DAN ABNETT KEITH R. A.

DECANDIDO CHRISTOPHER
GOLDEN TIM LEBBON JAMES A. MOORE ÉS MÁSOK
 SZERKESZTETTE: JONATHAN MABERRY

SZUKITS KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: ALIENS™: BUG

HUNT edited by Jonathan Maberry
Titan Books, A division of Titan Publishing Group Ltd 144
Southwark Street, London SE1 OUP, 2017
TM & © 2017 Twentieth Century Fox Film Corporation.
All rights reserved.

Fordította SZÁNTAI ZSOLT

ISBN 978-963-497-441-3

Lektor: Barna Ildikó

Tördelőszerkesztés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella
Színre bontás, borítóterv: EzDesign Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Nyomda: Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Bördős János
 TARTALOM
Jonathan Maberry – Prológus
Paul Kupperberg – Esélyek
Dan Abnett – Raj
Rachel Caine – Sakkfigurák
Yvonne Navarro – Eltűntnek nyilvánítva
Christopher Golden – Láncreakció
Matt Forbeck – Rovarirtók
Ray Carton – ÉIve vagy holtan
Weston Ochse – Hős
David Farland – Sötét anya
Larry Correira – Huszonkettedik epizód
Keith R. A. Decandido – A riporter
Brian Keene – Üres fészek
Heather Graham – Leszáll a sötétség
Mike Resnick és Marina J. Lostetter – Látogatás
Jonathan Maberry – Mélyfekete
James A. Moore – Biomechanoid
Scott Sigler – A veszedelmes préda
Tim Lebbon – Tűzcsimbókok
 Ridley Scottnak és James Cameronnak. Köszönet azért,
hogy kivittetek minket a nagy sötétségbe, és ránk hoztátok a
szívbajt.
És persze, mint mindig: Sara Jo-nak.
 Jonathan Maberry – Prológus
Egy gyönyörű tavaszi napon Phillyből New Yorkba autóztam
egy mozigépész haverommal, hogy részt vegyünk Ridley Scott
egyik új filmjének bemutatóján. Akkor még csak az előző
munkája, a Párbajhősök kapcsán hallottunk a rendezőről, és
fogalmunk sem volt, a fickó képes-e elboldogulni egy sci-fi
sztorival. Megjegyzem, ez még évekkel a Szárnyas fejvadász előtt
történt. Senki sem tudta, ki ez a Scott, és senki sem tudta, milyen
lesz az új mozifilmje, az Alien. Annyira ismertük a filmet,
amennyire az előzetesekből ismerni lehetett.
A haverom heteken át mindennap lejátszotta a mozijában ezt
az előzetest, és biztos volt benne, hogy a film szuper lesz. Én
kételkedtem a dologban, ugyanis csalódtam az akkoriban
bemutatott sci-fi filmekben. Őszintén bevallom, abban
reménykedtem, ez is olyasmi lesz, mint a Star Wars.
Érdeklődve, de nem túl izgatottan foglaltuk el a helyünket.
Korábban már rengeteg filmet láttunk, és úgy gondoltuk, ha
másra nem, arra ez is jó lesz, hogy okos kritikákat fogalmazzunk
meg vele kapcsolatban. Arra egyikünk sem számított, hogy a film
ütni fog.
Vagyis: inkább harapni.
Azon a napfényes, New York-i délutánon zsúfolásig megtelt a
mozi nézőtere.
 És hirtelen a mélyűrben találtuk magunkat, egy ócska,
rozsdás szállítóhajó fedélzetén. Távol. És baromi nagy bajban
voltunk!
A film egyik reklámszlogenje a következő volt: „Az űrben
senki sem hallja a sikolyodat.”
Nos, azt biztos sokan hallották, ahogy az emberek sikoltoztak
abban az átkozott moziban. Mert mindenki sikított. Minden
egyes lélek!
Én is... Pedig én aztán edzett pasas vagyok! Nagydarab.
Akkoriban testőrként dolgoztam. Kemény voltam, mint a százas
szög. A haverom az összes, valaha elkészített horrorfilmet látta.
Filmkritikusok voltunk, vagyis nem tartoztunk a nyámnyilák
közé, akik betojnak és visítanak, ha a filmvásznon megjelenik egy
szörny.
Máskor talán nem tettük ezt, de akkor és ott pontosan ez
történt.
Az a film ránk hozta a szívbajt. Addig még semmi sem
gyakorolt rám olyan hatást azóta, hogy tízéves koromban láttam
Az élőholtak éjszakáját. Mivel annyira féltem, az Alien esetében
pontosan azt tettem, mint Romero zombifilmjénél: újra
megnéztem.
Idővel alaposabban megismertem a karaktereket. Elolvastam
Alan Dean Foster briliáns novellizációját. Elolvastam a Heavy
Metal által kiadott képregény-adaptációt. Megvettem azt az
átkozott naptárt. Rákattantam a sztorira. Minden jó, vagy nem
túl jó, de hasonló dolgot megnéztem, abban a reményben, hogy
ezek is az intelligens történetmesélés, bonyolultság és izgalom
megfelelő elegyei lesznek, de egyetlen olyan filmet sem láttam,
ami akár megközelítette volna az Alient.
Egészen 1986 nyaráig.
James Cameron lecsapott ránk az Aliensszel. Ez nem
utánérzés volt, mint oly sok folytatás, és nem is valami hitvány
utófilm, hanem egy mestermű. Egy újabb mestermű! Briliáns és
más. Az Alien űrben játszódó horrorfilm volt, az Aliens pedig
űrben játszódó háborús történet. Az első filmhez hasonlóan
ebben is óriási szerep jutott a tehetséges színészeknek. Az első
filmhez hasonlóan ez is új területet mutatott be, és az elsőhöz
hasonlóan ettől is kitört a frász – természetesen jó értelemben
véve.
Azóta már több folytatás és előzményfilm készült.
Megjelentek különböző képregények, és persze, itt van ez a
rengeteg regény. Voltak videojátékok. Az Alien világa
terebélyesebbé vált és fokozatosan növekszik, mivel sikerült
megragadnia a közönség fantáziáját, miközben tiszteletben
tartotta az intelligenciáját. Ezt az egyensúlyt nehéz megtalálni,
még nehezebb megőrizni.
A filmek közül a személyes kedvencem az Aliens. Imádtam az
űr-tengerészgyalogosok sztoriját. Apone és Hicks, Hudson és
Vasquez, meg a többiek... Mindegyikőjüket szerettem. Többé-
kevésbé még Gormant is. A filmbeli katonák között meglévő
bajtársiasság adott inspirációt a később sikeressé váló Joe Ledger
sorozatomban megjelenő, különlegesen képzett
kommandósokból álló Echo Teamhez.
 Íróbarátaim közül sokan remek, ebben a világban játszódó
regényeket alkottak. Az első három könyv Alan Dean Foster
nevéhez kötődik, mindegyiket rongyosra olvastam. A néhai A. C.
Crispin (nagyon hiányzik!) megírta az Alien Resurrection című
regényt, és voltak mások is, akik megalkották saját történetüket –
közülük néhányan ebben az antológiában is szerepelnek. (Yvonne
Navarro, Christopher Golden, James A. Moore, Tim Lebbon.)
Sokáig vártam arra, hogy végre beöltözhessek és csatába
vonulhassak az űr-tengerészgyalogosokkal. Néhány évvel ezelőtt
Londonban tartózkodtam, és a Titannál megjelent Aliens
regények kiadóival, Nick és Vivian Landauval ebédeltem.
Megemlítettem nekik, szeretnék összeállítani egy antológiát,
amelynek történetei ebben a világban játszódnak. Nem az Alien-
franchise metavilágában, hanem kifejezetten az űr-
tengerészgyalogosokéban. A válaszuk az volt, hogy összehoztak a
kiadó egyik szerkesztőjével, Steve Saffellel, és már meg is
született a megállapodás.
Munkához láttam. Elkészítettem azoknak a listáját, akikről
úgy gondoltam, képesek szuper sztorikat írni az idegen lények (és
nem csupán a xenomorfok, hanem a filmekben, regényekben és
képregényekben felbukkanó más, földönkívüli életformák) ellen
csatába vonuló katonákról. Úgy gondoltam, a megszületendő
könyvben olyan történeteknek is szerepelniük kell, amelyekben a
harcosok különböző, nem evilági veszélyekkel néznek szembe. Jó
ötletnek tartottam, hogy a katonák ugyanazt a gúnynevet
használják minden egyes olyan idegen lényre, ami el kívánja
fogyasztani az embereket: poloskák. Az ötlet egyébként az
Aliensből származik:
HUDSON: Harc is lesz végre, vagy megint csak
poloskavadászat?
Ebben a kötetben több, különböző „poloska” szerepel, a
katonáknak szembe kell szállniuk xenomorfokkal, és olyan
lényekkel is, amelyeknek még nevük sincs. A sötétben rémséges
dolgok ólálkodnak... Abból a feltételezésből indultunk ki, hogy ez
egy hatalmas, furcsa, veszélyes univerzum, ami tele van olyan
lényekkel, amelyek korántsem kedves és aranyos kis
földönkívüliek; amelyek nem feltétlenül viselik el a közelükben az
embereket, sőt amelyek jobbára csak vacsorázni kívánnak.
Úgy gondoltam, legalább egy hónapra lesz szükségem ahhoz,
hogy összegyűjtsem a megfelelő számú irodalmi harcost, aki
hajlandó együtt vadászni velem. Nos, csak két nap kellett hozzá.
Mint majd kiderül, nem én vagyok az egyetlen olyan író, aki már
alig várta, hogy elmondhasson egy sztorit, ami ebben a világban
játszódik. Nem csupán elég jelentkezőt találtam ahhoz, hogy
összegyűljön egy jó kötetre való novella: amint híre ment a
tervemnek, több száz ajánlkozót kénytelen voltam
visszautasítani.
Igen. Remek.
Szóval: „Aliens – Poloskavadászat”.
A történetek eltérőek, némelyik adrenalinnal telepumpált
akció, némelyik lelkizős emberi drámát dolgoz fel, és van olyan
is, amelyik egészen különös. Az antológia szerkesztőjeként
valamennyit el kellett olvasnom, és bevallom, élveztem a munkát.
Mivel a műfaj rajongója vagyok, végig olyan érzésem volt, hogy
meghívást kaptam a xenomorfok, a mohó cégek, a kemény
akciók, a hősies cselekedetek, a borzalmak világába, amit az a
sötét mágia itat át, amely ennek a horror alapú sci-finek az
alapját képezi.
A történetekben találkozhatunk hősiességgel, gyávasággal,
szenvedéssel, árulással, bűntudattal, és az is kiderül, milyen ára
van annak, ha az ember fegyvert ragad egy ismeretlen ellenféllel
szemben. A sztorik közül némelyik simán beleférne a már létező
Alien/Aliens franchise kánonjába, de vannak itt olyan novellák is,
amelyek nem feltétlenül kanonikusak – ezek eltávolodnak az
alaptörténettől, azt sugallva, hogy az univerzum jóval nagyobb,
sötétebb, furcsább és veszélyesebb, mint bármelyikünk gondolná.
Rajta hát, kapja fel mindenki a karabélyát, és menjünk
vadászni!
Jó szórakozást!
 Paul Kupperberg – Esélyek
– Dupla vagy semmi, hogy a következő szolgálat előtt nem
emelik levegőbe a bárkát! – mondta London.
– Nem fogadok – felelte Gilmore, csak fél füllel figyelve a
társára.
– Oké, akkor mondd meg te, mikor sikerül nekik!
– Hagyj békén, London! – mondta a nő.
Gilmore felgyorsított, London elé lendült, de mintha lassított
felvételen mozgott volna a földi gravitáció egynegyedénél is
alacsonyabb gravitációjú, ritkás légkörben. A szemét
folyamatosan a talajon tartva a magas, rozsdavörös, fához
hasonló képződmények és barna fűcsomók között fel-felbukkanó
akadályokat kereste.
A gyorsítóval ellátott teljes szkafanderben végrehajtott
műveletek egyik hátránya az volt, hogy nem számított, mennyivel
előzte meg Londont, képtelen volt megszabadulni a hangjától,
ami állandóan, szünet nélkül ott duruzsolt a fülhallgatójában.
Márpedig őt hallgatni egyet jelentett az időpocsékolással. London
egyszerűen imádott dumálni. Gilmore nem tudta, ez csak
amolyan ideges reakció nála, olyasvalami, amivel az önbizalmát
próbálja erősíteni, vagy egyszerűen csak szereti a saját hangját
(esetleg jobban, mint bármi mást), de az tény volt, hogy az
USCSS Typhoon legénységének minden tagja igyekezett kerülni a
navigációs tiszttel folytatott csevegéseket, vagy ha tényleg nem
tudtak mást csinálni, akkor egyszerűen próbálták figyelmen kívül
hagyni a szövegelését. Azok mindenképpen ezt tették, akik azt
tervezték, hogy a hosszú túrát némi készpénzzel a zsebükben
szeretnék befejezni.
– Gyerünk már! Mi a gond, Gilmore? Dupla vagy semmi!
Persze, mit tehet az ember, amikor éppen egy ilyen,
Londonhoz hasonló fazonnal küldik le egy olyan, felderítetlen,
alacsony gravitációjú, sokszínű élővilággal rendelkező bolygóra,
mint ez, a Zeta-2 Reticuli rendszer planétája? Mit tehet az ember,
ha éppen egy Londonhoz hasonló fickót adnak mellé társnak egy
vészhelyzeti javítómunka elvégzéséhez, és a Weyland-Yutani által
kért adatok begyűjtéséhez? Az eljárás alapvetően rutinszerű volt,
és a kiaknázható források felderítését a cég mindig olyan
prémiummal jutalmazta, aminek London sosem tudott ellenállni.
– Dupla vagy semmi, de micsoda?
– Egyikünk tartozni fog a másiknak valamivel, ez a lényeg –
mondta London.
– Mondd, mikor fogadtam én veled? – kérdezte Gilmore, és
nem is bajlódott azzal, hogy elrejtse bosszúságát.
London elgondolkodott.
– Hát... soha – mondta. – De ez nem számít! Úgyis csak
érdekessé próbálom tenni a helyzetet!
– Kösz, számomra ez már így is éppen elég érdekes.
Gilmore megállt a fakó, füves síkság peremén. Előtte nem
sokkal az átlátható terepet felváltotta egy erdő, amelyben
valószerűtlenül magas és vékony fák emelkedtek a kristálytiszta,
felhőtlen ég felé. Egy pillantást vetett a szkafandere alkarjára
erősített szenzorra. A kijelzőn színes, hullámzón felemelkedő
vagy lesüllyedő vonalakat és fel-felvillanó számokat látott: a
készülék érzékelte és rögzítette a környezeti és atmoszferikus
adatokat. Természetesen az értékek nem állíthatták meg a
tiszthelyettest, ő mindenképpen végre akarta hajtani a feladatot,
de az információk eljutottak a Typhoonra is, ahol a tudományos
tiszt, Jepson kedvére analizálhatta őket.
A szkafanderbe zárt nő kénytelen volt hátradőlni egy kicsit,
hogy a tekintetével követhesse az ég felé nyúló fákat.
– Baromi nagyok, nem? Fogadni mernék, legalább kétszer
akkorák, mint a Földön a legnagyobb vörösfenyők.
– Fogadni? Mennyiben? – kérdezte London.
– Jaj, dugulj már el, London! – Gilmore néhány könnyed,
szökkenő lépést tett a legközelebbi fa irányába. A növény
átmérője alig néhány méter lehetett, de (valószínűleg
ugyanannak az alacsony gravitációnak köszönhetően, amely
lehetővé tette a nő számára, hogy egy-egy lépéssel a szokásos
távolság többszörösét megtegye) legalább ezer méter magasba
nyúlt.
Gilmore meglökte a fa törzsét, ami könnyedén elhajolt az
érintésétől.
– Nem hiszem, hogy ezek fák. Inkább óriási fűszálak
lehetnek. Veszel belőlük mintát?
London már elővette a megfelelő szerszámot és a mintagyűjtő
zsákot.
– Veszek... Képzeld el, mekkora paradicsomok fognak nőni
rajtuk, miután sikerül feltörni a genetikai kódjukat!
 Gilmore átállította a vizorját, teleszkopikusan
végigszkennelte a környéket.
– Őrült egy világ – mondta. – A gravitáció értéke a földi
huszonkét százaléka, mégis van atmoszférája. Oxigén, víz, fejlett
flóra, valószínűleg fauna is létezik.
London lemetszett egy darabkát a rozsdavörös növényből, a
mintát a zsákba helyezte.
– Meglepő, hogy egyáltalán van itt valami. Az ilyen alacsony
gravitációval rendelkező bolygókon általában nem tapad meg a
légkör.
– Jepson is azt mondta, ritka az ilyesmi. Az orbitális
pályákhoz, a rotációs rátákhoz, a mágneses mezőkhöz, meg az
oxigén szökési sebességéhez lehet köze... De te is ismered
Jepsont, ha ő egyszer elkezd magyarázni, és nincs doktorid,
akkor ne is próbáld megérteni, úgyse fog sikerülni. Hé, London!
Ezt nézd meg!
London megfordult, és a Gilmore által jelzett irányba, az erdő
egy távoli pontjára nézett.
– Mi a szent szar?
Azok a valamik, amiket észrevettek, leginkább vízi
élőlényeknek látszottak, részben medúzára, részben polipra
hasonlítottak, nagyok voltak, szürkés, rozsdabarnás
behemótokként lebegtek a levegőben a gigantikus növényszárak
között – olyanok voltak, mint a Föld óceánjainak mélyén élő
teremtmények. A környezetük túlméretezettsége miatt Gilmore
első ránézésre nem igazán tudta megállapítani, mekkorák
lehetnek, de a vizorán megjelenő adatok szerint legalább hatvan
méter magasak voltak. Annyi volt belőlük, hogy össze se lehetett
számolni őket. Mindegyik gyorsan mozgott, csápjaikkal hajtották
magukat, amelyek végéből kisebb-nagyobb párafelhőket
puffantottak ki.
– Nézd, hogy mennek! – mondta Gilmore álmélkodva. –
Nyolcvan, kilencven kilométeres is lehet a sebességük!
– Igen, nagyon igyekeznek valahova. Szerinted mi lehet az,
amitől egy ilyen nagy dög megijed?
– Valami, ami még nagyobb?
– Remélem, nem így van.
Gilmore már éppen bele akart kezdeni, hogy talán szó sincs
semmiféle menekülésről, talán ez a lények normál vonulási
sebessége, esetleg így legelnek, vagy hasonló, amikor a suhanó
medúzapolipok mögött hirtelen rázkódni és hullámzani kezdtek
az óriási növények. A lények erre úgy reagáltak, hogy fokozták a
sebességüket, és elkezdtek távolodni egymástól.
Az erdőből előbukkanó test fekete volt, a mérete a töredéke
lehetett a prédáénak. Erős, izmos hátsó lábairól elrugaszkodva a
levegőbe ugrott, hogy utolérje az egyik lebegőt. A behemót
erőlködve próbált feljebb lendülni, csápjai beleremegtek az
erőfeszítésbe, de a teste túlságosan nagy célpontot nyújtott, el se
lehetett véteni. A fekete lény hosszú farkát maga után húzva a
lebegő hátára érkezett, karmait belevágta a rozsdaszínű húsba,
ráhorgonyozta magát a testre. Az óriás abban a pillanatban
befejezte a menekülést, úgy roskadt össze, akár a léggömb, ha
szökik belőle a levegő. A támadót eltakarta a behorpadó hús- és
bőrtömeg, azt viszont látni lehetett, hogy vér- és zsigeruszály
kíséri a levegőben a lassan, spirálisan lefelé tartó behemót
pályáját.
Gilmore a sisakján keresztül inkább érezte, semmint hallotta
azt a magas, sivító hangot, amitől végigfutott a hátán a hideg.
Csak arra tudott gondolni, hogy ez nem más, mint a lebegő
halálsikolya.
– Jézusom! – nyögött fel London.
– Hát igen – mondta Gilmore. Nehezen lélegzett, és
egyszeriben már nem is érdekesnek, inkább veszedelmesnek látta
az alacsony gravitációjú világot. – Gyere! Menjünk vissza a
hajóra!
***
Miután sikerült szétválogatnia és szinkronizálnia a Gilmore
és London kamerája által közvetített képeket, Jepsonnak, a hajó
tudományos tisztjének tiszta képe volt az idegen életformákról,
sőt mindkettővel kapcsolatosan született egy-egy elmélete. Az
étkező monitorára kérte a képeket, amiket aztán együtt nézett
végig Londonnal, Gilmore-ral, Lawford kapitánnyal és Katz
altiszttel.
– Kezdjük a lebegőkkel! – mondta Jepson. – A földönkívüli
lények adatbázisában semmi sem szerepel, ami hasonlítana
rájuk, de ez érthető, mivel elképesztően csekély az esélye annak,
hogy az alacsony gravitációjú bolygók képesek megőrizni a
légkörüket, és így alkalmasak bármilyen élet kifejlődésére.
– Szerintem tizenkettő az egyhez az esély rá – mondta
London, mire a többiek szinte egyszerre hördültek fel.
 – Ennél jóval magasabb – mondta Jepson, majd a vigyorgó
altisztre nézett. – Egyébként még mindig nem adtad meg a múlt
heti pókeradósságodat.
– Akkor én ezt most hivatalosan nem is hallottam! – jegyezte
meg a kapitány.
– Kiszámoltam a lebegők tömegét – folytatta Jepson –, a
gravitáció pontos mértékét, és van némi elképzelésem arról,
milyen a biokémiájuk, hogyan mozognak, satöbbi, satöbbi. A
fiziognómiájukban semmi sem utal arra, hogy agresszívek
lennének. Sőt minden arra mutat, hogy ez a faj egy relatíve
jóindulatú környezetben evolválódott, amelyben nem volt
szüksége arra, hogy kifejlesszen magának védekező képességeket.
Úgy gondolom, az alacsony gravitáció a könnyebb, gyengébb
fajoknak kedvez az agresszor fajokkal szemben, amelyek
esetében a biológiai tulajdonságok fenntartása érdekében
szükségszerű a nehezebb struktúra kialakulása. Általában véve
ez... – Jepson belekezdett egy eléggé ködös fejtegetésbe, ami
tulajdonképpen nem volt egyéb puszta találgatásnál, de a
kapitány visszaterelte őt a tárgyhoz.
– Szóval azt mondod, a lebegők úgy fejlődtek ki, hogy a
környezetükben egyetlen természetes ellenség sem létezett. Nos...
Minek is nevezzük azt a lényt, ami rátámadt az egyikükre?
– Idegennek – mondta a tudományos tiszt. Megérintette a
tabletjét, behozott a kijelzőre egy újabb képet, amelyen az
„ugrónak” elnevezett fekete lényt lehetett látni. – A mi
mércénkkel mérve elég nagy, úgy öt-hét méter lehet a magassága.
A lebegőkhöz képest aprócska, és kilencvenkilenc százalék, hogy
nem őshonos ezen a bolygón.
London felfüttyentett.
– Haver! Ez azért nem semmi esély, igaz?
– Honnan származik? Hogy került ide? – kérdezte Katz.
Jepson megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. Ha rendelkezésemre állna megfelelő
szövetminta, akkor esetleg tudnék válaszolni erre a kérdésre.
– Nos, ha az ugró nem falta fel teljes egészében a lebegőt,
akkor már tudjuk, hol fogunk mintát venni legalább az
egyikükből – mondta Gilmore.
– Lehet, hogy az ugró rajta hagyott a tetemen valamilyen
genetikai anyagot – mondta Jepson izgatottan előredőlve.
Knutson, a másodgépész kukkantott be az ajtón.
– Üzenet jött a céges vonalon, főnök. Eléggé zavaros, de
sürgős.
– Mi az ördögöt akarnak már megint? – mordult fel Lawford,
és hátratolta a székét.
– Fogalmam sincs – mondta Knutson, és máris
visszahúzódott. Lawford kisietett a helyiségből.
***
Két órával később Gilmore és London ismét szkafanderbe
öltözve szökdécselt a bolygó felszínén. Ezúttal karabélyokat is
vittek magukkal, és elkísérte őket az ugyancsak felfegyverzett
Katz és Jepson.
Valamivel korábban, azt követően, hogy kapcsolatba lépett a
céggel, Lawford homlokráncolva tért vissza az étkezőbe.
 – A cég ráizgult Jepson elsődleges jelentésére – közölte az
embereivel. – Valószínűleg valami érdekesre bukkantunk, mert
parancsot kaptam, hogy vigyek haza egy ugrót. Egy élő vagy
halott példányt, „bármi áron”.
– Ez nekem valahogy nagyon nem tetszik – mondta Katz.
– Akkor a következőért még kevésbé fogsz lelkesedni. A
parancshoz egy figyelmezetést is csatoltak: az ugrókat különleges
óvatossággal kell megközelítenünk.
– Ennek a melónak egyre inkább olyan szaga van, mint egy
kövér bónusznak! – vigyorodott el London.
Lawford bólintott.
– Akkor benne vagyok! – közölte London.
– Már eddig is benne voltál. Ahogy Gilmore is. Katz, Jepson,
ti is kimentek. És mindenki visz magával fegyvert. Kicsit idegesít,
hogy még a cég is aggódik, mibe küld bele minket.
Miután beöltöztek és felfegyverkeztek, kivonultak. Gilmore és
London a magas fűvel borított terület és a gigantikus szálak
erdeje közötti részhez érve lelassított. Nagyjából ugyanúgy
haladtak, mint első alkalommal, a különbség csupán annyi volt,
hogy ezúttal fegyvert tartottak a kezükben, és feszülten figyeltek,
mert tudták, valószínűleg használniuk is kell.
– Tartsátok nyitva a szemeteket! – mondta Gilmore. Kelet
felé mutatott. – A lebegőt innen alig egy kilométerre szedte le az
ugró. Az a vadállat még mindig a közelben lehet.
– Fogom a levadászott lebegő hőképét – mondta Jepson. –
Elég hosszú idő kell ahhoz, hogy egy ekkora óriás kihűljön.
– Az ugrót látod? – kérdezte Katz.
 – Nem tudom... Egy csomó bioadatot veszek, de azt hiszem,
ezek többsége a lebegőtől származik. Jó sokáig haldoklik, de...
Rengeteg az adatzörej, mert nem tudom pontosan, mit kellene
kiszűrnöm, és mi az, amit keresünk.
– Hogy mit keresünk? Egy nagyjából húsz láb magas lényt,
aminek van segge, vannak hátsó lábai, és nagyjából úgy néz ki,
mint egy szteroidon hízlalt kenguru – mondta London. – El sem
tudod téveszteni.
– Ja, én is próbálok figyelni rá – mormolta Katz. – Oké,
menjünk! Tedd el azt a műszert, és ellenőrizd a fegyveredet,
Jepson! Majd tudóskodsz azután, hogy biztosítottuk a zónát.
***
Kölyökkorában London rendszeresen belógott egy illegális
játékterembe, ahol rengeteget pókerezett a
tengerészgyalogosokkal meg a céges űrjárókkal. Elég jól játszott,
és elég sok pénze volt ahhoz, hogy az asztal mellett tudjon
maradni, míg igazán ráérzett a játék ízére. A száját csukva, a
szemét nyitva tartotta. A zsugások többsége amatőr volt,
könnyen túl lehetett járni az eszükön, de általában csak aprópénz
volt a partikban. Az asztalnál egyetlen valódi játékos foglalt
helyet, egy őszülő tengerészgyalogos, Klonsky. Ő állandóan úgy
játszott, mintha nem is érdekelné az egész. Vakmerő volt, és
közben folyton beszélt, ontotta magából a vicceket, alig figyelt a
lapjaira, és mintha észre se vette volna az előtte halmozódó
pénzt.
London hűvösen játszott, ésszel, egy kicsivel vesztett többet,
mint amennyit nyert, időnként – ahogy a nem igazán gyakorlott
kártyások szokták – ő is bedobta a lapjait, és kivárta, míg igazán
jó leosztás következett. Akkor aztán lépett. Miközben Klonsky
tovább locsogott, neki sikerült összeszednie pár szuper lapot,
ráadásul a licitálás is szépen folyt, egyre nőtt a tét. Végül már
csak úgy tudott partiban maradni, hogy az utolsó centjét is az
asztalra tette.
Aztán terítettek, és kiderült, Klonsky már megint legyőzte.
„Bátraké a szerencse, kölyök” – mondta Klonsky, kacsintva és
vigyorogva, miközben London azt figyelte, hogyan olvad bele az
összes pénze a fickó előtti nyereményhalomba. Meglepetten
nyugtázta, hogy a legkevésbé sem dühös, nem is sajnál semmit.
Mindenét elvesztette, de megérte, mert a parti közben rájött,
mennyi minden van még, amit meg kell tanulnia. Szegényebben,
de bölcsebben állt fel az asztaltól, mint ahogy leült, és úgy
távozott, hogy magára öltötte Klonsky személyiségének egy
átformált verzióját – mintha egy használt öltönyt vett volna fel,
amit aztán sikerült alakra szabnia.
Tisztában volt vele, hogy számos embert magára haragított,
de nem foglalkozott ezzel. Úgy gondolta, amíg képes behúzni
másokat a játékaiba, amíg képes elszedni a pénzüket, addig
biztosan nem lesz szüksége mások szeretetére.
A Weyland-Yutanihoz sem a kalandvágy, sokkal inkább a
pénz miatt szegődött el. A cég jól fizetett, az űr pedig tele volt
unatkozó emberekkel, akiknek tömve a zsebe pénzzel, de hiába,
mert nincs hely, ahol elkölthetnék.
Bátraké a szerencse – gondolta, és a Typhoon fedélzetén
senki sem volt bátrabb nála.
 Fokozatosan megelőzte a többieket a magas fűben. Aki legelöl
megy, az teszi a legnagyobb felfedezéseket. Vállalta a kockázatot,
de persze, nem ész nélkül: tudta, holtan az univerzum összes
pénzével se tudna mit kezdeni. Nyitva tartotta a szemét, és az
ujját a karabély ravaszán tartva figyelte a környezetét.
***
A halál lassan összeomló szerves anyagheggyé változtatta a
lebegőt. Még rángatózott és furcsa hangokat adott ki magából,
amikor megtalálták. Kicsavarodott csápjai kinyújtóztak, némelyik
úgy vonaglott a rozsdaszínű fűben, mintha óriási, szürke kígyó
volna.
– Biztos megdöglött? – kérdezte Gilmore. – Ahhoz képest,
hogy tetem, eléggé mozgékony.
– Annyira vagyok biztos benne, amennyire lehetek, anélkül,
hogy ismerném a normál biometriai értékeit, amikhez
hozzáhasonlíthatnám ezeket – felelte Jepson. – Egyelőre annyit
tudok mondani, hogy ennek a lénynek legalább négy szíve és
három agya van, és hajlandó lennék fogadást kötni arra, hogy
minimum hat különböző idegrendszerrel rendelkezik.
– Biztonságos megközelíteni? – kérdezte Katz.
– Azt hiszem, igen – mondta Jepson.
– Azt hiszed? Ettől most nagyot nőtt ám az önbizalmam –
mormolta Gilmore.
– Nyugi, nagyokos! – mondta Jepson. – Nem lesz gond, de
azt azért ne felejtsük el, hogy valahol a közelben van egy
harmadik életforma is. Szabadon... Oké, derítsük ki, az ugró hol
mart bele ebbe az izébe, és gyűjtsük be a mintákat!
 – Ne veszítsük szem elől egymást! – mondta Katz
körbepillantva. – London hol van?
Gilmore előre, a gigantikus fűszálak erdeje felé, egy tíz-
tizenkét méter távolságban lévő pontra mutatott.
– Az előbb még ott láttam.
Katz káromkodott, azután szólongatni kezdte Londont.
Nem kapott választ.
***
Amíg a többiek adatokat gyűjtögettek és óvatosan a tetemet
bökdösték a botjaikkal, London nekifutásból felugrott a lebegőre.
Olyan volt, mintha esőben próbálná megvetni a lábát egy
gumiszőnyegen, de végül, nagy nehezen sikerült felkapaszkodnia,
és biztonságos pózba helyezkednie. A rádión keresztül vigyorogva
hallgatta a társai spekulációját. Úgy gondolta, mire ezek eldöntik,
mit tegyenek, vagy tegyenek-e egyáltalán valamit, addigra ő már
visszatér, és nyugodt lehet, hogy a bonusz az ő zsebében landol
majd. A lebegő északi irányba próbált haladni, hogy kitérjen az
ugró elől, vagyis az a pont, amit kerestek, a teste dél felé eső
részén helyezkedett el. Mi ennyire bonyolult ebben?
Mint kiderült, tényleg nem volt bonyolult a dolog. Pár perccel
később London már meg is találta a széles és hosszú, ocsmány,
tépett sebet a rozsdavörös hústengerben. A szélei megszürkültek,
nedv szivárgott belőle. A tátongó testszurdok aljában a lebegő
haldokló, vagy talán már bomlásnak indult organikus anyagának
ásítozó barlangja látszott. London gyomra felfordult a látványtól,
egy-két másodpercig biztos volt benne, hogy kidobja az ebédjét,
de aztán lehunyta a szemét és a jutalomra gondolt. Ez segített.
Visszanyelte az émelygést, munkához látott. Megtöltött pár
zacskót a húsból és a test körül csillogó nedvekből vett mintákkal,
de közben arra gondolt, a nagy pénzt nem ezért kínálták fel a
csapatnak, hanem azért, ami az ugróból származik. Gondosan
megvizsgálta a sebet és környékét, olyasmit keresett, amit a
ragadozó hagyhatott hátra.
A headsetjén keresztül hallotta, hogy Katz őt szólongatja, de
nem foglalkozott ezzel, inkább folytatta a keresgélést. Hadd
várjanak csak a többiek! Pár percig igazán ráérnek. Most egy
kicsit csöndben marad, aztán majd előáll a nagy felfedezéssel.
Mekkorát fognak nézni azok, odalent!
– Válaszolj, London! – reccsent a fülébe Katz hangja, de
aztán valami zavarni kezdte a kapcsolatot, a parányi
hangszóróból olyan metsző sztatikus zörej, olyan visítás
hallatszott, amitől Londonnak fájdalmasan összerándult az arca.
A hangot valami mozgás követte.
A lebegő testének belsejéből előrobbanó ugró magasan a
levegőbe emelkedett, és miközben az árnyéka rávetült a
döbbenten bámuló férfira, már elindult lefelé, a következő préda
irányába.
***
Gilmore mindkét kezét a sisakjára szorította, mintha abban
reménykedne, hogy így sikerül csökkentenie a headsetjéből a
fülébe hasító hang erejét. A zaj hatására megroggyant a térde, és
azon kapta magát, hogy lassan elfordul, dőlni kezd. Az alacsony
gravitáció miatt a mozgása már-már balettszerűvé változott.
Ahogy fordult, ahogy lassan közelebb került a talajhoz, látta a
lebegő teste fölé kilövődő alakot, a sötét, inas, karmos és agyaras
ugrót.
– Itt van! – sikoltotta, de még a saját hangját sem hallotta az
ugró visításától.
***
A fekete lény megállíthatatlanul közeledett felé. London
megpróbált kivergődni alóla, de megcsúszott a gumiszerű húson
és elesett. Arra még volt ideje, hogy kesztyűs kezével
megmarkolja a fegyvert, amit letett, mielőtt elkezdte a
mintagyűjtést, de miközben a karabély csövét szorította, úgy
zuhant le a lebegő oldalán, mint egy sziklaomlás a hegyről.
A földre esett, éppen akkor, amikor az ugró megérkezett arra
a helyre, ahol egy másodperccel korábban ő volt. Megérkezett és
ismét elrugaszkodott, mintha a tetem trambulin lenne. Követte
az új prédát. Londonnak nem volt ideje arra, hogy megfordítsa a
fegyverét, ezért úgy lendítette előre, mint valami ütőt. A fegyver
tusa telibe találta a lény masszív, keskeny fejét. London nem
tudta, sikerült-e kárt tennie a dögben, vagy csak annyit ért el,
hogy felbőszítette. Nem tudta ezt, de nem is szándékozott annyi
ideig a közelben maradni, míg kiderül.
Amint sikerült megvetnie a lábát, elrúgta magát és a levegőbe
emelkedve eltávolodott. Egy-egy ugrással három-négy métert tett
meg úgy, hogy közben végig tudta: az ugró bármikor utolérheti,
egyetlen szökkenéssel rávetődhet. Egyelőre semmi sem lihegett a
nyakába, és a sivítás már nem a rádiójából érkezett.
***
 A felismerés, hogy nem gondolta át elég alaposan a szituációt,
olyan hatást gyakorolt Jepsonra, mint egy kemény gyomros.
Olyan izgalmat szított fel benne az ugró, hogy eszébe se jutott:
ahol egy ilyen lény van, lehet több is.
Most azonban... most ezt is figyelembe kellett vennie.
Az ugrók keresztülrobbantak a lebegő húsán. Négy, öt, hat és
még több! Hatalmasak voltak, öt, talán hat méter magasak, és
ránézésre meg lehetett állapítani róluk: az evolúció során
gyilkológépekké fejlődtek. A testük leginkább a fényezett
ébenfára hasonlított, és minden végtagjukat, nyúlványukat
valami hegyes és halálosnak tűnő dolog borította. Hosszúkás,
keskeny fejükön lehetetlenül széles pofa tátongott, amelyben
borotvaéles fogak meredeztek több sorban. A testük alsó fele
izmos volt (ennek köszönhetően ki tudták használni az alacsony
gravitáció előnyeit), hosszú farkukat vaskos tövisek borították.
Abban a pillanatban, amikor az első ugrót meglátta, Katz
előkapta zsákjából a gránátot, és élesítette. Pontosan tudta, mit
tenne, ha választania kellene, hogy a cég megkapja a kívánt
mintapéldányt, vagy inkább robbanjon cafatokra a rusnya féreg,
ha csak így menekülhetnek meg a csapat tagjai.
Elhajította a gránátot. A tárgy éppen a feléje tartó három
szörny közé lebegett.
Ahogy a gránát elhagyta a kezét, Katz fejébe belehasított a
lények rikoltása. Üvölteni próbált, elég hangosan ahhoz, hogy a
saját hangja elnyomja a szörnyekét, és közben megpróbálta
felemelni és elsütni a fegyverét.
 A gránát vakító fény és fülsiketítő hanghatás kíséretében
robbant fel, a ritkás levegő mintha széthasadt volna; az emberek
körül szürke füstfelhő kezdett terjeszkedni. Katz nem látott
keresztül ezen a felhőn, így nem tudhatta, egyáltalán sikerült-e
kárt tennie valamiben, és ha igen, akkor miben, mekkorát. A
robbanás mindenesetre elnémította a rikoltozást – legalábbis
egyelőre.
– Vigyázzatok! – érkezett London figyelmeztetése a sztatikus
zajokkal teletömött vonalon keresztül Katz headsetjébe. –
Jövök... és nem vagyok egyedül!
Katz azt kívánta, bárcsak ne három, hanem jóval több gránát
maradt volna nála. Vagyis... csupán kettő, miután egyet arra
használt fel, hogy visszariassza a Gilmore irányába tartó négy
ugrót; azután már csak egy, miután Jepsont is megmentette a
támadóitól.
Az első három robbanást követően az ugrók mintha
óvatosabbá váltak volna, távolabb maradtak, nem indítottak nyílt
rohamot a lassan hátráló emberek ellen.
– London! – mondta Katz. – Hol a pokolban vagy?
Körbevettek minket!
– Nekem is gondjaim vannak – felelte London. –
Elszakadtam tőletek. Az erdőben próbálok fedezéket találni.
Jepson az alkarjára erősített műszer kijelzőjére nézett.
–A transzpordered maradjon bekapcsolva, hogy
megtalálhassalak, London!
 – Vettem. Keresek valami helyet, ahonnan megfigyelhetem
a... Huh! A picsá... – London szavai belefulladtak az ismét
felharsanó visítozásba és az újra kezdődő sztatikus zúgásba.
***
A világ hirtelen forogni kezdett, és London már azt sem
tudta, merre van a fent, és merre a lent. Valami megragadta a
lábát, valami húzni kezdte, akár egy rongybabát. Húzni felfelé, az
ég irányába, magasra, egyre magasabbra. A rozsdaszínű táj
folttömeggé változott a feje körül, azután eltűnt az ég, eltűnt a
talaj, elsötétült a világ. Mielőtt belezuhant a mélyülő feketeségbe,
London úgy érezte, egyszerre ütik minden oldalról.
Az ugró könnyedén dobbantott le a talajra, lábai úgy hajlottak
be, hogy az ízületei elnyelték az érkezéskor keletkező erőhatást.
Ledobta a karmai között tartott testet. London a hátára zuhant;
levegő után kapkodott a szédítő repülést követően. A mellette
kuporgó lény úgy döntötte oldalra a fejét, mintha hallgatózna.
London megpróbált lélegzetet venni, de közben egyetlen
pillanatra sem vette le a szemét az ugróról. Csak annyit tudott,
hogy az erdő mélyére került; fogalma sem volt, a dög hová hozta,
merre lehetnek a többiek. Az oldalfegyvere még ott lapult a
tokban, de nem igazán bízott abban, hogy pár ilyen apró
lövedékkel kárt tehet a szörnyben.
Összeszorított fogai között szűrve a szót, megpróbált
kapcsolatba lépni a többiekkel, de alig sziszegett el pár hangot, az
elektronikus visítás újabb hulláma véget vetett a kommunikációs
kísérletnek. Ráadásul, mintha nem lett volna elég problémája, a
műszerei jelezték, már csupán harminc percre elegendő oxigénje
maradt. Fél óra... Azután a vésztartalékot fogja használni, ami
alig tíz percre lesz elég.
Az ugró elfordította a fejét, London felé mozdította vonások
nélküli arcát.
Nem sok esélyem van arra – gondolta a férfi –, hogy el
fogom használni a tartályban lévő levegőt...
***
– A rohadt életbe, azt hiszem, ezek most megpróbálnak
beterelni minket az erdőbe! – mondta Katz, miközben a fegyvere
csövével lassan végigpásztázta az előttük magasló, idegen
lényekből álló eleven falat, amely fokozatos előrenyomulással
hátrálásra kényszerítette, és így beszorította őket a gigantikus
fűszálak közé.
– A Typhoon nem válaszol – mondta Gilmore. – Pedig már
elküldtem a vészjelzést.
– Nem hallják – mondta Jepson. Hadarva beszélt, mintha így
próbálná kiadni magából a félelmet. – Az ugrók miatt nem.
Szerintem a lebegők valamilyen szonáris módon kommunikálnak
egymással. Mint a bálnák. Az ugrók megszakítják az adásaikat,
így zavarják össze a prédát. A rádióink a lebegők által használt
frekvencián működnek, így hat rájuk az ugrók zavarása. Már
kipróbáltam pár másik hullámsávot, de azokat is csak akkor
használhatjuk, ha közel vagyunk egymáshoz. Távolra nem
tudunk üzenni.
– Üzenni? Arra nem lesz szükség – mondta Katz. – Én úgy
látom, két opciónk maradt. Vagy megpróbálunk harcolni és
kitörni, de akkor valószínűleg itt helyben végeznek velünk, vagy
hagyjuk, hogy eltereljenek minket oda, ahol meg akarnak ölni
bennünket.
A kommunikátoron keresztül egy pillanatra hallani lehetett
London hangját; hallani lehetett, hogy elmondja: az egyik lény
elragadta őt, de jól van, és... Az üzenet további része belefulladt a
következő visításba.
– Szóval él! – jegyezte meg Jepson.
– Szerintem, ha van valaki, aki képes megváltoztatni egy
játszma esélyeit, akkor az ő – mormolta Gilmore.
***
Ismét elindultak. Az ugró a lábánál fogva vonszolta keresztül
a sötét erdőn. A cég ugyan azt állította, hogy a szkafanderek
bármilyen körülmények között ellenállók maradnak, London
azonban nem tartotta túl valószínűnek, hogy annak idején, a
tesztek során azt is kipróbálták, az anyag kibírja-e, hogy karmos
idegen lények markolásszák, szaggatják.
Tenni, vagy megdögleni – gondolta London. Sokkal
valószínűbbnek tartotta azt a verziót, hogy tenni és meghalni, de
úgy érezte, bármi jobb annál, mint hogy egy rémálomba illő lény
úgy vonszolja, akár egy játékszert. Az oldalfegyveréért nyúlt, de
amíg így rángatták, nem merte kihúzni a tokból. Ez volt az
egyetlen fegyvere, nem kockáztathatta meg, hogy esetleg elejti.
Nem kellett sokáig várnia. Az ugró elhaladt egy gigantikus
növényszár mellett, és kijutott egy tisztásra. London szíve
hatalmasat dobbant. Az erdőben valami miatt lezuhant egy
lebegő, a hatalmas tetem szétlapította maga alatt a növényzetet,
és fészekként, kasként szolgált egy teljes ugrókolóniának. London
nem tudta volna megmondani, mióta döglött a lebegő, de a
szürke, rothadó hús arra utalt, már jó ideje nem él.
Londonnak hányingere támadt. Megnyalta kiszáradt ajkait.
Kezdte megérteni: akárhogy is csűri, csavarja a játékmenetet,
semmiképpen sem győzhet. Az ugrók túlerőben voltak és
borzasztó nagy előnnyel indultak: akár egy is könnyedén le tudta
teríteni őt. Abban majdnem biztos volt, hogy néhánnyal végezni
tudna, mielőtt megölik, de ugyan, mit érne el ezzel? Azon kezdett
töprengeni, nem az lenne-e a legokosabb megoldás, ha maga
ellen fordítaná a fegyvert, amikor hirtelen a fülébe reccsent egy
hang.
– London? Hallasz?
Gilmore szavait szakadozottá változtatták a sztatikus zörejek.
London összehúzta a szemét és felkészült rá, hogy mint
korábban, ezúttal is a fülébe hasít majd egy visítás, ez a hang
azonban ezúttal elmaradt.
– Gilmore? Jól vagytok? Hallotok engem? – kérdezte. A feje
még erősebben kezdett lüktetni, mint addig.
A válasz zavaros volt, de az adás fokozatosan javult. London
megtudta, a társai még élnek, de az ugrók az erdő mélye felé
terelik őket. A rádiójel erőssége arra utalt, hogy közelednek. Ez
volt a jó hír. A rossz az volt, hogy az ugró ismét megragadta a
lábát és húzni kezdte a bomlásnak indult lebegőtetemen tátongó
nyílás felé.
– Ha esetleg meg akarjátok menteni a nyamvadt seggemet,
akkor talán most kellene lépnetek – mondta rekedt hangon.
Előhúzta a fegyverét.
 – Megyünk, ahogy tudunk – mondta Katz.
– Azt hiszem, én most elkezdek lövöldözni – mondta London,
tulajdonképpen csak azért, hogy beszéljen, hogy hallja egy másik
ember válaszát.
– Még mindig nálad van a karabélyod? – kérdezte Gilmore.
– Negatív. Eltörtem az egyik dög fején. Csak a pisztolyom
maradt meg.
– Oké, tarts ki! – mondta Jepson elfúló lélegzettel. – A
jelzésed erőssége arra utal, közel vagyunk hozzád.
– Ebben a körben baromi rossz lapokat kaptam. Szarokat...
Oké, idebent vagyunk. Siessetek, ha lehet, jó?
A lebegő belsejében a világot sötét árnyékok alkották; az ívelő
csontok által alkotott magas „katedrálisok” falairól lelógó,
bomlásnak indult szerv- és húsdarabok között még az
árnyékoknál is feketébb alakok mozogtak. London érezte, ahogy
végigvonszolják a rothadó szerves anyag felületét belepő vastag
és sűrű nyálkarétegen.
– Hahó! Azért nem lenne rossz, ha válaszolnátok! – mondta.
– Kussolj már, London! – Gilmore hangja kristálytisztán
szólt a headsetből, így London kiérezhette belőle a visszafojtott
pánik által gerjesztett feszültséget. – Itt vagyunk. Legalább ötven
dög van idekint.
– És idebent, körülöttem még több. Van valakinek valami
ötlete?
– Csak egy – mondta Katz.
***
Katz felemelte a fegyverét és felkiáltott.
 – Tűz!
Ő is lőni kezdett, lassan és széles ívben csapott végig a
lézerrel a fürtökbe gyűlt ugrókon. A lények eltátották a pofájukat,
és miközben a testük fekete-zöld, savas vérpermettel körülvett
húscafatokká robbant, a torkuk mélyéről előrelökődött a halálos
fogakkal teli másodlagos állkapocs.
– Nézzétek, hogy égnek! – üvöltötte Gilmore, és lőni kezdett.
Amikor az életben maradt ugrók eszelős menekülésbe
kezdtek – olyanok voltak, mint egy maréknyi szöcske, amik közé
meggyújtott gyufaszálat hajított valaki –, Jepson is hozzátette a
magáét a káoszhoz.
– Hihetetlen – lihegte Jepson. – A testükre célozzatok! A
fejüket és a végtagjaikat valami páncél védi, de a többi részük
könnyű célpont.
***
Az ugró hirtelen beleeresztette Londont a vastag
nyálkarétegbe, megfordult és szökdécselve visszarohant abba az
irányba, ahonnan érkeztek. Egy pillanattal később a sötétben
megmozdult a többi lény is, amelyek szintén a kijárat irányába
rohantak.
London a hasára fordult, feltolta magát, feltérdelt. Felemelte
a fegyverét és rálőtt a legközelebbi fekete alakra. A test mintha
szétrepedt volna; a lény összerogyott.
– Bingó! – kiáltott fel London, és nagy nehezen, esetlen
mozdulatokkal feltápászkodott és talpra állt a nyálkás felületen.
Leszedett még két dögöt, azután megfordult, hogy meggyőződjön
róla, semmi sem próbálja rávetni magát a sötétben. Ez volt az a
pillanat, amikor meglátta a fészket. Felkapcsolta a sisakjára
szerelt kis méretű lámpát, hogy jobban szemügyre vehesse a két,
toronymagas borda közötti képződményt, a lebegő húsa által
alkotott falat, amelybe több ezer bőrszerű, szabálytalan alakú
objektumot implantáltak.
Azonnal tudta, a lehető leghamarabb el kell tűnnie erről a
helyről, de mielőtt ezt megteszi, még van valami, amit muszáj
végrehajtania.
***
Katz nem használta el a megmaradt gránátokat, arra várt,
hogy London csatlakozzon hozzájuk, és majd ezekkel az
eszközökkel fedezzék magukat a visszavonulás során. Az ugrók
nyilvánvalóan nem szoktak hozzá, hogy bármiféle ellenállásba
ütköznek – talán ez volt az egyik oka annak, hogy a mentőcsapat
tagjai borzalmas mészárlást tudtak véghezvinni. Rengeteg
elpusztult közülük, de még elegen maradtak ahhoz, hogy
bármikor rohamot indítsanak a támadóik ellen. Katz biztos volt
benne, neki és az embereinek esélyük sem lenne feltartóztatni
vagy visszaverni egy ilyen áradatot. Szinte már sajnálta, hogy
hagyta az elméjébe furakodni ezt a gondolatot, mert a következő
pillanatban az ugrók addigi viselkedése megváltozott: mintha
hozzápasszították volna a taktikájukat az új, halálosnak
bizonyuló ellenséghez. Szétváltak és eltávolodtak egymástól, így
már nem könnyen ritkítható tömeget képeztek, hanem több tucat
különálló, nehezen eltalálható célpontot alkottak. Ebben az új
formációban azután nekiláttak, hogy szűkítsék a kört az emberek
körül.
 – London! – kiáltott fel Katz.
***
– Jövök már, főnök! – érkezett London válasza. – Csak egy
kicsit fel akarom forrósítani itt a helyzetet, mielőtt kimegyek.
– Magyarázatot! – csattant fel Katz.
London elvigyorodott, és közben olyan gyorsan haladt a
csúszós, nyálkás felületen, ahogy csak tudott.
– Van nálam egy tartalék oxigéntartály meg egy fegyver. A
többit találjátok ki!
Egy sötét alak suhant át előtte. A lába megcsúszott a
nyálkarétegen, de még sikerült a kijárat irányába vetődnie.
Ahogy leérkezett a nedves felületre, úgy csúszott tovább hason,
mintha jég lenne alatta. Elhaladt egy sötét árny alatt, kijutott a
szabadba.
– Megjöttem! – kiáltotta. Az alacsony gravitáció előnyeit
kihasználva talpra szökkent és a többiekre nézett, akik a hátukat
egymásnak vetve, feszülten nézték az őket körülvevő ugrókat.
London már korábban lecsatolta a kis oxigéntartályt, a
mellén lévő egyik zsebbe dugta, azzal együtt csúszott ki. Most
azonban előhúzta a tárgyat, és laza mozdulattal a bejárat
irányába hajította. Célzott és lőtt. Elsőre nem találta el a célt;
másodszor is tüzet nyitott. Ez sem talált. A harmadik lövedék a
tartálytól még távolabb csapódott be valamibe.
– Jézusom, London! – kiáltott fel Gilmore. – Félre az útból!
Gilmore néhány ugrással London mellett termett. Felemelte a
fegyverét, tüzet nyitott, és addig tartotta a sugarat a tartály
irányába, míg végül sikerült eltalálnia és felrobbantania.
 Az ugrók elindultak.
Katz felkiáltott, de a szavai belefulladtak a dörejbe. Az
oxigéntartály szétrobbanása mindegyiküket hanyatt lökte. A
fellobbanó lángok végigperzselték a talajt; a tüzes forróság úgy
suhant keresztül a növényeken és a lebegő tetemén, hogy nem
változott toronymagas lángnyelvekké.
A robbanás intenzív volt, de az ugrók csordája már azelőtt
mozgásba lendült, hogy az emberek feltápászkodhattak volna. A
dögök azonban nem a zavarodott ellenség irányába tartottak:
visszaáramlottak a füstölgő tetembe.
– Azt mondtad, fészket találtál – lihegte Jepson. – Lehet,
hogy az ivadékaikat próbálják menteni.
– Kit érdekel? – kérdezte London. – Menjünk innen, amíg
még lehet!
– Tudja valaki, melyik irányból jöttünk? – kérdezte Gilmore.
– Én igen – mondta Katz. – Annak idején kiscserkész voltam.
Nyomokat hagytam magam mögött.
London ránézett.
– Kiscserkész? Te?
Katz elvigyorodott, kibiztosított egy gránátot, és a tetem szája
felé dobta – a nyílás irányába, amely abban a pillanatban tele volt
az örökölt ösztöneik parancsának engedelmeskedő, az ivadékokat
vakon menteni próbáló ugrókkal.
– Azt mondtam: annak idején – felelte Katz.
A gránát aktiválódott. A robbanás során keletkező, gomolygó
füstöt kihasználva a Typhoon legénységének tagjai berohantak az
erdőbe.
 ***
Ahogy a megjavított Typhoon felkapaszkodott az égre, az
emberek tisztán látták az óriási fűszálak erdejének egy bizonyos
pontján gomolygó füstöt. Az infravörös képalkotó rendszer
megmutatta, hogy a pusztító tűz jó három kilométer távolságban
terjedt szét, de úgy tűnt, mintha lassanként magától kialudna.
Jepson belekezdett annak elmagyarázásába, hogy az alacsony
atmoszferikus nyomásnak és bizonyos éghető elemeknek
köszönhetően a forróság lángok nélkül is perzselhet, de a többiek
hirtelen közölték, hogy fáradtak, visszavonulnak egy pihenőre.
A kabinjába érve London levetkőzött, beállt a zuhany alá, és
addig eresztette magára a forró vizet, amíg a hajó rendszere
engedélyezte ezt a számára. Amikor végzett, leült a priccse
szélére és elővette a szuvenírt, amit a visszavonulás során
gyűjtött be. A növényekből és a lebegőkből vett, korábban
begyűjtött biológiai minták rendben visszajutottak a hajóra, de
senkinek sem volt ideje vagy lélekjelenléte ahhoz, hogy felkapjon
valamit a menekülés megkezdése előtt. Az emberek azután, hogy
visszajutottak a hajóra, megjegyezték, hogy az ugrók DNS-ét nem
sikerült megszerezniük. Dühítette őket a dolog, ugyanakkor
hálásak voltak azért, hogy életben maradtak. A semminél azért ez
is jobb volt, ráadásul a lebegőkből begyűjtött mintákért meg
kellett kapniuk a beígért bónuszt.
London tartotta a száját, említést sem tett arról az
objektumról, amit a bejáraton kifelé jövet vett magához.
Hosszúkás tárgy volt, valamivel nagyobb, mint egy burgonya,
leginkább úgy nézett ki, mint egy fekete, bőrszerű anyaggal
bevont kagyló. Szinte biztos volt benne, hogy az ugrók egyik
tojását sikerült megszereznie, és bármibe le merte volna fogadni,
a cégtől elég pénzt fog kapni érte ahhoz, hogy teljes mértékben
meg tudja változtatni az életét. Úgy gondolta, mivel egyedül ő
vállalt kockázatot az objektum megszerzéséért, a jutalmon sem
kell osztoznia másokkal.
– Bátraké a szerencse, kölyök – mormolta maga elé
félhangosan, mosolyogva.
A tojást a szekrénye tetejére tette, azután leoltotta a lámpát.
Mielőtt elnyomta az álom, arról ábrándozott, mi mindenhez kezd
majd a vagyonával.
***
London álmot látott. A pókerasztalnál ült öt ugróval, egyikük
szivarozott. Kártyáztak, de nem zsetonokért vagy pénzért folyt a
küzdelem, ugrótojásokat próbáltak elnyerni egymástól. London
álmában éppen degeszre nyerte magát. Pompás lapjai voltak,
összeállt a kezében egy sor, és mivel tudta, az öt ugrónak nem
lehet akkora szerencséje, mint neki, bedobta középre a
legnagyobb méretű tojást.
A tojást, aminek felszíne meleg volt, élettől lüktető.
Egy éles, nedves hangot követően a tojás lassan megnyílt.
London felriadt, kinyílt a szeme. Olyan gyorsan tért magához,
hogy a kabin sötétjében még mindig hallotta a megrepedő tojás
reccsenését. Mindent furcsának talált, és csak akkor fogta fel:
már nem álmodik, nagyon is a valóságban van, amikor a meleg,
nedves lény felmászott az arcára, és belőtte a torkába az egyik
csápját.
 Ez volt az a pillanat, amikor sejteni kezdte, mi folyik
körülötte, ám ekkor már késő volt.
Túl késő...
 Dan Abnett – Raj

