CHEVY STEVENS

AZNAP ÉJJEL

Á lom g y á r Kia dó
2018
Azt mondták, hogy a lány gyilkos.
Azt mondták, hogy megölte a húgát.
De hazudtak.
Toni Murphy a kamaszok tipikus életét élte: a fiúját imádta,
a húgát nem értette, a szüleivel feszült volt a kapcsolata,
néhány évfolyamtársa pedig elszántan meg akarta
keseríteni az életét. Nem volt könnyű a sorsa, de még
álmában sem gondolta, hogy ennél rosszabb is lehet. A
borzalmak egy nyári éjjelen kezdődtek, amikor a húgát
brutálisan meggyilkolták.
Tonit és a fiúját, Ryant emberölésért elítélték és börtönbe
zárták.
A most harmincnégy éves Tonit feltételesen szabadon
engedték, így visszatérhetett a szülővárosába. Küzd, hogy
alkalmazkodjon az új, kinti világhoz. A börtön
megváltoztatta, keménnyé tette. Toni minden tőle telhetőt
megtesz, hogy a szabadlábra bocsátás feltételeit ne szegje
meg, hogy ne kelljen visszamennie. Így semmilyen
kapcsolat nem jöhet szóba sem Ryannel, sem más
feltételesen szabadlábon levőkkel, és a baj minden
formájától tartózkodnia kell. Nem könnyű mindezt
teljesítenie, amikor senki se támogatja: sem Ryan, akinek
meggyőződése, hogy megleli az igazságot; sem az anyja, aki
kételkedik az ártatlanságában. Ráadásul ott van az a csapat
nő, aki már a középsuliban pokollá tette az életét, és minden
képzeletet felülmúló titkokat rejtegethet. Nem számít, hogy
Toni mennyire elszántan próbálkozik, lehetetlen a régi
életével nem törődni, amikor újat szeretne kezdeni. Mindent
kockára kell tennie, hogy megtudja, valójában mi történt
azon az éjjelen, hogy igazán továbbléphessen. De talán
maga az igazság a legijesztőbb.
Chevy Stevens nagy sikert aratott Végzetes örökség és Soha
nem engedlek el című regényei után egy újabb vérfagyasztó
pszichológiai thrillerrel érkezik. Könyveivel nemzetközi
sikereket ért el, és gyorsan meghódította a hazai borzongani
vágyó olvasóközönséget is.
 A for dít á s a z a lá bbi k ia dá s a la pjá n k észü lt :
Ch ev y St ev en s: That Night, St . Ma r t in ’s Pr ess, 2 0 1 4

For dít ot t a
SCHW A RT Z MA RIA NNA

Copy r ig h t © Ch ev y St ev en s
Hu n g a r ia n t r a n sla t ion © Sch w a r t z Ma r ia n n a , 2 0 1 8
Hu n g a r ia n edit ion © Á lom g y á r Kia dó
Min den jog fen n t a r t v a !

Bor ít ót er v : Fa n iszló Á dá m
Szer k eszt et t e: Soós T ibor
Kor r ek t or : Ka locsa i Ju dit
T ör delés: Nov a Book

ISBN: 9 7 8 -6 1 5 -5 7 6 3 -6 1 -8

Á lom g y á r Kia dó, Bu da pest , 2 0 1 8

Felelős k ia dó: Na g y pá l V ik t or

Elér h et őség ein k :

+3 6 3 0 4 8 7 3 5 5 2
a dm in @a lom g y a r .h u
w w w .a lom g y a r .h u
w w w .fa cebook .com /a lom g y a r

Készü lt 2 0 1 8 -ba n a z A lföldi Ny om da Zr t .-ben

Felelős v ezet ő Gy ör g y Géza v ezér ig a zg a t ó
 ELSŐ FEJEZET

VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ

2012. ÁPRILIS

A befogadó és szabadon bocsátó irodába követtem a kísérő

fegyőrt, dobozaimmal a kezemben. A személyes dolgaimat
vittem, néhány farmert, elnyűtt pólókat, valamint azt a pár
holmit, amit az évek alatt összegyűjtöttem: féltett könyveket, a
CD-lejátszómat. A többi, amit még őriztem, meg fog várni. Az
ottani fegyőr átnézte a papírjaimat. Amikor aláírtam a
szabadulási végzést, reszketett a kezem. A szavak összemosódtak.
De tudtam, hogy mit jelentenek.
– Oké, Murphy. Szaladjunk végig a személyes dolgain!
Az őrök a börtönben sose szólítottak minket a
keresztnevünkön. Mindig csak a gúnynevünket vagy a
vezetéknevünket mondták.
Kiszórta az egyik dobozból a bevonuláskor hozott cuccaimat,
majd monoton hangon sorolni kezdte, s közben jegyzetelt a
kezében tartott csiptetős tábláján. Meredten néztem az elegáns
nadrágomat, a fehér blúzomat és a blézeremet. A tárgyalásra
választottam ki ezeket; azt hittem akkor, hogy így erős leszek.
Most viszont már a látványuktól is rosszul voltam.
Az őr keze egy pillanatra megállt az alsóneműmnél.
– Egy darab fehér bugyi, kis méret.
Lepillantott a tangámra, megnézte a címkét, ujjai elidőztek
az anyagon. Elvörösödtem. A tekintetemet kereste, latolgatta a
reakcióm. Arra várt, hogy rosszul reagálok, s így visszaküldhet a
cellámba. Közömbös képet vágtam.
Kinyitott egy borítékot, belenézett, majd a csiptetős táblán
leellenőrizte, mielőtt a boríték tartalmát a tenyerembe szórta. Az
ezüst előlapos órát, amit a szüleimtől kaptam a tizennyolcadik
születésnapomra, s ami még mindig fénylik, bár az eleme már
kimerült. A nyakláncot, amit Ryan adott nekem, ónixfekete,
nagyszerű megérinteni, igaz, a bőrszíja már fényesre kopott a
mindennapi viseléstől. Az órára meredtem, éreztem a súlyát a
kezemben, emlékezni kezdtem, majd megmarkoltam, s óvatosan
visszagyömöszöltem a borítékba. Csak ez maradt nekem
Ryanből.
– Úgy néz ki, hogy ez minden – nyújtotta át a tollat a férfi.
– Itt írja alá!
Aláírtam az átvételi elismervényt, s visszapakoltam a
cuccaimat.
– Át tud öltözni valamibe? – kérdezte.
– Csak ezekbe.
Az őr szeme végigfutott a farmeremen és a pólómon.
Néhány elítéltnek ruhát küld a családja, amit a szabadulásukkor
felvehetnek. De nekem senki sem küldött.
– A fuvarjára várhat a befogadásra várók termében. Van ott
telefon is, ha valakit fel akarna hívni.

Leültem az egyik padra, a dobozok a lábamnál, és az önkéntes,

Linda érkezésére vártam. Először a komphoz visz, utána a
Vancouver-szigetre. Victoriában kell bejelentkeznem egy 1700
órás utógondozásra. Linda egy kedves, negyvenes éveiben járó
asszony, aki az egyik támogató csoporttal dolgozik. Korábban
már találkoztam vele. Kísérő nélküli ideiglenes eltávra vitt a
szigetre.
Éhes voltam – reggel túl izgatott voltam, hogy egyek.
Margaret, a benti anyám, rávett, hogy kapjak be valamit, de a
zabkása megfeküdte a gyomrom. Bárcsak Linda megállhatna
valahol! Elképzeltem, hogy kérek egy Big Macet meleg és sós sült
krumplival, talán egy milkshake-et is, majd megint Ryanre
gondoltam: a homokos tengerparton gyakran ettünk
hamburgert. Figyelemelterelésként néztem, ahogy az őr behoz
egy új rabot. Egy fiatal lányt. Ijedtnek tűnt. Sápadt volt, hosszú
barna haja kócos, mintha egész éjszaka fenn lett volna. Rám
pillantott. Szeme a hajamról a bicepszem körüli tetkókra
vándorolt. Itt a sitten szereztem – egy vékony rács minden egyes
bent töltött évért összeforrt egy vastagabb, megbonthatatlan
szalaggá a bicepszem körül, szinte átölelt engem.
Az őr rántott egyet a lány karján, s elvonszolta őt
bejelentkezni.
A fejem tetejéhez dörzsöltem a karom. A hajam most rövid
volt, középen Mohawk stílusban tarajos, de még mindig fekete.
Behunytam a szemem, és visszaemlékeztem, hogy milyen volt a
középsuliban. Hullámos és hosszú, a hátam közepéig ért.
Ryannek tetszett, hogy betakarhatja vele a kezét. A börtönben
levágtam, miután egy nap belenéztem a tükörbe és Nicole haját
láttam, vértől ragacsosan, és eszembe jutott, hogy miután
megtaláltuk azon az éjjelen, a karjaimban tartottam összezúzott
testét.
– Készen állsz az indulásra, Toni? – kérdezte egy barátságos
női hang.
Kinyitottam a szemem, és felnéztem Lindára.
– Alig várom.
A nő lehajolt és felvette az egyik dobozom – egy kicsit
nyögve, ahogy emelte. Linda kis nő volt, nem sokkal magasabb
nálam. A százötvenkét centimmel én tökmag voltam – Margaret
mindig azt mondta, hogy egy egérfing is elrepítene engem. De
Linda ugyanolyan kerekded volt, mint amilyen magas. Raszta
hajat, hosszú, bő ruhát és Birkenstock cipőt viselt. Mindig szidta
a börtönrendszert. Követtem a kocsijához, a másik dobozomat a
kezemben fogva hallgattam, ahogy a kompforgalomról beszél.
– A főút egészen a Patkó-öbölig tiszta volt, így jó időt
megyünk. Körülbelül délre ott leszünk.
Miután elhajtottunk, néztem, ahogy a börtön egyre kisebb
lesz a távolban. Visszafordultam az ülésen. Linda letekerte az
ablakot.
 – Phű, meleg nap van ma. A nyár hamarabb itt lesz, mint
gondolnád.
Követtem a tetoválásom vonalait, számolva az éveket és
visszagondolva arra a nyárra. Most töltöttem be a
harmincnegyedik évem és tizennyolc éves koromtól voltam
őrizetben, amikor is Ryant és engem letartóztattak a húgom
meggyilkolásáért. Egyedül voltunk vele azon az éjjelen, de nem
hallottuk Nicole-t kiáltani. Mi semmit sem hallottunk.
A kezemmel átfogtam a karom, erősen megcsavartam.
Majdnem a fél életemet a rácsok mögött töltöttem egy bűntettért,
amit nem követtem el.
A düh igazán sose hagy el minket.
 MÁSODIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER, KÖZÉPISKOLA

1996. JANUÁR

Az utolsó órát kihagytam, hogy Ryannel találkozzak az iskola

mögötti parkolóban, ahol a „krém” lógott, vagyis a hétvégenként
bulizni szerető kölykök. Az arénabeli kávézón kívül ez volt az
egyetlen hely, ahol cigizhettünk az iskola közelében. A közeli
lakosoknak nem tetszett, de nem sokat foglalkoztak velünk,
hacsak valaki nem bőgette a motort vagy tekerte fel a zenét.
Akkor a zsaruk meg szoktak jelenni, leellenőrzik, hogy ittunk
vagy drogoztunk-e – és valaki rendszerint épp azt tette. De én
soha. Legalábbis nem ott.
A Woodbridge Középiskola régi volt, és komoly felújításra
szorult. Az oldala elmosódott kék azokon a részeken, ahol nem
borította grafiti, amit a gondnok állandóan próbált letisztítani.
Körülbelül ötszáz diák járt ide nyolcadiktól tizenkettedikig. Az én
végzős évfolyamomon körülbelül százhúszan voltunk,
kilencvenkilenc százalékukról semmi rosszat nem tudtam
mondani.
Azon a napon csak néhányan voltunk kinn, a járgányaink
körül kis csoportokban álltunk. Hosszú hajú lányok hátrafésült
frufruval, túl sok sötét sminkkel és a fiúik dzsekijében. Kurt
Cobain frizurájú fiúk a kisteherautóik motorháztetőin
karburátorokról és Hemi-motorokról beszélgettek. Közülünk a
többség piszkos flanelinget, szakadt farmert, rongyos szvettert
viselt, mindenki sötétebb színben.
Ryan a pick-upján görnyedt, és egypár barátjával dumált.
Amikor meglátott, elmosolyodott és átadta a cigijét.
– Szeva, cicám!
 Én visszamosolyogtam, majd szívtam egy slukkot.
– Szeva!
Múlt év júliusa óta jártam vele, amikor is összeakadtunk
abban a kavicsbányában, ahová a srácok járnak hétvégenként,
hogy próbára tegyék négykerék-meghajtású járgányaikat és
tábortüzezzenek. Egy szuper Chevyt vezetett – egész idő alatt azt
bütykölte; ez volt az egyetlen dolog, ami miatt valaha
veszekedtünk. Már egy ideje tudtam, hogy ki is ő. Mindig azt
gondoltam róla, hogy vonzó a barna bozontos hajával, a sűrű
szemöldökével, a majdnem fekete szemével, a hosszú
szempillájával és azzal a gyilkos mosolyával, amikor a szája
egyik szegletét felhúzza – de ahogy a baseballsapkája alól így
tekint rád, hát az szuper szexi. Néhány hónapig volt egy
barátnője, egy szőke csitri. A szakításuk után viszont úgy tűnt,
hogy Ryant senki sem érdekli; csak a saját dolgait csinálta vagy a
fiúkkal lógott. Kemény legény hírében állt, ami szexuálisan is
vonzó volt. Ok nélkül sose verekedett, de leszámolt azzal, aki
arrogánsan nyomást akart gyakorolni rá vagy az apját kritizálta,
aki Ryan kölyökkora óta hol a sitten volt, hol kinn. Ryan, amikor
nem velem volt, többnyire a barátaival töltötte az idejét,
bütykölték a kisteherautóikat, horgásztak, krosszmotoroztak
vagy offroadoztak.
Sok mást nem lehetett itt csinálni. Campbell River egy kis
tengerparti város a sziget északi felében, népességével ugyan ki
törődne. Én itt nőttem fel, de Ryan családja jó pár évvel ez előtt
költözött le Brit Columbia északi részéről. Campbell Riverben
mindenki vagy favágóként dolgozott, vagy a papírmalomban,
vagy a bányákban, vagy a halászhajókon. Ryan az egyik
szabadtéri üzletben vállalt részmunkaidős állást. Néhányszor
arrafelé mentem, és úgy tettem, mintha csak körülnéznék, de
főleg a tekintetét próbáltam elkapni. Ő viszont mindig épp egy
vásárlóval volt elfoglalva, így feladtam. Aztán tavaly nyáron az
egyik éjszakát a barátaimmal a bányában töltöttük, füveztünk és
lazultunk, amikor odajött és dumálni kezdett velem.
Megkérdezte, hogyan telik a nyaram. Próbáltam nyugodtnak
mutatkozni, mintha ez nem lenne olyan nagy dolog, de a szívem
őrült módra vert. Azt kérdezte: „Akarsz kocsikázni?”
Felrepültünk a dombra, szétfröcskölve mögöttünk a sarat, a
motor olyan hangosan bömbölt, mint a zene – az AC/DC-től a
Back in Black. Én nevettem, vidámnak és izgatottnak éreztem
magam. Azt mondta: „Király egy bige vagy.” Később egy
Southern Comfort whiskyn osztozkodtunk a tűz körül, a karja a
hátamat melegítette, miközben a családjainkról beszélgettünk:
állandó harcomról az anyámmal, és az ő problémájáról az
apjával. Azóta jártunk.
Szívtam egyet a cigimből. Ryan nézett, lustán rám
mosolygott, miközben a kocsijának dőlt, az egyik szeme félig
behunyva, a baseballsapkája alól a haja kibukott. A barátai már
elmentek, január első hete volt és hideg, de ő nem viselt kabátot,
csak egy vastag, barna szvettert, ami a szemének étcsoki
kinézetet kölcsönzött. Az ujjait a nadrágom első zsebébe
tuszkolta, közel húzott magához, így én nekidőltem. Ryan nem
sokat edzett, de sok fizikai munkát végzett – a teste kemény volt,
a hasizmai feszesek. Már száznyolcvan centi magas volt, így
nyújtózkodnom kellett, hogy megcsókolhassam. Csókolóztunk
egy ideig. A dohány keserű, füstös íze belepte a nyelvünket,
borostás álla az enyémhez dörgölőzött. Aztán abbahagytuk a
csókolózást, az arcomat a nyaka melegségébe temettem,
szagolva a fiús illatát és fájdalmat érezve egész testemen lefelé,
azt kívánva, hogy csak mi legyünk, mindig, így.
– Át tudsz jönni ma este? – suttogta a fülembe.
Elmosolyodtam.
– Talán.
Még úgy is, hogy december végén tizennyolc lettem,
hétköznap éjjel nem mehettem el. Hétvégéken a szüleim egy
kicsit lazábbak voltak: csak telefonálnom kellett, hogy mikor
megyek haza, hova megyek. Tudni akarták, hogy jól vagyok, és
nem maradhattam ki, hacsak nem az egyik barátnőmnél
aludtam – de az anyám kíméletlen volt, ha egyetlen perccel is
később értem haza. Próbáltam annyi időt Ryannel tölteni,
amennyit lehetett, elmentünk kocsikázni, hancúroztunk az
autójában, a házuk alagsorában, bárhol, ahol egyedül lehettünk.
Néhány hónapnyi randi után szexeltünk – ő volt az első fiú,
akivel együtt voltam. Az apja a bárban volt, az anyja nővérként
sokáig dolgozott a kórházban. Elszívtunk egy jointot, azután az
ágyában is csináltuk, miközben a háttérben a Nirvana játszott
lágyan, egy gyertya édes illata összekeveredett a fűvel. Izgatott
voltam, az anyagtól forgott a fejem, a testem az ő testéhez
nyomódott, meztelen mellkasunk egymást melegítette. Félénken,
a pokróc alatt levettük a maradék ruhánkat.
– Akarod, hogy abbahagyjam? – kérdezte suttogva.
Azt feleltem, hogy nem. Csodálattal bámultam az arcába,
azon töprengve, hogy lehet egy fiú ilyen szép: ahogy beszél, a
hangja, a puha ajka, a sötét szeme, mindene olyan átkozottul
szexi. És magamat is szépnek éreztem. Egy igazi nőnek. Úgy
nézett rám, mintha nem hinné, hogy ott vagyok az ágyában.
Ideges voltam, zavart, majd a testem átvette felettem a
hatalmat, nyomta és húzta, megragadta őt. Ryan a számnál
nyögött és én visszafogtam a lélegzetem, tartogatva a
fájdalomra. Pillantásunk egybefonódott. Éreztem, ahogy mozog
bennem, tudtam, hogy ő az egyetlen fiú, akivel lenni akartam és
akivel majd ezt csinálni fogom.
Azután kedvesen kezelte a dolgot, megkérdezte, hogy
rendben vagyok-e, hozott nekem egy törölközőt és egy pohár
vizet. Egymáshoz simultunk, a fejem a mellkasán, az ujjaim a
bordáit követték, az izzadság csillogását a gyertyafényben.
Megcsókoltam az arcán levő heget, melyet akkor szerzett,
amikor az apja kilökte a teherautóból, és ő félénken azt mondta:
„Imádlak, Toni.”

Nevetést hallottam és balra néztem. Shauna McKinney és

barátnői ültek az egyik srác kisteherautójának platóján. Utáltam,
amikor ott lógtak hátul. Kim, Rachel és Cathy nem volt olyan
rossz, mint Shauna, de együtt félelmetes szajhákká váltak, olyan
fütyülök-mindenre-különösen-rád típusúakká. Shauna népszerű
volt: hosszú gesztenyebarna haja és nagy kék szeme csinossá
tette. Többféle sportot űzött, és szuper sportos teste volt.
Neki volt mindig a legújabb kütyüje vagy ruhája, és ő volt az
első az évfolyamunkból, akinek rendes kocsija lett: egy fehér
Sprint, amit az apja vett neki. Magabiztosságot sugárzott, és jó
volt ebben. Mintha senki sem tudná megfélemlíteni. Okos is volt,
jó jegyeket szerzett, de a tanárait a hátuk mögött kigúnyolta, így
a többi kölyök azt gondolta róla, hogy milyen vagány.
A csajok többsége vagy félt tőle, vagy elkeseredetten vágyott
arra, hogy a barátnője lehessen, aminek, szerintem, az
eredménye végül ugyanaz lett. Rachel Banks volt a fő követője.
Amikor kicsik voltunk, Rachel duci volt és ezért sokat piszkálták.
Még később is, amikor a középsuliban sokat fogyott, de miután
Shaunával kezdett lógni, az emberek abbahagyták a
bosszantását. Igaz, még mindig voltak fölös domborulatai. A
haja barna, dús és egyenes, babydoll ruhákat hordott
harisnyával, vagy rövid rakott szoknyát térdig érő zoknival.
Kim Gunderson balett-táncos volt és apró, körülbelül velem
egy magasságú. Sok feketét viselt, legginget túlméretezett
szvetterrel és remek csizmával, és elég gyorsan beszélt.
Pletykákat hallottam arról, hogy leszbi, de ezt senki sem tudta
biztosan. Cathy Schaeffer majdnem olyan csinos volt, mint
Shauna a hosszú, hamvas szőke hajával, világoszöld szemével és
nagy mellével. Őrült és vicces volt, a bulikon mindig vad
dolgokat művelt. Ő is füstölt, ezért jelentek meg a lányok mindig
feketében.
Amennyire vissza tudok emlékezni, kivétel nélkül mindig is
ismertem őket, sőt Shaunával régebben még barátnők is voltunk.
Tizenkettő vagy tizenhárom éves korunkban. Neki az a játék
tetszett, amikor felhívtunk egy lányt és áthívtuk, majd pár órával
a találka előtt újrahívtuk és megmondtuk neki, hogy soha többet
ne jöjjön – néha épp akkor, amikor a lány megjött, küldtük el.
Shauna az embereket is egészen jól tudta utánozni – egy másik
lány hangján telefonált egy fiúnak, hogy megmondja, hogy
belehabarodott.
Amikor megmondtam neki, hogy ezeket a játékokat többé
már nem akarom játszani, egy hétig nem beszélt velem. Kétségbe
voltam esve, különösen akkor, amikor a barátnőivel úgy sétált el
mellettem, mintha nem is léteznék. Suttogtak és forgatták a
szemüket. Mindennap sírva mentem haza. Végül odajött hozzám
suli után, és azt mondta, hogy hiányzom neki. Annyira
megkönnyebbültem, hogy még azt is elfelejtettem, hogy
pontosan mi indította el a köztünk lévő harcot, és azt is, hogy
nem szeretem, ahogy az emberekkel bánik.
Shauna egy zsaru, Frank McKinney lánya volt. Mindenki
ismerte az apját. Ő edzette a baseball- és a hokicsapatokat, meg a
hasonlókat. McKinney, ahogy a legtöbben nevezték, nem sokat
volt a lánya körül, amikor gyerekek voltunk, rendszerint az őrsön
tartózkodott. Shauna anyja egy autóbalesetben halt meg, amikor
ő ötéves volt, és a nagymamája gondoskodott róla, de ő sem
nagyon törődött vele. Szülinapi bulikon egy halom csipszet és hot
dogot szolgált fel, betett egy filmet, majd órákra eltűnt egy másik
szobában. Frank McKinney és a felesége tizennyolc évesek vagy a
körüliek lehettek, amikor Shauna megszületett. McKinney
nagydarab volt, de nem kövér, csak izmos és magas, és
magabiztos fontoskodással járt-kelt. Tom Selleck-bajusza és mély
hangja volt. Napszemüveget viselt, és a fogai közt csattogtatva
rágta a rágóját. Azonnal fel lehetett ismerni, még hétköznapi
öltözékében is, hogy rendőr, mivel pattogóan beszélt, rövid
szavakat és betűszavakat használva. És az is nyilvánvaló volt,
hogy a munkája igazán fontos számára – az egyenruháját a
vegytisztítóba küldte tisztíttatni, a cipőjét fényesen tartotta és a
járőrautója is mindig tiszta volt.
Néha az volt az érzésem, hogy magányos. Sok időt töltött
egymagában üldögélve, könyvet olvasva a konyhában vagy
híreket nézve. Szerintem nem sokat randizott, és nem sokáig
tartottak a kapcsolatai a ritkán előforduló barátnőivel. Mi
mindannyian sajnáltuk, hogy Shaunának nincs anyukája, és azt
is tudtuk, hogy ez őt is zavarja. Amikor nálunk járt, udvariasan
és nyájasan beszélt az anyukáinkkal, és segített vacsora után
rendet tenni, mintha azt akarná, hogy az anyukáink szeressék őt.
A legtöbb gyereket közülünk megrémisztette McKinney, de
engem nem. Én szomorúnak éreztem magam miatta, bár
egészen sose voltam biztos abban, hogy miért. Akármikor
rágondoltam, mindig az a kép ugrott be, hogy órákig ül a
konyhában, előtte egy újság vagy egy könyv, egy csésze kávé, és
az, ahogy felnéz, majd kitekint az ablakon, mintha azt kívánná,
bárcsak odakinn lehetne az autójában, cirkálva. Mintha azt
kívánná, hogy bárhol lehessen, csak ne ebben a házban.
Amikor a középsuliba kerültünk, már belefáradtam abba,
ahogy Shauna állandóan egymás ellen akar kijátszani minket,
lányokat. Azt állította, hogy egyikünk a többiekről pletykált, nem
akart valakit meghívni, vagy a ruhánkra és a hajunkra tett
utálatos megjegyzést, hogy aztán hozzátegye: „Csak vicceltem!”
Másnap viszont azt mondta, hogy a legjobb barátnőnk és
odaadta az egyik kedvenc ruháját, ékszerét, vagy a csak nekünk
készített CD-jét, ami a többieket féltékennyé tette. Olyan volt,
mintha minden héten egy veszekedés lobbanna lángra, és valaki
elkeseredne. Abba is belefáradtam, hogy nem viselhettem azt,
amit akarok – farmert és pólót akartam, és nem szoknyát és
blúzt, melyeket Shauna nevezett ki egyenruhánknak.
Amikor kilencedikbe jártunk, egyik nap megemlítettem neki,
hogy tetszik nekem egy fiú, akit Jason Leroynak hívtak. Azt
mondta, segít nekem. Szülinapi bulit rendezett a házukban, és
meghívott néhány fiút. Az apja dolgozott és a nagymamájának
kellett volna felügyelnie ránk, de ő eltűnt a tévészobába egy
pohár valamivel és egy bizonytalan „Érezzétek jól magatokat,
gyerekek!” felkiáltással. A buli előtt Shauna azt mondta nekem,
hogy hallotta, hogy Jason kedvel engem, bár a fiú inkább az
„igazi nőkért” van oda. Azt is mondta, hogy furulyáznom kell
neki, mert ha nem, akkor nyuszi vagyok. Minden lány meg fogja
azt tenni. Ideges voltam, de Jason egyfolytában mosolygott rám
és behívott az egyik hálószobába. Egy darabig csak smároltunk,
de aztán arra célzott, hogy az orálist akarja. Amikor
makacskodtam, kijelentette, hogy Shauna megígérte, hogy én
megteszem, és ezért is jött ide a barátaival. Ha nem csinálom
meg, mindenkinek elhíreszteli, hogy ő egyszerre volt Shaunával
és velem.
A buli után, amikor elmondtam Shaunának, hogy mit
mondott a fiú és mit csináltatott velem, rettentő dühös lett.
Felhívta Jasont és megfenyegette, ha bárkinek is elmondja, hogy
mi történt, garantálja, hogy mindenki megtudja róla a suliban,
hogy kicsi a pénisze. Sose hallottunk tőle erről többet, de később,
még aznap éjszaka, Shauna kacarászni kezdett és beismerte,
hogy egyikük sem elégített ki még úgy egy fiút – én voltam az
első.
Igazán mérges voltam, hogy Shauna hazugsága minek tett
ki engem, de próbáltam lenyugodni, mert kiállt mellettem. Egy
részem még élvezte is az új szerepem mint a csoport szexuálisan
érett tagja. Egy hónappal később Shauna rajongani kezdett
Brodyért, akivel ugyanarra a famegmunkáló órára jártam.
Gyakran sokáig dolgoztunk egy projekten, és egy nap, amikor
Shauna arra sétált, mi éppen nevettünk valamin. Nem voltam
oda Brodyért vagy hasonló, de ez nem számított. Suli után
mindegyik lány úgy tett, mintha nem léteznék, így
megkérdeztem Shaunától, hogy mi a baj.
– Flörtöltél Brodyval.
– Nem én! Még azt sem gondolom, hogy helyes.
– Ő egészen helyes, és te már több hete odavagy érte.
Mindannyian ott álltak, rám meredve.
Tudtam, hogy mit akar. Bocsánatot kell kérnem, aztán egy
darabig nem vesznek észre, amíg el nem határozzák, hogy
megbocsátanak nekem. De már belebetegedtem Shaunába, a
hatalmaskodásába, a játékaiba. Elegem volt.
– Cseszd meg, Shauna! Higgy, amit akarsz, de nem az én
hibám, hogy Brodynak nem tetszel. Nem mindenki tart téged
szexinek. – Elsétáltam. Hallottam, hogy levegőért kapkod
mögöttem, majd a mérges suttogását.
Tudtam, hogy vissza fog vágni, de nem tudtam még, hogy
ez milyen rossz lehet, amíg másnap el nem mentem a suliba.
Kiderült, azzal töltötte az estéjét, hogy elhíresztelte rólam, hogy
pénisszel születtem – és bepróbálkoztam nála. Ugyanakkor,
minden egyes embernek minden rosszat elmondott, amit valaha
mondtam róluk – igaz, a legtöbb dolgot voltaképpen soha sem
mondtam, csak egyetértettem Shaunával. Miután mindenkivel
beszélt, hónapokig nem volt barátom, és el kellett viselnem a
többiek suttogását és bámulását. Annyira szégyelltem az új,
vesztes szerepem, hogy semmit sem mondtam erről a
családomnak. Még akkor sem, amikor az anyám egyre csak azt
kérdezte, hogy miért nem hívnak a lányok. Nicole, aki fiatalabb
volt nálam, de ugyanabba a suliba járt, tudta, hogy történt
valami és kérdezett is róla, de neki se mondtam el. A húgom volt
az egyedüli, aki beszélt velem a suliban, és ha nem lett volna
mellettem, még magányosabb lettem volna.
Végül, egy tornaóra után, a lányzuhanyzóban lehúztam a
sortom, és mondtam a lányoknak, hogy nézzék meg. Az egyik
lány, Amy, nagyon viccesnek vélte. Ő egy remek csajszi volt,
fiúsan öltözött, mint én – amióta Shauna ejtett, azt viseltem,
amit akartam: terepnadrágot és szorosan simuló fekete pólót,
vagy nagy katonai bakancsot koptatott farmerrel és az apám
egyik munkásingével. Másnap, ebédkor Amy az én tálcám mellé
tette az övét és azt mondta: „Én mindig kedveltem a péniszes
lányokat.” Akkortól lettünk a legjobb barátok, de miután Shauna
így bánt velem, nehezemre esett megbízni a lányokban, jobban
éreztem magam a fiúkkal.
Ezután Shauna más célpontokra mozdult, összebarátkozott
Cathyvel, Kimmel és Rachellel – akik rögtön feljebb emelkedtek
a társadalmi létrán és nem bajlódott velem évekig. Néha még
kicsit kedves is volt velem, köszönt vagy mosolygott, amikor
elmentem mellette.
De aztán randizni kezdtem Ryannel. Később tudtam meg,
hogy Shauna minden hétvégén elment a bányába, hátha
összeakad vele. Ryan egyszer még haza is vitte, amikor Shauna
matt részeg volt, de a próbálkozása ellenére semmi sem történt.
A következő hétvégén pedig összejöttünk Ryannel. Shauna azóta
utált engem, még jobban, mint amikor kellemetlen dolgokat
mondtam neki Brodyról.
Miután a barátságom megszakadt vele, csak párszor
futottam össze Frank McKinney-vel. Nehéz pillanatot szerzett
Ryannek és nekem, amikor egy éjszaka elkapott a tónál, de csak
kidobta a piánkat és azt mondta, hogy menjünk haza. Azon a
nyáron még egyszer elkapta Ryant, amikor egy faszállítóból
szívta le a benzint. Nem írt jelentést, csak elvitte Ryant a fogdába
és körbevezette, majd azt mondta neki, hogy javuljon meg, és
mostantól figyelni fogja. És mi tudtuk, hogy komolyan gondolta.
Egészen biztos vagyok abban, hogy McKinney nem tudta,
hogy mit csinál Shauna a szabadidejében, miután a
nagymamája meghalt. Talán arra gondolt, hogy a lánya otthon
tanul. Shauna biztos eleget foglalkozott a tanulással ahhoz, hogy
megtartsa a jó jegyeit, bár nem kellett nagyon igyekeznie, ami
bosszantott engem, így főleg a barátaival lógott vagy bulizott…
Aznap az összes lány engem nézett a másik pickup
platójáról, miközben egymásnak suttogtak, kacarásztak.
Még közelebb húzódtam Ryanhez és lehúztam a fejét egy
újabb hosszú csókra. Egészen belelendültem, karommal szorosan
átfogtam, és imádtam azt, hogy a keze a fenekemen van. Az
ajkam mosolygott az ajkán arra a gondolatra, hogy Shauna
figyel minket.
Mikor hátranéztem, ő és a barátnői már nem voltak ott.
Másnap, suli után Ryant a parkolóban vártam, a
pickupjánál cigizve, amikor egy kocsi olyan közel húzott el
mellettem, hogy majdnem elütött. Shauna volt az a fehér
Sprintjében.
– Hé, ribanc – mondta, amikor kiszállt. Cathy és Kim a
hátsó ülésről mászott ki, Rachel az elsőről. Körbevettek.
– Mi a bajod? – kérdeztem.
– Te vagy a bajom – válaszolta Shauna.
A lányok nevettek. Rájuk pillantottam. Rachelnek kegyetlen
volt a tekintete és Cathy elővette az egyik bárgyú mosolyát.
Nagyszerű. Semmi más nem hiányzott, csak az, hogy gonosz
kurvák játékszere legyek.
– Semmi rosszat nem tettem neked – jelentettem ki. – Nem
az én hibám, hogy Ryan nem szereti a cafkákat.
Shauna egyenest az arcom elé állt, olyan közel, hogy
éreztem a parfümjét: valami gyümölcsöst, a mandarinhoz
hasonlót.
– Jobb, ha figyelsz a szádra.
– Vagy mit fogsz csinálni? – kérdeztem.
Előrenyújtotta a kezét és meglökött. Én nekivágódtam a
kisteherautónak.
Ledobtam a cigim és keményen hátrataszítottam Shaunát.
Aztán hozzáfogtunk, az öklök lendültek, volt hajhúzás is.
Hallottam, ahogy a parkolón átrohanó kölykök ordítoznak, és
biztatnak minket. A lányok azt kiabálták: „Rúgd szét a seggét,
Shauna!” Shauna nagyobb volt nálam, így fölényben volt velem
szemben, de sikerült kiszabadítanom magam és épp pofán
készültem vágni, amikor egy kar a derekam köré fonódott és
felemelt.
– Hagyd abba! – szólt Ryan hangja a fülemben.
Tajtékoztam, próbáltam az arcomat a hajamból
kiszabadítani, ahogy talpra állított. Egy másik srác pedig
Shaunát húzta el. A lány barátnői kiabálva sértegettek. Ryan
begyömöszölt a kocsijába, a táskámat hátradobta.
Elindította a pickupot és próbált kifarolni. Shauna még
mindig a kocsijánál állt.
 – Miért nem engeded Toninak, hogy befejezze a saját
harcát? – üvöltötte.
– Fogd be, Shauna! – üvöltött vissza Ryan az ablakon át.
A lány felmutatta a középső ujját.

Hazamentünk Ryanékhoz. Az anyja egy másik éjszakai

műszakban volt, és az apja – Gary, ő kérte, hogy így szólítsam –
üveges szemmel ült a tévé előtt.
Amikor bejöttünk, ránk pillantott.
– Adj egy másik sört, Ry.
Ryan adott neki egyet, majd bejelentette, hogy a szobájába
megyünk.
– Érezzétek jól magatokat – kacsintott az apja.
Kissé zavarba ejtő volt, de jó is, hogy ez engem nem
bosszantott, és hogy Ryan apja nem idegesítette a fiát mással.
Garyt legtöbbször részeg kocsmai verekedésért vagy lopásért
tartóztatták le. Ryan azt mondta, az apja nem enyveskezű,
hanem csupán a whiskyhez nyúl sokat. Csak akkor bánt durván
a fiával, amikor túl sokat ivott. Tavaly jó párszor megtörtént az,
hogy veszekedtek – most, hogy Ryan nagyobb és erősebb, az
apja még jobban meg akarja alázni, bebizonyítva, hogy még
mindig ő az úr. Gary favágó volt, amely időszakos munkát
jelentett, de Ryan végezte el az összes ház körüli munkát és
segítette ki az anyját. Nem tudom, hogy a nő miért nem hagyta
el Garyt. A neve Beth volt, kedvesnek tűnt, és annak ellenére,
hogy sokat dolgozott, törődött Ryannel. A fia haját mindig
hátrasimította, és megkérdezte tőle, hogy elég volt-e a vacsora,
hogy van-e szüksége pénzre a suliban. Abból is látható volt, hogy
igazán szerette a fiát, ahogy nevetett a viccein és büszkén
tekintett rá.
Bementünk Ryan szobájába. Én az ágyára vetettem
magam, miközben ő bekapcsolta a hordozható rádiómagnóját.
– Nem engedheted meg, hogy Shauna így felbosszantson –
tanácsolta.
 – Ő kezdte. – Hazafelé jövet nagyjából elmeséltem neki a
verekedést.
– És akkor mi van? Ne figyelj rá!
– Rendben, úgy, ahogy te nem figyelsz arra, aki téged
felidegesít?
– A srácoknál ez másként van. Rendszerint, amikor valaki
jól eltángálja a másikat, az visszavonul, de Shauna meg akar
téged őrjíteni, így te csak azt csinálod, amit ő akar. Ha nem
figyelsz, akkor te fogod felbosszantani őt.
Gondolkodtam azon, amit mondott, közben a mennyezetet
bámultam. Valóban, minél inkább reagáltam a piszkálásra,
Shauna láthatóan annál jobban élvezte azt.
– Talán igazad van. Talán kifogy majd a szuszból.
Ryan mellém vetette magát, hátrafordította baseballsapkáját
egy pimasz mosollyal, és a nyakamhoz kezdett dörgölőzni. Rám
fordult és az ingem alá nyúlt, durva keze a bőrömnek
dörzsölődött. Annyira felvillanyozott, hogy belé akartam
gömbölyödni. Engedtem, hogy a heavy metál kemény ritmusa,
az érintése, a meleg szája magával sodorjon. Nem akartam
Shaunára gondolni, nem akartam engedni, hogy ő győzzön, de
nem tudtam megállni, hogy egy kicsit ne kételkedjek. Békén fog
hagyni valaha is?
 HARMADIK FEJEZET

VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ

1998. MÁRCIUS

A rabszállító furgon a börtön előtt állt meg. Hátul voltam, kéz- és

lábbilincsben, egy fémkalickába zárva, mint egy állat. A furgon
ajtaja kinyílt és a börtönőrök kiengedtek, kezük szorosan a
bicepszemen. Előrecsoszogtam, rémülten bámulva az impozáns
épületre. Szürke betonból állt, az elemeit nagy csíkokban festették
meg, mintha óriás könnycseppek sodródnának le az oldalán. A
teljes épületet körbevevő majd négy méter magas fémkerítés
tetejét szögesdrót zárta és gépfegyveres őrök álltak a toronyban.
Tizenöt év. Ezek a szavak visszhangoztak a fülemben, de
nem tudtam felfogni, nem tudtam megértetni magammal, hogy
mit jelent valójában ez az időtartam. Ahogy meghallottam a bíró
szavait és tudtam, hogy minden remény elveszett, valami
hirtelen levált bennem és eltűnt mélyen lenn. Úgy éreztem, hogy
mindentől elválasztottak, mintha egy szürreális filmet néznék.
Repülőgépen hoztak át ide, Vancouverbe, erről eszembe jutott,
hogy Ryannel azt terveztük, hogy körbeutazzuk a világot. Úgy
tűnt, mintha ez egy élettel ezelőtt lett volna, ahogy Ryan
pickupjában ülünk és a jövőnkről, a nagy menekülésünkről
álmodoztunk. Annyira el akartunk jönni Campbell Riverből, de
most bármit megadtam volna, hogy visszamehessek, még ha ez
azt jelentené, hogy örökre ott kell maradnom.
Figyeltem, ahogy az őrök szája mozog, de nem tudtam arra
összpontosítani, hogy mit mondanak, és így meg kellett
ismételniük az elmondottakat. A bokámra meredtem, miközben
befelé vezettek. Csoszogtam. Csoszogtam. Tudatában voltam,
hogy fáj a lábam és a csuklóm, de fütyültem rá. Csak a szívem
zakatolását és a tizenöt évet hallottam.
Lefényképeztek és odaadták az azonosítóm. Aztán rengeteg
kérdést tettek fel, miközben egy őr nyomtatványokat töltött ki.
„Támadt már olyan gondolata, hogy kárt tesz magában?”
„Gyógyszeres kezelés alatt áll-e?” Nem az összesre válaszoltam,
mivel alig figyeltem, csak a felére. Egy másik szobában két női
fegyőr megparancsolta, hogy vegyem le a ruhám. Csak
bámultam rájuk. A rossz frizurájú, gonosz kinézetű mondta:
„Vegye le a ruháját!”
Ezen egyszer már túl voltam a fogdában, amikor az
óvadékom ügyében vártam meghallgatásra. Akkor úgy sírtam,
mint egy csecsemő. Zokogtam a szégyentől, amikor nyersen azt
parancsolták, hogy bontsam ki a hajam, nyújtsam ki a nyelvem,
emeljem fel a mellem, hajoljak le és köhögjek. De most, ahogy
megláttam az őr arcán a bosszúságot és az undort, kezdtem
felébredni a sokkból, érezni, hogy a valóság kezd végül utolérni.
A húgom sose fog hazajönni, és én börtönben vagyok. És akkor
találtam valamit, amibe meg tudtam kapaszkodni. Valamit, amit
teljes szívemből éreztem. Éreztem a dühöt. Végigrohant a
véremen, forró volt, nehéz és sűrű.
Levetkőztem. Széthúztam az ülepem. Köhögtem. És utáltam
őket. Utáltam azon a helyen minden személyt, aki feltételezte,
hogy bűnös vagyok. A bíróságon mindenkit, aki ott ült és úgy
nézte a tárgyalást, mint egy show-t, és mindenkit, aki tanúként
hazudott. De legfőképp utáltam azt a valakit, aki megölte a
húgomat, aki elvette őt a családjától, elvette tőle annak az
esélyét, hogy felnőjön, hogy legyen jövője. Belecsimpaszkodtam
az utálatba, és pokrócként szorosan magam köré tekertem. Senki
sem fog bejutni a dühömbe. Senki sem fog megbántani megint.

A fertőtlenítő zuhany után átadták az új ruháimat: négy

melegítőnadrág, négy sportmelltartó, négy alsónemű, négy
szürke póló, két pulóver és egy futócipő. Kaptam továbbá
ágyneműt zsákban és egy kis higiéniás csomagot. Késő este volt
és az összes nő már a cellájában tartózkodott. Egy hideg huzatos
folyosón sétáltunk lefelé, a padlót kékesszürkére festették, a
levegő dohos és állott volt, mint a halál. Feszes rugóként voltam
összetekeredve, de a fejem nem emeltem fel, nem néztem egy
cellára sem, miközben haladtunk. Hallottam a nők kíváncsi
suttogását, éreztem, ahogy bámulnak.
A gondolataim Ryannél jártak, és miközben elképzeltem,
hogy milyen szörnyűséggel néz szembe, éles szúrást éreztem:
fájdalmat a bordaívem alatt. Ő is a Rocklandben volt, de az út
másik oldalán levő férfibörtönben. Nem engedik majd, hogy
találkozzunk egymással, még akkor sem, amikor feltételes
szabadlábon leszünk – és ez így lesz életünk hátralevő részében.
Nem bírom elviselni a Ryan nélküli élet gondolatát, nem tudom
elképzelni, hogyan élem túl. Az egyetlen reményünk, hogy
ártatlannak találnak. Az ügyvéd azt mondta, hogy beadja a
fellebbezést, így a feljebbviteli bíróságon tárgyalják az ügyünket.
Három hónaptól hat hónapig is eltarthat az az időszak, amire
kitűzik a tárgyalás időpontját, de lehet esélyünk. Egy
másodpercre visszanyertem a lélegzetem, az utálatból a remény
felé lendültem.
Az őr megállt egy cella előtt, a kulcsát a zárba illesztette, és
egy hangos kattanás után hátratolta az ajtót.
– Megérkezett, Murphy. A felső ágy a magáé.
Beléptem, az őr egy másik hangos kattanással rám zárta az
ajtót.
A tekintetemmel felmértem a cellám. Körülbelül háromszor
négyméteres, rozsdamentes acél vécé és a kis fém kézmosó felett
egy tükör, minden szem előtt. Az egyik falat fényképekkel
ragasztották tele. Az alsó ágyon egy szikár nő olvasott, fekete
haja hosszú és egyenes volt, karja tele sebhellyel és tetoválással.
Még sose láttam ennyi tetoválást egy nőn. Rám bámult.
– Pinky vagyok – mondta.
– Én pedig Toni.
– Te vagy az a kölyök a tévéből? Az, aki megölte a húgát?
 Az arcom lángra gyúlt. Emlékeztem a híradós kocsikra,
amelyek körbevették a bíróságot, a kamerákra és a
mikrofonokra, amiket a képembe nyomtak.
– Ártatlan vagyok – buktak ki belőlem önkéntelenül is a
szavak.
A cellatársam nevetett egyet, bár ez valójában egy mély,
közönnyel teli hörgő, dohányos köhögés volt.
– Felteszem, senki sem mondta neked, hogy benn
mindannyian ártatlanok vagyunk.
Nem törődtem a még mindig nevető Pinkyvel, amikor
megágyaztam. Majd felmásztam a felső ágyra, labdaként
gömbölyödtem össze, piperedolgaimat a hasamhoz szorítottam
arra az esetre, ha a cellatársam megpróbálna valamit ellopni.
Meg akartam mosni az arcom és a fogam, de túl fáradt voltam
és túl ijedt. Becsuktam a szemem, kezdtem elszenderülni.
Pinky feje hirtelen megjelent, és a nő megragadta a karom.
Próbáltam visszanyomni, de ő erősen tartott, a keze fehér mancs
hosszú körömmel. Vékony arca koponyának nézett ki a
félhomályban. Majdnem sikítottam.
– Nem mennék körbe, hogy elmondjam azt a szarságot,
hogy ártatlan vagy – sziszegte. – Kiporolnának érte.
Elengedett, eltűnt alul. A mennyezetre meredtem, a szívem
szaporán vert. Még mindig éreztem, ahogy az ujjait a húsomba
vájta. Néhány perccel később hallottam, hogy horkol. A vékony
pokrócot a fejemre húztam, így próbálva elfojtani a zajt,
próbálva elfojtani mindent.

Az első néhány napban nem kerestem más társaságát, hanem

próbáltam megismerni az ijesztő új világot, amibe beletettek. A
hangulatom ingadozott a depresszió és egy olyan tehetetlen düh
között, amikor is behúzni vagy belerúgni akartam valamibe vagy
valakibe. De többnyire féltem – elég volt egy másik börtönlakó
pillantása, elég volt arra gondolni, hogy milyen sokáig fogok ezen
a helyen tartózkodni.
 A börtön régi volt, zajos és körülbelül száznyolcvan nőt látott
el különböző biztonsági szinteken. A levegő gyengén keringett, a
folyosók és a lépcsők sötétek és keskenyek voltak. Bármit
érintettünk, hidegnek éreztük: a falat, a korlátot, a cellánkat, a
padlót. A börtön négy részből állt. Az egyik szárny minimális
biztonságú volt, azok laktak itt, akik a legalacsonyabb kockázatot
jelentették. Az én oldalamon két körlet volt. Engem az A-ba
helyeztek, ami közepes biztonságú volt. Mindkét körletben
körülbelül hatvan cella helyezkedett el hosszú, kétsoros tömbben,
de a B egyik felében maximális biztonság volt, míg a másik a
védőőrizetesek és az elkülönítettek részére volt fenntartva.
Rettegve ültem. Még mindig mindent fel akartam fogni,
miközben az általános tájékoztatás bevezető óráját kaptam,
valamint egy kézikönyvet olyan dolgokkal kapcsolatban, mint
például a látogatás, a telefonhívás és a fogvatartottak számlája. A
következő kilencven napban egy értékelésen esek majd át, ahol
az intézményi pártfogó tiszt megállapítja a kockázati szintem és
a szükségletemet. Azután összeállítják a nevelési tervet. Mindenki
udvarias volt, hivatalos és határozott, és én próbáltam
odafigyelni arra, hogy mit mondanak, de egy részem
folyamatosan azt kiabálta a fejemben: Nem, ez nem nekem szól.
Én nem tartozom ide. Én nem csináltam semmi rosszat. Nicole
gyilkosa még mindig odakinn van!
Nem voltak előre meghatározott látogatási napok, de nekem
nyomtatványokat kellett kitöltenem azokról, akiket a látogatási
listámra fel akartam venni. Ugyanúgy egy nyomtatványon
kellett kérvényeznem a telefonszám engedélyezését. A költséget a
hívott fél állja, ha R-beszélgetést kérek. Azt mondták, hogy
hetekbe telik, míg a telefonszámomat és a listámat elfogadják.
Annyit írhatok azoknak az embereknek, ideértve Ryant is,
amennyit akarok, ami megnyugvást jelentett, de az összes postát
át fogják vizsgálni. Könyveket is engedtek, de csak korlátozott
mennyiségű papírt, és minden cellában volt egy tároló láda, ahol
a rabok a cuccaikat tarthatták. Minden héten kaptunk
egészségügyi és higiéniás dolgokat – minden mást meg kellett
vennünk a kantinban. Azt is megengedték nekem, hogy egy
harminc centi képátmérőjű tévét, egy CD-lejátszót és néhány
ruhadarabot vegyek, például alsóneműt és zoknit, és jóváhagyták
a farmert is. De azt nem engedték, hogy ezerötszáz dollár
értékűnél nagyobb holmim legyen a cellámban. Ha bármilyen
szabályt megszegnék, büntetést kapnék, ami lehet pénzbüntetés
vagy egy kiváltság elvesztése. Ha valami igazán komoly dolgot
tennék, elkülönítőbe küldenének. Más cellájába nem mehettem
be, és testi érintkezésbe sem kerülhettem más rabbal. Akkor arra
a részre fütyültem – senki sem volt, akit megérintettem volna.
Több év eltelt, mire felfogtam, hogy a fizikai kontaktus hiányát a
legnehezebb elviselni.
Most azért küzdöttem, hogy alkalmazkodjak a napi rutinhoz
és az összes szabályhoz. Késő éjszaka és kora reggel az őrök
bevilágítottak hozzánk zseblámpáikkal, amire mindig felriadtam
a vékony pokróc alatt reszketve, pedig nehezen sikerült álomba
merülnöm és nyugtalanul aludtam. Óránként körbejártak és
létszámellenőrzést tartottak, az elsőt reggel ötkor. Aztán a
konyhán dolgozókat leküldték, míg mi többiek zuhanyozni
rohantunk. Reggeli után az elítéltek dolgozni indultak, a
programjukra mentek vagy a cellájukban és a közös területen
lógtak. Ha dolgoztunk, kaptunk egy kis pénzt: öt vagy hét dollárt
egy napra.
A maximális biztonságú oldalon levő fogvatartottak bezárva
maradtak, hacsak nem dolgoztak, de minden órában lehetőségük
volt kimenni a közösségi helyiségbe. Vacsora után, ha az időjárás
megfelelő volt, kinn tartózkodhattunk az udvaron.
Elvárták tőlünk, hogy dolgozzunk vagy részt vegyünk a
programokon, de én az időm nagy részét a cellámban töltöttem:
járkáltam, aludtam, sírtam vagy levelet írtam Ryannek –
kaptam néhány papírt és egy ceruzát, az utóbbi nem volt több
egy csonknál. Több mint egy évig nem engedték, hogy
kapcsolatba lépjünk, és azután is csak a tárgyaláson, így
elkeseredetten vártam, hogy halljam, jól van. Még bélyegem sem
volt, és várnom kellett néhány napot, hogy a kantin kinyisson.
Reméltem, hogy az apám tud pénzt küldeni – minden egy
örökkévalóságnak tűnő folyamat volt a börtönben.
A letartóztatásom után megesküdtem a szüleimnek, hogy
ártatlan vagyok, és egészen biztos voltam abban, hogy az apám
még mindig hisz nekem, de az anyám egy másik történet –
különösen a tárgyalástól kezdődően. Az apámnak megengedték,
hogy küldjön nekem néhány személyes dolgot, például CD-t vagy
fotót, de figyelmeztettek, hogy egy darabig el fog tartani, míg
hivatalosan engedélyezik azokat. Kértem néhány képet Ryanről
és a családunkról, különösen Nicole-ról. Apa, miután
meghallotta a kérésem, egy darabig nem szólt bele a telefonba,
aztán beleegyezett. A hangja nyugodt volt. Anya korábban
órákat töltött azzal, hogy végignézze az összes albumot a
gyilkosság után, sírt, de én még azt is kerültem, hogy közel
menjek Nicole fényképéhez a házban. És utáltam látni az
évkönyvfotóját minden híradóban, minden újságban. De most,
másfél évvel később, szükségem volt, hogy fényképeket lássak
róla. Szükségem volt arra, hogy mindenre emlékezzek vele
kapcsolatban: hogyan mosolygott, mit szeretett, mit nem
szeretett. Megrémisztett, hogy kicsúszhat az emlékezetemből,
életben kellett hát tartanom valahogy, valamiképp.
Az intézményi pártfogó tisztem eldöntötte, hogy benne kell
lennem a kábítószeresek programjában, mert azon az éjjelen,
amikor Nicole-t meggyilkolták, ki voltam ütve, de én
ragaszkodtam ahhoz, hogy nincs drogproblémám és
visszautasítottam a részvételt. A pártfogó egy kicsi ember volt,
csak néhány centivel magasabb nálam, apró kezekkel. Azon
töprengtem, hogy szereti-e azt a hatalmat, amivel a női rabok
felett rendelkezik, mert bizonyára a kinti életben kinevetik.
– Ez az értékelése része – mondta. – Ha nem vesz részt a
nevelési tervben, nem lesz képes a besorolási szintjét csökkenteni.
Ez később hatással lehet a szabadon bocsátási alkalmasságára.
 – Ártatlan vagyok – feleltem. – Az ügyvédem beadja a
fellebbezést, hamarosan kikerülök.
Ő csak jegyzetelt kifejezéstelen arccal.

Esténként a sétaudvaron járkáltam, körbe és körbe, elhaladva

más nők csoportjai vagy egy furcsa, magányos futó mellett. Majd
egy nap én is futni kezdtem. Az az érzés, ahogy a lábam a talajt
érintette, minden egyes puffanással megakadályozta, hogy az
ismétlődő gondolatokat halljam a fejemben: a végtelen
elkeseredést. Próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire
hiányzik Ryan és Nicole, próbáltam nem gondolni a húgom üres
szobájára, az érintetlen dolgaira. Korábban azok közül, akikkel
törődtem, még senkit se vesztettem el, még egy kedvenc
kisállatot sem, és most küzdöttem, hogy megértsem a halált.
Annak az állandóságát, azt a megrendítő gondolatot, hogy sose
látom újból a húgom, sose hallom a hangját. Hogy ő már nem
létezik többé. Harcoltam a gondolataimmal a mennyországról, a
halál utáni életről, hogy hol lehet most. Nem tudtam felfogni,
hogy valaki csak úgy eltűnik. Az erőszakot sem tapasztaltam
meg korábban, és nem értettem, hogyan tudta valaki azokat a
szörnyűségeket tenni a húgommal. Nem tudtam nem arra
gondolni, hogy mennyire meg lehetett ijedve, mennyire fájhatott
neki.
Minden egyes emlék egy elviselhetetlen csapás volt. Oly
szorosan vett körbe a bánat, hogy nem tudtam lélegezni. És így
újra és újra átéltem.
A zárkatársammal nem sokat beszélgettünk. A karom
megragadását követő reggel Pinky röviden elmondta a börtönbeli
rutint, majd az arckifejezése ravasz lett, a szeme összeszűkült.
– Vannak szüleid, akik pénzt küldenek? Szükségem lenne
néhány dologra a kantinból, az emberem meg csak pár hét
múlva küld pénzt.
– Nem vehetek neked semmit. Bocs.
Farkasszemet néztünk és tudtam, hogy próbál
megfélemlíteni, de ugyanakkor ideges is e miatt. A tekintete
körbejárt, hogy lássa, hall-e minket valaki – senki sem volt az
előtérben, és a mellettünk levő cellában levő nők hangosan
vitatkoztak. Az az érzésem támadt, hogy azért időzítette
mostanra, hogy megőrizze a tekintélyét, ha visszautasítom.
– Nem számít, ha ilyen akarsz lenni – fordult vissza az
ágyához motyogva. – Csak tartsd rendben a szarodat.
Nem beszéltem más rabbal, magamnak való voltam.
Minden étkezésnél a sarokban ültem és az ételért váró sorban a
tálcámra meredtem, de a szemem sarkából figyeltem a többieket.
Többnyire fehérek voltak, de volt néhány indián és egy kevés
ázsiai. Voltak férfinak kinéző nők, akik rövid hajúak, széles
vállúak, és magabiztos járásúak voltak, sőt néha megragadták a
saját lábuk közét, ami megrémisztett. És néhány igazán
keménynek tűnő nő, akik talán öreg motorosok vagy drogosok
lehettek – hát ők ijesztettek meg legjobban. De a legnagyobb
meglepetés az volt, hogy sok nő milyen normálisan nézett ki. Sőt
egypáran még slamposak is voltak: sokan túlsúlyosak, a bőrük
fakó, a foguk koszos. Sok tetoválást láttam, néhány igazi
egzotikus remeket, de a többi durva és kopott volt. Nem sok fiatal
lány volt közöttük, talán csak egypár huszonéves.
Egy se figyelt rám, amíg egy nagydarab, ősz nő, aki a haját
fonatban hátrafogva viselte, egy nap oda nem jött hozzám. Az
orrát fenn hordta, a válla széles, és úgy ment, mintha azt
remélné, hogy valaki problémát okoz neki, de az összes nő kitért
az útjából. Leült mellém.
– Gyilkosságért vagy benn, kölyök?
A testem megfeszült, tanulmányozni kezdtem a kezét –
minden egyes ujjpercére egy szem volt tetoválva. Valamilyen
banda tagja volt? Rápillantottam, majd félrenéztem.
Emlékeztem Pinky figyelmeztetésére, de nem tudtam megállni,
hogy ne azt dünnyögjem, hogy nem én tettem.
A bordám közé bökött, keményen megdöfött az ujjával. A
vér az arcomba futott. Körbenéztem az őröket keresve, de azok a
többi fogvatartottal beszélgettek.
– Figyelj, kölyök. Elmondom, hogy mennek itt a dolgok.
Álltam mérges tekintetét, észrevettem a szája sarkában
összegyűjtött nyálat. – Senkit sem érdekel, mit csináltál kinn.
Most egy rendszerben vagy. Tartsd tisztán a zárkád, és tartsd
tisztán magad. Ha bármire szükséged van, velem beszélj és ne az
őrökkel. Ezt a helyet én működtetem.
Felállt és elsétált. Bámultam a széles vállát, majd elkaptam a
pillantásomat, amikor a válla fölött hátranézett. Oldalra toltam a
tálcám, elveszítve mindazt, ami az étvágyamból maradt. Senki
sem törődött odakinn azzal, hogy ártatlan vagyok, és idebenn
sem törődtek ezzel.
A mellettem levő nő megkérdezte: „Meg akarod enni azt?”
Alig maradt idő arra, hogy megrázzam a fejem, olyan
gyorsan elragadta a gyümölcslevem, és villára szúrta a
hamburgerem. Éreztem, hogy valaki bámul és felnéztem.
Az ősz hajú nő figyelt engem.
 NEGYEDIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER, KÖZÉPISKOLA

1996. JANUÁR

Amikor Ryan kitett otthon, már késő volt és lekéstem a vacsorát.

Az oldalajtón mentem be és észrevettem, hogy az apám halcsalit
kötöz a garázsban. Amikor kicsi voltam, együtt mentünk
horgászni. Pakoltunk ebédet, és a kenuban töltöttük a napot.
Most, hogy időm nagy részét Ryannel töltöttem, nem mentem el
apával olyan gyakran, bár továbbra is szerettem a pecázást.
Ryannek és nekem volt néhány kedvenc helyünk a folyónál, de
az időnk fele hancúrozással végződött. Apa a munkahelyére is
elvitt régen, mellette dolgoztam. Amikor ötéves voltam, vett
nekem egy saját szerszámövet és én követtem őt, kalapáltam a
dolgokat.
Tavaly egész nyáron neki dolgoztam, hogy kifizessem annak
a kocsinak egy részét, amit a szüleim nekem adtak – egy
Hondának, amit az anyám örökölt a nagyszüleimtől. Kicsit ócska
volt, de miután kijavítottunk rajta néhány dolgot és vettünk rá új
kereket, jó pár évig kitartott volna. Azt reméltem, hogy tavaszra
kész lesz, így kifizetem a biztosítást és egy igazi munkát szerzek.
Apával dolgozni jó móka volt, és kemény munka – erős izmom
lett a karomban és lapos kockahasam, amit Ryan imádott – de
én valami mást akartam kipróbálni, valami olyat, ami nem a
családi vállalkozás volt.
Apa felnézett, amikor bementem az oldalajtón.
– Szia, kicsim. Hol voltál?
– Odaát, Ryanéknél.
Fáradtnak tűnt, a bőre sápadt, szeme táskás. Új alvállalkozói
szerződése volt, ezért korán ment és későn jött haza, épp vacsora
előtt. Sötét haja volt, mint nekem és Nicole-nak – az anyám volt
az egyedüli szőke –, és olajbarna bőre, ami bronz lett, ha öt
percnél többet voltunk napon. Így jobban hasonlítottunk rá, az
arcunk mindenféleképp. Anya csinos volt, kis kéz és láb, keskeny
csípő és váll, így a termetünket tőle örököltük. Apró volt, de a
karja izmos és én büszke voltam, hogy ilyen menő és kemény
anyám van – láthattuk szálkás bicepszét, amikor ujjatlan pólót
viselt, és a srácok mindig megbámulták. Apa szerette azt
mondani az embereknek: „Pam kicsi és szívós, mint a kopasz
terrier”, és anya ilyenkor úgy tett, mintha behúzna neki.
Apa sem volt túl magas, talán körülbelül százhetvenöt centi,
de tömzsi volt és a kemény munkától jó felépítésű. A tarkója és a
karja mindig napbarnított, a keze érdes és a bőre valamiféle fa
illatát árasztotta, cédrusét vagy fenyőét, tiszta kinti illatot. Apa a
kedves arcával és a szemüvegével inkább tanárnak nézett ki,
mint építkezési vállalkozónak.
– Az anyád odavan, hogy nem telefonáltál. – A szemüvege
felett nézett fel rám, dorgálóan.
– Mondtam neki tegnap, hogy suli után talán Ryanékhez
megyek.
– Azt hiszem, egy bocsánatkérést méltányolna.
És én pedig méltányoltam volna, ha leszáll rólam most egy
darabig, de ez úgysem történik meg. A szüleim sokat veszekedtek
miattam. Az anyám azt gondolta, hogy az apám túl engedékeny
velem szemben és ezért kerülök bajba. De a valódi oka, hogy
bajba szoktam kerülni, az volt, hogy anya mindig olyan
átkozottul kemény volt velem. Amikor elkezdjük azt érezni, hogy
semmit sem tudunk jól elvégezni, úgy tűnik, hogy semmi
értelme nincs. És nem mintha igazán rossz lennék. Én csak nem
olyan gyorsan végeztem el a munkát a ház körül, ahogy azt
anya gondolta és nem töltöttem annyi időt a házi feladatom
megírásával, mint a húgom. Még mindig jó jegyeket kaptam –
nem láttam értelmét annak, hogy minden tesztem kiváló legyen.
Anyának az sem tetszett, ahogy öltözködöm – a rockbandás
pólók, a szakadt farmerek és flanelingek –, vagy az, ahogyan
sminkelek: a szemem körül füstös árnyalatban.
Azt mondta: „Tudom, hogy csak magadat próbálod kifejezni,
Toni, de talán nem érzékeled, hogy milyen üzenetet küldesz az
embereknek. Ha úgy öltözöl, mint egy huligán, akkor úgy is
fognak kezelni téged, mintha bajkeverő lennél. Régen olyan
csinosan öltöztél.”
Néha, amikor Amy átjött, láttam, ahogy anya bámulja Amy
katonabakancsát és a feketére festett körmét. Később
megkérdezte, hogy beszéltem-e Shaunával az utóbbi időben. A
hangja szomorúnak és reménykedőnek hangzott:
– Shauna olyan aranyos lány.
Anya igazán nem szerette, amikor Ryannel lógtam, aki
szerinte a „baj felé tart”.
Amikor próbáltam az apámmal arról beszélni, anya hogyan
kritizál engem, ő azt mondta: „Az anyád aggódik miattad”. Nem,
anya csak azt utálta, hogy nem tud irányítani engem úgy, ahogy
azt apával és Nicole-lal tette.
Apa lezser volt, ami néha nagyon jó. Például el tudtam
mondani neki dolgokat, és tudtam, hogy nem árul el, de utálta a
konfrontációt. Ha köztem és az anyám között veszekedés
támadt, ő elhagyta a szobát. Anya határozott személyiség volt és
nem törődött senkivel – ami akkor lehet nagyon kellemetlen,
amikor mérgesen kritizálja az eladót vagy a beszállítót. Mi
mindig összetűzésbe keveredtünk, de amikor kicsi voltam, nem
volt annyira rossz a helyzet. Anya nagyon szórakoztató volt és
őrült képzelőerővel rendelkezett – órákig mesélt nekünk
történeteket. És minden hétvégén viccesen új tennivalókkal jött
elő, mint például egynapos kirándulás Victoriába és a tenger
alatti kertek meglátogatása, vagy túrázás az Öböl-szigetek egyike
körül. Néha csak mi ketten mentünk el a kocsival és osztottuk
szét apa reklámfelhívását, majd megebédeltünk és beszélgettünk
az összes útközben látott házról és arról, kik lakhatnak ott.
Tetszett nekem, hogy mennyire felvillanyozzák az új ötletek,
ahogyan kikéri a véleményem. Okos is volt, és ha problémánk
támadt, jó volt vele beszélgetni, mert például tanácsot adott –
apa csak azt mondta, hogy minden rendben lesz.
Anya csak azt nem tudta, mikor kell leállnia. Egész idő alatt
olyan túlzottan védett és aggódott, hogy valami rosszul sül el és
valami rossz fog történni. Nem bízott abban, hogy magam is
meg tudom oldani a dolgokat. Apa azt mondta, hogy ez a
gyermekkora miatt van – az anyukája egy túlságosan aggódó
személy volt, gyakorlatilag agorafóbiában szenvedett, az apja
pedig annyira alkoholista volt, hogy napokra eltűnt –, és azért,
mert anya annyira szeret minket. Próbáltam megérteni, de
utáltam, hogy egymillió kérdésre kell válaszolni a napomról, az
iskoláról és a barátokról, mintha neki minden egyes dologról
tudnia kellene, ami az életünkben történik. Utáltam azt, ahogy
mindig irányítani próbált, hogy az ő módján csináljam a
dolgokat.
Most, hogy idősebb lettem, minden rosszabbodott. Minél
inkább próbált engem uralni, annál inkább úgy éreztem, hogy
szoros kötelek vesznek körbe, kipréselik belőlem az összes levegőt,
összepréselnek engem, ami arra késztetett, hogy mindennek pont
az ellenkezőjét akarjam csinálni. De ami igazán bosszantott,
hogy láttam, többé már nem szeret igazán. Úgy éreztem, mintha
mindig csalódna bennem és zavart lenne, de főleg mérges.
Mintha megőrjítené, hogy nem tud rávenni arra, hogy
megcsináljam azt, amit ő akart. Néha eltűnődtem azon, hogy
szeretett-e engem egyáltalán.

Amikor bementem a lakásba, anya valami papírmunkát végzett

az irodában. Apa értett az emberekhez és remek építész volt, de a
számokhoz nem volt érzéke, így anya vitte a vállalkozás üzleti
oldalát. Laza lófarokba kötötte fel a haját, néhány tincse
kicsúszott. Smink nélkül nagyon fáradtnak tűnt, lámpájának
tompa fénye kihangsúlyozta beesett arcát. Az apám egyik pólóját
viselte és farmert. Amikor vacsorázni vagy valahová máshova
mentünk, csinosnak nézett ki, de ugyanakkor sokszor
munkásbakancsot viselt és az építkezésen dolgozókkal
beszélgetett. Ez volt az egyik oka annak, amiért bedühödtem,
amikor az anyám az öltözködésem miatt nyaggatott.
Próbáltam szó nélkül elmenni, de ő meghallotta a lépéseimet
és megfordult.
– Épp ideje, hogy hazajöttél. Kösz a telefonhívást.
A szavai szarkasztikusak voltak, de nyugtalannak tűnt, és én
eltűnődtem, hogy részben én okoztam-e a fáradtságát. Nem
voltam biztos abban, hogy mi aggasztott jobban.
– Ryannél voltam. Mondtam neked.
– Megemlítetted, hogy talán elmész, de méltányolnám, ha
néha hazatelefonálnál és informálnál minket. Nem tudtam, hogy
mennyi kaját készítsek.
– Oké, jó, legyen úgy.
Lesétáltam az előszobába. Kijött az irodából, követett.
– Nem, ez nem jó. Egy bocsánatkérést szeretnék.
A vállam fölött odadobtam, hogy „Sajnálom”, majd az
orrom alatt azt dünnyögtem, hogy „irányítási mániád van”.
– Mit mondtál az előbb? – Belökte a hálószobám ajtaját,
miközben én a pólómat vettem le.
– Hé, egy kis magánéletet kérhetek?
– Addig, amíg az én házamban laksz, engedelmeskedned
kell az én szabályaimnak, Toni. És mi időről időre kértük, hogy
telefonálj, ha későn jössz.
Egy újabb dühroham kapott el. Anya mindig az ő házának
nevezi ezt a házat, mintha mi semmibe se szólhatnánk bele.
– Mondtam már, hogy sajnálom. Most magamra hagynál?
– Nem tudom, hogy mit csináljak veled, Toni. – A mellkasa
előtt összefonta a karját. – A hozzáállásod még rosszabb lett,
amióta Ryannel találkozgatsz.
– Csak azért kritizálsz, mert nem tetszik neked.
Rossz volt, hogy a szüleim nem látták, hogy milyen jó volt
Ryan, milyen jó volt hozzám. Spórolt, hogy egy nyakláncot
vehessen a szülinapomra, egy ónixfekete csillagot pompás
bőrszíjon. Nem látták az édes leveleit, amit nekem írt. Nem
próbált mindig kemény lenni, mint némelyik srác. Semmi olyan
téma nem volt, amiről ne tudtunk volna beszélgetni:
beszélgettünk cikis történetekről, reményeinkről és álmainkról.
Ryan hatására normálisnak éreztem magam, a normálisnál
jobbnak. A szüleim csak azt látták, hogy az apja egy volt elítélt, ő
pedig egy nagy, zajos autót vezet és heavy metalt hallgat.
– Ryan most éppen az egyetlen jó dolog az életemben –
mondtam.
Anya az ajtófélfának dőlt, vett egy lélegzetet, felkészülve a
csak-hogy-neked-jó-legyen előadásra.
– Ez a probléma, Toni. Nem kellene, hogy ő legyen az
egyetlen jó dolog. Tudom, hogy az érzéseid erősek iránta, én csak
a miatt aggódom, hogy minden másról elfeledkezel az életedben.
Mi van a többi barátoddal?
– Még mindig találkozom a barátaimmal, de nekik is
vannak fiúik. Ryan és én ugyanazokat a dolgokat szeretjük
csinálni. Mi baj van azzal, hogy vele töltöm az időmet? Ti csak
utáljátok őt.
Ryan ritkán jött hozzánk. Még ha anya udvarias is volt,
feszültséget és kényelmetlenséget éreztem – mintha
megszámolná az ezüstneműt, miután Ryan elment. Apával
horgászatról és vadászatról beszélgettek, fiús dolgokról. De egy
éjszaka, miután nálunk vacsorázott, az apám bejött a szobámba
és azt mondta: „Ryan jó fiúnak néz ki, Toni, de tudod, az apja az
egy másik történet. Nem a legjobb emberek, akikkel érdemes sok
időt eltöltened. Csak gondolkodj el ezen! Megteszed?”
Biztos voltam benne, hogy anya beszélte rá erre a
beszélgetésre – ez egyike volt azoknak a lássuk-vajon-meg-
tudod-őt-győzni dolgoknak, de én úgy éreztem, hogy elárult. Azt
gondoltam, hogy apa olyannak látja Ryant, amilyen igazán. Ez
így nem volt fair – Ryan egyáltalán nem hasonlított az apjára.
Egy hétig nem beszéltem az apámmal, és később többet nem
beszéltünk Ryanről – legalábbis így nem. Anyára hagyta ezt…
– Ez nem arról szól, hogy szeretem-e – mondta anya. – Én
csak azt akarom, hogy legyen jövőd. – Vett egy nagy levegőt, egy
pillanatig hallgatott. – Nézd, a te korodban én is szórakoztam,
randiztam rosszfiúkkal, de fiatalon megházasodtam és sose
fejeztem be a tanulmányaimat. – Tudtam, hogy a szüleim akkor
házasodtak, amikor még a húszas éveikben jártak, de nem
tudtam, hogy ez zavarja az anyámat. Ő gyorsan folytatta. –
Nem bánom, hogy megházasodtam, de azt kívánom, bárcsak
néhány dolgot előbb csináltam volna. Például a főiskolát. Így lett
volna saját karrierem. Sok időd van még, hogy komoly
kapcsolatod legyen valakivel.
– Feltéve, ha az a valaki nem olyan, mint Ryan, ugye?
– Csak azt mondom, hogy várnod kellene a végleges döntés
előtt.
– Imádom őt. – Már majdnem könnyeztem, ami
mérgesebbé tett. – Miért nem látod ezt? Nem akarod, hogy
boldog legyek?
– Csak tizennyolc vagy.
– Mégis tudom, hogy mi az a szerelem.
– Randizhattok továbbra is, de legalább próbálj bejutni
ősszel a főiskolára. Vegyél fel néhány tantárgyat, találd meg,
hogy mit akarsz csinálni, de ne adj fel mindent!
Anya úgy próbált beszélni, mintha az én oldalamon állna, de
tudtam, hogy csak azt akarja, hogy elmenjek a fősulira. Mert így
elfeledkeznék Ryanről és találkozhatok egy sráccal, akinek jobb
jövője van – legalábbis az ő hazug mércéje szerint.
– Nem akarok fősulira menni, én nem vagyok Nicole. Egy
darabig dolgozni akarok, pénzt spórolni, majd utazni. A világot
akarom látni.
– Mindez nagyon szép, de kell, hogy legyen valamiféle
terved.
– Ez az én tervem. Amint végzek és elegendő pénzem lesz,
elköltözöm.
 – Elköltözöl? – Döbbenet látszódott az arcán.
– Azt hittem, hogy boldog leszel, ha hallod.
– Remélem, nem Ryannel költözöl össze.
– Eltaláltad. Vele.
– Hogy… – Elhallgatott, a szája továbbra is nyitva, mintha
olyan feldúlt lenne, hogy nem találja a szavakat. – Hogy
engedhettek meg magatoknak egy saját helyet? Fogalmatok
sincs róla, hogyan gazdálkodjatok a pénzzel. Sőt, pénzetek sincs.
Úgy kezelt, mintha ötéves lennék, mintha lila gőzöm se
lenne az életről.
– Van elég pénzem, hogy megjavítsam a kocsit és
hamarosan biztosításom legyen. Mike a Fish Shackből azt
mondta, hogy tavasszal kezdhetem a felszolgálást, majd a
nyáron teljes munkaidőben dolgozhatok.
– A Fish Shack? Toni… – Már rázta a fejét. – Nem
dolgozhatsz ott.
– Miért nem?
– Igazán pincérnő akarsz lenni? Van róla fogalmad, hogy
milyen nehéz az? És te utálod, ha mások parancsolnak. Egész
hétvégén későig dolgozol, majd egész héten fáradt leszel az
iskolában. Szerintem inkább folytasd a munkát az apádnál.
Ahol továbbra is a szeme előtt leszek, erre gondolt. Torkig
voltam azzal, hogy helyettem beszél, mintha mindent tudna
rólam és azt is, hogy mi a legjobb számomra.
– Hát, inkább a Fish Shacknél dolgozom. Több tapasztalatra
van szükségem az önéletrajzomhoz, anya, nem elég az, hogy
apának dolgoztam. – Ez talált. És szinte láttam, ahogy forog az
agya, próbálja kigondolni a következő érvét. Gyorsan folytattam:
– Ryannek már van munkája egy túrafelszerelést árusító boltban
és nyáron vezetőként néhány embert el is visz majd túrázni. Az
anyukája már elkezdett néhány dolgot félretenni nekünk, például
törülközőt, ágyneműt és konyhai dolgokat. Nincs szükségünk
sokra, hogy hozzáfogjunk.
Rámosolyogtam. Elégedett voltam azzal, hogy mennyire jól
elterveztünk mindent és azzal az irigy bosszúsággal is, ami az
arcán tükröződött, amikor megemlítettem Ryan anyját.
– Szóval már mondtátok Ryan anyjának? És helyeselte?
– Igen, örül nekünk. Neki tetszem. – Egy kicsit mélyebbre
nyomtam belé a kést, és az anyai szem mindent eláruló
összehúzásával jutalmazott meg.
Ekkor új taktikába fogott.
– Még ha van is munkád, nem mehetsz és jöhetsz úgy, hogy
neked tetszik. Ameddig itt laksz, tudatnod kell velünk, hogy hol
vagy, és mikor jössz haza. – Még mindig zihált, próbálta
visszanyerni az önuralmát.
– Rendben. – Átnyomakodtam mellette és a fürdőszoba felé
mentem. – Végeztünk? Szeretnék most letusolni.
Megrázta a fejét.
– Nincs miről beszélnem veled.
– Nem tudom, hogy egyáltalán miért is próbálod meg.
Becsuktam az ajtót.
– Ne használd el az összes meleg vizet! – kiabálta.

Amikor kijöttem, Nicole a saját szobájában tanult, a könyvek

szétszórtan az ágyán. A szobáink a ház egyazon oldalán voltak,
középen pedig a közös fürdőszoba. Az anyámnak is a felső
emeleten volt az irodája, de a szüleink hálószobája az alsó szinten
volt, a ház ellentétes végében. A hálószobám falát rocksztárok
poszterei díszítették: Nirvana, Soundgarden, Pearl Jam és Alice
in Chains. A takaróm sötétlila volt, a falam az anyám által
megengedett legsötétebb szürkére volt festve, és a padlón
rendszerint kupacokban álltak a ruhák, például farmer, Ryan
néhány pólója, amit szerettem viselni, és az egyik dzsekije.
Jegyzet- és levélgyűjteményem is volt tőle, továbbá olyan dolgok,
amiket nekem adott: kis emléktárgyak, mint mozijegyek vagy a
motorjáról egy matrica. Azokat egy öreg szerszámosdobozban
tartottam, amit az apámtól kaptam lakattal, a kulcsa pedig a
nyakamban lógott.
 Az íróasztalom feletti üzenőtábla Ryanről és rólam készült
fényképekkel volt tele. A kedvencem, amit tavaly készítettünk a
tónál, az éjjeliszekrényemen volt. Mindketten a kocsija platóján
ültünk és csókolóztunk. Néha, amikor nem tudok elaludni, a
fényképet a mellkasomon pihentetem, olyan érzés fog el, mintha
Ryan velem lenne. Még sosem töltöttünk egy éjszakát együtt, és
alig vártuk, hogy legyen egy saját kéglink, ahol lehet
magánéletünk és szabadon bármit megtehetünk, amit csak
akarunk.
Nicole szobája rendes volt – nem voltak ruhák a padlón – és
a falat halvány boglárkasárgára festették. Átlátszó függöny volt
az ablaknál és szép párnák a zsályazöld ágytakarón. A szobája
tavasziasan üdének tűnt, ami illett vidám természetéhez. Habár
most komolynak nézett ki, a ceruzája egyik végét rágta, ahogy
tanult. Talán biztosra próbált menni, hogy kiváló minősítést
kapjon a következő tesztjére – láttam már sírni, amikor egyszer
négyest kapott. Sose engedte meg, hogy az még egyszer
megtörténjen. Sokat bosszankodtam miatta, főleg mert azt
kívántam, bárcsak ne akarna mindig tökéletes lenni. Azt is
kívántam, hogy gerincesebb legyen és álljon ki magáért.
Dühített, hogy mindig belemegy abba, amit anya akar, a
házimunkáját azonnal elvégzi, mindig pontosan megmondja,
hogy hova megy és kivel volt, majd milliószor telefonál és sose
késik.
Csinos volt, és most ránézve láthattam, hogy még csinosabb
lett az elmúlt pár hónapban. Arcának puha, babakereksége
eltűnt, és kezdett látszódni az arccsontja, ami felnagyította a
szemét – ő anya barna szemét örökölte, én pedig apa zöldjét.
Kezdte a felsőjét is kitölteni – látszott, az enyémnél nagyobb
cickói lesznek – és a csípője is határozottan formásodott. De még
mindig fiatal lányként öltözött – sok rózsaszín és barackszínű
ing, szép farmer. Sose mutatta a bőrét, alig viselt sminket, habár
megengedték neki. A legtöbb, amivel láttam, a szájfény és a
vékony szempillafesték volt. Olyan fekete haja volt, mint nekem,
de rendszerint lófarokban viselte és nem tupírozta fel hajlakkal.
Ugyanúgy néztünk ki, amikor kibontva hordta a haját, hasonló
vonások, hajszín és kis termet, de közelről egyáltalán nem. Nicole
arckifejezése szelíd, nyitott és vonzó volt. És az enyém? Anya azt
mondta, hogy úgy nézek a világra, mintha bátorítanám, hogy
kezdjen ki velem.
Nicole könyvmoly volt, mindig olvasott valamit, gyakran
cserélt könyvet anyával. Próbált rávenni arra, hogy olvassak én
is V. C. Andrewstól, Anne Rice-tól vagy Jean M. Aueltől,
mondván „Próbáld meg, Toni, tetszene neked”, de az olvasás
nem az én világom volt. Sosem tudtam sokáig összpontosítani.
Letette a könyvét és rám mosolygott.
– Milyen volt a randid?
– Csak lógtunk Ryanéknél. Rendben volt.
Mondhatnám, hogy odavolt Ryanért. A barátom nem jött át
gyakran, de amikor igen, a húgom mindig talált okot arra, hogy
körülötte legyen: hozott valamit a konyhából vagy a hűtőből.
Ryan mindig kedves volt vele, kérdezte az iskoláról vagy valami
másról, de én addig bámultam a húgomra, míg megértette a
jelzést és magunkra hagyott minket.
– Mit olvasol? – kérdeztem, még mindig az ajtajából. A
rossz érzésem nem múlt el a miatt, hogy múlt éjjel, amikor
kölcsönkérte az egyik jó hajápolómat, azt válaszoltam, hogy
vegyen magának. Általában nem bánom, hogy időnként
osztozkodjunk – azt csak azért mondtam, mert dühös voltam
anyára. Akkor azért veszekedtünk, mert szerinte túl sokat mosok
és az összes mosószert elhasználom. Anya arra akart rávenni,
hogy vegyem meg magamnak a minőségi cuccokat, ha azokat
akarom használni, így a szappant, a sampont, a sminket –
nemcsak az életemet irányította, hanem kemény kézzel kezelte a
család pénzügyeit is…
Nicole felnézett, meglepődött az érdeklődésem hallatán.
– Ez egy sci-fi olyan gyerekekről, akik szuper okosak, és
néhány földönkívülitől meg kell menteniük a földet. Végjáték a
címe.
Lenéztem az előszobára, a szüleim hangja szállt fel a
földszintről. Anya hanghordozásából meg tudtam állapítani,
hogy megint rólam panaszkodik.
– Bárcsak meg tudna valaki menteni anyától! –
sóhajtottam.
– Talán csak csináld meg időnként azt, amit akar, akkor
nem veszekednétek olyan sokat. Nem olyan nehéz telefonálni.
– Talán neki kellene nekem megengednie, hogy időnként azt
csináljak, amit akarok.
– Nem fogja. Nem olyan. De te már majdnem befejezted a
sulit. Nem próbálnál addig kijönni vele?
Nicole mindig olyan bölcsnek tűnt – vagy legalábbis a
koránál érettebbnek – és olyan észszerűnek – és tőlem olyan
különbözőnek.
– Talán nem. – Nevettem.
– Ostoba vagy – rázta meg a fejét. – Csak azért ilyen, mert
törődik veled.
– Nem, ő veled törődik.
– Téged is szeret.
– Nem ugyanúgy.
– Én csak könnyebb eset vagyok. – Megvonta a vállát,
elfogadva a szerepét a családban.
Igen, az vagy. – Nehéz volt nem szeretni őt, és a legtöbb
ember szerette is: a tanárok, a diákok, az én átkozott fiúm, és ez
volt az egyik oka annak, hogy néha akaratlanul bosszantottam
őt. És olyan kedves volt – egy azok közül, akik mindig
emlékeznek a születésnapokra és személyre szóló üdvözlőlapot
készítenek. De unalmas is volt – mindig rossz érzés fogott el,
hogy ezt gondolom. Igazán sose csinált vagy mondott semmi
érdekeset. Legalábbis nekem nem.
Bár az utóbbi időben észrevettem, hogy változik. Amikor
anya dolgozott, hallottam a húgomat a lenti telefonon beszélni
néhányszor. Kacarászott és suttogott, majd témát váltott, amikor
bementem a helyiségbe. Úgy véltem, hogy a legjobb
barátnőjével, Darlene-nel beszél, egy másik mintagyerekkel.
Kételkedtem abban, hogy bármiben is mesterkednének. Miféle
titkai lehetnek a húgomnak?
– Használhatod a hajápolómat, ha akarod – mondtam.
– Igazán? – Felugrott az ágyról és odarohant hozzám.
Megölelt, édes citromos illat vett körbe. – Köszönöm. Köszönöm.
Visszaöleltem, közben azon töprengtem, hogy miért olyan
izgatott egy buta hajápoló miatt. Mióta törődik olyan sokat azzal,
hogyan néz ki?

Következő héten a suliban Shauna folyamatosan vagy a

szekrényem előtti folyosón lógott, vagy a parkolóban várakozott
a többi lánnyal. Ha megláttak Ryannel, elsétáltak, de világos
volt, hogy próbálnak megfélemlíteni. Ryan egyre csak azt
mondta nekem: „Csak ne figyelj rájuk”, de én nem tudtam, hogy
meddig leszek képes arra, hogy így tegyek.
Azon a pénteken buli volt Ryan egyik barátjánál – a szülei
nem voltak a városban. Ryan felvett engem és útközben
elszívtunk egy jointot. A szüleim tudták, hogy cigizek és talán
gyanították a marihuánát is. Anya egyszer cigarettát talált a
kabátzsebemben, és nekem el kellett viselnem erről néhány
kiselőadást. Mondtam nekik, hogy nem sokat cigizek, ami igaz is
volt, de nem beszéltem arról, hogy azért tetszik, mert ez egy
rituálé Ryan és köztem. Imádtam Tim Hortonhöz menni vele,
kávézni, azután a parton ülni és egy cigin osztozni. Ugyanabban
az évben kezdtem el füvezni is. Úgy véltem, hogy addig rendben
van ez, amíg a kemény drogoktól tartózkodom. Tetszett, hogy
mindent az életben egy kicsit jobbá tett, valahogy lágyabbá,
mintha a rossz dolgok annyira nem számítanának. Senkit sem
bántottunk és nem csináltunk igazán buta dolgokat. Egyszerűen
csak jól éreztük magunkat.
Mire odaértünk a buliba, már javában folyt. A srácok körben
álltak, cigiztek és söröztek. A csajok a kanapékon tanyáztak vagy
a nappaliban táncoltak, próbáltak szexinek látszani a fiúk
kedvéért.
Jól éreztem magam Ryan ölében ülve, a zenét hallgatva és
arra mozogva, amikor hirtelen feltűnt egy arc, amire itt nem
számítottam.
Nicole volt az.
Felegyenesedtem.
Mi a csudát keres ő itt?
Korábban láttam őt otthon, készülődött, de anyának azt
mondta, hogy moziba megy Darlene-nel, aki majd felveszi a
kocsijával.
Ryan megfordult, ő is észrevette.
– Azta! De jól néz ki.
Meglöktem.
– Hé!
– Nem úgy – védekezett. – Én csak nem vagyok ahhoz
szokva, hogy kiöltözve látom meg ilyenek. – Megcsókolt.
– Csak te érdekelsz, babám.
Tudtam, hogy igazán nem gondolt semmire a Nicole-ra tett
megjegyzésével, csak egy megfigyelés volt – és igaza volt. A
húgom jól nézett ki. Igazán jól.
Fénylő fekete haját kiengedte, és vagy hajcsavarót használt,
vagy valami mást, hogy fazont adjon neki, így az sűrűn
hullámzott az arca körül és a hátán. Több sminket viselt, mint
általában, a szeme egzotikusnak tűnt és rejtélyesnek, az ajkán
fénylett a szájfény. Sőt úgy tűnt, hogy alapozót és pirosítót is
felrakott, a bőre sima és az arccsontja szörnyen magas lett.
Az igazi meglepetés a ruhája volt. Szűk farmert vett fel,
koptatottat és csípőre húzottat tetszetős barna övvel, amit még
sose láttam korábban, és egy szoros fehér pólót, ami felcsúszott,
amikor felemelte a karját, láthatóvá téve a derekánál levő
napbarnított bőrét. A póló V-nyakú volt, egy kicsit mutatva a
melle közét, melynek létezéséről a húgomnál nem tudtam, de
elgondolkodtatott, hogy talán push-up melltartót visel.
Idősebbnek nézett ki – idősebbnek, mint én. És szuper dögös volt.
Felkeltem Ryan öléből és elindultam Nicole felé, aki ide-oda
mozgott a zenére, kezében műanyag pohár. Darlene-nel
beszélgetett és mindketten egy csapat srácra figyeltek. Az
egyikőjük visszanézett Nicole-ra. Megütögettem a vállát. A
húgom megfordult.
– Toni!
Elpirult, de a tekintete üveges volt. Kivettem a kezéből az
italt és egyet kortyoltam belőle, a szám megtelt savanyú
őszibarackkal. Hosszúlépés gyümölcslével. Visszaadtam a
poharát.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem.
– Csak lógunk. – Ideges volt, tekintete Darlene-re rebbent,
majd a fiúcsoportra, és vissza rám.
– Azt hittem, hogy moziban vagy.
– Én meg azt, hogy te Ryannél.
Ez volt az első alkalom, hogy eltökéltséget mutatott: az állát
előrenyújtotta és a tekintete mérges volt. Meglepődtem, de
ugyanakkor le is voltam nyűgözve.
– Anya kiborulna a miatt, hogy itt vagy és iszol – jegyeztem
meg.
Hezitált, majd azt mondta:
– Fordulj fel, Toni! Ha te elmondod, én is elmondom.
Mi a csoda ütött a húgomba? Dühös lettem és helyre
akartam tenni, de anya megőrülne, ha megtudná, hogy
mindketten valaki házában voltunk, amikor annak az illetőnek a
szülei nem voltak otthon. Van szükségem egy újabb veszekedésre
egy hülye buli miatt?
– Baszki. – Elkaptam Nicole italát és elsétáltam.
– Nem kell, hogy mindig piszok legyél velem! – kiáltott
utánam.
Visszamentem Ryanhez, még mindig füstölögve.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Nem tudom, hogy miért van itt, de készül valamire.
Teljesen furcsán viselkedik.
– Csak szórakozni próbál, mint mi.
– Talán…
Figyeltem a húgom, aki most elsétált Darlene-nel. Úgy tűnt,
hogy kimennek a hátsó ajtón a teraszra. A válla fölött még
egyszer a fiúk csapatára pillantott. Az egyik srác kivált, és ő is
kifelé igyekezett. Nem sokat jegyeztem meg róla, magas volt és
hokimezt viselt. Az volt az érzésem, hogy Nicole-lal fog
találkozni ott, ahol nem látom. Utána kellene néznem a
húgomnak? A srác is részeg volt? Idősebbnek nézett ki a
húgomnál. Aztán az anyámra gondoltam, ahogy mindig
ellenőriz, mintha nem lennék elég okos ahhoz, hogy önmagam
oldjam meg a dolgokat.
Nicole tizenhat – tud magára vigyázni.

