Vörös Nővér

Prológus

ONTOS, hogy amikor megölnél egy nővért, kellően népes had-

F erővel érkezz. A Kegyes Irgalom Kolostorában élő Tövis nővér-

re Lano Tacsis kétszáz emberrel támadt rá.
A kolostor előtti térről jól látni az északi jeget és a délit is, de sok-
kal szebb kilátás nyílik a fennsíkra és a földnyúlványokra. Derült napo-
kon a messzeségben megpillanthatjuk a tengerpartot, kékesen felde-
reng a Marn-tenger.
A keservesen hosszú múlt valamely pontján egy nép, amely azóta
feledésbe merült, ezerhuszonnégy oszlopot emelt a fennsíkon: ezer-
esztendős tölgyeknél terebélyesebb, óriásfenyőknél is magasabbra
nyúló korinthoszi gigászokat. Egyik peremétől a másikig rendet és
mintázatot nem ismerő kőrengeteg borította a sík vidéket, hogy
egyetlen pontja se legyen húsz yardnál távolabb valamelyik oszloptól.
Tövis nővér ennek az erdőnek a közepén várakozott egymagában, a
középpontját keresve.
Lano emberei lassanként szétszóródtak az oszlopok között. Tövis
nem látta és nem hallotta közeledni az életére törőkét, ám ismerte
természetüket. Korábban szemmel követte, ahogy fölkígyóztak a
Sztüx-völgyi nyugati csapáson, hármas-négyes sorokban: pelarthi
martalócok a jégperemekről, bőrpáncéljuk felett fehérmedve- és
hófarkasprémmel, némelyiket láncingdarabok védték, megviselt és
sötét vagy fényes és új darabok, kinek mennyire kedvezett a szeren-
cse. Sokan közülük lándzsával fegyverkeztek fel, néhányan karddal;
ötből egy visszahajlított agancsból készült rövid íjat tartott a kezében.
Javarészt megtermett férfiak, szőke hajúak, rövid vagy befont szakál-
lal, a nők arcán és homlokán kék festékcsíkok, akár a hideg nap suga-
rai.
Elérkezett a pillanat.
A földkerekség egészénél is több száguldott át az örökkévalósá-
gon, hogy az évek hosszú során át üvöltve ehhez a szívverésedhez ér-
jen. És ha hagyod, a mindenség lélegzetet sem véve áttolul ezen a
töredékmásodpercen a következőbe, tovább egy új örökkévalóságba.
Minden, ami csak létezik, a visszhangja mindannak, ami valaha volt, s
minden leendő dolgok gyökere át kell hogy rontson ezen a pillanaton.
A te feladatod csupán annyi, hogy megtorpantsd – elérd, hogy odafi-
gyeljen.
Tövis mozdulatlanul állt, mert csupán akkor válhatsz középponttá,
ha igazán semmid sem moccan. Szótlanul, hiszen csakis némán figyel-
hetsz. Félelem nélkül, mivel egyedül a rettenthetetlenek ismerhetik
fel a rájuk leselkedő veszélyt.
Övé a rengeteg mozdulatlansága, földbe kapaszkodó nyugtalansá-
ga, lomha-tölgy, szilaj-fenyő, forrongó-kavargó türelme. Övé a tiszta
és mély tengerrel dacoló jégfalak nyugalma, a világ igazsága előtt
hidegen magasló kéklő titkoké, a hirtelen összeomlás ellenében fel-
halmozott türelem eónjaié. Övé a bölcsőjében heverő búszülte kisded
moccanatlansága. És az anyáé, aki beledermedt a felismerésbe, tüné-
kenyen és örökre.
A benne rejlő némaság már azelőtt elaggott, hogy Tövis először
meglátta a napvilágot. E csend nemzedékről nemzedékre öröklődött,
e békesség hívogat, hogy nézzük a hajnalt: a tajték és tűz e kimondat-
lan szövetsége egyszerre fosztja meg a nyelvet a szavaktól, és állít ki
minket az áradó és dagadó hullámok elé, vagy szögez a földhöz, hogy
tanúi legyünk a lángok emésztő örömtáncának. Övé a visszautasítás,
egy gyermek fájdalmának csendje: néma, tudatlan, sebhely az eljö-
vendő esztendőkön. Övé a hebegő, akadozó szavú első szerelem ki-
mondatlan teljessége, az ódzkodás, nehogy szavakhoz hasonló ot-
rombasággal szennyezzünk be egy ily erős és értékes érzést.
Tövis várt. Rettenthetetlenül, akár a rét virágai, ragyogón, töréke-
nyen, kitárulkozva az ég felé. Bátran, amilyenek csakis a már elveszet-
tek lehetnek.
Hangok ütötték meg a fülét, a pelarthik egymást szólongatták,
miután a fennsík megtört tereiben elveszítették szem elől az övéiket.
Kiáltások harsantak a sík földön, visszhangot vertek az oszlopok kö-
zött, a fáklyák villanásai, a tömérdek láb dobbanásai egyre közeled-
tek. Tövis ellazította a vállát a bőrpáncél alatt. Mindkét kezének ujjai
egy-egy dobócsillag éles terhe köré szorultak, a légzése lenyugodott,
a szíve hevesen vert.
– E helyen a halottak figyelnek engem – lehelte. Valaki felkiáltott
egészen közelről, alakok tűntek elő egy röpke pillanatra két oszlop
között, suhantak át a résen. Több alak. – Fegyver vagyok a Bárka szol-
gálatában. Akik rám támadnak, felhagyhatnak minden reménnyel. – A
hangja a minden egyes összecsapást megelőző feszültséggel együtt
erősödött, zsongva bizsergette meg járomcsontját, szorította össze
torkát, egyszerre érezte magát a saját teste mélyén és önmaga fölött-
körül.
Öles léptekkel felbukkant előtte az első pelarthi, ám megtorpant,
amint meglátta őt. Fiatal férfi, még szakálltalan, de zord tekintettel
bámult rá sisakvasa mögül. Még több csődült mögé, kiözönlöttek a
csatatérre.
A Vörös Nővér a fejét félrebillentve jelezte, hogy tisztában van
jövetelük céljával.
Majd megkezdődött.
 1

hiszi el igazán, hogy fel fogják akasztani.

E
GYETLEN GYERMEK SEM
Még a bitófa alatt is, ahol csuklójukat a kötél dörzsöli, arcuk
előtt pedig a hurok lengedez, tudják, hogy valaki előlép majd
a tömegből, egy anya, egy hosszú távollét után hazaérkező apa, egy
igazságot osztó uralkodó... valaki. Kevés gyermek élt eleget ahhoz,
hogy megértse a világot, amelybe beleszületett. Talán felnőttből is
kevés ilyen akad, ám ők legalább megtanultak már néhány keserves
leckét.
Saida úgy lépdelt fel a vesztőhely lépcsőin, ahogy korábban a
caltessi padlás lajtorjájának fokain tette oly sokszor. Mindannyian
együtt háltak odafent, a legifjabb munkások a zsákok, por és pókok
közt hajtották le a fejüket. Ma este mind felkaptatnak majd a létrán,
és róla sugdolóznak a sötétben. Holnap estére kifogynak a pletykák-
ból, és egy új legény vagy lány foglalja el a zsúp alatt megürült helyét.
– Semmit sem csináltam. – Saida minden reményt feladva jelentet-
te ki ezt, mostanra felszáradtak a könnyei. Metszően hideg szél fújt
nyugat felől, a Folyosón át, a nap rőten parázslott, elfoglalta az égbolt
felét, mégis csak kevéske meleget adott. Ez lenne az utolsó napja?
Az őr feljebb noszogatta, inkább közönyösen, mint barátságtalanul.
Saida hátrapillantott a férfi felé, aki magas volt, idős és szikár, mintha
a szél mostanra csontig lemarta volna róla a húst. Még egy lépés, a
hurok sötéten himbálózott a nap vörös háttere előtt. A börtönudvar
csaknem teljesen kiürült, maroknyian figyeltek a fekete árnyak közül,
a külső falak védelmében, lecsüngő ősz hajú öregasszonyok. Saida
kíváncsi lett volna, mi vonzotta őket oda. Talán ennyire vénen a halál
miatt aggódtak, és azt akarták megnézni, hogyan megy végbe.
– Nem én tettem. Nona volt az. Ő maga is elismerte. – Oly sokszor
mondta már ki e szavakat, hogy elszivárgott belőlük az értelem, halo-
vány zajjá lettek. Ugyanakkor igazat állított. Mindenben. Még Nona is
elismerte.
A hóhér vékonyan-halványan rámosolygott Saidára, és lehajolt,
hogy ellenőrizze a kötelet a lányka csuklóján. A kóc dörzsölte a bőrét,
és túl szorosan feszült rá a kötél, a karja sajgott, ahol Raymel megre-
pesztette, de Saida nem panaszkodott, csupán végigpásztázta tekin-
tetével az udvart, a tömlöcfolyosókba vezető ajtókat, a külső épülete-
ket, még a kinti világra nyíló hatalmas kapukat is. Valaki el fog jönni
érte.
Kondulva kitárult a Pillér egyik ajtaja, azé a zömök bástyáé, ahol a
szóbeszéd szerint a börtönparancsnok élt bármely nemesével veteke-
dő fényűzésben. Egy őr lépett ki a napfénytől hunyorogva. Egy őr: a
remény, amely oly könnyen támadt Saida keblében, újfent szertefosz-
lott.
Az őr mögött egy alacsonyabb, gömbölydedebb alak lépdelt. Saida
ismét odanézett, ismét feltámadt benne a remény. A hosszú apácaru-
hát viselő asszony kibaktatott az udvarra. Hivatalára egyedül a kezé-
ben tartott, csigás, aranyozott fejű pásztorbot utalt.
A hóhér odapillantott rá, vékonyka mosolya elenyészett, homlokán
széles ráncok jelentek meg helyette.
– Az apátnő...
– Idelent még sohasem láttam. – Az idős hóhér ujjai erősebben
szorultak meg Saida vállán.
Saida kinyitotta a száját, ám az túlságosan kiszáradt a gondolatai-
hoz. Az apátnő eljött érte. Eljött, hogy magával vigye őt az Ős kolosto-
rába. Eljött, hogy új nevet és új helyet ajándékozzon neki. Saida még
csak meg sem lepődött. Sohasem hitte el igazán, hogy felakasztják.
 2

TÖMLÖCÖK BŰZE ŐSZINTE. AZ őrök szépítgető kifejezései, a

A börtönparancsnok nyilvánosságnak szánt mosolya, még az

épület homlokzata is újra meg újra hazudhatnak, a bűz vi-
szont maga a kendőzetlen igazság: a csatorna és a rothadás, a kórsá-
gok és az elkeseredés szaga. A harritoni börtön szaga még így is kel-
lemesebbnek hatott sok másikénál. Az akasztásokhoz kijelölt börtön
nem hagy esélyt a foglyainak, hogy elrohadjanak. Rövid tartózkodás,
hosszú zuhanás egy kurta kötélen, és máris kedvükre etethetik a fér-
geket az elítéltek tömegsírjában a winsconi szegénytemetőben.
A bűz eleinte zavarta Argust, amikor őrnek állt. Azt mondják, az
elme egy idő után figyelmen kívül hagyja a szagokat, amelyekhez hoz-
zászokik. Való igaz, csakhogy éppígy igaz ez minden rosszra az élet-
ben. Tíz esztendő után Argus elméje éppoly könnyen tette túl magát
azon, hogy emberek nyakát nyújtja meg, mint ahogy hozzászokott
Harriton bűzéhez.
– Mikor mész ki? – Argus eleinte idegesítőnek érezte Dava meg-
szállott érdeklődését mindenki más napirendje iránt, most viszont már
oda sem figyelt, és gondolkodás nélkül rávágta, hogy:
– Hetedik harangszókor.
– Hetedik! – Az apró termetű asszony szokás szerint szapulni kezd-
te a beosztás igazságtalanságait. A fő zárkatömb felé baktattak, el a
magánvesztőhelytől. A hátuk mögött Jame Lender himbálózott a csa-
póajtó takarásában, még mindig rángatózva. Jame immár a temető-
szolga gondja volt. A Vén Herber nemsokára megjelenik a taligájával
és a szamarával a napi termésért. A Winscon-hegyig tartó rövidke
távolság könnyen hosszúnak bizonyulhat a Vén Herber számára az öt
utassal és a csaknem gazdájához foghatóan elaggott szamárral. Az,
hogy Jame-en nem lehetett találni említésre méltó húst, valamelyest
könnyít a terhen. Ahogy az is, hogy a másik négy közül kettő kislány
volt.
Herber előbb a Szabók utcáin kaptat fel az Akadémiáig, és eladja,
amelyik testrész ér ma valamit. Ami a tömegsírba kerül majd a He-
gyen, alighanem jócskán meg lesz kurtítva – kevéske nyálkás marad-
vány, ha jól megy az üzlet.
– ...tegnap hatodik harangszókor, tegnapelőtt az ötödikkor. – Dava
egy pillanatra abbahagyta az éveken át erőt adó sopánkodást, az igaz-
ságtalanság maradandó érzete feszítette a gerincét, hogy boldoguljon
a nála kétszer nagyobb elítéltekkel.
– Az kicsoda? – Hórihorgas alak kopogott be nehéz bottal az újon-
nan érkezettek tömbjének ajtaján.
– Valami caltessi pofa? Tudod. – Dava az arca előtt csettintett az
ujjával, mintha kiugratni igyekezett volna a választ. – Harcosokat fog-
lalkoztat.
– Partnis Reeve! – kiáltotta Argus, amint eszébe jutott a neve, és a
nagydarab férfi hátrafordult. – Jó ideje nem jártál felénk.
Partnis épp elég gyakran látogatott el az egynapos zárkákhoz,
hogy kihúzza a bajból harcosait. Lehetetlen anélkül dolgoztatni egy
egész istállónyi dühös és erőszakos férfit, hogy szabadidejükben alka-
lomadtán ne vernék be némelyek pofáját, de általában nem
Harritonban kötöttek ki. A hivatásos harcosok rendszerint kellően
megőrzik a nyugalmukat ahhoz, hogy kocsmai verekedés közben sen-
kit se küldjenek a másvilágra. Inkább az amatőrök veszítik el a fejüket,
és tapossák péppé kiütött ellenfelüket.
– Barátom! – fordult oda kitárt karokkal, széles mosollyal, és Argus
nevének kimondására még csak kísérletet sem téve Partnis. – A lá-
nyomért jöttem.
– A lányodért? – ráncolta a szemöldökét Argus. – Nem tudtam ró-
lad, hogy családos ember lennél.
– Tanoncnak fogadtam fel. Segéd. – Partnis egy legyintéssel elin-
tézte a dolgot. – Nyisd ki az ajtót, légy szíves, derék barátom! Ma ké-
szülnek fellógatni, és már így is késésben vagyok.
A homlokát ráncolta, mintha bosszantó részletek sora jutott volna
eszébe.
Argus előhúzta a zsebéből a súlyos vaskulcsot.
– Alighanem el is késtél, Partnis. A nap lassan lenyugszik. A Vén
Herber taligája már a sikátorok kövén kocog errefelé, hogy elvigye a
tetemeket.
– Futárt menesztettem ide azzal az utasítással – magyarázta Partnis
–, hogy a caltessi lányokat ne lógassák fel, mielőtt...
– Utasítással? – Argus kezében megállt a zárba dugott kulcs.
– Akkor javaslattal. Amibe egy ezüstöt bugyoláltam.
– Vagy úgy! – Argus elfordította a kulcsot, és bekísérte a férfit. A
legrövidebb úton vezette keresztül a látogatót az őrhelyen, a rövid
folyosókon, ahol az aznap érkezettek tömlöcük keskeny ablakából
bámultak kifelé, aztán ki az udvarra, ahol a nyilvános bitófa állt a bör-
tönparancsnok ablaka alatt.
A főkapu már kinyílt, készen arra, hogy fogadja a temetőszolga
kordéját. Alacsony termetű alak várakozott a vesztőhely lépcsőjénél,
mellette egyetlen őr, ránézésre John Fallon állt.
– Épp időben! – állapította meg Argus.
– Nagyszerű. – Partnis meglódult előre, majd megtorpant. – Az ott
nem... – Elhallgatott, ajka csalódott vicsorba görbült.
Argus a hórihorgas férfi tekintetét követve felfedezte Partnis két-
ségbeesésének forrását. A Kegyes Irgalom apátnője vonult a szemlé-
lők tekintetétől kísérve a börtönparancsnok lépcsőjéhez. Ebből a tá-
volságból bárki anyja lehetett volna, fekete szövetbe bugyolált, ki-
csiny, kövérkés alak, pásztorbotja azonban egyértelművé tette, ki ő.
– Szent ég! Az a borzalmas vén boszorkány már megint lopni jött
tőlem. – Partnis megnyújtotta és meg is gyorsította lépteit, arra kény-
szerítette Argust, hogy esetlenül kocogva iparkodjon lépést tartani
vele. Davának – a férfi másik oldalán – futnia kellett.
Ám hiába sietett oly nagyon a lányhoz, Partnisnak csupán a másod-
perc töredékével sikerült megelőznie az apátnőt.
– Hol van a másik? – Körbepillantott, mintha az őr még egy foglyot
rejtegethetne a háta mögött.
– A másik micsoda? – John Fallon tekintete a Partnis mögött hatá-
rozott lépteitől suhogó ruhában közelgő apácára siklott.
– Lány! Ketten voltak. Utasításba adtam, hogy... Kérelmet küldtem,
hogy várjanak velük.
– Ott lesz a fellógatottakkal. – Fallon a főkapu melletti, több láb
magas halom felé bökött a fejével. A kupacra terített foltos, szürke
lepedőt kövek fogták le. A temetőszolga kordéja épp akkor bukkant
elő, amikor odanéztek.
– Hogy a ménkű csapjon belé! – a szavak kellően hangosan törtek
elő Partnisból ahhoz, hogy szerte az udvaron mindenki odakapja a
fejét. Partnis mindkét kezét széttárt ujjakkal a magasba emelte, aztán
az erőlködéstől reszketve leeresztette őket. – Mindkettő kellett volna.
– A nagyobbikról a temetőszolgával kell egyezkednie – jegyezte
meg Fallon. – Erről itt. – A mellette álló lány felé nyúlt. – Róla pedig
velem. Aztán azzal a kettővel. – Daca és Argus felé biccentett. – Aztán
a börtönparancsnokkal.
– Nem lesz semmiféle egyezkedés. – Az apátnő Fallon és Partnis
közé lépett, mindkettő mellett eltörpült, felnyúló pásztorbotja nem
engedte, hogy egymás szemébe nézzenek. – Magammal viszem a
gyermeket.
– Szó sem lehet róla! – Partnis összevont szemöldökkel lenézett rá.
– Minden tiszteletem az Ősé, meg minden, de a lány az enyém, meg-
vásároltam és kifizettem. – Hátrapillantott a kapu felé, ahol Herber
mostanra megállította a kordáját a letakart kupac mellett. – Ráadá-
sul... honnan tudhatnád, hogy ő kell neked?
Az apátnő horkantott, és anyai mosollyal kedveskedett Partnisnak.
– Nyilvánvalóan ő kell. Elég ránézni, Partnis Reeve. Tűz lobog a
tekintetében. – A homlokát ráncolta. – Láttam a másikat. Rémült volt.
Gyámoltalan. Nem lett volna szabad idekerülnie.
– Saida még a tömlőében van... – szólalt meg a lány. – Azt mond-
ták, én kerülök sorra először.
Argus a gyermekre meredt. Pöttömnyi gyerkőc, formátlan vászon-
ruhában – nem csavargók rozsdás foltokkal borított rongyaiban, ha-
nem bizony jobbágygúnyában. Kilencesztendős lehetett. Argus már
nem egykönnyen tudta megállapítani. A két idősebb gyermeke rég
felcseperedett, a kis Sali pedig mindig ötesztendős marad. Ez a lány
heves teremtésnek látszott, vékony, koszos vonásai haragos ráncokba
gyűrődtek. Koromszínű szemét rövid, ébenfekete hajkorona keretez-
te.
– Talán a másik lehetett – jelentette ki Partnis. – Ő volt a nagyobb.
– Szavaiból hiányzott a meggyőződés. A harcoktatók felismerik a tü-
zet, ha meglátják.
– Hol van Saida? – kérdezte a lány.
Az apátnő szeme parányit elkerekedett. Tekintetében mintha sér-
tettség villant volna. Aztán eltűnt, gyorsabban, mint egy madár szár-
nyának árnya. Argus arra a megállapításra jutott magában, hogy csak
képzelődött. A Kegyes Irgalom apátnőjét sokféle névvel illették, né-
melyiket a szemébe is mondták, de „erélytelennek” senki sem titulálta
volna.
– Hol van a pajtásom? – ismételte el a lány.
– Ezért maradtál? – kérdezte az apátnő. A ruhájából előhúzott egy
dér-almát, oly sötétvöröset, hogy szinte feketének lehetett nézni. A
savanyú és fás termést az öszvérek talán megennék – emberek közül
csak kevesen.
– Maradt? – visszhangozta Dava, noha a kérdést nem neki tették
fel. – Azért maradt, mert ez itt egy redvás börtön, őt pedig megkötöz-
ték és őrök vigyázták.
– Azért maradtál, hogy a barátodon segíts?
A leányka nem felelt, ehelyett mérgesen meredt felfelé az asszony-
ra, mint aki bármelyik pillanatban ráronthatna.
– Kapd el! – Az apátnő a leányka felé dobta az almát.
Szélsebesen felkapta egyik parányi kezét. Az alma a tenyeréhez
csapódott. A leányka mögött egy darab kötél hullott a földre.
– Kapd el! – Az apátnő már egy másik almát tartott a kezében, és
erővel elhajította.
A leányka a másik kezével csípte el.
– Kapd el!
Argus nem tudta volna megmondani, az apátnő pontosan hol rejt-
hette el a gyümölcskészletét, de egy szempillantással később már nem
érdekelte, amikor a harmadik almát bámulta a két másik almát tartó
kéz között foglyul ejtve.
– Kapd el! – Az apátnő megint újabb dér-almát hajított oda, de a
leányka eldobta a hármat, és hagyta elszállni a válla fölött a negyedi-
ket.
– Hol van Saida?
– Velem jössz, Nona Grey – jelentette ki nyájas arccal az apátnő. –
A kolostorban majd megbeszéljük Saidát.
– Megtartom őt! – Partnis egy lépést tett a leányka felé. – Drágalá-
tos leányom! Ráadásul kevés híja volt, hogy a másvilágra küldte
Raymel Tacsist. A család nem fogja engedni, hogy szabadon távozzon
innen. Viszont ha meg tudom mutatni, mennyit ér, talán hagyják, hogy
egynéhányszor ökölharcban méressem össze másokkal az erejét.
– Raymel halott. Megöltem. A...
– Drágalátos? Meglep, hogy hagytad elmenni, Reeve uram – vágott
a berzenkedő leány szavába az apátnő.
– Nem hagytam volna, ha ott vagyok! – Partnis összeszorította a
markát, mintha az elszalasztott alkalmat igyekezne elkapni. – A város
túlsó felén jártam, amikor hallottam. Mire visszaérkeztem, hatalmas
volt a zűrzavar... mindenütt vér... Tacsis emberei vártak... Ha a városőr-
ség nem hurcolja őt ide, mostanra Thuran magánvárbörtönébe került
volna. Thuran nem olyan férfiú, aki tétlenül tűri, hogy elveszítse a fiát.
– Épp ezért fogod átadni őt nekem. – Az apátnő mosolya az édes-
anyjára emlékeztette Argust. Ő mosolygott így, amikor igaza volt, és
ezt mindketten tudták. – Nem elég mély a zsebed ahhoz, hogy kividd
innen az ifjú Nonát, ha a Tacsis fiú mégis elpatkolna, és ha mégis elér-
néd, hogy hozzád kerüljön, az intézményetek nem eléggé szilárd és
erős ahhoz, hogy ellenálljon Thuran Tacsis követeléseinek, hogy meg-
toroljátok a gaztettet.
– Honnan tudod a nevemet? – kísérelte meg közbevetni a lány. –
Nem...
– Csakhogy régebbről ismerem James börtönparancsnokot, mint a
világra jöttél, Reeve uram – vágott megint a leányka szavába az apát-
nő. – Épelméjű ember pedig nem intézne támadást a hitbéliek kolos-
tora ellen.
– Nem viheted magaddal, hogy vörös nővér legyen belőle. – Partnis
hangjába konokság költözött, mint általában a férfiakéba, amikor
tudják, hogy alulmaradtak. – Ez így nem helyes. Nem hisz az Ősben...
és nem több közönséges gyilkosnál. Kegyetlenül bánt el vele, úgy me-
sélik...
– A hitet beléplántálhatom. Egy vörös nővérnek épp arra van szük-
sége, ami eleve megvan benne. – Az apátnő a leányka felé nyújtotta
kövérkés kezét. – Gyere, Nona!
Nona felpillantott John Fallonra, Partnis Reeve-re, a hóhérra és a
mellette himbálózó kötélre.
– Saida a barátom. Ha bántottátok, mind megöllek benneteket.
Aztán szótlanul megindult előre, vigyázva, hogy ne lépjen a lehul-
lott almákra, és megfogta az apátnő kezét.
Argus a többiekkel együtt figyelte, ahogy távoznak. A kapunál
megtorpantak, alakjuk feketén rajzolódott ki a vörös nap fényében. A
gyermek elengedte az apátnő kezét, és három lépést tett a letakart
kupac felé. A Vén Herber meg az öszvére mozdulatlanul figyeltek,
éppúgy megbabonázta őket a pillanat, mint mindenki mást közülük.
Nona megállt, a tetemhalmot bámulta. A bitófánál állók felé fordítot-
ta tekintetét – hosszan, lassan –, majd visszaballagott az apátnőhöz.
Pár másodperccel később mindketten eltűntek a sarok mögött.
– A szemében már halottak vagyunk – jelentette ki Dava.
Még mindig tréfált. Még mindig nem lehetett nevetni rajta.
 3

GYSZER EGY ZSONGLŐR tévedt Nona falujába, egy oly pöttömnyi

E településre, hogy se nevet, se piacteret nem kapott. A zsong-

lőr sárba és kopott, tarka ruhába öltözve érkezett, a teste so-
ványnak mutatkozott. Egyedül jött, sötét szemű, gyors kezű legény
volt. Zsákvászon tarisznyájában színes bőrből varrt labdák, fehér és
fekete szalagos buzogányok és durván megmunkált kések lapultak.
– Jertek, és ámuljátok-bámuljátok a kiváló Amondót! – Dicsekvése
úgy hangzott, mint ami nem dukál neki. Bemutatkozott a maroknyi
falubélinek, akik épp nem a földeken vagy a kunyhóikban dolgoztak,
mégis elég bátornak bizonyultak ahhoz, hogy dacoljanak a Folyosó
felől fújó, jeges esővel keveredő széllel. Letette közéjük széles karimá-
jú és elismerésért tátongó kalpagját, fogott négy csíkos buzogányt,
aztán megtáncoltatta őket a levegőben.
Amondo három napig maradt, habár a közönsége az első este első
órájának végére megfogyatkozott. Szomorú, de tény, hogy egyetlen
zsonglőrmutatványa csupán ideig-óráig érdekes, bármennyire kápráz-
tató előadó is.
Nona viszont vele maradt, figyelte minden mozdulatát, a fürge
csűréseket és csavarintásokat, a cseréket. Még azután is maradt, hogy
besötétedett, és minden gyerek elszállingózott. Némán és ámulva
nézte, ahogy a zsonglőr nekilátott elpakolni az eszközeit a tarisznyá-
ba.
 – Eléggé hallgatag vagy. – Amondo aszott almát dobott Nonának,
amely több mutatósabb példány, két zsemle, egy darab Kennal-féle
kemény kecskesajt és egy negyedig visszavágott réz félkrajcár mellett
hevert a kalpagjában.
Nona a füléhez tartotta az almát, a redőkhöz dörgölt ujjainak
hangját hallgatta.
– A gyerekek nem szeretnek engem.
– Nem?
– Nem.
Amondo kivárt, láthatatlan labdákkal zsonglőrködött.
– Gonosznak tartanak.
Amondo leejtette az egyik láthatatlan labdát. Hagyta, hogy a többi
is lehulljon, aztán kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Anya szerint azért, mert annyira fekete a hajam, és olyan sápadt a
bőröm. Azt mondja, hogy a bőröm az övé, a hajam viszont apáé. – A
többi gyerek a szülei cserzett bőrét és homokszínű haját örökölte,
Nona anyja azonban a jeges peremvidékről származott el ide, az apja
klánja pedig odafent, a gleccserek közt vadászott, mindketten ide-
gennek számítottak itt. – Anya szerint egyszerűen nem szeretik a más-
ságot.
– Ilyen ronda gondolatoknak nem szabadna megfogannia gyerme-
kek fejében. – A zsonglőr fogta a tarisznyáját.
Nona felállt, a kezében tartott almát nézte, de nem látta. Az emlék
visszatartotta. Az anyját látta maga előtt kunyhójuk félhomályában,
midőn először vette észre kezén a vért. Ez mi? Bántottak? Nona csak
lecsüggesztette a fejét, és megrázta. Billem Smithson megpróbált
bántani. Ez belőle jött.
– Legjobb, ha hazaszaladsz a szüleidhez. – Amondo komótosan
hátrafordult, végigpásztázta a kunyhókat, a fákat, a pajtákat.
– Apa halott. Elvitte a jég.
– Akkor hát – egy csupán félig szomorú mosoly – legjobb, ha haza-
viszlek. – A zsonglőr hátrahúzta a haját, a kezét nyújtotta. – Barátok
vagyunk, ugye?
#

NONA ÉDESANYJA MEGENGEDTE Amondónak, hogy a pajtában aludjon,

habár az alig volt több akolnál, ahová a birkák behúzódhattak a hó
elől. Azt mondta, hogy az emberek beszélni fognak, de őt nem érdek-
li. Nona sehogy sem értette, miért annyira fontos a beszéd az embe-
reknek. Puszta zaj volt csak.
Aznap este, amikor Amondo távozott, Nona kiment hozzá a pajtá-
ba. Amondo addigra kiterítette maga elé a földpadlóra tarisznyája
tartalmát, ahol a hold rőt fénye beáradt a bejáraton.
– Mutasd meg, hogyan kell zsonglőrözni! – kérte a leányka.
Amondo felpillantott a késeiről, és elvigyorodott, sötét haja arcába
hullott, elrejtette sötét szemét.
– Nem könnyű. Mennyi idős vagy?
Nona vállat vont.
– Kicsi. – A faluban nem tartották számon az éveket. Az ember pó-
lyás volt, aztán kicsi, aztán nagy, majd öreg, végül halott.
– A kicsi elég aprócska. – A férfi a szájával csücsörített. – Jómagam
huszonkettő volnék. Gondolom, nagynak számítok. – Elmosolyodott,
de mosolyában több volt az aggodalom, mint az öröm, mintha a világ
semmivel sem vált volna érthetőbbé, és semmivel sem nyújtott volna
több vigaszt a nagyoknak, mint a kicsiknek. – Tegyünk egy próbát!
Amondo felvett hármat a bőrlabdák közül. A holdfényben nehezen
lehetett kivenni a színüket, ám odafigyelve kellően világosnak bizo-
nyult a feldobáshoz és elkapáshoz. Amondo ásított, és ellazította a
vállát. Kezei szaporán jártak, és a három labda egymásba fonódó
ívekben táncolt a levegőben.
– Tessék. – Sorra elkapdosta a labdákat. – Most te próbálkozz vele!
Nona kivette a labdákat a zsonglőr kezéből. A többi gyerek közül
kevesen boldogultak volna akár kettővel is. A hármat elfelejthették.
Amondo figyelte, ahogy a lány a kezében forgatja őket, ismerkedik a
súlyukkal és a fogásukkal.
 Nona a faluba érkezése óta figyelte a zsonglőr minden mozdulatát.
Most maga elé képzelte a mintázatot, amit a labdák leírnak majd a
levegőben, a kezei ritmusát. A megfelelő ívben feldobta az első lab-
dát, és lelassította maga körül a világot. Aztán a második labda hagyta
el lomhán a tenyerét. Egy pillanattal később már mindhárom Nona
dallamára táncolt.
– Káprázatos! – Amondo talpra szökkent. – Ki tanított meg rá?
Nona a homlokát ráncolta, és csaknem elvétette a fogást.
– Hát te.
– Ne hazudj nekem, leányzó! – Odadobott neki egy negyedik lab-
dát, barna bőrből, kék szalaggal.
Nona elkapta, feldobta, kapkodva iparkodott igazítani a sémán, és
egy szívverésnyi idő múltán már mind a négyet mozgásban tartotta, a
labdák hosszú, lomha íveket írtak le fölötte.
Az Amondo arcára kiülő harag meglepte. Azt hitte, a férfi örülni
fog – hogy ezzel megkedvelteti magát. Hiszen Amondo azt mondta,
barátok, de Nonának még sohasem volt barátja, és a férfi túl könnye-
dén vetette ezt oda... Azt hitte, hogy ha ebben egyformák, Amondo
újra kimondja majd a szavakat, örökre a világba pecsételi a dolgot.
Barát. Szándékosan lepottyantotta az egyik labdát, aztán ügyetlenül
lendítette kezét a következő felé.
– Egy cirkuszos tanította nekem – hazudta. A labdák elgurultak tőle
a sötét zugokba, ahol a patkányok tanyáztak. – Gyakorlok. Minden-
nap! Kövekkel... a patakból kihalászott sima kavicsokkal.
Amondo elrekesztette dühét, rideg mosolyra húzta a száját.
– Senki sem szereti, ha a bolondját járatják vele, Nona. Még a bo-
londok sem.
– Hánnyal tudsz zsonglőrözni? – érdeklődött a lány. A férfiak szíve-
sen beszélnek magukról és az eredményeikről. Nona ennyit tudott
már róluk, még ha kicsi volt is.
– Jó éjt, Nona!
És Nona így elbocsátva hazaiszkolt a kétszobás kunyhóba, ahol az
édesanyjával lakott; a fókuszhold fénye egyenesen ráragyogott, for-
róbban, mint a déli nap.
#

– SZAPORÁBBAN SZEDD A LÁBAD, leányom! – Az apátnő megrántotta Nona

karját, kiráncigálta őt az emlékeiből. A dér-almák visszaidézték
Amondót a gondolataiba. Az öregasszony hátrapillantott a válla fö-
lött. Egy pillanattal később megint noszogatni kezdte.
– Szaporábban!
– Miért? – érdeklődött Nona, és meggyorsította lépteit.
– Mert James börtönparancsnok nemsokára utánunk küldi az em-
bereit. Engem szapulni fognak... téged fellógatnak. Szóval szedd a
virgácsaidat!
– Azt mondta, a börtönparancsnok régebb óta a barátja, mint hogy
Partnis Reeve megszületett!
– Szóval mégis figyeltél. – Az apátnő a szűk sikátor felé terelte,
amely annyira meredeken emelkedett, hogy néhány yardonként egy
vagy két lépcső kellett a haladáshoz. A magas házak tetői pedig egy-
más fölé emelkedtek, hogy lépést tartsanak vele. A bőr szaga csapta
meg Nona orrát, a színes labdákra emlékeztette őt, amiket Amondo a
kezébe nyomott; erősen bűzlöttek, mint a tehenek, dúsan, mélyen,
simára koptatottan, barnán.
– Azt mondta, maga meg a börtönparancsnok barátok – ismételte
el Nona.
– Pár alkalommal találkoztunk – válaszolta az apátnő. – Undok kis
ember, kopasz, és folyton hunyorog, belül még förtelmesebb. – Kike-
rülte egy cipésznek a portája elé kihelyezett portékáját. Mintha az
összes többi ház is suszterüzlet lett volna, az ablakokban egy-egy
öregember vagy öregasszony kalapált cipősarkakat, vagy nyesegette
le a bőr peremét.
– Hazudott!
– Hazugságnak nevezni valamit, gyermekem, nem sokat mondó
ítélet. – Az apátnő mély levegőt vett, nehézkesen följebb kaptatott a
lejtőn. – A szavak egy úton megtett lépések: az a fontos, hogy eljuss
oda, ahová igyekszel. Mindenféle szabályokhoz igazodhatsz, „ha hé-
zagra lépsz, beszakad a hátad”, de gyorsabban elérsz a célhoz, ha a
legbiztosabb útvonalat választod.
– De hát...
– A hazugság bonyolult dolog. Értelmetlen igazságban és hazug-
ságban gondolkodnunk. Hagyd, hogy a szükség vezesse lépteidet... és
szüld meg a megoldást!
– Maga nem is apáca! – Nona kitépte az apátnő kezéből a kezét. –
És hagyta, hogy kivégezzék Saidát!
– Ha őt megmentem, ott kellett volna hagynom téged.
Valahol a sikátor lejtőjén kiáltások harsantak.
– Szaporán! – Az utcácskából keskeny lépcső vezetett egy széles
főútra, és az apátnő erre fordult rá, már le sem lassított, hogy egy pil-
lantást vessen a háta mögé.
– Tudják, hová tartunk. – Rövidke élete során Nonának már renge-
teg menekülésben és bujkálásban volt része, és eleget tapasztalt ah-
hoz, hogy tudja, nem számít, mennyire gyorsan szaladsz, ha tisztában
vannak azzal, hol találnak rád.
– Tudják, hogy miután odaérünk, nem követhetnek minket.
Az utcán alig lehetett haladni az emberektől, ám az apátnő a legsű-
rűbb tömegben is ügyesen kerülgette az embereket. Nona a sarkában
maradt, annyira szorosan követte, hogy az apácaruha szegélye körötte
csapkodott. A tömeg szorongással töltötte el. A falujában, de az egész
földkerekségen sem élt annyi ember, ahány ezen az utcán összezsúfo-
lódott. Na és hányféle: némelyik felnőtt alig volt termetesebb nála,
mások még a Caltessben harcoló böhöm óriásoknak is fölébe maga-
sodtak volna. Némelyik sötét volt, a bőrük fekete, mint a tus, megint
mások fehérek-szőkék, oly sápadtak, hogy minden erük kéken kirajzo-
lódott, ezenkívül mindenféle más árnyalatot meg lehetett találni e
kettő között.
Az utcába torkolló lejtős sikátorokon át Nona égetett agyagcse-
réppel rakott tetők tengerét pillantotta meg, rajtuk füstöt okádó ké-
mények megszámlálhatatlan seregével. A leányka elképzelni sem tu-
dott volna ily hatalmas helyet, és így összezsúfolódva ennyi embert.
Aznap este óta, hogy a gyermekbegyűjtő Veritybe vitte őt és a többi
megvásárolt porontyot, Nona jóformán semmit sem látott a városból a
küzdőcsarnokon, a harcosok kvártélyain és az edzőudvarokon kívül. A
szekérről, amelyen Harritonba utazott, csupán néhány pillantást vet-
hetett az épületekre, miközben Saidával összecsimpaszkodva remeg-
tek.
– Ezen át! – Az apátnő Nona vállára tette a kezét, és egy oszlopos
templomhoz vezető lépcső felé terelte. Hatalmas kapuja nyitva állt, s
a kapu mindkét szárnyát száz bronzkarika díszítette.
A lépcsőfokok elég magasak voltak ahhoz, hogy sajogni kezdjen
Nona lába. A lépcső tetején magas ablakokkal megvilágított, gigászi
csarnok várta őket, benne minden talpalatnyi helyet árusok és olcsó
portékára vadászó emberek foglaltak el. Az alkudozás hangjait vissza-
verték és megsokszorozták a fenti márvány boltívek, egyetlen sok-
nyelvű hanggá olvadva szóltak a bejáraton át. Nona hosszú percekig
csupán zajt, színeket és lökdösődést érzékelt. Arra összpontosított,
hogy kitöltse a hirtelen támadt ürességet, amint az apátnő előrelé-
pett, mielőtt másvalaki foglalná el magának a helyet. Majd végre ki-
botorkáltak egy hűvös folyosóra, onnan pedig egy nyugalmasabb ut-
cára a piaccsarnok mögött.
– Kicsoda maga? – kérdezte Nona. Már elég régóta követte az asz-
szonyt. – Na és – eszmélt rá valamire – hová lett a botja?
Az apátnő megfordult, egyik kezével a nyakában lógó lila gyön-
gyöket szorongatta.
– Üvegnek hívnak. Te Üveg apátnőnek fogsz szólítani. A pásztorbo-
tomat pedig egy meglehetősen megszeppent ifjúnak adtam nem sok-
kal azután, hogy kijutottunk a Cipő utcából. Remélem, hogy a börtön-
parancsnok őrsége azt követte helyettünk.
– Az Üveg nem igazi név. Hanem dolog. Partnis Reeve-nél láttam
már ilyet. Kemény és csaknem láthatatlan valami volt, ami kirekesztet-
te a Folyosó felől fújó szeleket a harcmester hajlékából.
Üveg apátnő elfordult, és tovább masírozott.
– Mindegyik nővér új nevet választ, midőn alkalmasnak ítélik arra,
hogy hozzámenjen az Őshöz. Mindig valamilyen tárgy vagy eszköz
neve az, hogy elkülönüljünk a világitól.
– Ó. – Nona falujában a legtöbben az eső és a nap névtelen istene-
ihez fohászkodtak, ahogy Szürke-szerte mindenütt, kukoricabábukat
raktak ki a mezőre, hogy ösztönözzék a gazdag termést. Nona édes-
anyja és még néhány ifjabb asszony azonban a Fehér-tónál felhúzott
új templomba jártak, ahol egy szenvedélyes fiatalember arról az isten-
ről prédikált nekik, aki majd megmenti őket, a már most felénk szá-
guldó Reményről. A Remény-templom teteje mindig fedetlen maradt,
hogy láthassák a közelgő istent. Nona szemében semmiben sem kü-
lönbözött a többi csillagtól, legfeljebb annyiban, hogy fehéren ragyo-
gott, míg a többi rőten világított, és fényesebbnek látszott. Egyszer
megérdeklődte, hogy az összes többi csillag is isten-e, de válaszként
csak egy pofont kapott. Mickel prédikátor szerint a csillagot Remény-
nek nevezték, egyben ez volt az Egy Isten, és mielőtt az északi és a déli
jég egymásba kapaszkodna, eljő, hogy megmentse az igaz hitűeket.
A városokban viszont többnyire az Őshöz imádkoztak.
– Amott! Látod?
Nona követte az apátnő ujjának vonalát. Egy magas fennsíkon, a
város falain kívül a nap ferdén beeső sugarai egy kupolás épületen
csillantak meg, tőlük nagyjából ötmérföldnyire.
– Igen.
– Oda igyekszünk. – És az apátnő tovább vezette őt az utcán, kike-
rült egy lócitromot, amit annyira frissen pottyantottak oda, hogy a
kertészfiúk még nem tudták összeszedni.
– Ugye nem odafentről hallott rólam? – kérdezte Nona. Lehetet-
lennek tűnt.
Üveg apátnő felnevetett, jóízűen és ragályosan göcögött.
 – Haha! Dehogy. Más ügyben jártam a városban. Az egyik igaz hitű
mesélt nekem rólad, és kitérőt tettem útban vissza a kolostor felé.
– Akkor honnan tudja a nevemet? Az igazit, nem azt, amit Partnis
adott nekem.
– El tudtad volna kapni a negyedik almát? – Az apátnő kérdéssel
válaszolt.
– Na és maga hány almát tud elkapni, öregasszony?
– Annyit, amennyit kell. – Üveg apátnő megint ránézett. – Most
igyekezz!
Nona tisztában volt vele, hogy nem tud sokat, azt ellenben felis-
merte, amikor valaki mértéket vesz róla, és nem szerette, ha bármit
elvesznek tőle. Az apátnő addig dobálta volna az almáit, amíg fel nem
deríti Nona képességének határait – aztán e tudást hüvelyébe csúsz-
tatott pengeként megtartotta volna. Nona megszaporázta a lépteit,
és nem válaszolt. Az utcák egyre néptelenebbé váltak, ahogy közeled-
tek a városfalhoz, az árnyak egyre hosszabbra nyúltak.
Jobbra-balra mellékutcák tátongtak, sötét szájak, készen arra,
hogy egészben lenyeljék Nonát. Bármennyire barátságosnak hatott is
az apátnő nevetése, Nona nem bízott benne. Az asszony nem sokkal
korábban végignézte, ahogy Saida meghal. A szökés még mindig csá-
bító lehetőségnek tűnt. Ha egy csapat öreg apácával lakik egy szélfút-
ta hegyen a város falain kívül, talán jobban jár, mint ha felakasztották
volna, de nem sokkal.
– Reeve gazda azt mondta, Raymel nem halt meg. Ez nem igaz.
Az apátnő egyetlen sima mozdulattal lehúzta fejéről a fityuláját,
hogy a szél belekaphasson rövid, őszes hajába, belemarjon a nyakába.
Sebtében flitteres gyapjúkendőt kanyarított a vállára.
– Honnan... Szóval lopta! – Nona körbepillantott, az arra járók
ugyanúgy felháborodtak-e ezen, de alig lézengtek néhányan a kör-
nyéken, és leszegett fejjel igyekeztek a dolgukra. – Maga tolvaj és
hazug!
– Sokra értékelem az erkölcsi tartásomat. – Az apátnő elmosolyo-
dott. – Ezért kell megadni az árát.
– Tolvaj és hazug. – Nona elhatározta, hogy elszökik.
– Te pedig, gyermek, amiatt nyafogsz, mert a férfi, akinek a meg-
gyilkolásáért fel akartak lógatni, valójában mégsem halott. – Üveg
apátnő megkötötte és a homlokára húzta a kendőt. – Esetleg elmesél-
hetnéd, mi történt a Caltessben, én pedig elmagyarázhatom, mire
utalt szinte biztosan Raymel Tacsis kapcsán Partnis Reeve.
– Megöltem. – Az apátnő a módjára lett volna kíváncsi, de Nona
fukarul bánt a szavaival. Annyira későn kezdett beszélni, hogy az
édesanyja némának hitte, és még manapság is inkább másokat hallga-
tott.
– Hogyan? Miért? Fesd le nekem! – Üveg apátnő hirtelen befor-
dult, behúzta Nonát egy szűk átjáróba, ahol pár fontnyival vastagabb
derékkal az apátnő mindkét oldalon súrolta volna a falat.
– Egy ketrecben hurcoltak el minket a Caltessbe. – Nona jól emlé-
kezett az útra. Három gyermek kucorgott a szekéren, amikor Giljohn,
a gyerekbegyűjtő eljött a falujába, és az övéi átadták neki Nonát.
Szürke Stephen adta fel neki. Mintha Nona minden ismerőse végig-
nézte volna, ahogy Giljohn bezárja őt a többiek mellé a fakalitkába. A
falusi porontyok, a kicsik és nagyok is kukán bámulták, a vénasszonyok
motyogtak, Mari Streams, Nona anyjának barátnője sírdogált; Martha
Pék kegyetlen szavakat vágott hozzá. Amikor a szekér döcögve meg-
indult, kövek és sárrögök repültek utána. – Nem volt kedvemre.
A kocsi napokon, heteken át zötykölődött. Két hónap leforgása
alatt közel ezer mérföldet tettek meg, leginkább keskeny és kanyar-
gós utakon, oda-vissza ugyanazon a vidéken. Ide-oda zörögtek-
csörögtek a Folyosó mentén, girbegurba útvonalakon tévelyegtek
észak és dél között, időnként annyira közel a jéghez, hogy Nona meg-
pillanthatta a kéklőn a fák koronája fölé magasodó falakat. Egyedül a
szél bizonyult állandónak, barátságtalan, fagyos betolakodóként sö-
pört végig a tájon, egy idegen ujjai karistolták a réteket.
Giljohn nap mint nap egyik városból a másikba, vagy egy faluba,
tanyára, elhagyatott viskóhoz hajtotta kocsiját. Az átadott gyermekek
soványak voltak, némelyik szinte csak csont és bőr, a szüleik akarat
vagy pénz híján nem etették őket. Giljohntól napi kétszer kaptak enni,
reggel hagymás árpalevest, hozzá kemény fekete kenyeret mártogat-
hattak. Este karórépapürét vajjal. Utasai napról napra egyre jobban
kikerekedtek.
– Egy hentes kötényén több húst látni. – Ezt mondta Giljohn Saida
szüleinek, amikor kihozták a lányukat a kunyhóból az esőre.
Az apa, egy morcos, meggörnyedt, deres hajú apró férfi megcsípte
Saida karját.
– A korához képest nagy lány. Erős. Folydogál benne egy kevés
gerant vér.
A sápadt képű, cérnavékony, pityergő anya Saida felé nyúlt, hogy
megérintse a lányka haját, de mielőtt hozzáért volna, leejtette a kezét.
– Négy penny, és a lovam ma este a réteken legelhet. – Giljohn
mindig alkudozott. Úgy tűnt, kizárólag a játék kedvéért teszi, hiszen
az ő erszényénél kövérebbet Nona sohasem látott, tele garasokkal,
koronákkal, sőt még egy arany is lapult benne, hogy új színt hozzon
Nona életébe. A faluban egyedül Szürke Stephennek volt rézpénze.
Meg James Péknek, amikor az összes cipóját eladta egy kereskedőtár-
saságnak, amelyik eltévedt a Gentry felé vezető úton. Ám egyikük
kezébe sem került még arany. De még ezüst sem.
– Tíz, és továbbállsz, mielőtt megöregedne az óra – egyezkedett az
apa.
Mire letelt volna az említett óra, Saida beült közéjük a ketrecbe,
fakó haja fátyolként borult leszegett arcára. A szekér késlekedés nél-
kül, egy lánykával nehezebben és öt garassal könnyebben továbbin-
dult. Nona a rácson keresztül figyelte, ahogy az apa újra meg újra
megolvassa az érméket, mintha megszaporodhatnának a markában, a
felesége pedig a melléhez szorítja a karját. Az anya aztán siránkozva
követte őket egészen a keresztútig.
– Mennyi idős vagy? – tette fel a kérdést Markus, egy zömök, sötét
hajú fiú, aki roppant büszkének tűnt tíz esztendejére. Ugyanezt kér-
dezte Nonától is, amikor az a ketrecbe került. Nona azt felelte, kilenc,
mert a fiú láthatólag egy számot akart hallani.
– Nyolc – szipogta Saida, aztán sáros kezébe törölte az orrát.
– Nyolc? Magasságos Remény! Tizenháromnak néztelek! – Úgy
tűnt, Markus egyformán örül annak, hogy megtartotta a legidősebb-
nek kijáró helyet, és szörnyülködött Saida termetén.
– Gerant vér csörgedezik benne – találgatott Chara, akinek oly
rövidre vágták sötét haját, hogy a fejbőre átragyogott a szálak között.
Nona nem tudta, mi az a gerant, csupán azt, hogy ha valakire ezt
mondják, akkor nagydarab.
Saida közelebb csusszant Nonához. Földműves lányaként tudta,
hogy nem szabad a kerék fölé ülnie, ha nem akarja kirázatni a fogát.
– Ne ülj mellé! – figyelmeztette Markus. – Meg van átkozva.
– Csurom véresen került közénk – tette hozzá Chara. A többiek
bólogattak.
Markus mondta ki a végső és legkárhozatosabb ítéletet.
– Nem kértek érte semmit.
Nona nem vitatkozhatott. Még az aszott lábú Hessa is egy lenye-
sett szélű garasba került Giljohnnak. Nona vállat vont, aztán a mellé-
hez húzta a térdét.
Saida félresöpörte a haját, bőszen szippantott, aztán Nona köré
fonta vastag karját, és magához húzta a lányt. Nona riadtan elhúzó-
dott volna tőle, de a nagyobb termetű lány erejével nem birkózhatott
meg. Így maradtak, összekapaszkodva, miközben a kocsi rázkódott-
zötyögött alattuk, Saida sírdogált, és amikor végre elengedte őt,
Nona azon vette észre magát, hogy az ő szeme is megtelt könnyel,
habár nem tudta volna megmondani, miért. Lehet, hogy lényének az a
darabkája, amely ilyeneket tudott, valahogy tönkrement.
Nona érezte, hogy mondania kellene valamit, de nem találta a
megfelelő szavakat. Talán a faluban felejtette őket, az édesanyja por-
táján. Ám hallgatás helyett úgy döntött, kimondja azt, ami korábban
még csak egyszer hagyta el a száját – ami miatt a ketrecbe került.
– A barátom vagy.
A nagydarab lány szipogott, megint megtörölte az orrát, felemelte
a tekintetét, és koszos arcán széles mosoly terjedt szét.
#

GILJOHN RENDESEN ETETTE ŐKET, és megválaszolta a kérdéseiket, leg-

alábbis amikor először tették fel azokat – vagyis a „megérkeztünk
már?”-ra és a „milyen messze van még?”-re legfeljebb a kerekek zör-
gése felelt.
A ketrec kétféle célt szolgált, és ő mindkettőt egyszer magyarázta
csak el, őszes arcát hátrafordította a gyerekek felé, és hagyta, hogy az
öszvére, Négy-láb a saját feje után menjen tovább.
– A gyerekek olyanok, mint a macskák, csak kevésbé hasznosak és
szőrösek. A ketrecbe zárva nyugton maradtok, és nem kell unos-
untalan hajkurásznom benneteket. És bizony... – ujjával a szemöldö-
kén, szemüregén és arccsontján végigfutó halvány sebhelyre bökött –
...hirtelen haragú ember vagyok, és sokáig nem felejtek. Ha felbosz-
szantotok, közétek csapok ezzel, esetleg ezzel. – Először egy nádpál-
cát emelt fel, amivel Négy-lábat szokta noszogatni, aztán pedig saját
kérges tenyerét. – És egyformán bánni fogom az Ős meg az erszényem
ellen elkövetett bűnöket. – Elvigyorodott, ajkai mögül sárga fogak és
sötétlő foghíjak bukkantak elő. – A ketrec megóv benneteket a fékte-
lenségemtől. Hacsak annyira föl nem bosszantotok, hogy a mérgem az
ajtón túlig sem csillapodik.
A ketrecben tizenkét gyerek fért el. Vagy akár több is, ha egészen
kicsik voltak. Giljohn továbbdöcögött nyugat felé a Folyosón, kelle-
mes napsütésben fütyörészett, ha komiszra fordult az idő, összegör-
bedve átkozódott.
– Majd akkor állapodom meg, ha kiürült az erszényem, vagy meg-
telt a szekerem. – Ezt mondta minden alkalommal, ha új szerzemény
csatlakozott a többiekhez, és ennek hallatán Nona azt kívánta, bár-
csak Giljohn ráakadna egy aranygyermekre, akit imádnak a szülei,
neki pedig az utolsó garasa is rámegy. Akkor legalább eljutnának a
városba.
Időnként megpillantották a távolban Verity füstjét. Ha még köze-
lebb kerültek, a városon ülő párából elősejlettek a magas tornyok kör-
vonalai. Egy alkalommal szinte kőhajításnyira jártak csak tőle, és Nona
megpillantotta a nap vérvörös sugarait az erőd oromzatán, amelyet a
Bárka köré építtettek a császárok. A lőrések alatt a vastag falakkal
körülvett város terpeszkedett, és védte meg lakóit az elemektől a
magasfennsík szélárnyékos oldalán.
Egy hideg napon Nona belesúgta Saida fülébe, miben reményke-
dik, amikor a nap mélyvörösen izzott az égbolt egyik fele fölött, és a
szél ujjai áthatoltak a farácsok között, ahol különös és üres hangokra
találva fütyörészett.
– Giljohn nem a csinos arcokra vadászik – horkantotta Saida. – Neki
tenyészek kellenek.
Nona csak pislogott.
– Tenyészek. Tudod. Bárki, akin megmutatkozik a vér. – Lepillantott
a még mindig értetlenül bámuló Nonára. – A négy törzsből.
Nona már hallott róluk, a négy törzsről, amelyek a sötétségből lép-
tek elő a világba, és összekeverték vérvonalaikat, hogy olyan gyerme-
keket szüljenek, akik elbírják az általuk meghódított földek viszontag-
ságait.
– Anya a Remény templomába vitt el. Ott nem szívesen beszélnek
az Ősről.
Saida feltartotta a kezét.
– Nos, négy törzs volt. – Az ujjain számolta le őket. – Gerant. Ha túl
sok benned a gerant vér, ilyen nagydarab leszel, mint én. – Széles
mellkasára csapott. – Hunska. Belőlük kevesebb akad. – Megérintette
Nona haját. – Hunskasötét. Hunskasebes. – Mintha valamilyen rigmust
szavalt volna. – A többiek még ritkábbak. Marjuk.. és... és...
– Quantal – vetette oda Markus a sarokból. Horkantott, és felfújta
az arcát, mintha ő lenne a rangidős. – És marjal, nem marjul.
 Saida a szemöldökét ráncolta felé, majd miután visszafordult, sut-
togássá halkította a hangját.
– Képesek varázsolni.
Nona megérintette a haját, ahol az előbb Saida keze nyugodott. A
faluban a kicsik úgy tartották, a fekete haja gonosszá teszi.
– Minek kellenek Giljohnnak ilyen gyerekek?
– Hogy eladja őket. – Saida vállat vont. – Tudja, miféle jeleket kell
keresni. Ha nem téved, sokkal többért adhat túl rajtunk, mint ameny-
nyit kifizet értünk. Anya azt mondta, könnyen munkát találok, ha még
jobban megnövök. Azt mondta, hogy a városban húst adnak enni, és
érmékkel fizetnek. – Felsóhajtott. – Mégsem akarok odamenni.
#

GILJOHN A SEHOVÁ SEM vezető keskeny utakat választotta, ahol a kerék-

nyomok barázdái annyira mélyen vágtak a földbe, és annyira benőtte
őket a gaz, hogy gyakran a gyerekeknek kellett tolni a szekeret,
Négylábnak pedig mind a négy lábát meg kellett feszítenie, hogy va-
lamennyit haladjanak. Giljohn ilyenkor megengedte Markusnak, hogy
ő vezesse az öszvért – Markus ügyesen bánt a jószággal. A gyermekek
szerették Négy-lábat. Bűzlött, akár egy vén pokróc, és szívesen csípett
bele lábakba, viszont fáradhatatlanul húzta őket, ráadásul rajta kívül
egyedül Giljohn vetekedhetett a kegyeikért. Szürkületkor többen is
dér-almát és édesfüvet hoztak neki. Négy-láb mégis kizárólag
Giljohnt szerette mindőjük közül, aki ostorral verte őt, meg Markust,
aki a két szeme közt simogatta, és közben kedvesen halandzsázott
neki.
A zivatarok napokig nem hagytak alább, szinte elviselhetetlenné
tették az életet a ketrecben, habár Giljohn egy bőrt dobott a tetejére
és a szélnek kitett oldalra. A legrettenetesebb a sár volt; a hideg és
barátságtalan anyagba beleragadtak a kerekek, így mindannyiuknak
tolnia kellett. Nona gyűlölte a sarat: mivel nem nőtt annyira magasra,
mint Saida, nemegyszer combig süppedt a fagyos és szortyogó latyak-
ba, és Giljohnnak kellett kimentenie, miután a szekér szilárdabb talaj-
ra cuppant. Mindahányszor egyszerűen összemarkolta a lány
kenderréklijét, aztán szőröstül-bőröstül kiemelte.
Nona azonmód nekilátott levakarni magáról a szutykot, amint
Giljohn felrakta őt a saroglyára.
– Mit számít egy kis sár egy földműves lányának? – értetlenkedett
Giljohn.
Nona csak a homlokát ráncolta, és tovább kapirgált. Utálta, ha
mocskos, mindig is így volt vele. Az anyja azt mondogatta, úgy eszik,
mint valami nemeskisasszony, minden falatot gondosan rakott a szá-
jába, nehogy összemaszatolja magát.
– Nem földműves lánya – állt ki érte Saida. – Nona édesanyja kosa-
rakat font.
Giljohn visszaült a bakra.
– Most már ő is senki és semmi, ahogy a többiek, amíg tovább nem
adtam rajtatok. Csak néhány éhes száj.
A sehová sem vezető utak nincstelen népekhez vitték őket. Giljohn
sehol sem keresett megvételre gyermeket. Rendre megállt a gazdaság
mellett, ahol több gyom és kő termett, mint gabona, ahol a termést
„rossznak” nevezni kegyes túlzás lett volna, mintha a föld bármit igye-
kezett volna tenni a siker érdekében. Az efféle helyeken a gazda leál-
lította az ekét vagy lerakta a kaszát, hogy a határfalnál ácsorgó kocsi-
hoz ballagjon.
Egy ketrecnyi gyerekkel utazó kocsinak nem kell kimondania, mi
járatban van arra. A gazdának, akinek bőre ráaszott a csontjára, és aki
éhségszínű szemekkel mered maga elé, nem kell elmagyaráznia, miért
lép oda a szekérhez. A legförtelmesebb ügyletek mögött az éhezést
érdemes keresni.
Időnként a gazda komótosan átcammog a mezőn, jobbító szán-
dékból ballépésre szánja magát, és megáll soványan kezeslábasában,
kukoricacsövet rágcsálva, a szeme felragyog arcának komor árnyai
közt. Ilyenkor pár perc sem kell hozzá, hogy koszos kisgyerekek rendje
sorakozzon fel mellette, a gléda egyik végén a nagyobbacskákkal,
akik hunyorogva azon tanakodnak, vajon miért hívatták oda őket, az-
tán a játszadozás közben megzavart, markukban botot szorongató
kisebbekkel, a másik végén pedig a néhány foszló rongyot viselő, el-
kerekedett szemű, gyanútlan csöppségekkel.
Giljohnnak egyszer kellett csak végighordoznia rajtuk a tekintetét,
és kiszúrta a gerant jegyekkel bíró gyermekeket. Megkönnyítette a
dolgát, ha tudták, hány évesek, de már a gyermek éveinek számát
illető durva becslés is sokat segített neki. Gyakorta a nyakszirtjüket
vizsgálta meg, vagy megragadta és hátrahajlította a csuklójukat – csak
amíg meg nem rándult az arcuk. Az ilyeneket félreállította. A második
körben a szemüket vizsgálta, feljebb húzta a bőrt, és a szemük fehér-
jét kémlelte. Nona jól emlékezett arra a kézre. Akkor úgy érezte ma-
gát, akár valami körte, amit felkaptak a kofa asztaláról, aztán meg-
nyomogatták, megszaglászták, és visszarakták. A falu semmit sem kért
cserébe érte, Giljohn mégis alaposan szemügyre vette. Meg kellett
szolgálni a helyért a ketrecében, meg az ételért.
A hunskagyanúsak esetében a gyerekbegyűjtő az ifjak haját dör-
gölte össze az ujjai közt, mintha a szálak durvaságát ellenőrizné. Ha
még mindig érdekelték, a gyorsaságukat vizsgálta azzal, hogy egy
rongy mögött leejtett egy kavicsot, a gyermeknek pedig játékból el
kellett kapnia, amikor pár lábnyival lejjebb ismét előbukkant. A
hunskaként befogadott gyermekek közül szinte egyik sem bizonyult
igazán gyorsnak: Giljohn azzal nyugtatta őket, hogy majd belenőnek,
vagy a gyakorlás előhozza a sebességüket.
Nona úgy számolta, hogy tízszer is meg kell állniuk, mielőtt valaki
hajlandó elcserélni a lányát vagy a fiát pár rézgarasra. Úgy számolta,
hogy miután végigsétált a sorok előtt, Giljohn tucatnyiból kevesebb
mint egyért ajánlana ténylegesen pénzt, és amikor ilyesmi történt,
általában egy túl nagyra nőtt gyermekért cserébe tette. És mint me-
sélte, még ezek közül is alig néhányon mutatkozik majd meg teljesen
a gerant örökség.
Miután Giljohn kiválasztotta ezeket, hozzá pedig bármely sötét
hajú és túlságosan fürge gyermeket, harmadszor és ezúttal különösen
megfontoltan megvizsgálta őket. Ezúttal, habár végig sasszemekkel
fürkészte őket, Giljohn nem használta a kezét. Ehelyett kérdéseket
tett fel.
– Álmodtál az elmúlt éjjel? – kérdezte.
– Áruld el... milyen színeket látsz a fókuszholdban?
És amikor azt felelték, hogy a hold mindig rőt, amikor azt felelték,
hogy nem lehet belenézni a fókuszholdba, mert megvakít, Giljohn azt
mondta:
– De ha bele tudnál nézni, ha nem vakítana, milyen színű lenne?
– Minek van kék hangja? – Ezt is gyakran kérdezgette.
– Milyen ízű a fájdalom?
– Látod, ahogyan a fák nőnek?
– Milyen titkokat őriznek a kövek?
És így tovább – olykor egészen izgatottá vált, máskor unalmat szín-
lelt, tenyerével takarta ásító száját. Csupán játszadozott velük. Ritkán
nyert. És a végén mindig ugyanoda jutottak: Giljohn lekuporodott
hozzájuk.
– Figyeld az ujjam! – mondta nekik. Aztán lefelé húzta előttük a
levegőben, a körme jóformán belekapott az orrukba. A vonal ingado-
zott, rángatózott, lüktetett, vert, kétszer sosem volt ugyanaz, mégis
mindig ismerősnek tűnt. Nonának fogalma sem volt, Giljohn mit ke-
reshetett a tekintetükben. Viszont csupán nagy ritkán lelt rá.
A kocsin két hely mindig az utolsó körben kiválasztott gyermekek-
nek lett fenntartva, és értük mindig nagyobb összeget kellett kifizetni,
mint a többiekért. Ámbár nem sokkal. Ha aranyat kértek tőle, ott-
hagyta őket.
– Barátom, azóta foglalkozom ezzel, amióta te ezeket a barázdákat
szántod, és ennyi sok idő alatt vajon hányan léptek be közülük az Aka-
démia boltíves kapuján? – szegezte nekik a kérdést. – Négyen. Mind-
összesen négy tiszta vérű akadt... és mégis mágusfellelőként emleget-
nek.
 #

A SEMMI KÖZEPE és a következő gyermek között eltelt végtelen órákban

a ketrecben zötykölődve az elhaladó tájat figyelte, javarészt sivár láp-
vidéket, foltos szántóföldeket, vagy mogorva erdőket, ahol a csavar-
fenyő és a fagytölgy a napért viaskodott egymással, és alig hagyott
helyet az útnak. Rendszerint némán üldögéltek, hiszen a gyerekzsivaj
elül, ha nem táplálják, de Hessa csodának bizonyult. Két kezével maga
elé húzta elsorvadt lábát, aztán a hátát a farácsnak vetette, és rendre-
másra mesélte a történeteket, lehunyt szeme alatt dagadó hatalmas
arccsontja egészen idegenszerűnek mutatta őt. Szalmaszínű fürtökkel
keretezett, beesett arcán egyedül a szája mozgott. A történetek el-
csenték az órákat, és távolabbi vidékekre repítették el a gyermekeket,
mint ahová Négy-lábbal eljuthattak volna. Mesélt Scithrowl keleti
birodalmáról és hadkirálynőjükről, Adomáról, meg a fekete jég alatt
tanyázó rettenettel kötött alkukról. Mesélt a dumishokról, akik szikfa
lélekvesztőkkel hajóznak át a Marn-tengeren a birodalom nyugati
partjaira. A leomló déli jégfalak keltette tornyosuló hullámokról, és
arról, hogyan csapkodják a Folyosó mentén a fagyos északi szirteket,
melyek aztán maguk is a tajtékok közé buknak, és hullámokat dagasz-
tanak. Hessa mesélt a császárról és a húgairól, és hogy a marakodásuk
miként döntött romba sok kiváló családot, amelyek balszerencséjükre
az egymást marcangoló felek közé kerültek. Mesélt a múlt és a jelen
korok hőseiről, a régi idők generálisairól, akik a határvidékeket vé-
delmezték, Scheer admirálisról, aki ezer hajót veszített, és a noi-
guinokról, akik várfalakon kúsztak fel, hogy megmártóztassák a késü-
ket, a harci bőrvértes vörös nővérekről, a méregkeverő puhány férfiak-
ról...
A hosszú utak során Hessa időnként Nonához beszélt, odakucoro-
dott mellé a ketrec egyik sarkába, egészen lehalkította a hangját, és
Nona nem tudta volna megmondani, vajon mesét hall-e, vagy különös
igazságokat.
– Te is látod, ugye, Nona? – Hessa egészen közel hajolt hozzá, any-
nyira közel, hogy a lehelete csiklandozta Nona fülét. – Az utat, a vona-
lat? Amelyik azt akarja tőlünk, hogy kövessük?
– Én nem...
– Azon a helyen sétálhatnék. Itt elvették a mankómat, és kúsznom-
másznom kell, vagy cipeltetnem magam... ott viszont... addig mehet-
nék, amíg a lábam alatt érzem az utat. – Nona érezte a mosolyt. Hessa
elhúzódott és felkacagott. Csak nagy ritkán tett ilyet, egészen ritkán.
Aztán mindenkinek mesélt: Persusról és a rejtett útról, a régi nagy
időkről, és még Giljohn is hátrébb hajolt, hogy hallgassa.
És egy nap, csodák csodájára, a tizenkettedik gyermek is beprése-
lődött a ketrecbe, és Giljohn kijelentette, hogy a kocsija megtelt, el-
végezte, amiért indult. Nyugatnak vette az irányt, hagyta, hogy Négy-
láb Verity felé bandukoljon velük, s csakhamar széles, kövezett or-
szágutat tudhattak maguk alatt, ahol a paták kétszer sebesebben fal-
ják a mérföldeket.
Alkonyat után, esőtől csatakosan érkeztek meg. Nona csupán a
fények sokaságát látta a városból; előbb a gigászi fekete falak fenye-
getése fölött lebegő csillagalakzatoknak tűntek, ám amint átértek az
ásítozó kapun, szigetek sorává alakultak, ahol a lámpások fénye ösz-
szegyűlt, hogy emitt egy bejáratot világítson meg, amott oszlopok
sorát, köpönyegükbe burkolózó alakokat, ahogy hirtelen előbukkan-
nak a vak éjszakából, és egy szemvillanásnyi idő múlva újra belevesz-
nek a sötétségbe.
A széles és szűk utcák – akár a kanyonok Verity házainak nyakte-
kergető magaslatai közt – kisvártatva elvezették őket egy magas faaj-
tóhoz. Az ajtó fölött vasbetűkből kirakott felirat egy nevet hozott az
arra járók tudomására, de ahhoz, hogy Nona betűket ismerjen fel az
alakokban, tudása határait kellett feszegetnie.
– A Caltess, fiúk és lányok. – Giljohn hátratolta a kámzsáját. – Ideje
megismerkednetek Partnis Reeve-vel.
#

GILJOHN A MAGAS FALAK MÖGÖTT megbújó udvaron állította le a szeke-

ret, és kiparancsolta őket. Saida és Nona elgémberedett és fájó ta-
gokkal lekászálódott. Előttük egy sokablakos csarnok nyúlt háromszor
magasabbra, mint bármilyen más épület, amit Nona a városba érkezé-
sük előtt valaha látott. Az udvar javarészt elhagyatott volt, a közepén
álló parázstartó mélyén pislákoló láng világította meg. A sarkokban
sajátos szerszámok hevertek gazdátlanul, köztük kerek talpra állított,
ember nagyságú és alakú, bőrrel fedett rönkök. A lámpások alatt né-
hány fiatal férfi üldögélt, mindegyik bőrdarabokat sikált, kivéve egyet,
aki hálót javított, akár valami halász.
Partnis Reeve több mint egy órán át tartotta felsorakoztatva a
gyermekeket, mire végre előbújt a csarnokából. Elég soká ahhoz, hogy
a hajnalpír beosonjon az udvarba, és meglepje Nonát a tudattal, hogy
egy egész éjszakán át utaztak.
Saida az ujjaival babrált, és magára húzta a kendőjét. Nona nézte,
ahogy a nap karmazsinvörös szegélyt húz a csarnok fekete cserepes
tetejének peremére. A falak mögött ébredezni kezdett a város, nyi-
korgott és nyögött, akár egy ágyából kikelő öregember, aki alig aludt.
Partnis lecammogott a lépcsőn, mindig ugyanazzal a lábával lépett
le a következő fokra. Tagbaszakadt, magas és jól táplált férfi volt, a
haja acélosan őszült, sötétbarna szeme nem sok kedvességgel kecseg-
tetett, a hideg ellen vastag bársonyköpenybe bugyolálta magát.
– Partnis! – Giljohn szélesre tárta a karját, Partnis Reeve pedig ha-
sonlóképp cselekedett, noha egyikük sem lépett a másik felé, hogy
beteljesítsék az ölelés ígéretét. – Celia jól van? És a kis Merra?
– Celia már csak... Celia. – Partnis savanykás mosollyal leengedte a
karját. – Merra pedig Darrinsvárosban él, hozzáment egy posztóke-
reskedő fiához.
– Hogy vénülhettünk meg ennyire? – Giljohn szintén leeresztette a
kezét. – Tegnap még mindketten fiatalok voltunk.
– A tegnap réges-rég elmúlt. – Partnis a portékára fordította a fi-
gyelmét. – Túl aprócska. – További megjegyzés nélkül ellépett Nona
mellett. – Túl félszeg. – Saida mellett is ellépett. – Túl terebélyes. Túl
zsenge. Túl csenevész. Túl tunya. Túl setesuta. Túl sok gond lenne vele.
– A sor végéhez érve hátrafordult, és Giljohnra szegezte a tekintetét.
Termetre egyformák voltak, ámbár Partnis puhánynak tűnt, míg
Giljohn keménynek. – Két koronát adok mindért együtt.
– Két koronámba került csak az, hogy etessem őket! – Giljohn a
kőporos padlóra köpött.
Az alkudozás még jó egy órán át tartott, és nyilvánvalóan mindket-
ten örömüket lelték benne. Giljohn sorra vette az okokat, miért vál-
hatnának a gyermekek Partnis küzdőversenyeinek értékes harcosaivá,
kiemelte a gerant és hunska jegyeket.
– Ez a lányka itt nyolcéves! – Giljohn Saida vállára tette a kezét,
mire Saida teste megrándult. – Nyolcéves! Nyurga, akár egy szálfa. A
fejemet rá, hogy első ágú gerant. Ha nem egyenesen tiszta vérű!
– Még a tiszta vérűek is csak dologra jók, ha hiányzik belőlük a
küzdőszellem. – Partnis artikulálatlanul Saida arcába üvöltött. A lány
félelemsikkantással hőkölt hátra, mindkét kezét az arca elé kapva. –
Fabatkát sem ér!
– Még csak nyolcesztendős, Partnis!
– Mondta róla az apja. Nekem inkább tizenötnek tűnik.
Giljohn megragadta Saida karját, és maga felé húzta őt.
– Tapintsd csak meg a csuklóját! – Előbbre nyomta a lányka fejét, és
végighúzta az ujját a tarkójánál kidudorodó csigolyákon. – Nézz ide! –
a hajánál fogva kiegyenesítette Saidát. – Az apák hazudnak, a csontok
viszont nem. Ez itt legalábbis első ágú. Egész úton nem találkoztam
geranttal, amelyik rávert volna. Lehet, hogy tiszta vérű.
Partnis megfogta Saida csuklóját, és addig szorította, amíg a lányka
nyifogni nem kezdett.
– Lehet benne egy árnyalatnyi, elismerem.
– Árnyalatnyi? Rohadtul nem árnyalatnyi.
– Félvérű, ha szerencséd van.
És ez így ment tovább; Partnis lassanként elismerte, hogy a gyer-
mekekben akadhat árnyalatnyi beütés, talán félvérűek, Giljohn meg
kitartott amellett, hogy első ágúak vagy egyenesen tiszta vérnek.
Nonán és egy Tooram nevű fiúcskán szerinte egyértelműen meg-
mutatkozott a hunska származás. Pofon csapta Tooramot, aztán
megint meglegyintette volna, de a fiú gyorsabban felkapta maga elé a
karját, mint hogy az arcán csattanhatott volna Giljohn tenyere. Amikor
Nonán próbálta ki ugyanezt, a lányka hagyta, hogy lekeverjen neki
egy pofont, a férfi hatalmas tenyere keményen nekicsapódott az orcá-
jának, a füle zúgott és csengett, arca bőrét elöntötte a forró fájdalom.
Giljohn mérgesen megint lekevert neki egyet, mire Nona mérgesen
meredt vissza rá, meg sem kísérelt kitérni a nyakleves elől, amivel
Giljohn ledöntötte őt a lábáról, és a szürke égbolt helyett fényes és
villódzó csillagokat jelenített meg előtte.
– ...félnótás.
Nona valahogy talpra állt, a vállát Giljohn vasmarka szorongatta, a
szája vérrel telt meg. Emlékezett a pofon erejére, arra, ahogy a fogai
mintha összevissza zörögtek volna.
– Láttad, milyen gyorsan fordult felém.
Igazat beszélt – Nona úgy érezte, hogy az ajka a négyszeresére
dagadt fel, és a fájdalom fehér nyilai döfködték az orrát. Az utolsó
pillanatban fordította az arcát az ütésbe.
– Ez a rész elkerülhette a figyelmemet – felelte Partnis.
Nona lenyelte a vért. Hagyta, hogy a fájdalom keresztüljárja – ez-
zel fizetett meg azért, hogy pénzt vett ki Giljohn zsebéből. Némelyik
gyermek, akiket a saját apja adott el, afféle pótapaként tekintett a
gyermekbegyűjtőre. Tagadhatatlanul szigorúan viselkedett velük, de
etette, óvta őket. Nona épp ellenkezőleg fogta fel a helyzetet. Az apja
a jégen lelte halálát, és a róla őrzött emlékek melengették őt a hideg-
ben, édesítették meg az életét, amikor a világ megkeseredett. Ő tud-
ta volna, miként kell bánni egy Giljohnhoz hasonló férfival.
A gerantoknak nem kínálkozott efféle választása, hiszen a méreteik
önmagukért beszéltek. Ámbár Saida helyében Nona alighanem
egyetértett volna Partnisszal, amikor a férfi tizenötnek állította be őt.
 Partnis tíz koronát és két garast fizetett értük.
– Legyetek jók! – Giljohn, három hónapon át mindnyájuk apja, mást
nem mondott nekik, és különösebb teketóriázás nélkül fölmászott
Négy-láb mögé a bakra.
– Ég veled! – Egyedül Saida szólalt meg.
Giljohn egy pillantást vetett felé, a botját már az induláshoz emel-
te.
– Ég veled! – válaszolta.
– Az öszvértől köszönt el. – Tooram nem fordította arra a fejét, de
elég hangosan mondta ki a szavakat ahhoz, hogy eljussanak Giljohn
füléig.
Ferde mosoly terjedt szét Giljohn arcán, aztán megrázta a fejét,
rácsapott Négy-láb farára, és kinoszogatta őt a kapun, amit Partnis
emberei időközben megint kitártak.
Nona nézte a döcögve távolodó kocsit; Hessa, Markus, Willum és
Chara a rácsok között bámult vissza rá. Hiányozni fog neki Hessa és a
lány rengeteg meséje. Elmerengett, vajon Giljohn kinek fogja eladni
őt, és hogy egy járni képtelen lány miként fog boldogulni a világban.
Talán Markus is hiányzik majd neki. A megtett mérföldek lassanként
elkoptatták a fiú érdességét, a kerekek körbe-körbejártak... valami-
képp olyasmivé változtatták, ami kedvére volt Nonának. A következő
pillanatban mindegyikük eltűnt a szeme elől.
– És most már az enyémek vagytok – jelentette ki Partnis. Intett a
hálót toldozgató fiatalembernek, akinek gyapjúmellénye szikár, de
izmos testet rejtett, a haja sötét, a bőre fakó volt, de nem annyira sö-
tét és annyira sápadt, mint Nonáé. – Ő itt Jaymes. Ő majd elkísér ben-
neteket Mayához, aki mostantól az anyátok. A nyakleves-osztogató
fajtából. – Partnis szigorúan rájuk mosolygott. – Nem szeretném
bármelyikőtöket is észrevenni, amíg ilyen nagyra meg nem nőttök. – A
mellkasa elé tartotta a kezét. – Ha mégis így lenne, annak alighanem
nem fogtok örülni. Csak fogadjatok szót, és jól ellesztek itt. Most már
a Caltesshez tartoztok. A jogos tulajdonom vagytok.
 #

MAYA CSAKNEM EGY FEJJEL magasabb volt Partnisnál, a karja vastag, akár
egy férfi combja, az arca vörös és foltos, mintha az állkapcsát szaka-
datlan düh szorította volna össze. Arcszínét ellensúlyozandó az Ős
sűrű szőke hajjal áldotta meg, amit az asszony súlyos kötelekbe font
össze. A padláslétrán állt, miután fölterelte az új jövevényeket, csupán
a feje és a válla bukkant elő a homályból.
– Idefent nem használhattok lámpást. Soha. Se gyertyát, se mé-
csest. Ha megszegitek ezt a szabályt, megnézhetitek magatokat.
– Suhintott egyet kemény öklével. – Amikor nem dolgoztok, ide-
fent lesztek. Enni a konyhában kaptok. A kolomp jelzi majd, amikor
eljön az ideje. Ha lekésitek, nem esztek.
Nona és a többiek odakuporodtak a csapóajtóhoz, az óriást figyel-
ték. A dohos levegő James pék falusi magtárát juttatta Nona eszébe.
Köröttük zörögtek-zizegtek az árnyak. Alighanem macskák és patká-
nyok, pókok egészen biztosan, de más gyerekek is fürkészték ott a
jövevényeket.
Maya rájuk dörrent.
– Ne csipkedjétek a friss húst! Erre még épp elég időtök lesz oda-
lent.
– A többinél látszólag semmivel sem nagyobb egyik foltot bámulta.
– Ha bucit vagy ducit látok Partnis bármelyik új szerzeményén, Denam
és Regol, úgy összekoppintom a kobakotokat, hogy az agyatok helyet
cserél. Halljátok? – Rövid szünet. – Halljátok? – Ismételte meg harsá-
nyan, hogy a tető is beleremegett.
– Hallom – mordult fel valaki.
– Hallottalak – kuncogott a másik egy kissé messzebb.
#

A TÖBBIEK TÜSTÉNT ELÓBUKKANTAK, amint Maya lehúzta a fejét. Két nyur-

ga fiú ugrott le a gerendákról az új jövevények közé. Nona addig ész-
re sem vette, hogy odafent ólálkodnak. Még többen kúsztak elő az
árnyak rejtekéből, vagy sétáltak, másztak, ki-ki a természetéhez iga-
zodva. Egyik sem volt annyira apró és fiatal, mint Nona, de a többség
alig néhány évvel lehetett csak idősebb nála. Onnan, amerre nemrég
még Maya fordította a tekintetét, nagy termetű legényke közeledett,
sűrű vörös lobonca alatt a szemöldökét ráncolta, vaskos izmai erőtel-
jesen hullámoztak formátlan lenvászon inge alatt. Pár pillanattal ké-
sőbb egy ugyanolyan hórihorgas, de pálcikavékony siheder csatlako-
zott hozzá, fekete fürtjei a szeme fölött lengedeztek, a szája két sarka
közt hamiskás mosoly feszült.
Kisebb csődület keletkezett, sokkal többen gyűltek köréjük, mint
ahányra Nona számított.
A vörös hajú óriás fenyegetőn rájuk mordult.
– Figyel...
– Jaj, hallgass már el, Denam! – a sötét hajú fiú elébe lépett. –
Zöldfülűek vagytok. Engem Regolnak hívnak. Ő itt Denam, akiből ha-
marosan tanonc lesz, a legkeményebb, legvadabb harcos, akit a
Caltess padlása valaha látott. Elég, ha nem tetszik neki, ahogy ránéz-
tek, és felfal, aztán darabokban kiköp benneteket. – Regol hátrapil-
lantott Denamra. – Röviden ennyi, igaz? – Megint a zöldfülűek felé
fordult. – Most, hogy a melldöngetéssel megvolnánk, és Mayának
nem kell elnáspángolnia Denamot, kereshettek magatoknak valami
alvóhelyet. – Széles mozdulattal végigmutatott a félhomályon. – Ne
lépjetek senki lábára!
Regol elfordult, mint aki indulni készül, aztán mégis megtorpant.
– Inkább előbb, mint utóbb valaki megpróbálja majd elhitetni vele-
tek, hogy azért van idefenn olyan sok hozzátok hasonló mitugrász,
mert Partnis gyerekeket süttet meg magának vacsorára, vagy valami
halálos próbát kell kiállnotok, amit jóformán senki sem él túl, vagy
hogy Maya néha elfelejt a hátsója alá nézni, mielőtt leül. Az igazság
az, hogy korán és olcsón vásároltak meg benneteket. A többségetek
csalódást fog okozni. Nem cseperedtek olyasmivé, amit Partnis hasz-
nálhatna. Tovább fog adni rajtatok. – Regol csitítón felemelte a kezét,
amint Denam szóra nyitotta volna a száját. – És nem valami sóbányába,
vagy tészta közé tölteléknek... egyszerűen oda, ahol hasznotokat ve-
hetik. – Leeresztette a kezét. – Van kérdés?
Ropogó hang töltötte meg a hirtelen beállt csendet, és Nonának
pár pillanat kellett, hogy rájöjjön, Denam ujjpercei pattognak, ahogy
ökölbe szorítja a kezét. Az óriás szemöldöke még mélyebb barázdák-
ba gyűrődött.
– Rettenetesen gyűlöllek, Regol.
– Ez nem kérdés. Még valaki?
Néma csend felelt.
Regol visszaballagott a sötétségbe, gerendáról gerendára lépke-
dett egy macska ösztönös kecsességével.
#

A CALTESSI ÉLET sokkal jobbnak bizonyult ahhoz képest, hogy egy nyitott
ketrecben zötykölődtek a birodalom járatlan útjain. Az igazat meg-
vallva Nonáék falujához képest is jelentős javulást jelentett. Lehet,
hogy itt ugyanúgy ő a legkisebb, de legalább nem lógott ki a többiek
közül. A falu elszigeteltsége miatt a nemzedékek olyannyira egyfor-
mának mutatkoztak, hogy bármely találomra kiválasztott maroknyi
falubeliről hihetőnek tűnt, hogy egy család. Egyedül Nona nem illett
közéjük. Mint egy kecske a birkanyájban. A családban, amelyet Partnis
az erszénye révén gyűjtött maga köré, mindenféle méret és alak, min-
denféle szín és árnyalat megtalálható volt, ám a padlás homályában
még így sem nagyon lehetett megkülönböztetni őket.
A négy tucat gyermek mellett, akiket Partnis a saját fedele alatt
tartott, tucatnyi tanoncnak is kvártélyt biztosított, a nagycsarnok kö-
rüli önálló szobákban pedig hét harcos lakott. A tanoncok közös ba-
rakkja a főépületek végében állt.
Nona a gabonászsákok közé beékelve talált magának egy önma-
gánál nagyobb helyet. Saida már nehezebben tudott bepréselődni
bárhová, és rendre elhajtották őt a régebb óta ott lakók, még azok is,
akik eltörpültek mellette. Végül mégis letelepedett a deszkákon, nem
messze Nona felstószolt zsákjaitól, de valamivel beljebb, ahol a tető
annyira lefelé dőlt már, hogy a lánykának úgy kellett begördülnie alá.
#

AZ ELSŐ ESTE MEGNYÍLT a csarnok kapuja, és a világ betódult, hogy vérző

férfiakat bámuljon. Denam és Regol a nagy csarnok legtávolabbi sar-
kában felállított lajtorja legmagasabb fokáról nézhette a látványossá-
got, a pultok mögül, ahol a tanoncok sört és bort mértek ki a közön-
ségnek. A többi gyermek közül a legidősebbek a csapóajtó körül gyűl-
tek össze. Mindenki másnak valamilyen hézagot kellett keresnie a
deszkák között, hogy rápillanthassanak a lenti eseményekre.
Nonának a második porondra nyílt némi rálátása egy keskeny résen
át. Sehogy sem értette, miért porondnak nevezik a teret, amikor a
négy póznára feszített kötelek egy cirka nyolcszor nyolc lábnyi négy-
zetet kerítettek el, egy magasított dobogót, amitől a küzdő felek lába
az átlagos polgár szemöldökével egy vonalba került. Nona rengeteg
fejet, több száz összezsúfolódott koponyát látott odafentről. Lármás
beszélgetésük megtöltötte a padlást. Ahogy nőtt a tömeg, úgy nőtt a
moraj; mindenkinek ordibálnia kellett, hogy megértethesse magát a
mellette állóval.
Saida a közelében feküdt, szemét egy hasadékhoz szorította. A
lányka mellett egy idősebb fiú, Marten kémlelt le egy göcsört helyén
keletkezett lyukon, amit kisajátított magának.
– A mai nyílt este, bárki bárkivel megverekedhet – közölte Marten
anélkül, hogy felnézett volna. – A rangsoroló küzdelmeket hetedna-
pon rendezik, a nyílt estéket másodnapon, a bemutatókat negyeden.
A pengés viadalokat a hónap utolsó napján.
– Apa szerint a férfiak vermekben verekszenek a városban... – szó-
lalt meg félénken Saida, arra várt, hogy kijavítsák.
– A marni kikötőkben előfordul az ilyesmi – felelte ehelyett
Marten. – Partnis szerint bolondság. Ha akad küzdeni hajlandó harcos
és közönség, aki fizet ezért, akkor magas dobogóra kell kerülniük,
nem valami lyukba, ahol csak az első sor látja őket.
 Nona fekve figyelte a lenti csődületet, miközben a csarnok túlsó
végében a tekintetétől eltakarva folytak az összecsapások. A repedé-
sén át csupán a fejtetőkre látott rá, de a tömeg hullámzásából és tó-
dulásából kikövetkeztette a reakciókat. Zúgásuk időnként egyetlen
szörnyű fenevad üvöltéséhez hasonlított, olyan éktelen zsivajt csap-
tak, hogy Nona mellkasa is beleremegett, a saját hangja is lüktetett,
ahogy kihívón visszaordított rájuk.
Végre egy alak kapaszkodott fel az alattuk álló porondra. Nona
mindenfelé a jobb rálátást keresve fészkelődő gyermekeket érzett
maga körül. Valaki megpróbálta kiemelni őt a helyéről, de Nona el-
kapta a testét megragadó kezeket, és beléjük mélyesztette körmeit.
Az ismeretlen üvöltve eleresztette őt, Nona pedig ismét a réshez szo-
rította a szemét.
– Raymel! – visszhangozta körötte minden hang a tömeg ordítását.
A szorítóban sűrű szőke hajú, jól megtermett férfit látott; meztele-
nül állt, egyedül szemérmét fedte egy fehér gyolcs ágyékkötő, a bőre
olajtól csillogott, hasának izmai élesen kirajzolódtak, minden sáv el-
vált a szomszédosaktól. Nona egyszer már megpillantotta őt, ahogy a
csarnokban bolyongott, így tudta, mennyire hatalmas, még Mayánál is
magasabb, ráadásul egyáltalán nem sután botladozva járt. Raymel
portyázott, minden mozdulatából egy ragadozó magabiztossága
áradt. A legényről lerítt első ágú gerant mivolta. A padlás félhomályá-
ban Nona már megtudta, miféle kódot használt az eladásakor Partnis
és Giljohn, a skála az árnyalatnyitól a félvérűig, az első ágútól a tiszta
vérűig terjedt. Az árnyalatnyi negyedvért, az első ágú háromnegyed-
vért fedett. Gerantok esetében gyakran az első ágúakból váltak a leg-
kiválóbb harcosok; a tiszta vérűek ugyan még ritkábbnak számítottak,
és még nagyobbra megnőttek, de túlságosan lassúak voltak – ámbár
meglehet, hogy ezt csak úgy mondták a Caltessben, mivel egyet sem
tudtak mutatni belőlük.
– Na, most láthatunk valamit! – szólalt meg egy lányka izgatott
hangja Nonától balra.
 Marten már elmagyarázta, hogy bármely reménybelinek, aki el
óhajtott nyerni egy harci bugyellárist, vagy egyáltalán belépett volna
a Caltessbe, előbb a nyílt estéken kellett bizonyítania, és egy korona
fejében kiállítattak Partnis istállója ellen.
– Raymel agyonveri őket – ijedezett Saida.
– Dehogyis. – Martennek még a lármát túlharsogva is sikerült gú-
nyosan válaszolnia. – Azért fizetik, hogy nyerjen. Látványosan fog küz-
deni. Ha agyonveri őket, azzal nem használ az üzletnek.
– Kivéve, amikor igen – szólalt meg egészen közelről egy újabb
hang.
– Raymel azt csinál, amit akar – vágott vissza Nona balján a lány. –
Akár agyon is üthet valakit. – Szinte úgy hangzott, mintha vágyna erre.
Egy kihívó lépett fel a porondra: tar fejű férfi, vaskos és erőteljes, a
hátán annyira sűrűn és feketén nőtt a szőr, hogy elfedte a bőrét. A
karja akár két hústömb – talán kovács lehetett, aki mindennap foly-
ton-folyvást a pörölyét lendíti föl, s zúdítja le. Nona nem látta az ar-
cát.
– Nem kötötte Partnis Raymel lelkére...
– Raymelnek senki sem parancsol – fojtotta Saidába a szót a lány. –
Ötven éve ő az első előkelő születésű, aki a szorítóba lép. Regol
mondta. Az előkelő születésűeknek nem lehet megmondani, mit csi-
náljanak. A pénz nem számít neki.
Nona annak idején ugyanilyen áhítatot érzett ki a hívők hangjából
a Remény Templomában, ahol az édesanyja és Mari Streams az új is-
tenhez fohászkodott, és a Mickel prédikátortól tanult himnuszokat
énekelték.
Megszólalt a harang, és Raymel összecsapott a kováccsal.
Nona csupán a porond egy szegletét látta, az egyik harcos sarkától
a másikig. Amikor oldalra léptek, elveszítette őket szem elől. Raymel
ráérős precizitással mozgott, fejre mért ütésekkel állította meg a ko-
vács kísérleteit, hátrébb húzódott, hogy a másik egy kissé kifújhassa
magát, közelebb csalta magához a következő ütéshez. Nem versen-
gésnek tűnt, hacsak nem úgy fogta fel az ember, hogy a kovács önma-
gával vetélkedik, hogy kiderítse, hányszor képes megállítani az óriás
csapásait a fejével.
A tömeg minden ütés, minden vér- és nyálfröccsenés után egyre
hangosabban óbégatott. Mire Raymel elég hosszú ideig leállt a kovács
püfölésével, hogy az végre összerogyhasson, még egy csapást be kel-
lett vinnie ellenfelének.
– Miért tesz bárki ilyet? – értetlenkedett Saida, és reszketve felállt
a kémlelőlyuktól. – Miért állnak ki ellene?
– Rengeteg pénz fér abba a bugyéllárisba – felelte Marten. – Még
inkább megdagad, valahányszor valaki próbálkozik, és elbukik.
Nona megigézve nézte, ahogy Raymel föl és le járkál a szorítóban.
Egy szót sem szólt, de tudta, hogy többről van szó a pénznél. A harcos
minden egyes kemény vonása az arcára írt kihívást sugallt. A tömeg
tombolása tovább szította a tüzet, de Raymel gyújtotta meg. Gyere, és
próbálj szerencsét ellenem!
Még ketten álltak ki ellene, mielőtt véget ért az este, ám a másik
szorítóban küzdő harcosnak, Gretchának több kihívója akadt. Az ő
előadása talán látványosabb volt, engedte, hogy az ellenfelei bevi-
gyenek egy-két ütést, stílusosabban és kevésbé brutálisan terítette le
őket. Raymel megvetéssel bánt ellenfeleivel, véresen és megalázva
vitte őket a földre.
#

A MAYÁTÓL KAPOTT FELADATOKAT sem hosszúnak, sem fárasztónak nem

lehetett mondani, mivel a szükségesnél több gyermek között oszlot-
tak meg. A nagy csarnokban Nona fényesített, söpört és sikált. A
konyhában hámozott, cipelt, mosott, aprított és kavart. Az árnyékszé-
kekben löttyintett, mert, feltörölt és öklendezett. A harci felszerelés, a
szorítok, az edzőfegyverek és hasonlók karbantartása a tanoncok dol-
ga volt. A harcosok gondozták a saját fegyvereiket, mint bárki, aki éles
pengékre és erős páncélra bízta az életét.
Időnként az idősebb gyermekek csoportjait a Caltessen kívülre
szegődtették el gyümölcsöt szedni és árkot ásni, ám a fő feladatuk a
leggyakrabban, ahogy Regol mondta, abban állt, hogy nőjenek, és
váltsák be az ígéretet, amiért megvásárolták őket. Maya elárulta, hogy
legalább egy, de inkább két-három évig egyikükön sem adnak túl.
– Előfordul, hogy valakinél egészen az első vérzésig nem válik be az
ígéret. Jómagam tizenhárom évesen még csak feleekkorka voltam.
Semmi értelme annak, hogy Partnis bevegyen a képzésbe, amíg nem
tudja, mi lesz belőled. A képzés pénzbe kerül. És a legtöbbeknél po-
csékba megy. Senkiből sem lesz szorítóharcos, ha nem mutatkozik
meg az ősi vér. És még ha biztos benne, hogy megvan hozzá a tehet-
séged, Partnis akkor is inkább kivár... Azt mondja, a legjobb olyankor
kezdeni a képzést, amikor már javarészt belenőttél a végleges mére-
teidbe és gyorsaságodba, és nem kell szakadatlanul újraigazodnod.
Maya naponta kétszer kizavarta az egész padlást az udvarra; előbb
a harcosok súlyzóit kellett visszapakolniuk a raktári ládáikba, aztán
végeláthatatlan köröket futtatott velük, ha esett, ha fújt. Nona alig
várta, hogy kiszakadhasson a padlás és a mindennapi teendők bezárt-
ságának unalmából. Saidával és Toorammal, Giljohn utolsó szerzemé-
nyeivel szedegette össze a kisebb kézi súlyzókat, és hordta be azokat a
felszerelésraktárba. Az igazat megvallva ő meg Tooram alighanem
inkább hátráltatták, mint segítették Saidát. Denam rendre-másra el-
ballagott mellettük, ahogy nagy nehezen felkapaszkodott a lajtorján,
mindkét kezében egy nehezebb súlyzóval, és csak az izzadságtól a
homlokához tapadt vörös lobonc árulkodott az elleplezett erőfeszí-
tésről.
Megálltak, hogy átengedjék, aztán Saida vezette tovább őket.
– Húzd meg!
Nonát nem zavarta, hogy nem sok hasznát veszik, sem az, hogy
sajgott a karja, szaggatott a háta, a szemét csípte a verejték. Örült,
hogy része lehet valaminek. Saidát a barátjának mondhatta, és ugyan
talán nem kellett segítenie neki a súlyzók cipelésében, a lány értékel-
te az igyekezetét.
 A barátságukban Nona olyasmire lelt, ami teljességgel hiányzott a
falusiak hitéből és édesanyja Reményéből, hiányzott Nana Even erköl-
csi tanításaiból és Nona széttépett családi kötelékeiből. Olyasmi, amit
szentnek és áldozatra érdemesnek tartott. Nona nem könnyen tett
szert barátokra – nem tudta, hogyan működik a dolog, csak azt, hogy
néhanapján megtörtént. Korábban egyetlenegy barátja volt, ő is csak
rövid ideig, aztán elveszítette, de többet nem fog elveszíteni.
#

– MESÉLD EL, hogyan kerültél Harritonba, gyermek! Hogy került a nya-

kadra a hóhérkötél? – Üveg apátnő szakította félbe Nona emlékeinek
folyamát, és a kislány azon kapta magát, hogy egy köves úton bandu-
kol széles, szélfútta mezők között. Kétoldalt hellyel-közzel tanyák
kuporogtak a legelésző lovak és birkák között, előttük egy kúria
laposkás ormai terpeszkedtek, mögötte pedig a fennsík alatti mere-
dek lejtő.
– Tessék? – Nona a fejét ingatta. Szinte nem is emlékezett arra,
hogy eljött a városból. Hátrapillantván látta, hogy jó egy mérfölddel
mögöttük fekszik, és már két apáca veszi közre az apátnőt.
– Most pedig elmondod nekem, mi történt Raymel Tacsisszal – je-
lentette ki az apátnő.
Nona ekkor alaposabban szemügyre vette az apácákat: mindkettő
magasabb volt Üveg apátnőnél, az egyikük egészen sovány, míg a
másik gömbölydedebb, ruhájuk lobogott-csapkodott a szélben. Hal-
ványan rémlett neki, hogy a városfal egyik kisebb kapujánál csatlakoz-
tak hozzájuk. Az egyikük idestova annyi esztendeje születhetett, mint
az apátnő, vértelen, megviselt arccal, hűvös tekintettel, összeszorított
szájjal nézett rá. A másik fiatalabb lehetett, zöld szemű, Nona zavart
vizsgálódására nyájas mosolya felelt, mire Nona rögvest félrekapta a
fejét.
A leányka a szemhatárra szegezte a tekintetét. A hegyoldal pere-
métől rejtve már nem látta a kolostort.
– Elküldték Saidát, hogy söpörje fel Raymel kvártélyának padlóját.
Hallottam, ahogy felsikolt. – Nem emberi hangnak tűnt. Amikor a
faluban Szürke Jarry, a böllér disznót vágott... annak a hangjához ha-
sonlított. Majd amikor a csapóajtó köré sereglett fiúk egyike megszó-
lalt, hogy „Raymel szobája”, hirtelen hideg ujjak markoltak belé, és
ragadták meg Nona szívét, vonszolták őt előre.
– Lemásztam a létrán. Fürgén. – Lassabban, mint ha zuhant volna,
de nem sokkal. Beszaladt az előcsarnokba. Saida egy vödörrel és fel-
mosóronggyal támasztotta ki az ajtót, egy volutás rézpántokon fordu-
ló jókora tölgyfa táblát.
– Mindenfelé cserépszilánkok borították a padlót. És Raymel bán-
totta őt. – Saida levert valamit a helyéről, mindennel ügyetlenül bánt.
Raymel megmarkolta a lány karját, a keze csuklótól könyékig betakar-
ta, elnyelte, és elemelte őt a földtől. Csak állt ott, ide-oda forgatta a
kezét, miközben Saida rúgkapálva tekergőzött, próbálta csillapítani a
könyökét és vállát jóformán szétszaggató feszültséget, és közben
eszeveszetten óbégatott.
– Rászóltam Raymelre, hogy tegye le, de a füle botját sem mozdí-
totta. – Nona odaviharzott, hogy segítse megtartani a barátja súlyát,
de Saida kétszer annyit nyomott, mint ő. Raymel ekkor már észrevette
őt, és kacagva meglóbálta Saidát, hogy lerázza róla Nonát. Közben
valami megroppant Saida karjában – elég hangosan ahhoz, hogy a
sikoltozása ellenére hallani lehessen.
– Így aztán megállítottam. Elvágtam a torkát.
A fiatalabb apáca felhorkantott a háta mögött.
– Azt mondják, kilenc láb magas.
– Felkapaszkodtam rá.
Raymel persze nem volt meg kilenc láb magas, de nyolcnál azért
több. Fél térdre ereszkedett, és úgy tartotta törött karjánál fogva
Saidát a föld felett, szép arcán förtelmes mosollyal ingerelte Nonát.
Nona meglódult felé. Raymelnek még maradt annyi ideje, hogy a
döbbenet kiüljön az arcára, mozdulni azonban már nem tudott. Nona
fölpattant a legény térdére, hogy kellő magasságba lendüljön, aztán
elnyisszantotta a nyakát.
– Hogyan vágtad meg? – Kérdezte hátul az idősebb apáca.
– Hát... – Nona maga elé képzelte Raymelt, ahogy aranyszőke fürt-
jei sima homlokára omlanak, a mosoly valami mássá alakul át, sötétvö-
rös vér ömlik ki a nyaka húsában ejtett mély sebekből. – Ahogy fel-
másztam rá, kirántottam a tőrét a dereka mellől.
– Ez elég valószerűtlennek hangzik – jegyezte meg a fiatalabb apá-
ca.
Üveg apátnő felelt, mielőtt Nona marón visszavághatott volna.
– Holott ha alaposabban szemügyre veszed, Alma nővér, megálla-
píthatod, hogy a leányka pendelye valaha fehér volt, és nem barna...
Márpedig amennyiben hinni lehet a harritoni poroszlóknak, a rászá-
radt vér és a börtön mocska festette barnára. Ráadásul őt és a barátját
is fel akarták akasztani Raymel Tacsis meggyilkolásáért.
– Akkor miért nem halott? – kérdezte Nona. Holtan szerette volna
tudni Raymelt.
– Mert az apja dúsgazdag, Nona. – Az apátnő a toronymagas me-
redély felé tartó keskenyebb csapásra vezette őket az útról. – Nem-
csak egy kicsit gazdag, hanem annyira, hogy mindennap új palotát
vehetne, ahol álomra hajtja a fejét, mígnem elviszi őt a kora.
– A pénz nem számít, ha valaki vérzik. – Nona a homlokát ráncolta.
Akár gazdag, akár szegény, odabent mindenki egyformán néz ki.
– Thuran Tacsis annyira gazdag, hogy a zsebében tud egyeseket az
Akadémiáról. – Az apátnő feljebb húzta ruhája szegélyét, hogy köny-
nyebben felkapaszkodhasson a meredélyen. – Már bánom, hogy ott-
hagytam a pásztorbotomat. Bizony szánalmas, ha egy vénasszonynak
nincs botja, amire támaszkodhat.
Nona nem válaszolt, nem értette az apátnő szavait.
– Az Akadémia emberei... Varázslók, Nona! Mágusok. Sámánok.
Boszorkák és boszorkánymesterek. Marjal származású gyermekek.
Akiket a császár pénzén taníttatnak és nevelnek, és a Bárka meg az
uralkodó örökös szolgálatába állítanak, viszont megengedik nekik,
hogy a palota falain kívül keressék meg a kenyerüket, amíg a császár
nem tart igényt rájuk.
– Képesek feltámasztani egy embert? – Nona tüstént az édesapjára
gondolt; semmire sem emlékezett belőle, csupán a sűrű fekete hajára
meg az erős, biztonságot adó karjára.
– Nem, azt ellenben meg tudják akadályozni, hogy egy elevenből
halott legyen. Létezik egy mezsgye, egy hely, ahol átkelünk az Őshöz.
Némelyek képesek ellátogatni erre a határra, és ott tartam valamely
személyt, mígnem a teste felgyógyul a sebeiből, amelyek máskülön-
ben a végüket jelentenék.
– Vagyis a gazdagok sosem halnak meg? – Nona elmerengett ezen:
hogy aranyérmékkel váltsák meg a halált.
Az apátnő a fejét csóválta.
– Egyetlen boszorkánymester sem időzhet el sokáig azon a mezs-
gyén. – Egyre sűrűbben kapkodta a levegőt, ahogy az út mind mere-
dekebbé vált. – Thuran tucatnyi boszorkánymestert dolgoztat felvált-
va, hogy ne hagyják átkelni a fiát. Ráadásul a test sok mindent nem
képes megjavítani, ami megöl minket, bármennyi idő áll is rendelke-
zésre. A felmetszett hús és a vérveszteség... az egészséges test behe-
geszti az egyiket, és pótolja a másikat. A valódi veszélyt az jelenti,
hogy amikor visszahoznak egy személyt a testébe... vannak lények...
akik megpróbálnak a nyomukba szegődni, és otthonra lelni az elmé-
jükben. Minél tovább marad valaki a határon, annál nehezebb kívül
tartani az efféle potyautasokat.
Nona elképzelte, ahogy Raymel Tacsis az atyja palotájában hever,
körötte az Akadémia emberei verejtékezve igyekeznek visszatartani a
haláltól. Saida meghalt – a börtönudvarban Nona látta kikandikálni a
ponyva alól a leányka lábát és a még mindig Raymel vérétől barnálló
kamásliját. Egyáltalán nem szánta a legényt.
– Remélem, hogy ördögök seregével tér vissza, és azok felfalják a
szívét!
 4

I
TT ÚTJÁRA ERESZTHETNÉD a gyermeket, apátnő.
Annál a pontnál álltak, ahol az ösvény egészen meredeken kú-
szott tovább fölfelé a fennsík lehengeredett sziklái között, tucatnyi
hajtűkanyarral cikázott előre-hátra az emelkedőn. Az idősebb apáca
Nonához fordult, és a nyugati erdők és mezők irányába mutatott.
– Morltown ötmérföldnyire áll innen abban az irányban. Egy leány-
zónak ott hasznát vehetik, elszegődhetik napszámosnak.
Alma nővér válla jószerével súrolta Faggyú nővér vállát.
– A főpap rögvest intézkedni fog. Tacsiséknak még csak kérniük
sem kell erre.
– Te válaszd meg, hogy kivel és hol küzdesz meg, apátnő – javasolta
Faggyú nővér. – Jacob szívesen visszaülne a kolostor asztalához. Ez
tökéletes ürügyként szolgálna neki.
– Te pedig az imént loptad ki őt a börtönből... – Alma a homlokát
ráncolva hátrapillantott a távoli város felé.
– Penge tanárnő azt mondja, ne harcoljak. – Egy mosoly, aztán az
apátnő visszafordult, és megindult fölfelé. – Alma pedig azt, hogy ne
lopjak... – Nona utánaeredt. – Apácák vagytok. Több hitetek is lehet-
ne.
#

A NAP PEREMÉNEK LEGSZÉLE még nem bukott a szemhatár alá, amikor

Üveg apátnő a kőoszlopok különös erdeje felé vette az irányt, az ár-
nyékuk több száz yardnyira vetült a közelgő utazók felé. Nona a nyo-
mukban baktatott, két oldalról a két apáca vette közre, és egyikük
sem fulladt ki a hosszú kaptatásban, amitől az apátnő zihálva szedte a
levegőt. Az idősebbről, Faggyú nővérről lerítt, hogy akár egész álló
nap mászhatna fölfelé. A fiatalabba, Alma nővérbe legalább annyi
tisztesség szorult, hogy kipiruljon. Nona, akit megedzettek a
Caltessben futott végtelen körök, a lábában érezte a kapaszkodást, a
pendelye pedig a hátához tapadt, de egyetlen panaszszó sem hagyta
el ajkát.
A fennsík – valójában egyetlen gigászi sziklatömb – földnyelvvé
keskenyedett, mielőtt hegyfokká szélesedett. Az oszlopok a földnyel-
ven álltak elszórtan, szirttől szirtig, tucatnyi mélyen, széltében húsza-
sával. Üveg apátnő keresztülvezette őket rajtuk – látszólag találomra
választotta ki az útvonalat. Köröttük mindenfelé a fáknál is magasabb-
ra nyúló oszlopok sötétlettek az alkonyodó égbolt előtt. Különös né-
maság lepte be a tájat, a szél semmit sem talált, amit megénekeltet-
hetett volna, csupán a földet és a kőport kavarta fel a kifaragott kő-
tornyok között. Nonának tetszett a hely.
Az egyik oldalról az oszlopok övezték a Kegyes Irgalom Kolostorát,
a másikon két szirt pereme futott össze élesen. A központi kupola
feketén emelkedett a mélyvörös mennyboltozat előtt, mindkét olda-
lán tucatnyi melléképülettel. Nona az apácák nyomában lépkedett a
boltíves bejárat felé, a nap történései immár teljes súlyukkal ránehe-
zedtek vállára, a kimerültség zsibbasztó markában szorongatta őt, és
így a lányka haragja és szomorúsága is egyre távolibbnak hatott,
olyasminek, amit elfeledhet az éji álom idejére.
– Itt laknak? – Ahogy egyre közelebb értek, Nona lassanként rá-
eszmélt, mennyire hatalmas is a kupola. Az egész Caltess többször
elfért volna benne, egymásra halmozva.
– Ez itt az Ős Kupolája, Nona. Az Ős lakik itt, és senki más.
– Ennyire borzalmasan hatalmas? – hitetlenkedett Nona. A háta
mögött Alma nővér elfojtott egy kacajt.
– Az Ős minden, számára épített teret betölt. Verityben tízezer házi
oltárban van jelen, pedig némelyikbe még te magad is nehezen pré-
selnéd be magad, mások viszont egy háznál is nagyobbak. Itt, a fenn-
síkon az egyház magasztosabb lakot biztosíthatott az Ősnek: Persus
császár, e néven a harmadik ajándékaként.
Nona némán követte őket, ajkát összeforrasztotta a gondolat, hogy
az Ős meglehetősen mohónak tűnt, amiért ekkora helyet követelt
magának, míg a Caltessben a gyerekek bármilyen zugba és sarokba
behúzódtak, ahová befértek.
– Ez az én otthonom. – Üveg apátnő egyik kezével a mélyülő al-
konyból előderengő kőépületre mutatott. – Legalábbis addig, amíg
apátnő maradok itt. Malkin ugyancsak itt lakik. – A lépcsőn megter-
mett szürke macska feküdt összegömbölyödve. – Alma nővér keres
neked valami helyet, ahol álomra hajthatod a fejed, és reggel bemuta-
tunk az osztályodnak, aztán pedig...
– Osztály? – Nona csak pislogott. A faluban Nana Even hetedna-
ponként tartott órát, számtanra és hasonlókra oktatta az idősebb
gyermekeket. Nona megpróbált belehallgatni, de a nagyok elzavar-
ták, mintha az ostoba számaik túl fontosak lettek volna ahhoz, hogy
hallhassa őket.
– Azért vagy itt, hogy a zárdába költözz, Nona. – Árny fedte az
apátnő arcát, de mintha mosoly terült volna szét rajta. – Amennyiben
így akarod. És ez azt jelenti, hogy itt laksz velünk, és megtanulsz min-
dent, amit egy nővérnek tudnia kell. Hetednap kivételével mindennap
órákra kell járni.
Aztán sarkon fordult, és elsétált.
– Gyere, Nona! – Alma nővér odanyújtotta a kezét. Nona rámeredt,
nem tudta biztosan, hogy a nő akar-e valamit tőle. Alma nővér kisvár-
tatva leeresztette a karját, és továbbindult a kupola íve mentén. Fagy-
gyú nővér követte, a ruhája hangosan csattogott a lábán.
A sötétség már elnyelte mögöttük a fennsíkot, és a szél járta be a
tájat. Nona hátrabámult az útra, amelyen a nővérek idehozták, az osz-
lopok mostanra láthatatlanná váltak. A felfele út heve alábbhagyott
már, a Folyosó felől süvöltő szél caltessi ingébe vájt hideg ujjaival, és
ellopott minden megmaradt melegséget. Kissé sósnak hatott – talán a
tenger lehelete érződött rajta, habár hullámai mérföldekre hömpö-
lyögtek onnan. Nona megborzongott, dideregve összehúzta magát, és
megindult a nővérek után.
A kupola mögött hosszú, alacsony épület nyúlt el, akár egy kucorgó
pele farka. Egy cseréptető orma alatt Alma nővér megállt egy vaskos
ajtó előtt. Egy kampón lámpás függött, épp annyi fényt adott, hogy az
apáca az ajtó zárlapjában a kulcslyukba illessze a ruhája redői közül
előhalászott vaskulcsot.
Alma nővér leakasztotta a lámpást a kampóról, megigazította a
lámpasisakot.
– Ezek az apácák cellái. – Egészen halkan beszélt.
– Cellák! – Nona hátrébb lépett.
– Nem olyanok, mint a zárkák a börtönben. – Alma nővér elmoso-
lyodott, aztán a szemöldökét ráncolta. – Vagyis, az igazat megvallva,
olyasmik, de tiszták, és nincs zár az ajtajukon. – Belépett a bejáraton. –
Ma este itt fogsz aludni. Ha sokat tanulsz és jól teljesítesz, egy este
talán visszajöhetsz ide, úgy tíz év múlva.
Az ajtó egy hosszú folyosóra nyílott. Alma nővér lámpásának fé-
nyében kiderült, hogy az átjáró egy fekete ajtóig nyúlik, ahol a kupo-
lába futott bele. Balra és jobbra, egymástól néhány yardnyi távolság-
ban, kerek tetejű ajtók őrizték az apácák celláit. Alma nővér halk lép-
tekkel bement. Faggyú nővér szó nélkül elfordult, amint elhaladtak a
harmadik pár ajtó mellett, és eltűnt a bal oldali cella homályában.
Nona tekintetét a folyosó végén álló fekete ajtó vonzotta magára.
Mintha valami furcsa lett volna benne.
Tizennyolc ajtónyi mélységben, valahol a folyosó felénél Alma nő-
vér megtorpant, és kinyitotta a jobb oldali ajtót. Behajolt, kivett egy
gyertyát a fali ládikóból, meggyújtotta a kanócot a lámpással.
– Idebent lefekhetsz. A priccsen találsz ágyneműt és egy pokrócot.
Reggel eljövök érted. – Átnyújtotta a gyertyát. – Ne gyújts fel semmit!
 Nona nézte, ahogy Alma nővér megindul visszafelé a főfolyosón, és
a fény egyre halványul, ahogy távolodik. Az apáca végül belépett a
Faggyú nővérétől nem messze eső egyik cellába, Nona pedig saját,
pislákoló lángocskája fénykörében maradt. A csend, amely korábban
az árnyakkal együtt elhúzódott, most visszatért, mélyebbnek és sű-
rűbbnek érződött, mint amilyennek Nona valaha megtapasztalta. Csak
állt, fogva tartotta a csend teljessége. Sehol egy nesz. Nem szűkölt a
szél. Nem nyikordultak a gerendák, és nem zörögtek a levelek. Nem
kopogtak-kaparásztak patkányok, és a távolban nem panaszkodtak
baglyok. Semmi.
Újra a folyosó végi ajtó vonzotta magához Nona figyelmét, noha a
sötétség elrejtette a tekintete elől. A fekete, fényes ajtó emléke akár
egy ujj, úgy nyomódott Nona két szeme közé. A lába legszívesebben
odavitte volna, hogy a tenyerét a sima fához szoríthassa, és egészen
közelről érezhesse a hatalmas és szendergő... teljességet... amely mö-
götte megbújt.
Pár cellával arrébb valahol egy nő felköhögött álmában, megtörve
a csendet és a furcsaságot. A bénultságtól és a kényszertől megszaba-
dulva Nona felemelte a kezét, hogy a tenyerével árnyékolja a gyertya
lángját, és beljebb lépett a szűk cellába, ahová Alma nővér vezette.
Még a harritoni zárkájának is volt ablaka, magas és rácsos ugyan,
de az égboltra nyitott kilátást az elítélteknek. Nona új cellájában csak
egy fenyőfával spalettázott hasadékot talált, amelyen épp átfért a
karja. Nona körbejárta a szobát. Priccs, párna, szék, asztal az íráshoz.
Éjjeliedény, amibe könnyíthetett magán. Végül a legfurcsább, a külső
fal mentén talajszinten végigfutó fémrúd. A bal oldalon felbukkant,
aztán a jobb oldalon újra eltűnt. Kerek, akár egy faág, és épp annyira
vastag, hogy a kezével ne foghassa át.
Nona szimatolni kezdett. Por és egy sokáig nem használt helyiség
áporodott szaga. A priccshez ment. A fémrúdból áramló hőség égette
az arcát. Nona bizalmatlanul elhúzta az ágyat a forró fémtől. Lerakta a
gyertyát, magára húzta a pokrócot, és a párnára hajtotta a fejét. Még
egy utolsó pillantást vetett a szobára, aztán elfújta a gyertyát. A sötét-
séget bámulta, a fejében túl sok gondolat kavargott, hogy aludni tud-
jon, biztosra vette, hogy egész éjjel álmatlanul fog forgolódni.
Egy szemhunyással később vaskolomp kondulására pattant fel a
szeme. Kitárult az ajtó, és a falnak csapódott. Nona a karjára támasz-
kodva kikelt az ágyból, és pislogva meredt a bejáratra, a koromsötét-
ség mostanra komor szürkületté olvadt. Nona akaratlanul is felnyö-
gött; minden tagja merev volt és fájt, noha emlékei szerint egyedül a
lábát erőltette meg az emelkedőn.
– Ébresztő! Felkelni! Itt nincs tespedés! Felkelni! – Az apró, ösztö-
vér asszony hangja mintha egy szűk lyukon préselődött volna ki. Bevo-
nult a cellába, átnyúlt Nona felett, hogy kihajtsa a spalettát. – Hadd
jöjjön be a fény! A bűn nem bújhat el!
A napfényre Nona maga elé kapta a kezét, és ujjai közt egy humor-
érzéket nélkülöző arcot pillantott meg, amelynek bőre ráncokba fe-
szült a járomcsont meg a kerek, vizenyős és vádló szemek között. A nő
fejét, ami egy pillanattal azelőtt még minden másnál fenyegetőbbnek
hatott a félhomályban, hegyes, leginkább tölcsérre emlékeztető fehér
fityula fedte, egészen másféle, mint amilyet az előző este megismert
nővérek viseltek.
– Felkelni, lányom! Felkelni!
– Ah, úgy látom, megismerkedtél Kerék nővérrel. – Alma nővér
lépett be az ajtón, a kezében hosszú ruhát tartott: a külseje szürke
filcből készült, a bélése fehér lenvászonból.
– A reggeli harangszó után még aludt a lustája! – Az öregasszony
felkapta a kezét, láthatólag nem tudta eldönteni, egy nyaklevest ke-
verjen-e le Nonának, vagy bűnének mérhetetlenségét szemléltesse.
– Még új, Kerék, a novíciák közé sem vették fel. – Alma nővér el-
mosolyodott, és határozottan az ajtó felé fordította a tekintetét.
– Mezítlábas pogány fattya!
Alma nővér még mindig mosolyogva széttárta tenyerét a kijárat
felé.
 – Dicséret illet, amiért észrevetted, hogy a cellát elfoglalták.
Az idősebb apáca haragosan összevonta a szemöldökét, és a kezé-
vel megtörölte a homlokát, egy színtelen, kósza hajfürtöt visszatusz-
kolt a fityula alá.
– Semmi sem történhet ezekben a cellákban, amire ne figyelnék
fel, nővér. – Vizenyős szemét összeszűkítve meredt Alma nővérre, az-
tán hangosan fújt egyet, és kimasírozott a folyosóra. – A gyermek bűz-
lik – vetette hátra a válla fölött. – Meg kell mosdatni.
– Hoztam neked habitust. – Alma nővér feltartotta az
apácaköntöst. – Viszont megfeledkeztem arról, mennyire koszos vagy.
Kerék nővérnek igaza van... – Összefonta a két kezét a hasán. – Gyere
velem!
Nona kiment Alma nővér után, a cellákból kilépő vagy a folyosón
halk hangon diskuráló apácákat kerülgették. Ketten kérdőn felvonták
a szemöldöküket a leányka láttán, de nem szólították meg. Valahol
egy ösztövér apáca Alma nővér vállára tette a kezét, hogy megállítsa.
Az asszony a többiek fölé magasodott, mintha messze a neki szánt
méreteken túl nyújtottak volna egy átlagos fehémépet, aki ettől vé-
szesen elvékonyodott.
– Penge nővér jelenti, hogy fegyveresek tűntek fel az oszlopok mö-
gött. Hajnalhasadás előtt követet küldtek.
– Köszönöm, Kova – bólintott Alma nővér.
Kova nővér félrebiccentette a fejét, sötét arcából Nona csupán a
fekete szemét látta megcsillanni a homályban, ahogy őt fürkészi. A
nővér levette a kezét alacsonyabb társa válláról, hagyta, hadd menjen
a dolgára.
Alma nővér kivezette Nonát a rideg reggeli ragyogásba. A nap fé-
nyénél már látta, a kolostor oly számos épületből áll, hogy odahaza, a
Szürkében faluként tartották volna számon. Gyanította, hogy több
kőház lehetett benne, mint Flaystownban, habár a metropoliszt csak
Giljohn ketrecéből pillanthatta meg aznap, amikor a férfi magával
vitte őt az otthonából.
 – Kova nővér azt mondta, hogy fegyveresek közelednek. Értem
jönnek? – kérdezte Nona. Azon merengett, vajon mi haszna lehet
húsz-harminc nővérnek, ha Thuran Tacsis a harcosait küldte el érte. El
kellett volna keverednie a városban, amíg lehetősége adódott erre.
– Meglehet. – Alma nővér hátrapillantott az Ős hatalmas kupolájá-
ra, és összeráncolta a homlokát. – Lehet, hogy mégsem. Bárhogy is, a
legjobb az lenne, ha mielőbb belépnél a rendünkbe... ezt pedig koszo-
san nem teheted meg, igazam van?
Szapora léptekkel továbbhaladt.
– Szkriptórium, refektórium, pékház, konyha. – Peregtek a nevek
Alma nővér szájáról, ahogy elhaladtak a különféle épületek mellett.
Nona számára csupán kevés mondott bármit is, csupán a pékházat
ismerte, és a frissen sült kenyér illatától a nyál is összefutott a szájá-
ban. – A szükségszoba. – A nővér egy aprócska, lapos tetős építményre
bökött, amely mintha a szírt pereméhez tapadt volna tőlük százyard-
nyira.
– Szükségszoba? – értetlenkedett Nona.
– Akkor mész oda, amikor szükségét érzed. – Alma nővér a fejét
csóválta, és elmosolyodott. – A bűz elárulja, hogy jó helyen jársz.
Épületek hosszú sora mellett haladtak el, a széloldalon mindegyi-
ken spalettázott kis négyszögletes ablakokkal.
– Raktárak és dormitóriumok.
Nona érezte, hogy figyelik, tucatnyi szempár szegeződött rá ittott
az ablakokból. Némelyik lány kikiáltott, talán a többieknek. Nona a
széltől felkapott mondatfoszlányokat kapott el.
– ...kiválasztott... dehogy!
– ...nem lehet ő...
– ...paraszt...
– ...ő nem a...
– Kiválasztott?
A hangok követték őket, a szavakat elnyelte a messzeség, de a
hangnem a fülében maradt. Nona jól ismerte: csípős volt és rosszindu-
latú.
– Fürdőház. – Alma nővér egy díszítetlen fekete kőből emelt, zö-
mök épületre mutatott; az ablakokból gőz szökött ki, hogy rögvest
magával ragadja a szél. A Folyosó felől fúvó szelek mindent kisöpörtek
a fennsíkról, és Nona érezte, hogy az alvóhelyek és a fürdőház közti
teret átszelve belemar a bőrébe. Egész életében azt tanították neki,
hogy ne törődjön vele, csak egy embert próbáló élet újabb megpró-
báltatása, de egyetlen, melegben töltött éjszaka után elpuhult, és
didergett tőle.
A fürdőház falának szélárnyékába értek. Az apáca kinyitotta a sú-
lyos ajtó zárját, és betessékelte Nonát. Azonmód forró, nyirkos levegő
burkolta be, a gőztől legfeljebb pár yardnyira látott el. A folyosón fa-
padok sorakoztak, és egy magas, boltíves bejárat vezetett tovább,
alighanem egy négyszögletű medencéhez, de csak itt-ott lehetett
megpillantani a felületét.
A padok mellett bőséggel futottak a fémrudak.
– Egy ilyet láttam a cellámban is! – mutatott rájuk Nona.
– Csövek, gyermekem. Üregesek. Ásványolaj folyik bennük.
Rendkívül meleg. – Alma nővér a boltíves bejárat felé mutatott. –
Most mossuk le rólad a börtön mocskát!
Nona tétován megindult a medence felé, kíváncsian, vajon meny-
nyire lehet mély, és mennyire meleg. A falu körüli gőzök térd fölé so-
sem értek, és az alatt minden tagját hamar megfosztották mindenféle
érzettől.
– Ruhástul nem mehetsz bele. – Alma nővér hangjából ámuldozás
és elkeseredés elegye sejlett ki.
Nona megfordult, és kihívón felnézett az apácára, ajkát összepré-
selve, mérgesen csücsörített. Alma nővér karba font kézzel állt. Egy-
más után teltek a néma másodpercek, míg Nona végül leráncigálta
magáról a Raymel Tacsis rászáradt vérétől merev caltessi pendelyt.
Lassan, sután vetkőzött: a faluban még a kicsik legkisebbjei sem sza-
ladgáltak gyakran pucéran; a jég túl közel húzódott ehhez. Nona csu-
pán az aratási tüzek mellett és az éles hold tünékeny csókja idején
melegedhetett fel valaha is annyira, mint itt a kolostor fürdőházában.
– Igyekezz! Kétlem, hogy bármi szokatlant rejtegetnél a ruha alatt
– nógatta Alma nővér, és hátrahúzta a fityuláját, mert őt is megcsapta
már a hőség. Hosszú, vörös haja csigákban omlott alá a párás levegő-
ben.
Nona kilépett az ingéből, a karját maga köré húzta, szemérmét
egyedül a gőz takarta. Odaiszkolt a medencéhez.
– Várj! – Alma nővér felemelt kezével intette türelemre. – Mocsko-
san nem mehetsz bele. Úgy elfeketedik a víz. – Leemelt egy bőrcsöb-
röt a padok fölött a falon sorakozó számos fapecek egyikéről. – Állj
oda! – a bal oldali padok közötti falmélyedésre mutatott.
Nona engedelmesen odaballagott, az egész teste megfeszült. Az
alkóvban akár kerten vagy hárman is elfértek volna. A csempézett
padlót, amelyben ujjnyi széles lyukak tátongtak, furcsának érezte a
lába alatt.
– Ez mire... – a rá zúduló forró víz elorozta a kérdés végét. Nona
még épp időben törölte tisztára a szemét, hogy kivehesse a csöbröt a
medencéből újratöltő apáca ködös körvonalait.
– Találsz egy kefét a földön. Csutakold le magad! – Újabb vízzuha-
tag ömlött végig Nona mellén.
Nona víztől csöpögve lehajolt a keféért. Még sosem tapasztalt egy
csöbör forró vízhez hasonlóan csodálatos érzést. Még a frissen kisü-
tött, megvajazott kenyér íze sem érhetett fel vele. Még a sülő tojás
vagy szalonna illata sem, ami a Caltessben csapta meg az orrát. Ha
cserébe egy szúrós kefével kell végigdörzsölnie a testét, mielőtt be-
léphet a medencébe, nem nagy ár érte.
Két csöbörrel később Alma nővér kellően tisztának nyilvánította őt
a medencéhez. Nona a víz pereméhez szaladt, és beleereszkedett, a
lábujjával a medence fenekét kereste.
– Mennyire mély? – a felszínen gomolygó gőz elvakította, a forró-
ság andalította.
 – Ez a vége sekély. Neked... talán a válladig érhet.
Nona nyakig belemerült a vízbe, mielőtt a lába megérintette volna
a sima feneket, és ekkor elengedte a medence addig halálfélelemben
szorongatott oldalát. Felegyenesedett, a karját a vízre fektette maga
mellett, és megállapította, hogy korábban még sosem melegedett fel
igazán a teste.
Az idő egy szemvillanásnyit ugrott előre. Aztán megszámlálhatatlan
szemvillanás maradt ki. Nona a medence vak hőségében lebegett.
Éles csattanás ébresztette rá újra a világra.
– Kifelé! Már tiszta vagy... legalábbis tisztább. – Alma nővér a me-
dence peremén állt. A hőségnek engedve maga is az egyik pecekre
akasztotta a habitusát. Megint tapsolt egyet. – Kifelé! Mindkettőnkre
rengeteg teendő vár. – A medence sarkára mutatott. – Ott lépcsőre
lelsz.
Nona odagázolt a lépcsőfokokhoz; túlságosan elpilledt ahhoz,
hogy megpróbálja felküzdeni magát a peremen. A lépcső tetejénél az
apáca négyszögű, vastag szövetdarabot nyújtott oda neki. Sem karnyí-
lást, sem szalagokat nem látott rajta.
– Hogyan...
Alma nővér horkantott egyet.
– Törülköző. – Nona kezébe nyomta a valamit. – Dörgöld át vele a
testedet, hogy megszáradjon.
Nona a törülközőbe burkolta magát, vastagnak és kellemesnek
érezte. Ha ujja lett volna, biztosan felveszi.
– A hajadat is!
Miután Nona szárazra törölte a haját, riadtan vette észre, hogy
Alma nővér hirtelen még egy fejet növesztett – a második fiatal és
huncut volt, a haja rövid, fekete, az állát pedig a nővér vállán nyugtat-
ta, orcáját a másik orcájához szorította.
– Ez mi? – érdeklődött az újonnan kinőtt fej.
– Egy Nona – felelte Alma nővér.
– Egy micsoda?
 – Szorítóharcos a Caltessből.
Az újonnan kinőtt fej felvonta a szemöldökét. Két vékony kéz
csusszant Alma nővér karjára.
– Meglehetősen aprónak és véznának tűnik ehhez. Inkább tanyasi
lánynak nézném. – A másik nővér ellépett Alma nővér mögül. – Tanya-
si lány vagy, Nona?
Nona magához szorította a törülközőjét, és rájött, hogy túl erősen
harapdálja az ajkát ahhoz, hogy elmagyarázza: az édesanyja kosárfo-
nó. Így csak a fejét rázta.
– Nem kedvelem különösebben a tanyasi lányokat – szippantott
megvetőn a második apáca, de a mosolya minden bántó élt eltompí-
tott.
– Ő itt Kanna nővér – magyarázta Alma nővér, és odébb hessintette
a másikat. – És – emelte fel a hangját, miközben Kanna nővér beleve-
szett a gőzbe – imádja a vidéki lányokat. – Aztán visszament a padok-
hoz. – Gyere! Öltözz fel!
Nona utánaeredt, és a habitusáért nyúlt. Alma nővér rosszallón
félretolta a kezét.
– Előbb a kisruhákat! – Odanyújtott egy zavarba ejtően fehér lenvá-
szon holmit. Nona a homlokát ráncolva elvette tőle. Alma nővér egy
darabig nézte, aztán megcsóválta a fejét. – Tanyasi lányok...
Percekbe és rengeteg tanácsba telt, mire Nona az Ős Kegyes Irga-
lom Kolostora novíciáinak teljes öltözetében végre kilépett a fürdő-
házból. Metszően fagyos szél csapta meg az arcát, ám a teste többi
részét meglepően védettnek érezte. A derekánál gyapjúövvel megkö-
tött, dupla ujjas köntöst viselt, alatta két alsószoknya suhogott, a lába
egészen furcsának tűnt a zsineggel szorosan megkötött cipőben. A
saját habitusa látszólag egyedül a fityula hiányában különbözött Alma
nővérétől, miután az apáca újra magára vette a ruháját.
– A novíciák a refektóriumban gyűlnek össze reggelire. – Alma nő-
vér élesen oldalra kapta a fejét, és intett valakinek a széles udvar túl-
oldalán. – Suleri!
 Az alak, egy hosszú sötétbarna hajú, magas lány megtorpant, oda-
fordult, és sietve megindult feléjük.
– Igenis, nővér!
– Ő itt Nona: a vörös osztályban fog tanulni. Kísérd el az ebédlőasz-
talukhoz! – Alma nővér egyszerre szigorúbbnak tűnt, olyasvalakinek,
akinek a szavára oda kell figyelni.
– Igenis, nővér! – Az idősebb, talán tizenöt esztendős lány lepillan-
tott Nonára: – Gyere! – Aztán sietős léptekkel továbbindult, Nonának
pedig szednie kellett a lábát, hogy le ne maradjon.
Keresztülvágtak egy udvaron, majd az egyik saroknál befordultak
egy átjáróba, az egyik oldalán a pékházzal, a másikon a konyhákkal.
Suleri megállt, megperdült, és fölébe tornyosulva elállta Nona útját.
– Nem te vagy az! – Dühösnek és kétkedőnek mutatkozott. – A
Kiválasztott nem lehet egy vézna kis hunska.
 5

MIKOR AZ ÉHSÉG hosszú ideje életed társa, az étel illata testet

A ölt, megtámad, elcsábít, kampóként mélyen beléd fúrja ma-

gát, hogy behúzzon. Nona megfeledkezett Suleri haragjáról.
A kolostor csodái kiszálltak a fejéből. A rátörő hőség, ahogy beléptek
a magas tölgyfa ajtón, a számtalan száj szapora, éles csevegése, amely
jóformán zúgásnak hatott... semmi sem számított. A frissen kisült ke-
nyér illata nem eresztette, a sercegő szalonna, a vajas, borssal szórt
rántotta aromája rabul ejtette.
– Erre! – Suleri ideges hangon beszélt, mint amikor valakinek ismé-
telnie kell önmagát.
Keresztülvezette Nonát a bejáratnál élénken diskuráló idősebb
novíciák csoportján. Nona sokuknak szinte még a derekáig sem ért.
Négy hosszú asztal állt a teremben, mindegyik mellett magas tám-
lás székek sorakoztak, az asztal közepén jókora levesestálak. Legalább
tucatnyi lány ült mindegyik asztalnál, kivéve a hozzá legközelebbit,
ahol még csak két novícia foglalta el a helyét, és Nona szemében
mindkettő felnőttnek látszott.
– Ő lenne az? – szólalt meg egy hang a háta mögött.
A bejárattál egy csapásra elhallgatott a társalgás, és amikor Nona
hátrapillantott, kiderült, hogy a novíciák mind őt bámulják.
– A vörös osztály a hátsó, a szürke osztály a mellette lévő, a miszti-
kus... – Suleri rácsapott a közvetlenül előttük álló asztalra. – És a szent!
– Elhessintette Nonát. – Eredj!
 Nona az ajtónál csoportosuló lányok fürkész tekintetétől kísérve
beljebb lépett a terembe, a karját kinyújtva magához szorította, a ke-
ze ökölbe szorult. Hiába a tömeg, még sosem érezte ennyire egyedül
magát. Annyira erősen ráharapott az alsó ajkára, hogy kiserkent a vé-
re. Aztán az állkapcsát ellazítva vékony, dacos vonallá préselte össze
az ajkát.
Minden asztalnál elhalt a beszélgetés, ahogy elhaladt; mire a ne-
gyedikhez ért, a lányok mind felé fordították a széküket, hogy őt fi-
gyeljék.
Nona megállt az utolsó asztalnál. Az ennél ülő lányok életkora alig
pár évvel különbözhetett egymástól, noha egyikük sem tűnt annyira
parányinak és fiatalkának, mint Nona. Az éhség, mely mostanáig vas-
marokkal szorította Nona gyomrát, egyszerre elmúlt a félszáz novícia
tekintetének össztüzében. Nona üres széket keresett, de mindegyiken
ült valaki.
– Nem ő az. – Suleri hangja hasított bele a terem csendjébe. – Csak
az a mocskos paraszt, akit nemrég láttunk. Nézzetek rá! – A novícia a
saját parancsára fittyet hányva az előtte lévő tányér felé fordította a
figyelmét, és telepakolta kenyérrel és szalonnával.
Nona nyavalyás gyomra ezt a pillanatot választotta, hogy
megkorduljon, méghozzá hangosabban, mint azt lehetségesnek hitte
volna. A felharsanó nevetéstől Nona elvörösödött, és a dühtől for-
rongva felállt, a padlóra meredt, és az akaratával igyekezett rábírni,
hogy megroppanjon és lángra lobbanjon. Ehelyett a nevetés roppant
meg és halt el.
A vörös medve bundája alatt bronz pikkelypáncélba öltözött, ma-
gas férfiak léptek be az ajtón, és a novíciák eliszkoltak az útjukból. A
harcosok dölyfösen lépdeltek, mintha bárkit eltaposhatnának, aki túl
lassú ahhoz, hogy kitérjen az útjukból. Mindegyikük lánccsuklyás és a
legkegyetlenebb, legkönyörtelenebb arckifejezéseket utánzó rosté-
lyos sisakot viselt.
A Tacsis család emberei! A saját hóhérkötelükkel érkeznek, hogy
helyrehozzák a Harritonban elkövetett hibát, esetleg kegyetlenebb
módon szolgáltassanak igazságot. Nona elcsent egy kést a mellette
ülő lány tányérja mellől, és szemmagasságban maga elé tartva megin-
dult hátra, a konyhai ajtó felé.
A férfiak ügyet sem vetettek rá. Kétoldalt felsorakozva biztosítot-
ták a főbejáratot, majd felhúzták a sisakrostélyukat, és az alóluk elő-
bukkanó arcokon semmivel sem mutatkozott több együttérzés, mint
amit a fémbe véstek. Mögöttük az apátnő lépett be a kitárt ajtón,
egyik kezével a pásztorbotot markolta, amelynek arany csigája a feje
fölé magasodott, a másik egy Nonánál legfeljebb egy esztendővel
idősebb szőke leányka vállán nyugodott.
– Novíciák, bemutatom Arabella Jotsist. Arabella mostantól ren-
dünk tagja.
– Miképp megjövendölték! – Kerék nővér lépett elő az apátnő mö-
gül, a másik oldalon pedig Faggyú nővér. – Miképp megjövendölték! –
Fürgén körbehordozta vizenyős tekintetét a termen, kereste, ki mer
ellentmondani.
Üveg apátnő felhúzta a szemöldökét.
– Abban biztosak lehetünk, hogy ő Arabella, és hogy Jotsis. A többit
meglátjuk. – Keményen a földhöz koppintotta botját, elhallgattatta a
sugdolózó novíciákat. – Emellett abban is biztosak lehetünk, hogy
Arabella szorgalmasan fog tanulni, és nem részesül a másokétól eltérő
bánásmódban.
Kerék nővér mintha szólni készült volna valamit, de az apátnő egy
szigorú pillantással összecsattintotta a száját.
– Emellett biztosra vehetjük azt is, hogy Nona novícia tisztában van
vele, mennyire illetlen dolog kést szegezni a vendégekre – tette hozzá
az apátnő, és Nona felé biccentette a fejét.
Nona leszegett fejjel visszarakta a kést az asztalra, miközben kö-
rötte kacagásban törtek ki a lányok.
– Uraim! – Üveg apátnő balra, majd jobbra nézett. – Elhozták, akit
önökre bíztak. Arabella immár a kolostor felügyelete alatt áll, és az én
feladatom gondoskodni róla.
A négy férfi meghajtotta a fejét, majd megfordult, és az apátnőhöz
vagy az ide kísért lányhoz intézett egyetlen szó nélkül kivonult az épü-
letből.
Maga Arabella, úgy tűnt, észre sem vette a távozásukat. Nona sze-
mében egészen másfajta szerzetnek tűnt, különbözött a világban
mindenfelé sürgölődő-sertepertélő, unalmas és mocskos népektől. A
haja mintha aranylón izzott volna a tárva maradt ajtóban.
Utazóköntöse csiszolt szarvasbőr és prémszegélyes irha csodájának
hatott az aranylánccal a vállára erősített, fenséges mélyvörös palást-
tal. Amíg a többieket a hibáik összessége jellemezte, Arabella Jotsis
egyedüli megkülönböztető vonásaként látszólag makulátlan küllemét
lehetett említeni. Talán az Ős mutathatott így, az emberek viszont
soha.
– A leghátsó asztal a tiéd, Arabella. A vörös osztály kétségkívül
örömmel fogad a soraiban. Ahogy Nonát is. – Az apátnő a terem vége
felé biccentett, és levette óvó kezét a leány válláról.
– Viselkedjetek! – tette hozzá Faggyú nővér, és végighordozta szi-
gorú tekintetét a termen. Üveg apátnő pedig ezzel ki is vezette az
apácákat a refektóriumból.
Arabella Jotsis egyfajta higgadt magabiztossággal vette sorra
szemügyre osztálytársait, és nem csupán úgy lépett be közéjük, mint
aki egész eddigi életét a körükben töltötte, hanem mintha itt minden
az övé lenne, és ő fizette volna a bérüket. Ahogy közelebb ért hozzá-
juk, a harmadik asztaltól egy lány odasietett mögé egy székkel.
A lány, aki elől Nona az imént elemelte a kést, felpattant a helyé-
ről, amint becsukódott az ajtó a távozó apácák után. A magas, karcsú
és sápadt lányt, akinek fekete haja zabolátlan csigákba kuszálódott,
szemmel láthatóan kevésbé bűvölte el az aranyhajú jövevény, mint a
többi novíciát.
– Majd meglátod, hogy az Ős idebent még az arisztokráciának sem
ír elő különleges bánásmódot, Arabella. Sem a kisebbeknek, sem má-
soknak. Az atyád nemesi címe Verityben talán szétzúzhat becsületes
lelkeket, idefent viszont egy az egy ellen kell kiállni, és kizárólag a
képességek számítanak, nem a rang.
Arabella épp csak egy pillantásra méltatta a lányt.
– Az apád magát juttatta börtönbe, Clera Ghomal. Csapnivaló kal-
már volt. – Aztán, akár valami hercegnő, leült az odakínált székre. – És
még csapnivalóbb tolvaj. – A kiejtése újnak hatott Nona fülében, kife-
jező és precíz, a szavakat gondosan lekerekítette, furcsa helyekre tett
hangsúlyokat.
Clera mindkét keze ökölbe szorult.
– Vigyázz, mit mondasz...
– Jaj, kérlek! Egy pénzsóvár család sarja vagy, akik elveszítették
minden vagyonukat... Így aztán már csak... sóvárogtok. Hagyd ezt! Ha
jól értesültem, még épp elég alkalmunk lesz elcsépelni egymást. Szó-
val hallgass el, kérlek, és hagyd, hogy békében elfogyasszam a regge-
limet!
Arabella fogott egy kis kerek cipót, és kettétörte a tányérján.
– Köszönöm, hogy nem kerteltél. – Clera gúnyosan elmosolyodott.
– Mennyire borzalmas lehet olyanok közé kerülni, akik nem dúskálnak
így a földi javakban. Hogy állhatod a társaságunkat? – Odanyúlt
Nonához, és megfogta a kezét. – Ha jól sejtem, leginkább Nonát gyű-
lölöd közülünk. Elképzelni is szörnyű, hogy egy parasztporonty egy
Jotsis lánnyal egy asztalnál étkezzen!
Arabella megvajazta a fél zsömléket.
– A legkevésbé sem érdekelsz, Ghomal, ahogy a vézna hunska pa-
raszt sem. Most ülj le. Mindketten nevetségesen néztek ki.
Clera elengedte Nona kezét, és közelebb lépett Arabellához.
– Tudod...
– Clera! – rivallt rá Suleri a terem túlsó végéből. – Tedd le a fene-
ked! És fogd be a szád! Majd Faggyú nővér óráján jártasd, különben
egy hónapig a te feladatod lesz a mosás.
Clera leült, a szája kegyetlen vonallá feszült. Egy szempillantással
később szélesen elmosolyodott, és átballagott a szomszéd asztalhoz,
ahol az egyik novícia épp akkor kelt fel egy székről.
– Nona! Ülj csak le! Éhesnek látszol.
 6

GILJOHN sokkal jobb étkekkel táplálta Nonát, mint

A
SZEKERÉN
amit az édesanyja valaha megengedhetett volna. A
Caltessben még jobbnak bizonyult az étel, és Nona csontjai
lassanként eltünedeztek szem elől, akár egy városi gyermeké. A Ke-
gyes Irgalom Kolostorának refektóriumához képest viszont a caltessi
étkek csúnyán szégyenben maradtak. Amióta Nona az eszét tudta,
most evett először teljes darab húsokat, nemcsak cafatokat és nyese-
déket, hanem a serpenyőből sisteregve kivett egész szalonnaszelete-
ket. A szalonnát ropogós cipóba csomagolta, és odaadással majszolta,
mindenfelé morzsákat hullatott, miközben Clera semmiségekről csi-
csergett mellette.
A kalmár lánya a továbbiakban nem hozta szóba Arabellát, még
csak felé sem pislantott az asztal végében. Ehelyett vidáman csevegett
az előttük álló napról, Nonától legfeljebb időnként egy-egy helyeslő
mordulást vagy „igen”-t várt el, amikor épp nem volt tele a szája.
– Ghena a legfiatalabb az osztályban, még csak kilenc. Én és Ruli
tizenegy évesek vagyunk. Hamarosan alighanem felkerülünk a szür-
kébe... az a második osztály. Az első a vörös. Tölgy nővér a tanárnőnk,
de keveset látjuk. – Clera egy pillanatra elhallgatott, és azt figyelte,
ahogy Nona eszik. – Te tényleg éhes lehettél!
– Mgmmmm.
– Az első óránk az akadémia lesz Szabály nővérrel... ez mindent
magában foglal a számoktól és az olvasástól a történelemig és a geo-
metriáig. Mostanában geológiával foglalkozunk.
Nonának teli szája miatt nem kellett beismernie, hogy fogalma
sincs, mi fán teremhet a geometria és a geológia.
– Délután a penge következik. Egyelőre fegyvertelenül, de idővel
megtanuljuk a kések és dobócsillagok használatát, az idősebbek pe-
dig kardforgatással, harcászattal és hadászattal is foglalkoznak. A vö-
rös osztályban mindenki mindennel foglalkozik. Később a szent nővé-
rek több akadémia- és lélekórát kapnak. A harcos nővérek főként
pengével töltik az idejüket. A visszahúzódás nővérei az árnyra kon-
centrálnak. A misztikus nővéreknek az Út tanulmányozása köti le min-
den idejüket. A harci nővéreket mindenki vörös nővéreknek hívja, a
misztikus nővéreket pedig szent boszorkányoknak... de nehogy vala-
melyik nővér meghallja, hogy boszorkánynak nevezed őket!
Nona tovább evett, hagyta, hogy a nevek zűrzavara keresztülzúdul-
jon rajta. Ha kellő időt hagy rá, megragad benne. Bekapta a szalonna
maradékát, valahogy magába tömte a rántottát, de a kenyereskosár
kifogott rajta, az alján még három ropogós cipócska kuporgott. Eddig
sosem fejezte be az evést, amíg étel maradt előtte: az ilyesmi kétség-
beejtő hiba lett volna.
– Gyerünk! – Clera Nona vállára tette a kezét. – Tényleg elkésünk.
Amikor Nona felnézett, látta, hogy már csak ők ketten ülnek az
asztaluknál. A háta mögé pillantott, és megállapította, hogy rajtuk
kívül három novícia lézeng a teremben.
Clera sietve megindult a főbejárat felé.
– Gyere már!
Nona utánaeredt, kezét sajgó hasához szorította, mivel annyira
megtömte a gyomrát, hogy lépnie is fájt, nemhogy szaladni tudott
volna. Clera visszavezette a dormitóritun épülete mellett, majd egy
belső udvaron át, amelynek egyik oldalát kerengő szegélyezte, a kö-
zepén négyszögű medence és szökőkút csobogott. A nyugati peremet
alkotó szirtek fölött egy szélmalom szárnya fordult át körkörös útjának
tetőpontján. Clera sürgetőn az északi oromban nyíló átjárón tessékel-
te át Nonát.
– Az ott az Akadémia. – Az előttük magasodó díszes toronyra muta-
tott a fennsík északi oldalának szirtjei közelében. Félig sétálva, félig
futva tették meg az utat a talapzatban nyíló boltíves bejáratig. Miután
felsiettek a csigalépcső kőfokain, egy tölgyfa ajtóhoz értek, ahonnan
továbbkúszott fölfelé a feljáró. Clera megállt az ajtóban, aztán benyi-
tott a mögötte meghúzódó terembe.
– Egy árva lelket sem látok. – Nona ostobán érezte magát, amint
kiejtette ezt a száján, parasztlánynak, aki a nyilvánvalót mondja ki. Az
osztályteremben félhomály uralkodott. A túlsó sarokból jókora öreg
macska figyelt szürkén összegömbölyödve: Malkin, az apátnő kedven-
ce. Négy üres padsor nézett szembe a krétafoltos táblával. Térképek
és táblázatok kuszasága fedte mögötte a falat, oly sok, hogy egybe-
rakva az egész világot megmutatták volna.
– A ménkűbe! – Clera az egyik ablakhoz szaladt, és kitárta a spalet-
tát. Ólommal egybefüggő táblává tapasztott üvegrombuszok gondos-
kodtak róla, hogy csupán a fény hatoljon be, de a hideg kint marad-
jon. A lányka az ablaktáblához szorította az arcát, jobbra-balra tekin-
getett. – Kivitte valahová az osztályt... nem látom őket...
Nona megindult a tanár asztala felé. Mindenféle elbűvölő tárgy
hevert rajta, többek között három bőrkötet, meg egy osztálykönyv az
írótoll és a tintatartó mellett. Nona tekintetét mégis egy kutyakopo-
nya vonzotta magához, meg egy majdnem egy láb hosszú áttetsző
kristály, amely annyira széles volt, hogy az ujjaival nem érte volna át,
ezeken kívül pedig egy rézállványon nyugvó csillogó fehér gömb. Az
utolsóra szinte rátapadt a tekintete, mígnem közvetlenül előtte találta
magát, és a térde az asztalnak ütközött.
– Ez micsoda? – Nona a gömb zománcos fehérségéhez érintette az
ujját; tapintásra érdesnek érezte, apró redők csillogtak-vibráltak a
fényben. Valamivel nagyobb volt Nona fejénél, és tökéletesen göm-
bölyű. Egy állvány tartotta az alját és a tetejét, hogy foroghasson. És a
közepén, mint valami öv, zsinegnél nem vastagabb keskeny színes sáv
szaladt végig.
– Ne érj hozzá! Akadémia nővér sikítófrászt fog kapni! – Clera a
könyökével félresöpörte Nonát, és saját tanácsát semmibe véve
azonmód megperdítette a tárgyat a forgócsapjain. – Ez a világ, te kis
buta.
– A világ? – Ez teljességgel értelmetlennek tűnt.
– Abeth. – Clera úgy pöffentette ki a levegőt, mintha Nona ostoba-
sága egy gyomrost vitt volna be neki. – A kicsinyített mása.
Nona kábán pislogott. Az ő világát a falu jelentette, az erdő, a me-
zők és a távolban a Folyosót megformáló északi jégfalak. Eszébe sem
jutott, hogy bármilyen alakja lehet, gömbre pedig végképp nem gon-
dolt volna, sem fehérre, sem másmilyenre.
– Egy földgömb. – Clera odanyúlt, hogy leállítsa a pörgést. – Mi...
itt élünk. – Az ujját a középen futó sávra tette.
– Komolyan? – Nona közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre ve-
gye.
– Akarsz látni valami különöset? – Clera elvigyorodott. Meg sem
várta a választ, egyik kezét a golyóbis tetejére, a másikat az aljára he-
lyezte, aztán némi erőfeszítés árán egymással ellentétes irányba for-
gatta el a kettőt. Az alsó rész zökkenőmentesen és zajtalanul elvált.
Nona most már látta, hogy nem egy darabból áll, ahogy képzelte, ha-
nem rengeteg pengeszerűség csússzam félre egymás alatt, akár egy
kitárulkozó szárny tollai. Ennek következtében a gömböt körülölelő
színes csík kiszélesedett, előbb ujjnyi vastaggá nőtt, aztán még jobban
kiterebélyesedett, hogy Nona már nem tudta volna letakarni a kezé-
vel. Az ékkőmázas kékek, zöldek és barnák mintázata elkápráztatta a
szemét.
– Mi...
– Ilyen volt a világ ötvenezer esztendővel ezelőtt, jóval azt megelő-
zően, hogy a törzsek megérkeztek volna. – Clera lassan visszaforgatta
a két félgömböt, és egyre nagyobb teret hódított el magának a jég. –
Mindenki, aki ezeken a földeken élt, visszaszorult. – Visszaállította a
jégtakarót annak eredeti helyzetébe. – Ebbe a parányi folyosóba,
ahogy a nap egyre öregedett és gyengült.
– Hogy férhettek mind el? – Nona elképzelte, ahogy a jég elől me-
nekülnek.
Clera vállat vont.
– Penge tanárnő szerint az embereknek hely kell. Csak egy határig
lehet visszaszorítani őket, aztán kezdődik a vérontás, és amikor vége...
megint épp elegendő hely marad.
– Öröm látni, hogy némelyik lecke a fejekben marad, Clera novícia.
Mindkét lány hátrakapta a fejét a bejárat felé, amelyet szinte telje-
sen betöltött Szabály nővér, a kolostor akadémia-tanárnőjének alakja:
a meglehetősen magas és még meglehetősebben széles asszonyt tel-
jesen beburkolta a sötétszürke apácaköntös. Szabály nővér benyomult
a terembe, mögötte a vörös osztály többi növendéke, ki-ki a neki kije-
lölt padba. Arabella körül már három lány tolongott, és egymás mel-
lett telepedtek le, mindegyikük a tenyerével leplezte gúnyos vigyorát.
– Magyarázatot kérek, novíciák. – Az apáca sötét gombszemével
méregette őket.
– Mi csak... – Clera megfelelő indokot keresett... és nem jutott
eszébe jobb az igazságnál, így megadó sóhajjal emellett maradt. –
Nona nagyon éhes volt!
A választ elszórt kuncogás fogadta, de Szabály nővér a mérőrúddal
az asztalára csapott, és rögtön el is hallgattatta a rendbontókat. A
padhoz ért, fenyegetőn a két lány fölé magasodott.
– Nos, Nonára tényleg ráférne némi hizlalás. Még egyszer ne késs
el az órámról, Nona! Ma a fennsík rétegelt szerkezetének bemutatá-
sáról maradtál le az Üvegvíz víznyelőjénél, ahol ez jól látható. Legkö-
zelebb ennél jóval többet fogsz kihagyni... a vacsorádat is beleértve!
Clera az ajtó melletti padjához osont. Nona az asztalnál maradt.
Felnézett Szabály nővér arcába, amely egyszerre mutatkozott húsos-
nak és szigorúnak, aztán újból a gömbre siklott a tekintete.
 – A hátsó két pad közül bármelyikbe leülhetsz, Nona. – Az akadé-
mia-tanárnő lerakta a mérőrúdját az asztalra, és sóhajtott. – Nagyon
remélem, hogy nem fogsz lelassítani minket, gyermekem. Az apátnő
időnként rendkívül messzire kiveti a hálóját...
Nona a földre szegte a tekintetét, majd egy lépést tett a mutatott
irányba. Düh és dac elegye fortyogott benne, de ennél sokkal, sokkal
erősebben égett benne a tudásvágy. Ráadásul túlságosan jóllakott
ahhoz, hogy igazából mérges legyen.
– Nem tudom, mi az a geológia.
Szabály nővér mérőrúdja elfojtotta a nevetést, mielőtt kitörhetett
volna.
– Jól van. Ahhoz elég okos vagy, hogy kérdezz. Ennél sokkal rosz-
szabbak is beléptek már ezen az ajtón. – Leült az asztala mögé, meg-
igazgatta a habitusát, aztán felnézett. – A geológia olyasmi, mint a
történelem. A történelem az emberiség feljegyzett múltjának esemé-
nyeivel foglalkozik. Ennek a történetnek a története és értelmezése. A
geológia a lábunk alatt lévő világ történelme. A hegyeké és a jégé, a
folyóké, tengereké, szárazföldeké, amit mind maguk a kövek őriztek
meg magukban, és tárnak fel bárki olyan előtt, akik tudják, hogyan
kell elolvasni az ott leírtakat. Tekintsük például ezt a sziklalapot, ame-
lyen a kolostorunk nyugszik. A fennsík történelme a mészkőrétegekbe
íródott bele, amelyeket a toronytól százyardnyira nyugatra nyíló víz-
nyelőben figyelhetünk meg. – A rúd végével finoman a helyére noszo-
gatta Nonát. – A történelmünk széles, mi keskenyek vagyunk, ezért
talán a leckékből nem sokat tanulhatunk. Helyesebb méretre szabni a
ruhát, tartják sokan. Ám a föld története fontosabb leckékkel szolgál a
királyokénál és dinasztiákénál. A jég története ebbe íródott bele. A
haldokló nap históriáját a sziklák és a gleccserek őrzik. Ezek azok a
leckék, amelyek szerint élünk. És amikor kihuny a hold, ezek szerint
fogunk meghalni is.
 7

ONA ELTÖKÉLTE, hogy a pengére időben odaér. A refektórium-

N ban elköltött ebéd alatt Clera elmagyarázta a nap folyamán

megszólaló különféle harangok jelentését.
– Háromféle harang szól. Az imént a vasharangot, Ferrát kondítot-
ták meg. Tompa a hangja, és hamar elhal. A nővéreknek jelez, főként
imára figyelmeztet. Az Ős Kupolájának kis harangtornyában lóg. Ame-
lyik kinézetre mellbimbóra hasonlít.
– Clera! – torkolta le Jula. Nemrég leült Nona másik oldalára, és
most odafordult, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe. – Harsogó az
Akadémiában, a torony tetején függő rézharang. Az órákat jelzi, és
erre kell figyelned, ha tudni akarod a foglalkozások és az étkezések
idejét.
– És a takarodóét meg az ébresztőét – csatlakozott be újra Clera. –
Harsogó mély hangja sokáig zeng. – Maga is mélyen és zengőn éne-
kelt, állapította meg magában Nona. – A délutáni foglalkozás hatodik
órakor kezdődik, az ebéd az ötödikkor, a vacsora a hetedikkor.
– Ma délután penge következik. – Jula az égre emelte a tekintetét.
– Ki nem állhatom a pengét.
– A szentek mind így vannak vele. – Clera gúnyosan elfintorodott.
Nona egy pillanatra alaposabban szemügyre vette Julát. A lány szor-
galmasnak tűnt, karcsú maradt, annak ellenére, hogy több mint egy
esztendeje kolostori koszton élt. Szürkésbarna haja a nyakáig ért. A
küllemében semmi sem utalt arra, hogy az elkövetkező években kiüt-
közne belőle a hunska vagy gerant vér. Szinte senkiről sem bizonyoso-
dott be végül, hogy quantal vagy marjal lenne, bármily biztatónak
tűntek is a jelek, Jula tehát szinte bizonyosan szent nővér lesz. Nona
igencsak keveset tudott az Ős Egyházáról, de az imádságnak és elmél-
kedésnek szentelt élet gondolata csöppet sem vonzotta őt. Ha ez nem
járt volna együtt a jóltápláltsággal és azzal, hogy meleg, biztonságos
helyen lakhat, Nona még szánalmat is érzett volna a lány iránt.
– A penge után azt fogod hinni, hogy a világ legszigorúbb tanárnő-
jét ismerted meg – folytatta Clera. – De Árny tanárnő mellett ő egé-
szen gyengédnek tűnik. Mindenki Méregkeverőnek vagy Méreg ta-
nárnőnek csúfolja, mert folyton ilyen vagy olyan méreghez morzsoltat
szét velünk összetevőket. Elvben lopakodást, álcázást, sziklamászást és
csapdákat is tanítana nekünk... de folyton-folyvást csak mérgekkel
foglalkozunk. Én viszont soha nem hívom őt Méreg tanárnőnek. –
Clera vállat vont.
Jula komor arccal bólintott. Felvette és félig már a szájához emelte
a villáját, amikor megint eszébe jutottak a harangok.
– Bitel a harmadik. Az acélharang. – Visszatette a villát a tányérra,
talán a mérgeken járt az esze. – Szinte mindig rossz hír hozója, és nem
lehet összetéveszteni a többivel... éles és roppant erős a hangja. Az
apátnő tűz, behatoló vagy ilyenek esetén kondítja meg. Reménykedj,
hogy soha ne kelljen hallanod! Ha mégis, és nem kapsz más utasítást,
azonnal menj az apátnő házának bejáratához, és ott várakozz.
– Úgy hallottam... – szólalt meg hangosan a velük szemben ülő
lány, hogy mindenki hallja. – Úgy hallottam, maga az apátnő hozott
ide Verityből. – Az osztály többi tagja mostanáig Arabellára figyelt, aki
valamilyen történetet mesélt nekik a császári udvarról. Nona csupán
mondatfoszlányokat kapott el, és tündérmesének hitte, amihez ha-
sonlót királykisasszonyokról mesélnek a faluban a kemence mellett...
aztán eszébe jutott, hogy Clera főnemesnek nevezte Arabellát, és rá-
döbbent, hogy a tündérmese akár igaz is lehet.
– Úgy hallottam, hogy Üveg apátnő a Seren-úton hozott fel ide
éjnek évadján. – A lányról, akinek rövid, fekete haja sapkaként simult
a fejéhez, Clera korábban azt mesélte, hogy Ghenának hívják, és ő a
legfiatalabb az osztályban. A faluban Szürke Stephennek volt egy bot-
ja, amit előtte az apja meg annak az apja használt: a sötét fát oly sok
kéz csiszolta fényesre oly sokáig, hogy Ghena bőre színe arra emlékez-
tetett. – Úgy hallottam, parasztsorból származol. Hová valósi vagy? A
családod hogyan tudta egyáltalán leszurkolni a konfirmációs díjadat?
– Én... – Nona rádöbbent, hogy az egész asztal őrá figyel. Még Ara-
bella is félbehagyta a történetét, hogy őt bámulja.
– Túl sok mindent hallasz, Ghena. – Clera a füle mögé tartotta a két
markát, és elnevette magát. – Egész éjjel az ablakodból lested „a Kivá-
lasztott” érkezését. – Leheletnyit Arabella irányába billentette a fejét.
– Láttad az apátnőt elhaladni poros szoknyával, és rögtön tudtad,
hogy a Seren-úton érkezett?
Ghena morcosan elfordította a fejét.
#

AZ EBÉD VÉGEZTÉVEL, még mielőtt Harsogó hatodszor megszólalt volna

aznap, hogy tudassa velük, órára kell sietniük, maradt idő csatangolni
vagy elüldögélni. Arabella a sarkában az osztály javával lépett ki a
refektóriumból.
– A novíciák kerengőjéhez viszik – jelentette ki Clera.
– A legtöbben ott töltjük az időnket ebéd után – magyarázta Jula. –
Egyáltalán nem hasonlít az apácák kerengőjére... csupa csivitelés...
szerintem túl hangos is. – Láthatólag helytelenítette a dolgot, míg
Clera inkább mintha oda vágyott volna.
– Elmegyünk veled a víznyelőhöz – közölte Clera. – Ma kihagytad...
– Nem fogok úszni! – szakította félbe Ruli, aki az utolsók között
még velük maradt.
– Én sem. – Jula összefonta maga előtt a karját, és úgy tett, mint aki
didereg.
– Csak kiülünk mellé, és kavicsokat hajigálunk bele – jelentette ki
Clera. – Az új barátunk, Nona pedig elmesélheti, miért mondtak le
róla a szülei.
#

NONA TELJESEN ELÁMULT az üvegvízi víznyelőn. Olyannak tűnt, mintha

valami óriás benyomta volna az ujját a fennsíkba, amikor az még új és
puha volt, aztán egy tökéletesen kerek mélyedést hagyott ott, amely-
nek függőleges kőfala negyvenlábnyival lejjebb találkozott a sötét és
hullámtalan vízzel. Nona kíváncsi lett volna, vajon mi rejtőzhet a fel-
szín alatt – a kifürkészhetetlen mélységben.
A tó nagyjából negyven láb átmérőjű lehetett. A túlsó oldalán a
kőhöz csavarozott vaslétra vezetett le hozzá. Nona felfedezte a víz-
nyelő falán kirajzolódó rétegeket, amelyeket Szabály nővér említett,
mintha az egész fennsík egymásra halmozott szeletekből állt volna.
A négy novícia a lábát lelógatva letelepedett a peremére. Nona
még soha nem viselt ennyire finom cipőt a lábán, eddig egyedül ez
készült bőrből. Megrémült, nehogy elveszítse, és összegörbítette a
lábujjait, noha szorosan megkötötték a fűzőjét. Egy darabig egyikük
sem szólalt meg. Clera egy rézgarast járatott gyakorlott könnyedség-
gel az ujjai közt. Nona élvezte a csendet. Nem akarta elmesélni a tör-
ténetét, még nem... soha. Ám hazudni sem akart.
– Mindenki elmondja – szólalt meg Clera, mintha a gondolataiban
olvasott volna.
– Anya meghalt, amikor kisöccsel próbált megajándékozni – töltöt-
te ki szavaival a kínos szünetet Jula. – Apa ezután nagyon elszomoro-
dott. Ő írnok, nem gyakorlati ember, mondogatta. Úgy gondolta,
hogy az apácák nála jobban tudnak gondoskodni rólam.
– Édesapám kolostori bort szállít a Marn-tengeren, de nem fizette
az adót. – Ruli elvigyorodott. – A nagybátyáim is mind csempészek.
Már akiket még nem akasztottak fel. Az apátnő eljött a tárgyalásra, és
felajánlotta, hogy befogad. Apának bele kellett egyeznie, és így nem
került kötél a nyakára.
Mindketten Nonára néztek, vártak.
Clera szemöldökét felvonva ösztökélte beszédre Nonát. Amikor
szemöldöke már szinte a homloka közepéig felkúszott, ő maga szólalt
meg.
– Az első nap elmondod, miért nem akartak már a szüleid. Ettől
elvileg megszűnik a fájdalom. Ha kiadod magadból, az segít. Később
meghallgatod mindenki más történetét, és rájössz, hogy nem vagy
egyedül. Ha előfordult már, hogy bekasztniztak, tudod, hogy ott is
ezzel kezdik: elmesélik, mit tettek.
Nona nem szívesen árulta volna el, hogy tényleg bezárták már, és
nem kellett elmesélnie, mivel az őrök harsogva közhírré tették, ami-
kor a zárkájába vezették. Gyilkos. Már épp megkérdezte volna, mi
keresnivalója lehetne efféle helyeken egy kalmár lányának – de ami-
kor szóra nyitotta volna a száját, eszébe jutottak Arabella kegyetlen
szavai Clera apjáról. Börtönbe juttatta magát. Így inkább belevágott
az addig kerülgetett válaszba. Nona történetének így kellett volna
kezdődnie: „Egyszer egy zsonglőr vetődött a falumba. Ő volt az első
barátom.” Mégsem ezzel indított, hanem maga is egy kérdést tett fel.
– Álmodtatok már olyat, hogy éjnek évadján eljönnek értetek? –
bámult le a lábára és az alatta tátongó mélységbe.
– Kicsoda? – értetlenkedett Clera.
– Igen. – Ruli felemelte a fejét, szétbomló hosszú, fakó hajának
fátyla mögül előbukkant keskeny, sápadt arca.
– Eljönnek? – Jula a szemöldökét ráncolta.
– Eljönnek. Valakik. Rossz emberek, akik ártani akarnak neked –
felelte Nona, és elmesélt a lányoknak egy történetet. És ugyan eleinte
meg-megakadt, úgy beszélt, mint egy parasztlány a nyugati vad Szür-
keség földjéről, ahol nagy ritkán mondják ki a császár nevét, és az el-
lenségeit hamarabb megtalálni, mint a palotáit, végül megeredt a
nyelve, és olyan képet festett a lányok elméjében, amely magába
szippantotta és egy olyan élettel vette körül őket, amihez hasonlót
sem megízlelni, sem elképzelni nem tudtak volna.
– Azt álmodtam, hogy anyám házában alszom a faluban, ahol min-
dig éltem. Különböztünk tőlük, anya meg én. A Kék-folyó menti falvak
klánokhoz hasonlók, mindegyik egyetlen család, egy vér, mindenki
ugyanúgy néz ki, egyféle gondolkodás tartja össze őket. Apám hozott
el oda minket, engem még édesanyám pocakjában, aztán ő elköltö-
zött, mi viszont nem.
A fókuszholdról álmodtam, ahogy keresztülégeti magát a Folyosón,
a fiúk és lányok pedig kikelnek ágyukból, hogy játszhassanak melen-
gető fényében. A gyerekek összekapaszkodva körülállták anyám
kunyhóját, és egy régi dalt énekeltek:
#

Lezuhan, lezuhan,
A hold, a hold,
Nemsoká, nemsoká,
Hamarosan, hamarosan,
És jő a jég, körülzár mindent,
Nincs többé hold, nincs többé hold,
Mind lezuhanunk, mind lezuhanunk,
Nemsoká, egészen hamar.
#

– A fókuszban a gyerekek annyira vörösek, mintha mindenük csupa

vér lenne. Eljönnek. A rosszak. Tudom, hogy eljönnek. Látom az útju-
kat a fejemben, a vonalat, ami átvág mindenen, és cikcakkban, jobb-
ra-balra kanyarogva, magába hurkolódva igyekszik levetni magáról
őket, mégis követik... és a vonal hozzám vezet.
A kunyhó előtt a gyerekek lezuhannak. Egészen hirtelen. Egyetlen
jajszót sem hallani.
Felébredek. Egészen hirtelen. Sötét van, az élesség elmúlt, és a
mezők nyugtalanul zizegnek a szélben. Felülök, és a sötétség fekete
vízként megmozdul körülöttem, olyan mély, hogy akár bele is fullad-
hatnék. Mérhetetlen hosszú ideig ülök így ott, és reszketek, a pokró-
comat szorosan magam köré tekerem, a tekintetem az ajtóra szege-
ződik, hiába nem látom. Várom, hogy kitáruljon.
 #

CSAHOLÓ KUTYÁK. Távoli jajkiáltás. Aztán egy csattanás egészen közel-

ről. Az ajtórúd az első rúgástól kettétörik, és egy harcos teste tölti ki a
bejáratot, az egyik kezében lámpás, a másikban kard. Senki sem ma-
gasabb nála a faluban, egész testét feszülő izmok borítják.
– Fogjátok a lányt! – Belép, a nyomában a társai. A lámpás fénye
itt-ott tompán megcsillan bőringe vaslemezein.
A műhely bejárata felé indul, a másik szoba felé, ahol anya alszik a
kosárfonáshoz felhalmozott nádon.
Erős kezek ragadnak meg, vasmarokkal szorítanak, csípnek. A férfi-
ak szakálla összefonva. Egy nő kötelet csúsztat a csuklómra, és össze-
húzza. Az arcára függőleges csíkokat festettek. Egybecsomósodott
fürtjein faamulettek lógnak. Egy pelarthi. A jégperem fosztogató ván-
dorai közül való.
Anya kiront a műhelyből, amint az első fosztogató odaér. Iszonyúan
gyors. Nádvágó kése ragyogó hangot ad ki, ahogy a penge végigsza-
lad a férfi hasát fedő vaslemezeken. A fosztogató meglendíti súlyos
kardját, de anya már nincs ott. Keze az engem tartó nő nyakára szorul
– a kést a torkába temette. Anya a bejárat felé ránt. Már majdnem
elérjük, de a bőr és vas inges férfi újra lesújt. A kard hegye nyakszirten
találja anyámat. Anya összeesik. Én alá kerülök. Aztán az éj megint
elsötétül és elcsendesedik.
#

– A FOSZTOGATÓK ADTAK EL? – kérdezte elborzadva Jula.

