TÖRTÉNELEM

HERBER • MARTOS • MOSS • TATÁR • TISZA

KR. E. 500-TÓL KR. U. 1000-IG

 Szerzők:
Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tatár Csilla, Tisza László

Szakmailag bírálta:
dr. Sarkady János, tanszékvezető egyetemi tanár
dr. Sz. Jónás Ilona, tanszékvezető egyetemi docens

Címlapterv: Varga Tamás

A könyvet tervezte: Lengyel János
Fotóreprodukció: Fábián Olga

A Soros Alapítvány
és az V. kerületi Önkormányzat támogatásával
készült a Print-Tech Kft. gondozásában
Harmadik kiadás

ISBN 963 04 3380 X

© Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tatár Csilla, Tisza László

Kiadja a Reáltanoda Alapítvány, 1995

A tankönyv Müvelődésügyi Minisztériumi engedélyszáma:

42.939/1993. VIII.

Műszaki szerkesztő: Lengyel János

Szedés: Print-Tech Kft.
Felelős vezető: Tóth István
Nyomás: Kner Nyomda Rt., Gyomaendrőd 1995
Felelős vezető: Papp Lajos vezérigazgató
AZ ANTIK VILÁG
A Kr. e. 5. századtól a Kr. e. 3. századig
A klasszikus kor Hellászban
(Kr. e. 492-338)
A Kr. e. 6. század végére történelmük új szakaszába léptek a legfejlettebb görög poliszok.
A félévezredes archaikus kori társadalmi-gazdasági fejlődés megteremtette a demokrácia
(népuralom) alapjait. Kleiszthenész reformja létrehozta a demokrácia alapintézményeit, és a
rabszolgák felhasználása az árutermelésben (klasszikus rabszolgaság) lehetővé tette tömegek
részvételét a kulturális és politikai életben. A virágkora felé haladó görög poliszvilágnak több
mint két évtizedes gigászi küzdelmet kellett vívnia a függetlenségéért egy fiatal állammal, az
orientális (keleti) perzsa világbirodalommal, amely a közel-keleti világ örököseként, erőinek
összefogójaként kísérelte meg magába olvasztani Hellászt.
A görög-perzsa háborúk a görög világ társadalmi-gazdasági fölényét, a Perzsa Birodalom
korlátait bizonyították. Az ókor sem volt a csodák világa. A gazdasági erő nagysága, a technika
fejlettsége határozta meg a hadseregek nagyságát, felszereltségét – eredményességét, akárcsak
napjainkban. Az erősebb népek, a fejlettebb hadseregek törvényszerűen legyőzték a
gyengébbeket, függetlenül attól, kinek az oldalán állt az igazság. Ha a görögök meg tudták
védeni szabadságukat, döntő csatákat tudtak nyerni a perzsák felett, ez csak azért történt, mert
természetesen ők voltak az erősebbek.
A görög-perzsa háborúk nemcsak Athén felemelkedését készítették elő, a periklészi
virágkort, hanem többé-kevésbé ennek elkerülhetetlen következményét, a peloponnészoszi
háborút is. Athén flottaépítési programja nemcsak Hellászt mentette meg a perzsa
terjeszkedéstől, hanem Athént másodrangú hatalomból igazi nagyhatalommá tette. A
flottaépítés mélyreható változásokat hozott Athén belső társadalmi-politikai életében is, a
periklészi demokrácia létrejötte elképzelhetetlen lett volna enélkül. A perzsák felett aratott
plataiai győzelemtől (Kr. e. 479) a peloponnészoszi háborúig (Kr. e. 431-404) tartó ötven
esztendő (pentékontaeteia) Athén és a poliszdemokrácia virágkora. A görög történelemnek ezt a
klasszikus korszakát tekintjük át a következőkben.

A görög-perzsa háborúk (Kr. e. 492-449)

A keleti görög poliszok a Kr. e. 6. században

A görögség mindig is szoros kapcsolatban állt a közel-keleti civilizációkkal, sőt a keleti és
déli peremterület poliszai igen hamar orientális uralkodók hatalma alá kerültek. Naukratisz a
fáraók alattvalója volt, Ciprust pedig Kr. e. 715-ben II. Sarrukinu (Szargon) Asszíriához csatolta.
A Lüd Birodalom fénykorában – Kroiszosz uralkodása idején – Miletoszt kivéve kiterjesztette
uralmát a kis-ázsiai poliszokra is.

Az archaikus kori görög gazdasági-társadalmi fejlődésben a kis-ázsiai ión poliszok jártak

az élen. Az előnyös keleti kapcsolatok meggyorsították Milétosz, Szamosz, Epheszosz és más
poliszok fejlődését. A lüdöktől való függés sem okozott törést Iónia fejlődésében. A városok
autonómiája megmaradt. Az idegen uralom adó- és katonai terheit bőven kárpótolták az
újonnan megnyílt lehetőségek. Azzal, hogy bekerültek a birodalomba, kitágultak az ión
poliszok piacai. A fejlett lüd pénzgazdálkodás – itt jelent meg először a történelemben a vert
pénz – segítette Iónia közvetítő kereskedelmét Lüdia és Egyiptom között. Az ión poliszok 100-
150 km-re feküdtek a lüd fővárostól, Szardeisztől, Naukratisz pedig mintegy 30 km-re
Egyiptom akkori központjától, Szaisztól.
A Kr. e. 6. század közepére Iónia poliszaiban is felváltotta az arisztokrácia uralmát a
türannisz rendszere.

Egy világbirodalom peremvidékén (Iónia)

A Kr. e. 6. század közepén új, minden korábbinál hatalmasabb birodalom kezdett
formálódni a térségben, a Perzsa Birodalom. Már a mezopotámiai uralkodóknál is megvolt a
világ egésze („a négy világtáj urá”-nak nevezték magukat) feletti uralom igénye, de ezek a
törekvések sohasem valósultak meg tökéletesen, a „világbirodalmak” alig terjedtek túl
Mezopotámia határain. A perzsák nemcsak átvették és uralkodói ideológiájuk középpontjába
állították a „világbirodalom”-eszmét, hanem a feltételeik is sokkal kedvezőbbek voltak a
korábbiaknál, hogy meg is valósíthassák azt. A villámgyors perzsa lovasság – a hadsereg alapja
– pusztító nyílzáporaival feltartóztathatatlannak bizonyult, és a térség gazdasági-társadalmi
fejlettsége elérte azt a szintet, hogy egyetlen birodalomba szervezhessék.

A birodalomalapító, II. Kürosz (Kr. e. 559-530) Kr. e. 550-ben elfoglalta Ekbatanát, és

beolvasztotta a médeket a perzsa államba. Sikertelenül próbálta meg feltartóztatni a perzsa
terjeszkedést a fenyegetett államok (Lüdia, az Újbabilóniai Birodalom és Egyiptom) szövetsége.
A lüd uralkodó, Kroiszosz megszervezte a szövetséget, és 549-ben támadást indított, de 3 év
után állama megsemmisült. A lüd uralom alatt álló kis-ázsiai görög poliszok így kerültek
perzsa függésbe 546-ban. 539-ben, az Újbabilóniai Birodalom megdöntésekor a föníciai
kereskedővárosok ellenállás nélkül elismerték a perzsa uralmat. Bár a kis-ázsiai ión városok
korábban kerültek a Perzsa Birodalomba, hamarosan háttérbe szorultak a birodalmon belül az
önként meghódoló, kedvezőbb fekvésű, Föníciával szemben. Fönícia városai 1300-1500 km-re,
Iónia 2700 km-re feküdt a birodalom nyugatibb központjától, Szúzától.
II. Kürosz hódító politikáját követte fia, II. Kambüszész (Kr. e. 529-522) is. Amikor 525-
ben elfoglalta Egyiptomot, perzsa uralom alá kerültek az észak-afrikai görög városok, Küréné
és Naukratisz, valamint az addig egyiptomi hatalom alatt lévő, görögök és föníciaiak lakta
Ciprus is.

A II. Kambüszész halálát követő súlyos válság csak rövid időre állította meg a perzsa
terjeszkedést. I. Dareiosz királynak (Kr. e. 522-486) 19 hadjáratot kellett vívnia a részeire
szétesett birodalom helyreállítására. A birodalom megreformálása után újjászervezte a
hadsereget (a tízezer „halhatatlan”), és új hódításokba kezdett.
Dareiosz a kelet-európai síkság déli pusztáin élő, a birodalmat betöréseikkel fenyegető
nomád szkítákat akarta megbüntetni. Először az Égei-tenger európai oldalán élő és megosztott
thrák törzseket igázta le, majd 514-513-ban az iónok támogatásával hadjáratot indított ellenük.
A szkítákat nem sikerült megtörni, de az aranyban gazdag Thrákia a part menti görög
városokkal együtt perzsa fennhatóság alá került. Így a Perzsa Birodalom terjeszkedése elérte
Hellászt, és Dareioszban egyre érlelődött az elhatározás, hogy e gazdag területet is
birodalmához csatolja.
A görög-perzsa ellentétek gazdasági okai
A görög-perzsa ellentéteknek mély gazdasági okai voltak. A Perzsa Birodalom peremén
lévő görög poliszok gazdasági fejlődését gátolta az orientális birodalom. Kellemetlen
vetélytársaik voltak a birodalomban a kivételezett föníciai városok. Epheszoszt Szuzával
Dareiosz királyi útja kötötte össze, és a kitűnő aranypénz, a dareikosz elősegítette a
bekapcsolódást a birodalom kereskedelmébe. Ám ezekkel az előnyökkel szemben sokkal
súlyosabb hátrányok álltak. Dareiosz birodalomszervező intézkedései nyomán e területeknek is
évről évre megfelelő nagyságú pénzadót kellett fizetni, s ezenkívül egy sor természetbeni
beszolgáltatást is a királyi udvar, a helytartói udvartartások és a tartományokban állomásozó
perzsa hadsereg részére.
Súlyos csapást jelentett a perzsa terjeszkedés a térségben Hellász számára is. Thrákia
birtokbavétele után perzsa ellenőrzés alá kerültek a Hellászt a Fekete-tengerrel összekötő
szorosok, Hellészpontosz, Boszporosz. Ezzel a fekete-tengeri kereskedelemben érdekelt
poliszok (Athén, Megara) számára lezárult a szinte létfontosságú gabonabehozatal útja. A
gazdag Thrákiával való kereskedelem megszűnése csapást jelentett sok polisznak.
A Perzsa Birodalom is arra törekedett, hogy a megszerezhető gazdag területeket
meghódítsa, és a fontos kereskedelmi útvonalakat ellenőrzése alá vonja.

A görög-perzsa ellentétek politikai okai

Még mélyebbek voltak a görög-perzsa ellentétek politikai okai. A Kr. e. 6. században a
görög világ legfejlettebb részének tartott Iónia akkor került perzsa uralom alá, amikor a
türannisz rövid átmeneti intézményét felválthatta volna egy szélesebb körű vagy
mérsékeltebb demokrácia (népuralom). Iónia lakosságának többsége az 510-es években a
népuralom híve volt. Természetesen az ókeleti állam keretein belül nem működhettek a
demokrácia intézményei, a perzsa uralom a számára egyedül elfogadható türannoszok uralmát
akarta meghosszabbítani. A hatalmát megőrizni, visszaszerezni akaró arisztokrácia és a
türannoszok joggal számíthattak a Perzsa Birodalom fegyveres támogatására is a démosszal
vívott küzdelmükben. Így a görög poliszokban a türannoszellenesség egyben
perzsaellenességet is jelentett.

Az ión felkelés (Kr. e. 500-494)

Kr. e. 500-ban a fokozódó feszültség Milétoszban vezetett el a felkelés kirobbanásához,
amely hamarosan kiterjedt egész Ióniára.

Az 500-as évek végén a türanniszt felváltó demokráciában Naxosz felvirágzott. A

hatalomból kiszorított oligarchák a milétoszi türannoszhoz, Arisztagoraszhoz fordultak
segítségért. Ő a perzsa nagykirály hozzájárulásával és jelentős perzsa sereggel indult Naxosz
szigete ellen, hogy megszerezze a Perzsa Birodalomnak, természetesen a saját közvetlen
kormányzása alatt. A hadjárat – négy hónapi ostrom után – kudarcba fulladt, és Arisztagorasz,
joggal tartva a kegyvesztéstől és a felelősségre vonástól, hirtelen fordulattal átállt a függetlenség
híveinek táborába. Hatalmáról lemondva, felkelésre szólította fel népét.
A felkelés kezdetben sikereket ért el; elűzték vagy lemészárolták a perzsa helyőrségeket.
Arisztagorasz, felmérve a felkelés erőit és számítva a birodalom válaszcsapására, az európai
görögökhöz fordult, hogy elnyerje a támogatásukat.
Az európai görögség és az ión felkelés
A spártaiak, belátva, hogy egy, a Perzsa Birodalom elleni sikeres hadjárat reménytelen, és
mivel a szomszédos Argosszal való állandó ellenségeskedés miatt nem akartak tengeren túli
kalandra vállalkozni, elutasították a kérést. Athén és Eretria – akiknek életbe vágó érdeke volt a
felkelés sikere, a perzsák kiszorítása az Égeikum térségéből, az esetleges súlyos
következményeket át nem gondolva – húsz, illetve öt hajót küldtek a felkelők megsegítésére.
Az így megerősödött felkelők a perzsa szatrapa székvárosáig, Szardeiszig nyomultak
előre. A fellegvár kivételével a várost sikerült is elfoglalniuk (498). A tengerpartra visszatérő
görögöket azonban Epheszosznál megverték az egyesített kis-ázsiai perzsa erők. Ekkor Athén
és Eretria visszavonta hajóit. A felkelés így is továbbterjedt, más kis-ázsiai népek és a ciprusi
görögök is csatlakoztak hozzá.

Az ión felkelés leverése

A perzsa erőfölény hamarosan érvényesült az ellenállás szétaprózott erőivel szemben.
Bár az ión flotta győzött Ciprusnál a föníciaiak felett, a ciprusi görögök egy részének átállása
miatt mégis vissza kellett vonulniuk. Arisztagorasz, előre látva a felkelés kudarcát, 497-ben a
thrák partvidékre távozott, ahol azután a helyi törzsekkel vívott csatában életét vesztette.

A felkelés sorsa Milétosznál dőlt el. Kr. e. 495-re ide koncentrálták erőiket a perzsák. Az
egyesített ión flotta feladata lett volna a tenger felől biztosítani a város védőit. A túlerőben lévő
föníciai-ciprusi-egyiptomi hajóhad 494-ben Ladé szigete mellett vereséget mért a felbomló,
rendezetlen ión flottára.
A ladéi vereség megpecsételte Milétosz és az ión felkelés sorsát is. A város eleste után
sorra kerültek perzsa kézre a felkelésben részt vevő kisebb poliszok (494-3). Szamosz kivételével
a perzsák az elfoglalt városokat lerombolták, Milétosz megmaradt lakóit a birodalom belsejébe
hurcolták. A perzsa megtorlások elől sok kis-ázsiai görög vándorolt el.
Ezzel az elnéptelenedett, lerombolt Iónia elvesztette az archaikus kori görög
történelemben játszott gazdasági-társadalmi-kulturális vezető szerepét. A fejlődés súlypontja
ettől kezdve áttevődött Hellászra és a nyugati görög területekre (Megalé Hellász – Nagy-
Görögország).

Bár az a segítség, amit Athén és Eretria nyújtott a felkelőknek, jelentéktelen volt, mégis
azt bizonyította a perzsa uralkodó köröknek, hogy tartós uralomra csak akkor rendezkedhetnek
be, ha Hellászt leigázzák. Különösen az athéniak tarthattak I. Dareiosz bosszúhadjáratától.
„Uram, ne feledkezz meg az athéniakról! – figyelmeztette egy rabszolga naponként az
étkezésnél Dareioszt. Nem is feledkezett meg róluk. Gyorsan folytak a hadjárat előkészületei.
Az athéniak sem felejtettek, amikor a színházban Phrünikhosz „Milétosz elfoglalása” című
tragédiáját adták elő, a nézőközönség sírásban tört ki.

A görög-perzsa háborúk megindulása

I. Dareiosz hadjáratai Hellász ellen

492-es támadás félsikere
Már az ión felkelés leverését követő évben – 492 nyarán – megindult az első szárazföldi
és tengeri hadjárat Hellász ellen. A perzsa hadsereg Mardoniosznak, Dareiosz vejének a
vezetése alatt haladt a thrákiai partok mentén. Amikor a flotta a khalkidiké-félszigeti Athosz
hegyfoka körüli viharban 300 hajóját a legénységével együtt elvesztette, és a szárazföldi erők
is súlyos veszteségeket szenvedtek a thrák törzsekkel vívott harcokban, Mardoniosz feladta a
hadjárat további folytatását. Helyőrségeket hagyott hátra a thrákiai partvidéken, és
visszavonult. A perzsáknak így is sikerült az ión felkelés idején bizonytalanná vált uralmukat
újra megszilárdítaniuk. I. Alexandrosz makedón király is elismerte uralmukat.

491-ben I. Dareiosz diplomáciai eszközökkel is előkészítette az újabb hadjáratot.

Követei sorra járták a görög poliszokat, és a behódolás jeleként „földet és vizet” követeltek a
nagykirály nevében. Sok helyen – különösen a szigetvilágban – sikerrel jártak. Világosan
mutatja ez, hogy a megosztott, egymással harcoló görög városállamokat a Perzsa Birodalom
hadjáratai sem forrasztották egységbe az orientális támadással szemben. Azok a poliszok,
amelyekben az arisztokrácia volt uralmon (Thesszália, Boiótia), a perzsa uralmat választották a
válságos pillanatban. De még azokban a poliszokban is, amelyek ellenálltak, sokan ítélték meg
úgy, hogy egy olyan világbirodalom van születőben, amely az egész civilizált világot magába
fogja olvasztani.
A két vezető állam, Athén és Spárta azonban visszautasította a követeléseket. A
követeket a felháborodott tömeg – a diplomáciai szokásjogot megsértve – Athénban egy
szakadékba, Spártában egy kútba dobta, biztatva őket, hogy ott találhatnak földet is meg vizet
is.
Marathón – Kr. e. 490.
Athén és Eretria megbüntetésére 490 kora nyarán indított I. Dareiosz hadjáratot. A
vezérek, Datisz és Artaphernész, hogy elkerüljék az Athosz-hegyfoki katasztrófa
megismétlődését, a Kükládok szigetei között hajóztak nyugat felé. A hadtörténészek szerint
legfeljebb 25 ezer elitkatonából állhatott az a perzsa expedíciós sereg, amely a kis-ázsiai
Kilikiából elindult. A több száz hajóból álló flotta jelentős része a lovakat szállította a
hadjárathoz.
A perzsák, miután elfoglalták a Kükládok néhány szigetét, hétnapos ostrom után
lerombolták Euboia legjelentősebb városát, Eretriát. Ez volt az egyetlen város, Athén mellett,
amely segítséget nyújtott az ión felkelőknek. Innen a perzsák Attikába hajóztak, és a széles
marathóni síkságon partra szálltak, hogy kihasználhassák a lovasságukat. Ezt a helyet a
perzsákkal visszatérő volt türannosz, Hippiasz javasolta. Őt a perzsák azért vitték magukkal,
mert Athén kormányzójának szánták, és számítottak az athéni híveire.
A szigetekért vívott harcokban elesettek és a helyőrségekben hátrahagyottak miatt a
partraszállók létszáma mintegy 20 ezer fő lehetett. Velük szemben állt Kallimakhosz, az
arkhón polemarkhosz és a 10 sztratégosz (hadvezérek) parancsnoksága alatt 10 ezer attikai
hoplita, valamint a Marathónnál hozzájuk csatlakozott ezer plataiai gyalogos.

Az arkhón polemarkhosz és a sztratégoszi testület Miltiadész azon javaslatát fogadta el,

hogy itt, Marathónnál ütközzenek meg a perzsákkal, és ne vonuljanak vissza, ne várjanak a
spártaiakra. Miltiadész, a thrákiai Kherszonnészosz volt türannosza, még a szkíta hadjárat
idejéből jól ismerte a perzsa hadviselést. Az athéniak olyan állásokat foglaltak el, ahonnan
ellenőrizni tudták az Athénba vezető mindkét utat, és a dombok miatt a perzsa lovasság
rajtaütésszerű támadásától sem kellett tartaniuk.

Néhány napig farkasszemet nézett egymással a két hadsereg, majd amikor Miltiadész
tudomást szerzett arról, hogy a perzsa lovasság nincs az állásaiban, döntő támadásra szánta el
magát. A perzsák valószínűleg megkezdték hadseregük egy részének, közte a lovasságnak a
behajózását, hogy a Szunion-fokot megkerülve, Athén közvetlen közelében szállhassanak
partra, és ott kényszerítsék ki az összecsapást. Ezt a kedvező pillanatot használta ki Miltiadész.
Az éj leple alatt a hoplita phalanxok futva közelítették meg a perzsa állásokat, így hamarabb
került sor a kézitusára, amely a nehézfegyverzetű, hosszú dárdás görögök számára volt
kedvezőbb, és ezzel a perzsák nem tudták kihasználni lovasságuk mellett a másik erősségüket,
az ellenfeleikre zúdított nyílzáport.
A perzsák súlyos vereséget szenvedtek, de nem semmisült meg a hadseregük. Ezért
képesnek tartották magukat arra, hogy Athénnál partra szállva a várost elfoglalják. Felismerte
ezt Miltiadész is, és a sereget gyorsított menetben átvezette Attikán Athén alá. Így amikor a
nagykirály flottája megjelent Phaléronnál, újra Miltiadész seregével találta szemben magát.
A perzsák meg sem kísérelték a partraszállást, visszahajóztak Ázsiába.

A hérodotoszi hagyomány szerint Marathónnál 6400 perzsa esett el, és csak 192 görög,
közöttük Kallimakhosz polemarkhosz is. Röviddel a harc után 2 ezer spártai érkezett Attikába.
Miután gratuláltak a győzteseknek, hazatértek.
A marathóni győzelem komoly katonai siker volt, de még ennél is nagyobb volt a
lélektani-politikai hatása. A félelmetes perzsa sereg vereséget szenvedett, ez hallatlanul
megnövelte a görögök önbizalmát. Azok a görög poliszok, amelyek előzőleg behódoltak
Dareiosznak, Marathón után újból kinyilvánították függetlenségüket. Ezzel csaknem
egyidejűleg lázongásokra került sor Babilóniában és Egyiptomban, a távoli Núbiában pedig
felkelés robbant ki.

Hatalmi harc Athénban a 480-as években

Dareiosz halála, Xerxész uralkodásának kezdeti nehézségei tízéves felkészülési időt
biztosítottak a görögöknek, de ezt a „türelmi időt” csak Athén használta ki. A 480-as évek
Athénban a közélet demokratizálódásának az évtizede. Éles politikai harc dúlt az arisztokrata
és demokrata csoportok között.
Az arisztokrata erők a rendkívül népszerű, arisztokrata származású, Spártabarát
Miltiadésztől remélték korábbi hatalmuk visszaállítását. Így Miltiadész bukása egyben ezeknek
a restaurációs (az eredeti állapot visszaállítása) törekvéseknek a bukását is jelentette.

Miltiadész a marathóni győzelem után büntető hadjáratot indított Parosz szigete ellen,
amely a perzsákat segítette Athénnal szemben. Sikertelenül próbálta a gazdag szigetet 100
talentum kárpótlás kifizetésére kényszeríteni. Amikor sebesülten hazatért, Xanthipposz vádat
emelt ellene, és a népgyűlés súlyos, 50 talentomnyi pénzbírságra ítélte, amit később fia, Kimón
fizetett meg, mert ő röviddel elítélése után – a hagyomány szerint – az adósok börtönében halt
meg (489).

Az ezt követő három évben a démosz, először élve az osztrakiszmosz fegyverével, három
feltételezett türanniszpárti vezetőt küldött száműzetésbe. Ezek után a közélet főszereplői a
demokrácia különböző irányzatait képviselő politikusok maradtak. Közülük is kiemelkedett
Themisztoklész, a legenergikusabb, legelőrelátóbb politikus. Valószínűleg az ő javaslatára
változtatta meg a 487-6-os arkhóni évben a népgyűlés az arkhónok választásának módját is.
Ettől kezdve a 10 phülé 500 jelöltet választott a kilenc arkhóni helyre és az arkhóni testület
jegyzőjének tisztségére. Közülük sorsolással jelölték ki az arkhónok személyét, és ezzel meg
is szűnt ennek a tisztségnek a kiemelkedő jelentősége, hiszen a sorshúzás véletlene és nem a
vezetői alkalmasság, rátermettség döntött. Az így választott arkhónok befolyása a népgyűlésre
lecsökkent, hiszen tehetségével, szónoki képességeivel most már bárki maga mellé állíthatta a
népgyűlés résztvevőit. Ezzel megnövekedett az athéni államon belül a sztratégoszok
jelentősége, akiket továbbra is a rátermettek közül választottak ki. A sorsolt arkhón
polemarkhosz súlya a hadsereg irányításában természetesen jelentéktelenné vált.
A demokratikus intézményrendszer ilyen átalakítása jelezte a Xanthipposz képviselte
irányzat gyengeségét, amely a kleiszthenészi rendszer megőrzésének a híve volt. Ezek után
Xanthipposz osztrakiszmosza a 485-4-es arkhóni évben nem lehetett váratlan esemény.

Ezt követőn ami megosztotta az athéni politikai életet, és egymással szembeállította a

demokrata irányzatokat, az a perzsák elleni felkészülés mikéntje volt.

Ariszteidész, a marathóni sztratégoszok egyike, a 489/8-as év egyik arkhónja köré

csoportosultak azok az erők, akik Athént erős szárazföldi hatalommá akarták tenni.
Természetesen a zeugitész parasztok és földbirtokos arisztokraták a hoplita hadsereg
fejlesztésétől remélték érdekeik védelmét, gazdaságaik megvédését a perzsa pusztítástól.
Hivatkozhattak a nehézfegyverzetű hoplitahadsereg marathóni sikerére. A hoplitahadsereg
megerősítése egyben az arisztokrácia politikai befolyását is növelte volna.
Velük szemben Themisztoklész Athént a térség legjelentősebb tengeri hatalmává
akarta tenni. Ehhez fűződtek a thészek (napszámosok), iparosok és a kereskedők érdekei is,
hiszen csak ez biztosíthatta volna számukra hosszabb távon a munkát és a kereskedelmi
lehetőségeket. De jól látta Themisztoklész azt is, hogy csak a legerősebb tengeri hatalomként
szoríthatják ki a térségből a Perzsa Birodalmat.
A két irányzat, a két politikus küzdelméből Themisztoklész került ki győztesen. 482-ben
Ariszteidészt osztrakiszmosszal 10 évre száműzette, és még ebben az évben megszavaztatta a
népgyűléssel a flottaépítési programot. A hajóépítés pénzügyi hátterét a nem sokkal korábban
feltárt gazdag laurioni ezüstbányák bérleti díjai adták, amelyeket eddig szétosztottak a nép
között. Ebből pár év alatt Athén 180, három-evezősoros hajókból (triérész) álló flottát
építtetett, amellyel a legnagyobb görög tengeri hatalommá vált. A második, Korinthosz,
mindössze 40 hajóval rendelkezett. A perzsákkal szembeszálló görög flotta felét adták az
athéniak. További fölényt jelentett számukra, hogy a triérészek kis merülésű, könnyen
manőverező hadihajók voltak, szemben az ellenfelek részben kereskedelmi hajókból átalakított
hadihajóival, részben kevésbé mozgékony három-evezősorosaival.

A görög-perzsa háborúk második szakasza

A perzsák újabb kísérlete – Xerxész hadjárata

Athén flottaépítése a legjobb, legutolsó pillanatban történt, ugyanis már 483 óta folytak
egy minden korábbinál nagyobb, Hellász elleni hadjárat előkészületei. Xerxész a kis-ázsiai
Szardeiszben vonta össze legjobb szárazföldi csapatait, hidat építtetett a Sztrümón folyón és a
Hellészpontoszon, a thrák és makedón partvidéken élelmiszerraktárakat létesített. Flottája
legénységével és a helyi lakossággal csatornát ásatott az Athosz-félszigeten keresztül, hogy a
rossz emlékű hegyfokot ne kelljen hajóinak újból megkerülnie.
A perzsa haderő nagyságát ma 180 000 főre teszik. A Kis-Ázsiában összevont flotta 1207
hajóból állt. Ennek legjelentősebb részét a föníciaiak jelentették 300 hadihajóval, Egyiptom,
Ciprus és a kis-ázsiai partvidék városai (köztük az ión poliszok) adták a perzsa flotta további
részét. Ezzel az erővel a görögök mintegy 30 000 katonát és 400 hadihajót állíthattak szembe.
 Közben folyt a hadjárat ügyes diplomáciai előkészítése is. A jelentős katonai erőt
képviselő szicíliai görögöket a karthágóiak – valószínűleg a perzsákkal összehangolt –
támadása kötötte le. Jelentős görög államok (Epeirosz, Kréta, Argosz) perzsabarátságból,
félelemből vagy csak közömbösségből részvétlen semlegességgel figyelték a perzsák elleni
küzdelmet. A delphoi jóshely is egyértelműen a perzsák mellett kötelezte el magát. Az a
Delphoi, amely jóslatában Kroiszosznak még a szembeszállást javasolta, az ión felkelés idején
Milétoszt mint „rossz tervek kezdeményezőjét” ítélte el, most vereséggel és pusztulással
rémítgetett. Talán inkább ennek a „jövőbe látásnak” köszönhette, hogy Xerxész seregei
megkímélték, és nem az istenek beavatkozásának, amint azt a delphoi papok magyarázták.

Az iszthmoszi gyűléstől Thermopülaiig

Spárta és Athén, amikor tudomást szereztek Xerxész hadi készülődéseiről, előzetes
tárgyalásra hívták össze mindazoknak a poliszoknak a képviselőit, amelyeknek a támogatására
számíthattak a perzsák elleni harcban. A tanács – feltehetőleg a spártaiak vezetésével – az
Iszthmoszon tartotta a gyűléseit. Ezért kapta az iszthmoszi szövetség (szümmakhia) nevet. A
spártaiak tárgyaltak – sikertelenül – a megnyerni kívánt területekkel (Argosz, Korküra, Kréta és
Szicília).

Az iszthmoszi gyűlés az egyesítendő görög erők fővezérségét a spártaiakra bízta. Ez

mutatja Lakedaimón erejét és feltétlen tekintélyét az ellenállásra vállalkozó poliszok között.
Spárta rendelkezett a legerősebb szárazföldi hadsereggel, de a szövetségesek ragaszkodtak
ahhoz, hogy övé legyen a közös flotta parancsnoksága is, jóllehet csak 10 hajót volt képes
kiállítani, míg Athén 180-at a közel 400-ból! Mindenki a spártaiakban bízott.

Ezek után kapkodónak, hozzá nem értőnek tűnik a spártai hadvezetés, ha nem tárjuk fel
a spártaiak valódi, a háttérben meghúzódó kicsinyes célját, amely a szövetségesek erejét is
felhasználva kizárólag csak Spárta és a Peloponnészosz védelmére szorítkozott.

A thesszáliaiak azt kérték, hogy nyilvánítsák Thesszáliát is védettnek, és akkor híres

lovasságukkal csatlakoznak a szövetségesekhez. Ellenkező esetben kénytelenek a perzsáknak
meghódolni. Ezért a szövetséges haderőt – vagy annak egy részét – Észak-Hellász kapujához, a
Tempé-völgybe indították. A thesszáliai lovasság azonnal csatlakozott is hozzájuk. Pár nap
múlva a spártai hadvezetés mégis visszavonta a csapatokat, pedig Xerxész seregei csak a
hellészpontoszi átkeléshez készülődtek a kis-ázsiai Abüdoszban. Ezzel máris átengedte – a
védelem nélkül hagyott – Thesszáliát a perzsáknak, viszont csatlakozott a szövetségesekhez
Phókisz, Thesszália esküdt ellenfele.
Az újabb iszthmoszi gyűlés úgy határozott, hogy Thermopülainál kíséreljék meg a
perzsák feltartóztatását. A szövetséges flottát az Artemiszion-fokhoz küldték, hogy a szárazföldi
csapatokkal együttműködve akadályozza meg a perzsák betörését Közép-Hellászba. A perzsák
is szárazföldi csapataik és flottájuk összehangolt bevetésére készültek.

Thermopülai (Kr. e. 480)

Thermopülai különösen kedvező adottságokkal rendelkezett a védelemhez. A tenger és a
hegyvonulat között húzódó, az ókorban csak egy kocsiút szélességű szorost röviddel Xerxész
érkezése előtt szállta meg egy 7-8000 fős sereg a spártai király, Leónidasz vezetésével, hogy
védőművek kiépítésével itt tartóztassák fel a perzsa sereget. A flotta 271 hajója (ebből 147 volt
athéni), a spártai Eurübiadész vezetésével, az Artemiszion-fokhoz vonult, és megakadályozta a
perzsákat abban, hogy csapatokat szállíthassanak Thermopülai védőinek hátába.

Thermopülai védőinek magvát 300 spártai és a velük lévő 3800 perioikosz és helóta
alkotta. Leónidasz már az induláskor tisztában volt a rájuk váró sorssal – a hősi halállal. 300 fős
spártai seregét olyan férfiakból válogatta ki, akiknek már volt gyermekük, így családjuk nem
halt ki a családfő halálával. A spártaiak célja a szövetségesek bizalmának megtartása,
megerősítése és mindenekelőtt időnyerés volt. Miközben jelképes nagyságú erői harcoltak
északon, lázasan folyt a munka, hogy az Iszthmoszt falakkal eltorlaszolják. A spártai politika
igazi célja az volt, hogy a nehezebben védhető Iszthmosznál vívják meg a döntő ütközetet a
perzsákkal, és így akadályozzák meg a betörésüket a Peloponnészoszi-félszigetre. Ez a politika
Közép-Hellász, tehát Athén feláldozását is jelentette.

Már két napja folyt az egyenlőtlen küzdelem a Thermopülai-szorosban. A hazájukat

elszántan védő poliszpolgárok, jobb védőfelszereléseikkel, hosszabb dárdáikkal sikeresen álltak
ellen a perzsák meg-megújuló rohamainak, bár a győzelemre vagy az ellenség visszafordítására
semmi esélyük sem volt. Xerxész nem tudta bevetni lovasságát, sem bekeríteni csapataival a
görögöket. Végül árulás segített a perzsáknak. Amikor egy maliszi görög, Ephialtész, egy hegyi
ösvényen Leónidasz csapatai hátába vezette a nagykirály elitcsapatát, az ún. halhatatlanokat, a
védők sorsa megpecsételődött. Leónidasz látva, hogy bekerítik őket, a görög sereg
visszavonulására adott parancsot. Maga azonban a spártaiakkal és az önként velük maradó
theszpiaiakkal az elkerülhetetlen hősi halálig való helytállást választotta. Valamennyien
elestek, de Xerxész mintegy 20 000 katonájával fizetett a szoros bevételéért. A hősök később
emelt síremlékén hajdan kőoroszlán hirdette Leónidasz dicsőségét, s külön felirat szólt a
spártaiakról:
„Itt fekszünk; vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”
Ugyanekkor az Artemiszionnál a görögök háromszor is összecsaptak Xerxész flottájával.
A kisebb, semmiképpen sem döntő tengeri ütközetekben a görögök bizonyultak jobbnak.
Leónidasz vereségének hírére azonban a hajóhad is azonnal az Iszthmoszhoz akart vonulni, és
csak az athéniek kérésére ejtette útjába Szalamiszt. Az athéni hajók parancsnoka,
Themisztoklész a visszavonuláskor feliratokat vésetett a tengerszoros sziklafalaira, amelyek a
perzsa oldalon harcoló iónokat elpártolásra biztatták.

Szalamisz (Kr. e. 480)

Az athéni népgyűlés, Themisztoklész javaslatára, a város kiürítését határozta el. A helyzet
kilátástalannak tűnt számukra. Marathón után tíz évvel Athén a szárazföldön védtelen volt,
hiszen hoplitahadserege helyett flottáját fejlesztette, amely most spártai parancsnokság alatt az
Iszthmoszhoz készült. Athén lakosságát a közeli Szalamisz és Aigina szigetén és Troizénben
helyezték el, a fegyverforgató férfiak a hadihajókra szálltak. A perzsák benyomultak Attikába.
Elfoglalták Athén fellegvárát, az Akropoliszt, maroknyi önkéntes védőjét lemészárolták, a
várost kifosztották és felgyújtották.
Miközben az Iszthmoszra visszavont görög sereg a spártai király, Kleombrotosz,
Leónidasz testvére vezetésével falat emelve készült a védelemre, a 378 hajóra kiegészült görög
flotta Szalamisznál horgonyzott. Eurübiadész kísérletet is tett, hogy a flottát is visszavonja az
Iszthmoszhoz, kiszolgáltatva a szigetekre menekült athéniakat és a szigetlakókat a perzsáknak.
Csak Themisztoklész határozott fellépése akadályozta meg a flotta elhajózását – kijelentette,
amennyiben harc nélkül feladnák Szalamiszt, az athéniak kiválnak az iszthmoszi szövetségből,
és a flotta felével, 180 hajójukkal családjukat felvéve nyugaton (Szardíniában) keresnek
maguknak új hazát. Amikor már ez is kevésnek látszott a szövetséges flotta visszatartására, az
athéni sztratégosz döntő lépésre szánta el magát.

Themisztoklész jól tudta, hogy csak itt, a szűk szalamiszi szorosban van esélye a görög
hajóhadnak a győzelemre. A szövetségesek 380 hajójával szemben, amelynek fele kitűnő három-
evezősoros hadihajóból állt, a perzsák oldalán Szalamisznál 450-500 hajó vonult fel. Mintegy
670 hajót a hellészpontoszi hajóhídba építettek be az 1207-ből, kb. 100 hajót az Artemiszion-fok
körüli harcokban veszítettek el a perzsák. A föníciai, kis-ázsiai görög hajók egy része mély
merülésű, nagy raktárterű kereskedelmi hajók voltak, amelyeket csak a hadjáratra alakítottak át
hadihajóvá. Így az enyhe számbeli túlsúly kisebb harci értéket takart.

Themisztoklésznek – a spártai hadvezetés ellenére – sikerült kikényszerítenie a döntő

ütközetet. Szikinnosz nevű szolgáját Xerxészhez küldte azzal az üzenettel, hogy ha a
nagykirály meg akarja semmisíteni az egyesített görög flottát, most kell támadnia, különben a
görögök visszavonulnak az Iszthmoszhoz. A perzsa nagykirályt szolgáló flotta számbeli fölénye
elbizakodottá tette Xerxészt. Még azon az éjjelen flottája többségét a Szalamisz szigete és Attika
közötti szoroshoz rendelte, egy jelentős egységet pedig a Szalamisz és Megara közötti
szoroshoz küldött, hogy a menekülő görög hajókat elfoghassa. Ő maga pedig egy partközeli
hegyfokon állíttatta fel trónját, hogy személyesen követhesse alattvalói jutalomra vagy
büntetésre méltó harcát.
A görögök, amikor látták, hogy bekerítették őket, felkészültek az elkerülhetetlen harcra.
A helyet nem ismerő, de magabiztosan támadó, nehézkes perzsa hajók gyakran egymást is
akadályozták, egymásban tettek kárt. A szűk szalaimiszi tengerszorosban a görög hajóhad
viszonylag könnyű és teljesen törvényszerű győzelmet aratott.
A szalamiszi győzelem elsősorban az athéniak érdeme volt, Themisztoklész politikájának
sikere, de nem döntő győzelem. Bár a perzsa flotta megsemmisítő vereséget szenvedett, Xerxész
sokszoros túlerejű szárazföldi serege teljesen harcképes maradt. A nagykirály mégsem merte
vállalni a további harcot. Seregének döntő részével gyorsan visszatért Kis-Ázsiába. Döntését
erősítette Themisztoklész újabb üzenete: a görögök szalamiszi győzelmük után a
hellészpontoszi hajóhíd lerombolására készülnek. A közeledő téli esők és viharok rendkívül
megnehezíthették volna visszatérését birodalmába. Xerxész joggal tarthatott attól is, hogy
szalamiszi kudarca hatására felkelések robbannak ki a Perzsa Birodalomban, elsősorban
Ióniában. A thrák partvidéken perzsaellenes megmozdulásokra került sor, Babilóniából felkelés
híre érkezett Xerxészhez. Fővezérét, Mardonioszt jelentős sereggel – az iráni elitcsapatok egy
részével – Thesszáliában hagyta telelni, hogy a következő évben folytathassa a Hellász elleni
hadjáratát.

A szalamiszi győzelem (480. szeptember) után egy hónappal a nyugati görögség is döntő
vereséget mért Karthágóra. A szicíliai Himera mellett Gelón, Szürakúzai és Thérón, Akragasz
türannosza állította meg a karthágóiakat, akik ezek után kénytelenek voltak feladni szicíliai
hódításaikat. Ennek a győzelemnek hasonló jelentősége volt, mint a perzsák felett aratottnak
Hellászban. Amikor a Kümé előtt vívott tengeri csatában I. Hierón, Gelón utódja legyőzte az
etruszkokat (474), összeomlott a campaniai etruszk uralom. Megalé Hellász is felszabadult a
külső fenyegetettségből.
Plataiai és a Mükalé-hegyfoki csata (Kr. e. 479)
Mardoniosz, miután Thesszáliában áttelelt, 479 nyarán akadálytalanul benyomult
Attikába. Spártában továbbra is a csak kizárólag a Peloponnészosz védelmét akaró, önző
politika uralkodott. Az athéniaknak újra Szalamisz szigetére kellett menekülniük, városukat
másodszor pusztították el a perzsák. Mardoniosz a makedón királyt, I. Alexandroszt küldte az
elkeseredett, szövetségesükben csalódott athéniakhoz. A perzsa vezér felajánlotta a békéért és
az athéniak szövetségéért, hogy minden kárukat megtéríti, önállóságukat tiszteletben tartja, sőt
más görög területeket is átengednek nekik. Amikor ezt a spártaiak megtudták, mindent
megígértek az athéniaknak, csak át ne pártoljanak. Erre az athéniak látványosan hitet tettek az
iszthmoszi szövetség, a görög ellenállás mellett: „Amíg a nap azon a pályán jár, amelyen most,
az athéniak nem fognak kibékülni és szövetkezni a perzsákkal” – felelték Mardoniosz csábító
ajánlatára.

A spártaiak viszont, minthogy ezek után biztosak lehettek az athéniak hűségében, tovább
folytatták az Iszthmosz elfalazását. Csak akkor indították el a peloponnészoszi haderőt
Pauszaniásznak, a spártai király gyámjának parancsnoksága alatt Attika felé, amikor már
komolyan kellett attól tartaniuk, hogy az athéniak mégis megegyeznek a perzsákkal.
Mardoniosz a számára kedvezőbb Boiótiába vonult vissza. A két hadsereg Plataia város
mellett került szembe. A döntő ütközetben a spártaiak a perzsákat (itt esett el Mardoniosz is),
az athéniak a perzsákkal szövetséges görögöket verték meg, majd közösen elfoglalták a perzsák
táborát is, jelentős zsákmányt szerezve. Körülbelül ugyanebben az időben a görögök egy másik
nagy győzelmet is arattak a perzsák felett: az ión partokhoz áthajózott görög flotta
Leotükhidasz spártai király és Xanthipposz athéni sztratégosz vezetésével a kis-ázsiai
Mükalé-hegyfoknál megsemmisítette a perzsák még meglévő utolsó hajóraját. A vereség
hírére Iónia és Aiolis ismét elszakadt a Perzsa Birodalomtól.

Az athéni nagyhatalom kiépítése

A perzsák felett aratott győzelem még nem jelentette a békét is. A kis-ázsiai görögök a
perzsák szomszédságában éltek, így állandó veszélyben voltak a perzsáktól, akik nem voltak
hajlandók elismerni vereségüket. Kr. e. 478-ban a spártai Pauszaniász a szövetséges flotta élén
felszabadította Ciprus egy részét és Büzantiont a perzsa uralom alól. Ám a hellén
parancsnokokkal olyan zsarnokian bánt, hogy azok az athéni részleg vezérét, Ariszteidészt
kérték fel a parancsnokság átvételére. A spártai kormány visszahívta a kompromittált
Pauszaniászt, és másik vezért küldtek helyette, de a tengeri főparancsnokság már Athén
kezében maradt.

A déloszi szövetség
Athén Kr. e. 478-77-ben újabb perzsaellenes szövetséget szervezett meg, amelyben a
nagyobb államok (pl. Leszbosz, Khiosz, Szamosz) katonákat adtak és hadihajókat szereltek fel, a
kisebbek pénzbeli hozzájárulást fizettek be évente a szövetség pénztárába. A főparancsnoki és
kincstárosi tisztség mindenkor az athéniak kezében volt. Kincstárként a Délosz szigetén lévő
Apollón-templom szolgált, s ugyanitt ülésezett a szövetség gyűlése, amelyben minden
tagállamnak egy szavazata volt. Kezdetben 100, majd 200, később már 400 város vagy sziget
volt a tagja a déloszi szövetségnek.
A déloszi szövetség tagállamai formálisan egyenjogúak voltak, a valóságban azonban
kezdettől fogva Athén játszotta a vezető szerepet, hiszen a közös hajóhadnak több mint a felét
Athén háromszáz triérésze képezte. Az, hogy a hajóhaddal alig rendelkező Spárta kezéből
Athén vette át a tengeri hegemóniát, természetes volt, és nem is sértette igazán a lakedaimon
kormányzat érdekeit. Annál inkább törekedett Spárta szárazföldi vezető szerepét állandósítani.

Megpróbálták megakadályozni, hogy Athént és kikötőjét, Peiraeiust fallal körülvegyék.

Arra hivatkoztak, hogy egy esetleges újabb perzsa támadás alkalmával az ellenség számára a
falak erődként szolgálhatnak. Egy észak-görögországi polisz, Larissza belügyeibe való
beavatkozással a spártaiak érdekszférája bővült volna. Az athéniakat ekkor Themisztoklész arra
bíztatta, hogy gyújtsák fel a Pagaszi-öbölben lévő peloponnészoszi szövetség hajóit. A déloszi
szövetségben a perzsák elleni háború athéni vezetői, Ariszteidész (akit Themisztoklész
javaslatára visszahívtak a száműzetésből) és Themisztoklész játszottak vezető szerepet. A
szalamiszi győző csillaga azonban hamarosan leáldozott.
A perzsa háborúk után kiéleződő hatalmi harcban, amely Athén és Spárta között folyt,
Themisztoklész következetesen szervezte a Spárta elleni koalíciót. Ebben a harcban – egyes
források szerint – még a perzsákkal való szövetkezés is tervei között szerepelt.
Amikor Athénban a Kr. e. 470-es években megerősödött Kimón perzsaellenes pártja,
Themisztoklészt osztrakiszmosszal száműzték, és távollétében hazaárulás vádjával halálra
ítélték. Themisztoklész kalandos úton Ázsiába menekült, ahol I. Artaxerszész nagykirály
Magnészia szatrapájává tette. Uralma határozottan javára vált a magnésziai görögöknek.
Amikor azonban Artaxerszész felszólította, hogy vonuljon vele hadba Kimón ellen, hogy ne
kelljen saját honfitársai ellen harcolni, a hagyomány szerint öngyilkos lett. Tetemét állítólag a
hazaárulást kimondó tilalom ellenére titokban hazavitték Athénba, és ott temették el.
Ariszteidész vagy négy évvel élte túl Themisztoklész bukását, de nem ő, hanem Kimón volt
ebben az időben a legtekintélyesebb athéni államférfi.
Kimón, aki a déloszi tengeri szövetség fenntartásában és kiterjesztésében több mint 15
éven át a főszerepet játszotta, a marathóni csata győztesének, Miltiadésznek volt a fia. Élete
céljának a Kis-Ázsiában még fenyegető perzsa veszély megszüntetését tartotta. Kimón
Ariszteidész sztratégosztársa volt a tengeri szövetség megalapításakor. Az apjára kirótt bírság
megrendítette anyagi helyzetét, s ez csak akkor szilárdult meg, amikor féltestvérét Athén talán
leggazdagabb embere, Kalliász vette feleségül.
Először Thrákiában győzte le a még ott tartózkodó perzsa egységeket, majd Kisázsiába
áthajózva mért megsemmisítő vereséget a perzsákra. A kettős diadalt a föníciai flotta nyolcvan
hajójának megsemmisítése koronázta meg.
A perzsa veszély megszűntével a déloszi szövetség is elvesztette eredeti rendeltetését.
Ennek ellenére ezt Athén – ha kellett – fegyveres erővel is fenntartotta. Ilyen eset volt pl., amikor
Thaszosz nem akart osztozni Athénnal a thrák tengerpart természeti kincseinek a
kiaknázásában, és Kr. e. 465-ben hátat fordított a szövetségnek. Kimón flottája azonnal
megsemmisítette a thaszoszi hajóhad egy részét, hosszú ostrom után Thaszosz várát is bevették,
falait lerombolták, megmaradt hajóit elkobozták, és lakóit súlyos pénzbüntetés fizetésére
kötelezték.
Spárta azt ígérte a segítségért hozzá forduló szigetlakóknak, hogy seregeivel betör
Attikába, és így elvonja majd az athéniakat az ostromtól. Erre azonban nem kerülhetett sor,
mert Kr. e. 464 nyarán egy nagy erejű földrengés szinte romokba döntötte Spártát, és az a
veszély is fennállt, hogy a helóták és a spártaiak által leigázott messzéniaiak elnyomóik ellen
fordulnak. Arkhidamosz spártai király lélekjelenléte (a katasztrófa sújtotta városban azonnal
fegyverbe szólította a férfiakat) a helóták támadásától ugyan megmentette Spártát, de a felkelő
messzéniaiakkal évekig nem boldogult a spártai haderő. Ez volt az ún. harmadik messzéniai
háború. Ezért Spárta Athénhez fordult segítségért. Kimónnak sikerült is megszavaztatnia a
népgyűléssel Spárta megsegítését, és maga állt a Messzéniába vonuló sereg élére. A háború
azonban hosszasan elhúzódott. A spártaiak pedig nem minden alap nélkül féltek attól, hogy az
attikai katonák demokratikus gondolatai meghallgatásra találnak katonáik között, és így
szégyenszemre hazaküldték az athéni sereget azzal, hogy nincs szükség rájuk. Ez a sértő eljárás
megpecsételte a Spárta-barát Kimón sorsát, akit Kr. e. 461-ben osztrakiszmosszal száműztek.

A perzsa háborúk hatásai

Hadszervezet
A perzsa háborúk alatti zavaros években az athéni demokrácia intézményei csak
akadozva működhettek, hiszen a különböző helyeken lévő lakosság összehívása lehetetlen volt.
A nép bizalmát élvező sztratégoszok szava volt a döntő. Megnőtt viszont az areioszpagosz
tekintélye, amely viszonylag kis létszámával könnyen összehívható volt. Mivel arkhonok csak a
legmagasabb vagyoni osztályba tartozók lehettek (és a volt arkhonokból állt az Arész-dombi
tanács, más néven areioszpagosz), befolyásuk növekedése egy időre megakadályozta a további
demokratizálódás lehetőségét. Éppen ezért, amikor a Themisztoklész bukása után egy időre
meggyengült radikális demokrata irányzat újra megerősödött, először is az areioszpagosz
ellen fordult. A démosz egyik vezető alakja, Ephialtész, aki csak névrokona a thermopülai
árulónak, például egymás után fogta perbe az Arész-dombi tanács tagjait visszaélésekért.
Periklész pedig rendszeresítette a héliaiai esküdtbírái számára a napidíjakat, ami szintén
növelte a demokraták népszerűségét. A perzsa háborúk nemcsak a nagyhatalmi pozíciót
teremtették meg Athén számára, hanem erősebbé tették a demokratizálódási folyamatot is.

A régi, arisztokratikus Athén hadereje a nehézfegyverzetű gyalogság, a hoplita sereg volt.

A hoplita saját költségén szerezte be felszerelését, és gondoskodott saját maga és esetleg a kísérő
rabszolgák ellátásáról. Nyilvánvaló, hogy ez a sereg a vagyonosabb polgárokból, főként az
arisztokratákból és a módosabb parasztbirtokosokból állott. Amíg ennek a rétegnek a feladata
és kötelessége volt a hadviselés, addig az ő érdekeikhez igazodott az állam belpolitikája is. De
megváltozott a helyzet akkor, amikor Athén tengeri hatalommá alakult át. Ezzel kezdett
háttérbe szorulni a szárazföldi sereg jelentősége, és egyre inkább előtérbe került a flotta és
legénysége. Ez utóbbi pedig már az alacsonyabb, a szegényebb néprétegekből került ki. Így
aztán a tengeri hatalommá való átalakulás következménye a haderő demokratizálódása lett.

Az athéni demokrácia kibontakozása csak még jobban elmélyítette az arisztokratikus

Spártával szemben fennálló ellentéteket.
Külpolitika
Kimón bukása után az irányítást kézbe vevő demokraták első külpolitikai lépése a Spárta
ellenségeivel, Argosszal és Thesszáliával való szövetkezés volt. Majd a Korinthoszi-öböl
kijáratát foglalták el, így erősen korlátozták a spártaiak mozgásszabadságát, és összeütközésbe
kerültek Korinthosszal is. Az viszont az athéniak számára is egyértelmű volt, hogy a
korinthosziak a peloponnészoszi szövetség segítségével előbb-utóbb fegyveres támadással
reagálnak majd Athén lépésére. Mégis, az attikaiak erőinek nem kis részét egy másik front
kötötte le, ez pedig Egyiptom volt.
Egyiptomban felkelés tört ki a perzsa uralom ellen, melynek támogatására felkérték
Athént is. Az athéniak nem tudtak ellenállni a csábító lehetőségnek, amit az egyiptomi
kereskedelemnek a föníciaiaktól való elragadása jelenthetett számukra. Így aztán Kr. e. 459-ben
a Ciprus körül tartózkodó kétszáz athéni és szövetséges hajó a Nílus-torkolatba evezett,
végzett az ott állomásozó perzsa flottával, majd Memphis egy részét is megszállta. De az ún.
fehér fal erődben maradt perzsákat nem tudták legyőzni, ez évekre lekötötte az athéni fegyveres
erők egy részét.
Az 5. század athéni külpolitikájára ez a kétfrontos harc volt jellemző, melyet Athén
váltakozó szerencsével folytatott hol a perzsák, hol pedig Spárta és szövetségesei ellen. De a
győzelmeket Athén jól ki tudta használni, és az 5. század közepére a tengeri szövetség mellett
az Iszthmosztól a Thermopülaiig kiterjedt szárazföldi területek álltak az attikaiak mellett, s
hajóhaduk a Nílus-delta ura is volt.
A görög-perzsa háborúkat lezáró, Kalliász nevéhez fűződő fegyverszünet Kr. e. 449-
ben jött létre, mely szerint a perzsáknak olyan távolságban kellett tartani magukat a Hellén
(Égei)-tengertől, amilyet egy nap alatt egy ló befutott, s hadihajóval nem mehettek túl Thrákia
partvidékén.
A Spártával folyó háborúskodást egy harminc évre szóló (Kr. e. 446-445-ben kötött)
béke zárta le. Ennek értelmében Athén kiürítette a megszállva tartott peloponnészoszi
területeket.
Mind a déloszi, mind a peloponnészoszi szövetség kölcsönösen elismerte a békekötés
idején meglévő területek feletti jogát, és biztosította a két szövetség államainak az egymás
kikötőiben való szabad kereskedést is.

Periklész békekorszaka (Kr. e. 462-431)

A klasszikus kor gazdasága

A perzsa háború győzelmekkel záruló szakasza és a peloponnészoszi háború kitörése
közé eső periódus a Kr. e. 5. századi Athén történelmének virágkora, amelyet az ókori történet
Periklész kora néven tart számon.
A perzsa háborúk után a görög poliszokban a gazdaság dinamikusan fejlődött, a kor
legjelentősebb gazdasági központja Athén lett.

Mezőgazdaság
A klasszikus kor mezőgazdaságának szerszámait a késő archaikus korig elért technikai
vívmányok határozták meg. A földművelésben a Kr. e. 5-4. századi haladás a következő: a
másodévenként ugaron hagyott gabonaföldekbe kerti növényeket vetettek, vagy áttértek a
háromnyomásos gazdálkodásra (őszi, tavaszi gabona, ugar); gondosan megfigyelték az
időjárást, kiterjesztették az öntözést, a belterjes művelési ágak előretörtek. A gabona
életszükséglet volt, a görög anyaország száraz nyarai azonban nem kedveztek kiterjedtebb
termesztésének.

Így gabonából Athén 2/3 részben behozatalra szorult, elsősorban a Fekete-tenger

vidékéről. Az olajbogyó és a szőlő azonban mindenütt megtermett. Az olívaolaj, amelyet főzésre
és világításra használtak, Athén egyik fontos kiviteli cikke volt. Híresek voltak az Égei-
szigetekről származó borok is. Termeltek gyümölcsöt (fügét), zöldséget (borsó, hagyma,
káposzta, lencse és fokhagyma), virágot, amelyet koszorúnak viseltek, valamint fontos volt a
méz, amely az egyetlen édesítőszer volt a Mediterraneumban. Természetesen a halászat és az
állattenyésztés is elterjedt. Szép számban tartottak juhot és kecskét. A szamarat és az öszvért
teherhordásra tenyésztették, a disznót a húsáért.

A gazdálkodás kisparaszti birtokokon folyt, amely nem tette lehetővé nagy létszámban a
rabszolgák foglalkoztatását.

Ipar és kereskedelem
A gazdaságon belül azonban az ipari termelés volt a meghatározó. Az athéni
kisüzemekben készített fémipari termékek, bőráruk, gyönyörű kerámiák a világ minden részébe
eljutottak. Az iparban is az archaikus kor vívmányai terjedtek el. Több technikai találmányt
eredményezett a művészet, építészet és hadügy fejlődése. Pl. Kallimakhosz szobrász feltalálta a
futófúrót, csiga, hengerkerék, kisebb daruféle segítette a hajók rakodását.

Az ipari nyersanyag kitermelése – agyag, márvány, ezüst, ércek és egyéb – a bányákban

nagyszámú munkaerőt igényelt. Az ezüstbányákban sok ezer rabszolga mellett nagyszámú
szabad munkaerő is dolgozott.
A kereskedelem az élenjáró poliszokban kétségtelenül a legnagyobb lendülettel
fejlődé gazdasági ág a klasszikus korban. Az athéni hajótulajdonos hajója általában a tavasz
elején szállt tengerre hazai áruval (márvány, kerámia, fémtárgyak, olaj, bor) megrakodva.
Rakományából mindenütt eladott, ahol tudott, s új árut vett fel, amin igyekezett nyereséggel
túladni. Végül lehetőleg gabonával, szárított hallal, hajóépítő fával és egyéb, Athénban keresett
importáruval tért meg ősz végén Peiraieuszba. Itt árubörze (deigma) szolgált az üzletkötések
helyéül, a kikötő bejáratánál lévő gabonaraktárakból láthatták el magukat készlettel a kifutó
hajók. A kereskedőhajók űrtartalma elérte a 300 tonnát, sebességükből napi 140-150 kilométeres
útra telt. A kikötőnegyed tele volt fogadókkal, kocsmákkal s különböző, árusok számára
szolgáló üzlethelyiségekkel. A piacfelügyelők (agoranomoszok) ügyeltek a kikötő rendjére,
ellenőrizték a mérlegeket, a vámbérlő társaságok emberei szedték be a 2%-os be- és kiviteli
vámot. A jól kiépített rakpartok, a hullámtörő gátak, a kikötői oszlopcsarnokok, a
személyszállító hajók jól elkülönített mólói – így festett az 5-6. századi Meditermaeum
legnagyobb kikötője. Nehezebb volt a helyzete a gyengén karbantartott szárazföldi utakon
közlekedő kereskedőknek, akik a szomszédos poliszok termékeit hozták az athéni agorára
(piacra), amelynek rendje ugyanolyan jól szervezett volt, mint a kikötőé.
A pénz legtöbb helyen ezüstből volt – Spártában vasból, és az egyes érméket eredetileg a
bennük foglalt ezüst súlya szerint nevezték. De ez korszakonként változott, és változóak voltak
a súlyegységek is az egyes városállamokban.
Egy athéni talentum mai értéke kb. 150 000 Ft. A mina és a talentum csak számolási
egység volt, mint érme nem létezett.
A korszak végére jelentős uzsora- és kereskedelmi tőke is felhalmozódott. A
pénzmegőrzés és -átutalások intézése a bankárok dolga volt (a pénzváltó helyeket trapezáknak
nevezték). De kölcsönzéssel a jámbor hívők ajándékaiból meggazdagodott szentélyek is
foglalkoztak.

A klasszikus kor társadalma

Jogilag az attikai lakosság három csoportba tartozott. A nagyszámú rabszolga főleg
hadifoglyokból került ki, de volt olyan is, akit pénzért vettek. Helyzetüket meghatározta a
jognélküliség és az a tény, hogy gazdájuk tulajdonát képezték. Az attikai törvények viszonylag
emberséges rendelkezései mellett is a rabszolga inkább tárgynak, mint személynek minősült.
Jellemző helyzetükre, hogy Athénben azonos munkáért rabszolga és szabad azonos bérezést
kapott. Persze rabszolgája keresetével a gazda rendelkezett. Athénban a rabszolgákat
elsősorban nehéz fizikai munkára alkalmazták, és nagyobb részük a bányákba került, de voltak
köztük olyanok is, akik a kézműiparban dolgoztak. Itt gazdájuk úgy tette őket érdekeltté a
termelésben, hogy keresetük egy részét megtarthatták, amivel később megválthatták magukat,
sőt esetleg műhelyt is vásárolhattak. Különösen kedvező helyzetben voltak az állami
rabszolgák, akik rendőrként, írnokként, tanítóként vagy küldöncként dolgoztak. Ők viszonylag
könnyen megkereshették a felszabadításukhoz szükséges pénzösszeget. Persze nem minden
rabszolga volt ilyen irigylésre méltó helyzetben. Az átlagrabszolga sorsa a szakadatlan munka
volt, és éppen csak a létfenntartáshoz szükséges juttatásban volt része. Ez a kor tehát a
klasszikus árutermelő rabszolgaság ideje, amikor a rabszolga munkája szerves részét képezte a
termelésnek, de a meghatározó még mindig a szabadok munkája volt.
A termelők másik fontos rétege a metoikoszok csoportja volt. Ezek a bevándorolt szabad
idegenek politikai jogokkal nem rendelkezhettek, s földbirtokot sem vásárolhattak, de a
demokrácia biztosította gazdasági tevékenységüket. A város mértékletesen adóztatta őket, és
válságos helyzetben természetesen katonai szolgálatra kötelezte a metoikoszokat. Az athéni
népgyűlés idegennek, azaz metoikosznak is adományozhatott polgárjogot, de ez csak rendkívül
ritkán, főleg erősebb politikai megrázkódtatások idején fordulhatott elő.
A teljes jogú athéni polgárok közéleti szereplése a tizenhetedik életévüktől kezdődött,
mert ekkor hivatalosan bevezették őket apjuk démoszának listájára, és megkezdték kétéves
katonai szolgálatukat. Politikai szereplésük húsz éves koruk után kezdődött. Kr. e. 451-ben
Periklész egy új polgárjogi törvényt terjesztett elő. E szerint azok számítottak teljes jogú
polgároknak, akiknek mindkét szülője is a város polgára volt. Ők rendelkeztek politikai
jogokkal az athéni demokráciában. Választók és választhatók voltak. Harmincéves koruktól
különböző tisztségeket viselhettek. Hadkötelezettségük hatvanéves korukban szűnt meg. A
közéleti funkciót betöltő polgár napidíjat kapott, hogy a politikában való részvétele ne jelentsen
számára megélhetési gondokat.
A demokrácia (népuralom) érvényesülésének ez a foka egyedülálló az ókor történetében.
Nézzük meg, milyen volt ez az alkotmány, mely számos reform után, Szolóntól Kleiszthenészen
keresztül Periklészig alakulva megkapta végső formáját?

A klasszikus kor államszervezete

A klasszikus athéni demokrácia tiszta formájában mindössze ötvennyolc évig állt fenn
(Kr. e. 462-404), bár alapvető intézményei már Kr. e. 508-ban készen álltak.
Az államhatalom legfőbb szerve a népgyűlés (ekklészia) volt. Ez döntött az állam
minden kül- és belpolitikai kérdésében, ellenőrizte az összes állami hivatalt, ez töltötte be a
legfelső bíróság funkcióját. Az athéni népgyűlés színhelyén, a Pnüxön mindössze 6500
férőhely volt a Kr. e. 5. században, vagyis a kb. 30-40 000 athéni polgár többsége egyszerűen
nem fért be a népgyűlésre. Az is igaz, hogy az Attika távolabbi vidékein lakó földművesek igen
ritkán utaztak csupán azért Athénba, hogy a népgyűlésen részt vegyenek. Ezért aztán a
népgyűlés állandó résztvevői főleg a városi szegények voltak. A valamennyi athéni polgárt a
politikai döntésekbe közvetlenül bevonó ekklészia összehívása időnként történhetett csak meg;
a részvétel ui. a periklészi aranykorban nem (csak 403-2 után) járt napidíjjal, és így a
munkájukból élő kisemberek ritkán voltak népgyűlésbe hívhatók.
Az egyes népgyűlések közötti időben az ügyeket az ötszázak tanácsa (bulé) intézte,
amely minden munkanapon összeült, és a népgyűlésnek tartozott felelősséggel. Feladata volt
az ekklészia számára a napirendet és a határozati javaslatokat előkészíteni, gondoskodott a
határozatok végrehajtásáról. Az ötszázak tanácsába minden phülé ötven-ötven képviselőt
küldött. Az év egy tizedén (prütaneia) keresztül egy phülé ötven tanácstagja állandó
szolgálatban volt, élén a naponta sorsolt elnökkel, az episztatésszal. Ezek voltak a prütaniszok.
A legfelső bírói szerv az esküdtszék (héliaia) volt, amelynek hatezer tagját (minden
phüléből hatszázat) egy évre választották sorsolással. Ezek tanácsokra osztva üléseztek. Ők
foglalkoztak a fellebbezési ügyekkel, megvizsgálták a leendő tisztségviselők alkalmasságát,
ítéletet hoztak politikai perekben (hazaárulás, az államrend megdöntésének terve stb.).
Tevékenységük roppant bonyolult volt, mivel a törvények nem voltak egységes gyűjteményben
összefoglalva, ennek szükségességére csak a század végén jöttek rá. A bíróság előtt bárki vádat
emelhetett, de személyesen kellett képviselnie a vádat, és személyesen kellett védekezni is. Ez a
kötelezettség a hivatalos beszédíróknak igencsak kedvezett, mert nem minden athéni volt
megáldva szónoki tehetséggel.
A már említett, Kr. e. 462-ben hozott reformok alakították így az államszervezet
működését. Ekkor ugyanis Periklész és Ephilatész javaslatára minden politikai döntést az
ötszázak tanácsára (buléra), az esküdtbíróságra (héliaia) és a népgyűlésre (ekklészia) ruháztak.
Ezzel félreállították az Arész-dombi tanácsot (areioszpagoszt), amelynek hatáskörében csak
kisebb, családjogi ügyek maradtak meg.
Athén nagy tekintélyű hivatali vezetőit, az arkhónokat a Kr. e. 5. század elején még csak
az első két vagyoni osztályból lehetett választani (az ötszázmérősökből és a
háromszázmérősökből). Kr. e. 457-től a kétszázmérősökből is, de a negyedik vagyoni osztályhoz
tartozó thészekből (napszámosokból) hivatalosan sosem, bár a gyakorlatban néha megtörtént.
Kr. e. 487-től a tíz arkhónt babszemmel sorsolták. Így aztán teljesen a véletlen döntötte el, hogy
ki tölt be egy-egy hivatalt. Alkalmasságukat az esküdtbíróság vizsgálta, s ez a következőképpen
zajlott: megkérdezték tőlük, kik a szüleik, a nagyszülők is athéni polgárok voltak-e, milyen
állami kultuszban vettek részt, voltak-e valamilyen hadjáratban, és rendesen fizetik-e az
adójukat. A filozófus Szókratész írta, hogy „őrültség babszemsorsolással választani az állam
vezetőit, amikor sem a kormányost, sem a fuvolást, sem az ácsot, sem pedig más mesterembert
nem akarna senki babszemekkel kiválasztani, noha az ilyenekben jóval kisebb kárt okoznak a
tévedések, mint az államügyekben”. Ezért aztán megnőtt a választás útján betöltött hivatalok
becsülete. Ilyen volt például a kincstárnok (tamiász) hivatala, akit a népgyűlés kézfelemeléssel
választott a vagyonosabb polgárok közül, hiszen a kincstárnok saját vagyonával felelt az
esetleges hivatali visszaélésekért. Egyazon tisztséget egy polgár csak egyszer viselhetett
életében (bulé-tag is csak kétszer lehetett), ami a demokrácia szempontjából nem kívánatos
személyi hatalom kifejlődésének állta útját.
Sorsolták a műszaki és gazdasági szolgálatot teljesítő hivatalokat. Ide tartoztak a kikötők
és hajógyárak gondnokai, a piacfelügyelők, az írnokok és a belső rend fenntartására felügyelő
testület, amelyek gondoskodtak az utcák tisztaságáról, a középületek karbantartásáról, a piaci
forgalom szabályainak betartásáról, a mértékek és súlyok ellenőrzéséről. Kiváltságos helyzetben
voltak a katonai parancsnokok – az egyes phülék hoplitáit vezető tíz taxiarkhosz vagy az ezer
lovas parancsnokságán osztozó két hipparkhosz -, mert őket többször is újraválaszthatta a
phülé, szemben a többi hivatali állással, amelyet egyazon polgár csak egyszer viselhetett
életében és megbízatása csak egy évre szólt.
A legnagyobb tekintélye a tíz, egy évre választott sztratégosznak (hadvezérnek) volt. Ezt
a hivatalt választás útján lehetett betölteni, és a nép bizalmát élvező sztratégoszt nyílt
szavazással évről évre újraválaszthatták. Periklész Kr. e. 455 után ötször, majd folyamatosan Kr.
e. 444-től 429-ig volt sztratégosz Athénban, és jelentős szerepe volt az athéni nagyhatalom
kiteljesedésében.