Shauna és a barátnői csak később jelentek meg. Kicsípték

magukat, a hajuk és a sminkjük tökéletes volt. Odajöttek, hogy
beszéljenek néhány emberrel, akikkel lógni szoktam: Amy-vel, a
fiújával, Warrennel, és Warren egypár barátjával – az egyikük
talán Cathyvel jár. Ryanhez simulva tovább beszélgettem
Amyvel, mintha nem látnám Shaunát, de éreztem, hogy figyel
engem: alaposan megnézte a ruhám, a cipőm, a hajam, próbálta
összezavarni a fejem. Az italomat letettem a pultra, kimentem a
fürdőszobába és a tükörben megbámultam magam. Szájfényt
tettem az ajkamra, a hajamat felborzoltam. Amikor
nyugodtabbnak éreztem magam, visszamentem.
Shauna az egyik srác közvetlen közelében állt – egy
Cameron nevezetű, egész jóképű hapsi volt, aki a lány fülébe
suttogott, miközben az szemérmesen mosolygott. Helyes, talán
túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy engem háborgasson.
Visszadőltem Ryanre, aki elmosolyodott és megkérdezte:
– Rendben vagy?
– Igen. – Visszamosolyogtam rá, a sörömért nyúltam,
kortyoltam egyet – és a szám megtelt egy borzalmas ízzel.
Kiköptem, lefröcskölve egypár lányt, akik mellettem álltak, de
rögtön hátraugrottak olyan dolgokat mondva, mint „Ó,
Istenem!” „Undorító!”
Megtöröltem a szám, émelyegve és köhögve.
– Mi történt? – kérdezte Ryan.
Fuldokolva mondtam, hogy „Valami van az italomban”, és
már rohantam újból a fürdőszobába. Vízzel kiöblítettem a szám,
de az íz maradt.
Amikor végül megint csatlakoztam a csoporthoz, a
sörösüvegemre néztem és észrevettem a cigarettacsikk árulkodó
jeleit: egy kis dohány még mindig a tetején lebegett és kiült az
oldalára. Mondtam, hogy „Valaki csikket tett a sörömbe!”
– Beszarás! – mondta Ryan az üvegre nézve.
Felpillantottam. Shauna, Kim és Rachel olyan nagyon
nevettek, hogy majdnem meghajoltak. Cathy is mosolygott, de
elpirult és nem nézett a szemembe.
– Azt gondoljátok, hogy ez vicces? – A kezemben tartottam
az üveget, mintha el akarnám dobni. A düh az ereimben
keringett.
– Látnod kellett volna az arcodat – nevetett Shauna.
– Te tetted ezt? – Előreléptem. Ryan megragadta az ingem.
Shauna a szemét forgatta.
– Ó, istenem. Paranoiás vagy. Még csak közel sem voltam a
hülye italodhoz.
– Valamelyik lány tette? Észrevettem, hogy Amy is nevet
titokban.
– Bocsi – hadarta. – Csak olyan vicces volt az
arckifejezésed.
A dühtől és a zavarodottságtól elvörösödtem. Ez fájt. A
legjobb barátnőm kinevetett engem. Olyan volt, mintha megint a
kilencedikben lennék.
Ryan barátja, Greg, megpaskolta a hátam.
– Neked szívnod kellett volna a cigid, nem innod.
Mindenki újból nevetni kezdett. Még Ryant is hallottam
mögöttem kuncogni. Megfordultam, készen arra, hogy hisztizek
vele, de ő azt suttogta: „Csak kapcsolódj bele.”
Még mindig mérges voltam, így eltartott egy pillanatig, hogy
felfogjam, amit mondott, majd rájöttem, hogy mire gondolt.
Elkezdtem nevetni, mintha egy cigarettacsikk lenyelése a
legviccesebb dolog lenne a világon. Minél jobban nevettem, annál
jobban nevetett velem együtt mindenki. Shauna arca
kárörvendőről mérgesre, majd dühössé váltott, mielőtt eltüntette
volna az érzését és látszólag a többiekkel tartott.
Menjünk el innen – mondta a barátnőinek, amikor elhalt a
nevetés. – A buli kezd unalmas lenni.
Az ajtónál még egyszer visszanézett rám. Én mosolyogtam
és integettem.
 ÖTÖDIK FEJEZET

VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ

1998. MÁRCIUS – JÚNIUS

Pinky, aki előzőleg a munkahelyéről, a konyhából figyelt, azt

mondta, hogy az ősz hajú nőt, aki leült mellém az ebédnél,
Janetnek hívják.
– Ne akarj kikezdeni azzal a szukával – mondta. – Csak
hallgasd meg azt, amit mond, de ne legyél vele túl barátságos.
Elkezdtem Janetet figyelni az ebédnél, de óvatosságból sose
néztem egyenesen feléje. Volt néhány barátnője, akikkel együtt
lógott. Az egyik igazán csendes volt – mindent figyelt az élénk
kék szemével, ami farkasszemre emlékeztetett. Alacsony és
tömzsi volt és Y odának nevezték. Volt egy fiatalabb lány is
köztük, talán a húszas éveiben járt, fontoskodva járt-kelt, a
szeme jobbra és balra rebbent, mintha verekedésre fájna a foga.
Igazán hangosan beszélt, sokat gesztikulált a kezével és
káromkodott. Aztán ott volt Cukor, egy Janet korabeli nő, akinek
nagy barna szeme és lágy, édeskés hangja volt – illett hozzá a
beceneve. Janet kedvese volt, de sose láttam, hogy smárolnak,
vagy miegymást csinálnak. Pinky azt mondta, hogy az őrök
tiltják ezt, de a leszbik belopóznak a zuhanyzóba vagy egymás
cellájába. Állandóan szakítottak egymással, mert Janet
megcsalta a kedvesét, de aztán Cukor megbocsátott neki.
Janetnek férje is volt odakinn, aki pénzt küldött neki…
Már egypár hete benn voltam és még mindig arra vártam,
hogy a telefon- és a látogató listáimat elfogadják, amikor Janet
mellém kezdett ülni az udvaron, miközben a futás után hűtöttem
magam. Elmesélte, hogyan mennek a dolgok idebenn, kivel
beszélhetek, kit kell elkerülnöm. Én mindenkit el akartam
kerülni, különösen őt, de óvatosságból közömbös maradtam,
amikor ezeket mondta, és nem sokat beszéltem. Néha láttam,
hogy a kötekedő fiatalabb barátnője figyel. A beceneve Egér volt,
mert mindig sós kekszet rágcsált a kantinból. Ha az elfogy,
dobozos édes üdítőt vagy zacskó tésztát cserél majd arra. Egér
szerintem féltékeny volt, mert Janet velem töltötte az időt, én
pedig azt reméltem, hogy ő ahhoz túlságosan fél az ősz hajú
nőtől, hogy bármit is tegyen.
Janet és néhány nő mindennap kártyázott a közös területen,
ahol a legtöbb börtönlakó lógott, de senki sem kért meg engem,
hogy üljek oda. Még mindig nem volt barátom idebenn – Pinky a
zárkán kívül nem törődött velem –, de jól elvoltam így. Nem úgy
gondoltam magamra, mint közülük egyre.
A konyhán kezdtem dolgozni, a lábasokat és a serpenyőket
súroltam a délutáni műszakban. Hogy a többi időt elüssem,
többnyire aludtam vagy hosszú leveleket írtam Ryannek.
Annyira sírtam az első levele elolvasása után, hogy Pinky,
látszólag, igazán aggódott, és megkérdezte, jól vagyok-e.
Átfordultam és a hátamat mutattam neki. A következő nap
órákat töltöttem alvással, még a zuhanyzással sem bajlódtam.
Amikor már a második nap is az ágyban feküdtem, Pinky
megrázta a karom, és azt mondta: „Jobb, ha összeszeded magad,
vagy egy lyukba dobnak, ahol az öngyilkosokat figyelik.”
Azután kivonszoltam magam az ágyból, de amikor a
következő héten levelet kaptam, visszasüllyedtem a depresszióba.
Nicole-ra gondoltam, arra, hogy mi történt vele, és Ryanre, azon
töprengve, hogy látjuk-e egymást valaha is. Ryan mindig olyan
pozitív volt, arról írt, hogyan leszünk mi ketten hamarosan
szabadok, hogyan leszünk végül együtt. Az ügyvédje felfogadott
egy magánnyomozót és Ryan biztos volt abban, hogy az
megtalálja Nicole igazi gyilkosát. De ez olyan távolinak tűnt,
olyan hiábavalónak, és nem tudtam, hogyan akarom
megvalósítani ezt.
Újból el próbáltam olvasni Ryan leveleit. Reménykedőnek
kellett maradnom, összpontosítani arra, hogy menynyire
szeretjük egymást. De sokkos és hitetlen állapotom kezdett
eltűnni, egyre jobban és jobban feldühödtem és ez segített
átvészelni az első napokat a Rocklandben. Mérgesen ébredtem
fel, mérgesen feküdtem le. Amikor Pinky lenn a konyhán
dolgozott, felébredtem és elkezdtem számolni a napokat odáig,
amikor hallhatunk a fellebbezésről. Minden egyes napot láttam
magam előtt elnyúlni, mintha üres lyukak hosszú sora lenne,
amiket az elkeseredés és a méreg épít addig, és ebben biztos
voltam, amíg meg nem török.

Végül engedélyezték a híváslistám, és gyakran hazatelefonáltam

a kapott telefonkártyát használva. Anya sose vette lel. Az apám
hangja volt az egyetlen kapocs a külvilággal, és hallanom kellett,
hogy ő még mindig szeret és mindig szeretni fog. Azt mondta,
anyának is hiányzom, és hogy most vásárol vagy pihen, de én
tudtam, hogy hazudik. Anya egyszerűen nem tudta rávenni
magát, hogy beszéljen velem, nem tudta elfeledni az irántam
érzett gyűlöletét. Sose mondta azt, de a tárgyaláson láttam, hogy
minden egyes tanú vallomásával egyre kisebb lett a tekintetében
a remény addig, amíg már alig tudott rám nézni. Csak ült ott,
zokogását elfojtva. Apa átkarolta, a vállát dörzsölte, de az ő arca
is sötét volt. Végül anya az utolsó néhány tárgyalási napon meg
sem jelent. Akkor már tudtam, hogy többé már nem hisz
bennem.
Az apám a levelében azt írta, hogy legyek erős, tartsak ki
benn, hamarosan meglátogatnak. Anya sose írt, még csak alá
sem írta a leveleket. Az első dolog mindig az volt, hogy az utolsó
oldalt megfordítottam és kerestem az aláírását, de sosem volt ott.
Még mindig reméltem, hogy belenéz majd a szívébe, és látja,
hogy én nem tehettem. Majd miután már egy hónapja voltam a
Rocklandben, mindketten eljöttek a beütemezett látogatásra.
Apa arca kipirult, miután átesett a biztonsági vizsgálaton, de
elsápadt, amikor meglátott ott ülni a börtönruhámban,
miközben egy őr ablakon keresztül figyelt mindenkit a teremben.
Utáltam arra gondolni, hogy a szüleim átmennek a
fémdetektoron, a dolgaikat átvilágítják és egy zárható szekrénybe
teszik. A szobában körülbelül hét asztal volt, mindegyik körül
négy szék. Két másik asztalnál is volt egy-egy család. Testi
kontaktust nem engedélyeztek, bár én annyira vágytam egy
ölelésre az apámtól, vagy csak arra, hogy fogjam a kezét. A
velem szemben levő székre huppantak le.
Próbáltam mosolyogni, küzdöttem, hogy visszatartsam a
torkomat fojtogató sírást. Nem akartam megijeszteni őket. Az
anyámra néztem a tekintetét keresve és azon töprengve, hogy jó
jel-e az, hogy eljött. Az arca még vékonyabb, mint az utolsó
alkalommal, amikor láttam, sötét gödrök jelentek meg sápadt
ajka mellett. Az ajakvonalának halvány nyoma maradt csak,
mintha az összes színt lerágta volna. A haja hátrafogva,
szorosan, a lófarokban a hajvég töredezett volt. A hajtövénél ősz
szálak is kezdtek megjelenni, tehát bizonyára már nem jár el
havonta a fodrászhoz felfrissíteni. A szeme körüli ráncok
mélyebbek lettek, a tekintetét a gyilkosság után megjelent
kimerült, keserves kifejezés uralta.
– Rendben vagy, kicsim? – Apa arca olyan kedves volt, a
hangja olyan ismerős. A hang, amit késő éjszaka hallottam,
amikor kanyaróval vagy influenzával küzdöttem, vagy amikor a
bicikliről rosszul estem le. De most ez volt, és ezt nem lehetett
helyrehozni.
– Rendben vagyok – feleltem, s mindent megtettem, hogy
mosolyogjak. – Naponta háromszori étkezés és annyit alhatok,
amennyit akarok. Mit nem lehet ezen szeretni?
Próbált visszamosolyogni, de anyám egy másodpercig, úgy
tűnt, sokkot kapott. A tekintetében felvillant a harag: Hogy tudsz
viccelődni? Miután azt tetted?
Csendbe merültünk. Apa anyára pillantott, mintha arra
várna, hogy mondjon valamit, de az ő tekintete a többi elítéltet és
családjukat pásztázta, a teste megfeszült. Az ujjai az ingujjával
játszottak: két ujjbegye között futtatta a szélét, csavarta a
gombját. Egy pillanatig úgy nézett ki, legszívesebben letépné, és
sikoltozva körbeszaladna a szobába. Azt kívántam, bárcsak
megtenné. Bármi jobb lenne, mint az elfojtott gyötrelem, amiben
járt. Ki akartam nyújtani a kezem és megragadni az övét,
mozdulatlanul ölelni, százszor akartam megmondani, hogy
mennyire sajnálom, hogy kivittem magammal Nicole-t azon az
éjjelen. De már mondtam ezt neki korábban is, és ő csak a
számra meredt, figyelte az ajkam mozgását. Nem hallotta a
szavakat, nem számított, hogy hányszor mondtam el neki.
– Hogy vagy, anya? – kérdeztem.
Mosolyra húzta száját, de az feszes lett és az ajka még
sápadtabbnak tűnt – vértelennek.
– Jól. Elfoglaltan. A munkámban. Végül kaptunk néhány
szerződést.
Hallottam az elfojtott hangú párbeszédét az irodájában.
Nem kapunk hívást. Nem tudom, hogy képesek leszünk-e
fenntartani a vállalkozást, de szükségünk van a munkára az
ügyvéd számlája miatt, az összes kiadás miatt. Önmagam egy
másik része a bűntudattól meghalt. Az apám mindig biztosított
engem. Ne aggódj miattunk, rendben leszünk. Úgy nézett ki, a
városban mindenki úgy látja, megvan a megérdemelt büntetés,
és a szüleim újra kapnak munkát. Mindenki túllépett, csak én
nem.
Apa az egyik új házáról kezdett el csevegni, amit most
építenek, míg anya továbbra is az ingével játszott és hébe-hóba
bólintott, egyetértett vagy hozzátett egy kis infót. Akár
vacsorapartin is lehettek volna egy idegennel társalogva. Én sem
voltam különb. Elmeséltem nekik, hogy az új szobatársam
rendes, és kezdek beilleszkedni. Egyetlen programhoz sem
szándékoztam csatlakozni, de megemlítettem egypárat azért,
hogy azt gondolják, a jövőre összpontosítok. Hogy végül olyan
felelősségteljes lányuk leszek, amilyet mindig is akartak.
Próbáltam optimistának és pozitívnak tűnni, bárminek, ami
könnyít az apámon – ami elviselhetővé teszi a több mint egy éve
cipelt terheket.
Apa csipszet és kólát hozott az automatából és
megosztoztunk rajtuk, miközben beszélgettünk. Anya csak a
csípsz sarkait rágcsálta és apró kortyokat ivott az italból. Az étel a
számban száraz volt, a szénsavas ital a torkomba szorult, a cukor
fejfájást okozott. Arra vágytam, bárcsak lenne egy cigim!
Nem maradtak sokáig. Pár óra múlva anya az órájára
nézett, és azt mondta: „El kellene indulnunk… a kompforgalom.
És neked még meg kell azt a becslést csinálnod.” Rápillantott
apára: valamit váltottak egymással, valami jelet. Apa miatt jött
ide, most már tisztán láttam. Apa vette rá, hogy eljöjjön.
Álltam a tekintetét.
– Szeretlek titeket. Köszi, hogy meglátogattatok. Igazán
hiányoztok.
A könnyek, amiket idáig visszatartottam, most legördültek
az arcomon. Gyorsan letöröltem őket, még mielőtt a többi
fogvatartott észrevenné, hogy elvesztettem az önuralmam.
Apa azt mondta, hogy „Mi is szeretünk”, majd erősen
pislogva elfordult, mintha ő is nagyon próbálna nem sírni.
Mellette anya csendben maradt, miközben apa összeszedte
magát.
– Visszajövünk, amint tudunk, remélhetőleg egypár héten
belül – ígérte. – Tarts ki itt benn és legyél erős a kedvünkért.
Oké?
– Ígérem. – Rápillantottam anyára, és ő is egy kicsit
elmosolyodott, de ahogy rákényszerítette erre magát, az olyan
fájdalmas volt.
Miközben a kijárat felé sétáltak, apa megfogta anya kezét, de
ő nem fogta vissza, a keze csak lógott az apáméban. Még
emlékeztem, hogy kiabáltak a zárt ajtók mögött Nicole
meggyilkolása után, de akármikor benyitottam, hallgatásba
burkolóztak. Akkor arra gondoltam, az eljövetelem segíthet a
házasságukon, de most úgy tűnt, még mindig az az ék vagyok,
ami szétválasztja őket. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy a
gyermekükön kívül valami mást is elvettem tőlük azon az
éjjelen.

Miután már majdnem két hónapja voltam a Rocklandben, Janet

odakinn leült mellém. Azon a napon levelet kaptam Ryantől, és
nem volt kedvem a futáshoz. Csak köröket rajzoltam az
ujjammal a koszba.
– Pinky mondja, hogy a fiúd a férfiak oldalán van – kezdte.
– Ő volt a tettestársad?
– Igen. – Folytattam a körök rajzolását.
– Te lány, könnyen töltheted le az időd idebenn, vagy
nehezen. Azok a levelek, amiket írsz, csak összezavarják a fejed.
– Szükségem van a fiúmra.
– A dolgok jobban mennek itt benn, ha nincs semmid, ami
hiányzik odakintről. Ez most a te világod, a te otthonod.
Megállt az ujjam.
– Ez nem az én otthonom.
– De az, kölyök. És csak nehezítesz a helyzeten, ha azt
gondolod, te nem tartozol közénk. Azt tetteted, és abban
reménykedsz, hogy az őrök egy nap kinyitják a cellád, hogy te
kirohanhass innen. Hosszú ideig nem fogsz menni sehová. És a
fiúdnak sem teszel semmilyen szívességet. A férfiak szeretik
elrendezni a dolgokat. Ha zokogsz neki, az meg fogja őt őrjíteni.
– Ez nálunk nem így van.
– Csak kérdezd meg magadtól, hogy jobban vagy rosszabbul
érzed magad, amikor levelet kapsz tőle. – A nő felállt. – Talán
ugyanazt érzi ő is.
Miután elment, elgondolkodtam azon, amit mondott, de
közben továbbra is köröket rajzoltam a koszba. Igaza volt?
Megnehezítem Ryan dolgát? Arra gondoltam, hogy mennyire
kemény volt az utolsó másfél év úgy, hogy nem találkoztam vele,
mennyivel nehezebb lesz, amikor végül találkozok vele a
bíróságon, ahol még mindig nem viselkedhetünk természetesen.
Most csak írhatunk egymásnak. Fájdalmas volt, mert arra
emlékeztetett, hogy mennyire szeretem őt és mennyire hiányzik,
de nem akartam abbahagyni. Szükségem volt rá, hogy a
jövőnkről beszéljünk, milyen lesz, amikor ártatlannak találnak,
amikor Nicole igazi gyilkosát végül megbüntetik és a húgomnak
igazságot szolgáltatnak. Szükségem volt rá, hogy elég reménnyel
töltsön el ahhoz, hogy a végtelen napokon átlendítsen. Ez volt az
egyetlen dolog, ami működtetett. Csak egy hónap van hátra a
fellebbezési tárgyalásig. Harminc nap. Még harminc napig végig
tudom csinálni. Már hatvan napig végigcsináltam. Lebámultam
a megszakítás nélküli körökre. Azok mi vagyunk. Ryan és én,
szakítás nélküli.
Néhány nappal később a szüleim megint eljöttek. Egy
hónapig nem láttam őket. Tudtam, hogy a megtakarításukból
sokat elhasználtak az ügyvédi költségekre, és nem engedhetik
meg maguknak, hogy minden hétvégén jöjjenek. A komp drága,
az út egy egész napos kirándulás: Campbell Rivertől másfél óra a
Nanaimóban levő kompig, másfél óra az átkelés, majd a
vancouveri forgalom a börtönig.
Az anyám még feszültebbnek tűnt ezen a látogatáson.
Akármikor említettem a fellebbezést vagy az ügyvédet, az ujjával
a körmeit tépdeste. Végül azt mondta:
– Ha nem megy át, nem visszük el az ügyet a Legfelsőbb
Bíróságra. Nem fizethetjük tovább az ügyvédet.
Az apám megragadta a kezét, elhúzta és szorosan tartotta,
hogy ne tudja a körmeit piszkálni.
– Toninak most nem ezt kell hallania.
– Úgy hiszem, Toninak igenis ezt kell hallania. – Anya
hangszíne keserűbb lett. – Majdnem tönkrementünk. Nem sokon
múlott, hogy mindent elveszítsünk. – A szavak a levegőben
lógtak, könnycseppek gyűltek a szemébe. Többé már nem a
pénzről beszélt.
Éreztem a szemembe tartó könnycseppeket.
– Sajnálom, anya.
 Ő az apám kezére bámult, mely a kezét tartotta és
visszasüppedt a székbe, mintha az összes erő elhagyta volna a
testét. Apa megsimogatta anya kezét az egyik hüvelykujjával.
Arra gondoltam, milyen hosszú idő telt el azóta, hogy én egy
nyugtató érintést éreztem, majd szégyenkezve leráztam a nyilalló
féltékenységet.
– Ne aggódj, Toni – szólt apa. – Minden rendben lesz.
Anya feje olyan gyorsan fordult apa irányában, hogy a
lófarka kilengett. Emlékeztem, hogy amikor éppen cseperedtünk,
mennyire utálta, amikor apa azt mondta: „Jól van, ne aggódj”
vagy „Minden rendben lesz.” Akkor azt válaszolta: „Nem
tudhatod azt, Chris.” És most már pontosan tudom, hogy mire
gondolt.
Semmi sem lesz rendben újra.
Anya felállt, a hangja elcsuklott, miközben azt mondta:
„Nem tudom ezt csinálni.” Habozva nézett le rám, mintha még
valami mást is akart volna mondani, de aztán megfordult, és a
kijárat felé rohant. A keze a szája előtt, mintha a szavakat
tartaná vissza. Apa elvörösödött, ahogy nézte őt távozni, és
zihált, a homloka az izzadságtól fénylett. Aggódtam az egészsége
miatt. Az anyám idegességét látni lehetett, de mit tehetett az
idegesség az apámmal?
Állta a tekintetem.
– Az anyád… Meg kell győződnöm arról, hogy jól van.
Sajnálom, kincsem. Az anyád még mindig küzd.
De valójában már nem. Befejezte. És ezt mindketten tudtuk.
Miután apa felállt és elsétált, bal felől zajt hallottam.
Odapillantottam a másik asztalra. Egér ült ott a családjával,
mellette az anyja. Beszélgettek és nevettek. Egér a kijárat felé
nézett, ahol még mindig látni lehetett, ahogy az apám távozik.
Az anyám rég elment. Ekkor Egér lassan, alattomosan rám
mosolygott.

A szörnyű látogatás után az apám továbbra is minden héten

küldött levelet, de már nem tett említést egy következő
látogatásról – csak beszámolt a munkájáról, a házról, a
barátokról és röviden megemlítette az anyámat. Hogy mit
ültetett az udvarban, hogyan festi újra a kerítést és vett egy új
garnitúrát a verandára. Próbáltam a sorok közt olvasni,
próbáltam azt mondani magamnak, hogy anya talán még eljön
egy nap. Néha azon töprengtem, hogy vajon az apám is hisz
abban, hogy bűnös vagyok, csak épp továbbra is ugyanúgy szeret
engem. Nem tudom, melyik gondolat volt fájdalmasabb, de azt is
tudtam, hogy sose leszek képes arra, hogy megkérdezzem tőle.
Végül megkaptam a csomagot a kért fényképekkel, és Pinky
kelletlenül helyet csinált a falon. Az ő oldalát a gyermekei képei
borították – négy volt neki, mindannyian nevelőszülőknél. Néha
sírt, amikor az egyik nevelőszülő nem küldött levelet vagy nem
hozta a gyerekeket látogatásra. Minden héten kapott levelet a
többiektől, vagy kicsi, kézzel készített lapokat.
Nicole és Ryan összes fotóját felragasztottam, majd
lefeküdtem az ágyamra és addig bámultam a képeket, amíg
végül el nem aludtam. Nicole kedves mosolya űzött álomba.

Egy hónappal később a fellebbezés ügyében felhívtam az

ügyvédemet. A kezem reszketett, ahogy fogta a telefont. Az ő
hangja komoly volt, amikor azt mondta: „Nincsen jó hírem.”
Hallgattam, a szívem hangosan zakatolt a fejemben. A
fellebbviteli bíróság úgy döntött, hogy első fokon helyes ítélet
született. El lehetne ugyan vinni az ügyet a Legfelsőbb
Bírósághoz, de ez drága lenne, és éreztem, hogy a vonal másik
végén azt gondolja, hiábavaló is. Arra is gondoltam, amit az
anyám mondott és tudtam, nincs mód arra, hogy megkérjem
őket, hogy vigyék tovább ezt az egészet.
– Mi van a jogi segéllyel? – kérdeztem.
– Új bizonyítékok vagy új tanúk nélkül nehéz lenne találni
bárkit is, aki vállalná.
– Kell, hogy legyen valaki, aki tud segíteni. – Pánikba estem.
Az utolsó esély is kicsúszik a kezem közül.
– Körbekérdeztem, de senkit sem érdekel.
Csendben ültem, a szavai körülöttem zuhantak le. Senkit
sem érdekel.
– Igazán sajnálom, Toni.
– Nincs semmi, amit tehetnénk?
– Talán valamire fény derülhet néhány év múlva. – Rövid
ideig csendben maradt. – De sokan könnyebbnek találják, hogy
letöltsék az idejüket, és inkább megtanulnak valamiféle életet élni
odabenn. Te még mindig fiatal nő leszel, amikor kijössz.
– De nem én tettem! – A harag elkezdte a torkomat
fojtogatni, nehézzé tette azt, hogy gondolkodjak, hogy beszéljek.
Körbenéztem, és a környezetem tanulmányoztam. Ezt láthatom
hát évekig. Cementet és fémet. Az ügyvédem azt mondja, hogy
engedjem el a reményt. Adjam fel. És igaza van. Semmi sem
maradt.
– Próbálj meg a jövőre összpontosítani, járj tanfolyamokra –
hallatszott a kagylóból.
– Az életemnek vége. – Felakasztottam a telefont.

Pár nappal később az apám újra eljött meglátogatni, és egyedül

volt. Észrevettem, hogy mennyire ősz lett a haja – látszólag egy
éjszaka alatt. Táskás volt a szeme és úgy tűnt, hogy fogyott. Már
éppen anyáról akartam kérdezni, amikor gyorsan azt mondta:
„Az anyád csúnyán megfázott, ezért nem jött el, de sajnálattal
hallotta az ítéletet.”
Bólintottam és egy mosolyra kényszerítettem magam, hogy
ne gondolja, hogy túl letört vagyok. Tudtam, hogy nem kellene
meglepődnöm azon, hogy anya nem jött, de azért fájt. Talán a
bíróság döntését a bűnösségem másik jeleként fogta fel – hogy
végig igaza volt velem kapcsolatban. Az volt az érzésem,
szomorúbb lett volna, ha szabadon engednek és büntetlenül
megúszom Nicole halálát. Azon töprengtem, hogy a szüleim
veszekedtek-e miattam.
 – És ti megvagytok? – kérdeztem.
– Jól vagyunk. Minden rendben.
Arra vágytam, hogy ne játssza meg magát és mondja el,
voltaképp mi is történik velük, de tudtam, hogy nem fogja.
Ugyanúgy, ahogy én sem fogom elmondani neki, hogy igazából
mi történik velem belül. Mintha évek óta ez történne velünk,
amióta a középsuliban az életem elkezdett berobbanni. Miért
változna meg most bármi is?
Egy darabig beszélgettünk, de nem tudtam belemerülni a
csevegésbe. A külvilágról mesélt, egy új házról, amit ők építenek,
a városban történtekről, de mindezek vagy frusztráltak, vagy
elszomorítottak amiatt, hogy nem lehetek a részesük.
Megpróbáltam elszakítani magam a fájdalomtól, amit az apám
meséje okozott, a zajtól a fejemben, de aztán egy kemény
helyhez értem. Egy dühös helyhez, ahol eltöprengtem, hogyan
tud az apám ilyen apróságokról beszélni, amikor talán a
szabadságom utolsó esélyét vesztettem el amiatt, hogy Nicole
gyilkosa még mindig odakinn van. Hogy tudott így továbblépni?
Amikor gimnazista voltam, az volt az érzésem, hogy nem
ugyanabban a világban élünk – most úgy éreztem, nem is
ugyanabban a világegyetemben.
– Jövő hónapban megpróbálok visszajönni, rendben,
kicsim? – mondta a látogatás végén. – Legközelebb a
nagymama is el akar jönni.
A nagymamámra gondoltam a fájós lábával és a
visszértágulatával, hogy órákat utazik azért, hogy lássa az
unokáját a börtönben. Ő volt az egyetlen nagyszülőm, aki
megmaradt nekem – az apám anyja –, és jól megértettük
egymást, amikor cseperedtem. A hétvégéket nála töltöttem, és
megtanított a lengyel pirog elkészítésére. Eljött a tárgyalásra is, a
fejét rázta minden negatív tanúvallomásnál, az arca eltökélt volt
és mérges. Mondta is, hogy tudja, én nem tehettem, és írt nekem
néhányszor a börtönbe. De féltem, hogy ő is megváltozhatott.
– Nem kell ezt csinálnod, apa.
 – Mire gondolsz?
– Ezt a drága és hosszú kirándulást. Egész héten keményen
dolgozol. És a nagymama… Fájhat majd neki az egész napos ülés
a kisteherautóban. Nem akarom, hogy neki rossz legyen.
– Hé, ne aggódj miattunk, oké? Támogatni akarunk úgy,
ahogy tudunk, és hiányzol nekünk. – Elképzeltem őt egyedül
hazamenni. Anyával vacsoráznak. Beszélgetnek? Vagy anya
csenddel bünteti, mert meglátogatott engem, mert elárulta
Nicole-t?
– Apa, sokat jelent az, amikor jössz, de nekem is igazán
nehéz ez. Mindenre emlékeztet, tudod? És honvágyam támad.
Egy ideig nem tudok csevegni. Írhatunk, meg hasonló, de most
épp meg kell szoknom idebenn az életet, rendben?
– Rendben. – Bólintott, de a könnyeivel küszködött. Én is
sírtam.
– Ne sírj, apa. Jobb lesz nekünk, gondolom. És anyának is.
Állta a pillantásom, majd szomorúan elmosolyodott.
Ez alkalommal nem vártam meg, hogy nézhessem, ahogy
elmegy. Elsőként keltem fel és mentem oda az őrökhöz, majd a
cellámba. Vissza a pokolba, amit én csináltam. Eltaszítottam az
utolsó családtagom is, aki törődött velem.
 HATODIK FEJEZET

CAMPBELL RIVER, KÖZÉPISKOLA

1996. JANUÁR

A buli utáni hétfőn ebédidőben kifelé tartottam a parkolóba, hogy

Ryanre várjak. Egy kocsi hajtott el mellettem néhány gyerekkel,
akiket a suliból ismertem. Integetve készültem köszönni, éppen
emeltem a kezem, amikor észrevettem, hogy mindannyian rám
néznek és valamin nevetnek. Mi bajuk van? Gyorsan
leeresztettem a kezem és folytattam az utam Ryan pickupja felé,
miközben próbáltam meggyőzni magam arról, hogy csak
képzelődtem – biztos valami máson nevettek. Aztán
megpillantottam, hogy mit írt valaki Ryan kocsijának sáros
platóajtajára.
A csajom egy szutykos lotyó. Kilencedikben leszopta Jason
Leroyt.
Őrülten próbáltam letörölni, amikor Ryan kijött.
– A picsába! – mondta, amikor meglátta az írást.
– Csak Shauna csinálhatta. – Aggódva tanulmányoztam az
arcát. Elég rossz volt, hogy valamikor Jasonnel kavartam, mivel
az a srác az utóbbi két évben már drogozott és egypárszor fel is
függesztették. Plusz igazi kurvákkal lógott.
Ryan rettentő dühös lett, de a mérge nem rám irányult.
– Ha meglátom, hogy Shauna még egyszer ezt csinálja,
velem gyűlik meg a baja.
– Mire készülsz? – Megnyugodtam, de még mindig
remegtem a durva üzenettől.
– Kigondolom, hogyan hozhatom zavarba. Ismerek néhány
srácot, akik vele kavartak. – Az arcomra nézett. Látta, hogy
mennyire le vagyok törve és azt mondta: – Ne aggódj, babám!
Valószínűleg senki sem látta.
Magához húzott, hogy megöleljen. De én tudtam, hogy
látták. Ryan válla mögött észrevettem néhány kölyköt: minket
figyeltek és nevettek. Ryan is hallotta őket. Megfordult és kihúzta
magát.
– Bajotok van, seggfejek?
Elhallgattak, az egyik srác a kezével egy mi-jó-fejek-
vagyunk mozdulatot tett. De nem számított, hogy Ryan mit
mondott vagy kit fenyegetett meg – már az egész suli tudta:
mindenki suttogott és kacarászott, amikor a folyosón a délutáni
órámra igyekeztem. Próbáltam úgy tenni, mint aki fütyül rá, de
az arcom vörös volt és közel álltam a síráshoz.
Suli után Ryan és én Tim Hortonnél kávéztunk és hátsó
utakon vezettünk. Egy darabig csendben voltunk, csak a zenét
hallgattuk, cigiztünk, mindketten gondolkodtunk. Végül Ryan
megszólalt:
– Igaz volt?
– Igaz mi?
– Jasonnel. Tudod, te…
Az arcom égett. Reméltem, hogy nem fogja megkérdezni.
– Az a srác akkor más volt. És Shauna… – Elmeséltem neki
az egész történetet. Hogyan szedett rá Shauna, hogy
kényszerített Jason. Végül megkérdeztem: – Dühös vagy?
– Rád? Nem. Rég volt.
De a hangja távolinak tűnt, és amikor a kezéhez értem, nem
szorította olyan erősen, nem nézett rám és nem mosolygott úgy,
ahogy szokott. Kibámultam az ablakon, és elfojtottam a
könnyeimet. Alig vártam, hogy elballagjak, hogy magam mögött
hagyjam ezt a buta sulit és Shaunát.
Ryan kitett. Csókolóztunk, majd azt mondta: „Várlak holnap
a suliban”. Figyeltem, ahogy elhajt, aggódva, amikor az utca
végén csikorgott a kocsija kereke. Tudtam, hogy őrültség, de nem
tudtam megállni, hogy ne aggódjak amiatt – most először! –,
hogy szakítani fog velem, hogy ez megváltoztatja a köztünk levő
viszonyt. Az anyám épp a vacsorát tálalta, de én azt mondtam,
hogy nem érzem jól magam, és kíváncsi pillantásával nem
törődve egyenesen a szobámba mentem. Ő lenne az utolsó
ember, akit beavatnék egy Ryannel kapcsolatos problémába – az
ördögbe is, talán bulit szervezne és ünnepelne! A szobám
biztonságában feltettem egy zenét, lefeküdtem az ágyamra,
kezem a hasamnál, és próbáltam a szomorúságot elnyomni. Azt
mondogattam magamnak, hogy ez jó lesz. Ryan túljut rajta.
Majd megőrültem. Ha ejteni akar valami miatt, amit három
évvel ezelőtt csináltam, akkor lökött. Mintha ő szent lett volna,
mielőtt találkoztunk. Mégis… a tekintetem kettőnk fotójára
vándorolt.
Nem tudtam elképzelni az életem nélküle, nem tudtam
elképzelni, hogyan nézek szembe a sulival és sétálok az aulában,
ha elvesztem őt. A gondolat rettenetes volt, a nyomás a
mellkasomon hatalmas. Bementem a fürdőszobába és
megnyitottam a zuhanyt, majd a forró permet alatt maradtam
addig, ameddig egy kicsit jobban nem éreztem magam. A
félelmetes érzések eltávoztak belőlem. Minden oké lesz. Okénak
kell lennie!
Egy órával később újra az ágyamon voltam, és épp levelet
írtam Ryannek, amikor egy halk kopogást hallottam az ablakon.
Ő volt az. Barna kötött sapkát viselt lehúzva egészen a szeméig,
és öreg bőrdzsekit egy szürke szvetter felett. A hidegtől vörös volt
az arca. Intettem, hogy maradjon ott, és leellenőriztem, hogy
bezártam-e az ajtóm. Hallottam, hogy a szüleim a földszinten
beszélgetnek és az edények csörömpölnek a konyhában. Egészen
biztos voltam abban, hogy semmit sem hallhatnak, de az
ablakom hangos: a kerete szorul, így mindig nyikorog, amikor
kinyitom. Feltekertem a zenét, majd gyorsan kitártam az
ablakot.
– Mit csinálsz itt? A szüleim a földszinten vannak.
A házunk mögötti fáról mászhatott fel a tetőre. Azon a fán
másztunk le Nicole-lal tavaly nyáron, hogy kiosonjunk a partra
egy éjszakai fürdőzésre, majd fázva és reszketve jöttünk haza, de
felvillanyozva a bátorságunktól.
– Hiányoztál. – Mosolygott.
Nem mosolyogtam vissza, a korábbiak miatt még mindig
feldúlt voltam.
– Hívhattál volna.
Lefagyott a mosolya.
– Látnom kellett téged. Bocsáss meg, babám. A suli utáni
viselkedésemet. Nem szeretek arra gondolni, hogy te mással
vagy, és néha elfelejtem, hogy nem mindig voltunk együtt, érted?
– Ugyanezt érzem, amikor látom az exed.
Bedőlt az ablakon, megragadta néhány tincsem és közelebb
húzott. Egészen közel.
– Iránta semmi olyat nem éreztem, mint irántad. Nem
jelentett semmit. Ami köztünk van az valódi és örökké tart. Oké?
– Oké.
Sokáig csókolóztunk. Ryan még mindig a tetőnkön ült, a
csípős téli szél körbefogott minket és beörvénylett a
hálószobámba. A kezem az ő meleg hátán a szvettere alatt, az ő
keze az arcomon, a hajamon. A szánk elszánt, mindkettőnknek
szüksége volt arra, hogy megmutassuk egymásnak, mennyire
számítunk, hogy mindez mennyire számít.

Másnap reggel a suliban Amy várt rám a szekrényemnél és azt

mondta: „Ó, Istenem! Csak most hallottam. Ryan és közted
minden oké?” Az előző nap beteg volt és még nem látta, mit is
csinált Shauna, de már hallotta a híreszteléseket. Amikor
elmondtam neki, hogy mit írt Shauna és múlt éjjel hogyan
békültem ki Ryannel, egy hatalmas ölelésben részesített és azt
mondta, ne aggódjak a miatt. És hogy Ryan jófiú.
– És ne aggódj Jason Leroy miatt se – tette hozzá. –
Magam is kavartam néhány vesztessel.
Nevettem.
Ebédidőben Shauna elhajtott mellettem és Ryan mellett,
miközben smároltunk a parkolóban. A szemem sarkából
kikukucskáltam rá. Leesett az álla, amikor meglátott minket, és
nyilvánvaló volt, hogy próbál nem bámulni, de valószínűleg
sokkot kapott. A többi lány sem mosolygott. Erősebben
csókoltam Ryant.
A rákövetkező nap Amy nem jött oda reggel a
szekrényemhez, ami szokatlan volt. Mindig együtt mentünk az
első óránkra – Ryan a másik épületben volt. Gondoltam, talán
még mindig beteg lehet, és a szekrénye felé tartva elmentem
néhány gyerek mellett, akik csúnyán néztek rám. Az egyik lány
Tricia volt, akivel Amy és én néha lógtunk. Ő ugyanolyan
belevaló csajszi volt, mint mi, mindig feketét viselt és sok
piercinget. Amikor elment mellettem, meglökött a vállával.
Megálltam.
– Hé, mi bajod van?
Megfordult, és azt mondta:
– Nem hiszem el, hogy azt tetted Amyvel.
– Mit tettem? – Kezdett rossz érzésem támadni.
– Mintha nem tudnád.
Aztán megláttam Amyt felém jönni lefelé az aulában, más
barátaink közül néhányan követték. Az arca dühös volt és úgy is
nézett ki, mint aki sírt. Megállt előttem.
– Kösz, Toni.
– Mit? Mi folyik itt?
– Hallottam, hogy mit mondtál Warrennek. Szakított velem.
– Ez őrület. Nem is beszéltem Warrennel. Sőt azt sem
tudom, hogy miről beszélsz.
Az Amy mögött álló lányok a fejüket rázták és a szemüket
forgatták. Hallottam, hogy az egyikük azt suttogja: „Micsoda
hazug disznó!”
– Tudom, hogy felhívtad őt múlt éjszaka, és azt mondtad
neki, hogy karácsonykor megcsaltam őt Michaellel. – Amy
körbenézett, látta, hogy sokan figyelnek. – Szemenszedett
hazugság.
 Amy kavart Michaellel, de én sose mondtam senkinek. Nem
sok ember tudta, csak Michael és a fiú barátai közül néhányan.
Az egyikük Cameron volt, a srác, akihez a bulin Shauna közel
került. Volt egy olyan érzésem, hogy ő mondta Shaunának – és
Shauna biztos felhívta Warrent úgy, mintha én lennék az.
Emlékeztem rá még fiatalabb korunkból, hogy milyen jól tudta
utánozni az embereket, hogy tudta pontosan lemásolni a
hangszínt és a dallamot, és hogyan telefonált egyszer hozzánk, és
járatta a bolondját a saját anyámmal.
– Sose hívtam fel Warrent, Amy. Az biztos Shauna volt.
Dühös, hogy nem tudott engem és Ryant szétválasztani. Miért
tettem volna olyat?
– Warren megesküdött, hogy te voltál – emelte fel a hangját
Amy. A diákok megálltak a folyosón, hogy hallják.
Túl elképedt voltam ahhoz, hogy megvédjem magam. Csak
állni tudtam ott és figyelni, a szívem gyorsan vert. De Amy
ugyanolyan erővel folytatta:
– Warren elmesélte, hogy mit mondtál még. Hogy mennyire
szegények a szüleim és nélkülem ő sikeresebb lenne. Hogy úgy
öltözködöm, mint egy hajléktalan.
– Sosem mondanám ezt. – Amy az összes ruháját a
turkálóból vette, és próbálta elhitetni, hogy ez milyen remek, de
tudtam, hogy inkább új cuccokat viselne.
– Istenem, hát nem tudod abbahagyni a hazudozást?
A sokkom és a zavarodottságom fokozatosan eltűnt, és most
már én is dühös voltam.
– Őrült vagy, ha bármit is elhiszel ebből. Gondolkodj el
ezen!
De Amy többé már nem gondolkodott, nem akarta hallani
az igazságot.
– Azt hiszed, hogy a kapcsolatod Ryannel olyan nagyon
tökéletes, mintha senki másnak nem lenne fiúja. Egyedül csak
róla tudsz beszélni.
Igazán erről szólt ez az egész? Féltékeny?
 – Ez nem igaz – tiltakoztam. – Még mindig fel szoktalak
hívni, hogy lógjunk együtt.
– Igen. – Fújtatott. – Amikor Ryan elfoglalt. Teljesen uncsi
vagy már.
– Fordulj fel, Amy! Te voltál az, aki mindig törölte a
tervünket, hogy követhesd Warrent. Nem csoda, hogy szakított
veled.
Amy arca vörös lett, könnyek árasztották el a szemét.
– Utállak!
Megfordult és elsétált. Néhány gyerek követte, mások csak
álltak és várták, hogy mit fogok tenni. Alig tudtam mozdulni,
még mindig a spirálfüzetet markoltam. Az arcom égő vörös volt.
Ryanhez, el kell jutnom Ryanhez.
Szaladtam lefelé az aulába, távol mindenkitől, és kihagytam
az első órát, elrejtőzve Ryan pickupja mögött, várva, hogy
kijöjjön a cigarettaszünetre.
– Te szent szar, Toni, mi történt? – kérdezte, ahogy
meglátott. – Rendben vagy?
– Utálom ezt az iskolát és utálok mindenkit benne. –
Letöröltem a dühös könnyeimet.
Magához húzott, hogy megöleljen. Szorosan lógtam rajta, a
szívem végül lelassult, miközben éreztem kemény melegségét,
teste erejét.
A hajamba dörmögte: „Már majdnem kinn vagyunk.”
Próbáltam a szavaira összpontosítani, de egyre csak Amyt
hallottam: „Utállak!” Még sose mondta ezt nekem senki. Sose
éreztem azt, hogy valaki ezt gondolja.

A következő néhány hét a suliban, a maradék január és február

első hete brutális volt. Egyedül Ryan és a barátai közül néhányan
beszélgettek velem. Még a srácok barátnői is barátságtalanok
voltak, amikor a fiúik nem voltak ott. Szörnyen teljesítettem az
órákon. Az egyik este nagyot veszekedtem az anyámmal, miután
megint azt mondta, túl sok időt töltök Ryannel – és a jegyeimet
hozta fel bizonyítékul. Azt vágtam a fejéhez, hogy nem tudja,
miről beszél. Anya észszerű dologgal próbálkozott, leült az
ágyamra és azt mondta:
– Akkor beszélgess velem és mondd el, hogy mi folyik.
Egyetlen barátod sem hív, a tanáraid azt mondják, goromba és
problémás vagy, itthon pedig órákig a szobádban rejtőzködsz…
Annyira zavarban éreztem magam, mikor meghallottam,
hogy milyen lett az életem, hogy teljesen eldurrant az agyam.
– Talán te vagy a problémám. Gondoltál már erre valaha is?
Majd kiviharzottam a házból és lerohantam a folyóhoz. Egy
órával később jött az apám és megtalált.
– Nem tudom, hogy mi a baj – dörmögte –, de remélem,
hogy tudod, mindig beszélhetsz velünk. Nem számít, miről. Ha
az drog…
– Jézusom, apa! Ugyanúgy nem érted, mint anya.
– Aggódunk miattad.
– Hát, ne tegyétek. Jól vagyok.
De nem voltam, és ezt ő is tudta. A kezét a vállamra tette, és
semmi mást nem mondott. Csalódott voltam e miatt a furcsa
gesztus miatt. Egy részem azt akarta, hogy szorítson, akarta,
hogy kényszerítse ki belőlem, mi is a baj valójában. De ő feladta,
és én is. Amikor hazaértünk, az anyám az irodájában volt.
Becsuktam az ajtóm, és feltekertem a zeném. Anya egy kicsivel
később kopogott, de én nem törődtem vele. Hallottam, hogy az
apám mond neki valamit, majd mindketten elmentek.
Próbáltam párszor hívni Amyt, de az anyja azt mondta,
hogy nem akar velem beszélni – és ahogy az anyja hangja
hangzott, kimérten és hidegen, elárulta nekem, hogy Amy
beavatta őt a dologba. E miatt még rosszabbul éreztem magam,
hisz elhitette, hogy igazán én mondtam azokat az aljas dolgokat.
Pedig eddig mindig olyan kedves volt hozzám.
Nicole hallotta, hogy mi történt, de én túl zaklatott voltam
még ahhoz is, hogy beszéljek vele. Azt sem akartam, hogy ő
mindent elmeséljen anyának, mert azután ő is be lesz vonva, és
talán beszél a tanárainkkal vagy más, ehhez hasonlóan hülye
dolgot tesz. Annyit mondtam neki, hogy néhány lány hazugságot
terjeszt rólam és úgy tettem, mintha lekicsinyelném az egészet és
nem igazán törődnék vele. De belül magam alatt voltam. Alig
ettem, fogytam, a bordáim kilátszottak.
Ryan igazán bosszús volt rám e miatt, mondván „Bután
akarod megoldani ezt. Enned kell.”
Egyik este veszekedtünk is ezen, amikor nem tudtam
egészen megenni a hamburgerem, és hozzá sem nyúltam a sült
krumplimhoz. Próbáltam elmagyarázni, hogy nincs étvágyam,
de ő egyre csak kényszerített, hogy harapjak még egyet. Végül
azt mondtam: „Jézusom, Ryan! Szállj már le rólam, és ne kezelj
úgy, mint egy kiskölyköt.” Kidobtam az ételt, és rávettem, hogy
vigyen korán haza. Majd hánykódtam és forgolódtam órákon át,
miközben rosszul éreztem magam a miatt, ahogy ingerülten
szóltam rá, amikor tudtam, hogy csak aggódik miattam. Én is
aggódtam magam miatt.
Becsuktam a szemem és küldtem Ryannek egy gondolatbeli
üzenetet. Ez olyan valami volt, amit egypár hónappal ezelőtt
kezdtünk el csinálni. Ha valami bosszantotta egyikünket,
becsuktuk a szemünket és gondolatban elmeséltük egymásnak a
problémánkat. A harcomat az anyámmal. Az ő harcát az apjával
és aggódását az anyja miatt, aki mindig dolgozott, és olyan
fáradt volt, hogy alig tudott hazavezetni. Másnap leellenőriztük,
hogy a másik személy érzett-e valamit, és mindig éreztük, tudtuk
azt, amikor a másik zavart volt.
Körülbelül hajnali egykor odajött az ablakomhoz, halkan
kopogott. Egy reccsenéssel kinyitottam, lélegzetemet visszatartva
a zaj miatt.
– Mit csinálsz itt? A szüleim…
– Mélyen alszanak. Az apád ablaka nyitva van és hallottam
őket horkolni.
– Nicole meghallhatja. – Ő elég mély alvó volt, de az ember
sose tudhatja…
 – Hagyd már abba a sok aggódást. Menjünk kocsikázni.
– Most?
– Igen. – Mosolyogva feltartott egy jointot.
Ha elkapnának, nagy szarban lennék, de az életem már
annyira el volt cseszve, hogy ez már többé nem számított.
Egy órán át kocsikáztunk, füvet szívva, megtöltve a
kisteherautót a marihuána édes illatával, miközben a háttérben
Pearl Jam ordított. Addig nem beszélgettünk semmi komoly
dologról, míg le nem parkoltunk a tónál. Akkor hozzám fordult.
– Sajnálom, hogy nehéz perceket okoztam neked – kezdte –,
de megrémít, hogy nem vigyázol magadra.
Elvörösödtem a szégyentől, és a vízre meredtem.
– Tudom. Nem kell velem lenned, ha nem szeretnél. –
Kihívás volt ez, amit nem igazán gondoltam komolyan, és ő ezt
tudta.
– Fogd be! Nem megyek sehova. Tudom, ez azért van, mert
a suliban most éppen olyan szarul mennek a dolgok, de neked ki
kell tartanod, és túl kell jutnod rajta.
– A dolgok annál is rosszabbul mennek. Nincs senkim.
– Itt vagyok neked én.
Hozzá fordultam, a könnyek cseppekben hulltak le az
arcomra.
– Hiányzik Amy. – Bár több időt töltöttem Ryannel az
elmúlt évben, ami, és erre most jöttem rá, nyilvánvalóan jobban
bosszantotta Amyt, ő még mindig a legjobb barátom volt.
Hiányzott a humorérzéke, hiányoztak a beszélgetéseink a zenéről
és a fiúinkról, egymás segítése a háziban, a pletyizés, mindezek.
– Nem kellett volna azt a dolgot Warren követéséről
mondani – szóltam. – Igaza volt. Nem hívtam őt olyan sokat.
Igazán rosszul érzem magam.
A hüvelykujjával letörölte az egyik könnycseppem.
– Tudom, babám, de ne felejtsd, hogy Amy is bosszús, hogy
átláttak rajta. És nem a te hibád, hogy annyira Warrenre
csavarodott. De még megoldhatjátok a dolgokat.
 Egy nagy lélegzetet vettem, ránéztem, és azt mondtam:
– Mondd el újra, hogyan fordulnak jóra a dolgaink!
Beszélgettünk egy darabig a lakásról, amit majd szerzünk, a
holmikról, amiket az anyukája adott, arról, mennyi pénzt
gyűjtött össze, a helyekről, ahova utazni fogunk. Becsuktam a
szemem és a szavaira összpontosítottam, hagytam, hogy a fejem
hátraessen az ülés támlájára, hagytam, hogy a marihuána
hatalmába kerítsen. Igaza volt, a nagy képben egyik kis szar sem
számít. A sulinak néhány hónap múlva vége. Ki tudom húzni
addig. Baszódjon meg Amy, ha többé már nem akar a barátom
lenni! Ha pedig hajlandó Shaunának hinni, akkor egy idióta.
Ryan kinyújtózott az első ülésen, miközben a feje az
ölemben volt. Felemelte az ingem és a hasamon pihentette a
homlokát egy pillanatig. Az arcának a melegsége, a lélegzete
megborzongatta lenn a lábam. Megcsókolta a hasam.
A puha hajára tettem a kezem, végigfuttattam az ujjaimat a
hajszálain. A hasamba suttogta:
– Én mindig a tiéd leszek.

Február közepe volt, és Valentin-nap alkalmából Ryan elvitt

engem egy kellemes vacsorára: egy divatos étterembe, ahol
meleg kenyeret hoztak az asztalhoz. Még a tányérom nagy részét
is sikerült boldogan kitörölnöm, mert Ryan imádta a kölnit, amit
adtam neki. A suliban Amy és a barátaink továbbra sem
beszéltek velem, de a sok nyílt támadás az aulában – a
lökdösődések, a bámulások, az utálatos megjegyzések – eltűnt.
Csak az maradt, hogy nem törődtek velem, de ez áldás volt.
Shauna továbbra is tett rosszindulatú megjegyzéseket, amikor ott
voltam, de ezek nem fájtak annyira, mint azok, amiket a
barátaimtól kaptam. Vagy legalábbis azoktól az emberektől,
akiket a barátaimnak gondoltam.
Az egyik ebédidőben teremhokiztam néhány haverral a
tornateremben, míg Ryan elment, hogy dolgozzon a kocsiján,
amikor Shauna elhatározta, hogy csatlakozik a játékhoz.
Természetesen az ellenfél csapatában volt. Rachel és Cathy
oldalról figyeltek. Kim nem volt sehol, talán próbált – az iskolai
darabban játszott, és mostanában sokszor nem láttam őt a
többiekkel. Egyre gyakrabban lógott a főszerepet játszó lánnyal,
és azon morfondíroztam, hogy el akar-e szakadni Shaunától.
Legyen hozzá szerencséje!
Először rendben ment a meccs. Volt néhány jó passzom,
Shauna kihozta belőlem a versenyszellemet. Majd egyre közelebb
és közelebb jött, amivel jól felbosszantott. Próbáltam hűvös
maradni, kicsit visszalökni és nem engedni a kényszerítésnek. De
csak jött rám, próbált az ütőjével elkaszálni. Végül megütött az
öklömnél. Fájt, de megfordultam, és a lábát találtam el.
Meglökött a vállával. Igazán bepöccentem. Eldobtam az ütőm,
és az egész testemmel beleszálltam: ledöntöttem a lábáról. Majd
ráugrottam, a felsőtestén ülve pofozni kezdtem. Az egyik lány,
Rachel vagy Cathy a fülembe üvöltözött és húzta a hajam. De én
nem hagytam abba, hanem még erősebb pofonokat adtam.
Mindenki szurkolt nekünk. Végül megjelent egy tanár, és
szétválasztott minket, aztán elvonszolt az igazgatói irodába. Az
igazgató beültetett minket két szemben levő terembe, és
behívatta a szüleinket.
Az anyám és az apám is megjelent. Apa úgy nézett ki, mint
aki most zuhanyozott, és nagyon rosszul éreztem magam, hogy
azért kellett otthagynia a munkahelyét, hogy bejöjjön az
iskolába. Megszorította a vállam, de anya alig pillantott rám.
Próbáltam felmérni a hangulatát. Mennyire mérges? Az orcája
kipirult és a haja egy kicsit rendetlen, mint aki sebtében fésülte
meg. Az utóbbi időben nyugtalan volt, vett néhány új ingatlant,
amit tovább akart adni, és emlékeztem, hogy délután találkozik
az ingatlanügynökével. Valószínűleg nagyon dühös volt, hogy a
hülyeségem bezavart neki.
Az igazgató azt mondta:
– Sajnálom, hogy ilyen ügyben kellett behívatnom magukat,
de Tonit verekedésen kapták az iskola területén, ezért most fel
kell őt függesztenünk egy hétre.
– Ez nem fair! – tiltakoztam. – Shauna kezdte, egyre csak a
kezemet ütötte. – Sosem szerettem ezt az igazgatót, és tudtam,
hogy ő se szeret engem. Egy idősebb hapsi volt, ősz haj, sörhas,
és feltehetőleg egy gazdag pipit vett el. A kölykei magánsuliba
jártak, ami elég ironikus volt. Mintha a mi iskolánk nem lenne
elég jó. Korábban néhányszor összeakaszkodtunk, főleg a
tanárokkal való nyelvelésem miatt.
– Az ő apjával is fogunk beszélni – felelte –, de Shauna azt
mondja, hogy te kezdeményeztél, és ő csak magát védte. Van
néhány lány, aki az ő történetét erősíti meg. Azt is mondják,
hogy megfenyegetted.
– Ők Shauna barátnői. Miatta hazudnak. Ez marhaság!
Nem kellett volna meglepődnöm, így történt ez mindig is.
Mindenki hitt Shaunának, de még mindig meglepett, hogy
hányszor sikerült megúsznia a dolgait.
Anya hozzám fordult.
– Toni, fejezd be a csúnya beszédet! – Az igazgató arcába
nézett. – Sajnálom, hogy idáig jutottunk, remélhetőleg ez
móresre tanítja. – Megrázta a fejét és folytatta a beszédet,
mintha ott se lennék: – Többé már nem tudom irányítani.
Többször beszéltünk vele, de semmi sem jut el hozzá.
– A lány barátnőin kívül látta még valaki, hogy mi történt?
– kérdezte az apám. – Jó lenne egy másik oldalról megnézni,
mert így egy kicsit elfogultnak tűnik…
Rámosolyogtam. Köszi, apu.
– A többi tanuló nem biztos abban, hogy mi történt, de
megvizsgáljuk Shauna szerepét is a verekedésben – fejezte be az
igazgató.
Én már tudtam, hogy fog ez lejátszódni, hogyan takargatja
majd őt mindenki, mert senki sem akar belekeveredni.
Az apám mérgesnek tűnt, de semmi mást nem mondott,
csak rám pillantott. Csalódott volt. És nem volt ezzel egyedül.
Később, miközben kipakoltam a szekrényem és a szüleim
kint várakoztak a kisteherautójukban, láttam Shauna apját
bemenni a lányával együtt. Shauna észrevette, hogy figyelem és
felemelte a középső ujját. Pár perccel később nevetés hallatszott
az igazgatóiból, és eszembe jutott, hogy Frank McKinney és az
igazgató ugyanabban a csapatban játszik.
Később megtudtam, hogy Shaunát csak két napra
függesztették fel.

Aznap este az ágyamon ültem egy magazint lapozgatva, és még

mindig dühöngtem az iskolában történteken, amikor az anyám
bejött a szobámba. Nem kopogott, csak belökte az ajtót és
körbenézett.
– Azt akarom, hogy takarítsd ezt el.
– Egy perc múlva csinálom.
– Ismerlek téged, Toni. Addig nem fogod megcsinálni, amíg
be nem jövök, és újból nem nyaggatlak. Tedd le a magazinod és
takarítsd ki ezt a szobát. Ez undorító.
Oké, az utóbbi időben a szobám egy kicsit rendetlen lett.
Amikor hazajöttem a suliból és ha nem voltam Ryannel, csak
elrejtőztem a szobámban. Szundítva vagy zenét hallgatva
álmodoztam arról a napról, amikor végzünk – így a takarítás
kimerítőnek tűnt. Bár nem volt olyan rossz a helyzet: többnyire
sok ruha és egypár kávéscsésze penészes kávéval az alján. Még
mindig bosszantott, hogy az anyám még csak nem is érdeklődött,
hogy az én szemszögemből milyen volt a verekedés. Hazafelé
jövet próbáltam elmagyarázni, de azt mondta, hogy meg kell
találnom a módját az indulatom megfékezésének. Mintha
minden az én hibám lenne!
– Elolvasom ezt a cikket, azután megcsinálom – mondtam.
Kikapta a magazint a kezemből és áthajította a szoba másik
oldalára. Csak bámultam rá. Anya időnként el tudja veszíteni az
önuralmát, de olyankor főleg csak üvölt és ordibál.
– Azt mondtam, most. – Megfordult és becsapta az ajtót.
Addig vártam, amíg nem hallottam lemenni a földszintre, a
szívem kalapált, majd felvettem a magazint. Fenébe vele! Nem
csinálok meg semmit abból, amit mondott! A dühtől
megfeszültem, a szavak az előttem levő oldalon
elhomályosodtak.
Nicole kopogott az ajtón, és azt suttogta: „Toni? Rendben
vagy?” Beengedtem.
Az ajtófélfának dőlt.
– Miért nem csinálod azt, amit mond?
Visszahuppantam az ágyra.
– Mert nem viselkedik fair módon. Csak mérges rám a
verekedés miatt.
Vacsora után meséltem neki a bunyóról, így tudta, hogy az
nem az én hibám volt. Remekül kezelte: megölelt és segített az
edényeknél.
Most azt mondta:
– Túl lesz rajta.
– Talán. De ez nem mostanában lesz.
– Akkor tudod, mit? Csináld azt, amit akar, s békén hagy.
Igaza volt, de nem ez volt a lényeg. Szörnyen irritált, hogy
mindenre az volt a válasza, hogy csináljam azt, amit anya akar.
Mi van azzal, amit én akarok? Gyerekkorunk óta akármikor
veszekedtem anyával, Nicole utána megnézte, hogy jól vagyok-e,
megölelt vagy megpróbált valahogy felvidítani, de mindig azt
akarta, hogy simítsam el a dolgokat, és legyek az, aki bocsánatot
kér. Néha azt tettem, gondolván, hogy igaza van, de már elegem
volt, hogy én vagyok az, aki kompromisszumot köt, miközben
anya sosem hallgat meg.
– Szeretném, ha most magamra hagynál. – Felvettem az
újságomat.
Becsukta az ajtót. Fél órával később az anyám kinyitotta.
Amikor látta, hogy még mindig olvasok, kihúzta a kezemből a
magazint, megragadta a felső karom – keményen –, és kirántott
az ágyból.
Olyan sokkos állapotba kerültem, hogy képtelen voltam
bármit is mondani. Kiszabadítottam magam, ám a kezem
pajzsként feltartottam. Egy pillanatig azt hittem, hogy megpofoz.
Felemelte a kezét, de aztán leejtette.
– Mondtam neked, hogy takarítsd ki ezt az átkozott szobát.
A félelmem átcsapott dühbe, felordítottam:
– Nem is olyan koszos. Te hatalommániás vagy.
– Elegem van a hozzáállásodból, Toni! – ordított vissza:
Tartottam a karom, a szemem könnyel telt meg, amit
visszatartottam. Felragadta a dolgaimat a padlóról és
szétdobálta. „Úgy élsz, mint egy állat.” Felkapta a ruhahalmomat
és az arcomba vágta. Hátráltam, amikor egy övcsat eltalálta a
vállam. Felszedte néhány cipőmet, hozzám vágta, miközben én
távolodtam.
– Most azonnal feltakarítod ezt, vagy eltakarodsz a
házamból. – Elment, de ez alkalommal úgy bevágta az ajtót,
hogy a tükröm a falon beleremegett.
Most már sírva szedtem össze a mosnivalóm. Hamarosan
elmegyünk innen Ryannel. Csak még néhány hónap. Aztán
mindenki megcsókolhatja a valagam.
Később, még aznap este, anya visszajött. Ez alkalommal
kopogott, de válaszra sem várva besétált.
– Beszélhetünk? – kérdezte.
Én a másik oldalamra fordultam, a fal felé.
– Sajnálom, hogy megragadtalak – kezdte –, de nem
nézhetsz levegőnek, amikor beszélni próbálok veled. Ez
tiszteletlenség, és tudod, hogy veszekedéshez vezet. – Nem
szóltam egy szót sem. Ő sóhajtott és folytatta: – Szükségünk van
arra, hogy kijöjjünk egymással. Én szeretném megpróbálni, de
neked együtt kellene működnöd velem.
Elhallgatott, várta, hogy beszéljek, de én csak tartottam a
fájdalomtól lüktető karomat, a könnyeim legördültek az
arcomon. Aztán elment. Egy halk kattanással becsukta maga
mögött az ajtót, ami véglegesnek tűnt: mintha befejeztem volna
valamit, de nem voltam biztos abban, hogy mit.
A következő héten Ryan ágyán feküdtem, és már tizedszer
mentünk végig a családommal kapcsolatos panaszaimon.
– Babám, el kell, hogy engedd!
– Senkitől sem tűrhetjük el, hogy rosszul bánjon velünk.
– Én az apámtól mindig eltűröm.
– Az anyám mindennel elégedetlen.
– Nem olyan rossz.
Megfordultam, a szám tátva maradt.
– Te ugratsz engem? Azért húzta fel magát, mert nem
takarítottam össze a szobám.
– Nem, azért húzta fel magát, mert nem vetted figyelembe
őt. Pontosan tudtad, hogy ez fel fogja bosszantani őt. Ezért tetted.
Rajta töltötted ki a mérged.
Visszagurultam. Igaza volt. Mérges voltam Shaunára, és
arra, hogy senki sem hitte el, hogy ő kezdte a bunyót. Egyiket
sem tudtam irányítani, így azt az egy dolgot tettem, amire képes
voltam: megőrjíteni az anyámat. Attól, hogy ezt néztem, a
hatalom érzése fogott el. Még mindig nem voltam kész arra,
hogy elismerjem, részben az én hibám volt az egész.
– Nem kellene a pártját fognod, hisz utálja, hogy randizunk.
– Korábban még soha nem mondtam ki ilyen nyíltan, de Ryan
nyilvánvalóan maga is érezte ezt.
– Senki pártját nem fogom, te értetlen. – Gyengéden oldalba
bökött. – Csak azt mondom, amire gondolok. Nagyszerű lenne,
ha jobban kedvelne engem, de semmit sem tehetek ezért, így
miért fecséreljem az energiám.
Ryan az a fajta srác volt, aki sose aggódott a miatt, hogy
mások mit gondolnak róla. Kedves volt, de holt biztos, hogy nem
az, akit az emberek kedvelnek. Amikor a barátai túl sokszor
kértek fuvart, benzinpénzt szedett tőlük. Ha nem volt
készpénzük, nem vitte el őket. Ilyen egyszerű. Kisegítette a
barátait, dolgozott a terepjáróikon meg hasonló, de viszonzásként
ugyanezt el is várta, és ha úgy nézett ki, hogy valaki kihasználta,
nem lógott vele többet.
 – Még mindig bosszant engem – folytattam. – Anya még
rosszabb hangulatban volt ezen a héten, mert a szomszédok
elutaztak, és az apám megy át mindennap, hogy megöntözze a
növényeiket meg hasonló. Anya azt gondolja, hogy apa túl sokat
tesz meg értük.
– Ezek azok a szomszédok, akik mindig buliznak?
– Igen, állandóan vannak náluk. – A városon kívül éltünk a
kertvárosban, közel a folyóhoz. Mindegyik ház újabb volt –
közülük sokat az apám épített – és nagy birtok vette körül. Sok
szomszédunknak volt pénze, a kocsifeljáróik tele kocsikkal,
csónakokkal, lakókocsikkal. És a szomszédos Andersonék adták a
legnagyobb partit a környéken. A szüleim át szoktak menni
hozzájuk egy üveg borral, majd órákkal később hazabotorkálnak
nevetgélve és egymással viccelődve. Kedveltem, hogy bár igazán
mások voltak, mégis a legjobb barátok.
Ryan felnézett a plafonra, mintha gondolkodna. Összefonta
a karját a feje alatt, így a pólója alatt megfeszült a bicepsze.
Végtelenül sok koncertpólója volt, ez például a Nirvánáé, de
élőben még sosem látott egy bandát sem játszani. Mindig
beszéltünk arról, hogy elmegyünk egy koncertre, amikor több
pénzünk lesz.
Az államat a mellkasán pihentettem.
– Mire gondolsz?
Lustán elmosolyodott.
– Fogadok, hogy rengeteg pia van odaát.
Visszamosolyogtam rá.
– Talán, igen. – Majd folytattam: – A szüleim a
nagybátyámhoz mennek a hétvégére. Nekem a ház körül kell
lennem, és senkit sem hívhatok át.
– Tudod, hogy hol van a ház kulcsa?
– A hátsó ajtónknál függ. – Megropogtattam az ujjam.
– És leírták a riasztó kódját arra az utasításokat tartalmazó
listára, melyet az apámnak adtak. A hűtő tetején van.
– Akarsz egy kicsit szórakozni pénteken? – Vigyorgott.
 – A szüleim mindketten itthon lesznek, így nem jöhetünk át
ide, és apa az utóbbi időben többet iszik.
Egy friss sérülést vettem észre a karján. Megpusziltam. Ryan
keményen megragadott és megcsókolt, majd azt mondta:
– Szerintem mindketten megérdemlünk egy kis mókát.

Azon a pénteken Nicole elhúzott a telefonnal, és suttogva beszélt

valakivel a szobája ajtaja mögül. A buli óta furcsán viselkedett és
az volt az érzésem, hogy találkozgat azzal a csávóval, bár az sose
jelent meg a házunknál. Itthon csak tizenhat éves korunktól
engedték meg a randizást, így bizonyára okkal rejtegette. Még
mindig azt gyanítottam, hogy a srác jóval idősebb, de nem
ismertem fel az iskolatársaim között. Idősebb, mint én? Talán
már végzett? Anyának nem tetszene. Fél órával később Nicole
befejezte, így én felvettem a telefont a földszinten.
– Hé, telefonálok! – szólt le.
– Bocsi. Azt hittem, hogy végeztél. Milyen sokáig tart még?
Fel kell hívnom Ryant.
– Nem tudom. Mi…
– Beszélgetünk. Oké? – Egy fiatal férfihang volt, szaggatott.
– Miért nem vársz a sorodra?
– Ki ez? – kérdeztem sokkot kapva.
– Nem a te dolgod. Távolítsd el a testvéred a telefontól, Nic.
Most már feldühített a gyerek. Miért hívja a húgomat
Nicnek? És miért nem mondja meg nekem a nevét? Miben
sántikálnak?
– Figyelj, te kis értetlen…
– Visszahívlak – mondta Nicole, és letette.
Felszaladtam a szobájához, belöktem az ajtót.
– Mi a csoda van veled? Ki az a srác?
– Nem volt jogod így beszélni vele. – Igazán kiborult,
majdnem sírt. – Most mérges lesz rám.
– Nyugodj le! Mi az a fontos dolog? Durván beszélt velem.
Csak fel kell hívnom Ryant, és aztán felhívhatod ezt az alakot. –
Még mindig maga alatt volt. – Különben meg ki ez a srác?
Seggfejnek hangzott.
– Kifelé a szobámból! – kiabálta.
– Nem probléma! – kiáltottam vissza, és bevágtam magam
mögött az ajtót. De meglepődtem és sokkolt is a testvérem
viselkedése. Mi a fene folyik itt?
Ryan és én vártunk, amíg sötét nem lett. Nicole még mindig
a szobájában volt. Kopogtam és azt mondtam: „Elmegyek.” de
nem válaszolt. Megragadtam a kulcsokat és a riasztó kódját,
majd átsétáltam a hátsóudvaron oda, ahol Ryan várt. A
pickupját az utcán lejjebb, az árnyékban parkolta le. A szomszéd
háza egy félhektárnyi területen állt, távolabb az úttól – tökéletes!
A szomszédos házakból senki sem láthatta, hogy mi folyik benn,
de azért a biztonság kedvéért zseblámpát használtunk, nevetve a
sötétben, ahogy a házhoz osontunk. Kikapcsoltam a riasztót.
Bent körbeosontunk, és hisztériás nevetésben törtünk ki,
amikor egymásnak ütköztünk. Meggyújtottuk azt a néhány
gyertyát, amit Ryan hozott és megtaláltuk az italszekrényt,
melyből vodkát, Southern Comfortöt és whiskyt vettünk ki. Ryan
talált a szekrényben egy öltönykabátot, majd felvette. Én egy
magas sarkút találtam, majd feltűrtem a farmerem szárát és
körbeillegettem magam, miközben Ryan fütyült.
– Vissza kellene tenni – mondtam végül. – Semmit sem
akarok tönkretenni.
Ryan nevetett, de egyetértett. Figyeltünk arra, hogy csak az
ablak mellett cigizzünk, az italainkat az ölünkben
egyensúlyoztuk, ahogy az ablakpárkányra ültünk. Most már
hideg volt. Találtunk egy plédet és bekapcsoltuk a gázkandallót.
Ölelkeztünk. A fejem a mellkasán, a kandalló melege elálmosított
minket. Jó volt úgy tenni, mintha igazi pár lennénk egy igazi
házban.
– Talán majd egy nap lesz egy ilyen nagy házunk –
mondtam.
– Igen, az bebizonyítaná apámnak, hogy nincs igaza.
Mindig azt mondja, hogy vesztes vagyok.
– Ez marhaság, és ezt te is tudod. Szuper okos vagy, és
szédületes szerelő. És a legjobb horgász! Én csak tudom.
Utáltam, hogy az apja miatt rosszul érzi magát. Láttam,
hogy mennyire vágyódott az örege elismerésére, próbálta
rávenni, hogy nézze meg a motokrossz versenyeit. De az apja
azon a napon megint berúgott, így sohase látta. Még
csalódottabbá tett, hogy a szüleim nem fogadták jobban el Ryant
– bár elmondhatom, hogy Ryan kedvelte az apámat. Néha
büszkeség volt a hangjában, például amikor elmesélte, hogy a
mechanikatanára azt mondta, hogy jó munkát végzett valamin,
és én is boldog voltam e miatt – de ugyanakkor szomorú is,
tudván, hogy az ő apja sose mond ilyen kedveseket.
– Mindig felderítesz – mondta halkan.
– Nem mintha nekem nagy jövőbeli kilátásaim lennének.
Meglehet, pincérnő leszek egész életemben.
– Ez marhaság. Okos vagy és sok mindenhez értesz. Például
nagyszerűen főzöl.
Rámosolyogtam, egy kicsit elvörösödve. Eddig csak néhány
dolgot készítettem neki, főleg sütit, vagy olyasmiket, amiket
elvihettem a suliba, de ő imádta. A nagymamám adott
mindenféle receptet, és néha, amikor csak ketten voltunk apával,
főztem belőle magunknak és igazán élveztem. Különösen,
amikor apa mondta: „Ez igazán jó, kicsim” és repetát kért.
Viszont amikor anya otthon volt, egyáltalán nem főztem, mert ő
mindig javaslatokat tett arra, hogyan tudnám jobban elkészíteni.
Így azt mondtam:
– Talán szakács leszek.
Ryan átgurult, az ujját lehúzta a köldökömön.
– Ó, igen? Főzni akarsz nekem, amikor saját otthonunk
lesz?
– Biztosan, feltéve, ha te meg elmosogatsz.
Még beszélgettünk egy darabig arról, hogy milyen nagyszerű
lesz az, amikor majd a nagybátyja odaadja nekünk az öreg
heverőjét, hogyan maradhatunk majd fenn sokáig és
csinálhatjuk azt, amit akarunk. Egy évig dolgoznánk, aztán egy
évre Európába utaznánk. Talán állást is szerezhetnénk ott. Ryan
akart egy motort is bérelni, hogy körbemotorozzuk
Olaszországot. Ittunk még, kacarásztunk, miközben egy kis
vodka kilötyögött a földre és a testünkre.
Végül szeretkeztünk. Lassan. Nem voltunk rákényszerítve,
hogy siessünk, nem aggódtunk a miatt, hogy valaki hazajöhet.
Kísérleteztünk, kipróbáltunk néhány új dolgot, amiről olvastunk.
Imádtam, hogy ilyen bátor lehetek vele, hogy milyen
fantasztikus ez az egész és ő milyen széppé varázsol engem.
Amikor meglovagoltam, visszafojtotta a lélegzetét, felnyúlt és a
tenyerébe vette az arcomat. A bőrét napbarnítottá változtatta a
kandallóból áradó ragyogás. Lassan mozogtam, finoman, a
tekintetünk egész idő alatt egymásba forrt, majd lehajoltam, és a
számat a szájára nyomtam. Erősen és lágyan csókolóztunk,
ameddig testünk az izzadságtól ragadóssá nem vált, ameddig
mindketten azt ziháltuk, hogy „Imádlak! Imádlak!”
Elaludtunk. A fejem a vállán, a keze a hajamban turkált, a
mellkasa emelkedett és süllyedt az arcom alatt. Amikor néhány
órával később felébredtünk, kitakarítottuk a helyet, figyelve arra,
hogy a piát pontosan a helyére tegyük vissza, és hogy ne
maradjon nyomunk a levelek között és a piszokban. Ryan azt
mondta, hogy most már tud vezetni, kiszállt belőle a mámor, így
elhajtott a pickupjával, én pedig visszasétáltam a házunkhoz.
Körülbelül hajnali négy óra volt, amikor beosontam az első
ajtón, óvatosan visszatettem a kulcsokat a helyére, közben
próbáltam csendben maradni. Az emeleten megleptem Nicole-t,
amint épp a fürdőszobából jött ki. Egy kicsit sikkantott, majd
amikor felismerte, hogy én vagyok az, azt kérdezte:
– Csak most jössz haza?
– Igen.
Nem mondott semmi mást, csak lefelé tartott fejjel sétált a
szobája felé. Később, amikor épp bemásztam az ágyamba, jöttem
rá, hogy az arca fénylett: mintha épp megmosta volna és
illatozott a szappantól. A haját is simára fésülte, nem volt olyan
kócos, mint aki aludt. Ő is most jött haza?
Mielőtt elindultam volna az éjszakába, kopogtam az ajtaján,
de nem válaszolt. Itt volt egyáltalán vagy kiosont? És ha az
utóbbit tette, kivel találkozott? Azzal a fiúval, aki telefonált?
Töprengtem, hogy kellene-e vele beszélnem, és megtudni, hogy
mi folyik itt, de olyan elutasító volt korábban, hogy az volt az
érzésem, semmit sem mondana el nekem. És mi értelme lenne
egy másik veszekedésnek? Itthon volt, biztonságban.
 HETEDIK FEJEZET

VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ

1998.

Egypár nappal apám látogatása után levelet kaptam Ryan-től.

Az ügyvédje neki is elmondta a hírt az ítéletről, de a sorai mégis
tele voltak reménnyel. A szülei kifogytak a pénzből, így az anyja
egy jogsegélyes ügyvédet próbált találni, hogy továbbvigye az
ügyünket a Legfelsőbb Bíróságra. A magánnyomozó nem talált
új szálat, de Ryan még mindig azt gondolta, hogy valami
felbukkan. A nyomozó beszélt neki olyan tanúkról, akik évekkel
később bukkantak fel, esetekről, ahol valakit egy másik bűntettért
tartóztattak le, és azok a bizonyítékok vezették vissza őt egy
megoldatlan gyilkossághoz. És Ryan meg volt győződve róla,
hogy ugyanez megtörténhet velünk is. Sokat agyaltam azon,
hogy mi történhetett azon az éjszakán, vajon egy arra haladó
vándor volt, egy idegen, vagy valaki, akit mi ismerünk – valaki,
akit ő ismert.
Azok a lányok…
Shauna és a barátnője hazudott a tárgyaláson, ebben egész
biztos voltam, de fogalmam sem volt róla, hogy miért.
Nem tudom, hogy tényleg ott voltak-e azon az éjjelen, vagy
mindez csak hazugság volt. Elgondolkodtam azon a fiún is,
akivel Nicole találkozgatott. Vajon mit érezhetett a húgom az
utolsó pillanatokban? Félt? És kíváncsi voltam arra, a fiú tette-e
– és egyáltalán, van-e kapcsolat mindezek között. De a
magándetektív sose tudta megerősíteni, hogy Nicole-nak volt egy
fiúja, egy titkos vagy másmilyen, és nem talált lyukakat a lányok
történetében sem. Mégis megmaradt az az érzésem, hogy benne
voltak.
 Miután a húgom meggyilkolták, meséltem a fiúról is a
rendőrségnek, ahogy arról is, hogy zaklattak a lányok egész
évben, és hogy hazudnak arról, amit aznap éjjel láttak. Napokig
reménykedtem, hogy megtalálják az igazi gyilkost. De aztán
rájöttem, még csak nem is keresik. És még most sem keresik.
Most nem sírtam az után, hogy elolvastam Ryan levelét. A
szavakra meredtem. Ne add fel! Csak idő kérdése. Hidegnek és
keménynek éreztem magam. A reménye felmérgesített. Minden
egyes alkalommal darabokra tört, nem váltotta be a hozzáfűzött
reményeket és egyre csak arra emlékeztetett, hogy mennyit
vesztettem. Hát ő nem látja, hol vagyunk most? Hogy semmi
sem maradt, amiben lehet reménykedni? Senki sem jön elő új
bizonyítékkal, a gyilkost nem fogják megtalálni.
Arra gondoltam, amit Janet mondott: hogy el kell engedni a
múltat, és bárkit odakinn. Börtönben vagyok, és nagyon sokáig
itt leszek. Sose fogják megengedni, hogy újból együtt legyünk
Ryannel. Még ha egy nap szabadon engednek is, a több évi
benntartózkodás után nem leszünk már ugyanazok az emberek.
Megváltoztam, és nem kétlem, hogy ő is változni fog. Túl sok
minden történt már. Nincs már semmi, amiről írhatunk.
Minden, ami maradt, az az emlék, és az is el fog halványulni.
Ahogy a szerelmünk is. Az a gondolat, hogy minden, ami jó volt
közöttünk, elhalhat, sötétté és keserűvé válhat, jobban
bosszantott, mint bármi más.
Ezúttal nem írtam vissza. És amikor az apám egy héttel
később levelet küldött, nem válaszoltam arra sem. A falamra
ragasztott összes fényképet levettem, még a Nicole-ról
készülteket is, és betettem a raktárdobozomba. Nem nézhettem a
szemébe, tudván, hogy a gyilkosa vagy a gyilkosai még mindig
odakinn vannak, és nem tudtam abbahagyni, hogy ne gondoljak
arra, miféle élete lehetett volna: egy férj, karrier, gyerekek.
Hogyan tehetett volna nagyszerű dolgokat, és most még
igazságot sem kaphat. Szép lassan mindenki elfelejti majd. És
nekem is el kell felejtenem mindent és mindenkit odakinn,
különben megőrülök. De ez nem jelenti azt, hogy el fogom
fogadni az új életem idebenn.