Kiszakadtak a Montoro hasán elhelyezkedő hangárból, és a

viharos széllel dacolva elindultak lefelé, az LV-KR 115-ös felszíne
irányába.
Az ereszkedés harmincperces volt. A legelöl haladó
leszállóegység botkormányát markoló Canetti pár másodperc
alatt szem elől tévesztette a másik Cheyenne-t. Ahogy a
csattanást és a rögzítőbilincsek kioldását követő gyomorforgató
pillanatot követően felnézett, látta, ahogy a Montoro óriási,
hosszúkás árnyéka lassan elfordul és belevész a közeli űr sápadt
sötétjébe – az egész olyan volt, mintha a hajó hagyná ott a
leszállóegységeket, és nem fordítva történne. A másik Cheyenne-t
Canetti akkor kilenc óránál látta; megfigyelhette, ahogy megkezdi
zuhanását, az oldalán elhelyezkedő kis méretű, kék pengékre
emlékeztető manőverezőrakéták időnként lángcsóvát löknek ki
magukból. Azután mindkét leszállóegység elérte a felhők szintjét,
és Canetti már nem látta a partnergépet. A rázkódás fokozódott,
a kezében rángott a botkormány. A felhő, amibe belesüllyedtek,
olyan volt, akár a sűrű leves. Canetti figyelte az irányvektort, nem
vette le a szemét a célzóna részeit szimbolizáló, a leszállóegységet
jelképező mozdulatlan kurzor körül egymást átlapoló
négyszögekről.
– Kettes, itt vagy? – szólt bele a sisakmikrofonjába.
Recsegés. Háttérzaj.
 – Vettem, egyes. Szép időnk van. Leszálláshoz kiváló.
– Vettem, kettes.
Újabb csikorgó, sistergő zörej következett.
– Közeledünk a markerhez. Végrehajtási pont tíz
másodpercen belül. Viszlát a túlsó oldalon!
– Vettem, kettes. Jó vadászatot!
A gomolygó felhőlevesben a kettes leszállóegység – bár ezt az
egyesről nem lehetett látni – nyugatnak fordult, letért az egyes
vektoráról, és az északi kontinens fölött a másodlagos
landolózóna felé vette az irányt.
Jelzett az interkom. A pilótafülke alatti raktérben utazó Teller
hadnagy jelentkezett.
– Hogy állunk, Canetti?
– Minden rendben. Jól néz ki a dolog.
– És mi a gond?
– Csak az időjárás, uram – felelte Canetti. – Csak az
időjárás...
***
Rogers behívta az aratógép sematikus rajzát. Teller
végigcsúsztatta az ülését a fali sínen, és a falra szerelt kivetítőre
nézett. Az eligazítások során a szakasz tagjai már legalább
kéttucatszor átrágták magukat ezeken az adatokon, sőt még a
szimulátoros áttekintést sem hagyták ki.
A leszállóegység remegni kezdett. Teller nem vette le a szemét
a kivetítőről. Rogers érezte a hadnagyból áradó feszültséget. Ő
már nyolcszor szállt le, de mindegyik műveletet Broome kapitány
irányította. Broome ezúttal a kettesben utazott, meg akarta nézni
a másodlagos leszállózónát. A fontosabb műveletet Teller
irányította. Rogers tudta, ez egyfajta teszt: Teller előléptetésre
vágyik. Az elméleti vizsgákat már letette, de annak érdekében,
hogy jobban mutasson a személyes anyaga, szüksége volt
dokumentált bevetésekre.
– A középső, felső rész elég nagy a leszálláshoz – mondta
Rogers előremutatva.
– Aha – mormolta Teller.
– Feltéve – tette hozzá a nő –, hogy ekkora marad a szél. Egy
orkán simán le tud sodorni minket a lapos felső részről, és akkor
belecsapódhatunk a vezérlőtoronyba vagy a kommunikációs
árbocokba.
– Ebben az esetben inkább tartsunk balra! – mondta Teller. –
Ott van egy nagyobb platform.
– Egyetértek – felelte Rogers. Ezt nem először jelentette ki; a
korábbi megbeszélések során is helyeselte ezt a megoldást. Teller
tulajdonképpen csak ismételt, azt csinálta, amit Bose őrmester
„szőrözésnek” nevezett: újra és újra végighaladt a küldetés
fázisain, egészen addig, míg a legapróbb részletek is beivódtak az
emberek agyába.
Rogers megérintett pár billentyűt a konzolán.
– Canettinek igaza volt – mondta. – Elég vacak az időjárás.
Vihar, komoly keresztszél...
– Akkor balra tartunk, a platformra fogunk leszállni –
jelentette ki Teller.
– Szólok Canettinek – bólintott Rogers.
***
 Teller a monitort tanulmányozta. Folyamatosan váltogatta a
céljárműről készült felvételeket: tervrajz, sematikus rajz, az
érintett zónában dolgozó többi, hasonló gépről készült
légifelvételek, a Weyland-Yutani termékkatalógusában szereplő
képek. A 868-as „Ceres” aratógép huszonegyezer tonna súlyú,
297 méter hosszú monstrum volt. Acélburkolatát élénksárga, a
környezeti hatásoknak ellenálló polimerrel vonták be. Pokoli egy
gép volt.
A hadnagy negyedik generációs űr-tengerészgyalogos volt.
Annapolisban nőtt fel, gyermekkorában számtalan órát töltött a
Yard híres múzeumában. Az aratógép a Haditengerészet régi,
légköri szállítógépeire emlékeztette, amelyek a múzeum kincsei
közé tartoztak. Érthető: antik darabnak számított mindegyik,
annak idején egy olyan hadászati rendszer alkotóelemei közé
tartoztak, amelyet már Teller születése előtt hatvan évvel
felváltott egy másik, újabb. Használaton kívülre kerültek, de a
szellemük tovább élt az olyan Conestoga-osztályú naszádokban,
amilyen például a Montoro is volt, sőt jellegzetességeiket – azt a
tervezési etikát és logikát, amelyet a hajdani óceánjárókról
származtattak át az űrhadviselésbe – még egyértelműbben fel
lehetett fedezni a Hellespont-osztályú flottaszállítókon, sőt
vizuális esztétikájukból még a társaság által gyártott
aratógépeknek is jutott, azoknak a monstrumoknak, amelyek
megállás nélkül arattak az LV-KR 115-öshöz hasonló,
génmódosított terményekkel bevetett agrárbolygókon.
Az egység, amire le kellett szállniuk a 678 493-as típusszámú
Consus volt. Hatvannyolc főnyi személyzet teljesített rajta
szolgálatot. A munkások küldetése öt teljes évre szólt; váltott
műszakban, heti hét napon, napi huszonnégy órában végezték az
aratást, a termények lefagyasztását és csomagolását. A
szállítmányt távvezérlésű teherszállítókkal hordták fel a bolygó
körüli pályán keringő silókba, amelyekből azután a rendszeresen
érkező teherhajók vitték tovább.
Öt év szolgálat... Pokoli élet lehetett.
A Consus volt az egyik az LV-KR 115-ösön dolgozó két
aratógép közül. A személyzet legutóbbi leváltása után másfél
hónappal meghibásodást jelentettek róla. A kommunikáció
valami miatt megszakadt a lentiekkel. Valamivel később a
társaság megfigyelői jelentették, hogy a monstrum letért az előre
beprogramozott útvonaláról. A Demeter, a másik monstrum
megpróbált kapcsolatba lépni a Consus személyzetével, sőt öt
alkalommal felderítőket küldött ki, de ezeknek a csapatoknak a
rossz időjárás miatt mindannyiszor vissza kellett fordulniuk. A
Demeter kapitánya fel is jegyezte a naplóba, hogy ezek voltak a
legborzalmasabb viharok, amelyeket ember valaha látott az LV-
KR 115-ösön. A mért adatok alátámasztották ezt a kijelentést: a
bolygóra korábban is jellemzőek voltak a szezonális viharok, de
az az atmoszferikus támadás, ami az utóbbi három hónapban
rázuhogott a felszínre, tényleg példa nélküli volt.
A röpképes mezőgazdasági egységekkel nem lehetett
felszállni, de az UD4L Cheyenne leszállóegységeket kifejezetten
az ilyen megpróbáltatások elviselésére tervezték, ráadásul az űr-
tengerészgyalogság pilótái – akik közé Canetti is tartozott –
sokkal képzettebbek és tapasztaltabbak voltak, mint a cég által
civil szolgálatra alkalmazott pilóták többsége. Tellernek például
már volt alkalma megfigyelni és végigszenvedni, ahogy Canetti
leteszi a leszállóegységet egy kétszáz kilométeres szélörvényben,
egy homokvihar kellős közepén, így biztosra vette, hogy ez a
feladat sem jelenthet gondot a pilótájuk számára. Az aratógépek
maximális sebessége hét kilométer/óra volt; egy UD4L-est még
akkor is játszi könnyedséggel le lehetett tenni rá, ha mozog, de a
Consus már három héttel korábban leállt.
– Még mindig úgy gondolja, hogy a hajtóművel van gond? –
kérdezte Rogers a hadnagytól.
– Ez megmagyarázná a leállást – felelte Teller –, de a
kommunikáció megszakadását nem.
– Akkor... talán az erőmű?
– És mi a helyzet a segéderőművel? Egyébként a társaság már
négy alkalommal is megpróbálkozott a távvezérlésű
újraindítással, de hiába. Még egy hibaüzenetet sem kaptak. Ami
azt illeti, semmi visszajelzés nem jutott el hozzájuk.
– Már mondtam, szerintem mi van – szólalt meg Bose
őrmester. – Valamelyik hülyegyerek megkattant. – Már
kikapcsolta a hevedereit, odaállt a hadnagy és Rogers mellé, két
kézzel a mennyezeti rúdba kapaszkodott, a teste folyamatosan
himbálózott a rázkódó gépben.
– Lehetséges – mondta Teller. Szomorú igazság volt, hogy
lényegében nem számított, milyen biztonsági intézkedéseket
tettek, milyen módon hajtották végre az ellenőrzéseket, milyen
másodlagos rendszereket építettek ki a legfontosabb gépek és
berendezések pótlására, az üzemzavarok legfőbb oka továbbra is
az emberi mulasztás maradt. A szigorú válogatás és a
pszichológiai tesztek ellenére is megesett, hogy a hosszú
szerződéssel munkát vállaló emberek némelyike összeroppant
idegileg. Sajnos egyetlen, lőfegyverrel rendelkező személy is
elfoglalhatta az aratógépet, kárt tehetett a berendezésekben, és
olyan rendszerhibákat okozhatott, amelyek következménye akár
leállás is lehetett.
– Szerintem ez több mint lehetséges – jelentette ki Bose.
– Ezért tárazunk be plasztikkal – felelte Teller. A szakasz
valamennyi tagja kapott egy kék csíkkal jelölt tárat, ebben olyan
plasztik lőszereket helyeztek el, amelyekkel nem lehetett halálos
sérülést okozni. Teller szerette volna elkerülni a felesleges
áldozatokat.
Bose megvonta a vállát. Nem zavarta a plasztik lőszer, mert
mindegyiküknél volt éles is.
Berregő hangon megszólalt az egyik jelzőkészülék.
– Két perc, és megérkezünk! – hallatszott Canetti hangja a
hangszórókból.
– Felállni, felkészülni! – kiáltott rá Bose az egymás melletti
üléseken helyet foglaló emberekre. – Ha kigyullad a lámpa,
kimegyünk és tesszük a dolgunkat. Tisztán és gyorsan!
A katonák összeszedték magukat, mindannyian készen álltak
rá, hogy kicsatolják a biztonsági hevederüket.
– Sisak, szemüveg, légzésszűrő! – mondta Teller. – Rengeteg
pelyva és por van a levegőben. Kiszállunk, behatolunk az
aratógépbe. Amíg be nem jutunk, senki sem mászkálhat fedetlen
arccal. Lehetséges, hogy valami zűrös helyzetbe keveredünk, azt
akarom, ne csak halljatok, lássatok is, amikor bemegyünk.
***
Canetti lágyan visszaeresztette a botkormányt. Negyven
méter magasan voltak, gyakorlatilag lebegtek. Már aktiválódott a
landolómód, a leszállóegység az orrát tartotta az ég felé. A levegő
olyan mocskos volt, hogy Canetti úgy érezte, fekete hóviharba
keveredtek. A szél legalább százhatvan kilométeres volt. A
látótávolság zéró. Canetti megpróbálta szétfúvatni a levegőben
kavargó szennyeződést, de csak rontott a helyzeten: még jobban
megkavarta a talajszemcsékből és a feldolgozott gabona után
maradt hulladékból álló felhőket. Amikor kinézett a pilótafülke
kvarctetején, nagyjából annyit látott, mintha kintről fekete
festéket fújtak volna a felületre.
Átváltott műszeres érzékelésre. A 3D képalkotó rendszer
megmutatta a talajt; a képen szépen kirajzolódott egy hatalmas
nyomsáv, az aratógép lánctalpainak lenyomata. Canetti állított az
élességen és a szögön. Egy pillanattal később megjelent előtte a
Consus festett oldala. Úgy emelkedett fel, mint egy gát fala.
– A picsába – suttogta Canetti, és megrántotta a
botkormányt. Vijjogni kezdtek az ütközőradarok. A
pilótakonzolon jelzőfények villództak. A gép erőteljesen
megremegett, a turbinák tiltakozón üvöltöttek. A botkormány
mintha ragasztóban mozgott volna. Canetti aktiválta a
landolórendszereket, de egyre inkább aggódott amiatt, hogy az
odakint kavargó leves eltömíti a légszelepeket és a fúvókákat. A
szoftver és a robotpilóta továbbra is lebegtette a leszállóegységet,
és olyan precizitással tartotta az irányvektoron, amilyenre egy
ember képtelen lett volna.
– Gyerünk már, te dög! – suttogta Canetti.
Az aratógép gigantikus volt. Canetti fokozta a képfelbontást, a
begyűjtött vizuális információkat összevetette a tárolt
tervrajzokkal. A monitoron kirajzolódtak a megfelelő vonalak, a
komputer jelzett, hogy a képek közötti egyezés tökéletes.
Miközben a leszállóegység ráközelített a gépbestia jobb oldalára,
Canetti meghatározta a landolóterület relatív pozícióját. Nem
akart az ösztöneire hagyatkozni: ilyen körülmények között –
gyakorlatilag vakon repültek – nagyon könnyen előfordulhatott,
hogy eltévesztik az irányt, rosszul manővereznek.
Canetti a sisakmonitorra küldte az egymáshoz illesztett
képeket, és megpróbálta az aratógép jobb oldalán lévő
bálázóblokk teteje felé vinni a leszállóegységet. Ezt a pontot
viszonylag könnyen be lehetett azonosítani: a hosszú rakodóplató
olyan volt, mint egy mindkét oldalról nyitott, de tetővel ellátott
hangár. A tető alacsony volt, a falak viszonylag közel álltak
egymáshoz. Canettinek és a robotpilótának ez alá kellett bevinnie
a leszállóegységet. A művelet olyan volt, mint egy levél
becsúsztatása egy postaládába.
– Felkészülni! – figyelmeztette a pilóta a kabinban
tartózkodókat. A tolórakéták kínlódtak. Canetti tudta, a
robotpilóta korrigálja a kisebb-nagyobb kilengéseket, de egy
erőteljes széllökés így is könnyen az aratógép oldalához, vagy a
bálázó tetejéhez csaphatja őket.
 – Mondd, téged megfizetnek az ilyen szar menetekért? –
kérdezte Rogers az interkomon keresztül. A hangja könnyed és
nyugodt volt, mintha ezzel a kérdéssel szerette volna
lecsillapítani a pilótát.
– Hát persze, hogy nem! – felelte Canetti.
A tető iszonyúan alacsony volt. Canetti egy már-már dühös
mozdulattal kikapcsolta az ütközőradart – a műszer úgyse tudott
közölni vele semmi olyasmit, amit ne látott volna a rögzített
képeken, a vijjogásával viszont az idegeit cincálta.
– Gyerünk, gyerünk már... – mormolta.
A huszonöt méter hosszúságú leszállóegység oldalról
sodródott be a bálázóblokk teteje alá. Még csak meg se karcolta
az építményt. Canetti lenézett; a levegőben mintha ritkásabbá
vált volna a szemcseörvénylés: már látta maga alatt a fedélzetet.
Kiadta az ereszkedési utasítást.
Kontakt. Egy rugózás – a leszállóegység megérkezett. Kissé
oldalra csúszott – fém csikorgott egy másik fémfelületen –, de
sikeresen végrehajtotta a landolási műveletet.
– Mindenki kifelé! – kiáltott bele Canetti a mikrofonjába.
***
Rogers kieresztette a rámpát, kinyitotta a kaput. A beáramló
szél és a nyomáskülönbség kis híján elsodorta az éppen
felkászálódó űr-tengerészgyalogosokat. A raktér megtelt örvénylő
szemcsefelhőkkel; Teller érezte, ahogy az apró morzsalékok a
testpáncéljához koppannak. A látótere úgy homályosult el,
mintha nagy erejű vízsugarat lőttek volna a védőszemüvegére.
– Gyerünk! – kiáltott fel Bose.
 Kivánszorogtak a szemcseviharba. Nem ez volt a
legdinamikusabb és legheroikusabb kiszállás, amit az Űr-
tengerészgyalogság katonái valaha végrehajtottak: a viharnak
nekifeszülő emberek úgy mozogtak, mint megannyi ügyefogyott
pantomimművész.
– Irány a zsilipajtó! – adta ki Bose a parancsot, és rögtön az
élre állt. – O’Dowd, készülj azzal az istenverte karabinerrel!
A bálázóblokk géptest felőli oldalán egyetlen zsilipajtót láttak.
A katonák a saját karabinerükkel rögzítették magukat a
leszállóegység rakteréből kihúzott pányvakábelekhez. Mindegyik
kábelhez öt-öt ember csatlakozott.
Minden egyes lépésnyi távolságért meg kellett küzdeniük a
széllel. Az ötfős csoportok elején haladók vitték magukkal a kábel
végére erősített karabinert; az utolsók feladata volt, hogy maguk
után húzzák a dobokról lepergő kábeleket.
– Jézus! – kiáltott fel O’Dowd közlegény.
– Jézus? Ő szeret téged, fiam – felelte Bose. – Gyerünk,
biztosítsd a kábelt!
Az egyik ötfős csoportnak Bose volt a vezetője, ő tartotta a
kezében a horgot. Ahogy előrevergődött, majdnem beleütközött a
zsilipajtóba. Körbenézett; valami fix helyet keresett, amibe
beleakaszthatja a pányvakábel karabinerét. Talált egy
megfelelőnek látszót, rögzítette a kábelt.
– O’Dowd!
A Bose mellett haladó közlegény előrelépett, hogy rögzítse a
második kábelt. Egy erős szélroham a zsilipajtóhoz vágta.
Elejtette a karabinert, de nem veszítette el: a fémtárgy a derekára
csatolt kötél végén himbálózott. Kétségbeesett igyekezettel
próbálta megmarkolni. Vakon tapogatózott. Az ujjai rátaláltak
egy karabinerre. Megfogta a fémtárgyat, és abban a hitben, hogy
ez az a karabiner, amit rögzítenie kell a zsilipajtó mellett,
benyomta az oldalát.
Tévedett: valójában azt a karabinert nyomta össze, ami őt
rögzítette a pányvakábelhez. Abban a pillanatban, ahogy levált a
kábelről, a közlegény érezte, a következő szélroham hanyatt
taszítja, ledönti a lábáról. Elvágódott a fémfelületen, és gurulva,
csúszva, a vihar játékszerévé válva végigcsúszott rajta.
Az elsodródó O’Dowd nekicsapódott a harmadik
pányvakábel-osztag élén haladó Tellernek, kilökte alóla a lábait.
A hadnagy is elesett. Rogers, aki Teller osztagához tartozott, és
éppen mögötte haladt, a hadnagy után nyúlt, elkapta a kezét.
Megvetette a lábát, de hiába: a talpa csúszni kezdett.
Teller, aki az oldalán feküdt, oldalra nyúlt, és sikerült
belemarkolnia O’Dowd szerelvényébe. A védőszemüvege belső
felületén megjelenő sematikus rajzra pillantva megállapította, a
közlegény alig három méterre van a gépmonstrum felületén
tátongó, öt méter mély aknától, amelynek aljában a bálázóegység
fém alkatrészei helyezkedtek el.
– Hadnagy! Hadnagy! – kiáltott fel Bose.
– Nyissák ki a zsilipajtót! – üvöltött vissza Teller, miközben
kétségbeesett igyekezettel próbálta megtartani a közlegényt.
Bose ismét a zsilipajtó felé fordult. Kitapintotta a
nyitószerkezetet, de az mintha valahogy deformálódott volna.
Megpróbálta megkeresni a rudat. Előhúzta a vágószerszámát,
meggyújtotta a lángot, keresztülszelte a kilincset és a
keresztreteszt.
A zsilipajtó rendszerében nem volt energia. Bose az egyik
közlegény, Belfi segítségével kifeszítette az ajtólapot, ami
meglepően könnyen csúszott oldalra – mintha a szél már amúgy
is meglazította volna a keretben.
Az ajtónyílás sötét volt; a gyorsan belépő embereket
elszántan követte a szél és a levegőben kavargó szemcseáradat.
Sorra megérkeztek az osztagok, utolsóként Telleré. A hadnagy
magával vonszolta O’Dowd közlegényt.
– Zárják be az ajtót! – adta ki a parancsot Teller.
Rogers és Pator a helyére tolta a vastag fémlapot,
kívülrekesztve ezzel a vihart.
A levegő mozdulatlanná vált, a por és a szemcsék lassanként
aláereszkedtek. A katonák hallották a tompa puffanásokat,
amelyekkel a szél támadta a zsilipajtót; hallották a koppanásokat,
ahogy a szemcsék újra és újra végigverték a gépmonstrum külső
burkolatát. Az emberek nehezen lélegeztek. Felkapcsolták a
sisakjukra és a fegyverükre rögzített lámpákat. A fényben szürke
homályt és árnyékokat láttak. Teller feltolta homlokára a
védőszemüvegét, de hiába, ezzel sem vált tisztábbá előtte a kép.
– Belső zsilip! – mondta. A hangja élettelenül koppant a zárt
térben. A por irgalmatlanul kaparta a torkát, az orrát
eltömítették a szemcsék.
– A belső zsilipajtó zárva – jelentette Bose.
– Átvágni! – utasította Teller.
 Bose ismét elővette a lángvágóját, keresztülhasította a
zárszerkezetet. Kinyitották a belső zsilipajtót.
Állott, furcsán hűvös levegő csapott az arcukba. A második
ajtó mögötti szervizfolyosó sötét volt. Az aratógépben a jelek
szerint már régóta nem volt se fűtés, se világítás. A szakasz
fegyvert szegezve, felkapcsolt lámpákkal indult előre.
– Ezt nézze meg! – mondta Bose a hadnagynak, amikor
belépett az ajtón.
A zsilipajtó és a zárszerkezet belső része deformáltnak
látszott. Egészen biztos volt, hogy ezt nem Bose csinálta a
lángvágójával.
– Mi az ördög? – mormolta Teller.
– Úgy látom, valaki megpróbálta behegeszteni az ajtót.
Belülről – mondta Bose. – A külső zsilipnél is valami hasonló
történhetett.
– Ezek... bezárkóztak?
– Valaki be – bólintott Bose.
– De miért? – kérdezte Rogers.
– Mert kívül akartak tartani valamit? – találgatott Teller.
– Persze. De... Maga szerint mit, hadnagy?
– Szerintem? Szerintem fogalmam sincs...
Felderítő alakzatban haladtak végig a sötét folyosókon és
helyiségeken. Semmit sem láttak. Életnek semmi jele. Se szemét,
se törmelék. A lámpák fénye megcsillantotta a fedélzet
fémfelületeit, a festetlen acélfalakat. Rogers fogasokat talált,
amelyeken elvileg védőruháknak kellett volna lógniuk. Egyetlen
szkafandert sem láttak, csak festetlen sisakokat, váll-lemezeket,
csatokat.
– Mi értelme felvenni a szkafandert sisak nélkül? – kérdezte
Rogers.
– Valaki talán fázott – jegyezte meg Belfi.
Rogers leemelte az egyik sisakot. Először azt hitte, a
lecsúsztatható vizor valamilyen fémből készült, de ahogy
megfordította, már látta, csak festett üveg. A sisak belsejét valami
olyan eljárással kezelték, amitől opálos volt, és úgy tűnt, mintha
deres lenne. Belül nem volt se párnázat, se szegély, csak a csatok
és kapcsok, amikkel rögzíteni lehetett. A belsejéből finom por
szóródott ki, ahogy Rogers megfordította.
– Tudnánk szerezni valahonnan némi energiát? – kérdezte
Teller.
Gothlin előrelépett az egyik fali dobozhoz, megpróbálta
rácsatlakoztatni a hordozható generátort. Semmi sem történt.
– Tiszták a csatlakozók? – kérdezte Teller.
Gothlin bevilágított a dobozba.
– Tiszták, uram – mondta. – Tisztábbak, mint a Montorón.
Teller látta, hogy a doboz belseje fényes, már-már olyan,
mintha krómozott volna.
– Várjon! Vissza, vissza! – mondta, arra utasítva Gothlint,
hogy ismét világítson körbe.
A dobozból nem jött ki semmi. Se kábel, se vezeték, se
csövek, semmi. Pedig az oldalán megvolt a nyílás, ahol korábban
valamit kivezethettek belőle. Valamit, talán egy kábelköteget,
amit kisebb bilincsekkel rögzítettek a falakhoz. Ezek a bilincsek
még a helyükön voltak, csak éppen a kábel hiányzott alóluk.
– Ezek leszedték az összes vezetéket? – kérdezte Gothlin.
– Talán szükségük volt a kábelekre, hogy másutt
megjavítsanak valamit – mondta Belfi.
Teller a fejét rázta.
– Ez nem olyan, mintha leszedték volna – mondta. – Ez
olyan, mint... Mint ami egyszerűen eltűnt.
***
Még négy zsilipajtón kellett keresztüljutniuk, hogy
megérkezzenek a vezérlőbe. A harmadik ajtón belépve Belfi
lámpájának fényében néhány kisebb fémtárgy csillant meg a
padlón.
– Ez meg mi? – kérdezte Teller.
Belfi leguggolt, felszedegette, a tenyerére tette a tárgyakat.
– Olyan, mintha... Ez egy övcsat. Ez egy jegygyűrű. És... Ezek
meg micsodák?
Teller alaposabban szemügyre vette az ismerősnek tűnő
tárgyakat. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, mit lát.
– Bújtatók – mondta.
– Micsodák?
– Bújtatók. Azok a kis fémgyűrűk, amik a bakancsokon
szoktak lenni, ezekbe kell bedugni a fűzőt.
***
A vezérlő sötét volt. Lassan haladtak végig a konzolok és az
ülések között.
– Azok ott ablakok? – kérdezte Rogers előrevilágítva.
 – Azoknak kell lenniük – mondta Teller.
– Őrmester! – mondta Rogers. – Derítsék ki, fel tudjuk-e
emelni a viharblokkoló pajzsokat!
– Rajta vagyok – felelte Bose.
– Itt minden megvan – jelentette Gothlin. – A kábelek, a
drótok... A konzolok érintetleneknek látszanak.
– Nézze meg, be tudja-e indítani valamelyiket! – mondta
Teller.
– Az archívumra koncentráljon! Eseménynapló. A műszerek
által érzékelt adatok. Hasonlók.
Gothlin munkához látott.
– Hadnagy! – jelentkezett be Bose.
– Igen?
– A viharblokkolók nyitva vannak.
Teller és Rogers átment a vezérlő elülső részében lévő
ablakokhoz. Mindegyik fekete volt, bár a külső pajzsokat
leeresztették.
– Biztos benne, őrmester? – kérdezte Teller.
– Teljes mértékben.
– Szóval... A vihar miatt sötét minden? – kérdezte Rogers.
– Nem, az üveggel nem stimmel valami – felelte Bose.
Teller leakasztotta a nyakából a védőszemüvegét, rávilágított
a lámpájával. Az üveg majdnem opálossá vált, a felületi
bevonatot mintha lehántották volna róla. A belső oldala úgy
nézett ki, mintha dörzspapírral estek volna neki: az opálosságot
milliónyi, mikroméretű karcolás okozta.
– Ezt a por csinálta? – kérdezte Rogers.
 Fény villant, mechanikus csattanások hallatszottak.
Gothlinnak sikerült rákapcsolnia a rendszerre a hordozható
energiaegységet; bekapcsolta a központi konzolt.
– Mink van? – ment oda hozzá Teller.
– Nem sok minden, uram – felelte Gothlin. – A memória
tartalmát törölték vagy átpakolták egy olyan helyre, ahol nem
férek hozzá. Semmi feljegyzés, semmi napló.
– A műszeres mérésekről van valami? – kérdezte Rogers.
– Talán. – Gothlin folytatta a munkát.
– Próbálja előhívni a tevékenységlistát! – mondta Teller. – A
gép rendszerének rögzítenie kellett a saját útvonalát. Csak így
lehet ellenőrizni, teljesítette-e a kvótát.
– Jó ötlet – mondta Gothlin. – Ez tényleg automatikusan
naplózódik, és megpiszkálni se lehet az adatokat. – Az ujjai a
billentyűzet fölött cikáztak, a monitorokon adatsorok pörögtek,
de olyan gyorsan, hogy képtelenség volt bármelyiket elolvasni.
Rogers megpróbálta letörölni a monitorról a kormot, de meg
kellett állapítania, az üvegre nem szennyeződésréteg tapadt rá –
az anyag sérült meg.
Gothlin keze megállt a levegőben.
– Oké, megvan az útvonalnapló. Az az oszlop az időkód.
Napok, órák... Az meg ott... Igen, ott oldalt a koordinátákat lehet
látni. Ezek alapján feltérképezhető a gép mozgása. Szóval, lássuk
csak... Hoppá! Az elmúlt három hétről nincs adat. Semmi sincs!
Egyetlen feljegyzés sem készült. Szerintem ez azt jelenti, hogy a
kicsike három hete áll itt döglötten.
– Mi volt legutolsó bejegyzés? – kérdezte Rogers.
 – Hmmm... Három hete készült, de nem teljes. És már a
kilenc héttel ezelőtti is hiányos. A gép ez alatt a kilenc hét alatt
folyamatosan mozgott, de mintha csak találomra került volna
rögzítésre az aktuális helyzete. Az adatsor nem folyamatos... Van
itt egy kódolt adatsor. Várjanak, hadd fejtsem meg! Kell, hogy
legyen egy kulcs. A kód ezalatt a kilenc hét alatt... Hm. A kód azt
jelenti, hogy az aratógép letért az eredetileg tervezett útvonalról,
vagyis...
– Vagyis a Consus kilenc héten keresztül véletlenszerűen
haladt? – kérdezte Teller.
– Ez összevág a társaság által begyűjtött adatokkal – mondta
Rogers. – Letért az eredeti útvonalról, de senki sem tudja, miért.
– A kilenchetes periódus elején történt valami? – kérdezte
Teller.
A monitoron adatblokkok jelentek meg. Gothlin beírt pár
utasítást.
– A kód arra utal, hogy meghibásodás történt – mondta.
– Az eredendő ok – mormolta Rogers.
– Részletek? – kérdezte Teller.
– Hm... Oké. Megvan. A jelek szerint a Consus nekiütközött
valaminek. Aratott, és belerohant valamibe, ami a gabonában
volt. Kisebb sérülések a vágólapátokon. Nem rendszerszintűek.
De... Az a valami, aminek nekiment, elég nagy volt. Van itt egy
csatolt fájl.
– Nyissa meg! – mondta Teller.
– Már rajta is vagyok – vigyorodott el Gothlin.
 Képek jelentek meg a monitoron, homályos, kis felbontású
fotók, amelyeket egy repülőegységről készítettek. Fentről lehetett
látni rajtuk a monstrumot, amit végtelenbe nyúló óceánként vett
körül a gabona. Az időjárás akkor jobb volt, vagyis az esemény
még a vihar kitörése előtt következett be.
Volt valami a gabonában, az aratógép előtt. Egy nagy, sötét
massza, félig a kalászos szártömeg alá temetődve.
– Ráközelítés? – kérdezte Teller.
– Azt nem lehet, de készült egy-két közeli felvétel is – felelte
Gothlin, miközben újabb képeket nyitott meg.
– Ez meg mi az ördög? – kérdezte Teller.
***
A vihar váratlanul enyhülni kezdett. A leszállóegység
pilótafülkéjében várakozó Canettinek feltűnt, hogy megváltoztak
a fényviszonyok. A vihar fekete levesét lassanként kísértetiesen
sárga alkonyfény váltotta fel. A szél ereje csökkent. A
leszállóegység már nem remegett.
Canetti kinézett. A levegőben kavargó por még nem ülepedett
le, a fény olyan erőtlen volt, mintha fakó, ritkás füst burkolta
volna be a napot, de a pilóta végre túllátott a bálázóblokk szélén;
már a talajt is láthatta.
A kopárnak és szürkének tűnő talajt.
– Itt Canetti – szólt bele a mikrofonjába. – A vihar csitul. A
látótávolság növekszik.
– Vettem, Canetti – reccsent vissza Rogers válasza. – Mi a
helyzet odabent?
– Próbáljuk összeilleszteni a darabkákat – felelte Rogers.
 – Ne nézzek körül idekint? A pilótafülkéből nem látok túl sok
mindent.
– Oké, de csak óvatosan! És előtte lépj kapcsolatba a
kettessel!
– Vettem – felelte Canetti. Csatornát váltott. – Kettes, kettes,
itt az egyes! Kettes, kettes, veszitek az adást? Itt az egyes
leszállóegység. Veszitek az adást?
Sztatikus sziszegés.
– Kettes, kettes! Helyzetjelentést várunk Broome kapitánytól.
Kettes, mi a státusotok? Elértétek már a Demetert?
Atmoszferikus zörej. Canetti biztos volt benne, hogy az
időjárás zavarja meg az adást. Nyitva hagyta a csatornát, átváltott
headsetre, kicsatolta a hevedereket és felállt.
Ahogy kiszállt, meglökte a szél. A levegőben liszt finomságú
por kavargott. A bálázóblokkon túli világon sárgás fény ömlött
végig. Egy halott égbolt függött egy halott föld fölött. Mindent
ködössé változtatott a por. Canetti úgy tippelte, hogy egy-két
kilométer távolságba láthat el, azon túl homályossá vált a világ.
Az LV-KR 115 hatalmas síkságaihoz képest a Föld valamennyi
hasonló területe aprónak tűnt volna. A végtelen prérit egyetlen
domborzati elem sem szakította meg – éppen ez tette a helyet
ideálissá a gabonatermesztésre. A Weyland-Yutani terraformálta
a talajt, megnövelte a nitrátszintet, azután a teljes északi és
nyugati területet bevetette genetikailag módosított, nagy
terméshozamú gabonával, amely képes volt végrehajtani az
emberi beavatkozást nem igénylő önvetést, ilyen módon
végtelenné változtatni a növény életciklusainak ismétlődését. A
társaság büszkén azt állította, hogy az LV-KR 115-ösön kilencven
éven keresztül folyamatosan lehet majd aratni, csak ezt követően
lesz szükség egy újabb terraformáló műveletre, a talaj
feljavítására.
De hol van az a sok gabona? – töprengett Canetti. A Consus
letért a számára kijelölt útvonalról; ebben a régióban nem
hajtottak végre szisztematikus aratást, de gabona mégsem
maradt sehol. Ameddig a szem ellátott, a talaj kopár volt és
fekete.
***
– Mi az? – kérdezte Rogers. – Valami üreg?
– Természetes? – kérdezte Bose. – Mint egy víznyelő, vagy
hasonló?
Teller a képeket bámulta.
– Ez nem látszik természetesnek – mondta. – Viszont
organikus. De mintha mesterséges lenne...
A képeken megjelenő üreg mély volt, az átmérője úgy ötven
méter lehetett. A szájánál a földön zavaróan organikus
képződmények látszottak. Olyan volt, mint egy torok, vagy
valami torokhoz hasonló testrész.
– A gép valószínűleg nekiment annak, ami a gödör tetejét
befedte – mondta Gothlin. – Kihúzta belőle a dugót!
– És kieresztett valamit – mondta Rogers.
– Ezt meg miért mondtad, Rogers? – kérdezte Bose.
– Azért, mert ez olyan, mint valami boly – felelte a nő.
 – Akkor ez most poloskavadászat? – kérdezte Belfi. – A
rohadt életbe, most nehogy azt mondjátok, hogy
poloskavadászatra jöttünk!
– Egyelőre semmit sem tudunk – mondta Teller. Félrehúzta
Rogerst. – Tud valamit, amit én nem? – kérdezte.
– Tudom, hogy Canetti nem képes kapcsolatba lépni se a
Demeterrel, se a kettessel – felelte a nő.
– Oké. De én most nem erre gondoltam.
Rogers megvonta a vállát.
– A délnyugaton nőttem fel – mondta. – Tudom, hogy néz ki
egy termeszfészek. Tudom, milyenek a hangyabolyok.
– Remek, de ez...
– A termeszek akár évtizedekig képesek szunnyadó
állapotban létezni.
– Azok a sáskák, nem?
– Nos, az most mindegy. A lényeg, hogy képesek rá. Ha ez
ismeretlen létforma fészke, akkor az egyedek hosszú ideig
szunnyadhattak. A gép pengéi lehántották az üreget befedő
képződményt, a lények felébredtek. Élelmük van bőven: a
társaság egy egész bolygónyi gabonát bocsátott a
rendelkezésükre.
– A Weyland-Yutani a felderítés és a bolygóformálás során
észlelte volna egy ilyen képződmény, egy ilyen boly jelenlétét.
– Igen – mondta Rogers –, persze, és ugye valamennyien
tudjuk, hogy a Weyland-Yutani még sosem hibázott. A Consus
felébresztett valamit, ez tény. Valamit, ami az organikus alapú
anyagot eltünteti. Ruhákat, tárgyakat... bakancsokat. – Hirtelen
olyan arcot vágott, mintha nagyon rosszul lenne. – Embereket.
Mindent, ami nem fém. A gép személyzete egyre mélyebbre és
mélyebbre ásta be magát. Az egzotikus életforma mindent felfalt,
míg végül tönkretette az aratógép rendszereit. És akkor a gép
leállt...
– Szóval, az emberek ide, ebbe a vezérlőbe zárták be
magukat? Oké. Akkor hol vannak?
Teller körbenézett. Bose a karjára tette a kezét.
– Ezt nézze meg! – mondta.
A vezérlő hátulsó részében fémből készült öltözőszekrények
sorakoztak. Bose és Belfi már felfeszítette az ajtókat, amelyeket a
jelek szerint belülről hegesztettek le. Csak a jó isten tudhatta, mi
történt a személyzet hatvannyolc tagjával, de az biztosnak tűnt,
hogy az utolsó négy ember itt, ezekben a szekrényekben halt meg.
A szekrényekben, amelyeket ők maguk zártak be, hogy a
koporsójukká váljon.
Teller az összeaszalódott emberi maradványokra nézett. Éhen
vesztek – gondolta. – Éhen és szomjan.
– De miért nem szabadították ki magukat? – kérdezte
Gothlin elkerekedő szemmel. – Voltak náluk szerszámok.
– Azért, mert nem tudták, biztonságos-e előbújni – mondta
Rogers. – Nem merték megtenni.
– Elmegyünk innen – jelentette ki Teller. – Mindenki vissza a
leszállóegységhez!
– Ha ez poloskavadászat – tiltakozott Bose –, akkor esetleg
megtehetnénk, hogy...
 – Nem, nem tehetnénk meg semmit – mondta Teller. – Ha
Rogersnek igaza van, akkor itt most egy sosem látott, ismeretlen
ragadozóval van dolgunk. Sőt! Nem egyetlen nagy célponttal,
hanem számtalan apró egyeddel. Maga jó lövész, őrmester.
Mennyi muníciót hozott magával? Mit gondol, milyen esélye
lenne leszedni egy űrsáska rajt?
– A picsába – mondta Bose.
– A társaságnak féregirtókkal kell majd bombáznia az LV-KR
115-öst – mondta Rogers.
– Az egész bolygót? – kérdezte Belfi.
– Rohadt vihar! – mormolta Rogers. – Szerintem ezt a
katasztrofikus légköri zavart a raj okozta, a puszta méretével.
– Most ugye, csak szórakozol? – kérdezte Pator.
– Gondoljatok csak bele! Ezek az űrpoloskák éveken
keresztül aludtak, azután felébredtek és táplálkozni kezdtek.
Régebben talán a gabonatáblák helyén lévő füves sztyeppéket
legelték le, azután ismét aludtak, míg a vegetáció helyrejött.
Életciklus... A társaság azonban végtelen gabonamezőket hozott
létre ezen a bolygón, gyorsan fejlődő, önreplikáló fajtákat
használ, vagyis megteremtett egy soha ki nem apadó
élelemforrást. El tudjátok képzelni, mekkorára nőhet ez a raj, ha
nincs semmi, ami határt szabna a fejlődésének?
– Jézus Krisztus! – mormolta O’Dowd.
– Lefelé jövet nem egy időjárási jelenséggel találkoztunk –
mondta Teller. – Nem viharos szél volt, amit érzékeltünk, hanem
egy gigászi raj által gerjesztett légmozgás...
***
 Canetti áthajolt a bálázóblokk pereme fölött, és a nyakát
tekergetve megpróbált lenézni. Megpillantotta a monstrum
oldalát. Arra számított, hogy a géptest ugyanolyan élénksárga
lesz, amilyen az eligazítás során látott képeken, de a kísértetiesen
okkeres fényben a felület mintha csupasz lett volna.
Csupasz fém...
A pilóta lenyújtotta a kezét, megérintette felületet. Érdes volt,
mint a fémek, amiket éppen kiemeltek a homokfúvóból.
Egy árny vetődött rá. Felkapta a fejét.
Visszatért a vihar. Az ég elfeketedett, a látótávolság
rohamosan csökkent. Hirtelen erős szél csapott végig Canetti
testén. A talaj fölött egy sötétségfal száguldott az aratógép
irányába. A furcsa jelenség porból és talajrögökből álló felhőket
vert maga előtt. A fal legalább egy kilométer magas volt, és
különösen hullámzó, örvénylő, irizáló masszának látszott.
Canetti az erős szélnek nekifeszülve visszatántorgott a
leszállóegységhez. Megkapaszkodott az egyik fémrúdban;
komolyan tartott attól, hogy az erős szél lesodorja a monstrum
tetejéről. Bármerre fordult, szemcséket látott a levegőben.
Amikor azt a furcsaságot érezte az arcán és a kézfején, már bánta,
hogy a pilótafülkében hagyta a maszkját, a kesztyűjét, a
védőszemüvegét.
A keze is, az arca is vérzett.
Nem kapott levegőt.
A fal elérte az aratógépet.
Canettinek annyi ideje sem maradt, hogy felsikoltson. Millió
és millió apró, fekete test örvény lett körülötte, miközben...
 Miközben parányi cafatokra szaggatódott és megszűnt
létezni. A testpáncéljához tartozó váll-lemez a fedélzetre csattant.
Kisvártatva a headsetje is, majd az övcsatja, az a fényesen
csillogó csat...
***
Miközben végigrohantak a bálázóblokkhoz vezető folyosón,
valamennyien érezték a Consus dülöngélését. Az egész géptest
rázkódott. A zsilipajtókon, amelyeket befelé jövet ők nyitottak fel
maguknak, üvöltve, huhogva száguldott keresztül a szél.
– Vissza! – kiáltotta Teller. – Vissza!
– Hová? – kérdezte Bose.
Teller nem tudta, mit feleljen.
– Az öltözőszekrényekbe? – üvöltötte Rogers torka
szakadtából.
Az ötlet visszataszító, sőt egyenesen borzalmas volt, de már
valamennyien tudták, nincs más választásuk. Ez az egyetlen
esélyük maradt a túlélésre, de...
Csak elvben.
Elvben, mert a vezérlő két szinttel lejjebb volt, a vihar pedig
már egészen közel került hozzájuk, végigbömbölt a
szervizjáratokon, feléjük tartott, mint valami csillámlón sötét
áradat.
Futásnak eredtek, de már egyikük sem reménykedett.
Egyedül Bose nem próbált menekülni. Megfordult, a közeledő
áradat felé fordította impulzusfegyverét. Lőni kezdett. Lőtt, mert
mást úgysem tehetett. Még egyszer, utoljára
tengerészgyalogoshoz, katonához méltón akart viselkedni: a
lehető legtöbb ellenséget próbálta magával vinni a halálba.
Még akkor is üvöltött és tüzelt, amikor a vihar körbefolyta.
 Rachel Caine – Sakkfigurák
– Aktív.
Ez volt az első szó, amit kimondott, és amint ezt megtette,
kinyitotta a szemét. Mindkettő tökéletesen működött,
természetesen, de az optikai egységek által továbbított adatok
hullámban érkeztek, ezért szüksége volt egy kis időre ahhoz, hogy
mindegyiket feldolgozza. Ez a „kis idő” nagyjából egy
nanoszekundum volt. Ezt követően pislogni kezdett, mert ezzel
nedvesítő anyagot juttathatott a szemére. Ez az anyag segítette az
optikai egységek működését, ugyanakkor emberibbé változtatta a
megjelenését.
Tudta magáról, hogy nem ember. Ezt az információt
ugyanúgy belekódolták az agyába, mint azokat a kifejezéseket,
amelyekkel meg lehetett határozni, mi is ő valójában. Android.
Szintetikus. Robot. Mesterséges személy.
Kiválasztotta az egyiket, és megállapította, hogy ő
mesterséges személy. Ahogy ezt megtette, elmosolyodott és az
előtte álló személyre fókuszálva megszólalt:
– Üdv.
A személy ügyet sem vetett rá, egy tablet kijelzőjét simogatta
éppen.
Megállapította magában, hogy az előtte álló személy
irányából érkező hangok túlságosan erősek. Elfogadhatóbb
szintre állította az inputokat – így már nem zavarta meg az előtte
álló nő (mert közben megállapította a személy nevét)
szívdobogása, véráramlása, a testben zajló emésztési folyamatok
gurgulázása, a tüdő működésével együtt járó sistergés. Már csak
azt hallotta, hogy a nő ujjai újra és újra rákoppintanak a tablet
felületére. Észlelte a környezetéből érkező elektronikus eszközök
zümmögését, a légcserélő rendszer suttogását is. Rengeteg
információt szerzett, de az agya gond nélkül feldolgozta ezeket,
azonosította az érzékelt részleteket, mindegyiket elraktározta.
Ismét a nőre nézett (az első Valódi Emberre, akivel
találkozott), látta, hogy a homlokát ráncolja. Belenyúlt az
adatbázisába, majd pontosan az előre beléprogramozott
mértékben elkerekítette a szemét. A hangszínét lágyabbra és
mélyebbre állította, mielőtt feltette a kérdést:
– Talán valami gond van? Miben segíthetek?
A nő felnézett a tabletről, ő pedig úgy érezte, mintha valami
keresztülcikázna rajta. Mintha kóbor áram keringett volna a
testében. Mi lehet ez? Egy pillanattal később már tudta a választ:
a jelenséget érzelemként azonosította. A nő bosszús volt, ő
pedig... Ő pedig sajnálta ezt. A nő mereven tartotta a vállát, a
testtartása pedig elárulta, hogy... Mi is ez? Talán... gyanakvás?
– HS17B48XG5-D5 sorozatszámú egység, a neve mostantól:
Bishop. Vette?
A nő hangja a harmóniák komplex csodája volt. Az android,
amelyet immár Bishopnak hívtak, elraktározta ezt a hangmintát,
hogy később alaposabban megvizsgálja. Ezt egyelőre nem tehette
meg, mivel kérdést kapott, amire azonnal válaszolnia kellett.
– Vettem, dr. Sasaki. Örülök, hogy megismerhetem.
A nő homlokán elmélyültek a ráncok.
 – Nem mondtam meg a nevem.
– Elnézést, dr. Sasaki. A neve rajta van a kitűzőjén.
Elolvastam. Remélem, nem hibáztam. – Bishop ismét
elmosolyodott, mert úgy vélte, az adott helyzethez ez az
arckifejezés illik a legjobban. Szándékosan olyan mosolyt
választott, amely az adatbázisa szerint kissé szomorkás volt. –
Esetleg valami rosszat tettem?
A nő mintha sokáig töprengett volna a válaszon, az ujját a
tablet fölött tartva, majd végül megrázta a fejét.
– Nem, Bishop. Nem tett semmi rosszat. Kérem, csatlakozzon
a többiekhez! – A helyiség másik végébe mutatott.
A terem üresnek, sivárnak látszott, semmi sem volt benne.
Senki és semmi, csak dr. Sasaki, aki fehér öltözéket viselt, valami
testhez simuló anyagból készült kezeslábast, amihez a haját
eltakaró kapucni tartozott. A helyiségben minden fehér volt –
minden, kivéve dr. Sasaki névtábláján a kis, fekete betűket, meg a
fölöttük lévő lógót, a Weyland-Yutani pecsétjét. Ezeken kívül
minden fehér volt, kivéve... Igen, kivéve még a doktornő bőrének
és szemének színét. Az előbbihez Bishop az adatbázisában tárolt
információk közül az „ámbraszínű", az utóbbihoz pedig a
„gesztenyebarna” megjelölést társította. Még a tablet is fehér
volt, legalábbis azon az oldalán, amit Bishop láthatott.
Miközben feldolgozta a berendezéssel és a színekkel
kapcsolatos információkat, Bishop abba az irányba fordította a
fejét, amerre a doktornő mutatott. Egy ajtót fedezett fel, ami
mögött egy másik helyiség lehetett.
 Ahelyett, hogy elindult volna az ajtó irányába, lehajtotta a
fejét, mert érzékelte, hogy a terület, amelyen áll, más
frekvenciával rezeg. Középen kettéosztott, kör alakú panel volt,
ami alatt valamiféle üreg vagy nyílás lehetett.
– Mi ez, dr. Sasaki? – kérdezte, majd módosított, mert rájött,
nem fogalmazott elég precízen. – Mi ez, amin állok?
– Úgy látom, kíváncsi természetű – mondta dr. Sasaki. A
hangja kissé megváltozott; Bishop eltárolta ezt a hangsúlyt és
elhatározta, később még kielemzi. – A biztonsági rendszerhez
tartozik. Csekély mértékben, de fennáll az esély, hogy az
aktiválást követően a magához hasonló szintetikusok esetleg...
instabilnak bizonyulnak.
– Értem – mondta Bishop, a kör alakú panelt vizsgálgatva. –
Ez itt szétnyílik. Mi van alatta?
– Egy kürtő, ami egy géphez vezet. Egy olyan géphez, amely
szétszereli a hibás egységeket és kiemeli az újra felhasználható
alkatrészeket.
Bishop megértette: egy kivégzőkamra tetején állt. Lelépett a
kör alakú panelról. Nem tudatos cselekedet volt: a központi
egysége, az agya utasította arra, hogy a létfenntartás érdekében
hajtsa végre ezt a mozdulatsort. A mesterséges szerv, amely a
törzsében, végtagjaiban, fejében keringő hidraulikus folyadék
áramlását szabályozta, valamelyest fokozta a működési rátáját.
Nem akart meghalni.
– Köszönöm, dr. Sasaki – mondta, mert arra programozták,
hogy udvarias legyen. Átsétált a szomszédos helyiségbe. Hallotta,
amint a háta mögött dr. Sasaki mélyen, akadozón felsóhajt, és
elsuttog pár szót egy olyan nyelven, amihez a központi egysége a
„japán” megjelölést társította.
– Le kellett volna dobnom...
Újabb érzelem cikázott keresztül Bishopon. Ez más volt, mint
a korábbi. Valami új dolog.
Szomorúság.
A szomszédos helyiségben négy másik mesterséges személy
tartózkodott. Külsőre, színre, formára mind olyan volt, mint ő, de
ezek már felöltöztek. Ő még csak a saját szintetikus bőrét viselte,
a másik négyen azonban szürke kezeslábas volt, aminek a
gallérját a Weyland-Yutani lógója díszítette.
– Helló – mondta. – A nevem Bishop.
A másik négy felállt. Egyszerre mozogtak, ugyanúgy hajtották
végre a mozdulatot. Bishop hallotta az adatcserére utaló, az
emberi fül számára érzékelhetetlen hangokat, a kommunikációt,
amellyel a négy mesterséges személy koordinálta a mozgását.
– Rook vagyok – mondta az egyik.
A másik három neve: Castle, King és Knight volt.
– Rook és Castle... mint „bástya” – állapította meg Bishop. –
King, mint „király”, Knight, mint „huszár” és Bishop, mint
„futó”... Úgy tűnik, itt valaki nagyon kedveli a sakkot. –
Elmosolyodott és ismét érzett valamit. Valamit, amit jókedvként
azonosított magában. Ezt a jókedv hamar elmúlt, mert a többiek
nem mosolyogtak vissza rá, kifejezéstelen arccal nézték,
analizálták, katalogizálták, felmérték.
– A nevünk kapcsolatban áll a sakkjátékban használatos
kifejezésekkel – mondta végül Knight. A hangja ugyanolyan volt,
mint Bishopé, de valahogy üres jellegtelen, élettelen. – Nem
igazán értem, ez miért utal arra, hogy van a közelben valaki, aki
kedveli a sakkot.
– Ha nem érted, ebben nem segíthetek – felelte Bishop.
Adatokat gyűjtött. A helyiség fehér volt, mint az előző. A padló
egyenletes, nem volt rajta olyan kerek, középen szétnyíló panel. A
szobában egymással szemközt két, szintén fehér kanapét
helyeztek el, mindegyiken három-három mesterséges személy
foglalhatott helyet. A két kanapé között egy alacsony asztal állt
(ez is fehér volt, mi más lett volna – Bishop megállapította, hogy
a berendezés ötlettelen), amire egy szépen összehajtogatott,
szürke kezeslábast készítettek ki. Bishop megállapította, a
kezeslábas éppen olyan, mint a fivéreié.
De... vajon nevezheti őket a fivéreinek?
Megfogta a kezeslábast, gyors és hatékony mozdulatokkal
magára öltötte, felhúzta a cipzárt.
– És most? Mit csináljunk?
A többiek leültek. Egyszerre, összehangoltan. Bishop
érzékelte a feléje küldött utasítássort, amiben arra szólították fel,
hogy csatlakozzon a többiekhez, de ő ehelyett inkább állva
maradt és keresztbe tette mellkasán a karjait.
Egyforma szempárok meredtek rá – mindegyik középbarna
volt, nem olyan sötét, mint dr. Sasakié –, ő pedig tanulmányozni
kezdte az egyforma, kissé aggodalmasnak tűnő arcokat. Sápadt
bőr. Magas, domború homlokok, dús barna haj. Az arcokon mély,
karakteres ráncok az orrtól a száj mellett, lefelé.
 Ahogy a négy másikra nézett, nem támadt olyan érzése,
mintha tükörbe pillantana – mintha idegeneket látott volna.
A négy fej egyszerre fordult a helyiség távolabbi végében álló
ajtó irányába. Bishop is meghallotta, hogy valaki beüti az
aktiválókódot, de csak akkor nézett oda, amikor az ajtó oldalra
csúszva eltűnt az egyik falban.
Egy fiatal, termetes férfi hajolt be az ajtón. Valódi ember volt;
egyszerre látszott bosszúsnak és unottnak.
– Kifelé! Elszállítanak titeket.
– El? Hová? – kérdezte Bishop.
A férfi meghökkent és ugyanúgy ráncolta a homlokát, mint
korábban dr. Sasaki. A reakcióim a normál paramétereken kívül
vannak – gondolta Bishop. – De túlságosan nem térhetek el a
normálistól, hiszen nem nyitották meg alattam a halálvermet.
Eltöprengett, vajon milyenné teszik ezek a reakciók. Furcsává?
Selejtessé? Inkább csak... mássá – gondolta. – Más vagyok.
Eltérő. Várta, hogy érkezzen a következő érzelem. Ez meg is
történt. Villámgyorsan kielemezte és beazonosította, és
megállapította, hogy ez az elégedettség.
– Pofa be és mozgás! – mondta a férfi.
Bishop engedelmeskedett, de miközben a másik négy
tökéletes összhangban, egyforma mozdulatokkal haladt, ő ügyelt
rá, hogy a lépései picivel hosszabbak legyenek. Ügyelt rá, hogy
kilógjon a sorból.
Hogy más legyen...
***
 – A büdös picsába, vigyázz már, hová lősz! – üvöltött rá
Larsen hadnagy Peekskill közlegényre, akinek halálos lövedékei
túlságosan közel csattantak a visítozó civilekhez. Több tucatnyian
voltak, a többségük hason feküdt vagy guggolt, és legalább öten
már életüket vesztették a tűzharcban, ott feküdtek a
golyószaggatta fapadlón, amire a beszakított üvegtetőn keresztül
akadálytalanul ömlött be a nappali fény.
Bishop fegyvertelenül kuporgott az egyik oszlop mögött,
Larsen mellett. A szakaszuk többi tagja – köztük Peekskill is –
beszorult a haarsai kolónia vadonatúj piacának otthont biztosító
csarnok másik oldalán. Bishop megállapította, hogy a
betonoszlopok kecsesen ívelnek, és a távolabbi falon (annak
ellenére is, hogy a lövések és a repeszek komoly kárt tettek
benne) még mindig szép az üvegmozaik. A Weyland-Yutani azt
tervezte, a Haarsán fogja bemutatni, mire képes igazán a
terraformáló divíziója. Negyvenhét telepes már megérkezett, de
(Bishop számításai szerint) nagyjából a fele holtan hevert a
létesítmény valamelyik részén. Bishop biztos volt benne, ez a
tény nem fog jól mutatni a társaság jelentéseiben, a következő
negyedéves nyereségkimutatásban és a veszteségi listákon.
– Bocs, Lew! – kiabált vissza Peekskill, és lőni kezdte az egyik
erkélyt. Ahogy a golyók becsapódtak a betonba, a fába, az üvegbe
és az acélba, ahogy bezúzták a kirakatüvegeket és szikraeső
kíséretében elszaggatták az elektromos vezetékeket, ahogy
Peekskillnek sikerült találnia legalább egy puha célpontot is,
Bishop alacsonyabb fokozatra állította a hallását, de még így is
tisztán hallotta, ahogy a golyók behatolnak a húsba, a csontba, a
különböző szervekbe.
– Egyet leszedett – jelentette csendesen Larsen hadnagynak,
gyakorlatilag szükségtelenül, mivel Peekskill amúgy is hangos
üdvrivalgással jelezte saját sikerét.
Bishop figyelmen kívül hagyta Peekskill kiáltozását, inkább
más dolgokra figyelt.
– A többi visszavonul, uram. Nem hiszem, hogy ilyen módon
ki fogjuk piszkálni őket, és már nem maradt sok időnk. A cég
esetleg fontolóra vette, hogy fizet nekik?
A haarsai telepet megszállás alatt tartó személyek bűnözők
voltak, B-osztagnak nevezték magukat. A csapatot jobbára olyan
emberek alkották, akik korábban gyarmati
tengerészgyalogosként szolgáltak, de akartak köztük zsoldosok is,
meg mindenféle olyan személy, akiből hiányzott bizonyos
erkölcsiség, viszont megvolt a mohóság. Bishop már korábban
megállapította, hogy a módszerük egyszerű, de mégis nagyszerű
volt: leszálltak egy békés telepen, túszokat szedtek az ott élő,
keményen dolgozó emberek közül, megöltek közülük annyit,
amennyi a szándékaik nyomatékosításához kellett, azután
közölték a Weyland-Yutanival vagy más, az adott bolygó
terraformálását végző céggel, milyen anyagi követeléseik vannak.
Gyors menet volt, és miután megkapták azt, amit kértek, a
kalózok egyszerűen odébbálltak, mentek a következő bolygóra.
Ezúttal azonban rosszul sült el a dolog, mivel a gyarmati
tengerészgyalogság egyik egysége, amelynek „Szerencsés” Larsen
hadnagy volt a parancsnoka, alig félnapnyi távolságban volt a
bolygótól azt követően, hogy a telepen feltöltötték
üzemanyagkészleteiket. A Weyland-Yutani úgy döntött, többé
nem fog vér- vagy váltságdíjat fizetni a B-osztagnak.
– Basszák meg! – mondta Larsen ingerülten.
Alacsony, zömök ember volt, az arca felső részét szinte
mértani pontossággal osztotta ketté egy sebhely, de a vonal az
orránál oldalra csúszott, így egészen furcsává vált a külseje. Az
arca bal oldalán és a nyakán égésnyomokat is fel lehetett fedezni.
Aki rápillantott, annak már sejtése lehetett arról, miért nevezik
őt a katonái Szerencsésnek. – Hányan maradtak még az B-
osztagból, Bishop?
– Ha leszámítjuk azt a személyt, akit Peekskill közlegény az
imént szedett le... legalább harminc ellenséges katonát érzékelek,
uram. Tizenegy túszuk van, akik közül négy gyermek. – A B-
osztag nagy előszeretettel használt túszként gyerekeket, abból a
feltételezésből kiindulva, hogy ahol kiskorú van veszélyben, ott
hamarabb kerül sor a váltságdíj megfizetésére. Bishopot nem
dühítette ez a megoldás, inkább (alapos vizsgálatot követően
sikerült beazonosítania az érzelmet) undorral töltötte el.
– Túl sok ahhoz, hogy veszteség nélkül elintézzük őket,
viszont a parancs az parancs – mondta a hadnagy. Bishop
szokatlanul komornak látta. – Jól van. Ideje, hogy kivigyük innen
azokat az embereket, Bishop! Indulj! Először azokat hozd, akik el
tudnak menni a járműig, fel tudnak szállni a hajóra! A
sebesülteket vizsgáld meg! Jelöld meg azokat, akiket szerinted
érdemes betenni a krióba, de ne felejtsd el: csak tizenkét plusz
kamránk van.
 – Értettem, uram. – Bishop felállt, de annak ellenére, hogy a
prioritások világosak voltak a számára, nem látott hozzá azonnal
a parancs teljesítéséhez. – Uram, ha nem megyünk a B-osztag
után, hogy mentjük meg a náluk lévő túszokat?
– Nem mentjük meg őket – mondta Larsen. – Azt a
parancsot kaptuk, hogy robbantsuk fel a központi konvertereket
és hagyjuk el a bolygót.
– Nem értem, uram. Ha megsemmisítjük a központi
konvertereket, akkor a központi komplexum megtelik
prevoxgázzal. Mindenki elpusztul, aki nem jut maszkhoz!
Elpusztul, méghozzá kínok közepette – gondolta, de ezt már
nem mondta ki. Larsen pontosan tudta, milyen hatása van a
prevoxnak. A terraformálási folyamat egyik fontos komponense
volt, de mérgező és veszélyes.
– Szerencsére a maszkok elektronikus szabályzóját
központilag is be lehet állítani, szóval ha a B-sek el is jutnak a
szekrényekhez, nem sokat érnek el vele, mert a maszkjaik nem
fognak működni. Ybarra már mindegyiket blokkolta.
Bishop érzékelte, hogy az arcán megfeszülnek és kissé
eltorzulnak a mesterséges izmok, és ebből tudta, az arckifejezése
rosszallóvá és komorrá változik.
– Ez azt jelenti, hogy mindenki meg fog halni. Még a túszok
is.
– Igen, Bishop, ez bizony azt jelenti. Megesik az ilyesmi, és
ezúttal semmit sem tehetünk, hogy ne így legyen. Gyerünk, hozd
ki azokat az embereket! Ez parancs. Meg kell mentenünk azokat,
akiket tudunk.
 Bishop megértette, Larsennek sem tetszik a dolog, sőt viszont
parancsot kapott. A természetes személyek képesek lehettek arra,
hogy megtagadjanak egy-egy utasítást, de Bishop már
megfigyelte, ezt ritkán teszik meg olyan helyzetekben, amikor a
döntéseiknek komoly következményei lehetnek. Sokszor úgy
tűnt, ilyen szempontból nincs nagy különbség a természetes
személyek (Bishop magában biológiaiaknak nevezte őket) és a
mesterségesek között. A mesterséges személyek esetében a
programozás jelenthetett némi mentséget, a természetesnél ez
sem.
Bishop mérlegelte annak valószínűségét, hogy meggyőzheti-e
Larsent, szegüljön szembe a parancsokkal, és megállapította,
ennek nincs túl nagy esélye. Larsen nem irtózott a gyilkolástól,
nem sajnálta a civil áldozatokat; ő pragmatikusan tekintett a
háborúra, és úgy fogta fel a helyzetet, hogy a haarsai kolónia
háborús zónává vált. Szerinte az ártatlanoknak amúgy is az a
sorsuk, hogy meghaljanak, az ő feladata viszont az volt, hogy a
katonái életben maradjanak.
Miközben ezen a kérdésen töprengett, Bishop kisétált a
nyitott átriumba, és nyugodt, csendes hangon beszélni kezdett a
rémült telepesekhez, majd – miközben módszeresen ellenőrizte
az elesetteket, és megállapította, hogy valóban nem élnek – rájuk
parancsolt, hogy a katonákkal együtt menjenek vissza a hajóhoz.
Hét halottat talált és nyolc olyan súlyos sebesültet, akiken még a
kriokamra és a legjobb orvosi ellátás sem segíthetett. Összesen tíz
olyan ember maradt, aki elfoglalhatta helyét a kamrában. Bishop
a kommunikációs csatornán keresztül szállítást kért a számukra.
 Larsen rábízta az intézkedést, és néhány emberével együtt
tovább haladt a központi vezérlő irányába. Bishop megpróbálta
megnyugtatni a sebesülteket, legalábbis azokat, akik hallhatták,
akik felfoghatták mit mond; közölte velük, hogy hamarosan
kiviszik őket, orvosi ellátásban fognak részesülni, és már
nincsenek veszélyben. Megpróbálta kizárni a tudatából azoknak a
sikoltozását és nyöszörgését, akikről már megállapította, hogy
menthetetlenek. Biztos volt benne, hogy jól mérte fel a helyzetet,
a tények alapján döntött: ezek az emberek valóban haldokoltak,
az ő esetükben nem lehetett megállítani és visszafordítani ezt a
folyamatot.
Megérkezett az egység két szanitéce, Patel és Luo, és
elkezdték a sérültek elszállítását. Bishop – maga sem tudta, miért
– szükségét érezte annak, hogy beszéljen azokkal, akikről már
tudta, hátra fognak maradni; szükségét érezte, hogy elmondja
nekik, minden rendben lesz. Azt nem közölte velük, hogy
haldokolnak. A nyolc legsúlyosabb sérült közül négy akkor halt
meg, amikor éppen a közelükben volt, egy pedig még azelőtt,
hogy eljuthatott volna hozzá. A többiek nem voltak
eszméletüknél.
Eljött az a pillanat is, amikor Bishop körbenézett, és egyedül
találta magát. Az átrium csendes volt és nyugodt, csak a szél
süvített be a szétzúzott üvegtetőn tátongó lyukakon. A halottak
éppen olyan mozdulatlanok és némák voltak, mint a
golyónyomokkal teleszórt beton.
– Bishop.
 Bishop felnézett. Larsen hajolt át az erkély korlátja fölött, őt
nézte.
– Mindenki kijutott?
– Igen, hadnagy.
– Akkor mi a faszt keresel még itt? Indulás a hajóra! A
konverterek öt percen belül felrobbannak.
Bishop egy nanoszekundum alatt feldolgozta a kapott
információt és elvégzett egy számítást, de már a műveletek
megkezdése előtt tudta, mit fog tenni. Talán, végső soron... Talán
mégis hibás a működése. Egy normál mesterséges személy sosem
hozna döntést a rendelkezésre álló adatok feldolgozása előtt.
– Magammal tudnék vinni néhány funkcionáló maszkot.
Annyit, amennyi elég lesz a túszok számára. Időben el tudok jutni
hozzájuk.
– Nem.
– Én nem lélegzem.
– Bishop! Azt mondtam: nem! A felszerelési tárgyaink közé
tartozol. Nem foglak itt hagyni, hogy a B-osztag átprogramozzon
vagy szétlyuggasson! Van neked fogalmad arról, mennyibe került
az előállításod?
Bishop pislogni kezdett, de nem azért, mert az optikai
egységének szüksége volt nedvesítésre. Fel kellett dolgoznia a
kapott információt. Már nyilvánvaló volt a számára, hogy Larsen
hadnagy nem tekinti őt az osztag tagjának. Felszerelési tárgy
vagyok. Valami, amit leltárba vettek. Egy gép. Egy drága gép,
és a hadnagy nem akar bajba kerülni az elvesztésem miatt. A
Weyland-Yutani ugyanezt a könyörtelen logikát alkalmazta
akkor, amikor eldöntötte, hogy bevállalhatja a haarsai kolónia és
az ott tartózkodó emberek elvesztését; ezt nem is tekintette túl
nagy árnak azért, hogy megállítsa a B-osztagot, vagy legalábbis
nyilvánvalóvá tegye a bűnözők számára, hogy a társaság többé
nem enged a zsarolásnak.
A Weyland-Yutani hajlandó volt arra, hogy vérrel írt üzenetet
küldjön a B-osztagnak, Larsen hadnagy pedig hajlandó volt arra,
hogy megírja a levelet, de... De nem az én szintetikus véremmel.
Bishop, a mesterséges személy megfordult és kisietett az
átriumból, végigment a lejtős folyosón, nem foglalkozott Larsen
visszhangzó kiáltásaival. Tudta, a hadnagy úgyse fog
utánamenni. Akárhogy is üvöltözött, nem volt buta ember,
biztosan nem tette volna kockára az életét egy ilyen ügyben.
Bishop biztos volt benne, ha esetleg sikerrel jár, a babérokat
Larsen fogja learatni, ha viszont kudarcot vall, a hadnagy
mindenért a kalózokat okolja majd.
Hallotta Larsen lábdobogását. Miközben a hadnagy a kijárat
felé tartott, ő eljutott az első vészhelyzeti szekrényhez, felnyitotta.
A szép sorban bepakolt létfenntartó maszkok mindegyikén vörös
jelzőfény világított, ami azt jelentette, hogy használhatatlanná
tették őket. Bishop egyenként kiszedegette a maszkokat,
megrepesztette a processzoruk burkolatát, elkattintotta a kis
kapcsolót, amivel törölte az aktuális beállításokat, majd a saját
adatbázisát felhasználva újraprogramozta a vezérlőket.
Tizenegy túsz volt. Tizenegy maszkot vett ki a szekrényből.
Elővett egy tágulásra képes anyagból készült zsákot, belepakolta
a maszkokat, majd futva elindult a kolónia mélye felé.
 A biztonsági ajtót túl vastagnak találta ahhoz, hogy áttörje, de
a zárszerkezet billentyűzetét használva lefuttatott egy kódfejtő
rutint. Az ajtó tizenöt másodpercen belül kinyílt. Az óra, amit a
bal szeme előtt jelenített meg magának, azt mutatta, hogy
kevesebb, mint két perce maradt a konverterek robbanásáig.
Időre volt szükség ahhoz, hogy a gáz mennyisége elérje a toxikus
szintet, de a prevox megkötötte az oxigént, ami azt jelentette,
hogy az emberek megfulladnak, mielőtt a méreg végezhetne
velük. A gyerekek hamarabb meghalnak, mint a felnőttek. Bishop
megpróbálta kiszámítani, mennyivel hamarabb, de mivel nem
állt rendelkezésére elegendő információ, a kalkuláció pontatlan
lett. Törölte a számításokat és még gyorsabban futott,
maximálisan megterhelte laborban készült inait és izmait,
felgyorsította a hidraulikus folyadék keringését a testében.
Kapóra jött neki, hogy ennyire gyorsan mozog, mert az első
lövéseket alaposan elhibázták. Mire megszólalt a másik fegyver,
már beugrott az egyik sarok mögé, fedezékbe húzódott. A golyók
pengeéles betonszilánkokat hasítottak ki a falból. Bishop
érzékelte, hogy valami megvágta. Lenézett és megállapította,
hogy az egyik szilánk felhasította a kézfejét borító szintetikus
bőrt. A sebből sűrű, fehér folyadék szivárgott, láthatóvá váltak a
bőr alatt rejtőző erős, mesterséges inak, az apró dugattyúk, az
adatcsatornák, a hajszálvékony, csillogó vezetékek. Ha lett volna
rá ideje, bizonyára megcsodálja a saját kezét, ám ilyesmivel most
nem foglalkozhatott. Kinyitotta az övére erősített tokot, elővett
egy kisebb méretű flakont, és bőrképző anyagot permetezett a
vágásra. Elég csúnya lett, de úgy gondolta, később úgyis kijavítja.
Már ha lesz olyan a számára, hogy „később”...
– Hé! Katona! – kiáltott valaki a sarkon túlról. – Áruld már
el, milyen érzés bérbakának lenni! Most a társaságnak esküdtél
hűséget?
Bishop nem válaszolt, mert mással kellett foglalkoznia. Nem
a sebével, hanem... Hanem azzal az érzéssel, ami olyan volt,
mintha megsimogatták volna az agyvelejét. Már korábban is
érezte ezt, de évek óta nem, egészen pontosan azóta, hogy...
A születése napja óta.
– Ez nem katona – mondta egy ismerős hang. A saját hangja.
– Ez egy szintetikus. Olyan, mint én.
Bishop megértette, a furcsa elmeérintés nem volt más, mint
egy másik szintetikus csatlakozási kísérlete. Mindkettejüket arra
programozták, hogy megosszák az információkat egymással.
Elutasította a kapcsolódási kérelmet, és nyugodt hangon, ami
teljesen különbözött a fivére hangjától, visszakiáltott:
– Nem vagyok olyan, mint te, Rook.
– Bishop a neve – mondta Rook a társainak a sarkon túl. –
Nem jelent veszélyt. Minket nem harcra programoztak. Még
fegyver sincs nála.
Ez, mondjuk, igaz volt. Bishop nem szerette a fegyvereket.
Erre az irtózásra sosem úgy gondolt, mint a programja részére,
pedig valószínűleg az volt. Viszont ő... ő nem azonos Rookkal!
– Jó hasznát vennénk egy másik szintetikusnak – mondta a
másik hang, ami nem is hasonlított az övére. – Gyere elő, Bishop!
Nem fogunk lőni. Tekintsd magad a B-osztag új tagjának!
 – Ez nem ilyen egyszerű – mondta Rook. Még mindig olyan
volt a hangja, még mindig olyan monoton módon beszélt,
amilyenre Bishop emlékezett. A szavaiból éppen annyi rosszallás
érződött ki, amennyi elég volt ahhoz, hogy Bishop feltegye
magában a kérdést: „Vajon tényleg nekem van igazam?” –
Beléprogramozták a társaság iránti hűséget. Át kellene
programozni.
– Ahogy veled tették? – kérdezte Bishop.
Válaszként zord nevetéshullámot kapott.
– Nem, egyetlen gombot sem kellett megnyomnunk –
mondta valaki. – Egyébként Kee Parker vagyok, az osztag
parancsnoka. A jó öreg Rook magától állt mellénk. Egy küldetés
során találatot kapott. A társai cserben hagyták, mi viszont
megmentettük. Te Szerencsés Larsennel vagy, igaz? A pokolba,
hogy milyen kicsi ez az univerzum! Ott voltam, amikor szétvágták
Larsen képét. Olyan csúf, hogy hányok tőle. A B-osztag egyébként
éppen olyan, mint a tengerészgyalogság, csak mi többet fizetünk.
Na, mi a véleményed, Bishop? Beszállsz?
– Persze – mondta Bishop. – Ha eleresztitek a túszokat. Erre
van... – Ismét a látóterébe hívta az órát. – ...pontosan tizenhét
másodpercetek.
A katonák irányából halk mormogás hallatszott.
– Mi a szar ez? – kérdezte egy nő.
– Kibaszott szintetikus! – mondta valaki más. – Szedjük szét,
az alkatrészei még jók lesznek valamire.
Az egyik túsz sírva fakadt.
Tizenhat.
 Tizenöt.
Tizennégy.
Amikor tíz másodperc volt hátra, Bishop nyugodt hangon
megkérdezte:
– Mit jelent az, hogy „B”? Miért éppen B-osztag az osztag?
– Azért B, mert „baszódj meg”. És azért is, mert „baszunk az
ultimátumodra, szintetikus”. Lépj elő, és nem lövünk. Maradj ott,
ahol vagy, és darabokra szabdalunk.
Nem ez volt a tervük, ezt Bishop biztosan tudta, mert akár
létezett a kapcsolat közte és a másik szintetikus között, akár nem,
valahogy érzékelte Rook mozgását. Érzékelte, hogy körbehalad,
mögéje kerül, valószínűleg azért, hogy fogságba ejtse. Persze, azt
sem lehetett kizárni, hogy hátba akarja lőni.
Bishop megfordult és abba az irányba futott, ahonnan
Rooknak érkeznie kellett. Úgy időzített, hogy éppen akkor
forduljon be a sarkon, amikor a fivére, a tükörképe odaért.
Szemtől szemben álltak. Ismét.
Csakhogy most már nem voltak egyformák – ha egyáltalán
azok voltak valaha. Rook úgy mozgott, mint egy valódi ember, de
az arca kifejezéstelen, műanyagszerű, élettelen volt. Bishop nem
igazán értette az emberek lélekkel kapcsolatos koncepcióját, de
ahogy belenézett Rook üres tekintetű szemébe, kizárt dolognak
tartotta, hogy a fivérének lelke legyen.
Rook nem habozott. Előrelendült, a kezében kést tartott. Ez a
hat hüvelyk hosszú, fekete pengéjű eszköz egyértelműen katonai
modell volt. Bishop előrelépett és kicsavarta Rook kezét – éppen
csak annyira, hogy a döfés ne érjen célba. Ezután gyorsan Rook
testének azon pontjaira csapott a tenyere élével, amikről tudta,
hogy sebezhetők – korábban alaposan tanulmányozta a saját
gyenge pontjait. Ellenfele három másodperccel később már a
földön feküdt, a kés kicsúszott szétnyíló ujjai közül.
Bishop rátérdelt Rook gerincére és felemelte a kést.
– Sajnálom – mondta, mielőtt beledöfte a pengét Rook
testének egy bizonyos részébe, éppen oda, ahol az agyból a
végtagokba információkat és parancsokat továbbító egység
helyezkedett el. Rook nem halt meg, egyszerűen csak nem tudott
mozogni. Számítani lehetett arra, hogy előbb-utóbb lemerülnek a
telepei, és végül, sok-sok emberöltőnyi idő múltán teljesen
deaktiválódik.
Bishop felállt, gyakorlott mozdulattal megfordította a kést,
feldobta a levegőbe, elkapta a pengét, majd az övébe csúsztatta a
fegyvert.
– Az, hogy valamit nem programoztak beléd, még nem jelenti
azt, hogy nem tudod megtanulni – mondta Rooknak, bár tudta, ő
már soha többé, semmit sem fog megtanulni.
Rook feje oldalra fordult, az egyik szeme Bishopra meredt. A
szája kinyílt, azután becsukódott, de csak pár csepp fehér
hidraulikus folyadék bukott ki az ajkai között.
Bishop a látóterében megjelenített órára nézett, ami
kíméletlenül számolta visszafelé az időt. Amikor lenullázódott, a
szintetikus ismét lekuporodott a fal mellé. Pontosan tudta, mit
tesz, már korábban megállapította, hogy éppen ez az a falszakasz,
amelyben a robbanás valószínűsíthetően a legcsekélyebb kárt
teszi.
 Bumm!
A könyvekben, amiket olvasott, így írták le a robbanást.
Bumm. Ez azonban valójában nem bumm volt, hanem egy
üvöltés, egy mély és reszkető mennydörgés, ami az egész
komplexumot megrázta, ami szétzúzta a strukturális elemeket –
ami úgy hatolt keresztül az ő testén is, akár egy hatalmas ütés. A
lerombolt piactérre gondolt, ami nem is olyan régen még szép
hely lehetett. Az lehetett, de most már örökre megsemmisült, a
romjai pedig maguk alá temették azokat, akiknek a halálát
korábban végignézte, akikről ő mondta ki az ítéletet, hogy
menthetetlenek.
A robbanás ereje keményen lecsapott a szemközti sarokra.
Bishop újraindította a visszaszámlálást. Kevesebb, mint egy
perce volt arra, hogy feladja a maszkot a túszokra. Feltéve, hogy
egyáltalán életben maradtak...
Futni kezdett a túszok irányába, de abban a pillanatban,
amikor meglátta, hogy a B-osztag tagjainak többsége holtan,
összezúzott, vérző testtel fekszik a földön, lefékezett. Már csak
négyen-öten maradtak talpon közülük, és ez a négy-öt személy
egyenesen őrá szegezte a fegyverét.
– Rook vagyok – mondta mozgásképtelenné tett fivérének
színtelen, érzelmektől mentes, és ami legfontosabb: nyugodt
hangján. Előhúzta az övéből a kést, megmutatta a
fegyvereseknek, azután letette a földre. – Bishop halott.
Az egyik katona kiköpött, azután leeresztette a fegyverét. A
többiek követték a példáját.
– Mi van abban a zsákban?
 – Még több robbanóanyag – mondta Bishop. Az elképzelése
az volt, hogy beszélteti a katonákat.
Valahol a törmelékhalom alatt sikoltozni kezdett a B-osztag
egyik tagja. Bishop a hang irányába nézett, majd ismét a vezérre,
Kee Parkerre pillantott.
– Kiássam őket?
– Nem. Fogd azt a zsákot, vidd fel a robbanóanyagot, mondd
nekik azt, hogy Bishop vagy, juss fel a hajójukra és robbantsd át a
rohadékokat a pokolba! Ennyivel tartozunk nekik. Ez parancs
volt, Rook! Nyírd ki őket!
A folyamatosan visszafelé számláló óra azt mutatta, hogy
húsz másodperc telt el a robbanás óta. A levegő kezdett
beszennyeződni. Bishop beállította a belső érzékelőit, hogy
figyelmeztessék, ha a szennyezettség eléri azt a szintet, amikor
már hatást gyakorolhat Parkerre.
– Természetesen – mondta színtelen, tompa hangon. –
Valami egyéb?
– Milyen valami egyéb? Miről beszélsz? Mi a franc „egyéb”
lehetne még? Indulj!
Bishop oldalra döntötte a fejét, felfelé pillantott.
– A tető szerkezete nem stabil. El kellene menniük innen.
– Baszódj meg! – Parker körbenézett. A túszok többsége
életben maradt. A gyerekek közül három, a felnőttek közül öt.
Hárman ott feküdtek valahol a törmelék alatt, a katonáival. –
Kapd el őket!
– Jól van, menjünk! Csak utánad!
 Miközben teltek a másodpercek, Bishop lassú léptekkel
elindult.
A látótere peremén megjelent a vörös figyelmezető jelzés.
Ahogy megfordult és hátranézett, egy pislogással eltüntette.
Parker és három életben maradt katonája még nem rogyott
össze, de bizonytalanná vált a mozgásuk. A túszok közül két
gyerek már nem bírta tovább, de a felnőttek ölbe vették és
cipelték őket. A harmadik, egy nagyobbacska gyerek támolyogva,
a mellette álló nő kezébe kapaszkodva lépkedett. Valamennyien
levegő után kapkodtak.
– Prevox! – zihálta Parker, és a szintetikus mellett előrelépve
az egyik életmentő szekrényhez lépett. Beütött egy kódot a
billentyűzeten, kikapott egy maszkot a szekrényből, az arcára
illesztette. Bishop látta, hogy mély lélegzetet vesz, azután még
egyet és még egyet.
Parker a szintetikus felé fordult, amelyet még mindig
Rooknak vélt. Bishop tudta, sosem fogja elfelejteni ezt a
pillantást, amiben a kétségbeesés, a düh és az iszony elegyedett.
Nem mintha bármit is képes lett volna elfelejteni, de Parker
arckifejezését mindenképpen meg akarta jegyezni. Valahogy...
fontosnak tűnt.
– Nem Rook vagyok, a maszkok pedig nem működnek –
közölte Parkerrel, majd segített neki leülni a fal mellé.
Parker lehúzta az arcáról a maszkot. Lélegezni próbált,
sikerült is neki, de semmi sem ért el vele. A bőre lassan
megszürkült.
 – Meg kell mentenem az önök által túszul ejtett személyeket
– folytatta Bishop. – Maguknak is segíteni fogok, de csak azután,
hogy végrehajtottam a feladatomat. – Elvette Parkertől a
fegyvert, félretette. A B-osztag életben maradt tagjai közben már
összerogytak, és már a túszok is a földön feküdtek. Bishop
minden katonától elszedte a fegyvereit, majd a túszok arcára
illesztette a maszkokat. Először a legkisebb gyerekére. Maradt
néhány maszkja, mivel azok közül, akiket meg akart menteni,
néhányan ott maradtak a törmelék alatt.
Amikor visszaért Parkerhez, megállapította, hogy elkésett.
Már a katonákon sem segíthetett. Egyetlen emberi lénynek sem
árthatok – gondolta, azután eszébe jutott, hogy nem is tett ilyet.
Ő egyszerűen csak követett egy bizonyos logikát, és annak
megfelelő sorrendben segített a rászorulókon. Nem az ő hibája,
hogy emiatt bizonyos személyeknek meg kellett halniuk.
Inkább a foglyok maradjanak életben, mint a kalózok –
gondolta, de közben egyáltalán nem volt biztos abban, hogy
jogában áll ilyen döntéseket hozni. Nem tudta, kitől kérdezhetné
meg, ebben a helyzetben mi volt helyes és mi helytelen.
Ölbe vett két gyermeket, és futva elindult a felszín felé.
***
A leszállóegységet ott hagyták neki, de a tengerészgyalogosok
már eltűntek. Jó okuk volt rá: a hely veszélyessé vált. Bishop
több, rendszerszintű hibát is érzékelt a telepen, valamennyit a
konverterek felrobbantása okozta. Már csak idő kérdése volt,
hogy az egész zóna mikor válik levegőbe emelkedő tűzgolyóvá.
Ha a reaktor nem is robban fel, az oxigéntartályok biztosan,
amint a tomboló lángok elérik őket.
Bishop háromszor fordult, kettesével hozta ki a túszokat.
Amikor visszament a két utolsó, maszkos túlélőért, holtan találta
őket. Halottak voltak azok is, akik nem kaptak maszkot: az arcuk
elszürkült és merevvé vált, a szemük ezüstös csillogása elárulta,
hogy prevoxmérgezést szenvedtek. Bishop megpróbálta
megérteni, mi történt. Még akkor is ezen gondolkodott, amikor
hátba lőtték.
Nem tudta, egy valódi ember számára milyen a fájdalom,
számára égető érzés volt, mintha egy forró pengét mártottak
volna a hátába. A golyó véletlenül – vagy talán a lövész
szándékának megfelelően – keresztülhatolt a központi
idegblokkján. Érzékelte, hogy a jobb oldala lebénul. Lerogyott a
földre, a hátára fordult.
A B-osztag két katonája jelent meg fölötte. Mindketten a
mellkasára szegezték a fegyverüket. Maszkot viseltek. Azokat a
maszkokat, amiket ő adott a túszoknak.
Ez meglepő volt.
Az arcán megmutatkozott valami érzelem, de fogalma sem
volt, milyen lehet. Talán egy tragédia/komédia maszk, ami úgy
osztódik ketté, mint Larsen hadnagy arca? A fájdalom nem szűnt
meg; szintetikus agya jelentette az érzetet. A haldoklás fájdalmas
dolog. Ez érdekes tény volt. Elgondolkodott, vajon fél-e. Hidraulikus
rendszere túlterhelődött – olyan volt, mintha teljes sebességgel
rohant volna, pedig moccanni is alig bírt. A nyelve kiszáradt.
Érezte a teste alatt terjeszkedő folyadéktócsa hidegét. Vérzett.
Szivárgott. Vajon van különbség a kettő között?
– Kibaszott szintetikusok – mondta az egyik maszkos
támadó, egy nő, és keményen belerúgott abba az oldalába, amit
nem érzett.
– Meglepődtél, mi? Volt egy légbuborék a törmelék alatt, az
mentett meg minket. Azután megtaláltuk ezeket. – Megpaskolta
a maszkját. – Köszönjük!
– Kösz a nagy semmit, te rohadék! – mondta a társa, egy
férfi. Mindketten célra tartották a fegyverüket.
Bishop tudta, ilyen közelről a lövedékek szét fogják szaggatni
a testét. Beszélni próbált. Mivel a fél szája nem működött, nem
volt biztos benne, hogy sikerülni fog.
– Sajnálom – mondta. Elég különös volt, hogy éppen ezt
közölte. Biztosra vette, hibásan működik, mert felismerte az
érzést, ami szétáradt benne. Forró volt és kontrollálhatatlan, az
intenzitását tekintve már-már emberi. Abban a pillanatban csak
arra tudott gondolni, ha ezek ketten elindulnak, biztosan
lemészárolják a túszokat. Ez olyan morális problémát teremtett,
aminek megoldására nem programozták be.
De ő beprogramozta magát.
Rákapcsolódott a maszkokra, mindkettőt kikapcsolta.
Látta, érzékelte azt a pillanatot, amikor a két ember
rádöbbent, nem kapnak levegőt, és pár másodperce már a
prevoxot lélegzik magukba. Bishop arra számított, hogy lőni
fognak, de ehelyett elejtették a fegyverüket, a maszkjukhoz
kaptak. Úgy csapkodták a készülékek oldalát, mintha abban
reménykednének, ettől hirtelen ismét működni kezdenek, aztán
lekapták a fejükről, és megpróbáltak pár korty tiszta levegőhöz
jutni.
Tiszta levegő azonban már nem létezett.
Utána pedig...
Bishop lehunyta a szemét, nem nézte végig, ami ezután
következett. Új érzés kerítette a hatalmába. Ez lehetett a
bűntudat.
Az utolsó tevékenysége az volt, hogy kapcsolatba lépett a
leszállóegységgel, robotpilótára állította és utasította, hogy vigye
el a túlélőket, akiket ő terelt fel a fedélzetre. Nyomon követte az
egységet, kapcsolatban maradt vele addig, míg kikerült a
kapcsolat hatósugarából. Ezután nem tehetett mást, mint hogy
reménykedik benne, a leszállóegység eljut a hajóhoz. Larsen
hadnagy biztosan meg fogja érteni, hogy megtette, amit a
tengerészgyalogosokért meg kellett tennie. Felállítottam egy
prioritási sorrendet – gondolta. – Senkit sem öltem meg, csupán
priorizáltam. Védelmeztem.
Ez nagyon fontos volt. Tudta, ha bárkinek elmondja, mit
csinált, azonnal végeznek vele. Kivégzik. Megsemmisítik.
Persze... Erre nem kerülhet sor, mert már előtte meg fog halni.
Itt, ezen a helyen.
Már semmit sem tehetett. Energiakímélő üzemmódra váltott.
Elaludt.
***
Amikor ébrenlétbe bootolta magát, egy gyengélkedőn feküdt.
Ujjakat érzett a hátában. Valaki vizsgálgatta, tesztelgette. Valaki
félrehúzta a hidraulikus rudakat. Valaki apró
érzékeléshullámokat küldött a hajszál vékony huzalokba.
Bishop hirtelen aktiválódott. Teljes mértékben.
Meggyógyult.
– Igen, ez bejött! – mondta egy új hang, egy ismeretlen hang.
A matató ujjak kiemelkedtek a testéből, helyére simították a
bőrét. Érezte, ahogy összeforrasztják a vágást. Fordult, hogy
felüljön.
A tengerészgyalogos, aki megjavította, mindkét kezét
előrenyújtva lépett hátra.
– Hé, hé, hé! Nyugalom! Barát vagyok.
– Ahogy én is – mondta Bishop. – Üdv. Hol van Larsen
hadnagy?
– Átvezényelték – mondta egy nagydarab férfi. Szélesen
mosolygott, a szájában egy meggyújtatlan szivart tartott. –
Utasítást kaptunk, hogy nézzünk be ide. Azt mondták, van egy
szintetikus a Haarsán, ami talán még megmenthető. Mi a
sajátunkat elvesztettük menet közben.
Metsző a tekintete – állapította meg Bishop.
– Te nem A2-es modell vagy, igaz?
– Nem – felelte Bishop. – Én három generációval fejlettebb
vagyok. D4-es. Az azonosító kódom: HS17B48XG5-D5.
– És hogy szólítanak odahaza?
– Bishop. – Elmosolyodott. – Bishop a nevem.
– Tetszik. Illik hozzád, bőrgép!
– Én jobban kedvelem a „mesterséges személy” kifejezést,
uram.
 – Apone őrmester. És ne uramozz, nem vagyok tiszt, csak
tiszthelyettes. Szólíts őrmesternek! Vagy Apone-nak. Vagy
mindkettőnek. Vetted az adást, Bishop?
– Igen, őrmester.
– Helyes. – Apone őrmester a kezét nyújtotta.
Bishop néhány másodpercen keresztül a kézre bámult, azután
felemelte és kinyújtotta a sajátját. Ügyelt rá, hogy ne roppantsa
össze az ember csontjait a kézfogás során.
– Üdv a csapatban, Bishop! Ez a bolond itt nem más, mint
Hudson közlegény.
– Jaj, őrmester, miért nevezett bolondnak?
– Pofa be, Hudson!
Hudson szélesen rávigyorgott Bishopra.
– Azt mondja, fogjam be, de én azért dumálok. – Ő is a kezét
nyújtotta.
Ez furcsa volt. Bishoppal még sosem bántak úgy az emberek,
mint velük egyenrangúval, most pedig... kétszer is megtették!
– Mondd csak, Bishop – kérdezte Hudson –, játszottál már
késtáncoltatóst?
Bishop megrázta a fejét. Apone a szemét forgatva rágcsálta a
szivarja végét.
– Ha eltöröd, Hudson, kifizeted! – Keresztbe fűzte mellén a
karjait és a falhoz támasztotta a hátát. Figyelt. Nem avatkozott
közbe.
Hudson előhúzott egy kést.
– Ezt élvezni fogod! Remek játék.
És igaza volt.
 Azt hiszem, meghibásodtam – gondolta Bishop, miközben
egyre gyorsabban döfködte a kést az asztalba, Hudson
szétterpesztett ujjai között. Hirtelen, valami
megmagyarázhatatlan ok miatt dr. Sasaki ujjai jutottak eszébe,
ahogy ott lebegtek a tablet fölött, készen arra, hogy őt a
süllyesztőbe küldjék. A keze egyre gyorsabban mozgott, míg
végül már az ő szeme is alig bírta követni.
De talán mindig is meghibásodott voltam.
Ez így volt rendjén. Ez tette őt... boldoggá.
 Yvonne Navarro – Eltűntnek
nyilvánítva
Amikor először látta a nőt, akinek meg akarta kérni a kezét,
Dwayne Hicks éppen a bázis kantinjában ünnepelte az
alapkiképzés befejezését. Rengeteg barátot szerzett a gyarmati
tengerészgyalogságnál, azelőtt is, hogy bevonult, azután is, és
megesküdött, ő aztán nem, tényleg nem követi el azt a hibát, amit
közülük oly sokan, nem zúg bele az első csinos pofikájú nőbe,
akivel találkozik, és aki történetesen nem katona – ő aztán
tényleg nem fogja hagyni, hogy egy jegygyűrű meg pár gyerek
miatt le kelljen húznia a vécén a nagy tervét, hogy bejárja az űrt,
ingyen, sőt még pénzt is kap érte a kormánytól.
Aztán meglátta Rachel Millert, aki tőle úgy tizenöt lábnyira
éppen belevágta a Ka-Barja hegyét az előtte álló asztalba,
keresztülszúrva annak a fickónak a kezét, aki előtte pár
pillanattal benyúlt a zubbonya alá és végigsimította gyönyörűen
ívelő, karcsú derekát.
Hát férfi az, aki nem szeret bele rögtön egy ilyen nőbe?
***
Rachel Miller első osztályú közlegényből nem egészen nyolc
héttel később Rachel Miller-Hicks első osztályú közlegény lett. A
szerény ceremóniára a bázis kápolnájában került sor, miután a
házasulandók megkapták az egységparancsnokuk engedélyét.
Mindkettejük figyelmét felhívták arra a tényre, hogy nem lehet
részük különleges bánásmódban; a tengerészgyalogság az
tengerészgyalogság, márpedig a tengerészgyalogság olyan hely,
ahol mindenkinek azt kell tennie, amire parancsot kap. Új
státusukat csak annyiban vették figyelembe, hogy ígéretet kaptak
rá: lehetőség szerint ugyanazon a helyen fognak állomásozni.
Tizenegy hónappal és két-két előléptetéssel később aztán
mégis el kellett válniuk egymástól. Rachel szakasza ugyanis
parancsot kapott, hogy hajtson végre felderítést az egyik kisebb
holdon, ahol bizonyos jelentések szerint egy kalóztámadás során
elrabolt űrjárművet rejtegettek.
– Nem nagy ügy – mondta Rachel a férjének. – A hajó neve
Paradox. Két hónap, míg eljutunk oda, egy-két hét alatt
elvégezzük a melót, gyorsan feltakarítunk, ha kell, aztán két
hónap vissza. Legfeljebb fél év. Ennyit leszek távol. Ennyit igazán
ki lehet bírni, nem?
***
Hicks hét héttel később kapta meg az első videoüzenetet,
vagyis közvetlenül azután, hogy Rachel felébredt a hiperálomból.
Először alig ismerte meg a felvételen látható nőt, akinek rövid,
fekete haja glóriaként vette körül a fejét. Természetesen tudta,
negyvenkilenc napig tartó mozdulatlanságot követően ez szinte
természetes, ahogy az is, hogy az ember álomittasan dörgöli az
arcát, miközben a kamerába bámul, és megpróbálja
visszarángatni magát az életbe. Hicks az első meghökkenést
követően meg is állapította, Rachel a leggyönyörűbb teremtmény,
akit valaha látott.
 „Szia, kicsim! – mondta Rachel a felvételen. – Éppen most
keltem fel...”
Hicks tudta, az „éppen most” azt jelenti, hogy tizenkét órával
korábban – ennyi volt az eltérés a standard missziós idő és a földi
lokális idő között.
„Úgy öt nap múlva érkezünk meg. A szakaszparancsnok azt
mondja, semmi új információ nem érkezett a hellyel
kapcsolatban, míg mi aludtunk. Ha ennyire nincs ott semmi,
nem tudom, miért kell egyáltalán odamennünk, de mindegy,
parancsot teljesítünk. Hurrá!” Rachel kis szünetet tartott,
megdörzsölte az arcát, azután belevigyorgott a kamerába.
„Örülök, hogy nem nő szőr az arcomon... A srácok úgy néznek ki,
mint a bozontos majmok. Holnap megint küldök egy ízit.
Szeretlek!”
Hicks nem küldhetett választ, de a felesége üzenetei attól
fogva rendszeresen érkeztek. Nem voltak túl izgalmasak, inkább
megnyugtatónak tűntek egyhangúságuk miatt.
„Szia, kicsim. A hold frontján semmi új. Egy kopár szikla az
egész. Egyre nagyobbnak látszik az ablakban. Felkészülünk a
menetre. Ahogy anyám mondogatta: ha nincs hír, az jó hír, igaz?
Holnap megint jelentkezem. Szeretlek.”
Egy E-3-as számára az alakulatnál nem sok tennivaló akadt
esténként azon kívül, hogy leissza magát és balhét csinál, ám
Hicks – bár még nagyon messze volt attól, hogy öreg, nős
férfinak vallja magát – úgy döntött, inkább odahaza marad, nem
megy el sehova, hogy azonnal láthassa és hallgassa Rachel
üzeneteit, amint azok megérkeznek. Az estéi rutinszerűvé váltak,
amióta a felesége elutazott valahová az űrbe: miután véget ért a
szolgálata, elfogyasztott egy-két tányér meghatározhatatlan
masszát az étkezdében, azután hazament. Lehámozta magáról az
egyenruháját, lezuhanyozott, leült a televízió elé, és addig nézte,
amíg a komputer jelzett, hogy megjött a várva várt üzenet. Azon a
bizonyos kedd estén nem számított semmi különösre, de ahogy
az lenni szokott: az ember akkor kapja a nyakába a szart, amikor
a legkevésbé várja.
„Szia, kicsim! A szakaszparancsnok azt mondja, gyorsan kell
végeznünk. Már lejöttünk a felszínre, úgy öt órája érkezhettünk
meg, azt hiszem, de eddig még semmit sem találtunk. A hajónk
keresősugara befogott valamit, de még hatvan kilométert kell
megtennünk, hogy odaérjünk. Egyelőre nem tudjuk, hogy tényleg
egy elrabolt hajó van itt, vagy egy olyan, ami normál
engedélyekkel rendelkezik. Majd kiderül.”
Rachel az üzenet rögzítése közben teljes menetfelszerelést
viselt: sisak, testpáncél, szemkamera, fegyverek, minden ott volt
rajta és nála. Hicks nem tudta, ez a látvány hirtelen miért
zaklatja fel; végül is számtalanszor gyakorlatoztak együtt, és
tudta, Rachel tud vigyázni magára, képes arra, hogy szükség
esetén szétrúgjon pár segget. Ez a gondolat mosolyt csalt az
arcára, és ismét eszébe jutott az a pillanat, amikor először látta
meg a feleségét.
A monitoron Rachel hátranézett, mintha azt akarta volna
ellenőrizni, hogy senki sincs hallótávolságon belül. A kép együtt
vibrált a mozgó hajóval, amin tartózkodott.
 „Van valami fura ebben a helyben. Olyan... hátborzongató.
Nem tudom meghatározni, mi lehet az, de az biztos, hogy a
többiek is érzik. Itt nincs túl sok minden, sziklák és kisebb
hegyek... Semmi atmoszféra, szóval nem túl valószínű, hogy
bármi megél errefelé. De az árnyékok időnként úgy néznek ki,
mintha... Nem is tudom. Furcsák. A szemem sarkából nézve úgy
látom, mintha arrébb csúsznának, amikor elhaladunk mellettük.”
Hirtelen felnevetett. „Jaj, ne is törődj velem! Úgy beszélek, mint
egy kisgyerek. Biztosan csak arról van szó, hogy izgulok egy
kicsit.” Ismét hátranézett. Hicks hallotta, hogy valaki megszólal
mögötte, de a szavakat nem értette. „Oké, most mennem kell.
Közeledünk a célzónához. Szeretlek.”
A monitorról eltűnt a kép. Ez volt az első eset, hogy Hicks
suttogva válaszolt a feleségének:
– Én is szeretlek...
***
Az utolsó üzenet másnap este érkezett meg, katonai mércével
mérve késve („Ha korábban érkezel: időben ott vagy; ha időben
érkezel: elkéstél”), Hicks már alig várta. Ott járkált a néma
televízió előtt – egyszerűen nem bírta elviselni a színészek
szájából fröcsögő agyatlan ostobaságokat, úgy érezte, mintha
minden egyes elhangzó szó belemetszett volna amúgy is
megtépázott idegeibe. Már közel egy órája járkált körbe-körbe a
kis nappaliban, mire végre megjött Rachel szokásos, esti videója.
„De az árnyékok időnként úgy néznek ki, mintha... Nem is
tudom. Furcsák. A szemem sarkából nézve úgy látom, mintha
arrébb csúsznának, amikor elhaladunk mellettük.” Ezeket a
szavakat egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből, és azt sem tudta
elfogadni, hogy a felesége csak a küldetések elején mindenkinél
jelentkező feszültség miatt mondta ezt. Nem, Rachel nem ilyen
volt. Vészhelyzetben ő mindig elsőként reagált. Talán csak azért,
mert megfelelő kiképzést kapott, de tény, hogy mindig az ő feje
volt a leghidegebb, az ő keze a legbiztosabb, és ő hozta a legjobb
döntéseket. Az agya addig dolgozott, míg megtalálta a megoldást,
zöld szemével folyamatosan a következő lépésre koncentrált,
egészen addig, míg elérték a célt, vagyis végrehajtották a
küldetést. Ugyan miért lett volna ez másképp azon a holdon?
Hacsak...
„De az árnyékok időnként úgy néznek ki, mintha... Nem is
tudom. Furcsák. A szemem sarkából nézve úgy látom, mintha
arrébbcsúsznának, amikor elhaladunk mellettük.”
Jelzett a kommunikációs egység. Hicks megfordult, és a
szoba másik felében álló komputerre meresztette a szemét.
Szempillantás alatt ott termett, ráklikkelt az ikonra, és úgy hajolt
előre, mintha azt hinné, ettől jobban fogja hallani a felesége
szavait.
„Most gyors leszek, DWAYNE. Nem lenne szabad erre az
üzenetre pazarolnom az időmet. A szakaszparancsnok szétrúgja a
seggemet, ha rájön. De tudod mit? Nem érdekel! Támadás ért
minket. Valami idegen jött ránk. Nem láttuk egészen jól, ezért
nincs elég információnk, amit betáplálhatnánk az adatbázisba,
hogy beazonosítsuk. Úgy gondoljuk, fekete. A pokolba, hiszen itt
minden fekete! Ja, és nagy. Árnyékokra lövöldözünk és időnként
halljuk ezeket az eszelős sikolyokat, de ezektől eltekintve...
Semmi. A szenzorok mozgást mutatnak körülöttünk, de semmit
sem tudunk pontosan meghatározni. Kiküldtünk egy kétfős
felderítő egységet már vagy egy órája, de azóta egyetlenegyszer
sem jelentkeztek be.”
A kamera látóterén kívül hirtelen megszólaltak a fegyverek.
Rachel felállt, pulzárfegyverét pozícióba lendítette, miközben
valaki, egy férfi felüvöltött, majd felsikoltott a közelében. Hicks
még sosem hallott ilyen hangot – olyan volt, mintha a katonát
élve megégették volna. Újabb hang hasított bele a többi közé,
valami olyan visító rikoltás, amitől Hicksnek úgy szaladgált a
hátán a hideg, mintha valaki végigkarmolt volna egy régimódi
iskolai táblát. Még közelebb húzódott a komputerhez, valósággal
összeroskadt előtte. Elképzelni sem tudta, milyen lehetett ez a
hang a valóságban. Látta, hogy a felesége egyszer, kétszer, fél
tucatszor is elsüti a fegyverét; látta Rachel hátát, és azt is, ahogy a
visszarúgó fegyver tusája újra és újra meglöki a testét.
Rachel hirtelen megfordult, a billentyűzete felé nyújtotta a
kezét.
„Megtámadtak minket! Én most..."
Valami nagy és sötét suhant el a kamera látóterében. Rachel
félreugrott. Ismét lövések következtek, hihetetlenül sok. Lövések
és kiáltások és sikolyok, azután pedig...
Semmi.
Hicks tehetetlenül bámult a monitorra. Ökölbe szoruló kézzel
várt, remélt, imádkozott, hogy vége legyen ennek a rémálomnak,
és a felesége visszatérjen a konzolhoz, folytassa a megkezdett
üzenet rögzítését. Eltelt egy perc, azután még egy és még egy...
 Egy kéz, egy szétroncsolt és feketének látszó vérrel
bemocskolt kéz jelent meg a monitoron. Hicksnek éppen annyi
ideje volt, hogy az egyik ujjon felfedezze azt a jegygyűrűt, ami
éppen olyan volt, mint az övé. A következő pillanatban Rachel
rácsapott az „üzenetküldés” gombra.
Dwayne Hicks többé nem hallott a feleségéről.
***
Öt évvel később...

Valaki nem figyel eléggé.