Nona szótlanul ült, a messze lent nyugvó vizet bámulta.
– Nem. A falum. – Felnézett, és látta, hogy a három lány úgy tekint
rá, mintha valami egészen újat képviselne. – A fosztogatók magukkal
hurcoltak, de nem jutottak messzire. Hajnalhasadáskor a rellami er-
dőben táboroztak. A falusi vadászok nem járnak el oda. Úgy tartják,
szellemek tanyáznak a rengetegben.
A pelarthik kisebb csoportokra bomlottak. Eleve nem lehettek töb-
ben húsz léleknél. Öten maradtak velem: négy férfi és annak a nőnek
a nővére, akit anyám leszúrt. Arra lettem figyelmes, hogy véres va-
gyok. – Nona a kezét vizsgálgatta, úgy forgatta, mintha arra írták vol-
na fel a történetet. – Miközben a pelarthik alváshoz készülődtek, az
erdő elnémult. Ők nem vették észre, én viszont éreztem, hogy figyel
minket, az egész hely figyel: a fák, a talaj, a sötétség. Egy harcos lépett
elő az árnyak közül a sűrűből. Szeder volt a szakállában, a haja torzon-
borz lobonc. Nem beszélt, csak felemelte a karját, és mezítláb közele-
dett. A pelarthik közül egy sem pillantott fel... csak én, ahogy ott he-
vertem a földön, a hátam mögött megkötözött kézzel. Azt hittem,
talán közéjük tartozik, épp csak túlságosan... vadnak nézett ki, mintha
soha másutt nem élt volna, csakis a Rellamban. A kardja pedig fényes-
re csiszolt fából készült, fekete vagy roppant sötét barna volt.
A vadember először azzal a férfival végzett, aki megölte édes-
anyámat. Egyszerűen a feje fölé kapta a kardját, és lesújtott a pelarthi
nyakára. Egy suhintással lenyisszantotta a férfi fejét. A többiek ekkor
fölpattantak, és ugyan lassúnak nem mondhattam volna őket, a harcos
úgy mozgott köztük, akárha táncolna: egyetlen szót se szólt, nem csa-
pott zajt... egyikük pengéje sem találkozott a harcoséval... és vala-
hányszor a vadember irányt változtatott, valamilyen sebből dőlni kez-
dett a vér, és valaki elesett.
A nő rám zuhant, ahogy ügyetlenül ellépett a vadember lecsapó
pengéje elől. Mire nagy nehezen kimásztam alóla, az egész véget ért.
A pelarthik holtan hevertek, a férfi továbbállt. Csupán én maradtam,
meg a tetemek és a körülöttünk susogó-hajladozó erdő.
Egy órával naplemente után csurom véresen, holttestektől körülvé-
ve rám talált egy vadászcsapat, akik a fosztogatók nyomát követték a
faluból... a szellemektől kísértett erdőben. Hazavittek, de az öregasz-
szonyok ekkor már a halotti máglyához mosdatták édesanyám testét,
Mari Streams pedig elrohant a Fehér-tóhoz, hogy Mickel prédikátor-
ral megállíttassa őket. Mickel prédikátor azt mesélte, hogy amikor a
Remény megérkezik, minden halott kikel sírjából... ezért a földbe kell
temetni őket, nem pedig a tűz martalékának adni, mert füstből és
hamuból még a Remény sem képes eleven nőket és férfiakat támasz-
tani.
Nem kellett sokáig várni rá, hogy suttogni kezdjenek... vértől csa-
takosan tért vissza a Rellamból – egyetlen karcolás sem esett rajta... ki
ölte meg a pelarthikat?... holttestek... vér... szellemek...
Nem tudom, ki mondta ki először, hogy „boszorkány”, sziszegni-
fújni viszont elsőként a kovács asszonya, Matha kezdett rám. Azóta
gyűlölt, hogy a kis Billemje megpróbált elnáspángolni egy husánggal,
mire jól helybenhagytam. Nem kellett sokat várni, és mindannyian ezt
suttogták egymás között, mintha a pelarthik be sem törtek volna,
mintha az erdőben hagyott holttestek előtte nem kaszabolták volna le
az édesanyámat, és hurcoltak volna el engem. Azt hiszem, azért hara-
gudtak, mert az összes elhurcolt közül egyedül én jutottam vissza ép-
ségben a pelarthiktól. Akit eleve nem szíveltek.
A kovács és Grettle Eavis zsákba akartak kötni engem, hogy bele-
fullasszanak a Kék-folyóba. Azt mondták, így kell végezni a boszorká-
nyokkal, hogy ne térhessenek vissza: vasra kell verni, zsákba dugni, és
vízbe fojtani. Szürke Stephen leállította őket. Az ő szava dönt a falu-
ban, mert annak idején, amikor még egy császárné uralkodott, harcolt
a pelarthik ellen, és néhányat a másvilágra is küldött közülük. Szürke
Stephen kijelentette, hogy nem lehet, és hogy a bádogos látott egy
gyerekbegyűjtőt az úton, és ha a falunak nem kellek, hát „a gyerekbe-
gyűjtőnek majd igen”.
– Én... – Szavait egy harang hangja nyomta el, öblösen és lüktetőn
zengett a víznyelő ürességében. – Harsogó az! Órára hív! – Nona talp-
ra szökkent, cseppet sem zavarta, hogy egy mély szakadék peremén
áll.
A többi lány óvatosabban tápászkodott fel, hátrébb tolták magukat
a víznyelő szájától.
– Ez borzalmas – jelentette ki Jula, miközben lesöpörte a kőport a
habitusáról.
 – Hihetetlen! – kontrázott rá Ruli. – Nem rémültél meg, amikor...
– És igaz? – Clera a homlokát ráncolta, tűnődő tekintettel méreget-
te Nonát.
– Oda kell érnünk a pengére. – Nona már az Akadémia tornya felé
sietett. – Kétszer nem késhetek el! – Megtorpant, és egy pillantást
vetett a háta mögé. – Hol lesz az óra?
Clera elnevette magát ezen.
– Gyertek! Igaza van. Faggyú nővér fel-le futkároztat majd minket
a Seren-úton, hiszen ismeritek!
Egy pillanattal később a három novícia már a fennsík túlsó végében
álló épület felé iparkodott, Nona pedig a lépteit szaporázva próbálta
beérni őket.
– Az ott a Penge Csarnok. – Clera egy boltíves ablakokkal teli, ma-
gas toronyra mutatott. Hatalmas mészkő kockákból rakott falak tar-
tották a csúcsos tetőt, az ereszcsatorna alatt csúf kőarcok köpték
okádva a vizet. Délre faragott gyámfalak támasztották meg a fennsík
peremére néző falakat. – Az pedig a Szív Csarnok. – Clera a bal oldali
épület felé biccentett, ahogy elhaladtak sokoszlopos kolonnádja mel-
lett.
– Vagyis a Persus Csarnok. – Jula menet közben egy fekete zsineg-
gel hátrakötötte a haját. – Persus császárról nevezték el, aki harma-
dikként viselte ezt a nevet, és a dinasztiája megszakadt, amikor a mos-
tani...
– Mindenki Szív Csarnoknak hívja, mert a hajószívnek épült. – Clera
már-már futva hágott fel a Penge Csarnokhoz vezető lépcsőkön.
– Mi az a hajó...
De Clera már benyomta a súlyos kapuszárnyat, és besurrant. Ruli
követte őt.
– Még mindig nem értem, ki fizette ki a konfirmációs díjadat. – Jula
Nona mögé lépett.
Nona sem értette. Attól félt, hogy valamiképp elfeledkeztek róla,
és aznap este vagy tán másnap valamelyik nővér majd nagykönyvvel és
írótollal jelenik meg, hogy behajtsa a tíz aranyat. Úgy érezte, azzal,
hogy a többiekkel diskurál erről, a sorsot kísérti.
– Nona! – Faggyú nővér abban a pillanatban a nevén szólította,
hogy Nona bedugta a fejét a kapun. – Gyere ide mellém!
Nona, aki így megmenekült attól, hogy válaszolnia kelljen Jula kér-
désére, odasietett hozzá. Az idős nővér hunyorgó pillantást vetett rá,
aztán újra a vörös osztályhoz fordult, ahogy az utolsóként érkezők
felsorakoztak a második oszlopban. Arabella – immár habitusban –
Penge tanárnő mellett állt a másik oldalon, aranyszőkén és makulátla-
nul, a haját mintha három kézilány fésülgette és tűzögette volna fel
egy teljes órán át.
A csarnok nagyjából az épület felét foglalta el, a végén félkörös
karzat két fele vett közre egy rövid átjárót, amely a többi terembe
vezetett. A boltíves mennyezet alatt, középen akár egy tölgyfa is nö-
vekedhetett volna. A szemközti sarokban, talapzatokon álló tucatnyi
ember magasságú, bőrbe burkolt cölöpön kívül a csarnok kongott az
ürességtől, a padló köveit pedig hüvelyknyi vastagon homok borítot-
ta.
– Ennek a kettőnek partnerre lesz szüksége. – Faggyú nővér hangja
annyira acélosan szólt, hogy még a legegyszerűbb megjegyzései is
halálos ultimátumnak hangzottak. Sötét szemével az előtte álló leá-
nyokat mustrálta. – Ghena novícia, te Nona párja leszel. Jula novícia,
te pedig Arabelláé.
Ghena Nonára szegezte tekintetét, és halványan elmosolyodott.
Jula meglepettnek tűnt.
– Ideje átöltözni. – Faggyú nővér összecsapta a kezét. – A piszmo-
góknak kopaszra nyíratom a fejét. – Figyelmét Ghenára irányította, aki
(most, hogy Nona alaposabban szemügyre vette) alighanem hasonló
sorsra juthatott néhány héttel korábban. – Gondoskodjatok róla, hogy
az új lányok habitusai passzoljanak rájuk! – Megint tapsolt egyet. –
Iparkodjatok! – És a tucatnyi novícia már szaladt is a lépcsőzetes szék-
sorok alatti átjáró felé, sarkukkal felverték a homokot.
 Ghena szélsebesen meglódult, ezért Nonának bele kellett húznia,
hogy lépést tarthasson vele. Az átjáró homálya megfosztotta Nonát a
látásától a csarnok fényessége után. Amikor lelassított, hogy a szeme
megszokja a sötétséget, Ghena elhúzott előle, miközben a többiek a
nyomában trappoltak. A folyosó végénél a legtöbb lány balra igyeke-
zett tovább, Jula azonban jobbra vezette Arabellát, Nona pedig kö-
vette őket.
Ghena egy hosszú és szűk raktárban várta őket. Kitárta a spalettá-
kat, és az ablakból beáradó fényben előtűntek a mindkét oldalon pol-
cokkal teli falak. Beljebb mindenféle holmik álltak halmokban: cse-
répedények, összetekert gyékényszőnyegek, nehéz bőrlabdák, fütykö-
sök, botok, pálcák, sőt még markolatok is, amelyek akár tőrökhöz vagy
kardokhoz is tartozhattak. Hozzájuk közelebb gondosan összehajto-
gatott tunikák és vastag fekete szövetből készült cipők hevertek.
– A legkisebbeket az ajtó mellett találod. Olyat válassz, amelyik jól
passzol rád! – figyelmeztette Jula. – Ha túl szoros, és valaki megpróbál
megragadni, téged is megmarkol. Ha túl bő, elbukhatsz benne, vagy
letéphetik rólad.
Nona és Arabella kiválasztott egy-egy harci inget és a hozzájuk
való, bokáig érő nadrágot, majd magukhoz mérték partnerük kritikus
tekintete előtt.
– Ez még neked is túl kicsi – kaffantotta Ghena. Jula mostanra kikí-
sérte Arabellát az öltözőbe, mert az új lányt mintha sokkal inkább iz-
gatta volna aranyszőke fürtjeinek épsége, mint az, mennyire passzol rá
az ing.
– Nagyjából jónak tűnik... – Nona még sosem választott magának
ruhát, de ez tényleg megfelelőnek mutatkozott.
– Amikor valaki megragad... – Ghena hirtelen előrelépett, és bele-
markolt az ingbe – ...inkább azt szeretnéd, hogy ezt kapja el, vagy a
bőrödet?
– Egyáltalán nem akarom, hogy megragadjanak – válaszolta Nona.
– Bő ingben könnyebb.
 Ghena vicsorogva kitépte az inget Nona kezéből.
– Engem jelöltek ki a párodnak, tanyasi lány. Valahányszor hibázol,
az rám vet rossz fényt. Penge tanárnő próbára fog tenni, és ha elbuksz,
engem fog megbüntetni. És ha ez megtörténik, veled fogom megfi-
zettetni.
Nona hirtelen mozdulattal visszavette az inget.
– A győzelem sosem hiba. – Belenézett Ghena sötét és haragos
tekintetébe, érezte, hogy vicsora lassan eltorzítja az arcát, és eszébe
jutott, amikor üvöltve adta ki mérgét, miközben rárontott Raymel
Tacsisra. Egy másodperccel később elpárolgott minden dühe, mintha
hideg széllökés süvöltött volna keresztül a termen. Megint maga előtt
látta a hóhér lepedőjét, alatta Saida testének mozdulatlan alakját. A
harag nem mentette meg őt. A győzelem nem mentette meg őt. Nona
fogta az imént felpróbálttól két lépésre lévő inget, és maga elé tartot-
ta.
– Ez már elég jó?
– Ez már elég jó.
#

MIRE AZ ÖLTÖZŐBE ÉRTEK, az első novícia már kilépett onnan.

– Szépséges pár lesztek a fényes kobakotokkal. – Ketti az arcán
széles mosollyal végigsimította a kezét a homlokán, saját sűrű fekete
hajzuhatagát egy fehér zsineggel kötötte szorosan hátra.
– ...disznók és tehenek. – Arabella elhallgatott, és ragyogó moso-
lyát az ajtó felé villantotta, amint Nona és Ghena belépett rajta. Az
összes novícia elnevette magát, ketten a kezükkel próbálták elrejteni
kajánul vigyorgó szájukat.
Nona összeszorította a fogát, és miután helyet talált a hosszú pa-
don, nehézkesen lehámozta magáról szokatlan ruháját, majd a többi-
ek példáját követve a peckekre akasztotta azt. A helyiséget áporodott
izzadságszag lengte be, az összezsúfolt testeké – még a nagy csarnok-
ban is érezni lehetett, gyengén, mégis áthatón. Nonát a falujára em-
lékeztette.
 – Igyekezz! – sürgette mentegetőzve Clera, ahogy megindult kifelé
a harci öltözetében, a derekán szorosan megkötött övvel, hátrasimí-
tott hajjal, amelyből egyetlen tincs sem szabadult el.
– Gyerünk! Siess már! – Jula az ajtóban állt, és kétségbeesetten
nézett kifelé a folyosóra. – Arabella!
Arabella az ajtóhoz szaladt, és mindketten sebesen megiramodtak.
Nona és Ghena utolsóként léptek ki az öltözőből.
– Gyerünk! – Ghena futásnak eredt.
Nona már szaladt volna utána, de az ajtóban megpillantotta a föld-
re leszórt egyik sötét lenvászon övét. Gondolkodás nélkül felkapta, és
magával vitte, hogy visszaadja a tulajdonosának; becsúsztatta az inge
alá, hogy mindkét keze szabadon maradhasson. Pár pillanattal később
már az átjáróban vágtázott a mögötte nyíló fényes csarnok felé.
Ahogy belépett, a napfénytől elvakítva nem látta, ki suhan el mellette
az ellenkező irányban.
– Még épp időben, novícia. – Faggyú nővér a szemével követte
Nonát, ahogy kifulladva beért Ghena sarkában.
Nona fejet hajtott, és odasietett Ghena mellé a második sor végé-
be. Körbepillantott... egyvalaki hiányzott. Már kinyitotta a száját, hogy
megjegyzést tegyen, de Ghena gyorsan, élesen oldalba bökte a kö-
nyökével.
Pillanatnyi csend következett. Majd még egy. Egy egész perc, mi-
közben a tizenegy novícia a homokos padlót nézte maga előtt, s kö-
röttük szinte tapinthatóvá vált a feszültség.
– És már itt is van. – Faggyú nővér ugyanolyan súllyal ejtette ki e
szavakat, mint ahogy a bíró mondta ki Nona halálos ítéletét.
Arabella futott vissza az átjáróból, harci ingét karjával szorította a
mellkasához.
– Nem találom sehol! Eltűnt! – Zihálva, könnyekkel küszködve
megállt.
– Egy találékony gyermek másikat vételezett volna a készletből, és
kijelenti, hogy az az övé. Egy figyelmes gyermek eleve nem veszítette
volna el pillanatokkal azután, hogy megkapta. – Faggyú nővér ismét
az osztály felé fordult. – A kolostorban a szabályok egyformán vonat-
koznak mindenkire. Amint vége az órának, Jula novícia kopaszra bo-
rotválja Arabella novícia fejét, aztán Arabella ugyanezt teszi vele is.
Nona rájött, hogy hibát követett el. Tétovázott, aztán az inge alá
nyúlt, hogy előhúzza Arabella övét.
– Nővér...
– Ah! – Faggyú nővérnek igencsak élesnek bizonyult a szeme. –
Látom, hogy Nona egy örök és értékes igazságra mutatott rá. Lehet,
hogy miközben ebben a csarnokban harcolunk, azt hisszük, hogy mivel
az összecsapásainkat nem korlátozzák szabályok, valóban megértjük,
mit jelent háborúban állni. – Faggyú nővér végigmasírozott az első sor
előtt. – De ne tévesszen meg benneteket a látszat! A valódi küzdelem
sosem szorul négy fal közé. Egyetlen valódi összecsapás sem ér véget,
amint kilépünk egy bizonyos ajtón, vagy amikor lemossuk magunkról a
verejtéket és a vért. A küzdelmeket a vereség zárja le. És az egyedüli
vereség, amit egy harcos megért, az a halál. Amíg csak levegőt ve-
szünk, harcolunk az ellenségeinkkel, ők pedig velünk.
– Az apáca megfordult a sor végén, odaballagott Nonához, és el-
vette a kezéből az övét. – A jövőben, Nona, Árny nővér óráira tarto-
gasd az afféle titkos háborúk szemléltetését, ahol jobban értékelik
ezt. Ugyanakkor próbáld nem felbosszantani! Árnybéli nővérünk jóval
kevésbé... kedves... mint én vagyok. – Odadobta Arabellának az övét.
– Körben futás! Sharlot, vezesd őket!
A legmagasabb lány a vörös osztályban, egy nyurga, vörös hajú
szaladni kezdett, aztán a többiek is besoroltak mögé.
#

NONA A CALTESSBEN hozzászokott a futáshoz, és könnyed tempót vett

fel. Érezte Arabella jelenlétét a háta mögött, aki leghátul futott, és a
tekintetével kétségkívül nyilakat lövellt a tarkójára. Clera minden for-
dulónál hátrapillantott, szélesen elmosolyodott. Az első néhány kör
után Nona hagyta, hogy az elméje kiüresedjen, és csakis a homokos
padlón dobogó lábak ritmusára figyelt. Már nem zsizsegett a fejében
a történet, amit a víznyelőnél mesélt, nem aggódott a konfirmációs díj
miatt, Arabella Jotsis és az ő bosszúja egyre távolibbnak tűnt, sőt még
Raymel Tacsis és az általa forralt bosszú is beleveszett a lábak váltoga-
tásába. Egyedül a vonal maradt meg, izzón és ragyogón, ahogy koráb-
ban az álmában látta.
#

– AZ ÚJ LÁNYOK kedvéért megismétlem magam – közölte Faggyú nővér,

amikor újra két sorba állíttatta a verejtékező, fújtatva levegőért kap-
kodó osztályt. – Egy olyan tanácsot, amelyet másoknak is érdemes
lenne újra megszívlelnie. Talán jobban megértitek, miután annyi lec-
két vettetek már ebben a csarnokban.
Nem háborúra születtünk. Nem vagyunk gyorsak: a legtöbb állat
könnyedén beér vagy lehagy minket, legyen szó kutyáról, macskáról,
patkányról vagy verébről. Nem vagyunk erősek: az öszvér, a hula, a
medve, mindegyik fontonként háromszor, akár ötször is erősebb a
férfiaknál. Pedig még csak férfiak sem vagytok.
Viszont okosak és precízek vagyunk. Ezek a mi eszközeink. Az ész
és a pontosság. Két okból tanítalak benneteket fegyver nélkül harcol-
ni. Először is azért, mert előfordulhat, hogy fegyvertelenül kell birokra
kelnetek valakivel. Másodszor pedig azért, mert az efféle viadalok
során anélkül ismerkedhettek meg a fájdalommal, hogy komoly bajo-
tok esne, és a dühvel, anélkül, hogy ölnétek. – Feltartotta a kezét. –
Ezek itt silány fegyverek. Amikor küzdünk, azért küzdünk, hogy győz-
zünk. Ez itt... – egyszerre hathüvelyknyi csillogó acél jelent meg a ke-
zében. – Ez itt sokkal jobb fegyver. Ugyanakkor ha behúzok neked
egyet az öklömmel, abból tanulsz. A késsel adott lecke rövid és végle-
ges.
Faggyú nővér begörbítette a csuklóját, és a penge eltűnt az inguj-
jában.
– A históriák arra tanítanak, hogy a csatákban a jó és a rossz csap
össze. Hogy a diadalhoz szív és szenvedély szükséges. Hogy az Ős
meghallgatja a hívőket, és erőt kölcsönöz a karjuknak. Az igazság vi-
szont az, hogy az Ős az egész számára gyűjti be az esszenciádat, ami-
kor meghalsz. Biztosra veszem, hogy a lélekórán többet hallotok erről,
de a pengén csak annyit tartsatok észben, hogy amíg nem távoztok az
élők sorából, az Ős csupán figyel benneteket.
A küzdelem az uralomról szól. Urald a félelmedet, a fájdalmadat és
a haragodat. Urald a fegyveredet. Urald az ellenfeledet. A küzdelem a
mechanikáról, az emelőhatásokról, a töréspontokról és a sebességről
szól. A testünk mechanikai szerkezet. Most van itt az ideje megtanul-
notok, hogyan működik, mennyire erőltethetitek meg, mielőtt fájni
kezd, mielőtt komoly baja esne. A fegyvertelen küzdelem az erő hasz-
nálatát igényli, hogy működésképtelenné tegyétek ellenfeletek gépe-
zetét, mielőtt ő tenné ugyanezt a tiétekkel.
A pengeórán a gyorsaságot értékeljük. A kellő sebesség a küzde-
lem minden más aspektusát lényegtelenné teszi. Ha az ellenfelünk
mozdulatlan szobor, nem számít, mennyire erős vagy képzett... elég
megtalálni a torkát vagy a szemét, és vége. A nővérek módszere a
gyorsaság.
Biztosan hallottatok történeteket a vörös nővérekről, Felhő nővér-
ről és a Nyugati királyról, tán a Fekete Várat megszelídítő Bagoly nő-
vérről is. Verity szókovácsai negyed garasért mondanak nektek efféle
históriákat, és mesélnek az első viharról, arról, hogy a király testőrsé-
géből tucatnyian elestek, amerre Felhő járt. – Faggyú nővér a homok-
ba köpött. – A történetek csupán szavak. A szavaknak nincs helye a
küzdelemben. Az igazság az, hogy ha ketten puszta kézzel egymásnak
esnek, szinte mindig mindketten jóval azelőtt a földre kerülnek, hogy
valamelyikük kilehelné a lelkét, vagy másként megtörne.
A földön megmutatkozik az erő, és legtöbbször nem ti lesztek az
erősebbek. Mindent megtanítok nektek az ízületekről. Arról, merre
hajlíthatók, és merre nem. Milyen irányban törnek el a legkönnyeb-
ben. Hogy mely helyeken kell erőt alkalmaznotok, hogy a leghosszabb
erőkar segítségével feszíthessétek ezeket az ízületeket. Hogyan kell
kitekerednetek a hasonló fogásokból. Hogyan harapjatok és nyomjá-
tok ki az ellenfél szemét. Hogyan győzzetek, amikor lehetséges a dia-
dal.
Még fontosabb, hogy tanulni fogtok a fájdalomról, a félelemről, a
dühről és az uralomról. Megtanuljátok, hogy az első három kiegyensú-
lyozásával elérhetitek a negyediket. Ezeket a leckéket aztán továbbvi-
szitek a szürke osztályba, ahol fegyvert adok majd a kezetekbe, és
megtanítalak benneteket arra, mit jelent vörös nővérnek lenni. A
szürke osztályban megtanítalak benneteket arra, hogyan ontsátok ki a
szemétládák vérét.
Arabella, Nona, Jula, Ghena, lépjetek előre!
Nona a többiekkel együtt kilépett arra a helyre, ahová Faggyú nő-
vér mutatott.
– Ti ketten oda... – Faggyú nővér oldalra intette Arabellát és Julát. –
Mindkét új jövevényről úgy hírlik, hogy rendkívül ígéretes. Lássuk,
meddig jutnak ezzel! Előbb Jula és Arabella. Ne okozz neki sérülést,
Jula! – Az apáca hátrébb lépett, és megint tapsolt egyet. – Küzdjetek!
Jula harci pózba vágta magát, oldalvást fordult Arabella felé, az
öklét mellmagasságba emelte, az egyiket pár hüvelykkel előbbre tar-
totta a másiknál, kissé megroggyantott térddel terpeszbe állt. Arabel-
la ügyet sem vetett rá, ehelyett Faggyú nővérre nézett.
– Küzdjünk, Penge tanárnő? Hogyan tudnék...
– Küzdjetek! – Faggyú nővér széttárta a karját. – Rúgd, üsd, harapd,
ha muszáj! Kerekedj felül rajta!
– De hát...
Faggyú nővér odabiccentett Julának. A lány meglódult, repülve
vállon rúgta Arabellát, és leterítette a földre.
– A láb erősebb a karnál, a lábfej kevésbé törékeny, mint a kéz.
Habár a rúgáshoz feláldozzuk az egyensúlyunkat. – Faggyú nővér fel-
felé intett az ujjával. – Kelj fel, leányom!
A támadás meglepte Nonát. Jula inkább könyvmolynak tűnt...
Nona önkéntelenül elmosolyodott az éles ellentéten, aztán felfedez-
te, hogy Arabella haragos pillantásokat vet rá a földön elterülve.
Arabella megdörgölte a vállát, és nagy nehezen feltápászkodott.
– Küzdjetek! – Újabb taps.
Jula megismételte a rúgást. Arabella hihetetlen sebességgel ellé-
pett előle. Jula újra rúgott, megint célt tévesztett. A két lány felemelt
ököllel farkasszemet nézett egymással. Arabella ekkor vitte be az első
ütését; a karját meglendítve csapott oda, szemkápráztató gyorsaság-
gal. Jula valamiképp belelépett az ütésbe, és elkapta a szőke lány
csuklóját, Arabella alá fordult, hogy átdobja őt a vállán. Arabella sú-
lyos puffanással ért földet a hátán, és ahogy minden levegő kipréselő-
dött a tüdejéből, egy olyan szó hagyta el a száját, amelyről Nona so-
sem gondolta volna, hogy valaha használnák a császár udvarában.
Nona Faggyú nővérre emelte a tekintetét, hogy lássa, miképp rea-
gál, és döbbenten tapasztalta, hogy a többi lánnyal együtt elkereke-
dett szemmel bámulja Arabellát. Az apáca meglepetése egy Nona
számára felismerhetetlen érzelemmel keveredett, de az elég erősnek
mutatkozott ahhoz, hogy a régi sebhelyek kirajzolódjanak a nővér
elsápadó bőrén.
Jula mondta ki elsőként, noha diadalmasan állt ellenfele fölött.
– Úgy mozog, mint egy hunska.
Faluja tudatlanságában nevelkedve Nona alig valamit tudott a
négy törzsről, és arról, hogyan mutatkozhat meg a vérvonaluk, de a
Giljohnnal, majd a Caltessben töltött idő alatt megtanulta, mennyire
alapvetőnek tartanak egyetlen egyszerű igazságot. A hunska születé-
sűek sötét szeműek és hajúak. Immár tudta, miért annyira különleges
Arabella, hogy az Ős Egyháza megegyezzen egy nemesi házzal, hogy
magukhoz vegyék őt. Már azelőtt tudta, hogy az első novícia kimond-
ta volna a „kevert” szót. A kétvérűség ugyanolyan ritkának számított,
mint a jégtakaró olvadása. Három vérvonal keveredésére azóta nem
akadt példa az elmúlt háromszáz évben, hogy Aran, az Alapító létre-
hozta a birodalmat a vademberek és a kis királyságok zűrzavarában. A
Caltessben legalábbis ezt mondogatták. Ha Arabella Jotsison a gerant
vérvonal jegyei is megmutatkoznak, azzal beírja magát a történelem-
be. Ha quantal vagy marjal tulajdonságokkal is bír, akkor legenda lesz
belőle.
– Elég! – Megint a fülsértő taps. – Nona, a caltessi szorítóharco-
sunk... – a novíciák elnevették magukat a tréfán. – Te jössz. Ghena!
Készen állsz?
Nona szembefordult Ghenával, aki már harci pózba helyezkedett,
szeme összeszűkült az összpontosítástól, nem mosolygott, és nem vi-
csorgott. A lány úgy egy hüvelykkel lehetett magasabb nála, így ők
ketten számítottak a legkisebbeknek az osztályban. Sötét tagjai csak-
nem annyira vékonynak látszottak, mint Nonáé, csupa csontból és
izomból állt.
A penge pozíció lényege egyértelmű volt: kisebb felületet kínált a
támadáshoz, miközben széles, stabil alapot biztosított. Nona viszont
úgy állt fel, ahogyan mindig. Később majd megtanulja a penge mód-
szereit, de most ostobaságnak érezte volna, hogy rögtön ezt a pózt
mímelje, és olyan helyzetben vágjon bele az első összecsapásba,
amelyhez nem szokott hozzá.
– Készen állsz? – kérdezte Ghena. Nem használta ki a meglepetés
erejét, mint Jula, de ahogy Nona ránézett, tudta, hogy a visszafogott-
ság mögött büszkeség, s nem kedvesség rejlik. Ghena teljesen magá-
nak akarta tulajdonítani a diadalt.
Nona biccentett, Ghena pedig váratlanul meglendítette felé az
öklét, egyenesen az arcára célozva felé, nem Arabella suta csapottjá-
hoz hasonlóan, amit a lány egész teste jelzett, mielőtt meglendítette
volna a karját. Ez hirtelen és határozottan jött. Nona az arca elé kapta
mindkét kezét, két keresztbe tett tenyerével blokkolta az öklöt. A
húsba csapódó hús csattanása visszhangot vetett a tágas csarnokban,
az ütés sokkal jobban fájt, mint ahogy Nona várta volna.
Amikor leengedte a kezét, meglepetést vélt felfedezni Ghena ar-
cán.
– Gyors vagy. – Ghena balra biccentette a fejét, aztán jobbra, meg-
ropogtatta a nyakát.
A novícia ezután figyelmeztetés nélkül ütések szélsebes sorozatá-
val támadott; mindegyiknél egy lépést haladt előre, kíméletlenül le-
rohanta ellenfelét. Nona hagyta, hogy a világ lelassuljon körülötte, a
töredékmásodpercek azzá a transzparenciává kristályosodtak, ame-
lyet mindig is meg tudott idézni. Hátralépett, kihajolt az egyik ütés
útjából, a másikat félrelökte, hogy hajszálnyival elsuhanjon az arca
mellett. Ghena gyors volt. Szélsebes. Hunskagyors. Nona félrelökött
egy újabb csapást, majd még egyet, ellépett egy harmadik elől. Ghena
álarca megrepedt, előbukkant mögüle a dühe. A haragtól vadabbá
váltak az ütései, de ettől csak még gyorsabbá vált. Nona érezte, hogy
még keményebben kell küzdenie, épphogy sikerült megmenekülnie.
Összeszorította a fogát, és még mélyebben beleásta magát a pillanat-
ba, mígnem az agya úgy zsongott a koponyájában, akár egy kelepcébe
került méh, és még Ghena ostorcsapásszerű ütései is lomha mozdula-
tok lettek, amelyek elől könnyedén kitérhetett.
Nona látta – habár küzdelmük röpke pillanatokig tartott –, hogy
Ghena arcára kiül a felismerés, a szeme kikerekedik, pupillája kitágul.
Ismerte ezt a tekintetet – már látta első barátja szemében, amikor az
odadobta neki a negyedik labdát, Nona pedig azzal is zsonglőrködni
kezdett, mivel úgy hitte, ezzel örömet szerez neki... Most hagyta, hogy
Ghena ökle elérje a bal vállát, és megpördült az ütéstől, hagyta, hogy
a földre vigye. Szétfröccsenő homok jelezte az érkezését, és Nona
zihálva lent maradt.
A pillanat elhúzódott, és Nona engedte, hogy a világ újra a saját
tempójában haladjon, érezte ajkai közt a homokszemeket, a fájdalmat
a vállában, a csípő vörösséget a tenyerében. Végül Penge tanárnő
tapsa törte meg a csendet. Nona felült, komótosan feltápászkodott,
és visszaállt a sorba. A novíciák elismerőn bólogattak. Clerát és Rulit
egyértelműen lenyűgözték a látottak, Arabella savanyúnak tűnt. Az
összes lány közül egyedül Ghena tekintetében lehetett némi zavart
felfedezni, Faggyú nővérében pedig csendes töprengést.
 8

jobban tetszettek a dormitóriumok, mint az apácák

N
ONÁNAK
előző este megismert cellái. A kétemeletes épületben a vö-
rös és szürke osztályok osztoztak meg a földszint két hosszú,
alacsony mennyezetű termén, a misztikus és a szent pedig külön-
külön emeletet foglalt el, a szentek lecketermei a legfelsőn helyez-
kedtek el. Az ágyak nagyobbak és kényelmesebbek voltak, lábakon
álltak, a deszkákon összehajtogatott pokrócok matraca hevert. Nona
a saját nyoszolyáján feküdt, miközben a többiek az osztályból körötte
járkáltak, cseverésztek, lefekvéshez készülődtek. A Nonáétól balra
lévő ágyon Ghena már bebújt a takaró alá, és a világtól elzárkózva
feküdt.
Nona ásítva nyújtózott egyet. A penge gyakorlataitól, az újra meg
újra elismételt egyetlen ütéstől és csapástól, amellyel Faggyú nővér
sosem volt teljesen elégedett, sajgott és verejtéktől csatakos lett a
teste. Utána a fürdőház megszüntette a fájdalmat és a bűzt, s helyet-
tük langyos, csontokig hatoló fáradtság maradt. Ha Clera nem nyúj-
totta volna le a kezét, hogy kisegítse Nonát a medencéből, alighanem
még mindig ott lenne, és tehetetlenül lebegne a gőzpamacsok között.
Ruli jött oda és ült le Nona ágyának végében, hosszú haját a fején
komikusan dagadó hálósipkába tűrte.
– Meglep, hogy ezek után nyitva tudod tartani a szemed. – Ghena
fekvőhelye felé bökött a fejével.
 – Elég jó voltam? – érdeklődött Nona.
– Nagyszerű! Gyors vagy, Nona! Ghena még nem túl technikás,
mivel alig három hónapja van velünk, de nagyon-nagyon gyors, egész
biztosan első ágú. Egyedül Clera gyorsabb Ghenánál, és azt mondják...
– Azt mondják, hogy a kolostorban évek óta nem láttak hozzám
hasonlóan gyorsat. – Clera a szomszédos ágyon ült, és veszélyes mo-
sollyal kedveskedett Nonának. – Tiszta vérű hunska.
– Léteznek más kolostorok is? – Nona továbbra is a hátán hevert,
nyakig felhúzott takarója alatt, tekintetében visszatükröződtek a
mennyezeten táncoló árnyak.
– Hat. – Ruli az ujjain számolta le őket. – A Csendes Türelem, a Szű-
zies Áhítat, Gerran Bérce...
– Egyedül a Kegyes Irgalomban oktatnak pengét, utat és árnyat. A
többiben csak szent nővéreket nevelnek.
– Csak? – szólalt meg Jula az egyik közeli ágyból, hangjából még
mindig kiérződött levágott haja miatti keserűsége.
– A szent nővérek ugyanolyan fontosak az Ős szemében, mint bár-
mely más nővér – szállt be békéltetőn a beszélgetésbe Ruli. – Az apát-
nő is szent nővér, és ő parancsol mindnyájunknak.
Nona hagyta eldiskurálni őket, és az árnyékok játékát figyelte.
Nem akarta megpillantani Arabellát furcsán idegenszerű rózsaszín
fejbőrével és foltokban megmaradt szőke sörtéivel. Nem akarta el-
kapni a lány tekintetét, hogy újrakezdődjön a vádaskodás. Jula nehe-
zen viselte, hogy tarra borotválják, ám reakciója semminek tűnt Ara-
bella kirohanásához képest. Nona egy pillanatra elmerengett, vajon
Faggyú nővérnek le kellett-e fognia őt...
Üveg apátnő korábban azt mondta, hogy Nona bármikor távozhat
a kolostorból, ám amikor Arabella a mások engedelmességéhez szo-
kottak hangnemében kijelentette, hogy haza akar menni, Faggyú nő-
vér nemet mondott.
– Nem hagyom, hogy egy novícia borotvával essen nekem, csak
mert egy senkiházi paraszt ellopta az övemet! – És ezzel Arabella
dölyfösen megindult a nagykapu felé.
Ami ezután következett, csúnya látvány volt, de bármennyire dü-
höngött is Arabella, és bármivel fenyegetőzött is, az apáca nem enge-
dett, végül pedig Arabella Jotsis könnyek közt leült az odakészített
székre, és Jula egy hosszú borotvával és remegő kézzel megfosztotta
aranyszőke hajától.
Mire Arabellára került a sor, hogy leborotválja Jula fejét, határo-
zottan fogta a borotvát, kivörösödött, vádaskodástól fagyos tekintetet
lövellt Nona felé.
Nona szeme felpattant. Kis híján elnyomta az álom. Balra fordította
a fejét. Clera ült az ágya végében hosszú fehér hálóingben, kezében a
rézgarast tartotta, amellyel oly gyakran játszott. A többi lány lassan-
ként nyugovóra tért.
– Akkor hát barátok vagyunk? – vágott bele a közepébe, és Nona
szemét figyelte.
– A „barát” veszélyes szó lehet – felelte Nona.
Clera felnevetett.
– A barát? Tényleg?
– Az, ha komolyan gondolod. – Nona nem mosolyodott el. Amon-
dóra gondolt és Saidára. A „barát” köteléket jelentett. Abból, amit az
emberek mondtak, ahogyan viselkedtek, Nona sok mindent nem ér-
tett. A „barátságot” viszont igen. Egy barátért akár meghalni is hajlan-
dó vagy. Vagy ölnél érte.
– Hát én komolyan gondolom. – Clera mosolya is elenyészett.
– Akkor azok vagyunk.
Úgy tűnt, Clera ennyivel megelégedett. Felkelt Nona mellől, és a
saját ágyához ment, egyszer feldobta a garast, és valamilyen halk,
kellemes melódiát dúdolgatott.
Nona hagyta, hogy a kimerültségtől lecsukódjon a szeme. A
dormitóriumokat ugyanazok a csövek melegítették, amelyek a fürdő-
házban és a cellákban futottak. Korábban elképzelni sem tudta volna,
hogy közemberek teljességgel megmenekülhetnek a hidegtől, legfel-
jebb a császár a maga szüntelenül lobogó tüzei előtt, de nem a hozzá
hasonló lányok, nem így. Az egyik magas ablakot negyedrészt nyitva
hagyták, hogy ne legyen túl nagy fülledtség, mintha a meleget szélnek
ereszthetnék, nem pedig kincsként kellene őrizniük.
A faluban az édesanyák pelyhesre nyírták a gyerekek haját, vala-
hányszor melegebbre fordult az idő. Amikor a jeges szél megadta ma-
gát a Folyosó szelének, és kevésbé kegyetlenné enyhült a fagy, előke-
rültek a kések. Azért tették, hogy kezelhető szintre csökkentsék a tet-
vek, bolhák és serkék számát, de Nona mindig úgy érezte, hogy ez
valami új kezdete: az újbóli növekedésé, az új lehetőségeké. Mielőtt
elnyomta az álom, utoljára még azon morfondírozott: ha Arabella
Jotsis eddigi legnagyobb bánata, hogy levágták a haját, akkor szeren-
csés csillagzat alatt született. Ráadásul, gondolta Nona, bármennyire
bosszantó volt is, az aranyszőke fürtök elvesztése fikarcnyit sem vont
le a lány ragyogó szépségéből. Ha lehet, így még tökéletesebbnek
tűnt.
#

A HALK ZSONGÁSBA és ágya álomra csábító melegébe burkolózva Nona

lehunyt szemmel újrajátszottá magában a Ghenával vívott viadalt. Az
egész alig pár másodpercig tartott, és e pár pillanat alatt Ghena tu-
catnyi vagy még több ütést próbált bevinni, a maga részéről begyako-
rolt táncot lejtett, míg Nona az ösztöneire és a reflexeire támaszko-
dott. Az egyik küzdelem emléke átcsúszott egy másikéba, és Nona a
Caltess fűrészporában és verejtékében találta magát, ahogy a tanon-
cok bajvivását figyeli. Partnis Reeve harcmesterei fegyelemre tanítot-
tak, nem tűrték az agressziót.
Egy vagy két héttel Nona érkezését követően Raymel Tacsis vonult
be a nagy csarnokba, ahol a tanoncok edzettek. Nona, Saida és még
két, padláson lakó gyerek, akik épp a porondot söpörték, félbehagy-
ták a munkát, és a seprűnyelekre támaszkodva figyelték a harcost.
Közelről félelmetesnek hatottak a méretei. Nona rájött, hogy a férfi
csípőjéig sem érne fel, és Raymel egyetlen karja erejével képes lenne
a csarnok túlsó végébe hajítani őt, Saidát és a két másik söprögetőt, s
nem külön-külön, hanem egyszerre.
– Tanulságosabb leckét is tudok adni ezeknek a pelyhes kölykök-
nek. – Raymel átmászott a köteleken, és a szorítóba lépett, ahol két
gerant tanonc birkózott, mindketten hatalmas termetűek, az idősebb
férfinál azonban jó egy lábbal alacsonyabbak. Raymel gigászian, sző-
kén és diadalmasan megállt közöttük, valamiképp a testén viselte
gazdagságát, noha csupán egy ágyékkötő és fényes olajréteg fedte.
Előlépett a harcmester, a nyelvén tiltakozó szavakkal, de Raymel
rádörrent:
– És a többinek is! – Intett a terem túlsó végében várakozó három
másik tanoncnak. Két vetőhálós hunskának és egy gerant lánynak,
akinek a töprengéstől ráncos volt a homloka, amelyen alighanem
széttört volna bárki ökle, aki elég ostoba ahhoz, hogy a fejére mér
ütést.
Amint a lány a két fürgébb tanonc mögé cammogott, Raymel a
háta mögött álló gerant torkába könyökölt.
– Sose várj a támadással! – a tanonc összecsuklott, a torkához ka-
pott. A többiek csak álltak, túlságosan megdöbbentek vagy idegesek
voltak ahhoz, hogy bármit tegyenek. Raymel lekevert egy pofont a
lánynak, hatalmas tenyere a lány fél arcát beborította, aki vért köpve
hátratántorodott a kötelekhez. Raymel szája ocsmány vigyorra húzó-
dott, eltorzította jóképű vonásait, melyekkel született.
Nona mellett Saida a kezével takarta el a szemét, a seprűjéért
nyúlt.
– Te nem nézed? – Nona képtelen lett volna elfordítani a tekinte-
tét. A hunska tanoncok már rárontottak Raymelre, csapkodó-hadaró
öklük és lábuk két folttá mosódott össze.
– Utálom. – Saida folytatta a söprést. – Felfordul tőle a gyomrom,
amikor látom, hogy másokat bántanak.
– De hát... – Nona elfintorodott, amikor Raymel a kötelekhez szorí-
totta és a fél lábánál fogva felkapta az egyik hunskát. – Partnis harcol-
ni hozott ide. Meg kell tenned.
Inkább érezte, mint látta, ahogy Saida megvonja széles vállát.
– Inkább rendbe hozni szeretném az embereket, mint összetörni. A
városban létezik ilyen? Hogy rendbe hozzák az embereket?
– Nem tudhatom. – Nona nézte, ahogy Raymel a szorító sarokosz-
lopának lódítja a hunska tanoncot. A lénye egy része tombolni szere-
tett volna a kötelekkel határolt porondon. Egy másik része arra vá-
gyott, hogy Saida reménye igaz legyen, arra, hogy létezzenek olyan
emberek, akik ugyanolyan szenvedéllyel gyógyítanak, ahogyan
Raymel fájdalmat okoz.
– Raymel! – ordított rá a harcmester. – Vegyél vissza!
Raymel tovább fojtogatta a tanoncot a kezével, még mindig úgy
tűnt, fel sem veszi a talpon maradt utolsó hunska támadásait.
Ezt Nona sem bírta már, és elfordult, szertefoszlott benne az irányí-
tatlan harag, amely olyankor gyűlt fel benne, amikor másokat látott
küzdeni.
– Nem kell majd harcolnod, Saida. Belátják majd, hogy nem értesz
hozzá, és más feladatot bíznak rád. Regol mesélte, hogy az öreg, aki a
lovakhoz jár, úgy ölti össze az embereket, mint valami varróasszony.
Talán szüksége lesz tanoncra. Nagyon öreg már.
Saidának sikerült bátortalanul elmosolyodnia.
– Segíteni szeretnék. Nem akarom, hogy Partnis elajándékozzon.
Hiányoznál.
– Te is hiányoznál nekem. – Nona érezte, hogy a szíve elszorul a
gondolattól. – Ezért nem engedem, hogy megtörténjen! – Olyan heves
meggyőződéssel mondta ki ezt, hogy Saida szétterjedő mosolya hirte-
len megszépítette a lány nyers vonásait.
Az álom sötétebbé, hidegebbé vált, árnyak törtek be a Caltess
csarnokába. Ezúttal csupán ketten voltak, Saida és Nona, mélységes
nyugtalanság kísértette őket.
– Ne bánts! – Saida egyszerre riadtan hátrálni kezdett Nonától.
– Saida! Nem hagyom, hogy bárki...
 – Ne bánts! – Saida kushadva Nonára mutatott.
Nona próbálta megnyugtatni, ám ehelyett Saida fölé magasodott,
vaskos markával szorította barátja karját. Körötte a szürke csarnok
Raymel lakjának falaivá szürkült, Saida egy medvebőr szőnyeg dús
fényűzése fölött függött.
Nona megpróbálta kiszabadítani Saidát.
– Én nem ilyen vagyok. Nem olyan, mint ő. Nem!
– Kérlek, ne! Nem akartam.
Harag lobbant Nona keblének mélyén. Hiszen segíteni igyekezett
a buta leányzón. Miért rémüldözött hát tőle? Vajon azt gondolhatta,
hogy Nonában és egy Raymel Tacsishoz hasonló vadállatban bármi
közös lehet?
– Nem foglak bántani. – Közben szörnyülködve eszmélt rá, hogy
Saidát rázza, a barátja karját markoló kéz nyomatékosítja mondandó-
ját, miközben beszél.
– Eressz el!
– De hát eresztelek... – Ám még jobban szorította, csavarta Saida
karját, és barátnője sikítozni kezdett.
#

NONA LEVEGŐÉRT KAPOTT, és felpattant a szeme. Rémálma színei szerte-

foszlottak, és csak feketeség maradt. Pár pillanatba telt, mire rájött,
hogy hol van. Minden oldalról az alvók halk szuszogását hallotta. Va-
lahol a tudata mélyén pergett tovább az álom, mintha sem a figyelmé-
re nem vágyna, sem az engedélyét nem akarná kikérni, hogy folyta-
tódhasson. Nona követett valamit, egy keskeny vonalat, amelyet min-
denféle veszélyek vettek közre, az egyik oldalon sötét és emésztő éh-
ség, a másikon kegyetlen vakság, mintha a napba nézne. És közben
valamiképp valaki mást követett, egy feketébe öltözött, gyors léptű,
magabiztos alakot, aki a csillagtalan éjben haladt előre határozottan a
magas épületek között. Az alak meglelte, amit keresett, felnézett,
kinyúlt, hogy megérintse a kőfalakat, aztán mászni kezdett.
Nona a fülét hegyezte, a novíciák halk horkolása és sóhajai, a for-
duló testek surrogása, a szél susogása alatt vadászott... egy sercenés-
re, egy hirtelen mozdulatra... ki tudja, mekkora távolságból a háborí-
tatlan éjszakában. Aztán váratlanul, önmagát is meglepve felpattant,
még nem tapasztalt gyorsasággal, s lerántotta magáról a takarót. Ta-
lán valami ismeretlen nesz riasztotta fel, talán semmi, egyszerű rándu-
lás, amely a semmiből jön, és mintha zsinegen kapná fel a testet. Vala-
hol másutt a sötétben egy tompa ütődés, a tüdőből hirtelen kiszökő
levegő hangja...
– M-mi az? – a sor végén Ketti, közülük a legidősebb levette az
ágyánál lévő lámpás sisakját, ha netán valakinek ezen az éjféli órán a
szükségszobába kellene mennie.
Közvetlenül az összetekert pokróc alatt, ahol az imént még Nona
feje nyugodott, egy kis fekete tárgy állt ki az ágyból. Nona pislogott
egyet, összpontosítani igyekezett – valaminek a markolata? Nem
messze Clera kelt fel kábán a saját ágyából.
– Csak nem reggel van már? – a hangja kásásnak hatott az álmos-
ságtól. Egy alak állt közöttük, rajzolódott ki a letakaratlan lámpás fé-
nyében: a rezzenetlen arcú Arabella Jotsis.
Nona megragadta a markolatot – bőr fedte, a végén szemnyi nagy-
ságú vasgomb –, és rántott egyet rajta. Jóformán minden erejét bele
kellett adnia, hogy kiszabadítsa a deszkából a hegyét, és amikor látta,
hogy a fényes penge lassan kicsúszik a pokrócba vágott résen, gyorsan
elrejtette. Egyedül Arabella vette észre, a tekintete a markolatot szo-
rító kézről Nona arcára siklott, majd farkasszemet nézett vele.
– Feküdj vissza! Késő éjjel van még. – Ketti lejjebb csúsztatta a
lámpás sisakját, míg csupán halvány parázslás maradt.
Arabella meglódult Ketti felé, és néhány pillanattal később a lám-
pást tartva kisurrant a szobából.
– Csukjátok be az ablakot! Hideg van idebent – szólalt meg Clera
az ágyából, a szavai egymásba mosódtak. Senki sem felelt.
Nona visszafeküdt, magára húzta a takarót. – Tényleg hűvösebb
lett – a szél belekaphatott az ablakba, és jobban kitárta –, és mégis, ha
Clera ezt hidegnek érezte, akkor még sosem szembesült a jégszéllel
éhesen, kizárólag a gyékényfalak védelmében.
Előhúzta a kést a takaró alól. A penge egy maroknyival túlnyúlt a
kezén, vékony volt, akár a két ujja, csupa hideg acél. Nona csakis arra
gondolhatott, hogy Arabella az edzőcsarnok fegyvertárából csenhette
el. Az igazi kérdés azonban az volt, vajon halálosan meg akarta-e se-
bezni vele Nonát, vagy csak félreérthetetlen figyelmeztetésnek szán-
ta. Nona lelkének mélyén valami vörös és ősi mordult fel a penge je-
lentette kihívásra, vért követelt, azt kívánta, hogy a fegyver egy ke-
mény lecke kíséretében kerüljön vissza tulajdonosához. Nona nagy
nehezen leküzdötte a késztetést, hogy Arabella után eredjen. Elkap-
hatná, mielőtt a lány a szírt peremén kuporgó szükségszobához ér.
Hogyan végződne ez az összecsapás? A kezében egy éles pengével, a
száján durva vádakkal? A haragnak megvolt a maga helye, fegyver-
ként nem volt szabad elhanyagolni, ám a türelem éppily fontos volt, és
Nona arra jutott, hogy az önuralom abban áll, hogy maga dönti el,
melyiket vesse be, és mikor.
Az ágyában maradt. Odakint hideg és változatos veszélyek várták
volna. A kést alighanem ijesztgetésnek szánták. Még egy Arabella
Jotsishoz hasonlóan előkelő személy sem számíthatott arra, hogy éj-
nek évadján álmában ledöf valakit egy zsúfolt dormitóriumban, és
megússza ezt... Hacsak tényleg nem azt gondolta, hogy a falusi fruska
nem több tehénnél vagy disznónál egy olyasvalakihez képest, akit
egykor a császári palotába invitáltak.
Miközben efféle gondolatok kergetőztek végtelen körökben a
fejében, Nonát egyszer csak újra elnyomta az álom, és ugyan nyugta-
lanul forgolódott, addig nem ébredt fel, amíg Harsogó hírül nem adta
az ébresztő idejét, és a dormitóriumban mindenfelé szürke alakok
kezdtek mocorogni a takarójuk alatt, morgolódva a reggel miatt.
#

– MA ÚT és lélek következik – nyöszörgött Clera. – A legrosszabbak.

– Előbb reggelizünk! – így Ruli vigyorogva, ahogy lehúzta a háló-
sipkáját, és a fejét rázva kibontotta haját.
– Mindannyian a lélekért vagyunk itt. – Jula fújt egyet, megpaskol-
ta a fejét, és arra jutott, hogy egyetlen éjszaka alatt nem nőtt vissza a
haja.
– Azért vagyok itt, mert ideküldtek – ellenkezett Clera. – Amikor
már vörös nővér leszek, ha bárki megkér, hogy mondjam el a katekiz-
musomat, szemen döföm.
– Ha jobban odafigyeltél volna a lélekórán, tudnád, hogy nem né-
zik jó szemmel, ha kibököd mások szemét. – Jula lesimította a habitu-
sát, és nekilátott az ágyazásnak. – Egyébként is az út lesz előbb.
– Dögunalom! – Clera ráráncigálta habitusát az alsószoknyáira. –
Remélem, hogy Serpenyő ma is úttalanul enged játszani minket.
Nona kicsússzam a takaró alól, és nekilátott az öltözködésnek. A
párnája alá nyúlt, hogy még egyszer megérintse a kést, és megbizo-
nyosodjon róla, nem álmodott csupán. Még mindig ott hevert, a testé-
től melegen, kemény, éles és cáfolhatatlan igazság. Szerette volna
magával vinni a testéhez szíjazva, a pengét lenvászon csíkba tekerve,
de erre sem ideje nem volt, sem egyedül nem maradhatott. Ott kellett
hagynia a fegyvert abban a reményben, hogy Arabellának nem nyílik
alkalma visszaszerezni.
#

NONA AZ UTOLSÓK KÖZÖTT távozott a dormitóriumból, és Clerával

együtt sietett reggelizni a refektóriumba. Kettesben lecsattogtak az
elülső lépcsőn. Szokatlanul csendes nap várta őket, felhőtlen égbolt,
és ami ritka, melegnek ígérkező idő.
A dormitórium fala mellett egy pufók, pirospozsgás nővér támadt
egy merev söprűvel a kövezetre, meg-megállt, hogy vizet loccsantson
rá a vödréből. Felpillantott a lányokra. – Iparkodjatok! – Aztán folytat-
ta a munkát, s vadul sikált egy sötét foltot. – Uzsgyi!
Clera kiöltötte a nyelvét az asszony hátára, aztán kuncogva tovább-
szaladt a refektórium felé.
– Az ott Felmosórongy nővér. Azt gondolja, hogy a novíciáknak két
életcélja van: hogy mindent összepiszkoljanak, és hogy folyton lábat-
lankodjanak.
– Felmosórongynak nevezte el magát? – szaladt mögötte Nona.
– Dehogyis, de mindenki így hívja. Valamilyen virágnevet válasz-
tott, Krizant-izé, de senki sem tudja, hogyan kell helyesen mondani, és
nem is emlékeznek rá.
Száz yarddal később elfutottak Faggyú nővér mellett, aki az apátnő
házából lépett ki. Félrekapta a fejét a keleti égbolt felé, de túl későn
ahhoz, hogy Nona ne vegye észre bal orcáján a horzsolást és a körötte
terjedő sötét véraláfutást.
Nona megvárta, amíg a refektórium sarkánál befordulva már nem
hallhatja őket.
– Mi történt?
– Fogalmam sincs. Elképzelni sem tudom, ki tudna felülkerekedni
az öreg Pengén – lihegte Clera. – Talán az apátnő vághatta pofon! –
Elnevette magát, aztán komolyabb hangon hozzátette: – Észrevetted,
hogy a karját a habitusa alá rejti?
Nona figyelmét elkerülte a dolog, de amint beléptek az ajtón, az
ételekkel teli, gőzölgő tálak látványa elfeledtette a kérdéseit. A reg-
gelivel nem piszmogtak sokat, Nona mégis vitézül küzdött, nehogy
bármi ehető maradjon az asztalon.
– Gyere! – fordult el Clera, és intett neki, miközben Nona egyik
karját teli hasán tartva utánakocogott. Az út kerengője szerencsére
elég hamar feltűnt az apátnő házának szélárnyékában sorakozó méh-
kasok mögött. Az épület négy szárnya a négy égtáj felé mutatott a
középen emelkedő torony körül. Mindegyik szárnyat díszesen kifara-
gott kövek váza alkotta, kitéve szélnek-fagynak; a sarkokon finom
oszlopok, köztük pedig kőcsipkézet egészítette ki a szerkezetet. A
központi torony sötéten rajzolódott ki az égbolt előtt, a kövek döly-
fösségével dacolt az évekkel. Az egyik pillanatban baljóslatúan
komorlott, a másikban szépségesnek tűnt. Négy ajtón lehetett bejutni
a földszintre, a tornyot övező építmény minden szárnyába nyílt egy.
 Nona és Clera előtt egy novícia iparkodott bicegve, a bal hóna
alatt mankóval.
– Úgy tűnik, valakit túl erősen megrúgtak tegnap a pengén! –
Nona lelassította lépteit, amikor beérték a lányt. Korábban senki sem
sántított a kolostorban, a novícia valahogy mégis ismerősnek látszott.
– Hah! – kiáltott fel Clera. – Csak Bicebóca az!
Nona megtorpant, csaknem egy vonalba ért a novíciával; kinyúlt,
hogy elkapja, aztán visszahúzta a kezét, mert látta, hogy felesleges. A
lány alig lehetett magasabb nála, szalmaszínű haja száz feszes csigá-
ban göndörödött a feje körül.
– Nona! – szólította meg anélkül, hogy hátrafordult volna.
Nona ismerte a hangot.
– Hessa?
Hessa megpördült a mankóján. Hosszú habitusa elrejtette satnya
lábát, ám azon az oldalon csak a cipője orra ért le a földre.
– Messze elkerültünk Giljohn ketrecétől.
Nona a nyakába borult, mielőtt Hessa pislantani tudott volna.
– Megölték Saidát.
– Sajnálom. – Hessa bizonytalanul felemelte a kezét, hogy megsi-
mogassa Nona hátát a két válla között.
– Hogy kerültél ide? Eddig miért nem láttalak? – Nona eleresztet-
te, és egy lépést elhátrált.
– Az ispotályban voltam. Rózsa nővér bent akart tartani, amíg el
nem múlik ez a köhögés. – Hessa keshedt mellkasára csapott az öklé-
vel. – Hetekkel ezelőtt érkeztem. Giljohn megpróbált eladni az Aka-
démiának, de elbuktam a próbán. Azt mondták, nem nekik való va-
gyok, talán quantal, de egyértelműen nem marjal. Három különböző
mágusra próbált rásózni. Hatalmas házakban laknak, Nona! Azt hit-
tem, a császári palotába lépünk be...
– NooooÓÓÓóóóna! – ordított hátra Clera az északi kapuból. – El
fogunk késni!
– Jövök!
 – Jobb, ha igyekszünk. – Hessa az ép lábára nehezedett, és előrelé-
pett a mankóval.
Csontos kéz markolta meg mindkettejük vállát.
– Látom, a pogányok egymásra találtak! – Kerék nővér nyomako-
dott közéjük. – A parasztlány és a nyomorék összeesküvést sző. Hamar
kitisztítjuk majd azokat a zavaros kis elméket. Kisikáljuk belőlük az
eretnekséget és a hamisságot, hogy az Ős méltónak találhassa őket.
Még a közönséges agyagot is lehet formálni, és valami értékessé ki-
égetni.
Nona csattanós válaszra nyitotta volna a száját:
– Hát én...
– Igenis, Kerék nővér! Már alig várom a lélekóránkat. – Hessa oly
édesen mosolygott fel az apácára, hogy Nona kis híján elhitte, komo-
lyan beszél. – De most jobb, ha megyünk, nehogy Út tanárnő megor-
roljon ránk.
Kerék nővér undorodva mordult egyet, és mindkettejüket elenged-
te, majd a habitusába törölte a kezét.
– Akkor iparkodjatok!
Hessa meglepően gyorsan haladt a mankójával, silány lába a szok-
nyájában lengett előre-hátra. Nona hozzáigazította a tempóját, és
hátranézett az immár a kupola felé tartó Kerék nővérre.
– Nem tetszik nekem az a vénasszony!
– Na, Kerékkel nem lesz semmi bajod, miután kiismerted. – Kopp,
lendítés, kopp, lendítés. – Várd ki, amíg összeakadsz a Méregkeverő-
vel. Ő aztán tényleg ijesztő.
#

NONA HESSÁVAL EGYÜTT, a keleti ajtón lépett be az Út Tornyába. A noví-

ciáknak egy bizonyos bejáratot kellett volna használniuk, ám egyikük
sem szólt rá ezért. Mind a négy ajtó ugyanabba a terembe vezetett:
egy kongóan üres csarnokba, a közepén kő csigalépcsővel, körben
pedig a legkülönösebb képekkel teli falakkal, amiket Nona valaha
látott, habár azt meg kell hagyni, hogy mielőtt a Caltessban belépett a
szorítóharcosok szobáiba, sohasem találkozott festménnyel. Miközben
Hessa nagy nehezen felbicegett a lépcsőn, Nona kihasználta az alkal-
mat, hogy végighordozza tekintetét a ránézésre úgy kéttucatnyi arc-
képen, amelyek mindegyike apácát ábrázolt, de fedetlen fővel, és
roppant különös ötletekkel kiegészítve. Az egyiknek hiányzott a fél
arca, az éjfekete háttér előtt rongydarabok nyúltak át. Egy másik fél
szeme helyett piros csillag ragyogott, a sugarai mindenfelé szétterjed-
tek. Egy harmadiknak a szája hiányzott, és a hajában az esti égbolt
mélykékjére emlékeztető virágokat viselt, amelyekhez hasonlót Nona
még sosem látott.
– Nona!
Nona felsietett Hessa után a lépcsőn. Az elég hosszúnak tűnt ah-
hoz, hogy a torony tetejéig felérjen, ám egyetlen ajtó sem nyílt belőle,
amíg egy osztályterem közepén nem bukkant elő. Nona legalábbis
osztályteremnek vélte, habár sokkal inkább templomra emlékeztetett.
Eltekintve a székektől, amelyeken a vörös osztály foglalt helyet, és az
előttük álló nagy, vaspántos komódtól, a teremben semmiféle beren-
dezést nem lehetett látni. Ennek ellenére szépnek hatott. Négy magas
és keskeny ablak bontotta színekre a fényt. Több tucat ólomüveg la-
pocska változtatott minden ablakot tündöklő, absztrakt képpé, piros,
zöld és kék foltokat vetve a falakra és a kövezetre. Nona egy pillana-
tig csak ámulni tudott a hely idegenszerű csodáján.
A komód előtt álló apácánál idősebbet Nona még nem látott. Va-
lószínűleg nála öregebb nőt sem. Nana Even nővére egy esztendeje
távozott az élők sorából. Nona édesanyja azt állította, hogy az asszony
nyolcvan évet ért meg. Ám ahogy ott feküdt a halotti máglyán Szürke
Stephen kőből épült kunyhója előtt, a vén Ora egészen fiatalnak tűnt
Út tanárnőhöz képest.
– Foglalj helyet, Hessa! – Az agg apácának meglepően fiatalos
hangja volt. – És te is... kihez van szerencsém?
– Nonának hívnak. – Nona fogott egy széket, valójában szinte csak
zsámolyt, amelynek háttámláját egyetlen keskeny deszka alkotta.
 – Normának? – Út tanárnő egy lépést tett felé, és közelebb hajolt.
– Nonának! – kiáltotta Clera.
– Vagy úgy, Nonának. – Az apáca Nona vállára csapott. – Mint a
kalmárkirálynőt?
Nem csak Nona meredt maga elé értetlenül a kérdés hallatán, ha-
bár észrevette, hogy Clera bőszen bólogat.
– Nem érdekes... nem érdekes. – Út tanárnő a fejét csóválva odébb
lépett. – Réges-rég történt, és a fiai mostanra mind porrá lettek.
– Mindannyian itt vagyunk? – Út tanárnő körbepillantott a termen,
fakó szemének mintha színe sem lett volna, a szeme fehérjét kissé
megsárgította a kor. – Két új lány, igaz?
– Igenis, Út tanárnő – felelt a hangos kórus.
– Akkor magam is bemutatkozom. Serpenyő nővérnek hívnak. E
falak közt Út tanárnőnek kell szólítanotok. – Az osztály elé lépett,
majd eltúlzott sóhajjal letelepedett a méretes komódra. Nona felfi-
gyelt rá, hogy az öregasszony jobb keze, amelyről addig úgy gondolta,
hogy a köntöse ujjába veszett, határozottabban elveszett ennél, és a
kar csúnya hegekben végződött a csuklónál.
Serpenyő nővér leszegte a fejét, és az ujjaival megkopogtatta a
komód tetejét. Oly sokáig nem szólalt meg, hogy Nona már azon ta-
nakodott, nem bóbiskolt-e el, ám egy pillanattal később ragyogó te-
kintettel felnézett.
– Ezeken az órákon az utat tanulmányozzuk. A legtöbbetek számá-
ra ez a belső békéhez vezető utazást jelenti majd, az olyan lelkiálla-
potokhoz, amelyek a türelmességben vagy az összpontosításban segí-
tenek. Vagy épp a félelmeiteket csitítják el, vagy a bánatot tartják
távol addig, amíg el nem érkezik az ideje, hogy meglátogasson ben-
neteket. Azon kevesek számára, akik közületek ténylegesen látják, s
nem csupán eszmeként érzékelik az utat, ezek a leckék jelentik majd
az első lépéseket a rejtett világok felé, a közöttük lévő mezsgyékhez
és a rendkívüli képességekhez, amelyeket azzal nyerhettek, ha efféle
helyekre merészkedtek.
 Clera áthajolt Nonához, és odasúgta neki:
– Ha bármelyikünk tényleg eljut oda, egyedül fogja megtenni. Azt
rebesgetik, hogy a vén szatyor már harminc esztendeje a lábujjával
sem érintette az utat.
Nona összeszorította az ajkát, a szemével intett Út tanárnő felé.
– Süket, mint a nagyágyú, butuskám. – Clera szélesen elmosolyo-
dott, és fikarcnyit feljebb vitte a hangját. – Akik képesek rá, csinálják...
akik nem, azok tanítják. Az út esetében legalábbis. Akik csinálják, túl-
ságosan értékesek ahhoz, hogy ránk pazarolják őket.
Serpenyő nővér megtorpant, és a szemöldökét összevonva Clerára
szegezte a tekintetét, aki kötelességtudóan előre- és középre fordult.
– Na most, itt van velünk... Arabella. – Az apáca a Jotsis lányra
összpontosított, akinek leborotvált fején színes foltok játszadoztak. –
Vakmerő a tekintete. Hmmm. De vajon mit láthat? – Serpenyő nővér
odalépett, és közelebb hajolt hozzá. – Ne fordítsd el a tekinteted,
kedvesem! Nézz a szemembe! Ezen a helyen a világ énekel nekünk. Te
is hallod? – Arabella csuklóját göcsörtös ujjai közé szorította. Az apáca
bőre úgy feketéllett, mint a poros pala, sötétebb volt a habitusánál is:
Arabella keze csontfehémek látszott a szorításában. – Egy háromszó-
lamú dalt. Az egyik szólam az élet. – Felemelte immár összefonódó
kezüket. – A másik, ami sohasem élt. – Kézcsonkját egy mélyvörös
fénypászmába emelte, és azt követte az ablak felé. – És a halál. –
Gyorsan hátrapillantott a komódra. – A dal hangjai... – Serpenyő nővér
három hangot énekelt ki, tisztán, valahogy mégis szomorúan, egy me-
lódia kezdetét, amiből Nona többet szeretett volna hallani. Az apáca
eleresztette Arabella csuklóját, és járkálni kezdett az ülő novíciák kö-
zött. – Mezsgye húzódik aközött, ami él, és ami nem. Mindenen átha-
lad, és mindent körbefut. Nehéz követni ezt az utat, de rajta minden
megtett lépés szent. Amikor az úton haladsz, az istenihez közelítesz.
Az út az Őstől ered, és a végén az Ős várakozik. Minden dolgok végén.
Azonban halandók vagyunk. Selejtesek. Az istenség silány edényei.
Minden lépés nehezebb a megelőzőnél, az út összevissza kanyarog,
keskeny, és szüntelenül mozog, a képességet, amellyel megajándé-
koz... nehéz magunkban tartani. Inkább előbb, mint utóbb mindenki
letér az útról, nem számít, lélekben mire vágyik, nem számít, mennyire
tiszta a hite.
Az útról őrzött tudásunk a negyedik törzstől kapott adomány... akik
utolsóként kötötték ki hajóikat Abeth partjain. A csillagok között a
quantalok az út köré építették fel az életüket nemzedékről nemze-
dékre, mígnem a vérükké vált. Ez a vér másokéval keveredett, hogy
megküzdjenek az új világ kihívásaival... néhányunkban azonban még
ily sok esztendő elteltével is megmutatkozik.
Láttad az utat, ó, gyermekem? – Serpenyő nővér megint Arabella
vállánál állt, kezébe fogta a leány állát, maga felé fordította a tekinte-
tét.
– Néha... Néha látok egy fénylő vonalat, mintha valamilyen repe-
dés fúrna végig az álmaimon...
– Megérintetted már? – kérdezte Serpenyő nővér.
– Ma-majdnem. Egyszer. Felé nyúltam... – Arabella elfordította a
tekintetét a tündöklő ablakok irányába. – Olyan érzés volt, mintha
fúrnék... a szívem... és a fejem szegletekkel telt meg. Mind hegyes és
hibás volt...
– És mi történt ezután? – Serpenyő nővér eleresztette a lány állát.
– Leestem az ágyról, és fejfájással ébredtem.
Mindenfelé kacagásban törtek ki, félig derűsen, félig idegesen.
– Na és mi a helyzet... – Serpenyő nővér pislogott egyet, és körbe-
forgatta a fejét, mígnem meglelte Nonát, aki a terem túlsó végében
ült – ...a másik új lánnyal?
– Nona hunska, Út tanárnő! – kiáltotta Clera, és vállon veregette
Nonát. – Közénk, vörösek közé tartozik!
– Hmmm... – Serpenyő nővér megint Arabella felé fordította a te-
kintetét, és tovább faggatta őt.
– Mostantól békén fog hagyni – mondta halkan Clera. – Egyedül a
misztikusok érdeklik.
 – A micsodák? – suttogta Nona.
– Misztikusok. Ha Arabella császárnő nem hazudik, akkor ő lesz a
második quantal az osztályban a bicegős barátnőd mellett. Ámde ko-
pasz cimboránk hunskagyors, amitől hú de különleges, és ezért ájul-
dozik tőle az összes apáca: ő a Kiválasztott. – Clera imádatot színlelve
felemelte a kezét. – A tanulmányaink végeztével, ha alkalmasnak ítél-
nek, felszentelnek minket, és apácaként belépünk a kolostorba. Az út
követőiből misztikus nővérek lesznek... őket mindenki szent boszorká-
nyoknak hívja. Erről már meséltem. Te meg én a pengére fogunk kon-
centrálni, és harci nővérek leszünk, akiket mindenki vörös nővérnek
nevez. A legtöbbeket, akik ide kerülnek, szent nővérekké avatják... és
mindenki szent nővérként emlegeti őket... vagy, ha kicsit különlege-
sek, az Ős menyasszonyaként. Ez elég hátborzongatóan hangzik ne-
kem... És vannak, akik az árnyat választják az utolsó évben. Ők a visz-
szahúzódás nővérei. A szürke nővérek. Rengeteg más névvel illetik
még őket az emberek, de egyik sem szép. Viszont...
– Clera novícia! – Bármennyire süket volt is, Serpenyő nővér elég
jól látott ahhoz, hogy észrevegye, amikor két novícia a fejüket össze-
dugva, szinte egymást érintve sugdolózik.
– A penge-útról meséltem Nonának, tanárnő! Megmutathatom
neki? Kérem!
Serpenyő tanárnő az égre emelte a tekintetét, és felfelé fordított
mutatóujját a szívére téve a hit jelét vetette magára.
– A gyermek alig pár perce ül csak itt! – Mély levegőt vett. – Ma
meditálni fogunk. Tovább fejlesztjük belső békénket, amely segít az
útra terelni minket. És Nona, ugyan sokatokra igaz, hogy bármennyit
elmélkedtek is magatokban, sosem tárul fel előttetek az út összetett-
sége és szépsége, rengeteg más lelki és testi haszna lehet annak, ha
eléritek azokat a szellemi állapotokat, amelyeket ezen az órán igyek-
szünk feloldani. A lányok első évében a háromrétű elmét kísérlem
megtanítani nekik a meditáció, mantrák és a légzés szabályozása ré-
vén. A tisztánlátás, a türelem és a belső béke szükséges állapotait.
Miután elsajátítottátok e három alapjait, a pecsétem rákerül a teker-
csetekre, hogy továbbléphessetek a szürke osztályba.
Serpenyő nővér otthagyta Arabellát, és sántikálva megindult Nona
és Clera felé.
– Míg egy misztikus nővér számára létfontosságú, hogy birtokában
legyen a technikáknak, mindhárom hasznára válhat minden novíciá-
nak. A szent nővér azt tapasztalja majd, hogy az Őssel való egyesülése
elmélyül a tisztánlátás elérésével. A visszahúzódás nővére nagyobb
hatékonysággal teljesíti majd a feladatait, ha eléri a türelem állapotát.
És ironikus módon a harci nővér is halálosabbá válik, ha a csata előtt
lelki békére lel. Ám mivel ez Nona első napja, nekem pedig számos
próbának kell alávernem Arabellát, bármely novícia, aki a penge-utat
óhajtja gyakorolni, engedélyt kap erre.
A bejelentést tüstént fél tucat szék lábainak csosszanása követte,
ahogy a lányok szerte a teremben talpra ugrottak, és megindultak
középre, a lépcső felé.
– Clera! – kiáltott utánuk Serpenyő nővér, és a hangja meglepő
erővel zendült meg a lépcsőházban. – Az ispotályban elkérheted a
Penge Csarnok kulcsát!
#

A HAT LÁNY kacagásban tört ki az Út Tornyának talapzatához érve, és

megiramodtak a fennsík elkeskenyedő vége felé. A négy hunska lány
hamar lehagyta Rulit és Karisst, veleszületett gyorsaságuk azonban
kevésbé számított a versenyeken, mint a küzdelemben: a hunska vér
villámgyors reflexekkel ajándékozta meg őket, a kezük pedig olyan
ijesztő gyorsasággal rándult egyik helyzetből a másikba, hogy látszó-
lag nem kellett fáradságos munkával betöltenie a köztes tereket,
azonban száz yardon például nem tudta sebesebben mozgatni a teljes
testsúlyukat, mint bármely ló.
Az ispotály az épületegyüttes legkülső peremén helyezkedett el,
magából a fennsíkból fejtett mészkő tömbökből emelték, szilárdan
állt a szél ellenében, a védett oldalon hosszú, oszlopos tornác nyúlt ki
belőle. Clera rögtön beszaladt az irodába, míg a többi novícia meg-
torpant a bejáratnál.
– Miért jöttünk ide? – ráncolta a homlokát Ketti, és összegörnyedt,
hogy a szeme egy szintben legyen a többiekével.
– Ma reggel bicegni láttam Faggyú nővért – közölte Ghena. – Biz-
tosan megsérült.
– Hogyan? – kérdezte Ruli.
Ghena vállat vont.
– Nem tudom.
Nona megpróbálta elképzelni, ahogy Faggyú nővér megcsúszik, és
valami baja esik egy lépcsőn. Sehogy sem ment. Küzdeni még nem
látta Penge tanárnőt, ám a mozdulataiban minden arról árulkodott,
hogy élettelen dolgok nem lephetik meg őt. Vagyis...
– Lehet, hogy valaki merénylőket küldött Arabellára – vetette fel
Ketti.
– Merénylőket? Miért? – Nona még csak régi mesékben hallott
merénylőkről. A legnagyobb titokban kiképzett noi-guinokat a hábo-
rúk végkifejlete idején vetették be, vagy olyankor, ha ki kellett rob-
bantani egyet, vagy egy élet kioltására, ha az olyan személy érdekeit
bántotta, aki ki tudta fizetni a még a régi nemesi házak számára is
mellbevágó összegű díjat.
Ghena mordult egyet Nona nyilvánvaló ostobasága hallatán. Ketti
mindkét szemöldökét felvonta, és olyasmit csinált az ajkával, amivel
mélységes döbbenetét fejezte ki Nona mérhetetlen tudatlansága fe-
lett.
– Ő a kiválasztott. Az Ős ajándéka. Szerinted senki sincs, aki har-
colna a birtoklásáért? Vagy ha egyértelművé válik, hogy nem az ő ke-
zükben lesz, szerinted bármi visszatartja őket attól, hogy megöljék,
nehogy más húzhasson hasznot belőle?
– Hallottam, hogy Sherzal magával akarta vinni őt a Jotsisbirtokról
– tette hozzá Ruli.
Crucical császár két nővérének nevét még a faluban is ismerték.
Úgy tartották, Sherzal a rosszabb, az összeesküvő, akit a császárnak
csaknem a scithrowli határig kellett száműznie, hogy biztonságban
érezhesse magát palotája falai közt.
Clera fojtotta Nonába a kérdéseit, amikor vigyorogva, kezében egy
jókora kulcsot lóbálva kirontott az irodából. Mögötte Rózsa nővér
terjedelmes alakja cammogott az ajtóhoz, kúpos fejfedője pontosan
olyan volt, akár Kerék nővéré.
– Óvatosan a vonalon, novíciák! Komolyan beszélek, Ketti! Nem
szeretném, ha az új lányok délután nálam kötnének ki...
#

CLERA NYARGALT ELÖL a Penge Csarnokig, és sietve az edzőarénába te-

relte őket, végig a lelátó alatti folyosón, majd egyenesen a végén lévő
ajtóhoz.
– Nem kellene ruhát váltanunk? – fordult az öltöző felé Ruli.
– Egyensúlyozóbotokra lesz szükségünk... – zihálta Kariss, amint
beérte őket, és jobbra fordult a raktár felé.
– Ahh. A botok kisbabáknak valók, és a hunskák jobban egyensú-
lyoznak a megszokott habitusukban. – Clera szárnyszerűen meglebeg-
tette köntöse ujját. Továbbsietett a folyosón, ahol túl sötét volt ahhoz,
hogy ki lehessen venni bármiféle részletet.
Nona, Ketti és Ghena követték; Nona leghátul botorkált fölfelé
vakon egy szűk falépcsőn. Valahol messze odafent ajtó nyílt, és fény
tört be felé a magasból. Nona továbbkaptatott.
– Óvatosan itt fent! – figyelmeztette Ketti. – Nincs sok hely a pár-
kányon.
Nona kiaraszolt az ajtón az idősebb lány után, első kérdéseit azon-
mód újabbak váltották. Egy párkányon álltak, közvetlenül egy hatal-
mas terem mennyezete alatt, amelyet a tőlük legtávolabbi falba vá-
gott kis négyszögletű ablakok világítottak meg. A négy sarkon lévő
cölöpökre kifeszített hálón kívül, amely néhány yarddal a homokkal
felszórt padló fölött lebegett, a csarnok jóformán üresen állt. Balra
egy hatalmas, harminc yard hosszú inga függött a falon; a hosszú és
vékony vasrúd a végére erősített nehéz rézgombbal csaknem olyan
magas volt, mint a terem. A gomb körül kerek tárcsa, olyan széles,
mint Nona két kiterjesztett karja, a szélén egyenletes távolságokban
fokbeosztások. A párkánytól, ahol a lányok álltak, tekergőzve egy
ugyanolyan cső szaladt a föld szintjén lévő ajtóhoz, mint amelyik a
meleg olajat szállította az apácák celláiba és a fürdőházba. Emelke-
dett, süllyedt, kicsavarodott, kanyarodott, egy ponton pedig három
kört tett meg csigavonalban.
– Ez micsoda? – Kiderült, hogy már csak Nona áll. A többiek kiültek
a párkány szélére, levetették a cipőjüket, személyes holmijukat a hát-
só falon lógó lenvászon zsákokba dugták. Ketti már végzett, a lábát
kilógatta a mélység fölé.
– A vonal – jelentette be Clera. – A penge-út. – Egy kis cserép-
edényt húzott elő a habitusából, és nekilátott, hogy a talpára kenje a
benne lévő sötét anyagot. – Ez itt...
– Fenyőgyanta. – Nona érezte az illatát.
– Én kátrányt használok – közölte Ketti. – Jobban tapad.
– A fenyőgyanta olcsóbb. – Clera szűkmarkúságot sugárzó odafi-
gyeléssel kente fel.
– A penge-út? – értetlenkedett Nona.
– Egy hunska ennél közelebb nem kerülhet az Úthoz. Vagyis bárki,
aki nem quantal. Úgy tartják, a testnek segít tanítani az elmét... való-
jában viszont csak nekünk, szerény halandóknak kínál teendőt, ezért
méltányoljuk, hogy mennyire nehezen birkóznak meg vele a szegény
boszorkányok, akik maguk elé húzott lábbal és lehunyt szemmel ücsö-
rögnek az Úton.
– Végig kell menni rajta – bökte ki Ghena egyik ritka segítőkész
pillanatában. – Az inga méri, mennyi idő alatt sikerül. – Egy karra mu-
tatott a háta mögötti falon. – Azzal lehet elindítani, és odalent egy
másikkal megállítani.
– Megmutatom – jelentette ki Clera.
Ám Ketti már odacsoszogott az elejére, óvatosan, nehogy összera-
gacsozza a párkányt, és megállt közvetlenül a vékony cső előtt.
– Túl lassú! – Aztán végtelen elővigyázatossággal és kiterjesztett
karral kilépett rá.
Nona elszörnyedve látta, hogy a mennyezetről belógó kábelek
végén a csőgyűrűk nem stabilizálni segítettek a szerkezetet – kizáró-
lag ezeken függött, és abban a pillanatban, hogy Ketti súlya ránehe-
zedett, az egész építmény imbolyogni kezdett, sőt tucatnyi helyen
még el is fordult az összeillesztéseknél.
Ghena meghúzta a falból kiálló kart, és mozgásba hozta a nagy
ingát. A rézgomb meglendült, gyorsan és csendesen, talán Nona tíz
szívverése kellett hozzá, hogy elérje az ív szélét, majd meginduljon az
ellenkező irányba. Az első kilengés alatt a fenti tárcsa öt apró beosz-
tásnyit fordult el.
Miután megtalálta az egyensúlyát, Ketti lassan megindult előre,
vigyázva, nehogy a cső lejtése felgyorsítsa. Egyfajta kecsességgel ha-
ladt, nyurga teste tucatnyi apró igazítást végzett minden mozdulatnál,
az alatta futó úttal ellenpontban ingott, minden lépéssel változtatott
a ritmuson.
Az első emelkedőhöz érve Ketti még jobban lelassított, és megvár-
ta, amíg az egész szerkezet alkalmazkodik az azt immár új irányba toló
nyomatékhoz. Nona úgy látta, nagyot zuhanhatott volna a párkányról.
Az esés bőven megölte volna. A fal olyan magas volt, mint valami fa.
Mennyire fájhat vajon, ha ekkora sebességgel ráesik a hálóra? Meg-
tartaná?
– Ah! – Ketti bajba került, kinyújtott karjaival kapálózott.
A három lány dermedten figyelte őt a párkányról. Egy pillanattal
később Ketti újra úrrá lett a helyzeten, és húszlépésnyit haladt előre a
meredeken lejtő íven.
– Innentől válik nehézzé – közölte Clera.
Ketti arrafelé lépett, ahol a cső háromszoros kört leírva, csigavo-
nalban emelkedni kezdett, magasan, hogy a lány befért az ívek közé.
Ketti gyötrelmes lassúsággal megindult a belső felszíntől a külsőhöz,
kátránnyal bekent lábának tapadását használta, hogy a hideg fémhez
rögzítse a talpát. Habár Nona nem számított rá, elérte a csigavonal
tetejét.
Nona a tárcsára pillantott, amely mostanra csaknem teljes kört tett
meg.
– Mennyi idő kell hozzá, hogy... – dühös és elkeseredett jajkiáltás
fojtotta belé a szót. Messze alattuk Ketti csalódottan visítva a hálónak
csapódott, és visszapattant.
– Általában ennél jobban megy neki – szabadkozott Ghena.
– Most te jössz, Nona! – Clera a kezdőpontra mutatott.
Nona egy pillantást vetett a Clera kezében lévő gyantás tégelyre,
de Clera elfordította a tekintetét, kihajolt a párkányról, hogy Kettit
gúnyolja, aki már az ajtónál mászott le a hálóról. Ghena meghúzta a
kart, és az a lendület végén megakasztotta az ingát, s eredeti helyze-
tébe állította vissza a tárcsát. Aztán visszafordulva a sötét folt felé
biccentett a párkányon, ahonnan a cső indult.
– Toporogj egy kicsit! Úgy eléggé ragadni fog a talpad. Penge ta-
nárnő naponta megtisztíttatja az utat. Szerintünk egyezséget kötött a
gyantaárusokkal. Arra viszont nem kér meg minket, hogy a párkányt
takarítsuk... ezért nem is tesszük!
Nona kibújt a cipőjéből. A kátrányt és a gyantát ragacsosnak érezte
a lába alatt. Próbált erre az érzésre összpontosítani a közte és a föld
között tátongó űr helyett. Egy kicsit bántotta, hogy Clera ennyire fél-
tékenyen őrizte a gyantáját, ugyanakkor tudta, hogy a szükség és a
nagylelkűség saját törvények szerint váltakozik. Kevésbé szűkös idők-
ben a falu készségesebben osztozott az élelmen – ám amikor az éhe-
zés mindenkinél túllépett egy bizonyos határt, még a legszívélyeseb-
bek is elzárkóztak, legfeljebb a legközelebbi rokonságnak adtak bár-
miből is. Talán addig a pontig is eljuthattak, hogy az éhínség miatt az
édesanyák ne etessék tovább a gyerekeiket. Nona mindenki másnál
jobban értette, hogy még a legszentebb kötelék is elszakadhat kellő
nyomás alatt. Clera nem szűkölködött ételben – de egykor gazdag
volt, most pedig nem az. Lehetséges, hogy annak, aki fényűzéshez
szokott, ez az éhezéshez hasonlított...
Nona megpróbálta elhessegetni az édesanyját idéző gondolatokat,
és elrekeszteni a mérgét. Fogcsikorgatva előrelépett. A cső megmoz-
dult a talpa alatt, amint ránehezedett. Mélyen alatta megreszketett a
háló.
– A kolostor feljegyzi a legjobb időket – szólalt meg Clera. – A leg-
jobb időt minden osztály minden évfolyamában, az az évi legjobb időt,
és a mindenkori legjobbat. – A kar mély hangon kattant, ahogy Ghena
ismét mozgásba hozta az ingát.
– Én nem... Hogyan tudnék... – Nona úgy érezte, hogy a másik lába
nem csupán a ragadós folt miatt tapad a párkányhoz. A lénye egyetlen
darabkája sem óhajtott rálépni az útra. Sosem számított nagy famá-
szónak, éppannyira rettegett a zuhanás tehetetlenségétől, mint az
újbóli találkozástól a földdel.
– Indulj már! – buzdította Clera.
A lépcsőn kopogó léptek zaja kitaszította Nonát a tátongó mélység
fölé. A szégyen ugyanakkora nyomást tud gyakorolni, mint a harag.
Nona felemelte maga mellett a karját, és jottányit lelassította a világ
forgását. Az egyensúly a dolgok mozgásának megértésén alapul: az
ingadozásén, a lendületén, a korlátokén, amelyeket a nehézkedés
törvénye támaszt minden anyag elé, legyen az eleven test vagy szikla.
Ha túlságosan lelassítod a világot, elvész ez az ösztön, megszakad a
kapcsolat a mozgó darabkák bonyolult hálózatával, és ugyan fokon-
ként esel le, s végtelen időbe telik, míg rájössz, hogy túlhaladtál azon
a ponton, ahonnan már nincs visszatérés, mégis lezuhansz.
Az út lejtője hívogatta, Nona talpa minden pillanatban megcsúsz-
hatott. A cső csalárdul imbolygott. Nona egy kanyarhoz ért, szapora
légzése felvette teste mozdulatainak ritmusát, ahogy minden erejét
beleadva iparkodott felegyenesedve maradni. A karja már sajgott,
mintha azokon lógott volna, nem pusztán egyensúlyozna velük. Vala-
hogy túljutott az első, lefelé lejtő kanyaron!
 A csigavonal meredek emelkedője leküzdhetetlen akadálynak lát-
szott, néhány lépésnyi távolság alatt a feje fölé emelkedett. Nona
tipegve indult el rajta, saját rekedt légzésén és heves szívverésén kívül
semmit sem hallott. Ő is meglepődött, amikor a csigavonal első ka-
nyarulatának tetején találta magát, és lebámult a következő forduló
lehetetlenül meredek lejtőjére. Tudta, hogy a lába meg fog csúszni, és
az út kiszalad alóla.
– Tovább! – kiáltották a párkányról, majdhogynem haragosan.
Nona egy pillanatra megtorpant; a mélység mindkét oldalon üvölt-
ve követelte, hogy lezuhanjon, a lábaiban elviselhetetlenné fokozó-
dott a feszültség. Aztán levetette magát.
Az elülső lába ráfogott a csigavonal következő hurkának tetejére,
aztán a hátul lévő lábát ellendítve és mindkét karjával fölfelé lökve
magát odaért a harmadik és utolsó hurok tetejére, ahol karjaival heve-
sen kapálózva megállapodott az egyik lábán. Két szökkenéssel túlju-
tott a penge-út valamivel több mint a negyedén.
Nona letette a másik lábát a csőre, és a részegek eltúlzott óvatos-
ságával elfordult oldalra. A mozdulatnak köszönhetően megpillant-
hatta a párkányon összezsúfolódott novíciákat, ahogy eltátott szájjal
figyelik őt. Ismerte ezt a tekintetet: ugyanazt a döbbenetét fedezte fel
benne, mint annak idején Amondo arcán, amikor túl hamar megtanul-
ta a zsonglőr trükkjeit. Annak a nézésnek a kezdetét jelentette, amely
megbántottságban és haragban végződik.
Nona sarka lecsúszott a vascsőről. Halkan felsikoltott, és hanyatt
esett. Mire felfogta őt a háló, Nona már üvöltött.
Kétszer visszapattant, aztán áthemperedett, zihálva próbálta újra
levegővel megtölteni a tüdejét. Sután kapaszkodva kimászott a háló
szélére, ahonnan erős kezek segítették le. Amikor fölnézett, Kanna
nővér huncut pillantásával találta szemben magát, aki legutóbb Alma
nővér háta mögül bukkant elő a fürdőházban.
– Na, ezt kissé... szokatlanul csináltad. – Kanna nővér elmosolyo-
dott. – Szigorúan véve nem mondhatnám, hogy követted az utat, en-
nek ellenére lenyűgöző akrobatikai mutatvány volt!
– M-mennyi ideig... – lihegte Nona.
– Tartott? – Kanna nővér felpillantott a párkányra. – Ghena! Meny-
nyi volt, mielőtt leesett?
– Egy-húsz.
– Egy ciklus plusz húsz – ismételte el Kanna nővér. – Ez nyolcvan
ütem. Tudod, mennyi az osztályod rekordja a teljes távra, Nona?
– Nem.
– Tippelj!
Nona megpróbálta elképzelni.
– Háromszáz ütem?
– Ketti? – kérdezte Kanna nővér.
– A mostani vörös osztályból még senkinek sem sikerült végigmen-
nie a penge-úton. Utoljára Suleri ért a végére, amikor még a vörösbe
járt. Neki kétszázkilencven ütem kellett hozzá. – Ketti az ajtóban állt.
A tekintete egy pillanatra a felettük lévő útra siklott. – Nekem viszont
majdnem sikerült eljutnom a végéig. Majdnem.
– Suleri már gyorsabban megcsinálja – jelentette ki Kanna nővér, és
megfordult, hogy kimenjen. – Jelenleg ő a leggyorsabb novícia a ko-
lostorban. Száznyolcvan a rekordja.
– Mi a valaha elért legjobb idő? – érdeklődött Nona.
Kanna nővér megtorpant a félig nyitott ajtóban.
– A feljegyzéseink szerint valamivel több mint kétszáz esztendővel
ezelőtt egy bizonyos Bagoly nővér... igen, akiről a legendák szólnak, a
Fekete Erőddel meg miegymással... a nagykönyvben az áll, hogy a
szent osztályban huszonhat ütemes csúcsot állított fel. Ezt persze ne-
héz elhinni. Lehetséges, hogy azóta átállították az időmérő szerkeze-
tet...
– Huszonhat! – pislogott Nona. Még csak halványan sem tűnt le-
hetségesnek.
– Lehet törekedni rá. – Kanna nővér enyhén bicegve kilépett az
ajtón, és otthagyta a hitetlenkedve egymásra meredő Kettit és Nonát.
Magasan felettük Ruli indult el az úton.
– Miért jött ide Kanna nővér? – kérdezte Nona, leginkább azért,
hogy megtörje a csöndet.
– Nyilvánvalóan az új lányt akarta megnézni – válaszolta Ketti. –
Jelenteni fog Faggyú nővérnek. Ez a dolga. Figyel és beszámol. Ő le-
hetne Árny tanárnő, ha már nem kaptuk volna meg a Méregkeverőt!
Gondolom... – Egy pillanatra elhallgatott, amikor Ruli csalódottan
visítva a hálóba zuhant. – Gondolom, mindenképp eljött volna, hogy
felmérje az ellenfeleket. A kolostorban ő tartja a penge-út rekordját,
minden még itt élővel szemben, hatvankilenc ütemmel.
Nona még féltucatszor nekigyürkőzött az útnak, kevésbé gyorsan
haladt és leesett; nem amiatt, hogy a csoport tagja maradjon, hanem
mert a nehézkedés mintha beléakasztotta volna a horgait. Nem iga-
zán tudta volna megmondani, korábban mégis hogyan sikerült olyan
messze eljutnia, mert most az út úgy ingott alatta, mint valami távoli
tenger, hullámzása idegennek hatott a lába alatt. Ennek ellenére to-
vább eljutott, mint Ruli, Ghena és szegény Kariss, akinek még az első
yardot is alig sikerült megtennie, nemhogy a harmadikat.
Amikor hatodszor csapódott a hálóba, már a füle is csengett.
– Harsogó! – kiáltotta Clera – a pokolba! – Leugrott a párkányról, a
habitusa a fejénél lebegett, hosszú lába kinyúlt előtte.
Nona szorosan markolta a köteleket. Az egyetlen szabály, amit a
lelkére kötöttek, az volt, hogy semmiképp se próbáljon rálépni az út-
ra, amíg bárki a hálóban maradt, mivel a becsapódással leugrathatja
róla.
Clera kimászott a szélre.
– El fogunk késni a lélekről!
Nona fölpillantott a párkányra. Clerával annyira belemerültek a
versengésbe, hogy észre sem vették, amikor a többiek otthagyták
őket.
– Gyere! – Clera odadobta Nonának a cipőjét, és leugrott a padló-
ra. – Lélek tanárnő a legrosszabb!
– Nem azt mondtad, hogy a Méregkeverő az?
– Mindegyik rettenetes, ha késel! – És Clera már meg is iramodott.
 9

ŐS KUPOLÁJÁT körülnyargalva Nonában felötlött, hogy az

A
Z
épületnek nincs bejárata. Közben egyre szakadozottabban
vette a levegőt, Clera pedig a hosszabb lábával egyre jobban
lehagyta. A tüdeje alatt hirtelen belenyilallt a fájdalom, és Nona lelas-
sított, az oldalához kapott. Szerencsére néhány lépés után a szeme elé
tárult a nagy kapu, amelyet az első itteni este látott. A vörös osztály
már felsorakozva vonult be a keskeny nyíláson, ahol egy kéz résnyire
kitárta a bal szélső bejáratot. Clera és Nona izzadtan és kifulladva a
sor végére állt, épp amint Ketti és Ruli besurrant előttük. Kettinek be
kellett húznia a fejét, hogy elférjen a kéz alatt, amely – mint kiderült –
Kerék nővérhez tartozott. Nona szemöldöke összerándult; még meg
kellett bocsátania, amiért az apáca oly szent buzgalommal kiebrudal-
ta őt az ágyából a kolostorban rávirradó első reggelen.
– Fürgén! Csendesen! – tessékelte tovább őket Kerék nővér.
A félhomályban először csupán felderengtek a hatalmas oszlopok
és a fényesre csiszolt kőpadló, mögöttük pedig valamilyen világosabb
tér. Nona Clera hátát követte, sűrűn pislogott, hogy hamarabb alkal-
mazkodjon a szeme a tompa fényhez. Egy pompás előcsarnokban vol-
tak, amelynél nagyobbak legfeljebb Verity leggazdagabb házaiban
lehettek. Kerék nővér egy fal mellett kísérte őket, amely a csarnok
oldalán egy kisebb ajtóhoz vezetett, azt a benyomást keltve, hogy ha a
novíciák kedvükre beljebb merészkedhetnének, azzal beszennyezné-
nek egy ennyire szent helyet. Ahogy a karcsú oszlopok között pár pil-
lantást vetett a belső térre, Nona megértette, hogy a terem egyszerre
egyedi és hatalmas: a kupola csúcsában több tucat hosszú és keskeny
ablak árasztotta a fényt, középen egy szobor csillogott, egy ekkora
csarnokhoz képest parányi, egy embernél mégis jóval nagyobb.
Ugyanaz a vonzás, amit Nona az első este az apácák celláiban ér-
zett, itt is jelen volt. Nem annyira erősen, mint amikor a kupola hátul-
jába nyíló fekete ajtótól alig néhány yardnyira állt... és mégis. A ha-
talmas, visszhangzó tér, a számtalan ablakon betóduló fény, az arany-
szobor mind-mind nagyszerűnek, impozánsnak, talán egyenesen
szentnek hatott, de nem ezek jelentették a forrást. Valami betöltötte
azt a kupolát, szinte csordultig, ám a központja mélyebben helyezke-
dett el...
– Nona! – Clera a nyitott mellékajtónál megtorpanva hívta őt. – Ne
piszmogj már!
Nona továbbsietett egy kis osztályterembe, amelyet a nagy kupola
falát körben átlyuggató, magas, kerek ablakok fénye világított meg
gyéren.
– Az óráról elkésik, a vacsoráról sosem! – Kerék nővér csikorgó
hangja meglepő erővel szólalt meg, miközben rábökött Nonára és
Clerára az ajtóban.
Nona kíméletlennek érezte az ítéletet, hiszen még csak egyetlen
vacsorát fogyasztott el a kolostorban.
A nővér az osztályterem túlsó végében állt az egyik ablakon beára-
dó fény körében, fejfedőjének fehér tölcsére ragyogón izzott, ősz ha-
jának elszabadult gyér fürtjei mintha az arca előtt lebegtek volna.
– Kerüljetek beljebb! a kárhozat felé vezető út lomha léptekkel van
kikövezve!
Nona leszegett fejjel egy üres padhoz sietett az ajtó mellett; se-
hogy se fért a fejébe, hogyan lehet lépésekkel kikövezve egy út. Clera
a szomszéd padhoz telepedett le, széles mosolyt villantott Nonára.
Aztán a habitusából előhalászott egy szorosan összegöngyölt perga-
mentekercset, egy palatáblát, egy darab krétát, egy kis dugaszos té-
gelyt és egy írótollat. Ez utóbbi azt a benyomást keltette, hogy a ma-
dár, amelyből származott, valamilyen sorvadásos betegségben pusz-
tult el, aztán a fészkéből egy koszos tócsába esett, mielőtt több szekér
áthajtott rajta, végül pedig a tetemét megrágta egy éhes macska.
A többi padnál a novíciák már széttekerték a pergamenjeiket, né-
melyik a tintatartóba mártotta írótollát. Arabella írótollán megcsillant
a fény, valami éterivé nemesítette azt. Egy tökéletes hattyútollat
használt, hófehéret és ragyogót.
– A katekizmus tizennyolcadik részével folytatjuk. Később kikérde-
zem tőletek a szentek neveit, a nevük napjának dátumát és a hozzájuk
köthető szolgálatokat és hagyományokat... Új lány! Vedd elő a per-
gamened és az írótollad! Vagy tán nem tartod feljegyzésre méltónak,
amit elmondok?
– Nem... – Mindenfelől nevetés, Arabella dallamos kacagása. –
Mármint dehogynem, Kerék nővér.
– Kerék nővér? Ebben az osztályteremben nincs semmiféle Kerék
nővér, leányom. Itt Lélek tanárnőnek kell nevezned. Most vedd elő a
tekercsedet!
– De hát... nincs... – Nona végigtapogatta a habitusát, mintha a
megkívánt tárgyakat valamiképp a tudta nélkül egy belső zsebébe
rejtették volna.
– Szaporán! – Kerék nővér az első sorban Jula padjára csapott vas-
tenyerével, és megindult Nona felé a padok között; a lányok sorra
leszegték tekintetüket, ahogy elhaladt mellettük.
Nona érezte, hogy ismerős düh kezd forrongani benne valahol mé-
lyen, ahová a gondolatai sosem merészkedtek. Még ha kapott volna is
olyasféle eszközöket, mint az írótoll és a tekercs, soha életében nem
tartotta még egyiket sem a kezében, és éppúgy nem tudott volna je-
leket róni az egyikkel a másikra, ahogy repülni sem volt képes.
– Nos? – Kerék nővér most már fenyegetőn tornyosult Nona fölé,
vizenyős szeme találkozott Nona tekintetével.
Nona felpattant.
 – Nona novícia felvétele a kolostorba... rendkívüli eljárás szerint
történt. – Időközben Üveg apátnő lépett be észrevétlenül, és most
Nona vállára tette a kezét, visszavezette őt a helyére. – Ezért nem ke-
rülhetett sor a megszokott levélváltásra azt illetően, a belépőnek mi-
lyen felszerelést kell magával hoznia, Lélek tanárnő. – Az apátnő szür-
ke írótollat és egy vastag pergamentekercset rakott a padra. – Viszont
Nona hallgatni, s nem lejegyezni fogja az órákat, amíg Kanna nővér
kellően felkészültnek nem ítéli őt a különfoglalkozásokon. Addig...
Kerék nővér sápadt ábrázata rákvörössé vált.
– Pontosan tudom, hogy Kanna nővér miféle különfoglalkozásokat
tart és kivel, és ami engem...
– Kanna nővér a vörös osztályban megkövetelt szintre fogja javítani
Nona írási és olvasási készségeit. – Az apátnő Kanna nővérre szegezte
szigorú tekintetét. – Az ügy lezárva.
Kerék nővér haragosan összevonta a szemöldökét, aztán dübörgő
léptekkel az osztály elé vonult.
Üveg apátnő kigöngyölítette Nona tekercsének felső részét, majd
elővett és nehezékként rárakott egy tintatartó tégelyt, hogy megtart-
sa. A tintába mártotta az írótollat, aztán látszólag egyetlen könnyed
mozdulattal vonalak szépséges kuszaságát rótta fel a pergamenre; a
jelek feketén és csillogón kanyarogtak, akár egy inda.
– A neved – közölte. Megint a tintába mártotta a hegyet, és a név
alá három egészen másféle vonalat írt, egymásba hurkolódó kacska-
ringókat, hanyagul, szemben a gondosan megformált névvel. Az apát-
nő előhúzott egy itatóst, és rányomkodta az alakzatra. – Ez pedig te
vagy.
Nona a mintára bámult, a homlokát ráncolta.
– És ha már itt vagyok – folytatta az apátnő –, néhány szót intéznék
a novíciákhoz. – Kerék nővér után ment, jobbra-balra rámosolygott a
novíciákra. – Közületek néhányan talán még nem hallottátok, miként
fogadott be a hit... Arabella és Nona bizonyosan nem... azoknak, akik
hallották, nem fog ártani, ha felfrissítem az emlékeiket.
 Nona a pergamenhez érintette az egyik ujját, és végighúzta nevé-
nek vonalain, közben pedig az alatta lévő terjedelmesebb mintázat is
értelmet nyert... az arca volt az, három fekete vonással felvázolva. Az
az arc, amely legutóbb a Raymel Tacsis falán függő tükörből nézett
vissza rá. Pislogott egyet, és elfojtott egy kacajt; nem fért a fejébe,
hogyan nem láthatta, mit jelentenek a vonalak. Egy nap talán az írás is
ugyanígy értelmet nyer előtte.
Üveg apátnő az osztály elé ért, és félrehessintette Kerék nővért,
hogy középre állhasson.
– Kerék nővér az Ős tiszteletének fontos részleteit ismerteti meg
veletek. Ha úgy tetszik, a dolog működési elvét. A hogyanokat és
mikorokat. Hozzáértőn teszi, és ezért hálásak vagyunk neki. Rám hárul
azonban a feladat, hogy emlékeztessem magunkat a miértekre. Nona
például a Remény követője volt, mielőtt hozzánk került, és míg a Re-
mény üldözendő eretnekségnek számít az Ős keretrendszerében, mi...
Igen, Nona?
Nona felemelte a kezét, ahogy a nagyok szokták, amikor kérdezni
szerettek volna valamit Nana Even hetednapi falusi iskolájában. Való-
jában csupán kevesek tettek fel kérdéseket, mivel legtöbbször azt a
választ kapták, hogy: mert azt mondtam.
– Édesanyám eljárt a fehér-tavi Remény-templomba, én viszont
sosem mondtam ki a szavakat. Az egyik csillag fehér, a többi vörös...
miért kellene letérdelnem előtte? – Az édesapja mondogatta ezt. – A
falumban a számos és névtelen istenekhez fohászkodnak.
A novíciák vihogtak, mintha ez viccesebb lett volna az ő kupolájuk-
nál és aranyszobruknál.
Üveg apátnő elgondolkodva csücsörített.
– Az efféle szertartások nem megszokottak Verityben, Nona. A
keleti pusztaságban és a határon túl, Scithrowlban sok hit maradvá-
nyaival találkozni, és a császár a távolból megtűri őket, az Ős viszont...
– Édesapám a jégen vadászott, sőt, még az alatta lévő alagutakban
is. – Nona alig emlékezett az apjára, a történeteit kivéve. Egyik sem
maradt meg benne annyira erősen, mint az alagutakról szóló meséi. A
folyók alakította vájatok a jég alatt húzódtak, majd elapadtak, amikor
az őket tápláló vizek jobb útvonalra leltek, vagy befagytak a forrásnál.
Ezekben a történetekben Nona édesapja és a klánja a legkülönfélébb
mesékből ismert fenevadakra vadászott. A legizgalmasabb történetei
az Eltűntekről szóltak, akik nem emberek voltak, és még azelőtt éltek
az Abethen, hogy a négy törzs leszállt volna a csillagok közül. Ember
nem látta soha az Eltűnteket, a szolgáik azonban megmaradtak, csu-
pán töredéknyien, és a jég alatti sötét helyeken ólálkodtak, ahol az
Eltűntek szent helyei újra előbukkantak. Mindenfelé ráakadtak efféle
romokra, ahol az alagutak áthaladtak a városokon, amelyeket az El-
tűntek egykor mélyen magába a sziklába vájtak. – Édesapám azt
mondta, hogy a Folyosóban talán vigyáz ránk az Ős, de a világ sötét
zugaiban azok az istenek számítanak, akiket az Eltűntek hagytak hát-
ra.
Ezen már senki sem nevetett, a visszafojtott lélegzetek csendje
telepedett a teremre, várták, hogy lesújtson a pöröly.
Üveg apátnő megint elfintorította a száját, mintha valami különö-
sen keserűbe harapott volna. Pár pillanatig Nonát méregette; egyik
kezével türelemre intette Kerék nővért, mert úgy tűnt, hogy az apáca
épp kitörni készül felháborodásában. Az apátnő feszült vonásai mo-
solyba oldódtak.
– A császár megtiltotta a hamis bálványok imádatát, Nona. A saját
történelmünk, tízezernél is több esztendő nem kicsiny része a jég alá
temetve hever. A diadalok, botorságok és a haldokló nap feletti lassú
győzelem emlékei. Épp elég eretnekséget és pogány istent alkottunk
meg saját magunk, hogy olyan lényekkel foglalkozzunk, amelyeknek
kevesebb köze van hozzánk, mint a kutyának a halhoz.
Ugyanaz a düh, amely valamilyen vörösen izzó helyről fortyogott
elő Nonában, amikor Raymel bántotta Saidát, újra bugyogni kezdett
benne. Annyira gyorsan pattant fel, hogy a széke hátrabukott volna,
ha Clera nem kap oda.
 – Az édesapám... – a kemény, keresetlen szavak a torkában reked-
tek. Magába fojtotta őket... Nona a harag miatt veszítette el a helyét a
falujában, aztán a Caltessben...
– Azért vagyok itt, hogy a miérttel foglalkozzam – folytatta nyája-
san Üveg apátnő, mintha nem állt volna előtte ökölbe szorított kézzel
egy dacos kislány. – Azért tiszteljük az Őst, hogy ezáltal kapcsolatot
teremtsünk azzal, ami szent az emberi szellemben, ami szent ben-
nünk...
– Maga nem szent! – Nona nem tudta magában tartani a szavakat.
A meleg ágy és a jó étel túl nagy kincsnek számított ahhoz, hogy felál-
dozza őket, de késsel támadtak rá a sötétben, a tenyerükkel takarták
kacagó szájukat, ez a nő meg szentnek nevezte magát. – Tétlenül néz-
te, hogy Saida meghal! Nézte, hogy a nyakára szorul a hurok, és meg-
fullad!
– Kerék nővér! – Az apátnő most már kiabált, megszólalni sem
hagyta a nővért. – Hozz nekem egy kábelbotot a pengeraktárból!
A teremben mindenfelé riadtan kaptak levegőért a lányok. Kerék
nővér arcán tőle szokatlan mosoly húzódott szét.
– Igenis, Üveg apátnő, tüstént. Jó választás. Nagyszerű választás a
veréshez. – Aztán meglepő fürgeséggel kisietett a teremből.
Az apátnő megvárta, hogy becsukódjon az ajtó. Kihúzta az egyik
üres pad mellől a széket, és ráült; kissé komikusnak hatott, ahogy a
testes apátnő egy gyermek székén gubbaszt.
– Hogy nem vagyok szent? Mégis, mi szent? Nona! Többiek? –
Csend. Nona szívesen válaszolt volna, ám rájött, hogy nem tudna mit
felelni. – Az Ősben hiszek... az Ős szellemében.
– Hisz? Ahogyan Kerék nővér hisz? – Nona képtelen volt visszatar-
tani szavaiból a maró gúnyt. Valahányszor Kerékre nézett, úgy érezte,
hogy a nő megalkotásakor valamit kihagytak belőle. Nona a legtöbb-
ször önmagával kapcsolatban is így érzett: mintha amikor összerakták,
kimaradt volna belőle egy rész, oly teljességgel hiányzott, hogy még
azt sem tudta volna megmondani, mi az, csupán az ürességet érezte
ott, ahol lennie kellett volna. – Gyűlölöm Kerék nővért. – Másnak ne-
hezebb megbocsátani a saját bűneinkért, mint azokért, amelyek kizá-
rólag az övék. Sokkal nehezebb.
– Nem ismered Kerék nővért, Nona. Csak nemrégiben találkozta-
tok.
Nona a szemöldökét ráncolta.
– Épp eleget tudok. Eleget láttam. Sokkal többet, mint amennyit
maga láthat innen, a kellemes, meleg kolostorukból, amit azok verej-
tékéből tartanak el, akik odalent dolgoznak a városban, meg kint, a
Folyosó sarában termesztik meg az élelmet. Mit ér a szent, ha nem
tudja etetni és ruházni önmagát? Ezen a helyen öregasszonyokat fa-
ragnak a gyerekekből, a világ bűneinek bocsánatáért imádkoznak,
pedig sohasem látják azokat. – Szavai egy részét az édesapjától hallot-
ta, ám a haragja teljesen a sajátja volt. – Mit ér a szent, ha ölbe tett
kézzel végignézi a barátom halálát... és nem azért, mert bármi rosszat
tett volna, hanem mert nem volt elég jó a vére?
Körötte különféle kifejezések ültek ki a novíciák arcára Jula és Ruli
szörnyülködésétől és döbbenetétől Clera ámulatáig és Arabella moso-
lyáig, amely bármit jelenthetett. Nona szerette volna visszaszívni a
szavait – rögtön bocsánatot kért, könyörgött volna, hogy maradhas-
son... de az állkapcsa nem mozdult, nem tudta kipréselni, amit mon-
dana.
– Igazad van, Nona. – Az apátnő magában bólogatott, figyelmét
most egyetlen, nagy ametisztkővel rakott gyűrűjére összpontosította.
Nona pislogott egyet, testét megfeszítve várta az ütést vagy a kár-
hoztatást.
– Ha az egész életünket itt töltenénk, nem sokat kínálhatnánk a
világnak, és vajmi keveset ismernénk belőle ahhoz, hogy kontextusba
helyezhessük az imáinkat... – Nona homlokráncolása láttán egysze-
rűbben fogalmazott. – Nem értenénk, miért fohászkodunk. Ha nem
lennénk tisztában a káosszal és zavarral, amely a fennsíkot, a mi Hit-
sziklánkat körülveszi, nem méltányolnánk a lelki békét, amit elérni
igyekszünk. – Üveg apátnő egy pillanatra elhallgatott, és Nonára me-
redt sötét szemével. Úgy tűnt, fontos neki, hogy Nona megértse...
hogy Nona higgyen. – Nem mindig éltem apácaként. Volt egy fiam, és
minden lélegzetet érte vettem. Amikor eltemettük, a bánatom el-
emésztett. Vajon a gyászomat szentnek lehet nevezni? Egyedi volt?
Minden fájdalmunk és ballépésünk újra meg újra megismétlődik.
Nemzedékről nemzedékre ugyanazokat a hibákat éljük meg. De nem
hasonlítunk a tűzre, a folyóra vagy a szélre... nem egyetlen dallam
vagyunk, hogy a végtelenségig szólaltassák meg a variációit, a számok
játéka legyen, mígnem elpusztul a világ. Egy történet van megírva
bennünk. A szüleid... az édesapád és az ő jégalagútjai, az édesanyád és
az ő Remény Egyháza, mindketten, akár szerettek, akár elhagytak té-
ged, a csontjaidban élnek benned, a véred emlékezetében. Felszínre
tört benned a hunska, valamely tízezer esztendeje élt rokonod gyorsa-
sága... azt hiszed, hogy az édesanyád és az édesapád kevésbé vannak
jelen?
Nona fogai oly erővel szorultak egymáshoz, hogy válaszolni sem
tudott. Forrongott benne az anyja miatt érzett harag, a keze vérontás-
ra vágyva rángatózott.
– Egy történet van megírva bennünk, amihez hozzáadódva mi min-
den fogantatáskor... hiszen e történet emlékszik ránk, és megváltoztat
minket... valahonnan valahová továbblépünk. – Üveg apátnő egymás
mellé tartotta két kezét, kifordított tenyérrel, behajtott hüvelykujjal,
egészen közel, hogy a két mutatóujját a lehető legkisebb távolság
válassza el. – Élet. – Parányit feljebb emelte az egyik kezét.
– Halál. – A másikat is odaemelte mellé. – Éveinket e kettő közti
rövidke úton töltjük. De nézd csak... a hézag keskeny, ha átszeled, ám
hosszú, ha végigjárod. Olyan hosszú, amilyen hosszúnak szeretnéd. Te
meg én átvágunk rajta, de népként követjük. Az Ős áll mindkét végén.
Az Ős már a repülés kezdete előtt figyelt minket... mielőtt a hajószívek
először lüktetni kezdtek. Ez az egyalakú Ős, az eredet, az alfa. Az út
során megsokasodtunk, különfélék lettünk. Az Ős a kezdetből és a
végpontból vigyáz minket, a csillagok halálán túlról, a világon túli
világ hűvös sötétségéből. Ez az egyelméjű Ős, a végcél, az ómega. Az
Ős az értelem a káoszban, az emlék az időben, és ez az, ami szent. A
szertartás, amire Kerék nővér tanít, ennek az emléknek a része... ez
kapcsol össze minket vele, és fontos, bármit gondolsz is arról a sze-
mélyről, aki átadja az üzenetet. Engem viszont a mögötte rejlő tudás
érdekel. Az egy számtalan részei vagyunk. Mi vagyunk a lépések, az Ős
az utazás. – Felállt, és Nona kezéért nyúlt. – Gyere, jobb, ha megyünk!
A meglepetéstől végre megeredt Nona nyelve.
– Miért? Hová? – Aztán gyanakvón hátrébb lépett.
– Mostanra Kerék nővér rájött, hogy a Penge Csarnok zárva van,
Faggyú nővér keresésére indult, rálelt az ispotályban, és megszerezte
a kulcsot. Még akkor is itt szeretnél lenni, amikor visszajön azzal a
kábelbottal? – Az ajtóhoz ért, és kinyitotta, maga után húzta Nonát.
– Jól viselkedjetek, lányok! Lélek tanárnő használni akarja majd azt
a botot, és nem kell hozzá sok, hogy okot találjon rá. Kerék nővér ha-
mar le fog nyugodni. – Az apátnő átvágott az előcsarnokon, hogy ki-
nyissa a főbejáratot. – Legalábbis annyira, amennyire általában. Habár
nem akarlak azzal áltatni, hogy könnyen megbocsát. Kerék nővér a két
kezében hordozza a hit iránti szenvedélyét, és velem ellentétben
bármilyen valós vagy vélt tiszteletlenséget a hit elleni támadásként
fog fel, Nona. Maradj a kegyeiben, és figyelj rá: ismerned kell, amit
tanít!
Odaértek az apátnő házához. Lépcsőjén a macskája, Malkin aludt
összegömbölyödve. Üveg apátnő megtorpant.
– Nekem bármikor kertelés nélkül elmondhatsz bármit, Nona, Ke-
rék nővér és a többiek megnyugtatására viszont szerencsésebb, ha
megbüntetlek az általam képviselt hivatallal szembeni tiszteletlensé-
gedért. Ma este egy órát elmélkedéssel fogsz tölteni a víznyelőnél az
osztályoddal közös vacsora helyett.
– Igenis, apátnő. – Nona egy hétre elegendő ételt falt fel két nap
leforgása alatt: kihagyhatja a vacsorát úgy, hogy szinte észre sem ve-
szi. Korábban már megtapasztalta az éhséget. Az igazi éhezést.
Egy alak iparkodott feléjük futva a kupola és az oszloperdő közötti
téren. Az apátnő a közelgő apácára bámult.
– Meg kell tanulnod, amire Lélek tanárnő oktat. Amint átadták, a
magadévá teheted. Tetszésed szerint elrendezheted és rangsorolha-
tod a hit tételeit, ahogy mindannyian megtesszük. Ám előbb tudnod
kell, mik azok... – Szórakozottan elhallgatott, ahogy a futó lengedező
ingujjal és szoknyával közelebb ért hozzájuk, aztán megállt előttük.
– Kova nővér? – Üveg apátnő félrebiccentette a fejét.
A sápatag apáca fejet hajtott, látszólag nem merítette ki a hosszú
vágta.
– Látogatók érkeznek, apátnő. A felső kör egyik bírája és kilenc
fegyveres.
– Érdekes. – Az apátnő elgondolkodva csücsörített. – Nem a
Serenúton, sem a Szőlőskert-lépcsőn, máskülönben előbb észrevettük
volna. Tölgy nővér még mindig járőrözik a Kordé-úton?
Kova nővér bólintott.
– Akkor a látogatóink vagy sasok hátán repültek ide, vagy hossza-
san gyalogoltak, hogy bejelentés nélkül ránk törjenek...
– Sasok? – értetlenkedett Nona.
– Csak tréfáltam, kedvesem. – Az apátnő a homlokát ráncolva Kova
nővérre emelte a tekintetét. – Mikorra várható az érkezésük?
– Néhány perc múlva itt lesznek.
– Hmmm. – Üveg apátnő kissé nehézkesen lejjebb ereszkedett,
hogy leüljön hivatali rezidenciájának lépcsőjére. – Idehoznád, kérlek,
a pásztorbotomat, Nona? Rögtön a bejárat mögött találod. Az ajtó
nyitva van.
Nona felsietett a lépcsőn, és a betétes ajtón át egy félhomályos,
fekete-fehér kőpadlós előszobába jutott. Léptei hangosan visszhan-
goztak a boltíves térben, ahová belépett. Egy kicsivel beljebb öt egy-
forma pásztorbot állt egy sorban a falnak támasztva, nehéz, vasabron-
csos husángok, a végükön feltekeredő fejjel, akár az igazi pásztoroké.
Az ellapított csigavonalat vékonyra vert aranylemez borította, mind-
egyiken az Ős cselekedeteit ábrázoló dombormintákkal. Nona fogta
az első keze ügyébe akadót, és – egészen meglepődve a súlyán – visz-
szasietett az apátnőhöz.
– Köszönöm. – Üveg apátnő fogta a pásztorbotot, és megveregette
maga mellett a lépcsőt. – Ülj le!
Nona letelepedett, Malkin pedig kelletlenül odébb kullogott. Kova
nővér a lépcső alján várakozott, a szél szorosan fájdalmas soványságá-
ra szorította habitusát.
Csakhamar megpillantották az oszlopok között, a kőrengetegben
nyugtalanul lépdelő látogatókat.
– Tudtad, Nona, hogy az a kő, amelyből azokat az oszlopokat fa-
ragták, sehol sem található meg a Folyosóban? Mostanra teljesen be-
fedte a jég. Számunkra elveszett.
Nona válaszra nyitotta a száját, aztán hagyta kimondatlanul elvesz-
ni a szavakat. Üveg apátnő pontosan tudta, hogy semmit sem tud.
A közelgő férfiak hosszú vörös palástot és fényesre csiszolt fém
mellvértet viseltek, díszes sisakjuk ragyogott a fényben. Egy vastag
fekete köpönyeges, ősz hajú férfit vettek közre, aki egy termetre in-
kább kitartó munkára, mint vágtára alkalmas, óriás ló nyergében ült.
Egy másik férfi, aki szintén fekete köpönyeget viselt, ám
vékonydongájúbb volt, egy nyeregtáskákkal megrakott öszvért veze-
tett.
Most már fél tucat apáca figyelte őket az Ős kupolájának bejáratá-
ból, köztük Kerék nővér, aki kábelbottal a kezében megállt, ahogy
visszafelé igyekezett a lélekórára.
A kilenc testőr felsorakozott Üveg apátnő lépcsője előtt, az öreg-
ember pedig leszállt gigászi lova nyergéből. Olyan fokú magabiztos-
sággal és méltósággal húzta ki magát, amivel még Szürke Stephent is
megszégyenítette volna. Nona eltöprengett, vajon valami nagyúr,
esetleg a császár rokona lehet-e. Hajlított arany szálakból font, vastag
fejpánt akadályozta meg, hogy a patrícius hófehér sörénye az arcába
omoljon. Gondosan nyírt szemöldöke alól méregette az apátnőt, kiál-
ló, szögletes orra két oldalát enyhe ellenszenv ráncolta.
– Náluk termetesebb testőrökkel aligha találkoztam – dörmögte
maga elé Üveg apátnő. – Pénzt szimatolok, méghozzá rengeteget.
A fiatalabb férfi előrelépett, a kezében fekete bőrbe kötött köny-
vet szorongatott. Nona figyelte, ahogy az imént kihúzta az öszvér nye-
regtáskájából.
– Irvone Galamsis bíró a legjobbakat kívánva üdvözli a Kegyes Irga-
lom Kolostora apátnőjét Hedral Antsis császár – aki negyedikként vi-
seli e nevet – születésének napján.
Üveg apátnő lehajolt Nonához, lehalkította a hangját, és elmoso-
lyodott.
– Ha alaposabban utánanézünk, szinte minden nap valamilyen csá-
szár születésnapja. – Aztán nyögve feltápászkodott, a pásztorbotjára
támaszkodva segítette fel magát. – Irvone, micsoda öröm újra látni
téged. Itt maradsz vacsorára? a novíciák odalennének! Egy bíró láto-
gat el hozzánk, és nemcsak valami közönséges fajta, hanem az ország
harmadik legmagasabb rangú bírája.
– A lányért jöttem, apátnő. Nem szándékozom sokáig maradni.
– A lányért. Abból rengeteg akad itt nálunk, Irvone. Az én felada-
tom gondoskodni róluk, a testükről és a lelkükről egyaránt.
– A halálra ítélt gyilkosért, akit két nappal ezelőtt elszöktettél a
harritoni börtönből.
– Halálra ítélt? – Az apátnő megdörgölte az állát. – Volt tárgyalás
is? Vagy egyszerűen beszereztek neki egy kötelet?
Irvone bíró csettintett az ujjával, és a fiatalember felemelte a vas-
kos kötetet, majd kinyitotta a selyemszalaggal megjelölt oldalon. Sza-
batos, kimért hangon felolvasott belőle.
– Maker bíró rendelkezése alapján, melyet a főbíróság jóváhagyott:
ahová a palota harangjának hangja elér, bármely legalább három éve
szolgáló börtöntisztviselő elítélhet egy hontalan személyt öt vagy
több szavahihető szemtanú vallomása alapján. HÉ 3417.
 Az apátnő botjának aranyfeje lassan körbefordult.
– Minő új kötés egy ennyire vénséges köteten, bíró uram. A Hold
3417. évében? E törvény régebbi ennél a kolostornál. Régebbi Verity
java részénél! És kétlem, hogy hivatkoztak volna rá, amióta ezek az
épületek állnak.
– James börtönigazgató ennek ellenére kimondta az ítéletet a
lányra, amikor az Harritonba érkezett. – A bíró a kolostor felé fordult.
– Ha lennél oly kedves, és idehozatnád a gyermeket... kívánatosabb
megoldás lenne, mint hogy átkutassuk az épületeket.
Nona egyszerre rádöbbent, hogy a férfiak egyike sincs tisztában
azzal, őt keresik.
– Természetesen. – Az apátnő bólintott. – Természetesen örömmel
segítek. Viszont elgondolkodtató számomra, hogy még ebben a mo-
dem korban, még ennyire ósdi törvények mellett is... vajon nem kelle-
ne megölni valakit ahhoz, hogy valaki mást felakasszanak ennek meg-
gyilkolásáért. Vagy szerencsétlen Raymel immár az Ős elé járult, hogy
számot adjon az életéről?
A bíró unottan intett a segédjének, aki egy másik, selyemszalaggal
megjelölt oldalra fordított.
– HÉ 3702, Arc Leensis bíró akképp rendelkezik, hogy gyilkosságra
tett kísérlet esetében az elkövető felakasztathatik, amennyiben az
eredeti ítéletet abban a meggyőződésben mondták ki, hogy az áldo-
zat távozik az élők sorából.
– Thuran Tacsis tekintélyes súlyú aranyat fizethetett azért, hogy az
írnokaid ilyen ügybuzgalommal átnyálazzák a törvénykönyveket,
Irvone.
– Ki ne akarna igazságot a fiának? – A bíró félrebillentette a fejét,
komolynak és megfontoltnak mutatta magát. Nona kíváncsi lett volna,
vajon találkozott-e valaha Raymel Tacsisszal. – Lord Tacsis hajlandó
szemet hunyni afelett, hogy akadályoztad a törvények végrehajtását,
Üveg apátnő, és az egyház iránti tiszteletből magam sem emelek vá-
dat a város nevében. Ugyanakkor tanácsos lenne haladéktalanul át-
adnod nekem a Nona Reeve néven ismert gyilkost.
Nona csak fogcsikorgatva állta meg, hogy ki ne köpjön. Partnis
Reeve semmi olyat nem adott neki, amit meg akart volna tartani, a
nevét pedig végképp nem.
– Eszembe sem jutna ellenszegülni a főbíróságnak, Irvone. – Üveg
apátnő kezében megállt a pásztorbot. A bíró horkantott. Üveg apátnő
várt egy pillanatot, aztán folytatta. – Ámde...
– Nahát! – a bíró a fejét csóválta.
– Ámde Nona immár novíciaként él a kolostorban, és mint ilyen,
minden korábbi és mostani vétke az egyházi törvények hatálya alá
esik. Ahogyan az enyémek is. Sajnálom, hogy feleslegesen fáradtál
ide. Tényleg maradhatnál vacsorára, a lányok örömmel vennék a tár-
saságodat...
A hatalmas fekete törvénykönyv éktelen puffanással ért földet.
– Ő az, ugye? – a fiatal segéd a lépcső felé indult, s ujjával Nonára
bökött. – Az a kis szutyok tette!
– Lano... – a bíró a fejét ingatta, inkább beletörődőn, mint harago-
san. – Mondtam, hogy nem szabadna eljönnöd.
Nona a férfira bámult, csak most nézte meg alaposabban, és fede-
zett fel valami ismerőset keskeny ábrázatában, vagy tán a tekinteté-
ben izzó sápadt dühben, netán ajkának görbületében.
– Megölte volna Saidát! – Nonában úgy horgadt fel újra egy minu-
tum alatt a caltessi pillanat dühe, mintha soha le sem csillapodott vol-
na. – Megérde...
Lano Tacsis gyorsabban mozgott, mint bárki, akit Nona valaha lá-
tott. Sötét öltözéke egyetlen folttá mosódott össze, elkígyózott Kova
nővér mellett, aki hiába kapott utána egy barlangi viperát
megszégyenitő reflexekkel. Nonának szinte ideje sem maradt, hogy a
torkának eső ujjak elé kapja a kezét. Egy pillanattal később Lanót hát-
rarántották, haragos üvöltését Kova nővérnek a férfi nyakára kulcso-
lódó karja fojtotta el.
– Mi ez? – Üveg apátnő, aki a támadás pillanatába dermedt, meg-
találta a hangját, és csak most, hogy az elkövetőt félrevonszolták, tu-
datosodott benne, hogy nekirontottak a lánynak. – Nona! Megsérül-
tél?
Nona felbámult az apátnő aggodalmát hallva.
– Nem.
– A kezed!
Nona felemelte a kezét, mindkettő sötétvörösen csöpögött. Nem
érzett fájdalmat.
– Az a szutyok megvágott! A kis csatornatölteléknek volt képe, és
megvágott engem! – Lano a legközelebb álló testőr karjába tántorod-
va az egyik kezét szorongatta, ujjai közt lüktetve bugyogott ki a vér. –
Tartóztassátok le!
Mostanra több nővér is odaállt a bíró emberei és az apátnő közé.
Kanna és Alma nővér fogta közre Kova nővért két másik társukkal,
akiket Nona nem ismert.
– Lano Tacsis! – Üveg apátnő egy lépést tett előre. – Tud róla az
édesapád, hogy itt vagy, fiatalember?
Lano mordult egyet, és közelebb lépett, de kellően lassan ahhoz,
hogy az őrök visszatarthassák.
– Látom, hasznát vetted a Tetragodéban töltött időnek. Az álcád és
a fürgeséged egyaránt bámulatra méltó. – Az apátnő Irvone bíróhoz
fordult, felsóhajtott, aztán megint az előtte álló ifjúra emelte a tekin-
tetét. – Úgy tűnik, Thuran Tacsis mindkét fiának meg kell még tanul-
nia, hogy a kislányok elverése nem olyan kedvtelés, amely következ-
mények nélkül maradhat... Ami azt illeti, akad néhány idősebb leány
itt, akik szívesen megtanítanának erre, ha hajlandó lennél kiállni elle-
nük a Penge Csarnokban.
– Nem ijesztesz meg, Shella Yammal! – köpte ki Lano a szavakat
dühtől elfehéredett arccal, a szeme körül lázas vörös foltokkal. – Igen,
ismerem a vérvonaladat és a családodat, vénasszony. Az apám kivásá-
rolhatná a sziklát a vén boszorkáitok és kivetettjeitek szánalmas gyűj-
teménye alól.
 – Lano úgy érti – emelte fel a hangját, e méltósággal és tekintéllyel
teli, mélyen zengő és impozáns instrumentumot Irvone bíró –, hogy
most visszatérünk Veritybe, és a megfelelő csatornákon keresztül ren-
dezzük ezt az ügyet. – Intett az egyik testőrnek, hogy vegye fel a leej-
tett joggyűjteményt, majd egy másikkal fölsegíttette magát a lova
nyergébe.
– Jacob főpap apám rendszeres asztalvendége, te szánalmas
hájpacni! – harsogta Lano. A bíró intett az ifjút lefogó testőröknek,
hogy induljanak vissza az oszlopok felé. – Ezért még meglakolsz! –
Habár Lano üvöltött, hagyta, hogy elhúzzák. – Nyársra húzatom és
megsüttetem azt a lányt! Az anyámnak fogom felszolgálni vacsorára!
A főpap kiebrudaltat téged erről a helyről, vénasszony. Az utcán fogsz
koldulni, meglásd!
Most, hogy húszyardnyira vitték már a sarkán húzva, Lano Tacsis
lerázta magáról lefogói kezét, és a csoport élére vonult, hogy pana-
szait a bíró fejére olvassa. Az apácák némán figyelték. Lano dühkitö-
résének durva élessége még akkor is visszanyúlt a fennsíkon, amikor a
férfiak az oszlopokhoz értek.
– Ejnye! – Üveg apátnő nehézkesen visszaült a lépcsőre. Úgy tűnt,
nincs kedve többet mondani. Alma nővér odafordult hozzá, de az
apátnő leintette. – Hallottátok... hamarosan ellátogat hozzánk a fő-
pap. Kiváló alkalom, hogy kissé kitakarítsuk a helyet, és utánanézzünk,
minden rendben van-e. Rád bízom a dolgot, Alma kedvesem.
Alma nővér lebiggyesztette az ajkát, Nona kezére pillantott, aztán
bólintott, és a többiek élén távozott. Kerék nővér hátramaradt, de a
pásztorbot apró mozdulata jelezte neki, hogy siessen a többiek után.
– Na szóval – mondta az apátnő, és megveregette maga mellett a
lépcsőt. – Kést tartasz magadnál.
Nona bólintott, és letelepedett a hideg kőre.
– Azt hiszem, ez érthető. – Üveg apátnő a távoli oszlopokra szegez-
te a tekintetét. – De meg kell kérjelek, hogy vidd vissza a pengerak-
tárba.
 – Igenis, apátnő. – Nona zavarodottan lenézett a kezére. Az apátnő
többet tett azért, hogy megvédje őt, mint a saját szülőanyja: mindenét
kockára tette, csak hogy megvédjen egy parasztlányt, akit alig ismert.
Nona nem hazudott neki, mégis úgy érezte, helytelen megtéveszte-
nie. – Ezt fogom tenni.
– Biztos vagy benne, hogy a te véred nem keveredett oda? – kér-
dezte az apátnő.
Nona széttárta a kezét, az ujjai már egymáshoz tapadtak.
– Biztos vagyok.
– Akkor eredj! Tedd vissza azt a kést, és többé nem hozzuk szóba.
Kötelességem, ahogy minden itteni nővérnek kötelessége, hogy meg-
védjünk téged. Nem lesz szükséged a pengére.
– Igenis, apátnő. – Nona felpattant. – Megyek. – Szeretett volna
köszönetet mondani az apátnőnek, de semmi illő nem jutott az eszé-
be. És bármi történt most, Üveg apátnő akkor is végignézte, ahogy
Saidát felakasztják.
Nona elszaladt, a Folyosó szele próbálta irányítani. Mindjárt vissza-
viszi a kést a Penge Csarnok raktárába... ám előbb még elrohan érte a
dormitóriumba, hogy kivegye az ágyából.
 10

ONA KÉSVE ÉRKEZETT a dormitóriumba, mivel a víznyelőnél való

N elmélkedés után beosont a fürdőházba, nehogy beleütköz-

zön Kerék nővérbe, ám az asszony közvetlenül a bejárat előtt
merült véget nem érő beszélgetésbe valamilyen ismeretlen személy-
lyel. Nona mintha a saját nevét hallotta volna, de bosszantó módon az
ajtó vastagsága, két vagy három idősebb novícia lubickolása és a csö-
vek halk, ámde szakadatlan csobogása miatt nem lehetett kivenni a
tényleges szavakat. Kerék egyszer annyira felemelte a hangját, hogy
Nona ki tudta venni a „Merénylő!”, majd pár pillanattal később a
„Vér!” szavakat, utána azonban csak mormogást hallott.
Kerék nővér végül kifogyott a meglátásokból, vagy legalábbis az
időből, hogy véleményét közölhesse, és távozott, Nona pedig meg-
menekülhetett. Kilépett a gőzből, és azonmód felfedezte, micsoda
gyötrelem egy meleg, nedves habitust a hideg és átható szélnek ki-
tenni.
Szemerkélni kezdett az eső, ahogy elhaladt a mosoda mellett. Da-
cára a sietségnek, hogy mielőbb a dormitóriumhoz érjen, Nona meg-
állt a mosoda oldalajtajánál. Egy apáca kéznyire kitárva tartotta, miu-
tán befejezte a beszélgetést egy még beljebb álló társával.
– Az Ősre! Nem szeretnénk újra itt látni őt!
– Akkoriban még itt sem voltál, hogy láthasd, leányom. Szilánk
apátnőben volt kurázsi, hogy távol tartsa őt. A Szív Terembe rendelte
volna a novíciákat, hogy „különleges próbának” vesse alá őket. És nem
csak az idősebbeket.
– ...
– Még csak arkhón volt. És ha arkhónként így viselkedett, szerinted
miket művelhet főpapként? Nem csoda, hogy gyűlöli Üveget! Az a hír
járja... – Az ajtó újra becsukódott, mert a beszélgetéshez a nővérnek
vissza kellett húzódnia a mosodába.
Nona kivárt egy percet, majd még egyet, aztán továbbállt, az eső-
től oly csuromvizesen, mintha a fürdőházban úszott volna. Amikor
benyitott a vörös hálóterembe, az osztály az ágyak körül különféle
csoportokban diskurált; néhányan már nekiláttak a vetkőzésnek, de
különösebben egyikük sem sietett. Arabella hangja kivált a lármából,
noha a köréje gyűlt három-négy novícia eltakarta őt.
– ...mondhatott ilyesmit Kerék nővérről!
– És azért kellett leborotválni a hajunkat, mert ellopta az övedet,
Ara!
Nona látta, hogy Jula is Arabella köréhez csatlakozott. Fájt ott lát-
nia, ám amit mondott, igaz volt. És egy arisztokrata, jóformán egy her-
cegnő figyelme bizonyosan hízelgő egy írnok lányának. Nona lesze-
gett fejjel kullogott az ágyához.
– Hallom, a törvény eljött érted. – Clera a takaróján hevert, és
Nona közeledtére lerakta az órai pergamentekercsét. – Gyűlölöm
azokat a bírókat. – A palatáblán megpörgette maga mellett a garasát,
szanaszét szórva vele a lámpás fényét.
Nona tétován elmosolyodott, és megindult az ágya felé. Clera
megütögette maga mellett a sajátját.
– Csuromvíz vagy. Tessék, használd ezt! – Odadobott neki egy dur-
va szürke törülközőt. – Mit csináltál, Nona? Azért akartak elvinni, mert
szemtelenkedtél az apátnővel? Vagy mert alagútimádó vagy? – Széle-
sen elmosolyodott, félresimította a haját, és megint megpaskolta az
ágyát. – Gyere, mesélj el mindent Clerának!
Nona levetette átázott habitusát, megtörölte az arcát, a haját, az-
tán rossz hangulata ellenére leült oda, ahová Clera mutatta.
 Clera közelebb hajolt hozzá.
– Egy bíró? Egy átkozott bíró felkaptatott ide lóháton, hogy elkap-
jon téged? Mi a ménkűt tettél, Nona? – Megragadta Nona karját. – És
hogyhogy még mindig itt vagy? Nem akarom, hogy elvigyenek!
Nona felsóhajtott. Előbb-utóbb az egész kolostor amúgy is tudni
fog Raymel Tacsisról. Voltaképp meglepte, hogy a novíciák közt még
nem terjedt el a hír. Előbb vagy utóbb persze el fog. Nona viszont in-
kább az utóbb mellett döntött volna.
– A barátom vagy? – kérdezte.
– Igen. – Még erősebben megszorította Nona karját.
– Hazudtam. – Nona felemelte a tekintetét. Ruli telepedett le a
szomszédos ágyra, a fejére mostanra felkerült a hálósipka, egy fakó
tincs azonban kiszabadult alóla. – Nem fosztogatók raboltak el a fa-
lumból...
Clera és Ruli közelebb csusszantak, és Nona elölről kezdte újra a
történetét.
#

– EGYSZER EGY ZSONGLŐR tévedt a falumba, ő lett az első barátom... –

vont vissza mindent Nona. – Egész életemben egyetlen barátom volt.
Nehéz idegenként élni egy kis faluban. Nincs hol elrejtőzni, nincs
olyan hely, ahol ne ismernének. Sokáig azt gondoltam, valami baj le-
het velem, amiért a többi gyerek elutasít. Több annál, mint hogy sötét
a bőröm... Sosem értettem az embereket, nem igazán, nem tudtam,
hogy viselkedhetnék természetesen velük és ők velem. Néha úgy ér-
zem, mintha szerepet játszanék, mint azok a csepűrágók, akik az uta-
kat róják, épp csak nem tudom rendesen a szerepemet, vagy hogy
miként kellene eljátszanom. Egyetlen barátom volt. Nem tudom, igazi
barát volt-e, de ő azt állította, és korábban senki sem mondott nekem
ilyet, ezért egészen különlegesnek számított.
– A zsonglőr? Hány esztendős volt? – kérdezte Clera, és Rulival
együtt még közelebb hajolt. Mostanra Jula is letelepedett melléjük,
kifürkészhetetlen tekintettel figyelt.
 – Huszonkettő – felelte Nona, és eszébe jutott Amondo arca, a
fény és az árnyék a fókuszhold ragyogásában.
– Huszonkettő! – hűlt el Clera, és összenézett Rulival. – Az már fel-
nőtt férfi.
– Hogy hívták? – kérdezte Jula a szomszéd ágyról.
– Amondónak. Mindössze három napig maradt. Azt mondta, foly-
ton úton kell lennie, hogy új nézőkre találjon, akik fizetnek neki a mu-
tatványaiért. De aznap reggel, amikor anyám rájött, hogy Amondo
továbbindult, irdatlan haragra gyúlt. Még sosem láttam ilyennek, leg-
alábbis nem ennyire, ahogy a kosarait szanaszét hajigálva átkozta őt.
Aztán meglátott engem a sarokban, ahogy ott álltam, és igyekeztem
félrehúzódni, és kijelentette, hogy az én hibám, az egész az én hibám,
és hogy én űztem el Amondót, és hogy gyűlöl ezért.
– Na és hozzád ért? – szegezte neki a kérdést Clera.
– Igen. – Nona összeráncolta a homlokát. Ostoba kérdésnek tűnt.
Ruli levegőért kapott.
– Mármint... ahogy nem lett volna szabad? – folytatta Clera.
– Nem ütött meg... – Nona ráncai még jobban elmélyültek. –
Megmutatta, hogyan kell zsonglőrködni. – Előrebiggyesztette a száját,
és vállat vont. – És amikor otthagyott minket, utánaeredtem. Elhatá-
roztam, hogy ráveszem, jöjjön vissza, hogy anya ne haragudjon rám.
Általában zsémbeskedett, mintha mindennel baj lett volna. Nem em-
lékszem, hogy valaha nevetett volna. Soha. De azt hittem, ha Amondo
visszatérne, megváltozna a helyzet, és anya boldog lenne. Elhatároz-
tam, hogy rábírom a visszatérésre... valahol mégis azt reméltem, hogy
megkér, tartsak vele, és a lényem egy másik része tudta, hogy igent
mondanék.
Édesapám sokat mesélt nekem, és a történetei különböztek azok-
tól, amiket Szürke Stephen tűzrakó estéken mesélt a faluban. Mások
voltak, mert tudtam, hogy járt azokon a helyeket, amiket leírt, és ettől
én is szerettem volna elmenni oda. Apa történeteit hallgatva úgy
éreztem, hogy a világ sokkal tovább tart, mint ameddig ellátok, és
hogy a Folyosó egy út, ami bárhova elvihet engem. Eljuthatok a Marn-
tengerig, és halászhajóban szelhetem a hullámokat, vagy smaragdo-
kat áshatok ki Tecras földjéből, vagy fehírekre vadászhatok a jégen,
vagy bejárhatom az alagutakat, és felfedezhetem az Eltűnteket. Bár-
mit.
A vén Sible anyó a rellami úton látta elballagni Amondót. Figyel-
meztette, hogy az erdőben kísértetek járnak, de ő csak nevetett ezen,
és azt válaszolta, hogy mindenütt akadnak szellemek.
Nona ugyanúgy beleélte magát saját történetébe, mint korábban,
nem a szavakat hallotta, ahogy kimondta őket, hanem az eseménye-
ket látta kibontakozni lelki szemei előtt.
#

SIBLE ANYÓ utánam kiáltott, hogy álljak meg.