Két héttel az után, hogy beszéltem az ügyvédemmel, épp a közös

terület felé sétáltam, amikor Janet felnézett a kártyajátékból,
amit néhány nővel játszott.
– Hé, kölyök, gyere, csatlakozz hozzánk!
– Kösz, nem – válaszoltam. – Nem szeretek kártyázni.
A hátamon éreztem merev tekintetüket, miközben
továbbsétáltam. Megharagudtak – még senkit sem láttam, aki
Janet bármi kérését visszautasított volna –, de én nem ijedtem
meg. Helyette megborzongtam az izgatottságtól. Annak az érzése
fogott el, hogy valami döntő dolog felé indultam el. Éreztem,
hogy élek.
Egy órával később, amikor épp elhagytam a mosóhelyiséget,
bal felől zajt hallottam. Egér és Y oda állt az előtér sötét sarkában,
ahol nem volt kamera. Egér aljasan mosolygott és összecsapta a
tenyerét. Y oda arca mozdulatlan volt, kísértetiesen kék szeme
rám meredt. Mindketten egyszerre rontottak rám. Y oda keze
tépte a hajam, megragadta az arcom és a fejemre húzott
nagyokat, miközben Egér egy elemmel teli zoknival ütötte a
testem.
Én visszalöktem őket, ütöttem, ahol csak értem őket,
megharaptam a vállukat, áthúztam az ingüket a fejükön. Jó
érzés volt verekedni, morgásaink és átkozódásaink töltötték meg
a levegőt. A húsomnak ütődő elemek okozta fájdalom csak még
jobban felmérgesített. De aztán Egérnek sikerült pár ütést mérnie
a fejemre, és éreztem a vért az arcomon csörgedezni. A világ
fekete lett, a fejem zúgott, ahogy az egyikükön lógva próbáltam
nem elesni. Majd jött egy hangos kiáltás egy másik rabtól:
„Őrség!”
Az ütések abbamaradtak. A földre rogytam, vért köpve.
Mielőtt elszaladtak volna, Egér azt mondta:
– Te szuka! Ha Janet még egyszer azt mondja, hogy csinálj
meg valamit, te megcsinálod.
A gyengélkedőbe vittek, befoltoztak, majd visszaküldtek a
cellámba, ahol sajgó testemet felhúztam az ágyamra és tervet
készítettem. A nevelőtisztek kikérdeztek, de nem mondtam
semmit. Nem volt szükségem arra, hogy Pinky figyelmeztessen,
sose köpjek be senkit. Ne, ha élni akarok. Azon a ponton nem
igazán törődtem azzal, hogy élek-e, de a legutolsó dolog, amit
akartam, az az volt, hogy a lyukba zárjanak, vagy a
maximálisan őrzött részbe költöztessenek. Egy okom volt erre –
nem tudtam volna bosszút állni.
Másnap, amikor elmentem Janet mellett a közösségi
helyiségben, megint azt mondta, hogy csatlakozzak hozzájuk.
Újra visszautasítottam.
Y oda és Egér később a konyhában talált meg, amikor éppen
néhány lábast mosogattam. A többi bentlakó gyorsan kiment. De
ez alkalommal visszavágtam a saját, házilag készített
fegyvereimmel – rájöttem arra, hogy tudom kivenni az egyik
pengét a zsilettemből, majd egy fogkefenyélre olvasztottam, egy
„vagdalót” készítve. A dühöm – a családom, a rendszer, és
különösen magam iránt – túlcsordult. Megvágtam Egér arcát,
Y oda karját, és sikerült Egér orrát is eltörnöm, mielőtt egy csapat
őr végül lehúzott róla.
Miközben földhöz vágtak és megbilincseltek, én még mindig
azt ordibáltam: „Én egy kibaszott gyilkosságért vagyok benn, ti
kurvák! Ne szarozzatok velem még egyszer!” Húsz napot
töltöttem a lyukban. Húsz napig bámultam a falat, járkáltam és
sírtam, és próbáltam nem gondolni Ryanre. A levélírást már
abbahagytam, de azt még nem tudtam abbahagyni, hogy ne
törődjek vele. Nem tudtam elhinni, hogy nekünk együtt nincs
tovább, és hogy az életben soha többé nem láthatom őt újra.
Annyira fájt, hogy a belsőm mélyéből feltörő fájdalom
megríkatott, a gyötrődéstől zihálva kapkodtam a levegőt. Nicole-
ra is sokat gondoltam: kisgyermek kori emlékekkel kínoztam
magamat, amikor mindenhova követett, könyörögve, hogy
„jáccak” vele.
A húsznapos büntetésem vége felé kezdtem zavart lenni.
Elveszítettem az időérzékem, és néha azt képzeltem, hogy a
húgom itt van benn velem. Árnyékokat láttam, és próbáltam
megérinteni a húgom, de ő mindig eltáncolt előlem.
Beszélgettem vele és Ryannel, elmeséltem nekik, hogy mennyire
hiányoznak nekem. Majd csak előre és hátra hintáztam, a
karommal átfogva a testem, mentális játékokat játszva. Például
hangosan elbetűztem a dolgok nevét vagy régi dalok szövegeire
emlékeztem, próbálva egybetartani magam. De attól tartottam,
mostanra már túlságosan is összetörtem, és végül azzá válok,
amit az anyám mindig is gondolt rólam – egy élet
elpocsékolójává.
Végül visszaengedtek a rabok közé. Az utolsó verekedés után
már másként kezeltek. Egér egy vörös sebhelyet viselt az arcán és
félrenézett, amikor rámeresztettem a szemem. Most már félt
tőlem. Még Janet is messze elkerült attól kezdve. Ez azonban
nem tett olyan boldoggá, ahogy vártam. Semmit sem éreztem:
sem együttérzést, sem fájdalmat, sem megbánást. Megcsináltam,
de halott lettem belül.
Az elítéltek többsége megadta nekem a tiszteletet, de én senki
másnak nem adtam meg. Engedelmeskedtem az őröknek, de
továbbra is visszautasítottam, hogy bármilyen programra
eljárjak. Gyakran keveredtem bunyóba olyanokkal, akik túl
sokáig néztek, vagy suttogtak, amikor elmentem mellettük. Sok
időt töltöttem magányosan. Miután három új elítélt, hogy a
keménységét bizonyítsa, megtámadott a zuhanyzóban,
mindháromnál kivártam a pillanatot, és amikor egyedül voltak,
viszonoztam a szívességüket. Megvágtam őket is, szaggatott
vonalakat húzva a mellkasukra. Majd egy nap egy nő
párnahuzatot húzott a fejemre, miközben a cellámban
szundikáltam és próbálta kiverni belőlem a szart is. Sikerült
kificamítanom a vállát. Olyanná váltam odabenn, akitől vagy
féltek a többiek, vagy akin tesztelni akarták a keménységüket.
 A következő három évben semmi sem változott. Ha
verekedésért épp nem voltam a lyukban, akkor a konyhán
dolgoztam, majd minden éjjel a köröket róttam vagy edzettem a
cellámban. És ha nem dolgoztam és sportoltam, akkor aludtam.
Amikor abbahagytam az apám leveleinek megválaszolását, az ő
levelei is elmaradoztak. Az első karácsonyomkor ugyan írt, de
épp egy nappal előtte tettek be a lyukba. Mostanra már csak
pénzt küld a számlámra néhány havonta és új CD-ket. Néha egy
lapot rövid szöveggel. Kíváncsi voltam, hogy ezek is elmaradnak-
e egy nap. A nagymamám volt az egyedüli családtag, aki még
mindig havonta írt, és az egyedüli, akinek néha válaszoltam.
Pinky még mindig a cellatársam volt és nagyon jól elvoltunk
egymással, sose lettünk sem barátok, sem ellenségek. Más
fogvatartottak, akik szintúgy hosszú börtönbüntetésüket
töltötték, néha próbáltak beszélgetni velem, mondták, hogy
lazítanom kellene, hogy nehezebbé teszem a magam dolgát, de
én mindenkire fütyültem. Sok beszélgetésem volt az intézményi
pártfogó tiszttel és a börtön pszichiáterével. Mindent megtettem,
hogy felbosszantsam őket, és minden esetben sikerrel jártam.
Ryan továbbra is írt, először minden héten, majd minden
hónapban, aztán hónapok teltek el és én azt gondoltam, hogy
végül feladta. De ő küldött még egy levelet. Nem olvastam el
őket, még csak ki sem nyitottam, bár néha a belső kényszer
olyan erős volt, hogy fizikailag beteg lettem tőle. Öklendeztem a
fémvécénk felett. Pinky figyelt és a fejét rázta. Néha egy mély
álomból felébredtem, Ryan neve volt az ajkamon, és tudtam,
hogy ő is rám gondol, hív engem.
Minden levél után visszavonultam a cellámba, hogy
bámuljam a falat. Abbahagytam az evést. Az öngyilkossággal
próbálkozók papírruhájába öltöztettek, és visszaküldtek az
elkülönítőbe. Vékonyabb lettem – és dühösebb. Néha még
magamról sem tudtam.
Már öt évet töltöttem el a Rocklandben és ismételten a
lyukban ültem, mert leköptem egy őrt, amikor beküldték hozzám
a dutyi dilidokiját, hogy beszéljen velem. Fiatal srác volt
becsületes képpel és nagy szemüveggel. Az volt az érzésem,
igazán szereti a munkáját és segíteni akar, de én eddig azzal
töltöttem a találkozásokra szánt időt, hogy megpróbáltam
meggyőzni arról, időpocsékolás velem törődni – és, véleményem
szerint, jó munkát végeztem.
Ez alkalommal azonban azt mondta:
– Toni, már letöltötted a büntetésed harmadát. Kikerülhetsz
innen és lehet életed, de te csak nehezíted a dolgod. Olyan,
mintha nem akarnál kikerülni. Mintha mindentől félnél, ami
odakinn van.
Miután elment, sokat gondolkodtam azon, amit mondott.
Amikor először jöttem be, a büntetési időm rettenetesen
hosszúnak tűnt, de most fény jelent meg az alagút végén. A
gondolat félelmetes volt, ugyanakkor felvillanyozó. Van még
életem, amihez visszatérhetek? Ha továbbra is ezen az úton
járok, minden lépéssel a rendszer ellen harcolva, semmi más
nem leszek, csak egy csavargó vagy egy drogos, amikor
kikerülök. És talán egy hét múlva visszakerülök – úgy láttam, ez
időről időre meg fog történni. Arra gondoltam, amit Janet
mondott nekem a könnyű és a nehéz időkről. Azt feltételeztem,
ha a családomat és Ryant távol tartom magamtól, az
megkönnyíti a dolgokat, de igazán soha sem fogadtam el, hogy
börtönben vagyok, soha sem próbáltam beilleszkedni vagy
valamiféle életet kialakítani idebenn. Láttam más rabokat
nevetni, szeretni, tanulni, elérni dolgokat, de én kizártam magam
bármiféle boldogság elérésének az esélyéből.
Olyan volt, mintha azt hittem volna, hogy a börtönben
örömöt találni egyenlő lenne a feladással, vagy Nicole-lal
szemben nem lenne fair. De ezzel senkinek nem bizonyítottam
semmit – kivéve azt, hogy talán igazuk volt velem kapcsolatban:
rossz gyerek voltam. Huszonöt éves lettem, és eddig semmit sem
tettem, hogy fejlesszem magam. Egy kis esélyt sem adtam
magamnak ahhoz, hogy boldoguljak majd a társadalomban,
amikor eljön az ideje. Sőt még nehezebbé tettem a feltételes
szabadlábra helyezésemet, amikor esetleg lehetőségem lenne rá.
És mi van akkor, ha valami kis csoda folytán Ryan és én
ártatlannak bizonyulunk? Miféle jövőnk lesz, ha én továbbra is
hibázom? Abban az évben végül abbahagyta az írást, de nem
tudtam megállni, hogy ne töprengjek el rajta, ugyanazt gondolja-
e, mint én. Talán tévedtem, és egy nap, valahogy, visszatalálunk
egymáshoz.
Ezután sokat találkoztam a dilidokival, és kezdtem hallgatni
rá, kezdtem válaszolni a kérdéseire, még ha néhányat közülük
hülyeségnek is gondoltam. Megmondtam neki, hogy ártatlan
vagyok. Nem tudom, hogy hitt-e nekem, de azt mondta, hogy ez
nem az én bűnösségemről vagy ártatlanságomról szól. Ez arról
szól, elfogadom-e azt, hogy börtönben vagyok, és hogy meg kell
próbálnom ebből a legtöbbet kihozni. A programokra is kezdtem
eljárni, igaz, először könnyen felbosszantott: más elítélt
problémája nem az én problémám. Nem lőttem magam, nem
voltam függő, de amikor alaposabban figyeltem, akkor
meghallottam a szavak mögött levő történeteket. Hogyan nem
tartoztak sehova, hogyan nem boldogultak a családjukkal,
hogyan használták a drogokat arra, hogy figyelmet kapjanak
vagy arra, hogy elfelejtsék a fájdalmukat. Azokra az időkre
gondoltam, amikor Ryan és én csak azért drogoztunk, hogy
megosszuk egymással a családi problémáinkat, és hogy azt
gondoltuk, nincs ebben semmi rossz. De ha azon az éjjelen nem
ütöm ki magam, talán megvédhettem volna Nicole-t, hallhattam
volna a kiáltását. Többé már soha nem akartam drogozni vagy
inni. Még a cigiről is leszoktam.
Több programra jártam, követtem a lépéseket és még
önsegítő könyveket is olvastam. Majd más könyveket is
elkezdtem, például olyan regényeket, melyekről emlékeim szerint
Nicole beszélt. Memoárokat és önéletrajzokat, bármit, amit
túlélőkről írtak. Olyan emberekről, akik túljutottak a
megpróbáltatásokon. Voltaképpen a klasszikusokba kezdtem
bele, olyan könyvekbe, amelyek olvasása alól a suliban kibújtam:
Moby Dick, a fehér bálna-, Jane Eyre, Szép remények, valamint
az Egerek és emberek.
Tunyán eltöltött évek után az agyam dolgozni, tanulni
akart. Nem sok óra közül lehetett választani, hacsak nem
megyek le a minimális problémások szintjére – a verekedéseim
miatt engem a maximálisak közé soroltak be –, de próbáltam
elkerülni a bajt. Elmondtam mindent az intézményi
támogatótisztnek, amit hallani akart a megbánásomról, azt,
hogy mindenkit, akit az évek során megbántottam, kárpótolni
akarok, így a családomat, az őröket, másokat. Benn udvariasabb
voltam, tisztelettudóbb, és egy újabb év elteltével végül a
közepesek szintjére kerültem le.
Nem voltam problémamentes. Még mindig veszekedtem a
rabtársaimmal, de igyekeztem, hogy a bunyó helyett inkább
elsétáljak. Időközben a dilidoki előtt feltártam, hogy miért érzem
magam bűnösnek Nicole meggyilkolásában. Hogy, habár nem
én öltem meg, de én voltam az oka annak, hogy meghalt. És
hogy néha mérges vagyok rá, mert nem avatott a bizalmába,
nem mesélt arról, hogy mi történt vele abban az utolsó évben,
aminek talán köze lehetett a halálához. A doki sokat beszélt a
megbocsátásról – megbocsátani magamnak és másoknak –,
majd azt mondta:
– Toni, azzal, hogy magad bünteted, nem segítesz senkinek.
De én nem voltam kész arra, hogy megbocsássak. Sem
magamnak, sem Shaunának és csapatának azért, amit mondtak
a tárgyaláson. Nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra,
valahogy ők is benne voltak, hogy ők pontosan tudják, mi is
történt azon az éjjelen. És ők mindannyian szabadon sétálnak.
Az évek csak növelték az utálatomat. Ezt a részét nem mondtam
el a dokinak, abban bízva, hogy csak a jó dolgokról számol be a
pártfogó tisztemnek.
Két évvel később, amikor huszonnyolc éves voltam, végre
leértem a minimálisak közé. Évek óta nem láttam sem apám,
sem anyám, de küldtek pénzt a születésnapomra és karácsonyra.
Az apám még képeslapokat is időnként. Én meg csak
rábámultam a lapokra, azon töprengve, hogy miért nem
bántanak ezek már többé. Egy másik élet részei voltak, azé az
életé, ahová már sose fogok újból tartozni.
Az egyik levél nagyon szíven ütött. Apa írta, hogy a
nagymamám meghalt. Sose fogom elfelejteni nagyim reszketeg
kézírásos, mókás leveleit, amelyekben az orvosáról, a barátairól
vagy az új fiújáról panaszkodott. Ezek egyikei voltak a szürke
évek kevés ragyogó pontjainak. A temetésre nem engedtek el, és
bántam, hogy nem írtam neki gyakrabban. De túlságosan
szégyelltem magam. Úgy éreztem, nagyon elkeserítettem őt, és
szégyelltem ráírni még a feladót is a neki szóló levelekre.
Most már senkitől sem kaptam levelet, kivéve hébe-hóba egy
joghallgatótól vagy egy riportertől, akik azt írták, hogy az
ügyemen akarnak dolgozni. Sose válaszoltam.
A külvilágra olyan nagyon nem emlékeztem már, az illatai
és hangjai elhalványultak az agyamban és olyan gyakran nem is
gondoltam rá. Vagy legalábbis nem engedtem meg, hogy az
agyam arra kalandozzon. Néha a többi lánnyal arról
beszélgettünk, hogy miket ettünk, amikor elmúlt a fű hatása.
Elképzeltük a hamburgereket, az olajban sült krumplit és a sűrű
milkshake-et, a nagy hússzeleteket és sütőben sült krumplit,
esetleg a szamócás sajttortát. De én mindig elsőként hagytam ott
a játékot. Túlontúl fájt.
Szereztem néhány jó barátot, Ambert, Brendát és
Margaretet. Nem beszéltünk a bűntetteinkről. Ez nem olyan
téma volt, amiről valaha is kérdezősködtünk, de a szóbeszédből
rendszerint értesültünk róla, és tudtuk, hogy a másiknak miért
kell „árat” fizetni. Amber gondatlanul elkövetett emberölésért
volt benn, és Brenda meg Margaret is gyilkosságért. Legrégebb
óta Margaret volt bent. Megölte a férjét és annak a barátját,
miután megerőszakolták, amikor egy éjszaka mindhárman
részegek voltak. A bíróság úgy vélte, a nemi aktus beleegyezésen
alapult, és ő részeg dühében lőtte le a férfiakat.
Már senkinek sem mondtam, hogy ártatlan vagyok, nem
beszéltem Nicole-ról vagy a családomról. A lányok többségének
sem volt családja és mi egymás támogatói lettünk. Amber, egy
apró, szőke hajú lány, aki lyukat beszélne bárki hasába, ha csak
egy csepp esélyt adna neki, mindenért rajongott, ami a vidékkel
és a westernnel volt kapcsolatban. Csak tizenkilenc éves volt, ő
lett a mi kishúgunk. Brenda, egy kemény, borotvált fejű
exdrogos, aki férfiként öltözött, lett a fiútestvérünk. Minden
héten más nőbe szeretett bele, és sok izgalmas és drámai percet
szerzett nekünk, miközben azt néztük, hogy zsonglőrködik
egyszerre több kapcsolattal.
Margaret volt az anyánk.
Az ötvenes éveinek a végén járt, vad göndör, szőke haja
glóriaként keretezte az arcát. Mindig próbálta megregulázni a
tincseit, különböző szereket vett, de azoktól órákon belül újból
felgöndörödtek. Ő működtette a konyhát és én az ő előkészítő
szakácsaként dolgoztam. Először azt gondoltam, egy kemény
szuka, igazi különc, és nem voltam biztos abban, hogy miért
kedveli mindenki, mígnem rájöttem, hogy azért örvend benn
nagy tiszteletnek, mert senkinek sem engedi meg, hogy belé
kössön – és ehhez még csak a hangját sem kellett felemelnie.
Olyan volt, mint egy parancsolgató mama. Volt egy olyan
nézése, ami arra késztetett minket, hogy rögtön bocsánatot
kérjünk, és mindenkit úgy kezelt, mintha a gyermekei lennének:
aki sütit akart lopni, annak rávágott a kenőlapáttal a kezére, de
egy kicsivel többet tett a tányérjára annak, akiről tudta, hogy
rossz napja volt. Arra is rávett mindenkit, hogy karácsonykor
vagy más ünnepnapkor díszítse fel a celláját. És mi versenyeket is
tartottunk – elég meglepő volt, hogy mivel rukkolhat elő egy
csomó női börtönlakó színes papír és egyéb dolgok használatával.
Egymásnak házilag készítettünk képeslapokat, születésnapi tortát
olyan dolgokból, amit a kantinban kaphattunk. Karácsonykor
kicseréltük az ajándékainkat: egy plusz doboz kólát, néhány
doboz tésztát vagy csipszet. Egyszer készítettem Margaretnek egy
anyák napi képeslapot, aztán csak sírt és sírt. Később elmesélte,
hogy van néhány gyermeke odakinn, de amikor fiatal volt,
drogozott és a gyerekek most már semmit sem akarnak tőle.
Én a családomról meséltem neki, és arról, hogy mi történt
azon az éjjelen. Margaret remek volt, azt mondta, hogy meg kell
magamnak bocsátanom, de én bevallottam, hogy nem tudok.
Még nem. Shaunáról és bandájáról is meséltem és arról,
mennyire utált engem az anyám. Erre azt felelte, hogy miután
börtönbe került, a legkisebb fia tinédzserként meghalt. Részeg
volt, egy autóban ült egy csomó kölyökkel, akik szintén részegek
voltak és felcsavarodtak egy telefonpóznára. A fia kirepült az
autóból és kitörte a nyakát. Hosszú ideig magát – ha jobb anya
lett volna, a fia nem lett volna kinn azon az éjszaka – és az autó
sofőrjét hibáztatta, de aztán azt mondta: „Egy nap láttam az
összes utálatot, amit magammal cipeltem, és azt, hogy ez
senkinek sem jó. Az emberek hibáznak, és ez minél jobban fáj
nekik belül, annál jobban fáj nekik kívül.” Aztán azt is mondta:
„És az anyád? Elveszített egy gyereket, ami a legrosszabb dolog,
ami egy nővel megtörténhet. És ez belül megőrjít. Csak nem
tudta elengedni még a bánatát. Megrekedt.”
Egy pillanatig elgondolkoztam ezen, és eszembe jutott, hogy
Nicole megölése után egy évvel az anyám rávett arra, hogy újra
és újra menjünk végig mindenen, ami azon az éjjelen történt.
Minden kínzó részleten, nem számított, hogy milyen fájdalmas.
Margaret megragadta a kezem.
– Nem utál téged, baba, csak könnyebb neki, hogy rád
legyen dühös, mint magára. De neked fel kell hagynod azzal,
hogy önmagad hibáztasd azért, ami történt.
Ez után Margaret néhány könyvet adott, hogy olvassam el,
valami Eckhart Tolle nevű hapsiét a jelen pillanatban való élésről
és néhány másikat a meditációról, a spirituális dolgokról meg
ilyesmikről. Néhány levelezős egyetemi tantárgyat is felvettem,
és Margaret megkért, hogy olvassak neki részleteket a
tananyagból, majd megbeszéltük ezeket. Amikor egy jó jegyet
kaptam, büszkén járt-kelt, a mi sorunkon elmesélve
mindenkinek, hogy a „lánya” milyen átkozottul okos.
Egészen odavolt a jógáért, ami azért vicces, mert ő egy
furcsa alakú nő volt: felül nagydarab, széles vállal és nagy mellel,
de vékony, csirkelábbal. Mégis mindenféle pozícióba tudta magát
hajlítani és a többségünket meggyőzte, hogy csatlakozzunk
hozzá a közösségi helyiségben levő foglalkozásokon. Amber és
Brenda egész úton morgott, de sok mókában volt ott részem,
amikor figyeltem, hogyan próbálják a lányok a harcos pózt és a
lefelé néző kutyapózt csinálni. Én voltam az egyetlen, aki
Margarettel töltötte az idejét és részt vett vele mindennap az
órákon. Komoly ízületi gyulladásban szenvedett, keze és lába
elöregedett, és szerinte csak a jóga és a meditáció enyhített a
fájdalmán.
Egy téli nap a kezét dörzsölte rossz hangulatban, és még
Ambert is megríkatta, miközben mindannyian tévéztünk: „Ki
nem állhatom a csacsogásod. Fogd be, vagy menj vissza a
celládba!” Amber elment, és egypár perccel később Margaret azt
mondta: „A fenébe. Most mehetek és adhatok neki egy keveset a
sütimből.”
Rámosolyogtam.
– Amber túljut rajta. De megmasszírozhatom a lábad, ha
akarod. – A szabály szerint nem lehetett köztünk fizikai
kontaktus, de a minimálisak szintjén ezt enyhébben kezelték, és a
mi őrünk, Theresa, aki kedvelt minket, volt most szolgálatban,
így szemet hunyt e felett.
Ezután, amikor Margaretnek rossz napja volt, elmentem a
cellájába kéz- vagy lábmasszázst adni neki. Időnként még a
pedikűrözést is megcsináltam neki, mire az összes lány ezt
akarta, így szépségtanácsadói hírnévre tettem szert, amit elég
mókásnak találtam. Tetszett, hogy széppé tehetem őket.
Különösen Margaretet, aki elragadtatottan hátradőlt, kicsiket
sóhajtott, miközben dörgöltem és gyúrtam a lábát. Azt mondta:
„Toni, olyan kezed van, mint egy csodatevőnek.”
A pedikűr alatt tudtuk megosztani a legtöbbet múltbeli
életünkről. Meséltem Ryanről, elmondtam az összes olyan
dolgot, amit sose tudtam az anyámmal megbeszélni. Rávett,
hogy mondjam el neki, hogy néz ki, és azt mondta: „Ó, de
vonzóóó.” Elmeséltem néhány vicces dolgot is, amiket csinálni
szoktunk, és hogy mindig kiszöktünk, hogy lássuk egymást. Jó
volt emlékezni, de amikor tisztán láttam Ryan arcát, a mosolyát
magam előtt, be kellett fejeznem a beszédet. Az érzelmek még
mindig túl erősek voltak.
Margaret várt egy kicsit, majd lágy hangján azt kérdezte:
– Szerinted fogtok találkozni, amikor kikerültök?
– Elveszíteném a feltételes szabadlábamat.
– Nem ezt kérdeztem. – Pimaszul elmosolyodott.
Elgondolkoztam azon, amit mondott.
– Néha azon töprengek, próbál-e megtalálni engem, de
annyi idő eltelt már… Nem tudom, hogy ugyanúgy érez-e, mint
akkor.
– És azt tudod, hogy ugyanakkor szabadul-e, mint te?
Megráztam a fejem.
– Fogalmam sincs. Évekkel ezelőtt abbahagytuk az írást.
– Kipuhatolóznám neked.
Egy pillanatig csábított a gondolat.
– Túlságosan félek attól, hogy kiderül, hogy megváltozott –
mondtam végül. – Hogy többé már nem ugyanaz a srác.
Tudtam, hogy a börtön mennyire változtatott meg engem,
és a rocklandi férfioldal még rosszabb volt. Az évek során
többször lezárták a részleget lázadásért, a fogvatartottak és őrök
közötti verekedésért, vagy drog, mobil vagy más áru
csempészéséért. Miután a börtön 2006-ban nemdohányzó
intézmény lett, a cigaretta is keresett árucikké vált. Ha Ryan
túléli azt a világot, valószínűleg olyan emberré válik, akit nem
akarok megismerni.
Így inkább azt feleltem:
 – Tudom, hogy sose lehetünk újra együtt, de mégis, az
emlékeink megmaradnak. Azok a legjobb dolgok, amiket abból
az időből őrzök. Ha valami szörnyűt tudnék meg Ryanről, akkor
az összes jó kitörlődne.
Margaret felsóhajtott:
– Megértelek. Néhány dolgot jobb tényleg békén hagyni.
– Aztán mesélt a férjéről, aki egyáltalán nem volt jófiú. –
Szerettem volna, ha nekünk is megvan az, ami nektek. Még ha
az el is veszett. Valami különösön osztoztatok, olyan valamin,
amit a legtöbb ember sose talál meg.

Ahogy múltak az évek és közeledett a feltételes szabadlábra

bocsátás dátuma, aggódni kezdtem a miatt, hogy Margaretet
idebenn kell hagynom. Ugyan ki viselné a gondját, ha én már
nem leszek? Amikor ezt elmondtam neki, lerázott.
– Ne aggódj miattam, te lány, csak szedd össze magad, és
hagyd ezt a helyet az itt maradókra!
Azokon a napokon, amikor igazán fájt a visszere, elmesélte,
hogy egyszer, amikor meditált, úgy érezte, hogy szabad. A parton
szalad, a madarakat nézi, és sose érzi újra a fájdalmat. Már
belefáradt, hogy állandóan fáj. Azt mondta, hogy ez a büntetése
azért, mert „nem a megfelelő embereket szerettem az egész
átkozott életemben.” Kedvvel hallgatta, amikor Campbell
Riverről meséltem, a partokról és az óceánról – valahonnan
keletről származott, és csak egyszer volt életében tengerparton.
Néha melankolikus volt, a teáját szürcsölve üres szemmel
azt mondta: „Tudom, ezen az átkozott helyen fogok meghalni.”
Aggódtam miatta, de aztán folytatta: „Toni, édesem, rosszul
fogtad fel a helyzetet. Nem a halál a nehéz, hanem az élet.”
 NYOLCADIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER, KÖZÉPISKOLA

1996. FEBRUÁR

Biztos voltam abban, hogy Ryannel az összes nyomunkat

eltüntettük, miután betörtünk Andersonék házába, de néhány
nappal később suli után arra mentem haza, hogy mind a két
szülőm az asztalnál ül. Az arcuk komoly volt, kávéscsészék az
asztalon – félig üres, gőz nélküli, mintha már egy ideje vártak és
beszélgettek volna. Nicole is az asztalnál ült, idegesen kaparva a
karját.
– Mi baj van? – kérdeztem.
– Szeretnénk szót váltani veled – kezdte az apám.
Leültem és Nicole-ra pillantottam, de ő másfele nézett.
Nem jó jel.
– Beosontál Andersonék házába? – érdeklődött apa.
– Nem. – Hülyeség! Mennyit tudhatnak? Hagytunk valamit
magunk mögött?
– Ne hazudj! – parancsolt rám az anyám.
– Én nem. Nem voltam ott.
– Nos, valaki volt – folytatta az apám. – Andersonék
riasztója minden egyes kikapcsolás és visszakapcsolás időpontját
rögzíti. Valaki arra használta azt a kódot, amit nekem csináltak,
hogy bemenjen a házukba múlt péntek éjjel. Tudsz erről valamit?
Vállat vontam, de a szívem gyorsan vert.
– Nicole volt odaát, hogy meglocsolja a növényeket. Nem ő
használta a kódot?
– Amiről én beszélek, az később volt. Órákkal azután, hogy
a húgod ott járt.
Anya bekapcsolódott.
 – Nicole azt mondta, hogy te Ryannel mentél el péntek éjjel.
A húgomra meredtem. Mit mondtál még nekik el?
– Igen, és akkor?
– És hajnali fél ötkor jöttél haza.
Szóval Nicole elárult. De ketten játsszák azt a játékot!
– Nicole is sokáig volt el. Akkor jött haza, amikor én.
Anya döbbentnek látszott, és Nicole elvörösödött. Azt
hebegte:
– Ez nem igaz, csak a fürdőszobába mentem.
Anya visszafordult hozzám.
– Elég rossz az, Toni, hogy hazudsz nekünk, és az, hogy
ráadásul még a húgodra is mutogatsz, még lejjebb van.
– Nem mutogatok senkire. Én csak azt mondom, hogy nem
én voltam az egyetlen, aki nem volt itthon.
– Ez nem a húgodról szól. – Anya zavartnak tűnt, mintha
próbálna másképp fogalmazni. – Ez arról szól, hogy beosontál a
szomszédunk házába.
– Bíztak bennünk, Toni – szólt közbe apa.
Most már igazán rosszul éreztem magam. Nem akartam,
hogy apám bajba keveredjen.
– Talán elromlott a riasztójuk és rossz időpontot rögzített,
vagy valami hasonló.
– Az italukból is hiányzik. – Apa hangja lággyá, nyugodt-és-
észszerű tónusúvá változott. – Mi csak tudni akarjuk az
igazságot.
Átpillantottam anyára és tudtam, hogy nagy árat kell fizetni
akkor, ha megtudja az igazságot. Kitartottam a történetem
mellett.
– Az igazat mondom.
Apa csalódottnak, anya dühösnek nézett ki és így
rendelkezett:
– Szobafogságot kapsz.
– Mit? Nem tehetitek ezt!
– Egy hónapig. Beleértve a telefonálást is. És nem
használhatod az autót és nem találkozhatsz Ryannel sem a suli
után. Azt akarjuk, hogy minden éjjel itthon legyél.
– Nem zárhattok be engem. Tizennyolc vagyok! – Dühös
voltam. Egy hét választott el attól, hogy az autómmal
közlekedhessek. – Lebeszéltem, hogy március közepén kezdek el
dolgozni a Fish Shackben.
– Előbb kellett volna meggondolnod. – Aztán anya vett egy
lélegzetet, mintha valamire felkészítené magát. – Ha nem
engedelmeskedsz, akkor máshová kell költöznöd.
A vér a fejembe szállt.
– Kirúgtok? – Tudtam, hogy ez csak valami keményszeretet
féle marhaság lehet, amit az egyik buta könyvében olvasott.
Láttam az irodájában a Hogyan beszéljünk tini lányunkkal
címűt és a többi ehhez hasonló szemetet. Rohadtul
megdöbbentett. Nem gondoltam volna a szüleimről, hogy ilyen
messzire elmennek.
– Nem rúgunk ki – mondta apa gyorsan, de a viselkedésed
kezd irányíthatatlanná válni. Nem tudjuk, hogy mi mást
tehetnénk, Toni. Anyádnak igaza van. Ha nem tiszteled a
szabályainkat, akkor nem maradhatsz itt.
Elkeseredettnek nézett ki, amikor az utolsó szavakat
kimondta, és az az érzésem támadt, hogy ez inkább anya ötlete
volt, mint az övé. Visszapillantottam az anyámra, és ő is
elkeseredettnek látszott, de idegesebbnek vagy ijedtebbnek is: a
száját összeszorította és a szeme kivörösödött. Elképzelhető, hogy
azon borult ki, hogy talán tényleg elmegyek, és akkor nem
irányíthat engem.
Pánikba esve próbáltam rájönni, hogy mit lépjek. Hova
mehetek? Ryan otthona nem megfelelő. Az anyja remek nő, de
egészen biztos vagyok abban, hogy azt már nem engedné, hogy
ott lakjak. Amy és a barátaink maradéka továbbra sem beszél
velem. Talán megdumálhatnám a kiutat ebből a helyzetből.
– Mi lenne, ha több feladatot végeznék el, és hét közben
itthon lennék? – Akkor még mindig megtarthatnám az állásom.
 Apa anyára nézett.
– Egy hónap – szögezte le anya. A hangja határozott volt. –
Ez talán elég időt ad arra, hogy felismerd, amikor Ryannel vagy,
nem használod a fejed. Meg kell tanulnod, hogy a tetteidnek
következményei vannak.
Ez nála azt jelentette, hogy reméli, hogy ez szakításra késztet
minket.
– Most hülyének nézel? – kérdeztem. – Semmiképp sem
akarod, hogy a Fish Shacknél dolgozzak, és próbálod elrontani a
dolgaimat!
– Senki sem néz hülyének – válaszolta apa és senki sem
próbál elrontani semmit. De amikor Ryannel vagy, nem
gondolod át a dolgokat.
Ez talált.
– Szerintem meg jól gondolkodok a dolgokról.
– Mi csak nem akarjuk, hogy olyasmit csinálj, amit később
igazán megbánhatsz. Jót fog neked tenni, ha egy kis időt külön
töltesz tőle.
A sírás kerülgetett. Átpillantottam az asztal felett a
húgomra, aki a padlót bámulta.
– Hogy lehet az, hogy Nicole-tól nem kérdezitek meg, miért
hazudott arról, hogy hol volt azon az éjjelen? Vagy a fiújáról?
Mindketten ránéztek.
A húgom arca elvörösödött.
– Nincs fiúm – felelte.
– Rendben. – Már majdnem megemlítettem a bulit, amikor
észrevettem a félelmet az arcán. Ejtettem a témát. Ha a szüleim
vakok akarnak lenni, hát legyen, de nincs szükségem arra, hogy
Nicole bosszút álljon, és még több olajat öntsön a tűzre. Már így
is volt elég problémám.
– Egy perc múlva beszélünk vele is – mondta az apám.
– Végeztünk? – kérdeztem én.
– Nem. Te fogod nyírni Andersonék gyepét a következő
hónapban minden héten.
 – Ugrattok? Semmi esetre sem.
– Meg fogod tenni – jelentette ki anya. – Ha nem, akkor
lehet, hogy Andersonék elgondolkodnak, ne tegyenek-e
feljelentést ellened és Ryan ellen.
Erre nem számítottam. Ryan már így is bajba került a
benzin miatt. Ez alkalommal McKinney nem fogja őt olyan
könnyen elengedni. Hirtelen félelmet éreztem.
– Ez nem fair.
– Ez több mint fair a részükről – mondta határozottan
anya.
– Most már mehetsz a szobádba – szólt az apám.
Még mindig felfelé tartottam a lépcsőn, amikor hallottam,
amint Nicole-t faggatják.
– Miről beszél Toni? – kérdezte az anyám. – Randizol
valakivel?
– Anya. Megmondanám, ha lenne fiúm. – A húgom hangja
szelíd volt.
– Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy későn jöttél haza?
– érdeklődött az apám.
– Nem tudom. Talán összezavarodott. Látta, hogy épp
kijövök a fürdőszobából, de én itthon voltam egész éjjel. – Nicole
elérte, hogy az egész rejtélyesnek tűnjön. De én nem voltam
zavart. Pontosan tudtam, hogy mit láttam.
Bementem a szobámba és bekapcsoltam a zenémet, fejemre
húzva a párnám. Hogyan fogok túlélni egy egész hónapot úgy,
hogy csak az iskolában találkozhatok Ryannel?

Később, amikor az apám vacsorát készített és az anyám az

irodájában dolgozott, bementem Nicole hálószobájába. Az
íróasztalánál jegyzetelt valamit, amit gyorsan eltakart.
– Kösz szépen – szúrtam oda.
Elpirult. A húgom bűnösnek nézett ki.
– Bocs. Nem akartam hazudni.
Lehuppantam az ágyára.
 – Úgy érted, hogy nem akartál hazudni rólam, de hazudtál
a saját dolgodról?
– Nem tudom, hogy miről beszélsz.
– Tudom, hogy beszéltél egy fiúval, és talán vele mentél el
azon az éjszakán. Anyával a bolondját járathatod, de velem nem.
Miért dugdosod azt a fiút?
A húgom a feljegyzésére nézett, mintha gondolkodna, és egy
percig azt hittem, hogy elmondja az igazat. De aztán azt
mondta:
– Ez nem a te dolgod, Toni.
– Az én dolgom akkor, amikor nekem kell szobafogságban
lennem. Ez egy piszkos húzás volt.
– Magadat okold a szobafogságért, amiért bementél
Andersonékhoz. Az volt a buta húzás.
Kíváncsi voltam, hogy ez-e az, amire mindez
visszavezethető. A húgom csak okosabb volt a titkait illetően.
Azon is eltöprengtem, hogy ezzel a fiúval most nem egy erejét
meghaladó dologba csöppent-e. De aztán más alkalmakra
gondoltam, amikor még kicsik voltunk, anya dolgaival
játszottunk, amit nem lett volna szabad, és Nicole mindig
emlékezett a dolgok pontos helyére és oda is tette vissza azokat,
míg én állandóan összekevertem, és kihagytam valamit. Túl okos
volt ahhoz, hogy nagyot hibázzon, vagy egy idiótába szeressen
bele. Nem lesz vele baj.
– Nos, van egy ötletem, ami mindkettőnknél működhet –
mondtam végül.
– Az ötleteid eddig mindig bajba sodortak téged – prüszkölte.
– Akarod látni a fiúdat, vagy nem?
A tekintete az ajtóra libbent, majd vissza rám.
– Nincsen.
Nos, igen, biztos nincsen!
– Oké, mondjuk, hogy el akarsz menni, hogy találkozz a
fiúddal, aki nincs, és én is a fiúmmal, aki viszont van.
Fedezhetjük egymást.
 – Hogyan?
– Az én ablakom nagyon hangos. Hadd menjek ki a tieden.
– Ez úgy hangzik, mintha neked lenne szükséged segítségre
és nem fordítva.
– Nekem csak annyit kell tennem, hogy az egyik éjszaka
benézek hozzád, és észreveszem, hogy nem vagy ott. Vagy
követlek, amikor te állítólag Darlene-nél vagy…
Metszőn nézett rám, de tudta, hogy igazam van.
– Nagyszerű, de semmi más szívességet nem teszek neked.
És ha valaha bármit mondasz anyának, biztosíthatlak, hogy ő
minden egyes dolgot meg fog tudni, amiben mesterkedsz.
– Egyetértek, kedves húgom.

És így sikerült a következő hónapban Ryannel találkoznom.

Kilógtunk az osztályból, így egy kis időt együtt tudtunk tölteni, és
suli után is lődörögtünk a hazafelé menő busz indulásáig.
Hiányzott az, hogy együtt kocsikázzunk haza, a keze a lábamon,
robogunk lefelé az úton, figyelem őt váltás közben és
megborzongok, hogy mennyire könnyen kezeli azt a nagy
pickupot. Különösen azt utáltam a buszra való várakozásban,
hogy Shauna somolyogva elhúz mellettem. Aztán hetente egy
éjszaka, rendszerint hétvégeken, beosontam Nicole szobájába,
majd ki az ablakán, néhány órával később pedig vissza. A húgom
megfordult és rám pillantott, de egyszer azt suttogta:
– Legyél igazán csendben! Hallottam, hogy néhány perccel
ezelőtt valaki használta a lenti fürdőszobát.
Ő maga is kiosont, bár nem olyan sokat, mint én, és még
mindig nem tudtam, hogy kivel találkozik. De néha hallottam a
lépteit a szobám előtti tetőn. Egyszer, amikor visszamásztam,
még nem volt otthon, és csak egy órával később hallottam a
lépéseit. Egy nap a suli mosdójában futottam vele össze. A
szempilláját festette a tükör előtt, a szeme vörös volt, az arca
maszatos, mintha sokáig sírt volna.
Megvártam, amíg a többi lány kimegy, aztán
megkérdeztem:
– Mi baj van?
– Nem a te dolgod. – Bevágta a szempillafestéket a
kistáskájába, és elrohant mellettem.
Ezután sose kérdeztem meg tőle.

Mike a Fish Shackben azt mondta, hogy március végéig

fenntartja nekem az állást, és én izgatottan vártam a következő
hétvégét, hogy munkába állhassak. Azon a nyáron keményen
kell dolgoznom, hogy pótoljam a pénzt, amit elvesztettem. Ryan
is próbált pluszmunkát szerezni a hétvégekre: faaprítást,
udvartakarítást, kerítésfestést és ehhez hasonlókat. Még három
hónapig kellett szarsággal foglalkoznom, aztán befejezem a sulit,
és remélhetőleg nyár végén Ryannel megszerezzük a saját
kérónkat. Anya kevésbé volt szigorú velem, mióta többet voltam
itthon, még néhányszor magával is vitt, hogy vegyünk apának
árut.
Jó móka volt, de az volt az érzésem, hogy amint elkezdek
dolgozni, megint a nyomomban lesz.
Az utolsó hónapban távolságot tartottam Shaunával. Dühös
pillantásokat vetettünk a másikra, amikor az útjaink keresztezték
egymást, de általában kerültük a találkozást. Az apja biztos
beszélt vele. Mégis, túl jónak tűnt, hogy ez igaz legyen, és az a
nyugtalan érzésem támadt, hogy Shauna csak az alkalmas
pillanatot várja, amikor már nem vagyok olyan elővigyázatos.
Az új munkám kezdete előtti pénteken az iskolával
átellenben levő parkhoz sétáltam. Át akartam vágni rajta a
túloldali kávézóhoz, ahol majd Ryan a boltprojekt befejezése
után fel fog venni. Az ösvényen mentem, arra gondolva, hogy
milyen szép itt, amikor a bal szemem sarkából mozgásra lettem
figyelmes: egy aranybarna haj villanására. Megálltam. Valaki
egy fa mögött rejtőzködött épp. Shauna? Majd eszembe jutott,
hogy Ryan és én az aulában beszélgettünk, mögöttünk egy
csapat diák állt és Rachel a barátjával.
 Visszanéztem a mögöttem húzódó ösvényre. Hol van a többi
lány? Nem láttam őket, de Shauna egyedül nem nézne szembe
velem – az nem az ő stílusa.
Kilépett a fa mögül. Egymásra meredtünk. A szeme
összeszűkült, az arca tele gyűlölettel – és örömmel.
Vettem egy mély lélegzetet, ledobtam a sulis táskám és
előreléptem.
– Ha meg kell tennünk ezt, kezdjük el.
Láttam, hogy int valakinek, és a többi lány is előjött a fák
mögül. Vártak rám. Rachel tartott valamit, amit odaadott
Shaunának, aki azt zsebre vágta A fém megcsillant egy
másodpercre. Kés? A fenébe! Ez aztán a változás! Próbáltam
gondolkodni, de pánikba estem, gondolataim szanaszét
szaladtak. Két lehetőség közül választhatok: felveszem a harcot,
hogy kitörjek, vagy elsprintelek.
Összeszorítottam az öklömet és harci állásban feltartottam,
ahogy Ryan tanította, próbálva emlékezni néhány védekező
mozdulatra, amit szintúgy ő mutatott nekem.
Shauna nevetni kezdett.
– Úgy nézel ki, mint egy mérges kiscica. – A lányok is
nevettek.
– Te pedig úgy nézel ki, mint a nyúlszar, aminek
támogatásra van szüksége, mert egyedül nem tudja szétrúgni a
valagam – válaszoltam.
Eltűnt a mosolya.
– Te cafka! – A zsebébe nyúlt. Visszatartottam a lélegzetem,
a testemet megfeszítettem. Kezdődik.
Emberi hangok, a mögöttünk levő ösvényről jönnek. A
testem megnyugodott.
Shauna kivette a kezét a zsebéből, én megfordultam. Egy
idősebb férfi és a felesége volt, egy kis fehér pudlit sétáltattak.
Gyanakvóan tekintettek ránk.
– Ó, istenkém, én imádom a pudlikat! – mondtam gyorsan.
– Megsimogathatom?
 Mindent elmeséltek nekem Vészmadárról, miközben
mellettük sétáltam és kérdezgettem őket a kutyájukról. Amikor
újra megfordultam, a lányok már elmentek. Én azonban
szorosan a pár mellett maradtam, amíg biztonságba nem
kerültem a kávézóban.
Amikor Ryan felvett, elmondtam neki, hogy mi történt.
– A fenébe, Toni, nekem ez egyáltalán nem tetszik. – Az
ülése alá nyúlt és kihúzott onnan egy rúgós kést. Átadta nekem.
– Vidd ezt magaddal! Mindig.
Kíváncsi voltam, hogy miért van nála kés. Eddig sose
mutatta meg nekem.
– Nagy bajba kerülhetek, ha ez nálam van a suliban.
– Ne engedd, hogy bárki meglássa.
Aznap este a szobámban voltam és a késsel játszottam: a
pengéjén húztam át az ujjaim. Elképzeltem, hogy Shauna rám
támad, és a levegőbe csaptam, azt imitálva, hogy többször
leszúrom.
Kivágódott az ajtóm.
– Toni… – Nicole megállt és rám meredt.
– Csukd be az ajtót!
Becsukta.
– Miért van az nálad? – A szeme nagy volt és ijedt.
– Védelemből. Oké?
Egy lépést tett befelé a szobámba, lecsökkentve a hangerejét.
– Kitől?
Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak az ajtón.
– Lányok, kész a vacsi.
Kiszóltam:
– Egy másodperc, anya, és lenn leszünk. – A párnám alá
rejtettem a kést, és odasziszegtem a húgomnak: – Ne mondd el
senkinek!
– De miért van nálad?
Csak megijedne, ha mesélnék neki Shaunáról. Aztán a
szüleim is belekeverednének, majd Shauna apja. Plusz a kést is
elvennék.
– Ryané – feleltem végül. – Nekem adta akkorra, amikor
majd későig dolgozom. Arra az esetre, ha valaki várna a
parkolóban, vagy valami történne éjszaka.
– Azt hiszem, így van értelme. – Az ajtó felé tartott, majd
visszafordult. – Csak legyél óvatos, rendben?
Ezért volt hát késem.

Másnap kezdtem dolgozni a Fish Shackben. Ez egy régi étterem

volt, amit úgy rendeztek be, mintha egy hajó belsejében lennénk.
A falak fából készültek és mindenfelé sok tengeri felszerelés
lógott: hálók a mennyezeten, antik üvegúszók. Mike, az új
főnököm igazán aranyos volt. Egy nagydarab, barátságos srác,
aki mindig hátrafordított baseballsapkát viselt és a Vancouver
Canucks jégkorongcsapat mezét. Sok embert ismert a városban,
és sokan jöttek, hogy kávézhassanak vele. A nevetése zengett,
ahogy egyik történetet mesélte a másik után. Tetszett az étterem
hangulata, olyan volt, mint egy családé. Kijöttem a többi
pincérnővel is. A többség idősebb volt, mint én, de jó fejek, és
odakinn ültünk a szünetünkben, közben cigiztünk. Végre úgy
éreztem, hogy tartozók valahova. Néha még azokon a napokon
is elmentem oda, amikor nem dolgoztam – csak hétvégén és
csütörtök éjszaka kellett bejárnom. Ryan meglátogatott és
nachost rendeltünk vagy sült krumplit. Később a pincérnők
elmondták, hogy a barátom mennyire vonzó és kedves, és én
milyen szerencsés lány vagyok.
Aztán Shauna és csapata is elkezdett járni az étterembe…
Április közepe volt, és már két hete ott dolgoztam. Épp
néhány vendéggel viccelődtem, amikor csilingelést hallottam az
ajtó felől. Felnéztem, és rettegés szorította össze a mellkasom,
kinyomva hirtelen a lélegzetem, amikor megláttam Shaunát
Cathyvel, Kimmel és Rachellel. A Fish Shack nem az a stílusú
hely volt, amit szerettek – ők a divatos kávézókban lógtak vagy a
belvárosi hamburgerezőben. Csakis egy okuk lehetett arra, hogy
itt legyenek. Shauna barátságosan intett az ujjaival. A többi lány
kacarászott, de próbálták leplezni. Az egész testem olyan meleg
lett, mintha hamarosan izzadnék. Miközben az egyik pincérnő
köszönt a lányoknak, én befejeztem a rendelések felvételét, de a
kezem remegett.
Amikor a konyha felé indultam, hogy leadjam a
megrendeléseket, hallottam, ahogy Shauna hangosan mondja:
„Mi Toninál szeretnénk rendelni. A barátnői vagyunk a suliból.”
Fontolgattam, hogy megkérem a pincérnőt, hogy cseréljen
területet velem, de az nem vallana hivatástudatra, és azon a
részen volt néhány asztalom, ahol úgy nézett ki, jó borravalót
kapok. Nem engedhetem meg Shaunának, hogy elszúrja nekem.
Vettem egy mély lélegzetet, és néhány étlappal, magasra tartott
fejjel odaballagtam az asztalukhoz. Megálltam előttük és vidám
hangon megkérdeztem:
– Kezdésként hozhatok nektek inni valamit?
Shauna mosolygott, a nyelve egy másodpercig az ajkánál
mozgott, egy kígyóra emlékeztetve engem. Egy igazi mérges
fajtára.
– Szeretnénk hallani a különlegességeket, kérem.
Megneveztem az újfundlandi halászlét és a nap szendvicsét,
mire azt mondta:
– Sajnálom, megismételnéd?
Továbbra is kellemesen mosolyogtam és újból felsoroltam a
specialitásunkat.
Ez alkalommal Rachel szólt közbe:
– Megmondanád, hogyan készül a leves? Tudod, hogy mi
van benne?
A lányok nevetni kezdtek. Éreztem, hogy az arcom egyre
melegebb. A többi asztalomtól néhányan körbenéztek,
pillantásaikkal engem keresve. Szerencsére figyeltem, amikor a
szakács a halászléről beszélt, és elégedettség fogott el Shauna
arcának láttán, mikor válaszoltam Rachel kérdésére. De aztán
Cathy szólalt meg:
 – Mit mondtál, hogy miféle szendvics van mellé? És milyen
öntet van a salátán? Fel tudnád sorolni mindet?
Vigyorogtak. Az arcukon izgatottság, élvezték a hatalmukat
fölöttem. El akartam menni, de összeszorítottam a fogam és
nyugodtan elismételtem, hogy a szendvics apró garnélarákos és
avokádós, és felsoroltam az összes salátaöntetet.
– Most hozhatok vizet vagy egy italt kezdésként?
Shauna visszaadta az étlapot.
– Meggondoltuk magunkat. Semmi se tetszetős. –
Nyomatékosan rám nézett, és az arcom még vörösebb lett. –
Csak kávét akarunk, kérem.
Bólintottam, a mosolyom annyira feszes volt, hogy szinte
fájt.
– Négy kávé rendelve.
Az egész idő alatt, amíg ott voltak, csak kávét ittak, egymás
után rendelve az ingyenes újratöltést. Néha panaszkodtak, hogy
nem elég forró, aztán mondták, hogy túl forró. Később azt is,
hogy keserű volt és állott, majd egy új kannát akartak.
Akármikor elmentem mellettük egy másik asztalhoz, kuncogtak
és nevettek, vagy azt mondták „Ó, kisasszony?”, amíg el nem
jutottam odáig, hogy a halálukat kívánjam.
Végül elmentek. A másik pincérnő megkérdezte:
– Mi volt azzal az asztallal? Azt gondoltam, hogy barátnők
vagytok.
– Nem vagyunk barátnők.
– Hát, nagyszerűen kezelted őket. – Közelebb hajolt. –
Nekem is volt egy ilyen ribanccsapatom, amikor suliba jártam.
Ne is törődj velük!
Próbáltam, de ez után minden hétvégén jöttek, néha két nap
egymás után. Főleg kávét rendeltek, néha meg egy tányér sült
krumplin osztozkodtak. És buta dolgokat csináltak, mint például,
hogy kicsavarták a sószóró és a borsszóró tetejét, így azok
kiömlöttek, amikor összeszedtem őket. A munkatársaim többsége
tudta, hogy a lányok nehéz perceket szereznek nekem és
próbálták egy másik területre ültetni őket, de az étterem néha
annyira tele volt, hogy nem volt más választási lehetőség. Ha az
én oldalam volt tele, megkönnyebbülten fellélegeztem, de
tudtam, hogy másnap visszajönnek.
És akkor, május első szombatján, Nicole jött be velük.
Sokkolt, amikor megláttam őt, hát még az, hogy velük volt.
Mike szolgált fel elöl, és nem tudta, hogy mi szokott történni.
Nem akartam bevonni, tudva azt, hogy Shauna apjával barátok
– Frank McKinney néha más zsarukkal el szokott ide jönni. Mike
a lányokat az én területemre ültette le.
Odamentem az asztalukhoz.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem Nicole-t.
– Hé, senki sem beszélhet így a barátnőimmel! – kiáltott fel
Shauna.
– Mióta vagytok barátnők? – kérdeztem, még mindig a
húgomra nézve.
Korábban sose láttam együtt lógni őket – vagyis inkább:
sose láttam Shaunát lógni egyetlenegy fiatalabbal sem. Nicole
felnézett, és észrevettem, hogy sok smink van rajta:
szempillafesték, szemhéjfesték, szemceruza, pirosító és merész
rózsaszín rúzs. A januári buli óta nem láttam, hogy ilyen sok
sminket viselt volna. Azt sem vettem észre, hogy pár hete, talán
egy hónapja kiosont volna, és azon töprengtem, vajon szakított
azzal a sráccal és most azért van itt, mert egy újat keres. Jó
munkát végzett a sminkkel, de ez öregítette, és hirtelen belém
hasított a rettegés a kishúgom miatt, aki talán nem is tudja, hogy
milyen szexin néz ki.
– Azzal barátkozhatok, akivel csak akarok – vágott vissza.
Bátor szavak voltak ezek, de ahogy mondta, puhatolódzónak
hangzott – még mindig nem szokott hozzá, hogy ellent mondjon
nekem. Shauna helyeslően rámosolygott, mire Nicole
egyenesebben ült és visszamosolygott rá.
Még többet is szerettem volna, de észrevettem, hogy Mike a
bárpultnál figyel.
 – Akartok rendelni valamit? – kérdeztem.
Nicole sült krumplit rendelt, és a többi lány milkshake-et.
Hallottam, ahogy kacarásznak, amikor elmentem tőlük.
– Hát nem tudja, hogy milyen szörnyű a haja? – kérdezte
Shauna. – Arra gondolok, hogy egyáltalán fésülködik-e? Pfuj!
Utáltam magam, hogy ezt csinálom, de bementem a
mosdóba és a tükörképemre meredtem. Próbáltam lesimítani a
hajam, megigazítani a sminkem, nem mintha számítana, és
rettenetes zavarban voltam. Amikor újból kijöttem, Nicole
figyelt, de aztán elfordította a tekintetét és az egyik lány
mondanivalóján mosolygott.

Este otthon számonkértem.

– Miért lógsz azokkal a cafkákkal?
– Mit törődsz ezzel?
– Shauna csak azért lóg veled, hogy engem bosszantson.
– Ó, lépj túl magadon, Toni! Szórakoztató. És kedvel engem.
Csak azért, mert te utálod, nem jelenti azt, hogy nekem is kell.
– Nem fogod majd viccesnek találni, amikor majd úgy dönt,
hogy többé nem kedvel téged. Miért nem lógsz Darlene-nel?
Feltűnt, hogy Darlene nem telefonált mostanában, de eddig
nem sokat gondolkodtam ezen.
Nicole vállat vont.
– Többé már nem vagyunk barátnők.
Ez furcsa volt. Kiskoruk óta barátnők voltak. Mi történt?
Darlene rendben volt, kicsit csendes és unalmas és nem olyan
szép, mint a húgom. Szeplős arca volt és turcsi orra, de kedves
természetű.
– Nem akarok erről beszélni. – Nicole most közel járt a
síráshoz. – Mit számít ez neked? Ez előtt sose törődtél a
barátnőimmel.
– Csak segíteni próbálok. Shauna hamarosan ejteni fog, de
előbb meggyőződik róla, hogy senki más sem akar veled beszélni.
– Elmesélte nekem, hogy mi történt köztetek, amikor még
barátnők voltatok. Nem kellett volna a barátjával lefeküdnöd. –
Nicole bosszúsan nézett rám. – Igazán fájt neki, hogy így
elárultad őt.
– Ez az, amit elmesélt neked? Hazudik, Nicole. – Leültem
mellé az ágyra és álltam a pillantását. – Rám kell hallgatnod.
Brody és én csak beszélgettünk egyszer és Shauna dühös lett. Egy
éjszaka leforgása alatt félelmetes nősténnyé változott, és egy évig
pokollá tették az életemet. Még mindig pokollá teszik az életem.
Nicole kétkedve nézett.
– De olyan kedves velem. Mindenki irigykedik rám az
osztályból – mosolygott büszke tekintettel. Emlékeztem, hogy
milyen volt Shauna körében lenni, úgy érezni magam, mintha a
világ tetején lennék, erősnek és menőnek. De azt is tudtam, hogy
mennyire fájdalmas, amikor visszaejtenek a földre.
– Rendben, oldd meg ezt magad. Csak maradj távol az
étteremtől.
Visszafordult a házijához.
– Tök mindegy.
 KILENCEDIK FEJEZET

VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ

2010-2012.

Már tizenkét éve voltam benn a dutyiban, és úgy nézett ki,

hamarosan engedélyt fogok kapni, hogy kísérettel ideiglenes
kimenőre menjek. Rémült voltam és izgatott. Az elmúlt évben
vettem néhány órát életvezetési készségekből, megtanultam,
hogyan tartsam kézben a pénzügyeimet, hogy keressek állást, és
ezekhez hasonló dolgokat. És Margaret megtanított a
nagybevásárlásra, a spórolásra és a lakáskeresésre. De én féltem
attól, hogy képes leszek-e kitartani odakinn, hogy elhibázom az
egészet. Idebenn minden biztonságos volt. Voltak barátaim,
ismertem a napirendet. Idebenn volt rangom. Odakinn a volt
elítélt, a gyilkos bélyegét viselem. Még mindig emlékeztem arra,
hogy milyen brutális volt óvadék ellenében odakinn lenni, a
suttogásokra és a szégyenre.
Margaret és én sokat beszélgettünk erről.
– Jól fogod csinálni – mondta. – Átkozottul igaz, hogy
félelmetes. Tizenkét év alatt sok minden változott. Te csak tartsd
egyenesen a fejed és átvészeled. Te egy túlélő vagy.

Igaza volt a sok változásról. Akármikor néztük a tévét, mindig a

ruhákat és a kütyüket tanulmányoztam. Az internetet vagy
mobilt nem engedélyezték idebenn, és aggódtam az odakinti
álláskeresés miatt. Ki fog felvenni? Amikor egyszer majd
határozott idejű feltételes szabadlábon leszek és egy
utógondozóban lakom, azt terveztem, hogy számítógépes órákat
veszek, de sok mindent be kell majd pótolnom. Most, hogy
közeledek a feltételes szabadlábra helyezés felé és jó a
magaviseletem, engedélyezték, hogy egypár munkára felkészítő
foglalkozáson vegyek részt, és néhány készséget szerezzek.
Kiválasztottak a Kiskutya Programban való részvételre, ahol
szolgálati kutyákat kellett képezni – amit imádtam, bár nehéz
volt elengedni őket. Megfogadtam, hogy egy nap lesz saját
kutyám.

Mindennap néhány órát a börtön szerelőműhelyében is

dolgoztam, ahol tetszett, hogy a kezemet használhatom, tetszett
az egésznek a testisége. Az olaj szaga Ryanre emlékeztetett,
ahogyan a pickupján vagy a motorján bütykölt. Ő is közel volt a
szabadon bocsátása időpontjához, és eltűnődtem, hogy boldogul
majd és vajon őt is hamarosan szabadon engedik. Aggódtam,
hogy talán elrontotta a dolgokat, és a büntetését megfejelték még
pár évvel.
Néha csoportosan dolgoztunk odakinn, parkokat és utcákat
takarítottunk. Kellemes volt érezni a friss levegőt és a napot az
arcomon. A tiszteknek és a többi lánynak hátat fordítottam és
úgy tettem, mintha valahol egy igazi állásban lennék vagy a
saját házam udvarán dolgoznék. Bárhogy is képzeltem el, hogy
milyen lehet most a kinti világ, tudtam, hogy mindent elsöprő
lesz. Ez a gondolat még nyilvánvalóbb lett az első ideiglenes
kimenőmön.
Csak négy órát engedélyeztek ezen az eltávon, így lementem
a partra és ültem a hullámokat bámulva. A nevelőtiszt
közvetlenül mögöttem figyelt. Az óceán széléhez sétáltam és
benyomtam a kezem a hideg vízbe. Majd zokogtam, mert
elfelejtettem, hogy milyen a hideg sós víz, milyen a szaga.
Fejemet hátravetettem, belélegeztem a levegőt, nagyokat nyelve
letüdőztem. Még a kezemet is megnyaltam, a szememet
becsuktam, azt tettetve, hogy visszamentem Campbell Riverbe.
Boldogabbnak éreztem magam, mint amilyen éveken át voltam,
de aztán visszatértünk a Rocklandbe, megláttam azokat a nagy
vaskapukat és arra gondoltam, hogy hónapokig nem kapok majd
egy újabb kimenőt, mire elsírtam magam.
A második alkalommal azt kértem, hogy menjünk el egy
plázába. Először izgatott voltam, szédültem és áradoztam, hogy
kinn lehetek, igazi emberekkel az igazi világban. Néhány bámuló
tekintetet elkaptam és eltűnődtem, hogy furcsán nézek-e ki vagy
mi van, majd rájöttem, hogy az izgalmamat érzik, az örömömet.
Éreztem, hogy a kacaj duzzad a torkomban, a vágyat, hogy azt
kiabáljam: „Szabad vagyok!” De aztán a zajok, az emberi
hangok, az élénk színek és a világítások, a parfümök és az ételek
illatai, a nekem jövő emberek, az engem nyomó tömeg
rettenetesen fejbe kólintott. El kellett onnan mennem.
A fennmaradó időben azt kértem a tiszttől, hogy
kocsikázzunk körbe. A kocsi hátuljában ültem, a világot nézve
biztonságosabbnak éreztem, hogy közöttünk van az üveg és a
fém. Megkértem, hogy egy középsulihoz közeli parknál álljon
meg, ahol néhány kölyök csoportosult. Figyeltem a lányokat, a
ruháikat és a hajukat, az állandó
SMS-ezésüket, és emlékeztem, hogy milyen volt fiatalnak
lenni. Olyan volt, mintha egymillió évvel ezelőtt lett volna. Majd
megláttam egy fiatal párt a padon csókolózni: a fiú barna hajú,
mint Ryan, a lányé hosszú fekete, mint az enyém. Visszafogtam
a lélegzetem, mert éles fájdalom szúrt belém a bordaívem alatt. A
pár végül szétvált. Nem Ryan és én voltunk. Mi többé nem
léteztünk, nem úgy, mint ők. Megkértem a tisztet, hogy vigyen
vissza.
A harmadik eltávra már frusztrált és türelmetlen lettem,
mérges a csak négyórányi szabadságért. Többet akartam. Pedig
kinn voltam, meglátogatva a világ maradék részét. De én a
részese akartam lenni. Ez alkalommal egy forró csokit vettem, és
leültem a pláza közepén levő padra, kényszerítve magam, hogy
foglalkozzam a káosszal. Nem mozdítva a lábam és nem törődve
a sürgetéssel, hogy fussak, fussak és fussak. Egy idő után a
pulzusom normális lett, a testem megnyugodott és kezdtem
figyelni az embereket. A karácsonyi vásárlásra gondoltam a
szüleimmel, meg arra, hogy Nicole és én egy tökéletes ing vagy
farmer vásárlására spóroltunk, arra gondolva, hogy azok nélkül
végünk. Láttam néhány fiatal lányt az egyik boltban ruhákat
próbálva, és elgondolkodtam, hogy a végzős bálra készülnek-e.
Néztem őket, ahogy a tükör előtt tetszelegnek és éreztem, hogy a
régi mérgem és a tőlünk ellopott dolgoknak az emléke újra
visszatér.
Tanulmányoztam a korombeli nőket, a ruhájukat és a
modorosságukat. Ha nem kerültem volna a börtönbe, én is ilyen
lennék? Bankban vagy vállalkozásban dolgoznék? Vagy Ryannel
összeházasodtunk volna, talán még kölykeink is lennének?
Kitartottunk volna? Lehetetlen egy kérdés. Nicole-ra gondoltam
megint. Lehetett volna feleség és anya? Az eszem elkalandozott
Shaunára és a barátnőire. Hol vannak most? Elképzeltem, hogy
mindannyian házasok, boldogan élnek a családjaikkal, és átfutott
rajtam a méreg újabb forró, szúró fájdalma.
Odajött hozzám a tiszt.
– Toni, idő van.
Bedobtam az italom a szemétbe. Keserű lett az íze a
számban.

A következő évben már kíséret nélküli ideiglenes kimenőket

engedélyeztek. Az utógondozóban kellett tartózkodnom a
szigeten, és csak négyszer kaphattam meg egy évben, mindegyik
hetvenkét óráig tartott. Az első ilyen kimenőn bent kellett
maradnom, figyelni a jövő-menő embereket – utáltam a friss
levegő illatát rajtuk. De aztán megengedték, hogy barangoljak és
megismerjem a várost. Még nem voltam képes munkát keresni,
de bemutatkoztam néhány állatmenhelyen és részt vettem
néhány rövid tanfolyamon a foglalkoztatási irodában, ahol a
számítógépes készségek alapjait és az önéletrajz megírását
oktatták. Először iszonyatosan nyomasztott az internet, de aztán
imádnivalónak találtam az egyik weboldalról a másikra ugrást.
Sikeresen ellenálltam annak is, hogy a keresőbe beírjam a
nevem, vagy bármi mást Ryannel és a családommal
kapcsolatban.
Főleg az óceán menti parkok körül szerettem sétálni, vagy
egy padon ülni és figyelni az embereket vagy egy könyvet
olvasni. Próbáltam mindenről mentális fényképet készíteni, hogy
el tudjam mesélni a lányoknak, amikor visszamegyek a
Rocklandbe. Korábban azt gondoltam, hogy talán nem szeretnék
hallani, de azt mondták, hogy imádják a történeteimet, így
különleges jegyzeteket készítettem különböző dolgokról, amiket
ettem – mint például tökfánk krémsajtmázzal –, vagy furcsa
emberekről, akiket láttam. Margaret imádta az ételről szóló
történeteket, Bren da a dögös csajokról szeretett hallani, Amber
pedig a fiúkról. De én sose néztem rá a férfiakra – mindig is
nagyon féltem attól, hogy meglátok valakit, aki Ryanre
emlékeztet.
Végül, március közepén megkaptam a végzést a határozott
idejű feltételes szabadlábra bocsátásról. Az utógondozóban fogok
lakni. Ha a következő évben jól teljesítek, akkor lesz egy másik
tárgyalásom a feltételes szabadlábra bocsátás ügyében, és
remélhetőleg megkapom a véglegest. A szabadulásom előtti
éjszakán be voltam sózva. Izgatott voltam, hogy elmegyek, és
rémült, hogy valahogy el fogom azt rontani. Aggódtam, hogy itt
kell hagynom Margaretet és a barátaimat. Nem tudtam, hogy
mit fogok nélkülük csinálni. Állítom, hogy Margaret is
boldogtalan lehetett, mert a tárgyalásom előtti utolsó pár hétben
szeszélyes volt és buta dolgok miatt förmedt rám. Fájt, amikor
láttam, hogy több időt tölt a többi lánnyal és egy új rabbal, aki
most csatlakozott a zárkablokkunkhoz. De aztán eszembe jutott,
hogy én is mérges és kemény lettem, amikor el kellett Ryant
engednem. Talán ő is így van ezzel.
A cellámban voltam és a falamon levő magazinfotókat
szedtem le – kutyákról, melyeknek tulajdonosa lennék egy nap,
helyekről, melyeket meg akarok nézni, az óceánról –, amikor
mindannyian betoppantak azokat a vicces kalapokat viselve,
melyeket kartondobozból készítettek, és hoztak egy tortát, amit
Twinkie piskótából sütöttek. Kitört belőlem a sírás, és még jobban
sírtam, amikor Margaret átölelt és azt mondta:
– Hiányozni fogsz nekem, te lány.”
Ambernek odaadtam a maradék édességet, Brenda és
Margaret pedig megkapta a zenei gyűjteményem. Margaretnek
még a tévémet is átadtam és mindegyik lánynak írtam egy
levelet. Reggel felsorakoztak és integettek, ahogy az őrt követtem
az előtér felé, a dobozaimat cipelve. Először nem láttam
Margaretet, és ez fájt, majd észrevettem a földszinten az ajtóknál.
Sokáig ölelt.
– Legyél biztonságban odakinn, drága. És ne feledd, hogy
mindannyiunkért végig kell csinálnod. Nem akarlak még egyszer
idebenn látni.
Szétváltunk, mind a kettőnk szemében könnycsepp.
– Ne aggódj! Nem jövök vissza – mondtam végül.
 TIZEDIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER, KÖZÉPISKOLA

1996. MÁJUS

A következő héten Nicole újra ott volt az étteremben, számtalan

csésze kávét rendelt, és amikor meghoztam, Shaunával és a
lányokkal a szemüket forgatva egymásra néztek.
– Ne vedd sértésnek, Toni, de az a farmer nem neked való –
jegyezte Shauna. – Amikor elsétálsz, úgy nézel ki, mint egy fiú!
Nicole zavartnak tűnt, rám vetette tekintetét. De amikor
Shauna ránézett, ő is a lányokkal nevetett. Ügyeltem arra, hogy
ne mutassam, mennyire fájnak a szavak, de sok időt töltöttem a
konyhában, hogy próbáljak megnyugodni. Az még jobban fájt,
hogy a saját húgom is ott ül, hallgatja őket és nem mond
semmit.
Ryan azt mondta, hogy Shauna hamar ráun Nicole-ra, de a
húgom egyre több időt kezdett tölteni velük, moziba jártak, sőt
hétvégén ottalvós bulit rendeztek Shaunáéknál. Amikor
meghallottam Shauna autóját a házunk előtt lefékezni és
üvöltött a zene, eltűntem a szobámba. Utáltam Shauna
hanghordozását, ahogy udvariasan beszélget az anyámmal a
konyhában. Egyszer anya még a szobámba is bejött és elmesélte
nekem, hogy Shauna elnézést kért az iskolai verekedésért és azt
mondta, hogy részéről nem neheztel.
– Örülök, hogy ti, lányok megoldottátok a dolgokat –
mondta.
– Mi nem oldottunk meg semmit, anya. Ő csak azt állítja.
– Nos, ő nem mérges rád. Felnőtt ahhoz, hogy nagyon
kedves lány legyen.
A levegő elhagyta a tüdőm és az anyámra meredtem.
 – Szörnyen viselkednek velem az iskolában, a
munkahelyen, mindenhol. Még a barátságomat is elrontották
Amyvel.
– Hallottam, hogy Amy lehangolt volt, mert az összes időd
Ryannel töltöd. Egy fiú miatt nem dobhatod el a hátralevő
életed.
– Ki mondta neked ezt?
– Nem számít – mondta anya gyorsan, és én eltűnődtem,
vajon Nicole tette. Ha igen, Shaunától kellett megtudnia.
– De igenis számít. Hazudnak. Shauna felhívta Amy
barátját és azt mondta neki, hogy Amy megcsalta. De úgy tett,
mintha én lettem volna, így Amy engem hibáztat.
Anya egy darabig csendben maradt, mintha elgondolkodna
azon, amit mondtam. Voltaképp egy percig reménykedtem, hogy
az én oldalamról is látja majd a dolgokat, és talán mérges lesz a
nevemben.
– Nem tudok lépést tartani mindazzal, ami veletek,
lányokkal történik – mondta végül egy sóhajjal. – Amikor
Shauna nálunk van, azt szeretném kérni, hogy legalább légy
udvarias. Ő a húgod egyik barátnője. Nicole mondta, hogy te
igazán udvariatlan voltál.
Már kezdtem volna elmondani neki, hogy viselkedtek velem
az étteremben, amikor megszólalt a telefon és az anyám futott
felvenni. Vacsoránál megint arra gondoltam, hogy felhozom a
témát, de akkor úgy döntöttem, hogy nincs értelme bármit is
mondani. Senki, különösen az anyám, nem hinné el Shaunáról,
hogy terrorizál és hazudik.
A lányok hamarosan elkezdték kocsival vinni Nicole-t a
suliba, és én korábban indultam, hogy ne kelljen látnom őket –
néha a saját kocsimmal mentem, néha Ryan vett fel. Sehol sem
tudtam megszabadulni tőlük. Otthon a húgom és én kerültük
egymást. Alig beszéltünk, és azt is csupán akkor, amikor a
szüleink a közelben voltak. Reggelente Nicole normálisan nézett
ki – árnyalatnyi smink, egy póló és egy laza nadrág –, aztán a
suliban átváltozott Shauna egyik barátnőjévé. A haja a hátán
lefelé hullámzott, szűk farmer vagy szoknya került rá, teljes
smink, magabiztosan sétált lefelé az aulába – és soha nem vette
fel velem a szemkontaktust.
Éjszaka megint kezdett kiosonni. Hallottam az ablakát
nyitódni és csukódni, majd reggel a konyhában volt, beszélgetett
és nevetgélt valamin az anyámmal, vidáman üdvözölve engem
egy „Jó reggelt, Toni!”-val. És amikor nem válaszoltam,
sóhajtott. Mintha én lennék a probléma.

A helyzet olyan rossz lett az étteremben, hogy azt fontolgattam,

elmegyek, bár ez nem számít, mert Shauna bárhol meg fog
találni. Plusz én szerettem a Fish Shackben dolgozni és igazán jó
borravalókat kaptam. De minden alkalommal, amikor ő és a
bandája megjelent, elrontottam egy megrendelést vagy valamit
hozzáadtam egy számlához. Aggódtam, hogy kirúghatnak.
Egyik este, amikor Nicole elment Shaunával és a lányokkal,
próbáltam beszélni apámmal a témáról, miközben ő egy kis
curryt főzött. A levegő meleg és fűszeres volt. Megragadtam
néhány tányért és kezdtem teríteni.
– Hol van anya? – Nem akartam, hogy megtudja, hogy mi
történik. Valahogy csavarna a történeten és az én hibám lenne.
– Az ingatlanügynökkel találkozik. – A szüleim hozzáfogtak
házak vásárlásához és továbbadásához. Anya imádta az
ingatlanokat, elmerülni a magazinokban, számolgatni, telefonon
beszélgetni az ügynökével és a legjobb árat elérni.
– Apa, valamiről beszélnem kell veled.
– Hmm? – Tovább keverte a curryt, miközben egy receptet
olvasott.
– Azok a lányok okoznak problémát nekem, akikkel Nicole
lóg. Mindig bejönnek az étterembe, hogy kekeckedjenek velem.
Nem tudom, hogy mit tegyek.
Abbahagyta a keverést és szembefordult velem, az arca
aggódó lett.
 – Mit csinálnak?
Hallgatta, ahogy beszélek, majd együttérzően megrázta a
fejét. Az arcom forró volt, és azon töprengtem, hogy vesztesnek
könyvel-e el. Abban a pillanatban igazán annak éreztem magam.
– Úgy hangzik, mintha igazi tuskók lennének – jelentette ki
végül. – Hogyan viselkedik Nicole, amikor ez történik?
– Csatlakozik hozzájuk. Tudtad, hogy sminket visz a suliba?
Látnod kellene azt is, amit ott visel. Anya megijedne.
– Ő is fejlődik, Toni. Ugyanolyan, mint amilyen te voltál
abban a korban. Próbál rájönni, hogy ki is ő, de ő nem bulizik és
a jegyei is jók. – Nem úgy, mint nekem.
Nem akartam elmondani neki, hogy ő is kiszökik, részben
lojalitásból és részben, mert nem akartam magamra terelni a
figyelmet. Feltételezik, hogy megfelelő időben itthon vagyok,
amíg itthon lakom, így volt, hogy hazajöttem a munkából
hétvégén, majd kiosontam megint, hogy találkozzak Ryannel.
– Ez szörnyű, apa. Nem tudom már többé elviselni.
Leült az asztalhoz és egy pillanatra elgondolkodott, a kezével
az egyik szalvétát babrálva.
– Beszélek Nicole-lal, rendben?
Kiengedtem a levegőt.
– Köszi, apa.
– Csak ne felejtsd el, hogy ő mindig is felnézett rád. Azt
hiszem, hogy csodálja a bátorságodat és szeretne jobban
hasonlítani rád.
Ez váratlanul ért. Úgy tudtam, hogy Nicole otthon a békés
dolgokat szereti, így sose gondoltam arra, hogy az egyik fele
talán azt kívánja, hogy lázadóbb legyen.
– Talán hízeleg neki, hogy az idősebb lányok vele töltik az
idejüket – folytatta apa –, és talán fél attól, hogy összetűzésbe
kerüljön velük a miatt, ahogy veled bánnak. De hamarosan majd
olyannak látja azokat a lányokat, amilyenek valójában.
Később, amikor az ágyamon feküdtem zenét hallgatva,
elgondolkodtam azon, amit mondott. Reméltem, hogy igaza lesz,
de aggódtam is a miatt, hogy mi történhetne, ha Nicole próbálna
elszakadni attól a csoporttól. És a miatt, hogy mi történhetne, ha
nem tenné.

Apa beszélt a húgommal, amikor hazajött. Anya még mindig

nem volt otthon. Utána odajöttek az ajtómhoz, és Nicole,
miközben apa mellette állt, azt mondta:
– Igazán sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam neked
az étteremben. Nem fogom újból azt tenni. – A szavai őszintének
hangzottak, de a tekintete mérgesen villogott. Bosszús volt, mert
bevontam apát.
– Talán ezt csak nekünk kellene tudni – szólt apa. – Nincs
miért idegesítenünk az anyátokat. – Más szavakkal kifejezve,
nem akart olyasmivel foglalkozni, amitől anya bepöccenne.
Nicole és én egyetértettünk.
Reméltem, hogy ez után változnak a dolgok, de Nicole a
következő hétvégén is eljött a lányokkal a vendéglőbe. Nem
nevetett olyan hangosan Shauna viccein és csupán rám nézett,
de akkor is ott volt, és az én agyamnak ennyi elég volt. Aztán egy
nap Mike észrevette, hogy elfojtom a sírásomat a konyhában –
miután Shauna megjegyezte a cicimről, hogy a tükörtojásra
hasonlít, miközben az üvegből hangos spricceléssel ketchupöt
nyomott szerteszét a tányérján –, és megkérdezte, hogy mi a baj.
Ledobtam a rongyot, amit a pult törléséhez használtam és
elmeséltem neki, hogy mi folyik itt. Elindult Shauna asztalához,
közben intett nekem, hogy kövessem. Mindkét kezét az asztalra
helyezte, nagy testével föléjük tornyosult.
– Ti lányok, ételt fogtok rendelni, ha továbbra is ide akartok
jönni. És Toni többé nem fog titeket kiszolgálni. Ha bármelyik
pincérnőmnek újra nehéz perceket szereztek, akkor nem
engedlek be többet benneteket. Értve vagyok?
Shauna elvörösödött dühében, a többi lány zavartnak tűnt.
Mike erősen Shaunára nézett, a szemöldökét felhúzta. Az végül
bólintott. Nicole szeme nagy volt, tekintete ijedt. Azt gondoltam,
hogy Shauna tesz egy elegáns megjegyzést, miután Mike elsétált,
de azonnal elhagyták az éttermet. Mike odaszólt, hogy ha
továbbra is problémát okoznának nekem, menjek hozzá azonnal
– fütyül arra, hogy Frank McKinney Shauna apja. Imádtam őt,
mert hitt nekem.
A lányok ez után nem jöttek többet, de Nicole majdnem
minden hétvégén elment Shaunáékhoz és hét közben több
éjszaka is. Egyik délután hazajöttem és ők mindannyian a
nappalinkban voltak. Mozdulatlan lettem, váratlanul ért. Shauna
az anyám mellett ült a fényképalbumainkat lapozgatva,
miközben anya rólunk mutatott egy babakori képet.
– Ó, istenem. Milyen aranyos! – mondta, aztán felnézett
rám. – Szia, Toni.
Rachel, Kim és Cathy mindannyian mosolyogva felnéztek és
mondták: „Szia, Toni”, mintha a legjobb barátnők lennénk.
Nicole aggódónak tűnt, mindannyiunkra pillantva
körülnézett. Én néhány másodpercig némán rájuk meredtem,
próbálva a tekintetemmel kifejezni a mérgemet. Mi a fenét
csináltok itt a házamban? Az anyám rosszalló pillantást lövellt
felém, így motyogtam:
– Sziasztok.
– Épp mondtam az anyukádnak, hogy milyen rossz, amit
még mindig érzek az iskolában történtekkel kapcsolatban, és
milyen boldog vagyok, hogy már megoldottuk – jegyezte meg
Shauna, és rám mosolygott.
Hát így akar most játszani!
– Igen, én is. – Visszamosolyogtam. – Nagyszerű, hogy
látlak.
Kikaptam valamit a hűtőből, próbálva természetesnek tűnni,
bár a szívem gyorsan vert, majd felmentem a szobámba. Az
ajtaja nyitva volt. Bent járt valaki? Gyorsan körülnéztem.
Néhány dolgomon látszott, hogy elmozdíthatták. Nem vezettem
naplót és nem vettem észre, hogy valami eltűnt, de biztos voltam
abban, hogy jártak a szobámban. Mit kerestek? Mesélt nekik
Nicole a késről? Szerencsére az a sulis táskámban volt.
Nem tudtam, hogy mit kerestek, vagy megtalálták-e, de
utáltam arra gondolni, hogy a szobámban voltak, megérintették
a dolgaimat nevetve és kacarászva. Utáltam arra gondolni, hogy
legközelebb mit tervezhetnek ellenem.
Talán ez volt a cél. Azt akarták, hogy féljek, azt akarták,
hogy tudjam, nincs hely, még az otthonomban sem, ami
biztonságban van tőlük.

Május hátralevő részében júniusig egy kelletlen rutin alakult ki

köztünk. Ők távolmaradtak az étteremtől, én pedig tőlük az
iskolában. Próbáltam a ballagásra összpontosítani, megszerezni a
kalapunkat és a talárunkat, az ünnepséget próbálni. Nicole még
mindig velük töltötte az összes szabadidejét és legalább egyszer
minden hétvégén kiosont. Mert ő gondosan elkerülte, hogy a
szüleinket nyugtalanítsa, így azok sose gondoltak arra, hogy őt is
leellenőrizzék. Egyre vártam a bukására, hogy valami harcba
keveredik a lányokkal, de úgy látszott, rajonganak érte. Úgy
kezelték őt, mintha az ő kishúguk lenne, átölelték séta közben,
fonták a haját. Ő is boldognak tűnt, boldogabbnak, mint amilyen
korábban volt egy ideig. Észrevettem, hogy szerelmes dalokat
kezdett újra és újra lejátszani a szobájában, néha még lágyan
énekelt is. Nem láttam őt egyetlen fiúval sem a suliban vagy
bármelyik bulin, ahol időnként megfordult, amikor Shauna és a
lányok elvitték, de azon tűnődtem, újból találkozik-e azzal az
idősebb fiúval.
Mivel mindketten dolgoztunk, hétvégeken Ryannel már
nem sok időt töltöttünk együtt, de hagytunk üzenetet egymásnak
a szekrényeinkben, és már számoltuk a napokat a suli
befejezéséig. Aztán teljes munkaidőben tudunk dolgozni és
reméltük, hogy szerzünk együtt egy lakást a nyár végére. Már
összegyűjtöttük a legfontosabb dolgokat, megcéloztuk a
bolhapiacokat és vásároltunk törölközőket, edényeket, ha a
Walmartban kiárusítás volt. A közös vásárlásunk éreztette velem,
hogy felnőtt lettem. Ahogy a karját átvetette a vállamon, ahogy a
sorok között toltuk a kocsinkat, miközben összehasonlítottuk az
árakat, és arról beszélgettünk, hogy mire van szükségünk.
Láthattam kibontakozni az életünket, érezhettem, milyen
nagyszerű lesz. Csak ezen a nyáron kellett túljutnunk.

Végül június vége lett és elballagtunk. Anya az egész ceremónia

alatt sírt – egészen biztos vagyok benne, hogy
megkönnyebbülésében. A következő hétvégén lett volna a száraz
bankett, egy a végzős bálhoz hasonló buli, ahol nem lehet pia és
drog, de nem voltam biztos abban, hogy elmegyünk-e oda vagy
inkább a tóhoz, ahol sok gyerek bulizik. Ryan győzködött, hogy
előbb a bankett, utána a tónál a buli. Azt mondta, hogy lassúzni
akar velem és egyszer estélyiben látni. De nyugtalan voltam,
hogy Shauna és a barátnői mit tehetnek ott velem. Egy nagy
sulis bál tökéletes lehet arra, hogy még egyszer utoljára
megalázzanak.
Egy héttel a ballagás előtt Amy felhívott otthon este.
Meglepődtem, amikor apám átadta nekem a kagylót és
megmondta, hogy ki van a másik végén. A nappaliba vittem a
telefont és gyanakvó hallót mondtam.
– Szeva, Toni. Hogy vagy? – Idegesnek hangzott.
– Rendben vagyok. – Miért hívott? Ez egy csapda? Vártam
az árulkodó nevetésre a háttérben.
– Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom, ahogy veled
bántam. Fiona épp most őrült meg, mert Shauna Maxszel flörtöl.
– Fionával lógtunk, amíg nem kapott egy új kocsit, jobb ruhákat,
és nem kezdett el lógni a népszerű kölykökkel. Ő és Max már
kilencedik óta jártak. – Szóval Tonya mondta nekem, hogy
Shauna mondta neki, hogy ő volt az, aki valójában felhívta
Warrent.
– Próbáltam elmondani neked, hogy az nem igaz.
– Tudom. – Most zavartnak hangzott. – Csak Warren olyan
meggyőző tud lenni.
 – A barátod voltam. Hinned kellett volna nekem.
– Ahogy Warren elmesélte, az olyan igazinak hangzott. És
aztán az összes többi dolog, amiről azt állította, hogy te mondtad
a családomról és az összes… Annyira elkeserített, hogy nem
tudtam világosan gondolkodni. Sajnálom, hogy azokat a
dolgokat mondtam rólad és Ryanről.
Csendben voltam. El tudtam képzelni, hogy mennyire
meggyőző volt Shauna, de még mindig fájt – és én nem tudtam,
hogy bízhatok-e még egyáltalán Amyben.
– Néhány dolog, amit mondtál, nyers volt – mondtam
végül.
– Én igazán sajnálom. – A hangja fátyolos volt, az orra
eltömődött, mint aki sírt. – De te is mondtál kegyetlen dolgokat.
– Tudom. Én is sajnálom.
– Lehetnénk újra barátok? És mehetünk a száraz bulira
együtt? Chaddel randizom most, és ő néha együtt lóg Ryannel a
bányában.
– Nem tudom. Sok minden változott. – El akartam felejteni
őt, de éreztem gyülekezni a könnycseppeket a szememben,
amikor visszaemlékeztem, hogy mennyire feldúlt voltam, amikor
ejtett, mennyire megalázottnak éreztem magam az aulában,
miközben ő hazugnak nevezett.
Sóhajtott.
– Oké, értem, csak gondolkodj rajta, kérlek! Igazán
hiányzol.

Átbeszéltem a dolgokat Ryannel, és ő azt gondolta, hogy meg

kellene bocsátanom Amynek. Az egyik részem még mindig
mérges akart lenni rá, a másik részem meg akarta mutatni, hogy
Shauna nem vett el tőlem mindent – és Amy nagyon hiányzott.
Felhívtam és egypárszor összejöttünk, de ez más volt már. És én
sem voltam biztos abban, hogy kerülhetünk-e megint olyan
közel egymáshoz, mint régen. Óvatos voltam most, féltem
bármilyen személyes dolgot kiadni neki. Meséltem neki Nicole-
ról és arról, hogy nem jövünk ki jól egymással, és ő is azt
gondolta, hogy furcsa, hogy Shauna egy nála fiatalabbal akar
lógni.
– Úgy vélem, hogy a húgod menő és népszerű, meg csinos,
de Shaunának rendszerint senki sem tetszik, aki versenytársa
lehetne. Kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni, miután
végeznek. Hallottam, hogy Nicole-ra mérgesek a régi barátai.
– Én is hallottam. – Ryan mesélte el a pletykákat. Hirtelen
fájdalmat éreztem a húgom iránt, akit annyira beszippantott
Shauna világa, hogy nem látta, hány hidat égetett fel vagy mit
tehet vele az a lány és a csapata egy nap. Hogy mennyire
brutálisak tudnak lenni, amikor úgy döntenek, hogy valaki
rosszul bánt velük. Akkor eszembe jutott, hogy másfele nézett,
amikor a lányok durva dolgokat mondtak nekem az étteremben.
Most már egy volt közülük, és nem volt semmi, amit tehettem
volna ez ellen.

Végül elhatároztuk, hogy elmegyünk a száraz bankettre Amyvel

és az új barátjával. Ryan nagyon el akart menni, így én is. Azt
mondta, hogy buta dolog lenne kihagyni Shauna miatt. Ahogy
rám nézett reménnyel teli barna szemével, kezét felcsúsztatva a
szoknyámon arról beszélve, hogy később kivihetnénk egy
pokrócot a tóhoz, igent kellett mondanom.
Találtam egy ruhát a turkálóban, egy egyszerű passzentosat
mélyvörös színben. Egy 1950-és régi Hollywood Glamour.
Hosszú kesztyűt is vettem, meg egy gyöngyberakásos retikült. Jól
éreztem magam, amikor mindezt hazavittem, de a bankett
estéjén újból átgondoltam mindent. Talán az öltözékem nem elég
ragyogó, csak furcsa és régimódi. Sajnáltam már, hogy az
ajánlata ellenére nem vittem Amyt magammal, de arra
gondoltam, hogy az nagyon figyelemelterelő lenne, és volt egy
részem, amely még mindig egy kicsit tartózkodott tőle.
Nicole a fürdőszobaajtóhoz jött, amikor a tükörben
nézegettem magam.
 – Húúú! Olyan szép vagy! Ez a ruha lenyűgözővé teszi az
alakod.
Azt gondoltam, hogy szarkasztikus szerepet játszik, ezért
megfordultam, hogy leszidjam, de őszintének tűnt, és egy büszke
mosolyra húzódott a szája. Motyogtam egy köszönömöt és
visszafordultam a tükörhöz. A hajamat feltartva próbáltam
eldönteni, hogy mit csináljak vele.
– Szükséged van segítségre? Megcsinálhatom a sminked –
ajánlkozott.
Először azt akartam mondani, hogy forduljon fel azután,
ahogy hónapokig kezelt engem, de úgy hangzott, mintha
komolyan gondolná az ajánlatát – és ő igazán jól tudott
sminkelni. Másnak akartam kinézni azon az éjjel, divatosabbnak,
így azt mondtam: „Oké. Köszi.”
Egy laza, csavart kontyba tette a hajam, és szemceruzával,
szemhéjfestékkel és szempillafestékkel remekelt a szememnél.
Amikor befejezte, azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy sötét
hajú Marilyn Monroe, és én tényleg szépnek éreztem magam.
Alig vártam, hogy láthassam Ryan arcát. Miközben a húgom
rajtam dolgozott, nevettünk és viccelődtünk, hosszú idő után
először. Olyan jó volt, hogy majdnem elfeledtem mindent, amin
keresztül mentünk, mígnem anya ki nem hívta:
– Nicole, telefon. Shauna az. – És ő rohant lefelé, miután
egy bűnös tekintetet vetett rám.
Undort éreztem, miközben töprengtem, hogy terveznek-e
valamit ma estére. Miért segített nekem Nicole? Csak azért, hogy
Shauna megalázhasson később? Magamat bámultam a
tükörben, egy lányt, akit alig ismertem fel. Egy pillanatig
kísértést éreztem, hogy leszedjem magamról a sminkem és
leengedjem a hajam, de akkor megszólalt a csengő.
Ryan jóképű volt a szmokingjában, ahogy anyámmal és
apámmal csevegett, magabiztosan, mintha egész életében ezt
viselte volna. Magamon viselve Nicole munkáját sétáltam felé, az
arckifejezése – elképedt, büszke, elragadtatott – boldoggá tett.
Végigmutatott magán, a szemöldökét felhúzta.
Hüvelykujjammal a szuper jelet mutattam és ő nevetett. A másik
szobában láttam, ahogy Nicole még mindig a telefonon beszél.
Mosolygott, de volt valami az arcán most, ami nem tetszett: egy
ideges bűntudat. Apa csinált rólunk fotókat, anya átkiabált:
„Gyere, Nicole! Csak ti ketten, lányok, álljatok össze nekem egy
fényképre!”
Végül Nicole letette a telefont és lett egy közös képünk, de a
testbeszéde más volt most: feszült, mintha azt gondolná, hogy a
velem szembeni kedvesség az árulás.

A száraz banketten Shauna a tornaterem egyik oldalán

tartózkodott a lányokkal, én pedig a másikon Ryannel, Amyvel
és a fiújával. Próbáltam lazulni és jól érezni magam, de feszült
voltam, vártam, hogy valami történjen. Még ideges is voltam a
miatt, hogy Amyvel vagyok ott, bár ő olyan volt, mint mindig,
sőt egy kicsivel kedvesebb. Próbált kárpótolni a veszekedésért, így
nem tudtam megállni, hogy ne töprengjek el azon, hogy vajon
nem csak színjáték volt az egész? Shauna igazán csinosan nézett
ki szűk fehér szaténruhájában, a haja begöndörítve, és látszólag
élvezte a társát, aki a hokicsapat kapitánya volt. Cathy és Rachel
is szépen fel volt öltözve – bár észrevettem, hogy Shauna biztosra
ment, hogy az ő ruhája legyen a legszűkebb –, és mindegyiknek
volt társa: a csapat másik két játékosa. Kim a drámaszakkörből
hozott egy srácot.
Akármikor Ryannel táncoltunk, Shauna látótávolságán
kívül maradtunk. Az arcomat Ryan nyakába temettem és
próbáltam úgy elengedni magam, hogy a zene vigyen magával
meg az az érzés, ahogy a teste a testemhez simul, de egyre csak
kikukucskáltam, hogy lássam, Shauna mit csinál. Egyszer,
amikor eltáncolt mellettem, szájával azt tátogta: „Elkaplak, te
cafka.”
Ryan figyelmeztetett, hogy ne hallgassak rá, és elpörgetett
onnan, de ezek után az éjszakám romokban hevert. Mit
tervezhet? Hogy fog most elkapni? Van még valami, amit tud
rólam, vagy új hazugságot talál ki?
Végül a tanárok kihirdették, hogy befejeződött a bankett.
Figyeltem, ahogy Shauna és barátai kiszivárognak, és még
mindig sokkolt, hogy idáig nem csináltak semmit. Félig arra
számítottam, hogy írnak valamit Ryan pickupjára, de a kocsinak
látszólag semmi baja se volt.
– Mondtam neked, hogy semmit sem fognak csinálni – szólt
Ryan.
– Még tart a buli.
– Semmi se fog történni.
Méltányoltam, hogy próbált jobb kedvre deríteni, de nem
tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra: „Nem tudsz örökké
biztonságban tartani. Tőle nem.”
A járgány első ülésén átöltöztünk farmerbe és ujjatlan
pólóba. Kiengedtem a hajam, majd elindultunk a tó felé. A bulin
próbáltam bekapcsolódni a dolgokba, próbáltam élvezni a
pattogó tüzet, a barátainkkal jókedvűen, egymás után inni a
söröket, de nehéz volt elkapni a beszélgetés fonalát. A félelmem
húzott lefelé, idegessé és feszültté téve engem. Ryan is kezdett
aggódni, egyre csak azt mondogatta, hogy lazítsak. De én nem
tudtam, mert Shauna is eljött oda a lányokkal és a
randipartnerekkel. Habár ez alkalommal még felém sem
pillantott – a barátaival nevetgélt és annak a sztereo magnónak
a zenéjére táncolt, amit valaki az egyik terepjáró
motorháztetejére állított –, de én nem tudtam elfelejteni, hogy
ott van, nem tudtam abbahagyni az agyalást arról, hogy tervez
valamit, nem tudtam nem arra gondolni, mikor sújt majd le a
pallos.
Hajnali kettő körül a szülők felvették a kölykeiket, és néhány
srác, aki feltételezhetően józan volt, elhajtott. Végül Shauna és a
partnere, valamint Rachel és partnere is kocsiba szálltak.
Indultak. Úgy tűnt, hogy az éjszaka folyamán először
lélegezhetek fel. De aztán láttam, hogy az ablakot lehúzzák,
miközben elhajtanak Ryan mellett és mellettem. Hátráltam, arra
számítva, hogy valamit rám dobnak. Ryan próbált maga mögé
húzni. Shauna, akinek a feje kilógott a hátsóablakon, azt
kiabálta: „Remélem, szép estéd volt, te vesztes.” Majd visszahúzta
fejét, és mindenki nevetett benn.
Ryan a kocsi hátsó kerékabroncsához dobta az üvegét, az
szétrobbant. Az autó megállt, mintha a sofőrje ki akarna szállni
és verekedni, de Ryan felkapott egy másik üveget, mintha azt is
el akarná dobni. Akkor a kocsi elindult.
Ryan megölelt.
Sajnálom, babám. Legalább nem rontotta el az egész
éjszakánkat.
De rájöttem, hogy azt tette – vagy voltaképpen én tettem.
Pont úgy, ahogy akarta.

Ryan a tónál levő legmagasabb szirtig hajtott és ültünk a

pickupban a vizet nézve és egy másik jointot szíva. A zene lágyan
szólt, a kezünk egybefonódott, a fejem Ryan vállán. Láthattuk a
többi kisteherautó és kocsi távoli reflektorfényét, a tábortüzek
parazsát.
– Akarsz újból csatlakozni hozzájuk? – kérdezte.
– Nem igazán, de megtehetjük, ha akarod.
Közelebb húzott magához és a fülembe suttogta:
– Te vagy az egyetlen ember, akivel lenni akarok.
Becsuktam a szemem, a kölnijét szagolva, a teste melegét érezve,
a válla tömörségét az állam alatt, és hagytam, hogy .1 zene
elmossa Shaunát és Nicole-t és a szüleimet és mindent, ami
abban az évben történt. Végeztünk. Vége van. Shaunának is vége
van.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

VICTORIA, ECHO BEACH UTÓGONDOZÓ

2012. ÁPRILIS

Az utógondozó egy csendes, fák övezte utcában volt, két

háztömbnyire az óceántól. Bármikor valami bűncselekmény
történt, a rendőrség először a mi ajtónkon dörömbölt. A ház régi
és huzatos volt, de elég nagy ahhoz – háromemeletes –, hogy
huszonöt feltételes szabadlábon levőt elszállásoljon. A
személyzetnek a fő folyosón voltak az irodái, és a recepción
kellett bejelentkeznünk és kijelentkeznünk. A konyha is azon a
folyosón volt és mi feleltünk a saját ételünkért. Mindenkinek volt
egypár edénye, étkészlete és egy kis konyhaszekrénye. Amíg nem
találok állást, addig minimális ellátmányt kapok, hetente 77
dollárt. Amikor már dolgozom, egy kis lakbért fizetek.
Délután érkeztem, kimerültnek és rendetlennek éreztem
magam. Az első dolgom a zuhanyzás volt. Évek óta nem
tusoltam úgy, hogy be tudtam zárni az ajtót és folyatni a meleg
vizet. Nem kellett feszülten figyelnem a körülöttem lévőkre. De
még most is elakadt a lélegzetem, amikor mozgást hallottam az
aula felől. Megálltam, figyeltem. Semmi más nem volt, csak
valaki a szobájába ment. Beszappanoztam a testem újra és újra,
arccal a vízsugár felé, szemem csukva. Élveztem a pillanatot, az
erős víznyomást, ami öt perc múlva nem változott jéghideg
csordogálássá. Az elmúlt évben, amikor a kimenőkön voltam,
sose tudtam elég sokáig pihenni ahhoz, hogy tusoljak, csak
szivaccsal mostam le magam a csapnál – könnyebb volt
meghallani valamit, ha nem folyik a víz.
A bőröm sápadt volt a napfény hiányától, most vörös és
foltos lett, így elzártam a zuhanyt és kiléptem a fülkéből.
Kényelmesen szárazra töröltem magam, kiélvezve ezt a
pillanatot is: egy megfelelő törölköző, csend és nyugalom, annak
az érzése, hogy milyen lehet majd, amikor teljes feltételes
szabadlábon leszek és a saját helyemen. Azon gondolkodtam,
hogy mit fogok aznap tenni. Hamarosan el kell kezdenem
munkát keresni – a többi szabadlábas többsége a munkahelyén
volt már, a ház üres – és van sok közösségi program, ahova
járnom kell majd. De most úgy véltem, hogy talán mehetnék a
partra vagy egy kávézóba.
Már találtam egyet az utolsó kísérő nélküli eltávomon.
Beálltam a sorba és bámultam az embereket, akik könnyedén
rendeltek lattét, mokkát és kapucsínót, miközben én rémülten
tanulmányoztam a táblát és az összes ajánlatot. Egy
feketekávénál maradtam, de megint összezavarodtam, amikor a
kiszolgáló a méretét kérdezte: kicsi, közepes, nagy. Azt
motyogtam, hogy nagy, de aztán egy hátam mögött túl közel
álló férfi miatt úgy éreztem, csapdába estem. Átverekedtem
magam a tömegen, bebotorkáltam a mosdóba és elbújtam egy
fülkében addig, míg a pulzusom normális nem lett. A kávém
nélkül mentem el. Ma még egyszer meg akarom próbálni,
rendelni egyet az italok közül, tejszínhabbal a tetején.
Mikor visszatértem a szobámba, körbesétáltam, még mindig
törölközőben, és eltettem a dolgaimat. A szobákban bőven elfért
a két egyszemélyes ágy, melyekre halványkék és bézs kockás
mintájú ágyneműt tettek – kinézetük alapján ezerszer lehettek
már kimosva –, és a két fiókos szekrény. A szoba sarkában
kulccsal zárható szekrények álltak a személyes dolgainknak. Az
új szobatársam nem volt itt, valószínűleg dolgozott. Még nem
találkoztunk és ideges voltam – egy rossz szobatárs pokollá teheti
az életünket. A célra próbáltam összpontosítani: még egy év, és
akkor kérvényezhetem a végleges feltételes szabadlábra
helyezést. Csak ki kell maradnom a zűrből.