Dwayne Hicks tizedes az éppen befutott parancsra bámult és
arra gondolt, ez túlságosan jó ahhoz, hogy igaz legyen, meg arra,
hogy ilyen szarságok nem szoktak megtörténni a valós életben.
Lehet, hogy valami hivatalnok követett el egy ostoba hibát?
Kétséges. Véletlenről lenne szó? Talán. A sors akarta így? Igen!
Kurvára igen!
Az emlékek, amelyeket Rachel legutolsó bejelentkezéséről
őrzött, a legjobb esetben is szilánkosak voltak, de sokkal
valószínűbbnek tűnt a számára, hogy már mindegyik megkövült,
felidézhetetlenné és használhatatlanná változott. Abban a
pillanatban, amikor az adás megszakadt, valahogy kitámolygott a
lakásából, a telefonját a füléhez tapasztva, és zokogva üvöltözött
a őrmesterével, miközben kocsiba pattant és eszelősként az
állomáshelyére száguldott. Ott aztán történt néhány
telefonbeszélgetés, néhány megbeszélés és videokonferencia;
lezajlott egy csomó baromság, aminek semmi köze sem volt
ahhoz, hogy Rachellel és a szakaszával megszakadt a kapcsolat,
hogy nem érkezett tőlük vészjelzés, a hajójuk sem sugározta
tovább a lokátorjeleket – semmi nem történt.
Soha többé.
A továbbiakban Rachel Miller-Hicks közlegényt, a
szakaszparancsnokát, két tizedest és nyolc további közlegényt,
vagyis az egység valamennyi tagját „ütközetben eltűntként”
tartották nyilván. A gyarmati tengerészgyalogság főtisztjei
hallgattak. Megíródott néhány feljegyzés és jelentés, egyre
magasabb szintre került az ügy, azután elérkezett az a pillanat,
amikor már senki sem foglalkozott vele. Tulajdonképpen érthető:
nem ez volt az első hajó, amit a tengerészgyalogság elvesztett, és
sejteni lehetett, hogy nem is az utolsó. Az egységet azért küldték
ki, hogy megvizsgáljon egy elvileg kalózok által eltérített hajót,
így a végül, nagy nehezen megszülető hivatalos magyarázatban az
állt, hogy a katonák hajóját leszedték, velük pedig végzett az
erőfölényben lévő ellenség – vélhetőleg a kalózok. A hajó
lokátorjeleinek sugárzását is a kalózok állították le, amikor
leszerelték a járműről a számukra használható alkatrészeket. A
szakasz tagjai minden bizonnyal életüket vesztették, de hiába telt
el öt év, még mindig nem emelték ki őket az „ütközetben eltűnt”
státusból.
Hicks össze se tudta volna számolni, hány e-mailt és
videoüzenetet küldött szét, miközben megpróbálta kideríteni,
miért kellett meghalnia a feleségének (ő már akkor biztosra vette,
hogy Rachel nem él), és miért nem folytatnak komolyabb
nyomozást az ügyben. Azt nem kérdezte, mi történt, hiszen
mindent látott, ahogy jó néhány főtiszt is. Hiába próbálkozott:
rászóltak, hagyja annyiban az ügyet. A tengerészgyalogság nem is
célzott arra, hogy Rachelt és a szakasz többi tagját nem tartják
fontosnak, de azt egyértelműen éreztették, hogy mivel az érintett
zóna távol van a Magterritóriumok határától, túlságosan
kockázatos és költséges vállalkozás lenne elmenni a halottakért
és a hajó maradványaiért.
Amikor Hicks arra követelt választ, hogy miért éppen Rachel
szakaszát küldték oda, általában ugyanazzal rázták le: nincs
jogosultsága az információhoz. Ez a felelet természetesen
felszította benne a dühöt, és ennek megfelelően vágott vissza,
aminek az lett az eredménye, hogy függelemsértés miatt
háromszor is megfenyítették. Mindannyiszor az őrmestere
mentette meg a komolyabb büntetéstől. Aztán sor került az
utolsó ilyen esetre, ami után az őrmester közölte, tényleg nincs
tovább.
– Háromszor is kihívtad magad ellen a balsorsot, Hicks. Igen,
elcseszett egy dolog, ami történt, de én sem tudok válaszolni
neked. Tudom, nem fogod elfelejteni a történteket, de most már
tényleg ideje lenne, ha továbblépnél.
Ez nyolc hónapja történt, és Hicks megfogadta az őrmester
tanácsát. Látszólag. Igen, csak látszólag, mert belül még mindig
élt benne a dac és az elszántság, még mindig nem adta fel, hogy
egyszer úgyis kideríti az igazságot.
És most...
Ismét az írásos parancsra nézett.
Már nem először látta a levélben szereplő desztinációs
számot, különböző iratokban már találkozott ezzel a jelöléssel,
így pontosan tudta, hogy ez a hely a Béta Trianguli Australis túlsó
oldalán található. A küldetés célja az előző művelet során
elvesztett felszerelési tárgyak begyűjtése volt. Hickset nem lepte
meg, hogy szót sem ejtettek a hullákról, az előző küldetésről, a
szakasz tagjairól. Ez a tény egyszerre volt negatív és pozitív. Ha
az eltűntnek nyilvánítottak nevét megemlítették volna, akkor az
adatbázisok egybevetése során biztosan fény derül arra, hogy
Hicksnek köze volt a szakasz egyik tagjához, és akkor kizárják a
másodjára oda induló csapatból. Ez nem történt meg, így ő is
készülhetett, már csak nyolc napot kellett várnia az indulásra.
Nyolc nap nem túl nagy idő egy olyan családos ember számára,
aki hosszabb küldetésre indul. Hicks azonban nem volt családos
ember, ennek még a lehetőségét is elrabolták tőle akkor, amikor
a feleségét megölte valaki vagy valami azon a helyen, ahová a
parancsnak engedelmeskedve neki is mennie kellett.
Nyolc nap az ő számára végtelen hosszúnak tűnt. A
legszívesebben azonnal útnak indult volna.
***
Amikor magához tért a mélyálomból, Dwayne Hicks ismét a
feleségére gondolt, őt látta lelki szemei előtt. Alvás közben
összeragadtak az ajkai. Erőlködve kinyitotta a száját és
megállapította, a nyelvének olyan íze van, amilyen az egy hétig
szemetestartályban érlelődött csirkebőrnek lehet. A testében
minden ízület és minden izom tiltakozott az ellen, hogy felüljön,
mégis megtette. Nem először volt ilyen állapotban.
Körülötte sorra felébredtek a szakasza tagjai, káromkodtak és
nyöszörögtek, ahogy az várható volt. A szakaszparancsnok, a
termetes Maxwell őrmester, akinek kefefrizurája erősen
vasszürke volt, már egyenruhában dolgozott a parancsnoki
konzolnál. Hicks számára a szakasz minden tagja új volt. Egy
közepes méretű, felújított, de nagyon gyors hajóval utaztak, így
valamivel több, mint öt hét alatt eljutottak a célba. Hicks ismét
megállapította magában, az utazási sebesség jelentősen csökkent
azóta, hogy Rachel megtette ugyanezt az utat, ami számára az
utolsónak bizonyult.
– Gyerünk, fiúk és lányok! – dörögte az őrmester, miközben
felállt és a sorban elhelyezkedő hiperkapszulák elé lépett. –
Mozgassátok meg egy kicsit magatokat, hadd áramoljon a
véretek! Ötvennyolc percen belül letesszük ezt a ládát a felszínre.
Ketyeg az óra!
Schmid közlegény az egyik lábát kilógatta a kapszulájából, és
álmatag arccal vakargatta kócos, fekete haját.
– Semmi felderítőrepülés, őrmester?
– Ide figyelj, kislány! Az idő pénz, ezért a
tengerészgyalogságnál a napirend feszesebb, mint az a bikini,
amit középiskolás korodban hordtál... Ami már biztos nem
menne fel rád. – Az őrmester szélesen elvigyorodott.
– A pokolba, dehogynem! Még mindig feljönne! – tiltakozott
Schmid, de közben már kipattant a kapszulából, már ki is
nyitotta az öltözőszekrénye ajtaját.
Maxwell mereven Hicksre nézett.
– Szedd össze az embereket, tizedes! – mondta. – Győződj
meg arról, hogy mindenki felébredt, mindenki felkészült a
melóra, és mindenki eszik valamit, de villámgyorsan! Aztán
cuccot fel!
Mielőtt Hicks bármit válaszolhatott volna, Laff közlegény
megjegyezte:
– Zuhany...
– Ne viccelődj itt nekem, Laff! – csattant fel Maxwell.
Valaki, talán Vernon, fuldokolva próbálta visszafojtani a
nevetését.
– Majd jövő hónapban zuhanyozol – folytatta az őrmester. –
Most meló van, amit el kell végeznünk.
– Hallottátok az őrmester urat! – mondta Horsley őrvezető. –
Már csak ötvenhat percünk van az érkezésig.
– Név! Aki a nevét hallja, szóljon! – kiáltott fel Hicks olyan
hangosan, hogy az egész kabinban hallani lehetett a hangját. Fél
kézzel felrántotta a nadrágját, a másikkal közben kivett a
szekrényéből egy jegyzettáblát. – És még annak is kész kell lennie
időre, aki épp most készül elvérezni! – Elkezdte a névsorolvasást,
és közben folytatta az öltözködést. – Trexler.
– Jelen.
– Laff... Azt már tudjuk, hogy te jól vagy. Addison.
– Itt vagyok.
– Schmid, már téged is hallottunk. Strand?
– Egen.
– Kneezuh.
A csinos szőke nő Hicksre villantotta kék szemét.
 – Nem „ní”-vel kezdődik a nevem. Úgy kell ejteni, hogy
„Knezuh” – mondta éles hangon, azután gyorsan hozzátette: –
Uram.
Hicks elvigyorodott. Mindig értékelte, ha egy ember kiállt
magáért.
– Jól van. – Elhadarta a névsor végét. – Knight. DePerte.
Vernon. Hagerty. – Sorra kapta a válaszokat. Közben
valamennyien felöltöztek, mind a közeledő landolásra
összpontosítottak.
– Fegyvereket viszünk? – kérdezte Hagerty.
– Persze – felelte Hicks. Az őrmesterre nézett, aki nem
jelezte, hogy másképp tervezi a kiszállást. – Mint mindig...
Hicksnek óriási erőfeszítések árán, de sikerült eltitkolnia az
érzelmeit. Amikor azonban a hajó ténylegesen leszállt annak a
holdnak a sivár, poros felszínére, ahonnan Rachel utoljára
bejelentkezett, triplájára gyorsult a szívverése. Ezt nemcsak a
mellkasában, a halántékában is érezte. Ezt jónak tartotta – az
izgalom és a düh mindig erőt adott neki. Lassan, mélyeket
lélegzett, így próbálta lecsillapítani az idegeit, de sosem rajongott
különösebben a meditációs marhaságokért, és ez a dolog amúgy
is túl komoly, túl fontos volt...
Az őrmester hangja a sisakjába épített hangszórón keresztül
jutott el hozzá.
– Hicks, mi van veled? A bioadataid értékei mindjárt kiverik
a plafont.
 – Csak izgatott vagyok, őrmester. Izgatott, hogy
tengerészgyalogos lehetek – felelte Hicks. – Minden nap, minden
óra egy kaland!
– Nagyon vicces. Mondd, te most át akarsz ejteni engem?
– Én? Soha!
Az őrmester nem válaszolt, de Hicks meg mert volna esküdni
rá, hogy az öreg a kommunikációs vonalon keresztül is látja őt.
– Légzsilip rendben – jelentette DePerte közlegény a fő
csatornán. – Hátsó zsilip nyílik. Öt, négy, három, kettő, egy.
A hidraulika sistergő-sziszegő hangja töltötte be a katonák
fülét. A hajó túlméretezett zsilipajtaja kinyílt. A hangár a hajón
végrehajtott átalakítást követően elég széles volt ahhoz, hogy két
leszállóegység is elférjen benne egymás mellett. A csarnokban
annyi reflektor égett, amennyivel egy kisebb várost ki lehetett
volna világítani. A gondot az jelentette, hogy senki sem látott a
fényárban úszó zónán túlra: a kivilágított rész mögött feketeség
sűrűsödött.
– Miért itt? – kérdezte Knight közlegény. – Mi van odakint?
– Majd kiderül – mondta Strand. – Mi most...
– Fém. – Addison közlegény alt hangja még a kommon
keresztül is vibráló volt. A gyönyörű, magas afrikai-amerikai
nőhöz Hicks véleménye szerint jobban illett volna, ha
színésznőnek áll, és nem egyszerű bakának. Csodálatosnak
tartotta Addisont, vonzónak, de azt is tudta, nem sok esélye lenne
vele szemben, ha harcolniuk kellene. – Szkenneltem a közeli
zónasávokat, fémeket kerestem és találtam is. Van itt valami, ami
vagy nagy, vagy rengeteg kisebb darabból áll.
 – Talán egy hajó – jegyezte meg Vernon. – Amiatt jöttünk,
nem?
– Hát, az eligazítás nem volt valami részletes – mondta
Nezuh –, de nagyon úgy néz ki, azt kell összeszednünk, ami még
menthető a katasztrófa után. Csak az a kérdés, mikor történt a
dolog.
– Ne most cseverésszetek egymással, katonák! – Max
őrmester hangja elnyomta a többiekét. – Felkészülni,
védőöltözéket ellenőrizni! Gondoskodjatok róla, hogy a felszínen
maradjatok! Aki viccesnek találja a szabad lebegést, az annyiszor
száz fekvőtámaszt fog lenyomni, ahány másodpercre elhagyja a
lába a talajt. Értve vagyok?
Elhangzott néhány igen. Az őrmester beérte ennyivel.
– Gyerünk! És valaki vigyen már ki egy nyomorult reflektort!
Szart se látok a monitoromon.
Strand a csapat élére állt, majd mindenkit megelőzve
kihelyezett egy nagy teljesítményű világítótestet. Az erőteljes
fénytölcsér vége beleveszett a határtalannak tűnő feketeségbe.
Atmoszféra híján még por se lebegett az emberek előtt.
– Elég gyér – jegyezte meg Horsley őrvezető.
– Indulás! – adta ki a parancsot Hicks. – Strand, te velem
jössz. Trexler, te a sugárzásmérővel előre mész. Addison és
DePerte balra, Vernon és Hagerty jobbra. A többiek szétválnak,
mögöttünk jönnek. Feszes alakzat!
Nem volt szükségük túl sok időre ahhoz, hogy átjussanak
azon a részen, ahol már nem sokat segített nekik a hajóról érkező
fény.
 A kihelyezett reflektor nem sok mindent világított meg, és a
kis méretű, de erős fényű sisaklámpák sem oszlatták szét
megfelelő mértékben a sötétséget. Hicks még a sárgás árnyalatú
napvizoron keresztül is szürkének és feketének látta az élettelen
holdat.
Egy viszonylag nagy, lapos területen, néhány alacsony,
csipkézett oldalú hegy között ért földet a hajójuk. Körülöttük
meteorbecsapódások nyomai látszottak; némelyik kráter csupán
pár méter széles volt, de akadtak olyanok is, amik legalább
negyed mérföldesek voltak. Komor kopárság mindenütt – ahogy
az már a lakhatatlan, levegővel nem rendelkező holdakon lenni
szokott. Hideg szépség.
Csendben mentek előre, míg végül Hicks felemelte a kezét.
– Merre tartunk, őrmester? Poron meg hegyeken kívül
semmit sem látok.
– Menjetek előre háromszáz métert! – felelte pár
másodperccel később Maxwell. – A műszerek szerint ott van a
fém. Jó ideje ott lehet már, szóval elképzelhető, hogy nem
látjátok meg rögtön, talán ásnotok kell, de ott van, biztosan,
látom a monitoron.
– Vettem – felelte Hicks. Megállapította magában, hogy az
őrmester sem rendelkezik a küldetésre vonatkozó
háttérinformációkkal. Intett az embereinek, akik követték,
miután elindult. Menet közben a csuklójára erősített taktikai
GPS-en figyelte a haladásukat. Valahogy sikerült lecsillapítania
hevesen dobogó szívét, de még mindig hiperfeszült és éber volt,
készen állt rá, hogy bármelyik pillanatban reagáljon, ha kell. A
fejében emlékképek és kérdések alkottak sebesen forgó
gondolatörvényt. Ha legalább azt tudta volna, Rachel pontosan
honnan küldte az utolsó üzenetét, hol szállt le a hajójuk! Ha ezen
a holdon valóban elrejtettek pár elrabolt és kifosztott hajót, akkor
semmi sem garantálta, hogy az a bizonyos „fémtömeg”, amit
megtaláltak, az a hajó lesz, amivel Rachel és a szakasza érkezett.
– Sugárzást érzékelek – jelentette Trexler. – Nem túl nagy.
Eléggé szórt.
– Biztonságos? – kérdezte Hicks.
– Az. Ennyitől bőven megvéd minket a szkafander. Viszont a
sugárzás léte azt jelenti, hogy közeledünk... valamihez.
– Ott van – mondta Strand váratlanul. – Annak a dombnak a
tövében... – Elcsuklott a hangja. Lelassított. – Mi van mögötte?
Hicks elvette Strandtól a reflektort, magasra irányozta a
fénysugarat, át az előttük magasló, porral borított fémfelület
mögé. Nem állt meg, egészen addig haladt előre, míg viszonylag
tisztán látta az objektumot... Az objektumokat, amelyek
belevesztek a sötétségbe.
– Egy másik hajó – mondta. – Vagyis... Nem egy, hanem
több. Őrmester, veszi az adást?
– Persze. Aktivitás jele?
– Negatív – felelte Hicks.
– A hajótestek sérültek?
– Innen nem látom. Ráközelítünk. – Hicks intett a társainak.
A szakasz óvatosan haladt tovább, a katonáknak mondani sem
kellett, hogy tartsák nyitva a szemüket, figyeljék a közvetlen
környezetüket. Senki sem törte meg a rádiócsendet, mindenki a
terepre koncentrált. Amikor már csak tíz méterre voltak az első
hajótól, Hicks megállt, azután a többiek is.
Kétség sem férhetett hozzá: Rachel hajója, a Paradox hasalt
előtte a talajon. Ismerte a bárka mechanikáját, a külsejét, a belső
felépítését is. Fél évtizede volt arra, hogy ezeket az adatokat
beégesse az agyába. A Paradox a jelek szerint előírásszerűen
landolt, legalábbis nem látszottak rajta komoly sérülések,
viszont... Igen, a hajótesten, random helyeken sötétebb foltokat
fedezett fel. Ez azt jelenthette, hogy a Paradoxot tűz alá vették,
de biztosan nem egy másik hajó – a lékek ahhoz nem voltak elég
nagyok. Talán kézifegyverekből lőttek rá?
– Hicks?
A pokolba! Hicks tudta, a biomonitorai megint elárulták.
– Jól vagyok, őrmester. – Mielőtt Maxwell másképp
rendelkezhetett volna, Hicks rámutatott Vernonra és Hagertyre.
– Kerüljétek meg a tatot, nézzétek meg, átlyukadt-e a hajótest!
Addison és DePerte, ti az orrot és környékét ellenőrizzétek!
Hárman velem jönnek. Bemegyünk!
Schmid, Nezuh és Knight besorolt Hicks mögé. A tizedes
átment a hajó lezárt zsilipajtajához.
– Max, a hajó neve Paradox, a központi zsilipajtó zárva. Az
ajtó jobb oldalán van egy kódbillentyűzet. Meg tudod találni a
kódot?
– Adj fél percet! – felelte Max. Tizenöt másodperccel később
már meg is adta a kért kódot.
Hicks beütötte. Ahogy az ajtó kinyílt, a katonák
automatikusan felemelték a fegyvereiket. Nem hallatszott
sistergés – odabentről nem szökött ki levegő. A hajóban
szuroksötét volt, egyetlen konzol vagy vészlámpa sem világított.
A rendszerben biztosan maradt még energia, de valaki
szándékosan kikapcsolt mindent.
Hicksnek kérnie sem kellett, Strand odaállt mellé a
hordozható reflektorral. A tizedes átvette az eszközt, csökkentette
a fényerősséget, azután bevilágított vele a zsilipajtón. Nem sok
mindent látott. Se fegyverek, se holttestek, csak...
– Az ott vér?
Hicks a Schmid által jelölt irányba lendítette a reflektort,
rávilágított egy másik, szintén lezárt ajtóra. A fénysugár
végigvágott egy fekete folton, ami az ajtó jobb oldalán lévő
egyszerű kapcsolónál kezdődött, és hosszan elnyúlva – mintha
lefolyt, lecsöpögött volna valami – a padlón ért véget.
– Külső osztagok! Bejelentkezni! – vakkantott bele Hicks a
mikrofonjába.
Addison azonnal válaszolt.
– Itt minden rendben.
– Itt is. – Vemon hangjába belevágott a sztatikus zörej, de így
is érződött rajta a nyugalom és a magabiztosság.
– Mindkét osztag térjen vissza a bejárathoz! – adta ki a
parancsot Hicks.
– Státus? – kérdezte Maxwell.
– Teljes készültség – felelte Hicks, majd csatornát váltott,
hogy mindenki hallhassa. – Ennél a fénynél nehéz megmondani,
de úgy néz ki, van itt egy vérfolt. – Felgyorsult a pulzusa, de a
hangja erőteljes és viszonylag higgadt maradt. Ahogy kiejtette a
szavakat, büszke volt erre. Tisztában volt vele, hogy öt év múltán
már nem találhatja meg élve Rachelt, de a remény konok dolog,
nem hagyja elpusztítani magát egykönnyen. – Bemegyünk –
közölte.
– Kapcsoljatok éjbenlátóra. A reflektort az ajtóban hagyom.
Váljatok szét, tartsátok készenlétben a fegyvereket! Senki se
távolodjon el túlságosan a társaitól! Osztagok, pozíciót!
– Mögöttetek vagyunk – felelte Hagerty. – Addison meg
DePerte látótávolságon belül. Amikor ideérnek, valamennyien
bemegyünk utánatok.
– Indulás! – Hicks letette a reflektort a nyitott ajtó mellé, úgy
fordította, hogy kifelé világítson, azután átváltott éjjellátóra és
elindult előre. Amikor eljutott a véres kapcsolótáblához, az ajtó
mellé, ellenőrizte, hogy a társai készen állnak-e, majd benyitott.
A panelen nem villant fel a zöld jelzőlámpa, de az ajtó gond
nélkül kinyílt.
Feketeség... Az éjjellátó által ködösen zölddé változtatott
látványban egyetlen apró ragyogáspontot sem lehetett felfedezni.
Sötétebb foltok voltak, főként a padlón és a falakon. Némelyik
szabálytalan pacának, némelyik csíknak látszott. Hicks lenézett
és látta, egy különösen nagy folt közepén áll. Ekkor már
mindenki tudta: vérfoltokat látnak.
– Tizedes? – suttogta Knight, mintha bármi lett volna
odabent, ami hallhatta volna őket.
– Menjünk! – mondta Hicks. – Mindenki legyen észnél és
figyeljen!
 Schmid anélkül, hogy erre utasítást kapott volna, az élre állt.
Kissé előredőlve, a fegyverét lövésre készen tartva indult tovább.
A viszonylag szűk tér kiszélesedett – egy parancsnoki
központba jutottak. A helyet gyakorlatilag szétrombolták; így
már érthető volt, hogy a hajó nem bírt felszállni.
– Alig érzékelhető sugárzás – jelentette Trexler halkan. – De
szerintem van itt egy test... Vagyis nem egy, hanem több. Ott, az
alatt a szétzúzott konzol alatt.
Schmid és Laff elindult a jelzett irányba. Hicks hevesen
dobogó szívvel követte őket. Hiába próbálkozott, semmit sem
tudott tenni, hogy csökkentse az izgalmát. Biztos volt benne,
Maxwell mondani fog valamit a bioértékeire, de erre végül nem
került sor: az őrmester nem akarta megzavarni őket a
koncentrálásban. Mivel az éjjellátó mindent zöldre festett előtte,
Hicks nem igazán tudta azonosítani a szeme elé táruló látványt
azzal, ami az emlékeiben élt Rachel utolsó, szemcsés, fekete-
fehér videoüzenetéből, ráadásul akkor jobbára csak a felesége
arcát nézte, nem is igazán figyelte a környezetét.
Az egyik katona mondott valamit. Hicks saját, zajosan
kapkodó lélegzete miatt egyetlen szót sem hallott tisztán.
– Ismétlést! – nyögte ki nagy nehezen. A stressz miatt a
szkafander hőszabályozása ellenére is szakadt róla a víz, a
verítékcseppek a szemébe csorogtak.
– Nem sok maradt a hullákból – ismételte Laff. – A bőrük
rászáradt, ráfagyott a csontjukra. De a névcímkék ott vannak az
egyenruhájukon, szóval be tudjuk azonosítani őket.
 Hicks számára minden egyes elhangzó szó egy-egy
pörölycsapás volt, amit a mellkasára mértek. Laff ránézett,
azután folytatta.
– Harcoltak, ez már biztos, de azt még nem tudni, ki ellen.
– Vagy mi ellen – mondta Trexler.
Hicks komoran Trexler felé fordult.
– Mi az, hogy „mi”? Ezt meg honnan vetted?
Trexler felemelte a kezét.
– Onnan, tizedes. Azt nézd meg!
Valamennyien a Trexler által jelzett irányba, a helyiség másik
oldalán nyíló ajtó felé fordultak. Elég távol volt, alig tudták
kivenni, de úgy tűnt, az ajtót nem zárták be, félig nyitva maradt –
valószínűleg elromlott.
– Mindjárt azt is megnézzük – mondta Hicks rekedten. Mély
lélegzetet vett, azután előrelépett Laff mellé. Mar ő is látta a
padlón fekvő halott katonákat. Fókuszálta a tekintetét, és pár
pillanatra elfelejtette a Paradoxot, az embereit, az életét,
mindent.
Üressé vált az agya, de azután hirtelen visszazökkent a
fájdalmas és szörnyű valóságba.
– Rachel – suttogta. A hangja elég halk volt ahhoz, hogy ne
lehessen érteni, mit mond.
A felesége koponyájának jobb oldala beszakadt. Azt nem
lehetett megállapítani, hogy ütéstől vagy lövedéktől. Az ujjai a
fegyverére feszültek. Kiszikkadt arcáról a halál mindent letörölt,
ami emberi volt; a bőre feszessé száradt, a szemei helyén mély
gödrök tátongtak, az ajka rázsugorodott még mindig gyönyörű
fogaira.
Hicks letérdelt, megsimogatta a tetem zubbonyán lévő
névcímkét.
„R. Miller-Hicks.”
– Szent isten! – mondta Schmid. – Talán a rokonod volt a
pasi?
– Nő – mondta Hicks automatikusan. Kesztyűs kezével
ügyetlenül kiegyenesítette Rachel száraz és vékony ujjait,
lefeszegette őket a fegyver csövéről, azután lehúzta a kezéről a
jegygyűrűt.
– Tizedes? – Schmid hangja elárulta, fogalma sincs, mi zajlik
előtte.
– A feleségem volt – mondta Hicks, miközben kinyitotta az
egyik zsebét és eltette az aranykarikát. Még egyszer, utoljára
megérintette Rachel porlepte haját, azután felegyenesedett.
– Hicks, hogy a pokolba sikerült bejutnod ebbe a csapatba,
erre a küldetésre? – üvöltötte Maxwell őrmester.
– Nem tudom, uram. Nem tudom, hogy sikerült, de örülök,
hogy így történt. Így legalább már véget érhet a várakozás...
Egy darabig senki sem szólalt meg, azután valaki – Hicks
nem tudta megállapítani, kicsoda, mert a feje még mindig tele
volt ködösséggel, fehér zajjal – megkérdezte:
– Mióta halott?
A fehér zaj megszűnt, Hicks tompa hangon válaszolt.
– Már öt éve, hogy a szakaszával együtt ütközetben eltűntnek
nyilvánították.
 – Jézusom! – mondta Addison halkan. – Nagyon sajnálom...
Hicks megköszörülte a torkát, mielőtt a többiek is részvétüket
nyilváníthatták volna.
– Menjünk! – adta ki a parancsot. – Át kell vizsgálnunk a
hajó többi részét. Meg kell győződnünk arról, hogy biztonságban
vagyunk-e. – Erőt vett magán, hátat fordított a felesége
holttestének, és elindult a túlsó zsilipajtó felé. – Itt kezdjük a
vizsgálatot.
Az emberei követték, és annak ellenére, hogy ez volt az első
közös akciójuk, mindenki pontosan azt tette, úgy mozgott, ahogy
kellett. Belestek a nyitott ajtón, de semmit sem láttak, még
éjjellátóval sem. Megpróbálták kinyitni, de nem sikerült – a
fémlap beragadt valami miatt.
– Van itt valami – mondta Horsley őrvezető. Visszasietett,
majd egy perccel később ismét megjelent. Egy hosszú,
feszítővasként használható fémrudat tartott a kezében. Tizenöt
másodperccel később az ajtó csikorogva, kelletlenül kinyílt.
Schmid volt az első, aki keresztüllépett rajta. Ismét az élre
állt.
Hicks és a többiek követték. Átjutottak a hajónak arra a
részére, ahol hosszú sorban az egyik falba félig besüllyesztett
hiperkapszulák álltak.
– Itt is volt némi rombolás – állapította meg Schmid. –
Tűzharc lehetett. Viszont holttesteket nem látok.
A kapszulák üresek voltak. Az átlátszó felső burkolat a
legtöbbön beszakadt, némelyiket golyók verték keresztül.
– Őrmester, hall engem? – kérdezte Hicks.
 – Veszem az adást.
– Nem tudná infravörössel végigszkennelni a hajót?
– Már el is kezdtem. Eddig életnek semmi nyoma.
– Szerintem bármi is csinálta ezt, már rég nincs itt – mondta
Horsley.
– Lehetséges – felelte Hicks. – De azért, a biztonság kedvéért
tartsátok nyitva a szemeteket!
Nezuh közlegény néhány társával együtt végighaladt a
kapszulák mellett, sorra mindegyiket megvizsgálták. Eljutottak a
sor végére, ahol egymástól egyforma távolságra lévő
tárolószekrények álltak a fal mellett. A szekrénysor hosszú volt, a
vége beleveszett a sötétségbe.
– Van itt valamilyen... anyag. A padlón – mondta Nezuh. –
Valami ragacsos izé.
Hicks és a többiek csatlakoztak Nezuhhoz és a társaihoz.
Horsley végighúzta a padlón a kezében tartott feszítővasat.
– A felülete tényleg ragacsos, de alatta már megkeményedett.
És nem egyenletes. Hullámos. Vagyis... Inkább olyan, mint a
kötélcsomók.
– És nemcsak a padlón van – mondta Addison. – Nézzetek
csak fel! Minden tele van vele.
Knight menet közben a falra tette a kezét, de most
visszarántotta, és elképedve figyelte a kesztyűjére tapadó,
hosszúra nyúló, nyálkás anyagot.
– Mi a franc ez?
Hicks a homlokát ráncolta.
 – Nézzük meg a... – Hirtelen elhallgatott, mert úgy látta,
mintha valami megmoccanna a Nezuh mögött sűrűsödő
sötétségben. Valami, ami nagy. És gyors...
Nezuh sikolya olyan élesen hasított elő a sisakhangszórókból,
mint valami elektronikus sivítás. Elég hangos volt ahhoz, hogy
páran a sisakjukhoz kapják a kezüket – persze feleslegesen. A nő
felé fordultak, néhányan tettek is egy-két lépést, de mielőtt
odaérhettek volna, Nezuh pulzárfegyvere elsült. Az első töltet
balra tartva, rézsútosan találta el a mennyezetet, a következő
viszont már jobbra, mellmagasságban csapódott be. A helyiség
megtelt füsttel, rémült és döbbent kiáltásokkal; a lövésekkel
együttjáró fényhatást vakítón fehérré változtatták az éjjellátó
készülékek.
– Feküdj! – kiáltott fel Hicks. Hasra vetette magát, oldalra
gurult. – Ez reflex! – A háta keményen az egyik falhoz csapódott.
Felnyögött, azután megpróbálta kipislogni a szeméből a
káprázatokat.
Az agya képtelen volt felfogni azt, amit a szeme közvetített.
Mintha óriási, sötét férgek léptek volna elő a szekrények közötti
közökből. Minden olyan gyorsan játszódott le, hogy Hicks
képtelen volt alaposabban megfigyelni a lényeket, és azt is csak
nehezen értette meg, hogy egy csata közepébe csöppentek.
Egyelőre fogalma sem volt, mik ellen harcolnak.
– Jelentést! – üvöltött Max a tizedes fülébe. – Sorra
megszűnnek a szakasz tagjaitól érkező életjelek! A pokolba,
Hicks, jelentést!
 Mintha csak Maxwell parancsára érkezne válasz, egy másik
hang hasított Hicks fülébe – egy olyan hang, ami mintha a
hiénavihogás és az elefánttrombitálás keveréke lett volna.
Felkiáltott, hátrafelé próbált mozdulni, ösztönösen el akart
menekülni. A keze rácsapott egy másik karra, amit megragadott;
húzni kezdte magával a másik katonát, akiről azt se tudta,
kicsoda. A szakasza visszavonult, az emberek az életükért
harcoltak, de az adott pozíciójából, a padlóról Hicks semmire
sem tudott tüzet nyitni anélkül, hogy ne a sajátjait találja el.
– Ki innen! – üvöltötte. – Mindenki kifelé! Gyerünk!
A hozzá legközelebb lévő katona – Hagerty volt az –
megfordult, hogy elmeneküljön, de alig tett meg egy lépést,
amikor valami felrántotta a levegőbe és hozzávágta a
mennyezethez. A fegyvere, amit kétségbeesett igyekezettel
próbált megtartani, váratlanul elsült. A szakasz két tagja is
összerándult, ahogy a lövedékek a szkafanderükön
keresztülhatolva belefúródtak a testükbe.
– Hicks, ott vagy? – Maxwell bömbölése Hicks fülében
összekeveredett a haláltusájukat vívó katonák sikolyaival. – Mi
folyik ott? Fogy a szakasz!
– Ismeretlen erők támadást indítottak ellenünk – felelte
Hicks nagy nehezen. Beszívta a levegőt, azután torka szakadtából
felüvöltött: – Emberek, kifelé! Visszavonulás! – Megpróbált
hátrafelé mászni, de a katona, akinek a karját markolta, meg se
moccant.
 Az oldalára fordult, megragadta a másik szkafanderét, maga
felé fordította. A bemocskolódott névcímke tanúsága szerint
Trexler karját szorította.
Trexlerét, akinek a sisakja elülső része egyetlen jókora,
fekete, nedves lyukká változott valami miatt.
Újabb borzalmas, vadállati sikoly hasított Hicks fülébe.
Eleresztette Trexler karját, kúszni kezdett előre. Vissza akart
menni, hogy harcoljon, hogy lehetőséget adjon az embereinek a
visszavonulásra, ám ahogy hátranézett, azonnal megértette, ez
lehetetlen. A helyiségben lézernyalábok és golyók röpködtek, de
egyre ritkábban. A lövések többsége mintha lentről, a padlóról
érkezett volna; a lövedékek többsége gellert kapott a
mennyezeten. Már csak egyetlen katona maradt talpon, ő széles
terpeszben állva, a fegyverét az oldalához szorítva folyamatosan
lőtte a sötétséget.
Hicks kínlódva próbált felállni. A bal vádlijába iszonyatos
fájdalom hasított. Ahogy odanyúlt érezte, valami kerek, éles
fémdarab áll ki az izomból. A szkafandere automatikusan
leszigetelte az érintett részt, így a keletkezett lék nem jelenthetett
gondot, de egyszerűen képtelen volt súlyt helyezni a sérült lábára.
Fél kézzel felnyúlt, kitapogatta az egyik kapszula szélét. Hörögve
felállt, felemelte a fegyverét, hogy tüzet nyisson a másik katona (a
mérete és a mozgása alapján ítélve csakis Addison közlegény
lehetett) mellé, a jobb oldalon gomolygó sötétségbe. Mielőtt
azonban meghúzhatta volna a ravaszt, egy iszonyatosan gyors...
valami vetődött Addison irányába. Ez a valami kiverte a nő
kezéből a fegyvert. Addison karcsú teste hirtelen hátradőlt –
mintha az a valami vonszolni kezdte volna maga után.
– Hicks, kifelé onnan! – üvöltötte Maxwell. – Senkit sem tud
megmenteni, már csak maga maradt. Kifelé!
Hicks néhány értékes másodpercen keresztül olyan sokkhatás
alatt állt, hogy moccanni sem tudott. Az egész szakasza odalett?
Mindenki? A döbbenet pillanatait követően működésbe léptek az
ösztönei. Körbefordult, lendületet vett és elindult a bezúzott
zsilipajtó irányába. A kapszulák sora lehetetlenül hosszúnak
látszott; már nem is tudta, hányszor vágódott el, mire végül
sikerült végigvonszolnia magát a padlón. Amikor átjutott oda,
ahová indult, úgy látta, mintha valami megmozdulna a helyiség
túlsó végében. Valami, ami iszonyúan nagy volt és fekete, és... És
gyorsan közeledett felé.
Nem volt elég ideje arra, hogy beazonosítsa a lényt.
Felegyenesedett, átvetődött az ajtónyíláson. Amikor megérkezett
a vezérlőterembe, úgy támolygott, akár egy részeg: sérült lába
beroggyant alatta. Tudta, valahol jobbra van Rachel teste, de
most nem foglalkozhatott ezzel. Nem, ha életben akart maradni.
Az éjjellátója megsérült, a zöldre festődött képek hol felizzottak
előtte, hol eltűntek. Valahogy át kellett jutnia a másik ajtóhoz,
mielőtt a modul végképp felmondja a szolgálatot – a vaksötétben
esélye sem lehetett a menekülésre.
Érezte, hogy a lény mögé ér, közelebb, egyre közelebb és...
Keresztülugrott a második ajtónyíláson, rácsapott a fali
kontrollpanelre. Az ajtó becsukódódott mögötte. Lihegve a
fémlemezhez támasztotta a hátát, amikor...
 Egy nagy test csapódott brutális erővel az ajtó túlsó
oldalának.
Hicks az ütközés erejének hatására előredőlt. Elvesztette az
egyensúlyát, elesett. A hátára zuhant, a tüdejéből kipréselődött a
levegő. Egy-két pillanatig moccanni sem tudott, olyan volt, akár
egy hátára fordított teknősbéka, tehetetlenül hallgatta, hogy az a
borzalmas erő újra és újra rohamot indít az ajtó ellen. Végül
megrázta a fejét, megpróbálta rendezni a gondolatait. Mászni
kezdett, először hátrafelé, azután megfordult, kétrét görnyedve,
majd felegyenesedve támolygott tovább. A háta mögül fémsikoly
hallatszott. Az ajtón megjelent egy domborodás – a fémlemez
nem volt túl vastag, nem tarthatott ki sokáig.
– A kódot! – kiáltotta. – Max, kell a külső zsilip kódja!
– Már nyitva van – felelte az őrmester. – Miért...?
– Be kell zárnom! – Hicks kivetődött a nyitott ajtón. Térdre
rogyott, úgy csúszott tovább a hold poros felszínén. A jobb
vádlijában iszonyú fájdalom lüktetett. – Most! Bezárni! –
Megfordult, rácsapott a hajó oldalára. Reszketve várt. Az
éjjellátója vibrált, zúgott a füle, de megesküdött volna rá, hogy
hallja, ahogy a fémlemezek szétszakadnak. – Max, most!
Az őrmesternek még három másodpercre volt szüksége. Ez a
rövidke idő Hicks számára olyan volt, akár egy örökkévalóság.
Max végül bediktálta a kódot, a tizedes beütötte a panel
billentyűzetén. Vörös jelzőfény: valamit elrontott.
– Újra! – kiáltotta, miközben a vibráló éjjellátó segítségével
látta a mozgást a Paradox belsejében. A lény már a külső
zsilipajtó felé tartott. – Újra!
 Maxwell elismételte a kódot, ezúttal lassabban beszélt,
hagyott időt Hicksnek arra, hogy jó sorrendben nyomja le a
gombokat. A tizedesnek olyan érzése volt, mintha valami
feketeség hömpölyögne felé, azután...
A külső zsilipajtó becsukódott.
Tompa dobbanás. Még egy. A bezárt lény újra és újra
nekirontott az újabb akadálynak, ebben azonban nem tehetett
kárt: ezt az ajtót arra tervezték, hogy az emberek fegyvereinek
éppúgy ellenálljon, mint az űr vákuumjának.
Az ajtó kitartott.
***
„Halálos, nem emberi, beazonosítatlan eredetű, ismeretlen
fizikai paraméterekkel rendelkező életforma” – Maxwell
őrmester ezt minden jelentésébe beleírta. Megemlítette, hogy ez
a bizonyos lény végzett a szakaszával, emiatt nem sikerült
végrehajtani a parancsba kapott feladatokat, emiatt fulladt
kudarcba a teljes küldetés. Hicks tizedes jelentéseiben ugyanez
szerepelt. Nem beszéltek össze, mindketten az igazat írták le és
mondták el. Az akcióról készült videofelvételek alátámasztották
állításaikat. A videoanyag minősége persze nem volt igazán jó,
jobbára csak a fegyverek villanásait lehetett látni rajta, meg
időnként azokat a bizonyos, hömpölygőn mozgó, hatalmas és
fekete árnyékokat, amikről egyetlen valóban használható felvétel
sem készült.
Hicksnek meg kellett jelennie egy vizsgálóbizottság előtt,
amelynek tagjai – csupa főtiszt, akik közül bármelyik egyetlen
kézmozdulattal véget vethetett a tizedes katonai pályafutásának
– kellemetlen kérdéseket tettek fel neki. Nekik is az igazat, csakis
az igazat mondta el.
– Hicks tizedes, miért nem közölte közvetlen elöljárójával,
hogy a felesége a Paradox legénységéhez tartozott?
– Mert meg akartam tudni, uram, hogy mi történt Rachellel.
– És megtudta?
– Igen, uram. Megölte őt egy... – Hicks mély lélegzetet vett,
és elismételte a jelentésekben álló meghatározást. – Egy halálos,
nem emberi, beazonosítatlan eredetű, ismeretlen fizikai
paraméterekkel rendelkező életforma.
Az ügy végül eljutott a hadosztály parancsnokáig, aki
egyszerűen lezárta az aktát. Rachelt és társait attól fogva
hivatalosan már nem „ütközetben eltűntnek”, hanem
„ütközetben elhalálozottnak” tekintették. Maxwell őrmestert
áthelyezték. Hicks tizedes visszatért a régi egységéhez, ahol
csatákról álmodozó századparancsnoka pokollá tette az életét
amiatt, hogy „sikerült bejátszania magát egy akcióosztagba”, míg
ő, ő kénytelen egy bázison rostokolni.
Hicks tizedesnek végül sikerült megoldania felesége
eltűnésének rejtélyét, de magában még korántsem zárta le az
ügyet. Éjszakánként sokszor ott ült a komputere előtt, és újra
meg újra megnézte Rachel videoüzeneteit, miközben a nő
jegygyűrűjét simogatta, morzsolgatta. Volt olyan éjszaka is,
amikor valamennyi üzenetet végignézte, majd gondolatban
visszapörgette a saját élményeit, azokat a borzalmas képeket,
amelyek örökre az agyába vésődtek a hajóban, ami a felesége
koporsója lett.
 Ezeken az éjszakákon Dwayne Hicks tizedes látszólag
nyugodt maradt, még akkor sem vesztette el az önuralmát,
amikor hol a monitorra, hol pedig Rachel jegygyűrűjére nézett.
Előfordult, hogy az öklébe szorította a gyűrűt, de olyan erővel,
hogy az belemélyedt a tenyerébe, felhasította a bőrt. A sebből
kiserkenő vér beszennyezte az aranykarikát...
Ezeken az éjszakákon Hicks csak arra tudott gondolni, hogy
egyszer, valamikor, valahol még lehetősége lesz arra, hogy
megtalálja a lényt, amely megölte a feleségét. Megtalálja és
végezzen vele.
 Christopher Golden –
Láncreakció
Dietrich korábban még sosem hányt leszállóegységen, és
bízott benne, ez most sem fog másképp történni.
Belekapaszkodott a mellkasa elé tolt biztonsági rúdba és
megpróbált egyenletesen lélegezni, de az a tudat, hogy
szabadesésben haladnak keresztül egy idegen hold híg
atmoszféráján, nem igazán segített neki. A leszállóegység úgy
remegett, mintha arra készülne, hogy a következő pillanatban
darabokra hullik, Dietrich pedig úgy érezte, egymáshoz
súrlódnak és zörrennek a csontjai.
Átnézett Malinka közlegényre, megállapította, hogy az arca
hamuszürkévé változott. Arra gondolt, olyan ez az egész, mintha
versenyeznének, ki fogja előbb elhányni magát. Persze, Jette
Malinkának legalább volt valami mentsége: a tizenkilenc éves
lánynak ez volt az első ilyen útja, korábban még csak
siklószimulátorban ült, ezzel szemben ő, a tapasztalt és elvileg
kemény nő legfeljebb azzal magyarázhatta volna a rosszullétét,
hogy előző este túl sok whiskyt döntött magába.
Igen, túlságosan sokat...
Dietrich összeszorította a fogát, az orrán keresztül szedte a
levegőt, és megpróbált úgy maga elé nézni, hogy nem
összpontosít a vele szemközt ülőre, Tim Stenbeck tizedesre. Nem
akart Stenbeckre nézni, mert még nagyon is jól emlékezett rá,
milyen volt a whisky íze az ajkain; még nagyon is ott izzott benne
az a bűntudat, amit azóta érzett, hogy reggel, amikor felébredt, a
tizedes mellett találta magát. Egy ideig együtt voltak, de nem
randevúzgattak, vagy hasonló: hónapokon keresztül együtt ettek,
együtt rúgtak be, együtt aludtak. Hét hete aztán vége lett a
dolognak – egészen az előző estéig.
Dietrich már tudta, ostoba hibát követett el, amikor engedett
a pillanat csábításának. Még mindig az arcán érezte Stenbeck
borostájának szúrását. Furcsa módon kellemes volt a dolog, de
mégis rosszabb lett tőle a hangulata. Annak idején éppen ő akart
véget vetni a kapcsolatuknak. Egyszerűen unta Stenbecket,
ráadásul aggódni kezdett, hogy a férfi esetleg hosszabb távú,
komolyabb viszonyban gondolkodik, talán azt hiszi, akár
szerelemről is lehet szó közöttük.
Nem volt korrekt vele szemben, hogy tegnap este az történt,
ami... megtörtént – gondolta Dietrich. Bánta a dolgot, attól
tartott, Stenbeck esetleg reménykedni és kombinálni kezd,
soknak hiszi azt, ami még csak nem is kevés, leginkább semmi.
De persze, ő tehetett róla! Igen, ő jelent meg az ajtómnál azzal
az üveg piával! Én csupán annyit tettem, hogy beeresztettem.
Mély lélegzetet vett. A leszállóegység még mindig zuhant, az
utasai valamennyien arra a pillanatra vártak, amikor hatást
gyakorol rá a gravitáció, amikor Khan, a pilóta végre képes lesz
irányítani a gépet. Ha ez megtörténik, akkor majd szépen
leszállnak valami sziklás platón, ezen a nyomorult, gyilkos
holdon, ami már két kutatócsoportot is megtizedelt.
 A gyarmati tengerészgyalogság katonáinak feladata nem a
kutatás volt, nekik arra kell majd felügyelniük, hogy a Weyland-
Yutani által ideküldeni szándékozott harmadik, szintén
tudósokból álló csoport megfelelő környezetet alakíthasson ki
még azelőtt, hogy a helyi fauna, ezek a pokoli, idegen lények
szétszaggatják és felzabálják őket.
Dietrich mélázva nézett végig a szakasz tagjainak arcán.
Spunkmeyer, Hicks, Hudson, Vasquez, Frost, Malinka,
Wierzbowski, Crowe, Zeller, Apone őrmester, és a misszió
parancsnoka, Emma Paulson hadnagy. Valamennyien jó katonák
voltak; ezt még arról az illetőről – Stenbeckről – is ki lehetett
jelenteni, akinek az arcára nem volt hajlandó ránézni.
Végül mégis a férfira pillantott. Nem lepődött meg, amikor
kiderült, Stenbeck őt bámulja.
A férfi úgy bólintott, mintha azt akarná közölni, minden
rendben van, ő már nagy fiú, nem kell félteni, pontosan érti, hogy
áll a kettejük dolga. Dietrich bűntudata ennek hatására csökkent
egy kicsit, de nem szűnt meg. Pedig tényleg semmi oka nem volt
arra, hogy ilyen vacakul érezze magát! Végül is... Igen, pokoli jó
éjszakájuk volt! Mindkettőjüknek.
Ő is bólintott egyet.
A leszállóegység orra hirtelen felfelé emelkedett – Khan végre
átvette az irányítást. Dietrich érezte, hogy felkívánkozik valami a
gyomrából. Lenyelte az epeízű nyálat, elszámolt tízig, azután
kifújta a bent tartott levegőt. A sikló tovább haladt az
atmoszferikus levesben, de már hallani lehetett a teste körül
örvénylő levegő zúgását. Dietrich tudta, hamarosan véget érnek a
megpróbáltatásai.
– Az istenit, micsoda út! – kiáltott fel Hudson. – Csináljuk
meg még egyszer!
Páran felnevettek. Hicks megveregette Malinka térdét.
Feleslegesen tette: a lány arca már kezdte visszanyerni normál
színét.
– A pokolba a hullámvasutazással! – mondta Vasquez. – Már
most unom ezt a menetet. Nem lenne egyszerűbb, ha csak simán
leszállnánk, kinyírnánk azt, amit elvileg ki kell nyírnunk, és a
lehető leghamarabb befejeznénk ezt a poloskavadászatot?
– Hagyja ezt a szarakodást, Vasquez! – mordult fel Apone
őrmester. – Ma jó példát kell mutatnunk a zöldfülűnek. Malinka
közlegénynek látnia kell, hogyan működik ez a szakasz, mert
csakis így jöhet rá, hogyan sikerült ilyen sokáig életben
maradnunk. Ez azt jelenti, Vasquez, hogy magán fogom tartani a
szemem. Ugyanez vonatkozik Hudsonra, Wierzbowskira meg
Stenbeckre is. Gyorsan hajtjuk végre a feladatot, már amennyire
lehet, de közben egyszer sem térünk el az előírásoktól. Világos?
– Álmomban is a maga hangját hallom, őrmester – mondta
Vasquez, miközben végignézett a társain. Egyedül Hicks nem
mosolyodott el a poénján. Ez a faszi mindig a soron következő
harcra összpontosít – gondolta Vasquez.
– Mit mondott? – horkant fel Apone.
– Csak annyit, uram, hogy igen, uram, értettem, uram!
– Azt nagyon jól teszi, ha érti – mondta Apone.
 Vasquez és Dietrich sokatmondó pillantást váltott. Mindenki
tudta, Vasquez jobbára csak azért beszél így, hogy bosszantsa
Aponet. Az őrmester nem volt sokkal idősebb Dietrichnél, de
valahogy mégis vénnek érződött. Vénnek, tapaszaltnak és
legfőképpen borzasztóan komolynak. Talán vastag, fekete,
állandóan lesimítgatott bajusza, talán más miatt, de úgy nézett
ki, mintha ő lenne a szakasz tagjainak állandóan zsémbeskedő
apja. Dietrich egyszer hajnalig beszélgetett Vasquezzel, aki
elmondta neki, nincs túl jó véleménnyel az apákról, és
valószínűleg emiatt képtelen leállni Apone piszkálásával.
Furcsa volt hallani, hogy az őrmester Stenbecket és Hudsont
is a bajkeverők közé sorolta. Valamikor barátok voltak, a legjobb
cimborák, de ez még azelőtt volt, hogy Stenbeck és Dietrich
egymásba gabalyodott. Azután a férfiak között valahogy
megfagyott a kapcsolat, sőt időnként nyíltan agresszívvá vált.
Dietrich ezt sosem értette meg, de magában elismerte, ez is
közrejátszott abban, hogy szakított Stenbeckkel. Régebben ő is
barátjának tartotta Hudsont, de ez a kapcsolat megszűnt, amikor
a két férfi egymás torkának ugrott. Gyűlölte, hogy a szakaszon
belül létezik ilyen feszültség.
Amióta nem aludt együtt Stenbeckkel, a dolgok nagyjából
normalizálódtak, bár a két férfi közötti viszony továbbra sem
rendeződött. Dietrich eltűnődött, vajon Hudson hallotta-e, hogy
ők ketten együtt töltötték az előző éjszakát, és azon is
elgondolkodott, tulajdonképpen mi lehet az alapvető problémája.
 – Elárulna valamit a menetről, hadnagy? – kérdezte Hicks,
Paulson felé fordulva. – Tudom, titkos, meg minden, de
gyakorlatilag már a felszínen vagyunk.
Paulson hadnagy a homlokát ráncolta, és szórakozottan
megérintette a vékony, fehér heget, ami függőlegesen
keresztülhaladt az ajkain. Végigsimított kopaszra borotvált fején,
azután a pilótaülés irányába nézett.
– Mennyi idő múlva szállunk le, Khan tizedes? – kérdezte.
A botkormányt szorongató Khan a kijelzőkre nézett.
– Három perc. Vagy kevesebb.
A hadnagy lassan, elgondolkodva bólintott, azután Hicksre
nézett. Dietrich bosszúságot vélt felfedezni Apone arcán; kíváncsi
volt, vajon az őrmesternek korábban mennyit mondtak el a
küldetésük céljáról. Vajon azért ilyen mérges, mert tud valamit,
vagy azért, mert semmit?
– Hamarosan leszállunk a Clytemnestrára, ami a Pollux-
rendszerben található Thesties nevű bolygó egyik holdja –
mondta Paulson hadnagy. Jégkék szeme élesen és tisztán
villogott a leszállóegység kabinjának szürkeségében. – A többi,
amit most fogok mondani... szigorúan titkos! Senkinek sem
mondhatják el. Senkinek sem adhatják tovább. Ha mégis
megteszik, hadbíróság elé kerülnek, és a vád...
– Ipari kémkedés, árulás satöbbi – szólt közbe Dietrich. –
Tudjuk. Vagy talán Malinka mégsem...
– De, én is tudom! – felelte a fiatal közlegény. Rövid
hajtincsei megrebbentek a fején, ahogy Dietrich felé fordult. –
Időnként katonák vagyunk, időnként magán fegyveres
alakulatként működünk. Ez a helyzet akkor, amikor a fegyveres
erőknek egy cég a fő szponzora. Pontosan tudom, mire
vállalkoztam és mit írtam alá, Cynthia.
Dietrich arca megrándult. Felemelte a kezét, hogy leállítsa a
támadóan fellépő lányt.
– Hohó, kölyök! Nyugi. Csak neked akartam jót.
Malinka bólintott.
– Ezt köszönöm – mondta, és egy legyintéssel jelezte,
befejezettnek tekinti a párbeszédet.
– Mindketten tegyék fel a szájkosarat! – parancsolt rájuk
Apone. – Malinka közlegény, örömmel hallom, hogy tudja mi a
szerepe, és boldog vagyok, hogy úgy érzi, nincs szüksége
pátyolgatásra, mert ebben a szakaszban ezt amúgy sem kapná
meg.
– Tudok vigyázni magamra – mondta Malinka mogorván.
– Majd kiderül – felelte Apone.
Stenbeck felnevetett, a könyökével oldalba bökte
Spunkmeyert.
– Úgy látom, most már nem Vasquez az egyetlen veszett
kutya a szakaszban!
– Elég! – csattant fel Paulson hadnagy.
Vasquez gyilkos pillantást vetett Stenbeckre.
– Nehogy ez a veszett kutya letépje a töködet!
– Á, azt simán, egyetlen harapással el tudod intézni – mondta
Hudson.
– Seggfej!
 – Elég! – kiáltott fel Apone is. – Akarják tudni, ma mi miatt
fognak megdögleni, vagy nem akarják?
A katonák elcsendesedtek.
– Jól van – mondta Paulson. – Szóval, a Clytemnestra. A cég
felderítő drónjai találtak egy olyan elemet ezen a holdon, ami
forradalmasíthatja a csillagközi utazást. Évtizedek óta
fejlesztgetik a jobb hajtóműveket, a jobb üzemanyagokat.
Tizenegy évvel ezelőtt elméletben megszületett két elem
kombinációja, és... De hagyjuk a kémiát, nevezzük sónak és
borsnak...
– Úgy gondolja, nem értenénk meg a kémiára vonatkozó
részleteket? – kérdezte Frost megbántottan.
Apone őrmester lesimította a bajszát.
– Pofa be, Frost! A hadnagy tudja, hogy nem értenétek meg.
Paulson felemelte a kezét, hogy véget vessen a felcsattanó
nevetésnek, azután folytatta.
– A probléma az, hogy a kutatók megpróbálták elegyíteni ezt
a bizonyos sót ezzel a bizonyos borssal, de valahányszor
megtették, mindig felrobbantották a laboratóriumukat.
Szükségük volt egy harmadik elemre, amivel stabilizálhatják a
kotyvalékukat. A hozzám eljuttatott anyagokból az derül ki, hogy
kétezernél is több kombinációt kipróbáltak, de aztán, pár évvel
ezelőtt feladták. Tizenegy hónappal ezelőtt azonban a Weyland-
Yutani drónjai találtak ennek a holdnak az atmoszférájában egy
bizonyos gázt, aminek a segítségével végre lehet hajtani a
vegyület stabilizálását. Ha a tudósok nem tévednek, akkor
hamarosan elő tudják állítani azt az üzemanyagot, ami lehetővé
teszi az űrhajók átépítését, és azt, hogy sokkal, sokkal gyorsabban
haladjanak, mint jelen pillanatban. Korábban a vegyület, ha
gyakorlatban próbálták ki, egyszerűen felrobbant, és a kísérletet
végző hajókon mindenki elpusztult. Most viszont, ha ki tudják
vonni a Clytemnestra atmoszférájából a stabilizáló gázt... Nos, a
többit találják ki.
Hicks megköszörülte a torkát.
– Köszönjük, hadnagy. Azt hiszem, ez már menni fog.
– Szóval a szokásos menet – bólintott Hudson. – Darálóba
lógatjuk a tökünket.
– Ne legyél már ilyen kis nyafi, Hudson! – mondta Vasquez.
– Ezt másképp kell felfogni, hermano. Letettek két tudóscsapatot
erre az átkozott platóra, és a dögök mindenkit kinyírtak. Mi volt a
logikus lépés? Hívták a rovarirtókat, vagyis minket. A
poloskavadászat piszok jó edzés ám, haver!
– És nekünk mi hasznunk lesz ebből? – mormolta
Wierzbowski.
Apone őrmester rámeresztette a szemét.
– Először is: nem állítom hadbíróság elé magukat.
Dietrich mély lélegzetet vett. Még mindig nem múlt el a
hányingere.
– Megmondom én neked, Wierzbowski, hogy mit kapunk –
közölte. – Kevesebb ideig kell a mélyűrben flangálnunk, és többet
akciózhatunk. Ezt kapjuk.
Ezen még Hicks is elmosolyodott.
– És mit tudunk ezekről a... poloskákról? – kérdezte Malinka.
A gyarmati tengerészgyalogság katonáinak szokása volt minden
idegen fajt „poloskának” nevezni. Malinka is ezt tette, bár neki
korábban még nem volt alkalma találkozni ilyen lényekkel.
– Nem sokat – mordult fel Apone. – Az viszont biztos, hogy
ebben az atmoszférában szükségük lesz a védőfelszerelésükre.
– A picsába! – nyögött fel Hudson. – Utálom azt a szart.
Olyan, mintha nedves pamutba csomagolva próbálnék repülni.
– Igen, az egzovázas félszkafander valóban lelassítja a
mozgásukat – bólintott Paulson hadnagy, és jelentőségteljesen
végignézett a katonákon. – Viszont segít maguknak életben
maradni.
– Dehogyis, hadnagy! – Vasquez komoran elvigyorodott. –
Nekem a fegyvereim segítenek életben maradni.
Fél tucat katona hurrázni kezdett; az altiszt és a tiszt ezúttal
nem is próbálta lecsitítani őket. Dietrich látta, Apone aggodalmas
pillantást vet Paulsonra. Ettől egy pillanatra összeszorult a
gyomra, pedig már éppen múlóban volt az émelygése. Nem
szerette az őrmesternek ezt a nézését. A legkevésbé sem
szerette...
– Édeseim! – szólt hátra Khan a pilótaülésből. –
Megérkeztünk!
A leszállóegység keményen landolt, csúszott egy kicsit, ahogy
belekapott a Clytemnestra erős szele, majd végül megállt.
Dietrich menet közben valamikor megharapta az ajkát; a
szájában szétáradt a vér fémes íze. Remek – gondolta. – Még ki
se szálltam a hajóból, és máris megsérültem. Ez a gondolat
elvileg vicces volt, de neki valahogy nem csinált jókedvet.
***
 – Mozgást érzékelek – jelentette Zeller, aki úgy tartotta maga
elé a mozgásdetektort, mint valami pajzsot.
Dietrich oldalra fordította a pulzárfegyverét, de a
Clytemnestra atmoszférájának pora úgy elhomályosította az
egzovázasához tartozó védőszemüveget, hogy alig látott valamit.
Egyszer már elkapta egy homokvihar, akkor érezte hasonlóan
magát. A szél hátulról csapott le rá, de olyan erővel, hogy
megtántorodott. Átkozta a holdat, ahová megérkeztek, ahol a
jelek szerint az atmoszféra nem bírta eldönteni, mit akar, mivé
szeretne változni, hová akar eljutni. A szél másodpercenként
irányt változtatott. Dietrich úgy vélte, ennek a jelenségnek lehet
valami köze a szakasz pozíciójához: egy hegyi platón landoltak,
mellettük, északon és nyugaton jó harminc láb magas
sziklagerincek húzódtak, vagyis gyakorlatilag egy csorba kőlavór
aljában voltak.
– Semmit sem látok – közölte Wierzbowski a
mozgásdetektorát ide-oda lendítve. – Egy nyomorult bip sincs
ezen a vackon!
A szakasz körformációt vett fel, mindenki kifelé fordult, ilyen
pozícióban haladtak a megjelölt irányba. Dietrich folyamatosan
oldalazott, hogy állandóan háttal legyen az alakzat közepe felé. A
fegyverével szünet nélkül a zónáját pásztázta.
– Jelek! Több is! – kiáltott fel Zeller. – Északnyugaton.
Felénk tartanak.
– Fent? – hördült fel Apone őrmester. – Azt akarja mondani,
hogy ezek az izék repülnek?
 A következő pillanatban Dietrich meglátta a... valamit, ami
keresztülhasított a levegőn. Éppen csak egy villanásnyi időre
pillanthatta meg a vékony, lidércszerű testet, ami a szélre fekve
siklott a szakasz irányába. Belemorgott pár szitokszót a
kommunikátorába, azután meghúzta a ravaszt. A felfelé tartó
plazmalövedék olyan volt a porviharban, mint egy cikázó villám.
A lény balra dőlt, valahogy összehúzta magát, azután
zuhanórepülésbe kezdett – egyenesen Dietrich arca felé tartott.
Dietrich előrevetődött, jobbra gurult, feltérdelt, és közben a
fegyverét arra a pontra irányozta, ahol utoljára látta a lényt. A
„valami” úgy hat láb távolságban állt tőle. Néhány
szívdobbanásnyi ideig farkasszemet néztek. Dietrich
megállapította magában, a dög semmire sem hasonlít, amit
korábban látott. Amíg a levegőben tartózkodott, viszonylag
kicsinek látszott, de így, a földön, ahogy pengeszerű végtagjaira
támaszkodva állt, sokkal nagyobbnak tűnt.
A teste sima volt és fekete, üvegszerű, mint a vulkanikus
sziklák. Dietrich két szempárt fedezett fel a fején; mindegyik
szemet áttetsző hártya borította – ez védhette meg az érzékeny
szerveket a légkörben kavargó porszemcséktől.
Fegyverropogás hasította szét Dietrich körül a levegőt. Zeller
üvöltve jelentette, újabb repülő poloskák érkeznek. Wierzbowski
még mindig azt állította, ő semmit sem lát a saját szenzorán.
Dietrich meghúzta a ravaszt. Ugyanabban a pillanatban a szél
keresztülbömbölt a platón. Dietrich balra sodródott, elvétette a
célt. A plazma közvetlenül a lény mellett hasította szét a sziklát. A
poloska ismét ránézett a nőre, de a tekintetében talán nem volt
egyéb puszta kíváncsiságnál.
A lény teste hirtelen kibomlott, akár egy szétnyíló zászló. A
szél belekapott; a test hátra- és felfelé sodródott, és olyan gyorsan
eltávolodott, hogy egy-két lélegzetvételnyi idő alatt biztonságos
messzeségbe jutott.
– Szent szar! – sziszegte Dietrich a kommunikátorba.
– Cynthia! – szólalt meg egy hang.
Dietrich hátrakapta a fejét; meglepte, hogy a keresztnevét
hallja.
Stenbeck szólította meg. Ki más? Hiába viselt a férfi
egzovázast, hiába tapadt por a védőszemüvegére, Dietrich látta,
hogy őt nézi.
– Minden rendben – mondta. – Jól vagyok.
– Nem habozhatsz ennyit – figyelmeztette Stenbeck. – Bajba
kerülhettél volna...
Hudson közeledett feléjük. Párszor belelőtt a sötétségbe.
– Nem tudnátok később enyelegni? – kérdezte. – Mondjuk,
azután, hogy kinyírtuk az összes átkozott sáskát... Vagy mik ezek?
Nem sáskák?
Kiáltások. Lövések. Alakok vergődtek keresztül a viharon.
Wierzbowski még mindig a szenzorára panaszkodott, de csak
addig, míg Spunkmeyer ki nem ütötte a kezéből.
– Elromlott, te marha! Inkább a szemedet használd!
Nevetés. Minden irányból.
 – A picsába, Wierzbowski, te aztán tényleg nagyon hülye
lehetsz, ha Spunkmeyer magyarázza neked a dolgokat! – mondta
Vasquez.
A lövések, a fegyverek hangja egyelőre elriasztotta a
poloskákat. A szakasz ismét felvette az alakzatot Paulson
hadnagy és Apone őrmester körül.
– Hozza helyre azt a detektort, Hicks! – adta ki Apone a
parancsot.
A kommunikációs csatornán keresztül valamennyien
hallották az utasítást. Dietrich végignézte, hogy Hicks előremegy
és felemeli a hibás szenzort, azt azonban elképzelni sem tudta,
hogy szerszámok nélkül az egzovázasában hogyan fogja
megjavítani. Hicks a lehető legegyszerűbb megoldást választotta:
párszor a combjához csapta a készüléket. Eleresztette a fegyverét,
ami így a vállán lógott, majd a tenyeréhez csapta a készüléket,
utána megnyomta az alján lévő gombot.
Miközben Hicks „szerelt”, a szakasz tagjai a platót fürkészték,
lesték az újabb poloskák érkezését.
Dietrich a kommunikátoron keresztül hallotta Hicks sóhaját,
azután – a vihar ellenére – látta a szenzor jelzőfényének
felvillanását. Hicks megfordult, hogy visszaadja a készüléket
Wierzbowskinak. A következő pillanatban Zeller ismét kiabálni
kezdett. Hicks kezében vörösen világított a mozgásérzékelő.
– Jönnek! – ordította Zeller.
Dietrich és Hudson egymás mellett állva hátrálni kezdett.
Hudson megbotlott és elvágódott – a nő hallotta a káromkodását.
Alakok suhantak el fölöttük. Dietrich megszórta a vihart egy kis
plazmával. Sikerült alaposan megzavarnia a poloskák repülését.
Fél térdre ereszkedett, hogy segítsen Hudsonnak, akinek a
borzalmasan nehéz egzovázasban is sikerült valahogy
feltápászkodnia.
– Jól vagy?
Hudson kurtán felröhögött.
– Jobban, mint ezek a szarok!
Dietrich csak ekkor vette le a szemét az égről, csak ekkor látta
meg, Hudson miről beszél. Azt tudták, hogy a Weyland-Yutani
által a holdra küldött két kisebb létszámú tudóscsapat
gyakorlatilag megsemmisült, ezért igazság szerint Dietrichnek
nem kellett volna megdöbbennie – mégis ez történt, amikor
megpillantotta az összeaszalódott hullákat, a mocskos, törött
csontvázakat, amelyekre ráfeszült az elszíneződött bőr. Amikor
aztán meglátta a koponyát, amelyen még mindig ott volt egy
egzovázas headsetje, mozdulatlanná dermedt.
Szar lehet így meghalni – gondolta.
– Fel! – kiáltotta Stenbeck. – Jönnek, az istenit! Álljatok már
fel!
Dietrich és Hudson egyszerre egyenesedett ki. Mindketten a
feléjük rohanó Stenbeckre néztek. Stenbeck felemelte a fegyverét,
a fejük fölé lőtt, de Dietrich csak a viharból kibukkanó, hátulról
Stenbeckre közelítő két dögöt látta. Mire felemelte a fegyvert, a
lények már túlságosan alacsonyan voltak, ezért nem nyithatott
tüzet, mert félő volt, hogy Stenbecket találja el.
– Hasra! – kiáltott fel Hudson, és célzott. – Stenny, feküdj!
 Stenbeck harminc láb távolságban volt, előtte por kavargott a
levegőben, a védőszemüvegére szemcsék tapadtak, de mégis látni
lehetett a tekintetén, hogy sejti, mi lehet körülötte. Előrevetődött
a sziklás talajra, oldalra gurult és felkönyökölt, de elkésett. A
lények már majdnem rajta voltak. Dietrich és Hudson egyszerre
nyitott tüzet.
Egy alak lépett elő a semmiből. Keletről érkezett, a gomolygó
porfalból. Magas volt és vékony, egzovázast viselt, a kezében
fegyvert tartott. Dietrich csak akkor ismerte fel, amikor üvöltözni
kezdett.
Malinkának a lőpályán nem akadt vetélytársa. Tizenkilenc
éves volt, de százlépésnyi távolságról eltalálta egy macska bajszát
– viszont még sosem élt át valódi csatát. Az első két lövése célt
tévesztett. Stenbeck olyan szerencsétlenül esett, hogy a teste alá
került a fegyvere. Megpróbálta kirántani, még akkor is ezen
ügyködött, amikor az első dög lecsapott rá. Az egyik szárny úgy
hasította fel az egzovázast, mintha pókhálóból készült volna.
Dietrich ismét lőtt, közben Stenbeck nevét üvöltötte. Malinka
is tüzet nyitott, a harmadik lövésével leszedte az egyik poloskát.
A lény szétrobbant, tűzgomollyá változott. Ez a tűzgomoly
eltalálta a második lényt, amelyik már Stenbecken volt. A
második poloska is felrobbant. A légnyomás hanyatt lökte
Malinkát. A lány belesodródott a füsttel keveredő porfelhőbe,
beleveszett a viharba. Dietrich egy-két másodpercig semmit sem
tudott csinálni azon kívül, hogy lassú pislogással bámulja a
tűzfelhőket, amiket a szél aztán magával sodort, vörössé,
narancssárgává, kékké festve a sötétséget.
 – Ó, a picsába! – nyüszített Hudson. – Haver, ez meg mi
volt? Stenny, haver... Stenny! – Elindult a lángoló levegő
irányába, nem is törődve azzal, hogy a szél feljebb csapja majd a
tüzet, és ezzel esetleg beindít egy láncreakciót, aminek során az
egész égbolt fellobbanhat.
Dietrich megmarkolta Hudson karját.
– Szedd már össze magad! Érte most semmit sem tehetsz.
Hát nem látod?
Hudson a nőre nézett. Dietrich valójában magának sem
vallotta be, de a szíve mélyén tudta, miért ért véget a viszonya
Stenbeckkel; tudta, hogy Hudson is meg akarta kapni őt, bár ezt
sosem mondta ki. Stenbeck is tudott a dologról, és ez
összekuszálta a szálakat. Dietrich részben a két férfi barátsága
miatt zárta le az ügyet Stenbeckkel. Ennek a kettőnek sokkal
nagyobb szüksége volt egymásra, mint neki az egyikükre az
ágyában. Már örült, hogy előző este a kelleténél többet ivott,
elvesztette egy kicsit a józan eszét, és még egyszer, utoljára
összefeküdt Stenbeckkel. Örült ennek, de Hudson miatt mégis
azt kívánta, bárcsak ne történt volna meg a dolog.
Látta, ahogy Hudson elfordul, a lassan kihunyó tűzgomolyra,
meg a megfeketedett csontokra, Stenbeck maradványaira bámul.
– Ó, a picsába! – nyögte. – Ezt a baromságot!
Megdördült az ég. Megfordultak és látták, ahogy egy újabb
tűzgolyó ereszkedik a talaj irányába. Egy poloska testének
darabjai zúgtak el mellettük; a cafatok srapnelként verték végig a
talajt.
 Dietrich körbenézett. Senkit sem látott és tudta, csak úgy
juthatnak haza, ha megverekszenek érte.
– Tedd a dolgod, Hudson! – mondta. – Lobbantsd lángra
őket!
Hudson felkapta a fejét, azután bólintott. A poloskairtás volt
nagyjából az egyetlen dolog, amihez értett. Mindketten
visszahúzódtak a plató közepére. A fejük fölött a lények úgy
csapkodtak, csattogtak, mint az éppen kibomló zászlók a szélben.
Dietrich egy lövéssel leszedte az egyiket. A bekövetkező robbanás
ereje kissé meglökte. Hudson két lényt talált el.
– A pokolba, hadnagy! – mordult bele Hicks a közös
csatornába. – Mi a francok ezek az izék?
Mielőtt Paulson bármit felelhetett volna, hangok kórusa
töltötte meg Dietrich fejét. Hangok, amelyek fölött egy másik
hangréteget képzett Zeller és Wierzbowski üvöltése, ahogy
mindketten jelezték az északnyugati sziklák irányából érkező
újabb támadóhullámot. Miközben Hudsonnal együtt arrafelé
fordult, egy újabb szélroham elfújt némi homokot a platóról, így
láthatta a társait, a szakasz többi, egymáshoz közelebb húzódó
tagját. Malinka sántikálva sietett előre, hogy csatlakozzon a
többiekhez. Megsérült, de életben volt.
– Egymás mellett, szorosan! – vakkantotta Paulson hadnagy.
– Ha közel jönnek, nem lőhetünk rájuk. Akkor kézzel kell
leszedni őket!
Dietrich úgy érezte, mintha jéggé válna a vér az ereiben. A
tudósok teste jelent meg lelki szemei előtt, a koponyák,
amelyekre ráaszalódott a bőr. Mi a francot képzel Paulson? Miből
gondolja, hogy rohamkéssel képesek lesznek leszedni és megölni
ezeket a dögöket? Előhúzta a pengéjét, de olyan zavarodott volt,
hogy szinte megszédült. Még azt sem tudták, hány ilyen poloska
vagy micsoda van a közelben! Közelharcba bocsátkozni ezekkel?
Kész öngyilkosság! Körbenézett és látta, Frost is előveszi a kését.
Csak ő, senki más. Ez azt jelentette, hogy a többiek lőni fognak,
és ha az idegen lények túl közel kerülnek a szakaszhoz, akkor
neki és Frostnak kell megvédenie az egész társaságot.
Hát jól van, legyen így – gondolta. Már csak abban
reménykedett, a társai nem fogják hátrahagyni a hulláját a
Clytemnestrán, a szelleme nem fog magányosan itt, ezen a
sziklagolyón kóvályogni az idők végezetéig. Stenbeck
elszenesedett maradványaira nézett. Remélte, az ő szelleme
eljutott valahová, valami más helyre; azért imádkozott, hogy a
lelkük – ha egyáltalán létezik ilyesmi – majd egy ennél sokkal, de
sokkal jobb világba jusson a halálukat követően.
A fegyverek hangja ismét keresztülhasogatta a porleplet. A
plazmalövedékek fényes csíkkal jelezték a sötétben, merre
tartanak. Crowe és Spunkmeyer üvölteni kezdett, kisvártatva
Vasquez, Hudson és Wierzbowski is csatlakozott hozzájuk.
Azután már Zeller és Malinka is ordított. A feketén lebegő lények
keresztülhatoltak a viharon, lejjebb ereszkedtek. Paulson
hadnagy kivárt, fegyverét a dögökre szegezte. Amikor végre tüzet
nyitott, az egyik lény felrobbant, és a keletkező tűzgomoly
megsemmisített egy másikat, majd még egyet és még egyet. Négy
halálos papírsárkány vált semmivé, a testüket emésztő tűz
örvényleni kezdett a szélben, miközben az ég alját felizzították a
parázsló testcafatok, az apró lángok.
Dietrich úgy érezte magát, mintha a pokolba került volna.
A fegyverek nem némultak el. Minden egyes találatot
követően újabb láncreakció indult el a levegőben. Dietrich úgy
érezte, a forróság beleégeti az egzovázasába. Déli irányba nézett
– a látótere peremén valami mozgásra lett figyelmes –, és
meglátott egy lényt, ami alacsonyan a talaj fölött haladva
egyenesen Malinka és Zeller felé tartott.
Dietrich nem mérlegelte a kockázatot, cselekedett.
Működésbe léptek az ösztönei és a kiképzések során tanultak.
Tett vagy hat-hét futólépést az ormótlan egzovázasban, beállt a
társai és a lény közé. A dög közel maradt a felszínhez, de amikor
már csak pár lépésnyi távolságban volt a szakasztól, hirtelen
felemelkedett és Dietrich arca irányába lendült.
A nő oldalra fordult, belerúgott a lény testének közepébe.
Ahogy a szétnyitott test összeroskadt, Dietrich felfogta, mi fog
történni, megértette, hogy azok a borotvavékony szárnyak
keresztülvágják majd a védőöltözetét. Felrántotta a lábát,
megpördült, majd lendületből megpróbálta belevágni a
rohamkést a szárny tövébe. A penge eltalálta a célt, de éppen csak
megkarcolta a szárny fekete, üvegszerű anyagát, nem metszett
bele. Dietrich mozdulatlanná dermedt. A kések semmit sem
érnek!
– Hadnagy! – kiáltotta. Hátrafordult, a tekintetével Paulsont
kereste, hogy odarohanjon hozzá. Vissza kellett vonulniuk, el
kellett húzniuk erről az istenverte sziklatömbről!
 A plató déli pereme mentén végighaladó lényt csak akkor
vette észre, amikor Zeller ordítozni kezdett, hogy túl közel van,
túl közel, ölje meg már valaki! Dietrich megfordult. Zeller jól
mérte fel a helyzetet: ha rálőtt volna a dögre, a robbanás során ő
is, Malinka is eleven fáklyává változik. Dietrich már tudta, a
késsel semmit sem tehet, ennek ellenére elindult Zeller és
Malinka felé, nem hagyhatta őket elpusztulni.
Zellernek sikerült előkapni a rohamkését. Küzdeni próbált a
lénnyel, szúrni akart és vágott, így sikerült keresztülszúrnia az
egyik, hártyával védett szemet, ám a szárnyak belévágtak,
cafatokra hasogatták a védőruháját.
Egy-két másodperccel később Zeller térdre rogyott.
– Nem... én nem... – motyogta a kommunikátorába, így a
szakasz valamennyi tagja hallhatta. – A szemem... Azt hiszem,
vérzik a szemem...
Dietrich megtorpant. Ha a lény nem is ölte meg Zellert, az
atmoszféra máris megmérgezhette. Bele fog fulladni a
szerencsétlen a saját vérébe, a bőrét beborítják majd a bugyborgó
kelések és sebek...
A lövöldözés még mindig nem maradt abba. Hangok érkeztek
a kommunikátoron keresztül. A plató külső pereme mentén
lények robbantak szét a levegőben. Minél több tűz gomolygott,
annál világosabb lett, annál könnyebben észre lehetett venni a
dögöket, így a katonák már azelőtt végezhettek velük, hogy vészes
közelségbe kerültek volna.
Malinka elhátrált Zellertől, aki egyre erőtlenebbül próbált
küzdeni a lénnyel, ami gyakorlatilag már megölte őt. A katona és
a fekete üvegrovar teste összefonódott. Amikor Malinka odaért
hozzá, Dietrich egy pillanatra a szemébe nézett és megállapította:
teljesen mindegy, a lány milyen keménynek bizonyult a kiképzés
során, csak most értette meg, mi is az, amit „csatának” neveznek.
Csak most értette meg a borzalmat; most vált világossá előtte,
mit jelent gyarmati tengerészgyalogosnak lenni.
Dietrich eltette a kését, felemelte a plazmafegyverét és leadott
három lövést a Zellert gyilkoló dögre. A robbanás során keletkező
tűz körbefolyta Zeller testét, a légnyomás hanyatt lökte Dietrichet
és Malinkát. Ahogy leérkeztek, mindketten azonnal oldalra
gurultak, a szuperforró, kavicsos talajon.
Dietrich pislogva rádöbbent, néhány másodpercre elvesztette
az eszméletét. Felnézett, és Malinkát látta maga fölött. A lány
üvöltött, hogy álljon fel. Azután megérkezett Hudson és Vasquez
is, mindketten káromkodtak. Amikor kinyújtotta a kezét Hudson
felé, félelmet látott a szemében. Félelmet és aggodalmat – a fickó
őt féltette. Végül Vasquez volt az, aki megmarkolta a kezét,
felrántotta a talajról és lökött rajta egyet, hogy megadja neki a
lendületet a futáshoz.
Paulson hadnagy elrendelte a visszavonulást. Dietrich
hallotta Apone ismerős morgását, hallotta a sürgető szavakat.
Már fogalma sem volt, hol van, mi a pozíciója, csak a többiekre
hagyatkozhatott, ahogy a leszállóegység irányába rohantak.
Visszavonulásukat tucatnyi robbanás kísérte. A levegő annyira
felforrósodott, hogy már a védőruhában is perzselővé vált
minden lélegzet.
 Amikor eljutottak a siklóhoz, Khan leeresztette nekik a
rámpát. Dietrich felbotorkált, lerogyott a fülke padlójára. Ahogy
a többiek is megérkeztek, ahogy a rámpa lassan záródni kezdett,
Dietrich kinézett a lángoló viharra. Ismét Stenbeck szelleme
jutott az eszébe. Stenbecké meg Zelleré. A sikló külső lövegei
leadtak pár lövést a lényekre, de csak azért, hogy távol
maradjanak a záródó rámpától, azután...
Vége lett.
***
Dietrich élénken emlékezett rá, előző este milyen volt
Stenbeck simogatása, milyen volt a whisky íze az ajkain;
emlékezett arra is, hogyan törte össze a pasi szívét. Ismét
hányingere támadt, de sikerült visszafojtania.
– Valaki nem magyarázná el? – kérdezte Vasquez éles
hangon, miközben lehámozta magáról az egzovázasát. – Hogy a
pokolba robbantak fel ezek az izék? Az egész égbolt lángba
borult!
Khan, a pilóta a nyakát tekergetve próbálta végigmérni a
szakasz tagjait, akik sorra megszabadultak a védőöltözéktől,
letették a fegyvereiket, majd sérülések után kutatva átvizsgálták
magukat és társaikat.
– Bebizonyosodott, hogy a cég tudósainak igazuk volt –
mondta Khan. – Ezek a lények szén alapúak, mint a legtöbb
ismert létforma, de amíg a Földön kialakult élet alapja a víz, az
ittenié a propán.
 Dietrich hátradőlt. Még mindig rajta volt az egzovázasa,
valahogy nem bírt összekaparni annyi erőt magában, hogy
kiszálljon belőle.
Hudson felnevetett.
– Ó, ez aztán csodálatos! Tudták, hogy ezek a dögök
felrobbannak, ha rájuk lövünk, de mégis kiküldtek minket
közéjük?
– Csak annyit tudtak, hogy esély van erre – mondta a pilóta.
– Khan, vigyen el minket erről a kurva szikláról! – mordult
fel Apone, miközben lerogyott az egyik padra, és nekilátott, hogy
becsatolja a hevedereket.
– Elnézést, őrmester, nem tehetem meg.
Dietrich megpróbálta összeszedni magát – tudta, pár
másodperce maradt arra, hogy bekösse magát indulás előtt.
Oldalra fordult, feltérdelt, a hajó elejébe bámult. Körülötte a
többiek mind abbahagyták azt, amivel éppen foglalkoztak, a
kezük megállt a levegőben, elhallgattak.
– Mi a francról beszél maga, tizedes? – csattant fel Apone,
külön kihangsúlyozva Khan rendfokozatát, emlékeztetve a pilótát
arra, hol a helye a hierarchiában.
Khan azonban nem nézett az őrmesterre, Paulson hadnagyra
meresztette a szemét.
Valamennyien a nő felé fordultak.
– Nem akarja elmagyarázni, hogy mi ez, hadnagy? – kérdezte
Apone.
 Dietrich hallotta, ahogy a támadó lények teste nekikoppan a
sikló burkolatának, de nem foglalkozott ezzel. Paulsont bámulta.
A hadnagy mintha összeroskadt volna valami miatt.
– Khan tizedes – mondta Paulson –, a reakciójából arra
következtetek, hogy kapott bizonyos adatokat a leszállóegység
külső műszereitől. Sikerült lokalizálnia a stabilizáló elem
forrását?
Ha valaki megkérdezte volna a szakasz tagjait, valószínűleg
mind azt mondják, Hicks a leghiggadtabb az egész társaságban,
most azonban mégsem a köztudottan heves Spunkmeyer,
Wierzbowski vagy Vasquez volt az, aki rácsapott a fémfalra és
rámeresztette a szemét a hadnagyra.
– Mi a franc ez? – csattant fel Hicks. – Szóval mégis tudott
valamit a dögökről, amit, ha mi is tudunk, akkor Stenbecknek
meg Zellernek nem kellett volna meghalnia? És van itt még
valami, amit Khannal együtt egész végig eltitkoltak előlünk?
Paulson hadnagy felemelte a fejét, Hicks szemébe nézett.
– Lépjen hátrébb, Hicks tizedes!
Dietrich erőlködve felállt, megérintette Hicks vállát,
kimondta a nevét. Hicks lerázta a kezét, és még mindig Paulsont
bámulta.
Apone beállt Hicks és Paulson közé.
– Elég, tizedes! – mondta szigorúan, de közben a hadnagy
felé fordult. – Esetleg adna valamilyen magyarázatot? Ha van a
küldetésnek olyan paramétere, amit eddig nem osztott meg
velünk, örömmel hallanám.
 Paulson hadnagy zavartan félrenézett. Lassan bólintott,
Khanra pillantott, azután ismét az őrmesterre nézett. Látszott
rajta, tudatában van annak, hogy ellene fordult a közhangulat.
– Kaptunk még egy parancsot – mondta. – Maguk is tudják,
ez hogy működik... Minden küldetésnek több célja van. Ebben az
esetben az elsődleges cél az volt, hogy megtisztítsuk a platót, és
lehetővé tegyük a következő tudóscsoport számára egy ideiglenes
bázis kiépítését. A kettes számú cél az volt, hogy kiderítsük, a
műszereink képesek-e megtalálni a stabilizáló elem forrását. Az
utolsó csoport tagjai, akik itt haltak meg, átküldtek bizonyos
információkat, amelyek alapján a cégnél felállítottak néhány
teóriát...
– Éppen ezt akartam mondani, hadnagy – szólt közbe Khan.
– Hogy ezek már nem puszta teóriák.
Dietrich remegett a dühtől. A harag segített neki abban, hogy
megfeledkezzen a gyászról – legalábbis pillanatnyilag. Khanra és
Paulsonra bámult, magában őket okolta Stenbeck és Zeller
haláláért, de közben persze tudta, valójában ők semmiről sem
tehetnek. Mindenért a cég a felelős. A cég, az ezerszer elátkozott
Weyland-Yutani.
Érezte, mi következik. Természetesen nem tudta, a pilóta
milyen részleteket fog közölni velük, de azt már sejtette, ezek a
dolgok mit jelentenek majd a számukra, mibe kerülnek majd
nekik.
– Beszélj már! – mordult rá Khanra.
 Khan a hadnagyra nézett. Paulson bólintott, némán engedélyt
adott a pilótának a magyarázata. Khan végignézett a szakasz
tagjain.
– Az elem a lényeg, amire a cégnek szüksége van – mondta.
– Ezek a lények állítják elő. Valahogy úgy, ahogy mi oxigént
lélegzünk be és szén-dioxidot lélegzünk ki, ezek beszívják azt a
szart, amiből az itteni atmoszféra áll, és azt a gázt lélegzik ki,
amit keresünk. Enélkül az egész égbolt lángra lobbanna.
Dietrich lassan masszírozni kezdte a halántékát; megpróbálta
felfogni a hallottakat.
– Szóval, ha elég sokat megölünk közülük...
– Akkor destabilizáljuk az atmoszférát – fejezte be a
mondatát Apone. – Esetleg felrobbantjuk az egész planétát. A
picsába!
– De most már nem akarjuk megölni őket! – mondta
Dietrich. Végignézett a társain, Hicksre, Hudsonra, Malinkára,
Vasquezre, a többiekre pillantott. Látta az arcukon, ők is kezdik
felfogni a helyzet lényegét. Káromkodott egyet és nekilátott, hogy
ellenőrizze az egzovázasa hevedereit. A sisakja után nyúlt.
– Nem értem – mondta Wierzbowski. – Hiszen ezért
vagyunk itt. Hogy megöljük őket. – Sosem volt egy észlény.
– Már nem – mordult fel Vasquez. Paulsonra és Khanra
nézett, és az egzovázasa felé nyúlt, amit percekkel korábban
vetett le.
– Más lett a meló, Wierzbowski – mondta Dietrich.
Aggodalmas pillantást váltott Hicksszel. – Már nem kell
megölnünk őket. Kiderült, hogy ezek a dögök a kincs, amit
keresünk. Most az a feladatunk, hogy elfogjunk egyet.
Wierzbowski arca pontosan olyan érzésekről árulkodott,
amilyenek összerántották Dietrich gyomrát. A beálló csendben a
szakasz tagjai mogorva pillantásokat váltottak, majd nekiláttak,
hogy magukra öltsék az egzovázasokat. A fegyvereik után
nyúltak. Malinka vigyorgott, szemmel láthatóan izgatott volt,
hogy újabb kalandban lehet része. Ez volt az a pillanat, amikor
Dietrich elhatározta, lehetőség szerint távol marad a lánytól. Az
izgalom könnyen vakmerővé teheti az embert...
A sikló burkolatán folytatódott a kopogás. A lények odakint
vártak, mintha tudták volna, hogy a hajó sehová sem megy.
– Jól van, emberek! – mordult fel Apone őrmester, ahogy
átment a sikló végébe, arra várva, hogy Khan leeressze a rámpát.
– Csináljuk meg! Mindenki fedezze a társait, és... Mindenki
próbáljon életben maradni!
Vasquez és Hudson összetapsolt – mintha így akarták volna
biztatni egymást és magukat. Ahogy Khan rácsapott a
nyitógombra, ahogy villogni kezdtek a rámpa leeresztését jelző
fények, a katonák megmarkolták a fegyverüket és a szélesedő rést
bámulták, amelyben már megjelentek a vékony ujjak, az éles,
üvegszerű pengék. A levegő kiáramlott, a szakasz elindult.
Apone azt mondta, mindenki próbáljon életben maradni.
Dietrich elhatározta, ezt a parancsot mindenképpen be fogja
tartani.
 Matt Forbeck – Rovarirtók
Cynthia Dietrich tizedes és Ricco Frost elsőosztályú
közlegény úgy botorkált be az Utolsó Esélybe, mint két részeg
orrszarvú, úgy rázták le magukról a forró eső cseppjeit, mintha
akkor léptek volna ki egy fortyogó folyóból. Az isten háta mögötti
kocsma nagytermében minden fej (mind a négy) feléjük fordult;
mind a négy szempárból leplezetlen gyűlölet áradt a két
tengerészgyalogos felé. A pult mögött álló férfi volt az egyetlen
kivétel, a vén kocsmáros, aki úgy nézett ki, mintha a lepusztult,
előregyártott elemekből összetákolt épület tartozéka lenne, még
abból az időből, amikor új volt.
– Bassza meg – törölgette Frost az arcát. – Melegebb van
odakint, mint a pokolban.
– Mit kérnek, hölgyeim? – kérdezte a kocsmáros, mindkét
kezét a bárpultra csapva.
Frost ráhunyorgott a férfira, megpróbálta kivenni az
arcvonásait a félhomályos helyiségben, amit egy fel-fellobbanó
lángú gázlámpáson kívül csak az italokat reklámozó, vibráló
fényű lámpa világított meg. Pár másodpercre volt szüksége
csupán ahhoz, hogy megállapítsa, az öreg nem számít. Nem
ismerte. A pokolba, hiszen se ő, se Dietrich nem ismert egyetlen
embert sem ezen az izzasztó trágyahalmon!
– Tequilát – vakkantotta Dietrich vigyorogva. – Mindet!
Egymást támogatva jutottak el a pultig, ahol feltelepedtek
egy-egy ingatag, hosszú lábú székre. A kocsmáros elővett két
műanyag poharat, egy címke nélküli palackból víztiszta
folyadékot löttyintett beléjük.
Frost fintorogni kezdett. Nem tudta megállapítani, valóban
tequilát kaptak, vagy valami mást, de olyan állapotban volt, hogy
már ez sem érdekelte különösebben. Bármi is volt az ital neve,
elég erősnek tűnt ahhoz, hogy hasson. Felkapta az egyik
pohárkát, Dietrich a másikat. Koccintottak, azután ledöntötték az
italt. Mindketten huhogni kezdtek, ahogy a folyadék
végigperzselte a torkukat, azután nevetve egymásra dőltek.
Vihogva lecsapták a pultra az üres poharakat.
Frost végül körbenézett; látni akarta, kik vannak még rajtuk
kívül a helyiségben. Komor arcok bámultak rá. Megveregette
Dietrich vállát, az állával a többiek felé intett.
– Ejnye, mi a franc bajuk van, emberek? – kérdezte Dietrich
még mindig mosolyogva.
– Húzzanak el innen, de nagyon hamar! – vicsorgott rájuk
egy őszülő hajú és szakállú, fekete bőrű férfi.
– Mi van? – Frostnak nem igazán tetszett, hogy a fickó így
rájuk támadt. – De hiszen csak most jöttünk! Az elmúlt hat
hónapban egy lassú transzporttal vánszorogtunk a Külső
Gyűrűről befelé. Jócskán van bennünk gőz, amit ki kellene
ereszteni!
– Hagyjad őket, Jesse! – mondta a fekete mellett ülő kövér,
kopasz, fehér bőrű férfi, kezét az ölében tartva. – Már úgyis késő.
– Ezt nem tudhatod, Tim – mondta a fekete ember. – Ezek
fiatalok. Erősek. Katonák. Ha most futni kezdenek, talán még van
esélyük.
 Frost a társára nézett. Egyiküknek sem tetszett, ahogy ezek az
emberek beszéltek velük. Már előfordult párszor, hogy egy-egy
kocsmában összefutottak kemény legényekkel vagy szimpla
bolondokkal, de ezen a helyen nem számítottak ilyesmire. A
Sullivan 9-es félreeső töltőállomás volt, ahol tényleg nem sok
mindent remélhetett az ember oxigénen, hidrogénen, propánon,
esetleg fán, meg pár korty italon kívül.
Világvégi helyre vetődtek, ahol még azt sem tudták
meghatározni, hol lehet a főépület, ahol a szakaszuk többi tagját
hagyták.
Meg kellett vesztegetniük az állomás egyik dolgozóját, hogy
információkat kapjanak tőle, és eljuthassanak erre a helyre,
ahonnan elvileg már nem volt messze a bázis.
Dietrichnek sem tetszett a komolykodás.
– Amíg van pia, addig nem megyünk sehova! – jelentette ki
olyan hangosan, hogy a teremben tartózkodók mindegyike hallja.
– Vagy amíg a kapitány nem jön értünk – tette hozzá Frost. A
kocsmárosra nézett, jelentőségteljesen megveregette a pohara
szélét. A vénember újra töltött neki is, Dietrichnek is.
– Ejnye, Berto! – mondta Jesse. – Velünk ellentétben nekik
nem muszáj éppen itt megdögleniük.
– Itt ma senki sem fog megdögleni! – jelentette ki a
kocsmáros. A két katona előtt hagyta a palackot, rávicsorgott
Jesse-re. – Amúgy meg... A munkámat végzem. Ezzel esetleg te is
kísérletet tehetnél.
– Teszek én a munkára! – mondta Jesse. – Ahhoz képest,
mekkora a szar, nem fizetnek nekünk eleget.
 – Távozni akarnak? – kérdezte Berto. – Ott az ajtó!
Jesse a kijáratra nézett, de ahelyett, hogy elindult volna felé,
ivott egy korty sört, majd koszos ingujjába törölte a száját.
– Nekünk sosem sikerülne.
– Mi a francról beszélnek, nagyokosok? – kérdezte Dietrich.
– A végén még sikerül megijeszteniük.
Berto egy-két másodpercig csak hümmögött.
– Nem lett volna szabad idejönniük. Nem biztonságos.
Frost sosem hagyta, hogy bármilyen módon megfenyegessék
vagy ráijesszenek, nem akarta hagyni, hogy éppen egy isten háta
mögötti kocsma csaposa tegye meg ezt. Rácsapott a pultra, hogy
magára vonja a férfi figyelmét. Amikor ez megtörtént,
rámeresztette a szemét, mintha azt mondaná: „Jobban teszed,
öreg, ha nem fenyegetőzöl”, és odaköpött egy szót:
– Miért?
Berto nem állta Frost tekintetét. Elhúzta a száját, odaszólt
Timnek meg Jesse-nek.
– Mutassátok meg nekik.
A két férfi hátratolta a székét, felálltak. Az asztal túlsó oldalán
egy férfi ült, előreborulva. Olyan csendben volt, hogy Frost azt
feltételezte, már merev részeg, vagyis abban az állapotban van,
amibe ő akart kerülni a társával együtt.
Tim előrenyúlt, megfogta a fickó sapkájának ellenzőjét,
hátratolta a testet ülő pozícióba. A férfi feje hátrabicsaklott,
gombos inge szétnyílt, láthatóvá vált az alatta viselt, páncélozott
dzsekinek látszó ruhadarab.
 Dietrich csak bámulta a férfit, miközben Frost ráröhögött
Bertára.
– Most azt akarja bemutatni, mennyire nem biztonságos
meginni azt a húgyot, amit adott nekünk?
A kocsmáros a fejét rázta.
– Nézze csak meg jobban! Ez nem részeg.
– Szent szar! – suttogta Dietrich. – Mi a lófasz történt vele?
Frost nem sokszor hallotta Dietrichet ilyen komoly hangon
beszélni – ez volt az oka, hogy elhallgatott, és nem vágta hozzá
Bertához a következő gúnyos megjegyzését. Felállt, óvatosan
közelebb ment a csendes emberhez.
Ázsiai férfi volt, az arca széles, vöröses, bozontos hajába ősz
szálak keveredtek. Az arcbőre petyhüdt volt, verítékcseppek
csillogtak rajta. A szemét nem csukta be, de az írisze visszafordult
a koponyája belseje felé.
– Meghalt?
Jesse a fejét rázta.
– Nem. Legalábbis még nem.
Frost óvatosan közelebb ment. Volt valami furcsa a
páncélban, amit a férfi viselt a mellkasán, még sosem látott
hasonlót. Keménynek, kitinesnek látszott, de nem borította be a
teljes törzset, csak az alsó ing elülső részét. Frost nem látta, a
páncél oldalából kinyúló vékony hevederek hogyan tartják fent az
emberi testen a páncélt: a hat, karomszerű pánt nem volt túl
hosszú, nem is nyúlt hátra.
Azután felfogta, mi van a szeme előtt, és abban a pillanatban
alig kapott levegőt.
 Az a hat valami... Nem pánt volt, nem is heveder, hanem...
A páncélnak lábai voltak!
Frost hátralépett, a pult irányába húzódott. Amikor odaért,
megérintette a poharát, amit Berto azon nyomban színültig
töltött, ahogy Dietrichét is. Frost gyorsan felhajtotta az italt.
Berto – ezúttal kérés nélkül – ismét megtöltötte a poharat.
– Mi ez az izé? – kérdezte Frost.
Tim a fejét csóválta.
– Nem tudjuk. Park odakint tántorgott... Közvetlenül azután,
hogy megtette a szokásos éjszakai körútját. Odakint vergődött és
sikoltozott. Kimentünk, hogy segítsünk neki, és... Hát, ilyen
állapotban találtuk.
– Mi van? – kérdezte Dietrich. – Miért ide hozták be, miért
nem vitték el a központi állomásra? Ott van orvos, ott van
gyengélkedő, meg minden!
Tim rámutatott a Park mellkasán lévő valamire.
– Odakint, a sötétben még volt néhány ilyen. Azt nem tudjuk,
hogy mennyi, de éppen elég ahhoz, hogy ne legyen kedvünk
éjszaka sétálgatni, egészen a központi állomásig vergődni
Parkkal.
Frost felnyögött.
– És nem tudtak volna segítséget hívni?
Berto felhorkant.
– Maga szerint ez a hely olyan, mint egy legális kocsma?
Maga szerint van itt kommunikátor?
Jesse sajnálkozva csóválta a fejét.
 – Nem is értem, a Weyland-Yutani eddig miért nem zárt be
minket...
– Így biztos nem hagyhatjuk ezt az embert – jelentette ki
Dietrich. – Szedjük le róla!
Tim felemelte a kezét. Az ujjai olyan vörösek voltak, mintha
leégett volna róluk a bőr.
– Megpróbáltuk – mondta. – Nem jött össze a dolog.
Frost már megértette, miért volt olyan furcsa a kocsmáros
hangja. Nem az zavarta őt, hogy idegenek, katonák tévedtek a
csellójába. Nem. Valami borzalmas fájdalmat próbált leplezni.
– Puszta kézzel próbáltam lehúzni azt az izét, de hiába.
Ráadásul, amikor nekiestem, Park valami miatt úgy visított, akár
a majom, amit élve kibeleznek. Úgy gondoltam, ez így nem lesz
jó, másképp próbálkoztam. Bedugtam az ujjaimat az izé széle alá,
és húzni kezdtem.
– Valami savval tapadt hozzá Park mellkasához – mondta
Jesse. – És az a szar kifröccsent alóla, Park vérével együtt, és...
Tim keze ilyen lett.
– És maguk még akkor sem hívtak segítséget? – kérdezte
Dietrich döbbenten. – Mondják, maguk teljesen hülyék?
Tim összeroggyant a székén.
– Tíz métert se tehettünk volna meg, mert a kint ólálkodó
dögök biztosan ránk támadnak.
– Inkább itt maradtunk. Ez három órája történt. Azóta azon
agyalunk, mit csináljunk.
– Mi meg szépen besétáltunk ide – nyögött fel Frost.
 – Be. És most már szépen itt ragadtak. Velünk – mondta
Jesse.
– Én semmit sem láttam odakint, amikor keresztülfutottunk
az esőn – mondta Dietrich. – Lehet, hogy azok az izék már
elmentek.
Frost az ajtóhoz lépett, feltépte. Az eső még mindig ömlött, a
cseppjei melegek voltak, akár a vér. Frost belehunyorgott a
feketeségbe. A távoli töltőállomás fényein kívül nem sok mindent
látott. Valahol ott, az állomáson túl állt a hajójuk.
Az állomás nem volt messze, de hirtelen mintha több fényév
távolságba került volna. Frost gyanította, a kapitányuk reggelig
semmiképpen sem fog a keresésükre indulni. Korábban örült
ennek, de most már nem annyira.
– Nem tetszik nekem ez az egész.
– Te mindig ezt mondod. – Dietrich odafurakodott Frost
mellé.
– Látsz valamit?
Frost a fejét rázta. A kocsma ajtaja fölötti világítótest csak a
földet világította meg az épület előtti részen, meg a jókora
propántartályt, amiből az épület az energiát kapta. A zóna többi
részére ráborult a nedvesen sűrű sötétség.
Villám lobbant. Frost észrevett valamit, ami kicsit távolabb, a
sziklás talajon mozgott. Először arra gondolt, falevelek lehetnek,
valami óriáspálmáról leszakadt ágak, amelyeket a szél sodor
maga előtt, de aztán rá kellett jönnie, hogy téved. Az eső
kitartóan zuhogott, de a levegő furcsa módon mozdulatlan
maradt.
 – Ott! – mutatta Dietrichnek. – Az mi?
Dietrich előrehajolt, kinézett a sötétségbe. Megdörrent az ég,
valahol nagyon közel. Ismét villám cikázott keresztül az égen.
Frost ennek a fényénél már jobban szemügyre vehette azt,
amit korábban felfedezett. Nem levelek voltak, nem is
pálmaágak, hanem óriási rovarok. Sok, rengeteg óriási rovar, ott
hemzsegtek a sötétségben.
Frost előhúzott a zsebéből egy kis méretű lámpát és a lények
irányába világított. A fénysugár keresztüldöfte a sötétséget, szinte
berántott magába egy kupacnyi rovart, amelyek hirtelen
szétriadtak, és sietve próbáltak valami sötét foltot keresni, ahol
elbújhatnak. Néhányuk egyszerűen elfutott, míg mások a talaj
repedéseibe bújtak bele. Egy pillanat alatt eltűntek.
Dietrich hátraugrott, kezét a szájára szorította, hogy
visszafojtsa sikolyát. Frost becsapta az ajtót.
– Ezek csak rovarok – mondta. Megfogta Dietrich vállát,
hogy így segítsen neki megnyugodni. – Nem nagy ügy az egész.
– Park is ezt gondolta – mondta Jesse. – És tessék, meg lehet
nézni, hogy járt.
Frost nem nézett rá Parkra, inkább Berto felé fordult.
– Idebent biztonságban vagyunk, igaz? – kérdezte. –
Kivárjuk, míg elmennek. Valaki úgyis keresni fog minket. Előbb-
utóbb...
– Talán – mondta Tim. – Hacsak azok a dögök őket is el nem
kapják.
– Van valami jobb terve?
 Frost sajnálta, hogy nem hozták magukkal a fegyvereiket, de
amikor elindultak, ez volt a legjobb megoldás, hiszen egy dolog
lelépni egy kicsit az egységtől, és valami egészen más ugyanezt
tenni, de teljes fegyverzetben. Gyakorlatilag minden holmijukat a
hajón hagyták.
Tim a padlót bámulta. Jesse megvonta a vállát.
– Nincs nekünk semmilyen tervünk. Ezért is vagyunk itt, ahol
vagyunk.
– Jól van. – Frost intett Bertónak. – Mindenkit meghívok egy
körre.
A kocsmáros legyintett, de odatette a pultra a palackot,
amiben elvileg tequila volt.
– Hagyja csak! – mondta. – Már nem foglalkozunk
olyasmivel, hogy ki állja a számlát.
– Kedves magától – mondta Dietrich, miközben a palackért
nyúlt.
Miközben a nő megtöltötte a két poharat, Berto elővett négy
másikat. Dietrich azokba is öntött italt. Frost felvett két poharat,
odavitte őket Jesse-nek meg Timnek. Tartott tőle, hogy reszketni
fog a keze, de szerencsére egyetlen cseppet sem löttyintett ki.
Berto is felhajtott egy pohárkával, azután a többiekre nézett.
– Az a pohár kié? – kérdezte Dietrich.
Berto a mozdulatlanul ülő Park irányába bólintott.
– Az övé. Még nem halt meg.
Frost visszament a pulthoz, megfogta az utolsó poharat,
átvitte az eszméletlen emberhez, letette elé az asztalra.
– Szerintem most éppen nincs italozó kedvében...
 – Talán nincs – mondta Tim. Átnyúlt az asztal fölött,
felemelte a poharat. – De nem tudhatjuk, ha meg se próbáljuk. –
Az ép kezével Park orra alá tartotta a poharat, hagyta, hogy az
alkohol erős szaga megcsapja a másik férfit. – Gyerünk, pajtás! –
mondta. – Tudom, hogy akarod.
Mindenki megdöbbent, amikor Park teste összerándult.
Tim hátrahőkölt, és közben Parkra öntötte a pohár tartalmát.
– A picsába! – mondta. – A rohadék!
Park feje megmozdult, nyitott szemében megjelent az írisze.
A többiekre nézett, megpróbált rájuk összpontosítani.
Jesse megveregette Park vállát.
– Jól van, barátom – mondta nyugodt hangon. –
Visszahoztunk.
Park megpróbálta kihúzni magát, de a mellkasára tapadó
páncéltest megakadályozta ebben. Lenézett a rovarra, látszott a
tekintetén, nem érti mi az, és hogy került oda. Kinyitotta a száját,
talán kérdezni akart valamit, de egyetlen hangot sem bírt
kinyögni.
– Itt ragadtunk – mondta neki Jesse. – Szeretnénk elvinni
valami dokihoz, de azt hiszem, ezzel reggelig várnunk kell.
Park ismét beszélni próbált, de ezúttal sem sikerült neki. Az
arcát eltorzította az idegesség, a szemében könnyek jelentek meg.
Frost beszélni akart vele, de fogalma sem volt, hogy a fickó az
adott állapotában hogyan reagálna egy ismeretlen közeledésére,
ráadásul – ezt ugyan nem ismerte volna be – riasztotta a Park
mellkasára tapadó rovar.
Tim odaállt Park mellé, vigasztalni próbálta.
 – Minden rendben lesz – mondta.
Frost gyanította, hogy ezt a teremben tartózkodók közül senki
sem hitte el.
Park előrenyúlt, megszorította Tim ép kezét. Az érintés
megnyugtatta. Mély lélegzetet vett, hogy összeszedje magát. Egy
pillanatig úgy tűnt, minden rendben lesz vele, de azután hirtelen
köhögni kezdett. Először csak halkan, mintha a torkát
köszörülné.
– Jesse oda is nyúlt, hogy megveregesse a vállát –, de azután
egyre görcsösebben, hangosabban, egyre fuldoklóbban. Szemmel
láthatólag komoly fájdalmai voltak. Előredőlt, már amennyire a
mellkasára tapadó lény miatt tudott.
– Orvoshoz kell vinnünk – mondta Frost. – Most!
– Maga mozgatni akarja? Ilyen állapotban? – kérdezte Tim.
– Akkor ide kell hoznunk egy orvost! – Dietrich már el is
indult az ajtó felé.
Frost követte.
– És mi lesz azokkal az izékkel, odakint?
Dietrich megvonta a vállát.
– Nem tudjuk, milyen gyorsak. Elrohanunk az állomásra.
Talán nem kapnak el közben minket.
– Ilyen esőben? – kérdezte Berto. – És ha megcsúsznak? Egy
szempillantás alatt magukon lesznek!
Frost úgy döntött, nem foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Nem
találtak más megoldást, ezzel kellett próbálkozniuk. Nem
hagyhatták, hogy Park elpusztuljon. Kinyitotta az ajtót, az egyik
kezét Dietrich vállára tette.
 – Felkészültél?
A nő bólintott. Mindketten felkészültek az őrült rohanásra,
végig a sziklás ösvényen, keresztül a forró, sűrű esőn. Nem
először csináltak ilyesmit, már rohantak így, bizonyos távoli
bolygókon, sőt időként közben még lőttek is rájuk. Frost azzal
biztatta magát, ez azért könnyebb lesz, mint sok korábbi, hasonló
menet. Könnyebb és biztonságosabb...
Mielőtt elindulhattak volna, Park hátravetette a fejét és
felüvöltött. Dietrich megfordult, ahogy Frost is. Becsapták az
ajtót és Parkra néztek, akinek ültében úgy feszült meg a teste,
mintha valaki kést vágott volna a hátába. Jesse odaült az egyik,
Tim a másik oldalára; mindketten tehetetlenül nézték barátjukat.
– Mi történt? – kérdezte Dietrich. A hangján érezni lehetett a
pánikot.
Nem kapott választ. Park abbahagyta a sikoltozást, viszont
úgy kezdett rángatózni a székén, mintha áramot vezettek volna
belé.
– Fogjátok le! – mondta Berto a másik két embernek. –
Fogjátok már le, mielőtt kárt tesz magában!
Tim és Jesse gyorsan elkapta Park karjait, de nem sokat
tehettek azon kívül, hogy megakadályozzák a test padlóra
zuhanását. Park úgy egy perccel később abbahagyta a vonaglást,
ismét összeroskadt a székén. Felemelte a fejét, úgy nézett a
barátaira, mintha köszönetet akarna mondani nekik, ám amikor
kinyitotta a száját, szavak helyett vér buggyant elő az ajkai közül.
– Szent ég! – mondta Tim elborzadva, de nem eresztette el
Park karját. Jesse is ott maradt a barátja mellett. Frost nem tudta
eldönteni, hogy ezek ketten szándékosan nem ugranak hátra,
vagy esetleg a sokk feledtette el velük, hogy van egy ilyen
opciójuk is.
Park gurgulázni kezdett, azután valami borzalmas hangot
adott ki, ahogy a torkából felbuggyant a sűrű vér. Rádőlt az
asztalra, a szájából vörös folyadék ömlött, és közben egyre
görcsösebben vonaglott a törzse, főként gyomortájon.
Öklendezett, de csak vért bírt kipréselni magából. Legalábbis
eleinte. A görcsök nem szűntek meg, sőt egyre hevesebbé váltak.
Frost már azt várta, hogy Park mikor fogja kiokádni a saját
gyomrát. Park olyan erővel dőlt előre, hogy biztosan összezúzta
volna az arcát az asztalon, ha a barátai nem próbálják közben
visszahúzni. A szájából valami sötét és nyálkás dolog ömlött ki;
valami, ami elfojtottá változtatta agonizáló hörgését.
Frost önkéntelenül hátralépett egyet. Amikor látta, hogy
Dietrich kővé dermedten a helyén marad, megfogta a karját,
maga mellé húzta.
– Ó, a picsába! – mondta Berto. – A büdös picsába!
Park még mindig okádott, újra és újra kiöklendezett magából
valamit. Nedvesen toccsanó, sűrű anyag ömlött ki a szájából, de
olyan sok, hogy Frost nem értette, hogy férhetett el benne ennyi.
A váladékhalom lassan szétterjedt az asztalon, beborította, egy
része lecsorgott a padlóra. Frost már számtalan különös dolgot
látott élete folyamán, sok mindent megtapasztalt, de ilyen
borzalmas undort még sosem érzett.
Azután azok a valamik, amiket Park kihányt magából...
mozogni kezdtek!
 Frost szégyellte, de nem bírta visszafojtani a torkából
kikívánkozó, undorodó és riadt hangot. Szerencsére a kiáltása
közel sem volt olyan éles és elnyújtott, mint Tim rikoltása.
Jesse és Tim eleresztette Parkot, mindketten felugrottak a
székükről, döbbenten hátrálni kezdtek. Ahogy ezt megtették,
Park hanyatt vágta magát a székén. Egész testében vonaglott. A
széke megbillent, felborult és közben reccsent egy nagyot.
Az asztalra okádott valamik elindultak a perem irányába,
nyilvánvalóan azért, hogy lejussanak a padlóra. Amikor ez
megtörtént, ököl méretű lényekké változva szétszaladtak,
némelyik egyenesen Frost és Dietrich irányába tartott. Dietrich
megmarkolta Frost karját, az ajtó felé húzta.
– Mennünk kell – mondta. – Futnunk kell!
– Várj! – Frost kiszabadította a kezét Dietrich szorításából,
ismét előkapta a lámpáját. Rávilágított a lényekre és azonnal
rájött, micsodák. – Ezek ugyanolyanok, mint amilyeneket
odakint láttunk!
A rovarok riadtan menekültek a fénysugár elől, úgy szaladtak,
ahogy pici lábaik bírták. Némelyik mászni kezdett Tim és Jesse
lábán, feljebb, egyre feljebb. A két férfi üvöltve, dobogva, pánikba
esve próbált megszabadulni tőlük. Frost rájuk világított, ide-oda
mozgatta a lámpát és a fénysugarat, és közben megpróbálta
szemmel tartani az esetleg feléje tartó lényeket, amelyeket
felbátorított a tény, hogy a lámpa már nem rájuk világít.
– Túl sokan vannak! – kiáltott fel Frost. – Nem tudom
mindet leállítani! – Újra és újra rávilágított Timre és Jesse-re,
azután vissza a padlóra, maga elé, de nem sikerült annyi ideig egy
ponton tartania a fénysugarat, hogy elriassza a lényeket. Ha túl
sokáig világított egy helyre, a kis dögök máshonnan azonnal
elindultak feléje.
Frost meg akarta menteni Timet és Jesse-t, akik közben
kétségbeesett mozdulatokkal próbálták lesöpörni magukról a
rovarokat. Ahol a kis testek hozzáértek a bőrükhöz, ott égési
sebek keletkeztek. A két férfi már nemcsak a félelemtől üvöltött,
borzalmas fájdalmaik voltak.
– Fényt! – kiáltott rá Dietrich a kocsmárosra. – Fényre van
szükségünk!
Berto benyúlt a pult alá és hangos nyikorgással elfordított
valamit. A mennyezet közepére szerelt gázlámpás, ami addig alig
adott ki magából fényt és hőt, hirtelen világossággal árasztotta el
a termet.
A rovarok elmenekültek, sok közülük leugrott Jesse-ről és
Timről. Ahogy a levegőbejutottak, szárnyakat löktek ki a
páncéljuk alól és furcsa, kattogó, cserregő hangokat hallatva
elrepültek.
– Ezek tudnak repülni? – döbbent meg Dietrich. – Ez így
nem ér!
– Mindenki ide, a fény alá! – kiáltott fel Frost, és intett
Dietrichnek meg a többieknek. – Itt nem fognak a közelünkbe
jönni.
Jesse és Tim odasietett Frosthoz, de menet közben
mindketten azt nézegették, nem rejtőzik-e egy-két rovar az
árnyékok közt, arra várva, hogy rájuk vessék magukat. Párat
félrerúgtak maguk elől, néhány viszont tényleg támadni akart, de
ezeket Frost a lámpásával gyorsan visszakergette a többi közé.
Egy perccel később már négyen álltak a sziszegő gázlámpás
biztonságot nyújtó fénykörében.
– A rohadt életbe! – mondta Jesse. – Ez kurvára fáj! – Őt is,
Timet is beborították a vörös sebek, az idegen rovarok
támadásának nyomai. Frost nem tudta megállapítani, hogy
csípések, fullánkszúrások, vagy másfajta sérülések vannak rajtuk,
azt viszont látta, hogy mindegyik seb legalább akkora, mint egy
biliárdgolyó, és fájdalmasan vörös, nyers. Jesse a jobb szeme fölé
is szerzett egy ilyen sérülést, amire a lámpafényben állva
rászorította a tenyerét. Az ujjai közül vér szivárgott elő.
– Azt hiszem, elmentek – mondta Dietrich.
– Egyelőre – felelte Tim. – A kis rohadékok!
– És mi van Parkkal? – kérdezte Jesse. – Meg kéne néznünk,
hogy van.
– Már meghalt – mondta Dietrich. – Felejtsék el!
Mindannyian Parkra bámultak, aki ott feküdt a felborult
asztal túlsó oldalán.
– Nem hagyhatjuk csak úgy ott! – mondta Tim. – Ez nem
helyénvaló.
– Az se lenne helyénvaló, ha odamenne és közben egy csomó
csótány esne a képének, nem? – nézett rá Dietrich. – Itt semmi
sem helyénvaló!
– Adja ide azt a lámpát! – Tim a másik katona felé nyújtotta a
kezét. – Megértem, hogy félnek, de én akkor is megnézem, mi
van Parkkal.
 Frost a férfi kezére bámult. Egy dolgot biztosan tudott:
tényleg félt a lényektől, méghozzá annyira, hogy esze ágában sem
volt átadni valakinek az egyetlen eszközt, amivel távol lehetett
tartani a kis dögöket.
– Felejtse el! – mondta. – Inkább én megyek.
– Mind megyünk – jelentette ki Dietrich.
– Csak azt az asztalt kell félrelöknünk onnan – mondta Jesse.
Elvette kezét a szeméről. A homloka és a szeme alaposan
megduzzadt.
– Jól van – mondta Frost. – Önként jelentkező?
Jesse egyetlen szó nélkül előrerohant, és erőteljes, határozott
mozdulattal félrelökte az asztalt, ami alól tucatnyi rovar mászott
elő. A férfi még arrébb tolta az asztalt – újabb rovarok bukkantak
ki a sötétségből. Frost rájuk világított, követte őket a lámpája
fénycsóvájával. A lények a falak irányába iszkoltak, ahol eltűntek
a padló réseiben. Hihetetlenül keskeny repedéseken is keresztül
bírták préselni magukat.
– Világítson ide! – kérte Jesse, miközben óvatosan elindult
Park teteme felé.
Frost oldalra húzódott, elvilágított Jesse mellett. A látványtól
felfordult a gyomra, nem sokon múlott, hogy nem dobta a
padlóra a korábban elfogyasztott italt.
Park mellkasáról levált a páncéltestű lény, ott hevert mellette,
de gyakorlatilag nem maradt más belőle, csak üres héj, ami
különösen csillogott a lámpafényben. Park felsőteste azon a
részen, ahol korábban hozzátapadt a lény, nyitott volt – mintha
valami lemarta volna róla a bőrt, a húst, de annyira, hogy látni
lehetett a csontjait, a belső szerveit.
Dietrich félrefordította a fejét, előredőlt és a padlóra hányt.
– Ezek felzabálták! Belülről! – mondta Berto.
Frost jobban szemügyre vette a testet és megállapította, hogy
a kocsmárosnak igaza lehet. Park szerveinek és zsigereinek nagy
része... hiányzott!
– El kell tűnnünk innen – mondta Dietrich, miután
kiköpködte szájából a keserű nyálat. – Nem maradhatunk itt.
– Micsoda? Úgy, hogy azok az izék odakint vannak? –
kérdezte Berto. – Hogy fogunk túljutni rajtuk?
– Lehet, hogy már elvonultak – mondta Frost. Az ajtó felé
fordult. Örült, hogy legalább van valami mentsége arra, hogy egy-
két másodpercig nem Park hulláját bámulja. – Annyit
mindenképpen megtehetünk, hogy ellenőrizzük a dolgot. – Maga
elé tartotta a lámpáját és a szabad kezével kinyitotta az ajtót.
Kivilágított, először csak az ajtó elé, majd távolabbra is.
Több rovar volt odakint, mint korábban. A többségük kicsi
volt, akkorák, amekkorák Parkból keltek ki, de a jelek szerint
olyan sok gyűlt össze, amennyi nem származhatott egyetlen
emberből. Az apróbbak között nagyobbak járkáltak – mintha
óriások lettek volna a parányok mellett.
– Elzárták az utat – állapította meg Frost. – Ezeken biztos
nem jutunk keresztül.
– De meg kell próbálnunk! – mondta Dietrich. –
Megpróbáljuk, és kész. Legfeljebb széttaposunk párat menet
közben. Na és?
 – Látta, milyen gyorsan tudnak repülni ezek a rohadékok? –
kérdezte Jesse. – Ezeket biztosan nem hagyná le.
– Nincs más választásunk! – kiáltott fel Tim, aki közben a
többiek mögé lépett.
– Több fényre van szükségünk – mondta Frost. – Vannak itt
zseblámpák? Elemes lámpák? Bármi?
Berto komoran ingatta a fejét.
– Mi mást használhatnánk? Vannak öngyújtói? Macsétái?
Berto benyúlt a pult mögé, és előhúzott egy nagy doboz
gyufát.
– Néha elalszik a gázláng, akkor meg kell gyújtanom.
– Ez szart se ér ebben az esőben – mondta Jesse.
– És a gyufának nem is elég erős a fénye – tette hozzá Tim.
– Az igaz, viszont meggyújthatunk velük pár fáklyát, nem?
Berto ideges, vékony hangon felnevetett.
– Az a helyzet, éppen kifogytam a fáklyákból...
– Csinálhatunk néhányat. – Frost körbenézett a helyiségben.
– Törjünk szét pár széket meg asztalt. A lábuk jó lesz. Tekerjünk
rá a lábakra rongyokat, amiket... Amiket beáztatunk abba a
szarba, amit itt tequilának neveznek.
Dietrich a homlokát ráncolta.
– Szerinted egy ilyen fáklya mennyi ideig bírja majd?
– Tovább, mint egy kurva gyufaszál!
– De mennyi idő kell ahhoz, hogy elég fáklyát csináljunk? –
kérdezte Tim.
– Mi van? – nézett rá Frost. – Talán készül valahova?
Tim megvonta a vállát.
 Ez volt az a pillanat, amikor kialudt a gázláng. A sötétség
beálltát követő másodpercben aztán megkezdődött a kaparászás
– a kocsmahelyiség sarkaiban megbúvó rovarok elindultak
visszafelé. Frost nem tudta volna megállapítani, ki üvöltött a
leghangosabban – talán éppen ő –, de abban biztos volt, hogy
elsőként ő tért észhez.
– Biztos átrágták a gázvezetéket – mondta.
– Ezek csak rovarok! – mondta Berto. – Honnan lenne annyi
eszük, hogy ilyesmit csináljanak?
Frost nem akart vitába szállni. A tények az ő állítását
igazolták. Felkapcsolta a lámpáját, rávilágított a pulton hagyott
italosüvegre. Felkapta a palackot, és maga meg a társai köré, a
padlóra öntötte az italt.
Berto – aki ekkor még mindig a pult mögött állt – sikoltozni
kezdett. A hangja nem csupán rémült volt, fájdalmas is.
– Gyorsan! – mondta Frost a nőnek. – Gyújts meg egy
gyufát! – Rá akart világítani Bertóra, hogy segítsen neki, de nem
tehette meg, nem vállalhatta a kockázatot, hogy ezzel a többieket
ítéli fájdalmas halálra. Bízott benne, a kocsmáros bírja még egy
kicsit.
Dietrich végighúzott egy szál gyufát a doboz oldalán. A keze
remegett, elejtette az égő gyufaszálat. A pici láng azonnal
kihunyt, ahogy a padlóhoz ért. Dietrich előhúzott egy másik
gyufaszálat, de közben a dobozból a padlóra szórt jó néhányat.
Átkozódva meggyújtotta a második szálat. Ezt sikerült
megtartania, sikerült hozzáérintenie a padlóra locsolt italsávhoz.
 Tűzgyűrű lobbant fel körülöttük. Az idegen rovarok, amelyek
közben már elindultak feléjük, riadtan menekültek a hő és a fény
közeléből. Néhányuk éppen az italsávon állt, amikor az
meggyulladt, ezeknek azonnal lángra kapott a teste. Az égő
lények visítva, sziszegve sültek bele a páncéljukba. Néhánynak
valahogy sikerült a tűzkörön belülre kerülnie, ezeket Jesse és Tim
rugdosta félre.
Frost rávilágított Bertóra, de a kocsmáros már nem állt a pult
mögött. A néhány sörreklám nem adott elég fényt, annyit
semmiképpen sem, amennyivel elriaszthatták volna a rovarokat.
Frost biztos volt benne, Berto nem rohant el mellettük, míg a tűz
meggyújtásával bajlódtak, ott kellett lennie valahol a pult mögött.
Egy kis tequilát locsolt a pultra, azután padlóra, egészen a
tűzgyűrűig. Az ital meggyulladt, a lángok felkúsztak a pult
tetejére.
Berto kiugrott a pult mögül, kétségbeesetten igyekezett, hogy
minél hamarabb a fénybe jusson. A testét valósággal ellepték a
lények, a húsát harapdálták, megpróbáltak bemászni a szájába.
Belezuhant az égő tequilába, és úgy kapaszkodott a pult oldalába,
mint a fuldokló a mentőövbe. A felsőtestén nyüzsgő lények
elmenekültek, de nem mentek messzire, éppen csak távolabb
húzódtak a forróságtól és a fénytől.
Mivel a lények távolabb kerültek az arcától, Berto kinyitotta a
száját és borzalmas, elkínzott kiáltást hallatott. Az inge már tüzet
fogott, de nem is próbálta eloltani, inkább felmászott a pultra,
belefeküdt a lángokba.
 Égő emberhús bűze töltötte meg a levegőt. Frost öklendezve
fuldokolni kezdett.
– Meg kell mentenünk! – kiáltotta Jesse.
– Hogyan? – kérdezte Tim. – Neki már annyi, de velünk mi
lesz?
– Baszódj meg, baszd meg az egészet! – Jesse előreviharzott
és megpróbálta megmarkolni Berto vállait. A tűz túl forrónak
bizonyult, nem bírta elviselni, visszahőkölt. Az ujjai pillanatok
alatt felhólyagosodtak. – A picsába! – hörögte.
Berto közben elnémult. A többiek döbbenten figyelték, hogy a
teste, miután a keze nem markolta tovább a pult szélét, lassan
hátracsúszik, eltűnik a szemük elől. Jesse ismét megmozdult,
hogy odamenjen Bertóhoz, de Frost elkapta az ingét,
visszatartotta.
– Felejtse el! – mondta. – Meghalt. – Eszébe jutott, hogy
Jesse esetleg megpróbálja kitépni magát a szorításából, és mégis
odaugrik a halott kocsmároshoz, ám a férfi valószínűleg felfogta,
hogy értelmetlen próbálkozás lenne.
Jesse csüggedten leeresztette a vállát. A pult felső részét
lángok nyaldosták, a tűz továbbterjedt.
– Na, ez majd elzavarja a bogarakat – mondta Tim.
– Meg minket is kikerget innen – mormolta Dietrich. – Igen,
ki kell mennünk!
– Így van – mondta Frost. – Ha ezek a dögök átrágták a
gázvezetéket, akkor... Tudod, ez mit jelent?
– A picsába! – mondta Jesse. – A vezeték lyukas. Szivárog.
Ha a gáz eljut a tűzhöz, vagy a tűz a gázhoz, akkor nekünk annyi.
 – De akkor is annyi nekünk, ha kimegyünk! – mondta Tim.
– Sehogy se juthatunk el az állomásra.
– Van, aki mégis – mondta Dietrich. – Nekünk nem ezeket a
dögöket kell lehagynunk, vénember. Csak magukat.
– Kapja be!
– Kapjon be maga, amit csak akar! – felelte Dietrich. – Ez a
kóceráj bármelyik pillanatban szétrobbanhat. Indulunk. Jöjjenek
velünk, vagy haljanak meg itt, a tűzben! Maguk döntik el, mi
legyen.
– Igaza van a nőnek – mondta Jesse. – Mennünk kell. Most.
– És mi lesz a fáklyákkal? – kérdezte Tim.
– Nincs időnk, hogy fáklyákat csináljunk – jelentette ki
Dietrich. – Odarohanunk az ajtóhoz, kitörünk, aztán addig
futunk, míg meglátjuk az állomás fényeit. Vagy... míg meg nem
döglünk.
Tim felnyögött, de Jesse leintette.
– Öt másodperc alatt elő tudsz állni egy ennél jobb tervvel? –
kérdezte. – Nem? Akkor menjünk!
Tim három teljes másodpercen keresztül bámult Jesse-re,
végül bólintott.
– Jól van. – Frost megmarkolta a lámpáját, a másik kezében
egy üveg tequilát tartott. – Háromra. Egy...
Tim az ajtó felé iramodott. Frost és Dietrich döbbenten nézett
utána. Elsőként Jesse tért magához, követte a barátját. Miközben
a két férfi elérte az ajtót, Dietrich hátulról meglökte Frostot. Ők is
futásnak eredtek.
– Hé!
 Tim és Jesse ügyet se vetett Dietrich tiltakozására, kiugrottak
az ajtón. Frost is kirohant, de abban a pillanatban, ahogy kiért a
meleg esőbe, valaki – nem tudta volna megmondani, kicsoda –
erős ütést mért a halántékára. Előrezuhant, pár lépésnyit
csúszott előre a gőzölgő sárban. Ahogy elterült a földön,
megcsapta az orrát a propán jellegzetes szaga. A kudarc keserű
íze áradt szét a szájában. A lámpa kicsúszott a kezéből, a
fénysugár ide-oda lendült, míg végül megállapodott. A lámpa jó
néhány lábnyira toccsant bele a sárba.
Frost a fénysugárban meglátta a lámpáért lehajló Jesse arcát.
– Bocs, haver – mondta Jesse őszinte hangon, azután
habozás nélkül, Tim nyomait követve rohanni kezdett az állomás
irányába.
Frost egy kezet érzett a vállán. Megfordult, hogy védekezzen.
Dietrich hajolt fölé, aki ezúttal sem hagyta cserben.
– Jól vagy? – kérdezte a nő. – Mennünk kell!
Miközben feltápászkodott, Frost a pillanatról pillanatra egyre
kisebbé váló lámpafényt nézte.
– Sosem érjük utol őket.
– Pedig meg kell próbálnunk – mondta Dietrich.
A következő pillanatban valaki (talán Jesse) beleüvöltött az
éjszakába. Az elsőhöz egy második kiáltás társult. Egy
másodperccel később a lámpa fénye lefelé zuhant, majd eltűnt.
– A picsába! – sziszegte Dietrich, miközben a sötétségbe
bámult. – Most aztán tényleg rábasztunk.
 Frost arcát görcsösen összerándította a fájdalom és a szégyen
elegye. Hagyta, hogy azok ketten átverjék, és most, most az
életével kell fizetnie ezért a hibáért. Ahogy Dietrichnek is.
– Várj! – mondta a nő. – Még mindig van pár gyufám. Nálad
van a tequila?
Frost felemelte a palackot, ami valami csoda folytán nem tört
össze, amikor elesett.
– Minek?
Dietrich nem válaszolt, csak elővette a gyufásdobozt,
kihalászott belőle egy szál gyufát.
Előszörre nem sikerült meggyújtania. Másodszorra sem.
Frost hallotta az esőben mozgó lények kapirgálását és fura
csicsergését.
Lehet, hogy ezek beszélgetnek egymással? Koordinálják a
támadást? Nem tudta, nem tudhatta, csak abban volt biztos,
hogy a két férfi ott, a távolban még mindig sikoltozott.
A dögöknek már csak másodpercekre lehetett szükségük arra,
hogy végezzenek a két helybelivel. Azután... Azután megindulnak
a két megmaradt célpont irányába.
Dietrich közelebb lépett Frosthoz, a testükkel próbálták
eltakarni a gyufaszálat, amit végül sikerült meggyújtani. A nő a
palackba dobta az égő gyufát. A keletkező kékes láng kicsapott az
üveg száján.
– Mi a francra jó ez? – kérdezte Frost.
– Hajítsd rá a tartályra! – mondta Dietrich.
Frost döbbenten nézett rá.
– A tartály közelében szivárog a gáz. Érzem!
 – Én is.
– Ez a palack az egészet felrobbanthatja!
Dietrich kinyújtotta a kezét, megfogta Frostét.
– Még mindig jobb felrobbanni, mint hagyni, hogy ezek a kis
rohadékok felzabáljanak, nem?
Frost az épület előtt gubbasztó tartályra nézett, azután abba
az irányba fordult, ahol a két helybeli elesett. Egyikük már
elnémult – Frost nem tudta megállapítani, melyikük, de nem is
érdekelte különösebben.
Előrehajolt, megcsókolta Dietrichet, azután hátrahúzta a
karját és az égő palackot a szivárgó gáztartály irányába hajította.
A palack széttörött az acéltartályon, az égő alkohol beborította a
nedves felületet és...
A tartály felrobbant.
A lökéshullám földhöz vágta a két katonát. Az utolsó dolog,
amit Frost felfogott, az volt, hogy hanyatt fekve repül a
levegőben, és az eget megvilágító, gigantikus tűzgomolyt
bámulja.
***
Másnap egy kórházi ágyban tért magához, egy olyan
épületben, amit még soha nem látott. Körülötte minden tiszta és
fehér volt. Dietrich a szomszédos ágyon feküdt, még nem tért
magához.
A jelek arra utaltak, hogy Dietrich bevetette magát a tartály és
Frost közé, így felfogta a kicsapó lángok forróságának nagy
részét. Az ápolók nem igazán bíztak abban, hogy felépül.
 – De persze, sosem lehet tudni – mondta az egyik Frostnak. –
Elvégre harcos, nem?
Valamivel később megérkezett a kapitány, hogy kihallgassa
Frostot a történtekről. Ő mindent elmondott, amit tudott. A
Weyland-Yutani két képviselője is benézett hozzá; nekik szintén
előadta a történetét. A jelek szerint senki sem hitt neki.
Ismét a kapitány következett, ezúttal a legapróbb részletekre
is rákérdezett. Amikor végre befejezte a vallatást, így szólt:
– Magának, Frost, borzalmas élményben volt része. Kis híján
meghaltak abban a robbanásban. Sokkos állapotba került, így
nem meglepő, hogy az agya elképesztő magyarázatokat talál ki.
– Mi?
A kapitány kedvesen bólintott.
– Megkérem az orvost, adjon magának valami nyugtatót.
Később, amikor magára maradt, Frost tényleg kételkedni
kezdett saját épelméjűségében. Ki tudja, Berto mit itatott meg
velük? Ki tudja, a robbanás milyen károkat okozott a tudatában?
Talán... Igen. Elképzelhető, hogy tényleg csak hallucináció volt az
egész.
Már nem tudta biztosan. Minden valóságosnak tűnt, de
esetleg...
Nem sokkal később kikényszerítette magát az ágyból,
átbotorkált Dietrich mellé, megfogta a kezét. Nem tudta, jót vagy
rosszat jelent-e, hogy a nő keze ennyire hideg, őt mindenesetre
megnyugtatta ez a hűvösség. Egyelőre ennyivel is beérte.
 Már majdnem elaludt, amikor Dietrich végre kinyitotta a
szemét. Alig lélegzett, a tüdeje csúnyán megsérülhetett a tűzben;
csak pár szót bírt kizihálni magából.
– Elkaptuk őket? – suttogta rekedten és erőtlenül.
– Miket? – rezzent össze Frost. – Kiket?
Dietrich könnyes szemmel nézett rá.
– A rovarokat. Megöltük őket?
– Annyit, amennyit csak tudtunk – mondta Frost. –
Mindenesetre eleget.
Dietrich bágyadtan elmosolyodott, majd ismét lehunyta a
szemét.
– Legközelebb, amikor lelépünk valahova, viszek magammal
egy kurva lángszórót...
 Ray Carton – ÉIve vagy holtan
(Barátaimnak: Scott Connorsnak és Erinn Kempernek)