– Nem fogod utolérni, mielőtt a rengetegbe ér.
Futottam, egyre futottam, a kapcám sártól ázott, lifegett, ahogy a
keréknyomokat kerülgettem.
– Nem fogod utolérni... – Az öregasszony hangja beleveszett a
messzeségbe.
Korábban eljutottam már a rellami erdőbe. Rőzsét gyűjtöttem a
peremén, sünökre vadásztam az avarban, bekémleltem a fatörzsek
közti sötét zugokba, tündérfényt kerestem, amiről a falusiak meséltek.
Semmit sem láttam, semmit sem találtam a faágakon kívül, otthon, a
kunyhóban pedig ugyanúgy égtek, mint akármely másik. Jártam már a
rellami rengetegben – de nem napszálltakor. És még sosem merész-
kedtem be a fák közé.
Amondo meg én mégis ugyanazon az úton álltunk. Egyazon
napragyogtatta peremű, esősötét szívű felhők alatt – az eső egy sötét
szívből hullik. Utolérhettem, mielőtt elered.
Amondo bő egy órával előttem indult, Sible anyó jóslata pedig
igaznak bizonyult. Ziháltam, felhólyagzott a talpam, és izzadtam, az út
letaposott zöld csapássá keskenyedett, úgy kanyargott az első fák
között, mintha hallott volna az erdő híréről, és késleltetni igyekezne a
bejutást.
Mindenütt akadnak szellemek, mondta Amondo, de a legtöbb he-
lyen ezek a szellemek megbújnak a sarkokban, elrejtőznek a világra
merőleges szegletekben, várják a kedvező pillanatot. A rellami erdő-
ben látni lehet a kísérteteket, alakjuk kirajzolódik a lombkoronák alat-
ti homályban, torz arcuk beledermed az ősöreg törzsek kérgébe. És
hallani is lehet őket, ahogy belesikítanak a csendbe, nem annyira
megtörik, inkább megremegtetik.
Megrémültem. Jobban féltem, mint a nagyoktól, akik üldözőbe
vettek, vagy Fekete Will kutyájától, amelyik egy esztendővel koráb-
ban leharapta Jenna ujját. Ami miatt mégis követtem a csapást a ha-
nyatló nap fényében, a faágak közt susogó szélben, az egy erősebb
félelem volt, amit azóta magamban éreztem, hogy szavakba tudtam
önteni: a félelem, hogy sosem hagyom el a falut, hogy örökre ott ma-
radok, és ott vénülök meg, s görnyed meg a hátam, és ott fognak el-
földelni, miután egész életemet befogadatlanként vesztegettem el
benne.
Néhány mérföldet tettem meg a csapáson, mielőtt a sötétség any-
nyira megsűrűsödött, hogy nem láttam, merre lépek. Éhesen és fázva
lekuporodtam, egy öreg fának vetettem a hátamat, és vártam. Szitálni
kezdett az eső, a fele-jég cseppek kopogva csapódtak a leveleknek, és
nedves csomókba gyűltek össze, mielőtt lehullottak a földre.
Amikor egy sötét és kísértetekkel teli rengetegben jársz, kényszert
érzel, hogy minden lépést szaporábban tégy meg, mint az előzőt.
Nyomást érzel a lapockáid között. Minden reccsenést és nyikordulást
rád leselkedő vadásznak hiszel, a szél minden rebbenése az ő nyakad-
ba lihegő lehelete. Futásnak erednél, bármilyen irányban, csak az a
fontos, hogy minél gyorsabban.
Amikor megállsz, arra érzel késztetést, hogy még mozdulatlanabb
legyél. A rád szegeződő tekintetek tudata lecsitítja a tüdődben a le-
vegőt. Kicsinnyé válsz. Minden izmod szakadatlanul megfeszül. És fü-
lelsz. Mindenekelőtt a fákat hallgatod, ahogy körülzárnak.
 Addig gubbasztottam ott görcsös tagokkal, dideregve és rémülten,
amíg a hold fókusza rám nem talált. Leszűrődött a fény, eleinte las-
sacskán, s újra áthatolhatóvá tette az addig áthatolhatatlan homályt,
újrateremtette köröttem az erdőt, a szörnyeket különálló ágak vélet-
len mintázatává oldotta fel. Pár perc kellett csupán, és megint meg-
láttam a csapást. Megiramodtam. Mindvégig, amíg az ösvényt követ-
tem, szaladni szerettem volna, ám ez az út az őrülethez vezet; nem
szabad rettegésből futni, nem, ha még meg szeretnél állni egyszer.
Most viszont, hogy a vörös fény pászmája vett körül, s ragyogón fol-
tozta az avart, iszkolni kezdtem.
A fókusz csakhamar a csúcsára ért, keresztülforrva a felhőkön. A
levelek gőzölögni kezdtek, a jeges eső már langyos köddé oszlott.
Futottam, futottam, csak futottam, és megláttam őt.
– Amondo! – Csak egy sötétebb folt derengett a ködben, de rákiál-
tottam, és száguldani kezdtem felé.
A férfi, aki hátrafordult, és elkapta a karom, magasabb volt Amon-
dónál, magasabb bárkinél a falubeliek közül, csupa kemény izom, kosz
és a lemosatlan verejték bűze. Szakálla a nyaka aljáig lelógott.
– Fogjátok! – Átadott a mögötte lévőnek, majd kardot rántott. A
köd ellenére a fókuszhold tompán megcsillantotta bőrvértje vasleme-
zeit. – Hányan vagytok még? – kérdezte.
Ők négyen-öten lehettek. Mindegyikük ugyanolyan vaspikkelyes
bőrt viselt, ugyanolyan sötét, súlyos köpönyeget, a mocsok alatt vörös,
gazdag szövetből, talán valamilyen sereg egyenruháját. Némelyik
sisakot viselt a fején, a két szemük közt futó orrvédő furcsán bagoly-
szerűnek mutatta az arcukat. Erős karok ragadtak meg, szorítottak és
csíptek.
– Ez azt mondta, Amondo? – a magas férfi lassan körbefordult a
gőzölgő párában, a karját maga elé emelte. – Megmondtam, hogy az
a görény valahol errefelé lesz. – Vékony, sipító hangon sápítozni kez-
dett. – Amondo! Amondo! Segíts rajtam, Amondo!
Az engem tartó egyik férfi a markába nevetett.
 – Daloltasd meg! – vigyorgott a magas férfi. – Az majd idecsalja, ha
a közelben ólálkodik.
Az egyikük hátracsavarta a karomat. A fogamat csikorgatva fel-
mordultam. Még erősebbet rántott rajta, és belém nyilallt a fájdalom.
Bármennyire elszánt is valaki, könnyű fájdalmat okozni a testnek. Még
néhány másodperc, és már jajveszékeltem, és a jajveszékelés töltötte
meg az egész lényemet. Fogalmam sincs, mennyi ideig tartott. Mintha
fél emberöltőn át elhúzódott volna. Majd hirtelen vége szakadt. A
karomat csavaró férfi eleresztett, és a nyakához kapva leült. A fókusz
mostanra csaknem elmúlt, a gomolygó köd sötétvörösen izzott az alé-
ló fényben.
– Mit szórakozol? – szólalt meg a másik karomat szorító férfi.
Vér – sötét, akár a bor – bugyogott elő barátja torkához szorított
ujjai között.
– Itt van! – Foglyul ejtőm előrántotta a kardját, miközben továbbra
is lefogott engem. – Már... – Egy kés markolata bukkant fel az álla
alatt, a penge a nyakába mélyedt.
– A fák közé! – adta ki a parancsot a magas férfi, és a következő
pillanatban már eszerint cselekedett.
A férfi, aki lefogott, most eleresztette a karom, és kitépte nyakából
a kést, mintha ezzel megmenthette volna az életét. Három-négy szív-
verésnyi ideig állt, vér spriccelt a sebéből, meleg, sós ízt hagyott az
ajkamon, aztán térdre rogyott, a karjára támaszkodott. Nem tűnt dü-
hösnek, csupán rémültnek, hitetlenkedőnek, tekintete a ködbe ré-
vedt.
– Fuss, Nona! – kiáltotta Amondo.
Sötét alakot láttam surranni a fák között, kiáltások, átkok követték,
a fény pillanatról pillanatra enyészett. Egy sikoltás. Cuppanós puffa-
nás. Alacsony ágak reccsenése. A lábam képtelen volt bárhova elvinni.
Nem volt hova mennem.
Sötétség. Semmi nesz, csak a Rellam nyikorgása és nyögése, mintha
az erdő elharapta volna a nyelvét, és a fényre várt volna, hogy tovább-
álljon. Visszafojtottam a lélegzetem, és valahol a távolban az éj zajai-
ból épp csak kihallatszott egy bicegve botladozó vagy a bozótban
magát vonszoló alak menekülése.
Ott maradtam, magamat összehúzva és némán a nyugtalan sötét-
ben, vártam a holtak szellemeit, hogy kilépjenek a testből, és rám ta-
láljanak, ahogyan a történetekben. Ám végül a hajnal bearaszolt a fák
közé, s vele együtt James Pék meg Willum Streams is megérkezett.
Nem engem kerestek, Amondót szerették volna elkapni – Pék össze-
gyűjtött érméi eltűntek aznap, amikor a zsonglőr távozott. Szerencsé-
re csak engem találtak meg, csurom véresen és tetemektől körülvéve.
#

NONA MÉLY LEVEGŐT VETT, és felnézett.

– A többi úgy történt, ahogy már elmeséltem. Boszorkánynak kiál-
tottak ki meg tolvajnak, és átadtak a gyerekbegyűjtőnek.
– Viszont az anyukád nem halt meg – mondta jóformán suttogva
Clera.
– Nem.
– Hagyta, hogy megtegyék – jelentette ki Ruli cseppet sem csodál-
kozva, mintha vele is ugyanezt tette volna az édesanyja, habár más
körülmények között.
– Azt mondta, hogy lopni segítettem Amondónak Pékéktől.
Nona lehajtotta a fejét.
– És ezért jött ide a bíró... – állapította meg Clera – a halottak mi-
att. És az eltűnt pénz miatt. Katonák voltak? Vagy valamelyik helyi
nemes emberei?
– Nem tudom. – Nona felkelt az ágyról, és a sajátjához ballagott az
emlékektől és az iménti hazugságoktól nehéz lélekkel.
– Hogyan dobta el Amondo a tőreit? – ráncolta a homlokát Jula, aki
még mindig a szomszéd ágyon ült. – Azt mondtad, hogy a köd...
– Most lefekszem. – Nona ernyedten az ágyába zuhant, majd né-
mán és mozdulatlanul feküdt, amíg el nem koppintották a lámpáso-
kat, s mindenfelől az alvás neszei vették körül.
 11

NONÁT. A spaletták közti összes hézag

A
FÓKUSZ ÉBRESZTETTE
vörösen írta fel magát a dormitórium falaira, átcsúszott az
ágyukban fekvő novíciákon, pár vonallal rajzolta fel mind-
egyiket, ahogy Üveg apátnő tette Nona arcával. Nona figyelte, ahogy
a vonalak a hold járásával együtt mozognak, átfolynak a körötte alvók
teste felett. Az épület recsegett és nyögött, ahogy átjárta a hőség.
Valahol a távolban sírtak a Fehérhez félvezető hatalmas falak, lehány-
ták magukról a rothadó jeget, elveszítették a napközben lassanként
felhalmozott többletet. E csata persze hol nyerésre, hol vesztésre állt.
A Szürkét és annak minden városát meg faluját egy évszázadon át
nyelte el fokozatosan az előrenyomulás, mígnem a fókusz végül újra
elolvasztotta a jeget. A felső talaj máig sekély maradt, silány volt, amin
csak a legelkeseredettebbek gazdálkodtak és vadásztak. A gleccserek
harmincmérföldnyit szorították vissza az évezredek dús fekete földjét
a Folyosóba, és így a hemoni területekből lett a birodalom kertje.
Nona visszafeküdt, és a falujára gondolt, az emberekre, akik a se-
kély talajból kaparták össze megélhetésüket. Jóllehet alig pár hónap
telt el azóta, mégis nehezen tudta maga elé képzelni – nehezen tudta
elképzelni, hogy a világ nélküle ment tovább.
– Nona!
Nona felült. Körbepillantott.
– Nona!
Semmi. Senki.
 – Nona!
A hold fénye, amely ragyogó vonalakban világított a padlón, mint-
ha a szobából kifelé vezető egyetlen fonállá állt volna össze. Nona
kicsússzam az ágyból, mezítláb a hideg kövön. Egy pokrócot kerített
maga köré, és követte a csíkot; a folyosó csak róla suttogott, a nővérei
mind szenderegtek.
#

– ELJÖTTÉL! – Hessa a szkriptórium lépcsőjén ült, a dormitórium épülete

előtti tér túloldalán, a kolostor egyik vékony pokrócába burkolózva,
akárcsak Nona. A fókuszhold hevétől gőzölögni kezdtek a tócsák,
Nona pedig megizzadt leplében.
Nona felnézett. A vonal, amit követett, eltűnt. Most már abban
sem volt egészen biztos, hogy valóban létezett.
– Miért vagy fenn ilyenkor?
– Nem alszom jól. – Hessa megveregette rossz lábát. – A ketrec óta
nem tudok. – Megcsóválta a fejét. – Sosem tudtam.
Nona letelepedett mellé a lépcsőre.
– Furcsa egy hely ez a kolostor.
– Az.
– Nem bízom bennük.
Hessa vállat vont.
– A legtöbb apáca szimpatikus nekem.
– Az Ősben sem bízom – jelentette ki Nona. – De nem fogok el-
szökni. Egyelőre legalábbis nem.
– A hit egy dolog, az egyház és a tagjai már más lapra tartoznak.
– Hessa arrébb húzta a lábát, és hátradőlt, hogy a holdfényben für-
desse magát. – Vagy hiszel az Ősben, vagy nem. Az egyház és a hívei
viszont csak emberek, akad köztük rossz is, jó is.
Egy hosszú percig szótlanul ültek, majd újabb perc telt el némán, a
fókuszhold a csúcsra ért, és lassan elkezdett kicsúszni.
– Rossz álmot láttam – közölte Hessa.
Nona ránézett.
 – Markusról.
– Markusról? – Nona azóta nem gondolt a fiúra, hogy ledöfte
Raymel Tacsist. – Vajon hová adta el Giljohn? Négy-lábat is hozzá kel-
lett csapnia? – elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, Markus mennyire
kötődött a gyerekbegyűjtő öszvéréhez.
– Rossz álmot láttam – ismételte önmagát Hessa, és a háztetők fölé
bámult, hangja megremegett de a valóság még rosszabb volt.
– Odafordult Nonához. – Azt hiszem, meg tudom mutatni neked.
Serpenyő nővér jól értett a történetekhez, ahhoz, milyen utat kel be-
járniuk. Az emlékezet pedig önmaga története, saját úttal...
– Mutasd meg!
Hessa kinyújtotta a kezét, marokkal fölfelé és várakozva, a tekinte-
tét Nonára szegezte. Nona pedig, mivel mást nem tudott adni, bele-
tette a sajátját. Hessa fölfelé fordította Nona tenyerét.
– Még csak Serpenyő nővérrel próbáltam ki. Lehet, hogy homályo-
san feldereng valami, vagy semmi. A semmi alighanem jobb... – Úgy
görbítette a mutatóujját, hogy a körme karcolja Nona tenyerét.
– Lehet, hogy többször meg kell csinálnom. – Vonalat rajzolt Nona
kezébe, elég erősen belevájta a körmét ahhoz, hogy Nona legszíve-
sebben összeszorította volna az öklét.
– Mit... – Hessa története előbb Nona hangját nyelte el, aztán az
egész lényét.
#

AZ AKADÉMIA MEGVÁSÁROLTA Willumot és Charát. Akárcsak a Caltess, ők

is tartalékoltak a fiatal tehetségekből, ám míg Partnis Reeve a padlá-
son, a zsákok és ládák között tárolta a gyermekeit, az Akadémia isko-
lát tartott fenn e célra, épületek kiterjedt sorát, amely Hessa szemé-
ben inkább tűnt tündérpalotának, mint olyan helynek, ahol Giljohn
ketrecéből kiszemezgetett, toprongyos parasztokat oktatnak.
Négy-láb patái hangosan kopogtak a kockaköveken, amikor átdö-
cögött velük a nagy homokkő boltív alatt, melynek minden hüvelykjét
pecsétszimbólumok borították. Némelyik mintha az egész világot
magára kerítette volna, mások megmosolyogtatták a lányt, nevetés
bugyogott elő olyan helyekről, amelyeket Hessa már az út előtt elfe-
ledett. Furcsa energia járta át a levegőt, bizsergette Hessa bőrét,
csipkedte arcát, dalolt csontjai velejében.
– Ennél közelebb sosem fogtok eljutni a császári palotához. –
Giljohn idegesnek tűnt; az aggodalom éppúgy nem illett hozzá, mint
az érzelgősség. – A legtöbbeknél így is közelebb kerültetek hozzá. Az
Akadémia Csarnoka ezen épület mögött áll, és jóformán összeér a
Bárkával. – Megállította Négy-lábat az épületegyüttes és a makulát-
lan fekete uniformisban éberen vigyázó strázsák előtt. – Kiszállni! –
Giljohn kitessékelte őket a ketrecből. – Szedjétek a lábatokat! –
Lagymatagon Markus felé lendült a keze. – És iparkodj érdemesnek
mutatkozni, a ménkűbe is!
Egy hatalmas csarnokban, amely bármelyik templommal felért, már
átvizsgálták őket, mind a négyüket, Markust és Hessát is. Sorra mind-
egyiküket szemügyre vették egy csiszolt ébenfa asztalon. Hessa abban
a kényelmetlen székben ült, amit Giljohn cipelt magával a lány számá-
ra, azon a rongyon, amellyel az akadémikus segédje terítette le a sima
fát. A segéd elfintorította az orrát, és elhátrált.
Hessa úgy sejtette, hogy ezen a helyen még Giljohn is koldusnak
tűnik. Zavartan ácsorgott a csillogó márványoszlopok között, nézte,
ahogy Markusra kerül a sor az asztalon.
Az akadémikus egy magas támlás széken ült, mely maga is csavart
oszlopokból és díszes tornyocskákból álló műremek volt, az ujjbegyeit
egymáshoz érintette maga előtt, sovány karja végig egyforma címe-
rekkel hímzett, fényes lila ingujjból bújt elő. A nő nyaka túl hosszúnak
és vékonynak tűnt, és az egyik oldalán valamiféle folt futott végig, a
megvastagodott bőr fénytelen skarlátvöröse, akár egy kéz, mely meg-
fojtani igyekszik őt.
Mindegyikükkel hosszasan elbeszélgetett, hidegen fürkésző tekin-
tettel nézett alá önmaga magaslatából. Hessa összezavarva és kime-
rülten jött el, mintha minden kérdés kivett volna belőle valamit.
 Amikor sor került az adásvételre, Giljohn egyáltalán nem alkudo-
zott úgy, mint korábban Partnisszal. Inkább úgy beszélt, mint valami
kofa a falusi piacon a pillanatnyi szórakozásból nézelődő előkelő
hölggyel. Megnevezte az árat, és az akadémikus vagy megadta, vagy a
következő gyermekről érdeklődött. Charáért és Willumért fejenként
tizenkét koronát szurkolt le, egyikükért többet, mint amennyit Partnis
összesen kifizetett a nyolcért, akiket kiválasztott.
– Az a sötét bőrű fiú, benne alighanem megmutatkozik majd a
marjal vér, az aurája viszont túl heves az akadémiai munkához. Füves
mágus lesz belőle, vagy az őslakosok szokásait veszi fel. Ami azt illeti,
jobb, ha az erdőt járja, mint ha az alagutakat választja, hidd el. – Az
akadémikus elfordult, megindult a hosszú oszlopsorok között, Giljohn
pedig a kezét a vállukra téve utánaterelte az áruját. – És a lány?
– Semmi. Lehetséges, hogy látja az utat... az sem kizárt, hogy valaki
betanította neki, mit mondjon, hogy ételhez jusson. Vigyed el a nővé-
rekhez vagy Caiphushoz, ha hajlandó fogadni téged. Vagy valamelyik
zsiványhoz. Nem igazán érdekel... az út nem akadémiai ügy.
#

AZ AKADÉMIA UTÁN GILJOHN a kisebb utcák mentén hajtotta a kordéját,

s magában dörmögött. A lakokból savanykás szag áradt, a házak vé-
gében álló kémények sötét, jóformán zöld színű füstöt okádtak, amit
látszólag még a szél sem akart magával ragadni.
– Vesszek meg, ha elviszlek a boszorkákhoz, leányom! – kiáltotta el
magát váratlanul Giljohn, és hátrafordult a bakon. – Nem tetszik,
ahogy néz rám. Ráadásul meredek út vezet a kolostorhoz, és az öszvér
nem tudna felkaptatni rajta.
Hessa behúzódott a ketrec túlsó sarkába, maga elé emelte a kezét.
Boszorkány, mágus, Akadémia, neki mindegy volt – egytől egyig ré-
misztőnek hangzottak.
– Előbb elviszem a fiút a templomba. A pap ért a dolgához. Nem
ítélkezik. – Giljohn megrázta a gyeplőt, mire Négy-láb kissé gyorsí-
tott. Az égbolt komoran borult féléjük, a levegő fülledtsége megiz-
zasztotta az embert.
Végigbaktattak a keleti oldal morcos utcáin, majd fákkal szegélye-
zett, lassan emelkedő széles utcákon egy fényűzőbb negyedbe jutot-
tak, ahol a cserepes háztetők tengere fölött valamely hatalmas kated-
rális tornyai törtek az ég felé. Hessa éppoly kényelmetlenül érezte
magát, amikor elhaladtak Verity előkelő népei mellett, mint amikor az
akadémikus vizsgálta.
– Nem úgy néznek ki, mint az igazi emberek... – suttogta mellette
Markus.
Hessa bólintott. Mindegyikük, akár öreg volt, akár fiatal, bőrszíntől
és leszármazástól függetlenül egészen más fajtának mutatkozott, tün-
döklőn tisztának, kikerekedettnek, furcsa és drága ruhákat viseltek.
Hessa egyszer már látta a morltowni őrnagyot, annak idején, a Szür-
kében, ahogy ellovagolt mellette. Itt még ő is toprongyosnak tűnt
volna, ruhái kopottasnak.
Giljohn egy terebélyes fa alatt megállította a szekeret, és leugrott
az útra.
– Betakarlak benneteket. Ne bújjatok elő! – Előhúzta az eső idején
használt bőröket, és betuszkolta őket a rácson. Hessa és Markus a bőr-
takarók alá kuporodott.
Egy darabig fullasztó sötétségben zötykölődtek tovább, egyedül a
kockakőről előbb sima felszínre, majd megint kockakőre váltó út je-
lezte a haladásukat.
– Nem tetszett nekem az a nő – jelentette ki Markus.
– Az akadémikus? Eléggé... furcsának tűnt.
– A dédnagyim füves boszorkány volt. Azt mesélte, hogy a földdel
dolgozó marjalok nem úgy csavarodnak, mint a többiek. Ezért utálnak
minket.
– Csavarodnak? – Hessa résnyire felemelte a bőrt, hogy a beáramló
fényben lássa Markus arcát.
– Csavarodnak. – Kezét a nyakához érintette, ahol az asszony a fakó
heget viselte. – A marjal törzs kifürkészte a világuk legeldugottabb
titkait, megízlelte annak vérét, egészen a legmélyebb kőrétegekig és
még azon túl is ismerte... az pedig megengedte, hogy az elméjükkel
dolgozzanak, erőt merítsenek belőle, megértsék a vadjait, és táplál-
kozzanak a tüzéből. Ám ez nem az a világ, hanem valaki másé. Ha itt
túl sokat veszel magadhoz, Abeth visszavesz valamit. Ez a világ még
mindig az Eltűnteké.
Giljohn megint megállt.
– Itt várjatok!
Végtelennek tűnő idő, talán egy-két perc múltán Giljohn visszatért,
és egy sarkon befordult a kordéval valamilyen visszhangzó térbe. Le-
lassított, lehúzta a bőröket, és Hessa szemét elvakította a ragyogó
napfény.
Először azt állapította meg, hogy egy magas falakkal körülvett
kertben állnak, a ház és a kert közötti kavicsos úton. Aztán azt, hogy
még sosem látott ennél hatalmasabb épületet, az óriás homokkő
szemöldökfák alatti ablakokban a fejénél is nagyobb üveglapokat
tartottak keresztléces fakeretek.
– Mindjárt kijön a pap – közölte Giljohn. – Mutasd meg neki, amit
látni szeretne, fiam! Nem szerencsés csalódást okozni neki.
Hessa hátrébb csusszant, hogy a szekér végébe üljön, miközben
Markus lekászálódott, majd Négy-láb előtt megállt Giljohn mellett.
Úgy tűnt, a kert falai kint tartják az aznapi enyhe szellőt, a levegő ful-
lasztón és nyirkosan fogta körül őket.
– Pap? – kérdezte Markus.
– Az Ős papja, szóval vigyázz a pogány szádra!
– Nem vagyok pogány...
Kitárult az épület kapuja, és egy magas, tökéletesen öltözött férfi
lépett ki rajta. Rosszallón végigmérte a kordét és annak három utasát,
mintha a puszta közelségük beszennyezhetné bársonyainak sötétkék-
jét. Pár pillanattal később a pap megindult feléjük, mögötte egy széles
mellkasú testőr masírozott. Hessa eltátott szájjal bámult. A szolga is
elegánsabb holmikat viselt, mint bárki, akit életében látott, ám a pap
köpönyegének sötét szövete csillogott, miközben magába itta a fényt,
oly vastag volt, s benne annyi redő, hogy kiterítve alighanem lefedné a
hónapokig otthonául szolgáló ketrecet. Mindkét csuklóján aranylánc
ragyogott, a nyakában fonott aranykötélen tyúktojásnyi ametiszt füg-
gött, a jobb kezében pedig szikfa botot tartott, a végén ezüstberaká-
sos betűkkel az Ős alfa és ómega pecsétjével.
– Giljohn! Remélem, senki sem figyelt fel az érkezésedre. Mit tudsz
kínálni nekem? – A pap könnyed tekintéllyel beszélt, meg sem próbál-
ta leplezni ellenszenvét.
– A fiút, méltóságos uram. Tiszta vérű marjal. Rögtön méltóságodra
gondoltam. Az a fajta, akit abba a tengerparti monostorba szoktál
küldeni. Árnyalatnyinál sokkal több található benne, kiváló misztikus
testvér válna belőle. – Útközben Giljohn vaskézzel bánt velük, a Szür-
ke gazdáival pedig úgy üzletelt, mintha szívességeket osztogató
kegyúr lenne. Itt viszont, az előttük magasodó kőpalotával és a hátuk
mögött elterülő takaros kerttel maga is parasztnak tűnt, alázatosan
hajbókolt és feszengett.
– Hét fiút sóztál már rám, Giljohn. Tae apát azt jelentette, hogy
csupán kettőben mutatkozott meg valamennyi marjal vér, és az egyik
közülük félig vad maradt. – Markusra meredve levonult a lépcsőn. – A
vadakat korán be kell törni, ha meg akarjuk tartani őket. Ha megfele-
lően betörjük őket, az elméjüket valóban hasznosabb dolgokra lehet
átképezni. Ám ez rengeteg erőfeszítést igényel.
– Ennél erősek a jelek, méltóságos uram, erősek. Legalább félvér!
És okos is. Pillanatok alatt beletanulhatna a pecsétmunkába. – Giljohn
bólintott.
A pap, habár a testőre és Giljohn mellett alacsonynak számított,
fenyegetőn Markus fölé tornyosult. Öregnek tűnt, a haja megőszült
már, az arca ráncokba gyűrődött, ám átható tekintetével szinte felda-
rabolta Hessát, haszontalannak minősítve őt. Amikor a fiú felé nyúlt,
keze kígyósebesen mozgott.
– Pecsétmunkás? – Megmarkolta Markus csuklóját. – Vagy vad fiú?
 Egy hirtelen rántás, és Markus felüvöltve előretántorodott.
Bármennyire gyorsan mozgott is a pap, Négy-láb gyorsabb volt
nála, és odahajolt, hogy megharapja a Markus csuklóját szorító ujja-
kat. A pap káromkodva eleresztette a fiút, Négy-láb pedig annyira
hangosan kezdett bőgni, hogy az emeleti ablakba csődültek a szoba-
lányok.
Giljohn bűnbánó képpel közelebb lépett, hogy megvizsgálja a ke-
zet, amelyet a pap a szájához kapott, de a testőr egyenes karral a mel-
lére csapva hátrataszította.
– Még sosem fordult elő, hogy az az öszvér bárkit megharapott
volna, méltóságos uram, az Ősre esküszöm! – Giljohn átkarolta
Markus nyakát, és a háta mögé húzta őt. – A fiú marjal vére lehet az
oka... ahogy mondtam, méltóságos uram. Vad. De az emfia még az
emberekre is hathat, ha megfelelően kiképzik. Az efféle befolyás ara-
nyat érhet a zsebedben.
– Empátia, tökkelütött, nem emfia. – A pap leeresztette a kezét, az
egyikkel a másikat, a vöröslő ujjakat szorongatta. A száján is elkenő-
dött a vér, vonásai förtelmessé torzultak. – És száz, állatokhoz suttogó
megérintettet találni minden első ágúra, aki képes irányítani egy em-
ber elméjét. És tíz első ágút minden tiszta vérűre, akiben megvan ez...
Mégis megveszem a fiút. Meg az öszvért.
– Ah. A legény húsz koronába kerül, méltóságos uram. Olyan ne-
kem, mintha... a fiam lenne. Négy-láb viszont nem eladó. Maholnap
húsz esztendeje, hogy vénségemmel együtt rója az utat.
– Tízet kapsz a fiúért, és egy koronát az öszvérért. A Barna Piacon
pár garasért kapsz fiatalabbat. A kertészem és a fia majd segít eltolni
odáig a kordédat. – A testőr szorosan a pap mellé lépett.
Giljohn nyelt egyet, még mindig a háta mögött tartotta Markust.
– Tíz. A tíz elfogadható a klérus tagjától. Az Ős iránti hódolatom
jeleként. Négy-láb viszont...
– Eladod nekem azt az öszvért, Giljohn, vagy többé nem kereskedsz
ebben a városban. Egyetlen szó kell Herstin kapitány fülébe, és az őr
be sem enged a város kapuján. Szóval elég legyen ebből az ostoba-
ságból. Egy koronát kapsz az elvetemült öszvéredért, amit amúgy is
csak egy évszak választ el attól, hogy enyvet és kutyaeledelt készítse-
nek belőle. – A pap intett a szolgájának. – Fizesd ki ezt az embert!
– Ne tegye meg! – Markus előrontott Giljohn háta mögül, és Négy-
lábhoz szaladt, a vállát az öszvér feje alá szorította. – Bántani akarja
őt.
A felnőttek rá se hederítettek. A szolga bőrerszényt húzott elő bár-
sonyzekéjéből, és kivette belőle az első koronát, hogy Giljohn kezébe
számolja. A gyerekbegyűjtő vonakodva odanyújtotta a kezét, arca
egymással viaskodó érzelmektől rángatózott.
– Ne! – ordította kikerekedett szemmel Markus. – Az én hibám
volt, nem Négy-lábé!
A szolga Giljohn ráncos és koszos tenyerébe tette a koronát: egy
használattól csillogó ezüstöt, amely a császár vonásait ábrázoló
dombormintáknál kissé fényét vesztette. Leszámolta a többit is, az
érmék csilingelve koppantak a többihez. A tizediknél Giljohn össze-
zárta a tenyerét.
– Nézze, méltóságos uram... Négy-láb családtag...
– Az a fenevad megharapott. – A pap feltartotta csuklóig vértől
csatakos kezét. – Fogadd el az érmédet, gyerekbegyűjtő. Vagy annyira
gazdag lennél, hogy feláldozod a megélhetésedet egy kivénhedt ösz-
vérért?
A szolga Giljohn tétova kezébe nyomta az utolsó érmét. A régóta
készülődő eső most eleredt.
– Kösd ki oda a fenevadat! Erős kötéllel. – A pap a hátsó bejárat
feletti tetőt tartó oszlopokra mutatott.
Giljohn Markus óbégatásával mit sem törődve megragadta
Négyláb kötőfékét.
– Sajnálom, kislegény – dörmögte maga elé, ahogy megindult az
öszvérrel. Négy-láb hagyta, hogy vezessék, ám fájdalmasan bőgött,
Hessa felé fordította sötét, csillogó szemét. Hessa szorosan átölelte
magát, nem akart odanézni, mégsem tudta elfordítani a tekintetét.
Giljohn a legközelebbi oszlophoz kötötte ki Négy-lábat azzal a
vastag kötéllel, amivel a megrekedt szekeret vagy, ha úgy adódott, az
utazókat húzták ki a mély sárból. A kordéja felé fordult, és szegé-
nyebbnek tűnt, hiába bélelték ki a zsebét ezüsttel.
A kertész és a fia odabandukolt, hogy kitolják a kordét a kapun, ám
a papnak nem fűlt a foga ahhoz, hogy várjon.
– Tudod, Giljohn, hogyan kell betörni valakit? Hát persze hogy tu-
dod... egy darabig Scithrowlban tartottak, nemde?
Giljohn nem válaszolt, csak előredőlt, hogy megtolja a szekeret, ám
mielőtt a vállát a szélének vethette volna, hiányzó bal szemének he-
lyéhez kapott.
Az eső egyhangúan kopogott köröttük, lecsepegett Hessa orráról,
végigszaladt a ketrec rácsán.
– A férfit vagy a fiút úgy a legkönnyebb betörni, ha betörünk vala-
mit, amit szeretnek. Még jobb, ha az viszontszereti őt.
Nem a pap szavára kapták hátra a fejüket, hanem a húson csattanó
bot hangjára és a riadt bőgésre. Amikorra Hessa odanézett, a reve-
rendás már újra ütésre emelte a botját, két kézzel markolta s lendítet-
te meg a válla felett.
– Ne! – lódult meg Markus, ám a testőr elkapta az egyik karjánál
fogva.
A pap minden erejét beleadva megint meglendítette a botját, és
lesújtott Négy-láb hátára. Az eddig is erőlködő öszvér most a kötélnek
feszült, meglepetten és fájdalmasan felbőgött. A pap újra meg újra
lecsapott; Négy-láb hasztalanul, rémült és eszelős tekintettel húzta-
feszítette a kötelet, Markus visított, igyekezett kiszabadítani magát,
de az ütlegek csattanásaitól és Négy-láb gyötrelmes ordításától Hessa
nem tudta kivenni a szavakat.
– Nem teheti... – torpant meg Giljohn, és emelte fel a hangját meg
a kezét, mielőtt mindkettő lehanyatlott. Esővíz csurgott a szemüregé-
ből a könnyek helyett, amelyeknek ömlenie kellett volna. – Nem tehe-
ti... Csak húzni tud... Azt hiszi, azt akarja... – Giljohn a fejét ingatta, s
leszegte a tekintetét, hogy elleplezze érzéseit.
– Állítsa meg! – könyörgött Hessa, ám Giljohn, a zömök kertész és
annak vékonydongájú fia is elfordult. Mindegyikük megtört már va-
lamiképp, ahogy Hessa a satnya lábával sosem.
Záporoztak az ütések is, durván és súlyosan, egyenletes tempóban,
s nem felajzottan. A pap lihegve minden egyes csapást egy szóval egé-
szített ki.
– Meg. Mertél. Harapni. Te. Mocskos. Bestia.
Négy-láb vértől sötétlő háttal és horpasszal nekifeszült a mozdít-
hatatlan oszlophoz rögzített kötélnek; már nem bőgött, hanem két-
ségbeesetten zihált, pofájából sötétvörössel pettyezett hab csörgött.
Giljohn és a kertész a szekeret tolta. A fiú kireteszelte a kaput.
Mindegyikük minél távolabb szeretett volna kerülni onnan.
Hessa a ketrecben, bánatától bénultan rádöbbent, hogy képtelen
levegőt venni, moccanni is. Mellkasa szúrt. Arca annyira vad grimaszba
torzult, hogy már fájt. A pap kegyetlensége beléhatolt, és kifordított
belőle valami életbe vágóan fontosat, pattanásig feszítette azt, míg
Hessa a taknyát és könnyét nyeldekelte. Félig vakon figyelte, ahogy
Négy-láb a kötélnek feszül, akkora erővel, hogy a szíve szinte szétrob-
bant, értetlenül viselte a csapásokat, mindössze azt tudta, amit egy-
szerű élete megtanított neki: húzni.
Markus állati üvöltéssel a testőr öklébe mélyesztette a fogait. Eső-
től lucskosan nehezen lehetett tartani. Kicsavarta magát a szorításból,
miközben a férfi átkozódva elrántotta a kezét. Markus futásnak eredt,
nem a pap, hanem Négy-láb felé, átnyalábolta az öszvér nyakát, az
állat egyik füléhez szorította az arcát. A pap következő ütése Markus
csípőjét találta el, nem ugyanazzal a dühvel, amivel Négy-lábat, mégis
hangosan és gyötrelmesen. Markus ennek ellenére nem tágított.
Hessa nem látta, nem hallotta, egyik érzékével sem tapasztalta
meg – ám belül, a lénye legmélyén felismerte a pillanatot, amikor
Markus rálelt ereje teljességére. Talán egy Négy-láb fülébe suttogott
szó lehetett, talán valami átáradt a kézből az irhába, Hessa nem tudta
volna megmondani. Annyit látott, hogy Négy-láb felemeli a fejét, rez-
zenéstelenül tűri, ahogy a következő csapás még több bordát repeszt
meg. Az öszvér horkantott, mint amikor hosszúfűvel benőtt új legelőre
vagy ízletes haranglábágyásra lel, és megint rántott egyet a kötélen...
Az oszlop kimozdult a helyéből. A vastag, tizenöt láb magas és egy
embernél szélesebb kőtömeg előrerándult. A zuhogó esőben terra-
kottacserepek zúdultak le a tetőről, akár egy vörös vízesés. Betemet-
ték a papot. Egy szívverésnyivel később a kötél elszakadt, és Négy-láb
lassan a földre rogyott, a lábai összecsuklottak alatta. Markus letér-
delt hozzá. Az öszvér reszketőn még utoljára levegőért kapott. És el-
pusztult.
A kép összeszűkült. Aztán még jobban. A pap kapuja becsukódott a
kordé mögött.
#

– NE! NE! – ordította Hessa, de a kezek szorosan tartották, miközben

vergődött. – Ne! – Kinyitotta a szemét. Hessa hajolt fölé, mögötte a
hold ragyogott. – Hessa? – És Nona újra önmagába talált. – Mintha... a
helyedben lettem volna. – Előrenyúlt, és átölelték egymást, ahogy
annak idején Giljohn ketrecében szokták, könnyeik egymásba folytak,
mintha ezzel valamiképp elmoshatnák a fájdalmat.
 12

KKOR MESÉLD EL! – Clera lerakta a villáját, és tüntetően Julára

A meredt.

ba. – Mihm?
– Mit? – Jula még egy nagy falat kenyeret tömött a szájá-

– Tudod te – felelte Ruli.

– Az ő történetét. – Clera alig észrevehetően a vörös asztal túlsó
vége felé biccentett. Ők négyen az egyik végében dugták össze a fe-
jüket, Arabella a másiknál gyűjtötte maga köré hódolói jóval nagyobb
csoportját.
– Ara azt mondja...
– Ara? Ki az az Ara? – Clera arcvonásai megkeményedtek.
– Arabella – válaszolta Jula. – Mindenki Arának hívja. Te is tudod. –
Csak a barátai.
Jula vállat vont.
– Nincs vele semmi baj. Nem az ő hibája, hogy gazdagnak szüle-
tett. De most akkor kíváncsi vagy a történetére, vagy nem?
Clera a tányérján kopogott az ujjával.
– Mondd csak!
– Na szóval... – Jula körbepillantott, élvezte, hogy a figyelem kö-
zéppontjában lehet. – Na szóval... a papok évek óta folyton az
Argatháról beszélnek, igaz? Viszont az elmúlt pár hónapban tényleg
fokozták az izgalmakat, felmérőket küldtek a provinciákba, még a
határ menti vad településekre is.
 – Argatha? – hajolt előre Nona, és várta, hogy letorkolják, amiért
ennyire tudatlan.
– Egy régi prófécia – vágta rá Ruli. – Egy Argatha nővér nevű szent
boszorkány szájából hangzott el, amikor még az első császár elkoboz-
ta a Bárkát a szarmariánusoktól. Eszerint a Bárka felnyílik, amikor a
négy törzs egyetlen hangon utasítja erre.
– Nem lehetne egyszerűen egy gerantot, egy hunskát, egy marjalt
és egy quantalt megkérni erre? – értetlenkedett Nona.
– Pontosan! Én is ezt mondtam. – Jula bólintott. – De már réges-rég
kipróbálták, és nem működött. Ezért aztán a papok azóta is azt han-
goztatják, hogy az „egy hang” az összes vérvonal jegyeit mutató
egyetlen személyt jelenti.
– Mindenki tudja, csak porhintés az egész, hogy az emberek fi-
gyelmét eltereljék a közelgő háborúról – jelentette ki Clera. – Vala-
hányszor válság tör ki, és a császár el akarja hallgattatni a más véle-
ményen lévőket, hirtelen hatalmas hűhót csap a kiválasztott keresése
körül. Apám legalábbis ezt mondja... – Elhallgatott, az asztalt bámulta.
– Vagyis... az apátnő úgy gondolja, hogy Arabellában meglesz mind
a két mágusvérvonal? – érdeklődött Nona.
– Serpenyő egészen biztos abban, hogy quantal, és nem csak egy
árnyalatnyit az – válaszolta Jula. – Egy árnyalatnyi nem számít. Kimu-
tathatsz egy árnyalatnyit mind a négy vérvonalból, és senki sem kapja
fel a fejét. Kanna nővér első ágú hunska és árnyalatnyit marjal, és senki
sem nevezi őt Argatha kiválasztottjának.
– Mert az? – kérdezte Nona. – Honnan tudod?
– Kanna képes árnyszőni. Ez a legkönnyebb marjal trükk, és még az
árnyalatnyiak is meg tudják tenni a hajószív közelében.
– Az apátnő úgy gondolja, hogy Arabella gerantnak is mutatkozik
majd? – Nona a homlokát ráncolta. Arabella messze nem a legmaga-
sabbra nőtt az osztályból. – Hacsak nem hatéves, és erről senki sem
szólt nekem, nem lehet gerant.
– Hamarosan betölti a tizenegyet – válaszolta Jula. – Előfordulhat
viszont, hogy a gerant vér felnőttkorig nem ütközik ki, és egyre csak
nő az ember... a lényeg... – Egymáshoz szorította a két kezét, mintha a
kívánt mederbe akarná visszaterelni a beszélgetést. – A lényeg, hogy
Ara családja felfigyelt rá, mennyire gyors mozgású, és mivel nem tűnt
hunskának, aggódni kezdtek miatta. Az édesapja ezért elvitte őt az
Akadémiára.
– Ostobaság volt – jelentette ki Clera. – Amint az Akadémia tudo-
mást szerez róla, mindenki tudni fogja. Túl sokan ártják bele magukat
a dolgaikba.
– Édesapád is így gondolja? – Ketti hangos nyikorgással odatolta
hozzájuk a székét, hogy beszálljon a beszélgetésbe, és megtörölte a
száját.
Clera odakapta a fejét, tekintete szikrázott, mire Ketti védekezőn
felkapta a kezét.
– Apa adószedő. Azt mondja, ha a császár nem állna mögötte, min-
dennap tolvajnak kiáltanák ki.
– A lényeg! – emelte fel Jula a hangját, aztán halkabbra fogta, oda-
pillantott az asztal túlsó végébe, ahol Arabella társasága elmélyülten
diskurált. Egyedül Hessa és Ghena ültek magukban az asztal közepén,
egymással szemben, a tányérjukra összpontosítva. – A császár az egész
családját az udvarába rendelte. Ezért aztán Malcan Jotsis, Arabella
nagybátyja és a család feje mindenkit a saját ledói birtokára hívat,
aztán elindul velük a palotába, ám útközben rájuk rontanak Sherzal
házi csapatai, úgy százan... egészen a scithrowli határtól masíroztak
oda. Ráadásul alig pár nappal az akadémiai vizsgálat után!
– Mit csináltak? – kérdezte Ruli.
– Semmit – felelte Ketti, amivel Jula rosszalló pillantását vonta ma-
gára, mert ellopta tőle a történetet. – Mivel Jotsisék titokban már
négy megbízható emberük kíséretében útnak indították Arát az apát-
nőhöz, hogy beléphessen a kolostorba.
– És így – vette át a szót Jula, s két kezét sörtés tarkója mögé szorí-
totta – a császár nem rendelkezhet felette, és még a nővérei sem őrül-
tek annyira, hogy megpróbáljanak elrabolni egy novíciát. És bármek-
kora nyomást gyakorolnak is Jacob főpapra, ő sem adhatja át azok
után, amekkora hűhót csapott a klérus az Argatha körül.
– Pontosan. – Clera felállt, lesöpörte a morzsákat a habitusáról. –
Egyikük sem számított arra, hogy lehetséges jelöltet találnak, ezért
nem tervezték meg, mit tegyenek, ha mégis felbukkan egy.
#

AZNAP DÉLELŐTT AKADÉMIA elsőként látta belépni Clerát és Nonát. Sza-

bály nővér az asztala mögött várta őket; még ültében is hatalmas teret
töltött ki, fejfedője habitusához hasonlóan kidagadt, mintha ugyan-
úgy sok mindent rejtene. Az apátnő macskája, Malkin köszvényesen
összegömbölyödve hevert az asztalon.
– Jó reggelt, Akadémia tanárnő! – köszöntek kórusban, majd lete-
lepedtek az első padokba.
Szabály nővér sötét szemekkel figyelte őket, és semmit sem felelt.
Mögöttük további novíciák sorjáztak be a terembe. Nona tekintetét
megint a tanárnő asztalán álló glóbusz vonzotta magához. A jég borí-
totta Abeth, körben a zöld övvel. Nona mindig hatalmasnak gondolta
a Folyosót – voltaképp végtelennek. Nehezen tudta elképzelni, meny-
nyire óriási lehetett a tér, mielőtt előrenyomult a jég.
– Miért... – Oly sok félig megfogalmazott kérdés tolult Nona nyel-
vére, hogy nem tudta, ténylegesen mit fog mondani, mielőtt kibuktak
a száján a szavak. – Miért nem kerek a hold is?
Szabály nővér hangja elnyomta a mögüle jövő vihogást.
– Ez remek kérdés, Nona, bár úgy kellett volna feltenned, hogy
miért nem gömb a hold is.
– Gömb – ízlelgette a szavakat Nona.
– Miből gondolod, hogy a holdnak gömbnek kellene lennie? – kér-
dezte Szabály nővér.
– Hát mert... – Nona nem igazán tudta; egyszerűen így tűnt helyes-
nek. – Hát mert a világ az. És az égbolton időnként Badon is kerek,
máskor pedig kifliszerű... ha az ember hunyorogva nézi. És a Remény
egyházában azt mondják, hogy a Badon is ugyanolyan egész világ,
mint a miénk, nem pedig a Reményhez hasonló csillag, és hogy a
Badon nem fog a segítségünkre sietni, szemben a Reménnyel, mert a
Badon jég, csupa jég, és ugyanúgy a napunkhoz van kötve, ahogy mi...
– Nona levegőt vett. – Így aztán... arra jutottam, hogy minden, ami
tényleg nagyon nagy, gömbnek tűnik... – Szabály nővérre emelte a
tekintetét, aki, meg kell hagyni, tényleg nagyon nagy volt, és ugyan
nem gömb, ám határozottan afelé közelített.
Szabály nővérnek elég volt a mérőrúdja felé nyúlni, hogy elcsende-
sítse a kuncogást.
– Ugye tisztában vagy vele, Nona, hogy az Ős áldásával elődeink
rakták fel az égre a holdat a távoli múltban?
Nona bólintott; nem volt teljességgel tudatlan, habár nem ismerte
a hold formájának nevét.
Szabály nővér a fiókjába nyúlt, és elővett valamit. Felemelte a ke-
zét, és az osztály felé tartotta.
– A hold. – Ezüst kör-négyzetet tartott a tenyerében. Oldalra fordí-
totta, és Nona meglepetten látta, hogy papírvékony tányér. – Figyel-
jétek! – Szabály nővér Abeth gömbje mögé tartotta a „holdat”, oda
fordította, ahol a reggeli napfény ferdén besütött az ablakokon, és
fénnyel töltötte meg. A glóbuszra koppintott, és Nona látta a fényes
vörös foltot, ahogy Szabály nővér kezével és a benne tartott „holddal”
együtt mozog. – Minden fényt, amit összegyűjt, erre az egyetlen foltra
küldi le. A fókuszba. Tedd ide a kezedet, gyermekem.
Nona felállt, és így tett.
– Ez meleg! Forró!
– És a hold ekképp tartja nyitva a Folyosót. Egy nagy területről ösz-
szegyűjtött napfényt egy hatalmas tükör kis területre fókuszál. Értel-
metlen lenne a gömbforma. – Szabály nővér elrakta a tükröt. – Két
hatalmas jégfal közé szorultunk, Nona, és a tél ötvenezer éve közeleg.
– Két kezét a falakhoz hasonlatosan összefordította, aztán nyugtalaní-
tó véglegességgel egymáshoz préselte a két tenyerét. – Ma azonban a
kövekről lesz szó!
A lányok ennek hallatán nyöszörögni kezdtek, és elővették pala-
tábláikat. Nona igyekezett odafigyelni, de a kövek kevésbé bizonyul-
tak érdekesnek, mint amilyennek hangzottak, és eleve nem hangzot-
tak különösebben érdekesnek. Újra meg újra a holdra gondolt, amit
valamely távoli őse függesztett a világ fölé, és arra, hogy minden jel
szerint egyetlen vékony és törékeny tükör állt minden valahai ismerő-
se meg a délről és északról előrenyomuló jég között.
#

EBÉD UTÁN CLERA a novíciák kerengőjébe vitte Nonát, menet közben

fel-feldobta a garasát.
– Miért játszol folyton ezzel? – kérdezte Nona. Úgy tűnt, Clera, aki
már szegénynek tartotta magát most, hogy odaveszett a családja va-
gyona, jelentéktelen összegnek tekinti a garast, nem többnek puszta
játékszernél, Nona viszont látott már olyat, hogy egy gyermeket
egyetlen garasért ad el a családja, és az ily könnyen feldobott érme
látványa nyugtalansággal töltötte el.
– Apámtól kaptam. Azt mondta, tanuljam meg, hogyan csinálhatok
egyből sokat. – Clera vállat vont. – A Folyosót száz meg száz országra
osztották, talán ezerre is, de tudod, mi az, amit nem érdekelnek ezek
a határok, meg az, hogy ki uralkodik köztük? Két dolog.
– Az ujjain számolta le. – A Folyosó-szele és a pénz. A kalmárok úgy
mozognak köztük, akár a vér a testben. Egyetlen királynő vagy császár
sem annyira ostoba, hogy megállítsa őket. A gazdagok ezért fűszerez-
hetik az ételüket a cremoti bányák feketesójával. Egyetlen cremoti
sem tette még be a lábát a birodalomba, a pénz viszont áramlik, és
folyik a kereskedelem. – Clera feldobta a garasát, majd elkapta. – A
pénz körül forog minden, amit teszünk: ezé a legerősebb hang. –
Mintha az apja szavait visszhangozta volna.
– De hát te... apácának készülsz. Az apácáknak nem lehet pénze.
– Nona még abban sem volt biztos, hogy Clerának magánál szabad
tartania a garast. Az órákon kétségkívül mindig elrejtette.
 – Amikor végeztem az iskolával, elmegyek. – Zsebre dugta az ér-
mét. – Az itt szerzett tudással sokra vihetem...
– De hát... – Nona arra lett volna kíváncsi, ki fizette a konfirmációs
díjat. Bizonyosan jókora összeget kellett leszurkolni a szállásért és az
oktatásért, amely ennyire értékes végzettséget ad, ám magában tar-
totta a kérdést, nem akarta, hogy visszafordítsák felé. Ezért csak bólin-
tott. – Én is ugyanezt fogom tenni. – A papra gondolt, aki megvette
Markust, és agyonverte Négy-lábat. – Semmi kedvem ahhoz, hogy
apáca legyek.
#

A NOVICIÁK KERENGŐJÉRŐL KIDERÜLT, hogy árkádos sétányként futja körbe

az épület belső udvarát, s mosodaként és társalgóként szolgál apá-
cáknak és novíciáknak egyaránt. Úgy ötven, mindenféle korú novícia
sétálgatott lassan körbe-körbe, diskurálva, vagy hosszú kőpadokon
üldögéltek, és a boltíveken keresztül bámultak ki a középen elterülő
kavicsos udvarra. Az udvar közepén egyetlen hatalmas fa, a központi
tölgy állt és terjesztette ki ágait, habár Nona nem igazán tudta elkép-
zelni, vajon mi rögzítheti a törzset a sziklához.
– Az apácák kerengői sokkal fenségesebbek – magyarázta Clera. –
A nővérek éjnek évadján kijárnak, hogy leheveredjenek a közepére, és
várják a fókuszt.
– Ezt nem hiszem – képedt el Nona.
– Méghozzá pucéran! – bólintott határozottan Clera.
– Clera! – fintorodon el Ruli.
– Hát amikor a cellájukban aludtam, nem tettek ilyet – jelentette ki
Nona.
– Aludtál – jegyezte meg Clera.
Nona megpróbálta elképzelni, ahogy Kerék nővér, Szabály nővér
és az agg Homok nővér holdfürdőznek.
– Szerintem meg te álmodsz, Clera.
– Ezután árnyéra következik – lépett oda hozzájuk, és furakodott
Nona meg Ruli közé Jula. – Már beszéltél neki róla?
 – Kinek és micsodáról? – Clera elhallgatott, ahogy Arabella sétált el
mellettük számos lány kíséretében. Úgy tűnt, mindig nevet. Nona úgy
érezte, ő nem nevetne, ha le kellett volna mondania egy nemesi csa-
lád fényűző életéről, és merénylők igyekeznének az életére törni.
– A Méregkeverőről! – vágta rá Jula, amint Arabella kissé távolabb
ért.
Clera az égre emelte a tekintetét.
– Remélem, Arabellának senki sem árulja el.
Jula komoly ábrázattal odafordult Nonához.
– Amy tanárnő mindig megmérgezi az új lányokat.
– Tessék?
– Próbálja – javította ki Clera, mintha semmiség lenne.
– Hát én még sosem láttam, hogy ne járt volna sikerrel. – Jula vé-
kony vonallá préselte össze a száját, emlékezett. – Veled megcsinálta,
Clera. És velem is. És Rulival is.
– Napokig öklendeztem. – Ruli eljátszotta, hogyan. – Pengén szán-
dékosan nem figyeltem, csak hogy levágják a hajam, és ne ragadjon
bele a hányás.
– Egyszóval semmit ne egyél meg, amit tőle kapsz! – tanácsolta
Jula.
– És ne engedd, hogy hozzád érjen! – tette hozzá Ruli.
– A legjobb, mégis hagyni. Mindenképp elkap valahogy – mondta
Clera. – Legalább elszórakozunk rajta.
– Cle...
– Úgy értem, Arabellán – szakította félbe Jula felháborodott tilta-
kozását Clera.
– Ez borzalmas. – Nona a fejét csóválta. – Az apátnő tud erről?
– Szerintem az apátnő még buzdítja is! – Clera hamiskásan elmoso-
lyodott. – Ha a mérgezésnél rosszabb nem történik veled Árny tanár-
nő óráján, szerencsésnek mondhatod magad. Nála gonoszabb SZU...
– Clera! – Úgy tűnt, Jula éppannyira szenved a durva szavaktól,
mintha tényleges ütések lennének.
 – Márpedig az! Senki sem büntet úgy, mint ő. Habár a legrosszabb
az éles nyelve. Sose feleselj vele, Nona, mert egyetlen mondatával
darabokra tud szedni!
Megkondult Harsogó, telt hangja hosszasan zengett a kerengőben.
– Ideje indulnunk. – Clera sietve felpattant. Mindeddig egyszer
sem mutatta, hogy ténylegesen tartana a késéstől.
– Figyelmeztethettél volna előbb is. – Nona felkapta a kendőjét. –
A mérgezésre.
Clera vállat vont.
– Semmit sem tehetsz ellene. Ráadásul ez nem olyasmi, amiről bár-
ki szívesen beszélgetne ebéd közben. – Beálltak a fő boltíven átprése-
lődni igyekvő, tülekedő tömegbe. – Egyszer mérget rakott a szürke
osztály levesébe. Mindegyiket kiütötte, csak mert elbuktak egy vizs-
gán.
#

KIFULLADVA ÉRTEK ODA az árnyra. A foglalkozásokat a fennsík vastag

rétegeit lyuggató természetes barlangüregekben tartották. Akadémia
tanárnő a kialakulásukról magyarázott valamit az előző órán... az eső-
víz utat tört magának a sziklában, ha Nona emlékezete nem csalt...
nem hangzott hihető magyarázatnak...
– Nem mi vagyunk az utolsók – csapott Nona karjára Clera. – Erre
az órára nem szerencsés utolsóként érkezni.
Mégis lemaradtak a barlang lejárata, a pár yarddal beljebb vaska-
puval lezárt, keskeny lépcső előtt. A lépcső a Szív Csarnok mögött
futott, és annyira közel helyezkedett el a fennsík pereméhez, hogy
Nona eltűnődött, vajon a barlangok nem vezetnek-e ki az oromhoz,
hogy ott éhes szájakhoz hasonlóan kitáruljanak.
A legfelső lépcsőnél magas, vékony, halottfehér bőrű és sötét hajú
novícia állt, és pipálta ki érkezésükkor a lányok nevét egy palatáblán.
Természetellenes és riasztó árnyalatú kék szemével egy pillantást ve-
tett Nonára.
– Ő Bhenta – súgta Clera –, a szent osztályból. Ő a Méregkeverő
laboratóriumi segédje. Ne húzz vele ujjat!
Egy perccel később Bhenta felnézett a palatáblájából, és elővett
egy vaskos kulcsot habitusa egyik belső zsebéből.
– Akkor mindenki itt van. Jula novícia, úgy tűnik, tarra vágattad a
hajad a legutóbbi óra óta.
– Ugyanolyan kötekedő próbál lenni, mint a Méregkeverő – sut-
togta Clera. – De nem igazán megy neki.
– Clera novícia, húzd ki a nyelved az új lány füléből, és figyelj a lép-
csőre! – Bhenta egy tockost adott Clerának, ahogy elléptek előtte.
A lépcső meredeken vezetett lefelé, a mészkőből itt-ott víz szivár-
gott, vastagon borította a nyák. Akadtak helyek, ahol Nona úgy érez-
te, a sort záró Bhentának behúzott nyakkal kell lépdelnie, nehogy be-
verje a fejét. Alig néhány lépcsőfokot haladtak, amikor enyhe bűz
kezdett terjengem odabent: a lúg, savanyú bor és más olyan összete-
vők szaga, amelyeket Nona nem tudott megnevezni. Az orrát fintor-
gatta, ahogy a büdösség egyre erősödött.
A napfény messzebbre követte őket, mint Nona képzelte volna, és
amikor annyira eltompult, hogy Nona már nehezen vette ki a lépcső-
fokokat, másik fényforrásnak adta át a helyét. Mint kiderült, az egyik
kanyar falfülkéjébe állítva egy vastag gyertya szolgáltatta a fényt,
egészen egy kézzel kivájt, egyik oldalán faajtóval lezárt alagútig,
amely előtt a lányok lassan felsorakoztak.
Bhenta leért, elkoppintotta a gyertyát, aztán előrefurakodott mel-
lettük, és benyomult a mögötte nyíló terembe. A lányok követték.
Ezt a kamrát is kézzel ásták, noha alighanem egy kisebb természe-
tes üregből, mivel a koromfoltos mennyezet bizonyos területeken
egyenetlennek látszott, és nem mutatkoztak rajta csákánynyomok. A
fény a túlsó falban kialakított több függőleges aknán át jutott le,
mindegyik öt-hat láb hosszú lehetett, és az égbolt darabkái tűntek elő
bennük. Nona úgy tippelte, hogy a szirtre nyílhatnak.
Három hosszú asztal osztotta fel a termet, mindkét oldalukon szé-
kekkel, az asztalok közepén pedig mindenféle tégely, edény, üvegpa-
lack és lepecsételt flaska állt elrendezve. A terem túlsó végében egy
apáca állt háttal az ajtónak, és a táblára írt valamit krétával. A novíciák
a megszokott „ki ki mellé üljön” zsivaja nélkül letelepedtek az aszta-
lokhoz.
A táblánál álló nő sem magas, sem alacsony nem volt, kifejezetten
jó alakú, ám Nona nem tudta volna megmondani, vajon hány éves,
legfeljebb annyit, hogy „nem öreg”.
Bhenta betette az ajtót, mire Árny tanárnő, a Méregkeverő az ar-
cán nyájas mosollyal megfordult.
– Ah, Nona kedvesem, gyere ide, kérlek! És te is, Arabella! Mindig
szeretem alaposan szemügyre venni az új lányokat. – Nona pislogott
egyet, és felállt. A Méregkeverő már alaposan szemügyre vette őt a
fürdőházban.
– Igenis, Alma nővér – válaszolta.
Kimentek, és megálltak Alma nővér előtt. Nona sanda pillantásokat
vetett a Jotsis lányra, aki nyugodtnak tűnt, annak dacára, hogy két
nappal korábban éjjel kést döfött oda, ahol Nona aludt. A gondolat,
hogy Arabella képes annyira mélyre elásni gyilkos ösztöneit, hogy a
legkisebb jelük sem mutatkozik meg a felszínen, sokkal inkább nyug-
talanította Nonát, mint maga a cselekedet. Tudta, hogy a saját érzel-
mei abban a pillanatban kiülnek az arcára, hogy felhorgadtak benne,
sőt alighanem még előbb is.
– Bizony mondom, már most kevésbé soványnak tűnsz, Nona. Ha
még egy évig eszed a kolostori kosztot, tekintélyes mennyiségű hús
fog kerülni azokra a csontokra. És Arabella Jotsis... minő öröm, hogy
köreinkben tudhatunk téged. Mondd csak, milyen érzés egy prófécia
részének lenni? – Alma nővér csitítón felkapta a kezét, amint Arabella
szóra nyitotta a száját. – A legjobb, ha erre nem válaszolsz, kedvesem.
– A habitusából előhúzott egy dombormintás, fekete-fehérrel zomán-
cozott bádogdobozt, és ahogy kinyitotta, rátüsszentett, amitől hirte-
len kitárult a fedele. A skatulyában tucatnyi áttetsző sárga labdacs
hevert, egyik sem nagyobb egy hüvelykujj körménél. – Egy kis édes-
séggel szeretnélek köszönteni bennetek az árnyórán. Élvezni fogjuk az
együtt töltött időt. – Arcára ekkor ugyanaz a lassú és fesztelen mosoly
ült ki, amellyel útban a kolostor felé először üdvözölte Nonát.
– Degeszre ettem magam. – Nona a hasára tette a kezét. Tényleg
megtömte magát, ahogy minden étkezésnél, ám az édesség egészen
csábítónak tűnt, tündökölt, mint az Út-torony színes ólomüvege.
– Milyen kár. – Alma nővér Arabellához fordult, és odakínálta neki
az édességet.
– Köszönöm. – Arabella benyúlt a skatulyába, majd a hüvelykját és
a mutatóujját elegánsan összecsippentve vett egyet belőlük. Nona
észrevette, hogy mindkettő viaszosan csillog. – Elteszem az óra utánra.
Alma nővér lecsukta és a köntösébe rejtette a dobozt.
– Akkor irány vissza a helyetekre, lányok! Ma rengeteg a tanulniva-
lónk!
Nona visszaballagott Arabellával a három hosszú asztal legköze-
lebbikéhez. Az idősebb lány foglalta el elsőként a helyét, az arca meg-
rándult, ahogy leült, aztán a homlokát ráncolva fészkelődött egy ke-
veset. Nona megkereste a saját helyét, és már majdnem letette a fe-
nekét, amikor megtorpant, megállította egy hirtelen támadt gyanú,
amikor az ülepét már alig egyhüvelyknyi távolság választotta el a si-
mára csiszolt fától. Kissé odébb csusszant, és hátrafordult, hunyorogva
sebtében megvizsgálta az alatta lévő területet. Valami megcsillant.
Rövid tű állt ki egy parányi, sötét lapból. A földre pöckölte, és leült.
Bizonyára Bhenta tette oda, amíg Nona kiment az osztály elé.
– Ügyes voltál, Nona! – Alma nővér összecsapta a kezét. – Arabel-
la... már kevésbé ügyes.
Nona oldalra pillantott Arabella felé. A lány arca furcsán merevnek
látszott, egyedül dühödt tekintete és rángatózó fintora jelezte, hogy
nem egyszerűen Árny tanárnő szavaira összpontosít. Parányit balra
rándította a testét, de úgy tűnt, ennél többre nem képes.
– Átmentél a vizsgán, Nona. – Alma nővér elmosolyodott. – Több-
ször nem próbállak megtréfálni. – Visszafordult a táblához, és egy
levélformához koppintotta krétáját, aztán aláhúzta a mellette álló
szót. – Ma azt fogjuk megtanulni, hogyan főzzük ki erősre a macska-
kórót, a szegréngyökér közeli unokatestvérét, melyből a tű hegyére
kent tinktúrát készítettem a csapdához, amit Nona oly ügyesen észre-
vett, Arabella viszont nem. Az oldat közkeletű neve az áristom. Az
első...
Az ajtón koppanó ujjak hátraperdítették Alma nővért az osztály
felé.
– Szabad!
Kanna nővér dugta be a fejét a terembe, arcán huncut mosoly ját-
szadozott.
– A szkriptóriumból jövök, hogy odaadjam Nonának az írófelszere-
lését. – Teljes terjedelmében benyomult a félig nyitott ajtón, egyik
kezében sötét palatáblát tartott, a másikban krétarudakat. – A közös
óráinkhoz.
– Csak nyugodtan. – Alma nővér türelmesen bólintott, és intett
Kanna nővérnek, hogy bejöhet.
A fiatalabb apáca – Nona huszonvalahány esztendősnek vélte Kan-
nát, Almát pedig harmincnak – eltúlzott óvatossággal odaosont a
padhoz, és lerakta Nona elé a palatáblát meg a krétákat. A habitusá-
ból előhúzott egy összehajtogatott törlőkendőt, a kettő közé helyezte,
s közben hangtalanul elnézést kért Árny tanárnőtől, aztán lábujjhe-
gyen kisietett, és az ajtóból, amint a tábla mellől már nem lehetett
látni őt, még egyszer intett a novíciáknak.
– Nos, tehát. – Alma nővér a táblára koppintott. – Macskakóró.
Nona lepillantott újonnan kapott javaira. Az egyedüli tulajdonaira
az írótollon, a tekercsen és a tintán kívül, amelyeket az apátnő adott
neki... leszámítva a rövid ideig nála lévő kést. Fogta a palatáblát,
ámulva nézte szabályos sarkait és egyenletes vastagságát. A Nana
Even hetednapi iskolájába járó nagyok durva paladarabokkal ültek,
melyeket maguk ástak ki Ebson Gödréből. Miközben Alma nővér el-
magyarázta, miféle helyeken találhatni macskakórót, Nona visszarakta
maga elé a palatáblát, és kissé ragadósnak találta. Az ujjbegyein bar-
nás foltok maradtak, ahol megérintette, és enyhén rothadó szaga volt.
– Természetes állapotában a macskakóró ártalmas mellékhatások
nélkül megehető – folytatta Alma nővér. – Habár nem tanácsos nagy
mennyiséget fogyasztani belőle. Ez gyomorgörcsökhöz és a végtagok
zsibbadásához vezetne. Ráadásul keserű és kellemetlen az íze.
Alma nővér ezután percekig fejtegette a macskakóró erényeit,
mielőtt elhallgatott, és Nonára szegezte a tekintetét.
– És hogy érzed magad, novícia?
Nona megnyalta az ajkát. Úgy érezte, a szája furcsán kiszáradt és a
nyelvéhez tapadt.
– Mégis... hazudott. – Ráeszmélt, hogy minden tagját gyengének
érzi. Amikor kísérletet tett rá, hogy felálljon, erőtlenül a padra bukott.
– Teljesen nyilvánvaló volt, hogy megpróbállak megmérgezni,
Nona kedvesem. Nem gondolod, hogy ha valaki mérget adna be ne-
ked, akár odáig is süllyedhet, hogy nem minden esetben mond igazat?
– Ha... zug. – Nona testének egyetlen porcikája sem akart enge-
delmeskedni neki. Míg Arabella teste megdermedt, Nonáé elernyedt,
ám egyikük sem irányíthatta az izmait.
Alma nővér átment a terem túlsó végébe, és megállt Nona mellett,
a lány vállára tette a kezét.
– Tudod, melyik a legalattomosabb méreg, Nona? – Alma nővér
előrecsücsörítette az ajkát. – Mármint a „legrosszabb”.
– N... – A pad lapja töltötte be Nona látóterének zömét, miután a
feje találkozott vele. Alma nővérből a csípőjétől a bordákig tartó részt
látta, Arabellából a karját, kettejük mögött Clerát.
– N...? a macskakóró elvitte a nyelvedet? – Alma nővér ruhába bu-
gyolált kézzel elvette Nonától a palatáblát. – A bizalom, Nona. A biza-
lom a legalattomosabb méreg. A bizalom félresöpri minden elővigyá-
zatosságodat. – Az apáca mögött Clera az égre emelte a tekintetét. –
Ezért hát bánj csínján a bizalmaddal! Vagy még jobb, ha senkiben sem
bízol. És Clera novícia... az óra végeztével egy órán át büdösfüvet
fogsz őrölni a füstölőbarlangban.
 13

Z ÁRNYÓRA LASSAN TELT, ám mivel más nem akadt, amire figyel-

A hetett volna, Nona rengeteget megtudott a macskakóró, a

„csonttalanként” ismert főzet – amellyel Nonát megmérgez-
ték – elsődleges összetevőjének tulajdonságairól és elkészítésének
módjáról. Ezenkívül sokat tanult még a szegréngyökérről, amelyből az
Arabellát megmérgező „áristom”-tinktúrát párolták le. A legemléke-
zetesebb ténynek azt találta, hogy a macskakóró a rothadás kellemet-
len bűzét árasztotta, míg a megvágott szegréngyökérnek macska-
húgyra emlékeztető szaga volt.
– A szegréngyökér szaga a macska mocskáére hasonlít. A macska-
kóróé nem. – Alma nővér a táblára koppintott. – Ezt könnyű megje-
gyezni!
Nona nem látta a szemléltetést, azt azonban igen, hogy Clera két-
szer belecsípett a mozdulatlanná merevedett Arabellába.
Úgy tíz perccel az óra vége előtt Nona ráébredt, hogy képes fel-
emelni a fejét. Körötte a novíciák mindenfelé macskakórót és ecetet
forraltak izzó faszén felett. A bűz hihetetlen volt.
Mire Nona fel tudott ülni, Alma nővér már körbejárt az osztályban,
a főzetek színét és állagát ellenőrizte.
– Most már mindenkinek át kellene töltenie a folyadékot. Finom
szűrőt használjatok, és ne feledjétek, hogy az alkoid sót a szűrés előtt,
a higanyt utána kell hozzáadnotok. A következő órán lepároljuk a fo-
lyadékot, hogy megkapjuk az esszenciát, amellyel Nona palatábláját
bekentem. Felszívódik a bőrön át, noha lassan és kisebb hatással... az
optimális eredményhez frissen kell elfogyasztani.
Nona és Arabella zárta a sort, amikor az osztály felkaptatott a hosz-
szú lépcsőn, hogy végre kiszabaduljanak a friss levegőre. Alma nővér
támogatta Nonát, míg Bhenta segített bicegni Arabellának.
– Egy óra múlva teljesen elmúlik a hatás – közölte Alma nővér, és a
lépcső tetején egy vállveregetéssel útjára eresztette Nonát.
#

NONA LEFEKVÉSIG EGY kissé kótyagosnak érezte magát. Az ágyán ülve

diskurált Rulival, míg Clera végül visszaért a fürdőházból.
– Órákig kellett áztatnom magam, hogy kijöjjön belőlem a bűz!
Nézzétek! Teljesen összeráncosodott a bőröm! – Clera odanyújtotta a
kezét; mindegyik ujjbegye mély barázdákba gyűrődött, amiért ennyi
ideig volt a vízben.
Nona szippantott egyet, ám nem szívesen árulta volna el, hogy
még mindig érzi a büdösfű szagát.
– Honnan tudta?
– Hogy pofákat vágok rá? A tarkóján is van szeme! – horkantotta
Clera.
– Honnan tudta, hogy Kanna nővért kell megkérnie, ha át akar ej-
teni?
Jula hajolt oda a szomszédos ágyról.
– Ha az édesség vagy a tű mindkettőtökkel elbánt volna, nem tö-
rődik a kopogással, és Kanna továbbáll. Ha Arabellát nem sikerült
volna megmérgezni, amikor Kanna bejön, más trükkhöz folyamodik...
üzenete érkezett az apjától, vagy valami... a Méregkeverő mindig dia-
dalmaskodik!
– Gyűlölöm azt a nőt – jelentette ki Clera.
#

ELJÖTT A REGGEL, és Nonát, aki elsőként mászott ki az ágyából, a csipás

szemű Clerának kellett emlékeztetnie arra, hogy hetednapon nincse-
nek órák.
– Az idősebb novíciáknak megengedik, hogy felügyelet mellett
elmenjenek a városba. – Clera felült, ásított és nyújtózott egyet. A
hálóinge elvékonyodott és megszürkült, több helyen kiszakadt már,
de jobb volt a semminél, ami Nonának jutott. – Én is megyek, hogy
meglátogassam édesapámat. Kova nővérrel, amilyen szerencsém van.
Egyáltalán nem élvezetes társaság. Az apátnő rendkívüli engedélyt
adott, habár még csak a vörös osztályba járok.
Nona semmit sem válaszolt erre. Épp eleget töltött börtönben ah-
hoz, hogy ne akarja bezárva tudni az édesapját. Ugyanakkor ha a bör-
tön azt jelentette, hogy hét napból egyszer meglátogathatja őt, ahe-
lyett, hogy örökre a jégbe veszik, inkább Clera helyében lett volna.
Hessa dugta ki a fejét a takaró alól, és hatalmasat ásított.
– Szörnyű álmot láttam. – Borzongva felült. – Egy farkasról...
– ...amelyik csapdába esett – fejezte be a mondatot Nona.
– Igen... – ráncolta a homlokát Hessa. – Talán beszéltem álmom-
ban?
Nona nem felelt. Egy vascsapdába lépett farkasról szóló álom riasz-
totta fel az éjszaka közepén. Ébredéskor nem emlékezett rá, amíg
Hessa nem említette.
– Úszni megyünk a víznyelőhöz. – Jula magára ráncigálta az alsó-
szoknyáit, és azonmód orra is bukott az ágyba. Az oldalára hempere-
dett, tekergőzve iparkodott felhúzni a szoknyákat. – Te is jössz, Nona?
– Különórám lesz Kanna nővérrel. – Nona ezenkívül úszni sem tu-
dott.
– Vigyázz, nehogy megint megmérgezzen! – vigyorgott Clera.
#

NONA REGGELI UTÁN találkozott Kanna nővérrel az Akadémia torony-

ban. Az osztályterem egészen nagynak hatott így, hogy csupán ketten
voltak benne, a széküket ahhoz az asztalhoz húzták egymás mellé,
ahol rendszerint Szabály nővér titokzatos tárgyai voltak kiállítva. A
palatábla és a kréták, amelyeket Alma nővér elvett tőle árnyon, most a
sima fán hevertek előttük.
– Megmérgezett – szólalt meg Nona.
– Igen.
– Ne tegyen még egyszer ilyet!
Kanna nővér beszívta az alsó ajkát, Nona arcát fürkészte.
– Nem hiszem, hogy ilyesmire vetemednék. Nagyon vad ez a tekin-
tet egy ennyire fiatal lányhoz képest.
– Mindkét Tacsis testvér vérét kifakasztottam, pedig még meg-
mérgezni sem próbáltak. – Nona fogta az írótollát.
– Alábecsültek téged, Nona. Láttalak a penge-úton. Én nem követ-
nék el ilyen hibát. – Kanna egy lapos skatulyát vett elő a habitusából,
aztán kinyitotta, s benne a saját írótolla hevert, fekete és merev, talán
egy hollóé. – Elmeséltem Faggyú nővérnek, hogyan ugrándoztál a
spirál hurkai közt.
Nona semmit sem válaszolt, ám elővette a pergamentekercsét, és
Kanna sötét szemét figyelte.
– Faggyú nővér azt mondta, hogy a harcosok útvonalát választot-
tad. Azt, hogy a legtöbben semmit sem visznek magukkal az útra,
egyedül a zuhanástól való félelmet. Hiába nem törődnek már a mély-
séggel, akkor is félnek a kudarc lehetőségétől... ahogy a halálfélelem
nyomaszt oly sokakat párviadalok közben. A harcos viszont gyűlöli a
félelmet: ugyanolyan támadásnak tartja, mint bármi mást, amivel meg
kell küzdenie. Ráveti magát, mindent vagy semmit, kihívja maga ellen,
és megveti. A halál végül mindannyiunkat magához szólít, ám a harcos
maga választja meg a terepet, ahol találkozik vele, és a módot, s meg-
futtatja a halált, hogy az beérje őt. – Kanna kisimította a saját teker-
csét. – Na szóval!
– Penge tanárnő hogyan sérült meg?
Kanna nővér a tintába mártotta az írótollát, és egy betűt kanyarí-
tott fel a pergamenre.
– Ez itt az „A” betű. Azért hoztam a palatáblát és a krétát, hogy
gyakorolhasd a másolását.
 Nona a tündöklő betűt bámulta. Hessa már elmagyarázta neki az
alapokat. A mint alma és így tovább. A nedves tinta a sötétben meg-
csillanó vérre emlékeztette.
– A mint asszaszin – állapította meg Nona. – Azt suttogják, hogy a
császár leánytestvérei, Sherzal meg Vei... Vei...
– Velera.
– Velera. Az a hír járja, hogy inkább holtan szeretnék látni Arabel-
lát, mint a császár kezében.
– Nos, egyik sem igaz rá, ugye? – válaszolta Kanna.
– Hallottam történeteket a noi-guinokról. – Giljohn ketrecében
Hessa mesélt neki a noi-guinokról, az egyedülálló embervadászokról,
akik éjszaka láthatatlanok, bármilyen védelmi vonalon képesek átszi-
várogni, és büntetlenül oltanak ki emberi életeket. Markus folyton az
asszaszinokról meséltetett, lehetőleg minél véresebb történeteket. –
Faggyú nővér közülük küzdött meg eggyel?
Kanna nővér kimérten Nonára szegezte a tekintetét.
– Egy noi-guinnál több kell ahhoz, hogy megsebezzék Penge ta-
nárnőt. – Gúnyosan fújt egyet. – Na most. B mint bejárni. – Írótolla
végigsiklott a pergamenen, ragyogó fekete nyomot hagyva maga
után.
– Egészen olyan, mint a P – jegyezte meg hunyorogva Nona, és
próbálta felidézni az alakzatokat, amiket Hessa rajzolt fel neki újra
meg újra. Maga is felírt egyet a palatáblára, aztán átfordította. – Tes-
sék!
Kanna nővér szélesen elmosolyodott.
– B mint bejárni, P mint penge. Kevéssé ismert tény, ám az út bejá-
rása és a penge ugyanazon érem két oldala. A penge-út nem csupán
arra való, hogy lefoglalja az útjukat nem találókat: az egyik valóban
segítséget ad a másikhoz. Ráadásul az ott inkább egy Q-nak néz ki...
– Maga a legügyesebb a penge-úton – hümmögött Nona. – Esze-
rint maga is quantal?
Kanna nővér széles mosolya nevetésbe csapott át.
 – Jóságos Ős, dehogy! Viszont tényleg jól értek az útból merített
lelkiállapotokhoz, amelyeket Serpenyő nővér tanít. Mérhetetlen lelki
békét tudok teremteni magamban! És senki más nem csinálja annyira
jól a csendet, mint én! Kivéve persze Almit. Mármint Árny tanárnőt.
Nona megpróbálta a lelki béke állapotában elképzelni Kanna nő-
vért... vagy legalább csendesnek. Sehogy sem sikerült.
– Azt hittem, hogy a tisztánlátás, a lelki béke és a türelem a három
út-révület.
Kanna vállat vont.
– Türelem, csend, egy másik érme két oldala. És ismerned kell az
érmék minden oldalát, mielőtt megkeresheted és elköltheted őket.
Serpenyő nővér majd megtanít erre.
– A novíciák szerint Serpenyő nővér csak egy szószátyár vénasz-
szony. Azt suttogják, hogy semennyi mágia nem maradt benne. – Ami
azt illeti, ha jobban belegondolt, Nona könnyebben el tudta képzelni,
ahogy Serpenyő nővér varázsol, mint azt, hogy Kanna nővér beszédes-
ségét és humorát quantal lelki béke váltja fel. Serpenyő nővér leg-
alább külsőre megfelelt a szerepének: vénséges és ösztövér volt, akár
a fa-boszorkányok, akikről a faluban regéltek a tűz mellett.
– Ez itt egy C. Szeretném, ha leírnád, hogy A, B, C. Újra meg újra,
amíg az eszedbe nem vésődnek. – Kanna nővér Nona palatáblájára
bökött.
Nona felírta rá a betűket, a fejében követte a vonalaikat.
– Jól van. Most még egyszer.
Nona még hétszer ismételte el ugyanezt, mielőtt megtelt a tábla.
– Jól van. És nem tudom, Serpenyő nővér képes-e még megérinteni
az utat. Már akkor öreg volt, amikor az apátnő novíciaként idekerült.
Azt viszont kijelenthetem, hogy egykor a legkiválóbb szent boszorká-
nyok egyikeként tisztelték, és a minden dolgokon keresztülhaladó
utat követte. Főpapok zarándokoltak el hozzá. Xtal császár, a harma-
dik e néven és a fia, a negyedik, az udvarukba hívatták. És amikor a
dumishok hajókkal megtámadtak minket több mint ötven esztendővel
ezelőtt, s oly sokan érkeztek szikfa bárkáikon, hogy szinte hidat alkot-
tak a Folyosón át, Serpenyő nővér és a Gerran Bércéről származó Eső
nővér álltak ki az ő viharfakasztóik ellen, és söpörték el őket a tenge-
rekről... Szóval ne temesd még el az öreglányt! És ne is hívd öreglány-
nak! Vagy mondd el neki, hogy tőlem hallottad ezt a történetet...
Most pedig írjunk néhány D-t, rendben?
#

A NAP NAGYOBB RÉSZE ELTELT, mire Nona elmenekülhetett az ábécé bor-

zalmaitól, és ahhoz is túl kimerülten sietett vissza az Akadémia tor-
nyából, hogy a barátait megkeresse. A feje fölött egy varjú csapkodott
a szárnyával, szállt le a kolostor varjútanyájának sokablakos tornya
felé. Általában csoportban jártak-keltek ott, lármáztak és köröztek.
Egyetlen madár üzenetet jelentett. Nona eltűnődött, vajon miféle
szavakat hoztak azok a sötét szárnyak, és mennyire messziről. Arra is
kíváncsi lett volna, hogy ugyanolyan nehéz lehetett-e megírni őket,
mint az ő véget nem érő betűit.
#

NONA A DORMITÓRIUMBAN feküdt pilledten, s görcsbe rándult kezét

dajkálta, amikor Clera visszért. A nap már hanyatlani kezdett, vörhe-
nyes fénye csíkokat festett a mennyezetre.
– A tintával a tekercsre szokás írni. – Clera Nona ujjai felé bökött a
fejével, mielőtt az ágyra vetette magát.
Nona széttárta tintafoltos ujjait maga előtt. Nona unszolására Ser-
penyő nővér végül beleegyezett, hogy a többórányi palatábla és kréta
után kipróbálja az írótollát a leggyengébb minőségű papíron. Sokkal
nehezebbnek bizonyult, mint Nona várta volna, a végeredmény kusza
vonalak és tintapacák szálkás összevisszasága lett.
– Hogy van édesapád? – érdeklődött Nona.
Clera a hátára hemperedett, és a mennyezetre meredt.
– Hová lettek a többiek? Mind megfulladtak úszás közben?
Nona vállat vont.
 – Nem tudom. Rulit láttam, amint a Penge Csarnok felé tart. Néhá-
nyan nyilván a penge-úton gyakorolnak. – Clera elgyötörtnek tűnt. És
szomorúnak. Magasra feldobta a garasát, elkapta, újra feldobta. –
Hogy van...
– Jól. Még ebben a hónapban megtárgyalják a fellebbezését, ígé-
retesnek tűnik a dolog.
– És ez jó? – Nonának fogalma sem volt, mi fán teremhet a felleb-
bezés.
– Igen. – Clera a tenyerével kapta el a garast, majd rázárta az ujjait.
A kihunyó fényben ezüstnek tűnt. – Eszedbe jutott már, hogy egysze-
rűen elszökj, Nona? Hogy csak fuss, fuss, és elkeveredj valahová?
– Hová? – Nona fontolgatott már hasonlót, de valahová elszökni
sokkal inkább vonzotta, mint valahonnan menekülni.
– Bárhová. Hogy új életet kezdj.
– Nehéz odakint. – Nona az ablak felé bámult. – Azzal nincs gond,
hogy elfutok, de amikor megállok, jön a fagy, az éhezés és a halál. Ha
lenne pénzed, akkor...
– Igen. – Clera hirtelen felült. – Igen, a pénz sokat segít. Pénzzel
mindent meg lehet oldani. – Felállt. – Gyere, keressük meg őket! Szó-
rakozzunk, balhézzunk, lármázzunk! Holnap újabb órák jönnek. Foly-
ton órára kell járni. Menjünk...
– Az ott egy ezüstkorona! – Nona az érmére mutatott Clera marká-
ban.
– Az egyből sokat csináltam. – Clera zsebre dugta az érmét. Halkan
megpendült odabent. – Némi szerencsém volt. – Elmosolyodott, de
szomorúnak tűnt.
– Hogyan... – Ám ekkor kivágódott az ajtó, és Ruli rontott be visít-
va, törülközőkbe bugyolálva, a sarkában Julával és Kettível.
– Kapd el!
– Fogd meg!
És Clera tüstént beszállt a kergetőzésbe, száján egyszerre széles és
vad mosollyal.
 14

töltött első teljes hét napjai összemosódtak.

A
KOLOSTORBAN
Nona mélységesen kimerítette magát a pengeórán vég nél-
kül ismételt ütésekkel, dobásokkal és szorításokkal, eszével
nekifeszült az Akadémia olyan témáinak, mint a gleccseresedés, az
erózió, a sziklaképződés, a közös étkezések alkalmával degeszre ette
magát – még mindig nem tudta igazán elhinni, hogy naponta három-
szor érkezik az étel.
A dormitóriumban Nona még két közös álmot látott Hessával,
mindkettő lidércnyomásra emlékeztetett. Hessa azt mondta, annak a
kapcsolatnak a maradványain visszhangozhatnak át, amelynek révén
megosztotta vele az emlékképet. A jelenség idővel el fog múlni, nyug-
tatta. Ezenkívül Ketti nekiesett Ghenának, és mindketten a mosodába
kerültek egy hétre. És Clera legnagyobb örömére harmadnap éjjel az
apátnő macskája levizelte Arabella habitusát.
Árnyórán még két mérget főztek ki; az egyik vakságot okozott, a
másik zavarodottságot, megismerkedtek az összetevők tulajdonságai-
val, az ellenszerekkel, amennyiben létezett ilyen, s a módszerekkel,
amelyek révén az így kikevert kenőcsöket az áldozatokra juttathatják,
és a novíciák elkerülhetik a velük való érintkezést. Alma nővér éppoly
elviselhetetlen volt a barlangban, amennyire kedvesen bánt velük
azon kívül. Ketti egy álló napig semmit sem látott, miután nem sikerült
megakadályoznia, hogy a Méregkeverő beugrassa a csellel, amit a
táblánál közvetlenül előtte elmagyarázott. Ruli egy napot töltött a
szükségszobában, mert túl hangosan súgott valamit Ghenának a te-
rem végében. Senki sem tudta, hogyan csinálta a Méregkeverő, de
mire Ruli a lépcső tetejére ért, már okádott. Jula pedig Alma nyelvé-
nek élével ismerkedett meg egy pillanatnyi álmodozás miatt – köny-
nyekre fakadt alkímiai hiányosságainak bírálatától, miközben az osz-
tály többi tagja akaratlanul is harsányan hahotázott.
Nona az útórát kedvelte meg a legkevésbé, még a lélek idegőrlő
unalmánál is rosszabbnak bizonyult, noha Kerék azokkal a véget nem
érő kisebb ceremóniákkal ismertette meg őket, amelyek minden jel
szerint a szent nővérek mindennapjait töltötték ki. Csakhamar retteg-
ni kezdett Serpenyő tanárnő színektől és harmóniától beragyogott
termétől. Addig bámulta a mintákat, míg úgy nem érezte, hogy kifo-
lyik a szeme, de az öregasszony hiába mondott bármit, semmi sem
nyitotta meg előtte a titokzatos utat. Semmit sem tapasztalt meg ab-
ból a furcsa és riasztó energiából, amelyről Arabella mesélt az első
útóráján, csupán mélységes unottságot, amitől legszívesebben kika-
parta volna a saját szemét. A lelki békéhez használt képzetek felmér-
gesítették Nonát; a csendhez előírtak valami egész más iránti lármás
vággyal töltötték meg a fejét.
Mire újra elérkezett a hetednap, Nona egyre inkább az otthonának
tekintette a kolostort. A Caltessről őrzött emlékek távolinak tűntek:
Giljohn és a kordéja puszta álomnak, a falu felidézése valaki más tör-
ténetének.
Ahogy az Akadémia Torony felé sétált, Nona megtorpant, hogy
lassan körbeforduljon, s megszemlélje az oly gyorsan megszokottá
vált épületeket. A Szív Csarnokot és a Penge Csarnokot, mögöttük a
komoran féléjük magasodó Ős Kupoláját, a dormitóriumokat és a re-
fektóriumot, az apácák kerengőjét és a fürdőház előtti széles udvart.
Magányos csirke lépdelt kevélyen a szkriptórium árnyékában, aztán
megállt, hogy kapirgáljon és magot csipkedjen, mintha elhullott pon-
tokat és vesszőket keresne. A mosoda és az ispotály között Nona a
borpince előtt álló szekeret pillantott meg, a legfrissebb évjárattal
megtöltött hordókkal megrakva. A szent osztály novíciái megihattak
egy pohárral a kolostor borából a hetednapi vacsorához, ha az egyben
ünnepnapra is esett, habár úgy tűnt, ez általában így alakult. Ruli sze-
rint a kolostor sokkal több bevételre tett szert a Folyosó különböző
részeibe szállított Kegyes Irgalom borral, mint a novíciák képzéséből
és oktatásából.
– Persze ha bárki megismerkedne a Méregkeverővel, rögtön a csa-
tornába ürítené a boroskancsóit.
#

CLERA A DORMITÓRIUMBAN VÁRTA, amikor Nona görcsös kézzel, krétapor-

tól fehéren és tintafoltos ujjakkal visszatért a Kanna nővérrel tartott
különórájáról. Búcsúzásként Kanna nővér Cleráról mondott még va-
lamit, és Nona a szavak súlyától hunyorogva vágott át a szélfútta ud-
varon.
– A bölcs kevés szóból is ért. – Kanna Nona kezére tette a kezét, és
a palatáblájáért nyúlt. – A legkeményebb lecke, amit valaha megta-
nultam, az volt, hogy ami rosszat a barátunk tesz mással, egy napon
velünk is megteszi. E világban akadnak kihasználók és adakozók. Ha
két ilyen között szoros kapcsolat alakul ki, annak gyakran rossz vége
lesz. Keress magadnak több barátot, Nona! Clera Ghomal épp eleget
foglalkozik magával anélkül is, hogy besegítenél neki. Ne...
Nona elrántotta a kezét, és kisietett a toronyból, de még mindig
érezte a nővér ujjait a kézfején, még mindig hallotta őt beszélni. A
habitusához dörgölte a kezét, igyekezett lerázni magáról a benne
támadt rosszkedvet. Mostanáig kevés barátja akadt az életében, és a
kötelékeket, amelyek egymáshoz kapcsolták őket, szentebbnek tar-
totta, mint bármely nővér az Őst. A barátság nem olyasmi, amiről le-
mond vagy amit elhanyagol az ember: nem lehetett tessék-lássék csi-
nálni vagy félbevágni.
Még mindig forrongott, amikor berontott a dormitórium ajtaján.
A legtöbb novícia még nem tért vissza különféle időtöltéseiből, ám
Jula a saját nyoszolyáján hevert keresztben, a feje túllógott az ágy
szélén, ahogy egy pergamentekercset tanulmányozott, Ghena pedig
aludt – úgy tűnt, mindig vagy tüsténkedett, vagy szendergett, és a
kettő között nem volt különösebb átmenet. Ketti viharzott el mellet-
tük kisruhában, és fintorogva tartotta maga elé a habitusát.
– Valaki beengedte ide azt az átkozott macskát! Lepisilte az alsó-
szoknyámat! Szabály nővérnek vízbe kellene fojtania a bestiát!
– Malkin aranyos – jegyezte meg Jula, a tekintetét fel sem emelve.
– Csupán kissé öreg és zavart.
– Megérdemelné, hogy vízbe fojtsák! – ordította vissza az ajtóból
Ketti, miközben elsietett a mosoda irányába.
– Az egyetlen hím a kolostorban, és arra fecsérli az idejét, hogy
mindent lepisil – vetette oda Clera az ágyából.
– Ott vannak a kakasok is. – Jula még mindig nem nézett fel.
– Akik folyton csak kukorékolnak, és kevélyen járkálnak fel-alá –
jegyezte meg Clera.
– És a kan disznók.
– Akik csak esznek és szarnak – válaszolta Clera. – Nincs több mon-
danivalóm.
Nona átvágott a szobán az ágyához.
– Kanna nővérnek sikerül a fejedbe vernie azokat a betűket, Nona?
– Clera felpillantott az ezüstkoronáról, amit az ujjain sétáltatott. A
hangjából egyfajta hűvösség érződött ki: talán rossz hírt kaphatott a
börtönben.
– Jobban megy neki, mint Serpenyő nővérnek az ostoba útórán. –
Nona lehuppant az ágyára, kinyújtóztatta a kezét, és sóhajtott. – Leg-
közelebb rá kell vennünk, hogy elengedjen minket a penge-úton gya-
korolni.
– Úgy bizony. – Clera bólintott. Úgy fürkészte Nonát, mintha még
sosem látta volna. – Mindenesetre siess, és mielőbb tanulj meg olvas-
ni! Ne kösd le Kanna nővér túl sok hetednapját, különben a Méregke-
verő nem lesz boldog kis Méregkeverő.
– Miért? – értetlenkedett Nona.
 – Hát nem tudtad? Komolyan? Ne már...
Harangkondulás szakította félbe Clerát. A hangját Nona még so-
sem hallotta, élesen és igen hangosan szólt. Három kondulás, szünet,
újabb három kondulás. Egy acélharang.
– Az Ős keservit! – Clera arcára döbbenet ült ki. – Ez Bitel! Ki kell
mennünk, most rögtön!
Pár pillanattal később a vörös osztály lányai már a dormitóriumok
főbejáratán át tülekedtek kifelé úgy tucatnyi idősebb novíciával. Oda-
kint, az egyre növekvő homályban apácák és novíciák hömpölyögtek,
áradtak minden irányból, egyesek futva, mások gyorsan lépkedve,
mindegyikük az apátnő háza felé tartott.
Bitel megint megtalálta a nyelvét. Kong. A Szív Csarnok mögül var-
jak röppentek fel az égbe. Kong. Clera és Nona futásnak eredt. Kong.
Valahol a távolban egy asszony ordított fel.
#

AZ EGÉSZ KOLOSTOR ÜVEG apátnő ajtaja előtt gyűlt össze. Nona és Clera
a novíciák közé furakodott – némelyik még nem szárítkozott meg a
fürdőház után. Az idősebb apácák a tömeg szélén sorakoztak fel, töb-
ben lámpásokat tartottak.
– Tűz ütött ki? – tolta félre őket Jula.
– Úgy hallottam, beomlott a mennyezet az Árny-barlangban... –
válaszolta Ruli, hosszú haja a fürdőház egyik törülközőjébe tekerve.
– Sss! – Ghena az apátnő ajtaja felé bökött.
Faggyú nővér és Alma nővér lépdelt az apátnő előtt, Faggyú nővér
felkötött karral. Üveg apátnő pásztorbottal a kezében követte őket, és
megállt a lépcsőn, ahol teljes egybesereglett nyájára ráláthatott.
– Nővérek! – Üveg apátnő rájuk mosolygott, noha örömtelenül. –
Noviciák! Most érkezett a hír, hogy Jacob főpap és a négy arkhónus
ide tart. Egy órán belül megérkeznek. Látogatásuk nagy megtisztelte-
tés számunkra és a Kegyes Irgalomnak. Mindenkitől elvárom, hogy a
lehető legilledelmesebben viselkedjék. A főpapot és kíséretét a Szív
Csarnokban fogjuk elszállásolni, ahová senki más nem teheti be a lá-
bát, amíg másképp nem rendelkezem. A novíciáknak fenn kell marad-
niuk, hogy köszöntsék Jacob főpapot, azután visszavonulhatnak
dormitóriumaikba. Szabály nővér a kórussal előadja Aethsan az Őshöz
írott himnuszát és Szent Jula rekviemjét. A főpap kétségkívül misét
celebrál majd a kupolában, és minden nővértől elvárjuk, hogy ezen
megjelenjen. – Üveg apátnő tapsolt egyet. – Egy óránk van! Gyújtsá-
tok meg a lámpásokat, készítsétek elő az étkeket és a bort, a kórus
öltözzön fel az alkalomhoz illően! Gyerünk! Gyerünk!
Nona körbekémlelt, vajon merre mehetne, de egy széles, barna
tenyér nehezedett a vállára.
– Vörös osztály! – kiáltotta Tölgy nővér számottevő magasságából.
– Velem jöttök a refektóriumba. Mi fogjuk kihozni az asztalokat és
székeket az Ős Kupolája elé az üdvözlő szertartásra.
Intett vaskos karjával, majd az élükre állt, a vörös osztály novíciái
pedig követték. Clerának a kórusban lett volna a helye, ehelyett az
osztállyal tartott; talán még nem állt készen arra, hogy ilyen magas
méltóságok előtt szerepeljen. Nona hátrapillantott, amikor megindul-
tak. Az apátnő leballagott a lépcsőn, pásztorbotja aranycsigája ellopta
a lámpások ragyogását. Az apátnő ajka komor vonallá keskenyedett
mögötte a sötétben.
 15

felvillanó-kihunyó fények jelezték első-

A
Z OSZLOPOK KÖZÖTT
ként a főpap érkezését. Nona elképzelte, ahogy a kőhasábok
óriás méretei mellett eltörpülnek az egyházfiak, meg a pará-
nyi fénytócsákat a sötétségben, a köröttük ingó-lengedező árnyakat.
Eltűnődött, vajon hányan jöhetnek, és mi célból. Raymel Tacsis testvé-
re, Lano azt mondta, hogy atyjuk ismeri Jacob főpapot. Vajon meddig
érhet el Thuran Tacsis keze? Üveg apátnő ugyancsak a főpap ismerőse
– nem ennek kellene többet nyomnia a latban?
– Érted jöttek. Ezzel tisztában vagy, igaz?
Nona hátrafordult Clerához, aki tőle egy kissé balra, a novíciák
második sorában állt. Mindegyik osztály két sort alkotott, legelöl a
legalacsonyabbakkal.
– Az egész város erről beszélt, Nona. El kellett volna mondanod. –
Clera a közelgő fényeken tartotta a szemét. Kétoldalt Ruli és Ketti
kapta oda a fejét, és bámult kérdőn rájuk.
– Mit kellett volna elmondania? – kérdezte Nona mellett Jula.
– Nona félig-meddig megölte Raymel Tacsist, Thuran Tacsis fiát... a
szorítóharcost. És amikor Lano Tacsis a minap feljött ide a főbíróval... –
Csak nem! – képedt el a Nona jobbján álló Ghena. – Ugye nem? – De
bizony, és Nona kis híján lenyeste két ujját. Az Akadémia egyik marjal
varázslójának kellett megmentenie őket. Raymelt még mindig az
Akadémia négy másik mágusa ápolja.
– Honnan szereztél kést? – sziszegte Ghena.
 Nona végignézett a soron, és látta, hogy Arabella ijesztő intenzi-
tással bámulja őt.
– Miért támadtál rá? – suttogta Jula.
Nona nem válaszolt. Lenézett üres kezeire, és azon tanakodott,
vajon Clera miért nem a dormitóriumban tette fel a kérdéseit. Bizo-
nyára megharagudott rá, amiért félrevezette az Amondo erdei bujká-
lásáról szóló történetével. Jóllehet ebben több igazság volt, mint
Nona előző meséjében... Vajon a múlt hetednapon hallhatott
Raymelről, vagy ma? Clera oly jól el tudta leplezni dühét; lehűtötte s
magában tartotta azt, majd pengeként használta. Nona mindeddig
nem értette ezt a barátjában – ugyanakkor nem igazán értette az em-
bereket. Azt várta volna, hogy mindegyikük hozzá hasonló, ehelyett
ráeszmélt, hogy mindegyikük egy rejtély, Clerától az ő ezüstkoronává
lett rézgarasával Ruliig, aki oly jól érezte magát a bőrében, csupa ked-
vesség volt mindenféle hátsó szándék nélkül, és Juláig meg az ő hité-
ig, Hessáig a maga mágiájával, sőt még Ghena dühéig is, amely oly
sokban hasonlított a sajátjához, egyikük cselekedeteire sem talált
magyarázatot, nem tudta megjósolni őket.
#

ELŐBUKKANTAK AZ EGYHÁZFIK, vonásaik lassan kirajzolódtak a tűz fényé-

ben, amit az apácák a kolostor előtti tűzgödörben raktak. A kórus
Szabály nővér vezetésével megszólaltatta Aethsan himnuszát: előbb a
fiatalabb novíciák magas, kellemes hangja hasított az éjszakába,
egyenként s széltől tépázottan, pár pillanatig kitartva, mielőtt a nővé-
rek több erővel megtámogatták, és a szavak dallammá folytak össze.
Felmosórongy nővér állt eléjük, terebélyesen, jellegtelen és gondter-
helt ábrázattal, ám a hangja maga volt a csoda, és Nona teljesen bele-
borzongott.
Elsőként tucatnyi testőrgárdista érkezett fényesre csiszolt acélvért-
ben, sisakjuk sima rostélya visszatükrözte a világot. A páncélosok mö-
gött négy dobos kezdett bele egy komor ritmusba, amely egyformán
elnyomta az apácák és a novíciák hangját, üteme sehogy sem egyezett
a himnuszéval. A dobosok mögött nyolc pap tartotta magasba a négy
arkhón és a birodalom négy tartományának zászlaját. Mindegyik zász-
ló egy hosszú rúd tetejére erősített rövid keresztléc alatt lobogott, a
rúd legtetején ezüst és réz gombdíszek ragyogtak.
Az arkhónok lóháton érkeztek, paripáik annyira egyformának tűn-
tek, hogy akár ugyanannak a kancának és ménnek a csikói is lehettek.
Mindegyik arkhónt két egyházfi kísérte kisebb pónilovak nyergében.
Még e segédek is ezüstláncot és vadmacskaprémmel szegélyezett,
finom kelméből készült köpönyeget viseltek hivataluk jelképeként.
Tucatnyi férfi cipelte két póznán a főpap gyaloghintóját.
A dobolás csak azután maradt abba, hogy a főpap hordozói lerak-
ták a gyaloghintót. A kórus elhallgatott, és egyetlen szó sem hangzott
el, miközben a gyaloghintó egyik hordozója az ajtóhoz sietett, hogy
kinyissa.
Fiatal, szőke és jóképű, fekete bársonyruhába öltözött férfi lépett
ki behúzott fejjel a nyitott ajtón, a melléhez bőrkötéses könyvet szo-
rítva. Nona elgondolkodott a papokon és a bírákon: vajon a szükség-
szobába is magukkal viszik a könyveiket, hogy azokból olvassák ki, mit
kell tenniük?
Jacob főpap méltóságteljes kivárás után követte őt, az aprócska
férfit szinte elnyelte hivatali palástja, mely mélylila ráncokba gyűrő-
dött, és oly rengeteg aranyszállal hímezték ki, hogy kellően lehúzza,
ha egy széllökés fel akarná kapni őt. Rövid ősz fürtök bukkantak elő a
csigavonalban emelkedő fejfedő alól. Harminclábnyira állt Nonától,
vonásait reszkető fény világította meg, mégis volt benne valami isme-
rős. Valami, amitől legörbült Nona szája.
A főpap fürkész tekintettel körbepillantott, rá sem hederített a
hintóhordozóra, aki feléje nyújtotta a kezét, hogy lesegítse. A segédje
benyúlt a gyaloghintóba, és előhúzott egy hosszú, egyenes botot, nála
két lábbal magasabbat, amelyet olyannyira sötét fából faragtak, hogy
az akár fekete is lehetett, a végébe pedig az Ős egymásba fonódó alfa
és ómega jelét vésték. A főpap fogta a botot, majd helytelenítő pillan-
tást vetett a fogadóbizottságra.
Kés nővér mély főhajtással lépett oda hozzá. Aztán leszegett tekin-
tettel a lépcsőre mutatott, ahol az apátnő várakozott. Az apátnőt ez-
úttal nem Alma és Faggyú nővér vette közre, ahogy rendszerint tették,
hanem Kerék nővér, valamint Rózsa nővér az ispotályból, akiknek töl-
cséres fejfedője most mintha valamiféle egyházbeli rangot jelölt vol-
na.
A gesztust látva a főpap megindult az apátnő felé. Erősen sántított,
a botjára támaszkodott. Mögötte a négy arkhón leszállt a lováról, a
hordozók pedig nekiláttak kipakolni a poggyászt a gyaloghintóból.
– Jacob főpap! Üdvözlünk a Kegyes Irgalomban. – Üveg apátnő a
kórus felé biccentett, hogy következhet a rekviem.
A főpap felemelt kezével elébe vágott a dolognak.
– Látogatásom nem ad okot örömre nekem. Ha megtennéd, hogy
velem tartasz, apátnő... – Intett neki, hogy lépjen mellé.
– Ismerem őt... – Nona nem akarta kimondani e szavakat, suttogva
mégis előtörtek belőle.
– Dehogy! – sziszegte a jobbján Ghena. – Az ott Jacob főpap, az
egyház prímása. Nem holmi vándorlelkész, akivel egy paraszt is talál-
kozhat.
– Apátnő! – intett megint a főpap.
Üveg apátnő lebiggyesztette a száját, a gyaloghintótól felé tartó
két hordozót figyelte, akik kötélfüleknél fogva egy sarkain vasalt ládát
cipeltek. Aztán sóhajtva levonult a lépcsőn Kerék és Rózsa között,
hogy a főpap mellé álljon a tűzgödör előtt.
– A lány is jöjjön! – Jacob főpap végigpásztázta a vörös osztály sora-
it, a lángok megcsillantak szemében. A fény és az árnyék játékától az
arca koponyaszerűnek mutatkozott. Nona ekkor ismert rá. A férfira
Hessa emlékeiből. Arra a férfira, aki agyonverte Négy-lábat.
Az apátnő értetlenkedett.
– Miféle...
– Hagyjuk ezt! – vágott a szavába a főpap.
 – Nona! – Üveg apátnő magához intette Nonát, aki menekülésre
nem is gondolva engedelmeskedett. Éles pillantást vetett a főpapra,
egyenesen a férfi fakó szemébe nézett, és meglepetést fedezett fel a
tekintetében. Egy pillanatra elképzelte, hogy a torkának ugrik. A gon-
dolat elégedettséggel töltötte el.
– Ő lenne a szóban forgó novícia? – kérdezte a főpap, ahogy Nona
közelebb ért.
Az apátnő bólintott.
– Aprócska teremtés ahhoz, hogy egy főpap és mind a négy
arkhónja felkaptasson érte ide egy ilyen meredek és kanyargós úton,
nemde?
– Ennek semmi értelme nem volt, Shella. – A főpap összeráncolta a
homlokát. Mögötte a hintóhordozók felnyitották a láda fedelét, és
valami nehéz és csörgő tárgyat vettek elő.
– Szükséges ez, Jacob? – Az apátnő undorodva pillantott a ládára.
– Biztosan tisztában vagy vele, kicsoda Thuran Tacsis. – Jacob főpap
a fejét ingatta. – Okosnak hittelek, Shella, sőt egyenesen csavaros
eszűnek. Ennek... semmi értelme. – Intett, és a hintóhordozók odalép-
tek hozzá; a kezükben súlyos béklyót tartottak, lánca a földet söpörte.
– Üveg apátnő, Nona novícia, mindkettőtöket őrizetbe veszlek az
egyház nevében napkeltekor sorra kerülő tárgyalásig.
A nagyobb termetű férfi kinyitotta a vasbilincset, és előrelépett,
hogy az apátnő nyakára csatolja. Nona elálló lélegzeteket és jajkiáltá-
sokat hallott a háta mögül. A másik férfi megindult felé, mire Nona
elhátrált.
– Hadd csinálja, Nona kedvesem. – Üveg apátnő elmosolyodott,
majd elfintorodott, ahogy a bilincs ránehezedett a vállára. – A főpap
kinyilatkozott. Az Ős fog vigyázni ránk.
Nona nagy nehezen visszafogta magát. Nem különösebben érde-
kelte, hogy az Ős vigyáz-e rájuk, vagy sem, azt viszont tudta, hogy az
apátnő amiatt áll előtte megalázva és láncra verve, mert magával hoz-
ta őt közvetlenül a bitófa árnyékából, pillanatokkal azelőtt, hogy a
kötelet a nyakába akasztották volna. Nona nem értette, mi okból tett
ilyet az apátnő, azt ellenben igen, hogy hálával tartozik neki ezért.
– Megint megölném. – Nona kihúzott derékkal állt, miközben rá-
csatolták a bilincset. – A fivérével ugyanúgy végeznék, meg az apjával
is, ha ezt itt helyesnek gondolja.
– Önmaga mondja ki fejére az ítéletet. – A főpap széttárta a karját.
– Szükséges egyáltalán a tárgyalás?
– Még csak gyermek, Jacob. – Az apátnő megbotlott, ahogy a férfi
felé lépett, vonásai megfeszültek.
Ahogy ránehezedett a súly, a lába összecsuklott, és Nona térddel a
kőre esett. Az egyik hintóhordozó támogatta, amíg a másik a helyére
illesztette a béklyót, amely a nyakát és mindkét csuklóját körbefogta.
Villáskulcsot kellett használnia, hogy kellően megszorítsa a bilincset,
nehogy Nona keze egyszerűen kicsússzon belőle.
– Add át nekünk most, és talán lesz még helyed az egyházban,
Shella! Nem jellemző rád, hogy ennyire érzelgőssé válj egy gyermek
miatt. És miért miatta?
– Üvegnek hívnak. Lefolytatjuk a tárgyalást, és meglátjuk, mennyit
ér ez a név.
A főpap sóhajtott. Levette a süvegét, megigazította a haját, majd
ismét a fejébe húzta a fejfedőt, hogy a szél ne borzolhassa újra össze a
fürtjeit.
– Vigyétek őket az elmélkedőbe!
És így az egész kolostor szeme láttára, miközben a hosszú asztalo-
kon lassan elhűlt az étel, Üveg apátnőt és Nonát elvezették, hogy
megvárják a tárgyalásukat. Nona az osztálytársaira pillantott, ahogy
az egyik testőrgárdista támogatásával elbotladozott. Akadt, aki elfor-
dította vagy a földre szegezte a tekintetét, köztük Clera is. Mások
elborzadva bámultak. Láthatólag még Arabella Jotsist is lesújtotta a
dolog, noha Nona elképzelni sem tudta, miért.
Alma nővérnek kellett az elmélkedőbe kísérnie a főpap embereit –
minden kolostorban akadt ilyen, a helye azonban zárdáról zárdára
változott. A Kegyes Irgalom elmélkedőjét egy barlangüregben alakí-
tották ki az árnyosztályterem mellett vezető alagút végében. Alma
nővér még több mint száz yarddal beljebb vitte őket a fennsík sziklá-
jába, magasra tartott lámpással. A mélységben kelletlenül hátrált meg
a sötétség az apáca betolakodása előtt. Alma fél tucat elágazáson át
vezette őket, ahol az alagútból kisebb-nagyobb mellékfolyosók nyíl-
tak, míg végül a folyosó egy kisebb barlangba torkollott, ahol a falakat
oly simává mosta már a víz, hogy gyorsabb utat kellett keresnie magá-
nak, és egy jóformán gömb alakú kamrát hagyott hátra. Vasrács zárta
le a folyosót és az elenyészett patak szűkebb bejáratát. Alma nővér
kulccsal kinyitotta a rácsba épített kaput, és az apátnő a tőle telhető
legnagyobb méltósággal besétált. Nonát a testőr segítette be. Alma
nővér ezután rájuk zárta a kaput.
– Imádkozni fogok mindkettőtökért. – Halvány mosollyal búcsú-
zott, és otthagyta őket, kikísérte a négy testőrgárdistát. Csupán a
lámpás fényének visszhangja maradt hátra utána, amit csakhamar
elemésztett egy oly ősrégi éjszaka, amely teljesen sosem távozott az
efféle helyekről.
– Nem tűnt túlzottan zaklatottnak. – Nonát magát is meglepte a
hangja. Nem akart megszólalni, de a sötétség, akár valami álarc vagy a
bíró koronája, megoldja a nyelvet.
– Alma a szürke nővérek közül való – válaszolta az apátnő. Nona
hallotta, hogy leül. – Számtalan gúnyát visel, és ő maga figyelmeztet-
ne rá, hogy egyikben se bizzál. Csak annyit tarts észben, hogy a nővé-
red, s éppoly hű hozzád, mint amennyire te az Őshöz.
– Mit fognak tenni velünk? – kérdezte Nona. A talaj nyirkos volt,
egyenetlen és kemény, a levegőt enyhe csatornabűz járta át, talán a
legutolsó apácára vagy novíciára emlékezett, akit leküldték ide, hogy
elmélkedjen a bűnein.
– Remélem, ártatlannak találnak minket.
– És ha nem?
– Ó, akkor az egyházi igazságszolgáltatás méri ki ránk az ítéletet,
ami ősrégi és meglehetősen barbár törvényeken alapszik. Nekem ki
fogják tépni a nyelvemet, aztán megkorbácsolnak, mielőtt kiűznek a
kolostorból. Téged pedig kivégeznek.
– Ó.
– Te kérdezted. Ráadásul a bitófa lépcsőjén találtam rád...
– Azt hittem, szeret hazudni. – Nona ide-oda tekergette kezét a
bilincs szorításában. Fájdalom hasított belé.
– Azt mondtam, hogy a hazugság néha hasznos lehet. A sötétben
viszont még a gyermekek is megérdemlik, hogy őszinték legyenek
velük.
– Hogyan?
– Mit hogyan?
– Hogyan fognak kivégezni?
– Ah. – Az apátnő hangosan beszívta a levegőt. – Minden kolostor-
nak megvan a maga módszere. A Csendes Türelem és a Szűzies Áhítat
elégeti őket, ám más-más módon; a Gerran Bérce kővel zúzza össze.
Mi vízbe fojtunk. Amióta itt vagyok, nem történt ilyen, de azt mond-
ják, a víznyelő csontokkal van tele...
– Miért mondja el ezt nekem? – Nona lehet, hogy csak tízesztendős
volt, azt azonban tudta, hogy a felnőtteknek vigasztalnia szokás a
gyermekeket, még akkor is, ha csupán hamis vigasszal szolgálhatnak.
– Hogy holnap tartsd a szádat, és hagyd, hogy tegyem, amit ten-
nem kell, és a hirtelen haragod ne rántson még mélyebbre minket.
Nona az ajkába harapott, és a melléhez húzta a térdét, a béklyó
súlyának egy részét a falnak támasztotta. Érzésre egy örökkévalóságig
némán ült, felidézte magában az osztálytársai arcát, ahogy nézték,
amint elvezetik.
Végül megkérdezte:
– Miért segít nekem?
Üveg apátnő hosszasan hallgatott, és amikor végre megszólalt,
mindössze annyit mondott:
– Talán azért, mert tényleg tudom, kicsoda Thuran Tacsis.
 16

vezették ki a nappali fénytől hunyor-

E
GYHÁZI TESTŐRGÁRDISTÁK
gó-pislogó Nonát meg az apátnőt, majd továbbkísérték őket a
szkriptórium és a Penge Csarnok mellett a Szív Csarnokba.
Apácák és novíciák sorfala állt a Szív Csarnok főbejáratának lépcsőjé-
hez és oszlopaihoz vivő utolsó ötven yardon. A nővérek és az idősebb
novíciák az Ős első imáját mormolták magukban. Nona nem tudta
fejből a szöveget, ám elégszer hallotta már, hogy felismerje, ha hallja.
– Ős, óvd utunkat! Ős, vezérelj minket a honnan és a hová formájá-
ban. Ős, segíts elbírnunk éveink súlyát, és alkonyatunk...
– Ezt nem temetéskor szokás elmondani? – kérdezte Nona botla-
dozva, miközben igyekezett lépést tartani az apátnővel.
– És a születések alkalmával, Nona. A születések alkalmával.
Óriás vasfa ajtókon lehetett belépni a folyosóra, még több oszlop
emelkedett a boltíves mennyezet felé, a padlót fekete és fehér dísz-
kövek borították. Más, kisebb, bronzból készült ajtók nyiltak a kupolás
teremre, ahol a főpap ült egy magas emelvényre helyezett széken, a
szék aranyozott háttámlája csigákban nyúlt fölé. A négy arkhón az
emelvény mellett ült, ketten-ketten mindkét oldalon, mind finom
kelmékben és a főpapénál csupán alig valamivel fényűzőbb székben.
Nona most először vette alaposabban szemügyre őket, mivel érkezé-
sük estéjén mindössze fenségességükre és hivataluk jelképeire figyelt
fel. Egyikük kövér és sápadt képű, megőszült férfi volt, mélyen ülő
szemekkel, nedves ajakkal. A másik szigorú öregasszony, sötét, mint a
szurok, a feje leborotválva, a fülében egyetlen aranykarikát viselt. A
harmadik magas és nyúlánk férfi, fiatalabb a többinél, sötét hajú, áb-
rázatáról mélységes búskomorságot lehetett leolvasni. Végül egy zö-
mök férfi, akit a nyughatatlanság aurája lengett körül, széles, szögle-
tes állkapcsa vastag nyakán ült, az arca felét egy régi sebhely mély
ráncai csipkézték, mintha valaki belemarkolt volna a bőrébe, hogy
letépje. E legutolsó elöljáró feszült mosolyt villantott a csarnok túlol-
dalának irányába – oly gyorsan hervadt le az arcáról, mintha soha ott
sem lett volna.
Fél tucat segéd, több közülük bőrbe kötött könyvekkel a kezében
kísérte az arkhónokat, s úgy tűnt, az összegyűlteket túlságosan lefog-
lalja mormogó társalgásuk, hogy észrevegyék a foglyok érkezését.
Kerék nővér és Rózsa az ajtó melletti rövid, Nona melléig érő fafallal
elkerített terület előtt várt. A falak mindegyike előtt öt-öt egyházi
testőrgárdista strázsált.
Üveg apátnő lépett be elsőként az elkerített részre, Nona utána.
– Félsz, gyermekem? – érdeklődött az apátnő, és nagy nehézségek
árán Nona felé fordította fejét és karját.
– Nem tudom. – Nona tisztában volt vele, hogy rettegnie kellene.
Félt attól, hogy leesik, amikor kimerészkedett a penge-útra. Nem az
alatta elterülő földtől, hanem az odáig tartó tehetetlen zuhanástól.
Megrémült attól, hogy esetleg elveszíti Saidát, amikor a kordé a bör-
tönbe vitte őket. Itt azonban, vasra verve és azzal a tudattal, hogy a
víznyelő várja őket, s a fekete felszín alól koponyák figyelik az érkezé-
süket, még helyet kellett keresnie a félelemnek. Mindezt Raymel
Tacsis, az ő tettei, az ő gonoszsága okozta. Annak a férfinak Nona ke-
zétől kell pusztulnia, és ha az egyház támogatja Raymelt, akkor Nona
ellensége lesz. Azt már eldöntötte, hogy a főpapnak egy koronánál
jóval többet kell fizetnie Giljohn öszvéréért. – Leginkább dühös va-
gyok.
Üveg apátnő pislogott egyet, a fejét ingatta, aztán elmosolyodott.
– Hát persze hogy félsz, Nona. Ahogy én is. – Fél térdre ereszke-
dett, hogy szeme egy szintbe kerüljön Nonáéval. Néhány vasszürke
hajszál kiszabadult a fejfedője alól; homlokán verejték gyöngyözött. –
Tudod, miért a Szív Csarnokának hívják ezt a helyet?
Nona a fejét csóválta.
– A hajószívről nevezték el így, amelyet mélyen a talpunk alatt
őriznek egy barlangban. A fürdőházat és a dormitóriumot fűtő hő on-
nan származik, a csövek lenyúlnak, egészen közel a hajószívhez, hogy
az felmelegithesse az olajat...
Nona hagyta, hogy az apátnő történetekkel nyugtassa magát, és
inkább a saját csuklóját bámulta, amit vállmagasságban tartott a bék-
lyó. A vaskapcsok lenyúzták a bőrét, alatta nedvedző nyers hús ma-
radt, felette az ujjai elgémberedtek, alig reagáltak, amikor próbálta
mozgatni őket. Ha még mindig bilincsbe verve vetik bele a víznyelő-
be, elsüllyed, és odavész. Még a vasak nélkül is megfullad majd, ha-
csak az úszást nem lehet pillanatok alatt megtanulni. Ám ekkora súlyú
vas... valóban éppoly könnyedén eldobnák, mint az ő életét? Vagy
később megint használnák? Ez esélyt adna neki.
– ...abból a járműből emelték ki, amely elődeinket idehozta a reánk
boruló ég sötétjéből. Tudtad ezt, Nona?
– Nem. – Nona elfordította vizsgálódó tekintetét a csuklójáról, és
az apátnő szemébe nézett. – Hamar elkezdik?
– Nemsokára. Az egyházi bíróság semmit sem szeret jobban a kés-
lekedésnél és a vitánál, viszont az az érzésem, a főpapunk alig várja
már, hogy útnak indulhasson. Alighanem fontos találkozója lehet
Verityben. Vagy talán amiatt aggódik, hogy mások is érdeklődést mu-
tatnak az eljárás iránt, amennyiben elegendő idő telik el, hogy tudo-
mást szerezzenek róla. Akad néhány barátom a bíróságon.
Mintha csak meghallotta volna őt a terem túlsó végéből és az
arkhónok zúgó-zajló mormolásán át, a főpap felállt, és hangosan az
emelvényhez koppantotta botja végét.
– Én, Jacob főpap, az egyház szentje ezennel megnyitom az Ős bí-
róságának e rendkívüli ülését. – Odabiccentett a balján ülő egyik se-
gédnek, aki írótollal a kezében egy hatalmas, kigöngyölt tekercs fölé
görnyedt. A nő írni kezdett.
– Az ítélet meghozatalához csatlakozott hozzám a hit négy
arkhónja. Nevis arkhón a gerantok megfontoltságával szolgál. – A
kövér férfi fejet hajtott, sápadt arcában mélyen ülő szemek villantak.
Dereka bőségétől eltekintve nem tűnt különösebben termetesnek
Nona szemében, egész biztosan nem tiszta vérű gerant lehetett. –
Anasta arkhón a hunskák fürgeségét és pontosságát hozta el. – Az
öregasszony biccentett, a nappali fény megcsillant tar koponyájának
sötét kupoláján, a magányos fülbevaló ide-oda himbálózott. – Philo
arkhón a marjalok misztériumával és lényeglátásával segít minket. – A
magas férfi semmi jelét nem mutatta, hogy hallotta volna őt, legfel-
jebb talán keskeny arcának szomorú vonásai mélyültek el. – Kratton
arkhón a quantalok céltudatosságát és kiegyensúlyozottságát teszi
hozzá mindehhez. – Az utolsóként megnevezett arkhón gyors főhaj-
tással jelzett, a bal orcáján végigfutó sebhely sápadtan rajzolódott ki a
keskeny ablakokon ferdén beszűrődő reggeli napfényben. A férfi
ökölbe szorította a kezét maga előtt. Nona úgy képzelte, hogy azok a
markok a sziklát is szétmorzsolnák, és pusztán por maradna a kőből.
A főpap sorban mindegyik arkhónnak odabiccentett, aztán ismét a
foglyok felé fordította a tekintetét.
– Gyors tárgyalásra számítok. A tények vitathatatlanok, az ítéletet
precedens határozza meg, és nehezen elképzelhető, hogy lehetne
mivel védekezni. Meghallgatjuk Üveg apátnő bocsánatkérését, és
megfontoljuk, mily mérvű kegyelmet gyakorolhatunk ebben az eset-
ben. Íme a tények. Raymel Tacsist, a birodalom egyik legelőkelőbb
családjának sarját, császárok vérvonalának továbbvivőjét, aki az Ős
szent katedrálisában kapta nevét, halálosan megsebezte Nona
Reeve... – Nona tiltakozni akart az ellen, hogy bármi köze lenne
Partnis Reeve-hez, de az apátnő lepisszegte, arcára olyan szigor ült ki,
hogy Nona inkább magában tartotta a véleményét. – ...nevezett sze-
mély a gyilkosság helyszínén bűnösnek találtatott, és akasztás általi
halálra ítéltetett a harritoni börtönben, amennyiben jó okot nem ta-
lálni, hogy felmentsék. Üveg apátnő, a Kegyes Irgalom Kolostorának
feje hamis ürüggyel kieszközölte e bűnöző elengedését, egyúttal a
kolostorba hozta őt, ahol tisztességtelen sietséggel novíciává avatták.
Az ügy immár az egyházi törvények hatálya alá esik, melyek gyilkosság
vagy gyilkossági kísérlet esetében semmivel sem enyhébbek, mint a
császár hasonló esetekre vonatkozó parancsolatai. Egyértelmű, mi a
kötelességünk. Először is halálra kell ítélnünk Nona novíciát a Raymel
Tacsis ellen elkövetett bűnéért. Másodszor el kell ítélnünk Üveg apát-
nőt, amiért tisztéhez ily méltatlanul beavatkozott az államra tartozó
ügyekbe: vétkéért példát kell statuálnunk rajta mind az egyház, mind
a világi népek előtt. Amennyiben nem mondunk ki rájuk súlyos ítéle-
tet, zavargások törhetnek ki úgy a népesség körében, mint magában a
császár udvarában. Az egyház nem engedheti meg, hogy a polgári
törvények felett állóként tekintsenek rá. Hacsak nem adódik más le-
hetőség ezen a ponton... – kétoldalt az arkhónokra pillantott –, felszó-
lítom Üveg apátnőt, hogy kérjen elnézést, és folyamodjon kegyele-
mért.
Minden tekintet az apátnőre szegeződött, aki egy lépést tett előre,
és a foglyokat elkerítő fakorlátra támaszkodott.
– Feltetted magadban a kérdést, vajon miért mentettem ki egy
gyermeket a hóhér kezeiből, Jacob?
A főpap a tenyerébe köhintett, és megköszörülte a torkát.
– A titulusomon szólíts, Üveg apátnő! Itt nincs helye baráti kötelé-
keknek. Kizárólag a törvénynek. – Ahogy leült, köpönyege megleb-
bent körülötte, a feje a bíbor és arany tengerében úszott. – Megértjük
a gyarlóságot, apátnő: mindannyian emberek vagyunk. Nincs meg
bennünk az Ős tökélye. Talán az anyai ösztön hatalmasodott el rajtad.
Nem ritka ez bizonyos korú nőknél, ám rosszul döntöttél, amikor ezt
választottad ki... – Nona felé intett –, ...hogy örökbe fogadd.
Üveg apátnő a béklyó súlyával dacolva kihúzta a derekát, és vala-
hogy sikerült elmosolyodnia.
 – Számosak a hibáim, főpap, túlságosan sokat sorolhatnék ahhoz,
hogy rejtegetni próbáljam azokat. Ám még az ellenségeim sem vádol-
tak soha azzal, hogy lágyszívű lennék. Úgy hiszem, hogy leggyakrab-
ban a „fondorlatos” jelzővel illetnek. Ezért fájdalmas látnom, hogy ily
sebtében arra a következtetésre jutsz, hogy saját ostobaságom miatt
állok megbéklyózva előtted.
Nona észrevette, hogy a jobb szélen Kratton arkhón száján mosoly
rebben, Nevis arkhón nedves ajka pedig még szélesebbre húzódik.
– A tárgyalásokon az igazságot igyekszenek kideríteni. Olyasvala-
mit, ami furcsamód nem történt meg, amikor elítélték a mellettem
álló gyermeket. Esetleg érdemes lenne megérdeklődnöd, miért csele-
kedtem meg, amit tettem, mielőtt felszólítasz, hogy bocsánatért es-
dekeljek. Egyértelműen ezt kellett volna tennie azoknak, akik egy
nagy hírű szorítóharcos meggyilkolásáért halálra ítélték ezt a kislányt
és a Saida Reeve nevű gyermeket.
– Saida semmit sem csinált! – robbantak ki a szavak Nonából, mivel
attól tartott, hogy az apátnő Saidát akarja felelőssé tenni Raymel sérü-
léseiért.
– Sss, Nona! – súgta oda neki az apátnő. – Az a lepcses szád még
vízbe fullaszt téged.
A főpap bottal a kezében felegyenesedett.
– Az alázat hiányának itt nem sok hasznát veszed, Üveg apátnő...
– Én ennek ellenére hallani szeretném a miértet. – Kratton arkhón
hangja úgy rezgett, mintha erős rázkódás lett volna úrrá a testén.
Nona ekkor döbbent rá, hogy a főpap nem annyira az a király, akinek
tűnhet, és az arkhónok nem puszta színpadi díszletek.
Üveg apátnő az arkhón felé billentette a fejét.
– Épp Verityben tárgyaltam a Jotsis leány bevezetéséről, amikor
hallottam Nona esetéről. Az Argatha prófécia komoly hatással bír a
köznépre, és bármily súlyt tulajdonítunk e szavaknak, egyértelmű,
hogy az egyszerű emberek hite saját erővel ruházta fel a jövendölést.
Példának okáért egész könnyen a birodalmi politikai játszmák része-
ként értelmezhetik, ha megölnek vagy elrabolnak egy feltételezett
kétvérűt.
Azért említem a próféciát, mivel azt példázza, hogyan lesz a sza-
vaknak hatalma, mert hagyjuk ezt. Hasonlóképp túl nagy hatalommal
bír két másik szó, mert hagyjuk ezt, méghozzá Thuran Tacsis neve.
Jacob főpap azt kérdezte tőlem, tudom-e, ki valójában Thuran Tacsis.
Nos, tudom, hogy ő az a férfi, akinek legidősebb fia kegyetlen módon
megölt legalább öt fiatal lányt; előfordult, hogy heves vérmérséklete
miatt, máskor viszont saját szadista vágyait élte ki, és minden alka-
lommal szabadon távozhatott, s még csak meg sem próbálták őrizetbe
venni vagy vádat emelni ellene. A Tacsisok pénzért megvásárolták a
törvényt. Még a felsőbb bíróságokon is, ahová más Sis és kalmárfamí-
liák fordulnak az igazságszolgáltatásért, a Tacsisok aranya a leghan-
gosabb. Hangosabb, mint bárki, akit azzal a feladattal bíztak meg,
hogy az őseink lefektette rendeleteket betartassák.
Ezért, kíváncsi lévén, hogyan kerekedhetett felül egy aprócska kis-
lány egy gerant szorítóharcoson, tovább kérdezősködtem. A történ-
tekről sokan, négyszemközt legalábbis, egészen másképp számoltak
be, mint a „szemtanúk” a Nona és Saida Reeve halálos ítéletét alátá-
masztó vallomásaikban. Kétség sem férhet ahhoz, hogy Nona sérülé-
seket okozott Raymel Tacsisnak. Csakhogy nem orvul, hátulról támadt
rá, hanem azért, hogy megvédje a barátját, egy hozzá hasonló kislányt
a férfi bántalmazásától, és előbb figyelmeztette őt, hogy hagyjon fel
azzal.
Nonában ritka tehetség rejlik, évek óta nem láttam hozzá hasonló-
an tiszta vérű hunskát, aki a küzdelem és az elesettek védelmezésének
ösztönével született. Ártatlan fiatalságának köszönhetően a hit magva
termékeny talajra hull benne. A Kegyes Irgalom birodalomszerte az
őhozzá hasonló lányok után kutat... hagynom kellett volna, hogy felál-
dozzák egy olyan gyilkos beteges hajlamai miatt, aki túl gazdag ah-
hoz, hogy meg kelljen fizetnie a bűneiért?
Az Ős arra tanít minket, hogy kövessük hitünk elveit, és hogy az
egyház a mi páncélzatunk. Láttam a köztörvény kudarcát, ezért az
egyházi törvények hatályát terjesztettem ki az esetre. Minket, akik
ebben a csarnokban összegyűltünk, a ránk ruházott tisztség és hitünk
kötelez rá, hogy az Ős fiaiként és leányaiként ne vásárolhassanak és
adhassanak el minket. Az Ős törvénye: arany a köztörvény silány vasa
mellett. Mi az utat mutatjuk ott, ahol mások elbuknak. Megmentet-
tem egy gyermek életét, aki jól fogja szolgálni az őst, ám ami még
ennél is fontosabb, harcosan kiálltam azokért az eszményekért, ame-
lyeket az Ős saját könyvében fektettek írásba. Amennyiben Nonát
visszaadjuk ennek a hamis igazságszolgáltatásnak, csapásom nem a
korrupcióra sújt le, hanem magának az egyháznak az alapjaira.
Üveg apátnő mély lélegzetet vett, és hagyta, hogy válla előreros-
kadjon a béklyó súlya alatt.
A kövér arkhón megnedvesítette az ajkát, és megfontoltan bóloga-
tott magában. Philo arkhón, a bús képű marjal felemelte addig a tér-
dét vizsgáló tekintetét.
– Szerencsésebb eljárás lett volna, ha a kivégzés elhalasztását ké-
red, amíg egy bíró el nem jár az ügyben.
– Talán így igaz, arkhón uram. – Az apátnő bólintott. – Ámde az
ügyet egészen harsányan kellett volna hangoztatni, hogy Verityben
bármely bíró meghallhassa azt az aranyak csengésétől. – Sóhajtott. –
Sebtében jártam el. Kínálta magát az alkalom, hogy elhozzam Nonát.
A lehet és a kell között rövid az út, és nem sok időt hagy a merengés-
re. Ugyanakkor nem hiszem, hogy az eredmény helytelen lenne. Ha-
csak annyiban nem, hogy valamiképp mindkét lányt meg kellett volna
mentenem.
– Amint a főpap kijelentette, veszélyes játékot űzöl. – Anasta
arkhón most először szólalt meg, hangját mélyen és dúsan zengővé
érlelte a kor. – Ha a kapuinkon kívül az egyházi törvényre hivatkozol a
köztörvénnyel szemben, a császár hatalmát ragadod a saját kezedbe.
– Ez szintén igaz, Anasta arkhón. Eszembe sem jutna a jogról vitat-
koznom azzal a nővel, akitől magam is tanultam ezt. – Az apátnő vala-
hogy elmosolyodott, mintha nem verték volna bilincsbe, és nem vé-
rezne, ehelyett az akadémia valamely kifinomultabb kérdését vitatná
meg az iskolapadban. – Azonban amikor Nonát magammal hoztam
Harritonból, egyik törvényre sem hivatkoztam a másik ellenében.
Nem említettem meg hivatalomat. Pusztán a James börtönparancs-
nokkal régóta ápolt barátságomra emlékeztettem az őröket, és kije-
lentettem, hogy elhozom a lányt. Egyikük sem próbált ebben meg-
akadályozni, és nem szólítottak fel, hogy ne tegyem, ezért teljesség-
gel ésszerű feltételezésnek tűnt, hogy elfogadják, amit teszek. Haj-
landó vagyok bármilyen igazságvizsgálatnak alávetni magam... Úgy
hallom, az Akadémián végzettek közül néhányan képesek kikövetkez-
tetni, amikor hazudnak nekik, és...
– Az igazság meglehetősen homályos fogalom. – Philo arkhón áb-
rázata még gyászosabbnak tűnt, és újfent az ölére szegezte a tekinte-
tét.
– Haha! – nevetett fel harsányan Kratton arkhón. – Még csak meg
sem próbáltak megállítani?
– Nem.
– Nos, ez a hozzá nem értésükre vall. Amennyiben hagyták, hogy
magaddal hozd a lányt, ezzel a hallgatólagos beleegyezésüket adták!
– a combjára csapott az öklével.
– Ha nincs több mondanivalód... – Jacob főpap, aki most döbbent
rá, hogy még mindig áll, lehuppant az elöljárói székbe. – Amennyiben
továbbra sem vagy hajlandó bocsánatot kérni, akkor rátérhetünk az
ítélethozatalra.
– Azt javaslom, ejtsük a vádakat. – Kratton arkhón legyintett a feje
felett. – Ki ért egyet velem?
– Kratton! – a főpap nehézkesen újra talpra állt. – Egy ennyire sú-
lyos kérdést ajánlatos lenne alaposabb megf...
– Én másképp gondolom, Jacob. Fenébe a régi adósságokkal és
titkokkal, ha miattuk Tacsis-aranyakért kell eladni a lelkemet.
Philo arkhón a teremre emelte a tekintetét.
 – Nekem úgy tűnik, nincs ügy, amit meg kellene vitatnunk. – Látha-
tólag nem volt elégedett a helyzettel, ám Nona nehezen hitte volna,
hogy életében bármikor elégedettnek mutatkozott.
Anasta arkhón Üveg apátnőre meredt; tekintete oly keménynek
hatott, hogy Nona úgy érezte, ha odanyúlna, megérinthetné, akár
valamely köztük húzódó, láthatatlan vasrudat.
– Jobban is el lehetett volna intézni ezt, Üveg.
– Tudom.
– Tisztábban. Határozottabban. Egyértelműbben. Ahogy mindig is
tanítottam. – Az arkhón még inkább összepréselte eleve elvékonyo-
dott, beharapott ajkát. – Ez így... zavaros, rendetlen, bizonytalan.
Üveg apátnő meghajtotta a fejét.
– A gyermeknek azonban nem szabad szenvednie a hibád miatt. Itt
nincs ügy, amit meg kellene vitatnunk.
Az apátnő térde megroggyant, egy őr lépett oda, hogy támogassa.
– Nevis arkhón, a döntés rajtad áll. – A főpap a kövér arkhón széke
mögé vonult. – Legalább rólad biztosra vehetem, hogy megérted, mi
az egyház érdeke.
Nevis arkhón végigpillantott elöljárótársai során. Idegesnek tűnt, a
verejtéktől parányi csigákba csavarodtak, a homlokához tapadtak a
fürtjei.
– Nekem...
– Több esztendeje már, mint bármelyikünk ki akarná mondani, Ne-
vis – szólt hozzá Üveg apátnő, majd lerázta az őr kezét, és kiegyene-
sedett. Úgy beszélt, mintha kettejükön kívül senki sem tartózkodna a
teremben, Nona és a többiek puszta árnyak lennének. – Az a fiú és az
a lány nem ismernének ránk. Megöregedtünk. Megváltoztunk. De én
még emlékszem. Egyszer, mondtad. Egyetlenegyszer. Bármit kérhetek
tőled. Kétlem, hogy azt gondoltad volna, ennyit kell várni rá. Most jött
el ez az alkalom. Az a bármi ez lenne.
– Emlékszem. – Nevis még jobban elsápadt, erei kéken rajzolódtak
ki bőre márványfelületén. – Gyerekek voltunk, Shella. Gyerekjátéko-
kat játszottunk. Nem várhatod el...
– A hold fókuszában történt, Nevis. A jég felvöröslött köröttünk, és
gőzölögni kezdett...
– ...és a harisok szárnyra kaptak, és a daluk...
– Roppant megható. – Jacob a padlóhoz koppintotta a botját. –
Ámde Nevis arkhón már nem álmodozó kamasz, aki egy varga leánya
után vágyakozik. Jóságos Ős, asszony! Nevis az egész egyház adóssá-
gát rója le. A hit kincsesládáinak őre egy ennél sokkal érettebb termé-
szetű adóssággal törődik. Arkhón, vessünk véget ennek a komédiá-
nak!
– Nekem... – Nevis arkhón a mellkasához szorította egyik ujját,
hogy a főpap ne lássa. „Egyet” mutatott az apátnőnek. – Az ügynek
nincs alapja. Nem áll meg a bíróság előtt.
A teremben mindenfelől helyeslő mormogást lehetett hallani az
őrök és a segédek körében. Odakint örömujjongás tört elő a torkok-
ból, jóllehet Nona elképzelni sem tudta, miként jutott ki ily gyorsan a
hír a csarnok előtt várakozó asszonyokhoz és lányokhoz. Kratton
arkhón már talpra szökkent, mögötte ide-oda ingott a szék. – Szedjék
le róla azt az átkozott béklyót! Az egyház apátnője áll előttünk!
Nona azon kapta magát, hogy kiegyenesedve áll, nem támogatják,
béklyói nem nehezednek rá, ajkát dacos kiáltás hagyja el.
Az egyik őr engedelmesen, a kezében egy nehéz kulccsal megin-
dult felé. A főpap botjának hangos csattanása csitította el az üdvrival-
gást.
– Elutasítva.
– Hogyan? – Nona értetlenül bámult maga elé. Még az arkhónok
arcára is döbbenet ült ki. Nona az apátnőre emelte a tekintetét. –
Nem teheti meg...
Mindőjük közül egyedül az apátnő nem tűnt meglepettnek.
– Ez komoly lépés, Jacob. Biztosan azt akarod...
– Ez itt egy tárgyalás, és a titulusomon kell szólítanod! – Jacob fő-
pap visszaroskadt elöljárói székébe. – Aggodalmadat tudomásul vet-
tük, apátnő. Biztosra veszem, hogy inkább miattam aggódsz, mintsem
saját azonnali és... kellemetlen... távozásod miatt a kolostorból és az
egyház egészéből.
Üveg apátnő előrebiggyesztette az ajkát.
– A főpap hivatala négy támpilléren nyugszik. Kötelességem óva
inteni attól, hogy ezeket kirúgd magad alól.
– Tudomásul vettem. – A főpap fekete ruhás segédjéhez fordult,
aki a pergamenjét kaparta az írótollával. – Feltétlenül jegyezd fel ezt,
Greha! Most pedig... következzék az ítélet.
– Azért hoztam el Nonát a börtönből, mert ő a Pajzs. Az Ős árulta el
ezt nekem egy látomásban. – Üveg apátnő nem emelte fel a hangját,
valamiképp mégis magára vonta a hirtelen elcsendesülő csarnoknak
az imént még a főpapra irányuló figyelmét.
– Badarság! Badarság... – a főpap csak rálegyintett az ötletre. –
Bolond szavak, a kétségbeesés beszél belőled. Még akkor sem hittük
volna el, ha érkezésünkkor tüstént közlöd velünk ezt. Egy pillanattal
azelőtt előhozakodni vele, hogy kettéhasítják a nyelved... nos... ezt
nem vártam volna tőled. Méltatlan az Ős apátnőjéhez.
– Mi... – Nona meg szerette volna kérdezni, mi az a Pajzs, de az
apátnő Nona apró lábára taposott jóval nagyobb lábával.
– A Pajzsnak csaknem annyi ellensége lesz, mint az Argathának.
Kötelességemnek éreztem megvédelmezni őt, amíg képes nem lesz
megóvni önmagát és a Kiválasztottat. Még csupán gyermek. Csak el-
rejtve tudhattuk volna biztonságban. Sajnálatos módon ártalmas vá-
lasztás elé állítottál: vagy felfedem az ő valódi kilétét, vagy hagyom,
hogy tudatlanságodban vízbe fojtsad.
– Ez nevetséges, Üveg apátnő. Bárki hivatkozhat szent látomásra,
hogy megmentse önmagát az igazságszolgáltatástól.
– Elsőként talán nem arra kértelek téged, hogy gondold át, vajon
miért tettem ilyesmit? Ahelyett, hogy komolyan elmerengtél volna
kérdésemen, inkább az anyai ösztönömet hibáztattad, amely már az-
előtt határozottan hiányzott belőlem, hogy végleg kiszáradtam. Még
egyszer felteszem a kérdést, tudván, hogy mit tudsz rólam: komolyan
elhiszed mindazt, ami elhagyta a szádat?
Nonának nem volt kenyere a tapintat, de az apátnő próbálkozása,
hogy véleménye megváltoztatására bírjon egy gőgös alakot, még az ő
fülében is ügyetlennek hangzott. Nem hagyott a férfinak sem kiutat,
sem kiskaput, pedig itt a főpap bírt teljhatalommal. Még az arkhónok
sem utasíthatták semmire.
Jacob főpap megköszörülte a torkát, magára húzta a palástját, mint
aki didereg, majd a széke mellett a földhöz koppintotta a botját.
– Nem sikerült meggyőznöd, apátnő. A bíróság ítélete...
– Próbát követelek.
– Próbát? Miféle próbát? – a főpap jobbra-balra pillantgatott,
mintha valamit nem találna. Kérdésére az egyik fekete ruhás segéd
hajolt oda hozzá, és súgott a fülébe. A főpap összevonta a szemöldö-
két, homlokán másodpercről másodpercre mélyültek a ráncok. Aztán
elmosolyodott. – A vörös nővérek elé akarod állítani ezt a gyermeket,
hogy telenyilazzák? Meg kell hagyni, ez sokkal érdekesebb módja a
kivégzésnek, mint ha vízbe fojtanák a lányt. – A segéd felemelte tekin-
tetét a karjaiban tartott, nyitott könyvről, és ismét közelebb hajolt. –
Ugyanakkor a gyermeknek hozzá kell járulnia, hogy alávessék egy
ilyen próbatételnek. Legalábbis úgy tűnik.
– Dehogy. – Ahogy az apátnő megrázta a fejét, nőtt a Nona lábára
nehezedő nyomás. – Ez nevetséges lenne. A Pajzs próbáját a címet
magának követelő nővérnek kell kiállnia. Nem novíciáknak szánták.
Különösen nem olyasvalakinek, aki alig több mint egy hete viseli a
habitusát. Arra a próbára utaltam, amelyet azután fogadtak el jogi
precedensként, hogy Pálca nővér látomást látott a Három Bárkáról. –
Az apátnő felemelte a lábát, és szabadon engedte Nonáét. – Lorca
könyvében kell keresnetek az egyházi bizonyítékot. Úgy hiszem, Philo
arkhón segédjénél akad egy az arkhón széke melletti halom legalján...
– Mi lenne, ha megkímélnél minket a vesződségtől, Üveg apátnő,
és egyszerűen elárulnád? – a főpap az öklére csattintotta a tenyerét,
majd a könyökét a térdén nyugtatva rátámasztotta az állát.
Az apátnő ajka mosolyra rándult.
– Nagy a kísértés, hogy azt mondjam, mindegyik arkhón előtt bi-
zonyságot kell tennem a látomásomról, és az Ő menyasszonyaként
ennyi elegendő. – Csitítón felemelte a kezét, amint Jacob főpap fel-
kapta a fejét, hogy kifogást emeljen. – Sajnálatos módon a próba,
amelyet Pálca nővérnek ki kellett állnia, meglehetősen kellemetlen
volt. – A hangja immár remegett.
Anasta arkhón hangja törte meg a pillanatnyi csendet.
– A szóban forgó apáca egy fogadalmi gyertya fölé tartotta a kezét,
amíg végül hittek neki. A precedens szerint vagy az elnöklő elöljárót
sikerül meggyőzni, hogy elhiggye a vallomást, és engedélyezi, hogy a
tanú elvegye a kezét, vagy a tanú kapja el a tenyerét engedély nélkül,
és ezáltal elismeri a hazugságát. Vagy, feltételezem, a gyertyaláng
lobban el, ami elegendő bizonyíték bárki számára valami rendkívülire.
Az egész ósdi, barbár, babonákkal teli eljárás, ugyanakkor a prófécia,
amelyre Üveg apátnő utalt, úgyszintén ósdi és babonákkal teli, a bün-
tetés pedig, amelynek kiszabására Jacob főpap egyértelműen eltökél-
te magát, még inkább barbár és elavult... – Az öregasszony tehetetlen-
sége jeleként intett a kezével. – Kinél van gyertya?
Az arkhón kérése segédek és őrök láncolata révén jutott el az oda-
kint várakozó nővérekhez, és csend telepedett a csarnokra, miközben
az apácák vélhetően fogadalmi gyertya után kutattak.
– Azzal, hogy megégeti a kezét, hogyan változtathat a vélemé-
nyén? – kérdezte Nona. A csuklója egyre jobban fájt, és már valam-
ennyit érzett az ujjaival, habár a bilincs fikarcnyival sem szorított ke-
vésbé. – Nem fogja érdekelni; kedvére van, ha bánthat másokat.
– A főpap belátja majd, mennyire mély a meggyőződésem. Minden
másodpercnyi késlekedéssel megszégyeníti magát az arkhónok előtt,
akiknek ellentmondott. Tudni fogja, hogy egy olyan nő, aki kibírja a
láng hevét, bármire képes, és ettől meggondolja magát. – Az apátnő
teljes belső nyugalommal beszélt, tekintetét a csarnok túlsó végében,
a székén pöffeszkedő Jacob főpapra szegezte.
Nona eltűnődött, Üveg apátnő hogyan képes ennyire nyugodt ma-
radni. Egyszer megégette az ujjait a zsarátnokkal, amikor még járni is
alig tudott, és a parázs heve örökre az emlékezetébe véste a gyötre-
lem forró pillanatait.
– Ha egy asszony bármire képes, akkor hazugságra is.
– És őt ez érdekelné? Ez az egész nem az igazságról szól. – Az apát-
nő Jacob főpapra szegezte a tekintetét. – Ha most úgy dönt, hogy
ártani akar nekem, a végén kénytelen lesz szabadon ereszteni a világ-
ban. Szerinted van benne elég kurázsi ehhez?
Nona tudta, hogy az apátnő helyében idegeskedne. Kiutat keresne.
Készen állna a küzdelemre. Ez az asszony azonban annyira... nyugodt-
nak tűnt.
– Most azt csinálja, ugye? Azt az elmejátékot, amit Serpenyő nővér
tanít. – A novíciák az Úthoz igazodásként emlegették. Nem végigha-
ladtak rajta, ahogy a quantalok, mégis elég közel kerültek hozzá, hogy
megváltoztassák elméjük működését.
– Belső béke. – Az apátnő kimérten bólintott.
Nona a homlokát ráncolta. Bármily belső békét teremt is, az apátnő
így is, úgy is meg fog égni.
Egy fiatal testőrgárdista rontott be esőtől áztatott köpönyegben,
félrecsúszott sisakkal. Az arkhónokhoz lépett, markában fogadalmi
gyertyát szorongatott, akár valami szent ereklyét.
– Vegyétek le a fogoly bilincseit, és vezessétek elém! – adta ki az
utasítást a főpap. – Állítsatok egy asztalt... ide! És kerítsetek egy köte-
let, nehogy túl magasra emelhesse a kezét a láng felett!
– Erre aligha lesz szükség. A magam...
– Előttem kell bizonyítania, nem teelőtted, Kratton arkhón, én vi-
szont szükségesnek érzem! – Megtörölte a száját. – A lányt is hozzá-
tok!
A Nona mellett álló őr egy súlyos kulccsal letekert egy csavart,
hogy lassan szétnyíljon az Üveg apátnő két kezét a feje mellett tartó
bilincs. A szerkezet fájdalmas hangot adott ki, hol megnyikordult, hol
mélyebben csikorgott.
– A legjobb, ha nem nézel ide, Nona kedvesem – tanácsolta az
apátnő, és óvatosan kihúzta egyik kezét a béklyóból, miközben az őr a
másikhoz lépett, hogy azt is levegye róla. – Ne avatkozz közbe... azzal
nem segíthetsz. Összpontosítanom kell.
Nona figyelte, ahogy leveszik a béklyót Üveg apátnő nyakáról, aki
a csuklóját ide-oda hajlítva az asztalra állított gyertyához sétált. Nona
kíváncsi lett volna, vajon az apátnő valóban valamiféle erkölcsi elv
miatt mentette-e meg a hóhér kötelétől, tényleg a korrupció és a bi-
rodalmi törvények kudarca háborította-e fel. Vagy mert értékesnek
vélte a készségeket, amelyeket felfedezett Nonában? Vagy valóban
egy látomás vezérelte? Esetleg elkeseredésében állított ilyet? Nona
tanácstalanul nézett maga elé. Az apátnő korábban azt mondta: a
szavak egy úton megtett lépések: az a fontos, hogy eljuss oda, ahová
igyekszel. Nona eltűnődött, vajon az apátnő tudja-e, hová igyekszik,
vagy már aznap elveszítette a játszmát, amikor Nona kezét fogva kisé-
tált a harritoni börtönből.
A testőrgárdista, aki az apátnő után kísérte Nonát, arra a férfira
emlékeztette, aki a bitófához vezette: magas, őszülő ember volt, alig-
hanem valakinek a nagyapja. Ha az apátnő kudarcot vall a próbán,
talán ő fogja betaszítani Nonát a víznyelőbe, hogy a mélybe zuhanjon,
és elmerüljön.
– Jól megkötözték? – A főpap levonult az emelvényről, megállt az
asztal előtt, jóformán szemtől szemben az apátnővel, mintha valamifé-
le fortélytól tartana. Két kötél szorította az apátnő felhorzsolt csukló-
ját, a kötelek végét az asztal szemközti lábaira hurkolták. Oldalra el-
mozdíthatta a kezét, felemelni viszont nem tudta.
A kövér, de rövid fogadalmi gyertya egészen közel égett, a lángja
meg-meglebbent, ahogy a testőrök körbejárták az asztalt, és ellen-
őrizték az apátnő kötelékeit.
– Apátnő! – A főpap a lángra mutatott. – Várom, hogy meggyőzz.
 Négy arkhón hajolt előre a székében, és az egész csarnok visszafoj-
totta a lélegzetét. Nona hallotta az esőcseppek kopogását a fejük fölé
boruló tetőn, a zubogást a magas ereszcsatornákban. Üveg apátnő a
gyertya fölé húzta a tenyerét, a bőrét egyetlen hüvelyk választotta el a
láng csúcsától. A próbatétel nem tűnt különösebben drámainak. Nona
jól tudta, hogy a dumi vademberek azzal bizonyították igazukat, hogy
a mellük izmába akasztott vashorgokon lógatták le magukat a fákról.
Ám hiába ömlött a vér és nyögtek fájdalmasan az efféle színpadias
önigazolások alkalmával, az apátnő próbatétele a maga módján
ugyanily igéző volt. A teremben mindenki őrzött emlékeket a tűz
csókjáról. Arról, amelyik megtanította nekik az egyszeri leckét. Forró,
ne nyúlj bele!
Üveg apátnő a főpapra szegezte a tekintetét, a férfi szemének ri-
deg szürkeségére és az ajka körül játszadozó mosolyra – élvezhette?
Kínban érezte magát? Az apátnő arca nyugodt maradt, és Nona el-
képzelte magában, hogy az asszony a békéhez vezető út széles ecset-
vonásait követi, a világ csendes helyeihez vezető enyhe kanyarokat,
ahol a szél visszatartja leheletét, és a haldokló nap lágy fényével borít-
ja be a földet.
Hosszú pillanatok teltek el.
– Ah. – Egy gyors levegővétel. Az apátnő arca megfeszült, tekinte-
tében távoli fájdalom tükröződött.
– Most kellene feladnod ezt az ostobaságot, Shella! – Jacob főpap
közelebb hajolt, hangja morgássá halkult. – Az egész kezedet csontig
szénné égetheted, akkor is tudni fogom, hogy hazudsz. Ezúttal pórul
jártál. Kijátszottad a kártyáidat, és vesztettél.
Üveg apátnő összeszorította a fogát, a szeme kidülledt, a főpap
tekintetébe meredt, lehelete a torkába szorult.
– Üveg. Üvegnek hívnak. – Halk, sercegő hang hallatszott a tenyere
alól. Nona szippantott egyet. Akár szalonna is lehetett volna, amit
forrón kivesznek a serpenyőből, és a refektórium tányérjaira halmoz-
nak. Nona gyomra megkordult, miközben öklendezni kezdett.
 Az apátnő lélegzete, ahogy apró, feszes rohamokban kapkodta a
levegőt, kimérte a próbatétel hosszát. Kis termetének köszönhetően
Nona az egyedüli szemtanúja volt a lángok pusztításának: előbb egy
kerek folt vörösödött el az apátnő tenyerén, aztán fehér hólyagok
tűntek fel a helyén, míg végül felrepedtek és elfeketedtek.
Könnyekkel telt meg az apátnő szeme, kövér cseppek gördültek le
az arcán, verejték gyöngyözött a homlokán, gyűlt össze az álla alatti
redőkben. A sikoly annyira váratlanul és hangosan tört ki belőle, hogy
Nona hátratántorodott, a testőrök fele pedig a kardjáért kapott. Az
apátnő levegőért kapkodva, nyögve előrerogyott, a mély torokhango-
kat hallgatni is fájdalmat okozott. Minden erejét megfeszítve próbálta
felemelni a kezét, de a kötél kérlelhetetlenül tartotta. A karja reszke-
tett az igyekezettől, de sem jobbra, sem balra nem tudta elhúzni a
kezét, hogy megmeneküljön a forróságtól.
– Ennek semmi értelme! – a főpap felkapta a kezét, az arkhónokra
pillantott. – Add fel, Shella, csak kínos helyzetbe hozod magad! – Leg-
inkább a főpap feszengett, az arca csaknem annyira elvörösödött,
mint az apátnőé. Az apátnő kívül került minden szégyenen, visszahú-
zódott valahová mélyre, ahol csupán ő és a szenvedése létezett.
– Aááááárrrh! – Ezúttal keservesen felkiáltott fájdalmában. Nona
látta, hogy a töpörödő kézroncsból zsír csöpög a gyertya lángjába.
Most mintha magasabbra felcsapott, nyaldosni igyekezett volna őt. –
Aáááááárrrh! – Oly borzalmasan jajveszékelt, hogy Nona legszíveseb-
ben a füléhez kapja a kezét, ha szabad lett volna.
Nona a könnyed mozdulatot látta maga előtt, ahogy az apátnő
ügyes keze Kerék nővér óráján a pergamenre firkantja a képmását.
Ezután hogyan fognak engedelmeskedni neki azok az ujjak? Vajon
képes lesz még rajzolni velük?
– Húzza el a kezét! – Nona száját önkéntelenül hagyták el a szavak.
Jóllehet nem volt egyedül: a csarnokban mindenfelé ugyanezt mor-
molták. – Húzza el a kezét! – Philo arkhón segédje elveszítette ön-
uralmát, és az apátnőre ordított, ökölbe szorított kézzel, elfehéredő
ujjakkal.
– Ez nevetséges! – a főpap dühösen a földhöz ütötte a botját. –
Nem zsarolhatsz meg... – Újabb fájdalmas üvöltés szakította félbe.
Nona alig látott a könnyeitől. Az orra folyt, és nem tudta megtörölni; a
torka kiszáradt a kiáltozástól, hogy hagyja már abba.
Jacob főpap arca merev, beteges grimasszá torzult. Elfordult, és
visszasétált a székéhez, egyszerre hágott fel a három lépcsőfokon,
útját az apátnő sikolyai kísérték. Aztán megfordult, maga alá húzta a
köpönyegét, és leült.
– Előbb fog lecsöpögni... – Újabb velőtrázó sikoly. – ...a hús a csont-
jaidról, mintsem elhiteted velem... – a sikoltásban már semmi emberi
nem maradt. – ...ezt a szánalmas hazugságot.
– Vessenek alá a Pajzs-próbának! – Senki sem hallotta meg Nonát a
kiáltozás és az apátnő immár szakadatlan üvöltése közepette. Nona
meglendült, béklyója súlyát az asztalnak csapta. A gyertya megbillent,
lehullott az asztalról, és elgurult. – Vessenek alá a Pajzs-próbának! –
ordította Nona a döbbent csendbe. Egy pillanatig senki sem szólalt
meg. Aztán az apátnő összecsuklott, és egyszerre mindenki beszélni
kezdett.
 17