Felhúztam a farmerom és a börtönbeli sportmelltartómban

álltam – hamarosan mennem kell ruhát vásárolni –, amikor
feltépték az ajtót. Ösztönösen felkaptam a fél pár cipőmet a
padlóról, arra az esetre, ha fegyverre lenne szükségem. Egy nő
jött be rohanva, egyenesen a másik oldalon álló szekrény felé
tartott. Korombelinek nézett ki, de talán néhány évvel fiatalabb
lehetett nálam. Szőkített haj, túl sok smink, sebhelyes bőr,
mintha drogos lett volna korábban. Rám pillantott, tekintete
meglepett volt egy pillanatra, majd őrjöngve kutatni kezdett a
felső fiókjában. Egyre csak hátranézett a nyitott ajtóra, miközben
azt mondogatta: „Szar. Szar. Szar.”
– Rendben vagy? – kérdeztem.
Megint rám nézett és úgy tűnt, hogy készül valamit
mondani, majd dübörgő lépéseket hallottam a szobánk előtti
folyosóról. A szőke nő lefagyott, a keze még mindig a fiókban.
Mindketten az ajtó felé fordultunk.
Egy nagydarab nő állt a küszöbön, az arca mérges és
gonosz. Széles vállú hatalmas mellekkel, melyek lelógtak fekete
pólója alatt, mákos haja crew cut stílusban vágva, egy
egyenetlen, halványrózsaszín sebhely futott lefelé oldalt a
halántékán, majdnem a füléig. Férfifarmert viselt
pénztárcalánccal, és a torka nagy részét tetoválások borították,
gallért formálva. A testem megfeszült, miközben húsos karján
végigtanulmányoztam a tetoválásokat – börtönstílus. A
Rocklandből való a nő?
Az egyik tetoválás a neve volt, Helen, a H betűn átmenő
késsel, és egy rózsa fogta körül a markolatát. Most már
emlékeztem. Helen Rosanboch. Tavaly volt a Rocklandben, de
különböző cellablokkban voltunk elhelyezve, így sok kapcsolat
nem volt közöttünk. Erőszakosságáról volt hírhedt, és hallottam,
hogy drogozott. De jól kijött az őrökkel, ismerte a dörgést, és
voltak barátai azon az oldalon. Nem tudtam, miért van most itt,
de ez semmi jót sem jelenthetett. Erősebben markoltam a cipőt.
– Hol van a kibaszott pénzem? – kérdezte a szőke nőtől.
Hát ez az! Tartozás miatti vita.
 – Van valamennyi, és a maradékot megszerzem hétvégére.
– A nő hangja ijedt volt, és a sarokba kuporodott.
Helen néhány lépést tett befelé a szobába.
– Angie, üzletet kötöttünk. – Megint rám nézett. Most
kihívás volt a tekintetében, arra tüzelve, hogy beavatkozzak.
Visszafordultam a bőröndömhöz, de a szemem sarkából
még mindig láttam őket. A cipőt az ágyra dobtam, ahol
elérhetem. Aggódtam, hogy harc kezdődik a szobámban. Ez volt
az utolsó dolog, amire szükségem volt.
– Megszerzem. Igazán hamar, oké? – hadarta Angie, majd
megragadott egy zoknit a fiókban, és kihúzott belőle egy
maroknyi gyűrött papírpénzt.
– Eltitkoltad előlem? – Helen egészen bejött a szobába,
kikapta Angie kezéből a pénzt, és elkezdte kihajtogatni. Ahogy
számolt, hangtalanul mondta a számot, majd begyömöszölte a
bankjegyeket a melltartójába.
– Nem! Én csak vártam, amíg az összes meg nem lesz.
Adnál haladékot, Helen? Csak még néhány nap. Tudod, a
kölykeim…
– Törődöm is a kölykeiddel. Nekem is vannak. Mi van az én
kurva kölykeimmel, Angie? – Helen hangja dühössé, az arca
céklavörössé vált. Meglökte a szőke nőt. Az a szekrény oldalának
esett, lecsúszott és a földre huppant. Helen fölé hajolt. –
Gondolod, hogy így kijátszhatsz engem?
Angie lapult, az egyik karja az arca előtt.
– Én nem. Esküszöm!
Visszafordultam feléjük, a pulzusom gyorsult. Tennem
kellene valamit?
– Megmondtam neked, hogy ha nem fizeted vissza időben,
akkor kicsinállak. – Helen olyan erősen vágta szájon Angie-t,
hogy annak feje egy nagy csattanással ütődött neki a szekrény
oldalának. Egy ideig nem kapott levegőt.
– Hé, elég volt – léptem előre.
– Maradj ki ebből – morogta Helen a válla fölött, miközben
egy másik pofont adott Angie-nek. Az próbált összegömbölyödni,
a kezével védve az arcát és a fejét.
– Hagyd abba, kérlek! Sajnálom. – Fojtott hangja rémültnek
tűnt.
Az ajtóra pillantottam. Hol a pokolban van a személyzet?
Hát senki sem hallja ezt? Kamerák sincsenek a szobákban. A
fenébe, igazán nem akartam belekeveredni, de nem állhattam itt,
miközben kicsinálják ezt a nőt.
Helen előrehajolt, megragadta Angie haját a feje tetején,
majd felemelte őt a földről. A szőke nő felkiáltott és kapálózott
Helen kezében. Az megpördítette, majd arccal az ágyra dobta. A
háta közepébe térdelt, belenyomta a nő arcát a párnába. Angie
kiabálni próbált, fojtott hangon kifogásokat hozott fel.
– Ugyan, Helen! Higgadj le! – mondtam.
Megfordult, a térde még mindig Angie hátában.
– Mit mondtál?
Okosnak kellett most lennem, meg kellett próbálni harc
nélkül leszerelni.
– Ha kinyírod, hogyan fogja visszafizetni a pénzt neked.
Nem így van? – Mosolyogtam, azt próbáltam mutatni, hogy
jóban vagyunk, az oldalán állok. De az ágyam szélén ültem és a
cipőt markoltam úgy, mintha a fűzőjét lazítanám, hogy aztán
felvehessem. Ha rám rontana, felegyenesednék, és az álla alá
verném be a fejem.
– Ez nem a te problémád – felelte.
Tovább lazítottam a fűzőn.
– Amikor az én szobámban történik, azzal nekem okozol
bajt.
Helen felemelte a kezét Angie fejéről, mire az oldalra
fordította az arcát, levegőért kapkodva. A tekintetünk találkozott.
– Verekedni akarsz velem, te szuka? – kérdezte Helen.
– Én csak ki akarom pakolni a szaraimat, és élvezni a napot.
– Próbáltam nyugodt hangot megütni. – Első nap a dutyiból,
tudod, hogy milyen az. – Még egy könnyed mosolyt is küldtem
felé.
Helen leszállt Angie-ről és egy lépést tett felém. Az arca
elgondolkodó volt, mintha ki akarna ismerni. Közelről még
magasabb és nagyobb volt, mint ahogy gondoltam, és az az
érzésem támadt, hogyha a fejemet az állába próbálnám csapni,
megállítana félúton. Felálltam, hogy jobb esélyem legyen
harcolni. A cipő még mindig a kezemben volt.
Addig sétált felém, míg csak pár centi választott el minket.
Tekintetével végigfürkészte a testem, a kis mellem, a tetkóimat.
Ez nem szexi, hanem megfélemlítő volt.
– Emlékszem rád. – Mosolygott, de nem barátságosan. – Te
lógtál Margarettel és a barátnőivel. Mintha a ti szarotok nem
bűzlene, különbnek gondolva magatokat! De jó, ha tudod, itt én
vagyok az úr a házban, és az én szukáim nem rohangálnak bajt
okozva. Vágod?
– Vágom. – Próbáltam megőrizni a hidegvérem, de ez a
szemét beszéd a benti családomról, tiszteletlensége Margarettel
szemben felbosszantott. Olyan közel volt, hogy éreztem a bűzét:
hagyma és valami erős pézsmaszagú parfüm keveredett az
izzadsággal.
Lebiggyesztette az ajkát.
– Nocsak, nem szereted, ha a szukáidról beszélek? Az egyik
talán a barátnőd volt, vagy valami hasonló. – Elidőzött a
barátnő szón, próbálta azt mocskos hangzásúvá tenni.
Megszólalt egy hang legbelül: Toni, engedd el, nem éri meg.
De valami, ami abból eredt, ahogy ott állt, olyan magabiztosan,
mintha bármit megúszhatna, arra késztetett, hogy leszállítsam a
magas lóról.
– Vissza kéne venned a szarozásból – mondtam halkan.
Ahogy kiejtettem a szavakat a számon, és láttam a gonosz
mosolyt elterülni az arcán, megbántam, hogy ezt mondtam.
Pontosan azt kínáltam fel neki, amit ő akart… egy nyitást.
Éreztem, hogy közelebb lép és felkészültem. Meg fogja próbálni?
– Szuka, nem tetszik a hozzáállásod – sziszegte.
 – Akkor már ketten vagyunk.
– Kibaszott egy hülye vagy – mordult fel Helen, és erősen
meglökött.
Néhány lépést hátratántorodtam, majdnem az ágyba
ütközve.
– Csak érj hozzám még egyszer és eltöröm a kezed.
Nekem rontott, próbált szoros ölelésben megfogni.
A kezemet a homlokomra tettem, a karomat pedig szorosan
a testemhez szorítottam, majd gyorsan, teljes erőből kilöktem,
megtörve a szorítását. A cipőmért nyúltam és keményen a fülére
sóztam vele. A szeme káprázott, de lerázta magáról a fájdalmat,
mint a kutya a vizet, és olyan keményen gyomorszájon vágott,
hogy kétrét görnyedtem. Aztán bevitt még egy ütést. A
könyökömet az alsó bordái közé toltam, hogy kiszorítsam belőle
a levegőt, aztán keményen a combja belső, majd a külső részébe,
aztán a lágyékába térdeltem bele. Gyors, kemény ütések.
Morgott, de még mindig támadott. Az arca vörös és izzadt volt,
ütötte a vesém, a bordám, a combom, mindenütt, ahol nem
hagy nyomot. Felnyúltam, és az ujjaimat a nyelőcső alatti
bemélyedésbe toltam, a lágy részbe. Levegő után kapkodott és
térdre esett. Még erősebben nyomtam le.
Mögöttem zaj hallatszott, az ajtó kinyílt, egy másik női hang
szólalt meg:
– Mi a fenét csináltok?
Ez meglepetésként ért, és egy pillanatra engedtem a
szorításon. Helen felemelkedett, vállával gyomorszájon vágott,
megragadott a térdemnél fogva, és ledöntött a hátamra. Nagy
puffanással értem a földre. A hasamra fordított és súlyos testével
rám nehezedett, a hátam mögé szorítva a karom.
Vonaglottam, levegő után kapkodtam, megpróbáltam
felrúgni hozzá, de ő jóval száz kiló fölött volt.
– Jobb, ha gyorsabban csináljátok – mondta az ismeretlen
nő. – Harley most jön fel a lépcsőn.
Harley a személyzet egyik tagja volt. Nagyon reméltem,
hogy Helen nem olyan buta, mint amilyen kegyetlen. Közel
hajolt hozzám, hallottam forró leheletét a fülemben.
– Tartsd magad távol tőlem.
Végül leszállt a hátamról. Mozdulatlan maradtam,
próbáltam egyenletesen lélegezni, fájós karomat lassan előre
mozdítottam, a padlóba nyögtem. Hallottam, amint azt mondja:
„Egy hét, Angie”, majd erős léptek hagyták el a szobát. A másik
nő követte.
Az oldalamra gurultam, majd lassan felhúztam magam ülő
helyzetbe. Megvonaglottam, ahogy az oldalamhoz értem és
próbáltam behajlítani a karom. A szobatársamra pillantottam.
Az óvatosan dörzsölte hátul a fejét, ahol a szekrénybe ütötte.
– Ezt miért csináltad? – kérdezte.
– Belerángatott. – Lassan álltam fel, az oldalamba nyilalló
fájdalomtól sziszegve.
Az ajtóra pillantott, mintha arra számítana, hogy Helen újra
ránk tör.
– Most már rád is mérges. Pokollá teszi az életed.
Az ágyamra másztam, pihentettem a sebeimet, de a
szobatársam figyelmeztetése továbbra is a fülemben csengett.
Olyan közel voltam ahhoz, hogy visszakapjam az életem, és
most Helen mindent el fog rontani. Miért engedtem neki, hogy
így rászedjen? Ő csak egy senki.

Másnap reggel korán keltem és tusoltam, mialatt a szobatársam

és a bentlakók többsége még aludt. A kávé halvány illata
terjengett a konyhában és én feltételeztem, hogy néhányan már
elmentek dolgozni. Egy rövid fekete hajú, idősebb nő sebhellyel,
mely a szája egyik felét lefelé vonta, a sarokban ült, ette a
reggelijét. Bólintott felém és jó reggelt-tel üdvözölt. Aztán megint
lenézett, világossá téve, hogy nem akar társalgást. Talán már
hallott arról, hogy összetűztem Helennel.
Tudom kezelni a magányosságot – átmentem korábban
ezen –, de még mindig fájt. Gyötrődve gondoltam a benti
családomra, és eszembe jutott, hogy milyen közel álltunk
egymáshoz. Reméltem, hogy ez a baromság Helennel
rendeződik, és szerezhetek néhány új barátot a házban. Nem
jelentettem a támadást – semmit sem intézett volna el
gyorsabban. Plusz a tisztek mindig azt feltételezik, hogy
bizonyára csináltunk valamit, ami problémát gerjesztett. És
ameddig lenyugodnak a dolgok, kivihetnek az utógondozóból,
ami a legutolsó dolog lenne, amit szeretnék. Csak kezelnem kell a
helyzetet.
A Rocklandben beszéltem a tanácsadóval a
munkalehetőségekről akkorra, amikor a teljes feltételes
szabadlábon leszek és elkészítettem az önéletrajzom. Az
utógondozó tanácsadói szintúgy elláttak útmutatással és egyszer
vagy kétszer a héten életvezetési tanácsadással foglalkozó gyűlés
is volt. Azon a reggelen a munkaügyi hivatalba készültem, hogy
lássam a meghirdetett ajánlatokat, majd azt terveztem, hogy
szerte a városban szétosztok néhány önéletrajzot. Aznap délután
találkozóm lesz a közösségi pártfogó tisztemmel is, hogy
ellenőrizze, hogy vagyok. Este pedig az anonim narkósok
találkozójára megyek – az utógondozó személyzete adott már
listát a helyi klubokról és egyszer egy héten itt a házban is volt
találkozó. Én még mindig nem hittem, hogy a túlzott fogyasztás
problémájában szenvednék, de ez nem jelentett semmit. Amikor
a húgomat megölték, önkívületben voltam, így az egyik feltétele
a feltételes szabadon bocsátásnak az volt, hogy távol kellett
tartanom magam a drogoktól és az alkoholtól. Nem is volt ezzel
baj. Sose akartam többé úgy érezni magam, mint azon az éjjelen,
amikor Nicole-t megölték, és többé sose akartam olyan
öntudatlan lenni.
Más kihívások is vártak rám: hogy igazodok ki a
buszmenetrendben, hogyan kaphatom vissza a jogosítványom,
hogyan kérvényezzem a személyim, hogy bankszámlát tudjak
nyitni. De elhatároztam, hogy lassan teszem, egyszerre csak
eggyel foglalkozom. Fogtam az önéletrajzzal teli borítékot,
felvettem a legjobb farmerem és ingem, és elindultam. Először a
turiba mentem, hogy az interjúkhoz ruhát vegyek. Az út mentén
sétáltam, belélegezve a friss levegőt, észrevéve a nagy tölgyfák
árnyékát az utcákon, a takaros otthonokat virággal teli udvarral.
A Helennel előző nap történt verekedés ellenére felvillanyozott,
hogy szabadlábon vagyok.
Amikor cseperedtem, nem gyakran jöttünk Victoriába, mert
ez majdnem két és fél óra autózást jelentett. Bár néha az anyánk
elvitt minket a múzeumba vagy a halászkikötőbe, és imádtunk
vásárolni a városban. Campbell Riverben csak egyetlen régi
bevásárlóközpont volt néhány kis üzlettel, de Victoriában három
nagy pláza és sok butik is a belvárosban. A szigeten Victoria volt
a legrégibb város és az óceán is körbevette, de Campbell Rivertől
eltért az atmoszférája. Láthatjuk a parlament épületeit, a festői
viktoriánus stílusú otthonokat, lovaskocsikat, a belső kikötőt, és
sok turistát, akik fényképezik a hidroplánokat és az utcai
árusokat. A sétányon megálltam és megcsodáltam néhány
rajzot, egy nagyon tetszett, de a ruhavásárlás most fontosabb
volt.
Találtam néhány jobb darabot a turkálóban: egy fekete
nadrágot, cipőt, egy egyszerű fehér blúzt, egy kis testhezálló
blézert. Mindez hasonlított ahhoz, amit a tévében szereplő nőkön
láttam. Bárcsak megmutathattam volna Margaretnek! A
Rocklandben együtt néztük a Szombat esti láz-at, és
elcsodálkoztunk a túl rövid ruhákon.
Margaret minden évadban odavolt egy versenyzőért,
elszomorodott, ha nem az nyert. Olyankor készítettünk
magunknak nasit – a kantinban vásárolható ételeket kreatívan
lehet felhasználni –, majd lehuppantunk egy öreg kanapéra. A
legjobb az egészben az volt, amikor a többi bentlakóval
szidalmaztuk egymást. Különösen, amikor Margaret azt mondta
nekik: „Fogjátok be a lepénylesőtöket!” Szerettem nézni a
műsort, de a srácok közül egyik sem jött be – nem úgy, mint
Margaretnek, aki mindegyiket imádta, sőt rajongói leveleket is írt
nekik. Az egyetlen, aki meglágyította a szívem, egy
motorversenyző volt. Ryan-re emlékeztetett. Néha, amikor
táncolt, elhomályosodott a látásom és azt képzeltem, hogy ő az,
de aztán majdnem sírtam, így gyorsan felhagytam ezzel.
Könnyebb volt nem emlékezni, nem gondolni rá.
De azon kaptam magam, hogy most a gondolataim
visszatérnek hozzá. A férfiak utógondozójában lehet? Gondol-e
még rám?

Felvettem az új ruháimat, majd az egész délutánt azzal

töltöttem, hogy körbejártam és osztogattam az önéletrajzom –
nem sok sikerrel. Találtam egy buszmenetrendet és kigondoltam,
hogy juthatok el az állatmenhelyre. Amikor az ottani
személyzetnek mondtam, hogy kutyasétáltatást bármikor tudok
vállalni, azt mondták, hogy hétvégeken jöhetek. Egy kis időt
hátul töltöttem, a kennelek rácsain átdugtam az ujjam,
megsimogattam az állatok orrát és beszélgettem velük, ilyeneket
mondva: „Hé, én is be vagyok zárva.” A szögesdrót kerítések, a
zaj, és a menhely egyenruhája a Rocklandre emlékeztetett, de
kényelmesnek éreztem ezt a hasonlóságot. A kinti élet
félelmetesebb volt most.
Amikor visszatértem az utógondozóba, a ház bűzlött az égett
hústól és hagymától. Helen hamburgerhúst sütött a konyhában,
és pár nővel beszélgetett, akik az asztalnál ültek. Ki voltam
éhezve, de nem akartam vele együtt elkészíteni a vacsorámat, így
továbbmentem. Megragadta a karom, amikor elmentem a
konyhaajtó mellett.
– Hé, Murphy, az egyik villám hiányzik. Te tetted el?
Csúnyán ránéztem.
– Nem és vedd le azt a rohadt kezed rólam – morogtam.
Ideges kuncogás jött az asztal felől, miközben Helen a
karomba mélyesztette az ujjait, és megnyomta az inamat.
Próbáltam nem hátrálni, ő pedig közelebb jött.
– Reménykedj benne, hogy nincs a szobádban, különben
nagy szarban leszel. Hallod?
Nem tudtam rájönni, hogy miért csinál olyan nagy
problémát egy villa miatt. A legtöbb, amit talán kaphatok, az egy
figyelmeztetés azért, mert véletlenül elvittem valaki tulajdonát.
Mi Helen problémája? Egy újabb bunyót próbál kezdeményezni?
Az ujjait még erősebben mélyesztette a karomba.
– Azt kérdeztem, hogy hallod-e, te szuka?
– Hallom.

Angie az ágyán feküdt a szobánkban, zenét hallgatott az iPodján.

Múlt éjszaka, miután Helen elment, beszélgettünk egy kicsit.
Huszonhat éves volt, drogozásért és prostitúcióért volt benn, de
azt mondta, hogy most már tiszta, és megpróbálja összerakni az
életét, hogy visszakaphassa a gyerekeit. Pénzt kért Helentől, hogy
a legkisebbnek ajándékot vehessen a születésnapjára.
Leguggoltam, hogy az ágy alá nézzek, felemeltem a
matracot, végigtapogattam a széleit, vágást vagy tépést keresve.
– Mit csinálsz? – Angie kikapcsolta a zenéjét.
– Helennek hiányzik egy villája.
– És azt gondolod, hogy itt van? – Zavarodottság hallatszott
a hangjában.
– Valami van itt. Harley bármelyik pillanatban itt lehet.
– A francba! – Angie felállt. – Ha drogot talál, akkor
megjárjuk.
Átkutattuk a szobát, gyorsan és csendben próbáltunk
dolgozni. Leellenőriztük a párnahuzatot, a fiókokat, a párkányok
tetejét, a csillárokat. Minden alkalommal, amikor lépést
hallottunk odakinn vagy zajt az aulából, megdermedtünk és az
ajtóra meredtünk, csak akkor engedve ki a lélegzetünket, amikor
az a valaki továbbment. Végül meghallottuk a kopogást.
Amikor kinyitottam az ajtót, próbáltam nyugodtnak tűnni.
– Mizújs, Harley?
– Sajnálom, lányok, szobaellenőrzést tartunk – mondta.
– Álljatok ki a folyosóra, kérlek!
 Angie-vel az ajtóból figyeltünk. Harley nagydarab srác volt,
sárga fogú és naponta két doboz cigit szívott. Kis szeme,
kegyetlen tekintete volt és nagy valószínűséggel igazi zsarnok, ha
felbosszantjuk. Nem volt egymással semmi bajunk, és most sem
akartam, hogy legyen. Minden egyes alkalommal, amikor
felemelt egy könyvet, vagy a ruhánk zsebét ellenőrizte, vagy a
cipőnkért nyúlt, visszatartottam a lélegzetem. Végül megállt a
szoba közepén, lassan körbenézett, az arcán látszott, hogy
gondolkodik.
Akkor egy koszfoltot vettem észre az ablakpárkányon, egy
cserepes páfrány mellett. Arra a helyre meredtem, megpróbáltam
emlékezni, hogy ott volt-e a kosz korábban is már, aztán Harley
arcát tanulmányoztam. Észrevette?
Az ablak felé indult. Az egész testemben éreztem a
forróságot. Angie-re pillantottam. Neki is kipirosodott az arca, a
szeme fénylett, mint aki hamarosan sírni fog. Harley a növény
felé nyúlt.
Nekitámasztottam a fejem az ajtófélfának, becsuktam a
szemem, és éreztem, hogy én is mindjárt sírok. Két napig voltam
kinn és mehetek vissza a Rocklandbe.
– Ereszt az ablakotok – mondta végül Harley. –
Megnézetem majd valakivel.
Kinyitottam a szemem. Szent szar, nem vette észre a koszt!
Az ajtóban aztán szúrósan nézett mindkettőnkre.
– Nem tudom, mit csináltatok az anyaggal, de figyelni
fogunk rátok.
Amikor bakancsos léptei lefelé indultak, az ablakhoz
mentem és körbetapogattam a növényt. Az ujjaim valami kerek,
puhát éreztek. Kihúztam a kis zacskó marihuánát. Mindketten
meredten bámultunk.
– A picsába, tényleg berakta hozzánk! – suttogta Angie.
A samponos üvegembe rejtettem a drogot. Amikor a konyha
kiürült és a hátsó udvarból hallottam a hangokat, ahol Angie
szerint Helen és a barátnői szerettek cigizni, lementem és
készítettem magamnak levest. Aztán elsétáltam az anonim
narkósok találkozójára, és útközben egy szemetesbe dobtam a
marihuánát. Jól éreztem magam, amikor később hazaértem. Bár
nem voltam függő, odabenn kezdtem élvezni a tizenkét pontos
program támogatását, és így szereztem néhány barátot a
Rocklandben, plusz néhány dolgot is megtanultam. Reméltem,
hogy ugyanez fog majd idekinn is történni.
Már kezdtem lefekvéshez készülődni, amikor Helen bejött a
szobámba.
– Szuka, tudom, hogy nálad volt a villám! – Körbenézett,
pillantása megállt a növénynél. Korábban egy mosolygós arcot
rajzoltam egy darab papírra, és a levelekre tettem.
– Azt hiszed, hogy vicces vagy? – fordult Angie-hez.
Eléje álltam
– Kurvára falrengető.
– Add vissza a szaromat! – Lefelé pillantva rám nézett.
– Ha még egyszer bármelyikünkkel kitolsz, Harley a te
szobádat fogja átkutatni. Teszek majd róla, hogy valami
érdekeset találjon.
Helen megragadta elöl az ingem, és egészen közel hajolt az
arcomhoz. Álltam a pillantását, próbáltam nem elhúzódni
lehelete fanyar szagától.
– Rossz személlyel kezdesz ki – sziszegte.
– Épp csak hozzáfogtam.
Elengedett, de az ajtónál még visszafordult.
– Ezt nem felejtem el.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER

1996. NY ÁR

A ballagás után teljes munkaidőben kezdtem el dolgozni a Fish

Shackben. Nem sokat láttam Nicole-t, mert rendszerint a parton
tartózkodott Shaunával és a lányokkal. Néha, amikor munkába
indultam, vártak rá odakinn. Nevettek és hangosan kötekedtek,
amikor a kocsim felé sétáltam, de csak akkor, amikor a szüleim
nem voltak otthon. Néha a konyha körül lógtak, használták a
telefonunkat, és az összes ásványvizünket megitták. Átható
hangjuk az idegeimre ment. Most könnyebb volt nem törődni
velünk, könnyebb volt csak mosolyogni és elsétálni. Az iskola
véget ért és Ryannel elkezdtük az új életünket. Hamarosan
elhagyjuk Campbell Rivert, és többé már sose kell ezeket a
ribancokat látnom.
Volt ugyan néha egy kis problémázás, de sose akkor, amikor
a szüleim otthon voltak – csakis akkor, amikor én és Nicole
voltunk a házban. Idegesnek tűnt, ha én vettem fel a telefont és
kíváncsiskodtam, hogy az a fiú telefonált-e. Ha az egyik lány
volt, az mindig mondott valami aljas dolgot, és ők elég gyakran
csörögtek. Nicole most még több időt töltött Shaunáéknál, sok
hétvégén ott is éjszakázott.
Egyik éjszaka a kapucsengő szólalt meg, és én nyitottam
ajtót. Frank McKinney hozta haza Nicole-t, az egyik karjában
tartva. A húgom alig tudott állni a lábán, a szeme fénylett, a
ruhája rendezetlen és dőlt belőle a sörszag.
– Beszélhetek a szüleiddel, Toni? – kérdezte McKinney.
Hívtam őket, és mindketten odajöttek az ajtóhoz. Én úgy
tettem, mint aki elmegy, de a lépcső tetején megálltam úgy, hogy
ne lássanak, így mindent hallottam. McKinney elnézést kért a
szüleimtől, és elmesélte, hogy amikor hazajött a munkából, a
lányok már belelendültek az ivásba és rendesen fogyasztottak a
söréből.
– Már beszéltem Shaunával, és ez nem fog még egyszer
előfordulni.
Az anyám igazán szomorúan mondta:
– Kérlek, menj a szobádba, Nicole, és egy perc múlva
beszélünk erről.
A húgom elbotorkált mellettem, az arca mérges és zavart
volt, majd eltűnt a szobájában.
– Sajnálom, hogy így viselkedett nálatok – hallottam anyát
a földszinten.
– Ebben a korban normális, hogy a kölykök kísérleteznek. –
McKinney hangja nyugodt volt. – Nem szabad nagyon
megbüntetnünk őket, különben elkezdik rejtegetni.
Anyám bólintott, tekintete McKinney arcát fürkészte,
mintha ő tudná a választ az összes kérdésre.
– A lányok sokszor nagy kihívást jelentenek.
– Ez így van. – Shauna apja az ajtófélfának dőlt, az egyik
keze az egyenruhaövén, a fejét megemelte, ahogy lefelé
mosolygott az anyámra. – De nektek van egy jó lányotok is.
Szerintem nem kell aggódnotok miatta.
– Rendszerint olyan kötelességtudó. Nem tudom, hogy mi
ütött belé… – Az anyám felnézett, és meglátott a lépcső tetején. –
Toni, nincs szükség arra, hogy most itt legyél!
Ahogy eloldalogtam onnan, még hallottam, hogy anya azt
mondja:
– Mit mondtam épp az előbb a kihívásról?
Miután McKinney elment, hallottam, hogy a szüleim
Nicole-lal beszélgetnek a szobájában. Nem tűntek olyan
mérgesnek, inkább meglepettnek és zavartnak, hogy a lányukat
egy rendőr hozta haza. A húgom bocsánatot kért és mondta:
„Még egyszer nem teszem. Csak néhány kortyot akartam
kóstolni és addig nem jöttem rá, hogy mennyit ittam, amíg
furcsán nem éreztem magam.” A szüleim a felelősségteljes
italozással folytatták egy darabig, és Nicole mindenben, amit
mondtak, egyetértett velük. A hangja bűnbánó volt.
Amikor egy órával később kinyitottam a fürdőszobaajtót,
azon kaptam őt, hogy a tükörben bámulja magát. Csak
melltartót és bugyit viselt, a tekintete lágy és álmodozó volt, a
kezét az ajkára nyomta, mintha valamit ízlelne.
– Jézusom, Toni, nem tudsz kopogni? – kérdezte, amikor
meglátott, majd gyorsan becsukta az ajtót.
Azon morfondíroztam, hogy volt-e fiú Shaunáéknál, de
Nicole sose beszélt igazából, még általánosan sem a fiúkról. Még
posztere se volt rocksztárokról vagy színészekről – ha valamiről,
akkor azokról a nőkről beszélt, akiket csodált. Egy részem azt
latolgatta, hogy az egyik lánnyal kavar-e – az lenne a nagy
titok? Hallottam híreszteléseket arról, hogy néha a lányok
egymással bolondoznak, rendszerint azért, hogy ugrassák a
fiúkat. Eszembe jutott, hogy engem Shauna tanított meg,
hogyan kell csókolózni, puha cseresznyeízű ajkát az enyémre
nyomva. Bár Kim lenne a legnyilvánvalóbb választás, sose
vettem észre, hogy ők ketten nyílt érzelmeket táplálnának
egymás iránt. Gondoltam rá, hogy körbeszimatolok Nicole
szobájában, de aztán eszembe jutott, hogy mennyire utáltam,
amikor anya egyszer ezt tette velem. És azóta, hogy a húgom
segített elkészülni a bankettre, csak a saját dolgunkat csináltuk és
kijöttünk egymással. Kellemetlenül éreztem magam, de tudtam,
ha elkezdenék kíváncsiskodni, az egy újabb háborút jelentene.
Az után az éjszaka után, amikor részegen jött haza, Nicole
elkezdett többször kiszökni és tovább maradni – néha egészen
kettőig vagy háromig nem hallottam a lépéseit a tetőn. Az egyik
reggel, úgy hét óra körül, kopogtam az ajtaján, hogy
megkérdezzem, nem látta-e a napszemüvegemet. Rendszerint
akkorra már fent szokott lenni, így amikor nem válaszolt, gyanút
fogtam és résnyire nyitottam az ajtaját. Az ágya üres volt, de
néhány párna volt a pokróca alá gyömöszölve, hogy egy alvó
testnek látszódjon. Ott álltam, próbáltam kitalálni, hogy mit
tegyek, amikor anyám felszólt.
– Nicole, még mindig szeretnéd, ha kivinnélek a partra?
Tétováztam, majd lekiabáltam:
– Még alszik.
Visszafogtam a lélegzetem, félig-meddig arra számítva, hogy
anya feljön, de ő motyogott valamit a tinikről és elment hazulról.
Apa már a munkahelyén volt. Amikor Nicole fél órával később
bevánszorgott a hátsó ajtón, én a konyhában várakoztam.
Megállt, amikor meglátott, a szeme tágra nyílt. Láttam,
hogy az agya forog, hazugságot gondol ki azon töprengve,
tudom-e, hogy épp most jött haza.
– Miért ülsz ott? – kérdezte.
– Hol voltál?
– Elmentem gyalogolni.
– Komolyan? Máskor jobbat kell kitalálnod ennél. A tegnapi
sminkedet viseled még mindig. – Elhalványult és elkenődött, de
Nicole határozottan kihúzta a szemét, és a ruhája – rövid
farmerszoknya és fehér ujjatlan póló – sem volt gyaloglásra való.
Abbahagyta a színlelést.
– Anya tudja?
– Nem, azt mondtam neki, hogy alszol.
Látszott, hogy megnyugodott.
– Köszi.
– Igen, bár nem kellene semmi jót tennem veled. Főleg
azután, ahogy velem bántál. Mit csináltál egész éjszaka?
– Nem a te dolgod – morogta, és próbált elmenni mellettem.
Eléje léptem.
– Az én dolgom, amikor ilyen sokáig kimaradsz, és hazudok
miattad. Nem akarom anyának és apának elmondani, de ha
valami rossz történne veled…
– Nem történik semmi rossz.
Álltuk egymás pillantását. A húgom szeme nagy volt, a
tekintete ártatlan. Fontolgattam, hogy annyiban hagyom, de a
kellemetlen érzés még mindig bennem volt.
– Olyan furcsán viselkedsz… úgy egy hónapja.
– Minden rendben van, én csak… – Elharapta a mondat
végét.
– Te csak mi?
– Én csak szórakozom. Oké? Te is mindig kiosonsz.
– Idősebb vagyok nálad. És a szórakozás néha bajhoz is
vezethet.
– Légyszi! – forgatta a szemét. – Kezdesz anyára
hasonlítani.
Elvörösödtem.
– Semmiben sem hasonlítok rá.
Nicole elviharzott mellettem.
– Akkor ne tegyél úgy! – A lépcsőnél visszanézett rám, a
hangja jóval lágyabb lett. – Ne aggódj miattam, Toni! Igazán, jól
vagyok.

A következő hétvégén azt mondta, hogy kempingezni megy

Shaunával és a lányokkal. Rachel szülei viszik el mind-
annyiukat és veszik fel őt is, mert mindkét szülőnk dolgozott.
Nicole letette a felszerelését a bejárati ajtónál és a többiekre várva
leült a nappaliban, miközben én csináltam magamnak egy kávét
a konyhában.
– Azt hittem, hogy neked már rég az étteremben kellene
lenned – jegyezte meg végül.
Rápillantottam, és láttam, hogy mennyire idegesnek néz ki.
Valami van. Már majdnem kiböktem, hogy öt perc múlva
megyek, de aztán úgy döntöttem, inkább azt mondom: „Egy óra
múlva kell beérnem.”
Meglepetten pislogott, felállt és kinézett az ablakon, majd
vissza rám. A pánikja nyilvánvaló volt.
– Mi folyik itt, Nicole?
Próbált normálisan viselkedni, az ujját beakasztotta a
farmersort övébe.
– Semmi. Rachel szülei késnek.
Leültem a kanapéra.
– Talán várhatok veled.
– Rendben – mondta. De láttam, hogy fél, az izzadságtól
fénylett az arca. A telefonra pillantott.
– Fel kell hívnod valakit? – kérdeztem.
Rám bámult, de láttam, hogy gondolkodik.
– Talán telefonálok, hogy minden rendben van-e. –
Odasétált a készülékhez és tárcsázott. – Szia, én vagyok. Csak
töprengtem, hogy hamarosan ideér-e az anyukád. – Szünetet
tartott egy pillanatig, majd folytatta. – Oké, lógok a
nővéremmel… Nem, még egy óráig maradhat a munka előtt…
Viszlát akkor. – Lerakta a telefont és visszajött a nappaliba. –
Kicsit megcsúsztak az idővel.
– Kivel találkozol valójában?
– Mondtam már, Rachel szülei vesznek fel.
Kivittem a kávém a konyhába és felvettem a telefont.
– Tehát, ha megnyomom az újratárcsázót, akkor
valamelyikük válaszol, ugye?
Mielőtt bármit tudtam volna tenni, odarohant és erősen
meglökött, neki a pult szélének. Olyan meglepett voltam, hogy
leejtettem a kagylót. Egyszerre nyúltunk érte, a végén már a
padlón küzdöttünk. Erősebb volt, mint amire emlékeztem, de
végül képes voltam lovagló ülésben leszorítani.
A levegőbe tartottam a kagylót, és elkezdtem keresgélni a
gombot.
– Toni… kérlek!
Nicole arca olyan elkeseredett és rémült volt, hogy
haboztam. Igazán meg akartam tudni, hogy kit hívott, de aztán
észrevettem a gyémánt virágdíszt a nyakán. Még sose láttam,
hogy ezt viseli. Dulakodás közben biztos kicsúszott az inge alól.
– Mi van veled? – kérdeztem.
Sírni kezdett.
 – Ez titok, oké?
– Kiosonsz, hogy azzal a fiúval találkozhass? – A
nyakláncra mutattam. – Ő adta neked?
Bólintott, könnycseppek gördültek le mindkét orcáján.
– Igen, oké, van egy fiúm. Főiskolás, és anya meg apa nem
helyeselné. Egy egész hétvégét akarunk együtt tölteni. Megértesz,
ugye? Ugyanúgy, mint te és Ryan.
A sarkamra ültem, de még mindig őt meglovagolva.
– Én nem hazudom azt, hogy ő nem a fiúm. –
Összehúztam a szememet, miközben gondolkodtam. – Mi baj
van még vele?
Habozott, majd azt mondta:
– Apának dolgozik.
Szent szar! Anya és apa tényleg rohadt pipa lesz, ha
megtudják, hogy Nicole az egyik alkalmazottjukkal kavar.
Megpróbáltam rájönni, hogy melyik lehet az, de apának sok
fiatal srác dolgozott különböző munkahelyeken.
Átadtam neki a telefont, majd felálltam és az órára
pillantottam.
– Ennyi már az idő? Hoppá. Tévedtem. Most mennem kell
dolgozni.
Felugrott a padlóról, kezét csípőre tette.
– Te vén szatyor! Csak szórakoztál velem!
– Nem vicces, vagy igen? – Megragadtam a kistáskám és a
kulcsaim, majd megálltam az ajtónál, visszanézve rá. – És
biztos, hogy okés neked ez a srác? Apa munkásai közül
néhányan, hogy úgy mondjam, eléggé felszínesek.
Bólintott.
– Teljesen biztonságos… csak egyedül akarunk lenni. –
Könyörgő arcot vágott. – Ne mondd el anyának és apának!
Szeretem, és anyáék elszakítanának tőle.
A Ryannel való saját kapcsolatomra gondoltam. Akkor azt
hittem, meghalok, amikor arra a hónapra eltiltottak tőle és nem
láthattam őt olyan sokat.
 – Nem fogom.
Később, az étteremben, azon agyaltam, vajon nem kellett
volna kiderítenem, hogy hova mennek? Mi van akkor, ha ez a
srác csinál vele valamit? El kellene-e mondanom a szüleimnek,
hogy a húgom valójában mit csinál? Tuti, hogy dühöngenének,
és én is utálnám, ha a húgom árulna el engem. Annak ellenére,
hogy milyen szemétül viselkedett velem azon a nyáron, még
mindig a testvérem volt.

Néhány nappal később Amyvel voltam a strandon. Pihentünk és

élveztük a napot, a fiúinkról beszélgettünk és arról, hogy
megnéztem néhány lakást. Nagyon felnőttnek éreztem magam,
ahogy a különböző épületek és helyszínek előnyeit és hátrányait
vitattuk meg. Amy kicsit féltékeny is volt, mert az ő fiúja még
nem akar összeköltözni. Mostanában, ahogy lassan elengedtem
magam, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és most már
majdnem olyan volt minden, mint a régi szép időkben. Csipszet
ettünk, magazint olvastunk, nevettünk.
Amikor is megjelent Shauna, Cathy és Nicole.
Nem tudom, hol volt akkor Rachel és Kim, de
mindkettőjüknek volt nyári munkája. Kim ekkor már Rachellel
lakott. Júliusban kirúgták otthonról, de senki sem tudta biztosra,
hogy igazából mi is történt. Az az érzésem, ennek köze lehetett a
leszbikusságához – az anyukája meg, állítólag, vallási fanatikus
volt.
Amyvel épp a pokrócainkon ültünk és beszélgettünk, amikor
elsétáltak mellettünk.
– Szeva, Amy! – szólt Shauna.
Amy visszaköszönt és Shauna továbbment.
Dühösen pillantottam a barátnőmre, és ő bocsánatkérően
suttogta vissza: „Csak egy reflex.” Bosszantott, hogy még mindig
olyan ideges Shauna miatt – hogy mi mindketten idegesek
vagyunk miatta.
A lányok tőlünk néhány méterrel odébb terítették ki a
törölközőiket.
– El kellene mennünk innen – súgtam oda Amynek
Mindketten felálltunk és kezdtük összeszedni a cuccainkat.
Én egy új fekete tankinit viseltem – amit Ryan imád – és elég jól
éreztem magam benne addig, amíg meg nem hallottam, hogy
Shauna azt mondja: „Még mindig nincs cickója. Szegény Ryan!”
Erre Cathy nevetni kezdett: „Talán mellnagyobbító műtétre
gyűjt!”
Rájuk pillantottam, készen arra, hogy lehordjam őket, de
képtelen voltam gondolkodni, amikor megláttam, hogy Cathy a
gyümölcsös hosszúlépést a műanyag pohárba tölti. Most jöttem
rá, hogy az összes lánynak különböző színű műanyag pohara
van. A szívószál kiállt a tetejükből.
Nicole arcán is ott volt az a sokatmondó ragyogás és
ügyetlenkedett is, ahogy a naptejért nyúlt.
Amyhez fordultam.
– Nézd őket… mindannyian részegek. Maradjunk még egy
kicsit.
– Biztos vagy benne? – Átnézett a lányokra, félve, ami még
mérgesebbé tett. Miért kellene nekünk olyan rohadtul félni tőlük?
– Igen, nem futok el előle. – Az igazság az, hogy Nicole-t
akartam szemmel tartani. Nem tetszett, hogy ilyen részeg,
különösen itt, mindenki előtt. És még csak dél volt. Mikor
kezdtek el ezek inni?
Visszaültünk. Egypárszor elmentem a vízhez, hogy ússzak,
de az összes erőmet össze kellett szednem, hogy magabiztosan
járjak, hallva a suttogásokat és a kacagásokat onnan, ahol a
lányok ültek. Észrevettem, hogy Nicole csendes, jóllehet inkább
depressziósnak tűnt. Nevetése hamisnak hangzott és párszor
láttam, hogy Cathy és Shauna bosszúsan pillantanak feléje.
Kezdenek pikkelni rá?
Még egyszer elmentem úszni, és amikor visszajöttem a
törölközőmhöz, Amy arca feszült volt.
– El akarok menni. Szörnyű dolgokat mondanak rólunk.
 – Oké.
Kezdtem összeszedni a cuccaimat, kirázni a törölközőm.
Belefáradtam a vizslató tekintetükbe. Elmehetünk egy másik
partra. Ha Nicole valami butaságot csinálna, az legyen az ő
problémája. De még mindig átpillantottam rá, ellenőrizve, hogy
részeg-e, és észrevettem, hogy a parkolóra bámul. A szeme
összeszűkült, mintha valamit jobban akarna látni.
Shauna is megfordult.
– A picsába, mit keres itt az apám?
Most láttam meg a fekete pickupot, ami a sarok környékén
parkolt.
Nicole ekkor leborította az italát.
– Ha elrejtenénk a…
– Majd én elrendezem. – Shauna nem rakta el az italát, és
odaszólt a többieknek: – Maradjatok itt és ne mondjatok egy szót
sem.
Odasétált a parkolóhoz, az ablakon át beszélt az apjával pár
pillanatig. Az elhajtott, és Shauna visszasétált a lányokhoz.
– Csak megnézte, hogy nincs-e szükségünk fuvarra
hazafelé, de mondtam neki, hogy rendben vagyunk.
Észrevette, hogy figyelem.
– Mit bámulsz?
Rettentő magabiztos volt, mert tudta, bármit, amit csak
akar, megtehet. Még a miatt sem aggódott, hogy az ivászattal
majdnem lebukott az apja előtt. Mi mást akarna még kipróbálni?
Mi másba rángatják bele Nicole-t?
Hátrafordultam, de nem tudtam a húgom tekintetét elkapni.
Az italába nézett és nagyot kortyolt belőle.

Pár héttel később, augusztus közepe felé Nicole furcsán kezdett el

otthon viselkedni. Órákat töltött a szobájába zárkózva és zenét
hallgatva, és csak akkor hagyta el a házat, amikor anya és apa
kirángatta. Amikor anya lehívta vacsorázni, azt mondta, hogy
nem éhes. Napközben csak a kanapén feküdt, tévét nézett,
váltogatva a csatornákat. Volt olyan nap, hogy még zuhanyozni
sem ment el.
– Miért nem jársz Shaunáékhoz többé? – kérdeztem tőle,
amikor megint a kanapén feküdt. Abban reménykedtem, hogy
összevesztek. Az egyik éjszaka Shauna autójához hasonlót láttam
elhajtani, megfordulni, majd újból elhajtani.
– Elment a családjával. – Akkor mégsem Shauna volt az,
bár biztos voltam benne, hogy egy fehér kocsit láttam. Talán az a
srác volt, akivel találkozni szokott?
– Mi van Cathyvel és a többi lánnyal?
– Mindannyian elfoglaltak. Van állásuk és más dolguk.
– Mi bajod van hát? Szomorúan ténferegsz.
– Csak unatkozom. – De úgy nézett ki, mint aki sírni fog.
– Szakítottatok azzal a sráccal?
Ledobta a távirányítót.
– Miért nem tudsz csak a saját dolgoddal törődni? – És
felszaladt a szobájába, maga mögött bevágva az ajtót.
A következő éjszaka, amikor munka után hazajöttem, anya
várt a konyhaasztalnál ülve. Apa mellette. Az arcuk komoly volt.
– Történt valami?
– Az apád műtétje után megmaradt Percocet hiányzik a
gyógyszeres szekrényünkből – mondta anya. A hangja hűvös
volt és kemény. – Alig fogyott az üvegből. – Eszembe jutott,
hogy apa tavaly, a vállműtétje után kapta a fájdalomcsillapítót,
de azóta nem is gondoltam rá. Nem is tudtam, hogy maradt
belőle.
Bosszús lettem.
– Azzal vádoltok, hogy elloptam?
– Magától nem sétálhatott ki a házból.
– Ilyen drogokkal nem élek.
– Tudjuk, hogy marihuánázol.
– És akkor? A legtöbb ember füvezik a szigeten. – És én épp
most nem éltem vele.
– Ryan apját azért tartóztatták le, mert vényre felírt
gyógyszerekkel foglalkozott a múltban – jegyezte meg apa –, így
azon töprengtünk, vajon talán Ryan…
– Ő nem lopta el… nem hiszem el, hogy ezt mondod! – Az
arcom forró volt és majdnem sírtam. – Ő semmi rosszat sem
csinált az életben.
– Kétlem, hogy egyedül osontál be Andersonék házába azon
az éjjel – vágott közbe anya. – Korábban is hazudtál nekünk.
Frusztrált csendben ültem. Mérges voltam magamra, hogy
betörtem a szomszéd házba, hogy okot adtam nekik, amit
ellenem használhatnak, és még mérgesebb lettem, amikor arra
gondoltam, hogy igazából ki vitte el a tablettákat.
– Nicole ezen a nyáron minden hétvégén Shaunáékkal
bulizik. Még a parton is láttam inni. Miért nem kérdezitek meg őt
a tablettáitokról?
A szüleim egymásra pillantottak.
– Talán meg kellene kérni, hogy csatlakozzon hozzánk –
mondta apám
Felment, hogy lehozza, miközben én az asztalra meredtem,
kerülve anyám tekintetét. Nicole lejött a földszintre. Rám vetette
a pillantását, majd anyára. Pizsamát viselt: fodrozott
vászonsortot és halványrózsaszín ujjatlan felsőt, kiscicával az
elején. Tizenhat évesnél fiatalabbnak nézett ki. Akkor tudatosult
bennem szűk fekete ujjatlanom, a sötét sminkem, és a szüleim
szemével láttam magam, a problémás lányukat. De kíváncsi
voltam, vajon jól megnézték Nicole-t mostanában. Sokat fogyott,
kilátszott a kulcscsontja és a haja úgy tapadt, mint aki jó pár
napja nem mossa. Az asztalhoz ült, karjával szorosan átölelte a
testét.
– Mi baj van? – kérdezte.
– Csak egy pillanatra akarunk veled beszélni – kezdte anya,
aztán elmondta neki a sztorit a hiányzó gyógyszerekről, majd
gyengéden megkérdezte: – Rendben vagy? Van valami, amit
elmondanál nekünk? Tudom, hogy néha fájdalmas görcseid
vannak…
 – Ó, biztosan! – vágtam közbe. – A tablettáitok ellopásával
vádoltok, de…
– Hagyd már abba, Toni. Nicole-lal beszélünk.
Ott ültem, fejemet rázva a marhaságon és a húgomat
bámulva, jobb, ha elmondja azt az átkozott igazságot, vagy
szétrúgom a seggét.
– Nem vettem el – motyogta –, de Tonit láttam tegnap a
szobátokban.
– Te kis ribanc! – A szavak szinte kirobbantak belőlem.
– Megöllek!
– Toni, elég! – kiáltotta az apám.
– Én nem vettem el. Hazudik. – Nicole-hoz fordultam.
– Mondd meg nekik az igazat! Tudod, hogy meg sem
érintettem.
Csak az asztalra bámult, miközben motyogta:
– Én sem vettem el.
– Ezért még számolunk! – sziszegtem.
– Ne fenyegesd a húgod! – mordult rám anya.
– Egész nap fekszik, ti meg nem bánjátok. – A hangom
gonosszá és gunyorossá változott. – Azt gondoljátok, hogy ő
annyira tökéletes? Miért nem kérdezitek meg Rachel szüleitől,
hogy a múlt hónapban velük táborozott-e. Van egy idősebb
fiúja… apánál dolgozik. Kiszökik vele.
Nicole levegő után kapkodott, miközben könnycseppek
gyűltek a szemébe.
– Ez nem igaz! Rachellel és a lányokkal voltam egész
hétvégén. Elmentünk a Big Bear Ridge-hez. Felhívhatod őt,
anya. Megmondja. – A fejét rázta, most már sírva. – Nincs fiúm.
Nem tudom, hogy miért mondja ezeket a hazugságokat rólam.
Anya is rázta a fejét, ahogy visszapillantott rám.
– Elegem van az utálatos hozzáállásodból, Toni. Mindent
megtettünk, hogy megértsünk téged, de semmi sem működik.
Nem akartunk idáig eljutni, de te hazug és tolvaj lettél, és így
nem hagytál nekünk más választást. Ideje, hogy elköltözz.
 Meglepetten néztem rá. Fájt, ahogy a szavak a fülemben
csengtek.
– Remek – nyögtem ki végül, visszafojtva a könnyeimet.
– Pár hét múlva úgyis elköltözünk. Találtunk egy lakást, de
nem foglalhatjuk el a hónap végéig. – Azt kívántam, bárcsak
hamarabb mehetnék, de Ryan apja erősen ivott egész héten… és
neki egy barátjánál kellett aludnia. Amy pedig családi nyaraláson
volt.
– Akkor addig maradhatsz. – Anya szomorúnak látszott,
olyannak, mint aki beletörődött mindenbe és feladja a küzdelmet.
– Nagyon csalódtam benned, Toni. Őszintén remélem, hogy
hamar elkezditek közös életetek, mielőtt mindent elszúrnál.
Az apám is szomorúan mosolygott rám.
– Ha a költözésnél bármi segítségre van szükségetek, tudasd
velem.
Könnytől homályos szemmel néztem rá.
– Nem én tettem, apa.
– Szeretnék hinni neked, Toni, de nagyon megnehezíted,
hogy bízzak benned.
– Apa… – Meg akartam védeni magam, azt akartam, hogy
az a csalódottság eltűnjön az arcáról, de egyetlenegy szó sem
hagyta el a szám a torkomban levő csomó miatt.
A húgomhoz fordult.
– Van valami, amit elmondanál nekünk? A nővéred szerint
ittál a parton.
Nicole habozott. Azt hittem, bevallja. A teste előredőlt egy
pillanatra, mintha próbálkozna, de aztán visszasüppedt a
székébe.
– Csak kitalálja az egészet, mert dühös, hogy Shaunával
lógok. Én nem szoktam inni.
Az apám kételkedőnek tűnt.
– Az utóbbi pár hétben szomorúan lézengtél a házban. Ha
van valami, amiről beszélnél…
– Jól vagyok. – Ez most bosszúsnak hangzott, de gyorsan
hozzátette. – Csak unatkozom. Mindenki elutazott.
Lefeküdhetek? Igazán fáradt vagyok. – És nagyot ásított.
Szerintem apa tudta, hogy a húgom hazudik valamiről, és
többet akart kérdezni, de az anyám megérintette Nicole vállát.
– Azt hiszem, mindannyian hasznát vesszük az alvásnak.
Menjünk lefeküdni.
Kimentek a konyhából, otthagytak az asztalnál sírva és a
testvéremet utálva. Aki hazudott, és ezért megfizetek neki.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

VlCTORIA, ECHO BEACH UTÓGONDOZÓ

2012. ÁPRILIS – 2013. MÁRCIUS

Miután megfenyegettem Helent, hogy eldugok valamit a

szobájában, meghátrált és majdnem egy évig nem kereszteztük
egymás útját. Én még mindig nem kedveltem őt és átkozottul
biztos voltam abban, hogy ő sem engem, de addig, amíg békén
hagyott, én sem törődtem vele. Angie, a szobatársam,
továbbköltözött és kaptam egy újat, egy Joanne nevezetűt, akivel
nem volt baj. Tisztán tartotta a saját oldalát, de túlmozgásos és
beszédes volt. Nálam fiatalabb, barna kusza hajjal, kancsal
szemmel, aminek szemüvegre lenne szüksége, és nagy szájjal –
mindig beszélt, még evés közben is, ami megőrjített.
Drogterjesztésért ítélték el és az volt az érzésem, hogy titokban
egy kicsit még mindig ezt teszi. Néha, amikor hazafele sétáltam,
láttam őt és Helent beszélgetni egy gyanús kinézetű alakkal az
utca végén levő parkban, összekuporodva és titokban.
Elővigyázatos voltam, hogy ne lássák az arcomon, hogy
észrevettem őket és érdekel, amit csinálnak. Mert valójában nem
érdekelt. Ha el akarják tolni a feltételes szabadlábukat, az az ő
dolguk. Nekem más terveim voltak. Csak az úton kellett
maradnom.
Egy helyi étteremben lett jó kis állásom. Először edények
súrolásával kezdtem a konyhán, majd előléptettek előkészítő
szakáccsá, és később már néha megengedték, hogy a grillnél
váltsak. Meleg, zsíros munka volt, és állandóan bűzlöttem a sült
étel szagától, amikor hazamentem, de nem törődtem vele.
Boldog voltam, hogy végül sikerült pénzt spórolnom. Amikor
nem dolgoztam, találkoztam a közösségi pártfogó tisztemmel,
elmentem a programjaimra, ahol új barátokat szereztem, és
segítettem az állatmenhelyen kutyákat sétáltatni. Még nem
állapodtam meg annyira, hogy saját kutyám legyen, de ez az
egyike volt az első dolgoknak, amit tenni akartam, miután saját
otthonom lesz Campbell Riverben. Elhatároztam, hogy
visszaköltözök oda, amikor engedélyezik a végleges feltételes
szabadlábra bocsátásom.
Tudom, hogy őrültségnek hangzik, hisz az az a hely,
ahonnan minden rossz eredt, ahol az emberek még mindig
utálnak, beleértve a saját anyámat is. Mégis vissza kellett
mennem, hogy bebizonyítsam, én nem az a szemét ember
vagyok, akinek gondolnak. Nem tudtam, hogy akarom-e,
szükségem van-e rá, hogy magamnak vagy bárki másnak a
városban bebizonyítsam ezt. De oda kellett mennem, és legalább
megpróbálni.
Amikor megkaptam a határozott idejű feltételes szabadlábra
bocsátást, írtam az apámnak és elmeséltem neki, hogy
Victoriában vagyok. A szüleim már tudhatták, hogy jogosult
vagyok a feltételes szabadlábra, mert „bűntettem” áldozataiként
engedélyezték nekik, hogy eljöjjenek a szabadon engedési
tárgyalásra, de nem jelentek meg. Apa visszaírta, hogy mennyire
boldog, hogy kinn vagyok, és jól boldogulok. Nem tett említést
látogatásról, és én sem.
Nem tudtam, hol van Ryan, és azt sem, vajon ő is feltételes
szabadlábon van, de úgy okoskodtam, talán Vancouverben
marad. Tudván, hogy ő is kinn lehet, csábított, hogy valamilyen
módon kommunikálni próbáljunk, de még mindig nem engedték
meg, hogy találkozzunk egymással. A pártfogó tisztem nagyon
világossá tette ezt, így azt gondoltam, ő is kinn van a határozott
idejű szabadon bocsátáson. Néha az éjszaka közepén felébredtem
azzal az érzéssel, hogy valaki finoman kopogtat, arra számítva,
hogy Ryan van kinn a tetőn, de természetesen sose volt ott.
Most január vége volt, és március közepén készültem a
szabadon bocsátásra javaslatot tevő bizottsághoz menni.
Igazolnom kell majd, hogy lesz munkahelyem, amikor
megkapom véglegesre az engedélyt és lesz hol laknom, miután
elhagytam az utógondozót. Írtam egy hosszú levelet Mike-nak, a
régi főnökömnek Campbell Riverbe. Elmeséltem neki, hogy
Victoriában egy vendéglőben dolgozom, programokra járok és
próbálom az életem összerakni. Megkérdeztem, van-e esély arra,
hogy megint neki dolgozzak, és elmagyaráztam, hogy milyen
kemény volt elítéltnek lenni. Mellékeltem az önéletrajzomat, ahol
az összes olyan munka részletei fel voltak sorolva, amit a
börtönben végeztem, és egy kedves levelet is a mostani
főnökömtől, aki azt írta, hogy szorgalmas vagyok. Tudtam, hogy
ez reménytelen ábránd, így meglepett, amikor egy héttel később
kaptam egy hosszú választ Mike-tól, amiben megírta, hogy
márciustól hasznát venné még egy szakácsnak. Pont akkortól,
amikor, remélhetőleg, megkapom a végleges feltételes szabadon
bocsátást. Azt is írta, hogy az egyik barátjának van egy régi
hajója az öbölben, amit olcsón kibérelhetnék, hogy legyen hol
laknom. Izgatott, ugyanakkor megkönnyebbült lettem. Ha
továbbra is minden ilyen jól megy, akkor hamarosan megkapom
a végleges feltételes szabadságot, és visszamehetek Campbell
Riverbe, ahol felépíthetem az igazi életemet.
Február második hete környékén az egyik nap épp átvágtam
a parkon, amikor észrevettem egy szőke hajú nőt, aki az egyik
fánál állt. Egy régi farmerdzseki volt rajta, amit szorosan
összehúzott magán, és táncolt, mintha melegen próbálná tartani
magát, de a mozdulatai szaggatottak és izgatottak voltak. Az
előttünk lévő ösvényt figyelte és nem vette észre, hogy hátulról
jövök. Közel volt ahhoz a helyhez, ahol gyakran láttam függőket
behúzódni a bokrokba, így az volt az érzésem, hogy a dílerére
vár. Végül meghallotta a lépésemet és megfordult. Most már
tisztán láttam, hogy valóban drogos: az arca vékony volt és
csontvázszerű, túlszőkített hosszú haja száraz és törékeny, a
tekintete tompa. Már majdnem elkerültem, amikor odasuttogta
nekem lágyan, majdhogynem habozva:
 – Toni?
Megálltam, és még egyszer erősen a nőre néztem.
Ismerősnek tűnt, de nem tudtam volna megmondani, hogy
honnan. A Rocklandből ismertem?
Idegesen nevetett.
– Hűha, sose gondoltam volna, hogy összefutok veled.
A nevetése segített felismerni. Az a mély, rekedt nevetés,
amit az összes fiú a középiskolában szeretett. A drogos Cathy
Schaeffer volt.
Fájdalmas emlékek rohantak meg gyors pillanatképekként:
Cathy és a többi lány az iskolában kinevet, Nicole-lal együtt
üldöznek, együtt ülnek a tárgyaláson sutyorogva… Végül
összeszedtem magam: ez komoly, mármint tényleg ő van itt.
Gyorsan körbepillantottam, hogy megbizonyosodjak, senki sem
jön az ösvényen. Nem lenne jó, ha elkapnának, amikor épp az
egyik kulcsszemtanúval beszélgetek – már az is épp elég
veszélyes, ha egy drogossal látnak együtt.
Éppen indultam volna, amikor újra megszólalt:
– Kinn vagy? Mármint, most szabad vagy?
El akartam menni mellette, elfelejteni, hogy valaha is láttam
őt, de volt valami a hangjában – talán idegesség szégyennel
összekeveredve –, ami megállított. Álltam a pillantását, közben
észrevettem nagy, sötét pupilláját, a sebhelyeket az arcán és a
kezén, és eltűnődtem azon, hogy mi történt azzal a szórakozni
szerető, vadul bulizó lánnyal, akit még a középsuliban ismertem.
Láttam korábbi szépségének halvány nyomait: a magas
arccsontot, a szélesen ívelt szájat, a mélyen ülő szemet, ami az
anyagozás évei alatt mind lepusztult.
– Szabadlábon vagyok – mondtam végül.
– Az jó, ugye? Visszamész Campbell Riverbe? – Az az ideges
hang megint. Majdnem könyörgő, mintha azt akarná, hogy
felejtsem el az összes rettenetet, amit a hazugsága tett az
életemmel. Rábámultam. Tudta-e igazán, hogy mi történt azon
az éjszakán? Segített megölni a húgomat? Tudta, hogy ki lehetett
az? A hallgatásom izgatottabbá tette, ugrált, a dzsekijét
szorosabbra húzta, az ajkát nyalta, mintha az hirtelen kiszáradt
volna.
– Igen, talán – motyogtam, és közben éreztem, hogy a
torkom kiszárad.
– Még mindig ott lakom… csak hétvégére jöttem le –
magyarázta. – Shauna is még ott van… a férjével. – Nem
tudtam, hogy csupán beszélget vagy figyelmeztetni akar, de a
gyomrom megrándult arra a névre. Nem tudtam sokat a lányok
életéről a tárgyalás óta, meglepett, hogy Shauna még mindig
házas. Akkor szeptemberben, nem sokkal Nicole meggyilkolása
után akadt össze egy idősebb pasassal, és már házas volt egy
gyerekkel, amikor tanúskodott a tárgyaláson.
Cathy folytatta. Gyorsan beszélt, vagy az idegei, vagy a drog
miatt.
– Rachelnek is van családja, pár fia. A kórházban dolgozik.
Kim rögtön a tárgyalásotok után elment. Mi többé már nem
beszélgettünk…
– Jó nekik. – Hallottam a hangomban a mérget, a keserű
dühöt.
Cathy is hallhatta. Egy pillanatra abbahagyta az ugrálást, az
orra veszélyt szimatolt. Egyet lépett hátra. Éreztem, hogy a
kezem ökölbe szorul, harcoltam a vággyal, ami azt akarta, hogy
megtámadjam, hogy a földre lökjem, és majdnem tettem is egy
lépést előre, de akkor mondott egy szót. Egy szót, mely
megállította a lélegzetet a torkomban.
– Sajnálom.
Mozdulatlanul, a percbe zárva álltunk. A széllökés átfújta az
egyik hajszálát az arcán, egy autó riasztója szólalt meg valahol.
A szívem zakatolt, az agyam kérdéseket pörgetett. Mire gondol?
Valamit bevallani készül? Próbáltam megnyugtatni magam,
lélegzetet venni, gondolkodni.

Lassan megkérdeztem:
 – Mit sajnálsz, Cathy?
– Én csak… – De túl sokáig habozott, mintha most
gondolná ki, hogy mit is akar mondani. – Én csak sajnálom,
tudod, a tárgyalást és miegymást. Hogy hogy voltunk… a
suliban…
A hangja elhalkult, ahogy kezdett csökkenni a figyelme, az
arca elsápadt, a mámor kezdett elmúlni. Egy padhoz botorkált,
kétségbeesetten nézett le az ösvényre. A dílere bármelyik percben
megjelenhetett. Elindultam.
– Viszlát, Toni! – motyogta, mintha régi barátok lettünk
volna, akik épp egymásba futottak.
Az utolsó pár kilométert futva tettem meg az utógondozóba
– próbálva túlfutni a gondolataimat, az emlékképeimet és a
félelmet, ami még mindig ott volt. Ó, azok a lányok…!

Egy héttel később kezdtem túljutni a Cathyvel való találkozáson

és a fájdalmas emlékeken, amit felkavart, de át kellett
gondolnom a Campbell Riverbe való visszaköltözésem most,
hogy már tudtam, Shauna még mindig ott van. Végül úgy
döntöttem, hogy ragaszkodom a tervemhez és a jövőre
összpontosítok, ami már majdnem a markomban van.
Aztán Helen újból rám talált.
Az egyik reggel épp gabonapelyhet ettem a konyhában,
amikor nehéz testét levágta a velem átellenben levő székre, ami
nyikorgott a súlya alatt, ahogy felém dőlt.
– Beszéltél Harley-nak rólam?
Zavartan felnéztem, aztán észrevettem, hogy Joanne a
folyosón lődörög, mintha őrséget állna. Ez nem jót jelentett.
Lenyeltem a szájamban levő gabonapelyhet.
– Miért tettem volna?
– Valaki elmondta neki, hogy kábítószerrel foglalkozom.
Átnézték a szobám.
És a korábbi fenyegetőzésem miatt azt gondolta, hogy én
voltam. Valószínűleg semmit sem találtak nála, különben már
visszaküldték volna a Rocklandbe. De még mindig mérges volt
miatta. Körbenéztem és észrevettem, hogy az egyik feltételesen
szabadlábra engedett nő kioson a konyhából. Pillantásunk
találkozott, de ő elkapta a fejét. A neve Dawn volt és az ő útja is a
parkon keresztül vezetett haza a munkából. Ő köpte be Helent?
– Én senkinek se mondtam semmit – szólaltam meg –,
mert nem tudok semmit. Letöltöttem a kötelezőt egy gyilkossági
faszságért. Olyan idiótának látszom, aki miattad egy rohadt
problémát gerjeszt, amikor közel van ahhoz, hogy szabadon
engedjék?
Felhoztam a gyilkosságot, mert emlékeztetni akartam rá,
hogy olyan valaki vagyok, akitől félnie kellene, de ő cseppet sem
nézett ki ijedtnek.
– Figyelmeztettelek, Murphy, hogy ne kezdj ki velem.
Felkelt és kisétált.

Később átkutattam a szobám – ha a személyzet semmit sem

talált Helen szobájában, neki valahova máshova kellett elrejteni
a cuccot. Mindennap meg kell majd néznem. Felületesen
átkutattam Joanne oldalát, csak kicsit akartam elmozdítani a
cuccait. Nem láttam drogot, de valahol lennie kellett. Amikor
Joanne hazajött a munkából, nem foglalkoztam vele, mivel
lefeküdni készültem. Korábban nem érdekelt, hogy Helennel lóg,
de most átlépett egy határt. Ő se törődött velem, ami most
nagyon megfelelt nekem. Szét akartam rúgni a hátsóját, de
tudtam, túl sokat vesztenék – a meghallgatásom egy hónap
múlva lesz.
Ez így maradt a következő héten: Joanne és én mellőztük
egymást, Helen pedig figyelt engem. Volt egy kávézó, amit
szerettem meglátogatni, csak ülni vagy olvasni, de a szokásos
helyemen most ott láttam mindkettőjüket, így el kellett vinnem a
kávém. Alig ettem és kimerült voltam, mert Joanne
akárhányszor megfordult, én felébredtem és átpillantottam rá,
arra számítva, hogy megtámad. Shaunára és a lányokra
gondoltam, arra az állandó érzésre, hogy valami rossz fog
történni. Próbáltam mondogatni magamnak, hogy ez most más,
felnőtt vagyok, de ugyanolyan gyámoltalannak és dühösnek
éreztem magam, mint a középsuliban.
Helen elkezdett belém ütközni az aulában: egy lökés itt, egy
kis taszítás ott. A házból az a néhány lány, akikkel épp kezdtem
jóban lenni, elmaradt mellőlem. Senki sem akart belekeveredni.
A személyzet közül senkihez se mehettem, hisz valójában még
semmi sem történt – és ha még történne is, semmit se
mondhatnék anélkül, hogy veszélyeztetném a szabadon
bocsátásomat. Helennek mindössze csak annyit kell csinálnia,
hogy elrejt valamit a szobámban, és máris hibáztam. Várnom
kellett, de egyre nehezebb és nehezebb volt nem visszavágni.
Tudtam, hogy ez nem tarthat így sokáig, mert Helen fokozná a
nyomást, a lökések és a taszítások nem lennének számára
elegendők. Nem akartam Dawnt bemártani, már a kölykei miatt
sem, de tudtam, hiába is tenném. Az egyetlen dolog, amitől az
ilyen vaddisznók, mint Helen, jobban érzik magukat, az az, ha
komoly sérülést okoznak nekem. Szóval valamit meg fog
próbálni, csak azt nem tudtam, hogy mit és mikor.
Egy héttel később lett egy szabad délutánom. Napos, bár egy
kicsit hűvös idő volt március első napjaiban. Felkaptam az egyik
vastag kapucnis kabátomat, egy könyvet és egy kávét, majd
kisétáltam a ház közelében levő parkba, amelyik az óceánra
nézett. Ez volt az egyik kedvenc helyem a kikapcsolódásra. Néha
még csak nem is olvastam, csupán ültem és bámultam a vizet. A
gondolataim gyakran visszatévedtek a rocklandi lányokhoz és
reméltem, hogy jól vannak. Rendszerint egy olyan padot
választottam, amely nyílt terepen volt, hogy lássam, ha valaki
jön vagy megy. Azon a napon egy idősebb pár ült a szokásos
helyemen, így egy másik padot választottam, amely hátrább, a
fák között volt elhelyezve. Még mindig biztonságban éreztem
magam, mert Helen és Joanne dolgozott.
Épp fordítottam egy oldalt a könyvemben, alig várva, hogy a
következő részhez jussak, amikor mozgást észleltem magam
mögött. Mielőtt reagálni tudtam volna, egy kar fogta át a torkom
és hátrarántott a padon. A könyv elrepült, én pedig rúgtam és
harcoltam. A pad kemény fémje a hátamba mélyedt, és ahogy a
támadóm végighúzott rajta, majd a földre dobott, a fogam a
nyelvembe harapott. Csak arra volt időm, hogy nyugtázzam,
Helen az. Joanne mögötte állt, amikor rám támadtak. Kivédtem
az ütéseket, fordulva és gurulva, majd erős fájdalmat éreztem,
amikor Helen a karomba ütött. A picsába! Bokszet viseltek.
Ezúttal nyomot akartak hagyni.
Összegömbölyödtem, védtem az arcom és a fejem, közben
záporoztak az ütések a vesémre, a hátamra, a lábamra és a
karomra.
Aztán egy fojtott hang, Joanne-é. Az ütések abbamaradtak,
elrohanó lépések hallatszottak, a hangos lélegzetvétel megszűnt.
Más hangok érkeztek: „Ó, Istenem, jól van?” Gyengéd kezek a
karomon.
Elvettem a tenyerem az arcom elől és kinyitottam a
szemem, közben próbáltam egyenletesen lélegezni. Lassan,
nagyokat nyögve kiegyenesítettem a testem.
– Akarja, hogy hívjam a mentőt? – kérdezte egy futóruhás
nő.
Megráztam a fejem.
– Rendben vagyok. – Aggódónak tűnt, keze a mobilján.
Lábra álltam és a hátát markolva a padnak dőltem, amikor
sötét pöttyök kezdtek elúszni a szemem előtt. A térdem majdnem
összecsuklott, de erősen tartottam.
– Rendben vagyok, igazán. Majd magam hívom a
rendőrséget – erőltettem mosolyt magamra.
Amikor a nő elkocogott, a parkban levő mosdóhoz bicegtem
és próbáltam magam minél jobban rendbe szedni. A testemen
már kezdtek láthatóvá válni a zúzódások, de az arcom legalább
érintetlen maradt. Amikor besétáltam az ajtón, mereven
tartottam magam, és bár minden légzésnél fájdalom nyilallt át
rajtam, próbáltam nem mutatni azt, hogy nagyon megsérültem.
Helen a recepciónál állt és a személyzet egyik tagjával
beszélgetett. Egy pillanatig meglepettnek és idegesnek látszott,
tekintete rólam a beszélgető partnerére, majd vissza rám
vándorolt, mintha azt várta volna, hogy mondjak valamit.
– Hogy megy a sorod, Murphy? – kérdezte, miközben
aláírtam a bejelentkezést.
– Nagyszerűen – bólintottam mosolyogva. – Sose éreztem
magam jobban.
A tekintetében most fellángolt a harag, de semmit sem
tudott tenni. Befejeztem az aláírást és a lépcső felé vettem az
utam. Még egyszer nem néztem rá.
Joanne a szobánkban tartózkodott. Odamentem hozzá és
megragadtam az inge elejét, szorosan a torkánál, kényszerítve,
hogy levegő után kapkodjon. A testem gyötrődött, de
összeszorítottam a fogam. A tekintete az ajtóra rebbent, a szája
nyitva volt, mintha segítséget akarna hívni. Szabad kezemmel
rácsaptam. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy a szemében
láttam a vörös ereket, szagoltam a dohányfüstöt és valami
kémiai anyagot a bőréből, melyet a félelme még orrfacsaróbbá
tett.
– Ha újból megérintesz, vagy valami rohadtságot csinálsz
velem, akkor megöllek – suttogtam a fülébe. – Értve vagyok?
Kétségbeesetten bólintott. Elengedtem és hátraesett, le az
ágyára, a torkát dörgölve. Fölémagasodtam.
– Tartsd magad távol tőlem, vagy kibelezlek, mint egy
disznót. – Állta a tekintetem, de az övé most még rémültebb volt,
mint amikor megragadtam. Tudta, hogy komolytalan
fenyegetést nem teszek. Lefeküdtem, és ez alkalommal
nyugodtan aludtam.
Az után nem keresztezte többet az utam. Helen azonban
továbbra is figyelt, és nem kételkedtem benne, ha lesz esélye rá,
meg fogja próbálni befejezni azt, amit elkezdett. De én nem
terveztem, hogy erre lehetőséget adok neki.
 Többé már nem mentem a parkba és a menhelyre, csak
dolgozni és a programjaimra, és mindig valakivel, sose egyedül.
Amikor az utógondozóban voltam, kerültem a közös területeket
és a személyzet látókörében tartózkodtam mindig, kivéve
lefekvéskor vagy zuhanyzáskor. De még akkor is figyeltem arra,
hogy valami mindig a kezem ügyében legyen, mint például egy
tükör, amit szét tudok törni és fegyverként használhatok. A
fogam fájt attól, hogy az állkapcsomat feszesen tartom, az
izmaim pedig az állandó készenléttől. Néhány kilót fogytam,
mert csak akkor ettem, amikor az étteremben dolgoztam, és a
lélegzetemet állandóan megállni éreztem a torkomban – de
aztán napok teltek el incidens nélkül.
Végül visszavittek a Rocklandbe, és megtartották a szabadon
bocsátási tárgyalásomat. Ideges voltam, az izzadság nedves körei
rajzolódtak ki az ünnepi ingem alatt, és utáltam azt, hogy ki kell
fejeznem a húgom meggyilkolása miatti megbánásom,
miközben tudtam, hogy ártatlan vagyok. De meg kellett tennem.
Hogy a szavaimat zengővé és igaznak hangzóvá tegyem, az
azzal az éjszakával kapcsolatos valódi sajnálatomra
összpontosítottam. Mennyire kívántam azt, hogy Ryan és én
más döntést hozzunk, hogy mindent visszacsinálhassak.
Könnyebb volt így, hogy kifejezzem a szégyenem, könnyebb,
hogy megosszam, mennyire akarok helyes dolgokat tenni az
életem hátralevő részében.
Megkaptam a végleges feltételes szabadlábat és
engedélyezték, hogy Campbell Riverben lakjam. Hazamehetek
egy helyre, ahol senki sem fog várni rám.
Miközben az utógondozóban a cuccaimat pakoltam, Helen
jött oda az ajtómhoz.
– Ajándék a távozásodra, Murphy. – És odadobott egy
műanyag zacskót az ágyamra, ami a bőröndöm mellett landolt.
Kicsit kinyílt esés közben és rémes tartalma részben kiömlött az
ágyamra. Egy döglött patkány!
Eszembe jutott, hogy Harley egypár nappal ezelőtt
csapdákat helyezett el a ház alatt, és hogy somolygott Helen,
amikor elmentem mellette. Rápillantottam.
– Reménykedj benne, hogy soha többet nem látsz, te szuka!
– mondta.
Visszafordultam a bőröndömhöz és folytattam a pakolást.
Még állt ott egy pillanatig, és engem figyelt. Le akartam oltani,
de csukva tartottam a szám, mire végül elsétált. Most már nem
számít Helen. Végre szabad vagyok.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

CAMPBELL RIVER

1996. AUGUSZTUS

Miután Nicole azt hazudta, hogy én loptam el a tablettákat,

egypár napig nem beszéltünk. Még csak egymásra sem néztünk,
amikor az előszobában elmentünk egymás mellett, és vártam,
amíg kijött a fürdőszobából, mielőtt kimentem a szobámból.
Egyszer hallottam őt megállni az ajtóm előtt, és azt hittem,
kopogni fog, de akkor továbbment. Egyik éjszaka későn csengett
a telefon és azt gondoltam, hogy Ryan az, de amikor lementem a
földszintre, Nicole épp a helyére tette a kagylót. Az arca sápadt
volt és könnycseppek a szemében. Súrolt, ahogy elrohant
mellettem fel a lépcsőn, majd bevágta a szobája ajtaját.
Másnap meséltem Ryannek a hívásról.
– Azt hiszem, valami srác összezavarja a fejét. Olyan
furcsán viselkedik. Még mindig nem tudom, hogy miért hazudott
a gyógyszerről.
– Gondolod, hogy valamit csinál vele? Például kárt tesz
magában?
Szünetet tartottam. A félelem átfutott rajtam, miközben
átgondoltam.
– Nem, Nicole nem. Ő mindig túlságosan aggódik a szüleim
érzései és hasonlók miatt. Shauna régen a nagymamája tablettáit
szokta elhozni a bulikra, hogy ki tudjuk próbálni. Talán ő beszélte
rá Nicole-t, hogy tegye ugyanezt.
– Nos, elég szar dolog, hogy rád fogta.
– Igen. – Még mindig nem tettem túl magam rajta. Elég
rossz volt, hogy egész évben rongyként kezelt, de hogy még
nyíltan meg is vádoljon? Még mindig láttam a szüleim arcán a
csalódottságot és a szégyent, hogy az ő lányuk vagyok. Az, ahogy
az óta kezelnek engem, még rosszabb volt: az a merev
udvariasság, amivel mintha addig próbálnák a dolgokat nyugodt
mederben tartani, míg megszabadulnak tőlem.
Azon a péntek estén, a legutolsó augusztusi hétvégén a
barátaikkal elmentek egy késői vacsorára, majd azt tervezték,
hogy leugranak a kikötőbe egy szabadtéri koncertre. Néhány
könyvet pakoltam be épp, készültem a költözésre, amikor Nicole
megjelent a szobám ajtajánál. Fel sem néztem rá.
– Toni, beszélhetek veled?
– Neked nincs semmi mondanivalóm. – Még mindig nem
fordultam meg.
– Sajnálom… amit tettem. – A hangja alig hallható és
bátortalan volt.
Most szembenéztem vele. Ideges volt, az ujjatlan pólója
pántjával matatott, a válla leégve. Láttam őt a hátsó udvarban
tegnapelőtt. Az egyik kempingágyon feküdt, nem olvasott vagy
hasonló, csak a kerítést bámulta.
De ilyen könnyen nem akartam megbocsátani neki.
– Mit sajnálsz? Azt, hogy az év nagy részében szarként
kezeltél, és engem vádoltál azzal, amit te tettél? És hazudtál róla?
Könnyekben tört ki, a válla rázkódott, ahogy eltakarta
kezével az arcát. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Hozzá voltam
szokva a veszekedéshez, káromkodni akartam és ordítani,
rákiáltani. Készületlenül ért a reakciója.
Az ágyamon ültem és vártam, hogy lenyugodjon. Végül
párszor mélyen lélegzett és megtörölte a kezével az arcát.
– Tudom, hogy szörnyű voltam. Nem hiszem el, hogy mit
tettem. – Elborzadt arckifejezése láttán arra gondoltam, hogy
többről van szó annál, hogy hogyan bánt velem.
– Mi történik veled? – kérdeztem. – Egy szuper ribi voltál.
– Én… én nem mondhatom el neked.
Megráztam a fejem. Mérges lettem, és újból felkeltem.
Könyörögve nyújtotta ki a kezét.
 – El akarom mondani, tényleg, de nem tehetem. Sajnálom,
Toni. Csak nem lehet.
– Miért vagy akkor itt?
– Szükségem volt arra, hogy tudjad, hogy mennyire
sajnálom, hogy olyan szörnyen érezted magad miattam.
Megbetegít engem. – Megfogta a hasát. – El fogom mondani
anyának és apának, hogy én loptam el a tablettákat. Én csak
nem tudtam aludni… és gondoltam, hogy azok segítenek. Még
azt is elmondom nekik, milyen kegyetlen voltam veled.
Őszintének hangzott, és igazán letörtnek nézett ki, így az az
érzésem támadt, hogy tényleg így is gondolja. De még mindig
nem mondott el mindent.
– Miért nem alszol? – kérdeztem.
– Én csak… Sok minden jár az agyamban.
Rápillantottam, de nyilvánvaló volt, hogy semmi mást nem
akar elárulni nekem.
– Mindenesetre elköltözöm – jegyeztem meg.
– Igazán elmész? – Úgy tűnt, újra sírni fog.
– Miért érdekel ez téged? Hónapokat töltöttél azzal, hogy
rongyként kezelj.
– Mondtam már, mindent sajnálok. A testvérem vagy, és
furcsa arra gondolni, hogy többé már nem leszel itt. A suli
hamarosan kezdődik, és csak én leszek itt két évig, és… – A
hangja elakadt, majd vett egy hatalmas lélegzetet.
– Azt gondoltam, hogy azt szeretnéd.
– Nem. – Megrázta a fejét, de semmi mást nem mondott.
– Oké, hát, köszi a bocsánatkérést. – Felálltam és újra
pakolni kezdtem.
Egy pillanatig még állt ott, majd lassan felém jött és leült az
ágyamra. A teste megfeszült, mintha azt várná tőlem, hogy
rúgjam ki. Bosszús voltam, hogy egyre csak falat épít közénk,
amikor megkérdezem tőle, hogy mi történik az életében,
ugyanakkor csábított is. De azt is látni akartam, hogy magától
közöl-e még valamit.
 – Dolgozol ma éjjel? – kérdezte.
– Nem, a tóhoz megyek Ryannel. – Kíváncsi voltam, hogy
miért kérdezi, és gyanús volt, hogy elmondja Shaunának, vagy
ilyesmi.
– Elmehetek veled? Csak azért, mert hamarosan már nem
leszel itt, és ehhez hasonló dolgokat többé már nem
csinálhatunk.
Megfordultam.
– Ugratsz? Most akarsz barátkozni? Kurvára nem
gondolnám.
– Toni… – A hangja érdes és fátyolos volt. – Tudom, hogy
elszúrtam. Azok a lányok… ők olyan népszerűek. Velük úgy
éreztem, hogy én is menő vagyok. Mintha mindenki felett állnék,
ami rossz. Tudom, hogy megbántottalak, és nagyon sok embert
megbántottam. – Felállt, és az ajtó felé indult. – Megértem, ha
utálsz.
Bámultam a hátát, gondolkodtam. A lányokkal való
barátságáról beszélt múlt időben, és talán most másképp látja a
dolgokat, hogy már nem lóg velük olyan sokat. De még voltak
kételyeim. Emlékeztem arra a szólásra: Tartsd a barátod közel,
és az ellenséged még közelebb. Valami volt vele, és én tudni
akartam, hogy mi az.
– Úgy gondolom, eljöhetsz… ha Ryannek is megfelel.
Megfordult, az arca reményteljes és majdnem nyugodt volt.
– Igen?
– Igen. – De ahogy a szó kicsúszott a számon,
eltöprengtem, hogy nem hibáztam-e nagyot.

Legurultunk a tóhoz. Ryan egyik keze a pickupjának

kormányán, a másik a csupasz lábamon, a karom nekiütközött
az ő napbarnított karjának. Nicole a jobb oldalamon ült. A haja
az arcomat csiklandozta, ahogy a nyitott ablakon át megfújta a
szél, a nyári levegő még mindig forró volt és fenyőfaillatú.
Mindketten farmernadrágból készített sortot és ujjatlan pólót
viseltünk, a kókuszos naptej enyhe illata még mindig a ragadós
bőrünkön volt. Nicole komoly arccal a sötét utat bámulta, és én
még mindig nem értettem, miért akart velünk jönni. És nem is
bíztam benne. Inkább egyedül lettünk volna Ryannel, de arra
jutottunk, hogy másoknak is kell lenniük a tónál, és Nicole egy
ideig ellóghat velük.
Ryan cigizett, egy bontott sörösüveg volt a lába közt. Nem
aggódtunk a zsaruk miatt, nem a tóhoz vezető hátsó úton, a
semmi közepén szoktak felbukkanni. Néha lezárták a főutat, de
amikor egy bizonyos ponton túljutott az ember, már nyugodtan
hajthatott. Amikor elértük a tavat, Ryan lehalkította a zenét és
lassított. Figyelte, hogy ki van még kinn. Addigra már elmúlt tíz,
és csak egypár kisteherautó volt a tó déli végében, egy tűz
parázslott és körülötte néhány kölyök a középsuliból, üvöltő
zenével. Bólintottunk nekik és ők üdvözlésként felemelték a
sörüket. Csalódott voltam, hogy sehol se látok olyanokat, akiket a
húgom is ismer – egész éjszaka vele kell hát lennünk. Ryan
nagyobb sebességre kapcsolt, az egyenetlen úton a kocsi fara
kicsúszkált. Én nevettem, de Nicole még mindig csendben volt.
Könyökömmel megböktem az oldalát: „Jézusom, engedd el
magad!” Megpróbált mosolyogni, de az hamisra sikeredett. Azt
kívántam, bárcsak ne engedtem volna meg, hogy velünk jöjjön.
Találtunk egy helyet a tó északi végén és egy pillanatig
ültünk, hallgattuk a zenét. A reflektor bevilágított a sötét vízbe.
Ryan sodort egy jointot, hosszan beszívta és átadta nekem.
Szívtam egy slukkot, köhögtem egypárszor, majd felajánlottam
Nicole-nak. Ő megrázta a fejét.
Összehúztam a szemem.
– Miért jöttél akkor velünk?
– Mondtam. Egy kis időt akartam veled tölteni, mielőtt
elköltözöl, és szükségem volt arra, hogy kiszabaduljak otthonról.
– Gyorsan rám pillantott, majd a sötét fák közé. Megfeszült a
teste. Eszembe jutott, hogyan viselkedett a bankett éjszakáján:
mintha tudta volna, hogy Shauna készül valamire.
 – Shauna lecsap rám ma éjjel? – kérdeztem. – Felültettél?
Meghökkentnek tűnt.
– Nem… természetesen nem. Csak ijesztő az erdő.
Éjszaka mindig gyűlölt az erdő mellett lenni.
Gyerekkorunkban is utált kempingezni. Egy kicsit
megnyugodtam, átadtam neki az egyik sört a lábfejemtől.
Kinyitotta, egy kicsit kortyolt, majd megint az erdő felé nézett.
Ryanre tekintettem és ő a fejével az ajtó felé intett. Tudtam,
hogy mire gondol – napok óta nem voltunk egyedül.
– Elmegyünk sétálni – mondtam.
– Itt hagytok? – A hangjában a rémület remegett, barna
szeme tágra nyílt. – Azt gondoltam, hogy együtt lógunk.
– Fogunk… egy kicsit később.
Ryan kikapcsolta a fényszórót, de a rádiót bekapcsolva
hagyta, majd kiugrott. Követtem. Hátulról kivette a pokrócot az
ülés alól és egy üveg Southern Comfortöt. Nevettem, izgatott
voltam, hogy vele lehetek, szédültem a sörtől és az anyagtól.
Becsuktuk az ajtót. Ryan áthajolt a lehúzott ablakon, és azt
mondta: „Hamar itt leszünk.”
– Oké. – Nicole bólintott, de még mindig rémültnek tűnt.
Egy kis bűntudatot éreztem.
– Ha annyira félsz…
– Nem, jól megleszek. Jó szórakozást. – Rám mosolygott.
Megragadtam Ryan kezét.
– Menjünk.
Az erdő felé tartottunk, Ryan kézen fogva vezetett.
Visszafordultam egy pillanatra és láttam, hogy a húgom bezárja
az ajtókat és felhúzza az ablakokat.
Megráztam a fejem. Micsoda egy nyuszi.

Találtunk egy helyet, távolabb lefelé egypár ösvény és az egyik

meredek sziklafal mögött. Ryan kiterítette a takarót egy
holdfényes részen és tüzet rakott. A hátamon feküdtem, a kezem
a fejem alatt. A csillagokat néztem azt kívánva, hogy mindig
ilyen szabadnak érezzem magam, csak Ryan és én, és nem kell
senki másnak sem a marhasága.
Sodort még egy jointot, nagyot szívott belőle, majd belefújta
a számba. Nevettünk, és egy ideig szerelmeskedtünk, amíg a
testemet lazának és könnyűnek nem éreztem. A lábam
összekulcsoltam a háta mögött, éreztem, hogy a farmerjének a
cipzárja hozzám súrlódik. Kihámozott az ingemből, kikapcsolta a
melltartóm, libabőrös lettem a hűvös levegőtől. Smároltunk,
kortyoltunk a Southern Comfortből, amíg az ajkam tűzben nem
égett. Ízleltem a szájában levő édességet, a fejem forgott,
örömteli kábultságot éreztem. Meztelenre vetkőztünk,
szexeltünk. Nyaltam a nyakát, ízleltem a sót, a fiús illatát, a
tiszta haját, a munkától izzadt bőrét. A fülembe nyögött, de azon
túl mintha zajt hallottam volna a távolból. Szünetet tartottam, és
töprengtem, hogy Nicole volt-e az, majd elhessegettem a
gondolatot, amikor nem hallottam semmit. Túl messze voltunk.
Azután összeölelkeztünk, a ruhánkat használtuk pokróc
gyanánt, kiittuk az utolsó csepp piát, és utolsót szippantottam a
füves cigiből, melyet Ryan átadott. A szextől és a drogoktól
álmosan a tűz melegénél becsuktam a szemem, miközben
hallottam, hogy Ryan már horkol mellettem.