Periklész
„Periklész tekintélyének titka elismert erkölcsi és szellemi fölényében rejlett, továbbá
abban, hogy a legteljesebb mértékben megvesztegethetetlennek bizonyult, s bár a tömeget
szabadsága korlátozása nélkül kormányozta, nem a tömeg irányította őt, hanem inkább ő a
tömeget.” (Thuküdidész)
Kr. e. 495 körül született egy előkelő athéni családban. Rokonságban állt Kleiszthenésszel,
az athéni demokrácia megteremtőjével. Politikai vezető szerepét nemcsak annak köszönhette,
hogy olyan hosszan viselte a sztratégoszi tisztséget, hanem annak is, hogy mint szónok és
politikus, egészen ritka képességekkel bírt. Periklészt nem tekinthetjük államfőnek, de
rendelkezett olyan tekintéllyel és befolyással, hogy a többség majdnem mindig az ő javaslatait
fogadta el.
Azzal érdemelte ki a nép bizalmát, hogy a nép érdekeit szolgálta. Biztosította a politikai
jogok gyakorlásának anyagi feltételeit úgy, hogy az esküdtek számára bevezette a napi 2 obulus
fizetést, ilyen összeget keresett ugyanannyi idő alatt a munkás vagy a kézműves. A katonai
szolgálatért fizetett térítést a békeidőkre is kiterjesztette. Természetesen ez a szolgálatban
állókra, pl. a flotta őrhajóira vonatkozott. A színházlátogatásért is napidíjat fizetett, hogy az
előadásokat szegény polgárok is látogathassák. Gondoskodott arról, hogy a nagy kiadásokkal
járó költségek – hajók felszerelése, színházi játékok anyagi támogatása, ünnepségek rendezése –
a gazdagokra háruljanak. Ezek voltak az ún. leitúrgiák. A közpénzekkel való gazdálkodást
szigorúan ellenőrizte.
A gazdasági életet felélénkítette az a nagyszabású építkezés, amely Athénben kezdődött.
A hadvezéri hivatalon kívül ugyanis volt még Periklésznek egy meglehetősen szerénynek tűnő
állami megbízatása is, amelyre többször is megválasztatta magát. Ő volt az athéni közmunkák
felügyelője. Ebben a minőségében adott megbízást azokra az építkezésekre, amelyeknek
megmaradt romjai mind a mai napig Athén legnagyobb büszkeségei.
Periklész második felesége, Aszpaszia, milétoszi származású volt. Így gyermekük nem
rendelkezhetett polgárjoggal. Periklész mindent megtett, hogy Aszpasziát elfogadtassa az
athéniakkal. Sokan tisztelték Periklész feleségét, szépsége, okossága és közéleti szereplése miatt,
ami nem volt jellemző a kor athéni asszonyaira. Periklész ellenfelei azonban kihasználták
Aszpaszia idegen származását, erkölcstelenséggel vádolták, és azt állították, hogy rossz útra
viszi az athéni nőket. A hagyomány úgy tartja, hogy Periklész csak azzal tudta megmenteni a
feleségét, hogy könnyezve kérte az esküdtbírákat, ejtsék el a vádat.
Közéleti szereplésével ellentétben állt magatartásának és jellemének arisztokratikus
méltósága. Fölényes nyugalmából semmi sem tudta kimozdítani. „Egyszer egyik ellensége a
nyilvánosság előtt szidalmazta Periklészt, de ő, mintha mi sem történt volna, nyugodtan
folytatta tovább munkáját. Támadója azonban nem hagyott neki nyugtot egész nap, sőt még
késő este hazamenet is elkísérte, és útközben folyton szidalmazta. Amikor aztán végre házának
kapuja elé értek, odaszólt Periklész egyik szolgájának: vegyen egy fáklyát és kísérje haza az
embert, nehogy még valami baja essék útközben.” (Plutarkhosz: Periklész életrajza)
Élete vége felé tört ki a peloponnészoszi háború. A háborútól és a járványtól megtört
város az eseményekért Periklészt is okolta. Egy időre el is mozdították a vezető posztról, majd
visszahívták, de ő is a pestis áldozatául esett, és Kr. e. 429-ben meghalt.
A peloponnészoszi háború (Kr. e. 431-404)
„E háború során olyan szenvedések sújtották Hellaszt, mint még soha máskor ennyi idő
alatt. Soha ennyi várost még el nem foglaltak, fel nem dúltak..., soha még ennyi embert
otthonából ki nem űztek, le nem gyilkoltak, kit a háború folyamán, kit a polgári meghasonulás
miatt,... olyan dolgok, amelyekről korábban csak hallomásból vagy szóbeszédből tudott az
ember, s amelyeket csak ritkán igazolt tapasztalás, most egyszerre elvesztették hihetetlen
voltukat...” (Thuküdidész)

A peleponnészoszi háború valóban lényegesen különbözött minden eddigi, a görög

poliszok között megszokott összecsapástól. Huzamosabb ideig tartott, s történelmi jelentősége
jóval nagyobb volt, mint a korábbi harcoké. A 27 évig tartó erőpróbába a görög világ csaknem
valamennyi állama belekeveredett – sőt, még a perzsák birodalma is -, tehát a korabeli hellén
világ méreteihez képest szinte egyetemes jellegűvé szélesedett. A háború következményei
egyaránt végzetesen súlyosak mind a legyőzöttekre, mind a győztesekre nézve. Az összecsapás
a poliszrendszer válságát jelezte, és a problémáit utána sem tudta megoldani egyetlen polisz
sem.

A peloponnészoszi háború előzményei

A háború okai
Az okok első és legfontosabb csoportja természetesen a két szövetség és vezető államaik
(Athén és Spárta) közötti ellentétekhez köthető. A gondok egyik része gazdasági jellegű volt. A
Kr. e. 5. században csupán két város törekedhetett arra, hogy a hellének gazdasági életében
vezető szerepet töltsön be. Az egyik Korinthosz volt, mely város a görögség talán legfőbb
kereskedelmi csomópontján, az Iszthmoszon feküdt. Ezzel kézben tudta tartani a
Peloponnészoszra irányuló kereskedelmet, sőt a nyugati görögséggel folytatott
kereskedelemből is jelentősen gazdagodott. A másik gazdasági „nagyhatalom” Athén volt, mely
a közép-görögországi terjeszkedések után egyre több szövetségesre tett szert Megalé
Hellaszban és Szicíliában is.

Mindez Korinthosz érdekeit veszélyeztette, s mivel a város a peloponnészoszi szövetség

tagja – sőt Spárta és Thébai után legjelentősebb városa – volt, számított szövetségeseire. Akár
fegyveres összecsapással is hajlandó volt érdekeit megvédeni, és Spárta, politikai tekintélyének
megőrzése végett kénytelen volt támogatni ezt a célt. Ez volt tehát a gazdasági ellentét, mely a
szövetségek összecsapásához vezetett.
Ez volt tehát a gazdasági ellentét, mely a szövetségesek összecsapásához vezetett.

Az okok másik része – a két koalíció között – politikai jellegű volt. Azt már láthattuk
korábban, hogy a két vezető város (Athén és Spárta) társadalmi és politikai jellemzői alapvetően
különböztek. Spárta szövetségesei – főként Théba – attól féltek, hogy Athén szárazföldön is
terjeszkedni akar, s ennek érdekében felhasználja a peloponnészoszi szövetség államaiban a
politikából kirekesztett népelemeket. A másik konfliktus lehetőségét az jelentette, hogy az
Athénben és a déloszi szövetség államaiban élő arisztokrata csoportok Spártától és
szövetségeseitől várták a segítséget politikai pozícióik erősítéséhez.
 A két tábort tehát nemcsak gazdasági érdekeik különbözősége, hanem az ebből adódó
kölcsönös félelmek is szembeállították egymással. Ezek voltak a háború kirobbanásának
legfontosabb általános okai.
Az ellentétek másik frontja Athén és a déloszi szövetségesek között húzódott. A
„központosító” törekvések, az „athéni birodalom” kiépítése természetesen ingataggá tették a
déloszi szövetséget, és Spárta számára később kedvező lehetőségeket teremtettek a
peloponnészoszi háborúban. Spárta élt is ezzel, s többször próbálta az ellenfél poliszait egymás
ellen uszítani.

Az okok harmadik csoportját az Athénen belüli ellentétekben szokás keresni. A

demokrácia ellenzéke Periklészt okolta a háború „kiprovokálásával”. Szerintük a sztratégosz
megrendülő helyzetét igyekezett menteni, amikor külső sikereket próbált elérni.
Látható tehát, hogy sok ellentét sodorta az összeütközés felé a hellén poliszokat, s a
harcok kirobbanásához csak a megfelelő alkalom kellett. Mindez már a közvetlen előzmények
közé tartozik.

A közvetlen előzmények
A háború kitörését elősegítő közvetlen előzmények közül 3 eseményt fontos kiemelni.
Az első konfliktus Kr. e. 435-ben következett be Epidamnosz városa miatt. A gazdag
kereskedővárosban belső viszály tört ki a demokraták és az arisztokraták között. Utóbbiak
Korküra szigetére menekültek, s tőle – mint anyavárostól – kértek segítséget. A demokraták
viszont, mivel előre látták, hogy az összecsapás elkerülhetetlen, Korinthoszhoz fordultak, mely
meg is ígérte, hogy katonailag támogatni fogja őket. A harc változó sikerrel folyt, ezért a
korküraiak szövetséges után néztek, s választásuk Athénra esett. Bár a városnak a 445-ös béke
miatt nem lett volna szabad beavatkoznia, gazdasági érdekei mást diktáltak. Még az sem
érdekelte őket, hogy ebben az esetben az arisztokratákat támogatják. A Kr. e. 433-as
összecsapásban a korküraiak legyőzték a megerősített korinthoszi hajóhadat.
A másik összetűzés egy korinthoszi gyarmatváros, a Khalkidiké-félszigeten épült
Poteidaia miatt robbant ki. A város és anyavárosa közötti kapcsolat annyit jelentett, hogy
Korinthosz minden évben elküldte megbízottait Poteidaiába, hogy részt vegyenek a város
kormányzásában. A gondot az jelentette, hogy Poteidaia a déloszi szövetségbe tartozott,
anyavárosa viszont a peloponnészosziba. Athén az „epidauroszi konfliktus” után azt követelte,
hogy a poteidaiaiak távolítsák el a korinthoszi tisztviselőket, továbbá rombolják le a tenger felé
néző városfalakat. A város erre kilépett a déloszi szövetségből más khalkidikéi városokkal
együtt. A korinthosziak spártai segédcsapatokkal siettek a „felkelés” támogatására, az athéniak
pedig flottájukkal blokád alá fogták Kr. e. 432-ben Poteidaiát. Ez jelentette tehát a második
katonai összetűzést Athén és Korinthosz között.
A peloponnészoszi háború harmadik közvetlen előzménye Athén és Megara konfliktusa
volt. Már korábban is voltak súrlódások a két szomszéd között (területi viták, Attikából szökött
rabszolgák befogadása), s ez a pillanatnyi feszült helyzetben oda vezetett, hogy Kr. e. 432-ben az
athéni népgyűlés megtiltotta a megaraiakkal való kereskedést Attika területén, sőt a déloszi
szövetség valamennyi kikötőjében. Ez az intézkedés nemcsak a megaraiak gazdasági életét
sújtotta, hanem a Kr. e. 445-ös békeszerződést is felrúgta, melyben a szabad kereskedést
rögzítették.
Látható tehát, hogy Athén mindhárom konfliktusban „kezdeményező” volt. Ezért írhatta
Thuküdidész a peloponnészoszi háború okait összefoglalva: „Meggyőződésem szerint a
legigazibb ok, amelyről azonban a legkevesebbet beszéltek, az volt, hogy az athéniak
hatalmának növekedése aggódást keltett a lakedaimóniakban, és ezzel a háború megkezdésére
kényszerítették őket.” S valóban, Korinthosz követelésére Spárta összehívta a peloponnészoszi
városok gyűlését, mely ultimátumot küldött Athénnak. A követelések sok pontja
elfogadhatatlan volt az athéniak számára. Száműzniük kellett volna a Külón-féle összeesküvők
(Kr. e. 6. sz.) lemészárlóinak leszármazottait, mely Periklészt is érintette, hiszen leányágon az
Alkmeónida nemzetségből származott. Athénnek vissza kellett volna adnia a „hellének
függetlenségét”, vagyis fel kellett volna osztania a nagyhatalom alapját jelentő déloszi
szövetséget. Természetesen Periklész visszautasította a megalázó ultimátumot, s ezzel
megkezdődött a peloponnészoszi háború.

Haditervek, lehetőségek
A szemben álló felek katonai ereje nagyjából egyenlő volt, a hadseregek összetétele
azonban jelentősen különbözött. Az athéniak szárazföldi haderejéről így ír Thuküdidész
Periklész beszédében: „... tizenháromezer nehézfegyverzetű gyalogosuk van, az őrségekre és
bástyákra kiállított tizenhatezer gyalogost nem számítva... A lovasok számát a lovas íjászokkal
együtt ezerhétszázban állapította meg, az íjászokét (gyalogosok) ezerhatszázban...” A
peloponnészosziak szárazföldi serege ennek körülbelül egyharmadával volt nagyobb, és a
negyvenezres gyalogság egy részét a híres spártai phalanx alkotta. Szárazföldi hátrányát Athén
a tengeren tudta ellensúlyozni, háromszázhárom evezősből álló flottája kétszeres túlerőt
jelentett. A várost emellett bizakodással tölthette el remek védhetősége. A „hosszú falak”,
Themisztoklész erődítménye és a „phaléroni fal” szinte bevehetetlenné tették. Ráadásul anyagi
erőforrásai is kedvezőbbek voltak, „hiszen a szövetségesektől fizetett hozzájárulás címén
évenként hatszáz talentum folyik be rendszeresen a város kincstárába, az egyéb jövedelmeket
nem számítva – de még ezen felül is hatezer talentumnyi vert pénzt őriznek a fellegvárban”.
Emellett óriási arany- és ezüstkincsei voltak elhelyezve templomainak kincstáraiban.

Ezek a lehetőségek egyértelműen megszabták a haditerveket is. A spártaiak elsősorban

szárazföldön szerettek volna kicsikarni döntést, és minél gyorsabban, hiszen tartalékaik
végesek voltak, s szövetségesük többnyire földművelőkből álló katonaságát is csak rövid időre
lehetett igénybe venni. Periklész taktikája egészében más volt: kitérni a szárazföldi ütközetek
elől, biztonságos városokban elhelyezni a lakosságot, flottával pusztítani a Peloponnészoszi-
félszigetet. A szinte kimeríthetetlen erőforrások miatt nyugodtan be lehet rendezkedni egy
hosszan tartó háborúra. A harcok kezdetén tehát nem véletlenül volt Athén a bizakodóbb.

A peloponnészoszi háború (Kr. e. 431-404)

A háború első szakasza

A harcok első szakaszát arkhidamoszi háborúnak szokták nevezni. Az első tíz esztendőt
felölelő szakasz (431-422) az idős spártai királyról, Arkhidamoszról kapta nevét, aki az első
három szárazföldi támadást vezette.

Periklész évei (Kr. e. 431-429)

A háború azzal kezdődött, hogy a Spártával szövetséges thébaiak Kr. e. 431-ben
megrohanták Plataiait, ugyanennek az évnek tavaszán pedig Arkhidamosz spártai király betört
Attika területére. Periklész azonban érvényesítette védekező taktikáját. A városfalak mögé
húzódott, kitért az ütközet elől, amire a peloponnészosziak szerették volna kényszeríteni. A
spártaiak ellenállás nélkül pusztították a lakatlan falusi házakat, vetéseket, szőlőskerteket, de
Athén falai előtt kénytelenek voltak letáborozni, sőt hosszú tétlenség után hazavonulni.
Eközben azonban az athéni flotta – Periklész vezényletével – folyamatosan dúlta
Peloponnészosz partjait, bevette Megarát és Aiginát, s lezárta a kikötőket.
Kr. e. 430 tavaszán megismétlődött a spártaiak betörése. Athén tovább folytatta bevált
taktikáját, és pusztán védekezéssel ismét megtörte az ellenség lendületét. A bemenekült falusi
lakosság miatt túlzsúfolt Athénba valószínűleg Egyiptomból, veszedelmes ragályt hurcoltak be.
Az ismeretlen betegség – amit általában pestisként emlegetnek – a lakosság közel egyharmadát
elragadta.
A dögvész a pusztítás mellett erkölcsi lazulást eredményezett, sőt éreztette hatását a
politika területén is. Az arisztokraták azzal támadták Periklészt, hogy pénzt sikkasztott. Bíróság
elé állították, a népgyűlés pedig megfosztotta sztratégoszi tisztségétől. Később ugyan
hatálytalanították a határozatot, és ismét az állam élére állították, Periklész azonban Kr. e. 429-
ben áldozatul esett a járványnak.

Kleón évei (Kr. e. 428-422)

Periklész halála után megindultak Athénban a belpolitikai küzdelmek. Ezt lehetővé tette
az is, hogy Spárta óvatosan visszavonta katonáit a járvány sújtotta területekről. A belpolitikában
két csoport alakult ki. Az egyik élén Nikiasz állt, az előkelő származású nagyrabszolgatartó. Ő a
megfontolt külpolitikát képviselte, hasonlóan Periklészhez. Óvatosságát sokszor gyávaságnak
hitték. Mögötte álltak az arisztokraták és a parasztság jelentős része, kik minél hamarabb
szerettek volna hozzájutni földjeikhez.
A másik csoport élén Kleón állt, a meggazdagodott bőrcserzőműhely-tulajdonos. Ő a
szélsőségesen háborúpárti külpolitikát képviselte. Mögötte álltak az athéni polgárok
tönkrement (lumpenproletár) vagy legkevésbé gazdag rétegei, akik a hódításban látták
megélhetésük fő forrását.

A két csoport közül Periklész halála után Kleóné érvényesült, s ez meghatározta a

külpolitikát is. A háború tovább folytatódott Athén aktív részvételével, változó sikerekkel, de
egyre nagyobb brutalitással. Kr. e. 427-ben kétévi ostrom után a spártaiak bevették Plataiait,
Athén szövetségesét. A győzelem után azokat, akiket nem öltek meg a harcok során – a görög
jog hadi normái ellenére -, a fogságban kivégezték. Athén azért nem tudott segíteni, mert egy
másik szövetségesével volt elfoglalva. Mütilénében (Leszbosz szigetén) ugyanis Athén-ellenes
felkelés robbant ki, s a város bejelentette, hogy kilép a déloszi szövetségből. A felkelést leverték,
és Kleón elfogadtatta a népgyűléssel azt a határozatot, miszerint elrettentés céljából végezzék ki
az egész férfilakosságot. A döntést már másnap érvénytelenítették, de a főbűnösöket (kb. 1000
embert) így is halálra ítélték. A szigetet törölték az önálló szövetségesek sorából, az életben
hagyottakkal váltságdíjat fizettettek, a kiválasztott földterületeket pedig átengedték az athéni
telepeseknek.
Az ezt követő években úgy tűnt, Athén javára billen a mérleg nyelve.
Demoszthenész Szicíliába indított hadjáratot, és ezért Pülosz közelében támaszpontot
épített ki. A sziklaerőd ellen Spárta azonnal szárazföldi és flottacsapatokat küldött. A spártai
egységek egy része Pülosszal szemben, Sphakteira szigetén állomásozott, az athéni flotta
azonban elzárta az összeköttetést, és kb. 400 hoplita a szigeten rekedt. A spártaiak békét
ajánlottak, vagyis mindkét fél megtarthatta volna az ellenőrzése alatt álló területeket. Kleón
javaslatára az athéni népgyűlés elutasította a kedvező békefeltételeket. A Kr. e. 425. év tehát
nem hozott békét, de egyelőre győzelmet sem, hiszen a spártaiak kitartottak a szigeten. Mindez
belső feszültségeket eredményezett Athénban. Kleón Nikiaszt vádolta tehetetlenséggel, erre
azonban a népgyűlés őt küldte ki a probléma megoldására. Kleón és sztratégosztársa,
Démoszthenész győzelmet arattak, sikerült megadásra kényszeríteniük a spártaiakat.
Kleón egyedül igyekezett kihasználni a győzelmeket. Egységesítette a pénzt és a
mértékegységeket a szövetség területén, s emellett a háborús kiadások növekedésére hivatkozva
felemelte a szövetségesek hozzájárulását. Az 1460 talentumos összeg majd háromszorosa volt a
korábbiaknak. Az athéniak megnyerése végett két obulusról háromra emelte az
esküdtbíróságok napidíját, az inflációra hivatkozva.
Kr. e. 424-ben már változott a helyzet. A további harcok északra helyeződtek át, mert
Braszidasz spártai hadvezér, átvonulván a görög területen, ostromolni kezdte az itt lévő
városokat. Segítségére volt ebben Perdikkasz makedón király is, sőt a városok jelentős része
harc nélkül átpártolt Braszidaszhoz. A legsúlyosabb veszteséget Amphipolisz elvesztése
jelentette Athénnak. Ez a vereség emlékezetes maradt Thuküdidész görög történetíró számára
is, hiszen – ekkor még sztratégoszként – neki kellett volna flottájával megvédenie a várost. A
kudarc miatt száműzetésbe küldték.
A következő évben már újra athéni sereg menetelt Amphipolisz felé Kleón vezetésével.
Az összecsapásban a spártaiak győztek, de mindkét hadvezér elesett (Braszidasz is). Ezzel a
háborús politika képviselői eltűntek a színről, ami megkönnyítette a békekötés lehetőségét. A
felek kölcsönös kimerültsége előbb rövid fegyverszünethez vezetett, majd Kr. e. 421-ben a békét
is megkötötték.

Az átmeneti békeévek (Kr. e. 421-415)

A Nikiasz féle béke (Kr. e. 421)

A békekötést Nikiaszról nevezték el, aki már korábban is a „békepárt” vezetője volt, s
most is főszerepet játszott a tárgyalásokban. A szerződés 50 évre szólt. A status quót (eredeti
állapot) rögzítették, vagyis a 10 évvel korábbi területi viszonyok visszaállítását. Ezzel a háború
kitörésének okait nem sikerült megszüntetniük, sőt nagyon sok vitás kérdés maradt.
A béke tehát már megkötésekor is csak „átmeneti” lehetett. Mindkét szövetségben
sokaknak jól jövedelmezett a háború, a katonák és hadvezérek tehát folytatni szerették volna.
Spárta szövetségesei (főleg Korinthosz) elnéptelenedett a hosszú, de eredménytelen
harcok miatt. Ezek után az ötven évre kötött béke valóban csak pár esztendeig tarthatott.

Alkibiadész
A béke időszakának kezdetén Athén politikáját négy férfi befolyásolta. Nikiasz és
Démoszthenész már a háború első szakaszában is részt vettek, Hüperbolosz, a népszónok és
Alkibiadész pedig most jelent meg igazán a színen. Míg a békepárt élén továbbra is Nikiasz
állt, addig az újabb háború híveinek vezetője egyre inkább a nép kedvenceként gyors politikai
karriert befutó Alkibiadész lett. Kr. e. 420-ban harminc évesen sztratégosszá választották, és
megkezdhette politikai tevékenységét. Alkibiadész számára valóban idegen volt a korábbi
„poliszerkölcs”. Állandóan váltogatta politikai meggyőződését, a demokráciát bizalmas baráti
körben „általánosan elismert butaságnak” minősítette, ez azonban nem gátolta őt abban, hogy
politikai pályafutását a demokrácia híveként kezdje meg.
A fegyveres béke évei
Athén belpolitikáját tehát Kr. e. 419-től Alkibiadész irányította elsősorban, méghozzá
igen aktívan. Diplomáciája eredményeképpen több polisz csatlakozott az athéni szövetséghez.
Mindez 418-ban konfliktushoz vezetett, melyben győztek a spártaiak. A vereség majdnem
Alkibiadész bukását jelentette, hiszen 417-ben cserépszavazással akartak dönteni sorsáról. Ő
azonban összefogott Nikiasszal, és a két tábor szavazatai alapján Hüperboloszt száműzték
Athénból.
A békeidőszak leghírhedtebb akciója Mélosz szigetének megbüntetése volt. A semleges
sziget nem volt hajlandó csatlakozni az athéni szövetséghez. Athén ezt nem engedhette, hiszen
ezzel gyengeségének adta volna tanújelét. Kr. e. 416-ban megkezdődött az ostrom, s a győztesek
a mélosziakat feltétlen megadásra kényszerítették. A férfilakosságot kiirtották, a nőket és
gyerekeket pedig eladták rabszolgának.
A folyamatos összeütközések, erőpróbák teljesen elmérgesítették a két szövetség
viszonyát. Kr. e. 416-ra a bizonytalan béke felborulását már bármi előidézhette.

A peloponnészoszi háború II. szakasza

A szicíliai hadjárat (Kr. e. 416-413)

A hadjárat okait vizsgálva a következőket állapíthatjuk meg:
Athén már a peloponnészoszi háború első szakaszában is meg-megjelent Szicíliában,
azonban próbálkozásai sikertelenek voltak. A Kr. e. 416-ban induló vállalkozás ürügyét
Szegeszta szicíliai város adta, mely segítségül hívta Athént Szelimosz és Szürakúsza ellen. A
hadjáratot nemcsak Alkibiadész támogatta lelkesen, hanem az athéni társadalom jelentős
csoportjai is. A fokozatosan lumpenproletariátussá váló városi nép napidíjakat, munka nélküli
életet remélt a zsákmánytól. Az iparosoknak és kereskedőknek a kivitel miatt volt fontos a
terület megszerzése. A parasztság sem tiltakozott a tengeren túl zajló háború ellen. Egyedül
Nikiasz és csoportja volt a hadjárat ellen, a költségek nagyságára utalva, és arra, hogy a szicíliai
vállalkozás elkerülhetetlenül a peloponnészoszi háború felújulásához fog vezetni. Kísérletük a
béke megőrzésére sikertelen volt, a népgyűlés megszavazta az expedíciós sereget.

A népgyűlés a hadjárat vezetésével három vezért bízott meg: Alkibiadészt, Nikiaszt, aki
kénytelen volt a népgyűlés nyomásának engedni, és Lamarkhoszt, aki már bizonyított a háború
első szakaszában. Kr. e. 415, a háború első éve nem volt szerencsés az athéniak számára. Az
átszállított hadsereg nem rohanta meg azonnal a felkészületlen szicíliaiakat, hanem
diplomáciával igyekezett a városokat – kevés eredménnyel – maga mellé állítani. A másik
szerencsétlenség Alkibiadész átpártolása volt. A probléma még a flotta elindulása előtt
kezdődött. Ismeretlen tettesek megcsonkították az athéni piacteret díszítő hermákat, és
Alkibiadész is gyanúba keveredett, aki nem nagyon tisztelte a hagyományos vallást. Bár
Alkibiadész azonnal tisztázni szerette volna magát, a népgyűlés a vizsgálatot későbbre
halasztotta. Politikai ellenfelei megvárták, míg a népszerű vezér elhajózik, majd felújították a
vádakat. A közvélemény Alkibiadész ellen fordult, és a flotta után küldték a Szalamina nevű
futárhajót. A Szicíliába érkezett parancs szerint azonnal haza kellett volna térnie, és bírái előtt
felelnie a tetteiért. Alkibiadész színleg engedelmeskedett, majd útközben hazafelé Spártába
menekült. Ezek voltak tehát a hadjárat első évének kudarcai.
A Kr. e. 414-es év athéni sikerekkel kezdődött. A támadók határozott ostromot kezdtek
Szürakúsza ellen. Az év második felében azonban fordulat következett be. Alkibiadész
tanácsára a spártaiak felmentő sereget küldtek Gülipposz vezetésével a szürakúzaiak
megsegítésére. Gülipposz győzelmet aratott szárazföldön, a flottát pedig a szürakúszaiak
győzték le. Haditechnikai újításuk az volt, hogy a hajók orrát olyan erősre képezték ki, hogy
nemcsak oldalról, hanem szemből is harcképtelenné tudták tenni vele ellenfelüket. Kr. e. 413-
ban kudarcuk hatására a vezérek úgy döntöttek, hogy a népgyűlés jóváhagyása nélkül is
megkezdik a hazatérést. Ekkor azonban napfogyatkozás következett be, és ebben Nikiasz baljós
előjelet látott, ezért majd egy hónappal elhalasztották a visszavonulás megkezdését. Mindez
végzetessé vált. Az athéni hajóhad vereségei után ugyanis már nem maradt más lehetőség, mint
a sziget belsejébe vonulni. A menekülőket azonban a szürakúzaiak legyőzték, előbb
Démoszthenész, majd Nikiasz is megadta magát Gülipposznak.
A legyőzött szövetségeseket eladták rabszolgának, az attikaiakat majd egy évig tartották
kőbányában és börtönökben. Nagyjából 7000 ember pusztult el így. Nem véletlenül írja
Thuküdidész a szicíliai hadjáratról, hogy „ez a hadi vállalkozás volt ebben a háborúban a
legnagyobb, sőt szerintem legnagyobb valamennyi hellén vállalkozás közt, melyről hallomásból
tudunk, és mely a győzteseknek a legnagyobb dicsőséget, a legyőzötteknek pedig a legnagyobb
szerencsétlenséget jelentette”.

A dekeleaei háború (Kr. e. 413-404)

A peloponnészoszi háború befejező időszakát azért nevezik így, mert Kr. e. 413
márciusában a spártaiak állandó megerősített tábort építettek ki Dekelea községben. Az
Alkibiadész tanácsára készült erőd annyit jelentett, hogy az eddig be-betörő támadások helyett
most már állandóan ellenséges fenyegetés alatt állt Athén.

Ez a változás egyéb negatív hatásokkal is járt. A közeli veszély miatt szinte megbénult
Attika gazdasága. A rendszeres munkák megakadtak mind a földeken, mind a bányákban.
A város, utolsó tartalékait felhasználva, új hajóhadat épített, melyet Szamosz szigeténél
állomásozva tartott. A flotta további szövetségek elszakadását megakadályozta, de egyelőre
komolyabb sikerre nem volt kilátás.
Alkibiadész tanácsára a spártaiak szövetséget kötöttek a perzsákkal. A hajóhad
megerősítésére pénzre volt szükségük, s cserébe elismerték III. Dareiosz perzsa király
fennhatóságát a kis-ázsiai görög poliszok fölött. A görög belháborúba tehát egy külső állam is
beavatkozott, és Perzsia maximálisan ki is használta ezt az előnyét. Mindig csak annyi pénzt
küldtek a spártaiaknak, amennyivel a harcot folytathatták, de döntő győzelmeket nem tudtak
aratni.
Kr. e. 412-ben Alkibiadész a perzsákhoz „szökött”. Spártából azért kellett távoznia, mert
elcsábította Agisz király feleségét. A perzsákhoz küldette magát tárgyalni, ahonnan már nem
tért vissza Spártába. Itt is folytatta „diplomáciai” tevékenységét, ugyanis üzeneteivel buzdította
Athén arisztokráciáját, hogy vegyék át a hatalmat, döntsék meg a demokráciát. Megígérte, hogy
siker esetén megszerzi a perzsák anyagi támogatását, amit eddig a spártaiaknak adtak.
A 400-ak uralma Athénben (Kr. e. 411-410)
A kudarcok és sikertelenségek hatására megnőtt az athéni arisztokrácia politikai
aktivitása. Az athéniak harminc választott férfira bízták 411-ben az új alkotmány létrehozását. A
kormányzást egy 400 tagú tanács vette át, mely szinte teljhatalommal rendelkezett. A háború
idejére 5000 főben határozták meg a népgyűlés létszámát, vagyis csak a legrangosabb polgárok
gyakorolhatták politikai jogaikat. A külpolitikában a 400-ak azonnali békét szerettek volna kötni
Spártával. Az ellenfél azonban túlzott követeléseket támasztott, az athéni szövetség feloszlatását
ugyanis nem lehetett elfogadni, folytatni kellett tehát a háborút.
Ez okozta az arisztokrata hatalom bukását is. Spárta fényes sikerei ugyanis a Szamosz
szigeténél állomásozó flottát – legénységének túlnyomó része demokrata párti volt – arra
késztette, hogy visszaállítsák Athénban a régi rendet. A Thraszüllosz és Thraszübulosz vezetése
alatt álló hajóhad visszahívta Alkibiadészt, és fővezérré tette. A politikus a kedvező ajánlat
hallatára nem habozott, neki teljesen megfelelt az is, ha a demokraták élén vonul be Athénba. A
400-ak tanácsa hajlandó lett volna Athént kiszolgáltatni Spártának, csak nehogy a demokraták
kerüljenek vissza a hatalomra. Ennek hatására a mérsékelt arisztokraták (vezetőjükkel,
Théramenésszel) és a demokraták megdöntötték az arisztokrácia uralmát Kr. e. 410-ben.
A háború utolsó évei (Kr. e. 410-404)
A 400-ak uralmának megdöntése után Alkibiadész és Athén sikereinek évei következtek.
Alkibiadész vezetésével a hajóhad kétszer is legyőzte a spártai flottát (Abüdosz, Küzikosz), s
ezzel a tengerszorosokon áthaladó forgalom ellenőrzőjévé vált. A vámszedés minden áthaladó
hajó rakományának egytizedét jelentette. A vereségek után a spártaiak békét ajánlottak, amit az
athéni Kleophón, a radikális demokrata irányzat vezetője visszautasított. A Kr. e. 408-ban
visszatérő Alkibiadészt ujjongva fogadták, a korábban ellene hozott halálos ítéletet
igazságtalannak minősítették, és legfőbb hadvezérré (sztratégosz autokrator) választották.
Ugyanebben az évben a spártai sereg élére Lüszandroszt állították, s végeredményben
ez a változás jelentette Athén bukását. Az új vezér első győzelme 407-ben Notionnál katonai
szempontból nem volt túl jelentős, viszont ennek hatására Alkibiadésztől – aki részt sem vett az
ütközetben – az athéniak megvonták a bizalmat. A vereség után a város, utolsó tartalékait is
felhasználva, újabb flottát állított ki. A hajóhad 406-ban az Arginusszai-szigeteknél győzelmet
aratott, de Kleophón ezután ismét elutasította a spártai békét. Rávette a népgyűlést, hogy addig
folytassák a harcot, amíg Spárta minden korábban elfoglalt területét vissza nem adja.
Kr. e. 405-ben ismét Lüszandrosz állt a spártai sereg élén (előző évben hivatali idejének
letelte miatt váltották le). Mivel jól tudta, mennyire fontos a tengerszoros az athéniaknak,
minden erejét ide összpontosította. Az athéni flotta az Aigoszpotam nevű kis folyó torkolatánál
helyezkedett el. A spártaiak váratlan rajtaütéssel csaptak le, s a 180 athéni hajó közül csak tíz
tudott kimenekülni a nyílt tengerre. Háromezer athéni esett fogságba, akiket a helyszínen
kivégeztek.
A spártaiak nem adtak módot arra, hogy Athén magához térjen. A peloponnészoszi
szárazföldi sereg és a Lüszandrosz vezette hajóhad nemsokára ostrom alá vette Athént.
Kleophón hősiesen próbálta védelmezni a várost, de a helyzet kilátástalan volt. A spártaiak
módszeresen kiéheztették Athént. A városban járvány tört ki, Kleophónt kivégezték, s az
athéniak feltétel nélkül megadták magukat.

A béke megkötése (Kr. e. 404)

A peloponnészoszi háborút lezáró béke rendkívül súlyos volt Athénra nézve. A tengeri
szövetségét fel kellett oszlatnia, hajóhadából csak 12 hajót tarthatott meg. Le kellett rombolnia a
„hosszú falakat” (fuvolazene mellett) és Peiraieusz erődítményeit. Athén lemondott minden
Attikán kívüli területéről, sőt szövetségre kellett lépnie Spártával és elismerni annak uralmát.
Köteles volt hazaengedni a száműzötteket és vissza kellett állítania az „ősi alkotmányt”.
A háború közvetlen hatása Athénra

A harminc zsarnok uralma (Kr. e. 404-403)

Az „ősi alkotmány” visszaállítása tulajdonképpen az eddigi politikai rendszer
megváltoztatását jelentette. A győztes spártai Lüszandrosz is részt vett azon a népgyűlésen,
ahol az új alkotmány kidolgozását egy harminc tagú bizottságra bízták. A bizottságban részt
vett a mérsékeltebb arisztokrata irányzat (Théramenész vezetésével) és a szélsőségesek is,
Kritiasszal az élen. Létezett ugyan bulé is (500 taggal), sőt elméletileg a 3000 teljes jogú polgár
is részt vehetett a kormányzásban, a valóságban azonban a harmincak irányították a politikai
életet. A bizottság teljhatalommal rendelkezett, a bulét szinte vészbíróságként használták.
Hatalmát a Spártából küldött helyőrség biztosította.
A terrorisztikus uralmat azonban nem sikerült hosszú ideig fenntartani. A rémuralom
miatt sokan menekültek el Athénból, s ezek élére Thraszübulosz állt. Az emigránsok a thébaiak
segítségével betörtek Attikába, és elfoglalták Thülét. Az ellenük vonuló spártai helyőrséget
legyőzték, s ennek hatására tömegesen csatlakoztak hozzájuk az athéni polgárok. Kritiasz újra
támadott, de ismét vereséget szenvedett, s a harcokban maga is elesett.
Ezek után a „harminc zsarnok” uralmát már csak spártai segítséggel lehetett megvédeni.
A segítségül küldött sereget azonban már nem Lüszandrosz vezette, mert a spártai kormányzat
már túlságosan nagynak ítélte befolyását.
Az új vezér, Pauszaniasz inkább megegyezésre szólította fel a polgárháborús feleket. A
szembenállók megegyeztek egymással: visszaállították a demokratikus alkotmányt, és
kölcsönösen amnesztiát adtak a háborúkban résztvevőknek.

A poliszrendszer válsága (Kr. e. 404-355)

Már a peloponnészoszi háború időszaka is a klasszikus kor válságát jelentette. Sem a
győztes, sem a vesztes poliszok problémáit nem sikerült megoldani. Sőt, a harcok
negyedszázada olyan változásokat eredményezett a poliszok életében, melyek még inkább
lehetetlenné tették hagyományos működésüket. A békekötés után nemhogy elcsitultak volna a
küzdelmek, hanem szinte megállás nélkül folytak tovább. Az eddigi vezetők (Spárta, Athén) és
az újonnan felemelkedett Thébai sem tudta – még szövetségesekkel sem – a maga uralma alatt
egyesíteni az anyaországot. Minderre csak egy külső hatalom, Makedónia lesz képes, mellyel
azonban már egy új korszak kezdődik a görögség életében.

A klasszikus poliszok válságtüneteit előbb általánosan vizsgáljuk meg. A gondok a polisz

életének minden területén – gazdaságban, társadalomban és a politikában is - jelentkeztek.
Fontos megjegyeznünk, hogy ez nem általános hanyatlást jelent, hanem elsősorban olyan
változásokat, amik az eddig kiépült rendszert sodorták válságba.

A gazdaság változásai
A háború a korabeli gazdaság mindhárom területén változásokat eredményezett. Nem
feltétlenül hanyatlásról volt szó, hanem a termelési módszerek, a kereskedelem átalakulásáról.
A mezőgazdaság változását a kisparaszti birtok tönkremenetele eredményezte. Az állandó
katonáskodás egyrészt a földművelőket elvonta földjeiktől, másrészt az arkhidamoszi háború
módszeres fa- és szőlőirtása a földeket is tönkretette. A kisgazdaságokat sokszor teljesen áron
alul tudták megvásárolni a gazdagabb rabszolgatartók. A nagybirtokok kialakulása a
rabszolgamunkát helyezte előtérbe, s a szervezettebb „nagyüzemi” termelés a maradék
kisbirtokot is egyre inkább kiszorította a piacról.
Az iparban is hasonló változásoknak lehetünk tanúi. A kis műhelyek háttérbe szorultak,
és helyettük rabszolgatartó „nagyüzemek” jöttek létre. Ezek már 20-30 vagy akár – pl. a
fegyvergyártásban – ennél is több rabszolgát foglalkoztattak. A kisipar tönkremenetelét segítette
az a tényező is, hogy a háború hosszú évekre megbénította a legtöbb görög állam
kereskedelmét. Ez lehetetlenné tette a gyarmatokra történő szállítást, ráadásul a gyarmatok
rákényszerültek, hogy kialakítsák helyi iparukat is. Az anyaország poliszpolgárainak
elszegényesedése is a vásárlóképes keresletet csökkentette. Egyedül a háborúhoz kapcsolódó
ipar virágzott.
A háború a hagyományos értelemben vett kereskedelmi kapcsolatokat is megbolygatta, a
kiépített kereskedelmi útvonalakat bizonytalanná tette. A hiányok lehetővé tették a
spekulációkat. Ilyenek természetesen eddig is voltak, hiszen az anyaország rá volt szorulva a
tengerentúli gabonára, s a szállítási nehézségeket ki lehetett használni. A szakadatlan háborúk
bármikor a hajók elmaradását eredményezhették, és ez szinte azonnal éhínséggel és inflációval
fenyegetett. Sok gabonakereskedő és hajótulajdonos azonban álhíreket terjesztve, sőt
készleteiket tudatosan visszatartva tovább növelte az árakat. A gabonaspekulációk eddig
szokatlan hatalmas vagyonok felhalmozódását eredményezték. Bár Athénban például halállal
büntették a spekulánsokat, a pénzszerzési vágy mindennél erősebb volt.
A pénzgazdálkodás elterjedése óta a pénzváltó ügyletek is egyre fejlődtek, a Kr. e. 4.
századtól azonban a „bankárok” jelentősége megnőtt. A különböző pénzfajták átváltásának
lebonyolítása mellett a legjövedelmezőbb ágazat a pénzkölcsönzés volt. A kereskedelmi
kockázatok miatt rendkívül magas kamattal (18-36%) kölcsönöztek csak összegeket. Ezen
tevékenységeken kívül folyószámlák nyitásával, letétek megőrzésével, sőt akár átutalásokkal
(ami tulajdonképpen készpénz nélküli forgalmat jelentett) is foglalkoztak.

Összefoglalván a gazdasági változásokat, mind a mezőgazdasági és ipari termelés, mind

a kereskedelem vagyoni koncentrációt eredményezett az egyik oldalon, míg az emberek
tömegeit tette tönkre a másikon. A hatalmas vagyoni különbségek aláásták a poliszdemokrácia
társadalmi és politikai alapjait is.

A társadalom változásai
A klasszikus fénykorban is voltak természetesen vagyoni különbségek az emberek között,
de korántsem akkorák, mint most, a Kr. e. 4. században. A társadalmi rétegek viszonylag
békésen éltek egymás mellett, a gazdaságbeli eltéréseket a politika igyekezett kiegyensúlyozni.
A mostani helyzetben a gazdagok kezén felhalmozódott vagyon jelentős része a kistermelők
tönkremeneteléből származott, ami jelentősen növelte a feszültségeket.

A tönkrementek nagy része a városi lumpenproletariátus létszámát növelte. Athénban

még rosszabb volt a helyzet, hiszen ide özönlöttek a klérukhoszok is, akiket az athéni tengeri
szövetség feloszlatása után (Kr. e. 404) kiűztek az egykori szövetségesek területéről. Bár az
adatok pontatlanok, mégis valószínűsíthető, hogy ebben az időben a nincstelen polgárok száma
meghaladta Athén egész lakosságának felét.
Munka híján a városi proletariátus előtt két lehetőség állt. Az egyik, hogy a politikai
vezetéstől kikényszeríti ellátását. Ez annyit jelentett, hogy az államoknak ki kellett építeniük a
munka nélküli pénzjuttatások rendszerét.
 A városi nincstelenek előtti másik lehetőséget a katonáskodás jelentette. A Kr. e. 4.
században ugyanis megváltozott a görögség katonai rendszere. A virágkorban még a kis- és
középtulajdonosok jelentették a hadseregek alapját.
Az állandó háborúk azonban megváltoztattak mindent. A haditechnika átalakult, és a
nehézfegyverzetű hopliták mellett egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a gyorsabban mozgó,
jól manőverező könnyűfegyverzetű gyalogosok, a peltasztészek. Nevüket a bőrpajzsról (pelté)
kapták, s a fémfegyverzet helyett sokszor csak könnyű vászonmellényt viseltek. Ez nem volt
olyan költséges, és a hosszú meneteléseket is megkönnyítette. A költségek csökkentése
rendkívül fontos volt, hiszen a lumpenproletariátus növekedésével egyre nehezebben lehetett a
polgárokra építeni a hadsereget. Egyre nehezebben tudták felszerelni saját magukat, pedig az
állandó háborúk nagy létszámú és állandó katonaságot tettek szükségessé. Mindez
zsoldoshadsereg létrehozását eredményezte. A zsoldosok „pénzért dolgoztak”, teljesen
elszakadtak poliszuktól. Megszűntek az „állampolgári kötelességek”, annak adták el
szolgáltatásaikat, aki jobban fizetett. Ezek a katonák már bármikor és bárhol felhasználhatók
voltak, akár a poliszok belső politizálásában is.
A szabadok társadalmi csoportjainak átalakulása mellett – mint már a gazdasági
változásokban is utaltunk rá – a rabszolgamunka alkalmazásának köre is kiszélesedett. A
poliszok közötti háborúskodás megnövelte a rabszolgák számát. Nemcsak a mezőgazdaságban
foglalkoztatták őket, hanem a források is egyre többet szólnak száznál több rabszolgát
foglalkoztató műhelyekről. Már korábban is szokás volt, de most még nagyobb üzletté vált a
rabszolgák bérbeadása. A tulajdonosok gyakran 1000 fős csoportokban kiadták rabszolgáikat az
itteni munkákat végeztető vállalkozóknak. Mindez a változás átalakította a közgondolkodást is.
Míg eddig a szabad polgárok munkájára épülő gazdaság és társadalom megbecsülte a munkát,
most ez a szemlélet alaposan megváltozott. A munka lenézése természetesen aláásta a
hagyományos poliszdemokrácia erkölcsi alapjait.

A politika változásai
Már az előzőekben is többször utaltunk rá, hogy a gazdaság és társadalom átalakulása a
politikában is éreztette hatását. A vagyoni differenciálódás megváltoztatta az emberek
gondolkodását. A gazdagabbak egyre kevésbé voltak hajlandóak áldozatokat hozni a
nincstelenek eltartására, és egyre kevésbé óhajtották az aktív politikai jogokat megosztani a
szegény szabadokkal. Saját kezükbe akarták venni az államhatalmat. Hatalmuk
érvényesítéséhez természetesen a legegyszerűbb eszköz a zsoldosok felhasználása volt. Megnőtt
a zsoldosparancsnokok politikai szerepe, a gazdagok közül sokan saját egyéni
érvényesülésükhöz használták fel az állandó katonaságot.
Az egyre több nincstelen is másképpen gondolkodott, mint a demokrácia virágkorában.
A proletarizálódásnak két fontos hatása volt. Az egyik, hogy ezeknek az embereknek
tulajdonképpen nem volt igazán veszítenivalójuk. Amíg az állam „eltartotta” őket, addig hívei
voltak az alkotmánynak, addig béke volt. Amint azonban problémák merültek fel, a társadalmi
ellentétek azonnal felszínre kerültek, akár polgárháború formájában is. A politikai csoportok
harca ezért jóval kíméletlenebbé vált, mint a korábbi időkben. A kölcsönös leszámolások már a
peloponnészoszi háború idején is gyakoriak voltak (korkürai tömegmészárlás), de a jelenségek a
háború után is megmaradtak. Ilyen volt például a 392-es korinthoszi mészárlás vagy az ún.
argoszi husángolás. Mindezt természetesen kihasználták egyes politikai kalandorok is, és a
nincstelenek lázadásain emelkedtek uralomra a késő görög türannoszok.
A politikai ellentétek durvulása mellett a proletarizálódás másik hatása az volt, hogy
aláásta a demokrácia politikai intézményeit. A népgyűlések egyre formálisabbá váltak, hiszen
a nincstelenek jelentős része jó pénzért eladta szavazatait a gazdagabbaknak. Ezzel a békésebb
időszakokban is elvesztették igazi politikai szerepüket a demokrácia hagyományos
intézményei.
A kivándorló hatalmas tömegek szintén a szavazóképes polgárok létszámát
csökkentették. A poliszok külpolitikáját az aktivitás jellemezte. Az erősebbek megpróbálták
kiterjeszteni hatalmukat egész Hellász felé, de a gyengébbek is igyekeztek szövetségekbe
tömörülni. A fél évszázad szinte háborúzással telt, mert egyik polisz sem hagyta a másikat
túlzottan megerősödni. Amint erőfölény alakult ki, a többiek rögtön szövetségkötésekkel
próbálták ellensúlyozni azt.

A spártai berendezkedés válsága

A peloponnészoszi háború természetesen Spártára is hatással volt. A perzsa pénzeken
kívül a gazdag hadizsákmány is az egyes csoportok gazdagodását segítette. Az állandó
hadjáratok megszüntették a polgárok mesterséges elszigetelését a külvilágtól. Megismerték a
határon túli viszonyokat és a pénz hatalmát.

Mindezek hatására rövidesen a régi típusú törvényeket hivatalosan is eltörölték.

Epitadeusz ephorosz törvénye értelmében (Kr. e. 400 körül) a klaroszokat elajándékozhatták
vagy végrendeletileg örökbe hagyhatták. Ennek következménye a vagyoni különbségek
kialakulása lett. Az eladósodott spártaiak ajándékozás vagy hagyaték címén eladogatták
földjeiket. A hagyományos társadalmi csoportok (szpartiaták, perioikoszok, helóták) helyett új
rétegek jelentek meg. Akiknek megmaradt a földjük, azokat „egyenlőknek” (homoioszoknak)
nevezték. Az elszegényedetteket „csekélyebbeknek” (hüpomeiónoknak) hívták. Ők még részt
vehettek a népgyűléseken. A perioikoszok megmaradtak, de mellettük megjelentek a háborús
érdemeikért felszabadított helóták (neodamodészek).

A polgárok számának csökkenése a hadseregben is éreztette hatását. Az elszegényedettek

itt is beálltak zsoldosnak, és fő törekvésük a pénzszerzés lett, hiszen azért földet lehetett venni.
Mindez szinte kikényszerítette a hódító háborúkat. A belső problémák mellett Spártának külső
gondokkal is szembe kellett néznie. Bár vezető szerepét egyetlen görög polisz sem merészelte
kétségbe vonni, barátokat, szövetségeseket nem sikerült szereznie.

Küzdelmek a poliszok között

Spárta hegemóniája (Kr. e. 404-379)

Spárta és a perzsák
Bár Spártának voltak belső problémái, az anyaország poliszai is gondot okoztak neki,
mégis a Perzsiával megromlott viszony jelentette a legnagyobb veszélyt számára. A
peloponnészoszi háború folyamán kapott anyagi támogatás fejében ugyanis Spárta megígérte,
hogy győzelem esetén visszaadja Perzsiának a kisázsiai tengerpart görög városait. Mivel ez az
anyaországban hatalmas felháborodást váltott volna ki, Spárta minden tőle telhetőt megtett
annak érdekében, hogy a vállalt kötelezettség teljesítését minél későbbre halassza.

Emiatt avatkozott be a II. Dareiosz király halála utáni perzsa trónviszályba. A fiatalabb
fiú, Kürosz, bátyja (Artaxerxész) ellen támadt a trón megszerzése érdekében, és ekkor Spártától
kért segítséget. Mivel Kürosz egyben Kis-Azsia kormányzója is volt, Spárta azt remélte,
győzelem esetén ellenszolgáltatásként a görög városok megtarthatják függetlenségüket. A 13
ezer görög zsoldos segítségével Kürosz több győzelmet aratott. Kr. e. 401-ben azonban a
kunaxai csatában hiába kerekedett ismét felül serege, vigyázatlansága miatt maga is elesett.
Perzsa katonái nagy része átpártolt Artaxerxészhez, a 10 ezer görög zsoldos pedig ott maradt a
birodalom közepén. Helyzetüket még az is rontotta, hogy vezéreiket a perzsák tárgyalás
ürügyén tőrbe csalták, és megölték. A zsoldosok azonban új vezéreket választottak (köztük
Xenophónt, aki később megírta az eseményeket), és megkezdték a hazatérést. A „tízezer görög
hadjárata” a rendkívüli nehézségek és kalandok után sikerült. Bár seregüknek mintegy
negyedét elvesztették, Trapezosznál elértek a tengerhez. (Xenophón: Anabaszisz)
A hazatérés tehát sikerült, de a spártaiak helyzete továbbra sem volt könnyű. A perzsák a
jól bevált módszerhez folyamodva pénzelni kezdték a Spártával ellenséges görög államokat.
Ezzel megkezdődött a korinthoszi háború.
A korinthoszi háború (Kr. e. 395-386)
A perzsa aranyak megtették hatásukat, Kr. e. 395-ben az eddigi ellenségek összefogtak
Spárta ellen: létrejött Korinthosz, Athén, Thébai és Argosz koalíciója. A spártaiak helyzete igen
nehézzé vált, hiszen egyidejűleg két irányban kellett háborút viselniük.

A kezdetben változó sikerű csatározásokban a „szövetségesek” fölénye egyre erősödött.

Spárta először tengeren vesztette el vezető szerepét. A szárazföldi csatározások az Iszthmoszon
folytak, ezért nevezték a harcokat korinthoszi háborúnak. A koalíciós győzelmek
eredményeképpen ismét egyre több város lépett szövetségre Athénnal. A perzsák nem akartak
egy újabb nagyon erős ellenfelet maguknak, ezért politikát váltottak, és ismét Spártát kezdték el
támogatni. Az erők ezzel kiegyenlítődtek, aminek az eredménye a Kr. e. 386-os békekötés volt.
A megegyezésnek két nevet is adtak. Az egyik a főszerepet játszó spártai követről elnevezett
Antalkidasz-féle béke volt, míg a másik név („királybéke”) onnan eredt, hogy a békét a perzsa
uralkodó, II. Artaxerxész szavatolta. A szerződés értelmében a kis-ázsiai görögség ismét a
perzsák fennhatósága alá került. Feloszlatták a háború folyamán létrejött koalíciókat, egyedül a
peloponnészoszi szövetséget tartották fenn. A béke természetesen nem növelte Spárta
népszerűségét, de katonai erejével szemben nem tudtak fellépni a görög poliszok. Néhány évig
még a spártaiak korlátlanul éreztették hatalmukat (pl. a thébai fellegvár megszállása).

Thébai felemelkedése (Kr. e. 379-362)

A 370-es évek elején két olyan esemény is történt, ami alaposan csökkentette Spárta
hegemóniáját. A szárazföldön Thébai vetett véget a spártai hatalom túlsúlyának, ugyanis Kr. e.
379-ben a thébai emigránsok egy csoportja – Pelopidasz vezetésével – álruhában hazatért.
Megölték a város hadvezéreit, és kiszabadították a politikai foglyokat. A helyi demokraták
vezetőjével – Epameinondasszal – összefogva kapitulációra kényszerítették a spártai
helyőrséget.

Mindezzel párhuzamosan a tengeren Athén vetett véget a spártai hegemóniának. Kr. e.

378-ban felújította a déloszi szövetséget, természetesen levonva az első szövetség kudarcának
tanulságait. Athén nem szólt bele a poliszok belső életébe, sőt még földet sem volt szabad
szereznie athéni lakosnak a szövetségesek területén. Az új szövetség sikerességét bizonyította
Khabriasz athéni hadvezér győzelme Naxosznál (Kr. e. 376).
A következő években a hagyományos ellenfelek – Athén és Spárta – közötti harcok lassan
véget értek (Kr. e. 372). Thébai volt azonban az új rivális, amely a poliszok élére szeretett volna
kerülni. Itt még a szabad dolgozókra épült a demokrácia és a hadsereg. Thébaiban a katonák
még hazájukért harcoltak, és hadvezéreik is kiválóak voltak (Epameinondasz, Pelopidasz).
Spárta természetesen nem nézte szó nélkül korábbi szövetségese túlzott megerősödését,
de katonai akciói nem vezettek eredményre. Kr. e. 371-ben Kleombrotosz spártai király vezette
a seregeket Thébai ellen. Az összecsapás Leuktránál történt, ahol a thébaiak teljesen új taktikát
alkalmaztak. A „ferde hadrend” azt jelentette, hogy nem mindenhol egyenlő (8-12 soros)
mélységben állították fel a katonákat, hanem a balszárnyat rendkívül (50 soros mélységben)
megerősítették. Nyugodtan mondható, hogy a spártaiak megsemmisítő vereséget szenvedtek a
leuktrai csatában. Uralkodójuk is elesett, és Spárta legyőzhetetlenségének mítosza végképp
eltűnt. A vereség hatása annál is súlyosabb volt, mert sorra indultak meg a Spárta-ellenes
küzdelmek a Peloponnészoszi-félszigeten.
A mozgalmakat Thébai is támogatta, többször is vezetve hadjáratokat a
Peloponnészoszra. Mindez azt eredményezte, hogy Spárta meggyöngülése és szövetségi
rendszerének szétesése után a 360-as években Thébai lett a görög világ vezető hatalma.
Természetesen mindez csak átmeneti lehetett, mert a poliszok egyik állam megerősödését
sem nézték jó szemmel. A korábbi „nagyhatalmak” mellett más poliszok is Thébai ellen
fordultak, sőt megpróbálta mindegyik fél a perzsákat is bevonni a görög ügyekbe. Perzsia
támogatását azonban – Pelopidasz követségjárása óta – Thébai élvezte. Erre válaszul a poliszok
– Mantineia vezetésével, 363-ban – szövetkeztek Thébai ellen (Spárta, Athén, Phliasz, Akhaia). A
következő évben Epameinondasz vezetésével thébai haderő vonult a Peloponnészoszra. Az
ütközet Mantineiánál zajlott, s a „ferde hadrend” ismét Thébait segítette győzelemhez. A
csatában azonban Epameinondasz elesett, és ez Thébai kezdeményezőképességének elvesztését
jelentette. Kr. e. 361-ben a szembenállók „általános békét” kötöttek, melyet egyedül Spárta nem
írt alá, mert nem volt hajlandó elismerni Messzénia függetlenségét.

Athén kísérlete
Spárta és Thébai után – még egyszer utoljára – Athén próbált nagyhatalmi politikát
folytatni. Hegemonikus törekvései – saját szövetségeseivel szemben – háborúhoz vezettek. Kr.
e. 357 és 355 között folyt az ún. szövetséges háború, melynek végeredménye az lett, hogy a
legfőbb szövetségesek (Rhodosz, Khiosz, Khósz stb.) elszakadtak Athéntől. Ezzel szétesett az
utolsó komolyabb szövetség is, mely talán képes lett volna összefogni a görög területeket. Az
egymás közötti harcokban kimerült poliszok megszűntek „világpolitikai hatalmak”-ként
létezni, s a görög anyaország egyesítését egy külső hatalom, Makedónia vitte véghez.

A klasszikus görög kultúra

„...nem a hajdant dalolom meg,
vagyok az új kor dalolója:
ma királyunk Zeusz isten,
s aki volt, Kronosz elhullt,
tovatűnt, hajdani múzsa...”
(Timotheosz)

A Kr. e. 5. század elején nemcsak a perzsákat sikerült kiszorítani Hellászból, a görög

művészetben is – korához mérten – forradalmi változások kezdődtek, melyek élén szintén
Athén állt. A kortársak egyre gyakrabban nevezték a Szalamisz előtti kultúrát „régi”-nek,
„egyiptomihoz vagy etruszkhoz hasonló”-nak. A Szalamisz utáni kultúrát a hellének csak „új”
kultúrának hívták, csupán az utókor nevezte „klasszikus”-nak. A klasszikus kultúra virágkorát
Periklész és az őt követő közel egy évszázad alatt élte. A 4. század elejéig központja Athén volt,
aztán – mikor őket is rabul ejtette a hübrisz, a mértéktelen gőg, s kirobbantották, majd
elvesztették a peloponnészoszi háborút -, átkerült Hellász egyéb, a háború által kevésbé sújtott
poliszaiba. Fejezetünk a klasszikus kultúráról szól.

Athén a periklészi korban

„...csodálhatjuk Periklész műveit, hogy ily rövid idő alatt készültek el, és ily hosszú idő
elteltével is fennállanak. Szépségre nézve mind már akkor is a régi volt, üdeségében pedig máig
oly friss, mintha most készült volna el. Annyira virágzik bennük azóta is valami újszerűség,
amely az idő múlásától érintetlenül megtartja szépségét, mintha örökké friss lehelet és
öregséget nem ismerő lélek lakoznék ezekben az alkotásokban.” (Plutarkhosz)
Aligha lehetne szebben megfogalmazni a klasszikus kor művészi eszményét, mint ahogy
a „görög-római” történetíró Periklész-életrajzában teszi. Ő még bizonnyal eredeti szépségében
láthatta a klasszikus kori Athén emlékeit, amelyek az azóta eltelt majd két és fél ezer
esztendőben sem veszítették el egykori pompájukat.
Az athéni művészet fellendülése a déloszi szövetség létrehozásával kezdődött Kr. e. 478-
ban. Az Athén vezetésével létrehozott szövetség ugyanis nemsokára a város hatalmi céljait
szolgálta, s ennek megfelelően Athén rendelkezett a „szövetségesek” pénzügyi hozzájárulásával
– évi 460 talentum – és katonai erejével. 454-ben, lényegében mondvacsinált okokból, a
szövetség pénztárát Athénba „menekítették”, így a város vezetői ellenőrzés nélkül
használhatták azt fel. Periklészt ellenfelei gyakran rágalmazták, hogy a pénz túlnyomó részét a
város díszítésére használja, ám ezt nem sikerült bizonyítaniuk.
Az Agorán zajló viták azonban nem hátráltatták az építkezések ütemét. Néhány esztendő
alatt az Akropolisz építésére több mint 2000 talentumot (52 000 kg ezüst!) használtak fel, igaz,
ennek harmadát beépítették Pheidiász hatalmas Athéné-szobrába. Így azután az
nemesfémtartalékul is szolgálhatott. Állítólag a művészt egyszer megvádolták, hogy egy részét
elsikkasztotta, ő azonban leszerelte a fémlemezeket, majd azokat lemérette, így bizonyítván
igazát. A hatalmas építkezések Athén erejét is szimbolizálták, hisz akkoriban egy talentumért
már hadihajót lehetett építeni.
Athén újjáépítése még Themisztoklész alatt kezdődött, aki a közvetlen perzsa veszély
elmúltával elrendelte a város megerősítését. Az athéniak a „barbárok” által lerombolt emlékek
köveit az új falakba építették, az archaikus szent szobrokat – a kései régészek szerencséjére –
mágikus szertartások után elásták. Az elpusztított szentélyek újjáépítésére még nem kerülhetett
sor, mert – a hagyomány szerint – az athéniak esküt tettek, hogy addig nem állítják őket helyre,
míg a háborúk be nem fejeződnek.
460 körül kezdődött meg az új művészet látványos fellendülése, de már nemcsak
Athénban, hanem az Égei-szigetvilágban és Megalé Hellászban is. Valóságos vándormozgalom
bontakozott ki: görög művészek járták Kis-Ázsiát, s jutottak el egészen a távoli Perszepoliszig. A
klasszikus görög kultúra meghatározóvá lett a Mediterraneum egész területén.

A klasszikus kori művészet

Az építészet
A görög építészet központja a Kr. e. 5. század közepén egyértelműen Athén volt. Innen
sugárzott ki aztán Hellász majd minden tájára az új művészi felfogás, mely főleg az
építészetben és a szobrászatban érhető tetten.
 Athén Themisztoklész utáni építkezéseit Kimón vezette. Az ő nevéhez fűződik a Sztoa
Poikilé, a Színes Csarnok építése, melynek festményei Miltiadész és fia dicsőségét voltak
hivatva hirdetni. A kor legnagyobb művészi vállalkozása – az Akropolisz újjáépítése – még
váratott magára. A „Kalliasz-féle béke” megkötése után, a déloszi pénztár birtokában, Periklész
javaslatára fogtak az athéniak e nagyszabású vállalkozásba. „... a város a háborúhoz szükséges
dolgokkal kellőképpen el van látva, fölöslegét olyasmire kell fordítania, amiből örök dicsőség, a
most élők számára pedig kész jólét származik...” – hangzott Periklész indoklása. Valóban, az
építkezések nemcsak hatalmas állami kiadásokkal, hanem az athéni polgárok számára
munkaalkalommal is jártak. Plutarkhosz csodálattal jegyzi meg: „Miközben pedig emelkedtek a
nagyságukkal lenyűgöző, utánozhatatlan szépségű épületek, és a művészek versengve múlták
felül a terveket a tökéletes kivitellel, a gyorsaság volt a legcsodálatosabb.”
Az építkezés egy emberöltőt vett igénybe. Ekkor emelték az Akropolisz kapuzatát, a
Propülaiát és a legendás királynak, Erekhtheusznak szentelt épületegyüttest, az Erekhteiont.
Ennek déli oldalán található a Koré-csarnok, melynek oszlopait leányalakokkal-- kariatidákkal
– helyettesítették. A mítosz szerint az Erekhteion helyén döntötték el az istenek, hogy Attika, s
vele Athén ura – Poszeidónnal szemben – Athéné istennő legyen. Az Akropolisz legfontosabb
épülete azonban egyértelműen a Parthenon, Athéné Parthenosz, a Szűz Istennő temploma. A
Parthenon több, mint egy tökéletes, klasszikus templom: a görög művészetfelfogás
mintapéldája. Ezért érdemes vele alaposabban megismerkednünk.
A Parthenon
Az épület az Akropoliszról alkotott elképzelés szerves része volt. Periklész és a kor jeles
szobrászának, Pheidiasznak alkotása. Periklész biztosította a város lakóinak támogatását és a
kb. 700 talentumnyi összeget, Pheidiasz pedig a tervezést és a kivitelezést irányította. A 31x70
méter alapterületű épület teljesen márványból készült (görög földön először). A templom
cellájában (naosz) állt Pheidiasz fő műve, Athéné Parthenosz szobra. A művész minden
tekintetben tökéletes optikai hatásra törekedett, egyszerre alkalmazta a geometria szabályait és
a „kiszámított szabálytalanságokat”. A Parthenon a görög templomépítés szabályait követi.
Közepén téglalap alakú cella – naosz – áll, melyet oszlopsor övez. Mint a korábbiak, ez is a
támasz és a teher (oszlop és gerenda) együttesére épül. A görögök nem tudták a nagyobb terek
áthidalását megvalósítani, így az áttekinthetőségre, a tiszta konstrukcióra törekedtek. Ezt az
elvet követik az Agorán álló oszlopcsarnokok, a sztoák is.
A Parthenon a dór oszloprendet alkalmazza, melynek jellemzői – világos, szigorú,
komoly, erőteljes – Athéné istennőt is jellemzik. A templom fő díszeit a gerendák fölött
elhelyezett frízek négyszögletes kőlapjain – metopé – látható domborművek adják.
Különösen fontosak az orommezőben elhelyezkedő főalakok. A metopék legtöbbjén a trójai
háború, athéniak és amazonok, görögök és kentaurok harca látható.
A jelenetek megformáltságán nyomon követhető az archaikus képzőművészeti
hagyomány megváltozása: a legfontosabb metopékon a Panathénaia (Athéné születése)
ünnepének eseményei – köztük az ünnepi felvonulás – láthatók. A szobrász nem esetlegességet,
hanem ideálist akart megjeleníteni. Az ideális ábrázolás pedig nem tűrte a szabálytalanságot,
ugyanakkor engedett az archaikus kor merevségéből, frontalitásából. A szobroknak nem elvont
belső tartalmat kellett megjeleníteniük, alkotójuk harmóniára, a különböző alakok egységes
hatására, mégis egyediségére törekedett. Talán ez Pheidiasz legfőbb újítása.
Mint már említettük, a Parthenon naoszában állt az ókor egyik legnagyobb szabású
szoborkolosszusa, Pheidiasz Athéné Parthenosz-szobra. Az azóta elpusztult alkotás 12 m magas
volt, elefántcsontból és aranylemezekből készült. Jobbjában 1,8 méteres, oszlopon álló Niké (a
győzelem istennője) szobrot, baljában pedig amazonok és görögök harcával díszített pajzsot
tartott. A pajzs alatt kígyó – Erikhthoniosznak, Athén egyik legendás királyának megjelenési
formája – volt látható. Az istennő testét archaikus jeleket mutató, gazdag redőzetű ruha fedte,
fején szfinxszel és szárnyas lovakkal díszített sisakot viselt. (Hasonlóan híressé vált a szobrász
másik kolosszusa, az olümpiai Zeusz-szobor. Erről igen keveset tudunk, mert a Kr. u. 4.
században Bizáncba szállították, s itt valószínűleg tűzvésznek esett áldozatul.)
A Parthenon, bár Athénének volt szentelve, sosem vált az istennő kultuszának
helyszínévé. Fogadalmi ajándék volt, mely a barbárok feletti győzelmet s azt szimbolizálta,
hogy e győzelem csakis Athén vezetésével következhetett be. Athéné alakja a többi görög polisz
számára jelzésértékű volt: bár létezik a déloszi szövetségen belül a névleges egyenjogúság, a
valós hatalom Athéné.
Az Akropoliszon túl Periklész kora egyéb látványos emlékekkel is gazdagította Athént és
Attikát. A milétoszi építésziskola jeles képviselője, Hippodamosz „modern” várossá építette ki
Peiraieuszt. Az ő város ideálja geometrikus pontossággal megtervezett, négyzethálós alaprajzú
utcahálózattal rendelkező település volt. Ennek mintapéldája később Alexandria lett.
Elkészültek az Athént a kikötővel összekötő ún. hosszú falak. Felújították a kör alaprajzú
Tholoszt, a prütaniszok házát, Xerxész sátrának mintájára felépült az Ódeion, az
előadócsarnok, emellett átépítették az egész Agorát.