– Ez a hold nem egy látványos hely – mondta Jex a

monitorára nézve, miközben vékony ujjai úgy mozogtak az
érintőlapon, mint egy pók lábai. – Vad szelek, erőteljes
elektromos viharok. És mégis, itt is élnek emberek!
– Élnek és dolgoznak – mondta Mad, ahogy a Viper enyhe
rándítást követően leszállt. – Ebben az esetben ez ugyanaz. A
terraformálás külön életforma, amúgy meg egy életre szóló
hivatás.
– A kutatás és a bányászat is az... Imádom a Weyland-Yutani
félkész kolóniáit! – mondta Jex cinikusan a nőnek. – A
terraformálás elég jól halad, a levegő már belélegezhető, mégis be
kell öltöznünk. Az időjárás miatt.
A Viper hajtóműve leállt, Mad kicsatolta a hevedereit.
– Az LV-426-os a Calpamos három holdjának egyike –
mondta Jex. – A Weyland-Yutani egyszerre dolgozik
mindegyiken. A Calpamos másik neve egyébként Acheron. Mint a
fájdalom mitologikus folyója.
– Azt hittem, az Acheron a bánat folyója volt.
– Most ezen akar vitatkozni?
Mad halkan felnevetett.
– Kapd be, Jex! A kolónia nem kommunikál. Gondolom,
mással vannak elfoglalva.
 – Gondolom, nem is próbált kapcsolatba lépni velük.
– Tényleg nem. De válaszoltam volna, ha ők keresnek.
Mindegy, a lényeg az, hogy vagy nem vettek észre minket, vagy
nem foglalkoznak velünk. Ez azt jelenti, hogy azt két szökött
pszichopatát sem vették észre, akik épp most értek ide. Még
mindig rajta vagy Jaegeren?
– A társával együtt hátrahagyta a siklót. Hadley Reménye
felé tartanak.
– Előbb kéne odaérnünk, mint ők. Van erre valami esélyünk?
– A pozíciónkat figyelembe véve... elég gyorsan kell
mozognunk.
– Akkor mozogjunk! – Mad hátracsúsztatta és elfordította az
ülését. Felállt. – Láttam a képeiket, de amióta elhagytuk a
Tartarust, még nem volt időm átnézni az aktájukat. Megtennéd,
hogy amíg beöltözünk, elmondod, mit érdemes tudni róluk?
Jex is felállt, és miközben követte a nőt a hajó hátuljába, hogy
beöltözzenek, a belső adatbázisából előhívta a megfelelő fájlt.
– Az egészet nem tudom ismertetni, annyi időnk nincs, de
néhány fontosabb információt közölhetek. Enzo Jaeger ennek a
kétszemélyes csoportnak az alfahímje. Korábban behatolt egy
óvodába, több száz gyermeket ejtett túszul, miközben a társai
különböző bűncselekményeket hajtottak végre a városban. A
műveletet aprólékosan kitervelték, tökéletes volt a szinkron a
résztvevők között. Kimondottan kockázatos vállalkozás volt, de a
banda gond nélkül végrehajtotta.
– Sejtem, hogyan. Jaeger nem hagyott szemtanúkat, mi?
 – Igen, ezt lehetne gondolni, de Jaeger a gyerekeket bezárta
egy terembe. Miután a társai elvégezték a feladatukat,
valamennyi felnőttet megölte, de a kicsikhez nem nyúlt.
– Szóval szentimentális természetű.
– Ki gondolta volna? Később egy katonai jetpackkel a hátán
levetette magát a tetőről. Találkozott a bűntársaival,
szétosztották a zsákmányt.
– Az osztozkodás során mi történt?
– Csupán annyi, hogy a bandából egyedül Jaeger maradt élve.
Az övé lett a teljes zsákmány. Ezt a kisebbfajta vagyont arra
használta fel, hogy létrehozzon egy bűnözőbirodalmat. Illegális
fegyverek, drogok, pornográfia, szexrabszolgákkal való
kereskedés, bérgyilkosok közvetítése... Egy valóságos bűnpláza!
– És az igaz, hogy egyszer összeveszett valamelyik feleségével,
akit mérgében fejjel lefelé felakasztott? Igaz, hogy felvágta a nő
hasát, és hagyta elvérezni szerencsétlent, miközben az arcába
lógtak a belei?
– Igaz. Elég komoly vitájuk lehetett, nem igaz?
– És a másik fickóról mit kell tudni?
– Jack Bates a neve. Bűnözői pályafutását azzal kezdte, hogy
tizennégy éves korában megölte az anyját, akinek a testéből
azután elfogyasztott egy darabot. Attól fogva csak rosszabbodott
a helyzet vele kapcsolatban. Nem túl eszes. Jaegernek az erejére
volt szüksége a szökéshez. Termetes férfi, és a jelek szerint
bármit megtesz, amit Jaeger mond neki, például megölt
huszonhárom embert, miközben elszöktek a Tartarusról. A
börtönben kedvelték meg egymást. A régi, jól ismert történet...
 – Hogy ölhet meg egyetlen ember huszonhárom másikat?
Milyen fegyvert használt?
– Semmilyet. Fegyvertelen volt.
– Érdekes. És elég nehéz elhinni. Azalatt, hogy „nem túl
eszes”, azt értetted, hogy mentálisan visszamaradott?
– Ez bizonytalan. Az anyja megölését követően a fiatalkorúak
javítóintézetébe került, ahol nem alakultak túl jól a dolgai. Azt
állítja, amíg ott tartózkodott, rákényszerítették, hogy vegyen részt
a MetCon gyógyszergyár által levezényelt egyik kutatási
programban.
Mad halk sziszegéssel felhúzott egy cipzárt, majd
homlokráncolva Jexre nézett.
– Kísérleteztek vele?
– Azt mondták neki, gyógyszereket próbálnak ki rajta. Azt
állították, egy Haxon-K elnevezésű anyagot adnak be neki, ami
elvileg növeli a teljesítményt és meghosszabbítja az életet.
– Milyen teljesítményt növel meg?
– Erről nem beszélt.
– Gondolom, senki sem hitt neki.
– A MetCon tagadja a dolgot, de ez természetes. A hatóságok
inkább hisznek egy ilyen iparvállalatnak, mint egy bűnözőnek,
aki megette a saját anyját. A fegyintézet mindent tagad, de ez is
természetes. Viszont nem először fordul elő, hogy valaki ilyesmit
állít, és léteznek bizonyítékok, amelyek azt igazolják, hogy a
MetCon, valamint más cégek, kapcsolatban álltak különböző
büntetésvégrehajtási intézményekkel. Ezek a bizonyítékok
azonban nem elegendőek ahhoz, hogy felkeltsék a hatóságok
figyelmét.
– És soha nem is lesznek elegendőek...
– Természetesen nem. Ebben biztosak lehetünk. De hogy
válaszoljak a kérdésére: senki sem hitt Batesnek. Azt állítja, a
kezeléseket követően megváltozott, buta lett és sokkal
gonoszabb.
– Gonoszabb? Hiszen előtte megölte és megette az anyját!
Lehet ennél gonoszabb valaki?
– Mindenesetre elég gonosz lett ahhoz, hogy tizennyolc perc
alatt megöljön huszonhárom embert. Ön szerint igazat mondott?
– A hatóságokkal ellentétben én nem igazán hiszek a
cégeknek. Egyiknek sem, de különösen a gyógyszergyáraknak
nem. Egyébként másnak sem hiszek. Ennek a vadállatnak sem,
aki evett a saját anyjából. Tudjuk, hogy mennek ezek a dolgok,
Jex. Az ilyen, Bateshez hasonlók sokszor azért válnak elsődleges
célponttá, mert senki sem hajlandó hinni nekik.
– Mi a terv? Élve visszük vissza Jaegert és Batest?
– Normál körülmények között azt mondanám: igen, mert
normál körülmények között a vérdíj sokkal magasabb, ha az áru
életben van. Viszont ezek a körülmények nem normálisak. Ez a
két fickó habozás nélkül megöl bárkit, aki az útjukat állja, és harc
nélkül biztos nem adják meg magukat. Komoly fegyverekkel
rendelkeznek, és itt nem engedhetünk meg magunknak egy ilyen
összecsapást. Túl sok itt a telepes, túl sok civil eshetne áldozatul
a harcnak. Azt mondták, élve vagy halva kell visszavinni őket, és
remélem, komolyan is beszéltek. A lényeg: vagy a két fickót
zsákoljuk be, vagy egy-egy ujjukat viszem magammal. Egyébként
a vérdíj mindkét esetben ugyanaz. Valakik nagyon vissza akarják
kapni őket.
– Az univerzum majd köszönetet mond önnek. Az anyjuktól
is köszönetre számíthat. Akarom mondani, Jaeger anyjától. Mert
ő még él. Él, de megtagadta a fiát.
– Jól tette.
Miután beöltöztek, átmentek a fegyverállványhoz és
nekiláttak, hogy megtöltsék a tokjaikat, zsebeiket. Mad egy
Smith&Wesson .357-es Magnumot, egy .40 kaliberes Glockot,
meg egy lefűrészelt csövű sörétes puskát vett magához. Ez utóbbi
remekül belepasszolt a jobb csípőjén lévő zsebbe. Eltett egy
elektromos bokszert is, ami minden egyes ütés bevitelekor
erőteljes áramütést mért a célpontra, és persze, egy kést az övébe
tűzött. Még idejében eszébe jutott valami, ezért felcsatolt magára
pár gránátot is – szükség esetére.
Jexhez fordult.
– Ha lehetőséged nyílik rá, habozás nélkül öld meg
bármelyiküket. Azonnal, ahogy meglátod őket.
– Meglátni és megölni?
– Pontosan.
– Kissé körülményesen fogalmazott. Mint mindig.
– Kapd be, Jex! – nevetett Mad.
Mad jó időben volt jó helyen. Eredetileg azért ment el a
Tartarusra, hogy meglátogassa egyik régi barátját, akit oda
varrtak be. Jewel Vargas fogház fokozatú büntetését töltötte,
mivel nem erőszakos bűncselekmény miatt ítélték el, és sikerült
alkut kötni a hatóságokkal. Digitális tolvaj volt, rengeteg pénzt
lopott pár rossz embertől, akik azonnal vissza akarták kapni, ami
az övék. Amikor rájött, kik keresik, kik akarják megbüntetni,
Jewel megállapodott a hatóságokkal: információkat adott át
azokról, akiktől lopott, és cserébe enyhe ítéletet kért. A hatóságok
a tőle kapott adatok birtokában le tudták tartóztatni a már régóta
keresett bűnözőket.
Mad még csak pár perce beszélgetett a barátnőjével, amikor
hirtelen megszólaltak a szirénák, mindenütt villódzni kezdtek a
vörös jelzőfények. Egy másik szinten bekövetkezett egy robbanás,
amibe beleremegett a hajó. Azután még egy...
Madison Voss mindig álnevet használt, amikor olyan helyre
ment, ahol ismerhették, de ahhoz, hogy feljusson a Tartarus
fedélzetére és találkozhasson Jewellel, a valódi
személyazonosítóját kellett elővennie. Fejvadászként sikerült
nevet szereznie a szakmában – már jó néhány komoly bűnözőt
leszállított –, a törvény emberei éppen olyan jól ismerték, mint a
büntetés-végrehajtási rendszerben dolgozók. Csak percekre volt
szükség ahhoz, hogy az egyik őr rátaláljon a B3-as
látogatóhelyiségben, és átvezesse az igazgatási fedélzetre, ahol
Jaffrey Wallingford igazgató magyarázta el neki a kialakult
helyzetet. Wallingford nem magas, inkább széles ember volt, a
bőre pedig olyan fekete, hogy úgy nézett ki, mint a legsötétebb
éjszaka izmos, egyenruhába bújtatott szelete.
Kiderült, két rab elkötött egy leszállóegységet és megszökött a
Tartarusról, de előtte még robbanóanyagot helyeztek el minden
olyan fedélzeten, amelyikről elindulhattak a hajó felfegyverzett
cirkálói. A robbanássorozat azután következett be, hogy
elhagyták a fedélzetet. A Tartarus két tisztje leszállóegységekkel
vette üldözőbe őket, de a robbanások miatt késve startoltak,
ráadásul a hajóikat nem látták el szökevények felkutatására,
nyomon követésére és befogására alkalmas eszközökkel – el is
vesztették a másik leszállóegységet.
– Talán kissé elhamarkodtuk a dolgot – mondta Wallingford
igazgató –, de bátorkodtunk átküldeni a szökevények aktáit az ön
fedélzeti komputerének. Bízom benne, vállalja az üldözést. Ezek
az emberek nem lehetnek szabadon! Ezzel ön is egyet fog érteni,
miután átolvasta az anyagukat.
– Most éppen ráérek – felelte Mad. – Huszonötmillió. A fele
előre.
– Miss Voss, ön is tudja, ez az ár...
– Mad – mondta Mad mosolyogva. – Ezt szeretem. Ha
Madnek szólítanak. Egyébként az összeg nem vita tárgya.
Huszonötmillió, a fele előre, vagy megyek a dolgomra. Elvileg
csak azért jöttem ide, hogy meglátogassam az egyik barátomat. –
Látva az igazgató üres tekintetét, még hozzátette: – Tudja, az
ilyen esetekben az időfaktor nagyon fontos ám!
Az igazgató rövid habozást követően bólintott.
Így jutottak el a brutális klímájú Acheronra, még vacsora
előtt.
Jex már hozzászokott az ilyen gyors indulásokhoz és
menetekhez, minden feladatot rutinszerűen hajtott végre. Már
negyedik éve volt együtt Maddel, aki azt állította, csakis neki
köszönheti, hogy még ép az elméje és képes végezni ezt a munkát.
 Madnek volt egy magas beosztású barátja a Hyperdyne-nál, ő
adott engedélyt neki egy igény szerint készült, egyedi szintetikus
beszerzésére. Olyan technológiai eszközökhöz jutott így hozzá,
amelyeket a nagyközönség csak egy évvel később, az új modellek
piacra dobását követően ismerhetett meg. Egy vagyonba került
neki a dolog, de volt elegendő spórolt pénze, és pontosan tudta,
mit és miért akar. Egy hímneműnek látszó szintetikusra volt
szüksége, aki rendelkezik némi humorral. Egy okostojásra, aki
képes időnként megnevettetni.
A fejvadászkodás nem tartozott a legkellemesebb munkák
közé, de jól fizették és izgalmas volt. Sajnos, Madet annyira
lekötötte, hogy nem maradt ideje más emberekre, barátokra és
társaságokra. Igaz, sosem szerette a csevegéseket, a lötyögést, és
a legtöbb embert szánalmasnak, korlátoltnak tartotta.
Nemegyszer vágták már a fejéhez, hogy „depresszív” alkat.
Gyanította, ebben lehet némi igazság, és talán ez az oka annak,
hogy ennyire nem képes kijönni másokkal. A többi ember
átkozottul boldognak látszott, pedig látszólag erre semmi okuk
nem volt. Vagy ha mégis volt, akkor az csakis valami ostobaság
lehetett. Mad nem volt hajlandó antidepresszánsokat szedni, sőt
lehetőség szerint minden gyógyszert került. Neki egy barátra volt
szüksége, ezért készíttetett magának egyet.
Jex volt az egyetlen igazi barátja. Sosem feledkezett meg arról
a tényről, hogy szintetikus, akit az ő elvárásai szerint állítottak
össze és programoztak be, de ennek nem volt túl nagy jelentősége
a számára. Megkedvelte Jexet, mert képes volt megnevettetni őt,
és mert mindig elhallgatott, ha ezt kérte tőle, de legfőképpen
azért, mert megóvta az őrülettől.
– Csináljunk egy kis pénzt, Jex!
– Csináljunk. Ó, és igen! Tudom. Meglátni és lelőni! Ez
igazán érdekes. Azt hiszem, annyira izgulok, hogy kicsit
bepisiltem.
– Kapd be, Jex! – nevetett Mad.
***
Bates iszonyodó, már-már hisztérikus sikolya a védősisakon
keresztülhatolva, tőrként döfődött bele Enzo Jaeger fülébe. Egy
pillanatig elnyomta az eső folyamatos kopogását, a
mennydörgést. Jaeger a társára nézett, akit csak azért láthatott
tisztán, mert a sisak áttetsző arclemezét lekezelték valamilyen
víztaszító anyaggal.
– Jack, mi a fasz van? – kérdezte.
– Bocsi, Enzo – mondta Bates rövid hallgatás után. –
Beszorult a lábam két kő közé. Egy kicsit megijedtem.
– Megcsúsztál?
– Igen, Jack... Hé, te, Jack! – Újabb szünet következett. Bates
hangját ismét átitatta a félelem, amikor megszólalt. – Ugye a
MetCon nincs itt? Ugye nincs?
– A MetCon? Az egy gyógyszergyár, Jack, és nem, nincs itt.
Itt a Weyland-Yutani van jelen. Emlékszel? Már mondtam neked.
– Ó, persze, persze. Wayluntani. Mondtad. Persze.
Wayluntani. – Rámutatott az előttük magasló épületre, aminek a
homlokzatán ott terpeszkedett a kissé már megfakult sárga-kék
Weyland-Yutani lógó. – Wayluntani.
 – A francba, Jack! Már mondtam, emlékszel? Ez a Weyland-
Yutani telepe, és van egy barátom, aki itt dolgozik. Emlékszel?
Most nehogy megint pánikrohamot kapj nekem, jó?
– Jó, jó, jó... Jó, jó, Enzo. Persze. Csak elfelejtettem, hogy
már mondtad. Bocsánat. Csak tudod, egy kicsit megijedtem, hogy
tudod, esetleg összetalálkozunk itt a MetConnal. – Ahogy elmúlt
a félelme, Bates hangja suttogássá szelídült.
Ostoba nyomorult! – nézett rá Jaeger. Bates volt az egyetlen
barátja a Tartaruson. Meghökkentő erejű emberhegy, akitől
rettegett a többi rab, nem is ment a közelébe senki. Ő viszont
összebarátkozott vele, nem sokkal azután, hogy a börtönhajóra
került.
Össze kellett barátkoznia vele, mert Bates volt a legerősebb
fickó, aki mindentől és mindenkitől megvédhette. Valójában
sosem kedvelte meg, legfeljebb megsajnálta, és közben persze ki-
és felhasználta.
Eleinte azt feltételezte, hogy Bates viselkedése és
tompaagyúsága a hosszú ideje tartó droghasználat
következménye, de minél több időt töltött vele (szerencsére úgy,
hogy nem kellett kapcsolatba kerülnie a többi elítélttel), annál
biztosabb volt abban, hogy a nagydarab fickó egyszerűen buta.
Buta, akár a faék, és szó sincs itt többről. Bates sosem drogozott.
Méretei és fenyegető külseje ellenére – mert rövidre nyírt,
égővörös hajával, majomszerű arcberendezésével, erősen szeplős
bőrével, apró füleivel, mélyen ülő szemeivel, és permanens
fogtoldalékaival, amelyek agyarként meredtek elő húsos ajkai
közül – olyan szelíd volt, akár egy kismacska, a személyisége
pedig mint egy gyereké. Igen, Bates, a félelmetes Bates
gyakorlatilag sérült gyermek volt, aki csak ködösen emlékezett
azokra a szörnyű dolgokra, amiket valamikor elkövetett, semmit
sem tudott részletesen felidézni ezek közül, viszont nagyon is
élénken megmaradtak benne azok a rossz dolgok, amit mások
tettek ellene. Ilyen rossz dolgok pedig bőségesen akadtak, mivel a
gyermekkora folyamatos kínszenvedés volt a számára amellett a
kegyetlen, gyűlölködő anya mellett.
Jaeger eleinte nem foglalkozott Bates meséivel, nem nagyon
figyelt rá, amikor arról beszélt, hogy a MetCon kísérleti patkánya
volt, azt viszont megfigyelte, hogy a brutális külsejű férfi rettegve
nyüszíteni kezd, valahányszor meglátja a cég lógóját a
magazinmonitoron vagy a videoreklámokban. Jó darabig azt
feltételezte, hogy a szerencsétlen, szánalmas fickó azért találta ki
ezeket a sztorikat, hogy kitöltse valamivel sérült memóriája
ködös részeit; biztos volt abban, hogy Bates csak elhitette
magával, hogy ez a valóság. Később azonban hallott ezt-azt a
többiektől, másoktól. Amikor Bates-szel volt – és többnyire vele
volt –, a többi elítélt nagy ívben elkerülte, de mivel nem nőttek
össze, megesett, hogy egyedül maradt, és ilyenkor alkalma nyílt
rá, hogy odafigyeljen rá, mások miről beszélnek. A kantinban
például azt beszélték, hogy Bates szelíd és békés, de a viselkedése
egyik pillanatról a másikra drasztikusan megváltozik, ha
veszélyben érzi magát vagy fél. Olyankor erőszakos és
életveszélyes lesz. Egyesek szerint nemcsak a személyisége
szokott átalakulni, hanem a külseje, a mérete, a bőrszíne is
megváltozik. Ez eléggé hihetetlennek tűnt, az viszont tény volt,
hogy a személyiségében, a viselkedésében bekövetkező
változások miatt sokszor találta magát magánzárkában, és tény
volt az is, hogy a sebesültek és halottak, akiket a verekedések
végén hagyott maga után, biztosították számára, hogy sosem
hagyhatja el a Tartarust.
Az átváltozásnak Jaeger csupán egyszer volt szemtanúja.
Valami ostoba fickó, egy friss hús, aki akkor érkezett a
Tartarusra, úgy akart tekintélyt szerezni magának, hogy
összeakaszkodik a legnagyobb termetű elítélttel, aki történetesen
Bates volt. Tett néhány csípős, kötözködő megjegyzést. Nem
kellett volna... Az egész jelenet olyan gyorsan zajlott le, annyi
sikoltozással, vérrel és káosszal járt, hogy Jaeger nem is
emlékezett tisztán a részletekre. Ahogy utólag elgondolkodott,
nem tudta volna meghatározni, pontosan mit látott, de ezt
követően már nem hagyhatta figyelmen kívül azokat a
történeteket, amiket Bates a saját, zaklatott gyermekkoráról és a
MetCon által rajta elvégzett, rémálomba illő kísérletekről mesélt.
Azt is megtudta, a többiek nemcsak azért maradnak távol
Batestől, mert félnek az erejétől, hanem azért is, mert tartanak
attól, hogy véletlenül megsértik, szándékuk ellenére felidegesítik
valamivel. Bates olyan istenverte hülye volt, hogy gyakran
félreértett dolgokat, mások szavait vagy gesztusait, tetteit;
mindig a lehető legrosszabbat feltételezte, és könnyen
megsértődött. Azt követően, hogy végignézték, mit művelt azzal a
szerencsétlennel, aki ostoba módon csípős megjegyzéseket tett az
anyjára, senki sem akart összeakaszkodni vele.
 Jaegert egyre jobban érdekelte, hogy mennyi igazság lehet
Bates történeteiben, kíváncsi lett, vajon mi az ördögöt művelt
vele a MetCon.
– Haxon-K – általában ezt a választ kapta, amikor
rákérdezett. Előfordult, hogy Bates éjjelente, a priccsén fekve,
vagy álmában is ezt a kifejezést ismételgette. Jaeger megtudta, ez
volt a neve annak a szernek, amit kipróbáltak Batesen; ez volt az
a drog, ami borzalmas dolgokat művelt vele, bár azt ő maga sem
tudta, hogy pontosan mit.
Minél többet gondolkodott a dolgon, annál kevésbé tartotta
valószínűnek, hogy egy olyan üresfejű fickó, mint Jack Bates,
képes lenne kitalálni egy ilyen történetet. Sajnálta őt; magában
megállapította róla, azok közé tartozik, akiket az anyjuk annak
idején „agyilag nullának” nevezett. Bármi is idézte ezt elő nála, az
biztosnak tűnt, hogy nem ő tehet róla. Jaeger gyanította, köze
lehet a dologhoz azoknak a fizikai, szexuális és pszichológiai
bántalmazásoknak, amelyeket gyermekkorában el kellett
viselnie. Emiatt – annak ellenére, amit elkövetett és amit képes
volt megtenni – Jaeger úgy látta, Bates valójában nem más, mint
egy hatalmasra nőtt gyermek, a szíve és a lelke legalábbis
határozottan gyermeki. Ez volt az oka annak, hogy megsajnálta
őt.
Enzo Jaeger esetében ez különleges dolognak számított:
ritkán, talán még sosem érzett szánalmat mások iránt.
De nem volt ideje köldöknézegetésre, gyorsan vissza is terelte
a gondolatait az adott szituációra. Megérkezésük óta
folyamatosan támadta őket a holdon tomboló szélvihar, csak tíz
perce vált könnyebbé a dolog, miután bejutottak a viharfal mögé,
ami Hadley Reményét védelmezte az időjárás viszontagságaival
szemben. A fal mögött már könnyebb volt a járás, de az eső
továbbra is szakadt, a sötétszürke égboltot villámok szabdalták,
amelyek időnként le-lecsaptak az ég felé nyújtózó, torz
kőformációkra. Jaegernek volt egy régi cimborája, Lupo, aki jó
útra tért, és újabban gépkezelőként dolgozott ezen a holdon, a
terraformálók telepén. Bízott benne, Lupo majd segít neki hajót
szerezni, hogy Jackkel együtt még távolabb juthasson a
Tartarustól. Úgy gondolta, ha Lupótól valami miatt mégsem
kapja meg azt, amit akar, majd egyedül, vagyis Bates segítségével
fogja megszerezni.
Valami azonban nem stimmelt. Ahogy befordultak a
komplexum sarkánál, Jaeger hirtelen feszesebbnek érezte a
bőrét, mintha összezsugorodott volna. Ez egyértelműen olyan
riadójelzés volt, ami tovább fokozta az éberségét. Bal oldalon
látott valamit, ami határozottan zavarta, bár nem értette, miért.
A hatalmas Daihotai munkagép a kapuban állt. A szakadó
esőben a nyolckerekű jármű úgy nézett ki, mint valami lesben
álló mechanikus szörnyeteg. Jaeger tudta, a barátja, Lupo
pontosan ilyen gépekkel dolgozik, ilyeneket javítgat a telepen.
Ez a gép azonban mozdulatlanul állt. Csendben...
Jaeger a társával együtt megkerülte, és közben
megállapította, a gép üres, a tetejére pedig valami miatt
ráereszkedett a telep vastag fémkapuja.
Amikor Jaeger megállt, Bates is megtorpant, úgy állt oda
mellé, mintha arra várna, hogy mondjon valamit.
 – Nem tetszik ez nekem – mormolta Jaeger. – De akkor is be
kell mennünk ide. Amíg nem szólok, addig ne lőj! Megértetted,
Jack?
– Persze, Enzo. Megértettem.
Ahogy beljebb léptek, Jaeger izmai megfeszültek. Úgy érezte,
mintha a szíve a nyakában lüktetne. Előrehajolt egy pillanatra,
azután visszakapta a fejét. Senkit sem látott. Semmi sem
mozdult. Odabentről egyetlen hang sem érkezett. Életnek semmi
jele, pedig valakinek már észre kellett vennie őket.
A kísérteties mozdulatlanság, valamint az a tény, hogy a
kaput ráeresztették a munkagép tetejére... Jaegernek egyre
kevésbé tetszett a dolog.
– Miért ilyen üres? – kérdezte Bates suttogó hangon.
– Jó kérdés. Tartsd nyitva a szemed meg a füled! Vetted?
– Persze, Enzo!
Ahogy áthaladtak a félig leeresztett kapu alatt, Batesnek
kicsit be kellett húznia a nyakát, nehogy beverje a fejét. Amint
bejutottak, azonnal feltolták a sisakjuk arclemezét. Jaeger a
bőrén érezte a hűvös, nyirkos levegőt. Körbenézett.
Balra munkagépek álltak rendezett sorban, jobbra
rakodóvázak, körülöttük ládák és egyéb felszerelési tárgyak.
Jaeger megállapította, véletlenül a telepnek arra a részére
érkezett meg, ahol a legvalószínűbb, hogy találkozni fog a
barátjával, Lupóval, de... senkit sem látott. Az ajtón túl tomboló
vihar zajától eltekintve egyetlen nesz sem hallatszott, semmi sem
mozdult.
 Amikor véletlenül lenézett a padlóra, az aggodalom
félelemmé változott benne. Sötétvörösen fénylő tócsákat látott,
körülöttük fekete cseppeket.
– Itt valami rossz dolog történt, Enzo – suttogta Bates.
Jaeger végignézett a csarnok padlóján, már ameddig ellátott,
és még több tócsát, még több foltot fedezett fel, sőt itt-ott feketés-
vörös sávokat is látott. Megállapította, vérontás történt, és
néhány testet arrébb vonszoltak. Valakik...
Elég rosszul festett a dolog.
– Igen – felelte Bates megjegyzésére. – Valami rossz. –
Felemelte a jobb kezét, kicsatolta a vállán áthúzott hevedert,
kézbe fogta a 12-es Mossberget, amit addig a hátán cipelt.
Kifeszítette a válltámaszt. A bal kezével ellenőrizte, hogy a 9 mm-
es Glock ott van-e a derekán, a tokban, készen arra, hogy
előrántsa.
Tettek néhány lépést az épület belseje felé. Jaeger haladt elöl,
Bates követte.
Jaeger furcsa zajt hallott. Megtorpant, a hang irányába
fordította a fejét: felfelé és jobbra nézett. A zaj megismétlődött,
de ezúttal balról jött. Jaeger megállapította, hogy a falakra szerelt
biztonsági kamerák fordultak feléjük. Őket figyelték.
– Azonosítsák magukat! – szólalt meg egy szigorú női hang
egy hangszóróból, amit Jaeger sehol sem talált.
Jaeger a társa felé fordult, rákacsintott, jelezve, hogy
maradjon csendben, míg más utasítást nem kap.
– Ööö... A barátommal erre a holdra sodródtunk,
lezuhantunk, most éppen valami menedéket keresünk. Odakint
nem túl kellemesek a körülmények. – Belemosolygott a
kamerákba.
– Azonosítsák magukat!
– Ööö, nos, éppen útban voltunk a...
Újabb hangok hallatszottak, majd megszólalt egy férfi:
– Enzo? Te vagy az, rohadék? Enzo Jaeger?
Jaeger elvigyorodott.
– Lupo? Te vagy az?
– Mi a francot keresel te itt?
Jaeger vigyorogva vonta meg a vállát.
– Kicsi ez a galaxis. Ez itt a barátom, Jack.
– Nem, komolyan kérdezem. Mit keresel itt?
– Hát, ez szép kis történet...
– Ebben biztos voltam.
Jaeger a padló irányába biccentett.
– Úgy látom, van némi problémátok.
– Van. Vigyázz, Enzo, mert lehet, hogy veszélyben vagytok.
Tartsátok nyitva a szemeteket! Nézzetek szét, és győződjetek meg
róla, hogy egyedül vagytok ott!
Jaeger ismét körbenézett és megállapította, a csarnokban, a
gépek között, a sarkokban rengeteg olyan hely van, ahová nem lát
be, ahol a jelek szerint csak árnyékok sűrűsödnek. Összehúzta a
szemét, rákoncentrált az egyik ilyen fekete foltra, és... Mintha
valami mozgást látott volna.
***
Miután kiszálltak a Viperből, Mad a sziklaformáció tetejéről
szemügyre vette Hadley Reményének tompa fényeit, és
megállapította, nincsenek messze a teleptől. A távolság valóban
nem volt nagy, de a borzalmas szélben, a szakadó esőben mégis
tovább tartott a menet, mint tippelte.
– Hát, ez nem olyan helynek látszik, ahol izgalmas az éjszakai
élet – jegyezte meg Jex, miután bejutottak a viharfal mögé és
végignéztek az előttük álló komplexumon. – Mellesleg Jaeger és
Bates hamarabb ideért. Ha esetleg még emlékszik rá: én szóltam,
hogy igyekeznünk kell, ha azt akarjuk, hogy...
– Dugulj el, Jex! – Mad homlokráncolva nézett a telepre. –
Halottnak tűnik a hely. – Pár évvel korábban, egy szökevényt
üldözve eljutottak egy hasonló telepre, de ott pezsgett az élet:
folyamatosan működtek a zajos munkagépek, az emberek szünet
nélkül, egymást váltva dolgoztak, jöttek-mentek az érceket,
felderítőcsapatokat szállítójárművek, óriási volt a nyüzsgés.
Hadley Reménye azonban kihaltnak látszott a reflektorok
bágyadt fényében. – Mint egy szellemváros... Elhagyatottnak
látszik.
– Az érzékelőim szerint nem az – mondta Jex. – Azt hiszem,
a telep lakói bezárkóztak valahová, és mindent leállítottak. Ez
nem jellemző a Weyland-Yutani alkalmazottaira. Hacsak...
– Hacsak?
– Hacsak nem valamilyen veszély elől próbálnak így kitérni.
Talán valami külső veszély elől.
– Talán meg kellene próbálkoznunk a bejutással. – Mad
fürgén elindult, Jex besorolt mellé.
 – Úgy látom, az egyik kapu nyitva áll előttünk – mondta egy-
két perccel később Jex. – És úgy látom, egy Daihotai áll ott,
amire ráereszkedett a... kapu.
– Ez nem hangzik túl jól, de akár meghívásként is
értékelhetjük. Bemegyünk!
***
Jaeger rájött, kezd eluralkodni rajta a paranoia. Megpróbált
megszabadulni az érzéstől: erőt vett magán és nem nézett a sötét
sarkokba, inkább egyenesen belebámult a feje fölött és előtt lévő
kamerába.
– Ki van itt velünk, Lupo?
– Mi... Hát izé. Nem tudjuk biztosan. Egyelőre. És nem is
arról van szó, hogy kicsoda, inkább arról, hogy micsoda.
– Oké. Ezt most elmagyarázod, vagy nekem kell kitalálnom,
hogy mi a faszról beszélsz?
– Rosszkor jöttél, Enzo. A barátoddal együtt el kell húznod
innen, amíg tehetitek. Menj vissza a hajódhoz, és repülj el a
pokolba!
– Nincs elég üzemanyagunk, hogy bárhová elmehessünk.
– Akkor bújjatok el a hajótokban! Komolyan beszélek, Enzo.
El kell hagynotok az épületet. Most! Itt nem vagytok
biztonságban, és nem ereszthetünk be titeket. Az alapján, amit
tudok, annyit mondhatok, hogy odakint nagyobb biztonságban
vagytok.
– Mi a francról beszélsz, Lupo?
– Azonosítsák magukat! – szólalt meg ismét a női hang.
 Jaeger a homlokát ráncolta, hunyorogva belenézett a
kamerába.
– Mi van?
– Azonosítsák magukat!
Jaeger rájött, a nő nem hozzá beszél. Megfordult, éppen
időben ahhoz, hogy meglássa az ajtón belépő két, arc nélküli
alakot, akik fegyvert szegeztek rá.
– Fedezékbe, Jack! – kiáltott Jaeger.
A két alak egyetlen pillanattal korábban nyitott tüzet, mint
ahogy Jaeger meghúzta a puskája ravaszát. Fél szívdobbanásnyi
idővel később mindkét alak bevetődött a legközelebbi munkagép
mögé. Jaeger is fedezékbe vonult, Bates fél lépéssel lemaradva
követte. Bates is tüzet nyitott.
A lövések döreje hangos visszhangot keltett a csarnokban.
A két lövész két külön irányba indult el: az egyik a
munkagépek, a másik a rakodóvázak és a sötét sarkok felé tartott.
– Kik ezek, Enzo? – kérdezte Bates. A hangjából sugárzott a
pánik. – Ki találhatott ránk? Azt hittem, az összes cirkálót
felrobbantottuk a Tartaruson. Ki lövöldöz ránk, Enzo?
– Hallgass! Nem tudom. Hadd gondolkodjak... hadd
gondolkodjak...
Bárkik is voltak a lövészek, az egyértelműnek látszott, hogy
meg akarták ölni őket, mivel azonnal és figyelmeztetés nélkül
tüzet nyitottak rájuk. Jaeger biztos volt benne, csak úgy
úszhatják meg a dolgot, ha Lupo mégis beereszti őket.
– Hé, Lupo! – kiáltotta. – Az a helyzet, hogy szarban
vagyunk. Elkélne itt némi segítség.
 – Megmondtam, Enzo – hallatszott Lupo sztatikus zörejektől
torz hangja. – Nem segíthetünk nektek. Nem ereszthetünk be
titeket. Attól tartok, pajtás, magatokra maradtatok.
– Baszd meg! – morogta Jaeger. Körbenézett. – Most meg
hol az a kettő?
***
Mad az egyik munkagép mellett kuporogva hallgatta a
hangszóróból érkező hangokat.
– Nézzék, bárkik is maguk! Nem érdekel, miért akarnak
egymás nyakának ugrani, de azt ajánlom, valahol másutt tegyék.
Itt valamennyien veszélyben vannak.
Amikor a hang nem folytatta, Mad suttogva megjegyezte.
– Szerinted miről beszél?
– Van itt valami. Rajtunk kívül – hallatszott Jex hangja a
fülesén keresztül.
– Micsoda?
Jex válasz helyett tüzet nyitott a rakodóvázak közül, amelyek
mögött rejtőzött. Mad odanézett és egy hatalmas, árnyszerű
alakot látott a vázak között mozogni. Valamit, ami jóval nagyobb
volt Jexnél.
– Jex, mi folyik ott?
– Üres kézzel kellene távoznunk – mondta Jex. – Azt
javaslom, húzzunk el innen, de rögtön! – És ismét lőni kezdett.
Mad mély lélegzetet vett, a nyílt szakaszon keresztülvetődve
rohanni kezdett Jex irányába.
Jaeger látta, hogy a két lövész közül az egyik elrohan a
munkagépektől, át a másik oldalra, a rakodóvázak felé, pontosan
oda, ahonnan pár másodperccel korábban leadták a lövéseket.
Hirtelen Bates nyüszített bele a fülébe.
– Mi van már megint? – kérdezte Jaeger súgva, a másik férfi
felé fordulva.
Bates az ellenkező irányba bámult, valahová felfelé nézett.
Ahogy Jaeger megpördült, Bates ordítani kezdett. Jaeger
felnézett és meglátta a munkagépek közül, a sűrű árnyékokból
előbukkanó lényt. Az első dolog, amit megfigyelhetett rajta, a
szája volt, meg azok a nedvesen csillogó agyarak, amelyekről
váladék csorgott.
Bates folyamatosan üvöltött, azután hátrálni kezdett. A
hangja egyre magasabbá változott, már nem is ordított, inkább
sikított, akár egy halálra rémült kisgyerek.
Jaeger megpróbálta felfogni, mi jelent meg előtte, mi
bontakozik ki a sötétségből. A lény felegyenesedett, rémálomba
illő agyarai szétváltak, a pofája kinyílt. A teste fekete volt, a karja
hosszú, a kezén ujjak helyett karmok sorakoztak. A lába izmos
volt és hosszú, a teste mögül farok csapott előre.
Bates sikoltozása megváltozott. Eltűnt belőle a rettegés, a
hang valahogy megvastagodott. Jaeger a legszívesebben
odarohant volna hozzá, hogy megnézze, mi történt vele, de
képtelen volt levenni a szemét a lassan feléje közelítő lényről.
Moccanni sem bírt, úgy érezte, mintha minden végtagja acéllá,
minden belső szerve jéggé változott volna.
A hörgéssé változó sikoltozás abbamaradt, de Jaeger a
sisakjában továbbra is hallotta Bates nehézkes légzését, amit
időnként egy-egy erőlködő nyögés szakított meg. Hallotta ezt is,
és hallotta azt a másik hangot is. Fel akart nézni – a zaj mintha a
tőle balra álló munkagép teteje felől érkezett volna –, de még
mindig nem tudta elfordítani a fejét arról a valamiről, ami (ebben
egyre biztosabb volt) végezni fog vele.
Végül, valami csoda folytán mégis sikerült széttörnie a
bénultság béklyóit. Felemelte a puskáját.
A lény közben egészen közel ért. Jaeger a puska ravaszára
helyezte az ujját.
Nedves, torokhangú üvöltéssel mintha rázuhant volna valami
az idegen lényre, valahonnan felülről. A dög felrikoltott,
megpördült, csapott egyet a farkával, megpróbálta levetni
magáról a támadóját.
A támadót, aki Bates volt. Jaeger leeresztette a puskáját, pár
lépést tett hátrafelé. A szörny, ami pár pillanattal korábban még
feléje tartott, már nem foglalkozott vele. Rájött, mi történt: Bates
felmászott az egyik munkagép tetejére, onnan vetette rá magát a
lényre.
Bates a szörnybe kapaszkodott, ott hasalt a fekete, pókszerű
lény hátán, és üvöltve öklözte a hosszúkás fejet. Ez az ember már
nem volt azonos azzal, akit Jaeger ismert. Ez egy vadállat volt!
Jaeger már azt is látta, Batesen nincs rajta a védőfelszerelés,
amit amúgy is szűknek talált. Fedetlen testén mintha valahogy
összeolvadtak volna az elsötétült szeplők – vörösnek látszott a
karja, a nyaka, az arca. A bőr durvábbá és ráncosabbá változott,
olyan volt, akár az elefántoké; különböző méretű csonttaréjok
álltak ki a teste különböző pontjaiból. A karja nagyjából akkora
maradt, amekkora korábban volt, de a lába hosszabbnak látszott.
A lábfeje átalakult, kézformájú lett, az ujjai végéből halálos,
fekete karmok görbedtek előre. Azon a helyen, ahol korábban a
bokája lehetett, egy-egy csonttövis meredezett. Jaeger alig hitt a
szemének, döbbenten figyelte ostoba barátját, aki átváltozott,
akiből egy iszonyatos gyorsasággal mozgó, halálos fegyverként
használható testrészekkel rendelkező pokolbéli fenevad lett.
Az idegen lény már nem foglalkozott Jaegerrel, aki
döbbenten, tátott szájjal bámulta a két szörnyeteg harcát.
***
Mad látta, hogy Jex hanyatt fekszik a padlón, és mindkét
kezében fegyvert tartva, a lábával tolva magát hátrafelé,
folyamatosan lövi a feléje tartó fekete, pók- vagy skorpiószerű
bestiát.
A nő a háta mögül borzalmas üvöltést hallott, azután valami
olyan zajt, mintha fémkarmok karistolnának végig egy gigantikus
iskolai táblát. Ezek a hangok éppen csak eljutottak a tudatáig,
miközben a jobb kezével előhúzta a lefűrészelt csövű puskát, a
ballal pedig a Glockért nyúlt.
Nem fejezte be a mozdulatsort, nem markolta meg a
pisztolyt, sőt a puskát is visszacsúsztatta a tokjába. Letépett az
övéről egy gránátot. A hüvelykujjával felpattintotta a biztosító
lemezt. A gránát az idegen lény irányába repült. Mad hasra
vetette magát, mindkét karját a fejére szorította.
A robbanás ereje szinte szétszaggatta a csontjait. A lény, ami
arra készült, hogy ráront Jexre, fülhasogató sikolyt hallatott –
Mad mindig úgy képzelte, ilyen rikoltás csak a pokolban létezhet.
Talpra ugrott, és a robbanást követően a levegőbe került ritkás,
csípős füstön keresztülrohanva elindult Jex irányába.
Jex kihasználta, hogy valami más vonta magára a szörny
figyelmét, gyorsan oldalra gurult, felpattant, és megpróbálta
megvetni a lábát.
Az idegen lény zavarodottsága azonban nem tartott sokáig.
Ahogy megpróbált odarohanni Jexhez, Madnek olyan érzése
támadt, mintha egy álomba került volna, amiben minden – a
saját teste is – agonizáló lassúsággal mozog. A Jex mögött
magasló lény előrevetődött, lassan keresztülszállt a levegőn, és
egyik hosszú ujjú, karmos kezét előrenyújtva megmarkolta Jex
jobb bokáját.
Mad a következő gránátért nyúlt, és közben tehetetlenül
figyelte, hogy a lény megrántja Jex bokáját, húzni kezdi őt az
árnyékok irányába. Ismét megütötte a fülét a vadállati morgás,
de a hang ezúttal a feje fölül érkezett.
Valami nagy zuhant le az egyik rakodóváz tetejéről,
egyenesen annak a lénynek a hátára, ami Jexet magával
vonszolva hátrált.
A szörny felemelte Jexet a levegőbe, a lábánál fogva támadója
irányába lendítette, de nem találta el a célt – Jex hangos
döndülés kíséretében nekicsapódott az egyik váznak, majd fehér
folyadékot fröcskölve a padlóra zuhant. A jobb lába hiányzott.
Mad felnézett az idegen lényre, látta, hogy még mindig a
karmai között szorongatja Jex lábát, nem ereszti el akkor sem,
amikor küzdeni próbál a hatalmas, vörös bestia ellen, amely
csonttarajos öklével kegyetlenül püfölni kezdte a feje oldalsó
részét. A bestiának határozottan gorillaszerű pofája volt, a
szájából agyarak meredtek ki, a fejét bozontos, vörös haj
borította; előreugró szemöldökcsontja alatt vadul villogott a
szeme.
A lábat vissza lehetett tenni. Mad lehajolt, megfogta Jex
karját, elhúzta az üvöltve, sziszegve, visítva küzdő szörnyek
közeléből. Ahogy bejutottak a munkagépek és a rakodóvázak
közötti folyosóra, a nő meglátta Enzo Jaegert, aki két munkagép
közül, a puskáját maga mellé eresztve tántorgott elő. Jaeger még
nem vette észre őt.
Mad megmarkolta a Glockot, előhúzta.
Jaeger felemelte a fejét. A puska csöve is feljebb lendült.
Mad lőtt. Jaeger jobb térdkalácsa szétrobbant az olajzöld
védőruha alatt. Felsikoltott, elvesztette az egyensúlyát, hanyatt
vágódott a betonon. A puska kicsúszott a kezéből.
Közben a csarnokban tovább visszhangzott a két fenevad
küzdelme.
Mad lenézett.
– Nem menj sehová, Jex!
– Ó! Jól van. De nem fogok örökké itt várni!
Mad elindult Jaeger irányába. A férfi megpróbálta előhúzni a
pisztolyát, de a fejvadász belerúgott a kezébe – a fegyver arrébb
csúszott.
– Enzo Jaeger? – kérdezte Mad. Kissé megemelte az
arclemezét, hogy Jaeger láthassa, egy nő intézte el. Ezt a részt
mindig borzasztóan élvezte.
 Jaeger fájdalomtól eltorzult arccal nézett fel a nőre, és közben
morgó, ziháló hangot hallatott. Hunyorogva bámult.
– Maga... maga...
Mad elmosolyodott.
– Madison Voss vagyok.
– Muh-Mad.
Mad vidáman felvonta a szemöldökét. Bólintott.
– Ezek szerint már hallott rólam?
Jaeger kínlódva elvigyorodott, bólintott.
– Igen. Már hallottam magáról. Azért van itt, hogy...
begyűjtsön?
– Pontosan. Magát és a cimboráját. Egyébként ő hol van?
– Nos, azt hiszem... Éppen most mentette meg magát.
Mad lelki szemei előtt megjelent az izmos, hatalmas bestia,
amelyik közbelépett, hogy megmentse Jexet; maga előtt látta a
vastag, vörös bőrt, a csonttaréjokat. Szóval az volt Jack Bates.
Eszébe jutott, Bates azt állította, a MetCon durva kísérleteket
hajtott végre rajta.
– Nincs időm a szarakodásra – közölte. Ismét Jaegerre
nézett, rászegezte a fegyverét. Kinyitotta a száját, hogy mondjon
még valamit, de hirtelen feltűnt neki, hogy abbamaradt az
üvöltözés. Megfordult, és döbbenten kezdett kapkodni levegő
után, amikor meglátta az árnyékok közül kilépő meztelen férfit,
akinek vérző sebek tátongtak a nyakán, a vállán, a hasán és a
combján.
A fickó kitámolygott a munkagépek elé.
– Enzo? – kérdezte rekedt hangon.
 Jaeger felkönyökölt.
– Jack! Jól vagy?
Bates előregörnyedt, erőtlenül tett pár lépést.
– Enzo? Te vagy az?
– Igen, én vagyok, Jack. Itt vagyok. Itt, a földön.
– Jack Bates? – kérdezte Mad.
Bates lassan a nő felé fordult. Összeráncolta a homlokát.
– Ez kicsoda?
A nő elmosolyodott.
– Szóval ez lenne az a vadállat, ami megette a saját anyját?
Jaeger felmordult, kínlódva próbált felülni.
– Ne is figyelj rá, Jack! Hallasz? Ne foglalkozz vele!
– Az anyámat? – kérdezte Bates. Megállt, a nő felé fordult. –
Maga az én anyámról beszél?
Mad előhúzta a Smith & Wessont, Batesre szegezte.
– Gyere ide, mama pici fiacskája!
– Ma... mama pici...
– Azt mondtam, Jack, ne foglalkozz vele! – Jaeger a nő felé
fordult. – Befognád a pofádat, ribanc? – Ismét Batesre nézett. –
Figyelj, Jack! Ez itt egy senki. Ne foglalkozz vele, rám hallgass,
csak rám figyelj! Jack, figyelsz rám?
Bates himbálózni kezdett, felnyögött. A nyögés hörgéssé,
majd elnyújtott üvöltéssé erősödött.
– Ó, a picsába! – kiáltott fel Jaeger. – Te ostoba barom! –
Körbenézett, meglátta a puskáját, kétségbeesetten kúszni kezdett
felé.
 Bates elindult a nő irányába. Eleinte sántított, gyengének és
sérültnek látszott, de a sebessége minden egyes lépés megtételét
követően nőtt, ahogy a termete, a magassága is. Hihetetlenül
gyorsan alakult át – olyan gyorsan, hogy Mad szinte fel sem
fogta, mit lát. Bates bőre göcsörtös lett, rozsdavörös, és úgy
pattantak ki alóla a kis csonttaréjok, mint a vadvirágok bimbói a
gyerekek számára készült rajzfilmekben. Az arca is átváltozott,
ismét gorillapofára hasonlított, az alsó ajkai mögül agyarak
bukkantak elő. Az ember a döbbenten bámuló, az értetlenségtől
lemerevedett fejvadász szeme láttára változott szörnyeteggé.
A rozsdavörös bőrű lény menet közben a nő felé nyújtotta
egyre nagyobbra duzzadó kezét.
Mad meghúzta a ravaszt.
Bates megtorpant, összerándult az arca. Halk, gurgulázó
hangot hallatott, de két másodperccel később továbbment Mad
irányába.
– Jack! – kiáltott fel Jaeger.
A csonttaréjos bestia feléje fordította a fejét, azután a testét
is.
A puskából kilőtt lövedék leszakította Bates hatalmas,
eltorzult arcának nagy részét, hanyatt lökte a testét. A bestia
hangos csattanással érkezett le a betonra.
Mad gyorsan Jaeger felé fordult, rászegezte a fegyvert.
– Dobja el a puskát, Enzo! – mondta.
A férfi nem engedelmeskedett.
– Magával kell vinnie – mondta halk, komoly, érzelmekkel
átitatott hangon. – El kell húznom erről a kibaszott holdról!
Megértette? Ő a barátom volt. Jack volt az egyetlen barátom.
Érti, amit mondok? Megöltem, hogy mentsem magát. Maga már
halott volt! Felfogta? Halott... Jack megölte volna azért, amit
mondott neki. Már láttam ilyet. De én megfékeztem.. Ez csak
jelent valamit, nem? Az istenit! Bármit?
– Magát körözik, Enzo. Élve vagy holtan, de akarják. És én
sosem terveztem úgy, hogy visszaviszem. – Mad meghúzta a
ravaszt.
Egy lyuk jelent meg Jaeger jobb szeme fölött. A test hanyatt
vágódott.
***
Mad a kapuhoz ment, ami valami miatt ráereszkedett a
munkagép tetejére. Jexet a hátán cipelte. Meghökkentően
könnyűnek találta. Az egyik kezében Jex lábát tartotta.
– Az ujjakat levágta? – kérdezte Jex.
– Légy szíves! Talán kezdőnek nézel?
Mad mindkét körözött személy kezéről levágott egy ujjat. A
Tartaruson majd ellenőrzik az ujjlenyomatot, elvégzik a DNS-
vizsgálatot, azután pedig kifizetik neki a vérdíj visszatartott
részét, az ötmilliót.
– Ez után a munka után kicsit szabadságra mehetünk –
mondta.
– Magára tényleg ráférne egy kis pihenés, nekem viszont
nincs szükségem ilyesmire.
Ahogy közeledett a kapuhoz, Mad sztatikus zajt hallott a
hangszórókból.
 – Maga! – kiáltott rá egy szigorú női hang. – Bárki legyen is!
Küldjön segítséget! Segítségre van szükségünk!
Mad a háttérből sikoltozást hallott, azután a szigorú hangú nő
is felüvöltött.
– Eresszenek ki minket! Nyissák ki a kaput! Ki kell jutnunk
innen! – hallatszott.
– Nem a mi problémánk – mondta Mad. Futásnak eredt. –
Nekünk most el kell húznunk innen! – Leeresztette az arclemezét
és a kapun keresztül kilépett a hideg viharba. Az eső úgy
kopogott a sisakján, mint egy géppisztolysorozat. A sötét
égbolton keresztülhasított egy villám.
– El sem tudom hinni! – mondta Mad, az esőben rohanva. –
Itt szaladgálok, egy vihar kellős közepén, veled a hátamon, a
kezemben a lábaddal!
– Vallja be, már négy éve vágyik rá, hogy megszerezze a
testem egy kis darabját!
Mad felnevetett.
– Jaj, Jex! Kapd be!
 Weston Ochse – Hős
Lombda Serpentis: LV-666
2182. július 9.

Franklin Sykes tizedesnek mindene megvolt, amire vágyott.