Hirtelen felébredtem, rémülten a váratlan sötétségtől, a testem

jéghideg volt. A tűz már kialudt, de a hold elég fényt adott ahhoz,
hogy lássam, hogy Ryan karja az arca előtt, a csuklóján néhány
karcolás. A sötétben próbáltam az órámra pislantani.
Megtaláltam Ryan öngyújtóját, meggyújtottam. Hajnali egy.
– A francba! Ryan, ébredj!
Kinyitotta a szemét és körbenézett. Látszott, hogy nem
tudja, hol van.
Én már álltam, küszködtem az öltözködéssel.
– Kelj fel! Az anyám meg fog ölni. – Egy sietve odafirkált
üzenetet hagytam otthon, mondván, hogy elmentünk a tóhoz, és
éjfélre otthon leszünk, Nicole kimaradási idejének végére.
 Visszafutottunk az ösvényen. Az ágak pofozták és karcolták
a bőrünket, kerestük a főösvényt. Elestem, megvágtam a térdem
és a kezem. Ryan felsegített, végül kibotladoztunk a tisztásra. A
zene ki volt kapcsolva, a pickup csendes. Nem láttam Nicole-t.
Lefeküdt?
Ryan kinyitotta az ajtót, visszafordult hozzám, az arca
tanácstalan volt.
– Nincs benn,
– Nem viccelsz? – Nem volt időnk szarakodni. Meggyújtotta
az öngyújtóját. A kocsi üres volt.
– Nicole, hé, hol vagy? – kiabáltam.
Csend.
Ryan is felemelte a hangját.
– Nicole, sajnáljuk, gyere már elő!
Egy reccsenést hallottunk a bokorban. Visszatartottuk a
lélegzetünk. Ryan eloltotta az öngyújtóját, hagytuk, hogy a
szemünk hozzászokjon a sötéthez. Arra a helyre meredtünk,
ahonnan a hang jött. Az árnyékokra. A húgom játszik velünk?
Visszakapjuk azt, amit vele csináltunk? Úgy éreztem, hogy
mindjárt megőrülök.
– Talán minket keres – szólt suttogva Ryan. – Beindítom az
autót. Ha meghallja a motort, talán visszajön.
– Oké. – Odakinn álltam, a sötét fák közé nézve, miközben
a motort indítózta. Feldübörgött. Vártunk egypár pillanatig.
Semmi jele a húgomnak. A mérgem félelemmé változott, féltem,
hogy valami történt vele. Minket hajkurászott a sötétben és
eltévedt? Meg kell találnunk őt.
– Hova mehetett? – kérdeztem. – Körbe kellene mennünk?
Keresnünk?
– Nem tudom. – Ryanen is látszott, hogy aggódik. – Talán
elment lógni azokhoz, akik a tó végén buliztak. Ugorj be, és
nézzük meg ott lenn!
Ha azokkal a kölykökkel lenne, szétrúgnám a seggét, hogy
így megijesztett minket. A kocsi elejéhez mentem, egy pillanatra
megvakultam, ahogy Ryan bekapcsolta a fényszórót. Majd egy
nagyot ordított.
Megfordultam, Ryan félelmétől a szívem a mellkasomba
szorult. Ő kiugrott a kocsiból, a tó felé futott. Majd én is láttam
azt, amit ő látott.
A húgom teste a part közelében lebegett, az autó reflektora
megvilágította.
Mindketten berohantunk a vízbe.
– Nicole! Nicole! – ordítottam. Hallottam, hogy Ryan is
nehezen lélegzik.
Meztelen volt, a bőre fagyos. A partra húztuk és fölé
görnyedtünk. Visszaemeltem a haját, hogy lássam az arcát és
rájöttem, hogy a fejének az a része be lett törve, a kezemben
maradt a haja. Lenéztem a kezemet borító sötét vérre, a
hajcsomóra, majd vissza a húgom arcára. Alig volt felismerhető.
Felsikoltottam, ez végigvisszhangzott a tó fölött.
Ryan pulzust keresett a testvérem nyakán, aztán hozzám
lépett, és megragadta a vállam.
– Hagyd abba, Toni! Halott. Segítséget kell hívnunk.
Halott! Ez a szó kilopta a levegőt a tüdőmből. Ryan arcát
figyeltem, a fogam vacogott, levegőért kapkodtam.
– Meg kell nyugodnod! – mondta, de az arca fehér volt és
nagyon rémült, a hangja is magas és fojtott.
– Nem lehet halott. – Kérésként mondtam, könyörögtem.
Ryan felállt.
– Menjünk. – Megragadta a karom, megpróbált felhúzni.
A testvérem fölé hajoltam, az arcomat a hideg mellkasához
nyomtam, ahogy zokogtam:
– Nem, nem. Ó, Istenem. Úgy sajnálom. – Megszorítottam
az egyik kezét, és észrevettem, hogy az egyik körme le van tépve.
– Nicole, ébredj fel, kérlek, ébredj fel! – Ám hiába húztam a
kezét, hogy megpróbáljam visszagyömöszölni őt ebbe a világba.
Ryan mellém térdelt. Ő is sírt.
– Mennünk kell, Toni – mondta megtört hangon.
 – Nem tudom itt hagyni. Nem tudom.
– Nem tudjuk, hogy kik bántották őt… még mindig itt kinn
lehetnek.
Megráztam a fejem.
– Nem megyek.
Felemelt a hónaljamnál fogva, miközben harapva és rúgva
harcoltam ellene. Elvonszolt a pickupjához, és bedobott.
Kitolatott, kavicspermetet lövellve az útra. Alig vettem észre,
hogy a többi bulizó elment, nem láttam a sötét főutat, a sárga
vonalat, nem éreztem az állott anyag és pia, a tó vize és a rólunk
leguruló félelem szagát. Ryan bekapcsolta a fűtést, de én nem
tudtam abbahagyni a reszketést, nem tudtam abbahagyni a
sírást.
Aztán a rendőrőrsön voltunk. Az éles neonfény elvakított.
Egy rendőr épp a járőrautóhoz sétált. Kiszálltunk. Azonnal a
földre rogytam és kiabáltam, hogy a húgomnak segítségre van
szüksége. Ryan próbálta elmagyarázni, hogy mi történt, de a
zsaru csak a kisteherautóját bámulta. Én visszanéztem és láttam,
hogy egy véres kézlenyomat maszatolódott el lenn az oldalán.
Mintha valaki vissza akart volna szállni.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER

2013. MÁJUS

Későn ébredtem, és nem voltam biztos abban, hogy mit is

csináljak a szabadnapomon. Mondtam Mike-nak, hogy vállalok
pluszműszakot, ha szüksége van rá – május közepén már kezdett
forgalmas lenni a hely és jöttek a turisták –, de ő mérgesen
elhárított, és azt mondta, hogy szükségem van egy életre.
Mindketten tudtuk, hogy mióta elhagytam az utógondozót, az
étterem az életem. Örökké hálás leszek neki, hogy visszaadta az
állásom. Az igaz, hogy a konyhában kellett dolgoznom, nem
fenn, elöl, ahol az étkezők suttognának és spekulálnának a nőről,
aki megölte a húgát, de én amúgy is jobban szerettem a konyha
zaját. Mellesleg, a munka az munka, és amikor valakinek az
előélete az enyémhez hasonló, elég nehéz hozzájutni.
Kapitány, a szürke brindle pitbull még mindig az ágyamban
hevert. A lusta seggű egész délelőtt aludna, ha engedném, de
nem problémáztam rajta. Ő volt a legjobb dolog, ami hosszú
ideje velem történt. Mióta hazaköltöztem, egy állatmenhelyen
segítettem kutyákat sétáltatni. A személyzet örült neki –
fütyültek a múltamra. A vezető, Stephanie, szigorú spiné volt, a
késő negyvenes éveiben járt, sok tetkóval és piercinggel. Azonnal
kijöttünk egymással. Nem kérdezett semmit, csak a kutyákról
beszélgettünk. Aztán egy nap ez a szomorúan néző pitbull jött be.
Össze volt verve és egy kisteherautó mögött húzták. Nem voltak
biztosak abban, mi legyen vele, úgy gondolták, nehezen
adoptálnák a sebhelyei és az otthoni fülkurtításból származó
csonkolt füle miatt – ha én valaha megtalálnám, hogy ki tette,
viszonoznám a szívességét. Azon a napon hazavittem. Szeret a
hajón élni. Ez amúgy egy öreg vitorlás hajó – bár vitorlázásra
már nem alkalmas. De ez volt az első alkalom, hogy egy saját
kéróm volt, és lassan vásároltam pár dolgot: új függönyöket,
díszpárnahuzatot, egy kis mikrót.
Levettem Kapitányt a hajóról és feltettem a rakpartra a
reggeli egészségügyi sétájára. Az úton üdvözöltünk néhány
embert, akik lenn voltak a mólókon készülve a napra. Mostanra
már megszoktak engem, de biztos vagyok benne, hogy amikor
nem voltam ott, gyanakodtak és talán beszélgettek is rólam.
Miután Kapitány végzett, kávét főztem és kitakarítottam a hajót,
ami nem tartott sokáig. Ültem egy kicsit a felső fedélzeten,
élveztem a hajó himbálózását, néztem, ahogy a sirályok
köröznek a fejem felett, Kapitány pedig elnyúlt a meleg
fedélzeten. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy mennyire
hihetetlen a sós víz szaga. A hajó volt az első dolog, amit
észrevettem, amikor a busz, amivel Victoriából idáig utaztam,
begurult a városba. Ablaktól ablakig akartam futni, hogy
mindezt beszívjam.
Eltartott egy ideig, míg hozzászoktam az ilyesfajta külső
térhez, a szabadsághoz, és néha még mindig összerándultam
tőle. Örültem a kikötő forgatagának. A börtönben megszoktuk a
körülöttünk levő állandó zajt, és még az utógondozóban is
hallottunk embereket beszélgetni, enni, dolgozni, a személyzetet
számolni, a szobatársat lélegezni vagy álmában megfordulni. Az
első éjszakán, amit a hajón töltöttem, azt hittem, hogy
megbolondulok a csendtől. De legalább kis mérete segített
biztonságban érezni magam. Hozzászoktam, hogy szűk szálláson
éljek.
Elhatároztam, hogy elviszem Kapitányt a tengerpartra
sétálni – most már naponta kilométereket gyalogoltam, néha
úgy éreztem, hogy egyre csak mennék –, aztán elindultam a
városba. Szükségem volt néhány új ruhára, bár utáltam
vásárolni. A sok választék összezavart, így farmerben,
túrabakancsban éltem, és pólókban, flanelingekben, vagy ha
hideg volt, kapucnis kabátban. Még mindig nem szerettem
felhívni magamra a figyelmet.
Amikor visszatértem a hajóhoz, már szürkült. Leparkoltam
a rozzant terepjárómat – egy jó ajánlatot találtam online,
nyolcszáz dollárért, hasznát vettem a sok megtakarításomnak és
a mechanikai készségeimnek, ami a dutyiban ragadt rám. Még
az utógondozóban vettem egy használt laptopot, a kikötőben
pedig volt wifi… –, majd lesétáltam a rakparthoz, amikor
Kapitány megállt, teste készültségben, és ahogy az egyik járműre
meredt, mély morgás jött fel a torkán. Megálltam, a saját testem
éber.
Egy férfi szállt ki a teherautóból, oldalra dőlt.
– Szeva, Toni. – A férfi mosolygott, szája bal oldala
felemelkedett, ahogy levette a baseballsapkáját.
Ryan volt az!
Nagy levegőt vettem. Ez igazán ő? Mereven az arcára
néztem, a szemére, próbáltam mindezt felfogni, de a szívem
olyan gyorsan vert, hogy nem tudtam világosan gondolkodni.
Körbenéztem. Figyel valaki? A parkoló csendes volt.
Visszanéztem Ryanre, aki rám bámult. A fejét oldalra billentette,
a mosolya eltűnt és az arca komoly lett. Miért van itt?
Megragadtam Kapitány pórázát, közelebb húztam magamhoz.
Korábban úgy okoskodtam, hogy Ryan Vancouver környékén
marad, nem lesz olyan hülye, mint én és nem költözik vissza
Campbell Riverbe. Éreztem, ahogy a tekintete végigpásztázza az
arcom. Utoljára a bíróságon láttam, amikor a seriff elvonszolt, és
most egymással szemben álltunk egy parkolóban, hat méter és
tizenöt év közöttünk.
Harmincnégy éves volt most és még mindig jóképű, de
keményebb, veszélyesebb módon. A haja még mindig sötétbarna,
nem ősz, de az arcát ráncok barázdálták, az egyik oldalán
sebhely. Koptatott farmert és alakjára simuló hosszú ujjú fehér
inget viselt, amelyet könyökig felgyűrt. Nagyobb volt, és úgy
nézett ki, hogy sokat edzett: a válla széles és a bicepsze
kidomborodott. Az alkarját tetkók borították.
– Jól nézel ki – mondta. – Egy kicsit más, de sokat nem
változtál. Tetszik a hajad.
Régebben olyan könnyen tudtam olvasni az arcáról, most
fogalmam sem volt, hogy mire gondol. Vajon ő is próbál
megbarátkozni azzal, hogy felnőttként lát engem? Jobban
néztem ki, mint amikor először engedtek ki. Híztam egy kicsit,
most, hogy egészségesebben eszek, épp annyit, hogy némileg
gömbölydedebb legyek. A gyökerek látszólag még mindig azt
gondolják, hogy szexi vagyok, de újabb ránézés után már
megvan a véleményük. Bár halvány gőzöm sem volt arról, hogy
Ryan mire számított. Amikor utoljára látott, húsz éves voltam.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem.
– Beszélnünk kell. – Az arca még mindig komoly volt,
zárkózott. A nézése olyan, mint amit az évek múlásával az
elítéltek elsajátítanak a dutyiban, ahol a túlélés a gondolatok
elrejtésén múlik.
– Tudod, hogy nem beszélgethetünk egymással.
Rám pillantott. A tekintete egy pillanatig szomorú volt,
végül sejteni engedte, hogy mi mehet végbe benne.
– Abbahagytad az írást.
Csak úgy mellesleg említette, de én észrevettem, hogy
felvette a kemény srác állását, lábát szétterpesztette, hüvelykujját
az övébe akasztotta, pontosan úgy, mint a suliban, amikor el
akarta rejteni, hogy szomorú vagy hogy bántotta valami.
Küszködtem, hogy kigondoljam, hogyan tudnám
kimagyarázni magam, mivel még mindig sokkolt, hogy itt áll
előttem.
– Ez volt az egyedüli módja, hogy túléljem. Tovább kellett
lépnem és meg kellett próbálnom mindent elfelejteni… és
mindenkit. Csak… könnyebb volt így.
Most az arcán látszott a régi harag, az az arckifejezés, amit
akkor vett fel, amikor valaki azt mondta: „Ismerem az apád,
kölyök”, és megakadályozta, hogy valamit megtehessen.
 – Nekem sem volt könnyebb – mondta.
Próbáltam magamban egy kis dühöt fellelni, valamiféle
védekezést, de csak szomorúságot éreztem. Eszembe jutott, hogy
milyen nehéz volt figyelmen kívül hagyni a leveleit. Akkor úgy
éreztem, mintha magára hagynám őt.
– Miután elítéltek minket, elvesztettem az eszem.
Bezárkóztam, mindenkit kizártam. Néhány évig egyfajta őrült
voltam benn.
Félrenézett, ki a vízre.
– Igen, vágom. Én is.
Töprengtem, hogy min mehetett keresztül, de nem
kérdeztem. Nem tudtam, hogy el tudnám-e viselni azt, hogy a
fájdalmáról halljak a nélkül, hogy össze ne törjek a sok minden
miatt, amit elveszítettünk.
– Semmit se tehetünk most már – mondtam végül.
– Mi van akkor, ha igen?
Volt valami a hangjában, valami elszántság, mintha arra
készülne, hogy olyasmit mondjon, amire még nem vagyok kész.
Körbetekintettem. A parkoló még mindig üres volt.
– Miről beszélsz?
Most izgatottnak nézett ki, reménykedőnek. Ez még
idegesebbé tett. A remény veszedelmes dolog.
– Emlékszel Cathyre?
– Természetesen.
Amióta Victoriában összeakadtam vele, láttam néhányszor
az egyik vízparti bár előtt, amikor későn hazafelé vezettem.
Mindig cigizett és egy srácon lógott. Egyszer kihallgattam Mike-
ot, amikor róla beszélt az étteremben – mielőtt a függősége
elhatalmasodott rajta, rövid ideig dolgozott ott. Mike az anyját is
ismerte, aki most Cathy gyermekeit neveli.
– Hallottam néhány embertől, hogy Cathy az utóbbi időben
sír a bulikon a miatt az éjszaka miatt. Azt mondogatja, hogy
tudja, hogy igazából mi is történt, és hogy mi ártatlanok
vagyunk. Egész biztos vagyok abban, hogy Shauna és a lányok
tették.
Figyelt engem, a tekintete szilárd volt, a reakciómra várt. Én
viszont annyira meg voltam lepve és annyira sokkolt, amit
mondott, hogy nem tudtam, hogyan reagáljak. A fejem forgott,
és megrohantak az emlékek arról az utolsó évről, a tárgyalásról.
– Néhány hónappal ezelőtt láttam őt Victoriában. – Végre
meg tudtam szólalni. Aztán meséltem neki a Cathyvel való
találkozásomról.
– Ez lehetett a kiváltó ok. Könnyebb volt felejteni, amikor a
látókörén kívül voltunk, de amikor meglátott téged, a bűntudat
utolérte.
Cathy ideges bocsánatkérésére gondoltam, a sápadt arcára.
Az összes eltelt évre, amikor töprengtem. Az összes eltelt évben az
volt az érzésem, hogy ők benne voltak. Igazam volt?
– Igazán furcsán viselkedett, és a suliban is szörnyűek
voltak. De gondolod, hogy valóban ők ölhették meg Nicole-t? Az
olyan erőszakos volt… – Emlékeztem a húgom hideg kezére a
kezemben, a letépett körmére. Biztos olyan keményen küzdött.
– Nekik kellett lenniük – jelentette ki Ryan. – Nem viccből
hazudtak a tárgyalásunkon.
– Ha Cathy igazán szivárogtat, nem gondolod, hogy a
rendőrség behívta volna kihallgatásra?
– Még ha valaki jelentené is ezt a zsaruknak, ők akkor sem
akarnák követni a nyomot. Nem akarják, hogy valaki rájöjjön,
hogy nem az igazi bűnösöket kapták el.
– Honnan tudod, hogy nem csak belőve vádaskodott?
– A bátyja, aki szintúgy kábszeres, mesélte az egyik régi
haveromnak, hogy a húga bevallotta, valójában mi is történt
Nicole-lal, de semmi mást nem mond… túlságosan is fél. Miért
mondana ilyen szarságot, ha nem lenne benne? Úgy hiszem,
már régóta birizgálja az, hogy elmondja valakinek, de csak akkor
jön elő belőle, amikor be van tépve. Beleegyezett, hogy a héten
találkozik velem.
– A fene, Ryan!
 Igaz lehet? Tényleg ők tették? De miért mentek volna Nicole
után? Én voltam az, akit utáltak. Magam akartam felkutatni
Cathyt és kényszeríteni, hogy mondja el, mit tud, de időben
megfékeztem magam. Semmi sem fogja megváltoztatni a
tényeket. Mi sosem fogjuk visszakapni azokat az éveket, sose
leszünk képesek bizonyítani semmit sem abból, amit mondott. A
rendszer már egyszer elgáncsolt minket.
– Jobb lenne, ha óvatos lennél – mondtam. – Ha Suzanne
rájön, felfüggesztheti a feltételes szabadlábadat.
Ismertem Ryant, a pártfogó tisztünk is ugyanaz volt – az
északi végen ő volt az egyetlen –, és az ügyünkhöz kapcsolódó
tanúval beszélgetni rosszat jelent. Megvádolhatnak
megfélemlítéssel. Nem tartana soká, hogy visszaküldjenek.
– Cathy senkinek sem fogja elmondani. Túlságosan fél
Shaunától.
Elképzeltem a lányokat azon az éjjelen. Talán rám
vadásztak és meglátták Nicole-t egyedül a pickupban. Láttam a
húgom arcát. Hirtelen dühöt éreztem a támadás brutalitása
miatt, de megpróbáltam lerázni. Át kell ezt gondolnom,
óvatosnak kell lennem. Még mindig nem tudjuk biztosan, hogy
mit tud Cathy – ha tud egyáltalán valamit. De Ryannek egy
dologban igaza van. Ha Cathy nem lenne benne, miért kellene
neki elismerni, hogy akkor a lányok hazudtak? Lehet, hogy azért,
hogy figyelmet kapjon – sok ilyet láttam a sitten. De azzal
kijönni, hogy tudjuk az igazat egy régi gyilkosságról, veszélyes
egy játék. Nem lennék benne egy ilyenben – csak akkor, ha el
akarnám kerülni börtönt.
– Még ha igaz is, még ha tud is valamit, senki sem hinné el.
Nincs értelme az egésznek. Csak maradj távol tőlük, Ryan!
Cathy bebizonyította, hogy amikor repül, olyan hülyeségről
beszél, amiről nem kellene. Feltételes szabadlábon vagy. A
magad kedvéért ne szúrj el mindent.
– Hát nem akarod, hogy az igazi gyilkosok megfizessenek?
Megölték a húgodat… és éveket vettek el az életünkből. Elvettek
mindent.
Állta a pillantásomat és én megláttam a szavakat, melyeket
nem mondott ki: Elvettek téged.
A pillanat felduzzadt köztünk, az érzések nyersen ránk
csaptak. Emlékeztem a kölykökre, akik voltunk, hogy
átmehettem hozzá és átölelhettem, ő megszagolt és megízlelt, de
most semmit sem tudtam róla. Idegen volt. A póráz végén
Kapitány nyüszített, megtörte a pillanatot azzal, hogy próbált a
mólók felé húzni.
– Természetesen akarom, hogy a megfelelő személy meg
legyen büntetve.
Annyira nagyon akartam, hogy még csak gondolni sem
tudtam rá. És az alatt egy másik szükséglet is volt. Le akartam
ülni és beszélgetni Ryannel. El akartam menni vele kocsikázni,
kávézni akartam vele és részese lenni mindannak, ami vele
történt az elmúlt évek alatt. Újra meg akartam ismerni, de nem
lehetett. Nekünk nem lehetett. Úgyhogy kimondtam:
– Nem ronthatom el az életem most. Csináld azt, amit
csinálnod kell, de hagyj ki belőle!
– Toni…
Mielőtt mondani tudott volna valamit, mielőtt elkezdtem
volna sírni, megfordultam és meghúztam Kapitány pórázát.
– Menjünk.
Csak később jöttem rá, hogy Ryan nem azt mondta, hogy az
igazi gyilkosokat el kellene kapni – azt kérdezte, hogy meg
akarok-e fizetni nekik azért.
 TIZENHATODIK FEJEZET

CAMPBELL RIVER

1996. AUGUSZTUS

Miután a véres tenyérnyommal a kisteherautón megjelentünk az

őrsön, egy rendőr elhelyezett minket egy szobában. Frank
McKinney és Doug Hicks rendőrbiztos jött be. Felkiáltottam,
amikor megláttam McKinney-t, majd zokogás közben nehezen
böktem ki, hogy „valami szörnyű történt Nicole-lal.” Az arca
komoly volt és megdöbbent, miközben próbáltam elmondani
neki a történetünket, akadozva és helyenként összefüggéstelenül.
Ryannek kellett közbeszólnia és befejezni a mondataimat.
Amikor azt mondták, hogy külön kell velünk beszélniük, Ryan
karjába kapaszkodva erősködtem: „Nem, nekem szükségem van
rá, hogy itt legyen velem”, de azt mondták, hogy ez segíteni fog
nekik gyorsan lezárni az ügyet. Valaki hozott nekem egy
pokrócot és egy csésze meleg kávét. McKinney megszorította a
vállam és azt mondta:
– Toni, tudom, hogy szomorú, de próbáljon végigvezetni
minket az éjszaka történésein. Lépésenként lassan. Szóval,
kihajtottak a tóhoz?
Újra elmondtam neki, hogy mi történt, mit találtunk,
amikor visszamentünk a pickuphoz, majd könyörögtem:
„Kérem, mennie kell, segítsen a húgomnak! Nem hagyhatjuk őt
ott egyedül.” Még mindig nem fogtam fel, hogy halott, hogy
messze túl van azon, hogy segíteni lehessen neki.
– Már kiküldtünk oda valakit, de talán szükségünk lehet a
segítségére, hogy meghatározza a húga helyét. Gondolja, Toni,
hogy vissza tud jönni velünk a tóhoz? – A másik rendőr, Hicks
kérdezte ezt. Nem tetszett, ahogy kiejtette a nevem:
bizalmaskodón, mintha barátok lennénk. Ő nem ismer engem.
McKinney-hez fordultam, csak neki beszéltem:
– Megyek, ha szükség van rám, de… – Maga az ötlet, hogy
visszamenjünk, ijesztő volt, mégis nem tudtam megállni, hogy
ne gondoljak a húgomra, aki még mindig egyedül van ott. – És
mi van a szüleimmel? Ki fogja elmondani nekik? – Az agyamon
átfutó gondolatok lesújtóak voltak. A fogam nem hagyta abba a
vacogást, a testem a remegést. Az anyám. Az apám. Azt
akartam, hogy itt legyenek velem, de féltem attól, hogy mennyi
fájdalmat éreznek majd, amikor rájönnek, hogy mi történt.
– Hamarosan elküldünk valakit, hogy beszéljen velük –
mondta Hicks –, de először mindenképpen meg kell vizsgálnunk
néhány dolgot.
Aztán olyan kérdéseket tettek fel, mint: „Látott valaki mást
is a tónál?” „Mennyi ideig hagyták őt egyedül?” „Mennyit ittak?”
„Mennyi drogot vettek be?” „Korábban is kiütötte már magát?”
Nem értettem, hogy miért számítana ezek közül valamelyik
is. Én csak azt akartam, hogy segítsenek Nicole-nak. Aztán
abbahagyták a kihallgatást és egy időre elmentek.
Amikor visszajöttek, azt mondták, hogy szükségük van arra,
hogy Ryannel együtt menjünk oda fel velük, mert nem találják
Nicole-t. Hozták Ryant, aki szintúgy sápadt volt és remegett, a
szeme véreres, mint aki sírt. Amikor a tóhoz hajtottunk,
McKinney autója hátuljában ültünk, összebújva, nem beszélve,
csak egymás kezét szorítva. Az úton levő vonalak összefolytak a
szemem előtt. Hol elmúlt, hol visszatért nálam a sokk, néha
majdnem elkábított, majd hirtelen fájdalmas zokogásban tört elő.
Egyszer a visszapillantó tükörben a tekintetem találkozott
McKinney-ével. Akkor jutott eszembe, hogy Nicole az ő lánya
barátja, és gyakran látta a húgomat a házában. Kíváncsi voltam,
örül-e annak, hogy a lánya biztonságban otthon, nem pedig
halott a tónál.
Amikor odaértünk, láttam már más járműveket is: a
halottkémet és több járőrautót. Többé már nem tudtam beszélni.
A testem rázkódott a heves reszketéstől és Ryannek kellett
megmutatni, hogy hol parkoltunk. Az egyik kocsi reflektora egy
pillanatra megvilágította a vizet, és láttam Nicole testét még
mindig a parton heverve.
Elkezdtem sikoltozni. Újra és újra.
Azután csak arra emlékeztem, hogy Ryan nyugtatni próbált,
Hicks pedig azt mondja: „Vigyétek el őket innen.” A többi még
mindig homályos, hangfoszlányok, villogó fények és egyenruhák.
McKinney ott maradt a helyszínen és egy másik rendőr vitt
vissza az őrsre, ahol megint szétválasztottak minket és
kihallgattak. Addigra valaki már szólt a szüleimnek, és behozták
őket a boncterembe, hogy azonosítsák a húgom holttestét. Ryan
engedélyt adott a rendőrségnek, hogy átkutathassák a pickupját,
amit akkor lefoglaltak. A szülei megjelentek és hazavitték.
Mielőtt elmentek, Ryan megölelt, aggódónak tűnt, amikor a
fülembe súgta: „Válogasd meg a szavaidat!” Aztán elment. Egy
szobában tartottak egy rendőrnővel, aki egyre csak
kérdezősködött a munkámról és az iskoláról, de én nem tudtam
figyelni arra, amit mond. Csak haza akartam menni, a szüleimet
akartam.
Pár órával később a rendőrnő hazavitt. Ott egy másik
rendőrnő ült a nappaliban a szüleimmel. Felállt, amikor
beléptünk. Frank McKinney is ott volt, az anyám mellett ült a
kanapén. Az apám hozzám rohant, karjába kapott és szorosan
tartott. Zokogásban törtem ki és éreztem, ahogy a teste az én
testemmel együtt rázkódik. A válla fölött láttam az anyámat a
kanapén. Az arca fehér volt. Sminkcsíkok húzódtak lefelé az
arcán, a bőre piros és maszatos, a tekintetében gyötrődés.
– Anya… – Oda akartam futni hozzá, a karjaiba akartam
vetni magam.
Ő rám kiáltott, a szája tágra nyílt.
– Miért vitted őt oda ki? – kérdezte kínlódva. – Miért? –
Majd zokogni kezdett, és a kezébe temette az arcát.
– Anya, sajnálom… – Egy lépést tettem felé, de McKinney
jelezte, hogy álljak meg, és ő ölelte át oldalról az anyám.
Ő levette a kezét az arcáról, majd gyámoltalanul McKinney-
re nézett.
– Frank, miért? Miért tette ezt valaki az én kicsikémmel?
– Nem tudom, Pam. Igazán nem tudom. – A hangja
fátyolos volt. – De mi mindent megteszünk, amit tudunk, hogy
megtaláljuk. Valaki megfizet ezért. – A hangja most durvának és
mérgesnek hangzott, az arckifejezése majdnem erőszakos volt.
Megnyugtatott, nagyobb biztonságban éreztem magam. Igen, ők
megtalálják azt, aki ezt tette.
Nem tudtam még azt, amire Ryan korábban rájött, hogy
már minket tartanak gyanúsítottnak, már figyelik a
reakcióinkat, a szavainkat. Mi voltunk azok, akik fizetni fognak.

Nicole meggyilkolása után egy héttel apa a nappalai és estéi nagy

részét kinn töltötte a garázsban vagy benn a nappaliban. Az arca
borotválatlan volt, sötét árnyékok jelentek meg a szeme alatt.
Semmire se nézett, még ha a tévé be is volt kapcsolva, egy-egy
sörösdoboz nyitásának szisszenése jelezte csak, hogy ébren van.
Azzal is sok időt töltött, hogy kifelé bámult az ablakon. Először a
közvetítő kocsikra és a riporterekre – egyszer még ki is ment és
mindenkire ráüvöltött, hogy „takarodjanak a pázsitomról” –,
amikor pedig azok eltűntek, a sötét éjszakát bámulta, mintha
Nicole-t várná, hogy jöjjön haza. Anya kábultan és sápadtan
kószált, a haja rendetlen volt és úgy nézett rám, mintha nem
tudná, hogy ki vagyok, hogy kerültem a házába. Hallottam
telefonon beszélgetni a barátokkal, sírni és suttogni. „Nem
tudom, hogy miért vitték ki őt oda azon az éjszakán. Nem értem,
hogy mi történt.” De tudtam, hogy igazából mit mond: Toni
hibája, hogy Nicole halott.
Igaza volt. Az én hibám volt. Ha nem hoztam volna ki
magunkkal Nicole-t, ő még mindig élne. Lejátszottam újból és
újból azt az éjszakát. Értelmet próbáltam keresni benne, de többé
már semminek sem volt értelme. A húgom halott volt.
 Néha bementem a szobájába, amikor a szüleim aludtak – az
orvos tablettákat adott az anyámnak, így ő korán lefeküdt. Apa
rendszerint hajnali egy vagy kettő körül botorkált az ágyba, vagy
a kanapén találtam. Hallottam ott sírni az egyik éjszaka, és
elkeserített, ahogy kisfiúként zokogott.
Nekem megvoltak a magam szokásaim. Feküdtem Nicole
ágyán, a párnáját a kezembe fogtam – még érezni lehetett rajta
az ő citromosan tiszta illatát. Azután kivettem a ruháit, még a
koszosakat is a ruhakosárból, és beléjük nyomtam az arcomat.
Éreztem a bőre illatát, a teste illatát, a tinilányt. Hallottam
nevetni a fejemben, izgatottságát amiatt, hogy szórakozni megy
vagy egy baráttal beszélget telefonon, aztán láttam az arcát: ijedt
volt, amikor egyedül hagytuk a kocsiban. És láttam, ahogy
később kinézett, amikor megtaláltuk, és a lélegzet megállt a
torkomban.
Állandó rémálmaim voltak. Hirtelen felébredtem, a szívem
kalapált a sötétben. Sírást hallottam a szobájából és egy ijesztő
pillanatig azt gondoltam, hogy Nicole szelleme, majd
meghallottam apám mély hangját és rájöttem, hogy anyám
sírdogál és apa próbálja megvigasztalni. Én egyedül sírtam az
ágyamban és Ryanre gondoltam. Nem sokat láthattuk egymást
az óta az éjszaka óta, de mindennap próbáltunk beszélni
telefonon. Megkérdezte, hogy vagyok, és én sírni kezdtem, míg ő
vigasztalni próbált. Még mindig hallottam a félelmet az ő
hangjában is, és ugyanazt a zavart, amit én éreztem. A
bűnösséget.
Néha anyám bejött a szobámba, újra megkérve, hogy
menjünk át mindenen, ami azon az éjszakán történt. Emeséltem
neki, hogy Nicole jött hozzám, bocsánatot kért, és megkért, hogy
eljöhessen velem és Ryannel. Anya különböző helyeken állított
meg, kérve, hogy ismételjek meg valamit, minden részletet tudni
akart. „Mit viselt? Hogyan állt, amikor azt mondta?” Amikor
elmeséltem neki, hogy a húgom azt mondta, nem beszélhet
nekem valamiről, ami folyamatban van, anya mindig ez iránt
érdeklődött. Próbált rávenni arra, hogy gondoljam át, mit
hagytam ki. Mindig haboztam, amikor eljutottam a tóparti
részhez, mert utáltam látni anya arckifejezését, amikor
elmesélem neki, hogy egyedül hagytuk a húgom, és sírtam,
amikor ahhoz a részhez értem, hogy a bokrokban
szerelmeskedtünk és aludtunk, miközben őt megölték. Mire odáig
értem zokogva, hogy a reflektorfényben megtaláltuk Nicole
testét, ő rendszerint előre és hátra hintázott és nyögött. Egyszer a
vállára tettem a kezem, de ő felállt és elhagyta a szobát. Többé
nem érintettem meg.
Szertartást tartottunk Nicole emlékére. A többség eljött az
iskolánkból, és ki kellett bérelnünk egy nagy csarnokot. Az összes
barát és tanár arról beszélt, hogy a húgom milyen csodálatos
lány volt, néhány barátja pedig a róla készült fényképekből
diavetítést tartott. Shauna és a lányok is ott voltak, de nem
beszéltek. Láttam őket – mindannyian feketébe öltöztek –, ahogy
elhaladtunk mellettük, hogy leüljünk a terem első sorába, a
családom többi tagja mellé. Shauna és Rachel arca rideg volt,
amikor rám meredtek, Kimé könnyáztatta, és Cathy csak nézett
ki a fejéből. Miután vége lett a szertartásnak, az anyám és apám
körbesétált, hogy megköszönjék az embereknek, hogy eljöttek, de
anya úgy beszélt, mint egy robot: a válaszai gépiesek voltak és
mesterkéltek. Csak a közeli barátokat és a családot hívtuk meg,
hogy jöjjenek el velünk, amikor Nicole hamvait a házunk
közelében a folyóba helyezzük, majd visszamentünk az
otthonunkba enni és inni. A lányok is eljöttek a folyóhoz, együtt
álltak összebújva, majd elhajtottak Shauna autójával. A házban
az anyám az egyik borospohár után nyúlt a másikért. Amikor az
apám próbálta tőle elvenni az egyiket, anya mereven ránézett és
visszarántotta, kilötyögtetve egy kicsit. Aznap este, miután
néhány nőnek segítettem összetakarítani, elmentem a szobájuk
mellett és láttam, ahogy az apám próbálja gyengéden
begombolni anyám pizsamáját, akinek úgy lógott a feje, mint
egy törött babának. Elfordultam.
 Azokban a napokban itthon maradtam. Egyszer sem
szöktem ki, hogy lássam Ryant, féltem bármit csinálni, ami
elszomorítaná a szüleimet. Takarítottam a házat, megfőztem az
ételünket, végül olyan lánya lettem az anyámnak, amilyet
mindig is akart. Közben mondogattam magamnak, hogy a
rendőrség hamar megtalálja Nicole gyilkosát, de már két hét is
eltelt, amióta meggyilkolták.
Aztán egy este Ryan volt a telefonnál. A hangja rémült volt,
ahogy kimondta: „Le fognak tartóztatni minket, Toni.”
– Már miért tennék? – A félelem elöntötte a testem. Igaza
volt? Azt gondolták, hogy mi tettük? Az apám mindennap
telefonkapcsolatban van velük, de sose mondták, hogy van
gyanúsítottjuk. Azért volt így, mert egyedül minket
gyanúsítottak?
– Mert ez az igazság. – A hangja sürgető volt. – Az én
múltammal – és együtt is kerültünk már bajba korábban – ez
nem néz ki jól. Toni, mi voltunk az utolsók, akik vele voltak.
Nincs más, akit vádolhatnak.
– Nem tudod, hogy miről beszélsz. – Először tettem le
elköszönés nélkül a kagylót. Majd ott ültem a sötétben, és erősen
vert a szívem.

A rendőrség másnap délután, pénteken érkezett meg. Ketten

voltak, két egyenruhás férfi. Az egyik magas, ősz hajjal, a másik
alacsonyabb mákos hajjal és nagy bajusszal. Mindketten komoly
arcot vágtak, amikor az apám kinyitotta az ajtót. Éppen
mosogattam, amikor láttam, hogy a járőrautó megáll a
felhajtón. Letettem a konyharuhát, és az apám felé léptem.
Megtalálták a gyilkost?
– Brown rendőrbiztos vagyok – mondta az ősz hajú. – Azért
vagyunk itt, hogy találkozzunk a lányával.
– Mi folyik itt? – kérdeztem.
Az alacsonyabb úgy mutatta be magát, mint Ruttan
rendőrbiztos.
 – Azért jöttünk, hogy tájékoztassuk. Önt, Toni Murphy,
letartóztatjuk lánytestvére, Nicole Murphy meggyilkolásáért.
Kérem, forduljon meg, és tegye a kezét a háta mögé.
Meghökkentem, képtelen voltam beszélni vagy mozdulni.
Apa a karomhoz nyúlt és maga mögé húzott.
– Van erre parancsuk? Hova viszik?
– Uram, kérem, menjen innen. – Az ősz hajú közelebb
lépett, az arca szigorú volt.
Apa nem moccant, de felemelte a hangját.
– Az ügyvédünkkel akarunk beszélni.
Brown a vállára tette a kezét, próbálta a testét használva
oldalra terelni, hogy elválassza tőlem.
– Uram, tudom, hogy ez elszomorító, de szükséges, hogy
nyugodt maradjon.
Apa elkapott, próbált tartani, a másik rendőr azonban már
mögöttem volt. Hideg fémbilincs kattant a csuklómon.
– Ez tévedés – könyörögtem. – Nem csináltam semmit.
– Vegye le a kezét a lányomról! – ordította apa.
Ruttan elállta az útját, és erőszakkal a helyén tartotta.
– Uram, ha nem nyugszik meg, önt is le kell tartóztatnunk.
Az apám arca elvörösödött, dühös lett, de eleresztett, és
felemelte a kezét.
Ruttan most hozzám fordult.
– Most nagyon figyeljen rám. Kötelességem tájékoztatni
arról, hogy joga van ügyvédet fogadni és tanácsot kérni tőle.
Bármilyen ügyvédet felhívhat, akit szeretne. Van egy
huszonnégy órás telefonos jogsegélyszolgálat is, melyen keresztül
jogi tanácsot kérhet. Ezt költség nélkül igénybe veheti, és az
ügyeletes ügyvéd elmagyarázza majd a lehetőségeit. Ha
kapcsolatba kíván lépni a szolgálattal, akkor megadhatom a
telefonszámát. Megértett?
Az anyám rohant felénk, majdnem továbbfutott lefelé a
lépcsőn.
– Mi folyik itt?
 – Letartóztatják Tonit – mondta apa, mire sírni kezdtem. –
Azt hiszik, ő ölte meg Nicole-t.
Anya megállt előttünk. A szeme tágra nyílt, ahogy a
rendőrökhöz fordult.
– Miért csinálják ezt a családommal? Beszélni akarok Frank
McKinney-vel.
– Asszonyom, kérem, maradjon nyugodt – mondta Rut-
tan, majd megismételte nekem: – Megértette, amit elmondtam
önnek?
– Igen, de a rossz személyt tartóztatta le. Én nem…
– Akar ügyvédet hívni? – kérdezte
Az apámra néztem.
– Apa…
– Azonnal hívunk valakit. Csak hallgass a rendőrökre, Toni,
és csináld, amit mondanak. Ne mondj semmit senkinek, amíg
nem beszéltél az ügyvédeddel. – Még sose hallottam a hangját
ennyire ijedtnek. A szívem kalapált.
– Tájékoztatom, Toni Murphy, hogy semmit sem köteles
mondani, de bármi, amit mond, felhasználható ön ellen –
darálta a rendőr. – Megértett?
– Igen, úgy vélem… – hebegtem.
Aztán kivezettek a járőrkocsihoz. A szomszédok a házaikból
figyeltek. Egy kocsi lassított le, mielőtt elhajtott. Felismertem a
hátsó ülésen ülő lányt az iskolámból. Bámult, a szája tátva.
Odakinn az autó közelében Brown megállított.
– Van önnél valami éles tárgy vagy fegyver?
– Mi? Nincs.
– Most át fogjuk kutatni – mondta tényszerűen.
Végigtapogattak. Hallottam sírni az anyámat mögöttem.
Nem tudtam gondolkodni, nem értettem, hogy mi történik.
Hol van Ryan? Őt is letartóztatták?
– Minden rendben lesz – kiabálta apám, ahogy a rendőr a
kocsi hátuljába ültetett, befelé irányítva a fejem tetejére tett
kezével. Az ajtó becsapódott. Apa odarohant, a kezét az ablakhoz
érintette, az arcát könnyek borították. Én is sírtam, erősen
levegőért kapkodtam és azt kiabáltam: „Apa!”
– Uram, el kell mennie a járműtől – szólt ki a kocsiból
Brown. Apa hátralépett. Az anyám kirohant, hogy mellé álljon,
megragadva apám karját. Az arca ijedt volt. Ahogy a rendőrök
elhajtottak, láttam, hogy apa azt tátogja: Minden rendben lesz.
De nem lett rendben. Az őrsön levették a bilincsem és
fényképet készítettek rólam, megkérdezték a nevem, a születési
dátumom és a kortörténetem, majd levették az ujjlenyomatomat.
Próbáltam mindent úgy csinálni, ahogy mondták, de szinte
őrjöngtem a félelemtől. Egyre próbáltam megtudni, hogy miért
tartóztattak le, de senki sem magyarázta el. Egy női őr elvitt egy
vizsgálószobába, ahol csak azt engedték meg, hogy a bugyimat, a
nadrágomat és az ingem tartsam magamon. Azt mondták, hogy
a többit – az ékszereket, a cipőt és a melltartót – egy ládába kell
tennem. Aztán egy zárkához vittek, amely egy rozsdamentes
mosdó, egy vécé és egy ágy kivételével üres volt. Adtak egy
párnát és takarókat az ágyhoz. Aztán pár óra múlva elvittek egy
helyiségbe, ahol találkoztam az ügyvédemmel. Nagy pocakja volt
és sűrű szemöldöke, úgy nézett ki, mint egy sötét hajú Télapó.
Egy kis ketchupöt láttam a nyakkendőjén. Megmondta nekem a
nevét, Angus Reed, és a város jól ismert büntetőjogi ügyvédjét
ismertem fel benne.
– Még nem akarom, hogy bármit is elmondjon nekem –
kezdte. – A szobák be vannak kamerázva. Ne beszéljen a
cellatársaival, senkinek se mondjon semmit. Oké?
Bólintottam. A szívem a fülemben kalapált, komoly hangja
még jobban megijesztett és világossá tette annak a helyzetnek a
komolyságát, amiben voltam.
– Az én munkám mostantól az, hogy segítsek neked –
váltott bizalmasabb hangra. – Nem törődök azzal, hogy mit
tettél vagy mondtál. Légy udvarias a rendőrökkel, de semmit se
mondj nekik, semmit se írj le, semmire se mutass. Újból
próbálnak majd beszélni veled, hazudni fognak, és bármit
megtesznek azért, hogy ellentmondásba keverjenek. Azt akarom,
hogy egyre csak azt mondogasd: „Az ügyvédem tanácsára nem
kívánok beszélni.” Oké?
Megint bólintottam.
– Ryan…
– Valószínűleg őt is letartóztatták. Péntek van, így hétfőig itt
tartanak, akkor visznek majd el a tartományi bíró elé. Meg
akarnak törni téged. Hadd ismételjem. Semmit se mondj nekik.
Ne kérdezz Ryanről, semmit se mondj róla. Megértettél?
– Igen. – De nem értettem, hogy miért vagyok ott, vagy mi
fog történni. Én csak haza akartam menni.

Arra az éjszakára egy másik cellába költöztettek, ahol hallottam,

ahogy más zárkákban kiabálnak és ordibálnak a részegek.
Fáztam és féltem. Nem tudtam aludni és összekuporodva ültem
az ágyon. A vékony pokrócot magam köré csavartam. Az agyam
járt, arra gondoltam, amit a rendőrök korábban mondtak. Nem
tűnt valószínűnek, hogy letartóztatnak, hogy gyilkosságért
mehetünk börtönbe. Párszor felkeltem, hogy használjam a vécét
– először az ülését próbáltam a durva vécépapírral letisztítani.
Majd visszamentem az ágyamhoz, és a falakat vagy a
mennyezetet bámultam. Aggódtam Ryan miatt, és azon
tűnődtem, hogy milyen messze lehet tőlem a cellája az őrsön. Azt
mondogattam magamnak, hogy meg fogják találni az igazi
gyilkost, és tisztázni fognak minket. Minden rendben lesz.
Mégsem tudtam kiverni a fejemből azokat a történeteket, amiket
a hamisan megvádolt és évekig bebörtönzött emberekről
hallottam. Imádkoztam, hogy ez ne történjen meg velünk.
Másnap egy rendőr bevitt egy kihallgatóhelyiségbe. Doug
Hicks, az a rendőrbiztos, akivel az első éjszaka találkoztam, várt
rám. Korábban már láttam a város környékén. Frank McKinney-
től eltérően, aki általában egy figyelmeztetéssel engedett el
minket, ő látszólag élvezte a kölykök letartóztatását. Fiatalabb
volt McKinney-nél, talán a húszas évei végén járt. Szőke hajú
volt halvány szempillával és világoskék szemmel, az arca
pirospozsgás, mintha a szél mindig kicserezné, és úgy ment,
mintha azt gondolná, hogy leszar mindenkit: a válla hátul és a
mellkasa kint. Amikor korábban errefelé láttam, azt gondoltam
róla, hogy egy gyökér, de most rettegtem tőle. Féltem, hogy
kiforgathatja a dolgokat és összezavar. Tartottam magam ahhoz,
amit az ügyvédem mondott: semmit se kell nekik mondanom.
Körbenéztem a szobában, és eszembe jutott, mit mondott még:
hogy minden be van kamerázva.
Hicks nyugodt hangon azzal indított, hogy újból nézzük át
annak az éjszakának az eseményeit, de ez alkalommal azt
mondtam: „Az ügyvédem tanácsára nem kívánok beszélni.”
Bosszúsnak nézett ki, az arca még jobban vöröslött.
– Semmit sem kell nekünk mondania, de segítene néhány
dolgot sokkal gyorsabban tisztázni, ha megint hallanánk az ön
oldaláról. Talán még el is engedhetjük.
Most tudtam, hogy marhaságot beszél. Nem tartóztattak
volna le az elején, ha egy egyszerű magyarázat kihúzna ebből a
slamasztikából.
Várt egy pillanatot, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy
semmit sem fogok neki mondani, így folytatta:
– Beszéltünk Ryannel.
Ryan! Ott volt. Éreztem, hogy megáll a szívverésem és
elakad a lélegzetem. Mit mondott? Mit mesélt el nekik?
– Azt mondta, hogy ön volt az, Toni. Azt akarta, hogy a
húga eltűnjön, és az volt a terve, hogy a tónál öli meg.
Mi a fene? Tudtam, hogy nem kellene beszéltem, de nem
tudtam megállni.
– Ryan soha nem mondaná ezt, mert nem igaz. És ő szeret
engem.
– Szereti? Furcsa dolgok szoktak történni, miután az
embereket gyilkosságért tartóztatják le. Sokkal őszintébbek
lesznek. És Ryan szerint mindez az ön ötlete volt. De ha el akarja
mondani a saját szemszögéből, én boldogan meghallgatom.
 Egyenesen a szemébe néztem.
– Az ügyvédem tanácsára nem kívánok beszélni.
Nem mutatott semmi reakciót, csak az előtte levő aktára
pillantott.
– Hallottuk, hogy kést hordott magánál.
Hátrahőköltem. Honnan tud róla? Nicole biztos elmondta
valakinek, de kinek? Shaunának? Forrónak éreztem az arcom, és
harcoltam a vággyal, hogy elmagyarázzam, a lányok zaklattak
engem. Próbál ellentmondásba keverni, összezavarni a fejem.
Egy kés semmit sem jelent – Nicole-t még csak nem is késsel
ölték meg.
– És tudjuk, hogy a testvére pokollá tette az életét, bejárt a
munkahelyére, flörtölt az ön fiújával a bulikon… – A szívem
egyre erősebben dobogott minden egyes kiejtett szó után. Ki
mondhatta el neki ezeket? Miről beszélt? Flörtölt a fiúmmal?
Kérdéseket akartam feltenni, magyarázni és védeni akartam, de
tartottam a szám.
Hicks folytatta:
– Azt is tudjuk, hogy mostanában hazudott a szüleinek,
besurrant a szomszédai házába és alkoholt lopott. De nem csak
ezt lopta mostanában. Elvette az apja tablettáit is.
Ez alkalommal nem tudtam csendben maradni.
– Azt nem én tettem, hanem Nicole. – A szüleim mondták,
hogy tablettákat loptam? Belebetegedtem a félelembe, az
árulásba.
Előrehajolt. Izgatott volt attól, hogy provokálni tudott.
– Mérges volt a testvérére, hogy beárulta, ugye? Móresre
akarta tanítani?
Ráztam a fejem.
– Nem. Nem. Nem.
Hátradőlt, rám meredt, értékelt, várt. Nyomásgyakorlás.
Valami mással akar megütni, valami naggyal. Éreztem.
– Vannak tanúk – kezdte –, akik látták, hogy verekszik a
testvérével azon az éjszakán, amikor meggyilkolták.
 A szoba falai összenyomtak és levegőért kapkodtam.
– Nem, az nem igaz.
- Négy lánytanúnk van, akik látták önt a tónál Ryannel.

Verekedtek Nicole-lal, mielőtt valaki meggyilkolta. Tudjuk, hogy

ön tette, Toni.
Négy lány. Azok nem lehetnek mások, mint Shauna és
barátnői. Miért hazudnának ilyenről? A gondolataim kavarogtak,
próbáltam megérteni, hogy ez mit jelenthet.
Ekkor megtörtem.
– Csak kitalálták az egészet. Utálnak engem, pokollá tették
az életem tavaly óta. Nicole velük lógott egész idő alatt, és
kiszökött egy sráchoz, de nem tudom a nevét. Ők talán tudják,
hogy valójában ki…
– Van DNS-mintánk is. Az öné és Ryané. Mindkettőjüknek
karmolás van a karján és a kezükön. Senki másnak nem volt
DNS-e vagy vére a helyszínen, sem Nicole testén, sem a
kisteherautón. Egyedül csak önök voltak ott.
Próbáltam nyugodt maradni, de küzdenem kellett, hogy
elfojtsam a könnyeimet. Tudtam, hogy nem mi öltük meg őt.
Valaki másnak is ott kellett lennie. Beszélni akartam az apámmal
és az ügyvédemmel. Azt akartam, hogy valaki mindezt
elmagyarázza. Mi fog velünk történni?
Álltam Hicks pillantását.
– Az ügyvédem tanácsára nem kívánok beszélni.
Azért még kipróbált néhány más taktikát. Elmesélte, hogy
Ryan épp most árult el mindent a másik szobában. Hogy ő
személy szerint nem hiszi, hogy én vittem be a halálos ütéseket a
húgomnak – nem vagyok túl erős –, de el kell mondanom nekik,
hogy igazából mi történt. Hogy ő tudja, hogy én el akarom
mondani az igazat, meg akarom kímélni a szüleimet egy hosszú
tárgyalás gyötrelmeitől. És csak folytatta és folytatta. A szobában
nagyon meleg volt, szomjas voltam és kimerült. A hangja kezdett
megnyugtatni, és azon kezdtem gondolkodni, hogy talán igaza
van, talán mindenkinek könnyebb lenne, ha bevallanám. De
aztán leráztam mindezt magamról. Nem öltem meg a búgomat,
ő pedig hazudik Ryanről.
– Az ügyvédem tanácsára nem kívánok beszélni.
Hidegen rám mosolygott és felállt.
– Tudom, hogy ön tette, Toni. Ön és a fiúja nagyon hosszú
időre hűvösre fog kerülni.
Az előttem levő asztalra bámultam. Téved. Tévednie kell.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER

2013. MÁJUS

Az után a nap után, hogy Ryan meglepett az öbölben,

találkoztam a pártfogó tisztemmel. Az irodája Courtnayban volt,
ami körülbelül fél órára van Campbell Rivertől, így vagy ő jött
elő egy sétáljunk és beszéljük meg ötlettel, vagy egy étteremben
kávéztunk. Suzanne teljesen rendben volt. Nagyon kedveltem,
ami csodálatos volt, figyelembe véve a tekintélyelvű
személyiségek iránti általános ellenszenvemet. Idősebb nő volt,
valahol az ötvenes éveiben, és nagydarab – mindig jeges mokkát,
kandiscukrot, vagy csokoládét falt. Azt mondta, hogy túl sovány
vagyok. Kapitányt is kedvelte és megengedte, hogy elvigyem a
sétáinkra, kekszet csent neki, vicces hangon beszélt vele,
megdörzsölte a nagy kobakját.
Először elég kemény volt velem, jóllehet, mint mondta, azt
akarta, hogy jól teljesítsek, mivel az ő szabadlábra bocsátottai
közül még senkit sem küldtek vissza és úgy tervezi, hogy ezt fenn
is tartja. De mondhatom, hogy ez többről szólt. Őszintén törődött
velem, és megbizonyosodott arról, hogy követem a
programjaimat. Tudta, hogy milyen nehéz a változtatás egy volt
elítéltnek, az, hogy elfogadjanak minket. Kezdetben hetente
találkoztunk és telefonon is ellenőrzött. Mostanában már csak
egy hónapban kétszer futottunk össze, és ha minden rendben
megy, havonta egyszer keresem majd fel.
Azon a napon a szokásos kérdéseket vettük át. A végén azt
kérdezte:
– Van valami, amiről beszélni akarsz?
– Nincs. Jól vagyok.
 Egy pillanatig csak bámult rám. Visszatartottam a
lélegzetem. Valamit tudott. Hallotta, hogy Ryan a kikötőhöz jött?
Látott minket valaki?
– Csak emlékeztetni akarlak a szabadon bocsátási
feltételeidre, arra, hogy tartózkodnod kell az ismert
bűnelkövetőktől.
Oké. Szóval nem tudja, hogy Ryan már találkozott velem,
de tudja, hogy a környéken van, és most tesztel engem.
Elhatároztam, hogy felfedem a köntörfalazást.
– Ha Ryanről beszélsz, semmit sem akarok vele kezdeni.
Az arcomat tanulmányozta, barátságos arckifejezése
hivatalossá változott. Több éve végzi már ezt a munkát. Ki tudja
szimatolni a hazugságot egy szívdobbanásból is. De én is éveket
töltöttem a rendszerben. Tudtam, hogyan kell az érzéseket
elrejteni.
Elégedetten bólintott, de hozzátette:
– Legyél óvatos.
– Természetesen.
Ez volt az első alkalom, hogy elrejtettem előle valamit. Ettől
ideges lettem, de nem akartam, hogy jobban a felügyelete alatt
tartson. Csak arra az esetre, ha Ryan visszajönne. Csak arra az
esetre, ha Ryannek lenne valamije, amit hallani akarok.

Hazafelé menet épp élelmiszert vásároltam, amikor a boltban

megláttam a szüleimet. Megálltam, a kezem a kocsit szorította,
és figyeltem őket, ahogy haladnak a zöldségrészlegen. Évek óta
nem láttam őket, még fotón sem. Az apám háta egy kicsit
görnyedtnek tűnt, és barna haja majdnem teljesen ősz lett már,
de még mindig napbarnított volt. Amióta szabadlábon voltam,
láttam már néhányszor a kisteherautóját a városban, így
tudtam, hogy még mindig dolgozik, de gyanítottam, hogy többet
irányítja a srácokat, mintsem hogy a kalapácsot lengesse.
Párszor le kellett győznöm a vágyat, hogy meglátogassam az
egyik építkezésen, ahol ki volt rakva a cégtáblája. Úgy tűnt, anya
most már festeti a haját, ami most puha barna volt, és amit laza
lófarokban fogott össze. Még mindig jó alakja volt. Kicsi, mint én,
mint amilyen Nicole volt – túl kicsi, hogy a támadóját legyőzze
–, de egészségesnek nézett ki, nem betegesen soványnak, mint
akkor, amikor utoljára láttam. Egy ovális nyakkivágású
halványkék inget viselt farmerral és fehér gumiszandállal. Ha a
szemem egy pillanatra fátyolos lenne, szinte Nicole-t láthatnám.
Az apám egy hordó csöves kukorica körül járt, intve
anyának, aki néhány almát tett egy zacskóba. Elképzeltem őket,
hogy barátokat hívnak meg vacsorára, talán ügyfeleket. Vagy
csak ők ketten esznek? Csendben ülnek a vacsorájuk felett a
lányaikra gondolva.
Az apám ekkor felnézett és találkozott a pillantásunk. Túl
sokáig hagytam magam elmerengni. Ott rekedtem.
Az anyám mondott apának valamit, de amikor az nem
válaszolt, követte a tekintetét. Megdöbbent és elpirult, amikor
felismert. Körbepillantott, leellenőrizte, hogy figyel-e valaki,
aztán visszatekintett rám. Nem nézett ki boldognak. El kellett
volna sétálnom, de apa már gurította is felém a kocsit. Anya
habozott, majd apa visszanézett rá és ő követte. Lassan, még
mindig cipelve a zacskó almát.
– Toni, hogy vagy? – érdeklődött apa, amikor közelebb ért.
Bizonytalanul rám mosolygott. Egy pillanatra enyhén
felemelkedett a keze a kocsiról, mintha ki akarná nyújtani,
hozzám akarna érni, de aztán leejtette.
– Jól vagyok. Jól mennek a dolgok. – Valójában azt
akartam mondani: „Láttam Ryant. Azt gondolja, be tudja
bizonyítani, hogy ártatlanok vagyunk. Hisztek majd neki? Még
mindig utálni fogtok engem?”
– Hallottam, hogy az étteremben dolgozol – mondta apa.
– Igen. Mike nagyszerű. Van egy hajóm is. Lenn a
kikötőben.
Anya nem tudta, hogy merre nézzen. Rám pillantott, aztán
apára, majd körbe a többi vásárlóra.
 Most hozzá fordultam.
– Anya, jól nézel ki.
Megint megdöbbent, majd habozva beszélt, mintha próbálna
valamit kigondolni.
– Te… te is. Jól nézel ki. – Tekintete a tarajomra rebbent, a
tetkóimra. És én vagyok az, akiről feltételezik, hogy hazug!
Mindannyian csendben voltunk. Utáltam a vibráló
feszültséget a levegőben. A pillanat kinyúlt, mint az áram alatt
lévő kábel, amit el akartam kapni, még ha éget, akkor is.
– Nagyszerű lenne néha látni titeket. – Forrónak éreztem az
arcomat. – Van egy kutyám és kisegítek az állatmenhelyen. –
Csak fecsegtem, a hangom zihált az idegességtől. Éreztem, hogy
az apám tudja, kényelmetlen ez nekem, és szeretne segíteni, de
nem tudja, hogyan. Egyre csak beszéltem és beszéltem, a
tekintetem az anyámon állapodott meg, próbáltam valamit
kigondolni, ami arra készteti, hogy rám nézzen. Hogy igazán
rám nézzen. – Járok programokra, például az egyik az anyaggal
való visszaélés elkerülése. – Végre a szemembe nézett, de nem
tudtam megmondani, hogy mire gondol. Folytattam: – Már
nem vagyok ugyanaz az ember. Megváltoztam.
Az anyám egy nagy puffanással tette be azokat az almákat a
kosárba, amelyeket eddig tartott. Lebámult rájuk egy pillanatig,
míg apa és én őt néztük. Tudtam, hogy valamit készül mondani,
és apa is. Apa feléje nyúlt.
– Pam…
Anya megrázta a fejét.
– Nem. – A kezét csak apa előtt tartotta a levegőbe, mintha
el akarná tolni őt. – Én nem csinálom ezt. Nem teszek úgy,
mintha minden rendben lenne most. – Visszanézett rám. –
Kívánom, hogy jó legyen neked, Toni, igazán kívánom. De én ezt
nem tudom csinálni. Nem tudlak látni, sem beszélni veled. – A
kezét a szívére tette, a hangja elcsuklott, ahogy mondta: – Nem
tudom elfelejteni… azt, amit tettél.
Aztán újra megrázta a fejét. Gyors mozdulatok, melyek
fájdalmasnak tűntek, ahogy elfojtotta a könnyeit.
A könnycseppek a saját szememet is elárasztották, a szavak,
amiket nem tudtam megfogalmazni, nem tudtam soha
kimondani, eltorlaszolták a torkom. Nem én tettem. Miért nem
hiszel nekem? Csak azt akarom, hogy szeress. Ez minden, amit
valaha is akartam.
Anya apához fordult.
– Megyek és hozok tejet. – Majd gyorsan elsétált. Láttam,
hogy megtörli az arcát, kiradírozza a könnyeket, kiradíroz
engem. Apával néztük őt egy pillanatig, aztán apa visszafordult
hozzám.
– Toni, sajnálom, ő csak… nem tud.
– Igen. Az nyilvánvaló. – A fájdalmam méreggé változott, a
hangom keserű lett. – Még mindig utál engem.
– Nem. – Apa szomorúan mosolygott. A kezét
tanulmányozta a kocsin, majd kinyújtotta és egy pillanatra
megfogta az enyémet. Megszorította. Majdnem elhúztam,
meglepett a váratlan emberi érintés. – Azt utálja, ami történt és
te túlságosan is erre emlékezteted őt… – Nem kellett a többit
elmondania. Nicole-ra emlékeztettem, mindenre emlékeztettem,
ami azon az éjszakán történt.
Ránéztem az apám kezére, ami az enyémen volt. Láttam az
időt ott, a bőrében, töprengtem, hogy mennyi időnk maradt,
képes leszek-e valaha rendbe tenni a dolgokat.
– Hiányzol, apa. Szeretnélek látni, most, hogy kinn vagyok.
Tudnánk mi…
Visszatartottam a lélegzetem. Féltem, hogy az anyámhoz
hasonlóan nemet mond, vagy anyám miatt nem akar látni. Abba
az irányba nézett, amerre anya ment, és éreztem, hogy a
torkomat szorítja a sírás, ahogy a visszautasításra vártam.
Visszafordult hozzám.
– Szeretnék kávézni veled. Miért nem jössz el valamikor a
munkahelyemre? Neked nincs meg a mobil… – Kikapta a
tárcáját a zsebéből, kihúzott egy névjegykártyát és átadta nekem.
 – Köszi. – Csak néztem a kártyát, a számok
elhomályosodtak a szemem előtt. Egészen mostanáig még a
mobilszámát sem tudtam az apámnak. Azon morfondíroztam,
hogy megadjam-e neki a sajátomat, ha telefonálna, de ő
visszafelé tekingetett, amerre az anyám haladt. A haját csak egy
pillantásra láttam, ahogy egy másik sorban ment tovább.
– Jobb, ha megyek – mondta végül.
Bólintottam, próbáltam mosolyogni is, de vissza kellett
néznem arra a kártyára, így nem sírtam szomorú arckifejezése
láttán.
– Igazán nehéz neki az utóbbi időben, hogy az évforduló
közeledik – tette hozzá gyengéden. – Talán néhány hónap múlva
próbálkozz újból.
Nekem is nehéz volt. Ezen a nyáron volt tizenhét éve, hogy
a húgomat meggyilkolták, tizenhét éve, hogy valaki ellopta az
életünket és én tudtam, hogy az anyám nem fogja semmiről sem
megváltoztatni a véleményét. De csendben maradtam, amikor az
apám otthagyott. Vettem Kapitánynak egy nagy csontot a
hentesnél, és hazáig vártam a sírással.

A szüleimmel történt találkozás utáni éjszakán, a késő esti

műszak után hajtottam be a parkolóba. Kapitány a mögöttem
levő ülésen ült. Mike megengedte, hogy az ő kutyájával együtt
legyen a háza a hátsó udvarában, ami az étteremmel szemben
volt. Szüneteimben meg szoktam látogatni, bár mondhatom,
hogy ez bosszantja Mike feleségét, Pattyt, aki igazán nem kedvelt
engem. Úgy okoskodtam, hogy ez csak a múltam miatt van és
idővel bízni fog bennem.
Fáradt voltam és alig vártam, hogy tusolhassak, így nem
figyeltem, amikor leparkoltam a terepjárót. Épp ki akartam
szállni, amikor valami mozgást vettem észre a szemetes mögött.
Mereven figyeltem azt a helyet. Mi lehet? Akkor megpillantottam
egy baseballsapkát. Ryan volt az megint.
Kiengedtem Kapitányt. Odafutott a kukához, teste
megfeszült, szőrét borzolta és mélyről jövő morgás hagyta el a
torkát. Tudtam, hogy semmit sem fog csinálni, hacsak valaki
meg nem támad engem, de odaszóltam neki: „Kapitány.
Rendben.”
Ryan lekuporodott és oldalra fordult, nem nézett a kutya
szemébe, amikor megengedte neki, hogy megszagolja, majd
lassan pár kutyakekszet dobott neki, melyeket Kapitány felzabált.
Ryan felpillantott rám és mondta, hogy „Szépség ez a kutya,”
majd megvakarta Kapitány fülét, aki nagy könyörgő mosolyával
neki dőlt, és nyelvét lógatva még több kekszet próbált szerezni.
Körbevizslattam a parkolót, a kikötőt. Éjfél után voltunk, a
láthatáron senki, mégis kényelmetlenül éreztem magam, hogy
nyílt terepen beszélgetek Ryannel.
– Mit csinálsz itt? – Mérges voltam, de leginkább arra,
ahogy a testem reagált, amikor megláttam. Egy pillanatra
boldog voltam, még izgatott is, mielőtt eszembe jutott, hogy a
vele való beszélgetés a szabadságomba kerülhet. Jól nézett ki a
kigombolt, koptatott fekete farmeringben, mely alatt testhezálló
szürke pólót viselt és egy ezüstláncot. A baseballsapkáját mélyen
lehúzta, szinte elrejtette a szemét.
– Találkoztam Cathyvel – felelte. – Határozottan titkol
valamit. Amíg beszélgettünk, egész idő alatt hátranézett a válla
fölött.
– Talán attól tartott, hogy elvágod a torkát és ellopod az
összes drogját vagy ilyesmi.
– Vicces. – Elmosolyodott az akasztófahumoromon. Mindig
is közös volt bennünk az a képesség, hogy viccet űzzünk a
kibaszott családjainkból és a kibaszott életeinkből, de aztán
minden túl kibaszott lett. Utáltam Ryant azért, mert
emlékeztetett erre, utáltam, hogy mennyire akartam
visszamosolyogni rá, úgy akartam megnevettetni, hogy halljam
a mélyről jövő kacagását, mint gyermekkorunkban, amikor fejét
hátravetette, egyik kezét a szívére tette és az egész teste remegett.
Ez egyike volt annak, amit imádtam benne: hogy természetes
volt, hogy mennyire laza, nyugodt és könnyed.
Tett egy lépést előre, nekidőlt a szemetes oldalának,
megdörzsölte borostás állát. Az inge egy kicsit felcsúszott,
láthatóvá téve a fekete övét a nadrágján. A dereka még mindig
karcsú volt. Felidéződött bennem, hogy amikor átöleltem, mit
éreztem; amikor a kezemet a hátsó zsebébe gyömöszöltem,
amikor felhúzta az ingét, hogy meztelen hasunk érintkezzen.
Elpirultam, és lebámultam Kapitányra.
– Ez több volt annál – mondta. – Minden alkalommal,
amikor Shauna nevét megemlítettem, ideges lett.
Nem akartam, hogy ebben érintett legyek, nem akartam
többet tudni az életükről, mint most. Hárman közülük még
mindig a városban élnek. Ez minden, amit nekem tudnom kell.
De ennek ellenére megkérdeztem:
– Barátnők még?
– Nem biztos, hogy ezt barátságnak neveznéd. Shauna
néhányszor átmegy és kitakarítja Cathy házát. Próbálja rávenni,
hogy tartson rendet. Ennivalót visz, játékokat a gyerekeknek
Cathy anyjához, és így tovább.
– Mit csinál Shauna manapság? Cathy mondta, hogy
házas… Ugyanaz a srác? – Utáltam, hogy mennyire azt akartam
hallani, hogy kövér és a harmadik házasságában él, ami
lehetőleg boldogtalan.
– Igen, az az öregebb hapsi. Van egy nagy szállítmányozási
vállalata és van egy csinos házuk, autóik, de látszólag nincs sokat
otthon. Cathy összevissza beszélt.
– Miről?
– Célozgatott arra, hogy néhány más dolgot is tud
Shaunáról. Hogy alapjában véve egyáltalán nem olyan jó, mint
gondolják. Az az érzésem, talán nem szereti azt, ahogy Shauna
gondoskodik róla.
– Az tetszik neki, de azt nem szereti, hogy szüksége van rá?
Ryan felnézett rám baseballsapkája pereme alól.
– Igen, pontosan. Tudtam, hogy megérted.
 Harcoltam azzal a felfedezéssel, hogy a régi kapcsolatunk
újra működik, ugyanúgy, ahogy az agyunk forog.
– És mi köze van ennek bármihez is?
– Elmeséltem neki, hogy van pár információm arról az
éjszakáról, csak hogy összezavarjam. Mondtam, hogy van egy
másik tanú, aki látta Shauna kocsiját eltépni onnan. Rászóltam,
hogy ha tud valamit, jobban teszi, ha elárulja, mielőtt a többiek
teszik. Ettől igazán megrémült… és rángatózott, mintha a drog
után vágyódna. Tudtam, hogy sokkal többet nem szedek ki
belőle, de beleegyezett, hogy holnap éjfélkor találkozik velem.
Csalódottságot éreztem, de mire is számítottam korábban?
Arra, hogy bevallja, és a mocskos éveket hirtelen tisztára mossa.
Nekünk ennél sokkal többre van szükségünk: részletekre, valódi
tényekre.
– Nem úgy hangzik, mintha megkönnyítené a dolgunkat –
mondtam végül.
– Ezért akarom, hogy gyere el velem, amikor beszélek vele.
– Nem, semmi esetre sem. – Hátraléptem egyet, és
készültem elfordulni.
– Csak figyelj! – Könyörögve nyújtotta ki a kezét, a szeme
kért, hogy várjak. Ugyanaz a nézés, mint gyerekkorunkban,
amikor próbált rávenni, hogy maradjak vele még egy kicsit.
Hirtelen egy másik érzés támadt fel bennem: próbáltam a feltörő
régi emlékekre nem figyelni, próbáltam emlékeztetni magam,
hogy mindez milyen veszélyes.
– Ha látna és beszélnél Nicole-ról – folytatta –, az egy kicsit
jobban összezavarná. Látott már egyszer és nézd meg, mi
történt. Ő nem rossz ember. Megkavarták, amikor kölykök
voltunk, és még mindig hibázik. De az az érzésem, hogy helyre
akarja tenni a dolgokat.
– Amit akar, az egy másik adag. Adtál neki pénzt?
Ryan zavartnak tűnt, elpirult, ahogy másfele nézett. Figyelte
Kapitányt, aki a parkoló széle közelében levő fűben szimatolt.
– Adtál – bólintottam. – És most húzza az időt. Semmiről
sem mesél neked.
Ryan megrázta a fejét.
– Tud valamit. Látni lehet a szemében. Valami mardossa
belülről. – Mérgesnek tűnt. – Évekkel ezelőtt kinn lehettünk
volna.
– De nem ez történt, és az egyetlen dolog, ami most
történhet, ha elmegyek veled, az az, hogy mindkettőnket
visszaküldenek a sittre.
– A picsába, csak arra várnak! Láttam Hickset a házamat
figyelni.
Ez vészjósló volt. Doug Hicks most már rendőrőrmester volt.
Sose fogom elfelejteni a kihallgatást, a dolgokat, amiket mondott,
ahogy csak mondta és mondta monoton módon: „Tudjuk, mit
tett, Toni. El is mondhatná most akár, így a bíróságnak
könnyebb dolga lesz. Tudja, mi fog önnel történni a börtönben?”
Nem tudtam. De biztos rájöttem.
– Akkor mi az ördögöt csinálsz itt? – Újból körbenéztem a
parkolóban.
– Nyugi. Megvan a saját figyelőszolgálatom. Ma éjjel a
családjával van.
– Nincs munkád?
– Bedolgozok, az egyik vontatóhajóra próbálok feljutni.
– Magasra tartotta az állát, ahogy szokta, amikor
öntudatosan valami jobbat szeretett volna, hogy lenyűgözzön
vele. Sose törődtem azzal, hogy mit csinál, mindig imádtam,
hogy kétkezi munkát végez, hogy erős. Imádtam, hogy bármit
képes megjavítani, még engem is. De többé már nem.
– Összpontosíts arra! – mondtam. – Felejtsd el Cathyt!
– Ez nem fog megtörténni, Toni. Meg fogom törni őt, de ez
gyorsabban megy, ha ott vagy. Ebben biztos vagyok.
– Ez sem fog megtörténni.
– Miért adod fel ilyen könnyen?
– Én nem adom fel. Ez csak… – Kerestem a megfelelő szót,
hogy megmagyarázzam, mit is érzek. Szörnyen be akartam
bizonyítani az ártatlanságunkat, különösen, hogy láttam a
szüleimet a boltban, de megrémisztett az, hogy elvesztem a kicsi
szabadságot, amit végül visszakaptam. Az a gondolat, hogy
vissza kell mennem a börtönbe, szétfeszítette a mellkasom, a
pánik a lábamig lefutott. Nem, soha többé.
– Csak nem tudom. Én nem tudom ezt csinálni. –
Megálltam, megint az anyámra gondoltam: majdnem pontosan
ezeket a szavakat mondta nekem.
– Feladod, Toni. Ugyanúgy, ahogy feladtál minket. – A
tekintete nem engedte el az enyémet, válaszra várva.
– Én nem adtam fel magunkat. Börtönben voltunk, a
kapcsolatunknak vége volt.
– Számomra nem.
Fogva tartotta a tekintetem. Nem tudtam félrenézni,
megtörni a szemkontaktust. Nem tudtam, hogy mit mondjak,
csak megráztam a fejem a szavakra, melyek mind
összekuszálódtak a fejemben, a frusztrált gondolatokra és a
méregre, hogy az életünk így telt, megráztam azokra a dolgokra,
melyekkel rávett, hogy érezzek, beszéljek és gondolkozzak.
– A szüleim, az anyám… Nos, ő nem beszél velem –
mondtam. – De az apámmal talán összejövünk egy kávéra. Nem
akarom ezt elrontani. Nem akarom, hogy lássanak
visszamenni…
– És ez hogy lesz, Toni? Ültök ott az apáddal, miközben
tudod, hogy még mindig nem biztos benne, hogy nem te vagy a
bűnös, és közben egész idő alatt Nicole-ra gondol?
Visszatartottam a lélegzetem, a szemem szúrt. Ryannek
igaza van. Gyötrő lenne, mintha újra lejátszódna a börtönbeli
látogatás. Hülye voltam, amikor azt gondoltam, hogy a dolgok
megváltoznak csak azért, mert szabadlábon vagyok…
Ryan még mindig beszélt:
– Az apám halott. Sose tudtam megmutatni neki, hogy érek
valamit, hogy nem gyilkoltam meg a húgodat, de te ezt még be
tudod bizonyítani a szüleidnek. Tudom, hogy meg tudjuk
csinálni.
Kísértésbe estem. Majd Suzanne-re gondoltam, a
figyelmeztetésére. Hosszú ideig fog tartani, mire rávesszük
Cathyt, hogy bármit bevalljon, és közben valószínűleg
elkapnának minket. Visszakerülnék a Rocklandbe, ahol minden
kétséget kizáróan várnak rám Helen barátai.
Megráztam a fejem, könnyek gyűltek a szemembe.
– Én nem tudom ezt csinálni. Csak tartsd tőlem távol
magad.
A második alkalommal hagytam ott Ryant a parkolóban.

Azon a hétvégén Mike felvett egy új pincérnőt. Éppen a répát

pucoltam a konyhában, amikor hátrajött bemutatkozni.
Körülbelül tizenhat évesnek nézett ki, csontsovány volt és sápadt.
Hosszú egyenes haja koromfeketére festve, és tompa frufruja
feketével keretezett szeme felett ért véget. Az ujjain ezüstgyűrűk,
koponyák és keresztek. A nyaka körül egy nehéz lánc lógott
kereszttel, fekete leggingset és tunikát viselt. Csodás! Egy újabb
gót tini azok közül, akik azt gondolják, fenegyerekek lesznek
attól, hogy feketébe öltöznek.
– Szia, Ashley vagyok – nyújtotta a kezét.
Én megráztam.
– Isten hozott a fedélzeten!
Azt gondoltam, hogy ezzel vége és visszafordultam a
munkámhoz, de ő csak ténfergett, körbenézett a konyhában,
babrált néhány fűszerrel. Most mit csinál? Aztán észrevettem,
hogy lopva oldalról rám pillant. Tudta, hogy ki vagyok.
Letettem a reszelőt és a csípőmre tettem a kezem.
– Segíthetek?
– Sajnálom. – Elpirult. – Csak… láttam egy műsort az
ügyedről. Az újságíró tanfolyamon, amire tavaly nyáron jártam.
Hát ezért! Mérges voltam, de egy részem csodálta a
merészségét. Nem sok embernek van vér a pucájában, hogy így
egyenesen megmondja. Rendszerint úgy tesznek, mintha nem
tudnák, de én mindig meg tudom mondani, hogy mire
gondolnak.
– Nem szeretek erről beszélni. – Nyers lehettem.
– Oké. Úgy értem, hogy meg tudom érteni, hogy miért nem.
Próbálsz továbblépni az életedben. – Elkapott egy répát és
reszelni kezdte. – Azért akartam itt dolgozni, mert szükségem
van pénzre. Egy filmes sulira gyűjtök. Az anyám még nem tudja,
hogy van állásom. Ő nem szereti, ha olyat csinálok, amit igazán
akarok.
A hangja keserűsége elárulta, hogy nagyon neheztel az
anyjára, de nem tudtam megfejteni, hogy miért mondja el
mindezt. Várakozva bámultam rá.
Oldalról rám sandított.
– De találkozni is akartam veled.
Neki mi a jó ebben? Olyan kölyök talán, aki beindul a
bűntényektől? Azt gondolja, hogy ez szuper dolog vagy ilyesmi?
– Miért akartál találkozni velem?
Abbahagyta a reszelést és szembefordult velem, a tekintete
élénk volt.
– Meg akarlak filmesíteni.
Hát erre nem számítottam.
– Mi az ördögnek?
– Dokumentálni. El akarom mesélni a te oldaladat is. Mi
történt akkor, milyen az életed most, miért jöttél ide vissza és így
tovább.
– Kölyök, te őrült vagy, ha azt gondolod, hogy megengedem
neked, hogy megfilmesíts.
– Igazán? – Csalódottnak tűnt. – Azt gondoltam, hogy azt
akarod, az emberek jobban megértsenek, lássák a te oldaladat.
Érted?
– Az emberek sose fognak megérteni.
– Mindig azt mondtad, hogy ártatlan vagy. Egy
dokumentumfilm nagyobb nyilvánosságot hozhat, és néhány
tanú vagy bizonyíték is előkerülhet. Igazán jó vagyok a
nyomozásos dolgokban. Minden évben részt vettem a
Vancouveri Filmfesztiválon.
Farkasszemet néztünk. Csak kitalálja az egészet? Azt
mondja, hogy segíteni akar csak azért, hogy lefilmezhessen, majd
valahogy átvág, mint eddig az összes riporter? Komolynak tűnt,
de lehet, hogy az érdekei miatt. Bármi legyen is a célja, nem
akartam, és nagyon is biztos voltam benne, hogy nem leszek
részese az ő kis projektjének.
Visszafordultam a répákhoz.
– Túl késő már, hogy segíts nekem. Már voltam börtönben.
Mike-nak talán szüksége van rád elöl, én majd befejezem ezt.
– Csak gondold át, oké? – Átnyújtotta a reszelőt. Aztán
komoly arccal előrehajolt.
– Olvastam a veled készült interjúkat, az összes újságcikket,
mindent, amit mondtál, és hogy Ryannel milyen szerelmesek
voltatok. Megértettem, vágod? Csak mérges voltál, a testvéredre,
a szüleidre, de nem gondoltad komolyan, hogy megölöd.
Nem tudtam, összezavarjam-e vagy meghallgassam, amit
mondani akar, aztán mégis megkérdeztem tőle:
– Tehát szerinted ki tette?
Lefelé pillantott, egy pillanatig az egyik répát babrálta.
– Nem tudom, de a rendőrség csak kettőtöket vizsgálta.
Szoktam nézni a döglött akták műsorát. Tudom, hogy megy,
amikor a rendőrség csak egyvalakire összpontosít.
– Azok közt a rendőrök között néhányan elég jól ismertek a
városban.
Habozott, a tekintetében félelem bujkált.
– Amikor az igazságot kutatjuk, késznek kell lenni arra,
hogy mindent megnézzünk.
A naivitásáért, az ifjúkori ötleteiért le akartam ordítani a
fejét, de magamban azt mondtam: Legyél kedves, Toni. Ő még
csak tizenhat.
– Köszönöm, hogy akarsz segíteni, de nem készítek
dokumentumfilmet. Vége, és próbálok továbblépni.
 – De igazából sose lehet vége, vagy igen? Mi történt veled?
Oké, most megkapja.
– Tudod, hogy mi teszi rosszabbá? Ha arról gondolkodsz, az
teszi rosszabbá. Ha arról beszélsz, az teszi rosszabbá. Ha
tinédzserek vannak körülötted, akik a szart sem tudják az igazi
világról és kérdéseket tesznek fel róla, az teszi rosszabbá.
– Tökéletesen vágom – bólintott, de mégis maradt. A
nyelvemen próbált beszélni és összekapcsolni a dolgokat. Ez a
kölyök nem adta fel. – Csak azt próbálom mondani, hogy
szerintem nem kaptad meg a fair lehetőséget. És én tudok neked
segíteni.
– Az élet nem fair. Hamar rájössz majd te is.
– Akkor ezt olvasd el, amikor lesz rá időd. – Benyúlt a
katonai bakancsa oldalába és kihúzott néhány papírlapot, amit
korábban odagyömöszölt.
– Mi ez?
– Egy dolgozat. A múlt félévben írtam. Csak olvasd el,
kérlek. – Kisétált, a lengőajtó bezárult mögötte.
Lepillantottam az írás címére: „Azon az éjjelen.”

Amikor munka után hazaérkeztem, kivettem a táskámból a

papírokat. Egy pillanatig csábított a gondolat, hogy elégetem
vagy kidobom őket. Mit foglalkozzak azzal, hogy ez a lány mit ír
rólam? De kíváncsi voltam. A börtönévek alatt természetesen
kaptam leveleket olyan emberektől, akik azt írták, hisznek az
ártatlanságomban, de ők vagy őrültek, vagy hírnévvadászok,
vagy jogot tanuló kölykök voltak, akik maguknak akartak
bizonyítani – amíg nem találtak valaki mást, akinek érdekesebb
története volt, vagy amíg el nem döntötték, hogy talán mégis
bűnös vagyok.
Ültem a kis asztalomnál, a dolgozatra meredtem, azután azt
gondoltam, Baszd meg, és elkezdtem olvasni. Jól megírt
fogalmazás volt, az egész ügyet átgondolta. Ashley beszélt
néhánnyal a régi tanáraim és barátaim közül, pincérnőkkel az
étteremben, még Nicole barátaival is, beleértve Darlene Haynest.
És Amyvel is, aki elmesélte, hogy Shauna és barátnői
terrorizáltak engem. Meglepő volt, hogy Ashley mennyire felnőtt
módon állt az egészhez, hány szempontot vizsgált meg, mire
eljutott odáig, hogy én csak egy dühös tinédzser voltam, aki
harcolt a testvérével, de nem akarta megölni. Még Ryan apjával
is beszélt. Próbált az enyémmel is, de az anyám becsukta az ajtót
az orra előtt.
A tárgyalásról is írt, hogy a mindent eldöntő tanúvallomást
Shauna és a többi lány tette – ismert ellenségeim. Ők voltak a
népszerűek és én voltam a nyomi. Utalt néhány pszichoblablára
tini lányokról, akik egymás ellen fordulnak, a fel-felbukkanó
gonoszságról és falkaszellemről, hogy a pletyka az emberek
agyában igazsággá válik. Idézett néhány esetet, ahol később
bebizonyosodott, hogy az emberek hamis tanúvallomást tettek
valaki ellen, akit nem szerettek, és feltette azt a kérdést, vajon
Shauna és barátnői hazudtak-e. A végén még az igazi gyilkos
kilétén is spekulált, és azon, hogy Ryan és én ártatlanok
lehetünk-e. A végét így fejezte be: „Bárki is a gyilkos, bárhol is
van, nemcsak egy élettel végzett azon az éjjel – ő hármat oltott
ki.”
Másnap a munkahelyen Ashley táskájába tettem a
dolgozatot egy feljegyzés kíséretében: „Jó írás, de nem csinálok
dokumentumfilmet. Bocsi.”
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

CAMPBELL RIVER

1996. SZEPTEMBER – 1998. MÁRCIUS

A rendőrök a hétvégén is próbáltak párszor beszélni velem.

Kihoztak a cellámból, majd ugyanabba a szobába ültettek, ahova
eddig mindig. A fűtést feltekerték, vizet vagy cigarettát kínálva
barátkozni próbáltak. Mindkettőt elvettem, pöfékeltem, ami csak
nyugtalanná tett. Többé nem láttam Frank McKinney-t, de
mielőtt letartóztattak, az anyám jó néhány üzenetet hagyott
neki, amikre nem válaszolt. Anya a konyhában járkált, és a
telefont szorongatva mondta: „Frank, tudnom kell, hogy meg
fogod találni azt, aki ezt tette. Bárki legyen is.”
Hicks volt az egyik, aki kihallgatott. Megint felvonultatta az
összes bizonyítékot, amit összegyűjtöttek ellenünk, és hogy
mennyire könnyebb lenne nekem, ha együttműködnék velük.
Csukva tartottam a szám. Ryanre gondoltam, és arra, hogy
hogyan megy a sora. Az összes erőmet felemésztette, hogy ne
védjem magam, ne mondjam Hicksnek, hogy húzzon el, de volt
egy olyan érzésem, hogy Ryan jól kezeli a kihallgatást.
Hozzászokott már ahhoz, hogy az emberek és a tanárok
megnehezítik a dolgát.
Végül hétfő lett, és a tartományi bíró elé vittek. Az
ügyvédem azt mondta, hogy Ryan valószínűleg utánunk
következik. A szüleim ott voltak a bíróságon, az apám öltönyben,
az anyám alkalmi nadrágban és blúzban, a haja hátrafogva.
Mindketten idegesnek néztek ki, az arcuk feszült volt. Azt
gondoltam, hogy aznap megtudok valamit az óvadékról, de az
ügyvédem elmagyarázta azt, amit nem akart pénteken
elmondani. Most csak előkészítik az óvadék tárgyalását egy
Legfelső Bírósági bíróval. Az még pár hétig el fog tartani. Addig
előzetesben tartanak itt, Vancouverben, a tárgyalás előtti központ
női részlegben. Börtönbe fogok menni! Hallgattam a bírót, aki
kérdéseket tett fel az ügyvédemnek, olyan dolgokról beszélgettek,
mint a közzététel, de nekem fogalmam se volt semmiről, és nem
tudtam megállni, hogy ne gondoljak a börtönre. Mi fog ott
történni? Megvernek? Mi van Ryannel? Bántják?
Azon a reggelen a seriffek szállítottak el a bíróságra, és ők is
vittek ki az egyik furgonjukkal a reptérre. Figyeltem, hogy megy
el a világ mellettem, és már most elkülönítve éreztem magam,
eltávolítva a mindennapi dolgukra igyekvő emberektől, akik
munkába vagy hazamennek, viszik magukkal az életüket.
Börtönbe megyek. Börtönbe megyek, börtönbe, börtönbe…
A tárgyalás előtti központ egy félelmetes hely volt, beton és
nagyon hivatalos. Az életkorom miatt védőőrizetben tartottak,
elhelyeztek egy zárkába, amin erős fémajtók és egy kicsi ablak
volt. Ültem az ágyon és olyan erősen sírtam, hogy elhánytam
magam. Később hoztak ételt, száraz ízetlen dolgokat, amit nem
tudtam megenni. A következő napokat homály fedi. Az időm
nagy részében rémülten ültem az ágyamon, bár néha
kimerészkedtem a tévészobába, de el is jöttem onnan, amikor
jöttek a hírek. Láttam egy műsorvezetőt, amint rólam beszél,
miközben a halott húgom fényképei voltak a képernyőn, vagy a
szüleim szenvedő arcát mutatták, ahogy elhagyják a
tárgyalótermet vagy a középiskolai fotómat. A többi
védőőrizetben levő nő kíváncsian tekintett rám, de egyik sem
beszélt velem. Csak suttogtak a kis csoportjaikban.
Két héttel később elvittek a Legfelsőbb Bíróság bírója elé. Az
ügyvédem, Angus, azzal érvelt, hogy szökési szempontból nem
jelentek kockázatot. Rámutatott a szüleimre, utalva arra, hogy
nincsen vagyonom, hogy megszökjek, nem szerepelek a bűnügyi
nyilvántartásban. Habár Angus nagydarab volt és ügyetlenül
mozgott, és néha úgy tűnt, hogy mondat közben elkalandozik, de
olyan szenvedélyesen és fennkölten beszélt a nevemben, hogy
elkezdtem reménykedni abban, hogy talán minden rendben lesz,
hogy talán győzhetünk.
Megítélték az óvadék ellenében való szabadlábra helyezést,
de még egypár napig a bíróság őrizetesek számára fenntartott
cellájában kellett maradnom, amíg a szüleimet kezesként jóvá
nem hagyták. Aztán megint a bíró elé vittek és az összes
feltételbe bele kellett egyeznem. Hetente kell találkoznom az
óvadékfelügyelővel, és továbbra is a szüleimnél lakhatok. Nem
ihatok vagy drogozhatok, kijárási tilalmam van, át kell adnom az
útlevelem, a bíróság hatáskörén belül kell tartózkodnom – de a
legrosszabb az volt, hogy nem engedték, hogy bármilyen
kontaktusom legyen „a társvádlottal direkt vagy indirekt módon,
kivéve a jogi képviselőkön keresztül.” Sírni kezdtem, amikor
Angus később elmagyarázta, hogy ez azt jelenti, hogy nem
kommunikálhatok Ryannel, amíg tárgyalásra nem megyünk. És
még jobban sírtam, amikor azt mondta, hogy jó pár évbe is
beletelhet, mire újra randizhatunk. Az egyetlen reményem az
volt, hogy valami időközben történni fog. Lesz áttörés az ügyben,
és mi kiszabadulunk.
– Angus a legjobb – jelentette ki az apám az óvadéki
tárgyalás után, miközben hazafelé tartottunk. Mindannyian
feszültek voltunk. – A legjobb ügyvéd a szigeten. – Olyan
erőteljesen mondta ezt, mintha magát próbálná meggyőzni. Az
anyám rápillantott, figyelte az arcát, majd hátranézett, kifelé az
ablakon. Nem tudtam megmondani, hogy mire gondolt. Láttam,
hogy az ablakon levő párába egy kis jelet rajzol és
visszaemlékeztem, hogy ő és Nicole mindig amőbáztak, amikor
kocsival mentünk kirándulni.
Azon az éjszakán bejöttek a szobámba. Az apám sápadt volt,
és az anyám úgy nézett ki, mintha sírt volna. Apa az ágyamra
ült, anya az íróasztalomhoz.
– Miért gondolja a rendőrség, hogy te tetted, Toni? – Anya
hangja kínlódásról árulkodott. – Mit tettél?
– Semmit! Shauna és barátnői hazudtak, amikor azt
mondták, hogy láttak minket Nicole-lal verekedni. De ez nem
igaz. Én még csak nem is láttam őket odakinn.
Az apám szúrósan rám nézett, mintha a lelkembe próbálna
látni. Álltam a pillantását.
– Apa, esküszöm, nem mi tettük. Sohase bántanám így
Nicole-t. Az, ahogy meghalt… – Most sírtam. Utáltam látni az
arckifejezésüket, a félelmet, a morfondírozást arról, hogy vajon a
lányuk egy gyilkos. – A lányok hazudnak. Utálnak engem…
Mondtam nektek, hogy mindig bejöttek az étterembe.
Láttam, hogy az apám átgondolja ezt, hogy emlékszik.
Kényelmesen elhelyezkedett, látszólag megnyugodott.
– Akkor ez tisztázni fogják. Angus képes lesz ezt megoldani.
– De a rendőrség, nekik biztos több bizonyítékuk van rá,
hogy úgy véljék, hogy Toni… úgy véljék, hogy Toni… – Anya
sírni kezdett, és amikor a könnyeit próbálta letörölni, a kezei
remegtek.
– Nem, úgy értem, beszéltek másról is, mint például
karmolásról és DNS-ről, de azok azért vannak, mert a bokrok
között voltunk és hozzáértünk Nicole-hoz, hogy segítsünk neki.
De nem csináltunk vele semmit. – Fecsegtem, kétségbeesetten
beszéltem, a hangom könyörgött a zokogásom közben. – Kérlek,
anya, hinned kell nekem.
Az apám megfogta a kezem.
– Hiszek neked, kicsim. – Ránézett az anyámra. – Minden
rendben lesz, Pam. Nem csinált semmi rosszat.
Anya bólintott, de mereven nézett a kinyújtott karomra. Az
arca riadt, majdnem rémült lett, és tudtam, hogy az azon az
éjszakán látott karcolásokra emlékszik.
– Anya, ugye hiszel nekem? – kérdeztem.
A szemembe nézett, egypárszor pislogott.
– Apádnak igaza van. Minden rendben lesz. Ha semmit sem
csináltál, nincs ok az aggodalomra. – Felállt. – Mennem kell
lefeküdni.
A következő hónapok lassan teltek. Egész idő alatt Ryanre
gondoltam, és terjengős leveleket írtam neki, amiket nem
küldhettem el és nem adhattam oda neki. Amy párszor
meglátogatott, majd ez abbamaradt. Az anyja nem akarta, hogy
átjöjjön, mondván, hogyha Amyt velem kapcsolják össze, az
rossz fényt vet rájuk. Csak annyit mondott: „Én igazán sajnálom,
Toni. Tényleg úgy gondolom, hogy nem ti tettétek, de…”
Mondtam neki, hogy megértem, de elveszettnek éreztem otthon
magam a szüleimmel, akik még mindig harcoltak a saját
bánatukkal. És hiányzott a testvérem, hiányzott a fiúm.
Elveszítettem az állásom – mivel éjszakánként nem
dolgozhattam, az lehetetlenné tette a munkám. Mike azt
mondta, nem kell e miatt aggódnom. „Amikor tisztáznak,
visszajöhetsz. Oké?” Imádtam, hogy így állt hozzá, de amennyire
én tudtam, a rendőrség nem követett semmilyen nyomot.
Három hónappal az óvadéki tárgyalás után lezajlott az
előzetes tárgyalás is, majd egy hónappal később a bíró úgy
határozott, hogy van elég bizonyíték és kitűzte a végleges
időpontot 1998. február végére, több mint egy évvel a történtek
után. Egy örökkévalóságnak tűnt. Gyakran találkoztam az
ügyvédemmel, és tudtam, hogy Ryan is az övével. A szüleim
letétbe helyezték a százezer dollár óvadékot, így szabadlábon
védekezhettem, és megtudtam, hogy Ryan családja is képes volt
ezt megtenni – majdnem az egész házuk ráment –, ami rossz
érzéssel töltött el, mivel arra gondoltam, hogy az anyja mindig
olyan sokáig dolgozik a kórházban. Egyszer véletlenül
meghallottam, hogy a szüleim a pénz miatt vitáznak, de
abbahagyták, amikor beléptem a szobába. Újra az apámmal
kezdtem dolgozni, és ez volt az egyetlen időszak, amikor
valahogy normálisnak éreztem magam – a szerszámokkal
eltávolítottam a mérgem. De aztán láttam, hogy egy projekt
közepén apa egyszer csak kikapcsolt, az arca hirtelen sebzetté
lett, mintha ledöfték volna. Rögtön tudtam, hogy Nicole-ra
gondol és arra, hogy egyetlen élő lányát az ő megölése miatt
tartóztatták le.
 A legrosszabb az volt, amikor rájöttem, hogy anya vagy apa
engem figyel. Annak a jelét vettem észre az arcukon, mintha
vizsgálgatnának, és tudtam, hogy azon töprengenek, én tettem-e.
Az egyik éjszaka, elég későn, anya borgőzösen a szobájukba
botorkált és apa a nappaliban tartózkodott. Leültem mellé a
kanapéra. Felpillantott, fáradtan rám mosolygott.
Vettem egy levegőt, majd megkérdeztem:
– Ugye még mindig hiszel bennem, apa?
Egy pillanatig zavartnak tűnt, majd a kezemet fogta és
megszorította.
– Természetesen. Tudom, hogy sose akartad bántani Nicole-
t.
Zavart, hogy azt mondta, nem akartam bántani a húgom,
nem pedig azt, hogy nem bántottam, de féltem több kérdést
feltenni és ejtettem a témát. A tárgyalásunkon majd meglátja.