Szobrászat és festészet
Az építészettel ellentétben a görög szobrászatnak kevés emléke maradt ránk. Többnyire
római másolatokkal találkozhatunk, melyek nem minden tekintetben követik a feltételezett
eredetit. Sok római sajátságot találunk rajtuk – elsősorban az ideálissal szemben az egyedi
hangsúlyozását –, s emiatt nemegyszer bonyolult feladat „visszakövetkeztetnünk” az eredetire.
Mint már említettük, az építészet és a szobrászat szoros kapcsolatban állt egymással (pl.
Parthenon). Az építészeti és a díszítő tevékenységet gyakorta ugyanaz a művész végezte. A
szobrok – bár ennek ellenkezőjét vélhetnénk – szigorú szabályok szerint, márványból, esetleg
bronzból készültek.
A filozófus Prótagorasz tanítása szerint „minden dolog mértéke az ember”. Ennek
megfelelően a tökéletességet az emberi arcra formált világ jelentette. Nem véletlen a görög
istenvilág antropomorf (emberalakú) volta. A művésznek az ideálisat kellett megjelenítenie,
ezért szobortípusok, nem pedig az esetlegest, a tökéletlent is hangsúlyozó művek jöttek létre. A
szobrok alaptípusai már az archaikus korban kialakultak. Ezek egyike az Apollónnak szentelt,
előkelően merev tartású, mezítelen ifjúalak, a kúrosz volt. A másik, ennek női megfelelője, a
mindenkor gazdag redőzetű ruhába burkolt leányalak, a koré. Az archaikus szobrok e két
változatából jöttek létre a klasszikus kor remekei.
A Kr. e. 5. század közepe táján működő híres alkotó, Polükleitosz állószobrából, a
Lándzsavivőből (Dorüphorosz) következtethetünk a kúroszalak megváltozására. A frontalitás
eltűnt, az alak a tér minden irányából nézve műalkotásként élvezhető. A szobor „tartása”
egészen más, mint a korábbiaké volt. A testsúly az egyik lábra nehezedik, a másik mintha lépne,
s ettől a súlyelosztástól a test tengelye hullámvonalat ír le. A váll, a mell, a has, a térdek és a
bokák más-más, egyre ferdébb vonalban helyezkednek el. Ezt a tartást nevezték később
kontraposztnak. Dinamikussága ellenére a Lándzsavivő is szigorú kánonok (szabályok) szerint
készült, ideális szobor. Polükleitosz szerint: „A fej legyen a testmagasság hetedrésze, a lábfej
háromszorosa a kézfejnek, a lábfejet a térdtől hat kézfejnyi távolság válassza el, s ugyanennyi a
térdet a testközéptől.”
 Hogy az alkotókat nem a természet utánzása vezette, mi sem mutatja jobban, mint
Mürón híres, Kr. e. 450 körül készített Diszkobolosza (Diszkoszvető). A szobor – bár úgy tűnik,
hogy a diszkosz elhajítása előtti utolsó pillanatot ragadja meg – a diszkoszvetés szinte teljes
mozdulatsorának tökéletes sűrítése. Ilyen mozdulat a valóságban nincs. Drámai feszültség és
harmónia együttese jellemzi Mürón ismert művét. A győztes atléta szobra azt is jelzi, hogy az 5.
század közepétől egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szobrászatban a tehetős magánemberek,
népszerűségre szert tett személyek megrendeléseinek, elsősorban sírtábláknak, nem épp olcsó
kielégítése. Szinte Hellász egész területén követték az Athénból diktált „új” stílust.
A Kr. e. 5-4. század fordulóján megbomlott az egyén és a közösség harmonikus viszonya.
A poliszokban egyre nagyobb szerephez jutottak a kiemelkedő személyiségek, akiknek –
kezdetben még az utókor – igyekezett méltó emléket állítani. A mintát ehhez Harmodiosz és
Arisztogeitón Athénban felállított szobra, a Zsarnokölők adta. Az új irányzat, a portrészobrászat
első megjelenése Periklész szobra (Krészilasz alkotása). Az arcvonásokat itt még eszményíteni
igyekezett a mester, ám a későbbiekben egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az egyéniségre
jellemző vonások. 394-ből már arra is van példa, hogy egy győztes hadvezérnek életében
szobrot emeltek. Még a felállítás helyét is ő jelölhette ki. A szobrászat stílusának változásáról
általában azt mondhatjuk, hogy a 4. század hajnalán eltűntek az archaikus jegyek, s előtérbe
került a játékosság, a virtuozitás és a „túlzott műgond”. Az új szobrászat legjelentősebb
képviselője Kallimakhosz volt, a múló pillanat ábrázolója. Az utókor az ő „találmányának”
vélte az akanthuszlevelekkel borított „korinthoszi” oszlopfő megalkotását is. A változó, az
archaikus hagyományokat elveszítő világ életérzését azonban már nem volt képes megfelelő
erővel ábrázolni a szobrászat, a 4. század elejére vezető műfajjá a festészet emelkedett.
A görög festészet magas színvonaláról elsősorban a vázák tanúskodnak, mert nagyobb
alkotások nem maradtak ránk, kivéve tán a paestumi (Megalé Hellász) sírkamra freskóit. Hogy
nemcsak vázafestészet létezett, több forrás is bizonyítja. Ilyen például az a – kevesek számára
ismerős – tény, hogy a szobrokat is festették. Az athéni színház színpadképét már Szophoklész
óta festők alkották. Ezek egyike volt a szamoszi Agatharkhosz, aki kialakította a perspektivikus
festészet szabályait. Az utókor által legtöbbre becsült hérakleiai Zeuxisz felfedezte, hogy a
színek mellett rendkívüli szerepe van a tónusoknak, fény és árnyék egymásrahatásának.
Külön említést érdemel a klasszikus kor vázakészítése, hisz a görög vázák nem csupán
használati tárgyak voltak. Sőt, inkább műalkotásoknak kell tekintenünk őket. A hellén
fazekasok termékeinek kiváló minősége az egész Mediterraneumban ismert volt. Három főbb
típust gyártottak, az amphorát – erőteljes, nagy, talpas korsó -, a hüdriát – háromfülű víztároló
edény – és a kratért – harang alakú borkeverő edény. A vázafestési módszerek közül a
vörösalakos megőrizte vezető szerepét, de az alakok megfestése egyre precízebbé, a művész
egyéniségéről árulkodóvá vált.

Az antik színház
A periklészi kor talán legjelentősebb kulturális hagyatéka a görög dráma. Létrejötte
Peiszisztratosz korára tehető, ugyanis ő tette Dionüszosz kultuszát – melyből a dramatikus
hagyomány származik – Athén városának egyik fő eseményévé.
A drámai előadásokhoz azonban színházra volt szükség, melynek megépítése fontos
technikai problémát vetett fel. Meg kellett oldani a nézők elhelyezését, s a legoptimálisabb
akusztikai hatás elérését. Lehetőség szerint az építményeket a természettel harmonizáló módon
képezték ki. Ennek legszebb példája a delphoi kis színház. Az épület központja a nagyjából
félkör alakú orkhésztra, a kórus fellépésének színtere volt. Ezt a nézőkkel szemben a háttér
szerepét is betöltő sátor vagy vászonfüggöny, később a helyére épített téglalap alakú épület, a
szkéné zárta le. A lejtőkön félkör alakban emelkedtek a fa, később kő lépcsősorok, amelyeken a
nézők ültek. A legelőkelőbb hely Dionüszosz papját illette.
Az előadás főszereplője sokáig a kar maradt, míg Theszpisz fel nem léptette az első
színészt, aki az epeiszodionban – a kardal értelmezésében – játszott szerepet. A színészek
száma Aiszkhülosz darabjaiban emelkedett kettőre, s ez már lehetővé tette a drámai
cselekmény létrehozását. A színészek álarcban játszottak, s a női szerepeket is férfiak
alakították. A szatírjátékok szereplői természetesen változatos jelmezekbe öltöztek.
A görög dráma létrejötte egyértelműen a perzsa háborúk első szakaszának lezárulásához
kötődik. Kr. e. 486-tól a Nagy Dionüszosz-ünnepen az első napon a komédiaírók versengtek
egy-egy komédiával, ezután léptek színre a drámaköltők egy-egy drámai tetralógiával (négy
drámából álló kompozíció: három tragédia és egy szatírdráma).
Az előadásokat nappal tartották, a nézők jeggyel juthattak be a színházba. Periklész
lehetővé tette, hogy a szegény polgárok jegyét az állam kifizesse, így az ünnepről senki nem
kényszerült távol maradni szegénysége miatt. Az arkhón feladata volt, hogy az előadásra kerülő
darabokat – vagyis inkább szerzőiket (összesen hármat) – kiválassza. Ő jelölte ki azt a három
tehetős polgárt is (khorégosz), akinek kötelessége volt a darab kiállításának költségeit fedezni.
Az előadások a közönség aktív részvétele mellett zajlottak. A nézőtéren ülők
tetszésüknek és ellenérzésüknek is hangot adtak, s a drámaköltők ezt gyakran ki is használták.
Igyekeztek valamely ügy mellé vagy ellenében a közönséget is felsorakoztatni. A homéroszi
eposzokhoz hasonlóan itt is érvényesült az élőszó – oralitás – szerepe: művész és közönség
valósággal „együtt alkotta” a darabot az előadás közben.
A periklészi kor legfontosabb alkotói Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és
Arisztophanész.

Az olümpiai játékok (Kr. e. 776-Kr. u. 261)

Bár több mint ezer esztendeig léteztek, az olümpiai játékok virágkora mégis a Kr. e. 5-4.
századra esett. Olümpiában már Kr. e. 1000 körül megkezdődött a Zeusz-kultusz, s e kultusz
nemsokára különböző ünnepi játékokat vonzott magához. Hellászban sokféle ünnepi játék –
szónoki, drámai és sportverseny – létezett, de az itteni egyedülálló volt abból a szempontból,
hogy döntően a sportversenyekre korlátozódott. Talán ez a négy esztendőnként megrendezett
esemény volt az, amelyik a legjobban szimbolizálta Hellász civilizációjának egységét.
Olümpia egyszerre jelentett vallási ünnepséget és a győzelem dicsőségéért folytatott
kíméletlen versengést. E kettősség eredete a homéroszi hagyományokba vész. Akhilleusz
játékokat rendezett halott barátja, Patroklosz tiszteletére (l. az Iliász 23. énekében), de az
eposzokban más helyeken is feltűnnek a sportversenyek. A győzni akarás vágya is homéroszi
eredetre utal, hisz az olümpiai játékokon résztvevőknek „nem a részvétel, hanem a győzelem
volt a fontos”. „Vagy győzelmi babér, vagy halál.” – imádkozták a résztvevők. Nem drága
ajándékokért, hanem „csak” a szent olajfa lombjából font koszorúért indultak harcba a
versenyzők. Ez mindennél többet ért, a győztes nevét egész Hellász megismerte, s szobrát
felállították Olümpiában. Az antik Hellászban az élet minden területét a verseny, az agón
jellemezte.
Az olümpiai játékok programja az 5. századra alakult ki. Az istentisztelet után a
versenyeket a kocsihajtók viadala nyitotta. Ez volt a leglátványosabb versenyszám, melyen
alkalmanként 30-40 kétlovas kocsi is részt vehetett. A második napon következett a pentathlon,
ami diszkoszvetésből, távolugrásból, gerelyhajításból, 200 méteres futásból, végül pedig
birkózásból állt. Az utóbbi két versenyszámban azok is indulhattak, akik nem vettek részt a
pentathlonban. Ha valaki három számot megnyert, a többitől függetlenül bajnok lett.
 A diszkoszvetés hasonlított a maihoz, a távolugrás helyből történt, a gerelyvetéshez
pedig segítségül szíjat használtak. A birkózás és az ökölvívás kemény sportnak számított;
megesett, hogy az egyik küzdő fél holtan maradt a porondon. A versenyen szerepelt még a
pankration is, mely a birkózás és a cselgáncs elemeit egyesítette egy jó adag erőszakossággal. A
versenysorozatot a 400 méteres fegyveres futás zárta. A résztvevők a távot sisakban, pajzzsal –
korábban teljes fegyverzetben – tették meg. Az utolsó versenynap után a játékok lezárása
következett.
Olümpia jelentősége ezzel korántsem ért véget. A versenyek idején tízezernyi görög jelent
meg a színhelyen, vége-hossza nem volt a zajnak, tolongásnak, mulatozásnak,
kirakodóvásárnak. A Kr. u. 2. században az ide látogató utazó, Pauszaniász nemcsak a
versenyekről ad hiteles képet, hanem Olümpiáról is, amely az ő korára már divatos
kirándulóhelynek és művészeti központnak számított. Ugyanis sok nevezetes történelmi
személyiség igyekezett ajándékokkal kedveskedni az olümpiaiaknak. A római korban
kincsesházakkal, reprezentatív épületekkel és szobrokkal zsúfolt látványossággá változott
Olümpia. A császárok megpróbálkoztak azzal, hogy valamiféle császárhű, összgörög
propaganda szolgálatába állítsák az olümpiai mozgalmat, de hiába: az lényegében változatlan
formában maradt fenn a Kr. u. 3. századig.

A klasszikus kor tudománya

A természettudományok
A görög tudományt meglehetősen nehéz a filozófiától elválasztanunk, hisz a bölcselet
művelői a szó szoros értelmében polihisztorok – sok „tudományban” jártas férfiak voltak. A
természet- és társadalomtudomány soha nem vált el teljesen a szűkebb értelemben vett
filozófiától, a „bölcsesség szeretetétől”. A klasszikus korból tudományos művek alig maradtak
ránk, annál nagyobb viszont a filozófusok alkotásainak száma. Jórészt ezekből
következtethetünk a klasszikus hellén tudomány színvonalára.
A tudományos gondolkodás ekkoriban jórészt spekulatív elveken alapult, tehát nem
kísérletek, hanem a gondolkodás útján kívántak magyarázatot találni a megválaszolatlan
kérdésekre. A klasszikus filozófia első nagy alakja, az akragaszi Empedoklész, aki imádandó,
hatalmas istennek tekintette önmagát, Parmenidész tanait fejlesztette tovább. Minden létező
dolgot négy „anyag” – a föld, a víz, a tűz és a levegő (hisz ezek nélkül nincs élet) –
keveredésével magyarázott. Pusztán gondolkodás segítségével felfedezte, hogy a fény terjedése
időhöz kötött, tehát sebessége véges. Ő volt az első, aki felismerte a légellenállást.
Az abdérai Démokritosz a világot már egyneműnek látta, s úgy vélekedett, hogy a
dolgok tovább már nem osztható részecskékből, atomoszokból állnak. A természet jelenségeit
az „űrben szanaszét száguldó atomok”-kal magyarázta. Az Athénban tanító Anaxagorasz – bár
a világ mozgatójának valamiféle világszellemet feltételezett – „a Napot kőnek, a Holdat meg
földnek” tekintette, amiért istentagadónak bélyegezték. A tudós valós magyarázatot talált a nap-
és holdfogyatkozásra.
Parmenidész tanítványa, az eleai Zénón a mozgás-tér-idő viszonylatokat vizsgálta. Azt
állította, hogy a világ változása csupán látszólagos. Ennek bizonyítására négy érvet hozott fel,
melyek közül a második a legismertebb: A gyorslábú Akhilleusz és a teknős versenyében – ha
korábban indul – mindig a teknős lesz a győztes, hisz Akhilleusznak először arra a pontra kell
eljutnia, ahonnan a teknős elindult. Ám amíg odaér, az állat újabb távolságot tesz meg, melyet
ismét „be kell hoznia” a hérósznak. Így távolságuk egyre csökken, de meg nem szűnik. Szerinte
tehát a látszat – Akhilleusz néhány lépés után elhagyja a teknőst – és a valóság – soha nem éri el
– között ellentmondás, paradoxon van. Bár elmélete hibás, mégis ezzel a modern halmazelmélet
előfutárának tekinthető. Az 5. század elején születtek meg azok a geometriai elméletek is,
amelyek summázatát a Kr. e. 300 körül született Eukleidész adta.
Az 5. század közepén virágzott fel az orvostudomány, melyről az ún. Hippokratészi
Gyűjteményben számos forrás maradt ránk. Bár korábban is voltak hagyományai, a
tudományos szintű gyógyítás megalapozójának mégis a kószi Hippokratészt tartják. Az
előzőektől eltérően, Hippokratész tanításai középpontjába a tapasztalati úton való megismerést
helyezte. Úgy vélte, ha megfejti a betegségek lefolyásának menetét, akkor a későbbiekben
befolyásolni tudja azokat. Műveiben 42 kóreset leírását adja, mely alapján az orvos
„diagnósziszt” tudott adni. A gyógymódokban azonban nem sikerült látványos eredményeket
elérnie.
A sebészeti beavatkozások terén a görögök meglehetős jártasságra tettek szert, a
belgyógyászati kérdések tekintetében azonban sötétben tapogatóztak. Nyilvánvalóan azért,
mert nem ismerték pontosan az emberi szervezet működését. Hippokratész ezért jobbnak látta,
ha a gyógyítás feladatát a természetre bízza, s az orvos csak a legszükségesebb esetben
avatkozik be. Elméletei mégis figyelemre méltóak. Elsősorban a miliő (környezet) -elmélet, mely
szerint az emberek jellemére, egészségére a természeti és társadalmi környezet döntő
befolyással van. Hippokratész véleménye szerint az ember akkor egészséges, ha szervezetében
a „négy nedv” – vér, nyálka, fekete és sárga epe – egyensúlyba kerül.
Az orvostudomány az ő működése alatt jutott el ókori csúcspontjára, főleg azért, mert
továbbfejlődését a boncolás tilalma jelentősen lelassította. A klasszikus kori Hellászban a
betegellátás – a gyógymódok hiányosságai ellenére is – magas színvonalú volt, ami főleg annak
köszönhető, hogy jelentős számban álltak gyógyintézetek a betegek rendelkezésére. A kielégítő
ellátás is szerepet játszhatott abban, hogy sokan megérték a 65-70 évet, s a születéskor várható
életkor – az ókorban szokatlanul – magas volt.
Hippokratész fogalmazta meg az orvos legfontosabb feladatát: a beteg emberen minden
körülmények között segítenie kell, ártalmára még saját kérésére sem lehet. Ezzel elutasította a
„kegyes halál”, az euthanázia gyakorlatát. Az ún. Hippokratészi eskü napjainkig él, bár egyes
vonatkozásait sokan és sokszor vitatták és vitatják.
Az orvostudomány mellett kedvelt és magas fokon művelt ágazatnak számított a
csillagászat és a geográfia. A csillagászok legfontosabb eredménye a napév 365 1/4 napban
történő meghatározása volt. Ezt kiegészítette Hérakleidész felfedezése a Föld tengelye körüli
forgásáról. Hekataiosz elkészítette a világ első leírását, Anaximandrosz pedig térképét. A 4.
század elején Platón tanítványai alkották meg a növények első osztályozását, majd ezt követte
Arisztotelész állatrendszertana.
A klasszikus kor elméleti fizikai ismereteiről keveset tudunk, a gyakorlat azonban nagy
felkészültségről tanúskodik. Kiválóan alkalmazták a különböző emelőket, csigákat, vitorlákat.
Felfedezték a tehetetlenségi erőt, Arkhelaosz a század közepén rájött, hogy a hang
keletkezésében a levegő rezgése döntő szerepet játszik. Az 5. század gondolkodóinak sejtése
volt a mágnesességről, a statikus elektromosságról és a fénytörésről. A matematikusok a 4.
századra kidolgozták a definíciók, bizonyítások és matematikai fogalmak rendszerét, ismerték
az irracionális számokat és a térgeometria alapjait.

A filozófia
Mindezeket a tudományokat a görögök tekhnének, mesterségnek tekintették, mint ahogy
a művészeteket is. Épp ezért igyekeztek, hogy elméleti ismereteik a gyakorlatban is
használhatók legyenek. Volt azonban egy „tudomány”, mely ebbe a gyakorlatias rendszerbe
nem illett bele: a filozófia. E szó eredetileg nem tudományt jelentett, hanem életmódot. A
philosophein szóval Hérodotosz valamikor azt az életformát jelölte, amely a bölcsességre, tehát
a tudásra törekszik. Arisztotelész azt mondja, hogy a filozófia nem azonos a sokféle egyedi
ismeret összességével, hanem a „valóság összességét” akarja megragadni. Ennek az egyetemes
gondolkodásnak a virágkora szintén a periklészi korra és az utána következő évszázadra esett.
E korban működtek a klasszikus filozófia legnagyobb alakjai: Szókratész, Platón és
Arisztotelész.
Szókratész (Kr. e. 470-399)
Életéről nem sokkal tudunk többet annál, amit leghűségesebb tanítványai, Platón és
Xenophón leírtak róla. Platón mesterét a dialektikus gondolkodás és az ideatan
megalapozójának tekintette. A kortársak szerény, igénytelen, minden energiáját a bölcsesség
elérésére fordító férfiúnak írják le. Nálánál előkelőbb származású, közismerten házsártos
felesége, Xanthippé eleget zsörtölődött vele emiatt, de nem tudta eltéríteni férjét az igazságot
kereső útjáról. Mikor 399-ben az ifjúság megrontásának és istentelenségnek a vádjával bíróság
elé idézték és halálra ítélték, még bírái is megbánták ítéletüket, s lehetőséget kínáltak neki a
menekülésre. „...engedelmeskedni inkább az istennek fogok, mint nektek, s utolsó leheletemig,
míg csak bírom, bizony fel nem hagyok a bölcselkedéssel...” – mondotta híres védőbeszédében.
Nem menekült el, inkább kiürítette a méregpoharat.
Szókratésztől írott szöveg nem maradt ránk, mert tanításait élőszóban terjesztette.
Viszont tanítványának, Platónnak műveiben, elsősorban a Gorgiászban, irodalmi módon
rekonstruálva jelennek meg a szókratészi gondolatok. Platón műveiből ismerhetjük meg
Szókratész filozófiai módszerét. Nem tárgyi tudásra vágyott, hanem a biztos ismeretszerzés
útját kutatta. Véleménye szerint a megismerés útjában álló legfőbb akadály az emberek hamis
tudata. Éppen ezért fő feladatának a hamis tudat leleplezését tartotta. Módszerének lényege
abban állt, hogy saját tudatlanságának leple alatt beszélgetőpartnerét kérdéseivel rávezette arra,
hogy felismerje, a valóságról alkotott eddigi fogalmai helytelenek.
Úgy vélte, hogy az erény nem más, mint a jó ismerete. Az embert a jó cselekvése teheti
csak boldoggá. Épp ezért az embert rá kell vezetni a jóra, hisz ez és az igazság megismerhető.
Ezért állította filozófiája középpontjába az erény keresését.
Szókratész működése Athénban egy válságterhes időszak, Periklész halála (429) és a
harminc zsarnok uralma (404) közé esett. A filozófus kora demokratáival és arisztokratáival
egyaránt szembekerült. A fokozatos erkölcsi hanyatlás korában magára maradt
erkölcsfilozófiájával. Fő ellenfelei azonban a demokraták közül kerültek ki, nyilvánvalóan azért,
mert úgy látták, hogy a filozófus ellenük hangolja az arisztokrata ifjakat. Ha arra gondolunk,
hogy korábban tanítványai közé tartozott a botrányos életű Alkibiadész is, ezen nem kell
csodálkoznunk. Halála után követői szókratészi iskolák sorát hozták létre, hogy a mester
módszereit, elsősorban logikáját tanítsák.
A cinikusok
Szókratész követői közül talán legismertebbek a cinikusok, akiknek a gondolkodásában
az autarkia, az „önmagával való megelégedés” játszotta a legfontosabb szerepet. Legjelesebb
képviselőjük a „Kutyá”-nak csúfolt Diogenész volt, akinek követőit kűnikoszoknak
(cinikusok) nevezték.
A szókratészi iskola tanításait annyiban haladták meg, hogy szerintük nem elég a jót
felismerni és aszerint cselekedni, hanem meg kell tanulni legyőzni azokat a szenvedélyeket,
melyek a helyes cselekvést akadályozzák. Ezek között elsősorban a civilizáció okozta
szenvedélyeket említették.
Diogenész már addig jutott, hogy teljes mértékben tagadta a civilizáció létjogosultságát.
Úgy gondolta, hogy ez minden rossznak a forrása, ezért „kivonult a társadalomból”.
Szembefordult a városállamok rendszerével éppúgy, mint az elbizakodott uralkodókkal. Az
ember legfőbb feladatának a lélek rendíthetetlenségének megteremtését tartotta. A hordóban
lakó bölcs szellemességéről seregnyi történet maradt fenn. Midőn a hódító Nagy Sándor
találkozott vele, köszöntötte: „Én Alexandrosz vagyok, a nagy király.” Erre az éppen napozó
bölcs így válaszolt: „Én pedig Diogenész, a Kutya.” S mikor a király megkérdezte tőle, milyen
kívánsága van, a filozófus ezt mondta: „Kissé állj odébb, ne fogd el előlem a napot.” A cinikusok
elveitől közvetlenül jutott el a filozófia a sztoikusok lemondó és elviselő magatartásához.
Platón (Kr. e. 427-347)
Szókratész legnagyobb hatású tanítványa, Platón, életét annak szentelte, hogy
mesterének emlékét ápolja. Az ő halálából azt a következtetést vonta le, hogy „az államokat
gyalázatosan kormányozzák”, s az emberiség ebből az állapotból csak akkor kerülhet ki
sikeresen, ha a kormányzást a filozófusokra bízza. Szókratész halála után elmenekült Athénból,
Szürakúszaiba ment, ahol rabszolgának adta el a város türannisza. Sok hányattatás után
visszatért szülővárosába, ahol Akadémosz hérósz szentélye mellett megalapította 900 évig
fennálló iskoláját, az Akadémiát. Az iskolában elsősorban nevelni, s nem ismereteket közölni
akartak. Maga a mester igen terjedelmes életművet hagyott az utókorra. Ifjúkorában a
szókratészi úton járva elsősorban etikai kérdésekkel foglalkozott (Prótagorasz, Kritón,
Szókratész védőbeszéde), második korszakában a szépségről (A lakoma) és az ideatanról
(Phaidrosz), majd öregkorában logikai, világmagyarázati problémákról (Timaiosz) írta műveit.
Filozófiájának fejlődése jól követhető a szókratészi etikától az ideatanig.
Platón legismertebb tanítása az ideatanra vonatkozik. A filozófus legfontosabb
problémája az abszolút igazság mibenléte, ennek meghatározhatósága volt. Platón úgy vélte,
hogy a dolgok lényegéről velünk született fogalmaink vannak, melyek segítenek a világ
megismerésében. Ezeket a fogalmakat ideáknak nevezte, s a világot nem tekintette másnak,
mint ezen ideák megvalósulásának. Igazi létezőnek az ideát vélte, melyhez az érzékelhető világ
úgy viszonyul, mint árnyék a testhez. Például a szék nem más, mint a szék fogalmának, a
„székségnek” megvalósulása. Az idea tehát egyfajtájú dolgok közös lényege. Mivel nincs két
egyforma szék, a fogalmat nem tudhatjuk az érzékelhető világból, tehát ennek velünk kellett
születnie. Az ideák világa az, amelyet Platón szerint vizsgálni érdemes, hisz az érzékelhető
világ annyiféle, ahány ember él. Platón tanítványa és bírálója, Arisztotelész azonban joggal
kérdezhette: ha az ideák világa a valódi, mi szükség a másik világra? Platón gondolkodásának
újszerű vonása, hogy behatóan foglalkozik a megismerés folyamatával, s megpróbálja tisztázni
fogalmaink és a valóság viszonyát.
A platóni felfogás szerint az állam célja megegyezik a lélekével, meg kell valósítani a jót.
A filozófus ideális állama három rétegre tagolódik: a filozófus királyokra, az őrökre és a
dolgozókra. Mindegyik réteg egy meghatározó erénnyel rendelkezik: az első a belátással, a
második a bátorsággal, a harmadik pedig a mértékletességgel. A három „osztály” összhangját a
negyedik erény, az igazságosság teremti meg. Platón mintaállamát megpróbálta II.
Dionüsziosszal, Szürakúszai türannoszával megvalósíttatni, de a gyengekezű uralkodó erre
alkalmatlannak bizonyult.
Arisztotelész (Kr. e. 384-322)
Platón tanítványa volt, de filozófiája lényegében mesterének bölcseletével folytatott
vitájából jött létre. A filozófia mellett rendszerezte és összegezte korának görög tudományát.
Arisztotelész a thrákiai Sztageiroszban született. 17 éves korában került Athénba, s itt
húsz esztendőn át tanult Platón Akadémiáján. Ezután Kis-Ázsiában, majd Leszboszon élt. Kr. e.
334-ben Alexandrosz makedón trónörökös nevelője lett. Tanítványának trónra lépte után
ismét Athénba költözött, s itt hozta létre filozófiai iskoláját, mely sétacsarnokáról – peripatosz –
később a peripatetikus nevet kapta. Alexandrosz halála után el kellett menekülnie Athénból, s
egy év múlva Khalkhiszban halt meg. Bár műveinek egy része elveszett, így is hatalmas
irodalommal gazdagította az antik világot. Műveit négy csoportba lehet rendezni: a logikai, a
filozófiai, a természettudományos és az ún. gyakorlati tudományok műveinek körébe.
A filozófus gondolkodásának középpontjában a „bölcsesség tudománya” állt, mert
szerinte a bölcsesség az uralkodó tudomány, „...s az uralkodó tudomány magasabb rendű a
szolgáló tudománynál, mert a bölcsnek nem kapnia, hanem adnia kell a parancsot, s nem ő
tartozik másnak engedelmeskedni, hanem őt kell követni a kevésbé bölcsnek”.
Arisztotelész működését a platóni ideális állam bírálatával kezdte. Politika című – a kor
görög alkotmányait megvizsgáló – munkájában úgy látja, hogy a mestere által elképzelt állam,
melyben megvalósulna a nő-, gyermek- és részben a vagyonközösség, alkalmatlan feladata
betöltésére. A filozófus szerint léteznek rossz – türannisz, szélsőséges demokrácia – és jó –
királyság, oligarchia – államtípusok. Véleménye szerint a legjobb állam a középosztály
uralmára épül. Ezt az államot nem az egyéni bölcsesség, hanem a törvény kell hogy irányítsa,
tehát igen fontos szerepet szán a jó alkotmánynak. Arisztotelész az embert zoón politikonnak,
tehát államalkotó lénynek nevezi.
Arisztotelész azt is helyesnek tartja, ha az ember maga törekszik a jóra, ám még
helyesebb a közjóra való törekvés. Persze nem akárki képes erre, csak az, aki erényes. Nem
véletlenül szentel tehát komoly teret elmélkedéseiben az erkölcsös cselekvés elveiről,
feltételeiről és módjairól szóló tannak: az etikának. A szó az ethosz fogalomból ered, ami
szokást, modort, illemet jelent. (Nikomakhoszi etika)
Arisztotelész nagyhatásút alkotott a filozófiai gondolkodás és a logika rendszerének
kidolgozásában is.
A filozófus fontos szerepet szánt a logikának. Úgy látta, hogy az ok-okozati
összefüggések felderítésében jelentősége alapvető, hiszen erre épül a tudományos gondolkodás.
„Csak akkor tudom azt, hogy „mi” valami, ha tudom, hogy »miért« az” – mondja. Ezzel a
bizonyításra építő tudomány egyik megalapozójává vált. Gondolkodásmódja a Kr. u. 13.
századig meghatározó maradt. Arisztotelész nevéhez nemcsak a tudományos gondolkozás
rendszerének kidolgozása fűződik, hanem a tudományok rendszerezése is. Ezeknek három
típusát különböztette meg: elméleti (pl. matematika), gyakorlati (pl. politika) és létrehozó (pl.
művészetek) tudományokét.
A létrehozó tudományokról írta talán legismertebb „művészeti könyvét”, a Poétikát.
Ebben elsősorban a dráma elméletével foglalkozik, de sort kerít a művészi alkotás módjának, a
művészet mibenlétének vizsgálatára is. A művészet lényegét a mimésziszben, az utánzásban
látta, s ezzel a vélekedésével hosszú ideig befolyásolta a művészetekről való gondolkodást.
Rövid összefoglalásunk nem lehet teljes anélkül, hogy ne említenénk, Arisztotelész
foglalkozott esztétikával, biológiával és rétorikával is. Tevékenysége méltán avatta a klasszikus
kor műveltségének legjelesebb képviselőjévé.
A szofisztika
A magukat szophisztésznek, bölcselkedőnek nevező filozófusok a Kr. e. 5. század
közepén jelentek meg Athénban. Legjelesebb alakjuk, az abdérai Prótagorasz azt tanította, hogy
az ember nem tudhat mást, csak azt, amit érzékel. „Nem tudhatok semmit az istenekről: sem
azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek” – hirdette. Ezzel a szofisták kétségbe vonták a világ
megismerhetőségét. Épp ezért Prótagorasz a dolgok mértékének az embert tekintette. Ezzel
megkérdőjelezte az örök értékek létét, s azt állította, hogy a törvények nem természeti, hanem
emberek által alkotott, tehát megváltoztatható szabályok.
Kalliklésznél, Prótagorasz egyik követőjénél a törvény már az erősebb törvénye. Másrészt
viszont a szofisták szerint az emberek egyenjogúnak születtek (ld. Prótagorasz Prométheusz-
mítosza). E tanítások azt mutatják, hogy a szofisták az ember világban elfoglalt helyét
képességeitől tették függővé. A kor az emberek érvényesülését erényeik különbözőségével
magyarázta, ám a szofisták úgy vélekedtek, hogy ezek taníthatók és tanulhatók. Az athéni
polgárokat pénzért tanították a „politikai jártasságra”, az érvelés és a vitatkozás tudományára,
kiváltva ezzel Szókratész bírálatát. A szofisták későbbi hírnevüket főként az érvelés
tudományának – ami nagyon sokszor öncélú – magas szintre emelésével vívták ki.
Tulajdonképpen velük kezdődik a rhétorika, a szónoklattan, mely csúcspontját a 4. században
Démoszthenész munkásságával érte el.

Történetírás
A történettudomány görög földön született meg. Első nagy alakja a Cicero által a
„történetírás atyjá”-nak nevezett Hérodotosz (Kr. e. 484-405 k.) volt. Előtte a történetírás a szó
szoros értelmében történetek megírását s időrendbe rendezését jelentette. A szerzők
útleírásokból, legendákból, epikus hagyományból egyaránt merítettek. A történetírás a Kr. e. 5.
század előtt épp olyan szerepet töltött be, mint korábban az eposz: igazolta egy-egy arisztokrata
család, uralkodó származását és kiváltságos helyzetét. Ennek a történelemszemléletnek utolsó,
jeles képviselője a milétoszi Hekataiosz volt.
Hérodotosz részben az ő nyomdokain haladt, mikor megírta ismert művét, A görög-
perzsa háborúk történetét. A mű szemléletmódja azonban jelentősen eltér a korábbiakétól.
Hérodotosz már következetesen elkülöníti egymástól a mítosz és a valóság világát. Szakít a
homéroszi istenvilággal, s műve megírásakor egyértelműen az emberi eseményekre fordul a
figyelme. Ezeket az eseményeket – sokszor a szereplőkön keresztül – igyekszik több
szempontból megvilágítani. Utazásai lehetőséget nyújtottak neki arra, hogy különféle
civilizációkat ismerhessen meg. Ezekhez soha nem közelít előítéletekkel, inkább másságukat
hangsúlyozza. A másságot azonban jórészt felszínnek tartja. Pl. az egyiptomi istenvilág
ismertetésénél nem mulasztja el megemlíteni, hogy ezek olyan istenek, mint a görögökéi, csak a
nevük más.
Hérodotosz volt az első, aki megpróbálta felderíteni a történelem törvényszerűségeit.
Véleménye szerint a történelmet nem a fejlődés, hanem a körforgás jellemzi. „... amelyek
régen nagyok voltak, többnyire kicsinyek lettek” – fogalmazta meg végkövetkeztetését. Az
egyiptomi és a méd állam bukásán keresztül jórészt e körforgás törvényszerűségeit kívánta
bemutatni. A történetíró munkásságát a periklészi Athénban fejezte be. Periklésszel jó
kapcsolatban állt, s állítólag a perzsákról alkotott véleményének is az az oka, hogy támogatta
Periklész Spárta-ellenes, titokban perzsabarát politikáját.
Hérodotosz méltó követője volt a peloponnészoszi háború történetét megíró
Thuküdidész (Kr. e. 460-400 k.). Művének központi kérdése az, hogy miért bukott meg Athén
hatalma az 5. század végén. Az epikus és mitikus hagyományt Hérodotosszal ellentétben
forrásként felhasználó könyvében a történelemnek a kortársak számára láthatatlan
mozgatóerejét szeretné felderíteni. Ehhez a szórványosan előkerülő „régészeti anyagot” is
figyelembe veszi. Nagy súlyt fektet az eseményeket jól jellemző beszédekre, ám ezeket
többnyire rekonstruálva közli. Művének bevezetőjében (arkhaiologia) feltételezi, hogy a
történelem legfőbb mozgatója a szükségszerűség, ami általában a hatalom kényszerítő
erejében és a hatalomért való küzdelemben jelenik meg. A végzetet elkerülni nem lehet,
beteljesedését késleltetni viszont igen. Thuküdidész éppen ebben látja Periklész érdemét.
A görög történetírás ezek után rohamos hanyatlásnak indult. Nemhogy meghaladni, de
még elérni sem sikerült Thuküdidész színvonalát. A 4. században működő Xenophón (Kr. e.
430-354) kevés sikerrel próbálta meg folytatni a nagy előd Görög történelmét. Legsikerültebb
műve, az Anabaszisz is csupán egy igen érdekes leírás a tízezer zsoldos hazatéréséről.
Xenophónnal fejeződött be a kortársként író történetírók sora. A későbbiekben a történelemmel
foglalkozók figyelme elsősorban a régmúlt és ennek forrásai felé fordult. A hellenizmus korában
pedig megszületett a kritikával kezelt forrásokra építő történetírás.

A korai köztársaság Rómában (Kr. e. 510-265)

Róma, a kis közép-itáliai városállam életében jelentős változás következett be a Kr. e. 6.
század végén. Megrendült az etruszkok hatalma, ezért visszaszorultak korábban meghódított
területeikről. Róma számára ez az önállóság megszerzése mellett az államforma megváltozását
is jelentette. A királyságot felváltotta a köztársaság. A római res publica – minden későbbi
hasonló államberendezkedés névadója – a születési előjogokkal rendelkező nemzetségeken
belüli előkelők hatalmát jelentette a nemzetségek elszegényedett tagjai és a nemzetségeken
kívüliek felett.
A fiatal köztársaság fennállásának első időszaka súlyos külső és belső küzdelmek
jegyében telt el. Meg kellett védenie magát a rátámadó idegenekkel szemben, s ugyanekkor a
város lakosságának születés szerint elkülönült rétegei ádáz harcokat vívtak egymással a
politikai jogokért. A Kr. e. 4. század folyamán Róma úrrá lett a külső nehézségeken, és
megegyezésekkel rendezte belső problémáit. Ezt követően elkezdődtek az itáliai földek
megszerzéséért vívott háborúk. A Kr. e. 3. század első harmadának végére az egykori
városállam az egész félsziget ura lett, sőt a Mediterraneum vezető hatalmai közé emelkedett.
Ezután következett a birodalomszerzés kora. A háborúk már kiterjedtek a Földközi-
tenger egész medencéjére. Az a politikai egység, amit Róma a köztársaság korának végére
kialakított, az egész ókor leghosszabb ideig fennálló legnagyobb birodalma lett. Keretei között
megvalósította az akkori világ élvonalába tartozó civilizációk kölcsönös érintkezését, a
gazdasági kapcsolatok széles körű kiterjesztését és a görög-római kultúra meggyökeresedését.
Minderről részletesen a következő fejezetekben lesz szó.

A római köztársaság államszervezete

„Róma városát kezdetben királyok kormányozták. A szabadságot és a consulságot Lucius
Brutus intézményesítette.” (Urbem Romam a principio reges habuere; libertatem et consulatum
Lucius Brutus instituit.) (Tacitus: Annales 1.1,1)

Ezzel a csodálatosan tömör mondattal kezdte történeti munkáját Tacitus, az 1. század

nagy római történetírója. Emlékezünk még az erényes Lucretia és Lucius Junius Brutus
történetére. A római hagyomány nemcsak az utolsó etruszk király elűzését, hanem a
köztársaság megalapítását is ehhez a történethez kapcsolta. A latin res publica kifejezés – amit
mi köztársaság értelemben használunk – egészen pontosan a köz ügyét, az állam javát
jelentette. A köztársasági államforma zavartalanul működött a Kr. e. 2. század közepéig, ekkor
azonban válságba került a közben lezajlott események, végbement változások következtében. A
válság egy hosszú, bő egy évszázados, zűrzavaros időszakot hozott Róma életébe, amelyből a
Kr. e. 1. század utolsó évtizedeiben a császárság intézménye vezetett ki.

A népgyűlés
Elméletileg a legfontosabb szerv a népgyűlés, a comitium volt. Itt döntöttek a
legfontosabb bel- és külpolitikai kérdésekben, itt választották meg a hivatalnokokat. A
népgyűlés hatáskörét azonban jelentősen korlátozta az a szabály, hogy csak akkor jöhetett össze,
ha egy arra illetékes hivatalviselő összehívta, s csak azokat a kérdéseket tárgyalhatta, amelyeket
az összehívó előterjesztett. Népgyűléseket csak a naptárban megjelölt napokon lehetett tartani,
felszentelt helyen és kedvező előjelek mellett. A megfelelő számú szavazatot elnyert javaslat
törvénnyé, lexszé vált, kihirdették, érctáblára vésték és a levéltárba (tabulariumba) helyezték.
A köztársaság korában a népgyűlésnek három fajtája alakult ki. A legősibb volt a
királyság korában is működő curiák szerinti népgyűlés – a comitia curiata –, amely fokozatosan
elvesztette jelentőségét. A köztársaság korának elején már csak családjogi kérdésekkel
foglalkozott (örökbefogadás, végrendeletek stb.), és itt ruházták fel a tisztviselőket a
hatalommal. A Servius Tulliusnak tulajdonított „alkotmányreform” után jött létre a comitia
centuriata, a vagyoni helyzet szerint classisokba (osztályokba) és ezen belül centuriába (a
classison belüli kisebb egység) sorolt polgárok gyűlése. Mivel ez a beosztás szolgált a
katonáskodás alapjául, az eszerint összehívott népgyűlés is katonai jellegű volt. A köztársaság
időszakában ennek jogköre is csökkent, végül már csak a háború és béke kérdéseiben
dönthettek itt. A népgyűlés harmadik fajtája volt a lakóhely szerint tribusokba soroltak
gyűlése, a comitia tributa. Ez eredetileg a plebejusok, később az egész polgárság gyűlése volt, s
időszakunk folyamán átvette a másik két comitia jogkörének jelentős részét. A comitiákon a
szavazás curiánként, centuriánként, illetve tribusonként történt. A tribus lakóhely szerinti
szavazási egység volt, ezek száma a későbbiekben, Róma területi növekedésével párhuzamosan
nőtt, míg elérte a 35-öt. Ebből négy „városi”, harmincegy pedig „vidéki” tribus volt, az
utóbbiakba csak földbirtokosok iratkozhattak fel.

A senatus
A köztársaság másik – valójában legfontosabb – intézménye a senatus volt. Eredete ennek
is a királyság korára ment vissza, ez volt a nemzetségi előkelőkből álló, 100, később 300 tagú
testület. Eredetileg tehát csak patríciusok kerülhettek be a senatusba, ők voltak az atyák
(patres). Később megfelelő vagyonnal rendelkező plebejusokat is besoroltak a tagjai közé. Ők
voltak az összeírtak, conscripti – így lett a senatus címe: patres (et) conscripti. A sersatus
jogköre formálisan a hivatalnokok számára való tanácsadás volt, összetétele miatt azonban a
köztársaság legbefolyásosabb intézményévé vált. Itt döntöttek a bel- és külpolitika legfontosabb
kérdéseiben, ellenőrizték az állam pénzügyeit, szükség esetén ők ruházhattak fel valakit
rendkívüli teljhatalommal. Határozataikat – senatus consulta – szavazással hozták. Kezdetben a
sersatus jóváhagyása kellett a comitia centuriata és tributa döntéseinek törvényerőre
emelkedéséhez is. Üléseit a senatus kezdetben valamely felszentelt helyen tartotta. Később, a Kr.
e. 1. század elején felépült a Curia, a senatus saját épülete.
Magistratusok
A törvények és szenátusi határozatok végrehajtásáról a tisztviselők, a magistratusok
gondoskodtak. Jogkörük részben a királyi hatalom egyes területeit, a katonai, a bírói és a
szakrális (papi) feladatokat ölelte fel, részben a terjeszkedés következtében megjelenő új
feladatoknak megfelelően alakult. A hivatalok elnyerése választások útján történt, idejük
korlátozott volt, általában egy évre. Fontos elv volt a collegialitas, ami azt jelentette, hogy egy
tisztséget egy időben több, azonos jogkörű személy töltött be. Határozataikat akkor lehetett
végrehajtani, ha az azonos tisztséget viselő hivatalnok nem jelentett be tiltakozást. A
magistratusok, mint a római nép méltóságának (maiestas) viselői, hivatali idejük alatt nem
voltak felelősségre vonhatók.

Az állandó magistratusok közül a consulokat illette meg a legfőbb polgári hatalom, az

imperium maius, háborúban ők vezették a hadsereget. Ennek jeleként a consul előtt 12,
vesszőnyalábot hordozó ún. lictor haladt, a városon kívül a vesszőnyalábba bárdot tűztek a
korlátlan hatalom jelképeként. Az éveket hivatalosan a két consul nevével jelölték.
A consulok társai és helyettesei voltak a praetorok, akiknek fő feladata a városi rend
fenntartása, ezen belül a bíráskodás volt. A praetort 6 lictor illette meg, ezek közül kettő a
bíráskodás alkalmával is mellette állt. Kr. e. 443-tól kezdve ötévenként két-két censort
választottak másfél évi felhatalmazással. Feladatuk volt a polgárok centuriákba és tribunokba
osztása, azaz a census meghatározása. Ők állították össze a senatus névjegyzékét, az arra
méltatlanokat törölhették is. Befolyást gyakoroltak a pénzügyekre is, ők szabták meg az adók, a
vámok és a bérleti díjak összegét, elosztását. Határozataik ellen nem lehetett fellebbezni.
A consulok pénzügyi segítőtársai a quaestorok voltak. Ők felügyeltek az államkincstárra,
az állami okmányokra, a hadjáratok idején ők kezelték a katonai pénztárat, ők fizették a zsoldot
és ők osztották fel a zsákmányt. Az aedilis curulisok feladata a városi rend fenntartása, a piaci
árak felügyelete, a gabonaellátás és a nyilvános játékok rendezése volt.

Az ún. curulisi méltóságok, a consulok, a praetorok és az aedilisek a hivatali idő lejárta

után élethosszig a senatus tagjai lettek. A curulis szó a méltósággal járó elefántcsont szék, a
királyok által is használt sella curulis nevéből származik.

A rendkívüli magistratusok közül a legjelentősebb a dictator volt. Ebbe a méltóságba az

állam különlegesen veszélyes helyzetében választottak tisztviselőt. Megbízatása, melyet
egyedül látott el, fél évre szólt. Ilyenkor a teljes hatalom (summum imperium) az ő kezében
összpontosult. Más néven magister populinak hívták, saját maga által kinevezett helyettese a
magister equitum, azaz a lovasság parancsnoka volt. A dictatort, rendkívüli hatalma jeleként a
két consult együttesen megillető 24 lictor kísérte.
Különleges tisztségviselők voltak a néptribunusok (tribuni plebis). Ennek a tisztségnek a
kialakulása szorosan összefüggött a köztársaság első két évszázadának belpolitikai
küzdelmeivel. Feladatuk a plebejusok érdekeinek védelme volt, ezért beleszólhattak az állandó
magistratusok intézkedéseibe, kivéve a censorokat. Vétót emelhettek a senatus határozatai
ellen. Személyük szent és sérthetetlen (sacrosanctus) volt, házukban minden plebejus
menedéket találhatott. Ők hívták össze a plebejusok gyűlését, később a senatus összehívására is
jogot kaptak. Számuk először kettő, később négy volt, végül tízre emelkedett. Segítőtársaik
voltak az aedilis plebisek, akik a plebejusok Ceres szentélyében őrzött levéltárát és pénztárát
kezelték.
 Rómában nem volt elkülönült papi rend, a vallási feladatokat szintén állami
tisztségviselők, a különböző papi testületek tagjai látták el. Őket a többi tisztviselőhöz
hasonlóan, bár attól eltérő előírások szerint, szintén a nép választotta. A papi testületekről
részletesen a római vallásról szóló fejezetben lesz szó.
Ennek az államszervezetnek a talpazata a római nép, a populus romanus volt. A populus
romanus tagjai a teljes jogú római polgárok voltak (cives optimo iure). A teljes római polgárjog
tartalmazott közéleti és magánéleti jogokat (fura publica, ill. privata). Ezek a következők voltak:
a ius suffragii – a szavazati jog, a ius honorum – a hivatalviselési jog, a ius provocationis – a
hivatalnokok ítéletei ellen a néphez való fellebbezés joga, a ius connubii – eszerint törvényes
házasságot köthet, s gyermekei is törvényes jogúak és a ius commercii – a vagyonszerzés és a
vagyonnal való szabad rendelkezés joga.

A római hadsereg
A hadsereg Róma történelmében nagyon fontos szerepet játszott. A köztársaság idején
általános hadkötelezettség érvényesült, mentességet a katonáskodás alól csak a vagyontalan
polgárok kaptak, akik nem tudták megvásárolni fegyverzetüket. Tényleges katonai szolgálatra
17 és 46 év között kötelezték a római polgárokat, az idősebbek – 60 éves korukig – otthoni
szolgálatban a város védelmét látták el.

A centuriális szervezet
A hadszervezet alapja a Servius Tullius nevéhez kötött „alkotmány” volt, amely a
polgárokat öt vagyoni osztályba sorolta. A legmagasabb vagyoni osztályba tartozók 98
centuriát (századot) állítottak ki, ebből a leggazdagabbak és a legelőkelőbbek alkották a lovas
centuriákat, a többiek pedig a nehézfegyverzetű gyalogságot. 18 lovas és 80 gyalogos centuria
volt. A második, harmadik és negyedik vagyoni osztályba tartozók osztályonként 20-20
centuriát állítottak ki, s az ötödik osztály 30 centuriájával együtt ők alkották a
könnyűfegyverzetű gyalogságot. A felszereltség foka osztályok szerint csökkent. Külön 2-2
centuriába sorolták a hadsereget kiszolgáló kézműveseket (ma úgy mondanánk, műszaki
alakulatokat) és a zenészeket. A sort a vagyontalanok, katonai szolgálatra nem kötelezettek egy
centuriája zárta le. Így alakult ki a comitia centuriata 193 centuriája.
Ez nem jelenti azt, hogy a római hadsereg közel 20 000 főből állt volna, ugyanis egy
centuriához nem tartozott 100 ember.
Minden osztályban a centuriák fele seniores (öregek) – azaz otthon-védelmi feladatokat
ellátók, fele iuniores (fiatalok) – azaz tényleges katonai szolgálatot teljesítők voltak.

A legiók
A római hadsereg alapegysége a legio volt, amely zömében nehézfegyverzetű
gyalogságból állt, létszáma 4200-6200 fő között mozgott. Egy legio 30 kisebb egységre, ún
manipulusra oszlott, minden manipulus 2 centuriából állt. (Egy legio tehát 60 centuriát
jelentett.) Az etruszkokkal való szakítás után Rómának egy ideig problémát jelentett a vas
megszerzése, s így kényszerűségből könnyebb fegyverekre tértek át. Ennek következtében a
hadsereg mozgékonyabbá vált, a harci kocsikat felváltotta a lovasság, és megnőtt a gyalogság
jelentősége. Ugyanakkor az olcsóbb fegyvereket többen meg tudták vásárolni, tehát többen
vállalhattak katonai szolgálatot. Megváltozott a hadrend is, a Servius Tullius idején alkalmazott
hatsoros phalanx helyett a 30 manipulust három sorban állították föl. Az első sorban álltak a
dárdások, akik a harcot kezdték, mögöttük az előkelők, végül az utolsó sorban a
legkipróbáltabb harcosok. Ha az első sor megingott az ellenség erejétől, a mögöttük állók
közéjük nyomultak, és segítettek nekik. Ez volt az ún. manipulus-taktika.
A legió jelvénye a sas volt, mely többnyire ezüstből készült, s rúdra erősítve hordozták.
Erre a rúdra szögezték fel azokat a kitüntetéseket is, amelyeket az egész legio kapott. A legióhoz
tartozott az ala, amely 300 lovasból állt, valamint a mesteremberek és a zenészek.
Fegyverzet szerint a katonák lehettek nehéz fegyverzetűek, a tulajdonképpeni
legionáriusok, és könnyű fegyverzetűek, azaz íjászok, parittyások és segédalakulatok.
Ruházatuk gyapjúból készült ingből (tunica), bőr- vagy szövetnadrágból és hadiköpenyből állt,
a vezér bíborvörös palástot viselt. Lábbelijük szöges, vastag talpú, erős szíjakkal ellátott saru
volt, fejüket érc- vagy bőrsisak védte. A bőrből készült mellvért ércpántokkal, a pajzs bőrrel volt
bevonva s ércdíszítményekkel ellátva. Legfontosabb támadó fegyverük a rövid, kétélű kard és a
két méter hosszú dárda volt.
A szolgálati idő általában 20 év volt, a praetorianusok (a legvitézebb katonák, akik a
vezér testőrségét adták) esetében 16 év. A sereg élén a vezér (dux) állt, akit győztes csata után
katonái imperatorként, győztesként köszöntöttek. Nagyobb győzelem esetén a hadvezér
diadalmenetet (triumphus), kisebb győzelemért szerényebb méretű diadalmenetet (ovatio)
tarthatott. Hadvezér kezdetben a consul volt, később praetorok is elnyerhették ezt a feladatot. A
hadsereg tisztjei voltak a legatusok, a katonai tribunusok és a centuriók.
A római haditechnika egyik alapeleme volt a támadás kiindulópontjául, de védekezésre is
használható tábor építése. A négyszög alakú tábor középpontja a vezér sátra volt. A tábor útjai
itt metszették egymást derékszögben, a végükön volt a négy kapu. A csatára készülést a vezér
sátránál kitűzött zászló, a vexillum jelezte.

Társadalmi küzdelmek a korai köztársaság idején

A korai köztársaság társadalomszerkezetét a királyság korából örökölte. Ez – mint láttuk
– vérségi alapon szerveződött. Alapegysége a nemzetség volt, a társadalmi választóvonal a
nemzetségbe tartozók és a nemzetségen kívüliek – a patríciusok és a plebejusok – között
húzódott. A királyság megdöntése után a nemzetségek fejeiből alakult senatus vette át az állam
irányítását. Az állam politikai és vallási vezetése a patríciusok kezében volt, helyzetüket
kiterjedt földbirtokuk biztosította. A plebejusok, katonai kötelezettségük ellenére, nem
részesedtek a politikai jogokban. A szegényebbeket közülük az eladósodás, s ennek
következtében az adósrabszolgaság fenyegette.
A katonai szolgálatukra azonban igen nagy szüksége volt a fiatal római köztársaságnak,
hiszen az etruszk uralom megdöntése után Róma katonai és politikai súlya csökkent, s a Kr. e.
4. század közepéig folyamatosan védekező harcokra kényszerült. Ezek a háborúk
párhuzamosan folytak azokkal az éles belső küzdelmekkel, amelyeket a plebejusok vívtak a
patríciusok ellen jogaik kiterjesztéséért. Az állandó belső egyenetlenkedés megnehezítette,
nemegyszer veszélyeztette a katonai feladatok megoldását. A város fennmaradását fenyegető
támadások elhárítása után a patríciusok a hódításokat részben saját vagyonuk gyarapításáért,
részben a plebejusok energiáinak lekötéséért szorgalmazták. Ugyanakkor a plebejusok a maguk
katonai jelentőségének tudatában megfelelő mértékben részesülni kívántak a gazdasági
előnyökben és a politikai hatalomban. A patríciusok engedményekre kényszerültek, hozzá
kellett járulniuk néptribunusok választásához, írásba foglalták a törvényeket, enyhítettek az
adósok terhein, biztosították a plebejusok számára a földhöz jutás lehetőségét, s megnyitották
előttük a legfontosabb hivatalokat.
Az első kivonulás
Kr. e. 494-ben a plebejusok kivonultak a Szent Hegyre, hogy új várost alapítsanak
maguknak. Ez volt az ún. első secessio (kivonulás). A kivonulás közvetlen oka az volt, hogy a
senatus határozataival megszigorította az adósokkal szembeni eljárást. Ehhez az eseményhez
kapcsolódik Menenius Agrippa története. A köztiszteletben álló Menenius Agrippát a senatus
küldte el a kivonult plebejusok táborába, hogy rábeszélje őket a városba való visszatérésre. A
hagyomány szerint ő a következő mesét mondta el a Szent Hegyen: A régi időkben az emberi
test tagjai önállóak voltak, mindegyik tudott gondolkodni és dönteni. Egy alkalommal a
testrészek fellázadtak a gyomor ellen, mert az nem csinál semmit, csak élvezi a többiek
munkájának gyümölcseit. Elhatározták, hogy többet nem adnak enni a gyomornak. Amikor
azonban valamennyien elgyöngültek, rádöbbentek, hogy a gyomor csak látszólag henyél,
valójában igen fontos a tevékenysége. A plebejusokat valószínűleg nem ez az épületes történet
bírta rá a visszatérésre, sokkal inkább az, hogy a patríciusok beleegyeztek a nép érdekeit
védelmező néptribunusok választásába és plebejus népgyűlés létrehozásába.

Az első írásba foglalt törvények

Kr. e. 450 körül, tízévi huzavona után érték el a néptribunusok a törvények írásba
foglalását. Ezzel a feladattal egy tíz fős testületet bíztak meg, a decemvireket. Működésük
eredménye a 12 bronztáblára vésett törvénygyűjtemény volt, a tizenkét táblás törvények (Leges
duodecim tabularum). Ez a gyűjtemény vált a római jog alapjává, évszázadok múlva is
hivatkoztak rá a jogászok. A római gyerekek ennek szövegén tanulták az írást-olvasást. Az
eredeti szöveget nem ismerjük, a táblák tartalma a későbbi jogtudósok idézetei alapján
rekonstruálható.

A törvények rendelkezéseinek központjában a magántulajdonnal kapcsolatos kérdések

állnak. Aprólékosan szabályozták az adásvétel lebonyolítását, ez volt a tulajdon
megszerzésének egyik legfontosabb módja. A szabad végrendelkezés joga mutatja a
korlátozatlan polgári tulajdon meglétét. Súlyos büntetés várt a tulajdon megsértőire, az éjszaka
tetten ért tolvajt a tulajdonos megölhette. Ez a rendelkezés nagyon jól mutatja a törvényhozók
aprólékos pontosságát: római polgár megölése főbenjáró bűnnek számított, ám a nappal tetten
ért tolvajt nem volt szabad megölni, ha nem védekezett fegyverrel. Az éjszaka rendkívüli
körülményeit is számításba vették ennél a törvény-pontnál, hiszen akkor a károsult nem tudott
segítséget hívni. Az adósi kötelezettség esetében fenntartották az adósrabszolgaság
intézményét, azaz a kölcsönért nemcsak vagyonával, hanem személyével is felelt az adós.
A törvénygyűjteményben a büntetések felsorolásánál a rabságba vetést megelőzi a
halálbüntetés. Római polgárt egyébként csak a népgyűlés határozata alapján lehetett kivégezni,
s csak a legsúlyosabb bűnök – a hazaárulás és az apagyilkosság – esetében. Írásban rögzítették a
már korábban említett patria potestast, a családfő korlátlan hatalmát a családtagok fölött.

További törvények
A tizenkét táblás törvényeket a Kr. e. 5. század közepétől egy sor további törvény követte.
Ezeket a törvényeket mindig a javaslat előterjesztőjének nevével szokták jelezni. A hagyomány
szerint Kr. e. 445-ben született meg Canuleius néptribunus javaslatára a lex Canuleia, amely
jogilag érvényesnek ismerte el a plebejusok és patríciusok között létrejött házasságot. Ez tehát a
ius conubii plebejusokra való kiterjesztését jelentette.
 Az egyik legjelentősebb vívmány volt C. Licinius Stolo és L. Sextius Lateranus Kr. e. 367-
ben elfogadott három törvényjavaslata, a leges Liciniae Sextiae. Az egyik az adósok terheit
enyhítette azzal, hogy a kifizetett kamatokat beszámították az adósság összegébe, és haladékot
adtak a további törlesztésekre. A másik kimondta, hogy a hódítással szerzett állami
közföldekből, az ager publicusból egy-egy polgár legfeljebb 500 iugerumot (1 iugerum = 0,25
hektár) bérelhetett. Így a kevésbé tehetősek is juthattak földbérlethez. A harmadik törvény
megnyitotta a consuli méltóságot a plebejusok előtt. Ezzel a három törvénnyel a plebejusok
tulajdonképpen elérték leglényegesebb követeléseiket. A megegyezés emlékére építették fel
Rómában Kr. e. 367-ben a Concordia-szentélyt (az egyetértés temploma).
A patríciusok és a plebejusok küzdelmének végérvényes lezárásaként Kr. e. 326-ban a lex
Poetilia eltörölte az adósrabszolgaságot, Kr. e. 300-ban a lex Ogulnia megnyitotta a papi
tisztségeket a plebejusok előtt, végül Kr. e. 287-ben a lex Hortensia kimondta, hogy a plebejus
népgyűlés határozatai a senatus jóváhagyása nélkül is törvényerőre emelkednek.

Így a Kr. e. 3. század elejére eltűnt a nemzetségen belüliek és nemzetségen kívüliek

közötti éles választóvonal. A két csoport közötti házasság törvényességének elismerése után
felgyorsult a patrícius és a vagyonosabb plebejus családok keveredése.

Róma külpolitikája

A védekező háborúk
A Kr. e. 6-5. század fordulóján összeomlott az etruszkok közép-itáliai uralma. Elsősorban
ennek volt köszönhető Róma függetlenné válása, külpolitikai helyzetének megszilárdulása. Ez
az állapot azonban csak átmenetinek bizonyult. A fiatal köztársaság fennállásának első másfél
évszázada külső ellenségekkel való szakadatlan hadakozásban telt el. Ezek a küzdelmek
párhuzamosan folytak a már megismert belső társadalmi harcokkal. Róma helyzete ebben a
másfél évszázadban igen nehéz volt, még fennmaradása is veszélybe került (pl. Kr. e. 390-ben
vagy 387-ben a gall betörés alkalmával – a forrásainkban található két időpont közül a második
a valószínű).

A Kr. e. 5. század elején Róma meggyengült, amit részben a korábban kialakult

gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok megszakadása, részben a patríciusok és plebejusok első
nagy összecsapása okozott. Ezt akarták kihasználni a szomszédos latin törzsek, s megszervezték
a Róma-ellenes ariciai szövetséget. Ennek létrehozásában a Róma feletti uralom
visszaszerzésére törekvő Tarquiniusok egyik rokona is részt vett. A szövetség és Róma között
hamarosan háború tört ki, ami római győzelemmel ért véget. Kr. e. 493-ban kötötték meg a
Spurius Cassius consul által kidolgozott egyezményt. Ezzel az egyezménnyel Róma is bekerült
a latin szövetségbe, melynek tagjai egymással békében éltek, s egy harmadik fél támadása
esetén katonailag együttműködtek. A szövetséges haderő felerészben rómaiakból, felerészben
latinokból állt. Egyes források szerint római parancsnokok álltak az élén, más források, illetve
feltevések szerint rómaiak és latinok felváltva viselték a fővezérletet. A szövetségesek képviselői
évente összegyűltek közös ügyeik megvitatására.
Hamarosan szükség is lett az egyesített katonai erőre. A Kr. e. 5. század elejétől
folyamatosan fenyegette Latium területét az Appeninek középső és déli része irányából a
szabinok, az aequusok és a volscusok terjeszkedése. A szabinok beszivárgása már jóval
korábban, a királyság korában megkezdődött, és lényegében békésen folyt. A másik két nép
támadásai azonban már veszélyt jelentettek Latium lakói számára.
 Miután sikerült elhárítani a fenyegető külső támadásokat, a Kr. e. 5. század közepétől
Róma figyelme a Tiberistől északra fekvő etruszk területek felé fordult. Elsőként Veii etruszk
várossal kerültek szembe, az ellene folytatott harcok történetéből való a Fabius nemzetség
legendás vállalkozása. A monda szerint a Fabius nemzetség egyedül vállalta a veiibeliekkel való
harcot. Kezdetben sorozatos győzelmeket arattak, ami hírnevüket hatalmasra növelte. Ez
azonban ugyanakkor elbizakodottá is tette őket, s végül ez okozta bukásukat. Legutolsó
hadjáratuk kudarccal végződött, a nemzetségnek egyetlen tagja maradt életben, aki még
gyermek volt, ezért nem vonult hadba. Végül az 5-4. század fordulóján a római hadseregnek
sikerült elfoglalni és lerombolni Veiit, M. Furius Camillus vezetésével.
Róma helyzetének ezt az átmeneti megszilárdulását azonban hamarosan újabb, szinte
végzetes csapás érte. A Kr. e. 5. században kelta – latin nevükön gallus – törzsek keltek át az
Alpokon a Pó-síkságra. Támadásaiknak a meggyengült etruszk városok nem tudtak ellenállni.
Kr. e. 387-ben mintegy százharmincezer gall, átkelve az Appennineken is, ostrom alá vette
Clusiumot. Mivel Róma segítségére sietett a szorongatott városnak, a gallok ellene fordultak, s
július 18-án az Allia folyó mellett szétverték az elébük küldött római sereget. A vereség napját
azért tudjuk ilyen pontosan, mert a római naptárban évszázadokon át gyásznapként szerepelt.
Három nappal később a gallok betörtek a városba és kifosztották azt. Csak a Capitolium
menekült meg – a mondai hagyomány szerint –, mivel az őrséget a Iunónak szentelt ludak
gágogása felriasztotta. A hagyomány szerint Róma legelőkelőbb vénei hivatali díszben ülve
várták elefántcsont karosszékeikben az ellenség támadását, akik azután valamennyiüket
lemészárolták. Ugyancsak a mondákból ismert az a történet, mely szerint Brennus gall vezér
1000 aranyat követelt a rómaiaktól a távozás fejében. Mikor lemérték a váltságdíjat, egy római
észrevette, hogy hamis súlyokat használnak. Amikor ezt szóvá tette, Brennus a súlyok közé
dobta a kardját ezekkel a szavakkal: Vae victis! (Jaj a legyőzötteknek!).
Ezek a történetek minden bizonnyal a képzelet szüleményei, mint ahogy az a fordulat is,
amely a rómaiak önérzetét volt hivatott helyreállítani. Eszerint az arany méregetése közben egy
római sereg érkezett Camillus vezetésével, és elűzte a gallokat. Annyi azonban tény, hogy a
kelták nem maradtak a városban, s ez lehetővé tette, hogy Róma talpra álljon.

Itália meghódítása
Róma külpolitikai helyzete és a belső társadalmi küzdelmek szoros kölcsönhatásban
voltak. A belső harcok gyengítették az ellenállást kifelé, ennek felismerése a megegyezés felé
sarkallta a szembenálló feleket. A külső veszély elhárítására egyre inkább szükség volt a
plebejusok katonai erejére. Így a gazdagabb plebejusok egyre inkább érvényesíteni tudták
politikai törekvéseiket, a katonai akciók során szerzett földek pedig a szegényebbek helyzetén
segítettek. Mindez elősegítette Róma felemelkedését a gallok pusztítása után. A nagyobb
létszámú hadsereg iránti szükséglet és az olcsóbb fegyverek adta lehetőség következtében a
római társadalom egyre szélesebb körei váltak katonává, a társadalom militarizálódott.