Nem létezett hely, ami távolabb lett volna a
magrendszerektől, mint a Lambda Serpentis rendszer egyik
bolygója, a vízzel borított Lambda Serpentis II körül keringő
aprócska hold, az LV-666-os.
Itt azon kívül, hogy egy-egy oxigénmerítő időnként leszállt a
bolygóra, legfeljebb csak annyi történt, hogy a Weyland-Yutani
molibdénbányászai között ismét elteljedt a herpesz egyik, eléggé
virulens formája. Pontosan ez volt az oka, hogy amióta elterjedt a
pletyka valami idegen szörnyről, ami savat szarik és fémet zabál,
Sykes minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy erre a
helyre kerüljön.
Fogalma sem volt arról, mennyi valóságalapja van a
szóbeszédnek, de távol akart kerülni a veszély forrásától. Kapóra
jött neki, hogy félrefordította a fejét akkor, amikor rajtakapta a
Weyland-Yutani egyik tisztviselőjét, amint az irodájában egy
fiatalkorú lánnyal enyelgett. A céges nagykutya boldogan segített
neki abban, hogy átvezényeljék – szeretett volna megszabadulni
a fiatal katonától, aki bajba sodorhatta –, így Sykes, mire észbe
kapott, már sztázisban feküdt és úton volt az ismert univerzum
legüresebb sarka felé, abba a zónába, ahol biztosan nem
létezhettek azok az idegen lények, amelyekről a hosszú, unalmas
napok végén mindenki rémtörténeteket mesélt.
Amikor megérkezett az LV-666-osra, azonnal megállapította,
hogy az állomás is kedvére való. A bánya már szinte teljesen
kimerült, és azt beszélték, hogy a Weyland-Yutani ki fog vonulni
a területről. A cég távozása a legkevésbé sem zavarta a katonai
helyőrséget: a gyarmati tengerészgyalogosoknak mindenképpen
maradniuk kellett, elvégre nem maradhat őrizetlenül a semmi
pereme.
Olyankor, amikor éppen nem volt szolgálatban, Sykes nyakig
belemerült a „Charity Rock” nevű intergalaktikus kalandjátékba.
Ibériai szintű kereskedő volt, hét rendszerben rendelkezett
palotákkal, volt egy kereskedelmi flottája meg egy privát
haditengerészete. Megpróbált megszerezni egy nyolcadik
rendszert, de néhány alacsonyabb szintű kereskedő
konzorciumot alapított, hogy távol tartsák őt ettől a régiótól.
Úgy érezte, az élete szinte teljesen tökéletes.
Amikor éppen nem játszott, kocsmai verekedéseknek vetett
véget, vagy az örökké néma kommunikációs rendszert figyelte,
amelyen keresztül a bányákkal és a tizennyolc főből álló ügyeletes
alegységgel (a magukról a bőrt is leunatkozó katonákkal)
léphetett volna kapcsolatba, ha szükséges. Soha nem történt
semmi, éppen ezért valósággal sokkot kapott, amikor egy keddi
napon, 05:53-kor hirtelen aktiválódott a vészhelyzet esetén
használandó kommrendszer. A konzolon felgyulladtak a
jelzőfények – hirtelen olyanná vált, mint a karácsonyfák, amiket
annak idején a Földön állítottak maguknak az emberek –, a
kijelzőn pedig megjelent a szöveg:
„S. O. S. Azonnali mentést. Alcon. Weyland-Yutani
bányászati állomás, LV-666 – azonnal evakuálást kérünk a 10-
14-es alagutakba. 3 halott és 7 sebesült. S. O. S. ”
Sykes hitetlenkedve, elkerekedett szemmel bámult a
vészjelzésre. Az első gondolata az volt, hogy ez nem lehet igaz.
Hogy történhetett meg ilyesmi? És... egyáltalán: mi történt?
És ami a legfontosabb: hogy kerülhetett ő ilyen helyzetbe?
Zseniálisan manipulálta a rendszert, hogy a lehető legtávolabb
kerüljön azoktól a bizonyos szörnyektől, most meg, tessék, itt van
az, amitől a legjobban tartott, sőt tőle várják el, hogy
megszüntesse a problémát! Mély lélegzetet vett, emlékeztette
magát arra, hogy nagyon messzire került a dolgok sűrűjétől, nem
túl valószínű, hogy azok a bizonyos szörnyek bukkantak fel ezen a
helyen. Nem, itt valami másról lesz szó. Omlás. Oxigénvesztés.
Az üzenetben semmi sem utalt arra, amitől rettegett.
De mégis... Újra elolvasta a halott és sérült bányászokra utaló
részt. Valaminek történnie kellett, és még az is lehetséges, hogy
azok a bizonyos... Gyorsan eltépte a gondolati szálat. Uralkodnia
kellett magán. Nem eshetett pánikba. Ismét mély lélegzetet vett,
ezúttal az orrán keresztül. Meg kellett őriznie a nyugalmát. A
legkevésbé sem volt szüksége arra, hogy most, éppen most
kezdjen hiperventillálni. Néhány lélegzetvétellel később
megpróbálta áttekinteni a tényeket. Kétségtelen, hogy valami
probléma támadt. Mielőtt engedélyezi magának a pánikot,
esetleg megpróbálhatná kideríteni, mi a gond.
 Emlékeztette magát, hogy a vészjelzés nem egyedül az ő
problémája.
Egyébként is, a játékban egy komoly művelet közepén volt:
meg kellett akadályoznia, hogy a többiek keresztüljussanak azon
a hátsó ajtón, amit szándékosan hagyott nyitva. A többiek tudtak
az ajtóról, ő pedig tudta, hogy tudnak róla, de ők nem tudták,
hogy ő tudja, hogy tudják. A csapda készen állt, már csak annyit
kellett tennie, hogy aktiválja, de ehhez muszáj volt online lennie!
Ha viszont halott és sebesült bányászokkal kell foglalkoznia,
akkor hogy játsszon?
Görcsbe rándult a gyomra. Ez valahogy túl sok volt neki.
Hányingere támadt. Előrehajolt, a térdére szorította a tenyerét és
abban reménykedett, azért fohászkodott, hogy kiderüljön, a
jelzés véletlenül került bele a rendszerbe, valami hiba történt,
valójában nincs is semmi baj.
Talán... Igen. Ha esetleg nem vesz róla tudomást, akkor talán
magától megszűnik az egész.
A rendszer ismét jelzett, az üzenet újra kiíródott a monitorra.
Haywald őrvezető lépett be a helyiségbe, a szájában egy
fogkefével.
– Jól hallottam, hogy...? – Előrehajolt, elolvasta az üzenetet.
– Szent szar! Ez valódi! – Észrevette, hogy Sykes előredőlve
álldogál, mint aki hányni készül. – Hé, tizedes! Maga meg mit
csinál?
Sykes olyan gyorsan emelte fel a fejét, hogy csillagokat látott.
Megköszörülte a torkát.
 – Csak... csak a bakancsomat ellenőriztem – felelte. A hangja
valamivel magasabb és erőtlenebb volt, mint máskor. Gyorsan
elmélyítette és hozzátette: – Rántsa össze az első szakaszt!
Reagálunk. Öt percen belül legyenek készen!
Haywald úgy bámult rá, mintha kínaiul beszélt volna. Sykes
megrázta a fejét, kihúzta magát, felkiáltott.
– Gyerünk, őrvezető!
A hangjával megtörte a Haywaldot megbénító varázst. Az
őrvezető rácsapott a riasztójelzést közvetítő gombra.
Sykes végrehajtott egy gyors ellenőrzést. Utoljára akkor
érkezett hozzájuk látogató, amikor megjött a Weyland-Yutani
orvoscsapata, amely beoltotta a bányászokat egy újfajta
penicillinnel. A hétszáznegyvenkét bányász közül éppen
kétszáztizenhét volt odalent. Sykes üzenetet küldött a Weyland-
Yutani részlegigazgatójának, megparancsolta neki, tartsa vissza a
következő műszakba tartozók leszállását.
Azonnal választ kapott az igazgatótól:
„Nem lehet!”
Dühösen begépelte a viszontválaszt:
„A bányászai S. O. S.-t küldtek. ”
„Nem lehet komoly dolog. ”
Kész. Sykes úgy érezte, zsákutcába jutott. Ha a Weyland-
Yutani helyi fejese nem kér a katonák támogatásából, akkor ő
ugyan mit tehet, hogy mégis végrehajtsa azt, amit végre kell
hajtania?
 A kudarcot azonban hamar felváltotta nála az öröm. A világ
visszabillent a helyére! Összedörzsölte a kezét, azután beírta a
következő üzenetet:
„A Weyland-Yutani visszautasította a gyarmati
tengerészgyalogság segítségét. Maradjanak a helyükön. ”
Elküldte az üzenetet, leállította a riadójelzést. Feltette a lábát
az asztalra, elvigyorodott. Élvezte a beálló csendet. Most már
biztosan volt ideje arra, hogy véglegesítse a konzorcium számára
felállított csapdát. Az ostobák! Mit gondoltak, kivel van dolguk?
Gondolatban beásta magát a játék virtuális valóságába, miközben
eltervezte Machiavellihez illő machinációit. Nem először, nem is
századszor fordult elő, hogy azt kívánta, bárcsak helyet cserélne a
két valóság, bárcsak igazi intergalaktikus kereskedő lehetne, aki
azt játssza, hogy gyarmati tengerészgyalogosként szolgál.
Megéhezett. Vajon elérkezett már a reggeli ideje?
Nem sokkal később már a kantinban üldögélt. Éppen megitta
a kávéját, amikor Haywald őrvezető rontott be a helyiségbe.
Teljes menetfelszerelésben volt: M41A pulzárfegyver, M3-as
mintájú testpáncél, fekete gyakorlóruha, térd-, könyék-, lábszár-
és alkarvédők, és sisak, aminek arcvédő lemeze kijelzőként is
funkcionált. Sykes úgy érezte, mintha egy éles pengével
metszettek volna bele a fejébe, de a fájdalom szerencsére éppen
olyan gyorsan elmúlt, ahogy keletkezett.
– Mi történt, őrvezető? – kérdezte, de közben mintha
téglatörmelékké vált volna gyomrában a reggelije.
Haywald habozott, majd válaszolt.
– A Weyland-Yutani vezetősége a segítségünket kérte.
 Talán meggondolta magát az igazgató?
– Nem gondolhatta meg magát! – Sykes az asztalra csapott. –
Azt mondta, nincs szükségük ránk! – Rádöbbent, a hangja ismét
visítóvá változott.
– Hát, a jelek szerint mégis – mondta Haywald.
Sykes tenyerébe temette az arcát, lassan megrázta a fejét.
– Nem, nem, nem! – ismételgette, mintha abban
reménykedne, hogy ez a varázsszó megváltoztathatja a valóságot.
Haywald egyik lábáról a másikra állt.
– Ööö... Tizedes?
– Mi az, Haywald?
– Én a többiekkel elintézem az ügyet. Maga kimaradhat
belőle, ha ezt akarja.
Sykes abbahagyta a fejrázást, ridegen felnézett az
alárendeltjére.
Haywald megvonta a vállát. Az arcára erőltetett egy mosolyt.
– Komolyan mondom, uram. Elintézzük.
Egy dolog gyávának lenni, és valami egészen más, ha az
emberrel úgy bánnak, mint a gyávákkal szokás. Sykes leküzdötte
magában a vágyat, hogy elfogadja Haywald ajánlatát. Igen,
megtehetné, hogy hátradől, a katonáira bízza az ügy elintézését.
Végül is ő a rangidős, nem? A rangidős pedig nem kockáztathatja
az életét, igaz? Volt azonban valami Haywald tekintetében, ami
miatt mégis habozni kezdett. Nem tudta meghatározni a dolgot,
de olyan érzése támadt, mintha a nála jóval fiatalabb őrvezető
sajnálta volna őt. Ezt pedig nem bírta elviselni.
Felállt.
 – A többiek készen állnak?
– Az első szakasz igen, tizedes úr! – felelte Haywald.
– A második és a harmadik is készüljön fel! Mondja meg az
elsőnek, hogy tíz percen belül csatlakozom.
Haywald elindult.
– Őrvezető!
Haywald megfordult.
– Uram?
– Soha ne higgye, hogy tudja, mit gondol vagy akar a
tizedese. Megértette?
– Megértettem, tizedes!
– Lelépni!
Amint Haywald elhagyta a helyiséget, Sykes visszarogyott a
padra, hanyatt vetette magát. Hát mégis bekövetkezett. Neki
vége... A következő harminc másodperc folyamán gondolatban
legalább ezerszer meghalt: összetörte magát, lelőtték, felfalták,
szétolvadt, szétégett, gázt kapott, összezúzták, széthasították...
Nem tudta, a szörny hogy néz ki, ezért rettegő tudata létrehozott
egy egész mentális állatkertet, amiben rettenetes lények
nyüzsögtek. Mindegyiket borzalmasnak találta, mindegyik
alkalmas volt arra, hogy felszítsa benne a félelmet. Amikor végül
felállt, csak két bizonytalan lépést tudott megtenni az ajtó felé,
mielőtt a padlóra dobta korábban elfogyasztott reggelijét.
***
Harminc perccel később már az alsó szintek irányába tartó
liftben álltak. Sykes menet közben, a sisakmonitorán keresztül
rápillantott a játékra és megállapította, hogy az ellene összeállt
konzorcium három-négy tagja rátalált arra a bizonyos hátsó
ajtóra. Felnyögött. Ha nem játszhat, ha nem aktiválhatja a
csapdát, a támadók gond nélkül hozzáférhetnek felhalmozott
vagyonához!
Megérkeztek az évtizedekkel korábban kifúrt 10-es számú
alagúthoz, amelyet már rég kiaknáztak. Ezt a járatot, ahogy az 1-
estől a 9-esig mindegyiket, jó ideje adminisztrációs és logisztikai
funkciókra használták. Ha a veszély forrása valamilyen szörny
volt, ahogy Sykes gondolta, akkor csakis a bánya kilencvenegy
másik, mélyebben elhelyezkedő alagútjából kerülhetett elő.
Közben az első három után a konzorcium negyedik tagja is
belépett a hátsó ajtón...
Sykes a fogát csikorgatta dühében.
Az első szakaszt Haywald, Michia, Chevelon, Franks, Phillips,
Shire és Albright alkotta. Michia volt a legtapasztaltabb, már
több éles bevetésen is részt vett, viszont sosem bírt uralkodni az
alkoholizmusán, ezért közlegény maradt. Albright és Shire
eredetileg bűnöző volt, de mindketten úgy döntöttek, a börtön
helyett inkább a sereget választják. Kemények és megbízhatóak
voltak, de nem rendelkeztek katonai tapasztalatokkal. Chevelon
puha kis nő volt, ráadásul zöldfülű, még a rohamfelszerelését is
alig tudta magára venni. Ez azt jelentette, hogy probléma esetén
csak Phillipsre és Haywaldra lehetett számítani, a két őrvezetőre,
akik nem sokat harcoltak ugyan életük során, de legalább a
kiképzéseken jól teljesítettek.
– Shire!
 A nő előrelépett. Az arcát beborították a börtönhajón szerzett
rituális tetoválások.
– Igen, tizedes?
– Maga meg Phillips... Menjenek előre a folyosón, végezzenek
felderítést! Menjenek előre mondjuk száz métert, aztán álljanak
meg és jelentsenek!
Phillips bólintott és csatlakozott Shire-hez. Előrehajolva,
futólépésben indultak el a járatban, és kisvártatva eltűntek a
kanyarulat mögött. Ötven métert tehettek meg, amikor máris
bejelentkeztek.
Három perccel később fegyverdörgés hallatszott az alagútból.
– Shire! Phillips! Jelentést! – kiáltott bele Sykes a
kommunikátorba.
Nem kapott választ.
– Tizedes, most mit csináljunk? – kérdezte Chevelon. Az
orráról lecsöppent a felső ajkára egy kövér verítékcsepp. Gyors
mozdulattal megtörölte a száját.
– Várunk. A két felderítőnk tudja, mit kell tennie.
Sykes remélte, Phillipsnek és Shire-nek nem esett baja. Lelki
szemei előtt hirtelen ismét megjelent a sok végtaggal rendelkező
szörnyek képe, amelyek a sarkon túl éppen feléjük tartanak.
Megrázta a fejét, pár pillanatra lehunyta a szemét. Ez volt az a
pillanat, amikor a konzorcium ötödik és hatodik tagja is rátalált a
titkos ajtóra. Abban bízott, gyorsan sikerül lezárnia az akciót, és
minél hamarabb visszatérhet a játék valóságába, hogy aktiválja a
gondosan előkészített csapdát.
 Vonakodva körbenézett. Be kellett látnia, egyelőre semmit
sem tehet az istenverte konzorcium ellen. Ha azok hatan
együttműködnek, nagyon könnyen megfoszthatják attól a
vagyontól, amit ezerhétszáz órányi játékkal sikerült
összegyűjtenie. Vajon hány éjszakai szolgálatot kell majd
bevállalnia ahhoz, hogy a kincseinek legalább egy részét
visszaszerezze?
Albright és Franks idegesen toporgott. Chevelon keze úgy
remegett, hogy alig bírta megtartani a fegyverét. Sykes
belesziszegett a sisakmikrofonjába.
– Shire! Jelentkezzen, Shire! – Utálta, hogy vakoskodnia kell.
Utálta, hogy nem tudja, mi zajlik körülötte. – Phillips, jelentést!
– Utálta, hogy a bányában kell lennie ahelyett, hogy a saját
kuckójában játszana. Utálta, hogy az univerzum úgy döntött,
éppen ez lesz az a nap, amikor kicseszik vele. Általában véve
mindent utált.
Miközben azt latolgatta, mit utál még, eltelt tíz, húsz, majd
harminc másodperc. A mutatóujjával közben türelmetlenül
ütögette a fegyvere ravaszát.
– Mi van itt, tizedes? – kérdezte Haywald.
Sykes megrázta a fejét. Ezt ő ugyan honnan tudhatná? Miért
kellene bármit is tudnia? Végül is kicsoda ő? Csak vezeti a
szakaszt és kész...
A járat túlsó vége felől érkező vérfagyasztó sikoly
megszakította a gondolatmenetét. A dühe szétpárolgott, félelem
bizsergette a tarkóját. Biztos volt benne, ez a legszorultabb
helyzet, amibe élete során került. Megpróbált erőt venni magán;
megpróbált szabályosan lélegezni.
– Shire, Phillips, itt a szakaszparancsnok. Jelentkezzenek! –
mondta ismét a mikrofonba.
Sztatikus zörej.
Haywald a folyosó vége felé mutatott.
– Ott! Az meg micsoda?
Sykes felemelte a fegyverét, a távcsövön keresztül nézett a
jelölt irányba. Eszébe jutott, utoljára a kiképzésen lőtt. Lehet,
hogy most használnia kell a fegyverét? A félelem sisteregve áradt
szét az idegrendszerében. A szájában fémes ízt érzett. A teste
mintha kiürült volna, amikor az ujját a ravaszra illesztette.
A sötét alak a járat egyik oldalfalától a másikig dülöngélve
közeledett, de így is túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy látni
lehessen az arcát. Sykes szerette volna megérteni, mi az, amit lát,
de ebben nem igazán volt segítségére a szemébe csorgó izzadság.
– Mi az? – kérdezte. Az ujja ráfeszült a ravaszra.
– Túl gyorsan mozog – mondta Hayward. – Lőjön, tizedes!
Sykes szerette volna kitörölni a verítéket a szeméből, de
tudta, ha ezt megteszi, szem elől téveszti a célpontot. Dühösen
pislogott, azután egy tisztább pillanatban meglátta, mi az, amire
céloz. Leeresztette a fegyverét, előrelépett.
Shire közlegény lelassított. Az utolsó métereket botladozva
tette meg, majd hirtelen végigterült a földön. A karja és lába
görcsösen rángott. A szeme hatalmasra nyílt, és az arclemeze
ugyan karcos volt, de így is látni lehetett a tekintetében a
félelmet.
 – Köpet – nyögte. – Köpet...
– Köpet? Milyen köpet?
Sykes meglátta a nő sisakjának oldalán az apró
nedvességcseppeket. Shire a jelek szerint elvesztette valahol a
fegyverét.
– Ők... mindenki... köpet...
Milyen köpet? Mindenki köpköd? De mit? És miért? Ennek
nem volt semmi értelme. És mi van Phillipsszel? Hová lett?
Shire teste megfeszült, a végtagjai abbahagyták a rángatózást.
Addig szaggatottan zihált, de ekkor már alig mozdult meg a
mellkasa.
– Mi történt vele? – kérdezte Hayward.
– Fogalmam sincs. – Sykes az embereire nézett. – Éberség!
Valami elkapta Shire-t és talán Phillipset is, de egyelőre nem
tudjuk, micsoda.
Félelem fénylett az öt fiatal arcon. Haywald, Michia,
Chevelon, Franks és Albright – valamennyien Sykes tizedesre
bámultak, arra várva, hogy vezesse őket. Sykes visszabámult
rájuk, és csak akkor döbbent rá, a többiek mennyire függenek
tőle. A sisakmonitorán megkapta a jelzést: a konzorcium hetedik
tagja is keresztüljutott a hátsó ajtón. Félresöpörte az információs
csomagot. Most nem volt ideje erre a virtuális baromságra; most,
életében talán első alkalommal úgy érezte, készen áll rá, hogy
másokat vezessen. Az a bizonyos üres urna, ami a bensőjében
létezett, most színültig telt olyan önbizalommal, amilyet még
sosem tapaszait. A katonái tekintete erőt adott neki és lendületet
ahhoz, hogy valódi parancsnokként viselkedjen, valódi
tengerészgyalogosként, ahogy mindig is kellett volna – ahogy
eddig is elvárták tőle. Az életét eddig azzal töltötte el, hogy
menekült a veszély elől, ami azonban előbb-utóbb mégis rátalált.
Most másképp volt minden, most készen állt rá, hogy
szembenézzen a veszéllyel, és rájött, élvezi ezt az érzést. Az
adrenalinlöket tisztábbá változtatta az elméjét, észrevett bizonyos
dolgokat, amik máskor elkerülték volna a figyelmét, logikusan és
kritikusan tudott gondolkodni.
Döntött. Shire-t hátrahagyja. A nő még élt, majd visszafelé
jövet elviszik a gyengélkedőre, most azonban meg kell találni
Phillipset, és meg kell tudnia, pontosan mi is a veszély forrása.
Elvigyorodott.
– Figyelem, katonák! Maradjanak mögöttem, kövessék a
parancsaimat, és kijutunk innen. Van az állomáson valami vagy
valaki, de mi megtaláljuk. – Megköszörülte a torkát. – És ami
még fontosabb: megtaláljuk Phillipset is.
Az emberei bólintottak.
Chevelon arcát eltorzította a félelem. Sykes megmarkolta a nő
vállát.
– Gyerünk, katona! Szedje össze magát. Ha meghal, akkor
legalább hősként tegye!
A fiatal nő bólintott, letörölte a verítéket a homlokáról, és
látszott rajta, félelme lassanként átváltozik valami mássá,
megszilárdul, valami eltökéltséghez hasonló dolog lesz belőle.
Sykes arra gondolt, hogy a tudósok, a bányászok, a katonák
mind számítanak rá. Életében először nem érezte tehernek a
felelősséget, sőt éppen ez melegítette őt belülről.
 – És Shire? – kérdezte Franks. – Vele mi legyen?
– Itt hagyjuk. Majd a végén elvisszük a gyengélkedőre. Most
viszont... Utánam!
Sykes előírásszerű pózban indult előre. A fegyverét
alacsonyan, de lövésre készen tartotta – pontosan úgy, ahogy
valamennyi tengerészgyalogos már Hamarana előtt, már a
Kincaid előtt, már Mogadishu és Tarawa előtt is. Cső lefelé, tus
keményen a vállhoz. Egy jó katona szempillantás alatt
lőpozícióba tudta emelni a fegyverét, de előtte semmi sem
akadályozta meg abban, hogy a tekintetével befogja a teljes
látóterét.
Harminc métert tettek meg a folyosón, amikor megtalálták a
vértócsában fekvő bányászt. Ő lehetett az, akit Shire lelőtt. De
vajon miért? Sykes semmi furcsaságot nem látott a fickón:
bakancs, kezeslábas, kesztyű, minden rajta volt. A sisakja
mondjuk hiányzott, de ezekben az alagutakban nem is nagyon
volt szüksége rá. Minden rendben valónak tűnt, kivéve persze azt
a tényt, hogy a férfi mellkasának közepén egy jókora lyuk
tátongott. Bármi is történt, bármit is csinált a fickó, Shire úgy
ítélte meg, hogy veszélyes. Sykes elképzelni sem tudta, hogy ez
pontosan mit jelentett, de nem számított. Biztos volt benne,
hamarosan mindenre fény derül.
Tizenöt méterrel arrébb, bal oldalon egy kompozit fémajtó
állt. Sykes odaállította az egyik oldalára Michiát és Chevelont, a
másikra Frankset és Albrightot. Haywaldot maga mögé rendelte.
A vizormonitorára kérte a térképet. Az ajtó az 57-es számú
tárgyalóra nyílt. A helyiség túlsó oldalából nyíló ajtón keresztül át
lehetett jutni a komplexum másik szárnyába.
Az ajtó zárva volt. Sykes a sisakjába épített szerkezettel
deaktiválta a zárat.
– Nyissa ki, Haywald!
A fiatal katona aggodalmas arccal lépett előre. Kinyitotta az
ajtót. Sykes előrehajolt, benézett.
A helyiségben felborított asztalokat és székeket látott. Hat
bányász csapdába ejtette és körbeállta a hetediket, aki a sarokban
kuporgott, kezét az arcára szorította, és sikoltozva kérte a
többieket, hagyják abba, hagyják abba... A hat bányász érdekes
módon nem ütötte, nem rugdosta a hetediket: derékból
előrehajolva, folyamatosan köpködték. Olyanok voltak, mintha
óriási madarak lennének, amelyek a levegőt csipkedik a
csőrükkel. Sykes az ajtóban állva is tisztán látta, ahogy a
szájukból kiröppenő nyál eltalálja a hetedik bányász kezét,
végigcsorog a mellkasán, sűrű, viaszos foltokat alkot a ruháján.
A tizedes felemelte a fegyverét és belelőtt a helyiség másik
sarkába.
– Abbahagyni! – kiáltotta.
A hat bányász feléje fordult.
Sykesen valami furcsa, kísérteties érzés uralkodott el, amikor
meglátta az arckifejezésüket. Arra számított, hogy dühösek.
Ugyan mi más okuk lehetne arra, hogy leköpködjék egyik
társukat, ha nem a harag? De nem. Ezekről az arcokról
hiányoztak az érzelmek. Kifejezéstelenek voltak. A tekintetük
üres. És mind a hatan futni kezdtek Sykes irányába.
 A tizedes felemelte a fegyverét, de jobb ötlete támadt, inkább
visszalépett a folyosóra.
– Ajtót bezárni!
Haywald azonnal végrehajtotta a parancsot. Sykes a sisakja
segítségével aktiválta a zárszerkezetet. Megfordult, hátát az
ajtónak támasztotta. Mi volt ez? Visszajátszotta az elméjében az
átélt jelenetet. Tehát... Hat bányász sarokba szorított egy
hetediket, és megköpdöste. Amikor felfedezték, hogy ő rájuk
nyitott, úgy rohantak felé, mintha támadni akarnának. Nem
érdekelte őket, hogy egy testpáncélba öltözött, felfegyverzett
katona áll előttük. Ennek így semmi értelme sem volt... Vajon mi
vette el ennyire az eszüket? Min húzták fel magukat?
– Sykes tizedes, ezt nézze meg! – Chevelon a folyosó falán,
úgy tíz méter távolságban lévő foltra mutatott.
Haywald odaszaladt a folthoz.
– Ez vér, tizedes!
– Talán Phillipsé – mondta Albright.
Sykes eltolta magát az ajtótól, a folthoz vezette a többieket.
Mintha egy véres kéznyom lett volna a falon.
– Michia, megtalálta Phillipset?
A katona megrázta a fejét.
– Keresse tovább!
Michia nem válaszolt. Sykes megfordult és látta, Michia
félrehúzódott és suttogva beszélget Albrighttal. Michia a fejét
rázta.
– Maguk ketten! Mi folyik ott?
Albright kihúzta magát. Michia ismét megrázta a fejét.
 – Mi az? – kérdezte Sykes.
– Albrightnak van egy elmélete – kezdte Michia. – De
szerintem túl sok kalandfilmet néz.
– Elmélet? Miféle elmélet? – Sykes kezdte elveszteni a
türelmét. – Halljuk, Albright!
Albright aggodalmas pillantást vetett Michiára, aki azonban
félrefordította a fejét.
– Elgondolkodtam... – kezdte Albright, de elhallgatott.
– Elgondolkodott? Tengerészgyalogos létére? Kissé bizarr,
nem?
– Megmondtam! – morgott Michia.
Albright leeresztette a vállát, a padlót bámulta.
Sykes bólintott.
– Persze, az is lehetséges, hogy százparszekes körzeten belül
az én egyik katonám a legokosabb tengerészgyalogos. Szóval?
Min gondolkodott el?
– Százparszekes körzetben csak mi vagyunk
tengerészgyalogosok – mondta Albright.
– Örüljön neki! Így nincs konkurenciánk – mondta Sykes. –
Na, ki vele!
Mielőtt megszólalhatott volna, három bányász jelent meg a
folyosó túlsó végében. Rohanva közeledtek, és közben úgy
mozgott a fejük, mintha a levegőt csipkednék, de Sykes tudta,
köpködnek. A katonák felemelték a fegyvereiket.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Chevelon.
– Lelőjük őket – felelte a tizedes.
 A katonák tüzet nyitottak a támadó férfiakra, akiket hanyatt
löktek a testükbe csapódó lövedékek.
– Figyeljenek, többen is lehetnek! – mondta Sykes, amikor
elnémultak a fegyverek. Albrightra nézett. – Hol tartunk?
– Éppen arra próbáltam rájönni, mi folyik itt, amikor
eszembe jutott valami, ami a börtönhajón történt. Akkor éppen
magánzárkában voltam, de a túlélők meséltek nekem a
kísérletről.
– Kísérletről? Miféle kísérletről?
– Orvosok és technikusok érkeztek, mindenkinek beadtak
valami szert, és két órával később kitört a lázadás.
– És a rabok... köpködtek?
– Nem, semmi ilyesmi nem történt. Viszont olyan düh
uralkodott el rajtuk, hogy megpróbálták megölni egymást.
– És persze, mindenért az orvosokat tették felelőssé.
Albright megvonta a vállát.
– Nem tudtunk semmi biztosat, de... Előtte mindenki jól volt,
aztán az emberek megkapták az oltásokat, és attól fogva már
egyikük sem volt jól. – Összehúzta a szemét. – Mi ott olyan...
hogyishívjákot alkottunk.
– Zárt közösséget – mondta Haywald.
– Mint a bányászok – mondta Sykes.
– Pontosan. Mint a bányászok – bólintott Albright. – Akiket
nemrég látogattak meg a Weyland-Yutani orvosai és ápolói.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Chevelon.
– Megkeressük Phillipset, és elhúzunk innen a pokolba!
 Ahogy kimondta ezeket a szavakat, Sykes erősnek érezte
magát. Biztos volt benne, a „régi” Sykes keresett volna valami
indokot az azonnali távozásra, kihasználta volna a helyzetet arra,
hogy mentse a saját bőrét, ám ez az új Sykes, aki kénytelen volt
szembenézni a veszéllyel, már képes volt arra, hogy
parancsnokhoz méltó döntéseket hozzon, vagyis azt tegye, amit
elvártak tőle. Büszke volt magára; megértette, korábban nagy
nulla volt, de azóta már amolyan hőssé változott. Élvezte a
dolgot. Ilyen érzés hősnek lenni? Átkozta régi önmagát,
szégyellte, hogy korábban gyáva volt, és örült, hogy annak az
időszaknak már vége.
Tervezni kezdett. Meg kellett találniuk Phillipset, azután
vissza kellett térniük Shire-hez, hogy átvigyék őt a
gyengélkedőre. Ha eljutnak oda, akkor majd lezárják a bányát,
biztosítják a kijáratokat és üzenetet küldenek, amiben mentést
kérnek. A katonáival hat-tíz hónapig is kitarthatnak, ennyi idő
éppen elég lesz ahhoz, hogy megérkezzen értük a mentőhajó. Ami
pedig a bányászokat illeti... Nos, ha Albright nem tévedett, akkor
a saját cégük intézte el őket. Sykes elhatározta, meg fog győződni
erről, és jelentést fog tenni mindenről, amint visszajutnak az űr
forgalmasabb zónájába. Ha korábban tenné meg, akkor
valószínűleg veszélybe sodorná a katonái életét...
Az agya úgy dolgozott, akár egy komputer; megpróbálta
megtalálni a legjobb megoldást.
– Tizedes? – kérdezte Chevelon. – Maga is hallja, amit én?
Sykes megfordult. Az arcán önelégült mosoly ragyogott.
– Micsodát?
 A katonái az alagút felé fordultak. Sykes oldalra billentette a
fejét. Hallott valamit, ami leginkább vízcsobogásra emlékeztetett.
A hang határozottan közeledett. A tizedes összehúzta a szemét.
Vízcsobogás? Folyóvíz? Ezen a holdon? A hang erősödött, és már
egyértelműen olyan volt, mint a hullámzás. Sykes a
sisakmonitorára nézett, ellenőrizte a levegő minőségét, hogy
megbizonyosodjon róla, nem hallucinál, nem szívott be
akaratlanul valami olyan anyagot, amitől tévképzetei vannak.
Nem. A levegő pontosan olyan összetételű volt, mint korábban
bármikor.
A tizedesnek halvány fogalma sem volt, mi közeledik feléjük.
– Tüzelésre felkészülni! – suttogta.
A katonák felemelték a fegyvereiket.
Sykes gyomrát összehúzta a félelem. Hát ilyen érzés
parancsnoknak lenni? Lehet, hogy minden vezér félni szokott?
Korábban mindig úgy gondolta, hogy azok, akik szembenéznek a
veszéllyel, nem ismerik a félelmet. Mély lélegzetet vett, hogy
lecsillapítsa az idegeit, azután felnevetett. A katonái közül
néhányan meglepetten néztek rá. Odabólintott nekik.
– Felkészülni! – mondta halk, eltökélt hangon.
És akkor megjelent előttük az első.
Nem víz érkezett. Nem hullámok. A bányászok jöttek, lassú,
ütemes csoszogással. Sykes megértette, a közeledők lábának zaját
vélte csobogásnak. De... Hogyan lehetséges ez? Hogyan tud több
száz bányász ilyen egyszerre mozogni, ilyen lassan haladni, úgy
csoszogni, mintha mind vénséges vének volnának, és már nem is
bírnák megemelni a lábukat?
 Egyre többen lettek, az alagút megtelt velük. A fejüket
lehajtották, az állukat a mellükre szorították. Sykes nem látta,
nyitva van-e a szemük.
– Rájuk lőjünk? – kérdezte Michia.
A katona hangjára valami megváltozott. A bányászok hirtelen
megtorpantak, azután kísérteties, gépies mozdulattal,
valamennyien felemelték a fejüket, üres tekintetű szemükkel
mind a katonákra néztek.
Túl sokan voltak. Sykes elvégzett egy gyors számítást, és
rájött, valami mást kell kitalálnia.
– Katonák! Utánam! Visszavonulás! – Hátrálni kezdett.
A bányászok hirtelen futásnak eredtek.
– Ó, a pokolba! – Sykes megfordult és teljes erőből rohant.
– Utánam! – Visszaért az ajtóhoz, amit korábban lezártak. Ez
volt az egyetlen esélyük. Kinyitotta, szélesre tárta. Az ajtó mögött
hét bányász állt, kifejezéstelen arccal bámultak ki a folyosóra.
Nem látszott rajtuk meglepődés, de Sykest most ez érdekelte a
legkevésbé. A csípőjéhez szorította a fegyverét és tüzet nyitott,
lekaszálta a hét embert, ahogy keresztülnyomult az ajtón.
Átlépett az eldőlő testeken, átrohant a helyiség másik végébe,
tüzelőpozícióba helyezkedett.
A folyosó felől lövések hallatszottak. Haywald és Michia
botladozott be a szobába. Utánuk Chevelon érkezett.
Folyamatosan tüzelt és lőtt, az arca véres volt, a bal karját
ernyedten lógatta maga mellett.
– Ajtót becsukni! – kiáltotta. – A többieket elkapták.
 Hayward a vállával nekifeszült az ajtónak. Michia segített
neki.
Az ajtó becsukódott. Sykes aktiválta a zárszerkezetet.
Albrightnak és Franksnek nem sikerült bejutnia. Ez azt
jelentette, hogy a tizedes Shire-rel és Phillipsszel együtt már négy
emberét elvesztette. Ökölbe szorította és a halántékához nyomta
a kezét. Shire! Odakint hagyták az alagútban! És Phillips! Vajon ő
hol lehet?
Haywald és Michina lépett oda hozzá.
– Mi a parancs, tizedes? – kérdezte Haywald.
Sykes végignézett az emberein. A parancs? Az ő parancsa?
– Mi a parancs? – kérdezte Haywald ismét.
Sykes megköszörülte a torkát.
– Maga és Michia... Nézzék meg, mi van Chevelonnal! Ha jól
van, álljanak őrt az ajtónál.
A katonák egymásra néztek és végrehajtották a parancsot.
Sykest megdöbbentette a dolog egyszerűsége. A bánya
olyasfajta csapda volt a bányászok számára, mint az, amit ő
állított fel a játékban a konzorcium tagjainak. Tökéletesen
működött mindkettő, a különbség csak az volt közöttük, hogy az
egyik csupán egy istenverte játékban létezett. Már átkozta magát,
hogy ő, aki a játékban olyan rafinált, nem jött rá korábban: egy
olyan távoli, félreeső hely, mint az LV-666-os hold, tökéletes
terep egy kísérlet – bármilyen kísérlet – végrehajtására. A
szörnyek elől akart elmenekülni, de közben önként hurokba
dugta a fejét. Itt ragadt, és belőle is éppúgy áldozat válik majd,
mint a bányászokból.
 Közben kapott egy utolsó üzenetet a játéktól. A konzorcium
tagjai minden vagyonától megfosztották. Földönfutóvá vált, és
ezzel végleg kiesett.
Halkan felnevetett; eszébe jutott, milyen fontos volt számára
ez a dolog. A halott bányászokra pillantva, néhány széket
felállítva elindult az ajtó irányába. Úgy gondolta, később majd
oda kell húzniuk a hullákat a fal mellé, hogy ne legyenek útban.
Arra is figyelniük kell, nehogy a halottak megfertőzzék őket.
Megfordult, a háta mögötti falra nézett, meglátta a másik ajtót.
Erről teljesen megfeledkezett. Talán ez a kiút! A monitorára kérte
a bánya vázlatos rajzát és megállapította, az ajtó a komplexum
egy másik szekciójára nyílik. Ha szerencséjük van,
megmenekülhetnek. Az ajtóhoz ment, ellenőrizte. Nem zárták be.
Óvatosan kinyitotta és meglátta... Phillipset!
A katona mozdulatlanul állt az ajtó előtt.
Talán itt rejtőzött el, miután összetűzésbe került a szobában
tartózkodó bányászokkal? Sykes már éppen meg akarta szólítani
Phillipset, amikor észrevette, milyen üres a tekintete. Mielőtt
hátraléphetett volna, Phillips hátrahúzta a fejét és köpött. A
jókora köpet telibe találta a tizedes arclemezét, és ott maradt.
Sykes gyorsan hátrált. Phillips követte, és köpött, köpött, újra
csak köpött. A tizedes tüzet nyitott a katonára. A lövedék a hasán
találta el Phillipset, keresztülhatolt a testén. Phillips holtan
rogyott össze. Michia és Haywald odarohant hozzá, miközben
Sykes észrevette, hogy az arclemezén mozogni kezd a nyál. A
köpet, mintha valami óriási amőba lenne, nyúlványokat
növesztett, és az arclemez közepéről oldalra húzódott, bekúszott
a lemez alá, hogy Sykes arca irányába haladjon tovább.
A tizedes elhajította a fegyverét, lekapta fejéről a sisakot,
áthajította a szoba túlsó végébe.
Lehet, hogy került rá valamennyi köpet?
Lehet, hogy máris megfertőződött?
Kesztyűs kezével rémülten törölgetni kezdte az arcát. A jobb
kezén az egyik ujj nedves lett.
Hát mégis jutott a köpetből az arcára?
Később – nem tudta, mennyi idő múlva, mert elvesztette az
eszméletét – azon kapta magát, hogy áll. Mozdulatlanul. Látta,
hogy Michia és Haywald ott áll a két oldalán. Majdnem biztos
volt benne, hogy Chevelon mögötte helyezkedett el. Meg akart
mozdulni, hátra akart fordulni, de képtelen volt rá. Megpróbálta
felemelni a kezét. Ez sem sikerült. Mintha... Mintha nem is lett
volna keze. Pedig volt, igen, megvolt mind a kettő, csak éppen az
idegrendszere nem működött úgy, ahogy megszokta. Mintha
kikapcsolták volna egy részét...
Arra gondolt, nem lenne ilyen borzalmas helyzetben, és a
játékban is megőrizhette volna minden vagyonát, ha elfogadja
Hayward javaslatát, és a katonákra bízza a rendcsinálást. Miért,
miért kellett neki idejönnie? Miért nem maradt a biztonságos
vezérlőben? Miért érezte szükségét, hogy ezúttal megfeledkezzen
az óvatosságról, félretegye a gyávaságát, ami eddig oly sok
mindentől megóvta őt?
Később arra gondolt, vajon lesz-e még olyan, hogy mást fog
látni. Már unta az ajtót, amire bámult. Kezdte sejteni, hogyan
érezhetik magukat a videojátékok karakterei, amikor arra várnak,
hogy az őket mozgató hús-vér ember végre utasítsa őket
valamire.
Bármire...
Még később felnevetett. Nem hangosan, erre képtelen volt –
csak magában, gondolatban, a tudatának abban a zugában, amit
még mindig normálisnak érzett. Napokon át kacagott, újra és
újra, legfőképpen akkor, amikor arra gondolt: csak annyit ért el
az életben, hogy hősként halhat meg.
Azután már ezt a gondolatot is rettenetes büntetésnek érezte.
Sokkal, sokkal később már csak arra vágyott, hogy köpjön.
Érezte, ahogy a nyál összegyűlik a szájában. Azután... Már
fogalma sem volt, mennyivel később, kezdte érezni, hogy a teste
apránként felmondja a szolgálatot. Haywald és Michia már rég
összerogyott. A lábában semmi erő sem maradt. Tudta,
haldoklik, de örült neki. Víz nélkül, élelem nélkül? Csak idő
kérdése volt, hogy ez bekövetkezzen. Megpróbált elvágódni, hogy
legalább más legyen a szeme előtt, de még mindig nem bírt
megmoccanni.
És közben... A pokolba is, mindennél jobban szeretett volna
köpni.
Ha valaki esetleg kinyitná azt a nyomorult ajtót...
 David Farland – Sötét anya
Időnként, amikor felriadunk sötét álmainkból, még
szörnyűbb rémségek között találjuk magunkat.
Carter Burke rácsapott az ajtó zármechanizmusára.
Megkönnyebbültés áradt szét benne, amikor a zár aktiválódott.
Az ajtó túlsó oldalán lévő Ripleynek halál volt azokban a sötét
szemeiben. Ostoba szuka! – gondolta Burke. Gazdag lehetett
volna! Igen, ő megpróbálta megfertőzni Ripleyt és Nyuszit az
idegen lényekkel, de csak azért, mert úgy gondolta, ha majd
visszajutnak a Weyland-Yutani biofegyver részlegébe, a lényeket
biztonságosan el lehet távolítani a testükből. Egy apró műtét, és
kész, Ripley is, a kislány is rendbejön, mindketten
meggazdagodnak.
Ehelyett azonban beszorultak a Hadley Reménye alatti
alagutakba, amikben hemzsegtek a xenomorfok. És miért? Mert
vannak emberek, akikbe semmi képzelőerő nem szorult. Akik
ostoba, gyáva disznók!
De most már neki sem maradt más választása, el kellett
tűnnie erről a helyről. Megfordult, keresztülrohant egy
raktárhelyiségen. Visszanézett a bezárt ajtóra, hallotta Ripley
dörömbölését. Elhúzta maga mögött a csúszópanelt, és csak
ezután hallotta meg a háta mögül érkező kitinsúrlódást és
sziszegést. Megpördült, és az ajtóban álló xenomorf harcosra
nézett.
 A félelem lándzsaként döfődött bele a szívébe. Felsikoltott,
oldalra nyúlt, hogy felkapjon valamit, bármit, amivel védekezhet.
A lény kivicsorította kettős állkapcsa agyarait, amelyekről
fehéres, tajtékos váladék csorgott. Burke meglepődve vette
tudomásul, hogy a lény nem akar beléharapni, nem akarja
megölni, inkább felkapja, és szinte játékosan hozzávágja a vastag
fémajtóhoz.
Carter Burke előtt elsötétült a világ.
***
Levegő áramlott az arca előtt, a karjai alatt. Repülök... Én
vagyok Superman! Ismét gyermek volt, képzeletben
keresztülrepült az otthonán. A szülei több millió dollár értékű
lakásának máskor fehér falai szűrt éjszakai fényt sugároztak
magukból, a mennyezeten katedrálisra emlékeztető boltívek
jelentek meg. Nem – értette meg. – Nem repülök. Visznek! Erős
karok feszültek a bordáihoz. Furcsa gondolata támadt.
Gondolkodj, mielőtt üvöltesz!
Keresztülrepülni a házon... Ez a legelső emlékei közé
tartozott, még mindig élénken élt benne. Az anyja kivitte őt a
fürdőszobába, miután felemelte a vizelettől nedves ágyról.
Kivitte, durva mozdulattal beledobta a fürdőkádba, és már
azelőtt rányitotta a csapot, hogy elkezdte volna levetkőztetni.
Akkor úgy... talán négyéves lehetett. Felnézett az anyja gyönyörű,
elegáns arcára. Valóban szép volt, ami egy plasztikai sebész
feleségénél természetes. A kis Carter Burke apja is azok közé a
szakemberek közé tartozott, akik szinte emberfeletti lényt
varázsoltak a feleségükből.
 Az anyja időről időre megváltoztatta a külsejét: akkor éppen
latina volt: tejeskávéra emlékeztető bőrszín, fekete haj, tüzes,
fekete szemfestés. Az apja bekukkantott a fürdőszobába: „Azért
légy szelíd vele, drágám!” – mondta.
„Bűzlik – jelentette ki az anyja. – Istenem, minden gyerek
büdös!”
A memóriájában Burke alig ismert rá az anyjára. Ő úgy őrizte
meg magában, hogy ragyogó kék szeme és aranyszőke haja van,
esetleg vörös hajú és széles arccsontú. Azokhoz a nőkhöz
hasonlóan, akik több plasztikai műtéten is átestek, az arca
elvesztette plasztikusságát, furcsán merevvé vált – egyre inkább
hasonlított egy márványszoborra.
A kisfiút bántotta, hogy az anyja így beszél róla. Igen, bepisilt
néha, de csak éjjelente! És igen, mindig megfürdött, nagy gondot
fordított a tisztálkodásra, de az anyja mindig azt állította, hogy
bűzlik.
A kis Carter gyakran álmodott arról, hogy átöleli az anyját,
hogy kemény mellei közé fúrja a fejét. Ez sosem vált valóra,
ilyesmit egyszer sem tehetett. Az anyja istennő volt, hűvös és
érinthetetlen.
Burke megremegett, fájdalmat érzett az oldalában. Rájött,
még mindig cipeli őt valaki.
Gondolkodj, mielőtt üvöltesz!
Erőlködve kinyitotta a szemét. Egy félhomályos csarnokon
haladt keresztül az, aki magával vitte. Az idegen lény egyszerűen
a hóna alá csapta a testét, és hihetetlen sebességgel, bár kissé
dülöngélve haladt végig az egyik hosszú folyosón.
 Miközben erőlködve levegőt vett, Burke megpróbálta
elemezni a helyzetét. Egy xenomorf kamrai közé került. A lény
erősebb és magasabb is volt nála.
Pontosan tudta, a dög hová cipeli.
A xenomorf pontosan úgy tartotta, ahogy régen az anyja,
amikor átvitte valahova. Elszégyellte magát: a lábai között az
ismerős nedves forróságot érezte. Kicsi kora óta egyszer sem
vizelt be, most mégis megtörtént. Ez az idegen lény most
biztosan úgy gondolja, bűzlöm!
Nem voltak fegyverei, amikor elmenekült Ripley és a katonái
elől, semmit sem vehetett magához. Talán ez volt az oka, talán
más, de egyre az zakatolt a fejében, amire az apja tanította: „Az
elméd erős fegyver lehet.”
Nem volt vesztenivalója, ezért óvatosan megszólalt.
– Várjunk egy percet! Mi lenne, ha inkább megbeszélnénk a
dolgot?
A szíve hevesen vert. Feszültté vált, és nem tudta volna
megmondani, mennyi ideig várt arra, hogy kiderüljön, a
xenomorf válaszol-e valamilyen formában.
– Érted, amit mondok? Hajlandó vagy tárgyalni?
A xenomorf megállt, feldobta őt a levegőbe, és amikor
elkapta, maga felé fordította.
Ez ért engem! – gondolta Burke reménykedve. – Vagy talán
olyan, mint a kutyák: reagál a hangokra.
A lény anélkül, hogy megtorpant volna, sziszegni kezdett és
hozzávágta Burke testét egy fémfalhoz, de úgy, mintha baseball-
labda lenne. A férfi előtt ismét elsötétült a világ.
 ***
Burke egy bűzös helyiségben, szirénavijjogásra tért magához.
Az idegei azonnal pattanásig feszültek. Képtelen volt
megmozdítani a karját, a lábát. Gondolkodj, mielőtt üvöltesz!
Elernyesztette az izmait, halottnak tettette magát. Vérízt érzett a
szájában, az arca jobb fele mintha megdagadt volna.
Megpróbált felidézni egy röpke álmot, amiben azt a lányt
látta, akit még a középiskolában csábított el. Hogy is hívták? Á,
mindegy. Már úgysem számít. Rengeteg lánnyal volt dolga.
Jóképű volt, gazdag, ráadásul az emberek hajlamosak rá, hogy
elhiggyék a nekik felkínált hazugságokat.
Kinyitotta a jó szemét, belehunyorgott az erőtlen fénybe.
Barnásszürke anyag borította a falakat. A hely úgy nézett ki, mint
valami állat bordázata – belülről. Burke egyszer, még
gyerekkorában megölte az egyik szomszédjuk kutyáját, akkor
ismerte meg ezeket a formákat. Más alakzatokat is látott, azok is
organikusnak tűntek, de nem lehetett meghatározni, mihez
hasonlítanak.
Felismerte a helyet: a komplexum legalsó szintjén, a
légkörátalakítóban volt. Az idegen lények bolyában.
A szíve hatalmasat dobbant. Mozdulni próbált, de a
felsőteste, a karja, a lába, mindene beleragadt valami gyantaszerű
anyagba. Minden forró volt. A gyanta valami beazonosíthatatlan
szagot árasztott magából. Mintha... Igen, mintha az emberi
okádék savas bűze keveredett volna a rothadás és a... szex
jellegzetes szagával.
 Maga körül árnyszerű, emberi testekre emlékeztető formákat
látott. Valamennyi állt, mindegyik beledermedt a gyantába. Az
arcokat eltorzította az iszony, a karok előrenyúltak, az ujjak
begörbültek. Burke nem ismerte fel a hozzá legközelebbi embert
– valószínűleg ő volt az egyik telepes.
A férfi mellkasán lék tátongott, az a lyuk, amin keresztül az
idegen ivadék kirobbantotta magát.
Burke már értette, mi okozza a rothadásszagot. Körülötte
mindenütt hullák tapadtak a falakhoz, egymás alatt és fölött,
egymásra rétegezve. Őt is gyanta borította, csak az arca maradt
szabad. Lélegezni tudott, beszívhatta a bűzös levegőt, de nem
moccanhatott.
Kísérletképpen megpróbálta elfordítani a csípőjét. A lábai
körül vastag volt a gyantaréteg, mintha betoncsizma lett volna
rajta, de a teste többi részén viaszosabbnak tűnt. Az anyag külső
része megkeményedett, akár az enyv. Burke megpróbálta
megrázni a fejét. Egy kicsit sikerült kiemelnie a gyantából, de
nem szabadult ki. A kezét is megmozgatta. A jobb kezét
kőkemény anyag vette körül, de a balon frissebb lehetett a
gyanta, még nyúlósnak érezte az ujjai körül. Küzdött, csavargatta
a kezét, és végül sikerült széttörnie a külső réteget. Úgy gondolta,
ha elég gyorsan dolgozik, akkor az egész karját kiszabadíthatja,
utána meg fokozatosan haladva letördelheti magáról a
burkolatot.
Loccsanó hangot hallott, valami mozgásra lett figyelmes a
részben eltakart boltíven túl. Egy gigantikus xenomorf fejét és
testének egy részét látta. A lény legalább tizenöt láb magas volt, a
teste hátulsó részéhez egy alagútszerű képződmény csatlakozott,
ami legalább olyan hosszú volt, mint egy busz. A nyúlványból
éppen kipottyant egy tojás a végénél összegyűlt, nyálkás
trágyahalomra. A nyúlvány megmozdult, olyan volt, mint valami
hatalmas gyűrűsféreg. A lény kissé előredőlt.
Burke megértette, hogy a cső, amit lát, egy olyan tojócső
lehet, valami olyasmi, amilyennel a termesz- vagy
darázskirálynők tolják ki magukból a petéiket.
Egy kisebb termetű xenomorf jelent meg, felemelte a
trágyakupacon álló tojást, Burke irányába fordult.
– Várj, ne! – kiáltott fel Burke. Kétségbeesetten rángatni
kezdte a kezét.
Az idegen királynő halk morgással ránézett. A kisebb
xenomorf félretette a tojást; Burke megkönnyebbült. A kisebb
lény azonban egy másik tojáshoz lépett, ami ott állt a
trágyahalom szélén. Ezt emelte fel, ezt vitte oda Burke-höz, ezt
tette le a lábai elé.
Burke agyát elhomályosította a félelem. Semmi, de semmi
sem jutott eszébe, amivel kiszabadulhatott volna a halálos
csapdából. Megpróbált mozogni, szétroppantani a gyantát.
Küzdött, hogy kiszabadítsa a kezét, de a xenomorf rásziszegett,
meglendítette a farkát, majd a fejét előrelökve, közvetlen közelről
Burke arcába vicsorgott.
– Jól van, csak nyugi – mondta a férfi. – Értem én! Nem
akarod, hogy mozogjak. – Bólintott, de közben tudta, nem
várakozhat tétlenül.
 A xenomorf elhátrált. A vállai fölött halott emberek bámultak
Burke-re, akinek hirtelen az a jászol jutott eszébe, amit az anyja
épített meg neki egyszer, karácsonyra. Abból bámult le ilyen
tekintettel a báb Mária és a báb József a bölcsőbe fektetett kis
Jézusra, miközben a három bölcs és az angyalok felülről nézték a
kisdedet... Burke megértette, ebben a jelenetben ő József, a kis
Jézus pedig az a tojás, amiben egy olyan lény, egy olyan arcmászó
lapul. A borzalmas hullák a magasból figyelő angyalok, amelyek
arra vártak, hogy a tojás húshéja szétnyíljon, kimásszon belőle a
rákszerű lény, rátapadjon az ő arcára, lenyomjon a torkán valami
nyúlványt és a testébe ültesse az embriót.
– Nézd! – mondta Burke a xenomorfnak. A lény szenvtelenül
bámult rá, a kissé távolabb álló királynő elfordította a fejét,
mintha szemügyre vette volna őt.
A királynő csontkoronás feje, pofája rezzenéstelen maradt, de
Burke úgy érezte, pontosan olyan rideg és számító tekintettel néz
le rá, mint annak idején az anyja.
– Mit akarsz? – kérdezte a királynőtől. A teremben óriási volt
a forróság, a tüzek még nem aludtak ki. Burke tudta, hamarosan
az egész belevész egy gombafelhőbe. – A Weyland-Yutaninak
dolgozom. Bármit megszerezhetek neked. Mit akarsz? Egy új
világot? Teheneket, enni? Embereket? Bármit el tudok intézni
neked!
A királynő úgy bámult rá, mintha megpróbálná megérteni, de
azután félrefordította a fejét, és kinyomott magából még egy
tojást.
 Burke testét kiverte a víz, izzadság csorgott az arcán.
Felfordult a gyomra; hányni kezdett.
A tojás megrázkódott, repedés jelent meg a tetején. Burke-
nek a torkába ugrott a szíve, a szája olyan száraz lett, mint a
Góbi-sivatag toxikus homokja. Szabadulni próbált, vadul
rángatta magát. A xenomorf figyelmeztetőn rásziszegett.
– Baszódj meg! – üvöltötte Burke, miközben az arcmászó
előnyálazódott a tojásból.
A xenomorf bátorítóan rásziszegett az arcmászóra, azután
olyan elégedetten emelte fel a fejét, mint a bába, aki ismételten
megcsodálja azt a fantasztikus eseményt, amit születésnek
neveznek.
– Baszódjatok meg mind! – ordította Burke. – Ez nem a kis
Jézus, én meg nem vagyok...
Lúzer.
Dühöngött és vergődött, de azután abbahagyta. Gondolkodj,
mielőtt üvöltesz! Rájött, még mindig befolyást gyakorolhat az
eseményekre, és még mindig reménykedett abban, hogy sikerül
átcsempésznie egy ilyen arcmászót – Ripley vagy Nyuszi
testében.
Még mindig bejöhet a dolog! – gondolta. Ez a lény, ez
valóságos aranybányának bizonyulhat. Ha esetleg... Igen! Ha egy
ilyet esetleg a saját testében vinne ki, ha feljutna a hajóra és
sztázisba helyezné magát... Előtte persze részletes utasításokat
kell hagynia azoknak, akik majd rátalálnak.
Minden stimmelt, csak éppen ideje nem volt. Tudta, a telep
hamarosan fel fog robbanni. A támadást követően ki kell
szabadítania magát, és még azelőtt ki kell jutnia innen, hogy a
lény kirágná magát a testéből.
Az arcmászó elrugaszkodott, ráugrott, rászorította Burke
fejére puha, rákszerű testét, és megpróbált lenyomni valamit
áldozata torkán. Burke kínlódva védekezett, összeszorította a
fogát, oldalra forgatta a fejét, de rájött, hogy minden egyes
másodperc, amit ezzel a vergődéssel tölt el, gyakorlatilag
elvesztegetett idő. Nagyra nyitotta a száját és hagyta, hogy az
arcmászó tegye a dolgát.
Burke-nek csak ekkor jutott eszébe, hogy a lény hatást
gyakorol az áldozata immunrendszerére, és közben lenyugtatja,
tulajdonképpen eszméletlenné teszi. Hogy erre miért nem
gondoltam hamarabb! Szent isten, mit tettem?
Ki kellett szabadulnia. Fel kellett jutnia a hajóra! Csak így
viheti ki innen a testébe ültetett embriót.
Csak így menekülhet meg!
Megpróbálta megfeszíteni az izmait, de rádöbbent, ehhez
sincs ereje. Alig kapott levegőt. Az arca égni kezdett; olyan érzése
támadt, mintha víz alá nyomták volna.
Ki kell bírnod! Ki kell törnöd! – biztatta magát.
***
Miközben a tudatára ráborult valami furcsa, bénító, sűrű köd,
felidéződött benne valami. Kamaszkorában történt a dolog.
Egyszer véletlenül rányitott az anyjára, a híres ingatlanügynökre,
aki éppen az egyik ügyfelét „szórakoztatta”. Az, amit a férfi
művelt, sokkal inkább tűnt nemi erőszaknak, mint
szeretkezésnek. Burke félt, hogy esetleg valami baj történik, ha
kiderül a dolog. Kétségek gyötörték. Vajon az apja dühös lesz, ha
megtudja? Vajon az a férfi egyszerűen elcsábította az anyját,
vagy... megerőszakolta? Vajon az anyja elhagyja az apját? Bízott
benne, hogy igen. Az anyja kemény kézzel irányította a családot.
Elhatározta, titokban fogja tartani a dolgot. Ez sikerült is neki
– három teljes napig.
Vasárnap aztán ebédnél elmondta az apjának, mit látott.
Abban reménykedett, az anyja mindent bevall majd, esetleg
megváltozik a történtek hatására, és végül minden rendbejön,
minden jobb lesz, mint addig volt.
Miután beszámolt a dologról, mély csend támadt. Végül az
apja, az a komoly férfi, aki mintha nem öregedett volna, széttárta
a karjait, a feleségére kacsintott és így szólt:
– Ebben a családban mindannyian azt tesszük, amit tennünk
kell.
– Ez most mit jelent? – kérdezte Burke remegő ajkakkal.
– Ebben a családban az anyád keresi a pénzt – felelte az apja.
– Híres sebész vagyok, igen, de csupán a kiadásaink tizennyolc
százalékát tudom fedezni a bevételeimből. A többit anyád teremti
elő.
Az anyja akkoriban éppen a vörös hajú, széles arcú, hófehér
bőrű korszakát élte.
– Hát nem érted, fiam? Különböző arcokat öltök, ahogy az
ügyfeleim kívánják. Meghódítom őket. Egy hétköznapi
ingatlanügynöknek nem fizetnének, de egy gyönyörű nőnek, aki
földönfutóvá perelheti őket, aki leleplezheti őket, aki miatt, ha
kinyitja a száját, letartóztatnák őket, aki miatt csúnya válás várna
rájuk... Nos, egy ilyen nőnek bármekkora összeget megadnak.
Burke döbbenten nézett az anyjára.
Az apja elmosolyodott.
– Én is láttam. Nemi erőszak történt. Mindent felvettünk.
Láttam ezt is, meg az összes többi esetet is. Szerinted ki teszi
ilyen gyönyörűvé az anyádat? Szerinted miért cserélgetem az
arcait, ha nem azért, hogy hódítson, hogy megbolondítsa a soron
következő ügyfelét?
A nő a fiára nézett.
– Azt csinálom a pénzért, amit csinálnom kell. Ha valóban a
fiam vagy, akkor te is megteszed azt, amit meg kell tenned...
Szirénavijjogásra tért magához. A torka fájdalmasan
lüktetett.
A szirénák valamivel később elhallgattak. Az arcmászó még
nem vált le a fejéről. Burke számolgatni kezdett. Ez a lény pár
órán keresztül marad az áldozata arcán. Amíg nem válik le, addig
ő biztosan nem tud kiszabadulni, viszont az óra ketyeg, közeledik
a pillanat, amikor itt minden a levegőbe repül...
A hőség elviselhetetlenné vált. Szakadt róla a veríték. A
nedvesség átitatta a ruháját, de nem jutott ki a testére tapadó
burokból. Kimerült volt, úgy érezte, cseppnyi ereje sem maradt.
Ahogy felnézett, már nem látta se a xenomorf harcost, se a
királynőt.
Ismét felvijjogtak a szirénák. A tüzek tovább tomboltak.
 – Figyelem, figyelem! – hallatszott egy komputerizált női
hang. – Vészhelyzet. Azonnali evakuálás! Tizenöt percük maradt,
hogy biztonságos távolságba jussanak.
A picsába! – gondolta Burke. – Mennyi ideig lehettem
kiütve?
Tizenöt perc. Ennyi vajon elég lesz ahhoz, hogy kijusson
innen?
Nem. Hiába rohanna, a robbanás zónájából már nem érne ki.
Valamilyen járműre lesz szüksége. Valami kerekekkel
rendelkező... bármi megtenné, de a legjobb persze egy hajó lenne.
Nekifeszítette a bal karját a gyantának, ütögetni kezdte a
tenyere élével. A külső felület megrepedt, de nem sikerült
kiszabadítania a kézfejét. A jobb kezével is rámért pár ütést a
gyantaréteg belső felületére. Az anyag meg se reccsent. Elfogyott
az ereje. Amíg eszméletlen volt, a lábai és a felsőteste körül
megszilárdult a gyanta, moccantani is alig bírta a testét, ráadásul
a gyomra is megfájdult. Nem olyan fájdalom volt ez, amit ismert,
nem, a szimpla gyomorégésnél vagy puffadásnál valami sokkal
kellemetlenebbet élt át, valami olyasmit, amit addig elképzelni
sem tudott. Érezte, hogy a lény ott van a testében, a gyomrában;
ott van, ott úszkál, mint valami hal az akváriumban.
A tudatába döfődött a rémület hideg, sokkoló lándzsája. Nem
sokon múlott, hogy őrjöngeni kezdjen. Pontosan tudta, mi
következik ezután. A bal kezével elkeseredetten ütni kezdte a
gyantát.
 Az ökle véres lett, lehántódott róla a bőr, de hiába, nem bírta
átszakítani a kemény burkot. Addig folytatta az ütögetést, míg a
feje előrebicsaklott a kimerültségtől.
A remény úgy hagyta el, mint a víz a kilyukadt hordót. A
tüdejéből kipréselődött a levegő. Majdnem elájult. Tudta, mi vár
rá, de még nem állt készen a halálra. A maradék erejét
összeszedve öklözni kezdte a gyantaréteget. Közben üvöltöttek a
szirénák, a komputerhang pedig emlékeztette: már csupán
tizenhárom perce maradt arra, hogy biztonságos távolságba
érjen. A távolból xenomorfok fájdalmas és dühödt rikoltozása
hallatszott. Valahol a közelben egy lángszóró sistergett, és...
A gyanta megrepedt. Burke kidugta a résen a bal kezét,
azután a karját. A vállával nekifeszült az anyagnak. A váratlanul
szétnyíló burok pereme felhasította a bőrét, de nem törődött
ezzel. Miközben mély lélegzetet véve, oldalra fordulva
keresztülpréselte magát a résen, miközben előredőlve
megfeszítette a lábait, hallotta, hogy a hatalmas xenomorf rohan
felé döngő léptekkel az egyik folyosón.
Előrezuhant, a hátára fordult. A zsebébe dugta a kezét,
előkapott belőle egy gránátot. Miközben feltápászkodott,
miközben a közeledő lény dobogását és a lángszóró közeledő
sistergését hallgatta, arra gondolt, most mindent elintézhetne: az
óriási lényt és Ripleyt is...
Egyetlen pillanatra hősnek képzelte magát.
Az anyja szeme jelent meg előtte. Az arca, az a gyönyörű,
érzelmektől mentes arc, a homlokon feszülő bőr...
 Léptek dobbantak a közelében. Oldalra vetette magát,
fedezékbe húzódott. Egy pillanattal később egy ember rohant el
mellette. Ripley! Fontolóra vette, hogy a nő után hajítja a
gránátot, de végül nem tette meg. Tántorogva Ripley után indult.
– Ripley!
Még mindig nem volt túl késő. Még mindig lehetett belőle
hős. Még mindig feljuthatok a hajóra! Muszáj volt, meg kellett
tennie!
Futni kezdett. Körülötte égett a boly.
A testében megmozdult valami. Irtózatos fájdalmat érzett. A
gyomrában fejlődő lény úgy szívta magába az energiáit, mint
homok a nedvességet. Még meg bírt tenni pár lépést... Még
néhányat. Elérte a liftet. Megnyomta a hívógombot, de a fülke
nem érkezett meg.
A szirénák kíméletlenül vijjogtak.
A komputerhang közölte, már csak hét perce maradt, hogy
biztonságos távolságba jusson. Burke megpróbált levegőhöz
jutni. Eljutott a tudatáig: a lift nem fog megérkezni. A tűz
felkúszott a liftaknában, két oszlop között pedig mintha villám
ívelt volna. Néhány fémgerenda hullott alá a magasból. Az
állomás megremegett – az egész kezdett szétesni.
A lépcsőhöz botorkált, elindult felfelé. A feje fölül hangokat
hallott – karmos lábak koppantak a fém lépcsőfokokhoz. A
királynő metsző hangon felsikoltott. Valami történt, de Burke
elképzelni sem tudta, micsoda. Az épület megremegett, a nyitott
lépcsősorok mellett hosszú lángok csaptak fel.
 Burke éppen feljutott a leszállóplatóra, amikor a géphang
közölte vele, már csak két perce maradt, hogy biztonságos
távolságba jusson. Felnézett, meglátta a felhők közé emelkedő
sikló elhomályosuló alakját, a hajtóműveiből kicsapó lángcsóvát,
és...
És meglátott még valamit.
A sikló tetején, a kabin és a hajótest közötti mélyedésben ott
lapult az óriási xenomorf, a királynő!
Lángok csaptak fel a plató körül, iszonyúan forró lángok.
Villámok íveltek az ég felé. A plató úgy remegett, mintha a
következő pillanatban bele akarná vetni magát a tüzes verembe.
Burke megérintette lüktető halántékát. Lesimította a haját.
Csüggedten körbenézett.
A gránátot a kezében tartotta, de még mindig nem állt készen
arra, hogy aktiválja.
Valami megmozdult a testében. Valami kifelé tolta a bordáit.
Anya leszek – gondolta. – Egy sötét anya. Olyan, mint a
királynő... olyan, mint a saját anyám volt!
Lángoszlopok emelkedtek körülötte, hamueső pergett rá, füst
gomolygott a közelében. A siklóval együtt a reményei is
elszálltak. Előredőlt, leejtette a gránátot a platóról. Végül nem
volt elég bátor ahhoz, hogy öngyilkos legyen, és arról is letett,
hogy hőssé váljon.
A géphang éppen közölte, egy perce maradt, hogy
biztonságos távolságba jusson, amikor valami megmozdult a
testében. Fejcsóválva nézett végig magán. Vajon van élet a halál
után? Vajon kapok még egy esélyt? Vagy egyenesen a pokolra
kerülök?
Eltűnődött, vajon hány milliárd ember tette már fel magában
ezeket a kérdéseket élete utolsó pillanataiban.
Térdre rogyott. Fáradt volt a meneküléshez, és különben is:
életet kellett adnia valaminek.
A lény vérgejzír kíséretében robbant ki a mellkasából.
Burke gyomra és belei úgy toccsantak a plató acéljára, mint
valami bizarr placenta. A lény – ami valami csoda folytán nem
rántotta magával a szívét, a tüdejét – halk morranást hallatott,
körbenézett. A bőre vörösnek látszott a tüzek fényében.
A férfi az oldalára dőlt. Érezte, lassul a szívverése. Érezte,
kiömlik belőle a vér és az élet. A légzése lelassult. Már annyi ereje
sem maradt, hogy lehunyja a szemét.
A világ megremegett körülötte, a komplexumot szétvető
robbanás megsemmisítette a már amúgy is halott testet.
***
Időnként, amikor felriadunk sötét álmainkból, még
szörnyűbb rémségek között találjuk magunkat.
 Larry Correira – Huszonkettedik
epizód
A fegyverek legendája – első évad, huszonkettedik
epizód
Az M41A impulzusfegyver