A tárgyalás két hétig tartott. Megengedték, hogy Ryannel üljek

az esetlista tárgyalása alatt, és erősen fogtuk egymás kezét. Sírni
akartam, amikor először ültettek össze, szemünk végigpásztázta
a másik arcát, az érzelmeit kutatva és mindent szó nélkül
kimondva. Még mindig imádlak, hiányzol nekem, félek.
Kétségbeesettnek éreztem magam, miközben hallgattam, ahogy
rólunk beszélnek, az összes cselekedetünket elemzik. Mi csak egy
bíró, és nem esküdtszék elé kerültünk – az ügyvédeink úgy
érezték, egy esküdtszék nem lenne együttérző velünk. Angus
próbált előzőleg rávenni, hogy ne nézzek olyan mérgesen, azt
gyakoroltatta, hogyan simíthatom az arcom semleges maszkká,
megmutatta, hogyan üljek és beszéljek, udvariasan és szelíden.
Megmondta, hogy milyen ruhát viseljek, de szerinte még mindig
úgy néztem ki, mint aki haragszik a világra, mint akinek rossz a
hozzáállása. És ezt láttam most Ryan arcán is. Korábban úgy
nézett ki, mint aki bármit el tud hessegetni, semmi se térítheti el,
de az arca már feszültebb lett, a harag visszafojtásától a nyaka
megfeszült. Megragadtam a kezét, és kis kör alakú vörös
sebhelyeket vettem észre. Meredten ránéztem, és elborzadtam.
Gyorsan megfordította a kezét, elrejtve a látványt, de tudtam,
hogy mit láttam. Égő cigaretta nyomait. Eltöprengtem azon,
vajon ő csinálta magának, vagy az apja, aki az utóbbi másfél
évben rajta töltötte ki a haragját. Még azt sem tudtam, hogy
Ryan dolgozik-e valahol, vagy mit csinál.
Hallgattam, ahogy a szakértők a DNS-ről beszélnek,
hallgattam Doug Hickset és Frank McKinney-t arról az
éjszakáról beszélni, amikor bebotorkáltunk a rendőrőrsre.
McKinney egyszer sem nézett rám, miközben beszélt, a hangja
nyugodt és kontrollált volt, mint egy zsarunak. Csak akkor lett
érzelmes, amikor elmesélte, hogyan barátkozott össze Nicole a
lányával, hogy gyakran volt náluk, és tudta, hogy problémája
van a testvérével. Ez volt az, amit Shauna boldogan megerősít
majd, ha eljön az ideje, hogy tanúskodjon.
Azon a napon Shauna szép volt. Gesztenyebarna haja
ragyogó kontrasztot alkotott a divatos fekete kosztümével, és a
szeme sose nézett ki kékebbnek, mint akkor, amikor Nicole-ról
beszélve eleredtek a könnyei. Elmesélte, hogy mennyire közel
álltak egymáshoz – annyira, hogy Nicole elárulta nekik, hogy
kést hordok magammal. Azzal a késsel pedig, Shauna szerint,
több alkalommal megfenyegettem a húgom. És csak mondta és
mondta a hazugságokat.
Rachel is tanúskodott, mindenben megerősítve Shauna
verzióját és minden kijelentésnél a haját dobálta. „Úgy értem,
hogy tudtuk, hogy Toni utálja Nicole-t, de mi sose sejtettük, hogy
azt teszi majd. Érti?” És Cathy olyan nagyon sírt, hogy az
ügyvédeknek nehéz volt bármit is kihúzni belőle. Csak zokogott a
Kleenex papírzsepijébe egyre csak azt hajtogatva: „Nem hiszem
el, hogy halott.”
Kim nehezen mondta ki a szavakat, amikkel megerősítette
azt, amit a többi lány mondott: hogy azon az éjszakán odakinn
voltak a tónál, és „tisztán” láttak verekedni Nicole-lal, és látták
Ryant, aki próbált szétválasztani minket…
 – Egyre csak arra a pillanatra gondolok – mondta élettelen
és fakó szemmel. – Ha odamentünk volna segíteni… de nem
akartunk közbeavatkozni. Féltünk Tonitól. Főleg azért, mert kést
hordott magánál és már párszor megtámadta Shaunát az
iskolában…
Bár Nicole tompa erejű sérülésbe halt bele, amit
feltételezhetőleg a Ryan pickupjából hiányzó kerékkulcs okozott,
az ügyész azt mondta, a szándékot mutatja, hogy már a
gyilkosságot megelőzően is régóta volt nálam kés, és fontosnak
tartották a halál erőszakosságát. Hogy annak a fajta dühnek,
ami idevezetett, személyesnek kellett lennie. A húgom ruháját
szintúgy nem találták meg és feltételezték, hogy az őrsre menet
megszabadultam tőle.
Ryannel esélyt kaptunk arra, hogy a magunk érdekében
szóljunk, és én próbáltam megmagyarázni minden egyes
bizonyítékot, de az ügyész egyre csak gáncsoskodott, míg végül
csak annyit tudtam tenni, hogy a bíróhoz fordultam és
mondtam:
– Kérem, bíró úr, hinnie kell nekem! Én nem öltem meg a
húgomat, én imádtam őt.
Ryan merevnek tűnt a tanúk padján az öltönyében,
láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Az arca elvörösödött,
amikor próbált védeni engem vagy a tetteimet, de az ügyész
folyamatosan közbevágott. Hozzám hasonlóan próbálta
elmagyarázni, hogy Shauna és a lányok hazudnak, de az ügyész
mondta: „Milyen lehetséges indítéka lehet erre annak a négy
lánynak, akik példamutató tanulók, tiszta előélettel, hogy
hazudjanak egy ennyire komoly dologról? Az egyikük egy rendőr
lánya!”
A tárgyalás utolsó napján az ügyvédek megtartották a
védőbeszédüket. Lélegzetemet visszafojtva hallgattam őket,
ahogy előadják az esetünket, tanulmányoztam a bíró arcát,
próbáltam leolvasni róla, hogy mire gondol. Egy ember fogja
eldönteni az életünket. Az ügyvédem azt mondta, hogy ennek a
bírónak három lánya van. Reméltem, ez azt jelenti, hogy megérti
a lánytestvérek közti veszekedést, hogy ez nem azt jelenti, hogy
megölik egymást. A védőbeszédek végén a bíró azt mondta, hogy
szüksége van néhány napra, hogy megfontolja.
Végül megint eléje állítottak minket. Azon a napon mind a
két szülőm a bíróságon volt. Korábban, az első héten, az anyám
néhányszor elhagyta a termet. Amikor a halottkém tett
tanúvallomást, vagy amikor a Nicole testéről készült fényképeket
mutattak. Aztán nem jött, amint egyre csak nőttek ellenem a
bizonyítékok. Amikor Shauna tanúskodott, láttam az arcát,
láttam a sokkot, amikor róluk rám nézett, majd megint vissza.
Otthon nem tudott a szemembe nézni.
Ryannel egymás kezét fogtuk, amikor a bíró ítéletet
hirdetett:
– A kérdés ebben az ügyben az, hogy ki ölte meg Nicole
Murphyt… – Monoton hangon folytatta, miközben
összpontosítani próbáltam, de a lélegzetem felgyorsult, a testem
hideg verítékben úszott. – Nincs kétségem a felől, hogy ön, Toni
Murphy okozta Nicole Murphy halálát. Megvolt rá az indítéka, a
fedőtörténete és a szándéka…
Ziháltam. Láttam, hogy Ryan teste megvonaglik a csapástól.
A szemem sarkából láttam, hogy az apám a kezébe temeti
az arcát, a válla rázkódik. A bíró most Ryanről mondta a
dolgokat, de már nem hallottam semmit, csak a szavakat, nem,
nem, nem, nem, melyek ismétlődtek a fejemben. Ryanre
pillantottam. Az arca sápadt volt, ahogy a bíróra meredt. Rám
nézett, a tekintete döbbent. Majd kinyújtottam a kezem és
ölelkeztünk. Én sírtam, ő merev volt a sokktól. Akkor már ott
volt az apám, erősen átölelt, és Ryan anyja is, aki zokogott, és
próbált mindkettőnket átfogni. A seriff bilincset tett ránk.
Láttam, hogy az anyám még mindig ül az egyik padban, a keze a
szája előtt, a tekintete borzalommal teli.
– Ryan… – A hangomban a kétségbeesettség érződött. A
tekintetünk találkozott, és én ugyanazt a rémült kétség- beesést
láttam az arcán. A pillanat befejezettsége mellbe vágott. A
bilincsek a csuklóm körül, a seriff, aki a karomat markolja,
ahogy kivezetett a teremből, az elharapott parancsszavai, az
utolsó pillantásom Ryanre. Rám nézett az anyja válla fölött,
miközben az egyre zokogott. A szájával formázta: Szeretlek!
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER

2013. MÁJUS – JÚNIUS

Ashley elmaradt tőlem, miután megmondtam neki, hogy nem

készítek dokumentumfilmet, vagy legalábbis a témát hagyta el.
Csak hétvégeken dolgozott, míg be nem fejezte a sulit, így sokat
nem futottam vele össze, de bármikor, amikor bejött a konyhába,
barátságos volt. És amikor az egyik este meglátott Kapitánnyal,
megkérdezte, hogy szeretgetheti-e, és hozott neki kekszet a
következő nap. Tudtam, hogy próbálja elnyerni a bizalmamat, de
én tartottam a távolságot.
Az egyik este, a szünetemben, miután pár hete már ott volt,
kimentem a hátsó utcába, mely a mólókra nézett – a
búvóhelyemre a mozgalmas konyha után. Egy tejesrekeszre
ültem, megpihentem a hűvös levegőn és letöröltem az izzadságot
a tarkómról.
Ashley kijött utánam.
– Az a különleges tészta, amit készítettél, igazán jó volt.
– Köszi – húzogattam a talpam a járdán. Kerültem a
tekintetét.
- Az anyám megijedt, hogy itt dolgozok – mondta.

– Ebben biztos vagyok.

– Nem szereti, ha sokáig dolgozom éjjel. Azt hiszi, hogy
valaki megtámad a parkolóban, vagy más baromság történik.
Mindazonáltal, mondtam neki, hogy maradok.
Visszapergettem az emlékeimet a saját anyámmal való
veszekedéshez. A Fish Shack, Toni?
Amikor semmit sem mondtam, Ashley folytatta:
– Neki mindig tudnia kell, hogy mikor mit csinálok, minden
másodpercben. – A hangja keserű lett. – Mindig ellenőrzi a
Facebookomat és nem lehet jelszó a mobilomon, vagy az e-mail-
fiókomon, és sehol másutt. Ez az oka annak, hogy máshova
akarok iskolába járni. Az itteni munka az első lépés.
Fogalmam se volt arról, hogy miért mondja el mindezt
nekem, de fennakadtam azon, hogy mennyire emlékeztetett ez a
saját anyámra és arra, hogy ellenőrizni akart mindent. Kínt
éreztem, amikor arra gondoltam, hogy talán jobban kellett volna
figyelnem.
– Azt hiszem, ez csak kettőtökre tartozik – mondtam.
– Igen, tudom. Csak arra gondoltam, te biztos megértesz.
– Úgy tűnt, mintha Ashley alkotott volna rólam egy
idealizált képet, olyan dolgokat alapul véve, amiket olvasott.
Talán úgy gondolta, úgy megy majd, mint a filmekben: barátok
leszünk, ő megoldja az ügyemet, és mindenki boldogan él, míg
meg nem hal. Nem akartam bunkó lenni, de az ábrándjait sem
akartam erősíteni. A lábamra bámultam, világossá téve, hogy
erről többé már nem akarok beszélni.
Az órájára nézett.
– Úgy hiszem, ideje, hogy visszamenjek dolgozni.
Másnap nem beszéltünk egymással az étteremben. Csak
miután a konyhai személyzet többsége elment és én éppen a grillt
tisztítottam, jött oda, hogy beszélgessen velem.
– Húú, őrültek háza volt! – Nekidőlt a pultnak, és ellopott
egy sült krumplit az olajsütőből. – Legalább jó borravalókat
kaptam. Nem voltam biztos abban, hogy tetszeni fog a
pincérnősködés, de jó móka. Neked tetszett, amikor korábban itt
dolgoztál?
– Legtöbbször. – Kivéve, amikor Shauna és csapata
megnehezítette a dolgom.
– Az remek.
Melyik része volt remek? Beleképzelte magát az én
helyzetembe? Újraalkotta az életem? Nagyon reméltem, hogy
nem. A kezem csúszós volt és leejtettem a grillkefét, amely
részben a tűzhely alá csúszott. Leguggoltam és elértem. Ahogy
neki háttal felálltam, észrevettem, hogy a bicepszemet bámulja.
– Azokat a börtönben szerezted? – kérdezte.
– A tetkókat?
Bólintott.
– Mit jelentenek?
Csendben maradtam, váratlanul ért a kérdés. Ő volt az első,
aki valaha ezt megkérdezte. A kefét tanulmányoztam a
kezemben, miközben azon töprengtem, hogy mennyit oszthatok
meg vele.
– Minden egyes rács minden egyes évért, amit bezárva
töltöttem – mondtam végül.
– Én is szeretnék egy tetkót, de az anyám megölne érte. Már
így is azt gondolja, hogy én… – Kezével idézőjelet mutatott. –
Kemény kinézetű vagyok.
– Mit jelent ez?
– Nem vagyok elég csinos, és utálja azt, ahogy öltözöm. Azt
szokta mondani, hogy úgy nézek ki, mint egy szánalmas vámpír
és ezzel kínos helyzetbe hozom mások előtt.
– Megrántotta a vállát. – Nem számít az, amit viselek. Csak
azt akarja, hogy jobban hasonlítsak rá, de én inkább az apámra
hasonlítok.
Sokkolt az őszintesége, a fájdalom hiánya a hangjában,
mintha csak az időjárásról beszélne. Ez nyilvánvalóan olyan
dolog volt, amibe rég belenyugodott. Megint meglepett, hogy
mennyire felnőttnek látszott.
– Az én anyám sem szerette, ahogy öltözöm – mondtam. –
Azt gondolta, hogy túlságosan is próbálok erősnek látszani. Talán
igaza volt.
– Így akartad megbántani?
Nem voltam biztos abban, hogy nem próbál-e még mindig
anyagot gyűjteni a dokumentumfilmjéhez, de az az érzésem
támadt, hogy személyes okokból kérdezősködik.
– Nem tudom, talán. Nem tetszett neki, hogy Ryannel
randizom.
Ashley most mérgesnek látszott.
– Az anyám is morogni szokott a miatt. Úgy volt, hogy
randizok egy sráccal, aki tetszett, de az anyám utálja, mert
autószerelő, és korábban már került bajba. Ezért nagyon
veszekedtünk. Amikor próbáltam mesélni neki a srácról, nem
hallgatott meg, csak azt mondta, hogy rám vigyáz. – Nevetett. –
Ez valójában nem rólam szól.
Nem akartam az élete, a problémája része lenni, de kíváncsi
voltam.
– Mit gondol az apád?
– Mindig dolgozik, így ráhagyja az anyámra, hogy azt
csináljon, amit csak akar. – Megint keserű volt a hangja.
Sajnáltam a kölyköt, de nem volt hozzá közöm. Az egész
család problémásnak hangzott – és az anyja egy sárkánynak,
akinek talán fogalma sincs arról, hogy a lánya hogyan érez
iránta. Folytattam a grill súrolását, de Ashley még nem akarta
befejezni a dumcsit.
– Mit gondolt az apád Ryanről? Tetszett neki?
– Azt hiszem. Csak megijedt, hogy mi mennyire
meggondolatlanok… – Rájöttem, hogy nem sok választott el
attól, hogy kotyogjak, hogy beengedjem ezt a kölyköt a
világomba, az emlékeimbe, ahol Ryannel a pickupjában ültünk
egy jointon osztozkodva, miközben ő azt mondta: „Ne aggódj a
szüleid miatt. Látni fogják, hogy ez az igazi. Amikor már húsz
éve házasok leszünk.” És én arra gondoltam, hogy olyan erős
vagyok, olyan lázadó, nekem nincs szükségem rájuk. Fogalmam
se volt semmiről.
Patty bedugta a fejét a konyhába, látta, hogy beszélgetünk és
csúnyán nézett rám.
– Azt hiszem, itt az idő, hogy befejezzük – mondtam
Ashley-nek.
Csalódottnak tűnt, látta, hogy bezárult egy ajtó.
A következő hétvégén megint kijött utánam hátra, amikor
szünetem volt. Az egyik tejesrekeszen ültem, és próbáltam őt
figyelmen kívül hagyni. Néztem a jeges teám, a mólóknál
kikötött csónakokat, a fényeket, melyek a sötét óceánon
ragyogtak.
– Szóval, randiztam azzal a sráccal a sulimból – mondta. –
Aidennek hívják.
Felpillantottam rá.
– Azt hittem, hogy nem találkozhatsz vele.
– Kiosontam. Elmentünk egy bulira, de ideges voltam, hogy
az anyám rájön, és nem igazán tudtam sem megnyugodni, sem
szórakozni. – Mérgesnek tűnt. – Alig várom, hogy elmenjek
ebből a suliból, és azt csinálhassam, amit akarok.
Megértően bólintottam, de kíváncsi is voltam erre a fiúra.
Talán a srác nem is olyan jó neki. Talán az anyjának van igaza.
Visszagondoltam arra az időre, amikor Ryannel voltam, és
próbáltam az anyám szemszögéből nézni az egészet. Talán én is
aggódtam volna. Aztán visszaemlékeztem Nicole-ra a bulin,
ahogy kiosont hátúlra, hogy találkozzon egy sráccal. Azon
morfondíroztam, hogy hol van most az a srác, gondolt-e valaha
rá. Miután a húgom meghalt, próbáltam megtalálni azt a
nyakláncot, amit ő adott neki, de nem volt a szobájában.
– Neked is ilyen volt? – kérdezte. – Amikor csak Ryannel
akartál lenni és a szüleidnek nem tetszett? Arra gondolok, hogy
tudtad, hogy jó ember, és csak azért, mert egy kis bajba
keveredett, még nem azt jelenti, hogy rossz.
– Bár néha azt jelenti. Óvatosnak kell lenned. Amikor
gyerekek voltunk, az más volt. A drogok most mások, minden
megváltozott.
– Hallottam, hogy Ryan visszajött Campbell Riverbe.
Ki mondta ezt neki? Kortyoltam egyet az italomból, hagyva,
hogy a jég a fogamhoz ütődjön. Figyelmen kívül hagytam a
burkolt kérdését.
– Láttad őt? – Hangja puhatolózóbb volt most, kíváncsi, de
talán érzi, hogy átlépett egy határt.
– Nem engedik, hogy kapcsolatba lépjek vele.
– Istenem, az nehéz lehet. – Az arcára gyász telepedett. – Ti
ketten annyira imádtátok egymást.
– Kölykök voltunk. Nem tudtuk, mi az a szerelem.
Mérgesnek tűnt.
– Nem gondolod ezt komolyan. Ezt az anyám szokta
mondani. Utálja a fiúim, mindig azt mondogatja, hogy egy nap
el fog hagyni, de nem mindegyik srác ilyen. Anyám azt akarja,
hogy én ne hagyjam el őt.
– Be kell fejeznem a konyha takarítását. – Visszamentem. Ő
követett.
– Segítek.
– Ez nem a te feladatod.
– Akarok segíteni. – Megállt. – Sajnálom, hogy
elszomorítottalak, csak azt gondolom, olyan szomorú, hogy ti
ketten sose láthatjátok egymást azok után, amin
keresztülmentetek.
Kezdtem azt érezni, hogy ez a kölyök szereti magát
fájdalmas gondolatokkal kínozni.
– Szomorú volt, de tudod, bizonyos dolgokon túllépünk. Túl
kell lépnünk – mondtam.
– Gondolom… – Egy szivaccsal babrált, még mindig
gondterhelt arccal.
Átadtam neki egy lábast.
– Tessék, tisztítsd ezt!
Egy darabig szótlanul dolgoztunk, a zene biztosította a
társaságot számunkra. Észrevettem a benne növekvő energiát, a
munka közben felemelt vállát és a zene ütemére mozgó egyik
lábát. Úgy vélem, a kemény munka neki is segített. Miközben
felmostam a padlót, csevegni kezdett különböző, már látott
dokumentumfilmről, technikákról, amiket most próbál ki, és
hogyan nyerte el a Kanadai Filmigazgatóságtól az ösztöndíjat az
utolsó filmjéhez. Nyilvánvalóan sokat olvasott – szenvedélyesen
beszélt a kanadai művészvilágról és a jól ismert női
filmkészítőkről, mint Sara Polley és Deepa Mehta. A kamerákról
is sokat tudott, és volt neki egy szép felszerelése, amit a nagyapja
vett neki, de amiről az anyja nem tud, mert nagyon drága volt.
Aztán a kedvenc tanárával folytatta, akinek egy
fényképszaküzlete is volt a városban, amikor megláttam a nyitott
hátsó ajtónál egy árnyékot. Ahogy megszólalt egy női hang,
felpillantottam.
– Szóval ez az a hely, ahol lenni szoktál.
Ashley megfordult.
– Anya!
A nő ismerősnek tűnt. És mintha ismernem is kellene
valahonnan. Aztán rájöttem, hogy ismerem – Shauna McKinney
volt az!
Az álla alatt és a dereka körül egy kicsivel több volt már a
hús, de még mindig vonzó. Sortot viselt, és a lába olyan izmos
volt, mint a futóké. Gesztenyebarna haja, mely rövidebb volt,
mint amire emlékeztem, a vállára hullott rétegesen nyírt
bubifrizurában. Sárga inget viselt, karját összefonta maga előtt,
nagy barna bőrridikül lógott a vállán és kulcsok voltak a kezében,
melyeket mérgesen babrált. Engem tanulmányozott, miközben
én őt. Egyikünk se szólt egy szót sem.
Ashley végül megtörte a szótlanságot.
– Hamarosan megyek haza. – Igazán mérgesnek látszott a
miatt, hogy az anyja megjelent az étteremben. Nem törődtem
vele – engem az bosszantott fel, hogy sose említette, hogy ki az
anyja.
– Azt hittem, hogy pincérnő vagy – mondta Shauna, de
még mindig engem figyelt. – Miért vagy a konyhában?
Aggódtam. Miért nem vetted fel a mobilod?
Ashley letette a szivacsot és ellépett a mosogatótól.
– Sajnálom. Nagy volt a forgalom ma éjjel, és csak
kisegítettem Tonit.
Mi a szösz? Engem hibáztat? Visszafordultam, ránéztem.
 Ő elpirult, majd hozzátette:
– Maradni és segíteni akartam. Nem ő kért meg rá.
– Ideje menni. Az apád otthon van ma este, és látni akar.
– Megan visz haza.
– Hívd fel és mondd meg neki, hogy van fuvarod. Várlak a
parkolóban.
Ezzel tökéletesen világossá tette, hogy nincs szándékában
megengedni a lányának, hogy egy perccel is tovább maradjon.
Ashley dühösnek és zavartnak látszott, amikor visszapillantott
rám, de elhagyta a konyhát. Én folytattam a felmosást, és nem
néztem Shaunára. Erősen megragadtam a nyelet, amikor
felidéződött bennem, mit is mondott a tárgyaláson. Nicole
mindig arról beszélt, Toni milyen utálatos vele. Utálta őt,
mindenki tudta ezt…
– Maradj távol a lányomtól – mondta most.
Megálltam és a felmosóra támaszkodtam.
– Elég nehéz megtenni, amikor ott kapott állást, ahol én
dolgozom. Nem tudtam, hogy a te kölyköd.
– Akkor felteszem, te keresel magadnak egy új
munkahelyet.
Igaza volt. Nem jöttem rá addig a pillanatig, hogy ez mit
jelent. Talán egy másik állást kell keresnem. Mit fogok én most
csinálni?
– Nem akarom, hogy egy elítélt közel kerüljön a lányomhoz.
– Én nem kerültem közel senkihez.
– Maradjon is ez így.
Elment, de parfümjének halvány illata maradt. Valami
gyümölcsös, mandarin, a középsulira emlékeztetett. Semmi sem
változott.

Azon az éjszakán Ryan megint a kikötőben várt. Előjött az

árnyékból, amikor meglátta, hogy behajtok. Ez alkalommal
fekete kötött sapkát viselt, amit nagyon lehúzott, és kilógott alóla
a haja, és egy barna pólót, elöl egy akármilyen banda fakó
emblémájával. Ez emlékeztetett arra, amit a suliban viselt, de
férfias testén másként nézett ki. Tizennyolc évesen megjátszotta,
hogy erős, most viszont nagyon átlagon felüli volt.
Becsaptam a terepjáróm ajtaját, alig nézve rá, miközben
kivettem Kapitányt az első ülésről és felkaptam a kis szatyrot,
melyben a hazafelé vásárolt élelmiszerek voltak. Ez alkalommal
közelebb jött, az autóm elejének a közelében állt. Ideges lettem
attól, hogy ilyen közel van hozzám, hogy láthatom a tetkókat az
alkarján azon töprengve, hogy egyenként mit jelenthetnek, ki
csinálta őket, vajon van még több is a testén és vajon valamelyik
emlékeztette rám.
– Nem jöhetsz ide állandóan. Vissza fogsz küldeni a
börtönbe.
Újra visszalépett az árnyékba, és ahogy körbenézett, figyelt
arra, hogy arcát a lámpákon kívül tartsa.
– Nem én vagyok a probléma.
Félelem futott át a testemen.
– Mi történt?
– Cathy nincs meg.
Egy kicsit megnyugodtam.
– Kokainozik. Talán valahol lebeg vagy bujkál, mert nem
akar veled beszélgetni.
– De beszélt velem, Toni. – A tekintete és az arca komoly
volt, és fáradtnak is nézett ki. – Be volt lőve, de egyre csak
mondta, hogy sajnálja. És sírt. Kérdeztem, hogy mit sajnál és
először csak kertelt, majd azután elismerte, hogy hazudtak a
tárgyaláson. Igazán ideges lett és mondta: „Mi csak haragudtunk
Nicole-ra.”
– Haragudtak Nicole-ra? Nem rám?
– Ezt mondta.
– Talán csak megzavarodott és nem tudta, hogy mit beszél.
– De visszagondoltam arra, hogy milyen furcsán viselkedett
Nicole a halála előtti héten. Összekülönbözött a lányokkal? – Mi
már tudjuk, hogy hazudtak a tárgyaláson. Ez nem új információ.
 – Pontosan tudta, hogy mit mond. Egyre csak azt
ismételgette, hogy senkinek sem szabad elmondanom, hogy
beszéltünk, és ha Shauna rájönne… Nem mondta, hogy mitől fél,
de határozottan meg volt rémülve. Kezdett kitisztulni és azt
mondta, hogy találkoznia kell a dílerével. Úgy volt, hogy tegnap
este összefutunk, de azóta sem jelent meg. Rávettem az egyik
havert, hogy menjen fel a lakására, de a szobatársa azt mondta,
hogy a múlt éjszaka nem jött haza. Az összes cucca ott van.
A gyomrom kavarogni kezdett.
– Cathy drogos, bárhol lehet.
Ryan megrázta a fejét.
– Valami történt vele, Toni. Valami rossz.
– Talán Shauna elvitte a városból és elhelyezte valahol.
– Még mindig tudna beszélni. Egyetlenegy módja van
annak, hogy valakit végleg elhallgattassunk.
– Ez komoly lépés lenne a gyilkossághoz.
– Nem olyan valakinek, aki már egyszer megtette.
Beszélgettem pár régi haverral, és azt mondták, hogy Shauna és
csapata az után az éjszaka után megváltozott. Sehol sem látták
többet őket és senki mással nem lógtak, kivéve egymással.
– Mindig is együtt voltak.
– Az más. Cathy volt az egyetlen, aki elment bármilyen
bulira és kezdett rászokni a kemény drogokra. Majd Kim tűnt el
rögtön a tárgyalásunk után…
– Nincs abban semmi furcsa. Az anyja egy őrült fazon volt.
Kim talán alig várta, hogy eltűnhessen a városból.
– Igen, de van itt egy furcsa dolog. Hallottam, hogy most
költözött vissza.
– És akkor?
– Hogy segítsen az anyjának, aki haldoklik vagy valami
hasonló.
– Ez semmit sem jelent, Ryan. – Hallottam a dühöt a
hangomban, és csodálkoztam, hogy miért érzem magam ennyire
feldúltnak. Majdnem azt mondtam Ryannek, hogy fogja be.
 Ő is haragosnak látszott.
– Miért vagy most ilyen makacs? Elutasítasz mindent, amit
csak mondok.
– Csak egy jót akartam beszélgetni.
– Félsz, mert tudod, hogy találtam valamit, és nem akarsz
foglalkozni vele. Tudod, hogy igazam van.
Ez talált, de azon morfondíroztam, hogy igaza van-e. Annak
a lehetősége, hogy a lányok ölték meg Nicole-t – és most Cathyt
–, annyira dühítő volt, nem akartam hinni benne. Mert akkor
muszáj lenne belekeverednem és kockára tennem mindent,
aminek a visszaszerzéséért olyan keményen dolgoztam. Mint
például a szabadságomat. Még mindig dühös voltam, nem
válaszoltam.
Ryan folytatta:
– Megtudtam, hogy Kim a tárgyalás óta nem tette be a lábát
Campbell Riverbe. Van egy táncstúdiója és egy csaja. Te azt
gondolod, hogy mindent maga mögött hagyva visszajön, hogy
segítsen az anyjának, aki kirúgta, amikor még tini volt? Van egy
nővére, aki még mindig a városban él. Miért nem ő vigyáz az
anyjára?
– Szóval, szerinted, miért is jött akkor vissza?
– Shaunának kellett őt visszahívnia. Biztos hallották, hogy
Cathy beszélt velem, és elhatározták, hogy megszabadulnak tőle.
Most Shauna biztosra megy, hogy az összes társát a városban
tudja, mivel figyelhet rájuk és velünk is szemétkedhet.
– Mit törődik ő ezzel? Még ha ők is tették, elérték, hogy
minket küldjenek a dutyiba.
– Igen, de most már biztosra kell mennie, hogy a titok sose
derüljön ki. Ha Cathy halott, szerinted a rendőrség kiket fog
először elővenni?
Pontosan tudtam, hogy kiket fognak ezzel vádolni.
– Melyik éjszaka tűnt el?
– Szerdán, gondolom, de nem vagyok ebben biztos.
Korábban is lehetett.
 Kalkulálni próbáltam, visszaemlékezni, a pánik befészkelte
magát a vérembe.
– Azon az éjszaka az étteremben voltam. Sokáig maradtam,
a konyhát takarítottam.
– Az jó. És ha ez az utóbbi pár napban történt, akkor én az
anyámnál voltam minden éjszaka. Ott maradtam, felújítottam
neki a házat. De mégis ki fognak minket kérdezni, és tudod,
abban a pillanatban, amikor bármilyen baj van, ne adj isten, egy
gyilkosság, a nyomozás idejére felfüggesztik a szabadlábunkat.
És vissza fognak küldeni a Rocklandbe. Hány barátja van
odabenn Helennek? Mennyi ideig tart majd az egyiküknek, hogy
a közelembe férkőzzön? Mi lesz Kapitánnyal? Még ha az alibink
rendben is lesz, hónapokig eltarthat majd, amíg újból
megállapítják a feltételes szabadlábra helyezést.
– Ez marhaság, Ryan.
– Átkozottul igazad van. Ezért akartalak figyelmeztetni.
Azok a lányok nem akarják, hogy kinn legyünk. Addig, amíg
élünk, fenyegetést jelentünk a számukra.
– Ha az, amit mondasz, igaz, és Cathynek vége, akkor a
helyzetünk nem túl rózsás. Ő volt az egyetlen, aki talán hajlandó
lett volna beszélni arról, hogy valójában mi is történt azon az
éjszakán. A többi lány sosem fogja majd beismerni, hogy
hazudtak.
– Csak tovább kell ásnom. Elég nyomást kell helyezni rájuk,
akkor valami ki fog derülni.
Egy ajtó csapódott be, valaki behajtott a parkolóba. Ryan
elbújt egy autó mögött. Én úgy tettem, mintha valamit kivennék
a terepjárómból.
– Jó estét! – köszöntem oda egy öregembernek, aki lement a
hajójához. Rám mosolygott, de a szívem még mindig a
mellkasomat kopogtatta.
Amikor elment, a vállam fölött odasuttogtam Ryannek:
„Jobb, ha eltűnsz innen.” Nem kaptam választ. Megfordultam.
Ryan már elment.
 HUSZADIK FEJEZET

CAMPBELL RIVER

2013. JÚNIUS

Órákig ültem ébren, forró csokit ittam, és elgondolkodva

körbenéztem a hajómon, hogy mennyire megszerettem már.
Kapitány nagy feje az ölemben volt, miközben horkolt. Ha
Ryannek igaza van és elvesztem a szabadlábat, még ha
ideiglenesen is, vissza kellene mennie a menhelyre. A lányok
kedvesek ott, talán az egyik örökbe fogadná, de legtöbbjüknek
már van jó néhány kisállata. Meggyőzhetném az apámat, hogy
gondoskodjon róla egypár hónapig? Utáltam, hogy hatással lehet
a szüleimre, ha egy másik gyilkosság miatt kérdeznek ki, hatással
lehet bárkire a városban – rögtön bűnösnek tartanak. Sose fogok
megszabadulni sem ettől, sem Shaunától. Arra gondoltam, hogy
megkérem Suzanne-t, hogy helyezzen át egy másik városba, de
ez legalább harminc napot venne igénybe. És ha Cathy halott, a
városból való távozásom a bűnösségemet erősítené. Megint az
anyámra és az apámra gondoltam, és arra, hogy Ryan mennyire
biztos volt abban, hogy eljut az igazsághoz. Elhatároztam, hogy
hosszabb ideig türelmesen várok.
Másnap reggel próbáltam meggyőzni magam, hogy Cathy
megjelenik – élve. Időközben egy sürgős problémával kellett
foglalkoznom. Felhívtam Suzanne-t és elmeséltem neki, hogy mi
történt az étteremben Shaunával.
– Nem dolgozhatsz ott tovább – mondta.
– Igazán boldog vagyok itt, és jól is dolgozom. Nekem nem
kell a kölyökkel beszélnem. Csak megmondom neki, hogy tartsa
tőlem távol magát. – Tudtam, hogy mindez hiábavaló, és
utáltam magam a könyörgő hangért.
 – Ha valahol máshol dolgozol, akkor is lehetsz boldog, de a
helyzet, amiben vagy, nem jó. Különösen, ha az anyja belátogat.
Nincs szükséged a stresszre, Toni. Arra kell hangsúlyt fektetned,
hogy visszakapd az életed.
Ez az, amit próbálok csinálni. Eszembe jutott, amikor
évekkel ezelőtt Shauna bejött az étterembe és pokollá tette az
életem. Most pedig újra ez történik. Az ajkamba haraptam, majd
mélyen elfojtottam a dühöm.
– Mike-nak van egy másik étterme is, a központban –
mondtam. Ez nem a vízparton volt és nem is volt olyan szép, de
állás volt. – Mi lenne, ha megkérném, hogy helyezzen át?
Suzanne egy ideig várt és én visszafogtam a lélegzetem,
szurkoltam. Végül azt mondta:
– Megpróbálhatjuk, de ha még egyszer összefuttok, valami
mást kell kitalálnunk.
Kiengedtem a levegőt.
– Köszi, Suzanne.
Már majdnem letettem a kagylót, amikor mondta:
– Toni, ha megint látod Shauna McKinney-t, fordulj meg, és
menj a másik irányba.
Miután befejeztem Suzanne-nel a beszélgetést, felhívtam
Mike-ot az étteremben, és elmagyaráztam a problémám.
– A francba, Toni! Sajnálom. Fogalmam sem volt, hogy ő
Shauna lánya.
– Hát, igen, nekem sem mondta, de azon gondolkodtam,
hogy le tudnád-e helyezni őt a másik étterembe. – Ha
egyikünknek menni kell, inkább ő legyen az.
– Megtenném, de a vízparton plusz munkaerőre van
szükség.
– Esetleg lenne számomra helyed a központban? – Kérlek.
Kérlek.
Mike gondolkodott egy pillanatig.
– Igen, de nem főzésre. Van ott egy jó srácom, de nem akar
dolgozni a lakónegyedekben. Te lennél az előkészítő szakács.
 Ez is jobb volt, mint a semmi.
– Vállalom.

A következő pár napban berendezkedtem a belvárosi étteremben,

megismertem a személyzetet és figyelmen kívül hagytam a
kíváncsi pillantásokat és suttogásokat. Utáltam, hogy
visszatértem a saláták készítéséhez, a krumplik súrolásához és a
szakács utáni takarításhoz, de próbáltam arra a tényre
összpontosítani, hogy még mindig van állásom. Ez volt az, ami
számított.
Már egy hete ott voltam, amikor az egyik éjszakai műszak
után Mike jött be a feleségével, és megkért, hogy találkozzunk
kinn, amikor befejeztem a tisztítást. Komolynak nézett ki, így
aggódtam, de semmi vészesre nem gondoltam. Talán csak az
óráimat kellene csökkenteni, vagy ehhez hasonló.
Odasétáltam az asztalukhoz, és a gyomromban görcsbe
rándult az ideg, amikor megláttam, hogy gyorsan egymásra
néznek, majd el. Mi folyik itt? Amikor elértem az asztalukat,
Patty felállt és motyogott valamit arról, hogy ezt ránk hagyja. A
hely üres volt és sötét, a többi asztal tetején a székek már
felfordítva álltak.
Leültem Mike-kal szemben.
– Mizújs?
– Ez kemény ügy, Toni. – Mély lélegzetet vett. – Patty
kétszer leellenőrizte a tegnap éjszakai bevételt a vízparti
étteremben, mielőtt ma reggel elment volna a bankba, és a
széfből hiányzott némi pénz.
Most már tudtam, miről szól ez az egész, és nem jelentett
semmi jót. Távolról sem. A kezem remegni kezdett az asztal
alatt.
– És azt kérdezed, hogy én tettem-e?
– Tudom, hogy elkeseredtél, hogy máshol kell dolgoznod…
– Nem én tettem azt, Mike. – A hangom kemény volt,
ahogy mondtam. – Éjfélig dolgoztam itt, majd hazamentem.
Miért lopnék tőled?
– Valaki felhívott ma reggel. Hagyott egy üzenetet arról,
hogy késő este látott ott egy terepjárót, miután mindenki elment,
és valaki, aki kapucnit viselt, ott lézengett a hátsó ajtó körül.
Aggódott.
– Ez egy nagy hülyeség. Ki a tanú? – Hirtelen egy név jutott
eszembe. – Shauna McKinney volt az?
– Nem hagyott nevet, és nem tudnánk megmondani, hogy
férfi vagy nő volt.
Emlékeztem, hogy Shauna milyen tehetséges volt a
hangutánzásban, és fogadtam volna, hogy ő volt, de ezt
semmilyen módon sem lehetett bizonyítani.
– Miért nem kérdezel ki valaki mást, aki azon az éjszakán
dolgozott? Bemenni se tudtam volna az étterembe. Nekem még
kulcsom sincs.
– Az egyik pincérnő elvesztette a kulcscsomóját pár nappal
ezelőtt… És te vagy az egyetlen alkalmazottam, aki szerepel a
bűnügyi nyilvántartásban.
– Az nem azt jelenti, hogy tolvaj vagyok… – Megtört a
hangom. Mike rám nézett, elpirult, mintha zavarban lenne.
Vettem egy lélegzetet, újra megpróbáltam. – Mike, tudod, hogy
szeretem a munkám, ezt a helyet. Nem vernélek át így. Miért
tenném?
A kávéjára bámult.
– Beszélnünk kellett a rendőrséggel és jegyzőkönyvet vettek
fel. Talán veled is beszélni akarnak.
– Tudod, hogy ezzel a szabadlábam elvesztését kockáztattad.
Miért tennék ilyen baromságot, amikor épp megkaptam a
végleges szabadlábat?
Végül megint találkozott a pillantásunk.
– Nemcsak én, Toni. Patty is. Sosem érezte nyugodtnak
magát attól, hogy te itt dolgozol. De most, hogy Ryan vissza…
Patty aggódik, hogy talán neki kellett a pénz, így te kisegítetted.
– Na, gyerünk! Ennél többet érdemlek.
 – A helyzet az, Toni, hogy nagyon úgy néz ki, a baj követ
téged, és mi nem akarunk több problémát.
Erre nem volt válaszom. Igaz volt. Mióta kölyökként először
dolgoztam neki, mindig volt valami esemény körülöttem.
– Jó munkaerő vagy – folytatta. – Az eddigi egyik legjobb.
Utálom ezt tenni.
Most készül kirúgni. Megadtam magam, elfogadtam a
közelgő csapást.
– Csak mondd ki azt, Mike.
– El kell engednünk.
Bólintottam egyszer, kétszer, felfogva a szavakat.
– Ennyi?
– Az utolsó fizetésed majd bedobom. – Szóval még ide se
engednek vissza. Majd hozzátette: – Patty… felhívta a pártfogó
tisztedet is.
– Mike, tudod, hogy ő visszaküld a börtönbe, ha a felét is
elhiszi ennek a marhaságnak.
– Sajnálom. – Láttam, hogy tényleg sajnálja, de ez most
nem jelentett semmit sem. Leterített. Ahogy felálltam,
elfojtottam a könnyeimet. Felemelt fejjel akartam távozni, de
nem tudtam ellenállni egy búcsú megjegyzésnek, amikor az
ajtónál elhaladtam Patty mellett. Az arca ijedt volt, mintha azt
gondolná, bántani fogom.
– Tévedsz velem kapcsolatban – mondtam. – Be fogom
bizonyítani, hogy tévedsz.

Felkaptam Kapitányt Mike udvarában, de egy pillanatra

megálltam, hogy búcsú puszit adjak a másik kutyának. Kapitány
fel volt villanyozva, amikor meglátott, de én a könnyeimmel
küszködtem. Ki vitte el a pénzt? Ashley volt az? Biztos voltam
abban, hogy valahogy Shauna rendezte meg nekem. Csak
imádkozni tudtam, hogy Suzanne ne higgyen Pattynek, és nekik
ne legyen más bizonyítékuk, mint az a kretén tanú, de mindez
túl ismerősnek tűnt. Az őrültségbe kergető érzés, amikor tudod,
hogy ártatlan vagy, de sehogy sem tudod bebizonyítani. A
rettenetes szégyen érzése, hogy valami szörnyűt tettél, még akkor
is, amikor tudod, hogy nem, és az a rémisztő érzés, hogy az
életed teljesen kicsúszott az irányításod alól.
Visszamentem a hajómra, leültem az asztalomhoz, még
mindig reszketve és idegesen. Próbáltam a gyakorlati dolgokra
fókuszálni. Képes leszek egy másik állást szerezni? Ki alkalmazna
egy volt elítéltet, akit most rúgtak ki lopásért? A legjobb, amit
tehetek, az az lesz, hogy egyenesen szembenézek ezzel. Egy
álmatlan éjszaka után, reggel az első dolgom az volt, hogy
felhívtam Suzanne-t.
– Nem loptam el a pénzt, Suzanne.
– Hallgatlak.
– Semmiképp nem kockáztatnám meg a szeretett állásom
elvesztését néhány dollárért.
– Majdnem ezer dollár volt.
– Az sem éri meg még a kockázatot.
– Lehet, hogy valaki másnak akartál segíteni. – Megint
visszatért Ryanhez. Olyan mérges lettem, hogy nem tudtam
megszólalni. Folytatta: – Talán bajban van, vagy valami más, de
tegyél magadnak egy szívességet és áruld el az igazságot. Ne
fedezd őt megint.
Felvettem a fonalat.
– Sohase fedeztem őt, soha, mert ő sose csinált semmi
rosszat.
– Most azonnal fel kell függesztenem a szabadlábra
bocsátásodat. – A hangja határozott volt, bár inkább magára volt
most mérges. – A sorsod egy hajszálon függ, Toni. Ha a
rendőrség egy darabka bizonyítékot is talál arról, hogy felelős
vagy a lopásért, kiraknak innen.
– Szeretném azt mondani, hogy semmit sem fognak találni,
mert nem én tettem, de ez az első alkalommal sem segített
nekem. Valaki azt akarja, hogy eltűnjek innen, Suzanne. Rossz
színben tüntetnek fel azzal, hogy ilyen helyzetbe hoznak.
 Suzanne egy pillanatig szótlan maradt, majd mondta:
– Meglehet, de be kell jönnöd egy fegyelmi meghallgatásra,
hogy megoldhassuk ezt.
Behunytam a szemem. A fenébe!
– Mikorra legyek ott?

Azután a rendőrségtől hívtak, és be kellett mennem az őrsre. Az

ottani rendőr elég rendes volt velem, udvarias, de én
elővigyázatos voltam, miközben felidéztem neki, hogy mit
csináltam a lopás éjszakáján.
– Nézze – mondtam végül –, tudom, hogy volt egy tanú, de
az csak olyan valaki lehet, aki el akar kapni engem. Sokan
utálnak ebben a városban azért, amit szerintük a húgommal
tettem. De egy kamerát sem fog abban az épületben találni, ami
látott volna engem, és egy másik embert sem, vagy egy
ujjlenyomatot a széfen. Befejeztem a műszakom a belvárosban
és hazamentem. Semmi esetre sem veszíteném el az állásom ezer
dollárért.
A rendőr csak annyit mondott:
– Megkeressük, ha lesz még kérdésünk.
Kifele menet megláttam Frank McKinney-t, amint kiszáll a
járőrautóból. Megállt, amikor észrevett. Én megmerevedtem,
gondolatban visszarepültem a múltba. Eszembe jutott, mennyire
szerettem őt kölyökként, aztán a visszapillantó tükörben engem
figyelő szemére azon az éjszakán, amikor a tóhoz vitt vissza
minket, és hogy a tárgyaláson nem nézett rám. Egy másik
ember, aki azt gondolja, hogy gyilkos vagyok, aki csalódott
bennem. Másként nézett ki, mint amire emlékeztem: még
mindig jóképű volt, de valahogy lestrapált. A bajusza még sötét,
néhány ezüst csíkkal, de a haja már majdnem teljesen ősz. Nem
volt annyira idős, csak az ötvenes évei elején járt, de az arcán
már most mély ráncok húzódtak.
Felém jött, megszólalt: „Toni.”
– McKinney. – Csak a vezetéknevét használtam, nem
akarván őt magam fölé helyezni.
– Hallottam, hogy feltételes szabadlábon vagy. – A hátam
mögötti őrsre pillantott. Semmi kétség, hogy foglalkoztatta őt,
hogy mit csináltam ott.
– Igen, és próbálom is megtartani, de a lányod megnehezíti
nekem. – Visszatartottam a lélegzetem. Mérges voltam
magamra, hogy kimutattam a dühömet.
Rám nézett.
– Mi történt?
– Kérdezd meg őt. És miközben azt teszed, mondd meg neki,
hogy sehova se megyek el innen.
Elsétáltam, a hátam egyenes volt, az arcom forró. Egy
pillanatig csak ültem a terepjárómban, próbáltam megnyugodni.
Felé néztem. A lépcsőn állt, engem figyelt. Toni, ez igazán
hülyeség volt. Így felhívtad magadra a figyelmet. Lassan
kihúztam a parkolóból, azon imádkozva, hogy talán nem egy
rohadt zűrzavart indítottam el épp az előbb.

Délelőtt találkoztam Suzanne-nel és a felettesével. Mindent

átvettünk megint, és óvatosságból megőriztem az udvarias
hangnemet, bár mérges voltam, hogy ebbe a helyzetbe kerültem.
– Lopással még nem vádoltak és a börtönben is jó minősítést
kaptam. Nincs bizonyíték arra, hogy én tettem. Csak egy tanú
van, aki nem adta meg a nevét, és ha az, akire gondolok, ő utál
engem és ki akart rúgatni. Úgy gondolom, már bizonyítottam,
hogy vissza akarom kapni az életemet és megfelelni a szabadon
bocsátásom összes feltételének.
Suzanne készített néhány feljegyzést, majd állta a
tekintetemet. A pillantása semmit sem árult el, miközben azt
mondta:
– Most mehetsz, Toni, de ha valami másra is szükségünk
lesz, megkeresünk.
Visszavezettem Campbell Riverbe azon töprengve, vajon
erre számíthatok, vajon vissza kell mennem a börtönbe. Egy
pillanatra megkísértett a gondolat, hogy felhúzom a nyúlcipőm,
és a határ felé menekülök, vagy fel északra. Ott elrejtőzöm az
erdőben, ahol senki sem találhat meg. De aztán Kapitányra
gondoltam, aki arra vár, hogy hazamenjek. Nyelnem kell, és
várnom.
Már a hajón voltam és próbáltam egy listát összeállítani
azokról a helyekről, ahova munkára jelentkezhetek, azt
feltételezve, hogy nem kell visszamennem a börtönbe, amikor
Suzanne hívott.
– Most nem függesztjük fel a feltételes szabadlábad, de ha
bármi más történik…
Megkönnyebbülés töltött el.
– Semmi se fog történni, esküszöm.
– És egy olyan állást muszáj találnod, ahol nem pénz
közelében vagy.
– Komolyan? Ez azt jelenti, hogy semmilyen étteremben
sem dolgozhatok.
– Nagyon sok más munka van.
A fogamat csikorgattam. Csak érts egyet, ne vitázz!
– Rendben, azonnal hozzákezdek. Köszi, Suzanne.
– Maradj ki a bajból, és tartsd magad távol mindenkitől, aki
bajba keverne.
Könnyebb mondani, mint megtenni.

Szomorú voltam, hogy nem dolgozhatok szakácsként, de

próbáltam pozitívan gondolkodni. Amikor ez a szarság véget ér,
és megint bebizonyítom az igazamat, visszamehetek a grillhez
dolgozni. Majd Cathyre gondoltam. Megtalálták már, vagy a
napjaim meg vannak számlálva? A rémisztő gondolatokat
magukra hagytam. Az álláskeresésre kell összpontosítanom.
Online kerestem kétkezi munkát. Ha nem szerzek hamarosan
egy állást, el fog fogyni a spórolt pénzem, plusz nem engedhetem
meg a lézengés luxusát – a szabadlábra helyezés egyik feltétele,
hogy megmutatjuk, próbálunk állást szerezni. Átnéztem az
önéletrajzom és elhatároztam, hogy bemegyek a városba
néhányat kinyomtatni. Kezdett egyre melegebb lenni most, hogy
június közepe felé járt, így Kapitányt a hajón hagytam.
A délután hátralevő részében szerte a városban osztogattam
az önéletrajzaimat, de úgy tűnt, hogy senki sem akar alkalmazni.
Később, amikor visszaértem a hajóra, azon törtem a fejem, Ryan
hogy szerezte az állását. Azon is töprengtem, hogy mit csinál
általában. Visszaemlékeztem, hogy amikor kölykök voltunk és
valamelyikünknek pocsék napja volt, akkor lementünk a tóhoz
vagy a mólóra, vagy bárhova és csak jól éreztük magunkat, mert
egymással voltunk. Átnyúltam és megvakartam Kapitány hátát
– bárcsak ember lenne! Azon is morfondíroztam, hogy kivel
beszélgetett még Ryan. Közelebb jutott az igazsághoz? Ez volt az
oka annak, hogy Shauna kirúgatott? Nyilvánvalóan nem tetszett
neki, hogy a lányával dolgozom és az egyik módja, hogy
változtasson ezen, az volt, hogy megszabadul tőlem. De biztos
voltam abban, hogy volt más indítéka is. Ryan szavaira
gondoltam: „Shauna az összes társát a városban tartja, így
figyelhet rájuk, és velünk is szemétkedhet.” Reméltem, hogy
elégedett azért, mert elveszítettem az állásom és most már békén
hagy. De ha a múlt bármit is bizonyított, akkor az az, hogy
Shauna nem adja fel ilyen könnyen.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER

2013. JÚNIUS

Azon az éjszakán az ágyamon feküdtem, Kapitány nagy feje

lenyomta a karom. Nem akartam zavarni, így a másik
kezemmel lapoztam a könyvem lapjait. Halk lépéseket hallottam
a móló felől jönni. Letettem a könyvet, hallgatóztam. Kapitány is
felemelte a fejét, hegyezte a fülét. A lépések a hajóm közelében
álltak meg. Felültem és a baseballütőért nyúltam, amit az ajtó
közelében tartottam. Kapitány átgurult az ágyon, a teste
megfeszült, mély morgás jött elő a torkából, aztán egy vau. Egy
pillantásommal elhallgattattam. Abbahagyta, a szája még
mindig nyitva, egy O-t formálva, készen ugatni.
Könnyű kopogást hallottam. Kapitány most hangosabban
ugatott. Hagytam őt egy pillanatig, hogy bárki, aki a túloldalon
van, felfoghassa, hogy egy nagy kutya van benn. Majd
elhallgattattam: „Kapitány, elég!” Abbahagyta, a tekintete az
arcomat fürkészte. Lábujjhegyen átmentem a hajókonyhán. A
függönyök össze voltak húzva, így nem láthattam, hogy ki van
odakinn. Kapitány követett, láb- körmei a fapadlón kopogtak.
– Ki az? – kérdeztem az ajtónál.
– Ashley.
Mi a franc? Kinyitottam az ajtót. Tényleg ő állt a mólón,
kapucnit húzva a fejére. Az alsó ajkát harapdálta, az arca feszült
volt és fakó. Végigpillantottam a rakpart felső és alsó részén, és
meggyőződtem róla, hogy egyedül van. Kapitány bepréselte a
fejét az ajtórésbe, beleszagolt a levegőbe, nagy szuszogással
belélegezte. Felismerte Ashley illatát, az egész teste mozgott, a
farka a csóválás közben az asztalhoz ütődött.
 – Mit csinálsz itt? – kérdeztem.
– Beszélnem kell veled.
Kinyitottam az ajtót, és intettem, hogy jöjjön be.
– Figyelj a fejedre.
Lehajtotta a fejét és bejött. Kíváncsian körbenézett, majd
leült a kis asztalomhoz.
– De aranyos.
– Ez egy hajó.
– Ez egy aranyos hajó.
Az ajtónál lévő akasztóról levettem egy hosszú ujjú pólót és
ráhúztam az ujjatlan pólómra, amiben aludtam korábban, és
leültem vele átellenben. Kapitány a térdén pihentette a fejét, a
szemét becsukva hagyta, hogy Ashley megvakargassa a füle
tövét.
– Hallottam, hogy kirúgtak. – A hangjának a normálisnál
egy kicsit magasabb hanglejtése volt, aggódó tekintete
végigrohant az arcomon, hogy meggyőződjön róla, hogy érzem
magam.
– Biztosan sok dolgot hallottál.
– Tudom, hogy nem te tetted – jelentette ki határozottan.
Csak a lojalitását próbálja megmutatni vagy tud valami mást is?
Ha aznap este sokáig dolgozott…
– Mi folyik itt, Ashley?
A lány egy pillanatig Kapitányra nézett le, majd vissza rám.
– Jason befejezte a munkát a konyhában, és Hannah
találkozni akart a fiújával, így Jason azt mondta, hogy elviszi.
Elmentek és én még mindig a bevételt számoltam. Készültem
felhívni Aident, hogy jöjjön el értem, de akkor az anyám
megjelent…
Shauna az étteremben volt azon az éjszakán? Egyenesen
ültem, merev gerinccel.
– Azt mondta, aggódott, mert még nem értem haza.
Mondtam neki, hogy nem kellene itt lennie, de azt felelte, nem
enged engem egyedül lenni éjszaka ebben az épületben, mert
nem biztonságos. Odaült a bárhoz, miközben befejeztem a pénz
számolását. Általában egyenesen hátra viszem, de mi
beszélgettünk, a figyelmem elterelődött és ott hagytam a zacskót
a pulton, amíg befejeztem a felmosást a bár mögött. Aztán
kimentem hátul és kiöntöttem a vizet.
A szemembe nézett, hogy megbizonyosodjon róla, értem,
amit mond. És vágtam. Kristálytisztán. Shauna a bevétel előtt
ült. Egyedül.
– Amikor visszajöttem, a zacskót a széfbe tettem. Fáradt
voltam és haza akartam menni, így nem vettem észre, hogy a
készpénz eltűnt. Csak bezártam a széfet. Amikor elhagytuk az
éttermet, kétszer is leellenőriztem, hogy megvan-e a kulcsom.
Elmeséltem anyának, hogy egy másik pincérnő mostanában
elveszítette a sajátját.
Így Shauna tudta, hogy odakinn valahol szabadon hányódik
egy kulcscsomó, amiről azt gondolhatják, hogy ellopták.
– Egy tanú üzenetet hagyott, hogy valaki, aki úgy nézett ki,
mint én, akkor késő éjjel ott kódorgott az étterem előtt.
– Nem tudom, hogy ki telefonált… – De ő is azt gondolta,
hogy az anyja volt. Láttam az arcán. És a félelmet, hogy most
nem lojális az anyjához. Mintha borotvaélen táncolna, feltörne
egy titkos kódot. – Mondtam Mike-nak és a rendőrségnek, hogy
én nem gondolom, hogy te tetted, hogy nem láttam a te kocsid
odakinn és ehhez hasonlót.
– Miért mondod ezt nekem, Ashley? – Meglepett, hogy
elárulta az anyját, még ha kertelve is, és kíváncsi voltam az
indítékára. Tisztázza a nevem a lopás vádja alól, ha engedem
neki, hogy lefilmezzen? Valami más? Voltak ötletei, ebben egész
biztos voltam.
– Nem helyes, hogy kirúgtak. Igazán sajnálom. –
Elkeseredettnek tűnt, közel a síráshoz. És az arca is maszatos
volt, mintha előtte sírt volna. – Ma éjszaka egy hatalmasat
veszekedtünk az anyámmal, mert mondtam neki, hogy
elmesélem Mike-nak, hogy ott volt az étteremben. Azt mondta,
nem tudja elhinni, hogy ilyesmi megfordult a fejemben, és hogy
ha nem bízok benne, akkor talán nem kellene abban segítenie,
hogy ki tudjam fizetni az idei Vancouveri Filmfesztivált. És van
még több is…
– Több mi?
Lehalkította a hangját, a szeme elkerekedett.
– Hallottam telefonálni. Úgy hangzott, mint aki igazán
mérges valakire, ami nem szokatlan – mindig panaszkodik
valamire –, de akkor azt mondta, hogy meg kell bizonyosodnia
arról, hogy az a személy, akiről beszélnek, nem okoz több
problémát.
– Ez bármiről szólhatott. – De éreztem, hogy a pulzusom
felgyorsul, az idegeim vészjelet adnak, és pattanásig feszülnek.
Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint a nagy verekedések
kitörése előtt a dutyiban.
– Tudom, de olyan furcsán viselkedett. Nem tudta, hogy
figyelem, de mégis csendes volt és körbenézett. Nevet nem
említett. És rám förmedt, szinte ok nélkül. Aztán üvöltve
veszekedett apával.
Csendben voltam, mindent átgondoltam. A félelmem
nyilvánvalóan valóságos volt. Shauna talán mást is tervezett
ellenem, nem csak egy egyszerű lopást. Felvillant a középsulis
múltam, ahogy le akarta rombolni az életem – ami sikerült is
neki.
Mintha a gondolataimban olvasna, Ashley megkérdezte:
– Miért utál téged annyira?
Az arca komoly volt és ijedt. Éreztem, nem biztos abban,
hogy igazán tudni akarja-e. Mintha tudatában lenne annak, ha
kinyit egy ajtót, talán nem lesz képes többé becsukni. De nem
tudta leállítani magát, már túl messzire ment. Ugyanígy éreztem
én is. Azt akartam mondani neki, hogy menjen el, de ő egy kulcs
volt. Igaz, még nem tudtam, hogy melyik zárba illik, de nem
voltam kész arra sem, hogy elengedjem. Csak néztük egymást, és
csak az órám ketyegését és Kapitány szuszogását lehetett hallani.
 Elhatároztam, hogy követem Ashley iránymutatását, és
csípőből tüzelek.
– Kilencedikben kezdődött. Tetszett neki egy srác, és amikor
az az egyik nap velem beszélgetett, dühös lett.
Pokollá tette az életem, hazugságokat terjesztett és azt is
elintézte, hogy ne legyen barátom. Aztán a középsuliig
elfeledkezett rólam, amikor is belezúgott Ryanbe, de ő engem
választott. Ezután szinte a küldetésévé vált, hogy lerombolja az
életem.
Ashley bólogatott.
– Az anyám erős nő benyomását kelti, de valójában gyenge.
Azt akarja – arra van szüksége –, hogy mindenki szeresse, és
iszonyatos megfelelési kényszere van. Például azt szeretné, hogy
az összes barátom azt gondolja, ő a legmenőbb anya. Ez talán
azért van, mert nagypapa mindig elfoglalt volt, amikor ő kölyök
volt, és ezért ő most több időt akar tölteni velem. De én nem
bánom, bár nem kellene mindig rosszul bánnia velem.
Meglepően éleslátó megjegyzés volt ez, de nem értettem,
hogyan tud a helyzetemen változtatni – már ha tud. Fáradtnak
éreztem magam, elnyűttnek. Azt gondoltam, hogy a dolgok
megváltoztak már – voltaképpen azt merészeltem hinni, hogy
végül normális életem lehet. És most megint szorulni kezd a
hurok a nyakam körül, és megint Shauna tartja a kötél végét.
– Meg fogom tenni – mondta Ashley. – Megmondom Mike-
nak, hogy anya az étteremben járt. – Halálosan félt, láttam az
arcán, de eltökélt is volt, nagyon is, hogy mindig a helyes dolgot
cselekedje.
Átgondoltam a kijelentését. Először megkönnyebbültem:
Mike talán megengedi, hogy visszamenjek és Suzanne is látni
fogja, hogy igazat mondtam. Majd elgondolkodtam azon, vajon
mi lesz Shauna következő lépése. Ha engem akar bántani, talán
jobb lenne, ha hagynám, hogy azt gondolja, nyert. Talán
hátralép egy kicsit, így esélyt adna Ryannek, hogy még több
dolgot találjon arról az éjszakáról a tónál.
 – Ne tedd – mondtam. – Nem akarom, hogy bajba kerülj az
anyád előtt, Mike pedig mérges legyen, mert beengedted. Az
iskolához szükséged van a pénzre.
Megdöbbentnek tűnt.
– De téged kirúgtak.
– Patty már rég kinn látott volna. Csak az alkalomra várt.
– De ez nem fair!
Visszaemlékeztem arra, hogy mennyire megdöbbentem,
amikor Nicole meggyilkolásáért letartóztattak. Akkor azt
gondoltam, hogy mennyire nem fair ez az egész – semmit sem
éreztem fairnek, amikor tini voltam. De ez egy tökéletlen
rendszer, és megtanultam, hogy a legtöbb dolog az életben nem
fair.
– Fair vagy nem, ez van. Figyelj! Ha a legrosszabb beüt, és
úgy tűnik, hogy visszaküldenek a börtönbe e miatt, akkor
kérnélek, hogy szólj, oké? Addig csak nézzük, hogy bontakoznak
ki az események.
Bólintott. Látszott, örült, hogy ebben együtt voltunk. A mi
kis titkunkban. Tudtam, hogy tetszeni fog neki. De még mindig
kíváncsi voltam az indítékára. Tényleg a helyes dolgot teszi, vagy
csak próbál valamiért visszavágni az anyjának?
Egy másik kopogás hallatszott az ajtón.
Mind Ashley, mind én hátrahőköltünk. Kapitány elkezdett
ugatni, a nyakszőre fenn.
Intettem Ashley-nek, hogy ne mozogjon, kiszóltam: „Ki az?”
– Shauna vagyok. Kérlek, nyisd ki az ajtót. Tudom, hogy a
lányom benn van.
Ashley szeme kitágult. Egyszerre álltunk fel. A nyakörvénél
megfogtam Kapitányt, amikor kinyitottam az ajtót. Aztán
kiléptem és becsuktam magam mögött az ajtót, akadályozva
Kapitány kijutását, aki abban a pillanatban morogni kezdett,
ahogy megpillantotta Shaunát.
– Azt hittem, hogy van egy egyezségünk, Toni. – A hangja
fagyosan nyugodt és udvarias volt. – Távol tartod magad a
lányomtól.
– A lányod megy már. Javaslom, te is tedd ugyanezt.
– Gyere, anya, menjünk el innen! – Ashley az anyja karját
húzta. Shauna nem törődött vele. Az arca még mindig higgadt
volt.
– Toninak és nekem egypár dologról még szükséges lenne
beszélnünk – mondta. – Szállj be a kocsimba. Egy perc múlva
ott leszek. – De Ashley nem adta meg magát olyan könnyen.
– Tizenhat éves vagyok. Nem parancsolgathatsz nekem így.
– Nagy bánatodra igen, mivel még mindig kiskorú vagy és
az én fedelem alatt élsz. – Shauna hangja kiegyensúlyozott volt,
de a merev válláról, kulcsainak erős szorításából
megmondhattam, hogy harcol azért, hogy hűvös maradjon.
– Ez nem jelenti azt, hogy a tulajdonod vagyok. – Ashley
arca most már vörös volt.
– Láttam a kocsidat a parkolóban. Neked csak tanulói
jogosítványod van. Mégis mit gondoltál?
Nem is gondoltam arra, Ashley hogyan jött a kikötőbe. Most
igazi törődést vettem észre Shauna haragja mögött.
– El kell vennem a kulcsod ezért a mutatványért – mondta.
– Elegem van a fenyegetőzéseidből és abból, hogy romba
döntöd az életem – mondta Ashley, és eltorzult az arca a dühtől.
– Tudom, hogy mit tettél Tonival…
– Csak menj, Ashley! Jól vagyok. – Hogy az anyját lopással
vádolja, lett volna az utolsó dolog, amit akartam, mivel ezzel
magának – és nekem – még több bajt okozna.
Shauna megfordult, az arca elsápadt a dühtől, de a hangja
még mindig nyugodt, ahogy kimondta:
– Köszönöm, Toni, de a saját lányomat tudom kezelni.
– Ő jött a hajómra, Shauna, nem én jelentem meg a
házadnál. Talán jobban kellene figyelned rá.
Bent Kapitány már majd megőrült, úgy hangzott, mintha
szét akarná szedni a falat. Shauna számítóan nézett rám, majd
hamis aggodalmaskodó arckifejezést vett fel.
 – Toni, aggódok miattad. A mentőkutyák, mint az benn,
ismertek arról, hogy harapnak. Biztos vagy benne, hogy
biztonságban vagy? Biztos vagy benne, hogy ő biztonságban
van?
Visszatartottam a lélegzetem, amikor felismertem a
szavaiban rejlő fenyegetést.
– Hová a francba akarsz kilyukadni, Shauna? Azt gondolod,
hogy csak így megfenyegethetsz?
– Csak baráti tanácsot adok. Mindig a legnehezebb eseteket
vállalod. Megmenteni egy veszélyben lévő lényt, akit senki más
nem akar… – Szünetet tartott, hagyta, hogy mondanivalója
leérjen, várta, hogy felfogom-e, hogy igaziból miről beszél. És én
megértettem.
Ryanről beszélt. A móló himbálózott, ahogy egy vontató
elhaladt mellette, felénk küldve hullámait. Erre figyeltem egy
pillanatig, összegyűjtve a gondolataimat és próbálva megtalálni
az egyensúlyomat. Nem engedhetem meg, hogy Shauna
leterítsen.
– De annak is oka van, miért nem akarja őket senki sem –
mondta Shauna –, miért hagyja elmenni őket mindenki más.
Sose tudhatjuk, mikor támadják meg a gazdájukat.
Most már igazán begurultam.
– Ha van valami mondanivalód, akkor…
– A helyedben távol tartanám magam Ryan Walkertől –
mondta. – Nem jó az neked. Nézd meg, mi történt legutóbb.
Próbáltam elrejteni a pánikom és közömbös arcot vágni.
Tudja? Valaki látott minket beszélgetni az egyik éjszaka? Most
azzal fenyeget, hogy beárul minket?
– Kurvára maradj tőlem távol, Shauna. Ha még egyszer
idejössz, én hívom a zsarukat.
– Nem. Nem fogod. – A lányához fordult. – Gyere, Ashley!
Elmentek. A móló tetején Ashley hátrafordult, próbálta a
szájával azt formázni, hogy Sajnálom, de az anyja megragadta a
karját.
 Bementem és karomba vettem Kapitányt. A testem
remegett. Egyre csak Shauna szavait hallottam a fejemben. Nézd
meg, hogy mi történt legutóbb…
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

CAMPBELL RIVER

2013. JÚNIUS

A következő pár napban kora reggel keltem, a nappali hőség

előtt, és körbementem a kocsimmal, hogy kiosszam az
önéletrajzomat, Kapitány az anyósülésen feküdt. Féltem egyedül
hagyni őt, nehogy Shauna valamit próbáljon vele csinálni. Eddig
még nem ajánlottak állást, de beszéltem az állatmenhelyen az
egyik nővel, aki mondta, hogy ismer valakit, aki figyelne
Kapitányra napközben, amikor már lesz munkám. Stephanie-
val, a menhely vezetőjével kávéztunk az egyik nap, miután
megsétáltattam a kutyákat. Azt mondta, néhány hónap múlva a
menhely talán tudna alkalmazni, de ebben a pillanatban nem
segíthet. Ennek ellenére Stephanie remek nő, és élveztem a
találkozást. Jó volt olyan valakivel lenni, aki nem ijed meg tőlem
a múltam miatt.
Hazamentem és egy kis időt töltöttem a neten, hogy
megnézzem a postám, de nem volt szerencsém. A
sikertelenségtől kimerülten lefeküdtem, és előhúztam egy
könyvet. A börtönben kedveltem meg Steinbecket, és harmadjára
olvastam már az Édentől keletrét. Elszundikáltam, és csak
órákkal később ébredtem fel, amikor valaki kopogott az ajtómon.
Nate volt az, akitől a hajót béreltem.
– Helló, Nate. Mizújs?
– Sajnálom, Toni, de többé már nem lakhatsz itt. El kell
menned azonnal.
– Nem rúghatsz ki csak így. Vannak törvények a bérleti
jogviszonyokról meg hasonlókról.
– Sose volt igazi bérleti megállapodásunk, csak szóbeli. És
kaptam egy bejelentést arról, hogy Kapitány zaklatja az
embereket.
– Ki… – Nem fejeztem be. Biztos Shauna volt. – Ez nem
igaz. Ő egy jó kutya, bárkit megkérdezhetsz itt lenn. Valaki csak
bántani akar engem.
– Azt is hallottam, hogy mi történt az étteremben. A
kikötőben lakó emberek közül néhánynak drága felszerelése van
a hajóján. Nem akarnak kockáztatni, én pedig nem akarom,
hogy az ügyfeleim elmenjenek.
Szóval erről van igazából szó! Nem a kutyám miatt
bosszankodik. Senki sem akar egy tolvaj mellett lakni.
– Reggel kiköltözöm.

Összepakoltam néhány cuccomat, és még az éjszaka elindultam,

amíg sötét volt. Nem akartam találkozni az emberekkel, akik
reggel a hajójukhoz jönnek, nem akartam látni a szemükben az
ítéletet. Most már nincs állásom, sem otthonom, és pénzem is
alig van. Mi az ördögöt fogok csinálni? Egy hotel pillanatok alatt
felemésztené az összes megtakarításomat.
Aztán eszembe jutott, hogy lenn a Miracle Beachen van egy
kemping, tizenöt percre délre a várostól, ahol öregebb faházakat
lehet bérelni. Most nem a legjobb időszaka van az évnek – a
főszezon felé tartottunk de talán lesz valamijük, és olcsóbb a
hotelnél.
Megálltam a kempingnél, megkönnyebbülve láttam, hogy
nem néz ki túl forgalmasnak. Ebben az évben lassan indult be a
turistaszezon, és a hely nem volt kiváló minősítésű. A medence
kiszáradt, alján kosz és falevelek, és a játszótér is szebb napokat
élt már meg: a hinták fele hiányzott. A lakókocsik nagy része is
rossz állapotban volt. Valószínűleg olyan emberek voltak a
tulajdonosaik, akik egész évben itt laknak – a helyárak olcsóbbak
az albérletnél.
Az irodában levő férfi nem tett fel sok kérdést, csak a
kutyámra figyelt fel és megkérdezte, hogy barátságos-e, majd
mondta, hogy az egyik öreg faház hátul üres. Olcsón kaptam
meg. Tudtam, hogy ez azt jelentheti, egy darab szar, és igazam is
volt. Az ágy közepe be volt süppedve, mindennek régi és dohos a
szaga, beleértve a narancssárga függönyöket az ablakokon és az
azokhoz passzoló ágytakarót. De fel volt szerelve lábosokkal,
serpenyőkkel, tányérokkal, és másnap tiszta ágyneműt
kaphattam. Azon az éjszakán Kapitánnyal összebújtunk az
ágyon, bár mindketten felriadtunk minden zajra.
Reggel felhívtam Suzanne-t és elmondtam neki, hol lakom,
és hogy még mindig állást keresek. Bedugtam a laptopomat és
átnéztem az e-mailjeimet, remélve, hogy talán jött valami
visszajelzés, de még semmi se volt. Kapitányt a faházban
hagytam, és elindultam, hogy még néhány példányt nyomtassak
az önéletrajzomból és vegyek törölközőket – a házban levők
olyan foszlottak és kicsik voltak, hogy még egy békát sem tudtam
volna megszárítani velük.
Kiosztottam néhány önéletrajzot, majd megálltam a
menedékhelynél, hogy elmeséljem Stephanie-nak, mi történt,
arra az esetre, ha hamis híreket kapna Kapitányról, aztán
elvittem néhány kutyát sétálni. Azt követően beugrottam a
Walmartba, vettem egy habszivacsot, ágyneműt, törölközőket és
tisztítószereket. Nem voltam éhes, de készítettem magamnak egy
salátát vacsorára, miközben Kapitány egy tányér száraz
kutyatápot falt, majd elvittem egy hosszú óceánparti sétára.
Máris hiányzott a vízen élés, annak az érzése, amikor a hullámok
lágyan ringatnak.
Emlékeztem arra, hogy Ryannel gondolatokat szoktunk
egymásnak küldeni, amikor pocsék napunk volt vagy a
szüleinkkel veszekedtünk. Egy fatuskón ültem, és becsuktam a
szemem, mentálisan elmeséltem neki mindent a munkám
elvesztéséről, a hajóról és a lepukkant kempingbe költözésemről.
Elképzeltem magam, amint mondom: „Lesz még jobb is, ugye?”
És ő visszaválaszol a tinédzserkori hangján: „Természetesen,
babám. Még mindig itt vagyunk egymásnak.” Kinyitottam a
szemem, most már szomorúan, arra gondolva, hogy akkor
mennyire ártatlanok voltunk. Azt gondoltuk, hogy csak a mi
kapcsolatunk számít, arra van csak szükségünk és az azt jelenti,
hogy bármit túlélhetünk. Nem tudtuk, hogy azt is elvehetik
tőlünk.

Lefekvéshez készültem, épp fogat mostam, amikor egy lágy

koppintást hallottam az ajtónál. Kapitány felugrott és odaszaladt
üdvözlően vakkantva.
– Ki van ott? – kérdeztem.
– Ryan.
Hogy az ördögbe talált meg? Kinyitottam az ajtót,
visszatartva Kapitányt és egy pillanatra megfeledkezve arról,
hogy sortban és ujjatlan pólóban vagyok.
– Mit csinálsz itt? – Körbenéztem, hogy meggyőződjek arról,
senki sincs a közelben.
– Hallottam, hogy elvesztetted az állásod és a hajód.
Beszélnünk kell!
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Az egyik haverom ismeri Stephanie-t, a menhely
igazgatóját. Ő csinálja a nő tetkóit. Ma rólad beszélgetett vele,
mondta, hogy munkát keresel és az egyik kempingben laksz.
Körbementem kocsival, mindegyiket megszemléltem a
terepjáródat keresve. Láttam, hogy korábban a parton sétáltál…
Emlékeztem a gondolatokra, amiket a séta közben küldtem
neki. Megérezte akkor. Tudtam. Egymás szemébe néztünk. Én
fordítottam el először a tekintetem.
– Várj egy percet!
Becsuktam az ajtót, felvettem egy kapucnis pulóvert és egy
farmert. Az egyik dolog, amit kedveltem ebben a faházban, az
volt, hogy a kemping távoli végén állt, fák sűrű falával
körülvéve. Senki sem láthatta, de én még mindig hallottam
kempingezők távoli beszélgetését és nevetését, melyeket a
tábortüzeik füstös szagával együtt a szellő szállított, és nem
éreztem megfelelőnek, hogy odakinn beszélgessünk Ryannel.
Kinyitottam az ajtót, és tettem egy kézmozdulatot.
– Gyere be!
Leült az asztalhoz, körbenézett.
– Nem rossz.
– Pöcegödör. – Tőle átellenben ültem le. Évek óta most
voltam a legközelebb hozzá és ettől kényelmetlenül éreztem
magam. Zavartnak, annak tudatában, hogy a hajam rendetlen,
az ágyam bevetetlen, a ruháim egy székre dobva. Otthon sose
voltunk egyedül a szobámban, és most itt van nálam. Idegen
volt, de ugyanakkor olyan ismerős is, ahogy mozgott, a hangja.
Jól nézett ki, a haja nedves, mintha megmosta volna, mielőtt
átjött, de nem borotválkozott és sötét árnyék fedte be az arcát.
Koptatott farmert viselt és egy fehér inget a fekete, lehúzott
cipzárú pulóvere alatt. Az egyik tetkója kikukucskált a
csuklójánál. Egy sas karma.
– Láttam már rosszabbat is – mondta.
– Igen. – Nem akartam arra gondolni, hogy min mehetett
keresztül, nem akartam a börtönről beszélgetni. – Hol a kocsid?
– Lenn a hátsó úton, elrejtettem a bokrokban. Túráztam.
Van munkám az egyik vontatón, az apám egyik régi haverjánál.
Vitorlása is van lenn a kikötőben, és ő hallotta, hogy
kiköltöztettek.
– Szóval miről akarsz beszélgetni? – kérdeztem.
– Olyan az illatod, mint az óceáné.
Ez felkészületlenül ért. Forróság öntötte el a testem.
Elpirultam, de mérges is lettem a reakciómtól.
– Azért jöttél, hogy ezt elmondd?
A tekintetünk megint találkozott. Ezúttal ő nézett másfele,
miközben azt mondta: „Sajnálom, hogy elvesztetted az állásod
meg mindent.”
– Nem vesztettem el mindent. Még nem. – Kapitányra
pillantottam, aki a fülét hegyezve az ablakon bámult ki.
Bizonyára hallott itt és ott nyuszikat és egereket, amint
rohangálnak éjszaka. Visszafordultam Ryanhez.
– Egész biztos vagyok benne, hogy Shauna szervezte meg
ezt az egészet. Dühös, mert a lánya odavan értem.
– Elmeséltem neki, hogy mi történt, az összeütközésemet
Shaunával, a figyelmeztetését, hogy maradjak távol tőle.
– Meg vagyok győződve, hogy azok a ribancok ölték meg
Nicole-t – mondta. Hallottam a mélyről jövő dühöt a hangjában,
láttam a gyűlöletet a tekintetében. Ugyanígy éreztem, de ami
aggasztott, az az volt, hogy ez a düh alig volt kordában tartva.
Mennyi idő múlva fog Ryan felrobbanni? Mély levegőt vett,
mintha próbálná magát lecsillapítani.
– Ma megtalálták Cathyt. Halott.
– A picsába! – Egyenesen ültem, a gondolatok egymásba
ütköztek a fejemben. Az ajtóra pillantottam félig arra számítva,
hogy a zsaruk betörik és parancsszavakat ordítanak ránk.
– Igen, az a srác, aki velem dolgozik a vontatókon, lenn volt
a kikötőben, amikor felhozták a testét és kihallgatta a zsaruk
beszélgetését. Azt mondták, hogy egy ismert drogfogyasztó,
Cathy Schaeffer az.
– Túladagolta magát?
– Még nem tudják, de úgy tűnt, igen sok zsaru nyüzsgött ott
lenn. Az ösztönöm azt súgja, hogy gyilkosság volt, és hamarosan
kihallgatnak e miatt.
– Sok ember van, akit felbosszantott. – Hallottam a pánikot
a hangomban.
– Valószínűleg, de mi vagyunk az egyedüliek, akiket
gyilkosságért ítéltek el.
Igaza volt. Ránk fognak szállni. Hátradőltem a széken,
kemény szélei a vádlimba és a combomba nyomódtak. Nem
megyek vissza. Semmi esetre se. Nem mehetek vissza.
– Még azelőtt, hogy ez történt, Hicks mindenhova követett
engem – mondta Ryan. – A zsernyákja még oda is bejött,
amikor a benzinkútnál csurgattam. Megkérdezte, hogy szeretek-
e a férfiklotyóban lógni, majd mondta, nagyon reméli, hogy így
van, mert hamarosan megyek vissza a sittre. Meglökött, próbált
feldühíteni.
– Miért foglalkozik ezzel ennyit?
– Sose kedvelt. Az apámat is utálta. Én mondom neked,
Toni, hogy korábban nem féltem, amikor megláttam, de most
igen. Az a rossz érzésem támadt, hogy visszamegyünk.
Nekem is rossz érzésem volt.
– Szereztem egy ellenséget az utógondozóban, akinek
vannak barátai odabenn és most rám várnak. – És meséltem
neki Helenről.
Nyugodt volt, gondolkodó, az arca aggódó. A karján
végigsimította az ujját egy sebhelyen: a széle még vörös volt,
mintha friss lenne.
– Hát az szívás. Rendben leszel? Vannak barátaid is benn?
– Van néhány lány. De te is tudod, csak egy percig kell
egyedül maradnod, s azt valaki kihasználja.
– Ha Suzanne nem törli a felfüggesztést, akkor várnunk kell
a szabadlábra javaslatot tevő testületre, és az több hónapig is
eltarthat. Minden másodpercben figyelned kell a hátad mögé.
Ryannek igaza volt. Suzanne-nek van hatásköre, hogy
felfüggesszen minket harminc napra, amíg a rendőrség nyomoz,
és ha még mindig úgy gondolja, hogy veszélyt jelentünk,
átutalhat a javaslattevő testülethez egy felfüggesztés utáni
tárgyalásra. Az még kilencven nap.
– És mi van veled? – kérdeztem. – Minden oké lesz?
– Megleszek. – De megint a sebhelyét simogatta, és én azon
agyaltam, vajon neki is vannak ellenségei odabenn. Egy
másodpercig olyan volt, mintha újra kölykök lennénk és ő egy
másik horzsolást vagy vágást mutatna nekem, amit az apjától
kapott. Már majdnem kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem,
de helyette ökölbe szorítottam az asztal alatt, az ujjaimat a
lábamba mélyesztve.
– A zsaruk mindenfélét fognak mondani rólam,
megpróbálnak egymás ellen fordítani, mint ahogy az első
alkalommal tették – folytatta. Sose beszélgettünk még a
kihallgatásainkról, a hazugságokról, amiket a zsaruk mondtak,
de nyilvánvalóan az ő fejét is próbálták összezavarni. Jó érzéssel
töltött el a tudat, hogy egyikünk se áldozta fel a másikat a maga
kedvéért. Lojálisak maradtunk.
– Rossz fényt vet rám, hogy beszéltem Cathyvel, de nem
bántottam. Élve akartam.
– Tudom. – És én is, bár nem tudtam nem gondolni az
arcán látható haragra, a dühre, hogy a börtön megváltoztatja az
embereket. Hogy engem is megváltoztatott.
– Tisztára akarom mosni a nevünket – mondta. – Nem
elég, hogy kinn vagyunk. Szabad akarok lenni, nem hülye
feltételes szabadlábat. – Elhallgatott, az arcomra nézett. A
reakciómat vizsgálta, tesztelt engem. – Azt akarom, hogy olyan
legyen, mint amilyen volt.
A szavak a levegőben lógtak egy láthatatlan kötélen, mely
közelebb húzott engem. Visszatartottam a lélegzetem.
Tudtam, hogy igazából mire gondolt. Úgy éreztem, hogy
megőrülök. Át akartam magam adni az érzésnek, fel akartam
kelni és átmenni az asztal másik oldalára, az ölébe ülni, mint
amikor tinik voltunk. De valami visszafogott. A félelem.
– Sok minden megváltozott az évek alatt, Ryan. Felnőttünk.
– Nem hallottad? – Keserű mosoly. – Senki sem nő fel a
börtönben.
Hallottam korábban. Sokat hallottam, de az én esetemben
nem volt igaz. Úgy éreztem, mintha ezer évet öregedtem volna.
A bőröm lötyögött rajtam. Elképzeltem, ahogy az asztal alá
csúszik, a padlón szöszmötöl. Vissza akartam mászni belé,
mintha hálózsák lenne.
Ryan hangja húzott vissza a képzelgésemből.
– Mi lenne, ha vissza tudnánk menni a múltba?
– Ha vissza tudnánk menni a múltba, nem mentem volna ki
a tóhoz azon az éjszaka. Ha nem vittük volna Nicole-t, még
mindig élne. – Ez volt a fájdalmas igazság, amit minden átkozott
nap megéltem és második szívként dobogott bennem.
Ryan bólintott és sóhajtott, a válla roskadozott, ahogy
hátradőlt a székében. Egy pillanat múlva így szólt:
– Beszéltem néhány emberrel, akikkel együtt jártunk a
suliba és találtam még valakit, aki ott volt a tónál azon az
éjszakán, azon a bulin, amit lenn láttunk. Tricia a neve, egy évvel
fiatalabb, mint mi. Elmesélte, hogy akkor azt mondta a
zsaruknak, hogy látott egy a Shauna autójához hasonló fehér
kocsit eltépni onnan. Kérdeztem, hogy melyik zsarunak mondta,
és azt felelte, hogy Hicksnek. Ő erre kijelentette, hogy nem
megbízható, mert részeg volt. Majd az egyéb dolgairól kezdte
faggatni addig, amíg a lány azt nem mondta, hogy nem biztos
abban, amit látott.
Emlékeztem a lányok tanúvallomására a tárgyaláson. Akkor
azt állították, hogy előbb voltak ott a tónál, látták, hogy tíz körül
verekszek Nicole-lal, nem sokkal az után, hogy odaértünk, majd
tíz óra harminc előtt elmentek. A rendőrség úgy számította, hogy
Nicole-t tizenegy körül gyilkolták meg. Szóval, ha Tricia később
látott egy fehér autót, az alátámasztja, hogy a lányok mindenben
benne voltak.
Ryan még mindig beszélt.
– Úgy gondolom, hogy mivel Shauna apja zsaru, a rendőrök
még csak nem is gondoltak arra, hogy ők benne lehetnek.
Ha a lányok rám vadásztak, vagy meglátták Ryan pick-
upját és elhatározták, hogy minket bosszantanak, de
összetévesztették velem Nicole-t a sötétben… Ugyanúgy néztünk
ki. Vagy talán történt közöttük valami azokban az utolsó nyári
heteken. Egy kép ugrott be: fehér autó lassít a házunk előtt
néhány nappal Nicole halála előtt. A húgom akkor azt mondta,
hogy Shauna elment kirándulni. Hazugság volt.
– Hajlandó egy másik nyilatkozatot tenni, de ez nem elég –
mondta Ryan. – Hicksnek igaza van: ha ivott, akkor nem
megbízható tanú. Azt mondják majd, hogy nem jól nézte meg az
időt. – Az öklével az asztalra ütött. – Kell találnom valaki mást,
aki hajlandó beszélni, mielőtt Shauna megöli a többi tanút is.
Vagy minket visszaküldenek a börtönbe.
– Talán beszélnünk kellene Suzanne-nel, hogy helyezzenek
el minket Campbell Riverből. Nem kellett volna ide
visszajönnünk.
– Én nem megyek sehova. Szabadlábon lenni nem élet. Még
mindig nincs igazi szabadságunk. Tisztázni akarom a nevem, azt
akarom, hogy az anyám képes legyen magasra emelt fejjel járni
a városban, és akarom, hogy Shauna érezze a nyomást. Ha ő
tette, sose fogja biztonságban érezni magát, ameddig idekinn
vagyunk. – Komolyan rám nézett.
– Nem számít, hogy hova költözünk. Fenyegetést jelentünk
neki, amíg élünk. Különösen most, hogy tudja, nem készülünk
csendben elmenni.
Igaza volt. Kinn lehetünk ugyan a börtönből, de egészen
addig nem leszünk szabadok, amíg nem tisztázzuk magunkat.
Soha nem leszek képes a szüleim szemébe nézni, ha nem látom
azt, hogy elhiszik, nem én követtem el azt a szörnyű dolgot a
húgommal.
– Szóval, mi a terved?
– Folytatom a beszélgetést az emberekkel, lássuk, hogy mit
kavarok fel. Valaminek el kell kezdődnie, de eltarthat egy ideig. –
Fel- és körbenézett, mintha veszélyt érezne a levegőben. –
Mennem kell. Bárki észrevehet.
– Én elöl megyek ki Kapitánnyal, mintha sétálni vinném. A
hátsó hálószoba ablaka nyitva van.
Azokra az éjszakákra gondoltam, amikor Ryan és én
kimásztunk az ablakon, hogy lássuk egymást. Tudtam, hogy ő is
erre gondol, mert szomorúan rám mosolygott és mondta: „Azt
gondoltuk, hogy olyan nehéz az életünk, ugye?”
Elborítottak az emlékek. Kinyújtottam a kezem és
megérintettem az övét, majd a tenyeremet a tenyerén
pihentettem egy pillanatig, érezve a melegségét, a lényeget,
amire olyan sok éjszaka gondoltam, ébren feküdve a cellámban,
tartva a saját kezemet, elképzelve azt, hogy az az övé. Zavarba
jött, a kezeinkre bámult, az arcán a csodálkozás, a félelem és a
bánat keveréke. A torkomban a pillanat építkezett addig, míg
meg nem rémített. Elvettem a kezem és felálltam.
– Jobb, ha kiviszem Kapitányt.
Bólintott és felállt ő is. Kapitányra tettem a pórázt, miközben
Ryan a faház vége felé tartott. Az utolsó másodpercben
megfordult.
– Ha kikérdeznek és felfüggesztik a szabadlábunk, maradj
életben, oké? Mert amikor újból kijutunk – és ki fogunk – valakit
felelősségre vonunk.
Próbáltam mosolyogni, de nem tudtam megállni, hogy ne
gondoljak arra, ez lehet az utolsó alkalom, hogy találkozok vele.
Emlékeztem egy hasonló pillanatra, hosszú évekkel ezelőtt,
amikor a tárgyalás után elvezettek tőle.
Olyan érzés volt, mintha valamit kiszakítanának a
testemből. Látta ezt a szememben, a kétségeimet és félelmemet,
és becsukta a sajátját egy pillanatra. Kizárta, mintha ő sem tudná
elviselni, hogy szembenézzen ezzel a fájdalommal. Gyorsan
megfordult és kimászott az ablakon. Most nem nézett vissza.
Kivittem elöl Kapitányt, közben arra gondoltam, hogy Ryan
most vág át a sötét erdőn, majd Cathyre, és belélegeztem az
éjszakai levegőt, azon töprengve, meddig leszek még kinn.
Meddig leszek életben.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

CAMPBELL RIVER

2013. JÚNIUS

Másnap reggel hívott a rendőrség. Volt néhány kérdésük, és azt

akarták, hogy aznap délután menjek be az őrsre. Gyanítottam,
hogy baj lesz, és egy nehéz beszélgetést kell még az apámmal
lefolytatnom. Először a mobilját próbáltam, de nem válaszolt, így
a házba telefonáltam. Az anyám vette fel a kagylót.
– Szia, Toni vagyok. Beszélhetnék apával, kérlek? – Olyan
sokáig volt csendben, hogy már aggódtam, leteszi.
Visszatartottam a lélegzetem, vártam a kattanást.
– Csak egy pillanat. – A telefon átadásának hangjai. Sürgető
mérges suttogások.
Az apám végül a telefonnál volt.
– Toni? Jól vagy?
– Igen, most még. Elvesztettem az állásom. Volt egy lopás,
de nem én tettem.
Nem volt értelme rejtegetni semmit. Ha még nem hallották
volna a híreszteléseket, fogják végül. Apa szótlan volt, és azon
töprengtem, emlékszik-e arra, hogy amikor tini voltam,
betörtünk a szomszédba, és az ellopott Percocet üvegre.
– Valaki felültetett, és még több zűrt próbál rám nyomni –
mondtam. – Én csak… én csak azt akarom, hogy tudd, bármit is
hallasz, az nem igaz. Amikor kölyök voltam, nem adtam rá okot,
hogy bízzál bennem, de én nem vagyok rossz ember, apa. Én
mindent próbálok helyesen tenni…
Meglepetten éreztem, hogy könnycseppek folynak az
arcomon. Letöröltem őket. Kapitány az ágyból figyelt, a feje a
mancsán, a tekintete szomorú és aggódó.
 – Tudom, hogy próbálod megváltoztatni az életed – felelte
apa, de a hangja csendes volt, fojtott, mintha el próbálná kerülni,
hogy kihallgassák.
Félretoltam a fájdalmat. A célra kell fókuszálnom.
– Ha felfüggesztik a szabadlábam, magadhoz vennéd a
kutyám? Csak addig, amíg újra kinn nem leszek.
– Meg tudjuk… – Hallottam, hogy a háttérben anya mond
valamit. Apa válaszolt, de tompítottan, mintha a telefon egyik
részét letakarná. Még több vita.
Anya vette át a kagylót.
– Sajnálom, de most macskánk van. A te kutyádnak
valahova máshova kell mennie. Nem tudjuk vállalni őt.
– Úgy érted, hogy nem fogjátok. – Utáltam a keserűséget a
hangomban, a csalódottságot.
Anya nem válaszolt.
– Köszi. – Letettem a telefont.