Z ESŐ hűvösen és keményen csapta meg Nonát, ahogy a lány

A átlépett a Szív Csarnok kapuján, váratlan rohama mintha

rádöbbentette volna őt helyzetének valóságára. A díszes,
finom kelmékbe öltözött arkhónok előtt állni oly távol esett addigi
tapasztalataitól, hogy az események álomszerűvé lényegültek, ám
aztán lidércnyomásban értek véget. Odakint a fagyos esőben újra ma-
gához ragadta őt a komor valóság.
Nem sokat látott, csupán az előtte haladó testőrök hátát, kétoldalt
pedig – a szakadó esőbe szinte beleveszve – a habitusukban egymás-
hoz kuporodó, a zápor elől a falakhoz húzódó nővérek és novíciák
szürke alakjait. A jeges víz égette Nona csuklóját, ahol a bilincs le-
nyúzta róla a bőrt. Gyorsan megmozgatta elgémberedett ujjait, tudta,
hogy csakhamar szüksége lesz rájuk. Az eső lecsorgott a kezéről,
mintha a belsejéből kivezető csöveken át ömlött volna a víz.
A menet szapora tempóban haladt. Nonának nem okozott gondot
lépést tartani velük. Most, hogy megszabadult a béklyó terhétől, úgy
érezte, mintha lebegne, mintha egyetlen erős rúgással levethetné
magáról a föld kötelékeit, és a Penge Csarnok, az előttük felsejlő sötét
alakzat tetejére szökkenhetne. Pár pillanattal később már beléptek a
kapun, és még többen nyomakodtak be mögöttük.
Két testőr félrehúzta Nonát, határozottan odafigyeltek, hogyan
fogják, mintha valóban csak egy kislány lenne, nem pedig gyilkossá-
gért elítélt fogoly, akinek hamarosan olyan próbát kell kiállnia, amely-
re a már felavatott vörös nővérek közül is csak kevesen vállalkozná-
nak.
A főpap és az arkhónok léptek be az ajtón, majd esőtől csöpögve
megálltak a homokon, finom ruhájuk besározódott. Annak idején
Nona édesanyja mondogatta, hogy az esőben nem számít, mennyi
ideig fésülted a hajad, egyformán csatakosan lóg mindenkin. A falusi-
ak úgy tartották, hogy az esőben istenek lakoznak, akárcsak a folyók-
ban meg az erdőkben. Lehetett fohászkodni hozzájuk, ám mire elég
közel kerültek, hogy meghallják, rendszerint túl késő volt ahhoz, hogy
az ember ne ázzon bőrig.
Amint beértek a kapun, az arkhónoknak nem kellett sok idő, hogy
összeszedjék magukat, miközben további alakok nyomakodtak be
mögöttük. Elsőként az egyházi küldöttség papjai és segédjei, aztán
viszont a nővérek, a sarkukban pedig a novíciák, és senki sem próbálta
megállítani őket.
Jóformán egyetlen szó sem hangzott el, és az egész gyülekezet a
terem bal oldalára meg a hátsó részén emelkedő, teraszos lelátóra
húzódott. Az utolsó hátsók ereszkedtek le, amikor Üveg apátnő két
egyházi testőrgárdista kíséretében bejött a főkapun, az egyik oldalról
Szikla, egy erős testű, szekercearcú vörös nővér, a másikról Rózsa nő-
vér támogatta, és még mindig az apátnő kezét csaknem gömb alak-
ban borító lenvászon pólyaköteg széleit igazgatták. Üveg apátnő bi-
zonytalanul állt a lábán, hagyta, hogy vezessék. A testőrök a lelátó
legalsó üléssora elé állították. Amikor ellépett Nona mellett, az apát-
nő gyors pillantást vetett rá, ahhoz mégis elegendőnek bizonyult,
hogy Nona láthassa ugyanazt a ravasz, sötét szemet, amellyel azon az
első napon, a bitófa tövében végigmérte őt.
Nona a lelátót pásztázta. Az osztályok keveredtek egymással, noví-
ciák telepedtek apácák mellé, mégis sikerült felfedeznie Clerát és
Rulit, ahogy a második sorban egymáshoz kuporodva ültek. Nem sok-
kal a lányok mögött felvillanó szín vonzotta magához Nona tekintetét:
Alma nővér vörös fürtjei kiszabadultak a fejfedő alól, Kanna nővér
pedig közvetlenül mellette ült, éppoly közel, mint Clerához Ruli.
A főpap a legfelső sorban állt, fejfedőjét levetette, ősz haja kivörö-
södött homlokához tapadt.
– Kerék nővér... és... – a fekete ruhás férfira pillantott maga mellett,
aki odasúgott neki valamit. – Rózsa nővér! Ha jól tudom, ti töltitek be
a főapácák tisztségét a Kegyes Irgalomban. Az apátnő távollétében ti
vagytok felruházva a döntés jogával. Márpedig ő az egyházi törvények
alapján fogolyként nem bír hatalommal. Ezért rátok hárul a feladat,
hogy alávessétek a Pajzs próbájának ezt a... novíciát.
Rózsa nővér pár szót mormolt magában, aztán sietve megindult
Nona felé, hája rengett és ringott körülötte.
– Jaj, kedvesem... – Lehuppant a térdére, és a testőrökkel mit sem
törődve megragadta Nona kezét.
Nonának egyszerre sírhatnékja támadt. Gyermeknek érezte magát,
miképp emlékei ködében, amikor még édesanyja karjai erődítmény-
ként és menedékként oltalmazták őt. Kiszakította magát Rózsa nővér
öleléséből. Az anyja hagyta, hogy a gyerekbegyűjtőhöz vigyék: a
gyengeség, amit Rózsa nővér kínál, nem segít rajta.
– Mit kell tennem? – kérdezte Nona.
Rózsa nővér tekintete a háta mögé siklott, ahol a gyakorlóbábuk
álltak összezsúfolva kerek talapzatukon, mindegyik hat láb magas
emberalak, számtalan ütéstől és rúgástól ziláltam A bábuk hátralen-
dültek, amikor eltalálták őket, elnyelték a csapás erejét, majd előre-
lendültek, ahogy a talapzatukba helyezett ólom újra kiegyenesítette a
testüket.
– Hát... a nagyobb lányokkal, mármint a frissen felavatott nővérek-
kel... már jó néhány éve, hogy... Kanna volt az utolsó... dárdát és tőrt
fogott... – Rózsa nővér feltápászkodott, a fejét csóválta. – Maguk ott!
– Intett az ajtó mellett álló két testőrnek. – Az egyik gyakorlóbabát a
falhoz kell húzni! – Visszafordult Nonához, felnézett az emelvényre,
aztán megint Nonára. – De... de ez őrültség!
Őrültség vagy sem, a két egyházi testőrgárdista odasietett a bá-
bukhoz, és az egyiket oda vonszolták, ahová Rózsa nővér mutatta; a
talapzata sima, széles mélyedést hagyott maga után a homokban.
– Várjatok! – a főpap felállt a legfelső padról. – A Pajzs az Argathát,
az Őstől kapott értékes ajándékot óvja, nem holmi lószőrrel kitömött
bőrtömlőt. Legalább húst és vért védelmezzen, hogy valamennyire
érezhesse az elvégzendő munka nyomását! – Nona felé nyújtotta a
kezét, és körbenézett, arcára visszatért a mosoly. – Ki jelentkezik ön-
ként? – Jobbra, majd balra tekintett. – Nem hisztek ebben a Pajzsban?
Kanna nővér az ajkát harapdálva felállni készült, ám a Méregkeverő
megragadta a karját, és a szemöldökét összevonva, haragos tekintet-
tel lehúzta. Élénk sugdolózásba kezdtek.
– Senki? – a főpap széttárta karját, és éppily szélesen elmosolyo-
dott.
– Majd én. – Faggyú nővér állt fel alig öthelynyire a főpaptól, s
közben letekerte karjáról az átázott karfelkötő kendőt. Az ülések
mentén megindult a lépcső felé, az apácák és arkhónok felkeltek,
hogy átengedjék maguk előtt.
– Nem hinném. – A főpap Faggyú nővér útjába nyújtotta botját,
amikor az apáca eléje ért. – Penge tanárnő, nem igaz? Honnan tud-
hatnánk mi, lassú szeműek, vajon a gyermek védelmez téged, vagy te
véded önmagad?
– Elárulnám. – Faggyú nővér hunyorogva meredt a férfi szemébe, a
tekintete még a csarnok túloldaláról is feszélyezőn hatott. A főpap
harciassága tüstént alábbhagyott vele szemben.
– Igen, persze... – A főpap összekapta magát, mivel egy új ötlete
támadt. – Viszont a gyermek aligha védelmezhet meg egy olyan ma-
gas személyt, mint amilyen te vagy, Penge tanárnő. A csípődig is alig
ér fel. Hozzá hasonló termetű párt kell találnunk neki, nemde? Hogy
igazságos legyen a próba. – Nem várta meg a választ. – Egy novíciára
lesz szükségünk. Amennyiben nem akad önként jelentkező, ez a belé
vetett bizalom hiányát jelzi... aligha lehet ő a Pajzs, ha senki sem hisz
benne. Amellett, hogy védelmez, a Pajzsnak a hitünket is képviselnie
kell. – A főpap körbehordozta a tekintetét, a zsúfolt lelátót pásztázta.
– Egy novícia! A saját osztályából bármelyik lány megtenné. Ki hajlan-
dó ennek a bűnözőnek a kezébe adni az életét?
Nona eltűnődött, vajon a jelenlévők közül hányan látták már a
Pajzs-próbatételt. A novíciák közül egy sem, hiszen utoljára Kanna
nővér vetette alá magát. Talán voltak bemutatók, esetleg története-
ket meséltek róla, és előfordul, hogy amit elképzelünk, félelmetesebb,
mint a valóság. Bárhogy is, a vörös osztályból senki sem ugrott fel,
hogy jelentkezzen. Clera leszegte a tekintetét, valakinek a tarkóját
bámulta. Mellette Ruli legalább Nonára nézett, ám elkerekedett
szemmel, reményvesztve. Nona felfedezte egymás mellett Kettit és
Ghenát; az előbbi sápadtan, félig elnyílt szájjal meredt maga elé, a
másik dühösen összevonta a szemöldökét, mint akit megsértettek.
Jobbra mögöttük két leborotvált fej. Jula mintha sírt volna, Arabella
pedig a száját nyitotta, talán hogy elnevesse magát.
– Senki? – Jacob főpap szája vékony vonallá szorult össze. – Az ügy
tehát lezár...
– Én megteszem. – Hessa már lehajolt a mankójáért. Most azzal
segítette talpra magát.
Nona szemébe könnyek szöktek. A kolostorban azt suttogták róla,
hogy nem sikerült megmentenie Saidát. Hogy hagyta meghalni a ba-
rátját. Egyiküktől sem számított arra, hogy bíznak a védelmében. Le-
nézett a kezére, mindkettőt ökölbe szorította, míg bele nem sajdultak
az ujjai.
Hessa keserves lassúsággal lebicegett az emelvényről, sután vette a
lépcsőfokokat, miközben minden szempár rászegeződött. A főpap
előrehajolt az előtte lévő sorhoz, és megkocogtatta Kerék nővér vál-
lát. A néma csendben, ahogy Hessa az utolsó lépcsőfokokon lebotla-
dozott, Jacob főpap hangja messzebb elhallatszott, mint talán akarta
volna.
– ...de hát nem vörös nővérnek választották ki. Nem quantal?
Kerék nővér feleletképp valamit mormogott neki. Nona a „kárba
veszett” szavakat hallotta ki a főpap válaszából. Meglehet, arra gon-
dolt, a quantal vér túlságosan értékes ahhoz, hogy egy efféle gyakor-
lat során kiontsák, Kerék nővér azonban szemmel láthatóan nem ag-
godalmaskodott, talán hajlandó lett volna megadni ezt az árat, hogy a
kolostor megszabaduljon egy paraszttól. Ráadásul egy nyomoréktól.
Hessa átsántikált a homokon, hogy Nona és Rózsa nővér mellé áll-
jon, töpörödött lábát lengette, lábfeje sekély csíkokat hagyott mögöt-
te. Tétován rámosolygott Nonára, kék szeme sötétebben ragyogott,
mint amilyennek Nona valaha látta.
– Nem kell megtenned – figyelmeztette Nona.
– A barátod vagyok – felelte Hessa. – Ráadásul védelmezni fogsz.
Nona szeme elkerekedett.
– A barátod?
– Hát persze, kis buta. Csak nem azt hitted, hogy Clera az egyet-
len? Két ember anélkül is lehet egymás barátja, hogy kimondanák.
Nona szóra nyitotta a száját, és rádöbbent, nincs mit mondania.
Megesküdött, hogy sosem hagy cserben egy barátot, hogy bármit,
akármit megtesz azért, hogy megvédelmezze őket. Esküjét szentebb-
nek érezte, mint az Őst, szentebbnek, sokkal szentebbnek, mint az
egyház legmagasabb tornyát és legmélyebb kriptáját. A gondolat,
hogy valaki a tudta és beleegyezése nélkül barátként számít rá, egy-
szerre megbonyolította a helyzetet.
Rózsa nővér a vállukra tette két kezét.
– Mindketten megértettétek, miből áll a próba?
Nona a fejét csóválta, Hessa viszont azt felelte:
– Mozdulatlanul kell állnom, Nonának pedig meg kell védenie en-
gem egy elhajított dárdától és egy dobócsillagtól, és... a teljes próba-
tétel három vagy négy szakaszból áll?
– Összesen...
– Rózsa nővér! – A főpap kiáltott le az emelvény végéből. – Kezd-
hetnénk végre? És adjanak Rogan kapitánynak egy dárdát! – A pa-
rancsra a főbejárat mellett strázsáló egyik testőrgárdista (nem gerant,
ugyanakkor hat lábnál jóval magasabb, erős mellkasú és karú férfi)
előrelépett. Levetette a sisakját, és hátrasimította a szakállához ha-
sonlóan ősz szálakkal beszőtt haját. A száját sápadt sebhely húzta gú-
nyos mosolyra. A tekintete viszont sem kegyetlennek, sem kedvesnek
nem hatott, csupán érdektelennek, mintha a mindennapos teendői
közé tartozott volna, hogy kislányokra hajít dárdákat.
Rózsa nővér a fal szilánkos fapalánkkal borított részéhez terelte a
két novíciát. Nona reszketni érezte az asszony kezét.
– Tegyél meg minden tőled telhetőt, Nona! – A hangja megreme-
gett. – Jaj, kedvesem. Te meg, Hessa, ne félj! Faggyú nővér szerint
Nona nagyon gyors... és... biztosra veszem, hogy az apátnő nem té-
ved... Látomása volt, és... – Az apáca hangja elfulladt, átkarolta a lá-
nyokat, mindkettőt erősen kövérségéhez szorította. Nona meglepőd-
ve tapasztalta, hogy nem szeretné, ha eleresztenék. A próbatétel nem
rémisztette meg, amíg a főpap valaki más életét nem adta a kezébe,
és most Hessát kellett megvédelmeznie. A barátját, Hessát.
– Rózsa nővér! – a főpap hangján érződött, hogy nincs ínyére a kés-
lekedés.
Az apáca könnyek közt feltápászkodott, és hagyta, hogy Kova nő-
vér elvezesse őt. Kova hátrapillantott, sötét szeme rátalált Nona te-
kintetére. Kurtán biccentett, és elfordította a fejét, visszasegítette
Rózsa nővért a csarnok túlsó végébe.
Nona megfordult, és közelebb lépett Hessához, olyan közel, hogy
az orruk majdnem összeért.
– Ne mozdulj. Nem lesz időm, hogy rád nézzek. Tudnom kell, hogy
ott maradsz, ahol mondom.
– Megteszem, amit tudok. – Hessa halványan elmosolyodott, mos-
tanra egészen elsápadt, egy pillantást vetett Rogan kapitányra, akinek
már átadták a raktárból hirtelenjében kerített dárdát. – Mindenesetre
egy örökkévalóságba telik, mire eljutok valahová.
A kapitány felemelte a fegyverét, egy csaknem kétyardnyi hosszú,
dísztelen kőrisfa rudat, a végén a páncélt átszakítani képes, keskeny
pengéjű vastüskével.
– Nem akad valami nehezebb? Egy levélhegyű?
Faggyú nővér a férfira hunyorított.
– Nehezebb semmi. Tartunk levélhegyű dárdákat arra az esetre, ha
a lehető legtöbb húst szeretnénk levágni, kapitány.
A férfi vállat vont, és látszólag cseppet sem zavartatva magát rále-
gyintett az ajánlatra.
– Ez is megteszi.
A főpap a padlóhoz koppintotta a botját.
– Essünk végre túl ezen az esztelenségen!
Nona Üveg apátnőre pillantott, és az apátnő ugyanolyan számító
tekintettel nézett rá, mint azon a napon, amikor a börtönben dér-
almákat dobott oda neki. Nona hátrafordult, a kezét Hessa vállára
tette, beállította, aztán szembefordult a kapitánnyal, és öt lépést tett
előre, így kevesebb ideje marad meglátni az elhajított dárdát – ám
több arra, hogy a legkisebb érintés jobban eltérítse.
– Kerék nővér, felkérlek a bíráskodásra! – A főpap széttárta a te-
nyerét, úgy tett, mintha finoman meglökne valakit, az apáca pedig
megértette a célzást, és levonult a homokba, különös, nyakigláb moz-
dulataival lépdelt, amelyek nem illettek asszony szülte szerzethez.
Miközben várt, Nona alaposan szemügyre vette a kapitányt, a
mellvértjén megcsillanó napsugarakat figyelte, alsóingének vasszege-
cses bőrnyúlványait, amelyek szoknyaszerűen védték combjait. A dár-
da fényes hegyét. A karja vastagságát.
Kerék nővér végre elfoglalta helyét a csarnok közepén, és felemel-
te a kezét.
– Ős, légy tanúja a hit és a gyorsaság, az Argatha Pajzs próbára té-
telének. – Balra nézett, majd jobbra. – Mindenki készen áll? – Leeresz-
tette a karját.
Nona elnyújtotta a szíve dobbanásait, és figyelt. A kapitány karja
hátrahúzódott, aztán előrelódult, siklott a levegőben, a száján néma
üvöltés. Amikor teljesen kinyúlt a karja, szétnyíltak az ujjai, eleresztet-
ték a dárda nyelét. Nona maga köré húzta a világot, figyelte a fino-
man fel-le bukdácsoló acélhegyet, a hajítás erejétől ide-oda görbülő
dárdanyelet.
Rogan kapitány Nona szívét célozta meg. Nona oldalra perdült. A
gyorsaság a válaszreakciótól függ, annak sebességétől, hogy az elme
megérti, amit a szem mutat neki, aztán pedig parancsot küld a test
többi részének. Ám bármily gyorsak is ezek az üzenetek, megvannak a
korlátái annak, amit az izmok megtehetnek. Nona tudta, hogy az ujjat
gyorsabban lehet mozdítani, mint a kezet, a kezet gyorsabban, mint a
kart, a kart gyorsabban, mint a testet. Minden erejével igyekezett el-
mozdítani törzsét a dárda útjából, vékonyka teste hirtelen nehezebb-
nek tűnt a vasnál, mogorván ellenállt az erőnek, ahogy Nona kínke-
servesen próbálta félretaszítani.
Fordulás közben felemelte a karját, maga elé kapta a két kezét,
egyiket a másik fölé, kézfeje a mellkasára simult. A csarnok minden
szeglete megdermedt, az arcok, a tekintetek, a kapitány sarkánál fel-
vert por a levegőben lebegett. Egyedül Nona mozgott, és a dárda
siklott feltartóztathatatlanul Nona szíve felé.
Mire az acélhegy odaért hozzá, Nona fürgesége sűrű és mély
csendjében szinte teljesen kicsavarodott abból a vonalból, amely a
tűhegyes fejet a barátja szívével kötötte össze. A penge legszélesebb
része elhaladtában súrolta Nona ujjait. A csiklandó érzés még egy
ideig nem jut el hozzá, de az izmait már felkészítette a lökéshez, és
szinte tökéletes időzitéssel nekitaszította tenyerét a dárda nyelének.
Felgyorsulva minden konokul ellenáll a mozgásnak, mintha maga a
levegő a legsűrűbb sárrá állna össze. Jóllehet a dárda súlya gondot
jelentett, Nona kétszeres előnnyel bírt. Először is azon a végen gyako-
rolt nyomást, amelyet eltéríteni igyekezett, közvetlenül a dárdahegy
mögött. Másodszor pedig kellően messze a barátja elé helyezkedett
ahhoz, hogy egyetlen hüvelyknyit eltérítve a fegyver teljesen Hessa
mellé találjon.
Nona a tagjaiban rejlő minden erejét és gyorsaságát beleadva ta-
szított egyet. A fanyél végigsiklott a tenyerén. Egy pillanatra páni féle-
lem töltötte el, amikor rájött, hogy ha a felezőpont után is tol még,
azzal visszafordíthatja Hessa felé a dárda hegyét. Elméje megszólalt,
ám a karjainak egy örökkévalóságba telt megállni. A dárda fele elha-
ladt Nona tenyere előtt, és még többhüvelyknyi túljutott rajta, amikor
megszűnt az érintkezés – a dárda immár új pályáján repült, Nona töb-
bé nem befolyásolhatta azt.
Nona hagyta, hogy a világ megszokott sebességére pörögjön fel
körötte, és elkapta Rogan kapitány tekintetét. Ha a férfi dárdája
megölte Hessát, új sebhellyel gyarapodik a gyűjteménye. És még töb-
bel. A becsapódás hangját döngve-dörögve verte vissza a fal és a
mennyezet. Egy pillanatra csupán a dárda hangját lehetett hallani, a
nyél remegését, ahogy a hegy mélyen befúrta magát a fába. Aztán...
erősödő üdvrivalgás. Nona hátranézett, és Hessát látta sértetlenül,
ahogy hagyta, lehunyt, ám lassan felnyíló szemmel; a dárda a falból
állt ki, háromhüvelyknyire Hessa karjától.
– Köszönöm – zihálta Hessa. Odabicegett hozzá a mankóján, és
sután, fél kézzel átölelte Nonát.
– Tovább! – A lelátón a főpap a padlóhoz koppintotta botját. – Ha
jól sejtem, a próba egyre nehezebbé válik.
– A dobócsillag! – Kerék nővér elcsukló hangja elcsendesítette az
utolsó beszélgetésfoszlányokat. – Ha lennél olyan szíves, Penge ta-
nárnő!
– Ne ő csinálja! Kerék, inkább te. – A főpap intett Faggyú nővérnek,
hogy menjen vissza a helyére. – És lendítsd meg rendesen azt az átko-
zott karodat!
– Kerék nővér? – Nona alig hallhatóan fújt egyet. Hessához fordult.
– Remek. Mégis, mire lehetne képes?
– Rosszra! – Hessa a fejét csóválta. – Te tényleg nem tudod? Vörös
nővérként lépett be a rendbe. Minden próbát kiállt. Aztán lemondott,
hogy a szentek közé kerülhessen. A vörös nővéreket nem tartja igazi
apácának... nem kerülnek elég közel az Őshöz. Szerinte...
 – A dobócsillag! – Kerék nővér már elfoglalta a kapitány helyét, és
a feje fölé tartotta a kezét, az acél dobócsillagon feltündökölt az ab-
lakokon beáradó fény. Az eszköz jóformán egybefüggő pengékből
állt: a kis, nehéz központból öt széles, fénylő kés állt ki, mögöttük és
közöttük hézagokkal, ahol Kerék nővér megragadhatta. Nona nem
igazán tudta elképzelni, hogyan tudja majd anélkül elereszteni, hogy
megvágná magát.
– Ős, légy tanúja a hit és a gyorsaság próbára tételének! – Kerék
nővér Nonára hunyorított, mintha ő lett volna a célpont, nem pedig
Hessa. Meglendítette hosszú karját, elfordította túlságosan is ruga-
nyos csuklóját. A szeme, amely rendszerint tágra nyílt, mintha szaka-
datlan és kissé komikus meglepetést mutatna, résnyire húzva teljes-
séggel megváltozott: ezekben a pillanatokban valami baljóslatú és
nem egészen emberi figyelte általa a világot.
Nona a mellén keresztbe téve maga elé kapta a két kezét.
Kerék váratlanul meglendítette a karját, akár egy ostort, hogy elha-
jítsa a dobócsillagot. A mozdulat túlságosan lazának hatott ahhoz,
hogy nagyobb sebességet kölcsönözzön, a csillag azonban jóval sebe-
sebben szelte át a levegőt, mint Rogan kapitány dárdája, a központja
körül forgott, a pengék szikrákat metszettek a fényben. A függőleges
tengelye körül pörögve közeledett, korongja a földdel párhuzamosan
siklott egyenesen Nona mellkasa felé. Még ha az oldalát megtolva
kitérhetett is a fegyver elől, kellően nagy szögben el kellett térítenie
ahhoz, hogy Hessa feje fölé vagy a lába előtt a földbe csapódjon. Ha-
talmas szögben. Ahhoz, hogy kissé félretaszítsa, és így Hessa jobb vagy
bal oldalán kössön ki, Nonának a forgó pengéket kellene meglöknie...
Miközben átgondolta mindezt, a dobócsillag már a távolság harmadát
felfalta köztük, és Nonának először kellett szembesülnie azzal, hogy
nem képes mélyebbre beásni magát a szívdobbanások közé.
Egyik karjával a közelgő csillag felé nyúlt. A másik keze körmeit
végighúzta habitusa ingujjától a hónalja felé. A durva szövet ellenállás
nélkül kettévált az ujjai alatt. Egészen kicsi korában Billem Smithson
akarta bántani Nonát. Nona az édesanyja elé tartotta véres kezeit. Ezt
találtam benne. A fiú bőre felszakadt, ahol Nona megérintette, négy
párhuzamos vágás futott rajta, mintha Nona ujjaiból láthatatlan pen-
gék nyúltak volna elő. Ugyanez történt, amikor rátámadt Raymel
Tacsisra, és megint ez ismétlődött, amikor Raymel testvérének táma-
dását hárította az apátnő lépcsője előtt. Már számtalanszor próbálko-
zott vele hosszú, unalmas óráiban, a komor napokon, amikor jégtől
terhesen hullott az eső... ám páni félelem és düh híján csupán a
harritoni börtönben jött elő az élesség. A kötél, amellyel hátrakötöz-
ték a kezét, elengedett az érintésétől.
Az ujjaival most a habitusa ujját metszette hosszú csíkokra. Talán a
bőrt és az izmot is feltépték alatta – a fájdalomnak még nem volt ide-
je, hogy elérjen a tudatáig, sem a vérnek, hogy lecseppenjen.
A dobócsillag egyre közeledett Nona kinyújtott keze felé, miköz-
ben a másik kéz elérte a hónalját és továbbhaladt, Nona immár csu-
pán egyetlen ujját kiegyenesítve metszett egy vonalat a mellkasa
előtt. A csillag leheletnyivel suhant el csuklójának erei mellett, majd
továbbpörgött közvetlenül az elkapó karja alatt, ahol az ingujj csíkjai-
nak még nem volt ideje a földre hullani. A fegyver átszáguldott rajtuk,
széthasított mindent, ami az útját állta volna, de újabb szalagokat
kapott be a pengék közötti szűk résekbe, magára tekerte azokat,
ahogy elszállt Nona könyöke alatt.
Amikor az ujja a szegycsontjához ért, Nona abbahagyta a vágást, és
a másik irányba tolta a karját, a vér és a csont lendülete ellenében
küszködött, begörbített ujjaival kapta el a korábban szabaddá tett
cafatokat.
A bebugyolált dobócsillag végigrepült a karja mentén, elérte azt a
pontot, ahol elsuhant volna a válla alatt. Nona nekiütötte a másik ke-
zét, habitusa szövetét marokra fogva oldalra és lefelé csapott. Az üt-
közés ereje végighullámzott a karján. Nona minden tőle telhetőt
megtett. Elengedte a pillanatot.
A ruhába tekeredett csillag tompa puffanása, ahogy az ütődés
megrántotta a karját, a kezében érzett éles fájdalom egyszerre jutot-
tak el Nona tudatáig. A csillag, lendületét vesztve, a homokba esett.
Amikor lenézett, Nona látta, hogy a kezén vér ömlik szét, és egy pilla-
natig azt hitte, hogy az egész karja felhasadt, de a szétterjedő élénk-
vörös foltban egy sötétebb pont feltárta előtte az igazságot: a dobó-
csillag egyik hegye belefúródott a tenyerébe, kicsiny, de mély lyukat
vágott, és abból ömlött a vér.
Körötte éljenzésben törtek ki, míg ő elkapta habitusa ujjának egyik
lelógó csíkját, és szorosan rátekerte a kezére.
– Takard le magad, leányom! – Kerék nővér indult meg felé helyte-
lenítőn összevont szemöldökkel, a cafatokra tépett ingujjra és a Nona
melléről leszakított széles, lifegő darabra meredve. – Mit műveltél?
– Hessát védtem. – Nona magában tartotta az ajkára toluló kemé-
nyebb szavakat.
– Tönkretetted a habitusodat! – Gyanakvó szemek mérték végig a
fedetlenné vált testet és a Nona mellkasán végigfutó szakadás éles
felső peremét. – Hogyan...
Nona meglengette az ingujját, farkasszemet nézett Kerék nővérrel.
– A maga dobócsillaga szaggatta szét. – Inkább a húsommal tette
volna? A szent nővér haragos pillantásában valami azt sejtette, hogy
talán ezt szerette volna.
– Remélem, hogy a harmadik kör valamivel jobban próbára tesz! –
A főpap törte meg a szemük közt feszülő vonalat. Nona pislantott, és a
fejét rázta. Nem hitte volna, hogy elegendő idő eltelt ahhoz, hogy a
vénember lesántikáljon azon a lépcsőn. Nona a férfira emelte a tekin-
tetét, akinek ráncokba gyűrődő homloka éppoly förtelmesnek tűnt,
akár Kerék nővéré, és úgy érezte, kóvályogni kezd a feje. Mintha egy
örökkévalóság telt volna el, mire Nona felemelte a kezét az arcához.
Körötte szavak döngicséltek, mint a dühös legyek.
– ...baja a lánynak? – A főpap gúnyosan fújt egyet. – Aligha lehet ő
a Pajzs, ha pár csepp vér látványától az ájulás kerülgeti.
– Jól vagyok. – Ám Nona nem így érezte. Minden tagja elgyengült,
elviselhetetlenül kifáradt. Bábuvá lett, amit már csupán egyetlen zsi-
neg tartott, és ha az is eleresztené, ő leheveredne a puha homokba, és
elszenderedne.
– Az utolsó próbatétel az íj – közölte Kerék nővér, és száját kifür-
készhetetlen vonallá préselte össze. – Hozzatok nekem egy íjat!
– Nem! – A főpap felemelt kezével megállította őket. – Te már
kaptál esélyt, Kerék. Nekem viszont akad egy alkalmas emberem...
kifejezetten az íjra. Devid! – kiáltotta, és körbekémlelt. – Devid!
Nagydarab férfi ugrott le az ülések első sorából, a főpap gyalog-
hintójának egyik hordozója, a karján kötélként feszülő izmokkal.
– Hozd ide a sas-íjat a poggyászkocsimból! Eredj! És iparkodj!
A férfi elsietett, sarkával felverte a port. Nona félrehúzódott, hátát
a falnak vetette. Hessa megragadta a vállát, és próbálta maga felé
fordítani.
– Mi a baj? Borzalmasan nézel ki.
Nona lejjebb csúszott, mígnem a feneke elérte a földet. Leszegte a
fejét.
– Hosszú volt az éjszaka. Csak fáradt vagyok. – A szavak összemo-
sódva hagyták el a száját. Lehetséges, hogy a dobócsillagot valamilyen
méregbe mártották? – Csak... lehunyom kicsit... a szemem.
– Nem alhatsz el... – Ám Hessa hangja mintha mérhetetlen távol-
ságból szólt volna, alig maradt több belőle visszhangoknál egy bar-
langban, amelynek sötétsége elnyelt... mindent.
#

EGY POFON HOZTA VISSZA A VILÁGOT, a keskeny ablakokon beáradó fényt,

a beszélgetések halk moraját, és mindezek mögött a magas tetőre
zuhogó eső távoli mennydörgését.
– Kelj fel, leányom! – Kerék nővér csontos ujjai Nona szétszagga-
tott habitusának maradványaira zárultak, talpra húzták Nonát.
Az apáca mögött Devid állt készenlétben, zubbonya átázott, a tes-
téhez tapadt, kirajzolta mellének és vállának izmait. Az előtte lévő íj
csaknem olyan magas volt, mint ő maga, nem egyetlen ív alkotta, mint
a Szürke vadászaiét, hanem többféle görbületből és fából állt össze.
Egy gyakorlott íjász egy efféle fegyverrel valóban leszedhette az égből
a Folyosó szelében sikló fehér sasokat. A parasztoknak viszont eszébe
sem juthatott volna ilyennel védelmezni a nyájukat – az íj többet kós-
tált volna bármely juhász teljes nyájánál, ráadásul még a földjét is mel-
lé kellett volna adnia.
A főpap döngő léptekkel a férfi mellé vonult.
– Fogj hozzá!
Az ülések fele mostanra üresen maradt, apácák és novíciák, őrök és
hintóhordozók mind az északi falhoz húzódó Nona és Hessa, meg a
déli falnál álló íjász közötti vonal két oldalán tolongtak. Még Üveg
apátnőnek is megengedték, hogy közelebb jöjjön, testőre azonban
mellette maradt. Nona az apátnő kötéstől dagadó jobb kezére pillan-
tott, aztán a sajátjára; a szövetcsík már teljesen megfeketedett a vér-
től, bőre az ujjbegyeitől a tenyere párnájáig vörös és ragacsos volt.
Üveg apátnő tekintete találkozott Nonáéval, majd ugyanúgy biccen-
tett, magabiztosan és szenvedélyesen.
– Ős, légy tanúja a hit és a gyorsaság próbára tételének! – Kerék
nővér intett a szemlélődőknek, hogy húzódjanak hátrébb.
Devid a válla mögé akasztott tegezből kihúzott egy fehér, talán
egy sasból tépett tollú, hosszú nyilat, amelynek hosszú és vékony acél-
hegyét inkább arra tervezték, hogy befúródjon, mintsem felhasítson.
A nyílvessző végét a húrra helyezte, aztán a főpapra nézett, aki türel-
metlenül intett neki.
Nona figyelt, mindkét kezét a melléhez szorította, ahogy korábban
is, egyiket a másik fölé, kézfejét a szegycsontjához fordítva, a tenyerét
Devid és a nyila felé. A férfi arca nyersnek, állatiasnak mutatkozott,
mintha az agyagot csupán egy pillanatra tartotta volna kezében az Ős,
mindössze annyi ideig, hogy hevenyészve megformálja a vonásait.
– Még csupán gyermek. – Szavai oly mélyen és halkan mordultak
fel, hogy Nona alig tudta kivenni őket. – Mindketten csak kislányok. –
Tehetetlenül újra a főpapra nézett.
 – Elég erősen lődd ki azt a nyilat, hogy átvigye azt az átkozott falat,
Devid! – a főpap a földhöz koppintotta a botját, noha a homok tompí-
totta a dörrenést. – Az Ős fog dönteni róla, ki érdemes arra, hogy
megérje a holnapot. Nem fog vér tapadni a kezedhez. Most pedig
tedd meg!
Devid felemelte egyik hatalmas kezét, hogy megdörgölje vele a
szemét, aztán ismét visszaeresztette a húrra. Könnyed mozdulattal
felajzotta az íjat, izmai kidagadtak, erei kidomborodtak, a fa nyikor-
gott-recsegett az erőfeszítéstől. Tartotta. Tartotta. Aztán dühében
vagy szégyenében felordítva eleresztette a húrt.
A nyílvessző sebesen közeledett, bármily erővel igyekezett is meg-
ragadni Nona a pillanat tovaszálló töredékeit. Előre-hátra csapkodott,
akár egy csónakba dobott hal, remegett az íj húrjának löketétől,
ahogy Nona felé száguldott. Devid magasságából Hessa szíve felé
tartó pályája éppen Nona bal válla felett vinné el.
Nona hátravetette magát a talaj felé, és tehetetlenül figyelte ki-
nyújtott, emelkedő kezét.
Ha taszít azon a vékony száron – ha elég erővel teszi, hogy eltérítse
Hessától, és a löketet abban a kurta pillanatban adja neki, amíg a nyíl-
vessző elhalad mellette –, alighanem csak eltöri. És a nyíl hegye vagy a
mögötte lévő szárdarab még így is halálos gyorsasággal repülne to-
vább Hessa felé.
A nyílvessző túl hamar, gondolkodásra semmi időt sem hagyva ért
Nona elé. A helyükre került, már összecsukódó kezek ekkor rászorul-
tak a nyílvesszőre. Nona látta, hogy a bőre előbukkan ujjai feszesen
görbülő csigái közül, magával ragadta a nyílvessző első hüvelykje, az-
tán a második hüvelyknyi már vérrel borítva siklott ki. Nona még jóval
azután sem fogja érezni ezt, hogy a nyílvessző az útjának végéhez ért.
Az előtörő, vörösre festett nyílvessző már lassabban mozgott, mint
a Nonát és az íjászt egymástól elválasztó yardokon, de nem lassult le
eléggé, és a vértől síkossá válva Nona szorítása nem lehetett képes a
végzetes szint alá csökkenteni a sebességét, mielőtt kicsúszik a mar-
kából. Nona lejjebb húzta a kezét, remélte, elég gyengéden, hogy a
nyílhegyet irányítsa lefelé, és ne a hátsó részt törje le.
Nézte, ahogy a nyílvessző pályája elhagyja a kezét. Ugyanebben a
pillanatban a kissé lefelé térített acélhegy megérintette őt a kulcs-
csontja alatt. Mire a kezével a nyílvessző végéhez kapott, a hegy há-
romhüvelyknyi mélyen a vállába fúródott, lelassította teste vastagsá-
ga, és még jobban eltérítette az útjából, ahogy Nona oldalra perdült,
és hanyatt esett. Újra megragadta a fát, akaratával megélesítette
érintését, reménykedett, hogy sikerül megragadnia, nem pedig szi-
lánkokra töri.
Még mindig nem ért el hozzá a fájdalom sugallata sem. A testében
eltűnt nyílvessző hosszából tudta, hogy a hegye magasan a hátában
bukkanhatott elő, ám semmit sem érzett. Ujjai éle úgy hántott le da-
rabokat a nyílból, akár egy asztalos gyaluja az épületfából. A hátulja
bukdácsoló, hüvelyknyi hosszú szálakra esett. Lepattantak róla, tele-
szórták a kulcscsontja alatti véres lyukat, miközben Nona összeesett.
Nona tudta, hogy a feje keményen a földnek csapódott. Ám nem
érezte az ütközést. Zuhant, és odalent nem várta semmi, csupán fe-
hérség, aztán már szín sem maradt.
 18

ONA HOMOKOT KÖPÖTT, több került a fogai és az ajkai közé,

N mint amennyitől megszabadulhatott. Valami hideg és nedves

takarta az arcát. Próbálta félretolni. A fájdalom abban a pil-
lanatban egy csapásra megérkezett, elviselhetetlenül hatalmasnak
bizonyult a teste számára, kirobbanni igyekezett az izmai és a bőre
alól. Nona felsikoltott, legalábbis ezzel próbálkozott: inkább nyöször-
gésnek hatott. A nedves micsoda odébb csúszott, és Nona a gyötre-
lemtől összeszorított szemhéján át elmosódott alakot vett ki maga
előtt, ahogy ronggyal a kezében fölé hajol.
– Ne mozogj! – Rózsa nővér Nona mellkasára tette a kezét.
– Hessa? – Nona megpróbált az oldalára hemperedni, de a vállá-
ban tomboló fehér tűz az apácánál hathatósabban megakadályozta
ebben.
– Hessának semmi baja nem esett. – Mosoly. – A nyílvessző egyláb-
nyival a lába előtt a földbe csapódott. – Rózsa nővér oldalra pillantott.
– El kell vinnünk innen! – szólt valakinek.
Immár más hangok is eljutottak Nona tudatáig. A magasan fölé
boruló mennyezetre, a sarka alatt csikorgó homokra összpontosított.
Még mindig a Penge Csarnokban volt. Jobbra tőle emberek beszél-
gettek. A fejét félrefordítva meglátta őket.
Üveg apátnő állt ott béklyójától megszabadítva, emelt fővel, mel-
lette Alma nővér. Vele szemben az arkhónok és a főpap, immár mind-
annyian a gyakorlóarénában. Amikor Nona a másik irányba fordult, az
apácák és novíciák csődületét pillantotta meg, ahogy egyházi testőr-
gárdisták kísérik ki őket a teremből, ám mindannyian a lehető leglom-
hábban mozogtak, nehogy lemaradjanak valamiről. Kova, Kanna és
Felmosórongy nővér Nona felé tartottak, alighanem azért, hogy az
ispotályba vigyék, habár bármelyikük egymaga is elbírta volna őt.
– ...szabálytalan! A mai, felvilágosult korban archaikus szövegekkel
és próféciák emlegetésével akadályozni a császári törvények érvénye-
sülését... Jobban tennéd, ha átadnád a gyermeket a közbíráknak,
apátnő, bármily erős a leányban a hunska vér. Rendkívül elkeserítő ez
így. Ez az ügy komoly gondokat okozhat nekünk... nem utolsósorban
magában a császári udvarban...
– Engem inkább az keserít el, Jacob, hogy nyilvánvalóan mindenes-
tül megvásároltak a botoddal és a tisztségeddel együtt, méghozzá
valami oly értéktelennel, mint a pénz. – Üveg apátnő felemelte a
hangját; nem kiabált, de elegendő erőt adott bele, hogy a tetőgeren-
dákig felérjen. – Az Ős egyháza nem eladó. Idehozod az arkhónokat,
idecsődíted őket a birodalom négy sarkából, aztán egy vétóval pofon
csapod őket, amikor a véleményük eltér attól, amiért Thuran Tacsis
megfizetett? Amondó vagyok, hogy bizalmatlansági szavazást kell
tartanunk. Itt és most!
A főpap horkantott: arcára ugyanaz a kifejezés ült ki, mint amikor a
botjával Négy-láb hátát ütlegelte.
– Nincs jogod ilyen indítványt...
– Szavazást kérek. – Kratton arkhón a szemöldökét összevonva
megdörgölte a sebhelyeit. – Nem mondhatom, hogy el lennék ragad-
tatva, főpap uram. Három napot töltöttem lóháton, hogy Veritybe
érjek. Abból ítélve, amit a madár hozott el a lába köré tekerve, azt
hittem, ledőltek a falak, vagy a császárról derült ki, hogy fattyú, a
Scithrowl-eretnekség tanai elharapóztak az utcákon... Ehelyett egy
gyermek megszégyenített egy kötekedő barmot. És ha hitelt adunk
annak, hogy ő az Argatha Pajzsa, mindössze azért lyuggattad ki, mert
nem bíztál az apátnő szavában.
 – Jómagam a tisztség megvonására szavazok. – Philo arkhón vé-
kony és bágyadt teste egyházfőtársai fölé magasodott, éles ellentét-
ben állt Kratton erejével és nyughatatlan energiájával. – Anasta?
A legidősebb arkhón fülbevalója gömbjét forgatta hosszú ujjaival,
aztán leeresztette és összekulcsolta a kezét.
– Elképzelni sem tudod, mennyire kényelmetlen öt napon át az
áradó Kékboron hajózni. Bárkával még a legkedvezőbb körülmények
között sem kellemes utazni. Ugyanakkor – és felemelte a kezét – nem
zavart volna, ha valamilyen fontos ügyben hívatsz. Egyszeri melléfo-
gásként akár megbocsátható is lett volna... amennyiben tiszteletben
tartod a döntésünket. De hogy sietve Veritybe rendelsz minket, mint
holmi ölebeket, csupán azért, hogy megerősítsük az Üveg ellen hozott
ítéletedet... a tisztség megvonására szavazok. – Balra fordult. – Nevis
arkhón?
A kövér arkhón mindkét kezével ősz hajába túrt, amely körben még
most is sűrűn nőtt, tar feje búbja ellenben úgy fénylett, mint Anasta
egész lenyírt feje.
– Megvonás.
– Így már csak én maradtam – jelentette ki Kratton, és hirtelen a
főpap elé lépett, hogy farkasszemet nézzen vele. – És mivel az eltávo-
lításodhoz a szavazás eredményének egyhangúnak kell lennie, úgy
érzem, számítok...
– Kratton, ezt négyszemközt kellene megbeszélnünk... Bizonyos
kérdésekről...
– Sosem voltam különösebben jó véleménnyel a hivatalban töltött
idődről, Jacob. A pásztorbot valóban hat az emberre... legtöbbször
rosszul. Nem elfogadható, ha túl sokan vesznek körül olyanok, akik-
nek a pozíciója attól függ, mindenben támogatnak-e téged. Ennek
ellenére a maradásodra szavaztam volna... ha egyvalami nem zavar.
Egy főpap lehet ostoba, lehet kapzsi, és tévedhet is: ám nem megen-
gedhető, hogy megvásárolják. Megszavaztam, hogy megkapd a tiszt-
séget, és kitartok e döntésem mellett. Arra ellenben nem szavaztam,
hogy veled együtt egy Tacsis viselje azt a palástot és süveget. Távoz-
nod kell. Sajnálom. A tisztség megvonására szavazok.
Valaki megragadta Nonát, lekuporodott mellé, készen arra, hogy
felemelje, ám addig senki nem ment sehova, amíg ezt el nem intézték.
Nona a háta mögött támadt csendből tudta, hogy az apácák már nem
is színlelték, hogy távozni készülnének.
– Ez... ez botrányos! – A főpap az egyik lábára, amelyik megsérült a
tetőcserepektől, kissé sántítva elhátrált az arkhónoktól és az apátnő-
től, botját védekezőn maga elé emelte. – Még sosem fordult elő, hogy
egy főpapot...
– Negyvenhárom esztendővel ezelőtt, a legutóbbi szűkülés idején
Albur főpapot eltávolították az arkhónjai – közölte készségesen Üveg
apátnő.
– Száz évvel korábban pedig Sartra főpapnővel ugyanezt tették.
A... nem illendő kapcsolatai miatt – tette hozzá bólogatva Anasta
arkhón.
– Nem mondok le. Ez itt... egy összeesküvés. – Jacob főpap arca
ellilult. Nona felé meredt. – Fortély! Őrség! Vegyétek őrizetbe ezeket
az arkhónokat! Verjétek bilincsbe őket!
Két egyházi testőrgárdista közrevette a főpapot; a csarnok bejára-
tánál álló társaik az immár nemkívánatos közönséget próbálták kites-
sékelni. Az elsőként mozduló testőr csupán egyetlen lépést tett, mie-
lőtt Faggyú nővér beletaposott a térdhajlatába, és a férfi csörömpölve
elvágódott a földön. Egy másik testőr nyúlt az apáca felé, de Faggyú
elkapta a nő csuklóját, csavart egyet rajta, mire a testőr a homokba
bukfencezett. A mögötte álló társa a kardjáért kapott.
– Penge tanárnőként ismernek, fiatalember. Már azelőtt vörös nő-
vér voltam, hogy megszülettél. Ne akarj bírókra kelni velem!
A testőr – aki nem tűnt túlzottan fiatalnak Nona szemében – meg-
torpant, kardhüvelye felett csupán egyujjnyi acél csillogott, majd a
csarnok túlsó vége felé fordította a tekintetét. A Jacob főpapot közre-
vevő mindkét testőr a kardja markolatán nyugtatta a kezét, ám nem
mutattak különösebb hajlandóságot, hogy letartóztassák az
arkhónokat.
Kratton arkhón szólalt meg fennhangon, mielőtt a főpap úrrá lett
volna dühén.
– Rogan kapitány! A főpap iránti hűséged megkérdőjelezhetetlen,
ám ez a férfi már nem a főpap. Az ügy törvényességét illetően a négy
arkhón, valamint az apácákkal teli kolostor ítéletére kell hagyatkoz-
nod, de biztosíthatlak, hogy minden tekintetben éppoly kifogástala-
nul jártunk el, mint a mostani eseményeket közvetlenül megelőző
próba során. Kérlek, utasítsd az embereidet, hogy eresszék le a fegy-
vereiket!
Az ezt követő néma pillanat ugyanolyan végtelennek tűnt, mint
amelyekbe Nona a próbatétel közben kapaszkodott.
– Testőrség, pihenj!
– Ez árulás! Szentségtörés! A császár értesülni fog erről, és karóra
tűzeti a fejeteket! – Jacob tekintetében téboly csillogott, úgy szoron-
gatta botját, mintha korábbi tisztségét tartaná a kezében, nem egy
aranyozott fadarabot. – A császár értesülni fog... – Most már csak sut-
togott.
– És nyugodtan beszámolhatsz róla neki, Jacob – válaszolta Nevis
arkhón Philo arkhónéhoz hasonlóan komoly ábrázattal. – Szabadon
távozhatsz. Remélem, idővel beleegyezel, hogy valamelyik egyház-
megyémben szolgálj. A gellimi Martew lelkész a múlt hónapban az
Őshöz távozott, és a nyája sok hasznát venné egy egyházi elöljáró böl-
csességének...
– Gellimben? Neked elment az eszed? Kegyetlen jégmocsár a pe-
remvidékeken! – Az egykori főpap félig dobogva, félig bicegve meg-
indult a főkapu felé. – A palotába megyek. Ha bárki megpróbál meg-
akadályozni ebben, lógni fog!
Az arkhónok szótlanul nézték, ahogy távozik.
– Vissza kellene szereznünk a botot... – szólalt meg Philo arkhón.
– Hadd tartsa meg! – Üveg apátnő elmosolyodott. – Csak egy fada-
rab. Ráadásul szüksége lesz rá lefelé. Igencsak könnyű megcsúszni a
lejtőn.
– Új főpapra van szükségünk. – Philo arkhón megropogtatta hosszú
ujjait, aztán összekulcsolta a két kezét maga előtt.
– Nos, mindannyian jelen vagyunk – válaszolta Kratton. – Elvonul-
hatunk az egyik terembe, és órákon át csűrhetjük-csavarhatjuk a szót,
vagy letudhatjuk itt helyben, aztán hazatérhetünk. Eszem ágában sincs
tovább maradni ezen a széljárta kőhalmon. Nem sértésnek szántam,
Üveg!
– Nem vettem annak.
Anasta arkhón végighordozta komor tekintetét az egybegyűlteken.
– Alkalmasabb tanúkat nem is találhatnánk.
– Én Anastára szavazok – jelentette ki Philo arkhón.
– Én Nevisre – billentette félre a fejét Anasta arkhón. – Ma ő mu-
tatkozott a legbátrabbnak, és ő zavarná legkevésbé a császár érdekeit.
Nevis arkhón meglepettnek tűnt.
– Magam is Nevist javaslom. – Átölelte kerek pocakját, arcán mo-
soly terjedt szét.
– Azt hiszem... – Kratton legyintett, mintha a kérdés teljesen érdek-
telen lenne. – Akkor legyen Nevis!
Mindhárman Philo arkhónra emelték a tekintetüket.
– Komolyan, Anasta?
A nő bólintott.
– Ennyi idősen csupán egy kényelmes székre vágyom, nem messze
az árnyékszéktől, ám nem is túl közel hozzá. Meg kamillateára. Renge-
tegre.
– Akkor legyen Nevis!
– Ezzel tehát megvolnánk. – Kratton arkhón leporolta a kezét. –
Gratulálok, Nevis főpap! Kifizetheted a saját botodat. És most, ha nem
bánjátok, fel kell szentelnem egy templomot, vissza kell szorítanom
egy himlőjárványt, ráadásul egy príma kancám talán már meg is ellett.
Indulhatunk?
 – Elfeledkeztél valamiről – intette maradásra Anasta. – Eggyel ke-
vesebb arkhón maradt. Azt javaslom, hogy az új főpap Üveg apátnőt
jelölje ki.
Nevis a homlokát ráncolta, majd bólintott, tokája előbb két-, aztán
háromrét gyűrődött.
– Rendhagyó lenne, ugyanakkor...
A csarnok túlsó végében döngve becsapódott az ajtó a korábbi
egyházfő mögött.
– Köszönöm. – Üveg apátnő egy lépést tett Nevis főpap felé. – De
nem fogadhatom el, nekem itt a helyem, a nővéreket kell szolgálnom,
apácává kell nevelnem a novíciákat, ráadásul a politika nem az erős-
ségem.
A főpap és a három arkhón ezen harsányan elnevették magukat,
leghosszabban Nevis és Anasta kacagott.
– Üveg apátnő! – Nevis a szemét törölgette. – Időnként úgy érzem,
ha felhagynál a nagy játszmával, ránk zárulna a jég. – Az apátnő két
oldalán álló nővérekre pillantott. – Vigyétek az ispotályba ezt az asz-
szonyt meg a gyermeket... alighanem a vére is gyorsabban ömlik, mint
bárki másé. – Összecsapta a két kezét, és Nona érezte, ahogy Karma
nővér könnyedén felemeli. A fájdalom megint beléhasított, erősen, és
ettől feljajdult, aztán Kanna vállába fúrta az arcát, az apáca pedig ki-
vitte őt a csarnokból.
 19

MIKOR LEFEKTETTÉK AZ ISPOTÁLYBAN, Rózsa nővér szennyvízre

A emlékeztető, keserű tinktúrát itatott Nonával. Szinte azon-

mód elnyomta az álom. Most résnyire nyitotta csipás szemét,
és próbálta megélesíteni a látását. Olyasféleképp érezte magát, ami-
lyennek a kádakban megtaposott szennyest képzelte.
– Apátnő? – Nona végre kivette a mellette álló, elmosódott alakot.
A hangja elcsukló suttogásként szakadt ki belőle, és mintha fel sem
figyeltek volna rá. A kezével megtapogatta a kulcscsontja alatti lyu-
kat, ám azzal kellett szembesülnie, hogy a vállát és a kezét is lenvá-
szon csíkokba pólyálták, amit valamiféle narancsszínű kenőccsel feszí-
tettek a tenyerére. Nyögve átfordult, és a korábbi fájdalom visszhang-
ját érezte. Lenvászon lepedők korlátozták mozgását, és rájött, hogy
alattuk teljesen pucéran fekszik az ágyban, csupán a széles kötés fed-
te sérült vállát, a mellét és a jobb karját. – Apátnő! – Ezúttal hango-
sabban tört elő a szó.
Üveg apátnő odahajolt hozzá a saját nyoszolyájából, és egy kupa
vizet nyújtott oda Nonának, hogy igyon belőle. Az asszony most öre-
gebbnek látszott, a szeme körül pergamenszerű ráncokba gyűrődött a
bőr.
– Igyál még! Akár az egészet is lehajthatod.
Kiderült, hogy Nona mind meg tudja inni.
– Most aludj!
És kiderült, hogy Nona erre ugyanúgy képes volt.
 #

AZ ISPOTÁLYON BELÜL Rózsa nővér véleménye abszolút tekintélyt élve-

zett. Nem számított, kinek ajánlottak nem sokkal azelőtt arkhóni szé-
ket, és kinek sikerült teljesítenie a Pajzs-próbát. A kis kórteremben öt
ágy állt, mind egyetlen sorban, szemben a gyógynövénykertre néző
széles ablakkal. Üveg apátnő az ajtótól legtávolabb eső ágyban fe-
küdt, Nona a mellette lévőben.
Azon az első napon Rózsa nővér egyetlen látogatót sem engedé-
lyezett. Este Nona párnákkal felpolcolva nézte a kerti háztetők mö-
gött lenyugvó napot. Üveg apátnő az ágya melletti asztalra halmozott
tekercsek egyikét tanulmányozta. Mindkét csuklóját bekötözték, jobb
kezét pedig továbbra is vastag pólya borította. Mivel a bal keze ügyet-
lenebb volt, már harmadszor káromkodott, akár egy erdőlakó, amikor
a pergamen kicsússzam a kezéből, és feltekeredett, majd hirtelen
eszébe jutott Nona jelenléte, és köhögést színlelt.
– A nevedet megemlítették a császár előtt a trónteremben, Nona,
tudtál erről? – Az apátnő oldalra pillantott a munkájából.
– A nevemet? – Nona csak pislogott. Még a nevéről sem tudta vol-
na elképzelni, hogy bebocsátást nyerhet a palotába.
– A főpap elbukott. Ez nem csekélység. Az egyház az egyik oszlop,
amelyen a császár hatalma nyugszik. Az uralkodónak komoly érdeke
fűződik ahhoz, hogy az intézmény az alapoktól a legmagasabb pontjá-
ig szilárd legyen. Thuran Tacsist beidézték az udvarba. Megesküdött,
hogy nem neheztel tovább rád, sem a téged befogadó kolostorra. Az
ügy lezárult.
– És hisz neki? – Nona látta Raymel Tacsis arcát, és Raymel fivér-
ének ábrázatában is ugyanazt a dölyfösséget fedezte fel. Az effélék
nem felednek, és nem bocsátanak meg.
– Thuran Tacsis kőszívű és könyörtelen. Ezer kislányt is meggyilkol-
na, ha a törekvései útjában állnak. De nem megveszekedett acsarko-
dó. A császár színe előtt tett esküket nem veszik félvállról. Tovább fog
lépni. Lord Tacsisunknak fontosabb dolga is akad nálad, novícia, és ez
az ügy már most hátrányos helyzetbe hozta. Ugyanakkor ne feledkezz
meg róla, mert ő egészen biztosan nem fog elfeledni téged. Némelyik
emberben lassan forrong a düh, észrevétlenül gyűlik benne, ezért nem
számítasz rá, amikor kitör belőle. Az efféle haragot nem lehet egy-
könnyen megállítani, ezért előbb-utóbb eléri majd a forráspontot,
hiába szűnt meg a kiváltó oka. Thuran Tacsis ezzel nincs egyedül...
vigyázz az ilyen emberekkel, Nona! De igen, hiszek neki, egyelőre.
Nona hagyta, hogy oldódjon benne a feszültség, átadta magát a
párna ölelésének. Odakint az eső a széltől élesen oldalra vágva zuho-
gott.
– Az a régi apáca tényleg beszélt rólam száz esztendeje?
– Dehogy. – Az apátnő nem emelte fel a tekintetét, hanem még
inkább az imént meggyújtott gyertya felé döntötte a tekercsét.
– De hát... – Nona nem akarta, hogy a prófécia igaz legyen, ám a
hirtelen tagadás egy kissé bosszantotta. – De hát azt mondták Argatha
nővérről, hogy híres Szent Boszorkány. Azt jövendölte...
– Nem léteznek próféciák, Nona. Vagyis léteznek, de háborodott
elmék szüleményei, vagy olyanoké, akikre egykor hallgattak, ám ész-
revétlenül megöregedtek, és elszállt a bölcsességük, mégis arra vágy-
tak, hogy figyeljenek a szavukra. Ebben nincs semmiféle mágia. A má-
gia nem így működik.
– Argatha nővér gyengeelméjű lett volna, amikor kihirdette a pró-
féciát? – Nona figyelte, ahogy a vöröslő izzás elenyészik a tetők felett.
– Egyébként sem akartam a Pajzs lenni... inkább a Kard szerettem vol-
na lenni.
Az apátnő sóhajtva lefektette, kiegyenesítette a tekercsét. Amint
levette róla a kezét, a pergamen újra összetekeredett.
– Megérdemled, hogy megtudd az igazságot, Nona, és egyébként
sem óhajtom bemocskolni Argatha nővér nevét, de meg kell ígérned,
hogy amit most hallasz, magadban tartod. Képes vagy erre?
– Igen. – Nona jól tudott titkot tartani.
– Nem fogod elárulni annak a Clerának, akivel annyira jóban vagy?
 – Nem fogom, apátnő.
Üveg apátnő összekulcsolta a kezeit az ölében, aztán fájdalmasan
összerezzent, és inkább visszahúzta őket. Rózsa nővér három adag
szorenkérget adott neki a fájdalom ellen, ám Nona látta rajta, hogy
még mindig szenved; minden mozdulatát a legsúlyosabb sérülésekkel
bajlódók törékeny óvatossága jellemezte.
– Argatha nővér sok mindent tett, többnyire jót, néha rosszat, és
tudtommal két alkalommal is egészen nagy ostobaságot. Viszont so-
sem mondott próféciákat. Az Argatha-próféciát két arkhón ötlötte ki
úgy harmincöt évvel ezelőtt, amikor Crucical császár nagyapja, Edissat
ült a trónon. Akkoriban nehéz idők jártak: Edissat már megvénült, leg-
idősebb fia száműzetésben élt, háború fenyegetett a dumishokkal, a
jég-szelek több aratást tönkretettek. A prófécia célt adott nekünk. A
megváltásra emlékeztetett, amelyet az Ős ígért nekünk. Arra, hogy a
Bárka felnyitható, fel fogják nyitni, és hogy a miénk, mindannyiunké.
– Mi van belül? – érdeklődött Nona.
– Senki sem tudja – felelte az apátnő. – Ám mivel a császár hatal-
mának alapja az, hogy ő uralja a Bárkát, jó lenne, ha fel tudná nyitni,
nemde?
– De valakinek tudnia kell. – Nona a homlokát ráncolta.
– Lehetséges, hogy létezik olyan, aki tudja. A gond az, hogy túl so-
kan állítják ezt magukról, és annyifélét mondanak, hogy nehéz eldön-
teni, melyik igaz, ha egyáltalán bármelyik az. Sokan gondolják úgy,
hogy a holdat lehet irányítani vele.
– A holdat? De hát...
– A lényeg, hogy a prófécia szerint a kulcs köztünk található, a
gyermekeink és a leendő gyermekeink között. Őszintén, teljes szí-
vemből hittem benne. Akkoriban még fiatal voltam és fanatikus. –
Sikerült elmosolyodnia, habár a tekintetében még mindig ott kísértett
a fájdalom. – A célnak mindenesetre megfelelt. Csupán azután ismer-
tem meg az igazságot, hogy apátnőként idekerültem, és hozzáférhet-
tem az elkülönített történelemhez. Ma már nem sokat számít... de
másnak nem mondhatod el. Megbízom benned, Nona. És ez inkább
teher, mint adomány. Megérted ezt?
– Megértem. – Félig-meddig legalábbis értette. – No de a főpap
nem tudott erről? Meg az arkhónok?
– Jacobnak sosem volt kenyere az olvasás. Ahogy az sem, hogy má-
sokra odafigyeljen. – Az apátnő ezúttal még szélesebben elmosolyo-
dott. – Az arkhónok? Biztosra veszem, hogy Anasta tudta. Alighanem
Philo is. Kratton? Fogalmam sincs. Gyakorta meglep. Nevis talán nem.
Vagy az is meglehet, hogy akárcsak Kerék nővér, tisztában vannak
vele, mégis a hit mellett döntenek.
Nona a homlokát ráncolta.
– Akkor miért mentett meg?
– Hallottad, amit az arkhónoknak mondtam. Ennyi elég volt ahhoz,
hogy ártatlannak találjanak.
– De azt mondta, hogy egy látó...
– Hazudtam, Nona. Néha még olyankor is megteszem, ha nem
fenyegetnek azzal, hogy kettévágják a nyelvemet, és korbáccsal űznek
ki a kolostorból.
Nonának eszébe jutott, amit az apátnő mondott, miközben elisz-
koltak a börtönből. A szavak egy úton megtett lépések: az a fontos,
hogy eljuss oda, ahová igyekszel. És hová jutott el az apátnő?
– Nem kedvelte a főpapot.
– Nem bizony.
– Szálka volt a szemében.
– Inkább a vesémbe döfött tőr.
– És Thuran Tacsist sem kedveli.
– Nem.
– És most Thurannak már nem barátja a főpap.
– Már nincs a zsebében a főpap, így igaz. Bármily gyarló is, Nevis
nem fogja ennyire olcsón eladni magát, mint Jacob tette.
– Miért árulja el ezeket nekem? – Nona a homlokát ráncolta, pró-
bálta kideríteni, vajon az apátnő csupán gúnyolódik-e vele.
 – Te kérdezted.
– De hát... nem szabadna így beszélnie az arkhónokról... Egy noví-
cia előtt semmiképp. Előttem. Hisz még csak most kerültem ide.
– Lehet, hogy a cipőd még fényes, Nona, a habitusodon viszont már
számos lyuk tátong. – Az apátnő mosolytalanul rámeredt. – A véredet
ontottad értem. Tartozom neked néhány válasszal. Vagy talán csak azt
igyekszem kideríteni, mennyire tudsz titkot tartani.
– Ha a főpap ennyire rossz, miért nem szavazták ki őt a tisztségéből
az arkhónok? – Elég egyszerűnek tűnt az ügy.
– Mindegyik arkhónnak a saját egyházmegyéjét kell kormányoznia,
a katedrálisaikat pedig hatalmas távolság választja el Veritytől. Már
ahhoz hegyeket kell megmozgatni, hogy két arkhón ugyanazon a he-
lyen legyen, nemhogy négy. Nem tudtam volna összehívni őket.
– De hát a főpapnak szüksége sem lett volna rájuk, hogy kiebrudal-
jon.
– Azt a látszatot kellett keltenie, hogy nem pusztán személyes
bosszúból teszi. Régóta ismerjük egymást Jacobbal. Ha egyszerűen
bűnösnek nyilvánít, gyengének mutatkozott volna. Egy olyan férfi, aki
annyi időt tölt a császár udvarában, mint a főpap teszi, nem engedheti
meg, hogy gyengének látsszék. Túl sok cápa ólálkodik azokban a vi-
zekben. Úgy hitte, jobban a kezében tartja az arkhónokat, mint való-
jában. Úgy gondolta, hogy nagyobb felettük a befolyása. Ha csupán az
egyikük egyetért vele, semmi gond nem lett volna. Thuran Tacsis ezért
egy aranyfolyamon mind a négy arkhónt idehajóztatta a küszöböm
elé... kizárólag azért, hogy téged elkaphasson.
– És maga tudta, hogy... – Nona fejében lassanként összeállt a kép.
Egy terv körvonalai rajzolódtak ki előtte.
– Valószínűnek véltem. – Az apátnő bólintott.
– De... de hát megégette magát. Hiába tudta, hogy semmit sem ér
vele. Tudta, hogy a főpap emiatt nem fogja meggondolni magát.
– Így van.
– Mert... tudta, hogy emiatt alávetem magam a próbának. De már a
legelején kijelentettem ezt.
– Ha már akkor elfogadom az ajánlatodat, az arkhónok nem fosz-
tották volna meg Jacobot a botjától. Látniuk kellett, hogy szenvedek...
hogy miatta kell szenvednem. Nem mindennapi eredmény négy
arkhónt egy helyre csődíteni, ámde semmiség ahhoz képest, hogy egy
fontos kérdésben megegyezésre bírjuk őket.
– Vagyis... ez az egész... az első naptól fogva... arról szólt, hogy
megbuktassák a főpapot, és ártsanak Thuran Tacsisnak.
Az apátnő némán bámulta őt.
– Honnan... honnan tudhatta, hogy kiállom a próbát? – Nona
megmozdította a vállát, az arca megrándult. Kevés híja volt, hogy
Hessa nem éli túl, és ha akár egyetlen karcolás esik rajta, Nonát vízbe
fojtják.
– Faggyú nővér figyelt téged azon az első napon a pengeórán. Egy
kislány, aki annyira megsebzi Raymel Tacsist, hogy négy akadémikus
kell a puszta életben tartásához... egy gerant szorítóharcost... sejtet-
tem, hogy egy ilyen gyermek gyors lehet. Faggyú nővér megnézett
téged az arénában, és azt mondta, hogy még ő maga sem mozgott
ennyire gyorsan ereje teljében.
Nona ezután szótlanul feküdt, a sebében lüktetett a fájdalom, ke-
zét és csuklóját mély tűz égette. Üveg apátnőt sem gyorsnak, sem
erősnek nem lehetett mondani, nyilvánvaló vagyona sem volt, a titulu-
sa nem biztosított neki komoly befolyást, az igazságával meg a hazug-
ságaival mégis egymásba fordított két fogaskereket, és csakhamar
hegyek mozdultak meg, a hatalmasok elbuktak, a világ pedig azt a
dalt énekelte, amelyet ő választott neki. Nona nem tudta, miként érez
ezzel kapcsolatban. Annyit tudott, hogy a Saida halála miatti bűntuda-
ta egy darabkáját az apátnőre próbálta átruházni, pedig valójában
önmagát és egyedül önmagát hibáztathatta érte. Nem lett volna sza-
bad felhagynia a küzdelemmel, engednie, hogy elvigyék, és az „igaz-
ságszolgáltatás” elé állítsák őket. Nona tudta, hogy nem érti az embe-
reket. Nem értette, hogyan igazodnak el törékeny, rugalmas baráti
kötelékeik és illékony elköteleződéseik hálójában, sem a mosolyok és
ölelések, a haragos tekintetek és elfordított fejek játszmáit a császári
udvarban és a kolostor reggelizőasztalánál, sem rejtett szívük műkö-
dését. Tisztában volt vele, hogy nem érti ezeket, Üveg apátnőből
azonban még kevesebbet értett. Nonát láncra verve a víznyelő fekete
és visszfénytelen mélységeibe akarták vetni, ahová a novíciák jártak el
úszni, mélyen a rugdalózó lábak alatt, az iszapban pedig csontok hal-
mozódtak. Üveg apátnőben és a víznyelőben talán több lehetett a
közös vonás, mint a nevük.
Üveg meg az ő egyháza. Nona már egyik iránt sem érzett lojalitást.
És lehetséges, hogy ez is csak az apátnő valamelyik mozgásba hozott
gépezete volt... ugyanakkor elszalasztotta az alkalmat, hogy elszök-
jön. Clerát és Hessát a barátjának nevezte, és ez a kötelék erősebb
volt a vérnél: egy olyan világ alapját képezte, amelyet értett.
Egy olyan hitét, amely számított.
 20

Ü
VEG APÁTNŐ az első éjszaka után visszatért a házába és a teen-
dőihez. Nona még három napig az ágyat nyomta, miközben
Rózsa nővér ápolta.
Clera és Ruli jöttek el meglátogatni az első nap reggelén, miután
elengedték őket az akadémiaóráról. Ruli eleinte félénken a fürtjei
mögé rejtőzött, Clera csupa mosoly és ölelés volt attól a pillanattól
kezdve, hogy berontott az ajtón. Nona ágyán ülve csevegtek minden-
féléről, kivéve arról, ami történt. Clera egy bálról mesélt, ahova az
édesapja elvitte, még mielőtt kegyvesztetté vált.
– ...és akkor bejött Velera. Ő a legfiatalabb a lánytestvérek közül,
de megállás nélkül arra panaszkodott, hogy a fivére ott pöffeszkedik a
trónon, míg neki egy tengerparti palotában kell nyomorognia. A lé-
nyeg, hogy Lord Jotsis karolt belé, a fiatalabb, a másik oldalán pedig a
Gersis família örököse. És a ruhája! Úgy nézett ki, mintha beleöntötték
volna. Apám azt mondta, hogy Velera kilöttyintett... Hessa aznap este
egyedül látogatta meg, a mankóján bicegett be.
– Úgy látom, Rózsa nővér az én ágyamat adta neked. – Óvatosan
letelepedett az ágy szélére.
A próbatételről beszéltek.
– Semmit sem láttam – jelentette ki Hessa. – Csak a testőröket és
Kerék nővért, ahogy a dobáshoz készült, aztán ugyanabban a pillanat-
ban valami a falba csapódott mellettem. Annyira megriadtam, hogy
kis híján orra buktam. Vagyis tényleg elestem, amikor a földre rogytál.
A karomat kellett lengetnem, hogy tudassam velük, nem találtak el!
Másnap Jula jött be Clerával.
– Csak kettesével látogathatunk meg. Rózsa nővér azt mondja, ki-
fárasztanánk. Kanna nővér el szerette volna küldetni a palatábládat és
pár mintát a betűvetéshez, de Rózsika nem engedte. – Clera zihálva
leült. – Hihetetlen, nem elég, hogy megsérült, még betűket is kell
tanulnia!
Jula elővigyázatosabban lépett oda Nonához, úgy karolta át, mint-
ha eltörhetne, tüskehaja bizsergette Nona arcát. Búcsúzáskor az alsó
ajka megremegett.
– Hála az Ősnek, hogy nem esett bajod! Azt hittem... – a hangja
elcsuklott, és Nona ámulva látta, hogy sírva fakad.
Nona csupán a harmadik nap reggelén árulta el Rózsa nővérnek,
mitől fél. A lyuk, amelyet a nyílvessző ütött a vállába, a sérült kéz és a
csukló meggyógyul – viszont a teste épp akkor hagyta cserben, amikor
a legnagyobb szüksége lett volna rá.
– Az apátnő gyorsnak hisz – bökte ki Nona valamilyen keserű főze-
tet kortyolgatva, amit Rózsa nővér öntögetett a szájába, habár Nona
maga is meg tudta volna fogni az edényt. – Pedig nem vagyok az. Pró-
báltam gyors lenni a nyílpróbán... azt hittem, menni fog... de nem sike-
rült. Annyira kifáradtam.
– Kifáradtál? – Rózsa nővér felnevetett, az arcbőre előredudoro-
dott, begyűrődött. – Ezt hívják hunska-égetésnek. Mindenki megta-
pasztalja. Legkevésbé ti, akiknek villámok folynak az ereiben. Én nem
tudok ennyire sebesen mozogni, viszont órákig képes vagyok döcögni.
– Rózsa nővér elvette a kupát, és hunyorogva belenézett, ellenőrizte,
hogy Nona lenyelte-e az alján összegyűlt undorító, daraszerű üledé-
ket is. – Amikor ilyesmit teszel, felemészted a készleteidet. – Megcsíp-
te Nona karját. – És különben is csont és bőr vagy... mit tudnál eléget-
ni? Kész csoda, hogy egyáltalán ennyire képes voltál. A legtöbb
hunska összeesik néhány másodperc villámgyors küzdelem után. Ha
utána cukros vizet iszol, az segít. Ám a tested nem kimeríthetetlen. Ha
túl sokat elveszel tőle, felmondhatja a szolgálatot. A hunskáknál ez
általában a szív. Nem mintha így vagy úgy sokáig bírnátok...
– Nem bírjuk? – Nona felült, a válla már csak sajgott, nem fájt.
– Akadémia tanárnő még nem... Hát persze hogy nem. – Elszállt a
jókedve. – Elfelejtettem, mennyire kevés időt töltöttél még velünk,
Nona. – Rózsa nővér félretette a kupát, és amilyen közel a lába enged-
te, az ágyhoz húzta a széket. – A négy törzs, amelyek Abethre érkez-
tek, már a jég előtt kemény körülményekre leltek. A vérük keverésével
nemzettek olyan népet, amely meg tudott élni itt. A hunskák és a
gerantok élete rövid, az egyik túl gyors ehhez a földhöz, a másik túl-
ságosan nagy. Faggyú nővér a legidősebb hunska, akit ismerek, és
egyáltalán nem olyan idős, mint ahogy kinéz. Közel sem... a quantalok
és a marjalok a hely energiáiból merítenek, az ezen a világon található
minden dologban és az alattuk meg fölöttük rejlő mágiából táplál-
koznak. Ám nem ennek a földnek a szülöttei, így a világ mágiája maró,
és hamar megégeti az elővigyázatlanokat, vagy eltorzítja őket...
– Már... – Kopogtatás fojtotta Nonába a szót.
Rózsa nővér megérintette Nona kezét.
– Akik hamar elégnek, tündökölve lángolnak. A legrövidebb életek
vetik a leghosszabb árnyékokat.
Nonának eszébe jutott Saida, ahogy a teste kihűlve hever a földön,
és az árny, amit vetett. Megint kopogtak.
– Szabad. – Rózsa nővér nagy nehezen felállt.
Kinyílt a folyosó felőli ajtó, és Arabella Jotsis dugta be rajta a fejét,
szőke haja már valamennyire megnőtt, így amolyan fiúsan nézett ki.
– Serpenyő nővér látni kívánja Nonát meg engem.
– Nos, mondd meg Serpenyő nővérnek, hogy Nona nem mozdul
innen...
– A névadáshoz.
– Ó. – Rózsa nővér Nonára pillantott, aztán Arabellára, és megint
Nonára. – Hogy érzed magad, Nona? Gondolod, hogy el tudsz sétálni
az Út Toronyhoz? Megkérhetek néhány nővért, hogy vigyenek...
 – Felesleges. Tudok járni. – Nona átlendítette a lábát az ágy szélén,
mielőtt Rózsa nővér kiemelhette volna, akár valami csecsemőt. A válla
jobban fájt, mint képzelte volna, fogcsikorgatva mégis elviselte, és
immár óvatosabban odament az ajtóhoz.
Odakint elakadt a lélegzete a hidegtől: fagyos szél fújt a déli jégta-
karó felől, és az ispotály melegében eltöltött három nap után bele-
mart a testébe.
– Mocskos egy idő. – Arabella magához szorította habitusát, de
nem sietett: Nona látta, hogy visszafogja magát, és iparkodott szapo-
rábban szedni a lábait; a vállában minden ránduláskor szétömlött a
forró, nedves fájdalom.
– Miféle „névadás”? – Nona belegondolt, hogy alighanem most
először szólt Arabellához. Furcsának tűnt, hogy mellette lépdel, mint-
ha minden a legnagyobb rendben lenne köztük, mintha Arabella nem
próbálta volna meg ledöfni az ágyában, mintha nem lettek volna
egymás ellenségei az első pillanattól fogva. Ám ha az a hamis prófécia
beléjük mélyeszti a fogait, Arabella Jotsis alighanem kénytelen lesz
eljátszani a Kiválasztott, Nona pedig az ő vonakodó Pajzsa szerepét.
– A névadás? Csak nem hiszed, hogy Kanna nővért az édesanyja
nevezte el Kannának? – Arabella derűs félmosollyal, a szeme sarkából
figyelte Nonát.
– De... de hát az idősebb novíciáknak, nekik még nincs nevük!
Suleri a szent osztályba jár, és még mindig Sulerinek szólítják... – Nona
a homlokát ráncolta, eltűnődött, vajon a Suleri is valaminek a neve
lehet-e, mint az üveg vagy az alma, de olyasvalamié, amit egy paraszt
nem ismerhet.
– Így van, de mindegyiküknek megvan a szent neve. Egyszerűen
titokban kell tartaniuk, amíg be nem lépnek a rendbe, és apácává nem
avatják őket. Már ha eljutnak idáig. Minden novíciának nevet kell vá-
lasztania Út tanárnő előtt, amikor az magához rendeli őket. A leg-
többjüket az első év során hívatja.
Nona megnyugodott. Nem akart lemondani a nevéről.
 – Akkor hát továbbra is Arabella és Nona maradunk.
– Ara.
– Hogyan?
– Ara. Mindenki Arának hív. Te is szólíts annak!
Az Út Torony fenyegetőn sötétlett a reggeli égbolt előtt, a négy
nyitott bejárót kő keretezte.
– Én a keleti ajtón megyek be – jelentette ki Ara.
– Miért?
– Az Út oda vezet engem. – Ara elhallgatott, félrebillentette a fe-
jét, és a nála kisebb lányt vizsgálgatta. – Próbáld ki! Hunyd le a sze-
med, és meglátod. – Felnevetett. – Serpenyő nővér mindig ezt mon-
dogatja.
Nona becsukta a szemét. Ugyanazt látta, amit mindig szokott: na-
rancssárgát és szürkét, lüktető, egyre halványuló utóképeket, ame-
lyeknek utolsó maradványai eszmékké és sejlésekké foszlottak... egy
álom rojtjaivá.
– Látod? – kérdezte Ara, a szájával szinte a fülét súrolva.
– Nem.
– Nézd meg jobban! – Egy kéz érintette meg Nona vállát, és amit
látott, abban a pillanatban a ragyogás peremévé és egyfajta forró
sötétséggé vált; az egyik törésként metszett bele a másikba, habár
Nona nem tudta volna megmondani, melyik hasított melyikbe, és
mindkettő keresztülfúródott a fején, akár egy pörölycsapás, és szilán-
kokra zúzta a koponyáját.
– ...ona!
Nona kinyitotta a szemét, hunyorogva bámult a szürke égbolt ra-
gyogásába.
– Nona! – Sötét alak tornyosodon: fölé.
– Hol? – Nona karját kezek ragadták meg, érezte, hogy felemelik.
– Igazán sajnálom! – Ara hallhatóan komolyan gondolta, habár
leginkább sajnálkozó hercegnőnek hangzott. – Elfeledkeztem a vál-
ladról!
 Nona feltápászkodott, vicsorgott a fájdalomtól; legszívesebben
nekiment volna a másiknak. A lány a rossz karjánál fogva segítette fel,
és Nona úgy érezte, mintha a seben megint átütött volna a nyílvessző,
és tűzforrón égetné.
– Ugye nem... – Nona elharapta a szavakat. Nem látott gúnyt Ara
tekintetében, sem bujkáló mosolyt, egyedül féltő aggodalmat... Ara
nem a sebesült vállát fogta meg. Nem láthatta a kötést Nona habitusa
alatt: mindössze feltételezte, hogy ott lehet, mert Nona összecsuklott,
ezért a másik, a sérült karjánál fogva segítette fel.
Nona leporolta magát.
– Ugyanazt a bejáratot használom, mint te.
Együtt tették meg a hátralévő távolságot, és a keleti ajtón léptek
be az Út Torony talapzatánál lévő arcképcsarnokba. A keleti bejárattal
szembeni festmény egy félig fekete, félig fehér női arcot ábrázolt, a
fekete felén fehér szemmel, a fehéren feketével. Szürke csík futott
végig a két fél között, de amint Nona közelebb ért, észrevette, hogy a
két arcfél közötti határ nem egyenes vonal, aminek először látta, ha-
nem végtelenül cirkalmas, fehérrel keveredő fekete szövevény.
– Gyönyörű, ugye? – Ara megállt Nona mellett. – Felhő nővér. Két-
vérű volt. Tiszta vérű hunska és tiszta vérű marjal.
– Ez meglehetősen... sok vérnek tűnik! – Nona elmosolyodott.
– Mindössze annyit tesz, hogy mindkét törzs teljes képességeivel
bírt. – Ara vállat vont. – Serpenyő nővér szerint nemzedékenként ha
egy ilyen születik.
– És a mostani nemzedéknek már itt vagy te? – Nona Arára nézett,
alaposabban szemügyre vette, mint korábban bármikor. Vajon meny-
nyire mélyen gyökerezett benne ez a magabiztosság? Valahol legbe-
lül, az álarc mögött, amit az arisztokrata lét vetetett fel vele, vajon
félhetett?
– Fel kellene mennünk.
Ara hagyta, hogy Nona diktálja a tempót, mögötte bandukolt. Mi-
közben Nona lassan felhágott a csigavonalban felcsavarodó lépcső-
kön, megpróbálta felidézni, miféle sérelmeket rótt fel a sarkában kap-
tató lánynak. Úgy tűnt, Ara bűnei abban merültek ki, hogy szépnek,
gazdagnak született, és hogy ő a Kiválasztott. Minden mást, ismerte
fel Nona, Clera tulajdonított neki, vagy ő maga feltételezett róla. Azt
hitte, hogy a háta mögött rajta tréfálkoznak, hogy a beléptére azonnal
elhaló kuncogás célpontja ő volt.
– Készen állsz? – kérdezte ideges mosollyal Ara.
Nona rájött, hogy közvetlenül az osztályterem előtt megtorpant. És
ugyanebben a pillanatban hirtelen felismerésre is jutott. Arabella
Jotsist rendkívül könnyen meg lehetett kedvelni.
– Készen – felelte Nona, és együtt felmentek.
Serpenyő nővér már várta őket, mindenféle szertartásosság nélkül
ült az egyik diák székén, és intett nekik, hogy ők is húzzanak oda egy-
egy ülőalkalmatosságot. Hihetetlenül öregnek tűnt, akár a jégbar-
langokban talált tetemek, csontjaikra feketedett bőrrel, a teste össze-
zárult, mint a virágok a jég-szelek elől.
– Erősen fuj odakint! – Amikor Serpenyő nővér elmosolyodott, még
az is koponyaszerűvé tette az arcát. – A Folyosó ma beszűkül.
– És a hold megtisztítja az utat – felelt a megfelelő szavakkal Ara.
– És a hold megtisztítja az utat – bólintott Serpenyő nővér. – Tudtá-
tok, hogy a hold zuhan?
Nona Arára pillantott.
Megint a koponyamosoly.
– Nem kell aggódni. Egész életetekben és az enyémben is zuhant.
– Serpenyő nővér felemelte bőrszerű, de bőrnél is sötétebb kezét, a
tenyerét kissé összegörbítve, mintha a világra sugározta volna a hold-
fényt. – Azóta zuhan, hogy felrakták oda. A fény nyomja, és a nap szele
is. És amikor egészen közel sodródik, súrolni kezdi a levegőnk pere-
mét, megérinti Abeth legmagasabban fújó szeleit. Aztán... aztán egé-
szen gyorsan végbemegy minden. – Serpenyő nővér a térdére ejtette
a kezét.
– Tehetünk valamit? – kérdezte Ara, és a Serpenyő nővér térdén
nyugvó kezet bámulta.
– Nem. Hasznosat legalábbis nem. – Az idős apáca vállat vont. –
Nos, tehát... azért hívtalak ide benneteket, hogy meghallgassam, mi
lesz a nevetek.
– Már választottam – felelte Ara. Nonára nézett. – Nem kellene...
négyszemközt intéznünk ezt?
Serpenyő nővér előbb balra, aztán jobbra fordította a fejét.
– Rajtunk kívül senki sincs itt.
– De hát... – Ara a homlokát ráncolta. – De hát senkinek sem sza-
bad elárulnunk a nevünket. Titokban kell maradnia, amíg be nem lé-
pünk a rendbe...
– A Kiválasztottnak és a Pajzsnak nincsenek titkai egymás előtt.
Nona nem szólalt meg. Cseppet sem érdekelte, ki ismeri a nevét –
habár nem fogja elárulni. Az apátnő tudni szerette volna, képes-e tit-
kot tartani, és képes volt.
– Nem én vagyok a Kiválasztott – közölte Ara. – Tudnék róla, ha az
lennék. Ráadásul semmit sem tudok, amit a marjalok.
– Ez a legkevésbé sem számít – jelentette ki Serpenyő nővér. – Az a
prófécia sodort veszélybe... egyelőre pedig a kolostor jelenti számod-
ra a biztonságot, nem a falak, nem a nővérek, vörösek, szürkék vagy
bármilyenek legyenek is. Hanem az az asszony a nagy épületben.
Üvegnek messze elér a keze, és rendkívül fondorlatos. Volt idő, ami-
kor akkora lyukat tudtam volna ütni ebbe a sziklába, hogy az egész
tornyot elnyelte volna. És még akkor sem voltam feleannyira életve-
szélyes, mint az a nő. Feleannyira sem. – Félrebillentette a fejét, mint-
ha távoli muzsikát hallgatna. – A prófécia miatt kerültél veszélybe,
mert az emberek félig-meddig hisznek benne. Ha sikerül teljesen el-
hitetni velük, oltalmazni fog téged. Mindkettőtöket.
– És azért van szükségünk az oltalmára... mert az apátnő esetleg...
meggondolhatja magát? – kérdezte Nona.
– Mert a szél örökké fújni, a hold pedig örökké zuhanni fog. – Ser-
penyő nővér a combjába dörgölte a kezét, aztán várakozásteljesen
rájuk nézett. – Nos, hogy fognak hívni benneteket nővérként? Nona?
Nona eddig nem gondolkodott ezen, sem a kolostorban eltöltött
napokban, Kannáktól, Almáktól, Üvegektől, Kerekektől körülvéve,
sem a toronyhoz jövet, sem a lépcsőn felfelé tartva.
Serpenyő elmosolyodott.
– A nővérek gyakran olyan nevet választanak, amely az otthonukra
emlékezteti őket, vagy valami biztonságosra, vagy olyasmire, amit
nagy becsben tartanak.
– Nekem... – Nona próbált a falujára gondolni, a házukra, az édes-
anyjára, ahogy a nádat vágja, egyik szálat a másikba fonja. Eszébe ju-
tott a rellami erdő, a kegyetlenség és a halál, eszébe jutott édesanyja
ábrázata, amikor emberek vértől szennyezett ruhában visszahozták
neki a gyermekét a vad rengetegből.
– Fontold meg, mit választasz, Nona! Az út vezessen el téged a
névhez!
Nona kinyitotta a száját.
– Ketrec – mondta. – Legyen a nevem: Ketrec!
Serpenyő nővér összepréselte ráncos ajkát.
– Ketrec. – Aztán Arabella Jotsishoz fordult, aki mindkettejüket
Nona számára irigylésre méltó lelki békével szemlélte. – És a tiéd,
kedvesem?
– Tövis – válaszolta Ara. – Tövis nővér leszek.
 Szürke osztály

ONTOS, HOGY AMIKOR megölnél egy nővért, kellően képzett

F haderővel érkezz. A Kegyes Irgalom Kolostorához tartozó Tövis

nővér ellen Lano Tacsis a pelarthi zsoldosokat, a Szürkétől ke-
letre elterülő jégperemről toborzott harcosokat vitte magával – a tör-
zset még kegyetlen szomszédaik is egészen állatiasnak tartották.
Acsarkodók, gyilkosok, durva férfiak és nők voltak, akik pénzért ölnek.
Eretnekek, valaha élt, még három évszázada sem elföldelt hadurak
imádói az Ős tisztelői helyett, aki pedig az egész emberiség sorsát
hordozta vállán, és aki minden embert felebarátja testvérévé tett.
A dobócsillag, avagy a keresztkés, miképp a noi-guinok nevezik
azt, jellegzetesen figyelemelterelő fegyver, hogy kibillentse egyensú-
lyából az ellenfelet, és könnyebb sérüléseket okozzon; egy vörös nő-
vér kezéből eredve azonban az efféle elhajított pengék halálos ve-
szélyt jelentenek.
A Tövis nővér feketebőrére simuló késheveder kéttucatnyi csillagot
rejtett, hegyeseket, hogy a testbe hatoljanak, nem vérfakasztásra al-
kalmas éles pengéjűeket, s mindegyik tüskét egy ólommal nehezített
központi gyűrűhöz rögzítették. Köpködve repültek ki az ujjai közül,
ahogy végigfutott az oszlopok között, a pelarthikat megbénította
váratlan fürgesége. Szembe, nyakba, homlokba csapódott a fegyver.
Egyformán átszakította a puha húst és a kemény csontot. Szem, nyak,
egy harci kiáltásra nyíló száj nyelte el a szélsebesen pörgő csillagot a
szilánkokra tört fogak között. Homlok, torok. Itt egy gerant; óriás
termetű páncélos, rostélyos sisakban, a nyaka körül nehéz acélgallér-
ral. A csillag ívben repült felé, a csuklójánál találta el, közvetlenül a
páncélkesztyű alatt, szétmarcangolt inat és eret, és a harcos pallosa
kicsúszott megbénult ujjai közül.
#

A PUSZTÍTÁS AKTUSÁBAN SZÉPSÉG rejlik, amelyet tagadni igyekszünk, és

öröm, amelyet nem. A gyermekek azért építenek, hogy rombolhassa-
nak, és ugyan kinőhetjük ezt, a késztetés megmarad, mélyebben lük-
tet bennünk, mint a vérünk.
Az erőszak a pusztítás nyelve, oly gyakran a törékeny, könnyen
megjavíthatatlanul szétroncsolható, értékes test a téma: mi mást
égethetnénk el, hogy a világ felfigyeljen rá?
A halálod nem tétlenül vár rád, hogy megérkezz a kijelölt órában:
amióta csak megszülettél, az idő nyilának vad sebességével száguld
feléd. Nem lehet kitérni előle, nem lehet alkudozni vele, eltéríteni
vagy kiengesztelni. Mindössze a választás adatik meg neked: nyitott
szemmel és szívedben békességgel fogadod, csöndben belépsz jutal-
madért. Vagy fényesen lángolsz, fegyverrel kikelsz ellene, és megküz-
desz a szipirtyóval.
#

MINDEN KÉNYES TÁRGYBAN, bármily értékes, bármily szépséges is, kihívás

rejlik. Törj szét! Az Ős egyetlen menyasszonya sem láthatja másnak az
életet, mint annak a törékeny, csodás ajándéknak, ami valójában. Al-
fától az ómegáig fivérek, nővérek, gyermekek vagyunk, egységből
születtünk, és az egység felé tartunk. És mégis... és mégis... azokat,
akik a vöröset választják, arra tanítják, hogy meghallják: Törj szét!
#

TÖVIS MINDEN TAGJÁBAN kiképzése minden óráját magában hordozta,

minden nap és minden év karjának izmaiba vésődött, lába hosszába
íródott, hasa és combja keménységébe kalapálták. Öt tucat módját
értette az ölésnek, egy szerető bensőségességével ismerte őket, és
végrehajtásukban talán a testi vágy is közrejátszott – hiszen mi más
lenne a testi vágy, ha nem szomjúság? Szomjúság, amit oltani kell.
Minden fegyver szinte könyörög érte, hogy használják. Maga a
penge vérontásra ösztökél. És akik botor módon azt hiszik, hogy a
Kegyes Irgalom vörös leányai nem puszta fegyverek, csak magukra
vethetnek.
#

HIRTELEN CSUKLÓRÁNDÍTÁS, ostorként csattanó karok, és a dobócsillagok

már repülnek is, saját vad pörgésüktől megszállottan, csavarodott
parabolaívek mentén. Egyetlen anya sem ad ennyi iránymutatást a
gyermekének, vagy engedi ily gonddal útjára őket a világban. Tövis
tündöklő sarjai könnyedén szállnak, egyedül a sötét mennyek valódi
csillagait vezérlő erők kormányozzák őket: elrendeltetve tartanak
ismert célpontjaik felé, megbízhatók és önállók, többé nem kell fi-
gyelnie rájuk.
Dárdákat hajítanak el meglepetten, zavarodottan röppennek a
nyilak. Tövis közéjük ront, és nyomban elillan, tünékeny célpontot
kínál feketében és tépett vörösben. A dárdák magasan szállnak, osz-
lopokba ütköznek, szövetségesek testét találják az ellenségé helyett.
Az egyik pelarthi, egy jég-vérű, sasszemű nő az ellenség libbenése felé
lő, egyenesen a célra tart. A nyílvessző lepattan az elforduló Tövis vál-
láról, a feketebőr megkeményedik, hogy ellenálljon a lövedék sebes-
ségének. Páncélja pillanatnyi merevsége hátráltatja Tövis válaszát.
Csillaga bőrt szakit az íjász szeme sarkából, letépi a fülét, és a mögötte
álló férfi mellkasába csapódik.
És Tövis keze végre üres, a késheveder ernyedten lóg rajta, kéttu-
catnyi pelarthi kapott az acélból, némelyiket a földön elterülve tapos-
sák agyon a sajátjai, miközben ők a vérükben fuldokolnak; mások még
állnak, a sebükre görnyednek, a harci kedvtől elhagyva, helyette fáj-
dalom, az acél bánata és vérkönnyek gyötrik őket.
Tövis kardot ránt. A penge hosszú és vékony, finom ívben meghaj-
lik, az éle kellően kegyetlen ahhoz, hogy az acélba is belemarjon. Ha-
bár suttogva siklik elő hüvelyéből, valamiképp elég hangos ahhoz,
hogy egy pillanatra minden elcsendesüljön. Itt. Itt dobog a vörös nő-
vér szíve – az élben. Másik kezével Tövis egy tőrt húz elő az övéből.
A pelarthik három oldalról fogják közre őt, fáklyáik fényében für-
detik, átlépnek halottaikon, lábuk nyoma vörösen sötétlik a mészkö-
vön. Sokan és még többen vannak. Emberi áradatként, tucatjával siet-
nek, tűnnek elő az oszlopok között, hogy bekerítsék. A legelöl hala-
dók már lelassítottak, figyelnek, tekintetük a tündöklő pengére sze-
geződik, az élére, amelyen kettétörik a tűz fénye.
Tövis fenyegetően mozdulatlanul áll, miközben az Úton halad, és
minden lépésével magába gyűjti azt a nyers és alapvető erőt, amely
egyszerre megosztja és összeköti a világmindenséget. Nem moccan,
ám a benne növekvő energiák megreszketnek, megremegtetik körü-
lötte a levegőt, és megtáncoltatják a lángokat.
A pelarthik figyelik őt – a magasak és alacsonyak, az inasak és a
tagbaszakadtak, a bárddal és karddal, dárdával és íjjal felfegyverke-
zettek. Festett arcú nők vicsorba torzult ajkakkal lihegnek vérszomja-
san, a hajuk kócosan libeg, vagy összefonva simul koponyájukhoz,
némelyiken barátaik kifröccsent vére. Komor tekintetű férfiak szoron-
gatják maguk előtt a kifent vasat, csikorgatják a fogukat, izmaik rán-
gatóznak a lánc és a bőr alatt, várnak, a pillanatot várják.
Arra számítanak, hogy Tövis elfut. Tudják, hogy menekülni fog. Ő
pedig valóban megiramodik. Ám feléjük.
#

ÖRÖMET LEHET LELNI A PUSZTÍTÁSBAN, és amikor Tövis felszegi a fejét,

hogy körbepillantson a csonkolt testeken, fehér fogak villannak elő a
verejtékével keveredő sötétvörös cseppek mögül. A vér nem a sajátja,
nem teljesen. A hunskák fürgesége, a rend kardforgató mesterségé-
nek szigorú hatékonysága és az Út mederbe terelt ereje egyetlen fia-
tal nőben egyesült, hogy olyan vérontást vigyen végbe, amelyhez ha-
sonlót még sosem láttak a Hit Szikláján. Tövis zihálva áll, mindkét
pengéje vörösen csillog a hegyétől a markolatáig, a kimerültség szinte
ledönti a lábáról, de körötte száz zsoldos teteme hever. Itt-ott hal-
mokban.
Tövis kiegyenesedik, felmordul a törött bordákba hasító fájdalom-
tól. Megvágták, az arca felrepedt, magasan a combján döfött seb.
Sebessége lecsökkent: az Út ledobta őt magáról, és már elérhetetlen
messzeségben fut, az ellenségei azonban megismerték a rettegést, és
már nem közelítenek felé. A maradék az oszlopok menedéke mögül
figyeli őt. Sakálok, akik a sebzett oroszlán nyomában kullognak, túlsá-
gosan félnek, hogy rátámadjanak, de túlontúl éhesek, hogy elmene-
küljenek.
A dárda a két válla között találja el. Hallania kellett volna, ahogy
elhajítják, érzékelnie kellett volna a közeledtét, tudnia, hogy felé tart.
Ám túl gyorsan érkezett – hunskafürgeséggel. A feketebőr vassá ke-
ményedik, rázárul a dárda hegyére, amely már hüvelyknyit a testbe
hatolt, de megállítja a fegyvert, megtagadja tőle Tövis életét. Tövis
megperdül estében, elterül a véres földön.
Valaki kilép a pelarthik soraiból. Egy nő.
– N-nővér? – Tövis látását elhomályosítja a vér, a verejték és a ki-
merültség. A nő nem pelarthi – viszont egy másik dárdát tart. Tövis
pislog egyet, és abban a pillanatban felismeri, akit egykor a nővére-
ként tisztelt.
Fontos, hogy amikor megölnél egy nővért, kellően képzett haderő-
vel érkezz.
A sötét hajú nő felemeli a dárdáját.
– Ne! – Tövis felemeli a kezét, nem kegyelemért könyörög, hanem
tiltakozik. Ez így nem helyes. – Ne tedd ezt, k...
A dárda elrepül.
 21

Ü
DVÖZÖLLEK A SZÜRKE OSZTÁLYBAN! – Kova nővér felállt az asztala
mögül, hogy átvegye Nona érdemtekercsét, amelyen az öt
tanárnő pecsétje igazolta, hogy megfelelő teljesítményt nyúj-
tott a penge-, a lélek-, az akadémia-, az árny- és az útórákon. – Alata
mellett fogsz ülni, amott. – Az osztályfőnök a helye felé terelte Nonát
az ajtóból. Hatlábnyinál is magasabb termetével, s mivel sehol sem
mutatkozott szélesebbnek egylábnyinál, Kova nővér elérte, hogy
Nona tizenkét esztendősen kisebbnek érezze magát, mint Tölgy nővér
mellett, amikor bekerült a vörös osztályba, és még a tízet sem töltötte
be.
Clera, Ara, Hessa és Ketti kedvesen mosolyogtak rá a padjukból,
míg a többi nyolc novícia az új jövevényeknek tartogatott fagyos áb-
rázattal meredt rá. Elsőként Clera került át közülük, és senkinek sem
hagyta, hogy erről megfeledkezzenek. Nonát az akadémia fogta visz-
sza a legtovább – habár imádta a tantárgyat és Szabály nővért is. Nona
még az utált szentek napjait, a szertartásokat és a Lélek katekizmusát
is bebiflázta Kerék nővér hajthatatlan irányítása alatt az akadémiai
záróvizsga előtt. Inkább az írás, mint az olvasás fogott ki rajta ennyire
hosszasan, az, hogy kacskaringós fehér vonalakká gyűrje-birkózza
gondolatait a vizsgához használt palatáblán.
Kova nővér visszament az asztalához, de nem ült le.
– A szürke osztály minden elsőnap délelőtt jár ide általános képzés-
re. Emellett egyéni oktatásban is részesíthetlek, amennyiben bármely
tantárgy nehézséget okoz. – A nővér elhallgatott, és kinézett az abla-
kon. A szürke osztály a Penge Csarnok egyik hátsó termében gyűlt
össze, ahonnan kilátás nyílt az Üvegvíz víznyelőre, a fennsík elkeske-
nyedő pereme mögött pedig a Veritytől északra elterülő termőföldek-
re. E pillanatban a sziklát a nap fénye fürösztötte, és csupán itt-ott
bukkant fel árnyék, ahol a szél űzött egy-egy felhőt. – Ma azonban
negyedórával előbb befejezzük a foglalkozást. Hogy nyugodtan meg-
ismerkedjetek az új osztálytársaitokkal, és elcseverészhessetek a régi-
ekkel. – Kova nővér becsukta az asztalán heverő súlyos kötetet, hagy-
ta, hogy a bőrrel bekötött fedőlap hangos puffanással lecsukódjon.
Többet nem mondott, ahogy kisétált a teremből; lehet, alig várta már,
hogy pár pillanatot a túlságosan is ritka napsütésben tölthessen.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, egyszerre mindenki beszél-
getni kezdett, széklábak csusszantak-nyikorogtak. Clera ért oda első-
ként Nonához, átfurakodott a nagyobb lányok között. A legidősebb
novíciák tizennégy felé jártak, és némelyikük idősebbnek tűnt a korá-
nál.
– Hála az Ősnek, Nona! Megmentettél minket. Kova épp a lányok
vérzéséről mesélt. Durva volt. Egészen belement a részletekbe. Úgy
döntöttem, nekem nincs hozzá kedvem.
Ara bújt elő két idősebb novícia között, és ült le Nona padjára.
– Az enyém már a jég-szelek előtt megjött. A görcsök...
– Abbahagynád? – Clera elfintorodott. – Engem mindenesetre még
nem fenyeget a veszély. Kova szerint a soványaknál később kezdődik.
– Ara domborulataira pillantott.
Ketti, aki magasabb, mégis vékonyabb volt Cleránál, ezt hallván
felvonta a szemöldökét.
– Ezt mondta volna?
– Ha ez igaz lenne, Kovának még most sem jött volna meg – jelen-
tette ki Ara, és a mennyezetre emelte a tekintetét. Nagyjából annyira
viselte el Clerát, amennyire Clera tűrte az ő jelenlétét, és a karmaikat
sohasem húzták be teljesen, amikor egymással beszéltek.
 – Lehet, hogy ezért szereti ennyire taglalni ezt a témát. – Clera
legyintett. – A lényeg... hogy a kis Nona már... a szürke osztályba jár!
Nagyszerű lesz. Hamarosan Jula és Ruli is átkerül. Tudom, hogy így
lesz. Rulinak már csak Penge tanárnő pecsétje kell...
Nona már bejelentette volna, hogy Julának csupán az árnypecsét
hiányzott, és a következő negyednapra tűzték ki a vizsgája időpontját,
ám egy árnyék vetült rá, és a szavak a torkában rekedtek. Lapostá-
nyérnyi kéz nyúlt felé. Nona megragadta az egyik kiegyenesített ujjat,
míg a többi a vállára kulcsolódott, és fájdalmasan felkapta őt a szék-
ről.
– Darlának hívnak. – A novícia felemelte őt a földről, és annyira
erősen markolta, hogy Nona úgy érezte, a testébe vájó ujjak aligha-
nem átszakították a bőrét.
– Nona – lehelte. A lány a pad fölé görnyedve is hatalmasnak lát-
szott. A refektóriumban a szent osztályba járó legtöbb lány és az apá-
cák java része fölé magasodott. Közvetlen közelről azonban óriásnak
mutatkozott.
– Te vagy a Pajzs, mi? – Darla durva arca úgy nézett ki, mintha siká-
láshoz használták volna. A fejét talán egy hete borotválhatták kopasz-
ra, a bal szemöldökétől a homlokán át egészen a feje tetejéig halvány
sebhely kunkorodott föl, s tűnt elő a barna szőrcsökevények közül. Fél
kézzel odébb vitte és a falhoz szorította Nonát. – Nekem nem tűnsz
különösebben veszélyesnek.
– Láttad őt a próbatételen! – fortyant fel Ara.
– Azonnal rakd le! – Ketti nyúlt Darla karja felé.
Darla horkantott, még erősebben szorította Nona vállát, amíg az
ízület meg nem nyikordult.
– A győzelemhez több kell a gyorsaságnál. Nem érdekel, mit mond
Faggyú. – A szabad kezével annyira erősen megbökte Nona hasát,
hogy Nona megránduljon. – Na most mit fogsz csinálni, szélvészlány?
Egy másik idősebb novícia elrántotta Ketti karját Dadáétól, és
Clerát úgy meglökte a csípője lendítésével, hogy az hátratántorodott.
 – Ez lesz az első lecke, amit megtanulsz a szürke osztályban: hogy
nem minden a nyamvadt kis hunskákról szól. Addig legalábbis nem,
amíg itt vagyok. – Darla megint megbökte Nona hasát. – És nem is
tintával kerül a pergamenre! Hagyok rajtad pár véraláfutást, hogy
este megint átnézhesd. A barátaid mind részesültek benne az első
napon. Kivéve a hercegnőt. Őt békén hagytam. – Hátrahúzta az öklét.
Nona belenézett a lány jellegtelen barna szemébe. Mintha satuba
fogták volna a vállát. Közvetlenül a föld felett csüngő lábával talán
elérhetné Darla gyomrát, ha nem törődne a fájdalommal, és elég erő-
sen kapálózna – de akár egy fatörzset is rugdoshatott volna.
– Nincs mondanivalód? – Darla elvigyorodott. Ocsmányan.
Nona kiegyenesítette elfacsarodott száját, és a fájdalom ellenére
szélesen visszamosolygott rá. A másik kezével átnyúlt, hogy elkapja az
egyetlen ujjat, amelyet sikerült megragadnia, amikor Darla felkapta
őt. Aztán teljes erejéből rántott egyet rajta.
Darla sikolya, a roppanó csont és a Nona arcába csapódó húsos
ököl puffanása egyetlen hanggá állt össze. Ezt követte a zuhanás a
padlóra, az ordítozás, a rúgások zápora, és még több ordítozás. Ugyan
kábán és a fájdalomtól félig vakon, Nona mégis iparkodott úgy hajol-
ni, hogy amennyire lehet, tompítsa a becsapódások erejét, a legerő-
sebb rúgások köré görbedt. Miután a penge-ököl képzésen több mint
két éven át kemény izom-, porc- és csonttömbbé kovácsolták a testét,
Nona tudta, hogyan viselje el a büntetést. Végül az egyik rúgás elta-
lálta, és a fal aljának csapta. Ám hiába távozott minden levegő a tüde-
jéből, Nonának még így is sikerült eltekerednie a következő elől, és
hagyni, hogy Darla a falba rúgjon. A novícia felüvöltött. Hátrébb ug-
rált, feldöntötte a padokat, és éktelenül szitkozódott, a lábát markol-
ta. A többi novícia szétrebbent Darla kiszámíthatatlan útjából, aki
Faggyú nővérrel találta szemben magát az ajtóban.
– Darla, úgy tűnik, eltörted az ujjad – jegyezte meg ingerültség
nélkül Faggyú nővér.
Darla lepillantott a kezére és riasztó szögben álló ujjára. Elsápadt,
szinte zölddé vált, aztán kihúzta magát, és lerakta a lábát, de tüstént
elfintorodott, és nyöszörögve megint elkáromkodta magát.
– És egypár lábujjadat. – Faggyú nővér a szemöldökét ráncolta. –
Eredj az ispotályba! Később még beszélünk erről.
Darla kibicegett, minden második lépésnél felszisszent. Clera és
Ara felsegítette Nonát, aki ugyan minden porcikájával arra vágyott,
hogy a földön maradhasson, összegömbölyödve a bordáit és a gyom-
rát gyötrő fájdalomtól, hagyta, hogy talpra segítsék. Hessa mellette
állt, a mankójára támaszkodott, arcán aggodalom és zavarodottság
keveredett.
– És te is, Nona... úgy tűnik, te húztad a rövidebbet. – Faggyú nővér
az ajtó felé tessékelte.
Nona fájdalmas ábrázattal kiegyenesedett, lerázta magáról a tá-
mogató kezeket.
– Semmi bajom, tanárnő. – Élénkvörös maszatot köpött a földre,
aztán vad és véres mosolyt villantott Penge tanárnőre. – Két esztendőt
vártam, hogy pengeforgatásra tanítson. Már készen állok.
Faggyú nővér egy hosszú, néma pillanatig hunyorogva meredt rá.
– Akkor, szürke osztály, kifelé a folyosóra! Lássuk, mennyire állsz
készen, novícia! – És egy kurta biccentéssel kilépett a teremből.
– Tessék? El kell menned Rózsa nővérhez, Nona! – Ara a habitusa
ujjával megtörölte Nona száját, és a szöveten ronda folt maradt.
– Miért nem terítetted le? – kérdezte Clera, a hangja szinte beleve-
szett a zsivajba.
Nona megropogtatta a nyakát, és egy lépést tett előre; sikerült
ellenállnia a késztetésnek, hogy az oldalához kapjon.
– Hogyan tehettem volna? Darla egy óriás!
Clera összeszűkült szemmel nézett rá, egészen úgy, ahogy Faggyú
nővér tette. Nona vállat vont. Miután meglepték és szorosan megra-
gadták, a sebessége már nem sokat számított. Meg kellett volna vág-
nia Darlát ahhoz, hogy sérülések nélkül megússza. Megint nyelt a vé-
réből.
 – Ütnöd kellett volna, ahol éred. – Clera ajka mosolyra görbült,
talán elképzelte, ahogy ő maga ütlegel valakit így.
– Még ha képes lennék is rá, nem érdemes ellenséget szereznem
egy ilyen semmiség miatt.
– Semmiség?
– Azt akarta tudatni velem, hogy ő a főnök. Ha engeded, hogy va-
laki felmérje, mit tudsz, legalább valami érdemlegeset kell kapnod
cserébe. Penge tanárnő tanította ezt nekünk.
– Ilyet tanított? – Clera meglepettnek tűnt. Körülöttük a novíciák a
cókmókjukat szedték össze, hogy meginduljanak kifelé az öltözőbe. –
Tényleg?
Ara lépett oda a lecketáskájával.
– Tényleg. Szerintem becsukod a füled, amint Faggyú nővér leteszi
a kardját, és az elméletről kezd beszélni.
– Akkor minek törted el az ujját? – szegezte Nonának a kérdést
Clera, és a homloka mély ráncokba gyűrődött.
– Emlékezni fog rá, hogy eltángált, így nem fog bosszút forralni
ellenem. És emlékezni fog rá, hogy fájt, ezért meggyőzi majd magát,
hogy felesleges újra megtennie.
– És a lábujjait?
– Megelégeltem a rugdosást. – És Nona kisántikált az ajtón.
Hessa bicegett utána, ez egyszer könnyen lépést tartott Nonával.
– Igazat mondtál?
Nona a fájdalomtól megránduló arccal odapillantott felé.
– Igen.
– És mindent el is árultál az igazságból?
– Nem mindent – felelte Nona. Ennél többről volt itt szó, és Hessa
szokás szerint ráérzett erre. – Bántott téged. Legszívesebben összetör-
tem volna a csontjait.
– Minden új novíciát elkalapál. – Hessa a kijárat felé fordult: a pen-
geórák alatt más tanulmányokkal foglalkozott.
– Igen, de a tiédet éreztem. – Hessa egyszer megosztotta Nonával
a Giljohnnal töltött utolsó napjának emlékeit, ám tapasztalatlansága
miatt állandóbb kapcsolatot hozott létre kettejük között. Havonta
egyszer ugyanazt a rémálmot látták. Sosem kellemes képeket, mindig
valami nyomasztót. És valahányszor igazán pánikba esett, vagy fájda-
lom hasított belé, Hessa gondolatai megkeresték és letaglózták
Nonát. A másik irányban ugyancsak megtörtént, noha kisebb mérték-
ben. Amikor Nona vállába fúródott a nyíl, Hessa nem csupán a rémü-
let miatt esett össze. A fájdalom benne is visszhangot vetett. Amikor
Darla a földhöz csapta Hessát, és az arcára taposott, Nona bőre
ugyanabban a pillanatban eggyé vált Hessáéval (az árnyórán éppen
kotyvasztott főzetről teljesen elfeledkezett, nem is látta), magán érez-
te Darla cipőjének talpát, a Hessa csípőjében égő fájdalmat, a meg-
aláztatást, ahogy annyi szempár figyeli, amint tehetetlenül vonaglik.
Tudott minderről, és semmit sem tehetett. – Nem fogom elviselni,
hogy kétszer megverjenek, és ne harapjak vissza.
Hessa félénken elmosolyodott.
– Hát, kétségtelenül megharapták. – És ezzel megindult a csarnok
túlsó vége felé, lendülő lába szaggatott csíkot húzott ép lábának
nyomai mellett.
#

FAGGYÚ NŐVÉR ODAKINT VÁRTA őket a homokban, kezében csupasz pen-

ge, a nővérek által kedvelt vékony kard, egy csíknyi enyhén ívelt Bár-
ka-acél, amelynek éle lemetszhette az igazságot a hazugságról. Nona
a többiek után kocogott, kényelmetlennek érezte a számára kiosztott
pengehabitust, egy halványbézs színűre fehérített, bőrrel kibélelt,
nehéz tunikát. A ruha hosszú ujja a suta kesztyű végéig ért; az egészet
úgy tervezték, hogy a novíciák a lehető legkisebb eséllyel vághassák
meg egymást. Nona Clera és Ketti mellé állt.
Faggyú nővért mindig egyfajta mozdulatlanság övezte. A penge-
ököl órán gyakorta megesett, hogy Nona egy párviadal kezdetekor és
végeztével ugyanabban a helyzetben találta az apácát, ahogy mere-
ven figyel, mintha a teste élettelen anyag lett volna, őt pedig ebből
faragták volna ki, nem pedig felnövekedett. Ma azonban fel-le sétál-
gatott, folyton felpillantott az ablakokra. Türelmetlen, hosszú és gyors
léptekkel lépdelt, majd megperdült, és újra járkálni kezdett.
Mielőtt a novíciák összegyűltek és felsorakoztak, kitárult a főbejá-
rat, és Kerék nővér surrant be rajta, fejfedőjének kúpja súrolta a fát.
Az ajtóban maradt, és mintha a teremben mindenkit haragos tekintet-
tel méregetett volna.
– Néhányan láttatok már ilyet, a többség aligha. – Faggyú nővér
feltartotta a kardját, ahogy sietve beálltak a sorba. – Addig nem fog-
hatjátok a kezetekbe, amíg mindent meg nem tanultatok ezen az órán
és az összes többi szürkeórán, és újra hozzám nem kerültök a misztikus
osztályban. Ám ha valóban harci nővér lesz valakiből, lehet, hogy egy
ilyen fegyver révén kell majd közvetítenetek az Ős akaratát. Fohász-
kodjatok, hogy sose kelljen használnotok, ugyanakkor tudjátok, hogy
kevés olyan nővér akadt, aki a vöröset választotta, és nem mocskolta
be a pengéjét.
– Bemocskolta? – Clera igyekezett magába fojtani a kérdést, a szó
mégis kiszaladt a száján.
– A vér mindig kudarc. – Faggyú nővér tekintete egy pillanatra
Nonára siklott. – Gyakran annak a nővérnek a kudarca, aki a kardot
fogja a kezében. Némelykor azoké, akik ütközetbe küldik őt. Ám az is
előfordulhat, hogy a kudarc évekkel korábbról származik, olyasvalaki
kezében van, aki elszalasztotta az alkalmat a békéltetésre, aki meglát-
ta az esélyt a későbbi vérontás elkerülésére, mégsem élt vele... vagy
akinek elkerülte a figyelmét ez a lehetőség. – Visszadugta a kardot a
derekánál lógó hüvelybe. – A vörösórát, amely a többségetek számára
két esztendőt jelent, fegyvertelen kézitusával töltöm ki. Az egyik ok,
hogy harceszközök nélkül is veszélyessé tegyelek benneteket, később
pedig megerősítsem az elsajátított tudást, az, hogy másra is támasz-
kodhassatok ezen kívül. – A csípőjére csapott. – Előfordulhat, hogy az
egyház hatalmát és akaratát kell érvényesítenetek. Jobb, ha ezt úgy
teszitek, hogy a vétkes a hibáját lássa be, és ne a teste tartalma tárul-
kozzék fel előtte. A kard a végső megoldás. – Faggyú nővér végigné-
zett a sorokon, mintha gyümölcsöt válogatna a piacon, és egyik sem
felelne meg az elvárásainak. – Ma kés következik... edzőpengékkel.
Hozzátok a felszerelést. Szaladjatok, de ne feledkezzetek meg arról,
hol a penge, és hogy megvághat benneteket, ha elestek.
A novíciák tüstént nekiiramodtak, mezítelen lábuk felverte a ho-
mokot. Nona zárta a sort, sántikálva próbálta óvni már most kékülő-
zöldülő testrészeit. Darla önmagában jó leckét adott neki. Ha meg-
lepsz egy óriást, egyetlen ütéssel leterítheted Raymel Tacsist. Ha az
óriás lep meg téged, a lehetőségeid száma nullára csökken.
Amikor befordult a folyosó elágazásánál – balra az öltözők, jobbra
a raktár –, Nona egy alakra lett figyelmes a penge-út kamrához veze-
tő, sötét átjáróban. Egészen úgy nézett ki, mint Kanna, ám a szigorú
tekintetből teljességgel hiányzott az apáca humora.
– Le fogja harapni a fejed! – Clera rontott ki a raktárból kezében
egy hosszú késsel, amikor Nona az ajtóhoz ért.
Mire Nona nagy nehezen átjutott a bejáratnál nyüzsgő, markukban
immár mind tőrt tartó novíciákon, a raktár kiürült. Nem tudta eldön-
teni, vajon a lányok honnan vehették el késeiket: a terem túlsó végé-
ben fegyverek elképesztő garmadája sorakozott a polcokon, kifelé
álló markolattal, hogy könnyen felkaphassák őket. Nona elbicegett a
keretek mellett. Különböző hosszúságú és súlyú kardok, hosszú nyelű
szekercék, hegymászócsákányok, kampós kések, dobókések, tőrök,
gyiloktüskék... a legtávolabbi sarokba sietett. Letérdelt, felnyúlt a leg-
alsó polcra, nyújtózkodott. Időnként begyespókok húzódtak meg az
efféle helyeken, ám Nonának most nem volt ideje óvatoskodni. Az
ujjai csupán ürességre leltek, és egy pillanatig azt hitte, végül felfe-
dezték. Még egy kicsit tovább nyújtózott, orcája nekiszorult a polc
szélének, és rátalált a markolatra. Egyetlen könnyed rántással kisza-
badította.
Nona visszaszaladt, kezében a késsel, amit azon az első éjszakán
Ara döfött a párnájába. Még mielőtt... jóformán... összebarátkoztak. A
kés immár két esztendeje állt közéjük, a Kiválasztott és a Pajzs közé;
sosem beszéltek róla, soha nem említették, és ettől csupán még éle-
sebbé vált. Nona futott, amilyen gyorsan a sérülései engedték, és ama
távoli éjszaka szellemei üldözték őt a folyosón, végig a sarkában ma-
radtak.
A többiek már felsorakoztak és készen álltak; Faggyú nővér az ala-
gutat figyelte, ahogy Nona kirontott belőle, és elfintorodva megtor-
pant.
– A szürke osztályba lépő minden novíciának elismétlem ezt a lec-
két. Mielőtt távoztok, tucatnyiszor fogjátok hallani, de ez sem lesz
elég. – Faggyú nővér intett Nonának, hogy álljon a helyére a csoport
végén.
– Igenis, Penge tanárnő – felelte a többiekkel együtt Nona.
– Ez itt – Faggyú nővér feltartotta a saját kését – kiválóan kiegyenlí-
ti az erőviszonyokat. Puszta kézzel nehéz harcképtelenné tenni az
ellenfeleteket... és még nehezebb megölni. Mindannak dacára, amit
eddig tanítottam nektek, fegyvertelenül egy nálatok jóval kevésbé
képzett ellenfél is legyőzhet benneteket, ha ez a személy, teszem azt,
kétszer többet nyom nálatok, vagy az erőtöket négyszeresen megha-
ladó izmok dagadoznak rajta. Az átlagos városi testőrről beszélek. Ne
becsüljétek túl, mennyit ér a képzésetek egy egyenlőtlen küzdelem-
ben. Ilyen körülmények között lehetséges, hogy kizárólag az oltal-
mazhat meg benneteket, ha hajlandók vagytok mielőbb a legkegyet-
lenebb módszerekhez folyamodni. Szemre, ágyékra, torokra menni.
Kerék nővér ellépett a bejárattól, lassú, nyakigláb mozdulatokkal
odasétált a túlsó falhoz, a novíciákat bámulta, az ablakokra és az aj-
tókra pillantgatott. Faggyú nővér folytatta, mintha a másik apáca ott
sem lett volna.
– A penge éle azonban rengeteget elvesz az ellenfél erő- és súlybe-
li fölényéből. Az izom, bármily kemény vagy vaskos is, nem képes
megállítani egy kard szúrását. A nyakra irányzott éles penge véget
vethet a küzdelemnek, méghozzá gyorsan. A karra vagy lábra irány-
zott éles penge csontig felnyithatja a húst, súlyos és bénító sérülése-
ket okozhat. Kétségetek se legyen afelől, hogy még a legkisebb vágás
is harcképtelenné tehet egy végtagot. A bőr, az izom, a vérerek, az
idegek mind ijesztő könnyedséggel megadják magukat az acélnak.
Nona... alkalomadtán keresd fel Szikla nővért a konyhában, és tarts
vele, amikor legközelebb disznót vág! A következő alkalommal aztán
te vágod majd le, aztán tovább használod a késedet, hogy megtapasz-
tald, egy kifent penge alatt mennyire könnyen szétnyílik a hús és ami
alatta rejlik.
Kova nővér bukkant elő a lelátó alatti folyosó árnyai közül, és úgy
tekintgetett körbe a csarnokban, mint aki keres valamit, habár Nona
el sem tudta képzelni, mi rejtőzködhet a tetőgerendák alatt. A többi
novícia ugyancsak felfigyelt Kova és Kerék nővér jelenlétére, és kér-
dőn pillantgattak egymásra.
– Álljatok össze párokba. Kenjétek be a pengéiteket, és vívjatok...
kizárólag alfától deltáig alkalmazhattok vágásokat.
Clera és Ara is Nonához lépett, ám Faggyú nővér kimentette a vá-
lasztás kényszeréből.
– Nona, te velem fogsz megküzdeni.
– Igenis, nővér. – Így volt a legjobb, hiszen elképzelni sem tudta, mi
fán terem az alfa vágás, azt pedig végképp nem, hogyan lehetne anél-
kül Clera párja, hogy megsértené Arát. Az élet ebből a szempontból
könnyebbé vált, amikor hat hónappal korábban Clera a szürke osz-
tályba lépett.
A novíciák a festékállvány köré gyűltek, mindegyikük sietve végig-
húzta a pengéjét a rongykötegeken, lámpakorommal festették meg a
tompa éleket és a lekerekített hegyeket. A legkisebb érintkezés vé-
kony vonalat vagy pontot hagy a pengehabitus halvány bőrén.
Ara kihúzta a pengéjét a rongyok közül, sötéten, akár a tus, és szé-
lesen rámosolygott Nonára, eltúlzott lassúsággal felé döfött. Nona
valamiért nem tudta viszonozni a mosolyt; eszébe jutott, hogy a kezé-
ben tartott kést egykor halálos fenyegetésnek szánták. Ennek dacára
felkapta kését, hogy kivédje Ara szúrását. Ebben a pillanatban valami
előrobbant a fal aljából, ahol addig csupán árnyak tanyáztak. Egy lé-
legzetelállító sebességgel mozgó alak ott termett, mielőtt Nona telje-
sen odafordíthatta volna a fejét. A föld felugrott, és Nona egy pillanat
alatt a talajhoz szegezve találta magát. Támadója már fölébe került, s
mindkét csuklóját leszorította. Nona megpróbált megszólalni, de a
csapódástól minden levegő kiszökött a tüdejéből.
– Nona? – A testére telepedett, elmosódó alak közelebb hajolt.
Nonának a zúzódott bordák dacára sikerült levegőért kapnia. Pis-
logott egyet, látása kitisztult.
– Kanna?
– Kanna nővér! – Faggyú nővér jelent meg Kanna nővér válla mö-
gött, s lenyúlt felé.
Kanna hagyta, hogy Faggyú nővér talpra állítsa, magával húzta
Nonát, és szorosan markolta Nona kést tartó kezét.
– Mit művelsz, nővér? – hebegett Faggyú nővér. Most már Kova
nővér is féléjük magasodott, Kerék nővér pedig hegyes könyökével
tört magának utat az összecsődült novíciák között.
Kanna semmit sem felelt, csupán a magasba emelte Nona kést
markoló kezét.
– Érdekes fegyverrel szerelkeztél fel, novícia. – Faggyú nővér fel-
vonta egyik szemöldökét, amit Nona immár két éve igyekezett utána-
csinálni, ám sikertelenül.
– A merénylők! – sziszegte Kerék nővér. – Ez a lány velük szövetke-
zik?
– Ne bolondozz, Kerék! – Faggyú nővér rálegyintett az ötletre. –
Arabella és Nona több mint egy éve ugyanabban a dormitóriumi szo-
bában alszik, és ma este ugyanezt fogják tenni.
– A szálak ide vezettek! – Kerék nővér méltatlankodva felpillantott,
csípőre tette a kezét. – És nem csak engem. Kovát és Kannát is!
Faggyú nővér intett Kannának, hogy lépjen hátrébb, tekintetét
Nonára szegezte. – Honnan szerezted ezt az igencsak érdekes kést,
novícia?
– Én csak... – Siettében és mert mindvégig Darlán, vagy legalábbis
a sérüléseken járt az esze, amelyeket a lány okozott neki, Nona fi-
gyelme túlságosan elkalandozott ahhoz, hogy észrevegye: a kezében
tartott penge alig hasonlított azokhoz, amelyeket a novíciák maguk-
kal hoztak, kisebb volt és borotvaéles, a vége tűhegyes.
– Mutasd a markolatot!
Nona kinyitotta a tenyerét, ujjai közül egy vékony bőrcsíkba tekert,
vasgömbben végződő, vékony markolat bukkant elő.
A köréjük gyűlt novíciák halálos csendben figyeltek; attól féltek,
hogy feltűnik a jelenlétük, és elzavarják őket. Kerék nővér ennek da-
cára észrevette őket.
– Az órának vége! Eredjetek, és imádkozzatok! És fohászkodjatok,
nehogy ilyen nagy bajba keveredjetek! Nyomás!
– Gyakoroljátok a penge-utat! A gyakorlókéseket előbb vigyétek
vissza a szertárba! – érvénytelenítette az iménti utasítást Faggyú nő-
vér. És a lányok kellemetlenül megindultak vissza az alagútban. – Ara-
bella novícia, te maradj!
Ara visszaloholt. Faggyú nővér intett neki, hogy álljon félre.
– Az egy dobókés. – Faggyú nővér újra a fegyverre fordította min-
den figyelmét. Érte nyúlt, és Nona átadta neki. Az idős nővér a fénybe
tartotta. – A noi-guinok elveszik azok pengéit, akikkel végeznek. Ezért
semmilyen anyag vagy forma nem árulja el, hogy ők állnak-e egy me-
rénylet mögött. – Visszaadta a kést, ujjai alatt megtisztult az acél, ahol
lámpakorommal bekenték a pengét. – De már láttam ennek a késnek
az ikertestvérét. És a harmadik ikertestvérét is. Egy olyan nő övében,
akit a dormitóriumotok falából húztam elő a második éjszaka során,
amelyet a kolostorban töltöttél.
– Egy noi-guin! – Nona a kezében tartott késre meredt. Kevés al-
kalma nyílt szemügyre venni azután, hogy kitépte az ágyából, és még
mielőtt másnap a raktárba rejtette. Mindez két esztendeje történt.
Nem tudta biztosan, miért rejtette a szertár polca alá. Jelentőséggel
bírt, és hibának érezte volna, ha a többi kés közé keveri, és elveszíti.
Ezért inkább a legalsó polc tartója alá döfte. Így engedelmeskedett az
apátnő utasításának, mivel visszavitte, ugyanakkor az övé maradt. –
Mit keresett itt egy noi-guin?
– Erről már vele is értekeztem. – Faggyú nővér szeme résnyire szű-
kült, ahogy felidézte magában a történteket. – De a rend egy másik
orgyilkosa megzavart minket. Mire elbántam vele, az első elmene-
kült... a második pedig, nos, nem volt olyan állapotban, hogy válaszol-
hatott volna. Ezért még egyszer megkérdezem... honnan szerezted?
– A raktárban volt...
Faggyú nővér felvonta egyik szemöldökét.
– Rendszeresen magam leltározom a fegyverkészleteket. A szent
osztály novíciái naponta megtisztítják és javítják a pengéket. Két éve
nem láttam ezt a fegyvert, sem hozzá hasonlót.
– A raktárban volt. – Nona a fogát csikorgatta.
Faggyú nővér hunyorgó tekintete jóformán Nona fejébe fúrta ma-
gát. Levegőt vett, hogy szigorú szavakkal illesse Nonát, de Kanna nő-
vér szólalt meg előbb.
– Tudod, hogyan került oda, Nona?
– Az apátnő kért meg rá, hogy tegyem oda. – Nona tudta, mire
kíváncsiak, de a lelke legmélyén valami mindig ragaszkodott minden
titkához. Ráeszmélt, hogy semmivel sem lenne könnyebb felfednie e
titkokat, mint hazudnia.
– Mikor kért meg erre? – érdeklődött Kanna.
– A kolostorban töltött második estémen.
– És hol találtad a kést?
– Az ágyamban volt. – Nona összeráncolta a homlokát. – Éjszaka
hirtelen felültem, és amikor hátranéztem oda, ahol addig feküdtem,
ott volt a kés, a pokrócokból állt ki, mintha beledöfték volna.
– Vagy eldobták. – Faggyú nővér Kerék nővérre pillantott. – Azt
hittük, hogy az orgyilkosok Arabellával akartak végezni, ám úgy tűnik,
Nona lehetett a célpont. A noi-guin szolgálatai cseppet sem olcsók,
Thuran Tacsis talán mégis elfogadhatóbbnak találta az árat, mint a
főbíróét, aki a merénylet kudarca után érkezett ide. Az Ős tudja, mifé-
le összegeket áldozott Tacsis a saját főpapunk és az arkhónok későbbi
látogatására...
Kerék nővér keserű tekintettel Nonára nézett, aztán bágyadtan
Arára mosolygott.
– A legfontosabb továbbra is a Kiválasztott, a császár nővére egyér-
telműen érdeklődik iránta. A Pajzs majd vigyáz magára, különben mi
haszna lenne?
Faggyú nővér alig hallható hangot adott ki, ami akár az önuralmán
felülkerekedő sóhaj is lehetett.
– Sherzal határozottan nem arról híres, hogy kienged a kezei közül
bármit, amivel tervei vannak... Ezek a megnevezések viszont nem so-
kat segítenek. A Kiválasztott? Maga az apátnő fedte fel előttünk az
igazságot, nővér.
Kerék nővér Arabella mögé lépett, és a leányka vállára tette cson-
tos kezét.
– „Hitről” beszélünk, nem „rációról”, nővér. Az Argathát történe-
tekben hagyományozták ránk, és még ha mást-mást mondanak is e
történetekről, abban mindenki egyetért, hogy egy szent szájából
származtak. Egy apácáéból? Egy papéból? Emilyen célból, amolyan
okból. – Felkapta a kezét, mintha füstöt próbálna ellegyezni magától.
– A történet létezik. Az egyházon belül született, és sokan hisznek
benne. Jómagam szintén hiszek benne. Ennyi elég.
Faggyú nővér újra Nonára szegezte sötét tekintetét.
– Azt a kést, ami az ágyadba fúródott, akár dobhatták is?
Nona szorosan lehunyta a szemét, felidézte a képet, amelyet oly
sokszor lejátszott már a fejében. Akkor éjjel úgy vélte, hogy a kést az
ágyába döfték, Arabella Jotsis keze kulcsolódott a markolatára... vi-
szont a szög...
– Az ablak! Lehet, hogy azon dobták be... aznap éjjel nyitva volt.
– Miféle tisztességes oka lehet bárkinek is titokban tartani ilyes-
mit? – Kerék nővér eleresztette Arát, és közelebb húzódott, lehajolt,
hogy egy szintbe kerüljön Nonával, vizenyős szemével tanulmányozta
a lányka arcát, mintha hazugságot fedezhetne fel rajta.
– Nem tartotta titokban – jelentette ki Faggyú nővér. – Az apátnő
tudott róla: ő vitette a szertárba a pengét... Noha ez, meg hogy hall-
gatott róla, egyaránt rendkívül furcsa.
– De hát az apátnő azt mondta, Thuran Tacsis megesküdött a csá-
szárnak, hogy az ügyet lezárta! – vetette közbe oldalról Ara, talán
azért, hogy Faggyú ne merengjen tovább Nona történetén. Mindenki-
re ragyogón rámosolygott. – Atyám a saját szemével látta ezt, az egész
udvar előtt tett fogadalmat. Miért kellene ezek után merénylők miatt
aggódnunk?
Faggyú és Kerék ezt hallván összenéztek. Faggyú nővér válaszolt.
– Az óvatosság kifizetődik, novícia. A noi-guinok nem szívesen val-
lanak kudarcot, és roppant türelmesek. Ráadásul most, miután Thuran
Tacsis esküt tett ebben a kérdésben, felelősséggel tartozik Nonáért,
és az ellenfeleinek érdekében állhat, hogy Nonának baja essen, hátha
a császár haragját szabadítják rá a Tacsis-házra. Így ez a penge...
– Hogy kerültek mindannyian ide? – kérdezte Nona, mivel nem
akarta, hogy a beszélgetés ismét a kés ügyének elhallgatására tere-
lődjön, és kénytelen legyen elárulni, miféle erős gyanút táplált Ara
szerepét illetően. – És... – hátrafordult, hogy felnézzen Kannára. – Ho-
gyan tudott... egyszerűen előbukkant a semmiből!
– A visszahúzódás nővére vagyok. – Kanna szája parányi mosolyra
húzódott, épp csak a foga fehérje villant elő. – Csupán akkor láthatsz,
amikor én is úgy akarom.
– A szálak vezettek ide minket, Nona. – Kova nővér bámult le szi-
gorú magasságából. – Út tanárnőtől hamarosan hallasz majd a szálak-
ról, most, hogy a szürke osztályba kerültél.
 22

azt a feladatot bízta Arára, hogy vezesse be

F
AGGYÚ NŐVÉR
Nonát a késmunka alapjaiba. Mivel az összes többi novícia a
penge-úton szorgoskodott, Penge tanárnő kizárólag kettejük-
re figyelt: az ilyesmi sosem kellemes. Körbe-körbe jártak, teljes
csendben dolgoztak, amit csupán a hirtelen levegővételek élessége
metszett el, és a penge-útról lezuhanó lányok távoli jajgatása közpon-
tozott.
– Nem jó. – Faggyú nővér megfogta Nona csuklóját és vállát, a kar-
ját abba a védekezőhelyzetbe hajlította, amit mutattak neki.
Miután még harmincszor elismételte ugyanezt a hárítást és szúrást,
Nona újabb variációval próbálkozott.
– Nem jó. – Faggyú nővér megint igazított Nona karján. – Az iz-
moknak kell megtanulnia, nem az elmének. Mintákat kell kialakítani,
amelyekre a tested támaszkodhat, amikor nincs idő a gondolkodásra.
Amint ezek beléd ágyazódtak, elkezdhetsz rögtönözni.
Nona újra felvette a ritmust: körözés, vágás, hárítás, körözés. A
messzi sikolyok sűrűségéből ítélve ma még a leggyakorlottabb novíci-
ák is különösen nehéznek találták a penge-utat nehéz pengehabitu-
sukban. Azok többsége, akik a szabadidejükben odafent edzettek, a
hunskák közül került ki, félvérűek vagy első ágúak voltak. Lévén, hogy
már az hatalmas eredmény volt, ha valaki a penge-út végéig jutott, a
sebesség valójában nem számított követelménynek. Nona úgy sejtet-
te, hogy a versengés egyszerűen vonzóbbnak hatott a harci habitusra
áhítozók számára; noha mostanában a szorgos Jula kifejezetten tehet-
ségesnek mutatkozott hozzá, megtette a teljes távot, jóllehet fájdal-
mas lassúsággal, ám a vörös osztályt frissen elvégzettek közül ez
egyedül Clerának sikerült előtte.
Egyetlen pillanatnyi figyelemhiány elegendőnek bizonyult ahhoz,
hogy Ara fekete csíkot húzzon Nona pengehabitusának fakó bőrén.
– Újra! – reccsent rá Faggyú nővér.
Körözés, suhintás, hárítás, körözés, suhintás. Hárítás.
– Amikor szúrsz, talán lehetőséged nyílik halálosan megsebezni az
ellenfeled, ám ahhoz, hogy belemélyeszd a pengéd, közelebb kell
kerülnöd hozzá, mint amikor vágsz. Amikor szúrsz, és húst találsz, elő-
fordulhat, hogy a penge beszorul az elforduló ellenfél csontjai közé.
Mind a kényszer, hogy közelebb lépj, mind a beragadt penge kitesz a
visszavágás veszélyének. Szinte nem létezik olyan gyorsan halálos se-
bet ejtő szúrás, amely megakadályozhatná az ellenfél válaszcsapását.
Körözés. Suhintás, hárítás. Körözés, suhintás. Hárítás.
– Egy jól kifent pengének még a susogása is képes átmetszeni a
ruhát, a bőrt és alattuk az izmot. A késpárbaj a lassú kifárasztásról szól.
Az ellenfeledet a különféle sérülések okozta vérveszteség és mozgás-
képtelenség kombinációja kényszeríti térdre, hogy végül bevihesd a
kegyelemdöfést.
Nona pengéje elcsússzam Ara hárítása mellett, és fekete vonalat írt
fel a lány hasára. Azonmód szétáradt benne a bűntudat. Két éven át
azt gondolta, hogy a barátja ledöfte volna őt álmában, vagy legalábbis
ezzel fenyegette.
– Képzetlen ellenfelekkel szemben természetesen pillanatok alatt
véget érhet a küzdelem. Ajánlott egyetlen suhintással elmetszeni a
nyakat, és rögtön rátámadni a következő célpontra, habár a szívbe,
szembe vagy közvetlenül az állkapocs alá úgyszintén lehet szúrni,
amennyiben az ellenfél pengéjét ellenőrzésünk alatt tartjuk.
Körözés-suhintás-hárítás. Körözés-suhintás-hárítás.
– Szünet! Szaladjatok a többiekhez, tíz percetek van a következő
harangszóig.
Nona kiegyenesedett, kipislogta szeméből az izzadságcseppeket.
Az időt egészen idáig nem érzékelte, ám a kést markoló kezén lévő
hólyagok és a körben szétrugdosott homok pontosabban követte a
múlását, mint Nona elméje.
– Igenis, Penge tanárnő. – Ara bólintott, és elsietett az öltözők felé.
Nona hátrasimította a homlokáról csatakos haját, megint pislogott,
és Ara után eredt.
#

– ÖRÜLÖK, HOGY FELKERÜLTÉL. – Ara az utolsó csomóval is végzett, és

egyetlen könnyed mozdulattal kilépett pengehabitusából. – Már ag-
gódni kezdtem, hogy nem együtt megyünk a barangolásra.
– Addig még három hónap hátravan. – Nona tekergőzve magára
ráncigálta nappali habitusát, beletúrt a hajába, a rövid, sűrű loboncba.
Szerette volna megnöveszteni, de ha tenyérnyinél hosszabbra meg-
hagyta, vadul szanaszét állt, és fésűvel sem lehetett megszelídíteni.
Amikor megnőtt, Kerék nővér már nem parasztnak, hanem szajhának
hívta – amiért majdnem megérte volna, ám nem egészen.
– Akkor remélem, hogy a többiek közül is felkerülnek még néhá-
nyan. – Ara indulásra készen fogta a harisnyáját és a cipőjét.
– Legalább Rulira és Julára szükségünk lenne. – Nona bólintott. A
szürke osztály minden évben barangolni ment, a novíciákat hosszú
utazásra küldték a nyílt vidéken. Ez az esztendő során tanultak fontos
részének számított. Készletek nélkül, kizárólag a föld nyújtotta ele-
ségből kellett élniük, menet közben pedig számos kolostori kihívásnak
kellett eleget tenniük. A legutóbbi barangoláskor két lány megsérült,
egyiküknek nem sikerült a kijelölt időre teljesítenie a feladatát. Az
apátnő senkit sem dobott ki, amiért kudarcot vallott a barangoláson –
noha az elődje megtette ezt –, azt azonban bizonyosan lehetett tudni,
hogy aki elbukik, az sosem léphet be a vörösek és a szürkék közé. – Ez
lesz az első alkalom, hogy elhagyhatom a sziklát, amióta... amióta ide
kerültem.
 – Gyere! – Ara megrántotta Nona karját, kiszakította az afeletti
merengésből, hogy mostanáig egyszer sem került vissza a kolostor
előtt álló oszlopokon túlra. – Versenyezzünk!
Nona és Ara mezítláb rohantak fel a penge-út csarnokának plat-
formjához vezető lépcsőn; elsőként Ara rontott be, és kis híján letaszí-
tott egy lányt a széléről. Mostanra a novíciák csaknem fele abbahagy-
ta a gyakorlást, hogy hamarabb lefürödjön, ám még mindig akadtak
lehetséges riválisok. Ketti háttal ült nekik, a lábát kilógatta az üres
térbe, és még két idősebb novícia várta a sorát. A kettő közül a maga-
sabbik, akit Ara majdnem a hálóba lökött, Alata volt. Sötét szeme
rosszallón összeszűkült Nona érkezésére. A lány tusfekete haja oly
szoros csigákba csavarodott, hogy úgy tűnt, mintha lebegne a feje
körül, sötét bőrén még sötétebb sebhelyek alkottak mintázatot, ki-
emelkedő dudoraik mintha valamiféle felfoghatatlan üzenetet írtak
volna rá. A másik novíciát Leeninek hívták; a vörös hajú leány csupasz
lábának és karjának sápadt bőrén kékes hálóként rajzolódtak ki az
erek.
Az úton magán Clera egyensúlyozott vészesen ingadozva, még
mindig pengehabitusában, ahogy a csigavonal első hurkán iparkodott
feljutni.
– Ügyelj a hátul lévő lábadra! – kiáltott oda neki Ara.
Clera megrándult, eszeveszetten csapkodta a levegőt, aztán egy
dühödt sikoly kíséretében lezuhant, lobogó sötét haja lepelként bo-
rult az arcára. Ara bűnbánó arccal fordult Nona felé, és védekezőn
felkapta a kezét.
– De hát tényleg rosszul tartotta.
Nona semmit sem felelt, habár meg kellett hagyni, hogy Clera va-
lóban ügyetlenül helyezkedett.
Alata a cső felé intett.
– Lássuk, mit tudsz, új jövevény!
– Te! – A sápadt leány Nonára bökött. – Látni szeretném, hogy a
Pajzs előbb lezuhan-e a többieknél.
 Nona vállat vont. Az alsóbb osztályokból egyedül róla és Cleráról
állapították meg, hogy tiszta vérű hunskák, habár Ara úgyszintén az
lehetett, első ágúhoz képest mindenképp rendkívül fürgének bizo-
nyult. A tiszta vérűeket mindig egyenlő mértékben övezte az áhítat és
az irigység, ám az, amit Nona a próbatételen mutatott, még szélsősé-
gesebb reakciókat váltott ki.
Némi időbe telt, hogy lesöpörje a homokot a talpáról, és gyantával
kenje be. Ara megajándékozta egy kis tégelynyivel abból a keverék-
ből, amelynél ragadósabbat Nona még sosem látott. Maga a tégely
ezüstből készült, dombormintával és díszítésekkel. Nona alighanem
soha nem tartott még a kezében ennél értékesebb tárgyat, s mégis
úgy nyomták a markába, mintha almacsutkánál nem érne többet.
– Ne feledd: ne kapkodd el, gondolkodj! – mondta Ara, amint
Nona széttárt karokkal egyensúlyozva a csőre lépett. – Mindig elsie-
ted. – Ara kevesebb mint egy hónapja jutott el először a végéig, és
még nem csitult el benne a vágy, hogy tanácsokat osztogasson. Vala-
mivel több mint négyszáz ütésre volt szüksége, szemben Clera két-
százkilencvenjével, és ezen nem is sikerült javítania, amikor még két
alkalommal megtette a teljes távot.
Nona kióvakodott, mindkét lábát erővel kellett húznia a tapadás
ellenében, amely a meredekebb szakaszoknál majd létfontosságú lesz.
Mindeddig nem sikerült túljutnia a táv felén. Valami mindig hibá-
dzott, mintha a penge-út egész ingadozó szerkezetét úgy tervezték
volna, hogy személyes sértésnek szánva levesse magáról őt, Nona
Grey-t a lenti hálóba. A kirakós valamely megfoghatatlan darabkája
minden alkalommal hiányzott, fals hang keveredett a melódiába, va-
laki más cipője szorította a lábát.
– Jól csinálod! – biztatta Ara az emelvényről, már magasan fentről,
ahogy Nona a kezdeti lejtmenet hosszú, lassú ívének végére ért, és a
csigavonal első kanyarulatának meredek emelkedőjéhez közeledett.
– A háló sóvárog utánad, kislány – gúnyolódott a sápadt novícia.
– Meg Darla is! – kiáltott le Alata.
 Nevetés harsant, és huhogás felelt odalentről, ahol a többi novícia
az ajtónál figyelt.
Nona megindult az emelkedőn, ügyelt rá, hogy a hátul lévő lába
jobb helyzetbe kerüljön, mint az imént Cleráé. Lassú léptekkel haladt,
itt-ott akadozva javítgatott, miközben átevickélt a spirál belső felüle-
téről a külsőre. A szerkezet ingani és ringani kezdett a tartókábeleken.
Nona kimérten levegőt vett, és átcsusszant az első hurok tetőpontján.
Katt. Az inga átlendült a középponton, és a számlap újabb rovátkát
haladt előre, mérte Nona lomha haladását. Csábítást érzett, hogy át-
szökkenjen a következő hurokra, ám a játékszabályok előírták, hogy a
teljes úton végig kell haladnia. Megindult lefelé, a gyantában bízott,
hogy megakadályozza a csúszást. Katt.
Néhány yardnyira tőle a penge-út elfordult egy illesztés körül,
ahogy Nona máshova helyezte súlypontját a spirálon. A penge-út
minden szakasza egy másik részt ellensúlyozott: a legkisebb lépés
mozgásba hozott egy másik darabot, az egész pálya meghajlott, át-
rendeződött.
Nona belevetette magát a pillanatba, vánszorgássá lassította a
világot, a novíciák éles kacagása egyszerre oktávokat váltott, mígnem
egy lápi ökör mély morgására nem hasonlított. Nona kinyúlt, hogy
megtámaszkodjon, áthelyezte saját testsúlyát, hogy ellenpontozza a
lába alatti mozgást. Lomhán hajszolta az egyensúlyt két szívverés kö-
zött.
Valamiképp megint úgy végződött, ahogyan oly sokszor már: Nona
ráeszmélt, hogy innen már nincs visszatérés, tudta, hogy hiába lendül-
ne előre, az sem mentheti meg, és hagyta, hogy a gravitáció magával
ragadja őt. Hangtalanul zuhant, pusztán a szája torzult néma vicsorí-
tásba. A hálóba csapódás, a visszapattanás, az oldalra kúszás mind
észrevétlenül ment végbe: Nona tudta, hogy képes végigmenni a
penge-úton, a csontjaiban érezte ezt, és mégis, és mégis...
– Balszerencse! – Clera átölelte Nona vállát. – Viszont egyre jobban
megy.
 – Dehogy.
– Nézzük meg, ahogy Ara leesik! – Clera elvigyorodott. – Vagy egy-
szerűen megöregszünk, mire végez.
Egy Darlához hasonlóan magas, ám csupán feleannyira széles noví-
cia meghúzta a kart a falon, a lendület végén megakasztotta az ingát,
és nullára állította vissza a számlapot.
 23