Az M41A a történelem egyik legsikeresebb harci fegyvere,

amely az amerikai katonai hatalom szimbólumává vált mind a
Földön, mind az űr távoli sarkaiban. Csatában már minden
kontinensen és tucatnyi világon használták a küzdő felek.
Használói kimondottan kedvelik, az ellenség kimondottan retteg
tőle.
Az impulzusfegyver adoptálása, elterjedése rengeteg
ellentmondást kreált, fejlődésének története tele van olyan
tragikus eseményekkel, amelyek során számos gyarmati
tengerészgyalogos vesztette életét.
Kísérjen figyelemmel minket, és ismerje meg a legendás
M41A impulzusfegyver történetét!
Ön A fegyverek legendáját látja!
***
„Nincs semmi, amihez az impulzusfegyver hangját
hasonlítani lehetne. Olyan ez, mint amikor egy elmebeteg
kalapáccsal püföl egy acélhordót. Ez a szabadság hangja!”
Chris Johanson őrvezető, GY.T.
 „A mai gyarmati tengerészgyalogosok számára természetes,
hogy ilyen megbízható és nagy hatóerejű fegyverrel
rendelkeznek, de ez nem mindig volt így, 2101-ben, amikor
megalakult a gyarmati tengerészgyalogság, a Gy. T., katonáink
olyan rendszeresített gyalogsági fegyvereket használtak, mint a
Harrington automata karabély. Szakaszonként csupán egyetlen
Weyland Storm jutott.
A ma szolgáló katonák nem is sejtik, mennyire hálásak
lehetnek, hogy ilyen fegyverük van. Az én időmben az embernek
alapvetően két választása volt. Egy: szerez magának egy kézre
álló, jó kis fegyvert, mondjuk egy HAR-t, ami könnyű és jól
kezelhető. Ezekkel az volt a baj, hogy szánalmasan kis
lövedékeket köptek magukból, amelyek lepattogtak az ellenség
testpáncéljáról. A másik lehetőség: az ember nagyobb erejű
fegyvereket használt, amelyek viszont nehezek voltak és általában
érzékenyek is, gyakran megesett, hogy egyszerűen besültek,
amikor egy kis kosz került beléjük. Levetted már egy Storm
oldallemezét, például? Ha leveszed, valami olyasmit látsz, amit a
régimódi órákban. Amikor a katonák olyan fegyvert akartak
maguknak, ami tényleg jól és megbízhatóan működött, akkor
eszükbe se jutott a Storm.”
Mike Willis törzsőrmester, Gy. T.
„Személy szerint én annak idején, a ’60-as években egy HAR-
t használtam, mert inkább bevállaltam, hogy nem ütök nagy
lyukat, de szerettem tudni, hogy mindig lő, valahányszor
meghúzom a ravaszt. Ez jobb volt, mint egy olyan modern
gyilkológéppel dolgozni, ami ugyan a műholdas kapcsolatának
köszönhetően megtalálta a csatatéren az ellenséget, viszont
piszok könnyen beragadt. Az a legnagyobb szívás, amikor az
ember egy csatában, miközben ezer svéd lázadó tüzel rá, arra vár,
hogy a fegyvere operációs rendszere újrainduljon.”
Cheryl Clark tizedes, Gy. T.
„A kochani csatát és a miehmi hosszú hadjáratot követően
világossá vált, hogy az Egyesült Államok Gyarmati
Tengerészgyalogságának szüksége van egy új generációs
gyalogsági fegyverre. Ennek az eszköznek olyannak kellett lennie,
hogy a különböző planetáris ökoszisztémákban is ép és
használható maradjon, és akkora tűzerővel rendelkezzen,
amellyel meg lehet semmisíteni a legmodernebb testpáncélokat.
A 6.8 mm-es páncéltörő lövedék, amit a HAR-hoz használtak,
túlságosan gyenge volt, a Stormot pedig senki sem tartotta
megbízhatónak. A Gy. T. számos hadjáratot csinált végig úgy,
hogy a katonák nem rendelkeztek megfelelő fegyverekkel, de
eljött a pillanat, amikor kimondták: ami elég, az elég, változtatni
kell!
Ott voltam, amikor Phillips tábornok dührohamot kapott az
Űrparancsnokság tisztjei előtt. A tábornok úr kijelentette, nem
fogja a biztos halálba küldeni az embereit. Elmondta, ha a
lázadók ellen vezényli őket, akkor gyakorlatilag végez velük.
Egyszerű, hétköznapi tisztként nem lett volna szabad látnom,
ahogy azok a tábornokok egymással üvöltöznek, de bevallom,
pokoli jó műsor volt, nagyon élveztem.”
Trent Miller százados, Gy. T.
 „A ’70-es tengerészgyalogsági program során minden
megváltozott, a kézifegyverekkel kapcsolatos álláspontok is
átalakultak.
A bizottság, amely azt a feladatot kapta, hogy tanulmányozza
a fegyverrendszerek azonnali lecserélésének szükségességét,
heves ellenállásba ütközött. A Weyland-Yutani pert indított, azt
állítva, hogy a Gy. T. katonái nem megfelelő módon használják a
Stormokat, ez, és csakis ez az oka annak, hogy a fegyvert
megbízhatatlannak tartják.
Hát persze... Azok a hivatalnokok gyakorlatilag minket
hibáztattak. El tudja ezt hinni? Hanyagság, hozzá nem értés.
Csak ezt ismételgették. Mert könnyű ám a tiszta irodából ugatni,
a gyárak tiszta műhelyeiben szervizelgetni, de egészen más dolog
a galaxis túlsó végén a fegyverrel bajlódni, amikor az ember
heteken keresztül nyakig ül a vérben, a sárban, a belekben. Hozzá
nem értés?
Ha az ember agyonver a puskatussal valakit, akkor persze,
hogy elromlik a fegyvere! Ki volt az az őrült, aki éppen a tus
belsejében helyezte el a legfontosabb áramköröket? Jó, persze,
ott a szakasz technikusa, aki majd mindent megjavít. De mi van
akkor, ha az a technikus speciel előző nap aknára lépett? Én
kérek bocsánatot, hogy nem rendelkezem fegyvertechnikusi
képesítéssel! Akkoriban már eljutottunk arra a szintre, hogy amit
nem tudtunk megjavítani kalapáccsal meg szigetelőszalaggal,
azzal nem bajlódtunk, inkább elhajítottuk.”
Mario Cordova őrmester, Gy. T.
 „Volt ott megvesztegetés, korrupció, zsarolás. Volt ott
minden, de a Weyland-Yutani végül leállt a pereskedéssel, és
végre munkához láthatott az új kézifegyver-bizottság.
Maga is tudja, mit szoktak mondani a bizottságok által
kitalált meg eltervezett dolgokról... Hát pontosan abba az irányba
tartottunk. Látni kellett volna az eredeti igénylistát! Nevetséges
volt. Azokat az igényeket nem harctéri tapasztalatokkal
rendelkező katonák írták össze. Az egész nem volt más, mint
olyan tisztek kívánságlistája, akik legfeljebb a bemutatókon
láttak belülről leszállóegységet. A paramétereket olyan lobbisták
határozták meg, akiknek a cégei, a cégek kütyüi nélkül, nem
lehetett megépíteni a kívánt fegyvert. Annyi marhaságot rá
akartak rakni a stukkerre, hogy talicska kellett volna a
szállításához.”
Mike Raulston,
I. osztályú fegyvertechnikus, Gy. T.
„Elérkezett a merész változtatások ideje. A bizottság által
javasolt technológiai újításokat később beleépítették más
fegyverrendszerekbe, a stabilizációs mechanizmus például az
M56-os okoskarabélynál jelent meg, de az adott feladat
végrehajtását ezek az ötletek nem segítették elő.
Azonban a remény nem halt meg. Míg a különböző óriás
cégek a saját fegyverrendszereikkel piszmogtak, azokat próbálták
rásózni a seregre, egy nyugdíjas tengerészgyalogos, bizonyos
Jonathan LaForce megépítette az azóta legendássá híresült M41-
es karabély prototípusát. LaForce nappal a büfékocsijában
dolgozott, éjjelente viszont a műhelyében robotolt. Ő egyébként
távoli rokona volt a legendás fegyvertervezőnek, John Moses
Browningnak.
(Browningról sorozatunk első, negyedik, tizenötödik és
huszadik epizódjában már szót ejtettünk.)
LaForce tizedes részt vett a miehmi hadjáratban, így első
kézből származó tapasztalatokkal rendelkezett, pontosan tudta,
mire van szüksége egy modern harcosnak.
Ha tengerészgyalogos vagy és imádkozol, mondd meg annak,
akihez fohászkodsz, mennyire hálás vagy LaForce-nak. Az az
ember valódi zseni volt! Szerencsésnek mondhatjuk magunkat,
hogy éppen a lőfegyverekért rajongott, nem az űrhajókért, vagy
valami másért. Persze, ha mondjuk az űrhajókkal foglalkozik,
most biztos lenne pár remek bárkánk, de az impulzusfegyver
annyi életet mentett már meg, hogy össze se lehet számolni. Én
magam is hálát adok Odin istennek LaForce tizedesért!”
Aimee Morgan őrmester,
szakaszparancsok, Gy. T.
„LaForce a HAR szerkezetét vette alapul. Az integrált
gránátvető mechanizmust megtartotta, de mást semmit. A
szonikus »rázólöketes« fegyverek, amelyeket Miehmnél a
lázadók kifejezetten arra használtak, hogy tönkretegyék a
tengerészgyalogosok HAR-jait, nyilvánvalóvá tették: olyan
tüzelőmechanizmusra van szükség, amelynek működését kívülről
nem lehet megzavarni. LaForce éppen ezért azzal kezdett, hogy
beépített a fegyverébe egy páratlan elektronikus
impulzusgyújtást.
 Ez volt az az elem, aminek az M41A az elhíresült becenevét
köszönheti.
Mindannyian tudjuk, az »impulzusfegyver« szó nem szerepel
a hivatalos dokumentumokban, de mivel egy impulzus adja a
primer gyújtását, a név rajta maradt a fegyveren. A katonák
gyakran csinálnak ilyesmit. Az ükapám például még Malaccal
harcolt, az ő apja meg Thompson gitárral. Egy név jól hangzik,
működik, rajta marad a cuccon. Csak egyetlen gond van azzal,
hogy az M41-est impulzusfegyvernek nevezzük: mindig akad
valami baromarcú, aki meghallja a szót és rögtön beizgul, mert
azt hiszi, hogy lézersugarakat vagy hasonlókat lövöldözünk. Hát
mit hisznek ezek? Hogy egy sci-fi sztoriban élünk?”
Tripp Drosett őrvezető, Gy. T.
„A specifikáció szerint egy olyan új fegyvert kellett
kifejleszteni, ami hüvely nélküli lőszert használ. Ez a kitétel
komoly kihívást jelentett. LaForce úgy gondolta, hogy a
szabványos muníció jobb választás, mivel a hüvely nélküli lőszer
használata esetén nagyobb a felforrósodási ráta, és ennek a
következménye mechanikai hiba, vagy esetleg alkatrészsérülés
lehet. Egy olyan fegyvernél, amely szabványos, rézhüvelyes
muníciót használ, a hüvelykilökődés során bekövetkezik bizonyos
mértékű hűtés, mivel a hüvelytovábbító nyíláson keresztül
biztosított a szellőzés. A bizottság ezzel szemben ragaszkodott
ahhoz, hogy a fegyver belsejét folyamatosan el kell szigetelni a
külső környezettől. LaForce úgy oldotta meg a túlmelegedési
problémát, hogy különleges anyagokat használt a belső
mechanizmus elkészítése során, a munícióhoz pedig
ultramodern, hűtő hatással is rendelkező, gyúlékony
hajtóanyagot.
LaForce számos új szabadalmat bejelentett. Ezek között volt a
valóban eredeti rotációs hasadék, amely azonkívül, hogy a felére
csökkentette a visszarúgás mértékét, lehetővé tette a szintén
általa kifejlesztett, U-hajlított, automata adagolós tárak
használatát. Ez a briliáns rendszer sokkal kontrollálhatóbbá tette
a fegyvert annak ellenére is, hogy ő jóval nagyobb erejű muníciót
használt, mint például a versenytársai.
Mi a szakma legjobb mérnökeivel dolgoztunk az új fegyver
előállításán, és nem igazán értük el a kívánt eredményt,
miközben egy nyugállományú tengerészgyalogos, aki nem is
rendelkezett mérnöki végzettséggel, egy összetákolt szerszámmal
jelent meg a bemutatón, egy olyan fegyverrel, amit a saját
garázsában rakott össze. Mint később megtudtam, LaForce
tényleg egy garázsban dolgozott... Szóval, az egyik oldalon ott
álltak a fegyveripar legjobb tervezői és mérnökei, meg jó néhány
cég, amely folyamatosan óriási összegeket fordított a kutatásra és
fejlesztésre, a másik oldalon meg ott volt ez az egyszerű,
jóformán tanulatlan ember, aki elővett a tokból egy ronda tárgyat
és azt állította, sikerült megoldania a problémát.
Az első fázisban csupán néhány tiszt előtt tartottunk
bemutatót. A mi fegyvereink viszonylag jól teljesítettek, aztán
LaForce következett a bestiájával. Ma már mindenki tudja,
milyen hangja van az impulzusfegyvernek, de akkor még ez is új
volt, hiszen azelőtt sosem hallottunk ilyesmit. Nincs semmi más,
ami jobban magára vonja az ember figyelmét, mint az
impulzusfegyver hangja.
A lőtéren is mindenki odakapta a fejét.
LaForce 12 mm-es Damallal töltötte meg a fegyverét. Ezt a
hüvely nélküli lőszert eredetileg vadászatra használták. Simán le
lehet teríteni vele akár egy genetikailag módosított orrszarvút is.
Mint utóbb kiderült, LaForce fegyveréből ennél nagyobb
lőszert is ki lehet lőni, akár sorozatban is. Azzal is
szembesülnünk kellett, hogy LaForce szörnyetegénél sokkal
kisebb volt a visszarúgás mértéke, mint a többi, sok millió
dollárból kifejlesztett prototípusnál... Igen, bevallom, LaForce
ebben a tekintetben is jobbat alkotott, mint mi.
A vetélytársai később megtudták, hogy LaForce-t a bizottság
nem is hívta meg a bemutatóra, egyszerűen csak belógott. Annak
idején, a kochani csatában megmentette a lőtér egyik
munkatársának az életét, így kérhetett tőle egy szívességet. Azt
kérte, hogy »megfigyelőként« részt vehessen a bemutatón. Én
magam az MIT-re jártam, harminc éven keresztül terveztem
lőfegyvereket, munkám során a naprendszer legfejlettebb
programjait és eszközeit használtam. A bemutatón legalább húsz
olyan ember volt még, mint én, de ennek az amatőrnek, ennek az
ezermesternek, aki főállásban szendvicseket és sült húst árult,
mégis sikerült túltennie rajtunk”.
Michael Ankenbrandt,
a Daihotai tervezőirodájának vezetője
„LaForce terve kiváló volt, de nem álltak rendelkezésére
megfelelő eszközök ahhoz, hogy tökéletesen elkészítse az általa
elképzelt fegyvert. Ennek ellenére az egyik bemutatón úgy is
sikerült hatezer lövést leadni a fegyveréből, minden
meghibásodás nélkül, hogy az eszközt azt megelőzően sárba
merítették, majd bele is fagyasztották. LaForce tudomásom
szerint hivatalos meghívót kapott a versenyre. Több
fegyvergyártó is megkereste őt, hatalmas összegeket kínáltak
neki a szabadalmaiért. Meglepő módon mindegyiküket
visszautasította. Kijelentette, ő nem azért dolgozott, hogy
meggazdagodjon, hanem azért, hogy segítsen a katonákon, a
bajtársain. Akkoriban arról is beszéltek, hogy valakik
megpróbáltak betörni a műhelyébe, megpróbálták ellopni tőle a
prototípust. Később egy komolyabb szabotázsakcióról is
beszéltek, amely mögött állítólag a Weyland-Yutani állt. A cég
természetesen mindent vehemensen tagadott.
Mivel már létezett egy működőképes prototípus, a Gy. T.
komoly érdeklődést mutatott a fegyver iránt. LaForce megkereste
az Armatot. Ez az egykor komoly tekintélynek örvendő cég
akkoriban anyagilag nehéz időszakot élt át, viszont a szakmában
mindenki tudta, hogy minőség szempontjából a verhetetlenek
közé tartozik, és mindig, mindent elkövet annak érdekében, hogy
a lehető leghathatósabban támogassa a katonákat, akiket ellátott
fegyverrel. Mint azóta már kiderült, LaForce, az Armat és
Amerika kapcsolata mindenki számára gyümölcsözőnek
bizonyult.
Ha áttekintjük a kézifegyverek fejlődésének történetét,
találkozhatunk a szokásos kérdéssel: mi volt előbb, a tyúk vagy a
tojás? Ez ebben az esetben persze úgy fogalmazódik meg, hogy
mi volt előbb, a lőszer vagy a fegyver? Előfordulnak olyan esetek,
amikor fegyvert kell terveznünk egy már létező és használatban
lévő lőszerhez, máskor viszont éppen fordítva áll a helyzet: egy
létező fegyverhez kell kifejlesztenünk új lőszereket. Ebben az
esetben szerencsénk volt. LaForce kifejlesztette a fegyverét, az
Armat pedig éppen akkoriban ért el komoly áttörést a vegyi
anyagok, a robbanószerek és a lövedékek területén. Párosítottuk
a két dolgot, és így lehetővé vált a ballisztikai határok feszegetése.
Új, 10 mm-es, hüvely nélküli lőszerünk több jellemzője is azonos
volt a régi, .300-as Winchester Magnum mesterlövész-
lövedékekkel, de a mienk jóval rövidebb és könnyebb lett, maga a
lövedékhegy alkalmas volt arra, hogy keresztülüsse a
legmodernebb testpáncélok anyagát, a robbanóanyag pedig óriási
pusztítást hajtott végre a célpontban. Gondot csupán az jelentett,
hogy sorozatlövés esetén a lövedékhez használt fegyver
túlságosan nagy erővel rúgott vissza, ezért úgy gondoltuk, hogy
csak olyan lőfegyvereknél lehet majd használni, amelyek
működtetését egynél több személy végzi. Amikor LaForce
felkeresett minket és átadta a fegyverét, amely jelentős
visszarúgás nélkül is képes volt kilőni kísérleti 10 mm-es
lövedékeinket, a cég vezetősége biztosra vette, hogy a jövőnk az
impulzusfegyver előállításában van. Ami ezután történt, az ma
már történelem.”
Mordechai Yitzhak,
az Armat technikusa
„Az Armat az újabb példányok legyártása során már jobb
anyagokat használt, így a fegyver súlya jelentősen csökkent,
ugyanakkor megnőtt a már amúgy is figyelemre méltó
szívóssága. Az új anyagok alkalmazásával sikerült kiküszöbölni
LaForce prototípusának legnagyobb gyengeségét, a rossz
hőszóródási rátát. Az Armat fegyvere könnyedén megnyerte a
versenyt, valamennyi teszten tökéletesnek bizonyult.
Megkezdődött az új M41-es gyártása. A Gy. T.-nél 2171-ben vált
rendszeresített kézifegyverré.
Persze, nem minden alakult tökéletesen. A 10 mm-es
lövedékek első sorozatait a cég alvállalkozókkal gyártatta le. Nem
tudni, ki változtatott az anyagösszetételen, ez a későbbi
vizsgálatok során sem derült ki, de tény, hogy a gyártás során
elkövetett hiba számos katona életébe került, ráadásul rossz hírét
keltette az M41-esnek.
(Figyelmezetés: a következő, az LV-832-esen készült felvétel
megtekintését kizárólag felnőtt nézőinknek ajánljuk. Felkavaró
képsorok következnek.)
Kész rémálom volt az egész. Az LV-832-es faunája borzalmas
egyedekből állt, de a telepesek kemények voltak, akár a százas
szög. Azon a helyen minden egyes nap meg kellett küzdeni a
túlélésért. A telepesek gyakorlatilag mindennel elboldogultak,
csupán egyetlen olyan esemény volt, amihez a Gy. T. segítségét
kérték: a nyüzsgés. A bolygón létezett egy bizonyos állatfaj...
Képzeljenek el egy húsevő lényt, ami legalább akkora, mint egy
jávorszarvas, és agancsok helyett csápjai vannak. Egyenként nem
igazán veszélyesek, de mint kiderült, hétévente robbanásszerű
növekedés következett be az állományban. Ezt a jelenséget
nevezték el nyüzsgésnek. A nyüzsgés során ezek a bizonyos
lények mindent felzabáltak. Olyanok voltak, akár a sáskák.
A szakaszommal egy nyüzsgés során az LV-832-es egyik
települését kellett megvédenem. Úgy gondoltuk, nem lesz
különösebb problémánk. Megerősített állásokban helyezkedtünk
el. Felszereltek minket azokkal a remek, vadonatúj
impulzusfegyverekkel, és csak ostoba állatokkal kellett
szembenéznünk. Ugyan, miért ne tudnánk végrehajtani a
feladatot?
Aztán meghallottuk azt a mennydörgésszerű robajt. Mintha
tízmillió pata dobogott volna a sziklákon. És jött, jött az áradat.
Nincs is más szó, amivel leírhatnám... Áradat. A méregzöld
hullám legördült a hegyekből, egyenesen felénk tartott. A
valóságban sokkal rosszabb volt, mint a felvételeken. Richards
tizedes volt az előretolt felderítőnk. Iszonyatos halált halt: azok a
paták másodpercek alatt véres masszává tiporták a testét.
Minden létező fegyverrel lőni kezdtünk. Csak abban bíztunk,
képesek leszünk rést nyitni az eleven húshullámban, képesek
leszünk annyi állatot lelőni, hogy a tetemükből védőfal
emelkedjen előttünk.
És ekkor történt, hogy a vadonatúj impulzusfegyverek
köhögni kezdtek. Az áradat meg egyre csak jött...”
Hank Reynolds főhadnagy, Gy. T.
„Az LV-832-esen bekövetkezett incidens nem egyedi eset
volt. Mindenütt jelentkeztek problémák, ahová szállítottak a
rossz formula alapján készített lőszerből. Ahogy a fegyver
felforrósodott, a lőszer burkolata deformálódott, ragacsos lett, a
fegyver használhatatlanná vált, sőt gyakran előfordult, hogy a
lőszer már a tárban felrobbant. A következmények
katasztrofálisak voltak.
Látta már, mit művel egy 10 mm-es robbanólövedék egy
emberrel? Behatol a testbe, azután felrobban. Elég durva. A
sebek sokszor akkorák voltak, hogy beléjük fért az ember ökle.
Igen... Tényleg durva. Ó, most már szeretjük ezt a fegyvert, de
akkor, 71-ben még gyűlöltük. Hogy miért? El lehet képzelni, mit
művelt pár ilyen lőszer az emberrel, amikor a csőben vagy a
tárban robbant fel, közvetlenül valaki arca mellett. Olyan is
előfordult, hogy a hibás lőszer miatt felmelegedett fegyver
gránátvető csövében robbant fel a lövedék, vagyis a gránát. A
katonák féltek a saját fegyverüktől. Voltak olyanok, nem is
kevesen, akik lefűrészelt csövű sörétes puskát hordtak magukkal.
Nem volt túl hatékony fegyver, de legalább a használójában nem
tett kárt.”
Daniel Walker őrvezető, Gy. T.
„Terjedni kezdtek a pletykák, hogy halott katonákat találtak a
csatamezőkön, mellettük szétszerelt impulzusfegyverek darabjai
hevertek. Az áldozatokat akkor ölték meg, amikor
kétségbeesetten megpróbálták megjavítani, kipucolni vagy
lehűteni a fegyvereiket.
Az Armat – becsületére legyen mondva – nem is próbálta
leplezni a hibát, nem próbálta elhárítani a felelősséget, inkább
cselekedett. Kiderítették a probléma okát, erről értesítették a
főparancsnokságot, és megpróbálták visszahívni a hibás
technikával legyártott muníciót. Mire megkezdődött az eset
kivizsgálása, az M41-es már rendeltetésszerűen működött, ennek
ellenére egy darabig még megmaradt a rossz híre. A
fegyverrajongók mind a mai napig szívesen vitatkoznak erről a
témáról.
Az M41-esen végrehajtottak bizonyos változtatásokat, kisebb
korrekciókat eszközöltek a munícióutakon és a hűtőkben. A
digitális muníciószámlálót kikapcsolhatóvá tették, mivel kiderült,
az első példányokat használó katonák az éjszakai hadműveletek
során szigetelőszalagot voltak kénytelenek a kijelzőre ragasztani,
máskülönben annak fénye, bármilyen halvány volt is, elárulta
volna a pozíciójukat. Az új fegyver az M41A jelölést kapta. Ez az,
ami mind a mai napig az amerikai hadseregnél és a Gy. T.-nél is
használatos.
Az M41A akkor kezdett kedvelt és megbecsült fegyverré válni,
amikor találkoztunk a dögökkel.
A Cheyenne-ünk meteorként csapódott be a landoló zónába.
Úgy röpködtek a rakéták és a gránátok, hogy az ég világos volt,
mint július 4-én. Mielőtt a leszállótalpak földet értek, már láttuk,
hogy három irányból jönnek felénk a nyomkövető lövedékek. Két
embert vesztettünk, pedig még ki se szálltunk. A
szakaszparancsnokunk bekapott egy rakétát, és elvesztettük a
hadnagyunkat is. A DeLorme lázadók már rajtunk voltak. Szépen
beásták magukat, alig várták, hogy harcolhassanak.
A szakaszom feladata az volt, hogy tartsuk a partszakasz
főterét. Míg ráközelítettünk a zónára, mindenütt erős
ellenállásba ütköztünk. A lázadók készültek ránk, remek
felszereléssel rendelkeztek, sokan közülük a legmodernebb
karbonszálas testpáncélt viselték. Az impulzusfegyvereinkkel
simán elintéztük őket. A DeLorme hivatalos biztonsági erői
azokat a nehéz, szervórásegítéses páncélszkafandereket
használták. Kemény fickók voltak, kivétel nélkül, de a 10 mm-es
lövedékeink átütötték a páncéllemezeiket, a mikrorobbanások
pedig harcképtelenné tették őket addig, míg közel értünk
hozzájuk, és a szkafanderek gumírozott ízületi részein keresztül
szétlőttük a végtagjaikat. Sokukat egyszerűen szétvertük, mert az
M41-es erre is jó.
Utcáról utcára, házról házra haladtunk. Az egyik ablakból
orvlövész lőtt ránk. Beküldtünk neki egy gránátot, mentünk
tovább. Eljutottunk a kijelölt térre, ott szembesültünk a ténnyel,
hogy egyedül vagyunk. A századunk többi szakasza nem élte túl a
leszállást. Tartanunk kellett a pozíciónkat. Az egész küldetés
sikere ezen múlott.
A csata egészen reggelig tartott. A lázadók mindent
bevetettek ellenünk, amijük csak volt. Annyit lőttünk, hogy a
fegyverünk csöve narancsvörösen izzott. Egyik sem hibásodott
meg, egyik sem ragadt be. Mind tökéletesen működött. Megjöttek
a Cheyenne-ek, ledobtak nekünk pár láda muníciót, így tudtunk
kitartani és folyamatosan harcolni.
Akkor használtam először M41A-t. Nem hagyott cserben, és
azóta sem. DeLorme után minden istenverte bolygóra, holdra,
világvégi kolóniára azt vittem magammal. Minden egyes
poloskavadászaton azt használtam. Volt, hogy zéró g-nél. Volt,
hogy víz alatt. Sarkvidéki hidegben, perzselő homokban.
Elejtettem. Megégettem. Ütöttem vele. Mindent kibírt, sosem
hagyott cserben. Sosem.
Az M41A az egyetlen fegyver, ami elég masszív egy gyarmati
tengerészgyalogos számára.”
Michael Newman főtörzsőrmester, Gy. T.
A M41A kivívta magának azok tiszteletét, akik valaha
harcoltak vele, vagy akik kénytelenek voltak szembenézni a
csövével. Ez a mechanikai csoda már elfoglalta méltó helyét a
történelemben: ezt tartják a valaha megalkotott legjobb
karabélynak. Bárhol lehet használni, bármit lehet csinálni vele, a
lehetetlenre is képes. Azon ritka fegyverek közé tartozik, amelyek
tökéletesen passzolnak azokhoz a bátor és fékezhetetlen
természetű emberekhez, akik használják.
A fegyverek legendáját látták.
Keith R. A. Decandido – A riporter
– Ms. Hasegawa most fogadja önt, Ms. Kejela.
Nickole Kejela azóta félt ezeknek a szavaknak az
elhangzásától, hogy megérkezett a Hasegawa Hírszolgálat
elnök-vezérigazgatójának irodájába, pontosan azóta, hogy
belépett az ízlésesen berendezett előtérbe. Tizenöt éve dolgozott
a cégnél, tíz éven keresztül helyszíni riportokat készített, de még
soha, sohasem rendelték be Hiromi Hasegawa irodájába.
A pokolba, még sosem találkozott személyesen a cég nagy
tekintélyű vezetőjével! Az természetesen már előfordult, hogy
ugyanabban a teremben voltak, de ez mindig valamilyen
nyilvános jellegű rendezvényen történt. Eddig csak egy-két
alkalommal sikerült pár méter közelségbe kerülnie a
nagyfőnökhöz.
Nickole izgalommal vegyes félelemmel tette el a NohtPadját
– néhány gondolatot próbált hozzáfűzni a dr. Shalaballaz Raóról
készített anyagához –, és elindult a hatalmas fémajtó irányába,
ami a közeledtére engedelmesen oldalra csúszott előtte.
Az első dolog, amit észrevett, azt volt, hogy Hiromi Hasegawa
egy jókora, fából készült íróasztal mögött ül. Az asztalon kis
rendetlenséget fedezett fel. Ez meglepte – a vezetők asztalán vagy
óriási volt a káosz, vagy mindent elpakoltak róla. Ebben a
tekintetben Hasegawa valahol középen helyezkedett el a két
véglet között.
 Hiromi felállt, és újabb meglepetést okozott Nickole-nak,
ezúttal apró termetével. A nyilvános megjelenései, beszédei során
általában pódiumon, valamilyen pult vagy asztal mögött állt, és
olyankor úgy tűnt, ő a legmagasabb ember az egész teremben,
pedig legfeljebb másfél méter lehetett. Nickole-nak az is feltűnt,
hogy a H. H. főnöke erősen festette magát – a sminkje
természetesen tökéletes volt. Ha korábban, az egyik,
testmódosításokkal kapcsolatos cikke miatt nem merül bele
alaposan a témába, talán észre sem veszi, hogy Hiromin jelentős
átalakításokat hajtottak végre.
Hiromi Hasegawa megkerülte az íróasztalt, a kezét nyújtotta.
– Nickole! Nagyon örülök, hogy végre találkozhatok önnel.
– K-köszönöm, asszonyom! – Nickole bizonytalanul kezet
fogott Hiromival.
– Ó, kérlek, hagyjuk ezt a hivataloskodást! Tegeződjünk!
Természetesen csak egymás között. Nyilvánosan ragaszkodom a
magázódáshoz, de amikor kettesben vagyunk, a formalitás csak
időpocsékolás. Márpedig nekem nincs elvesztegetni való időm.
Tehát... szólíts Hirominak!
Nickole nem igazán érezte magát jól attól, hogy a
leghatalmasabb hírmogul így bizalmaskodik vele, de rábólintott.
– Rendben...
– Kérlek, foglalj helyet, Nickole! Ott, a vendégszéken. –
Hasegawa ráült az íróasztal szélére.
Nickole is leült.
– Köszönöm.
Hasegawa konspirátori mosollyal hajolt előre.
 – Kérlek, ne légy ilyen tartózkodó, Nickole! Nincs mitől
tartanod.
– Tisztelettel megjegyzem, hallottam már bizonyos dolgokat
arról, milyen megbeszélések szoktak lezajlani ebben az
irodában...
Hasegawa legyintett.
– Bah! Szóbeszéd! – A mosolya hirtelen gonosz vigyorrá
változott. – Elárulom neked, én indítottam el ezeket a pletykákat.
Igen, én magam, mert nem szeretem a megbeszéléseket, ezért az
a célom, hogy a lehető leghamarabb túlessek rajtuk. Végezni
akarok velük, amilyen gyorsan csak lehet, és ezek a pletykák
segítenek abban, hogy a tárgyalópartnereim is így legyenek ezzel.
Nem baj, ha az emberek félnek tőlem, mert így nem húzzák az
időmet. De ne aggódj, ez most más. Amikor kimész innen,
ugyanaz lesz a pozíciód, mint korábban. A pozíciód, a munkád, a
béred, minden. Ez, mondjuk, nem mondható el mindenkiről, aki
az elmúlt pár év során azon a széken ült, amin most te... – Pózt
váltott, azután eltolta magát az asztal szélétől. – Ez a mesterséges
fa borzasztóan kényelmetlen tud lenni! Bárcsak szerezhetnék
valódit!
Kevésen múlt, hogy Nickole-nak sikerült magában tartania a
reakcióját.
Hasegawa hosszan ránézett, azután megkerülte az íróasztalt,
visszaült a helyére.
– Van valami, amit válaszolni szeretnél a hallottakra,
Nickole?
 Hasegawa a hangsúlyával feleletet követelt, ugyanakkor azt is
jelezte, nem szeretné, ha Nickole bármiféle megjegyzést tenne.
Nickole rövid töprengés után arra jutott, válaszol.
– Néhány évvel ezelőtt készítettem egy anyagot az erdőkkel
kapcsolatos törvényről, ami erősen korlátozza, hogy valódi fából
készüljenek bizonyos luxuscikkek, miután kiderült: alig maradt
annyi növény a bolygón, amennyi képes fenntartani a levegő
oxigénszintjét. Akkor alkalmam volt megfigyelni néhány valódi
fából készült tárgyat, és beszéltem olyan emberekkel, akik
famásolatokból készítettek különböző dolgokat. Nos, szerintem
az íróasztal, ami mögött most ülsz, vagy valódi fából van, vagy
pedig olyan kiváló minőségű hamis fából, hogy biztos többe
került, mintha valódiból lenne.
Nickole megkönnyebbülten látta, hogy Hasegawa
elmosolyodik.
– Tényleg olyan tehetséges vagy, amilyennek tartanak.
Reméltem is! Remek. Pontosan erre van szükség. Ó, és ami azt
illeti, az asztalom hamis fából készült, és igen, tényleg olcsóbb
lett volna valódi fát szerezni, de tudod, szeretek lélegezni, ezért
inkább a legjobb fahamisítótól rendeltem bútorokat.
Nickole bólintott. Nem igazán tetszett neki, hogy a főnöke
tesztelgeti, de mit tehetett volna ellene?
– Helenával beszélgettünk rólad – folytatta Hasegawa. – Tőle
tudom, írtál egy expozét a Weyland-Yutaniról.
– Igen – mondta Nickole lassan –, de sajnos, nem tudtam
elég információt szerezni a forrásaimtól.
 – És ez nem is fog sikerülni. – Hasegawa megrázta a fejét. –
Az a cég művészi szintre emelte a titkolózást. Mindig, mindenkor
ügyesen fedezi magát, ezért gyakorlatilag lehetetlen, hogy ilyen
közvetlen módon bármiféle inkrimináló információt szerezzünk
róluk. Nem, Nickole, ez így biztosan nem fog menni. Viszont ha
nem szemből közelíted meg a céget, ha oldalról vagy hátulról
csapsz le rá, úgy, hogy váratlanul érje a támadásod, sok mindent
megtudhatsz.
– Ezzel most azt mondod, hogy újra elő kellene vennem a
sztorit? – kérdezte Nickole homlokráncolva.
– Erre a megbeszélésre azért került sor, mert egy új
megbízást szeretnék adni neked.
Nickole-nak feltűnt, Hasegawa tulajdonképpen nem válaszolt
a feltett kérdésre.
Hasegawa megérintett az asztalán egy kapcsolót. A háta
mögötti falrészen, amelyen addig a Himaláját lehetett látni, Rao
jelent meg, az az ember, akivel Nickole az utóbbi időben
foglalkozott.
– Átnéztem a dr. Raóról készült anyagod első verzióját. Ügyes
munka!
A kijelentés hallatán Nickole úgy érezte, mintha
belemerítették volna a büszkeségbe. Hasegawa nem éppen arról
volt híres, hogy bárkit dicsért, és ha megtette, akkor
semmiképpen sem ok nélkül.
– Köszönöm!
– Nagyra értékelem, milyen mélyen beleástad magad a
témába, mennyire utánajártál, hogy ki ő, miért teszi azt, amit
tesz. Dr. Rao egy személy, egy ember, nem pedig pusztán valami
téma. Ráadásul olyan kis részleteket is megemlítesz, olyan
apróságokat, amelyeket az intelligens emberek biztosan értékelni
fognak, de mindezt úgy adod elő, hogy még a szellemi
fogyatékosok is érezhetik, valami nagy dolgot csináltál. –
Hasegawa felsóhajtott. – Ez utóbbi nagyon jó, mivel a galaxis
sajnálatos módon tele van szellemi fogyatékosokkal. –
Megérintett egy másik kapcsolót, a falon ismét a Himalája képe
jelent meg. – Van egy régi barátom, bizonyos Emilio Cruz, aki a
Gyarmati Tengerészgyalogság vezérkari főnöke. Emilio kért
tőlem egy szívességet.
– Hm. Értem. – Hasegawa egy percen belül már másodszor
váltott témát, és ettől Nickole kissé megszédült. Nem igazán bírta
követni a főnökét.
– Emilio azt szeretné, ha kiküldenénk egy riportert
valamelyik katonai egységbe. Egy olyan embert, aki a katonák
között élt egy ideig, aki képes felmérni a helyzetet, aki emberként
képes a tengerészgyalogosokra tekinteni, aki emberként tudja
bemutatni őket.
– Értem. Tehát terepre kell menni. És mennyi időről lenne
szó? – kérdezte Nickole.
– Egy évről.
Nickole szeme elkerekedett, a szája tátva maradt a
döbbenettől.
– Ööö... Mennyiről?
Hasegawa mindkét kezét felemelte.
– Tisztában vagyok vele, hogy ez nagyon nagy kérés...
 – Ez több, mint nagy kérés! Már elterveztem a vakációimat.
Itt a családom...
– Ígérem, ez a munka nem fog bezavarni az életedbe. Tudnod
kell, a tengerészgyalogság legtöbb egysége nagyjából az ideje
nyolcvanöt százalékát készenlétben tölti, küldetésre várva. És azt
is tudnod kell, hogy a küldetések hetvenöt százaléka egyszerű és
veszélytelen. Jelen pillanatban nem állunk háborúban senkivel,
így a katonák olyanok, mint a biztonsági őrök. Akció közben
könyörtelenül hatékonynak kell lenniük, de az idejük nagy
részében csak üldögélnek, lebzselnek. Ne aggódj, elmehetsz
azokra a vakációkra és találkozhatsz a családoddal. Nem lesz
olyan nehéz a feladatod, amilyennek most tűnik.
– Jól van, lehetséges, de... Mi a lényeg ebben az egészben?
Úgy értem, abban biztos vagyok, hogy a cég számára hosszú
távon kifizetődő, ha megteszünk bizonyos szívességeket a Gy. T.-
nek, de...
Hasegawa elmosolyodott, de az arca olyan volt, mint a
ragadozóé, amely arra készül, hogy felfalja a prédaállatot.
– Nos, Nickole, amiről eddig beszéltünk, az lesz a
fedőtevékenységed.
– Tessék? – Nickole már semmit sem értett.
– Ahogy mondtam, Emilióval hosszú ideje ismerjük egymást.
Nem tőle, de tudom, biztos vagyok benne, hogy a
tengerészgyalogság egy bizonyos cég zsebében van, és azt is
biztosra veszem, hogy ez a cég meg a sereg összejátszott annak
érdekében, hogy titokban maradjon, mi történt valójában Hadley
Reményén.
 Nickole meglepetten pislogott.
– Úgy gondolod, hogy az a cég... a Weyland-Yutani és a Gy. T.
a felelős azért, ami ott történt?
– Úgy gondolom, hogy ez is elképzelhető. Igen. – Hasegawa
előredőlt, mereven Nickole szemébe nézett. – Egyesek szerint
van itt valami, amit titkolnak. Szeretném, ha kiszagolnád, mi az.
Úgy gondolom, ha egy évet töltesz a Gy. T.-nél, ki tudsz deríteni
valamit.
– Értem... – Nickole-nak így már valamivel jobban tetszett a
dolog. – És közben látszólag dolgozzak a tengerészgyalogosok
profilján is?
– Nem látszólag, mert erre is szükségem van. Elvárom, hogy
olyan jellemrajzot készíts a katonákról, amilyet Raóról csináltál.
A tárhelyedre már feltöltöttem a szükséges információkat.
Pihend ki magad, és holnap reggel jelentkezz Camp Obamában!
Berenato hadnagyot kell keresned.
***
ÉN: Kérem, közlegény, mondja meg a nevét és árulja el, hol
született!
D. S. SANDOVAL közlegény: Dmitri Sandoval közlegény
vagyok. Észtországban születtem, de Brooklynban nőttem fel.
ÉN: És maga, közlegény? Ugyanezt kérem. Név, születési
hely.
D. C. SANDOVAL közlegény: Dmitri Sandoval közlegény
vagyok. A mami meg a papi San Pedro de Macarisban született,
ott is nőttek fel, de ez a szépfiú, akit most lát, már Chicagóban
született.
 ÉN: Hogy kerülhettek mindketten ugyanahhoz az egységhez?
D. C. SANDOVAL közlegény: A nyilvántartóban azt hitték,
komputerhiba történt. Egészen addig, míg mind a ketten
megjelentünk.
D. S. SANDOVAL közlegény: Van becenevünk, az alapján
különböztetnek meg minket. Én vagyok a Nagy D, ő meg a Kicsi
D.
D. C. SANDOVAL közlegény: De ez nem fair, mert nem
vagyok kicsi, csak éppen valamivel alacsonyabb, mint ez a
túlméretezett gorilla.
(A J-szakasz állományába tartozó Dmitri Shostakovich
Sandoval közlegénnyel és Dmitri Carlos Sandoval közlegénnyel
Nickole Kejela által készített interjú leiratának részlete.)
***
Nickole az első hónapot Camp Obamában, a kaliforniai-
nevadai határ közelében található bázison töltötte. A J-
szakaszhoz osztották be, a parancsnoka Emily Berenato hadnagy
volt. Abban a hónapban a J-szakasz tagjai végezték a táborban a
biztonsági jellegű feladatokat, de közben kiképzést kaptak: a
legmodernebb fegyverek használatával kellett megismerkedniük.
Camp Obamában – már amennyire Nickole meg tudta
határozni – nem léteztek árnyékok, és ez komoly gondot
jelentett, mert a katonák az alváson kívül mindent a szabadban
csináltak. Négy hét elteltével Nickole amúgy is sötét bőre
mahagóniszínűvé változott.
Megfigyelte, a katonákat hogyan képzik ki az új M41A Mark
2-es impulzusfegyver használatára. Ő sosem érdeklődött a
fegyverek iránt, de mivel tisztában volt vele, hogy azok között,
akik megnézik az anyagát, sokan vannak olyanok, akik mindent
tudni akarnak az új játékszerről, ezért kénytelen-kelletlen
megtanulta, hogyan kell megtölteni a M41A Mark 2-est, hogyan
kell használni, miben különbözik a Mark 1-estől és így tovább.
Amit megtudott, azt utólag próbálta beépíteni az anyagába.
Sokat nézte a katonákat, amikor különféle gyakorlatokat
hajtottak végre, amikor bizarr terepeken gyakorlatoztak, amikor
mozgó célpontokra lőttek, amikor különböző fényviszonyok
mellett harcászkodtak, de a legérdekesebbnek a
tengerészgyalogosok informális kiképzését tartotta. Egy nap
Ayed Stepanyan őrmester kimenőt engedélyezett az embereinek.
Az osztag tagjai közül hatan úgy döntöttek, mesterlövész pókert
játszanak. Fogtak négy gerendát, megkevertek egy pakli kártyát,
mindegyik gerendára rátűztek tizenhárom lapot, azután
felcipelték a gerendákat egy domb gerincére, ahol fel is állították
őket. Ezután a hat katona elsétált vagy kétezer méter távolságba,
és valamennyien odahasaltak távcsővel felszerelt karabélyuk
mögé. Mindenki leadott egy lövést, mindenki eltalált egy
kártyalapot. Ezután felváltva lőttek, mindenki összesen ötször. Az
győzött, aki a póker szabályai szerinti legjobb lapokat találta el.
Ha valaki esetleg semmit sem lőtt, az annyit jelentett, mintha
bedobta volna a lapjait.
A katonák persze fogadásokat kötöttek a győztesre. A
legtöbben a szakasz legjobb lövészére, Hakim Rashad tizedesre
tették a pénzüket, de voltak, akik inkább másokat tartottak
esélyesnek a játékosok közül.
 A negyedik lövést követően már csak Rashad és Malik
Washington közlegény marad partiban. Washington volt az
egység legújabb, legcsendesebb tagja; ugyanazon a napon
érkezett, amikor Nickole.
Li Hsu tizedes volt az egyetlen, aki nem vett részt se a
játékban, se a fogadásokban, és ő volt az, aki messzelátón
keresztül figyelte, ki, milyen lapot talált el; ő vezette a játék
állását.
– Jól van – mondta Hsu. – Rashadnak van egy ász párja meg
egy hármas párja. Washingtonnak van egy jumbóval végződő
sora.
– Hol a francban tanultál meg így lőni, kopasz? – kérdezte
Washington közlegénytől Dmitri Sandoval közlegény, a Kicsi D.
Washington félszegen elmosolyodott.
– A vurstliban. Mindig megnyertem a játékmackót.
Rashad célzott és lőtt.
Hsu a messzelátójába nézett.
– Kőr ász! Fullod van, Rashad!
Miközben Washington célzott, Rashad vidáman vigyorgott.
– Ne is fáraszd magad, kopasz! Esélyed sincs rá, hogy teljes
sorod legyen!
Washington nem válaszolt, csak lőtt.
Nickole mosolygott. A kameráján kiváló volt a ráközelítési
funkció; Hsunál is hamarabb látta, milyen lapot talált el a
közlegény.
– Pikk dáma! – jelentette Hsu. – Szép, de nem túl jó. Rashad
győzött, neki fullja van.
 Üdvrivalgás, ujjongás, az emberek gratuláltak Rashadnak, a
vesztesek fizettek, a nyertesek bezsebelték a pénzt.
– Nem egészen így van, tizedes – jegyezte meg Nickole
halkan.
Washington a fejét csóválta.
– Semmi gond, asszonyom. A tizedes úr azt mondta...
Nickole azonban nem hagyta annyiban.
– Nézzék csak meg még egyszer, Washington közlegény
milyen lapokat talált el!
Hsu ismét a szeméhez emelte a messzelátót. Elképedt.
– A rohadt életbe!
– Mi az, mi az? – kérdezte Rashad, kilépve az ujjongók közül.
Hsu leeresztette a messzelátót.
– A riporternek igaza van. Washingtonnak nem sima sora
van, hanem dámával végződő flösse! – Felnevetett. – Hát,
kopasz, megint lőttél magadnak egy plüssmackót!
Rashad meghökkent. Nickole csak mosolygott. A többiek
dühösek és zavarodottak voltak.
– Én ezt nem hiszem el! – jelentette ki Kicsi D, a bank, aki a
fogadásokat kezelte.
Rashad gyorsan felé fordult.
– Micsodát?
Kicsi D mindkét kezét felemelte.
– Ne a hírnököt lőjétek le! Én csak mondom, mi van. Az van,
hogy a riporter az egyetlen, aki a kopaszra fogadott.
– Remek! – Nickole előrelépett, Kicsi D felé nyújtotta a kezét,
kérte a nyereményét.
 Rashad a fejét csóválta.
– Mondja, miért fogadott erre a szerencsétlenre?
– Azért, mert én már tudtam azokról a bizonyos
játékmackókról. – Nickole átvette Kicsi D-től a pénzt. – Nagyon
köszönöm önöknek. Jól fog jönni ez a kis pénz a vakációmon,
amit a Prince Edward szigeten fogok eltölteni. De ne aggódjanak,
csak két hétig leszek távol!
– Mi a franc van azon a szigeten? Miért akar odamenni? –
kérdezte Rashad.
– Nem is az a lényeg, hogy mi van ott, hanem az, hogy mi
nincs – felelte Nickole. – Például nincsenek tengerészgyalogosok.
Ez már önmagában kellemes kikapcsolódást fog jelenteni.
Mindenki nevetett.
– Hiányozni fog, Ms. Kejela – mondta Nagy D. Ő volt az
egyetlen, aki így szólította Nickole-t, a többiek a személynevét
használták, vagy egyszerűen riporternek hívták.
– Köszönöm, Dmitri – felelte Nickole.
– Hát – mondta Rashad –, én is örülnék egy kis
nyugalomnak.
– Pedig éppen maga az, Rashad, aki nyitva szokta hagyni a
vécé ajtaját! – mondta Nickole édes mosollyal. – Mindegy,
hamarosan lelépek.
– Nem. Nem fog lelépni.
Nickole megfordult és a közeledőre, Stepanyan őrmesterre
nézett.
– Hogy érti azt, hogy nem fogok lelépni? – kérdezte. – Már
egy éve tervezgetem ezt a nyaralást, és a főnököm azt mondta...
 – Azt nem tudom, mit mondott magának a főnöke, de nekem
éppen most mondta a sajátom, hogy csomagolunk és megyünk a
Nellie-hez, ami elvisz minket az LV-418-asra.
Nickole döbbenten pislogott. Egy küldetés? Egy valódi
küldetés? Egy másik bolygón?
– Hát, izé, rendben, de én...
– Az indulási parancs, Ms. Kejela, mindenkire vonatkozik.
Még magára is!
***
STEPANYAN őrmester: Nézze, inkább ne engem nyaggasson.
Inkább a többiekkel foglalkozzon. Hamarosan nyugdíjba megyek.
Már ki is töltöttem a papírokat.
ÉN: Valóban? Ezt nem tudtam. Az aktájában erről semmit
sem találtam.
STEPANYAN őrmester: Hát, igazság szerint még nem
töltöttem ki a papírokat. De ki fogom. Talán már rögtön holnap.
HSU tizedes: Ne higgyen neki, asszonyom! Már évek óta ezt
mondogatja, és még mindig itt van velünk!
(A J-szakasz állományába tartozó Ayed Stepanyan
őrmesterrel Nickole Kejela által készített interjú leiratának
részlete.)
***
A következő huszonnégy órát Nickole csomagolással töltötte,
és közben több szöveges és hangüzenetet küldött Hasegawának.
Egyetlen választ kapott, öt perccel azelőtt, hogy jelentkeznie
kellett az űrsiklónál, amelynek fel kellett szállítania a szakaszt a
Föld körüli pályán keringő Nellie-hez: „Ezért vagy ott. Emlékezz
a másik feladatra!”
Nickole mélyet sóhajtott, és miután mindent lekért a H. H.
adatbázisából az LV-418-ról, jelentkezett a siklónál. Még jól
emlékezett rá, hogy tizenöt évvel korábban, amikor a H. H.-hoz
került, azt a megbízást kapta, hogy mindent derítsen ki, amit egy
kolónia létesítéséről tudni kell. Több tonnányi anyagot szedett
össze a témában, ezt is elő akarta hívni az archívumból.
A következő hat óra során lemondta a vakációját, törölte a
foglalásait, és mivel mást nem tehetett, beletörődött abba, hogy
egyik helyről sem fogja visszakapni az előlegként befizetett
összegeket. Átkozta magát, de legfőképpen a főnökét. Azt
mondta, nyugodtan elmehetek vakációzni! Azt mondta, a
katonák a szolgálati idejük nyolcvanöt százalékát ücsörgéssel
töltik! Mi ütött belém, hogy elhittem Hasegawának ezt a
marhaságot?
Tíz órával azután, hogy megérkeztek a Nellie-re, már
kijutottak a Föld és a Hold gravitációs vonzásából. A hajó ezt
követően olyan volt, mint egy ballisztikus rakéta, amivel az LV-
418-ast vették célba. Nickole, a J-szakasz tagjai és a Nellie
legénysége befeküdt a kriokapszulákba.
Nickole úgy érezte, csak másodpercek teltek el aközött, hogy
a kapszula teteje ráereszkedett, majd kinyílt, pedig a hajó közben
megtette a számára kijelölt utat. Az interplanetáris száguldás
során a fedélzeti rendszernek nem kellett táplálékot és levegőt
biztosítani az utasok és a legénység számára, az embereknek
pedig nem kellett megküzdeniük az utazók legszörnyűbb
ellenfelével, az unalommal. Nickole kicsit szédült, amikor felült a
kapszulában. Megpróbált orientálódni, de ez elég nehezen ment,
minden ugrált a szeme előtt.
– Jól van?
Nickole felnézett az előtte álló, fölébe hajló, homályos alakra,
amelyben nagy nehezen Washington közlegényre ismert rá.
– Remekül, Malik.
– Pedig nem úgy néz ki. Még sosem feküdt kriokapszulában?
Nickole a fejét rázta, de ezt a mozdulatot azon nyomban
megbánta, mert felerősödött tőle a szédülése.
– A legtávolabbi hely, ahol eddig jártam, az aszteroidabánya
volt.
– Értem – mondta Washington. – Először valami olyasmit
érez az ember, mintha másnapos lenne.
– Ó, igen! Pontosan olyan, mint a másnaposság! – felelte
Nickole elkeseredetten. – De most hiányoznak a részegség vidám
emlékei.
Washinton talpra segítette, átvezette a kantinba.
– Jöjjön! – mondta. – A kriomásnaposság legjobb ellenszere
egy nagy halom förtelmes kaja!
Nickole felnevetett.
– Biztatóan hangzik!
– Egyébként köszönöm, hogy mellém állt a pókerban. Nem
akartam szembeszállni a tizedessel...
– Hé! Jó okom volt rá. Rengeteg pénzt nyertem magán. –
Nickole-nak sikerült az arcára erőltetnie egy bágyadt mosolyt.
 – Nézze, van valami, amiről az interjú során nem beszéltem,
de... Pedig akartam!
Nickole a homlokát ráncolta.
– Miről van szó?
– Most biztos hülyének fog nézni, de... Szóval, egy ideje már
egy regényen dolgozom. Arra gondoltam, esetleg
beszélgethetnénk az írásról. Valamikor...
Nickole felnevetett.
– Rendben! De csak akkor, ha nem ajánlja fel a majdani
honoráriuma felét azzal, hogy írjam meg én az ötletét!
Washington meglepődött.
– Miért tennék ilyet?
Csatlakoztak a többiekhez, hogy elfogyasszák a krio utáni
reggelijüket.
Közben Berenato hadnagy is megérkezett.
– Éppen most beszéltem a Nellie legénységével. A helyzet
rosszabb, mint gondoltuk.
– Miért, mi a helyzet? – kérdezte Nickole.
Mindenki rábámult.
– Elnézést, a behajózás során a vakációmat kellett törölnöm.
Azt, amire nem mehettem el – mondta Nickole keserűen.
Rashad felnevetett.
– Miért akarna elmenni arra a szigetre, Pókerarc, amikor azt
is választhatja, hogy megnézi akció közben a
tengerészgyalogosokat?
 Nickole homlokráncolva fogadta a gúnynevet, de aztán úgy
gondolta, ez még mindig jobb, mint a „riporter”. Emögött
legalább van egy sztori.
Rashad tovább nevetett – egészen addig, míg észrevette, hogy
Berenato mereven nézi. Akkor elhallgatott.
– Meg kell tanítania nekem ezt a nézést – mondta Nickole a
hadnagynőnek mosolyogva.
Berenato nem viszonozta a mosolyt.
– Magának meg át kell olvasnia az eligazító anyagokat.
Röviden a következő a helyzet... A bolygónak csupán egyetlen
kontinense van. Felépült rajta egy kutatóbázis. A sziget tele van
dolinákkal. Váratlanul megnyíló lyukakkal, amelyek mindent
elnyelnek, ami fölöttük volt. A bázison dolgozó tudósok bajba
kerültek, szükségük van a segítségünkre.
Nickole-ban megkönnyebbülés áradt szét.
– Csak egy mentőakció? Remek!
Stepanyan felnevetett.
– Igen, valószínűleg nem fognak letörni közben a körmei. Se
az enyémek. Ami mondjuk jó, mert ez után a menet után
nyugdíjba megyek...
Nickole a szemét forgatta és megpróbálta elfogyasztani az
ízetlen sült húst és a tojást.
– Te sosem fogsz visszavonulni, Step – mondta Kicsi D.
– Biztosra veszem, hogy még ki se töltötte a papírokat! – tette
hozzá Hsu.
– Majd meglátjátok! – mondta Stepanyan rejtélyesen. – Ez
lesz az utolsó küldetésem. Majd meglátjátok!
 ***
ÉN: Mikor volt a legbüszkébb, katona?
RASHAD tizedes: Erre könnyű válaszolni. A lázadás a
Holdon. Az a rohadék egy nőt püfölt. Fejbe lőttem. A rohadék
eldőlt.
ÉN: Erre a legbüszkébb?
RASHAD tizedes: Persze! Szolgálunk és védünk, meg a többi
baromság. Azt a nőt megvédtem. Erről szól ez az egész, nem?
(A J-szakasz állományába tartozó Hakim Rashad tizedessel
Nickole Kejela által készített interjú leiratának részlete.)
***
Az LV-418-ason létesített kutatóbázison volt egy Pátiónak
nevezett, zárt terem – a bolygó nem rendelkezett belélegezhető
atmoszférával –, ennek volt egy hatalmas ablaka, amiből végig
lehetett látni a szigeten. A területet különös, színes növények
borították, de sok volt a lilás és feketés, kopár talajfolt is.
A talaj bizonyos helyeken beszakadt, hatalmas lyukak
keletkeztek – ez történt például azon a helyen is, ahol a tudósok
közül hatan mintákat gyűjtögettek. A J-szakasz szkafanderbe
öltözött tagjainak elsődleges feladata az volt, hogy kimentsék a
veremből a hat tudóst. Rashad, Hsu, Washington, Nagy D és
Kicsi D végezte el a munkát, ők voltak azok, akik leereszkedtek,
majd sorra felküldték a tudósokat, átkísérték őket az ATV-hez –
ez volt az egyetlen felszíni jármű, amivel viszonylag
biztonságosan lehetett mozogni az ingatag talajon.
Nickole mellett az állomás vezetője, egy Apama Pradhuman
nevű alacsony nő várakozott.
 – Meg kell kérdeznem, dr. Pradhuman – kezdte Nickole –,
hogy miért küldte ki az embereit, amikor tudhatta, hogy
beszakadhat alattuk a talaj?
– Erre könnyen tudok válaszolni. Nem én küldtem ki őket.
Maguktól mentek. – A nő megrázta a fejét. – Ostobák!
A katonák mindegyike rendelkezett sisakkamerával. Berenato
megengedte Nickole-nak, hogy a NohtPadján figyelemmel kísérje
a kamerák által közvetített képeket, de megkérte, az audióhoz
használjon fülhallgatót. Nickole nem igazán figyelt (minden
rögzítésre került, úgy gondolta, majd később átnézi az anyagot),
az audiót pedig szinte teljesen lehalkította. Csak akkor kapta fel a
fejét, amikor Rashad felüvöltött:
– A büdös kurva életbe, ez meg mi a szent szar?
Nickole a NohtPadjára nézett és látta, Rashad odalent van, a
verem legmélyebb részén. Ő segítette fel az embereket egészen
addig a pontig, ahol Nagy D várt, úgy középtájon. Nagy D aztán
eljuttatta a tudósokat Kicsi D-hez, aki már a verem pereménél, a
felszínen ácsorgott. Kicsi D-től Washington kísért át mindenkit
az ATV-hez, ahonnan átszállították a megmentetteket a bázisra.
Hsu a felszerelésen tartotta a szemét, ő gondoskodott arról, hogy
minden rendben menjen.
Nickole rázoomolt a Rashad kamerája által közvetített képre,
és megdöbbenve látta, hogy a gödörben van valami. Egy másik
lyuk. Először ez a második nyílás olyan volt, mint egy jókora
horpadás, de Rashad közelében hirtelen beomlott a talaj egy
része, és láthatóvá vált az alsó verem, ami a pereméig tömve volt
jókora, tojásdad alakú... valamikkel.
 – Mi a szar ez? – kérdezte Rashad.
– Most én látok rosszul valamit – kérdezte Nickole –, vagy
ezek tényleg úgy néznek ki, mintha tojások lennének?
– Tudunk mintát hozni belőle? – hallotta Nickole a fülesén
keresztül Berenato hangját.
– Nem javaslom – mondta Hsu. – Ha Rashad, vagy bárki
más kotorászni kezd odalent, a lyuk valószínűleg kiszélesedik, és
akkor biztos elveszítünk pár embert.
– Jól van – mondta Berenato. – Rashad tizedes, folytassa a
felvételek készítését, hogy legyen valamink.
Pradhuman áthajolt Nickole válla fölött, a NothPadra nézett.
– Mi az ördög az?
– Fogalmam sincs. – Nickole hátranézett a tudósra. –
Gondolom, eddig még semmi ilyesmit nem láttak.
Pradhuman a fejét rázta.
– Én nem. Nem. Pedig talán kellett volna.
– Ezt most hogy érti?
A tudós kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán
mégsem tette.
– Nem érdekes... – Arrébb sétált, de Nickole sosem tartozott
azok közé, akik könnyen feladnak valamit.
***
HSU tizedes: Őszintén? Gyűlölöm az erőszakot. Gyűlölöm a
fegyvereket, az öldöklést, de még a gyakorlatozást is.
ÉN: Ebből természetesen az következett, hogy belépett a
tengerészgyalogsághoz.
 HSU tizedes: Most nevet, de igen, ez természetes volt a
számomra. Úgy értem, most béke van, vagyis nincsenek
összecsapások, és... Szóval, én a kütyük miatt vagyok itt.
Komolyan mondom! A játékszerek, amikkel itt szórakozhatok,
sokkal jobbak, mint amikkel a privát szektorban találkozik az
ember.
(A J-szakasz állományába tartozó Li Hsu tizedessel Nickole
Kejela által készített interjú leiratának részlete.)
***
Az LV-418-ason az éjszaka relatív fogalom volt, mivel a
bolygón gyakorlatilag mindig sötétség uralkodott. A tudósok
ennek ellenére tartották magukat a huszonnégy órás ciklusokhoz
– így minden könnyebb volt a számukra. A Nellie-nek még
tizenöt óra állt rendelkezésére arra, hogy elinduljon vissza, a
Földre, így Berenato hadnagy engedélyezte Pradhuman emberei
számára, hogy összeszedjék a holmijukat, már amennyit tudnak,
és lefuttassanak néhány utolsó tesztet. Természetesen
kijelentette, hogy reggel – vagyis akkor, amikor elvileg megvirrad
– mindenkinek fel kell szállnia a siklóra, hogy visszatérjenek a
Nellie-re.
Nickole végzett a napi felvételekhez fűzött megjegyzések
rögzítésével. Nem tetszett neki az anyag: a riporterek többségével
ellentétben ő sosem szeretett olyasmivel foglalkozni, ami simán
ment. Ugyan, mi érdekes van abban, hogy egy csapat katona
előírásszerűen, gördülékenyen teszi a dolgát? Úgy gondolta, a
mentőakcióról készített anyag legfeljebb illusztrációnak lesz jó.
Őt az emberek érdekelték igazán, róluk akart többet megtudni.
 Elhatározta, ismét próbát tesz Stepanyannal. Az őrmester
korábban kitért a válaszadás elől, közelgő visszavonulására
hivatkozott, de nyilvánvalóvá vált, hogy ezt már jó ideje
ismételgeti, mégsem teszi meg.
Nickole összerezzent, amikor a barakkja ajtaja mellett
megszólalt a csengő. A hely apró volt, de megfelelő. Mindenkinek
jutott egy külön priccs (a katonák számára ez sokszor luxusnak
számít), mivel a bázist eredetileg ötvenfős személyzet számára
építették, de csupán két tucat ember dolgozott rajta.
– Szabad! – mondta Nickole.
Az ajtó kinyílt, Pradhuman lépett be rajta. Eléggé
bizonytalanul mozgott.
– Ms. Kejela, ezt látnia kell. – A nő felemelt egy adatlemezt.
– Dr. Pradhuman, maga részeg?
– Remélem, igen. Ahhoz eleget ittam, hogy ezt elhozzam
magának.
Nickole átvette a lemezt.
– Dr. Pradhuman...
– Csak olvassa el ezt, oké? Megfigyelések... Nem létezik, hogy
ennyire inkompent... – A nő nyelt egyet. – Inkompetensek
legyenek! – A tekintete kifejezéstelenné vált, barna bőre mintha
megzöldült volna. – Elnézést! – Kirohant az ajtón.
Nickole imádkozott, hogy időben eljusson a mosdóba.
Kíváncsian behelyezte a lemezt a NohtPadjába.
A lemezen csupán egy fájl volt, ez a Weyland iparvállalat által
száz évvel korábban, az LV-418-ason végrehajtott felszíni
vizsgálat anyagát tartalmazta. Mindez jó húsz évvel azelőtt
történt, hogy a Yutani megszerezte a Weylandet, és létrejött a két
cég fúziója.
Nickole elolvasta az anyagot, de semmi furcsát nem talált
benne, legfeljebb annyit, hogy a hirtelen megnyíló gödröket
egyetlen szóval sem említették meg.
Vajon Pradhuman miért mutatta meg ezt nekem?
Eszébe jutott, hogy talán már van egy példánya ebből az
anyagból; talán ezt is letöltötte a H. H. archívumából. Előszedte
azokat a fájlokat, olvasni kezdett.
– Ó, bassza meg!
Elolvasta a szöveget, azután még egyszer és újra. A H. H.
archívumából származó különbözött attól, amit Pradhumantól
kapott. Az előbbiben például szó esett a geológiai instabilitás
valószínűségéről, valamint arról is, hogy a talajmélyi vizsgálatok
során biológiai jeleket észleltek.
Ezek a részletek nem szerepeltek abban az anyagban, amit a
Weyland-Yutani adott át Pradhumannak, amikor felkészült a rá
váró expedícióra. A cég tudott a gödrökről, az omlásokról, és
tudott arról is, hogy valószínűsíthető egy idegen életforma
jelenléte, de... De ezt egyetlen szóval sem árulta el azoknak az
embereknek, akiket ideküldött!
Mielőtt Nickole agyában legalább körvonalazódott volna,
hogy mindez mit jelent a sztorija számára, mielőtt eszébe
juthatott volna, hogy Hasegawa lényegében valami ilyesmi miatt
bízta rá ezt a feladatot, nem pedig azért, hogy a J-szakasz
tagjaival bandázzon, hirtelen kialudtak a fények. Egy
másodperccel később felgyulladtak a vörös lámpák, megszólalt a
riadójelzés és egy kellemes, nőinek tűnő elektronikus hang
közölte:
– Figyelmeztetés! Biológiai szennyeződés észlelve.
Karanténműveletek foganatosítása elrendelve. További
intézkedésig mindenki maradjon a bázis belsejében!
Nickole felkapta a kameráját, kirohant a szobájából,
végigfutott a folyosón, el egészen a gyengélkedőig, mivel úgy
gondolta, az az a hely, ahol a biológiai jellegű vészhelyzettel
foglalkozni kell Pradhuman valóban ott volt, egy forrónak tűnő
bögrét szorongatott, de úgy, mintha az élete függne tőle.
Stepanyan és a bázis orvosa is jelen volt, a görnyedt hátú Cho
Duk Park.
És még valaki. Valaki, aki az egyik ágyon feküdt. Nickole
bekapcsolta a kameráját, és csak ezt követően vette észre, hogy az
ágyon fekvő embernek valami rátapadt a fejére, de úgy, hogy az
egész arcát belepte.
Az ágyon az egyik katona feküdt. Nickole észrevette a karján a
rangjelzést. Egy hadnagy... Berenato!
– Mi az isten történt? – kérdezte Stepanyan.
Park a vállát vonogatta.
– Fogalmam sincs. Ez valami parazita lehet. Megpróbáltam
leszedni, de nem ment.
– Akkor próbálkozzon újra, doki!
Park felnézett Stepanyanra.
– Bármit csinálok, az alany életfunkciói gyengülnek.
Gondolom, nem akarja, hogy megöljem.
– Ezt tényleg nem akarom, doki...
 – Akkor kérem, távozzon! Hagyja, hogy tegyem a dolgom!
Stepanyan az ég felé nyújtotta a karjait.
– Jól van! Megyek már! – És kisietett.
Nickole a helyén maradt és mindent rögzített, amit Park tett.
Az orvos több különböző módon próbálta leszedni a lényt a
hadnagy arcáról, de a riasztójelzések minden esetben
megszólaltak, sőt az is előfordult, hogy Berenato teste görcsösen
vonaglani kezdett. Park egy idő után felhagyott a kísérletezéssel –
megértette, bármit csinál, azzal csak ront Berenato helyzetén.
Valamivel később, miközben az orvos már nem tett mást,
csak figyelte a mozdulatlanul fekvő pácienst, Nickole leállította a
kameráját. Remek anyagot szerzett, úgy gondolta, most már
pihenhet egy kicsit. Bízott benne, nem lesznek rémálmai attól,
amit Pradhuman mutatott meg neki.
Valóban pihent, de nem kicsit: több mint tizenkét órát aludt.
Amint felébredt, azonnal a gyengélkedőre sietett. Pradhuman –
már jóval józanabb volt, mint előző alkalommal – éppen
Stepanyannal vitatkozott Berenato teste fölött. Park nem volt
jelen.
– El kell mennünk innen.
– A hadnagyunk nélkül nem mehetünk!
– Őrmester, ha mind elmegyünk, de őt itt hagyjuk, akkor a
hadnagy meghal. Ha itt maradunk, akkor mind meghalunk.
– A doki azt mondta, nem mozgathatjuk. Baja lehet tőle... És
nem vagyok hajlandó hátrahagyni őt!
– Pedig nincs más választásunk.
 Miközben Nickole azon töprengett, ezt a vitát érdemes-e
felvennie, megjelent Park. Egy doboz volt a kezében, lassan
iszogatott valamit.
– Maguk még mindig egymással üvöltöznek?
– Mi... – kezdte Pradhuman.
– Nem érdekel. Csak zavarják a páciensemet.
– A páciense kómában van! – mondta Pradhuman.
– Jól van. Akkor engem zavarnak. Kérem önöket...
Mielőtt Park folytathatta volna, Berenato arcáról levált a lény.
– Ez furcsa. – Az orvos odament a hadnagyhoz, ellenőrizte a
műszerek adatait.
Berenato teste hirtelen összerándult, azután pedig... mintha
felpuffadt volna a mellkasa...
***
BERENATO hadnagy: Kérem, ne akarjon rávenni! Nem
fogok beszélni. Igen, nagyon jól tudom, hogy Cruz tábornok
kérésére van itt. Parancsot kaptam arra, hogy a szakaszommal
legyen, arra viszont nem, hogy cseverésszek önnel. Kérem,
távozzon!
(A J-szakasz állományába tartozó Emily Berenato hadnaggyal
Nickole Kejela által készített interjú leiratának részlete.)
***
Nickole a Pátióban üldögélt, a hatalmas torlasz mögött, amit
Rashad és Washington épített. Stepanyan feküdt mellette. Az
őrmester testét borzalmas sebek borították – sebek, amelyeket
azoknak a lényeknek a savvére okozott.
Már csak ennyien maradtak.
 Először csak egyetlen lény volt, az, amelyik kirobbant
Berenato mellkasából, de azután újabbak jelentek meg. Nickole-
nak fogalma sem volt, honnan érkeztek, de egyetlen nap alatt
elözönlötték a bázist.
Rashad ránézett Washingtonra.
– Neked mennyi maradt?
– Három tár. A lángszóró még elég jó állapotban van.
Rashad a nő felé fordult.
– Step hogy van?
Nickole megremegett.
– Hát, nem néz ki túl jól.
– A rohadt életbe, mik ezek az átkozott izék?
– Nem tudom – mondta Nickole. – A cég tudott a
létezésükről, de ezt nem közölték Pradhumannal meg a
többiekkel. – Ismét megremegett. Stepanyan és Kicsi D volt az,
aki összegyűjtötte az expedíciós csapatot az étkezőben. Csapdába
estek, a lények rájuk támadtak. Egyedül az őrmester jutott ki
onnan élve, de őt is szinte ropogósra sütötte az a rengeteg savas
vér.
A többi katonával a szörnyek egyenként végeztek.
– Hsuval mi lett? – kérdezte Nickole.
– Meghalt. Mint a többiek – mormolta Washington.
– Eljutott a kommunikációs szobáig? Üzenetet kellett
küldenie.
– Mi a franc értelme van már az üzengetésnek? – kérdezte
Rashad. – Két hétig úgyse fogja venni senki az adást. Mire
megtudják, hogy bajba jutottunk, már egyikünk sem fog élni.
 – Azért, mert tudniuk kell! – kiáltott fel Nickole. – Ezért
vagyok itt. Hát nem érti? A cég tudott ezekről a lényekről, de nem
szólt róluk se Pradhuman embereinek, se maguknak!
Rashad a fejét ingatta.
– Lehet, hogy Hsu elküldte az üzenetet. Lehet, hogy nem.
Fogalmam sincs, és a kommunikációs szoba falán van egy kurva
nagy lyuk, amit Hsu meg Nagy D csinált rá. Hat rohadékot
sikerült kinyírniuk akkor, szóval nem volt hiába a dolog.
Washington a mozgásérzékelőt bámulta.
– Jönnek! – kiáltotta.
Nickole átnyúlt Stepanyan oldalához, kihúzta az övére
erősített tokból a pisztolyt.
– Sajnálom, Step. Azt hiszem, tényleg ez lett az utolsó
küldetése...
Felállt, Washington mellé lépett, kibiztosította a fegyvert.
Washington ránézett.
– Tudja, hogyan kell használni?
– Majd kiderül, nem igaz?
A férfi felhorkantott.
– Igen. Azt hiszem, már sosem fogom befejezni a
regényemet...
– Hát... nem. – Nickole a torlaszon túlra irányozta a fegyvert.
– Remélem, Hsunak azért sikerült elküldenie az utolsó sztorimat.
***
ÉN: És, miről szól a regény?
WASHINGTON közlegény: Hát, két emberről, akik először a
Holdon találkoznak, azután elválnak egymástól, amikor a lány
szüleit a Földre rendelik. Mindketten őrült életet élnek, és
amikor ismét találkoznak, már mindketten a kilencvenes éveiket
tapossák. De ott folytatják, ahol annak idején abbahagyták.
ÉN: Szóval ez egy szerelmi történet?
WASHINGTON közlegény: Olyasmi, nem?
(A J-szakasz állományába tartozó Malik Washington
közlegénnyel Nickole Kejela által készített interjú leiratának
részlete.)
***
Hiromi Hasegawa újra elolvasta az anyagot, amit két héttel
korábban, az LV-418-asról küldtek át a közvetlen tárhelyébe. A
küldő katonai kódot használt, de az adatcsomag feladója Nickole
Kejela volt.
Az olvasottak alapján Hasegawa arra a következtetésre jutott,
hogy Nickole már nem él, és meghaltak a J-szakasz tagjai is.
Nickole elpusztult, de előtte még leleplezte az évszázad
botrányát!
Az üzenethez csatolt anyagok egyszer s mindenkorra
bebizonyították, hogy a Weyland-Yutani szándékosan eltitkolta
az LV- 418-ason talált xenomorfok létezését.
Hiromi megrázta a fejét.
– Tudtam, hogy tehetséges vagy, Nickole. Szép munka!
Azután törölte az üzenetet és a hozzá tartozó adatblokkokat
is.
A személyes vonalán felhívta Emilio Cruz tábornokot. Nem
érdekelte, hogy Cruz éppen a Fülöp-szigeteken tartózkodik, ahol
hajnali négy óra van – vagyis valószínűleg alszik.
 Valóban aludt, a hangja legalábbis erre utalt.
– Hiromi! Tudod te, hány óra van?
– Igen, Emilio. Tökéletesen tudatában vagyok, de úgy
gondoltam, azonnal hallani akarod, hogy igazam volt. A
Weyland-Yutani nem tüntette el elég ügyesen a nyomait. Az egyik
riporterem kis híján leleplezte az LV-418-ason talált
xenomorfokat.
Cruz szeme elkerekedett, a homlokán verítékgyöngyök
jelentek meg.
– És most te...?
– Nyugodj meg, Emilio! Már eltüntettem a sztorit, a
xenomorfok meg a riporteremet.
Cruz megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Szép munka, Hiromi! A Weyland-Yutani igazgatótanácsa
értesülni fog arról, mit tettél. Biztos vagyok benne, ezért az
információért is megkapod a szokásos jutalmat.
– Helyes. – A nő elmosolyodott. – Szép álmokat!
 Brian Keene – Üres fészek
Amikor Lombardo őrvezető végül megtalálta a bolyt, úgy
látta, a nő sokkal jobban fél tőle, mint a körülötte nyüzsgő idegen
lényektől. Ott térdelt a fészekben, ott reszketett a szétnyílt
tojások és az arcmászók szikkadttá vált tetemei között, egykori
társai begubózott hullái előtt. Elkerekedett szemmel bámult a
katonára. A száját eltátotta, mintha sikoltani akarna, de egyetlen
hangot sem bírt kiadni magából.
Lombardo tudta, hogy érzi magát. Pár perccel korábban még
ő is sikoltozott.
Igazság szerint az elmúlt egy órában végig üvöltött, nagyjából
attól a pillanattól fogva, hogy a szakaszuk megérkezett a Taurus
Hetesre. Ő is, akárcsak a két kirakott lövészosztag minden tagja.
Ami azt illeti, Maffei parancsokon, Kennedy hadnagyon, meg
a szintetikus technikai tanácsadón, Dylanen kívül mindenki
üvöltött, de ők nem számítottak, mert az UD-4-es
leszállóegységben maradtak, biztonságban. És nem üvöltött
Thomas sem, a szakasz másik szintetikusa, de ő ott ült az odakint
leállított M577-es páncélozott csapatszállítójármű kormányának
vezetőülésében. Lombardo tudta, hogy ők biztosan nem
sikítottak, mert időnként hallotta a hangjukat a sisakjába épített
hangszóróból. Hallotta őket, ahogy státusjelentést kértek, és
hallotta őket akkor is, amikor azt próbálták kitalálni, mi folyhat a
telephely épületének belsejében.
 A helyzet az volt, hogy Lombardo nem tudta, mi zajlik
odabent. A sisakjában hallotta a többiek kiáltásait, de ezeket
hallották a parancsnokai is. Azóta nem sikerült kapcsolatba
lépnie a másik szakasz tagjaival. Gyanította, már nem élnek,
mind meghaltak, méghozzá borzalmas módon. Persze, ebben
nem lehetett biztos, abban viszont igen, hogy a saját szakasza
többi tagja – Blazi, Heimbuch, Antonio, meg a többiek – kivétel
nélkül elpusztult. A vérük ráfröccsent a testpáncéljára.
Jelenthette volna a halálukat a leszállóegységnek, de ha ezt teszi,
akkor kevesebb ideje jut az üvöltésre...
A nőről a xenomorfokra nézett, aztán ismét arra a
szerencsétlenre pillantott. Se ő nem mozdult, se a fogvatartói. A
fészek korábban a légszűrő rendszer vezérlője volt, így a
komplexum közepén helyezkedett el. Csak egy keskeny
szervizalagúton és egy csapóajtón keresztül lehetett
megközelíteni. Lombardo beállt az ajtóba, kidüllesztette a
mellkasát, felhúzta és megfeszítette a vállait – be akarta tölteni az
ajtókeretet, nagyobbnak akart látszani annál, amilyen valójában
volt.
Ebben a pillanatban azonban semmi ilyesmit nem érzett. Félt
és hányingere volt, szédült a szervezetében áramló rengeteg
adrenalin miatt. M41A impulzusfegyverét még sosem érezte
nehezebbnek. Szeretett volna hátranézni, maga mögé, csak hogy
ellenőrizze, egyetlen idegen lény sem ólálkodik a folyosón, de félt
levenni a szemét azokról, amelyek előtte voltak.
A vezérlő sötét volt, valami mocorgott az árnyékok között,
valahol a szélén, már-már láthatatlanul. Egyértelmű volt: a
sötétben még több szörny bujkál, de lehetetlen volt észrevenni
matt, feketés-kékes testüket. Lombardo egy hatalmas tojócsövet
látott, a mennyezetről lógott alá, valami vastag, erős, organikus
gyanta tartotta a helyén. A tojócső létezése arra utalt, hogy
valahol a helyiségben egy királynő rejtőzködik. Egy óriási dög,
aminek a mozgását szerencsére jelentősen korlátozza a tojócső.
Lombardónak eszébe jutott, hogy ezt már a kiképzésen
elmondták nekik. A királynők nem mozoghattak, amíg a tojócső a
testükhöz kapcsolódott. A fődögök ilyenkor csak a harcosaiktól, a
heréktől függtek.
Lombardo elfordította a fejét az árnyékokról, arra fókuszált,
amit tényleg látott, amit láthatott. Négy idegen lényt számolt
össze, plusz a nőt. A nőt, aki eléggé siralmas állapotban volt.
Persze, ez természetes: mindenki így nézne ki, akit a xenomorfok
elvittek a bolyuk közepébe, de... De ez most valahogy más volt. A
nő betegnek tűnt. Lombardo olyan negyvenesnek nézte.
Viszonylag szép volt, a külsejét még a bőrére tapadó mocsok és
vér sem takarta el. Szép, de túl sovány. Lógtak rajta a ruhák. A
haja lelapult, vékony szálúnak és kissé ritkásnak látszott, de a
bőre, a bőre olyan volt, akár az alabástrom, szinte világított a
sötétben. A nyakát és a karját lilás horzsolások borították.
Lombardo nem értette, őt miért nem gubózták be a lények, ahogy
a komplexum személyzetének többi tagját. A nőtől hiába várt
volna magyarázatot erre, ő csak bámult, guvadt szemekkel nézett
rá. A xenomorfok is ezt tették: csak lestek. Mintha parancsra
vártak volna. Ez a csend, ez a feszültség valahogy sokkal
idegesítőbb volt Lombardo számára, mint maguk az idegen
lények.
– Nem fizetnek annyit, hogy ilyen szart csináljak – mormolta.
– Mit mondott, Lombardo? – Thomas érzelmektől mentes,
szintetikus hangja így, a sisakhangszórón keresztül még a
szokásosnál is ridegebbnek tűnt.
– Most nem beszélhetek – suttogta Lombardo.
Az idegenek sziszegéssel, mocorgással reagáltak a hangjára.
Egymásra néztek, oldalra döntötték hosszúkás fejüket, majd
ismét az őrvezető felé fordultak. Nyilvánvaló volt, hogy
kommunikálnak egymással, bár Lombardo nem tudta, milyen
módon. Ezeknek nem volt arcuk, nem volt semmijük, csak az a
borzalmas pofájuk. Nem volt szemük, fülük. Recsegtek,
sziszegtek, de ezek a hangok nem alkothattak szavakat, ez nem
lehetett egy nyelv. Vajon hogyan kommunikálnak egymással?
Telepátiával? Valamilyen feromon segítségével? Vagy ezekből a
csattogó, cserregő, kerregő, sziszegő hangokból mégis
összeállhatott valami elcseszett, bizarr nyelv? Vajon ők tudnak
sikítani? – töprengett Lombardo. – És ha igen, akkor az milyen
lehet?
A szakasza többi tagjára gondolt már megint. Heimbuch volt
az első, aki elesett. Alig öt perccel azután, hogy megérkeztek a
komplexumba. Az egyik xenomorf döfte hátba a farkával. Az a
pengevégű izé úgy hatolt keresztül az M3-l-es testpáncélon, mint
kés a kartonlapon, pedig ezt a cuccot, ezt az anyagot a gyártója,
az Armat állítólag pontosan a xenomorfok elleni csatára
fejlesztette ki. A testpáncél elvileg könnyű volt és kényelmes,
ugyanakkor maximális védelmet biztosított. Elvileg... Állítólag
több réteg titániumot ragasztottak rá boronkarbidos gyantával a
szénszálas grafitkompozitra, így megvédte viselőjét a golyóktól, a
repeszektől, a robbanásoktól, a lézertől, az energialövedékektől.
Állítólag saválló bevonatot kapott, amit úgy terveztek meg, hogy
ellenálljon az idegen lények toxikus vérének. Állítólag... De
mindez persze jelentését és jelentőségét vesztette, amikor az a
farok keresztüldöfte Heimbuchot. Az a szerencsétlen... a levegőbe
emelkedett. Sikítani próbált, de amikor kinyitotta a száját vér
ömlött ki belőle. Elejtette a fegyverét, megmarkolta azt a nyálkás,
csúszós, kékesfekete izét, ami kimeredt a mellkasából. Azután a
lény csapott egyet a farkával, és Heimbuch nekivágódott a falnak.
Remegve, zokogva próbálta visszagyömöszölni a zsigereit a
testébe, de végül persze meghalt.
Lombardo megremegett az emlék hatására. Gyanította, hogy
a Gy. T.-nél volt valaki, akinek a neve szerepelt az Armat fizetési
listáján.
A következő, aki elesett, Blazi volt. Csak másodpercekkel élte
túl Heimbuchot. Annak ellenére, hogy kiváló kiképzésben
részesültek és korábban már találkoztak idegen lényekkel, Blazi
pánikba esett, és pontosan azt tette, amit sosem szabad akkor,
amikor az ember zárt térben harcol a xenomorfokkal: tüzet
nyitott M56-os okoskarabélyával, miközben az a lény, aminek a
farkáról még csöpögött Heimbuch vére, alig pár láb távolságban
állt tőle. Blazi káromkodva vigyorgott, miközben a fegyver
rázkódott a kezében. A folyosó zengett a fegyver robajától. A
lövedékek szétszaggatták az idegen lényt, keresztültörték a
páncélját, leszaggatták a végtagjait, péppé robbantották a belső
szerveit. Lombardo és Antonio a zajtól zúgó füllel próbált
hátrahúzódni még azelőtt, hogy a savas vér cseppjei
szétfröccsentek volna. A folyadék gyakorlatilag beborította a még
mindig átkozódó Blazit, akinek dühödt üvöltése pillanatok alatt
fájdalmas sikoltozássá változott, amikor a halálos anyag elérte a
bőrét. Lombardónak el kellett ismernie, az Armat szakemberei
nem ostobák: a különleges saválló bevonat tökéletesen működött,
a folyékony méreg lecsorgott Blazi sisakjáról, mellényéről,
bakancsáról, a testpáncélja különböző részeiről. A
védőfelszerelésben nem tett kárt a sav, a katona testének többi
része azonban sisteregve, bugyborogva mállott szét. Ahogy az a
szerencsétlen élve megolvadt, a folyosó megtelt a szétmaródó hús
bűzével, amihez valami olyan szag elegyedett, amiről
Lombardónak a vihar előtti levegő illata jutott eszébe – valami
elektromos zamattal. Blazi kezéből kicsúszott az M56-os. Vakon
botorkált előre, Lombardo és Antonio felé nyújtotta a kezét,
szánalmasan nyüszített. Az arcáról először csak a bőr vált le,
láthatóvá váltak az alatta megfeszülő, szétmaródó, füstölgő
izmok. A szemgolyók megfőttek. A kézről viaszként csöpögött le a
folyóssá változott bőr és hús. Amikor a száj újabb sikolyra nyílt,
Lombardo elborzadva látta, hogy a nyelv sisteregve szétolvad
benne. Blazinak még egy lépést sikerült megtennie a társai felé,
mielőtt elterült a padlón. Akkor már olyan volt a teste, akár egy
szétrothadt sütőtök, a szervei bűzös, vöröses-rózsaszínes
masszaként fröccsentek rá a falakra.
 A legszörnyűbb mégis Antonio sikoltozása volt. Ő is,
Lombardo is elvesztette a bátorságát azután, hogy végignézték
Heimbuch és Blazi halálát. Egyikük számára sem volt ismeretlen
a harc, már mindketten szembesültek a háború borzalmaival,
részt is vettek összecsapásokban; féltucatszor harcoltak
magányos xenomorfok ellen, részt vettek a Rigel 9-esen kitört
lázadás leverésében, a Lasalle Bionational űrállomást elfoglaló
terroristák közömbösítésében, valamint az Európa
visszafoglalásában; részt vettek az Új-Titánon kitört forradalom
elfojtásában, és több alkalommal is harcoltak annak a csendes
háborúnak a csatáiban, amelyet a Weyland-Yutani és a Globe
Corporation vívott egymással. Mindezek ellenére mindketten
pánikba estek, miután a xenomorf villámgyorsan végzett két
bajtársukkal; mindketten úgy gondolták, az egy dolog, amikor az
embernek végig kell néznie, hogy kilövik mellőle a cimboráját,
akit már az alapkiképzés óta ismer, de valami egészen más,
amikor a haverunk a szemünk láttára változik nyers raguvá vagy
undorító levessé.
Lombardo és Antonio előrenyomult, tovább haladt a
komplexumban; ekkor már figyelmen kívül hagyták a fülesükön
keresztül érkező, egymásnak ellentmondó parancsokat. Mentek,
sőt rohantak, kifulladva – hajtotta őket az adrenalin és a félelem.
Menet közben mindenre rálőttek, ami megmoccant, és néha
olyasmire is, ami egyhelyben maradt. Csak akkor álltak meg,
amikor rátaláltak a kantinra, akkor is csak szusszanásnyi időre,
hogy ellenőrizzék a felszerelésüket és a fegyverüket.
– Jól vagy? – kérdezte Lombardo.
 – Baszd meg, nem! – felelte Antonio. – Blazi... Rajta van a
bakancsomon. Neked meg az orrodra kenődött rá egy kicsi
Heimbuchból.
Lombardo fintorogva letörölte az orrát. Amikor lenézett a
kezére, vért látott az ujjain.
– Van még rajtam? – kérdezte.
Antonio megvonta a vállát.
– Hát... van. Bőven. Igazság szerint úgy néz ki a képed, mint a
harcba induló indiánoké.
Lombardo körbenézett a kantinban, belesett a sarkokba.
– Elcseszett menet.
– Emlékszem, amikor újoncok voltunk – mondta Antonio. –
Heimbuch azért lépett be, mert a Weyland komoly pénzeket
ígért. Blazi meg patriotizmusból, vagy miért.
– Te meg én pedig... – Lombardo a barátjára nézett. –
Emlékszel? A bíró döntés elé állított minket.
Antonio bólintott.
– Életfogytig tartó börtönbüntetés, vagy a Gy. T. Ezt
választottam, de sosem gondoltam volna, hogy... – A szavait
elnyomta egy hangos, fémes döndülés.
A következő pillanatban egy xenomorf felrántotta Antoniót a
mennyezeten tátongó szellőzőnyílásba. Lombardo nem tudta
megmondani, mekkora volt a lény, valójában csak egy
kékesfekete testet látott, azt is csak egy pillanatra, azután meg
Antonio rugdalózó lábát, rángatózva felfelé emelkedő testét. Pár
másodpercig tartott az egész – a lény is, Antonio is eltűnt a szeme
elől. És akkor, akkor eljutottak hozzá a hangok. A szellőzőjáratból
visszhangzó döndülések és csattanások hallatszottak, meg
Antonio sikoltozása. A lény sziszegett és hörgött, Antonio
üvöltött. Aztán valami puha, roppanó-reccsenő hang hallatszott
és Antonio felsikított, ezúttal hosszan, magas hangon. Ez a sikoly
fájdalmas és rettegő nyüszítésbe fulladt bele, aminek hirtelen
vége szakadt, és azután... csend. A szellőzőjárat paneljei közül vér
szivárgott. Lombardo felfelé, a mennyezet irányába fordította a
fegyvere csövét, az egyesről sorozatlövésre váltott és tüzet nyitott.
A mennyezet szétnyílt, a panelek egymás után váltak le a
helyükről. Lombardónak elzsibbadt a karja a fegyver
visszarugdosásától, megfájdult a mellkasa is, de csak lőtt, lőtt,
nem hagyta abba. A xenomorf teteme a kantin egyik asztalára
zuhant rá; savas vértócsa terjengett a kerámiafelületen.
Lombardo még mindig lőtt, nem foglalkozott a fegyvere oldalán
látható számlálóval, se azzal, mennyi muníciója maradt. Csak
akkor hagyta abba az őrjöngést, amikor a mennyezet a nyakába
szakadt.
Köhögve mászott ki a romok alól. Felállt, kihúzta magát.
Csengett a füle. A helyiségben por kavargott. Lombardo
megkereste Antonio maradványait, de nem tudta meghatározni,
a barátja hogyan halt meg. Ahogy a hullára bámult, újra a fülében
hallotta azt a borzalmas, vérfagyasztó sikolyt...
És a fülében hallotta most is, ahogy ott állt az átjáróban, a
légtisztító vezérlőtermében tartózkodó xenomorfok felé fordulva.
– Inkább az életfogytot kellett volna választanunk –
mormolta.
 Az egyik lény előrébb araszolt. A karmai hangosan kopogtak
az acélborítású padlón. Lombardo valamelyik eligazítás során azt
hallotta, hogy a xenomorfok általában a magányos harcot
kedvelik, de időnként előfordulhat, hogy kisebb-nagyobb
csoportokat alkotnak. Lombardo szakasza korábban mindig csak
magányos lények ellen harcolt.
Szerencsére a másik három xenomorf tartotta a pozícióját – a
jelek szerint rá akarták bízni a munkát a megmozdulóra. A lény
még egy lépést tett előre a katona irányába, és közben halk,
dorombolásra emlékeztető, de fémes hangot adott ki magából.
Szegmentált, pengevégű farka lassan csapkodott. Lombardo
megremegett – ismét eszébe jutott, hogy egy ugyanilyen farok
mit művelt Heimbuchhal.
– Ennyi elég is lesz – intett az M41 A-ja csövével. – Maradj
szépen ott, ahol vagy, vigyorgó!
A xenomorf ügyet sem vetett arra, hogy a katona megszólalt,
még közelebb lépett hozzá. A mozdulataiból, a testtartásából arra
lehetett következtetni, hogy támadni készül. A másik három is
pózt váltott, talán így akarták óvatosan bátorítani agresszív
társukat. Lombardo úgy látta, mintha arra készülnének, hogy
szemből és mindkét oldalról rátámadnak. Eléggé ostobának
találta a taktikát, mivel a préda – vagyis ő – az ajtónyílásban állt.
– Hülye bogarak! Bőven lenne még mit tanulnotok. – A saját
hangja visszhangként tért vissza hozzá, ami valahogy nagyon
erőtlennek tűnt. Mély lélegzetet vett, megpróbálta összeszedni
magát. Az orrát megcsapta a testpáncéljára tapadt szerves anyag
(a barátai maradványának) szaga.
 A nő még mindig őt bámulta.
– Ne féljen! – mondta Lombardo. Megpróbált biztató,
csillapító hangon beszélni, de biztos volt benne, hogy ez nem
sikerült. – Ne féljen, hölgyem! Minden rendben lesz.
A nő lassan ingatta a fejét.
– Nem lesz – lehelte.
Lombardo hátralépett. A xenomorfok közelebb húzódtak
hozzá. Lombardo tett még egy lépést – a szörnyek is.
– Jól van, szarzsákok! Akkor kövessetek! – Szemét az
ellenségen tartva Lombardo belesuttogott a sisakmikrofonjába: –
Thomas, ott vagy még?
– Itt – felelte a szintetikus. – Csak magára várok, Lombardo.
– Parancsnok? Maga is vonalban van?
– Igen, őrvezető – felelte Maffei. – Státusa?
– Az egységem tagjai meghaltak. Találtam egy élő civilt.
– És a többi civil?
– Még begubózva – felelte Lombardo.
– Státusuk? Az atmoszférazavar szórakozik a szenzorainkkal.
Nem látjuk az életjeleket.
– Mert mind halottak – hazudta Lombardo, abban
reménykedve, hogy senki sem leplezi le. Csak addig akart ezen a
helyen maradni, amíg feltétlenül muszáj. Vagy még addig se. –
Egyetlen túlélő van. Egy nő. Kérek engedélyt a visszavonulásra,
uram.
– A nő magával van?
– Még nincs. De dolgozom az ügyön. – Lombardo
elhallgatott. Már a folyosó felénél járt. A fegyverét (amit
korábban úgy állított be, hogy rövid, négyes sorozatokat adjon le)
folyamatosan az ajtónyílásra szegezte. Az idegen lények egymás
után beléptek a folyosóra, óvatosan, libasorban közeledtek. Nem
rohanták le a katonát, nyilvánvalóan valami csapdára
gyanakodtak. Lombardo addig várt, míg eljutottak arra a pontra,
ahol már se benne, se a nőben nem tehetett kárt a szétfröccsenő
savas vér, azután a fegyvere tárának elülső részéhez, a második
ravaszhoz csúsztatta az ujját. Megnyomta a ravaszt, kilőtte az
utolsó gránátját. A fegyver nagyot ugrott a kezében. Az alsó
csőből előrobbanó lövedék a idegen lények felé száguldott.
– Feküdj! – kiáltotta Lombardo. Hasra vetette magát, oldalra
gurult. Bízott benne, a nő felfogta, hogy neki kiáltott.
A xenomorfok felrikoltottak, de a hangjuk beleveszett a
robbanásba. Lombardo úgy érezte, szétrobban a dobhártyája. A
folyosó megrázkódott. A katona feltérdelt, felemelte a fegyvert.
Azon a helyen, ahol egy pillanattal korábban a xenomorfok álltak,
füstölgő lyuk tátongott. A szétfacsarodott fémlemezekről savas
vér csöpögött. A folyosót beborították a törmelékdarabok, a
testcafatok, de omlás nem következett be.
Legalábbis Lombardo bízott benne, hogy ez a helyzet.
Talpra ugrott, megmozgatta az állkapcsát, hogy valamelyest
csökkentse a fülében a nyomást. Amikor eljutott a
törmelékhalomhoz, óvatosan megkerülte a még mindig sistergő
savtócsákat, és ügyelt arra, hogy ne sértse fel magát a hegyes
fémdarabokon. Visszalépett a vezérlőbe. A nő a padlón hasalt,
kezét a fülére szorítva, reszketve. Lombardo szólongatni kezdte,
de azután rájött, valószínűleg ő is megsüketült a robbanástól,
persze csak ideiglenesen. Előrelépett, körbenézett, xenomorfokat
keresett, az árnyak között azonban semmi sem moccant. Arra
gondolt, talán a robbanás elriasztotta a lényeket. A fegyvere
csövével végigpásztázta a termet. Feszült volt, készen állt a
további harcra.
Semmi sem mozdult...
A nőhöz lépett, aki még mindig nem kelt fel a padlóról. A
kezét nyújtotta.
– Jól van? Fel tud állni?
A nő nem válaszolt, fel se nézett rá. Lombardo megveregette
a vállát. A nő felkapta a fejét, döbbenten a katonára bámult. A
tekintete zavart volt. Mászni kezdett hátrafelé, mint valami riadt
kis állat. Lombardo a mennyezet felé fordította a fegyvere csövét,
a másik kezét tenyérrel felfelé előrenyújtotta.
– Minden rendben! – kiáltotta. – Segíteni jöttem. Fogtuk a
vészjelzésüket.
A nő megállt. Pislogott. Amikor megszólalt, Lombardo alig
hallotta a hangját a fülzúgástól.
– A gránát! – A fülére mutatott. – Nem hallom, amit mond.
Megsérült?
A nő újra csak pislogott, majd a saját fülére mutatott.
Lombardo fejcsóválva előrenyújtotta a kezét. A nő úgy
bámult rá, mintha döglött halat látna, de azután lassan,
bizonytalanul mégis megfogta. A keze hideg volt. Lombardo
nyögve felállította a nőt, aki bizonytalanul támolygott, miközben
kezét a hasára szorította.
 – Nyugi! – kiáltotta bele Lombardo a nő fülébe. – Csak
lassan. Tud járni?
A nő bólintott.
Remek – gondolta az őrvezető. – Most már legalább hallani
fogjuk egymást.
– Michael Lombardo vagyok, a Gyarmati Tengerészgyalogság
őrvezetője. Magát hogy hívják?
A nő megállt, megnyalta az ajkait, körbenézett a teremben,
azután ismét a katonára pillantott.
– Alice.
– Jól van, Alice. Vannak még túlélők? Tud valakiről? –
Lombardo bízott benne, hogy a nő nemet mond.
Alice megrázta a fejét.
– Csak én maradtam. A többiek mind... Belőlük már kikelt
a...
Lombardo már sokkal jobban hallott, alig zúgott a füle.
– Szerencséje van, hogy időben érkeztem – mondta. –
Gondolom, maga lett volna a következő.
Alice elfordította a fejét, a tekintetével az árnyakat kutatta –
mintha keresett volna valakit.
– Nem – suttogta. – Csak én vagyok. Nem maradt más.
– Azt hiszem, sokkot kapott.
Alice elvigyorodott, ismét a sötétség felé fordult. Lombardo
követte a tekintetét. Arra számított, megjelenik egy xenomorf,
esetleg a királynő lép ki valamelyik gép mögül.
Semmi.
– Parancsnok!
 – Halljuk, Lombardo – érkezett Kennedy válasza.
– Jó lesz, ha Dylan készenlétben áll. Azt hiszem, a civil
sokkos állapotban van.
– Vettem.
– Alice? Rám tudna nézni? Kérem...
A nő lassan a katona felé fordította a fejét. Még mindig
mosolygott, és ettől Lombardónak végigfutott a hátán a hideg,
bár nem értette, miért.
– Alice, odakint egy jármű vár ránk. Csak annyit kell
tennünk, hogy kimegyünk. Szeretném, ha közel maradna
hozzám. Menni fog?
A nő megvonta a vállát. Bólintott.
– Nem tudja, hova ment a többi idegen? Látta őket
elmenekülni, amikor kilőttem a gránátot?
– Most már csak én vagyok...
– Oké. – Lombardo megállt, számba vette a lehetőségeit,
azután lehajolt, és a nadrágja lábszárzsebeinek egyikéből
előhúzott egy tőrt. A nő felé nyújtotta a fegyver nyelét. – Tessék.
Fogja!
A nő bólintott és egyetlen szó nélkül átvette a tőrt. Lombardo
tudta, ha összetalálkoznának egy-két xenomorffal, a pengének
semmi hasznát nem vehetnék a harcban, de abban reménykedett,
a fegyver majd segít a sokkos nőnek a fókuszálásban, elég
bátorságot ad neki ahhoz, hogy követni tudja.
A kijárat felé fordult.
– Maradjon szorosan mögöttem! – mondta. – És vigyázzon a
folyosón! Tele van törmelékkel. Éles fémdarabok. Némelyik
forró. Meg van egy kis sav is a falakon meg a padlón. Ne lépjen
bele a tócsákba, ha kérhetem!
Alice nem adta jelét, hogy érti a katona szavait.
Lombardo sóhajtva elindult, kilépett az ajtónyíláson. Alice
kisvártatva követte. Amikor a kráterhez értek, Lombardo mutatta
a nőnek, hova lépjen, segített neki keresztüljutni a törmeléken.
Végigvezette a folyosón, ki a másik, szélesebbre. Megállt,
megpróbálta felidézni, melyik irányból érkezett. Idefelé jövet
végig rohant, csak arra figyelt, hogy lelője a xenomorfokat,
mielőtt azok a közelébe kerülhetnének.
– Merre van a kijárat? – kérdezte elbizonytalanodva.
Alice jobbra mutatott.
– Nincsenek társai, akik megmondhatnák, merre kell
mennie? Hallottam, az előbb beszélt velük.
– Az atmoszféra összezavarja a műszereinket. Idelent
jóformán csak a kommunikációra jó a rendszerünk, másra nem.
– Erre! – Alice megkerülte Lombardót, elindult a folyosón.
Lombardo elkapta a nő karját. Alice felszisszent. A katona
meglepődött – nem hitte volna, hogy egy érintéssel fájdalmat
okozhat.
– Elnézést. Nem akartam...
– Semmi gond. Én... Nem a maga hibája. Beteg vagyok.
– Beteg? Mi baja?
– Ne féljen! Nem fertőző. Rákos vagyok.
– Ó! – Lombardo megállt, fogalma sem volt, erre hogyan
kellene reagálnia. – Sajnálom.
Alice megvonta a vállát.
 – Hát, ez a betegség nagyjából azóta irtja az embereket, hogy
kimásztunk az óceánból, nem igaz? Utazgatunk a galaxisban,
bolygókat kolonizálunk, embereket klónozunk, szerveket
ültetünk át, letöltjük a tudatunkat... De a rák ellenszerét még
mindig nem találtuk meg. Én már beletörődtem. Megbékéltem a
sorsommal.
– Ezek szerint... maga...
– Igen, őrvezető. Sajnos bele fogok halni.
– Sajnálom...
– Én is. És azt is sajnálom, hogy egy haldokló nő miatt ment
át ezen az egészen.
– Hát... – Lombardo ismét elindult. – Még nem halt meg,
Alice. És nem is fog, míg én vigyázok magára! Hadd menjek
előre, oké? Ha esetleg idegenekkel találkozunk, nem szeretnék
véletlenül magába lőni.
– Nem fogunk idegenekkel találkozni – jelentette ki a nő
határozottan. – Már mind visszahúzódott.
Lombardo a homlokát ráncolta.
– Honnan tudja ilyen biztosan?
Alice szomorúan elmosolyodott.
– Onnan, hogy a többiekből már kikelt az, amit beléjük
tettek. A királynő elrejtőzött. Akkor ürítették ki a fészket, amikor
maga megérkezett. A lények most a királynőt őrzik.
– De láttam a vezérlőben egy tojócsövet, és...
– A királynő már leválasztotta magáról. Majd növeszt újat, és
akkor elölről kezdődik az egész folyamat. De ehhez idő kell.
 – Hát, ideje az nem lesz. – Lombardo megállt a következő
sarkon, óvatosan kilesett. A folyosószakasz üres volt.
Továbbment. – Esetleg van családja, vagy valaki, akivel
kapcsolatba szeretne lépni? Szólhatok a parancsnokomnak, hogy
kössék össze velük magát.
– Nincs senkim – felelte Alice. – Egyedül vagyok.
– Partner? Gyerekek?
– Volt egy lányom. Meghalt.
– Sajnálom.
– Már régen történt. Halva született. Kilenc hónapon
keresztül magamban hordoztam. Minden rendben volt. Élt.
Figyeltük a monitorokon. De szülés közben ő... nem maradt
életben. Másodjára is meg akartam próbálni az anyaságot, de
végül itt kötöttem ki, és... A többit már sejtheti.
Lombardo az ajkába harapott. Nem tudta, mit felelhetne. Mit
lehet mondani ilyenkor? Milyen szavakkal lehet megvigasztalni
egy ilyen nőt? Alice-t elfogták az idegenek. Végignézte a barátai
és a munkatársai halálát. Ő is haldoklott, rákos volt. És most még
az is kiderült, hogy elvesztette a gyerekét...
A következő keresztfolyosóhoz érve Lombardo ismét megállt.
A falra festett nyíl a kantin irányába mutatott.
– Arról jöttem. Talán van egy rövidebb út a kijárathoz?
– Igen. Forduljon balra.
Lombardo azt tette, amit a nő javasolt. Továbbmentek a sötét
folyosón. A csendet csak a lépteik és légzésük zaja törte meg. A
katona a fegyvere oldalán lévő kijelzőre nézett, ellenőrizte,
mennyi muníciója maradt. Heimbuchnak az volt a szokása, hogy
fekete szigetelőszalagot ragasztott a kijelzőre, hogy a
mesterlövészek ne vehessék célba, Lombardo azonban sosem tett
ilyet, ő szerette ismerni a fegyvere aktuális státusát. Elégedett
volt a számmal, amit látott. Ellenőrizte, csőre van-e töltve a
fegyvere. Tisztában volt vele: ennek a mozdulatnak pontosan az a
szerepe, mint annak, hogy Alice kezébe nyomta a tőrt.
Pszichológia. Segít fókuszálni.
A következő kereszteződésnél vörös jelzést fedezett fel a
sötétben. A kijárat... Megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Látja? – kérdezte Alice. – Mondtam, hogy nincs messze.
– Nem lehet ilyen könnyű! – mormolta Lombardo. – Ezek
tényleg eleresztenek minket?
– Nem jöttek utánunk – felelte Alice.
Lombardo a kijárat felé indult.
– Hogy lehet ennyire biztos ebben?
– Úgy, hogy maguk helyett engem küldtek.
Lombardo megállt, és már éppen vissza akart fordulni,
amikor valami hideget érzett a nyakán. A szeme sarkából fémes
villanást látott, de csupán egy pillanatra. Fájdalom hasított belé,
a nyaka valahogy forrónak és ragacsosnak érződött. Gurgulázó
hangot hallott. Előrebotorkálva beleütközött a falba. Alice-re
nézett. A nő fél kézzel szorította a tőrt. A penge vértől vöröslött.
Az az én vérem – döbbent rá Lombardo. – Ez a kurva...
– Ez volt az utolsó lehetőségem – mondta Alice. – Hát nem
érti? A királynő... Ő okosabb, mint a többi. Ő megértette a
szándékaimat. Újra anya akartam lenni, mielőtt meghalok. Még
egyszer érezni akartam, hogy... hogy egy élet fejlődik, mocorog
bennem. Tökéletes volt!
Lombardo megpróbálta felemelni a fegyverét, de már nem
maradt elég ereje. Hagyta, hogy kicsússzon az ujjai körül. A
torkához emelte a kezét. Felnyögött, ahogy az ujjai nedvesek
lettek.
– Maga... – hörögte. – Maga... Mit...?
– Boldog voltam! – Alice arcáról eltűnt a mosoly. – De aztán
jött maga, és mindent tönkretett!
Lombardo fuldokolva beszélni próbált. Fázni kezdett. Az
egyik falhoz dőlt, lassan lecsúszott. Közben hitetlenkedve bámult
a nőre.
– Nem hagyom, hogy elvegyék tőlem a kicsikémet! – mondta
Alice. – Meg kellett akadályoznom, hogy maga elmenjen innen.
Meg kellett védenem őket. Érti már?
Lombardo a padlóra dőlt. Vértől iszamos ujjaival
megpróbálta megmarkolni a fegyverét. Ismét felnézett. Alice ott
térdelt mellette. A tőr a kezében.
Alice beszélni kezdett, de hirtelen felnyögött – mintha
fájdalmai lettek volna. A tekintete egy pillanatra üvegessé
változott. Amikor ismét a katonára nézett, földöntúli boldogság
ragyogott az arcán.
– Mindjárt, mindjárt! – motyogta, és megsimogatta a
mellkasát.
Lombardo döbbenten nézte, ahogy a nő inge alatt, a melle
között megjelenik egy dudor, de mire Alice-nál beindultak a
valódi fájások, már halott volt.
 Heather Graham – Leszáll a
sötétség
– Maga nem hallotta azokat a sikolyokat.
A szavak úgy koppantak azon a ragyogó napon, mint
megannyi hatalmas, kemény és hideg jégcsap. Angela Hall nem
nézett fel a magas, szenvedélyes és állhatatos férfira, aki
kimondta őket. A kertjében dolgozgatott – borzasztóan büszke
volt a csodás paradicsomokra, amiket sikerrel nevelgetett.
Leszakított egyet, beleharapott, azután egy kis sót szórt rá az
övében tartott dobozkából. Finom volt. Pompás! Valóságos
csoda.
Belevágta a földbe a lapátkáját, felegyenesedett, leporolta a
kezét, felnézett az égre. Gyönyörű volt.
– Hallotta, amit mondtam? Akár le is játszhatom magának a
biztonsági kamerák felvételeit.
Angela még mindig nem reagált. Nem tudott. Egyszerűen
nem bírt elszakadni a terraformált talajtól és az égbolttól. Az
égtől, ami kék volt, apró bárányfelhőkkel... Bámulatos! És
hihetetlen.
Egy teremtett világ.
Az Upsalon Trident rendszerhez tartozó Oleta valódi,
barátságos oázisnak bizonyult az Andromeda galaxisnak azon a
részén, amelyet az emberek többsége lakhatatlannak tartott. Az
ismert civilizációk nagy részétől távol eső bolygó csodálatos
élettér volt.
Az Oletán főként ezüstbányászattal foglalkoztak. Angela nem
tartozott a bányászok közé, ő farmer volt (főiskolán tanulta a
mezőgazdaságot és az állattenyésztést), de mindig is kedvelte a
munkásokat. Gyakran átjárt hozzájuk, amikor még katona volt. A
Gy. T.-nél szolgált, századosi rangban, de keményen dolgozott
azért, hogy az életének ezt a szakaszát mindörökre maga mögött
tudhassa.
Leszerelt, gazdálkodott, és ezen nem akart változtatni.
Ezen a helyen senkinek sem beszélt korábbi tapasztalatairól,
arról, hogy hol járt élete során, mivel foglalkozott, miket csinált.
Ez az ember azonban, Warrick Tarleton rendőrfőnök, a jelek
szerint mégis tudta. Tudnia kellett, mert eljött. Hozzá. Ezzel a
fantasztikus mesével.
– Hallotta, amit mondtam? – kérdezte Tarleton halkan. –
Mert ha nem, akkor most figyeljen! – Kinyújtotta a kezét, arra
kényszerítve a nőt, hogy ránézzen a kommunikátora kijelzőjére.
Angela megpróbált félrefordulni. Itt nem sok látnivaló akad
– gondolta. Sötétség. Árnyékok. Azután... valami vörösség
csapódott a lencsére. Valami elsuhant... Talán pár végtag?
És a sikolyok. Igen, a haldoklók sikoltozása, ami addig
tartott, míg a vörösség beborította a lencséket – míg a haldoklók
kimúltak.
Angela a férfira nézett. A tekintete olyan nyers volt, akár az
áldozatok húsa. Azoké, akiket a barlangokban tépett szét valami.
 – Igen, Hall százados. Megnyitottak egy új ezüstbányát.
Nyitóünnepség, piknik, zenekar... És aztán a sikolyok. Az új
aknában négy halottat találtunk. Két gyerek még mindig
hiányzik.
– Már nem vagyok százados! Szóval... A jelek szerint
valamelyik céges idióta úgy gondolta, fegyvereket teremthet, és
átcsempészett pár tojást erre a bolygóra. Mikor jelenthetjük már
ki végre, hogy az emberi fajhoz egyetlen olyan seggfej se tartozik,
aki veszélyesebb, mint a vadállatok? – Angela kis szünetet
tartott, majd monoton hangon folytatta: – Be kell hívnia a
katonákat. A hadseregre kell bíznia a probléma megoldását. Már
ha meg lehet oldani. Én nem segíthetek. Senki sem tudja, ki
vagyok!
Senki sem tudta, ki ő, és nem is akarta elárulni. Ezen a
gyönyörű új világon nem katonaként akart élni.
– Már értesítettem a sereget. Jönnek – mondta Tarleton, és
olyan intenzíven nézett a nőre, hogy ő legszívesebben felsikoltott
volna.
– De a helyzet az, hogy... az itteni katonák eléggé
tapasztalatlanok. Még sohasem találkoztak olyasmivel, ami...
Amit a felvételeken láttunk.
– Elárulok valamit. Olyan tapasztalt szakemberek, akik
pontosan tudják, hogyan kell kezelni az ilyen problémát,
egyszerűen nem léteznek.
– Meg kell értenie a helyzetemet... Két gyermek van odalent!
– Nem segíthetek – suttogta Angela, és így is gondolta.
Sosem felejtette el azt, ami a Tejúthoz tartozó Star Magnolia
rendszer nyolcas bolygóján történt. Az egysége ott találkozott
össze a xenomorfokkal, azokkal a szörnyekkel, amelyek az ott
őshonos, kondorsárkánynak nevezett hüllőket használtak
inkubátornak. A lényekkel, amelyek egyenként széttépték a
szakaszához tartozó katonákat. Angela semmit sem tehetett,
dermedten figyelt és végignézte, ahogy azok a dögök elragadják
Danielt és őt is...
A rendőrfőnök által mutatott felvételek visszahozták a
félelmet, azt a bénító rettegést.
– Jól van. Akkor letartóztatom – jelentette ki Tarleton.
– Tessék?
– Nem akarja önként vállalni a feladatot, de mindenképpen
velem kell jönnie. Letartóztatom!
– Miért is?
– Az említett bűnügyben folytatott nyomozás hátráltatásáért.
– Ilyen vád nincs is!
– Most már van – mondta Tarleton komoran. – Szóval, most
már benne van az ügyben... Egyébként nincs másom, csak maga.
Igen, maga, mert életben maradt, miután a szakaszát
megtámadták azok a bizonyos lények. Maga az egyetlen túlélő. És
megölt egy királynőt!
Mert féltem. Mert nem gondolkodtam. Mert elfutottam,
elrejtőztem és... Igen, a végén valahogy életben maradtam. Ott,
ahol senki más.
A rendőrfőnök felemelte a kezét, a légikocsijára mutatott.
Angela még egyszer felnézett a gyönyörű, szikrázó égboltra. Az
ember oly sok csodát képes teremteni! A technológia eszközeivel
még egy, az Oletához hasonló, kopár sziklatömböt is édenkertté
tud változtatni...
És az ember oly sok ostobaságra képes! Valaki, valahogy
idegen tojásokat hozott erre a bolygóra. Xenomorftojásokat. Az
Oletára!
Valaki úgy gondolta, ilyen módon jut majd fegyverhez; valaki
úgy gondolta, neki majd sikerül az, amivel mások kudarcot
vallottak.
Mert ezt a folyamatot még soha, senkinek sem sikerült
kézben tartani.
Talán az a sorsom, hogy soha ne szabaduljak meg ezektől a
bestiáktól...
– Azon a felvételen nem láttam mást, csak árnyékokat –
mondta, miután elhelyezkedett a buborék alakú jármű
utasülésén. – Tisztában vagyok vele, hogy a bolygón főként
ezüstöt bányásznak, de azt is tudom, hogy léteznek drágakő- és
sóbányák is. Eddig nem foglalkoztam ilyesmivel... Elárulná, hogy
ez milyen bányában történt?
– Egy ezüstbányában – felelte Tarleton kurtán. A nőre nézett.
– Számít ez?
– Minden számít – felelte Angela. – Újra meg kell néznem a
felvételt.
A rendőrfőnök átnyújtotta neki a kommunikátort. Angela
elindította a felvételt, egy bizonyos ponton leállította, ismét
elindította, de elölről. Kényszerítette magát, hogy a kijelzőt
nézze.
 – A bányában milyen őshonos életformák léteznek? Van ilyen
egyáltalán? Tudomásom szerint a bolygó a terraformálást
megelőzően kopár szikla volt.
Tarleton ismét ránézett. Angela korábban már találkozott
vele párszor, kedvelte őt. A rendőrfőnök nem volt a szavak
embere. Magas, izmos férfi volt, a haja sötétvörös, a szeme kék,
tiszta tekintetű. A bányákra a sereg felügyelt, de Tarleton volt a
civil rendőrség parancsnoka.
– A bányákban nem élt semmi.
Angela homlokráncolva ismét lejátszotta a felvételt. Az
árnyékokat figyelte. Bármik is voltak azok a valamik, amiknek az
árnyéka a falakra vetődött, az biztos, hogy több karral
rendelkeztek.
– Márpedig biztosan volt valamilyen élőlény a bányában –
mondta. – A tojásokat idecsempészte valaki. Ez eddig rendben
van, de ezeknél a dögöknél a tojás csak a létezés első fázisa.
Kellett lennie ott valamilyen gazdatestnek... Azt már tudjuk, hogy
a gazdatest nemcsak ember lehet, hanem bármilyen élőlény.
Bármi, ami előfordul a különböző bolygókon. Gazdatest nélkül
nem jöhetnek létre azok a bizonyos xenomorfok. – Komoly
tekintettel nézett a rendőrfőnökre. – Miért jött el hozzám? Ez a
dolog a bányában történt.
– Igen, ott.
– A bányákat a sereg felügyeli.
– Így van.
– Akkor...
– A katonák seggfejek – jelentette ki Tarleton.
 – De ők...
– Simon Nicholson alezredes a parancsnok. Valami puccos
katonai iskolába járt, még sosem látott akciót, csatát, de terepet
se sokat. Azért vezényelték ide, mert a családjának érdekeltségei
vannak a bányákban. Azt állítja, hogy azok az emberek odalent
egyszerűen megőrültek. Szerinte valamiféle gáz került az
oxigénrendszerbe. Azt mondja, azt látjuk, hogy a megveszett
bányászok... széttépik egymást.
Angela hitetlenkedve nézett rá.
– Tehát Simon Nicholson az itteni főnök... Akinek van
néhány tucat tengerészgyalogosa, akik azt teszik, amit ő
parancsol. Jól van. Akkor bemennek, és majd ők kiderítik, mi
történt valójában.
– Maga tudja, mi történt valójában.
Megérkeztek a bányához.
Tarleton leparkolt, kiugrott a járműből. Angela követte.
A zenekar számára felállított pódium, a hússütő állványok, a
pikniktakarók, és a többi holmi még mindig ott volt, de az
ünneplők már elvonultak; a környéket valósággal ellepték a
katonai uniformist viselő fegyveres férfiak és nők, és két
hatalmas katonai teherautó között felállították az ideiglenes
parancsnoki központot. Tarleton egyenesen oda tartott. Angela
utánasietett.
A parancsnok fiatal, a húszas évei közepén járó férfi volt. A
tekintete riadtnak látszott, de minden tőle telhetőt elkövetett,
hogy határozottnak és szigorúnak tűnjön.
 – Alfa-szakasz. A lépcsőn lefelé, két szintet. A Béta lifttel
megy le. Véleményem szerint ezek a mi saját embereink, akik
valamilyen tudatmódosító anyag hatása alá kerültek. Óvatosan
járjanak el velük, óvják az emberi életet! A sajátjukat is, bármi
áron!
– Értettem, uram! – mondták egyszerre a
szakaszparancsnokok. Az egyik fiatal, nagyjából húszéves nő volt,
a másik egy szintén nagyon fiatal férfi. Miután nyugtázták a
parancsot, gázmaszkot illesztettek az arcukra.
– Mit csinál? – kérdezte Tarleton.
– A munkámat végzem! – felelte Nicholson.
– Az embereink meghaltak, Nicholson... Maga tényleg
ennyire hülye? Nincs odalent semmiféle gáz. Idegen lények ölték
meg a mieinket!
Nicholson arcán látszott, pillanatokon belül szétveti a düh.
– Hogy merészel így beszélni velem, Tarleton? Letartóztatni!
– nézett rá az embereire.
– Lószart! Én vagyok a rendőrfőnök!
– A civil rendőrség főnöke.
– Ez itt nem katonai művelet! – mondta Tarleton.
– De most már az – felelte Nicholson. – És ezennel
kihirdetem a szükségállapotot, ami egészen addig fog tartani,
amíg szükséges.
– Nicholson alezredes! – szólalt meg Angela. Éppen elég
ideig szolgált a seregben ahhoz, hogy megtanulja: azok a gazdag
fiúk, akik katonai akadémiára jártak, inkább meghalnak (vagy
hagyják, hogy mások pusztuljanak el helyettük), de akkor sem
fogják hagyni, hogy bárki figyelmen kívül hagyja a képzés során
megszerzett rangjukat, bárki megkérdőjelezze a hatalmukat és a
tekintélyüket.
Angelának sikerült egy mosolyt erőltetnie az arcára.
– Angela Hall vagyok, nyugállományú tiszt, és...
– Igen, tudom, hogy ki maga, Miss Hall. Mindenki tudja, ki
maga! Egy hajdani katona... Igazán remek. Köszönöm, hogy
eljött, de ön már nem tartozik a Gy. T. állományába, és itt most
nem egy xenomorf szituációval állunk szemben. – Nicholson a
bányáról készült térkép fölé hajolt, és nem volt hajlandó a nőre
nézni.
– Kérem, uram, tekintse meg azt a felvételt, amelyet...
– Önt is őrizetbe vetethetem – mondta Nicholson.
És akkor... ismét elkezdődött. A sikoltozás. Parancsok
csattantak. Sikolyok. Ordítások. Vér fröccsent a lencsékre. A
kamerákat megvakította a karmazsinszínű zuhatag...
– Következő egységek! – kiáltotta Nicholson. – Készenlétbe!
Katonák rohantak a bánya lejáratához. Feltették a
gázmaszkjukat.
– Seggfejek! – kiáltotta Tarleton, és indult, hogy csatlakozzon
a tengerészgyalogosokhoz.
– Állítsák meg ezt az idiótát! – mordult rá Nicholson a
mellette állókra. A katonák Tarleton után rohantak, de elkéstek:
a rendőrfőnök közben átfurakodott a tengerészgyalogosok között
és elindult le a bányába.
– Jól van, csak rohanjon, csak ölesse meg magát! – mormolta
Nicholson. Megrázta a fejét. – Hol vannak a levegősök? A
tudósoknak már rég meg kellett volna érkezniük, hogy
megszüntessék a légszennyezést!
– Uram! – toporgott idegesen az alezredes mellett álló
katonák egyike. – Uram! A városban hallani lehetett ezt-azt
ezekről a barlangokról... Úgy értem, a bányáról. Az beszélik,
időnként zajok szűrődnek ki belőlük. Az emberek úgy hiszik,
különös lények élnek odalent, és...
– Joe! Elég! Azért, mert az unokatestvérem vagy, még nem áll
jogodban megkérdőjelezni a döntéseimet!
– De Simon...
– Kuss! Hé! Tengerészgyalogosok! Előre! – kiáltott fel
Nicholson.
A maszkos férfiak és nők engedelmeskedtek, de Angela úgy
látta, már közel sem mozognak olyan gyorsan, mint korábban.
– Alezredes úr... – kezdte Angela.
– Itt nincsenek xenomorfok! – csattant fel Nicholson. –
Azoknak gazdatestre van szükségük. Ez a bolygó egy kopár,
élettelen szikla volt.
Joe megköszörülte a torkát.
Angela homlokráncolva nézett rá. Joe riadtnak látszott.
– Nézzük végig, hogy halnak meg ezek az emberek is? –
kérdezte Angela halkan. – Mert valamilyen xenomorf van a
bányában...
Nicholson türelmetlenül felnézett a nőre.
– A múltbeli szolgálataira való tekintettel próbálom
tiszteletben tartani önt, Miss Hall. Ön tengerészgyalogos volt.
Sok mindenen átesett, sok mindent túlélt, de vegye végre
tudomásul, hol a helye, és hagyja, hogy tegyem a dolgomat! A
kormány biztosított minket afelől, hogy az utolsó xenomorfokat
már több mint egy évvel ezelőtt megsemmisítették. Vagyis nem
juthattak el erre a bolygóra. Itt már a múlt században
megkezdődött a terraformálás, ami azt jelenti, hogy semmilyen
módon nem lehetnek itt azok a fenevadak!
– Gyerekek vannak odalent! – mondta Angela. Mély
lélegzetet vett, és Tarletonra gondolt, aki közben már lerohant a
bányába. Aki azóta már valószínűleg meghalt. Úgy, ahogy a
többiek is...
Vagy talán mégsem? Tarleton tudta, hogy valójában mivel
állnak szemben. Esetleg...
Nicholson ismét felszólította Angelát a távozásra.
Elmehetnék – gondolta a nő. – Nem kell itt lennem. Nem kell
újra szembenéznem ezzel a rémálommal...
Gyerekek voltak odalent. Különben sem futhatott el sehova. A
xenomorfok a bolygón élő valamennyi emberrel végezhettek. A
civilekkel is...
– Simon – szólalt meg a parancsnok unokaöccse elég
bizonytalanul.
– A helyes megszólítás: alezredes úr! – emlékeztette Simon
Nicholson dühösen.
– Uram...
– Mi van? Mi van már megint? – kérdezte Nicholson.
– Hallottam, mit mondott az apád – mondta Joe halkan.
Idegesen Angelára nézett. – Szerinte valahogy túl könnyű volt
lejutni a felszín alá. Azt mondta, olyan volt, mintha valami már
kiásta volna az alagutakat. Valami, ami nem mechanikus és
nem... emberi. Ő úgy gondolja, a cég kékhold százlábúakat
hozatott ide... Akkoriban, amikor megkezdődött a bolygó
terraformálása.
Angela nem hitt a fülének. Álmában sem jutott volna eszébe,
hogy valaki, bárki, legyen szó akár a legmohóbb cégről vagy
emberről, képes lehet arra, hogy szándékosan óriási kékhold
százlábúakat és xenomorf tojásokat juttasson ugyanarra a helyre.
– Kékhold százlábúak. Mint a xenomorfok gazdatestei. Isten
könyörüljön rajtunk, mert más már úgysem segíthet – mondta
Angela.
– Nem, nem, biztosan nem hoztak ide óriás százlábúakat –
mondta Nicholson, de látszott rajta, maga sem hiszi el, amit
mond. Ő is tudta, ezek a lények kiváló alagútkészítők, sokkal
jobbak, mint bármelyik ismert mechanikus szerkezet. Lehet,
hogy a cég mégis hozatott belőlük párat?
Nicholson hirtelen körbefordult, a tekintete megakadt
valakin. Angela még sosem találkozott ezzel a személlyel, de már
tucatszor látta. Az android Tommy 2-es volt, a legújabb modell.
Egy ilyen volt a tudományos tisztje, amikor utoljára találkozott a
xenomorfokkal.
– A cég hozott ide tojásokat vagy százlábúakat? – kérdezte
Nicholson.
– Nem. Legalábbis én nem tudok róla – felelte az android,
majd hozzátette: – A múltbeli események okán úgy
programoztak be, hogy képtelen legyek hazudni.
 – Százlábúak – mormolta Angela. – Elképzelni se nagyon
tudom, hogy...
És ismét a sikolyok. Nicholson második hullámban leküldött
katonái. Angela képtelen volt levenni a szemét a monitorról.
Testrészek. Vér. Egy árnyék, ami úgy nézett ki, mintha...
Mintha egy óriási idegen lény karja lenne. És még több kar. Még
több. Száz kar egy lényen – azon a lényen, amely a százlábú és a
xenomorf genetikai kereszteződése során jött létre.
Hirtelen fény lobbant: valaki széles ívben körbevilágított.
Angela meglátta a kislányt. Ott rejtőzött egy kiálló szikla
alatt. Csak állt ott, csak bámult. Sokkos állapotban volt.
Eszelősen sikítozott.
Hirtelen Tarleton rendőrfőnök jelent meg a képben.
Egyenesen a kislány felé tartott, elkapta és belökte az alagút egyik
oldalán magasló sziklatömb mögé.
A fény kialudt. Angela találgatni sem tudott, hogy a kislány és
Tarleton kijutott-e.
Megrándult az arca. Ismét Nicholsonra nézett.
– Ide hallgasson, Nicholson! Térjen már magához, jó? Nem
érdekel, mit mond. Ezek itt xenomorfok. Hibridek, amelyek
valószínűleg óriási kékhold százlábúakból keltek ki. Nukleáris
fegyverrel megölheti őket. Közben talán az egész bolygót
lakhatatlanná teszi, de egy dolog biztos: ha nem öli meg őket
most, itt nem marad senki életben. Senki! Szólhat az embereinek,
levehetik a gázmaszkot! Nincs szükségük rá. Nagyobb tűzerőre
viszont igen! És lángszórókra is. És ne küldözgesse le egymás
után a kisebb szakaszokat! Egy nagyobb egységnek kell
végrehajtania a támadást. Automata fegyverekkel, lángszórókkal.
A gyerekek valahogy életben maradtak. Az előbb láthatta a
kislányt, aki az egyik szikla mögött bújt el.
Nicholson csak állt, csak bámulta Angelát. Egyetlen szót sem
szólt. A nő türelmetlenül fújt egyet.
– Most mi van a lelkesedéssel, alezredes? – kérdezte.
– Magának fogalma sincs, miről beszél – mondta Nicholson.
Ez most vagy sokkot kapott, vagy teljesen hülye – gondolta a
nő. – Azon a puccos akadémián biztos nem mutatták meg,
milyen a valódi öldöklés... milyen a halál. Ismét fújt egy nagyot.
Biztos volt benne, Nicholson nem hallgat rá. Megfordult, elindult
az egyik jármű irányába. Szerencsére a fegyverzet nem változott
túl sokat a leszerelése óta.
Megkereste a „gyapjas mamutnak” becézett eszközt, a nagy
hatótávolságú lángszórót. Vajon ebben lesz elég szufla ahhoz,
hogy megsemmisítse az óriás százlábúakból kikelt
xenomorfokat? Nem tudott válaszolni a kérdésre, de azt
pontosan tudta, mit kell tennie. Bemegy azért a kislányért, aztán
kijön onnan.
Nem maradt magára: az android, a Tommy 2-es követte.
Gyanakvón nézett vissza rá.
– Nem tudok hazudni és nem tudok ölni – biztosította a
szintetikus.
– Akkor jó. Sokban különbözöl az elődeidtől.
– Igen. Más vagyok – bólintott a szintetikus.
Angela nem tudta, hihet-e a Tommy 2-esnek, vagy sem, és azt
sem tudta, kijut-e élve a bányából, vagy nem. Látta a kislányt.
 Nem futhatott el. Le kellett mennie a bányába.
A fegyverét magához szorítva futásnak eredt. Az android
követte.
A barlang szájánál megállt. Az android közvetlenül mellette
volt.
Angela a lejáróra, a földbe vágott lépcsőkre, a liftaknára
nézett. Amikor visszafordult, meglepetten látta, három
tengerészgyalogos is csatlakozott hozzá. A csapata majdnem
akkora volt, mint az osztag, amit legutoljára elvesztett...
Odabiccentett a katonáknak.
– Nagyon mások lehetnek – mondta halkan. – Jelenlegi
tudásunk szerint ezeknek a xenomorfoknak az alkata attól függ,
milyen gazdatestből keltek ki. Ebben az esetben óriási
százlábúakból. Azt sem tudhatjuk, milyen genetikai módosulások
zajlottak le náluk már az arcmászó fázisban... És van valami,
amiről senki ne feledkezzen meg: a vérük általában savas. Ja,
igen. Van egy belső szájuk, és ez veszélyesebb lehet, mint a külső.
Képzeljenek el egy százlábú szörnyet! Egy óriási gyilkológépet.
És... legyenek óvatosak! A szájszervre különösen ügyeljenek.
A katonák – a két férfi mellett egy rövid hajú, komoly
izomzattal rendelkező fiatal nő állt – tisztelegtek neki.
– A liftet kihagyjuk. Együtt maradunk.
– Értettük, asszonyom! – mondta az egyik katona.
Alakzatba rendeződve indultak le a lépcsőn.
Angela meglátott valamit. Egy... „lábat”. Mozdulatlanná
dermedt. A helyzet rosszabb volt, mint amilyennek gondolta. A
lábak hosszúak voltak. A lények is. Hármat látott közülük.
Hatalmas, hosszú fejük volt és gigantikus szájuk. A kitátott
pofákban látni lehetett a második, belső állkapcsokat és a
borotvaéles agyarakat. A testek az emberek felé mozogtak, a több
száz láb vadul kapálózott, az állkapcsok csattogtak, már készen
álltak arra, hogy harapjanak, tépjenek, szaggassanak...
– Tűz! – adta ki a parancsot Angela.
Az osztag tagjai azonnal engedelmeskedtek, az óriási fejekre
irányították a lángszórókból előtörő tűzcsóvákat.
Igen, igen, a tűz jó! A tűz szétégette a lényekből kicsorranó
savas vért; az életveszélyes folyadék tovább táplálta, növesztette
és dagasztotta a lángokat.
– Fedezzenek! – kiáltotta Angela. Már leért a lépcsősor
aljába, már látta a széles alagutakat, a sziklákat, a
kőpárkányokat. Beugrott a sziklatömb mögé – ez volt az a
képződmény, ahol a kislányt látta. A gyermek már nem
sikoltozott, már nem csinált semmit. Elnémította az iszony, ami
görcsösen rázta kicsi testét.
– Tarleton! – kiáltott fel Angela.
Semmi válasz.
Körbenézett. Nem találta a rendőrfőnököt, de a testrészeit
sem látta sehol. De mit is képzelt? Hogy fedezhetné fel Tarleton
maradványait itt, éppen itt? A talajt szétmarta a sav,
szétperzselték a lángok. Mindenütt vér, mindenütt emberi
maradványok, uniformiscafatok, amelyekben még maradt egy-
két húsdarab...
Angela átölelte és felkapta a kislányt, hátranézett a katonákra
és az androidra.
 – Visszamegyek! – kiáltotta.
– Jöhet! – felelte az android. Felemelte a fegyverét. –
Fedezem. Futás!
Angela rohanni kezdett. Úgy gondolta, elsőre ennyi éppen
elég lesz. Biztos volt benne, hogy a három lény közül legalább egy
elpusztult, a másik kettő pedig komoly sérüléseket szenvedett,
legalábbis erre utalt, hogy folyamatosan vergődtek és kapálóztak,
vicsorogtak és vakon harapdálták a levegőt.
A nő felrohant a lépcsőn. A katonák követték. Ahogy felért a
kapuhoz, a kislányt még mindig magához szorítva, gondolkodás
nélkül kivetődött a halódó napfénybe. A háta mögött a katonák
folyamatosan tüzeltek, tüzeltek...
Angela fülét megütötte egy zaj – a xenomorfok jellegzetes
hangja. A jelek szerint attól függetlenül, hogy milyen
gazdatestből keltek ki, mindegyik dög ki tudta adni magából azt a
visító cserregést, amit Angela túlságosan jól ismert, amit
rémálmaiban újra és újra hallania kellett.
Simon Nicholson alezredes a jelek szerint észbe kapott egy
kicsit azután, hogy Angela az androiddal és három katonával
berohant a bányába. Mintha megjött volna a józan esze:
parancsokat üvöltött a következő hullámban leküldeni
szándékozott tengerészgyalogosok irányába.
– Lángszórókat! Lángszórókat!
Miközben a parancsnoki központ felé rohant, Angela még
nagyobb erővel szorította magához a kislányt. Amikor megállt
egy pillanatra, hogy letegye végre, a gyermek rácsimpaszkodott.
 – Jake... Jake... Warrick bácsi elment, hogy megkeresse...
Jake! A testvérem! Ki kell hoznia a testvéremet és Warrick bácsit!
Kérem, kérem szépen... Ó! – A kislány zokogni kezdett.
Angela ismét magához ölelte. Lassan pislogott. Warrick bácsi.
Szóval a zsarunak, aki felkereste őt, személyes okai voltak arra,
hogy erőltesse az akciót. A két gyerek... Igen. Tarleton a saját
unokaöccsét és unokahúgát akarta kihozni onnan. Pontosan
tudta, mivel állnak szemben, és azzal is tisztában volt, hogy a
bolygón élő visszavonult századosnak sokkal nagyobb esélye van
a feladat végrehajtására, mint az alezredesnek, ennek a
fontoskodó majomnak.
– Jól van. Hogy hívnak? – kérdezte Angela a kislánytól.
– Dublin.
– Dublin? Ez a neved?
A kislány komoly arccal bólintott.
– Azt mondják, régen egy hely neve volt.
– Igen. Egy helyé. Úgy hallottam, nagyon szép hely volt –
mormolta Angela. – Jól van. Most el kell eresztened.
A kislány azonban még mindig erősen ölelte.
– Dublin, kicsim. El kell eresztened, különben nem tudok
visszamenni oda. Ha pedig nem megyek vissza, hogyan keressem
meg Warrick bácsit meg a testvéredet?
– Mi a szar ez? – csattant fel Simon Nicholson alezredes
hangja.
Angela éppen letette Dublint, miközben hátranézett, de
amint meglátta a bánya lejáratából előtörő százlábú-xenomorf
hibrideket, ismét ölbe kapta a kislányt.
 Egyet megöltek, ebben biztos volt, kettőt pedig
megsebesítettek, de... De most nem két lény bukkant elő a föld
alól, hanem... több. Sokkal több! Hatalmas fejek, hosszú testek és
lábak, több száz hosszú láb; a testek végén skorpiófarkak. És az a
hang, az a borzalmas, cserregő, kattogó, visító hang, amit a fejek
két-két állkapcsa adott ki magából, meg a tőrhosszú fogak,
amelyekről a szűnni nem akaró éhség sűrű váladéka csorgott...
Angela ölbe kapta Dublint, a katonai járművek irányába
futott, és közben az agyába villantak a képek, a borzalmas
élmények arról, hogy annak idején hogyan ölték meg a
xenomorfokat. Annak idején... De akkor ki lehetett robbantani a
savvérű dögöket az űrbe! Akkor kisebbek voltak és... Gondolkodj!
– parancsolt magára. A tűz. A tűz kárt tesz bennük. De ennyi
szörnyhöz rengeteg tűz kell!
A katonák szétszaladtak, harcolni próbáltak, de hiába: sorra
elpusztultak. Angela behajította a kislányt az egyik jármű
vezetőfülkéjébe.
– Maradj itt! Ne mozdulj. Ki ne gyere!
Dublin bólintott, azután felsikoltott. Angela hátrafordult –
éppen időben ahhoz, hogy meglássa a rátámadó xenomorfot.
Maga elé kapta a lángszóróját, tűzcsóvát eresztett a dögre. A fej
lángra lobbant, a test meggyulladt, égni kezdett. A lény
borzalmas visítással vonaglott. Angela oldalra nézett és látta,
hogy az egyik katona azok közül, akik bátran követték őt a
bányába, legalább négy lábat lerobbantott egy másik xenomorf
testéről.
 – Most mit csináljunk, mit csináljunk, mit csináljunk...? –
mantrázta Nicholson alezredes. Angela mellett állt, megpróbálta
betaszigálni a nőt a járműbe, Dublin mellé.
Angela lerázta magáról az alezredes kezét, és az agyarait
csattogtatva feléjük tartó következő xenomorfra nézett. A fogak
halálosan csillogtak a jármű reflektorainak fényében – az éjszaka,
mint mindig ezen a bolygón, pillanatok alatt leereszkedett.
Angela megfordult, elkapta Nicholson karját.
– Abban a másik bányában mi van? Ott is ezüst?
Az alezredes úgy nézett rá, mintha őrültnek tartaná. Nem
értette a dolgot.
– Nem. Só.
Só...
Angélának eszébe jutott valami. A gyermekkorát a Tejút
egyik, Földhöz hasonló bolygóján töltötte. A szomszédjukban
lakott egy fiú, aki állandóan kövekkel dobálta a macskákat és a
kutyákat, aki élvezettel gyújtott fel gyíkokat. Az egyik kedvenc
szórakozása az volt, hogy sót szórt a különböző férgekre és
százlábúkra, és végignézte, ahogy azok átvonaglanak a halálba.
Százlábúak...
Igen, valójában mindegy, mekkorák, mert mindegyik
sebezhető. Angela is tanulmányozta már őket, a kis férgeket, a
gilisztákat – szerette a földet, a kertészkedést, a gazdálkodást,
volt alkalma arra, hogy megfigyelje a talajban lakó lényeket.
– Só! – kiáltotta. – Só! Több tonna só. És tűz. Só és tűz!
– Igen, asszonyom! – felelte a Tommy 2-es.
 Az egyik százlábú-xenomorf lény farka Angela irányába
lendült. A nő lehúzta a fejét, oldalra vetődött, majd rohanni
kezdett a sóbánya bejárata felé.
Ez volt az a pillanat, amikor meglátta őt. A kisfiút. Egy-két
évvel lehetett csak idősebb a húgánál. A nevét is tudta: Jake-nek
hívták.
Jake valahogy eljutott a kijárathoz. Egyedül volt.
Az egyik xenomorf egyenesen feléje tartott.
Jake egyedül van... Ez vajon azt jelenti, hogy Warrick
Tarleton rendőrfőnök meghalt? Valószínűleg – gondolta Angela.
Sajnálta, hogy nem sikerült jobban megismernie ezt az embert.
Tarleton tudta az igazat. Készen állt a harcra, a küzdelemre,
legyen az bármilyen. Ő viszont félt... Félt, de a rendőrfőnök belé
erőltette a bátorságot.
– Jake! Hasra! – kiáltotta Angela.
A kisfiú felé tartó lény sebesült volt, több lába is hiányzott, de
persze maradt még neki éppen elég.
Angela a xenomorf irányába rohanva beindította a
lángszóróját. A lény iszonyú hangot hallatott. Angela tudta, a
fejére, a szemére kell céloznia. Határozottan, erős kézzel tartotta
a lángszórót, és már majdnem... már majdnem sikerült
leterítenie a dögöt, amikor...
Kifogyott a tartály. A lángcsóva fröcskölve-köpködve kialudt.
A lények nem voltak ostobák – attól függetlenül, hogy milyen
gazdatestből keltek ki, a jelek szerint mindig aggasztó szintű
intelligenciával rendelkeztek.
A xenomorf Angela és a kisfiú felé indult.
 Lehet, hogy ennyi volt? – futott át a nő agyán. Egyszer már
megmenekült, de most...
A karjait lóbálva eltávolodott a kisfiútól.
– Fuss, Jake, fuss! Látod ott azt a katonai járművet? Fuss! Az
olyan anyagból van, ami ellenáll a savnak, a tűznek, a golyóknak.
Fuss, fuss! Te meg...! Ó istenem, hogy te milyen ronda vagy!
Gyere, gyere, gyere... – Várt. A lény bármelyik lábával
keresztüldöfhette a testét. Megtehette, hogy felemeli és a
pofájába tömi, széttépi, megrágja...
Talán itt a vége...
– Rajta, te rohadék! – kiáltotta.
Hirtelen lángcsóva jelent meg előtte. Lángcsóva, ami
belevágott a lény testébe.
A dög ismét felsikoltott. Angela megfordult és Tarleton
rendőrfőnökre nézett, aki egy lángszórót tartott a kezében – talán
valamelyik halott katonáét kapta fel.
– Érkezik a só! – kiáltotta Tarleton.
A nő rábámult. Só! Vajon hatásos lesz?
Közeledtek a katonák. A parancsnokuk meg Joe, a kuzin nem
volt közöttük, az android viszont csatlakozott hozzájuk.
A Tommy 2-es egy gigantikus járművet vezetett. Angela
döbbenten bámult a gépre, miközben a mellette álló férfi halálra
perzselte a xenomorfot. Ez a dög kimúlt, de a többi...
– Feküdj! – kiáltott fel Warrick. – Feküdj és oldalra!
Angela hasra vetette magát. A férfi rázuhant, mindketten
gurulni kezdtek, egyre távolabb kerültek a bánya lejáratától.
Amikor végül kitámasztotta magát, Angela látta, a katonák több
tonna sót hoztak a hatalmas, furcsa csőrrel rendelkező járművel.
Az android felugrott a szerkezet tetejére, kezét a vezérlőpanelre
helyezte és kieresztette a rakományt. A gép csőréből sószemcsék
záporoztak. Mintha szivárványszínű hóvihar támadt volna,
mintha a szerkezet finoman szemcsés jégpermetet fröcskölt volna
a bánya lejárata irányába.
A só a lényekre hullott, belövődött a sötét járatba. A
xenomorfok testébe mintha ezernyi apró lövedék csapódott
volna. Felüvöltöttek, és csak visítottak, csak vergődtek, miközben
úgy olvadtak szét, akár a Nyugati Boszorkány, amikor vízbe
mártották.
A katonák mozdulatlanul figyelték a szörnyek pusztulását.
A sózápor színesre festette az égboltot.
A szörnyek egymás után rogytak össze. A katonák
odarohantak hozzájuk, hogy feldarabolják, elégessék a testeket. A
Tommy 2-es beült a járműbe, odahajtott vele a bánya lejáratához.
A maradék sót bezúdította a nyíláson. A sószemcsék úgy
villództak, mint a tűzijáték-rakéták.
Angela a katonai járműnél, Warrick Tarleton mellől nézte
végig a jelenetet.
Az éjszakának lassanként vége lett. A Tommy 2-es lemászott
a gépről.
– Köszönöm – mondta neki Angela. – Ez briliáns volt.
Az android elmosolyodott.
– Nem tudok hazudni. Nem tudok embert ölni. Nem
hagyhatom, hogy az emberek meghaljanak, és ha módomban áll,
segítek rajtuk. Ezúttal önnek köszönhetem, hogy módomban állt.
 A nő a fejét rázta.
– Nem, nem... Maga pontosan tudta, mit kell tenni. És a
katonák is jók voltak.
Most már hazamehetek – gondolta. Haza a kis házába, a kis
farmjára, a béke, a nyugalom, a biztonság szigetére, ahol elbújhat
minden elől, ami veszélyes lehet, és...
Nem! A veszély elől nem bújhat el. Eddig sem tehette meg,
ezután sem fog sikerülni.
Körbenézett. Csak ekkor fedezte fel, hogy a katonák mind őt
bámulják.
– Szép volt, százados! – szólt oda neki az egyik fiatal férfi.
– Hurrá!! – zendült fel kórusban a kiáltás.
Angela pironkodva emelte fel a kezét. Megértette, hogy reggel
óta elvesztett valamit: a békés élet illúzióját. Már nem hitt abban,
hogy létezik olyan hely, ahol elrejtőzhet, olyan világ, ahol
semmiféle veszély nem fenyegeti.
Warrick Tarleton elismerően bólogatott a katonák és Angela
felé.
Angela megfordult, és a földön heverő emberi testrészekre
nézett. A lények kiirtása komoly áldozattal járt. Sok katona
meghalt, de Simon Nicholson alezredes nem volt köztük...
Angela azt hitte, az alezredes azonnal át akarja venni az
irányítást, vissza akarja szerezni a tekintélyét. Nem így történt,
sőt: az alezredes rémültnek látszott, amikor végre előkerült.
– Nem én tettem! Esküszöm, hogy nem én voltam!
– Valóban nem maga – mondta Tarleton rendőrfőnök,
miközben egyik kezét az unokaöccse, a másikat az unokahúga
fejére tette. – Nem maga, hanem a kuzinja, Joe Nicholson. A
maga apja hozatta ide a kékhold százlábúakat, hogy kiássák az
alagutakat. Joe-nak azonban volt egy saját terve. Maga volt a
parancsnok... Joe hiába volt jobb katona, maga az apja örököse.
– Az apám... Az nem lehet, hogy ő... – dadogta Simon
Nicholson, de érződött rajta, már ő sem hisz ebben.
– Lehet, hogy Joe-t... elfogyasztották a lények? – kérdezte
Tommy 2-es. – Sehol sem látom.
– Itt van! – Egy csinos katonanő lépett előre, maga után
húzva Joe-t. – Él. Abban a pillanatban menekülni próbált, ahogy
elkezdődött a harc.
– Ne... Ne öljenek meg! Kérem, könyörgök, ne öljenek meg! –
rimánkodott Joe.
Tarleton rendőrfőnök megmarkolta a gallérját,
– Letartóztatom! – A katonanőre nézett. – Őrmester!
Megtenné hogy visszakíséri ezt az embert a helyőrségbe? Amit
tett, azért hosszú, hosszú börtönt érdemel, de a pokolba! Nem
vagyok se ügyész, se bíró.
– Értettem, rendőrfőnök úr! – mondta a katonanő.
Warrick Tarleton oldalra fordult, a tekintetével Angelát
kereste. A nő a katonákat figyelte, akik közben megkezdték a
sebesültek ellátását, a halottak és a maradványok összeszedését.
– Köszönöm – mondta Tarleton.
A gyerekek odaszaladtak Angelához, átölelték.
– Köszönjük, köszönjük!
Angela zavartan bólintott.
 – Ezek szerint – nézett a rendőrfőnökre – már nem vagyok
letartóztatva?
– Tudtam, hogy maga fel fog nőni a feladathoz. Azt hiszem, a
történtek után megpróbálják majd rábeszélni, hogy térjen vissza
a seregbe. Esetleg arra is, hogy vegye át a helyőrség irányítását.
– Nem is tudom... Tartalékos esetleg tényleg lehetnék. –
Angela megcsóválta a fejét. – Érdekes. Joe Nicholson. A
parancsnok úr unokatestvére... Jó sok ember meghalt miatta. A
gyerekek is majdnem odalettek, és maga... Maga mégsem intézte
el. Még csak szájba se verte. Én nem bírtam volna ellenállni a
kísértésnek.
– Hagyjuk! – legyintett Tarleton. – A legszívesebben
megöltem volna, de azt hiszem, ragaszkodnunk kell ahhoz, ami
emberré tesz minket, ami ezek fölé a lények fölé emel bennünket.
Úgy értem... Mi a sajátjainkban is képesek vagyunk felfedezni a
gonoszságot. Mert a gonosz az valamennyiünkben itt ólálkodik.
De... közben valami más is bennünk van, azt hiszem. –
Elhallgatott, majd sokkal halkabb hangon folytatta. –
Hazaviszem magát. Itt már semmi dolgom, a katonák mindent
elintéznek. Visszaviszem a farmjára.
Angela hosszan a rendőrfőnök szemébe nézett, azután
bólintott. Kedvelte ezt az embert. Nagyon is megkedvelte. Őt is,
azt az átkozott androidot is, meg pár katonát. Senki iránt nem
érzett ilyesmit azóta, hogy...
Azóta, hogy Daniel meghalt.
 És azóta nem is találkozott olyan emberrel, aki hajlandó lett
volna olyan óriási kockázatot vállalni mások érdekében, mint
amilyet ő.
– Nem látom, hogy elindult volna – jegyezte meg a
rendőrfőnök. – Abból, hogy ott áll, le lehet vonni valamilyen
következtetést az itt látható tengerészgyalogosok jövőjére
vonatkozóan?
– Lehetséges – mondta Angela. – De igaza van. Egyelőre
nincs szükségük segítségre. – Megsimogatta a gyerekek fejét. –
Éhesek vagytok? Nagyon finom dolgok teremnek ám a
farmomon!
– Éhesek? – nézett rá Jake. – Hiszen majd éhen halunk!
– Ha a bácsikátok megengedi...
– Persze! Vagyis... Mehetek én is? – kérdezte a rendőrfőnök.
– Természetesen.
A katonai járművek és a xenomorfok parázsló tetemei között
visszamentek Tarleton terepjárójához.
– Azért ez fura – jegyezte meg Angela. – Amikor eljött
hozzám, egy szóval sem említette, hogy az unokaöccséről és az
unokahúgáról van szó.
A rendőrfőnök elmosolyodott.
– Próbálok nemesnek tűnni. – Lehajtotta a fejét. – És
próbálom kerülni az ostobaságot.
Angela felnevetett. Gyönyörű világa, ami több szempontból is
mesterséges és álságos volt, kis híján megsemmisült, de ez az
éjszaka... Arra a szépségre gondolt, amit most fedezett fel a
közelében. A szépségre, ami még egy ilyen művi módon
kialakított világon is gyönyörű maradt.
 Mike Resnick és Marina J.
Lostetter – Látogatás
– A xenomorfok vére a legmaróbb hatású anyagok közé
tartozik, így ideálisan felhasználható a különböző munkálatok
során. Most, hogy láthatták, a cég milyen módon tökéletesítette
beszerzési és felhasználási módszereit, úgy véljük, egyet fognak
érteni velünk abban, hogy az anyag használata itt, az önök
bázisán is biztonságosnak tekinthető – mondta Mr. Jones, a
tágra nyílt szemű túravezető, és kezében a mappájával a kis
csoport élére állt; már alig várta, hogy elérjék a séta utolsó
állomását.
– Most pedig elérkeztünk létesítményünk büszkeségéhez...
arra a helyre, ahol a mágia valóra válik. – Teátrális mozdulattal a
„Tojáslaboratórium” üvegfalára mutatott, ami felé a csoport
tartott.
A laboratórium bejáratánál két fegyveres őr ácsorgott
sztoikus nyugalommal.
Amotz tábornok és kétfős biztonsági személyzetének tagjai
udvariasan odabólintottak az őröknek, amikor elhaladtak
előttük. A főtisztnő csak fél füllel figyelt oda Jones előadására.
Biztos volt benne, a túravezetőt alaposan felkészítették, de egy
olyan kaliberű tengerészgyalogosnak, mint ő, nem sok újat
mondhatott, és azt is tudta, a felettesei nem azért parancsoltak
rá, hogy jöjjön el erre a helyre, mielőtt átutazik a félig kész
katonai űrállomásra, mert azt akarták, hogy lásson egy ilyen,
turistáknak való bemutatót. Neki azért kellett itt lennie, mert a
feladat végrehajtása fontos és sürgős volt, és az űrállomás
közelében tartózkodó főtisztek között ő volt a rangidős.
Annak köszönhetően, hogy az utóbbi időben több helyen is
felbukkantak xenomorf populációk, ismét előtérbe kerültek a cég
által „tökéletesített módszerek”, és a Gy. T. úgy döntött,
közelebbről is meg kell vizsgálnia a bázis építése során használt
rendszereket. Ez volt az oka annak, hogy a parancsokság
kikényszerített Amotz számára egy meghívást. A tábornok,
miután megtudta, milyen feladatot bíztak rá, kiválasztotta két
emberét, az éppen eltávozáson lévő Ribart és Cortezt, hogy
kísérjék el, legyenek a testőrei. Azért éppen őket rendelte maga
mellé, mert csak a vakációzó tengerészgyalogosok voltak elég
közel a meglátogatandó helyhez. Ez a tény is azt igazolta, hogy az
érintett zónában a sereg jelenléte se jelentősnek, se állandónak
nem minősíthető, vagyis valóban szükség van az új bázis
megépítésére.
A laboratóriumban szorgalmasan dolgoztak a mennyezeti
síneken mozgó robotkarok. A műveleteket a labor, és a vele
szomszédos „Tojástár” közelében kialakított vezérlőfülkében
tartózkodó technikusok felügyelték. A túravezető ezt a fülkét már
megmutatta a látogatóknak, de azt követően, hogy a
monitorokon keresztül szemügyre vehette a labort, Amotz
tábornok alig várta, hogy a saját szemével, az üvegfalon keresztül
is megfigyelhesse a részleteket.
 Ahogy odaléptek a falhoz, Amotz önkéntelenül hunyorogni
kezdett. A folyosón vakítóan erős volt a világítás, odabent viszont
szándékosan szűrt fényt használtak. A kísérteties precizitással
mozgó fémkarok a félhomálynál alig valamivel erősebb fényben,
bizonyos szögekből nézve organikus nyúlványoknak tűntek.
Némelyik hosszú ujjú emberi kezekhez hasonlító szerkezetben
végződött, másokra egyszerűbb fogókat és csipeszeket szereltek
fel. Az egyik – ez oda-vissza mozgott az üvegfal előtt, így a
folyosóról bejutó fényben alaposan meg lehetett figyelni – olyan
volt, mint valami szöges, pengés nyúlvány, vagy mint egy farok,
ami készen áll arra, hogy bármelyik pillanatban lecsapjon, döfjön
vagy hasítson. A tábornoknak, amikor ránézett, olyan érzése
támadt, ha nem vigyáznak, ha esetleg átlépnek egy láthatatlan
határvonalat, ez a faroknyúlvány támadást indít ellenük.
– Ha megtennék, hogy valamivel közelebb lépnek... – mondta
Mr. Jones, és ő maga máris odahúzódott az üvegfal túlsó oldalán
lévő, veszedelmesnek látszó robotkar közelébe.
Amotz mély lélegzetet vett, és megpróbálta visszalassítani
hirtelen felgyorsuló szívverését. Már annyira szerette volna látni
a lényeket, de legalább egyet közülük, hogy az elméje oda is
szörnyeket varázsolt, ahol pedig egy sem volt.
A robotkar szemkápráztató sebességgel oldalra száguldott, a
laboratórium egyharmadát elfoglaló jókora tartály irányába
lendült, és olyan szelíd mozdulattal, ahogy egy anya simogatja a
gyermekét, végighúzta hegyes végét az üveg fölött. A tartályt
sárgás folyadék töltötte meg. Az anyag nem kavargott, a felülete
nem hullámzott, pedig a tartály nem volt üres: Mr. Jones
korábban már elmondta a látogatóknak, hogy ebben az
üvegkonténerben „semlegesített” arcmászókat tartanak. Több
százat.
A tábornok ismét összehúzta a szemét, megpróbálta
felfedezni a jellegzetes formákat a folyadék belsejében. Mintha
meg is pillantott volna valamit, ami leginkább egy levágott
emberi kéz csontos, fakó ujjaira emlékeztetett. Az egyik ujj
megrándult, de azt sem lehetett kizárni, hogy csak a lámpák
hunytak ki egyetlen másodpercre, ahogy a nő szeme
ráfókuszálódott. A fantomforma a következő pillanatban már el
is tűnt.
– Most pedig – mondta Jones –, ha megtennék, hogy a
laboratórium jobb oldalára néznek, akkor láthatnák...
– Asszonyom? Tábornok? Mr. Ribar? Elnézést a zavarásért...
– A fiatal asszisztens, akire Ribar a fiát bízta, megszeppenve
feljebb tolta orrán a szemüveget. – Daniel önt hívja, uram. Azt
mondja, itt az idő, hogy bevegye a gyógyszerét, de ön nem
hagyott nálam semmit...
Ribar bosszúsan nézett a fiatal nőre. Ez a megbízás
valamennyiük számára az utolsó pillanatban érkezett.
Megpróbálta visszautasítani, mivel hirtelen nem tudta hova tenni
a fiát, de Amotz azt javasolta, vigye magával a gyereket, végül is a
feladat egyszerű volt: egy szimpla látogatás a cég
komplexumában.
Ahogy az asszisztensre nézett, Ribar mélyet sóhajtott.
 – A fiamnak nem kell gyógyszert szednie – mondta. A fiatal
nő értetlenül bámult rá. – Csak szórakozott magával – folytatta
Ribar. – A tízévesek gyakran csinálnak ilyesmit.
Az asszisztens arcán megjelent egy széles mosoly, ami szinte
azonnal le is hervadt.
– Ó! Hát persze. Elnézést...
– Most ki van vele?
A nő elsápadt.
– Senki. Otthagytam a szálláshelyükön.
Amotz úgy érezte, közbe kell szólnia.
– Menjen, nézze meg, mi van vele! A biztonság kedvéért.
A fiatal nő elsietett.
Cortez halkan felnevetett.
– Istenem, milyen butuska ez a lány!
A túravezető zavartan nézett a vendégekre; a közjátékból
akkor sem érthetett volna kevesebbet, ha a többiek valami,
számára idegen nyelven beszélnek.
– Elnézést, Mr. Jones – mondta Amotz. – Kérem, folytassa.
– Ahogy mondtam: ha megtennék, hogy jobbra néznek, tanúi
lehetnek az éppen elkezdődő neutralizáló műveletnek.
Jobbra egy nagy, sötét ketrec állt, aminek az oldalába egy
vastag, szürke csapóajtót építettek be. A csapóajtón több
karmolásnyomot lehetett látni.
A csapóajtó alatt egy futószalag húzódott.
A futószalag hangos csikorgással elindult. Ahogy
felemelkedett a csapóajtó, a ketrec padlójából kiemelkedett egy
fehér műanyagból és rozsdamentes acélból készült, görnyedt
hátú alak, ami kísértetiesnek, ugyanakkor nevetségesnek hatott.
A báb formája nagyjából olyan volt, mint egy emberé. A feje
ernyedten biccent előre.
A technikusi fülkében elkattinthattak egy kapcsolót, mert a
báb hirtelen életre kelt: felemelte a fejét és olyan nagyra tátotta a
száját, hogy látni lehetett a belsejében elhelyezkedő fémrudakat
és kerekeket. A fémfogak mögött halvány, kékes fény gyúlt.
Az oldalsó csapóajtón keresztül eközben a futószalag a
ketrecbe juttatott egy barnás-zöldes, törékenynek látszó tojást,
aminek anyaga leginkább a szikkadt hullákéra emlékeztetett.
Érdekes módon, a látszat ellenére az ovomorf nem volt száraz:
hosszú, nedvedző nyálkaszálakat húzott maga után, és a felületét
is váladék borította.
Amotz önkéntelenül a torkához emelte a kezét, és nyelt egyet.
– Három olyan ismert stimuláns létezik, amely jelzi a tojás és
az arcmászó számára, hogy egy receptív gazdatest van a közelben
– mondta Jones olyan hangon, mintha valami végtelenül
ártalmatlan dologról beszélne. – Az arcmászók különböző
stimulánsokra reagálnak, ezért mi valamennyit be szoktuk vetni
az eredményesség érdekében. Az első ezek közül: egy meleg test
mozgása.
A ketrecben álló báb előadott valami iszonyatos táncparódiát.
– A második: az emlősökre jellemző feromonok.
A „farok” robotkar keresztülszáguldott a helyiségen, és úgy
lökődött be a ketrecbe, úgy közelített rá a tojásra, mintha
keresztül akarná döfni. Végül nem ez történt: a kar végéből sűrű
permet szóródott a tojás tetején lévő, kereszt alakú vágásra.
 Amotz azt képzelte, pézsmaillatot érez.
– És a harmadik: szén-dioxid kibocsátás. Megjegyzem, az
ágyi poloskák is ilyen módon találnak rá áldozataikra.
Egy másik robotkar végéből sűrű gázfelhő fúvódott a ketrec
belsejébe.
A tojás tetején szétnyílt a húshéj.
Amotz testében minden izom megfeszült, ahogy meglátta a
tojás belsejéből kinyúló csontos lábat. A nyúlvány úgy mozgott,
mintha a levegőt ízlelgetné, majd váratlanul előlökődött a lény, és
szétterpesztett lábakkal, akár egy jókora, markolni készülő kéz, a
báb feje irányába ugrott.
A báb elmebeteg vigyorral fogadta a támadást. A nyálkás,
korbácsszerű farok rátekeredett a nyakra. Egy pillanattal később
az arcmászó lábai megmarkolták a fejet, a reproduktív szerv
pedig rátapadt a tátott szájra.
– Figyeljenek! – kérte Jones.
A lény görcsös vonaglásba kezdett. Néhány lába levált a báb
fejéről. A test olyan mozdulatot tett, mintha el akarna távolodni.
Valahonnan felülről egy vékony, vörös sugár csapott le,
keresztülmetszette a lény farkát, és égetéssel rögtön lezárta a
testen keletkező sebet.
Az arcmászók nem tudtak sikoltani, de valamilyen hangot
ezek is kiadtak magukból. A lény, ami ellökte magát a bábu
fejétől, hogy aztán hanyatt zuhanva, a lábait döglődő pókhoz
hasonlóan a levegőbe görbítve végigterüljön a ketrec aljában,
nyilvánvalóan óriási fájdalmat állt ki.
 – Kauterizáljuk a proboszcisz... Azt a csövet, amelynek
segítségével az arcmászó implantálja azokat a parazitikus
sejteket, amelyek előidézik, hogy a gazdatest szövetei
beleolvadjanak a testből kiszülető lénybe... Eközben a farkat is
eltávolítjuk. Ahogy láthatják, az arcmászó azt követően, hogy
megfosztódott a feladata végrehajtásához szükséges szervektől és
képességektől, békéssé és ártalmatlanná válik. Teljes
biztonságban lehet dolgozni rajta.
Miközben Jones halk, monoton hangon beszélt, egy fekete,
csipeszvégű kar nyúlt be a ketrecbe, hogy kiemelje onnan a lényt.
Az arcmászó megrándult párszor, amikor a csipesz ágai közé
került – olyan volt, mint a bogár, amit bottal piszkálnak. Nem
nyújtotta ki a lábait, merev maradt, de csak addig, amíg a kar a
tartály közelébe nem jutott vele. Akkor valamilyen módon
megérezhette, hogy a tartályban tartózkodó többi arcmászó közé
fog kerülni; megérezhette, hogy fogoly marad, mert erőteljes,
védekező vonaglásba kezdett. Karmos lábaival a csipesz szárait
mardosta, hosszú, ezüstszínű csíkokat metszett bele a fémkarba.
Vergődött, mozgolódott, de nem szabadulhatott, mert a kart
irányító technikus fokozta a csipesz szorítóerejét.
Ez komoly hiba volt.
Az egyik láb megfeszült és letört a helyéről. A sebből
előbuggyanó sárgászöld vér habosan sisteregve olvadt bele a
megpuhuló fémbe. A robotkar megrándult. Még mindig a tartály
felé tartott, de kissé oldalra billent. A technikus elvesztette fölötte
az uralmát. A kar lejjebb ereszkedett, beleütközött az üvegtartály
oldalába, megrepesztette. A csipesz két szára szétnyílt, a lény a
padlóra esett.
Cortez és Ribar azonnal a fegyvere után kapott. Az ajtónál
álló két őr előrelépett.
Felvijjogott egy sziréna, sárga jelzőfény kezdett villogni.
– Semmi baj, minden rendben – mondta Jones, és a kezét
felemelve a katonák és az üvegfal közé állt. – Az ilyen esetekre is
megvannak a protokolljaink. Minden rendben van. Mivel ilyen
élőlényekkel dolgozunk, fel kellett készülnünk a balesetekre is. A
labort lezártuk. Nem először fordul elő ilyesmi. Minden rendben.
– Nézze, tábornok! – Cortez izgatottan a tartályra mutatott.
Tisztán látni lehetett, hogy néhány arcmászó a keletkezett
repedéshez úszik. Egyik a másik után nekivetette magát a gyenge
pontnak, de hiába tették, semmit sem értek el a támadásokkal.
– Minden rendben van – ismételgette Jones. – Nincs semmi
baj.
Nem úgy látszott. Amotz szívverése felgyorsult, a vér a
fülében
zúgott. A tartályban újabb arcmászók csatlakoztak a rohamhoz.
Az elvileg békés és képességeiktől megfosztott idegen lények
folyamatos támadásának köszönhetően a repedés szélesebbé vált,
sőt újabb pókhálószerű vonalak jelentek meg az üvegen.
A tartály oldala beszakadt, a benne lévő folyadék a
laboratórium padlójára loccsant. Az árral rengeteg arcmászó
jutott ki a fogságból. Megrázták magukat, mint az ázott kutyák,
felnyújtották légzőnyúlványaikat, kiprüszkölték magukból a
folyadék utolsó cseppjeit.
 Több száz volt belőlük. Több száz! És ezek a nyálkás bőrű,
csontlábú lények nem akartak mást, csak szaporodni,
szaporodni...
– Minden rendben van – mondta Jones. Elkapta Cortez
csuklóját, elhúzta a kezét a fegyvere közeléből. – Onnan nem
szabadulhatnak ki. És kérem, ne felejtsék el: már
ártalmatlanítottuk őket. Nem tehetnek kárt, és...
Csapatnyi lény az üvegfal felé rohant – megérezhették a túlsó
oldalon tartózkodó meleg testeket. Kiégetett reproduktív szerveik
az üveglaphoz pumpálódtak, testnedveket mázoltak az átlátszó
felületre. Körmeik apró patkánylábakként kaparták az üveget és a
körülöttük nyüzsgők testét. A halom, amit alkottak, egyre
magasabb lett – egymásra ugrottak, eszelős igyekezettel
próbálták megelőzni a többieket, hogy elsőként jussanak ki az
emberekhez.
A katonák felemelték és célra tartották fegyvereiket. A
tábornok jelzett a két őrnek, csatlakozzanak hozzájuk.
– Maguk ketten! Gyerünk! És hívjanak ide még több embert!
Minden tűzerőre szükségünk lesz.
– Tábornok! – mondta Jones. – Teljesen szükségtelen
embereket hívni, mivel mi...
A nő elkapta a gallérját, maga felé rántotta.
– Ha még egyszer azt meri mondani, hogy minden rendben
van, akkor esküszöm, eltöröm azt a nyomorult kis orrát!
A halom a túlsó oldalon egyre magasabb lett. A testek mintha
eltűntek volna belőle, nem lehetett látni mást, csak lábakat,
lábakat és még több lábat. Három arcmászó az üveghez
tapasztotta magát, szétterpesztett végtagokkal hasaltak a
függőleges felületen. Mintha egy szabályos háromszög csúcsain
helyezkedtek volna el, és mintha szándékosan tették volna ezt.
– Itt hamarosan kitör a szarvihar – mondta a tábornok
Jonesnak. – Felismerem a stratégiát, ha látom, és ezek a dögök
egyáltalán nem olyan ostoba férgek, mint sokan gondolják.
Jobban tenné, ha sürgősen keresne magának valami lyukat,
amibe belebújhat. – Undorodva taszította el magától a férfit.
Jones megigazította a gallérját.
– Nem megyek sehova. Teljes mértékben megbízom a
cégben, és a vészhelyzeti protokoll sikerességében!
– Nézzen már körül! – kiáltott rá a tábornok. – Maga itt az
egyetlen, aki hisz ebben.
– Ha rálőnek a lényekre, akkor tönkreteszik ezt az egész
létesítményt. A vérük mindent keresztülmar!
– Nem én vagyok az, aki jó ötletnek tartotta összegyűjteni és
feldühíteni pár száz, gondolkodni képes savbombát!
Ahogy a három, üvegre tapadó arcmászó testét átszúrták a
társaik, mind a háromét egyszerre, Cortez éles hangon felkiáltott.
A lények leszaggatták a három társuk lábait, felvágták a hátukat,
leszaggatták légzőlebenyeiket. A feláldozott arcmászók
pillanatokon belül eltűntek az üvegre fröccsenő savvérfoltok
mögött.
Az üveg úgy olvadt szét, akár a cukor a forró vízben – az
embereket és a feldühödött parazitoid hordát már csak egy
hirtelen bűzössé változó levegőfal választotta el egymástól.
 – Tűz! – adta ki a parancsot a tábornok, és kézmozdulattal
jelezte, hogy tüzelés közben mindenki kezdjen hátrálni a
folyosón. A kézifegyverek éles hangját még félelmetesebbé
változtatta a két őr karabélyának tompa, mély dörrenéssorozata.
A lények a levegőbe ugrottak, szétterpesztették a lábaikat, és
bárhova, bármire hullottak alá, abba belemarkoltak. Voltak
olyanok is, amelyek felmásztak a falakra, és olyanok is, amik
inkább a padlón rohantak előre.
A káosz teljessé vált, minden zavaros lett. Testek. Lábak.
Rengeteg láb! Az arcmászók lepelként borították be a felületeket,
egymást taposva haladtak – dühös póktengerként áramlottak.
Mr. Jones bevizelt félelmében. Az ammóniabűz
összekeveredett a szétolvadó fémek savanykás szagával.
Savcseppek szálltak a levegőben. Torkolattüzek villantak. Égett
ózonszag terjengett. Ribar fájdalmasan felüvöltött, amikor egy
cseppnyi sárgás vér a lábszárára csöppent. A sav egyetlen pillanat
alatt csontig marta a húst. Ahogy Ribar megingott, Amotz átvette
tőle a fegyverét.
– Hívja a hajót! – adta ki a parancsot. – El kell tűnnünk
innen. Szóljon nekik, vészhelyzet alakult ki, evakuálás szükséges!
Ribar megnyitotta a kommunikációs csatornát.
A hajójuk bolygó körüli pályán keringett; a látogatást
követően ezzel kellett volna visszatérniük a Földre.
Valamennyiüknek, még...
Ríbar fiának is!
A picsába!
 – Egyet se eresszenek ki innen! – kiáltott a tábornok. – Meg
kell védenünk a bázis többi részét.
Az egyik arcmászó éppen akkor vetette rá magát Cortezre,
amikor kiürült a fegyvere. A férfi az arca elé kapta a karjait. A
lény belekapaszkodott a pisztolyába. Cortez a fegyverrel együtt
hajította félre.
Az egyik őr megbotlott. Egy arcmászó ráhúzta magát a
térdére, átfogta a lábszárát, és a probiszkusza kauterizált
csonkjával próbált behatolni a testébe. Még szorosabban a
katona lábszárához húzta magát, megfeszítette a testét, és addig
fokozta a szorítást, míg az őr térdkalácsa hangos reccsenés
kíséretében eltört.
A férfi sikolya végigvisszhangzott a keskeny folyosón.
Amotz a szeme sarkából látta, új alak bukkant fel a káoszban.
Nem volt csontos és idegenszerű, de nem volt nehéz és húsos
sem. Hosszú volt. Mint egy korbács. Mint egy...
Farok.
– Nem mindegyiket csonkították meg! – zihálta a tábornok,
bár tudta, a lövöldözésben, a savsistergésben senki sem hallja a
hangját.
Közben néhány arcmászó beégethette magát abba a
helyiségbe, ahol a tojásokat tárolták, és eljutottak az ép
ovoidokhoz.
Amotz előtt egy farokkal rendelkező lény ugrott fel a padlóról.
– Vigyázzanak! – kiáltott fel a tábornok.
A lény nem őt vette célba, hanem valamit, ami a háta mögött
volt. Amotz megpördült, éppen időben ahhoz, hogy lássa, ahogy
az arcmászó rácsimpaszkodik Mr. Jonesra. A férfi utolsó szavai
hörgéssé változtak, ahogy a farok körbehurkolta a nyakát, ahogy
a szaporítószerv belökődött a szájába, a torkába.
Mr. Jones erőtlenné vált, a teste úgy dőlt el, mint egy
csontokkal megtömött zsák. Már azelőtt a padlón volt, hogy
Amotz ismét felkiáltott.
– Védjék a szájukat! Aktívak is vannak közöttük!
Ám hiába tudta, mit kell tenniük, hiába tudták az emberei is:
a tojásokból frissen kikelt arcmászókat hevesen védelmezték
megcsonkított társaik: bevállalták helyettük a golyókat. Az eleven
hullámot valami bolytudat vezérelte, mintha az ösztönök
parancsának engedelmeskedtek volna.
Először Jones dőlt el, azután Cortez, aki a tábornok bal
oldalán harcolt. A harmadik az Amotztól jobbra hátráló őr volt. A
másik őr a tábornok felé fordult, odakiáltott valamit, de a
következő pillanatban egy aktív arcmászó vetődött rá, elkapta
három lábával, és rátapadt a szájára, mielőtt a szerencsétlen
ember befejezhette volna a mondatot.
Amotz átvette az utolsó tárat Ribartól. Meg akarta védeni a
férfit.
– Daniel... – fuldokolta Ribar, miközben a kezét vérző,
savmarta lábára szorította.
– Találkoznak még. Találkoznak!
Az arcmászók tömege megritkult, de nem azért, mert a
katonáknak olyan sokat sikerült elintézniük. A padlón lyukak
sorakoztak – lyukak, amelyek olyanok voltak, mint egy-egy lény
méretű menekülőkapu. Amotz elborzadva nézte, hány dögnek
sikerült megszöknie, hány tűnt el az űrállomás belsejében.
– El kell tűnnünk innen! – hörögte a tábornok Ribar fülébe.
– Tud egyedül járni? A dokk nincs messze. A hajó már
elindult.
– De Daniel...
– Elhozom. Én! Egyedül. Maga csak hátráltatna minket.
Amikor az utolsó lény is eltűnt a folyosóról, a tábornok
visszaadta Ribarnak a szolgálati fegyverét.
– Nem, nekem most...
– Hőst akar játszani, vagy inkább esélyt ad a gyerekének a
túlélésre? Megparancsolom, hogy azonnal jusson el a dokkba!
Ribar komoran bólintott.
– Sajnálom – motyogta, mielőtt elindult. – Az én feladatom
lenne megvédeni önt. Megóvni az életét.
– Eddig még nem vallott kudarcot. Na, húzzon innen, de
nagyon gyorsan!
Ribar tisztelgett és elvánszorgott.
A tábornok óvatosan az egyik őr irányába indult. A férfi
tüdeje még kitartóan működött, de ahogy Amotz közelebb ért
hozzá, az arcmászó még nagyobb erővel szorította a fejét.
– Nyugi, nyugi – suttogta a nő. Lehajolt, hogy kihúzza a
karabélyt a férfi kezéből.
Ellenőrizte a tárat. Félig üres volt.
– Sajnálom – mondta. Tudta, az őr nem hallja őt; tudta, ez az
ember már nem él. Már csak egyetlen dolog történhetett vele: a
xenomorf lárva átszakítja a mellkasát. – Sajnálom – ismételte a
tábornok. Hátrébb lépett, célzott. Szétlőtte az őr fejét.
Ahogy a másik kettőét, Jonesét és Cortezét is. Valahányszor
meghúzta a ravaszt, úgy érezte, megfullad.
A falhoz támasztotta a hátát. Körbenézett, azután óvatosan
elhagyta a folyosót, kilépett egy tágas terembe. Csupán hat
folyosó választotta el a gyerektől. Hat folyosó, de ezen a
nagyjából ezer köbméteren akár ezerszer érvényesülhetett
Murphy átkozott törvénye...
***
A külső folyosókon és termekben kísérteties volt a nyugalom.
A csendet ugyan szétszaggatta a vészjelző sziréna vijjogása, de ez
a hang olyan állandó, olyan kitartó volt, hogy már-már fehér zajjá
változott. Amotz előregörnyedve mozgott, készen arra, hogy tüzet
nyisson az esetlegesen rátámadó arcmászókra, vagy félrevetődjön
előlük. A homlokáról veríték csorgott a szemébe. Melege volt,
ugyanakkor hideg borzongás futkosott a hátán. A szeme ide-oda
cikázott. Egyre feszültebbé vált, egyre fogyott az önbizalma. Mi
van, ha ezúttal nem sikerül megúsznia? Mi van, ha eljut oda,
ahová tart, és Daniel már ott fekszik a padlón, kihűlve, az arcára
pedig obszcén maszkként ráfeszül egy idegen lény teste?
Ha így történik, Ribarnak minden oka és joga meglesz ahhoz,
hogy őt tegye felelőssé...
Elhaladt néhány szerencsétlenül járt ember mellett, akiket
akaratuk ellenére inkubátorrá változtattak a xenomorfok. Nem
volt elég lőszere ahhoz, hogy valamennyiükkel végezzen, de
összeszorult a mellkasa, szabályosan fuldoklott, valahányszor úgy
kellett továbbmennie, hogy nem vetett véget az áldozatok
fájdalmainak.
A folyosók közül néhányat sárga szalaggal zártak le, és voltak
olyan szakaszok is, amelyek elé opálos plasztikfalat emeltek. A
különös paravánok mögött amorf árnyak mozogtak. A forró fém
szagához valami savanykás bűz keveredett a levegőben. Ezekhez
Amotz hamar hozzászokott, de valahányszor az orrába csapott a
jellegzetes, savas szag, felkapta a fejét és visszahőkölt – biztosra
vette, egy arcmászó került a közelébe.
Már csak tíz méter választotta el a céljától, amikor egy ép dög
hullott alá a mennyezetről. A tábornok a padlóra vetette magát. A
térdéről csúnyán lehorzsolódott a bőr, de nem érdekelte –
sikerült kitérnie a hosszú lábak markolása elől. A karmok forró
fájdalomcsíkot húztak a hátára, de – miközben a vér a fülében
lüktetett – gyorsan, gondolkodás nélkül oldalra vetődött és tüzet
nyitott. A lövedék pontosan az arca irányába vetődő lény testének
közepébe fúródott. A csontos test szétszakadt, néhány csepp
savas vér fröccsent Amotz arcának jobb oldalára. A sav pici
lyukakat mart a bőrébe, mély, nyílt sebeket hozott létre, de a nő
meg se próbálta letörölni magáról, mert tisztában volt vele, csak
annyit érne el, hogy a keze is megsérül.
Nem számított, milyen sebeket szerez. Nem számított az sem,
hogy érezte, a sav már az ínyét, a szája belsejét marja. Semmi
sem számított, elvesztette jelentőségét a kín, az idő, a
lélegzetvétel – már csak az érdekelte, hogy eljusson Danielhez.
Az ő hibája volt, hogy a kisfiút idehozták. Az ő felelőssége
volt, hogy kijuttassa innen.
 Az ajtóhoz ért. Zárva találta. Megpróbálta felidézni magában
az asszisztens nevét.
– Miss... Miss Campbell? Nyissa ki az ajtót! Amotz tábornok
vagyok.
Odabentről éles sikoly hallatszott, de az ajtó végül kinyílt.
Daniel felnézett Amotzra. A tábornok belépett, félrehúzta a
fiút, bezárta maga mögött az ajtót.
Miss Campbell az egyik sarokban, az íróasztal és a priccs
között kuporgott.
– Gyerünk, mennünk kell! Azonnal! – mondta Amotz.
– Mi történt? – kérdezte Daniel. A hangja nyugodt volt, a
tekintete tiszta.
– Elviszlek apádhoz, rendben? Ő akart jönni, de adtam neki
egy feladatot, azzal kell foglalkoznia. Érted? – Amotz megfogta a
kisfiú kezét, kinyitotta az ajtót, kilesett a folyosóra. – Fogd meg
Miss Campbell kezét is!
– Nem – jelentette ki az asszisztens tompa hangon.
Amotz rá se nézett, már a futáshoz készülődött, a rohanáshoz,
amin túl kellett esniük.
– Rendben. Akkor ne fogja meg Daniel kezét!
– Én nem megyek ki oda.
– Pedig nincs más választása.
Campbell felhúzta a térdét, mindkét kezével átfogta,
rászorította az arcát.
– Nem megyek! – nyüszített.
 – Nézze, nem szokásom győzködni az embereket.
Parancsokat adok, a katonák pedig azt teszik, amit mondok. Ilyen
egyszerű.
– Én nem vagyok...
– Tudom. Ezért választhat: velem jön, vagy itt hal meg.
Hosszú csend következett. Gyerünk már! – gondolta Amotz.
– Kelj fel! Nem menthetlek meg, ha te nem akarod!
– Én... Inkább itt várok. Valaki biztos jönni fog.
– Én jöttem. Más nincs.
Campbell felnézett. A tekintete zavaros volt, a hangja viszont
erőteljes.
– Azt mondtam, nem megyek!
Amotz nem akart úgy bánni a fiatal nővel, mint egy
gyerekkel. Valaki más talán talpra állította és magával rángatta
volna, de a tábornokban nem volt meg ez az erőszakosság,
viszont rendelkezett bizonyos tapasztalatokkal. Tisztában volt
vele, egy vízben kapálózó, fuldokló embert nem lehet megtanítani
úszni, és ugyanígy egy felnőtt nőt sem lehet arra kényszeríteni,
hogy a rejtőzködés helyett a küzdelmet válassza. Tiszteletben
tartotta mások döntését, Daniellel szemben viszont voltak
bizonyos kötelezettségei. Nem vesztegethette tovább az időt. Még
azt sem tartotta kizártnak, hogy Campbellnek igaza van, és
tényleg jön majd valaki, hogy megmentse őt. Remélem, így lesz.
Megszorította Daniel kezét.
– Felkészültél, kölyök?
 A fiú a tábornokra nézett hatalmas, elkerekedett szemével és
bólintott. Valahogy nagyon kicsinek és törékenynek, de mégis
határozottnak tűnt.
– Ne ereszd el a kezem! Bármi történjék, ne ereszd el,
rendben?
– Rendben.
– Felkészültél? Most futni fogunk, méghozzá nagyon gyorsan.
Szólj, ha valahol látsz egy olyan lényt! Rendben? – Amotz mély
lélegzetet vett. – Három... kettő... egy!
Daniel szinte rögtön megbotlott, ahogy kiléptek az ajtón. A nő
felrántotta, maga után húzta, de érezte, ez így nem fog menni.
– Sajnálom, sajnálom! – zihálta a fiú könnyes szemmel.
Amotz biztos volt benne, Campbell nem mondta el
Danielnek, miért szólaltak meg a szirénák, a fiú azonban nem
volt buta, tudnia kellett, hogy valami nagy baj történt. Reszketett,
sietni próbált, de ez most nem volt elég.
– Hé, van egy ötletem! – mondta Amotz. – Tudnál
kapaszkodni, ha a hátamra kapnálak? – Daniel túl nagy volt
ahhoz, hogy ölbe vegye, egyébként is, mindkét kezére szüksége
volt ahhoz, hogy lőni tudjon.
Daniel megtörölte a szemét.
– Igen.
– Helyes. Akkor... gyerünk! – Amotz berogyasztotta a térdét,
és hátat fordított Danielnek.
Alig két méterre voltak az ajtótól. Túl lassan haladtak, túl
nagy zajt csaptak. A sarkon három arcmászó fordult be,
valahonnan a fal plasztikborítása alól mászhattak ki. Kettőnek
hiányzott a farka, a harmadik azonban ép volt.
– Gyorsabban, Daniel! Gyorsan! Kapaszkodj! Takard el az
arcod! Bármit csinálsz, ne nézz fel! Hajtsd le a fejed! – Amotz
már azelőtt felegyenesedett, hogy a fiú elhelyezkedett volna a
hátán. A kis lábak az oldalához ütődtek. – Kapaszkodj!
Kapaszkodj, ahogy csak bírsz!
A mászók lába végigkopogott a falakon; a kis dögök
felkapaszkodtak a mennyezet alatt végigfutó csövekre, azon
haladtak tovább. Közeledtek. Amotz ösztönösen megmarkolta a
fegyverét. Daniel közben abbahagyta a fészkelődést. A tábornok
leadott három lövést – mindhárom mászót sikerült leszednie. Sav
fröccsent a padlóra, de a tetemek ott maradtak a magasban, a
csőbe kapaszkodva.
Amotz kikerülte a csöpögő savat. Ahogy futásnak eredt, a fiú
zötykölődött a hátán, az alkarjával a torkát szorította, alig kapott
levegőt. De legalább gyorsan haladtak. Sikerülhetett a dolog...
Sikerülhetett. Egy folyosó. A következő. Még néhány sarok, és
máris félúton voltak.
– Kapaszkodj, kölyök! – fuldokolta Amotz. Megpróbált
biztató hangon beszélni.
Felgyorsult a légzése. A pulzusa a fülében zúgott. Nem tudta
eldönteni, hogy az erei terhelődtek túl, vagy hiperventillálni
kezdett. Fájdalom hasított a gerincébe. A térde megroggyant, de
tudta, biztos volt benne, hogy sikerülni fog, eljutnak a célba.
Eljutnak, csak annyit kell tennie, hogy egyik lábát a másik elé
teszi. Biztonságos helyre fogja vinni Danielt!
 Megérkeztek az utolsó sarokhoz, amin túl a laborba vezető
folyosó nyújtózott, meg az a másik, amin keresztül a dokkhoz
lehetett eljutni.
– Mindjárt ott vagyunk, és...
A feltámadó remény egyetlen pillanat alatt széfoszlott. Amotz
megtorpant.
A folyosó távolabbi végében úgy lógtak alá a mennyezetről a
vezetékek, kábelek és flexibilis csövek, mint indák egy titánium-
dzsungelben. Lógtak és himbálóztak, ahogy több tucat lény
mászkált rajtuk fel s alá. Néhány csőből folyadék szivárgott, a
cseppek tócsákká gyűltek a padlón, a tócsákból ritkás párafelhő
emelkedett. A mászók többsége semlegesített egyed volt, de
akadt köztük néhány egészséges, ép is – ezek gyorsabban és
magabiztosabban mozogtak, átmásztak társaikon, mintha prédát
kerestek volna maguknak.
Az „indák” és a rajtuk kapaszkodó lények olyan függönyt
alkottak, amely a folyosó egyik oldalától a másikig tartott.
Ezek tudják! – villant át a gondolat Amotz agyán. – Ezek a
parazita szaporodógépek valahonnan tudják, hogy ez a
menekülési útvonal!
– Emlékszel, mit mondtam, Daniel? Ne nézz fel!
Amotz felidézte a pillanatot, amikor kísérőivel együtt
megérkezett; még akkor vetett pár pillantást az állomás
sematikus rajzára. Megpróbálta felidézni magában a képet,
megpróbált rájönni, létezik-e másik, alternatív útvonal, amely
elvezet a dokkba.
Talán. Igen. Mintha lett volna egy. Hosszabb. Kerülőút, de...
 De nem volt más választása. Sarkon fordult – a bakancsa
talpa megcsikordult a fémpadlón –, visszalépett a kanyaron túlra
és... Elakadt a lélegzete.
– Mi történt? – kérdezte Daniel.
A folyosót ellepték a mászók. A falakon, a mennyezeten, a
padlón, minden létező felületen vonagló, fakó testek igyekeztek
előre, egyenesen a menekülők irányába. Amotznak, ahogy rájuk
nézett, olyan érzése támadt, mintha egy óriási, tátongó torokba
bámulna, aminek az a szándéka, hogy elnyelje őket.
Sokan voltak. Túl sokan...
– Bíznod kell bennem, kölyök. Kérlek szépen, bízz bennem! –
Az alezredes a tarkóján érezte a fiú bólintását. Ismét megfordult,
az indák irányába rohant.
Az arcmászókból összeállt függöny megremegett,
alkotóelemein izgatott reszketés futott végig. Az egyik ép lény
megmarkolt egy flexibilis csődarabot, himbálózni kezdett,
lendületet vett, azután elrugaszkodott, és úgy repült Amotz
irányába, mint egy parittyából kilőtt kődarab.
A nő összeszorította a fogát és lőtt. Leszedte a támadó
mászót, és folytatta a tüzelést. Lyukakat robbantott az állomás
kiontott zsigerein mászkáló lények testébe. Mire a tár kiürült,
saveső zuhogott alá a padlóra, szétmarta a fémlemezeket, ijesztő
krátereket teremtett. A lények testének cafatai még mindig ott
lógtak a mennyezet alatt, és csak csorgott belőlük a maró hatású
vér. A kráterek szélesedtek és mélyültek, összeértek. A
legnagyobb átmérője nyolc láb lehetett, de pillanatok alatt
tízlábnyivá tágult.
 Ez fájni fog... Amotz ledobta a fegyverét, és a hátáról a
mellére húzta Danielt. Nekifutott. Még pár lépés, és vagy átjut
vagy alázuhan...
Három... kettő... egy.
A bakancsa talpa megcsúszott a szétmálló padlón – az
elrugaszkodás nem sikerült tökéletesen, de azért végrehajtotta. A
teste átlendült a nyílás fölött. Sav permeteződött a hátára, a
gerincét perzselte, az izmait égette, miközben a félelem
valósággal felgyújtotta az izmait. Az utolsó pillanatban lökött
egyet Danielen, erőteljesen a kráter túlsó pereme felé lendítette.
A szétolvadó fémpadló széle a gyomorszájának ütközött. A
peremen maradt még néhány csepp sav, ez perzselni kezdte a
hasát, de sikerült beledugnia az ujjait egy rács lyukaiba, sikerült
felhúznia magát a szilárdabb panelekre.
Az agya ködös volt, a teste fájt, a bőre sistergett – a
legszívesebben ott maradt volna, ahol volt. Hogy pihenjen. Hogy
vége legyen az egésznek. A sokk megpróbálta uralma alá hajtani.
Túl nagy fájdalmai voltak, túl sok helyen. Lehunyta a szemét, de
a következő pillanatban kezeket érzett a vállán, a nyakán. Kicsi és
nagyobb kezeket. Kiáltásokat hallott. Parancsszavakat. Valami
olyasmit, hogy „Gyorsan, gyorsan, jönnek!”
Ribar talált rá. Meg a hajó pilótája.
– Gyerünk, keljen fel! – utasította Ribar, aki már az ölében
tartotta a kisfiát. – Még mindig jönnek!
Amotz úgy érezte, semmiképpen sem tud felállni, legfeljebb
kúszás telik tőle. Most, hogy a gyerek biztonságba került, már
biztos volt benne, megérte, nem hiába ment vissza. Őt most már
akár ott is hagyhatják, hogy...
Ribar tenyere az arcához csattant.
– A pokolba, tábornok! Az a dolgom, hogy életben tartsam
magát. Nem fogok kudarcot vallani!
Amotz megpróbálta összeszedni az erejét. Meg tudod
csinálni! Meg, mert az istenverte Gy. T. tábornoka vagy! Fel
tudsz állni, életben fogsz maradni! Megfogta a pilóta kezét,
kínlódva feltápászkodott. A lába megroggyant. A térhajlatába is
jutott a savból, ami szétmarta az inait.
Ribar is a kezét nyújtotta, segített neki.
Az arcmászók karomkopogása egyre közelebbről érkezett,
egyre hangosabb lett. A zaj már-már elnyomta a szirénák
vijjogását.
A zsilipajtó éppen abban a pillanatban nyílt ki, amikor az első
lény megpróbált átugrani a kráter fölött.
A dög átjutott. Megkapaszkodott. Öt, tíz, húsz másik követte.
Amotz mozgatni próbálta a lábát, de semmi hasznát nem
vette. Sietni akart, rohanni, de moccanni se bírt. Daniel már
bejutott az ajtón. Ribar és a pilóta is. Amotz elkeseredetten
vonszolta magát utánuk. Ribar már azelőtt rácsapott a
zárószerkezetre, hogy a tábornok lába átjutott. Ha az ajtó
rácsukódik a lábára... akkor beragad, kinyílik, az arcmászók
pedig...
Amotz már-már kiadta a parancsot, hogy menjenek, hagyják,
neki már úgyis mindegy, de nekik nem kell elpusztulniuk miatta.
Ribar megpróbálta, ennél többet nem lehetett elvárni tőle.
Elvégezte a munkáját.
Egy mászó kapaszkodott a bakancsába. A falka utolérte.
Fegyverdörrenés. Újra és újra. Amikor felfogta, hogy Ribar
sorra leszedi a lényeket, Amotz megpillantotta a lábfején tátongó
lyukat. A pokolba, hová lett a húsom? Hová...? A teste elfáradt.
Elege lett a küzdelemből. Elege lett abból, hogy tudatánál van.
Elvesztette az eszméletét.
***
Amikor magához tért és kinézett az ablakon, a félkész
űrállomást látta. A füle csengett a mély csendtől, a testét
könnyűnek érezte. Egy műtőasztalon feküdt, tetőtől talpig fehér
kötés borította. Mindene zsibbadt. Nem tudta, milyen szert adtak
be neki, de az biztos, hogy erős volt. Hatékony. Nagyon is az...
Ribar ott ült a közelben, az ölében Daniel. A kisfiú mindkét
karján kötés – a sav őt sem kímélte.
– Nem hittük, csak reméltük, hogy megússza – vallotta be
Ribar.
– Én sem hittem...
– Ennyit a „gyors menetről”, mi? Gondolom, a sereg ezek
után már nem fogja anyagilag támogatni a cég új konstrukciós
technikáját.
Amotz kipréselt magából valami nevetésfélét.
– Hát nem. És az is biztos, hogy soha többé nem megyek
ilyen... intézménylátogatásra!
Ribar elmosolyodott.
– Sejtettem. Hogy érzi magát, tábornok?
 Amotz összepréselte az ajkait. Szédült, dühös volt, és már
nagyjából tudta, mit érezhet a hús, amikor ledarálják. Örült, hogy
életben maradt, ugyanakkor egy kicsit belefáradt már a létezésbe.
Olyan sok érzés kavargott benne, hogy hirtelen azt sem tudta,
melyiket nevezze meg. Végül megrándította a vállát, felsóhajtott.
– Jól – mondta. Kíváncsi lett volna, egy hazugságvizsgáló mit
mutatna.
 Jonathan Maberry – Mélyfekete