A római állam vezetése szilárd, leleményes és rugalmas volt. Kihasználta ellenfeleinek

egymás közötti ellentéteit ahhoz, hogy föléjük kerekedjen. Ezt a politikai elvet nevezzük a
„divide et impera” elvének (oszd meg és uralkodj). A gall betörést követő kb. fél évszázad alatt
kiterjedt és körültekintő diplomáciával egy sor szövetségi szerződést kötött a város.
A samnis háborúk
A samnisok által még a Kr. e. 5. században elfoglalt termékeny Campaniát Róma három
hosszú háború eredményeként foglalta el (Kr. e. 343-341, 326-304, 298-290). Közben az első és a
második samnis háború közötti időszakban meg kellett vívni a latin szövetségesekkel, akik
állítólag azt követelték, hogy a senatus tagjainak fele és az egyik consul közülük kerüljön ki,
ugyanakkor megtagadták az évi szövetségesi hozzájárulás kifizetését. Kr. e. 340-338 között
sikerült Rómának jobb belátásra bírni őket egy újabb háborúval. A győzelem után átszervezték a
latin szövetséget, erről az itáliai közigazgatásról szóló fejezetben található részletes ismertetés. A
samnis háborúk Róma számára kezdetben váltakozó sikerrel folytak. A második samnis háború
alatt építették meg az egyik legfontosabb római utat, a Rómát Capuával összekötő via Appiát
(nevét Appius Claudius Caecusról kapta, aki a kor egyik legjelentősebb politikusa volt). Mivel a
samnis háborúkba több itáliai nép is bekapcsolódott, Róma a győzelmek után ezek területeit is
birtokba vehette. A harmadik samnis háború végére az egykori városállam területe már elérte a
20 ezer négyzetkilométert, lakosainak száma a rabszolgákat és az idegeneket is beszámítva,
meghaladta az egymilliót. Az ekkor már egyértelműen és végérvényesen Róma által vezetett
itáliai szövetség területe háromszorosa volt ennek, lakói pedig a kétszeresét tették ki Róma
lakóinak. Ezzel a hatalommal a Földközi-tenger medencéjében már csak Karthágó, Szíria és
Egyiptom vetekedhetett.

A tarentumi háború
A samnis területek meghódítása után Róma közvetlen szomszédja lett a dél-itáliai
görögök lakóhelyének, Magna Graeciának. A terület meghódítására az egyik leggazdagabb
kereskedővárossal, Tarentummal való konfliktus adott alkalmat.
Róma segítségére sietett a lucanus törzsek által megtámadott Thurioinak, amely szintén
görög gyarmatváros volt. A római hadsereg és a flotta megjelenése a térségben azonban sértett
egy korábban Tarentummal kötött egyezményt, ezért a tarentumiak megtámadták és elűzték
őket. Mivel ekkorra már egy sor dél-itáliai görög város római „védelem” alá helyezte magát,
Tarentum az epeiroszi uralkodóhoz, Pürroszhoz fordult segítségért, aki a kor egyik
legismertebb hadvezére volt. Kr. e. 280-ban szállt partra 25 000 emberrel és 20 harci elefánttal, s
az első két ütközetben le is győzte a rómaiakat. Második győzelme azonban akkora
véráldozatot követelt, ami vereséggel is felért – ezt jelenti a „pürroszi győzelem” kifejezés.
Róma kiheverte a korábbi csaták vérveszteségeit, s megtalálta az elefántok elleni védekezés
sikeres eszközét is. Kr. e. 275-ben a Beneventum melletti csatában éppen a római íjászok
fegyverei által megsebesített és megvadult harci elefántok zavarták össze az epeiroszi király
seregének hadrendjét. A rómaiak így győzelmet arattak, Pürrosz visszatért hazájába, s néhány
év múlva meghalt. A védelem nélkül maradt Tarentum kénytelen volt megnyitni kapuit, átadni
hajóit, lerombolni falait és belépni az itáliai szövetségbe. Ezt követően a rómaiak sorban
legyőzték a háború során Pürroszt támogató törzseket és városokat, így Kr. e. 265-re lezárult
Itália meghódítása.

A közigazgatás kialakítása Itáliában

Az első samnis háborút követő latin háború végén Róma átszervezte a latin szövetséget.
Ez a rendezés adott azután mintát a további meghódított területeken követett gyakorlathoz is. A
legyőzött latin városok egy részét beolvasztották a római államba, lakóik római polgárok lettek.
Más városok megőrizhették függetlenségüket, de területeik egy részétől megfosztották őket.
Róma szövetségesei maradtak, háború idején kötelesek voltak katonai segítséget nyújtani, nem
folytathattak önálló külpolitikát, belügyeiket azonban önállóan intézhették. Szerződésekben
rögzítették jogaikat, nevezetesen a római polgárokkal való kereskedés és házasságkötés jogát,
érvényben maradt az ún. ius migrationis is, melynek alapján a Rómába költözködő latin római
polgárrá lett. Ezt jelentette a latin jog.
Kivételes esetben egy-egy város vagy lakóinak egy része megkaphatta a teljes
polgárjogot, beleértve a szavazati jogot is (civitas optimo iure), többnyire azonban a szavazati
jog nélküli polgárjog volt a jellemző (civitas sine suffragio). A teljes vagy csökkentett
polgárjoggal és önkormányzattal rendelkező városokat nevezték municipiumoknak. A teljes
jogú municipiumok lakóit tribusokba osztották.
A nem latin legyőzöttek egy része megkapta a teljes vagy a csökkentett polgárjogot,
többségükben azonban társak vagy szövetségesek (socii, foederati) lettek, egymástól eltérő,
külön-külön szerződésben rögzített szövetségi feltételekkel.
A meghódított itáliai területeken római, illetve latin jogú coloniákat is létesítettek.
Colonia telepítés útján jött létre, jogi helyzete attól függött, hogy a telepesek milyen jogállással
rendelkeztek. A római polgárok által lakott coloniák kezdetben nem rendelkeztek
önkormányzattal, mivel Róma részének tekintették. A telepítések útján az elszegényedett
plebejusok földhöz jutottak, ezért szívesen vállalták a coloniákba költözést.

A Római gazdaság és társadalom változásai a köztársaság korai szakaszában

A római gazdaság alapja a királyság korában a mezőgazdaság, a földművelés volt. Ebben
a tekintetben a helyzet nem változott meg a köztársaság korai szakaszában sem. A legfontosabb,
a társadalmi helyzetet és a megélhetést leginkább biztosító tulajdonnak a föld számított. A
megművelhető területek megszerzésének igénye volt az itáliai hódítás egyik legfontosabb
mozgatórugója. A mezőgazdaság legfontosabb terméke a gabona volt, a szőlő- és
gyümölcstermelés, valamint a konyhakertészet kiegészítő szerepet játszott.
A kézművesipar és a kereskedelem az etruszk korszak után visszaesett, fellendülése csak
a Kr. e. 4. század közepén kezdődött. Az iparágak közül elsősorban a fazekasság, az építő- és
kőfaragóipar, valamint a bronzművesség fejlődött. Az elsősorban katonai célból megindult
útépítések kedveztek az itáliai kereskedelemnek is. Az árucsere szélesedését leginkább a római
pénzverés bizonyítja. Az első római rézpénzeket valószínűleg a Kr. e. 4. század végén verték, s a
Pürrosz elleni háború idején jelent meg az első római ezüstérme, a denarius. A pénzverés a
propaganda eszköze is lett, hiszen a számos kézben megforduló érmék népszerűsítették a
rajtuk lévő alakokat és feliratokat.
A gazdasági élet és egyben a társadalom szerkezetének egyik legjelentősebb változása a
rabszolgatartás kiszélesedése volt. A háborúk során szerzett rabszolgák már nemcsak a ház
körüli munkákban, hanem a termelésben is részt vettek. Számuk jelentősen nőtt. Az
adósrabszolgaság megszüntetésében a plebejusok ellenállásán kívül nyilván az is szerepet
játszott, hogy már nem volt szükség a munkaerő ebben a formában történő pótlására.

A hódító háborúk és főleg a belső társadalmi küzdelmek következtében igen fontos

átrendeződés ment végbe a társadalom felső rétegeiben is. A korábbi, születési alapon nyugvó
társadalmi rangsor felbomlott. A politikai hatalom és az előkelő társadalmi állás továbbra is a
földbirtokhoz kötődött, de a vagyonos plebejusok előtt is megnyílt a birtokszerzés és a
hivatalviselés lehetősége. Az előkelő patrícius és a gazdag plebejus családok összeolvadásával
kialakult egy új társadalmi-politikai elit. (Eliten általánosságban egy szűkebb vagy tágabb
embercsoport valamilyen szempontból kiemelkedő, felső rétegét értjük.) Ez az elit töltötte be a
politikai élet vezető tisztségeit és a senatus padsorait, ők alkották a senatori rendet (ordo
senatoribus).
A gazdag plebejusok egy része nem földbirtokba fektette a pénzét, hanem városi
ingatlanba, áruba vagy kölcsönügyletekbe. Belőlük jött létre a Kr. e. 3-2. század fordulóján az
ún. lovagrend (ordo equester), akik onnan kapták nevüket, hogy a serviusi 18 lovascenturia
mellett önként és saját költségen teljesítettek lovaskatonai szolgálatot a hadseregben.

Forrásaink gyakran megemlékeznek arról, hogy a korai köztársaság idején az életvitel

igen egyszerű volt Rómában. Ennek a kornak a legmegbecsültebb erénye a hazaszeretet, a
bátorság és a magánéleti tisztaság mellett az egyszerűség és a szerénység volt. Számos helyen
találkozunk olyan utalásokkal, amelyek a korai köztársaság vezető alakjainak egyszerű
lakóhelyéről, öltözködéséről, étkezéséről szólnak. Ezek a híradások azonban többnyire a késői
köztársaság korában keletkeztek, amikor jelentősen megváltozott a rómaiak életvitele, egyre
nagyobb mértéket öltött a fényűzés és lazultak a magánélet erkölcsei is. Innen visszatekintve a
római szerzők bizonyára némileg eltúlozták az ősök egyszerűségét és szerénységét. Az azonban
bizonyos, hogy a rómaiak élete egyszerűbb és szegényesebb volt a korai köztársaság idején,
mint a későbbi időszakokban.

Kína története

A harcoló királyságok kora (a Kr. e. 5. századtól Kr. e. 221-IG)

Politikai fejlődés
A harcoló királyságok kora – a kínai történetírás nevezte el így a korszakot, hiszen ez az
időszak szakadatlan háborúskodásokkal telt el. A sok királyságból mindössze tíz maradt, s
valamennyinek a célja nem pusztán a területszerzés, hanem az egész terület egyesítése volt. A
katonák és politikusok ezért elvetettek minden kompromisszumot és mindenfajta békés
együttélést.

Mindez persze a katonaság fejlesztését tette szükségessé. Lovas íjászokat alkalmaztak

az eddigi harci szekerek és gyalogság helyett. Valószínűleg ekkor alakult ki a számszeríj is, mely
rendkívül hatásos, bár kissé nehézkes harci eszköz volt. A kengyel feltalálása is a kínaiak
nevéhez fűződik, nélküle a lovas nem tudott volna megtámaszkodni a nyilazáshoz (ezzel kb.
600 évvel megelőzték a kengyel európai használatát).
A katonai kötelezettség természetesen a parasztságra is vonatkozott. Nyolc család
jelentett egy szomszédsági közösséget. Ezek közül a családok közül egynek kellett kiállítania az
újoncot, a többi hét pedig a hadsereg számára fuvarozott, élelmet és takarmányt szolgáltatott
be.

A királyságok közül Csin erősödött meg egyre jobban, és a többi államnak nem sikerült
összefognia ellene. Sang Jang király közigazgatási és hadseregreformja eredményeképpen Csin
erős központi állammá fejlődött. A Kr. e. 3. század közepére a szomszédos államok legyőzése
pusztán idő kérdése volt.
A gazdasági élet
Az időszak gazdasági fejlődésének alapját a vasfeldolgozás technikájának elsajátítása
jelentette. Munkaeszközöket és fegyvereket is előállítottak vasból. A korabeli feljegyzések
szerint kb. 3600 olyan hegyet ismertek, ahol vasércet lehetett bányászni, sőt a bányák többsége
magánkézben volt.
A kézművesség magas színvonalát mutatja a selyemszövés, a keramika, a fafeldolgozás
és a lakkfestés. A hajóépítésben különösen a partvidéki királyságok jeleskedtek. A kínaiak már a
korai időkben feltalálták az iránytű egy kezdetleges formáját. Ezt először csak szárazföldön
használták, de később jó szolgálatot nyújtott a tengereken is.

A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy a kereskedők egyre nagyobb szerephez jutnak

nemcsak a gazdasági, hanem a politikai életben is. A Kr. e. 5. században megjelent a vert pénz,
mely különböző alakú volt az egyes államokban: négyzet, kés, kard, lapát, kör stb.

A korszak filozófiai gondolkodása

Az alapok: „Az írnokok iskolája”

Az írnokok tevékenységében találhatjuk meg a kínai filozófia és gondolkodás első
elemeit. Az ő feladatuk volt a szertartásokon elmondott uralkodói beszédek lejegyzése, melyek
mindig alkalmat adtak, hogy az írnok kifejthesse személyes gondolatait is. Ezekből a
feljegyzésekből formálódott ki egy olyan elmélet, mely a 20. századig megszabta a politikai
fejlődést.

Az elmélet alapja az, hogy a király és az uralkodóház a Magasságos úrnak (az egyik
legfőbb isten Kínában) köszönhetik hatalmukat, akitől égi megbízást kaptak. A királyok tehát
felelősek előtte, s ő megbízatásuk elvesztésével bünteti őket, ha elégedetlen velük. Az
uralkodónak mindig a dinasztiaalapító utánzására kell törekednie, hiszen az ég biztosan
elégedett volt vele, ha királlyá emelte. Az uralkodónak legfontosabb feladata önmaga
tökéletesítése volt. Kormányzását három dolognak kellett jellemeznie: méltányosság,
szigorúság, szelídség. Az elsővel békében, a másodikkal zavaros időkben, a harmadikkal a rend
korszakaiban kellett népét vezetnie. Megállapíthatjuk tehát, hogy már a korai kínai
gondolkodás követelményeket támaszt az uralkodóval szemben.

A konfucianizmus
A harcoló államok kora egyben a kínai filozófia nagy korszaka is volt. A filozófusok közül
talán a legnagyobb hatása Konfuciusnak (Kr. e. 551-479) volt. Neve a kínai Kung Fu-ce
latinosított változata, melynek jelentése: Kung mester, Kung tanító. Sorsának érdekessége az,
hogy hatása korának politikájára csekély volt, halála után viszont eszméi óriási befolyásra tettek
szert.

Konfucius
Természetéről és jelleméről a tanítványaitól származó Beszélgetések és mondások című
gyűjteményből szerezhetünk információkat, Konfucius ugyanis egyetlen írott művet sem
hagyott maga után. Tanításait iskolája hagyományaiból ismerhetjük meg. Jelentőségét mutatja,
hogy a kínai utókor az egyik legnagyobb bölcsnek tekinti, aki valaha is élt a Földön.
Eszményképpé vált, erkölcsi tanításait, életmódját, viselkedését mintaképnek tekintették.
Tanításai
Tanításait három nagy téma köré csoportosíthatjuk. Első célja az volt, hogy az ókori
hagyományokat tiszta és hamisítatlan formában átadja az utódoknak. Véleménye szerint az
ismeretszerzés legjobb eszköze az, ha múltunkat tanulmányozzuk.

A történelmi nagyságok, a szentek azok a példaképek, akiknek követésére törekednünk

kell. „A múlt eseményei pedig azok a példák, amelyekből tanulnunk kell. A világ lényegét a
múltbeli hagyományok szorgos tanulmányozásával lehet megismerni... Sok mindent
meghallgatni, kiválogatni belőle a jót, és azt követni, sokat látni és megjegyezni... Leírni és nem
csinálni, hűnek lenni és szeretni az ókort” – talán ezek lehetnének jelmondatai.

Második célja a nép jó kormányzása volt, ezzel tulajdonképpen „az írnokok iskolájának”
hagyományait folytatta. Gondolatmenete arra épül fel, hogy a tömegek számára az uralkodók
és tisztviselők magatartása a példa. Mivel „kormányozni annyi, mint a helyes útra igazítani”,
kulcskérdés a vezetők viselkedése.

Ha az uralkodó helyesen viselkedik, akkor szinte parancsolnia sem kell, minden megy a
maga útján. Ha azonban ő maga nem a hagyomány elvárásai szerint viselkedik, akkor hiába
adja ki parancsait, azokat úgysem követik. „Ha valaki parancsokkal kormányoz, és büntetéssel
tartja fenn a rendet, akkor a nép kerüli, és nem lesz lelkiismeretes. Ha valaki viselkedésének
erejével kormányoz, és illendőséggel tartja fenn a rendet, a nép lelkiismeretes lesz, és eléri a jót...
Táplálék, hadsereg és a nép bizalma alkotják az állam alapjait. E három közül szükség esetén le
lehet mondani a hadseregről, le lehet mondani a táplálkozásról is, de sohasem a bizalomról,
mert bizalom nélkül semmilyen uralom sem maradhat fenn.”

Konfucius tanításának harmadik célja az egyének erkölcsi nevelése volt. Szerinte a

gyermeki szeretet az alapja minden fontos erénynek. A szülők iránt tanúsított tisztelet a legelső
kötelesség. Ezt a családi kötelességet Konfucius kiszélesítette az egész társadalomra, sőt az
egész emberiséget egyetlen családnak tekintette. Az általános humanitásnak (emberiességnek)
szerinte öt feltétele van: méltóság, nagylelkűség, őszinteség, szorgalom és jóság. Az emberek
közötti kapcsolatok közül is ötöt kell különlegesen ápolni: három családi kapcsolatot (apa-fiú,
férj-feleség, báty-öcs), az úr és a szolga közötti társadalmi kapcsolatot és a barátok közötti
személyes kapcsolatot. A viselkedésben a legfontosabb a következő szabály: „Amit nem akarsz,
hogy veled megtegyenek, azt te se tedd mással”. Konfucius nem általános megbocsátást hirdet,
szerinte a rosszat igenis meg kell büntetni: „... jósággal viszonozni a rosszat, az az egyéni
erkölcs lazulásához vezet”.

Összefoglalván Konfucius tanításait azt mondhatjuk, hogy az erkölcsi nevelést állította a

középpontba. A múlt tisztelete, a helyes kormányzás alapelvének tisztázása és az egyén
viselkedésének kérdése mind ehhez kapcsolódott. A nemesi családból származó Konfucius
tanításait saját társadalmi csoportjának szánta. Olyan emberekké szerette volna nevelni őket,
akik hűségesek és becsületesek, életük során mindig a tisztességes és erkölcsös megoldásokat
választják.
Hatásai
Eszméinek társadalmi hatása az lett, hogy háttérbe szorult a katonai arisztokrácia, és
helyette a tudós nemes úr lett a mintakép. Ez utóbbi már uralkodója szolgálatában igyekezett
fényes karriert befutni, hűséggel szolgálta királyát. Mivel Konfucius a kínaiak szent
hagyományait gyűjtötte össze, mi európaiak a konfucianizmust a kínai császárság hivatalos
államvallásának tekintjük. A vallási jelleget erősíti az is, hogy Konfuciusnak minden városban
volt temploma, áldozatokat mutattak be neki. Mindezek ellenére sem tekinthetjük gondolatait
önálló vallásnak, hanem a korábban említett kínai univerzizmus egyik változatának. Kultusza
nem korlátozódott csupán a kínaiakra, hanem elterjedt egész Kelet-Ázsiában mindenütt, ahol a
kínai szellem uralkodóvá vált. Ezért mondhatjuk, hogy kevés ember gyakorolt Konfuciushoz
hasonló hatást az emberiség szellemi életére.

Lao-ce és a taoizmus
A kínai szellemi élet egyik legtitokzatosabb és legvitatottabb alakja Lao-ce, kinek neve
„öreg mester”-t jelent. Valószínűleg csupán mondai alak, kinek nevét a Kr. e. 4. században
keletkezett Tao te King (Az Út és Erény könyve) írója vette fel. Ezt a művet a sok titokzatosság
ellenére is a kínai irodalom egyik legeredetibb alkotásának tekinthetjük, amely az idők
folyamán a legtöbb európai nyelvre lefordított könyv lett.
A Tao jelentése „Út”. A Tao minden dolog ősforrása, belőle jön létre minden, és egyben az
a törvény is, mely a világot irányítja. A Tao tehát a természet útja, és ezért minden emberi
intézmény ellenkezik vele, hiszen ezek mesterséges képződmények. Lao-ce szerint az emberek
ahelyett, hogy a Tao útját járnák, önző célokat követnek, s ennek következtében eltávolodnak az
örök rendtől, és bajba kerülnek. „Nincs nagyobb bűn, mint engedni a mohóságnak, nincs
nagyobb baj, mint ha valaki nem tudja mérsékelni magát, nincs gonoszabb veszedelem, mint a
nyerészkedési vágy”.

A bölcs embernek tehát el kell vonulnia a világtól, le kell mondania minden

élvezetről. Lao-ce szerint a tömegtől távol, csendes nyugalomban kell élnie az embernek, és
tökéletesen fel kell oldódnia a Taóban, mintha gyerek lenne. Lao-ce életeszménye egészen más,
mint Konfuciusé. Utóbbi az aktív életre serkent, az előbbi célja viszont a szemlélődő elmélyedés,
a nyugodt vágynélküliség. A másik különbség nézeteik között az, hogy Lao-ce szerint a bölcs
ember béketűrő és engedékeny nemcsak a jókhoz, hanem a gonoszokhoz is, a gyűlöletet is
jósággal viszonozza.

A „száz iskola” időszaka

Az elnevezés a korszak rendkívül gazdag szellemi életére utal, hiszen természetesen
nem volt ennyi különböző irányzat. Sokuk hasonlított alapjaiban a konfucianizmushoz vagy a
taoizmushoz, és csak apróságokban különböztek egymástól. Fontos megjegyeznünk, hogy a sok
irányzat békésen élt egymás mellett. A különböző bölcsek tanításait bárki össze is vegyíthette,
ezzel új iskolát hozva létre.
India története

A területi egység kialakulása (a Kr. e. 6. századtól Kr. e. 321-ig)

Politikai fejlődés
A korai források 16 jelentős államról beszélnek a Kr. e. 5. század történetében. Az államok
többségét királyság, kisebbik részét arisztokratikus köztársasági forma jellemezte. Az államok
egyrészt folyamatosan harcoltak egymás ellen, másrészt szoros kereskedelmi kapcsolatban
álltak egymással. Az állandó egymás elleni háborúk folyamán Kósala és Magadha emelkedett a
többi állam fölé. Az utóbbi a Kr. e. 5. század közepére legyőzte Kósalát, s ezzel Észak-India
legerősebb államává vált.

A megerősödött Magadhának külső hódítókkal is szembe kellett néznie. I. Dareiosz a

Kr. e. 6. század végére megszerezte Perzsia számára az Indus vidékét. A hódítás legfőbb
eredménye az, hogy bekapcsolta Indiát az antik világ vérkeringésébe. A földközi-tengeri népek
gondolkodásában ez idő tájt alakult ki a kép India mesés gazdagságáról.
A perzsák után Nagy Sándor következett, aki Kr. e. 327 tavaszán 120 ezer gyalogosból és
15 ezer lovasból álló seregével betört India területére. Sikerült is a területfoglalás, de a már
nyolc éve harcoló seregének elviselhetetlenül nehéz körülményekkel kellett megbirkóznia.
Ráadásul a zsákmány sem volt olyan gazdag, mint amilyenre korábban számítottak. Kr. e. 325-
ben a makedónok tehát visszafordultak. Nagy Sándor az elfoglalt területen két szatrapiát hozott
létre, de a kinevezett helytartók uralma nem tartott sokáig. A Kr. e. 4. század végére ugyanis új
nagyhatalom alakult ki Indiában: a Maurja-dinasztia birodalma.

Gazdaság és társadalom
A mezőgazdaság továbbfejlődését a vas egyre szélesebb körű felhasználása tette
lehetővé. Már az erdős területek megművelése is megindult, amihez jó minőségű eke és egyre
több szarvasmarha kellett. Megnőtt tehát az igény az igavonó állatok iránt, s ezért korlátozták a
szarvasmarhák áldozati célú levágását.
A fémfeldolgozás a kézműipart is jelentősen fejlesztette. Az iparosok, sőt a kereskedők is
egyesületekbe tömörültek. A perzsa befolyás következtében megerősödött a távolsági
kereskedelem. A korszakból jelentős pénzleletek is ránk maradtak. Az ezüst vagy réz
pénzérméken az ábrákat pontozóval beütve alakították ki.

A kereskedelem fejlődése a társadalomban is változásokat eredményezett. A gazdag

kereskedők a vaisja réteg nagyobb szerepét akarták. Kiéleződött emellett a brahmanak-satrija
(papság-harcosok) ellentét is a társadalmon belül. A helyzetet bonyolította a két szellemi
mozgalom, a buddhizmus és a dzsainizmus megjelenése is.

A buddhista forrásokból viszonylag sokat tudunk az akkori kor mindennapjairól is.

Részletesen tudósítanak például a városi lakosság felső rétegeinek fényűző életmódjáról.

A dzsainizmus
Ezen időszak szellemi élete – hasonlóan a kínai fejlődéshez – rendkívül színes volt. Új
filozófiai iskolák, új vallásalapítók születtek a korban. Közülük a két „legfontosabb” a
buddhizmus és a dzsainizmus volt. Mindkettő megjelenését a brahmanizmus válsága tette
lehetővé.

A dzsainizmus alapítójáról
A vallás alapítóját Mahavirának (neve nagy hőst jelent) vagy Dzsinának (neve győztest
jelent) nevezték. Mahavira (Kr. e. 540-468) a ksatrija kaszthoz tartozott. Az ő életét is –
Buddháéhoz hasonlóan – csodás események kísérték.

A dzsainizmus tanai
Az indiai gondolkodás központi eleme a lélekvándorlás tana. Eszerint az ember tetteitől
(karma) függ az, hogy milyen alakban születik újjá. A brahmanizmus szerint az újjászületés
elkerülhetetlen, Mahavira azonban azt kereste, hogyan lehet megszabadulni ettől a
körforgástól. Tanításai szerint az ember akkor jut el a felszabadulás (moksa) állapotába, ha
tökéletesen tartózkodik minden élőlény bántalmazásától. Mivel a világon mindennek lelke
van, semmit sem szabad elpusztítani.

Semmiféle állatot, semmiféle növényt nem szabad táplálékként elfogyasztani, se

eltaposni, se belélegezni. A dzsainizmus követői számára a földművelés tiltott foglalkozás,
hiszen szántás közben az ember könnyen megölheti a földben lévő élőlényeket. A vallás
tanainak pontos követője tehát addig böjtöl egy helyben, mozdulatlanul, míg ebbe bele nem
pusztul. A dzsainizmus nem véletlenül hős szentként tiszteli azokat, akik önmegtartóztatás által
szándékos öngyilkosságot követnek el. Mivel a követelményeket csak szerzetesként lehet
betartani, a követők elsősorban öregkorban próbálkoztak meg a vallás tanításainak fanatikusan
következetes betartásával. A hagyomány szerint Csandragupta (a Maurja-dinasztia alapítója) is
egy remetetanyán az önkéntes éhhalált választotta. A többség számára követhető aszkézishez a
társadalmon belül a városi kereskedőréteg tudott a leginkább alkalmazkodni, így elsősorban
körükben terjedt el a vallás.

A buddhizmus
A vallásalapító Buddha életét a buddhista mitológia csodás elemek sokaságával tarkítja,
ezzel is kiemelve a tanító nagyszerűségét. A buddha szó megvilágosodottat jelent. A buddhák
pusztán tanítók, nem „váltják meg” az embereket, a követőknek saját maguknak kell
tökéletesedniük. A buddhizmus szerint életünk szenvedés, mert folyamatos vágyakozások
közepette élünk. Ha ezt az állapotot sikerül leküzdenünk, akkor kerülhetünk a nirvána
állapotába, a vágynélküliségbe. A vallásalapító sem leírt tanokat, sem szervezetet nem hagyott
maga után, ezért a vallás csak később szerveződött egyházzá.

Buddha (Kr. e. 560 k.-480 k.)

A buddhista legenda szerint már Buddha születése is csodálatos körülmények között
történt. Apja, Suddhódana egy kis állam rádzsája (királya) volt. Anyja, Májá egy éjjel azt
álmodta, hogy egy fehér elefánt hatol a méhébe. Ettől kezdve kizárólag vallásos gondolatoknak
és gyakorlatoknak szentelte életét. Tíz hónapos terhesség után gyermeket hozott a világra, aki
anyja oldalán bújt ki. A csecsemő már születése pillanatában tudatának teljes birtokában volt. A
csillagjósok azonnal megjövendölték, hogy vagy hatalmas uralkodó válik belőle, vagy
elvonulva az élettől, a vallásnak szenteli gondolatait. A születés örömére nagy ünnepséget
rendeztek, melyen 80 ezer rokon vett részt, a gyereknek száz keresztanyja volt, és
Sziddhartának nevezték (neve annyit jelent: aki elérte célját). Édesanyja a szülés után hét nappal
meghalt, s a gyereket ezután nagynénje nevelte rendkívüli pompa és gazdagság közepette. Az
apa a csillagjóslat miatt igyekezett elzárni fiát minden külső hatástól. Palotát építtetett neki,
amelyet gondosan elzárt a világ ügyes-bajos dolgaitól. Sziddharta fiatalon megnősült, s felesége
mellett hatalmas háreme is volt, hogy minél teljesebben élvezhesse az érzéki örömöket.
Az istenek azonban úgy döntöttek, hogy el kell kezdenie életművét. Négyszer kocsizott
ki a városba, s először egy roskatag öregemberrel, másodszor egy magatehetetlen beteggel,
harmadszor egy hordágyon vitt halottal, végül pedig egy aszkétával találkozott. A „négy jel”
után nem sokkal elhagyta a palotát, otthagyta feleségét és kisgyermekét. Hét éven keresztül
remeteként vándorolt, a megvilágosodást mégsem érte el. Elhatározta, hogy mindent egy utolsó
próbálkozásra tesz fel. Egy fügefa alatt helyezkedett el, s úgy döntött, hogy addig nem kel fel,
míg be nem következik megvilágosodása. Ez hosszú böjtölés után bekövetkezett, és
Sziddhartából Buddha (megvilágosodott) lett.
Ezután a Benáresz melletti Őzparkba ment, és ott öt aszkétának fejtette ki tanait, akik első
tanítványai lettek. Az ő „megtérésüket” még számtalan követte. Buddha 36 éves korától 80 éves
koráig fáradhatatlanul járta Észak-India útjait. Tanítványok mellett támogatókra is talált, de
tanításainak óriási hatása ellenére sem gondolt egyház alapítására, sem arra, hogy tanait
dogmákba foglalja. Mikor érezte halála közeledtét, tanítványainak meghagyta, úgy éljenek,
ahogy ő, szorgalmasan törekedjenek a tökéletesség elérésére.

Tanításai
Mindenek előtt a buddha szó jelentését érdemes megvizsgálnunk. A szanszkrit nyelvben
a budh szó annyit jelent: felébredni. Ennek egyik alakja a buddha, ami annyit jelent: a felébredt.
Az olyan embereket nevezik tehát így, akik tévelygésükből ráébredtek a megismerésre.

A buddha tehát tudását nem tanítómesterétől kapja, nem szent iratok tanulmányozása
révén szerzi meg, hanem saját erejéből. „Én magam szereztem meg a tudást, ki követőjének
nevezzem magam? Nincs tanítóm, én vagyok a senkihez sem mérhető tanító” – mondta ő maga.
A buddhává válás ezért az ember belsejében lejátszódó megismerési folyamat
végeredménye. A már létező buddhák pusztán megmutatják az üdvösséghez vezető utat, de a
követőnek kell eldöntenie, hogy azon jár-e. „Magatoknak kell erőlködnötök, a Tökéletesek csak
utat mutatnak” – mondja Buddha. A buddhák is emberek, akik pontosan úgy ki vannak téve a
megöregedésnek, a betegségeknek, mint akárki más. A fő különbség köztük és az átlagos
emberek között az, hogy ők legyőztek magukban minden elvakultságot és szenvedélyt. A
tökéletességük következtében „csodás erők” bontakoznak ki bennük.
Buddha tanainak összefoglalása lehetne az, amit a „négy nemes igazságról” mondott:
1. „Íme, ó társaim, a legfőbb igazság a szenvedésről: a születés szenvedés, a vénség
szenvedés, a betegség szenvedés, a halál a nem szeretettel egyesítve, a szeretettől
elválasztva, el nem érni, ami után vágyunk... mind, mind szenvedés.”
2. „Íme, ó társaim, a legfőbb igazság a szenvedés forrásából: a lét szomjazása, amely
újraszületésről újraszületésre visz, a vággyal és élvezettel, amely itt-ott felbukkan, az
élvezet szomjazása, a levés szomjazása, a hatalom szomjazása.”
3. „Íme, ó társaim, a legfőbb igazság a szenvedés megszüntetéséről: a szomjazás
megszüntetése, a vágy teljes megsemmisítésével, a róla való lemondással, a tőle való
elszakadással.”
 4. „Ime, ó társaim, a legfőbb igazság az útról, amely a szenvedés megszüntetéséhez vezet:
a szent nyolcas ösvény, amely így hangzik: igaz hit, igaz szándék, igaz szó, igaz tett,
igaz élet, igaz törekvés, igaz emlékezés, igaz elmélyedés.”

Minden emberi tudás alapja tehát az, hogy felismerjük: az élet maga a szenvedés. A
szenvedést vizsgálva rájövünk, hogy annak oka a vágy. A szenvedés három forrása az
érzékiség, az élet vágya és a tudatlanság. A feladat tehát a szenvedéstől való megszabadulás,
vagyis vágyaink feladása. Ehhez ad segítséget a nyolcas ösvény. „A korai buddhizmus nem
kívánta az élet javairól való szenvedésteli lemondást, ruhátlanságot, éhezést és önkínzást,
hanem ehelyett magának az élet javai utáni kívánságnak a leküzdését. Az emberi élet javainak
ez az elutasítása egyenlő volt a kasztrendszer passzív elutasításával is... A kasztrendszer
értékeinek elutasítása azonban nem jelenti az ellene való harcot is. Nem küzdeni kell ez ellen az
emberi intézmény ellen, hanem semmibe venni, nem törődni vele.” (Hahn István) Láthatjuk
tehát, hogy a buddhizmus a kasztrendszert a vágyak egyik forrásának tekintette csupán,
amely ellen nem kell küzdeni, egyszerűen nem kell foglalkoznunk vele.
Akinek sikerül kikerülnie a vágyak világából, aki képes megsemmisíteni az élet vágyát,
ami miatt a lélekvándorlás is létezik, az eljut a nirvánába. A nirvána a „lét örök körforgásával”
szemben a teljes nemlét világát jelenti. A buddhizmus ezzel az elképzelésével természetesen
tagadta a lélekvándorlás megszakíthatatlan folyamatát.

A Tan ösvénye című mű, mely a buddhizmus alapmunkájának tekinthető, a

következőképpen ír a szeretetről: „Minden bűnnek kerülése, jóra való igyekezet, a szív
megtisztítása, ez a buddhák tanítása”. A buddhizmus ötparancsolata így hangzik: „Aki életet
pusztít el, aki hazudik, aki elveszi a nem adottat, aki más ember feleségéhez megy, aki a
részegítő italok élvezetének hódol, az az ember már ebben a világban kiássa élete fájának
gyökerét”. A szeretetről szóló szavak rendkívüli módon hasonlítanak a keresztény eszmékhez:
„Ezen a világon a gyűlölködés sohasem szűnik meg gyűlölködés által. Szeretet révén
megszűnik. Ez az örök törvény”. Buddha békeszerető természetét bizonyítják a következő,
tanítványaihoz intézett szavak is: „Még ha rablók és gyilkosok fűrésszel ízekre szabdalnak is
valakit közületek, aki ezért haragot érez, az nem viselkedik tanításom szerint. Mert ilyenkor is
tartanotok kell magatokat ahhoz: ne változtassuk meg nézeteinket, ne mondjunk ki indulatos
szavakat, hanem maradjunk jóságosak és könyörületesek, tele barátságos érzésekkel és gyűlölet
nélkül. Azt akarjuk, hogy ezeknek az embereknek a lelke megteljék barátságos érzelmekkel,
hogy azután tőlük kiindulva megteljék azzal az egész világ.”

Az egyházszervezet
Buddha élete folyamán egyetlen írott sort sem hagyott hátra, sőt semmiféle szervezetet
nem hozott létre. Ezek a feladatok tanítványaira maradtak, s ők még Buddha halálának évében
létrehoztak egy ötszáz szerzetesből álló bizottságot: ezt nevezik az első buddhista zsinatnak (a
zsinat vallási alaptételeket megfogalmazó egyházi gyűlést jelent). A másodikra egy évszázaddal
később, a harmadikra pedig Asóka király uralkodása idején került sor. A Kr. e. 3. századra
létrejött a buddhista egyház, a szerzetesek megszerkesztették a buddhizmus szent iratait
tartalmazó szöveggyűjteményt, a Tipitakát. Ezzel a buddhizmus a brahmanizmus komoly
vetélytársává vált.
A buddhizmus épületei

A sztúpa
A buddhista építészet legjellegzetesebb alkotása a sztúpa. A sztúpák olyan építmények,
melyekben különféle ereklyéket őriznek. A legtöbbre becsült ereklyék magától Buddhától
származnak, de az idők folyamán már a megvilágosodott buddhista szerzetesek maradványait
is hasonló tisztelet övezte.

A dolog érdekessége az, hogy Buddha tanításaiban ellenezte az ereklyék kultuszát, de a

zarándoklat szokása – ami a vallás terjedésének fő forrása – elképzelhetetlen volt nélkülük. A
sztúpák alakja a hegyet (a Himaláját vagy az istenek lakóhelyét, a szent Mérut) szimbolizálta.
Először a Kr. e. 4. század végén építettek sztúpákat, és a fejlődés során a méretek egyre
nagyobbak lettek. A ma is ismert nagy sztúpák (száncsi sztúpa, bhárhuti sztúpa) a Kr. e. 1.
században épültek. A korai sztúpák egyik legfontosabb része az építményt övező kőkerítés
volt, Indiában ugyanis szinte minden szent helyet körülkerítenek. Ezek a kerítések rendkívül
gazdagon díszítettek, a faragványcsodák a buddhista mitológiát mutatják be.
A legtöbb sztúpát nagyvárosok területén építették, általában királyságok fővárosában
vagy kereskedelmi útvonalak mentén. Nem véletlen, hogy a kereskedők voltak a vallás legfőbb
terjesztői.

A kolostorok
A kolostorok előzménye a sztúpához tartozó prédikálócsarnok lehetett. A csarnok
építésére azért volt szükség, mert a legkorábbi sztúpák már azelőtt álltak, mielőtt a buddhista
szövegeket lejegyezték. A tanokat az emlékezetükben őrizték a rend tagjai, és így adták tovább a
fiatal szerzeteseknek. A csarnokot később elmélkedésre is használták, sőt a Kr. u. 1. századtól
már folyamatosan laktak is itt. A buddhista szerzeteseknek nem volt szabad túl sokáig egy
helyen időzniük, „otthontalanok voltak”, folyamatosan vándorolniuk kellett. Tulajdonképpen a
természetben éltek, lakott helyekre csak azért mentek, hogy ott koldulással szerezzék meg
élelmüket.

A barlangszentélyek
A barlangszentélyeket a prédikációs csarnokok és kolostorok előfutárának szokták
tekinteni. A szentélyek felépítése meghatározott. A hosszú prédikációs csarnok a homlokzatra
merőlegesen hatol be a sziklafalba. Jellegzetesség még, hogy a csarnok végén félkör alakú
kupolás csarnok található (ezt a csarnokot általában apszisnak nevezik a templomoknál). Az
apszisban egy kis méretű sztúpa áll, melyet kerengő övez, ahol elvégezhető a szokásos
szertartás. Mind a barlang belsejének, mind a külső homlokzatnak a kialakításakor igyekeztek
úgy faragni a követ, mintha fából építkeztek volna. A barlangok közül a legszebbek
Adzsantában találhatók.
AZ ANTIK VILÁG
A Kr. e. 3. századtól Kr. e. 27-ig
Makedónia és a hellenisztikus államok Kr. e. 338-tól a római
hódításig

Makedónia korai története

A makedónok a Kr. e. 8-7. század folyamán telepedtek meg a thesszáliai Olümposz-
hegység és a Sztrümón-folyó közé eső tengerparton, s a mögötte húzódó hegyvidéken. A parti
területekből csak a görög gyarmatosok által betelepített Khalkidiké-félsziget nem tartozott
fennhatóságuk alá. A tenger felé eső sík Alsó-Makedóniában földműveléssel, a hegyekkel
borított Felső-Makedóniában állattenyésztéssel, vas- és rézbányászattal foglalkozott a lakosság.
A vidék erdői hajóépítésre alkalmas fát adtak, a határvidéken lévő Pangaion-hegységben pedig
arany- és ezüstlelőhelyek voltak.
A makedónok nyelvi hovatartozását a rendelkezésünkre álló forrásanyag szegényes volta
miatt nem tudjuk egyértelműen eldönteni. Annyi valószínű, hogy a göröggel rokon nyelvet,
talán annak egy távoli dialektusát beszélték.

A társadalom a Kr. e. 4. századig megőrizte törzsi-nemzetségi jellegét. A területen több,

egymástól jórészt független király uralkodott, a nemzetségi előkelőkre támaszkodva. Ezek
közül az 5. század folyamán az Argeada-dinasztia emelkedett ki, amely a tengerpartot tartotta
hatalma alatt. Itt a görögökkel való rendszeres érintkezés hatására látványos kulturális fejlődés
indult meg, megerősödött a királyi hatalom, kiépült az államszervezet, és a termelésben
megjelentek a rabszolgák. I. Alexandrosznak (495-452) sikerült először a hegyi tartományok
egy részére rákényszeríteni fennhatóságát, s ezzel megvetette az Argeada-dinasztia uralma alatt
álló egységes királyság alapjait. Mivel látványosan törekedett a görög kultúra és életmód
átvételére, utóbb a „Philhellén” (görögbarát) melléknevet kapta.
Unokája, Arkhelaosz (413-399) a már korábban megszervezett lovasság mellett makedón
parasztokból gyalogos hadsereget hozott létre, ezekre támaszkodva törte meg a makedón
előkelők hatalmát. Uralma alatt ő már gyakorlatilag egész Makedóniát egyesítette. Fővárosát az
ősi Aigaiból az akkor még tengerparti Pellába helyezte át, itt kialakított udvara a hellén kultúra
egyik központjává vált. Pellában élte utolsó éveit a nagy drámaíró, Euripidész. Arkhelaosz
halála után közel fél évszázados zűrzavar következett. A belháborúk utolsó éveibe a thébai
Pelopidasz is beavatkozott, s egy szerződéskötés alkalmával túszként magával vitte az éppen
uralkodó király fivérét, Philipposzt, aki Thébaiban töltött évei alatt megismerte a hanyatló
Hellász viszonyait. Pellába visszatérve kezdetben bátyja kiskorú fiának gyámjaként gyakorolta
a hatalmat, majd unokaöccsét félreállítva, II. Philipposz néven maga ült a trónra.

II. Philipposz (Kr. E. 359-336)

Makedónia helyzetének megszilárdítása

Philipposznak uralkodása első éveiben a királyság egységét és külső biztonságát kellett
megteremtenie. Miután sikerült megszilárdítani a királyi hatalmat, s visszaverni az illir és thrák
támadásokat, Philipposz lépésről lépésre kiterjesztette hatalmát a tengerparton. Birtokba vette a
Pangaion-hegység nemesfémbányáit, így lehetősége nyílt arany- és ezüstpénzek egyidejű
kibocsátására.
A makedón hadsereget a kor legütőképesebb katonai erejévé fejlesztette. Ennek a
tevékenységnek az egyik legfontosabb eleme a makedón phalanx kialakítása volt, melyben a
szokásosnál hosszabb dárdával (szarissza) felszerelt és nagy mélységben felállított gyalogság
mindent legázoló emberfallá vált. Hatékony ostromgépeket alkalmazott, s a makedón
nehézlovasságot a phalanx tevékenységével összehangolva vetette be. Átvette az először a
thébaii Epameinondasz által alkalmazott ún. ferde hadrendet, ami a centrum és a jobbszárny
viszonylagos gyengesége mellett a fő erőket a balszárnyra összpontosította. Thébaiban töltött
évei alatt megismerhette azt is, hogy a kor görög politikusainak többsége megvesztegethető.
Diplomáciai tevékenységében ezért komoly szerepet kapott a jó makedón arany is.
A belső rend helyreállítása, az északi és keleti ellenfelek támadásainak elhárítása és a
hadsereg átszervezése után II. Philipposz megkezdte déli irányú katonai akcióit a görögök
lakta területek megszerzésére. Ebben a görög poliszok egymás közti ellentétei, lényegében a
poliszrendszer általános válsága is segítségére volt.

Görög vélemények a makedón hódításról

A kor görög államférfiainak egy jelentős csoportja belátta, hogy a poliszok egymás ellen
vívott öngyilkos háborúskodásaiból az egyetlen kivezető út az erős kézzel létrehozott egység.
Az egyesített görög állam sikerrel vehetné fel a harcot a régi ellenséggel, a Perzsa
Birodalommal. A keleti területek meghódítása, új nyersanyagforrások és piacok szerzése
megoldaná a poliszok gazdasági válságát, és letelepedési lehetőséget nyújtana a tönkrement
parasztoknak is. Az egységes vezetésű állam kialakításának legjelentősebb képviselője
Iszokratész volt, a kor leghíresebb athéni szónoklattanára. Az ő figyelme és várakozása mindig
afelé fordult, aki az egység megteremtésére vállalkozott, ezért támogatta a makedón II.
Philipposzt. A makedónbarát irányzatnak népes tábora volt, közéjük tartoztak a görög egység
és béke hívei csakúgy, mint azok a gazdag üzletemberek és elszegényedett parasztok, akik
gazdasági előnyöket vártak a perzsaellenes hadjárattól.
Ezzel az irányzattal szemben alakult ki a másik politikai csoport, amelynek élén a szintén
athéni Démoszthenész állt. Kora legnagyobb és legismertebb szónokaként hatalmas
beszédsorozatban támadta meg II. Philipposz személyét és célkitűzéseit, és buzdította
ellenállásra szülővárosát. (Ennek a beszédsorozatnak a nyomán neveztek később minden
politikai támadó beszédet vagy iratot „philippikának”.)

Háború Hellász meghódításáért

A göröglakta területek meghódításának első lépéseihez az ún. harmadik szent háború
(Kr. e. 356-346) adta az alkalmat Philipposznak. Ez a konfliktus, csakúgy, mint a korábbi kettő, a
delphoi Apollón-szentély körül kialakult kultikus szövetség, az ún. amphiktüónia tagjai között
keletkezett. A szövetség hangadója ekkor Thébai volt, s ennek viszonya egyre feszültebbé vált
az amphiktüóniához tartozó Phókisszal. Hogy megtörje Phókisz erejét, Thébai háborút indított
ellene azon a címen, hogy a phókisziak Apollón szent földjéből egy részt saját művelésük alá
vontak. A háború első éveiben azonban a phókisziak sorra legyőzték boiótiai és thesszáliai
ellenfeleiket, sőt a segítségükre siető II. Philipposzt is. A makedón király csak Kr. e. 352-ben
tudott erőt venni a phókiszi hadvezér, Onomarkhosz seregén. A Phókisszal szövetséges Athén
és Spárta hadai megszállták a Thermopülai szorost, s ezzel elzárták a makedón hadsereg
további útját, Thesszália területén azonban ettől kezdve II. Philipposz volt az úr. Ráadásul a
makedónok Thermopülaitól visszavonulva Khalkidiké ellen fordultak, bevették és lerombolták
a félsziget legfontosabb városát, Olünthoszt (Kr. e. 348-ban), amely korábban Athén egyik
legfontosabb kereskedelmi vetélytársa volt a térségben. Ezzel befejeződött a thrák tengerpart
meghódítása. Athénban eközben Démoszthenész megkezdte a makedónellenes irányzat élén a
küzdelmet, de első akciói sikertelenek maradtak. Az Athén és Makedónia között Kr. e. 346-ban
kötött ún. Philokratész-féle békében Phókiszt Attika szövetségeseként kívánta feltüntetni.
Megvesztegetett követtársai, Aiszkhinész és Philokratész azonban Philipposz kívánságára
kihagyták a szövegből ezt a területet. Így lehetővé vált, hogy a makedón király a „szent háború”
lezárásaként a szentségtörő Phókisz megbüntetése ürügyén benyomuljon Hellász középső
területére. Ezzel a pánhellén jelentőségű Delphoi, s vele az amphiktüónia makedón befolyás alá
került.
A Philokratész-féle béke formálisan hat évig volt érvényben. Ez alatt az idő alatt II.
Philipposz és Démoszthenész egyaránt diplomáciai eszközökkel igyekezett növelni Makedónia
és Athén szövetségeseinek táborát. Amikor azonban az athénikanak sikerült a Philipposztól
való elpártolásra rábírni a Propontisz partján fekvő Büzantiont és Perinthoszt, újból a fegyverek
oldották meg a helyzetet. Kr. e. 340-ben Philipposz megkezdte Büzantion ostromát, Athén
viszont a következő évben olyan erős hajóhadat küldött ki, amely az ostrom feladására
kényszerítette a makedón uralkodót. Ezzel vége is szakadt a békének, Kr. e. 338-ban II.
Philipposz Hellász ellen vonult.

A döntő összecsapásra a makedónok és az Attika-Boiótia szövetség között Kr. e. 338.

augusztusában, Khairóneia mellett került sor. A makedón balszárnyon II. Philipposz 18 éves
fia, Alexandrosz vezette azt a lovasrohamot, amelynek nagy szerepe volt a csata kimenetelében.
Ezzel az ütközettel a görög poliszok elvesztették önállóságukat, s Makedónia befolyása alá
kerültek.
A győztes Philipposz Thébait szigorúan megbüntette, ellenfeleit kivégeztette vagy
száműzte, s a fellegvárba, a Kadmeiába makedón őrséget helyezett. Athénnak azonban
elfogadható békefeltételeket szabtak, s ezzel kihúzták a talajt a makedónellenes párt lába alól. A
görög poliszok – a makedón hadak által feldúlt Spárta kivételével – Kr. e. 337-ben
Korinthoszban létrehozták a pánhellén (összgörög) szövetséget. Kimondták az általános békét
a szövetség tagjai között, létrehoztak egy szövetségi tanácsot, ennek vezetője (hégemón), a
szövetséges hadak fővezére, s az egész szövetség védnöke a makedón király lett. Ugyanekkor
született döntés arról, hogy Dareiosz és Xerxész pusztításainak megtorlására II. Philipposz
vezetésével hadjáratot kell indítani a Perzsa Birodalom ellen.

A nagy vállalkozás előkészítésére Philipposz hadvezérei, Parmenión és Attalosz már

átkeltek Kisázsiába, amikor a királyt leánya 336 őszén tartott lakodalmán egy merénylő
meggyilkolta. Az eset hátterét nem lehet pontosan tisztázni. Egyesek II. Philipposz családi
viszonyaiban látták az okot. A makedón király ugyanis a khairóneiai csata után eltaszította
korábbi feleségét, Alexandrosz anyját, Olümpiászt, s Attalosz húgát, Kleopatrát vette el. Ez a
lépés nemcsak Olümpiászt sértette, hanem veszélyeztette Alexandrosz öröklési jogát is – így
lehetséges, hogy ők álltak a merénylet mögött. Más feltételezések szerint a perzsa nagykirály
próbálta ily módon megakadályozni a birodalma elleni támadást. Az is elképzelhető, hogy az
erőskezű király által hatalmától végérvényesen megfosztott makedón arisztokrácia kísérelte
meg visszaszerezni korábbi pozícióit. Annyi tény, hogy Alexandrosz a gyilkosság után
kíméletlenül letört minden lehetséges ellenállást. Kleopatrát kisfiával és Attalosszal együtt
megölette, s kivégeztette azoknak a korábbi fejedelmi nemzetségeknek a tagjait is, akiknek a
hűségéhez a gyanúnak csak az árnyéka is ért.
A pánhellén szövetségi gyűlés Alexandroszra ruházta a perzsaellenes háború
fővezérletét.

A nyugati görögség és a görög világ keleti peremvidéke a Kr. e. 4. században

Szicília és Dél-Itália
Szicília legjelentősebb állama a korinthosziak által alapított gyarmat, Szürakúszai volt. A
Kr. e. 5. század végén a városban egy Dionüsziosz nevű hadvezér szerezte meg a hatalmat, s
idegen zsoldosaira támaszkodva türanniszt épített ki (405-367). Magas adókat vetett ki a város
lakosságára, s javainak növelésére attól sem riadt vissza, hogy görög szentélyek kincseit
elrabolja. A megszerzett anyagi eszközök segítségével kiépítette a város erődítményeit, és
hadseregét a kor legmodernebb fegyvereivel látta el. Ezzel nemcsak Szürakúszai szicíliai
területeit sikerült megvédenie az észak-afrikai Karthágó terjeszkedése ellen, hanem hatalmát ki
tudta terjeszteni Dél-Itália görög városainak egy része fölé is.
Halála után azonban az általa kiépített birodalom összeomlott, fia, II. Dionüsziosz nem
tudta megtartani örökségét.
A dél-itáliai görög városok jelentős része a Kr. e. 4. század folyamán a Dionüszioszok
fennhatósága alá került. Miután ezek szürakúszai birodalma összeomlott, nem volt a térségben
olyan erő, amely az itáliai törzsek előretörését meg tudta volna akadályozni. Kr. e. 327-ben a
felemelkedő Róma légiói elfoglalták az első görög várost, Neapoliszt. Ezzel a félsziget
görögségének történetében új korszak kezdődött – a római hódítás kora.

A keleti területek
A Fekete-tenger északi partvidékén a Kr. e. 5. század utolsó harmadában Pantikapaion
városa körül kikristályosodó boszporoszi állam a 4. században élte fénykorát. A hagyományos
gazdasági ágak mellett (halászat, prém- és rabszolgakereskedelem) hamarosan új jelent meg – a
hódítással szerzett területek adójára alapozott gabonakereskedelem. A boszporoszi állam
búzájának fő vásárlója Attika volt, az uralkodók ezért vámmentességet és berakodási elsőséget
biztosítottak a Peiraieuszba induló gabonaszállító hajóknak. A helyi kézművesipar – elsősorban
a fémművesség – kialakulására utalnak a dél-oroszországi temetkezési leletek.
A kis-ázsiai görögség Alexandrosz hadjáratának kezdetéig formálisan perzsa
fennhatóság alatt állt. A Kr. e. 4. században azonban a központi kormányzat ellenőrzése
meglazult a nyugati területek fölött, a helyi perzsa hatalmasságok, szatrapák pedig a saját
elszakadási törekvéseikhez használták fel a görög zsoldosokat. Ennek mintájára az egyes
görög városok vezetői is tettek többé-kevésbé sikeres kísérleteket a Perzsa Birodalomtól való
elszakadásra.

A hellenisztikus kor
A meghatározás olyan korszakot jelöl, amely „görög jellegű”. Idegen kultúrák
elgörögösödéséről-hellenizálódásáról – van tehát szó egyfelől. Másfelől azonban a görög
kultúrára is hatott az az idegen világ, amellyel ebben a korszakban minden eddiginél
sokoldalúbb kapcsolatba került, azaz az ókori Kelet világa. A hellenizmus kifejezés a
kölcsönhatásnak csak az egyik oldalára utal, de fontos tudnunk, hogy a kor a görögség számára
az orientalizáció időszaka. Ekkor ismerték meg alaposabban a keleti tudomány eredményeit, a
művészetet, az államszervezés és a hadtudomány, a gazdaság és a technika keleti vívmányait.

A korszak időhatárainak meghatározásánál nagy a bizonytalanság. Egyesek a

hellenisztikus kor kezdetét II. Philipposz uralkodásának elejéhez (Kr. e. 359), mások a
khairóneiai csata (Kr. e. 338) időpontjához vagy a pánhellén szövetség létrejöttéhez (Kr. e. 337)
kötik. Sőt, egyes történészek ennél is későbbre, Alexandrosz uralmának kezdetére vagy végére
(Kr. e. 336-323) helyezik a hellenisztikus kor kezdetét.
Hasonló a bizonytalanság a végpont meghatározásánál. Általánosságban elfogadható az
a nézet, hogy a hellenisztikus kor végét a római hódítás jelentette. A probléma csak az, hogy a
rómaiak nem egyszerre, egy időben terjesztették ki hatalmukat az egész térségre. A
Makedóniát szétzúzó püdnai csata (Kr. e. 168) és Egyiptom bekebelezése (Kr. e. 30) között közel
másfél évszázad telt el. Emellett az is igaz, hogy a rómaiak megjelenése csak katonai-politikai
értelemben jelentette a hellenizmus végét, a Földközi-tenger keleti medencéje a Római
Birodalom keretei között is megőrizte hellén kultúráját és nyelvét.

Alexandrosz (Kr. e. 336-323)

II. Philipposz fiát az utókor a „nagy” melléknévvel ruházta fel. Ezt valószínűleg annak
köszönhette, hogy viszonylag rövid uralkodása alatt minden addigi hódítónál nagyobb terület
fölé terjesztette ki uralmát. Ezzel az állandó jelzővel szerepel a történeti irodalomban is. Magyar
nyelvű munkákban neve többnyire lefordítva, Nagy Sándorként jelenik meg. Ez a forma
általánosan elfogadott, használata helyes, mi azonban szívesebben alkalmazzuk nevének
eredeti, görög alakját.
Mint a makedón trón örököse, gondos nevelést kapott, nevelőire anyjának egyik rokona,
Leónidasz felügyelt. Nemcsak a katonáskodásra készítették fel, hanem arra is, hogy művelt
politikus, államférfi legyen. Megismerkedett a görög irodalom remekműveivel, a tudományok
és a filozófia eredményeivel. Tanítói közül ki kell emelni a kor legnagyobb filozófusát,
Arisztotelészt.
Plutarkhosz Alexandrosz-életrajzából ellentmondásos jellem képe tárul elénk.
Vitathatatlanul zseniális tehetségű hadvezér volt. Korai halála miatt nem tudta befejezni
államszervező tevékenységét, de hódításai közben tett intézkedéseiből kitűnik, hogy ezen a
területen is hatalmas teljesítményekre lett volna képes. Plutarkhosz szerint féktelen becsvágya
már egészen fiatal korában megnyilvánult, mindenben, mindenkor ő akart lenni az első. „A
becsvágy korát meghaladó mértékben komollyá és nagyra törővé tette gondolkodását. Ezt
bizonyítja élete is, amely, bár nagyon rövid volt, sok és nagy tettekben bővelkedett... Nem volt
olyan szeretetreméltóság, amelynek híján lett volna, de ugyanakkor olyan elviselhetetlenül
dicsekedett, mint egy közkatona...” Rendkívül heves vérmérsékletű és indulatos volt, s ezt a
tulajdonságát csak fokozta, hogy rendszeresen és sokat ivott. Hirtelen haragjában vagy
részegségében gyakran követett el kegyetlenségeket, akár gaztetteket is, amiket később
megbánt. Állítólag keservesen meggyászolta tejtestvérét és barátját, Kleitoszt, akit egy lakoma
közben lerészegedve azért ölt meg, mert az vitába keveredett vele.
Származása körül számos legenda keringett. Hogy ő maga mennyire adott hitelt isteni
eredetének, azt nem tudjuk pontosan, de bizonyos, hogy hatalma alátámasztására táplálta a
mendemondákat. Állítólag édesanyja, Olümpiasz egy alkalommal ezt mondta: „Mikor hagyja
már abba Alexandrosz, hogy rossz híremet keltse Héránál?”
Alexandrosz hódításai
Az Akhaimenida birodalom szétzúzása
A pánhellén szövetség megbízása alapján Alexandrosz Kr. e. 334-ben mintegy 30 000
gyalogosból és 5000 lovasból álló hadseregével átkelt a Hellészpontoszon. Az ellenfél az
Akhaimenida-dinasztia állama, a Perzsa Birodalom volt, amely ekkorra már túljutott hatalma
tetőpontján. II. Dareiosz (Kr. e. 423-405) még vissza tudta szerezni a peloponnészoszi háború
végén a kis-ázsiai görög városok felett az uralmat, utóda, II. Artaxerxész Mnémón (Kr. e. 404-
359) uralkodásának végére azonban a nyugati szatrapiák jó része önállósította magát a hatalmi
centrumtól. A királyi udvarban cselszövések, méreggel elkövetett gyilkosságok sorát követték
el. Amikor Alexandrosz hadai megindultak a Perzsa Birodalom ellen, a dinasztia egyik
mellékágából származó nagykirály, III. Dareiosz Kodomanosz (Kr. e. 335-330) ült a trónon.

Az első összecsapásra a kis-ázsiai szatrapák egyesített seregei és Alexandrosz hadai

között az év tavaszán a Granikosz-folyó mellett került sor. A csata, melyben a makedón
uralkodó élete is veszélyben forgott, teljes győzelmet hozott, a perzsa hadsereg jelentős részét
bekerítették és megsemmisítették. Ezután a kis-ázsiai görög városok jelentős része ellenállás
nélkül, megszabadítóként fogadta Alexandroszt, aki a perzsa szolgálatban álló görög
zsoldosokat fogságba esésük után mint hazaárulókat adta el rabszolgának.
A makedón hadsereg télire Kis-Ázsia belsejébe, Gordion városába vonult. Itt a király
„megtekintette a sokat emlegetett szekeret (amely Gordiosz phrüg királyé volt), amely
somfahánccsal volt megkötözve, és meghallgatta a barbárok által hitelesnek tartott mondát,
mely szerint az lesz a világ ura, aki ezt a csomót kioldja... Alexandrosz a csomót nem tudta
kioldani, s végül kardjával vágta szét.” (Plutarkhosz)

Kr. e. 333-ban a hadműveletek tovább folytak Kis-Ázsia területén. A legnagyobb

összecsapásra Isszosz mellett került sor, ebben az ütközetben a nagykirály személyesen vezette
hadseregét. A perzsa seregben mintegy 30 000 görög zsoldos is szolgált, azonban az ő kemény
helytállásuk sem mentette meg a helyzetet. A keményen rohamozó makedón nehézlovasság
megfutamította Dareioszt, aki el tudott ugyan menekülni, felesége, anyja és gyermekei azonban
fogságba kerültek. A perzsa uralkodó ekkor megegyezéses (kompromisszumos) békére tett
ajánlatot Alexandrosznak, aki azonban ezt visszautasította.
A makedón hadsereg ezután dél felé fordult. A föníciai városok különösebb ellenállás
nélkül meghódoltak, csak Türosz szigeterődje állt ellen hét hónapig az ostromnak. Ezután 332-
ben Alexandrosz benyomult a Nílus völgyébe.

Itt két jelentős eseményre került sor. Az egyik sivatagi kirándulása végpontján, a Sziva
oázisban lévő Amon-szentélyben történt. „Miután átkelt a sivatagon, megérkezett a jóshelyre,
és Amón papja az isten, mint atyja nevében köszöntötte, Alexandrosz megkérdezte tőle, vajon
nem szökött-e meg valaki apja gyilkosai közül. A jóspap erre figyelmeztette, hogy jól válogassa
meg szavait, mert neki nincs halandó atyja.” (Plutarkhosz)
A fennmaradt források alapján nehéz eldönteni, hogy a makedón király mennyire vette
komolyan saját isteni eredetét. Az azonban nagyon valószínű, hogy ez a kirándulás fontos
tényezőre irányította a figyelmét. A meghódított, illetve a későbbiekben meghódítani
szándékozott területek lakossága akkor fogja maradéktalanul urának tekinteni, ha úgy
viselkedik, amint azt a korábbi királyoktól megszokták. Pontosan ez a viselkedés okozza
majd azokat a konfliktusokat, amelyek Alexandrosz és makedón-görög környezete között a
későbbiekben kirobbantak.
A másik fontos esemény, amire Egyiptomban sor került, az általa létrehozott városok
legjelentősebbikének, a Nílus-deltában lévő Alexandreiának a megalapítása. Ez a város a
hellenisztikus világ egyik legfontosabb kultúrközpontjává vált, s jelentőségét évszázadokon
keresztül megőrizte.
Kis-Ázsia, Szíria, Fönícia és Egyiptom elfoglalásával a Perzsa Birodalom elvesztette
földközi-tengeri flottatámaszpontjait, hajóhada felbomlott, s ezzel megszűnt az a veszély, hogy
a görögök lepaktáljanak Makedónia ellen a nagykirállyal. Ekkor Alexandrosz elérkezettnek látta
az időt arra, hogy a birodalom központi területei felé nyomuljon. Dareiosz, maradék erőit
összeszedve utoljára Kr. e. 331 szeptemberében ütközött meg a makedón király hadaival
Gaugamela és Arbela között. De – csakúgy, mint Isszosznál – a nagykirály a körülötte dúló
közelharc közepette harci kocsijával elmenekült a csatatérről, s ez nemcsak az ütközet, hanem
birodalma sorsát is megpecsételte. Kr. e. 331-30 telén sorra Alexandrosz kezére kerültek a
perzsák legfontosabb városai, Babilón, Szusza, Perszepolisz (ezt – állítólag bosszúból az
Akropoliszért – felgyújtották), az Akhaimenidák temetkezőhelye, Paszargadai és Ekbatana. Itt
Alexandrosz befejezettnek nyilvánította a korinthoszi szövetség bosszúhadjáratát, s
hazaküldte a hellén szövetséges csapatokat. III. Dareioszt menekülés közben Baktria szatrapája,
Bésszosz ölette meg, majd magát Artaxerxész néven királlyá nyilvánította. A makedón király
Dareiosz Kodomanoszt uralkodónak kijáró tisztelettel és pompával temettette el, Bésszoszt
pedig kegyetlen módon kivégeztette (Plutarkhosz közlése szerint két meghajlított fiatal fa
ágaihoz köttette, s ezek tépték ketté a „királygyilkos” testét.)
Előrenyomulás az Indusig
A Perzsa Birodalom meghódításával Alexandrosz hadjárata – makedón-görög
környezetének várakozása ellenére – nem ért véget. Ráadásul a további előrenyomulás során
sokasodtak az ellentétek az uralkodó és hadseregének tisztikara, a vele korábban bajtársi, sőt
baráti viszonyban lévő alvezérek között. Ezek nem érezték magukat orientális értelemben vett
alattvalóknak, Alexandrosz viszont egyre inkább orientális uralkodóként kezdett viselkedni.
Már az sem nagyon tetszett környezetének, hogy egy sor perzsa előkelőt fontos tisztségekkel
tüntetett ki. Az igazi felháborodás azonban arra tört ki, amikor Alexandrosz, aki öltözetében is
követte a perzsa királyok viseletét, azt követelte makedón-görög alattvalóitól, hogy a perzsák
mintájára arcra borulva járuljanak elé. Mindezek tetejébe feleségül vette Oxüartész baktriai
előkelő Rhoxané nevű leányát.

Kr. e. 330-ban halálra ítélték, majd a sereg felkoncolta azt a Philótaszt, akit egy
Alexandrosz elleni összeesküvés megszervezésével vádoltak. Ezután a makedón király minden
hivatalos vizsgálat, alapos vád vagy bírói ítélet nélkül meggyilkoltatta Philótasz apját, az idős
Parmeniónt, II. Philipposz legkitűnőbb hadvezérét. Ezután került sor a már említett lakomára,
amelynek során Alexandrosz ittasan meggyilkolta Kleitoszt, aki szemére vetette viselkedését és
Parmenión megöletését. A további összeesküvéseket hasonló kegyetlenséggel torolta meg, sőt
kivégeztette Arisztotelész unokaöccsét is, aki egy alkalommal tüntetően megtagadta az arcra
borulást a király előtt.
Mindezek a nehézségek azonban nem gátolták meg Alexandroszt abban, hogy tovább
folytassa a keleti irányban való előrenyomulást. Sorra foglalt el újabb és újabb területeket, a
lakosság felkeléseit sikeresen elfojtotta, s eközben számos várost is alapított, amelyek többsége
az ő nevét viselte. Kr. e. 326 tavaszán a makedón hadsereg átkelt az Induson. Taxila királya
szövetségesként fogadta Alexandroszt, s tőle várta legnagyobb ellenfelének, Porosznak a
megtörését. A makedón király ezen a hadszíntéren is folyamatosan aratta győzelmeit, s újabb
városokat is alapított (közöttük Bukephaleiát azon a helyen, ahol kedvenc lova, Bukephalosz
kimúlt). Amikor azonban parancsot adott a Gangeszig való előrenyomulásra, katonái
megtagadták az engedelmességet. A sereg magvát jelentő makedón-görög harcosok már
értelmetlennek érezték a számukra vadidegen, távoli vidékek meghódítását, s Alexandrosz
kénytelen volt engedni. Kr. e. 325 augusztusában kiadta a visszavonulási parancsot.