ÚT ÉRINTÉSE a második legveszélyesebb dolog, amit valaki

A
Z
megtehet. – Serpenyő nővér olyan energiával járkált fel-alá
az osztályteremben, amely a legkevésbé sem fért össze elag-
gott testével. – Ezek a karddal és késsel, mérgekkel és savakkal űzött
játékok... úgy gondoljátok, veszélyesek? Nektek, lányoknak fogalma-
tok sincs arról, miféle fájdalmakat okozhat egy éles perem... elég,
hogy megcsússzon a csukló, és felnyit titeket a világnak, vért, csontot,
idegeket, beleket, a test minden lágy csodáját átvágja. Ha megma-
radtok, életetek végéig elkísérhet benneteket a fájdalom, a veszte-
ség... ha megmaradtok. – Felemelte bal karját, és a csonkra meredt,
ahol a kezének kellett volna lennie, félrebillentette a fejét, mintha
talán még mindig látná akarata parancsára mozduló ujjait. Egy pilla-
nattal később a vénasszony megperdült a sarkán, hogy szembenézzen
Nonával. – Ezeknek a lányoknak már százszor elmondtam... mégsem
ragad meg bennük. Nem sokat számít, ha hiányzik belőlük ehhez a
vér. De neked... neked, kicsi Nona, neked még sikerülhet. Ez a meg-
gondolatlan kötelék, amelyet Hessa novícia kialakított közöttetek,
ennek lehetséges jele. Nem tényleges szálkapcsolat, csupán annak
erőtlen visszhangja. – Serpenyő nővér lehajolt, elszenesedett botra
emlékeztető, vékony és sötét ujjával rákoppintott Nona homlokára. –
Lehet, hogy rejtezik idebent egy árnyalatnyi quantal is... nekünk
mindössze a módját kell megtalálnunk, hogy felszabadítsuk.
– És mi a legveszélyesebb dolog? – kérdezte Nona.
 – Hm? – Serpenyő nővér pislogott egyet, mintha saját gondolatai-
nak ösvénye kicsúszott volna a lába alól. Alakja sötéten rajzolódott ki
az ólomüveg ablakok fenséges ragyogása előtt.
– Azt mondta, hogy az Út érintése a második legveszélyesebb do-
log, amit valaki megtehet. – Mi a legveszélyesebb?
– Természetesen az, ha elhagyjuk az Utat – válaszolta Serpenyő
nővér, újra tűélesen összpontosítva. – És miért ez az, Hessa novícia? –
Hessára mutatott maga mögött, ám Nonáról nem vette le a szemét.
– Mert ha valaki lelép az Útról, nagyon oda kell figyelnie, hogy
önmagába térjen vissza, és ne valamely más helyre – felelte Hessa.
– Valamely más helyre – ismételte el Serpenyő nővér. – Valamely
rettenetes helyre, ahonnan talán sosem tér vissza. Egy sötét helyre,
ahol démonok suttognak láthatatlanul. Egy forró helyre, ahol megég-
het az elme. Egy olyan hideg helyre, hogy mi, akik itt maradunk, a dér
derengését fedezzük fel kiüresedett tekintetedben. Egy néma helyre,
ahová az idő sem merészkedik be, és ahonnan semmi sem távozik...
Önmagadhoz kell visszatérned. Mi más miatt? Mi más miatt lehet még
veszélyes, Arabella novícia? – Az apáca Arára mutatott.
– Uralni kell, amit tartunk – válaszolta Ara.
– Helyes. – Kurta biccentés. – Az Ős igaz Útján, az egész világmin-
denségen végigfutó ösvényen megtett minden lépés egyszerre aján-
dék és teher. Minden megtett lépés a teremtés nyers erejének aján-
déka, és minden lépés növeli a benned rejlő lehetőségeket. Jól hang-
zik, nemde?
Nona bólintott. A történetek a kezüket olyan mágiával megtöltő
szent boszorkányokról szóltak, amellyel a legerősebb kaput is betör-
hették, a sziklát is porrá zúzhatták. Azt mesélték, hogy Felhő nővér
villámokat tudott szórni, akár a viharfellegek. Bagoly nővér egyetlen
legyintésével úgy hessintette szét útjából az embereket, mint tekego-
lyó a bábukat.
– Képzelj el egy folyót a kedvenc italodból! A kislányok szeretik a
mézbort, igaz? Képzelj el egy mézborfolyót!
 Nona még sosem kóstolt mézbort, se bort, se mézet, ám megint
bólintott.
– Most képzeld el, hogy a szádba ömlik. Ízlik a zamata, nyeled és
nyeled, s finom. Ámde egyre ömlik a kancsóból, végeérhetetlenül, túl
gyorsan, de te csak nyelni tudod. A gyomrod egyre nő, dagad, szét
akar pattanni. Többet már nem tudsz elviselni. Elmenekülsz.
Az Út ugyanilyen. Az ajándéktól túlcsordulva térsz vissza, égsz tőle,
szétfeszít. És uralnod és alakítanod kell ezt az adományt. Ha nem sike-
rül, darabokra tép... és kétszer ugyanúgy sosem. Ráadásul nem is gyors
ez a halál. Az ajándék megtart. Miközben elpusztít, nem enged el.
Miközben égsz, bármiféle darabkáid maradtak is meg, oly kínzó gyöt-
relmekben lesz részed, amelyek sírva fakasztják irigységükben a csá-
szár kínvallatómestereit. – Serpenyő nővér összevonta a szemöldökét,
mintha még lett volna mondanivalója, aztán várakozásteljesen
Nonára nézett.
– Akkor inkább megmaradok a kardoknál és a méregnél – szólalt
meg Nona.
– Haha! – kacagott fel recsegve Serpenyő nővér. – Csak erre leszel
jó, ifjú Nona, hacsak nem dolgozol a belső békéden. A belső béke fog
átvezetni ennek a világnak a ködén az Úthoz. A tisztánlátás segít
megpillantanod. A tisztánlátásodra nem panaszkodhatom. A belső
békéd ellenben... – Figyelmeztetőn ingatta az ujját.
Nona nem törődött a teremben itt-ott felharsanó nevetéssel. Az
osztály java semmit sem tudott róla a Pajzs próbatételén mutatotta-
kon kívül. Meg persze azt, hogy eltörte Darla ujját. És hogy aznap dél-
előtt igazi késsel támadt volna Arabella Jotsisra. És hogy ugyanezt
tette érkezése napján.
– Nehéznek találom elérni a belső békét.
Serpenyő nővér megpaskolta Nona vállát, és visszaballagott az
osztály elé, a színek kaleidoszkópszerűen váltakoztak rajta, ahogy
haladt.
Clera odakacsintott Nonának. Mindketten jóval azután csusszantak
át a belső béke vizsgáján, hogy elsajátították a tisztánlátás és a türe-
lem készségeit. A révületet nehéznek bizonyult elkapni, még nehe-
zebbnek belemerülni, a legnehezebbnek pedig azt találták, hogy a
zavaró zajok ellenére benne maradjanak. Serpenyő nővér gyakorlato-
kat ajánlott, hogy könnyebben eljuthassanak a kívánt állapotba, és
hozzá elmagyarázta, mire számítsanak, és miért. Az órákon útmutatást
adott, hogyan alakítsák a jellemüket és mindennapos viselkedésüket,
hogy jobban megfeleljenek az elvárásoknak. Végső soron azonban
mindez puszta szó volt, szó és még több szó.
– Meg tudom mondani, hol találni – mondta oly sokszor. – Rámu-
tathatok. Leírhatom. Viszont nem tudom megláttatni veletek. Nem
adhatom a kezetekbe. Az egyedüli személy, aki láthatja, elfogadhatja
és birtokába veheti, te vagy.
Az idős apáca verseket, történeteket, daltöredékeket, sőt még ré-
buszokat és tréfákat is tanított nekik csupán azért, hogy más szemmel
tekintsenek a világra – hogy valamiképp meglássák azt, amit ő oly
könnyen észrevett. Időnként kinyitotta az osztályterem elején álló
nagy, vaskeretes komódot, és valamilyen szépséges tárgyat vett elő
belőle, hogy mintázatokkal bűvölje el a tekinteteket. Ősrégi üvegda-
rabok játszottak szivárványszínekben, egymásba illeszthető fekete
fémdarabokból álló logikai játékok, megtévesztő képek kerültek elő a
fiókokból, amelyeken egyszer jobbra figyelő öregembernek, másszor
balra pillantó legénynek tűnő alak látszott, vagy egy domb, amely, ha
kissé másképp érzékelték, gödörré változott. A végtelen változatos-
ságban egyvalami volt közös: mindegyik ugyanoda vezetett más-más
módokon, mindenkinek a neki megfelelő útvonalat kínálta.
Nona eddig akkor jutott el legközelebb a belső békéhez, amikor
egy régi dalt ismételgetett a fejében. Azt, amelyiket a gyerekek éne-
kelgettek. Lezuhan, lezuhan / a hold, a hold / Lezuhan, lezuhan /
Nemsoká, nemsoká. Amikor mozdulatlan nyelvével újra meg újra el-
ismételgette a szavakat, mígnem elveszítették értelmüket a hangtalan
hangok láncolatában, amikor eszébe idézte a fókuszhold előtt táncoló
gyerekek fekete alakját, azokban a pillanatokban eljutott egy nyugodt
helyre, ahol semmi sem érhette el, ami önmagán kívül esett, ahol
minden emlék megfosztatott élés széleitől és szegleteitől. Nem figye-
lemtől és céltól mentes állapotba került, hanem olyasfélébe, ahol a
belső béke a félelem, sőt a fájdalom határain túl emelkedett.
A penge-úton azonban semmi hasznát nem vette ennek: mindössze
annyit ért el, hogy belső békével eltelve zuhant le, és kevésbé bosz-
szantotta, hogy az út egy rövid darabját nem kiegyenesedetten tette
meg.
– Elmélkedjünk a belső békén, novíciák! – Serpenyő nővér letele-
pedett a nagy komódra.
Clera a szája elé kapta a kezét, és eltúlzottan ásított egyet, hogy
Nona is jól lássa. Nona vékony vonallá préselte össze az ajkát, és aka-
ratával kényszerítette magát, hogy ne dőljön előre. Ha az útórán pa-
doknál ülnek, alighanem kísértést érzett volna, hogy a sajátjába verje
a homlokát. Két év telt el, és még a közelébe sem került annak, hogy
megérintse az Utat, nemhogy járjon rajta. Ráadásul mindeddig mással
sem találkozott, akinek sikerült volna. Serpenyő nővér dühítő módon
Hessát, később pedig Arát vitte le magával a lépcsőn, amikor úgy ítél-
te, hogy itt az ideje megkísérelniük az Utat. A többi novícia természe-
tesen rögtön abbahagyta a meditációt, és az ablakokhoz rohant, ki-
kémleltek a kis, színes üvegtáblákon, hogy megnézzék, hova indult
Serpenyő nővér. Ám egyszer sem bukkant fel. Az egyik ilyen alkalom-
mal Ketti, aki az ispotályból tért vissza, miután helyrerántották kifica-
modott vállát, arról számolt be, hogy odalent üresen találta az arc-
képcsarnokot, és hogy senkivel sem futott össze a csigalépcsőn. Ebből
azt a konklúziót vonták le, hogy Serpenyő nővér bizonyára a torony
középső részének egy titkos szobájába viszi a lányokat. Ám hiába kap-
tatott fel és lépdelt le számtalanszor azon a lépcsőn, Nona elképzelni
sem tudta, hol lehetne bármilyen titkos ajtó.
Nona sóhajtva feloldotta magában a lehető legtöbb feszültséget,
hogy közben mégse bukjon ernyedten a földre, és kutatni kezdte ma-
gában a belső békét. Lezuhan, lezuhan / a hold, a hold...
Az első pillanatban azt hitte, hogy Bitel hangja csupán a képzelete
szüleménye, de a zengés nem maradt abba; az acélharang hamar át-
hatolt a maga köré gyűjtött nyugalom rétegein. A második kondulás-
kor már az osztály többi tagjával együtt talpon volt.
– Az Ős vérére! – pattant oda mellé Clera, és kis híján feldöntötte a
székeket.
– Rendezetten vonulunk az apátnő házához! – emelte fel a hangját
Serpenyő nővér.
Bitel azóta nem hallatta a hangját, hogy Jacob főpap ítélethozatal-
ra odarendelte az arkhónokat. Nona elfoglalta helyét a sorban, és a
novíciák Serpenyő nővér mögött lesiettek a lépcsőn.
– Legyen tűz! Legyen tűz! – lihegte két lépéssel mögöttük Ketti.
Nona félig-meddig maga is azt szerette volna, hogy igaza legyen.
Valamiféle természeti csapást sokkal jobban viselt volna, mint ami-
vel az emberek képesek sújtani egymást.
Éjszaka megfordult a szél, és most északról fújt bizonytalan, hideg
lökésekben, akadozva, mintha még meggondolhatná magát, és in-
kább hagyná, hogy a folyosó-szél végigszáguldjon a világ dereka kö-
rül. Ám ha marad a változás, hamarosan üvöltve, jégtől terhesen fúj-
nak majd a szelek a végtelen fehérség felől, és az egész birodalom
vacogni fog. Nona szorosan összehúzta magán habitusát, elfojtotta a
késztetést, hogy futásnak eredjen, és ehelyett Serpenyő nővéréhez
igazította lépései tempóját.
Üveg apátnő a lépcsőn várakozott, egy fokkal lejjebb Kerék és Ró-
zsa nővér állt, az alatta lévő lépcsőfokon pedig Faggyú és Szabály nő-
vér. Alma nővér vágott át sietősen az egyre gyűlő tömegen, amikor
Nona osztálya odaért.
Odakint, az oszlopok között időről időre egy lovast lehetett meg-
pillantani, ahogy elvágtázik, mögötte ezüstfehér-sötétvörös zászlót
lobogtatott a szél.
– Az az uralkodó egyik hírnöke – közölte Ara, amint jobbról Nona
mellé ért.
– Hát igen. – Clera furakodott balról Nonához. – Nem kell nővér-
nek lenni ahhoz, hogy felismerjük.
Nona a távolodó alakot bámulta. Egy Tacsisnak vagy Jotsisnak talán
nem okoz gondot, hogy rögtön ráismerjen egy ilyen lobogóra, egy
Szürkéből származó parasztlánynak azonban igen. A végleg semmibe
vesző zászló vásznának csapkodása halvány emléket ébresztett
Nonában, vonala visszahúzni igyekezett őt a múltba.
– Idejön a császár? – Az ötlet egyszerre botornak tűnt, még mielőtt
kimondta volna.
– A császár a Rexxus sereggel indult meg visszaverni a dumish kaló-
zokat – válaszolta Ara.
– Ezt honnan veszed? – Ruli nyomakodott oda hátulról. Szívesen
mondogatta, hogy a családja csupa csempész, néha pedig azt, hogy
halászok; valójában az apjának több nagy halászhajója volt, inkább
kalmárként kereste a kenyerét, és másokat küldött ki a hajókkal.
Ara vállat vont, mintha mindenki tudta volna ezt.
– Egy egész sereggel? És maga a császár? Kalózok ellen? – ámuldo-
zott Nona.
– Amikor a kalózok lecsapnak a partvidékre, a kormánynál mindig a
durnishok proktora áll – magyarázta Ruli. – Így keresik a gyengeséget.
A császár keményen odacsap. Erőt mutat nekik.
– Akadémia tanárnő egyetértene a helyzetelemzéseddel, Ruli –
jegyezte meg félig-meddig csúfondárosan Clera.
– Így egyedül a nővérei jöhetnek számításba – szólalt meg Hessa
hangja a kis csoport háta mögül.
– Akkor hát Velera küldte őt a tengerpartról – állapította meg
Clera.
– A kalózok elől menekülne? Miközben a fivére a parton menetel?
– Ara gúnyosan fújt egyet. – Akkor nem ismered a kedves Velerát! Ő
vörösre festené a partot.
Üveg apátnő a lépcsőhöz koppintotta pásztorbotja végét.
 – Nővérek, novíciák, azért gyűltünk itt össze, mert holnap váratlan
látogatónk érkezik. Sherzal, a császár testvére közeleg kelet felől, és
arra kért minket, hadd járja végig a kolostort. Nevis főpap a város ka-
pujában fogadja majd az uralkodói menetet, és onnan kíséri el hoz-
zánk tiszteletre méltó vendégünket.
– Sherzal? – Nona tekintete Arát kereste. – Nem az ő katonái pró-
báltak elrabolni téged, amikor az udvarba hívatták atyádat? És most
személyesen idejön, hogy magával vigyen téged?
– Ne légy ostoba! – sziszegte Clera. – Maga a császár sem vihetné
el Arát a Kegyes Irgalomból. Jotsis ezért küldte őt ide.
A szél hidegen kavargott körülöttük, belekapott a habitusukba,
lengette a hajukat. Üveg apátnő belehajolt a szélbe, folytatta a be-
szédét.
– ...az órák látogatóink távozásáig elmaradnak. A nővérek nyugod-
tan kérjék a novíciák segítségét a szükséges feladatok elvégzéséhez.
Azokat a lányokat, akiket Szabály nővér a kórusba jelölt ki, minden
más kötelezettség alól felmentem. Biztosra veszem, hogy Krizantém
nővér szívesen talál munkát bármely elfoglaltság nélküli novíciának:
mindig akad olyan része a kolostornak, amelyet fel kell sikálni. Emlí-
tenem sem kell, hogy holnap a legjobb arcunkat óhajtjuk mutatni...
ennek ellenére elmondom. Nevis főpap legutóbbi látogatása némileg
nyomasztóan zajlott, ezért tegyünk meg mindent, hogy az akkori em-
lékek helyett most kellemesebbek maradjanak meg benne. Sherzal
pedig természetesen megtisztel minket a jelenlétével. Igyekezzünk
rászolgálni erre.
Üveg apátnő intett, hogy dolgukra eressze az összegyűlteket. Nona
tekintete követte az apátnő kezét; a tenyere bőre még mindig a heg
köré töpörödött, ahol a gyertya megégette. Bármely látogatás, ame-
lyet Bitel tett közhírré, összehasonlíthatatlanul halálosabbnak bizo-
nyulhatott, mint amikor a noi-guinok lopakodtak be hozzájuk az éj-
szaka leple alatt.
– Az Ősre! – Ruli körbepillantott. – Szaladjunk, mielőtt Felmosó-
rongy nővér kitakaríttatja velünk a szükségszobát!
– Fussatok, parasztok! – vigyorodott el Clera. – Én énekelni fogok a
vacsorámért. – És ezzel megindult Szabály nővér felé, aki a kupola
mellett állt, és a mérőrudat a feje fölött lengetve hívta magához a
kórust.
Nona próbált visszamosolyogni, de magában Üveg apátnő sikoltó
arcát látta, ahogy a rezzenetlen láng fölé tartja a kezét. A jég-szél
váratlanul felüvöltött, visszazökkentette Nonát a jelenbe. Aztán újra
megszólalt, hangja fagyosan dörzsölte-horzsolta a húst – mintha jég-
kristályok helyett milliónyi apró dobócsillagot sodort volna magával –,
és mindenki futva valamilyen menedékbe húzódott.
 24

ONA BOTLADOZVA LÉPETT BE a szürke osztály dormitóriumába, a

N jeget söpörte ki sűrű hajából, azokból a fürtökből, amelyek

alig néhány perce még szabadon hullottak alá, miután a für-
dőházban szárazra törölte őket. Akkor azt hitte, hogy a pengeóra
minden létező izmát megdolgoztatta, de háromórányi seprés, sikálás
és fényesítés a gombszemű Felmosórongy nővér felügyelete alatt se-
gített újakat felfedeznie. És fájtak.
– Azt hiszem, megerőltettem a hangomat. – Clera az ajtótól nem
messze lévő ágyon feküdt a hátán, és a mennyezetet bámulta, a külső
habitusa gyűrötten hevert a földön, hosszú lába kinyújtóztatva.
Ezüstgarasa nyitott tenyerében csillogott.
– Azt hiszem, a hangomon kívül mindenemet megerőltettem. –
Nona körbepillantott, üres nyoszolyát keresett.
Ara jött be mögötte, a haját elöl jégkéreg borította, hátul még
mindig lengén lobogott.
– Láttam, ahogy Kerék nővér utasítja Felmosórongyot, hogy taka-
ríttassa ki veled az árnyékszékeket...
– Szerencsére akadnak olyan novíciák is, akiket Felmosórongy
tényleg nem kedvel – mondta Nona. Tudta, hogy az apácát leginkább
azzal lehet feldühíteni, ha valaki összetúrt ételmaradékot hagy maga
után a refektóriumban. A nővér azokat szerette, akik mindent eltaka-
rítottak a tányérjukról, Nona ezért amolyan kedvenccé vált.
– Azért szeret, mert paraszt vagy – jelentette ki Clera. – Felmosó-
rongy az olyan lányokat kedveli, akik nem ijednek meg a kemény
munkától. Velem legszívesebben a szírt falát mosatta volna le a szük-
ségszoba alatt, miközben Szabály nővér odabent trónol.
Ara beljebb nyomakodott a szobába, és rövid nekiiramodás után
átvetette magát a pokrócaikon heverésző két lányon, és hasmánt az
egyik el nem foglalt ágyra huppant. Nona a homlokát ráncolta, még
mindig olyan fekvőhelyet keresett, amit a magáénak mondhat. A szo-
ba túlsó végében, háttal nekik Darla görnyedt behemót testével az
ölében tartott valami fölé.
– Ebben ki alszik? – Nona az egyik üres ágyra mutatott Aráéval
szemben. Gondosan eligazgatták rajta a takarót, talán mégis árnya-
latnyit túl rendetlennek tűnt ahhoz, hogy senki ne használja.
– Alata. – Clera a háta mögötti ágy felé biccentett.
Nona pislogott egyet. Két láb nyúlt ki a pokrócok halma alól, de
Nona tekintetét nem a lábfejek száma vonta magára – hanem a puszta
tény, hogy az egyik a legsötétebb barna volt, míg a másik tejfehér. A
takaró másik végén csupán a párnán szétterülő vörös hajkoronát látta.
A vörös osztályban azt rebesgették, hogy az idősebb novíciák közül
néhányan ugyanabban az ágyban hálnak, ám Nona még sosem látott
ilyet.
A zsaluk megremegtek, amikor a jég felől fújó szél fagyosan kopo-
gó esőcseppeket zúdított rájuk. Clera megpaskolta maga mellett a
takarót.
– A mai este hidegnek ígérkezik. Alhatsz velem, ha van kedved. –
Könnyed hangnemben mondta, szavai mégis komoly súllyal bírtak.
Nona tekintete ismét a két mezítelen lábra tévedt, az egyik most a
másikat dörgölte. Érezte, hogy az orcájába pír szökik, és zavartan el-
fordította a fejét.
– Ez itt szabad! – intett Ara, és egy tőle távolabb álló nyoszolyára
mutatott.
– Túlságosan fáj mindenem ahhoz, hogy mással együtt aludjak. –
Nona az oldalához kapott. – Darla ért hozzá, hogyan kell rúgni. – Vé-
gigbicegett a fekvőhelyek között, nem akarta kideríteni, sértettséget
fedez-e fel Clera tekintetében.
Nona óvatosan, akár egy vénasszony, leereszkedett új ágyára, a
verésben szerzett zúzódások lassanként egyre merevebbé váltak. Re-
mélte, hogy Darla sérülései jobban fájnak az övéinél. A nagydarab
lány dühös pillantást vetett felé, de tartotta a száját. Mivel a jobb ke-
zét és a bal lábát is kötés borította, aligha szomjazott egy újabb össze-
tűzésre. Bárhogy is, Nonából hiányzott az energia, hogy érdekelje. Ara
felé fordította a fejét.
– Mik azok a szálak? – Kova, Kerék és Kanna nővért egyaránt ma-
gához vonzotta a merénylő kése, csupán pár perc eltéréssel értek a
Penge Csarnokba. Miközben pucolt és fényesített, Nonát nem hagyta
nyugodni a kérdés, hogy ez miként történhetett.
– A szál bonyolult dolog – felelte Ara a párnájára hajtott fejjel.
– A bonyolult dolgokhoz most túl fáradt vagyok – nyöszörgött
Nona.
– Már majdnem az Út, de nem egészen. Mindennek megvan a ma-
ga szála, és azok egymásba fonódnak. Egy képzett quantal képes egy
személy szálait másvalakiével vagy egy tárgyéval összeszőni. Vagy
véletlenül akár egy képzetlennek is sikerülhet ez... mint ahogyan
Hessa tette veled. Bizonyára valamelyik misztikus nővér kötötte össze
az elmenekült orgyilkos egy hátrahagyott tárgyának szálait némelyik
nővérünkével. Alighanem a tőr megszerzett ikertestvérét használhat-
ták, ezért mutatkozott ennyire erősnek a kapcsolat. És azért tették,
hogy érzékeljék, amikor visszatér.
– Serpenyő nővér csinálta?
Ara gúnyosan fújt egyet.
– Serpenyő? Ő túl öreg ehhez. Évek óta nem érintette az Utat.
Nem, egy igazi misztikusnak kellett lennie. Egy szent boszorkánynak!
– Akkor... miért nem találták meg már régen a kést?
– Ez bonyolult.
– Nem tudod?
 Ara felnevetett.
– Nem igazán. Viszont tudom, hogy bizonyos szálak valamely moz-
dulatlan tárgyhoz tudnak elvezetni, míg mások akkor rántanak rajtad,
amikor a tárgy mozog. Úgy sejtem, olyan szálakat választhattak és
köthettek össze, amelyek akkor húzták a tárgy felé a nővéreket, ami-
kor a merénylő megközelíti a kolostort... és ide tartoztak a birtokában
lévő eszközök is, amelyekről úgy gondolták, hogy magával hozza őket.
A két másik kés egyike náluk volt, hogy dolgozzanak vele. Aztán
megmozdítottad az első kést... és ők odasiettek!
– Juj! – Nonának eszébe jutott, ahogy Kanna nővér mintha a fal
aljának árnyaiból bújt volna elő, hogy rávesse magát Nona eleve el-
tángált testére. Nona a homlokát ráncolta. – A nővérek már azelőtt
ott termettek, hogy megérintettem volna a kést.
– Úgy tartják, hogy egy igazán erős kötelék előérzetet kelthet. Bi-
zonyos dolgok jobban kötődnek másoknál, idővel azonban minden
kötelék meglazul.
Egy darabig szótlanul feküdtek, és a szoba elcsendesült körülöttük.
Kisvártatva újabb kérdés lebegett Nona álmos tudatának felszínére. A
lányka hatalmasat ásított, és rákérdezett.
– A császár leánytestvéreinek miért nincs valamilyen címe? Nem
Sherzal hercegnőnek és Velera hercegnőnek kellene lenniük?
– Túl sok énekmondó regét hallgattál. – Ara maga is ásított. – Több
évszázada nincsenek királyaink és királynőink, hercegeink és herceg-
nőink. Más vidékeken talán még találni ilyeneket, ha elég sokáig ban-
dukolsz a Folyosóban.
– De hát ők a testvérei, ő pedig a császár...
– Crucical egyikben sem bízik jobban, mint a hátsójában. – Ara ma-
gára húzta a takaróját, egyedül a haja látszott ki alóla. – A címek csak
felbátorítanák őket. A hiányuk mindenkit arra emlékeztet, kit részesít
kegyeiben a császár, és kit nem. A főúri családokon belül is ugyanez a
helyzet.
Nona lehunyta a szemét. Az árulás és a csalás nem a főúri családok
kiváltsága volt. A vérségi kötelékeket ugyan nem lehetett megválasz-
tani, ám megszakítani annál inkább, bármit mondott is e témáról az
Ős. Nona mozdulatlanul hevert, nem törődött a fájdalmával, tudta,
hogy nehezen jön majd a szemére az álom. A Darlával vívott küzde-
lemre gondolt; nem mintha ő komolyan harcolt volna, Darla viszont
valamennyi haragot és brutalitást is belevitt. Nona szemében ez jelen-
tette a küzdelmet. A harc művészete, amelyet Penge tanárnő tanított,
ugyan halálos volt, ám hiányzott belőle a szenvedély. Nona inkább
táncnak érezte a viadalokat. E táncok persze fájdalommal és vérrel
értek véget, ha elvétettél egyetlen lépést, ám mégiscsak táncok ma-
radtak, híján dühnek és gyűlöletnek. Serpenyő nővér azt magyarázta
nekik, hogy a belső békesség révülete segít majd a penge-ökölben és
a penge-úton is. Jól illett a kézitusa tudományához, amelyre Faggyú
nővér oktatta őket. Nona látta benne a logikát. Ám hiányzott belőle
egy darabka.
Annak idején, a faluban a gyerekek folyton üldözték Nonát, amiért
sötét a bőre, az övéké pedig világos, és amiért ő hallgatagon figyelt a
körön kívülről. Csupán nagy ritkán kapták el, ám előfordult, hogy a
nagyok meglepték. Azok igazi küzdelmek voltak. Acsarkodva, elkese-
redetten, vadul és dühtől tombolva estek egymásnak.
Uralom. Vajon Penge tanárnő hányszor ejtette ki a száján ezt a szót
a mai órán?
A Caltessben egyetlenegyszer kapta el Nonát Denam, a vörös hajú
gerant, aki a padláson uralkodott, legalábbis olyankor, amikor a fürge
és sötét Regal nem tartózkodott odafent, hogy megrendszabályozza.
Nona akkor a kijárathoz vezető szűk folyosón nézegetett ki hátul az
istállók felé. Denam odasettenkedett mögé, miközben Nonát a két
paripa betanítása kötötte le. Vaskos kezeivel megragadta a lány
mindkét alkarját.
– Ni csak, mit találtam!
Nona akkor régen keményen hátrarúgott, és minden erejét bele-
adva elfordult. A találat minden jel szerint jobban fájt neki, mint a
fiúnak. A legény hat láb magasra sem nőtt meg, ám erős volt, mint a
vas: Nona éppúgy nem tudott kitekeredni a markából, ahogy az épü-
letet sem emelhette volna fel. Vicsorogva előrehajolt, hogy a fiú ke-
zébe harapjon, és sikerült vért fakasztania, mielőtt ellenfele kinyújt-
hatta volna a karját, hogy az öklét már ne érhesse el.
– Ezért még megfizetsz! – Denam mintha épp mondani akart volna
még valamit, amikor egy tompa puffanás beléfojtotta a szót. A satu-
ként Nonára záródó marok engedett, és egy pillanattal később a lány
kiszabadult. Nona látta, hogy Denam mindkét kezét hátul a derekára
szorítja, mögötte pedig egy másik, árnyalatnyival alacsonyabb alak áll.
– Tűnés!
A jövevény nem emelte fel a hangját, Denam mégis inaszakadtából
iszkolni kezdett, még mindig a hátára tapasztott tenyérrel félresöpör-
te Nonát, és kimenekült a mögöttük nyíló udvar felé. Nona
utánarúgott a térdhajlatába, de a fiú látszólag észre sem vette.
– Vesére mért ütés. Egy hétig vért fog pisálni. – A férfin rögtön fel-
tűnt a jég-törzsek egyikére jellemző tompa tekintet és sebhelyes arc:
két ferde csík futott végig mindkét orcáján. Bőrzekét, fókaprém nad-
rágot, a nyakában pedig vasláncot viselt, az oldalán tulajként ismert
kard lógott. Nona a Caltess fegyverkészleteinek hatalmas választéká-
ban látott ehhez hasonlót: a pengét csupa egyenes vonal határolta, a
hegyénél szélesebb volt, mint a markolatánál, így oldalt végig nyitott
kardhüvely kellett hozzá. A faluban sokkal rosszabbakat meséltek a
jég-törzsekről, mint a pelarthikról. Senki sem tudta, miféle élelmet
találhattak odafent, a jégtakarón. Az általános vélekedés úgy tartotta,
hogy egymást. – Roppant aprócska vagy. A legkisebb Partnis szerze-
ményei közt?
A férfi teljesen kopasz volt, nem túlzottan magas, ám keményköté-
sű; lassan beszélt, és olyan mély hangon, mintha minden szó valami-
lyen súlyos sziklából gördült volna elő, egyszerre kimérten és megfon-
toltan. Nonában az az érzés támadt, hogy a férfi egyetlen mondatát
sem sieti el, sem akkor, ha halott elsőszülött fiát tartja a karjában, sem
akkor, ha arra riad fel, hogy körötte lángokban áll a háza.
Nona megdörgölte a karját, ahol Denam az imént megragadta.
– Te is szorítóharcos vagy? – Nona korábban még sosem látta, em-
lékezett volna rá, ha igen. A férfi szeme egy jég-tó borongós kékjére
emlékeztetett, a bőre sötéten vöröslött.
Bólintott.
– Harcolok a szorítóban... harcolok a szorítón kívül. Tarkaxnak hív-
nak. – Nonát figyelte.
Nonát feszélyezte Tarkax fürkésző tekintete. Volt benne valami
farkasszerű, de Nona ismerte a farkasokat.
– Már mással is meggyűlt a bajod. – A férfi az arca oldalához emel-
te a kezét, a véraláfutás helyét jelezte, ahol Nona hagyta, hogy
Giljohn pofon vágja őt azon a napon, amikor eladta. – Vért viszont ma
fakasztottál először. Ez jó. – Az udvart nézte Nona háta mögött. –
Hamarosan tanítani fognak. Pont ugyanúgy. – Odakint a lovak kantár-
ra fogva nyargaltak a lovászok körül. – Partnis harcmesterei tudo-
mánynak nevezik majd ezt az ököllel és késsel vívott valamit. Azt
mondják, maradj higgadt, szenvtelen, uralkodj magadon. – A férfi
rántott egyet a vállán, és kiköpött. – Partnis majd részletezi neked a
hivatásos kalkulátumokat, beosztásokat, terveket.
– És nem így van? – Nona visszafordult Tarkax felé.
– A természet formált minket, kislány. Ő formálta az állatokat. A
ragadozókat. A prédájukat. Évmilliókon át. Harcoltak, gyermekeket
nemzettek, meghaltak. Ez a körforgás csiszolja a céljának megfelelővé
mindegyiket. És mi a közös bennünk, farkasban, sasban, emberben,
alágyilkolókban, medvékben, mindannyiunkban? – Kérdőn felvonta a
szemöldökét.
Nona várta, hogy válaszoljon, azon tűnődött, vajon miféle szerze-
tek lehetnek az alágyilkolók.
– A düh. Gyűlölünk és haragszunk és elborulva tombolunk, gyer-
mekem. Benned is megláttam ezt. Belemélyesztetted a fogad abba a
tökkelütöttbe. Nem érdekelt, hogy letépheti a karodat. – A férfi mos-
tanra fél térdre ereszkedett, arca szinte Nonáéhoz ért. – Itt, a Folyo-
sóban azt tanítják neked, hogy fojtsd el magadban a haragot. Erre
megvan az okuk. Ha higgadt maradsz, többet látsz. Viszont a jégen
több eszünk van annál, hogy lemondjunk azokról a fegyverekről, ame-
lyeket oly sok kemény esztendő kovácsolt számunkra. – Nona mell-
kasára bökött tompa ujjával. – Tartsd meg magadban ezt a tüzet!
Használd! Mi, emberek vad szerzetek vagyunk, és amikor nem feled-
jük el ezt, akkor leszünk a legveszélyesebbek.
Nona ezután többé nem találkozott a férfival, de a szavai valamit
rezgésbe hoztak benne, akár a harang nyelve a fémet, és ő velük zen-
gett, még most, a néma esthomályban is, és ragaszkodott a dühéhez.
#

– KELJETEK FEL! Jönnek!

Nona kinyitotta a szemét, és biztosra vette, hogy csupán egyetlen
pillanatra hunyta le, ám mindenfelé az éj sötétjét látta.
– Iparkodjatok!
Nona felnyögött, minden tagját merevnek érezte, és még időben
oldalra hemperedett, hogy megpillantsa az ajtónyílásban a lámpással
a kezében kilépő magas alakot. Körülötte mindenütt novíciák ugrot-
tak ki az ágyukból, némelyek morogva, mások izgatottan.
– Úgy volt, hogy Sherzal dél előtt nem ér ide!
– Az uralkodócsaládok azt tesznek, amit akarnak – jegyezte meg
Clera, még mindig az ágyában összegömbölyödve.
– Felkelni, mindenki! Öltözzetek! – Mally, a szürke osztály csoport-
felelőse tekerte feljebb a kanócot az éjszakai lámpásban.
Nona nyögdécselve lerázta magáról a pokrócot, és magára rángat-
ta a szoknyáit. Ujjai sebesen dolgoztak a fűzőkön és kapcsokon, nem
vártak útmutatást Nona álomtól kába elméjétől. Nona nem hazudott,
amikor előző este azzal mentette ki magát, hogy túlságosan fáj min-
dene ahhoz, hogy Clera ágyában aludjon. Az alvástól csupán még me-
revebbé váltak a tagjai: remélte, hogy Darla ujja és lába legalább any-
nyira fáj, mint a cserébe tőle kapott zúzódások.
 A novíciák kibotorkáltak a fagyos pirkadatba, ahogy keleten halvá-
nyan felvöröslött az ég alja. A fókuszhold melegétől felolvadt, szétszó-
ródott jég mostanra alattomos és nehezen észrevehető, egybefüggő
réteggé fagyott. Clera egy táncos kecsességével keresztülcsúszott az
udvaron, megvetőn dacolt a hirtelen bukás veszélyével, akárcsak a
penge-úton.
– Clera novícia! Állj be a sorba! – Kova nővér fordult be a sarkon, a
nap még nem szedte össze a bátorságát, hogy kibontsa a vékony, sö-
tét körvonalat. – Az apátnő házánál várnak minket. Fürgén, csendben
és illendően gyertek.
#

A LASSAN VÁNSZORGÓ, hűvös óra után novíciák és nővérek egyaránt

dermedt ujjakkal, dideregve sorakoztak Üveg apátnő lépcsője előtt,
és figyelték az oszlopokat, mikor bukkan fel az uralkodói menet. Első-
ként Hessa vette észre őket. Nonának, Hessa ujját követve, hosszú
pillanatokig hunyorognia kellett, hogy meglássa a pillérek között fel-
felvillanó mozgást.
Előbb a katonák jelentek meg: öt sorban és oszlopban, mindannyi-
an skarlátvörösben és ezüstben. Látványuk nyugtalansággal töltötte el
Nonát, egy emlékfoszlányt igyekezett tudata felszínére rángatni... a
csapat nem egyforma magas katonákból állt össze, ahogy korábban
Jacobs főpap egyházi testőrgárdája, hanem különböző szövetekből
vágták ki őket, kit kisebb, kit nagyobb bőkezűséggel. Ahogy egyre
közelebb értek a katonák, Nona rájött, hogy két dologban hasonlíta-
nak egymásra: egyikük sem volt már fiatal, és szemmel láthatóan
egyikükkel sem lett volna érdemes ujjat húzni.
Nona arra számított, hogy a császár nővére egy még nagyobb és
fényűzőbb gyaloghintóban érkezik, mint a főpapé, ám a jég-szél dacá-
ra mindketten lóháton közeledtek. Sherzal elragadóan mutatott
fehérmedveprém bundájában, fehér paripáján. Nevis főpap ugyanak-
kor észrevehetően kényelmetlenül érezte magát, és feszengett kám-
zsás köpönyegében előregörnyedve, szürke hátasa nyergében.
 A két lovas mögött papok, szolgák és csomaghordozók hosszú kísé-
rete botorkált, többen közülük szirti fákra emlékeztetőn hajoltak bele
a szélbe.
Amint a katonák sorba rendeződtek a lépcső előtt, a kórus bele-
kezdett a Konkordiancia magasban szárnyaló nyitódallamába. Sze-
gény Szabály nővér dicsőítő énekének azonban csupán pár pillanat
adatott, mielőtt a jég-szél maga is rázendített, hogy elnyomja a noví-
ciák hangját, és egyenesen az északi jégtakaróból kitépett szilánkok-
kal seperte végig a fennsíkot. Az ünnepélyességből sem maradt sem-
mi, ahogy Üveg apátnő az Ős Kupolájához vezette a menetet.
A látogatók és a kolostor teljes népe perceken belül kusza,
jégverte csődületben várta, hogy az előcsarnok oszlopterén át be-
ömölhessen a kupolaterembe, sőt meg nem szolgált kiváltságként a
vörös osztály néhány novíciája is bejutott, akiket magával sodort a
tolongó tömeg.
Sherzal természetesen a nyüzsgéstől érintetlenül, katonái szoros
gyűrűjének közepén állt, akik lelkifurdalás nélkül félretaszigálták a
fiatal lányokat és az idős apácákat, hogy helyet csináljanak neki. Nona
odasurrant, eléjük tekergőzött, és most először jutott be a kupola-
csarnok visszhangzó terébe. Most, hogy a szürke osztályba járt, felha-
talmazást nyert, hogy a kupola alatt álljon, jóllehet Kerék nővér nem
hazudtolta volna meg önmagát, ha hetekig vagy akár hónapokig ha-
logatja a bevezetését, csupán azért, hogy Nona tudja, hol a helye.
Nona felnézett, teljesen eltörpült a távoli, arany csúcs felé ívben ösz-
szefutó falak között. A zárt tér elnyelte a betolakodókat, kevésnek és
parányinak mutatta őket, beszélgetésüket és panaszkodásukat csend-
del takarta el. Nona csak állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, a
falak mintha elfordultak volna körülötte, ahogy a messzi magasságo-
kat bámulta. A habitusából pára szállt fel, a szegélyéről kövér vízcsep-
pek hullottak alá.
A kupola alsó része vérkristály csillagokkal megszórva feketéllett. A
csillagok itt-ott halványabb árnyalatot vettek fel, és a legmagasabb
pont közelében a Remény fehér kvarca tündökölt. Az égboltozat képe
sokáig nem eresztette Nona tekintetét, ám csakhamar magához von-
zotta figyelmét a középen álló szobor: egy ragyogó aranyból formá-
zott, talán húsz láb magas emberi alak. Még ha aranyfüsttel fedett kő
volt is, élethossznyi fényűzést lehetett volna vásárolni belőle. Az alak-
ról hiányoztak a részletek. Vajon férfi lehetett? Vagy nő? Az Őst látta
maga előtt, akit Kerék nővér úgy írt le, mint akiben eggyé válik min-
denki, aki valaha élt, eszmény volt, amelyben az emberiség legjobbjai
olvadtak össze egyetlen boldog egésszé.
Ahogy a zsivaj lassan elült körötte, Nona rájött, hogy ugyan még
mindig a szobor felé mered, ám nem a szobrot nézi, hanem amögé
irányul a tekintete. Ami odavonzotta, és azóta hívogatta – bármily
halványan is –, hogy az első éjszakáját töltötte a kolostorban, az apá-
cák egyik cellájában, az a túloldali folyosó volt, szemben azzal, ame-
lyiken belépett. Valami rejtőzött ott – a sötét márványoszlopok mö-
gött –, ami magának követelte a figyelmét, miképp azon az első éjsza-
kán, amikor Alma nővér végigvezette őt a folyosón a kolostor szen-
dergő apácái közt. Egyfajta teljesség. Másság. Valami.
– Hé! – Clera bökte oldalba Nonát, aztán a karjánál fogva hátra-
fordította. – Így kimaradsz belőle!
A katonák most szélesebb gyűrűt alkottak Sherzal körül, akihez
időközben csatlakozott Nevis főpap, az apátnő és egy talán tizenkét-
tizenhárom éves lányka is. A császár leánytestvére már levetette med-
vebundáját, hogy eléjük tárja ezüstszegélyű, leomló, karmazsinvörös
ruháját. A sötét hajú és a jég-törzsek lapos arccsontját örökölt lányka
a pengehabitushoz egészen hasonló gúnyát viselt, jóllehet a gallérja
körül ezüsttel hímzett karmazsinvöröset, a derekán pedig ezüst lánc-
szemekből álló övet.
– Mégis kinek gondolja ez magát? – súgta oda Clera. – Vörös nő-
vérnek?
Clera másik oldalán Ghena horkantott egyet.
– Az, akinek Sherzal mondja – sziszegte Ara. – Nem érdemes bár-
melyik Lansist felbosszantani, de Sherzal mind közül a legrosszabb.
Három éve eretnekként elevenen megégettette Seema Bresist, mert a
nő a frizuráján viccelődött a Tacsisok nagy bálján. Azt rebesgetik,
hogy az ő zsebében van a fél inkvizíció.
– ...üdvözöljük a császár nővérét, a méltóságos Sherzalt a Kegyes
Irgalom... – kántálta a főpap. – ...Üveg apátnőt, hogy szóljon néhány
szót. – Látható megkönnyebbüléssel fordult a kolostor fejéhez.
Üveg apátnő szépen beszélt, többször megköszönte a lehetőséget,
hogy ily előkelő személyt kalauzolhatnak végig a kolostoron, amely
jelenleg az ő alázatos irányítása alatt áll. Beszélt a Lansis-dinasztia
híres jámborságáról és bőkezűségéről, és arról, hogy a birodalom mi-
ként virágzik, amióta Crucical ül a trónon. Oly hosszasan szónokolt,
hogy a novíciák toporogni kezdtek, és még az apácák türelmes moso-
lya is az arcukra merevedett.
– Én egyszerűen megkérdezném tőle, mit akar – suttogta Nona.
– Pontosan ezért lesz belőled harcos, és nem apátnő – válaszolta
Ara.
– Miért nem fogja már be a száját? – Clera átkarolta a hasát. – A
reggelim azt gondolja majd, hogy már nem szeretem.
Jula mindenkit lecsitított: Üveg apátnő ahhoz a részhez érkezett
mondandójában, amikor már semmi más nem maradt hátra, csak az,
amit az illető valójában közölni akart.
– ...tudjuk meg, miként lehetünk a szolgálatodra, méltóságos
Sherzal.
– Köszönöm, apátnő. – Sherzal szélesen elmosolyodott, megvillan-
totta vörösre festett ajkát és a ragyogó fehér vonalat, amely túl fehér-
nek mutatkozott ahhoz, hogy fogsor lehessen. – Főpap uram. – Oda-
biccentett Nevisnek, dús, sötétvörös fürtjei finoman ringtak a feje
körül. Harminc-egynéhány esztendősnek tűnt, talán Alma nővérrel
egyidősnek, már-már szépnek lehetett mondani, ám minden vonása
kissé eltúlzottnak hatott. Tekintete sugárzott, tele gonosz jókedvvel. –
Nem áll szándékomban hosszasan elidőzni itt. Természetesen elmon-
dok egy imát. Udvariatlanság lenne, ha nem tenném. Végtére is az ük-
üknagybátyám építtette ezt a helyet, nemde? Vagy az ük-ük-ük volt?
Mindenesetre a Persusok egyike.
Aztán a főpaphoz fordult.
– Körbevezetsz, ugye, Nevis? – Csupasz fehér karját a férfiéba
csúsztatta. – Előbb persze be kell vallanom, hogy valóban nem hátsó
szándék nélkül látogattam ide... Mivel az Ős nem áldott meg gyer-
mekkel, a szárnyaim alá vettem az ifjú Zolét. – Sherzal a vörös habitust
viselő kislányra mutatott, és közelebb hajolt a főpaphoz. Egészen le-
halkította a hangját, de a kupola akusztikája miatt, vagy talán ő akarta
így, szavai tisztán kivehetők maradtak. – Egyedül ez a gyermek élte túl
az ytisi mészárlást, amikor még kilencben betörtek Scithrowlba a por-
tyázó hadak. A gyámságomba vettem őt. – Üveg apátnő felé fordítot-
ta a főpapot, és immár uralkodóhoz illőbb hangerővel szólalt meg. –
Szakértők széles köre oktatta őt sokféle tudományra, közöttük Safira,
aki nyolc esztendőn át tanult ebben a kolostorban. Azonban úgy gon-
dolom, hogy egyedül itt fejezheti be a legmagasabb színvonalon a
tanulmányait. Úgy értesültem, hogy a szürke osztály felelne meg leg-
inkább a jelenlegi képességeinek.
Üveg apátnő mosolya megrándult, csupán a pillanat egyetlen tö-
redékéig, Nona mégis észrevette.
– Sajnálom, de ez egyszerűen lehete...
– Apátnő! – Nevis főpap hátrafelé, az előcsarnok irányába billen-
tette a fejét. – Biztosra veszem, hogy ezeket a kérdéseket jobb, ha a
dolgozószobádban vitatjuk meg, esetleg a Kegyes Irgalom legfino-
mabb borának kíséretében, hogy segítsen felengednünk a fagyos nap
után. Hosszú és... frissítő... utat tettünk meg idáig Verityből.
Sherzal még szélesebben elmosolyodott, mint Nona lehetségesnek
hitte volna, ajka mögül több fog villant elő, mint amennyit halandó
látszólag birtokolhatott.
– Zolét itt hagyjuk az osztályával, rendben? Az apácáitoknak lehe-
tősége nyílik felmérni a képességeit.
 Üveg apátnő összevonta a szemöldökét, és már felelni készült, ám
a főpap szólalt meg előbb.
– Természetesen, ragyogó ötlet. – Finoman meghajolt, és a kijárat
felé intett. – Úgy vélem, most már megkockáztathatjuk ezt a rövid
utat az apátnő hajlékáig.
Az apátnő álarcán ezúttal nem mutatkozott repedés.
– Természetesen. – Hangjából csupán leheletnyi kimértség érző-
dött ki. – Novíciák, térjetek vissza az óráitokra! Lehetséges, hogy a
császár nővére a távozása előtt még megszemléli, mi zajlik a foglalko-
zásokon.
Sherzal lendületesen megindult a főkapu felé, Nevis főpapnak pe-
dig – zömök és nála némileg alacsonyabb lévén – kapkodnia kellett a
lábait, hogy lépést tartson vele. Üveg apátnő utánuk bámult, ahogy a
katonák két sorban vonulva követték őket. Egy pillanattal később fel-
kapta a két kezét, Zole felé intett Faggyú nővérnek, majd a császár
leánytestvére után sietett.
 25

GY TŰNIK, MA DÉLELŐTT végül élvezhetem a társaságotokat a

Ú Penge Csarnokban, szürke osztály. – Faggyú nővér szigorú te-

kintete tüstént kioltotta a vendégek továbbindulása nyomán
támadó fecsegés hullámait. – Még maradt időtök megreggelizni...
feltéve, hogy szaladtok, és sikerül nem kitörnötök a lábatokat a jégen.
Zole veletek tart. Alata, a te gondjaidra bízom. Eredjetek! És ne késse-
tek!
A szürke osztály távozása után mindenki megiramodott a refektó-
riumba. Clera rontott be elsőként az ajtón, és farolva-csúszva megállt
a szürkék asztalfőjénél. Ara, Zole és Ketti egy szívverésnyivel később
telepedtek le, mögöttük Nona érkezett. Pillanatokon belül megtelt
körülöttük a terem, a novíciák a helyekért tolongtak, tányérért nyúl-
tak, igyekeztek gyorsabban tömni a szájukba az elemózsiát, mint
ahogy a szavak távoztak onnan. Nona jobbján Ara ült, a balján Zole,
mígnem Alata széttolta a széküket, és elhelyezkedett Nona meg az új
lány között.
– Safirát menesztették a kolostorból.
Ara nem emelte feljebb a hangját, és nem nézett fel a tányérjáról,
mégis mindenki hallotta őt az asztalnál.
– Kicsodát? – értetlenkedett Nona. A név ismerősnek tűnt.
– Safirát... aki őt tanította. – Ara oldalra fordult, a Nona és Alata
mellett ülő Zolára nézett, aki rezzenetlen arccal bámult vissza rá. –
Menesztették a kolostorból, mert leszúrt egy másik novíciát, amikor a
lány a pengeórán hátat fordított neki, miután legyőzte őt.
– Hazugság. – Zole ajka alig rezzent, ahogy kimondta a szót.
– Te honnan tudsz ilyeneket? – csóválta a fejét Clera.
– Kit döfött le? – kérdezte Nona.
– Onnan tudom, hogy atyám tájékoztat az engem érintő ügyekről.
– Ara továbbra is Zoléra szegezte a tekintetét, az ételéhez még hozzá
sem nyúlt. – Sherzal keresztül-kasul bejárta a birodalmat kétvérűeket
keresve, követett minden szálat, amit az akadémikusai találtak. Ezt
szedte össze – Zole felé biccentett –, miután a nagybátyám túljárt a
katonái eszén, és sértetlenül eljuttatott a kolostorba. Sherzal azt
igyekszik elérni, hogy közénk férkőzzön, és kémkedjen, vagy tán orvul
meg is öljön valakit.
– Túl sokat gondolsz magadról. – Zole beleharapott a kenyerébe,
és két falással bekebelezte. – Sherzal felség már régen nem érdeklő-
dik irántad.
– Mert ott vagy neki te? – horkantott gúnyosan Ara.
Zole nem válaszolt, hanem tovább evett. A többiek, akiket kimerí-
tett az előző napi kemény munka, a korai kelés és a hosszú várakozás a
fagyban, követték a példáját. Miközben falatoztak, Nona lopva oda-
odapillantgatott az új lányra. A jég-törzsek lapos arcvonásait látta
rajta: széles arccsontot, koromfekete szemet. Más jellegzetességek
híján akár fiúnak is nézhette volna.
Harsogó túl hamar megkondult, Nona pedig még mindig a kenye-
rét majszolva felállt az asztaltól, leghátul besorolt Darla mögé, és be-
legörnyedt a szélbe, ahogy a szürke osztály novíciái megindultak a
Penge Csarnok felé. Tízyardnyira a bejárattól, amelyet már becsuktak
az osztály mögött, Darla megcsúszott a jégpáncélon. Tehetetlenül
elvágódott, sérült kezével nem tudta tompítani az esés erejét. Nona
megtámaszkodott, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a nagydarab
lányt.
– Nem kell a segítséged, maszat – vicsorogta Darla, és megint el-
csúszott, ahogy feltápászkodni igyekezett.
 Nona nem moccant a helyéről.
– Amikor a kolostor tele van idegenekkel, felesleges acsarkodnunk
egymásra. – Darla könyöke felé nyúlt. – Egy napon nővérek leszünk.
Darla gúnyosan mordult egyet, ám hagyta, hogy Nona átvegyen
valamennyit a súlyából, miközben felegyenesedett. Együtt léptek be
az ajtón, a fülüket kicsípte a jég-szél, arcuk kivörösödött.
Faggyú nővér a homokban várta őket, mellette Zola állt skarlátvö-
rös és ezüst habitusában. A lelátón Sherzal, a főpap és Üveg apátnő ült
szolgáktól körülvéve. A falak mellett Sherzal katonái sorakoztak; már
kitolták a megtömött harci bábukat a csarnokból, hogy több helyet
biztosítsanak.
Darla és Nona behúzott fejjel sietett végig az átjárón, kerülni igye-
keztek Faggyú nővér rosszalló tekintetét. Amint Nona belépett az
öltöző megszokott melegébe, Clera épp felállt, már felöltözött, és
készült visszaindulni. A csövek hője mindig arra emlékeztette Nonát,
hogy küzdelemre kell számítania – ez, meg a hely szaga, a fiatal és
idősebb testek izzadsága, amit a napi tisztálkodás sem tudott eltün-
tetni soha.
– Ma első habitust kell viselnünk. – Clera szélesen rájuk mosoly-
gott, ahogy elhaladt mellettük. – Elpüfölhetjük az új lányt.
Nona utolsó előttiként lépett ki az öltözőből, míg Darla még min-
dig a főzőivel foglalatoskodott. Törött ujja mentségül szolgál majd –
Faggyú nővér aligha borotváltatna le késésért egy novíciát, ha az valós
mentséget tud felhozni. Nona összeszorított fogakkal viselte a fáj-
dalmat, és amennyire könnyedén csak tudott, kikocogott az arénába,
miközben az elmúlt két nap minden egyes sérülése sajgott és nyilallt.
A szürke osztály együtt nézte az érkezését.
– Nagyszerű. – Faggyú nővért láthatólag nem zavarta, hogy várnia
kell Darlára. – Clera novícia, mutasd be az osztálynak a kés-ököl katát!
Clera előlépett, mosolya eltűnt az arcáról, ahogy a szükséges moz-
dulatokra összpontosított: az erőszak elnyújtott tánca a harcművészet
összes főbb formáját szemléltette, a testben lévő minden izmot és
ízületet megmozgatott. Zole Faggyú nővér mellett állt kifejezéstelen
arccal, sötét szeme csillogott.
Nona egy pillantást vetett Arára, és barátja arcán ugyanazt a szenv-
telenséget fedezte fel. Kimondatlan szavak visszhangjai reszkettek
Ara ajkán, tekintetét egy Faggyú és Zole mögötti pontra szegezte.
Talán a magas ablakokra, amelyek mindegyikén az égbolt mélykék
végtelenségére nyílt kilátás.
Clera káprázatos gyorsasággal nekilendült a katának, a fej fölötti
rúgások sora oly szélsebes tempóban követte egymást, hogy a nézők
többsége csupán elmosódó mozdulatokat látott. Clera előreszökkent,
guggolásba csúszott, a feje szinte megérintette a földet, mielőtt fel-
ugrott, behúzta mindkét lábát, Nona pedig akár el is sétálhatott volna
alatta. Hárítások és ütések láncolata következett az előírt sorrendben,
forgásokkal és perdülésekkel keverve. A homok kavargott Clera talpa
alatt, gyanúsan sok verődött fel Zole felé.
Egy perccel később az előadás egy oly magas felugrásos rúgással
fejeződött be, amely még egy első vérű gerant állkapcsát is eltörte
volna. Kilencven önálló mozdulat fonódott egybe, lélegzetelállító
sebességgel végrehajtva. Clera kipirulva visszasétált az első sorba, és
mindent megtett azért, hogy elleplezze, mennyire kifulladt a gyakor-
lattól.
Faggyú nővér Zoléhoz fordult.
– Esetleg te is bemutathatnád, mit tanultál?
Zole hajszálnyit félrebillentette a fejét.
– Ismerem a penge-öklöt, a noi-talt, a scithrowli gyilok-játékot és a
torca bizonyos elemeit. Melyiket óhajtja inkább megszemlélni, Penge
tanárnő?
Faggyú nővér a homlokát ráncolta.
– A torcát csak ritkán látni...
– A noi-guinok képezték ki – sziszegte Clera. – Egészen biztosan.
Mindenki mást eltesznek láb alól, aki noi-talt tanít!
– Szabadna – szólalt meg fennhangon a lelátóról Sherzal – talán
egy gyakorlatiasabb bemutatót? Zole összemérhetné az erejét vala-
melyik novíciával. Nevistől úgy hallottam, hogy akad itt egy lány, aki
hetekkel azután, hogy a kolostorba került, kiállta a Pajzs-próbát.
Üveg apátnő lepillantott Faggyú nővérre, aki alig észrevehetően
megrázta a fejét. Nona érezte, hogy oldódik benne a feszültség, eler-
nyesztette összeszorított állkapcsát. Faggyú tudta, hogy Darla alapo-
san helybenhagyta az áldozatait.
– Egy másik novícia nem felelne meg? – Fordult Sherzalhoz moso-
lyogva az apátnő. – Nonának gondjai akadtak a héten. Esetleg Arabel-
la novícia?
Sherzal viszonozta az apátnő mosolyát.
– Ezt a Nonát szeretném látni, ahogy megküzd a leányommal.
A császár nővére mellett Nevis emelte fel a kezét.
– A Pajzsnak mindenképp védelmeznie kell az Argathát, akár rossz
hete volt, akár nem. Ez jól felkészítheti erre a feladatra. – Intett, hogy
kezdjenek.
Üveg apátnő felállni készült, ám visszahuppant, szájának szigorú
vonala ismét a pár pillanatra elfeledett mosolyra görbült.
– Természetesen.
– Nona! – Faggyú nővér intett neki, hogy lépjen előre. – Mutasd
meg a vendégünknek, hogyan harcolunk itt, a Kegyes Irgalomban.
Nona kisétált, farkasszemet nézett Zoléval. Úgy érezte, forróság
tölti el, valahonnan mélyről, közvetlenül a bordái alól fakadt. A lány
tekintete kihívást sugallt – Nona azóta nem érzékelt ehhez hasonlót,
hogy először találkozott Raymel Tacsisszal. Egy gyilkos magabiztossá-
gával meredt rá. Nonában pedig válaszképp fellobbant valamiféle tűz.
Még sosem harcolt a Penge Csarnokban. Két éven át csak tanult, egy-
re tanult, gyakorolt, amíg úgy nem érezte, hogy elszakadnak az izmai,
és csikorognak a csontjai. Faggyú nővér szakadatlanul kiállította egy-
más ellen a novíciákat, ám Nona számára ezek nem küzdelmet jelen-
tettek. Csupán versengtek. Még amikor előző nap délelőtt Darla rá-
támadt, a csontjaiban Nona azt sem tartotta harcnak.
 – Jelöljétek ki a sarkokat! – Faggyú nővér a gyakorlóbábukra muta-
tott, és a novíciák elsiettek, hogy odavonszolják őket, és kijelöljenek
egy négyzetet: két lány küszködött mindegyikkel – a lószőrrel kitö-
mött, durván embert formázó alakok fapóznákon álltak a nehéz, kerek
talapzatokba ágyazva, hogy visszapattanjanak ahelyett, hogy feldől-
nének.
Nona hagyta, hogy a többiek dolgozzanak, és Ara mellett maradt,
nyújtóztatta a tagjait, iparkodott kipréselni izmaiból a fáradt fájdal-
mat.
– A hercegnőnek nincs kedve megizzadni, ha az uralkodói család
egyik tagja nézi? – Clera Ara irányába bámult, nyögött az erőlködés-
től, ahogy Kettivel a hozzájuk legközelebb eső sarokba húzták a bá-
but.
Ara semmit sem szólt, hanem továbbra is a szemközti magas abla-
kokra meredt, ajkán valamilyen mondóka elmosódó szelleme.
Egy perc sem kellett hozzá, és a novíciák újra sorba álltak Penge
tanárnő előtt, miután a bábuk egy tízszer tíz yardos négyzet sarkaiba
kerültek. Faggyú nővér bólintott, és Nona a küzdőtérre lépett. Előbb
az egyik, aztán a másik irányban körözött a fejével, kilazította a nya-
kát, majd mindkét kezével beletúrt sűrű hajába.
Zola a másik oldalról vonult be a négyzetbe. Egy fejjel magasabb
volt Nonánál.
– Vérezni fogsz – közölte affektálva. – Nem számít, mennyire gyor-
san adod meg magad.
Nona oldalvást, az egyik lábát előbbre téve helyezkedett el, és
felemelt kézzel penge-ököl állásba ereszkedett.
– Készen állok.
– Küzdjetek! – Faggyú nővér hátralépett.
Zole megindult, sietség nélkül, ám nem tétovázott. Nona nem
mozdult, és a pillanatok közötti térbe hátrált, megdermesztette a por-
szemeket a beáradó napfényben. Egy örökkévalóságba telt, mire Zole
kartávolságnyira ért, ám amint ez megtörtént, hirtelen Nona torka
felé ütött. A lány ökle oly mérhetetlenül gyorsan közeledett, hogy
csak az ösztönei mentették meg Nonát, aki a karjával a kulcscsontja
felé térítette el a csapást. Félő volt, hogy a becsapódás ereje eltöri a
csontot, Nona pedig hátratántorodott.
Nona az egyensúlyát vesztve hagyta, hogy a földre essen, és alig
sikerült kitérnie egy második ökölcsapás elől. Estében kirúgott, Zole
állkapcsát célozta meg. A törzsi lány a tricepszével állította meg az
emelkedő lábat, és előrerontott, repülő rúgással célozta meg Nona
mellkasát. Nonának sem szilárd támasza, sem ideje nem maradt, hogy
hárítson. Zúzódott bordáival fogadta a becsapódást, és erővel maga
elé kapta az alkarját, közvetlenül a lány térde alatt, míg a másik karjá-
val tompította az esést. Hangos puffanással ért földet, körötte min-
denfelé lomhán permetezett szét a homok.
Zole tovább támadott, pontosan ugyanabban a tempóban, amelyet
kezdettől fogva tartott, Nona keze és feje felé taposott, szélvészként
pörgött-forgott. Nona átfordult, a testét kicsavarva elkerülte Zole
lábát. A lány egyik sarka, amelyikkel a fejére célzott, a vállát találta el,
az ütközés ereje megrezegtette a csontot, hullámokban lüktetett vé-
gig az izmokon. Nona a láb köré kulcsolta a könyökét, és hagyta, hogy
a fordulás lendülete magával sodorja. Ahelyett, hogy küzdött volna
ellene, Zole belegyorsított a mozdulatba, aztán egy hátraszaltóval
kitépte magát belőle. Amint Nona karjai a törzse alá kerültek, minden
erejével taszított egyet velük, ezzel elegendő lendületet adott, hogy
sután csavarodva álló helyzetbe perdülhessen, miközben Zole vissza-
ért oda, ahonnan indult. A lány a talpa párnáira érkezett, lekuporodva
és harcra készen.
A nézők java csupán követhetetlenül sorjázó ütéseket látott, azt,
hogy Nona a földre huppan, Zole kibillen az egyensúlyából, majd
mindkét lány akrobatikus mozdulattal talpra szökken – és mindez
egyetlen szempillantás alatt zajlott le. Nona és Zole azonban renge-
teget megtudtak ebben a vékony időszeletben. Egy szívverésnyit
megpihentek, egymást figyelték.
 Nona támadott, kezdeményezni igyekezett, vörösen izzó düh áradt
szét benne, kellően heves ahhoz, hogy kiégesse belőle a kimerültséget
és a fájdalmat is. Védekezőn maga elé emelt karokkal rontott ellenfe-
lének, rövideket és magasakat lépett, hogy a lábával bármikor hárít-
hasson vagy rúghasson. Zole egészen közel engedte, hagyta, hogy
csapkodja és püfölje, minden egyes ütést olyan megoldásokkal hárí-
tott, amelyekhez hasonlót Clera mutatott be a penge-ököl katában.
Zole villámgyors ütéssel válaszolt, ám Nona elkapta a tenyerével,
majd odakapta a másik kezét, hogy azzal együtt feszítse meg a lány
csuklóját. A lány Nona számára ismeretlen mozdulatokkal mászni kez-
dett rá, beszorított csuklóját horgonyként használta, Nona térdén és
csípőjén lépett fel. Ellensúlyként, a nehézkedést kihasználva a levegő-
be repítette Nonát. Nonának így el kellett engednie Zole kezét, hogy
háríthassa a rúgásokat, ahogy a homok felé zuhant.
Ezúttal, amikor Nona elvágódott, legfeljebb annyit tehetett, hogy
behúzott végtagokkal felkészült az ütközésre. Oldalra hemperedett,
de Zola már ugyanabban a sietség nélküli tempóban tarott felé. Nona
kinyúlt, hogy lelassítsa a világ haladását, de egyre gyengült a fogása
az idő folyamán, a kimerültség a csontjaiig hatolt, és minden tagja
fájt. Ismét fellángolt benne a düh. Talpra szökkent, már állt, mire Zole
odaérkezett. Aztán előrevetette magát, nem törődött a gyomorszáj-
ára mért kegyetlen ütéssel, és a feje felé csúsztatta el Zole csapását,
hogy a lány ökle végicsússzon az ajkán. A mozdulattól egymásnak üt-
köztek, Nona keze Zole mellkasára került, ujjaival sátrat formált a lány
keblének apró dombja fölött.
A másodperc egy töredékéig így maradtak, mindketten lenéztek
Nona kezére.
Nona a száját vicsorgatta az erőfeszítéstől, hogy visszatartsa a lát-
hatatlan pengéket, amelyek annak idején felnyitották Raymel Tacsis
torkát. Átvághatott volna velük húst és bordát, kimetszhette volna a
kis szajha szívét, hogy vértől csepegve fölébe tartsa. Zihálva megállha-
tott volna ellenfele megcsonkított teteme mellett, és üvöltve ünne-
pelhette volna a diadalt. A fájdalom a gyomrában, a vér a szájában, az
ereiben lüktető düh – mind ezt követelték tőle.
– Mi az? – Zole meglepettsége megvetésbe váltott, a pillanatnyi
habozásnak már nyoma se volt. A homlokával Nona arcába fejelt, és
leterítette.
Nona mozdulatlanul hevert, ahogy elesett. Zole megállás nélkül
rúgta-taposta. Nona hárította a legrosszabbakat, de még azokban a
gyengébbekben is, amelyek valahogy eltalálták, több durvaság volt
Darla ütlegelnél. Az erő és a pontosság olyan kombinációját alkották,
hogy képtelenség lett volna nem eltörniük valamit.
– Ne!
A hang nem Nonától vagy Zolétól származott. Nem is Faggyú nő-
vér kiáltott. Emberinek is alig lehetett mondani. A kőpadló belerez-
gett, a homok táncolni kezdett a furcsa mintázatoktól átjárt, aranyló
ködben. A levegő megfagyott tőle. Zole nem támadott, Nona pedig
nem védekezett tovább.
Nona hagyta lehanyatlani a fejét. Az egyik szeme sehogy se nyílt ki,
de a másik keskeny résén át látta, hogy hirtelen kiürült a tér Ara körül.
Valami nem stimmelt vele. Önmagához hasonlatosnak tűnt, és mégis
másnak, mintha valami nem e világi anyagból gyúrták volna, egy met-
szett ólomüveg-darabkából, és úgy festették volna meg, hogy külsőre
emlékeztessen Arabella Jotsisra, ám belülről világítsák meg, és olyan
színárnyalatokat árasszon magából, amelyekhez hasonlókat az Ős nem
szánt az emberi szemnek.
Ara csak állt, Nonát bámulta a homokon, és Zolét, ahogy ott áll
felette. Vér csordult ki az orrából, elért az ajkához. Ara megreszketett,
vagy a világ remegett, három pózban mutatta őt, s mindegyik eltért a
többitől. Aztán előrelépett, vagyis inkább az egyik Ara lépett előre,
egy másik a helyén maradt, a harmadik pedig köztük rekedt, átfedték
egymást, átrezegtek a másikon.
Az Arák, vagy Ara képmásai egyszerre összeolvadtak egy csattanás-
sal, mint amikor az ég zendül meg, és Ara ott állt egyként, szemben
velük, a szeme ragyogott, mintha fénnyel telt volna meg. Még két
lépést tett Zole felé, aztán egy mordulással a hozzá legközelebb eső
gyakorlóbábu felé kanyarodott. Az ütés túl gyors volt ahhoz, hogy
látni lehessen, ám az ökle átszakította a bőrt, és mélyen a tömésbe
hatolt. Egy oldalrántással széttépte, darabokra szaggatta a tízezer
csapástól kifényesedett, vastag bőrt, és csomókban kiszórta belőle a
lószőr tömést. Az így keletkezett tátongó sebben a fa tartópózna szi-
lánkokra törve meredt elő, ahol Ara ökle eltalálta.
Ara még mindig égő tekintettel Zoléra bámult.
– Hagyd békén Nonát! – Szavai felhangoktól remegtek.
– Különben? – Becsületére legyen mondva, Zole nem mutatott
félelmet a világ előtt, vagy csupán hiányzott belőle hozzá a képzelőe-
rő.
Ara benyúlt a harci bábuba, és megragadta a nehéz póznát. A hang
nyöszörgésnek indult, de gyorsan erősödött, és kitört Ara fogai közül,
ordításban ért véget, és a bábu egy pillanat alatt darabokra esett, a
bőrcafatok kifelé törtek, a lószőr felhő csomói szétrázódtak, középen
pedig... szilánkok... ezernyi szálka maradt.
A világ végéhez hasonló hang taszította félre, hempergette-
görgette Nonát. Nona lehunyta a szemét, szorosan behúzta kezét-
lábát, körötte mindenfelé homok és törmelék záporozott.
#

– NONA?
Valami hideg és nyirkos rángatta vissza Nonát a csarnokba és fáj-
dalma hegyes éleihez. Mostanáig mély, sötét párnák végtelen kényez-
tetésébe merült, és cseppet sem tetszett neki a váltás.
– Mi az? – Megpróbálta félretolni a nyirkosságot.
– Nyisd ki a szemed!
Nona engedelmeskedett, és Clerát látta maga előtt, kezében egy
csöpögő ronggyal. Clera vállánál Hessa állt, és aggódva ráncolta a
homlokát.
– Jól vagy? Nem tört el semmid?
 Nona egy nyögéssel válaszolt, és a bordáihoz emelte a kezét.
– Ara nagyon nagy bajban van! – Clera hangjából áhítat érződött ki.
Félmosolya egymással viaskodó érzelmekről árulkodott.
– M-mi történt?
– Hát nem láttad? A belső béke révületébe esett, és az Úton járt! –
Clera Nona fölé hajolt, hogy lesöpörje a gyakorlóbábu darabkáit
Nona hajáról. Mögötte hátak fala, novíciák fordultak a csarnok végé-
ben álló lelátó felé. – Ara legalább három lépést megtett rajta, talán
többet is! Láttad, amit tett?
Nona erőlködött, hogy felkeljen, az oldalához szorította a kezét.
Clera egy pillanatig lent tartotta őt, aztán úgy határozott, hogy mégis
segít neki. Nona karja alá hajolt, és talpra állította. Hessa is próbálta
támogatni, ám inkább útban volt.
– A fejed? – Nona látta, hogy Hessa arcának bal oldala lehorzsoló-
dott és vérzett.
– Éreztem, ahogy ver téged. – Hessa vállat vont, tudomásul vette a
kettejük közötti köteléket. – ...én pedig elestem.
#

EGYÜTT ODAARASZOLTAK a szürke osztályba járó novíciák sorának végé-

re. Nona két hellyel odébb pillantotta meg Zolét, szakadt tunikában,
arcán szálkák szaggatta apró sebekkel.
Ara a lelátó előtt állt, mögötte Faggyú nővér nyugtatta a lány vál-
lán a kezét. Már Kerék nővér is megérkezett valahonnan, és az ülések-
hez vezető lépcső alján várakozott. A főpap – egyik oldalán Sherzallal,
a másikon Üveg apátnővel – ugyancsak előrevonult, és elítélőn bámult
le a novíciára.
Sherzal arcán széles mosoly terült szét, ahogy áthajolt a korláton.
– Lenyűgöző bemutató, ifjú Jotsis! – kiáltott le. – Ámde úgy tűnik, a
kolostor mindenféle szabályát megszegted vele.
Ara felbámult a császár nővérére, ám nem válaszolt.
A főpap durván legyintett.
– Arabella novícia, felhatalmazás nélkül és a teljes képzés hiányá-
ban használtad az Utat, amivel veszélybe sodortad egyik vendégemet.
Ezért húsz botütést rovok ki rád büntetésként, amit haladéktalanul
végre kell hajtani. – A főpap odabiccentett Faggyú nővérnek. – Penge
tanárnő fogja kiadni.
Faggyú nővér hátrébb vezette Arát a csarnokban, maga előtt tolta
őt, Ara pedig nem tiltakozott; lehet, hogy még mindig nem tért ma-
gához a kábulatból.
– Talán... – Sherzal elnyújtotta a második szótagot, a hangjára, jól-
lehet könnyednek hatott, valahogy mindenki megtorpant. – Talán
mivel a szóbeszéd szerint az ifjú Arabella az Argatha, nem úgy lenne
illőbb, ha a Pajzsa kapná az ütéseket? Végtére is a Pajzs kudarca ösz-
tökélte a szegény lányt erre az oktalanságra.
– Ezzel egyértelműen rossz példát mutatnánk. Ráadásul Zole... –
Üveg apátnőnek még lett volna mondanivalója, de a főpap felülbírál-
ta.
– A kolostoraink szokásrendjét tekintve kétségtelenül rendhagyó
lenne, Sherzal felség, habár tökéletesen tudatában vagyok, hogy a
legmagasabb rangú családok körében elterjedt az efféle gyakorlat.
Alighanem Arabella maga is így nevelkedett, és egy pálcás leány kap-
ta helyette a veréseket.
– Engem tudom, hogy így neveltek. – Sherzal elmosolyodott. –
Hogy eltángálták a tanáraim a szerencsétlen Susit. Valahogy mégsem
tanultam belőle.
– Ugyanakkor itt talán mégis helytelen lenne, Sherzal felség. – Ne-
vis főpap jóformán összerándult, mintha fájt volna bármi olyasmit kiej-
tenie a száján, amivel ellentmond a császár leánytestvérének. – Még
ha a szóban forgó novíciában uralkodói vér folyik is. Akik a rendhez
állnak, minden világi köteléket felbontanak, amikor belépnek a kolos-
torba.
– Vállalom! – kiáltotta Nona, és egy lépést tett előre.
– Tessék? – A főpap pislogva elfordult Sherzaltól.
– Vállalom – ismételte el Nona.
 – Na látod – intette széttárt tenyérrel Sherzal. – A leányzó hajlandó
bűnhődni a vétkeiért. – Még szélesebben elmosolyodott. – Bárcsak
minden paraszt ennyire engedelmes lenne!
– Nos... – Nevis összevonta a szemöldökét. – Amennyiben a novícia
hajlandó... – Odapillantott Üveg apátnőre, ám rögvest el is kapta a
tekintetét, nehogy valamiféle választ kapjon.
Kerék nővér indult meg a lépcsőtől, és hosszú pálcát húzott elő
habitusa redői közül, egy vékony, fekete drótfűz vesszőt, ami minden
ütéskor belevág a bőrbe.
– Megmondtam – szólalt meg Zole halkan Nona háta mögött. –
Hogy vérezni fogsz.
 26

ARAPJ RÁ ERRE!

H Faggyú nővér egy bőrszíjat nyújtott oda Nonának.

– Miért? – kérdezte Nona.
– Hogy lefoglald magad.
Nona megrázta a fejét, farkasszemet nézve Faggyú nővérrel, aki-
nek arcáról nehezen lehetett elképzelni, hogy bármiféle érzelem tük-
röződjön rajta; apró, vékonyka ráncok, régi sebek hegei, éles szögben
hajló járomcsont, a szája rövid és keserű vonal. Nona mindig is öreg-
nek hitte Penge tanárnőt, jóllehet a mozgásán nem mutatkozott a kor.
Rózsa nővér azt mondta, hogy a hunskák végigszáguldanak napjaikon:
pedig lehetséges, hogy Penge tanárnő és a Méregkeverő valaha
ugyanabba az osztályba jártak – Alma tanárnő még mindig édes volt,
komótosan bandukolt hosszú életének évein, míg Faggyú nővér gyer-
tyája mindkét végén égett, és megvilágította a sivár elmúlás felé ve-
zető utat.
Nonát a gondolatai foglalták le, miközben Faggyú nővér a csukló-
ját a feje fölött rögzítő szíjakat ellenőrizte. A bőrrel a falba szerelt öt
gyűrű közül a legalsóhoz kötözték. Faggyú nővér ellépett, magára
hagyta a pucéran a kőfal felé forduló Nonát. A habitusát azért vetet-
ték le vele, hogy a testére mérhessék az ütéseket; a szoknyáit és a kis-
ruháit azért, nehogy összevérezze őket. Az osztálytársai közül többen
felszisszentek, ahogy vetkőzött, most először látták a hátán, a bordáin
és a combján sötétlő véraláfutásokat. Nem Zole művét – habár csak-
hamar azok a foltok is megmutatkoznak majd –, hanem Darláét az
előző napról.
– Felkészültél? – kérdezte Faggyú nővér.
– Igen. – Nona nem felejtette el a Szürkét: a kolostorban töltött két
esztendő nem halványította el az emlékeket. Kerék nővér még mindig
parasztnak nevezte, és ha a parasztok értettek valamihez, hát ahhoz,
hogyan szenvedjenek és tűrjenek.
A drótfűz lecsapott. A bal vállától a jobb csípőjéig; nem lesújtó
csapást mért, mint Jacob főpap Négy-lábra, hanem a bőrbe vágott,
döbbenetesen fájdalmas csíkot húzott, mintha sav mart volna bele,
beleégett és vért fakasztott izomból, csontból. Nona felordított. Nem
csendesítette le elméjét – nem sokra tartotta a mogorva ellenszegü-
lést. Egy szavak nélküli átok kínszenvedése szakadt ki belőle a kiáltás-
sal, a kegyetlen megtorlás ígérete, eskü, hogy ha Zole vagy bárki más
a csarnok szabályait megszegve támad ellene, kimetszi a szívét.
A következő ütés az elsőt keresztezte, Nona pedig dacosan felordí-
tott; nem kislányos sikolyt hallatott, hanem mély, torokból jövő mor-
dulást, és maga sem gondolta volna, hogy képes kiadni ilyen hangot.
Újabb csapás, és megint egy újabb. Nona mind a négy ütleget egy-
mást keresztező vonalakként látta lelki szemeivel. Egy ötödik. Nona
ismét felordított, állatias és bármiféle bonyolultságot nélkülöző, szín-
tiszta fenyegetést hallatott. Némi habozás a hatodik előtt, mintha
Penge tanárnő elgondolkodott volna.
Egy hetedik. Nona keze a követ kaparta, a csuklójára erősített szí-
jakat és a felette lévő gyűrűt rángatta. Nyolc. A fényes vonalak egyet-
len vonagló fényköteggé álltak össze, vérvörösen és aranylón lángol-
tak szeme előtt. Kilenc. Tíz. Nona már meg sem tudta volna mondani,
ordit-e fájdalmában: minden újabb vonal, amit a drótfűz pálca ha-
gyott a testén, az előtte megnyíló, izzó útba olvadt bele, amely az
egészből összesodrott egyetlen köteggé vált. A kötél Nona lelki sze-
mei előtt lógott, önmagába tekeredett, kígyózott, fényes szálak hur-
kai tűntek fel itt-ott, mint amikor a gyapjút fonallá pödrik. Tizenegy.
Tizenkettő. Nona úgy érezte, mintha szétolvadna a háta: érezte a fe-
nekén, a combján lecsorgó vért, minden egyes cseppet úgy érzett,
mintha égő, folyékony fémet öntöttek volna rá a kohó embertelen
forróságából. Ám még jobban égette őt ellenségei, Zole és Sherzal
tekintete. Semmi más nem számított, sem novícia, sem apáca, sem a
főpap, sem az ütleget kiosztó Penge tanárnő... kizárólag az ellenség
figyelme, amely elégedettségük súlyával nehezedett Nonára.
Újabb csapások, Nona már azt sem tudta volna megmondani, há-
nyadik következik; az egyik annyira éles volt, hogy Nona hátrakapta a
fejét, a szeme felpattant. Szemben, a falon rovások, sötét vonalak
sorakoztak a fakó kövön, mély, árnyakkal telt hornyok, ahol dühének
karmai belevájtak. Kitudódott a titka. Nona teste nekicsapódott a
falnak, tomboló haragja még féktelenebbül kezdett izzani, elüldözte a
fájdalom minden nyomát. A tucatnyi vagy még több ütés szálaiból
sodort egyetlen út hirtelen új alakzattá állt össze, a mintázat kitöltötte
a látóterét, egyetlen vonal rohant végig kemény szegleteken, egy
sarkon, egy sarkon, még egy sarkon, egy téglalapokkal fedett felüle-
ten, egy tömbökkel kitöltött téren, amelyet egyetlen ragyogó vonal
vázolt fel. Egy fal.
Újabb ütés hasított végig a hátán, és Nona üvöltve az Út felé nyúlt.
Rálépett... és megtelt vele. Az Út egyetlen pillanat alatt átzúdult rajta.
Borzalmas, csodálatos lehetőség folyt az ereiben, töltötte ki az üres-
séget, belülről nyomta-szorította a szemét, zengett minden csontjá-
ban, szétfeszítette, elemésztette, áradt minden pórusából. A pusztu-
lástól való félelem nem ijesztette el Nonát az Úttól – egy ily varázsla-
tos végzetet a világ pereméig üldözött volna. Ehelyett az Út csúszott
ki alóla, elevenen és tekergőzve, félrecsavarodott, ahogy Nona újabb
lépéssel próbálkozott volna. Ebben az összetett térben, ahol tucatnyi
fel és több száz ingadozó le irány létezett, Nona elveszítette egyensú-
lyát, és visszazuhant a világba.
A drótfűz a testének csapódott. Nona hallotta a csattanást. A csat-
tanás végigfutott rajta, a falhoz szorított kezeken, mélyen a sarkok,
téglalapok és tömbök mintázatába hatolt. Egy szívverésnyi ideig a
csarnok ismét elcsendesedett, és e némaságban megremegtek a falak.
A következő pillanatban a kő a világ végét sejtető morajlással megre-
pedezett Nona előtt, és minden összedőlt.
#

– FELKELNI! – Erős kéz ragadta meg Nona csuklóját, húzta fel és oldalra.
A másik karja, amely még mindig az elsőhöz volt kötve, ugyancsak
felemelkedett. Széttöredezett mészkőszilánkok hullottak róla, ahogy
felegyenesedett. A talpával megtalálta a földet, és nekitántorodott
Faggyú nővérnek, a lábfejét megsebezte egy csorba törmelékdarab. A
fal felülete négy-öt hüvelyknyi mélyen kiomlott egy több yard széles
területre. A vasgyűrű még mindig a Nona két csuklóját egymáshoz
szorító szíjon lógott, a csapszeg egy Nona kezénél nem nagyobb ki-
tört kődarabból állt ki.
Faggyú és Rózsa nővér egy lepedőbe bugyolálta Nonát. A novíciák
elsápadva figyelték, a por lassan leülepedett a csarnokban.
– Majd én viszem. – Rózsa nővér úgy nyúlt Nona teste alá, ahogy a
második héten, amikor nyíltól sebzetten hevert a földön.
– Nem kell. – Nona vért köpött a homokba. A háta fájt, mintha
ezernyi tűzforró kampó mélyedt volna bele, s mindegyiket másfelé
rángatták volna zsinegeken. – Tudok járni.
Leszegett fejjel, a homokra szegezett tekintettel kicsoszogott a
csarnokból, öregasszonyokéra emlékeztető léptekkel, szorosan mö-
götte Rózsa nővér követte. Csupán egyszer torpant meg, amikor elha-
ladt a novíciák sorában álló Zole mellett. Még mindig lehajtott fejjel
odafordult felé, és a nem teljesen bedagadt szemhéja alól egy pillan-
tást vetett a lányra. Nem szólt hozzá, csupán vérvörös vigyorát villan-
totta rá, aztán továbbment. Zole arcára látszólag semmiféle érzelem
nem tudott kiülni, ám bármennyire hitt is magában a lány, amikor
Nona rámosolygott, meglátta a pillanatnyi kételyt abban a sötét
szemben.
Nona kilépett a főkapun, és eltűnt szem elől. Egy másodperccel
később belekapott a jég-szél, és Rózsa nővér fürgébbnek bizonyult,
mint amilyennek látszott, ahogy elkapta őt, mielőtt a földre zuhant
volna.
 27

Rózsa nővér,

B
ÁRMILYEN GYÓGYNÖVÉNYEKET MORZSOLT IS ÖSSZE
bármilyen gusztustalan állatok zsigereit szedte ki és főzte le,
semmi sem tudta annyira enyhíteni Nona sebeinek fájdalmát,
mint amikor valami elvonta róla a figyelmét. Nagy kárnak tűnt tehát,
hogy az ispotály a kolostor általában legunalmasabb része volt, szóra-
kozásképp pedig csupán a kis kertre nyíló kilátást kínálta.
Nona sokat megadott volna némi társaságért. A négy másik ágy
üres maradt, és Nona hamarosan elérkezett arra a pontra, ahol elfo-
gadható megoldásnak tűnt, hogy valakit lelökjön a lépcsőn, és így
beteg kerüljön az egyik fekhelyre.
Elsőként Kerék nővér látogatta meg, és még ez is kellemesebbnek
bizonyult annál, hogy az oldalán fekve bámul ki az ablakon, amíg az az
oldala el nem zsibbad, Rózsa nővér pedig átfordítja őt a fal felé.
– Ne időzz sokáig, Kerék! – kérte Kerék háta mögül Rózsa nővér,
amint a kisebb termetű asszony beljebb furakodott terebélyes társa
mellett. – És ne zaklasd fel!
Kerék nővér Nona ágyának pereméhez ért, aztán hátrafordult, és
Rózsa nővérre meredt, amíg az el nem pirult, elfordította a tekintetét,
majd végül kihátrált, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Nem tehette meg, hogy nem enged be. – Kerék nővér megérin-
tette a fejfedőjét. – Egyedül az apátnőnek lenne joga erre... és még ő
sem bírálhat felül mindkettőnket. Ezért esett a választás rám és Rózsá-
ra. Azért jelölt ki minket, mert soha semmiben nem értünk egyet. –
Odahúzott egy ülőalkalmatosságot az ágyhoz, a szék lába hangosan és
fülsértően nyikorgott. – Felteszem, meglehetősen el vagy telve ma-
gadtól, ugye? – Leült, a kezét összekulcsolta az ölében. – Csupán mert
árnyalatnyi quantal rejlik benned, rögtön azt hiszed, hogy kétvérű
vagy.
Ha Kerék nővér jobb példát tud felhozni a kétvérűségre, mint ha
valakinek quantal és hunska vér egyaránt folyik az ereiben, Nona ér-
deklődve hallgatta volna. Árnyalatnyi quantal örökségnél több kell
ahhoz, hogy valaki megérinthesse az Utat. Nona azonban lenyelte a
válaszát, és ajkát vékony vonallá összepréselve nézte az apáca kerek
és vizenyős szeméből sugárzó ellenségességet.
– Azt hiszed, talán te lehetsz az Argatha. Hát nem. Soha semmi jó
nem került még ki a Szürkéből: legfeljebb tökéletlenségek. Parasztok
és hazugságok. Az Argathát azért küldték, hogy megmentsen minket!
Vajon egy aranyhajú hercegnő lesz az, aki magának a császárnak a
vérvonalából származik? Vagy inkább egy utcagyerek, akit a bitófa
árnyékából mentettek meg? Szerinted? Komolyan. – Az apáca állát
kifröccsent nyálcseppek pettyezték.
– Az apátnő szerint csupán kitalálták azt a próféciát – válaszolta
Nona.
Kerék nővér rálegyintett az ötletre.
– Minden prófécia ilyen! Valami, amit kitalálnak, mi pedig hisszük,
hogy igaz.
Nona szája ismét vonallá keskenyedett. Nem akart hitről vitatkozni
Lélek tanárnővel, hiába, hogy Lélek tanárnő legfeljebb annyira lehe-
tett épelméjű, mint pucéran sétálgatni a jég-szélben.
– Bárhogy is – Kerék nővér szeme résnyire szűkült –, nem te vagy
az. Lehetséges, hogy te vagy a Pajzs. Egyelőre elfogadom ezt a való-
szerűtlen feltételezést. De nehogy túl sokat képzelj magadról! – Indu-
lásra készen felállt, három lépést tett az ajtó felé, aztán megtorpant,
és közvetlenül a csípője felett habitusa anyagába markolt csontos uj-
jaival. Egy pillanatig csupán állt tétován, aztán hátrapillantott a válla
felett. – A szabályok szerint még jár neked két pálcaütés. Lehet, hogy
nem szükséges kiadni, csak szívleld meg a szavaimat. Az Ősnek tervei
vannak veled, leányom.
Amint Kerék nővér kivonult, Rózsa nővér tódult be lenvászon csí-
kokkal teli kézzel.
– Most lecserélem a kötéseidet, kedvesem.
Nona felsóhajtott, és óvatosan átfordult a hasára, miközben Rózsa
nővér rosszallón hümmögve sürgölődött felette.
– Nem lett volna szabad ilyet tenni. Egyáltalán nem. – Az apáca
ügyes ujjaival lehámozta róla az átnedvesedett pólyákat. – Még akkor
is kegyetlen büntetés ez, ha valaki valóban bűnös...
Nona nem akarta hallani, hogy Arát kritizálják.
– Miért gyűlöl engem?
– Kicsoda? – Rózsa nővér ártatlan tudatlansága még a meggyőzés
ormainak lábáig sem ért el. Nona nem válaszolt, és kisvártatva az apá-
ca törte meg a csendet. – Nem gyűlöl téged, Nona. Csak... hogy is
mondjam... csak ő Kerék. – Újabb, vértől ragadó lenvászon csíkot hú-
zott le, Nona pedig felszisszent. – A Szürkéből származik, tudtad róla?
– Kicsoda? Kerék nővér?
– Egy apró falvacskából... a neve nem jut az eszembe, de úgy hang-
zott, mint ahol nehéz lehet életben maradni. Novíciaként együtt ta-
nultunk, tudod?
– Kerék nővér a Szürkéből? – Nona nehezen tudta elképzelni ezt. –
Ugyanabba az osztályba jártak? – Ez alig tűnt könnyebben hihetőnek.
– De hát egészen öreg!
Rózsa nővér hangosan felkacagott ezen.
– Kerékben nemcsak árnyalatnyi hunska vér csörgedezik. Az évek
nem bántak jól vele. És a ráncok nem mutatkoznak meg rajtunk...
gömbölydedebb... személyeken.
– Nem ottani kiejtéssel beszél. – Nonát továbbra sem lehetett
meggyőzni.
– Felerészben te is elhagytad már az akcentusodat a két év alatt.
Ha tovább maradsz, senki sem fog ráismerni Nona Grey-re, hacsak el
nem árulod őt. – Rózsa nővér nekilátott, hogy kimossa a vágásokat.
A friss fájdalom megmentette Nonát attól, hogy valamiféle választ
ötöljön ki erre. A fogát csikorgatta, és egy mordulással beletemette
arcát a párnába.
#

AZNAP ESTE Serpenyő nővér jött el meglátogatni Nonát – a rangját

használta, hogy elhárítsa a novíciákat egyelőre kordában tartó akadá-
lyokat. Leült, egyik kezét az ölében tartotta, elfedve vele a csonkot.
– Nos – szólalt meg.
Nona halványan rámosolygott az apácára. Az útórán töltött első
nap óta Serpenyő nővér talán most először nézett különösebb érdek-
lődéssel Nonára. Nona kedvelte Serpenyő nővért: az öregasszony
gyakran érdeklődött, ám sosem rosszindulatúan, szórakoztatott és
terelgetett inkább, mint irányított és parancsolgatott. Ennek ellenére
szinte mintha meg sem látta volna azokat, akikben legalább árnyalat-
nyi quantal nem rejlett, mintha bármelyik novícia behelyettesíthető
lenne egy másikkal, kivéve Hessát és Arát, és az apáca csupán kettejük
jelenlétében élénkült fel.
– Úgy tűnik, oly módon érted el az Utat, amelyet nem tanítottam –
jegyezte meg Serpenyő nővér.
– És miért nem tanította? – érdeklődött Nona. Lehetséges, hogy
hajlott kora ellenére Serpenyő nem ismerte a módszert.
Az apáca elmosolyodott, arca vénséges ráncokba gyűrődött, és
előtűntek még megmaradt és elnyűtt fogai.
– Üveg apátnő alighanem ellenezné, ha minden novíciát egy falhoz
láncolnék, aztán véresre verném, hátha véletlenül elmenekülnek a
korbácstól, és elérkeznek az Útra. – Megdörgölte az állát. – Ezenkívül
még a quantalok esetében sem működik szinte sosem. És ha mégis,
korlátozott a használata. A belső béke lehetővé teszi, hogy a személy
lassan és kimérten közelítse meg az Utat. Hihetetlenül nehéz az Úton
maradni. Többesztendőnyi képzést és ritka, veleszületett képességet
igényel. Egynéhánynál több lépést még akkor is nehéz megtenni az
úton, ha a személy elővigyázatosan óvakodik rá. Amikor a düh vagy a
fájdalom juttat el oda... Vegyük a penge-utat Faggyú nővér csarnoká-
ban! A belső béke olyan, mint egy novícia, ahogy kiaraszol a párkány-
ról, óvatosan lerakja a lábát, széttárt karjaival egyensúlyoz, átgondol-
ja, mit lát maga előtt. A düh olyan, mint egy novícia, aki az ajtón teljes
sebességgel beront, és kirohan a háló fölé. Lehetséges, hogy lefelé
tartva megérinti a penge-utat, de igazából nem jár rajta.
– Csak megérintettem? – Amint kimondta, Nona tudta, hogy így
igaz. Rögvest lezuhant az Útról, amint „rálépett”; nem mintha a lá-
baknak szerepe lett volna ebben, ám a képzet segített értelmezni az
élményt.
– Az órán alaposan megvizsgáljuk majd a kérdést, Nona. Megeshet,
hogy izgalmas idők következnek! Egyelőre viszont gyakorold a belső
békét! Ez majd segít csillapítani a fájdalmat. Ennek önmagában ele-
gendő ösztökének kell lennie, még ha nem is vár rád az Út. – Serpenyő
nővér hallható roppanással felállt. – Keresd az Utat, de ne érintsd! –
Körbepillantott. – Rózsa nővér nem bocsátaná meg, ha kárt tennél az
ispotályban! Faggyú nővér cseppet sem boldog a rombolás miatt, amit
a Penge Csarnokban műveltél. Ráadásul alighanem meghalnál. Sze-
rencsésnek mondhatod magad, hogy képes voltál alakítani és a falnak
taszítani az Út energiáit. – Töprengve meredt Nonára. – Még megbe-
széljük, hogyan sikerült. Később.
Serpenyő nővér elfordult, hogy induljon, és egy nála húsz évvel
fiatalabb öregasszony sebességével az ajtóhoz csoszogott.
– Köszönöm, nővér! – Nona egészen halkan mondta ezt Serpenyő
nővér hátának, az apáca azonban Clerát meghazudtolva, aki váltig
állította, hogy Serpenyő süket, megperdült, amint Nona száját elhagy-
ták a szavak.
– Én köszönöm, novícia. Amikor az ember megvénül, az ilyenek
tartják életben. Nekem elhiheted. Voltam már túl fiatal ahhoz, hogy
tudjam, és túl öreg, hogy törődjek vele. Az emlékek a kettő közti
jajbe-vékony szeletben születnek. Tehát élvezd ki! – És ezzel távozott,
az ajtó becsapódott mögötte. – Izgalmas idők. Izgalmas idők.
Nona feküdt, és az ajtót bámulta. A Serpenyő arcát átható élénk-
ség, amikor az Útról beszélt, visszarepítette Nonát az érintkezés pilla-
natához, eszébe jutott a borzalmas energia, amely úgy töltötte meg
őt, akár a bőre alatt izzó tűz. Az emlék kilökte sebeiből a fájdalmat,
csupán enyhe bizsergés maradt belőle a dolgok peremén. Felrémlett a
pillanatnyi megkönnyebbülés, amikor Nona a falba mélyesztette kar-
mait, és a kőbe ürítette az Út erejét. Ezt szerette volna újra átélni. Ko-
rábban még sosem érzett ilyet. A fedél és a tűz melege a jég-szél után
a közelébe sem érhetett ennek, sőt még az étel sem, amivel hosszú
napok éhezése után kínálták. Megint erre vágyott.
#

MÁSNAP CLERA, RULI ÉS JULA JÖTTEK EL, tolultak be Rózsa nővér sarkában,
közben Ruli kidugta a fejét oldalra, hogy az apáca teltsége mögül szé-
lesen rámosolyogjon. Lehuppantak az ágyra, Nona arca pedig meg-
rándult, ahogy a matrac odébb csusszant a súlyuk alatt.
– Bekerültem a szürke osztályba! – Az ágy végében Jula vetette át
egyik lábát a combján. – A Méregkeverőtől végre megkaptam az
árnypecsétet!
– Ez nagyszerű! – Nonának hiányzott volna Jula, különösen a segít-
sége az akadémiaórákon. Boldogan összemosolyogtak. Nona nem
annyira azért kedvelte Julát, mert képes volt vezetni Nona kezét, hogy
tökéletes betűk kerüljenek a palatáblára girbegurba próbálkozások
helyett, inkább azért, mert a Penge Csarnok homokján azonnal levet-
kőzte könyvbúvár beállítottságát. Ha valaki akár egy pillanatra nem
figyelt oda az írnok leányára, könnyen a hátsóján találta magát, még-
hozzá keményen, és Jula mindezt az ereiben csörgedező egyetlen
cseppnyi hunska vér nélkül érte el.
– Hogy érzed magad? – hajolt közelebb hozzá aggodalmasan Ruli,
és óvatosan megérintette Nona karját. – Szörnyen nézel ki.
– Semmi baja! – jelentette ki Clera. – Ledöntötte azt az átkozott
falat. Jól megmutatta annak a szutyok Zolénak.
Nona óvatosan felült, mosolyt faragott a szájára, és hagyta, hogy
zavartalanul csevegjenek. Csupán néhány igent és miértet kellett be-
szúrnia ahhoz, hogy tovább folyjon a beszélgetés, és Nonát megnyug-
tatta fecsegésük ismerős ritmusa.
Ara nyilván majd később érkezik. Egyedül akart jönni, borzalmas
bűntudat gyötörte az egész pálcás lány dolog miatt.
– És jól is teszi! – harsogta túl Clera Rulit. – Mindenki ezt csinálja. A
nővérek folyton köpnek ránk. Még akkor is, ha nem ezt akarják. Egy-
szerűen használati tárgynak tekintenek minket.
Nona megtudta, hogy Zole ott maradt, amikor Sherzal továbbin-
dult, és a szürke osztályba került, ahol némán figyelt, nem zavartatta
magát, hiába gúnyolták vagy fenyegették. Clera boldogan számolt be
róla, hogy a törzsi lány öt yardot sem tett meg a penge-úton, mielőtt
lezuhant róla, és nem mutatott különösebb tehetséget az akadémiá-
hoz. Különösen figyelemre és mímelésre méltónak bizonyult a megis-
merkedése a Méregkeverővel, mikor is alig pár perccel az óra kezdete
után kimenekült a teremből, a kezét két főbb testnyílására szorítva.
Faggyú nővér Ruli szerint az egész legutóbbi órán a kráterlyukas
falat bámulta komoran, és hagyta, hogy az idősebb novíciák kékre-
zöldre verjék a fiatalabbakat.
– Viszont megígérte, hogy megtanítja nekünk, hogyan hárítsuk azt
a torcamozdulatot, amelyiket Zole bevetett ellened – újságolta Clera.
Ezen elmosolyodott, aztán újabb témára tért át. – Édesapám pedig
még mindig az adósok börtönében senyved, de megengedik, hogy
anya és a nővéreim látogassák. – Egyetlen novícia sem vette oly feltű-
nően semmibe, hogy a kolostor erősen helyteleníti a családról való
beszélgetést, mint Clera. Mérgesen meredt maga elé. – Mostanra ki
kellett volna engedniük: már csak olyan adósságai maradtak, ame-
lyekről mindenki tudja, hogy kitalációk.
– Jula apja most a palotában dolgozik! – kotyogott közbe ragyogó
mosollyal Ruli.
 Jula, aki mindig és mindenben a szabályokat követte, gyorsan és
idegesen megrázta a fejét, és leszegte a tekintetét.
Tovább cseverésztek, elterelték Nona figyelmét a fájdalmairól, míg
meg nem szólalt Harsogó, és a harang mélyen zengő hangja be nem
töltötte a kolostort, mire a három látogató nyomban felpattant, hogy
induljon.
– Most lélekóra jön! Jobban jársz, hogy itt lehetsz! – kiáltotta hátra
a válla felett Clera.
– Igyekezz mihamarabb meggyógyulni! – sietett utána Ruli.
– Imádkozom a felépülésedért. – Juli Nona kezére tette a kezét, és
már futott is a többiek után.
#

ÓRÁKKAL KÉSŐBB a fény sötétvörösen vágott be a szobába, a nap pere-

me a háztetők fölött izzott. Nona már azt hitte, lebukik, és végleg
beesteledik, mielőtt Ara ellátogatna hozzá, ám kinyílt az ajtó, és be-
toppant, akit várt.
– Sajnálom!
– Mégis mi az istennyiláért? És ezt nekem kellett volna mondanom.
– Ara odasietett, hogy leüljön a Nona ágya mellé állított székre.
– Mert nem győztem le – felelte Nona.
– Nem győzhetsz le mindenkit! Ráadásul eleve sérülten harcoltál.
– Ara aggódva nézte Nonát, tekintete ide-oda rebbent, a sérülések
jeleit kereste. – Most hogy érzed magad?
Nona megvonta a vállát, ám tüstént meg is bánta.
– Rózsa nővér hamarosan kienged.
– Legalább ugyanakkor átestél a vér-háborún, amikor megvertek.
Az sem tréfadolog.
– Vér-háborún? – Nona a homlokát ráncolta. Egészen biztosra vet-
te, hogy bármi legyen is az, áldásnak számított a drótfűz pálcával ki-
adott húsz csapáshoz képest.
– Amikor kezdett kialakulni bennem a képesség, hogy megközelít-
sem az Utat... amikor a quantal vérem lassanként érvényesült... bor-
zalmasan éreztem magam. Azt hittem, haldoklom. Persze nem haldo-
koltam, ám egy hétig ramatyul éreztem magam. Serpenyő nővér vér-
háborúnak hívja ezt. Te viszont annyira gyorsan túlestél az átmeneten,
hogy észre sem vetted!
... – Nona becsukta a száját. Lehet, hogy apró öröm, ám mégiscsak
örülni kellett neki.
– Zole tényleg nagyon gyors. – Ara lenézett ölében nyugvó kezére,
görcsösen összeszoruló ujjaira. – Hagynom kellett volna, hogy Faggyú
nővér vessen véget a küzdelemnek.
– Miért nem tetted?
– Túl sokáig várt, és Zole bántott téged...
Nona előrebiggyesztette az ajkát, és Ara leszegett tekintetét fi-
gyelte. Barátja fürtjei az arcába hullottak, éppoly hosszan és aranylón,
mint érkezése napján.
– A belső béke révületébe estél, Ara. Anélkül végig tudtad volna
nézni, ahogy megöl, hogy elveszíted az önuralmadat. Már azelőtt fel-
készültél rá, hogy elkezdődött a párviadal. Láttalak. – Hirtelen hide-
gen és keményen megcsapta a kétely. – Nem hitted, hogy bármi esé-
lyem lenne, ugye?
Ara felkapta a fejét.
– Egyáltalán nem erről volt szó! Sherzal miatt tettem. Azt akartam,
hogy féljen tőlem!
– Féljen? – A császár leánytestvére egyáltalán nem úgy nézett ki,
mint aki ismeri a félelmet.
– Elrabolt volna a családomtól... tényleg elrabolt a családomtól,
épp csak egy kolostorba, nem a karmai közé kerültem. És most meg-
próbál bejutni ide, hogy elkapjon. Ezért meg akartam mutatni neki,
hogy pontosan azért kell félnie tőlem, amiért meg akar kaparintani
magának. Azt akartam a tudomására hozni, hogy ha a palotájába zá-
rat, a fejére döntöm a falakat... De most már megtudta, hogy téged
ugyanígy magának akar... és neked nincsenek olyan családi kapcsola-
taid, akik miatt idegeskednie kellene, mint nekem...
 – Komolyan így érzel? Hogy elraboltak? Szeretnél megint a csalá-
dod és a szolgáitok körében lenni? Itthagynál minket? – A „minket”
szó az utolsó pillanatban bukott ki belőle az „engem” helyett.
– Azt szeretném, ha biztonságban meglátogathatnám őket. Ha
láthatnám atyámat és anyámat. A kishúgom is hiányzik. Még Sonella
is, egy kicsit... most már talán nem annyira kiállhatatlan.
Nona gúnyosan elmosolyodott. Ara már száz történetet mesélt a
nővéréről, egyik sem tüntette fel jó színben, némelyiken olyan harsá-
nyan nevettek, hogy kis híján bepisiltek.
– Nos... talán mindketten elriasztottuk, vagy talán mindketten fel-
kerültünk azok listájára, akiket el akar fogatni. Bárhogy is, együtt kell
megbirkóznunk ezzel, ahogy annak lennie kell: a Kiválasztottnak és a
Pajzsnak.
– Tisztában vagy vele, hogy ez ostobaság, ugye? – Ara egy pillanat-
ra megkomolyodott. – Sherzalnak nem azért kellünk, mert a prófécia
valós... hanem azért, mert az emberek hisznek a próféciában.
Nona bólintott.
– Még ha hinnék is a próféciákban, önmagában az, hogy Kerék
nővér annyira szeremé, hogy igaz legyen, elég hozzá, hogy ne higgyek
benne.
 26

I AZ? – kérdezte Nona.

K Alacsony nő tartott az Út Torony felé, fekete kabátjának

szárnya vadul csapkodott a lába körül, sötét haját szigorú
kontyba tekerte a tarkója fölött, a bőre ugyanolyan vöröses árnyalat-
ban játszott, mint Zoléé. A csípője mindkét oldalán kard lógott.
– Yisht – szólalt meg Ara. Ők ketten érkeztek elsőként, egyenesen
az ispotályból. Rózsa nővér előző este elárulta Nonának, hogy másnap
visszatérhet a dormitóriumba, és a pengét kivéve eljárhat az órákra –
ám mivel Nonát egyedül a penge érdekelte igazán, a hír csalódást
keltett benne.
– Yisht? – Nona a homlokát ráncolta. – Ez valódi név lenne? –
Ugyanúgy, mint a Zole – felelte Darla, és haragos tekintettel meredt a
közelgő alakra. Jula és Darla nemrég a keleti kapunál csatlakozott
hozzájuk, Serpenyő nővérre vártak, hogy kinyissa.
Amint Darla kimondta a lány nevét, Nona észrevette Zolét, ahogy
Yisht árnyékában bandukol.
– Ő Zole testőre, ha hiszed, ha nem – közölte Ara. – Sherzal tizen-
hat katonáját akarta itthagyni, hogy védelmezzék a drágalátos örökö-
sét. Az apátnő egyre alkudta le. Tudta, hogy nem pusztán Zoléra fog
ügyelni. Jula bólintott.
– Viszont szerintem a főpap szigorúan meghagyta Üveg apátnőnek,
hogy ne kerüljön összeütközésbe vele. Alata futva fordult be a sarkon,
Yisht pedig a falnak csapta, és kis híján eltörte a karját. Azzal védeke-
zett, hogy úgy tűnt, mintha Zoléra akarna rárontani... mintha Zole
nem tudná megvédeni magát!
– És mit tett az apátnő?
– Hát ez az. Semmit. Rózsa nővér bizonyára beszámolhatott neki az
esetről, mert olyan nevekkel illette Yishtet, amilyeneket, esküszöm,
elképzelni sem tudtam volna, hogy ismer. Rózsa nővér sosem jön ki a
sodrából!
– A lényeg – vette vissza Ara a szót –, hogy Serpenyő nővér nem
engedi be a toronyba. Idekint kell strázsálnia. – Haragos pillantást
vetett Zoléra és védelmezőjére, ahogy megtették az utolsó néhány
yardot. – Remélem, megint feltámad a jég-szél.
– Yisht ugyanúgy a jégről származik, mint én – jegyezte meg Zole,
és Jula mellé lépett. – A jégen tombol a szél. Itt csak a suttogását hall-
játok, mégis azt hiszitek, ismeritek a hideget. – Magában mosolyogva
csóválta a fejét.
Ara úgy folytatta, mintha a lány meg se szólalt volna.
– Sherzal Safirát akarta a tizenhat élére állítani! Saftrát! Egy kirú-
gott novíciát, aki elárulta a kolostort és az egyházat, pénzért pengét
oktatott ezeken a falakon kívül.
Nonának eszébe jutott, hogy Ara a császári nővér látogatása nap-
ján említette már Zole tanárát.
– Ledöfött valakit idebent? Egy másik novíciát?
– Kanna nővért. Szerencséje volt, hogy nem fojtották vízbe. Ezt
kellett volna tenniük.
– Kannát? – Nona fejében egymást űzték a gondolatok. Kanna nő-
vér egy egész esztendőt töltött azzal, hogy megtanítsa őt a betűvetés-
re; a fiatal nővér mindig jó kedélyűnek és beszédesnek mutatkozott,
ám sosem említette, hogy leszúrták volna. Nonának most eszébe ju-
tott Kanna enyhe sántasága, és hogy a kolostorban senki sem közelí-
tette meg a penge-úton elért idejét, ám amióta Nona két éve ideke-
rült, egyetlenegyszer sem vágott neki. – Azt mondtad, Safira egy noví-
ciát döfött le...
 – Ő meg Safira együtt voltak novíciák. – Ara közelebb hajolt, hogy
suttoghasson, a haja Nona vállára hullott, a lélegzete csiklandozta a
fülét. – Egy ágyban aludtak a szent osztályban, aztán Alma nővér ide-
jött a kolostorba, és... tudod. Safira féltékenykedni kezdett, veszeked-
tek, és ledöfte Kannát, amikor az utolsó vitájuk során hátat fordított
neki.
Megzördült az ajtó, Serpenyő nővér belülről kinyitotta a zárat. Ara
hátrarándult, mintha rajtakapták volna valami turpisságon, Darla pe-
dig benyomult.
Amíg Serpenyő nővér odalépett a másik ajtóhoz, hogy azt is kinyis-
sa, Nona, Ara és Jula besietett Darla mögött, majd fel a lépcsőn,
egyetlen pillantást sem vetve a portrékra. Utolsóként Zole szaladt fel
a lépcsőn a szürke osztály többi tagja mögött, Serpenyő nővér sarká-
ban, hogy halkan feltehessen neki egy kérdést.
– Folyton nyalizik Serpenyő nővérnek – jegyezte meg Clera, és leült
Nona balján. – Alighanem mindent megjegyez, hogy részletesen be-
számolhasson, amikor visszatér Sherzalhoz.
– És erre mikor fog sor kerülni? – kérdezte suttogva Nona, mivel
meggyőződése volt, hogy Serpenyő nővér állítólagos süketsége csu-
pán fortély lehetett, hogy az öregasszony mindig értesülhessen a no-
víciák legfrissebb pletykáiról.
Clera vállat vont.
– Azt mondta, azért jött ide, hogy apácává avassák.
#

AZ ÓRA ELSŐ KÉTHARMADA a megszokott módon, meditációval és a tisz-

tán látás, a belső béke és a türelem elérésének bosszúságteljes mód-
szereinek oktatásával telt. Clera régebben azzal tréfálkozott, hogy
elsőként mindannyiuknak a türelmen kellene dolgozniuk, mivel arra
mindenképp szükségük lesz, ha túl akarják élni az órát. Ám az éle már
azelőtt ősréginek számított, hogy Clera megszületett, és most több-
nyire a nyitott szemmel való alvással kísérletezett az órán, vagy Ser-
penyő nővért szekálta, hogy engedje el az osztályt a penge-úton gya-
korolni a csarnokban, miközben ő a kedvenc diákjaira összpontosít.
Nona semmivel sem ért el nagyobb sikereket a türelemben, mint a
belső békében. Valójában szinte egyformának tűntek neki, jóllehet
Serpenyő nővér kitartott amellett, hogy különböző készségek.
– A türelem a ragadozóhoz tartozik. Kivár, mielőtt lecsap. A türe-
lem elengedhetetlen a visszahúzódás nővérei számára. Akik árnyakat
képesek szőni, a türelmet használják, hogy kellően mélyen meglapul-
janak a sötétségben, amelyet maguk köré gyűjthetnek.
– Vagyis ha sikerülne megszereznem ezt a készséget, meg tudnám
csinálni azt, amit Kanna nővér a Penge Csarnokban? – Nona előtt fel-
rémlett a semmiből kiemelkedő Kanna emlékképe. Újra meg újra ezt
látta: Kannát, ahogy a háta mögött árnyakat húzva ráveti magát, és
leteperi a homokba. – Láthatatlanná válhatok, akár a noi-guinok?
– A noi-guinok nem láthatatlanok, gyermekem. – Serpenyő nővér
szája bosszúsan megrándult. – Az árnymunkásaik azért dolgoznak any-
nyira jól, mert semmi másra nem összpontosítanak. Az ennyire egysíkú
tudásnak korlátozott a haszna. Bárhogy is, a kérdésedre nemmel kell
válaszolnom. Kizárólag a legalább árnyalatnyi marjal örökséggel bí-
rókban van meg a sötét-munka képessége, és közöttük is akad olyan,
akinek ez nem sikerül. Ám akár bírnak kellő tehetséggel, akár nem, el
kell jutniuk a türelemrévületbe, hogy a legtökéletesebb kapcsolatot
teremtsék.
– No de mit kezdhetnek még a quantalok az Út-járásukkal azon
kívül, hogy széttörnek dolgokat?
Serpenyő nővér fennhangon válaszolt, hogy azoknak a figyelmét is
magára vonja az osztályból, akik nem kettejüket hallgatták.
– A marjalok bűvészek. A világ erőit több különböző helyen érintik,
távol az Úttól. Az, hogy a titkos világ mely részeihez nyúlnak, és meny-
nyire mélyen, egyéni természetüktől függ, valamint attól, hogy meny-
nyire sűrűn folyik ereikben a marjal vér. Az Út egészen más. Az eleve-
neket választja el a nem élőktől. Némelyik marjal csupán a világ ele-
ven oldalát érinti, mások a nem élőt, és csupán kevesen képesek
mindkettőhöz hozzáférni. A legtöbb marjal az Úttól távoli mágiával
dolgozik. A legkiválóbb marjalok az olyan területeket érintik, amelyek
egészen közel esnek hozzá. Ám egyikük sem érinti az Utat, és nem jár
rajta. Sokféle és kisebb varázslathoz folyamodnak, jóllehet ezek sok-
szor igencsak hasznosak.
Az Út azonban az erőről szól. Az erő forrása ez, és annak természe-
te. A legtöbb quantal legfeljebb rövid, heves rohamokban gyűjti be és
ereszti ki magából ezt az erőt. Veszélyes magunkban tartani az Út
energiáját. Néhány ritka quantal azonban, ha kellő képességekkel bír,
megfelelő képzésben részesült, és éveken át gyakorolt, magában tart-
hatja és alakíthatja az Útból gyűjtött energiát, és végtelen számú célra
bevetheti azt. Az Út egy vonal, ámde nem egyenes. Megérint és elvá-
laszt mindent. Az Út ad értelmet az önazonosságnak, ez különbözteti
meg és különíti el az egyik dolgot a másiktól. Az ereje szálakra bont-
hatja a világot... és újrateremtheti azt.
Serpenyő nővér végighordozta tekintetét az osztályon.
– Most pedig, ha Clera megteszi nekem azt a szívességet, hogy
sietségében nem tör össze egyetlen bútordarabot sem, azok a novíci-
ák, akik ezt választják, a harangszóig gyakorolhatnak a penge-úton. –
Karcsonkját Nona vállára tette, ahogy a lányok zörögve hátratolták
széküket, és lengő-libegő habitusukban meglódultak a lépcső felé.
Nona nagyon szeretett volna a többiek után nyargalni, de húzódó
sebei és a fájdalom, amikor csak megmozdult, elegendőnek bizonyult
ahhoz, hogy Serpenyő nővér figyelmének súlya nélkül is a fenekén
maradjon. Egy perc sem kellett, és már csak Nona, Ara, Hessa és Darla
ült a helyén Zole meg Alata sápadt, vörös hajú barátja, Leeni társasá-
gában.
– Ara és Hessa velem jön. Te is, Nona. Darla, Zole és Leeni, ti foly-
tassátok a türelemmunkát!
Serpenyő nővér a nagy komódhoz ment, és lehajtotta a fedelet,
mielőtt megindult lefelé a csigalépcsőn. Hessa bicegett utána sután a
mankóján. Hátrapillantott Nonára: maradj szorosan mögöttem!
 Nona szinte hozzásimult Hessához, a sarkában Ara, és mindhárman
Serpenyő nővért követték lefelé a tekergőző lépcsőn.
– Képzeld magad elé az Utat, Nona! Ne hunyd le a szemed, hanem
lásd! Ne érintsd meg, de hagyd, hogy vezessen! – Serpenyő nővér sza-
vai úgy visszhangoztak, mintha valamilyen tágas csarnokban lettek
volna a lépcső szűk aknája helyett. – Kövess! Ne a lépcsőket figyeld a
lábad alatt! Csupán kövess!
Nona egy pillanatra meglátta az Út fényes vonalát Hessa habitusá-
nak sötét gyapjúszövete mögött. Az Út magához húzta őt – egy izzó-
lángoló repedés, egyetlen vonal és rengeteg, nyílegyenes és mégis
kanyargott, tekervényei és hurkai betöltötték a Hessa két válla közti
teret, beléhatoltak és átnyúltak rajta, mintha ott sem lett volna...
– Megérkeztünk. – Serpenyő nővér ismét megszokott, meglepően
fiatalos hangján szólalt meg.
Nona pislogott egyet. Sem a lépcsőn, sem abban a hatalmas te-
remben nem voltak, amelyet maga körül érzékelt. A kamra meggör-
bült, mintha a torony fala és a lépcső között élt volna, a teljes kör egy-
harmadát foglalta volna el. Ablaktalan homályát csupán falmélyedé-
sekben parázsló kis lángok sora világította meg. Hat feketefa szék állt
elrendezetlenül a terem közepén, a falakat, de még a padlót és a pla-
font is ezüsttel írt, a kőbe ágyazott jelképek fedték.
– Foglaljatok helyet! – Serpenyő nővér a székekre mutatott.
Nona leült, felbámult a csillogó ezüsttől terhes mennyezetre.
A jelképek mellett az írás – amely egykor ördöngösen bonyolultnak
tűnt neki – nevetségesen egyszerűnek hatott. Minden egyes tenyérnyi
szimbólum műalkotáshoz hasonlított, egyetlen vonal tekeredett bo-
nyolult mintázattá, amely beleégette magát Nona retinájába, és las-
sanként maga köré hajtotta az elméjét. Jószerével olyannak hatottak,
mintha az Út töredékeit dermesztették volna egyetlen pillanatba.
– Ne bámulj, Nona! Általában udvariatlanság. Ám jelképek eseté-
ben egyenesen veszélyes lehet. – Serpenyő nővér a hozzá legközeleb-
bi falnak támasztotta ujjait. – Ezek itt egy marjal árny-írnok munkái, a
művészet rég elhunyt mesteréé. Arról gondoskodnak, hogy bármilyen
baleset ér, miközben megpróbálsz járni az Úton, ebben a kamrában
maradjon. Szeretem ezt a tornyot, ahogyan Faggyú nővér az ő csarno-
kát, és jobban örülnék neki, ha nem rombolná le semmilyen felelőtlen
novícia. Ámde nemrégiben... nos, talán még azelőtt, hogy megszület-
tél volna... Segga novícia váratlanul korán megérintette az Utat oda-
fent. Még csupán az első belső béke gyakorlatot mutattam meg neki...
Mindenesetre annyira hangosan felsikoltott, hogy kitörtek az ablakok.
Az összes gyönyörűséges ólomüvegem. Még az Ős Kupolájába ágya-
zódva is találtunk belőlük darabokat! Időbe telt, hogy ezután vissza-
térjen a hallásom... – Serpenyő nővér Arához fordult. – Arabella noví-
cia, aki már hallotta, mekkora csalódást okozott nekem a Nona veré-
séhez vezető tettével, kezdheti. – Intett Hessának és Nonának, hogy
üljenek mellé a szoba túlsó végében, ahhoz a ponthoz közel, ahol a fal
görbülete elrejti őket szem elől.
Nona az apáca mellé állt. A nőből az a sajátos szag áradt, amelyet
az idős embereken érezni, bármennyire tiszták legyenek is; nem do-
hos, savanyú vagy áporodott... csupán öreg.
– Most, hogy tudjuk, benned is ilyen vér folyik, Nona, meg kell ér-
tened, hogy amit mi, quantalok ebben a kolostorban teszünk, a hajó-
szív miatt könnyebb és hatékonyabb. Ahol az dobog, leszűkül a világ
darabjai közötti tér. Itt könnyebb megérinteni az Utat, könnyebb járni
rajta, könnyebb alakítani az energiáit.
– Tényleg? – Nona legszívesebben csípősebb szót használt volna,
olyat, ami talán még Clera mocskos szájából vagy a Rulit tanító kaló-
zokéból is újnak hangzott volna... ám lenyelte. Felbámult Serpenyő
nővérre. – Tényleg? Mert én nem nevezném „könnyűnek” ezeket a
dolgokat. – Penge tanárnő már félholtra verte, mielőtt egyáltalán
megpillanthatta az Utat.
Serpenyő nővér egészen halványan elmosolyodott.
– Arabella novícia! Belső békében közelítsd meg az Utat! Tegyél
rajta egyetlen lépést, majd térj vissza azzal, amit ott kaptál!
 27

HESSA ÉS ARABELLA után lépett ki a rejtett szobából. A

N
ONA
többiek a szürke osztályból már régen elmentek. Az ablakta-
lan szobában könnyűnek bizonyult nem meghallani Harsogó
hívását. Serpenyő nővér visszatartotta őt, mielőtt elindult volna; meg-
kérte, hogy helyezze a kezét a jelképekkel teli falakra, és engedje,
hogy az Út-energia minden nyoma távozzon a testéből.
Nona lesietett a csigalépcsőn, még mindig buzgott benne a lelke-
sedés. Az Úttal csupán egy röpke, ám magasztos pillanatig lépett kap-
csolatba. Az Út akkor megtöltötte, és ezzel ráébresztette arra, hogy
élete mindaddig üresen telt. A testét arannyá, az elméjét kristállyá
változtatta. Nona még többet akart. Hiába, hogy az ereje megrémisz-
tette, és érezte, hogy a teste irányíthatatlanul reszket és remeg tőle,
többet akart.
A keleti kapu hatalmas dörrenéssel becsukódott mögötte, becsap-
ta a szél. Nona megállt egy pillanatra a torony tövében, álmélkodva
meredt a nappal szürkeségébe, tudta, hogy az egész és minden mö-
gött az Út húzódik.
Valaki hátulról acélos ujjakkal megragadta Nona csuklóját, kiszakí-
totta őt merengéséből. A könyökéhez szorított kéz mozgásképtelenné
tette a végtagot, és egy pillanattal később Nona előregörnyedt, felsi-
koltott fájdalmában, a karját egyenesen felrántották mögötte. Táma-
dója a torony falához terelte őt.
– Te, gyermekem, mostantól távol tartod magad Zolétól.
 – Yisht! – vicsorogta Nona, amint felismerte a jég-törzsek kiejtését.
– Mondd, hogy megértettél, és engedelmeskedni fogsz!
Nona a fogát csikorgatta a vállát kínzó fájdalomtól. Miután arcát a
falhoz nyomták, a karját pedig így hátratekerték, nem kínálkozott
kiút.
– El akarod törni a karomat? – Levegőért kapott. – Hány novíciát
verhetsz meg, mielőtt az apátnő kipenderít innen? – Nonának eszébe
sem jutott újból kihívni Zolét, de a fenébe is, nem fogja tűrni, hogy
megfélemlítsék.
– Nem csak a karodat törhetem el, gyermekem. – Yisht fokozta a
nyomást. – Minden ujjad összes percét eltörhetem. – Yisht nem élve-
zettel mondta ezt, mégis kiérződött valami a hangjából, ami nem ha-
gyott helyet a kétségnek. Megtenné. – Kitéphetném a szemedet a
fejedből...
Nona ellökte magát a faltól, ordítva küzdött a fájdalommal. Ha
bármely másik kapun lépett volna ki, látták őt a kolostor többi épüle-
téből.
– Látom, vérbeli harcos vagy. – Yisht újra a falhoz fordította. – Túl-
ságosan bátor ahhoz, hogy fenyegetni lehessen. De figyeltelek. Fontos
neked a nyomorék. Ha bármilyen módon az utamba állsz, lehet, hogy
egy szeles éjszakán lebukfencezik egy bércről.
Egy lökéssel eleresztette Nonát, aki előrebotladozott, mintegy
szemléltetésképp, mi fog történni Hessával. Nona bokája megbicsak-
lott egy kátyúban, és orra bukott a földön, érezte, hogy valami elsza-
kad felsebzett hátán. Mire felegyenesedett, Yishtet semerre sem látta.
#

– HOGY MENT A DOLOG A SZENT BOSZORKÁNYOKKAL? – érdeklődött Clera,

amikor Nona benyitott a dormitóriumba. – Nem láttalak a pengeórán,
sem a fürdőházban, sem a vacsoránál! Jula szerint valami felmerülhe-
tett Serpenyő nővérnél, és bent tartott különórára, én viszont azt
mondtam...
– Azt mondta, hogy meghaltál – kiáltott át az ágyáról Jula. – Azt
mondta: „Nona ki nem hagyná a vacsorát, hacsak ki nem nyiffant.”
– Az ispotályban ettem, amíg Rózsa nővér kicserélte a kötéseimet,
és kiszedett néhány varratot.
– Szóval... – Clera áthemperedett a hasára, és a kezére támasztotta
az állát. – Mi a nagy titok? Serpenyő nővér hová viszi játszani a bo-
szorkákat? A tizedik lépcsőfokhoz van köze, ugye? Mindig mondtam,
hogy ez a magyarázat.
– Igen. A tizedik lépcsőfokhoz. Ha megfelelően érsz hozzá, meg-
nyílik egy titkos átjáró. – Nona óvatosan felült az ágyára.
– Jaj, te kis hazug! – Clera maga alá húzta a térdét. – Áruld el!
– Serpenyő nővér azt mondta, példásan megbüntet...
– Ne légy ennyire gyáva! Most már Serpenyő kedvence vagy. Nem
fog bántani.
– ...bárkit, akinek elárulom – fejezte be a mondatot Nona.
– Ó. – Clera előreroskadt, ám tüstént fel is vidult. – Mondd el
Julának! Aztán ő elárulhatja nekem.
Nona gúnyosan fújt egyet, és leheveredett az oldalára, ügyelt rá,
nehogy meghúzza a sebeket. Serpenyő nővér titoktartásra intette, ám
a titkok megőrzése már azelőtt Nona alaptermészetének része volt,
hogy a kolostorba került volna. Alma nővér azon az első reggelen arra
utasította, hogy vetkőzzön le, és ugyan Nona nem akarta, mégis meg-
tette, mert valóban meg kellett fürödnie. Ha viszont titkokat árul el,
védtelenebbnek érezte volna magát, mint bármily pucéran. Inkább
végigsétál ruhátlanul a kolostoron, mint hogy felfedné valódi termé-
szetét. Egykor a faluban meglátták. Az édesanyja meglátta benne.
Nona pedig egy ketrecben jött el onnan, miközben földdarabokkal
dobálták a hátát. A szavak még a göröngyöknél is súlyosabbak voltak,
és jobban fájtak.
#

AZNAP ESTE, az alvók halk szuszogásával körülvéve nehezen jött szemé-

re az álom. Arát és Hessát látta maga előtt, ahogy újra meg újra gyúr-
ják-alakítják az Útnak a homályban vibráló energiáit. Éles, sistergő
fény töltötte meg a markukat, hogy a jelképekkel fedett falaknak ha-
jítsák, vagy behúzzák a testükbe, és borzalmas, reszkető erővel töltse
meg őket.
Az Út emlékképei végül elenyésztek, Nona mégsem tudott álomba
menekülni. Yisht vasmarka tartotta vissza a szendergéstől, a Nona
karján kéklő véraláfutások tompa fájdalma horgonyozta az ébrenlét-
hez. A többieknek nem mondta el. Csupán megijesztette volna
Hessát, és semmit sem nyer vele. Nonának mindössze annyit kellett
tennie, hogy nem iparkodik bosszút állni Zolén. Ezen túl azonban a
szégyen is elnémította őt. Az amiatti szégyenkezés, hogy egy nő eny-
nyire könnyedén felülkerekedett rajta, hogy egyáltalán félelmet ér-
zett. Csak feküdt, és a sötétséget bámulta. Csak miután felragyogott,
majd elenyészett a fókuszhold fénye, elméje akkor engedte őt leme-
rülni a feledésbe.
#

CSAKNEM HÁROM TELJES HÉT ELTELT, mire Nona háta végleg meggyógyult.
Szenvedélyes buzgalommal tért vissza a pengeórákra, késforgatói
tudását az idősebb és tapasztaltabb novíciákéval mérte össze, ám
Zolét messze elkerülte. Természetesen ki kellett volna állnia ellene,
ha Faggyú nővér arra utasítja őket, de az apáca Arát és Nonát egy-
aránt távol tartotta tőle.
Nona odafigyelt, hogy hétből legalább három nap bejusson a pen-
ge-út csarnokába, most, hogy már nem hagyhatott ki egyetlen útórát
sem. Azonban bármennyire lassan haladt előre a pályán, bármennyi
gyantát kent a talpára, még mindig nem sikerült a felénél tovább el-
jutnia, általában pedig még addig sem. A csuklós csövek mintha min-
dig másféle helyzetekbe rendeződtek volna össze az előző kísérlet
után, és így kiszámíthatatlanok voltak, a szakaszok a legváratlanabb
módokon és a legváratlanabb pillanatokban inogtak meg és csavarod-
tak el. Egyedül az vigasztalta, hogy Zolénak még a harmadát sem sike-
rült úgy megtennie, hogy le ne zuhanjon.
Némi keserűséget okozott viszont, hogy Jula már nem gyakorolt
velük. Clera és Jula hirtelen és egyoldalúan összerúgták a port egy
hetednapon, amikor mindketten engedélyt kaptak, hogy Verityben
meglátogassák a családjukat. Clerát nem lehetett rábírni, hogy beszél-
jen róla, ugyanakkor egyetlen adódó alkalmat sem hagyott ki, hogy a
nyelvét Julán köszörülje, aki egyszerűen végtelenül szomorúnak és
zavarodottnak tűnt.
– Miért viselkedsz mindenkivel ilyen szutyok módon, Clera? – sze-
gezte neki a kérdést Ara egy durva szóváltást követően, ami után Jula
könnyek között rohant el.
– Mindenkivel?
Nona csak pislogott.
– Mindenkivel? – Julát figyelte, ahogy az udvar túlsó végében, a
szkriptórium mögött befordul a sarkon, és azon tűnődött, hogy két-
esztendőnyi képzés ellenére, miután megtanulták, hogyan lehet a
legkeményebb ütéseket is elviselni, aztán visszacsapni, miként lehet-
séges ennyire könnyen áttörni a védelmüket puszta szavakkal.
– Mindenkivel – bólintott Ara, és résnyire szűkített szemmel me-
redt Clerára.
Nona a homlokát ráncolta. Talán igaz lehetett. Ha valaki nem tar-
tozott Clera barátai közé, ő semmibe se vette.
Clera vállat vont, és feldobta az ezüstkoronáját, aztán elkapta az
érmét, hogy szemügyre vegye a felső felén a császár arcmását.
– Nem szeretném, ha bárki szomorkodna, amikor meghalok.
#

RULI AZNAP KERÜLT FEL A SZÜRKE OSZTÁLYBA, amikor Faggyú nővér megis-
mertette Nonát és az újabb novíciák legalább harmadát a dobócsil-
laggal. Nona korábban csupán egyszer érinthetett egyet, akkor is csu-
pán röpke pillanatokra, amikor Kerék nővér hajította felé, és az lyukat
fúrt Nona tenyerébe. A helyén még mindig heg fehérlett.
Eldobni könnyebbnek bizonyult őket, mint elkapni, pontosan célba
találni velük ugyanakkor jóval nehezebbnek, mint gondolta volna.
Nonának ennek ellenére egészen jól ment, csupán Zole és meglepő
módon Ruli teljesített jobban nála a fegyverrel még csak ismerkedő
lányok közül. Ráadásul Clera és Ara is határozottan úgy vélekedett,
hogy Zole korábban is használt már ilyet. Cleráról kiderült, hogy meg-
lehetősen komoly gondjai akadnak, és egy alkalommal Faggyú nővér
kétségbe vonta, hogy egyáltalán a földet biztosan el tudná-e találni
egy dobócsillaggal.
Amikor végre megszólalt Harsogó, mindenkinek mindkét karja
sajgott a hajigálástól – Faggyú nővér ragaszkodott hozzá, hogy mind a
bal, mind a jobb kezükkel megtanulják a használatát –, és az új lányok
között egyetlen sem akadt, akinek az ujján legalább egy kis sebet ne
ejtettek volna a pörgő pengék.
– Novíciák! – szólította magához Faggyú nővér az osztályt. Ebben
nem volt semmi meglepő: a pengeóráról nem lehetett csak úgy kiro-
hanni, amint megszólalt a harang. – Figyelembe véve a nehézségeket,
amelyeket Zole novícia számotokra ismeretlen harci stílusa okoz, jobb
alkalomra nem is lehetett volna időzíteni a Caltess vészesen közelgő
éves válogatóját. A következő hetednapot követő mindhárom nap
ellátogatunk majd Veritybe. Elvárom, hogy a szürke osztály helytálljon
a Caltess tanoncaival szemben. Leeni, Darla, Alata, Sheelar és Croy
közül kettőt a kard-porondra fogunk benevezni; a kardvíváshoz ki
nem választottak közül hárman a fegyvertelen párviadalokban vesz-
nek majd részt.
#

A PENGE UTÁNI VERSENYFUTÁST a fürdőházba különös becsben tartották

Zole érkezése óta, és még a caltessi éves válogató közeledtéhez ha-
sonló, égetően fontos híreknek is várniuk kellett, amíg a vágta véget
nem ért. Mindegyik novícia fogta a nappali habitusát, hogy később
felvehesse a fürdés után, majd futásra készen összegyűltek a főbejá-
ratban. Darla, akinek a lábujja még mindig nem gyógyult meg telje-
sen, a termete miatt pedig mindenképp gyengén futott, kivágta a
kapu szárnyait, és a lányok kiözönlöttek a két oldalán.
Nona eleinte jóval alacsonyabb volt a többieknél, ám miután két
esztendőn át bőségesen ehetett a kolostorban, néhány hüvelyknyit
behozott a barátaihoz képest. Az élen Zole, Ketti és Clera lassanként
elszakadt a többiektől a Szív Csarnok utáni első egyenes szakaszon;
Ara közvetlenül mögöttük nyargalt, ám Nona tudta, hogy le fogja fa-
ragni a hátrányt a mosodát és a hosszú, alacsony borászati épületeket
követő szűk fordulóknál. Ahol Zole és a többiek lelassítottak, hogy
bevegyék a mosoda gomolygó gőzétől rejtett éles kanyarokat, Nona
közvetlenül a szemközti falnak rohant, felszökkent rá, hogy a megfe-
lelő szögben visszalökje magát az épületek közötti keskeny résbe.
Mire a társai kiértek a párából, Nona átvette a vezetést.
– Hogy a... – felháborodott zihálása fontos lélegzetvételtől és még
több lépéstől fosztotta meg Clerát.
Nona és Ketti bepördült a meghökkent Szikla nővér mellett, majd
Arával, Zoléval és Clerával a sarkukban diadalmasan berontottak a
fürdőház ajtaján.
#

– HOGYAN FOG VÁLASZTANI? – járt körbe a kérdés az öltözőben, miköz-

ben illetlen gyorsasággal lekerültek a habitusok. – Hogyan?
– Nem érdekel, hogyan, csak engem válasszon. – Clera lerúgta a
másik cipőjét is. – Nehéz elképzelni, hogy ne így döntene. – És ezzel
már rohant is a medenceterem forró gőzébe.
– Néha versennyel. Máskor a kedvenceit szemeli ki. – Alata kilépett
az alsószoknyáiból. – Tavaly a kedvencek voltak soron.
Röpködtek a vélemények, ám Nona Ara után eredt, és együtt ve-
tették bele magukat a medence ölelő melegébe. Nona felbukott a
felszín fölé, és hagyta, hogy a teste ernyedten lebegjen a vízen, tehe-
tetlenül sodródjon a fehér vakságban, a locsogás a csobbanásokkal és
a víz áradásának hangjaival keveredjen mindenféle értelemtől meg-
fosztva.
#

– NOS! – CLERA ÚSZOTT ODA a gőzölgő vízen, sötét haja szétterült mö-
götte a felszínén. – A Caltess. Neked ez olyan lesz, mintha hazamen-
nél. – Köröttük mindenfelé a novíciák körvonalai sejlettek fel a pára-
gomolyokban, ahogy a medence közepén lebegtek tétlenül, vagy a
szélén beszélgettek kis csoportokban.
– Hogy micsoda? – kapta fel a fejét Nona, és rázta le magáról az
álmosságot. Elhátrált Clera közeledtétől, a kezével csapkodott maga
előtt, a lába egyyardnyira járt a fenék felett. Fogalma sem volt, meny-
nyi idő telhetett el, jóllehet az ujjain összetöpörödött a bőr, vagyis egy
ideje bent lehetett már. A medence falai körbeölelték, ahogy az öltö-
zőtől legtávolabb eső sarokba érkezett.
– A Caltess – ismételte meg Clera. – Ismerős terep neked.
– Alig pár hónapig éltem ott. – Tudott róla, hogy valamikor sor ke-
rül a válogatóra, hiszen a szürke osztályt senki sem végezhette el
anélkül, hogy ezt megtapasztalta volna, az időpontot azonban sosem
tették közzé jóval előtte, mivel a Caltess versenybeosztásától és
Partnis Reeve más esetleges elkötelezettségeitől függött.
– Édesapám rám fog fogadni – közölte Clera, és közelebb úszott, a
sarokba szorítva Nonát, közeledtének áramlatai elértek Nona lábáig
és hasáig. – És eleget nyer majd, hogy szabadon engedjék.
– Azt hittem, zárt körűek a párviadalok. – Nonának eszébe jutott a
caltessi padlás alatt tomboló tömeg, mintha valamilyen állat, a részek
összességénél nagyobb élőlény bömbölt volna odabent. Elmerengett,
vajon milyen lesz egy ilyen sokaság kellős közepén küzdeni.
– Hát persze hogy zárt körűek, kis buta. – Clera lebukott a felszín
alá, aztán még közelebb bukkant újra elő, csücsörítve vizet spriccelt a
szájából Nonára. – De ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne fogad-
ni rájuk, vagy hogy a tehetősebbek ne fizetnének azért, hogy megles-
hessék a novíciákat a rejtett karzatokról.
– De hát a penge-ököl titkos... – Szükség esetén bevethető, puszta
mutatványként azonban nem szabad közszemlére tenni, hangoztatta
Faggyú nővér.
Clera szélesen elmosolyodott, és aztán előrenyúlt, hogy félresimít-
son egy gőztől átnedvesedett fürtöt Nona szeméből.
– Mi sokkal jobban érdekeljük őket, kis buta. – Fellökte magát a
vízből, és előretaszította a mellkasát, mielőtt hatalmas csobbanással
elfordult volna.
Ara vette át a helyét, szőke haja egészen sötétnek tűnt a víztől.
– Aggódsz a Tacsisok miatt? Ugye tudod, hogy Raymel már nem lép
szorítóba?
– Tudom. – Nona vállat vont. Thuran Tacsis mostanra elfeledte őt.
A fia életben maradt. Sokkal több gondja akadt annál, hogy egy ko-
lostorba menekült parasztlány miatt izgassa magát. Két hosszú éven át
semmi sem történt, a noi-guin merénylők és a főpapi próbatétel óta
semmi. Ám Üveg apátnő még mindig nem engedte meg neki, hogy
hetednapokon elhagyja a kolostort, jóllehet a novíciák fele rendszere-
sen kijárt Veritybe egy maroknyi apáca kíséretében.
#

AZNAP ÉJJEL, A DORMITÓRIUM SÖTÉTJÉBEN Nona a Caltess padlásán felhal-

mozott hordók, rekeszek és összetekert kötelek közé képzelte magát,
ahol több tucat megvásárolt, fel-felriadva alvó gyerek veszi körül. A
Tacsis testvéreken és az apjukon merengett, aki sosem látta őt, mégis
egy vagyont tékozolt el arra, hogy holtan lássa őt. Még ha két eszten-
dő után néha eszükbe is jutott, egy caltessi látogatás aligha a legész-
szerűbb időzítés a bosszúra. Nonát szemtanúk hada veszi majd körül,
nem is beszélve Faggyú nővérről és a többi vörös nővérről.
Nona ennek ellenére nem tudott elaludni. Valami nem hagyta
nyugodni. Mintha körmök csikorogtak volna egy palatáblán, hangta-
lanul, valamiképp mégis émelyítőn megremegtették a csontvelejét.
Csupán az aggodalom bujkálhatott benne?
Kicsússzam a takarója alól, és lassú léptekkel kisétált az ágyak ket-
tős sora között. A lábán selymesen sikló hálóinget Ara ajándékozta
neki. Nonának semmije sem volt, amit ne ajándékba kapott volna:
beleértve azt is, hogy a kolostorban lehetett, mivel a konfirmációs
díját egy névtelen „adományozó” minden esztendőben lerótta, habár
Nona biztosra vette, hogy Üveg apátnő intézte el.
Nona az ajtónál, Mally ágya mellett parázsló éjszakai lámpára rá
sem hederítve kisurrant a társalgóba, és megindult a főbejárat felé. Az
ujjai alatt hidegnek érezte a kilincset. A szél halkan, az ajtón át mo-
rogva fenyegetőzött, és fagyos huzat csapta meg Nona lábát. A vas
hidegén kívül valami más is bizsergette az érzékeit, valami, ami söté-
tebb az éjszakánál, hidegebb a szélnél, sokszögletű és különös. Nona
kinyitotta az ajtót, csupán résnyire, és a hézaghoz illesztette a szemét.
Mellette mindenfelé besüvített a szél, mintha gúnyolódna azon, hogy
Nona lopakodni igyekszik.
Egy alak állt annyira közel az ajtóhoz, hogy Nonának döbbeneté-
ben elállt a lélegzete. A szíve egy pillanatra megbénult a keblében,
ám az alak felemelt keze nem felé nyúlt, ehelyett láthatatlan mintáza-
tot írt fel a kettejük között mozgó levegőben. Az arca alsó felét bur-
koló fekete kendő felett Yisht szeme villant meg. Cápaszem, Ruli így
hívta, üres és halott. A nő annyira belemerült a munkájába, hogy Nona
óvatos ajtónyitása nem vonta magára a figyelmét. Nona nézte, ahogy
Yisht végez az alakzattal, az ujja mintha zavart hagyott volna maga
után a levegőben, halványan látni lehetett, akár az üvegen szétfolyó
vizet. Yisht jobbra lépett, és újra nekilátott. Vajon valamit kereshe-
tett?
Egy fehér ujj, olyannyira sápadt, mintha dér mart volna bele, újabb
kacskaringós vonalat rajzolt fel az üres térbe. A mintázata Nona sze-
mének mélyére hatolt, az agyát nyomta, az érzés kellemetlennek és
ismerősnek hatott. Jelképek!
Nona gondolkodás nélkül kitaszította az ajtót. Egy pillanatig csak
álltak: Nona a dühöngő, döbbenetesen hideg szélben, testére tapadó
hálóköntösben, amely a legkevésbé sem védte, Yisht mozdulatlanul,
kezét a kardja markolatán nyugtatva, a pengéből egyhüvelyknyi már
csupaszon csillogott. Yisht szó nélkül leeresztette kinyújtott karját,
sarkon fordult és elballagott, az éjszaka sötétje mintha megsűrűsödött
volna körötte, és így öt lépés után már semmi sem látszott belőle.
 – Csukd be azt az átkozott ajtót! – kiáltottak ki a szürkék
dormitóriumából.
Nona vacogva behajtotta, és visszasietett az ágyába. Gyorsan el-
aludt, jóformán akarata ellenére, elméje a mintázatok körül kanyar-
gott, amelyeket Yisht hagyott lebegni a levegőben.
#

KETREC.
Nona egyetlen kacskaringós tűzszálat követett.
Ketrec.
A szó sercegve kaparta összpontosító elméjét. Nona megkísérelte
a sajátjává tenni a hangot. Egy ketrecben vagyok: ugyanabban a ket-
recben, amely egész életemben fogva tartott. Már azelőtt ketrecbe
zárva éltem, hogy Giljohn magával vitt, és azóta sem törtem ki belőle.
Egy saját csontjaimból készült ketrecben.
A szál három csigavonalba csavarodott, épp, mint a penge-út.
Részben ismerős, részben új alakzatokban emelkedett és lejtett, ide-
oda görbült, ahogy Nona haladt rajta.
Ketrec! Ébredj fel!
Nem alszom.
Előtte az út megvonaglott, halálos kínok között vergődő kígyóvá
változott, önmagába tekeredett, Nona mégis egyre ment tovább raj-
ta, le a jelkép tekervényeibe.
KETREC!
Nona kinyitotta az egyik szemét.
– Aggódtam. – Ara hajolt fölé, annyira közelről, hogy a haja Nona
arcába ért, a nyakát csiklandozta. Aztán hátrébb húzódott.
Nona félrefordította a fejét. Ara az ágyán térdepelt teljesen felöl-
tözve. A többi ágy egytől egyig üres volt, a dormitóriumban rajtuk
kívül egy lelket sem látott, a nap ferdén sütött be az ablakokon.
– Ho-hová tűnt mindenki? – A jelkép még mindig Nona szeme
előtt égett.
– Reggelizni mentek, aztán következik a penge. – Ara leszállt az
ágyról. – Azonnal fel kell kelned, és kapd magadra a ruháidat! – Egy
pillanatra elhallgatott, közelebb hajolt. – Hacsak Rózsa nővérhez nem
kell menned. Jula úgy gondolta, ide kellene hívatnunk őt. A legtöbben
egyszerűen furcsának tartották, hogy nem vagy hajlandó felkelni, de
Jula szerint beteg lehetsz.
– Ugye nem ment el...
– Nem. Megígértem, hogy majd én elszaladok Rózsa nővérért, ha
nem sikerül felébresztenem téged. Aztán Hessa kijelentette, hogy
szerinte is beteg vagy, de inkább Serpenyő nővérért kellene küldet-
nünk valakit. Azt mondta, valami nem stimmel veled, de Út-munkálás
lehet az oka.
– A nevemen szólítottál – értetlenkedett Nona –, a választott ne-
vemen.
Ara az ajkába harapott.
– Azt hittem, segít. Már minden mással próbálkoztam... – Úgy tűnt,
némi bűntudatot érez. – Meg kell törölni az arcodat. A párnád kissé
vizes.
– Vízzel locsoltál le?
– Kétszer is. És meghúztam a hajadat. Ó, és körömnyomokat találsz
majd a karodon, ahol beléd csíptem.
Nona felült, a takarójába törölte az arcát.
– Még szerencse, hogy a nevemmel sikerült! Még egy perc, és talán
felgyújtod a hajamat, vagy csókkal próbálkozol, mint a királyfi abban a
régi mesében.
Ara leszegte a tekintetét, a lábát bámulta.
– Csak nem tetted meg! – Nona kipattant az ágyból, és a szoknyái-
ért kapott.
Ara széles mosolyt villantott rá.
– Clera elsőként ezzel próbálkozott volna.
Nona a homlokát ráncolta, leráncigálta magáról a hálóruháját, és
belebújt az alsószoknyáiba.
– Clera hová lett? Ő nem osztotta meg veletek a véleményét?
 – Dehogynem. – Ara odanyújtotta Nonának a habitusát. – Kijelen-
tette, hogy semmi bajod, és ha elkésünk a pengeóráról, Faggyú nővér
elevenen megnyúz mindannyiunkat. Vagy, ami még rosszabb, itt hagy
minket a caltessi válogató idején.
– Ebben nem téved! – Nona gyorsan a cipőjébe dugta a lábát, és
megiramodott az ajtó felé. – Siess! Éhen halok!
Nona felfalta a reggelijét, és még mindig az éjszaka történteken
tűnődve szaladt az első órára. Yisht jelképe visszaparancsolta az ágy-
ba, és annyira mély álomba merítette, hogy kis híján fel sem ébredt
belőle. No de mit mondhatna az apácáknak? Milyen bizonyítékot mu-
tathatna fel? A császár saját testvére küldte ide a nőt, aki minden jel
szerint bármit kedvére megtehetett. Még ha Yisht beismerné is, hogy
jelképeket rajzolt fel, egyszerűen azzal magyarázná, hogy a Zolét fe-
nyegető veszélyeket akarta elhárítani velük.
#

A HÉT HÁTRALÉVŐ RÉSZÉT a penge töltötte ki, ami cseppet sem volt Út,
Akadémia és Lélek tanárnő kedvére. Árny tanárnő bevallottan meg-
könnyebbült, amiért egy ideig nem kell kínlódnia a lassú felfogású
novíciákkal, és megfogadta, hogy új mérget főz ki, amelynek kipróbá-
lásához alanyokat keres majd a visszatértükkor.
Faggyú nővér kíméletlen fegyelemmel gyakoroltatta a szürke osz-
tályt, amelynek tagjai minden este sajgó tagokkal tértek pihenőre.
Zolét és az ő ismeretlen harci stílusokból álló repertoárját kihasználva
szoktatta hozzá a novíciákat a gondolathoz, hogy a Caltess harcosai
nem az általuk megtanult technikákkal fognak küzdeni.
– Nona és Zole! – Faggyú nővér intett nekik, hogy lépjenek közép-
re. Régóta elkerülhetetlenül közelgett az összecsapás.
Zole kihúzta magát, félresimította verejtéktől csatakos haját a
szeméből. Az arca felét homok borította, mivel Ara végre földre tudta
vinni őt. Ara eddig csupán egyetlenegyszer tudott diadalmaskodni
felette.
– Most megint kaphatsz. – Zole mosolytalanul meredt rá.
 Nona ádáz vigyorral válaszolt, és vállat vont. Sokat gyakorolta a
torca-mozdulatokat, amelyeket Zole leginkább kedvelt, és mindig
odafigyelt, amikor a jég-törzsbeli ide-oda csapkodta a szürke osztály
többi tagját.
Közelebb léptek, tucatnyi gyors igazítást végeztek a lábukkal, mie-
lőtt megragadták egymást. Nona nekifeszült, megmerevítette a tör-
zsét, megdöntötte a testét, az egész tartásával Zole kedvenc dobásait
készült akadályozni. Zole közvetlenül a melle felett megragadta Nona
habitusát. Nona a lány könyökéért kapott, még mélyebben előreha-
jolt, hogy ellenálljon a dobásnak, ám Zole engedett a szorításon, a
másik karja kinyúlt Nona védelme mellett, lassú és áradó mozdulattal
közeledett felé, amelyet könnyedén hárítania kellett volna, mégsem
tudta. Zole mindkét kezével Nona arcához kapott. Nona továbbra
sem eresztette az egyik könyökét, ám nem volt elegendő ereje, hogy
megállítsa a nagyobb termetű lányt. Zole nem az arcába öklözött,
hiszen a sebesség hiánya miatt, amellyel megtévesztette Nonát, nem
maradt erő az ütésben, ehelyett apró csapások és pofonok valamiféle
kombinációját vetette be, amitől Nona összezavarodva bukdácsolt el
mellette.
– Noi-tal puha-kéz! – kiáltotta Faggyú nővér. – Pusztán azért, mert
már láttad az ellenfeledet valamilyen módon harcolni, ne bízz túlsá-
gosan egyetlen ellentaktikában. Fontos a változatosság. A kiszámítha-
tó harcos, bármily tehetséges is, inkább előbb, mint utóbb holtan vég-
zi a kevésbé képzett, ugyanakkor nehezebben kiszámítható ellenféllel
szemben.
Zole továbbra is kifürkészhetetlen maradt. Nona jobban örült vol-
na egy gúnyos vagy lenéző mosolynak: úgy legalább érzi, hogy észre-
vették.
#

FAGGYÚ NŐVÉR hatodnap délutánra tartogatta a végső megalázást, a

hetednapi pihenő és még azelőtt, hogy az új hét kezdetén korán reg-
gel elindulnak Veritybe.
 – Szünet! – Faggyú nővér száját ostorcsapásként hagyta el a szó, és
a novíciák mindenütt félbehagyták a párviadalokat a Penge Csarnok-
ban. Nona zihálva, arcán széles mosollyal nézte Clerát, aki úgy tett,
mintha támolyogna, ugyanakkor a hajából csöpögő izzadságot nem
színlelte. Ütések, hárítások és csapódó rúgások villámgyors kombiná-
ciójával egyikük sem tudott felülkerekedni a másikon. Magasságra
Nona már nem maradt el annyira Clerától, és talán hajszálnyival für-
gébb volt nála, Clera viszont alantas trükkökkel és találékonysággal
ellensúlyozta ezt.
– Zole! – Faggyú nővér Sherzal gyámleányára bökött, Nona pedig
felsóhajtott, mivel azt hitte, hogy megint a lány sokrétűségével fogják
felnyársalni őket. Az elmúlt három nap során már legalább négyszer
végezte arccal a homokban. Ám Zole csupán bólintott, és a főbejárat-
hoz sétált, kinyitotta az ajtót, és kihajolt. Egy pillanattal később már
visszafelé vonult, a sarkában Yishttel.
Yisht követte Zolát a novíciák csoportjába, ahol a durva, kiálló já-
romcsontja felett ülő, kifejezéstelen szemmel végigmérte őket. Meg-
szokott fekete kabátját viselte, alatta, a zekéje felett pedig, amely
egykor sárga lehetett, mostanra azonban megbarnította a kosz és a
kor, fekete bőrövek lógtak.
Faggyú nővér átvágott a csarnokon, és megállt a testőr mellett.
– Yisht-Raani meglehetősen nagy nevű harcos, akinek kardja ko-
moly árat kíván meg. Megkértem, hogy ma délután mutassa be ne-
künk a küzdőtudományát. Természetesen fegyvertelenül. Szeretném,
ha maradnának túlélők, akiket elvihetek a Caltessbe.
Nona már emelte volna a kezét, hogy önként jelentkezzen. Tűz
tombolt benne, és ez a tűz vérezni kívánta látni Yishtet. Volt valami a
nő halott cápatekintetében, ami miatt meggondolta magát. Rájött,
hogy reszket a keze, és a félelem tartja vissza.
– Kivel fog megküzdeni? – kérdezte Darla a Jula elleni párviadaltól
még mindig kipirult arccal. Egy fejjel magasabb volt Yishtnél, testében
és tagjaiban egyaránt vaskosabb nála.
 – Mindannyian – felelte Faggyú nővér, mintha valami ostobaságot
kérdeztek volna tőle.
– De elsőként ki? – Darla csak ritkán tudta, mikor kell abbahagynia.
– Mindannyian egyszerre.
#