Később felhívtam Stephanie-t a menhelyen és elmondtam neki,

hogy nagy esély van rá, hogy elveszthetem a szabadlábam, még
ha nem is tettem semmi rosszat. Párszor abba kellett hagynom,
hogy elfojtsam a könnyeim, szégyelltem is magam miatta, és
azon morfondíroztam, hallott-e ő is az éttermi lopásról, és
harcoltam a nyomasztó szomorúsággal, ami abból eredt, hogy
talán el kell engednem Kapitányt. Hálás voltam, hogy Stephanie
nem tett fel kérdést.
– Lakhat a menhelyen, amíg nem találunk neki otthont –
mondta de adoptációra kell mennie.
Nem akartam, hogy a menhelyen lakjon, vagy valaki
mással, de ez volt a legjobb, amit remélhettem.
– Köszi, Stephanie.
Bemásztam az ágyba, Kapitány fejét a mellkasomra
húztam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy visszamegy abba
a ketrecbe, és hogy megígértem, hogy mindörökké gondozom.
Az őrsön ugyanabba a kihallgatószobába vittek, ahol Nicole
halála után kikérdeztek. Bevillant a kép, hogy a takaró alatt
vártam összekuporodva, megrémülve és most elgondolkodtam,
szándékos volt-e. Biztosan, hiszen évekkel később most újra itt
van Doug Hicks. Idősebb lett, a korai negyvenes éveiben járhat
mostanában, de jó formában volt. Fehérszőke haja és átlátszó
szempillája még mindig megfélemlített, és még mindig olyan
férfinak nézett ki, aki néhány fej összeütését szórakozásnak
gondolja, a tinédzserekre a szívbajt hozni pedig csak a munkája
részének. Amikor a jéghideg kék szeme találkozott az enyémmel,
azonnal félelmet és rettegést éreztem. Már láthattam, hogy
döntött. Nem hitt nekem akkor és nem fog hinni most sem.
Közelebb húzta a székét és ráhajolt az asztalra.
– Úgy tűnik, Toni, hogy van egy problémánk. Remélem, tud
válaszolni néhány kérdésre, hogy töröljük a gyanúsítottak
sorából, de bármikor szabadon távozhat, oké?
Szótlan voltam, vártam. Tudtam a menetet. Nem
tartóztattak le, még, így ismertetnie kellett, hogy tudjam, nem
vagyok őrizetes.
– Valószínűleg hallotta, hogy tegnap megtalálták Cathy
Schaeffer testét – mondta. – Úgy tűnik, hogy meggyilkolták.
Tudtam, hogy kell ügynek lennie, különben nem hívtak
volna be, de a hír még mindig szíven ütött. Cathyre gondoltam,
aki sírt a tárgyaláson és hazugságok hullottak ki a száján.
Utáltam őt, de nem akartam a halálát.
– Sajnálattal hallom.
– Ön?
– Természetesen.
Összehúzta a szemét, keményen nézett rám. A börtönben
megtanultam, hogy ne keveredjek szemkontaktusba az őrökkel,
és most minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne nézzek
másfele.
– Azt gondoltam, boldog lesz, hogy halott. Azok után, ahogy
a tárgyaláson tanúskodott. Akkor az igazán felbosszantotta önt.
 Tartottam a szám.
Olyan közel hajolt, hogy a bőrén éreztem az ebédjét: valami
olaszosat, bazsalikomot és paradicsomszószt.
– Az a mód, ahogy meghalt, az ütések… Nagyon úgy néz ki
az egész, mint a testvére gyilkossága – mondta. – A fegyver, első
ránézésre, megint egy kerékkulcs.
Savat éreztem a számban, a gyomrom tartalma
emelkedéssel fenyegetett. Próbáltam blokkolni azt az emléket,
hogy milyen volt Nicole, amikor megtaláltuk: a koponyája
beverve, az arca szétroncsolva, de a belém csapódó villanásokat
nem tudtam kivédeni. A kerékkulcs képét, amint lecsap, Nicole
próbálja a fejét védeni, rémülten összegörnyedve. Nem akartam,
hogy Hicks megtudja, milyen reakciót vált ki ez belőlem, de a
testemet forrónak éreztem és izzadságcseppek jelentek meg a
homlokomon. Az arcomat tanulmányozta, a tekintete elidőzött a
nyakamon őrülten lüktető éren.
– Hol volt múlt szerda éjszaka? – kérdezte.
– Sokáig dolgoztam az étteremben. – Egy kicsit
fellélegeztem. Megnyugodtam, amikor meghallottam, hogy az
volt az a nap. Előtte való éjszaka egyedül voltam otthon, nem
volt alibim.
– Mikor ment el onnan?
– Éjfél volt, mire befejeztem a takarítást.
Az arcán látszott, hogy spekulál, és én töprengtem, hogy
véleményük szerint hány órakor halhatott meg, vagy tudják-e
egyáltalán.
– Ment valahova utána?
Visszaidéztem.
– Megálltam a benzinkútnál, hogy vegyek kutyakekszet.
– Megvan a blokk?
– Nem vagyok benne biztos, talán. – Nagyon reméltem.
– Emlékszik a kiszolgálóra?
– Egy fiatal srác volt, szőke hajú, kecskeszakállas. Röviden
beszélgettünk a kutyáinkról. – Imádkoztam, hogy emlékezzen
rám.
Hicks hátradőlt a székén. Ugyanolyan tekintettel nézett rám,
mint amikor tizennyolc éves voltam, mintha meg lenne
győződve róla, hogy nem vagyok jó, és próbálna rájönni,
mennyire vagyok rohadt.
– Gondolom, nem tudja, hol volt Ryan azon az éjszakán.
Most óvatosnak kellett lennem, a félelem egy kis szikráját se
mutatnom a tekintetemben.
– Ötletem sincs.
– Látta őt, mióta kinn van?
– Semmilyen kapcsolattartást nem engedélyeztek nekünk.
– Nem ezt kérdeztem. – A hapsi olyan okos volt, mint
amilyenre emlékeztem.
– Nem. Nem láttam.
– Úgy hallottam, hogy eléggé felhúzta magát a tárgyaláson
tanúvallomást tevő lányokon.
– Nem tudhatom, hogyan érez.
– Szóval ön hogyan érez?
Kitört belőlem.
– Hazudtak.
– Akkor is ezt mondta.
– Mert ez az igazság.
– Szóval most bizonyára dühös rájuk.
Felidéztem azt, amit megtanultam, hogy a feltételes
szabadlábra bocsátó tárgyaláson mondanom kell.
– Tanultam a múltbeli hibáimból és most csak szeretnék a
társadalom hasznos tagja lenni.
Úgy pillantott rám, ami nyilvánvalóvá tette, hogy tudja,
hogy igazából én melegebb éghajlatra küldeném el őt. Közel
voltam ahhoz, hogy hangosan is kimondjam, a szavak a
nyelvemen forogtak, ízleltem őket. Aztán Kapitányra gondoltam
és egészben lenyeltem mindet.
– Az esetükön gondolkodtam, hogy mi történt azon az
éjszakán – folytatta Hicks. – Ryan bajkeverő volt, de amíg össze
nem akadt vele, ön elég jó kölyök volt. Utálok arra gondolni,
hogy megint ugyanaz történik.
– Nem fog.
– Ha esetleg látta a régi barátját, tudnia kell, hogy amikor
benn volt, elég nagy hírnévre tett szert erőszakos természetével.
Kötekedő volt, összevert néhány őrt, sok időt töltött elzárva.
Meglepődtem. Emlékeim szerint Ryan mindig próbált ellépni
a verekedésektől, amíg azok egy bizonyos határt át nem lépték,
és most eltűnődtem, milyen rossz hatások érhették a börtönben.
Dühvel töltött el a gondolat, hogy elkülönítőbe zárták, tudván,
hogy nekem is milyen rossz volt ott. Egyikünk sem érdemelte
meg. Csukva tartottam a szám.
– Beszéltem néhány emberrel, akikkel régen barátkoztak –
szólt Hicks. – Az egyik azt mondta, Ryan többször is említette,
hogy Nicole mennyire szexi és menő. – Megrázta a fejét. –
Nyilvánvalóan fantáziáit arról, hogy ráveszi önöket valami
izgalmasra. – Tudtam, hogy csak próbálja kihozni belőlem a
rosszat, de nehéz volt hallgatnom a hazugságait. Jézusom,
Nicole halott!
Még közelebb hajolt, a lába súrolta az enyémet. A
testbeszéde intimitást sugallt, mintha közeli barátok lennénk. A
falat bámultam, elutasítva azt, hogy ránézzek.
– Azon az éjjelen, azt mondja, egész idő alatt ki voltak ütve,
de honnan tudja, hogy a fiúja is? Honnan tudja, hogy nem
ébredt-e fel és határozta el magát, hogy szerencsét próbál Nicole-
lal? Karmolások voltak a karján.
Bevillant a kép Ryanről, amikor azon az éjszakán
felébredtünk. A csuklója az arca előtt volt, rajta véres
karmolások. Arról beszél most?
– Azokat a bokrokban szerezte. Nem nyúlt a húgomhoz.
De Hicks nem fejezte be.
– Biztos benne? Tudta, hogy egy bulin bevitte Nicole-t egy
hálószobába? Egy órán át benn voltak.
Eldobtam az agyam. Próbáltam gyorsan visszanyerni az
önuralmam, de Hicks addigra már kihasználta meglepődésemet.
– Nem tudta.
– Mert ez marhaság.
– Vannak tanúk.
Nevettem.
– Rendben, valószínűleg ugyanazok, akik a tárgyaláson
hazudtak.
Megrázta a fejét.
– Néhány ember látta őket elmenni. Nicole szörnyen részeg
volt, szinte ájult, ki tudja, hogy mi történt?
Rámeredtem, és arra a nyárra gondoltam. Milyen buli?
Akkor volt, amikor az étteremben dolgoztam? Hicks csak
kitalálja mindezt?
Folytatta.
– Érti? Ryan épp csak kezdett bajba kerülni. Benzint lopott,
rábeszélte önt, hogy törjenek be a szomszéd házába. Az apja
igazán rossz ember volt. Megtudtam, hogy gyakran helyben
hagyta a fiát, és Ryan haragudott rá. Ilyen dolgok végül mindig
kiderülnek. Van egy halott lányunk tizenhét évvel ezelőttről, és
most van egy másik. Így, kérdem én, mi a közös ebben a két
lányban? Ryan Walker. Régen ön is védte, de most? Nem
hiszem, hogy vissza akar menni a börtönbe. Szóval, ha tud
valamit, valamit a fiújáról, talán most beszélni kezdhetne.
Figyeltem rá, hogy a hangom nyugodt és érzelemmentes
legyen, de a vér a fülemben dobogott, azzal fenyegetve, hogy
elsüllyeszti a józan észt, és rávesz arra, hogy Hicks fejét az
asztalba akarjam verni.
– Semmit sem tudok most Ryanről, de azt igen, hogy nem
olyan hülye, hogy megöljön egy tanút és pont olyanra igazítsa,
mint Nicole megölését. Cathy drogos volt. Annak nem lenne több
értelme, hogy hozzásegítsék a túladagoláshoz? Problémás
gyerekek voltunk, ez kétségtelen, de nem mondhatja, hogy
hülyék is. És soha nem bántottunk olyat, aki előtte nem bántott
minket.
 – Erről beszélek, Toni.
Ennél többet nem is kellett volna mondanom, de már nem
tudtam abbahagyni.
– Én meg arról, hogy nem vagyunk gyilkosok. Maguk,
zsernyákok bakot lőttek akkor. A gyilkos még mindig odakinn
van, és valaki nagyon azt akarja, hogy megint mi tűnjünk
nagyon bűnösnek. Hogy eltávolítson minket az útból. Szóval
miközben maga velünk bajlódik és a hülye kérdéseivel, az az
ember a markába röhög azon, hogy mennyire baromian
agyatlanok a zsaruk.
Az arca elvörösödött. Hátradőlt, végül adott nekem egy kis
teret.
– Azon vagyok, hogy kihozzam innen, Toni. Adjon esélyt
magának, hogy tisztán távozzon. A feje fölött már ott lóg a
tolvajlás, most pedig ez. Nem néznek ki jól a dolgok.
– Nem loptam, és ezt sem tettem. Maga meg nem segíteni
próbál nekem. Tudja, hogy csak azzal, hogy velem beszél,
valószínűleg elcseszte a szabadlábra bocsátásomat.
– Ha rájövünk, hogy köze van Cathy halálához, a
szabadlábra bocsátás lesz a legkisebb problémája.
– Nem mondok semmi mást. Maguk, zsaruk csak azt látják,
amit akarnak, és azt hallják, amit akarnak. És az én szememben
maga vak és süket. Ha még mást is akar kérdezni, akkor az
ügyvédemet akarom, vagy jobb, ha letartóztat.
Bólintott, tudomásul véve, hogy addig hajtott, ameddig én el
akartam menni. Felállt.
– Köszönöm, hogy bejött ma, Toni. Kapcsolatban
maradunk.
Kikísért, le a terepjárómhoz, figyelte, hogy elhajtok. A
pulzusom nem állt helyre, amíg vissza nem értem a kempingbe,
majd megint felszökött, amikor eszembe jutott, hogy azonnal fel
kell hívnom Suzanne-t.
Az első csörgésre válaszolt.
– Halló?
 – Szia, Suzanne. Toni vagyok. Csak tudatni akartam veled,
hogy a zsaruk behívtak kikérdezni.
– Milyen ügyben?
– Cathy Schaeffer ügyében. Megtalálták a testét.
Meggyilkolták. Azt gondolják, hogy kerékkulccsal ütötték le. –
Fülsüketítő csend a telefon túlsó végén. – Arra az estére van
alibim. Sokáig dolgoztam, majd megálltam hazafelé egy boltnál
és beszéltem a kiszolgálóval. Amikor leellenőrzik, tudni fogják,
hogy én nem lehettem benne.
– Ez nem jó, Toni.
– Tudom, hogy ez nem néz ki jól, de nem csináltam semmi
rosszat. Valaki próbál belerángatni minket.
– Minket?
A fenébe. Majdnem kikotyogtam. Most óvatosan kell
Ryanről beszélnem.
– A zsaru egy csomó kérdést feltett Ryanről is, de én nem
láttam vagy beszéltem vele. – És imádkoztam, hogy az ő alibije
is megálljon.
– Beszélnem kell a főnökömmel, és valószínűleg be kell
majd jönnöd felülvizsgálatra. – Egy felülvizsgálat. Nem tetszett
ennek a hangzása.
– Mondd meg egyenesen, Suzanne. Fel fogtok függeszteni?
– Csak gyere be, és beszélgetünk. – Kertelt, próbált nem
megijeszteni, ami azt jelentette, hogy valószínűleg bajban
vagyok.
Ökölbe szorítottam a kezem, harcolva azzal a vággyal, hogy
áthajítsam a telefont a szobán. Maradj nyugodt, Toni. Ne
rosszabbíts a helyzeten.
– Mikor akarod, hogy bemenjek?
– Visszahívlak majd.
Letette a kagylót.

Túl ideges voltam ahhoz, hogy a faházban lebzseljek, inkább

lementem tejért a boltba és rögtön megláttam az újságot. Jéggé
dermedtem a főcím láttán: Helyi drogost vertek halálra.
Lehorgasztottam a fejem. Megvettem a lapot, majd beültem az
autómba és elolvastam az összes szörnyű szót. Megemlítették
Nicole meggyilkolását és ennek a közelgő évfordulóját a nyáron,
a szabadlábra helyezésünket Ryannel és Cathy szerepét a
tárgyaláson. Minden mondat arra célzott, hogy a halála nem
véletlen. A szüleimre gondoltam, és arra, ez mindent, ami újra
megnyílt előttük, tönkretesz. Valószínűleg már kapnak
hívásokat. Órákig fennmaradtam azon az éjszakán, Kapitánnyal
mellettem, próbáltam egy tervvel előállni, átvenni mindent, amit
Hicks mondott. Én még mindig nem tudtam rájönni, hogy
milyen bulin lehetett együtt Ryan és Nicole. Ennek hazugságnak
kellett lennie.
Hajnal egykor egy kopogás hallatszott az ablakon.
Felriadtunk, Kapitány ugatott, én elhúztam a függönyt. Ryan
volt az. Elcsúsztattam az ablakot.
– Mi az ördögöt csinálsz itt? Tudod…
– Beszélnem kell veled.
– Telefonálhattál volna.
– Látni akartalak. Kikérdeztek ma?
– Igen. És téged?
– Igen. Van alibim. Otthon voltam az anyámmal egész
éjszaka, a konyháját festettem át. Nehéz pillanatokat szereztek
azzal, hogy azt állították, anya csak azért hazudik, hogy
megvédjen. De a fiúja épp beugrott hozzá és látott engem.
Megnyugodtam felőle, de még mindig mérges voltam a
helyzet miatt, amibe kerültünk, amibe ő kevert bele.
– Én dolgoztam, majd hazafele jövet megálltam a boltnál,
de nem tudom, mikor ölték meg. Felhívtam Suzanne-t. Azt
akarják, hogy menjek be felülvizsgálatra.
– Én is telefonáltam. Ez több lesz, mint egyszerű
felülvizsgálat, Toni. Csak mondják azt a szart, hogy ne fuss el.
Aztán amint megjelensz, bilincs kattan a csuklódon.
Erre már én is rájöttem magamtól.
 – Nem kellene itt lenned. Azt mondtam a zsaruknak, hogy
nem láttalak, de talán fél szemüket rajtunk tartják.
Az arcomat tanulmányozta. Lepillantottam, babráltam a
pokrócommal, de ő rájött, hogy valami megváltozott.
– Mit mondott még Hicks?
Visszanéztem rá.
– Hogy bajba kerültél a börtönben, és hogy hallotta, hogy
rámozdultál Nicole-ra.
– Ez egy kibaszott hazugság. Mármint hogy szexeltem a
kishúgoddal. Tudod, hogy te voltál az egyedüli, aki érdekelt.
– Tudom. Csak szemétkedik velem. Mondott még valamit
arról, hogy ti ketten egy buliban bementetek egy hálószobába, de
tudom, hogy ez marhaság.
Ez alkalommal azonban Ryan elpirult.
– Mi a fene, Ryan?
Állta a tekintetem, az arca feszült volt.
– Az egyik éjjel sokáig dolgoztál, így megálltam egy bulinál.
Nem tudtam, hogy Nicole ott van a lányokkal. Tök részeg volt, és
mindennel ügyetlenkedett. Mondta, hogy mindjárt hányni fog,
így elvittem az egyik hálószobába. A mellette lévő fürdőszobában
kidobta a taccsot, és nagyon zavarban volt. Így maradtunk, amíg
egy kicsit kijózanodott. Próbáltam beszélni vele az ivásról, de azt
mondta, hogy lazítania kell…
– Eddig ezt miért nem mondtad el nekem? –
Elkeseredettnek és zavartnak éreztem magam, sokkolt, hogy sose
mondta. Azt gondoltam, hogy nincsenek titkaink.
– Könyörgött, hogy ne mondjak semmit, és ti ketten már
olyan sokat veszekedtetek azon a nyáron. Nem akartam több
problémát okozni, vagy idegesíteni téged.
– Mondanod kellett volna valamit. – A dühtől és fájdalomtól
vörös lett az arcom.
– Igazad van. Hibáztam.
Nem tudtam ránézni, féltem, hogy elsírom magam. A
kapcsolatunk volt az egyedüli dolog a múltban, amire számítani
tudtam, az egyetlen, amiről tudtam, hogy igaz. Most nem
tudtam, hogy mit gondoljak. Az asztalt bámultam. Megragadta a
kezem.
– Hé, az igazat mondom, oké?
Shauna célozgatásaira gondoltam arról az éjszakáról,
amikor a hajómhoz jött. Biztos tudott a buliról, de volt még
valami más is? Eszembe jutott, hogy a húgom mindig kinn
lógott, amikor Ryan átjött, és hogy Ryan azt mondta, Nicole jól
néz ki, amikor együtt voltunk azon a bulin, és hogy mindig a
húgom pártját fogta.
Elhúztam a kezem.
– Mi mást rejtegetsz még előlem?
Most mérgesnek tűnt.
– Nézd, tudom, hogy felbosszantottak, de ez csak egy buta
hazugság. Kölyök voltam, azt gondoltam, hogy téged védelek. Te
voltál a mindenem, akivel törődtem.
Álltam a tekintetét, amíg meg nem láttam az igazságot az
arcán és megnyugvást nem éreztem – majd bűntudatot és
szégyent. Miért engedtem, hogy Shauna és Hicks összezavarja a
fejem?
– Hiszek neked, oké? De most már el kell menned. Túl
kockázatos.
– Tudom. – Sóhajtott. – Csak figyelmeztetni akartalak,
hogy megyünk vissza. Én ezt érzem, szóval gondoskodj bármiről,
amiről gondoskodnod kell.
Belenyúlt a hajamba, megragadta a hátulját és magához
húzott egy csókra. A szája erősen az enyémen, borotválatlan álla
durva. Ízleltem az illatát, a bőrét, nyitott, meleg száját. A nyelve
ismerősen nyomult be a számba, de most erősebben. Ez egy férfi
csókja volt. Szélesebbre nyitottam a szám, a nyelvem
összegabalyodott az ő nyelvével, és a torkom mélyéből hosszan
felnyögtem. A hang megijesztett, és ez abbahagyatta velem az
egészet. Ellöktem.
– Mi a francért csináltad?
 Kapitány felállt az ágyon, nyakszőre emelkedett, és mély
morgás jött elő a mellkasából. Jelt adtam neki, hogy lépjen le.
Ryan gyötrődő képet vágott, szaggatottan lélegzett, de
megnyugvás is volt a tekintetében.
– Látnom kellett, hogy még mindig ott van-e.
Azután eltűnt a sötétben.

Másnap reggel hosszú sétára vittem Kapitányt, próbálva nem

gondolni a csókra, magamban ismételgetve, hogy ez semmit sem
jelent, ez semmit sem jelenthet. De az igazság az volt, hogy ez túl
sokat jelentett. Abban a néhány percben olyat éreztem, amit évek
óta nem – izgatottságot, boldogságot és az attól való félelmet,
hogy azt a jót érzem megint. De nem az számított, hogy van-e
még mindig köztünk valami, hanem az, hogy mit kezdhetünk
vele. Ebben a pillanatban semmit, az biztos. Nem engedhettem,
hogy összezavarja a fejem. Most nem. Nagyobb baj miatt kell
aggódnom.
Összepakoltam Kapitány ágyát, a tálját, pórázait, az összes
játékát, és elhajtottam az állatmenhelyre. Majd meghasadt a
szívem, amikor láttam, milyen izgatott, azt gondolván, hogy
megyünk valahova szórakozni. Kilógatta a fejét az ablakon.
Amikor megérkeztünk a menhelyre, még mindig csóválta a
farkát, kereste a barátait a hátsó udvarban, ez után egy kicsit
jobb érzés volt megtenni azt, amit meg kellett tennem. Stephanie
kijött az irodájából, amikor meghallotta, hogy a többi lánnyal
beszélgetek.
– Szia, Toni! – Letérdelt, hogy csókot nyomjon Kapitány
homlokára, amit a kutya lelkesen viszonzott.
A többiek figyeltek minket, így megkérdeztem:
– Beszélhetnék veled egy pillanatra? – Senki sem említette
az újságcikket, és udvariasak is voltak, de én biztos voltam
benne, hogy mindannyian látták.
– Hogyne.
Bementünk és Stephanie leemelt egy kis fehér kutyát a
székről, majd az asztala másik felére ült. A kutya az ölében.
– Mizújs?
A hangja semlegesen csengett, de ahogy az íróasztala egyik
felére pillantottam, észrevettem, hogy az újság sarka kilóg,
mintha gyorsan próbálta volna letakarni, amikor meghallotta,
hogy megérkeztem. Csalódottság és szomorúság hulláma csapott
át rajtam. Nagyon kedveltem Stephanie-t, még azt is
elképzeltem, hogy egy nap barátok lehetünk, de most biztos
voltam benne, hogy ő semmit sem akar velem kezdeni. Én is
csak remélhetem, hogy még kisegít.
– Úgy néz ki, hogy igazam volt, és felfüggesztik a
szabadlábam. – Közel éreztem magam a síráshoz. – A zsaruk
mostanában kikérdeztek valamiről, és ez minden, ami fontos.
Van alibim, egy megalapozott, és nem csináltam semmit –
hangsúlyoztam, miközben egymás szemébe néztünk. – De addig,
míg nem tisztáznak, valószínűleg visszaküldenek.
– Szóval akkor le kell hogy mondj Kapitányról?
Bólintottam. Küzdöttem, hogy kijöjjenek a szavak.
– Lehet, hogy egypár hónapig nem leszek. – A
könnycseppek már csorogtak az arcomon.
Előrehajolt.
– Ha lemondasz róla, akkor valószínűleg egy ideig nem lesz
örökbe fogadható. Ezt elintézhetem.
Próbáltam a könnyeim közt mosolyogni.
– Ez az, amit reméltem, csak azt utálom, hogy Kapitány azt
gondolja, cserbenhagyom.
– Először szomorú lesz, de itt sok barátja van, és mindennap
megsétáltatjuk. Biztonságban lesz. És amikor kijössz, és ha még
itt lesz, megint adoptálhatod, oké? Ha máshova megy, figyelek
rá, hogy nagyszerű otthona legyen.
Vettem egy mély lélegzetet, próbáltam átgondolni, hogy
Kapitánynak mi a legjobb.
– Mit kell aláírnom?
Miután megcsináltuk a papírmunkát, átadtam Kapitány
pórázát és megkértem Stephanie-t, hogy vigye őt hátra, hogy
behozhassam a cuccát. Miközben a többi kutyával játszott,
bevittem az ágyát és a játékait. A laptopomat is odaadtam
Stephanie-nak és megkértem, hogy vigyázzon rá.
Elmagyaráztam, hogy nincs senki másom, akiben bízhatok. Azt
mondta, hogy hazaviszi. Aztán megengedte, hogy a hátsó
udvarba menjek, hogy nézhessem egy ideig Kapitányt játék
közben. Egy napos részen álltam és próbáltam rögzíteni, ahogy
jól érzi magát, körbeszaladgál és üldözi a többi kutyát. Miközben
nem figyelt, én elslisszoltam.
A parkolóban visszanéztem. Kapitány most a drótkerítésnél
állt, ugatott és nyüszített, majd fel-le rohant rádöbbenve, hogy
otthagyom. Háttal fordultam neki, majd sietni kezdtem, egészen
a kocsimig, aztán elhajtottam. Jó néhány kilométeren át
rettenetesen sírtam, egész testem rázkódott a fájdalmas
zokogástól, majd véget vetettem neki. Ráparancsoltam
magamra, hogy keményedjek meg. A kutyám túljut majd rajtam
és egy jobb otthont talál.
Megtöröltem az arcom, és néhányszor hangos mély
lélegzetet vettem. Kapitány rendben lesz.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ

2013. JÚNIUS – 2013. AUGUSZTUS

Visszamentem a kempingbe és bepakoltam a cuccaimat a

szemetesnél talált kartondobozokba. Szisztematikusan
dolgoztam, semmi érzést sem engedtem meg magamnak.
Kapitányra sem gondolhattam, még akkor sem, amikor átestem
az egyik csontján. Az összes olyan technikát felhasználtam, amit
a börtönben tanultam: a feladatra koncentrálást, minden más
kikapcsolását, elszakadást az érzelmektől. Egy órával később
Suzanne üzent: Kérlek, ma délután 2-re gyere be beszélgetni!
Megkerestem a kempinges srácot, kifizettem a számlám, és
megkérdeztem, hogy elraktározna-e nekem néhány dolgot. Azt
mondta: „Persze, fizetségért.” így egy kis összeget fizettem és
sietve levittem mindent a raktárába. Elautóztam Courtnay-ba,
az ablakomat letekerve hagytam egész úton. A zene kemény és
hangos volt, a műszerfal vibrált, miközben próbáltam beszívni a
friss levegő és a szabadság minden egyes utolsó cseppjét.
Felcsöngettem Suzanne irodájánál, majd az ajtó egy
határozott kattanással automatikusan bezárult mögöttem, ami
ismerős volt és ijesztő. Az irodában már ott állt két rendőr.
Felolvasták a szabadon bocsátás felfüggesztéséről szóló végzést,
majd kérték, hogy forduljak meg és tegyem a kezem hátra.
Bilincs kattant a csuklómon, szoros volt és hideg. Fel voltam
készülve, de a lábam rogyadozott a félelemtől, az agyam megtelt
az első letartóztatásom emlékével. A Rocklandbe kell mennem,
ahol nincs beleszólásom az életembe, és most megint mindez
megtörténik.
Suzanne nézett. Az arca kifejezéstelen volt, de egy
másodpercig azt gondoltam, hogy látok valamit a tekintetében,
egy csepp habozást.
– Semmit se tettem, Suzanne – mondtam. – Van alibim.
– Ez csak egy szünet, Toni, amíg a rendőrség befejezi a
nyomozást és tisztáz téged. Ez egy közbiztonsági kérdés.
– Mi van az én biztonságommal? Vannak benn emberek,
akik szét akarják rúgni a valagam.
– Kik?
– Tudod, hogy nem mondhatom el. – Abban a pillanatban,
hogy neveket mondok, rosszabb dolgokra számíthatok.
– Akkor nem segíthetek neked.
Ezt már tudtam. Most senki sem segíthetett nekem.
Betettek a rendőrautó hátuljába, a kezem még mindig hátul
összebilincselve. Nagyon kényelmetlen volt. Kibámultam az
ablakon. Már elválasztottnak éreztem magam, kimozdítva a
világból, aminek épp csak a része lettem újra. Megálltunk egy
lámpánál, és kinéztem az óceánra. Az jutott eszembe, hogy épp
tegnapelőtt sétáltam a parton Kapitánnyal.
Bejelentkeztettek a rendőrőrsre, majd átrepítettek a
Rocklandbe, ahol megint átestem a befogadási procedúrán.
Próbáltam nem aggódni, hogy mi történhet, amikor
visszahelyeznek a bentlakók közé. Mondogattam magamnak,
hogy annak az esélye, hogy Helen megtudja, hogy ismét benn
vagyok, igen csekély. Ő még mindig kinn lehet szabadlábon és
jobb dolga is van annál, mintsem egy régi ellenség miatt aggódni.
Nekem is sok barátom van itt, és ha az ő barátai közül valaki
velem próbálna szórakozni, megbánná.
A régi blokkomban kaptam egy egyszemélyes cellát.
Legalább nem kellett egy cellatárssal foglalkoznom. Addigra már
késő volt és mindenki aludt már, így megágyaztam és kimerülten
lefeküdtem.
Margaret volt az első, akit megláttam az étkezőben. Rám
mosolygott, örült, hogy látott, de a tekintete elárulta, hogy
szomorú, hogy újra benn vagyok. Amikor a börtönőr a másik
irányba nézett, gyorsan megöleltük egymást.
– Hallottam, hogy visszajössz, te lány – mondta, amikor
szétváltunk. – Reméltem, hogy nem igaz, de amikor múlt éjjel
láttam a híreket…
Az volt az érzésem, hogy a médiának nem fog sokáig
tartani, míg rájönnek, hogy elvesztettem a szabadlábam, de
belebetegedtem és zavart, amikor a szüleimre és Mike-ra és
mindenki másra gondoltam, aki ismerte a történteket, és hogy az
egész város azt pletykálja majd, hogy Ryannel ketten öltük meg
Cathyt valamiféle bosszú miatt.
– Ez tiszta őrület – mondtam.
A sarokban ültünk, és elregéltem Margaretnek, hogy mi a
helyzet, és mi történt az utógondozóban Helennel.
– Remélem, hogy a barátai közül egyikbe se futok bele –
jegyeztem meg.
– Nyitva tartom majd a szemem. – Amikor Brenda és
Amber csatlakozott hozzánk az étkezőben, nekik is elmeséltem és
ők is megígérték, hogy támogatnak.
Az első hét nem volt olyan rossz. Miután átestem a kezdeti
sokkon, ismét felvettem a börtön ritmusát, ragaszkodva ahhoz a
gondolathoz, hogy hamarosan újra kikerülök innen. Felhívtam
Angus Reedet, aki még mindig praktizált a városban, bár már a
hatvanas éveinek a végén járt, és ő is megejtett néhány
telefonhívást. Azt mondta, hogy a rendőrség csendben van, nem
úgy tűnik, hogy valódi bizonyítékuk lenne ellenem vagy Ryan
ellen. Suzanne eljött a Rocklandbe egy felfüggesztés utáni
interjúra, hogy az én nézőpontomból is rögzítse az esetet, és hogy
lássa, mi jár a fejemben. Sok kérdést tett fel Shaunáról és a
lányokról. Elmondtam neki, hogy Shauna odajött a hajóhoz, de
nem osztottam meg vele azt, hogy láttam Cathyt a parkban.
Suzanne megígérte, hogy kapcsolatban marad velem. Az az
érzésem támadt, hogy a teljes harminc napos időszakra benn fog
tartani, még ha a rendőrség tisztázna is, így hagyná a dolgokat
lecsengeni. Csak reméltem, hogy ő maga törli a felfüggesztést és
nem utal a testülethez.
Jó volt ismét látni Margaretet és rájönni, mennyire
hiányzott az öreg csotrogány – mennyire hiányzott, hogy
barátaim legyenek. Rávett, hogy rögtön a visszatérésem első
napján csináljak neki pedikűrt és lábmasszázst, mondván, hogy
nem talált más megfelelő személyt – de én azt kívántam,
bárcsak odakinn is tölthetnénk együtt egy kis időt, mint az igazi
emberek. Meséltem neki Ryanről és Kapitányról, hogy mennyire
remélem, hogy jól vannak.
– Hamarosan kikerülsz, te lány – mondta nyögve, amikor
megtaláltam az egyik fájó pontját. Lebámult a lábára, majd
bütykös kezére pillantott. – Nem tudom, még hány évet bírok ki
itt benn. Ez nem élet, a testem mindig fáj.
– Sajnálom, Margaret. – Bunkónak éreztem magam.
Legalább nekem van esélyem arra, hogy hamarosan szabadulok.
Margaretnek még tíz évet kell várnia, mielőtt elbírálják.
– Semmi miatt sem kell sajnálkoznod. – Megmozgatta a
lábfejét. – Menjünk vissza dolgozni.

Margarettel mindennap kártyáztunk, és én újból futni kezdtem

időtöltésként. Az első héten Suzanne hívott, hogy feltegyen még
néhány kérdést, megint Shaunáról. Állíthatom, hogy a dühömet
próbálta felmérni. Nehéz volt a frusztrációmat kezelni,
különösen akkor, amikor határozott választ sose adott a
felfüggesztési státuszomról, de tartottam a szám.
Ez idáig nem volt semmilyen problémám más
fogvatartottal, kivéve egy új rabbal történő koccanást, amikor
úgy gondolta, hogy a kantinban velem vetet magának cuccokat,
de én gyorsan helyre tettem. Már csak egy rövid ideig kell itt
lógnom.
Aztán egy nap, amikor épp kártyáztunk a téren, egy Josie
nevű börtöntárs, akit nem ismertem nagyon jól, odafutott
Margarethez és valamit a fülébe súgott, miközben rám pillantott.
Az arcán látszott, hogy ideges.
 – Mi történik? – Letettem a kártyám.
Margaret intett Josie-nak, hogy hagyjon minket egyedül,
majd hozzám fordult.
– Helen szabadlábát dílerkedés miatt felfüggesztették.
Visszajött.
– A picsába! Az nem jó.
– Lesz ez rosszabb is, Toni. Mindenkinek azt panaszolja,
hogy te súgtad be, amikor mindketten az utógondozóban
voltatok.
– Ez hülyeség. Sose mondtam rosszat róla.
– Nem számít. Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy itt
benn nincs bíróság, csak a bűnösség vádja.
– Szóval mit mondanak az emberek?
– Mindenki zabos rád, így most már néhánnyal több
ellenséged lett.

Azon a napon kinn voltam a sportudvaron, és éreztem a

feszültséget a levegőben. Próbáltam a futópályára figyelni, de
nehéz úgy jó időt futni, amikor fél szemmel a többi lakót kell
nézni, meggyőződni arról, hogy egyikük sem próbálkozik. Amber
és Brenda ott sétált a pálya körül arra az esetre, ha szükségem
lenne rájuk. Az udvaron tartózkodó fogvatartottak közül sokat
ismertem, és korábban nem volt velük problémám, de ez nem
jelentett semmit. Ha egyszer besúgással vádol egy másik rab,
bajba kerülsz. Még nem láttam Helent, de tudtam, hogy ez csak
idő kérdése. Néhány őr figyelt engem és a többi lányt, szóval ők
valószínűleg hallották a híresztelést, de nem voltam biztos benne,
hogy ha valaki problémázik velem, akkor ők közbelépnek.
Néhányan közülük szeretik, ha a baj komollyá válik, így az
elkülönítőbe dobhatnak minket.
Később a téren leültem Margaret mellé az egyik asztalhoz,
ahol néhány nővel kártyázott. A többi játékos felkelt és elment,
miközben csúnyán néztek rám.
– A picsába, Margaret, sajnálom! – mondtam.
 – Ne tedd. Úgyis vesztésre álltam. – Elmosolyodott, és
nekem is nevetnem kellett, bár ez a nevetés most ideges volt és
feszültséggel teli. – Gyere, játsszunk egyet.
Osztott nekem egy lapot, amikor láttam, hogy felnéz, a teste
megfeszül és az arca komoly. Helen huppant le mellém, igazán
közel.
– Hé, kurva. Hiányoltam a csontos segged.
– Én nem mondhatom el ugyanezt. – A pillantásom az
egyik őr felé rebbent, aki egy másikkal beszélt, de egyikük sem
érzékelte, hogy mi folyik itt.
Helen közelebb hajolt, beleszimatolt a levegőbe.
– Valami bűzlik. Olyan szagra emlékeztet, mintha egy
patkány lenne itt.
– Sose mártottalak be, szóval le kell állnod a vádaskodással.
Ha valamit akarnék mondani, megtettem volna, amikor először
kerültem oda a házba.
– Miért nem fújsz visszavonulót, Helen? – kérdezte
Margaret.
– Ez nem a te problémád – válaszolta Helen.
– Veszekedsz a barátnőmmel, és azzal az én problémámmá
teszed.
Brenda és Amber is megjelent Margaret mögött, Helenre
pillantottak.
– Jobb, ha békén hagyod a testvérünket – mondta Brenda.
– Minden oké – csitítottam. – Helen és én elrendeztük, így
van, Helen?
Brenda elég erős volt, hogy győzzön és Margaretnek is
megvolt a maga státusza – meglepődtem volna, ha Helen bármit
is próbálna vele tenni –, de Amber fiatal volt és kicsi, aggódtam
miatta.
– Semmit sem rendeztünk el – mondta Helen. – Tudom,
hogy te voltál. És végleg elintézlek. És ha bármelyik barátod az
utamba áll… – Egy pillanatig Brendát és Ambert bámulta.
Gonoszul mosolygott, miközben a pillantása Amberen
nyugodott. – Őket is elintézem. – És ezzel elsétált.
Úgy mellékesen kiterítettem a lapjaimat az asztalon,
próbáltam nyugodtnak látszani, és kijelentettem: „Fullom van:”
Aztán mondtam Brendának és Ambernek, hogy ne
kerüljenek Helen útjába. Nem akartam, hogy megsérüljenek.
Erre bedühödtek, és azt mondták, hogy nem hagynak védtelenül,
de én próbáltam tartani magam, őket pedig távol, hogy ne
kerüljenek kereszttűzbe. Dolgoztam a konyhán, végeztem a
dolgom vagy a zárkámban tartózkodtam, és fél szemmel az ajtót
lestem. A rabok nagy többsége nem törődött velem, ami jó volt,
és csak az étkezéseknél találkoztam a családommal, ahol mi
mindannyian feszült hangulatban ettünk, figyelve Helent és
barátait, akik meg minket figyeltek. Óvatosan járkáltam,
emlékezve a veszélyes pontokra, a rejtett sarkokra. A következő
pár hét úgy telt el, hogy minden egyes nappal sűrűbb lett a
feszültség a levegőben.
Végül elkapott.
A konyhában voltam vacsorát készíteni, amikor
észrevettem, hogy a többi rab, aki ott dolgozott, sietve elmegy.
Megfordultam és egy spagettivel teli tálca csapódott az arcomba.
Épp a csípős szószt próbáltam a szememből kiszedni, amikor egy
elemmel teli zokni kezdte a hasamat, lábamat, hátamat csépelni.
Nekirohantam az ellenfelemnek, lehajtottam a fejem és a
hasában landoltam, közben egy megnyugtató morgást
hallottam. Elég tisztán láttam már, hogy felismerjem Helent.
Becsapódtunk a konyhai felszerelésekbe, leverve a lábasokat és
serpenyőket. Egyet megragadtam, és azt erősen a fejéhez
csaptam, a hangja élesen csendült a levegőben. Ez nem lassította
le. A mellembe öklözött. Vakító fájdalom lövellt át a testemen,
térdre estem. Arra gondoltam, hogy örökre végem, amikor
hallottam valakit ordítani: „Őrség!” Mire Helen elment.
Felhúztam magam és próbáltam levegőt venni.
Az őr rám nézett, a körülöttem levő rendetlenségre.
– Minden oké, Murphy?
 Egy percig is eltartott, mire valamit mondani tudtam.
– Persze, csak megcsúsztam a vizes padlón és levertem
néhány cuccot.
Morgott, körbenézett megint, majd elsétált. Biztos rájött,
hogy verekedés volt, de nem akart a papírmunkával foglalkozni.
És jól tudta, hogy nem fogok semmilyen részletet elárulni.
Visszabicegtem a cellámba, ahol később Margaret megtalált.
– Jól vagy, szívem?
Nyögve átgurultam az ágyon.
– Jól leszek.
– Hoztam neked néhány teafiltert. – Áthajította hozzám.
Tudtam, hogy kincsként kezeli a teát: ünnepnapokon
mindannyian ezzel ajándékoztuk meg.
– Hé, nem kell ezt tenned.
– Természetesen teszem. – Az arcán látszott, hogy mérges.
– A lányom vagy, és Helen egy rossz családdal kezdett ki. Meg
fog ezért fizetni.
Felültem.
– Margaret, ne csinálj semmit, oké? Tudom ezt kezelni.
Látszott, hogy küzd magával.
– Rendben. De nem hagyunk magadra többé.

A következő néhány napban mindenki útjából kitértem.

Kérhettem volna, hogy tegyenek az elkülönítőbe, védelem
gyanánt, de utáltam ott lenni – bezárva mindennap
huszonhárom órát, ablak nélkül, és csak egy óra az udvaron.
Arra vigyáztam csak, hogy sose maradjak egyedül, és Brendát
tartottam magam mellett, amikor el kellett hagynom a zárkám
– tudtam, hogy nagyon harcolna és amikor neki dolgoznia
kellett, Margaretet és Ambert. Védenünk kellett a valagam, míg a
felfüggesztést el nem törlik. Sokat láttam Helent, amikor a
pályán futottam vagy a közösségi helyiségben. Mindig gonosz
pillantásokat vetett rám, de semmivel sem próbálkozott, amíg a
lányokkal voltam.
 Végül, amikor már majdnem egy hónapja benn voltam,
Suzanne eljött egy újabb interjúra. Az alibinket leellenőrizték, de
ő még fel akarta mérni, mi motivál a társadalomba való
visszatérésben és követni fogom-e a feltételeket.
Elmeséltem neki, hogy mindaz, amit tenni akarok, az nem
más, mint hogy hasznosan éljek és távol maradjak a bajoktól.
Eltörölte a felfüggesztésem és másnap kiengednek. Az, hogy
kisétáltam abból a teremből, azt jelentette, hogy hetek óta először
fellélegezhettem. Margaret és a lányok örültek. Nehéz időszakon
voltunk túl mindannyian, különösen Margaret, akinek az ízületi
gyulladása a feszültségtől rosszabbodott. Azon az éjszakán
elkerültem az étkezőt, a zuhanyzót és az udvart. Összepakoltam
a cuccom és a cellámban maradtam. Margaret és a lányok
voltak az egyedüliek, akikkel beszéltem, és akik biztosították,
hogy senki más ne jöjjön közel hozzám.
Ryanről már korábban hallottam azon a héten. Egy „postát”
küldött más fogvatartottakon keresztül. Biztos megtudta, hogy
Suzanne kikérdez. Ez állt csak az üzenetben: „Benne vagy?”
Tudtam, hogy azt akarja tudni, hogy elköteleztem-e magam
arra, hogy tisztázzuk a nevünket. Semmi máson nem
gondolkodtam az utóbbi hónapban.
Az életem hátralevő részét nem akartam úgy leélni, hogy
azon aggódok, Shauna visszaküld-e valamelyik pillanatban a
börtönbe. És Ryannek igaza van, a szabadláb nem igazi életet
jelent: mindenki egyre csak arra gondol, hogy bűnös vagyok.
Mint ahogy lopásért kirúgtak, az emberek mindig a volt elítéltet
fogják látni bennem. Abban a másodpercben, hogy kinn leszek,
azt fogom tenni, amit már akkor kellett volna, amikor Ryan
először megjelent. Ki fogom deríteni, hogy mi történt azon az
éjjelen, még ha ez azt is jelentené, hogy az életemet kockáztatom.
Egy levelet küldtem vissza neki azzal, hogy „Az ördögbe is,
persze.”
Reggel lefelé sétáltam a benti családommal, amikor a
körletfolyosó közepén megláttam Helent. Ránk várt.
 Ahogy elmentünk mellette, Brenda és Margaret kört formált
körülöttem. Erre ő hangosan azt mondta:
– Hamarosan találkozunk, Murphy.
Visszafordultam, hogy ránézzek, de már eltűnt a tömegben.
 HUSZONOTODIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER

2013. AUGUSZTUS

Pár nappal az után, hogy újra szabadlábon voltam, visszatértem

a kempingbe és próbáltam berendezkedni, de alig pakoltam ki és
csak néhány élelmiszert vettem. Amikor először találkoztam
Suzanne-nel, mondtam neki, hogy rögtön állást fogok keresni és
óvatos voltam, hogy a történtek után egyáltalán ne mutassak
haragot. De még mindig bosszús voltam, és ő elég okos ahhoz,
hogy tudja.
– Ne felejtsd el, hogy Ryan Walkertől és az ügyben
érintettektől távol kell tartanod magad – mondta, épp mielőtt
elhajtott volna.
– Hogyne – válaszoltam, de ez alkalommal nem állt
szándékomban egyetlen szabadon bocsátási feltételt sem követni.
Kerestem néhány állást online, de azt csináltam, amit kellett.
Ryan hamarosan kapcsolatba lép velem. Biztos voltam benne.
Időközben a következő lépéseinken gondolkodtam, és arra, hogy
végül hogyan jutunk el az igazsághoz.
Kapitány is gyakran az eszembe jutott, és reméltem, hogy
rendben van, de addig nem tudtam kihozni, amíg nem voltam
biztos benne, hogy biztonságban vagyok. Egyszer hívtam csak fel
a menedéket. Stephanie vette fel a kagylót.
– Szia! Toni vagyok. Kapitány rendben?
– Érte jössz, hogy elvigyed? – kérdezte.
Megkönnyebbülésemben sírni akartam. Még mindig ott volt.
– Még nem tudom. Néhány dolgot el kell intéznem még.
Tudnál még egy kicsivel több időt adni? – Becsuktam a szemem,
imádkoztam.
 Nem szólt, és azon agyaltam, vajon azt mondja majd, hogy
húzzak el, és hogy már sosem lesz az enyém. A pillanat
elhúzódott.
– Hívj fel, amikor rendben vagy.
– Köszi, Stephanie. Igazán méltányolom. Hamarosan ott
leszek. Megígérem.
Letettem a telefont, remélve, hogy nem olyan ígéretet
tettem, amit nem tudok megtartani.

A Suzanne-nel való találkozásom utáni éjszaka készen voltam,

hogy beindítsam a dolgokat Ryannel vagy Ryan nélkül, de
elhatároztam, hogy adok neki még egy napot. Éjfél körül végül
kopogott a hátsó ablakomon. Amikor beengedtem, körülnézett.
– Hol van Kapitány?
– Még a menhelyen.
Állta a pillantásomat, és nekem semmi mást nem kellett
mondanom.
Körbement a konyhámban. Észrevettem a halványodó
horzsolást az egyik orcáján, és kíváncsi voltam, hogy a
börtönben szerezte-e. Eszembe jutott Hicks megjegyzése Ryan
hírnevéről. Ma éjszaka izgatott volt, mérges. Úgy nézett ki,
ahogy én éreztem.
– Nem megyek vissza – jelentette ki.
– Én sem. – Még mindig az ágyon ültem, a takarókat
magam köré húztam. A szemembe nézett, egy kemény kutató
tekintettel.
– Igazán benne vagy? Bármibe kerül is?
– Bármibe kerül is.
Levegőt vett és kiengedte, a teste végül megnyugodott.
– Gondolkodtam erről. Cathynek sok barátja volt, talán az
egyikük…
– Beszélnünk kell a dílerével.

Körbehajtottunk a városon, megálltunk néhány krekket árusító

háznál. Mindig olyan helyen parkoltunk le, ahol nem láthatták a
kisteherautót és ügyeltünk rá, hogy a fejünket lehajtsuk, amikor
beléptünk az épületekbe. Ryan egyik régi baseballsapkáját
viseltem és egy régi munkáskabátot. Ha bárki felismerne
bennünket és jelentené, Suzanne azonnal felfüggesztené a
szabadlábunkat.
Először senki sem beszélt velünk, de végül Ryan felismert
egy srácot, aki Cathyvel szokott lógni. Ő mondta meg nekünk,
hogy a dílere, egy Boomer nevű srác, az állomás közelében egy
régi fehér házban lakik. Fel- és lecirkáltunk az utcájában,
bizonytalanok voltunk, hogy melyik ház lehet az. Kezdtem
aggódni, de aztán megláttunk néhány sötét alakot, amint
kilépnek az egyikből. Ryan hangosan kopogott egyet az ajtón.
Egy csontsovány férfi, aki csípőjén lecsúszó farmert viselt, nyitott
ajtót.
– Boomer vagy? – kérdezte Ryan.
– Ki kérdi?
– Egy kis füvet akarunk venni.
Boomer bevezetett minket, miután lefelé nézett az utcán. A
házban leült a kanapéra, kihúzott egy táskát meg egy mérleget és
megkérdezte:
– Mennyit akartok?
Ryan egy grammot kért, de Boomer csak bámult ránk.
– Ki a fenék vagytok? – kérdezte. – Senki sem vesz ilyen
adagot, hacsak nem középsulis.
– Börtönben voltam, nem ismerem a dörgést. Most akkor
van vagy nincs?
– Zsaruk vagytok?
Ryan nevetett.
– Helyes.
– Beszélnünk kell veled – mondtam. – Cathy Schaefferröl.
– Mi van vele? – A pillantása az ajtóra rebbent, mintha
latolgatná, hogy valaki betör-e rajta.
– Tudjuk, hogy veled volt, mielőtt meghalt – mondtam.
 A srác felállt.
– Húzzatok a picsába a házamból!
– Addig nem megyünk el, amíg el nem mondod azt, amit
szükséges tudnunk – mondta Ryan.
Boomer hátradőlt és eldobta a söröspoharát. A Ryan mögötti
falon tört össze.
Az nekirontott, megragadta a nyakát, majd a falnak
nyomta.
– Figyelj, te bunkó, nem szarozok itt, vágod?
A srác bólintott, a szemében pánik, az arca vörös. Közelebb
léptem Ryanhez, láttam, milyen mérges. Nem engedett.
A francba, megöli!
– Hé, Ryan, csak nyugi.
Lassan elengedte Boomert, aki a nyakát dörzsölve a padlóra
pottyant.
– Őrült vagy, ember – hörögte rekedten.
Ryan eléje guggolt.
– Igazad van. Az vagyok, szóval jobb, ha beszélni kezdesz.
– A fenébe, tesó, csak annyit tudok, hogy megjelent itt egy
csomó pénzzel és vett egy hatalmas adagot. Kurvára boldog volt,
ember, mintha a lottón nyert volna. – Lehangoltnak tűnt. – Azt
mondta, hogy lemegy a mólóhoz. Nem tudtam, hogy ott mi fog
történni vele.
– Tudod, hogy honnan kapta a pénzt? – kérdeztem.
– Gőzöm sincs.
Shauna kellett hogy legyen.
– Valami más? – nógatta Ryan.
– Ez minden, amit tudok, ember.
Ryan kinyújtotta a kezét, megragadta a srác hosszú hajának
a végét és szorosra fogta.
– Jobban teszed, ha nem szarozol velem, vagy visszajövök.
– Nem tudok semmi mást, erre meg is esküszöm.
Megérintettem Ryan vállát.
– Tűnjünk el innen!
 Gyorsan elhajtottunk, majd leparkoltunk egy mellékúton. A
szívem erősen vert az adrenalinlökettől. Ryan tekintete komoly
volt, és amikor kibámult az ablakon, kezével egyre a haját túrta.
– Mi történt? – kérdeztem. – Elvesztetted az önuralmadat.
Meglepetten rám nézett.
– Pontosan tudtam, hogy mit csinálok.
– Úgy néztél ki, mint aki meg akarja ölni.
– Miről beszélsz, Toni?
– Semmiről. – Kibámultam az ablakon.
Egy pillanatig szótlan volt, majd azt mondta:
– Mindketten csináltunk szarságokat, hogy életben
maradjunk odabenn. Ezt kellett tenni. Voltak alkalmak, amikor
töprengtem, hogy ember leszek-e újra, de még mindig van
önuralmam. Rá akartam ijeszteni, és működött.
Amikor kölykök voltunk és harcba keveredett, láttam, hogy
képes erőszakra és tud győzni, de sose érzékeltem, hogy ilyen
messzire elmenne. Ma éjjel már nem voltam olyan biztos benne.
Megint Hicks figyelmeztetésére gondoltam.
– Engem is megrémített.
– Nem, szerintem felismerted. Ugyanaz a méreg van
benned, Toni. Csak még nem engedted ki. De fogod.
Én is voltam erőszakos a börtönben, és amikor Shaunára és
a barátnőire gondoltam, a testem megfeszült és izgatott lett és le
kellett küzdenem a vágyat, hogy szenvedést okozzak nekik.
Mindig lenn tartottam, de ez az önuralom miatt vagy az attól
való félelemtől volt, hogy mi fog történni, ha kiengedem az
összes haragot. Talán Ryannek van igaza, de még nem álltam
készen, hogy hangosan is kimondjam.
Helyette azt mondtam:
– A következő lépésben Kimmel kellene beszélgetni.
Korábban már elhagyta őket, így talán megteszi ezt újból. De
most egyedül megyek. Talán megnyílik, ha csak én leszek.
– Oké. Mi a terv?
– Még nem vagyok benne biztos. Gondolkodnom kell rajta.
– Amiben nem voltam biztos, az az volt, hogy mennyit akarok
felfedni Ryan előtt. Megváltozott, mindketten megváltoztunk, de
még nem tudtam, hogy ez mit jelent, csak valami azt súgta,
legyek óvatos. Ránéztem. Az arca homályos volt a gyenge
fényben, és csak az árnyékát láttam annak a fiúnak, aki volt.
Szomorúnak tűnt és én elgondolkodtam azon, hogy érzi-e a
bizalmatlanságot, vagy csak ugyanazt látja, mint én: azokat,
akik egykor voltunk.
– Van mobilod? – kérdezte.
– Persze, de a zsaruk lekövethetik.
– Nyilvános fülkéből foglak hívni, ha el akarlak érni, de
szerezz egy eldobhatósat. Én is szerzek.
Odaadtam a mobilszámom, és ő is az övét. Megegyeztünk,
hogy amint lehet, új telefont veszünk.
– Hogy akarod megtalálni Kimet? – kérdezte.
– Szerintem az anyja még mindig ugyanazon a helyen él.
Rendezett ott egy bulit, amikor a középsuliba jártunk. Még
mielőtt Shaunával kezdett el lógni.
– Legyél óvatos! – óvott. – Ezek a lányok félnek, és harc
nélkül nem fognak veszíteni.
– Én sem. Elég régóta kitolnak velünk.
Elmosolyodott, amikor a régi, kemény-Toni-beszédet
meghallotta, de felismerés is volt a tekintetében. Ez alkalommal
tudta, mire gondolok. Egy kicsit tovább néztünk egymás
szemébe. Az autóban megváltozott a kémia, ahogy testileg egyre
jobban tudatában lettem a jelenlétének. A keze a kormányon, a
karja erős, a farmerja szoros a combján, a gyenge fény árnyékot
vetett beesett arcára, az álla borostás. Még egyszer érezni
akartam, ahogy az államnak dörgöli. Eszembe jutott, hogy
szerelmeskedtünk, amikor tinik voltunk. A kezünk vágyakozott
egymásra, majd később szexeltünk a pickupjában, a kezem és
lábfejem nekinyomódott a műszerfalnak vagy az ablaknak,
bárminek, ami közelebb hozta őt, mélyebbre. Az arcon kipirult,
és másfele néztem. Éreztem, hogy a profilomat tanulmányozza.
Visszapillantottam rá.
– Senki mással nem voltam azóta sem – mondta.
Normálisan lélegeztem, egy pillanatra közel tartottam a
szavait, ízlelgettem, hogy mit jelentenek, majd azt suttogtam:
„Én sem.”
Valami más jelent meg most az arcán: megkönnyebbülés.
Mintha talán nem lett volna biztos az érzéseimben. Habozott egy
másodpercig, majd áthelyezte a testsúlyát és előrehajolt, közel
hozzám. A szemében kérdés. Elhúzódhattam és kiszállhattam
volna az autóból, de a testem felé hajolt. A szánk érintkezett,
először lágyan, tesztelve, mintha próbálnánk arra emlékezni,
hogy mi tetszett nekünk akkor régen, majd magabiztossá
váltunk és a csók elmélyült. Ez alkalommal átadtam magam
neki, és Ryan a kezében tartotta hátul a fejem, a testét pedig
közelebb nyomta. Felemeltem a karom, átöleltem, lapockájának
kemény izmait markolva. Ő a számba nyögte: „Toni.” És
éreztem a testemben az erre válaszoló fájdalmat, a vágyat, hogy
még közelebb legyünk. Bőr a bőrnél.
A keze a derekamat simogatta, a hűs nyári levegőtől
megremegtem, amikor egy kicsit felemelte az ingem, a keze most
a bordáim mentén vándorolt körbe, simogatva a mellem felé, a
hüvelykujja pedig a szélét súrolta. A testem libabőrös lett.
Áthelyeztem a testsúlyom, visszanyomtam őt az ülésre és
lovagló ülésben rátelepedtem, csípőmet előretolva, nekiszorítva.
Ismét a számba nyögött, meleg keze a derekam körül járt. Majd
felcsúsztatta és betakarta vele a mellem. Visszanyertem a
lélegzetem, hátul megragadtam a haját, oldalra billentettem a
fejét. Durvábbá vált a csókom, hirtelen dühös lettem. Erőszakos
vágyat éreztem a testemben. Elkapta néhány tincsemet, oldalra
húzta a fejem, csókolva a nyakam és a fülem, és suttogva:
„Istenem, hiányoztál.”
A száját ismét befedtem az enyémmel, elhallgattatva az
érzelgős mondatokat, a gyengédséget, de a szavak
visszhangoztak, és én azokra az évekre gondoltam, amit külön
töltöttünk. És akkor váratlanul megjelentek a könnyek, mert
emlékeztem az utolsó alkalomra, amikor együtt voltunk az
erdőben, miközben Nicole-t épp meggyilkolták. Most már nem
tudtam abbahagyni a sírást és arrébb kellett húzódnom, a
kezembe temetve az arcomat.
– Hé, hé, mi baj van? – Elhúzta a kezem az arcomról, de
nem tudtam ránézni.
– Az utolsó alkalomra gondoltam… – A többit nem tudtam
kiejteni.
Gyengéden megfogta hátul a fejem és az arcomat a válla
felé tolta. Zokogásban törtem ki engedve egy másik test
nyugtatásának, hozzádőlve a testét megbízhatónak és igazinak
éreztem. Tizenhét évig senki sem tartott magához. Az egyik keze
a tarkómon pihent, a másik a hátamon, közel tartva magához,
épségben és biztonságban. Végül a zokogásom csillapult, és most
a feszengés lett rajtam úrrá. Felemeltem fejem az öleléséből. A
karja engedett, lassan, vonakodóan. Az anyósülésen ültem és a
ruhaujjammal töröltem a szemem. Egy pillanatig mindketten
csendben voltunk, kibámultunk a sötét éjszakába.
– Nem akarom, hogy ez ilyen legyen – mondta. – Egy
pickupban, mintha még mindig tinédzserek lennénk, akik a
szüleik elől bujkálnak.
Arccal felé fordultam, bizonytalanul, hogy mire akar
kilyukadni.
– Amikor ennek vége lesz, el akarlak vinni egy igazira. Egy
randira – mondta.
– Nem tudom, Ryan, olyan sok minden történt. Talán nem
tudunk túljutni rajta.
– Tudunk és fogunk.
Visszaemlékeztem, hogy mennyi reménnyel bírt, amikor
először mentünk a börtönbe, és hogy ez nem vált valóra.
Morfondíroztam, lehetne-e ez most másként. És éppen ugyanúgy
féltem, mint akkor, hogy szabadjára engedjem a gondolataimat.
A pillanatra kellett összpontosítanom.
 Kinéztem megint az ablakon, hogy elforduljak tőle, hogy
megpróbáljam bezárni magam.
– Vissza kell mennem.
Néhány szívdobbanásig szótlan volt, és azt gondoltam, talán
valamit még mond, de gázt adott. Egyikünk sem szólt egy szót
sem, amíg vissza nem értünk az erdőbe, a faházam mögé. Nem
kerestem a pillantását, amíg ki nem szálltam az autóból.
– Még nem fejeztünk be – mondta. – Ha be fogjuk, akkor
magunk miatt fogunk erre rájönni, mert nem akarom, hogy
miattuk fejezzük be. – A hangjából érződött a keménység és a
harag. – Semmit sem fognak többé elvenni tőlem.
Néztem, ahogy elhajt, utáltam a hangjából kihallatszó
érzelmeket. Arra az arckifejezésre emlékeztettek, amit akkor
láttam, amikor szorongatta a drogdíler nyakát. Mintha tovább
akarta volna szorítani.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

CAMPBELL RIVER

2013. JÚNIUS

Másnap vettem egy eldobható telefont és elhajtottam Kim régi

helyére, majd leparkoltam az út szélére, miközben próbáltam
rájönni, hogy az anyja házában maradt-e. Észrevettem, hogy
majd fél méter magas fű és gaz nőtte be az előkertet. Látszott,
hogy senki sem locsolt és metszett itt évek óta. A ház is leromlott
állapotban volt, a zsaluk piszkosak és az ablakok mocskosak. De
láttam egy Jézusszobrot az ablakpárkányon és eszembe jutott,
hogy Kim anyja bigottan vallásos. Emlékeim szerint a nő mindig
is szerette a tisztaságot, így biztos, egy ideje beteg lehetett. A
felhajtón egy autó állt, talán az övé. Lebuktam, amikor láttam
valakit kijönni az ajtón. A kormánykeréken keresztül
kukucskáltam ki.
Kim haja még mindig hosszú volt és a teste, mint egy
táncosé. Kecses és karcsú a szűk nadrágban és a testhez simuló
ujjatlanban, amely megmutatta válla szálas izmait, ahogy
lehajolt a küszöbön levő újságért. A másik életére gondoltam, a
táncstúdiójával, a partnerével. Van gyerekük?
Megházasodtak? Emlékeztem, milyen volt a tárgyaláson, az
üres tekintetére. A bűntudat miatt lehetett?
Amint bement, az jutott eszembe, hogy odamegyek az
ajtóhoz, de aztán úgy döntöttem, jobb lesz várni, míg eltűnnek a
lehetséges szemtanúk. Az anyja valószínűleg korán fekszik le, és
ha a fájdalomra gyógyszert szed, akkor mélyen alszik majd.
Úgy kilenc harminckor visszamentem, magam mögött az
utat figyelve. Nem láttam egyetlenegy zsarut se, de ők álcázott
kocsit is használhattak. Sokat fordultam és megálltam néhány
boltnál. Blokkokat gyűjtöttem – az utóbbi időben ezt csináltam
arra az esetre, ha valamit rám akarnának megint kenni.
Amikor odaérkeztem Kimhez, lejjebb parkoltam le az úton,
még egyszer körülnéztem, mielőtt felsétáltam a felhajtón, be a
fedett kocsibeálló alá. Belülről gyenge hang szűrődött ki egy
tévéből. Bekukucskáltam az oldalablakon. Kim a heverőn
kuporgott, egy nyitott könyvvel az ölében és egy nagy pohár
vörösbor előtte. A homlokát dörzsölte, ásítozott. Az anyjának
semmi nyoma nem volt.
Odamentem az ajtóhoz és halkan kopogtam. Csend, majd
bizonytalan, óvatos lépések és egy puhatolódzó suttogás: „Ki az?”
Nem tűnt meglepettnek. Talán más késői látogatója is van.
– Egy régi barát. Olyan információm van, ami érdekelhet.
Valami Shaunáról.
Biztosra vettem, hogy megkérdezi a nevem, de kinyitotta az
ajtót a szúnyogháló mögött. Elkerekedett a szeme, amikor
meglátta, hogy én vagyok. Az arcára kiülő rettegés humoros lett
volna, ha nevetni való kedvemben vagyok. Úgy nézett ki, mint
aki nem tudja, hogy fusson-e vagy bevágja az ajtót.
– Hívom a rendőrséget – mondta.
– És mit mondasz nekik? Én nem csináltam semmit.
– Birtokháborítást követsz el… és nem beszélhetsz velem. Ez
zaklatás.
– Akkor mondd azt, hogy menjek el. De azt hiszem,
szeretnéd hallani, amit mondani akarok.
Hallgatott, miközben átgondolta. Majd hátrapillantott a
válla fölött.
– Az anyám alszik.
– Találkozhatunk a hátsó kertedben. – Most én néztem
felfelé és lefelé az utcán. Majd hozzátettem. – Senki sem követett.
Megbizonyosodtam.
– Felkapok egy szvettert és a kert alján találkozunk.
Beengedtem magam a hátsó kertbe, óvatosan, hogy ne
nyikorogjon a kertkapu. Láttam bent Kimet lassan
keresztülmenni a házon. Nem nyúlt a telefonért. Ha igazából
félne tőlem, egy elítélt gyilkostól, felhívta volna a rendőrséget. De
ő biztonságban érezte magát – talán, mert tudta, hogy nem én
öltem meg a húgomat. Nem hívta sem Shaunát, se senki mást,
ami azt jelentette, hogy szerette volna hallani, amit mondani
akarok.
Az oldalajtón jött ki, lesétált a kert szélén, végig az
árnyékban maradva. Amikor odaért hozzám, először a karomat
tanulmányozta. A szeme kikerekedett, ahogy a tetkókat bámulta.
Aztán elővett egy csomag cigarettát a zsebéből és félém
nyújtotta.
– Kösz, nem – mondtam. Mikor kezdett el cigizni?
Rágyújtott, az ujjai enyhén remegtek, az arcát egy pillanatra
kísérteties fény világította meg.
– Nem cigizhetek a házban, az anyám oxigénen van.
– Hallottam, hogy visszajöttél, hogy segíts neki. Bólintott.
Szívott egy mély slukkot és sokáig lent tartotta, mielőtt kifújta.
– Az anyád már jó ideje beteg. Miért most jöttél vissza?
Felém fordult, hogy rám nézzen, a tekintetében barátságtalanság
ült.
– Azt mondtad, hogy infód van.
– És te hallani akarod, mert tudod, hogy Shauna problémát
jelent.
– Semmi problémám sincs Shaunával, de amikor valaki
megjelenik az ajtómnál, mondván, hogy egy jó barátnőmről tud
valamit, akkor tudni akarom, hogy mi a helyzet.
– Hallottam, hogy évekig nem találkoztatok.
– Ha az emberek nem tartják a kapcsolatot, még nem jelenti
azt, hogy már nem barátok. – Szippantott egyet erősen és sietve
kifújta a füstöt. – Miről van hát szó? Ha nem mondod el, miért
vagy itt, visszamegyek.
– Shauna legközelebb tőled fog megszabadulni.
Visszahőkölt, az arcára kiült a félelem, ahogy eltátotta a száját.
Vártam, hogy megszólaljon.
 – Mi… miről beszélsz?
– Shauna ölte meg Cathyt.
– Ez nevetséges! Megyek. – De nem mozdult.
– Tudod, hogy igaz. Akár elismeri ezt, akár nem, ő tette.
Kim összehúzta a szemét, a füst körülöttünk szállt.
– Abból, amit hallottam, a zsaruk téged és Ryant
gyanúsítanak. Csak nincs elég bizonyítékuk, hogy
megvádolhassanak titeket.
– Sok ember szereti azt mondani, hogy olyat tettünk, amit
valójában nem is. – Megváltoztattam a szembesítő
hangnememet, próbáltam lágyítani a szavaimat. – Nem tudom,
hogy miért hazudtál a tárgyaláson, de én életem nagy részét a
börtönben töltöttem… egy gyilkosságért, amiről tudod, hogy nem
én követtem el. Hogy tudtál ezzel együtt élni?
Szótlan volt, lefagyott, de éreztem, hogy minden szó
ökölcsapásként hatott rá. És még volt nálam más is számára.
– Nem tudom, hogy mi történt azon az éjszakán, amikor
Nicole-t meggyilkolták, de te igen. És Cathy is. Beszélt pár
emberrel, a sztori kibukott, és ő most halott. Ha azt gondolnád,
hogy én öltem meg, most nem állnál itt.
– Nem tudhatod, hogy Shauna volt az.
– De te tudod, és ő biztosra fog menni, hogy ne beszéljen az,
aki tudja, mi is történt Nicole-lal. Talán felrobban az anyád
oxigénpalackja, vagy autóbalesetet szenvedsz. Sok módja van
annak, hogy egy ember eltűnjön.
– Shauna nem ölné meg Cathyt vagy engem. – Hirtelen
észbekapott, így hozzátette: – Nem ölne meg senkit.
– Mondogathatod ezt magadnak, de tudod, hogy képes erre.
Az egyetlen dolog, amit magadért tehetsz, az az, hogy elmész a
rendőrségre.
A szavaim igazsága eltalálta, az arca sápadt lett a gyenge
fényben, a cigaretta tövig égett az ujjai közt. Nem akarta
elfogadni az igazságot és átformálni a véleményét, de elfutni sem
akart.
 – Takarodj a birtokomról! – Remegő kézzel mutatott a
feljáró felé. Megkaptam a választ.
– Bolond vagy, ha azt gondolod, hogy megbízhatsz
Shaunába – mondtam. – Nicole a barátnőd volt, és nézd, mi
történt vele.
Egy pillanatra majdnem elgyengült, de összeszedte magát.
– Nicole kirúgatott a házamból. És ha öt másodpercen belül
nem távozol, hívom a rendőrséget.
Megfordultam és elmentem. Amikor beszálltam a
terepjárómba, gyorsan elhajtottam a háza előtt, így láthatta,
hogy elmegyek, de azután visszafordultam és leparkoltam egy
mellékutcában, ahonnan figyeltem az épületet. Vártam egy órát,
közben a beszélgetésünkön gondolkoztam. A bűnössége
nyilvánvaló volt, de azon a mondatán is gondolkodtam, hogy
Nicole kirúgatta őt. Miről beszélt?
Egy órával később kijött, körülnézett, mielőtt beszállt volna
az anyja kocsijába. Távolról követtem.
Egy másik telekig voltam a nyomában, és észrevettem, hogy
lassít, a féklámpája villogott, mintha hamarosan megállna. Nem
akartam túl közel menni, így az út szélén leparkoltam és gyorsan
felgyalogoltam a dombra. Egy olyan nagy ház felhajtóján vettem
észre az autóját, amely a bonyolult tereprendezésével egy
vagyonba kerülhetett. Úgy tűnt, a hátsó kertjében egy óceánra
néző medence is van. Itt lakhatott Shauna, de nem láttam
Ashley kocsiját a felhajtón. Majd rájöttem, hogy Kim még mindig
az autójában ül – az utolsó másodpercben elkaptam a mobil
fényénél az arca ragyogását. Lebuktam egy bokor mögött, ami
elég közel volt ahhoz, hogy lássam a járgányt. Valakinek SMS-t
küldött. Egy pillanattal később Shauna jött ki a házból és beült az
anyósülésre. Kim letekerte az ablakot, újra rágyújtott.
Beszélgettek egy ideig. Nem láttam sokat, csak Kim profilját
és a füstkarikákat. Körülbelül tíz perc múlva Shauna kiszállt és
áthajolt az ablakon. Valamit mondott. Aztán elment, de Kim a
kocsijában maradt még pár percig. A füstöt az ablakon kifújva
bámult hátra, a házra. Végül elhajtott.
Visszamentem a terepjárómhoz. Az út felénél egy lányt
vettem észre, amint az árnyékban a padkán áll. Ashley! Mióta
figyelt? Amikor észrevette, hogy lassítok, próbálta elfordítani a
fejét. Megálltam mellette és letekertem az ablakot.
– Mit csinálsz, Ashley?
– Ugyanazt, amit te. – A ház felé mutatott. – Figyeltem az
anyámat, miközben Kimmel beszélt. Épp hazafelé tartottam,
amikor megláttam, hogy beszáll egy autóba és ezt furcsának
találtam.
Most vettem észre a videokamerát a kezében. A piros fény
világított.
– Mi az ördög, Ashley? Felveszel engem?
– Őket vettem fel. – Kikapcsolta a kamerát. – Csak később
vettem észre a kocsidat.
– Sokkal jobban érezném magam, ha odaadnád a
memóriakártyát.
– A merevlemezen van, nem vehetem ki. És más cuccaim is
vannak rajta.
Ez nem jó, de nem akartam elriasztani a kölyköt. Ő aztán
igazán elronthatná a dolgaimat – és Ryanét is.
– Ha rossz kezekbe kerül és az látható rajta, hogy a
terepjáróm az anyukád lakóhelye közelében van, akkor vissza
kell mennem a börtönbe. Érted?
– Nem mutatom meg senkinek sem.
– Ashley, az életem forog kockán.
Felfelé nézett az úton, a házuk felé, és az ajkát harapdálta.
Végül csinált valamit a kamerájával, mutatva a törlés gombot,
miközben megnyomta.
– Elszállt, de csak segíteni próbálok nektek.
– Ennek nincs köze hozzád.
– De van. Ő az anyám. – Mérgesnek tűnt, de nem rám.
Ez alkalommal én is visszanéztem a házra. Kíváncsi lettem,
hogy milyen lehet az, amikor ilyen anyával muszáj felnőni, mint
Shauna. Még mindig nem tudtam, hogy az igazságot vette-e
célba, vagy az anyjának akar valamiért visszavágni.
– Ha segíteni akarsz nekem, csak maradj ki ebből. Senki
mást nem akarok bevonni ebbe a szemétségbe.
Egy lámpát kapcsoltak fel a mellettünk lévő házon, fényét az
útra vetette. Sebességbe kapcsoltam az autóm és eltéptem,
miközben a hátsó visszapillantó tükörben figyeltem Ashley-t,
ahogy a házuk felé baktatott lehorgasztott fejjel, mint aki a
gondolataiba merült.

Másnap korán elhajtottam a kórházhoz, remélve, hogy elkapom

Rachelt, amint a parkolóból befelé megy vagy elmegy – nem
akartam a házához elmenni, mert tudtam, hogy családja van.
Volt egy olyan érzésem, hogy sokáig tart majd a várakozás és
hoztam egy kis nasit és vizet, de néhány óra után már feléltem a
készletem. Éhes voltam és szörnyen kellett volna vécére
mennem, de végül megláttam Rachelt, amint egy csapat
nővérrel ebédidő környékén elindul valahova. A francba, azt
reméltem, hogy egyedül lesz! Eldöntöttem, hogy várok, és majd
meglátom, mi lesz.
A csoport leült egy juharfa alatti piknikasztalhoz, nevettek,
miközben ették a szendvicsüket és a salátájukat. A rocklandi
családomra gondoltam és eltöprengtem rajta, hogy találok-e
valaha is megint ilyen összetartást az idekinn levő emberek
között. Közel kerültem hozzá az étteremben és a menhelyen is,
de azt is elvették tőlem. Egy másfajta forró düh kelt életre
bennem, ami emlékeztetett arra, hogy ezt egyszer és
mindenkorra le kell rendeznem.
Miután befejezték, a többi nővér bement, magára hagyva
Rachelt, aki kinyitotta a mobilját, hogy SMS-t küldjön valakinek.
Kiszálltam a terepjárómból és az irányába tartottam. A telefonja
teljesen lekötötte, nem vett észre.
– Szia, Rachel!
Zavart mosollyal az arcán felpillantott, ami el is tűnt, amint
felismert. Felállt, összekapkodta a cuccát.
– Tűnj el!
– Fontos információm van számodra.
– Semmire sincs szükségem tőled. – Körülnézett, mintha
segítségért készülne kiáltani. Aggódtam a biztonságiak miatt.
Meg kell ragadnom a figyelmét.
– Shaunáról van szó, és arról, mire készül ellened.
– Shauna semmit sem készül tenni. – De még mindig nem
ment el. Ugyanaz volt nála is a helyzet, mint Kimnél: szerette
volna tudni, hogy mit akarok elmondani.
– Családod van most, gyerekeid.
– Honnan tudsz a családomról? – Düh és félelem keveredett
az arckifejezésében.
– Ez egy kisváros. És tudom, hogy te jó anya vagy. Nem
akarod, hogy a gyermekeid szenvedjenek. De ha folytatod azt,
amit csináltok, el fognak kapni. Tudod, hogy Shauna ölte meg
Cathyt.
– Ez nevetséges. – Felszegte a fejét. Ez emlékeztetett a
tinédzserkori önmagára. Mennyire ki akarta érdemelni Shauna
helyeslését. Bármit megtett volna érte.
– Te és Ryan öltétek meg őt, és ezt hamarosan be is
bizonyítják.
Egy pillanatig félelmet éreztem, azt latolgatva, hogy hallott-
e valamit. A zsaruknak új bizonyítékuk van? Folytatnom kellett a
tervet.
– Beszélni kezdett arról, hogy mi is történt igazából azon az
éjszakán, hogyan öltétek meg ti lányok Nicole-t. Segíteni akart,
hogy bebizonyíthassuk, ártatlanok vagyunk. Miért öltük volna
meg?
Rachel nehezen lélegzett, az arca kipirult és a pánik nyoma
látszott rajta.
Még egyet odaszúrtam.
– Sok emberrel beszélt. Csak idő kérdése, mikor kezd
valamelyikük előjönni vele. Aztán a rendőrség majd elővesz
benneteket Cathy haláláért. Nem lennék meglepve, ha Shauna
épp rád kenne mindent. Már sikeresen elkendőzött egy
gyilkosságot azzal, hogy valaki mást vádolt meg vele. Ki fogja
megakadályozni abban, hogy most ellenetek forduljon?
– Mi nem csináltunk semmit. – A hangja elszánt volt.
– De csináltatok. Tudod, hogy igen. És tudod, hogy Shauna
ölte meg Cathyt. Mindegy, hogy elismerte-e vagy sem, te tudod.
És biztos lehetsz abban, hogy a saját hátát védi, ha kiborul a bili.
De ki véd meg majd téged?
– A helyedben én magam miatt aggódnék. – Most mérges
volt, félelemből támadott. – Ez zaklatás.
– Ez a különbség köztem és közted, Rachel. Nekem nem
maradt semmim, amit elveszthetnék. De neked igen.
Beszívta a levegőt, a szeme tágra nyílt és a tekintete ijedt
volt. Egy másodpercig úgy nézett ki, talán sírni fog. Közelebb
léptem.
– Van már egy másik tanú, aki éjfélre teszi, amikor Shauna
autója kinn volt a tónál. A helyedben most elmennék a
rendőrségre és elmondanám az én álláspontomat, mielőtt
Shauna rám kenne mindent. Talán csak Nicole halálánál voltál
szemtanú, talán nem tudod biztosan, mit csinált Cathyvel, de
tudod, hogy benne volt. Ha most beszélsz, talán köthetsz
vádalkut, és időben kinn leszel, hogy lásd a csemetéidet felnőni.
De ha vársz, süllyesztőbe fogsz kerülni.
A félelemtől sápadt volt, de megragadta a holmijait és azt
mondta:
– Nem megyek börtönbe, mert nem csináltam semmit.
Megperdült és visszasietett a kórházba.

Már majdnem visszaértem a kempingbe, amikor észrevettem,

hogy egy rendőrségi autó van a nyomomban. A szívem elkezdett
megőrülni a mellkasomban. Rachel és Kim hívta a zsarukat? Ha
ők tették, meg vagyok lőve. Leellenőriztem a sebességet, majd
csökkentettem, azt remélve, hogy a zsaru épp velem egyszerre ért
az útra. De aztán bekapcsolta a fényhídját, és gyorsulni kezdett
mögöttem. Félreálltam és az oldalsó visszapillantó tükörben
figyeltem, ahogy a férfi kiszáll és a járgányom felé ballag. A
fenébe! Doug Hicks volt az.
Letekertem az ablakot és vártam. A szívem még mindig
kalapált.
– Jó napot, Toni.
– Napot, biztos úr.
– Honnan jött?
– Csak egy régi barátot látogattam meg. Gyorsan
hajtottam?
– Az a barát Ryan Walker lenne, nemde?
Szóval akkor talán nem tud a Kimnél és Rachelnél tett
látogatásomról.
– Nem. Ellentmondana a szabadon bocsátási feltételemnek,
ha beszélnék vele.
Felfelé nézett a főúton, majd újra vissza lefelé. Az idegeim
majd elpattantak a feszültségtől, a szám nyállal lett teli. Pontosan
mi folyik itt?
Közelebb hajolt.
– Beszéltem néhány emberrel.
– Igen? – Keményen dolgoztam azon, hogy arckifejezésem
közömbös maradjon.
– Talán igaza van. Talán más szempontból is meg kellene
vizsgálni a testvére meggyilkolását. A probléma az, hogy ha a
fiúja, Ryan is beszélget másokkal, összezavarja a tanúk fejét. Ők
talán másként emlékeznek a dolgokra. Ez nehézzé teszi
számunkra, hogy az igazi történések mélyére ássunk.
Rámeredtem.
– Azt mondja, hogy most hisz nekünk? – Kell, hogy legyen
benne csapda.
– Én csak azt mondom, hogy nem tudjuk újra nyitni az
ügyet vagy bármilyen más bizonyítékot megnézni, ha önök
ketten szaladgálnak itt a bajt keverve.
 Szóval ez lenne az alku! Mi visszavonulunk, és ő talán
újranyitja az ügyünket. Utáltam ezt a helyzetet, amibe hozott, a
reményt, amit a szavai keltettek. Nem akarok semmit sem
elrontani, ha komolyan beszél. Aztán arra gondoltam, hogy talán
marháskodik. Számára ez semmilyen előnyt nem nyújt, nincs
oka arra, hogy még egyszer megtekintsen egy ügyet, ami őt és az
abban érintett többi zsarut idiótának állítja be. Ez csak egy újabb
játék lehet.
– Fogalmam sincs, hogy mit csinál Ryan Walker, és
fütyülök rá – jelentettem ki. – Én távol tartom magam a bajtól
és próbálok állást találni, uram.
– Tudom, hogy nem kedvel engem, Toni – mondta Hicks. –
De ebben a pillanatban én vagyok az egyetlen, aki segíthet a
börtönön kívül maradnia.
– Inkább úgy tűnik, mintha vissza akarna küldeni.
– Azt akarom, hogy maradjon távol Ryantől. Problémás
alak és mindig is az volt. Minden, amit korábban mondtam, igaz.
Úgy gondolom, ön jó kölyök volt, aki a nem megfelelő sráccal
akadt össze. Nem esne jól látni, hogy megint letér az útról.
Az arroganciája bosszantott és a meggyőződése is, hogy
mindent tud Ryanről.
– Ez minden? Írni fog egy büntetőcédulát?
– Én nem hülyéskedek, Toni. Ha azt akarja, hogy
újranyissuk az ügyet, maradjon távol Ryantől. – Ráütött a kocsi
tetejére, ami hátrálásra késztetett. – Maga fiatal nő, még sok van
hátra az életből. Jobb lenne kint látni magát.
Néztem, ahogy visszasétál a kocsijához. A vérem még
mindig erősen lüktetett és megfeszült a mellkasom. Miután
visszatért a forgalomba, magam is lassan elindultam. Remegtek
az idegeim. Mi az ördögöt fogok csinálni? Csak bolondított azzal,
hogy megint megnyitja az ügyet? Próbál rávenni, hogy állítsam
le Ryant, hogy ne beszélgessen az emberekkel, mert különben a
zsaruk nem akarják, hogy az igazi szarság kiderüljön? De mi van
akkor, ha igazat mond? Nem tudom, hogy kiben bízzak ez után.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

CAMPBELL RIVER

2013. AUGUSZTUS

Egy órával később, visszatérve a kempingbe még mindig

próbáltam magamhoz térni a Doug Hicksszel való találkozásból,
amikor megszólalt a mobilom. Nem ismertem fel a számot, így
óvatosan szóltam bele: „Halló?”
– Toni, szia! – Ryan volt az.
– Visszahívlak. – Tudtam, hogy a zsaruk hivatalos engedély
nélkül valószínűleg nem tudják lehallgatni a telefonom, de így is
féltem. Megfogtam az eldobhatót, és tárcsáztam azt a számot,
ami megjelent a kijelzőmön. Amikor beleszólt, azonnal
elmondtam neki: – Doug Hicks ma megállított, amikor
visszajöttem a Rachellel való beszélgetésről. Figyel engem.
– A francba! Rachel vagy Kim szólt a zsaruknak miattad?
– Hát ez az! Nem hiszem, hogy megtették, ezért furcsa.
– Akkor mit akart Hicks?
Elmondtam neki, hogy mit mondott, befejezve azzal, „Ha
igaza van, akkor elronthatjuk a dolgokat.”
– Na, ne már! Komolyan hiszel neki? – Bosszús lett. – Nincs
mód arra, hogy ismét beletekintsen az ügybe. Miért is akarná,
hogy mindenki megtudja, ő tolta el és nem a megfelelő
embereket vágta sittre? Próbál megállítani, nehogy kiderítsük az
igazságot, nem pedig segíteni. Mire gondolsz? Csak hinni akarsz
neki.
Hasonló gondolataim voltak, de Ryan mérges hangneme
felhúzott. Nem voltam biztos abban, hogy kire vagyok jobban
dühös: magamra, mert hinni akartam Hicksnek vagy Ryanre,
mert ő gyorsabban átlátott ezen, mint én.
 – Arra gondolok, hogy valami készül – mondtam.
Elmeséltem, hogy mi történt Kimmel és Rachellel. – Az, ahogy
Shauna beszélt Kimmel a kocsiban. Kim ideges volt, igazán
ideges. Félek, valami más is folyamatban van.
– Például mi?
– Például, hogy van egy tervük, valami, hogy végleg
megszabaduljanak tőlünk.
– Ők nem megölni készülnek minket, Toni. Nicole fiatal
volt, váratlanul kapták el és Cathy megbízott Shaunába. Ez volt
a hibája.
– Te pedig átkozottul magabiztos vagy, ez a te bajod. Így
vagy úgy, de el akarnak intézni minket. Vissza a börtönbe vagy
tepsin a boncterembe.
– Szóval mit akarsz csinálni? – Olyan frusztráltan beszélt,
ahogy én éreztem magam. – Hogy fogjuk ezt a dolgot elintézni?
– Most arra van szükség, hogy rejtőzködjünk, maradjunk
távol egymástól, és majd meglátjuk, hogy alakul a következő
néhány nap. Az egyikük lépni fog, ebben biztos vagyok.
– Csinálj azt, amit akarsz, Toni. De én nem fogok így tenni.
Továbbra is beszélek mindazokkal, akik ott voltak azon a bulin
aznap este. Bárkivel, aki kokót szippantott Cathyvel az elmúlt
évek alatt, bárkivel, aki tud valamit bármiről.
– Ez nem lesz így jó, Ryan. Muszáj mostantól óvatosnak
lennünk. Várjunk, és meglátjuk, hogy a beszélgetéseimnek volt-e
hatása Kimre és Rachelre.
– Végeztem az óvatossággal. Ideje, hogy minden napvilágra
kerüljön.
– Ryan, ez nem…
Letette a telefont.

Még mindig mérgesen és baromian aggódva azon, hogy mi is

történik, elhatároztam, hogy elmegyek sétálni a tengerpartra.
Épp elhagytam a faházamat és tartottam lefelé a parthoz vezető
ösvényen, amikor észrevettem Ashley kocsiját az egyik lakókocsi
mellett, ahonnan hangos zene szólt. Mit csinál itt? Megálltam, és
ő botladozva jött lefelé a lépcsőn. Az ajtó bevágódva csukódott be
mögötte. Nevetgélve nyitotta ki a kocsija ajtaját, és kivett néhány
cigarettát. Megfordult és próbálta az egyiket meggyújtani. Az
arca kipirult, a szeme csillogott. Ahol én álltam, éreztem, hogy a
marihuánafüst szivárog kifelé a lakókocsiból.
Káromkodott az öngyújtó miatt, majd megrázta és újból
próbálta. Slukkolt egyet és felpillantott. Végül észrevett.
– Toni, hé! – Felém jött. – Mit csinálsz itt?
– A kempingben lakom. – Felidéződött bennem, ahogy az
anyja háza előtt áll és figyel. És azon morfondíroztam, hogy
követett-e korábban is, és tudta-e, hogy itt lakom.
Levideózott már máskor is? Riasztó volt a gondolat –
különösen, ha látta itt Ryant.
– És te? Azt gondoltam, hogy felnőtt nélkül nem vezethetsz.
– Nem is. Elszöktem. – Hátra, a lakókocsi felé intett. – Ott
lakik Aiden.
Ránéztem az öreg és mocskos lakókocsira, melynek az
oldalfala elszürkült és a ponyvája is szakadt volt. Műanyag kerti
székek vettek körül egy tűzrakó helyet, mely tele volt
sörösdobozzal.
– Szóval még mindig találkozol vele.
– Persze. – Szívott egy másik slukkot, miközben oldalról
zavartan rám nézett. – Sajnálom, hogy visszaküldték. – Most
óvatosan. – Milyen volt?
– Nem nagyszerű.
– Nálam is volt szívatás.
Az ő életét hasonlítja az én életemhez? Összeszorítottam a
fogam, próbáltam arra emlékezni, amikor én is kölyök voltam.
– Miért?
– Anya tök rémült, mióta Cathyt megölték. – Felsóhajtott,
szomorú mosoly jelent meg az arcán. – Emlékszem rá
kölyökkoromból. Vicces volt és mindig átjött, aztán
megzavarodott és nem engedték többé, hogy találkozzam vele.
Furcsa arra gondolni, hogy halott, tudod?
Én aztán tudtam. Eszembe jutott, ahogy Nicole szobájában
ültem, miután meghalt, a dolgaira bámultam és próbáltam
felfogni, hogy sose fog visszajönni. Csendben maradtam, mert
tudtam, hogy minél kevesebbet beszélek, Ashley annál többet
fecseg. És így is tett.
– Az anyám és apám most már mindig veszekszenek. Anya
állandóan vizslat engem. Semmit sem csinálhatok. Mi is sokat
veszekszünk mostanában. Aiden miatt és miattad is.
– Miattam?
– Mondtam neki, hogy szerintem nem ti öltétek meg Cathyt.
Ennek nincs semmi értelme. Azt mondta, hogy maradjak ki
ebből, hadd kezelje a rendőrség az ügyet.
– Jó ötlet.
– Bár valami készül. Minden idejét Kimmel és Rachellel
tölti, annak ellenére, hogy évekig nem beszélgetett velük. Sok
telefonja is van. Láttam, hogy törli a híváslistát a mobiljáról, de
ma a pulton hagyta és kapott egy üzenetet Racheltől, hogy amint
lehet, találkozniuk kell.
A kis látogatásom után!
Egy srác jött le a lépcsőn, bevágva az ajtót maga mögött.
Nem volt sokkal magasabb, mint Ashley és ápolatlan
kecskeszakállt hordott. Nem volt rajta ing, csak bő farmer,
melyből kilátszott az alsógatyájának a teteje.
– Visszajössz, Ash? – Különös pillantást vetett rám, mintha
arra próbálna rájönni, hogy hol láthatott már korábban.
– Persze, egy perc. Csak még beszélek egy barátommal.
Még egy másodpercig bámult, majd visszament.
– Nem beszélhetnék veled – mondtam. – Ha valamit
mond…
– Nem fog. Csak arra gondoltam, hogy neked tudnod kell,
hogy mi történik az anyámmal. Azért, hogy óvatos legyél.
– Ő a te anyád. Miért mondod el nekem ezt a dolgot?
A kezében levő cigarettára bámult.
 – Sose gondoltam, hogy dohányozni fogok, hogy egyszer
füst lesz bennem. De egy nap csak elkezdtem és most már
kedvelem. Kíváncsivá tesz, hogy mi van még bennem. Például
lehet mindenféle oldalam, amiről nem tudok.
Még mindig feldolgozni próbáltam, hogy mit mondott és mit
jelent mindez, amikor felnézett és gyorsan azt mondta:
– Úgy gondolom, az anyám valami rosszat tett. Úgy értem,
igazi rosszat.
Erősen egymásra néztünk. Azon töprengtem, mit kellene
tennem. Talán csak őszintének kellene lennem Ashley-vel. Végül
azt mondtam:
– Hazudott a tárgyalásomon. Azon az estén nem
veszekedtem a húgommal. Sokszor máskor igen, de nem azon az
éjszakán. Shauna utált engem.
– Szóval olyan volt a helyzet, ahogy a dolgozatomban
írtam? Anya terrorizált?
– Az anyád és a barátnői brutálisak voltak velem, még az
után is, hogy lógni kezdtek a húgommal. De valami
megváltozott azon a nyáron, a húgom halála előtti hetekben.
Nem vagyok biztos benne, hogy mi történt, de valami történt.
Ashley nyakának sápadt bőre alatt lüktetett egy ér.
– Gondolod… gondolod, hogy az anyám tette?
– Nem tudom, hogy mi zajlott le azon az éjszakán, de azok
a lányok tudják az igazat.
– Szóval azt gondolod, hogy az anyám tett valamit
Cathyvel? – A hangja ijedt volt, Cathy nevét kiemelte. – Csak
azért, mert zaklatott téged, még nem jelenti azt, hogy
meggyilkolja őt, ugye? Mint ahogy te is haragudtál Nicole-ra, de
ez nem jelentette azt, hogy meg is ölted őt.
Az arcán látszott a kétségbeesés, és eltűnődtem azon, azért
akar-e dokumentumfilmet csinálni, hogy cáfolja azt a félelmét,
hogy az anyja gyilkos lehet. Szembeszállna vele? Nem volt okom
védeni Shaunát, de még mindig nem voltam biztos abban, hogy
mi hajtja Ashley-t – mi lenne, ha valahogy rájönne, hogy
beszéltünk a dílerrel és ezt az anyja képébe vágná? Vagy azt,
hogy a díler eltűnt. Jobb lesz, ha többet már nem árulok el neki.
– Beszélned kellene erről az anyáddal – jelentettem ki végül.
Szerettem volna látni Shauna arcát, amikor Ashley ledobja a
bombát.
A szemem sarkából mozgást vettem észre, az ablakban a
függöny rebbent. Aiden figyelt. Megfordult a fejemben, rájött-e
már, hogy ki vagyok, és hívta-e a rendőrséget.
– Mennem kell – mondtam.
Ahogy elsétáltam, Ashley utánam kiáltotta: „Sajnálom.”
Fogalmam sem volt, mit sajnál, de nem fordultam meg.
Később, amikor a parton ballagtam, azon gondolkoztam, hogy
mi játszódik le majd Ashley-ben, amikor kiderül az igazság. Az,
hogy az anyja gyilkos. Én is sajnáltam.