Alexandrosz birodalma
A hódító hadjárat befejeztével Alexandrosz minden energiáját a megszerzett hatalmas
terület birodalommá szervezése kötötte le. Ezt a munkát tulajdonképpen már a háború alatt
megkezdte, ezt a célt szolgálták városalapításai és hadseregének feltöltése a leigázott népek
lakosságából. A perzsa uralkodók évszázadokon át felhalmozott aranykincséből pénzt veretett,
s egységes pénzrendszert vezetett be. Ezzel megteremtette az óriási terület gazdasági
egységének az alapját, és felélénkítette a gazdasági életet. A katonai és a polgári igazgatás
keretét továbbra is a szatrapiák jelentették, ezek megszervezéséről az újonnan meghódított
területeken (pl. az Indus völgyében) is gondoskodott.
Állandó törekvése volt, hogy a birodalom különböző népeinek összeolvadását
elősegítse. Ezt a célt szolgálta a keleti alattvalók egyenjogúsítása a makedónokkal, valamint az,
hogy a hadsereg korábban csak makedón és görög katonákból álló egységeibe perzsákat is
besorozott. Szuszában nagyszabású lakodalmat rendezett, ahol tízezer makedón katonáját
házasította össze perzsa nőkkel. (Szuszai menyegző)
Tudományos és gazdasági célú expedíciókat szervezett a Nílus áradása okának
felderítésére, illetve az Indus és a Perzsa-öböl közötti tengeri útvonal feltérképezésére.
Foglalkozott a phalanx átszervezésével, mozgékonyabbá tételével, perzsa íjászokat és
hajítódárdásokat osztva be a szarisszás makedónok közé. Tervei között szerepelt Arábia
körbehajózása és Mezopotámia csatornarendszerének rendbehozatala is. Felmerült egy nyugati
irányú hadjárat gondolata is Karthágó ellen.
Ezekből az elképzelésekből azonban már semmit nem sikerült megvalósítani. Kr. e. 323
június közepén, két borozással töltött éjszaka után lázas betegségbe esett, s 33 éves korában
meghalt. Halálával új szakasz kezdődött a hellenizmus történetében, a diadokhoszok (utódok)
kora.

A diadokhoszok kora – Alexandrosz birodalmának felosztása (Kr. e. 323-kb. 280)

Alexandrosz Európából való eltávozása felbátorította a görög városállamok
makedónellenes köreit. A Makedóniában helytartóként hátrahagyott Antipatrosznak az
ellenállás számos megnyilvánulásával, köztük felkelések sorával kellett megbirkóznia. Kr. e.
323-ban Alexandrosz halálhírére több görög állam, köztük Athén és Aitólia, szembefordult a
makedónokkal. Antipatrosz legyőzte a szövetséges görög haderőt, s egymás után
kényszerítette békére a poliszokat. Így a görögök utolsó önálló makedónellenes küzdelme is
vereséget szenvedett.

Eközben Babilónban Alexandrosz ravatala mellett megkezdődött a hadvezérek hatalmi

harca a király hatalmas örökségének birtoklásáért.
 Alexandrosz halála előtt Perdikkaszt jelölte ki a birodalom kormányzójának, a többi
hadvezér egy-egy terület szatrapája lett. Ebben a méltóságban került Egyiptom élére Lagosz
fia, Ptolemaiosz, Thrákiába Lüszimakhosz, Kelet-Kisázsiába a kardiai Eumenész (Alexandrosz
titkára), Közép-Anatóliába Antigonosz Monophthalmosz (félszemű), Makedóniába pedig
Antipatrosz. Perdikkasz ellen azonban hamarosan összefogott a többi diadokhosz (utód), s
miután a kormányzót saját katonái Kr. e. 321-ben meggyilkolták, Triparadeiszoszban új
megegyezés született. Ekkor az idős Antipatrosz lett a birodalom kormányzója, aki e tisztséget
Kr. e. 319-ben bekövetkezett halálakor barátjára, Polüperkhónra hagyta fia, Kasszandrosz
helyett. Ekkor Polüperkhón ellen fogott össze Ptolemaiosz, Antigonosz és hadvezére, a
mellőzött Kasszandrosz. Polüperkhón és Kasszandrosz Hellászért és Makedóniáért vívott
küzdelmeinek áldozatul esett Alexandrosz családjának számos tagja is. (Utolsóként Rhoxanét és
fiát Kasszandrosz ölette meg Kr. e. 310-ben.)
Kr. e. 316-tól Antigonosz Monophthalmosz próbálkozott meg a birodalom egységének
helyreállításával saját uralma alatt. Emiatt fordult szembe vele a Hellászt birtokló
Kasszandrosz, Ptolemaiosz, Lüszimakhosz és a Triparadeiszoszban Babilón szatrapájának
kinevezett Szeleukosz. A „félszemű”, aki Kr. e. 306-ban felvette a királyi címet és fia,
Démétriosz Poliorkétész (várostromló) kezdetben sikerrel szálltak szembe ellenfeleikkel, Kr. e.
301-ben azonban az ipszoszi csatában megsemmisítő vereséget szenvedtek. A 80 éves
Antigonosz holtan maradt a csatatéren, fia a futásban talált menedéket. (Kasszandrosz Kr. e.
297-ben bekövetkezett halála után Démétriosznak sikerült ugyan újra megszerezni balkáni
területeinek egy részét, néhány év múlva azonban Lüszimakhosz véglegesen kiszorította
onnan.)
Ezután már senki nem próbálkozott Alexandrosz teljes örökségének megszerzésével, de
az életben maradt diadokhoszok között még két évtizedig dúlt a harc. Sorra felvették a királyi
címet, s változatos szövetségi variációkban igyekeztek megnövelni a nekik jutott területet. A
diadokhoszok harcainak utolsó színtere a Kurupedion melletti csatatér volt, ahol Kr. e. 281-ben
Alexandrosz két utolsó, életben maradt „örököse”, Lüszimakhosz és Szeleukosz mérte össze
erejét. A 75 éves Lüszimakhosz holtan maradt a csatatéren, de legyőzője sem sokkal élte túl.

A véres eseményekben bővelkedő korszak végére három nagyobb államalakulat jött

létre: Makedóniát végül Antigonosz unokája (Démétriosz Poliorkétész fia), Antigonosz
Gonatász szerezte meg, Elő-Ázsiában Szeleukosz fia, I. Antiokhosz Szótér („megmentő”)
örökölte apja hatalmát, Egyiptom pedig a Ptolemaioszok fennhatósága alatt maradt. Ezek
voltak a hellenisztikus birodalmak, környezetükben pedig több, kisebb-nagyobb hellenisztikus
állam alakult.

A hellenisztikus Egyiptom (Kr. e. 304-30)

Egyiptom volt az első olyan terület, ahol a hellenisztikus állam megszilárdult. Az első
Ptolemaiosz uralkodó, aki a Szótér (megmentő) melléknevet kapta, közvetlenül Alexandrosz
halála után végérvényesen meg tudta alapozni uralmát. Azt is elérte, hogy a világhódító
uralkodó holttestét Makedónia helyett Egyiptomba szállítsák, a Memphiszben, majd
Alexandriában felállított síremlék a Ptolemaioszok tekintélyét növelte. Elősegítette a hatalom
gyors kiépítését az is, hogy a diadokhoszok küzdelmei, azok is, amelyekben a Lagidák is részt
vettek, Egyiptom területén kívül zajlottak. A Nílus völgyében kialakult államszervezet a később
körvonalazódó alakulatok számára mintaként szolgált.
Társadalom és gazdaság a Ptolemaioszok Egyiptomában
A hellenisztikus Egyiptom társadalma és gazdasága az ősi keleti vonások keveredését
mutatta a hódítók által meghonosított új formákkal. A társadalom elitjét a görög vagy
elgörögösödött, magát a makedón hódító sereg jogutódjának tekintő katonaság, az állami
tisztviselők és a polisznak tekintett görög városok (Alexandria, Naukratisz, és Ptolemaisz)
polgárai jelentették. Ezek a társadalmi rétegek, a bennszülöttek tömegeitől eltérően,
mentesültek az alattvalói fejadó fizetésétől.

A hellenisztikus korban is a legfontosabb tulajdon a föld volt Egyiptomban. Az állam

igyekezett ellenőrizni a katonák, a főtisztviselők és a papság kezében lévő birtokokon folyó
tevékenységet. A nem közvetlenül királyi kezelésben lévő földek után bérletet és adót kellett
fizetni, ami részben az uralkodó raktáraiba, részben a királyi bankokba került. A közvetlenül
királyi kezelésben lévő területeket a bennszülött, falvanként közösségekbe tömörített „királyi
parasztok” művelték, akik formálisan szabadok voltak, de lakóhelyüket-munkahelyüket nem
hagyhatták el. Termésükből tetemes beszolgáltatással tartoztak az államnak, s az uralkodó a
fáraók gyakorlatához hasonlóan közmunkára is kötelezhette őket. Az átengedett
földterületeken bérlő parasztok, rabszolgák, ritkábban bérmunkások dolgoztak. A három
görög polisz földjeire nem terjedt ki az uralkodó ellenőrzési joga, az ide áramló anyagi és
munkaerő pedig páratlan gazdasági lehetőségeket biztosított a polgárok számára.
A gazdaság más területein is érvényesült az állam és az uralkodó szerepe. A bányászat, a
papiruszgyártás, az olajtermelés és -kereskedelem királyi monopólium volt. Az állami
gabonaraktárak óriási készletei révén a gabonaárak szabályozására is lehetősége nyílott a
Ptolemaioszoknak. Nagy volt az állam szerepe a textil- és az üvegiparban, a sör-, a méz- és a
sókereskedelemben is.
A mezőgazdaságban a szabad parasztok mögött másodlagos volt a rabszolgák szerepe
(szigorú törvény tiltotta a parasztok rabszolgaságba vetését), a bányászatban és az iparban
azonban igen nagy tömegben foglalkoztatták őket. Alexandriában és a másik két nagyvárosban
a királyi mellett a magánműhelyek egy része is rabszolgatartó nagyüzem volt.
Nagy gondot fordítottak a Ptolemaioszok a kereskedelem Egyiptomba vonzására is.
Használható állapotba hozták a Nílus és a Vörös-tenger közötti csatornát, s Koptosztól a Vörös-
tengerig kiépítettek egy karavánutat is. A hajózás biztonsága érdekében Alexandria kikötőjében
felépítették Pharosz szigetének száz méternél magasabb világítótornyát. A vámok nemcsak
uralkodói jövedelmet jelentettek, hanem megvédték a belföldi termékeket a külső versenytől is.

A gazdaság irányítása és a közigazgatás

Egyiptomban a gazdaság irányításában mindig jelentős szerepe volt a központi
hatalomnak, hiszen a termelést csak az öntözőrendszer folyamatos és az egész országra
kiterjedő karbantartásával lehetett biztosítani. A Ptolemaioszok sok elemét megőrizték a
fáraókori Egyiptom közigazgatásának. Ez a hivatali apparátus biztosította az uralkodó
beavatkozását a magánbirtokok gazdálkodásába is.
Az adószedést és az olajárusítást bérlők kezébe adták, akiket a királyi hivatalok
szigorúan ellenőriztek. Így nem volt lehetséges sem az adózók mértéktelen megterhelése, sem a
kincstár jövedelmeinek elsikkasztása.
A közigazgatás terén a kezdetben meghagyott ősi nomarkhoszok tevékenységét,
beosztott hivatalnokait és írnokaik seregét az idők folyamán átvették az egyes körzetek katonai
parancsnokai, a sztratégoszok. A legmagasabb rangú, ún. királyi írnokok a sztratégoszokat
ellenőrizték a központi hatalom nevében. A gazdasági és a katonai-közigazgatási hivatalnokok
mellett fontos szerepe volt a bíróságoknak, ezek egy része görög nyelven bíráskodott a
makedón-görög lakosság fölött. A bennszülött lakosság számára szervezett bíróságok tagjai az
egyiptomi papság soraiból kerültek ki.
A görög poliszok lakossága korlátozott önkormányzattal rendelkezett. Az általuk
választott bulé és a tisztviselők tevékenységét behatárolta az állami hivatalok működése,
Alexandriában különösen a királyi udvar jelenléte. Ugyanakkor az Egyiptomon kívüli, változó
nagyságú meghódított területeken lévő poliszokat (városokat) teljes mértékben alárendelték a
sztratégoszok és a fejedelmi család tagjai közül kijelölt fejedelmek hatalmának.
Az államszervezet csúcsán álló uralkodó az őslakosság számára a fáraók utóda, s mint
ilyen – isten, a makedón-görög lakosság számára pedig Alexandrosz örököse volt. Az új királyt
formálisan ugyan a fővárosban állomásozó katonaság kiáltotta ki, valójában azonban a hatalom
a dinasztián belül öröklődött. A kiskorú uralkodó mellé a rokonságból választott gyám került.
Az udvari tisztviselők a makedón királyoktól eredő hagyomány szerint a „testőr”, a „királyi
apród” és a „barát”, vagy az orientális szokás szerinti „rokon” címet viselték.

A Ptolemaiszok korának politikai története

I. Ptolemaiosz Szótér (Kr. e. 304-283) hosszú uralma alatt három irányban próbálta meg
kiterjeszteni országa határait. Nyugat felé Küréné és környéke, keleten a föníciai tengerpart s az
azzal szomszédos szíriai területek, északon pedig az Égei-tenger szigetei jelentettek célpontot.
Erre irányuló hadjáratai azonban csak átmeneti sikereket hoztak, a megszerzett területeket
Egyiptom hamarosan elvesztette.
Fia, II. Ptolemaiosz Philadelphosz (nővérét szerető) már apja életében, Kr. e. 285-ben
átvette a kormányzást. Melléknevét annak köszönhette, hogy saját nővérét vette feleségül, azt
gondolván, hogy ezzel a fáraók szokását követi. Uralkodásának első időszaka bővelkedett
katonai sikerekben, területeket szerzett Szíria rovására, és kiterjesztette Egyiptom befolyását az
Égei-tenger déli szigeteire és Kis-Ázsia délnyugati partjaira. Amikor azonban Athén és Spárta
szövetségeseként az Antigonidák ellen fordult, az addig rivalizáló Makedónia és Szíria
összefogott ellene (Kr. e. 267). A korábban megszerzett területek egy részét csak ügyes
diplomáciával sikerült megmentenie. Halála előtt trónörökös fiát az akkor éppen önálló Küréné
királyának lányával jegyezte el, így békés úton egyesítette a két területet.
III. Ptolemaiosz Euergetész („jótevő”, Kr. e. 246-221) folytatta elődei terjeszkedő
politikáját. Jelentős katonai sikerei azonban csak kisebb mértékű területnövekedést hoztak
országa számára. Utóda, IV. Ptolemaiosz Philopatór („apját tisztelő”, Kr. e. 221-204) idején
azonban Egyiptom már nem volt képes aktív külpolitikára. Elsősorban a fennálló viszonyok
megőrzésére törekedett, de a gazdaság egyre erősödő hanyatlását nem tudta megakadályozni.
Halála után kiskorú fia, V. Ptolemaiosz Epiphanész („földön megjelent isten”, Kr. e. 204-180)
került a trónra, s ezt kihasználva a Szeleukida és az Antigonida uralkodók tárgyalásokba
kezdtek a Ptolemaioszok birtokainak felosztásáról. Tervüket a római hódítók megjelenése
akadályozta meg. Amíg a másik két hellenisztikus állam fokozatosan római fennhatóság alá
került, a Ptolemaioszok Egyiptoma egészen Kr. e. 30-ig megőrizte formális függetlenségét. Ettől
függetlenül azonban sorsát már nem volt képes önállóan irányítani az összekapcsolódott Róma
törekvéseivel.
A Szeleukida Birodalom
A Szeleukida-dinasztia megalapítója I. Szeleukosz Nikatór („győztes”, Kr. e. 321-281),
aki a 321-es triparadeiszoszi megállapodásban Babilón szatrapája lett. A királyi címet Kr. e. 305-
ben vette fel. Az általa birtokolt terület ekkor Mezopotámiától az Indusig terjedt, keleten
Csandragupta, nyugaton pedig I. Antigonosz birodalmával volt határos. A századforduló
háborúinak és megegyezéseinek következtében Kr. e. 279-ben a Szeleukida Antiokhosz Szótér
és az Antigonida I. Antigonosz Gonatász megegyezése értelmében a két birodalom határa
Thrákia nyugati széle lett. Később azonban a tengerszorosok mindkét partján kisebb, önálló
államok alakultak, így a Szeleukidáknak nem volt közös határuk Makedóniával.

A Szeleukida Birodalom területi adottságai gyökeresen eltértek Egyiptométól – sem

természeti, sem gazdasági, sem politikai értelemben nem volt egységes. A természeti
viszonyokból következően igen eltérő gazdasági berendezkedéssel rendelkező területeken nem
lehetett olyan mértékű az állam gazdaságirányító szerepe, mint a Ptolemaioszok birodalmában.
Ráadásul a területen számtalan nép élt, külön nyelvet beszéltek, eltérő volt a vallásuk is. Ennek
következtében az államszervezetet nem lehetett olyan mértékben centralizálni, mint
Egyiptomban. Megtartották a perzsa szatrapiák rendszerét, élükön görög-makedón
helytartókkal (sztratégosz). A hellenisztikus városok kiterjedt önkormányzattal rendelkeztek.
A Szeleukida uralkodók hatalma lényegében ezen a több száz városon alapult. A birodalom az
attikai pénzrendszert alkalmazta, a hivatalos nyelv a görög mellett a helybéli arámi volt.

A birodalom berendezkedése
A birodalom fénykorában három terület jelentette a Szeleukidák nagyhatalmi állásának
bázisát: Kis-Ázsia belső része Szardeisz központtal, Szírüa Libanontól északra fekvő területe
az Orontész-folyó melletti Antiokheiával, mint fővárossal, és végül Mezopotámia, melynek
Babilón helyett a Tigris melletti Szeleukeia lett a fővárosa. E három város között húzódott a
legfontosabb útvonal. Központi fekvése miatt végül Észak-Szíria vált az egész birodalom
centrumává, itt telepedtek meg a legsűrűbben a görög-makedón lakosok.

Mint már láttuk, a birodalom területe a perzsáktól örökölt szatrapiákra oszlott, élükön a
sztratégoszokkal, akik végső soron a széles önkormányzatú városok felett is ellenőrzést
gyakoroltak. Munkájukat a kisebb egységek vezetői és gazdasági hivatalnokok támogatták.
Fölöttük álltak az udvari főtisztviselők. Az uralkodó bizalmi embereiből („barátok”, „testőrök”,
„királyi apródok”) alakult a királyi tanács.
A birodalom egysége és az uralkodó hatalmának biztosítása szempontjából fontos
szerepe volt a hadseregnek. Magját a makedón-görög gyalogos phalanx, s a szintén makedón
lovasság alkotta. Ezek mellett azonban népek és fegyvernemek tarka sokaságát találjuk, pl.
elefántok, különböző nemzetiségű zsoldosok, iráni lovasok, tevés arabok stb. A hadiköltségek
előteremtése nyomasztó terhet jelentett a Ptolemaioszoknál kisebb jövedelemmel, de nagyobb
területtel rendelkező Szeleukidák számára.
A birodalom földterületeit az uralkodó, az önkormányzattal rendelkező városok, a király
szolgálatában álló előkelők és a templomok birtokolták. A bányák és az erdők nagy része
közvetlenül az uralkodó tulajdonában volt. A királyi birtokokon dolgozó helyhez kötött
parasztok a termény egytizedét fizették adóban, de adó járt a magánbirtokosok és a templomok
földjei után is. A katonai szempontból fontos területeken a királyi birtokokra bizonyos fokú
önkormányzattal rendelkező katonacsoportokat telepítettek. Mivel a hatalom legmegbízhatóbb
támaszai a görög poliszok voltak, a Szeleukidák igyekeztek támogatni őket. A királyi
birtokokból területeket adtak el a városoknak, az itt dolgozó királyi parasztok a városok
polgárjoggal nem rendelkező szabad földművelő lakosaivá váltak. A királyi birtokok lakosságát
közmunkára is igénybe vették. A gazdaság minden ágában dolgozott a szabadok mellett
jelentős számú rabszolga is.
A birodalom történetének felívelő szakaszában a makedón-görög és a hellenizált lakosság
túlsúlyban volt. A Kr. e. 3. század végétől, a hanyatlás kezdetével folyamatosan növekedett a
keleti bennszülött népelemek jelentősége. Különösen előtérbe került a papság, velük szemben
az uralkodók egyre több engedményre kényszerültek.

A Szeleukidák külpolitikája
A Szeleukida Birodalomnak, mint már említettük, az Antigonoszok uralma alatt álló
Makedóniával nem voltak konfliktusai. Annál több küzdelmet kellett megvívniuk a
Ptolemaioszok Egyiptomával Dél-Szíria, a föníciai városok és az anatóliai partvidék
birtoklásáért. Ugyanakkor nagy gondot okozott Alexandrosz ázsiai hódításainak megtartása is.
Már a dinasztiaalapító I. Szeleukosz kénytelen volt lemondani az Indus-völgyről
Csandragupta javára. A Kr. e. 3. század folyamán Kis-Ázsia területén sorban önállósodott
Bithünia, Pontosz, Pergamon és Kappadókia. Az észak felől betörő barbár keltákat I.
Antiokhosznak (Kr. e. 281-261) sikerült legyőzni. A róluk elnevezett Galatiában való
letelepítésük azonban újabb területi veszteséget jelentett a Szeleukida Birodalomnak Kis-
Azsiában.
A Kr. e. 3. század második felében az Arszakész vezette párnoszok nomád törzse hatolt
be Párthia szatrapiába, ahol önálló államot hoztak létre. Ezzel a kelet-iráni Baktria görög
lakosait elvágták a birodalom többi részétől, s ez a terület is önállóvá vált. III. Nagy Antiokhosz
(Kr. e. 223-187) alatt rövid időre sikerült részben helyreállítani a birodalom területi egységét, s ő
szerezte meg Egyiptomtól Palesztinát és Föníciát is. Az Ázsiában és a Ptolemaioszokkal
szemben sikeres uralkodó azonban alulmaradt a rómaiakkal vívott magnésziai ütközetben (Kr.
e. 190), s ezzel elvesztette összes kis-ázsiai birtokát (Róma ezeket szövetségesének,
Pergamonnak adta).
Ezzel a Szeleukida Birodalom véglegesen elvesztette nagyhatalmi helyzetét, a hátralévő
évtizedek a lassú felmorzsolódást jelentették. Véglegesen önállósodott Baktria, Arszakész egyik
utóda, I. Mithridatész (Kr. e. 171-138) pedig elfoglalta Irán és Mezopotámia területét. Ezzel
létrehozta a Parthosz Birodalmat, amelyet az Akhaimenidák örökösének tekintett, Kr. e. 140-
ben ezért vette fel a „királyok királya” címet.
A Szeleukidák kezén megmaradt területeken is bomladozóban volt az egység. Ezért
igyekezett megerősíteni hatalmát IV. Antiokhosz Epiphanész (Kr. e. 175-164) az
uralkodókultusz minden eddiginél nagyobb mértékű hangsúlyozásával. Az uralma alatt élő
népek többsége számára a király istenségének elismerése nem okozott különösebb gondot. A
Palesztina területén élő monoteista zsidóság számára azonban elfogadhatatlan volt ez a
törekvés. Az asszír hódítás óta folyamatosan nagyhatalmi függésben élő zsidók minden olyan
uralmat elfogadtak, amely vallásukkal szemben toleráns (megértő, türelmes, a másságot
elfogadó) volt. IV. Antiokhosz Epiphanész azonban istenítésének megtagadására rendkívüli
kegyetlenséggel válaszolt. Elfoglalta Jeruzsálemet, megszentségtelenítette a Templomot,
megkínoztatta és megölette azokat a zsidókat, akik nem voltak hajlandók szobra előtt áldozatot
bemutatni. Az ő környezetében születtek meg azok a zsidóellenes elbeszélések, amelyek
adalékokat szolgáltattak a további évszázadok antiszemita (zsidóellenes) irodalmának. A durva
erőszak hatására bontakozott ki Hasmoneus Mattathiásnak és fiainak, elsősorban Júdás
Makkabeusnak a felkelése Kr. e. 168-ban. A több mint két évtizedig elhúzódó küzdelem
eredményeként Kr. e. 142-ben a zsidók széles körű függetlenséget kaptak, a Hasmoneus család
tagjai először főpapként, majd királyként kormányozták az újra önálló Izraelt.

A Szeleukida Birodalom peremvidékei

A Szeleukida Birodalomból kiszakadó vagy annak környezetéhez tartozó hellenisztikus
államok közül a legjelentősebbek a grékobaktriai királyság, a boszporoszi állam, Pergamon és
Rhodosz.
A baktriai királyság fénykora a Kr. e. 3. század utolsó és a 2. század első harmadára esett.
Ebben az időszakban kiterjeszkedett egész Kelet-Iránra s az Asóka uralma után lehanyatló
Maurja Birodalom észak-indiai részére, egészen a Gangeszig. Gazdasági életében a virágzó
mezőgazdaság mellett a legjelentősebb szerepet a Távol-Keletet a Mediterráneummal összekötő
karavánutak kereskedelmi forgalma játszotta. Rövid virágzás után a Kr. e. 2. század folyamán a
Belső-Ázsiából délre nyomuló sakák megdöntötték a görög származású uralkodók hatalmát, a
görög nyelvű lakosság pedig hamarosan beolvadt a keleti népek tömegébe.
A boszporoszi állam legfontosabb gazdasági tevékenységét a Mediterrnaeum felé
irányuló gabona- és rabszolgakereskedelem, valamint az ázsiai területeknek termelő
fémművesség jelentette. A Kr. e. 3. század végétől az állam hanyatlásnak indult, a 2. század
végén területét a Fekete-tenger déli partján fekvő Pontosz kebelezte be.
Pergamon a Szeleukida Birodalomból vált ki a Kr. e. 3. század közepén. Jelentős állammá
azáltal növekedett, hogy a térségben megjelenő rómaiak szövetségese lett, akik ezt területekkel
jutalmazták. A gazdasági életben a szőnyegszövés és a fémművesség mellett különleges
kultúrtörténeti jelentőségre tett szert a pergamen-előállítás. Ezt a rendkívül finomra cserzett
kecskebőr íróanyagot használták a pergamoni könyvtárban, amely az alexandriainak
versenytársa volt. (Mellesleg a pergamen feltalálásának köszönhető a mai könyvforma
kialakulása is, ugyanis ezt az íróanyagot nem lehetett tekercsben használni.) A Kr. e. 2. század
első felében épült fel a pergamoni oltár, a hellenisztikus képzőművészet csodálatos alkotása,
amely ma Berlin egyik múzeumában látható. Pergamon utolsó uralkodója III. Attalosz volt (Kr.
e. 139-133), aki – hogy megelőzze a római hadsereg hódítását – végrendeletében Rómára hagyta
államát. Példáját később más kis-ázsiai uralkodók is követték.
Alexandrosz hódításainak következtében a görög történelem súlypontja kelet felé
tolódott. Így a görög szárazföld, Kis-Ázsia, Fönícia és Egyiptom összekötő útvonalainak
csomópontjában fekvő Rhodosz jelentősége komoly mértékben megnőtt. A szigetállam ügyesen
egyensúlyozott a nagy hellenisztikus államok között, mindig annak oldalára állva, amelyik
éppen nem jelentett veszélyt. A Kr. e. 3. század közepétől a sziget flottája tartotta féken az Égei-
tenger szigeteinek kalózait. Pergamonhoz hasonlóan Rhodosz is Róma szövetségese lett
Makedóniával szemben, s a hódító hálája nem is maradt el. Gazdasági életének meghatározó
eleme volt a tengeri kereskedelem s az ehhez kapcsolódó bankügyletek. Virágkora akkor ért
véget, amikor megingott szövetségesi hűsége Rómához. A rómaiak válaszul Déloszt kezdték
támogatni, s ezzel Rhodosz kereskedelme és bankélete hanyatlásnak indult.

Makedónia és a görög anyaország

A diadokhoszok küzdelmeinek lezárultával, mint láttuk, Antigonosz Gonatász (Kr. e.
283-239) szerezte meg Alexandrosz örökségének európai részeit. Az általa birtokolt terület jogi
szempontból három különböző helyzetű egységre tagolódott: a makedón törzsországra, az
ezzel határos – még II. Philipposz által megszerzett – területekre és a Thermopülaitól délre eső
hódításokra.
A törzsországban a lakosság többsége kisbirtokos paraszt volt, akik földjeik felett teljes
jogú tulajdonosként rendelkeztek. Az uralkodó egy volt a nagyobb birtokosok között,
kizárólagos állami – azaz uralkodói – jogot csak az erdők és a bányák hasznosítása terén
birtokolt. A lakosság háború esetén hadköteles volt, az állam kiadásainak fedezéséhez
földadóval járult hozzá. Ennek összege valószínűleg a termés egytizedét tette ki.

A hadsereg magvát egészen a római hódításig a törzsország parasztjaiból kikerülő

nehézfegyverzetű phalanx jelentette. Mivel Alexandrosz hódító útja és a diadokhosz háborúk
következtében csökkent Makedónia lakossága, az Antigonidák igyekeztek megkímélni az
értékes katonaelemeket. Pótlásukra és helyettesítésükre zsoldosokat fogadtak fel és thrákokat
telepítettek be az országba.
A kerületekre osztott törzsországot az ezek élén álló ún. episztatészeken keresztül
közvetlenül irányította a király. A poliszok igen széles körű önkormányzati joggal
rendelkeztek, a polgárság által hozott határozatok felsőbb jóváhagyás nélkül is érvényesek
voltak. Ez még Pella, az uralkodói székhely esetében is így volt. A makedón alattvalók viszonya
uralkodóikhoz más jellegű volt, mint a többi hellenisztikus államban. Nem istenítették a királyt,
az udvartartás egyszerűbb, fényűzésmentesebb volt. III. Antigonosz Dószón (Kr. e. 227-221)
idejében arra is sor került, hogy a királyi rendeleteket a király és a makedónok közössége
nevében bocsátották ki.
Némileg más volt a helyzet a meghódított területeken. Itt a fegyverrel szerzett jog alapján
az uralkodó igényt tartott – a poliszok földjeitől eltekintve – minden területre. Ezen földek egy
részét katonatelepeseknek vagy a király „barátainak” engedték használatra – feltehetőleg adó
vagy szolgálat fejében. Más részük közvetlen királyi birtok maradt, amit bérlők műveltek.
A közigazgatás élén a sztratégoszok álltak, akik a legfőbb katonai és bírói hatalmat is
kezükben tartották, nekik voltak alárendelve az episztatészek. Ezen a területen a poliszok
önkormányzata is korlátozottabb volt, a törzsországtól eltérő helyzetüket az uralkodókultusz
emlékei is mutatják.
A Thermopülaitól délre eső meghódított területek (Hellász keleti partvidéke és a
Peloponnészosz egy része) felett az Euboián és Korinthoszban lévő helyőrség és a korinthoszi
fellegvárban székelő sztratégosz gyakorolta a felügyeletet. Az ide tartozó poliszok helyzete
koronként eltérő volt, aszerint változott, hogy közvetlenebb (pl. helyőrség) vagy közvetettebb
(pl. makedónbarát türannosz) befolyás érvényesült felettük. Antigonosz Dószón – II. Philipposz
és Alexandrosz példáját követve – a poliszokat szövetségbe szervezte.

Az Antigonidák államától formálisan független görög területeken két jelentősebb

szövetség jött létre: az aitóliai és az akhaiai. Szervezetük hasonló jellegű volt, mindkettőben az
összes felnőtt polgár népgyűlése döntött a legjelentősebb ügyekben, s választott évről évre
tisztviselőket. A szövetségek élén a sztratégoszok álltak, munkájukat a lovassági parancsnok
(hipparkhosz), a jegyző (grammateusz) és a szövetségi tanács segítette. A szövetségi költségeket
külön szövetségi adók fedezték, ennek kezelésére külön tisztviselőket választottak. Igazi
fővárosa egyik szövetségnek sem volt, az akhaiaiak Aigion Zeusz-templománál tartották
gyűléseiket, az aitóliaiak pedig a thermoni Apollón-templomnál.
Az Antigonidák és a görög poliszok küzdelmei
Mint láttuk, Hellász területén már Alexandrosz ázsiai hadjárata idején, majd halálakor
makedónellenes felkelésekre került sor. Ezeket azonban Antripatrosznak sikerült leverni. A
diadokhoszok küzdelmeinek idején az egyes poliszokat a különböző jelöltek vonták befolyásuk
alá. Később, az Antigonidák hatalmának megszilárdulása után, egyes városállamok az
Antigonosz Gonatász ellen fellépő II. Ptolemaiosz Philadelphosz oldalán próbálták kivívni
önállóságukat. Így robbant ki a vezetőjéről elnevezett khremonidészi háború (Kr. e. 267-261),
melyben Athén és Spárta szövetsége végül alulmaradt.
A következő háborút az akhaiai szövetség vezető politikusa, Aratosz indította Antigonosz
Gonatász ellen. III. Ptolemaiosz Euergetész pénzügyi támogatásával és Spárta szövetségét
megnyerve Kr. e. 243-ban kiszorítottá a makedón helyőrséget Korinthoszból, majd sorra
megbuktatta a makedónbarát türannoszokat a Peloponnészoszon. Az aitóliai szövetség
ugyanekkor semleges politika folytatására tett ígéretet az Antigonida uralkodónak.
II. Démétriosz (Kr. e. 239-229) uralkodása alatt azonban az aitóliai szövetség is
szembefordult Makedóniával. Kihasználva az Antigonida államot észak felől ért támadásokat,
szinte egész Közép-Görögországot elfoglalta, Athén is megszabadult a makedón helyőrségtől. A
Démétrioszt követő Antigonosz Dószón (Kr. e. 229-221) nem is gondolt Hellasz
visszahódítására, amikor azonban számára kedvező fordulat következett be. Spártában III.
Kleomenész király mélyreható társadalmi reformokat vezetett be, s szembekerült az akhaiai
szövetséggel. Aratosz, aki eddig a makedónok engesztelhetetlen ellenfelének bizonyult, ekkor
maga hívta be Antigonosz Dószónt a Peloponnészoszra. Az akhaiai szövetség és Makedónia
egyesített erői Szellasziánál döntő vereséget mértek Spártára Kr. e. 222-ben. A hellén anyaország
történetének a római beavatkozás előtti utolsó eseménye az ún. szövetséges háború volt,
amelyet Kr. e. 220-217 között az aitóliai szövetség ellen vívott V. Philipposz, makedón-görög
egyesített hadak élén. V. Philipposz (Kr. e. 221-179) azonban szövetségre lépett Róma
ellenfelével, Karthágóval, s ezzel kiprovokálta a Földközi-tenger új nagyhatalmának támadását
– a térség története ezzel a római történelem részévé vált.

A hellénizmus kultúrája
Alexandrosz hódításaival a görög civilizáció kilépett a korábban megszokott városállami
keretek közül. A Kelet hatalmas, ősi kultúrájú területei nyíltak meg a hódítók előtt, akik a görög
aranykor örökségét vitték oda magukkal. A hellenizmus korára nem a két kultúra egymással
való szembenállása, hanem inkább békés együttélése, alkalmasint egymást megtermékenyítő
közössége a jellemző. Az ismert világ váratlanul látványosan kitágult, s a kor embere már nem a
polisz kereteiben gondolkodott, hanem az oikumenében, az „egyetemes”-ben.
A hellenisztikus világ a változások világa volt. Korábban elképzelhetetlenül felgyorsult a
tudomány és a művészet fejlődése. A technika a kezdeti nekilendülés után megtorpant, amiben
jelentős szerepe volt a tömeges rabszolgamunkának is. A művészetek és a tudományok sokak
számára váltak hozzáférhetővé, ami valamiféle kulturális „felhígulást” is eredményezett. A
hellenizált világ polgára rájött, hogy a politikában, a közéletben való részvétel lehetősége
elveszett számára, ezért saját életével, ennek komfortosabbá változtatásával kezdett foglalkozni.
A százezres nagyvárosokban a periklészi korhoz képest elképzelhetetlenül modern élet
bontakozott ki. E városok polgárai az élet szinte minden területén igyekeztek új utakat keresni,
ami döntően meghatározta a hellenizmus civilizációjának jellegét.
A filozófia
A hellenizmus bölcseletét nem lehet pusztán a hellén politikai virágkor idejére tenni, hisz
az tovább, legalább a Kr. u. 3. század végéig létezett. A hellenizmus korában tovább élt a
cinikus, a peripatetikus és a platóni filozófia, ám új irányzatok is megjelentek, melyek közül
három – az epikureizmus, a sztoicizmus és a szkepticizmus – legfontosabb jellemzőit
vizsgáljuk a következőkben.

A sztoicizmus
A filozófiai irányzatot a ciprusi Zénón (Kr. e. 262†) hozta létre. Az athéni sztoa
poikilében, a „tarka csarnokban” tartotta előadásait, s innen a sztoicizmus neve is. Az iskola
nem volt egységes, több irányzatra és korszakra tagolható. Épp ezért csak általános jellemzőit
tekintjük át.
Zénón egyik legfőbb tétele az isteni gondviselésről szól. Szerinte minden jó és rossz
Istentől ered. A rossz azért, hogy próbára tegye az embert. Zénón tehát feltételezi, hogy a
gondviselés az ember javát szolgálja. Az ember legfontosabb feladata az, hogy a rossztól
megmentse magát. Ezért a természettel összhangban kell élnie. Az emberi élet a végzetnek van
alávetve, ami elől nem térhet ki. „Ha beleegyezel végzetedbe, akkor vezet, ha nem egyezel bele,
akkor kényszerít” – írja a római Seneca, Nero császár nevelője.
A sztoikusok legnagyobb hatású elmélete a szenvedélymentes életmódról – apatheia –
szól. Véleményük szerint a szenvedély nem más, mint a logosz betegsége, amely ellen küzdeni
kell. Mivel a törvény felismerése mindenkinek megadatott, ezért az ember tevékenysége nem
korlátozódhat csak az egyénre. Léteznie kell az emberiségért érzett felelősségnek. Ez a
felelősség elsősorban a közjóért való fáradozást jelenti, tehát a sztoicizmus nemcsak elmélkedő,
hanem „cselekvő” magatartást is hirdet.
A sztoikus filozófia Marcus Aurelius római császár gondolkodásában az államhatalom
legmagasabb csúcsára is eljutott. Láthatjuk, hogy a nagy hatású irányzat az emberi lét fő célját, a
boldogságot, a világ elviselésén keresztül vélte elérhetőnek. Ha azonban az ember nem képes a
világot elviselni – a sztoikusok szerint -, joga van az életből való önkéntes kilépésre (exagógé).
Közismert, hogy több neves sztoikus – köztük Zénón – éhhalállal vetett véget életének.

Az epikureizmus
A sztoicizmus ellentéte az epikureizmus, melynek középpontjában a kellemes, szép élet
(hédoné) áll. Epikurosz (Kr. e. 270†) athéni kertjében ismertette tanításait, melyekkel három
félelemtől: az istenek, a halál és a természet félelmétől kívánta hallgatóit megszabadítani.
Bár nem tagadta az istenek létét, nekik az emberi világban semmiféle jelentőséget nem
tulajdonított. Sőt, azt tanította, hogy a természetben a véletlen játszik uralkodó szerepet, tehát
semmi okunk arra, hogy a fátumtól féljünk.
Epikurosz erkölcstanának (etikájának) lényege szerint az ember, miután megszabadult
félelmeitől, képes a boldogság elérésére. A boldogság forrása az igazságos, szép és kellemes
élet, ami csak a zavartalan lelkiállapottal, az ataraxiával érhető el. Az ataraxiához hozzátartozó
kellemes életmód nem a gyönyörök mértéktelen hajhászását, hanem épp ellenkezőleg, a
mértékletességet jelentette. Epikurosz és követői legkellemesebb tevékenységnek a bölcsek
baráti társaságban való együttlétét, s a politikától és a hatalomtól való elzárkózást tartották.
Köztudott, hogy a filozófust athéni kertjében nők és rabszolgák is felkereshették.
A szkepticizmus
Az irányzat alapítója az éliszi Pürrhón (Kr. e. 275†), aki szintén az ataraxiához való
eljutást helyezte gondolkodási rendszerének centrumába. Ezt azonban nem mértéktartással,
hanem az ítéletektől való teljes tartózkodással kívánta elérni. Véleménye szerint ugyanis a lelki
rendíthetetlenséget csak az képes elérni, aki helyes ítéleteket tud alkotni a világról. Ilyenek
viszont nem alkothatóak, mert az embert érzékei megcsalják. Így tehát nem marad más, mint az
ítéletekről való lemondás. Ezzel a szkeptikusok lényegében tagadták a világ
megismerhetőségét, amivel rokonságba kerültek a szókratészi filozófiával (...tudom, hogy nem
tudok semmit.).

A hellenizmus művészete

Építészet, képzőművészet
A hellenizmus a városiasodás – urbanizáció – fénykora volt a Mediterraneum keleti
térségeiben. A legjelentősebb városok Pergamon, Antiokheia, Szeleukeia, Alexandria,
Rhodosz és Szürakúszai voltak. A művészeti tevékenység szinte minden formája ezekbe a
városokba összpontosult. Építészeti jelentőségét tekintve is kiemelkedik közülük Alexandria és
Pergamon.
Alexandria
„Nyílegyenest magasul, felhőt karcolva mered fel
most e torony s iszonyú messzi vizekre tekint...”
(Poszeidipposz)

Aki hajón közeledett a Ptolemaioszok fővárosa felé, ha éjszaka volt, már 60 kilométerről
láthatta Pharosz szigetének világítótornyát. A hatalmas, mintegy 120 méter magas
márványépület tetejéről homorú tükrökkel, éjszaka pedig tűzzel világítottak. A Kr. u. 14.
századig álló torony nem véletlenül vált a hellén világ egyik csodájává.
A város helyét zseniális érzékkel választotta ki Alexandrosz. Távol volt ugyanis a
Nílustól, mocsaras, kedvezőtlen helyen feküdt, ennek ellenére majd kétezer évre a
Mediterraneum legfontosabb városainak egyikévé vált. A nagy király 1,5 km-es mólóval kötötte
össze Pharosz szigetét a szárazfölddel. A móló mindkét oldalán jelentős kikötő jött létre. A
tengerparttól nem messze egy tó terült el, s a város a part és a tó közötti sávra települt.
A városban két agorát építettek, egyet politikai, egyet pedig kereskedelmi központnak. A
város látványosságai közé számított a már messziről látható királyi palota és a hozzá tartozó
kikötő. Alexandria sorsa ezektől a kikötőktől függött. Innen vitték ki Egyiptom és a város
üvegedényeit, vásznát, kerámiáit és ékszereit. Ide érkezett délről az elefántcsont, az arany, a
drágakő, a selyem és a fűszerek, északról a hal, a sajt, a gyümölcs és a rabszolgák.
Sztrabón, a híres geográfus a várost az oikumené (a világ) fővárosának és legnagyobb
kikötőjének tartotta. Alexandria rá is szolgált erre a méltatásra. A majd 900 ezer lakosú város a
hippodamoszi elvek szerint épült. „Sakktábla” alaprajzú volt, 6 kilométer hosszú és 1,5
kilométer széles. A négy kapuhoz 30 méter széles főutak vezettek, az utcák derékszögben,
nyílegyenesen metszették egymást. Számtalan üzlettel, lakóházzal, palotával és középülettel
büszkélkedhetett, legfőbb látványosságai azonban a parkok voltak. A város nevezetességei közé
tartozott még Alexandrosz síremléke és a Szeraphisz-temploma. (Szeraphisz Ozirisz görög
„változata” volt, akit később Zeusszal is azonosítottak.)
 A város lakosságának jelentős részét a jogilag elkülönülő makedón-görög lakosság tette
ki, ám jelentős számú egyiptomi és egy nagy létszámú zsidó diaszpóra is élt itt. Az alexandriai
zsidó közösség – a Mediterraneum más városainak diaszpórájával ellentétben – jómódú volt és
jogi kiváltságokkal is rendelkezett.
Alexandriában széles hivatalnokréteg tevékenykedett, akiknek az ősi egyiptomi
államigazgatási tradíciók átformálása volt a feladata. A városban számtalan katona és hajós
állomásozott. Évszázadokig innen próbálták a Ptolemaioszok a birodalom védelmét megoldani.
A haditechnika változását jól jellemzi egy Ptolemaiosz Philopatór számára épített hadihajó.
Majd 60 méter hosszú, 40 evezősoros, fedélzetén 3000 katonát szállító, 4000 evezőssel hajtott
óriás volt.
Kelet „új Athén”-je
Alexandria mellett Pergamon vált a hellén világ legismertebb városává. I. Attalosz Szótér
uralma alatt lett királyi székhely. Az uralkodó legyőzte a Szeleukidákat, majd az országára
támadó kelta galatákat is. Ez utóbbi győzelem emlékére készíttette bronzból a Haldokló gallus
és a Hitvesét megölő gallus címmel ismert szobrait, melyeket Athénben állíttatott fel. Az
emlékművön a győztesek nem szerepeltek. A gallokat vitézségük és dicsőségük teljében
ábrázolták, valószínűleg azért, mert a király a hellének előtt bizonyítani kívánta, hogy
veszélyes, vitéz ellenfeleket győzött le. Attalosz a városban látványos építkezéseket kezdett,
könyvtárat alapított, s megpróbálta ide csábítani a kor jeles tudósait. Az állam a hellén világban
gazdagságáról volt híres. Attalosz utódai az 5 millió, meglehetős jómódban élő lakos adóiból
bőven áldozhattak a kultúrára.
A várost II. Eumenész építtette ki világvárossá. Mivel hegyre épült, teraszokat képeztek
ki, így a település három szintre tagozódott, melyeket 9-10 méter magas védőfal vett körül,
végül egy erőd koronázott meg. Az erőd jórészt fegyverraktárnak készült. Pergamon azonban
nem erről, hanem az agorától nem messze épített, ma a berlini Pergamon Múzeumban látható,
II. Euinenész által emeltetett oltárról vált világhírűvé. Az oltárt Athéné Niképhorosznak, a
Győzelemhozónak szentelték. A 36x34 méter alapterületű építmény egy majd 6 méter magas
talapzaton állt, s a lépcső felőli oldalát 130 méter (!) hosszú dombormű díszítette. Ez klasszikus
témát, a Gigantomakhiát – a gigászok és az istenek harcát – ábrázolja. A számtalan szereplőt
felvonultató alkotás tipikus hellenisztikus ideál szerint készült. A megfejtéshez mitológiai és
irodalmi ismeretek garmadája szükséges, ami arra is utal, hogy a kor ízlésének az „elvont”, sok
jelentésárnyalattal bíró, bravúros technikával megoldott képzőművészeti alkotások feleltek
meg.
Nemcsak az uralkodók voltak művészetbarátok. A korban számos biztos ízlésű, módos
műgyűjtő tevékenykedett, aki jelentős összegeket volt hajlandó egy-egy becsesebb darabért
áldozni. De ha nem sikerült megszereznie az eredetit, olcsóbban hozzájuthatott a – gyakorta
tömeggyártással készülő – másolatok valamelyikéhez.
Festészet és szobrászat
A korabeli festészetről keveset tudunk, de a fennmaradt számtalan kiváló minőségű
mozaik jól jellemzi a festészeti törekvéseket is. Paradox módon mutatja a művészet iránti
érdeklődést egy Kr. e. 146-ban történt eset. II. Attalosz Róma szövetségében részt vett
Korinthosz elfoglalásában. A rómaiak a műalkotások értékesebbnek vélt darabjait Rómába
szállították, a többi az utcákon hányódott. Attalosz felismert egy 5. századi festményt, s 100
talentumot ígért érte a római parancsnoknak. A katona rájött, hogy értékes alkotásról van szó, s
így azt inkább Rómába küldte.
 A hellenizmus korának szobrászata nemcsak a kis, kifinomult alkotások készítésében
jeleskedett. A rhodoszi kikötőben Héliosz tiszteletére megépítették az ókor egy másik csodáját,
az ún. Rhodoszi Kolosszust. A szobor méretei valóban kolosszálisak voltak. Kr. e. 305-ben
Démétriosz Poliorkétész kiváló hadigépekkel egy éven át vívta a várost, ám sikertelenül kellett
elvonulnia. A győztes rhodosziak elhatározták, hogy otthagyott hadigépei árából emlékművet
állítanak. A lindoszi Kharészt bízták meg, aki 20 tonna vasból és bronzból alkotta meg a 36
méter magas szobrot. Az üreges alkotást kő- és vasváz hordozta. Kr. e. 227-ig állt, ám ekkor egy
földrengés ledöntötte. 800 évvel később egy zsidó kereskedő vette meg az araboktól a
maradványait. Állítólag majdnem ezer teve kellett elszállításához. A rhodoszi művészek
alkotásai Mediterraneum-szerte ismertek voltak, mint például a Szamothrakéi Niké és a
Laokoón-csoport.
A hellenizmus írásbelisége
Aligha tudnánk jobban jellemezni a hellenizmus tudományos gondolkodásának,
írásbeliségének színvonalát, mint az Alexandriai Muszeion bemutatásával.

A Muszeion
A szó eredetileg a múzsáknak szentelt helyet jelentett. Az első Muszeiont még Platón
alapította, mint a múzsák tiszteletére szentelt kultikus társaságot. A Kr. e. 3. század fordulóján I.
Ptolemaiosz Szótér hívására Athénból érkezett a phaléroni Démétriosz, hogy az alexandriai
Muszeion létrehozásában segédkezzék.
Az alexandriai társaság élén a király által kinevezett pap állt, aki az állami felügyeletet is
ellátta. A király gondoskodott a tudományos kutatások anyagi hátteréről, valamint ő nevezte ki
a Muszeion tagjait. Ezáltal az itt dolgozó tudósoknak le kellett mondaniuk függetlenségükről,
viszont minden lehetőséget megkaptak kutatásaik folytatásához. Az intézményhez állat- és
botanikus kert is kapcsolódott. Lehetőség nyílt boncolásokra és egyéb természettudományos
vizsgálódásra is. I. Ptolemaiosz a tudósok segítésére alapította a Nagy Könyvtárat, mely az
időszámításunk kezdete körüli időkben már vagy 700 000 tekercset számlált. A könyvtár írnokai
minden Alexandriába érkező írásos alkotást lemásoltak. A királyok gyakorta kértek kölcsön
fontos alkotásokat, hogy azokról másolatot készíttessenek. (Néha megesett, hogy „elfelejtették”
visszaadni az eredetit.) A könyvtár élén elismert írók, kutatók álltak, mint a költő Apollóniosz
Rhodiosz vagy a csillagász Eratoszthenész. Elsősorban filológiai – szöveggondozási –
munkákat végeztek itt. A Kr. e. 2. században állítólag hetven tudós férfiú két hónap alatt itt
fordította le héberről görögre az Ószövetség könyveit, mely fordítás a hetven tudósról kapta a
nevét is: „Septuaginta” („Hetvenes”).
A könyvtárban őrizték még a görög drámairodalom és a homéroszi epika
szövegváltozatait. A Muszeionban tanult a thrák Dionüsziosz, aki megírta A grammatika
művészete (Tekhné grammatiké) című munkáját, melyben lefektette a szakszerű, tudományos
grammatika alapjait. E tudomány szorosan kapcsolódott a hellenizmusban magas szintre emelt
retorika művészetéhez.

A hellenisztikus tudomány
Elmúlt a világot egyetlen egységes rendszerbe összefoglaló filozófus-tudósok kora. A
hellenizmus megteremtette a tudósok új típusát, a szaktudóst: a matematikust, a csillagászt, a
geográfust, az orvost, a botanikust. Megjelent a technika tudósa, a modern értelemben vett
mérnök. A tudósok személye még legtöbbször összekapcsolja a már önálló szaktudományokat.
 A szűk poliszvilág kitágulása Alexandrosz világbirodalmává, majd hellenisztikus
utódállamokká természetesen hatott a görög nyelvre is. Módosult szókészlete, sok különféle
nyelvjárás háttérbe szorult az új görög köznyelv, az attikai nyelvjáráson alapuló koiné mögött.
A koiné lett a hellenisztikus monarchiák és a görög poliszok nyelve, de közvetítő nyelvként a
birodalmak nem görög népei között is elterjedt. A koiné lett a hellenisztikus tudomány és
irodalom nyelve is.
Alexandriában – a Muszeion mellett – volt még egy másik könyvtár, a Szarapisz-
templomban, amely nyitva állt az olvasók szélesebb köre előtt is. Nagy könyvtárak voltak még
Pergamonban és az Orontész melletti Antiokheiában is.

Az antik tudománynak, így a hellenisztikusnak is, a leggyengébb oldala a kísérletezés

kezdetlegessége volt. Ezért azokon a területeken érte el a legnagyobb eredményeket, ahol a
kísérletezésnek kisebb a jelentősége az elméleti megfontolásokhoz képest (matematika –
geometria).
A hellenisztikus matematika és fizika olyan eredményeket ért el, hogy majd kétezer évig
a klasszikus geometriát és fizikát jelentette, és még ma is ezeken az ismereteken keresztül
vezetik be a fiatal generációkat e tudományokba.

Alexandriában élt és alkotott Eukleidész (Kr. e. 365 -300), az ókor alighanem legnagyobb
matematikusa. „Elemek” című korszakalkotó, 13 részes munkájában a zseniális tudós elődeinek
minden tudományos eredményét harmonikus rendszerbe foglalta. A mű első hat kötete
alapozta meg a 19. századig (Bolyai-Lobacsevszkij) érvényes geometriát. Nem csupán az általa
megfogalmazott tételek rendkívüli jelentőségűek a geometriában, hanem a módszertana is.
Tételeit logikusan vezeti le, a meghatározásokból (definíciók), feltételekből (posztulátumok) és
sarkigazságokból (axiómák). De Eukleidész munkássága kiterjedt a számelméletre, a geometriai
optikára, sőt a zeneelméletre is.
A pergéi Apollóniosz adta a kúpszeleteknek a ma használt ellipszis, parabola, hiperbola
elnevezést, és elmondott róluk annyit, hogy másfél évezredig nem tudtak újat hozzátenni. A
„pi” értékét 3,14169-nek állapította meg, és készített egy gyorsszámológépet is.
Kr. e. 287-ben született Szürakúszaiban Arkhimédész, a legnagyobb görög fizikus,
matematikus és feltaláló. Apja csillagászattal foglalkozott. Plutarkhosz tudósítása szerint baráti,
sőt rokoni kapcsolatban állt II. Hierónnal, Szürakúszai uralkodójával. Az tény, hogy miután az
egyiptomi Alexandriában tanult, visszatért szülővárosába, és az uralkodó udvarában
tevékenykedett mint tudós és mérnök. Itt, Szürakúszaiban halt meg Kr. e. 212-ben, amikor a
rómaiak bevették a várost. Életéhez számos ismert történet kötődik.
Bár Arkhimédész a matematikában is maradandót alkotott, hírnevét inkább fizikai
természetű kutatásai – és azok következetes mechanikai alkalmazása – alapozta meg. A
matematikában megsejtette a differenciálszámítást. Jelentős munkákat írt a gömb és henger
felületének kiszámítására, a kúpszeletek forgástesteiről. Az „Úszó testekről” című könyvében
megfogalmazott hidrosztatikai tétele, amely a folyadékba mártott testek súlyveszteségét írja le,
mindmáig eredeti formájában érvényes.
A mechanikában felfedezte az arkhimédészi csavart – egy, halála után kétezer évig
általánosan használt vízkiemelő szerkezetet –, a mozgó csigát, a csigasort, a fogaskereket.
Kidolgozta az egyszerű gépek, így az emelők elméletét („Adjatok nekem egy szilárd pontot, és
kiemelem sarkaiból a világot”). Zseniális mérnökként kifejlesztett hadigépezetei: hajítógépei,
darui a második pun háború idején több mint egy évig megvédték ostromlott városát a
rómaiaktól.
 Az ókori csillagászat a görögöknél érte el csúcspontját. A görög tudósok kevesebb időt
fordítottak az égbolt rendszeres megfigyelésére, viszont az átvett ismereteket, információkat
igyekeztek megmagyarázni, rendszerezni, és a nagy összefüggések bemutatásával
megpróbáltak átfogó képet adni a Világmindenségről.
Világképük középpontjában a mozdulatlan Föld állt. Egyedül szamoszi Arisztarkhoszról
(Kr. e. 310 k.-230 k.) tudjuk, hogy ezzel homlokegyenest ellenkező nézetet hirdetett (Kr. e. 250
k.). Szerinte a Nap központi helyzetet foglal el, és körülötte kering a Föld (heliocentrikus –
Nap-középpontú – világkép). Jelentős munkája még, hogy kidolgozta azt a módszert, amellyel
meghatározható a Föld, a Hold és a Nap viszonylagos nagysága, valamint a Hold és a Nap
távolsága.
A kor kiemelkedő tudósa volt az alexandriai Eratoszthenész (Kr. e. 276-193). Egy
személyben volt matematikus és fizikus, földrajztudós és csillagász, történész és filológus. Föld
kerületmérése a modern fokmérések előfutára volt. Felfedezte, hogy ugyanazon a napon eltérő
a napsugarak beesési szöge Szüénében (a mai Asszuánban) és Alexandriában. Ez csak úgy
lehetséges, ha görbült a Föld felszíne. Megállapította a Nap-magasság különbségét, és lemérette
a két város közötti távolságot, hogy kiszámíthassa a gömb alakúnak tartott Föld méreteit.
Számításainak eredménye alig tér el a valóságostól.
Eratoszthenész háromkötetes munkája címeként (Geographia) használja először a
geográfia elnevezést.
Hipparkhosz (Kr. e. 190-125) megfigyeléseit pontos szögmérésekkel egészítette ki.
Felbecsülhetetlen értékű a csillagkatalógusa, amely mintegy ezer csillag helyzetét tünteti fel.
Hat percnél kisebb hibával meghatározta a Nap járása szerinti év hosszát, és meglehetős
pontossággal megállapította a Hold méreteit, valamint a távolságát a Földtől.
Klaudiosz Ptolemaiosz (190 k.-161) – aki nem állt rokonságban a Ptolemaioszok egykori
uralkodóházával – legfőbb érdeme, hogy összefoglalta az ókor csillagászati eredményeit.
Hipparkhosz írásai elvesztek, és munkájáról ugyancsak Ptolemaiosz műveiből szerzett
értesülést a tudomány. Fő művét (Megalé szüntaxisz) az arabok lefordították (Almagest), és az ő
közvetítésükkel terjedt el Európában. A középkor csillagászai számára ez volt a legfontosabb
kútforrás. Ptolemaiosz alkotta meg a geocentrikus (Föld-középpontú) világkép legfejlettebb
változatát. A geocentrikus világkép szerint a gömb alakú, mozdulatlan Föld áll a Világegyetem
központjában, és az összes többi égitest körülötte mozog. A csillagok az éggömbbel együtt
állandóan egyforma sebességgel, keletről nyugatra mozognak a Föld körül. A rendszer valódi
mozgásnak tekintette a csillagok naponta megfigyelhető mozgását: a felkelését, lenyugvását. A
Hold és a Nap részt vesz a csillagok napi mozgásában, s ezenfelül nyugatról kelet felé haladó
mozgást is végez. A Nap a visszafelé irányuló mozgásában egy év alatt járja körbe az éggömböt.
Magyarázatot adott a bolygók látszólagos hurokszerű mozgására is. A geocentrikus
rendszerben is a Földhöz legközelebb a Hold van. A Holdon túl távolodó sorrendben a Merkur,
a Vénusz, a Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz végzi keringő mozgását. Akkor még csak az
említett öt bolygót ismerték.
Ptolemaiosz rendszere segítségével a megfigyelt jelenségek egy részét meg tudták
magyarázni, általában még a bolygók pályáját is előre ki tudták számítani. A számításokat
azonban gyakran nem igazolták a bekövetkező jelenségek, és a bonyolultabb mozgások
magyarázata sem volt levezethető a geocentrikus világképből.
Ptolemaiosz Geographiája majdnem azonos hatású, mint csillagászati munkássága.
Alexandrosz korának ismereteit állattanból még Arisztotelész dolgozta fel. Nagy Sándor
hódításaival a görögök előtt Indiáig feltáruló világ új ismeretek hatalmas tömegéhez juttatta a
tudósokat. A növénytan területén Arisztotelész tanítványa, a leszboszi Theophrasztosz
összegezte az ismereteket. Kidolgozta az első széles körű adatgyűjtésen alapuló tudományos
igényű növényrendszertant. Egy másik műve (Jellemek) kísérlet a korabeli társadalom
társadalmi és lélektani típusainak tanulmányozására.
Alexandriában vetették meg a filológiai tudománynak, elsősorban a homéroszi szövegek
gondos kritikájának az alapjait. Filológiai megfigyeléseik és következtetéseik még ma is
jelentősek. Az alexandriai filológia eredményeit Didümosz (kb. 80-10) foglalta össze.
A hellenisztikus korban az orvostudomány több neves képviselője és központja
működött. Legjelentősebb közülük a khalkedóni Hérophilosz kutató tevékenysége, aki először
ismerte fel az agy, a gerincoszlop és az idegek kapcsolatát és élettani jelentőségét.

Római hódítás a Földközi-tenger medencéjében (Kr. e. 265-146)

Harc a Földközi-tenger nyugati medencéjéért

Karthágó

A türoszi gyarmat
A hagyomány szerint Kr. e. 814-ben türoszi telepesek kis csoportja érkezett az észak-
afrikai Libüa partvidékének egyik védett öblébe. Nem a szokásos módon, előre megtervezett
gyarmatosítási szándékkal érkeztek, hanem menekültek szülővárosukból. Vezetőjük Dido
királynő volt (más források szerint Elissza). Bátyja, Pügmalión, miután apjuk halála után
megszerezte a királyi hatalmat, meggyilkoltatta Dido férjét, s az özvegy királynő a város
előkelői közül kikerülő híveinek egy csoportjával elmenekült.
A menekülők először Küprosz szigetén kötöttek ki, s onnan vitték magukkal Karthágóba
az – ugyancsak föníciai – főpapot. Az alapítás a monda szerint úgy történt, hogy az őslakóktól
akkora földet kértek, amelyet egy ökör bőrével be lehet takarni. Amikor megkapták az
engedélyt, az ökörbőrt hosszú csíkokra szabdalták, s azzal kerítették körül a területet, amelyen
a város felépült. A települést Újvárosnak (Karthadast) nevezték, ennek latinos formája volt a
Karthágó vagy Carthago.
Az eredethagyomány legendás történeteitől függetlenül a város alapítása szervesen
illeszkedik a föníciai gyarmatosítás történetébe. A föníciai városoknak a Kr. e. 12. században
már régészetileg is kimutatható kereskedelmi kapcsolataik voltak Tartésszosszal, amely az Ibér-
félsziget délnyugati partján jött létre. A mesés kincsekben gazdag területet az Ószövetség is
említi Tarsis néven. A távoli területtel való folyamatos kapcsolattartáshoz, a korabeli hajók
viszonylag kis méretei miatt, elengedhetetlen volt, hogy az útvonalon kereskedelmi és hajózási
támaszpontokat létesítsenek. Itt látták el a hajók személyzetét, s itt végezték az esetleges
javításokat is. Az észak-afrikai partvidéken tehát sorra jöttek létre föníciai alapítású
kikötővárosok, mint pl. a Karthágónál jóval korábban létesült Utica. Lehetséges, hogy ezekhez a
korábbi alapításokhoz és nem Türoszhoz viszonyítva nevezték Karthágónak Dido királynő
városát.

Karthágó közvetlenül a tengerparton, de jól védhető öbölben jött létre. Kedvező földrajzi
fekvése mellett az a tény, hogy a türoszi arisztokrácia egy csoportja alapította – ezt az
eredetmondák történeti magvaként elfogadhatjuk –, kezdettől fogva fölényt biztosított számára
a többi észak-afrikai településsel szemben. A város kezdettől fogva nagyobb önállóságot
élvezett, saját királyai, saját nemzetségi vezetőkből és papokból álló tanácsa kormányozták,
nem pedig türoszi helytartók. Mindezek következtében a föníciai gyarmatosítás válsága és
hanyatlása idején Karthágó természetes központja és vezetője lett a Földközitenger nyugati
medencéjében lévő föníciai telepeknek.

Ugyanekkor azonban erős gazdasági versenytárs jelent meg a térségben: a gyarmatosító

görögök.

Az önálló Karthágó
Türosz függetlenségének elvesztése megszüntette a többi föníciai telep anyaországi
kapcsolatait, a görögök gazdasági versenye őket is hátrányosan érintette. Ebben a helyzetben
szükségszerű és ésszerű volt, hogy ezek a gyarmatvárosok Karthágó vezetésével egyesüljenek a
közös problémák megoldására.

Így jött létre a Kr. e. 6. század második felében a karthágói birodalom. Kezdetben az
észak-afrikai Utica, Leptis, Hadrumetum, Lixosz és Tingisz, a hispaniai Gadeira, a szicíliai
Motüé és Lilübaion, valamint a szardíniai Nóra tartoztak a birodalomba. A meglévő
településeken túl azonban a hajózás szempontjából fontos pontokon újakat is hoztak létre. A
karthágói gyarmatosítás Afrikán túl kiterjedt a Baleári-szigetekre, Máltára, Szicíliára,
Szardíniára és Korzikára is. Ezzel párhuzamosan igyekeztek megszilárdítani helyzetüket a
libüai hátország felé is.

A város maga is terjeszkedett. A sík tengerpart legrégebbi települése, a kikötői

városnegyed (Kóthón) mellett létrejött a felsőváros (Bürsza), ahol a Kr. e. 6. század második
felében felépült a fellegvár. A Kr. e. 5. század végére épült ki teljesen az ekkor már 200 ezer
lakosú Karthágó. A kikötői negyed volt a gazdasági központ, itt álltak a legrégebbi szentélyek
is. Két kikötőt építettek, a külső volt a kisebbik, ami a kereskedelmi hajókat fogadta, ebből
lehetett bejutni a belső kikötőbe, ahol a hadiflotta horgonyzott. Ennek közepén, egy szigeten
vagy félszigeten állt a tengernagyi hivatal. A szentélyek mellett volt a piac, ahol a népgyűléseket
is tartották. A kikötő felől zsúfolt városnegyedek szűk utcái vezettek fel a négy dombra, ahol az
újabb lakónegyedek terültek el. Itt lakott a város kézműves, kiskereskedő és kikötői bérmunkás
lakossága. A fellegvár a legmagasabb dombon épült, ennek déli lankáira települt a
„legmodernebb” városrész, a Megara. Itt álltak a város előkelőinek mozaikokkal és
falfestményekkel díszített magánpalotái, díszkertekkel körülvéve.
A szárazföld felől hármas erődrendszer védte Karthágót, ennek méreteiről csak az antik
szerzők tudósításaiból értesülhetünk, mivel a rómaiak a város elfoglalásakor lerombolták. A fal
mentén voltak a kaszárnyák, valamint a harci lovak és elefántok istállója is. Az egykorú görög
városoktól eltérően a pun Karthágónak nem volt vízvezetéke, az ivóvizet ciszternák és kutak
biztosították.
A karthágói birodalom létrejötte megszilárdította a város helyzetét, s ez újabb
kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok kiépítésére adott lehetőséget. Az uralmi körzetük
peremén lévő államokkal kötött szerződéseik kereskedelmi, védelmi vagy szövetségi jellegűek
voltak.

Karthágó társadalma és államszervezete

Karthágó lakóinak eredetéből s az eddig megismert viszonyokból, gazdasági
tevékenységből egyértelműen következik, hogy a társadalom legfelső rétegét egy gazdag
kereskedőkből és hajótulajdonosokból álló arisztokrácia alkotta. Ők irányították a város
politikáját, kereskedelmük nemcsak a saját gazdagodásukat szolgálta, hanem az egész állam
érdekét is. Ők ültek abban a tanácsban, amely a csekély jelentőségű népgyűlés mellett a
valóságos hatalmat birtokolta.
A szegényebb rétegek bekapcsolódtak a kialakuló kézműiparba, kiskereskedelembe,
vagy a hajókon és a kikötőkben dolgoztak. A növekvő számú rabszolgát a mezőgazdaságban
használták.
A Kr. e. 6. század közepén a város élén Malkhosz állt. Ő szerezte meg Szicília nyugati
részét, de szardíniai hadjáratában kudarcot vallott, ezért tanácson belüli arisztokrata ellenfelei
megbuktatták. Utóda Mago lett Kr. e. 530 körül.
Mago több évtizedes kormányzásának legfontosabb eredménye a karthágói
zsoldoshadsereg megszervezése volt. Ennek a hadseregnek a magvát a karthágói arisztokrácia
alkotta, belőlük állt az ún. „szent csapat”, ennek mintája valószínűleg a perzsa „halhatatlanok”
nevű katonai egység volt. Ugyancsak karthágóiak adták a tisztikart, a sereg zöme azonban
idegen zsoldosokból állt.

Az utánpótlást részben a meghódolt népek katonaállítási kötelezettsége révén, részben

toborzással oldották meg. Ezzel a módszerrel Karthágó olyan méretű haderőt tudott kiállítani,
amire saját lakossága nem lett volna képes. Ugyanakkor a hadsereg gyengéje is éppen ez volt:
egyik része kényszerből vállalta a katonáskodást, másik része pedig csak addig volt hajlandó
szolgálni, míg megkapta a zsoldját. Így a hadsereg pont akkor került válságba, amikor a
legnagyobb szükség lett volna rá, katonai és gazdasági kudarcok idején. Az is problémát
jelentett, hogy ez a hadsereg nem az államhoz, hanem a zsoldot fizető hadvezérhez kötődött. A
sikeres hadvezér számára ez aránytalanul nagy politikai befolyást biztosított, ami eleve
gyanússá tette őket a tanács előtt. Akár feltűnő siker, akár a legcsekélyebb kudarc a hadvezér
bukását okozhatta.