A NOVÍCIÁK, ÖSSZESEN TIZENKETTEN, felsorakoztak, már alig várták, hogy

rárohanhassanak ellenfelükre. Zole a csoport végében helyezkedett
el, és Nona is hátramaradt vele.
– Mit művelsz? – sziszegte Clera, miközben Yisht elhelyezkedett a
fal mellett, pengéi a kőnek támasztva. – Ez jó móka lesz!
– Faggyú nővér nem bolond – szűrte ki válaszként a fogai közt
Nona. – Ez a nő veszélyes. Látni akarom, hogyan harcol. Légy óvatos
vele! Komolyan beszélek!
– Gyertek! – Yisht intett az ellenfeleinek, hogy támadhatnak.
Darla, Ara és Ketti értek elsőként oda, a többieknek össze kellett
zsúfolódni mögöttük, hogy kivárják a sorukat. Yisht belehajolt
Darlába, kikerülve az ütést. A nagydarab lány lendülete átperdítette
őt Yisht vállán, egyenesen a falnak csapta. Ahogy átrepült felette,
Darla tagbaszakadt teste pajzsként szolgált, amely alatt Yisht folya-
matosan változtatta a helyzetét, és meglepő szögben bukkant fel, épp
időben ahhoz, hogy egyik kezével elkapja Ara csuklóját, a másikkal
pedig Ketti rúgását hárítsa.
Miután megragadták, Ara semmire sem ment a sebességével: visz-
szafogta magát, mivel nem szerette volna, ha eltörik a csuklója, és így
nem maradt más választása, mint hagyni, hogy Yisht a falnak irányítsa
őt. Alata Leenivel együtt tört előre, a sötét bőrű lány kemény ütést vitt
be Yisht bordái közé, ahogy a nő oldalra fordult Arával, miközben a
sápadt novícia Yisht lábát iparkodott elkapni, és az egyiket meg is
ragadta. Faggyú nővér nem fecsérelt sok időt a csapatmunkára, hiszen
a vörös nővéreknek általában egymagukban kellett küzdeniük, azt
azonban begyakoroltatta, hogyan dolgozzanak együtt egy jobb ellen-
féllel szemben. Leeni ezeket az utasításokat követte, sebezhetővé
tette magát, ám elszigetelt egy végtagot. Ha a többiek hasonlóképp
cselekedtek volna, a viadal hamar véget ér.
Yishtet szemmel láthatóan nem zavarta Alata találata, és a lány
nyakába csapta a könyökét. A jég-törzsbeli gyorsan mozgott, ám nem
hunska sebességgel. Valahogy mégis sikerült hárítania Ketti rúgását, a
vállával változtatott az irányán, majd elkapta Clera karját, ahogy a
lány ütést mért volna az arcára.
– Tudja – mondta ki magának Nona, mire Zole egyetértőn felmor-
dult mellette. Úgy tűnt, Yisht minden támadást előre érzett, és úgy
helyezkedett, hogy hárítani tudja, noha a hunska novíciák jóval gyor-
sabban mozogtak nála.
Három kurta másodperc alatt három újabb lány – Jula, Katcha és
Ruli – került a homokra, és egyikük sem igyekezett felállni. Darla és
Ara bénultan hevert a fal aljában. Yisht talpa Leeni torkára neheze-
dett, a lány már elengedte a másik lábát. Ketti alól kisodródott a lába,
és döngve hanyatt vágódott.
Nona átszökkent az összerogyó Alatán, a nyomában Zole, míg
Sheelar és Croy két oldalról a fal mellett közelítette, Clera pedig még
mindig egyenesbe igyekezett rúgni magát, miközben Yisht a csuklóját
csavarta.
Yisht elengedte Clerát – a lány már elveszítette az egyensúlyát, és a
föld felé zuhant –, majd kinyúlt, megragadta Sheelar karját, miközben
a másikat a balról támadó Croy kapta el. Yisht ezekre támaszkodva
felemelte mindkét lábát, és a Clera mellkasára mért rúgással Zole
útjába repítette a lányt. Nona, akit a levegőben egyedül a nehézkedés
irányított, ráeszmélt, hogy Yisht kinyújtott lába felé tart.
Nona mindkét karját maga elé kapta, hogy tompítsa az ütést, neki-
csapódott Yisht talpának, és egy pillanattal később úgy tűnt, hogy
mindenki vesztésre áll. Mire Nona a kezét a bordáihoz kapva felpat-
tant a homokról, Yishtnek valamiképp sikerült Croynak csapnia
Sheelart, így egyikük sem tudta folytatni a küzdelmet. Clera mostanra
Nona mögé került, zihálva kapkodta a levegőt. Zole pedig... Zole föl-
det ért, miután átugrotta Clerát. Felállt, ütésre készen, épp amint
Yisht kicsavarodott Croy és Sheelar alól. Zole már behajlította a kö-
nyökét, hogy a harcos védtelen nyakszirtjére sújtson.
Yisht felemelt kezével jelezte, hogy megadja magát, és Zole hátra-
lépett, nem vitte be az ütést. Körülöttük mindenfelé novíciák hevertek
a homokban, összesen tízen. Néhányan, köztük Clera, épp feltápász-
kodtak, készen arra, hogy újra belevessék magukat a küzdelembe, de
több mint a felükön látszott, hogy egyhamar nem fognak felkelni, és
Ara is közéjük tartozott.
– Az első novíciák, akik a terem túlsó falához érnek, részt vehetnek
a caltessi megméretésekben. – Faggyú nővér köznapi hanghordozás-
sal közölte ezt, és szavai értelme egy pillanatig el sem jutott a novíciák
tudatáig.
Elsőként Clera indult meg az ajtó felé. Jula épp négykézlábra
emelkedett előtte, Clera pedig rá támaszkodva segítette fel magát, és
közben a homokba nyomta Jula arcát. Meglódult, jóllehet azzal nem
vesződött, hogy teljesen felegyenesedjen, így kúszva-botladozva ha-
ladt előre tényleges futás helyett. Másodikként Zole vett lendületet,
és csakhamar lehagyta Clerát. Alata felkelt, a torkához kapott, és sza-
ladni kezdett. Croy elgáncsolta Leenit, ahogy a lány felállni igyeke-
zett, és talpra kászálódott.
Nona csak figyelte őket. Vajon vissza akar menni? Szeretne meg-
küzdeni másokkal a Caltess fedele alatt, miközben Partnis Reeve fi-
gyeli? Hogy érmék kerülhessenek a férfi erszényébe, mert Verity va-
gyonos polgárai fogadásokat kötnek arra, hogy kinek a vére fröcscsen
ki először? Raymel Tacsisra gondolt. Vajon végignézi majd a párviada-
lokat? Még nagyobb szégyent hozna rá, ha Nona még csak be sem
kerülne a kolostor kiválasztottjai közé? Vagy Nona inkább farkassze-
met szeretne nézni vele, hogy megmutassa: nem fél a férfitól?
Jula homokot köpve megint feltérdelt. Miután az ökölharcosok
három helye közül kettő már elkelt, Clera és Zole mellett az övé lesz a
harmadik. Nona azon kapta magát, hogy rohan. A szája sajnálomot
kiáltott, ahogy elviharzott Jula mellett, ám még gyorsabban kapkodta
a lábát.
 30

CALTESSNEK SAJÁTOS SZAGA VOLT. Annak idején, amikor a gyer-

A mekbegyűjtővel odaérkezett, Nona fel sem figyelt rá, most

azonban Verity mindenféle bűze közül kifejezetten ez idézte
maga mellé Saida szellemét. Verejték, vér, fűrészpor, állott sör, ecetes
bor: a Caltesst csupán be kellett lélegezni, és egyetlen szippantásból
rá lehetett ismerni a plafontól a padlóig.
A szürke osztály versenybe lépő öt novíciája, akiket Faggyú, Kova
és Szikla nővér kísért el, a nagyterem egyik sarkát kapta meg az edzé-
sekhez. Partnis gyermekei székeket és egy hosszú asztalt készítettek
elő nekik, ahol a Caltess szakácsai felszolgálták számukra az ebédet és
a rendszeresen érkező frissítőket. Így gondoskodtak róla, hogy az apá-
cáknak és a novíciáknak ne kelljen keveredniük a Caltess különböző
lakóival.
A szürke osztály többi tagja egy kötéllel elkerített szegletből fi-
gyelte őket, szemben azzal, ahol a sört árulták a küzdelmek estéin.
Kanna nővér ügyelt rájuk. Yisht szintén eljött, ám zsákmány után kuta-
tó ragadozóként járkált fel-alá a csarnokban, és nem törődött holmi
kordonokkal.
Nona mindvégig úgy érezte, mintha kirakatban lenne, így sokkal
inkább, mint a szorítóharcosokkal, tanoncokkal és gyermek szolgákkal
együtt étkezve tapasztalta volna. Tudta, hogy a mennyezet minden
résén és repedésén át egy-egy szem figyel. A fészekben mostanra új
királyok uralkodnak, mivel Regol és Denam régóta átkerültek Partnis
tanoncai közé, ezen kívül azonban semmi sem változott odafent, a
padlás pora és zsákjai között.
A tanoncok csarnokából több fiatal legény jött át és ácsorgott a
főbejáratoknál, figyeltek ámuló nemtörődömséggel, jóllehet nyilván
számtalanszor részesei lehettek már ugyanennek a látványnak. Még a
szorítóharcosok is mintha az indokoltnál többször találtak volna ürü-
gyet arra, hogy oda-vissza járkáljanak a teremben.
Egyszer elment mellette Gretcha, az ősz hajú gerant harcos, aki a
második porondon harcolt azon az első estén, miközben Nona és
Saida Raymelt nézték munka közben. A nő foghíjas mosolyt villantott
a novíciákra.
– Micsoda debella! – súgta oda Nonának Clera.
Nona csak bólintott. A nő karja olyan vastag volt, mint Nona egész
teste, vörös-fekete tetoválások kúsztak fel rajta, akár egy tekergő
kígyó.
Két másik gerant harcos megállt, hogy a katáikat gyakorló novíciá-
kat bámulják; mindketten izomkolosszusok, az egyik arcát látszólag
szándékosan beszerzett sebhelyek borították, amitől egészen démo-
ninak hatott a mosolya, habár a tekintetéből hiányzott mindenféle
rosszindulat. A másik, kopaszodó, tövig levágott hajú férfi haragos
ábrázattal meredt rájuk, mint aki akár egészben is szívesen felfalna
egy novíciát, ha módja adódna erre. Fiatalabb társa négyszer elsétált
mellettük, s közben cinikus mosollyal az arcán dúdolgatott magában.
– Az ott Aegon – közölte Alata az első ilyen alkalom után. – A
Caltess legújabb szorítóharcosa. Durnból származik.
– Honnan tudod? – Croy tekintete elidőzött az ajtón, amelyen a
férfi kilépett. Nona megállapította magában, hogy a maga vékony,
sötét módján a férfi egészen jóképűnek tűnt.
– Mindenki tudja – válaszolta Clera, mielőtt Faggyú nővér csettin-
tése emlékeztette őket, hogy térjenek vissza a feladataikhoz.
#

ELÉRKEZETT A KIJELÖLT ÓRA: a Caltessben nem kongattak harangokat, az

emberek lassanként mégis összegyűltek. Faggyú nővér szünetet tar-
tott az edzésben, és megengedte, hogy a novíciák a nézőket tanulmá-
nyozzák.
– Az kicsoda? – mutatott Clera a csarnok túlsó végébe, ahol Partnis
Reeve állt borospohárral a kezében, szorítóharcosok és tanoncok gyű-
rűjében.
– A tulajdonos. – Nona nem tudta igazán meggyűlölni Partnist,
jóllehet tudta, hogy utálnia kellene.
Partnis Reeve várt, a harcmestereivel és az edzőkkel beszélgetett,
miközben a kolostorból érkezett vendégeket figyelte. Nona mindkét
harcmestert ismerte: a sovány, ősz férfiak sötét caltessi gyakorlóruhát
viseltek. A csoport egyik oldalán egy nő állt – vagy talán mégis inkább
férfi lehetett –, vonásait kámzsa és köpönyeg fedte. A nyugodtabb
pillanatokban az apácák lopva odapillantgattak az alak felé. A másik
oldalon álló férfit, Nona úgy vélte, ismeri valahonnan. Apró termetű-
nek tűnt a Partnis körül csoportosuló harcosokhoz képest, habár alig
lehetett alacsonyabb hat lábnál. Oda nem illőnek hatott fókaprém
nadrágjában és sok kisállat irhájából összevarrott ingében. A csípője
mellett lógó tular és a mindkét orcáján húzódó sebhelyek végül ho-
rogra akasztották és a felszínre húzták a megfelelő emléket. Ez a férfi
lépett közbe, amikor a padlás kötekedője, Denam egyszer meglepte
Nonát. Azt állította magáról, hogy szorítóharcos... Tarkax, így hívták.
Végül megindultak a padlásról lefelé a gyerekek Maya, az óriás
vigyázó tekintetétől kísérve, aki anyaként gondoskodott róluk a
Caltessben.
– Te mész fel elsőként, Nona. – Faggyú nővér a szorító felé biccen-
tett. – Ne törj össze senkit!
Nona felmászott az emelvényre, aztán átlendült a köteleken, ame-
lyek behatárolták a négyzetet, ahol majd harcolnia kell. Még mindig
bosszantotta, hogy porondnak hívják. Egy nem különösebben terme-
tes, szőke fiú kászálódott fel a szemközti sarokba, és láthatólag szo-
rongott. Nona körbepillantott, rájött, hogy az alig több mint kétyard-
nyi magasság alapvetően más kilátást biztosított. Lenézett az apácák-
ra, Zoléra, Clerára, Croyra és Alatára; még a legmagasabb gerantokkal
is jóformán egy szintbe került a szeme. Gretcha, aki a kötelek mellett
állt, szélesen rámosolygott, majd hatalmas öklével hordónyi mellkas-
ára csapott.
– Össze! – ordította Partnis egyik harcmestere, és a fiú felemelt
öklökkel megindult Nona felé.
Nona hátradőlt, és megrúgta ellenfelét, amint az egyyardnyira ért
hozzá. A sarka hatalmas erővel a fiú gyomorszájába csapódott, aki
kétrét görnyedt egy „huff” hang kíséretében, ahogy egyszerre minden
levegő kipréselődött a tüdejéből, aztán elterült a deszkákon. Nona
körbepillantott, azon tanakodott, vajon valamiféle tréfa áldozata-e. A
nézőtéren a noviciák éppily meglepettnek tűntek.
– Következő! – kiáltotta a harcmester.
Gretcha lehajolt, és kinyújtotta hosszú, izmos karját, hogy a legalsó
kötél alatt kihúzza a fiút, miközben egy tagbaszakadt, pirospozsgás
képű lány mászott be a helyére, a padlás porától és pókhálóktól
mocskos caltessi ingruhában.
Ennek két ökölcsapás és egy térdhajlatára mért rúgás kellett, hogy
elterüljön. Kétszer is megpróbált feltápászkodni, annak ellenére, hogy
Nona mindkétszer a hátára sújtott a könyökével. Harmadszor azonban
már szükségtelen volt.
Ezután egy sötét hajú lány következett, Nonánál valamivel fiata-
labb. Megpróbált elhajolni Nona első ütése elől, és valamennyire
gyorsnak is mutatkozott, ám nem eléggé. Nona ökle az orrába rop-
pant, a lány hátratántorodott, vér ömlött végig az ajkán és az állán,
aztán sírva fakadt. Gretcha megragadta és fél kézzel átemelte a köte-
leken, a homlokát ráncolta, noha inkább együttérzőn, mint rosszalló-
an.
Nona sorban hat ellenféllel küzdött meg, mielőtt Faggyú nővér
lehívta őt a porondról.
Az első napon Zolénak, Clerának és Nonának a caltessi újoncok
hosszú sorával kellett kiállnia. „Újoncok” alatt padlásbeli gyerekeket
kellett érteni, akiket Partnis vásárolt, Maya pedig különböző felada-
tokat bízott rájuk a ház körül, amíg ki nem derül, mihez lehet tehetsé-
gük. Nona úgy sejtette, azonkívül, hogy köröket futtattak velük, és a
párviadalokat figyelték, az újoncok kiképzése alig állt többől annál,
mint hogy felhizlalják őket. Mivel sok hunska és gerant esetében ti-
zenéves korukig nem mutatkozott meg a teljes sebességük, és nem
nőttek meg különösebben, Partnis nem akarta a harcmesterei idejét
pazarolni az évente tucatjával vásárolt gyermekekre.
Nona látta, hogy a harcmesterek írogatnak, lejegyzik Partnis el-
mormolt észrevételeit. Nem a novíciákat válogatták itt: Partnis azt
igyekezett kideríteni, mennyi mersz szorult a friss szerzeményeibe,
habár Nona sehogy sem értette, miért ne használhatná ehhez a saját
tanoncait.
Zole brutális hatékonysággal küzdött az újoncokkal, szemmel lát-
hatóan azon iparkodott, hogy a lehető legkevesebb ütéssel leterítse
ellenfeleit. Yisht a porondhoz jött Zole összecsapásaira, és jég-
nyelven ordítozott. Utasításokat adhatott, buzdított, fenyegetett?
Nonának fogalma sem volt róla.
Nona azon kapta magát, hogy esélyt ad ellenfeleinek, hagyta, hogy
üssenek, a hibákért, nem az erőfeszítésért büntette őket. Clera élvez-
te, ha üthet, miközben ő nem kap ütéseket, gyakorlóbábuként hasz-
nálta ellenfeleit, ökölcsapások tucatjaival sorozta meg őket, mintha
azt igyekezett volna kideríteni, hány találatot vihet be, mielőtt elte-
rülnek. Az első fél tucat összecsapás után, utolsóként egy bambának
tűnő óriás parasztfiú ellen, vérrel összefröcskölve, arcán tébolyult mo-
sollyal ugrott ki a szorítóból.
Aztán mindegyiküknek ki kellett állnia egy hat ellenfélből álló má-
sodik csoporttal, ők már idősebbek voltak, egyértelműen több tényle-
ges kiképzést kaptak, legalábbis izmosabbnak és jobb állóképességű-
nek bizonyultak. Némelyik hunska legalább félvérű lehetett. Egyikük
sem jelentett kihívást.
 Aznap este további harcosokkal és olyanokkal gyarapodott a tö-
meg, akik nyilvánvalóan gúnyáik finomsága jogán nyertek bebocsá-
tást. Partnis lerakta kelyhét és a csirkecombját, közelebb húzódott,
hogy jobban szemmel követhesse a küzdelmeket. Amennyiben felis-
merte Nonát, a tekintete nem árulta el, miközben végigmérte őt.
Nona rá sem hederített, az ellenfelek harmadik csapatát várta.
Nona hat ellenfele közül a másodiknak sikerült elsőként megütnie
őt aznap. A magasra nőtt legény haja feketébben sötétlett, mint egy
holló szárnya, egy sebhely örök félmosolyt rajzolt az arcára. Hagyta,
hogy Nona kétszer behúzzon neki, egyértelműen arra támaszkodott,
amit napközben őt figyelve megtanult; tudta, hogy Nona nem fogja
lerohanni, hogy mielőbb végezzen vele. Elleplezte a sebességét, és
felnyögött, hátratántorodott, ha találat érte. Amikor Nona közelebb
lépett, hogy leterítse, a legény egy első ágú fürgeségével ütött, noha
a teste nem árulkodott szándékáról, egyenesen előrecsapott az öklé-
vel Nona torka felé. Nona mélyen behajolt, és sikerült az arca oldalán
bekapnia az ütést, megperdült, vért köpött. Megkapaszkodott a kö-
télben, és látta, hogy a fiú őt figyeli most már nem féloldalas sebhely-
mosolyával.
– Jaj! – Nona megtörölte a száját, a kezén élénkvörös folt maradt,
aztán szélesen visszamosolygott.
A párviadal hátralévő része rövid, kegyetlen és egyoldalú lett.
Nona a következőért kiáltott, mielőtt a harcmesternek módja nyílt
volna erre.
Nona utolsó ellenfelének lába alatt megrázkódtak a deszkák,
ahogy átlépett a kötélen. A sötét hajú gerant karjának vaskos csontja-
in súlyos izomkötegek dagadtak. Jóképű legény volt, pár évvel lehe-
tett idősebb Nonánál, és a padlásbeli gyerekek éljenzéséből ítélve
népszerűnek számíthatott, jóllehet az elmúlt néhány órában minden-
kit hangosan buzdítottak, aki egy szemvillanásnyinál több ellenállást
tanúsított.
– Szia. – A fiú lemosolygott Nonára. – Igyekszem nem elrondítani
az arcodat. – Hatalmas öklével lapáttenyerébe csapott.
Nona meglódult a legény felé, hanyatt vágta magát, és átcsúszott a
lába kötött. Aztán talpra szökkent, mielőtt ellenfele megfordulhatott
volna... ám a fiú nem is próbálkozott ezzel. Nona lábfeje, amit a le-
gény két combja közé felkapott, ahogy csúszás közben a vállára tá-
maszkodva felfelé görbítette a testét, éppoly hatásosnak bizonyult,
amilyennek Faggyú nővér ígérte az órákon. A fiú mozdulatlanul állt,
előregörnyedő vállal, a hevesen sziszegő hangon kívül semmi sem
hagyta el a száját, aztán váratlanul térdre bukott, összegömbölyödve,
az ágyékát markolászva elterült a deszkákon.
#

A MÁSODIK NAPOT A PENGÉNEK SZÁNTÁK. Reggel Alata és Cray szállt a szo-

rítóba, előbb tompított élű késekkel, később fakardokkal, és a legki-
válóbb újoncok kis csoportja ellen kellett kiállniuk. A jóképű gerant is
ott volt Alata három ellenfele között. Haragos pillantást vetett
Nonára, ahogy átlépett a kötélen, ám ezúttal jóval óvatosabban.
Karddal a kezében sem bírta tovább. Alata hárította egy csapását,
lebukva elhajolt egy suhintás elől, aztán a legény vastag nyakához
szorította kardját.
A többi összecsapás hasonlóan hamar véget ért; a caltessi újoncok
egyike sem került a győzelem közelébe, jóllehet a hunska fiúnak, aki
az előző nap megütötte Nonát, sikerült késnyomot hagynia Croy ar-
cán, mielőtt a novícia „elmetszette” a kölyök torkát.
– Most a tanoncok ellen tesznek próbára minket – közölte Croy,
miközben lemászott az emelvényről az utolsó délelőtti párviadala
után. Korántsem tűnt lelkesnek.
– Már láttatok ilyet? – érdeklődött Nona.
– Tavaly részt vettünk Leenivel az első összecsapásokban – vála-
szolta Alata. – A Caltess újoncainak kiképzése fabatkát sem ér, a ta-
noncokat viszont egyfolytában csak gyakoroltatják. Nem kell útmeg
akadémiaórákra járniuk, hanem kizárólag küzdenek. Az újoncok elleni
menetek alatt szórakozzuk ki magunkat. Aztán a Caltess bosszút áll a
tanoncokkal.
A délután pontosan olyannak bizonyult, amilyennek Alata ígérte. A
tanoncok többéves céltudatos kiképzéssel a hátuk mögött léptek a
szorítóba. Alata a maga hunskasebességével két párviadalban diadal-
maskodott két tanonc ellen, elsőként a Nona padlásbeli napjaiból
ismert, óriás, vörös hajú fiúval, Denammal szemben. Denam mostanra
csaknem nyolc láb magasra nőtt, és úgy tűnt, a testét mindjárt szétfe-
szítik a csontjaira halmozott izmok. Amikor Alata a védelme mögé
perdült, és a hasába döfte a fakardját, a legény egyik hatalmas kezé-
vel egyszerűen kitépte azt Alata markából, és Nona egy pillanatig azt
hitte, hogy előrenyúl, és betöri a novícia fejét. Ám a harcmester kiáltá-
sa eljutott a tudatáig, és Denam mindkét kardot elhajítva, szitkozód-
va-káromkodva kilépett a szorítóból.
Croy-nak egyetlen összecsapást sem sikerült megnyernie. Termé-
szetes érzékkel bírt a kardforgatáshoz, ám csupán árnyalatnyi hunska
vér csörgedezett az ereiben, és egyik sem tűnt elegendőnek ahhoz,
hogy ellensúlyozza a hátrányt, amit a pengeórákon egy év alatt elsajá-
tított kardtudás és a tanonc többesztendőnyi célratörő gyakorlása
közötti különbség jelentett.
Elsőként Regol győzte le Alatát. A nyurga, cinikus fiú, akit Nona
egykor a padlás királyaként ismert meg, most magas, cinikus legény-
ként állt előtte, gunyoros mosolya és fürkésző tekintete cseppet sem
változott. Éppoly villámgyorsnak bizonyult, mint amilyen jól képzett-
nek, kölcsönös hárítások, döfések és színlelt támadások szemmel szin-
te követhetetlen sorában felülkerekedett Alata védelmén. Alata
mindegyik hunska és egy idősebb gerant tanonc ellen is veszített.
Aznap este mindkét lány vereségeik fekete zúzódásokkal testükre
rótt lajstromával tért vissza a kolostorba. Croy a Seren-út utolsó ne-
gyed mérföldjét bicegve-sántikálva tette meg, Alata pedig teljesen
kimerült, mire az oszlopokhoz értek. Ahogy a fürdőház felé támolyog-
tak, Nona arra sem mert volna mérget venni, hogy bármelyikük elér a
medencéig.
 – Holnap ti álltok ki a tanoncok ellen – vágott még egyet oda bú-
csúzásképp Alata.
A válogató harmadik, egyben utolsó napján Faggyú nővér újfent
Nonát állította ki elsőként a caltessi kihívók ellen. A nézősereg mos-
tanra még népesebbé vált. A karddal vívott csatákat sokszor nehéz
követni, hamar véget érnek, és a fapengék miatt csupán ritkán fakad
ki némi vér, hogy szórakoztassa a tömegeket. A fegyvertelen ököl-
harcok jóval látványosabbak: mindenki érti őket, legalábbis elhitethe-
tik magukkal, hogy így van. És sűrűn folyik a vér.
– Tanulj valamit! – indította el Faggyú nővér Nonát a szorító felé.
– Ne azt, hogy „ne törjem össze őket”? – pillantott hátra Nona.
Faggyú nővér ritka mosolyai egyikét villantotta rá.
– Próbáld meg!
Nona átvetette magát a kötélen a számára kijelölt sarokba. Egy
pillanattal később Regol lépett fel komótosan a sajátjába. A caltessi
gyerekek kórusban kántálni kezdték Regol nevét, eleinte egészen
halkan, aztán egyre hangosabban, és a közönség minden oldalról kö-
zelebb araszolt. Míg az újoncok a padlás porával lepett, caltessi ing-
ruhájukban harcoltak, a tanoncok csupán vastag, fehér ágyékkötőt
viseltek, a nők több réteg lenvászon pólyát tekertek a mellük köré.
Tarkax, a jég-törzsbeli mostanra közelebb húzódott a porondhoz,
egészen eltörpült a gerant szorítóharcosok mellett. Visszafogott ér-
deklődéssel figyelte Nonát, mint aki arra vár, hogy lenyűgözzék. Yisht
állt mellette, pusztán az ajkukat rándítva dörmögtek egymással. Nona
kíváncsi lett volna, vajon miféle mondandójuk akad. Talán csak két
jég-harcos fitymálta a Folyosó harci készségeit. Ám Ara korábban azt
mondta, hogy Sherzal elment Thuran Tacsis báljára, Partnist pedig
Tacsis tartotta hatalmában. Ha Tarkax neki engedelmeskedett, Yisht
pedig Sherzalnak...
Regol felemelt kézzel üdvözölte, egy teljes kört megtett, mielőtt a
tekintete megállapodott Nonán. Megszokott gúnyos vigyora ezúttal
őszintébb mosolyra húzódott.
 – A kis Nona. Megnőttél.
– Hát emlékszel rám. Megható. – Nona önkéntelenül visszamo-
solygott. – De ettől még nem fogok kesztyűs kézzel bánni veled.
Regol bólintott, egy pillanatra elkomolyodott. A szorító közepére
lépett, az arcára ragasztott mosollyal motyogott valamit, annyira hal-
kan, hogy a hangja szinte el sem jutott Nona füléig.
– Emlékeznek rád. Ne hidd, hogy másképp lenne! A gyerekek ha-
mar felejtenek, a felnőttek lassan.
A legény szeme egy pillanatra balra villant, és amikor Nona követte
a tekintetét, a tömeg végében, Partnis és a prémekkel és ékszerekkel
felcicomázott előkelőségek mögött Raymel Tacsist látta meg. A férfi
testére terített vakondfekete köpönyeg nem tudta elrejteni hatalmas
termetét. Homlokából hátrafésült aranyszőke haját ezüstgyűrű fogta
össze, az arca megváltozott. A nyaka jobb oldalán feketén dagadtak ki
az erek, mintha az éjszaka csápjai nyúltak volna elő a köpönyegből, és
valami hibádzott a bal szemével, noha ekkora távolságból Nona nem
tudta megállapítani, pontosan mi lehet az. Talán csak vérrel telhetett
meg.
Nona középre húzódott, hogy megmérkőzzön Regollal.
– Eljött, hogy megnézze, hogyan harcolok?
Volt valami abban a kétszínű tekintetben, ami jéghideg marokként
szorította Nona gyomrát, felébresztett egy régi érzést, amelynek so-
sem vette sok hasznát. A félelmet.
– Azért jött, hogy lássa, amint bántanak téged – felelte Regol, majd
rázogatva kilazította a karját, körbeforgatta a fejét.
– Bántani fogsz? – Nona ajka vicsorogva megrándult, a gyomrában
tűz éledt, hogy kiűzze belőle a nyugtalanságot.
– Nem. Legyőzlek. Mindenképp gyorsan és egyértelműen add meg
magad, hogy legyen okom leállni. Aztán...
– Össze! – harsogta túl a harcmester kiáltása a kántáló tömeget.
– Aztán Denam következik. Ne hagyd, hogy megragadjon!
Regol nyomban támadt, amint az utolsó szó elhagyta a száját. El-
fordulva rúgott egyenesen Nona mellkasa felé. Nona lelassította a
világot, minden másodpercet egy örökkévalósággá nyújtott el, ám
bármily mélyre hatolt is, Regol lábfeje nem lassított. Nona egyszerre
blokkolt és hárított, ám egy felnőtt férfi ellen ez nem sokat számított,
maga elé kapott karja egyszerűen nekicsapódott a bordáinak, és átad-
ta a rúgás erejét. Nona érezte, hogy a lába elemelkedik a talajtól, a
nézők megdermedt arcát figyelte, ahogy repült, majd meghajolt, ami-
kor a kötelek durván átölelték. Visszapattanva ismét a földre került,
ahol gyorsan felszökkent, levegőért kapkodott, az egész teste csupa
fájdalom volt.
Regol nem erőltette az újabb támadást. Nyugodtan állt, arcára
ismét kiült a régi mosoly, miközben mindenfelé őt éljenezték.
– Gyorsabb vagy nálam... – A szavak fájdalmas zihálásként hagyták
el Nona száját. A tény jobban fájt neki, mint a tüdeje.
– Így van. – Regol bólintott. – De te még alighanem fürgébb leszel,
én viszont már nem fejlődhetek.
Nona felvette a penge pózt. Kevés hunskaképessége teljesedett ki
tizennégy éves kora előtt, Nonát ennek ellenére megrázta, hogy egy
nálánál ennyivel sebesebbel találkozott.
– Össze!
Nona megindult, csapódó rúgásokkal ment neki Regolnak, gyors
ütésekkel tette próbára a védelmét, ám csupán levegőt talált. A fiú
hosszabb karja távol tartotta őt, és a sebességével tetézve elérte, hogy
Nona képtelen legyen előbbre jutni. Regol egy villámgyors ívelt rú-
gással meghozta Nona helyett a döntést. Nonának épphogy sikerült
átugrania, ám nemcsak felfelé szökkent, hanem Regol válla irányába
is, ahogy a fiú törzse elfordult tőle.
Csapda volt. Regol közelebb csalta, hogy aztán felkapott könyök-
kel várja. Nona a levegőben úszva a már mozgásba hozott események
béklyójába került. Elfordult, felkapta a karját, hogy blokkoljon. Regol
könyöke félreütötte Nona karját, és eltalálta a halántékát.
Nona a deszkákon találta magát, a tömeg zúgása egészen halknak
hatott a fülében támadt csengéshez képest, mintha Bitelt kongatták
volna, hogy veszélyre figyelmeztessenek. Nona felemelte a fejét, és a
világ megperdült körülötte, ellenfele fölébe magasodó alakja pedig
vele fordult.
– ...megadod magad! – súgta élesen Regol, ahogy odalépett.
Nona az ujjait széttárva felemelte a kezét. A tömeg vért követelő
ordítása egy pillanatra elhallgatott, aztán éljenzésbe és hurrogásba
töredezett szét. Nona zihálva, émelygéssel küszködve a hátára hem-
peredett, a saját sarkába visszaballagó Regol hátát figyelte.
#

NONA NEM LÁTTA Clera és Zole ökölcsatáit. Hallotta a közönség üvölté-

sét, nevetést hallott, huhogást, felszisszenéseket, ám mindvégig egy
asztalon feküdt, kinézetre a tanoncok termében, a feje kóválygott,
kimerültség járta át, jóllehet a küzdelem alig pár pillanatig tartott.
Faggyú nővér vízben feloldott cukrot adott neki, és meghagyta, hogy
pihenjen. Szikla nővér féléje hajolt, állatias arcára értetlenkedés ült ki,
érintése meglepően gyengédnek bizonyult, ahogy felhúzta Nona
szemhéját, és ide-oda ingatta előtte az egyik ujját.
– Nem lesz semmi bajod, gyermekem. Viszont ma már nem lép-
hetsz szorítóba.
#

TALÁN EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB, jóllehet sokkal többnek és sokkal kevesebb-

nek tűnt, Clera bicegett be, és ült fel az asztalra.
– Mindkettőnknek annyi.
– Borzalmasan nézel ki. – Nona felült. Már sokkal jobban érezte
magát. Határozottan jobban, mint ahogy ránézésre Clera lehetett,
akinek lilult a szeme, az ajka felrepedt.
– Látnod kellene a másik lányt. – Clera kivillantotta vörösre festett
fogait.
– Legyőztél egy tanoncot?
– Hogy mi? Dehogy! Te meghibbantál? Agyba-főbe vert. Zoléra
gondoltam.
Nona körbepillantott. Valóban a tanoncok termébe vitték, az étke-
zőasztalon ült, ahová annak idején számtalanszor vitte át a vacsorát a
Caltess konyhájából.
– Hol van?
– Kova nővér visszaviszi a kolostorba. – Clera megint elvigyorodott.
– Egy öszvéren! – Megérintette az ajkát, az arca megrándult. – Az a
lány nem tudja, mikor kell abbahagynia! Viszont az egyiküknek azért
sikerült sérülést okoznia. Talithának, a magas, copfos hunskának. Em-
lékszel?
Nonának nem rémlett, mégis bólintott.
– A karjával lefogta Zolét. Semmiképp sem szabadulhatott ki. Zole
azért arcon rúgta. – Clera eljátszotta a becsapódást. – Zseniális.
– És aztán? – érdeklődött Nona.
– Azt hiszem, eltörte Zole karját. – Clera vállat vont.
Faggyú nővér jelent meg az ajtóban, mögötte itt-ott a tömegre
lehetett rálátni, morajuk betöltötte a csarnokot. Valaki magára vonta
a figyelmét, mielőtt a nővér beléphetett volna.
– Nem. Visszatérünk a kolostorba.
Nona a kinti zajtól nem hallotta a másik felet.
– Ez nem az én gondom, Reeve.
– Nem érdekel, mit akar. – Faggyú nővér már elfordult volna, de
egy magas alak lépett oda hozzá. Partnis Reeve nyúlt az apáca karja
felé, mielőtt meggondolta magát, és visszahúzta a kezét, miközben a
nővér csak bámult rá.
– Nem tudom, mit hallott, nővér, de mégsem egy közönséges cse-
pűrágóról beszélünk! A birodalom legrégebbi családjának örököse, az
Ős szerelmére! Pallérozott elméjű, kifinomult fiatalember...
– ... – most Faggyú nővér hangja hallatszott motyogásnak.
Válaszképp Partnis felemelte a sajátját.
– Számtalan fiatalembernek ... Ízlésére. Szerencsétlenek az efféle
eltévelyedések, ámde...
 Faggyú nővér behátrált a szobába, és betette az ajtót Partnis orra
előtt.
– Elég jól érzed magad az utazáshoz, Nona? Visszamegyünk.
Nona lecsússzam az asztalról. A hangzavar, a hely sajátos szaga
egyaránt emlékképekkel töltötte meg a fejét: ahogy Raymel Tacsist
látja a szorítóban, a padlás deszkái közti egyik hasadékon át, a tömeg
ezernyelvű hangjában fürödve, ahogy Raymel Tacsis térdepel, a nya-
kában vágott sebekből fröcsköl a vér, Saida a földön fekszik törött
karral, ahogy Raymel Tacsis mélyvörös szemmel figyeli, fekete ujjait
végighúzza nyakának bőrén. Nona megrázta a fejét, hogy kitisztuljon
a látása.
– Harcolni akarok.
– Szikla nővér szerint jókora ütést mértek a fejedre. Nem szégyen,
ha most eljössz. – Faggyú nővér keresztülsétált a termen, és megállt
Nona mellett. Megfogta Nona állát, és maga felé fordította a lány
arcát, összeszűkített szemmel vizsgálgatta.
– Már jobban érzem magam. – Nem hazudott. Valóban jobban
érezte magát. Nem jól, de jobban.
– Az ellenfeled készen áll – közölte Faggyú nővér. – Sokat tanul-
hatsz tőle, ám durva leckékre számíthatsz, és mára talán eleget taní-
tottak neked.
– Kiállok ellene.
Faggyú nővér beszívta az orcáját, a homlokát ráncolta, aztán el-
eresztette Nona állát.
– A világ veszélyes hely. Azzal nem segítünk, ha elrejtjük előled a
gyengeségeidet. Megverekedhetsz vele.
Sarkon fordult, és megindult az ajtó felé.
Nona utánaeredt.
#

AMIÓTA LETERÍTETTE RAYMEL TACSIST, Nona nem került ennyire közel

Denamhoz hasonló óriáshoz. A tanonc mintha a szorító felét betöltöt-
te volna, Nonának pedig a nyakát kellett tekergetnie, hogy felnézhes-
sen az arcára.
– Ketté foglak törni, kislány. – Denam szája lenéző mosolyra gör-
bült. Megvolt hozzá a karja, könnyedén megtehette. Megváltozott a
két esztendő alatt, ha lehet, most még kevésbé tűnt jóképűnek, pedig
eleve nem nyújtott szép látványt. Dühtől kivörösödött arcát förtelmes
gennyes pattanások borították és ritkás, rőt szakáll kezdeményei. A
karján szintén pörsenések éktelenkedtek, a háta pedig egyenesen tele
volt velük.
– Nem lenne szabad olajjal kenned az izmaidat – szólalt meg Clera
közvetlenül Nona sarka mögül. – Rosszat tesz a bőrödnek.
Nona a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse vigyorát, miközben
Denam arcát ádáz düh torzította el.
Raymel Tacsis mostanra közelebb húzódott a szorítóhoz, az őt kö-
rülvevő kereskedők és nemesurak fölé tornyosult. Úgy tűnt, a soka-
ságból mindössze egyvalaki hajlandó Raymel mellett állni, kettejük
körül a tolongó tömeg ellenére üres terület nyílt. A másik, csontváz-
szerűen sovány férfi égkék selyemköpönyeget viselt, nyakának hosszú
oszlopán apró fej ült, sötét haját hosszú, ritkás fürtökben fésülte át a
fején. Látszólag jobban érdekelte Raymel, mint a küzdelem, szüntele-
nül a balján álló óriásra pillantgatott.
A maga részéről Raymel Nonára szegezte a tekintetét. A bal sze-
mének se fehérje, se szivárványhártyája nem volt, csupán egy fekete
pupilla sötétlett egy élénkvörös körben. Nona jóformán azt is el tudta
képzelni, hogy valami nem emberi figyeli őt ezen keresztül. A jobb
szem azonban mindenestül Raymelé volt, kék és rosszindulattal teli.
– Össze!
A harcmester kiáltására Nona előrerontott. Denam úgy mozgott,
akár egy sűrű mézben lesüllyedő kő, szinte még pislantani sem tudott,
mielőtt Nona hasba rúgta. Akár egy falat is rugdoshatott volna. Aztán
megperdült a hatalmas, kutató ujjak alatt, hogy ütések sorozatát vigye
be a jobb comb izmainak főbb idegdúcaira, amit egy kegyetlen rúgás
követett Denam térdhajlatába. A gerant annyira lomhán reagált, hogy
Nona még maradt, és újabb három ütést mért a férfi bal lábának leg-
érzékenyebb területeire, olyan csapásokat, amelyektől a comb nagy
izma legalább egy órán át zsibbadt és használhatatlan marad. Végül
félreszökkent a nehézkesen felé lendített vaskos kar elől.
– Még Regol is erősebben tud ütni ennél. – Nona eredetileg arra
számított, hogy Denam összeesik, ám a férfi úgy tört előre, mintha mi
sem történt volna, Nonának pedig oldalra kellett vetődnie, hogy elke-
rülhesse széles ívben meglendített karját.
Aztán megint bepördült Denam védekező keze alatt, és a férfi jobb
lábára összpontosította a támadást, annyira keményen ütötte, hogy a
saját keze is belefájdult, ám a vastag izomkötegek áthatolhatatlannak
tűntek. Nona teljes erejéből belerúgott Denam térdkalácsába, majd
elugrott a férfi elől, ahogy az újra megkísérelte megragadni őt.
Nona hátrébb húzódott, próbálta kifújni magát. Denam legalább
négyszer annyit nyomott, mint ő, és Nonából hiányzott a fizikai erő,
hogy sérülést vagy fájdalmat okozzon neki. Az olyan ütések, amelyek
egy másik novíciát a földre vittek, neki meg se kottyantak.
– Nem te vagy az első hunska, akivel harcolok, szent lányka.
Nona csücsörített, és megint támadásba lendült, elkígyózott az őt
elkapni igyekvő kezek között. Denam összeszorította a lábát, tanult
Nona korábbi ágyékrúgásából. Nona ennek ellenére három ütést mért
Denam ágyékkötőjének legtömöttebb részére, aztán félrehempere-
dett. A gerant bömbölése pár pillanatra elnyomta a tömegét, az arca
mélyebb vörössé sötétedett, mint anélkül elképzelhetőnek tűnt, hogy
ténylegesen vérezzen... mégis tántorítatlanul nyomult tovább.
Nona szintén folytatta, Denam esetlen lábai körül táncolt, a tőle
telhető legerősebb ütésekkel és rúgásokkal szórta meg a férfi alsótes-
tét. Ám nem tudott előnyhöz jutni ezzel, s közben érezte a tagjaiban
lassan, mégis feltartóztathatatlanul eluralkodó kimerültséget. Egyet-
len hunska sem táncolhatott túlságosan sokáig a pillanatok között
anélkül, hogy a teste csődöt mondana, Nona pedig eleve kimerítő
napot tudott maga mögött.
 Miközben lebukott és tekergőzött, a szeme sarkából egyre csak
Raymel Tacsist figyelte. Minden röpke szünetben, amikor tisztán be-
vitt néhány csapást, és Denamra várt, hogy beérje őt, megkockáztatta,
hogy oda-odapillant az ellenségre. Raymel arcára mostanra förtelmes
mosoly ült ki, a pillanatot várta, amikor Nona oly mértékig kimeríti
magát, hogy Denam elkaphatja. A noi-guin orgyilkosok és az Ős fő-
papjának megvesztegetése bizonyára megcsapolta a Tacsisok vagyo-
nát, de vajon mennyibe kerülhetett, hogy Denam megfogadja nekik:
amint a kezébe kaparintja Nonát, tüstént el fogja törni a derekát, vagy
kitolja a szemét vaskos ujjaival? Egy aranyba? Nonát nem lepte volna
meg, ha alig néhány garas megtette volna, vagy csupán egy udvarias
kérés kellett hozzá.
Még egyszer visszapattant a kötélről, az egyik sarokból a másikba
iszkolt. Nona érezte magán, hogy lassul. Még a rákvörös, verejtéktől
csatakos Denam dühtől táplált energiája is mintha lassanként elfo-
gyott volna. A szorító szűk keretei közt azonban Nonának kétsége
sem lehetett afelől, hogy a gerant előbb-utóbb elkapja... hacsak a
szíve fel nem robban.
A száz torokból előtörő ordítás ekkor úúúk és ááák ismétlődő válta-
kozásává folyt egybe, mint amikor labdajátékokat néznek, Nonának
pedig egyre csekélyebb előnnyel sikerült elkerülnie Denam érte nyúló
ujjait.
– Élvezd a futkározást! – Raymel kiáltása ütötte meg Nona fülét,
amikor a tömeg zúgása egy pillanatra alábbhagyott. A férfi még köze-
lebb húzódott, már csupán alig néhány yardnyira állt a kötelektől. –
Holnaptól nem leszel képes erre.
A gúnyos megjegyzés hallatán Nona megtorpant, közvetlenül
Denam útjában. Nona tekintete Denamról Raymelre villant. Saida
halála a férfi lelkén száradt, mintha ő maga fojtotta volna meg a lányt.
És most itt állt előkelő gúnyájában, s arra várt, hogy bérence meg-
nyomorítsa Nonát. A józan ész azt diktálta volna, hogy surranjon ki a
szorítóból, és térjen vissza a kolostor oltalmazó falai közé. Ám vörösen
izzó düh támadt benne, amely elnyomta a megfontoltság szavát.
A vörösesszőke gerant vérszomjasan felüvöltött, és Nona felé ka-
pott egyik kezével.
Nona a pillanat mélyére süllyedt, és úgy időzítette ugrását. Behajlí-
tott lábbal érkezett meg, az egyik talpát Denam kézfejének csapva,
majd hagyta, hogy a lendülete mindkettejüket továbbsodorja. Ahogy
a férfi hirtelen felkapta a kezét, egyszerre igyekezett lerázni és meg-
ragadni a lányt, Nona kiegyenesítette a lábát, és eltolta vele Denam
hatalmas kézfejét. Kívülről úgy tűnhetett, hogy a gerant szó szerint
felütötte Nonát a levegőbe, miközben esetlenül iparkodott a markába
kaparintani.
A levegőbe hajítva Nona átrepült a felső kötél felett, és a célpont-
jára meredt. Raymelnek még volt ideje felkapnia a fejét, és védekezőn
megmozdítania a karját, ám mivel nem számított a támadásra, esélye
sem lehetett megállítani Nonát. Nona a levegőben elfordulva előre-
húzta a talpát, és mindkét lába pörölyként csapódott Raymel mellka-
sába. Aztán a tarkójánál megragadta a férfit, hogy megmaradjon a
helyén. Ebben a pillanatban, még mielőtt a férfi keze hozzáérhetett
volna, valami más ragadta meg, mintha egy láthatatlan kéz mélyesz-
tette volna Nona elméjébe karmait, metszett bele az emlékekbe, fa-
kasztotta ki érzelmeit. Nona érezte őket. Érezte, ami beköltözött
Raymel koponyájába, az utasokat, amelyek visszakísérték őt az élet és
halál mezsgyéjén töltött hosszú fogságból. A férfi bőre alatt lapultak,
és figyelték őt Raymel mélyvörös szeméből.
Nona és Raymel mindössze a másodperc töredékéig ért egymás-
hoz, ám valamiféle ösztön azt súgta Nonának, hogy noha a férfi mind-
két szeme rá szegeződött, csupán a vörös szem látta igazán, mi több,
az ismerte fel őt. Valami felébredt Nonában, ahogy a tekintete talál-
kozott a szorítóharcos fejében rejtőző idegenséggel. Kapcsolatuk
szemvillanásnyi ideig tartott, ám Nona sebessége egészen hosszúra
elhúzta azt. Mély és önmagából kifordító érzés burkolta be, felerészt
fájdalom, felerészt rosszullét.
 Tucatnyi különféle gondolat űzte-hajtotta egymást abban a pará-
nyi időtöredékben, amelyet Nona a gondolkodásnak hagyott meg. El
kellene löknie magát. Meg kellene ölnie a férfit. Meg kellene ölnie őt.
A keze döntött Nona helyett.
– Ezt Saidáért kapod!
Karmait Raymel torkába mélyesztette, egy rántással keresztülmet-
szette velük vaskos nyakát, aztán ellökte magát, hátraszökkent Raymel
emelkedő kezei felett. A levegőben átbukfencezett, és két lábbal ért
földet, közvetlenül a szorító előtt, karjait egyensúlyát keresve széttár-
ta, ám inkább úgy hatott, mintha tapsra várna.
Egy árny vetült rá. Amikor felpillantott, egy hatalmas kezet látott,
mely könnyedén átfoghatta és szétroppanthatta volna a fejét, mögöt-
te pedig Denamot, ahogy pulykavörösen és dühtől tombolva áthajolt
a köteleken, hogy megragadja. Nonának ez egyszer nem maradt ideje
elhajolni. Ám bármennyire közel került hozzá Denam, Faggyú nővér
megelőzte. A keze fogóként zárult rá Denam csuklójára, a másik kezé-
vel a kisujját kapta el. Egy pillanattal később a gerant már a porond
közepén térdepelt felettük, és kínszenvedéstől rekedt hangon kö-
nyörgött, hogy eresszék el. Szikla nővér elhúzta Nonát a főbejárat
felé. A közönség, Denam, talán még az apácák is szerencsétlen bal-
esetnek látták az egészet. Nona a gerant mellett kiviharzott a szorító-
ból, és ahogy beleütközött valakibe a közönségből, oldalra ugrott.
Nona, akit félig-meddig odatoltak, félig-meddig odavonszoltak a
kijárathoz, Raymel Tacsison és a mellette sürgölődő kék köpönyeges
férfin tartotta a szemét. Valami nem volt rendjén. A pengék, amelyek
hat hüvelyk mélyen belevágtak a kőfalba, láthatólag lecsúsztak-
lepattantak, mintha Raymel testében a természetükkel ellenkező va-
lami bújt volna meg. Tátongó seb helyett csupán felszíninek tűnő vá-
gást ejtettek rajta, amitől alig nyílt szét a bőr. Ahogy lecsillapodott
benne a harag vörösen izzó rohama, Nona rájött, hogy vértől csöpögő
kézzel is állhatna most egy nemesúrfi meggyilkolásának száz szemta-
núja előtt. Még a nővérek is ellene fordultak volna. Ha valamiképp
sikerült volna kimenekülnie a csarnokból, a császár katonái a marni
tengerparttól a scithrowli határig mindent felkutatnak érte. És mégis...
a lelke mélyén valahol ennek dacára csalódottnak érezte magát.
A maga részéről Raymel nem törődött az előtte álló akadémikussal,
ehelyett Nonát bámulta, hol a kék, hol a vörös szemével. Az egyik ke-
zét a torkához szorította, ujjai közt átszivárgott: a vér. És ahogy egy-
másra meredtek, Nona gyomrát ismét ugyanazt a gyötrő émelygés
rántotta görcsbe.
 31

GYÁLTALÁN MIT ESZNEK?

E – Tessék? – Nona hátrapillantott Clerára, aki a sorban mö-

götte állva várta, hogy Bhenta kinyissa a kaput, és leengedje
őket a lépcsőn a Méregkeverő barlangjába.
– Mit találnak odakint, amit megehetnek? – kérdezte Clera.
– Kicsodák?
– A jég-törzsek. Nem rágcsálhatnak kizárólag jeget.
– Vadásznak. – Nona édesapja annak idején sokat vadászott a jé-
gen.
– Mire vadásznak?
– Fehérmedvére, húlára, hiúzra. Effélékre.
– Hogy megegyék?
– Apa a prémjüket adta el.
– És a medvék mit ettek?
– Bemerészkednek a peremvidékekre portyázni.
– A jég mélyén élő törzsekre gondoltam. Zole szerint az övéi ezer
mérföldre is elkóborolnak északra.
– Hú. – Nona a homlokát ráncolta. – Halat, azt hiszem. És te mióta
állsz szóba Zoléval?
– Halat? Az nem fagy meg?
– De a jég alatt tenger húzódik – válaszolta Nona.
– Mérföldekkel alatta! Hogyan... – A zárban megcsörrenő kulcs
vetett véget a társalgásnak.
 Bhenta nehézkesen kitárta a kaput, és mogorván meredt a novíci-
ákra, amíg meg nem indultak. Clera azt bizonygatta, hogy Bhenta vi-
aszfehér bőre és riasztó, természetellenesen kék szeme Alma nővér
egyik mérgének megmaradó utóhatása volt, a segédi pozíció pedig
egyfajta kárpótlás. Nona viszont Kanna nővértől hallotta, hogy az ef-
féle külső nem szokatlan, ha valaki ezer mérföldet tesz meg kelet felé
a Folyosóban, Bhenta pedig a következő esztendőben ölti magára a
fityulát a visszahúzódás nővéreként.
Alma nővér az ajtóban állva várta őket, ahogy a szürke osztály sor-
ban bevonult Bhenta mögött. Nehéz függönyök takarták a sziklaorom
falába vájt aknaablakokat, a helyet reszkető félhomály töltötte be. A
három munkapadot a falhoz tolták, a székeket rájuk halmozták, kö-
zöttük lámpásokat helyeztek el, így a tágas helyiség üresen maradt.
Még a Méregkeverő asztaláról is eltűntek a megszokott fiolák, tartósí-
tott szervekkel teli üvegek és mindenféle limlomok. Nona a többiek-
kel együtt megállt, és nyugtalanul figyelte a vibráló árnyakat. Végre-
valahára talán valami másról is tanulnak a mérgeken kívül. Nona en-
nek ellenére nem kaparta le a viaszt az ujjbegyeiről. Az árnyórán so-
sem fizetődön ki, ha valaki egy pillanatra is hagyta, hogy lankadjon az
ébersége, és bármi, amihez hozzáért, könnyen Alma nővér valamelyik
furfangos kelepcéje lehetett.
– A fény a betolakodó. – Alma nővér egészen halkan beszélt, mint
aki bizonyos benne, hogy figyelnek rá. – Azok közületek, akik már
hallották tőlem ezt a témát, foglalják el magukat a képzésükkel!
Intett a csoportnak, mire négy-öt novícia a terem végébe hátrált,
ahol a legsűrűbbnek tűnt a sötétség. Nona elkapta Leeni mosolyát,
amint a novícia végigsimította a testét a combjától a mellkasán át az
arcáig, és a mozdulatát mintha az éjszaka követte volna: általában
Bhentáéhoz hasonlóan halovány bőre lassanként nehezen kivehetővé
vált, mintha a lámpás remegő fénye nem találna fogódzót rajta. Mel-
lette Alata sötétbarna bőre mintha ordítva hirdette volna a jelenlétét.
Émelyítő érzés kúszott fel Nona gyomra köré, ugyanaz, amit a
caltessi válogató óta tapasztalt. A visszatérte óta eltelt napokban ez
csupán rosszabbodott. Lehetséges, hogy Raymel valamiképp meg-
mérgezte őt, amikor Nona megvágta, vagy aznap korábban mérgez-
tette meg. Talán azért jött el, hogy lássa, amint Nona kínok között
kileheli a lelkét. Ha így volt, elszámolta magát az adaggal. Nona kizá-
rólag Arának és Clerának mesélt erről. Ara azon tűnődött, vajon nem
varázslatról lehetett-e e szó. A noi-guinokról úgy tartották, hogy
marjal varázsigékkel egy hét alatt képesek lerohasztani a húst egy
erős férfiról. Clera csak kacagott ezen, és kijelentette, hogy a legtöbb
lány havonta megtapasztalja ugyanezeket a tüneteket, és hozzászok-
nak. Mindketten azt tanácsolták, keresse fel az apátnőt, ám Nona hal-
lani sem akart erről. Ha bármelyik apáca rájött, hogy Nona ütközése
Raymellel nem közönséges baleset volt, minden jel szerint nem közöl-
ték ezt az apátnővel. És Nona sem készült ilyesmire. Üveg apátnő már
rettenetes kínokat állt ki, és hajszál híja volt, hogy nem jutott ennél is
borzalmasabb sorsra, amikor Nona legutóbb feldühítette a Tacsis csa-
ládot. És most Nona fogta magát, és elmetszette Thuran Tacsis első-
szülött fiának torkát... immár másodszor, jóllehet közel sem olyan mé-
lyen, mint amennyire szerette volna. Ezt a harcot neki kellett megvív-
nia.
– ...a fény időleges kedvesség. – Nona ráeszmélt, hogy a Méregke-
verő belelovalta magát a témába, és költői magaslatokig jutott. Meg-
rázta magát, és igyekezett figyelni. – A gyertya lángjában és a nap
forró szemében újul meg. Mielőtt eljőne, sötétség uralkodik. Miután
távozik, újra beköszönt a sötétség. Az éjszaka türelme végtelen. Az
árny pedig... az árny a háború, a seb, ahol a kettő összecsap, ahol a
fény elvérzik.
A Méregkeverő egy pillanatra elhallgatott, hogy a fityulája alá si-
mítson egy kiszabadult vörös tincset.
– Nézzetek körül: az árny sosem mozdulatlan. Minden árnyékhoz
két teremtő kell: a fény, és ami a fény útjába áll. Mindkettő mozog. És
ha kilépünk a táncoló lángok és nyugtalan novíciák e barlangjából,
akkor sem találunk moccanatlan árnyakat. A nap mozog, az Abeth
mozog, a felhők jönnek és mennek. Ahhoz, hogy elrejtőzhessetek,
meg kell értenetek ezt a mozgást. Meg kell tanulnotok, mikor marad-
jatok nyugton, és mikor mozduljatok. Az árnyórán türelemre és lopa-
kodásra foglak tanítani titeket. Addig tanuljátok, amíg vallássá nem
válik, Kerék nővér pedig le nem vonul a lépcsőmön, hogy eretnekek-
nek kiáltson ki benneteket. Előfordulnak majd olyan helyzetek, amikor
az életetek függ attól, képesek vagytok-e rejtve maradni, vagy amikor
valaki más élete múlhat azon, mennyire észrevétlenül tudtok átfura-
kodni valamilyen védelmen. Ha a vöröset vagy a szürkét választjátok,
egyértelműen ez lesz a helyzet, de bármiképp szolgáljátok is az Őst,
tudnotok kell, hogy a türelem és az a képesség, hogy észrevétlenek
maradjatok, a legértékesebb készségek közé tartozik, amit novíciák-
nak tanítani lehet.
A Méregkeverő alakja sötéten rajzolódott ki előttük az aranyszínű
és gyöngyöző fénytől keretezve, ahol a nap sugarai a függöny szélén a
legparányibb réseken is átszűrődtek.
– Ma annyit szeretnék, hogy keressetek magatoknak ülőhelyet.
Leljétek meg a türelmeteket, ahogyan Út tanárnő tanította nektek, és
figyeljétek idősebb nővértársaitokat, ahogy egymásra vadásznak, vagy
legalább amennyire meglátni képesek vagytok őket. A rejtőzés
kilencrészt látás. Ezért hát figyeljetek! És lássatok!
– Nem tanuljuk meg az árnyszövést? – Clera egy tapodtat sem
mozdult, miközben a többiek szedelőzködni kezdtek.
Nona megtorpant, és hátrafordult.
– Kanna nővér szerint élt valaha egy szürke nővér, aki szabadon
tudta engedni a saját árnyékát, és az elcsatangolt, és... mindenfélé-
ket... csinált... – Elhallgatott, mivel felfigyelt a Méregkeverő hallga-
tagságára. Odafent, a kolostorban Alma nővér volt. A barlangjában a
pillanatnyi helyzettől függően viselkedhetett a Méregkeverőként
vagy Alma nővérként, a sötétben azonban nehezen lehetett másképp
gondolni rá, mint a Méregkeverőre, és Nona tudta, hogy ha most lát-
ná az apáca arcát, a szemében azt a kemény csillogást fedezné fel,
mely arra emlékeztette Nonát, hogy mennyire veszélyes.
– Türelemre tanítok, ti pedig türelmetlenséggel válaszoltok? – A
Méregkeverő maga elé húzta két kezét, az árnyékok pókhálóként
tapadtak rájuk, ahogy emelkedtek. Sötétség áramlott széttárt ujjai
között. – Nem az árnyakat szőjük, hanem a fényt. Hogy lenne lehetsé-
ges, hogy valaki nem vet árnyékot? Kizárólag azáltal, ha a fényt szövi
úgy, hogy annak útja továbbra is ugyanahhoz a ponthoz vezessen,
ahová akkor érne el, ha a személy nem állna ott. – Miközben beszélt, a
kezében egyre sűrűsödött az árnyék. – Ahhoz, hogy lemetsszétek ma-
gatokról az árnyékotokat, nem szükséges különösebb képesség, csu-
pán a megfelelő kés. Ezek pedig szerencsére sokkal ritkábbak, mint az
oktalan novíciák. Egy árnymunkás számára ez a legvakmerőbb és leg-
ostobább megoldás, amit választhat. Egy elszabadított árnyék kegyet-
len fegyver lehet, ám amint függetlenné válik, hajlamos nem hallgatni
a tulajdonosára, és csakhamar beleveszni a nagyobb sötétségbe.
A Méregkeverő ökölbe szorította a kezét, tusfekete sötétséggé
préselte az ujjai közül kicsorgó, megalvadt éjszakát. Még erősebben
szorította, ajka vicsorba torzult, majd újra széttárta az ujjait. Mindkét
tenyerében apró fekete labdacs hevert, mintha lyukat ütöttek volna a
kezébe.
– Fogjátok! – Árny tanárnő Clerára, majd Nonára pillantott. – Ha
árnyakat akartok munkálni, le kell nyelnetek az éjszakát. Nem igaz?
Clera tétován közelebb lépett, elvette a parányi homálygömböt az
apáca bal kezéből, és az ujjain árnyéklepel terjedt szét. Nona fogta a
másikat, hidegnek és keménynek találta.
– Nyeljétek le őket!
Nona a szájához emelte a sajátját. Egyszeriben förtelmes keserűség
áradt szét a nyelvén, kúszott fel az orcája belsején. Az émelygés,
amely már korábban is a gyomrát facsarta, a belsőségeire tekeredő
pengés dróttá lényegült át. A fájdalomtól ordítani tudott volna. A leg-
szívesebben kiköpte volna a pirulát, mégis szorosan összezárta az áll-
kapcsát, és öklendezve megpróbált elegendő nyálat összegyűjteni,
hogy lenyelhesse a micsodát. Úgy érezte, mintha a nyelve összetöpö-
rödne a szájában. Fanyalogva-bugyogva valahogy sikerült a torkába
erőltetnie a sötétséget. Clera viszont egyszerűen kiköpte a földre a
labdacsot.
– Szentséges Ős! – köpködött egyre Clera. – Ez undorító.
– Ahogy a padlómra köpködni is az, Clera Ghomal. – A Méregkeve-
rő elfintorította az orrát. – Nem érdekes. Az igazság keserű pirula,
amit le kell nyelni, nemde, Nona?
– Igenis az, Árny tanárnő – felelte Nona zsibbadt, összeráncosodott
ajkakkal.
– És alighanem Clera is kellően nagy adagot nyelt le belőle. – A
Méregkeverő odahajolt Clerához. – Csaltál már valamelyik vizsgámon,
novícia?
– Nem, dehogy – vágta rá azonnal Nona, jóllehet nem állt szándé-
kában válaszolni.
– Igen – felelte elkerekedő szemmel Clera. – A múlt hónapban ki-
cseréltem az olvasztótégelyemet Aráéval, amíg ő nem... – Clera a szá-
jához kapta a kezét – ...figyelt. Az ellenszervizsgán pedig...
Clera szájához tapasztott tenyérrel tovább beszélt, szavai eltompít-
va, ám mégis kivehetően szóltak.
– Jobban járnátok, ha összevarrnátok a szátokat, novíciák. Az igaz-
ság: balta. Ha megfontolatlanul lendítjük meg, hatalmas köröket leír-
va vele mindenkit megsebesíthetünk – magyarázta a Méregkeverő. –
Hadd mutassam be! Nona, milyen kérdéstől tartasz a leginkább, amit
feltehetek?
– Attól félek, hogy megkérdezi, valójában mi történt, ami miatt
eladott az édesanyám.
Nona alig bírta kordában tartani az állkapcsát, miközben a nyelve
rángatózva igyekezett kéretlenül elmesélni a teljes történetet.
Egy pillanatra rosszallás suhant át a Méregkeverő homlokán. Csití-
tón felemelte a kezét.
 – Ennél érdekesebb kérdést teszek fel. Eddig kibe zúgtál bele,
Nona?
– Arabellába és magába, és Regolba... – Nona megiramodott az
ajtó felé, mindkét tenyerét a szájára szorította, az arca égett, Alma
nővér nevetése üldözte, Clera alig pár lépésnyivel maradt csak le tőle.
– Megmérgezett minket! – kiáltotta Nona után Clera, ahogy felsza-
ladtak a lépcsőn. – Az a szutyok megmérgezett minket.
– Előre megmondta, hogy valami újat készít, amíg mi a válogatóra
edzünk. – Nona képtelen volt befogni a száját futás közben. Hátrapil-
lantott, nehogy üldözzék, és még sosem érezte ennyire sebezhetőnek
magát.
Nona kirontott a lépcsőről a napvilágra, a nap rőt fénye tüzesen
sütött le rá az árnyakkal teli barlang homálya után. Clera nagy hévvel
félretolta, megperdült az ütközéstől, és ugrálva igyekezett megtalálni
az egyensúlyát. Végül szembefordulva állapodtak meg, egymástól
tízyardnyira az udvaron, ahol a mosodából visszaballagó Felmosó-
rongy nővéren kívül egyetlen lelket sem lehetett látni.
– Miért...
– Ne! Különben ez a szemedben köt ki! – Clera előhúzta a kezét a
habitusából, ujjai közt egy dobócsillagot szorongatott; nem a penge-
szertárból való ötágú változatot, hanem egy kisebb négyágút.
– Azt meg honnan szerezted? – Nona nem tudta magában tartani a
kérdést. Ráadásul Clera nem fogja megdobni őt.
Clera szája görcsösen rángatózott, az ajka vonaglott.
– Partnistól! – ordította.
– Miért...
– Mit...
Mindketten belekezdtek a kérdésbe, ám mivel tudták, hogy a má-
siknak felelnie kellene, tüstént el is hallgattak, sarkon fordultak, és
ellentétes irányban iszkolni kezdtek, Clera szélsebesen, míg Nona a
testében lüktető kínzó fájdalomtól bicegve.
Nona elhányta magát, mielőtt a kolostor széléhez ért volna, ám egy
óra kellett ahhoz, hogy a keserűség megszűnjön a szájában, és újra
képes legyen hazudni.
– Nem vagyok szörnyeteg. – A szavakat émelyítően édesnek érezte.
Clerára a Méregkeverő barlangjának kapujában talált rá, ahogy a
bátorságát igyekezett összeszedni, hogy megint lemenjen. Az udvar
üresen állt, a többi novícia a kerengőbe ment, vagy még a vacsoráját
ette.
Nona odament hozzá, még mindig fájdalmak között, de már képes
volt anélkül járni, hogy összegörnyedne.
– Honnan szerezted azt a dobócsillagot? Mire kell az neked?
– Már megmondtam. – Clera összeszorította az ajkát, haragosan
összevonta a szemöldökét. – Partnis Reeve adta nekem. Azt szeremé,
ha a harcosa lennék. Apám elárulta neki, hogy nem avattatom magam
vörös nővérré, amikor végeztem itt. – A fogát szívta, valamilyen fanyar
ízt érezve elfintorodott. – Amúgy... miért is adott el az édesanyád?
Nona a résnyire nyitva hagyott kapu felé fordult.
– Előbb essünk túl ezen!
Megindult lefelé, Clera pedig követte.
Alma nővér az asztalánál ült, és egy tekercset tanulmányozott, a
tanterem berendezése mostanra visszakerült a megszokott helyére.
– Clera novícia, Nona novícia, milyen kedves, hogy visszatértetek. –
A tekercsre tette a mutatópálcáját, egy vékony drótfűzdarabot, hogy
megjelölje a helyet. – Épp az édes aloéról olvastam, egy olyan növény-
ről, amelyet elvesztettünk a jég miatt. Úgy tűnik, kiválóan leplezi a
keserűséget. Szívesen kipróbáltam volna az igazságmérgemben,
amely, amint azt megtapasztalhattátok, nem olyasmi, amit észrevétle-
nül beadhatok bárkinek. – Az asztalra támasztotta a tenyerét, és fel-
állt. – Talán a katedrális archívumában akad még néhány mag... – Át-
sétált a termen, és megállt a lányok előtt. – Mit tanultatok meg, lá-
nyok?
– Hogy ne bízzunk meg magában – felelte Nona.
Az apáca felkacagott.
 – Ezt attól a naptól fogva igyekszem megtanítani nektek, amikor
először lejöttetek ezen a lépcsőn, Nona Grey. Ezúttal sikerült beléd
vésnem a leckét? – A tekintete balra siklott. – És te, Clera?
– Az igazság: fegyver, a hazugság pedig nélkülözhetetlen pajzs.
– Akár egy költő is fogalmazhatta volna így – állapította meg Alma
nővér. Előrenyúlt, és a két lány vállára tette a kezét, közelebb terelte
őket egymáshoz. – Ám amikor azt kérdeztem, mit tanultatok meg...
azt szerettem volna hallani, hogy „türelmet”.
És ezzel összekoppintotta a két novícia fejét.
 32

TENGER TÉNYLEG ILYEN? – Nona a többiekkel ült, lábát a messze

A alattuk hullámzó víz fölé lógatta. A holdfényben felsejlett a

víznyelő túlsó oldala, ám minden mást elnyelt a sötétség. Az
Üvegvíz feneke többölnyivel mélyebben feküdt, mint amennyi elvá-
lasztotta a sziklás peremet a fodrozódó felszíntől. Nona nehezen tud-
ta elképzelni ezt.
– Hah! – Ruli inkább szavakkal fejezte ki, ha valamit szórakoztató-
nak talált, és ritkán nevetett. – A tenger hatalmas.
– Tudom. Nem vagyok ostoba. – Nona már látta a térképeket. Sza-
bály nővér atlaszai a teljes Folyosót lefedték, jóllehet a legtávolabbi
vidékekről valók több évszázaddal korábban készültek. – Úgy értet-
tem, ennyire mély?
Ruli a fejét csóválta, Clera pedig gúnyosan horkantott egyet, holott
Nona jól tudta, hogy a barátnője még sosem járt a tengerparton.
– Mélyebb – felelte Ruli. – Apám sokszor idézett nekem egy könyv-
ből. – A homlokát ráncolva próbálta felidézni a szavakat. – Bármi tör-
ténjék is vele, a tenger bezárkózik önmagába, és megtartja titkait,
hullámok függönyével eltöröl mindent, ami történt. A mély óceán
várakozik. Türelmes, éhes mélységei ismeretlenek azok számára, akik
csupán a felszínén siklanak, és úgy hiszik, az egészet ismerik. Üres
mérföldek, sötét helyek ezek, ahová sohasem jutott még el a fény,
emberi szem sohasem láthatja őket. Minő csodák... A többire nem
emlékszem. – Hátrahúzta a haját a válla mögé, és előrehajolt, hogy
lebámuljon a lábujjain túlra. – Azt szeretné, ha visszamennék, amikor
itt végeztem. Azt mondja, Abeth jóval több az Ős Egyházánál. Én vi-
szont azt hiszem, maradok. Ha szürke nem lehetek, akkor szent nővér
leszek.
– Szerinted nincs más látnivaló a világban? – kérdezte Hessa egy
közeli sziklán kuporogva. Még a peremre sem ült ki, talán töpörödött
lábát félt megmutatni, vagy tudta, hogy ha lezuhanna, biztosan vízbe
fúlna.
– Jaj, dehogy – válaszolta Ruli. – Több, mint amit valaha megismer-
hetnék. Ám ez erre a helyre is igaz.
Szorosabban magára húzta a hálóingét, a szelet kissé felmelegítet-
te a közelgő fókusz, ám ahhoz még túlságosan hidegen fújt, hogy kel-
lemes legyen.
– Így fognak meg – állapította meg Clera. – Azt mondják, bármikor
elmehetsz, a családok pedig évről évre kifizetik a díjakat, no de há-
nyan távoznak? Mindig közbejön valami, a hit, a rejtélyek, a büszke-
ség... Úgy tűnik, ennek a helynek mindig sikerül beléjük mélyeszteni a
horgait. – Hátravetette a fejét. – Belém viszont nem. Amint felajánlják
a vöröset, már itt sem vagyok.
– Látjátok, hogy Yisht szemmel tart minket? – sziszegte Ara. Aztán
amikor Ruli megfordult volna: – Ne nézz oda!
– Állandóan rajtunk a tekintete – jegyezte meg Hessa. – Vagyis
rajtad meg Nonán.
– Nem Zoléra kellene figyelnie? – Clera ívben a vízbe hajított egy
meglazult kődarabot.
– Ghena azt mesélte, hogy látta, amint felmászik a kupolára – súgta
Ruli. – Azt mesélte, hogy beszámolt erről Üvegnek, de az apátnő végig
sem hallgatta.
– Végig sem hallgatta? – értetlenkedett Nona.
– Az összes apáca ilyen – bólintott Ruli. – Rettegnek tőle, hogy
Sherzal visszarendeli Zolét. Én legalábbis ezt hallottam. Habár fogal-
mam sincs, miért számíthat ez. Lehet, hogy felmérgesítenék vele a
főpapot? Különben tudtátok, hogy Zole különórákat kap Serpenyő
nővértől? Meg a Méregkeverőtől! – Karba fonta maga előtt a kezét. –
És ezért nem hajlandók bármit tenni Yishttel. Úgy gondolják, ha ki-
dobnák Yishtet, Zole is vele tartana. Így aztán Yisht kedvére meg-
mászhatja az Ős Kupoláját.
– Ghena mindig mindenféle történeteket agyal ki – csóválta a fejét
Clera. – Remélem, kijárom a szürke osztályt, mire ő felkerül a vörös-
ből. Egyvalamiben viszont igaza van: Yisht sántikál valamiben. Folyton
kémkedik.
– Szerintem megtalálni igyekszik valamit – merengett Hessa.
– Gondolod, hogy Yisht árulkodna az apátnőnek? – kérdezte Ruli. –
Arról, hogy itt vagyunk?
Nem lehetett rendkívülinek mondani, ha valaki éjszaka kiosont a
dormitóriumból, ám határozottan tiltották.
– Ha megteszi, az a te hibád lesz – válaszolta Clera. – A fürdőház-
ban is megmutathattad volna nekünk, ott épp eléggé gomolyog a gőz.
– A fürdőházban nem megy. Nem tudom, miért. Talán mert egy
pillanatra sem nyugszik meg a levegő.
– Ahogy itt is folyton mozog... vagy nem vetted észre a szelet?
– Odalent nem! – Ruli lemutatott a vízre. – Vagyis nem annyira.
Nem tudom... talán...
– Talán csak sehol sem megy – hergelte Clera.
– Mindjárt kiderül – vetette közbe Ara. – Szóval felesleges vitat-
kozni.
Igaza volt. Közelgett a fókusz, a hold jóformán a fejük felett járt, a
víznyelő árnyai lassanként odébb settenkedtek, a legközelebbi falhoz
simultak. A lábuk alatt egy második hold, egy vörös négyzet táncolt a
vízen.
A hőség egyre növekedett Nona vállán, és lassan forrósággá da-
gadt. Nona résnyire szűkítette a szemét. Clera és Ara hátradőlt, ha-
nyatt fekve, széttárt karokkal fogadták a ragyogó fényt.
Nona figyelte, ahogy a víz gőzölögni kezd a két izzó hold csapdá-
jában. Pár perc alatt az egész víznyelő megtelt párával, új felszín go-
molygott a lába alatt, és emelkedett sebesen. Nona örült, hogy nem a
habitusát viseli: a fennsíkon nagyobb hőség uralkodott, mint a fürdő-
házban, és Nona karján verejték gyöngyözött, hálóinge vékony szöve-
te alatt csurgott le a bordáin.
Amikor a gőz felért a peremhez, forró, nedves lepedőként szétte-
rült, mielőtt felkapta és magával sodorta a fókuszban örvénylő, meg-
zavarodott szél. Ara és Clera felült.
– Akkor csináld! – szólalt meg Clera.
– Már... próbálom. – Ruli felemelte a kezét, a pára körbefolyta az
ujjait, egyenletesen ömlött elő a víznyelő mélységéből, foszlányokra
szakadt a novíciák körül, ahol a szél megtépázta. Ruli sápadt homloka
ráncokba gyűrődött, aztán még fakóbbá fehéredet!, arca két oldalán
izzadságcseppek gördültek lefelé.
– Semmit se látok – jelentette ki Clera.
Ahogy Nona sem, ő viszont érzett valamit, valamiféle bizsergést az
ujjhegyeiben, amely szétterjedt a tenyerében, és valamiféle kapará-
szást elméje legmélyebb zugaiban. A gyomra ezt a pillanatot válasz-
totta, hogy gyötrelmesen görcsbe ránduljon, amitől Nona kétrét gör-
nyedt, és kis híján belebukfencezett a víznyelőbe.
– Ott! – mutatta Ara. Közvetlenül alattuk a pára alakká állt össze...
valamivé.
– Egy személy. – Nona levegőért kapott összeszorított fogai közt.
Az alak közelebb húzódott, határozottabb fehérségként rajzoló-
dott ki a gőzben. Jellegtelenségével, hiszen akár férfi, akár nő is lehe-
tett, az Ős kupolabeli szobrára emlékeztette Nonát.
– Meg... mond... tam! – vigyorodott el Ruli, miközben jól láthatóan
erőlködött.
– Most egy lovat! – kérte Clera. – Nem is! Kerék nővért formázd
meg... Dehogy! Kannát és Almát! Ahogy csókolóznak!
Az alak szertefoszlott, Ruli pedig kifújta a levegőt.
– Ez nagyszerű volt, Ruli. – Ara Nona előtt áthajolva Ruli vállára
tette a kezét. – Legalább árnyalatnyi marjal vér csörgedezik benned,
ha nem egyenesen fél-vérű vagy!
– Könnyedén menni fog az árnyszövés – tette hozzá a hátuk mögül
Hessa. – Egészen biztosan szürke nővér leszel, ha annak akarsz állni.
– Többet szeretnék látni! – Clera leheveredett a hátára, a karját a
szemére húzta. A fókusz a tetőpontjához közeledett, a fény hamaro-
san továbbsiklik. A jég peremén most minden olvad, a tavak mellett
élő törzsek pedig serényen gyűjtögetik a hold bőséges ajándékát,
mielőtt újra beáll a fagy. – Mi mást tudsz még?
– Csak ezt. – Ruli hátradőlt. – És még ettől is megfájdul a fejem.
– El kellene mondanod az apáttőnek – javasolta Hessa.
Ruli fújt egyet.
– Az apátnőt egyedül az Út érdekli. Az egész kolostort csupán az Út
hatja meg. – Vállat vont. – A Méregkeverő hamar megállapítja majd,
képes vagyok-e árnyakat munkálni, és ő majd segít. – Elmosolyodott. –
Ahogy Kanna és Bhenta is. Mi, szürkék összetartunk!
A hold enyésző hevének utolsó pillanataiban visszaosontak a
dormitóriumba, már dideregtek, mivel a szél újra rátalált a hangjára,
és a testükre tapasztotta nyirkos hálóruhájukat.
A fájdalmai köré görbedt Nona szemére csupán hosszú idő után
jött az álom. Raymel korábban valamiképp megmérgezte őt, neki pe-
dig vissza kellett ütnie ezért valahogy.
#

MÁSNAP NONA AZON KAPTA MAGÁT, hogy ásítozik az útórán. Ilyesmi gya-
korta megesett vele, még olyankor is, amikor nem indokolta a kialvat-
lanság. Sehogy sem sikerült rátalálnia a belső békére, és az Út mindig
elérhetetlen maradt. Serpenyő nővér már százszor elmondta neki,
hogy túl görcsösen próbálkozik:
– A belső békét nem lehet akaratunk erejével megragadni, felven-
ni, megkaparintani. Adomány ez, amire nyitottá kell válnod.
Ennek ellenére bármennyire próbálkozott is Nona azzal, hogy ne
akarja, a belső béke egyelőre nem nyúlt felé, és nem vette őt a karjai-
ba, hogy gyengéden az Útra helyezze.
Serpenyő nővér egy köhintéssel ragadta ki meditációjukból a lá-
nyok figyelmét. A terem elején lévő nagy, vasalt komód előtt állt,
alakja feketén komorlott a napsütötte ólomüveg előtt.
– Létezik egy vonal, amely elválaszt, és egy vonal, amely összeköt,
és e kettő egy és ugyanaz, és ez a vonal az Út.
Nona egyre csüggesztőbbnek találta Serpenyő nővér kinyilatkozá-
sait, különösen most, hogy tudta, ténylegesen megvan benne a képes-
ség, hogy megérintse az Utat. A vörös osztályban még elengedte a
füle mellett az idős apáca bölcselkedéseit, kizárólag arra várt, hogy
végre kiszabadulhasson a penge-útra, most azonban kötelességének
érezte, hogy odafigyeljen, mivel abban reménykedett, hogy valóban
valami hasznosat hallhat tőle.
– Létezik egy szál, amely keresztülszalad minden dolgokon, amely
minden történetet összeköt az összes többivel, egy szál, amely végig-
fut minden élőlény erein, csontvelején és emlékezetén.
Nona felsóhajtott. Szép, szép, hogy Serpenyő nővér bájos kis be-
szédeket mond, ám sokkal hasznosabb lenne, ha egyszerűen elmon-
daná nekik, amit tudniuk kell. Ha valaki ért valamit, el kellene tudnia
magyarázni: ha viszont nem érti, akkor nem lenne szabad tanítania.
Bárhogy is, egyáltalán nem segített, hogy az öregasszony költői szófü-
zéreket zúdított rájuk.
A feje újra meg újra előrebiccent, ám Nona azonmód fel is kapta,
pislogott, próbálta nyitva tartani a szemét. Bármivel mérgezte meg a
Tacsis család, a tünetek minden különösebb ok nélkül, szertelenül
jelentkeztek.
#

MIVEL ELCSÜGGESZTETTE, hogy mindhiába igyekszik eljutni a belső béke

állapotába, Nona már több alkalommal kiosont a kolostor épületei-
ből, és próbálta az általa ismert egyetlen módon újra elérni az Utat.
Rákapott arra, hogy észrevétlenül otthagyja a barátait, és kime-
részkedjen a fennsík keskenyedő kiszögellésére. Ott a szélnek neki-
görnyedve kibámult Verity kertes földjeire és a jégfalak között keletre
egyre szűkülő Folyosóra. Ha lenézett, a fennsík falához simuló és így
az időjárás viszontagságaitól védett kolostori szőlőskerteket látta.
Korábban a fájdalom és a düh hajtotta őt az Útra. A dühért csupán
kinyúlnia kellett: a puszta tény, hogy Raymel Tacsis még lélegzik, ön-
magában elég volt. Nona végezni akart vele a válogatáson, és az ujjai
még napokkal később is viszkettek, hogy kifakasszák a vérét. Ám azzal
kellett szembesülnie, hogy pengéivel legfeljebb megkarmolni képes
őt. Ez vajon a mellette munkálkodó férfi műve lehetett, aki valamiféle
bűbájt eresztett rá? Vagy a bőrében tanyázó ördögöké, akik felvértez-
ték Nona ellen befogadójukat?
Bárhogy is, Nonának nem sikerült bosszút állnia Saidáért. Alig né-
hány yardnyira attól a helytől, ahol Raymel annak idején bántotta a
barátnőjét, Nona a kezébe kaparinthatta a férfi torkát... Raymel mégis
életben maradt. Nonának mindössze abba kellett belegondolnia,
hogy barátként milyen kudarcot vallott, és a düh rögvest kínálta ma-
gát. Ahogy a fájdalom is.
Idő kellett hozzá. Idő, hogy felszítsa a haragot, és hagyja fehér izzá-
sig hevülni, idő, hogy hagyja felbukni a fájdalmat a mély és rejtett
zugokból, ahová száműzte azt. Ám meg tudta tenni, és valahányszor
megtette, az Út összeállt a káoszból lelki szemei előtt. Egy pillanatra
előtűnt, elnyúlt előtte, erre-arra csapkolódott és tekergőzött, akár egy
haláltusáját vívó kígyó. Aztán a következő pillanatban rémisztő sebes-
séggel magához ragadta Nonát.
Amikor először megérintette az utat az egyik ilyen kirándulásán,
futó kapcsolatot hozott létre, és az Út energiája oly erővel robbant ki
belőle, hogy még a kolostor spalettáit is megremegtette, a röptükben
elpusztult madarak pedig csigavonalban zuhantak a földre. Az égzen-
gésszerű zajról senki sem tudta, honnan jöhetett. Szabály nővér azzal
a magyarázattal állt elő, hogy a fennsíkot átlyuggató számtalan bar-
lang egyike omolhatott be.
A második és az azt követő alkalmakkor Nonának sikerült a sziklá-
ba vezetnie az Út energiáit, megrepesztve, egyes helyeken porrá zúz-
va ezzel a mészkövet, ám a kolostorból is észrevehető károkat nem
okozott vele. Tucatnyinál több kísérlet során viszont hiába igyekezett
lassabban közelíteni, megtartani az egyensúlyát, ahogy a penge-úton,
majd óvatosan haladni előre, mindössze egyetlen lépést sikerült meg-
tennie, esetleg egy röpke második lépéssel próbálkoznia, mielőtt az
Út ledobta őt magáról.
– Nona!
– Tessék! – Nona felpillantott, újra felfedezte a termet, az ablakok
fenséges színeit, a körülötte üldögélő novíciákat és az előtte álló Ser-
penyő nővért. – Tessék, Út tanárnő!
– Nekem úgy tűnt, hogy a belső béke mezsgyéjéről átléptél a bó-
biskolásba.
A teremben mindenfelől halk vihogás hallatszott.
– Elnézést, Út tanárnő.
– Azt mondtam, velem jössz majd az Akadémiára.
– Én?
– Meg Hessa és Arabella. Minden év huszadik hetednapján elvi-
szem a szürke osztály quantaljait oda. Már amennyiben akadnak köz-
tük quantalok. Fontos, hogy megismerjétek a marjal bűbájokat, az
Akadémia tanárai pedig eltökéltek abban a tekintetben is, hogy a
diákjaik megtudjanak valamit az Út varázslatairól.
Megszólalt Harsogó, Serpenyő nővér pedig a homlokát ráncolta a
harang elhaló hangjára, és tőle szokatlan ingerültséggel intett az osz-
tálynak, hogy mehetnek. Clera széke szinte teljesen körbefordult,
ahogy a lány felpattant, hogy elsőként szaladhasson le a lépcsőn.
#

AMIKOR AZNAP ESTE Nona a refektóriumi asztalhoz ért, Clera már egy
tányér ragut habzsolt. Darla egy akkora combot szerzett magának,
hogy inkább hattyúénak, mint csirkelábnak tűnt, és a lány mintha el-
tökélte volna magát, hogy csontig lerág róla mindent, az arca és álla
pedig zsírtól csöpögött.
 – Elkéstél. Ez nem vall rád – préselte ki magából a szavakat teli száj-
jal Darla. Az összes novícia közül egyedül Darlának volt még Nonánál
is feneketlenebb a bendője.
– Kerék nővér elkapott egy leckére.
Azonban nem mondott igazat: megint az Úton próbált járni, miu-
tán dühével jutott el oda. Szokás szerint hiába iparkodott lelassítani és
uralni a lépteit, az Út pillanatok alatt levetette őt magáról. Csupán
megrepedezett köveket és a sziklába egyyardnyi mélyre hatoló hasa-
dékokat tudott felmutatni.
– Láttam, amint Kerék Yishttel sugdolózik a disznóólaknál. – Clera
fel sem nézett a tányérjáról, csupán két kanál étel között vetette oda.
– Szerintem összeesküvést szőnek.
Nona körbepillantott, Zolét kereste, de sehol sem látta a lányt.
Sherzal gyakran elküldte őt ételcsomagokért, hogy tartani tudja ma-
gát „etnikai étrendjéhez”, Zole pedig abból falatozott a kerengőben.
Általában szárított halnak tűnt az elemózsiája, időnként nyugtalanító
csápszerűségekkel. Máskor az érleléstől megfeketedett zsírtömbök-
nek látszott, amelynek a bűzétől könnyezni kezdett Nona szeme. Soha
senki sem kért belőle.
Nona mert magának a raguból, elvett egy kenyérvéget, és bepré-
selődött Clera meg Ketti közé.
– Kerék nővér inkább lemetszené a saját orrát, mint hogy étkezés
előtt kihagyja a negyedik zsoltárt. Ő végképp nem áskálódna az egy-
ház ellen.
– Lehet, hogy nem az egyház ellen áskálódik. – Ara kihúzott egy
széket az asztal túloldaláról, és középre hajolt a kenyérért. – Lehet,
hogy téged nem tart az egyházhoz tartozónak, Nona. Valahogy min-
dig sikerül tönkretenned minden imát, amit megtaníttat veled.
– Hibátlanul elmondom őket.
– A te szádból inkább halálos fenyegetésnek hangzanak. Még ha
senki sem tudná, hogy gyűlölöd őt, elég meghallgatniuk téged a lé-
lekórán ahhoz, hogy megbizonyosodhassanak efelől. – Ara leült.
 – Egyáltalán nem gyűlölöm. – Nona megrágta és lenyelte a falatot.
– Épp csak nagyon-nagyon nem szeretem.
– Bárhogy is – válaszolta Ara –, felejtsd el Kerék nővért, négy nap
múlva indulunk az Akadémiára!
– Már jártam ott. – Nona egy megrakott kanál ragut lapátolt a szá-
jába, és miután túl forrónak találta, sebesen ki-be fújogatta a levegőt,
amíg le nem hűlt kissé, Ara pedig haragos tekintettel meredt rá, és
noszogatta, hogy mondjon még valamit.
– És...
Nona végül megnyerte a csatát, és rágni kezdett, noha a nyelve
egy kissé megégett.
– Nem valami nagyszerű hely.
– Hogy kerültél oda? Szerettem volna látogatást tenni ott az
apámmal, de nem engedtek be minket! – Ara felpillantott Hessára, aki
épp abban a pillanatban lépett elő az idősebb novíciák egyik csoport-
jából, és bicegve megindult az asztal felé.
– Azt mondja, hogy már járt ott.
– És én is – vágta rá Hessa. – Nem valami nagyszerű hely.
– Hogy micsoda! – Ara a ragujába ejtette a kanalát. – Felháborító.
Akad valaki ebben a kolostorban rajtam kívül, aki még nem járt ott?
– Mindössze annyi kell hozzá, hogy valaki, aki eladni igyekszik té-
ged, elvigyen oda – jegyezte meg Hessa. – Nona pedig nem járt ott,
csupán az én emlékeimre emlékszik.
Nona pislogott egyet, és felnézett.
– De... – Összevonta a szemöldökét, az öklével a homlokát ütöget-
te. Hessának igaza volt: azt az emléket idézte fel, amelyet Hessa osz-
tott meg vele, amikor együtt kiosontak a dormitóriumból, köszönhe-
tően Hessa szál-munkájának, amiben Nona úgyszintén nem tudott
sikert elérni, mivel ehhez rendkívül közel kellett volna kerülnie az
Úthoz, ám anélkül, hogy ténylegesen megérintené. – Azt hiszem, iga-
zad van. – Rulira nézett, aki a tányérjából felszálló gőzre meredt. –
Ruli! Mi a...
 A gőz halvány kígyóvá tekeredett össze, és émelyítő fájdalom ör-
vénylett át Nonán. Érezte, hogy zuhan, a szava elakadt, magával rán-
tott tányért, kenyeret. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire leért a földre.
#

– NONA! NONA! – Ara a földön térdepelve két kézbe fogta Nona arcát.
– ... baja?
– Rózsa nővérhez...
– Nem! – Nona hirtelen oldalra kapott, és megragadta az indulni
készülő Jula bokáját.
– Semmi szüksége Rózsa nővérre. – Clera inkább Julának akart el-
lentmondani, nem az eszére hallgatott.
– Miről beszélsz? – Ara eleresztette Nona fejét, és lekuporodott a
sarkára. – Beteg vagy.
– Nem beteg vagyok. Megmérgeztek – sziszegte Nona.
– Ez még jobb ok arra, hogy az ispotályba vigyünk – jelentette ki
Ruli, és a homlokát aggodalmasan ráncolva leguggolt Ara mellé.
– Kidobnak, ha az apácák megtudják, mit tettem. – Nona kétrét
görnyedt a kínzó fájdalomtól, amely mostanra kissé enyhült, de még
mindig görcsben tartotta a testét. E pillanatban a kidobatás nem tűnt
túl nagy árnak azért, hogy jobban érezze magát.
– Nem hagyhatunk így, megmérgezve. – Ara összenézett Rulival. –
Belehalhatsz. És ki tette? Valóban azt hiszed, hogy Raymel Tacsishoz
lehet köze?
– Nem kell megmérgezve maradnom. – Nona megpróbált feltá-
pászkodni, majd Clera segítségével visszaült a székére. – Tudjuk, ho-
gyan kell ellenszert készíteni.
A Méregkeverő kétévnyi tanítása gondoskodott erről.
– Ehhez tudnod kell, mivel mérgeztek meg. Tizenhárom különböző
ellenszert ismerünk. Nem készíthetjük el mindegyiket, és a felét nem
szabad másikkal együtt bevenni. – Hessa a mankójáért nyúlt, és nagy
nehezen felállt a székről.
– Létezik egy fekete kúra – ellenkezett Nona.
 – Amit nem tanítottak meg nekünk – válaszolta Hessa. – És még
meg is ölheti vagy megvakíthatja a beteget.
– Ráadásul Alma nővérnél van minden hozzávaló – hajolt közelebb
Ruli az asztal másik oldaláról, suttogásig halkítva a hangját.
– Még azt sem tudjuk, hol tartja őket. – Clera folytatta az evést.
– Egy barlangban – közölte Nona.
– Ah, naná! – horkant fel teli szájjal Clera.
– Kutathatunk. Már sokkal beljebb is jártam, mint ti... láttam né-
hány helyet, ahol az ilyesmiket tarthatja. – Nona előre-hátra ringató-
zott a széken, hogy elterelje a figyelmét a még mindig éles, jóllehet
lassanként enyhülő fájdalomról.
– Sokkal beljebb jártál? – ráncolta a homlokát Ara.
– Amikor a próbatétel előtt bezárták – magyarázta a szintén a
homlokát ráncoló Hessa, aki viszont mindvégig így meredt maga elé.
– Ó.
– Lezárják – vetette közbe Jula.
Clera gúnyosan fújt egyet.
– Tényleg lezárják – erősködött Jula. – A kapuja mindig zárva van.
Még az árnytanterembe sem juthatnánk be, ha Alma nővér vagy
Bhenta nem engedne be minket.
– Juthatnánk? – Clera felpillantott a tányérjáról, és a kézfejébe
törölte a száját. – Belopódznál az alsó barlangokba, Jula? Még soha
egyetlen szabályt sem szegtél meg egész szent életedben.
– Nonának szüksége van ránk – szegte le a fejét Jula.
– Rám van szüksége – jelentette ki Clera. – Ki tudom nyitni azt a
zárat.
– Hogyan? – kérdezte Ara.
Clera csücsörítve kivárt egy pillanatot, mérgesen meredt maga elé
fekete lobonca alól.
– Ellopom Bhentától a kulcsot.
A novíciák lepisszegték Clerát, aki mostanra egészen felemelte a
hangját, ám úgy tűnt, a négy vacsorázó, tereferélő osztály és a csörgő-
zörgő evőeszközök zsivajában senki sem figyelt fel rá.
– Én majd kinyitom azt a zárat – ajánlkozott egészen halkan Hessa.
– Meg tudom csinálni. Ez még nem változtat a tényen, hogy azt sem
tudjuk, miféle ellenszerre lenne szükségünk – aztán nehézkesen bi-
cegve megindult a főbejárat felé.
A többiek nézték, ahogy távozik, majd egy villanásnyi időre megáll,
hogy egy pillantást vessen hátra rájuk, és biccentsen. Hessának nem
volt szokása a hencegés. Ha azt mondta, hogy képes rá, akkor meg is
tudja tenni.
Megérkezett Zole, keresztülfurakodott a szomszéd asztaltól felálló
novíciák között. A szürke osztály sanda pillantásokat vetett rá, és hir-
telen vége szakadt a beszélgetésnek.
– Ma este – szólalt meg Nona, majd megint a ragura fordította
minden figyelmét.
#

AZNAP ESTEFELÉ, útban a dormitóriumba Nona megállt a

szkriptóriumnál. Bekopogott, és várt. Szitáló eső jóformán megfagyott
cseppjeit sodorta a szél. Nona behúzódott a kapualjba, és már emelte
volna a kezét, hogy megint kopogjon, amikor remegve kitárult a sú-
lyos ajtó.
– Nona! – mosolygott le rá Kanna nővér, noha nem oly magasság-
ból, mint régebben. – Kerülj beljebb!
Nona besurrant a résen, és körbepillantott a szobában, amíg Kanna
betette mögötte az ajtót. Négy nagy, ferde lapú íróasztal foglalta el a
hely java részét, mindegyiken nehezékkel megtartott, kigöngyölt te-
kercsek, mellettük író tollak és tinta. Heg nővér ült az egyetlen foglalt
asztalnál, előtte vaskos kötet állt egy olvasópolcon, a két oldalán egy-
egy lámpás. Heg néhány kurta pillantást vetett Nonára, mielőtt újra
belemerült az olvasásba. Clera azt mesélte, hogy az apáca arról a seb-
helyről nevezte el magát, amely kettészelte az arcát, átugrott szeme
vak fehérjén, majd végigszaladt rövidre vágott, ősz haja alatt. Jula
szerint Heg egy küldetésben szerezte a sebet, nem sokkal azután,
hogy apácává avatták, és hogy a név egy másik sebhelyre vagy titokra
utal.
– Mit tehetünk érted, Nona? – Kanna szemében a megszokott hun-
cutság csillogott. – Egy könyvet kívánsz lemásoltatni?
– A könyvtárat szeretném használni.
Kanna lelkendezve összecsapta a kezét, és ezzel magára vonta Heg
nővér rosszalló pillantását.
– Megtanítottalak olvasni, és most egy könyvnek próbálsz nekiáll-
ni! Ilyen lehet, amikor valakinek a kisbabája megteszi az első lépése-
ket! Gyere csak! Gyere!
A szoba végéből nyíló ajtóhoz sietett.
Nona követte Kannát a kolostor könyvtárába, az első szobához
hasonlóan tágas, ám ablaktalan terembe, amelynek falait a padlótól a
mennyezetig mindenütt könyvespolcok fedték. Egy másik, nyitott aj-
tón egy hosszú erkélyre lehetett kijutni, ahol a mély szekrényekben
több száz tekercs hevert.
– Vannak szent szövegeink, spirituális írásaink, valamint a szentek
és rendünk nagyra becsült tagjainak élete. – Kanna egy széles kar-
mozdulattal befogta a teljes szemközti falat. – Ott pedig értekezése-
ket találsz a Folyosó és az azon túli vidékek harci stílusairól. Itt sora-
koznak a nővérek történetei és genealógiája. Amott az Út misztériu-
máról szóló művek... ne számíts rá, hogy bármi értelmet találsz ben-
nük. – A jobb oldali falat borító szakaszokra mutatott. – A szürke
könyveket amott találod, a legfelső polcon. Ezek pedig itt... – egy le-
lakatolt rács mögé nyúlva Kanna szétterítette az ujjait úgy tucatnyi
bőrkötésű gerinc felett – ...a regények!
– Miért vannak elzárva? – kérdezte Nona. Azt gondolta volna, hogy
a mérgekről szóló kötetekhez nem engednek hozzáférni. Ezek vi-
szont...
Kanna szélesen elmosolyodott, és egy kissé vonakodva elvette a
kezét.
– „Mesélj valamit!” Öröktől fogva így kezdődött minden csábítás.
 – Az apátnő nem tarthat olyan könyveket! – Nona érezte, hogy
elpirul.
Kanna megrázta a fejét.
– Itt legalábbis nem. – Megint szélesen elmosolyodott. – Ám előre
szólok, ifjú Nona: egy könyv éppoly veszélyes lehet, mint bármely uta-
zás. Az a személy, aki behajtja a hátsó fedelet, nem biztos, hogy
ugyanaz, mint aki felütötte a kötetet. Bánj tisztelettel a könyvekkel!
– Egyszerűen... elolvashatom őket? – érdeklődött Nona.
– Amikor csak kedved támad hozzá. Viszont mindig rakd vissza
őket a helyükre! És ne tégy bennük kárt! Ők az én gyermekeim. Az én
bőrbe bugyolált gyermekeim. És egy roppant kellemetlen mérget
kaptam Alma nővértől azok számára, akik akár egyetlen szamárfület
hagynak valamelyik oldalon.
– Hogyan érhetem el a felső polcokon lévőket? – Nona végigpász-
tázta a legfelső polcot, amely a mennyezet alatt végigfutott a termen.
– Nőj meg! – bámult rá derűsen Kanna. – Jobb, ha azokat a könyve-
ket nem olvasod el, kicsi Nona. Addig nem, amíg magasabb nem le-
szel. – Ezzel visszasétált az ajtóhoz. – Ha szükséged lenne rám, idebent
leszek Heg nővérrel.
#

– MEGTALÁLTAD? – Ara a dormitórium bejáratában várakozott, amikor

Nona visszaért. Mögötte, a csarnokban a többi novícia már mind nyu-
govóra tért, vagy épp a hálóingébe bújt bele.
Nona a melléhez szorított karokkal besétált mellette a szobába.
Mostanra láz mélyesztette belé az agyarait, és Nona úgy érezte, ha
átkarolja magát, kevésbé didereg. Bezuhant az ágyába, túlságosan
fázott és reszketett ahhoz, hogy átöltözzön, jóllehet a habitusa a tes-
téhez tapadt az izzadságfoltok helyén. Clera és Ara együtt figyelték,
ahogy nehézkesen előhúzza palatábláját a habitusa belső zsebéből.
Aztán nyögve lehajolt, és az ágy alá csúsztatta, hogy a gondosan fel-
rótt utasítások ne mosódjanak el rajta.
– Tehát megszerezted – suttogta Clera.
 – Igen. – Nona hátrahanyatlott. A receptre egy vaskos kötetben lelt
rá, amelyet a Gerran-bérci Réz nővér írt több mint kétszáz esztendeje.
Borzalmasabb dolgokra figyelmeztetett, mint Hessa... ám Nona meg-
kaparintotta. Nála volt a fekete kúra.
 33

IESS MÁR! – Clera a barlang bejáratát őrző kapu két rácsa közé

S szorította az arcát. A túloldalon az árnyóra termébe levezető

lépcső futott. – Gyorsan!
– Siet, amennyire tőle telik – csitította Ara.
Hessa bicegve közeledett feléjük, rossz lába a mankóval együtt
lendült. Nona a hátát a falnak vetve a kolostor sötét, néma épületeit
kémlelte körülöttük. Valahol bagoly huhogott, patkányok iszkoltak be
sötét zugokba. Ara parányit feljebb húzta a sapkát a lámpásról, hogy
utat mutasson Hessának.
– Óvatosan a lépcsőn! – Nona közelebb lépett, hogy elkaphassa
Hessát, ha netán megbotlana.
– Erre! – Ara most kellően magasra felhúzta a lámpa búráját, hogy a
fény kiáradjon a kapura.
A nap még egy óráig nem mutatkozik: a fókusz már elmúlt, heve
elenyészett a kövekről; a csillagokat szeneszsák égbolt rejtette. A
szürke órákban jártak, amikor az emberek mélyen alszanak, a világ
pedig tárva-nyitva áll a merészek előtt.
Ha bármelyik novícia felkelne, hogy a szükségszobát használja,
tüstént felfedezné a lámpás eltűnését. Emellett még az jelentett ve-
szélyt, ha felfedezné őket a pékház kinyitásával aznap megbízott apá-
ca vagy Faggyú nővér, avagy az éjszakai őrjáratot teljesítő egyik vörös
nővére.
Hessa a kapuhoz ért. Amikor a lámpás fénye az arcára vetült, egy
félmosoly ívét tárta eléjük, azét a nyugalomét, amely Serpenyő nővér
tanítása szerint a tiszta vérűeket az Úthoz vezérli. Hessa a zárra he-
lyezte a kezét.
– Ne robbantsd szét! – Hirtelen félelem ragadta meg Nonát, és
felrémlett előtte a tönkretett kapu képe, előtte pedig Alma nővér állt,
vállán a reggeli nap fényével.
– Az Út úgy fut keresztül rajtunk, akár egy világra feljegyzett alá-
írás. – Hessa mintha Serpenyő nővért idézte volna. – Bonyolultak va-
gyunk, és folyton változunk, velünk együtt pedig az aláírásunk is át-
alakul. – Hessa keze magára vonta Nona figyelmét. Nem ragyogott,
valamiképp mégis fényesebbnek és valóságosabbnak látszott, mint
körötte bármi. – Ám egy zár... Egy zár egyszerű szerkezet, bárhogyan
állították is össze. Zárva van vagy nyitva. A szála vagy az egyik szót
adja ki, vagy a másikat. És ha... megragadom... és megrántom ezt a
szálat...
A magát megadó zár kattanására mindannyian hátrahőköltek.
– Most visszamegyek – közölte Hessa.
– Mind ezt fogjátok tenni.
Nona átvette a lámpást Arától.
– Én aztán nem! – Ara már nyúlt is, hogy visszaszerezze.
Nona elkapta előle.
– Egyvalaki éppúgy megkeresheti, mint hárman. Nincs szükségem
rátok.
– Badarság. Hárman sokkal nagyobb területet kutathatunk át.
Nincs sok időnk! – Ara összevonta a szemöldökét, az orra felett meg-
jelent a két függőleges ránc, mint mindig, amikor makacskodott.
Nona mindössze annyira tárta ki a kaput, hogy maga beférjen.
– Egyetlen lámpásunk van. Nem válhatunk szét. Jobb, ha csak egyi-
künk kap büntetést, amennyiben rajtakapnának. – Behúzta maga mö-
gött a kaput, ahogy Ara utánanyúlt volna. – Segítsetek Hessának visz-
szajutni! Elbotolhat a sötétben.
Úgy tűnt, Clera belátta az érv helytállóságát, vagy rájött, mennyire
nem szeretné, ha a Méregkeverő feketelistájára kerülne. Bárhogy is,
belekarolt Hessába, és a lányt támogatva megindult fel a lépcsőn.
– De megmérgeztek! – ellenkezett Ara. – Ez az egész lényege. Mi
van, ha odalent rosszabbul érzed magad? Mi van, ha szükséged lenne
ránk?
– Ha elkapnak, ezzel védekezhetek: hogy megmérgeztek. Szüksé-
gem van az ellenszerre. Nektek nincs kifogásotok.
Anélkül, hogy megvárta volna a választ, Nona lesietett az alagútba,
magabiztosan lépdelt az ismerős lépcsőfokokon.
#

AMINT TÚLJUTOTT az árnyóra barlangtermén, Nona egyetlen régi em-

lékre támaszkodhatott. Alma nővér annak idején vasbéklyóba verve
vezette őket végig ezen a folyosón. Ahhoz, hogy az elmélkedőbe jus-
sanak, Alma nővér tucatnyi elágazáson vitte át őket, ahogy az alagu-
tak kettéváltak, és behatoltak a Hit Sziklájának fekete titkai közé.
A lépcső alján Nona pár pillanatig a lámpás fényének táncát figyel-
te, aztán elfordult tőle, és ehelyett a tánc sötétségre íródott emlékét
nézte. A tisztánlátáshoz vezető utak közül, amelyeket Serpenyő nővér
tanított nekik, Nona számára ez működött a legjobban. Az ezt követő
néhány percben a révület hűvös, bizsergető karjai közé zárta őt, min-
den árnyék jelentéssel telt meg, a fal minden részlete a figyelmét kö-
vetelte magának.
A levegőben fémesség terjengett, a mélyen rejlő helyek jellegzetes
szaga. Nona megborzongott, habár a nyirkos levegőt nem érezte kü-
lönösebben hidegnek. Lelki szemei előtt önmagát látta, ahogy pará-
nyi, rebbenő lángocskája belép egy hatalmas útvesztőbe. Szabály nő-
vér egyszer megmutatta nekik egy hangyaboly járatainak kiöntött
mását, amely oly bonyolultnak, oly végtelenül összetettnek hatott,
hogy Nona nem értette, hogyan találhatnak ki belőle a hangyák. Ma ő
volt a hangya.
Lassan haladt, a talajt tanulmányozta. A Méregkeverő raktára nem
lehetett messze az osztályteremtől, a kettőt összekötő utat pedig jól
kitaposták. A szikla buckái között felgyűlt sáros kőpor megmutatta,
merre jártak gyakorta. Nonának a fordulóknál kell majd odafigyelnie.
Az első döntést ott kellett meghoznia, ahol egy hasadék nyílt az
alagút falában, amelyen egy felnőtt épphogy át tudott préselődni.
Nona letérdelt, hogy alaposabban szemügyre vegye a talajt. Jéghideg
vízcsepp loccsant szét a nyakán. Amit a lámpás remegő fényében
megpillantott, meglepte őt. Néhány hüvelyknyire a hasadéktól egy
cipő lekerekített sarka hagyott nyomot, ahol az ősrégi sár felgyűlt egy
sziklaredőben. A lenyomat tisztán és elég élesen kivehető volt. Ha
hosszú ideje ott lett volna, az alagutakból csöpögő cseppek elmossák
a széleit... Nona mély levegőt vett, oldalra fordult, és becsusszant a
hasadékba.
A nyílás enyhe szögben lefelé vezetett, a talajt kődarabok borítot-
ták, ahol a falak közelebb húzódtak egymáshoz. Nona amennyire
mert, sietett, arra számított, hogy kiszélesedik az üreg, ehelyett azzal
kellett szembesülnie, hogy egyre szűkebb lesz. Nehezen tudta volna
elképzelni, hogy a Méregkeverő a novíciák tégelyeibe való készletek-
kel az ölében jön-megy itt. Valaki valamikor mégis erre járt.
A falak mindkét oldalon súrolták a testét, Nona egyedül a saját
légzését hallotta; szag nem csapta meg az orrát, kivéve a lámpás füst-
jéé és az eonok óta itt nyugvó nedves szikla dohosságáé.
Nona továbbnyomult, jóllehet még szűkebb lett a hely. Úgy tűnt,
hogy a hasadék fokozatosan elkeskenyedik, majd összezárul, és Nonát
egyre inkább aggasztotta, hogy beszorul, nem tud megfordulni vagy
kihátrálni, a kő ölelése nem engedi, mígnem kihuny a fény, és a szom-
júság az őrületbe kergeti.
– Bárki járt is itt, bizonyára visszafordulhatott.
A sötétség elnyelte a hangját.
Félelmei csúfondárosan gúnyolták, hajtották tovább.
A legkeskenyebb pont közelében Nona kormot fedezett fel a föl-
dön. Nehéz lett volna nem észrevennie, hiszen az orra alig egyhü-
velyknyire volt tőle, a tarkója pedig a szemközti falat súrolta. Saját
lámpájának füstje felszállt a fal mentén, felülírta a korábbi sötét fol-
tot.
– Itt fordulhatott vissza.
Nona ennek ellenére még egyyardnyit tekergőzött előre. Itt már
nem talált koromtól fekete falakat. Araszolva megindult hátrafelé, ám
megtorpant, és szimatolni kezdett. A saját lámpásából az égő szikla-
olaj fanyar, kátrányos füstje áradt, a levegőt mégis édesebb illat, an-
nak halovány emléke töltötte meg. Régi füst, de nem azé az olcsó
anyagé, amit a novíciák égettek: Nona az apátnő házának bejáratában
és a Szív Csarnokban érzett ilyet, amikor a főpap ítéletet hozott felet-
te.
Tovább nyomakodott, immár mindkét oldal szorította, tekergőzött,
ahol a sziklahasadék túl szűknek bizonyult a csípőjének. Egy ponton a
kő állkapcsa megragadta a fejét, és sem továbbmenni, sem kihátrálni
nem tudott. A félelem elégséges kenőanyagnak bizonyult, és Nona
egy pillanattal később kiszabadult. Bátorsága épp azelőtt fogyott el,
ahol a rés megint kiszélesedett volna, ám mostanra egyedül előrefelé
folytathatta az útját, ezért a rémülettől zokogva, ostobaságáért ön-
magát átkozva araszolt tovább.
A falak végül eleresztették, és Nona egy tágasabb térbe tántoro-
dott be. Egy újabb alagútba. Felette akna nyílt a mennyezetben. Sem
kézzel kifaragottnak, sem természetesnek nem tűnt, ehelyett furcsán
„olvadt” jelleget öltött, falai simák és egyenetlenek voltak. Az alagút
alját törmelék borította, amely a fenti, hol töredezett, hol sima falú,
másutt csákánynyomokkal borított aknából hullott oda. Nona fejében
sehogy sem állt össze, mi lehet ez.
Az akna túl magasan volt ahhoz, hogy elérhesse, egy sziklaomlás
elrekesztette a tőle balra lévő alagutat, Nona idegei pedig még nem
álltak készen arra, hogy megkíséreljen visszajutni, ezért a jobb oldali
átjáró maradt az egyetlen választása.
Továbbment, koszosan és horzsolásokkal teli testtel, kisebb hasa-
dékokon haladt keresztül, egyszer pedig egy vízesésfüggönyön, ahol a
fennsík fagyos vize leszivárgott. Pillanatnyi pánik fogta el, ahogy maga
elé képzelte a valahol a közelben húzódó Üvegvíz roppant súlyát. Va-
jon mennyire lehettek vékonyak a víztározót megtartó falak? Mi kell
ahhoz, hogy az a rengeteg víz elárassza ezeket az ősrégi utakat, és
megfullassza őt a sötétben?
– Kizárt, hogy Alma erre járt volna. Készletekért biztosan nem.
Nona saját hangjának zengése meggyőzte őt, és visszafelé kezdett
araszolni.
Ekkor hallotta meg. Csupán egyszer, és egészen messziről. A kőnek
ütődő fém csendülését. Visszafojtotta a lélegzetét, és várt, fülelt.
Semmi. Mélyebb tisztánlátásra törekedett, elméjét a Serpenyő nővér-
től tanult mantrába burkolta. Egyetlen láng a sötétben. Egyetlen hang
egy üres térben. Egyetlen csillanás a szélt ől borzolt tavon. Még mindig
semmi... nem, semmi, csupán az ide vezető úton néhány yardnyira lévő
víz halovány csobogása. Aztán megint megszólalt a hang. A kőnek
ütődő fémé.
Nona vicsorogva, mintha a félelmét akarná elűzni a dühével, meg-
indult tovább. Húszyardnyira az alagút megint jobban kiszélesedett, a
sárral borított talajon azonban nem látszott nyoma, hogy bárki arra
járt volna. A hangok immár gyakrabban szólaltak meg, vagy Nona csak
a leghangosabbakat hallotta. Csákány koppant a sziklának. Valaki
ásott, ám a visszhangzó átjáróban nem lehetett megállapítani az
irányt.
Valamivel távolabb elhalkultak a hangok. Nona néhány lépésnyit
hátrált, és egy sziklás garatra lelt a fal egyik repedésében, valamivel a
feje felett. A hang itt hangosabban szólt. Kioldotta a habitusát össze-
fogó zsinórt, és az egyik végét a lámpás fogantyújához, a másikat a
bokájához kötözte. Felugrott, elkapta a magasabb, lefolyónál nem
szélesebb alagút peremét, aztán felhúzta magát, a lámpás illegett-
billegett alatta.
Egy perccel később már a hasán kúszott előre az átjáróban. A csat-
tanások innen már annyira hangosnak hatottak, hogy Nona lehúzta a
lámpás sisakját, és vakon haladt tovább.
Hideg, végtelennek tűnő percek múltán, miközben kétszer beverte
a fejét, és teljesen lehorzsolta a bőrt a térdéről, suttogásnyi fényre lett
figyelmes a sziklába harapó csákány üvöltései közt. Felsejlett előtte az
alagút vége, oly halványan parázslott, hogy csupán a vak mélységben
lehetett felfedezni.
Nona a légzését megzabolázva kikúszott a peremre, ahol valami-
lyen nagyobb, újabb akna vágott keresztül a régebbin, amelyben ő
lapult. Odalent, a tágasabb átjáróban fekete ruhás, magányos alak
csapkodta csákánnyal a falat, alig látszott ki a vájatból, amit készített.
Mögötte a fejtésből lehullott törmelék hevert szétszórva a víztől simá-
ra csiszolt padlón. A munka legalább hetekig tarthatott.
Nona lenyűgözve nézte, s közben egy újfajta érzésre lett figyelmes.
Az elméjét eddig a pontig a feje feletti szikla súlyának nyomasztó tu-
data töltötte meg, és hogy mennyi időbe telik majd visszajutnia a fel-
színre, ha egyáltalán fel tudja idézni a tekergőző-kanyargó útvonalat.
Most azonban valami jelentősebb követelte magának a figyelmét.
Hangosabb volt a csákány kopogásánál, nehezebb a többölnyi sziklá-
nál. Egyfajta teljesség. Egyfajta másság. Valami ősi és energiával teli,
amitől megreszketett a keze, és égett a bőre.
Az aknafaragó szünetet tartott, és oldalra fordult, hogy felvegye a
vájat szájába kikészített bőrkulacsot. A nő felemelte a kezét, félresimí-
totta homlokából verejtéktől csatakos haját, és ivott.
Yisht! Abban a pillanatban, hogy Nona magában kimondta a nevét,
a nő az alagút torkolata felé kapta a tekintetét. Nona sietve visszahú-
zódott, bepréselte magát a sziklahasadékba, és visszafojtotta a léleg-
zetét. Kivárt, elég ideig ahhoz, hogy Yisht újra meghúzhassa a kula-
csát, ha akarja, aztán hátrálni kezdett.
Nem volt könnyű hátrafelé haladni a szűk térben, ahol megfordulni
sem maradt helye, maga mögött egy füstölgő lámpást húzott, és zajt
sem csaphatott. A folyosó végén felerősödött a parázslás: Yisht nyilván
megindult felé! Nona lélekszakadva kúszott hátra, amilyen gyorsan
csak csörömpölés nélkül tudott. Ha Yisht felkapaszkodik, megláthatja
Nona lámpását, vagy megérezheti a szagát. Aztán vajon mennyi idő
kell, hogy egy kés tartson felé a levegőben? Vagy ha nem egy elhají-
tott penge, akkor Yisht maga. A nő gyakorlatilag egymaga az egész
szürke osztályt legyőzte. Idelent könnyedén megölheti Nonát, és a
holtteteme még azután is itt heverne észrevétlenül, hogy elporladtak
a csontjai.
A lába végül nyitott teret talált, és Nona lecsüngve átkapaszkodott
a peremen, mielőtt lecsússzam a lenti aknába, és az állát durván be-
verte egy kiálló szikladarabba. Pár pillanattal később már a hasadék-
ban iszkolt visszafelé, a lámpás sisakján át csupán annyi fény szivárgott
ki, hogy Nona ne verje be a fejét, és ne ájuljon el. Nona árnyaktól
hajtva rohant tovább, biztosra vette, hogy bármelyik pillanatban egy
kéz markolhatja meg a vállát.
#

– SIKERÜLT MEGSZEREZNED AZ ANYAGOKAT?

– Igen – szűrte ki a fogai között Nona. – Csss!
Clera lehemperedett az ágyáról, és átment Nonáéhoz. Ara lero-
gyott a saját nyoszolyájára, ásítva nyújtózott a vállára terített pokróc
alatt. Hessa mélyen aludt.
– Minden jól ment? – súgta Clera, és annyira közel hajolt Nona
füléhez, hogy megcsiklandozta az ajkával.
– Igen, feküdj vissza!
Nona kiszámolta az ellopott alapanyagokat a ruhásszekrényébe.
Lenvászonba bugyolált feketegyökér, papírba csomagolt
vörösfokhagyma, zsírozott bőrtömlőben higany, aklitsók és kén. A
raktárbarlang a tanterem melletti volt, nagy és könnyen megközelít-
hető, az alkotórészek felcímkézett zacskókban, bugyrokban, fiolákban
és edényekben sorakoztak a polcokon. Ha nem vezette volna félre
Yisht cipőjének nyoma, Nona negyedannyi idő alatt megjárta volna a
barlangot.
– Hogy érzed magad? Veled maradhatok?
 – Jól vagyok. Aludj csak!
– De mindent hoztál? Még higanyt is?
– Igen.
– Remek. – Clera megszorította a karját, tétovázott, aztán visszafe-
küdt az ágyába. – Amúgy sártól bűzlesz.
Nona levetette és az ágya alá gyömöszölte a habitusát. A kitisztítá-
sával majd később, a nap fényénél foglalkozik. Becsússzam a takarója
alá, a gyapjú dörzsölte lenyúzott térdeit, a sötétséget az egymást kö-
vető alagutak képei, a lobogó lángban megrebbenő, egyre szorosab-
ban köréje záruló keskeny kőtorkolatok töltötték meg. Nona az olda-
lára fordult, összegömbölyödött, a lehető legkisebb célpontot kínálta
a homálynak. A válogató óta eltelt éjszakákon eddig a fájdalmaktól
görbedt össze: annak a méregnek az első és egyre növekvő nyilallásai-
tól, amelyet Raymel juttatott belé. Természetesen semmi gyorsan ha-
tót. A férfi gondoskodni akart róla, hogy hosszan és sokat szenvedjen,
mielőtt a túlvilágra távozik. Alma nővér már rengeteg borzalmas tör-
ténetet mesélt mérgekről, amelyek pontosan így hatnak. Olyanokról,
amelyek hetek alatt rohasztják le a húst a bőrről, és amelyek előbb
megvakítanak, aztán minden más égésnél kegyetlenebbül lehámlaszt-
ják a bőrt, végül pedig, hónapokkal később, tébolyhoz és halálhoz
vezetnek. Nona most jött rá, hogy a térdén, a kezén, a karján és az
állkapcsán kívül... semmije se fáj. A feje, a gyomra, az ízületei, melye-
ket mindeddig lassú agónia gyötört-facsart, meggyógyultak. Azért
felelte, hogy jól érzi magát, hogy Clera visszafeküdjön a saját ágyába...
ám igazat mondott... mindössze a teljesség hátramaradó érzete hatot-
ta át, amely Yisht után kémkedve költözött belé. Ezt az érzést mind-
eddig egyetlen helyen érezte, és ott sem ennyire erősen: az Ős Kupo-
lájának hátsó bejárata előtt, az apácák celláinak legtávolabbi végé-
ben.
Mielőtt elnyomta az álom, utoljára még eltűnődött, vajon Yisht
használhatta-e a kaput, és hogy neki vagy Alma nővérnek feltűnik-e,
hogy nyitva maradt.
 #

A PENGEÓRA ÉS AZ ESTEBÉD közötti szünetben Nona, Ara és Hessa a

szélsöpörte hegyfok egy sekély mélyedésében gyűltek össze, egy kő-
halomtól védve, amelyet Nona tört szét Út-energiával számos titkos
gyakorlatának egyikén.
Egy rémálomnak bizonyult meggyújtani a tüzet, kevéske elcsent
gyújtósuk leégett, mielőtt felizzította volna a konyhából elemelt sze-
net. Végül Nona és Ara dideregve kucorgott, míg Hessa az Út eléré-
séhez szükséges belső békét kereste, és kisvártatva az Út-energia ki-
mért felszabadításával lángra lobbantotta a széndarabokat.
Nekiláttak, hogy a konyhából suttyomban elhozott edényekben
kifőzzék a fekete kúrát. Biztonságosabbnak érezték ezeket elhozni,
mint a Méregkeverő szertárából kicsenni a megfelelő felszerelést.
Mivel mérlegük nem volt, Hessa egy asztali kés hegyén kiegyensúlyo-
zott mérőrúddal határozta meg az adagokat. Hessa különféle kavicso-
kat hozott, amelyeknek súlyát már korábban meghatározta az árny-
órán, és azt állította, hogy amennyiben helyes távolságra rakja fel
ezeket a mérőrúd forgópontjától, némi számolással bármilyen súlyt
kimérhet a másik oldalon. Elméletben, Hessának legalábbis, mindez
könnyűnek tűnt. A Folyosó-szélben viszont, ráadásul úgy, hogy rakon-
cátlan anyagokat használtak, amelyek vagy elszállni, vagy elgurulni
igyekeztek, és nem lehetett az ingatag rúd egyetlen pontjára halmoz-
ni őket... Nona sokkal inkább találgatásnak látta, mint az akadémia-
órán tanult bármiféle tudománynak.
Hosszabban elbajlódtak vele, mint amire számítottak. Mivel a szél-
nek kellett tovasodornia a veszélyes gőzöket, gyakran és kapkodva
húzódtak arrébb, valahányszor megváltozott az iránya.
– Jég-szél közeleg – jelentette ki Ara.
– Lehet, hogy elzavarnak minket a barangolásra, ha kitart.
Nona újabb cseppet öntött a folyékony fémből az edényben feke-
tén fortyogó, orrfacsaró kotyvalékba.
– Lehet. – Ara megborzongott, és dideregve összehúzta magát. A
barangolások szinte mindig a jég-szél idején kezdődtek. Előfordult
már, hogy egy-egy novíciának nyoma veszett az úton, és napokkal
később a földhöz fagyva találtak rá. Vagy sosem.
Végül mindhárman lemaradtak a vacsoráról, és sötétedés után tér-
tek vissza a kolostorba, habitusuk feketegyökértől bűzlött, a használ-
hatatlanná vált főzőedényt a szirten hagyták, a mélyedésben elrejtett
szén még mindig parázslott. A fekete kúrát Nona egy parányi
parfümösfiolába öntötte, amit Ara hozott be, amikor beadták őt a
kolostorba. Miután iszappá forralták, majd óvatosan, nehogy a bőrük-
höz érjen, egy rongyon átszűrték, vajmi kevés maradt a főzetből.
– Ugye nem akarod tényleg bevenni? Ugye tudod, hogy vagy meg-
gyógyít, vagy megöl? – kérdezgette Hessa, miközben azon igyekezett,
hogy lépést tartson Nonával és Arával. – Még ha eltaláltam az adago-
kat, akkor is szörnyen kockázatos. Egyszerűen áruld el az apátnőnek,
hogy mit tettél! Talán megharagszik, de kidobni nem fog.
– Még meggondolom. Ma nem érzem annyira borzalmasan ma-
gam. – A fájdalom és az émelygés egyik napról a másikra megszűnt,
ám Nonának nem volt szíve elmondani ezt a többieknek azok után,
hogy ekkora kockázatot vállaltak érte. Ráadásul egy olyan ellenféllel
szemben, aki mérgeket vet be, sosem árt előre felkészülni. Aligha le-
hetett kétséges, hogy Alma nővér és a visszahúzódás többi nővére a
biztonság kedvéért apró fiolák egész gyűjteményét tartották maguk-
nál, köztük a fekete kúrával.
#

KORGÓ GYOMORRAL OSONTAK BE a dormitóriumba, és új habitusba öltöz-

tek át. Nonának Arától kellett kölcsönkérnie egyet. A három beszeny-
nyezett habitust Nona előző este sárral bepiszkolt ruhájába csomagol-
ták, majd elvitték a mosodába. Ha bármelyik apáca megérzi rajtuk a
feketegyökér szagát, és alaposabban megvizsgálja őket, a lányok bű-
neinek teljes lajstromát megtalálja. A feketegyökeret szerencsére
kevés főzethez használták, Alma nővér pedig látszólag sosem látott el
mosodai szolgálatot.
 Nona Ara mögé lépett a mosószobában, ingujja a keze körül libe-
gett, de már nem veszett el annyira a Kiválasztott ruháiban, mint an-
nak idején. Csaknem egy teljes óra kellett hozzá, hogy a mosófával
tisztára csapkodják a bepiszkított gúnyákat, aztán mindegyiket addig
mángolják, amíg kellően száraz nem lesz a kiteregetéshez.
A sötétben dolgoztak, könyékig a hideg vízben, a hátuk Faggyú
nővér okítása ellenére is sajgott. Ha világot gyújtanak, feleslegesen
felhívhatták volna magukra a figyelmet.
– Láttam Yishtet – szólalt meg Nona a homályban, a hangját alig
lehetett hallani a csobogástól.
– Én is, Zoléval a lélekórán – felelte Ara. Kerék nővér azzal az
ürüggyel engedte be Yishtet az órájára, hogy mindenkinek hasznos
lehet, ha többet megtudnak a szent ügyekről.
– A barlangban láttam őt.
– Micsoda? – Ara keze megállt a víz fölött.
– Elkeveredtem, és rátaláltam, ahogy odalent ás.
– Ásott? – kérdezte Ara. – Miért? Hol?
– Szerintem utat váj valahová a kupola alá... valami rejtőzhet ott,
valami nagy erejű.
– A teremtésit, Nona! És kivártál egy egész napot, hogy eláruld
nekem... miért?
– Mert ha olyankor mondom el, amikor Clera is hallhatja, mostanra
a fél kolostor tudna róla.
– Clera megőrzi a titkokat – háborodott fel Ara. – Amiket meg akar
őrizni.
– Clera... – Nona ellenkezése hamvába holt, felrémlett előtte a
különös dobócsillag emléke. Azóta egyszer sem kérdezett rá, Clera
pedig nem faggatta őt arról, hogyan kötött ki Giljohn ketrecében.
Méltányos üzletnek tűnt. – Clera tudja, hogyan tartsa meg magában a
saját titkait. A másokét megőrizni már nem ennyire megy neki.
Ara gúnyosan fújt egyet.
– Na és miért nem árultad el odakint, amikor a főzetet készítettük?
Ott már elég szűk körben lettünk volna!
– Hessa elmondatta volna velem az apátnőnek.
– A fenébe Hessával! Én foglak rávenni, hogy jelentsd az apátnő-
nek!
– Mondjam el neki, hogy betörtem az alsó barlangokba, hogy érté-
kes hozzávalókat lopjak el a kolostor készleteiből, mert rátámadtam a
férfira, aki miatt ő a tűzbe tartotta a tenyerét, hogy engem védjen,
miután először nekimentem? Akár Üveg apátnő is megkérhette
Yishtet, hogy vájjon ki egy átjárót, vagy engedélyt adhatott neki, hogy
feltárja a barlangok kincseit. Lehet, hogy ő maga nyitotta ki a kaput
neki egy kulccsal.
– De semmi ilyesmit nem tett.
– Nem. Ami azt illeti, egy új aknára leltem rá, és biztosra veszem,
hogy pontosan a vendégszállások alatt vezet fel. Yisht alighanem le-
ásott a szobájából, és nekilátott felfedezni a barlangokat.
– Akkor erről lesz szó – állapította meg Ara. – Bűnösebb nem is
lehetne.
– Viszont az apátnő alighanem szemet hunyna felette. Bármivel
tartja is a markában őt Sherzal, komoly befolyással bír felette! – Nona
kiemelt egy vízzel átitatott habitust az öblítőkádból. – Nekünk kell
tennünk valamit vele kapcsolatban.
– Hogyan? Küzdelemben mindannyiunkkal végezne! – Ara a mán-
gorlófán kifacsarta a habitusát, az arcából csupán pár csillanás lát-
szott, ahol a szkriptórium távoli fénye beszűrődött a mosoda ablakain.
– Ezen még nekem is gondolkodnom kell.
És Nona nekigörnyedt az öblítésnek.
Kivörösödött tenyérrel, összeráncosodott ujjakkal léptek ki, épp
időben, hogy csatlakozzanak a kerengőből a lámpaoltásra a
dormitóriumba tartó fiatalabb novíciákhoz.
Nona a csoport végén kullogott, mire az épülethez értek, lelassí-
totta az émelygés, amely egész nap újra meg újra visszatért. A bejá-
ratban egyenként vette a lépcsőfokokat. Egyszerre három dolog tör-
tént. Egy vékony jégdarab siklott el az arca előtt, éles kiáltás harsam
fel, Ara lába pedig hatalmas erővel Nona oldalába csapódott. Az üt-
közéstől a két lány ellenkező irányba repült. Mielőtt bármelyikük föl-
det ért volna, egy Nona fejénél is nagyobb leszakadt jégdarab esett
oda, ahol az imént állt. A szétrobbanó szilánkok mindkettejüket bete-
rítették.
– Szentséges Ős! – zihálta Ara. – Ennek kevés híja volt!
A hanyatt elterült Nonában annyi szusz sem maradt, hogy feleljen,
tekintete a jégcsapokkal csipkézett tetőre meredt. Vajon egy árnyat
látott ott? Csupán egyetlen pillanatra? Vagy kifáradt szeme és feszült
képzelete játszott vele?
#

NONA ÉS ARA FELTÁPÁSZKODOTT, behúzódtak a kapu íve alá, és lesöprö-

gették egymásról a jégdarabokat.
– Micsoda nap!
Elsőként Ara lépett be a kapun.
Nona gondolataiba mélyedve ballagott az ágyához. Vajon az imént
Yisht akarta megölni? A nő gyanút fogott, hogy kikémlelték a bar-
langban? Ha így volt, valóban csupán gyanakodhatott, máskülönben
határozottabban járt volna el...
Kimerülten és éhesen lehuppant, elhessegette magától a Yishttel
kapcsolatos gondolatokat. Egy teljes nap elmúlt, és egy pillanatnyit
sem gyakoroltak az akadémiai látogatásra. Kivéve persze Hessát, aki-
nek alig volt ilyesmire szüksége. Nona úgy látta az Akadémia iskoláját,
ahogyan Hessa emlékeiben megmutatkozott neki, csupa kőből kifa-
ragott fenség és ünnepélyesség, ahol a császár akadémikusai felsora-
kozva várják, hogy lenyűgözzék őket. És önmagát látta előttük, az ap-
rócska novíciát, akinek a habitusa még mindig nyirkos, és enyhén fe-
ketegyökértől bűzlik, és aki, ha sikerül tajtékzó dühre hergelnie ma-
gát, szétzúzhatja néhány drága díszkövüket.
 34

ATODNAPON, Zole érkezése óta először, újra komolyan erőre

H kapott a jég-szél. Nona a kormos gyakorlómélyedésben

guggolt, ahol a fekete kúrát kifőzték, és az Út eléréséhez
szükséges haragra próbált rálelni magában. A szél fagyos agyarainak
fogságában nehezen jött a hév. Előtte, a fennsík túloldalán a kolostor
kuporgott a sivár égbolt alatt, akár egy levágásra megjelölt barom.
Végül felhagyott a próbálkozással, megiramodott az Akadémia Tor-
nya felé, és remélte, hogy nem késik el az óráról.
Mint kiderült, ő dobogott fel elsőként a lépcsőn, és lépett be a te-
rembe, ahol egyedül Szabály nővér üldögélt.
– Jó reggelt, novícia! – Szabály nővér felpillantott az asztal mögül,
ahol általában terebélyes ülepét letette és pihentette az óra végéig,
és a mérőrúdjával mutatott rá a mellette lévő táblára krétával felírt
tételekre.
– Jó reggelt, Akadémia tanárnő! – Nona a helyére ment az osztály-
terem végében.
– Csípős odakint, nemde?
– Igen, Akadémia tanárnő.
A Nona tarkójára rakódott görbe jégburok ezt a pillanatot válasz-
totta, hogy leessen, és darabokra hasadjon a padlón.
Hessa bicegett be egy pillanattal később, és meglepettnek tűnt,
amiért nem ő érkezett elsőként.
– Mi a kolostor legértékesebb kincse? – Nona önmagát is meglepte
azzal, hogy feltette a kérdést, ám Szabály nővér szívesen vette az ér-
deklődést, így szokássá vált a kérdezés.
– A hajószív – válaszolta pillanatnyi habozás nélkül az apáca.
– És azt a Szív Csarnok alatt tárolják?
– Így van. – Szabály nővér becsukta a könyvet, amit olvasott, és
hunyorogva Nonára nézett. – Azt tervezed talán, hogy ellopod?
Addig meredt rá, hogy Nona már azt hitte, komolyan beszél, aztán
elnevette magát.
A szürke osztály többé-kevésbé együtt érkezett meg, Ara fáradtnak
tűnt, Clera színpadiasan elterült a padján, Jula a tőle megszokott pre-
cizitással készítette ki az írótollát, a tekercsét és a palatábláját, Darla
hatalmas testével a munkája fölé görnyedt, és valahogy sikerült kilocs-
csantania a tintát, amikor kinyitotta a tégelyt. Mally, az osztályfelelős
legelöl ült. Alata és Leeni egymás mellett, mindkettő ujjai a kívánatos
buzgalommal akadtak rá a másikéra. Zole a megszokott helyére ült a
terem közepén, nyugodtnak tűnt, mintha ki sem lépett volna a belső
béke révületéből.
– Ma. – Szabály nővér az asztalra csapott a mérőrúddal. – A jégről
fogunk beszélni.
Alig észrevehető ráncok jelentek meg Zole homlokán.
– A vörös osztályban a jég vastagságát tárgyaltuk meg, valamint
azt, miként nyomult előre a múltban, és miként teszi ezt a jelen kor-
ban. Valamint ennek okát: haldokló napunk enyésző fényét. Ma azok-
ról fogunk beszélni, akik otthonukként választják azt. – Zole felé for-
dította a tekintetét, és barátságosan rámosolygott. – Amiről Zole no-
vícia sokkal többet tud, mint bárki más ebben a teremben. Ezért talán
szívesen mesélne nekünk valamit a jég-törzsekről.
– Nem. – Zole ajka jóformán meg sem mozdult, a szó mégis tisztán
és érthetően hagyta el a száját.
Szabály nővér vékony vonallá préselte a saját ajkát, arckifejezése
egyszerre sugallt meglepetést, derűt és rosszallást.
– Na és miért nem, novícia?
 – A jeget megtapasztalni kell. A könyveikben nincsenek szavak,
amelyek átadhatnák. Az ilyen tudásért a jég bejárásával kell fizetni.
– Nos... – Szabály nővér a padhoz koppintotta a mérőrudat. – Íme
az első észrevétel: a jég mélyéről származó törzsek viselkedési normái
egészen eltérhetnek a mieinktől. Több száz mérföldet kellene utaz-
nunk keletnek Scithrowlba vagy nyugatnak a tengeren át Durnba,
hogy jelentős kulturális különbségeket tapasztaljunk a Folyosóban,
északi vagy déli irányban viszont harminc mérföld sem szükséges ah-
hoz, hogy olyan népekkel találkozzunk, amelyeknek a szokásai éppoly
idegenek számunkra, mint valamely durnishé. – Körbehordozta tekin-
tetét az osztályon. – Biztosra veszem, hogy kíváncsian figyeltétek az új
társatokat és az ő kísérőjét. Tegyetek fel érdemleges kérdéseket, és
én megosztom veletek... – a tekintete Zole felé villant – ...csekély tu-
dásomat.
– Mit esznek? – jelentkezett Nona, de mire felkapta a kezét, a szá-
ján már kiszaladt a kérdés.
– Remek! – csapott az asztalra Szabály nővér. – Egyenesen a lé-
nyegre térsz. Halat.
– De hogyan? A jég több mérföld vastag!
Nona már látta a Folyosó falait, és a jég már a peremvidék mögött
több száz yardnyira hatalmasra dagadt.
– Így van. – Szabály nővér az asztalán nyugvó, csillogó fehér föld-
gömbért nyúlt, rajta a jószerével elenyészően keskeny színes övvel,
amit a fókuszhold elhaladó heve tartott szabadon. – Ám akadnak he-
lyek az óceán felett, ahol a tenger kinyílik, a jeget elolvasztotta az
óceán mélyéről feltörő melegebb víz. Egyes esetekben a tenger egész
évben hozzáférhető. Északabbra és délebbre, ahol az évszakok ural-
kodnak, a tenger csupán a nyár derekán bukkan elő. A nyílt víz viszont
minden esetben néhány mérföldnyi foltokra korlátozódik, és nyüzsög
benne az élet. A jég-törzsek vagy egy állandóan nyitott hely körött
építik fel az életüket, vagy nomádok módjára vándorolnak az évszak-
okkal az egyik ideiglenes oázistól a másikig. Utazásaik közben felderí-
tik az alagútrendszereket, ahol akadnak ilyenek, a fekükőzetbe vezető
útvonalakat keresnek és az Eltűntek hátrahagyott alsóvárosait.
Nona gondolatai elkalandoztak, eszébe jutottak édesapja történe-
tei a jégalagutakról. Az emlékképek, ahogyan mesél neki, mostanra
szertefoszlottak, csupán a benyomás maradt, ahogy a térdén lovagol,
és ámul a furcsaságokon. Magukat a történeteket édesanyja mesélte
újra el neki, még egészen fiatal korában.
Az osztályt figyelte, a szeme semmit sem látott az egyre mélyebbre
hatoló, az öreg éjszakával és az új lehetőséggel teli, sötét, csillogó falú
alagutakon kívül. Amikor Harsogó megszólalt, és felrázta őt kalando-
zásaiból, Nona meglepetten állapította meg, hogy már vége az órá-
nak, és körötte mindenütt felállnak a padok mellől a lányok.
#

EBÉD UTÁN A PENGÉN dobócsülagokkal gyakoroltak. A novíciák a két óra

nagy részét céltáblára dobással töltötték. Faggyú nővér tucatnyit állí-
tott fel a hétlábnyi magas palánkokból, amelyekre anatómiailag kel-
lően pontos emberi alakokat rajzoltak fel ahhoz, hogy a lányok elszó-
rakozzanak rajtuk. Az első négy palánkot mindössze háromyardnyira
helyezte el a dobóvonaltól, a következő négyet hatyardnyival hátrébb,
az utolsó sort pedig további hat yarddal mögéjük.
– Ha ennél távolabbi ellenfelet óhajtotok eltalálni, akkor jobban
tettétek volna, ha íjjal fegyverkeztek fel. A dobócsillagok kevésbé
gátolnak a mozgásban és kevésbé észrevehetők, tökéletesek városi
helyzetekben és épületeken belül. Cserébe kevésbé pontosak, és ke-
vesebb kárt okoznak.
Faggyú nővér a dobáshoz felsorakozott novíciák mögött járt fel és
alá.
Addig gyakoroltak, amíg el nem nehezedett a karjuk, a kezük pe-
dig tucatnyi apró sebből nem vérzett. Aztán folytatták.
– Nehéznek gondoljátok? – Faggyú nővér tovább járkált, itt-ott
megtorpant, javított a novícia testtartásán vagy technikáján. – Szeren-
csésnek mondhatjátok majd magatokat, ha a célpont felétek fordulva,
egy helyben áll. A szemre célozzatok! Ha a fej bármely pontját sikerül
eltalálni, az ellenfél jó eséllyel nem harcol tovább, viszont a szem ga-
rantáltan megállít bárkit.
Nona mellett Ruli az első lecke óta bosszantóan ügyesnek bizo-
nyult a dobócsillaggal, kicsapott a karjával, és egy gyors csuklómozdu-
lattal kidobta a legközelebbi célpont szemét: a penge hegye egyene-
sen a fekete pupillába állt bele.
– Vágj csak fel! – szólt jobbra Clera. A Clera előtt álló célpontból
három csillag meredt elő, az egyik a homlokából, a másik a bordák
közelében, a harmadik pedig úgy egylábnyira a férfialak nyakától,
teljesen célt tévesztve. – Csináld meg megint!
Ruli újabb pörgő csillagot eresztett el az ujjaival, egyenesen a cél-
táblája másik szemének pupillájába.
– Ez így igazságtalan! Még csak meg sem lehet ítélni, hová vágódik
be a hegye!
Clera elhajította a következő csillagát, és kis híján teljesen a palánk
mellé talált.
Ruli vállat vont.
– Ha a céltábla ennél közelebb lenne, és fognék egy dárdát, előre-
hajolva gyakorlatilag meg is bökhetném.
Nona gyors egymásutánban eldobta négy dobócsillagát. Mind a
négy a fejbe csapódott bele, kettő a szemekbe.
A sor végén Darla utolsó dobása következett, majd mind a négyen
a palánkokhoz mentek, hogy kiszedjék a dobócsillagaikat a következő
menethez.
– Nem találtad el a pupillákat – jegyezte meg Clera, még mindig
Ruli mutatványán hőbörögve.
– Ha egy éles fémdarab csapódik a szemedbe, azt nagyon meg
fogod szenvedni, bárhol talál is el – vonta meg a vállát Nona.
– Csak hitegesd magad – mosolyodott el szélesen Ruli. – Egy nap
majd összeakadsz egy egészen parányi szemű ellenféllel, és majd saj-
nálkozol, hogy nem vagyok veled!
 #

A PENGE UTÁN A FÜRDŐHÁZBAN Nona ernyedten áztatta magát a forró

vízben, amíg az osztály pancsolt és locsogott körülötte, vagy a me-
dence szélére kiülve pihente ki a fáradalmakat a gőzben. Hátrahajtot-
ta a fejét, lebegett, hagyta, hogy magába ölelje a hőség, mindenütt
csupa fehérség vette körül, és a gőz lomha kavargása visszhangzott
elméjében. Másnap az Akadémia kérkedik majd a diákjaival Serpenyő
nővér és valamilyen előkelő közönség előtt. Cserébe Hessa mutatja be
nekik az út-munka néhány finomságát, Ara pedig az Út irányított ere-
jét, amelyet három vagy négy lépésben gyűjt össze, aztán szabályozott
rombolásban ereszt ki. Nona pedig... a Szürkéből származó paraszt-
lány... az önjelölt gyilkos, akit a bitófa alól csentek el... mit tudna mu-
tatni, amin ne kuncognának gúnyosan a szájuk elé kapott kézzel?
És amikor visszatér, még mindig benne munkálkodik majd a méreg,
még mindig meg kell hoznia a nehéz döntést, bevallja-e, hogy rátá-
madt Raymelre, vagy megkockáztassa a fekete kúrát, hogy megoldja
saját problémáit. És mindezek tetejébe – vagyis inkább mindezek alatt
– ott munkálkodott Yisht, ahogy gilisztaként beássa magát a kolostor
szívében őrzött valamiféle titokba.
Nona felsóhajtott, és megállapította magában, hogy néha még egy
forró fürdő sem segíthet.
#

A KOLOSTOR SZEKERET BÉRELT, hogy elvigye Serpenyő nővért és a három

novíciát az Akadémiára. A többiek az Út Toronynál búcsúztatták őket.
A lányok Zole kivételével mind köréjük gyűltek, természetüktől füg-
gően ki a vállukra csapott, ki átkarolta őket.
– Hadd legyünk büszkék rád! – taszított egyet Nonán a maga félig-
meddig gyengéd módján Darla.
– Mutass azoknak az akadémiai bugrisoknak valami újat! – Clera
robbanást mímelt.
– Az Ős óvjon téged! – mosolyodott el Jula, és egy pillanatra meg-
ragadta Nona kezét.
– Vigyázz magadra! – ölelte át Ruli.
– Nehogy veszíts! – villantotta rá figyelmeztetőn a tekintetét Alata.
Ara és Nona felsegítette Hessát a kordéra.
– Szerencsétek van – hajolt be Clera, amint Serpenyő nővér elhe-
lyezkedett a bakon, a kocsis mellett. – Az egyház nyilvánvalóan úgy
véli, hogy az apácáknak mindenhová gyalog kell járnia. Komolyan.
Még Felhő nővér sem kaphatott lovat! Ha Hessa nem bicebóca lenne,
Serpenyő nővér pedig százkilenc éves, elkutyagolhatnátok az Akadé-
miáig.
A hajtó csattintott az ostorával a két ló felett, és a szekér megló-
dult. Nona megkapaszkodott a szélében, eszébe jutott Giljohn batár-
ja. Újabb útnak vágnak neki...
A szekér zörögve zötykölődött a disznóólak és a „csirkefuttató”, a
jelenlegi rendeltetéséhez túlzottan hosszú csarnok mellett elhaladó
úton. Az úttól balra a szirt pereme húzódott alig néhány yardnyira a
csupasz szikla felett. Clera szerint egyszer az egyik novícia csínyétől
megriadt az élelmet szállító szekér elé fogott ló, és szekerestül, haj-
tőstül a lehető legrövidebb úton érkezett le az orom alatti síkságra.
Szerencsére ezúttal nem akadt hasonlóan tréfás kedvű kópé, és a kor-
dé egyben maradt, hogy végigdöcögjön a kőrengetegen. Nona ha-
nyatt fekve nézte az égbe nyúló oszlopokat, ahogy a kocsis kanyargott
közöttük. Még Szabály nővér sem tudta, vajon ki állíthatta fel őket. A
könyvtárban egyetlen kötet sem említette. Amint kiértek, Nona eltű-
nődött, hogy a maga után hagyott hullámok meddig maradnak meg,
mielőtt elenyésznek, és Abeth elfeledi őt. Még ha ezernyi kőoszlopot
emelne, magasabbakat és vastagabbakat a leghatalmasabb fáknál is, a
világ folyama akkor is tovább hömpölyögne, és éppúgy nem emlékez-
ne rá, mint a kőerdő titokzatos alapítóira.
– Tudom, min gondolkodsz. – Hessa átcsusszant Nona mellé, hogy
a lassan a távolba vesző oszlopokat bámulja.
– Dehogyis.
 – Nem hiszem, hogy elég idő maradt már ahhoz, hogy mindkettőn-
ket elfeledjenek. Ha rendkívüli tetteket viszünk végbe, akkor nem. Ha
elég fényesen lángolunk, emlékezni fognak ránk mindaddig, amíg
végül lezuhan a hold, és bezárul a Folyosó.
– Akkor ez nem lesz annyira rossz.
– Hacsak meg nem éljük!
Serpenyő nővér mogorván meredt rájuk.
– Abból soha semmi jó nem származhat, ha két novíciát szál köt
egymáshoz. Meggondolatlanság volt tőled ilyesmivel kísérletezni,
Hessa novícia, még akkor, is ha nem sejtetted Nona novíciáról, hogy
megvan benne a vér. – Szórakozottan megdörgölte a karcsonkját. – És
most már egymás hasztalan gondolatait is érzitek, nem csak az álmo-
kat és a fájdalmat... Ha két embert ennyire szoros kötelék fon össze,
hajlamosak idővel egymás tükörképeivé válni, ritmusaik egymáshoz
hangolódnak, míg végül megszűnnek a véletlen egybeesések, s csu-
pán a válságok és a békesség mintázatainak együttes megélése ma-
rad.
Hessa szégyenkezve leszegte a tekintetét. Nona tétován megérin-
tette barátja vállát.
– Nem hangzik annyira rettenetesnek. Ha összetartunk, akkor csu-
pán azt jelenti, hogy a nyűgeinken osztozunk.
#

A KORDÉ A SZÓLŐSKERT LÉPCSŐN HALADT TOVÁBB, amely hosszabb lejtőn

vitt le a síkságra, ám kevesebb veszedelmet tartogatott a Seren-útnál,
és a neve ellenére nem lépcsőfokokból állt. Amint leértek a fennsíkról,
visszakanyarodtak a hegyfok ölelésében megbúvó kolostori szőlők
mellett, és ráfordultak a Veritybe vezető Rutlandi Útra.
A város hatalmas kapuja nyitva állt, és úgy tűnt, éppoly sokaknak
akad halaszthatatlan elintéznivalója odabent, mint ahánynak a fala-
kon túli világban, az emberek így tülekedtek és nyomakodtak, sokan a
könyöküket vagy ostort használva igyekeztek utat törni maguknak, és
mindannyian ordibáltak.
 Nona a térdére görnyedve ült, ahogy a szekér lassan araszolt előre.
– Már elfeledkeztem a bűzről – szólalt meg Hessa. A szürke osz-
tályból egyedül ő nem ment el megnézni a caltessi válogatást.
Ara fintorgott, elbűvölve figyelte a tömeget.
– Le kellene jönnöd egy ünnepnapon! Nem sok mindent... – Elhall-
gatott, elfeledkezett róla, hogy míg őt Sherzal kapzsisága tartotta
fogva, addig Hessát a lába zárta be éppily hatásosan. – Ne haragudj!
Arát a nagybátyja kérésére nem engedte ki a kolostorból az apát-
nő, mivel a Jotsis nemesúr még mindig attól félt, hogy Sherzal elra-
bolni készül az unokahúgát. Gyakorlatilag Ara összes dühe mögött ez
a tény állt, amely fenyegetésével minden hetednapot megkeserített.
Ara szó szerint fájdalmasan vágyott Veritybe. A vásárlás, mondogatta,
a legnagyobb öröm. Nona, mivel még sosem vett semmit, és sosem
volt pénze, nem tudott hozzászólni a kérdéshez, ám a kapuhoz vezető
főutca két oldalát megtöltő bódékból ítélve ez lehetett a város egyik
legkedveltebb küzdősportja.
Amint átjutottak a kapun, a tolongás enyhült egy keveset, száz-
yardnyira pedig már gyalogtempóban haladtak a széles, macskaköves
utcán. Mindkét oldalon előkelő küllemű, három-négy szintes szállók
magasodtak, alul csárdával, az emeleteken vendégszobákkal. Ková-
csok, kerékgyártók, vargák, nyeregkészítők, lószerszámüzletek, min-
denféle fogadók zsúfolódtak a mellékutcákba. A főutca beljebb lévő
részén aztán szabók, ékszerészek, ezüst- és aranyművesek boltjai kö-
vetkeztek, felettük fényűző hajlékokkal, az erkélyek némelyikén va-
lamelyik dúsgazdag lakó kortyolgatta a borát, és figyelte a szó szerint
alanti világot.
A színek elbűvölték Nonát. A kolostorban minden szürke meg bar-
na volt, vagy a mészkő fakó sárgászöldjében sápadozott. Amikor egy
vörös nővér felvette hivatalos habitusát, élénk foltnak hatott a máskü-
lönben unalmas palettán. Verity sokaságaiban egy vörös nővér aligha
vonta volna magára mások figyelmét, amikor átsuhan a színen.
A kocsis befordult az egyik nagy kereszteződésnél, majd egy enyhe
lejtőn hajtott tovább a magánházaknak fenntartott kerületekbe.
Nonában az az érzés támadt, mintha már járt volna ezeken az utcá-
kon. Hessa felé fordult, aki rápillantott. Hessa hirtelen egészen fiatal-
nak tűnt, csontos teste szinte elveszett a habitusában, vékony és szög-
letes arca miatt akár az erdei tünemők egyikének is lehetett volna
nézni, akikről Nana Even mesélt annak idején. A nap, amely még min-
dig alacsonyan kóborolt a keleti égen, éterivé változtatta a lány szőke
hajának leheletszerű fürtjeit, dicsfényt varázsolt belőle a feje köré.
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Hessa a legkisebb mértékben sem vál-
tozott volna azóta, hogy évekkel ezelőtt Giljohnnal járták a vidéket.
– Az emlékeim. – Hessa előrehajolt, egyik kezével megtámaszko-
dott, hogy ne rázza annyira a zötykölő szekér, a másikkal pedig meg-
érintette Nona vállát. – Fel tudod idézni az emlékeimet.
Árny vetült föléjük, és amikor Nona felpillantott, téglából rakott
magas tornyot látott meg, felette az elemeknek kitett, hatalmas ha-
ranggal. Már látta ezt. Ám más szemével. Mire az Akadémia közelébe
értek, Nona útbaigazíthatta volna a kocsist, mikor kell balra fordulnia,
és mikor jobbra.
Megkerülték a nagy csarnokot, ahol Hessát és a többieket egykor
vizsgáztatták, régi iskolaépületek sora mellett haladtak el, majd át-
vágtak a nagy, kövezett udvaron. Katonák csoportja masírozott el
előttük, húszan, hosszú láncingben, vállukon lándzsával, aranysárga és
zöld zubbonyban, a mellükön vörös napfelkelte előtt terebélyes feke-
te fát ábrázoló címerrel.
– A császár serege – közölte Serpenyő nővér. – Azok pedig, novíci-
ák, a császári palota falai. – Serpenyő nővér a mindkét irányban távol-
ba nyúló, széles külső védfalra mutatott a karcsonkjával. Kerek torony
emelkedett közvetlenül a fal mögött, robusztusabb erődítményt Nona
elképzelni sem tudott; külsőre mintha egy másik korba tartozott vol-
na, amelyben gigászok építkeztek óriási sziklatömbökből. A fal mel-
lett aprónak tetsző, ugyanakkor legalább a Caltesshez mérhető másik
csarnok állt. – És az ott, ami kikandikál a császár fala mögül, a Bárkato-
rony. Mi viszont az Akadémia Csarnokába tartunk. Ez a rengeteg épü-
let mind az Akadémia része, de az a csarnok az egész szíve.
– Miért áll ennyire közel a császári palota falához? – kíváncsisko-
dott Nona. Furcsának tűnt, mintha a császár és az Akadémia vitatták
volna a határokat.
– Hogy a lehető legközelebb legyen a Bárkához. – Serpenyő nővér
meglengette kezét a levegőben, mintha elkapni igyekezne valamit az
előtte lévő üres térben. – Érzitek?
Nona biccentett magában, noha az érzés annyira lassan kerítette a
hatalmába, hogy mindeddig fel sem figyelt rá. Ugyanaz a teljesség,
ugyanannak a szunnyadó erőnek az érzete járta át itt a levegőt, mint
amit az Ős Kupolájának hátulja közelében érzett. Lomha ütemben
lüktetett.
– Ugyanaz... mint a kolostorban.
Serpenyő nővér Nonára kapta a tekintetét, aztán a többiekre né-
zett.
– Hessa! Arabella! Ti is érzitek?
Mindkettő értetlenül csóválta a fejét.
– Csupán kevesek kiváltsága ez – közölte Serpenyő nővér. – Még a
quantalok körében is. – Fakó szeme Nonát kereste. – Ugyanaz az aura,
amely a hajószívet veszi körül, ám erősebb és dúsabb.
– De hát... – Most Nonán volt a sor, hogy a homlokát ráncolja. – A
hajószív a Szív Csarnok alatt fekszik, és...
Serpenyő nővér felkapta a kezét, és elhallgattatta Nonát.
– A hajószív valóban a Szív Csarnok alatt található. Igen. Az Aka-
démia Csarnokát a lehető legközelebb helyezték el a Bárkához, és így
az akadémikusok komolyabb varázslatokra képesek, mint a birodalom
bármely más részében. A hajószív nélkül a Kegyes Irgalom ugyanolyan
kolostor lenne, mint a többi. A jelenléte azonban százszorosan meg-
könnyíti a misztikus nővérek képzését, és lehetővé teszi az árny-
munkát azok számára, akiknek az ereiben akár árnyalatnyi marjal vér
csörgedez. A hajószív nem csupán a meleget biztosítja nekünk. Ez a
közösségünk szíve. Az Ős ajándéka. – Az Akadémia teteje fölé maga-
sodó falra mutatott. – A Bárka ugyanilyen, mégis más. Még erősebb.
Valójában több ezer mérföldön át kellene követnetek a Folyosót,
hogy az ittenihez hasonló varázslatokkal találkozzatok... a két másik
Bárka egyikéig, amiről úgy tartják, hogy még mindig nem lepte be a
jég.
– Hány tűnt el a jég alatt? – kérdezte Hessa.
Serpenyő nővér előrebiggyesztette az ajkát.
– Ki tudhatná ezt biztosan? Ami eltűnt, eltűnt. A régi könyvekben
eltérő véleményeket találni. A Palimpszeszt említi a legnagyobb szá-
mot, és azt állítja, hogy egyezerhuszonnégy.
Nona szeme elkerekedett ennek hallatán. Nemzetek háborúztak a
Bárka feletti hatalomért. Császárok gyilkolták meg atyjukat és fiaikat.
Ezerhuszonnégy hatalmas szám volt.
– Ugyanakkor gondoljatok bele! – folytatta Serpenyő nővér. – Ha
egyenletesen oszlanak el a jégmentes felszínen, még így is ötszáz
mérföld választja el bármelyik kettőt. Bármily sok van belőlük, ritká-
nak számítanak. Ritkábbnak, mint a hajószívek.
– A hajószíveknél? Azt hittem, hogy csak egy létezik!
Serpenyő nővér elmosolyodott.
– Minden hajóban, amely az Abethre hozta a törzseket, volt egy
hajószív a hajtóműveik legbelsejében. Elődeink nem egyetlen hajóval
jöttek ide. Még ha minden fajt egyetlen hajó hozott volna, akkor is
négy hajószívünk lenne. Úgy tudom, Szabály nővér Orisonban látott
olyan szövegeket, melyek szerint seregnyi hajó érkezett.
– Seregnyi! – Nona megpróbálta elképzelni, ahogy a csillagok kö-
zötti feketeségben siklanak.
– Seregnyi – bólintott Serpenyő nővér. – Jóllehet én kevesebb mint
féltucatnyi hajószívről tudok az egész birodalomban, és a számuk ak-
kor sem duplázódna meg, ha felkutatnánk egész Dumt és Scithrowlt
is.
A szekér megállt az Akadémia Csarnokának széles oszlopcsarnoka
előtt. A császár saját katonái álltak őrt az oszlopok mögötti lépcsőn és
a sötét bronzkapuknál. Az ajtószárnyak mindegyikét tucatnyi kifénye-
sített gomb díszítette, mindegyik akkora, akár egy pajzs.
Serpenyő nővér meghagyta a kocsisnak, hogy várjon, majd felkísér-
te Nonát, Arát és Hessát a márványlépcsőn. A hatalmas kapuhoz érve
az apáca a bal oldali szárnyban nyíló kisebb bejárathoz terelte őket. A
kopogásra tüstént kitárult a kisebb ajtó, Serpenyő nővér pedig meg-
indult előre a folyosón, amely a legkisebb részletében is éppoly fen-
ségesnek hatott, akár az Ős Kupolájáé a Hit Szikláján.
Nona hagyta, hogy a tekintete a körülötte magasodó oszlopok
tetejére tévedjen, és összerezzent. A hányinger, amely időről időre
gyötörte, amióta visszatért a Caltessből, újra görcsbe rántotta a gyom-
rát, nem oly erősen, mint korábban, csupán figyelmeztető visszhang-
ként.
– Tudom, hogy Yisht miben settenkedik – sziszegte Ara fülébe
Nona, ahogy egy fekete ruhás akadémikus beljebb kísérte Serpenyő
nővért és a novíciákat az épületben. – A hajószívet akarja ellopni!
– De hát azt mondtad, a kupola alatt ásott! – szűrte a választ a fo-
gai között Ara. – A hajószív pedig a Szív Csarnok alatt van.
– A kupola alatt van! – erősködött Nona. Érezte, amikor ott járt, ám
nem tudta, mi lehet az. A Szív Csarnokról szóló történet nyilvánvalóan
szándékos félrevezetés, ha bárki arra készülne, hogy ellopja.
– Tessék? – Ara megtorpant a folyosón. Az oldalt sorakozó ajtók
mind az akadémikusok irodáiba vezettek.
– Igaza van – jelentette ki Hessa, és irányt változtatott, hogy kike-
rülje őket.
– Tessék? – szólalt meg egyszerre Nona és Ara.
– Honnan tudod? – szegezte neki a kérdést Nona. – Azt mondtad,
nem érzed.
– Nem is kell. – Hessa lehagyta őket, és továbbment Serpenyő nő-
vér után. – Egyszerűen a kiindulópontjukig kell követni a forró csöve-
ket. És nem a Szív Csarnokból erednek!
 35