Amikor visszaértem, Ashley kocsija már elment és sötét volt a

fiúja lakókocsija is. Reméltem, hogy újból nem futok a lányba és
fontolgattam, hogy máshova kellene költöznöm, de nem
dolgoztam, így a pénzem majdnem teljesen elfogyott.
Visszatérve a faházamba, eszembe jutott valami, amit
Ashley a dolgozatában említett. Darlene Haynes, aki összeveszett
a húgommal! Min vesztek össze? Ő valamivel többet tudhat?
Stephanie-nál volt a laptopom, így elsétáltam a kemping
irodájába és a vendégeknek fenntartott számítógépen elvégeztem
egy gyors keresést. Boldog voltam, hogy egy listán megtaláltam
Darlene-t. Még itt élt a városban. Vagy nem házasodott meg
vagy elvált, de ez mindegy volt. Ez nekem kedvezett.
A nap behúzódott néhány felhő mögé, fogtam a
farmerdzsekim és beugrottam az autómba, és a mögöttem levő
ülésre tettem Darlene címét egy papíron. Lassan hajtottam,
váltogattam az útvonalakat és figyeltem, hogy nem követnek-e.
Végül Darlene háza előtt fékeztem le, amely a folyó túloldalán
volt. A házon nem volt túl sok nézni való, csak egy fehér
földszintes házikó volt, de takaros és az egész udvaron virágok
nyíltak.
Kopogtam az ajtón. A közeli sövényről egy macska jött
futva, meglepett, majd a lábamnál hízelgett, dorombolt.
Nem gondoltam, hogy szerencsém lesz és valóban otthon
érem Darlene-t, de az ajtó kinyílt, és én azonnal felismertem őt,
bár a haja rövid volt és kiszőkített. Az egyik fülében volt pár
fülbevaló és valamiféle egyenruhát viselt, mintha üzletben vagy
gyógyszertárban dolgozna. Amikor meglátta az arcom,
lemerevedett, próbált elhelyezni, majd amikor sikerrel járt, szinte
sokkot kapott.
– Te vagy…
– Toni.
– Istenem, olyan vagy, mint a húgod. – Meredten nézett,
próbált mindent felmérni. Láttam, hogy tekintete megáll a
tetkóimnál, láttam a félelmet, amikor arra emlékezhetett, hogy
börtönben voltam. Azt kívántam, bárcsak kivettem volna a
farmerdzsekimet a kocsimból.
– Bemehetnék? Néhány dolgot szeretnék kérdezni Nicole-
ról.
Kényelmetlenül érezhette magát.
– Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e.
A tárgyaláson sosem tanúskodott, amit én furcsának
találtam. Ha valaki igazán ismerhette a testvéremmel való
kapcsolatomat, akkor az Darlene volt. Évekig közel álltak
egymáshoz. Hát miért nem beszélt vele a rendőrség?
– Nem maradok sokáig – mondtam. – Csak néhány dolgot
szeretnék tisztázni. – Még mindig engem bámult. Lágyítottam a
módszeremen. – Emlékszem, hogy mindig nálunk voltál, ti
ketten jó barátnők voltatok. De történt valami. Nicole
megváltozott abban az évben, mielőtt megölték. Nem mi
Ryannel voltunk, de az az ember még szabadon van. Talán tudsz
valamit, valami olyat, ami mindent megváltoztathat.
Most zavartnak nézett ki, váratlanul átejtettnek, olyannak,
mint aki talán soha nem latolgatta azt, hogy lehet más is a
gyilkos.
– Régen volt, a memóriám…
Végre, csak megnyílik!
– Nem kell sok, csak egy kis részlet.
Még mindig vergődött, mint aki nem tudja, mit higgyen.
– Nem azért vagyok itt, Darlene, hogy megváltoztassam a
rólam kialakított véleményed. Csak tudnom kell, mi történt
kettőtök közt, miért ejtett. Biztos fájhatott.
A megfelelő ideget találhattam el. Az arca mérges volt,
amikor kimondta:
– Abban az évben Nicole-ból egy valódi ribanc lett!
Tökéletes. A méreg jó, a méreg ráveszi, hogy többet mondjon
el nekem. Így úgy érezheti, hogy fel van jogosítva.
– Hát, miért nem mesélsz nekem erről?
Kinyitotta az ajtót.
– Csak kevés időm van a munka előtt.
– Úgy is jó. – A macska a lábam körül sündörgött,
beszáguldott a házba és gyorsan felrohant az emeletre.
Mi a konyhájában ültünk le. Nem ajánlott fel kávét, de nem
is volt rá szükségem. Tűkön ültem, az izgalom felcsigázott. Közel
voltam. Éreztem.
– Szóval mi történt? – kérdeztem.
– Egy sráccal találkozgatott, Dave-vel. Ekkor kezdett először
megváltozni.
– Dave? – Ez lehetett az a fickó, akivel telefonon beszéltem,
aki miatt kiosont. – Én nem tudtam, hogy van fiúja.
– Senki sem tudta. Négy évvel volt idősebb nálunk, már
főiskolás. Azon a karácsonyon találkoztunk vele egy plázában és
eljött néha a sulihoz beszélgetni vele. Egy bulin jöttek össze, majd
Nicole elkezdett kiszökni, hogy találkozzon vele.
Szóval igazam volt.
– Miért vesztetek össze?
– Elkezdett titkolózni. Például többé nem mondott el
bizonyos dolgokat a srácról, és bizonyos ruhákat sem vett fel,
mert a fiúja azt mondta, hogy azok szemétre valók. A gyerek túl
sokat bulizott, és mindig a barátaival ivott. Szerintem egy bunkó
volt. – Megállt, ahogy a múltra gondolt. – Hallottam őt egyszer,
amint Nicole-lal ordítozott a telefonban.
Visszaemlékeztem, hogy a suliban a húgom a lányvécében
sírt, a félelmére, amikor én vettem fel a telefont. A fickó csak egy
irányításmániás gyökér volt rossz hozzáállással vagy egy
veszélyesebb valami?
– Próbáltál erről beszélni vele?
– Mondtam neki, hogy ejtenie kellene. Azután pár hétig
abbamaradt a kapcsolatunk, majd azokkal a lányokkal töltött
minden időt. Megint szexi ruhákat hordott és bulikra járt, így azt
gondoltam, hogy szakított vele.
Visszagondoltam arra a májusra. Egy hónappal később újból
kezdett kiosonni. Vagy nem szakított azzal a Dave nevűvel vagy
a lányokkal találkozott, hogy bulizzanak, vagy valaki más várt
rá. Azon a nyáron azt mesélte nekem, hogy egy olyan fiúba
szerelmes, aki az apámnak dolgozik. Az, aki a nyakláncot adta
neki. Csak egy hazugság volt, hogy fedezze ezt a Dave-et? Majd
azon kezdtem morfondírozni, vajon nem az egyik lány fiújával
találkozgatott? Ez felbosszanthatta őket, de szerintem az én
húgom nem ilyen volt. Valószínűleg ez a srác volt az.
– Miért nem beszéltél róla a rendőrségnek, miután Nicole
meghalt?
– Mondtam, és azt mondták, hogy megvizsgálják. De
azután letartóztattak titeket…
– Te pedig arra jutottál, hogy mi tettük.
– Tudtam, hogy Ryannel sokszor kerültök bajba, és te
mindig drogoztál, és veszekedtél is Nicole-lal, és voltak tanúk…
– Darlene, én nem öltem meg őt. Nem tudom, hogy ennek a
srácnak van-e valamilyen köze ehhez, de meglepődnék azon, ha
a rendőrség beszélt volna vele. – Meséltem neki a mi
kihallgatásunkról, hogy a zsaruknak sose volt más
gyanúsítottjuk, hogy a lányok hazudtak.
 Darlene lehangolt lett, a lehetőségeket latolgatta, de még
mindig nem volt hajlandó hinni nekem.
– Talán Dave-nek volt alibije vagy ehhez hasonló.
– Lehet, de most szeretnék vele beszélgetni. Tudod, hogy
errefelé lakik-e? Vagy a vezetéknevét?
Néhány szívdobbanásig csendben volt, majd azt mondta:
– Johnson lehetett. Nem, Jorgenson, vagy ahhoz hasonló,
de elköltözött.
Elég általános név és nehéz lesz megtalálni őt ennyi év után,
de van egy csekély esély.
– És már nem voltak többé barátok, tudod – mondta aztán
Darlene.
– Kik?
Habozott, mint aki már megbánta, hogy ezt mondta, de
aztán folytatta, puhatolódzó hangon:
– Shauna csapata és Nicole. Megharagudtak rá, mielőtt
meghalt. Amikor hallottam, hogy azt állítják, látták őt veled a
tónál, mindig arra jutottam, hogy ők maguk mentek oda, hogy
megkeressék.
Az adrenalin működésbe lépett bennem, minden más
lelassított.
– És te senkinek sem mondtál semmit? A tárgyaláson…
– Még mindig próbáltam felfogni ezt az egészet.
Bólintott.
– A legjobb barátnő benyomását keltették. Amondó voltam,
hogy csak figyelemfelkeltésért teszik. – Megvonta a vállát. Egy
apró mozdulat volt, ami most dühített. Ez az információ
megváltoztatta volna az életem. Jó néhányszor vettem levegőt,
az asztal alatt ökölbe szorítottam a kezem, míg meg nem
nyugodtam.
– Mi miatt voltak mérgesek? – kérdeztem. – Honnan
hallottál erről?
– Nicole sírva hívott fel az egyik éjszaka. Azt mondta, hogy
Shauna dühös rá és hazudott a többi lánynak. Azt terjesztette,
hogy Rachel fiújával kavar és ő volt az, aki elmesélte Kim
anyukájának, hogy a lánya leszbi.
Emlékeztem, hogy Cathy annyit vallott be Ryannek, hogy
mérgesek voltak Nicole-ra, Kim pedig arról panaszkodott, hogy
Nicole rúgatta ki. Végül csak közel kerültem az igazsághoz.
– Mondott neked valamit arról, hogy mivel bosszantotta fel
annyira Shaunát?
– Nem, csak azt, hogy ő igazán rosszat tett és Shauna rájött.
Átgondoltam mindent, végigtekintve a heteket, melyek a
gyilkosság éjszakájához vezettek. Emlékeztem a fehér kocsira,
ami a házunk előtt lassított. Lehet, tényleg Shauna volt az. Mit
tehetett Nicole, ami annyira rossz lehetett, hogy Shauna ellene
fordította a lányokat?
Darlene is a gondolataiba mélyedt, ahogy a cicát figyelte,
amint egy légyre vadászott a padlón. Hangja halk és aggódó volt.
– Kérdezte, hogy lehetnénk-e megint barátnők. Mondta,
hogy sajnálja, ahogy velem bánt, de azt mondtam neki, hogy egy
ribanc, és soha többé nem akarok vele beszélni. Aztán letettem.
Egymás szemébe néztünk.
– Ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltem vele.
Egyikünk sem szólt semmit egy percig. Aztán Darlene
sóhajtott egyet.
– Most mennem kell dolgozni.
– Köszönöm, hogy beszéltél velem. – Felálltam. – Ha
valami más is eszedbe jutna, bármi, kérlek, hívj fel. – Odaadtam
neki a számom, amit sietve feljegyzett egy papírdarabra a
telefonja mellett.
Kikísért az ajtóhoz, a karja szorosan a mellkasa előtt, mintha
a beszélgetésünk megborzongatta volna a testét.
Odakinn a bejárati lépcsőn azt mondta:
– Sose tudtam megérteni, miért kezdett el lógni azokkal a
lányokkal.
– Én sem.
– Mindenki azt gondolta, hogy Nicole olyan tökéletes, de ő
csak abban volt jó, hogy jónak tettesse magát. Együtt több bajba
belekeveredtünk. Néha nevettünk ezen. Azon is, hogy az
anyukátok mindig kemény volt veled, de nem tudta, hogy Nicole
ideje nagy részében titokban mit csinál.
– Úgy tűnik, hogy egyikünk sem tudta, hogy igazán mi
történik az életében. Mindenesetre abban az utolsó néhány
hónapban biztosan nem.
– Még mindig ijesztő a meggyilkolására gondolni. Amikor
tinédzserek vagyunk, nem gondolunk olyan dolgokra, mint
például, hogy mi fog történni, pláne nem egy ismerőssel mi fog
történni. A kölykök már nem mennek a tóhoz, vagy ha igen,
akkor csak az ő meggyilkolásáról akarnak beszélgetni. Mindenki
úgy tett, mintha a barátai lettek volna vagy ismernének téged és
Ryant. Én többé sose mentem oda ki, sose beszéltem róla, de
egész idő alatt rá gondoltam. Nem értettem, hogy tudta valaki
annyira utálni őt.
A tekintetünk találkozott, az arckifejezése hirtelen ideges lett,
mintha a miatt aggódna, hogy túl sokat mondott.
– Mennem kell – mondta. Visszalépett a házba, kulcsra
zárva az ajtót maga mögött.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER

2013. AUGUSZTUS

Visszamentem a kempingbe, és bejelentkeztem az irodai

számítógépen, hogy megnézzem, kaptam-e e-mailt. Egy
kertépítő állásról szóló fogadott, amire hónapokkal ezelőtt
jelentkeztem. Azt akarták tudni, hogy keresek-e még állást.
Visszae-maileztem, hogy érdekel és szeretnék bemenni egy
interjúra. Ugyanakkor nem tudtam, hogy sokáig leszek-e
szabadlábon, de meg kell mutatnom Suzanne-nek, hogy
próbálkozom, plusz pénzre is szükségem volt. Úgyis hamarosan
találkozunk. Megeresztettem hát neki egy hívást, de hiába, nem
tartózkodott benn. Csak remélhettem, hogy előbb vagy utóbb
megtudom, mi történik.
Amikor végeztem a levelezéssel, rákerestem Dave
Jorgensonra. Sajnos elég gyakori név, és nem találtam senkit
sem, aki talán a húgom volt fiúja lehetett. A Facebookon
megnéztem néhány embert, akikkel együtt jártunk suliba, majd
leellenőriztem a barátaik listáját, de ilyen névvel sem szerepelt
senki.
Az utolsó pár nap stresszétől kimerülve próbáltam
szundikálni, de nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra,
amit Darlene-tól tudtam meg Nicole utolsó évéről. Szerinte a
húgom szakíthatott Dave-vel nem sokkal az előtt, hogy a
lányokkal kezdett lógni. Hát akkor miért lopózott ki? Újból
kapcsolatba kerültek? Feltételeztem, hogy a nyaklánca azon az
éjszakán veszett el, de talán a gyilkos vette magához. És ha van
egy másik gyilkos, akkor miért hazudtak a lányok a
tárgyalásomon? Csak azért, mert utáltak engem?
 Lehetséges volt, de az ösztönöm azt súgta, hogy Shaunának
jóval nagyobb szerepe van Nicole halálában, mint gondolnám, és
amiért megérte hazudni neki a tárgyalásomon. Volt ott még
valami más is, ami miatt – ahogy Darlene elárulta – haragudott
Nicole-ra. Lehetséges, hogy ő is ezzel a Dave nevű sráccal járt?
Azonban, emlékeim szerint, nem volt fiúja abban az évben.
Valami történt. De mi?
Reméltem, hogy a Darlene-nel való találkozásom segít
tisztázni a dolgokat, de most több kérdésem volt, mint válaszom.
Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, az az, hogy a húgomnak
volt egy titkos élete is. Olyan, ami valószínűleg megölte őt.

Másnap reggel a városba tartottam, hogy vásároljak, de amikor a

plázához érkeztem, észrevettem Ashley autóját a parkolóban. A
fiúja ült a kormánynál, cigizve, és Ashley a kocsi mellett állt
Shaunával, aki szintén ott parkolt. Nyilvánvalóan valami miatt
veszekedtek, az arcuk mérgesnek látszott és a kezükkel
hadonászva adtak nyomatékot álláspontjuknak. A sarok
környékén álltam le, ahonnan jól láthattam őket. Mérgesen még
váltottak néhány szót, majd Ashley beszállt az autójába,
miközben az anyja még mindig beszélt, és az orra előtt bevágta
az ajtót. Elhajtottak. Ashley az arcát törölgette, mintha sírt
volna, Shauna utánuk bámult, az arca kipirult és mérges
kifejezést öltött. Aztán visszaült a járgányába és beszélni kezdett
valakivel a mobilján. Bármi is mérgesítette fel, biztos voltam
benne, hogy nem az, hogy Ashley megengedte a fiújának, hogy
vezesse a kocsiját.
Befejezte a hívást és bekanyarodott a pláza sarkánál.
Kíváncsi voltam, hova mehet, így követtem.
A hátsó parkolóhoz hajtott. Tartottam a távolságot, de azért
láttam, hogy megint mobilozik, majd egy férfi kinyitotta az egyik
üzlet hátsó ajtaját. Nagyjából a mi korunkbeli volt, sötét hajú,
sörhasú, de elég jóképű. Shauna kiszállt a kocsiból és rövid ideig
beszélgettek. A testbeszéde elárulta, hogy továbbra is
bosszankodik, és az az érzésem támadt, hogy most beszéli ki a
veszekedését Ashley-vel. Ki ez a fickó? Körbenéztek,
leellenőrizték, hogy figyel-e valaki. Lehúztam a fejem, és a
kormánykerék mögül kukucskáltam ki. A férfi közelebb húzta
Shaunát, hogy megölelje, majd szájon csókolta. Shauna
elfogadta a csókot, de elsőnek húzódott el, eltolva a fenekéről a
férfi kezét. A fickó az épületbe vezette.
Előre hajtottam, hogy megnézzem, hogy milyen boltba
mentek be. Egy fotófelszereléseket árulóba. Ashley tanárával van
viszonya? Na így beszéljünk arról, hogy milyen az, ha a lányunk
életébe avatkozunk! Visszamentem a kempingbe, és próbáltam
mindent feldolgozni. Új információt szereztem, de segíthet ez
nekem? Fontolgattam, hogy felhívom Ryant, de úgy döntöttem,
hogy ezt egy kis ideig megtartom magamnak. Nem akartam őt
semmibe se belehajszolni.
Átgondoltam mindent, amit Darlene mondott. A lányoknak
tudniuk kellett, hogy Nicole jár valakivel. Bizalmasan közölhette
velük – ha másért nem is, de hogy bizonyítsa, hogy mennyire
menő. Talán igazam lesz, és Shauna járt azzal a Dave nevű
fiúval, vagy barátkozott vele.
De talán nem jól látom mindezt. Mi van akkor, ha nem
azért tanúskodtak, hogy bajba sodorjanak? Mi van, ha valaki
mást védtek?
Az egyedüli ember, aki az egész történetet ismeri, az Shauna.
De hogy szedjem ki belőle? Nem kockáztathatom meg, hogy
mindenhova követem. Hogy bosszanthatnám fel és törhetném
meg? Hogy érhetem el, hogy a falra másszon tőlem? Még ha
próbálja is irányítani a lánya minden lépését, az nyilvánvaló,
hogy szereti Ashley-t – vagy legalábbis azt akarja, hogy Ashley
szeresse őt. Emlékszem, kölyökkorunkban mennyire megrémült,
amikor úgy érezte, hogy valakit elveszíthet. Hát hogy érezné
magát, ha úgy alakulnának a dolgok, hogy a lánya rájönne a
viszonyára?
El kell hitetnem vele, hogy olyan információ van a
birtokomban, amiről nem akarja, hogy a lánya vagy valaki más
tudomást szerezzen. Ha ez megvan, akkor rá kell vennem, hogy
valahol titokban találkozzon velem. Az egója és a velem szemben
érzett utálata előhozhat belőle valamit, és talán beszélni kezd.
Láttam ilyesmit a börtönben. Az emberek nem tudták tartani a
szájukat a bűneikről, mert annyira büszkék voltak arra, amit
elkövettek, hogy mindenképpen el kellett mondaniuk valakinek.
Shauna talán még örülne is neki, ha a szemembe mondhatja,
hogy tette tönkre az életem. Hogyan nyert.
Arra gondoltam, hogy Ashley levideózta, amikor az anyja
Kimmel beszélget. Nem volt rossz ötlet. A mobilomnak
hangfelvevője is van. Semmi se tartaná vissza Shaunát attól,
hogy megtámadjon, de volt egy olyan érzésem, hogy ha csak
ketten vagyunk, nem teszi meg. Annál alattomosabb. Úgy
éreztem, találkozni akar majd velem, hogy rájöjjön, mit is tudok.
De nem voltam ostoba. Ha találkozni akar velem, biztos
viszek kést.
Először azonban beszélnem kell vele.

Kikerestem a számát, remélve, hogy nem Ashley veszi fel. Nem ő

volt.
– Halló? – szólt bele.
– Toni vagyok. Azt hiszem, ideje beszélnünk.
Egy hosszú pillanatig nem szólalt meg. Én sem mondtam
semmi mást.
– Nem hívhatnál fel – mondta.
– Te meg nem smárolhatnál egy üzlet tulajdonosával egy
parkolóban.
Hirtelen levegőt vett, majd visszanyerte a nyugodtságát. A
hangja egyenletes és szenvedélymentes volt, amikor
megkérdezte:
– Miről lenne szó?
– Személyesen szeretnék találkozni veled.
– Megőrültél. Miért mennék ebbe bele?
 – Mert tudok egyet-mást. Mint például, miért ölted meg a
húgom. Kellemes csevegést folytattam Darlene Hayesszel. Úgy
tűnik, beszélt vele a halála előtt valakiről, akivel titokban
találkozott. De úgy gondolom, ez számodra nem titok.
Csend.
Óvatosnak kellett lennem. Ha rossz irányba lépek,
elszalasztom. Arra kell rávennem, hogy eltöprengjen rajta,
milyen bizonyítékom lehet. Aztán ez majd beérik.
– Miután Nicole meghalt, a szüleim Darlene-nek adtak egy
doboznyi holmit. Szentimentális dolgokat a gyerekkorukból. Mint
például a húgom naplóját. Most nálam van, és valami azt súgja,
hogy talán te is szeretnéd ezt.
– Nem hiszek neked. – Határozottan mondta, de túl
nyomatékosan, mintha magát próbálná meggyőzni.
– De nem vagy benne biztos, vagy igen? És egyetlen módon
szerezhetsz bizonyosságot, ha találkozol velem holnap este a
tónál.
– Nem fogok egy elítélttel találkozni a tónál.
Kíváncsi voltam, emlékszik-e arra, hogy Nicole halálának az
évfordulója pár nap múlva lesz. Foglalkozik-e ezzel, vagy már
évekkel ezelőtt elfelejtette a dátumot?
– Szerintem én nagyobb kockázatot vállalok, nem így
gondolod? Tudod, hogy sose öltem meg senkit, de ezt nem
mondhatom el rólad.
– Ha van információd, miért nem mész a rendőrségre?
Kiterítette a kártyáit, ezzel pedig beismerte, hogy mégis csak
tud valamit.
– Én már leültem az időm. Nem akarok egy újabb
tárgyaláson és hosszadalmas fellebbezésen keresztülmenni. Csak
az életemet szeretném folytatni, és szükségem van rád, hogy
támogass. Szóval találkozzunk, és adsz egy vaskos pénzköteget a
naplóért cserébe. Aztán kérem az áthelyezésemet, és soha többé
nem kell újra látnod vagy hallanod felőlem.
– Csak ezt akarod? Pénzt? – hallottam a gúnyolódását a
telefonon keresztül.
– Harminc lepedő. Aztán sose látsz többet.
– És mi van Ryannel?
Gyorsan átgondoltam.
– Ő is elmegy. Megosztozunk a pénzen.
Csendben maradt, ő is gondolkodott.
– Mi van, ha nem tudom megszerezni a harmincat?
– Akkor a lányod kap egy telefonhívást, majd a férjed, aztán
a rendőrség, és már hívhatod is az ügyvédet.
Lélegzetet vett, mérges sziszegés hallatszott.
– Szuper! Találkozok veled.
– Holnap este tízkor. A tó északi végén, a szirtek közelében.
Letettem a telefont, majd csak ültem az elsötétedett
faházban, és szaporán vert a szívem. A játék elkezdődött. Az
egyetlen hiányzó szereplő Ryan volt. Talán elbújhatna az
erdőben arra az esetre, ha támogatásra lenne szükségem.
Tárcsázni kezdtem a számát, majd abbahagytam. Nem akartam
őt bajba keverni, nem akartam megkockáztatni azt, hogy együtt
látnak minket. Ha valami rosszul sülne el, és erre megvan az
esély, nem akartam, hogy mindketten visszamenjünk a
börtönbe. Egyedül kell ezt végigcsinálnom.

Másnap lassított felvételként pergett az idő. Elmentem az óceán

partjára sétálni. Kapitányra gondoltam, Ryanre gondoltam. A
mai éjszaka után a dolgok vagy jobbak lesznek, vagy rosszabbak,
de én felkészülten vártam.
Egy kicsivel kilenc előtt megfogtam a telefonom, néhányszor
kipróbáltam a felvevő applikációt, majd a hátsó zsebembe tettem
a kést, amit tegnapelőtt vettem. Ha ezzel kapnak el, kétségtelenül
elbukom a szabadlábat, de a kemény fém a zsebemben szilárd,
megnyugtató érzéssel töltött el. Megjött a válasz e-mail a
tájépítészi állásról, és holnap lesz az interjúm. Egy pillanatra
engedélyeztem magamnak, hogy izgatott legyek. Nagyszerűen
hangzott az egész napos kinti munka. Aztán kizártam ezeket a
gondolatokat. Nem akartam, hogy ne koncentráljak, nem
akartam a holnapra gondolni vagy a következő napra vagy
bármi másra. Csak a mai éjszakán kell túljutnom. Suzanne is
hívott és a szívem egész idő alatt a torkomban dobogott, de ő
csak a szokásos kérdéseket tette fel.
Komoly esély volt rá, hogy Shauna nem egyedül jön, hogy
magával hozza Kimet és Rachelt. Mindenesetre írtam egy levelet,
amiben elmagyaráztam mindent, amit felfedeztem és azt is, kivel
találkozom, majd a faházban hagytam. Még végrendeletet is
írtam, a szánalmas megtakarításom maradékát és a holmijaimat
Ryanre hagytam, és kértem, adoptálja Kapitányt, teremtsen neki
egy olyan jó otthont, amit megérdemel.
Ez után gyorsan kitakarítottam a szobám, beágyaztam,
elpakoltam az új holmijaimat és próbáltam magam felkészíteni
mindenre, ami az utamba kerülhet.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER

2013. AUGUSZTUS

Csend fogadott a tónál. Nyár vége volt már, és ezen éjszakai

órában senki sem tartózkodott odakinn. Lehúzva tartottam az
ablakot és a levegőben érezni lehetett a fenyők és a tó vízének a
szagát. Tizenhét évvel ezelőtt voltam itt utoljára, azóta
megváltozott a hely: jobban benőtte minden, az öreg utak fölött
összeborultak a fák, és majdnem megérintették egymást a másik
oldalon. Nem akartam ott találkozni Shaunával, ahol Nicole
meghalt – még kísértett az emlék, ahogy kihúztuk meztelen
testét a hideg vízből. Helyette egy olyan helyszínt választottam,
magasan a tó fölött, a távoli végen, ahonnan a fiúk a vízbe
szoktak ugrani a sziklákról, miközben a lányok izgatottan
sikoltanak. Tizenöt perccel korábban érkeztem, így az autóban
ültem, a rádiót hallgattam és tanulmányoztam a körülöttem levő
sötét erdőt. Az alakokat és az árnyékokat. Arra gondoltam,
hogyan érezhette magát Nicole azon az éjszakán, egyedül és
ijedten, várva Ryanre és rám, hogy visszajöjjünk, de e helyett
valaki más jelent meg.
Majd az a rövid megjegyzés jutott eszemben, amit Ryannek
hagytam a faházban. Tényleg így akarom lezárni kettőnk között
a dolgokat, ha valami mégis csak történne velem? Kitapogattam
az eldobható telefont a zsebemben. Fel kellene őt hívnom?
Tárcsáztam a számát.
– Toni, te vagy az?
Ez hiba volt. Hagynom kellett volna mindent, ahogy volt.
– Toni? Jól vagy? – A hangja ijedtnek hangzott.
– Persze, hé, csak rád gondoltam és… – Abbahagytam, mert
a torkom összeszorult.
– Hol vagy? Mi folyik ott?
– Semmi… Nem kellett volna telefonálnom.
Éreztem, hogy gondolkodik, összerakja a dolgokat.
– Találkozol valakivel? Hol vagy?
– Mennem kell. Később hívlak. – Letettem a telefont. A
picsába!
Pár perccel tíz után Shauna kocsijának reflektorfénye
mászott fel a hegyre, és leparkolt a tisztás másik végén.
Letompítottam a fényszóróm, hogy lássuk egymást, de ne legyen
vakító. Ő is ezt tette. Az anyósülés felől szállt ki, a kezét maga
előtt tartva mutatta nekem, hogy nincs fegyvere.
Ki vezetett? Biztos az egyik lány. Bekapcsoltam a
mobilomon a hangfelvevő appot, és a zsebembe süllyesztettem. A
kezemet feltartva kiszálltam a terepjárómból, bár tudatában
voltam a késnek a hátsó zsebemben.
Néhány lépést tettem előre. Ő is. Megálltunk, amikor
néhány méterre voltunk egymástól.
– Féltél egyedül eljönni, Shauna?
– Hol van a napló, Toni?
– Az autómban – mutattam magam mögé. – De először
lássuk a pénzt. – Beszéltetnem kell arról, hogy mi történt azon az
éjszaka, de fogalmam sem volt, hogy tegyem ezt a nélkül, hogy
elárulnám, sose olvastam semmilyen naplót – mert nincs is. Arra
az esetre, ha kérné, hogy mutassak valamit, a papírboltban
vettem egy rózsaszín naplót és néhány oldalt kitöltöttem benne,
de csak ennyire futotta.
Odasétált a kocsijához és kinyitotta a hátsó ajtót, kivett egy
vászonzsákot és a lábam elé dobta.
– Gyere és vedd el!
Furcsán nézett volna ki, ha nem akarnám a pénzt.
Előreléptem és a zsákért nyúltam, amikor egy csattanó hangot
hallottam. Felnéztem. Shauna fegyvert tartott rám. A karja
egyenes volt, a fegyver stabil. Feltartottam a kezem, pár lépést
hátrabotorkáltam.
– Mi a franc?
A vezetőülés felőli ajtó kinyílt és egy férfi szállt ki az autóból.
Frank McKinney volt az! Sokkot kapva meredtem rá.
– Shauna, hozd a naplót! – mondta.
Ő is benne volt? Meg fog ölni? A szívem kétségbeesetten
zakatolt. Futhatok az életemért? Körbenéztem. A fák túl messze
voltak. Lelőnének, mielőtt pár méternyire jutnék.
McKinney a szemembe nézett.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
– Mintha nem tudnád.
Nyilvánvalóan azt gondolta, hogy többet tudok annál, amit
tudok. De mit?
Áthelyezte a testsúlyát, és én megpillantottam a fegyverét az
övén levő pisztolytáskában. Úgy láttam, még golyóálló mellényt
is visel a bőrkabátja alatt, teste vaskosabb volt, mint általában.
Eszembe jutott a telefon a zsebemben. Hívjam a 911-et? Mielőtt
bármit is tehettem volna, Shauna intett, hogy lépjek el a
járgánytól. Oldalra húzódtam, a szemem McKinney-n tartottam,
akinek a keze a pisztolya közelében matatott, miközben engem
figyelt. Shauna az ülések alatt és a kesztyűtartóban kutatott.
Megtalálta a naplót, átlapozta és felnevetett. Kimászott a
kocsiból, a naplót a földre dobta.
– Üres.
– Az igazi napló nincs itt – magyaráztam. – Egy
biztonságos helyre tettem.
Dühösnek tűnt.
– Mit értesz az alatt, hogy nincs itt? – Megint rám szegezte
a fegyvert. Az árnyékban McKinney is dühöngött.
– Tudtam, hogy a kisded játékodat fogod játszani – mondta,
és egy lépéssel közelebb jött. Kipattintotta pisztolytáskáját és
elővette a fegyverét. – Hol van?
Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek a pisztolyára, arra,
ahogy tartotta. Természetesen, a hüvelykujja a kibiztosítón. Nem
fogják megengedni, hogy elhúzzak, most nem. Próbáltam
összeszedni rémült gondolataimat. Időt kellett nyernem, el kellett
terelnem a figyelmüket. Shauna az apja felé fordította a
tekintetét, a nyakláncának ezüstös csillanását vettem észre. Ez
emlékeztetett valamire, amit használhatok.
– Elmondom, ha elmesélitek nekem, hol van a húgom
nyaklánca. Egy gyémántmedál volt rajta, és mindig viselte. De
eltűnt azon az éjszaka, amikor meghalt. Mintha valaki nem
akarta azt, hogy nála maradjon. Valaki, aki féltékeny volt.
– Nem kellett volna viselnie azt! – Shauna hangja volt,
magas és metsző. – Nem az övé volt.
A lélegzet megakadt a torkomban. Közel voltam az
igazsághoz, és egy pillanatig el akartam futni előle, nem akartam
tudni.
– Mi történt vele? – Átnéztem McKinney-re, a körvonalára
a fényszórók előtt, azon töprengve, hogy megállítja-e a lányát, de
csendben maradt.
– Én vettem el – szólt Shauna diadalittasan.
McKinney most megszólalt.
– Shauna… – De ezzel nemcsak figyelmeztette a lányát,
hogy maradjon nyugton, hanem düh is volt a hangjában.
Mintha bosszús lenne rá, hogy elvette a láncot… és meglepett.
Mit nem vettem észre?
Shauna megfordult és szembenézett az apjával. A hangja
megcsuklott a sírástól.
– Azt mondtad, hogy elfoglalt vagy, mindig olyan rohadtul
elfoglalt az őrsön, de te nem az voltál. Azon a nyáron nem. Te
vele voltál!
Irtózat fogott el, amikor végül összeraktam a kirakós
darabjait. Az a gyémánt nyaklánc túl drága lett volna egy
tinédzser fiú pénztárcájának, túl előkelő.
Ez valaki másnak volt az ajándéka.
– Shauna! – McKinney hangja dühös volt. – Uralkodj
magadon.
 – Uralkodjak magamon? Te vagy az, aki egy kiskorúval
hentergett.
– Te viszont megölted – áradt a düh a férfi hangjából.
Megvan! Összetörtnek éreztem magam, millió darabra
hullottam. Shaunának akartam rontani, a földre akartam
dönteni, ahogy Nicole-lal tette. El is kezdtem felé mozdulni,
amikor megláttam a fegyvert McKinney kezében.
Shaunából a harag beszélt.
– Megérdemelte. Eljött a házunkba, úgy tett, mintha a
barátnőm lenne… Ez undorító, apa. Fiatalabb volt, mint én.
– Nem így volt.
– Akkor hogy volt, apa? Elmeséled nekem?
– Shauna…
– Istenem, dugtál a barátnőmmel! Ez beteges és perverz,
és…
– Elég! – üvöltötte McKinney. – Hibáztam, és megfizetek
ezért minden átkozott nap. Elegem van abból, hogy eltüntessem
a szemetedet.
A kép többi része is kezdett világossá válni előttem.
– Végig tudtad – fakadtam ki. – Tudtad, hogy a lányod ölte
meg a húgomat és segítettél eltussolni.
– Nem volt más választásom. – A hangja jéghideg volt.
– Természetes, hogy nem, te gyökér. – A mellkasomat majd
szétrobbantotta a harag, ökölbe szorult a kezem.
– Hazudtál. Engedted, hogy Ryan és én börtönbe
kerüljünk… évekre.
– A végén úgyis ott végeztétek volna.
– Így akarod igazolni magadat? Mi nem voltunk jók?
– Ne pocsékold tovább az időt. Hol az a kibaszott napló? –
McKinney felemelte a karját, a pisztollyal egyenesen rám célzott.
Hallottam, hogy egy másik kocsi jön felfelé mögöttünk.
McKinney leeresztette a karját. Megfordultam, felemeltem a
kezem, hogy leintsem a sofőrt, majd abbahagytam, amikor
felismertem a piros autót. Ashley volt az.
 Shauna levegőért kapkodott.
A kocsi hirtelen megállt, a vezetőülés felőli ajtó kicsapódott.
Ashley mászott ki, a kezében mobillal.
– Állj! – A hangja magas volt és rémült.
– Mit csinálsz itt? – követelt magyarázatot Shauna.
Ashley rám nézett, az arca sebzett volt, aztán szembefordult
az anyjával.
– Nem engedhetem, hogy bántsd Tonit.
– Ashley, menj haza – parancsolt rá McKinney.
– Tudom, mit akartok csinálni. Mindent lefilmeztem és
hívtam a 911-et. Ők tudják, hogy van egy videó, de ti nem
találjátok meg. Elrejtettem a kamerát.
– Ne legyél nevetséges. Add ide nekem. – Shauna a lánya
felé indult.
Itt volt a lehetőség.
Elsprinteltem a tó felé és leugrottam a szikláról. Lövések
dördültek mögöttem, ahogy a vízbe csapódtam, a hideg kipréselte
a levegőt a tüdőmből. A felszínre értem köpködve és irányt
vesztve a sötétségben, majd a szikláról levilágító zseblámpa
hosszú fénycsóváját láttam. Levegőt vettem, és újból lemerültem.
Több lövést hallottam, tompított puffanásokat, ahogy azok a
vízbe csapódtak körülöttem.
Levegőért kapkodva a felszínre törtem épp időben, hogy
lássam Ashley-t néhány méterrel előttem a vízbe csapódni, nem
messze a régi úszóstégtől. Továbbra is jöttek a lövések, az egyik
igazán közel. Hallottam, hogy Ashley felkiált, majd fentről
McKinney hangját.
– Shauna, állj! Ashley ott van lenn.
Közelebb úsztam hozzá, és suttogva kérdeztem:
– Ashley, megsérültél?
– Meglőttek – zihálta. – A vállam.
– El tudsz úszni a stéghez? – Legalább lesz valami fedezék.
– Talán. – Sipító hangja volt.
– Épp mögötted vagyok.
 A holdfényben láttam, hogy fél kézzel, kutyaúszással
próbálkozik, de egyre a víz alá kerül, levegőért kapkod és köpköd.
Már szinte a stégnél volt. Észrevettem, hogy a zseblámpa csóvája
a dombról jön lefelé, a fény ide-oda mozgott.
– Már majdnem ott vagyunk – mondtam neki. – Meg tudod
csinálni.
– A karom…
Aztán elhallgatott. A víz alatt volt. Vártam egy pillanatot, de
nem jött vissza. Vettem egy nagy levegőt és lebuktam oda, ahol
eltűnt, a sötét vízben tapogatóztam utána. Semmi. A
lélegzetemet visszatartva mélyebbre úsztam, közelebb a stéghez
és valami simát éreztem. A karja? Kicsúszott a szorításomból.
Kinyúltam, valami anyagot érintettem meg. Közelebb
vonszoltam, megragadtam a karját és húztam, de valamihez
odaragadt a stég alatt. Megsebesítem őt, ha ismét megpróbálom?
Szorosabban fogtam és erősen megrántottam. Ekkor szabad lett.
A felszínre emelkedtünk. Erőtlen volt. Az egyik karomat az
álla alá tettem és nehezen a part felé úsztam. Nem láttam sem
Shaunát, sem McKinney-t, nem láttam semmit. Ők már vártak,
de meg kellett kockáztatnom.
A lábam kavicsokat érintett a tó fenekén és
továbbvonszoltam Ashley-t az utolsó pár méteren. A karom fájt.
Letekintettem és láttam a sápadt arcát a holdvilágnál. Az
ingválla sötét volt. Vér? Mennyit vesztett?
– Bátorság! – suttogtam. Lassan letettem a parton és
letérdeltem, hogy megnézzem a pulzusát. A keze hideg és nedves
volt, így nehéz volt kitapintani. A fülemet a szájához tettem, de
nem éreztem a lélegzetét. Nagyon fáztam és ziháltam, de az
adrenalin még az ereimben lüktetett. Levettem az ingem és a
vállához nyomtam, majd hozzákezdtem az újraélesztéséhez,
miközben őrülten próbáltam rájönni, mit tegyek azután. Nem
akartam, hogy Ashley meghaljon, de ha figyelmeztetem Shaunát
és Franket, hogy segítsenek, valószínűleg megölnek. Mielőtt ilyen
vagy olyan döntésre jutottam volna, az egyre erősödő zörgés
közeledett.
Shauna tört át a bokrokon.
– Takarodj a lányomtól!
– Megsebesült – mondtam. – Segíteni próbálok…
Ellökött Ashley-től, és a karjába vette.
– Ashley! Ó, Istenem!
McKinney is megérkezett. Térdre rogyott Shauna mellett és
kitapogatta Ashley pulzusát.
– Nem lélegzik. Fektesd le!
Shauna elkezdte a lánya nevét kiabálni. McKinney kihúzta
Ashley-t a karjából és a hátára fektette. Megkezdte az
újraélesztést. El kellett volna futnom, de az előttem lévő képtől
földbe gyökerezett a lábam, McKinney Ashley fölé hajol, a lány
bőre sápadt.
McKinney, zihálva, mintha alig kapna levegőt, azt mondta
Shaunának: „Neked kell a mellkasát nyomnod”, de Shauna csak
meredten nézte Ashley-t és sírt. Nyilvánvalóan a sokktól.
Ellöktem az útból, elkezdtem ütemesen nyomni a mellkast,
miközben McKinney Ashley szájába fújt levegőt.
– Gyerünk, Ashley! – kántálta. – Maradj velünk!
Én is sírtam, a fogam vacogott, és miközben a feladatomra
figyeltem, a fejemben ismételtem, hogy Ne halj meg! Nem
halhatsz meg! Mellettem Shauna zokogta Ashley nevét, de aztán
felordított: „Tűnj el a lányomtól!” Próbált elvonszolni tőle. Az
egyik könyökömmel visszaütöttem, eltalálva a hasát. Az ütéstől
morgott, aztán csak nyögés és zokogás hallatszott.
Nem tudtam, hogy meddig dolgoztunk McKinney-vel, de
végül Ashley elkezdett köhögni és köpködni. McKinney az
oldalára gurította, a hátát ütögette és a lány még köhögött fel
vizet.
– Hála Istennek – mondta.
Shauna eltolt az útból és ekkor hagytam neki. Felálltam,
amikor átfogta a mellkasánál a lányát, előre-hátra hintázva.
Mindannyiunkat Ashley vére borította – a kezem ragadós volt
tőle. McKinney vigasztalni próbálta a lányát, karjával átkarolta a
hátát. Shauna mondta: „Nem gondoltam, hogy megsebesítem.
Nem. Távol kellett volna maradnia.”
Volt valami a hangjába, egy furcsa összefüggéstelenség,
amitől elgondolkoztam, hogy kiről beszél: Ashley-ről vagy
Nicole-ról. Frank szintén ránézett. Egy lépést tettem hátra,
készen arra, hogy elmeneküljek. Egy faágra léptem. Shauna
felpillantott rám, az arcát teljesen elborította a düh.
– Ez a te hibád.
Felállt és kihúzta a fegyverét a kabátja zsebéből. Fejjel
belerohantam és elkaptam a derekánál. Elesett, én pedig
rámásztam. Gurulva birkóztunk a fegyverért a homokban. Végül
megéreztem a hideg fémet a kezemben. Shaunát a hátára
fordítottam, a torkára tett karommal a földre szorítottam és a
fegyverrel a fejét céloztam. Elöntötte az agyamat a vér, a
fülemben hangos ordítást hallottam, ami buzdított, hogy öljem
meg. Aztán egy erős ütés érkezett bal felől, amikor McKinney
megtámadott és a földre dobott. A halántékomra ütött a
fegyverrel. Egy másodpercre elhomályosult a világ. Egy másik
férfihangot hallottam.
– Engedd el! – Ryan!
Most verekedés hangjai: férfiak morgása, az öklök a húsba
csapódtak. Átfordultam, a látásom homályos volt, de kivettem,
ahogy McKinney és Ryan küzdött, harcolt a fegyverért. Ahogy
gurultak a koszban, a testük közel, szinte ölelésben. Shauna
próbálta elhúzni Ryant, én lábra kászálódtam, a karomat a
torkára tettem és elvonszoltam. Egy lövés dördült. Ryan
felnyögött és az oldalát szorította, de sikerült McKinney orrába
fejelnie. Az felkiáltott, amikor az arcát elöntötte a vér. Most Ryan
kezében volt a fegyver. McKinney homlokához nyomta,
miközben lovagló ülésben ült a férfi mellkasán és a másik kezével
a torkát szorongatta. McKinney nem mozdult, felnézett Ryanre,
a tekintete kétségbeesett volt és könyörgő.
– Tönkretetted az életünket! – kiáltotta Ryan.
 – Ryan, engedd el – ordítottam.
Shauna is kiabált.
– Ne!
Ryan még csak az irányunkba se nézett. A kezében remegett
a fegyver, a karja merev volt és az arckifejezésén kíméletlenség
látszott. Erősebben nyomta a fegyvert McKinney homlokához. A
férfi becsukta a szemét. A pillanat azonban elszállt. Ryan hirtelen
leengedte a kezét.
– Nem érdemled meg, szarházi.
Ingadozva talpra állt, egyik kezével az oldalát szorongatta, a
másikban ernyedten lógott a fegyver.
Szirénák hangja harsant. Egy pillanatnyi megnyugvást
éreztem, de ezt még nagyobb félelem követte. Ki fog hinni
nekünk? Az autók lefékeztek, a fényszórók elvakítottak, színes
fények villództak. Kiabálások hangzottak, amint a zseblámpák az
arcomba világítottak.
– Térdre! Térdeljen le most!
Térdre rogytam, a kezemet a fejem mögé tettem. Rám
ugrottak, a földre kényszerítettek, az arcomat a homokba
szorították. Egy harapásnyi a számba került, próbáltam kiköpni.
Egyikük a hátamra térdelt, kiszorítva belőlem a levegőt, ahogy
hátracsavarta a karom és rákattintotta a bilincset. Aztán talpra
állítottak. Láttam, ahogy Shaunához és Ryanhez rohannak, és
nekik is mondták, hogy ereszkedjenek le a földre. Shauna küzdött
velük, nem akarta otthagyni a lányát.
Végigtapogattak, az egyikük megtalálta a kést. Odahajtott az
egyik rendőrautó, és belöktek hátra. Még több szirénát hallottam
és mentőautókat láttam. Reménykedtem, hogy Ryan kap
segítséget. Az elöl ülő rendőr a rádiójába beszélt.
– Frank McKinney és a lánya megtámadtak – mondtam.
– Meglőtték Ryant… és Ashley-t.
– Visszavisszük az őrsre – mondta a rendőr a válla felett.
– Majd ott foglalkozunk ezzel.
– Hicks őrmesterrel akarok beszélni.
 Erre már nem válaszolt.

Az őrsön bezártak egy cellába. Még mindig reszkettem, amíg

valaki nem hozott egy overallt és egy pokrócot.
Megtagadtam az overall felvételét. Nem törődtem azzal,
hogy milyen vizes vagyok, de azt nem akartam felvenni. Most
még nem. Órákig ültem ott, senki sem válaszolt a Ryanről feltett
kérdéseimre és nem mondták meg azt sem, hogy Ashley talpra
áll-e. Végül egy kihallgatóhelyiségbe vittek. Doug Hicks jött be.
Óvatosan figyeltem, azon töprengve, hogy McKinney mit
mondhatott már el neki. Reméltem, hogy Ashley tényleg az
igazat mondta arról a videóról. Reménykedtem, hogy már jól
van.
Hicks megint felolvasta a jogaimat – egy másik rendőr már
megtette, amikor behoztak az őrse.
– Essünk túl rajta! – mondtam.
– Oké, Toni. Mesélje el a múlt éjszakát.
– Hogy van Ryan és Ashley?
– Ryan kórházban, de úgy néz ki, felépül. Ashley is rendben
lesz. Mit csinált ott kinn? És miért vitte azt a kést?
A szabadlábra bocsátásom feltételeit többszörösen is
megszegtem, de úgy tűnt, hogy amúgy is bajban vagyok, így
elmeséltem neki mindent. Arról, hogy felfedeztem, hogy Nicole-
nak volt egy titkos fiúja, hogy Shaunának viszonya van a
boltossal, és hogy meg vagyok győződve arról, hogy ő és barátnői
ölték meg Nicole-t, mert viszonya volt Frank McKinney-vel.
– Shauna azt mondta, hogy megzsarolta.
– Azt mondtam neki, hogy nálam van Nicole naplója, de
csak azért, hogy kicsaljam oda. Felvettem a telefonomra, hogy
mi is történt. – Akkor jöttem rá, hogy a mobilom valószínűleg a
tó fenekén van. – Ashley is lefilmezte, hogy mi történt, és…
– Egy perc múlva eljutunk oda is. Most azt akarom hallani,
amit önnek el kell mondania.
Elmondtam az összes feltételezésemet, és azt, hogy mire
jöttem rá a tónál: hogy a húgom már több hónapja biztosan
szexelt Frank McKinney-vel. Elmeséltem, hogy McKinney
hazahozta, aztán a húgom többször is kiosont. És azt is, hogyan
változott meg az ékszer elvesztése után. Amit Shauna vett el –
ahogy nemrég állította. Azt is elmondtam, hogy Ryan
McKinney-re ugrott, hogy engem védjen, mire az meglőtte.
A végén megkérdeztem:
– Szóval most mi fog történni velünk? Megint minket
hibáztatnak mindenért?
– Letartóztatásban van. Minden érintett vallomását
felvesszük, és már folyamatban van az Ashley által rögzített
videó elemzése is. De ön legalább három feltételt megszegett, így
a szabadlábra bocsátása fel lesz függesztve.
– Megyek vissza a Rocklandbe. – Fásultan ejtettem ki a
szavakat. Belenyugodtam a sorsomba.
– Ha minden, amit nekem elmondott, igaz, az alapján
fellebbezhet. Hogy új bizonyítéka van.
Felnevettem.
– Ha olyan sokáig élek. Valaki odabenn holtan akar látni.
– Védőőrizetbe tehetjük.
– Inkább meghalok. Mi van Ryannel?
– A kórházban marad, amíg fel nem gyógyul, majd
visszamegy a Rocklandbe. Tudjuk, hogy ezt megelőzően önök
ketten jó néhányszor találkoztak, amely a szabadlábra helyezés
feltételeinek nyílt semmibevétele, ráadásul egy kést is találtunk a
barátja vádlijához erősítve.
– Ő próbált megvédeni engem. Baromság ez az egész. Látta
a videót, tudja, hogy ártatlanok vagyunk. – A szeme a karomra
rebbent, és én lepillantottam a karmolásokra. Visszanéztem rá.
Volt valami az arckifejezésében, egy felismerés. Mire gondol?
Aztán megértettem.
– Most már láthatja. Láthatja, hogy szereztük azokat a
karmolásokat azon az éjjelen, amikor Nicole meghalt… akkor,
amikor keresztülvágtunk a bokrokon. Én mondtam magának…
 – Kiderítjük az igazságot, és ha önök ketten ártatlanok,
akkor felmentik magukat. Be kell tartanunk a törvényt, amit
megszegtek, amikor fegyvert vittek egy találkozóra.
Rühelltem a tárgyilagosságát, azt, hogy annak a
rendszernek a része, mely évekkel ezelőtt becsapott.
– Ha bármi más történik velem vagy Ryannel, az a maga
lelkén szárad. Évekre lecsukatott két kölyköt, akik nem csináltak
semmit. Erről szólt az egész, nem? Segített a haverjának, Frank
McKinney-nek eltusolni a dolgokat?
– Nem fedeztem senkit. – Az arca vörös lett a haragtól. Ez
volt az első alkalom, hogy bármiféle érzelmet tapasztaltam nála.
Még tettem rá egy lapáttal.
– A barátja volt. Azon az éjjelen együtt voltak.
– A partnerem volt, de ez nem jelenti azt, hogy nem
csukatom le, ha megszegi a törvényt. – Felállt, de mielőtt elment,
azt mondta: – Kiderítjük az igazságot, és a megfelelő ember lesz
megbüntetve.
 HARMINCADIK FEJEZET

VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ

2013. AUGUSZTUS – 2013. NOVEMBER

Nem láttam újra Doug Hickset. Az éjszakát az őrs fogdájában

töltöttem, másnap délután pedig repülővel átvittek a Rocklandbe.
Az őrsön kívül, az út mentén ott várakozott a média, fényképet
próbáltak készíteni rólam és kérdéseket kiabáltak: „Toni, mesélje
el, hogy mi történt!” „Újra együtt vannak Ryannel?”„Igaz, hogy
ártatlan?” A seriffek védtek a kameráktól, ahogy a furgonhoz
kísértek. Kíváncsi voltam, hogy a tegnap éjjel történtek benne
voltak-e a késő esti hírekben, a lányok a Rocklandben hallották-
e, hogy visszatérek, és hogy Helen tervezi-e már a
megtámadásom.
Miután átestem a fegyház befogadási folyamatán és
kipakoltam a cuccaimat, a zárkám előtti folyosón megjelent
Brenda és Amber. Mosolyogva felnéztem.
– Hé, skacok.
Egyikük sem mosolygott vissza, az arcuk komoly volt. Arra
gondoltam, hogy biztos Helenről hoznak hírt, így megkérdeztem:
– Mizújs?
Brenda próbált megszólalni, de nem ment neki, a szemébe
könnyek gyűltek. Kezdett rossz érzésem támadni. Leültem az
ágyamra.
– Hol van Margaret? – kérdeztem.
Amber kezdett beszélni, a hangja magas volt és aggódó.
– Hónapok óta nem jött ki Helennel. Azóta, amióta azok az
izék elkezdődtek. Amikor utoljára itt voltál, és…
– De ez nem a te hibád – tört ki Brendából. – Margaret
utálta őt.
 – Mi történt? – Rémülten vártam, a szívem a
mellkasomban kalapált.
Amber szavai gyorsan érkeztek.
– A híreket nézték tegnap este, és Helen elkezdte mondani,
hogy szétrúgja a valagadat, amikor visszajössz. Margaret
leszidta, majd később az udvaron találkoztak. Nem tudtuk, hogy
meg akar verekedni vele, különben lebeszéltük volna. Helennek
volt egy hosszú pengéje… – Amber olyan erősen sírt, hogy nem
tudta befejezni.
– Leszúrta? A gyengélkedőben van?
Brenda a fejét rázta, az arcát neki is könny áztatta.
– Nem élte túl.
Sírni kezdtem, mélyről jövő ziháló zokogással. Mindkét lány
a saját könnye elfojtásával küszködött, a nélkül, hogy egy
öleléssel vigasztalhattuk volna egymást. Figyelt a kamera.
Amikor összeszedtem magam, a bánatom tiszta dühvé változott.
– Hol van Helen? Végleg elintézem.
– Az elkülönítőben – felelte Brenda. – A maximális részre
teszik. Sose fog már kikerülni a Rocklandből.
Ez azt jelenti, hogy biztonságban vagyok. Felálltam és
járkálni kezdtem a cellámban.
– Miért harcolt vele Margaret? Várnia kellett volna, amíg
vissza nem jövök.
– Nem tudom – szólt Brenda. – Mindig azt mondogatta,
hogy elhúz ebből az izéből. És az utóbbi időben igazán fáradt
volt, és erősödtek a fájdalmai. Semmi értelme nem volt, hogy
egyedül menjen neki Helennek.
Amber hozzátette:
– A verekedés előtt hagyott neked valamit a cellájában. A
cellatársa adta oda nekünk. – Felnézett a kamerába. – Később
elhozzuk.
Az őrök kiabáltak: „Létszámellenőrzés!”, és a lányok
visszamentek a zárkájukba, miután megígértük egymásnak,
hogy találkozunk a reggelinél.
 Később, amikor a fény kialudt, Margaretre gondoltam és
arra, hogy amíg a börtönben volt, sikerült elkerülnie a verekedést
– egészen idáig, az utolsóig. Majd eszembe jutott, hogy amikor
utoljára találkoztunk, kérte, hogy masszírozzam meg,
panaszkodott, hogy nem tudja, meddig élhet még itt úgy, hogy
folyamatosan fáj mindene. Azért vállalta a harcot Helennel, mert
tudta, hogy veszíteni fog? És talán mert tudta, ez az egyetlen
módja annak, hogy Helen soha többé nem tudjon bántani
engem?
Letaglózott a gondolat, hogy, meglehet, feláldozta magát
értem. Majd valami más is felrémlett, amit akkor mondott,
amikor Nicole-ról beszélgettünk.
– Nem hibáztathatod magad valamiért, aminek megtételét
valaki más választotta. Nem te kényszerítetted be őt abba a
pickupba és nem te ölted meg. Magadat hibáztatni csak
gyengeség, és amikor hallom, hogy magadat bünteted,
felbosszant. Mintha nem érdemelnéd meg, hogy valaha is boldog
légy vagy hasonló. Nem akarom, hogy ezt a baromságot még
egyszer kiejtsd a szádon.
És így próbálok most Margaretre emlékezni. Végre
megszabadult a fájdalomtól, talán épp egy szörnyen vonzó
férfival táncol, körbe- és körbeforog egy hosszú laza ruhában,
gyönyörű mosollyal az arcán. Azt mondta nekem, hogy nem a
halál a nehéz, hanem az élet. Kísérletet tettem, hogy békére leljek
azzal, hogy tudom, a nehéz része véget ért számára.

Másnap Amber jelent meg a zárkámnál néhány összegöngyölt

újságpapírral, melyet egy rögtönzött könyvvé fogtak össze. Az
elejére Margaret odafirkálta azt, hogy „Toninak”. Miután Amber
elment, vettem egy nagy lélegzetet és kinyitottam a könyvet,
azon morfondírozva, hogy mi lehetett olyan fontos Margaretnek,
hogy ezt rám akarja hagyni. Az első oldalra beszúrt egy rövid
megjegyzést:
 Toni! Ha ezt olvasod, azt hiszem, nem ment olyan jól a
küzdelem. Csak remélem, hogy magammal rántom azt a
kurvát!!! Azt terveztem, hogy ezt elpostázom neked, de nem volt
rá esélyem, hogy befejezzem. Te viszont jól fogod csinálni.
Találkozunk a másik oldalon, kölyök. Szeretettel: M.

A szemem tele lett könnyel, miközben átlapoztam az oldalakat és

még jobban sírtam, amikor megláttam, hogy mit csinált.
Összegyűjtött recepteket, háztartási tippeket, életleckéket,
inspiráló idézeteket, vicceket, egyszóval mindent, amiről úgy
gondolta, hogy segít majd kint túlélnem. Bármit, amiről azt
gondolta, hogy egy anya elmondana a lányának.
A következő néhány napban sok időt töltöttem a cellámban
Margaretre gondolva, arra, hogy mennyit jelentett nekem.
Brenda és Amber is gyászolt, és rögtönzött megemlékezést
tartottunk Margaretről az udvaron, történeteket mesélve. Most,
hogy Helen már nem volt a képben, egyetlen barátja sem kötött
belém, de a feszültség megmaradt. Azon agyaltam, hogy mennyi
időbe telik még, amíg az ügyünk eljut a Fellebbviteli Bíróságra.
Angus próbált intézni egy meghallgatást, de azt is mondta, hogy
ez akár három hónapig is eltarthat.
Amikor már majdnem egy hete benn voltam, kaptam egy
látogatót. Ez nem tervezett volt, így meglepődtem, amikor jött az
egyik őr, hogy odavigyen. Még jobban meglepődtem, amikor
megláttam, hogy Suzanne a látogatóm.
– Mi a helyzet? – ültem le vele szemben.
Azon az asztalon, amelynek a másik oldaláról
tanulmányozott, csipszeszacskók, az automatából vásárolt pár
csokiszelet, és két doboz kóla volt.
– Sokat fogytál.
Az ingemet rángattam, fintorogtam.
– Volt egy kis stressz.
Elém lökött egy csokiszeletet és egy zacskó csipszet.
– Tessék. Egyél!
 Várakozóan nézett rám, és az volt az érzésem, hogy semmit
sem fog mondani, amíg nem eszek valamit, így kicsomagoltam a
csokit, és haraptam egy kicsit belőle. A tömény édességtől
hányingerem támadt. Az ügyvédem mondta, hogy jók a
szabadulási kilátásaim. Suzanne tud valamit, amit Angus nem?
Az őrre nézett, aki a szobát figyelte, és az bólintott felé. Az az
érzés kerített hatalmába, hogy ez a látogatás nincs bejegyezve.
Suzanne visszanézett rám.
Még mindig bizonytalan voltam, nem értettem, hogy miről
is van szó, így nem szólaltam meg. – Mennyit tudsz a
nyomozásról? – kérdezte.
– Nem sokat. Bizonytalanságban tartanak minket. –
Megosztottam vele, amit ez idáig tudtam. Az ügyvédem mondta,
hogy Shaunától és Frank McKinney-től megtagadták az óvadék
ellenében történő szabadlábra helyezést, de McKinney
védőőrizetben van, mert rendőr. Miután a rendőrség átnézte
Ashley felvételét és a mi vallomásainkat, behozták Kimet és
Rachelt kihallgatásra. – Úgy tudjuk, hogy letartóztatták őket, de
azt nem, hogy mivel vádolják, és azóta sem hallottunk semmit.
Suzanne bólogatott, miközben beszéltem.
– Van néhány barátom a rendőrségnél. Ők mondták, hogy
Kim épp most árulta el Shaunát.
– Te tudod, hogy valójában mi is történt azon az éjjelen?
Mindannyian benne voltak?
Suzanne bólintott, a tekintete szomorú volt.
– Megszegem a szabályokat, de azt akartam, hogy tőlem
halld.
Nagy levegőt vettem, mentálisan felkészültem arra, aminek
jönnie kell, majd megkérdeztem:
– Hogy csalták ki a pickupból?
– Kim elmesélte, hogy miután Shauna elmondta nekik,
hogy Nicole elszerette Rachel fiúját és ő volt az, aki Kim
anyjának is megemlítette, hogy a lánya leszbi, nagyon dühösek
lettek. Shauna azt akarta, hogy bántsák, és a lányok
beleegyeztek.
– Azt tervezték, hogy megölik?
– Nem úgy tűnik. Csak azt akarták, hogy egyedül legyen és
megalázzák úgy, hogy levetkőztetik, fényképet csinálnak róla,
majd körbeküldik. Egész héten zaklatták Nicole-t, telefonáltak
neki, megfenyegették, hogy jönnek érte. – Eszembe jutott, hogy
a húgom milyen sovány lett az utolsó napokban, és hogy ellopta
a tablettákat, mert nem tudott aludni. Elképzeltem, mennyire
rémült lehetett, hogy biztosan egyedül érezte magát, mert
senkiben sem bízhatott, és hogy nem akart pénteken egyedül
maradni.
– A házatok előtt vártak. Amikor látták, hogy együtt mentek
el, követtek titeket a tóhoz. – Emlékeztem arra az éjjelre. A
forróság ömlött be az ablakon, Nicole csupasz lába az enyémet
súrolta, az arca komoly volt.
– Leparkolták az autójukat és odalopódzkodtak a pick-uphoz
– folytatta Suzanne. – Amikor rájöttek, hogy Nicole-t magára
hagytátok, kiokoskodták, hogy egy ideig biztos nem jöttök vissza.
Odaküldték Cathyt, hogy csalogassa ki a kocsiból.
Cathyt, aki az elkövetkezendő tizenhét évet azzal töltötte,
hogy elszívjon és megigyon mindent, amit lát. Tépkedni kezdtem
a csokipapírt, kis darabkákra szaggatni. Az ujjaim bizseregtek,
hogy nekimenjenek valaminek, bárminek.
Suzanne hangja halkabb lett, komolyabb. A kezemre
pillantott, ahogy beszélt.
– Azt mondta Nicole-nak, hogy a buliból jön éppen, és
vezetés közben meglátta, hogy itt van. Csak beszélgetni akar,
hogy tisztázzák a dolgokat.
Hányingerem lett.
– Ezért szállt ki. Úgy gondolta, hogy rendbe hozhat
mindent… – A barátságos, kedves Nicole, aki mindenki barátja
akart lenni.
Suzanne szünetet tartott, hagyta, hogy előbb összeszedjem
magam, majd folytatta:
 – Amikor Nicole már kint állt, a többi lány letámadta és
megparancsolták neki, hogy vesse le a ruháit. Amikor nem
engedelmeskedett, Rachel behúzott neki egyet. Kim elmondta,
hogy Nicole próbált visszaütni, de akkor ők ketten Shaunával
egyszerre támadták meg és ledöntötték a földre.
Az előttem lévő kis halom szaggatott műanyagra meredtem,
a szemem megtelt könnyel, ahogy lelki szemem előtt láttam a
húgom a földre esni, elképzeltem elkeseredett könyörgését, a
tekintetét, ahogy minket keres, imádkozva, hogy jöjjünk vissza és
mentsük meg őt.
Alig tudtam megszólalni, csak suttogtam:
– Mi van még? Mit csináltak még?
Suzanne elmesélte a rémisztő történet többi részét. Miközben
Kim és Rachel pofozta és rúgta Nicole-t, Shauna kikapta a
pickup ülése mögül a kerékkulcsot. A lányok leálltak, megijedtek,
és kővé meredten álltak, mialatt Shauna dühödten, amit nem
értettek, jó néhányszor Nicole fejére és arcára ütött a kulccsal.
Mire végül leállították, Nicole már eszméletlen volt. Shauna
ekkor azt mondta nekik, hogy bántalmazásért mindannyian
börtönbe kerülnek, ha Nicole életben marad, így meg kell ölniük.
Rávette Rachelt, hogy ő is üssön rá a vassal.
Feltartottam a kezem.
– Adj egy percet! – A könnyem sűrűn záporozott, és a
ruhaujjammal töröltem meg az arcom, küzdve a brutális
képekkel, melyek az agyamban kavarogtak.
– Talán nem kellene… – mondta Suzanne.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Tudnom kell. Folytasd!
Cathy és Kim megtagadták, hogy megüssék Nicole-t, de
amikor már halott volt, segítettek levenni a ruháját és a vízbe
vonszolni a testét. Kim akkor hisztériás rohamot kapott, a
rendőrségre akart menni, de Shauna azt mondta, hogy
letartóztatják bűnrészességért. Mindannyian elosontak
Shaunáékhoz, gondolván, hogy ott le tudnak zuhanyozni, mivel
az apja sokáig fog dolgozni és senki se fogja megtudni, mi
történt. A tárgyalás után Kim elmenekült a városból azt remélve,
hogy soha se kell majd visszajönnie, de Shauna a nyomára akadt
és mondta neki, hogy jöjjön haza és segítsen a „dolgokat
eltakarítani.”
Rachel is vallott, szerinte Shauna vágott oda a legerősebben.
Ő csak Nicole testére csapott, sose a fejére, és nagyon félt
Shaunától. Őt is megvádolták Nicole meggyilkolásával.
Amikor a rendőrség átkutatta Shauna otthonát, megtalálták
Nicole nyakékét az ékszerdobozában, még mindig volt rajta
néhány nyom. Ennek pedig az volt a szörnyű magyarázata, hogy
képtelen volt megválni az ajándéktól, mert szerinte az őt illette
meg.
Miután szembesítették a bizonyítékokkal és a lányok
tanúvallomásával, az apja ellen fordult. Addig nem jött rá, hogy
az apja Nicole-lal kavar, amíg az júliusban ki nem hagyta a
szokásos családi kempingezést. Egyedül küldte el a nagybátyjával
és a nagynénjével. Egy héttel később korábban ért haza, és az
apját ott találta az ágyban Nicole-lal. Veszekedtek és az apja
megesküdött, hogy szakítani fog a húgommal, de ez nem volt
elég Shaunának.
– Mi történt Nicole ruhájával? – kérdeztem. – És a
kerékkulccsal?
– A kocsi csomagtartójában voltak, a lányok véres ruháival
együtt. Úgy volt, hogy Shauna megszabadul tőlük, de amikor
McKinney reggel, miután a többi lány már elment, hazaért,
homokot vett észre a gumikon.
– Rájött, hogy a tónál jártak?
Suzanne bólintott.
– Megvádolta a lányát, és az meg mindent bevallott.
– Egész jól el tudtam képzelni a veszekedésüket, és hogy
Shauna azzal próbál fájdalmat okozni az apjának, hogy gonoszul
részletezi, hogyan ölte meg Nicole-t. – A kulcsot az óceánba
süllyesztette, a ruhákat elégette, a kocsit kitisztította, és soha
többé nem beszéltek erről, egészen addig, amíg Shauna fel nem
hívta, hogy közölje vele, Cathy beszélni kezdett arról az
éjszakáról.
– Ő ölte meg?
– Úgy néz ki, hogy Frank McKinney. Hajszálat találtak és
DNS-mintát a ruháján. Az talán nem lett volna elegendő, de van
egy tanú, aki aznap este, amikor megölték, látott a mólónál egy
férfit, akinek a személyleírása pontosan ráillik.
Nem felejtettem el, hogyan védekezett Frank, amikor a
börtönbe küldött. A végén úgyis ott végeztétek volna… Ez
igazolja Cathy meggyilkolását is? Végül is drogfüggő volt?
Eltöprengtem azon, Cathy végül is megbízott-e benne, vagy csak
annyira kellett neki a szer, hogy félredobta az óvatosságot.
Hátradőltem a székemben. Nicole-ra, Cathyre, Ryanre
gondoltam, az összes, azóta elrontott életre, Shauna összes
machinációjára, arra, hogy a hosszú évek alatt a gyűlölete és
féltékenysége milyen sok embert tett tönkre.
– Sok ez egyszerre, tudom – mondta Suzanne.
– Nem semmi. – A szám kiszáradt, a fejem lüktetett.
Megfogtam az egyik dobozt, kinyitottam és nagyot kortyoltam.
Amikor befejeztem, letettem, és Suzanne-re néztem az asztal
túloldalán. Eszembe jutott, hogy mennyire kemény volt velem és
azon töprengtem, vajon most mit érezhet. Bűntudatot?
– Miért vagy itt igazából, Suzanne?
Végignézett a többi fogvatartotton és a látogatóikon, majd
vissza rám.
– Az évek során nagyon sok szabadon bocsátott állította azt,
hogy ártatlan… – Lélegzet-visszafojtva vártam. – Te vagy az
első, akinek elhittem.
Örültem, hogy ezt mondta, de dühös is voltam, hiszen
annak a rendszernek voltam a foglya, ahol nem számít, hogy mit
hisz Suzanne, a törvény dönti el, hogy bűnös vagyok-e, és neki
arról kell csak meggyőződnie, hogy követem-e a szabályokat. De
volt valami más is, amit nem mondott el – láttam, ahogy rám
nézett, mintha arra várna, hogy összerakom a kirakóst. Azokra a
beszélgetésekre gondoltam, amikor újra és újra azt mondta,
maradjak távol Ryantől.
– Tudtad, hogy találkoztunk Ryannel?
– Naná hogy nem! Azonnal fel kellett volna függesztenem a
szabadlábra bocsátásodat. – Az arca komoly volt, de egy perccel
tovább állta a pillantásom. Aztán a félig megevett
csokiszeletemre mutatott.
– Megeszed? A férfiak nem szeretik a csontsovány pipiket.
Rámosolyogtam.

Egy héttel később Angus elmondta, hogy Ryan felgyógyult és

most a Rocklandben van. Ez alkalommal én küldtem neki
levelet, és elkezdtünk írni egymásnak. Először haboztunk,
visszafogottak voltunk, de lassan kezdtünk kinyílni, újra
megismerni a másikat azáltal, hogy megosztottuk a bent zajló
mindennapjainkat. Mesélt egy kicsit a terveiről, hogy például
szeretne egy jobb munkát és saját lakást, de a velem kapcsolatos
jövőről nem igazán mondott semmit. Mintha nem lenne biztos
abban, hogyan gondolkodom erről, és arra várna, hogy
kiengedjenek.
Sokat töprengtem a saját életemen is. Campbell Riverben
maradjak-e – Ryannel, remélem – vagy valahova máshova
menjek újrakezdeni, különösen most, hogy olyan nagy
médiafigyelem irányul az ügyünkre. De még mindig voltak
befejezetlen dolgaim Campbell Riverben. A történet nem ért még
véget. Legalábbis számomra nem.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

CAMPBELL RlVER

2013. NOVEMBER

Három hónappal később az ítéletünket megváltoztatták és a

priuszunkat törölték. A sajtó képviselői a börtön előtt vártak rám,
de visszautasítottam, hogy bármilyen kérdésükre is válaszoljak,
és utat törtem közöttük. Stephanie jött Kapitánnyal, hogy
elvigyen. Később kiderült, úgy döntött, ő neveli fel, miután
először felfüggesztették a szabadlábamat.
– Volt egy olyan érzésem, hogy visszajössz és nem akartam,
hogy valaki másnál legyen – mondta.
Kapitány eksztázisban volt, átugrott az ülésen, hogy
üdvözöljön, a farka csapkodott minket, a nyelve az arcom
minden részét elérte. Nevettem, majd sírtam a bundájába.
Elhajtottunk a kempinghez. A sajtó még nem jött rá, hol
laktam idáig. Amikor másodszor letartóztattak és visszaküldtek a
Rocklandbe, hívtam Stephanie-t. Eljött a kempingbe és elhozta a
cuccomat az igazgatótól. Majd, amikor megtudtam, hogy ki
fognak engedni, fizetett neki, hogy tartsa a száját. Amikor
próbáltam megköszönni neki, azt mondta: „Ne aggódj. Majd
ledolgoztatom veled.”
Néhány nappal később a parton sétáltam Kapitánnyal,
miközben már az őszi levelek borították a földet, és belélegeztem
a csípős levegőt. Amikor visszatértem, Ashley várt az első
tornácon.
Jól nézett ki, a haja természetes sötétbarnára volt festve.
Még mindig csupa feketét viselt, de a gót ékszereit már levette és
csak egy ezüstlánc volt a nyakában.
– Hé, hogy megy a sorod? – kérdeztem, ahogy a tornácra
léptem.
– Jobban vagyok.
– Látom. – Leültem a vele szemben levő székre és
kikapcsoltam Kapitány pórázát. Hozzáfutott, gyengéden a lábát
lökdöste. Ashley egy percig vakargatta Kapitány füle tövét.
– Nehéz, olyan érzésem van, mintha elvesztettem volna az
anyám és a nagyapám. Mintha halottak lennének vagy valami
hasonló.
Megértőn bólintottam, a saját szüleimre gondolva.
– Olyan, mintha azt se tudnád, kik ők. Furcsa hallani
mindent, ami történt, hogy a nagypapám mit tett. Igazán
imádtam őt, tudod.
– Sok embernek két természete van. Talán minden
kicsúszott a kezéből és nem tudta, hogyan állítsa meg a dolgokat,
amikor azok rossz fele fordultak. Elvesztette az irányítást. –
Sokat gondoltam erre a börtönben, próbáltam a fiatalkoromban
ismert Frank McKinney-t megfeleltetni azzal a férfival, aki
lefeküdt a húgommal és segített eltusolni a meggyilkolását, majd
megölte Cathyt, nehogy fecsegjen. Tudtam, hogy mennyire
fontos volt számára a karrierje és mennyire szerette a lányát, de
még mindig sokkolt, hogy milyen messzire volt képes elmenni,
hogy mindezt megvédje.
– Úgy vélem… – Elhallgatott, majd folytatta: – Most már
kicsit jobban megértem az anyámat. Hogy miért házasodott
össze apámmal olyan fiatalon, nagypapa miért tartott látszólag
távolságot tőle, miért volt az anyám mindig olyan féltékeny, ha
nagypapa velem töltötte az idejét.
– Bonyolult kapcsolatuk volt, sok sértettséggel.
Ashley bólintott.
– Az apámmal próbáljuk megérteni a dolgokat, vagy
legalábbis többet beszélgetünk róla. Kihagytam az első félévet a
suliban… Nem akarja, hogy itt maradjak, hallgassam a
pletykákat, így januárban elküld egy magániskolába. Igazán erős
művészeti programja van.
 – Az jó.
– Igen. – Aiden lakókocsijának irányába pillantott. – És
szakítottam Aidennel. Azt hiszem, az anyámnak igaza volt vele
kapcsolatban.
Én Margaretre gondoltam.
– Néha az anyáknak igazuk van.
Visszanézett rám, babrált Kapitány nyakörvével,
megigazította.
– Mi van veled és Ryannel? Gondolod, hogy újrakezditek?
Lenéztem a kezemben levő pórázra.
– Sok minden történt, amíg benn voltunk. A börtön
megváltoztatja az embereket. Nehéz visszaváltozni azzá, aki
korábban voltál.
Miután kiengedtek minket, aznap este Ryan mamája
rendezett egy partit a tiszteletünkre. Hónapok óta ekkor láttuk
először egymást és próbáltunk kettesben maradni, de folyton
megzavartak. Azokban a pillanatokban, amikor egy kicsit
egyedül voltunk, furcsának éreztük az egészet. Valahogy zavarba
ejtőnek. Mintha most, amikor szabadon egymással lehetnénk,
nem tudnánk, hogyan viselkedjünk, mit mondjunk. Az anyja
aztán félrehúzta, hogy beszéljen pár emberrel, én pedig korán
otthagytam a bulit. Az óta nem hallottam róla és azon
töprengek, nincs-e késő már számunkra. Túl sokat változtunk.
– De ő az egyetlen ember, aki ezt ugyanúgy látja, nem? Ki
ment keresztül majdnem ugyanazokon a dolgokon? Az hiszem,
még mindig imád téged.
– Sok mindent el kell még rendezni.
Megvakarta Kapitány füle tövét, az arcán látszott, hogy
elgondolkodik. Egypár szívdobbanás után mondta:
– Most már megértem, hogy miért nem akartad azt a
dokumentumfilmet. Azt, amin keresztülmentetek, egy film nem
tudja bemutatni.
A videójára gondoltam. Talán az mentette meg az életem.
Aztán az összes barátomra benn, akiknek nincs hangjuk, senki
sem beszél értük. Néhány nagy tévéshow komoly pénzt ajánlott
egy interjúért, de én mindet elutasítottam. Bár ezt most másnak
érzem. Mármint Ashley-vel beszélgetni. Ő más.
– Nem, de megpróbálhatjuk, ha akarod.
– Az nagyszerű lenne. – Most először láttam a mosolyát,
amióta megláttam őt a küszöbömön ülve.

Másnap reggel azzal ébredtem, hogy Ashley látogatásán

elmélkedem. Az, hogy beszélt az anyjával és apjával való
kapcsolatáról, arra késztetett, hogy elgondolkozzam a saját
szüleimről is. Amikor még a Rocklandben voltam, az apám írt.
Megkérdezte, hogy meglátogathat-e és felajánlotta, hogy fedezi
az ügyvédem költségeit. De nem érkezett bocsánatkérés sem tőle,
sem az anyámtól, és én éreztem, hogy a régi dühöm feltámad.
Miért nem hittek nekem az elmúlt években? Miért nem említette
meg az anyámat? Azt mondtam, nincs szükségem segítségre, és
hogy majd keresem, miután kiengedtek – de azóta sem tettem. A
közeli telken épülő házon láttam a cégtábláját, és azon a reggelen
végül elhatároztam, hogy megállok és találkozók vele. A szemébe
akartam nézni és megtudni, hogy most már elhiszi-e, hogy
ártatlan vagyok – hogy tévedett velem kapcsolatban.
Amikor megálltam a munkaterületen, megláttam a
kisteherautója mellett. Néhány tervrajz volt kiterítve eléje a
motorháztetőn. Épp ezeket tanulmányozta elmélyülten, és nem
hallotta, hogy közeledem felé.
– Szia, apa – mondtam, amikor már szinte mellette voltam.
Megperdült, az arckifejezésén látszott, hogy meghökkent.
Kinyújtotta a kezét, a levegőben tartotta és az arcán furcsa
csodálkozás jelent meg. Mintha nem hinné, hogy én állok ott.
– Toni… én… – Elakadt a hangja és a szeme könnyel telt
meg. – Olyan jó, hogy látlak.
Kemény akartam lenni, megmondani neki, hogy milyen
szarul éreztem magam miattuk, hogy mennyire elkeserített, de
most semmit sem tudtam mondani, egy szót sem tudtam
kiejteni. A szívem kalapált és gombóc volt a torkomban. Aztán
megállt előttem. Próbáltam hátrálni, eltolni, de átölelt, és egész
testében remegett, miközben egyre azt ismételgette: „Sajnálom!
Istenem, annyira sajnálom!”
Ez után én sírtam az apám karjában.

Amikor végül elhúzódtunk egymástól, nekidőltünk a kocsijának

és beszélgettünk egy ideig arról, hol lakom most, mik a jövőbeli
terveim. Majd belefáradva az udvariaskodásba, a dolgok
közepébe vágtam.
– Apa, én mondtam neked, hogy nem én tettem. Miért nem
hittél nekem?
– Akartam, Toni, igazán akartam. – Elmagyarázta, hogy a
tárgyalásig sose gondolta, hogy bűnös vagyok, majd a
bizonyítékok olyan meggyőzőek voltak, hogy nem tudta, mit is
gondoljon. Azt mondogatta magának, ha én tettem, akkor csakis
a drogok és az pia miatt lehetett, én nem tudtam, mit csinálok.
Habozva elmesélte, hogy anyával sokat veszekedett miattam, és
néhány évvel a gyilkosság után majdnem el is váltak.
Még mindig beszélgettünk, amikor egy másik jármű állt
meg apa autója mellett. Apám idegesnek tűnt, tekintete rólam az
autóra rebbent, mintha nem tudná, hogy mit tegyen. Majd az
anyám kiszállt, a kezében Tim Horton szatyor, és egy tálca kávét
egyensúlyozott. Amikor felnézett és meglátott engem, ahogy ott
állok apa mellett, lemerevedett, a pupillája kitágult.
– Szia, anya! – Visszatartottam a lélegzetem. Meg fog ölelni,
mint apa? Vagy újra elutasít?
– Mit csinálsz itt? – kérdezte. A hangszínéből nem tudtam
megállapítani, hogy mit érzett, amikor meglátott engem, de
zaklatottnak tűnt, majdnem nyugtalannak.
– Toni köszönni jött – mondta apa.
Anya letette a szatyrot és a tálca kávét a pickup
motorháztetőjére, és körbepillantott, hogy lássa, a munkások
közül figyel-e valaki.
 – Jó látni téged. Hiányoztál – mondtam gyorsan, mert
lehet, azt feltételezte, veszekedni fogunk.
Most a lábát bámulta, a fejét ide-oda mozgatta. Sír?
– Azt akarom, hogy tudd, hogy már nem haragszom. Többé
már nem – folytattam. – Megértem már, milyennek tűntek
akkor a dolgok, mennyi bajt okoztam tiniként. Fájt nagyon, de
szeretném, ha mi újból kezdenénk, ha tudjuk. Talán
eltölthetnénk egy kis időt együtt…
Az anyám végül felnézett. Nem sírt. Nem volt szomorú.
Dühös volt.
– Nem foglalkozom azzal, hogy mit mond a bíróság. Te
vitted el oda, te hagytad őt egyedül.
Most elkezdtek hullani a könnyei, de nem értem hullajtotta,
hanem Nicole-ért. Mindig Nicole-ért. Szaggatottan lélegzett és
szipogott, bánat és düh miatt remegett a teste.
– Te tudtad, hogy kiszökik, te tudtad, hogy mi folyik
hónapokon át. És semmit sem szóltál. Miattad halt meg, és én
soha többé nem akarlak látni…
– Hagyd abba! – kiáltott fel az apám. – Csak hagyd abba!
Miközben a könnyei az arcán csorogtak, anya mérgesen apára
nézett.
– És te, Chris, hagytad, hogy Toni megússzon mindent. Ha
szigorúbban büntetted volna…
– Hagyd abba! – szólt rá apa megint. – Hagyd abba a
mások hibáztatását! Pam, ő elment.
– Azt hiszed, hogy nem tudom?
– Még mindig nem tudtad elengedni őt.
– A lányom volt.
– Az enyém is, de még mindig van egy lányunk, és ő itt áll
most előttünk. El kell fogadnod, hogy Nicole már sose jön vissza.
– Nem, nem! – Ismét megrázta a fejét. – Te bármit
csinálhatsz, amit csak akarsz, de én sose felejtem el őt. –
Szembefordult velem. – Hallod ezt? Én sose bocsátok meg neked.
Visszarohant az autóhoz, bevágta az ajtót maga mögött és
vadul tekerte a kormányt, miközben leszáguldott a felhajtón.
Annyira sokkolt, hogy sírni se tudtam, csak bámultam
utána. A lábam reszketett az idegességtől, mialatt visszhangoztak
a fülemben a szavai. Sose bocsátok meg neked…
Az apám a vállamra tette a kezét, hátrálásra késztetve.
– Sajnálom, Toni. Még nem tudta feldolgozni. Nicole
szobája még mindig ugyanolyan, és semmit se enged elpakolni.
Nem tud továbblépni. A terapeuta azt mondta, hogy egyetlen
módon tud boldogulni, úgy, hogy dühös marad és mindenkit
hibáztat. Máskülönben szembe kell néznie azzal, hogy Nicole
elment.
Megfordultam.
– Ezek után hogy tudsz még mindig vele lenni?
Meglepettnek tűnt.
– Szeretem őt.
– Hát ő meg nem szeret engem.
– De szeret, csak nem tud megszabadulni a hibáztatásodtól.
Ha meg tudna, akkor magát kezdené hibáztatni, hogy abban az
utolsó évben nem látta, mi történik Nicole-lal. Én is ugyanezt
tettem, de feldolgoztam. És szeretném tartani veled a
kapcsolatot.
– Nem fog neki tetszeni.
Apa felsóhajtott.
– Tudom, és majd dolgozom rajta, még ha ez azt is
jelentené, hogy elveszítem. De nem akarlak téged újból
elveszíteni. A lányom vagy.
Visszanéztem az útra. Láttam távolodni az anyám kocsiját,
láttam a gyűlöletet a tekintetében, és éreztem, hogy a gyűlölet
átrohan a testemen. Az anyám volt.
Az lett volna a feladata, hogy igenis szeressen engem, és az
apám hagyta, hogy évekig rongyként kezeljen. Engedte, hogy
ellökjön.
Aztán Shauna jutott az eszembe, amikor Ashley felett
görnyedt. Olyan rettenetesen utált, hogy azt se vette észre, hogy
próbálom megmenteni a lányát – a haragon kívül semmi mást
nem látott. Nem akarok olyan lenni. Nem akarok olyan lenni,
mint az anyám. Meg akarok bocsátani.
Az apámhoz fordultam.
– Nincs szükséged segítségre?

Aznap délután ismét az apámmal dolgoztam, vertük a szögeket,

és pár nap múlva a menhelyen kezdtem, egy új állásban – az
egyik határozatlan idejű munkatárs ugyanis elment. Mike
telefonált és felajánlotta a régi posztomat, azt is mondta, hogy
Patty sajnálja, hogy nem hitt nekem, de nemet mondtam. Új
dolgokra volt szükségem. A haverja is felajánlotta, hogy
visszaadja a hajómat, de még mindig mérges voltam arra, ahogy
kirúgott, így passzoltam a dolgot. Nem keresek sokat, de akkor
mi van! Az ügyvédem azt mondta, hogy perelhetek a téves ítélet
miatt, de ez hosszú menet lesz. Az idő alatt a dolgaimat kell
végeznem. Apa javasolta, hogy dolgozzam vele, de inkább csak
kisegítem hétvégeken, miközben újból ismerkedünk egymással.
Doug Hicks épp akkor látogatott meg, miközben
hazasétáltam Kapitánnyal. Megdöbbentem, amikor láttam, hogy
egy rendőrautó áll a felhajtómon, de képtelen voltam bármit is
csinálni, csak hallgattam, ahogy a vér lüktet a fülemben. Kiszállt.
– Nem hallotta? Szabad nő vagyok – mondtam, és
elsétáltam mellette.
– Ezért vagyok itt. Bocsánatot akarok kérni.
– Mi miatt? – A tornácra léptem, Kapitánnyal az oldalamon
elálltuk a lépcsőt, világossá téve, hogy beljebb már nem szívesen
fogadott vendég.
Ráült az autó motorházának a tetejére.
– A miatt, hogy tizenhét évvel ezelőtt nem hittem önnek.
– És Ryantől?
– Tőle is. Önök sok bajt okoztak nekünk…
– Ez nem jelenti azt, hogy mi öltük meg a húgomat.
– Nem, de a tanúkkal, az összes bizonyítékkal? Nem nézett
ki jól.
Nekidőltem a korlátnak.
– Igen, tudom.
Fáradtnak tűnt, ahogy azt mondta:
– Amikor kezdtem, felnéztem Frank McKinney-re. Azt
gondoltam, nagyszerű srác. Egy igazi zsaru.
– Mindenki ezt gondolta.
– Most kezdte tisztázni a dolgokat, amikor tudja, hogy nincs
sok esélye megúszni. Elismerte, hogy a húgával kapcsolatban
kicsúsztak a kezéből a dolgok.
Belém nyilallt a düh.
– Nem kellett volna lefeküdnie vele. Nem értem, egyáltalán,
hogy kerültek kapcsolatba.
– Az egyik éjszaka ittas vezetés miatt megállította Nicole
fiúját. Nicole az anyósülésen ült.
– Azt a Dave gyereket?
– Úgy néz ki. Nicole nem akarta, hogy bárki is megtudja,
így Frank hallgatott. De utána szemmel tartotta, gondoskodott
arról, hogy ne találkozzon a fiúval. Valamiféle barátság alakult ki
köztük. Látszólag csak kocsikáztak, beszélgettek. Aztán az egyik
éjszaka a lányok bulit rendeztek a házában, ő pedig hazavitte
Nicole-t. A dolgok innentől felgyorsultak. Azt mondja, szerelmes
volt belé.
– Tizenhat éves volt.
– Ez a munka mindannyiunkra rátelepszik. Néhány zsaru
arra kezd gondolni, hogy a szabályok felett áll. És szerintem,
amikor Frank felesége meghalt, átesett a ló túlsó oldalára.
Azután csak a munkájának élt.
A többit már tudtam. Shaunának azt is épp elég nehéz volt
elfogadnia, hogy a hőn szeretett apukája mindig az őrsön
tartózkodik, így amikor rájött, hogy minden szabad idejét Nicole-
lal tölti, aki ráadásul fiatalabb nála, begőzölt. Valószínűleg nem
volt nehéz hazugsággal teletömni Rachel és Kim fejét és Nicole
ellen fordítani őket, ami a húgom halálát okozta. És nem volt
nehéz rájönni, hogy Nicole miért szerethetett bele McKinney-be
– hisz olyan erősnek, hatalmasnak tűnt akkor.
– Nem sajnálom McKinney-t.
Találkozott a pillantásunk.
– Én sem. Csak azt, hogy mindez megtörtént.
– Ez nem fogja visszaadni nekem az elvesztett éveket.
– Nem. – Felállt. – De még van ideje. Gazdálkodjon jól vele!
Beszállt a kocsijába és elhajtott.

Este kopogást hallottam a hátsó ablakon. Hirtelen felébredtem,

Kapitány mellettem ugatott. Elhúztam a függönyt. Ryan volt az.
Intett, hogy nyissam ki az ablakot. Kapitánynak
megparancsoltam, hogy maradjon nyugton és eltoltam az
ablakszárnyat. Ryan rám vigyorgott.
– Akarsz kocsikázni?
– Hova megyünk?
– Ahova akarunk.
 Table of Contents
ELSŐ FEJEZET
VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ
2012. ÁPRILIS
MÁSODIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER, KÖZÉPISKOLA
1996. JANUÁR
HARMADIK FEJEZET
VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ
1998. MÁRCIUS
NEGY EDIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER, KÖZÉPISKOLA
1996. JANUÁR
ÖTÖDIK FEJEZET
VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ
1998. MÁRCIUS - JÚNIUS
HATODIK FEJEZET
CAMPBELL RIVER, KÖZÉPISKOLA
1996. JANUÁR
HETEDIK FEJEZET
VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ
1998.
NY OLCADIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER, KÖZÉPISKOLA
1996. FEBRUÁR
KILENCEDIK FEJEZET
VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ
2010-2012.
TIZEDIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER, KÖZÉPISKOLA
1996. MÁJUS
TIZENEGY EDIK FEJEZET
 VICTORIA, ECHO BEACH UTÓGONDOZÓ
2012. ÁPRILIS
TIZENKETTEDIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER
1996. NY ÁR
TIZENHARMADIK FEJEZET
VlCTORIA, ECHO BEACH UTÓGONDOZÓ
2012. ÁPRILIS - 2013. MÁRCIUS
TIZENNEGY EDIK FEJEZET
CAMPBELL RIVER
1996. AUGUSZTUS
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER
2013. MÁJUS
TIZENHATODIK FEJEZET
CAMPBELL RIVER
1996. AUGUSZTUS
TIZENHETEDIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER
2013. MÁJUS
TIZENNY OLCADIK FEJEZET
CAMPBELL RIVER
1996. SZEPTEMBER - 1998. MÁRCIUS
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER
2013. MÁJUS - JÚNIUS
HUSZADIK FEJEZET
CAMPBELL RIVER
2013. JÚNIUS
HUSZONEGY EDIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER
2013. JÚNIUS
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
CAMPBELL RIVER
 2013. JÚNIUS
HUSZONHARMADIK FEJEZET
CAMPBELL RIVER
2013. JÚNIUS
HUSZONNEGY EDIK FEJEZET
VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ
2013. JÚNIUS - 2013. AUGUSZTUS
HUSZONOTODIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER
2013. AUGUSZTUS
HUSZONHATODIK FEJEZET
CAMPBELL RIVER
2013. JÚNIUS
HUSZONHETEDIK FEJEZET
CAMPBELL RIVER
2013. AUGUSZTUS
HUSZONNY OLCADIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER
2013. AUGUSZTUS
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER
2013. AUGUSZTUS
HARMINCADIK FEJEZET
VANCOUVER, ROCKLAND FEGY HÁZ
2013. AUGUSZTUS - 2013. NOVEMBER
HARMINCEGY EDIK FEJEZET
CAMPBELL RlVER
2013. NOVEMBER