A 480-as évektől alakultak ki azok az intézmények, amelyek az előkelők kollektív

hatalmát biztosították. Az állam élére két-két időszakosan választott suffet (bíró) került, az ő
kezükben volt a végrehajtó hatalom. A népgyűlés szerepe teljesen formálissá vált, az elvi
döntések meghozatalának és a suffetek ellenőrzésének joga a 300 tagú nagytanács és a 104 tagú
szűkebb tanács joga volt. A konkrét ügyekben való döntés előkészítésére a szűkebb tanácsból
jelöltek ki 5-10 fős bizottságokat. Az állam vallási életét 30 tagú papi bizottság irányította.

Karthágó a Kr. e. 5. század folyamán minden energiájával az afrikai területek felé fordult.
A tengeren expedíciók indultak el Nyugat-Afrika partvidékének felkutatására, ezek közül a
legnagyobb szabású vállalkozás Hanno útja volt a Kr. e. 5. században. Az erről készült
beszámoló adatai homályosak, csak feltételezhetjük, hogy a Hanno által elért legdélibb pont a
Szenegál folyó és az „istenek hajléka”-ként emlegetett Kamerun tűzhányó lehetett. Még
kevesebb ismeretünk van Hanno kortársának, Himilkónak északi irányú útjáról, melynek során
egy későbbi forrás szerint eljutott a brit szigetekig.
Ezeknek az utaknak azonban gyakorlati jelentőségük nem volt, mivel túl messze estek a
felfedezett területek az anyaországtól, s túlságosan kedvezőtlen volt az éghajlatuk. Annál
fontosabb volt az észak-afrikai partvidék meghódítása, amelynek eredményeként a Kr. e. 5.
század végére a partmenti sáv az Atlanti-óceántól Kürénéig Karthágó birtokába került. A
birodalom területén rendkívül sokféle nép élt, s az egyes népek, illetve városok feletti karthágói
fennhatóság sem volt azonos mértékű. Sokkal lazább függésben voltak az eredeti türoszi
alapítású városok például, mint a Karthágó alapította telepek. Az előbbiek önkormányzattal
rendelkeztek, s formailag egyenjogúak voltak Karthágóval, az utóbbiakat viszont helytartók
irányították, egy részüket adófizetésre és katonaállításra is kötelezték. A legsúlyosabb
kötelezettségek az afrikai barbár törzseket terhelték. A nagy területen szétszórt birodalom
politikai egységét Karthágó hajóhada biztosította.

A gazdaság és a társadalom átalakulása

Ekkor alakult ki az a pun típusú nagybirtok, ami később Róma számára is mintául
szolgált. A földtulajdonnak két formáját ismerték. Az egyik a magántulajdonban lévő,
rabszolgatartó nagybirtok volt, ennek termelése fedezte a város ellátását. A másik a távolabbi
területeken fekvő „állami föld”, amely a várost irányító arisztokrácia közös tulajdona volt (ún.
kollektív tulajdon). Az itt termelő törzsek adóit Karthágó a külkereskedelemben értékesítette.
Ennek a gazdasági változásnak a következménye volt, hogy a társadalom legalsó
rétegében megjelent és tömegessé vált a rabszolga-munkaerő. A rabszolgák kisebb hányada
hadifogoly volt, többségüket kereskedelem útján szerezték be. Ugyancsak ekkor alakult ki a
kereskedő-arisztokrácia mellett a nagybirtokos réteg, melynek érdeke már nem az új meg új
piacok szerzésére irányuló terjeszkedés, hanem a fennálló helyzet megszilárdítása volt.

További fontos változás volt a Kr. e. 5. század folyamán a kézművesipar fejlődése. Ennek
oka is a görög versenyben, illetve a közvetlen görög-barbár kapcsolatokban keresendő.
Karthágó ennek következtében kényszerült rá, hogy a közvetítő kereskedelem mellett saját
áruival is próbálkozzék. Mivel a görög iparral nem tudott minőségben versenyezni (kivéve a
bíborfestést és az üvegipart), az olcsó tömegtermelés lett kézműveseinek a feladata.

Anyagi és szellemi kultúra Karthágóban

A technikai találmányok terén a punok alulmaradtak ókori versenytársaikkal szemben.
Karthágó szellemi életéből leginkább a vallásukat ismerjük. Ennek a vallásnak a legősibb
rétege természetesen föníciai eredetű. A város legkorábbi két főistene Melqart, Türosz
védelmező istene és Astarté, a kánaáni termékenység-istennő voltak. A mögöttük álló istenvilág
többi tagja is keletről származott. A két legfőbb isten tengerparton épült szentélye között volt a
város közös áldozóhelye, a Tófet. Maradványainak feltárásakor félelmetes kép tárult a
régészek szeme elé. A kisgyermekek csontjait és hamvait tartalmazó rengeteg urna azt
bizonyítja, hogy Karthágóban is élt az elsőszülött gyermek feláldozásának ősi, barbár szokása.
Hitük szerint a termékenységet biztosító istenség részesedést kíván a saját adományából, annak
legjavát, „legelsejét”, a termés zsengéjét, az állatok első ellését s a házastársak első gyermekét.
Ez a hit különösen erős volt a föníciai-kánaáni térségben – az Ószövetség is ismeri a
gyermekáldozatot követelő Molokh istent. Ehhez járult az a hiedelem, hogy nagy veszély
esetén az isten segítségét csak különösen értékes áldozattal lehet megnyerni.
Amikor az anyaváros, Türosz elvesztette önállóságát, s ezzel a nyugati gyarmati telepeire
való hatását, háttérbe szorultak az ősi istenek is. Melqart utóda Ba al-Hamon, Astartéé pedig
Tanit istennő lett. A két isten eredete homályos, a váltás valószínűleg az arisztokrácia kollektív
hatalmának kialakulásával köthető össze, akik a királyi hatalmat védelmező Melqartot nem
szívesen tisztelték templomaikban. Ugyanebben az időben a többi föníciai istenség
meghatározott feladatkört kapott, ebben talán már a görög vallás hatását fedezhetjük fel.
Ugyancsak görög hatás figyelhető meg a pun művészetekben, a vázafestésben, a fal- és
mozaikképekben és az építészetben is. A karthágóiak saját irodalommal is rendelkeztek, erről
azonban szinte semmit nem tudunk. Amikor a rómaiak elfoglalták a várost, a zsákmányolt
kéziratokat egyik szövetségesüknek ajándékozták, s ezek nem maradtak fenn. Az egyetlen
alkotás, aminek a tartalmát ismerjük egy Mago nevű szerző (természetesen nem azonos a
hadvezérrel) mezőgazdasági tankönyve, amely a nagybirtokos gazdálkodásról szólt. (Ezt a
művet később a római senatus utasítására latin nyelvre is lefordították.)

A hatalom csúcsán
A Kr. e. 4. század folyamán Karthágó elérte fejlődése, nagyhatalmi helyzete csúcspontját.
A korabeli híradások szerint a birodalom nyugodt, kiegyensúlyozott belső viszonyok között élt.
A felszín alatt azonban súlyos feszültségek alakultak ki. Ellentét volt a kereskedő és a
földbirtokos arisztokrácia érdekeiben, politikai irányvonalában. A libüai mezőgazdasági
lakosság az állam minden meggyengülése idején fellázadt, s a már ismertetett okoknál fogva ezt
tette a hadsereg is. A hatalom csúcsán a külpolitika passzívvá vált, ennek következtében
peremterületeinek városai önállósodhattak. Közéjük tartozott a hispániai Gadeira is, aminek
következtében megszűnt a hispániai ezüst Karthágóba áramlása. Amikor a pun birodalom
szembekerült itáliai versenytársával, Rómával, még nagyhatalomnak számított, történelmi
pályafutása delelőjén azonban már túljutott.

Az első pun háború (Kr. e. 264-241)

A rómaiak és itáliai szövetségeseik egy jelentéktelen incidens következtében
keveredtek háborúba Karthágóval Kr. e. 264-ben. A harcok célja hamarosan Szicília
megszerzése lett. A rómaiak felismerték, hogy tervüket nem tudják megvalósítani Karthágó
tengeri uralmának megtörése nélkül. Ekkor láttak hozzá a hadiflotta kiépítéséhez, s Kr. e. 260
elejére már száz nagy, ötevezősoros hajó állt készen. Mindeddig Rómának nem volt említésre
méltó tengeri hadereje. Ráadásul bevetettek egy rendkívül egyszerű, de annál hatásosabb
találmányt, a csapóhidat, amellyel kiegyenlítették a karthágói hajók legénységének nagyobb
navigációs gyakorlatát (navigáció: a hajók irányítása). Ennek a csapóhídnak az alkalmazására
akkor került sor, amikor két ellenséges hajó megfelelő közelségbe került egymáshoz. A rómaiak
átvetették a csapóhidat az ellenséges hajóra, majd ezen átfutva lemészárolták a pun legénységet.
Az első nagyobb tengeri ütközetben, Mülai mellett már meg is mutatkozott az eredmény (Kr. e.
260-ban), ezt további győzelmek követték, majd Kr. e. 256-ban az eknomoszi hegyfok melletti
csatában döntő csapást mértek a karthágói hajóhadra. Az ezt követő időszakban a
hadiszerencse elpártolt a rómaiaktól. M. Atilius Regulus consul vezetésével egy hadsereg
kísérletet tett a Karthágó elleni közvetlen támadásra. A punok új hadsereget toboroztak,
vezéréül, Karthágó történetében először, egy idegen hadvezért, a spártai Xanthipposzt
szerződtették. Regulus serege vereséget szenvedett, ráadásul a hazaszállításukra küldött
hajóhad viharba került, és odaveszett (Kr. e. 255). Szárazföldön sikerült kiköszörülni a csorbát,
Kr. e. 253-ban bevették a rómaiak Panormoszt (a mai Palermo), majd két év múlva L. Caecilius
Metellus aratott hatalmas győzelmet a szigeten. A tengeren a legszerencsétlenebb év a Kr. e. 249
volt, ekkor érte a rómaiakat a drepanai vereség, majd ugyanebben az évben egy vihar
gyakorlatilag az egész flottát megsemmisítette. Az ezt követő évek karthágói sikereket hoztak, a
punok vezére ekkor már Hamilkar Barkasz volt. De Kr. e. 243 242 fordulójára Róma ismét
talpra állt, felépült az új flotta is, így a háború a tengeren dőlt el. Róma sikerrel vívta meg az
első pun háború utolsó tengeri csatáját Szicília nyugati partjainál, az Aegates-szigeteknél Kr. e.
241-ben.
 A több mint két évtizedes háború Karthágót kétségbeejtő helyzetbe sodorta. A
békekötéskor át kellett adnia Rómának egész Szicíliát, valamint a sziget és Itália között fekvő
szigeteket. Minden római hadifoglyot szabadon kellett engednie, s tíz év alatt 3200 talentum
hadisarc fizetésére kötelezték (kb. 83 tonna ezüst). Ráadásul a libüai földeket feldúlták Regulus
katonái, az államkincstár teljesen kiürült. Hogy a hadisarcot fizetni tudja, az állam megemelte
az adókat és megtagadta a zsold kifizetését a katonáknak. Ennek következtében általános
felkelés robbant ki, amit az ókori történetírók „engesztelhetetlen háborúnak” neveztek.
Karthágó kénytelen volt hazarendelni a szardíniai és korzikai helyőrségek katonáit, akik
Hamilkar Barkasz vezetésével végül leverték a lázadókat. Az őrizetlenül maradt két szigetet
Róma elfoglalta.
A veszteségek a római oldalon is igen nagyok voltak. Óvatos becslés szerint a
szövetségesekkel együtt több mint százezer ember és ötszáznál több hadihajó esett áldozatul a
háború során. Róma azonban magáénak tudhatta a győzelmet, annak minden előnyével együtt.
Nemcsak tekintélye, hanem területei is növekedtek, a háború alatt rengeteg rabszolgát szerezett,
és megkapta a hatalmas hadisarcot.
A legnagyobb nyereség Szicília volt. Néhány várost (Hierón szürakúszai állama)
leszámítva, a sziget településeinek lakói Róma alattvalói lettek, s tized formában adót kellett
fizetniük. Kr. e. 227-ben a tengeren túli birtokok igazgatását imperiummal felruházott
tisztviselőkre bízták. Az a terület, ahol a magistratus imperiumát gyakorolta, az ő provinciája
lett – ettől kezdve így nevezték Róma tengerentúli vagy távolabb fekvő birtokait.

Róma a két pun háború között

A két pun háború közötti időszak Róma számára nem jelentett teljes békét. Az Adriai-
tengeren folyó kereskedelmet ebben az időben szinte lehetetlenné tették az illír királynő, Teuta
alattvalói. Ennek az állapotnak a megszüntetése nemcsak gazdasági, hanem stratégiai okból is
fontos volt, hiszen a Ión-tengerre vezető út sem volt biztonságos ilyen körülmények között. A
kalózkodás felszámolása nemcsak Róma, hanem a görögök érdeke is volt, így az első illír
háborúban (Kr. e. 229-228) az akháj és az aitol szövetség is részt vett. Teuta alattvalóit a
szárazföld belsejébe telepítették át, és adófizetésre kötelezték. Ebben az időszakban Róma több
görög várossal létesített szövetségi kapcsolatot, így megvetette lábát az Adriai-tenger túlsó
oldalán is, ami felkeltette Makedónia aggodalmát. Ez az aggodalom tovább fokozódott,
amikor a második illír háborúban (Kr. e. 219) a rómaiak formálisan is megszerezték a
partvidéket.
Az illír háborúkban tehát, mint láttuk, fontos gazdasági érdekek is szerepet játszottak. Ez
a tény jelzi a kereskedelemmel foglalkozó lovagrend politikai szerepének növekedését.
Ugyanezt figyelhetjük meg a pár évvel később (Kr. e. 220-ban) meghozott lex Claudiában,
amely megtiltotta a senatoroknak, hogy 300 amphoránál (80 hl.) nagyobb űrtartalmú, tehát
kereskedelmi célokra használható hajót tartsanak. Figyelemre méltó belpolitikai változás a
centuria-beosztás reformja, ami szintén a két pun háború közé eső időben történt meg. Ezután
minden classis 70-70 centuriát állított ki, tehát megszűnt a vagyonosabb classisok magasabb
számú centuria kiállításához való joga. Szintén belpolitikai esemény, de szorosan összefügg a
terjeszkedéssel, hogy ebben az időszakban született meg a praetor peregrinus tisztsége, azaz
olyan praetort választottak, aki a rómaiak és az idegenek között felmerülő peres ügyekben
ítélkezett.
A két illír háború közötti időszakban a rómaiak figyelme ismét Észak-Itália felé fordult,
ahol a gallok okoztak újra nyugtalanságot. Kr. e. 225-ben az etruriai Telamon mellett Róma
hadserege megverte a gall haderőt, majd a győzelmet kihasználva, benyomult a Pó-síkságra, és
elfoglalta Mediolanumot (Milánó). A Gallia Cisalpina (Alpokon inneni Gallia) nevet viselő
területet ezután egyesítették Itália többi részével.

A második pun háború (Kr. e. 219/218-202)

Előzmények
Karthágó új vezetője az „engesztelhetetlen háborút” lezáró Hamilkar Barkasz lett.
Hamilkar terveiben Hispania megszerzése szerepelt. Hódító tevékenysége az első időszakban
sikeres volt, tíz év alatt (Kr. e. 237-228) nemcsak visszaszerezte a korábban elveszített
ezüstbányákat, hanem Hispania egész déli részét Karthágóhoz csatolta. Mindez persze
Hamilkar Barkasz személyes hatalmát is nagyon megnövelte. Halála után hatalmát családjának
tagjai, a Barkidák örökölték, először veje, Hasdrubal (Kr. e. 228-221), aki megalapította és erős
támaszponttá építette ki Kartagéna (Új Karthágó, Carthago Nova) városát. Az ő utóda Hamilkar
fia, az akkor alig húszéves Hannibal lett.

Rómában természetesen felfigyeltek a Barkidák hispaniai tevékenységére. Ezért került sor

(Kr. e. 223-221 körül) a Róma és Saguntum ibériai város közötti katonai szövetség
megkötésére.
Hannibal első feladatának tekintette a karthágói felségterületbe beékelődött római
szövetséges, Saguntum megsemmisítését. Ostrom alá vette, és hosszas harcok után el is
foglalta a várost Kr. e. 219-ben. Az ezután Karthágóba küldött római követség Hannibal
kiadatását követelte a nagytanácstól, amikor pedig erre tagadó választ kaptak, vezetőjük átadta
a hadüzenetet.

A hannibáli háború
Hannibal tervei valószínűleg a következő feltételezéseken alapultak. Világosan látta,
hogy elkerülhetetlen a két hatalom újabb konfliktusa. A Saguntum elleni támadással minden
bizonnyal azt akarta elérni, hogy Róma a gallok ellen vívott háború után ne tudja magát kellően
összeszedni. Továbbá azt remélte, hogy egy Észak-Itáliában induló meglepetésszerű támadás
hatására a vereség miatt elkeseredett gallok fegyvert fognak Róma ellen. Hannibal úgy
gondolta, hogy mindezek hatására széthullik az itáliai szövetség. Ugyanakkor bízott benne,
hogy sikerei hatására összekovácsolódik egy szövetség, amelynek az összes veszélyeztetett
földközi-tengeri állam tagja lesz. Ezek alapján választotta ki támadásának útvonalát, Kr. e. 218
őszén megkezdte átkelését az Alpok hegyláncain.

Induláskor a haderő 50 000 gyalogosból és mintegy 9000 lovasból állt. Harci elefántokat is
vittek magukkal. A hegységen való átkelés nagy veszteségeket okozott. A szokatlan terep, a
nagy hideg és az útviszonyok apasztották Hannibal seregét, így Itáliába csak mintegy 20 000
gyalogos, 6000 lovas és egyetlen elefánt érkezett meg.
A gallok tömeges csatlakozásával kapcsolatos remények csak részben váltak be. Igaz, kb.
50 000 gall harcos csatlakozott Hannibalhoz, de csak mint zsoldos, nem lelkesedésből. Az
általános itáliai felkelés elmaradt. A pun hadvezér alábecsülte Róma nagy tekintélyét, az
itáliai szövetség szilárdságát, a gallok megfélemlítettségét egyaránt. Az erőviszonyok is
egyértelműen Rómának kedveztek. Még akkor is 20 légió kiállítására volt képes, amikor
szövetségeseinek egy része elpártolt.
Mégis kezdetben a meglepetés Hannibal számára hozott sikereket. Rövid pihenő után a
Ticinus folyó mellett szétverte P. Cornelius Scipio consul seregét, majd még a tél beállta előtt a
Trebia folyó közelében a két consul egyesített haderejére mért csapást. Ezzel a két ütközettel
Észak-Itália még Kr. e. 218 vége előtt elveszett Róma számára. A kudarcok élénk visszhangot
keltettek a városban, a szegény rétegek nyomására a következő évben a rendkívül népszerű C.
Flaminiust választották consullá.
Kr. e. 217 tavaszán a két consuli sereg az Appenninek hágóinak eltorlaszolásával
igyekezett elzárni az Itália belsejébe vezető utat. Hannibal azonban a kiáradt Arnus mocsaras
völgyén keresztül a római vonalak hátába került, majd Flaminius seregét a Trasimenus-tónál
tőrbe csalta. A sereg java – mintegy 15 000 ember – veszett oda, maga a consul a csata kezdetén
elesett. A Hannibal által várt általános Róma-ellenes felkelés azonban még ezeknek a
vereségeknek a hatására sem következett be, pedig a pun vezér az összes itáliai, nem római
hadifoglyot elengedte.
A Trasimenus-tónál elszenvedett vereség hatására Rómában dictator választására került
sor. A Hannibal elleni küzdelmet Q. Fabius Maximusra bízták, aki arra alapozta taktikáját,
hogy Hannibal számára nyilván nagy gondot jelent az utánpótlás, az élelmezés. Ugyanakkor azt
is belátta, hogy a római hadsereget szétzilálták, megtizedelték és szellemében is megtörték az
elszenvedett vereségek. Ezért gondosan ügyelt arra, hogy ne kelljen nyílt ütközetbe
bocsátkoznia, hanem állandóan a pun sereg nyomában járva, rajtaütésekkel őrölte az ellenség
erejét. Erről a taktikáról kapta a „Cunctator”, halogató melléknevet. Itália vidéki lakossága
azonban nem volt elégedett ezzel a harcmodorral, mivel hol a punok, hol maguk a rómaiak
pusztították földjeiket, hogy az ellenség ne jusson élelemhez. Az azonban tény, hogy ezzel a
módszerrel sikerült elkerülni egy újabb súlyos vereséget.

Kr. e. 216-ban az apuliai Cannae közelében a római hadsereg újabb – katasztrofális –

vereséget szenvedett. A punok bekerítették őket, s a római katonák 3/4 része (30-50 000 ember, a
források adatai bizonytalanok) ottveszett. A köztársaság ideje alatt ez volt a legsúlyosabb
vereség, amit a rómaiak elszenvedtek.

Rómában ekkor minden tartalékot mozgósítottak, besoroztak minden 17 év feletti

polgárt, sőt vásároltak 8000 rabszolgát, akik felszabadításuk után szintén római katonák lettek.
Hannibal sikereinek csúcsán békére tett ajánlatot, Róma azonban nem bocsátkozott
tárgyalásokba. Átmenetileg ismét Fabius Maximus taktikájához folyamodtak az itáliai
hadszíntéren, s erőiket az Itálián kívüli területeken mozgósították.
A cannaei csata után Hannibal szövetséget kötött V. Philipposz makedón uralkodóval.
Róma első komoly sikere a második pun háborúban az volt, hogy az aitól szövetséggel és
Pergamonnal szövetkezve sikerült a makedón királyt távol tartani Itáliától. Így az ún. első
makedón háború Illíria és Görögország területén zajlott le (Kr. e. 215-205). A másik fontos siker
színhelye Szicília volt, ahol sikerült elfoglalni Szürakúszait és Agrigentumot (Kr. e. 213-211, ill.
210).
A háború kimenetele szempontjából azonban mindennél fontosabb volt a hispaniai
hadszíntér. Itt P. Cornelius Scipio, a 218. év egyik consula és testvére, Cnaeus vezette a római
haderőt. Kezdetben sikereket értek el, elfoglalták Saguntumot is, Kr. e. 211 -ben azonban
Hannibal fivérei, Mago és Hasdrubal legyőzték őket, s mindkét Scipio elesett. A következő
évben az ifjabb, akkor mindössze 25 éves P. Cornelius Scipio érkezett Hispániába, hogy
átvegye apja és nagybátyja feladatát. Kr. e. 209 és 207 között a félsziget egész délkeleti részét
elfoglalta, s Italica néven megalapította az első Itálián kívüli coloniát.
Közben Itáliában is változott a helyzet. Kr. e. 211-ben Róma megostromolta és elfoglalta
Capua városát. Hannibal, hogy az ostromlók figyelmét elvonja, közvetlenül Róma ellen vonult.
Mintegy 4 km-re megközelítette a várost, s ez érthető riadalmat keltett. Valószínűleg ekkor
keletkezett a „Hannibal ante portas!” (Hannibal a kapuk előtt!) szólás. Nem sikerült azonban
sem Capua felmentése, sem Róma elfoglalása, Hannibal szerencsecsillaga Itáliában is hanyatlani
kezdett.

A háború vége
Kr. e. 205-ben az ifjabb Scipio lett a consul. Ő volt az a római vezér ebben a háborúban,
akinek katonai képességei és politikai látóköre Hannibaléhoz mérhető. A következő évben 30
000 főnyi sereggel Leptisnél partra szállt Afrikában. Itt csatlakozott hozzá Massinissa, aki
Numidia trónját kívánta megszerezni Karthágó által támogatott riválisától. A végveszély
közeledtét érezve, a pun nagytanács sietve hazarendelte Hannibalt.
Hannibal és Scipio háborút eldöntő ütközetére Kr. e. 202-ben, Karthágótól kb. 200
kilométernyire délnyugatra, a Zama közelében fekvő Naragara városkánál került sor. Scipio itt
tulajdonképpen lemásolta Hannibal Cannaenál alkalmazott taktikáját. A győzelem
megszerzésében nagy szerepe volt Massinissa kiváló numida lovasainak.

A béke megkötésére a következő évben (Kr. e. 201-ben) került sor. A Róma által diktált
feltételek gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy Karthágó bármikor a későbbiekben
veszélyeztetni tudja a győztes biztonságát. Összes Afrikán kívüli területét elvesztette, afrikai
birtokait pedig megnyirbálták a numidiai királyság javára. Ennek a szövetséges államnak az
uralkodója Massinissa lett. Karthágó birtokában csak a környékén lévő föníciai települések
maradtak meg, nagyjából a mai Tunisz területe. Háborút Afrika területén kívül nem
viselhetett, Afrikán belül is csak Róma engedélyével. Nem tarthatott ezután zsoldos
hadsereget. Át kellett adnia harci elefántjait és majdnem teljes hajóhadát. Mindezen felül
túszokat kellett küldenie Rómába, s 10 000 talentum (kb. 262 tonna ezüst) hadisarc fizetésére
kötelezték. Karthágó ezzel végleg kiesett a Földközi-tenger önálló hatalmai közül.

A nyugati medence meghódításának lezárása

A Kr. e. 3-2. század fordulóján Róma lett a Földközi-tenger nyugati medencéjének első
számú hatalma. Ennek ellenére nem csökkentek azonnal és erőteljesen a katonai feladatok
Karthágó veresége után.
A következő évtizedekben hatalmas háborúk folytak Itália északi részén, Hispaniában,
Szardínián és a Földközi-tenger keleti térségében.
Még Kr. e. 203-ban vágtak bele újra a rómaiak Észak-Itáliában Gallia Cisalpina teljes
meghódításába, amelyet Hannibal támadása miatt kellett megszakítani. A Pó völgyébe vezetett
hadjáratok sora a legerősebb gall törzs meghódolásával zárult le Kr. e. 191-ben.
Hispaniában a Karthágótól örökölt területeket két részre osztották, az egyik provincia a
Hispania Ulterior, a másik pedig a Hispania Citerior nevet kapta (túlsó és innenső Hispania).
Kr. e. 197-ben négyről hatra emelték az egy évre megválasztott praetorok számát, hogy az új
területek kormányzására kellő számú tisztviselő legyen. Az első időszakban Róma
módszeresen kifosztotta a területet, kíméletlen bánásmódja sorozatos felkelésekhez vezetett,
melyeket csak komoly katonai erővel és viszonylag hosszú idő alatt sikerült leverni.

A római külpolitika, a hódítási szándék erre az időre már egyértelműen túllépett Itália
határain, a barbárok rovására igyekezett növelni területeit, kezdetét vette a birodalom –
imperium – kiépítésének időszaka. Ennek a politikának a következménye volt Kr. e. 125-121
között Gallia Narbonensis (a mai Franciaország Provence nevű tartománya) meghódítása.

A római hódítás a Földközi-tenger keleti medencéjében

A keleti medence hellenisztikus államai közül Róma elsőként Makedóniával került
szembe a hannibali háború utolsó időszakában. Az ún. első makedón háború még nem járt
területi előnyökkel, célja V. Philipposz Itáliától való távoltartása volt. Amint azonban lezárult a
második pun háború, Róma ultimátumot intézett a makedón uralkodóhoz. Ezzel kezdetét vette
a Földközi-tenger keleti medencéjének meghódítása.
Ezen térség politikai viszonyai lényegesen eltértek a nyugati medencéétől. Ott az egyetlen
nagyhatalom, Karthágó mellett Rómának csak barbár törzsekkel kellett szembenézni. A keleti
medencében azonban, mint már láttuk, több, egymással versengő hellenisztikus állam létezett.
A három legnagyobb – Makedónia, Szíria és Egyiptom – egymás rovására terjeszkedett, s
igyekezett a kisebb államokat befolyása alá vonni. Ezek függetlenségüket katonai erővel
képtelenek voltak biztosítani, ezért kénytelenek voltak szövetségeseket keresni. A Kr. e. 3.
század végétől mind gyakrabban fordultak Rómához.

Ebben a térségben tehát Róma a hadsereg mellett igen kifinomult és változatos

diplomáciát is alkalmazott céljai eléréséhez. Figyelemmel kísérte a hellenisztikus nagyhatalmak
uralkodóváltásait is. Nemegyszer egy király váratlan halála vagy a megoldatlan utódlás
teremtett olyan konfliktushelyzetet, amelybe bele lehetett avatkozni. Ezen a területen vált
gyakorlattá, hogy a hódítást megelőzendő, a kisebb államok uralkodói végrendeletükben
Rómára hagyták országukat. Arra is volt példa, hogy az egyik állam felett aratott katonai
győzelmet a másik ellen is lehetett kamatoztatni, diplomáciai nyomás gyakorlására.

Mindezek következtében a Földközi-tenger keleti medencéjének meghódítása bonyolult

eseménysorozat eredménye volt.

A harmadik pun háború (Kr. e. 149-146)

Míg keleten ezek az események zajlottak, megpecsételődött az egykori nagy ellenfél,
Karthágó sorsa is. A végső leszámolásra a Karthágó és a Massinissa által vezetett Numidia
közötti konfliktus szolgáltatott ürügyet. A numida király folyamatosan zaklatta a punokat
rajtaütéseivel, míg végül Kr. e. 149-ben Karthágó fegyvert fogott határai védelmében. A római
senatus, mivel előzőleg nem kérték engedélyét a háborúhoz, a béke megszegésének tekintette az
eseményt, s hadat üzent.

Ezzel tulajdonképpen annak a politikai csoportnak a kívánsága teljesült, amelynek a

nézeteit M. Porcius Cato szállóigévé vált, állandóan hangoztatott javaslata fejezte ki leginkább:
„Ceterum censeo Chartaginem delendam esse.” (Egyébként javaslom, hogy Karthágót
romboljuk le.) A punok hajlandóak lettek volna Róma követeléseinek teljesítésére, ám amikor az
Afrikában partra szállt consulok azzal álltak elő, hogy rombolják le a város falait, s a tengertől
legalább 15 km-re építsék fel újra, elszánták magukat az ellenállásra. Az elkeseredetten
védekező várossal szemben a római hadsereg kezdetben nem ért el sikert, majd Kr. e. 147-ben
Scipio Aemilianus, a zamai győző fiának örökbe fogadott fia vette át a legiók irányítását. 146
tavaszán a rómaiak behatoltak a városba, s egy héten át tartó utcai harcok után elfoglalták.
 A leszámolás a bukott versenytárssal kegyetlen volt. Felgyújtották és földig rombolták a
várost, majd területét felszántották, és szörnyű átkot mondtak arra, aki a helyén valaha is új
települést akarna alapítani. Az életben maradt, kb. 25 000 karthágóit eladták rabszolgának, a
városhoz tartozó területen pedig megszervezték Africa provinciát.

A hódítások okai, a római politika a meghódított területeken

„ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,
és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad.”
(Vergilius: Aeneis VI. 851-853.)

A római terjeszkedés történetét vizsgáló történészek általában kétféle magyarázatot

adnak a hódításokra. Az egyik szerint a területi gyarapodás a védekező politika járulékos
következménye volt. A rómaiak saját maguk és szövetségeseik biztonsága érdekében folytattak
háborúkat olyan területek ellen, ahonnan vélt vagy valóságos veszély fenyegette őket. Maguk a
rómaiak azt hangoztatták, hogy ők csak „igazságos háborúkat” viseltek, ez nagyjából megfelel
a fenti magyarázatnak. Más vélemények szerint az erőszakos terjeszkedés olyan rossz szokás
volt, amelybe az kergette a rómaiakat, hogy szerettek harcolni, és nagyra becsülték a katonai
győzelmet, vágytak a földre és a zsákmányra. E nézet szerint a római politika tudatosan
agresszív volt, az „igazságos háború” pedig nem más, mint propaganda vagy a történetírók
együgyű meséje.
Mindkét magyarázat hibája az, hogy az események szereplőinek túlságosan nagy
céltudatosságot tulajdonít. Kevéssé hihető például az, hogy a rómaiak azért támadták meg V.
Philipposzt Kr. e. 200-ban, mert azt gondolták, hogy veszélyezteti az érdekeiket, vagy új
alkalmat kerestek a támadó fellépésre. Egyszerűen az események alakulása hozta magával,
hogy Róma nem hagyhatta figyelmen kívül Makedónia és Hannibal szövetségét, s a második
pun háborút lezárva csapást kellett mérniük a balkáni államra. A római hódítás mozgatója
elsősorban tehát nem egy tudatos, előre megfontolt terv megvalósítása volt, hanem a
mindenkori körülmények alakulására való reagálás.
A hódítások másik oka, s egyben a hódító háborúk sikereinek magyarázata is, a római
hadsereg. Ez a maga egészében Itália meghódítása után formálódott ki. A rómaiak nem a
passzív adófizető alattvaló szerepét szánták szövetségeseiknek, hanem katonai partnerré tették
őket. Így szinte kifogyhatatlan erőforrásokkal rendelkeztek, óriási veszteségek pótlására voltak
képesek, hihetetlen áldozatokat is el tudtak viselni. Teljesen igaza volt Liviusnak, amikor
Cannaera utalva kijelentette: „Bizonyos, hogy minden más nép összeomlott volna ilyen rettentő
csapás súlya alatt.” (Livius XXII.54.) A hadsereget azonban foglalkoztatni kellett ahhoz, hogy
bármiféle hasznot hajtson, tehát ebből a szempontból is szükség volt a háborúra. Az állandó
gyakorlat pedig növelte a katonai tapasztalatokat, a hadvezérek tudását, növelte a siker
lehetőségét.
A hadi sikerek eredményeként nőtt a földterület, az adók, a hadisarcok és a zsákmány
növelte a gazdagságot, ezzel együtt a hatalmat és a biztonságot. Ugyanakkor a rómaiak büszkén
hangsúlyozták azokat az előnyöket is, amelyeket a római uralom a meghódítottaknak hozott: a
civilizációt, a biztonságot és a rendet. Mindezeket csak azok nem élvezték, akik „ostobaságból”
vagy „pimaszságból” ellenálltak.
 A hódítások nyomán kialakuló római fennhatóság a Mediterrnaeum különböző területein
más-más formában valósult meg. A nyugati térségben elsősorban a területek bekebelezése, a
közvetlen hatalom és az állandó katonai jelenlét volt jellemző. A keleti részen, a görög világban
szívesebben választották a közvetett formát, a helyi kormányokat meghagyták a helyükön,
elméletileg ezek függetlenek maradtak, de elvárták tőlük, hogy Róma érdekeinek megfelelően
működjenek. Ez a viszony hasonlított ahhoz a kapcsolathoz, amely a római társadalomban a
cliens és a patronus között fennállt. Maguk a rómaiak is felismerték ezt a hasonlóságot, ezért
használták gyakran ezen államok jelölésére a „cliens állam” kifejezést. Ebben a térségben a
közvetett uralmat a provinciaszervezés gyakorlata ott és akkor váltotta fel, ahol és amikor túl
sok gondot okoztak a lázadások.

A hódítások hatása a római társadalomra

A nobilitas
A római társadalom legfelső rétegét továbbra is az előkelő patrícius és a közéjük
gazdagsága révén felemelkedett plebejus nemzetségek tagjai alkották. Ők voltak a senatori
rend. A jelölésükre használt másik kifejezésnek, a nobilitasnak volt egy tágabb és egy szűkebb
értelmezése. Tágabb értelemben a nobilitasba tartoztak a senatorok leszármazottai, szűkebb
értelemben azonban csak az ún. consularisok, azaz a consulságot viselt férfiak utódai. Ez a
réteg a Kr. e. 3. században még viszonylag nyitott volt az alulról felemelkedők, az ún. homo
novusok (új emberek) előtt, a 2. században azonban egyre zártabbá vált.

A nobilitas köréből kerültek ki a politikai vezetők, a hadvezérek és az újonnan

meghódított területeken szervezett provinciák helytartói. Hatalmuk alapja az eddig is meglévő
földbirtok volt, amely a Kr. e. 2. század folyamán óriási méretűre növekedett. A
hadizsákmányból és a tartományi kormányzásból származó jövedelmeiket a kisparaszti
birtokok felvásárlására, s az ún. ager publicus területeinek bérlésére fordították. Uralmuk
biztosításának legfontosabb politikai eszköze a senatus volt, amely igyekezett minél több
hatalmat fenntartani magának.

Kr. e. 180-ban szabályozták a hivatalviselés – a cursus honorum – rendjét a lex Villia

annalisban. Eszerint az első hivatalra legkorábban 27 éves korban – 10 év tényleges katonai
szolgálat vagy a sorozásokon 10 éven át való megjelenés után – lehetett pályázni. Az első
megpályázható hivatal a quaestura volt, csak ennek betöltése után lehetett a praeturát, majd a
consulságot elnyerni. Egy-egy évi hivatal között legalább kétéves időköznek kellett lenni, s
ugyanazt a tisztséget csak 10 év után lehetett újra elnyerni. Ezek az előírások azt célozták, hogy
a senatori rendből senki ne szerezhessen aránytalanul nagy hatalmat. Ugyanezt szolgálta a
tartományi hivatalok sorsolás útján való szétosztása is.
Ennek ellenére a különböző senatori csoportok között állandó volt a küzdelem a
nagyobb hatalomért, befolyásért, az ezt biztosító tisztségek, hivatalok elnyeréséért.

A lovagrend
A lovagok továbbra is kereskedelmi és pénzügyletekkel foglalkoztak, s nemcsak a
hivatali karrierről mondtak le, hanem a nevüket adó lovaskatonai szolgálatról is. A hódítások
nyomán egyik legfontosabb területük az újonnan meghódított tartományok adóinak bérlete
volt.
 Ez a rendszer a következő módon működött. A római állam a tartományok városaira,
lakosságára kirótt adók összegyűjtésére nem tartott fenn külön szervezetet. Az egyes területek
adóit a különböző adóbérlő társaságok öt évre előre befizették az államkincstárba, majd a
maguk hasznára ennek az összegnek a többszörösét is behajtották a lakosságon. A
kiszipolyozottak, ha fizetésképtelenné váltak, ugyanezektől a pénzemberektől vehettek fel
kölcsönt, természetesen magas (gyakran 48%-os) uzsorakamatra. Az adóbérlőket
publicanusoknak nevezték, s az egész római történelem során osztatlan gyűlölet övezte
személyüket és tevékenységüket.

A kisbirtokos parasztság
Az a – római és itáliai szövetséges – kisbirtokos parasztság, amely megfelelő vagyonnal
rendelkezett a katonai szolgálathoz, létszámában és anyagi erejében egyaránt
megfogyatkozott. A háborús vérveszteségek elsősorban ezt a réteget sújtották. A hannibali
háború közvetlenül pusztította a földjeiket, amikor pedig a hadszíntér távol került Itáliától, a
férfiak távolléte miatt nem tudott helyreállni a gazdálkodás rendje.

A nagyobb birtoktestek azonban nem adtak munkát, megélhetést azoknak, akik saját
földjeiket elveszítették. A hadjáratok során – mint már szó volt róla – rengeteg fogoly került a
római hadsereg kezébe, akiket azután eladtak rabszolgának. A nagy tömeg miatt az áruk
alacsony volt, tehát bőségesen biztosították a nagybirtokok számára az olcsó munkaerőt. Így a
tönkrement parasztok számára egyetlen érték maradt, amit eladhattak, s ez a szavazati joguk
volt (természetesen csak abban az esetben, ha rendelkeztek ilyennel).

A tönkrement parasztok tehát Rómába költöztek, megvásárolt szavazataikkal a

népgyűlések, a nobilitas játékszerévé váltak. Ezek az emberek teljesen tájékozatlanok voltak a
politikai kérdésekben, oda álltak szavazatukkal, ahonnan több ingyenes élelmiszert vagy más
ajándékot várhattak. Ők voltak a cirkuszi játékok leghűségesebb közönsége is. Politikai karriert
egyre inkább azok tudtak csinálni, akik bőven adtak „kenyeret és cirkuszt” (panem et
circenses) a népnek. Ez az elszegényedett, elzüllött réteg alkotta a római proletariátust, nevüket
onnan kapták, hogy csak utódaik (proles – gyermek, ivadék) voltak, semmi egyebük.
Még rosszabb helyzetben voltak az itáliai szövetségesek. Ők szintén kivették a részüket a
háborúkból, de a haszonból nem részesültek. A római polgárokénál rosszabb feltételek mellett
kellett katonáskodniuk, hiszen például nem fordulhattak a népgyűléshez védelemért, ha
katonai vétség miatt az életük forgott veszedelemben. Ugyancsak nem védték a törvények a
szövetséges katonát a testi fenyítéstől. Az ő kisebb birtokaik szintén tönkrementek, a
terjeszkedő nagybirtokok az ő földjeiket is bekebelezték. Számukra még az értékesíthető
szavazati jog sem volt adott.

A római gazdaság átalakulása a hódító háborúk után

A hódító háborúk alatt végbement, az előző fejezetben bemutatott társadalmi változások
mögött a római gazdaság mélyreható átalakulása állt. Ez az átalakulás két területen látható
leginkább, az egyik a földbirtokok nagyságának növekedése, a másik a rabszolga-munkaerő
egyre szélesebb körű alkalmazása. Ennek következtében a római mezőgazdaság tipikus színtere
a Kr. e. 3-2. század fordulójától a szétszórt birtoktestekből álló rabszolgatartó nagyüzem, az ún.
latifundium lett.
A rabszolgaszerzés lehetőségei
A 2. század közepéig tömegesen tették rabszolgává a hadifoglyokat. Az első és a
második pun háború idején a legszerényebb számítások szerint is 60-60 ezer hadifogoly került
Itáliába. A Makedónia, Szíria és Görögország területén lefolyt hadjáratok során legalább 250
ezer hadifoglyot tettek rabszolgává. Noha ilyen tömeges rabszolgaságba hurcolás a későbbi
időszakban már csak ritkán fordult elő, mégis tovább folyt, sőt növekedett a rabszolgák Itáliába
áramlása. Ebben döntő szerepe volt a kilikiai kalózoknak, akik zsákmányszerző útjaikkal
rettegésben tartották Szíria és Kis-Ázsia partvidékét és az Égei-tenger szigeteit.
A legfontosabb rabszolgapiac Délosz szigetén volt, ahol naponta több ezer rabszolga is
gazdát cserélhetett.

A rabszolgák helyzete
A rabszolga gazdája korlátlan tulajdonában volt, mint bármilyen más vagyontárgy.
Adható-vehető, ajándékozható és örökségbe hagyható volt. Saját rabszolgáját bárki akár meg is
ölhette minden következmény nélkül. Jogi értelemben tehát a „mancipium” – törvényes
tulajdon – szóval jelölték. Ugyanakkor azonban a rabszolga felelős volt minden tettéért,
vétkéért akkor is meg lehetett büntetni, ha gazdája parancsára követte el. A halálra ítélt
rabszolgát keresztre feszítették, ez volt a rómaiak által alkalmazott leginkább megbélyegző
kivégzési mód. Nem köthetett jogilag érvényes házasságot, utódai szintén gazdája tulajdonába
kerültek. Bármit szerzett, az szintén a gazdáját illette meg, pénzt csak ura engedélyével
gyűjthetett. Ha visszanyerte szabadságát, volt ura nevét kellett viselnie, nem természet szerinti
apjáét. Bíróság előtt nem tanúskodhatott, ha azonban valaki gyanús vagy erőszakos
körülmények között halt meg, rabszolgáit kínvallatásnak vetették alá. Ha egy rabszolga megölte
urát, a házban lévő összes rabszolgát kivégezték, arra hivatkozva, hogy nem akadályozták meg
a merényletet, tehát bűnrészesek.
A rabszolgákat foglalkoztatásuk helye szerint két csoportra osztották. A városi házban
alkalmazottak alkották a „familia urbana”-t, ide tartoztak mindazok, akik a gazda és családja
körüli személyes szolgálatot látták el (szakácsok, öltöztetők, borbélyok, kertészek, kapusok,
dajkák, házitanítók, orvosok, zenészek, táncosok stb.). A vidéki birtokon dolgozók jelentették a
„familia rustica”-t. Mivel itt nehezebb volt a munka és rosszabbak az életkörülmények, a városi
háztartásból falura való áthelyezés büntetésnek számított.

A mezőgazdaságban alkalmazott rabszolgák helyzetéről igen jó képet alkothatunk M.

Porcius Cato földművelésről (De agri cultura) szóló műve alapján. Cato nem tartotta
szükségesnek túlságosan sok rabszolga alkalmazását, gyakorlati tanácsai elsősorban arra
irányultak, hogyan lehet minél kevesebb költséggel minél több eredményt kiszorítani. A
rabszolga vagy dolgozzon, vagy aludjon. Sem rossz időjárás, sem a hosszú téli esték nem
jelenthettek kieső időt, a szerző hosszasan sorolta az ilyen alkalmakkor végeztethető munkákat.
Élelmezésük az évszakok és a végzett munka szerint változott, betegség esetén nem kaphatták
meg a teljes fejadagot. Főleg kenyeret, rossz minőségű olajat és ecetes bort kaptak ellátásként.
Ruházatukat az évente kiosztott tunica (ing), kétévenként juttatott köpeny és fapapucs alkotta.
A szorgalmas munkára – Cato szerint – nem jutalommal, hanem szükség esetén kemény
büntetésekkel kellett rábírni a rabszolgákat. Ez a bánásmód azonban csak addig lehetett
célravezető, amíg a piacon bőven volt rabszolga olcsó áron.
A földbirtokosokon kívül rabszolgákat alkalmaztak az építkezési vállalkozók, a városi
kézművesek, a kereskedők és a bányatulajdonosok is. Ezeken a területeken helyzetüket
elsősorban szakmai tudásuk határozta meg, ha értettek valamilyen mesterséghez,
természetesen jobb bánásmódban részesültek (mellesleg az áruk is magasabb volt), mint teljesen
tudatlan társaik. Ugyanez igaz volt a familia urbana rabszolgáira is.
Sajátos csoportot alkottak a római rabszolgatartásban az ún. gladiátorok. Ők nem
munkájukkal szolgáltak, hanem cirkuszi látványosságként, életre-halálra menő viadalokat
vívtak egymással vagy vadállatokkal. Erre a célra erős, fiatal hadifoglyokat válogattak ki, s
külön kiképezték őket az ún. gladiátoriskolákban. Sorsuk elég kilátástalan volt, hiszen előbb-
utóbb a cirkusz porondján lelték halálukat, de addig általában jobb körülmények között éltek.
Egy-egy különösen sikeres gladiátor a római közönség kedvence lett, s ezeket természetesen
jobban megbecsülték társaiknál.
A római állam is alkalmazott rabszolgákat a város rendjének és tisztaságának
fenntartásához. Kevesen tudják, hogy pl. a közrendőrök is rabszolgák voltak.

Általánosságban tehát mindenképpen elmondhatjuk, hogy a rabszolgákkal való

bánásmód igen különböző volt. Ennek milyenségét a rabszolga ára határozta meg, ami fizikai
adottságaitól vagy szellemi képességeitől, szaktudásától függött. A valamilyen szempontból
kiemelkedő rabszolgák előbb-utóbb felszabadultak, s nem egy olyan esetről tudunk, amikor
karriert csináltak Rómában. Az sem felel meg a valóságnak, hogy az ókori Rómában minden
ember vagy rabszolga, vagy rabszolgatartó volt, s hogy minden munkát csak rabszolgákkal
végeztettek. Hiszen igen széles réteget jelentett a szegény szabad emberek csoportja, akik nem
tudtak rabszolgát vásárolni, és saját munkájukból éltek. Általánosságban igaz az a megállapítás,
hogy a rabszolgák száma az ókorban csak a legfejlettebb területeken, s csak egyes
korszakokban érte el a szabad lakosság létszámát.

Mezőgazdaság, ipar, kereskedelem

A rabszolgák alkalmazása lehetővé tette a folyamatos termelést, mivel őket nem vették
igénybe katonai szolgálatra. A tengeren túli területekkel való kereskedelem biztosította Itália
számára azokat a termékeket, amelyek itt egyáltalán nem vagy gyengén termettek meg. Így a
rabszolgákkal műveltetett nagybirtok egyre inkább a piacon jól értékesíthető termények
előállítására állt át. A megtermelt felesleget pedig a számára szükséges dolgokra cserélte, azaz
egyszerűbben kifejezve, uralkodóvá vált az árutermelés.
Itália területe elsősorban szőlő-, olaj-, zöldség- és gyümölcstermelésre volt alkalmas. Jó
hasznot hozott az állattenyésztés is. A gabonaféléket egyre nagyobb mértékben a birodalom
más területeiről vagy külföldről szerezték be.

A termelékenységet a Kr. e. 2. században már nemcsak a megművelt földterület

növelésével (extenzív módszer), hanem a talaj gondos megmunkálásával és trágyázásával is
növelték (intenzív módszer). Cato említett mezőgazdasági tankönyve a rabszolgák kihasználása
mellett ezzel kapcsolatban is adott tanácsokat a gazdáknak. Részletesen ismertette a hasznos
eljárásokat, a megfelelő felszerelést, arra tanította olvasóit, hogy a legtakarékosabb befektetés
mellett a legnagyobb hasznot hogyan lehet elérni. Figyelmeztetett a birtokvásárlás alkalmával
felmerülő szempontokra: a föld termékenységére, az éghajlatra, a birtok fekvésére. Fontosnak
tartotta, hogy legyen a közelben város, tengerpart, folyó vagy legalább forgalmas út. Ezek a
tanácsok már egyértelműen mutatják, hogy mennyire fontos a megfelelő értékesítési lehetőség,
a piac közelsége. Az értékesítés előnyös módjait is bemutatta, pl. a termés lábon való eladását,
ami az időjárás szeszélyeit védte ki, de szólt a megfelelő tárolásról, arra az esetre gondolva, ha
az alacsony árak miatt nem célszerű a gyors eladás.
 Természetesen ez a gazdálkodási forma nemcsak az Itálián kívüli mezőgazdaság, hanem
a városi ipar termékeire is rászorult. Az itáliai iparosműhelyek a városi lakosság és a
környékbeli mezőgazdák igényeit egyaránt kielégítették. Rómában a második pun háború
időszakában kezdődött el az azonos szakmát űző iparosok közös szervezeteinek, az ún.
collegiumoknak a kialakulása. A fényűzési cikkeket Görögországból, a hellenisztikus Keletről
és Afrikából szerezték be.
A kereskedelem nagyrészt a tengeren bonyolódott, mint korábban is. A punok kiesése
után a görögök mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a római lovagrend
kereskedőtársaságokba tömörült képviselői ebben a jól jövedelmező szakmában. A
legfontosabb kereskedelmi központok Délosz szigete, Alexandria, Epheszosz és Khalkisz
voltak. Itália legfontosabb kikötője ebben az időben még. Puteoli volt, de már megkezdődött
Róma kikötőjének, Ostiának a kiépülése is. A kereskedelmi tevékenység élénkülése
természetesen fellendítette a pénzforgalmat, a pénzgazdálkodást is.

A köztársaság válságának kibontakozása

Az a rendkívül sikeres hódítás, amelybe Róma Itália egyesítése után fogott, viszonylag
rövid idő alatt birodalommá növelte a hajdani kis városállamot. Már a félsziget megszerzése is
imponáló teljesítmény volt, a Kr. e. 2. század közepére azonban Róma a Földközi-tenger
medencéjének vitathatatlan első nagyhatalma lett. Ez a sikersorozat azonban olyan belső
változásokat eredményezett, amelyek hamarosan súlyos gondokat okoztak, s a diadalmas római
államon a válság tünetei ütköztek ki.
Mint már korábban láttuk, a hosszas háborúk pontosan azt a társadalmi réteget
gyengítették meg és tették tönkre, amelynek soraiból a római hadsereget toborozták. Ennek
következtében akadozott a katona-utánpótlás, egyre kevesebb volt a besorozható újonc. A
katonai feladatok pedig éppenséggel nem fogyatkoztak meg, sőt számuk növekedett. Mi volt
ennek az oka?
A meghódított területek nagyobbik részén szükség volt katonaságra, hogy a legyőzöttek
ne próbálkozzanak változtatni a helyzeten. A határok hosszának növekedésével megnőtt a
külső, ellenséges világ is, ahonnan támadásokat lehetett várni. Mindezek mellett a birodalmon
belül is egyre nagyobb szükség lett a katonai erőre, hogy féken tartsák a sokasodó
elégedetleneket. Ezek közé tartoztak az itáliai szövetségesek, az ő elkeseredésük okairól
korábban már szó volt. Állandó veszélyt jelentett a rabszolgák számának rohamos növekedése.
Mindehhez képest kisebb problémát jelentett, de ugyanakkor tetézte a gondokat a nobilitas
egyes csoportjai közötti feszültségek növekedése. Egymással rivalizáló politikusok, politikai
csoportok civakodása mellett a korábban politikai szerepre nem vágyakozó lovagrend is egyre
inkább igényelte, hogy szava lehessen a közéletben. Ezek a konfliktusok természetesen tovább
gyöngítették az államot. A földjüket vesztett hajdani kisbirtokosok beözönlése és proletárrá
válása sem növelte Róma nyugalmát, a szavazati jogát áruba bocsátó, kenyeret és cirkuszt
követelő tömeg felhasználása a politikai vitákban mérhetetlenül eldurvította a politizálási
stílust. A senatus ülésterméből az utcára került ellentétek nemegyszer eredményeztek véres
összecsapásokat, tömegverekedéseket.
Mindezek tehát egyre fokozottabb mértékben szükségessé tették a hadsereg létszámának,
ütőképességének fokozását pont akkor, amikor erre egyre kevesebb lehetőség adódott. De
ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk az államgépezet másik oldaláról, a
hivatalnokszervezetről, a hivatalviselés rendjéről sem. A köztársasági alkotmány ezt a
szervezetet egy városállamra méretezte, melynek igazgatása könnyen elintézhető volt az
évente váltakozó magistratusokkal. A területi növekedés egyre inkább szükségessé tette volna a
szakszerű és folyamatos igazgatást, a hosszú időn át hivatalban maradó, az egyre bonyolultabb
feladatokkal megbirkózni képes és egységesen irányított szakembergárdát. Ennek kialakítására
azonban a köztársasági alkotmány nem adott lehetőséget.
Világos tehát, hogy a hódítások egyenes következményeként át kellett volna sürgősen
alakítani az egész római állam szervezetét, a hadsereget és a hivatalokat egyaránt. Erre
azonban a római nobilitas jelentős része nem volt hajlandó. Nem kívánta feláldozni politikai
vezető szerepét az egységes irányítás kedvéért, féltékenyen őrizte a köztársasági „szabadságot”.

Az első szicíliai rabszolgafelkelés és a pergamoni felkelés

A rabszolgák kisebb-nagyobb mértékű megmozdulása, zendülése a Kr. e. 2. század
kezdetétől egyre gyakoribb jelensége lett a rómaiak életének. A kezdeti elszigetelt, szervezetlen
zendüléseket hamarosan komolyabb, szélesebb körben kiterjedő felkelések követték. Ezek
elfojtására be kellett vetni a hadsereget is.

Különösen sok rosszul tartott rabszolga dolgozott a szicíliai földbirtokokon. Bőrükbe, a

karthágóiaktól átvett szokás szerint, tüzes vassal bélyeget sütöttek, ruházatukról,
élelmezésükről nem gondoskodtak megfelelően. Botbüntetés nemcsak hanyagság vagy vétek
esetén járt, hanem akkor is, ha a rabszolga panaszkodott vagy kért valamit. Hogy a helyzet
Szicíliában az átlagosnál rosszabb volt, azt bizonyítja, hogy a rabszolgaságot önmagában
természetesnek tartó ókori szerzők is elítélték az itteni viszonyokat.
Mindezek hatására Kr. e. 138 k. a korábbiakhoz képest nagyobb méretű felkelés robbant
ki a szigeten.
A szicíliai rabszolgák többsége szír és kilikiai volt, megértették egymás nyelvét,
felfogásuk, gondolkodásuk hasonló volt. Ráadásul a felkelés élére kiváló vezető személyiség
állt, akinek komoly tekintélye volt társai előtt. Ezen azonban nem hadvezéri képességeket kell
érteni, hanem valami egészen mást. A keleti emberek különösen vonzódtak a titokzatos
kultuszokhoz, a misztériumokhoz, a jósokhoz. Eunus, akit vezérükké választottak, a
híresztelések szerint jós és Atargatisz szíriai istennő pártfogoltja volt. Ezen alapuló tekintélye
volt az oka annak, hogy a sziget más részein kirobbanó felkelések vezetői is csatlakoztak, illetve
alávetették magukat Eunus irányításának.
A felkelés a hennai Damophilosz birtokán robbant ki a század 30-as éveinek elején. Az
első időszakról bizonytalan adataink vannak, így a kezdet időpontja sem határozható meg
pontosan, a legvalószínűbb a Kr. e. 138/137 körüli idő. Hennát Kr. e. 135 tavaszán rohanták
meg, kihasználva a közeli Etna tűzhányó kitörését. A mozgalom ezután igen gyorsan kiterjedt
szinte az egész sziget területére. Mintegy 200 000 rabszolga vett benne részt, ezen persze
nemcsak a harcosok értendők, hanem azok is, akik tovább dolgoztak, s ellátták a sereget
élelemmel.
Eunust hívei királlyá kiáltották ki, ezután vette fel a szír uralkodók által is használt
Antiokhosz nevet. Bizonyos, hogy jóstehetsége mellett kiváló szervező is volt, államtanácsot
állított fel, és pénzt is kiadott. A fegyverkészítésben jártas hennaiakat életben hagyta, hogy
seregét ellássák.
A felkelés leverése Rómának sok időbe és áldozatba került, a rabszolgasereg több praetori
haderőt levert, s csak Kr. e. 132-ben sikerült a consuli haderőnek elfojtani a lázadást. Az a tény,
hogy a világhódító légiók ilyen nehezen tudtak erőt venni a szedett-vedett fegyverzetű,
kiképzetlen rabszolgák tömegén, világosan jelezte a hadsereg meggyengülését. A szicíliai
felkeléssel párhuzamosan a birodalom más területein is sor került mozgalmakra.
Tovább nehezítette a helyzetet a Pergamonban kitört népmozgalom.
Ennek előzménye az volt, hogy a pergamoni uralkodó, III. Attalosz, végrendeletében
Rómára hagyta az országát. Amikor azonban Kr. e. 133-ban váratlanul meghalt, a végrendelet
nyilvánosságra került, Pergamonban széles körű mozgalom bontakozott ki. A római hadsereg
ebben az esetben sem állt a helyzet magaslatán, hosszú harcok és számos kudarc után csak Kr.
e. 129-re sikerült leverni a pergamoniakat.

Tiberius Sempronius Gracchus reformkísérlete

„Még az Itáliában élő vadállatoknak is – így érvelt – mindegyiknek van búvóhelye, ahol
meghúzzák magukat, de azoknak, akik harcolnak és meghalnak Itáliáért, egyebük sincs a
levegőnél és a világosságnál; nincs házuk, nincs fejüket hova lehajtaniuk, földönfutókként
kóborolnak gyermekeikkel és feleségükkel. Merő hazugság, amit imperatoraik mondanak
nekik, amikor a csatákban arra biztatják őket, hogy őseik sírjaiért és templomaiért harcoljanak
az ellenséggel, hisz ezek közül a rómaiak közül nincs egynek sem családi oltára, nincs őseiknek
temetkezőhelye, vadidegenek fényűzéséért halnak meg; a világ urainak hívják őket, de nem
mondhatják magukat egyetlen talpalatnyi föld gazdájának sem.” (Plutarkhosz: Tiberius Gracchus
9.)
A Plutarkhosz által leírt beszédet állítólag Tiberius Sempronius Gracchus, a Kr. e. 133-as
év egyik néptribunusa mondta el a rónai Forumon. Ezek a szavak abból az alkalomból
hangzottak el, amikor ellenfelei megpróbálták megakadályozni földreformtervezetének
benyújtását. De ki volt és mit akart elérni Tiberius Gracchus?
Az előkelő plebejusok közé tartozott a Sempronius nemzetség. Tiberius apja ismert
hadvezér volt, édesanyja pedig Scipio Africanus lánya, Cornelia. Tiberius Caius nevű öccsével
együtt kitűnő nevelést kapott, s ahogy a legtöbb nagy karriert befutott római politikus, kiváló
szónok volt. A rendelkezésünkre álló források alapján nem lehet eldönteni, hogy
reformprogramjának kidolgozásához a tönkrement földönfutók iránt érzett szánalom vagy a
hadsereg gondjainak praktikus megoldása vezette elsősorban. Annyi azonban bizonyos, hogy a
nobilitas széles látókörű kisebbségéhez tartozott, akik felismerték az egész római állam sorsa
szempontjából aggasztó problémát.

A bajok orvoslására a következő javaslatot terjesztette elő: újítsák fel a Licinius Sextius-
féle, Kr. e. 367-ben hozott törvényt, amelynek rendelkezése szerint egyetlen polgár sem
bérelhetett a meghódított állami közföldekből – az ager publicusból – 500 iugerumnál nagyobb
területet. (Legfeljebb még 500 iugerurnot, ha volt két felnőtt fia a családfőnek.) Az ezen felül
maradó többletet, a korábbi bérlők kártérítésével, ki akarta osztani 30 iugerumos parcellákban a
tönkrementek között. Az egész törvény végrehajtásának költségeire Tiberius Gracchus
bejelentette a római nép igényét a pergamoni királyi kincstár javaira.
A tervezetet a nobilitas többsége hevesen ellenezte. Az ő képviselőjük volt a szintén
néptribunus Marcus Octavius, aki a népgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat ellen vetót emelt.
A felháborodott tömeg ekkor Tiberius Gracchus javaslatára megfosztotta hivatalától a nép
érdekeivel szembeforduló néptribunust, megszavazta a tervezetet, és végrehajtására három
főből álló bizottságot nevezett ki. Ez az eljárás az eddigi római alkotmányos gyakorlatban még
soha nem fordult elő. Ugyancsak homlokegyenest ellenkezett a szokásokkal és törvényekkel,
hogy Tiberius a következő évre is jelöltette magát néptribunusnak, hogy a bizottság munkáját
befejezhesse. Az ellenségeskedés ekkor végleg elfajult, senatorok egy csoportja embereivel, a
pontifex maximus vezetésével megtámadta Tiberius Gracchust, őt magát s mintegy háromszáz
védelmezőjét a nyílt utcán agyonverték.

A földosztó bizottság munkája azonban ennek ellenére folytatódott tovább.

Tevékenységük hatását jól mutatja az a két adat, miszerint a Kr. e. 131/130-as összeíráskor a
katonai szolgálatra igénybe vehető, földdel rendelkező római polgárok száma 318 823 fő volt, ez
a szám Kr. e. 125/124-re 394 736-ra emelkedett. Mivel azonban a reform nem juttatott földet az
itáliai szövetségeseknek, a bizottság ugyanakkor az ő földjeiket is igénybe vette, érthető
módon elégedetlenséget váltott ki tevékenységük az italicusok körében. Még folytak a
szövetségesek mozgolódásait lecsendesítő fegyveres harcok, amikor Kr. e. 124 decemberében
elfoglalta néptribunusi hivatalát Caius Sempronius Gracchus, Tiberius öccse.

Caius Sempronius Gracchus tribunusi tevékenysége

Nagy energiával látott hozzá bátyja művének folytatásához. Pontosan ismerte Tiberius
elképzeléseit, hiszen nemcsak a hatalmukat féltő senatorok elleni politikai küzdelemben
segítette, hanem tagja volt a földosztó hármasbizottságnak is. Levonta a tanulságot bátyja
sorsából, ezért arra törekedett, hogy a nobilitas reformokat ellenző többségével széles
ellenzéket állítson szembe. A római szegények mellett igyekezett megnyerni a lovagokat, az
itáliai szövetségeseket és a hadsereget. Ennek érdekében egész sor törvényt hozatott.

Felújították Tiberius agrártörvényét, és megszavazták a gabonatörvényt, amely az állam

kötelességévé tette a szegény polgárok támogatását. Ok ennek alapján olcsó gabonát
vásárolhattak az erre a célra épített állami gabonaraktárból. A provocatio jogát (néphez való
fellebbezési jog) kiterjesztették a hadsereg minden tagjára, megtiltották a 17 évesnél fiatalabbak
besorozását, és megszüntették a katonák zsoldjából különböző címeken történő levonásokat.
A reformtábor nagyarányú útépítéseket kezdeményezett. Ez egyaránt szolgálta a
lovagrendi vállalkozók, a munkaalkalomhoz jutó városi szegények és a piacokra könnyebben
eljutó falusiak érdekeit. Pergamon területén megszervezték Asia provinciát, ahol Szicíliához
hasonlóan bevezették a 10 százalékos adót, ennek behajtását a lovagok adóbérlő társaságai
végezték. Az így nyert állami jövedelmekkel folytatták a kisajátított állami bérletek
tulajdonosainak kártalanítását.
Szintén a lovagrend üzleti érdekeit szolgálta az a törvény, amely a provinciákban
elkövetett visszaélések kivizsgálását lovagokból álló bíróságokra bízta.
Caius Gracchus terveiben coloniaalapítások is szerepeltek. Ezek egy részét régi
kereskedelmi központok helyén akarta felépíteni. Így került sor Karthágó átokkal sújtott földjén
colonia Iunonia megalapítására.
Időközben sikerült elérni, hogy a néptribunusi méltóságra ismételten lehessen
jelentkezni. Ennek értelmében Caius Gracchust Kr. e. 122-re is megválasztották. Az év elején, a
consulok hivatalba lépésének napján beterjesztette azt a törvényjavaslatát, amelyet programja
betetőzésének szánt. Ennek értelmében a latin jogú szövetségesek a római polgárjogot, az
itáliai jogúak pedig a latin jogot kapták volna meg. Mivel azonban a javaslat beterjesztése után
Caius elutazott Afrikába, időt és lehetőséget adott ellenfeleinek a visszavágásra. Caius
néptribunustársa egy minden alapot nélkülöző földtörvénytervezettel állt elő. A célja az volt,
hogy Caius Gracchust túllicitálva elhódítsa híveit. Ráadásul Caiust a következő évre már nem
választották meg néptribunusnak. Ezen felül széles körű agitáció kezdődött az afrikai colonia
ellen, a Gracchusok ellenfelei elterjesztették, hogy Iuno istennő kinyilvánította, nem helyesli az
átokkal sújtott földön a telep létrehozását. Amikor a consul összehívta a népgyűlést, hogy
döntsön a colonia ügyében, Rómában pattanásig feszült a hangulat. Már az előkészületek során
véres összecsapásra került sor Caius hívei és a consul kísérete között. Ez kedvező ürügy volt
arra, hogy a senatus kijelentse: az állam veszélyben van, s rendkívüli teljhatalommal ruházta
fel L. Opimius consult. Ez volt az első eset, amikor a senatus, kiváltságai védelmében, a
senatusi véghatározat (senatus consultum ultimum) eszközéhez folyamodott.
A két ellenséges párt között fegyveres összecsapásra került sor a városban, ennek során
Caius Gracchus hívei alulmaradtak a consul által kivezényelt krétai íjászokkal szemben. A
néptribunus elmenekült üldözői elől, de helyzetét reménytelennek érezte, s hogy ellenségeit
megelőzze, rabszolgájával megölette magát.

Tiberius és Caius Gracchus sorsa, nemes szándékaik ellenére, tragédiába torkollt,

terveiket nem tudták megvalósítani. A reformok egyetlen haszonélvezője a lovagrend volt,
sem a parasztok, sem a hadsereg, sem a szövetségesek helyzetét nem sikerült megoldani. A
következő évtizedek sokasodó problémái azonban kikényszerítenék a reformokat, csak éppen
nem a Gracchusok elképzelései szerint. Az ő tevékenységük nyomán alakult ki azonban az a
politikai csoport, amely felismerte a változtatások szükségességét – ők, mivel a nép érdekeire
hivatkozva tevékenykedtek, „néppártiaknak” (populares) nevezték magukat. Velük szemben
állt a minden változtatást ellenzők tábora, a „legjobbak” (optimates). Róma történetének
következő évszázadát, a növekvő külső gondok mellett, az optimaták és a popularisok állandó,
később polgárháborúba torkolló küzdelmei határozták meg.