Z AKADÉMIKUS végre egy tágas terembe vezette őket, amely a

A csarnok mind a négy szintjén áttört, egészen a tető sokabla-

kos kupolájáig. Minden szinten karzatok futottak körbe,
ahonnan akadémikusok tucatjai bámultak le, némelyik a kőkorlátra
támaszkodva, mások kisebb csoportokban diskurálva. Néhány idősebb
egyén támlás széket hozott magával az irodájából, és úgy helyezte el,
hogy jól láthasson belőle.
Nona érezte, hogy izzad, egyik kezét a hasára szorította. Úgy tűnt,
bármilyen mérget adott is be neki Raymel, csupán elbújt, és valami
okból ezt a pillanatot választotta, hogy visszaszivárogjon a vérébe.
Magában a kamrában nem akadt más bútordarab, csupán egy
hosszú tölgyfa asztal, mögötte tucatnyi szék, a szemközti fal mellett
pedig nyolc szerény zsámoly. Az asztalnál négy akadémikus és az Ős
egyik papja ült különféle, ám csupa egyszínű gúnyákban. Serpenyő
nővér odasétált, hogy letelepedjen az asztal mögött; a fekete ruhás
akadémikus ugyanarra távozott, ahol bekísérte őket.
Különösen az egyik akadémikus vonzotta magára Nona tekintetét.
Égkék palást borította fájdalmas soványságát, ám a nyakán kidudo-
rodtak csontos csigolyái, a rajta nyugvó apró kobakon pedig halálfejre
emlékeztető vigyor terjedt szét. A férfi Nonát bámulta fakó szemeivel
kifejezéstelen tekintettel. Nona már látta őt: a Caltessben, Raymel
Tacsis oldalán. Talán az akadémikus varázslata óvta meg ellensége
épségét, talán a férfi gerant bőre alatt megbúvó démonok. Vajon az
akadémikus mérgezhette meg őt abban a pillanatban, amikor ki akar-
ta oltani Raymel életét? Vajon most Tacsis parancsára volt jelen, hogy
befejezze a munkát? Nona megdermedt, egy csapda állkapcsait érez-
te maga köré záródni. Elmondhatná Serpenyő nővérnek, ám mekkora
sértést viselne el az Akadémia? Ráadásul az apáca csupán továbbadná
az apátnőnek, és emlékeztetné őt, miféle esküt tett Thuran Tacsis
egyenesen a császár előtt. Hogy az ügy le lett zárva. Nona összeszorí-
totta a fogát, ahogy az émelygés ismét erőt vett rajta.
A legidősebb akadémikus, egy ősz hajú férfi, akinek a bőre mintha
régen rettenetesen megégett volna, a szemét pedig tejfehér vakság
tompította el, felállt.
– Üdvözöljük utolsó vendégeinket: Serpenyő nővért a Kegyes Irga-
lom Kolostorából és az ő három, a mi harmadéves diákjainkkal egyidős
novíciáját. – Egy pillanatra elhallgatott, kivárt, hogy a karzatokon elül-
jön a gyér taps. – Az elnézésedet kérem, Út tanárnő, ám szorít az idő.
Amennyiben készen álltok, legott kezdhetünk.
Az ajtó melletti székekre mutatott, Serpenyő nővér pedig intett a
novíciáknak, hogy üljenek le.
A nyolc zsámoly közül ötre már letelepedtek. Három akadémiai
diák szürke zubbonyban ült, a legközelebb egy élénkszőke lány, aztán
Chara és Willum. Chara éppoly szigorúnak mutatkozott, mint ami-
lyennek Nona emlékeiben megmaradt, fekete haját annyira rövidre
nyírták, hogy alatta látni lehetett bőrének sötétségét. Willum talán
egy kissé kevésbé jellegtelennek tűnt, mint annak idején, álla vonala
határozottabbá, a szeme csillogóbbá vált a két esztendő alatt. A két
szélső zsámolyon az Ős testvériségének barna csuháját viselő két noví-
cius ült: egy nagydarab, szőkésbarna fiú és Markus, aki kurta mosolyt
villantott rá. Nona az egyik szabad székhez támolygott, és az enge-
délyt meg sem várva lerogyott rá, hátát a falnak vetette. Hessa letele-
pedett mellé.
Az akadémikus megköszörülte a torkát.
– Elsőként... – Előrehajolt, hogy a fülét a jobbján ülő ösztövér nő
szájához tartsa. – Hessa novíciával és Chara proximával kezdünk.
Tapsolt egyet.
Serpenyő nővér sóhajtva felállt, átvágott a bal oldali fal ajtajához,
és intett Hessának. A jobb oldalon ülő akadémikus szintén felegyene-
sedett, és kikísérte Charát a jobbra nyíló ajtón. Serpenyő nővér koráb-
ban megígérte, hogy a párviadalok előtt elmagyarázza majd, mire
számíthat mindegyikük, Nona pedig úgy sejtette, hogy erre most ke-
rülhet sor. Annak esélye, hogy másra is képes lesz, mint hogy össze-
roskad, egészen elenyészőnek tűnt.
Míg Hessával és Charával egyaránt behúzódtak az oldalhelyisé-
gekbe, a fekete ruhás akadémikus egy parázsló szénnel teli kosárral
tért vissza, és elhelyezte azt a két ajtó között félúton. Aztán elhátrált,
majd úgy egy perccel később megkondult egy gong.
– Chara tehát tűz-munkáló – jegyezte meg kétszéknyire Nonától
Markus. Nona ránézett, fájdalmával küszködve valamiképp sikerült
viszonoznia a fiú ideges mosolyát. – A diákoknak könnyű forrásra van
szükségük.
Újra megszólalt a gong, mire mindkét ajtó kinyílt, hogy előlépjenek
a versenyzők. Chara odasietett a szeneskosárhoz, és fölé kuporodott,
olyannyira közel hajolt, hogy Nona attól félt, megperzselődik a haja.
Hessa kibicegett a mankójával, összepontosítva ráncolta a homlokát,
miközben Charát bámulta. Nona arra számított, hogy Hessa mélyen a
belső békében elmerülve jön ki. A köznapi világban Hessa egyetlen
lépést sem tudott megtenni segítség nélkül, az Úton viszont még Ará-
énál is fürgébbnek bizonyult a lába, és mindketten messze felülmúlták
Nonát, aki továbbra sem volt képes egy-egy futó pillanatnál hosszabb
érintkezésre.
– Most mit csinál? – a fájdalomtól zihálásként törtek elő Nona sza-
vai.
– Szál-munkái – felelte Ara.
Chara felegyenesedett, a tűz a szemében égett. Kezeit alakzatba
görbítette, és lángok lobbantak fel a széndarabok között, nem haltak
el, hanem tekergőztek és felemelkedtek, mígnem kígyóvá alakultak,
amely körbefonta a testét. A kígyó heve valamiképp nem érintette
meg Charát, a lány bőre nem hólyagosodon fel, a zubbonya meg sem
pörkölődött. Nona fájdalma viszont egyre elviselhetetlenebbé foko-
zódott, a csontjaiban zengett. A habitusa belső zsebeiben keresgélt-
kotorászott kíntól görbedt ujjaival. A matatás révülete után előhúzta a
fekete kúrát tartalmazó fiolát.
– Megadod magad, novícia? – kérdezte nyilvánvaló megvetéssel
Chara. Aztán Hessa felé emelte egyik karját, a kígyó rátekeredett, és
már a fejét emelte, hogy lecsapjon.
Hessa ráncai kisimultak, mintha ebben a pillanatban oldott volna
meg egy talányt.
– Egy szál köti össze a tüzedet az izzó szénnel.
Miközben beszélt, megmozdította a kezét, összecsippentette két
ujját, mint aki valamilyen láthatatlan zsineget ránt meg. Állt ott, az
ujjai munkálkodtak, hajfürtjeit meglibbentette valamiféle ott sem lévő
szellő.
– Hogyan? – most Charán volt a sor, hogy a homlokát ráncolja. A
kígyó sebesebben, mint ahogy felemelkedett, most visszatekergőzött
a karján, le a testén, és megtért a tűzkosárba.
– Még mindig egymáshoz kötődnek – jelentette ki Hessa.
Chara ajka eltorzult, mindkét keze ökölbe szorult előtte. A lángok
sercegve ismét felcsaptak a parázsló széndarabokból, ezúttal kevésbé
hevesen, mint korábban, és tétován a lány felé nyúltak.
– És a szén összes darabja is még mindig összekapcsolódik... – Cso-
dálkozás érződött ki Hessa hangjából, mintha a Bárka közelsége meg-
hökkentő részletességgel tárt volna fel valamit, amit eddig csupán
futólag megpillantani volt része. – Oly sok...
Rátámasztotta testét a mankóra, és mindkét kezét felemelte, be-
görbített ujjai közt réseket hagyott, mint aki a levegőből igyekszik
kiszűrni valamit. A tűzkosár feletti lángokat visszaszívta magába a pa-
rázsló szén, füst gomolygott-örvénylett, gyorsabban, mint természe-
tesnek tűnt volna, lefelé húzódott, begyűjtötte önmagát a magasból.
És pillanatokkal később Chara vicsorgó ellenkezése dacára kihunyt az
izzás, a szén megsötétedett, a tűz végleg ellobbant, mintha sosem
égett volna.
Chara a földre rogyott, levegőért kapkodott, mintha mindvégig
visszafojtotta volna a lélegzetét, és csak most töltené meg a tüdejét.
Hessa visszabicegett, majd leült Ara és Nona mellé. Az asztalnál az
akadémikusok suttogva diskuráltak, a karzatokról lebámulók dörmög-
ve osztották meg egymással a maguk észrevételeit.
– Serpenyő nővér elmondja, mire számíthattok – magyarázta
Hessa. – Egyforma az erőnk, nehogy kárt tehessünk egymásban.
Nona amennyire tudott, mozdulatlanul ült, a fekete kúrát oly gör-
csösen markolta az öklében, hogy attól félt, eltöri a fiolát.
– Chara mit csinált? – szűrte ki összeszorított fogai között, hogy
valamivel elterelje a figyelmét.
– Rengeteg marjal képes munkálni az elemeket. Többnyire a leve-
gőt. Egyszerűbb valami könnyűvel tenni ezt. Aztán következik a tűz. A
víz ritkább. A föld egészen ritka. – Hessa összeráncolta a homlokát. –
Szerinted nem emlékezett rám? Nekem úgy tűnt, mintha nem emlé-
kezne... Jól vagy, Nona? Borzalmasan nézel ki.
Nona csak rálegyintett a kérdésre.
– Honnan tudsz ilyeneket? Serpenyő nővér nem tanított effélékre
minket. Vagy mégis?
Hessa vállat vont.
– Valamennyit elmondott, mielőtt bekerültél a vörös osztályba.
Javarészt a könyvtárban olvastam róla, amíg ti egymást püföltétek és
rugdostátok.
A rangidős akadémikus újra felegyenesedett.
– A következő páros Arabella novícia és Willum proximus.
Miképp az előbb, Serpenyő nővér ezúttal is bement egy szobába
Arával, az akadémikus pedig egy szemközti helyiségbe vezette
Willumot. A tűzkosarat elvitték, és semmi sem került a helyére. A két
versenyző előlépett a gong hangjára, Ara aranyszőkén és tündöklőn,
Willum sápadtan és idegesen. Willum diákzubbonyát hosszú ujjú kö-
pönyegre cserélték, amely a lábfejéig leért, és mindenütt arannyal
hímzett jelképek díszítették. Úgy tűnt, ugyanannyit nyomhat, mint
maga a fiú.
– Akár az Út Toronyban lévők – jegyezte meg Hessa. – A tagadás
jelképei, kifejezetten az Úthoz. – Hunyorított. – És néhány általáno-
sabb. Viszont mind tagadó.
A két mérkőző fél közelebb lépett. Semmi sem történt. Farkassze-
met néztek egymással, Ara ajka a belső béke mantrájának visszhangja-
itól rángatózott, Willum rá sem hederített, a teste előtt ökölbe szorí-
tott kezét bámulta.
– Ah. – Nona levegőért kapott, ahogy fellobbant a fájdalom. Az
ajkához emelte a kúrát, karja rángatózva engedelmeskedett akaratá-
nak.
– Nona! – sziszegte Hessa, és a keze felé nyúlt, hogy megállítsa. –
Megtébolyodtál?
– M-megmérgeztek!
– Akkor kérj segítséget! Az Akadémián vagyunk. Itt több marjal
vér-munkálót találsz, mint a birodalom többi részében együttvéve.
– M-mit csinál? – Nona Willum felé biccentett, hogy elterelje
Hessa figyelmét. Esze ágában sem volt az akadémikusok kezébe adni
magát. Alighanem épp a szemközti asztalnál ülő férfi vértezte fel
Raymelt a pengék ellen. Vajon miféle szívességekkel szolgált még a
Tacsisoknak?
– Falat épít – válaszolta Hessa, ám nem fordította el a tekintetét. –
Láthatatlan falat. Hibákat lehet találni... mindenben... a világ anyagá-
ban, azokon a helyeken, ahol az Út megcsúszott, és tökéletlenségeket
hagyott. Willum ezeket forgatja, és ezekből húz fel falat. Azt rebesge-
tik, hogy tapintásra az üvegre emlékeztet. Ritka képesség. Az ő fala
mozdulatlan, ám állítólag a nagymesterek mozgó falakat is tudnak
készíteni. Úgy tartják, hogy a Dum-mágus hibákból kovácsolt kardot
forgatott, egy láthatatlan pengét, amely az ellene emelt bármilyen
acélt kettészelt! – Hessa Nona ujjaira tette a kezét, nem engedte,
hogy a szájához emelje a fiolát. – Ne!
– Meg kell tennem. Mindj... – Ám mielőtt kimondhatta volna, kín-
szenvedésének éle eltompult, merev izmai felengedtek, és Nona elő-
regörnyedve savat okádott a földre.
– Willum végzett.
Nona kiegyenesedett, nem törődött a balján ülő diák fanyalgó fin-
torgásával. Willum állt, és várt. Ha valóban épített is bármiféle falat,
Nona nem látta. Percek teltek el, amíg Ara révületbe esett. Nona fáj-
dalma tompa sajgássá és maró émelygéssé csendesedett. Legszíve-
sebben a kolostor alatti alagutakban lett volna, hogy kideríthesse,
mennyire közel jár Yisht a hajószívhez, és hogy újra megtapasztalja az
enyhülést, amelyet legutóbb nyújtott neki, amikor annyira beteg volt.
Ara végül megszólalt, a hangja mélyen zengett.
– Felkészültél?
Willum bólintott, megnedvesítette az ajkát.
Nona érezte Ara lépéseinek visszhangját, ahogy a barátja az Úton
járt. Egy. Kettő. Három. Négy. Ara még sosem jutott ennyire messze.
Talán a Bárka jelenlétében Nonának is sikerülne egy második lépést
megtennie. Öt.
Ara visszatért, visszazökkent a testébe, a haja aranyló felhőként
libbent fel a feje körül. Az Út energiái fénylő feszültséggel vették kö-
rül, remegtek-rezegtek a tagjaiban. Nona úgy hitte, túlságosan sok
lesz neki, ám Ara előresodorta az energiát, és vibráló lándzsaként el-
hajította Willum felé, ahogy egy lángoló villám cikázhat.
Ara csapása egyyardnyival a fiú előtt találta el Willum falát, és a
robbanásba belerázkódott az egész terem. Nona egy pillanatra meg-
látta, ahogy a fehéren izzó energia szétlapul, majd körülcsordul egy
fél kupolára emlékeztető alakzaton, mindössze enyhe visszhangja
találta el a diák mellkasát, ahol az arannyal hímzett jelképek elnyel-
ték, mintha valamilyen más helyre vezető lyukak lettek volna.
 A karzatról halk taps hallatszott. Willum tétován meghajolt, aztán
visszaballagott a szobába, ahonnan nemrégiben kilépett.
– Mi történt? Willum győzött? – értetlenkedett Nona.
– Nem. Ara. Willum megsérült volna, ha nem viseli a jelkép-
palástot... azok pedig értékesebbek a legtöbb nemes teljes vagyoná-
nál, ezért nem része az akadémikusok megszokott viseletének. Mégis
ámulatba ejtő, hogy ennyit el tudott hárítani egy ilyen hatalmas csa-
pásból. Nem mintha Ara sebtében még egy hasonlóra képes lenne.
Az akadémikusok megint összedugták a fejüket, a rangidős férfi
gyors egymásutánban tette fel a kérdéseket Serpenyő nővérnek.
Nona előrehajolt, hogy szemügyre vehesse Markust. Az elmúlt két év
alatt a fiú vonásai egészen megszépültek, vagy mindig is jóvágású
volt, csupán Nona nem vette észre. Jóképű, ám nem Raymel Tacsis
fajtájából, akinek a dölyfössége még a legtisztább vonásokat és a
legmegkapóbb állat is elcsúfította.
– Te mit tudsz csinálni?
– Empata vagyok.
– És az mit jelent?
– Hát... meg tudlak nevettetni.
– Kizárt!
Markus fintort vágott, a nyelvét kidugta oldalra, és bandzsított
hozzá. Nona felkacagott, mire a terem végében egy pillanatra meg-
akadt a diskurzus.
– Ez csalás – sziszegte Nona.
– A mágia vajon nem az? – A fiú szélesen elmosolyodott. – De tény-
leg képes vagyok rá. Be tudok furakodni a fejedbe, és megnevettet-
hetlek... vagy megríkathatlak. Vagy, ha egymás ellen kell kiállnunk, rá
tudlak venni, hogy megadd magad.
– A nevetés és a sírás talán működik, megadásra viszont nem tudsz
kényszeríteni.
– Mindenesetre mindent beleadnék. – Markus különösebb hév
nélkül elmosolyodott.
 – Nem sikerülne. Nem szokásom feladni semmit. Emlékszel rám,
ugye? – Ám amint kimondta, Nona eltűnődött, vajon Markus mennyi-
re emlékezhet belőle. Benne komolyként, versengő beállítottságúként
maradt meg a fiú, akinek jelleméből keveset fedezett fel az akadémi-
kusok csarnokában. A monostorban eltöltött két esztendő megváltoz-
tatta, vagy talán a képessége tette mássá. Talán nem lehetett úgy be-
hatolni mások fejébe, hogy azok ne nyúljanak vissza és alakítsák a má-
sik személyt is.
– ...Nona novícia és Luta proxima.
A rangidős akadémikus már felegyenesedett, míg Nona gondolatai
máshol jártak.
A harmadik diák, egy fél arcát eltakaró, világos hajú és magas le-
ányzó felállt a zsámolyáról. Látható szeme sötéten és ellenségesen
csillogott éles járomcsontja felett, amellyel látszólag akár vért is fa-
kaszthatott volna.
Nona követte Serpenyő nővért a felkészítőszobába. Émelygése
alábbhagyott, amint belépett. Értetlenül, ám megkönnyebbülten
megállt, a falakon függő képeket bámulta, miközben Serpenyő nővér
betette az ajtót. Minden oldalról fekete ruhás akadémikusok néztek le
rá, megfestett arcuk egyformán szigorúnak tűnt.
– Az ellenfeled egy árny-szövő, Nona.
– El fog rejtőzni, hogy rám ugorjon? – Nona a homlokát ráncolta.
– Megüthetem?
– Nem! – Serpenyő nővér dobbantott. – Ütésről szó sem lehet!
– Előretolta az állát. – Sem rúgásról, sem harapásról, sem lefejelés-
ről vagy bármi más badarságról, amit Faggyú nővér tanított neked. Ez
itt az Út.
– De hát megérinteni is alig tudom az Utat. És ez hogyan segít majd
az árnyak ellen? Letarolhatom az energiával?
– Nem hiszem, hogy sikerülne, Nona, dehogy. Ám ha hirtelen még-
is kialakulna benned ez a képesség, márpedig ennél furcsább dolgok
is megtörténtek már a Bárka közelében, jelkép-palástot fog viselni,
szóval igen, letarolhatod. Hanyagság lenne tőlem, ha nem közölném,
hogy az a palást tízlépésnyi távolságig hatásos. Ha ennél közelebb
kerülsz, azt kockáztatod, hogy lyukat ütsz az akadémia egyik diákján.
Ami rettenetes lenne.
– Akkor... mit vethetek be ellene? Szitkokat? – Nona összeráncolta
a homlokát. – És ő mit tud tenni velem?
– Az árny-munka többrétű, mint amit Alma nővér eddig eléd tárt.
Az elrejtőzés a legenyhébb formája az efféle manipulációnak. Egyes
árny-munkálók a félelmet hívják segítségül. Mások képesek beléd
szivárogtatni a sötétséget. A vakság a legkönnyebb sérülés, melyet
okozhatnak, ám akár egy egész végtag is a test árulójává válhat, ha
megfertőzik az árnnyal.
– Biztosan nem rúghatom egyszerűen orrba, mielőtt belekezdene?
– Te, Nona leányom, rá fogsz találni a belső békédre, és az majd
felvértez minden efféle támadás ellen.
– Még a fertőzés ellen is?
– Igen.
– És ennyi az egész? A belső béke legyőzi az árnyakat?
Serpenyő nővér egy pillanatra az orcája belsejét harapdálta.
– Egy szaggató a saját árnyékát is használhatja a támadáshoz.
Széttépheti a húst, és semmiféle védelem nem létezik ez ellen. Az
ügyes szál-munka viszont felülkerekedhet az ilyen ártó szándékon.
Vagy akár lyukat is üthetsz az árny-munkálóba. A szaggatás azonban
ritka képesség, és ha az ifjú Luta valamiképp mégis birtokában lenne
ennek, Untust akadémikus épp e pillanatban közli vele, hogy nem
vetheti be ellened, ahogy én is megtiltom neked, hogy behúzz egyet a
szegény leányzónak.
Nona az odakint rá várakozó közönségre gondolt. Az a rengeteg
szigorú ábrázatú, komoly akadémikus, elméjük tele bonyolultabbnál
bonyolultabb marjal bűbájokkal. Még idebent, a falról lebámuló fes-
tett tekintetek tüzében is szorongott...
– Nem hiszem, hogy menni fog... Már a kolostorban, barátok köré-
ben is nehézséget jelentett a belső béke. Itt... a rengeteg idegen kö-
zött...
– Ez csupán előadás, Nona. – Serpenyő nővér elmosolyodott. –
Harcos vagy. Lehetséges, hogy az Út az ereidben fut, ám mindketten
tudjuk, hogy a szíved mélyén harcosnak érzed magad. És mi más le-
hetne a küzdelem, mint előadás? – Egy pillanatra elhallgatott, színpa-
diasan felemelte a kezét. – A mennyek fekete mélységeiben forgó
minden csillag csupán azért ég, mert az emberiség felemelte az arcát,
hogy ránézzen. Minden nagy tetthez szemtanúk kellenek. Menj ki, és
tégy valami nagyszerűt!
– Tehát... – Nona körbepillantott a falakról mindenütt ráirányuló,
megfestett rosszalló ábrázatokon. – Belső béke...
Elkezdte mondogatni magában a hold-dal sorait.
#

Lezuhan, lezuhan,
A hold, ah...
#

SERPENYŐ NŐVÉR VISSZASÉTÁLT az ajtóhoz.

– Gyorsan fog dolgozni. Szóval nála gyorsabban találj rá a belső
békédre.
– Ezzel nem segít!
– A szavak ritkán segítenek, leányom.
 36

ONA KILÉPETT A CSARNOKBA. Egy pillanattal később Luta jött

ki a

N szemközti ajtón, bőre fakón fehérlett sápadt hajzuhataga

alatt, tekintetéből eltökéltség sugárzott.
#

Lezuhan, lezuhan,
Nemsoká, nemsoká,
#

LUTA KÖRBEPILLANTOTT. A termet jól megvilágították a magasan föléjük

boltozódó kupola ablakai, ám a keleti fal aljánál árnyak tanyáztak,
meglapulva ugyan, ám mégis ott settenkedtek. Még sötétebb árnyak
bújtak meg az akadémikusok asztala alatt, ahová Serpenyő nővér tar-
tott.
#

Eljő a jég, és bezárul a jég,

Nincs hold, nincs többé hold,
#

LUTA A KELETI FALHOZ SÉTÁLT, és ahol elhaladt, az árnyak megritkultak,

szürke páraköntösként a lány köré gyűltek. Nona a fogát csikorgatta,
ahogy a fájdalom és az émelygés egyszerre rohanta le. A kék köpö-
nyeges akadémikusra pillantott. Vajon miatta történt? Raymel paran-
csára valamiképp játszadozott vele?
#

Mind lezuhanunk, mind lezuhanunk,

Nemsoká, egészen hamar.
#

Nona nem érzett belső békét. Inkább úgy érezte, hogy hánynia kell.
Legszívesebben a padlón hemperegve, hánykódva keresett volna eny-
het. Legszívesebben átszáguldott volna, és a nyakára mért egyetlen
csapással levágja a lányt.
Luta ellépdelt a bírák asztala előtt, a saját varázsigéit mormogta
magában. Míg nemrég a földre vetülő árnyéka vékonynak és felfogha-
tónak mutatkozott, most szegletekben bővelkedő valamivé lett, sötét
sarkok mozdultak emitt, amott egy szék lábai és támlája nyúlt elő,
akár egy hatalmas fekete bogár nyurga csápjai. A kínzó fájdalom fel-
lángolt Nona csontjaiban, ám valamiképp nem tudta belémélyeszteni
az agyarait.
#

Lezuhan, lezuhan,
Nemsoká, nemsoká.
#

NONA VASTAG FEHÉR BUNDAKÉNT, egy fehérmedve irhájaként képzelte

maga elé a belső békét, ahogy lágyan átöleli, eltompítja a világ durva-
ságát, kicsorbítja a fullánkok hegyét. Nona a vállára húzta a bundát.
Fájdalma távolivá vált, valaki máshoz tartozott. Érdekes tárgy maradt
belőle, semmi több. Nona nem hagyta, hogy belegondoljon, vajon
meddig marad ilyen messze tőle.
Az árnyak örvényleni kezdtek Luta körül, a belsejükben bizonytalan
alakok villantak fel, amelyekbe Nona mindenféle nyugtalanító dolgot
beleképzelhetett. A rémálmai bújtak meg bennük, abból táplálkoztak,
amit Nona adott nekik. E sötétségben Raymel Tacsis ólálkodott a hát-
térben, míg elöl Négy-láb roskadt össze, próbált talpra kászálódni,
majd megint összerogyott.
Luta felemelte a karját, és az árnyak előrezúdultak, tekergőzve
körülfonták Nonát, hideg, piheszerű simogatásukkal megérintették a
bőrét. A félelem Nonában tört elő, nem kívülről áradt belé. A rette-
gés, amit a rellami erdőben ismert meg, ahogy a sötétség a sarkában
kapdos utána, és minden oldalról fák susorognak. A félelem, hogy
belefullad az Üvegvízbe; a halott lányok többölnyi mély iszapban
szunnyadó csontjaitól való iszonyat. A félelem a kudarctól. A félelem a
saját igazságaitól, attól, hogy kiderül róla, miféle szörnyeteg; és ezzel
vége szakad a barátságoknak.
A támadást tompító belső béke nélkül Nona talán elfutott vagy a
földre csuklott volna, magzatként összegörbedve gubózott volna a
rettenete köré. Talán. Ám Nona nem így gondolta, a kupola alatt, ily
sok idegen szempár kereszttüzében nem engedhette meg ezt. Egy
holdsötét éjen, valamely elhagyatott szegletben... alighanem ez tör-
ténne.
Az árnyak szorosan rásimultak, testét a szürke árnyalatai borították
rendszertelen mintázatban. Hideg és mocskos vízként érzékelte,
amely megpróbál behatolni a bőre alá, ám akárcsak a víz, lepergett
róla.
– Mindössze ennyire vagy képes? – szűrte ki összeszorított fogai
között Nona, fájdalmát még mindig hatalmasnak, ám távolinak érez-
te.
Luta összeroskadt, csupán saját árnyéka feketéllett a lábánál. Szóra
nyitotta volna a száját, ám ekkor visszatért Nona fájdalma, és ugyan-
ebben a pillanatban görcs rándította össze Luta arcát, az eltorzuló
vonások állatias dühhé fordították át a beletörődést. Előretaszította a
karját, a vállát befelé görbítette, ujjait kényelmetlen szögekben szét-
tárta, és az árnyéka előreömlött, mintha a nap bukott volna le a lány
háta mögött, az árny felemelkedett a tócsából, és kísérteiként szétter-
jedt, karmokba görbülő kezekkel nyúlt Nona felé.
Luta legyőzöttsége egyetlen szívverésnyi idő alatt tomboló harag-
ba váltott át. Az árnyéka ugyanebben a töredékmásodpercben keresz-
tülszáguldott a kövezeten. Nona lelassította a világot, ám nem tudta
leállítani a testére felkúszó árnyat, és ahol megérintette a sötétség, a
bőre elvált, akárha késsel metszették volna el. Nonának kétsége sem
lehetett afelől, hogy amint eléri a nyakát és az arcát, mélyebbre vág:
Luta arckifejezésében nem maradt hely a kegyelemnek.
A teremben az asztaloknál ülő akadémikusok jóformán észre sem
vették a Luta lelkiállapotában beállt változást: mire cselekedhetné-
nek, az egésznek vége lesz. Nona hátra- és oldalra vetette magát, ám
az árnyék éppoly gyorsan képes mozogni, mint a fény, és Nona tudta,
hogy nem lesz elég ideje kitérni előle. Kétségbeesésében a pengéit
hívta segítségül, és előrenyúló keze felé csapott, ahogy az árny felkú-
szott rá, tudta, hogy önmagát nem vághatja meg. A hatás azonnalinak
bizonyult. A láthatatlan pengék összecsaptak az elmetszett árnnyal, és
a sötétség nyomtalanul szertefoszlott felette. Ugyanebben a pillanat-
ban Nona világa a gyötrelem tündöklő töredékeivé robbant szét,
amelyek oly vakítón ragyogtak, hogy se a felé nyúló földet nem látta,
sem azt nem érezte, ahogy beleütközik.
#

NONA HANGOKAT HALLOTT, és a hangok kihúzták a mélységből, amely

lent tartotta őt.
– ...vele?
Egy férfi.
– Egyáltalán hogyan bírta le? Szaggatást vetettek be ellene! – A
férfinál valamivel fiatalabb nő szólalt meg.
– Így van – felelte Serpenyő nővér hangja. – Azt vetette be. Hogyan
állíthattak ki egy ennyire ingatag diákot a novíciám ellen? Ennek még
súlyos következményei lesznek. – Közelebb csoszogott Nonához. –
Sokan úgy fognak vélekedni, hogy nem véletlenszerű támadásról le-
hetett szó. Azt kérdezgetik majd, hogy vajon mennyire mélyre nyúlhat
az Akadémiába Thuran Tacsis aranykeze.
Nona ráeszmélt, hogy már nem fáj semmije. Még ott sem érzett
fájdalmat, ahol a szaggatás felmetszette a lábát.
– Inkább a saját leányzóddal foglalkozz! – dörmögte a férfihang. A
vizsgateremnél sokkal szűkösebb helyiségben voltak. Nona továbbra
is csukva tartotta a szemét, nem mozdult, nehogy megzavarja a be-
szélgetésüket.
– A sajátommal? – hördült fel felháborodottan Serpenyő nővér.
– Luta proxima nem valamiféle titkos parancsot teljesített. Magad
is láthattad. Őrjöngve kellett kivonszolni őt a teremből. Még az árnyé-
kán esett sérülések sem fékezték meg – mondta a nő. – A monostor
egyik empatája oltotta belé ezt a dühöt. Beszélned kell a pappal, vagy
Jax baráttal a Szent Croyusban.
– Egy pillanatig sem hiszem, hogy az Ős bármely szolgája, legyen
szó testvérről vagy novíciáról, képes lenne...
– No de hogyan küzdötte le? Nem létezik olyan Út-mágia, amely...
vagy mégis? Hogyan tehetett kárt Luta árnyékában? – tért vissza a nő
az eredeti kérdéséhez. – És miért ennyire beteg ilyen sekély vágások-
tól?
– Azért kerekedett felül rajta, mert marjal – jelentette ki a férfi.
– És a testében tomboló vér-háború miatt érzi ennyire rosszul ma-
gát – tette hozzá Serpenyő nővér hangja. – A marjal a quantallal vias-
kodik benne.
– Vér-háború – visszhangozta a férfi. – Amelyet tovább súlyosbít az
itteni marjal bűbájok hatása... Viszont kíváncsi lennék, mi indíthatta el.
Általában a szervezetet ért jelentős kihívás az ok. A ti Árny tanárnőtök
ugyebár első ágú marjal? No de elegendő lenne egy kevés árny-
munka ilyet kiváltani?
– Három hete a leány hozzáért Raymel Tacsishoz – felelte Serpenyő
nővér, aztán némileg fanyar hangon hozzátette: – Nem a ti Akadémiá-
tok miatt lett tele démonokkal a legény?
Pillanatnyi habozás.
 – Ez tényleg kiválthatta.
A nő szólalt meg újra.
– Marjal a quantal ellen, ennél keményebb küzdelem nem létezik.
– Úgy tűnt, mégsem sikerült meggyőzni őt. – Ennek ellenére sosem
hallottam még ennyire súlyos esetről. Az anyagcseréje vészesen kibil-
lent az egyensúlyából. Egész biztosan kínzó fájdalmak gyötörték. Nem
értem...
– Három-vérű. Erősen hunska jegyű.
– Az Ős kegyelmezzen nekem!
Pillanatnyi csend telepedett a szobára, majd tovább húzódott.
– Három-vérű? – Kétkedés csendült ki a férfi hangjából. – Ugye
tisztában vagy vele, miféle...
– Sokkal jobban, mint te, Rexxus Degon. – Serpenyő nővér hangja
ez egyszer a tényleges korára vallott.
– Jobb, ha visszaviszed a kolostorba, mielőtt a császár tudomást
szerez róla. És értesítsd Nevist! Nála rátermettebb főpapotok régóta
nem akadt... ami persze nem sokat jelent. Róla legalább elképzelhető,
hogy mellétek áll.
Nona hallotta a szavakat, ám nem tudta összerakni őket a fejében,
úgy legalábbis nem, hogy értelmet nyerjenek. Ha valóban három-vérű
volt... Akkor ő lenne a Kiválasztott? És Ara akkor kicsoda? Valami
könnyebben megfoghatóra terelte a gondolatait.
– Nem mérgeztek meg?
Nona kinyitotta a szemét. Felette a mennyezet egy olyasféle ég
halványkékjében játszott, amihez hasonlót sohasem látott, és minden
oldalról stukkódíszek nyúltak be, akár valamiféle tekervényes és so-
vány fellegek.
– Nem mérgeztek meg – hajolt föléje Serpenyő nővér. – És mióta
hallgatózol?
Nona felült.
– De hát mindig is megvoltak a pengéim...
– A micsodáid? – Ezúttal a nő szólalt meg, a hosszú, ősz hajú, fehér
köpönyeges asszony.
– A pengéim.
Mint kiderült, Nonát egy ispotályba hozták, amely jóformán sza-
kasztott olyannak tűnt, mint Rózsa nővéré. Egy alacsony mennyezetű
karzat egyik ágyán feküdt.
– Pengék? – ráncolta a homlokát a nő.
Serpenyő nővér egyetlen gyors mozdulattal egy kést húzott elő
habitusából, a komoly fajtából: kibelezéshez élesített, kilenchüvelyk-
nyi sötét acélt.
– Mutasd meg!
Odanyújtotta a kést.
Nona feléje nyúlt, az émelyítő, cuppogó reccsenésre gondolt, ami-
kor Raymel eltörte Saida karját, és elhúzta a kezét a kés előtt, egészen
közel, ám nem érintette meg. Serpenyő nővér felnyögött az erőlkö-
déstől, ahogy igyekezett szilárdan megtartani a kést, és amikor Nona
elvette a kezét, három fényes rovátka húzódott végig az acélon, alat-
tuk, a vágóélnél pedig három apró vájat.
– Elképesztő!
Az idősebb akadémikus, Rexxus, aki eddig a versengést felügyelte,
most előrelépett, és szemügyre vette a sérüléseket.
– Mindig is képes voltam erre...
– Mutációnak nevezzük – jelentette ki a nő. – Elszigetelt marjal
képességnek. Amely függetlenül és öntudatlanul generált. Nem any-
nyira ritka a gyerekeknél, mielőtt a vér ténylegesen megnyilvánul... –
A homlokát ráncolva a Serpenyő nővér kezében tartott késre meredt.
– Habár hiba-pengéket jószerével sohasem láttak még.
– A Mores-földnyelvről származó Orrén mozgó hiba-falat képes
fenntartani... – Rexxus továbbra is Nona kezén tartotta a tekintetét. –
Ez viszont... – A fejét csóválta. – Vidd vissza őt, nővér! Gyorsan és
csendben!
 37

ÉGED AZTÁN lóhalálában hazavitettek onnan! – Ara Nona ágyá-

T nak szélén ült. – Rettentően aggódtunk!

– Szamárháton jöttem! – Hessa óvatosan leült az egyik
székre, amit Rózsa nővér hozott át az ispotályba. – Nem annyira élve-
zetes, mint gondoltam. A hátsóm most a lábamnál is jobban fáj!
Ara rosszalló pillantást vetett Hessára.
– Út tanárnőnek meg nekem gyalogolnunk kellett! Ő pedig leg-
alább ezeréves. – Körbehordozta tekintetét a szobán. – Saját ágyat
kellene kerítened ide. Úgy tűnik, hogy az időd felét az ispotályban
töltöd.
Nona merengve biggyesztette az ajkát. Ara csaknem igazat szólt.
Valóban úgy érezte, hogy ő Rózsa nővér leghűségesebb páciense. Te-
kintete a kertre tévedt. Minden bokron apró jégcsapok lógtak.
– Ha tovább romlik az idő, elküldenek minket a barangolásra. Még
előtte le kell rendeznünk Yisht ügyét.
– Vagy elmondhatjuk az apátnőnek – jegyezte meg bosszúsan
Hessa. – Az a pátnő meg sem hallgatná – ellenkezett Ara. – Teljesen
elfogult Yishttel. És fogalmam sincs, miért. Kerék nővér meg? Úgy
tűnik, Kerék nővér egyenesen imádja. Folyton azt látom, hogy Yisht
fülébe sugdos.
– Értesülni akarna róla, ha a hajószívet készülnének ellopni! – kiál-
totta Hessa. – A hajószív nélkül semmiben sem különbözünk a többi
kolostortól. A quantalok fele soha többé nem érintené az Utat, az
árnyalatnyi marjal beütésűek nem lennének képesek az árnyszövésre,
legkevesebb első vérű kellene hozzá. És kétlem, hogy az apátnő soká-
ig apátnő maradhatna, ha a hajószívet elemelnék innen.
– Nyugi, eláruljuk az apátnőnek, ha más megoldás nem marad. –
Nona igazán nem szerette volna, ha erre kényszerülnek. – De mi van,
ha anélkül is meg tudom állítani Yishtet, hogy be kell vallanom, betör-
tem az alsó barlangokba, és loptam Alma nővér készleteiből? Ameny-
nyiben ez még a barangolás előtt sikerülne...
– Előbb az állapotodnak kell javulnia – vágott a szavába Hessa. – Mi
lelt téged? Mégiscsak bevetted a kúrát?
– Dehogy. – Nona megpaskolta a habitusát a fiolát rejtő zseb fe-
lett. – Rózsi nem tudja biztosan, mi a bajom, de úgy tűnik, lassanként
elmúlik. – Serpenyő nővér megeskette, hogy nem adja ki marjal véré-
nek titkát. Az apáca közölte vele, hogy az apátnőnek beszámol róla,
ám egyelőre senki másnak. Az argathisták tombolnának örömükben,
hogy több évszázad elteltével megint felbukkant egy három-vérű. A
tömeg a vállán akarná a Bárkához vinni őt. Tábort vernének az oszlo-
pok előtt. A császár és a nővérei pedig mit meg nem tennének, hogy a
kezükbe kaparinthassák... Serpenyő nővér nem mondta ki, ám azt su-
gallta, hogy könnyen sok vér folyhatna. Az akadémikus, Rexxus bele-
egyezett, hogy titokban tartja a dolgot, Serpenyő nővér azonban lát-
hatólag nem bízott az ígéretében. Ráadásul mivel oly sok akadémikus
lehetett szemtanúja a versenynek, teljességgel elképzelhetőnek tűnt,
hogy egy vagy több közülük megfejti a talányt, vajon mi történhetett,
és önállóan kikövetkezteti az igazságot. – Kienged, amint még egy-
szer megvizsgálja az állapotomat.
Kinyílt a folyosó végén lévő ajtó, és Ruli kandikált be rajta. Seszínű
hajzuhatagát most szoros kontyba tűzve viselte, és a változás megne-
vettette Nonát. Ruli betántorgott, hátulról Clera lökdöste-taszigálta.
Mindketten Nonához rohantak, még mindig a fürdőház gőzétől ned-
vesen.
– Mi ez a balga ötlet, hogy szembeszálltok Yishttel?
 Clera levetette magát az ágy szélére.
– A hajószívet akarja megszerezni – felelte Hessa. – Ha azt elviszi,
akár örökre be is zárhatják az Út Tornyot.
– Nagyszerű! Ki nem állhatom a rengeteg unalmas meditációt –
húzta el undorodva a száját Clera.
– És nem lenne meleg víz – tette hozzá Nona.
– Na és hogyan intézzük el Yishtet? – Clera szeme szikrázott a
mélységes felháborodástól.
– Fogalmam sincs, hogyan lehetne megoldani – válaszolta Ara.
– Naná, hogy meg lehet oldani – horkantott gúnyosan Clera.
– Mindnyájatokat képes legyőzni, és még kardot sem kell rántania
hozzá – ingatta a fejét Hessa. – A nővérek mindenképp észrevennének
és megállítanának benneteket. Aztán az apátnő megfosztana benne-
teket a habitusotoktól. És még ha le is győzhetnétek úgy, hogy senki
sem látja, mit akartok tenni vele? Bezárnátok egy szekrénybe, és re-
ménykednétek, hogy senki sem hallja a kiáltozását?
– Bedobnánk az Üvegvízbe – jelentette ki komoran Clera.
– Nem fogjuk megölni! – a döbbenettől Ruli még sápadtabbnak
tűnt, mint valaha.
– Van egy tervem. – Nona az ágy támlájának vetette a hátát. –
Mindent kitaláltam, a legvégét kivéve. És nem, Clera, eszem ágában
sincs a víznyelőbe hajítani.
– Akkor hadd halljuk! – Ara lecsusszant az ágyról, és odahúzott egy
széket, mintha némi távolságra lett volna szüksége ahhoz, hogy meg-
felelően mérlegelhesse Nona javaslatát.
Nona a homlokát ráncolta. Olyan érzése támadt, hogy mindannyi-
an jóval mélyebbre ássák magukat, mint korábban bármikor, bizo-
nyosra vette, hogy amit most elhatároznak, nem visszavonható, és
esztendőkig vezérli majd a sorsukat; amennyiben bármelyikük évekre
vagy akár egyetlen évre előretekinthet.
– Ha benyúltok a dormitóriumi ágyam alá, egy zsákot találtok az
egyik palánk aljához kötözve. – Nona Hessára pillantott. – Nem csak a
fekete kúra hozzávalóit hoztam el, amikor kifosztottam a Méregkeve-
rő készleteit.
Lassú vigyor terjedt szét Clera arcán.
– Egy köteg szárított macskakórót találtok ott, és a...
– Az ernyesztőfőzet összetevői – ujjongott Clera. – Megmérgezzük,
és amikor már túl gyenge ahhoz, hogy mozogjon...
– De mindenki látni fogja! – tiltakozott Hessa.
– Nem fogják, ha az alagútrendszerben csináljuk – jelentette ki
Nona.
– És aztán? – érdeklődött Hessa.
– Azt... még nem találtam ki – ismerte be Nona. Legszívesebben
megkötözte volna Yishtet, aztán elvonszolta volna a legtávolabbi ak-
nába, és otthagyta volna felakasztva.
– Hordók! – kapta fel a fejét Ruli. – Hordók!
– Miről beszélsz? – értetlenkedett Ara.
– Hordóba rakjuk – felelte Ruli.
– Nagyszerű. Akkor lesz egy hordóba zárt halálos harcosunk.
Ara széttárta a kezét.
– Viszont könnyű legördíteni a szirtről! – jegyezte meg Clera.
– Egy boroshordót kell kerítenünk – javasolta Ruli. – Rengeteg üres
darab akad belőlük a szőlőskertben. Berakjuk, kitömjük szalmával, és a
többivel együtt felpakoljuk a szekérre. Holnap érkezik.
– És amikor felnyitják? – kérdezte Nona.
– A holnapi szekér Marsportba indul. Onnan tudom, hogy az apám-
nak viszik. A bor egy részét a Marnon át Dumba szállítja. Azokat, ame-
lyek a hajóra kerülnek, a neve rúnájával jelölik meg. Ráírhatom Yisht
hordójára, és akkor egészen Durnig elviszik!
– Ragyogó! – tapsikolt Clera. Megdörgölte a homlokát, talán az
jutott eszébe, ahogy Yisht leterítette őt a pengeórán. – Útközben nem
hajíthatnák a tengerbe azt a hordót?
– Ez így nem fog sikerülni. – Hessa a székéhez koppintotta a man-
kóját. – Egy hordó bor legalább egy aranyat ér. Szerintetek nem fog-
ják megszámlálni, hányat kellene elvinniük? Mindenféle megjegyzé-
sek kerülnek fel a leltártekercsekre, és...
– Tudom – szakította félbe Ruli. – Már segítettem ebben Tölgy nő-
vérnek. Szerinte kalmárnak születtem.
– Na és Yisht nem fog egyszerűen kiszabadulni és visszajönni? –
kérdezte Ara. – Bármily élvezetesnek hangzik is, azzal, hogy pár napra
kellemetlen helyzetbe hozzuk, nem azt kockáztatnánk, hogy
mindannyiunkkal végez?
– Nem érted. – Nona a fejét ingatta. – Az akna, amit láttam. Yisht
szállására kell vezetnie. Amikor Yisht nem jelenik meg, hogy Zole ép-
sége felett őrködjön, az apácák a szobájában fogják keresni. Meglát-
ják a lefelé vezető alagutat. Gondoskodni fogunk róla, hogy észreve-
gyék. Nyomozni kezdenek, és az apátnő tudni fogja, hogy a hajószívet
igyekezett megszerezni. Mire Yisht kiszabadul a hordóból, a Kegyes
Irgalomban mindenkinek parancsba adják, hogy tartóztassa fel, amint
előkerül, és Sherzal is komoly bajba kerül!
#

HESSA ÉS NONA EGYMÁS MELLETT ÜLTEK a lélekterem végében. Kerék nő-

vér szerint minél távolabb telepedett le egy novícia a táblától, annál
hajlamosabbnak mutatkozott a bűnre. Nona büszkén vetette a hátát a
hátsó falnak. Zole jóformán annyira közel helyezkedett el a táblához,
hogy a krétapor könnyedén az orrára szállhatott. Yisht sosem ült le az
órákon – a lélekórán, az egyetlen foglalkozáson, amelyre bebocsátást
nyert, legalábbis soha –, hanem a fal mellett strázsált, a lehető legkö-
zelebb Zoléhoz.
Ez alkalommal Nona tekintete ugyan a jég-törzsbeli felé irányult,
valójában azonban a nő feje feletti ablakra összpontosított. Odakint a
jég-szél hallatta a hangját, annyira hangosan zúgott-süvöltött, hogy
elnyomta Kerék nővér litániáját. A szélfútta jeges esőcseppek szaka-
datlan röpte azt az érzetet keltette, mintha egy hatalmas hajóval ha-
ladnának hátrafelé a jégóceánon.
– Vajon mire számít, hogyan léphetne meg vele? – sziszegte Hessa.
 – Tessék? – kérdezte halkan Nona, hátrapillantva.
– A... dologgal... ha Yishtnek sikerül megszereznie. Vajon mire szá-
mít, hogyan szökhet meg vele?
– Bejutott – felelte Nona. – Tudja, hogyan juthat ki. És aligha tud
róla, hogy Serpenyő nővér meg én érzékeljük a hajó... a dolgot.
– Tud viszont a szál-munkáról. Sherzal aligha úgy küldte ide, hogy
ne mesélt volna róla neki. Tucatnyi apáca akadhat idebent, aki abban
a pillanatban észlelné, amint elmozdították... talán már percekkel
előtte is! A tőrödre meglehetősen gyorsan rávetették magukat.
– De az apácák egyike sem született még meg, amikor a hajószív
ide került. Hogyan kötődhetnének hozzá? És ebben a pillanatban va-
jon hozzáférhetnek? Lehetséges, hogy minden oldalról befalazták.
Vagy nem tapadnak hozzá a szálak... nem tudom.
Nona tekintete egy pillanatra megint a nőre siklott, a fal előtt söté-
ten kirajzolódó alakra, akinek minden figyelme Kerék nővérre irá-
nyult, és az egyik kezét tularja markolatán tartotta. Valóban furcsának
tűnt, hogy azt gondolja, észrevétlenül kisétálhat a kolostorból a hajó-
szívvel. Vagy tényleg azt hitte, könnyűszerrel átverekedheti magát a
vörös nővéreken?
– Nona és Hessa... nem tudom, novíciának nevezzem-e őket... óra
után hétszer elismétlik a császár imáját az Ős előtt. – Kerék nővér kel-
lően felemelte a hangját, hogy túlharsogja a tomboló szelet. – Aka-
démia tanárnő azt mesélte nekem, hogy egykor felmetszhették a no-
víciák nyelvét, ha lélekórán semmiségekről cseverésztek. Ez álljon itt
példaként arra, hogy nem mindig jó a haladás.
#

A KERÉK NŐVÉRTŐL KAPOTT BÜNTETÉS miatt Clerának egyedül kellett elké-

szítenie a főzetet odakint a hegyfokon, ahol hetekkel korábban a fe-
kete kúrát kotyvasztották. Mivel metsző jég-szél fújt, és Hessa sem
segíthetett a tűzgyújtásban, Nona úgy sejtette, hogy Clerának meg-
gyűlhet a baja az elemekkel... ha egyáltalán sikerül neki lángokat szí-
tania.
 Miközben Nona és Hessa a császár imáját, mind a tizennégy vers-
szakot mormolták újra meg újra az Ős aranyszobrának talapzatánál,
Ara és Ruli a hordót készítették elő, és a lajstromon módosítottak. Ruli
kezelte az írótollat, míg Arára az „elterelést” bízták. Rangja és szépsé-
ge mindenki másnál alkalmasabbá tette erre.
Nona kényelmetlenül fészkelődött sajgó térdein. Kerék nővér nem
adott nekik imapámát. Az apáca őszintén hitt abban, hogy a fohásznak
és a fájdalomnak együtt kell járnia.
– Ős, mutass utat a császárnak döntéseiben és cselekedeteiben!
Óvd őt a nap felkeltekor és lenyugtakor. Óvd őt az éjszaka hosszú me-
netelései alatt. Óvd őt...
– Elment. – Hessa előbbre csusszant. Töpörödött lába miatt neki
megengedték, hogy üljön térdelés helyett: e tény éppannyira felhábo-
rította Kerék nővért, mint ha Hessa a Remény Egyháza hívéül szegő-
dött volna, és mostantól a csillagokat figyelné.
Nona abbahagyta az imádkozást, ám tovább térdepelt, tekintetét a
távoli ajtón tartotta. Kerék nővér előszeretettel kanyarodott vissza,
hogy engedetlenségen kapja a novíciákat.
– Még mindig ott van? – kérdezte Hessa.
– Igen.
A hajószív aurája továbbra is a kupola hátuljából áradt ki. Nem any-
nyira erősen, mint odalent, az alagútban, ahol Nona a sziklában érezte
lüktetésének ritmusát. Yisht bizonyára jóval közelebb lehet hozzá az
aknában, mint ők idefent.
– Kereshetnénk egy ide felvezető utat... – javasolta Hessa.
– Yisht bizonyosan jó okkal ás le hozzá. Ha itt egyszerűen felnyit-
hatna egy csapóajtót, és lemehetne valami lépcsőn, már félúton járna
a határ felé.
#

AMIKOR VISSZAÉRTEK A DORMITÓRIUMBA, Nona döntést hozott.

– Te csak menj tovább, Hessa! Nekem még el kell intéznem vala-
mit.
 – El fogod mondani az apátnőnek – állapította meg Hessa a legki-
sebb kérdő hangsúly nélkül.
– Honnan...
– Szál köt hozzád – Hessa a homlokára koppintott.
– Meg kell tennem. Mi lesz, ha valamelyikőtöknek baja esik miat-
tam csupán amiatt, mert én menteni akarom magam?
Hessa erőtlenül rámosolyodott, és meg sem próbálta lebeszélni.
Nona sarkon fordult, és elballagott, azon tanakodott, vajon mennyi
mindent hagy maga után.
Nem kellett sokat gyalogolnia az apátnő lépcsőjéig, Nona mégis
élete leghosszabb útjának érezte. Az apátnőnek legkevesebb száműz-
nie kell őt a kolostorból. Ha Kerék nővért szintén bevonják, a büntetés
sokkalta súlyosabb lesz.
A ház baljóslatúan egyre közelebb került, Nona álmainak végét
jelezte.
– Hová tartasz, Nona? – bukkant fel a háta mögött Szikla nővér.
– Az apátnőhöz – Nona úgy vélte, ez nyilvánvaló.
– Akkor sokat kell vámod. Behívatták a palotába. Alma nővér és
Faggyú nővér is elkísérte. Holnap én tartom a pengeórát. Miért akar-
tál beszélni vele?
– Csak... nem fontos. – Elment? Ez meg hogyan lehet? – És mikor ér
vissza?
Szikla nővér felhágott a lépcsőn, a zsebéből jókora kulcsot húzott
elő.
– Egy nap múlva? Talán kettő. Remélhetőleg még azelőtt, hogy a
szürke osztály a barangolásra indul, ha emiatt aggódsz. Én nem segít-
hetek?
– Nem. – Nona visszafordult, indulni készült, nem igazán tudta,
miként érezzen. – Köszönöm.
Fogalma sem volt, ki másnak mondhatná még el. Most a főapácák,
Kerék és Rózsa ügyeltek a kolostor rendjére. Nona legalább annyira
nem bízott Kerék nővérben, mint Yishtben. Rózsa nővér a jó szíve elle-
nére túlságosan gyámoltalan volt, és Nona nehezen tudta elképzelni
róla, hogy sokat segíthetne.
Nona a megszokott útról le-letérve bandukolt vissza a
dormitóriumba. Úgy tűnt, nem maradt választási lehetősége. Maguk-
nak kell elbánniuk a tolvajjal.
#

AZ ESTI HARANGSZÓKOR CLERA még mindig nem tért vissza. Nona az

ágyán ült, egyik oldalán Arával, a másikon Rulival. Mostanra találtak
egy alkalmas hordót, és felfestették rá a külhonba szállítás jelét. Ruli
módosította a főkönyveket, Ara pedig „kölcsönvette” a hordó tetejé-
nek eltávolításához és visszahelyezéséhez szükséges kádárszerszámo-
kat. Az, hogy pontosan miként kellene használni őket, egyelőre tisztá-
zatlan kérdésnek számított, ám Ruli kijelentette, hogy ő már
tucatnyiszor látta Heg nővért serénykedni velük, és egyáltalán nem
mutatkozott bonyolultnak.
– Hol késlekedik? – Ruli Nona pokrócát tekergette a kezében.
– Ha hamarosan nem ér vissza, Mally letekeri a lámpát.
Ara a magas ablakokat kémlelte, mindegyik zárva volt, a rétegek-
ben lerakodott jég átlátszatlanná tette őket.
– Mally valószínűleg jelenteni is fogja őt – szólalt meg Hessa a saját
ágyáról, a dormitórium másik oldaláról.
Ruli bólintott. Az osztályfelelős nem szívelte Clerát.
– Vissza kellene mennetek, hogy megkeressétek – mosolyodott el
szomorúan Jula a Hessáé melletti ágyon. Még mindig aggódott érte,
noha Clera mindennap szörnyűséges szavakat vágott a fejéhez.
Nona már csaknem beleegyezett, amikor kicsapódott az ajtó, és
Clera támolygott be rajta csöpögve, jéggel borítva.
– Azt hiszem, mindjárt meghalok.
Ara a törülközőért nyúlt.
– Hozzátok gyorsan ide, és elég a nyavalygásból.
Clera arca kipirult a hidegtől, és úgy nézett ki, mint aki háborúból
tér vissza.
 – Fúj, bűzlesz! – fintorodott el Ara.
– Malkin lepisilte a póthabitusomat, és még nem volt időm átöl-
tözni.
Clera nehézkesen lehuppant, az ágy fel-le ringott alatta. Arának
még épp időben sikerült alárántania a törülközőt.
– Malkin lepisilte a póthabitusodat... te meg... azt vetted fel? – Ara
értetlen grimaszt vágott, és a többiekre nézett. Nona a homlokát rán-
colta. Az apátnő macskája tagadhatatlanul sok galibát okozott... a
többinek azonban semmi értelme nem volt.
– Hát persze. – Clera az égre emelte a tekintetét, és sziszegésig
halkította a hangját. – Kijöttem a lélekről, és a következő, Ős tudja,
hány órát meg nem engedett alkímiával készültem tölteni. Szerinte-
tek mit akartam elsőként megtenni, amint visszaérek?
– Átöltözni tiszta... ó! Már értem. – Ruli elmosolyodott. – Vagyis le
kellett venned a tisztát, és magadra öltened azt, amelyiket Malkin
„megáldott”, hogy most tisztát vehess.
Clera bólintott.
– Persze azt terveztem, hogy visszafelé benézek a fürdőházba, de
annyira átkozottul sokáig tartott!
Valóban úgy tűnt, mintha Clera egy örökkévalóságig odalett volna,
ám a szélben és a jégben... Nona vállat vont.
– Tehát megvan?
– Naná! Clerának hívnak! – Elővett egy kicsiny, viasszal átkent kula-
csot, szorosan bedugaszolva.
– Ernyesztőszirup. Egy erős ember térde garantáltan éppoly sebe-
sen összecsuklik tőle, mint az enyém.
– Ugye tudod, hogy ha nem hat, Yisht felnyársal minket? – kérdezte
Ara, és a kulacsért nyúlt.
– Minket? – Clera hagyta, hogy Ara elvegye tőle. – Azt hittem,
Nona csinálja.
– Minket – bólintott Ara. – Amint Yisht elterül, négyen kellünk hoz-
zá, hogy elcipeljük. Legalább.
 – És ha balul sül el, az apátnő tekeri ki a nyakunkat – tette hozzá
Ruli.
– Képletesen – javította ki Ara.
– Yisht pedig felnyársal minket – ismételte meg Nona.
– Szó szerint – préselte ideges vonallá a száját Ara.
 38

I KELLETT VOLNA PRÓBÁLNUNK! – sziszegte Clera.

K – Kipróbáltuk. Különben is, te készítetted, azt mondod,

hasznavehetetlen? – vágott vissza Ara.
Nona mindkettejük mellett elóvakodott a mosoda sarkában, ki-
kémlelt az épület mögötti udvarra, nem lát-e apácákat. A szél a lábá-
hoz szorította habitusát, áttört rajta, már most megdermesztette a
kezét. Nona bele sem akart gondolni, milyen lehet a barangolás.
– Hessára hatott – dörmögte Ruli, majd Nona jelére keresztülszá-
guldott az udvaron, és lekuporodott a szemközti szkriptórium falához.
– Hatott – felelte Nona az estének. Miután Hessa ernyedten össze-
csuklott, biztonságban az oldalára fektetve otthagyták az ágyában.
No de vajon egy felnőtt nő ugyanilyen gyorsan az erejét veszíti tőle?
Vajon a jég-törzsek egy más fajtához tartoztak?
Nona intett Clerának, hogy indulhat, aztán jóformán a sarkában
utánaküldte Arát.
Egy perccel később mind a négyen az árnyterembe vezető alagút
bejáratának védelmében gyűltek össze.
– Menni fog? – kérdezte Clera.
– Menni fog – horkantotta Ara. – Most fogd be a szád!
Ara arccal a zár előtt térdepelt. Hessa órákon át tanítgatta a zárak-
hoz használt szál-trükkre.
– De az árnyon egészen más a zár! – tiltakozott korábban Ara, ami-
kor végre sikerült kikattintania a dormitórium előcsarnokában lévő
almárium zárját.
– Egyáltalán nem érted a lényeget! – kapta fel elkeseredetten a
kezét Hessa, és kis híján kiesett alóla a mankója. – Ilyen zár, amolyan
zár, lehet bonyolult vagy egyszerű, cilinderes vagy reteszes... mind-
egyik vagy zárva van, vagy nyitva. Pusztán a zár szálát kell megkeres-
ned és megrántanod.
– Egy olyat, mint ez?
– Ez annak a tölgynek a szála, amiből a deszkákat vágták.
– Ez?
– Most az egyik rögzítőcsavart forgattad el...
Odakint a fagyos szélben és a sötétben cseppet sem bizonyult
könnyebbnek a zár szálának leválasztása, mint a dormitóriumban.
– Siess! – toppantott türelmetlenül Clera.
– Hallgass! – Ara a kulcslyukhoz szorította a szemét, mintha így a
zár titka könnyebben feltárulhatna előtte.
Ruli jelent meg, az Akadémia Torony és az alsó barlangok közötti
nyílt fennsíkon görgette a hordót. A szél egy helyen kis híján elragadta
tőle. Nona elképzelte magában, ahogy Ruli a hordót kergeti, ahogy a
jég-szél átbillenti azt a szirtperemen, a messze lent elterülő szőlősker-
tek felé.
– Ebben a tempóban összetalálkozunk Yishttel – húzta össze magát
dideregve Clera, miközben Ara tovább bíbelődött a zárral.
– Ő saját átjárón jut le a szobájából. Ebben biztos vagyok. Egyedül
ennek van értelme.
Nona megragadta a kapu fagyos rácsozatát, a szabadban töltött
minden másodperccel egyre sebezhetőbbnek érezte magát.
Ruli megérkezett a hordóval, amely valamelyes védelmet nyújtott a
szél ellen.
– Odafentről nem áshatott le. Meghallották volna.
Nona vállat vont.
– Márpedig csakis ezt tehette. Bizonyára felfedezte az útvonalat,
amelyiket én jártam be, de nem ment el a végéig.
 Yisht szobája a Szív Csarnokhoz csatolt vendégszárnyban helyezke-
dett el. Nona úgy kalkulálta, hogy az Árny-barlangból továbbvezető
alagút elhalad a csarnok alatt. Mindig hálát érzett azért, mert
Yishtnek nem engedélyezték, hogy Zole testőrének szerepében
együtt aludjon velük a szürke osztály dormitóriumában, ám most úgy
tűnt, talán mégis jobb lett volna hagyni neki.
– Szét kell robbantanod, Nona! – jelentette ki Clera.
– Robbantsd szét! – értett egyet Ruli, és belelehelt két egymáshoz
illesztett kezébe.
– Mindjárt szétrobbantalak benneteket, ha nem FOGJÁTOK BE! –
Arából nem az a belső béke áradt, amelynek alighanem kellett volna.
– Szerintem közeleg valaki – szólalt meg Clera, a tőlük keletre fek-
vő sötét és nyitott fennsíkot kémlelve.
katt
Ara felállt, és benyomta a kaput.
– Gurítsátok be a hordót, gyorsan!
Pár pillanattal később a kapu ismét bezárult, a hordót pedig neki-
támasztották.
– Nem fog megmaradni ott – bökte meg a hordót Nona. – Egy erő-
sebb széllökéstől lebukfencezik utánunk a lépcsőn.
– Mégsem hagyhatunk hátra valakit, hogy tartsa. Mindannyiunkra
szükség lesz, hogy elbírjuk Yishtet.
Ara is megbökdöste a hordót, a szemöldöke összeszaladt a billegés
láttán. A feneke egyharmada túllógott az első lépcsőfokon.
– Ahhoz viszont nem kellünk mind a négyen, hogy elintézzük
Yishtet. – Nona megpaskolta a dudort, ahol Clera macskakóróból fő-
zött ernyesztőkotyvalékával teli kulacs lapult a habitusa alatt. – Les-
ben állva megvárom. Amikor végeztem, visszajövök értetek, hogy fel-
vonszoljuk.
A választ meg sem várva kikapta Clera kezéből a lámpást, és lesie-
tett vele a lépcsőn.
– Légy óvatos! – kiáltott utána Clera. – Ha eltöröd a kulacsot,
ahogy átpréseled magad, jó darabig lent maradsz!
#

TALÁN NEGYEDÓRÁBA TELT, amíg Nona újra megtette az első felderítés

alkalmával bejárt utat, és elért Yisht vágatához. Inkább egy negyed
emberöltőnek érezte. Nona arra számított a szűk szakaszokon, a ha-
sadék legkeskenyebb részén, és miközben az út végén áttekergőzött
az összekötő alagúton, hogy bármelyik pillanatban tompa reccsenést
hallhat, amint a kulacs megadja magát a nyomásnak, és a macskakóró
leve végigcsurog a lábán. Ha az áldozat megitta a főzetet, állítólag
jóformán azonnal mutatkozott a hatás, minden izma gyorsan és oly-
annyira elernyedt, hogy még az ujját sem tudta mozdítani. Arra kellett
ügyelni, nehogy az áldozat lenyelje a saját nyelvét, és megfulladjon.
Hessát nagy gonddal elfektették, miként a Méregkeverő bemutatta
az órán, hogy ne eshessen baja.
Amikor az esszencia a bőrön át szívódott fel, a hatás lassabbnak és
változatosnak bizonyult attól függően, hogy a test mely része fogadta
be a dózist. Nona azt tervezte, hogy Yisht arcába loccsantja a kulacs
tartalmát, és eliszkol. Az ernyesztő hamar harcképtelenné teszi. Kis
szerencsével lenyel belőle valamennyit, így még gyorsabban jelentke-
zik a hatás.
Nona a szűk összekötő folyosó torkolatában várakozott, a lámpás a
háta mögött lógott a kötelén. Nona figyelt, pislákol-e valahol fény,
neszez-e valaki. Semmi. Nona ennek ellenére várt. A pengeórán, miu-
tán Yisht egymaga legyőzte Nona összes novíciatársát Zole kivételé-
vel, Faggyú nővér megjegyzést tett a bemutatóra.
– A jó harcos a pillanatban él, ám belelát a jövőbe. Minél jobb a
harcos, annál távolabb lát. Mindenki fejlesztheti ama természetes
képességét, amelyet az Ős adományozott neki. Néhányan azonban,
egynémely marjal természetellenesen ügyes ebben. Ha valaki öt szív-
verésnyit előre lát bármely jövőből, azzal nagyban ellensúlyoz bármi-
féle hunska sebességet.
A történteket átgondolva Nona felismerte, hogy Yisht minden el-
lene irányuló húzást előre látott. No de vajon a tapasztalat segítette,
vagy ennél valami több?
Magához húzta a lámpást, majd leeresztette a nagyobb alagút aljá-
ra. Csupán a legcsekélyebb mértékben kellett elfordítania a lámpás
sisakját, hogy elegendő fény szűrődjön ki Yisht aknája sötét bejáratá-
nak megvilágításához. Nona a csontjai velejében érezte a hajószív
lüktetését, a vérében a zsongását, minden parányi szőrszála felágas-
kodott tőle, lehetőségekkel töltötte meg. Csupán akarnia kell, és a
lába elemelkedne a talajtól, egészen biztosnak érezte ezt.
Nona energiától bizseregve, ám lábát szilárdan a kövön tartva
megindult előre. Yisht mostanra szűken emelkedő, kellően magas
vájatot vágott a mészkőbe, hogy kiegyenesedjen, és meglendíthesse a
csákányát. Az akna húszyardnyit vezetett felfelé: a rendkívül gyors
haladástól Nonának leesett az álla. Egyes helyeken a falakat csákány-
nyomok borították, másutt azt a sajátos megolvadt jelleget lehetett
felfedezni rajtuk, amelyet Nona korábban, a sejtése szerint Yisht szo-
bájába vezető függőleges aknában észrevett.
A vágófelületen a levegő mintha a hajószív pulzusával együtt lükte-
tett volna. Nona saját szíve lelassult, hogy igazodjon hozzá. Nona le-
hunyta a szemét, és az Út terült el előtte, szélesen, akár egy folyó, túl
fényesen ahhoz, hogy ránézzen, és túl fényesen, hogy elfordítsa a te-
kintetét.
Nona megfordult és végigsietett az átjárón, a lába megcsúszott a
sziklán szétszóródott kődarabokon. Hessa azt tanácsolta, hogy a bejá-
rathoz minél közelebb álljon lesben. Most már nyilvánvalónak tűnt,
ám Nonának korábban eszébe sem jutott máshol várakozni, mint ma-
gánál a vájárnál, kivárni, hogy Yisht visszatérjen bűntette helyszíné-
hez. Így visszafordult. Megint kúsznia, tekergőznie, osonnia kellett,
majd végül megállapodott néhány yardnyira onnan, ahová az ellen-
ségnek érkeznie kellett. Lejjebb vette a lámpás lángját, lehajtotta a
sisakot, és lekuporodott.
A várakozás és a természetes sötétség sokkal nagyobb félelmet
keltett Nonában, mint Luta próbálkozása az elvarázsolt árnyékkal az
Akadémián. Yisht oly módon rémitette meg Nonát, ahogyan Raymel
Tacsisnak sosem sikerült, még úgy sem, hogy démonok tekergőztek a
bőre alatt és bámultak ki véres szeméből. Raymel örömmel, szenve-
déllyel végezne vele: élvezné Nona halálát. Yisht szenvtelenül levág-
ná, nem érdekelné jobban, mint a böllért a torkon szúrt disznó. Ez
valamiért rosszabbnak tűnt.
Amikor valami egészen közel hozzá, tekergőzve nekicsapódott a
talajnak, Nona kis híján felkiáltott. A falhoz szorult, szája kiszáradt, a
kulacsot reszkető kezében szorongatta. Halvány izzás világította meg
a mennyezetből nyíló akna körét; fekete kötél lógott elő belőle, és
rángatózott, ahogy valaki lefelé mászott rajta, még mindig az akna
peremének takarásában.
Nona rákényszerítette a kulacs köré záruló ujjakat, hogy engedje-
nek, miközben a kötelet fogva tartó két csizma lecsúszott elé. Fekete
kamáslis lábak. Keskeny csípő. Yisht váratlanul eleresztette a kötelet,
és a földre ugrott.
Nona minden korábbinál mélyebben beásta magát a pillanatba,
vánszorgó ereszkedéssé lassította Yisht zuhanását. Az alagút sötétjé-
ből elhajította felé a kulacsot, a karját oly merevnek érezte a szoron-
gástól, hogy kétségei támadtak, egyáltalán képes-e eltalálni Yishtet,
akár mozdulatlanul is, nemhogy zuhanás közben az arcába loccsantani
a főzetet. Ám amint a kulacs kiszabadult az ujjai közül, és már semmi
hatalma nem maradt felette, Nona tudta, hogy célba fog találni:
ugyanúgy, ahogy a dobócsillag elengedésekor nem mindig sikerült
oda hajítania, ahova akarta, azt viszont mindig tudta, hogy betalál-e,
vagy sem.
Yisht, még a levegőben, maga elé emelte a kezét. Egylábnyira az
arcától elkapta a kulacsot, a kezét hátrarántotta, hogy csillapítsa az
ütődés erejét, mintha tudta volna, mennyire törékeny a kulacs, és mi-
féle veszélyt jelent, ha eltörik. A másik kezéből már eldobta a lámpást,
és most egy dobókést húzott elő, aztán eleresztette abba az irányba,
ahonnan a kulacs érkezett. Dermesztő rémület kerítette a hatalmába
Nonát, miközben félrecsavarodott a penge útjából. Mintha Yisht pon-
tosan tudta volna, mi történik majd, és ezerszer elgyakorolta volna a
helyzetet.
Nona a bal oldalára vetette magát, fejében vadul cikáztak a lehe-
tőségei, és vajmi keveset talált közöttük, amely akár a leghalványabb
reménnyel kecsegtetett.
A jövőbe lát. Tudja, mit fogok tenni.
Nona földet ért és elhemperedett, tekergőzve kitért egy újabb
elhajított tőr útjából. Felállt, a bal kezében egy követ tartott, a jobb-
jában kisebb kavicsokat. Aztán sorra elhajította őket, amilyen gyorsan
a pontosság engedte, és mindegyiket az ujjai közé rázta fel a dobás-
hoz. Egyenként elhajigálta mindet, mellé, talált, talált, mellé, mind-
egyik a levegőben repült, sorsukról tudni lehetett, mielőtt megtették
volna az út felét. Újabb penge száguldott felé a sötétségben, csupán
élének csillanása árulkodott közeledtéről. Nona a kővel térítette el.
Az első kavics ujjnyi távolságra haladt el a kulacs mellett, aztán
Yisht mellének csapódott. A jég-törzsbeli már széttárta ujjait, elejtette
a flaskát. Megértette, mi történik, ha valamelyik kavicsnak sikerül a
markában széttörnie a kulacsot.
A második kavics a kulacs tetejét találta el, szétzúzta, és kisebb
zuhatagot robbantott ki belőle. A harmadik Yisht tenyerébe csapó-
dott. A negyedik a kulacs mellé trafált volna, ha Yisht még mindig
kezében tartja, így azonban zuhantában telibe találta azt, darabokra
törte, és a nő mellkasára loccsantotta az ernyesztőfőzetet.
A Yisht eldobott lámpájából kiömlő olaj fellángolt, a főzet gyön-
gyei megcsillantak a nő zekéjének feketeségén. Nona a legkevésbé
sem volt biztos abban, hogy bármennyi áthatol a bőréig. Sokkal in-
kább lehetett bízni a felcsapó gőzökben és a széttörő kulacsból Yisht
tenyerére fröccsent cseppekben.
– Nona Grey! – Yisht hangjából hiányzott bármiféle érzelem. – El-
hagyott helyet választottál a halálhoz. – Kihúzta a tulart a nyitott olda-
lú kardhüvelyből. A penge hosszú, keskeny és lapos, acél téglalapra
hasonlított, amely kissé szélesebb volt a hegyénél, mint a markolatnál,
a végét úgy vágták le, hogy egy éles és egy kevésbé éles sarkot alakít-
sanak ki.
Nonának húznia kellett az időt, elég hosszan ahhoz, hogy az er-
nyesztő leterítse Yishtet, ahhoz viszont nem eléggé, hogy Yisht leterít-
se őt. Maradhatott a fényben, hogy a sebességét állítsa szembe Yisht
kardjával és természetellenes képességével, hogy pontosan tudja,
mire készül a következő pár másodpercben bármely ellenfele... vagy
vakon bemenekülhetett a homályba.
Sarkon fordult, és eliszkolt. Elég jól ismerte az alagút következő
ötvenyardnyi szakaszát. A kezét maga elé tartva szaladt, nem vágtá-
zott, ám jóval gyorsabban szedte a lábát, mint amit a vaksötétben biz-
tonságosnak érzett volna.
A kövön koppanó csizmák zaja üldözte az éjszakában. Nona azt
fontolgatta, hogy oldalra veti magát, és hagyja elrohanni maga mel-
lett Yishtet... de vajon a közeli jövendő ismerete elárulja a nőnek, mi
történne, ha jobbra vagy balra suhintana? Lehetséges, hogy az elkö-
vetkező pár pillanat víziója ténylegesen megmutatná neki a következő
néhány yardot minden irányban? Nona nem érzett kedvet hozzá, hogy
kipróbálja.
Már elhaladt az oldalakna mellett. Elhaladt mellette, vagy csaknem
elérte. Bárhogy is, semmiképp nem találhatta meg a felnyújtott karjá-
nál magasabb első hüvelykeket anélkül, hogy több időt pazarolna rá,
mint amennyi volt neki. Yisht lassanként beérte őt: a hangjából ítélve
annyira közel járhatott, hogy ha meglendíti tularját, lemetszhette vol-
na Nona hajának végét.
A pokolba! Az alagút alig pár yardnyira előtte élesen elkanyarod-
hat. Vagy Nona elbotolhat egy kiálló kövön, vagy egy hasadékba lép-
ve eltörheti a lábát. Yisht mindenképp ájultan vagy sérülten talál rá, és
sem örömet, sem kegyelmet nem mutatva megöli. Nona csúszva meg-
állt, oldalra törekedett. Ha már meg kellett halnia, kihúzott pengével,
az ellenfelével szembefordulva fogja megtenni.
Yisht egyre közeledett, szélsebesen, egyetlen lépést sem elhibázva.
Nona megiramodott felé, az egyik kezét kinyújtotta, a falat kereste, a
másikat maga elé tartotta, a hiba-pengék belemetszettek a sötétség-
be.
Nona megbotlott az egyenetlen földön, ahol a padló felfelé ívelt,
hogy fallá legyen. Előrebukott, miközben Yisht odaért hozzá. Valami
taszított egyet a karján, fémes sikoltás hallatszott, ahogy nekicsapó-
dott Nona pengéinek, és az ütközés végighullámzott a csontjain, egé-
szen a válláig. Nona átgördült, és felállt, karja előrenyúlt. Mögötte
Yisht jég-nyelven káromkodott, és tántorogva lefékezett.
– Megmérgeztél!
Nona visszafutott arra, ahonnan érkezett. Yisht léptei néhány yard-
dal a háta mögött dobogtak, aztán megint megtorpantak. Kásás han-
gon mondani próbált valamit.
Pillanatnyi csend állt be. Valami a földre roskadt.
Nona kieresztette a lélegzetét, és hagyta oldódni a benne felgyűlt
feszültséget. Egy lépést tett Yisht felé. Aztán még egyet.
Mégis, mit művelek?
Szüksége volt a többiekre. Újra megfordult, és lassan megindult
visszafelé, karjával a teret kutatta-tapogatta maga előtt.
Yisht felüvöltött, és botladozva megiramodott, fortéllyal nem sike-
rült magához csalogatnia Nonát.
Nona csak futott, ordítva, minden önuralmát elveszítette a ho-
mályban. Nekiszaladt egy falnak, levágódott róla, és elesett, a feje
szinte lángolt a fájdalomtól, csurom vér volt. Yisht átbukott rajta, mie-
lőtt Nona megállapodott volna, és egy pillanattal később a nő teljes
súlyával ránehezedett, a könyökével a földhöz szögezte Nona karját,
mindkét keze Nona torka köré szorult. És itt, mélyen a felszín alatt, a
vaksötétben dulakodva, Yisht fojtogatni kezdte őt.
Nona nem tudta felemelni a kezét, hogy a pengéit használja, moz-
dulni, lélegezni sem tudott. Dühöngött, a pengék kifeszültek, a testét
ide-oda dobálta, fényeket látott ezen a sötét helyen, ahol semmi sem
fénylett, fülét szívének mennydörgése töltötte meg. Küzdött. Kemé-
nyen küzdött. És veszített.
– ...A...
Aprócska hang volt ez ekkora fájdalom kifejezéséhez, de ennél
többet képtelen lett volna kipréselni szalmaszál vékonyságúra össze-
szorult torkán. Semmi sem változott. Nonát még mindig a földhöz
szegezték. Még mindig nem látott. Még mindig ujjak szorultak a tor-
kára. A karját még mindig leszorították. Viszont már kapott levegőt.
Minden egészen más lett!
Nona még néhányszor beszívta és kifújta a levegőt, mindannyiszor
kínzó fájdalmat érzett, mégis édesnek hatott. A torka köré fonódó
ujjak ernyedten nehezedtek rá. Nona küszködve kiszabadította a kar-
ját Yisht könyöke alól. A torkához nyúlt, és lefejtette róla a nő enge-
delmes ujjait.
– Most megvagy. – Kurta szavak. Fájdalmasak. Diadalittasak.
Nona megpróbált kitekergőzni a harcos alól. A nő kis termetéhez
képest rettenetesen sokat nyomott – mintha ólomból lettek volna a
csontjai. Nona Yisht egyik petyhüdt karjával küzdött, jóformán meg-
mozdítani is képtelennek tűnt. Egyszerre csak elborzadva ráeszmélt,
hogy a Yisht mellét átitató ernyesztő főzet lassanként rá is hatni kezd.
A páni félelem erőt adott neki. Ám még így is percekbe telt kikászá-
lódnia a harcos teste alól, és mostanra Nona gyengének érezte magát,
akár egy kisded, és teljesen elveszítette az irányérzékét.
– Gondolkodj, Nona! Gondolkodj! – Hessa szavai törték át Nona
rémületének ködét.
Nona mélyebb levegőt vett, és kinyújtotta a kezét, Yishtet kereste.
A harcos testének elhelyezkedése segített eligazodnia, aztán a kezé-
vel a falat simítva odéb-botorkált.
A föld alatti ősi éjszakában haladt, minden megtett yarddal abban
reménykedett, hogy rálel Yisht elhajított lámpására. Ahogy egyre tá-
volabb jutott, és még mindig nem találta, újra elhatalmasodott rajta a
kétségbeesés. Nem menekülhetett meg a fojtogatástól pusztán azért,
hogy aztán a Szikla féregjárataiban végezze.
Nona a tisztánlátás mannáját hívta segítségül, azt a nyugodt és
nyitott elmeállapotot kereste, amelyet Serpenyő nővér mutatott neki.
Most lassabban haladt, minden érzékét kiterjesztette.
Füst. Szippantott egyet. Megint szippantott.
Egy percig kutatott négykézlábra ereszkedve, míg rábukkant Yisht
ellobbant lámpásának olajos foltjára. Innen újabb perc kellett hozzá,
hogy kezébe kaparintsa a sajátját, amely ugyanott állt, ahol hagyta,
lehúzott sisakkal, ám a rövid kanóc végén aprócska láng pislákolt.
Nona felvette, és úgy érezte, mintha egy másik novíciát emelne fel, a
tagjai reszkettek a gyengeségtől, ám a homályt áttörő fény megnyug-
tató jelenléte többet jelentett, mint szavakkal kifejezhette volna.
#

– AZ ŐS SZERELMÉRE! Borzalmasan nézel ki. – Ruli megragadta Nona

karját, előrehúzta őt, zsebkendőjével megtörölte Nona homlokát. – A
ménkűbe! A nyakad!
– Követett téged? – Clera elkerekedett szemekkel kémlelt a hordó
mögé.
– Összeesett – suttogta Nona.
– Jobb, ha sietünk – lépett elő Ara, és átölelte Nonát. – Vezess oda
minket!
#

YISHTRE AZ ALAGÚTBAN hasmánt elterülve találtak rá, a kardja két da-

rabban hevert a fal mellett, két mély vájat futott végig a pengének
még mindig a markolathoz kapcsolódó részén.
– Hogy a... – Clera felvette a fegyvert, a Nona kezében lévő lámpás
fényébe tartotta.
Nona elhúzta a lámpást.
– Most... el kell vinnünk innen – suttogta fájdalmasan. – Nincs
időnk.
 Clera letérdelt a harcos mellé.
– Előbb be kell adnom neki a többit is.
Elővette Ara egy másik régi parfümös fioláját, majd szétfeszítette
Yisht ajkait, hogy a szájába öntse az üvegcse tartalmát. Szájon át a
még épp biztonságos adagot adta be neki. Nagyjából biztonságos. A
táblázatok szerint, amelyeket a Méregkeverő bebifláztatott velük, a
dózisnak napokig mozgásképtelenné kell tennie egy felnőttet. A ful-
ladás mellett a legnagyobb veszélyt a kiszáradás jelentette.
Míg Clera gondoskodott róla, hogy Yisht lenyelje a főzetet, Nona
gyorsan átkutatta a harcost, és elkobozta tőle a két tőrét és az öt, do-
bócsillagként használt keresztkését. Semmi olyat nem akart a jég-
törzsbelinél hagyni, ami segíthetné a szökésben, vagy visszatérésre
bátorítaná. Amikor benyúlt Yisht zubbonyának elejébe, Nona ujjait
valamilyen hidegség súrolta. Előhúzta. Egy kisebb amulettet tartott a
kezében, hogy a mutatóujjával és a hüvelykjével könnyedén körbe-
foghatta, rajta fekete fémből öntött jelkép. Akárcsak azok a jelképek,
amelyeket Yisht annak idején a levegőbe rajzolt fel a dormitórium
előtt, az is vonzotta a tekintetet, maga köré csavarta-torzította Nona
látását. Yisht ujja megrándult, a torkából mély hang, talán fenyegetés
tört elő.
– Hat ez a főzet? – Nona megrántotta az amulettet, és az, egy bőr-
szíjat húzva maga után, leszakadt Yisht nyakáról. Nona az egyik belső
zsebébe csúsztatta.
– Hagyj neki még pár másodpercet! – Clera a homlokát ráncolta. –
Keményebb fából faragták, mint amilyennek tűnik. Átkozottul ke-
ményből!
Egy örökkévalóságba telt kivonszolniuk Yishtet. A legfélelmete-
sebb rész az volt, amikor élettelen, cápaszerű szeme véletlenül Nona
felé fordult.
Az egyetlen komoly akadályba annál a hasadéknál ütköztek, amely
az alagútjukat és az Árny-barlangot összekötötte az elmélkedőbe ve-
zető átjáróval. Ara és Clera már befelé is alig bírták átpréselni magu-
kat rajta, hiába nyugtatgatta őket Nona, hogy hamarosan kiszélese-
dik. Clerának inába szállt minden bátorsága, és sikoltozni kezdett vol-
na, ha Ara egy erőteljes taszítással át nem segíti őt a legkeskenyebb
beszűkülésen a tágasabb részbe.
– Hogy fogjuk áthúzni őt itt? – érdeklődött Ruli.
– Hát, oda biztosan nem tudjuk felhúzni! – Ara a mennyezetből
nyíló alagútra mutatott.
– Kötéllel? – Nona felnyúlt, hogy kirántsa a kötelet, amelyet Yisht
korábban leeresztett. Ara már járt odafent, a szobában, hogy biztosan
felfedezzék az aknát.
– Kizárt, hogy fel tudjuk húzni – jelentette ki Clera. – És még ha
sikerülne is, hogyan vihetnénk ki észrevétlenül?
– Tehát – kanyarodott vissza Ruli a korábbi kérdéséhez. – Hogyan
juttatjuk át ezen a hasadékon? Legalább annyit nyom, mint Darla!
– Levágunk belőle néhány darabot? – javasolta Clera.
– Annyira nem nagy – ellenkezett Ara. – És ha lesz rajta néhány hor-
zsolás... számít ez? Hagyhatunk egypár jelet, ami az aknához vezeti a
Méregkeverőt. Utána már nem fog visszatérni ide, igaz-e, Yisht?
Végül a vonszolás mellett döntöttek. Clera és Ara a lábánál markol-
ta meg. Clera túlságosan félt a fejénél fogva húzni, nehogy Yisht be-
ragadjon, és eltorlaszolja az utat. Nona és Ruli a jég-törzsbeli vállát
tolta. Persze voltaképp Ruli taszigálta a vállakat, Nona pedig Rulit
tolta, mivel mindketten nem fértek el egymás mellett, és Nona elve-
szítette az erejét. Yisht természetesen beragadt.
– Fordítsd el! Fordítsd el a vállát! – rikoltozta Clera a hisztériás ro-
ham határán.
– Már elfordítottuk! – kiáltott vissza Ruli. – A feje a gond.
– Levágjuk a fülét! Bármit! Nem tudom. Nem maradhatok idelent.
Nona tolta-lökdöste, ám Yisht feje beékelődött a két sziklafelület
közé.
– Hadd próbáljam meg még egyszer! – kérte Ruli.
Nona kihátrált, látta, hogy Ruli egy kis cserépedényt tart a kezé-
ben.
– Kenőzsír?
A suttogás fájt neki.
– Igen.
– Miért... – lehelte Nona – van... nálad... kenőzsír?
– Rengeteg mindent tartok a zsebeimben, Nona Grey – felelte ki-
mérten Ruli, és újra nekigyürkőzött a taszigálásnak.
A kenőzsír végül bevált, és Yisht egy hirtelen rándulással kiszaba-
dult.
A lépcsőn felvinni rémálomnak bizonyult. Ahogy az is, hogy a hor-
dóba rakják, aztán szalmával kitömjék a hézagokat. Rémálomnak bi-
zonyult felszegezni a hordó tetejét, Rulinak pedig sikerült a kádárka-
lapáccsal rávágnia a hüvelykujjára.
– Biztosan kap levegőt odabent? – kérdezte Ara, miközben az olda-
lára fordították a hordót, hogy a szőlőskertben álló többi mellé gör-
gessék.
– Nem – felelte Clera.
– Nem kap majd levegőt? Vagy nem vagy biztos benne?
– Nem érdekel.
– A hajószívet akarta ellopni, Ara – jegyezte meg Ruli. – Ráadásul
gyűlölöd.
Ruli láthatólag ugyanúgy önmagát igyekezett meggyőzni, mint
Arát.
– Alighanem mindannyiunkkal végezni fog, ha megint az útjába
akadunk, és kétlem, hogy megakadályozhatnánk ebben, ezért tényleg
nem érdekel, meghal-e odabent. – Clera taszított egyet a hordón,
majd a jég-szélbe görnyedve utánaeredt. – Gyertek!
 39

LVITTÉK! – rontott oda Ruli a szürke osztály asztalához a szoká-

E sos fecsegéstől zajos refektóriumban. – Már zötyög lefelé a

Szőlőskert-lépcsőn!
– Az Ősnek legyen hála ezért! – Ara az asztal túlsó végében ülő
Zoléra pillantott. A lány lehajtott fejjel esett neki az ételének.
– Hála az Ősnek! – válaszolta szokatlanul ájtatos hangnemben
Hessa. Megdörgölte a nyakát. – Még egyszer nem szeretném látni azt
a nőt.
Nona bólintott, rájött, hogy önkéntelenül a nyakához emelte a
kezét, hogy kitapogassa a zúzódásokat. Hessa annak idején azt mond-
ta, hogy a kettejük közötti szál-kapcsolat idővel felbomlik, Nona pe-
dig úgy vélte, valóban gyengül, ám Hessa a fojtogatás minden pillana-
tát átélte. Csupán a szerencsén múlott, hogy a dormitóriumban senki
sem ébredt fel, és szaladt el Rózsa nővérért: az ernyesztőfőzet, ame-
lyet Hessán próbáltak ki, sokat segített, megakadályozta, hogy hány-
kódjon és zajt csapjon. Ha nem így történik, felfedezték volna a noví-
ciák eltűnését, és a tervük is lelepleződik.
– Most már csak arról kell gondoskodnunk, hogy az apátnő tudo-
mására jusson, mire készült – Nona a szájába tömött még egy keveset
a rántottából, még valamivel meg akarta toldani a szavait, aztán meg-
gondolta magát.
– Előbb hadd vegyék észre, hogy eltűnt – jegyezte meg Ara. – El-
lenőrizni fogják a szobáját. Amint megteszik, könnyedén rájönnek.
 #

NONA ARRA SZÁMÍTOTT, hogy az apátnő vagy legalább Serpenyő nővér

felkeresi azok után, amik kiderültek róla. A megérkezése napjától
fogva titkolta a pengéit. Az viszont, hogy az egyik nap fény derült a
létezésükre, a másikon és az utána következőn pedig nem is törődtek
vele, zavarba ejtette. Ara annak idején hosszasan fejtegette, micsoda
ritkaság egy három-vérű, az Akadémikusokat pedig határozottan
ámulatba ejtette a felfedezés. Az apátnő viszont csak üldögélt a házá-
ban, és rá se hederített Nonára, tette, amit tenni szokott, aztán eluta-
zott a palotába. Meg fogja őt tanítani bárki valaha is, hogyan használ-
ja marjalképességeit az árny-munkán kívül másra?
Éljenzés tört ki.
– Idő?
– Kettőszázhat – kiáltott le Ara.
Nona pislogott egyet. Messze lent, Nona cipőjének orrától részben
takarva, Clera az örömtáncát járta. Új egyéni csúccsal ment végig a
penge-úton, ráadásul a jelenlegi szürke osztály legjobb idejével. Négy
ütemmel megjavította Croy rekordját.
– Most te jössz! – Ara meghúzta a kart, hogy megállítsa az ingát, és
újraindítsa a számlapot.
– A keservit! – Nona a párkányra lendítette ragacsos lábát, a pálya
elejére ballagott. – Ezúttal meg fogom csinálni.
Óvatosan kilépett, a lábával kitapogatta az utat. Mint mindig, a
penge-út most is mintha valaki mást kesztyűje lett volna, valami, ami
sehogy sem passzolt rá, bármivel próbálkozott is. És ha kesztyű lett
volna, nem csupán a méretével lenne gondja, hanem általában véve
hibádzott vele valami. Túl kevés ujjal készítették!
Nona épp átjutott a felezőponton. Ez számára legalább új csúcsot
jelentett. Aztán egy elkeseredett jajkiáltás kíséretében lezuhant.
Clera, aki még mindig az alsó karnál állt, visszakísérte Nonát a
hosszú falépcsőn, s közben tanácsokat osztogatott. Nona oda sem
figyelt rá.
 Eljő a jég, és bezárul a jég
A belső béke-mantráját hívta segítségül. A belső békére a marjal-
quantal vérháború során talált rá.
Nincs hold, nincs többé hold
A belső békére többtucatnyi akadémikus tekintetének kereszttü-
zében talált rá.
Mind lezuhanunk, mind lezuhanunk
A belső békére Lutával szemben talált rá, aki az árnyakat gyűjtötte
össze, hogy rémületet keltsen Nona lelkében.
Nemsoká, túlságosan hamar.
– Fogd be a szád! – pördült meg Nona az egyik lépcsőfokon, és
Clera kis híján nekiszaladt. – Fogd be a szád, Clera, különben eskü-
szöm, hogy lelöklek a lépcsőről.
Clera hátralépett, védekezőn felkapta a kezét.
– Jól van, rendben. Csak segíteni igyekeztem.
A hangjából sértettség érződött ki, a vonásait nem lehetett kivenni
a lépcső homályában.
Nona megfordult, és dobogva felsietett a lépcsőn.
Mind lezuhanunk, mind lezuhanunk...
Amikor újra a párkányra ért, Nona a hátát a falnak vetve megállt,
és nem ült le a többiek mellé. A penge-utat bámulta, semmi másra
nem figyelt, mantrája hangtalanul reszketett összezárt szája mögött.
– Te jössz – állt fel a perem mellől a fenyegetését semmibe véve
Clera, és meglengette a kezét Nona arca előtt. – Jól érzed magad?
– Jól vagyok. – Nona előrelépett. Közvetlenül a cső előtt megállt,
talpa gyantától feketéllett. – Békére leltem magamban.
Megtette az első lépést.
– Annyira rohadtul lecsillapodtam, hogy ha kicsúszik alólam a cső, a
levegőn fogok járni helyette.
Nona úgy érezte, mintha aranyszínű fény burkolta volna be. A vilá-
got egyszerre látta tökéletes nyugalommal, és mintha egy hosszú fo-
lyosó végéből nézte volna: elszakadva szükségletének áramlataitól,
távol közvetlen valóságától.
Megtett egy lépést. Aztán még hármat. Egy újabbat.
És lezuhant. Azt hitte, lassan sodródik majd, akár egy tollpihe, ám
ugyanolyan gyorsan száguldott lefelé, mint mindig. Egyedül az jelen-
tette a különbséget, hogy nem különösebben zavarta.
Clera leesett, mielőtt Nona a karhoz érhetett volna, hogy mérje az
idejét. Visszapattant, majd átperdült a háló peremén, és a talpán ért
földet.
– Túl buzgó voltam. Mindig ez történik, miután végigmegyek. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Egyébként is rohannom kell, Kovica bevisz a
városba. – Mosolya hirtelen lehervadt az arcáról. – Apa visszakerült a
Rutterbe... abba a börtönbe zárták be, amelyikbe akkor, amikor ez az
egész kezdődött. A lehető legrosszabba.
– Nem arról volt szó, hogy tisztázzák a vádak alól? – Nona sosem
fogja megérteni az ügy részleteit. Nem abban az értelemben beszél-
tek tartozásról, ahogyan ő gondolt erre: ahogy egy barátnak vagy ígé-
retből kifolyólag tartozik valamivel. Úgy tűnt, hogy Clera édesapja
papíradósságok, kártérítés, kamat, osztalék és bírságok kavargó mi-
azmájában fuldokolt.
– Politika az egész – csóválta a fejét Clera, a penge-úton aratott
diadalnak nyoma sem maradt. – Rettegek tőle, hogy odabent fog
meghalni. Borzalmas egy hely. Tele patkánnyal és mindenféle nyava-
lyával. És a fő hitelezője húsz korbácsütést és még több büntetést kért
rá...
– Remélem, nem esik semmi baja. – Nona Clera vállára tette a ke-
zét. – Sajnálom, hogy kiabáltam veled.
Clerának sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. Kiöltötte Nonára a
nyelvét, sarkon fordult, és elsietett, hogy csatlakozzon Kova nővérhez
és a kíséretében Veritybe induló többi novíciához.
#

NONA DÉLIG FOLYTATTA A GYAKORLÁST a penge-úton, miközben időnként

mások is benéztek, hogy próbát tegyenek. Nona tízszer vágott neki, és
az út harmadánál egyszer sem jutott tovább. A csövek helytelenül
inogtak, a szakaszok helytelenül fordultak el, az egésszel egyszerűen
nem stimmelt valami. Bármennyire lassan haladt, bármily óvatosan... a
talaj egyre felnyúlt érte, hogy magához ragadja őt.
Leült a többiek mellé a szürke osztály asztalánál, utolsóként ért oda
az ebédhez, amire még sosem volt példa. Clera magányosan üldögélt
az asztal túlsó végén, a semmibe meredt egy tányér leves felett. Nona
odament hozzá.
– Hogy ment? – Nona vett a kenyérből, és levest mert magának a
kettejük között álló nagy, mázas tálból.
– A család fontos, igaz? – Clera tekintete nem mozdult el a semmi-
ről, amely fogva tartotta.
– Hát. – Nona visszagondolt az édesanyjára, és érezte, ahogy az
állkapcsa izmai összerándulnak. – Annak kellene lennie.
– Anyámat nem lehetett erős asszonynak mondani – folytatta Clera.
– Az ember azt hinné, az volt. Valójában viszont nem.
– Ó. – Nona nem tudta biztosan, vajon mennyi ideje folyt már ez a
beszélgetés nélküle.
– Volt idő, amikor ő jelentette nekem a világot. Kislánykoromban
az ágyában fekve sirtam, mert attól féltem, hogy meghal, és nem tud-
tam, hogyan élhetnék tovább nélküle. Ostobaságnak hangzik, mégis
így történt.
– Valami... – Nona lerakta a kanalát, mielőtt a levesbe merítette
volna. – Történt valami az édesapáddal?
– Ki fogják engedni – felelte Clera. Végigjáratta a garasát az ujjain.
– Minden adósságát leírták.
– Nos... Ez csodálatos! – válaszolta Nona. – Vagy mégsem?
– Az – mosolyodott el Clera, ám csupán a szájával. Visszalökdöste
ujjain a garasát.
– Az... – Nona látta, hogy nem garas, hogy nem Clera régi
rézgarasa, és nem az az ezüstkorona, amire aztán kicserélte. – Az egy
arany!
 – Igen. – Clera eltüntette az érmét a habitusában. – Fogtam egy
garast, és bőségesen megfialtattam.
– Hát... – Nona belenézett Clera szemébe. – Ez nagyszerű hír!
– Igen. – Clera elfordította a tekintetét, és felvette a kanalát. – Kí-
váncsi lennék, Yishtnek mennyit kell utaznia, mire a partra ér.
#

EBÉD UTÁN NONA VISSZAMENT a Penge Csarnokba, leggyakrabban meg-

ismétlődő kudarcának helyszínére. Aztán a többiekkel együtt gyako-
rolt, és megint mindannyiszor lezuhant.
A délután előrehaladtával Kanna nővér jött be, hogy figyelje őket.
Megállt alul, és az időmérő kart kezelte helyettük; végignézte, ahogy
húsz novícia sorban lepotyog, mielőtt megérkezett Sessa a szent osz-
tályból, és elsőre végigment a pályán.
– Száznyolcvan – olvasta le a számlapról Kanna nővér.
Utána Nona próbálkozott, és harminc kattanás után leesett. A csi-
gavonalig is alig jutott el, mielőtt az egyik ellensúly meglendült, és a
cső felemelkedett alatta.
– Hatvankilenc! – zihálta, ahogy lekászálódott a hálóról Kanna nő-
vér mellett. – Hogyan csinálta?
Kanna nővér vállat vont, és szélesen elmosolyodott.
– Futottam.
– Ez nem sokat segít! – nézett maga elé mogorván Nona. – Na és
Bagoly nővér... huszonhatja... az ugye hazugság?
– Vagy még gyorsabban futott...
Nona nehézkesen felballagott a lépcsőn. Jöttek-mentek a novíciák,
késő délutánra azonban alábbhagyott a tolongás. Egy órával később
már csak Ruli és Nona maradt. A többiek, akiket talán harapós hangu-
lata űzött el, már a fürdőházba mentek lefekvés előtt, hogy lemossák
magukról a penge-út verejtékét.
Nona morcosan méregette a tekergőző csövet.
– Nevetséges. Csak fém és huzalok. Miért pocsékolunk ennyi időt
erre az ostoba játékra? Semmire sem jó.
 – Hát nem erre valók a játékok? Üres időtöltésre? – vont vállat Ruli.
– Ráadásul Kanna nővér szerint több van ebben egyszerű játéknál. És
Serpenyő nővér szerint is. Lehet, hogy pontosan azért nem nyersz,
mert játékot látsz benne?
– Szerinted halálosan komolyan kellene vennem? – kérdezte Nona.
– Hogy ne játék legyen? Levághatnám a hálót... – Úgy már érdekes
lenne. Lezuhansz, és meghalsz. Amikor Yisht ellen küzdött az alagút-
ban vagy Raymellel a férfi szállásán, nem védte semmiféle biztonsági
háló.
– Le kellene vágnom a hálót.
– Ha! Ha! – nevetett erőltetetten Ruli. – Indulnunk kell.
– Neked kell indulnod – válaszolta Nona.
– Nem jössz velem? – Ruli arcára aggodalom ült ki.
– Nem lesz semmi bajom. – Dühödt, halálos iramú, és senki nem
fogja vissza magát. Ilyen a párviadal. Nona életének legfontosabb
küzdelmei így zajlottak. – Néhányszor még megpróbálom egyma-
gamban.
Ruli az ajtóra pillantott, behúzta a nyakát, és megindult a kijárat
felé.
– Várj! – szólt utána Nona, mielőtt Ruli lesétált volna a padozatról.
– Add ide, kérlek, azt a kenőzsírt...
Ruli összevonta a szemöldökét, mégis benyúlt a habitusába, és át-
nyújtotta Nonának a kis cserépedényt.
– Ne csinálj semmi balgaságot!
Nona kivárta, amíg Ruli lépteinek hangja elenyészik.
– Gyorsan. – Nekiállt bekenni a talpát. – Semmi visszafogottság.
Annak idején így érkezett az úthoz, haragtól hajtva, gyorsan, itt
mégis mindig lassítani igyekezett, és mindig lezuhant. Viszont lehet-
séges, hogy nem passzoltak rá a kolostor méretei. Lehet, hogy nem
tudta úgy hajlítani magát, hogy idomulhasson a kereteikhez.
Tíz perccel később meglendítette az ingát, és kiállt a párkány pe-
remére, a lába előtt egyhüvelyknyire lévő csövet bámulta.
 – Nem. – Elhátrált, aztán még jobban elhátrált, majd újabb lépést
tett hátrafelé, és a válla nekiütközött az ajtónak. – Nem. – Kinyitotta
az ajtót, és lehátrált a lépcsőn. – Gyorsan. Semmi visszafogottság.
Nona felszaladt a lépcsőn, begörbített lábujjakkal a jobb tapadás-
hoz. Az ajtóban vágtáig gyorsított. Leugrott, és mindkét bezsírozott
talpával megérintette a csövet. Megcsúszott, a nehézkedés megra-
gadta, rémisztő sebességre gyorsította fel. És ekkor végül belevetette
magát a pillanat mélyébe, hagyta, hogy az inga lomhán vánszorogjon
a kattanások között.
Nona a felcsavarodó kanyarok felé száguldott. Bizonyos dolgokat
vagy gyorsan kell letudni, vagy sehogy. Ha valaki megkérdezi tőled,
szereted-e, nem tanakodhatsz. Egyes utakon nagy sebességgel kell
végighaladni.
Nona együtt emelkedett az ívvel, a lába rohant előtte, és most elő-
ször, jóllehet cseppet sem hatott biztonságosnak... úgy érezte, hogy
helyesen csinálja.
#

HARSOGÓ ELNYÚJTOTT KONDULÁSA kergette át az udvaron Nonát a Penge

Csarnok kapuívétől. Végigszáguldott a mosoda mellett futó sötét si-
kátoron, majd csúszkálva-botladozva bekanyarodott a sarkon, épp,
amikor Suleri betenni készült a dormitórium bejáratát. Az ajtót nem
zárják, ám bárkit, aki azután érkezik, hogy Suleri, a kolostor immár
rangidős novíciája becsukta a kaput, úgy könyvelnek el, hogy elkésett
a lefekvésről, bűnét feljegyzik, és a lajstromot minden hetednapon
átadják Üveg apátnőnek. Mivel frissen ruházták fel hatalmával, Suleri
nem hajlott az engedékenységre.
– Várj! – hatalmas szökkenésekkel felrobogott a lépcsőn, és a noví-
cia karja alatt lebukva olyan sebességgel csúszott végig a folyosón,
hogy kis híján túlszaladt a szürke osztály dormitóriumának ajtaján.
Suleri döngve betette az ajtót.
– Nincs rajtad cipő, Nona!
Nona válaszra sem méltatta. Az ilyesmi nyilvánvalóan nem kerüli el
senki figyelmét. Berontott a szürke osztály dormitóriumának ajtaján.
– Találjátok ki, mi történt!
– Holnap pirkadatkor indulunk a barangolásra – fordult oda Ara,
félbeszakítva a Mallyval az ajtóban folytatott beszélgetést.
– Huh. Komolyan? – Nona körbepillantott a szobán. Az összes noví-
cia barangolókabátja az ágyán hevert előkészítve, vagy abba bugyo-
lálták be magukat.
– A kabátodat az ágyadon találod. Kova nővér hozta el őket. Víz-
hatlan köpenyt is hozott.
Nona az ágyához sietett, az izgalom, hogy ez egyszer végre kike-
rülhet a kolostor falain kívülre, elfeledtette vele a saját hírét. Faggyú
nővér az előző évben megtanította nekik a menedékkészítés alapjait,
jóllehet a tavalyi leckék mintha rendkívül régen történtek volna, a
részletek ijesztően homályosan maradtak meg.
– Emlékszel bármire is a tájékozódásból?
– Semmire – válaszolta Clera, a kabátja fölé hajolva, mivel valami
gondja akadt a kapcsokkal.
– Egyáltalán hova megyünk? – Nona fogta a saját kabátját; a nehéz,
fekete darab a bokájáig fog érni. Ennél jobb bundát sosem viselt, ám
ott, ahonnan származott, az emberek menedéket kerestek, és oda
húzódtak be, amikor feltámadt a jég-szél. Bármily melegnek tűnt is a
barangolókabát, Nona nem örvendezett, hogy mérföldeket kell majd
megtennie a szabad ég alatt, miközben ruhán és bélésen kívül semmi
sem védi őt a jég-széltől. – Már ismerjük a célt?
– Mindannyiunknak a Kringhez kell eljutnia. – Clera megrántott
egy fakapcsot, és az a kezében maradt. – Hogy az ördög hugyozná le!
– A mihez?
A név ismerősnek tűnt... Nana Even meséiből.
– Igazán tudhatnád! Arra számítottam, hogy te majd elvezetsz oda!
– Clera visszanyomta a kapcsot a helyére, mintha varázslatos módon
visszaragadhatna. – Odafent van, a Szürkén túl. Valami, amit az Eltűn-
tek hagytak hátra. Egy fekete vasból készült oszlop, egy fánál is maga-
sabb, és éppolyan széles.
– Már hallottam róla – ráncolta a homlokát Nona. Emlékezett a
leírásra, ám semmi másra nem. Eltűnődött, vajon Yisht amulettjét,
amely hűvösen lapult a zsebében, ugyanebből a fémből öntötték-e ki.
– Mire jó?
– A választ ugyanúgy nem ismeri senki, mint az Eltűnteket. – Clera a
földre hajította a kapcsot, és leköpte. – A barangolás amúgy sem a
tájékozódásról, sőt még csak nem is a szél túléléséről szól. Kérhetünk
útbaigazítást. Akár be is kéredzkedhetünk valaki hajlékába. Ki mon-
dana nemet az Ős valamelyik novíciájának?
Két kezével keretet formált az arca körül, és megrebegtette a
szempilláit.
– Őket kell túlélnünk.
– Kiket? – értetlenkedett Nona.
– Őket! – Clera körbemutatott a karjával. – Mindenki mást. A vilá-
got. Abethet. A világ tele van éhes emberekkel. És az éhes emberek
veszélyesek.
– Szerintem... – Nona nem fejezte be a mondatot. Zole tartott felé-
jük határozott léptekkel.
– Hol van Yisht? – Zole szenvtelenül méregette őket, fekete szeme
döbbenetesen hasonlított a harcoséhoz.
– Fogalmam sincs – felelte Clera. – Épp erről beszélgettünk. Nem
lehet valami kiváló testőr, ha a saját testét sem képes őrizni, igaz?
– Ha csináltatok valamit...
– Igen, persze – intette odébb Clera. – Majd mutatsz nekünk valami
trükkös torca húzást, aztán Nona jól helyretesz. Most eredj, rendben?
Zole mindkettejükre egyszerre vetett nyugodt és fenyegető pillan-
tást, majd megfordult, és visszaballagott az ágyához.
– Remélem, nyoma vész a barangoláson – nézett Nona a jég-
törzsbeli után.
– A végére a legtöbb novícia összeverődik – magyarázta Clera. – Az
első néhány napon talán csoportokra oszlunk, de mindannyian ugyan-
oda tartunk, ezért a célhoz közeledve sűrűsödik a tömeg.
Nona vállat vont, a földre lökte a barangolófelszerelést az ágyáról,
és nekilátott levenni a habitusát. Egy pillanattal később már bebújt a
takarója alá, és egy perc elteltével már álomba is merült.
#

KOVA NŐVÉR MÁSNAP a reggeli után gyűjtötte egybe az osztályt. Hessa

mindenkitől elköszönt, ahogy kisorjáztak a refektóriumból. Fél kézzel
magához szorította Nonát, Nona pedig félszegen tűrte, mivel nem
sikerült hozzászoknia az ölelés hagyományához.
– Nehogy bajod essen odakint! – búcsúzott Hessa.
– A barangolás pont erről szól: ott bárkinek könnyen baja esik. –
Nona mosolyt erőltetett az arcára.
– Akkor vigyázz magadra! – Hessa eleresztette őt. – Ha leesel egy
szirtről, és eltöröd a karod... Tudni fogok róla.
– Amíg el leszünk, dolgozhatnál azon, hogy elszakítsd ezt a kapcso-
latot – jegyezte meg Nona. – És ha egyelőre mégsem megy, legalább
azon iparkodj, hogy a rosszak helyett a kellemes élményeket osszuk
meg egymással! Ne csak rémálmokat küldj nekem! Ha valahol egy
hóbuckában fekszem dideregve, merítkezz meg a fürdőházban, hogy
megmelegedhessek!
– Majd megpróbálom – vigyorodott el Hessa. – Hiányozni fogtok.
Magányos leszek itt nélkületek.
– Legalább nem kell minden este Nonával versengened az utolsó
krumpliért. – Ara megölelte Hessát, és elhúzta Nonát. Kova nővér a
kijárathoz intette őket.
– Kövessétek az Utat! – kiáltott utánuk Hessa a mankójára támasz-
kodva. – Ha eltévednétek, az Utat kövessétek! Erre való!
Az apáca az apátnő házához vezette őket, ahol a jég-szélbe gör-
nyedve ácsorogtak barangolókabátjukban. A novíciák mindegyike a
hátán cipelte vízhatlan pokrócát és tarisznyába csomagolt felszerelé-
sét. Nonának egy rövid nyúzókést, két drótcsapdát, egy taplós skatu-
lyát és egy kis vaslábast osztottak ki.
 – Már most halálra fagyok – vacogta Clera a kámzsája alól.
– Ki az? – Ara az apátnő hajlékát megkerülve közelgő férfira muta-
tott.
– Egy férfi! – Jula hangja döbbenetről árulkodott.
– Tarkax – közölte Nona.
A harcos ugyanazt a fókaprémből és -irhából varrt kabátot viselte,
amit egykor a Caltessben, és szemmel láthatóan nem zavarta, hogy a
viharos szél mardossa. Szélesen rámosolygott a lányokra, foga fehér
vágásnak hatott sötétvörös arcában.
– Csodás napot, hölgyeim! – Aztán a sokadalom mellett elhaladva
felhágott a lépcsőn, és bekopogott az apátnő ajtaján.
Pár pillanat múlva bélelt köpönyegbe burkolózva előlépett Üveg
apátnő, pásztorbotot tartó kezét fekete egyujjas kesztyű rejtette. A
háta mögött Faggyú nővér jött ki barangolókabátban.
– Novíciák! – Üveg apátnőnek túl kellett kiabálnia a szelet. – A
legkomolyabb próbatételetek következik, ám biztosra veszem, hogy
mindannyian kiválóan helytálltok majd. Faggyú nővér és Kova nővér
mostanra megtanította nektek a cél eléréséhez szükséges összes kész-
séget. Rám hárul a feladat, hogy emlékeztesselek benneteket: bármi-
lyen körülményekkel találjátok szemben magatokat, bármilyen nehéz-
ségekkel kell megküzdenetek, az egyház képviselői, a hit küldöttei és
mindenekelőtt a Kegyes Irgalom Kolostor novíciái vagytok. Elvárom,
hogy ennek megfelelően viselkedjetek. És ne feledjétek! Ha bárki
kezet emelne rátok... engedélyt adok rá, hogy levágjátok. Vigyázza-
tok, hogy bajotok ne essen! Faggyú nővér a Kringnél vár majd benne-
teket.
Megindult visszafelé előszobájának meleg ragyogásába, aztán
megfordult, eszébe jutott még valami.
– Ellátogatott hozzám a nagy hírű harcos és nyomkövető, a Jég-
Lándzsaként is ismert Tarkax, aki Yisht előre nem látott távollétének
következtében Zole novícia testőrének szerepét látja majd el. A ba-
rangolás során nem fogja segíteni őt, hacsak váratlan körülmények
nem merülnek fel.
Sarkon fordult, és bement a házba, majd véglegességet sugalló
döndüléssel betette maga mögött az ajtót.
– Jég-Lándzsa! – Jula majdhogynem vinnyogott. – Már olvastam
róla!
– Dehogyis! – Darla magasodott az írnok lánya fölé.
– De igen! – nézett fel Darlára csuklyája csövéből Jula. – Híres har-
cos! Azokon a történetlapokon szerepel, amelyeket hetednapokon
árulnak Verityben az Abon Könyvtár előtt. A jég-törzsek dalokba fog-
lalták a nevét!
Nona oldalra fordult, és odahajolt Arához.
– Partnis Reeve-nél dolgozik, ebben biztos vagyok.
– Vagyis Tacsis embere – állapította meg Ara.
Nona másik oldalán Clera dugta közelebb a fejét.
– De hát Thuran Tacsis és Sherzal nem gyűlölik egymást?
– Az elmúlt néhány évben határozottan nem voltak barátok. Zole
biztosan borzalmasan beijedhetett. – Arát hallhatóan nem bosszantot-
ta a dolog, és jóllehet Nona nem látta az arcát, tudta, hogy a Kiválasz-
tott mosolyog. Ara általában nem tartott haragot, ám a császár leány-
testvére és bárki, aki vele szövetkezett, kivételnek számított e szabály
alól.
Clera megrángatta Nona karját.
– Ha Tacsis embere, esetleg átgondolhatnád, hogyan érzel Zole
iránt... Az ellenségem ellensége a barátom. – Vállat vont. – Persze
előfordul, hogy a barátom barátja seggfej – alattomban Ara felé bö-
kött fekete kesztyűbe bújtatott hüvelykujjával.
Faggyú nővér jött le a lépcsőn, intett a novíciáknak, hogy gyűljenek
köré. Nona valahogy Tarkax mellé keveredett, aki lepillantott rá, és
szélesen elmosolyodott.
– A caltessi barátom.
– Azt mondtad, szorítóharcos vagy – vonta kérdőre Nona.
Tarkax felemelte mindkét kezét, az egyikkel kelet, a másikkal nyu-
gat felé mutatott.
– És mi más lenne a Folyosó, ha nem egy szorító?
– Hazudtál nekem – válaszolta mogorván Nona.
– Figyelj oda az apácátokra! – Tarkax mindenféle rosszindulat nél-
kül tarkón csapta.
– ...ahonnan együtt elvonulunk a harrani lápvidék peremén lévő
kezdő állomáshoz. Onnantól magatokra maradtok.
Faggyú nővér körbehordozta a tekintetét a csoporton, aztán az
élükön megindult a Kordé-út felé.
Nona utánaeredt, a nyakszirtjét dörgölte, és azon tanakodott, va-
jon Tarkaxra miként ragaszthattak rá egy annyira ostoba nevet, mint a
Jég-Lándzsa.
#

– FOGALMAM SINCS, hogyan fogja bármelyikünk túlélni ezt – nyafogott

Jula.
A szürke osztály novíciái immár órák óta vánszorogtak Faggyú nő-
vér mögött, Jula pedig már legalább nyolcféleképp adott hangot ag-
godalmának, mióta lejöttek a Hit Sziklájáról.
– A szürke osztály minden évben barangolásra megy, Jula. Croy már
háromszor végigcsinálta! Az első alkalommal még csak egy hete járt
az osztályba – Ruli örült, hogy mozoghat, az arca kipirosodott, a sze-
me csillogott.
– De semmilyen gyakorlattal nem készültünk rá! – bicegett tovább
Jula, és arra panaszkodott, hogy a cipője feltöri a lábát.
– Valamennyivel igen – felelte Ara. – És ez maga a gyakorlat!
– Ne nyavalyogj már, Jula! – tört előre Clera anélkül, hogy jobbra
vagy balra nézett volna. – Egészen ritkán fordul elő, hogy valaki meg-
hal a barangoláson.
Egy kis völgyből nyílt területre jutottak ki, és a jég-szél meglepte
őket, süvöltve söpört végig a pusztaságon. Nona megtántorodott,
mielőtt belehajolt a szélbe, ami elöl két novíciát térdre kényszerített.
Tarkax csupán előrehajtotta a fejét, és tovább bandukolt Zole mögött,
mintha szó sem lenne többről egy erősebb fuvallatnál.
Délben egy marhaistálló szélárnyékában telepedtek le, felettük a
hatalmas és sötétvörös nap uralta az eget, ám alig melengetett, ami
meleget mégis leküldött, azt rögvest magával ragadta a szél. Nona a
sajtos kenyerét majszolta, a semmibe meredt, gondolatai Raymel
Tacsison jártak. Vajon ő állhatott az árny-munkás támadása mögött az
Akadémián? Vagy a rangidős akadémikus tiltakozása, hogy egyáltalán
effélét feltételeznek, mégis őszinte lehetett, és magán az egyházon
belül bírta rá valamely ellensége Markust vagy az egyik barátját, hogy
veszett dühre hergelje a lányt? Nem tudta elképzelni, hogy Markus
lett volna, ám lehetséges, hogy Giljohn ketrece a fiú számára csupán
megkopott emlék volt, száraz tény, amelyet megragadhatott, és ér-
zelmektől mentesen tanulmányozhatott.
Thuran Tacsis az udvarban, a császár trónusa előtt megesküdött,
hogy az ügyet lezártnak tekinti. Nona Grey nevét kimondták az ural-
kodó füle hallatára: az édesanyja igencsak... Nona kiverte a fejéből a
gondolatot. Csurom vér volt, amikor elhagyta a falut, és ugyan a vért
már régen lemosták róla, a foltok sosem fognak eltűnni.
– Úgy hírlik, gondok támadtak a tengerparton – zökkentette ki
merengéséből Darla.
– Gondok? – Nonának eszébe jutottak a kalóztámadások. Enélkül
Sherzal nem merészelt volna Veritybe utazni, és fivére rosszallását
kockáztatni.
– A dumishok nagy erőkkel érkeztek. Reguláris seregekkel a kalóz-
bárkákon, csupán uniformist nem viselnek. Crucical pedig odarendel-
te Cathrad generálist a scithrowli határról.
Nona felpillantott Darlára.
– Honnan tudsz te ilyenekről? – általában Ara értesült a világban
zajló eseményekről.
– Az apám Cathrad vezérkarának tisztje. A generális előreküldte,
hogy értesüléseket szerezzen. – Darla bólintott. – Azt mondja, kalózok
szálltak partra, és portyázó csapatokat küldtek szét az északi jégen,
míg a császárt és Velerát lekötötték Honisport környékén.
– Vagyis... ne merészkedjünk túl közel a jéghez?
– Hacsak bele nem akarsz csöppenni a háborúba – felelte Darla.
– Háborúban állunk? – Nonában mindeddig nem tudatosult, hogy
ennyire súlyos a helyzet.
– Szakadatlanul háborúban állunk – vonta meg a vállát Darla. –
Amíg a jég egyre előrébb nyomul, mindig háborúskodni fogunk...
apám legalábbis ezt mondja. Mindössze abban akad különbség, ho-
gyan nevezik. Ezúttal rajtaütéseknek hívják. Az egyháznak ki kell majd
vennie belőle a részét. Szerinted mégis mi foglalhatta le ennyire az
apátnőt? Azt rebesgetik, hogy még az udvarban is járt!
– És minket mégis elküldenek a barangolásra? Egy háborúban? –
hitetlenkedett Nona.
Darla megint vállat vont.
– Ami azt illeti, menekülni fogunk a háború elől. A Kringet épp az
ellenkező irányban találni. Az idén alighanem ezért esett erre a vá-
lasztás. Tavaly Hem szigetére kellett eljutnunk, nem messze a parttól.
A barangolás egyébként is az apácák kiképzésének egyik legrégebbi
része. Ha nyílt csatározásokra számíthatunk, nem csoda, hogy elkül-
denek minket ebbe a...
#

AHOGY A BIRODALOM szívének országútjain és ösvényein vonultak, a

Giljohnnal megtett út emlékei rémlettek fel, jóllehet a gyerekbegyűj-
tő eldugottabb útvonalakat választott, és jóval kevesebbet kellett
gyalogolniuk. Mégis, amikor feltámadt a jég-szél, minden ugyanolyan
kietlennek mutatkozott. Ennek is megvolt a maga szépsége. Jeges hó
vékony hártyája fedte a mezőket, rejtette el a növényeket. A többsé-
gük feléled majd, hiszen a gazdák az ilyenek magját vetették el, né-
hányuk viszont mindig kockáztatott, hátha kellően hosszú ideig ural-
kodik a Folyosó felől fújó szél, és valami értékesebbet és érzékenyeb-
bet vethetnek el és arathatnak le. A sövénykerítéseket vastagon be-
lepte a jég, bevont minden gallyat, eltompította a tövisek hegyét,
csillogott, ragyogott valószerűtlenül, és minden védelmező üveg mö-
gé került, csupán szemlélni lehetett, megérinteni nem, és mindent
elraktároztak... egy időre. Egyszer majd örökre így marad.
Az erdőkben a csavarfenyőkről és fagytölgyekről jégcsapok lógtak
megszámlálhatatlan sokaságban, minden faágon egész sor, némelyik
hosszabb, mint Nona karja. Amikor a legerősebben tombolt a jég-szél,
a fókuszhold nem tudta teljesen megolvasztani a jeget, és minden
éjjel nőttek és szaporodtak a jégcsapok, amíg a szél alább nem ha-
gyott, vagy a jég hatalmas súlya szét nem szakította a fát. Emberek
haltak meg, amikor jég-szél idején átvágni igyekeztek a rengetegen.
Amikor elérkezett a fókusz, a fák percek alatt egy felnőtt férfi súlyát
vetették le magukról, vagy akár ennél többet is a yardnyi hosszú jég-
csapok formájában, és ilyenkor minden erdő zuhogó jég-lándzsák
lidércnyomásává változott.
#

MIRE BEALKONYODOTT, már elhagyták Averine városát, és átkeltek egy

alacsony dombságon egy hegytetőhöz, ahonnan láthatták a Marn felé
kanyargó Zörgő-folyót. Faggyú nővér szállást kerített nekik éjszakára
egy szénapajtában, a nem sok képzelőerőről árulkodón Hídnak elne-
vezett faluban, amelynek két fele a Zörgőn átívelő kőhidat vette köz-
re.
– Tudod, hogy miért nevezik Zörgőnek? – kérdezte Jula, miközben
Nona belefúrta magát a szénába.
– Nem.
Két éve egy szalmaágy fényűzésnek számított volna. Most bökte és
csiklandozta, a pajta pedig jégveremhez hasonlított. Lehet, hogy a
Kegyes Irgalom a háború művészetének számtalan módjával felfegy-
verezte Nonát, más tekintetben ugyanakkor puhánnyá tette. A baran-
golás jócskán megkésett lecke volt, Nona pedig feltétlenül oda akart
figyelni minden részletére.
– Amikor, általában közvetlenül pirkadat előtt ideér az olvadás
miatti áradás, a víz annyira gyorsan zubog, hogy a fenekén összezördí-
ti a kavicsokat. Hennán A Quantal-tenger geográfiai történeteben
olvastam erről. – Jula a homlokát ráncolva befészkelte magát a széna-
kazalba. – Itt nem fogok tudni elaludni...
– Azért próbáld meg! – válaszolta Nona. – Nem hinném, hogy hol-
nap este puhább nyoszolyára számíthatunk.
#

A KOLOSTOR HAJÓT BÉRELT, hogy a harrani lápvidékre vigye a barangoló

csapatot. Nona úgy látta, azokhoz az evezős csónakokhoz hasonlít,
amelyeket a Fehér-folyón használtak a halászok, csupán tízszer olyan
hosszú volt. Magas árbocát a hajótest mentén lehajtották, a vitorlát
szorosan rátekerték; a visszaúton, az ár ellenében mindkettőt felállít-
ják és kibontják majd, ahhoz azonban, hogy a lápvidékre szállítsa a
novíciákat, a Zörgő áramlata elegendő lesz.
Nona, Ara és Clera az időjárással dacolva a hajóorrban ült. A széllö-
kések hatalmas hullámokat kavartak a folyón, előrehajtották őket,
mielőtt legyűrték és messze megelőzték a hajót.
– Valaki akkor is lesz belőlem – jelentette ki Clera, ám egyikükre
sem nézett rá.
– Már most vagy valaki – válaszolta Nona.
– Én nem előkelő nővérnek születtem. Nem vagyok két-vérű, aki-
nek próféciák csüngenek a vállán. Mégis lesz valaki belőlem. Bármibe
kerül is.
– Úgy beszélsz, mintha az utadban lennénk – szólalt meg Ara.
Clera körbepillantott, mintha csak most vette volna észre őket.
– Egy régi világ új nemzedéke vagyunk. Minden a miénk, csupán
érte kell nyúlnunk. – Tekintetét ismét a víz felé fordította. – Mindösz-
sze az árát kell megfizetnünk. Így működik a világ. Üzlet és veszteség.
Kínálat, kereslet és kifizetendő ár. Legalábbis számunkra így működik,
akik nem a vérükbe írott szerencsével születnek. Olyan dolgokat te-
szünk, amiket nem akarunk, olyanok számára, akiket nem kedvelünk,
mégis megtesszük, mert tudjuk, hogy egy napon majd minden meg-
változik, és mi fogjuk megszabni az árakat. Van egy tervem. Még nem
látom át, hogyan illenek egymásba a darabok, vagy hogy egyáltalán
megvan-e hozzá minden darab. – Előrenyújtotta kesztyűs kezét, mint-
ha a tenyerében tartaná az elemeket. – Ragyogók, tündöklők és bo-
nyolultak... valamiképp mégis egymáshoz fogom illeszteni mind, és
azon a napon széttöröm a világot, és egy újat alkotok.
Ara gúnyosan fújt egyet.
– Most egy színdarabhoz próbálsz valamiféle szerepet, Clera? Vagy
a készletekből szippantgattál, amelyeket Nona csent el a Méregkeve-
rőtől?
Clera lehajtotta a fejét.
– Csupán elmondtam, ami a fejemben jár. Amin már régóta gon-
dolkodom. A barangolás veszélyes, bármit mondanak is. Nem min-
denki tér vissza róla. Ezért ha bármi nyomja a lelkedet, a hajó tökéle-
tes hely arra, hogy elmondd.
Nona rájött, hogy semmiféle mondanivalója nem akad, így hosszú
ideig szótlanul üldögéltek.
A hajó egy jeges partszakasz mellett vetette ki a horgonyt, mögöt-
te a partfal földoromként emelkedett a kinyúló rögökig és a zúzmara
borította bokrokig. Elsőként Julát parancsolták ki a partra, aki a hajó-
orrból ugrott ki a sekélyesbe. Apró, magányos alaknak látszott, feke-
tén rajzolódott ki a part kövei előtt, a többi novíciát várta, miközben a
matrózok a hajójukat igyekeztek egyenesben tartani a folyó sodrásá-
ban.
Másodikként Ruli szállt ki, mögötte osztálytársai sora. Nona Ara
után következett. A köveket föld váltotta a hat láb magas töltés előtt.
Nona sáros kézzel felkapaszkodott. Előtte a kákával és megdermedt
kalászokkal foltozott, fagyott mocsár kietlen pusztasága terült el.
Utolsóként Tarkax hagyta el a fedélzetet, és a hajó pereméről
egyetlen lendülettel átugrotta a sekélyest. Arcán széles mosollyal vo-
nult végig a parton.
– Azért vagyok itt, hogy a felett a lányka felett őrködjek – jelentet-
te ki harsányan, és egyenesen Zole felé bökött az ujjával. – Érted, ér-
ted meg érted – a parton ácsorgó novíciák csoportjára mutatott – a
kisujjamat sem fogom megmozdítani. Az apácák rendelkeztek így. Ha
bajba kerültök, végignézem, ahogy meghaltok. Szóval vegyétek úgy,
mintha itt se lennék!
Két szökkenéssel felhágott a töltésre, majd odébb-ballagott, hogy
szemügyre vegye a talajt.
#

FAGGYÚ NŐVÉR a hajó orrából intézett még néhány szót a novíciákhoz.

– Négy nap alatt el kell jutnotok a Kringhez, novíciák. – Az apáca
mögött a matrózok azzal foglalatoskodtak, hogy megfordítsák a hajót.
– A vidék veszélyes lesz. Előfordulhat, hogy portyázó dumishokkal
találkoztok, ám náluk sokkalta veszélyesebbek a saját népeink. Keve-
sen kiszámíthatatlanabbak a rémült parasztnál. Idegesek lesznek,
gyanakodnak, készek arra, hogy elsőként és figyelmeztetés nélkül
támadjanak. Ugyanakkor a mieink jelenthetik a megváltást is: néha
kizárólag az idegenek kedvességének köszönhetjük a megmaradá-
sunkat. Ha túlságosan népes csoportokban barangoltok, aligha fogad
be bárki benneteket. Ha túl kevesen vagytok, védtelenek lesztek a
rossz szándékú emberekkel szemben.
A hajógerinc hozzácsikordult a folyó fenekéhez, két matróz pedig
hosszú póznákkal iparkodott az áramlat irányába állítani a hajót. Fagy-
gyú nővér búcsúzásképp felemelte a kezét.
– Az Ős legyen veletek, leányaim!
– Remélem, hogy az Ős egy zsák elemózsiával meg egy meleg sá-
torral érkezik. – Nonának sikerült elmosolyodnia, noha nem érzett
derűt. Amikor látta, hogy Darla sehogy sem bírja felküzdeni magát a
nyirkos töltésen, leugrott, hogy segítsen neki, ám bokáig süppedt a
fagyos iszapban.
– A keservit! Utálom a sarat.
Darla horkantva felkacagott, majd meglendült, és egymaga felju-
tott a töltésre.
A matrózok nekifeszültek a póznáknak, a kormányos elfordította a
kormányaidat, és a hajó a köveket széttolva előretört a mélyebb vízbe.
A felhúzott vitorlák kidagadtak a jég-széltől, és egy perc sem kellett
hozzá, hogy Nona előrenyújtott keze hüvelykujjával kitakarhassa
előbb Faggyú nővért, aztán a legénységet, majd az egész hajót.
A töltésen morgolódó osztálytársai dacára Nona hirtelen roppant
magányosnak érezte magát, és amikor lenézett, elszörnyedve látta,
hogy a sár átbukik cipőjének felső peremén.
– A ménkű csapna bele!
 40

MÍG A TUCATNYI NOVÍCIA azon vitatkozott, hány csapatra osszák

A fel magukat, és ki melyik csapatba kerüljön, Nona félrehú-

zódott, és a folyót figyelte. Tudta, melyik irányba kell elin-
dulniuk. Keletre a Folyosón. A kolostor kellemes melegében a dolog
kellően egyszerűnek hangzott.
– Könnyen eligazodsz majd... a vadonban nőttél fel – oltott némi
megvetést az irigységébe Alata, amikor elbúcsúzott.
Nonának semmi kedve nem volt elmagyarázni, hogy amikor valaki
a Szürke pusztaságain az éhhalál küszöbén tengődik, nem kóborol
napokon át a vadonban, hanem a fukar földből igyekszik megterem-
teni a megélhetést. A falunak voltak vadászai, akik nagyvad után ku-
tatva bevetették magukat a rengetegbe, ám az erdő titkait ismerő
minden vadászra tíz gazda jutott, akik azt tudták, hogyan fordul a szél,
és hogy mit vessenek hova, öt mérföldnél messzebb azonban sosem
jutottak el döngölt föld padlójú kunyhóiktól, ahol az édesanyjuk egy-
kor ordítva-üvöltve világra hozta őket.
Amikor az út két mérföld magas jégfalak között vezetett, nehéznek
tűnt eltévedni. Ám lent, ahol az erdő az emberek fölé magasodott,
bárki könnyen szertelenül elcsatangolt, akár a pók a hálójában, és
eltévedt néhány hektárnyi térben, hiába igyekezett tartani az irányt.
Jóllehet a Folyosó alig ötven mérföld széles, gyalogszerrel, a fák és a
hegyek takarásában akár ezermérföldnyi is lehetne. Nonának eszébe
jutott a Szabály nővér osztálytermében álló földgömb: a fehérrel borí-
tott Abeth és a színek körbefutó keskeny sávja, amely oly vékony,
hogy elsőre talán észre sem venni. Annyi minden függött attól, hon-
nan nézi az ember – attól, hol áll, és mikor.
Serpenyő nővér az óráin már megmutatta a novíciáknak azokat a
rajzokat, amelyeket két-, három-, vagy akár négyféleképp is lehet
értelmezni. A belső béke, a tisztánlátás és a türelem mind ezekhez
hasonlított. Semmi sem változott, csupán a mód, ahogyan a világra
tekintettél. Az egyik pillanatban olyannak láttad, ahogyan mindig, ám
ha az elmédben egyetlen lépést tettél balra, és megfelelő távlatok
nyíltak, minden átfordulhatott, minden más értelmet nyerhetett, és az
egész világ egyetlen pillanat alatt átalakult.
Nona elmerengett, vajon ugyanez igaz-e a világ átfogóbb miszté-
riumaira is. Amikor Üveg apátnő az egyházi és az udvari politika, a
szívességek és elkötelezettségek bonyolult hálózatának zűrzavarát
szemlélte, vajon képes lehetett egyetlen apró változtatással valamely
látszólag érdektelen kölcsönhatásra áthelyezni a hangsúlyt, hogy hir-
telen megvilágosodjon előtte minden? Valamiféle egyszerű gépezet-
ként felfogni, amely, ha itt meg ott nyomást gyakorlunk rá, a szá-
munkra kedvező irányba hajt?
Vajon a barátságok is ilyenek? Nona kiléphetne az Arával és
Clerával kialakult összefonódásainak rejtelmeiből, és új szemszögből
valami egyszerűt és érthetőt látna maga előtt?
A háta mögül érkező hangokból ítélve úgy tűnt, mindent elrendez-
tek. Ő Arával, Clerával és Rulival tart majd. Jula Alatával, Leenivel és
Zoléval; a többiekből áll majd a harmadik csoport. Újabb vita támadt
a csapatok kezdeti útvonaláról. Senki sem akart átvágni a lápvidéken.
Mind a három kompánia a folyó mentén szeretett volna eljutni a fe-
nyőerdőkhöz, amelyek mellett idefelé elhaladtak; azt remélték, hogy
széltől védett csapásokon átvághatnak rajta. Három óra kellett, hogy
elrendezzék a vitát, és Nona azt gyanította, hogy jó időben akár na-
pokig is elcivakodtak volna.
– Az ott nem sok jót ígér! – Darla nyugat felé emelte a karját. Sötét
fellegek tartottak feléjük már egy ideje, most azonban felfedezhették
az alattuk vonuló fehér falat.
– Jégvihar – nézett mogorván maga elé Zole. – Be kell vernünk
magunkat az erdőbe.
Megfordult, hogy induljon, mit sem törődött a tiltakozással, hogy
mindannyian nem mehetnek arrafelé.
– Az még rosszabbnak tűnik! – hunyorgott Nona. Alakok tűntek fel,
talán tucatnyian közeledtek a folyópart mentén; a folyó egy alsóbb
szakasza felől, a bokrokon átvágva iszkoltak a vihar elől.
– Dumok? – állt oda Nona mellé Ara a töltés legmagasabb pontjá-
ra. – Azok ott dárdák?
– Futás! – Julának nem volt szokása parancsokat osztogatni, most
mégis mindenki engedelmeskedett neki. Még Tarkax is.
Pillanatokkal később már az egész barangoló csoport a fák messzi
vonala felé száguldott. Nona végig előrenézett, az előtte húzódó ta-
lajra összpontosított. A szélroham egészen váratlanul kapta el őket. Az
egyik pillanatban még a fák és a köztük sötétlő terek felé vágtáztak, a
másikban metsző jégdaraboktól terhes, fehér forgatag kerekedett
köröttük. Legfeljebb karnyújtásnyira lehetett ellátni, a szél süvöltése
elfojtotta kiáltásaikat és sikolyaikat. Nona hánykódva és elvakítva
hamar elveszítette minden irányérzékét. Amikor hirtelen egy fa tűnt
fel sötéten előtte, kis híján egyenesen nekiszaladt.
Ezután a futás, rejtőzködés és lezúduló jég lidércnyomása követke-
zett. Száz yard se kellett, és a vihar vakságát a rengeteg világtalansága
váltotta fel; a fenyők annyira szorosan nőttek egymás mellett, hogy
Nonának alig sikerült átpréselnie magát közöttük. Száraz ágak hor-
zsolták, ahogy áttört a nyiladékokon. A szél tomboló dühe és a fák
koronáinak csapkodása miatt csupán a távoli kiáltások foszlányai ér-
tek el hozzá. A képzelete vad tekintetű, felemelt késsel és fejszével
közelgő dumishokkal töltött meg minden homály lepte helyet.
Amikor valamelyest csillapodott a vihar, Nona dideregve, kimerül-
ten, átázva és egyedül találta magát. Egy órával később kijutott az
erdőből, és próbálta betájolni, merre járhat. Végül rátalált egy csapás-
ra, és megindult rajta.
A szélbe hajolva bandukolt tovább, a lába meggémberedett nyir-
kos és sáros cipőjében. Imitt-amott a kerékvágásokban összegyűlt a
barnás víz, az olvadó jég megrepedt a talpa alatt, valahányszor rossz
helyre lépett. A tekintetével az utat figyelte, a gondolataival a többie-
ket üldözte. A barátait látta maga előtt a dumishok lándzsáitól át-
lyuggatva. Elhessegette az ijesztő képeket. Ruli és Jula biztosan elme-
nekülnek. Clera és Ara a saját lándzsáikkal nyársalják fel a dumokat.
Nem eshet semmi bajuk, és a legkönnyebben úgy találhat újra rájuk,
ha továbbmegy az úti céljuk felé. Ha mégis elestek a rengetegben,
egy álló hónapig csatangolhatna a fák között, mégsem botlana belé-
jük.
Nona a láthatólag legfrissebben járt ösvényeket követte. Tudta,
hogy ilyen távolságból elég, ha a Szürke irányába indul, azt pedig ne-
héz lett volna eltévesztenie, ha általában keletnek és egy kissé észak-
nak tartott. A legközelebbi településre egy idős szénégetőtől kért
útbaigazítást, akihez a fák között sodort füst vezette el, később pedig
a láp felől tépázott kecskéit hazafelé terelő gazdától kérdezősködött.
A gazda beinvitálta őt a kályhájához, ám Nona nem bízott a férfi ma-
gas járomcsontja felett ülő, láztól csillogó szemekben. Egyikük sem
hallott semmit a barátairól.
Nona szüntelenül a portyázók felbukkanását figyelte – valójában
bárkiét. A szénégető koromtól sötét ujjait tördelte, és a peremvidéke-
ken fosztogató dumish kalózokra figyelmeztetett, akik megölték az
öregeket, a fiatalokat pedig magukkal vitték, hogy eladják őket Dum
rabszolgapiacain. Nona mégsem érezte, hogy különösebb veszélyben
lenne. A fosztogatók a háta mögött jártak. Most, hogy feltámadt a
jég-szél, a legkilátástalanabb helyzetben lévők kivételével minden
paraszt félbehagyta a munkát, és a hajlékába visszahúzódva várta a
jobb időt. A Folyosó sosem üresedett ki annyira, mint jég-szél idején,
és ugyan a szél gyilkos erővel fújt, legalább tisztán megmutatott bár-
mely közelgő idegent, aki a maga gyilkos erejét vethette volna be
ellene.
Ahogy bealkonyodott, és a szelet újonnan támadt vadság járta át,
Nona egy cseppkőből rakott falra lelt, amely mögött meghúzódha-
tott. Szélfogónak emelték a birkák számára, és amikor Nona odaért,
több állatot talált ott összekuporodva. A jószág dülledt szemekkel
figyelte őt, négyszögű pupilláikból hiányzott bármiféle értelem, csak-
hamar mégis hallgatólagos megállapodásra jutottak: Nona nem törő-
dik velük, ők pedig nem törődnek Nonával, és mindannyian összezsú-
folódnak a fergetegtől védve.
A fal ősrégi építmény lehetett, talán a közeli fenyveseknél is idő-
sebb; azokban az években készült, amikor a szél túlságosan vadul sö-
pört végig a tájon ahhoz, hogy a fák felemelhessék fejüket. Nona ko-
rábban azt fontolgatta, hogy kissé odébb, a csermely melletti csalitos-
ban ver tábort, ám inkább elkerülte a fákat, nem bízott közelségük-
ben, növekedésük és szakadatlan recsegésük lassú tudásában.
Nona csak ült a sűrűsödő homályban, kabátjába és pokrócába bur-
kolódzva a falnak vetette a hátát, és a lejtőkön végigsöprő szél zúgá-
sát, a fák között fütyülő szél énekét, a kövek között áttörő szél éles
suttogását hallgatta. Körötte a birkák patás lábaikon toporogtak,
hogy közelebb húzódjanak egymáshoz.
Az ég lassan kitisztult. Nona megette maradék elemózsiájának
felét, egy kevés kétszersültet és egy főtt tojást, majd éhesen nyugovó-
ra tért.
A szél beszélt hozzá álmában, időnként felriasztotta az egyikből,
hogy rögvest egy újabba engedje elmerülni. És jóllehet mindegyik
álom különbözött az előzőtől, némelyik komor volt, némelyik vad,
némelyik összefüggéstelen örömmel teli, egy szál futott végig mind-
egyiken, fűzte frigybe egyiket a másikkal. Egyetlen tekergőző vonal,
mely szétválasztott és összekötött, megszakítatlanul haladt, akár Kan-
na nővér írótolla alatt az egymásba folyó betűk, egymás után kiadva a
szavakat, mígnem a szavak folyóvá nem dagadtak, a folyó történetté,
a történet pedig Nona életévé.
Az álom elenyészett, oly teljességgel, hogy Nona abban sem lehe-
tett biztos, bármiféle álmot látott, a szál azonban ott maradt, és a szál
maga volt az Út, és az Út elvezette őt a pillanathoz. Nona kinyitotta a
szemét. A keleti égbolton a leghalványabb parázslás sejlett fel. Nona
átaludta a fókuszholdat, a birkák morgását és mocorgását, a szelet és
az ólmos esőt. Valamikor az éjszakában élesen csendülő hang törte
meg a szél susogását. Fémhez csapódó fémé. Nona lassan térdre tá-
pászkodott, és kikémlelt két kő közötti résen a fal tetején. Tőle balra a
hegyhát derengett feketén az ég mélysötét szürkesége előtt. Jobbra a
mező lejtett egy vékony csermely és a ritkás csalitos felé.
A fák vonalában az árnyak bonyolódása vonta magára a figyelmét.
Nona összeszűkített szemmel figyelt. Egy éjsötét rengetegnél semmi
sem képes jobban megragadni a képzeletet, és formát kölcsönözni
neki. Semmi. Csupán fekete alakok és csend. A birkák ennek ellenére
egymás után elhagyták a fal menedékét, és elballagtak a lejtőn a
hegyhát felé.
Nona nem eredt utánuk. Semmi okát nem látta, hogy feladja fede-
zékét, semmi okát annak, hogy mozgással mutasson irányt az esetleg a
környéken ólálkodó ellenségnek.
A pirkadat fénye gyötrelmes lomhasággal terült szét, festett át
valamit feketéről szürkére, aztán a következőt érintette meg ecseté-
vel, félig kidőlt fatörzset alkotott a némán figyelő szörnyetegből.
Ahogy a nap megvilágította a hegyhátat, mintha növények zöldje bújt
volna meg a vékony, foltokká töredezett jég alatt. Ám hiába, hogy a
fény pillanatról pillanatra egyre közelebb ért, nem sikerült értelmet
nyernie tőle a mező mellett ágaskodó első fák homályos kuszaságá-
nak.
Nona élesen, a fogai közt beszívta a levegőt. Az a hajlat ott egy
ember térde volt, mellette a karja, az az ív pedig a pajzsa. Talán
féltucatnyian hevertek holtan elterülve, a bozót közé gabalyodva, egy
kéz emelkedett elő a tüskebokor tekergőző, tövissel teli ágai közül.
 Most mitévő legyen? Továbbmenjen, mintha észre sem vette vol-
na? Utánajárjon, és a tudásért cserébe felvállalja a kockázatot? Nona
végigpásztázta a hegygerincet, aztán megint a fák közötti makacs
homályra meredt. Bárki figyelhetné... ámde miért?
A tisztánlátását hívta segítségül. Gondolatban zsonglőrködni kez-
dett, kezeit a feladat végzésére utasította, mindegyik labdát a szüksé-
ges ívbe terelte. Előbb három labdát, az Amondótól látott mintázat-
ban, amelyre az ifjú a falubeli gyerekeket próbálta megtanítani, aztán
néggyel, ahogyan Amondo tette, miközben tréfálkozva igyekezett
becsalogatni a közönséget a mutatványra. Aztán öttel, amivel a zsong-
lőr elkápráztatta őket, majd hattal, ami már nehezen ment neki, verej-
tékezve és idegeskedve kapkodta a kezét, ahogy az előadás csúcs-
pontjára ért. Kilencre a Nonát körülvevő világ kristályba zárva hevert
előtte, egyetlen kihangsúlyozott kontraszt, egyetlen kivilágosított
árnyék, egyetlen felnagyított részlet nélkül, valahogy mégis másképp.
Nona megállt, és körötte minden harsogva hirdette jelentését, a kira-
kós minden részlete felfedte titkait. Nona oly heves tisztánlátással
indult meg, hogy az égette a szemét. Semmi sem változott, mégis
minden más lett, és a világ többé semmilyen helyet sem rejthetett el
Nona Grey elől.
Öt férfi hevert ott holtan, mindannyian harcosok: gúnyájukból és a
kabátjukba ivódott sófoltokból ítélve fosztogatók. Nona komótos
léptekkel közeledett, a rengeteg rejtélye lassanként feltárult előtte.
Támadójuk eldobott tőrökkel és egy vékony karddal végzett velük.
Pontos csapásokkal, kapkodás nélkül, könyörtelenül. A mészárlás a fák
sűrűjében kezdődött, és az erdőszélen ért véget. Nona közelebb hú-
zódott, elég közel ahhoz, hogy érezze a tetemek, a vér, az út lemosat-
lan verejtékének bűzét, azt a csatornaszagot, amely maróan élessé
teszi a hirtelen halál őszinte és minden méltóságot nélkülöző igazsá-
gát. Jéghártyával lepett, zilált szőke fürtök takarták a kék szemeket.
Kard és balta őrizetlenül hevertek szanaszét, némelyik kéz széttárt
ujjakkal fehérlett, másoké a kínszenvedés utolsó pillanatában ökölbe
szorult, a rászáradt vértől sötéten. Egyikük szájából sem szökött elő
lehelet párája.
Nona a cipője orrát beakasztotta az egyik batyu hurkába, és köze-
lebb húzta. Kicsomagolta az olajjal átitatott rongyból a szárított húst
és a kétszersültet, és ezekkel egészítette ki a saját élelméből megma-
radt morzsákat. Mivel még mindig az éhség gyötörte, egy másik ba-
tyuért nyúlt... és megdermedt. Tisztánlátásának mélységeiből egyet-
len tény bukott elő, és ragadta meg a torkát. Valahol a közelben egy
másik emberi szív dobogott. Nona nem tudta volna megmondani,
miféle bizonyítékokból rakta össze e tényt. Mindössze annyit tudott,
hogy így van. Állt, és a fák meg a köztük nyíló homályos terek néma-
ságát figyelte.
A fosztogatók a csalitos szélén haladtak át, ahol a bozót egészen a
csermelyig leért. Akkor támadtak rájuk, amikor továbbindultak volna
a birkás fal felé, ahol Nona átaludta az éjszakát. Tízyardnyira attól a
helytől, ahol az első portyázó vére kifröccsent, Nona letért a jégfol-
tokra és a félig fagyott sárba írt csapásról, hogy mélyebben hatoljon
az erdőbe. Átnyomakodott a tüskebokrokon, utat tört a szilfák közt
sűrűn tenyésző, csökött ardnabokrok éles és törékeny ágai között. A
saját fülében úgy hangzott, mintha egy hadsereg vonulna. Az ösztönei
mind azt súgták, hogy menjen onnan, folytassa megkezdett útját, érje
el a célt, és a titok felderítését hagyja másokra. No de miért várna rá
lesben bárki a fagyos erdőben, amikor álmában is meglephette volna?
Nona előbb a leveleken pillantotta meg a vért, aztán az egyik fa-
törzsön, majd egy másikon szétkenődve. Aztán a csizmát látta meg.
Aztán a lábat. Végül egy hatalmas fagytölgy törzsét megkerülve a
testet, ahogy a fának dőlt lecsukló fejjel, az arcát elfedte a kolostor
barangolókabátjának kámzsája.
Nona megtorpant, hirtelen rémület szállta meg, a szíve sehogy sem
akart verni. Egy pillanattal később az, akit az aznap reggel talált hato-
dik holttestnek vélt, hátrafordította a fejét.
– Sz-szia... Nona! – Kanna nővér meredt rá, szeme sötéten ült sá-
padt arcában, szája körül a vér megrendítően sötétvörösnek tűnt, a
mindig derűs mosolynak nyoma sem maradt.
– Kanna! – rohant oda Nona, hogy leguggoljon a sebesült apácá-
hoz. – Mi...
A kés markolatára szoruló fehér kéz bennrekesztette a szavakat. A
penge Kanna oldalából állt ki, alatta a kabát vértől csillogott. Csupán
a markolat gombja, egy vasgolyóbis látszott a késből: a többit az apá-
ca marka rejtette.
– Kicsi Nona! – Kanna nővér ismét rátalált régi mosolyára. – Hát
rám találtál.
Köhögött, élénkvöröset köpött, ajka piros lett.
– Jaj. Nem szabadna ilyet csinálnom – fintorodon el. – Rettenete-
sen fáj.
Nona érezte, hogy elhomályosul a tekintete, az egyik kezét Kanna
vállán nyugtatta, a másikat a haján.
– Rendbe fog jönni. Biztosan rendbe fog jönni.
– Menekülnöd kell, kicsi Nona! – Kanna tekintete a fákat pásztázta,
a feje mozdulatlan maradt.
– Nem – rázta meg a fejét Nona. – Megölte őket. Mind meghaltak.
Ellenőriztem.
– A-az nem én voltam. – Kanna megnedvesítette az ajkát. – Nincs
egy kis vized?
Nona előrehajolt, hogy előhalássza kulacsát.
– Az... nem én voltam. – Mosolyodott: el Kanna. – Az ilyen veszé-
lyekkel sz-számolni kell. Nem akadályoztam volna meg, hogy rád ta-
láljanak. Ez is... része a barangolásnak. Durva lecke, de durva... időket
élünk, Nona.
– Akkor ki tette? – Nona körbepillantott, miközben Kanna szájához
tartotta a kulacsot. A tisztánlátás egy pillanat alatt elszállt belőle,
szertefoszlatta a Kanna felemelt arca okozta döbbenet.
– A noi-guin. Ezért bíztak meg azzal, hogy eredjek utánad.
– Miért? – A szót túl sok másik követhette volna, és Nona nem tud-
ta eldönteni, melyik kérdést tegye fel.
– Magának akart téged. Roppant büszke népség ez a noi-guin. Két
éve kimenekült a karmai közül egy csöppnyi lányka. Ezt nem hagyhat-
ta annyiban, bármilyen ígéretet tett is Thuran Tacsis a császárnak.
– Most hol van? – Nona tekintete megint a Kanna oldalából kiálló
késre siklott. Már volt a kezében a fegyver ikertestvére, az ágyából
húzta elő...
– M-megsérült. – Kanna kivillantotta vértől vörös fogait. – Rende-
sen elbántam vele. De... elmenekült. – Az apáca arca fájdalmasan
megrándult. – Neked is menekülnöd kell. Vissza fog jönni. Másokkal
együtt.
– Sehová sem megyek. – Nona valamilyen ürügyre vadászott. –
Magával nagyobb biztonságban lehetek.
– Dehogy. Fogalmuk sincs, hova készülsz. Vagy a kolostortól követ-
tek minket, vagy tudták, hogy a Zörgő mellett tesszük ki a novíciákat.
A cél viszont mindig más. Tüntesd el a nyomaidat, és indulj északnak,
aztán tovább a Kringhez! Biztosan be tudod érni Arát. Biztonságban
van. Alma nővér követi lopva. Egy viharnál több kell ahhoz, hogy le-
rázza róla Almát.
– Alma! Mindenkire vigyáznak? – ráncolta a homlokát Nona. Még
így, a fákról csöpögő vér ellenére is helytelennek érezte ezt. Mintha
csaltak volna.
– Kicsi Nona... – mosolyodott el szélesen Kanna, mintha a gondola-
taiban olvasott volna. – Nem mindenkire. Csak rád az orgyilkos miatt.
És Arára... az... apja miatt. És a Kiválasztottra.
– És a Kiválasztottra? – ráncolta értetlenül a homlokát Nona.
– Heh. – Kanna vért köpött. – Almi meg fog ölni. De... – Vállat vont,
az arca fájdalmasan megrándult, aztán lepillantott a késre. – ... sietnie
kell.
– Ezt hogy érti?
– Nem Arabella a kiválasztott. És nem is te vagy az. – Kanna meg-
fogta Nona egyik kezét, amelyik a vállán nyugodott. Jéghidegnek
hatott.
– Ti mindketten... pajzsok vagytok, ha úgy tetszik. Zole az. Ő bizo-
nyítottan négy-vérű.
Egy könnycsepp gördült le Kanna arcán.
– Egy legendából lépett elő. Azért jött, hogy megmentsen minket,
Nona. Tudom.
– Zole? – pislogott Nona, és azon tűnődött, Kanna nem beszél-e
félre.
– Ez győzte meg az apátnőt Sherzal hitéről – magyarázta Kanna.
– Hogy az egyház gondjaira bízta Zolét.
– És Yishtet, hogy őrizze...
– Yisht képességei messze földön híresek.
– És most csupán Tarkax vigyáz Zoléra...
– A Jég-Lándzsa hírneve még Yishtét is felülmúlja. – Kanna felszisz-
szent. – Ráadásul senki sem tudja, hogy Zole a Kiválasztott. Ha bárki
vadászik rá, akkor Arát igyekszik majd leteríteni.
Kanna elhallgatott egy pillanatra, amely kellően hosszúra nyúlt,
hogy Nona fejében felgyűljenek a kérdések: Hogyan segíthetne? El
tudná húzni Kannát, ha ágakból saroglyát rögtönözne... a fosztoga-
tóknál látott kötelet...
– Menned kell – törte meg a csendet Kanna. – Eredj! Keresd meg
Arát!
– Nem megyek sehová – ült vissza a sarkára Nona, és a karját össze-
fonta maga előtt.
– Ez nem kérés. – Újabb szisszenés szakadt ki az összeszorított fo-
gak között. – Az apátnő és valamelyik rangidős nővér távollétében
én... képviselem a kolostor vezetését.
– Akkor sem moccanok innen.
– Márpedig határozottan parancsba adom – vonta össze a szemöl-
dökét Kanna. – Az Ős nevében.
Nona vállat vont.
– Sosem hittem igazán ebben az Ős-dologban. Ami engem illet,
jobban tetszik a Remény Egyháza. Esetleg az alagutak istenei.
– Nona! – Kanna megpróbált felülni, ám levegőért kapva hátraha-
nyatlott. – Komolyan beszélek. Menned kell! A noi-guin segítségül fog
hívni másokat.
Nona megint vállat vont.
– Megölöm őket, ha idejönnek. – Aztán egy pillanatra elhallgatott,
Kanna szavain merengett. – Hogyan hívhatna segítséget ez a sebesült
orgyilkos?
– Árny-munkáló. Kapcsolatba léphet valakivel, ha már kialakult
köztük a kötelék.
– Mennyire messziről?
– Az attól függ. Egy mérföldről? Tízről? A legtöbb árny-munkáló
hatalmas távolságba képes elküldeni egy egyszerű segélykérést.
– Akkor szóljon neki!
– Kinek?
Nona összeszűkült szemmel meredt Kannára.
– Alma nővérnek.
– De Arabella...
– A noi-guin rám vadászik, nem rá. Nekem pedig a nyomomra buk-
kannak, ha innen elmenekülök. Ezért kell valaki, aki ezt megakadá-
lyozza. És ha Arának védelemre lenne szüksége... én ugyebár a Pajzs
vagyok. Kiálltam a próbát. Maga nem.
– De...
– Hívja ide! – ordította Nona.
– Nem akarom, hogy lásson meghalni! – üvöltött vissza Kanna.
Nona döbbenten leült a földre.
– Nem... nem fog meghalni. – A szavak rekedten törtek elő kiszá-
radt torkából. – Ez egészen rövid kés.
– Mérget kentek a pengére, Nona. Elevenen megemészt. Érzem a
csontjaimban.
– Várjon! – Nona a habitusában matatott, ujjait bánat bénította. –
Nálam van a fekete kúra!
 Előhalászta a fiolát.
– Kicsi Nona – tért vissza Kanna régi mosolya. – Honnan a csudá-
ból...
– Én készítettem. – Nona lecsavarta a kupakot. – Meg kell innia!
Kanna erőtlenül elmosolyodott.
– Inkább a pöcegödör vizéből iszom. Azt inkább dobd el! Még ak-
kor is veszélyes, ha nem novíciák főzik ki.
– De hát...
– A visszahúzódás nővére vagyok, Nona. Már ittam a fekete kúrá-
ból. Akkor bevettem, amikor először megláttam. Ezért vagyok még
mindig életben. Ám ennyi nem elég.
– Alma nővér tudni fogja a megoldást. Kitalál valamit. Ő a Méreg-
keverő! Biztosan...
– Még mindig így hívják?
Egy mosoly árnyéka, semmi több.
– Hívja ide!
– Nem.
– Hívja ide, különben az Ősre esküszöm, hogy felkutatom és meg-
ölöm ezt a noi-guint. Aztán megkeresem az iskolájukat, és sorra vég-
zek mindegyikükkel, míg hírmondójuk sem marad.
– Nona!
Nona vállat vont.
– Most indulok. Láttam a hátrahagyott vércseppeket. A nyom nyu-
gat felé vezetett a folyóhoz. – Felegyenesedett.
– Elhiszem, hogy komolyan beszélsz. – Kanna meglepettnek tűnt,
jóllehet Nona semmi okát nem látta ennek.
– Esküszöm, hogy megteszem, amit mondtam. – Nona megiramo-
dott, vissza a csapáson, amelyet nemrég maga tört a bozótban.
– Nona!
Nona hátrafordult. Kanna körül mindenfelé árnyak gyülekeztek,
sötét köd szivárgott keresztül a szélen.
– El tudja érni?
 Kanna a fa kérgének támasztott fejjel ült, az arca fehér volt, mint a
halál, a szeme sarkából egy könnycsepp buggyant ki.
– Bármikor el tudom érni. Ezer mérföld nem számít. – Bizonytalanul
felemelte a karját, és alóla az éjszakánál is feketébb árny bújt elő,
nyúlt ki a végtelenbe, mintha a nap bukott volna le mögötte. – Meg-
tettem. Tudja, hogy szükségem van rá. Tudja, merre keressen.
– Esküszik?
– Esküszöm.
– Az Ősre?
– Az Ősre. – A széles mosoly leghalványabb árnya sejlett fel arcán. –
És a Reményre, az Eltűntek isteneire, akik az alagutakban visszhang-
zanak, és a megnevezni is túl jelentéktelen istenekre, akik a boglár-
kákban táncolnak, és az esővel hullanak le. Most eredj! Ami csak
szent, mindenre kérlek, hogy eredj! Kimerítesz, Nona. És arra kell
összpontosítanom, hogy életben maradjak. A szíve szakadna meg, ha
ideérne, és holtan találna rám. – Erőtlenül levegőért kapott. – Mind-
ketten abban az irányban lesznek. Ha arra indulsz, és valamilyen ös-
vényre lelsz, alighanem azon leled meg Arát és a többieket. Igyekezz
Arával és Zoléval maradni! Tarkax talán megvédhet, ha a noi-guinok
követnék a nyomodat innen. – Megint erőtlenül levegőért kapott. –
Most eredj! Siess!
Nona odalépett Kannához. Az apáca ölébe rakta a kulacsot, és
megcsókolta Kanna fagyos homlokát. Aztán futásnak eredt.
 41

NONÁRA, hogy Nona ráakadt volna

C
LERA MÉG AZELŐTT RÁTALÁLT
Arára. Késő délután sietve tört előre egy erdei ösvényen, a
nyomában sötét szélroham.
– Nona! Megállj!
Nona megkönnyebbülten rátért az ösvényre, érezte, ahogy a széllel
szembefordulva a verejték ráfagy a homlokára.
– Rohantál! – fékezett le zihálva Clera. – Én azt tudom mentségül
felhozni, hogy téged próbáltalak beérni. Na és te?
– Ugyanezt – mosolyodott el szélesen Nona. – A többiek bizton-
ságban vannak? Mindenféle borzalmakat képzeltem el magamban.
– Nem tudom. Te vagy az első, akire ráakadtam. – Clera kétrét gör-
nyedt, a tenyerét a combjára támasztotta, kifújni iparkodott magát. –
Egy időre teljesen eltévedtem odabent, ezért egészen biztosra ve-
szem, hogy mindenki előttünk jár... Az Ős keservit! Hol a ménkűben
szerezted azt? – Felegyenesedett, a csupasz pengét bámulta Nona
kezében, egy dumi kékacélból készült rövidkardot, amely egy férfi
könyökétől az ujja végéig ért volna.
– Egy fosztogatótól vettem el – ráncolta a homlokát Nona. – Sze-
rinted a többieknek nem esett baja?
Clera fújt egyet.
– Fogalmam sincs. Arát viszont meg kell találnunk, aztán a többie-
ket... Fosztogatótól? Azok közül valamelyiktől, akik üldözőbe vettek
minket? – Hátrapillantott az ösvényre, és alaposabban végigpásztázta
a fákat. – Vissza akarják majd szerezni azt a kardot...
– Dehogy – vágta rá Nona. – Nem akarják. Gyere! – Szapora lép-
tekkel megindult.
– Várj meg! – iramodott meg Clera, hogy utolérje. – El akarnak
kapni téged?
– Valaki talán. És meg kell keresnünk a többieket.
– Valaki? – Gyanakvás ült ki Clera arcára. Idegesnek tűnt. – Nem
sok értelme van annak, amit mondasz...
– Tartogasd a szuflád a futáshoz! – Nona még jobban megiramo-
dott, ahogy egyre erősebben fújt a szél.
A fergeteg pereme elkapta őket, mielőtt ötven yardot megtettek
volna, eszeveszett táncra bírta a csavarfenyőket, a fatörzsek között
süvöltött, akkora jégcsapokat sodort magával, akár Nona pengéje, és
leszorította a novíciákat az ösvényről.
– Te... te megölted a fosztogatót, akié az a kard volt... ugye?
Clera hunska gyorsasággal behúzta a nyakát egy jégcsap elől.
– Már nem élnek.
A szél elragadta a választ, bármit felelt is erre Clera, és a következő
tíz percben a jég, a szél és a repkedő faágak forgatagában futottak
tovább, kitértek, ami elől csak tudtak, kabátjuk és csuklyájuk vastag-
ságában bíztak, hogy felfogja az ütődések javát, ha valamit mégsem
sikerülne kikerülniük.
Egy órával később a befagyott pocsolyákon ropogtak lépteik két
ostromlott krumpliföld között. A sövénykerítéseken itt-ott déralma
csüngött, a sötétvörös gyümölcs zúzmarától csillogott.
– Hol lehet? Jellemző Arára. Egészen a Kringig futtatni fog – ért
ismét Nona mellé Clera.
– Igencsak igyekszel megtalálni Arát – jegyezte meg Nona, és a
barátját méregette. – Nem gondoltam volna, hogy kedveled.
– Márpedig így van. – Clera levegőért kapott. – Neked pedig el
kellene hajítanod azt a kardot. Csak visszahúz, és aligha fogod hasz-
nálni. A késmunkán még nem jutottunk túl!
 – El kellene dobnom ezt a kardot? – Nona lelassított.
– Legalább egy tonnát nyomhat.
Nona megtorpant. Feltartotta kettejük közé a fegyvert.
– El kellene hajítanom? – Belenézett Clera sötét szemébe. – Nincs
szükségem rá?
Clera elkapta a tekintetét, a szeme az előttük futó ösvényt kémlel-
te.
– ...Nona...
Nona leejtette a kardot. A fegyver hegye a földbe fúródott.
– Akkor gyere!
És továbbfutott.
#

– HAHÓ! NOVÍCIÁK! – A hátuk mögül kiáltott rájuk valaki.