Gyorsan és észrevétlenül érkeztünk, a vihar leple alatt.

Villámok lobbantak körülöttünk, erős szél próbált lenyomni
minket, de Lulu ült a botkormánynál, és ő akár egy hullócsillagot
is képes lenne keresztülvezetni a poklon.
Hogy jó volt-e a landolás? Nem, de nem haltunk meg, szóval
sikeresnek tekinthető.
A teljes szakaszt magammal akartani vinni, de az eligazítás
során olyan döntés született, hogy egy háromfős osztagnak
nagyobb esélye lehet, mint egy szakasznak, esetleg egy
századnak. Észrevétlen behatolás, megfigyelés,
információszerzés, szükség esetén minimális ellenreakció. Ez
normal nyelven annyit jelentett, hogy bemegyünk, szétnézünk,
adatot gyűjtünk, és ha nagyon muszáj, akkor lövünk párat. A
kockázati szint felmérése lehetetlen volt, mert nem tudtuk, mivel
állunk szemben.
A Fiorina „Fury” 161-es nem a mi világunk volt, a Weyland-
Yutani felségterülete. Már nem. Valamikor régen működött itt
egy bányatelep, ami a Weyland-Yutani egyik magánbörtönét
üzemeltető cég alá tartozott. Az elítéltek nyersanyagot, főként
ólmot és vasat bányásztak, amit aztán finomítottak és szállításra
alkalmas állapotba hoztak. Később, amikor hétszáz olyan
aszteroidán és törpebolygón is találtak ólmot, amiken minimális
volt a gravitáció, vagyis olcsóbban meg lehetett szerezni az
anyagot, sorra bezárták a régi, nagyobb bolygókon létesített
bányákat. A Furyn dolgozó emberek többségét elszállították, de
egy kisebb csoport maradni kívánt. Valami vallásos bolondok
voltak, akik rátaláltak Jézus Krisztusra, és ott, azon a
sziklagolyón akarták kivárni a Megváltó eljövetelét. Éppen azon a
helyen, ami a legközelebb volt a Sátán tökéhez... Valami miatt
logikusnak találták, hogy Jézus elmegy értük, de hibbantak
voltak, már mielőtt odakerültek, szóval hiábavaló lett volna
értelmet keresni abban, amit csinálnak.
Miután a Weyland-Yutani kivonult onnan, a Fury
gyakorlatilag lekerült a térképről. Senki sem foglalkozott vele tíz
évvel ezelőttig, amikor ott, éppen ott zuhant le valami
mentőkapszula. Ez persze sosem került bele a híradókba, nem
bizony! Ez olyasmi volt, amit a cég nem kívánt világgá kürtölni.
Ami azt illeti, a cégen belül is csak kevesen tudták, mi történt. Én
sem hallottam a dologról, egészen múlt keddig. Egyetlen szót se,
én mondom! Csak akkor szereztem róla tudomást, amikor
muszáj lett.
Éppen akkor jöttünk vissza a szakaszommal egy mocskos kis
melóból, amit egy mocskos kis űrlaborban hajtottunk végre. A
labor egy olyan bolygó körül keringett, amin valami neoviking
vallásos agyalágyultak megépítettek egy új, hipergyors torpedót,
amivel a kereskedelmi hajók ellen akartak elkövetni
támadásokat.
Hogy miből gondolták, hogy Odint érdekli az interstelláris
kereskedés, arról halvány fogalmam sincs. Én csak annyit tudok,
hogy parancsot kaptam, állítsam le őket. Hát leállítottuk őket
meg a laborjukat. Teljesen. Nem vesztettem egyetlen embert
sem, viszont az ellenség megkapta, amit kellett. Jó gyakorlat volt
a kopasz lövészek számára, mert azért el kell ismerni, ezek a
vikingek kemény fickók voltak. Kemények, de nem elég
kemények...
Amikor visszatértünk az állomáshelyünkre, arra
számítottunk, hogy kapunk legalább három szabadnapot, és
komoly támadásokat követhetünk el a kocsmák ellen, de
tévedtünk. Már várt ránk az új parancs. El kellett mennünk a
Fury 161-esre, és ki kellett derítenünk, ki szállt le oda, ki jutott be
a bányába, ki volt az, aki felkapcsolta a lámpát.
Senki sem tudta, ki járt ott.
Csak annyit tudtunk, hogy nem mi.
Szóval, bassza meg!
Egy Starslip F-430-ason mentünk oda. Nem tartozik az új
gépek közé, pont úgy néz ki, mint egy lövedék. Nagy, ronda, de
gyors. Belétöltöttek minket, aztán meghúzták a ravaszt.
Amikor felébredtünk, már a célbolygó orbitálisán voltunk.
***
Négyen voltunk a hajón. Mi hárman, meg a pilóta.
A pilóta szintetikus volt, Sidnek hívták, és pont úgy nézett ki,
ahogy az anyám kinézne, ha pasiruhába bújna. Nem szándékosan
volt ilyen. Így alakult és kész. Nem volt az a beszédes fajta.
Elvezette a hajót, felébresztett minket, amikor kellett, aztán
végrehajtotta az utazás utáni műveletet. Én voltam a rangidős,
ezért ébredés után elsőként nekem kellett válaszolnom a
szokásos kérdésekre, hogy kiderüljön, az agyam nem változott
jégkásává.
– Neve? – kérdezte Sid.
– Alyn Harper.
– Rendfokozata?
– A Gyarmati Tengerészgyalogság törzsőrmestere vagyok.
És a többi. Számok, anyám leánykori neve, az első kutyám
neve, satöbbi.
Utánam Lulu Hoops és Bax Patel következett. Mindketten
őrmesterek voltak. Régi haverok. Össze se tudnám számolni,
hányszor mentünk végig együtt a halál árnyékának völgyén...
Megbízható, szívós, kibaszott halálos katonák. Bax volt a
kedvesebb, már amennyi kedvesség tőle tellett, Lulu meg a
vadállat. Jó zsaru, rossz zsaru, a tipikus páros. Elszórakoztak, de
amikor meleg lett a helyzet, átváltottak katona üzemmódba, ami
azt jelentette, hogy zéró szart se viseltek el attól, aki a vonal rossz
oldalán állt.
Azért választottam éppen őket, mert korábban már annyi
háromemberes menetet csináltunk végig, hogy ismertük
egymásnak még a sóhajtásait, még a rezdüléseit is. Már úgy
értem, ahogy a katonák ismerni szokták egymást. Vannak
bizonyos dolgok, amik megtörténnek olyankor, amikor
megfelelően kiképzett, megfelelő szakmai tapasztalattal
rendelkező emberek kerülnek össze. Az ilyenek képesek arra,
hogy olvassanak egymás gondolataiban. Egy pillantás felér egy
egész beszélgetéssel. Ismerik egymást és feltétel nélkül bíznak
egymásban, mert tudják, megtehetik. Ennek, mondjuk,
tűzharcban van sok haszna, amikor mind pontosan tudjuk, hogy
a többiek éppen hol vannak, mit csinálnak. Adjuk egymásnak a
teli tárat, mielőtt a haver kilőné az utolsó golyóját, meg hasonlók.
Miután leráztuk magunkról a négyhetes alvás utóhatásait,
összegyűltünk Sid körül, ő pedig megtartotta az utolsó eligazítást,
közölte a legfrissebb információkat. A hajónk széles, irreguláris
orbitálison keringett, kihasználta a kínálkozó fedezékeket: azt a
sok vackot, amit még akkoriban szórtak ki a bolygóról, amikor
működött a bánya. A Starslip a legmodernebb lopakodó
technikával felszerelt gépek közé tartozik, alapból képes eltűnni,
de az űrszemét azért kapóra jött – senki sem vehetett észre
minket. Főleg úgy, hogy nem tudja, keresnie kell bennünket.
– A küldetés bizonyos részleteit önök előtt is titokban
tartották – mondta Sid. – Vannak információk, amiket csak most
kaphatnak meg. A helyzet a következő...
És elmesélte nekünk a lezuhant mentőkapszula sztoriját.
Nem a Furyn kezdődött a mese és nem is előző nap, hanem jóval
azelőtt, hogy én megszülettem. Azzal indult, hogy volt egy
Nostromo nevű teherhajó, ami összeakadt valamelyik
horrorfilmbe illő idegen fajjal, egy valódi xenomorffal. Sid
elmondása szerint a találkozást a legénység egyetlen tagja,
bizonyos Ellen Ripley hadnagy élte túl. Egy hétköznapi senki, aki
megúszta, hogy találkozott egy végtelenül agresszív élőlénnyel.
(Ezt Sid fogalmazta meg így: „végtelenül agresszív”.) Láttam,
hogy amikor ezt kimondta, Lulu meg Bax összenézett. Korábban
egyikünk sem hallott a dögről, és ami azt illeti a nőről sem.
 Sid elmesélte: azután, hogy a legénység gyakorlatilag
kipusztult, Ripley felrobbantotta a hajót és egy mentőkapszulával
lógott meg. Ötvenhét éven keresztül volt hiperalvásban.
Véletlenül talált rá egy mentőcsapat. Hazavitték, aztán a cégnél
parkolópályára állították, mert senki sem hitte el az őrült sztorit,
amit előadott. Különösen azután nem, hogy felrobbantotta a saját
hajóját. Valamivel később megszakadt a kapcsolat az Acheron
LV-426-oson létesített kolóniával. Ez egyébként a Calpamos
egyik holdja, pontosan az a hely, ahol Ripley és társai először
találkoztak a xenomorffal.
A mi kedves, szintetikus pilótánk ezután előadta azt a részt,
amitől a tökeim felkúsztak, nagyjából a mellkasomba. A
Weyland-Yutani kiküldött egy szakasznyi tengerészgyalogost az
Acheronra, hogy nézzék meg, mi a helyzet, és... Nos, azért is,
hogy befogják a xenomorfokat. A cég biofegyver részlegén a
srácok becsokiztak a gyönyörtől, amikor belegondoltak, mit
tudnának kezdeni pár ilyen lénnyel. Az Acheronon azonban
minden szarul sült el. Mire a katonák odaértek, a telepesek már
nem éltek, a szörnyek pedig elszabadultak a láncról. Mindenki
meghalt, kivéve egyetlen katonát, egy Hicks nevű tizedest, meg
egy kislányt, az egyetlen életben maradt telepest, és persze Ellen
Ripleyt. A spiné atomot robbantott a terraformáló telepre, és a
hold jókora részét lángoló, sugárzó pokollá változtatta.
– Ez a Ripley, ez nagyon szeret robbantgatni – jegyezte meg
Lulu. – Bírom a csajt.
Bax a fejét ingatta.
 – Miért van olyan érzésem, hogy mostantól fogva, amikor
felrobbantasz valamit, azt fogod üvölteni, hogy „Ripley”?
Lulu elgondolkodott, megvonta a vállát, aztán bólintott.
– Még ez is előfordulhat...
Sid nem foglalkozott velük, inkább elmondta, hogy a
xenomorfok valamilyen módon megfertőzték Ripleyt a hiperalvás
során, és mivel ezeknek a rohadékoknak molekuláris sav a vérük,
a műanyag megolvadása során keletkező füst aktiválta a
tűzriasztót és a mentési folyamatot. A három túlélő testét
tartalmazó alvókapszula automatikusan átkerült a
mentőegységbe, ami kilökődött a hajóból, és elindult a
legközelebbi bolygó irányába. Na, vajon hova? Hát a Furyra.
– Bassza meg – mondta Lulu. – Szóval ez most mentőakció?
Őket kell összeszednünk?
– Ennyi év után? – kérdezte Bax. – Egy kicsit mintha
elkéstünk volna.
– Nem – mondta Sid. – Hicks és a kislány a jelentések szerint
életét vesztette, miután a mentőegység lezuhant. Ripleyt
megmentették a bolygón dolgozó elítéltek, a bányászok. A
jelentések szerint legalább egy xenomorf ott volt a
mentőegységben. Ez megszökött, és megölte a bolygón
tartózkodók nagy részét.
– Bassza meg! – suttogta Bax. – Egyetlen dög?
– Egyetlenegy volt – mondta Sid.
– És Ripley? Vele mi lett? – kérdeztem.
 – Ő is meghalt. Egy xenomorf megtermékenyítette őt, ezért
öngyilkos lett, hogy megakadályozza a faj királynőjének
világrajöttét.
– Megtermékenyítette? Mégis hogyan? – kérdezte Lulu. – A
spiné fel akarta robbantani a dögöket, de közben úgy döntött,
lezavar egy menetet az egyikkel?
– Na, én ezt elképzelni se nagyon akarom, kösz! – mondta
Bax.
Sid ekkor elmagyarázta a xenomorfok szaporodásának
fázisait.
– Hogy bassza meg! – mormolta Bax, és amikor rám nézett,
kissé zöld volt az arca.
– Ripley a bányát is felrobbantotta? – kérdezte Lulu.
– Nem. Ezúttal nem robbantott fel semmit – felelte Sid, és
elmagyarázta, Ripley hogyan intézte a dolgot, hogyan próbálta
olvadt ólomba zárni az idegen lényt. Nem jött be a húzás, de azért
sikerült neki megölnie. Azután, hogy senki se szedhesse ki belőle
a testében fejlődő királynőt, belevetette magát az olvadt ólomba.
Semmi sem maradt belőle. A bolygón életben maradt egy fickó,
egy senki, aki egyszerűen eltűnt a hivatalos feljegyzésekből.
A Weyland-Yutani három különböző tudóscsoportot küldött
ki oda, hogy átvizsgálják a terepet, de a nagyokosok semmit sem
találtak. A Fiorina 161-es aktáját lezárták, elkönyvelték a
veszteségeket, és kész.
– Akkor most ki van a bolygón? – kérdezte Bax.
– Nem tudjuk – felelte Sid. – A cég orbitálison hagyott pár
műholdat, ezekről jött jelzés.
 – Engedély nélküli telepesek? – kérdezte Lulu. –
Bolygófoglalók?
– Nem valószínű.
– És nekünk mi lesz a feladatunk? – kérdezte Lulu. – Minket
azért szoktak kiküldeni, hogy megvédjük a civileket vagy a
Weyland-Yutani tulajdonát, de azoknak, akiktől a zsoldot kapjuk,
már semmi közük sincs a Furyhoz. Szóval? Mi a faszt keresünk itt
egyáltalán?
– Hőjeleket fogtunk – mondta Sid. – A bányából érkezett, és
egy nagyobb, nagy sebességű járműből, ami nagyon ügyesen el
tudott rejtőzni előlünk. Elméletileg lopakodó burkolattal
rendelkezik, így szinte láthatatlan.
Elvigyorodtam. Az, hogy „szinte”, eléggé vicces szó. Főleg
akkor, amikor lopakodó gépekkel kapcsolatban mondják ki. Ez a
technika elég jó, legalábbis akkor, amikor a rivális bolygók vagy a
rivális cégek hajói el akarnak bújni egymás elől. Mi viszont szinte
bárkit meg tudunk találni, miközben a mi madarainkat
gyakorlatilag senki. A Weyland-Yutanitól olyan technikát és
eszközöket kaptunk, amikkel mi lettünk a menők. Ezeket persze a
cég érdekében végrehajtott, privát műveletekben is bevetettük.
Mint például ebben.
– Az a tény, hogy valaki a jelek szerint beindított egy
költséges műveletet, arra utal, hogy az illető valami fontosat
talált a Furyn. Ha neki fontos, akkor fontos a Weyland-Yutaninak
is. Ráadásul jogilag a Weyland-Yutanit illeti meg a dolog, bármi
legyen is az.
– Jogilag? – kérdezte Bax az egyik szemöldökét felvonva.
 – Etikailag – helyesbített Sid. Elgondolkodott, mintha
mérlegelte volna a szó súlyát. – A cég formálisan sosem mondott
le erről a bolygóról, és folyamatosan fizeti utána a retroaktív
adókat, vagyis még mindig a sajátjának vallhatja.
– Persze. A bolygó a cégé – mondtam. – De vajon az a
bizonyos hajó kié?
– Jelen pillanatban nem tudjuk, melyik cég küldte ide a
hajóját – mondta Sid. – Az biztos, hogy komoly anyagi háttérrel
rendelkezik. A bolygófoglalóknak nem telik ilyesmire.
– Aki megengedhet magának egy ilyen technikát – jegyezte
meg Bax –, az megengedhet magának pár fegyverest is, hogy
megvédje a technikáját.
– Így van – mondta Sid.
Lulu gyilkos mosollyal nézett rá; az ajka vékony volt és
kemény, a tekintete jéghideg.
– Baszódjanak meg! – mondta.
***
A leszállóegységet Lulu vezette. Jól meghajtotta, de mindig
ezt csinálja: úgy repül, mintha bankrablás után menekülne. Bax
egyfolytában Ganésához imádkozott, én meg egyfolytában a
biztonsági hevedereimet ellenőrizgettem. Tudom, hülyeség, mert
ha lezuhanunk, annál a sebességnél, amit Lulu tolt, pár
nyamvadt öv semmit sem számít.
A bánya körül dúló jégvihar téli csodaországgá változtatta a
zónát. Mínusz huszonkét Celsius, erős szél, ami nem is havat,
hanem jégkristályokat kavart. Lulu valami régi dalt dudorászott,
ami a fűről, a porról meg a borról szólt. Ráfektette a siklónkat a
szélre, így aki esetleg figyelte a környéket, azt hihette, mi is csak
egy halom jég, vagy valami törmelék vagyunk. Beleolvadtunk a
környezetünkbe, legfeljebb attól kellett tartanunk – mint mindig,
viharban –, hogy a szél leszakít rólunk pár pajzspanelt, és kis
időre láthatóvá válunk.
– Kapaszkodjatok, fiúk! – kiáltott fel Lulu. – Ez most elég
rázós landolás lesz.
És nem viccelt. Sőt. Szolidan fogalmazott.
Olyan keményen értünk talajt, hogy az ütközés-szupressziós
rendszer hangosan tiltakozni kezdett. Minden rázkódott és
recsegett, még a fogamban is megmozdultak a tömések. Amikor
végre kiszálltunk, azt hittem, Bax térdre fog borulni és
megcsókolja a földet.
Lulu vigyorogva jött utánunk.
– Puha pöcsök – mondta.
– Kapd be a barna... – kezdte Bax reszkető hangon, de nem
fejezte be a mondatot.
– Oké! – mondtam. – Elég a csevegésből!
Az alkaromra csatolt taktikai komputer kijelzőjére hívtam a
zóna térképét. Lulu és Bax az enyémhez érintette a saját gépét,
hogy létrejöjjön a Wi-Fi kapcsolatunk és megtörténjen a
telemetrikus szinkronizálás. Műholdas kapcsolatot nem
használhattunk, úgy könnyen lebukhattunk volna.
Pontosan tudtuk, hogyan jutunk el a bányához, de azt is
láttuk, hogy normális ember biztosan nem használná ezt az utat,
főleg nem ilyen időben. Éppen ezért látszott tökéletesnek; így
meglepetést okozhattunk azoknak, akik már ott voltak.
 Négy óra alatt tettünk meg hat kilométert. Menet közben
láttunk pár sziklát, aztán sziklákat is láttunk, meg sziklákat. Ja,
és havat. Meg sziklákat. Bax egyszer észrevett valami élőlényt, ott
rohant a viharban. Lulu belelőtt a hangtompítóssal, el is találta.
Valami hosszú szőrű, hatlábú izé volt. Még egyikünk sem látott
hasonlót. Nem lehetett xenomorf, ezért otthagytuk a vérfoltos
hóban és továbbmentünk. A szél irányt váltott, hátulról tolt
minket, ami jó volt: segített a járásban.
Úgy fél kilométerre lehettünk a céltól, amikor megálltunk.
Ittunk egy kis meleg vizet a kulacsunkból, bekaptunk egy
protein- meg egy elektrolitszeletet. Jó sok kalória, jó sok
tápanyag, vitaminok, meg minden, de az íze szar. Zsíros, nyúlós
vacak. Vajon miért nem jutott ki soha a civil piacra? Mindesetre
kicsit feltöltődtünk, és negyedórányi pihenést követően készen
álltunk a rock and rollra.
Felkúsztunk egy befagyott óceán partján álló szikladomb
gerincére, és lenéztünk az előttünk elterülő tájra.
– Hát igen – mondta Bax. – Ezek biztosan nem
bolygófoglalók.
A bányaépület hatalmas volt, leginkább egy olyan középkori
kastélyra hasonlított, amilyet a Földön lehet látni. Hatalmas kő-
és vastornyok emelkedtek a viharos ég felé. Az oldalain felkúszó
jégsávok mintha gigantikus ujjak lettek volna. Körülötte hósipkás
hulladékhalmokat, hóval belepett fémdarabokat lehetett látni. A
közelben egy hajó állt nyolc vastag lábon. Már olvastam erről a
konstrukcióról, de még sosem találkoztam vele. Bai-long osztályú
felderítő cirkáló volt. Kilencszáz láb hosszú, kétszáz láb
orrsugárral, ami visszahajlott egészen a karcsú farokig. A festése
is csodálatos volt, a nevéhez passzították, ami azt jelenti, „fehér
sárkány”. Fogak meg minden... Masszív fúziós hajtóművek,
lenyűgöző és fenyegető lövegek és rakétasilók minden fontos
ponton.
Nem tetszett, hogy ott találtuk. Akkor nem is értettem, mit
keres ott. Most már igen. Legalábbis részben. Azokban a
zónákban, ahová nem ért el a planetáris kormányok vagy
csillagrendszer-szövetségek keze, gyakorlatilag nem létezett a
törvény. A magrendszereken túl minden azok kezében volt,
akiknek tellett infrastruktúrára és védelemre. A Weyland-Yutani
az ingatlanok hatalmas részét birtokolta, de az űr – ezzel a
ténnyel szembe kell néznünk – tényleg kibaszott nagy. Rengeteg
hely van benne és rengeteg forrás, ami arra bátorítja a riválisokat
és a vállalkozó szellemű szabadúszókat, hogy ők is megtegyék a
maguk lépéseit. Az óriás cégek mellett talán háromszáz olyan
kisebb társaság létezett, amely komoly befolyással rendelkezett.
A Weyland-Yutani számára az egyetlen vetélytárs az új-kínai
Jingti Lóng Korporáció volt. Ez a cég tizenkét csillagrendszert
mondhatott a sajátjának, és számos területen érdekelt volt:
foglalkozott genetikailag módosított házi kedvencek
előállításával, gyógyszerekkel, és persze bányászattal is. Az
alkalmazottai száma úgy tizenhatmillió lehetett. Nagyjából.
Szóval, igen. Nagy cég volt.
És rendelkezett egy saját fegyveres szervezettel is, aminek
Wúgong volt a neve. Ez a szó azt jelenti: „százlábú”. A katonák
arról a csatavázról kapták a nevüket, amit használni szoktak,
aminek van egy csomó pótkarja. Ezeknek a karoknak mindegyike
alkalmas a lőfegyverek használatára. Korábban már találkoztam
pár wúgongossal, össze is csaptunk velük egyszer-kétszer az
aszteroidák és a bolygók birtokolása miatti konfliktusokban. Hát,
jó pár emberemet kinyírták már, de én is hidegre tettem közülük
néhányat. Nem bírtunk egymással, és gyűlöltük is egymást, de
rendesen.
– Baszd meg! – mormolta Bax. Belőle három évvel korábban
ki kellett operálni egy tíz hüvelyk hosszú béldarabot, miután
összeakadt egy Wúgong halálbrigáddal.
– Remek – mondta Lulu, mert ő senkit sem szeretett, és
mindig felpörgött, ha olyanokkal harcolhatott, akik méltó
ellenfélnek ígérkeztek.
Én hallgattam. A munkámat végeztem, és nem azért fizettek,
hogy véleményem legyen.
A hajón túl volt egy rész, amit buldózerekkel lepucoltak.
Ennek a résznek a közepén egy zömök, sérült, 337 EEV típusú
katonai mentőegység állt. Régimódi szerkezet volt, még azok
közé tartozott, amiket nagyjából arra terveztek, hogy
lezuhanjanak valahova. Mást nem is nagyon tudtak. Eléggé
összetört. Körülötte kisebb munkakonténereket állítottak fel. A
konténerekben fények égtek, viszont senki sem mozdult a
közelben.
– Talán mind odabent vannak. A vihar miatt – mondta Bax.
– Lulu! Hőképet! – kértem.
Lulu lehúzta a vizorát, átváltott hőszkennerre.
– Megvannak.
 – Hányan? Hol?
– A mentőegységben senki. A konténerekben senki. Viszont a
hajón rengetegen vannak.
– Számold össze őket.
Lulu az ajkába harapott.
– Nem tudom pontosan... A hajó elülső részében is vannak,
mondjuk tizennyolcan. De a jelek többsége eléggé lágy. Mintha
kezdenének kihűlni. És van pár mozgó alak is. Tucatnyi.
Nagyjából. De ezekből nem kapok aktív értékeket.
– Talán valami szenzorzavaróval dolgoznak – jegyezte meg
Bax.
– Talán. Mi van még? – kérdeztem.
– A hajtóműteremben is vannak páran, jó páran. De ezek a
jelek még homályosabbak. Azt hiszem, a reaktor körül gyűltek
össze.
– Mi? Összegyűltek?
– Ja. Úgy néz ki. Összetömörültek, de olyan szorosan, hogy
nem is tudom összeszámolni az egyedi jeleket. Úgy tízen
lehetnek. Kábé.
Hunyorogva a hajóra néztem.
– Ez egy hetvenfős hajó.
– Kurva nagy, az ilyet ritkán teszik le – mondta Lulu. –
Kíváncsi vagyok, mi van a raktérben.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Bax.
– Talán a bányában? – kérdezett vissza Lulu, de megrázta a
fejét. – Nem. Az épület interferál, de még így is belátok. Nem,
odabent minden hideg, mint a hulla segge. – Eléggé rosszul
választotta meg a szavakat, és erre ő is rájött, mert gyorsan
megkérdezte: – Mi lesz a menet, főnök?
– Nem azért jöttünk, hogy csak bámészkodjunk – mondtam.
– Lemegyünk. Felderítjük a terepet, aztán megnézzük, hogy fel
tudunk-e jutni arra a hajóra.
– Kicsit beléjük rúgunk? – kérdezte Bax.
A mentőegység felé bólintottam.
– Az ott a Gy. T. egyik hajójáról származik, vagyis a mienk. A
bánya és itt minden más azoké, akiknek dolgozunk. Vagyis
mindenki, aki azon a hajón tartózkodik, fosztogatónak minősül.
Ami azt illeti, én már gyerekkoromban sem rajongtam azokért a
kölykökért, akik el akarták lopni a játékaimat.
Lulu és Bax elvigyorodott. Hát, meg kell mondani, nem volt
valami kedves a mosolyuk. Azt hiszem, az enyém sem.
***
Csendesen ereszkedtünk le, kihasználtuk a tereptárgyakat,
minden létező fedezéket. Valamelyikünk mindig fedezte a másik
kettőt. Először a Sulaco mentőegységéhez mentünk oda,
belestünk a belsejébe. Arra számítottam, kiégett szeméthalmot
látok majd, de tévedtem. Azt hiszem, mind a hárman
meglepődtünk azon, amit láttunk.
A mentőegység üres burkolat volt csupán. A műszereket, a
kijelzőket, a huzalokat, mindent eltávolítottak belőle. A Jingti
Lóng tudós kockái olyan alapos munkát végeztek, amilyet még a
legkapzsibb fosztogatók sem szoktak.
 – Nem értem, főnök – mondta Bax halkan. – Miért rámolták
ki? Ez itt lezuhant, a belseje nagyjából szétégett. Nem
maradhatott benne olyasmi, amit érdemes lenne kiszerelni.
– Ez az! – mondta Lulu. – Rohadt nagy utat tettek meg pár
használt, ócska alkatrészért...
– Vagyis nem ezért jöttek – mondtam. – Ripleyt a hajón
fertőzte meg egy idegen lény. Ez azt jelenti, hogy a fedélzeten
lennie kellett legalább egy ilyen rohadt arcmászónak.
– Igen – mondta Bax. – De mintha azt hallottuk volna, hogy
a Weyland-Yutani tudósai már átnézték ezt a cuccot.
– Talán elkerülte valami a figyelmüket – vonogatta a vállát
Lulu.
– Vagy esetleg ők jobban tudnak keresni – mondtam. – Ti is
tudjátok, hogy működik a Jingti Lóng. Mindig, mindent valami
fura, suta szögből közelítenek meg. A technikai fejlesztéseikkel
már jó párszor beelőzték a többieket. Ki tudja? Talán rájöttek,
hogyan tudnának megcsinálni valami olyasmit, amivel a
Weyland-Yutani tudósai nem boldogultak.
Ez, mondjuk, igaz is volt. A technológiai piacon a Weyland-
Yutani volt a nagykutya, de a Jingti Lóng nem ok nélkül loholt
közvetlenül a nyomában. Abból, amit korábban olvastam, arra
jutottam, hogy a cégeknek két lényeges részlegük van: a kutatási-
fejlesztési osztály, meg az ipari kémkedéssel foglalkozó.
Bax és Lulu a hajóra nézett, azután a bányára, azután meg
rám.
 – Szóval, te azt mondod – kezdte Lulu –, ez az egész arról
szól, hogy ezek a seggfejek le akarják szüretelni az idegen
lényeket?
– Xenomorfokat – javította ki Bax, de Lulu nem foglalkozott
vele.
– Lehetséges – mondtam. – Nem tudhatjuk, de jobb lesz
kiderítenünk, mielőtt elmennek és valami baromságot csinálnak.
Ahogy elindultunk, olyan érzésem támadt, mintha egy
jégtömb keletkezne a gyomromban. Sidtől sok mindent
hallottunk a xenomorfokról és tudtuk, hogy átkozott rafinált
rohadékok, pokoli nehéz kinyírni őket, sav a vérük, van ilyen...
belső, kinyújtható állkapcsuk, erősek és döbbenetesen vadak.
Eszelősek. Ha kiderült volna, mondjuk, hogy végeztek egy
teherhajó legénységével, pár fegyvertelen bányász rabbal, vagy
hasonló, akkor nem különösebben aggódom, biztos nem, de én
már azt is tudtam, hogy az Acheronon egy teljes szakasz
tengerészgyalogost kiirtottak. Küldetésünk során az egyik
feladatunk az volt, hogy fogjunk be példányokat ezekből a
lényekből, vagy legalább darabokat vigyünk vissza belőlük, hogy
a Weyland-Yutani laborjaiban majd tanulmányozhassák a
mintákat. Ja, és mellesleg gondoskodnunk kellett arról is, hogy
senki más ne szerezhessen meg belőlük egy cafatot, egy körmöt
se. Ez utóbbi is érthető volt, mert el lehetett képzelni, mekkorát
zuhannának a Weyland-Yutani részvényei, ha a Jingti Lóng
esetleg kifejleszt a lényekből egy biofegyvert. Egy ilyen húzás
felboríthatná, teljes egészében megváltoztathatná a gazdasági
erőegyensúlyt. A Jingti Lóng, ha ő tartja kezében a xenomorfok
pórázát, akár egy valódi háborút is elindíthat, sőt megnyerhet.
A törmelékhalmok mögé húzódva haladtunk előre. Bax
megérintette a karomat, és odabólintott a Jingti Lóng hajójának
oldalára felszerelt biztonsági kamerákra. Egyiken sem
világítottak a kis szenzorfények. Körbenéztem. A táborban még
égtek a lámpák, de a hajó ablaka mögül nem szűrődött ki
világosság.
– Ez most jó vagy rossz? – kérdezte Bax.
– Ezen a szargolyón semmi sem lehet jó – feleltem.
Tettünk egy teljes kört a hajó körül, de aktivitásnak semmi
jelét nem láttuk. A hajtómű burkolata még meleg volt, de ez sem
jelentett semmit: az ilyen rendszereket nem szokták leállítani,
mert túl sokáig tart az újraindításuk, könnyebb és olcsóbb
megoldás készenléti állapotban hagyni őket. A felderítő túrát a
hátsó zsilipajtónál fejeztük be. És ott találtuk meg a vért is.
Azt a rengeteg vért...
Túl sok volt belőle.
Megálltunk a hatalmas tócsa szélénél. Arra gondoltam, ennyi
vér nem jöhetett ki egyetlen emberből. Hatból talán. Esetleg
hétből. Lulu letérdelt és intett, rámutatott a hatalmas vértóból
kiálló pici szigetkékre.
Azok a szigetkék mind-mind töltényhüvelyek voltak.
Ja. Töltényhüvelyek. Meg nyers húsdarabok.
Hallottam, ahogy Bax halkan imádkozni kezd.
 – Om hum, Ganapataé namaha hum. – Ezzel a fohásszal
Ganésa védelmét kérte, a hindu istenét, aki elhárítja az
akadályokat, és megóvja a híveit.
Lulu nem mondott semmit. Ő úgy nagyjából semmiben sem
hitt, de azt ő is érezte, ez a pillanat nem alkalmas arra, hogy
gúnyolódjon valakin, aki imával kér támogatást. Ilyen távol
hazulról nem lett volna értelme eljátszani a nagy ateistát.
A zsilipajtóra néztünk. Résnyire nyitva volt; a nagyjából
öthüvelykes résen keresztül azonban nem láttunk mást, csak a
nagy, fekete semmit. Ja, meg az ajtó mellett egy véres kéznyomot
Ami nem egy emberi kéztől származott.
***
Csak álltunk ott, a fegyvereinket az ajtóra szegezve. Egyikünk
sem szólalt meg. Bevallom, féltem. Mind féltünk.
A kínai csapat azért ment arra bolygóra, hogy megtaláljon
valamit, ami a Weyland-Yutani által küldött fiúknak elkerülte a
figyelmüket. Egy tojást. Esetleg. Egy arcmászót. Némi DNS-t.
Valamit.
És... megtalálták. Vagy az a valami találta meg őket.
A rendelkezésemre álló információk alapján fejben
megpróbáltam elvégezni a matekot. Az addig összegyűjtött, nem
túl sok adatból annyi volt biztos, hogy a xenomorfok gyorsan
fejlődnek. Piszok gyorsan! Az, amelyik felkerült a Nostromóra,
egyetlen nap alatt kifejlődött. Egy nap. Ennyi idő kellett neki
ahhoz, hogy tojásból tökéletes gyilkossá váljon. Ez azért aggasztó
volt. Nagyon aggasztó, különösen akkor, ha figyelembe vettem,
hogy a Jingti Lóng hajóján legalább hetven ember utazott.
 De vajon hogyan sikerült kifejleszteniük egy lényt? Talán
rábukkantak egy tojásra? Amit mondjuk a mentőegységben
rejtett el valaki? Nem valószínű. Azt már a mi embereink is
megtalálták volna.
Hacsak...
Amikor Ripleyt kimentették a lezuhant mentőegységből,
napok teltek el, mire elkezdődött a gyilkolászás a bányában. Még
több idő múlt el, mire megérkezett a Weyland-Yutani első
csapata. Azt tudtuk, hogy egy arcmászó valahogy eljutott
Ripleyhez, hiszen megfertőződött, vagy mi a fene történt vele.
Lennie kellett egy másik arcmászónak is, mivel a bányában
megjelent egy xenomorf, ami mindenkit legyilkolt. És mi van, ha
volt egy harmadik is? Vagy egy negyedik? Vajon mennyi érkezett
meg a Furyra a nő, Hicks tizedes meg a kislány társaságában?
Mennyi élte túl a zuhanást? Mennyi szökött ki? Mennyi rejtőzött
el ezen a bolygón, ezen a fagyos pusztaságon?
Talán a kínaiak is így okoskodtak? Erre jöttek rá ők is? Azért
jöttek ide, mert úgy gondolták, meg tudják találni azt, azokat,
amik kiszöktek a mentőegységből?
Az a véres kéznyom... Hát, az olyan volt, akár egy gúnyos,
ironikus kijelentés. Azt közölte velünk, hogy mindenki ostoba,
aki részt vett ebben a műveletben. Mindenki. Öngyilkos
ostobaság... Tudtunk valamennyit ezekről a lényekről, elég sokat,
mégis alábecsültük őket. Újra és újra. A Nostromón. Az
Acheronon. A Sulacón. A Fury 161-esen.
Hibáztunk. Újra és újra. És miért? Mert azok a civilizációk,
amelyek technológiailag olyan fejlettek, mint a mienk, mindig
elkövetik ezeket a hibákat. Hogy is nevezik ezt? Önelégültség?
Talán... Azt hisszük, okosabbak vagyunk, mint a természet, pedig
tudhatnánk, hogy nem. Ezt már megtanulhattuk volna, mondjuk
a huszonegyedik században, amikor hirtelen visszatértek a már
legyőzötteknek hitt betegségek. Visszatértek, mert az emberek
rosszul használták az antibiotikumokat. Hányan is haltak meg
emiatt a 2020-as és 2030-as években? Hatvanötmillióan? Valami
ilyesmi számot láttam valahol. És ugyanez történt az első marsi
kolóniák esetében is. Ott azt hitték, képesek megoldani a
sugárzással és a jégből kiolvadó baktériumokkal kapcsolatos
problémákat. Egyszer megnéztem azt a temetőt. Az első ötven
telepes közül negyvennyolc halt meg rákban vagy olyan
fertőzésben, amit valami ismeretlen baktérium okozott. Kibaszott
marhák vagyunk! Nem mindig, de általában. Többnyire.
– Mi legyen, főnök? – kérdezte Bax.
Nem feleltem azonnal. A nyitott ajtóról felnéztem a felhőkre.
A feladatunk az volt, hogy biztosítsuk a zónát, valamint a benne
fellelhető biológiai mintákat. De... Ezeket a mintákat?
Biztosítsuk?
– Jézus Krisztus! – sóhajtottam fel, mire azok ketten
meglepetten fordultak felém. A fegyveremet az ajtó és a perem
közötti sötét, függőleges sávra szegeztem. – Most nagyon
figyeljetek! – kezdtem halkan, azután elmondtam nekik, mi járt a
fejemben, mire jutottam. Csak álltak ott, csak hallgattak.
– Mi ilyesmiben nem hozhatunk döntést, főnök – mondta
Bax. – Ez nem a mi szintünk.
– Tudom.
 – Azért vagyunk itt, hogy elvégezzünk egy melót – mondta
Lulu.
– Tudom.
Valahonnan a hajó mélyéről egy hang jutott ki hozzánk. Egy
emberi sikoly. Egy fájdalmas kiáltás, amiben volt valami totális
reményvesztettség. Mintha történt volna valami egy testtel, egy
lélekkel. Valami olyasmi, amit a tudat képtelen volt felfogni, ami
elől nem bírt elmenekülni. Azután egy újabb kiáltás. Kínai
szavak. Egyikünk sem tudott kínaiul, mégis értettük. Nem a
szavakat, de a jelentésüket. Azt, ami mögöttük volt. Egy ima. Egy
ima, amit olyan hangon üvöltöttek el, amiről nem lehetett
megállapítani, férfitól vagy nőtől származik-e. Egy metsző
üvöltés, amin érződött: az a valaki, akiből kiszakadt, már túljutott
azon, hogy kegyelemért könyörögjön. Szabadulást akart.
A sikoly megismétlődött és erősödött, egyre erősödött, míg
végül szétmállott valami nedves loccsanásban.
Azután... csend.
Teljes és borzalmas csend.
Bax megnyalta a száját.
– Szóval azt akarják, hogy vigyük vissza a Földre? Ezt?
– Igen – mondtam.
– Istenem!
– Hát igen.
Bax hátralépett. Nem akart visszavonulni, ezzel a mozdulattal
mást fejezett ki. Lulu élesen feléje fordult.
– Most mit csinálsz? – kérdezte.
Bax nem felelt. Még egy lépést tett hátrafelé.
 – El kell végeznünk a melót! – mondta Lulu.
– Igen – mondtam.
Lulu felém fordult. A homlokát ráncolta, mert felfedezett
valamit a hangomban. Mondani akart valamit, de odabentről
újabb hang érkezett. Egy sikoly. Egy másfajta sikoly. Éles, nem
emberi hang.
Nem, egyáltalán nem volt emberi...
Hallgatóztunk. A hang megismétlődött. Ezúttal már jóval
közelebbről érkezett.
– Főnök...? – kérdezte Lulu, és már kétely volt a hangjában.
Újabb sikoly. Még egy. Nem. Még kettő, egymásba olvadva.
Nem egy lény volt odabent. Feszülten hallgattuk őket.
Őket...
Sikolyok. Kaparászó, súrlódó hangok. Éles kopogások.
Valami felénk tartott a sötét nyíláson túlról.
– Szóval, azt akarják, hogy vigyük vissza ezeket. A Földre –
mondta Lulu halkan. A hangja szinte lágy volt, minden
vagányság hiányzott belőle.
Amikor ránéztem, már ő is hátrébb lépett. Ott állt Bax
mellett.
– Igen – feleltem.
– Nem – mondta Lulu.
– Nem – mondta Bax.
A vállamhoz emeltem a fegyveremet.
– Nem – mondtam.
 James A. Moore – Biomechanoid
Három órával korábban indultak el a Liddiwell űrállomásról
az R&R irányába. Tíz perccel az indulást követően vészjelzést
fogtak, ami a Shiname Maruról érkezett. Gyarmati
tengerészgyalogosok voltak, tehát azonnal válaszoltak, bár a
többségük már alig várta, hogy véget érjen a szolgálat és
megszabaduljon a bűzös szkafanderről. Azután megérkezett az
üzenet a bajbajutott ellátóhajó tulajdonosától, a Weyland-
Yutanitól. A cég bónuszt ígért, ha az egység gyorsan elvégzi a
munkát, és olyan még nem sűrűn fordult elő, hogy néhány kredit
nem képes beolajozni a csikorgó fogaskerekeket.
Kívülről nézve a hajó rendben volt, eltekintve, mondjuk, attól
a szemfájdító fénytől, amit az adott ki magából, ami eltalálta.
Nem hajó volt, legalábbis nem ismert típusú, de a kapitány
szerint nagyobb lehetett, mint amit láttak belőle, és legalább a
fele fényt ontott magából – olyan spektrumú fényt, amit az
emberi szem nem lát. Ezek a fények okozták a fájdalmat. Nem
lehetett látni őket, viszont egy-két perc alatt beleégtek az ember
retinájába, ha ostoba módon éppen nem használt védővizort.
A Weyland-Yutani mintákat is akart. Ezekért még nagyobb
bónuszt ígért. Callaghan szerette az ilyen jellegű motoviálást.
Könnyű menetnek tűnt, de aztán...
Aztán jött az az izé, és rájuk támadt.
Miután megérkeztek, nagyjából tíz perc alatt felvázolták a
helyzetet. Bármi is volt az, ami eltalálta a hajót, szándékosan
vagy véletlenül (ezt senki sem tudta megmondani), kiütötte a
parancsnoki hidat. A repülőszemélyzet minden tagja meghalt, a
híd megsemmisült, a legénység életben maradt tagjai a Shiname
Maru hátulsó részébe húzódtak, oda, ahol egy másik bolygóra
szánt, a terraformálás megkezdéséhez szükséges rakományt
tároltak. Legalább tizenöten meghaltak vagy eltűntek; a hajónak
azokból a részeiből, amiket az életben maradottak nem zártak le,
kiszökött a levegő.
A tengerészgyalogosok végrehajtották a behatolást. A
védőszkafanderben kínlódtak a forróságtól, és a kameráik sem
működtek: a fény, amitől megfájdult a fejük, használhatatlanná
változtatta ezeket az eszközöket. Du Mariste, a műveleti központ
ügyeletese minden tőle telhetőt elkövetett, de maximum a
Shiname Maru előtti zónából tudott behozni képeket. Ez csak
ahhoz volt elég, hogy megállapítsák: bármi is az, ami odakint
van, sokkal nagyobb, mint amilyennek látszott.
A katonák két percet töltöttek bent, a fő fedélzeten. Csak vért
láttak, fagyott testcafatokat, széttört gépeket, meg lebegő
törmeléket. A mesterséges gravitáció lenullázódott, amit nem
rögzítettek le, az a falak között mozgott. A katonáknak olyan
érzésük támadt, mintha egy őrült óriás hógömbjének belsejébe
kerültek volna.
A mágnestalpaknak köszönhetően képesek voltak megállni az
általuk kiválasztott felületeken. A legtöbben a padlót tartották
szimpatikusnak, már csak a megszokás végett is. A gravitáció a
normál érték fele volt – ez nem túl rossz, amikor az embernek
páncélszkafanderbe zárva kell mászkálnia.
 Perkins rákötötte hordozható konzolját a hajó rendszerére, és
megpróbált információkat szerezni, amikor a lékhez vezető
folyosón megjelent az a fémes nyúlvány, és előrenyúlva lyukat
ütött a sisakjára és a koponyájára.
Pho – ő volt a legtermetesebb ember, akivel Callaghan valaha
találkozott – felüvöltött („Baszd meg!”), és azonnal tüzet nyitott.
Callaghan úgy látta, elérkezett az ideje, hogy ő is beszálljon a
csatába.
Plazma villódzott a folyosón, megperzselve mindent, amihez
hozzáért. A lövedékek aprók voltak, zárt térben nem is lehettek
nagyobbak, de így is kiválóan elvégezték a feladatukat. Egy
eltévedt plazmaadag hozzáolvasztotta Perkins lábához a páncélt.
Perkins ekkor már nem élt, így nem panaszkodhatott, azt a
valamit pedig, ami megölte őt, a jelek szerint nem zavarta a
találat. A fémes végtag húzta, folyamatosan húzta Perkinst, végig
a folyosón, a lék irányába.
A Shiname Maru hétköznapi hajó volt, tipikus teherszállító.
Azokon a részein, amelyeket a legénység tagjai használtak, ahol
éltek és dolgoztak, vékony plasztikfalak osztották fel a teret, de a
többi része fémből készült, vastag páncéllemezek alkották a
burkolatát.
A katonák, ahogy Perkins hullája után vetették magukat,
fehér műanyag felületek mellett suhantak el. Ogambe kapitány
szinte azonnal rájuk ordított:
– Nehogy megölessék magukat a nagy vadászatban,
seggfejek! Egy kicsit óvatosabban!
 Ogambe katona volt, ahogy ők is. Tudták, nem akar rosszat
nekik, tapasztalt harcos, de mindenképpen el akarták intézni azt
a valamit, ami végzett Perkinsszel. Az az izé megölte az egyik
társukat! Callaghan agyát elöntötte a düh. Pho ötvennél is több
küldetést csinált végig Perkinsszel, a kishúgának nevezte –
amikor éppen nem azon ügyködött, hogy meztelenre vetkőztesse
–, így érthető volt, hogy őt is érzékenyen érintette a veszteség.
Pho végigrohant a jobb oldali folyosón. A bal oldali járat a
légzsilip és a lakókabinok, a közös helyiségek mellett húzódott; a
jobb oldali volt az, aminél a vakító fényű valami keresztülütötte a
hajótestet.
A mágneses talpak minden lépésnél megtapadtak, de ezúttal
nem lehetett hallani a megszokott, koppanó-csattanó hangokat.
A talpak csak fél gravitációval rögzültek, így könnyebben lehetett
futni velük, mint mezítláb, normál g-nél. Pho egy olyan
gyarmatbolygóról származott, ahol a gravitáció majdnem ötven
százalékkal magasabb volt a földi normálnál, így felért egy
kisebbfajta csodával, hogy amikor megmozdult, nem verte be a
fejét a mennyezetbe.
Pho és Callaghan mögött elindultak a többiek is, a szakasz
valamennyi tagja. Dühösek voltak, futás közben mindegyikük
szitkozódott, és azt ecsetelgette keresetlen szavakkal, hogyan
fogja szétkúrni a xenomorfot, amelyik megölte Perkinst.
Callaghan megpróbált lecsillapodni. Uralkodni akart magán,
mert tudta: a düh elvakítja az embert. Egy kis harag, az rendben
van, az segít ébernek maradni, de ha sok van belőle, akkor már
nem lehet összpontosítani, akkor lankad a figyelem, egymást
követik a hibák.
Lankad a figyelem... Például, mint Pho figyelme: olyan vadul
üldözte azt a nyúlványt és Perkins hulláját, hogy nem vette észre
a második végtagot, ami feléje lökődött a folyosón, és
megpróbálta felnyársalni. Sikerült oldalra húzódnia, de így is
szerzett egy vágást a mellkasára. A sérülés szerencsére nem volt
komoly: a szkafandere nanorostjai már neki is láttak, hogy zárják
a léket. Szerencséje volt: ha nagyobb a lyuk, két percen belül
meghalt volna – vagy szétfagy, vagy megfullad.
– A kurva életbe! – hörögte.
– Csak nyugi! – Callaghan lelassított, végigmérte a társát,
bólintott. A szkafander tette, amit tennie kellett.
Pho kínai írásjeleket festett a páncéljára, most megérintett
közülük néhányat. Ahogy ránézett, Callaghan hirtelen nem tudta
eldönteni: az arca rémisztőbb, vagy a sisakjára, a vizor fölé
pingált koponya.
– Menj utána!
– Ő már halott, haver. – Callaghan megrázta a fejét. – Utána
megyünk, persze, de ésszel csináljuk. A századosnak igaza van.
Azzal semmire se mész, ha megöleted magad. – Ellenőrizte a
fegyverét, előkészített egy másik tárat. Még tíz lövedék volt az
elsőben, azután cserélnie kell. Ez nem volt könnyű feladat az
ormótlan páncélszkafanderben, éppen ezért alaposan
begyakorolta a mozdulatsort.
Pho megrázta a fejét.
– Jól van. Jól vagyok.
 – Helyes. Akkor menjünk!
A többiek gyorsan közeledtek. Tudták, ha megállnak,
visszarendelik őket az alakzatba. Így olyanok voltak, mint a
pórázukról lecsatolt vérebek. Tisztában voltak vele, Ogambe nem
fogja hagyni az ilyen tombolást, ha utoléri őket. A menet végén
így is megkapják majd a nekik járó fejmosást, de addig, addig
még nagyon sok minden történhet. Komoly büntetésre egyikük
sem számított, nagyon jól tudták, a százados sok mindent elnéz
nekik, ha olyasmit csinálnak, amivel az egységük, a társaik javát
szolgálják.
Callaghant pillanatnyilag nem az aggasztotta, hogy Ogambe
mit csinál majd velük a végén, inkább az a tény, hogy amikor
elindultak, Phóval gyakorlatilag önként vállalták a felderítő
szerepét. A társára nézett. Pho kihúzta magát és elindult. A
szkafanderén, a befoltozódott rés körül volt egy kis vörösség, de a
folt nem látszott nagynak, vagyis az alatta húzódó seb sem
lehetett komoly. Callaghan tudta, Pho őrült, de nem hülye: nem
rohanna tovább, ha úgy gondolná, túl mély a sérülése.
Futás közben mindketten aktiválták a sisakreflektorukat –
így már valamivel jobban látták, mi felé tartanak.
Látták, és ez a látvány elég volt nekik ahhoz, hogy
lelassítsanak.
A folyosóval nem stimmelt valami. Ezt nem lehetett jobban
leírni. A plasztik válaszfalak eltorzultak, valaminek a hatására
beszakadtak, buborékossá változtak. Egy szakaszon ismét
normálisnak látszottak, de vagy tíz-tizenkét lábbal arrébb az
anyag megnyúlt, és olyan puffadások látszottak rajta, mint a
vízihullákon.
– A kurva fal herpeszes! – mordult fel Pho.
A falak között törmelék lebegett. Közelebbről az is látszott,
hogy a többségük szerves anyag: emberi testrészek. Elég hideg
volt ahhoz, hogy a hús, a csont és a vér megfagyjon, így a sodródó
szervek és végtagdarabok véres hóviharrá változtatták a folyosót.
A látvány nem volt túl biztató.
– Bármi is volt az, ami elvitte Perkinst, visszajön. Akár
fogadhatunk is.
– Ezt most miért mondod? – Pho mogorván nézett
Callaghanre.
– Okkal vitte el. Bármit is akar, mindenkit széttépett.
Perkinsszel is ezt teszi. És utána visszajön.
– Van gránátom.
– Nálam is van, de nem fogom szétrobbantani a hajót. A cég
az ilyesmit személyes sértésnek szokta venni. – Callaghan ismét
elindult előre, megpróbált keresztüllesni a lebegő húsdarabok
között. – Egyébként meg akarom azt a bónuszt.
– Szart se ér a bónusz, ha megdöglesz.
– Nem tervezem, hogy itt halok meg.
Távolabb fény villant – ugyanolyan fény, amilyen a hajón
kívül vakította el az embereket. Az erős fénysugarak hatására úgy
tűnt, mintha a lebegő testrészek fekete-fehérré változnának. Az
egész csupán pár másodpercig tartott, azt követően minden
visszanyerte az eredeti színét.
 – Szarakodnak a szemünkkel! – Pho hunyorogva ment
tovább.
Callaghan követte. Megpróbált úgy helyezkedni, hogy a
barátja teste megvédje őt a fénytől. Még így is káprázott a szeme.
Hallott róla, már vannak olyan vizorok, amelyek automatikusan
kompenzálják a fényhatásokat, de ezek még nem kerültek
rendszeresítésre a seregben. Aki akart egyet, szerezhetett, de
fizetnie kellett érte. Ha a bónusz elég nagy lesz, akkor esetleg...