A hadsereg válságának következményei

Róma számára ebben az időszakban a legfontosabb feladatot a Hispaniába vezető
útvonal biztosítása jelentette. Ennek érdekében Kr. e. 123-ban megszállták a Baleári-szigeteket,
legyőzték a hatalmas aeduus törzsszövetséget, és felépítették Aquae Sextiae erődjét (Kr. e. 122).
Ezen a helyen van a mai Aix en Provence. Ugyanezt a célt szolgálta colonia telepítése Narbóba,
majd Gallia Narbonensis provincia megszervezése az Alpok és a Pireneusok között.
Ezek a feladatok azonban teljesen lekötötték Róma külpolitikai és katonai energiáit. Így a
hispaniai sikereket elhomályosították a más területeken elszenvedett kudarcok. A Keleti-
Alpokban, a Duna mellett és Illíriában nem tudták feltartóztatni a kelta kimber törzsek
támadásait.
A másik kritikus pont Afrikában volt. Itt a hajdan Karthágó ellen szövetséges Massinissa
numidiai király unokája, Jugurtha okozott problémát. A rendkívül tehetséges, de legalább
annyira gátlástalan fiatalember társuralkodókkal osztozott a nagyapai örökségen, azonban nem
elégedett meg ezzel, egész Numidiát meg akarta szerezni. A római senatus jogot formált arra,
hogy a szövetséges királyság belügyeit ellenőrizze. Jugurtha azonban a Scipio Aemilianushoz
fűződő barátsága révén a legbefolyásosabb senatori körökkel állt kapcsolatban. Így sorra
megvesztegette az Afrikába küldött senatusi vizsgálóbizottságok tagjait, de nem riadt vissza a
politikai gyilkosságoktól sem. Amikor azonban elfoglalta Cirtát, Numidia fővárosát, súlyos
hibát követett el: az ott tartózkodó római kereskedők legyilkolása miatt Róma hadat üzent.
Kapcsolatai révén ugyan sikerült előnyös békét kötnie, a közvélemény nyomására azonban
Rómába rendelték, hogy tetteit kivizsgálják. Ő még itt is folytatta üzelmeit, s orgyilkosokat
bérelt fel egyik ellenfele meggyilkolására. Erre kiutasították a városból és felújították a
hadműveleteket. A kiküldött hadvezérek azonban sorozatos vereségeket szenvedtek, s ez a
megalázó helyzet végül megindította az ügy pontos kivizsgálását.
Marius hadseregreformja
Katonai téren a Kr. e. 109-es év és Q. Caecilius Metellus hozott fordulatot. Neki sikerült
benyomulnia Numidia belsejébe, s a Muthul folyó mellett megverte Jugurtha seregét. A numida
uralkodó azonban elmenekült, és apósa, a mauretaniai Bocchus király segítségével folytatta a
harcot Róma ellen.
Ennek a fordulatnak a következtében került sor Metellus pártfogoltjának consullá
választására a Kr. e. 108. évre. Caius Marius a politikában új embernek, homo novusnak
számított. Apja kisbirtokos volt, Marius ezt a körülményt gyakran emlegette a nobilitast támadó
beszédeiben. Consulként őt bízták meg a Jugurtha elleni további háború vezetésével, s gyors
sikerei jutalmaként még távollétében megválasztották a Kr. e. 104. évre consulnak. Ráadásul
diadalmenetet tarthatott, amelyen a rabul esett Jugurthát is meghurcolták az ujjongó római
közönség előtt. A bukott numida uralkodót a diadalmenet után kivégezték.
Marius sikereinek oka nemcsak hadvezéri képességeiben, hanem nagy jelentőségű
hadseregreformjában is rejlett. Ennek egyik eleme taktikai jellegű volt. A régen jól bevált
manipulus rendszer helyett bevezette a cohorsra alapozott taktikát. Egy legio tíz, egyenként
hatszáz főből álló cohorsra oszlott, amely a három hadrend azonos számmal ellátott
manipulusainak összevonása révén jött létre. Ez a nagyobb egység a nagyobb tömegű
ellenséggel szemben könnyebben megállta a helyét, de mozgékonyabb volt a légiónál. Ennél
azonban sokkal nagyobb jelentősége volt annak az újításának, hogy nem vette figyelembe a
katonai szolgálat betöltésénél az eddig megkövetelt vagyoni állapotot. Seregébe az önként
jelentkező római proletárokat sorozta be, s ezzel megoldotta a kisbirtokos parasztság
tönkremeneteléből adódó utánpótlási gondokat. Ez a hadsereg főhivatású katonákból állt,
akiket ennél fogva alaposabban ki tudtak képezni, mint az alkalmanként hadba vonuló
parasztokat. Szolgálatukért állandó ellátást és zsoldot kaptak, 16 év után pedig a veteranus
(kiszolgált katona) földadományban részesült. Ez a hadsereg tehát állandóan rendelkezésre
állt, bárhol be lehetett vetni, az újabb háború nem terhet, hanem újabb hadizsákmányt jelentett
számára.

Marius hadseregreformja a pillanatnyi katonai előnyökön túl óriási fordulatot hozott a

római köztársaság életében. A katonák egyéni boldogulása ettől kezdve attól függött, hogy az
őket irányító hadvezér milyen sikeres. Csak egy jó hadvezér tudta biztosítani a sikeres
harcokat követő zsákmányt, a rendkívüli jutalmakat, s ami a legfontosabb hosszú távon, a
leszereléskor várható veteránföldet. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a hadsereg birtokában a
belső hatalmi harc is eldönthető, a politikai ellenfeleket nem kell kiprovokált utcai verekedések
során agyonveretni a római csőcselékkel. Ettől a perctől fogva a populárisok és az optimaták
vezető politikusai között megindult a verseny a katonák kegyeiért, a hadsereg pedig már nem a
populus romanust szolgálta, hanem az érdekeit képviselő, politikailag és katonailag egyaránt
sikeres hadvezért. „Az a hadvezér pedig, aki a hadsereg kegyeiért folytatott versenyben
lemaradt, az jobb esetben politikai, rosszabb esetben biológiai hullává vált.” (Hahn István)

Miközben Marius sikeresen befejezte a Jugurtha elleni háborút, a kimberek ellen Kr. e.
105-ben súlyos vereséget szenvedett a római hadsereg. Mi sem volt természetesebb, mint a
sikerekben gazdag consul újabb megbízatása. Két éven át tartó felkészülés után – miközben újra
meg újra megkapta a consulságot – végre sikerült megállítani a kimbereket s a velük
szövetséges germán teutonokat is. A háborút lezáró ütközetekre Aquae Sextiae közelében
került sor. Csak ebben a két csatában több mint 60 000 foglyot ejtettek. Marius consuli
megbízatásai ellenkeztek a fennálló törvényekkel és az eddig érvényes szokásokkal is. A
Gracchusok után most újabb politikus karrierje bizonyította, hogy a sikeres politizáláshoz
szükség van a tartósan egy kézben tartott hatalomra.
A második század utolsó évei minden területen bővelkedtek kritikus eseményekben. A
külső támadások mellett Szicíliában kitört a második nagyarányú rabszolgafelkelés (Kr. e.
104-101). De nem enyhültek Rómában a populárisok és az optimaták ellentétei sem. A politikai
kedélyeket Marius veteránjainak földigénye szította fel, amit a hadvezér – érthető módon –
mindenképpen ki akart elégíteni.
A csatatéren oly határozott Marius azonban a politikában már nem találta fel magát olyan
könnyen, népszerűsége visszaesett, a politikai életből egy időre ki kellett vonulnia, az őt
támogató néppárt meggyengült.

A polgárbáborúk kora (a Kr. e. 2. század végétől Kr. e. 31-ig)

Oka és általános jellemzői

Mint azt az előző fejezetben láthattuk, a Marius-féle hadseregreform legsúlyosabb
következménye az volt, hogy lehetőséget adott a politikai kérdések fegyveres eldöntésére, a
polgárháborúra. S ha lehetőség volt, azt a politikusok természetesen ki is használták. Ez az oka
annak, hogy Róma történetének egyik legválságosabb periódusa ezt a megjelölést kapta: a
polgárháborúk kora.
Mi volt valójában a tétje ezeknek a küzdelmeknek? A köztársasági államrend a Kr. e. 2.
század végére alkalmatlanná vált a birodalommá növekedett Róma kormányzására. Arra volt
szükség, hogy a hadsereg és egy állandó, szakemberekből álló hivatalszervezet
támogatásával hosszabb időre egy személy kapja meg a kormányzati hatalmat. A birodalom
méretei és a kor viszonyai csak ezt az uralmi formát tették lehetővé. Ez azonban természetesen
csak a senatusba tömörült nobilitas hatalmának megtörésével vált lehetségessé. Érthető, hogy
ezt a nobilitas nem volt hajlandó tudomásul venni, s minden eszközzel küzdött a saját uralmát
kifejező „köztársasági szabadságért” a „zsarnokság”, azaz az egyeduralom ellen.
Ezt a két politikai csoportot fejezte ki a Gracchusok működése nyomán kialakult két
politikai párt, amelyet természetesen nem szabad a modern idők politikai pártjaihoz
hasonlítani. Módszerek tekintetében egyik csoport sem volt válogatós, az, hogy egy-egy
szakaszban melyik párt követett el több politikai gyilkosságot, tömegmészárlást, fegyveres
támadást maga Róma ellen, rendszerint a pártot éppen vezető politikus személyiségén és
ötletein múlott. Nagyon gyakran egymástól tanultak, egymástól vettek át megoldásokat,
amelyek mind az ellenpárt erejének megtörésére irányultak, s egyben megtizedelték Róma
elitjét. Ez volt talán a polgárháborúk korának a legnagyobb ellentmondása, azt a társadalmi
réteget fenyegette megsemmisüléssel, amelynek a hatalma volt az egész küzdelem tétje.

Az itáliai szövetségesek háborúja

A Marius-féle hadseregreform tovább növelte az itáliai szövetségesek részvételét, súlyát a
hadseregben. A szövetségesek polgárjogának kérdését Kr. e. 91-ben vetette fel újra M. Livius
Drusus, azonban merev ellenállásba ütközött, törvényjavaslatait különböző kifogásokkal
visszautasították. Őt magát orgyilkosok ölték meg.
Ennek következtében robbant ki még Kr. e. 91-ben az ún. „szövetséges háború”. A
lázadók államszövetséget hoztak létre.
Rómát a háború felkészületlenül érte, s ez látszott is a kudarcokon. A római hadsereget
ekkor már gyakorlatilag nem a consulok, hanem a melléjük legatusként beosztott tapasztalt
hadvezérek, Caius Marius, L. Cornelius Sulla, és Cn. Pompeius Strabo vezették. A Kr. e. 90-es
év végén L. Iulius Caesar, a későbbi ismert politikus apja javaslatára azoknak a
szövetségeseknek, akik kitartottak Róma mellett, megadták a polgárjogot, majd a következő
évben azoknak biztosították ugyanezt, akik hatvan napon belül leteszik a fegyvert.
Ezek az intézkedések megbontották a szövetségesek közötti összhangot, ennek ellenére is
csak Kr. e. 88-ban sikerült a római hadvezéreknek felülkerekedni. A háború befejezése annál
inkább sürgős volt, mivel Rómában újra feszültté váltak a belpolitikai viszonyok, keleten pedig
Pontosz uralkodója, VI. Mithridatész Eupatór fenyegette támadásával a birodalmat.

Marius és Sulla polgárháborúja és a első mithridatészi háború

Pontosz és uralkodója, VI. Mithridatész Eupatór

A Fekete-tenger délkeleti partján a Kr. e. 3. század végén jött létre Pontosz. Ennek
uralkodója Kr. e. 120-63 között VI. Mithridatész Eupatór volt, a perzsa Akhaimenidák és a
Szeleukidák leszármazottja. Energikus, pompakedvelő, gátlástalan kényúr volt, ugyanakkor
rendkívül művelt, számos nyelven beszélt és szenvedélyesen érdeklődött a botanika iránt. (A
mérgező növényekről írott könyvét latin nyelvre is lefordították.) Mikor megörökölte apja
trónját, hozzálátott, hogy katonailag és gazdaságilag egyaránt erős állammá tegye Pontoszt.
Ismételten beavatkozott a kis-ázsiai államok egymás közötti viszályaiba. A Rómával való
összeütközést is egy ilyen viszály robbantotta ki, III. Nikomédész, bithüniai király római
biztatásra indított háborút Pontosz ellen.
Mithridatész gyors ellentámadással rövid idő alatt elfoglalta Bithüniát és Kappadókiát,
majd betört Asia provinciába. A Kr. e. 89-es évben az itáliai háború miatt Róma nem volt képes
jelentős erőt felvonultatni a pontoszi uralkodó ellen, a tartomány lakossága pedig
felszabadítóként üdvözölte Mithridatészt. Az adószedők és a helytartók zaklatásai miatt
elkeseredett emberek teljesítették a király utasítását, s egy meghatározott napon az összes
rómait és itáliait lemészárolták. A forrásainkban szereplő 60 000-80 000 áldozat valószínűleg
túlzás, de a legyilkoltak száma bizonyosan elég magas lehetett.

Sulla és Marius polgárháborúja

Rómában közben azon dúlt a vita az optimaták és a popularisok között, hogy kit
bízzanak meg a háború vezetésével. A senatus a konzervatív nézetű és nagyon tehetséges L.
Cornelius Sullára kívánta bízni a Mithridatész ellen induló római haderőt, míg a lovagok és a
velük kapcsolatban álló populárisok jelöltje Marius volt. A popularisok el is érték, hogy a
népgyűlés proconsuli jogkörrel ruházza fel Mariust, és megbízza a hadjárat vezetésével. Ezt a
döntést azonban sem Sulla, sem a gazdag keleti területek hadizsákmányára sóvárgó katonái
nem fogadták el. Azt követelték Sullától, hogy vezesse őket Róma ellen. Ez a város
zsarnokságtól való megszabadításának jelszavával meg is történt, Marius Afrikába menekült,
de Rómában maradó hívei közül sokakat megöltek. Visszavonták az általuk hozott törvényeket,
korlátozták a néptribunusok és a népgyűlés jogkörét. Ezután Sulla seregével elvonult
Mithridatész ellen Görögországba.
Rómában hamarosan a mariánusok kerültek ismét hatalomra. L. Cornelius Cinna, a 87.
év egyik consula, szinte azonnal fellépett Sulla rendelkezéseinek eltörlése érdekében, s
visszahívatta a száműzött vagy elmenekült Marius-híveket. Maga a hadvezér is visszatért
afrikai veteránjai élén, seregében felfegyverzett rabszolgák is voltak. Körülzárta Rómát, s a
városi rabszolgáknak is szabadságot ígért. A szorongatott rómaiak megnyitották a kaput Marius
előtt, aki bevonulása után megkezdte a tisztogatást, a források szerint több napon keresztül
folyt az ellenpárt tagjainak lemészárlása. A következő évre ismét Cinnát és, immár hetedszer,
Mariust választották consulnak. Sullát megfosztották imperiumától, rendelkezéseit
visszavonták. A keleti hadszíntérre, Sulla leváltására, mivel Marius Kr. e. 86 január közepén
meghalt, a helyére megválasztott L. Valerius Flaccust küldték. Cinna fő támasza a lovagrend
volt, segítségükkel harmadik és negyedik alkalommal is megszerezte a consulságot, míg végül
életét vesztette egy katonai zendülés alkalmával.

Az első mithridateszi háború

Ezalatt Sulla Kr. e. 88-ban partra szállt Epeiroszban, és sikeresen vezette Mithridatész
hadvezérei elleni hadműveleteit.
A reménytelen helyzetben Mithridatész békét ajánlott Sullának, aki a római események
híreinek hatására ezt el is fogadta, a békekötésre Kr. e. 85 őszén került sor.
A győztes hadvezér, miután mindenütt megszilárdította a római uralmat, Kr. e. 83
tavaszán visszatért Itáliába. Itt számos párthíve csatlakozott hozzá, közöttük Cnaeus
Pompeius és L. Licinius Crassus. Több kisebb győzelem után ismét elfoglalta Rómát Kr. e. 82.
november 1-jén. Az ifjú C. Marius consul öngyilkos lett, Sulla alvezérei egész Itáliát
megtisztították a mariánusoktól.

Sulla diktatúrája (Kr. e. 82-79)

A Kr. e. 82. év végén Sullát dictatorrá választották. A megbízatás a szokásosnál
szélesebb jogkört adott a dictator kezébe a törvényhozás és az állam ügyeinek rendbetételére.
Ráadásul időben sem korlátozták hatalmát.
Legelső intézkedése az ún. proscriptio volt. Maga a szó nyilvánosságra hozatalt,
kihirdetést, kiírást jelent.

Az intézkedés eredetéről így ír Plutarkhosz Sulla-életrajzában. „Sulla hatalmas öldöklést

rendezett, a várost megtöltötték a holttestek, a gyilkosságoknak nem volt se szeri, se száma.
Sokan pusztultak el olyanok is, akiknek semmi dolguk nem volt Sullával, de hozzájárult
legyilkolásukhoz, hogy barátainak kedvében járjon. A senatusban egy fiatalabb ember, Caius
Metellus, merészkedett megkérdezni Sullától, meddig szándékozik elmenni, lesz-e határa a
rémségeknek, és várhatják-e, hogy megszűnnek. »Nem azt kérjük tőled – így szólt –, hogy
megkíméld azokat, akiknek a vesztét elhatároztad, hanem hogy kételyeiktől megszabadítsd
azokat, akiknek életben maradását eldöntötted magadban.« Amikor erre Sulla azt válaszolta,
hogy még nem tudja, kiket kímél meg, Metellus félbeszakította, és így szólt: »Akkor hát hozd
nyilvánosságra, kiket akarsz megbüntetni.« Sulla erre kijelentette, hogy ezt megteszi.” Ezek
után jelent meg az a lista a Forumon, amelyre Sulla döntése alapján bárki felkerülhetett. „A
proscribáltak listájára tette mindazok nevét is, akik elbújtattak, vagy megmentettek
proscribáltakat, hogy így lakoljanak emberséges viselkedésükért, s ez alól nem volt kivétel sem
testvér, sem fiú, sem szülő. Aki proscibáltat megölt, két talentum jutalmat kapott a
gyilkosságért, még ha rabszolga ölte is meg urát vagy fiú az apját. De a harag és gyűlöltség
miatt megöltek száma semmi sem volt azoknak a számához képest, akiket vagyonuk miatt
gyilkoltak meg.” A források adatai szerint közel száz senatort és több mint kétezer lovagot öltek
meg.
 Sulla törvények egész sorát bocsátotta ki, amelyek a leges Corneliae nevet viselték
(Corneliusi törvények). Ezeknek többsége az optimaták érdekeit szolgálta. Átalakította a
cursus honorumot, ettől kezdve a consulok és praetorok hivatali évüket Rómában vagy
Itáliában töltötték, s csak ennek lejárta után mehettek egy-egy tartományba. Mivel a római
provinciák száma időközben tízre emelkedett, a két consul mellett a praetorok számát nyolcra
emelték, hogy mindenhova jusson proconsul, illetve propraetor. (A tíz provincia a következő
volt: Sicilia, Sardinia-Corsica, a két Hispania, Macedonia, Africa, Asia, Gallia Narbonensis,
Gallia Cisalpina és Cilicia.) A quaestorok számát húszra emelték, s újra rögzítették a hivatalok
betöltéséhez szükséges életkort. Eszerint a quaesturához 30, a praeturához 39 és a consulsághoz
43 éves korban lehetett jutni. Két hivatal között legalább két évnek kellett eltelni, s ugyanazt a
hivatalt tíz évnél hamarabb nem lehetett betölteni.
A senatus létszámát 300-ról 600-ra emelte Sulla, természetesen az új helyeket saját hívei
töltötték be. Az általa szervezett új bíróságokba csak senatorok kerülhettek, a korábban lovagi
bíróságot is átvette a senatus. Nagyon fontos volt a néptribunusok jogkörének korlátozása.
Ettől kezdve csak a senatus által már korábban jóváhagyott törvényjavaslatokat terjeszthették a
népgyűlés elé. Megfosztották őket a vétójogtól és kimondták, hogy aki egyszer néptribunus
volt, az többé soha semmilyen tisztséget ne viselhessen. Ezzel elérték, hogy tehetséges,
ambiciózus fiatal politikusok nem vállaltak néptribunusi megbízatást.
Sulla hatalmának alapja a hadsereg volt. Hogy ennek hűségét biztosítsa, nagyarányú
szervezett veterántelepítési akcióba fogott Itália területén. Mintegy 100 000 főt telepített le az
elkobzott földeken a katonai alakulataiknak megfelelő zárt egységekben. Így bármikor
mozgósíthatta őket szükség esetén. Kivégzett ellenfeleinek rabszolgái közül 10 000 nyerte el
szabadságát, őket ezután Cornelii-nek nevezték, feladatuk a népgyűlések megfelelő
hangulatának biztosítása volt. Hatalmának csúcsán, Kr. e. 79-ben váratlanul lemondott.

Ennek magyarázatát nemcsak a kortársak nem tudták, hanem a történeti kutatás is csak
találgat. Annyi bizonyos, hogy a lemondás után nemsokára meghalt, elképzelhető, hogy súlyos
betegsége miatt tette le a hatalmat.
Sulla valójában annak a társadalmi csoportnak az érdekeit sem szolgálta, akikért
munkálkodott. A senatus hatalmát akarta megerősíteni úgy, hogy magát a testületet háttérbe
szorította. Rendelkezett a hivatalviselés szabályozásáról, ő maga pedig minden köztársasági
hagyománnyal ellenkezően viselte a dictatori címet. Hatalmának alapja az a hadsereg volt,
amely földigényével éppen a nobilitas birtokainak legfőbb veszélyeztetője volt. A rabszolgák
katonai és politikai célokra való felhasználása a rabszolgatartás rendjének mondott ellent. Végül
pedig tovább erősítette rendelkezéseivel a senatori rend és a lovagrend ellentéteit.

Politikai helyzet Sulla után

Sulla dictaturája nem oldotta fel a római köztársaság belső feszültségeit, sőt elmélyítette
az ellentéteket. A dictator hívei közül elsőként M. Aemilius Lepidus lépett fel Sulla
intézkedéseivel szemben. Mint a Kr. e. 78. év consulja, újra bevezette a szegények olcsó
gabonával való ellátását, és kísérletet tett a néptribunusok korábbi jogainak visszaállítására.
Közben Sulla Etruriába telepített veteránjai ellen kitört a földjüket vesztett itteni birtokosok
felkelése, amelyhez Marius veteránjai is csatlakoztak. Lepidus a felkelés élére állt, s hivatali
idejének lejártával Róma ellen vonult, hogy a senatust a néppárti követelések teljesítésére
kényszerítse. Az optimaták hadvezére azonban legyőzte Lepidust, aki seregének
maradványaival először Szardínia szigetére, majd Hispaniába menekült. Itt volt a mariánusok
központja, akik Sertorius vezetésével harcoltak a Sulla-féle rendszer ellen.
 A senatus Kr. e. 76-ban Pompeiust küldte Hispaniába a Sertoriusszal való leszámolásra.
Ő sem érhetett volna el azonban jelentősebb sikert, ha egyéb körülmények nem fordulnak
Sertorius ellen. A háborús terhek miatt a helybéli lakosság elégedetlenkedni kezdett, az
emigránsok táborán belül pedig hatalmi versengés kezdődött. Sertoriustól végül a római
kormányzat gyilkosság útján szabadult meg. Így haderejük felmorzsolódott Pompeius csapásai
alatt.

Miközben Hispaniában a mariánus emigráció utolsó éveit élte, a birodalom más

területein is fegyveres konfliktusok alakultak ki. Az akkor már az egész Földközi-tengert uraló
kalózok ellen Kr. e. 74-ben M. Antonius rendkívüli felhatalmazást kapott, Makedónlába az
ismételten be-betörő thrákok ellen M. Licinius Varro Lucullust küldte ki a senatus. Ugyanebben
az évben újabb háború kezdődött Mithridatész ellen, a Kr. e. 73. év tavaszán (egyes kutatók
szerint 74 őszén) pedig egy Spartacus nevű thrák rabszolga vezetésével a capuai Batiatus
gladiátoriskolájából kitörtek a kiképzés alatt állók. Ezzel kezdetét vette Róma történetének
legnagyobb rabszolgafelkelése.

A Spartacus-féle rabszolgafelkelés
Az a gladiátor, akinek a vezetésével fellázadtak a capuai iskola lakói, korábban római
zsoldosként harcolt, majd megszökött a hadseregből. Elfogták, és eladták gladiátornak. Nagy
testi ereje, ügyessége, bátorsága és okossága miatt hamarosan vívómester lett. Ugyanezen
tulajdonságai miatt természetes módon ő lett a lázadás vezetője is. Az iskolából kb. hetvenen
tudtak kitörni, s a közeli Vezúv erdőibe menekültek. A környékbeli birtokokról sok rabszolga
szökött el, hogy csatlakozzon Spartacus embereihez. A felkelő rabszolgák először a helyi római
alakulatokat győzték le, mire Rómából az egyik praetort küldték ki ellenük, aki 3000
katonájával megszállta a Vezúvról levezető utat. A felkelők ekkor szőlőindákból erős köteleket
fontak, leereszkedtek a hegy járhatatlan sziklaoldalán, s a rómaiak hátába kerültek. A győzelem
nyomán újabb fegyverekhez jutottak, ezzel sikerült legyőzniük a másik praetori sereget is.
Minden győzelem növelte Spartacus katonáinak létszámát, hiszen egyre többen csatlakoztak
hozzájuk.
Spartacus észak felé vonult azzal a céllal, hogy elhagyja Itáliát. Mutinánál legyőzték
Gallia Cisalpina helytartójának hadseregét, de a Padus (Pó) völgyéből váratlanul
visszafordultak dél felé. Ennek okát nem tudjuk pontosan, a kutatók különböző
feltételezésekkel próbálták magyarázni. Annyi bizonyos csak, hogy a visszaforduló
rabszolgasereg Picenumnál legyőzte a consuli hadakat, s egyenesen Róma felé fordult. A
városban Hannibal idejéhez hasonló rettegés lett úrrá. A senatus rendkívüli teljhatalommal
ruházta fel M. Licinius Crassus praetort, aki nagyon energikusan látott neki a felkészülésnek,
mindenekelőtt a sok vereség hatására züllésnek indult hadsereg fegyelmét kellett helyreállítani.
Ennek során Crassus a már szinte feledésbe merült megtizedelést is kénytelen volt alkalmazni.
Spartacus, értesülve a védelmi előkészületekről, letett a Róma elleni támadásról, s tovább
vonult dél felé. Crassus üldözőbe vette, de jelentős eredményt nem ért el, kérésére a senatus
visszarendelte Hispaniából Pompeiust és Thrakiából Lucullust.
Spartacus ekkor azt tervezte, hogy átkel Szicíliába, s ott is fellázítja a rabszolgákat. Két
alkalommal tettek kísérletet az átkelésre, azonban egyik sem sikerült, Szicíliában pedig Verres
helytartó kegyetlenül elfojtott minden megmozdulást. A rabszolgák helyzete ekkor kritikussá
vált, amíg ők az átkeléssel próbálkoztak, Crassus lezárta a Bruttiumi-félszigetet, s elvágta az
észak felé vezető utat. Spartacusnak innen sikerült még kitörni, de Brundisium felé vonultában
hírét vette Lucullus megérkezésének. Pompeius is elindult már Hispaniából.
 A döntő összecsapásra végül Kr. e. 71-ben Apuliában került sor. Az akkor már számbeli
fölényben lévő római haderő megtörte a rabszolgák ellenállását, maga Spartacus is elesett az
ütközetben. A szétszóródott felkelők kisebb csoportjainak felmorzsolása még éveket vett
igénybe. A fogságba esett rabszolgák ezreit feszítették keresztre megtorlásul, Róma és Capua
között az út két oldalán álltak a keresztek.
A rabszolgák feletti győzelem után Pompeius és Crassus egyaránt igényt tartott a
következő év consulságára. A senatus azonban félt a két tekintélyes hadvezér hatalmának
további növekedésétől, s nem támogatta elképzeléseiket. Ekkor a két, fiatal kora óta egymással
rivalizáló férfi kiegyezett egymással, valamint felvették a kapcsolatot a popularisokkal. Ily
módon elérték, hogy a Kr. e. 70. évre ők lettek a consulok. Hivatali idejük alatt számos
intézkedésükkel felszámolták Sulla törvényeit, visszaállították a néptribunusok jogkörét, a
megvesztegethetőségükről hírhedt senatori bíróságokban ismét helyet biztosítottak a
lovagoknak.

Ennek a törvénynek különös jelentőséget adott Verresnek a pere, aki Kr. e. 73-71 között
Szicília helytartójaként a szokásosnál is nagyobb mértékű visszaéléseket követett el. A vádat
képviselő fiatal M. Tullius Cicerónak sikerült száműzetésre ítéltetni Verrest.

Fellépés a kalózok ellen, L. Licinius Lucullus és Pompeius keleten

Miközben Pompeius Hispaniában hadakozott, miközben Itáliát Spartacus rabszolgái
dúlták végig, Keleten is nagy horderejű események bontakoztak ki. Mint korábban már láttuk,
Sullának nem volt ideje teljesen megtörni Mithridatész pontoszi király erejét, figyelme a római
események felé fordult. Kr. e. 83-82-ben újabb, csekély jelentőségű incidensre került sor Róma és
Pontosz között, ezt nevezték második mithridatészi háborúnak. Az ezt követő időszakot a
pontoszi uralkodó hatalmának megerősítésére fordította.
Kr. e. 74-ben kezdetét vette a harmadik mithridatészi háború, amelyben a római sereg
vezetését a senatus L. Licinius Lucullusra bízta. Lucullus hamarosan átvette a kezdeményezést.
Olyan csapást mért Mithridatészre, hogy a király csak nagy nehezen tudott apósához, az
armeniai királyhoz menekülni. Lucullus ekkor megtámadta Armeniát, és Kr. e. 68 tavaszán
elfoglalta a fővárost. Ekkor azonban váratlan fordulat következett. Lucullus, a korabeli
hadvezérekkel ellentétben, kemény fegyelmet tartott katonái között, nem tűrte el a polgári
lakossággal való önkényeskedést, nem engedélyezte a szabad rablást. Amikor az armeniai
főváros bevétele után tovább akart nyomulni, a hadsereg fellázadt, és magára hagyta vezérét.
Mithridatész kihasználta a helyzetet, és visszatért Pontoszba.
Lucullus kiábrándultan és sértődötten utazott Rómába, és hamarosan visszavonult a
közéletből. Öregkorát birtokán vagyonának élvezetével, lakomázással töltötte. Az utókor
emlékezetében nem a kiváló hadvezér, a becsületes és bátor politikus, hanem az ínyencség
megtestesítője maradt meg.
Miközben Lucullus irányításával folyt a Mithridatész elleni háború, Rómában
elhatározták, hogy végleg letörik a kalózok földközi-tengeri uralmát. Ezzel már korábban is
többször próbálkoztak, de csak részsikereket vagy súlyos kudarcokat értek el. A kalózok
működése elsősorban a lovagrend üzleti érdekeit veszélyeztette, de aggodalmat keltett a római
szegénység körében is, akiknek olcsó gabonával való ellátását a keletről érkező szállítmányok
biztosították. Amikor pedig a kalózok már Szicília és Itália területére is betörtek, sőt az ostiai
kikötőben állomásozó flottát is megtámadták, végképp betelt a pohár.
 Kr. e. 67-ben Pompeiust az egész Földközi-tengerre és a part menti, kb. 70 km-es sávra
rendkívüli teljhatalommal ruházták fel, rendelkezésére bocsátottak egy 500 hajóból álló flottát,
jelentős szárazföldi haderőt és kb. 6000 talentumnyi (156 tonna ezüst) pénzösszeget. Ezzel az
óriási erővel indult a kalózok ellen, és meglepően gyors sikert aratott. Pompeius gyors sikere
imponálóan hatott Rómában, úgyhogy amikor megérkezett Lucullus hadserege lázadásának
híre, Pompeiust bízták meg a Mithridatész elleni háború folytatásával (Kr. e. 66 elején).
Ezt a háborút tulajdonképpen már Lucullus megnyerte, Pompeius óriási, majdnem 60 000
fős hadseregének gyors, mutatós és könnyű győzelmekkel sikerült learatni a babérokat. Kr. e
66-ban a visszavonuló Mithridatész seregét szétverték az Euphratésznél, Bithünia és Pontosz
területét római tartománnyá nyilvánították. Kr. e. 64-ben Pompeius benyomult Szíriába, s a
Szeleukidák egykori birodalmának megmaradt területét Syria néven provinciává szervezte.
Ezután került sor Judeára.
Itt kihasználta a Hasmoneus-utódok közötti trónviszályt, és bevonult Jeruzsálembe. A
római katonák öldöklésének rengeteg áldozata volt. Judea ezzel elvesztette nem egészen száz
éve kivívott függetlenségét, Rómának alávetett cliens-királyság lett.

Caius Iulius Caesar pályafutásának kezdete

Miközben Pompeius rendezte a birodalom keleti területein előállott problémákat,
Rómában újabb viharok kavarták fel a közéletet. Az időszak egyik legbefolyásosabb politikusa
Crassus volt, aki a Kr. e. 70 utáni években a popularisokhoz közeledett. Ennek a pártnak az
élén ekkor már a Iuliusok előkelő nemzetségének tagja, az ifjú Caius Iulius Caesar állt. Apja a
Kr. e. 90. év consulja volt, maga a nemzetség a Trójából elmenekülő Aeneas fiára, Iulusra
vezette vissza származását. Ennek alapján a fiatal politikus a senatori rend legelőkelőbb
köreihez tartozott. Ugyanakkor azonban családi kapcsolat fűzte Mariushoz, nagynénje, Iulia a
néppárti hadvezér felesége volt. Caesar pedig a szintén néppárti Cinna lányát, Corneliát vette
feleségül, s tőle még Sulla kimondott óhajára sem volt hajlandó elválni. Ezért a dictator
proscribáltatta, de sikerült elmenekülnie. Sulla halála után visszatért Rómába, s perbe fogatta a
dictator több befolyásos hívét. Először különböző papi tisztségeket viselt, majd Kr. e. 65-ben
aedilis lett. Rendkívül céltudatos, ügyes politikus volt, s ami egy római karrier esetében
elengedhetetlen, ragyogó szónok. A 60-as években taktikai okokból támogatta Crassus és
Pompeius törekvéseit.

Catilina összeesküvése
A senatus fokozódó aggodalommal figyelte Crassus és Caesar tevékenységét, amikor
újabb megrázkódtatás érte a közéletet: L. Sergius Catilina összeesküvése. Catilina
elszegényedett patrícius család tagja volt, zilált anyagi helyzetét sem a proscriptiók idején, sem
africai propraetorsága alatt nem sikerült rendeznie. Kr. e. 66-ban pályázott a consulságra, ekkor
azonban zsarolás címén vád alá helyezték. Elítélésére ugyan nem került sor, de két évig nem
pályázhatott hivatalra. Ekkor kezdett először szervezkedni az elszegényedett patricius fiatalság
és a plebs körében. Jelszavai a földreform és az adósságok eltörlése voltak. Érthetően nem tudta
megnyerni ezzel a tevékenységgel a sersatus bizalmát, így Kr. e. 63-ra sem sikerült
megszereznie a consulságot. Összeesküvése ettől kezdve már a hatalom megszerzésére irányult.
Fennmaradt forrásainkban nemcsak Catilina alakja és mozgalmának jellege homályos, hanem
bizonytalan képet kapunk Catilina politikai jellegű kapcsolatairól is. Mindmáig nem dőlt el
egyértelműen, hogy milyen viszonyban volt pl. Caesarral.
 Annyi csupán a bizonyos, hogy Cicero consul leleplezte az összeesküvést, s a senatustól
kapott rendkívüli felhatalmazás (senatus consultum ultimum) alapján fel is göngyölítette. A
Rómában elfogott vezetőket kivégezték, Catilina seregét pedig szétverték. A csatában az
összeesküvés vezetője is elesett. Cicero a haza atyja (pater patriae) címet is megkapta sikeres
tevékenységéért, később azonban törvénytelen kivégzések miatt száműzték Rómából.

Az első triumvirátus kora (Kr. e. 60-49)

A Keleten diadalt diadalra halmozó Pompeius Kr. e. 62 decemberében tért vissza
Itáliába. Brundisiumban elbocsátotta hadseregét, mivel arra számított, hogy győzelmei után a
senatus minden követelését teljesíteni fogja. Hadseregének elbocsátása nagy meglepetést,
egyben nagy megkönnyebbülést okozott Rómában, olyannyira, hogy az optimata párt mereven
szembeszegült Pompeius kívánságai teljesítésének. Nem hagyták jóvá keleti intézkedéseit,
nem biztosították hadseregének a veteránföldeket, s azt is megakadályozták, hogy a
consulságra pályázzon. Diadalmenetét is csak egyéves huzavona után tarthatta meg Kr. e. 61
szeptemberében. Nem lehet csodálni ezek után, hogy a halálosan sértődött politikus elfordult
eddigi elvbarátaitól, s egészen más körökhöz keresett kapcsolatokat.
A popularisok legjelentősebb politikusa, C. Iulius Caesar ekkor tért vissza Hispaniából.
Előzőleg, Kr. e. 63-ban pontifex maximussá és praetorrá választották. Propraetorként kapta
Hispania kormányzását, hivatali éve alatt jelentős katonai sikereket aratott, rendezte a
tartomány és a saját maga zilált anyagi ügyeit.
Kr. e. 60-ban tért vissza Rómába, s igen gyorsan felmérte az ott kialakult helyzet előnyeit.
Kibékítette egymással a közös cosulságuk óta ismét egymásra féltékenykedő Crassust és
Pompeiust, majd hárman titkos megállapodást kötöttek arról, hogy a továbbiakban
összehangolják politikai lépéseiket. A három tekintélyes politikus közötti titkos szövetséget – a
későbbi hivatalos triumvir (három férfiból álló) testület elnevezése mintájára – a történetírás
nevezte el első triumvirátusnak.

A szövetséget házassági kapcsolattal is megerősítették, Pompeius Caesar első

házasságából született leányát, Caesar pedig Pompeius egyik befolyásos hívének a lányát,
Calpurniát vette feleségül. Pompeius és Iulia házassága a politikai érdekkapcsolatok
történetében egyedülálló volt, forrásaink egyetértenek abban, hogy igazi szerelmi kapcsolat
alakult ki Caesar leánya és az apósánál idősebb Pompeius között. Nem véletlen, hogy Iulia
korai halála (Kr. e. 54) után romlott meg végérvényesen a két politikus viszonya.

A megegyezés értelmében Caesar, akit Kr. e. 59-re consullá választottak, legelőször két
agrártörvény-tervezetet terjesztett elő. Ennek értelmében közel 20 ezer embert, elsősorban
Pompeius veteránjait és a háromgyermekes családokat, kellett ellátni a dél-itáliai és campaniai
közföldekből.
Ezek után Caesar gyors egymásutánban valósította meg terveit, melyek a senatus
háttérbe szorítására, maga és szövetségesei érdekeinek megvalósítására irányultak.
Megerősítették Pompeius keleti intézkedéseit. A lovagrend érdekeinek megfelelően
leszállították az asiai adóbérletek összegét – Crassus számos barátját kedvezően érintette ez az
intézkedés. Megszigorították ugyanakkor a zsarolási ügyek elbírálását, ezt a leggyakrabban a
tartományi helytartók követték el a helybéli gazdagok rovására (lásd Verres esete).
Megszervezték a közvélemény rendszeres tájékoztatását, a senatusban és a városban történt
események jegyzékét naponta kifüggesztették a Forumon. Így tehát – acta diurna néven –
Caesar adatta ki a világ első politikai napilapját.
 Consulsága betetőzéseként proconsuli tartományként rendkívüli megbízatással öt évre
megkapta Gallia Cisalpinát és Illíriát, majd Pompeius javaslatára Gallia Narbonensist is.

Caesar Galliában
A rómaiak által Alpokon túli Galliának, azaz Gallia Transalpinának nevezett terület a
mai Franciaország és Belgium mellett magába foglalta Hollandia és Svájc egy részét is. A
korábban meghódított gallok lakta vidékeket, ahol a lakosság már átvette a római kultúra és
civilizáció alapelemeit, vagyis romanizálódott, a római köznyelv Gallia Togatának, tógás
Galliának nevezte. Gallia Comata, azaz üstökös, borzas Gallia volt a neve az Alpokon túli
területeknek, ahol a legkülönbözőbb fejlettségi fokon álló kelta néptörzsek éltek.
Ezek a törzsek állandó harcot vívtak egymással a földekért és a legelőkért, ugyanakkor
súlyos belső ellentétek is kialakultak a nemzetségi előkelők, a komoly befolyással rendelkező
papság (az ún. druidák) és a városi jellegű településeken élő köznép között. A földeken élő, azt
megművelő kelták az arisztokráciától függtek.

Ez a terület több szempontból is előnyös volt Caesar politikai karrierje számára.

Alkalmat adott a birodalom határainak kiterjesztésére, eközben hadvezéri babérokat és
hadizsákmányt szerezhetett. De ami még ennél is fontosabb volt, erős, fegyelmezett, hozzá
minden körülmények között ragaszkodó hadsereget alakíthatott ki. Láthattuk már, hogy
ebben az évszázadban a római politikai pályafutás legfontosabb eszköze a hadsereg volt. A
hódítás szolgálta a római kereskedők érdekeit is, akik már jó fél évszázada élénk kapcsolatban
álltak Gallia belsejével. S végül, mindezeken túl, nem volt messze Itáliától, így Caesar
figyelemmel kísérhette a központban zajló politikai eseményeket, és szükség esetén
könnyebben visszatérhetett, mint pl. a keleti területekről.

Kr. e. 58 márciusában, amint megérkezett tartományába, Caesar azonnal megszervezte a

határvédelmet. Ezután megtámadta a germánokat, és a Rajnán túli területekre szorította őket
vissza. Kr. e. 57-ben leverte a belgákat, majd a következő évben a Loire (Liger) torkolatánál
szétverte az északnyugati törzsek flottáját is. Kr. e. 56 végén Caesar Gallia teljes
meghódításáról számolt be hadijelentésében.
Mialatt ezek az események zajlottak Galliában, Rómában fordult a politikai széljárás. Az
optimaták Caesar távozása után újra magukhoz ragadták az események irányítását. A
triumvirátus is bomladozni kezdett, Pompeius közeledett az optimatákhoz. Amikor azonban a
veteránok földdel való ellátása ellen indult agitáció Rómában, ő is aggódni kezdett. Így azután
elfogadta Caesar ajánlatát arra a megbeszélésre, amely a triumvirátus megerősítését volt
hivatott szolgálni.

A lucai találkozó
A triumvirátus tagjai Kr. e. 56 áprilisában találkoztak Luca városában. Megbeszélésük
ezúttal nem volt titkos, több mint 200 senatort hívtak meg, hogy egyeztessék programjukat. A
következő pontokban sikerült megállapodni: Pompeius és Crassus a következő évre megszerzik
a consulságot. Azután öt-öt évre megkapják Hispaniát illetve Szíriát tartományul, ugyancsak öt
évvel meghosszabbítják Caesar galliai megbízatását, s erre az időre az államkincstár terhére
tíz legiót állíthat fel.
Az események ezután mindenben a megbeszélésnek megfelelően zajlottak, ez a tény is
világosan mutatja a késői köztársaság működési zavarait. Az államot ekkor már nem a politikai
erők, hanem egyértelműen a hadsereg által támogatott hadvezérek irányították. A lucai
találkozó azonban nem oldotta meg a triumvirek közötti problémákat, a megegyezés csak
átmeneti volt.
Crassus még consulságának lejárta előtt elutazott a neki juttatott Szíriába, s megkezdte
előkészületeit a Parthus Birodalom elleni hadjáratra.

A parthusok
Ezt az államot Kr. e. 240 körül hozta létre a szkíta párn (parthus) törzs, első jelentős
uralkodója I. Arszakész volt. Haderejük legfontosabb része a nehézfegyverzetű lovasság volt,
amelyet íjász könnyűlovasság egészített ki. Terjeszkedésük gyors ütemben haladt nyugat felé, a
rómaiakkal először Sulla keleti hadjárata idején vették fel az érintkezést. Magukat az
Akhaimenida perzsa birodalom örököseinek tekintették, s a keleti térségben a Kr. u. 2. századig
ők maradtak Róma egyetlen komoly ellenfele. Crassus, aki hadvezéri hírnevét kívánta növelni
egy sikeres háborúval, kihasználta a parthus trón körül Kr. e. 57-től folyó küzdelmeket. Mikor a
küzdelemben alulmaradt parthus királyfi római védelem alá menekült, megindította hadait
Parthia ellen (Kr. e. 54-ben). Ezúttal azonban nem kísérte szerencse a triumvir vállalkozását.
Felvonuló seregét a megvesztegetett vezetők a sivatagba csalták, s ott az ellenség bekerítette a
rómaiakat, a tárgyalásokkal próbálkozó Crassust pedig megölték (Kr. e. 53).

A triumvirátus felbomlása
Eközben Galliában is meglepő fordulatok következtek. Kr. e. 56-54 között még
folytatódott a római sikersorozat, Caesar újabb vereséget mért a gall területekre betörő
germánokra, sőt átkelve a Rajnán, visszavetette őket a határtól. Ezután két alkalommal is átkelt
Britanniába. Kr. e. 53-ban azonban váratlan erejű felkelés robbant ki Vercingetorix avernus
király vezetésével. Caesarnak csak a következő évben sikerült levernie a hozzá hasonlóan
tehetséges, fiatal uralkodó seregeit.

A római hadvezér a meghódított területen a korabeli római gyakorlattól sokban eltérő

szervezőmunkát folytatott. A gall törzsek egy részét Róma szövetségeseinek ismerte el
(elsősorban azokat, akik korábban is Róma oldalán álltak). Az évente kivetett adót az egyes
törzsek megbízottai szedték be, így Gallia nem vált az adóbérlők vadászterületévé. Caesar jól
tudta, hogy a tartományokban a legtöbb feszültséget éppen a publicanusok kapzsisága okozta.
A hódítás befejeztével Galliában tizenegy jól kiképzett, vezéréhez feltétlenül ragaszkodó legio
állt fegyverben, készen arra, hogy az időközben Caesar számára igen kedvezőtlenül alakult
római helyzetbe is beavatkozzon.

A városban a lucai találkozó után sem csillapodtak a kedélyek, a helyzet pattanásig

feszült, s a senatus végül példa nélkül álló megoldáshoz folyamodott. Pompeiust egyedüli
consullá (consul sine collega) választották a helyzet rendezésére. A köztéri háborúskodások
ugyan megszűntek ennek következtében, viszont újabb feszültségek alakultak ki Caesar és
Pompeius között. Crassus és Iulia halála végérvényesen lezárta a korábbi együttműködés
idejét, a triumvirátus korszakát egy újabb polgárháború váltotta fel.

Caesar és Pompeius polgárháborúja (Kr. r. 49-46)

Caesar szándéka az volt, hogy galliai megbízatásának lejártával a Kr. e. 48. évre
megszerzi a consulságot. Ennek érdekében a tribunus testület előterjesztett egy
törvényjavaslatot arra vonatkozólag, hogy távollétében nyújthassa be pályázatát, s addig
megtarthassa imperiumát és hadseregét. Ez azért volt fontos, mert római tisztségviselőt csak
akkor lehetett bíróság elé állítani, ha visszatért a magánéletbe. Caesarnak tudomása volt arról,
hogy ellenségei hivatali idejének lejártával meg akarják támadni.
Pompeius a néptribunusok Caesar érdekeit szolgáló javaslatával szemben egy általános
érvényű törvényt akart elfogadtatni, ami ezentúl kötelezővé tette volna, hogy a tisztségekre
csak személyesen lehessen pályázni Rómában. A törvények értelmében pedig a város határain,
az ún. pomeriumon belül fegyveres erő nem tartózkodhatott. Ezt a törvényt sikerült is
megszavaztatni, sőt Pompeiusra ruházták a hadsereg főparancsnokságát, és megbízták a Caesar
elleni legiók megszervezésével.
Az események hírére Caesar Kr. e. 49-ben egyetlen legióval átlépte a tartománya és Róma
közötti határfolyót, a Rubicót. Forrásaink szerint ekkor hangzott el szájából a szállóigévé lett
mondat: „Alea iacta est!”. (A kocka el van vetve!) Ez a fordulat készületlenül érte és megzavarta
Pompeiust, nyilván emiatt döntött úgy, hogy feladja Itáliát, s a Balkánon szervezi meg Caesar
ellen hadseregét. Ellenfelének menekülését Caesar, hajók hiányában, nem tudta
megakadályozni, s mivel a legfontosabb feladatok ekkor Rómába szólították, nem is
vállalkozott az üldözésre. Pompeius nyomában sok senator és mindkét consul elmenekült.

A városban helyreállították a közigazgatást, a consulok helyettesítésével Aemilius

Lepidus praetort bízták meg. Gallia Cisalpina lakóinak, akik proconsulsága éveiben Caesar
legfőbb támaszai voltak, megadták a római polgárjogot. A Rómában maradt senatorok
felhatalmazásával Caesar lefoglalta az államkincstárt is. Pompeius Itáliában maradt legiói
átálltak, emellett Galliából is hívtak erősítést, s Kr. e. 49 áprilisában ez a hadsereg megindult
Pompeius Hispaniában maradt hét legiója ellen. A hadjárat az év őszére zárult le.
A Rómába visszatérő Caesart Aemilius Lepidust dictatornak nevezte ki, ekkor ezt a
hivatalt mindössze tizenegy napig viselte. Ezalatt érvénytelenítette a Pompeius által elrendelt
száműzetéseket, rendezte az eladósodottak kamatterheinek csökkentését, s egyéb pénzügyi
intézkedéseket hozott. Lebonyolították a tisztségviselők megválasztását Kr. e. 48-ra, az egyik
consul Caesar lett.

Az időközben felépült flotta lehetővé tette a hadsereg átszállítását a Balkánra, ahol

Pompeius tartózkodott kilenc legioval. Ez jelentős túlerőnek számított Caesar partraszállt
seregével szemben, s kezdetben jól is működött. Végül azonban a döntő ütközetet Pharszalosz
mellett elveszítette Pompeius (Kr. e. 48. június 6-án), s a csata végét be sem várva, elmenekült.
Tanácsadói javaslatára Egyiptomba ment, ahol ekkor a kiskorú XIV. Ptolemaiosz Dionüszosz
uralkodott. A partra szálló bukott hadvezért az egyiptomi király emberei megölték. Fényes
karrierjéhez képest élete utolsó szakasza dicstelen vereségekkel telt el, s megalázó körülmények
között ért véget.

Caesar követte menekülő ellenfelét Egyiptomba, de mire megérkezett, Pompeius sorsa

már eldőlt. Ekkor beavatkozott az egyiptomi trón körül kialakult küzdelmekbe, a kiskorú XIV.
Ptolemaiosz mellett nővérét, Kleopátrát is elismerte társuralkodónak. Forrásaink egyértelműen
tanúsítják, hogy a hadvezér és a fiatal, szép és művelt egyiptomi királynő között a kölcsönös
politikai érdekeken túl szerelmi kapcsolat is kialakult. Ptolemaiosz hívei felkelést robbantottak
ki Alexandriában (ennek során égett le a híres Muszeion épületének egy része). Caesar a
megmozdulást csak Szíriából kapott katonai erősítéssel tudta leverni. A felkelés során
Ptolemaiosz is elesett, így az egyiptomi korona VII. Kleopátráé és öccséé, XV. Ptolemaioszé lett.
 Eközben Kis-Azsiában Pharnakész, VI. Mithridatész Eupatór fia, kihasználva a római
belviszályokat, elfoglalta Pontoszt és Bithüniát. Caesar tehát kénytelen volt gyorsan elhagyni
Egyiptomot, s 47 májusában Zelánál szétverte Pharnakész seregét. Erről a győzelméről küldte
Rómába szállóigévé vált hadijelentését: „Veni, vidi, vici.” (Jöttem, láttam, győztem.) (Suetonius:
Caesar élete 37.)
A keleti területek problémáinak ily módon való rendezése után, Kr. e. 47
szeptemberében Caesar partra szállt Tarentumnál. Rómában ekkor ismét feszült volt a helyzet,
amit ezúttal nem a politikai problémák, hanem az adósok és bérlők pénzügyi gondjai
alakítottak ki. Egyes politikusok felkarolták az eladósodottak érdekeit, s ennek eredményeként
fegyveres megmozdulásokra is sor került. Caesar úgy oldotta meg a helyzetet, hogy
rendelkezett a magas lakbért fizetők esetében egyévi összeg elengedéséről, míg az adósságok
eddig kifizetett kamatait beszámították a törlesztés összegébe. Egy egész sor intézkedést hozott
ezen kívül, amelyek az itáliai mezőgazdaság helyzetét javították. A senatust új tagokkal
egészítette ki, elsősorban volt tisztjei és az itáliai municipiumok neki lekötelezett előkelői
köréből. Végül Kr. e. 46-ra ismét consullá választották.
Erre az évre esett az afrikai hadjárat, ahol időközben Pompeius két fia a numidiai
uralkodó segítségével erős pompeianus központot hozott létre. Caesar 47 végén kelt át
Afrikába. Állítólag ekkor történt, hogy a hajóból kiszállva megbotlott és elesett, ami a katonák
szerint kedvezőtlen előjelnek számított. Ő azonban villámgyorsan feltalálta magát, s amikor
tenyere a földre ért, így kiáltott fel: „Foglak Africa!” (Suetonius: Caesar élete 59.) A pompeiánusok
megsemmisítő vereséget szenvedtek, a vezetők többsége elesett vagy öngyilkos lett, csak
Pompeius fiai menekültek el Hispaniába. A következő évben Munda mellett Caesar újra
legyőzte őket, ekkor már csak Sextus Pompeius maradt életben. Őt csak hosszú évek után
sikerült végérvényesen legyőzni Caesar utódának.

Caesar politikai tevékenysége a római állam válságának megoldására

Azok a válságjelenségek, amelyek a Kr. e. 2. század utolsó évtizedeiben jelentkeztek, még
mindig nem szűntek meg, sőt, legsúlyosabb következményük éppen a polgárháborúk sorozata
volt. Azok a megoldások, amelyekkel a senatus, illetve a politikai vezetők kísérleteztek a Kr. e.
1. század folyamán, vagy csak átmenetileg voltak sikeresek, vagy tovább növelték a gondokat.
Az évszázad történéseiben azonban világosan látszott az a tendencia, hogy a köztársasági
alkotmány helyett a tartósan viselt és hadsereggel alátámasztott hatalom képes rendezni a
helyzetet. Ezt ismerte fel Caesar, aki a korszak egyetlen birodalmi távlatokban gondolkodó
politikusa volt, s aki saját személyes hatalmán túl az egész állam érdekeit is képviselte.
Sulla mintájára a dictatori méltóságot választotta hatalma keretéül. Első, rövid
megbízatása után, a pharszaloszi győzelmet követően meghatározatlan időre, később tíz évre,
végül 44-ben élethossziglan ruházták fel ezzel a méltósággal. Helyettese, azaz a magister
equitum – a lovasság parancsnoka – először M. Antonius, majd Lepidus voltak. Ezen
túlmenően egyéb méltóságokat is viselt. Már Kr. e. 63-tól ő volt a pontifex maximus, 48-ban
szintén élethossziglan kapta meg a néptribunusi jogkört, ezzel személye szent és sérthetetlen
(sacro sanctus) lett. Ugyanebben az évben megbízták a közerkölcsök felügyeletével, ami
gyakorlatilag az örökös censori méltóságot jelentette számára. Ő rendelkezett az
államkincstárral, ő döntött a háború és béke kérdéseiben, hadvezéri megbízatását olyan
fontosnak tartotta, hogy nevében viselte az imperator titulust. Gyakorlatilag elmondható, hogy
rendelkezett a királyi hatalom minden lényeges elemével, a törvényhozói, a katonai és a
főpapi hatalommal egyaránt.
 Hadserege a kor legfegyelmezettebb, legharcedzettebb katonaságából állt, akik
fanatikusan ragaszkodtak vezérükhöz. Ennek egyik látványos jele volt az afrikai háború egyik
epizódja. A katonák már korábban is kifogásolták, hogy a Pompeius elleni hadjárat után nem
kaptak különleges jutalmat. Ez a következő háború alatt az egyik legio lázadásához vezetett.
Caesar akkor személyesen kereste fel az engedelmességet megtagadó katonákat, s hozzájuk
intézett beszédét a szokásos „katonák” megszólítás helyett így kezdte „polgárok”. (Ez latinul
szójáték is: milites helyett Quirites.) A hatás döbbenetes volt, az előbb még lázongók
könyörögtek Caesarnak, hogy ne küldje el őket a seregből, inkább vállalják a megtizedelést is, ő
azonban csak a főkolomposokat büntette meg.

Politikai intézkedései jól átgondolt rendszerbe illeszkedtek. Rendelkezéseinek egész sora

irányult arra, hogy a polgárháborúk alatt kivérzett, meggyengült szabad római polgárságot, s
ezen belül a társadalmi elitet megerősítse. Ezt szolgálta a hangsúlyozott s a – Marius és Sulla
példája után – meglepő nagyvonalúan alkalmazott megbocsátás, a clementia. A korábban
Pompeius oldalán állók minden további nélkül visszatérhettek, sőt beilleszkedhettek ismét a
politikai életbe, elnyerhették a legmagasabb tisztségeket is.
Igyekezett csökkenteni a rabszolgák polgárháborúk alatt megnövekedett katonai és
politikai jelentőségét. Ő volt ebben az időben az egyetlen hadvezér, aki soha nem sorozott be
rabszolgákat, ami másoknál általános gyakorlat volt. Azokat a collegiumokat, amelyekben
rabszolgák is szerephez juthattak, betiltotta.
Igyekezett rendezni Róma és a provinciák viszonyát. A galliai mintát követve átszervezte
az adózási rendszert, hogy csökkentse a feszültségek fő okát, a publicanusok tevékenységét.
Széles körben adományozott római és latin jogot a provinciabeli előkelőknek, s ezzel
elősegítette ezek római életformára való áttérését, azaz a romanizációt.
A római gazdaság és kereskedelem fellendítése érdekében megtiltotta, hogy a polgárok
nagyobb mennyiségű pénzt tároljanak, ezzel elérte azt, hogy a megtakarítások a
mezőgazdaságba, iparba és kereskedelembe áramlottak. Egységesítette a birodalom
pénzforgalmát, ő verette az első római aranypénzt. Kibővítették az ostiai kikötőt is.
Katonáinak földdel való ellátását úgy igyekezett megoldani, hogy ehhez ne kelljen
kisajátítani a nagybirtokosok földjeit. A veteránok mellett coloniákba telepített nagyon sok
ingyengabonából élő római proletárt is, s rövid idő alatt sikerült az ingyenes ellátásban
részesülők számát 320 000-ről 150 000-re leszállítani. Ezzel csökkentette Róma zsúfoltságát is.
Gazdasági terveiben útépítések, mocsárlecsapolások stb. is szerepeltek. Közismert a
naptárreformja, melyet Sosigenes, egyiptomi csillagász közreműködésével hajtatott végre,
bevezetve a négyévenkénti szökőnapot.

Caius Iulius Caesar nemcsak saját korának, nemcsak Rómának, hanem az egész
történelemnek kiemelkedő tehetségű, képességű alakja. Katonai és politikai tevékenysége
egyaránt igazolja ezt. Hadjáratainak során bizonyította hadseregszervező, katonanevelő és
stratégiai képességeit egyaránt. Ugyanakkor személyes bátorságát is számtalanszor megmutatta
a nehéz helyzetekben. Politikai tevékenysége átgondolt, céltudatos program szerint, az egész
birodalom érdekeinek szem előtt tartásával folyt. Írói tehetségét két fennmaradt műve, a
Bellum gallicum (A gall háború) és a polgárháború eseményeit megörökítő Bellum civilum (A
polgárháború) bizonyítja. Forrásaink – nem mindig jóindulattal – megőrizték emberi vonásait,
gyengéit is. Tudjuk, hogy fiatal kora óta igen ambiciózus volt, állítólag Nagy Sándor
életrajzának olvasása közben sírva fakadt, mert arra gondolt, hogy az ő életkorában
Alexandrosz már meghódította a világot. A testi és szellemi fáradalmaktól soha nem riadt
vissza.
Forrásaink gyengeségei között említik hiúságát. Állítólag nagyon bántotta kopaszodása,
ritkuló haját előrefésülte, s mint Suetonius rosszmájúan megjegyezte, az őt ért megtiszteltetések
közül annak örült a legjobban, hogy állandóan viselhette a babérkoszorút. Másik gyengéje
állítólag a nők voltak. Galliai diadalmenetén a katonák – akiknek ilyenkor szabad volt
csúfolódni vezéreik felett – ezt kiabálták: „Őrizd, polgár, jól az asszonyt: kopasz nőcsábászt
hozunk.” (Suetonius: Caesar élete 51.) Ugyanakkor más tekintetben igen mértékletes volt, a
legegyszerűbb ételekkel is beérte, egyik politikai ellenfele, M. Cato pedig ezt mondotta róla:
„Egyedül Caesar fogott hozzá józanul a köztársaság megdöntéséhez.” (Suetonius: Caesar élete
53.)
Korábban már említett megbocsátása sem pusztán politikai megfontolásból eredt, a
magánéletben is jellemző volt rá az engedékenység. A tudomására jutott összeesküvések után
nem nyomoztatott, megelégedett az illetők nyilvános figyelmeztetésével. Nem utolsósorban ez
a magatartás okozta halálát.

Kétségtelen ugyanis, hogy lebecsülte ellenfeleinek erejét, elszántságát, és túlbecsülte

belátásukat. Taktikai hibát követett el, amikor nyíltan semmibe vette a köztársasági
hagyományokat, számos cinikus, gúnyos megjegyzését örökítették meg forrásaink. Ugyanakkor
hatalma tudatában, baráti köre állandó figyelmeztetései ellenére sem törődött személyes
biztonságával, nem volt testőrsége és tógája alatt nem viselt vértet.
Így történhetett meg, hogy az egyik ellene szőtt összeesküvés sikerrel járt. Caesar éppen
egy, a parthus birodalom elleni hadjárat előkészítésével volt elfoglalva. Az indulást Kr. e. 44.
március 18-ra tűzték ki. Az összeesküvők – köztük M. Iunius Brutus, Caius Cassius és
Decimus Brutus – három nappal korábbra, március idusára tervezték a merénylet
végrehajtását.

A curia épületében rohanták meg az összeesküvők, s megállapodásuk szerint – hogy

később senki ne vonhassa ki magát a felelősség alól – valamennyien beledöfték tőrüket.
Állítólag 23 döfés érte, a hagyomány szerint M. Iunius Brutusnak mondott ennyit: Et tu mi fili
Brute? (Te is fiam, Brutus?)
A merénylet után hamarosan kiderült, hogy az összeesküvőknek semmi elképzelése
nem volt a jövőre nézve. Az a reményük, hogy a „zsarnok” halálával automatikusan helyreáll a
köztársaság rendje, pillanatok alatt szertefoszlott. A senatus riadtan szétszéledt, a városi
tömegek sem álltak a gyilkosok mellé.

A merénylet azonban váratlanul érte Caesar híveit is, köztük az éppen consulságot
viselő régi barátot és fegyvertársat, M. Antoniust. A helyzet igen feszült volt, Caesar veteránjai a
gyilkosság hírére kezdtek beszállingózni a városba.
Lepidus, a magister equitum jelentette ki elsőként, hogy bosszút kell állni Caesarért, a két
tábor azonban a március 17-i senatusi ülésen megegyezett. A kompromisszum (kölcsönös
engedményeket tartalmazó megállapodás) egyfelől érvényesnek jelentette ki Caesar összes
intézkedését, másfelől örökre eltörölte a dictatura intézményét, és nem hozott semmiféle
büntető intézkedést a gyilkosok ellen.
A közhangulatban akkor állt be határozott fordulat, amikor nyilvánosságra hozták
Caesar végrendeletét. Ebből a városi szegények megtudták, hogy a megölt dictator fejenként
300 sestertiust hagyott rájuk, s megnyitotta előttük római kertjeit. Ez a körülmény, Lepidus
jelszava és a veteránok megjelenése döntő volt, a tömegben ekkor kezdték a merénylet
elkövetőit apagyilkosként emlegetni. Ezt kihasználandó, M. Antonius Caesar temetésén
igyekezett fokozni a hatást. Bemutatta az összegyűlt tömegnek Caesar véres tógáját, s
beszédében felsorolta Caesar érdemeit. A temetést követő heves tömegmozgalom elől Brutus és
Cassius kénytelen volt elmenekülni a városból. A zűrzavaros helyzetben a politikai vezetés
teljesen összekavarodott. Caesar hívei és ellenfelei a legkülönbözőbb terveket forgatták a
fejükben. Ekkor érkezett Rómába Caesar 19 éves unokaöccse, akit végrendeletében fiává
fogadott és örökösévé tett, s aki ennek következtében ezt a nevet viselte: Caius Iulius Caesar
Octavianus.

Octavianus útja az egyeduralomhoz

Politikai helyzet 44 májusától 43 őszéig

Eredeti nevén C. Octaviusnak hívták, Kr. e. 63-ban született Rómában. Apja lovagi
családból származott, melynek tagjai közül ő került be először a senatusba. Anyja Iulius Caesar
nővérének a lánya volt. A dictator figyelemmel kísérte sorsát, már egész fiatalon maga mellé
vette, s a parthusok elleni hadjárat előkészítésekor küldte Apollóniába, ahol a merénylet idején
tartózkodott.

Itt vette hírül Caesar halálát, s egyúttal azt is, hogy ő a kijelölt örökös. Rövid tétovázás
után, 44. májusában érkezett meg Rómába, hogy felmérje a politikai helyzetet. Korát
meghazudtoló ügyességgel kezdte meg politikai szereplését, nemcsak Caesar veteránjaival és
párthíveivel vette fel a kapcsolatot, hanem az ellenfelek közé tartozó senatorokkal is. Antonius
nem volt elragadtatva a váratlanul megjelent örököstől, első találkozásukkor megtagadta
Caesar iratainak és pénzének kiszolgáltatását.

A katonák és a veteránok nem értették Octavianus és Antonius viszálykodását, ők a

maguk részéről a Caesar-párt egységét, a gyilkosok megbüntetését és természetesen saját
földjuttatásukat kívánták. A Caesar halálát követő hónapoknak a politikai tétje az volt, hogy ki
lesz a dictator örököse, pártjának vezetője – Antonius vagy Octavianus. Ebben a helyzetben
Octavianus számára a veszedelmesebb ellenfél a hivatalban lévő consul, Caesar fegyvertársa
volt, nem pedig a senatus Caesar-ellenes szárnya vagy maguk a merénylők. Ez okozta ennek az
időszaknak ellentmondásos politikai eseményeit, s miközben Antonius viszonya egyre romlott
a senatussal (ekkor született az öreg Cicero Antonius-ellenes beszédsorozata, a Philippikák),
addig Octavianus éppen erre a testületre támaszkodott.

Időközben Antonius elérte, hogy consuli éve után Gallia Cisalpinát kapja proconsuli
tartományul, s Kr. e. 44 decemberében el is indult, hogy átvegye a területet az ott tartózkodó D.
Brutustól. Ez azonban nem volt hajlandó átadni, hanem csapataival Mutina városába zárkózott.
Antonius elhatározta Mutina ostromát, és körül is zárta a várost, Caesar hadvezérei várakozó
álláspontra helyezkedtek.
Rómában eközben Octavianus elérte, hogy a senatus tagjai közé választották,
engedélyezték, hogy a törvényes korhatárnál tíz évvel korábban pályázhasson a tisztségekre.
Emellett, tekintettel a mutinai eseményekre, hadseregparancsnoki megbízatást is kapott A.
Hirtius és C. Vibius Pansa consulok mellett. A zömmel Octavianus által toborzott hadsereg
áprilisban körülzárta a Mutinát ostromló Antonius haderejét, s két ütközetben győzelmet
aratott. Antonius akadály nélkül elhagyhatta a harcmezőt, s megfogyatkozott seregével
csatlakozott Lepidushoz. Az ütközetekben azonban mindkét consul elesett, így a hadsereg
vezetése Octavianusra maradt.
A mutinai győzelem hírére a senatus felbátorodott, s olyan lépésekre szánta el magát,
amelyek messze túlmentek a caesariánusok által elfogadható határon. Antoniust a haza
ellenségének nyilvánították csakúgy, mint az őt befogadó Lepidust. D. Brutusnak diadalmenetet
szavaztak meg, Octavianusnak pedig csak ovatiot. Sextus Pompeiust flottaparancsnoknak
nevezték ki, Brutust és Cassiust pedig főparancsnoknak. Octavianus consulságra formált
igényét elutasították.

A II. triumvirátus
Az adott helyzetben tehát megváltoztak a politikai erőviszonyok, a Mutinánál vereséget
szenvedett Antonius helyett már a senatus számított komoly ellenfélnek Octavianus számára.
Így került sor arra, hogy nyolc legioja élén fegyverrel vonult be Rómába, miután az Afrikából
visszahívott két legio is mellé állt. A senatus erre természetesen consullá választotta a
fiatalembert, egyik közeli rokonával együtt. Az új consulok gyorsan megszavaztatták azt a
törvényt, amely Caesar gyilkosait száműzetésre ítélte, ugyanakkor hatálytalanították Antonius
és Lepidus ellenséggé nyilvánítását. Caesar hadvezérei ekkor nyíltan szembehelyezkedtek a
senatusszal, és 43 november elején Octavianus, Antonius és Lepidus két napon át tartó
tanácskozás után elhatározták, hogy a polgárháború okozta zűrzavar rendezésére hármuk
részvételével új hivatalt kell létrehozni öt évre, mely consuli jogkörrel rendelkezik. Ugyanekkor
felosztották egymás között a birodalom nyugati tartományait. November végén a lex Titia
alapján öt évre (Kr. e. 38. december 31-ig) szóló rendkívüli teljhatalmat szereztek az állam
ügyeinek rendezésére (tresviri rei publicae constituendae). Ez volt a második triumvirátus.
Felhatalmazásuk feljogosította őket tisztviselők kinevezésére, törvényhozásra, bíráskodásra
valamint földosztás és pénzkibocsátás elrendelésére. Az általuk hozott halálos ítéletek esetében
nem érvényesült a néphez való fellebbezés, a provocatio joga sem.