Nona és Clera botladozva megálltak, és hátrafordultak. Pár pilla-
nattal később Nona már a karjaiban tartotta Arát. A Jotsis-örökös csil-
logó szemmel, széltől kipirosodott arccal, szélesen mosolyogva ölelte
vissza.
– Ki vagy te, és hol rejtegeted Nonát? – Ara megszorongatta a vál-
lát, aztán eltolta őt magától. – Mióta ölelgetsz te bárkit is?
– A Pajzsod vagyok. Szorosan magadhoz kell húznod a pajzsodat.
– Nona körbepillantott Ara táborán. Csupán egy szélfogóból állt,
meg egy rönkből, amire leülhettek. – Most Zolét kell megkeresnünk.
– Mi a ménkűnek? – Clera tekintetéből egyszerre kegyetlenség
sugárzott.
– Zolét? – Ara mosolya lehervadt az arcáról. – Rá Tarkax vigyáz.
Nekünk Julát és Rulit kell felkutatnunk!
– Zolét – erősítette meg Nona. – Mivel Alma nővér már nem vigyáz
rád, és szükségünk lesz Tarkaxra, ha bárki rád akarna támadni. Ráadá-
sul a vidéken hemzsegnek a dumish fosztogatók. Két mérfölddel ko-
rábban találkoztam egy újabb csapattal. Ez már a harmadik, amelyik-
kel összefutottam.
– Alma nővér eleve nem vigyázott rám! – pillantott körbe Ara,
mintha a Méregkeverő valamelyik fa mögül leselkedhetne rá. – Vagy
mégis?
– Még több fosztogató? Én egyet se láttam! – fordult hátra Clera az
ösvény felé.
– Tovább kell mennünk! – indult meg Nona az ösvény irányába.
– Nona! – kiáltottak utána mindketten.
Nona megtorpant, és hátrapillantott rájuk.
– Alma nővér titokban követett téged. A visszavonulás mesteri nő-
vére. Aligha várhatod el magadtól, hogy észrevedd. És igen, Clera,
még több fosztogatót láttam. Nem vettek észre minket a fergeteg-
ben, vagy ha mégis, nem érdekeltük őket. A következő csapatot vi-
szont érdekelhetjük. – Újra megindult. – Gyerünk! – kiáltott hátra a
válla felett.
#

ARA ARRÓL FAGGATTA, honnan tud Alma nővér jelenlétéről vagy távollé-
téről, lévén hogy lehetetlen észrevenni egy olyan szürke nővért, aki
nem akarja, hogy meglássák. Ezért miközben tovasiettek az úton,
Nona elejétől végéig elmesélte nekik a történetet, kivéve azt a részt,
hogy Zole a négy-vérűről szóló prófécia beteljesítője. Ő maga nem
igazán örült ennek. Nem mintha Kerék nővér kedvence szeretett vol-
na lenni, vagy bármi... egyszerűen nem értette az egészet. Azzal, hogy
Zolét az egyház gondjaira bízta, Sherzal elérte, hogy Üveg apátnő
megbízzon a szándékaiban. Értékes ajándékot adott: ezzel minden
gyanút eloszlatott azt illetően, hogy a császár nővére el akarná rabolni
Arát vagy Nonát, és ezzel a saját befolyása alá vonja az Argathát vagy
a próféciát. Egyszerűen átadta Üveg apátnőnek az Argathát, és felkí-
nálta neki, hogy kedvére használja a próféciát, bármennyire hamis
legyen is az.
És mégis... Nona tudván tudta, hogy Sherzal szándékaiban nem
szabad bízni. Igenis megpróbálkozott már azzal, hogy elrabolja Arát.
Yishtet pedig azért küldte a kolostorba, hogy ellopja a hajószívet...
Lehetséges, hogy Zole egyszerűen az az ár volt, amennyit hajlandónak
mutatkozott megadni a lehetőségért, hogy ellophassa azt?
Amikor Nona végül mindezt feltárta előttük, Ara elégedettnek
tűnt.
– Akkor tehát... az egész délelőttöt azzal töltötted, hogy az erdőt
kutattad, és Kanna nővérnek segítettél... ez megmagyarázza, miért
kellett ennyire sebesen futnod, hogy utolérj – kocogott tovább Ara,
időnként levegőért kapkodva. – Viszont azt mondtad, hogy Clerának
vágtáznia kellett, hogy téged beérjen... vagyis ennyivel mögötted járt?
Faggyú nővér azt tanácsolta, hogy lassan és nyugodtan haladjunk...
ezért amint kiértünk a folyónál támadt zűrzavarból, én ehhez tartot-
tam magam.
Mindketten odafordultak Clera felé, aki mellettük futott kipirulva,
és az oldalát fogta. Tekintetük kereszttüzében Clera botladozva meg-
állt.
– Pihennem kell. Nem futhatok egészen a Kringig. Még legalább
hatvan mérföld hátravan!
– Miért maradtál le annyira Ara mögött? – szegezte neki a kérdést
Nona.
– Eltévedtem, ahogy már mondtam. Rendben? – Clera morcosan,
elkeseredetten nézett maga elé. – Városi lány vagyok. Lehet, hogy
téged farkasok neveltek, Arabella meg a birtokaikon járhat vadászni,
én viszont csak az utcákat, piacokat és házakat ismerem, és ha több
fát látok egy csoportban, tudom, hogy rossz helyen járok.
#

EZEN A MÁSODIK ESTÉN a fedelet egy disznóól jelentette néhány viskó

között, amelyekhez képest Nona faluja dúsgazdagnak tűnt. Elsőként
egy vasvilla két hegye üdvözölte őket, aztán baltákkal és kapákkal
felfegyverkezett, parázsló tekintetű parasztok hirtelenjében összeto-
borzott serege. Arának minden diplomáciai érzékét bevetve sikerült a
brutális gyilkossággal kecsegtető nyitóajánlatot lealkudnia egy friss
szalmával leterített, használaton kívüli ólban kínált kvártélyra és a
fenyegetésre, hogy kegyetlenül elbánnak velük, ha „bármi furcsával”
próbálkoznának. Szállásuk magányában Clera a habitusában keres-
gélt, és maroknyi ezüstöt halászott elő, amelyek közül kikeresett egy
rézgarast, amin egy deszkára emlékeztető vekni fekete kenyeret és
egy zacskó avas vajat vásárolt.
– Honnan szerezted azt a pénzt? – érdeklődött Nona, ahogy a cipó
neki kiosztott porcióját majszolta.
– Mondtam, hogy megfordult apám szerencséje.
Clera állkapcsa kidudorodott, miközben a kenyeret rágta. Úgy
érezte, több kőpor került bele, mint amennyi liszt. Végigfuttatta az
aranyát az ujjain.
– Az egyház hitre tanít... mégis azt tanuljuk meg, hogy egyedül a
pénz képes hegyeket megmozgatni. Az egyház az Ős krédóját prédi-
kálja, ám az arany az, ami beszél. Minden, amit teszünk, a császárok és
templomok minden ügylete, minden háború, szövetség, gyilkosság,
ispotály... minden a pénzen úszik. Az ezeket mozgató, táncoltató
áramlatokat mind a pénz mozgatja. A politika, a vallás, a szerelem, a
hit, de még a gyűlölet is üres szavak. Erre... – a mutatóujja és a hü-
velykje közé csippentve a szeme elé tartotta az érmét. – Valójában
erre gondolnak.
– Elég sekélyesen szemléled a világot, Clera. – Ara a sarokból fi-
gyelte őt, ahol jéghártyával borított kabátjában kuporgott.
– Mondja a lány, akinek az egész élete az aranyra épült.
– Léteznek dolgok, amiket nem lehet megvásárolni vagy eladni –
jegyezte meg Nona.
Clera a fejét csóválta.
– Akad, aki szerint mindennek megvan az ára, és hogy az gyakran
meglepően alacsony. Mások úgy tartják, hogy amit nem lehet megvá-
sárolni, az értéktelen.
– Mi a helyzet a barátsággal? – kérdezett rá Nona.
– Ah. – Clera elheveredett, előkészült az alváshoz. – Azzal vigyázni
kell.
#
ARÁNAK SIKERÜLT KIDERÍTENIE, hogy órákkal előttük több novícia is átha-
ladt a falun, azt azonban, hogy hány órája és pontosan hány novícia,
nehéznek bizonyult tisztázni. Nona viszont kétségesnek tartotta, hogy
bárki lemaradt volna még mögöttük. Hacsak a dumok el nem kapták
őket.
A novíciák felváltva őrködtek egész éjszaka. Nona a semmibe me-
redve töltötte a rá kiszabott órákat, azon tanakodott, vajon Kanna
nővér él-e még, és hogy Alma nővér miféle borzalmakat zúdított tá-
madói fejére, hogyha mégsem maradt volna életben. A fosztogatókon
is eltűnődött, akikre szétcincálva talált rá, ahol a noi-guin hagyta őket.
Ifjú legények voltak, halovány bőrűek, rövid, szőke szakállal és búzavi-
rágkék színű szemekkel. Elmerengett, vajon mi hajthatta át őket a
tengeren. Túlságosan jól tápláltnak, túlságosan jól felszereltnek tűn-
tek ahhoz, hogy ilyen messze elkerüljenek otthonról csupán azért,
hogy rozoga kalyibákban élő parasztokat tartsanak rettegésben. El-
képzelhető, hogy egy erős vaskarddal felszerelkezett férfi átszeli az
óceánt, hogy ellophasson egy csont és bőr kecskét?
A sötétséget figyelte, és a portyázó csapatot festette rá, életet le-
helt sápadt tagjaikba. Vajon ennyire mélyen bemerészkednek majd a
szárazföldre, vagy visszavonulnak, mivel attól tartanak, hogy elvágják
őket, amikor a császár felmentő seregei megérkeznek?
Aznap éjjel nem bukkantak fel újabb fosztogatók. Vagy ha mégis,
továbbálltak gazdagabb zsákmány reményében, mint amit a viskók kis
csoportja ígért. A három lány felkelt, amint pitymallani kezdett, és
megindultak a sekély völgy felé, amely keleti és északi irányban nyúlt
el a távoli dombok felé, ahol a nap hamarosan felkel.
#

– AZT MONDTA, egyedül itt lehet átkelni. Könnyen legalábbis egyedül

itt... és ha be akarjuk érni a többieket, akkor a leggyorsabb utat kell
választanunk.
Mostanra Clera állt az élre. Az öregasszony, aki egy rézgarast zsa-
rolt ki tőle előző este a kenyérért, útbaigazítással is ellátta Aemon
Hágója felé. Azt állította, hogy a hegyszoros az egyedüli biztonságos
átkelő a fantáziadúsan elnevezett Ördöggerincen.
Nona a terep láttán megállapította, hogy valaha egy jégfolyam
nyomult előre itt, ahogy egykor a Szürkén, ám a jóval közelebbi múlt-
ban, talán egy, legfeljebb két évszázaddal korábban, majd amikor
visszahúzódott, a sziklákról eltüntetett minden termőtalajt, és vad
hegyhátak meredeztek ott, ahol a keményebb sziklák erei futottak. Az
Ördöggerinc e konok gránitvonulatok közé tartozott, amelyek hátra-
maradtak, miután a jég lassú és feltartóztathatatlan áramlatai lecsi-
szolták róla a puhább kőzeteket. Talán ezeryardnyira magasodott a
környező vidék fölé, ám csaknem függőleges falakkal, és észak-déli
irányban pengeéllé fenve, még legalább egy tucat mérföld hosszú-
ságban.
A novíciák már hallottak az Ördöggerincről. Ara még látta is egé-
szen kicsiny korában: érdekességként mutatták meg neki, amikor a
családfa egy távoli ágának gyümölcséhez tartottak látogatóba. Ám
egészen közel kellett jutniuk hozzá a jég-széltől gyötörve, hogy iga-
zán megértsék, mennyire bölcs dolog könnyen járható átkelőt keresni
a másik oldalra.
– Az Aemon Hágójához megyünk, és továbbsietünk. Vagy beérjük
őket, vagy nem. Ha nem sikerül, majd a Kringnél találkozunk velük –
jelentette ki Clera. – Attól eltekintve, hogy Ruli nincs velünk, egyéb-
ként is ez lett volna a csapatunk.
#

AZ ÁTKELÉS A KŐPUSZTASÁGON hosszabbnak bizonyult, mint amire számí-

tottak. Mérföldnyi hosszú, helyenként többyardnyi széles repedések
szabdalták keresztbe a sziklákat. Más területeken víznyelők ragyái
tették egyenetlenné a követ, némelyik sötét vízzel volt tele, mások
üresen, éles peremekkel fenyegettek, akadt annyira széles köztük,
hogy akár bele is fulladhattak volna, és akadt kellően kicsiny is, hogy
beszoruljon a lábfej, és eltörje a vigyázatlan bokát.
Késő délutánra felfedezték a hágót. Kora estére elérték a kaptatót.
A három novícia felkapaszkodott a sziklás vízmosások útvesztőjében,
amely összevissza kanyargott a töredezett hegyoldalon, egészen a
félmérföldnyivel feljebb nyíló hágóig. A szél, ami azóta gyötörte őket,
hogy elindultak a Hit Sziklájáról, kissé csillapodott, mintha megijedt
volna az Ördöggerinctől, és egyre szeszélyesebbé vált.
– Változik – állapította meg Ara.
– Lehet, hogy holnaptól a Folyosó-szél segít megtennünk a hátralé-
vő utat a Kringhez – válaszolta Clera.
Nona igencsak reménykedett ebben. Az édesapja élete nagyobb
részében a jégen vadászott, míg ő többnyire falak mögé bújt a feltá-
madó jég-szél elől. A három nap, amíg viselniük kellett a leheletét,
csupán még nagyobb tiszteletet keltett benne az apja iránt. És még
inkább fokozta a Yisht miatti aggodalmait. Vajon egy efféle helyen
nevelkedett nő törekvéseit valóban megakaszthatja néhány gyerek, és
vajon képes elfeledni az őt ért méltánytalanságokat?
A felszakadozó fellegek napfénnyel hintették be a taréjos hegyge-
rincet. Nona lába földbe gyökerezett. Miképpen erő rejlik a sok tiszta
hangban, a csengő harmóniákban, ugyanígy a felhők árnyékában és a
tájon átsikló fényben is ugyanez él, ahogy a csendes pillanatokban
figyeli őket valaki.
– Tényleg változik – indult meg újra Clera. – Észre sem vesszük, és
már otthon, biztonságban leszünk a meleg időben. Mindent felvásáro-
lok a pillaredi piacon.
Locsogásából idegesség érződött ki. Mintha valami elvonta volna a
figyelmét, és folyton körbepillantgatott.
– Azt kellene... – Nona elharapta a szavakat, tekintetét a kődarabra
kapta, amely épp visszapattant mellette. Lassan hátrafordult, testét
ugrásra készen megfeszítette. Előtte Ara és Clera is megtorpant.
Tarkax állt a vízmosásban valamivel hátrébb nyíló kis barlang torkola-
tában. Alig tízyardnyira haladtak el mellette, anélkül, hogy észrevet-
ték volna. A férfi sürgetőn intett nekik, egyik ujját az ajkához szorítot-
ta. Mögötte, a homályban egy barangolókabátos kisebb alakot lehe-
tett kivenni.
– Gyertek! – indult meg Nona a harcos felé.
– Nem! – kiáltott utána Clera. – Sietnünk kell tovább... nem bízha-
tunk benne.
Nona hátranézett. Clera tapodtat sem mozdult. Ara megtorpant
félúton kettejük között.
– Ezért vagyunk itt! – erősködött Nona. – Azért jöttünk, hogy meg-
keressük Tarkaxot. Kanna nővér ezzel bízott meg. Hogy Arának legyen
testőre, miután Alma nővér magára hagyta. Épp az a lényeg, hogy meg
kell bíznunk benne.
– Hát én nem tudok. – Clera Aemon Hágója felé emelte a karját. –
Oda kell eljutnunk. Ez az út vezet a célunkhoz. Faggyú nővér ott vár.
Most, hogy tudják, mennyire súlyos a helyzet a dumishokkal, a kolos-
tor vörös nővéreinek fele vele lesz.
– Megígértem Kannának, hogy megkeressük Tarkaxot – ráncolta
értetlenül a homlokát Nona.
– Nos, megtaláltuk. Most menjünk! – sürgette Clera. – Ne felejtsd
el, hogy kicsoda! Láttam a Caltessben, ahogy Yishttel beszélgetett. Ha
nem raktuk volna a nőt abba a hordóba, most ő állna abban a bar-
langban. Kanna nővér őt kerestette volna meg veled, hogy vigyázzon
Arára. Megbíztál Yishtben?
Nona nem válaszolt a kérdésre, csupán hátrapillantott Tarkax felé,
aki mostanra beljebb kuporodott a barlang bejáratának árnyékában.
– Menjünk! – indult meg újra Clera a szurdokban a hágó felé.
– Ne! Clera! – Nona ígéretet tett Kannának. Egy haldokló nőnek
adta a szavát. Egy barátnak. – Gyere! – intett Arának, hogy kövesse,
majd sietve felkaptatott a meredélyen a jég-törzsekből származó har-
cos felé.
– Nona... – eredt utána Ara, ám lassabban, botladozva. – Mi lesz
Clerával?
– Majd utánunk jön – felelte Nona, jóllehet nem tudta biztosan,
szeretné-e.
 Elsőként Nona ért a barlanghoz. Tarkax továbbra is guggolt, a te-
kintete egy pillanatra sem tévedt Nonára, hanem a tarajos hegygerin-
cet és a szurdokokat figyelte. Nona elsétált mellette, és meglepődve
látta, hogy a barlangban négy novícia bújt meg. A szemének még hoz-
zá kellett szoknia a homályhoz, ám kizárólag az egyikük nőtt akkorára,
mint Darla. Egyelőre nem törődött velük, hátrafordult, és látta, hogy
Ara épp akkor lép el Tarkax mellett, aztán a háta mögött Clera loholt
be felbőszülten, és úgy tűnt, a legszívesebben behúzna egyet valaki-
nek.
– Nona! – ugrott mellé két oldalról Jula és Ruli.
– Örülök, hogy a dumishok nem daraboltak fel, maszat – húzta hát-
ra a csuklyáját Darla. Egyik szeme körül monokli sötétlett, az orra csu-
pa vér volt. Nona kíváncsi lett volna, hogy nézhet ki a másik.
Zole odapillantott felé, ám egyetlen szót se szólt, Tarkax közelé-
ben maradt.
– Miért húzódtatok be ide? – kérdezte általában a barlangtól
Nona.
– Katonák várakoznak a hágónál. – Tarkax nem fordította hátra a
fejét. – Úgy egy tucat. Lesben állnak, ezért nehéz megállapítani.
– Fosztogatók! – szólalt meg Ara. – Ennyire messze a tengertől?
– Katonák – javította ki Tarkax. – Nem dumiak.
– Mi a baj a katonákkal? – Clera a barlang torkolatában maradt,
Tarkax előtt. – Alighanem a császár generálisa küldte ide őket, hogy
tartsák a hágót, ha a durnishok esetleg nagyobb csapatokban erre
jönnének.
– Húzódj be, hogy ne láthassanak meg, leányom! – intette maga
mögé Clerát Tarkax. – És nem a császár emberei. Nem uniformist vi-
selnek. Kettőt megöltem a szurdokokban. Az egyik lassabban lehelte
ki a lelkét, mint a másik. Azt mondta, Tacsis embere.
– Thuran Tacsis... – ragadta meg Nona karját Ruli. – De hát azt ígér-
te, békén hagyja Nonát. A császárnak esküdött meg erre!
– Arra viszont nem tett esküt, hogy Arát nem fogja elkapni – szólalt
meg Clera.
Tarkax beljebb óvakodott a bejáratból.
– Akadnak, akik bárki előtt bármire esküt tesznek csupán azért,
hogy elérjék, amit akarnak. Én nem sok hitelt adnék Tacsis szavának. –
Előhúzta a tularját, a lapos penge sziszegve csusszant ki hüvelyéből,
akárcsak napokkal korábban Yishté az alagútban. – Megindultak. Bi-
zonyára még több felderítőt küldtek ki, és észrevettek benneteket.
– Nem maradhatunk itt! – indult meg Ara a bejárat felé. – Mene-
külnünk kell!
Tarkax leeresztette a pengéjét, hogy az útját állja.
– A nyílt területen elkapnának és megölnének minket. Itt csupán
egy irányból támadhatnak ránk.
– Tizenketten vannak! – jegyezte meg Darla a barlang hátuljából.
Tarkax körbeforgatta a fejét, és vállat vont.
– A megfelelő terepen elbánok tizenkettővel.
#

– TI OTT, A BARLANGBAN!
Csaknem egy órát kellett várniuk, mielőtt odakiáltottak. Tacsis
emberei talán szétszóródtak, hogy bekerítsék és elkaphassák a zsák-
mányt, mivel arra számítottak, hogy menekülni fognak. Nona életé-
ben kevés óra telt el ennyire lassan – mintha minden szívverésbe
hunska csatasebességgel kapaszkodott volna. Tarkax időközben visz-
szacsúsztatta kardját a hüvelyébe, és megnyugtatta őket, hogy Faggyú
nővér két nap múlva eljön a vörös nővérekkel, hogy megkeresse őket.
Ezenkívül azt is kijelentette, hogy még napnyugta előtt vagy mindany-
nyian halottak lesznek, vagy útnak erednek, ezért lényegtelen, hogy
Faggyú nővér mit tesz.
– Nona! – hajolt előre Ara, ám az arca árnyékban maradt. – Minden
rendben? Valami... nagyon furcsa a szemedben.
– A tekintetemnél jóval több miatt kell most aggódnunk. – Nona a
sziklás bejárat mögötti fényesség felé fordult.
Ismét odakiáltott valaki.
 – Ti ott, a barlangban!
– Egyedül az én hangomat hallhatják. – Tarkax a szájához emelte az
ujját, és behátrált az összekuporodott novíciák felé, majd megállt Zole
és Ara között. – Nem szabad tudniuk, kik és hányan vannak idebent
velem. – Tölcsért formált a kezéből, és kikiáltott. – Ti, odakint!
– A lányt akarjuk! Küldd ki őt, és békében távozunk!
– Keletre, az egyik szurdokban már összetalálkoztam kettővel kö-
zületek – kiáltotta válaszként Tarkax. – Ők már megtértek az Őshöz.
Tarkax vagyok, a Jég-Lándzsa. Ha a lányt akarjátok, gyertek be, és
vegyétek el! – Hátrapillantott a válla fölött. – Ha szerencsénk van, egy
órát arra pazarolnak, hogy megkeressék a halottaikat.
– Miért tennének ilyet? – értetlenkedett Ara.
– Rengeteget meg lehet tudni a halottaktól – válaszolta Tarkax. –
Hogy lenyilazták-e, hátulról lepték-e meg őket, esetleg zsinórral
megfojtották, ugyanott végeztek-e velük, vagy más-más helyen, egy
vagy több személy tette-e, hogy a támadók véreztek-e, amikor távoz-
tak. – Vállat vont. – Aki elővigyázatos, tudni szeretné. Ezek a katonák...
ismerik a nevem. Most azt akarják kideríteni, hogy a férfi, aki így ne-
vezte magát, valóban Tarkax-e. Talán kivárnak, amíg erősítés nem
érkezik. Minél több időt töltenek odakint fagyoskodva, annál előnyö-
sebb helyzetbe kerülünk.
– Ugye nem tudsz tényleg elbánni tizenkettővel? – kérdezte Ara.
A harcos kidüllesztette a mellét.
– Tarkax vagyok... – Kacsintott, és lassan megfordult.
– Aú! – Ara arca ráncokba gyűrődött a belé nyilalló fájdalomtól, és
ő is hátrafordította a fejét.
Nona már hátrafelé perdült, amikor a nyaka oldalában megérezte
az éles döfést. Ahogy megfordult, Clerát és Zolét látta viaskodni;
mindketten oly gyorsasággal tekergőztek, ütöttek és hárítottak, amit
csak egy tiszta vérű hunska követhetett. Együtt zuhantak a földre,
Clera a jég-törzsbeli lány alá került.
– Szedjétek le róla Zolét! – vetette rá magát Ara, a lány csuklója
után kapva, ám elhibázta.
Tarkax harci sebesség mellett egy örökkévalóságnak tűnő pillana-
tig nem moccant, épp elég ideig ahhoz, hogy Ara egy hasára mért
rúgás dacára megragadhassa Zole karját. Nona tétlenül figyelt, hűvös
bizonyosság és heves kétségbeesés ömlött szét benne. Jula, Ruli és
Darla szintén szobormereven állt, ám a pillanatban rekedve, ahogy
bárkivel megtörtént volna, akiben nem csörgedezett hunska vér.
Clera kiszabadult, a szája vérzett, hajából egy csomó Zole marká-
ban maradt, ahogy Ara félreteperte a jégről származó lányt, és pilla-
natnyi előnyhöz jutott azzal, hogy annak minden figyelmét Clera kö-
tötte le. A maga részéről Tarkax hátra és balra vetette magát a bar-
lang fala felé. És Nona csak figyelte. A nyaka csípett, ahol a méregbe
mártott tű belefúródott.
Ara hanyatt fekve tartotta Zolét, karjait a lány hónaljába hurkolta,
két kezét összekulcsolta Zole tarkója mögött, két lábát a jég-törzsbeli
köré fonta, Zolénak valahogy mégis sikerült lenyúlnia Ara bordái alá,
amitől ellenfele felordított kínzó fájdalmában. Zolénak mindössze
ennyi kellett, hogy kitekeredjen a szorításából. Clera felé hempere-
dett a földön.
Nona semmit sem tett. Semmit sem tudott tenni. Ki kellett várnia,
hogyan végződik. El kellett hinnie. Csak állt és figyelt résnyire szűkült
szemmel.
Tarkax a hátizsákja mellett ért földet, és tüstént feltépte.
Zole felegyenesedett a bukfencből, rávetette magát Clerára. Clera
lába, amellyel Zole arcát célozta meg, a kulcscsontját találta el, és egy
reccsenő hang kíséretében leterítve őt, Clera a combizmaival fogta fel
a lány lendületét.
Tarkax lázasan kutatott, majd a felszerelése közül előhalászott egy
vastag bőrszíjat, és nekiállt kibontani. Tucatnyi bőrből készült, viasszal
lepecsételt és a szíjhoz varrt cső sorakozott rajta. Egy dobócsillag el-
mosódott foltja húzott át Nona szeme előtt, és csövestül-mindenestül
kitépte Tarkax markából a bőrszíjat. Clera dobócsillaga.
 Ara elgémberedett tagokkal felállt. Zole az oldalára hemperedett,
majd lángoló tekintettel ülő helyzetbe rántotta fel magát. Tarkax
akadozó mozdulattal előrántotta a tularját.
– Te? – bámult elszörnyedve Clerára Ara. Félszegen egy lépést tett
felé. – Miért? – Az egész testét meg kellett rántania ahhoz, hogy még
egy lépést tehessen.
Zole megpróbált felegyenesedni, ám oldalt elvágódott. Tarkax
botladozva megindult előre, aztán orra bukott, a kard kirepült a kezé-
ből, a feje keményen a kőnek csapódott.
– Pénzért – felelte Clera, és könnyedén talpra állt. – Rengeteg pén-
zért. Elegendő aranyért, hogy felemeljem a családomat a Sisbe, és
még sokkal többet elérjek. – Nona felé fordult, aki az árulás első éles
szúrása óta ugyanott állt. – Arát akarja, Nona. Thuran Tacsis esküt tett
a császárnak, hogy nem fog ártani neked. Elfogja, megkapja a bányá-
szati jogokat a Jotsisoktól, aztán visszavásároltatja őt velük. Mindezt
harmadik feleken keresztül. Ara semmit sem fog veszíteni, legfeljebb
egy vagy két hónapot és a család érclelőhelyeinek egy részét. Márpe-
dig ez aligha számít, ha valóban vörös nővér lesz belőle. – Clera köze-
lebb lépett. – Szóval beláthatod, alig számít valamit. – Még közelebb.
Elég közel ahhoz, hogy suttoghasson. – Hiányozni fogsz, Nona. – Hát-
rébb húzta a fejét, és rábámult. – Mi a ménkű történt a szemeddel?
Elfeketedett... az egész...
Nona ökle Clera halántékának csapódott, afféle kemény ütést mért
rá, amely egyszeriben véget vet a beszélgetésnek és a küzdelemnek.
Tarkax csomagjánál termett, jóformán mielőtt Clera összecsuklott, ám
úgy érezte, mintha rossz álomban szaladna. Clera olyan semmiségért
hajlandó volt elhagyni őt, mint a pénz? A bizalom, mondta egykor
Alma nővér, a legalattomosabb minden méreg közül. Nonának fáj-
dalmat okozott a tudat, mennyire jól megtanulta már ezt a leckét.
– Kötözd meg gyorsan! – Odadobta Darlának a harcos hátizsákjá-
ból előszedett kötelet. – Siess! És a száját is peckeld ki!
Egy pillanattal később már a kezében volt a bőrszíj. Leguggolt,
hogy odakintről ne láthassák. Clera dobócsillaga, a Partnis Reeve-től
kapott négyágú meredt ki a szíjból. Négy cső tartalma kifolyt a bőrből,
a becsapódás lemetszette róluk a viaszpecséteket.
Visszavitte a barlang túloldalára, és sietve lerogyott Tarkax mellé.
– Melyiket? Melyiket? – Meglengette a szíjat a férfi arca előtt, ám
Tarkax tekintete a semmibe révedt, vér szivárgott az arca és a homlo-
ka között, ahol a sziklába verte a fejét. Az ellenszerért nyúlt, Nona jól
tudta ezt, no de vajon melyik csőben lehetett? Nem kockáztathatta
meg, hogy rosszat használ. Lehet, hogy egy egészen más mérget adna
be neki.
Nona felegyenesedett, odalépett Arához, és két kezébe fogta ba-
rátja arcát, egyenesen a szemébe nézett.
– Megmérgeztek, Ara. Clera egy tűt szúrt beléd, amit előtte áris-
tomba mártott. Szegréngyökérből kinyert főzetbe. Már adtak be ne-
ked ilyet, az első napon, a Méregkeverő óráján. Rendbe fogsz jönni. –
Rulira pillantott, aki tanácstalanul állt a barlang túlsó végében, Darlát
és Julát figyelte, ahogy megkötözik az ájult Clerát. – Segíts lefektet-
nem őt!
Együtt a földre fektették Arát, tagjainak természetellenes merev-
sége kellemetlenül hatott.
– A szemed, Nona – nézett fel Ruli, miután megvizsgálta Arát, az
egyik keze még mindig a lány aranyszőke tincseibe túrt. – Mi történt
vele?
– Be... – Nona odanyúlt, hogy megérintse. – Fogalmam sincs. Látok.
Nem fáj.
– De teljesen fekete... mintha tintát öntöttek volna bele. – Ruli ré-
mültnek tűnt, ám a különös szemeken kívül sok minden más miatt is
rémüldözhetett.
– Bevettem a fekete kúrát... amit Hessával készítettünk Arának.
Ruli félelme szörnyülködésbe csapott át.
– Miért? Mi vitt rá ilyesmire?
Nona a hegyoldal világosságára mutatott.
 – Azok a katonák nem csak Aráért jöttek. Nem érdekel, miféle ígé-
reteket tett Thuran Tacsis, és hogy ki előtt. Raymel Tacsis bosszúra
vágyik, és odakint valaki tisztában van vele, hogy vagy velem együtt
kell visszatérniük, vagy jobb, ha egyáltalán vissza sem mennek. Lehet,
hogy mindegyikük tudja. És ha bejönnek, azt akarom, hogy harc köz-
ben végezzenek velem, nem megmérgezve és tehetetlenül, hogy
megkötözhessenek, aztán valami kínzókamrába vihessenek. – Majd-
hogynem igazat mondott. A fiolát akkor emelte az ajkához, amikor
meghallotta, hogy a katonák megindulnak a barlang felé, és attól tar-
tott, mérgekkel érkezhettek, hogy élve elfoghassák... de hogy mi kész-
tette arra, hogy a szájába öntse a tartalmát? Az emlék, amikor Clera
visszajött a fennsíkról, miután elkészítette a macskakórófőzetet. Sze-
rencsétlen Malkint hibáztatta, ám bárhogyan nevezték is el a növényt,
Alma nővér kis mondókájábán rejlett az igazság: a macskakóró szaga
nem emlékeztetett a macskahúgyra, a szegréngyökéré ellenben igen.
– Azért vettem be, mert nem bíztam a barátomban. – Ez volt az
igazság, és mint a legtöbb igazság, ezt is nehezen lehetett megemész-
teni, és fájdalmat okozott.
Amikor Nona kifosztotta Alma nővér szertárát, macskakórót,
szegréngyökeret és mindenféle mást elhozott még, ami valamiért
hasznosnak látszott. Miután Clera kifőzte a mérget, mindkettőből
hiányzott, a szegréngyökeret felvágta, hogy elleplezze a veszteséget...
Nona mégis tüstént felfedezte, mert a szag gyanút keltett benne, és
bármennyire utálta is magát ezért, utánajárt, mit rejteget Clera. Nona
úgy indult el a barangolásra, hogy tudta, Clera magával hozta az áris-
tomot... csupán azt nem értette, hogy miért.
– Zole megszólalt... – Jula a lány mellett kuporgott, akit Sherzal
helyezett el a körükben. A négy-vérű mellett, aki csakhamar elfoglalja
a történelemben neki szánt helyet.
– Tarkax kapta a legnagyobb dózist, aztán Ara, aztán én. Zolét
megszúrták harc közben, de Clerának addigra fogyóban lehettek a
tűi, vagy az egyiket kétszer használta.
 – Öld. Meg. – Zole szenvtelen, fekete szemével figyelte, ahogy
Nona letérdepel mellé.
– Nem fogom megölni – jelentette ki Nona. Bármilyen szörnyűsé-
get művelt is Clera, Nona barátja volt. Az efféle köteléket nem lehet
elszakítani. – Jól megkötöztük.
– Öld.
– Nem! – csattant fel Nona. – Mondd el, miben mesterkedett
Sherzal! Alighanem mind meghalunk itt, szóval akár el is árulhatod. A
Tacsis család nem fog szemtanúkat hagyni. Áruld el, és minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy addig húzzam a dolgokat, amíg talpon nem
nézhetsz szembe az ellenségeinkkel.
– Argathát – sikerült kipréselnie Zolénak a szót görcsbe mereve-
dett állkapcsán.
– Tudom, hogy nem azt akarja... – ráncolta a homlokát Nona. –
Akarta. Régebben. De valami megváltozott. Átadott téged az apátnő-
nek.
– Argatha. Nem. Négy-vér.
– Dehogynem. Ez áll a próféciában. Négy vér egyetlen hangon szó-
lal meg, és a Bárka hallgatni fog rá.
– Négy. Szív.
– Szentséges istenek! – Nona körbepillantott. Csupán Darla és Jula
állt a lábán, s mindkettő értetlenül meredt maga elé.
– Yisht! – szólalt meg aztán Ruli.
– Yisht – bólintott Nona. – Sherzal négy hajószívet igyekszik meg-
szerezni, nem egy négy-vérűt. És Yisht nem fog nyugodni addig, amíg
el nem vitt egyet a kolostorból.
Nona megint lekuporodott Zole mellé.
– Mire képes a Bárka?
Zole a fejét ingatta, alig észlelhetően rezdítette meg.
– Nem tudod?
– Nem.
– Én igen – szólalt meg erőtlen hangon Jula.
 – Te? – Nona talpra szökkent.
– Vagyis – Jula széttárta a karját – tudom, mit írnak róla a kolostor
könyvtárában őrzött kötetek. Legalábbis némelyik. Segítettem
Hessának utánajárni. Két éve ezzel foglalatoskodik, amíg mi harcolni
tanulunk.
– És? – Nona nem tudta volna megmondani, miért annyira fontos
ez neki. Odakint, a szurdokban katonák várakoztak kivont fegyverrel,
és arra készültek, hogy kardélre hányják őket. – Mi áll azokban a
könyvekben?
– Sok mindent említenek. Csodákat, gyógyító szereket, bölcsessé-
get, csupa effélét...
– Vagyis semmit sem mondanak? – Nona eleve kétségesnek tartot-
ta, hogy bármi értékeset találni a könyvekben.
– Hessa szerint létezik egy közös szál – folytatta Jula. – Így talált rá
a megfelelő könyvekre. Nagyon jól ért a szál-munkához. Sokkal job-
ban, mint...
– Bökd már ki! – üvöltött rá Nona. Lelki szemei előtt a katonák már
megindultak féléjük, szétszóródtak a lejtőkön, a nap rőt fénye véresen
folyt le a pengéiken.
– A legtöbb beszámoló szerint a Bárka ugyanúgy el tud vinni min-
ket a Reményhez, ahogy a négy törzs ideérkezett a hajóikon. És...
– És? – Nonának eszébe jutott Sherzal mosolya, amikor Ara az Út
erejével próbálta megfélemlíteni őt. Egyáltalán nem olyan nőnek tűnt,
aki semmitől sem riad vissza csupán azért, hogy egy távoli csillaghoz
eljusson. Még egy olyanhoz sem, amely ennyire fehéren izzott a hal-
dokló csillagok vörös zsarátnokától körülvéve.
– És... a holdat irányítja. Elfordíthatja, megváltoztathatja a fókuszt...
– Jóságos Ős! – kapta a szájára a kezét Ruli.
– A fenébe! – esett le Darla álla.
– Szentséges istenek! – ingatta a fejét Nona. Ha valaki kormányoz-
hatná a holdat, nem akarna elmenekülni Abethről... a kezében tartaná
Abethet.
 – Küldjétek ki Nona Reeve-et! – A kiáltás odakintről jött. – A többi-
ek szabadon távozhatnak.
– Mintha Clera azt mondta volna, hogy Arát akarják... – Ruli látha-
tólag összezavarodott.
– Hazudtak neki. Raymel áll emögött, nem Thuran. – Nona eltűnő-
dött, mi történt volna, ha a Tacsisok ügynöke elárulja Clerának az
igazságot. Vajon emelte volna az árat a barátságuk miatt, vagy levitte
volna, hiszen Nona elvesztését senki sem akarná megbosszulni? Kí-
váncsi lett volna, Clera mióta csúszott egyre mélyebbre a Tacsisok
zsebében. Miféle információt adhatott el azért, hogy abból az első
rézgarasból ezüstkorona legyen...
– Küldjétek ki Nona Reeve-et!
A földön fekvő Clera kinyitotta a szemét, és megpróbált kiszaba-
dulni kötelékeiből, morgott-nyögött a szájában a ronggyal, amit Darla
tömött bele. Vajon mennyi ideje színlelhette, hogy nincs magánál?
Újabb megtévesztő húzás lett volna? És mi indokolta a hirtelen páni-
kot? Nona farkasszemet nézett Clerával, és rájött, hogy harag árad a
tekintetéből, nem gyűlölet. A barátja sosem adta volna el őt. Tacsisék
kihasználták, átejtették Clerát, az Ara gazdagsága iránti neheztelésé-
re játszottak rá.
– Csak a lányt! – kiáltották a hegyoldalról.
Nona hátraperdült.
– Kimegyek hozzájuk, de mindenképp meg fogunk küzdeni velük.
– Megküzdeni? – fújt gúnyosan Darla, és belerúgott Clerába, hogy
csillapodjon le. – Mivel? Az öklünkkel harcoljunk kardok ellen?
Nona Ruli tenyerébe nyomta Clera dobócsillagát.
– Rögtön egy halott. – Az árnyak közül előhalászta Tarkax elhagyott
tularját, egészen meglepődött a súlyától, aztán Darla kezébe adta. –
Vedd fel a zekéjét és a nadrágját! Nem sokkal vagy nagyobb darab
nála. Húzd a homlokodba a csuklyát! Ha félnek tőled, némi előnyhöz
jutsz. – Lehajolt, és kihúzta Tarkax övéből a hosszúkést és a csatabár-
dot. A férfi közelről fafüsttől és valamilyen fűszertől szaglott, amelyet
Nona sehogy sem ismert fel. – Jula, te fogd ezeket! – Odanyújtotta
őket a lánynak.
– É-és te mit fogsz használni? – kérdezte Jula. A fegyverek reszket-
tek a kezében. Született harcos volt, annak ellenére, hogy folyton a
könyveket bújta, ugyanakkor megrémült, és miért ne tette volna?
Tacsisék katonái éppoly gyorsan elbánnak a novíciákkal, mint Partnis
Reeve tanoncai tették. Ugyan Darla az erejét tekintve bármelyik férfi-
val felért, egy ismeretien kardot tartott elfehéredett öklében. Ráadá-
sul odakint tizenketten várták őket, a barlangban viszont Nona ma-
radt az egyedüli harcképes hunska.
– Hadd meséljek el egy történetet! – válaszolta.
– Micsodát? – Darlának nem tetszett a dolog, haragudott önmagá-
ra, amiért ennyire fél.
– Egy történetet. – Nona intett nekik, hogy üljenek le. – Van időnk.
Ha nem akarnának utánanézni Tarkax áldozatainak, már lerohantak
volna minket.
– Miféle történetet? – kérdezte Ruli, miközben a dobócsillagot
forgatta ide-oda a tenyerében, és Clerára meredt.
– Egy igaz történetet. – Nona odapillantott, ahol megmérgezett
testének csapdájában Ara hevert, és figyelt. – Korábban hazudtam
arról, miért adott oda a falu a gyerekbegyűjtőnek... édesanyám miért
hagyta nekik... folyton csak hazudtam. Eljött az ideje, hogy eláruljam
az igazságot. – Most már mindannyian rá figyeltek. Darla, akinek so-
hasem hazudott, másoktól alighanem ugyancsak hallotta a történetet.
Talán még Zole is ismerte. – Egyszer egy zsonglőr érkezett a falumba.
Ő lett az első barátom. – És Nona hagyta áradni a szavakat a szájából.
A második alkalommal az igazat mondta el arról, Amondo miként tá-
vozott, hogy az édesanyja Nonát hibáztatta ezért, és hogy Nona hitt
az édesanyjának, jóllehet képtelen volt felfogni az okokat. Igazat
mondott, amikor arról mesélt, hogy a zsonglőr után eredt, és a messzi
mezőkön Sible anyótól kért útbaigazítást. Minden szava igaz volt,
egészen addig, hogy a rellami erdő első fái feltűntek az út két oldalán.
 #

MINDENKINEK MEGVANNAK A KÍSÉRTETEI, mondta akkor Amondo, ám leg-

többször legalább megbújnak az eldugott zugokban, vagy az e világra
merőleges helyeken húzódnak félre, és várják a számukra alkalmas
pillanatot. A rellami erdőben látni lehetett a szellemeket, alakjuk a
lombkoronák alatti homályban bontakozott ki, torz vonásaikat az ősi
fakérgek őrizték. És hallani is lehetett őket, ahogy beleüvöltenek a
csendbe, nem annyira megtörik, mint inkább megremegtetik.
Követtem őt, nem érdekelt se kísértet, se tündér, hiszen amikor
valódi félelem telepedik rád, elűz minden mást, azokat, amelyeket az
emberek igyekeznek beléd oltani és a lelkedben elültetni a története-
ikkel és komor tekintetükkel. A valódi félelem a csontjaidban növek-
szik.
Követtem őt, mert azt hittem, hogyha akkor visszafordulok, folyton
vissza fogok fordulni, elfordulok minden más félelmemtől, minden
újdonságtól, és sosem hagyhatom el azt a helyet, ahová az édesapám
hozott. Élek, dolgozom, megvénülök és meghalok, mindezt úgy, hogy
sosem tűnik el szem elől anyám kunyhója, a jég örökre a távolban fel-
sejlő vonal marad, semmit sem számítok a világ szemében, és a világ
sem számít semmit nekem.
Ettől sokkal inkább féltem, mint a fák között megbúvó árnyaktól.
Hagytam, hogy az út vezessen, egyszer sem álltam meg, mivel a
dolgok olyankor érnek utol minket, amikor megtorpanunk. És a lép-
temet sem szaporáztam, hiszen egy kísértetjárta rengetegben a legki-
sebb gyorsítás a vakrémülethez és a tébolyult száguldáshoz vezető
lejtőre visz, hogy aztán törött bokával bolyongj elveszve az erdőben.
Ballagtam tovább, míg túlságosan be nem sötétedett ahhoz, hogy
lássam a csapást, aztán leültem, a hátamat egy tölgyfának vetettem,
és a sötétséget figyeltem. Megeredt az eső, ólmosan-fagyosan kopo-
gott a leveleken, összegyűlt és lecseppent, afféle halk, nyirkos han-
gokkal siklott az avarra, amelyekből a képzelet könnyen rémálmokat
sző.
 Amikor elérkezett a fókusz, felriasztott, előbb izzó vörösekkel és
fekete árnyékokkal mintázta a világot, a bozót vonaglott-tekergőzött
a hirtelen elszabadult ágaktól. Ahogy lassan párállani kezdett a talaj,
azt hittem, kiáltást hallok a távolból, és újra útnak eredtem, teljes
erőmből futottam, mivel tudtam, hogy Amondo lesz az.
Az úton találtam rá, a ködből bukkant elő inaszakadtából iszkolva,
éppoly sebesen, ahogy én szaladtam felé. Kis híján leterített, én azon-
ban fürge vagyok, és az utolsó másodpercben félresiklottam előle.
Annyira gyorsan történt, hogy meg se látott. Utánakiáltottam, de ad-
digra beleveszett a köd rózsaszínű takarójába.
Azt hittem, nyoma vész, ám az ösvényen dobogó lépéseinek hangja
egyetlen gyors pillanat alatt elhallgatott.
– Nona?
– Én vagyok az! Követtelek.
– Jóságos Ős! Rejtőzz el! Bújj el a fák közé!
Meghallottam az üldözőit, a lábdobogást, a kiáltozást és üvöltést.
– A keservit! – És Amondo futva visszaért, a forró pára kavarogva
eresztette el. Megragadta a karomat, és lehúzott az útról az erdőbe. A
tövisek felszaggatták a szoknyámat, belevágtak a lábamba.
– Csss! – húzott Amondo egy fa mögé, egyik tenyerét a számra ta-
pasztva.
A legényt üldöző csapat fémet csörgetve, zihálva, súlyos csizmák-
ban elrobogott mellettünk.
Egy perccel később Amondo elvette a kezét, a másikkal eleresztet-
te a karomat.
– Miért üldöztek?
– Tartozom nekik valamivel.
– Miért jöttél el a faluból?
– Már az első napon nem láttak szívesen, Nona. Valójában az a
kérdés, miért hajlandó ott maradni bárki is.
A fókusz lassanként elhaladt, a köd szétszakadozott, a foszlányokat
felkapta és a fák közé hajtotta a szél. A hold fényében, amely mostan-
ra elveszítette hevét, kirajzolódtak Amondo aggódó, éber vonásai.
– Tudni szeretném...
– Az emberek mindig mindenfélét tudni szeretnének... míg el nem
árulják nekik, és akkor már túl késő. A tudás adott méretű szőnyeg, a
világ pedig nagyobb. Nem amiatt érdemes aggódni, ami kilátszik a
rojtok mellett, hanem amiatt, amit a szőnyeg alá söpörnek.
– Nem értem.
Amondo egyáltalán nem hasonlított arra a zsonglőrre, aki egy karéj
kenyérért labdákat dobált fel és kapott el. Idősebbnek, szomorúbbnak
és bölcsebbnek tűnt.
– Létezik egy vonal, Nona, egy lángoló vonal, amely végigfut a vi-
lágon. Keresztülszalad az álmokon, a gyökerek alatt és a mennybol-
ton... és hozzád vezet.
– Hozzám? – kérdeztem. Nem tűnt valószerűnek. – Miért?
Sikerült elmosolyodnia.
– Már megint visszatértünk a tudáshoz. A lényeg, hogy a férfiak
közül, akik engem üldöztek... az egyik képes követni ezt a vonalat. Ő
szálnak hívja. Ügyes ember, ügyes ujjakkal... Egy szempillantás alatt
három csomót képes megkötni. És szakadatlanul követni fogja ezt a
szálat. Nem akart bemenni a faluba érted... ezért engem küldött...
– Azért jöttél, hogy elhozz onnan? – Éreztem, ahogy zsibbadtság
bizsergeti az arcomat, gyomromban üresség támad. – De hát azt
mondtad, ba...
– És ügyesen el is intézted, Amondo – dördült meg egy mély hang
az út irányából. Alakok léptek ki a homályból a holdfénybe, majd visz-
sza a homályba. Sudár, egyenruhás férfiak, az oldalukon karddal, lánc-
ingük halkan, fémesen surrogott. – Épp amikor kezdtem kételkedni
benned. – Felnevetett. – Senki sem rabolta el. Még egy vándorzsong-
lőr sem. Magától szökött el. Zseniális.
A katonák teljesen körbevettek minket. Ketten megragadták
Amondo karját, egy harmadik a galléromnál csípett nyakon engem.
A vezérük, akiről Amondo azt mesélte, hogy követni tudja a szála-
mat, kilépett a holdfénybe. Nem tűnt öregnek, nem lehetett sokkal
idősebb Amondónál, mégsem hasonlított hozzánk, nem valóságos
személynek mutatkozott. Nem tűnt éhesnek. A szakálla a nyaka aljáig
hömpölygött le, és egyetlen foltot sem lehetett látni rajta. Köpönyege
élénkvörösen ragyogott még a holdfényben is, a vállán az ezüstsávok
viszont véresen ragyogtak tőle.
– Természetesen még így is el kell bánnunk veled – jelentette ki. –
Amiért elmenekültél. – Intett a két katonának, és azok hátracsavarták
Amondo karját. A barátom rögvest felordított fájdalmában. – Aztán
természetesen végeznünk kell veled – tette hozzá a férfi, amikor
Amondo egy pillanatra elhallgatott, hogy levegőt vegyen. – Hogy ez
titokban maradjon.
Ekkor tettem meg. Oda nyúltam, ahol a férfi a nyakamat fogta, és
megvágtam, felszakítottam bőrt, izmot, inakat, ereket. Faggyú nővér-
nek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a disznók belül ugyanolyan-
ok, mint az emberek. A vére annyira gyorsan fröccsent ki, hogy eláz-
tatta a vállamat, noha amilyen sebesen csak tudtam, odébb szökken-
tem.
Tudtam, anélkül kell elérnem a szakállas férfit, az ügyes kezűt,
hogy esélye nyíljon bemutatni az ügyességét. Végigsuhintottam a
gyomrán, mielőtt észrevehette volna, hogy kiszabadultam. Felvágtam,
és a láncinge fényes szemei éles kis hangokkal repedtek szét. Ekkor
már észrevette, és a hasához szorított kézzel kétrét görnyedt. Egy
újabb suhintással lemetszettem a szakállát, szétnyílt torkából csak úgy
zúdult a vér.
Aztán rohangálás, vagdalkozás és jajveszékelés következett. Fel-
másztam az egyik férfira, aki egy fa körül akart megkergetni a késével.
A hátába mélyesztettem a pengéimet, és felhúztam magam rajta.
Egyik lábamat az övébe akasztottam, a pengéimet a nyakába döftem,
és fellendítettem magam. A válláról ráugrottam az utolsó állva maradt
katonára. Az egyik kezével még mindig Amondo karját fogta, a mási-
kat félig kihúzott kardja markolatán tartotta.
 És amikor véget ért, élettelenül elterülve hevertek a bokrok között,
a fákat kifröccsent vérük borította és itt-ott vágások, ahová a katonák
kardja lecsapott, én pedig a vérükbe burkolózva és ordítva álltam kö-
zépütt. És még többért üvöltöttem. És Amondo elmenekült... hiába
voltam a barátja, és mentettem meg az életét... elfutott.
#

– ÉS ÍGY TALÁLTAK RÁM másnap reggel, és ez a titkom, ezért engedte az

édesanyám, hogy elajándékozzanak. Mert szörnyeteg vagyok.
Nona megindult a barlang torkolata felé, ahol a nap már haldok-
lott a hegyoldalon.
– Ez a titkom és a szégyenem. Nona Grey vagyok, a harc az ereim-
ben lüktet, ellenségem sikolya zene a fülemnek.
– Várj! – kiáltotta Darla. – Sületlenségeket beszélsz. Honnan sze-
rezted a késeidet... honnan tudtad, hogyan használd őket? Hogyan
sikerült megölnöd hat harcost?
Nona hátrafordult, és végigsuhintott a falon. Kőtörmelék záporo-
zott szét a barlang kövén, és a sziklában négy mély és sötét barázda
maradt, ahová odacsapott.
– De... karddal támadtak. – Darla a biztonság kedvéért meglenget-
te a sajátját.
– Sose próbáld megsuhintani az erdőben! – válaszolta Nona. – És
sose becsüld alá a vadállatot, bármily kicsinynek tűnik is.
Darla nem tudott mit mondani erre. Ujját a vájatokhoz érintette,
amelyeket Nona hagyott a sziklában, és elámulva bámulta őket.
– Vörös és ezüst? – szólalt meg Ruli a barlang végéből, ahol lekupo-
rodva hallgatta Nona történetét.
– Tessék?
Most, hogy kiderült az igazság, Nona mihamarabb ott akarta hagy-
ni őket, mielőtt ténylegesen megértenék, hogy mit árult el nekik.
– A férfi vörös és ezüst köpönyeget viselt? A többiek pedig unifor-
mist?
– Nem is... – Nona megpróbált visszaemlékezni. Leginkább vért
látott és sebeket. – Talán. – Igen.
– Azok Sherzal színei – magyarázta Ruli. – A falutok feje biztosan
tudta ezt. Biztosan tudta, hogy nem tarthattak volna meg... úgy nem,
hogy magának a császárnak a leánytestvére akar elkapni téged. Az
édesanyád is nyilván megértette ezt. A gyerekbegyűjtő jelentette a
legjobb esélyt számodra. Mindenki szeme előtt rejtőztél. Egy kislány,
akinek a fejére vérdíjat tűztek ki, semmiért eladták, a ketrecben gub-
basztott, hogy valaki megvásárolja... Ennél többet nem tehettek a biz-
tonságodért.
– Dehogy. – Nona rálegyintett az ötletre, mintha a pengék hazug-
sággá metszhetnék szét. – Nem így történt. Elmondták volna nekem...
– Tényleg? – Ruli felállt, és aggódva bámult Nonára. Ezt már nem
bírta elviselni. – Azzal, hogy nem árulták el, valószínűbbnek tűnt meg-
akadályozniuk, hogy visszamenj...
– Most kimegyek – nézett vissza Nona a barlang torkából. – Amint
elkezdődik, ti...
– Nona, tizenketten vannak odakint! – lépett utána Jula, noha az-
tán megtorpant, mintha valami ismeretlent látna Nona helyén. Talán
valamilyen vadállatot, akinek a szeme éjszakába nyíló verem, a kezét
pedig vastagon borítja a rászáradt vér.
– Lehet, hogy... – Ruli összevonta a szemöldökét, Nona kezét bá-
multa – láthatatlan tőrökkel harcolhatsz... Az ő kardjuk viszont épp-
olyan hosszú, mint amilyen magas te vagy! És nem egy sötét, ködho-
mályba borult erdőben vagyunk! Ne menj ki!
– Itt van nekem az Út, Ruli – mosolyodott el halványan Nona.
– A kolostorban talán – válaszolta Ruli. – De legyünk őszinték...
még ott sem bánsz vele elég ügyesen. Ara sokkal jobb ebben. És
Hessa... már most többet tud a szálakról, mint Serpenyő nővér! De hát
nem épp ezért akarja Sherzal megkaparintani magának a hajószívet?
Ennyire messze tőle egy szent boszorkánynak nehézséget okoz meg-
érinteni az utat. A belső békéd pedig... nos... pocsék. – Ruli leszegte a
tekintetét. – Ne haragudj!
 – Már lemondtam a belső békéről – mosolyodott el Nona. – Nem
illett hozzám. Viszont új csúcsot állítottam fel a penge-úton...
– A penge-úton? – kapta fel a fejét Darla. – Mi a csuda köze van
bármihez is a penge-útnak?
– Új csúcsot? – bámult értetlenül Ruli. – Végigmentél rajta? Nos... –
Körbepillantott a barlangban, ahol Tarkax a saját vérében hevert, Ara
és Zole lebénultan, Clera megkötözve, kábán bámult ki a szájpecke
felett. – ...gratulálok.
– A kenőzsírt használtam – közölte Nona.
– Tessék?
– A kenőzsírt, amit tőled kaptam. Végig rosszul álltam hozzá. Egyre
lassabban vágtam neki, és egyre hamarabb lezuhantam. Éreztem,
hogy ez így nem helyes. Nem illett hozzám. Ezért azt tettem, amit az
Út eléréséhez szoktam. Ráfutottam. Lepucoltam a gyantát a lábamról,
és zsírral kentem be a talpamat. A penge-út csupa lejtő, kivéve azt a
néhány részt, ahol nem, és mire odaérsz hozzájuk, eléggé felgyorsulsz,
hogy átjuss rajtuk.
– De hát a csigavonal? – nézett fel rá pislogva Ruli.
– Ha elég gyorsan érkezel oda, felcsúszhatsz a belsején. – Nona
elvigyorodott. – Csodálatos. Minden összepasszol. Az összes döntés,
az összes kiegyensúlyozás mind a harci sebességgel megy végbe, és
értelmet nyer. Harminc ütés alatt megcsináltam!
– HARMINC alatt? – kapott levegőéit Ruli. – Az lehetetlen.
– Nem annyira gyors, mint Bagoly nővéré – válaszolta Nona. – Én
azonban elégedett voltam vele.
– Akkor sem érdekel – jelentette ki Darla. – Mégis, miben lesz se-
gítségedre az a buta játék az ellen, ami odakint vár? – A hegyoldal
felé suhintott a kardjával.
– De nem csupán játék – ellenkezett Nona. – Okkal foglalkozunk
vele.
– Egyensúly és időzítés – morogta Jula.
– A hunskák ezért csinálják. A quantalok viszont azért, mert az Útra
készíti fel az elmét. Nekem... Hirtelen mindent egészen másképp lát-
tam. – Nona visszafordult a nappali fény felé.
– Epifániád volt – lehelte Jula.
– Epifánia. – Kanna nővér már megtanította Nonának a szót, de
valahogy nem jött a szájára, amikor szerette volna. Epifánia. Más
szemmel, egészen más színben látni a világot. Mint amikor Serpenyő
nővér képei hirtelen értelmet nyertek, és az ember buckának látta a
vermet, vénasszonynak a fiatal menyecskét. Ugyanez történt Clerával
is. Nona egy lépést elhátrált, és rögvest tisztán és teljességében látta
meg barátja árulását. Az új kép nem törölte ki a régit: a bucka verem
maradt, ugyanakkor buckává is lett; a vénasszony fiatal leány maradt,
ugyanakkor vénnek is tűnt. Clera még mindig a barátja volt, ugyanak-
kor az ellenségévé is vált.
Nona azt is megértette, hogy az igazság mindvégig az orra előtt
hevert. Alma nővér keserű pirulája... Egyedül azért nem faggatta ki
Clerát a dobócsillagról, és szedte ki belőle a teljes történetet, mert
semmiképp nem akart mesélni Amondóról és az erdőről, ahogy egy-
kor csurom véresen állt, a világ előtt felfedte a magában rejlő vér-
szomjas szörnyet. Ha elárulja az igazságot cserébe a másikért, most
nem állnának itt, ebben a barlangban. Ám ezt is, mint minden igazsá-
got, túl keserű lett volna kimondani.
Epifánia? Önmagát látta. A kilencéves gyermeket, hat uralkodói
katona hajára száradt vérével. Látta a gyerekbegyűjtőt, Giljohnt,
ahogy egyik kezével Négy-láb gyeplőjét tartja, mögötte a szekérrel és
a ketreccel, és az országúton zötykölődik. Szürke Stephent látta,
ahogy előregörnyedve beszélget. Az édesanyja zokog. Oly régóta, oly
sokszor bámulta már ezt az emléket... Lehetséges lett volna? Hogy
másképp lássa?
– Tehát úgy gondolod, hogy most már képes vagy járni az Úton? –
kérdezte Ruli. – Akár itt is?
– Azt hiszem – felelte Nona. – Csupán kellően fel kell dühödnöm. –
A düh eddig is rá tudta vetni őt az Útra a kolostorban, a hajószívhez
közel. A düh most is képes lesz erre: ha elegendő felgyűlik benne. És
ezúttal nem igyekszik majd lelassítani magát, nem próbál akadozva
lefékezni, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Fogja a sebességét, és
megcélozza vele az Utat, és annyi energiával tér vissza róla, amennyit
az Út át tud adni neki. És uralni fogja. Mindössze a dühe kellett hozzá.
Felé nyúlt... ám ahol nemrég még tűz tombolt, most csupán zsarátnok
parázslott. Az édesanyja valóban megmentette volna őt?
– Maradj itt! – szólalt meg Darla, és lenézett rá. – Nem kell kimen-
ned. Vagy... szétszóródhatunk, és elmenekülhetünk.
– Nem – jelentette ki Nona. Ha most elfutnak, elsőként Darlát fog-
ják elkapni.
– Ki is várhatnánk – javasolta Jula. – Elmúlik a méreg hatása, és
Tarkax képes lesz harcolni, és...
– Faggyú nővér megérkezik a többiekkel – fejezte be a mondatot
Ruli.
– Menj! – Zolénak sikerült némi hévvel kimondania a szót. Ő meg-
értette. Ha valaki esélytelenként próbál győzedelmeskedni, az ellen-
felet le kell rohannia. Felkészületlenül érni őket.
– Meg kell... – Ám valami sötét és hatalmas nyúlt fel, hogy elkapja
őt, és Nona szája becsukódott, mielőtt az utolsó szó elhagyhatta volna
a száját.
#

NONAT ANNYIRA HIRTELEN RÁNTOTTÁK KI a testéből, hogy alig maradt ide-

je érezni a zuhanást. Semmit sem látott, még a sötétséget sem, sem-
mit sem érzett, csupán annyit, hogy húzzák, és a száguldást. Aztán
egyetlen pillanat alatt újra önmagába csapódott. Egy kövezett udvart
látott, jobbra a Szív Csarnok, a másik oldalon pedig az Ős Kupolája
magasodott a bal oldalon álló dormitóriumok fölé... Nonát egy kopo-
nyába öntötték bele, ám nem a sajátjába. Ránehezedett a mankójára,
és még egy bicegő lépést tett. Hessa!
Hessa gondolatai elnyelték Nonát, áradatuk azzal fenyegetett,
hogy megfullasztják őt. Nona elkiáltotta magát, hogy mennie kell,
ordítva könyörgött, hogy engedje vissza a barlangba, ám Hessa csu-
pán még egyet lépett, mintha semmit se hallott volna.
#

HESSA ELEVE TUDTA, hogy Yisht lesz az. Ennek ellenére fagyos borzongás
járta át, amikor felnyitva találta az alsó alagút kapuját. Korábban
Nona minden gyötrelmes pillanatát átélte, amikor Yisht a torkát szo-
rongatta mindkét kezével. Ugyan Nona torkát szorították össze,
Hessa tüdeje ugyanúgy égett, ugyanúgy kapkodott mindhiába leve-
gőért.
– Miért hiszi, hogy visszatérhet? – suttogta Hessa. Sehogy sem állt
össze benne a kép. Vajon a nő meghalni vágyott?
– Mit keresünk itt? – húzta össze magát dideregve Ghena a jég-
szélben, mely mostanra, uralmának végóráiban valamelyest csillapo-
dott, ám még mindig képes volt csípni.
– Az apátnőhöz kell menned. Mondd el neki, hogy Yisht megint
betört az alsó alagútba. – Hessát a vörös osztály dormitóriumába köl-
töztették át, amíg a szürke osztály barangolt.
– Az apátnőnek? Te teljesen meghibbantál! Kitekerné a nyakam.
Ilyenkor, éjnek évadján? – Ghena megszokott morcosságának nem
sokat használt, hogy Hessa az arcába csippentve felébresztette, majd
a tiltakozása ellenére kihízelegte őt a hidegbe.
– Mondd meg neki, hogy Yisht visszajött. Ha nem teszed meg, ak-
kor tényleg ki fogja tekerni a nyakad! Ez komoly, Ghena. Halálosan
komoly.
– Az Ős mellbimbójára! – Ghena kiköpött a földre, és megiramo-
dott az apátnő háza felé. – Remélem, igazad van ebben, Bicebóca!
Hessa visszafordult a kapuhoz, és felsóhajtott. Korábban összegyűj-
tötte már Yisht szálait mindenről, amit Nona elhozott neki. A véréről,
a hajáról, a ruháiról, a csizmaszárba dugott késéről. És mindegyik ra-
gyogó és tekergőző szálat feszesre húzta a fejében, érezte a nő tehe-
tetlen dühét, ahogy a hordójában nyugat felé rázkódott. Nem a düh
mélysége rémítette meg, hanem az, mennyire fagyosnak hatott.
 Hessa meglökte a kaput, és az kitárult, mögötte az alagút sötéten
tátongott, elnyelte a lámpásból áradó fényt. Lassan és fájdalmasan
megindult lefelé a lépcsőn.
Egyikük sem képzelte volna egyetlen pillanatra sem, hogy Yisht
vissza mer térni, miután felfedezték, miben mesterkedett. Hessa nem
igazán tudta volna megmondani, miként játszhatta ki a kolostorba
vezető utak őrizetével megbízott szürke nővérek éberségét, a nő
azonban most a vörös nővérekkel fogja szembetalálni magát. Bizonyá-
ra megtébolyodott, ha azt hitte, hogy egyáltalán eljuthat a hajószívig,
nemhogy elmenekülhetne vele.
A szálak mind megreszkettek, amikor Hessa aznap este aludni pró-
bált. Oly enyhe remegést érzéket, hogy először nem tudta lefejteni
saját idegességéről. Két nappal korábban délelőtt Nona valami ször-
nyűséget látott. Halált és halott embereket. Valamiképp Kanna nő-
vérnek is köze volt a dologhoz, ám Nona mostanra annyira megedző-
dött a félelemmel szemben, hogy bármi történt is, nem tudta létre-
hozni köztük a teljes kapcsolatot. Hessa ennek ellenére megrémült
tőle, és aznap este sehogy sem jött álom a szemére.
Ezen az estén azonban a kimerültség a reszkető szálak dacára
álomba segítette Hessát. Aztán a szálak rántották ki őt egy rémálom-
ból, annyira durván tépték ki, hogy a fájdalom szikráitól hosszú pilla-
natokig nem látott.
Az árnyosztályterem ajtajában Hessa megtorpant, és a mankójára
nehezedett.
– Mit keres itt? Miért ezt a folyosót választotta? – Hessa tudta,
hogy Yisht mesterkedéseire fény derült. Aznap este, amikor a szürke
osztály elindult a barangolásra, szakadatlanul apácák járkáltak ki-be a
vendégszobákba. Egészen biztosan felfedezték az aknát, és őröket
állítottak mellé, miközben lépéseket tettek a hajószív védelmére, és
felkészültek, hogy Sherzalt kérdőre vonják az ügyben.
– Mégis, mit érhetek el? – ingatta a fejét Hessa, majd továbbindult
az alagútban, nehézkesen haladt az egyenetlen felszínen. – Ha az orra
bukás a legrosszabb, ami történhet velem... – Szavaival önmagát báto-
rította. Előtte a Yishthez vezető szálak kígyózva hatoltak a homályba.
Tízyardnyival arrébb a szálak egy olyannyira alacsony falrepedésbe
kanyarodtak, hogy Hessának hátra kellett hagynia a mankóját, és
kúszva folytatta útját.
– Hogyan tudott...
Ám annak ellenére, hogy a szűk nyílás még Nonával is dacolni pró-
bált, a novíciák bebizonyították Yishtnek, hogy átférhet rajta.
Hessa négykézlábra ereszkedett a sáros kövön. Vagyis
háromkézlábra – töpörödött lábát majd maga után kell húznia. Meg-
fordult, hanyatt fekve, hátrafelé bújt-csúszott be a hasadékba. A lám-
pást maga előtt tolta; Hessa azért fohászkodott, hogy ne dőljön fel,
azért, hogy ne szoruljon be, abban reménykedett, hogy Yishtet mos-
tanra elfogták, és nem ugyanabban a járatban tekergőzik visszafelé.
A nagyobb alagút talán húszyardnyira lehetett tőle, ám kúszva
megtenni ezt a távolságot egy örökkévalóságnak tűnt, és amikor
Hessa végre kibukkant, a hátán elterülve zihált és remegett bénultan.
A legkeskenyebb szakaszon Hessa észrevette, hogy időközben kika-
parták a sziklát, a furcsa, sima vájatokkal kiszélesítették az átjárót.
– Tehát szikla-munkáló. – Az elemi marjal képességek legritkábbi-
ka. Lassanként egyértelművé vált Yisht páratlan rátermettsége.
Hessa felfelé fordította a lámpását. Az alagút mennyezetéből nyíló
akna egy ledeszkázott bejárathoz vezetett. Hessa végignézett az
alagúton. Bármelyik pillanatban egy kés repülhet felé abból a sötét-
ségből, hogy hatalmas erővel belefúródjon, és Hessa története ezzel
véget is érne, beleolvadna az Ős nagyszabású történetébe, esőcseppé
válna a végtelen óceánban. Jobban tenné, ha bevárná az apácákat.
A Hessa ujjai között láthatatlanul futó szálak arról árulkodtak, hogy
Yisht nincs annyira közel... ám vajon egyedül jöhetett, vagy az éjfekete
folyosóban a bűntársa várakozott némán, készen arra, hogy elvágja
bárki torkát?
Hessa felsóhajtott, és az alagút kövén araszolva-csúszva továbbin-
dult. A habitusa feneke teljesen ki fog kopni.
– Ha túlélem ezt, Felmosórongy nővér kitekeri a nyakamat.
Haladt tovább, tudta, hogy Yisht a most köré boruló homályban
fojtotta kis híján halálra Nonát.
Néhány perc múltán már mozdulatlanul ült, és a kúszófolyosó bejá-
ratára meredt fel, amely az ő alagútját kötötte össze az aknával, ahol
Yisht akkor ásott, amikor Nona először rátalált. Csomókkal teli kötél
lógott le a lyukból, alighanem akkor kötözhették oda, amikor az apá-
cák lejöttek vizsgálódni. Enélkül Hessának esélye sem lett volna fel-
jutni oda. Még így is meg kellett érintenie az Utat, hogy elegendő
energiát oltson a karjaiba ahhoz, hogy felhúzódzkodjon rajta. Az ösz-
szekötő kúszófolyosón zihálva elheveredett. Jobb szerette, ha nem
kell megérintenie az Utat: az energiái felzaklatták, vágyakkal töltöt-
ték el őt, olyan erőről álmodozott, amely legjobb esetben is csupán
nehézkesen illett rendszerezett gondolataiba. A szál-munka sokkal
inkább kedvére volt, jóval több kifinomultság rejlett benne. Élvezte,
hogy az Úthoz ily közel dolgozhat, mégsem hagyta, hogy annak ereje
uralja és legyűrje őt. A maga módján a szál-munka éppoly hatásosnak
számított, mint az Út-járás, ám közelebb állt azokhoz a csodákhoz,
amelyeket Üveg apátnő vitt végbe bármiféle erőszak és fenyegetés
nélkül. Az Út-járás inkább a Tacsisok nyers és kegyetlen módszereihez
hasonlított: nem mintha ezzel egyedül lettek volna a Sisben.
Finoman rántott egyet Yisht szálán, és megtudta, hogy a nő immár
a közelben van, ám a feladatára összpontosít. Hessa jóformán maga
előtt látta őt odafent, az emelkedő járatban, amelyet korábban, hosz-
szú heteken át kiásott. Most megint ásott, ám időről időre szünetet
tartott, hogy megérintse a követ, valami kevésbé ellenállóvá alakítsa
át, ami könnyedén leomlik csákánya ütései alatt.
Hessa még sosem jutott hozzá ennyire erős és részletes benyomá-
sokhoz semmilyen szálból. A kezét bámulta, ahol összefonódtak a szá-
lak. Különös. Aztán megérezte. A hajószív lüktetését, a szálakat, a
mindent, még a magukat a köveket is átjáró rezgést. Mohón tovább-
tekergőzött a szűk átjáróban, látta kibontakozni a részleteket az őt
körülölelő térben, ahogy a hajószív táplálkozott a benne rejlő erővel.
Látta az erre elhaladó emberek szálait. Nonáét, Yishtét, három nővé-
rét, akiket felismerhetne, amennyiben megragadná és alaposan meg-
vizsgálná a szálaikat. Mire a mögötte futó, törmelékkel teleszórt na-
gyobb alagút nyílásához ért, Hessa lassanként magukban a kövekben
is meglátta a szálakat, származási vonaluk eonokkal korábbra vissza-
nyúlt a föld ősi tengereibe és tüzeibe. Még az egykor erre szivárgó-
hömpölygő vizek szálait is látta, amelyek kivájták ezeket a járatokat,
látta a szálakat, amelyek a folyókhoz és óceánokhoz vezettek, fel az
égbe és lefelé, hogy átszivárogjanak a sötét talajon, ahol búvópatak-
okként folytak tovább.
Hessa megrázta a fejét, elhessegette a látomásokat, a saját felada-
tára összpontosított. Most már értette, Yisht miért haladt egyre gyor-
sabban. A szikla-munkáló marjalképességet használva segítette az
ásást, és ahogy egyre közelebb jutott a hajószívhez, annak aurája fel-
erősítette adottságát, és még sebesebben vájhatta az alagutat.
Hessa most már azt is belátta, miért nem lehetséges szálfigyelmez-
tetéseket felállítani a hajószívnél és a körötte lévő alagutakban, ahogy
a noi-guin késsel tették, amelyet Nona elrejtett. A hajószív pulzusa
hullámként terjedt szét, nem gátolta a kő vastagsága, és hasztalanná
tenne minden efféle próbálkozást. Efféle körülmények között egyedül
a valódi szálak maradhattak fenn, és semmiféle összefonódás nem
maradhatna meg sokáig.
Újabb kötél csüngött le az alagút túlsó végén, a fal egyik repedé-
sébe vert vasszeghez rögzítve. Az egyik nővérből, aki vizsgálódni jött
le ide, hiányzott a kellő ügyesség és erő, hogy segítség nélkül megte-
gye az utat. Vagyis nem vörös nővér lehetett.
#

– NONA! NONA!
Nona köpködve megrázta a fejét, arcáról jeges víz csörgött le.
– Hol...?
 – Megint gyülekeznek odakint – hajolt elé kulaccsal a kezében
Jula. Nona felett a barlang mennyezetén vörös és fekete hullámok
játszottak, ahogy a nap lebukott a hegygerinc alá.
– Elestél... egy örökkévalóságig hevertél a földön, és összevissza
motyogtál... már azt hittük, a szegréngyökér a bűnös... vagy a fekete
kúra... vagy mindkettő.
Nona elfordította a fejét a barlang bejárata felé. Darla állt ott le-
húzott kámzsával, tularral a kezében, és egészen jól kitöltötte Tarkax
fókaprém ruháját.
– Hagyta, hogy meglássák, nehogy azt higgyék, a hátsó járaton
próbálunk kiszökni – magyarázta Ruli.
Nona ezt hallva megpróbált talpra kászálódni, Hessa utolsó gon-
dolatait is kirázta a fejéből.
– Nincs semmiféle hátsó járat! – nézett haragosan Rulira Jula.
– Ellenőriztük.
– Hadd segítselek fel! – Ruli Nona alá csúsztatta az egyik karját.
– Várj! – kiáltotta Nona kellően hangosan ahhoz, hogy Darla fi-
gyelmét is magára vonja a hegyoldalról. – Hessával voltam... mármint
láttam, amit ő látott. Yisht megint a kolostorban van. A hajószívet
próbálja ellopni. Hessa megkísérli megakadályozni ebben.
– Yisht? Miről beszélsz? – szaladt oda bőszen Darla, és előbb
Tarkaxon, majd Aran lépett át. – Ezt meg honnan tudod?
– Hessa hogyan állíthatná meg? – kérdezte Ruli.
– Ott fogja hagyni a fogát! – hebegte döbbenten Jula.
Nona felült.
– Úgy hiszi, menni fog. Már nem fél. Ezért nem vagyok ott. Kizáró-
lag olyankor egyesülünk, amikor valamelyikünkkel valami igazán ret-
tenetes történik.
– A ménkűbe, akkor neki kellene vigyáznia ránk! – jegyezte meg
gúnyosan Darla. – Odakint tizenkét igazi rettenet várakozik.
Nona összeráncolta a homlokát.
– A szál-kapcsolatban állók között nem léteznek véletlenek – idéz-
te fel Serpenyő nővér szavait. Az apáca azt mondta, hogy az életük
ritmusai lassanként egymáshoz igazodnak... és most mindketten a
halállal néztek szembe.
– Hessa úgy hiszi, hogy felülkerekedhet Yishten? – kérdezte két-
kedve Ruli.
– Igen, de nem sikerülhet neki. – Nona a fejét csóválta. – A hajó-
szív, az teszi ezt, erőt olt beléd, elhiteti veled, hogy elpusztíthatatlan
vagy... az Úthoz hasonlít. Yisht viszont végezni fog vele!
Darla visszament, hogy kikémleljen a hegyoldalra, tudta, hogy a
kint állók a nap haldokló fényében nem láthatják meg a barlang ho-
mályától rejtve.
– Miért történik ez? – Ruli feltámogatta Nonát. – Úgy értem, miért
most? Yisht miért épp akkor akarja elrabolni a hajószívet, amikor
csapdába estünk, és nemsokára meghalunk?
– Nem mi fogunk meghalni. – Nona ledobta magáról a
barangolóköpönyeget. – Hanem ők. – Összeszorította és kiengedte az
öklét, és érezte az előbújó hiba-pengéket. – És Yishtnek mikor lenne
több esélye ennél? A vörös nővérek fele eljött Faggyú nővérrel, hogy
visszakísérjenek minket. A szürke nővérek legkiválóbbjai sincsenek a
kolostorban. És ha eljutott hozzájuk a hír Kanna nővérről, akkor Üveg
apátnő még több nővért küld ide, hogy segítsenek... ideális alkalom,
hogy lecsapjon.
– A katonák, akik elmentek ellenőrizni Tarkax áldozatait, visszaér-
tek. Most már mind a tizenketten ott vannak a hegyoldalon. Készül-
nek a támadásra. – Darla egészen halkan beszélt, ám a hangja féle-
lemtől reszketett.
Nona megindult előre.
– Majd én... – Ám Hessa rémülete kinyúlt érte, és megragadta.
Nona igyekezett lerázni a szál-kapcsolatot, tudta, hogy csupán Hessa
küzdelmét láthatja, tudta, hogy a barátainak szüksége lenne rá a saját
harcukhoz. A kötelék ereje azonban túl erősnek bizonyult. Nona tehe-
tetlenül összecsuklott, miközben ellenségei összegyűltek, hogy lero-
hanják őket. Nona pedig ismét összekapcsolódott Hessa elméjével.
Néma szemtanúként figyelt.
#

HESSA LEERESZKEDETT A KÖTÉLEN, ép lábával a talajt kereste, a lámpás egy

szíjon lógott a könyökére akasztva, füstölögve és forrón. Sikerült leér-
nie, aztán a sima, nyirkos kőre rogyott, karjában égtek az izmai.
Amint felemelte a lámpást, rémülten felsikoltott. Jóllehet ereszke-
dés közben nem láthatta, alig karnyújtásnyira az arcától Kova nővér
ült az összekötő járat falának támasztott háttal. Hosszú nyaka furcsa
szögben dőlt meg a vállán, a csontok visszataszítóan kidudorodtak
sötét bőre alatt. A tekintete a semmibe meredt, szeme a lámpás fé-
nyét tükrözte vissza, a szája széléből vékonyan és vörösen csordogált a
nyál.
Fordulj vissza! – Nona szólalt meg Hessa gondolatainak lármájá-
ban, ám a barátja nem hallotta meg.
Hessa Yisht aknájának bejárata felé fordította tekintetét, amely az
orgyilkos lámpásának távoli fényében parázslott. A csákánycsapások
és a széttörő szikla hangjait visszaverték és a főalagútba lökték ki az
akna falai. Hessa hátrapillantott Kova nővérre. Az apáca vörös nővér
volt, a Kegyes Irgalom egyik legjobb harcosa. Yisht mégis végzett ve-
le.
Fordulj vissza! – ordította Nona, próbálta túlkiabálni a hajószív
lüktetését.
Hessa felemelte a kezét. Az ujjai közt látta a szálakat, amelyeket
Yishtből kihúzott, aranylón, ezüstösen, vörösen és feketén. Ha az
aranyszálat húzza meg, a nő vérrel szennyezett történetének áradata
zúdul belé. Ha elég messze elhúzza, megláthatja a jeget, megláthatja
Yishtet azelőttről, hogy a nő első emlékei megformálódtak volna,
prémekbe pólyáivá és ártatlanul. Ha a vöröset húzza meg, megváltoz-
tathatja a harcos véleményét, ha elég erősen meghúzza, a legszilár-
dabb meggyőződéseit is a visszájukra fordíthatja. Ha az ezüstszálat
húzza meg, amelyik a nő lelkéhez kapcsolódott, a jég-törzsbelinek
vége. Hessa tudta, hogy meg tudja tenni. A kezében tartotta Yisht
életét, a hajószív pedig kellő erőt és tisztánlátást kölcsönzött neki
hozzá.
Hessa odaóvakodott az aknához, átvonszolta magát a törmeléken,
felhorzsolta-vágta a kezét, elszaggatta a habitusát. A szétzúzott kő
között sötét foltok kapták el és verték vissza Hessa lámpásának fé-
nyét. Hessa hasra hemperedett, és az egyik csillogó pecséthez érintet-
te az ujját.
– Vér! – Yishtnek mégsem sikerült sértetlenül megúsznia a Kova
nővérrel való küzdelmet...
Hatalmas robaj rázta meg az aknát, és pár pillanattal később kőpor
gomolygott elő, rekesztette el Hessa elől a kilátást, köhögtette meg.
Minden elnémult. Aztán, ahogy a por lassan leülepedett, félrehú-
zott kövek csikorgását lehetett hallani. Hessa csúszva megtette az
utolsó lábnyi távolságot, és felkémlelt a vékony rés meredek lejtőjén,
amelyet Yisht vájt. Az egész alagút ragyogott. A bármely lámpásnál
tündöklőbb forrásból áradó fény megcsillant a leszálló porszemeken,
és aranysárgára festette őket. Hessa először azt hitte, hogy Yishtnek a
felszínre sikerült kitörnie, ám ahogy lassanként végleg leülepedett a
por, észrevette a nő elmosódó körvonalait, és minden oldalon fény
áradt szét mellette, mintha derékmagasságban parányi nap ragyogott
volna előtte. És ha nap lett volna, inkább a Reményre, mint az Abeth
vörös csillagára hasonlított csupa fehér és aranysárga sugaraival.
És hevével. Még ilyen távolságból is megizzasztotta Hessát.
– Képtelenség, hogy kijusson vele... – hunyorgott Hessa a ragyo-
gástól.
A fény megváltozott, árnyak szaladtak és lebbentek, a hajószív lük-
tetésének minősége módosult. Yisht oldalra fordult, ujjai felvöröslöt-
tek a hajószív tündöklő golyóbisa körül, csontjai sötéten rajzolódtak ki
húsának rózsaszínű ködében.
Eredj onnan! – kiáltott rá Hessára Nona, és egy pillanatig azt hitte,
barátja talán meghallotta.
 Hessa figyelt, csupán egyik szemét nyitotta pengényire, elszántsá-
ga elszállt, akár a fókusz párája a jég-szélben. Yisht nem juthat ki a
hajószívvel. Csúszva hátrálni kezdett. Yisht feltartotta maga előtt a
hajószívet, aztán nekivágta a falnak. A levegő nyüszített, mintha ezer-
nyi szúnyog gyűlt volna össze, hogy belakmározzanak... és a szikla
szétolvadt, mintha folyékony sárrá lett volna. Yisht belépett az így
keletkezett űrbe.
– Nem! – Hessa most már értette. Yisht hiába fél-vérű vagy akár
első ágú marjal, szikla-munkája mindössze ahhoz volt elég, hogy az
ásásban segítse, meggyengítse a követ, mielőtt rácsap a csákányával,
vagy lehetővé tegye, hogy lassan és csendesen belekezdjen a vendég-
szobája alatti akna mélyítésébe. Talán azt is megsúgta neki, merre
fúrnak az alagutak és a repedések... Ám ahogy közelebb került a hajó-
szívhez, képességei megsokszorozódtak, és az utolsó yardokat alig
néhány óra alatt kivájta. És most, hogy ténylegesen a kezébe foghatta
a hajószívet, a sziklát tetszése szerint elmozdíthatta. Hessa elképzelni
sem tudta, milyen árat kellett fizetnie Yishtnek e képességért. A hajó-
szívet okkal temették el, és nem valamely apáca kezébe adták... ám
bármivel fizetett érte, ez segítette elszökni a marjal szikla-munkálót.
Alagutat mélyíthetett maga előtt, majd bezárhatta, hogy egy előre
megbeszélt helyen felbukkanjon a felszínen, ahol kétségtelenül
Sherzal katonái várták.
Hessa benyúlt a vájat pereme mögé, és egyszerre megrántotta
Yisht összes szálát. A harcos szélsebesen visszarepült a kialakított
lyukból. A szemközti fal állította meg félelmetes roppanással, aminek
hallatán Hessa felszisszent. Egy pillanatig bűnösnek érezte magát,
hiszen nem akart sérülést okozni a nőnek, aztán nevetségesnek, mivel
tudta, Yisht mit tenne vele, ha alkalma nyílna rá. Az ezt követő pilla-
natban Yisht gondolatai és emlékei szétáradtak a tudatában, kizúdul-
tak, amikor Hessa meghúzta lényének aranyszínű szálát.
#

KÉPEK ÖMLÖTTEK SZÉT NONÁBAN, megrekedtek Hessa tudatának zugai-

ban. Az egyik kép, amely jelentőségtől izzott, megragadta a figyelmét,
és Nona elkapta, amint elhaladt előtte: az amulettet látta maga előtt,
amelyet elvett Yishttől, rajta a jelkép feketén marta bele magát a pil-
lanatok, emlékek, érzések özönébe. És az amulett emlékképe meg-
hozta a megértést. A tagadás jelképét mostanra kihalófélben lévő,
ritka tehetséggel alkotta meg egy évszázaddal ezelőtt a művészet
mestere. Yisht kulcsa volt ez az apátnő házának védelme ellen. Má-
sodlagos küldetését, hogy megszerezze az ott megbúvó titkokat, im-
már feladta... Az amulett bármely bűbájhoz szorítva elveszi, vagy leg-
alábbis gyengíti annak varázserejét.
#

YISHT LASSAN KIBONTAKOZOTT görbedtségéből, a hajószívből áradó fény

megtört körötte, ahogy a nő felegyenesedve felfedte azt.
Öld meg! – üvöltötte Nona. – Siess! – A hajószívhez ennyire közel, a
Yisht saját véréből kihúzott szállal... Hessa könnyedén elszakíthatta
volna az ezüstköteléket, amely Yisht lelkéhez tapadt, és a harcos me-
leg teste üresen omlana a földre.
Hessa gyorsan dolgozott, elméjének fürge ujjai kiválogatták és
megrángatták az őt Yishthez kötő szálakat.
– Tedd le! – Hessa csupán a szájával formálta meg a szavakat, Yisht
mégis azon kapta magát, hogy lassan leteszi a földre a hajószívet, ám
nem akarata ellenére, mivel a szándéka megváltozott.
– Végezz vele! – Nona ismerte a gyilkosokat. Yisht gyilkos volt.
Hessa nem. Mindig a gyilkosnál az előny. – Egyetlen pillanatot se adj
neki!
Yisht felemelte a kezét, és Hessa felett egy sziklatömb vált le a
mennyezetről.
Nem maradt ideje reagálni, nem érzett fájdalmat, nem emlékezett
az ütközésre, mindössze annyit tudott, hogy a világ elfordult, a lám-
pásból kiömlő olaj lángra kapott valahol a lába körül, és hogy immár
vérrel megtelt fél szemével látta Yishtet. Semmi se fájt, és Hessát leg-
inkább ez nyugtalanította.
 Yisht megindult felé a vájatban, kezében egy vékony pengével,
bizonytalanul járt, mintha a fallal való ütközés valamit eltört volna
benne.
– A személyes találkozás. – Hessa csupán elgondolta a szavakat, az
ajka alig mozdult, lehelete nedvesen bugyogott elő belőle.
#

NONA AZ AKARATÁT MEGFESZÍTVE KÜZDÖTT az őt Hessához rögzítő kötelék

ellen, ám csupán annyi történt, hogy a világ megrázkódott, mintha
Yisht mégsem a kés mellett döntött volna, és minden föld-varázsát
beverné, hogy szétzúzza ellenfelét.
– Nona! – a pofon égette a bőrét.
– Nona! – ordították kétségbeesetten az arcába.
Nona nem nyitotta ki a szemét, hiszen már nyitva volt, ám újra lá-
tott vele. Darla rázta őt a vállánál fogva.
– Ébredj fel! Jönnek! Mindannyian!
– Csupán egy percet nyerj nekem! – préselte ki magából zihálva a
szavakat, és Darla döbbenten eleresztette.
– Tessék?
– Egy percet. – Nona felült. – Segítenem kell Hessának. – Az árnya
hosszan terült el előtte, a lenyugvó nap fényében egészen a barlang
hátsó faláig nyúlt, ahol beleveszett a mindent beborító homályba.
Nona ökölbe szorította a kezét, majd kinyújtotta az egyik ujját, egyet-
len hiba-pengébe burkolva.
– Várjanak, kiküldjük – kiáltotta ki Darla a barlang bejáratán. Ha-
marjában visszahúzódott. – Ha mindenképp végezni fognak velünk,
miért annyira fontos nekik, hogy kiküldjünk téged?
– Hogy ne essek el a küzdelemben. Amint suhogni kezdenek a kar-
dok, bármi megtörténhet. – Nona nekilátott, hogy lemetssze magáról
az árnyékát, a lába alatt kezdte nyesegetni. – Auuhh! Az istenek verjék
meg, ez fáj! – Tudta, hogy a pengéi képesek belevágni az árnyakba: az
Akadémián tanították meg neki ezt a leckét. Azt azonban nem sejtet-
te, hogy éppoly fájdalmas lenyesni a saját árnyékát, mintha a húsába
vágna.
– Tessék? – meredt szörnyülködve Ruli Nona árnyékának szakado-
zott szélére és a résben furcsán táncoló fényre. – Ez hogyan állíthatja
meg őket?
– Nem őket. Őt! – Nona újra suhintott egyet, hosszan végigmet-
szett maga mellett, és felüvöltött kínzó fájdalmában.
A háta mögött Darla a karjába vette Ara dermedt testét, és a bar-
lang bejáratához vitte a lányt.
– Méreggel kellett megfékeznünk.
– Mit művelsz? – húzódott oda Ruli mellé Jula, reszkető kezében
tőrt szorongatva. Nehéz lett volna megmondani, Nonához vagy Da-
dához beszél-e.
– Szabályt szegek.
Nona rávetette magát a lenyesett árnyékra, mielőtt az bemenekül-
hetett volna a nagyobb sötétségbe, aztán visszaszáguldott Hessához,
rettegve, hátha elkésett, rettegve, hogy azért vágtázik végig a végte-
len szomorúságban oly régen létrehozott köteléken, hogy a semmire
leljen, csupán üres teret találjon annak helyén, amit egykor a barátja
töltött be a világban.
#

YISHT KÉSÉNEK HEGYE alig egyujjnyira lehetett Hessa szemétől. Maga

Yisht a köveken ült, közvetlenül előtte. Sherzal orgyilkosa a hajószívet
tartotta a másik kezében, egy csodákkal teli kék-fehér gömböt, több-
rétegű felszínén ismerős és ismeretlen alakok felsejlései lebegtek.
Tépázott zekéjének hasadásához szorította, alatta a teste felszakadt,
vérzett.
– ...nem kenyerem a kegyetlenkedés, gyermekem.
Nona ráeszmélt, hogy Yisht hangját hallja.
– De te behatoltál az elmémbe, és az efféle erőszak nem maradhat
megtorlatlanul.
Hessa orrát égett hús szaga csapta meg, és tudta, hogy a sajátja,
mégsem érzett semmiféle fájdalmat. A szeméhez tartott kés megré-
mítette, de – már amennyire tudta – hátrahúzta a fejét, a penge hegye
mégis egyre közeledett.
Nona reménytelenül, tehetetlenül szemlélte az eseményeket, a
terve nevetségesnek tűnt. Valahol volt keze, és a kezében árnyakat
tartott, ám az, hogy megvalósítsa célját, és áthúzza Hessához ezt az
elszabadított árnyékot, olyannyira meghaladta a képességeit, hogy
hozzáfogni sem tudott.
Segíts nekem, Hessa!
És míg Nona utasításait és kéréseit Hessa meg sem hallotta, nem-
hogy teljesítette, a segélykiáltással még Yisht bosszújának terhe alatt
is felhívta magára a barátja figyelmét.
– Hogyan?
Segíts áthúzni! – Próbálta megmutatni Hessának, mire lenne szük-
sége.
– Mi sem könnyebb ennél! – Hessa érezte, hogy elsodródik, túl a
fájdalmon, túl a küzdelmen. Az Ős dalát hallotta, többszólamúan és
sokkal szebbnek, mint azt lehetségesnek képzelte volna. Ám mégis, a
barátja most a segítségét kérte...
A hajószívhez ennyire közel egyszerűbbnek nem is tűnhetett volna
kiragadni a sötét szálakat Nona ügyetlen markából, hiába csapkod-
tak-vergődtek a köréjük záruló falak fogságában, és áthúzni a szálakat
a kettejük között feszülő köteléken. Giljohn gyermekei vagyunk –
hömpölygött át lecsendesedett elméjén, ahogy az Ős dala egyre han-
gosabban szólt. A ketrec gyermekei.
Maradj! – próbált Hessába kapaszkodni Nona. Érezte, ahogy barát-
ja távozik, azt azonban nem érzékelte, hová mehet, és hogyan követ-
hetné.
Yisht pengéjének hegye forró csíkot húzott Hessa arcán, és a fájda-
lom e pillanatában az árnyak hirtelen örvényleni kezdtek, oly gyorsan,
sűrűn és feketén törtek elő a földből, hogy a kőtörmelék zörögve
megremegett közöttük. Nona árnyéka kiszabadult Hessából, és akara-
ta kiterjesztéseként rávetette magát Yishtre, tépte, szaggatta, a hall-
hatón túli regiszterekben üvöltötte rá gyűlöletét.
Az elhomályosuló, vérrel áztatott képből, amely Hessa szemén át
tárult elé, látta, hogy Yisht hátrahanyatlik, testén mindenfelé sebek
tátonganak, zekéje darabokra szaggatva. Félrecsavarodott, távolabb
botorkált, nekihajította a hajószívet Nona árnyékának, hogy elűzze
magától. Nona látta, ahogy az árnyék iszonytató óriássá növekszik,
mintha valódi énjének árnya lett volna, dühtől dagadva a gyűlölet
tüskéi meredeztek elő belőle. Yisht visszatántorodott, egyre mélyebb-
re hátrált az aknába, amit oly hosszú órák és annyi verejtékes munka
árán vájt ki a sziklából. Az alagút sehová sem vezetett, nem kínált me-
nekvést.
– ... JÖVÖK...
– Ébredj! Fel!
– Ébren vagyok. – Kinyitotta a szemét.
– Nona... – Jula nyúlt felé reménytelen, búcsúzkodó ábrázattal.
Kintről közelgő lábak dobogása hallatszott. Egy nyílvessző pattant
vissza a falról, és suhant tovább zörögve a barlangba.
Nona megrázta a fejét, könnyedén felguggolt. A düh, amelyre
szüksége volt, immár tetőtől talpig átjárta, a teste reszketett tőle.
– Gyilkolni születtem... az istenek pusztításra teremtettek. – Félre-
ütött egy nyílvesszőt, egy másikat a levegőben kapott el, mielőtt Jula
nyakába fúródhatott volna. A derékszíjába dugta.
Nona meglendült, felfelé és előrevetette magát, a tündöklő kijára-
tot célozta meg, ahol termetes alakok gyűltek össze, akár a széttárt
barlangszáj fogainak árnyékai. Ara előttük hevert, akár egy isteneknek
felajánlott tehetetlen áldozat. A barlanghomályban vakon kilőtt nyíl-
vesszők csattantak vissza a falakról, csördültek meg a köves talajon. A
háta mögül Darla kiáltását hallotta, ahogy a novícia összegyűjtötte
bátorságát, hogy ellenszegüljön. Valami elsuhant Nona füle mellett,
miközben ő az ellenségei felé robogott, és a pengék pörögve szórták
szét a nap utolsó sugarait. Clera dobócsillaga repült ki Ruli sokkalta
ügyesebb ujjai közül, és állt bele a legelöl haladó katona arcába.
 Ahogy a lába előrehajtotta Nonát a barlang egyenetlen felszínén,
hagyta, hogy a haragja, minden sérelme, dühe és elkeseredése az Út
felé vesse az elméjét. Nem okozott gondot begyűjtenie, amire szük-
sége volt. Az imént érezte, ahogy Hessa távozik, érezte, ahogy kedves
és okos lelke valami nagyobbal és távolibbal egyesül, akár az óceánba
ömlő folyók. Hessa elment; az utolsó mérföldet nem bicegve vagy
csoszogva tette meg, még csak nem is két lábon járva, hanem futva.
Hessa nem tartott a haláltól. Nona viszont félt attól, hogy nélküle
kelljen élnie.
Amint az Útra ért, Nona meg sem próbált lassítani, vagy megtalálni
az egyensúlyát, amire eddig mindig törekedett: ehelyett a sebességét
használta, akárcsak nemrég a penge-úton, hagyta, hogy a dühe vigye
előre, míg a belső béke korábban mindig visszafogta, majd így meglo-
vagolta az Út lehetetlen kanyargását, végigszáguldott kacskaringóin,
és az ösztöneire bízta magát, hogy tartsa az irányt, bármi következzék
is.
Miközben Nona elméje az Úton rohant, a lába a barlang torkolatán
benyomakodó katonák felé vitte. Bedőlt a fal felé, nekiugrott, és elru-
gaszkodva a magasba lendült. Gyorsaságának és a támadás szokatlan
módjának köszönhetően, ahogy a napfénytől elvakított férfiakra ron-
tott a barlang homályából, átrepült kardjuk hegye felett. A célpontjá-
nak, aki fürgébbnek bizonyult a többieknél, sikerült felkapnia a pen-
géjét, Nona azonban eltekeredett mellette, a fizikai világban végzett
mozdulatai valamiképp kölcsönösen kiegészítették az ezzel egyidejű
futást az Úton.
Nona előrenyújtott karokkal repült, és mindkét ökle a férfi arcába
csapódott. Hathüvelyknyi hosszú, ujjaiból előremeredő hiba-pengéi
segítettek megtámaszkodnia, hogy egy bakugrással átlendüljön rajta,
ahogy a vállára lépett, majd elrugaszkodott, pengéit pedig kitépte,
amint továbbszökkent. Egy kard közeledett felé sziszegve, miközben
átsuhant a leghátsó katona felett. Sikerült szélesen meglendítenie a
karját, ahogy a penge elszáguldott előtte. Egy pillanatra megérintet-
te, éles, fémes csattanást hallott, majd bukfencezve földet ért a sziklás
hegyoldalon, körötte a pallos mutatósan felszeletelt darabjai csörög-
tek.
Nona ugyanabban a pillanatban zuhant le az útról, amikor a lába
leért. A durva kőhöz ütődve csontja is törhetett volna, vagy leszakad-
hattak volna az izmai, és így túlságosan megsérült volna, hogy komo-
lyan harcba bocsátkozhasson. Ehelyett az Út energiájába burkolózva
széttört kövekkel szegélyezett csatornát hagyott maga után, aztán
talpra hemperedett, és harci pozícióba ereszkedett. Fogalma sem
volt, hány lépésnyit maradt meg az úton, de számos lehetett, és mind-
egyikkel egyre nőtt benne az erő. A tizedik vagy tizenkettedik lépés
után Nona ráeszmélt, hogy szivárog belőle az energia, és az újabb
lépésekkel már lassabban gyarapodtak a tartalékai, mint a korábbiak-
nál, a növekedés mégis feltartóztathatatlan és felemelő maradt. Való-
jában oly pompás érzés, hogy ha nem bukott volna félre, önszántából
már soha nem lépett volna le az Útról.
Ahogy ott állt lekuporodva, a katonák pedig még mindig a fejüket
hátrafordítva igyekeztek követni támadásának vonalát, Nona tudta,
hogy a földbe csapódás megmentette az életét. Még így is küszködnie
kellett, hogy magában tartsa, amit az Úttól kapott. Nyers energiája a
bőréből füstölgött. Körötte mindenütt megremegett a kő, és a szétzú-
zott szilánkok, amelyeket elhaladtában tört le, lassanként felemelked-
tek, mindegyik komótos köröket tett meg, ahogy felszállt a földről.
Nona kinyitotta a száját, és az üvöltés, amely előtört belőle, a tes-
ténél is hatalmasabb volt, pörölyként sújtott le a sziklára, úgy vágta le
a katonákat, akár a kasza a kalászt, majd zörögve lezúdult minden
vízmosásban, s még az Ördöggerinc távoli falainak is nekicsapódott,
hogy visszhangozva megtérjen. Az ordítástól megrepedt Nona tüdeje
és torka, élénkvörös vért fröcskölt szét az előtte elterülő sziklákra.
Nona úgy érezte, hogy darabokra esik szét, mindegyik szilánk önmaga
képmása, az időben eltolt utózengések, ahogy az erő, amelyet magá-
ban igyekezett tartani, átrezgett a valóság szövetén.
 Arát egykor három darabra tépték az Út energiái, amelyeket aznap
használt, amikor Zole a kolostorba került. Csupán komoly küzdelmek
árán sikerült újra összeraknia magát. Nona kilenc darabban állt, né-
melyik bennrekedt azokban a pillanatokban, amikor a sziklán bukfen-
cezett át, mások mellette maradtak, megint mások lekuporodtak,
némelyik épp felegyenesedett.
Miközben Nona kölcsönzött energiája azzal fenyegetett, hogy
szétszórja őt a hegyoldalon, valami megbökte a mellét. Valami hideg
és cuppogó hatolt belé, és szívott el valamennyit abból, amit magával
hozott.
Nona tudta, hogy egy szempillantás múlva minden porcikája szét-
repül, elszakítja őket egymástól az Út energiája. Újra egyetlen egysé-
ges egésszé kellett összerántania magát, megtalálni a közös szálat,
amely összeköti őket. Egyedül arra tudott gondolni, egyedül azon járt
az esze, miközben a katonát nézte, akiről elrugaszkodott, a férfi pedig
szétroncsolt fejjel még mindig a föld felé zuhant, mennyire szomjúho-
zik rá, hogy a többieket is megölje.
Ez elegendőnek bizonyult.
Egy csattanással, mint amikor valamely mély csont a helyére ugrik,
Nona ismét egészként állt, uralta és a testéhez kötötte az Út energiá-
it, felvértezte magát velük, erősítették őt. Körötte az addig lebegő
kövek sorra lehullottak.
Nona a melléhez kapott, ahol a hűvösség valamiképp átdöfte
újonnan szerzett erejét. A habitusa cafatokra szakadt, és Yisht amu-
lettje kiesett a belső zsebéből. Nona félreütötte, mielőtt a tagadás
jelképe még többet magába ihatott volna az erejéből.
Nona lelassította a forgó-kavargó világot, és oly mélyen beleásta
magát a pillanatba, mint még soha. A zuhanó kövek mintha vánszo-
rogva közeledtek volna a föld felé, és amikor Nona rávetette magát a
hozzá legközelebb álló, magas csatabárdosra, elhajított lándzsaként
suhant a férfi felé. Dühös kiáltásával már feldöntötte a katonát, ám
nem hagyott időt neki, hogy a földnek csapódjon.
 Nona pörögve és ide-oda suhintva kavargott láncinges ellenségei
között, végzetes sebeket hasított, ahol a keze elhaladt. A pajzsok és
vértek nem állhattak ellen pengéinek. Az Út energiáját magába, az
izmaiba és csontjaiba kötve egy jól irányzott rúgással a páncélon át is
szétzúzhatta egy felnőtt férfi csípőjét. A vére dalolt az öldökléstől.
Ahogy lebukott egy fellendített kard elől, karmait belemélyesztette
egy nő térdébe, aztán legtermetesebb ellenfelére vetette magát, egy
hét láb magas, dagadó izmú harcosra. Nona felugrott az arcáig. Az
ütésbe, amelyet a férfi torkára mért, akkora erőt adott, hogy az ökle
átszakította a katona torkát, sötétvörös cseppek kíséretében fröcs-
csentette szét gerincének apró csontjait.
Az öldöklés vörös munkája folytatódott. Valahol közben Nona elő-
húzta a nyílvesszőt a derékszíjából, és beledöfte annak a férfinak a
szemébe, aki kilőtte rá. A Kegyes Irgalomba „gyilkosnak” címezve
érkezett, addig a tettéig pedig abból a ketrecből jutott el, ahová első
mészárlása miatt került. A falubeli gyerekek már ezelőtt felfedezték
valódi énjét, rókának látták a tyúkok között. Billeni Smithson megpró-
bált bántani – mondta akkor Nona –, ez volt benne. Legfeljebb há-
romnégy esztendős lehetett.
Elhajolt két lomhán lesújtó kard és egy feléje döfött dárda elől,
bevetette magát a lábak erdejébe, belehasított egy comb húsába,
felnyitott izmot és verőeret, belemetszett a csontba. Mostantól a no-
víciák, az apácák, még maga az apátnő is tudni fogják, miféle szörnye-
teggel állnak szemben: egy veszett vadállattal, akinek nincs helye a
tisztességes emberek között, akár szentek, akár másmilyenek.
A csatabárd oldalra fordított pengével csapott felé, úgy tűnt, hogy
a katona, aki a kezében tartotta, inkább talál el véletlenül egy barátot,
mint Nonát, valamiképp mégis sikerült elfordultában elkapnia, hogy
Nonának szinte semmi ideje nem maradt cselekedni.
A pengéi felszabdalták a bárd nyelét, bukdácsoló darabokra, ame-
lyek között Nona a földre bukott. A bárd feje elszabadult, és beleállt
annak a nőnek mellébe, akinek a térdét az imént vágta szét Nona, és
még mindig a föld felé zuhant.
A férfiak, akik a támadók élén rontottak be a barlangba, mostanra
visszatértek a vérontás színhelyére. A fénybe kilépő négy katonán kí-
vül már csupán egyetlen harcos nem sebesült meg. A négy megtor-
pant: meggondolatlan tétovázásuknak köszönhetően Nona a társuk
arca felé szökkent, és üvöltve leterítette őt a sziklára, bajtársainak
roncsai közé.
Amikor Nona vértől csöpögő hajjal felszegte a fejét, a négy túlélő
egy lépést elhátrált. Darla tapasztalatlanságról árulkodva, mégis le-
taglózón megsuhintotta tularját, és csaknem lefejezte a bal szélen álló
férfit, a penge a szegcsontjában ragadt. Jula jelent meg, karjával le-
fogta a mellette lévő katona vállát, dühödten ordított, és a nyakát
döfködte. Ruli egy másikat terített le, két kézzel egy követ csapott
neki a férfi térdhajlatának.
Az utolsó katona futásnak eredt, át a hegyoldalon. Nona felkapott
egy vértől síkos dárdát elesett tulajdonosa kezéből, és utánahajította.
Az Út-energia lassanként kiégett tagjaiból, és nehéznek érezte a dár-
dát. Ám még így is célba talált, a férfi lapockái közé fúródott, és a
földre vitte.
Nona felegyenesedett vértől csöpögő kézzel, véres hajjal, a szájá-
ban a vér ízével. Vér folyt végig a lábán, itatta át habitusát, mintha
már most vörös nővér lett volna. Nona felnézett, tekintetét lassan
végighordozta a rángatózó sebesülteken és a mozdulatlan halottakon,
rettegett társai elítélő pillantásaitól.
A három novícia a katonák teteme mellett állt, akiket az imént terí-
tettek le. Jula szőkésbarna haja kócosan meredezett, az arca, a nyaka
és a válla csurom vér volt, kezében Tarkax kése csillant meg. Ruli fel-
emelte a tekintetét, ujjai közt a kő vértől sötétlett. Szétzúzta a katona
koponyáját, amikor a férfi összeesett, a kifröccsenő vér élénkvörös
foltokkal ékítette fel. Darla cuppanós hang kíséretében kiszabadította
és a feje fölé emelte a tulart. Egy pillanatig mindhárman csak ziháltak.
Aztán egyként felüvöltve adták hírül győzelmüket, Nona pedig ma-
gasba tartott kézzel velük ordított. Állt zakatoló szívvel, könnyes
szemmel, keblét a bánat és a diadalmámor különös elegye töltötte
meg, amit sosem lenne képes elmagyarázni, hiszen az érzést sem sza-
vakba önteni, sem szavakkal megfogni nem lehetett.
Pár pillanat kellett hozzá, hogy eszébe jusson Hessa. A halálát még
nem érezte valóságosnak. Nona csak állt ott árnyéktalanul, és rádöb-
bent, hogy semmit sem képes érezni a barátja iránt. Bizonyos érzel-
mek ilyenek, túlságosan nagyok ahhoz, hogy belülről láthatók legye-
nek, az üres mérföldekre rótt jégmintázatokra hasonlítanak, amelyek
csupán hatalmas magasságból értelmezhetők. Aztán elernyedt, tánto-
rogva előrelépett, ahogy elhatalmasodott rajta a kimerültség. Idővel
rálel majd erre a távolságra, és épp elég bánatot érez majd ahhoz,
hogy a holtakat is megríkassa, és Nona rettegett ettől.
#

NONA ODABALLAGOTT ARÁHOZ, aki a hegyoldal peremén hevert, a csuk-

lóján zsineggel, ahol az egyik katona megkötözni készült. Nem bíztak
benne, hogy a méreg nem engedi mozogni, az mégis meglehetősen
hatásosnak bizonyult. Nona Ara szemébe nézett, ahogy széthasította a
kötelékeit.
– Mind meghaltak, Ara. – Nona lepillantott magára, még mindig
vöröslött a mészárlástól. Egyelőre nem tudta rávenni magát, hogy
Hessáról beszéljen. Mielőbb szeretett volna útra kelni, vissza a kolos-
torba, szaladva megtenni az utat, saját kezével végezni Yishttel.
– Némelyikük csupán megsérült – lépett hozzájuk immár üres kéz-
zel Ruli. Nona nyögdécselésre lett figyelmes a háta mögött, amint Ruli
megszólalt.
– Tennünk kellene valamit ezzel kapcsolatban – emelte maga elé a
véres tulart Darla, és töprengve bámulta a pengét.
– Nem jelentenek veszélyt – jelentette ki Jula. Habitusának ujjáról
vér csöpögött. – El kell érnünk, hogy a többiek járni tudjanak. Aztán
indulhatunk.
A hegyoldalon a halál bűze, förtelmes szag terjengett.
 – Hagyd őket! – Nona megrázta a fejét. – Segíts talpra állítani Arát!
– Felállni készült, ám ahogy megmozdult, kissé távolabb a szurdokban
fémen megcsillanó napfény vonta magára a tekintetét.
A lenyugvó nap pereme még elérte az Ördöggerincet, utolsó suga-
rai egy felbukkanó acél vállvért sima hajlatáról verődtek vissza gyön-
gyözve. A feléjük tartó férfi tetőtől talpig páncélt viselt, egymásba
csúszó acéllemezek fedték, hengeres sisakján áttört ajtók nyújtottak
számára kilátást. Nona elámult rajta, hogy bárki képes lehet mozogni
ennyi fém súlya alatt.
– Vigyétek vissza Arát a barlangba! – kiáltott hátra.
Legalább öt katona még lélegzett, jóllehet talán egyikük sem éri
meg a hajnalt. Nona leguggolt az egyik nő, egy sebhelyes arcú vete-
rán mellé, aki szaggatottan kapkodta a levegőt, bordái közül egy bárd
feje állt ki, ahol átszakította a láncinget.
– Ki az?
– Hát... nem tudod? – fintorodon el a nő. – Várd ki... amíg... köze-
lebb... ér!
– Raymel Tacsis az? – értette meg Nona. Csupán egy gerant képes
efféle páncélt viselni.
Nona megindult lefelé a hegyoldalon, lecsúszott a meglazult köve-
ken, le a szurdokba, ahol egy vékonyka csermely csörgedezett. Amikor
Raymel közelebb ért, Nonát ismét megdöbbentette a felismerés,
ahogy a szemével felfogta a férfi méreteit. A kard, amelyet Raymel a
válláról emelt le, legalább hatlábnyi hosszú és Nonánál is nehezebb
lehetett.
– Mindig kifizetődő kivárni, ha boszorkányokkal van dolgunk. –
Raymel Tacsis a földre állította kardja hegyét. – Talán több katonát
kellett volna hoznom. Jobban örültem volna, ha elfognak, és egy kevés
időt együtt tölthetünk. De atyám rövid pórázon tartja a katonáit, és
úgy érezte, nem érsz annyit, hogy megszegje miattad a császárnak tett
esküjét. Idén legalábbis még nem. Jómagam másként vélekedtem.
A hangja éppoly mélyen zengett, amilyennek Nona emlékeiben
megmaradt, ám mögötte, épphogy csak hallhatóan, mintha más ár-
nyalatokat, suttogó hangokat hallott volna, idősebbeket, kegyetle-
nebbeket és vérszomjasabbakat.
Nona elhátrált, ahogy Raymel közeledett.
– Azt hittem, harcos vagy, kislány. – Még három lépés. – A
Caltessben úgy tűnt, szívesen birokra kelsz velem. Mindkétszer.
Nona tovább hátrált.
– Most, hogy kiadtál magadból minden varázst, már nem vagy any-
nyira bátor? – Raymel kardjának hegye meg-megzördült a csermely
melletti kavicsokon, disszonáns zajjal karcolta a sziklát.
Nona pislogott egyet. Az Út kísérteties visszhangja még ott lebe-
gett a szeme mögötti sötétségben, ám elérhetetlen távolságban, akár
a kiégett szenvedély. Másnap reggel talán utánanyúlhat, ám egyha-
mar nem. A hiba-pengék pedig: Nona korábban megtapasztalta, hogy
megkarcolni is alig képesek a férfit, akit a bőrében lakozó ördögök
óvnak. Nona egyre hátrált.
Raymel megállt.
– Megpróbálsz elcsalni a fészkedtől, anyamadár? – Raymel elfordí-
totta a tekintetét, és a barlangra meg a körötte kiterült tetemekre
bámult. Darla Arát a karjaiban tartva behúzódott a barlang bejáratá-
ba. Még egy pillanat, és végleg eltűnik szem elől.
– Ez az egész... – emelte fel vaskesztyűs kezét Raymel a nyakát vé-
delmező acéllemezekhez, ahol évekkel korábban Nona megvágta őt –
egy másik fészekaljról szólt. Miután felépültem, ki kellett derítenem a
nevét. Saidának hívták. Koszos kis paraszt volt, mint te is. Egy Tacsis-
örökös nem halhat meg ilyesmi miatt! – Intett Nonának, hogy lépjen
közelebb. – Még mindig mérges vagy miatta? Fogadok, hogy igen.
Akkor gyere, és mutasd meg!
Nona felkapott egy lekerekedett követ a csermely partjáról, és
tovább hátrált.
– Nem akarod? – Raymel egy pillanatra elhallgatott. – Örülök, hogy
meghalt. Csupán azt sajnálom, hogy nem én intézhettem el, és akkor,
amikor én szerettem volna. De atyám felakasztatta, és sietve. Atyám
nem szíveli a botrányokat. – Visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe, és
szélesen széttárta a karját, mintha ki akarná hívni Nonát. – Emlékszel
még, hogy jajveszékelt?
A tudata legmélyén, ahol Nona fellobbanó dühre számított, Saida
emlékképe derengett fel. A lány széles arcát látta, egyszerre félénk és
barátságos vonásait. Ha most ott lenne, a sebesülteket látná el. A ka-
tonákat, akiket Nona az imént lekaszabolt. Saida helyrehozni akart,
nem rombolni. Nona még egy lépést tett hátrafelé.
Raymel vállat vont, páncélja csikorogva ellenkezett.
– Úgy tűnik, némelyik barátod nem tud majd annyira gyorsan el-
futni, mint te. – Dongó léptekkel megindult a barlang felé, a legtöbb
férfinak szaladnia kellett volna, hogy lépést tarthasson vele.
Nona eldobta a követ. Az lepattant Raymel sisakjáról. A férfi hátra
se fordult.
– Ruli! Jula! – üvöltötte Nona. – Darla! Felétek tart! El akar kapni
benneteket! – Félelem áradt szét benne, hideg vízként zúdult végig
csontjai velején. Nona hosszú ideje először érezte meg a jég-szél fa-
gyos harapását, amely ugyan erejét vesztve, megtépázva fújt, mégis a
jég leheletével mart belé, most, hogy Nona nem viselte a
barangolókabátot. – Felétek tart! – Fogalma sem volt, mit tegyen. Azt
szerette volna, ha elmenekülnek, ám ha Raymel prédájául otthagyják
Arát, Zolét és Tarkaxot, akkor a sikolyaiktól visszhangoznak majd a
szurdokok.
Darla jelent meg a barlang torkában, a kezében Tarkax még min-
dig vértől ragadó tularját tartotta. Az álla leesett, ahogy felfogta a
tetemek között lépdelő Raymel méreteit.
Nona kimerültségét feledve megiramodott. Ötyardnyival a barlang
bejárata előtt utolérte Raymelt, és rávetette magát. Felszökkent, és
amilyen magasra csak elért, beledöfte hiba-pengéit a férfi derekába.
Egyik kezének láthatatlan karmai áthatoltak a lemezvérten, a másik
végigkaristolta a fémet, fényes hornyokat metszett bele. Nona ezután
feljebb húzta magát, és újra felnyúlt, minden erejét beleadva suhin-
tott, hogy másik kezének pengéit közvetlenül a lapockák alá mélyesz-
sze.
Raymel felordított, és lassan megfordult. Ámbár a pengék felsér-
tették a bőrét, legfeljebb karcolásokat ejtettek rajta. Nem ömlött
belőle a vér, még csak nem is szivárgott a réseken, amelyeket Nona a
lemezvérten vágott. Nona még magasabbra hágott, ahogy Raymel
fordult, belevágott, és feljebb húzta magát, akár egy jégmászó a jég-
csákányaival.
Hatalmas kéz nyúlt hátra érte, könnyedén a markába foghatta és
szétroppanthatta volna Nona fejét. Nona eleresztette a páncélt, és
megragadta a férfi egyik ujját és hüvelykjét, jóllehet a vaskos páncél-
kesztyűben körül sem érte őket az ujjaival.
Hunskagyorsaságának köszönhetően felmászott a férfi csuklójára,
és elérte könyöke vascsúcsát, mielőtt az utánakapó ujjak a hűlt helyén
rázárultak a levegőre. Az egyik lábát a férfi könyökére fonva Raymel
sisakrostélyára suhintott, minden erejét beleadta a két ütésbe, előbb
felfelé, balról jobbra csapott, majd zuhantában, lefelé, jobbról balra.
A makacs fém ellenállt Nona pengéinek, mignem az első réshez
értek, amelyeken át a harcos kilátott a világra. Aztán a beakadó hiba-
pengéknek sikerült az egyik nyílástól a másikig felszakítania a fémet,
mielőtt újra a felszínt karcolták volna.
Nona megperdült a levegőben, és talpra esett, ám tüstént odébb
bukfencezett, és hanyatt átbukott a sérült hasát markoló egyik sebe-
sült katonán. A földön fekve látta, hogy a ferdén bevágó pengék több
rombusz alakú részt kimetszettek a sisakrostélyból, és most már jól
látta az egyik haragos szemet, alatta a járomcsontot és Raymel orrá-
nak egy darabját. A férfi teste azonban jobban ellenállt a pengéknek,
mint az acél, az arcán csupán vörös karcolásnyomok maradtak, ahol
fel kellett volna szakadnia a bőrnek.
Raymel Tacsis hatalmas pallosa mennydörögve, villámként csapó-
dott a földbe, és kettészelte a férfit, akin Nona az imént elbotlott.
Nona félrehemperedett, amint a penge a sziklának csattant. Sebessé-
ge lassanként cserbenhagyta őt a sok, szertelenül fürge harci tett
után. Raymel kiegyenesedett, vízszintesen megsuhintotta kardját a
hegyoldal felett. Nona megpróbálta beleásni magát a pillanatba, ám a
hézagok mostanra elkeskenyedtek, a szívverések közti, egykor táton-
gó terek kiszorították őt magukból. Nonának épp csak egyhüvelyknyi-
vel sikerült átugrania a pengét.
Miközben Nona egyre fáradt, Raymel mintha kifogyhatatlan erővel
bírt volna, örömittas és gyűlölködő kiáltások vérfagyasztó elegyét
zúdította rá, ahogy üldözte. Nona felkapott egy elhajított kardot, át-
szaladt egy újabb suhintás alatt, és odacsapott Raymel lábára. Mintha
egy kőoszlopot igyekezett volna kivágni. A kard kiugrott a kezéből, az
ütődés erejétől pedig, amely végigszaladt a pengén, fehéren felizzó
fájdalmat érzett a csuklójában.
Nona figyelmét Raymel következő suhintásának ragyogó íve kötöt-
te le, aztán egy oldalról érkező rúgás súrolta, amíg ő a pengét figyelte.
A csapás erejétől megperdült, és a tetemek közé zuhant, az oldalában
támadt forró, nyirkos fájdalomhoz kapott: legkevesebb a bordái tör-
tek el.
– Bánni fogod, hogy ezt tetted – mordult rá Raymelre Nona. – De
nem sokáig. – Megpróbált dühödten nekiugrani, ám a teste ez egyszer
cserben hagyta; túlságosan összetört és túl sok fájdalom járta át ah-
hoz, hogy engedelmeskedjen neki.
Raymel a lány fölé tornyosult, a talpát emelte, hogy rátaposson
Nona lábára.
Nona hiábavalón védekezve maga elé kapta a karját, és ekkor egy
kicsiny, pörgő valami suhant el felette. Aztán eltűnt a résben, amelyet
Raymel sisakrostélyán nyitott, és belecsapódott a férfi szemébe.
Darla, Ruli és Jula tébolyult üvöltéssel száguldott lefelé a hegyol-
dalon, fejük felett elorzott kardokat forgattak. Raymel felordított,
eldobta a pengéjét, és az arcához kapta hatalmas kezét. A három no-
vícia a bokájától a mellkasáig mindenfelé döfködte és csapkodta őt.
Nona odébb húzódott az összecsapástól, a bordáihoz szorított kézzel
csúszott lefelé a vértől síkos hegyoldalon.
Raymel átvészelte a kardcsapások viharát. A csörgés és csörömpö-
lés közepette megfordult, és meglendítette bal karját. Darla kapta a
legnagyobbat; Raymel alkarja a lány hasába csapódott, és felemelte őt
a földről. Darla többyardnyira onnan, rémisztő puffanással ért földet.
Ruli és Jula, akiket az ütés szintén ledöntött a lábáról, Nona után buk-
fenceztek a lejtőn.
Vasba bújtatott ujjbegyek zárultak a dobócsillag hegyére, és rán-
tották ki Raymel szétroncsolt szeméből. A férfi félrehajította a fegy-
vert. A sisakrostély épen maradt része mögül az élénkvörös, ördögök-
től megszállt szem bámulta a földön elterült novíciákat, oly heves gyű-
lölettel, hogy már szinte kézzelfoghatónak tűnt, egyszerre égetett és
hatott fagyosnak.
Nona megmarkolt egy dárdát, és a hátára hemperedett. Az ellen-
felével szembenézve, fegyverrel a kezében fog meghalni, nem próbál
gyáván odébb mászni. Mellette Ruli kábának látszott, a fejét vér borí-
totta. Jula odagördült Ruli mellé, csuklója émelyítő szögben hajlott
be, aztán lángoló tekintettel a másik kezébe vette át a kését. Raymel
pedig féléjük magasodott, immár mindenütt sötétség vette körül,
ahogy lenyugodott a nap. Óriás kardját ismét felkapta és felemelte,
hogy egyetlen suhintással mindhármukkal végezzen.
A barlang torkolatának sötétebb árnyai közül egy apró alak lépett
elő támolyogva és sután, merev lábakkal. Arabella Jotsis zilált, arany-
szőke hajjal, fegyvertelenül tántorgott le feléjük a hegyoldalon. Nona
oda akart kiáltani neki, hogy meneküljön, ám elkésett. Mindennel
elkésett. Ara legalább velük együtt távozik a túlvilágra, egyetlen véres
pillanat alatt, és megmenekül Raymel kegyetlenségeitől.
Raymel valamiféle harcosösztöntől hajtva – vagy csupán éles hallá-
sa figyelmeztette – hátrapillantott, ám mivel csak egy botorkáló
gyermeket látott, azonmód visszafordult az előtte heverő áldozatai
felé.
 Ara megbotlott, az utolsó néhány yard java részét zuhanva tette
meg, és csupán az utolsó pillanatban kapta a feje fölé a karját. És eb-
ben a pillanatban Nona az Út reszkető erejét ismerte fel Ara üres te-
nyerében. Ara mindkét kezét az óriás hátvértjére csattintotta, és az
energiák, amelyeket összegyűjtött, miután a lehető legelkeserítőbb
helyzetben rátalált a belső békére, lüktetve átáramlottak Raymel
Tacsisba. A teremtés nyers anyaga úgy robbant neki Raymelnek, ahogy
egykor a harci bábunak, amely Zole helyett szenvedte el Ara bosszú-
ját. Fény lobbant Raymel páncéljában, majd heves és fülsiketítő csat-
tanással az egész szétrobbant.
Nona kirázta fejéből a visszhangokat, és amikor felpillantott, azt
látta, hogy Arát ugyan ledöntötte lábáról a robbanás, Raymelt nem. A
férfi a lemezvértje szétszaggatott maradványaiban állt, ötszáz font
vérző izom tornyosult háromyardnyira a föld fölé. A haragoslila folt,
amely a nyaka oldalától kúszott fel, mellkasa széltében tekergőzött
tovább lefelé, az örvénylőn kibontakozó mintázatok a jelképek bo-
nyolultságára emlékeztettek. Az oldalán és a válla alatt élénkvörös
hegek terjedtek szét, mintha a férfi valamikor régen megégett volna,
árkaik és gyűrődéseik közül pedig mintha gúnyos arcok mosolyogtak
volna ki. Páncélja szétrepülő darabjai itt-ott felhasították a bőrét, ám
összességében sértetlenül állt előttük. A robbanás ereje levetette róla
a sisakját, Raymel pedig lebámult rá, egyik szeme szétroncsolódott és
csöpögött, a másik élénkvörös ablakot nyitott az ördög elméjére. A
szeme alatt ugyanannak a mosolynak a visszhangja, amely Saida tönk-
retételekor terjedt szét arcán.
Ebben a pillanatban a harcos és Nona egyszerre üvöltöttek fel,
szedték össze még megmaradt erejüket és sebességüket. Nona elhají-
totta a dárdát, melyet mindeddig a kezében szorongatott. A fegyver
elég erősen találta el ahhoz, hogy pár hüvelyknyit belefűródjon
Raymel bordái közé, és a testéből előmeredve ott is maradjon. A do-
báskor felemelkedve Nona átbukfencezett Raymel lábai közt, ott fel-
kapott egy földön heverő kést, aztán odacsapott a férfi térdhajlatába,
ahol a páncéllemez egy szíjon lógott, és szabadon hagyta a testét.
Mélyen belevágott, elmetszett int és izmot. Raymel egyensúlyát veszt-
ve, ordítva eldőlt. Ruli és Jula sietve félrehúzódott, ahogy a férfi föld-
nek csapódott közöttük.
Nona dárdájának hegye előrobbant Raymel hátából, ahogy a fegy-
ver nyelének vége a sziklához koppant, miközben a harcos a karját
maga elé kapva igyekezett felfogni az ütés erejét. Nona felkapaszko-
dott Raymel sápadt, csupasz hátára, mielőtt a hatalmas férfi elfojtott
ordítással négykézlábra emelkedett. Aztán Raymel két válla közé döf-
te a kését. Újra meg újra. A bőre alatt megbúvó ördögök sikoltoztak
és rohangáltak, különös, idegen alakok mozogtak a férfi testében.
Nona úgy vagdosott feléjük, mintha szőnyeg alatt tekergőző kígyók
lettek volna. A sebekből kifröccsenő vér égetett és bűzlött, foltokat
hagyott Nona kezén, felfoghatatlan, kínzó fájdalommal töltötte el, ám
Nona dühe erősebbnek bizonyult minden sérülésnél, és az acél fárad-
hatatlanul lendült és csapott le újra meg újra. Nona meglovagolta
ellenségét, kiáltásaival ellenpontozta a férfi bömbölését.
És Raymel szétszabdalt hátának dacára mégis elfordult és áthem-
peredett, Nona után kapott, a hasát keresztüldöfő dárda nyele a föld-
höz szorítva kettéroppant. Nona hanyatt dőlve, négykézláb iszkolt
előle, ám az egyik hatalmas kéz megragadta a lábát a térde alatt.
– Nem! – Nona belemélyesztette tőrét a férfi csuklójába, dühével
immár a félelem viaskodott. – Dögölj meg!
– Nem halhatok meg. – Raymel tovább szorította, vért köpött, és
magához húzta Nonát. – Nem hagyják! – Vörös szemével egyenesen
Nona fekete szemébe nézett, és Nona ebben a pillanatban megértet-
te, hogy semmilyen sebesülés nem végezhet vele. – Nem tudok meg-
halni.
Az életéből megmaradt utolsó szemvillanásnyi időben Nona meg-
pillantotta Yisht feketén csillogó amulettjét két kődarab között, jó-
formán karnyújtásnyira tőle, és így vetette magát a függő felé. Ha
nem csörgedezik az ereiben hunska vér, nem érhette volna el. Raymel
vértől iszamós tenyere lecsúszott Nona térdétől a bokájáig, és Nona
az ujja hegyével megkaparintotta a vas jelképet.
– Nem tudok meghalni – magasodott fölé fenyegetőn, négykézláb
Raymel. Nona felült, és a hüvelykujjával a férfi homlokához nyomta a
fekete jelképet.
– Dehogynem.
A másik kezével kitépte Raymel csuklójából a kést, és markolatig
beledöfte az álla alá.
Raymel felüvöltött. Nona látta megcsillanni a pengét a férfi fogai
közt. A tagadás jelképe beleégette magát a homlokába, szétmállott,
darabokra esett, körötte vörös pára gomolygott fel, és az ördögök
jajveszékelve kimenekültek a testéből. A bokáján elernyedt a szorítás,
és Nona félrehemperedett, kificamította a térdét, ahogy a lábát ki-
tépte Raymel markából. Mögötte Raymel Tacsis összecsuklott, szétve-
tett karokkal, rángatózva elterült a földön, körülötte a sziklák sötétvö-
rösben áztak.
 Epilógus

ONTOS, hogy amikor megölnél egy nővért, kellően bátor had-

F erővel érkezz. Mivel amikor a Kegyes Irgalom Kolostorában

szolgáló Ketrec nővér lép ki a csatatérre, gyakorta megesik,
hogy az ellenfélnek inába száll a bátorsága.
Az alsó alagútból bukkant elő, és a Hit Sziklája egészen a talapza-
táig megreszketett, mintha ágyazatának vak mélységeiben maga a
Szikla adott volna életet az apácának.
Felegyenesedett a kolostor épületei között, az Ős hatalmas kupo-
lája mögött. A legfiatalabb novíciák még mindig a dormitóriumaikban
várakoztak, egyetlen vénséges apáca ült az ajtóban. Az ablakokból
figyeltek eltátott szájjal. Évekkel korábban, mielőtt ezek a lányok
nyálkásan és ordítva világra jöttek volna, novíciák egy egészen más
csoportja nézte, ahogy Ketrec nővér megérkezik a Kegyes Irgalomba.
Alig valami maradt meg ebből a gyermekből Ketrec nővérben.
Most árnyéktalanul áll a fáklyákkal körülvett udvarban, és a novíciák
egyetlen pillanat alatt megértik, hogy a történetek igazak. Feléjük
pillant, mindkét szeme teljesen fekete, mintha hiányzó árnyékát ön-
tötték volna a szemébe, és töltötte volna ki a koponyáját.
A távolból, túl az Ős Kupoláján, mélyen az oszlopok közül sikoly
hallatszik. Ketrec nővér elfordítja a fejét. Halálosan sápadt, furcsának
tűnik szépségében, szurokfekete, csorba szélű haját rövidre vágták.
Habitusa megkopott, foltos, itt-ott rongyokká foszlott, ám még min-
dig vörös, és amikor megiramodik, mintha a halál ereszkedne le vala-
milyen magaslatról.
#

A PELARTHIK AZ OSZLOPOK között álltak, szakadozott fényudvar terjedt

szét a hely körül, ahol Tövis nővér vérbe fagyva hevert. Clera Ghomal
állt az elesett apáca mellett, akit egykor régen ugyanezen a helyen a
barátjának nevezett. A világ mintha megfordult volna köröttük, az
oszlopok örvényleni kezdtek a Tövis és Clera között emelkedő tengely
mentén, ahogy a mennybolt csillagai forognak a sötétség egyetlen
pontja körül.
Clera Ghomal szóra nyitotta száját, ám semmit sem szólt, hiszen az
évek megfosztanak minket az efféle pillanatokhoz illő szavaktól, min-
den igazság túlságosan megkeseríti a nyelvet, túlságosan súlyos ah-
hoz, hogy kimondják. Idegenek körében állt egy nővér holtteste előtt.
#

KETREC NŐVÉR KARDOT RÁNTOTT, ahogy meglódult a legelöl álló pelarthik

felé. Kevesebb mint egy órával korábban Faggyú nővér nyomta újra a
kezébe a fegyver markolatát. A hosszú, vékony penge enyhe ívben
meghajlott, kegyetlen éle akár a csendbe is képes lett volna belevág-
ni, és sikolyra bírni.
Nem kereste az Utat, nem hallatott csatakiáltást, nem hívta ki el-
lenfelét. Keresztülrontott egy hatos csoporton, és a leghátul álló fém-
gallérján csattanó kard adta hírül az érkezését.
Ketrec nővér leszegett fejjel, a kardját maga után húzva megállt, a
penge hegyétől sötétvörös csík húzódott végig a sziklán.
Előtte tucatnyi zsoldos kapta oda a tekintetét, hogy megtudják,
miféle fenyegetéssel állnak szemben, mögötte hat test rogyott élette-
lenül a földre; némelyik még fel sem fogta, hogy meghalt, oly szélse-
besen tört közéjük a halál.
Odakint a kolostorban Bitel kondult meg. Míg Tövis nővér védel-
mezni próbált, Ketrec nővér kizárólag harcot, teljes és minden irgal-
mat nélkülöző küzdelmet kínált. Rég elmúltak azok az évek, amikor
még Pajzsnak nevezték. A Kegyes Irgalom hamarosan kitárja kapuit.
Mindenki, aki élt és lélegzett a falai között, a legfiatalabb novíciától a
legvénebb apácáig, kiözönlik rajtuk.
Ketrec nővér az ellenségei felé fordította az arcát, két éjszemét. A
sebhelyek között keskeny szépség húzódott meg, félmosolya arról
árulkodott, hogy nem kicsit szerelmes a halálba, és táncra invitálta
őket.
Íjak nyikordultak meg a pelarthik soraiban, dárdák emelkedtek a
magasba, kardok és bárdok markolatára szoruló öklök fehéredtek el.
Egy sasszemű íjász, akinek feltépett ábrázatán vér csurgott le, ahol
Tövis dobócsillaga elsuhant, célba vette az újonnan felbukkant apáca
arcát.
A pelarthik számos néven ismerték, ám a „Ketrec” éppoly mélysé-
ges félelmet keltett bennük, mint bármely másik. Ketrec. Sosem fog
elereszteni: nem menekülhetsz. Azt rebesgették róla, hogy ugyanab-
ban az évben gyilkolt először, amikor megtanult járni. Úgy tartották,
hogy puszta kézzel széttépett egy fiút, és magával vitte a szívét, hogy
megmutassa az édesanyjának.
Ketrec nővér felfedezte a feltépett ábrázatú íjászt a pelarthik ösz-
szegyűjtött haderejének rendjei közt, és sokatmondó pillantás villant
oda-vissza az íjász hideg szürke tekintete és a nővér fekete szemgolyói
között. A nyílvessző csörögve hullott a kőre. Az íjász szó nélkül hátra-
fordult, és nyomakodva megindult visszafelé klánjának harcosai mö-
gé. Tőle balra egy másik is megfordult, egy vaskos izmú férfi, karján
ősatyáinak rúnákkal tetovált nevével. A félrelökött társak közül ketten
ugyancsak a visszavonulást választották.
A vékony erecske áradattá dagadt. A pelarthik hátrahagyták több-
tucatnyi halottjukat, még mindig szétszórva vagy egymásra halmozva,
ahol Tövis nővér levágta őket. Hanyatt-homlok menekültek, megne-
vezhetetlen rémület hajtotta őket, valami sokkal nagyobb, mint a nő-
vér, aki mögöttük állt, vagy talán éppoly parányi, mint az apáca tekin-
tetéből kiolvasható csalódottság, amikor sarkon fordultak, hogy elisz-
koljanak.
#

CLERA ARA MELLETT VÁRT, ahogy Nona odavonult hozzájuk az oszlopok

között. A rájuk boruló égbolton az első sötétvörös csillagok már ki
merték nyitni a szemüket.
– Meghalt?
– Hogy kerülsz te ide? – Clera mintha meg sem hallotta volna a
kérdést. – Nem lett volna szabad itt lenned! Honnan tudtad? ...és még
így is, hogy kerültél ide?
– Meghalt? – rohant előre Nona, hátrataszítva Clerát, el Arától, aki
még mindig a dárda köré görbedt. Nona letérdelt hozzá, kinyújtotta a
kezét, hogy megérintse hajának szétterült aranyát.
– Nem lett volna szabad elengednetek. – A szavak úgy fröcsköltek
Clera szájából, mintha megsebesült volna, mintha az ő teste hajlott
volna a dárdára. – Megkötöztetek. Bűnösnek találtatok. Hagynotok
kellett volna, hogy vízbe fojtsanak.
– Ilyesmit sosem tennék egy baráttal. – Nona megtapintotta Ara
nyakát, az érverését kereste. Ara alig hallhatóan felnyögött, keze jó-
formán észrevétlenül megremegett.
Kurta kacaj tört elő Clerából, éppúgy kifejezhetett fájdalmat, mint
derűt.
– Mind azt hiszik, te vagy a félelmetes gonosz. Az egyház pörölye.
Ketrec, az Árnyék Nélküli. És még mindig gyermek vagy, Nona! Min-
denhová a szíveddel rontasz be, és arra számítasz... mire is? Akkor sem
értetted, hogyan működnek az emberek, amikor az apátnő koszos
lábú parasztként idehozott téged. Akkor sem értetted, amikor elza-
vart. És most sem érted. Az emberek hazudnak, Nona, lopnak, csalnak,
hűtlenek. Az emberek bántják a másikat, cserben hagyják. Pénzért
elárulják.
– Ettől még nem kell nekem is ilyenné válnom. – Nona felbámult
Clerára, akinek megrándult az arca, bűntudatot ébresztettek benne
azok a fekete szemek. – Egy egész egyház épül az ősökre. – A kupola
felé intett. – A családra. A halott családtagokra. – A kezébe fogta Ara
kezét. – Magad választod a barátaidat. Ha olyan halottakat akarsz
imádni, akiket nem te választottál, akkor talán nem szabadna annyira
könnyen elszakítani a baráti kötelékeket. Nem igaz?
Clera a fejét rázta.
– Bolond vagy, Nona Grey. Most meg fogsz ölni, vagy hagyod, hogy
más tegye meg ezt?
– Ara még életben maradhat. Ha elvisszük Rózsa nővérhez. Most
rögtön! – Nona hátrapillantott a kolostor felé. Már megindultak. Az
idős nővérek és a fiatal leányok. Tövis nővér arra esküdött fel, hogy
megvédi őket. Ketrec nővér arra, hogy az oldalukon harcol.
Clera bőszen a távoli apácák felé intett.
– Vigyék csak! Nem érdekel. Nem Aráért jöttem. Ő csupán útban
volt.
Nona megszorította, majd eleresztette Ara kezét, és felállt.
– Hiányoztál, Clera. Túl hosszú ideje nem láttalak már.
Clera egy pillantást vetett a fennsíkra.
– Gyerekek voltunk, Nona. A gyerekek állandóan új barátokat sze-
reznek, és elfeledik a régieket. Nem fontos. Ez, amit most teszünk, ez
a fontos. Arról szól, melyik oldalon állunk a nagy játszmában. Te pedig
a rossz oldalon állsz. A vesztesekén. Át kellene állnod.
Nona a fejét csóválta.
– Én nem játszom. Mindig is a te oldaladon álltam, Clera. Csupán
nem fogtad fel rendesen ezt.
Clera lenézett Arára.
– Azt akartam, hogy elmeneküljön.
– Tudom.
– Menekülnie kellett volna. Túl sokan sorakoztak fel ellene. Miért
kellett ennyire ostobán viselkednie?
Nona vállat vont.
– Hol van Lano Tacsis?
– Ismered a Tacsisokat. – Clera az oszlopok mögött elnyúló fennsík
felé bökött a fejével. – Azt szeretik, ha felhasználod minden erődet a
feláldozhatók ellen, aztán ők elvégzik, ha még valami elvégezetlenül
maradt volna.
– Így szokták.
– A katonáival és nyolc noi-guinnal vár odakint. A Tetragódéból
származó tanáraival. Meg még másokkal.
– Még nem használtam fel minden erőmet.
– Azt hiszed, megölhetsz anélkül, hogy megérintenéd az Utat, kicsi
Nona?
Clera előrántotta a kardját, Nonáénak egyik ikertestvérét, amelyet
az egyik elesett vörös nővértől vett el.
Nona megfordult, és Clerának háttal kibámult a fennsíkra.
– Szerintem nem kell megölnöm téged – felelte Nona. – Szerintem
velem együtt fogsz harcolni ellenük. Nővérem.