A fém iszonyatos sebességgel száguldott végig a folyosón. Pho

és Callaghan ösztönösen lehúzta a fejét. A tárgyon voltak
ízületekre emlékeztető részek, de úgy látszott, valójában egy
hosszú fémdarab, amihez kábeleket csatoltak. Voltak rajta olyan
pontok, ahol mintha eltűnt volna az anyaga, más részeit meg nem
lehetett látni az erős fény miatt.
Pho természetesen rálőtt. Háromszor is eltalálta; a három
lyuk elég közel volt egymáshoz, a tárgy kettévált. Az a része, ami
már elhaladt mellettük, oldalra lendült, nekicsapódott a falnak,
lepattant róla. A másik fél, aminek a túlsó része elveszett a
folyosó végében, tovább haladt előre. Pho és Callaghan rohanni
kezdett a tárgy mentén – ki akarták deríteni, mihez csatlakozik. A
tárgy csak nyúlt, nyúlt, csúszott mellettük. Callaghan úgy
becsülte, már legalább száz láb hosszúságba lökte előre magát.
Ismét fények villantak, ezúttal a hátuk mögött. Ezt a
jelenséget ismerték: plazmalövedékek ragyogták be a folyosót
egy-egy pillanatra.
– Remélem, nem találnak el minket!
 Mielőtt Callaghan válaszolhatott volna, az a valami eljött
értük.
Callaghan tudta, hogy bizonyos részeit nem érzékelheti a
szeme, de ez tulajdonképpen nem zavarta, mivel a lény így is elég
nagy volt ahhoz, hogy betöltse a folyosót. Azt nem lehetett
megállapítani, miből van, de égett vér és borzalmak borították.
Annyi végtag nyúlt ki belőle, hogy össze se lehetett számolni.
Ezek többsége rövidebb volt, mint az a teleszkópos nyúlvány,
amit Pho kettélőtt. Különböző formájú és nagyságú
képződmények voltak. Egy részük a falakat verte, széthasogatva a
plasztikot, megkapaszkodva a résekben, ezzel segítve a test
előrenyomulását.
Ahelyett, hogy a lény egészére fókuszált volna, Callaghan
inkább azokra a részekre célzott, amelyeket megvilágított a fény.
Tüzet nyitott. Pho a behemót felületét szórta meg. A jelek szerint
egyikük sem okozott komoly sérüléseket, sőt a lény mintha
felgyorsított volna.
Ahogy mozgott, egyre erősödött a fény.
Szimmetriának a nyomát sem lehetett felfedezni rajta. Voltak
mozgó részei, de ezek rendeltetését éppúgy nem lehetett
megérteni, mint ahogy azt sem, miért van szüksége ilyen sok
karra és nyúlványra a mozgáshoz. Az egyik végtag hirtelen
előrelökődött, és belevágott Pho karjába, közvetlenül a válla alatt.
A fémes villanást követően Pho felüvöltött. Friss, meleg vér
fröccsent a térbe, miközben egy másik végtag előrenyúlt és
három csontujjával megmarkolta a katona testét.
 A második kar a lény felé húzta Phót. A páncélszkafander
nanorostjai ismét működésbe léptek: villámgyorsan
beforrasztották a karon keletkezett rést, és ezzel
megakadályozták a további vércseppek kijutását.
***
Pho ezúttal nem nyitott tüzet, ami az jelentette, túl komoly a
sérülése. Vagy sokkot kapott, vagy elvesztette az eszméletét.
Callaghan hátrafordult, de a többiek még távol voltak tőlük.
– Ez a szar kiütötte Phót! Hol vagytok?
Bendez és Ogambe közeledett felé.
– A többiek más utat keresnek – mondta Ogambe a
kommunikátoron keresztül. – Be fogjuk keríteni... Már ha
lehetséges. – Átvette az irányítást. Hatalmas léptekkel elhaladt
Callaghan mellett, megállt, felvette az előírásos pózt, és tüzet
nyitott Hemming 450-es gépágyújával.
A fémlény megremegett és visszalökődött, ahogy a lövedékek
belécsapódtak és lerobbantottak a testéről egy-egy darabot.
Némelyik jó nagy darabot... Mire Ogambe végzett, az amorf
testen számos új lyuk tátongott – lyukak, amelyeknek semmi
közük sem volt a vakító fénycsóvákhoz.
Ogambe dühös arccal nézett vissza Callaghanre.
– Hol van Pho?
– Ez a rohadék elkapta. Csak ennyit tudok.
A lény ismét előrenyomult, és ahogy megmozdult, újabb
fények izzottak fel. Bendez és Callaghan fájdalmasan összehúzta
a szemét, Ogambe azonban továbbment. A vizora elsötétült –
neki elég esze volt ahhoz, hogy beszerezze a legmodernebb
eszközt, mielőtt harcba indult.
A kapitány ismét tüzet nyitott, legalább tíz lövedéket eresztett
a testbe.
– Valamelyikük jöjjön ide, váltson fel! Töltenem kell!
Callaghan előrelépett, kirántotta fegyveréből az üres tárat,
betolta a telit. Ogambe a folyosó nagy részét elfoglalta, de nem az
egészet. Callaghan elhajolt mellette és tüzet nyitott, a sötét foltra,
a lény sérült részére lőtt. Minden egyes lövedéke megvilágította a
lény belsejét. Callaghan látta, hogy Pho páncélja valamilyen
módon odarögzült a lény közepéhez, de már túl késő volt ahhoz,
hogy leállítsa a sorozatot. Tudta, ha Pho addig élt is, ő biztosan
végzett vele. Látta, ahogy a plazma úgy hatol keresztül a
páncélon, mintha az vajból lenne.
Ez talán már elég volt a lénynek. Visszahúzódott, a folyosó
vége, az idegen fények irányába haladt. Ogambe káromkodni
kezdett. Callaghan csak bámult.
Pho. A francba mindennel! A teste szétégett azzal a rohadt
páncéllal együtt! Callaghant megbénította a tudat, hogy ő
gyilkolta meg a barátját.
Miközben mereven nézett maga elé, a lény, amit meg akart
semmisíteni, hirtelen megváltozott. Szétnyílt, három részre vált.
Mindegyik részhez több mechanikus végtag tartozott; mindegyik
rész megváltoztatta az alakját. Olyan könnyedén, ahogy egy
mesterszobrász átformálja az agyagot, a részek átalakították
magukat. A végtagok mindegyiknél elöl voltak; a nyúlványok
többsége úgy lebegett, mint a rovarok csápja, de közben más
részek csapkodva elindultak a három ember irányába.
A fényragyogás mellett Callaghan vaskos nyúlványkötegeket
látott a fő testek mögött, mechanikus dugattyúkat és
szerkezeteket, amelyek olyan gyorsan mozogtak, hogy alig
lehetett felfogni, micsodák.
Nem maradt idő arra, hogy Phóval foglalkozzon. Harcolnia
kellett, különben elpusztul, és egyelőre nem tervezte, hogy
találkozik a halállal.
A plazmalövedékek mindent átégettek, amit eltaláltak, de az
átkozott lény mintha tanult volna a korábbiakból. A mozgó
részekhez tartozó fő testet félrehúzta Callaghan elől, akinek
emiatt célt kellett módosítania. Fém égett, és néhány végtag
alaktalanná olvadt, de Callaghan végül hátrálni kényszerült,
miközben a lény elindult feléje – fél tonna fém lódult meg, hogy
szétszaggassa a páncélját, a testét.
Ogambe ismét tüzet nyitott, szilánkosra robbantotta a
közeledő lény fő testét. A struktúra maradéka tovább haladt előre
– ez a rész már jobbára csorbult pengékből és repedt acélból állt.
Az ütés a mellkasa közepén érte a századost. A háta a
legközelebbi falhoz csapódott. A fal nem bírta a terhelést, és a
páncél sem. Callaghan a kommunikátoron keresztül tisztán
hallotta Ogambe nyögését és a bordái reccsenését.
Bendez előrelépett és aktiválta a plazmaszóróját. Ezt az
eszközt eredetileg hajótestek átvágására tervezték, de a katona
most arra használta, hogy félbevágja az előtte tornyosuló lényt.
Az összecsapás ereje félrelökte ugyan, de a támadó modul
megállt, a jelek szerint mozgásképtelenné vált.
Így már csak két lény maradt, ami Callaghanre támadhatott.
– Vissza! Gránát! – Callaghan kirántotta a gránátjából a
biztosító szöget, belehajította az eszközt a folyosón izzó fényekbe.
– Callaghan! Várj! – hallatszott Bendez elkésett
figyelmeztetése.
Zéró gravitációnál a gránát jóval messzebbre jutott, mint
normál g-nél; egészen a ragyogó fényforrásig gurult, csúszott és
lebegett, majd aktiválódott. Az addig vakító, szemfájdító fény
természete hirtelen megváltozott: továbbra is éles volt, de már
abban a spektrumban létezett, amit Callaghan szeme is érzékelt.
Minden fehérre festődött előtte, és mielőtt megolvadtak a gránát
által létrehozott hőburokban, materializálódtak azok a részek is,
amelyeket addig nem láthatott.
– Mi a faszt csinálsz? – hallatszott a kiáltás a
kommunikátorból. – Mindenkit meg akarsz sütni?
– A másik folyosó, Callaghan! – mondta Bendez. – A többiek
a másik folyosón jöttek. Státust! Fiúk, éltek még?
– Itt vagyunk, de az biztos, hogy valakinek szétrúgom a
seggét, ha ennek vége! – felelte Rollins.
Callaghan tudta, Rollins kemény nő, az a fajta, aki valóra is
váltja a fenyegetést.
– Lőjétek a rohadékot! – Ezt a hangot Callaghan nem ismerte
fel. A következő pillanatban plazmatűz zúdult az általa félig
megolvasztott, láthatóvá vált lényre. A lövedékek könyörtelenül
martak bele az idegen gépezetbe.
 Egy tökéletes univerzumban az a borzadály, amit már
majdnem megsemmisítettek, vette volna a lapot és menekülni
próbál. Ezt a valamit – bármi is volt – arra tervezték, hogy túlélje
a mélyűr extrém körülményeit. Egy része megolvadt, igaz, más
részei pedig használhatatlanná váltak, de ami még mindig ép volt
belőle, az úgy viselkedett, mintha semmi különös nem történt
volna. Fényt árasztott magából, és miközben részlegesen ismét
láthatatlanná vált, világra hozott valamit, ami egészen más volt,
mint ő.
A lény belsejéből kiáramló sűrű folyadék beterítette a falakat,
azután elindult Callaghanék irányába.
Callaghan megmarkolta Ogambe karját, maga után húzta. A
légzsilip irányába indult, amin túl ott várakozott a saját hajójuk.
A sisak alatt minden hajszála felmeredt, a teste libabőrössé
változott. Nem tudta, mi az ördög az, ami feléjük folyik, de abban
biztos volt, hogy nem lehet jó.
Ogambe élt, de félrebeszélt a fájdalomtól. A bordái eltörtek,
és valószínűleg belső vérzése volt.
Bendez követte Callaghant és a századost.
Megvan az ideje a harcnak, és megvan az ideje a
menekülésnek is. Okos ember, ha azt látja, hogy egy hatalmas
folyékony mocsokhullám tart felé, azonnal megkezdi a
visszavonulást.
Eljutottak egy olyan pontra, ahová a furcsa anyag már nem
érhetett el. Bendez lenézett a lábára.
– A picsába! Rajtam van.
Callaghan is odanézett.
 – Vigyázz, a páncéloddal csinál valamit. Menj át a hajónkra,
szabadulj meg a szkafandertől, Bendez! Vidd magaddal
Ogambét!
Az a valami, ami beterítette Bendez lábát, átlátszó volt és
folyékony, de mintha finom rostszálak lettek volna benne.
Azokon a helyeken, ahol az anyag megérintette Bendez páncélját,
az anyag törékennyé változott, porladni kezdett. Ez nem olvadás
volt, de tisztán látszott: a szkafanderen hamarosan lékek
támadnak, ereszteni kezd.
Bendez levette válláról a plazmavetőt, Callaghan felé
nyújtotta.
– Fogd! Segíthet.
Callaghan bólintott, átvette a fegyvert. Bendez elindult.
***
– Nem tudom, mit csinált vele – szólalt meg Du Mariste –, de
baromira sikerült felhúznia. – Callaghan olyan régen hallotta a
műveleti tiszt hangját, már el is felejtette, hogy létezik. –
Valamilyen folyadékot ereszt a folyosóra. Valami olyasmit, ami
komoly kárt fog okozni a hajótestben.
– Felzabálja a hajót – mondta Callaghan elborzadva.
– Micsoda?
– Az az anyag. Láttam, mit csinált Bennie páncéljával.
Megváltoztatja az anyagot. Szerintem ez a szar felzabálja a hajót.
Felzabál mindent, amihez hozzáér.
Figyelmesen megvizsgálta az érintett felületeket.
– Mi a jó francért csinálna ilyet? Miért zabálna fel mindent?
 – Kell neki az anyag. A javításhoz. Azt hiszem, újra akarja
építeni magát.
Valaki belesikoltott a kommunikátorba.
– Ez tényleg csinál valamit – hallatszott Rollins hangja. –
Megpróbáltuk leszedni a cuccot Morettiról, de kurvára elkéstünk.
– A hangja szokatlanul lágy volt.
A fények ismét felerősödtek. A lény, amely korábban már
rátámadt Callaghanre, ismét megjelent a folyosón. Egy kicsit más
volt, mint korábban. Adaptálódott a környezetéhez: végtagok
helyett a saját anyagából – Callaghan látta a korábbi
összecsapások nyomait, az égésnyomokat – vastag páncélt
növesztett. A lemezek elöl és középen voltak a legerősebbek. A
lény ezenkívül felfegyverkezett. Pho páncélos, megolvasztott,
csonkolt testének részeit is magába építette, és a nyúlványaival a
halott katona fegyverét tartotta. Callaghan öklendezni kezdett,
azután arra gondolt, az átkozott izé célba veszi és tüzet nyit rá.
Egy pillanattal később, amikor a gyomra lecsillapodott, eszelős
nevetés szakadt ki belőle. A helyzet, a látvány, végtelenül abszurd
volt.
A feléje tartó testtömeg mögött Callaghan meglátta a
plazmafegyverek ismerős villanásait. A szakasz fele folyamatosan
lőtt, de csak a lövedékeket látta, az embereket nem.
A lövedékeket és azt, hogy mit okoztak. Az égett, sérült, de
kijavított lény, ami gyilkos szándékkal tartott felé, hirtelen
megremegett és megállt. Callaghan kinyitotta a száját, hogy
mondjon valamit, Rollins azonban megelőzte.
– Megállt, de nem hosszú időre. Mi a francot kezdjünk vele?
 – Ezt most hogy érted? – kérdezte Du Mariste.
– Úgy, hogy Callaghannek igaza volt. Ez felzabálja a hajót és
megjavítja magát. A csöveivel magába szív mindent, amit
megolvasztott az a folyékony szar, amit kiömlesztett magából.
Beszívja az anyagot, beépíti magába, alkatrészeket... testrészeket
csinál. Én nem tudom, mi az istenverése ez, de az biztos, hogy el
kell húznunk a közeléből.
– Callaghan?
– Szerintem távolodjunk el a teherszállítótól, és hagyjuk,
hogy ez az izé azt tegyen vele, amit akar. Vagy robbantsuk szét!
Ezt azokkal a fegyverekkel, amik nálunk vannak, biztosan nem
fogjuk megállítani.
– Azt már láttuk, mit csinál vele a gránát – jegyezte meg
Rollins. – Felbosszantja.
– Rajta! – szólalt meg Ogambe elkínzott hangja. – Rollins, az
osztaga találkozzon Callaghannel, és zárják le a zsilipajtókat!
Gyorsan és tisztán hajtsák végre a szétválást!
– Rajta vagyunk. Balról jövünk, Callaghan. Ne lőj ránk!
Callaghan nyelt egyet. Esze ágában sem volt tüzet nyitni a
társaira. Rollins már így is szét fogja rúgni a seggét, ha itt
végeznek.
– Jó, de gyertek már! Addig próbálom távol tartani a dögöt!
Új tárat nyomott a fegyverébe, de készenlétben tartotta a
plazmavetőt is, ha a lény esetleg túl közel kerülne hozzá.
Balra meglátta a többiek sisakreflektorának villanásait.
Jobbra a lény állt reszketve, lassan ébredezve. A jelek szerint
ezúttal is gyorsan kijavította a sérüléseit.
 Callaghan fontolóra vette, hogy esetleg odavág neki a
plazmavetővel, mielőtt még aktiválja magát, de végül úgy
döntött, nem próbálkozik – nem igazán látta jónak a saját
esélyeit.
Az osztagot Rollins vezette. Ránézett Callaghanre, látszott
rajta a düh.
– Mi a francért álldogálsz ott? Nálad a plazmavető. Égesd
szét ezeket! Nincs időnk a robbanótöltetekre. – Rollins a
Shiname Maru testét és a rakományblokkot (a legénység életben
maradt tagjai ebbe húzódtak be) összekötő, köldökzsinórhoz
hasonló átjárókra és rögzítőrudakra mutatott. Ha ezt a blokkot
leválasztották a hajótestről, és beindították a manőverező
rakétákat, a két hatalmas testet tetszés szerinti távolságra
lehetett távolítani egymástól.
Miközben Rollins kiadta az utasítást Callaghannek, Patel
átment ahhoz a konzolhoz, aminél korábban Perkins dolgozott. A
kijelző fénymaszkot festett a vizorjára, ahogy előrehajolt.
Callaghan bólintott és elindult a jobb oldali köldökzsinórok
irányába. Legfeljebb egy percre volt szüksége ahhoz, hogy a
plazmával az egészet átvágja. A plazmavetőből kicsapó láng fénye
olyan erős volt, hogy önkéntelenül hunyorogni kezdett. A
köldökzsinór burkolata megolvadt, a csóva szépen
keresztülmetszette a fémet, a gumit; a rudak és folyosók
lassanként elváltak a hajótesten maradó csonkoktól.
– Feküdj! Tűz! – hallatszott Rollins kiáltása.
Callaghan egy pillanatra hátrakapta a fejét. A lény ismét
feléjük tartott. A szakasz tagjai villámgyorsan alakzatba
rendeződtek és tüzet nyitottak. Callaghan visszafordult a
köldökzsinór felé, folytatta a munkáját.
– A cég nem örülne, ha megsérülne a hajó – szólalt meg Du
Mariste.
– A cég megkaphatja a hajóját – válaszolta Ogambe elkínzott
hangon. – Megkaphatja, amint mi elhúztunk innen. –
Felmordult. – De ha ez az izé utánunk jön, szétlőjük a francba!
Callaghan lenézett a szétvágott köldökzsinórra. Elégedetten
bólintott.
– Az egyik megvan.
A fegyverek torkolattüze olyan erős volt, hogy kék fantomok
jelentek meg a szeme előtt. Pislogva, hunyorogva, a szakasztól
eltávolodva átment a másik oldalra, és nekikészült, hogy átvágja
a bal oldali köldökzsinórt is.
Ahogy átért, rögtön meglátta a másik folyosón közeledő
géplényt.
– Balról is jön egy!
Ez a lény más volt, mint az első, valahogy simábbnak tűnt,
könnyedebben mozgott, és volt valami a felső részén, ami
leginkább antennafürtökre emlékeztetett, de valószínűleg
fegyverekből állt össze.
Rollins parancsokat vakkantott az embereinek.
– Bent vagyok! – jelentette Patel. Egy pillanattal később
leereszkedett a bal oldali folyosót hermetikusan lezáró fal.
Callaghan valamivel könnyebben lélegzett. Nekilátott, hogy
átvágja a második köldökzsinórt; ösztönösen megrándult az arca,
valahányszor egy-egy olvadt csepp a szkafandere tűzálló
anyagára hullott.
A bal oldali folyosót lezáró fal megremegett.
A jobb oldalon plazmalövedékek villantak bele a lényből
áradó borzalmas ragyogásba. Callaghan a köldökzsinórra nézett.
Fogalma sem volt, hogy miket vág át, ennyire nem értett a
technikához – ő csak azt tudta, hogy mindent keresztül kell
égetnie, méghozzá a lehető leggyorsabban.
– Gyerünk már, Callaghan! Vissza kell mennünk a hajóra,
de... most!
– Csinálom, Rollins. Csinálom...
– Gyorsabban csináld!
Walleston fájdalmasan felkiáltott, azután káromkodni
kezdett. Ez azt jelentette, hogy találatot kapott, de nem halt meg.
– Megvan! – Ahogy átvágta az utolsó kábelköteget is,
Callaghan hátralépett.
– Menjünk! – mondta Patel.
A bal oldali folyosót lezáró fal felső része izzani és olvadozni
kezdett, az anyag sisteregve a katonák irányába fúvódott.
Callaghannek nem kellett kétszer mondani, hogy meneküljön. A
lezárt légzsilip felé mozdult. Csak ekkor látta, mi történt a jobb
oldalon: két társa megsebesült, egy ember hiányzott, kettő nem
mozdult. A többi öt folyamatosan tüzelve hajtotta végre a
visszavonulást.
Patel elfurakodott Callaghan mellett és megérintette a
légzsilip kapcsolótábláját.
– Gyerünk, emberek! Tűnjünk el innen! Gyerünk, gyerünk!
 Callaghan lövésre emelte a fegyverét és visszanézett a bal
oldali falra. Megérkezett Rollins és a szakasz; a katonák maguk
után húzták sebesült társaikat. Valaki – Callaghan úgy látta,
Mumeau az – elvesztette az egyik lábát. A szkafander anyaga
szerencsére szépen összezárult és ráfeszült a sebre, de Mumeau-
nak sürgős orvosi ellátásra volt szüksége. A lába ott lebegett a
sérült, éppen mozdulatlanul álló géplény közelében.
Miközben a lábat nézte, Callaghannek feltűnt, hogy a
mozdulatlan lény körül valami sűrű folyadék szivárog elő a
falakból. A burkolatpanelek felhólyagosodtak, azután
beleolvadtak a masszapatakokba, amelyek anyagából a lény ismét
felépíthette magát.
Patel rácsapott Callaghan vállára.
– Gyerünk!
Callaghan nem ellenkezett.
Átmásztak a zsilipkapun, és visszajutottak a saját hajójukra.
Amikor valamennyien megérkeztek, Patel rácsapott a
kapcsolókra, majd a hátát a falhoz támasztva felkiáltott:
– Megvagyunk, Du Mariste!
A hajó azonnal elindult, valósággal elrúgta magát a Shiname
Marutól. Ahogy eléggé eltávolodtak, Patel aktiválta a
rakományblokk tolórakétáit. A hatalmas fémtest, amely egy
újabb kolónia megépítéséhez szükséges anyagokat és gépeket
tartalmazta, lassan eltávolodott a hajótesttől.
Callaghan végignézett a Shiname Marun. A hajótest fele
olvadozva lebegett az űrben – az a valami, ami megtámadta, a
jelek szerint folytatta a zabálást.
 – Fel kell robbantanunk ezt a szart.
Patel ránézett.
– Miért?
– Ha eléggé megerősödik, ha újraépíti magát, esetleg
követhet minket.
– A cég épségben akarja.
– Mert a cég nem normális! – felelte Callaghan, és
elgondolkodott, vajon mi maradt Bendez szkafanderéből, mi lett
azzal a folyadékkal, ami szétmarta. – Amúgy, azt hiszem, a cég
így is megkapja a kért mintákat.
– Tényleg? – nézett rá Rollins. – Akkor jó. Mi meg a
bónuszunkat – tette hozzá. A hangja legalább olyan fáradt volt,
mint amilyennek Callaghan érezte magát.
 Scott Sigler – A veszedelmes
préda
A védelmező az árnyékok között rejtőzik.
Sérült.
Figyel.
A falkája megsemmisült. A veszedelmes préda gyilkolta le. A
védelmező nem érzékel ismerős érintéseket, nem hall azonosító
hangokat. A védelmező érzi a kísérete szagát, de az egyedi jelekre
lepelként borul rá a halál egyenbűze.
A védelmező egyetlen lény jelenlétét érzi és hallja. Ez az
egyetlen lény a veszedelmes prédák közül való.
Egy gazdatest...
A vágy, hogy támadjon... a szinte leküzdhetetlen vágy...
átitatja a védelmezőt. A vágy, hogy megkaparintsa a gazdatestet
és visszavigye a kolóniába. A késztetés olyan erős, hogy már-már
minden mást háttérbe szorít.
A védelmező éppen erre teremtődött.
Két vágy küzd benne, két egyformán erős késztetés; két vihar,
amely megpróbálja kioltani egymást. Harcolni szeretne,
ugyanakkor figyelmeztetnie kell a kolóniát. Ez a kötelessége.
Mind a kettő a kötelessége.
A védelmező vár.
A talaj rengéséből megállapítja, hogy a veszedelmes préda is
sérült. Hangokat ad ki magából. Mászik.
 A védelmező más hangnyomokat keres. Egyet sem talál. Várja
a veszedelmes préda nehéz, dobbanó lépteit. Egyet sem hall.
És vár. Vár, miközben egyszerű, de mégis hatékony
elméjében a késztetések csatáznak egymással.
A falkájából egyedül ő maradt életben. Az ösztönei azt súgják
neki, viselkedjen úgy, mintha még mindig lennének társai,
ugyanakkor azt tanácsolják, azt tegye, amit egy magára
maradtnak tennie kell. Ha egy védelmező egyedül marad,
óvatosabbnak kell lennie. Ha ilyenkor túlságosan agresszív, ha
lecsap és elpusztul közben, a kolónia talán sosem fog értesülni a
veszélyről.
A védelmező összekuporodva az árnyékok között marad.
Rejtőzve. Mozdulatlanul.
A védelmező vár.
A veszedelmes préda egyszerre két dolog: gazdatest és
veszélyforrás. Veszélyt jelent más védelmezőkre, a kolóniára, a
Királynőre. Olyan nagy veszélyt, hogy a fajtájából egyet sem
szabad életben hagyni. Ez volt az oka annak, hogy a falka
végrehajtotta a támadást.
Ez volt a második olyan alkalom, hogy a védelmező reagált a
fajtája elleni támadásra. Először a préda/gazdatest lények bőre
puha volt, más színű. A méretük is eltérő volt: akadt köztük
nagyobb és kisebb is. Némelyik képes volt hangosdöfni.
Némelyik nem. Amikor a harc véget ért, mindegyik életben
maradt gazdatest fájdalmas, gyenge, rettegő hangokat adott ki
magából. Az életben maradtakat a falka tagjai összegyűjtötték és
elvitték a kolóniába.
 Ezúttal azonban a gazdatestek – a veszedelmes prédák –
egyformák voltak. Egyforma méretűek. A bőrük zöld volt, itt-ott
kemény. Olyan kemény, mint a védelmezők erős páncélja.
Azok a lények, amelyekkel a védelmező először találkozott,
könnyű prédáknak bizonyultak. Egyesével, kettesével sikerült
elvinni őket a kolóniába. A védelmező egyet sem gyűjtött be – ez
a primitív vágya akkor kielégítetlen maradt.
Azok a lények, amelyekkel a védelmező másodjára
találkozott, úgy küzdöttek, mint a falka. A csata során sem
széledtek szét, együtt küzdöttek. Már ettől veszedelmes prédává
váltak. Veszedelmesek voltak már azelőtt is, hogy használni
kezdték a hangosdöfőiket.
A falka, hogy megvédje a kolóniát, a Királynőt, lecsapott.
A csata elején a védelmező karja sérülést szenvedett. Két
hangosdöfés használhatatlanná tette. Mire a védelmező eléggé
összeszedte magát ahhoz, hogy folytassa a küzdelmet, a falka
többi tagja már halott volt, és elpusztult a veszedelmes prédák
többsége is.
Mind elpusztult, kivéve ezt az egyet.
Egy sérültet, ami már csak mászni bírt.
A kolóniának erről tudnia kell. A kolóniának tennie kell
valamit. A védelmező tisztában volt azzal, hogy neki kell
megvinnie a hírt. Ez volt a legfontosabb, ez minden mást
megelőzött, de... De közben ott pezsgett benne az a másik vágy is,
a kolónia növelésére irányuló, mindent felemésztő késztetés.
A védelmező vár.
A védelmező figyel.
 A védelmező érzékel.
Végül, amikor meggyőződik arról, hogy a mászó, sérült
gazdatest valóban egyedül van, a védelmező kiemelkedik az
árnyékok közül és nesztelenül ráközelít. A veszedelmes préda túl
gyenge a harchoz. Hangokat ad ki magából. Erősebbeket, mint
korábban. Vajon ezekkel a hangokkal az övéit hívja magához?
A két árhullám összecsap. Életben maradni és megvinni a hírt
– növelni a kolóniát.
A védelmező mindkét vágyat ki fogja elégíteni.
Ép karjával esetlenül felemeli a hangokat kiadó veszedelmes
prédát. A gazdatest jó sűrű. Kisebb, mint a védelmező, de
nagyobb a súlya.
A védelmező elindul vissza, a kolónia irányába. Ahogy lép és
lép és lép, maga után húzza a farkát a talajon, a köveken,
szagnyomokat hagy a többieknek, hogy követhessék.
A védelmező képtelen arra, hogy örömöt érezzen. Vagy
szomorúságot. Vagy dühöt. Azért tér vissza a kolóniához, mert
arra teremtődött, hogy ezt tegye.
Nem sokkal később meghallja a kolónia dörgő zsongását.
Megérzi a „mi” szagot, ami alapján meg tudja határozni, hogy ez
az a kolónia, amibe tartozik, és nem valami ellenséges királynőé.
A védelmező lassít. A sérülése jelentős. Az állapota romlik.
A védelmező tudja, már nem sokáig marad életben. Nem
sokáig, de elég ideig ahhoz, hogy átadja a figyelmeztetést, átadja
a gazdatestet.
***
 A védelmező a kolónia főbejáratához viszi a veszedelmes
prédát.
Útközben a préda alig moccant, most azonban vergődni kezd.
Harcolna, de túl gyenge. A védelmező nem érti, hogy egy
lénynek, ami ilyen nehéz, hogy lehet ilyen csekély az ereje.
A kolónia meleg. Nyugodt. Jó vastagok benne a szagok: sav,
mocsok, kitin, az egyedeket, a kasztokat, a falkákat azonosító
feromonok. Jó erősek benne a zajok: a védelmezők hosszú
fejének belsejében lévő, többrétegű légkamrák mély mormogása;
a kommunikációszerű, éles sziszegések; a karmok és a farkak
szüntelen csapkodása, a koppanások, amelyeknek rezgését a
kolónia nagy részét alkotó, testből kiválasztott anyagok
továbbítják az egyedekhez.
Néhányan észlelik a védelmezőt. Észlelik, mit cipel.
Odagyűlnek köré, megérintik a gazdatestet, megszagolják,
megízlelik, hallgatják különös hangjait. A védelmező érzékeli a
többiek fokozódó izgalmát; érzékeli, feltámad bennük a vágy,
hogy elinduljanak, kimenjenek, gazdatesteket szerezzenek, olyat,
mint ez; megszerezzék és velük térjenek vissza.
A védelmező rászorítja fejét a fajtája által kiválasztott
nedvekből keménnyé változott anyagra, ami vastagon
rákérgesedett a falakra. Az alacsony frekvenciájú vibrálás
továbbhalad az anyagban, szétterjed a kolóniában. Az üzenet
nem szó, de mégis mindenki érti: új gazdatestek.
Az üzenet még többeket vonz a védelmezőhöz. Sokakat.
Kiözönlenek a nyílásokból. Jönnek.
 A préda vergődik a feléje nyúló kezek alatt. Megpróbálja
elfordítani az arcát ezektől a kezektől, de olyan sok van belőlük,
hogy a feje eltűnik a feketén rángó vastag kézréteg alatt.
A préda hangokat ad ki magából. Erősebbeket, mint
korábban.
A többiek olyan sokan vannak, úgy összetömörülnek, hogy a
védelmező moccanni sem bír. A testtömeg feltartóztatja. A
többiek többet akarnak tudni erről a gazdatestről. Feromonok
örvénylenek, dobbanások hallatszanak, a feketén hullámzó
tömegből árad a megfékezhetetlen vágyroham.
Ha lennének szavak, amiket elkiálthatnának, ha lennének
csatakiáltások, amiket elüvölthetnének, az alagutakat megráznák
a hangok, amelyek kifejezik a vágyat, a legfontosabbat: „Növelni
a kolóniát!”
A védelmező által hátrahagyott szagnyomon a többiek majd
eljutnak oda, ahol a csata lezajlott. Az a hely közel van a
gazdatest bolyához. De ez a szagnyom csak az irányt jelöli meg, a
veszély mértékéről nem közöl információkat. A védelmező halk
hangokat ad ki magából, hosszúkás feje belsejéből: öt mély
krákogás azt jelzi, hogy a falka öt ellenséggel találkozott. A
védelmező kinyújtja belső állkapcsát, megcsattogtatja az agyarait,
amivel arra utal, hogy a veszedelmes préda távolról is képes ölni.
A védelmező oldalra billegeti hosszúkás fejét, éles szögben
megdönti: a hangosdöfők a rezgésükkel megzavarják az
érzékszerveket. A következő falkának erre mind fel kell készülnie.
A védelmező végül kiereszti magából a falkája kilenc halott
tagjának leutánzott szagnyomát, majd a halálszagot – ezzel hozza
a többiek tudomására, hogy valamennyi társa halott.
A halott védelmezőkre senki sem emlékszik majd. Rájuk
csupán azért kell utalni, hogy a többiek tudják: a veszedelmes
préda sokakat megölhet. A veszedelmes préda veszélyt jelent a
kolóniára. Mindet be kell gyűjteni, vagy mindet el kell pusztítani.
A kolónia izgatottsági szintje fokozódik. Izgalom. Az új
veszélyforrással szembeni agresszivitás. Ezek elegyednek az
újabb gazdatestek begyűjtését sürgető vággyal. A közelben
tartózkodók sziszegnek és rikácsolnak, felmásznak a falakra,
eszelősségbe csapó vágytól hajtva rohannak végig a
mennyezeten, hogy azután ismét összetömörüljenek, őrjöngve a
késztetésektől, tombolva.
Ők erre teremtődtek.
A többiek kiözönlenek a kolóniából, követik a védelmező
szagnyomait – követik, és haladnak a préda bolya felé. A
védelmező tudja, ezután mit kell tennie. Beljebb viszi a sérült
prédát a kolóniába.
***
A védelmező beviszi a gazdatestet a tojáskamrába. Ketten
vannak ott, ők őrzik a tojásokat.
Nem, a védelmezőnek nincsenek érzelmei, de semmi máshoz
nem foghatónak érzékeli ezt a helyet. Ha ezt egyetlen szóval
kellene összefoglalnia, akkor ez a szó a „remény” lenne.
Ez a helyiség a kolónia jövője. Ott vannak a tojások, amelyek
belepik az egész padlót.
 Szagok. Sok szag. A védelmező a helyiségnek abba a részébe
megy, amely kész szagú – oda, ahol a tojások már érettek. A
tojások belsejében lapuló fejlett megtermékenyítők érzékelik a
gazdatest jelenlétét. A védelmező hallja a kicsi lábak
kaparászását, a farkak összetekerődésére és kinyújtózására utaló
hangokat; hallja, hogy a megtermékenyítők készen állnak arra,
hogy rávessék magukat a gazdatestre, amint a tojásuk szája
kinyílik. A megtermékenyítők halk hangokat adnak ki magukból,
ösztönösen összeérintik lábaikat, ütemesen, azt jelezve, készen
vannak. Mindegyik ezt jelzi, mindegyik azt akarja, hogy őt
válasszák.
Az egyik tojásból erősebb hangok érkeznek, mint a többiből.
Ez a tojás remeg, vonaglik.
Ez a tojás énekel.
Jellegzetes hang. Jelzés. Mint a többi is, amit a védelmező
csak a padló, a falak vibrálásán keresztül érez. Ez a hang odahívja
őt. Vonzza.
Igen, ez az a tojás. A bizonyos.
A védelmező gyengül. Túl komoly a sérülése, de még elég
ereje maradt ahhoz, hogy a gazdatestet a falhoz szorítsa. Ott, az
éneklő tojás közelében. A préda már nem ad ki magából
hangokat, már nem vergődik. A védelmező és két társa kemény
anyagdarabokat nyom a végtagjaira. Mindhárman megköpködik
az anyagdarabokat. A köpet feloldja az anyagot, ami aztán, szinte
azonnal visszakeményedik. De ekkor már rögzíti a gazdatest
végtagjait. Rögzíti a falhoz.
 A préda veszedelmes volt. Most moccanni sem bír.
Begubózódott.
A tojás szája hamarosan kinyílik. A megtermékenyítő
rávetődik a gazdatestre.
A védelmező lába megroggyan. Megbotlik, majdnem rázuhan
egy másik tojásra.
Túl komoly a sérülése.
A tojáskamrában tartózkodó többiek közelebb húzódnak.
Tapogatnak. Szaglásznak. Ízlelnek. Feromonokat választanak ki.
Nem a sajnálkozás feromonjai ezek, hanem a befejezettségé. A
védelmező érzi a feromonokat, megízleli őket, és megérti,
elérkezett az utolsó tett ideje. Már csak egy valamit tehet a
kolóniáért.
***
Gyenge. Már nem bír mozogni. Odahelyezik a Királynő elé.
A védelmező még sosem tartózkodott a Királynő közelében.
Most ez is bekövetkezett. A teljesség érzése áradt szét benne. A
befejezettségé.
A Királynő diadalmas. A Királynő minden.
És a Királynő... a Királynő haldoklik.
A védelmező megérti: ezzel az utolsó tettel segíteni fog a
Királynőnek, hogy életben maradjon még egy darabig. Ami a
Királynőnek segít, az a kolóniának segít.
A Királynő leereszti hatalmas, gyönyörű fejét, megérinti a
védelmezőét. A Királynő duruzsolni kezd. A védelmező teste
együtt vibrál ezzel a hanggal, ezzel a dallal. A dal által a
védelmező megérti, hogy a Királynő tudja. Tudja, hogy hozott egy
gazdatestet. Tudja, hogy kijelölte az utat, ami a többi
gazdatesthez vezet. A dalban büszkeség van. Elfogadás, és még
valami, aminek felfogásához a védelmező agya nem elég fejlett.
Ha elég fejlett lenne, akkor felfogná: ez a valami nem más, mint a
hála.
A védelmező jól teljesített.
És most a védelmező még valamit, egy utolsó dolgot tehet a
kolóniáért.
A védelmező számára az idő semmit sem jelent, ahogy a
távolság és a tér sem. Az elméje nem képes filozofikus
gondolkodásra, nem képes felfogni: teljes életet élt. Egy életet,
amit az önzetlen szolgálat jellemzett. Azt viszont felfogja, mi a
nyugalom, mi a békesség.
Mindent megtett, amire teremtődött.
A fájdalom véget fog érni.
A Királynő külső szája kitátódik.
A védelmező meg se moccan, ahogy a hegyes fogak
keresztülhatolnak a páncélján, ahogy darabokat harapnak ki
belőle.
Miközben remeg a karja, a lába, a farka, érzi, hallja, ahogy a
Királynő felfalja a testét.
***
A tojás nem gondolkodik. A tojás nem érez. De a tojás
érzékel. És a tojás tud valamit.
Egy tojásnak három dolgot kell felismernie: a vibrációkat,
amelyek mozgásra és méretre utalnak, az ismétlődő ritmusokat
és bizonyos gázok jelenlétét. A három közül bármelyik kettő
képes arra, hogy beindítsa az izom-összehúzódásokat, amelyek
által visszapöndörödnek a tojás húsajkai – a héj darabjai,
amelyek addig az odabent lapuló megtermékenyítőt védelmezték.
A tojás különleges sejtekkel rendelkezik, amelyek érzékelik a
gáz, a szén-dioxid jelenlétét. A megfelelő gazdatestek ezt a gázt
bocsátják ki magukból. A tojás ezt persze nem érti, nem ilyen
módon értelmezi; nem tudja, mi a szén-dioxid – akkor sem
tudná, ha rendelkezne agyvelővel, amivel nem rendelkezik.
A tojás érzékeli a vibrációkat, amelyek a közelben tartózkodó
gazdatest mozgására utalnak. A tojás nem hall, de érzékel. A bőre
érzékszerv, amely nemcsak a potenciális gazdatest lépteit, de a
sokkal lágyabb, puhább hangokat is felfogja: a szív egyenletes
dobogását, azt a gyenge, de jellegzetes, ritmusos bump-bump-
bumpot.
Egy gazdatest van a közelben.
Jelen van az a bizonyos gáz. Szívdobogás.
Csakhogy...
A szívdobogás ritmustalan. Szeszélyes és gyenge. Ha erősebb
volna, ha szabályosabb volna, a tojás már szétnyitotta volna
húsajkait. A tojásba genetikailag bekódolódott a parancs, ami
mindennél fontosabb: meg kell győződnie arról, hogy a gazdatest
elég egészséges ahhoz, hogy túlélje a megtermékenyítést és az
embrió fejlődését. Mert ha a tojás egyszer kinyílik, a
megtermékenyítő hamarosan el fog pusztulni, akár átjuttatja az
embriót a gazdatestbe, akár nem.
Ebbe a gazdatestbe annak a megtermékenyítőnek kell
bejutatnia az embrióját, amelyik ebben a tojásban lapul.
 A tojás idegrendszerén keresztüláramló impulzusok
beindítanak egy komplex elemzési folyamatot. Szén-dioxid? Igen.
Megvan. De a gazdatest pulzusa azt mutatja, már nem marad
életben sokáig.
Azután a szabálytalan szívverés ritmusosabbá változik.
A gazdatest nem egészséges, de elég egészséges.
A húsajkak halk cuppanással visszapöndörödnek.
***
A megtermékenyítő bőrét először simogatja meg a levegő. Az
idegszálak aktiválódnak. A neurotranszmitterek beindítják a
finom cirkulációs rendszert. Az addig moccanatlan izmok
megrándulnak és megfeszülnek.
A megtermékenyítő nem gondolkodik. Reagál. Az evolúció a
lénye minden egyes rostjába beültetett egy óraszerűséget. Amint
levegő éri a testét, mozogni kell, méghozzá gyorsan, mert
hamarosan képtelen lesz funkcionálni.
A megtermékenyítő arra teremtődött, hogy megtalálja a
célpontot. Aminek a közelben kell lennie.
Érzékeli a szén-dioxidot.
Azután a szívverést.
Ha a kettő közül egyik sincs jelen, a megtermékenyítő a közeli
mozgásra reagál. A három stimulus egyike is elegendő ahhoz,
hogy megkezdje végrehajtani a feladatát – azt a feladatot, aminek
bevégzésén kívül nincs más oka a létezésének.
A megtermékenyítő kinyújtja nyolc hosszú, remegő lábát. A
lábak vége a tojás ruganyosan szilárdan nedves anyagának feszül.
 A megtermékenyítő kicsúsztatja magát a tojásméh mély
biztonságából. A farka a nedves melegben marad, de a teste többi
része már érzi a világ hidegét.
A megtermékenyítő fókuszál. Szén-dioxid. Szívverés.
Fókuszál, és a stimulusok forrása felé fordul.
A megtermékenyítő szeme egyszerű: érzékeli a mozgást, a
fényt és a sötétséget. Ez utóbbi teszi lehetővé számára a célzást.
Az univerzumban a legtöbb fejlett élőlénynek egynél több szeme
van. Általában kettő, időnként három vagy négy. De teljesen
mindegy, hány szemük van, mindegyik csupán egyetlen
szájnyílással rendelkezik.
A száj az, amit a megtermékenyítőnek keresnie kell.
A megtermékenyítő egyszerű szeme végigpásztázza az előtte
lévő világos és sötét részeket. Két kisebb sötét, egy nagyobb,
világos. A nyolc láb megremeg. A nyolc láb vége elrugaszkodik. A
farok kibomlik, ellöki a testet a tojás puha, de mégis szilárd
belsejétől.
Szén-dioxid.
Szívverés.
Két apró pont egy nagyobb fölött.
A farok kinyúlik, keményen és gyorsan. A levegőbe löki a
megtermékenyítőt. A lábak szétnyílnak, készen arra, hogy
kapaszkodjanak, markoljanak.
A megtermékenyítő megérkezik.
A lábai megmarkolják a gazdatest fejét. A farok feszesen
rátekerődik a gazdatest nyakára.
 A gazdatest vonaglik. Összeszorítja a fogait, mintha tudná, mi
következik. A megtermékenyítő érzékeny hasa megtalálja a
gazdatest ajkait, megállapítja, hol vannak a fogak.
A farok megfeszül.
A gazdatest bőre meleg. Melegebb, mint a kamra levegője. A
megtermékenyítő érzékeli: felgyorsul a gazdatest szívverése.
Gyorsabb, gyorsabb, még gyorsabb...
A gazdatest vonaglik, vergődik, ellenáll, megpróbál kitérni, de
nem jut levegőhöz. Amikor a saját teste elköveti ellene a végső
árulást, a szája végre kinyílik, hogy kétségbeesetten levegőt
vegyen. Ez az a pillanat, amikor a megtermékenyítő hasából
kinyúlnak a csontos taréjívek, beakasztódnak a gazdatest alsó és
felső fogsora közé. A megtermékenyítő erős izmai megfeszülnek,
a taréjívek eltávolodnak egymástól – a gazdatest szája kinyílik. A
fogak most nem haraphatnak.
A megtermékenyítő a gazdatest szájába dugja ormányát,
leerőlteti a meleg, nedves torok belsejében. A megtermékenyítő
levegőt juttat a gazdatestbe, megakadályozza a fulladását. Az
ormánynak van egy másik funkciója is, nem az a legfontosabb
feladata, hogy oxigént szállítson.
A gazdatest mellkasának mélyében megkezdődik a kolónia
jövője.
***
Ez a préda veszedelmes.
Ez a préda veszélyt jelent a kolóniára.
Az ilyen veszélyek megsemmisítő reakciót igényelnek.
 A védelmező nem gyászolta azt a másikat, amelyik a szagával
itt hagyta ezt a nyomot. A védelmező csupán annyira volt képes
átérezni a szomorúságot, mint a félelmet: semennyire.
A védelmező nem intelligens, de nem is ostoba. A védelmező
tud számolni, de számtani műveleteket, mint az osztás vagy a
szorzás, már nem tud végezni. Nincsenek szavai vagy
szimbólumai a számokra, amelyeket nem ismer, mégis ismeri
őket. A védelmező felismeri a falkájához tartozó többi védelmező
szagát, ez alapján meg tudja különböztetni őket. Még akkor is, ha
nagy a falka. Még akkor is, ha rajta kívül százan és még
tizenhatan alkotják.
Ez a legnagyobb falka, amit a védelmező valaha látott.
***
A szagnyom véget ér.
A védelmező összetömörül a többiekkel a sötétben.
Halálszag járja át a levegőt. Itt csata zajlott. Kilenc védelmező
elpusztult.
A gazdatesteknek közel kell lenniük. A falkának meg kell
találnia őket.
A védelmező lekuporodik a talajra, tenyerét a földre, a
kövekre helyezi. A falka többi tagja ugyanezt teszi.
A talajon keresztül a védelmező érzékeli az éjszakai táj
természetes érzeteit: a szellő homokot fúj a felszínen; nem
messze rovarok és kis állatok motoszkálnak; valahol a közelben
egy másik, ismerős szagú falka halad.
És akkor... Akkor a védelmező megérzi. Távoli és halvány,
de... ott van. Valaminek a nehéz és erős ritmikus dobogása.
Valamié, aminek két lába van. Valami, ami nem olyan, mint a
védelmezők – ami idegen.
A védelmező kissé jobbra, a vibrációk irányába fordítja a
fejét. Nem tudja, milyen távol van az a valami, de abban biztos,
nem közel.
A csend a legfőbb szabály, de ennek a falkának ez a
védelmező a vezetője, ezért engedélyez magának egy sziszegést.
Csak ő sziszeg és csak egyszer, így az ellenség nem tudhatja meg,
hányan vannak. A hanghullám szétterjed, beleütközik a
sziklákba, a magányosan álló növényekbe, visszapattan róluk. A
védelmező a visszhangok alapján feltérképezi az előtte elterülő
zónát.
A zónát, amiben nem érzékel mozgást.
A védelmező felegyenesedik. Ismét sziszeg egyet, ezúttal
valamivel hangosabban, hogy kicsivel messzebbre „láthasson”.
Amikor ezek a hanghullámok is visszatérnek hozzá, a védelmező
valami mást is érzékel, valami nagyon fontosat: lapos felületeket,
vaskos alakokat, amelyek magasan a levegőbe emelkednek.
Egy boly.
A védelmező nesztelenül elindul a boly irányába. A falka
tagjai követik.
***
A gazdatest bolya nagy. Számos halom és természetellenesen
sima felület alkotja. A védelmező még soha, semmivel sem
találkozott, ami ekkora lett volna. A védelmező kolóniája a felszín
alatt van – ez az idegen boly magasan az égbe nyúlik. Fények
világítanak rajta. Sok fény. Éjszaka van, sötét van, de ennek a
bolynak bizonyos részein olyan a fény, mint nappal.
A falka nem közelít rá azonnal a bolyra, megáll az enyhe
emelkedő oldalában. Egyedül a védelmező néz át a domb gerince
fölött. A többiek odalent maradnak, a sötétben. Mozdulatlanok,
akár a sziklák.
A hangosdöfők végül elárulják, hol a préda. Gyors villanások
követik egymást. A boly egyik külső halmáról érkeznek.
Ez a préda veszedelmes. A védelmező megpróbálja
összeszámolni őket, de kis torlaszok mögött vannak, és a
villanások miatt nehéz azonosítani az egyéneket. A védelmező
primitív agya először arra gondol, hét. Azután arra, inkább nyolc.
Egy másik falka támadja a veszedelmes prédát. A gazdatestek
nem menekülnek el, kitartanak a helyükön. Sok villanás. Sok
hangosdöfés. A védelmező nézi a hozzá hasonlók pusztulását.
Egyik a másik után terül el. Némelyik nem mozdul. Némelyik
rángatózik. Némelyik egy helyben vergődik. Néhány felállt és
folytatja a támadást, hogy azután újra leterítsék őket.
A hangosdöfők még ilyen távolságból is fájdalmas hullámokat
gerjesztenek. A védelmező teste – és a többiek teste – érzékeli a
vibrációt, a hangot. Valamennyien szenvednek a torlaszok mögül
érkező metsző hullámok miatt.
A védelmező csendesen jelez. Két társa megy hozzá. Ezek
ketten nem különlegesek. Nem létezik olyan, hogy „vezér” kaszt.
A védelmezők majdnem teljesen egyformák. Azért éppen ez a
kettő reagál a védelmező hívására, mert ők vannak a legközelebb.
 A három védelmező egymáshoz feszíti a testét. Amikor
összeérnek, közvetítődnek a hangkamráikban létrehozott,
alacsony frekvenciájú jelek.
Túlzás lenne „tervnek” nevezni azt, ami ezután végrehajtódik.
Egy tervhez szükség van egy ötletre. Szükség van hozzá
elemzésre, stratégiára. Ami ezután történik, az sokkal egyszerűbb
ennél.
A védelmezőtől jobbra álló másik visszahúzódik a gerinc
mögé, jobbra siet. A falka harminc tagja nesztelenül követi. A
másik, a védelmezőtől balra álló, szintén visszahúzódik a gerinc
mögé, majd harminc falkataggal együtt rohanni kezd a
veszedelmes préda irányába.
Azon a helyen, ahol korábban a nagy falka lapult, jóval
kevesebben maradnak.
A védelmező összehúzza magát. A falkája most elég kicsi
ahhoz, hogy sziszegések nélkül, koppantások nélkül is
kommunikálni tudjanak egymással. A védelmező teste remeg.
Mozdulatlanná válik. Remeg. Megdermed. A jelzésre a többiek
köré gyűlnek. A védelmező megfogja a másik kettő kezét, azok
megfogják a harmadik kezét, és így tovább. A falka tagjai
összekapaszkodnak. A védelmező ritmusokat szorít a kezekbe –
üzeneteket küld. Nem nyelv ez, csak valami alapvető
kommunikációs forma.
Ez megy először. A másik követi. Csendben. Lassan. A
bolynál a falka elrejtőzik. Vár. Csendben. Amikor ez lecsap,
lecsap a másik is.
A védelmező négykézlábra ereszkedik és elrohan balra.
 Ötvenhat társa követi.
A védelmező lekuporodik az árnyékok között, a boly bejárata
közelében. Már figyelt. Már látott. Már érzékelt. A késztetés, hogy
támadjon, leküzdhetetlenné válik. Meg kell védeniük a kolóniát.
Gazdatesteket kell gyűjteniük. Az ösztönös vágyak úgy lüktetnek
a védelmezőben, mint a szíve dobbanásai, úgy ragyognak benne,
mint a különös fényfoltok a magas bolyhalom oldalában.
De a védelmező vár. Vele együtt vár a falkája is.
A védelmező látta, hogy az egyik veszedelmes préda azon a
nyíláson keresztül jön ki. Kijött, futott, csatlakozott azokhoz a
társaihoz, amelyek a másik falka ellen küzdöttek. A védelmező
látta, hogy a nyílás bezáródik, teljesen magától. Mozgó fal.
Ha egyszer kinyílt, talán újra ki fog.
A nyílás körül torlaszok. A védelmező érti, hogy ezek
hasonlóak azokhoz, amelyek a kolóniában vannak. Amelyek
megépítésében ő is részt vett. Torlaszok, amelyek védenek.
Amelyek kiszámítható irányba terelik az ellenséget.
A torlaszok mögött ott áll a veszedelmes prédák egyike. Egy
hangosdöfőt tart a kezében. A védelmező még nem látott ennél
nagyobb ilyet. Ez a hangosdöfő mintha a veszedelmes préda
testének része lenne, egy fémből való kar kapcsolja hozzá.
Közel van. Egy használható gazdatest. Ott. Közel.
Iramodásnyi távolságban. Elkapni, visszavinni a kolóniába... A
késztetés erős.
A védelmező nehéz választás elé kerül. Begyűjteni a
magányos veszedelmes prédát, most, vagy folytatni a várakozást?
Ez a veszedelmes préda nem vesz részt a nagyobb harcban. Ez a
boly nyílását őrzi, ami azt jelenti, hogy odabenn még több
gazdatest lehet.
Növelni a kolóniát...
A védelmező minden döntése ugyanarra a logikai szálra
fűzhető fel. Matematikai egyenletek, amelyekből minden
kreativitás hiányzik. A védelmező agya értékeli a változókat,
összehasonlítja azokat, beilleszti az elemeket abba a konkrét
rendszerbe, ami már jóval az ő születése előtt létezett.
Egy gazdatestet befogni, vagy többet?
Többet.
A védelmező nem dönt a várakozás mellett, egyszerűen nem
mozdul. Egyelőre.
Morajló hang, ami egyszerre magas és alacsony frekvenciájú.
A védelmező érzi, közeleg valami. Valami, ami nehezebb, mint
egy teljes sebességgel rohanó falka.
A védelmező meglátja, mi rengeti a talajt. A boly
megmozdult!
A mozgó boly üvölt, lángkúpokat ereszt ki magából. A
védelmező testét fájdalmasan rázza a rengéshullám. Egy
hangosdöfő, ami olyan erős, hogy pár pillanatra mozdulatlanra
bénítja a védelmezőt.
Egy újabb robaj. Valami felrobban a bolyt rohamozó falka
tagjai között.
Új információ. Új érzetek.
A védelmező vár. Sziszeg. Megpróbál mindent látni, amit
látni lehet a csatatéren.
 Visszhangok jutnak vissza hozzá. A mozgó préda
visszhangjai. Négy... Nem. Öt. Gyorsan futnak, távolodnak a
rohamozó falkától.
Több gazdatest. Futnak. Menekülnek. Közelednek!
A boly bejárata felé tartanak.
A bejáratot elzáró fal visszacsúszik.
A boly nyitva.
A védelmező felegyenesedik. A többiek vele együtt. Előredől.
Négykézlábra ereszkedve rohanni kezd a boly nyílása felé. A
többiek utána.
Ösztönösen hármas oszlopba rendeződnek. Az élen és
középen a védelmező. A falka tudja, a hangosdöfők halálosak. Ha
tűz jön belőle, az élen haladó három pajzs lesz, felfogja a csapást,
hogy a mögöttük érkezők közelebb kerülhessenek.
A hosszú, gyorsan mozgó oszlop ráközelít a bolyra.
A veszedelmes préda hamar reagál: riasztást ad le, a falka felé
fordítja a hatalmas hangosdöfőt. Lángok csapnak ki a
hangosdöfő végéből. A védelmezőtől balra rohanó hanyatt
vágódik. A védelmezőtől jobbra rohanó elveszti az egyik karját.
Kitin hasadt, savfelhő. Hús.
A védelmező magasan felugrik a levegőbe – éppen akkor,
amikor a hangosdöfőből újabb lángok csapnak ki, hogy
belemarjanak a mögötte érkezőkbe. A veszedelmes préda felfelé
fordítja a hangosdöfő végét, de már elkésett: a védelmező
átlendül a torlasz fölött, rúg egyet, és teljes súlyával rázuhan a
veszedelmes prédára. Leszorítja a földre.
 Mások is átjutnak a torlasz fölött. Hangosdöfők süketítő zaja
fogadja őket. A védelmező az agónia, a halál feromonját érzi.
Szenved a veszedelmes préda hangosdöfőinek hullámaitól. A
védelmező már egészen közeljutott ahhoz, hogy a lehető legjobb
módon szolgálja a kolóniát. Az eredményesség érzete olyan
hormonokat szabadít fel benne, amelyek fokozzák az
agresszivitását. Harc közben hullámokban törnek rá az érzetek.
A veszedelmes préda, aminek a szokásosnál eggyel több karja
van, borzalmas hangokat hallat. Emelkedni kezd. Sűrű és nehéz,
mégis gyenge. A védelmező kézzel, lábbal, farokkal is ráfog.
Semlegesítenie kell a veszedelmes prédát.
A védelmező kinyitja primer száját. A kétkilós másodlagos
száj másodpercenként húszméteres sebességgel lökődik ki,
belecsapódik a préda torába, behorpasztja a pettyes, zöld páncélt.
A préda megremeg, de nem áll le. Kínlódva próbál felemelkedni.
A védelmezőnek több ereje van, mint a prédának, de ez sem
elég ahhoz, hogy lent tartsa a hatalmas tömeget. Egy másik
védelmező ragadja meg a prédát, és még egy és még egy.
Lefogják. A préda küzd. A védelmező a fejet veszi célba. Ismét
lecsap másodlagos szája. A kétkilós fegyver szétzúzza a préda
arcát. A kis állkapocs keresztülhatol a húson, ráharap az
arccsontra. Vér fröccsen.
A préda vergődik. A védelmező érzékeli a belső izmok
megfeszülését. Folyadékot erőltet keresztül a másodlagos száj két
üreges fogán. A préda mozgása azonnal lassabbá, erőtlenebbé
válik.
A veszedelmes préda abbahagyja a vergődést.
 A másodlagos szájon keresztül a védelmező érzékeli a préda
szívverését. Lassú, egyenletes, erős.
Ez a gazdatest még életben van. Ez a gazdatest egészséges.
Mások özönlenek keresztül a nyitott nyíláson. Néhány
veszedelmes préda küzd, de legyűrik őket, eltemetődnek a fényes
kitintestek, a vonagló farkak alatt.
A védelmező felszedi a gazdatestet, gyorsan eltávolodik a
bolytól. A többiek majd átkutatják a belsejét, összegyűjtik a
potenciális gazdatesteket, megölik azokat, amelyeket túl
veszélyes lenne befogni. A védelmező hangosdöfőket hall a boly
belsejéből. Néhányat. Aztán kevesebbet. Aztán már egyet se.
A csatának vége.
A kolónia biztonságban van. Egyelőre.
A védelmező megtalálja a szagnyomot. A gazdatest, amit
cipel... Vissza kell vinni a kolóniába, a tojáskamrába.
***
Az ifjú királynő felébred.
Megkezdődik az ösztönös folyamat.
Meg kell szöknie. Ki kell törnie. Lábak... Aprók, de erősek.
Keményen rúgnak. Az ifjú királynő érzi, ahogy a koronája a
gazdatest szegycsontjához nyomódik. Az egész teste megfeszül,
azután kiegyenesedik. Törzs és farok, lábak és karok – minden
rész beleadja az erejét a mozdulatba.
Érzi, az akadályt jelentő csont megroppan.
Összehúzza magát, és újból kiegyenesedik. Érzi, a repedés
kitágul.
 A harmadik próbálkozást követően a gazdatest csontja
széttörik, a húsa szétreped. Az ifjú királynő teste félig kiszabadul.
A gazdatest körülötte vonaglik, reszket – a halál vergődése ez.
Az ifjú királynő kinyitja a száját. Először tesz ilyet. Még nem
lát. Sziszeg... A visszaérkező hanghullámok elárulják neki, nincs
egyedül.
Kezek emelik fel, húzzák ki a gazdatestből. Szelíd, szerető
kezek.
Viszik. Érzi, védelmezik.
Az óvó kezek odatartanak valamit a szája elé. Megérzi a
szagot, azonnal erőt vesz rajta a vágy, hogy táplálkozzon. Bármit
megenne, amit kap, de ilyen élelmet kizárólag ő kaphat. Ez csak a
majdani királynőknek jár.
Az életnek ebben a szakaszában az ifjú királynő teste
hihetetlenül sűrű. A testnek csupán nagyon kis százalékát teszik
ki a normál sejtek (izmok, agy, idegrendszer, néhány ideiglenes
szerv, ami pár órán belül felszívódik), tömege nagy részét
sejttömörülések képezik, amelyekből szinte teljes mértékben
hiányzik a folyadék. Ezek a várakozó sejtek olyan szorosan
rétegződnek egymásra, hogy már-már szilárd masszát alkotnak.
Ahogy a megemésztett táplálék szétterjed a szervezetben,
ezek a tömörített sejtek nedvességet és tápanyagokat szívnak
magukba, majd tágulni kezdenek. A kis királynő olyan, mint egy
kiszáradt szivacs, amelyet hosszú idő után víz alá tartanak. A
folyadékok áramlani kezdenek ezekben az alvó sejtekben. A kis
királynő testének sűrűsége csökken, a mérete viszont
exponenciálisan növekszik.
 Ha egyedül lenne, ha nem támogatná és segítené a kolóniája,
az ifjú királynő bármit megenne, amit talál. Éles, sűrű
fogazatával szinte bármit képes széttépni, és amit le tud nyelni,
azt az emésztőszervei képesek feldolgozni. Így azonban, hogy
különleges táplálékot kap, olyat, amit kifejezetten az ifjú
királynők számára tartogatnak, a növekedési üteme sokkal
gyorsabb.
A sejtjei tágulnak. Osztódnak. Félórával később a bőre már
túl feszessé válik, ezért repedések jelennek meg rajta. A
repedésekből hús türemkedik elő. Egy órával a születése után a
bőre széthasad – a test már túlságosan nagy, nem fér el benne.
Az ifjú királynő magasabb, hosszabb, vaskosabb. Az új bőr
gyorsan megkeményedik; ez a kemény bőr segít megtartani a
testet, az új végtagokat. Ez a bőr csupán néhány órán keresztül
marad meg, majd ez is szétreped, mivel kicsi lesz a folyamatosan
növekvő test számára. A folyamat többször megismétlődik.
Az ifjú királynő védelmezői valamivel több mint egy nap alatt
fejlődnek ki teljesen.
Az ifjú királynő jóval nagyobb, mint a védelmezői, neki egy
teljes hétre van szüksége ahhoz, hogy elérje a végleges méretét.
Nem sokkal azután, hogy kifejlődik, a teste tojásokat kezd
termelni.
A szerető kezek végül letették az ifjú királynőt. Már majdnem
képes arra, hogy egyedül is megálljon, de még támogatják
védelmezői. Érzi a védelmezők egyedi feromonjának szagát és
ízét. A farka a talajhoz nyomódik, de még túl gyenge ahhoz, hogy
megtámassza.
 Az ifjú királynő hall valamit – egy halk hangot. Egy dalt, ami
csak neki szól.
A védelmezők is meghallják a hangokat. Visszhangozzák,
felerősítik – a dal a kolónia minden részébe eljut.
Ebben a dalban van az ifjú Királynő identitása.
Én... létezem.
Van éntudata. Önálló egyed, míg azok, akik körülötte vannak,
nem. Azok az ő testének kiterjesztései.
Mind, kivéve egyet.
Az ifjú Királynő már lát. Hall, tapint, érzékeli a vibrációkat.
Az érzetek egyszerre rontanak rá. Szagok. Ízek. Hangok...
És a látvány.
Az anyja áll előtte, aki százszor nagyobb nála. Gyönyörű
korona, fényes, fekete páncéltest, vékony karok, karcsú derék,
hosszú fogak.
A nagy Királynő a kicsi fölé hajtja a fejét. Szájából sűrű
váladék csorog a fiataléba. Az ifjú Királynő lenyeli a váladékot –
ez is olyan különleges táplálék, ami segít neki a gyors
fejlődésben.
Az öreg Királynő gyönyörű és pompás, de valami zavaró szag
érkezik felőle.
Az öreg Királynő haldoklik.
Sziszegések. Koppintások. Halk morranások. Feromonok... A
két királynő olyasvalamit tesz, amit a védelmezők fel sem
foghatnak: beszélgetnek. Információkat, gondolatokat cserélnek
egymással.
 A két királynő nem lehet együtt sokat. Az öreg Királynőnek
még azelőtt át kell adnia a tudását, hogy lejár az ideje. Az ifjú
Királynő figyelmesen hallgatja.
Együtt, a félhomályban. Anya és leánya megtárgyalja a
kolónia jövőjét.
***
(A szerző köszönetet mond a következőknek: Chris Grall (az
Amerikai Egyesült Államok hadserege különleges osztagának
nyugállományú tagja), aki az elit szárazföldi alakulatoknál
szerzett tapasztalatai alapján segítséget nyújtott a falkaösztön
és a szavak nélküli, logikus és konzisztens kommunikáció
leírásához; dr. Gewn Pearson entomológusnak, aki a rovarok
kommunikációjával és bolytudatával kapcsolatos tudását
osztotta meg velem; valamint Rex Cocrofnak, a Missouri
Egyetem biológusának, aki segített a rovarszerű xenomorfok
kommunikációs metódusainak kidolgozása során.)
 Tim Lebbon – Tűzcsimbókok
– Na, csináljuk!
Sprenkel jól ismert, küldetés előtti kiáltása
végigvisszhangzott a leszállóegység belsejében, de senki sem
reagált rá, miközben alámerültek a hatalmas bolygó ritkás
atmoszférájában. A sikló erőteljesen rázkódott. Durand lehunyta
a szemét; harci páncélja elnyelte a kellemetlen energiák nagy
részét. Ezt a részt mindig gyűlölte. Belezuhanni egy légkörbe,
bármilyen híg legyen is, és mindezt azután, hogy az ember
heteket töltött a mélyűrben... Az ilyesmi megviselte ám a
szervezetet. A gravitáció hatása, a hajó rázkódása, a hánykolódás,
és közben az ember tudta, hogy az út végén sem vár rá semmi jó,
hiszen valószínűleg valamilyen veszélyes helyzetbe csöppen...
Ebben az esetben nem lehetett tudni, mi lesz odalent. Weller
Világának kolóniája elnémult, és az övék volt a Gy. T.
legközelebbi egysége, amit ki lehetett vezényelni, hogy nézzen
szét. Az a tény, hogy a csapat éppen hazafelé tartott a Delta-
kvadránsban eltöltött, közel kétéves túrát követően, a jelek
szerint senkit sem zavart.
Akoko Halley őrnagy megkapta a parancsot, nem
kérdezősködött, nem próbált kibújni a kötelessége alól.
Kiválasztott egy csapatot maga mellé, és a leszállóegység két
órája elhagyta az Ariel romboló kényelmét.
– Kirázódnak a helyükről a tökeim – jegyezte meg Nassise.
 – Nincs is tököd – morgott rá Bestwick. – Már akkor
levágtam, amikor hiperalvásban voltál, csak még nem olvadtál fel
eléggé, ezért nem vetted észre.
Nevetés hullámzott végig a fülkében, aztán felcsattant Halley
őrnagy hangja.
– Rendszer- és fegyverellenőrzés öt percen belül! Mindent
rendben akarok tudni, mielőtt leérünk a felszínre.
Durand felsóhajtott. A pokolba is szívesen követte volna az
őrnagyot, csak egyetlen dolog zavarta benne: rászolgált a
Hókutya gúnynévre. Rideg és távolságtartó volt. Durand úgy
gondolta, hogy nőként akár mást is elvárhatna egy másik nőtől,
még akkor is, ha az illető főtiszt.
A leszállóegység kör alakú fülkéjében a katonák elvégezték a
szokásos ellenőrzéseket. Durand megnézte a páncélzatát, minden
rendszer zöldet jelzett, minden tökéletesen működött. A
kommunikátora is rendben volt, a műszerek is. A fegyverzet
következett: lézer, plazma, nanotöltetek. Minden tár tele. Amikor
végzett, a szomszédjával, Misrával kölcsönösen ellenőrizték
egymás értékeit.
A szakasz tagjai jelentettek: minden tökéletes állapotban volt.
Halley őrnagy bólintott. A saját vizorán figyelemmel
kísérhette az emberei legfontosabb létfunkcióit. Lassan
körbefordult, egyenként szemügyre vette a katonákat. Bestwick
és Nassie a balján ült, Sprenkel és Eddols a jobbján. Vele
szemben Durand és Misra foglalt helyet. Jó, masszív kis csapatot
alkottak, már többször harcoltak egymás mellett, farkasszemet
néztek veszéllyel és halállal, gyilkoltak, ha kellett. Kijutott nekik
mindenből.
Durand tudta, az őrnagy korábban többnyire nagyobb
egységeket irányított, főként a 39-es Űrgárdát, az Ördögkutyákat,
velük járt ki őrjáratozni, a csatákban is velük vett részt, de azt is
tudta, a jó öreg Hókutya az ilyen kisebb, személyesebb jellegű
missziókat is élvezi. Egyesek szerint régebben drogfüggő volt, de
leszokott a szerről, és a csaták izgalmával akarta pótolni azt, amit
korábban az anyag biztosított a számára. Durand nem hitte el ezt
a pletykát; szerette volna megtudni az igazat, de ezt Hókutyából
úgyse tudta volna kiszedni.
– Négy perc – jelentette a pilótafülkéből Huyck. – Fogtam a
jelzést, látszólag minden rendben.
– Tegyen egy kört a létesítmény fölött! – mondta Halley. –
Durand? Hozzám! – Mindketten kicsatolták magukat, átmentek
a pilótafülkébe. Amikor a Weller ritkás atmoszférája alácsapott a
siklónak, mind a ketten belekapaszkodtak a falakon lógó
rögzítőhevederekbe.
A telep hatalmas volt, de látszólag semmiben sem
különbözött attól a több tucatnyi másiktól, amelyeket Durand
azokon a bolygókon látott, amelyeken a Gy. T.-nél eltöltött
tizenegy év során leszállt. Kopár, látszólag élettelen volt az egész,
élhetetlen helynek tűnt. A telep fölött heves vihar dúlt, az erejét
valószínűleg fokozta a keleti irányban, néhány mérföld
távolságban működő atmoszféragenerátor.
– Hát, itt se szívesen tölteném a karácsonyt – jegyezte meg
Durand.
 – Itt egy percet se töltenék szívesen – mondta Huyck. – Ezek
a seggfejek tényleg minden kreditet megérdemelnek, amit
keresnek.
– Nos, nem mindig mi határozzuk meg, hová küldjön minket
a cég – felelte az őrnagy.
– Ez a Weyland-Yutani bázisa? – kérdezte Durand
meglepetten.
Nem erre számított, korábban minden jel arra vallott, hogy a
létesítmény független a cégtől. Úgy gondolta, esetleg olyan
vállalkozók, akik az atmoszféraprocesszorokra szakosodtak,
esetleg valamilyen tudományos bázis működik a bolygón,
amelyet az egyik alapítvány finanszíroz.
– Nem kizárólagosan – felelte Halley. – De a cégnek is
vannak itt bizonyos érdekeltségei. Parancsot kaptam, hogy
hajtsak végre egy feladatot. Valamilyen kutatást végeznek
odalent, és a mi dolgunk az, hogy lehetőség szerint megszerezzük
az eddigi eredményeket.
– És mi lesz a bázis személyzetével?
– Rajtuk is segítünk, ha tudunk. Ők is rajta vannak a
prioritási listán. – Az őrnagy félrefordult.
A mi listánkon talán – gondolta Durand. – A cégén
semmiképpen sem...
– Mi történt itt, őrnagy? – kérdezte.
– Ezt a jelek szerint senki sem tudja. A kommunikációs
rendszerek épek, és ahogy látom, strukturális sérülés sem
történt.
– Legalábbis olyan, ami kívülről látszik – mondta Huyck.
 Durandnak kellemetlen érzése támadt. Elhitették velük, hogy
egy mentőakcióban vesznek részt, és most, percekkel a landolás
előtt Halley valami egészen másról beszél.
– Őrnagy?
Halley olyasmit tett, amit ritkán szokott: elmosolyodott.
– Durand, ne aggódja túl a dolgot! Tudhatná, számomra
mindig az embereim az elsők. Amit pedig a cég kért... Ha tudjuk,
teljesítjük. Ha nem, akkor nem.
– Értem, főnök.
– Maga lesz a szárnysegédem – mondta Halley. – Vette?
Durand bólintott. Már hosszú ideje ismerték egymást. Az
őrnagy egyszer sem adott neki okot arra, hogy ne bízzon benne;
úgy gondolta, nem éppen most fog változtatni ezen.
– Huyck, tegyen le minket! – adta ki a parancsot Halley.
***
A toxikus atmoszférától védő teljes páncélszkafanderben
szálltak ki. Valamennyi kommunikációs csatornát megnyitották.
A hat katona az őrnagyot követve bevonult a létesítmény keleti
szárnyába. A jelentős méretűnek számító bázis leginkább egy
kerékre hasonlított: a központi épületből, a tengelyből négy
„küllő”, négy épületszárny nyúlt ki. A leszállóhely északon volt. A
központi blokktól bizonyos távolságban kisebb épületek álltak.
A telep régi volt. Több szemétlerakóhelyet láttak a közelben, a
talajon felszíni járművek kerék- és lánctalpnyomát fedezték fel. A
rendelkezésre álló információk szerint az építkezések kétszáz éve
kezdődtek. Durand gyanította, a bázis, legalábbis a középső része
már azóta ott áll.
 Misra volt a párja. A hasonló szituációkban mindig kettesével
dolgoztak, a párok fedezték egymást, együtt mozogtak. Ahhoz,
hogy tökéletesen működjenek, kellett az összhang, az
összhanghoz pedig kellett a bizalom. Már sokszor harcoltak
együtt, így mindkettejük számára olyan természetes volt a közös
mozgás, mint a légzés.
A főkapun belül minden rendjénvalónak látszott. Amint
bevonultak, Bestwick bezárta mögöttük a kaput, és
kívülrekesztette a szelet. Mély csend vette körül őket.
– Lassan előre – suttogta Halley.
A folyosó széles volt és alacsony, szemetes. A falakon
karcolások, repedések látszottak, minden viharvert és régi volt,
mindenen látszott az elhasználtság. Csatának, összetűzésnek
semmi nyoma. Semmi sem mozdult.
– Nassise – mondta Halley.
Nassise maga elé tartotta a mozgásdetektorát és a csoport elé
lépett. A műszerei által érzékelt adatok valamennyiük vizorán
megjelentek, ahogy kirajzolódott előttük a komplexum sematikus
rajzának egy része is. Ilyen módon harminc méterrel láttak
maguk elé.
Mozgás: sehol.
– Főnök, itt rá tudok csatlakozni a létesítmény
kommunikációs rendszerére – mondta Eddols. A falon lévő
kommporthoz lépett.
A többiek felvették körülötte a védelmi alakzatot.
Durand megpróbálta felmérni a helyzetet. Az őrnagy egyetlen
szóval sem utalt arra, miféle kutatási eredményeket kell
megtalálniuk – talán neki sem mondták el. A környezet alapján
sem lehetett meghatározni, milyen tevékenységet végeztek a
bázison. A megépítésük óta már nagyon sok minden történhetett
ezek között a falak között...
Nagyon sok minden történhetett, és most valószínűleg balul
sült el valami.
– Semmi – jelentette Eddols. – Minden csatornát
megnéztem. Semmi beszélgetés, a kommunikátorokhoz már több
mint tizenkilenc napja senki sem nyúlt hozzá.
– Szóval bármi történt, nem tegnap volt – jegyezte meg
Sprenkel.
– Éberség! – adta ki a parancsot Halley, tulajdonképpen
szükségtelenül. A szakasz tagjai feszültté váltak; valamennyien
tudták, hogy a legveszélyesebb dolgok általában szunnyadnak egy
darabig, de aztán lecsapnak.
Továbbmentek, a keleti kar középső folyosóján haladtak
előre. Közeledtek az első ajtóhoz.
– Misra és Durand balra. Bestwick és Sprenkel jobbra –
mondta Halley. – Váltsák egymást!
Módszeresen dolgoztak. Különböző eszközökkel –
mozgásdetektorral, hőkamerával, gázelemzővel – szkennelték a
csukott ajtók mögötti helyiségeket, mielőtt beléptek. Irodákat
találtak. Hálóhelyiségeket. Raktárakat.
De semmit, ami élt. Semmit, ami mozgott.
Egyetlen olyan jelet sem találtak, ami legalább utalt volna rá,
mi történt.
 Tizenöt perccel később elérték a bázis középső tengelyét. Ez
az építmény sokkal nagyobb volt, több emelet magas; a zóna
átkutatása ránézésre hosszabb időt vett igénybe.
– Két osztag? – kérdezte Misra, de az őrnagy megrázta a fejét.
– Nem jó. Tovább fog tartani, de együtt maradunk. Először
ezt a szintet nézzük át, és felfelé haladunk. Látni akarom, hogy...
– Őrnagy, mozgás! – kiáltott fel Nassise.
Durand balra húzódott, fél térdre ereszkedett. Misra mellé
állt. Mindketten a szelíden ívelő folyosóra szegezték a
fegyverüket. Durand a vizorán a mozgásdetektor adataira nézett.
– A következő szint, fölöttünk – mondta. – Mintha
bizonytalan lenne, olyan, mintha...
– Egy raj – mondta Misra félig viccesen.
– Remek szó – mormolta Durand. – Köszi.
– Indulás! – csattant fel Halley. Elindult a nyitott lépcső felé;
a katonái követték.
Feszülten, minden rezzenésre figyelve, óvatosan, de gyorsan
mentek fel a lépcsőn, ügyelve a fordulókra, folyamatosan
szkennelve a zónát, figyelve a vizorjukon megjelenő adatokat.
Mindegyiküket kiképezték arra, hogy egyszerre tudja figyelni a
valóságot és a szemük előtti kijelzőkön megjelenő adatokat, a
környezetükre és szkafanderük státusára vonatkozó
információkat.
Durand volt az, aki meglátta az első moccanást. Hamarabb
észrevette, mint a műszerek.
– A lépcső tetejénél! – Azonnal a mozgó alakra szegezte a
fegyverét, de nem nyitott tüzet. Nem tudhatta, ki van ott. Talán a
létesítmény egyik dolgozója, egy zavarodott vagy sebesült ember.
Valaki, aki egyszerűen csak megijedt... Nem lőtt, de az ujját a
ravaszon tartotta, és mereven arra a helyre bámult, ahol az
objektumot látta.
– Mi volt ez? – kérdezte Misra.
– Nem tudom.
Mindketten előrébb húzódtak. Mire Halley lekuporodott
mögöttük, a mozgás megszűnt.
– Talán csak egy árnyék – mondta Halley.
Durand felmordult; biztos volt benne, hogy egy árnyéknál
azért több volt, amit látott.
Ezt mindannyian tudták.
– Mi ez a bűz? – kérdezte Eddols.
Durand lassú, mély lélegzetet vett.
– Ég valami – mondta. – Égő hús.
– Nem – mondta Bestwick. – Ez már megégett. Már ki is
hűlt. Nem látok hőnyomokat.
A lépcső tetején egy folyosó húzódott; a végében, a félig
leszakadt, nehéz ajtón túl megtalálták az első nagy vezérlőtermet.
– Szent szar! – suttogta Durand. Megpróbált uralkodni
magán, megpróbálta szabályozni a légzését, de egy pillanatig
eluralkodott rajta a sokk. Csak egyetlen pillanatra, de ezt nem is
tagadhatta.
Minden megégett. Minden és mindenki. Az egész zóna fekete
volt, a falakra hamu tapadt, a padlón komputerterminálok,
bútordarabok maradványai hevertek. A halottak megcsavarodott,
kitekeredett végtagú, törékeny szobrokként feküdtek – néhány a
terem közepe táján, de a többség a két vészkijárat közelében.
A vészkijáratoknál, amelyek valami miatt nem nyíltak ki.
A torz végtagok, a megolvadt fejek, a fekete csontok,
amelyekről leégett a bőr, a hús... A csontok, amelyek
megrepedtek, helyenként elporladtak az iszonyatos forróságban,
amelyben még a fémszerkezetek is megolvadtak – még a
helyiséget körbefogó, dobogószerű építmény is beomlott.
– Bemegyünk. Lassan – mondta Halley. – Sprenkel,
Bestwick, számolják össze a halottakat!
– Ez most komoly? – kérdezte Bestwick.
– Tippeljenek, ha muszáj! – mondta Halley. – Az állomáson
kilencvennyolc személy tartózkodott. Kezdjünk számolni!
Eddols, keresse meg a legközelebbi lépcsőt!
Pár perccel később továbbmentek. Bestwick becslései szerint
negyven halottat találtak a nagyteremben. Amikor felmentek a
következő szintre, további maradványokra bukkantak. Ezen az
emeleten a hullák három helyiségben feküdtek a helyükről
kiolvadt, látszólag belülről eltorlaszolt ajtók mögött. Némelyik
test iszonyatos, agonizáló pózban hevert, több tetem összeolvadt.
Durand örült, hogy az arcokról eltűntek a vonások – legalább ezt
nem kellett látniuk. Felfedezett néhány kisebb, torz alakot is;
ezek minden valószínűség szerint gyerekek maradványai voltak.
– Mi a franc csinálhatta ezt? – kérdezte.
– Plazmafegyver? – találgatott Misra, de a hangjából kétely
érződött.
 – Nem olyan fegyver, amit ismerünk – mondta Halley. – A
környezet nagyjából sértetlen. Még lángszóróval sem lehet ilyen
precíz munkát végezni. Bármi is tette ezt, az biztos, hogy az
emberekkel akart végezni.
– Szerintem sikerült is neki – mondta Bestwick.
– Szerintem is – mondta Sprenkel. – Semmi mozgás. Semmi
aktivitás. Nincsenek túlélők.
– Át kell vizsgálnunk a bázis többi részét is – mondta Misra.
– Megtesszük – felelte Halley. Durandra nézett, azután
félrefordította a fejét.
Mi a szar ez? – töprengett Durand. – Talán a cég
kísérletezett valamivel, ami rosszul működött? Valami új
fegyverrel?
– Végzünk ebben a szárnyban – mondta Halley. – A
következő az északi lesz, azután...
– Mozgás! – kiáltott fel Sprenkel. – Mindenhol. Körülöttünk!
Közeledik!
– Már megint a raj – mormolta Durand, és komoran Misrára
nézett.
– Telitalálat – mondta Misra.
– Pozícióba! – adta ki a parancsot Halley, tulajdonképpen
feleslegesen: az emberei pontosan tudták, hogyan kell
elhelyezkedniük. Hárman a folyosó egyik, négyen a másik vége
felé fordultak.
Mereven figyelték, ahogy a raj rájuk közelített.
Egyszerre látták meg őket.
 – Mi a szar... – Bestwick hangját elnyomta a lövések döreje.
Durand rövid, kontrollált lézertűzzel nyitott. A szkafandere
automatikusan elsötétítette a vizorát, de így is tisztán látta a
folyosón megjelenő, iramodó, csapkodó, röpködő... valamiket, a
lényeket, amelyek azonnal lángcsóvává változtak, amint eltalálta
őket valamilyen lövedék.
A lények alig voltak nagyobbak, mint Durand ökle. Repültek,
másztak és gyorsan közeledtek a katonák felé. Durand
szkafandere jelezte a célpontokat. Folyamatosan tüzelt, és amikor
a lények hirtelen túl sokan lettek, lézerről átváltott nanolőszerre.
A röpködő valamik megpróbáltak kitérni, manőverezni, és
némelyiküknek sikerült is kikerülnie az össztüzet, de a
többségüknek nem. Szétrobbantak, a falakhoz, a mennyezethez
csapódtak, nedves foltokká váltak a padlón, de mielőtt
elpusztultak, még mindegyik felrobbant – mintha sűrített gázzal
lett volna tele a testük. A bolygó atmoszférájában nem volt túl
sok oxigén, ezért Durand arra gyanakodott, hogy a dögök
szervezete termeli a gyúlékony és robbanékony anyagot.
Lassanként összeállt a kép.
Azok az emberek... halálra égtek.
Miközben Durand folyamatosan lőtte a lényeket, a másik
irányból megérkezett az a borzalom, ami igazolta az elméletét.
– Nassise, vigyázz!
– Főnök, ne hagyja, hogy...
– Eddols, félre, baszd meg, félre!
– Ó, ne...
– Eddols!
 A sikoly hangos volt és hosszú; Durand megkockáztatta, hogy
egy pillantást vessen a háta mögé.
Eddols csupán egyetlen lépést tett a támadó falka irányába. A
lények azonnal körülvették. A szájukból tűz tört elő, a lángok
megcsavarodtak a levegőben, és a gravitációval dacolva lebegtek,
majd alácsaptak, vagy éppen oldalra. Eltalálták Eddolst, úgy
olvasztották szét rajta a páncélszkafandert, mintha műanyagból
lett volna.
Nassise megpróbált Eddols segítségére sietni, Halley azonban
visszatartotta.
Eddols folyamatosan, agonizálva sikított, vergődött,
csapkodott. Elhajította a fegyverét, rohanni kezdett a folyosón, el
a társai közeléből.
– Eddols – suttogta Durand. Tudta, Eddols ezt nem élheti túl.
Az apró bestiák tovább örvénylettek, fújták magukból a
különös, lávaszerű tüzet, nem könyörültek áldozatukon. Ahogy
Eddols közéjük rohant, egyre többen támadtak rá, egyre többen
köpték rá a lángokat. Fekete, olajos füst ömlött a katona
szkafanderéből; a levegőt förtelmessé változtatta az égő
emberhús bűze.
– Gránát! – hörögte Eddols.
Durand és a többiek megértették, mit akar: egy másodperccel
a robbanás előtt valamennyien hasra vetették magukat.
A robbanás végighullámzott a folyosón, tucatszámra végzett a
tűzbestiákkal, a lökéshullám a falhoz, a mennyezethez, a
padlóhoz csapta az apró testeket.
 Durand felugrott, megfeszítette a lábát, vállához emelte a
fegyverét, és ráeresztett a padlón vergődő lényekre egy hosszú
nanolövedék-sorozatot. A találatokat egy-egy apró robbanás
követte.
Pár másodperccel később Durand levette az ujját a ravaszról.
Körbenézett. Kapkodva lélegzett. A falakra pillantott. A
mennyezetre. Eddols... Mindenütt ott volt. Minden felületre
jutott belőle...
Durand már sok embert látott meghalni, köztük néhány
barátját is, de még soha, senkit sem vesztett el így, aki fontos volt
a számára. Még az sem vigasztalhatta, hogy Eddols halála
könnyű volt és gyors. Nem volt az. Sikoltozott, szenvedett, élve
égett... A gránát aztán véget vetett a szenvedéseinek.
– A kurva életbe! – üvöltötte Durand, és ráküldött pár rövid
lézerlövedéket a vérmocskos falszakaszon túli részre. A lövedékek
egy-egy pillanatra megvilágították a folyosót, láthatóvá tették a
káosztól gyorsan távolodó, repülő lényeket.
Valaki célzott lövéseket küldött utánuk. Durand nem látta, ki
tüzel, de nem is érdekelte. Félrefordult, a falra bámult, azután a
lába előtt heverő, döglött kis lények egyikére nézett.
– Durand! – csattant Halley hangja.
– Igen?
Az őrnagy elkapta és megszorította Durand karját;
szembefordította magával.
– Jól vagyok, főnök – mondta Durand.
 Halley szigorú arca erőt, összeszedettséget sugárzott. Durand
elnézett mellette, a szakasz többi tagjára pillantott, és
megállapította magában, valamennyiüket szereti.
– Továbbmegyünk – jelentette ki Halley. – Gyors, alapos
vizsgálatot végzünk. Most már tudjuk, mivel állunk szemben.
– Tudjuk? – kérdezte Sprenkel. Belerúgott az egyik kis dögbe,
ami a falhoz csapódva sötét, nedves masszacsomóvá változott.
– Misra? – kérdezte Halley.
Misra az Ördögkutyák specialistái közé tartozott, értett a
fóldönkivüli lényekhez, ismerte azokat, amelyekkel az emberiség
az űrben végrehajtott terjeszkedés során találkozott. Durandnak
elmesélte, egyszer már xenomorfot is látott, de szerencsére csak
távolról; nem is akart közel menni hozzá.
– Még sosem láttam ilyet – mondta Misra. – Nem is
hallottam ilyesmiről. Már belenéztem a nyilvántartásba, de
abban sincs semmi ezekről a kis dögökről.
– Nyomorult szarcsimbókok! – hörgött Bestwick.
– Tűzcsimbókok – mondta Sprenkel. – Jó név, nem?
Durand ismét lenézett az egyik döglött lényre, de közben
figyelte a vizorán megjelenő adatokat is – tartott tőle, hogy a
tűzcsimbókok visszatérnek. A lény nagyobb volt az öklénél, de
kisebb a fejénél. Az alakja körteszerűnek látszott, a testét
pikkelyes bőr borította. Négy vékony, hártyaszerű szárnya volt.
Szemet nem lehetett látni rajta, a szája kerek lyuknak tűnt, amit
apró, megfeketedett csontdarabkák, valószínűleg fogak vettek
körül. Ez volt az egyik legfurcsább, leggroteszkebb teremtmény,
amit életében látott. Keményen belerúgott. A dög pár méterrel
arrébb, nedves toccsanás kíséretében csapódott a falnak.
– Biztos nincs semmi? – kérdezte az őrnagy Misrától.
– Most komolyan kérdi, főnök? Hogy találkoztunk-e már
tűzköpő gyíkmadarakkal? Hát, nem. Nem találkoztunk!
– Mozgás. Szemből – mondta Sprenkel.
Durand az őrnagyra nézett, arra számított, hogy kiad
valamilyen parancsot, Halley azonban kissé zavartnak tűnt.
Homlokráncolva bámulta a masszát, ami nem is oly rég még
Eddols volt.
– Őrnagy, el kellene mennünk innen – mondta Durand. –
Sterilizálnunk kellene a telepet. Itt már nincs semmi, amit
megmenthetnénk.
– De még csak az egyik szárnyat vizsgáltuk át! Meg a középső
részt – mondta Misra.
Halley odabólintott Durandnak.
– Igen. Nem érdemes folytatni. Túlélőknek semmi nyoma.
Mindenki halott. Ami pedig a másik dolgot illeti... Basszák meg!
Jól van, emberek, visszamegyünk a siklónkhoz. Elgázosítjuk az
egész kurva helyet.
– Én azt mondom, egy neutronbomba jobb lenne – szólalt
meg Bestwick. – De ez csak az én véleményem.
– Majd eldöntöm, ha a levegőben leszünk. Biztonságban –
felelte Halley. – Indulás!
– Nem mehetünk – mondta Misra. – Még nem hajtottuk
végre a feladatot.
 – A feladat akkor van végrehajtva, közlegény, amikor én azt
mondom! – jelentette ki Halley.
– Nem – rázta a fejét Misra.
Durand csak ekkor vette észre, hogy Misra fegyverének csöve
elmozdult egy picit; ekkor vette észre, milyen különös a férfi
arckifejezése – és ez volt az a pillanat, amikor a tűzcsimbókok
újabb támadást indítottak. Figyelmeztetés nélkül érkeztek, a
műszerek sem érzékelték őket. Egyszerűen elárasztották a
folyosót, egyszerre mindkét irányból. Az árnyékok közül
bukkantak elő, a szellőzőjáratokból, a megolvasztott ajtók mögül.
Rátódultak a katonákra, és közben tűz örvénylett előttük. Durand
gondolkodás nélkül ellőtt Misra mellett, és leszedte a férfit
hátulról támadó lényt. A tűzcsimbók szétrobbant, lángot
fröccsentett magából a falra. Halley letérdelt a katonái mellé.
Valamennyien lőni kezdtek. Nassise, Bestwick és Sprenkel a
társaiknak hátat fordítva a másik irányból érkező rajt ritkította.
A folyosó ismét pokollá változott. Lézerlövedékek villództak,
szétperzselve a levegőt, a falakat; nanolőszerek robbantak bele a
terjeszkedő lángok közé, időnként egy-egy plazmát is
megeresztett valaki, szétolvasztva néhány tucat repülő lényt és a
mennyezetet. Durand szkafandere érzékelte a hőmérséklet
drasztikus emelkedését – a fegyverek és a tűzcsimbókok is csak
fokozták az egyre perzselőbbé váló hőséget. Tudta, az öltözéke
megvédi a testét, de így is melege lett.
– Honnan a pokolból jönnek ezek? – üvöltötte Bestwick.
 – Vissza, erre! – mondta Durand. – Jussunk el a keleti szárny
nagy kapujáig! Azt bezárjuk, megolvasztjuk egy kis plazmával,
aztán futás a picsába, vissza a siklóhoz!
– Jó terv – mondta Halley. – Gyerünk!
– Fedezünk titeket – mondta Sprenkel.
Durand, Misra és Halley elindult visszafelé. Átléptek a
sistergő tűzcsimbókhullák fölött, és közben irtották a levegőben
érkezőket. Itt-ott olvadt fém csöpögött a mennyezetről. Durand
érzékelte, hogy a szkafandere megkeményedik azokon a
pontokon, ahová ráhullott egy-egy csepp. Az öltözéket úgy
tervezték, hogy a xenomorfok savvére ellen is nyújtson
valamilyen mértékű védelmet – ezt a terhelést gond nélkül
elviselte, csak éppen merevebb lett az anyaga, így némileg
korlátozódott Durand mozgástere.
Az előttük húzódó folyosószakaszon hirtelen leszakadt a
mennyezet, a lékből tűzcsimbókok áramlottak elő. Kész, vége! –
gondolta Durand, ahogy a lövedékektől és a füsttől
átláthatatlanná váló levegőn keresztülhunyorogva az áradatra
nézett. – Nekünk annyi!
Halleyvel és Misrával egyszerre váltott át plazmára. A vizora
elsötétült, a fegyvere hátrarúgta; a szkafandere megkeményedett,
hogy védje a testét a lehulló törmelékdaraboktól és a folyosón
végigvágó lézersugaraktól. A rendszerek egy pillanatra leálltak –
a vizoráról eltűntek az adatok, a kijelzések, a saját létfunkcióit
jelző számsorok lenullázódtak. Hirtelen azt sem tudta, mit
tegyen, de mielőtt pánikba eshetett volna, a fegyvere ismét
működőképessé vált, a vizorán pedig újra kilistázódtak az
információk.
Egy kéz markolta meg a karját, húzni kezdte.
Halley.
A tűzcsimbókok rohama a jelek szerint véget ért, a lények
kimúltak vagy elmenekültek, de...
Valami nem stimmelt.
Halley mögött, a folyosó lángba borult romjai és a
tűzcsimbók- tetemek között álló alak rájuk szegezte a fegyverét.
– Ez a küldetés még nem ért véget – jelentette ki Misra. –
Még nem vizsgáltuk át az egész telepet. Lehet, hogy vannak
túlélők.
– Mi a francot... – kezdte Sprenkel.
– Misra? – Durand szédelegve csóválta a fejét.
Halley egy lépést tett előre. Misra azonnal célba vette.
– Bocs, főnök – mondta. – Tényleg bocs, de muszáj...
– Mindenki meghalt – mondta Bestwick. – Ezt te is tudod.
Láttuk a hullákat.
– Itt most nem az élőkről van szó – mondta Halley. – Valami
egészen másról.
– Mi másról lehet még szó? – kérdezte Durand.
– Érzem Misrán a cég szagát – jegyezte meg Halley halkan.
Misra szeme elkerekedett, azután összeszűkült. A fegyverét
Halley mellkasára szegezte. Egy apró mozdulat, és az őrnagy
cafatokban kenődött volna fel a falakra, de... De ezt Misra sem
élte volna túl.
Durand látta a férfi szemén, tisztában van ezzel.
 – A kutatás – mondta végül Misra. – Megtaláltuk az...
eredményét. Megszerezzük, és mind gazdagok leszünk!
Mindannyian!
– Baromság – mondta Bestwick.
– Megkeresett az ArmoTech egyik embere – folytatta Misra. -
Azt mondta, ha eljövünk ide és elszaródnak a dolgok, de
megszerzem neki azt, amivel az itteni tudósok dolgoztak... akkor
kurva sokat fizet. Van itt egy labor. Valahol mélyen az északi
szárny alatt. Ott kell lennie annak a bizonyos dolognak.
– Minek? – kérdezte Durand.
– Egy xenomorfnak – mondta Halley.
– Maga tudta? – kérdezte Misra döbbenten. A fegyverét még
mindig az őrnagyra tartotta.
– Természetesen tudtam – felelte Halley. – Ez is a küldetés
része volt. A jelek szerint magát is beszervezték, hogy
bebiztosítsák magukat. – Megrázta a fejét. – Ez a kurva cég!
– Még mindig meg tudjuk csinálni! – mondta Misra. A
fegyver meg se rezdült a kezében.
– Nem kockáztatom az embereim életét. Egy pillanatig sem!
Végeztünk, Misra. Mindenki halott. A telep gyakorlatilag
megsemmisült. Ennek a mesének vége.
– Maga nem normális!
– Maga pedig gyarmati tengerészgyalogos. Öt évet szolgált az
Ördögkutyáknál. Tényleg elhajítaná mindezt azért, hogy...
– Egymillió kreditért? Persze – bólintott Misra. – Igen. És
most már én vagyok a főnök... Főnök!
– Nem – mondta Halley.
 Misra a homlokát ráncolta.
Halley kissé elfordította a fejét, Misra mögé nézett. A katona
ösztönösen reagált: követte az őrnagy pillantását.
Halley, Durand és Bestwick egyszerre nyitott tüzet. Két
lézerlövedék gyomron találta Misrát, a harmadik a feje felső
harmadát borotválta le. Az agya a tűzcsimbókos padlóra loccsant,
bele a sistergő mocsokba.
Csend támadt. Mély csend, amit csak Durand zihálása tört
meg.
Nem érzett bűntudatot. Nem Misra volt az első ember, akit
megölt, de talán ő volt az, aki a legjobban megérdemelte ezt.
– Ez meg sem történt – mondta Halley az embereire nézve.
– Mi nem történt meg? – kérdezte Nassise.
– Indulás!
***
Majdnem visszaértek a siklóhoz.
Majdnem...
Végigrohantak a keleti szárnyon, maguk mögött hagyták a
helyiségeket, amiket korábban már átvizsgáltak, és közben
folyamatosan figyelték, a tűzcsimbókok nem támadják-e hátba
őket.
Nem hátba támadták őket. Egyszerre érkeztek minden
irányból.
A tűzcsimbókok valószínűleg körbevették a telepet, kívülről
törtek be, keresztüllebegtek az üres termeken, ott vártak a zárt
ajtók mögött. Várták, hogy a katonák a közelükbe érjenek.
Amikor ez megtörtént, megolvasztották az ajtókat,
keresztülröppentek a szellőzőjáratokon, a mennyezet nyílásain.
Azt a hatalmas rajt csak másodpercekkel az érkezése előtt
érzékelték a műszerek.
Durand fedezte a többiek visszavonulását. Megfordult,
szembenézett a támadókkal, és tüzet nyitott. A társai nem
hagyták magára: beálltak mellé, és csatlakoztak a tisztogatáshoz.
A csapat teljes összhangban mozgott, egyetlen entitásként
cselekedett, és közben folytatta a visszavonulást.
– Hetven méter! – kiáltotta valaki.
Durand még sosem örült ennyire, hogy hallhatja Huyck
hangját.
– Kövessétek a jelzésemet! Keresztül egy raktárhelyiségen,
aztán a külső kapun!
– Mozgás! Gyerünk! – mondta Halley. A káosz ellenére is
megőrizte hidegvérét. Durand irigyelte ezért; néha szeretett
volna olyan lenni, mint az őrnagy.
Valaki felsikoltott. Durand megfordult és látta, egy
tűzcsimbók köröz Sprenkel lába körül, lángcsóvákat okádva rá.
Sprenkel rálőtt a kis dögre, újra és újra, de elvétette a célt. A
szkafandere egyelőre megvédte, de...
Megmozdult, felhólyagosodott a padló. Durand megbotlott,
elvesztette az egyensúlyát, az oldalára zuhant. A tüdejéből
kipréselődött a levegő, de azonnal a hátára fordult és rálőtt az
egyenesen feléje tartó lényre. A tűzcsimbók nedves, lángoló
zsigerei az arcába hullottak. A vizora elsötétült, egy pillanatra
megvakult – fogalma sem volt, mi lesz a következő
másodpercben.
 A felforrósodott padló megrepedt, majd beszakadt. Durand
zuhanni kezdett. Felkiáltott. Hallotta, hogy a többiek a nevét
üvöltik. Hallotta őket, de semmit sem látott. A sötétség magába
nyelte, és vak maradt, bár a vizora közben ismét üvegtisztára
váltott. Esés közben megpróbált oldalra fordulni, és...
A jobb oldalára esett, de... tovább zuhant, még tovább.
Megszűntek körülötte a hangok. Fények villantak és fakultak
el. Tűz és lézer cikázott a feje fölött.
Olyan, mintha az űrben lennék – gondolta, mert
súlytalannak érezte magát, lebegőnek.
A szkafander rendszerei ismét leblokkoltak. Megszűntek az
inputok. Durandot magába fogadta a sötétség.
***
Legfeljebb pár percig lehetett eszméletlen. Amikor magához
tért, az alagsor padlóján, vízben találta magát. A fegyverét nem
vesztette el – ez lett volna az utolsó, amit elereszt. Megmarkolta,
úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló a mentőövbe.
A szkafandere nem működött, a vizoráról eltűntek az adatok.
Víz vette körül. Talán... Igen. Lehet, hogy megsérült a szkafander
felülete, és a víz zárlatot okozott a szerkezetben. Kész csoda volt,
hogy az oxigénellátás nem állt le; továbbra is rendesen
lélegezhetett.
A hajó! – gondolta. – Sietnem kell!
Kínlódva felállt. A víz a nyakáig ért. Körbenézett. A lyuk,
amin keresztül alázuhant, jó három méter magasan volt fölötte. A
nyílás pereménél lángok lobogtak, de lövéseket már nem hallott.
 – Főnök – mondta. – Bestwick. Sprenkel. Nassise? – Semmi
válasz. Nem hallotta a nyitott csatornák jellegzetes zümmögését
sem. A kommunikátora éppúgy használhatatlanná vált, mint a
szkafander többi rendszere.
– Kurva jó – mormolta.
Óvatosan elindult a fal felé. Talált egy fémlétrát, mászni
kezdett.
Erős rengés rázta meg a talajt. Durand megállt, azután
folytatta a mászást. Felgyorsított. A szíve hatalmasat dobbant,
amikor sikerült kilendíteni magát a csatatérré változtatott
folyosószakaszra. Amint kimászott a lyukból, meghallotta a
leszállóegység rakétáinak jellegzetes robaját.
A sikló... Felemelkedett és távolodott.
– Ó, ne! – motyogta. Tudta, ez mit jelent.
Megmarkolta a fegyverét, körbenézett a folyosón. Egyelőre
csendes volt. Nyugodt, de azok a kis nyomorultak bármelyik
pillanatban megjelenhettek.
Üzenek nekik! – gondolta. – Visszamegyek a központi
vezérlőbe, beindítom a kommunikátort, és szólok a többieknek,
hogy még élek! A gyarmati tengerészgyalogosok soha, senkit
sem hagynak hátra.
De őt, őt mégis itthagyták.
És megjelentek a tűzcsimbókok. A folyosón közeledtek,
lassan lebegve. Talán ötvenen lehettek.
Durand megfordult; arra számított, a másik irányból is
jönnek.
 Jöttek, de valahogy lassabbak voltak, mint korábban.
Megfontoltabbak. Talán féltek tőle? Talán a szakasz olyan
pusztítást végzett közöttük, hogy már óvatosak lettek?
Vagy... Talán még ennél is intelligensebbek.
Tudják, hogy itt ragadtam – gondolta. – Játszani fognak
velem.
– Baszódjatok meg! – kiáltotta. Ellenőrizte a fegyverét, a
tárakat. Felemelte, megfeszítette a lábát, felvette a szokásos
tüzelőpózt. – Gyertek, rohadékok! – üvöltötte. – Szórakozzunk
kicsit!
– Meghúzta a ravaszt.
A világ lángra lobbant körülötte.