Kr. e. 42. január 1-jén a senatus határozatot hozott Caesar istenné válásáról. Octavianus
ettől kezdve viselte nevében a „divi filius” (az isteni fia) megjelölést.
A második triumvirátus nyíltan megfogalmazott célja volt a Caesar-gyilkosok
megbüntetése. Közülük a legnagyobb veszélyt M. Iunius Brutus és Caius Cassius jelentették,
akik ebben az időben Szíriában és Makedóniában próbáltak erőt gyűjteni a leszámoláshoz. A
triumvirek Itáliában proscriptiókat rendeztek, amelyeknek mintegy 300 senator és 2000 lovag
esett áldozatul. Ekkor vesztette életét Cicero is. Mivel az ily módon befolyt jövedelem nem volt
elegendő, rendkívüli adókat is kivetettek. Brutus és Cassius Kis-Ázsiában tíz évre előre
beszedette az adókat, kifosztották a szentélyeket, és megzsarolták a gazdagabb városokat és a
szövetséges királyokat.
Az ellenfelek Makedóniában kerültek szembe egymással. Az erőviszonyok nagyjából
kiegyenlítettek voltak. A döntő ütközetre Philippi mellett került sor, ahol tulajdonképpen két
csata zajlott le. Az elsőben (okt. 5-én) Brutus seregrésze legyőzte Octavianusét, Antonius viszont
vereséget mért Cassiusra, aki ezután öngyilkos lett. Három héttel később, a második
összecsapásnál a triumvirek elsöprő győzelmet arattak, s Brutus is önkezével vetett véget
életének.
Ellentétek a triumvirek között
Mint azt korábban láttuk, Caesar halála után Antonius és Octavianus politikai riválisként
szembekerültek egymással. A második triumvirátust az a rövidlátó senatusi politika
kovácsolta össze, amely egyformán fenyegette mindkettőjük elemi érdekeit. Caesar
gyilkosainak katonai veresége, a két legfontosabb vezető halála, s a senatus meggyengülése a
proscriptiók miatt már nem tette szükségessé a triumvirátus fenntartását. Ugyanakkor ismét
előtérbe kerültek a korábbi, fel nem oldott, pusztán a szükséghelyzetben félretolt ellentétek.
Philippi után közvetlenül csak Lepidus lemondatása jelezte a helyzet változását, nevezetesen
azt, hogy már nem volt szükség a Caesar-párt minden erejének összefogására. Antonius és
Octavianus, látszólag egyetértésben, felosztották egymás között a feladatokat. A parthusok
elleni, már korábban tervezett hadjárat előkészítésére Antonius keletre utazott, Octavianus
pedig visszatért Itáliába. Itt első dolga az volt, hogy veteránjainak földet osszon.

A veterántelepítések során a katonák a győztes magabiztos kíméletlenségével léptek fel,

napirenden voltak az összetűzések a helybéliekkel. Ezt használta ki Antonius rokonsága az
Octavianus elleni hangulatkeltésre. Azt terjesztették, hogy Antonius helyre fogja állítani a
köztársaságot, amint hazatér keletről. Amikor pedig az elégedetlen, földjüket vesztett
birtokosok felkelést robbantottak ki, Lucius Antonius, a triumvir öccse az élükre állt. Ennek a
mozgalomnak a leverésében vezető szerepe volt M. Vipsanius Agrippának, Octavianus
barátjának és legtehetségesebb hadvezérének.
A helyzet kiéleződését Antonius is érezte. Keletről hazatérőben felvette a kapcsolatot
Sextus Pompeiusszal. Ekkor már felmerült egy esetleges, Octavianusszal vívott háború
lehetősége.

A két triumvir hadereje Kr. e. 40 végén Brundisiumnál találkozott, a katonák azonban

nem voltak hajlandók egymás ellen harcolni. A hajdani szövetségesek felosztották egymás
között a birodalmat, a keleti rész Antoniusé, a nyugati Octavianusé lett, a politikailag ekkor
már jelentéktelen Lepidusnak meghagyták Africát. Megállapodtak a következő évre
megválasztandó consulok személyében is. Mindezek megerősítése érdekében Antonius
feleségül vette Octaviát, Octavianus özvegy nővérét.

Háború Sextus Pompeius ellen

Caesar hajdani ellenfelének fia Kr. e. 43-ban elfoglalta Szicília szigetét, s erős hajóhadával
blokád alá vette az itáliai kikötőket. Ez az adott helyzetben nagyon súlyos következményekkel
járt, ugyanis a háború következtében visszaesett a mezőgazdasági termelés, s az itáliai lakosság
a tengeren túli gabonához sem juthatott hozzá. Ráadásul aggasztó méreteket öltött a rabszolgák
szökdösése a nagybirtokokról, a szökevények menedéket találtak Pompeiusnál, aki
hadseregében alkalmazta őket.
Amikor lezárult a Caesar gyilkosainak megbüntetésére indított hadjárat, Octavianus a
Sextus Pompeius elleni fellépést a szökött rabszolgák és kalózok ellen vívott harc jelszavával
kezdte meg.

A tárgyalások lebonyolításával Octavianus C. Cilnius Maecenast bízta meg, aki Kr. e. 37

tavaszán meg is kötötte a tarentumi egyezményt. Ennek értelmében Antonius 120 hajót adott át
a Sex. Pompeius elleni háború céljára, cserébe Octavianus 20 000 katonát küldött keletre a
parthusok elleni hadjáratba. Ugyanekkor öt évre meghosszabbították triumviri
felhatalmazásukat.

Kr. e. 36 folyamán sikerült Agrippának felszámolni Sex. Pompeius szicíliai uralmát. A

vesztes Kis-Azsiába menekült, ahol hamarosan merénylet áldozata lett.

Antonius keleten
Caesar, mint láttuk, a halála előtti hetekben a parthusok elleni hadjárat előkészületeivel
volt elfoglalva. Akkor ennek megvalósítására természetesen nem kerülhetett sor, ugyanakkor a
helyzet keleten egyre aggasztóbbá vált. Arra hivatkozva, hogy Brutusék segítségül hívták őket,
a parthusok benyomultak Szíriába. Antonius feladata volt – a korábban római fennhatóság alá
tartozó területek visszaszerzésén túl – a rómaiak megingott tekintélyének helyreállítása a
térségben. Ennek megoldása azonban nagyobb erőt igényelt volna, mint ami a rendelkezésére
állott. Szíria területéről is csak Kr. e. 38-ra sikerült kiszorítani a parthusokat, támadó fellépésre
ekkor még gondolni sem lehetett. Ráadásul Antonius egy pillanatra sem téveszthette szem elől
az itáliai helyzet alakulását.
Elkerülhetetlenül szükséges volt, hogy egy, Parthia elleni hadjárat idejére komoly
támogatást szerezzen keleten. Különösen akkor vált sürgetővé a dolog, amikor Octavianus
Pompeius felett aratott győzelmét hasonló sikerrel kellett volna ellensúlyozni. Ekkor került
kapcsolatba Egyiptom királynőjével, akit korábban Caesar erősített meg méltóságában.
Antonius és Kleopátra története a világ leghíresebb „szerelmes regényei” közé tartozik,
számos irodalmi, film- és képzőművészeti alkotás ihletői voltak. Kettőjük kapcsolatában
azonban nem kevésbé fontos a hatalmi-politikai vonal. Antonius Egyiptom gazdasági és
politikai támogatására számított a parthusok elleni fellépéséhez, Kleopátra pedig országa
helyzetét akarta megszilárdítani a római hadvezér segítségével.
A római közvélemény Antonius keleti tevékenységéről Octavianus propagandáján
keresztül értesült. Ebben egy elpuhult keleti kényúr képe bontakozott ki, aki eszét vesztette a
szerelemtől. Ügyesen kihasználták ellenfelei azt a tényt, hogy római területeket engedett át
Egyiptomnak. Kr. e. 36-ban és 34-ben két nagyon csekély jelentőségű hadjáratot vezetett a
parthusok ellen, a veszteségekhez mérve igen kevés eredménnyel. Utána azonban fényes
győzelmi ünnepséget rendezett Alexandriában – ezt ellenfelei a diadalmenet megcsúfolásának
tüntették fel. Ráadásul Octavianus felbontatta Rómában hagyott végrendeletét, amiből kiderült
Antoniusnak az a kívánsága, hogy Alexandriában temessék el.

Octavianus és Antonius polgárháborúja (Kr. e. 32-30)

Octavianusnak, az Antonius ellen folytatott agitáció mellett, sikerült maga mellé állítani
a római társadalom többségét.

De Antonius római befolyása sem szűnt meg teljesen. Mikor Kr. e. 32-ben sor került a
triumvirek közötti nyílt szakításra, háromszáz senator hagyta el Rómát, és utazott el
Antoniushoz. Jellemző a közhangulatra az a tény is, hogy Octavianus nem vállalta nyíltan az
Antoniusszal való leszámolást, formálisan Róma Kleopátrának üzent hadat.

A döntő ütközetre Kr. e. 31. szeptember 2-án Epeirosz nyugati partjain, az actiumi
hegyfoknál került sor.
 Octavianus haderejét ismét Agrippa vezette. Antonius maga elmenekült, haderejének
zöme azonban megadta magát.
Octavianus ezután visszatért Itáliába, s ismét a veteránok földdel való ellátásával
foglalkozott. Ezúttal nem elkobzott, hanem külön erre a célra vásárolt földeket osztottak szét.
Az Antonius elleni háborút csak a következő évben folytatták, Octavianus 30 nyarán érkezett
meg Egyiptomba. Ellenfelei már nem voltak képesek érdemleges haderőt kiállítani, a
kilátástalan helyzetben Antonius öngyilkos lett. Kleopátra tett még egy kísérletet, megpróbált
megegyezni Octavianusszal. Amikor ez nem sikerült, ő is a halált választotta. Állítólag egy
mérgeskígyót csempésztek be hozzá szolgái, annak harapása végzett vele.
Antonius hívei közül sokakat kivégeztek ezután, de Kleopátrától származó gyermekeinek
Octavianus megkegyelmezett. Megölette ugyanakkor Caesariont, akiről Kleopátra azt állította,
hogy Caesar fia. Nem lehet pontosan tudni, mi volt az igazság a gyermek származásával
kapcsolatban. Tény az, hogy Caesar végrendelete nem tett róla említést. Octavianus, a fogadott
örökös nyilván nem kívánt fölösleges kockázatot vállalni azzal, hogy egy esetleg valóban vér
szerinti leszármazottat életben hagy.
Egyiptom területén nem szerveztek római provinciát, Octavianus magát a Ptolemaioszok
utódának tekintette, a terület személyes birtoka lett. Nemcsak az itteni királyi kincsek, a
hadizsákmány volt fontos, hanem a gabona is, amellyel Róma élelmezését kézben lehetett
tartani.

India története

A Maurja-birodalom kora (Kr. e. 321-tők Kr. e. 185-ig)

A birodalom kialakulása
Új korszak kezdődött India történetében a Maurja-dinasztiával, melyet Csandragupta
alapított. A család a vaisják kasztjából származott, tehát nem volt előkelő. Csandragupta
mindent magának, kivételes képességeinek köszönhetett. A róla szóló további legendák közül
annyi bizonyos, hogy megdöntötte a Nanda uralkodók hatalmát, és jó diplomáciai kapcsolatot
épített ki a szomszédos Szeleukida-birodalommal. Mindezzel egy új birodalom alapjait
teremtette meg. Az 55 éves korában elhunyt Csandragupta unokája volt Asóka, aki hatalmát
egész Indiára kiterjesztette, a félsziget legdélibb részének kivételével.

Asóka uralkodása (Kr. e. 272-232)

Az új uralkodó törekvéseiről és eredményeiről a korhoz képest viszonylag sokat tudunk.
Ismereteink elsősorban a buddhista legendákból, részben pedig a nagyszámú fennmaradt
feliratból származnak. Asóka sziklákra és oszlopokra vésett feliratai – melyekből több mint
harminc maradt ránk India különböző részein – a történeti források fontos részét jelentik. Az
írások királyi rendeletek, de voltaképpen erkölcsi tanításokat fogalmaznak meg buddhista
szellemben. Arra intik a népet, hogy engedelmeskedjék kormányzóinak, „akik olyanok, mint a
gyermekek jólétét és biztonságát vigyázó tapasztalt nevelők”.

A hatalom megszerzése
A hatalom megszerzése nem volt egyszerű feladat. Az előnytelen külsejű fiatalember már
apjával sem volt igazán jó viszonyban, s Binduszára halála után fiai közt elkeseredett harc
indult meg a hatalomért. A trónviszályt színesen írják le a buddhista források, melyek szerint
Asóka előbb megölette bátyját, majd 99 féltestvérét is. A szám nyilvánvalóan túlzás, de az
bizonyos, hogy az új uralkodó palotaforradalommal került a trónra.

A birodalomszervezés
A buddhizmus
Az uralkodó valószínűleg egyik háborúja után tért át a buddhizmusra. A vérontást,
melyet hódító hadjárata alkalmával rendezett, ezzel szerette volna jóvátenni. Egyik
oszlopfelirata így számol be minderről: „Az istenek kedvence,... nyolc évvel azután, hogy
felkenték, elfoglalta Kalingát. Százötvenezer embert fogságba hurcoltak onnan, százezret
megöltek ott... Kalinga elfoglalása után az istenek kedvencének bánata van. Mert miután egy
addig független országot meghódítottak, ott az emberek megölése, vagy haláluk, vagy
elhurcolásuk az istenek kedvence számára rendkívül kínzó gondolatként... jelentkezik... Ez a...
felirat azért vésetett kőbe, hogy fiaim és leendő dédunokáim ne gondoljanak új győzelem
kivívásával megszerzett hódításra, és ha valamilyen győzelem révén hódításhoz jutnak,
elégedjenek meg ennyi büntetéssel és tanúsítsanak türelmet.”

Vétkét a vallás érdekében gyakorolt térítéssel igyekezett jóvátenni, mely a buddhista

szellemnek megfelelően teljesen erőszakmentes volt. A misszió egész Indiára kiterjedt,
különösen sikeres volt a mai Srí Lanka szigetén, mely napjainkig a buddhizmus egyik fő
székhelye maradt. Uralkodása idején (Kr. e. 244 k.) került sor a harmadik buddhista zsinatra.
Ekkortól vált a buddhizmus világvallássá: „Ázsia világosságává”. A zsinaton ezer tudós
szerzetes dolgozott a vallás kánonának megszerkesztésén.
A közigazgatás
A társadalmat egy mintaszerűen felépített államszervezet szabályozta. Asókát vallásos
jellegű tisztelettel vették körül és teljhatalommal rendelkezett. A király mellett tanács (parisad)
működött, mely azonban csupán tanácsadó feladattal rendelkezett. A hivatalnoki apparátus
rendkívül nagy létszámú volt, bérüket vagy pénzben, vagy természetben kapták. Fejlett rendőri,
besúgóhálózat eredményezte azt, hogy az uralkodó mindenről időben értesült.

Az állam közigazgatási felosztásának alapja a falu volt. A további közigazgatási

egységek a következők: 10 falu – 20 falu (falucsoport) – 100 falu (körzet) – 1000 falu (tartomány).
Magadha kivételével, mely közvetlenül Asóka fennhatósága alá tartozott, a birodalmat
helytartók irányították, akiknek többsége az uralkodó rokonságából származott.
A hadsereg
A szárazföldi hadsereg négy fő részből tevődött össze: gyalogosokból, lovasokból,
harci szekerekből és elefántokból. Ez utóbbi jelentette a harcban a fő ütőerőt. A hadsereg
létszámára jellemző, hogy a források szerint már Csandragupta 600 ezer gyalogosból, 30 ezer
lovasból és 9 ezer elefántból álló sereget tudott kiállítani. Természetesen békeidőben az állandó
hadsereg jóval kisebb létszámú volt, és főleg zsoldosokból állt.
Az adózás
Az államapparátus és a hadsereg fenntartásához jelentős anyagi háttérre volt szükség, s
ezért Asóka fejlett adózási rendszert épített ki. A földművesek terményeik egyhatod részét
fizették, és évenként néhány napot a középítményeken kellett dolgozniuk. A kézművesek is
beszolgáltatták termékeik egy részét, sőt egyes szakmák (pl. a fegyverkészítők) minden
terméküket kötelesek voltak az államnak átadni. A kereskedelmi ügyletek is különféle illetékek
alá estek, s ha ezeket nem fizették be, nagyon szigorú, akár halálbüntetést is kaphattak.
A bíráskodás
A büntetőügyekben az adott körzet vezetője ítélt, kivéve a nagyon fontos ügyeket, mert
ilyenkor a király ítélkezett. Ezeket az ítéleteket mindig azonnal végrehajtották. A leggyakoribb
büntetés a csonkítás volt, ezt különösen a magántulajdon elleni vétségek és a testi sértés
esetében alkalmazták. Asóka uralkodása alatt megkezdődött a szokásjog írásba foglalása is, de
ezeket a gyűjteményeket még nem nevezhetjük a mai értelemben vett törvénykönyveknek.

Gazdaság és társadalom
A földművelés központi szerepe továbbra is megmaradt. Az állam legfontosabb
feladatának a lakosság ellátásának megszervezését tekintették. A földművelési felügyelők ezért
mindig szakértő emberek voltak. A földművelés színvonala azért nem volt közömbös az állam
számára, mert a legnagyobb jövedelme a mezőgazdaságból befolyt adókból származott.

Az állam egyébként is aktívan beavatkozott a gazdaságba. A bányászat egésze, a

nemesfémek feldolgozása, a szeszes italok előállítása állami monopólium volt. A hatalom
szigorúan szabályozta a kereskedelmet is. Külön hivatalnokok ügyeltek a mértékek és súlyok
hitelességére, a vásárok rendjére. A pénzforgalom erre az időre teljesen általánossá vált. A
pénzeket központilag verték, de különböző városok bocsátották ki, s ezért az érméken mindig a
helyi szimbólumokat találhatjuk (pl. sztúpa, nyúl, hegy, páva stb.).

A korabeli társadalom legnagyobb részét a földművesek alkották. Ők faluközösségekbe

tömörültek, melyek nemcsak önálló gazdasági egységek voltak, hanem a közigazgatási
szervezet alapját is jelentették. Az állam a faluközösség belső ügyeibe egyáltalán nem
avatkozott be. Az adókat sem az egyének, hanem a faluközösség egésze fizette.
A városi lakosság száma is megnőtt, tovább erősödött a vagyonos kereskedőréteg. A
legfontosabb városok Pataliputra (Magadha fővárosa), Rajagrha, Varanasi, Taksasila (Takszila)
voltak. Mivel elsősorban fából építkeztek, nagyon kevés használható régészeti lelet maradt fenn.

A görög források szerint az indiai társadalom hét részre tagolódott, s a rétegek

foglalkozások alapján különültek el: bölcsek, földművesek, harcosok, pásztorok, kézművesek-
kereskedők, felügyelők és vezetők. A csoportok nem vegyülhettek egymással, „csupán a bölcsek
osztálya van nyitva valamennyi osztály számára, mivel a bölcsek tevékenysége nemcsak hogy
nem könnyű, hanem minden másnál fáradságosabb”. A társadalom jelentős részét alkották a
dászák. A szó szolgát jelentett, s a legtöbben adósság következtében jutottak a csoportba. Ide
tartoztak még a patriarchális háziszolgák is.

Az emberek mindennapi életéről, különösen a felsőbb rétegek és a városlakók

életmódjáról bőséges ismereteink vannak. A nők és a férfiak is kedvelték az ékszereket. A női
szépségideál a telt, kerek mellel és erős combokkal megáldott nőtípus volt. A nők általában véve
szabadságot élveztek, párválasztásnál gyakran megtörtént, hogy a hölgy a kérők
vetélkedésének győztesét választotta.
A testápolás fejlettségét az illatszerek, festékek sokasága jelzi. A napi egyszeri fürdőzés
általános volt.
 A központosított hatalom szükségessé tette az írásbeliség elterjesztését is, hisz a
rendeletek csak így juthattak el a birodalom minden zugába. A politikai szakirodalomból
érdemes kiemelnünk az Arthasásztrát (a Politika tankönyve vagy más fordításban a Gyakorlati
dolgok tankönyve). A mű tulajdonképpen azokat a problémákat és kérdéseket tárgyalja, melyek
az állam irányításához nélkülözhetetlenek. A könyv történetéhez hozzátartozik, hogy a későbbi
korokban is gyakran idéztek belőle, teljes egészében mégis csak 1909-ben ismerhettük meg,
mikor a teljes művet lefordították angolra.

A birodalom bukása
Már Asóka uralkodásának utolsó évei is nehézségek közepette teltek el. A családi
problémák mellett a birodalom gazdasági és társadalmi színvonalkülönbségei jelentették a fő
gondot. Az uralkodó hiába szerette volna a politikai egyesítés mellett a birodalom gazdasági
egységesítését, ez nem járt sikerrel. Azzal, hogy erősen támogatta a buddhistákat, maga ellen
hangolta az egész brahmana csoportot. Emellett külső támadások is megindultak a birodalom
ellen (parthusok, sakák, kusánok).
Asóka halála után (Kr. e. 232) fiai megkezdték a birodalom felosztását. Eredetileg két
terület alakult ki (a nyugati és a keleti), majd később ezek is további részekre bomlottak. A
Maurja-birodalom bukása Kr. e. 185-ben következett be. Az utolsó uralkodót saját hadvezére
taszította le a trónról és ölte meg. Ezzel ő vált a következő dinasztia megalapítójává.

Kína története

A Csin-dinasztia kora (Kr. e. 221-től 206-ig)

Csin-Si Huang-ti
A Kr. e. 3. század közepére Csin királysága erősödött meg a legjobban. Jing Cseng
uralkodó (Kr. e. 246-210) nevéhez fűződött az északi területek egészének elfoglalása. A harcok
Kr. e. 221-ben zárultak le, ezért tekintik ezt a dátumot a Csin-dinasztia uralkodása kezdetének.

Jing Cseng ekkor felvette a Huang-ti címet. Ennek szó szerinti jelentése a „nagy
uralkodó”, a hivatalos elnevezés Csin-Si Huang-ti volt, vagyis „Csin birodalmának első nagy
uralkodója”. A szó már jelzi azt, hogy a korábbi uralkodókat csupán részterületek királyának
tartja. Ő „az első császár”, s utódai második, harmadik stb. császárként „tízezer nemzedéken
át” őt fogják követni majd. Az uralkodóház jelentőségét mutatja, hogy Kína mai elnevezése is a
Csin szóból ered.

Hatalmát érzékelteti az a szenzációs régészeti lelet, amit 1971-ben kínai régészek fedeztek
fel. A Csangan melletti hatalmas sírdombban – ami az uralkodó temetkezési helye volt – már
eddig is több száz katona, ló és őr életnagyságú agyagmakettje került elő. A lelet
„cseréphadsereg” néven vált híressé. A szobrok mindegyike egyéni arcvonásokkal bír,
feltehetőleg tehát a császári testőrséget épp olyannak ábrázolja, amilyen az életben volt. Az
ásatások napjainkban is folytatódnak, és már most is híven tükrözik az első császár mérhetetlen
hatalmát.
A császár belső reformjai
Az északi területek egyesítése után az uralkodó az egész birodalomra kiterjedő
reformokat hajtott végre. Ezek jelentőségét mutatja, hogy sok történész „forradalmi”
átalakulásról beszél a változások kapcsán.

A közigazgatás reformja
Csin-Si Huang-ti megszüntette a korábbi királyságok közötti határokat. A birodalom
minden lakója egységesen a fekete hajú (hosou) elnevezést kapta. A területet 36 tartományra
(cün) osztotta, s ehhez még négy csatlakozott a déli hódítások után. A tartományok élén két-két
tisztviselő állt, akiket az uralkodó nevezett ki. Minden tisztviselő tevékenységét szigorúan
ellenőrizték a központi felügyelők. Az írás egységesítése is a közigazgatás reformjához
tartozott. A korábbi időszakban a kínai írásjeleknek nem volt egységes formája, ami nehézkessé
tette a területek igazgatását.

Csin-Si Huang-ti a fővárost – Hszienjangot – hatalmas költségekkel teljesen újjáépíttette.

A császári paloták kialakításához a birodalom egész területéről hordták a ritkaságokat
(nemesfémeket, fákat, textíliákat stb.). A Vej-ho folyó választotta ketté a várost, melynek részeit
fedett híd kötötte össze. A folyótól délre terült el a császári park, s ennek közepén emelkedett az
uralkodó palotája. Méreteire jellemző, hogy központi termében állítólag tízezer ember elfért. Az
építkezések nagyságát mutatta, hogy nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is összesen több
mint 700 császári palota épült.

Az „arisztokrácia reformja”
A kifejezés annyit jelent, hogy a császár a régi előkelők háttérbe szorításával egy új
arisztokrata réteget alakított ki. Az eddigi születési-katonai arisztokratákat, a királyi házak
megmaradt tagjait – ha nem irtották ki őket – eltávolították ősi földjeikről. Az uralkodótól
kapott új földeken kellett élniük, melyek a korábbiaknál jóval kisebb méretűek voltak. Az új
birtokok a fővároshoz közel helyezkedtek el, ezáltal jobban ellenőrizhetőbbekké váltak.

A korábbi földbirtokos-hatalmat és gazdasági alapját is megsemmisítették ezáltal, és

Csin-Si Huang-ti egyre inkább a kereskedő arisztokráciára támaszkodott. Mivel a tisztségek
megvásárlását hivatalosan engedélyezték, a kereskedők előtt megnyílt az út az állami
hivatalokba is. A bányatulajdonosoknak, ipari vállalkozóknak és nagykereskedőknek érdekük
volt az erős és egységes állam. Az új hivatalnokréteg ezért teljes erejével támogatta ezt a
folyamatot.

A gondolkodás reformja
A kifejezés helyett akár a „kulturális forradalom” elnevezést is használhatnánk, hiszen a
császár a hagyományőrző nézeteket szerette volna eltüntetni. Ennek gyakorlati oka a régi
arisztokrácia felkeléseiben kereshető, amelyeket kegyetlenül levertek.
A szellemi alapot a császár legmegbízhatóbb tisztviselője, Li Sze adta. Véleménye szerint
az eddigi földbirtokos rendszer mindig az ellenségeskedésekhez, a zűrzavarhoz vezetett, ezért
nem szabad visszaállítani. Mivel az ősi arisztokrácia a konfuciánus tanokból merített, Li Sze
olyan drasztikus módszert javasolt, mellyel kiérdemelte a későbbi értelmiségi körök gyűlöletét.
Elképzelése szerint a filozófiával, történelemmel, költészettel foglalkozó könyveket be kell
tiltani, sőt a lehetőségek szerint el is kell égetni ezeket a műveket. Csupán a joggal,
közigazgatással, gazdasági ügyekkel kapcsolatos írásokat lehetett megőrizni. Aki nem
szolgáltatta be a tiltott műveket, halállal bűnhődött. A konfuciánus vezetők közül közel 500-at
kivégeztek, sokakat a Nagy Fal felépítéséhez hurcoltak el. A császári könyvtár azonban
megőrzött a tiltott művekből is egy-egy példányt. Ezekből állítja majd össze például Sze-ma
Csien történeti művét a Kr. e. l. században.

A gazdaság reformja
Az egységesítés, a szabványosítás figyelhető meg a gazdasági intézkedésekben is. A
birodalom egész területén utakat és szállítócsatornákat építettek. Ezek összekötötték a
tartományokat a fővárossal. A gyorsaságnak nemcsak kereskedelmi szempontból volt
fontossága, hanem a katonai utánpótlást szállító csapatok mozgatásában is.

Csin-Si Huang-ti a birodalom egész területén egységes súly-, hossz- és űrmértékrendszert

vezetett be. A pénzverés egységesítése a pénzreformot szolgálta. Az újítások nyomán
természetesen fellendült a kereskedelem, és egyre inkább aranyból és rézből készültek a
pénzek.

A császár külpolitikája

A Nagy Fal
Az utókor Csin-Si Huang-tinek tulajdonítja a fal felépíttetését, ami természetesen
lehetetlen feladat lett volna. A védőrendszer már a Kr. e. 4. századtól épült, s a különböző
részeket kapcsolta egymáshoz a császár. Amennyire lélegzetelállító alkotás a fal, annyira
gyűlölhették a kor emberei, a Nagy Fal ugyanis nagyrészt kényszermunkával készült, és
felépítésén egy időben mintegy félmillió ember dolgozott.
Az építmény lenyűgöző méretű, hosszúsága kb. 2250 km, átlagmagassága tíz méter.
Egész hosszában kb. 100 méteres szakaszonként egy-egy bástya épült, ami lehetővé tette az
adott terület megfigyelését. A fal szélessége átlagosan öt méter, vagyis négy lovas kényelmesen
elfért rajta egymás mellett. Sok kutató azt a nézetet vallja, hogy a fal tulajdonképpen
hasznavehetetlen, hiszen nem tudtak akkora hadsereget fenntartani, mely minden szakaszt
képes lett volna ellenőrizni. Ez nem is volt cél! Csak azokon a kiemelkedő pontokon voltak
őrszemek, ahonnan már messziről látható volt az ellenség és fényjelekkel értesíteni lehetett a
többieket. Mivel a nomád támadók célja elsősorban zsákmányszerzés volt (és nem
területszerzés), a fal kétszeres akadály elé állította őket. A bejutás sem volt könnyű, de
zsákmánnyal megrakodva a visszavonulás még nagyobb nehézségekbe ütközhetett.

A hódító háborúk
Az északi területek egyesítése mellett a dél felé történő terjeszkedés is sikerrel járt. A
Jüe – a kínaiak így nevezték a Kínától délre fekvő területet – meghódításával a birodalom a mai
Vietnam területéig terjedt. Az északról és északnyugatról támadó hunok visszaszorítása is
hódításként értékelhető, hiszen hatalmas terület került Csin-Si Huang-ti kezébe. A terjeszkedés
eredményeként létrejött a legnagyobb politikai egység, mely Kelet-Ázsiában az ókorban
létezett. Területe a Római Birodaloméval vetekedett.

A külpolitika érdekessége a „halhatatlanok szigetének” keresése. Ez különösen azután

vált a császár rögeszméjévé, miután több merényletet kíséreltek meg ellene. Az uralkodóval
varázslói elhitették, hogy a keleti tengeren létezik egy sziget, ahol olyan emberek élnek, akik
ismerik az örök élet titkát. Az egyik mágus el is utazott arannyal és ezüsttel gazdagon
megrakott hajóval, hogy megvásárolja a titkot, de természetesen sohasem tért vissza. Ez a
kudarc nem hangolta le a császárt, mert ezután is több kísérlet történt a sziget felderítésére.

A bukás
A bukás egyik okát az értelmetlenségig fokozódó zsarnokuralomban kereshetjük. A leírás
egyértelművé teszi, hogy nem a császári uralom volt a probléma, hanem a durva visszaélések,
melyek az uralkodó iránti bizalmat szüntették meg. Csin-Si Huang-ti teljesen elzárkózott, soha
nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, mindenfajta kapcsolatot megszüntetett alattvalóival. A
legszűkebb környezetén kívül senki sem láthatta.
A császár a fővárostól messze, a tengerparton felállított katonai táborban halt meg Kr. e.
206-ban. Fiáról tudták, hogy nem helyesli apja politikáját, s így valószínűleg a főhivatalnokokat
meneszteni fogja. Li Sze és egy másik főhivatalnok ezért úgy döntött, semmiképpen sem
derülhet ki egyelőre a császár halála. Hamisított parancsot küldtek a trónörökösnek, hogy
önkezével vessen véget életének. A gyanútlan fiú engedelmeskedett a parancsnak.
Az uralkodó másik fia nem sokáig maradhatott trónon. Országos méretű felkelés
robbant ki, a birodalom egész szervezete felbomlott. Megindult a régi királyságok
újjászervezése. Ezek távolabbi célja nem saját hatalmuk megtartása, hanem az egész birodalom
feletti uralom megszerzése volt. A felkelők közben minden nehézség nélkül elfoglalták a
fővárost, és tömeges mészárlással vetettek véget a Csin-dinasztia uralmának.
A zűrzavarból lassan két szembenálló katonai erő emelkedett ki. Az egyik vezére Hsziang
Jü kiváló költő, gőgös, büszke és ellentmondást nem tűrő arisztokrata volt. A másik sereg vezére
Liu Pang, paraszti származású, óvatos, de gyors eszű. Ellenfelével szemben ő értett hozzá,
hogyan szerezzen szövetségeseket, és hogyan tartsa meg őket hosszú távon. Kettőjük
összecsapásából Liu Pang került ki győztesen, s ezzel Kr. e. 206-ban megkezdődött a Han-
dinasztia uralkodásának időszaka.

A Han-dinasztia kora (Kr. e. 206-tól Kr. u. 222-ig)

A dinasztiát Liu Pang nevezte el, mégpedig arról a területről (Han), ahol először ismerték
el uralkodónak. A Han-dinasztia rövid megszakítással közel négy évszázadig uralkodott. A
korszak két nagyobb részre tagolható:
Nyugati Han-kor – Kr. e. 206-Kr. u. 9
Keleti Han-kor – Kr. u. 25-Kr. u. 222

Az elnevezések onnan erednek, hogy az első időszakban a főváros Csanganban volt, a

másodikban keletre költözött, Lojangba (ez volt korábban a Csou-dinasztia ősi fővárosa is).

A birodalom megszilárdítása
A Han-dinasztia uralomra kerülésekor Sze-ma Csien történetíró szerint a birodalom
helyzete a következőképpen festett: „Han uralmának elején a Csin-dinasztiától teljes romlást
kapott örökbe... A felnőtt férfiak a hadseregben voltak, az öregek és a gyerekek szállították az
élelmet a seregnek. Nehéz volt bármilyen foglalkozást találni. A vagyonok kimerültek. A
hadvezérek s a magas tisztviselők – akár az egyszerű emberek – ökrös szekéren utaztak. Az
egyszerű népnek semmije sem volt...”
 A helyzet nehézsége ellenére a Han-dinasztia folytatta a Csinek politikáját, a
túlkapások nélkül. Megmaradt a közigazgatás rendszere, ugyanúgy tartományok, körzetek és
kerületek alkották a birodalmat. Az arisztokrácia hatalma csak kis mértékben változott meg. A
katonai vezetők kaptak ugyan birtokokat, de néhány év múlva – általában megbízhatatlanság
vádjával – visszaszerezték tőlük a földeket. A császár közvetlen hozzátartozói is rendelkeztek
birtokokkal, de ezeket a területeket az uralkodó mindig a saját ellenőrzése alá tartozó
parancsnokságokkal vétette körül. Ezzel tudta megakadályozni az összefogást lázadás esetén. A
nagybirtokos csoportok tehát csupán földdel rendelkeztek, igazi politikai hatalmuk nem volt.
A hivatalnokokat és a katonai tisztségviselőket nem földdel, hanem rangokkal és az
azokhoz tartozó előnyökkel „fizette meg” az uralkodó. A központosított hivatalszervezet
méreteire jellemző, hogy a Kr. e. 1. században a tisztviselők száma meghaladta a 130 ezret.
A rendkívül szigorú Csin-törvények enyhültek. Megszűnt a megtorlás elve, ami
korábban azt jelentette, hogy a büntetést kiterjesztették a vétkes egész rokonságára is. A
konfuciánus ideológiát nem üldözték a Han császárok, a könyvégetés törvényét ugyan nem
vonták vissza, csak egyszerűen „feledésbe merült”.
Összefoglalván tehát a helyzetet, azt mondhatjuk, hogy az erőskezű politizálás
folytatódott, a dinasztia azonban kompromisszumokra is hajlandó volt.

A birodalomban nyugalom volt, a kormányzat megfelelően működött. Az egyetlen

megoldatlan problémát az örökösödés jelentette. A gondot az okozta, hogy a hagyományok
miatt a császárok nem házasodhattak a rokonságukból. Az uralkodónak tehát valamelyik
„idegen” alattvalóját kellett feleségül vennie. A feleség családtagjait ezután magas hivatalokkal
látta el, de a család hatalma egyedül a császárné életben maradásától és termékenységétől
függött. Pozíciója biztosítása érdekében a feleség családja mindent megtett azért, hogy a
lehetséges ellenfeleket eltétesse láb alól. A viszályok, intrikák, gyilkosságok így szinte
elkerülhetetlenek voltak. Fontos megjegyeznünk azonban, hogy mindez csupán az udvar ügye
volt, a vidék társadalma egyáltalán nem érzékelte ezeket a problémákat.

A gazdasági élet
A előrelépést a mezőgazdaságban elsősorban az öntözés fejlesztése jelentette. Különösen
a Nyugati Han-korban végeztek hatalmas munkálatokat. A különböző területek mezőgazdasági
fejlődése nem volt egyenletes a birodalomban. A főváros körül fekvő részek voltak a
legfejlettebbek. A délebbre fekvő területek elmaradottságát jellemzi, hogy sok helyen még az
ekét sem ismerték.
„Annak, aki gazdag akar lenni, a földművelés rosszabb, mint a kézművesség, a
kézművesség rosszabb, mint a kereskedelem.” A közmondás az ipar szerepének növekedését
mutatja. A foglalkozások köre tovább bővült (specializálódás), a források például már olyan
iparosokról is beszámolnak, akik kizárólag ollók készítésével foglalkoztak. Mivel a só és vas
bányászatára, átalakítására és kereskedelmére az államnak kizárólagos joga volt, ezek
különösen fejlődtek. A Han-kor vaskészítményeiről nyugodtan elmondhatjuk, hogy világhírűek
voltak.
A vas mellett a kínai selyemkészítmények voltak híresek. A selyem az egyik
legfontosabb kiviteli (export) cikket jelentette. Kereskedelmi forgalma a Kr. e. 2. századtól olyan
nagy mértékű, hogy magát az útvonalat, mely Kínát és a nyugati világot összekötötte „nagy
selyemútnak” nevezték. A rómaiak a kínaiakat seresnek is nevezték, ami a kínai szi (selyem) szó
görög átírása, és selyemkészítő embert jelentett.
 A kereskedelem fellendülése szorosan összefüggött a pénzforgalom széles elterjedésével.
Sok kézműves foglalkozott pénzöntéssel, az állam kezdetben csupán a pénzérme súlyát és
minőségét szabta meg. A pénzt ennek ellenére sokan rontották, s hogy ezt megszüntessék, a Kr.
e. 1. századra a pénzöntést állami monopóliummá tették.

A Nyugati Han-kor
A Nyugati Han-dinasztia legjelentősebb uralkodója Vu-ti volt (Kr. e. 140-87). Az
örökösödési gondokat ő nagyon egyszerűen megoldotta, hiszen házassága után felesége egész
családját kivégeztette. Az erőskezű uralkodó a kereskedő arisztokráciára támaszkodott, amit jól
mutat az, hogy pénzügyminisztere egy alacsony származású kereskedő volt.

A konfuciánus filozófiát a birodalom hivatalos ideológiájává tette. Mindenkinek, aki

állami tisztségre törekedett, el kellett végeznie egy tanfolyamot. Ezen Konfucius tanaival
ismertették meg, majd állami vizsgát tett. Fontos megjegyeznünk, hogy a hivatalos ideológia
ellenére más filozófusok is szabadon terjeszthették nézeteiket, sőt hivatalt is vállalhattak.

A hadsereg reformja is Vu-ti uralkodása idején fejeződött be. Az állandó háborúzások

miatt a hadsereget a hun sereg mintájára szervezték át. A fő erőt a lemezpáncélba öltöztetett,
hosszú dárdával, karddal és íjjal felszerelt lovasság jelentette. A gyalogság félelmetes fegyvere a
számszeríj volt.
Vu-ti külpolitikáját a folyamatos terjeszkedés jellemezte. Nyugat felé visszaszorította a
hunokat, s ennek érdekében külső szövetségeseket is keresett. Követei sok ismeretlen területet
fedeztek fel ezáltal. Megismerték Indiát és a még Nagy Sándor által hellenizált területeket is.
Ezek az új ismeretek nagy kulturális hatást gyakoroltak, hiszen eddig a kínaiak gyakorlatilag
egyetlen idegen országot sem ismertek a mongóliai sztyeppék kivételével. A megreformált
hadsereggel Vu-ti legyőzte a hunokat, megszerezte a selyemút feletti ellenőrzést. Ezután a kínai
termékek eljutottak egészen a Római Birodalomig.
A Vu-ti uralkodása utáni évszázad a zűrzavar időszaka volt. Az örökösödési gondok
kiújultak, kisebb-nagyobb népi felkelések kezdődtek. A zűrzavar olyan mértékűvé vált, hogy
Kr. u. 9-ben a Nyugati Han-dinasztia elveszítette a hatalmat. A hanyatlást Kr. u. 25-ben sikerült
megállítani, s a történészek ekkortól számítják a Keleti Han-dinasztia korát.
A korszakból két régészeti szenzációt érdemes kiemelnünk; mindkét lelet a Kr. e. l.
századból származik. Az egyik Liu Seng hercegnek és feleségének sírja. A temetkezésnél
mindkettőjüket nefrit lapocskákból készült ruhába öltöztették. A nefritkőnek varázserőt
tulajdonítottak, azt hitték, megakadályozza az emberi test felbomlását. A sírt tömör öntöttvas
fallal zárták el, ami műszaki bravúrnak számít, és ez tartotta távol a sírrablókat is. A másik sír
Taj hercegé és feleségéé. A környék talaja is nagyon jól konzervál, de a sírt is különlegesen
építették meg. Az üreget vastag faszénréteggel bélelték ki, hogy megóvják a testeket a
nedvességtől. A hercegnő teste ennek következtében szokatlanul jó állapotban maradt meg.

A Keleti Han-kor
A nyugati és keleti Han-dinasztia uralkodása közötti időszakban a Vang „hitvesi család”
irányította az udvart. A trónbitorló Vang Mang rendszerének a „Hszin (új)dinasztia” nevet adta,
de nem sikerült megbirkóznia a rá szakadt örökséggel. A felduzzasztott államapparátus
eltartása hatalmas költségekkel járt, a pénzügyi reform miatt a pénz lassan elértéktelenedett. Kr.
u. 15-től sorra indultak meg a felkelések. A felkelők különböző elnevezések alatt harcoltak:
„Vörös szemöldökűek”, „Vaslábak”, „Nagy dárdák” stb. Végül is a „Vörös szemöldökűek”
csapatai foglalták el a fővárost, de ezután az arisztokraták seregei a felkelőket semmisítették
meg. A trónra Liu Hiu került, s ezzel megtörtént a Han-dinasztia restaurációja.
Az, hogy a Han-dinasztia visszaszerezte a hatalmat, egyedülálló jelenség a kínai
történelemben. Sem előtte, sem utána nem sikerült egyetlen családnak sem visszakerülnie a
trónra, ha egyszer elvesztette azt.
A dinasztia fénykora a Kr. u. 1. században volt, mikor is Kína kereskedelmi kapcsolatai
egészen a Római Birodalomig terjedtek. Ebben az időben érte Kínát az a kulturális hatás is,
amely majd csak a későbbi korszakokban érezhető igazán: a buddhizmus. A császárok ekkor
még csupán engedélyezték az új vallást, a hivatalos ideológia a konfucianizmus maradt.

A 2. század már a hanyatlás időszaka. Már korábban említettük az ún. dinasztikus

ciklust a kínai történetszemléletben. A kínai történészek a Keleti Handinasztia politikai
fejlődésében látták ennek tökéletes megvalósulását. Az első nemzedék a hősi dinasztiaalapító,
mely helyreállítja a békét és rendet csinál. A második és harmadik generáció még méltó az előd
örökségéhez. A negyedik nemzedék még művelt, de már tékozló és élvhajhász. Ekkor a hatalom
még mindig stabil (ezt tekintették virágkornak). Az ötödik nemzedéktől kezdődik a hanyatlás.
A hatalom kicsúszik a császár kezéből, és alkalmatlan, tehetségtelen emberek kezébe kerül. A
rossz kormányzat felkeléseket eredményez, amelyeket a hadsereg lever ugyan, de ezáltal a
katonai vezetők erősödnek meg túlságosan. A dinasztia vége a belső háború (polgárháború), a
birodalom szétesése. Az elmélet – mint már korábban is említettük – tetszetős, de csupán erre a
dinasztiára érvényes.

A második század végére három hatalmi csoport alakult ki Kínában: az eunuchok

csoportja (ők voltak a császár közvetlen bizalmasai), a hivatalnokok csoportja és a hadsereg. A
küzdelmekben a hadsereg diadalmaskodott ugyan, de a birodalom ennek ellenére darabokra
szakadt. Három királyság alakult ki: az északi, a déli és a nyugati. Ezzel véget ért a Han-
birodalom kora.
AZ ANTIK VILÁG
Kr. e. 27-től a Kr. u. 5. századig
A principatus

Az egyeduralom kiépítése, a hatalom jellege

Amikor Octavianus az Antonius felett aratott győzelmek után, Kr. e. 29-ben visszatért
Rómába, gyakorlatilag birtokában volt a Római Birodalom feletti korlátlan hatalomnak. Ennek a
hatalomnak az alapja a hadsereg, a veteranok és a testőrség, az ún. praetorianus-gárda volt.
Jogi alapját, törvényes kereteit azonban az ezt követő időszakban kellett kiépíteni, s ennek a
munkának Octavianus igen nagy körültekintéssel látott neki.

Minden forrásunk, amely az időszak történetével foglalkozik, vagy amely Octavianus

hatalmának jellegét írja le, egyértelműen arról árulkodik, hogy a birodalom új ura levonta a
tanulságokat a korábbi időszak eseményeiből. Különösen megszívlelendő volt számára örökbe
fogadó apjának sorsa.

A Rómába való visszatérése után tartott káprázatos diadalmenettel a béke helyreállítását

ünnepelte meg, a pax Romana (római béke) egyik legfontosabb politikai jelszava maradt.
Ugyanebben az évben censor lett, ennek a hivatalnak a birtokában alapos tisztogatást rendezett
a senatus soraiban. Ettől az időszaktól kezdve az ő neve szerepelt a senatus névjegyzékének
élén, ő volt a princeps senatus (a senatus első embere). Évről évre megválasztották consulnak
is.
Kr. e. 27-ben váratlan fordulatra került sor, január 13-án ünnepélyesen lemondott
rendkívüli hatalmáról, s bejelentette a köztársaság helyreállítását. Három nappal később a
senatus határozatot hozott, miszerint nevében viselheti az „Augustus” (fenséges) jelzőt. Ezután
különleges proconsuli imperiummal ruházták fel. Emellett megtartotta a consuli méltóságot is.
Kr. e. 23-ban életfogytiglani tribunusi hatalmat (tribunicia potestas) kapott, ezzel személye
„szentté és sérthetetlenné” vált. Ugyancsak 23-ban kapta meg a törvények előterjesztéséhez
való jogot, ez gyakorlatilag törvényhozó hatalmat biztosított számára. Kr. e. 19-ben
megszavazták számára a consuli jelvények viselésének jogát.
Úgy tűnik tehát, hogy Augustus a maga hatalmát a köztársaság korából örökölt,
törvényesen ráruházott tisztségeken keresztül gyakorolta.

Ezeket a tisztségeket azonban a köztársasági gyakorlattól lényegesen eltérő rendben és

eltérő felhatalmazással viselte. Ez persze nem volt új jelenség, a köztársaság válságjelenségeinek
kibontakozása óta szinte mindennapos gyakorlattá vált a tisztségviselés szabályainak felrúgása.
A komolyabb hatalmat biztosító magistraturák közül egy van, amely feltűnő módon hiányzik az
Augustus által viselt méltóságok listájáról, s ez a dictatura. Caesar sorsának ismeretében ez
egyáltalán nem volt véletlen.
Kr. e. 27-től a birodalom első embere a következő hivatalos nevet viselte egészen haláláig:
Imperator Caesar Augustus divi filius. A név elemeinek az eredetét már ismerjük, világosan
utalnak ezek egyrészt a caesari hagyomány folytatására, másrészt a hatalom katonai alapjaira.
Természetes módon adódik a kérdés, miért sikerült Augustusnak megvalósítania azt, amiért
Caesar az életével fizetett?
Mint már korábban láttuk, a köztársaság válságának természetes megoldása volt az
egyeduralom. Ezt megszerezni csak az tudta, aki rendelkezett hadsereggel, s aki képes volt
legyőzni riválisait. Ez sikerült Caesarnak is, Augustusnak is. A lényegi eltérés közöttük a
hatalom megtartásában volt. Augustus éppen ezen a területen járt el körültekintőbben, s kerülte
el a Caesar által elkövetett hibákat. A köztársaság helyreállítása csak propagandaszólam volt, de
ezzel megkímélte a senatorok érzékenységét. Ellenfeleinek egy részét eltette láb alól, másik
részüket megfélemlítette vagy megnyerte magának.
Nagyon fontos az a kiemelkedő szerep, amelyet a pax Romana töltött be az augustusi
jelszavak között. Az egyeduralom kiépítése az egész római társadalom számára a véres
polgárháborúk lezárását, a jó egy évszázada tartó zűrzavar végét, a nyugalmas életet jelentette.

Res gestae divi Augusti (Az isteni Augustus viselt dolgai)

Augustus önéletrajza nem sokkal halála előtt keletkezett. Római mauzóleuma mellett két
ércoszlopra vésve állították fel, ez az eredeti szöveg azonban nem maradt ránk. Az első
példánya, ami Ankarában került elő (ezért nevezik a szöveget Monumentum Anchyranumnak
is), egy kétnyelvű, latin-görög másolata volt. Később a birodalom területén máshol is találtak
töredékeket.
Rendkívül izgalmas mű ez abból a szempontból, hogyan látta és hogyan akarta láttatni
saját uralmát Augustus. A politikai propaganda mesterművének tekinthetjük. Nemcsak az az
érdekes, amiről ír, hanem főleg az, amit elhallgat. Nem említi például egyetlen ellenfelét sem
név szerint. Sextus Pompeius legyőzését így jelzi: „a tengert megtisztítottam a kalózoktól”. Az
Antonius elleni háború így szerepel: „a háború..., amelyben Actium mellett győztem”. Az előző
fejezetben elmondottakhoz leginkább a következő sorok kapcsolhatók:
„Hatodik és hetedik consulságom idején, miután a polgárháborúknak véget vetettem, a
legfőbb hatalom közös egyetértéssel rámruházott birtokában az állam ügyeinek intézését a
magam hatalmából a senatus és a római nép kezébe tettem le. Ezért az érdememért senatusi
határozat alapján Augustusnak neveztek... Ezután tekintély dolgában mindenkit felülmúltam,
hatalmam viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli társaimnak.” (A részletek Borzrák
István fordításából valók. Megj. Római történeti chrestomathia, Tankönyvkiadó, Bp. 1963.)

A principatus államszervezete és társadalmi rendje

A principatus hatalmi rendszerének alapja, mint láttuk, a hadsereg volt. Lényegét
tekintve tehát katonai diktatúráról van szó. Ugyanakkor szükség volt egy olyan
hivatalszervezetre is, amely képes volt ellátni a hatalmas birodalom igazgatásának teendőit, s
amely kizárólag a princepstől függött. Augustus korában ez a szervezet csak a legfontosabb
(elsősorban a külpolitika, a pénzügyi igazgatás és a princeps alá rendelt provinciák igazgatása)
területeken alakult ki. A római császárkor korai szakaszának az az egyik legjellegzetesebb
vonása, hogy a császári intézmények szerepe folyamatosan növekedett, de mindvégig
fennmaradt a köztársaság korának hivatalszervezete is. Természetesen ez utóbbi szerepe,
jelentősége folyamatosan csökkent.

A népgyűlések teljesen elveszítették fontosságukat. Elvben a senatus maradt a

legfontosabb törvényhozó-testület, de a princeps kezdeményezési joga ezt formálissá tette. A
javaslattételi jogon túl alapvetően befolyásolta a senatus működését az, hogy mindig a princeps
szavazott elsőnek. A senatori névjegyzék összeállítása Augustus joga volt, ezzel gyakorlatilag
megszűnt a censori hivatal.
A legfőbb magistratus a consulság maradt, évente több pár töltötte be ezt a hivatalt,
jelentősége azonban éppen ezért csökkent. A princeps beavatkozott a bíráskodásba is, ezzel a
praetorok hatáskörét csorbította. A senatori rend tagjai személyükben is függtek a princepstől,
például engedélye nélkül nem hagyhatták el Itáliát.
A lovagrend megnyerésére Augustus fokozottan törekedett. Számukra tartott fenn
számos fontos tisztséget, ők irányították legatusként a princeps kormányzása alá eső
provinciákat, közülük került ki Egyiptom helytartója is. Megnőtt a szerepük a hadsereg
tisztikarában, a kialakuló császári hivatalokban és a tartományi közigazgatásban.
Ennek a két legelőkelőbb társadalmi rétegnek, mint a principatus támaszának a
megerősítését kívánta elősegíteni Augustus házassági törvényeivel. A polgárháborús időszak
alatt a magánéleti erkölcsök is fellazultak, egyre gyakoribb volt a válás, a házasságtörés vagy a
gyermektelenség. A princeps törvények egész sorát szavaztatta meg, amelyek büntették a
házasságtörést, kötelezővé tették a házasságkötést, hátrányba hozták a vagyon- és örökösödési
jog terén a gyermekteleneket. Ugyanakkor a hivatalviselésnél előnyt élveztek a három- vagy
többgyermekes senatorok.
A közrendű rétegek számára szintén az anyagi biztonság, a megélhetési és
munkalehetőségek növekedése volt fontos. Rómában szabályozták a gabonaellátás rendjét,
több mint 200 000 polgár kapott ingyengabonát, sőt Augustus uralma alatt több ízben
pénzjuttatást is. Hasonlóan fontos volt a római lakosság számára a szórakozás lehetősége, ezt a
rendszeres cirkuszi játékok és a fürdők biztosították.
A principatus rendszere törekedett a rabszolgatartás szabályozására is. Augustus,
Caesarhoz hasonlóan, tudatosan törekedett arra, hogy ne növekedhessen a rabszolgák szerepe a
hadseregben és a politikai életben. Törvényekkel szabályozta a rabszolgák felszabadításának
rendjét, megtiltotta egyszerre száznál több, illetve harminc év alatti rabszolga felszabadítását.

A hadsereg Augustus korában

A polgárháború időszakában érthető módon megnőtt a hadsereg létszáma, Actium után
kereken ötven legio állt fegyverben. A békés viszonyokhoz való visszatérés alapfeltétele volt
ennek a rendkívüli mértékben felduzzadt haderőnek a csökkentése. Ez azonban komoly
pénzügyi problémát is jelentett, hiszen elő kellett teremteni a végkielégítésüket. Augustusnak
végül viszonylag zökkenőmentesen sikerült közel 300 000 ember számára biztosítani a
veteránföldet – ezzel a haderő a felére csökkent.
Földelkobzásokra a harmincas évektől már nem került sor, Augustus később külön
pénzalapot biztosított a leszerelt katonák földjeinek megvásárlására.

Továbbra is fegyverben maradt tehát 25 legio, ez alkotta a birodalom állandó zsoldos

hadseregének a magvát. A legiós szolgálatot önként jelentkező római polgárok adták,
provinciabelieket az ún. auxiliaris, azaz kisegítő alakulatokba soroztak be. Augustus korában
egy legio 5-6000 gyalogosból, 120 lovasból, a kisegítő és a speciális felszerelésű műszaki
alakulatokból állt. Állandó hajóhadat is szerveztek, ennek legénységében sok volt a
felszabadított rabszolga, az ún. libertinus, ugyanis a flottaszolgálatot kevesebbre becsülték a
szárazföldi katonáskodásnál. A legio parancsnokai vagy a propraetori rangú legatusok, vagy
Augustus külön megbízottai – legatus Augusti – voltak.
A hadsereg főparancsnoka, függetlenül attól, hogy éppen milyen tisztséget viselt,
Augustus volt. Ezt fejezte ki az állandóan használt imperator cím. A hadseregbe belépő katonák
az ő nevére tették le a hűségesküt. A princeps itáliai uralmát és személyes biztonságát szolgálta
a praetorianus-gárda, amely 9 cohorsból állt, ebből kettő Rómában, a többi Itália területén
szétszórva állomásozott. Parancsnokuk a praefectus praetorio volt.

A hadsereg feltöltéséhez évente kb. 2-30 000 újoncot kellett toborozni. A hadsereg
ellátására és a végkielégítésre létrehozott pénzügyi alap, az aerarium militare megteremtéséhez
Augustus 170 millió sestertiusszal járult hozzá, feltöltésére vetették ki az 5%-os örökösödési
adót és az 1%-os árverési illetéket.
Augustus idejétől a legiókat a határ menti tartományokba osztották el, számuk a
hadihelyzet alakulásának megfelelően változott. Mozgásukat az egyes tartományok között az
általuk hagyott régészeti anyag alapján igen jól lehet követni.

A tartományok igazgatása
Az ezzel kapcsolatos alapintézkedést, mint már láttuk, a principatus rendszerének
kialakításakor, Kr. e. 27-ben hozták. A provinciákat két részre osztották. A senatus hatáskörébe
tartoztak a régen meghódított, már békés (pacifikált) területek, ezekben nem állomásozott
jelentős számú haderő, csak rendfenntartó alakulatok. Augustus fennhatósága alá a nemrég
meghódított, még nem pacifikált vagy fontos határ menti provinciák kerültek. Az Augustus
uralma alatt újonnan meghódított területek szintén a princeps kezébe kerültek (lllyricum,
Raetia, Noricum, Pannonia és Moesia).

A senatusi provinciákat továbbra is proconsulok és propraetorok kormányozták, a

császáriakat megbízottak, akiknek a címe legatus Augusti pro praetore volt. Egyes
tartományokba lovagrendi procuratorok kerültek. Augustusnak természetesen volt lehetősége
a senatusi provinciák ügyeibe is beavatkozni.

A császári területeken hivatalos megbízottak gyűjtötték be az összeíráson alapuló

fizetési kötelezettségeket. A senatusi tartományokban megmaradtak ugyan az adóbérlők, de a
visszaélési lehetőségeket itt is korlátozták. A helybéliek közvetlen panasszal fordulhattak a
princepshez, ha méltánytalanság érte őket. Minden tartományban évente tarthattak gyűlést,
ahol megvitatták helyzetüket, gondjaikat. A békekorszak gazdasági fellendülése előnyös volt a
tartományoknak, de a római államnak is. Ebben az időszakban a provinciákból származó
adóbevételek évi 400 millió sestertiusra rúgtak.
A római kormányzat mindig különös gondot fordított a tartományi városokra. Ezek
kereskedelmi központok és úthálózati csomópontok voltak, de nagyon fontos volt kulturális
hatásuk is. Ezek terjesztették nyugaton a római életformát és kultúrát (romanizáció), keleten
pedig a hellenizáció bázisai voltak. A Rajna és a Duna mentén a határvidékeken a városiasodás
a katonai táborok mellé települt kereskedő- és iparos-településekből, az ún. canabaekból indult
ki.

Augustus külpolitikája
A külpolitika terén Augustus gyakorlatilag teljhatalommal rendelkezett. Környezete és a
közvélemény elvárásai ellenére ebben a vonatkozásban is érvényesítette a pax Augusta elvét. A
caesari időszak nagyszabású hódításai még uralmának viszonylag terjeszkedőbb (expanzívabb)
első szakaszában sem tértek vissza. Augustus külpolitikájának alapelve a birodalom határainak
a természetes védővonalakig való kiterjesztése és ezen határok védelme volt.
 Nyugaton befejeződött Hispania meghódítása, ezzel Róma itt, északnyugaton is elérte a
tengert. Augustus mostohafiai, Tiberius és Drusus hódították meg az Alpok területét és a
Duna felső folyásának vidékét. Itt szervezték meg Raetia és Noricum provinciákat. A Duna
középső és alsó szakaszán kibontakozó felkelések leverése után alakították ki Pannonia (Kr. e.
12-9) és Moesia tartományokat.
A keleti területeken a katonai fellépés helyett a diplomáciai eszközöket alkalmazták. A
Parthus Birodalom belviszályok miatt meggyengült ugyan, Augustus azonban nem tartotta
megfelelőnek a helyzetet a katonai fellépésre. A legnagyobb eredménynek ezen a vidéken azt
tekintette, hogy Kr. e. 20-ban tárgyalások útján sikerült visszaszerezni a Crassus által elveszített
hadi jelvényeket, valamint megegyezés született az Armenia feletti fennhatóságról.
Augustus korának legnagyobb katonai vereségét a germánoktól szenvedte el Róma. Ez a
kudarc Germania tartomány meghódításával, valamint megszervezésével függött össze. Kr. u.
9-ben a germánok a mai Osnabrück közelében, a teutoburgi erdőben tőrbe csalták és
lemészárolták a Quintilius Varus helytartó vezette három legiót. A princeps ezután lemondott
a Rajnán túli hódításokról.

A hatalom utódlásának kérdése

A köztársaság helyreállítását hangoztató princeps hatalmának családjában való
átörökítése, azaz a dinasztiaalapítás nem történhetett meg minden további nélkül. Augustus
ezt a kérdést nem is szabályoztatta törvényesen, a későbbi uralkodók, jobb megoldás
hiányában, követték az általa alkalmazott gyakorlatot. A másik gondot az okozta, hogy a
princepsnek nem volt fia.

A hatalom átörökítésére a következő rendszert alakította ki. A kiszemelt utódot örökbe

fogadta, vagyis ugyanúgy járt el, mint Caesar az ő esetében. Ennek helyzetét tovább erősítette
oly módon, hogy a senatusban különböző megtiszteltetéseket és hivatalokat szavaztatott meg
az illetőnek, akit így társává emelt a hatalomba. Az uralom öröklésének azonban a korai
császárkorban mindig az volt a döntő pillanata, amikor a hadsereg kikiáltotta az új princepset,
a senatus pedig határozatban rögzítette az uralkodóváltás tényét.

Augustusnak egyetlen saját gyermeke volt, a második házasságából született Iulia.

Először nővérének, Octaviának az első házasságából született fiát, Marcellust kívánta utódjává
tenni. Ezt a célt szolgálta Marcellus és Iulia házassága Kr. e. 25-ben. A fiatalember azonban pár
év múlva váratlanul elhunyt. Ekkor, nyilván más lehetőség híján, régi harcostársára, M.
Vipsanius Agrippára esett a választása, aki azonban jóval idősebb volt Augustusnál. Agrippa és
Iulia házasságából három fiú és két leány született, az utolsó, Agrippa Postumus már apja Kr. e.
12-ben bekövetkezett halála után. De a két idősebbik, Caius és Lucius Caesar sem volt olyan
korú még, hogy számításba jöhettek volna örökösként. Ekkor került előtérbe átmenetileg
Augustus két mostohafia, akik negyedik feleségének, Liviának az első férjétől, Tiberius
Claudius Nerótól születtek. A két fiatalember, Tiberius és Drusus tehetséges hadvezérek voltak,
Agrippa halála után Augustus általában rájuk bízta a fontosabb hadjáratok vezetését.
Tiberiusnak el kellett válnia feleségétől, s el kellett vennie a már másodszor megözvegyült
Iuliát. Időközben azonban Caius és Lucius is felserdültek, s Augustus értésére adta
mostohafiának, hogy rá csak átmenetileg volt szükség.
Kr. u. 2-ben váratlanul meghalt a fiatal Lucius Caesar, két évvel később pedig bátyja,
Caius is. Már a kortársak körében felmerült a gyanú, hogy a két fiatalember halálában szerepe
lehetett Liviának is. Augustusnak már végképp nem volt más választása, mint Tiberius örökbe
fogadása. A neve ettől kezdve Tiberius Iulius Caesar lett, s felruházták a tribunusi hatalommal.
Egy évvel Augustus halála előtt, Kr. u. 13-ban kapta meg a területi korlátozás nélküli
imperium maiust.
Augustus 76 éves korában, Kr. u. 14. augusztus 19-én halt meg. Ekkor már semmi kétség
nem merült fel utódjának személyét illetően. Tiberius a praetorianusokat azonnal fel is eskette a
saját nevére, de a hatalmat, mostohaapja példájára, csak illően hosszas vonakodás után fogadta
el.

A Iulius-Claudius-dinasztia Augustus után (Kr. u. 14-68)

A dinasztia császárai:
Tiberius (14-37)
Caius Caesar (37-41)
Claudius (41-54)
Nero (54-68)

A korszak gazdasági áttekintése

A mezőgazdaságban a legfontosabb változás az egy tagból álló nagybirtok, az ún.
latifundium kialakulása volt. A Kr. e. 2-1. században nagybirtok alatt még az egy kézben tartott,
de nem egybefüggő területű, kisebb birtokok halmazát értették. A latifundiumok kezelése
bonyolult feladat volt. Cato említett mezőgazdasági tankönyvében még azt írta, hogy a birtokos
évente egyszer-kétszer látogasson el a birtokára. A Nero korában született hasonló mű szerzője,
Columella szerint már rossz gazda az, aki nem él birtokán. Egyébként Columella vette észre azt
is, hogy a mezőgazdaságban nem kifizetődő a rabszolgák kizárólagos igénybevétele, a
latifundium központjától távol, a nehezebben ellenőrizhető helyeken s a veszélyesebb
munkákra inkább szabadokat kell alkalmazni.
Továbbra is Itália maradt a birodalom gazdasági központja, ez azonban nem azt jelenti,
hogy ez volt a gazdaságilag legfejlettebb terület. Mivel az egész birodalomból ide áramlottak a
termékek, egyes gazdasági ágak kifejezetten hanyatlásnak indultak. Leginkább jellemző volt ez
az itáliai gabonatermelésre, ami szinte teljesen elsorvadt.
Az itáliai ipar központjai Campania és Etruria városaiban jöttek létre. Az etruriai
Arretium 100-120 rabszolgával dolgozó fazekasműhelyeiben készültek először az élénk színű,
tartós mázzal bevont, domborművű díszítéssel ellátott, különlegesen finom anyagú kerámiák,
az ún. terra sigillaták („védjeggyel ellátott agyag”). Az üveg- és a bronzipar legfontosabb
városa Puteoli volt. A Kr. u. l. században kezdődött meg a provinciák gazdasági felzárkózása. A
tartományok termékei hamarosan versenytársává lettek az itáliai árucikkeknek a piacokon.
Mindez természetesen komoly hatással volt a kereskedelem fejlődésére. Itália gabonával
való ellátásának megszervezése olyan komoly feladat volt, hogy maguk az uralkodók is
figyelemmel kísérték. Fennmaradt, sőt rendszeressé vált a késő köztársaság idején kialakult
ingyengabona-ellátás a római lakosság részére. Ennek biztosítására ki kellett építeni Róma
kikötőjét, Ostiát, létre kellett hozni az állami raktárakat, s az ezeket kezelő hivatalt.
A tengeri kereskedelem partmenti hajózással bonyolódott, a hajózási technika korabeli
szintje csak ezt tette lehetővé. A szárazföldi kereskedelem a birodalom csodálatosan kiépített
úthálózatán zajlott. Ez kapcsolódott a távolsági útvonalakhoz, amelyeket a rajtuk szállított
legfontosabb áruról neveztek el. Ilyen volt pl. a Pannonián keresztül északra vezető
borostyánút, amin a Baltikum területéről a borostyánkő mellett prémeket és bőrt is szállítottak.
A legfontosabb keleti szárazföldi útvonal a Parthus Birodalmon vezetett át, a karavánvárosok
közül a szíriai sivatagban fekvő Palmüra volt a legjelentősebb. Augustus korában indult meg az
Indiával tengeri úton folytatott rendszeres kereskedelem.

A császárkor első századában a gazdaság fejlődését csak átmenetileg zavarták meg kisebb
válságok. A gazdaság szilárdságát mutatja, hogy a korszak kezdetén és végén kibocsátott
pénzek súlya csak minimálisan tért el. Az egyes császárok esztelen költekezése az államkasszát
kiüríthette ugyan, de a birodalom még teherbíró maradt.

Tiberius kora (14-37)

Tiberius 55 éves volt, amikor hatalomra került. Korának legtehetségesebb és
legsikeresebb hadvezére volt, azonban a tényleges hatalomra való várakozás időszakában őt ért
méltánytalanságok és megaláztatások miatt megkeseredett, kiábrándult emberré vált.
Az ókori történetírók által róla rajzolt ellentmondásos kép sokat foglalkoztatta a
történeti kutatást is. Annyi bizonyos, hogy az elszenvedett sérelmeinek hatására torzult
lelkületű császár számára személyi körülményei tovább nehezítették a helyzetet. Anyja, Livia,
aki Augustus végrendelete alapján elnyerte az Augusta címet, másfél évtizeden keresztül
gyámság alatt akarta tartani az idős uralkodót. Nagymértékben felelős volt a császári udvarban
kialakult légkörért.
A senatus sem könnyítette meg Tiberius dolgát. Klikkekre szakadozva, egymást
feljelentgetve próbálták megnyerni az egyre betegesebben gyanakvó, minden kiemelkedő vagy
népszerű személyiségben versenytársat látó uralkodó kegyeit. A felségsértés (laesa maiestas)
címén indított perekben a halálra, vagyonelkobzásra vagy száműzetésre szóló ítéleteket maga a
senatus hozta. 21-ben az Augustus által létrehozott 9 praetorianus cohorsot Róma határában
egységes katonai táborba tömörítették. Ettől kezdve Itália egyetlen szervezett katonai egysége
közvetlenül a császár és a testőrparancsnok, a praefectus praetorio fennhatósága alá került. 26-
ban Tiberius elhagyta Rómát és Capreae (Capri) szigetén telepedett le. A hatalom ekkor szinte
korlátlanul a testőrparancsnok, Aelius Seianus kezébe került, aki sorra végeztette ki vagy
mérgeztette meg a császár családjának és környezetének tagjait, köztük Tiberius saját fiát is.
Seianus már-már az öreg uralkodó egyetlen utódának érezhette magát, amikor a császár
sógornője, Antonia (öccsének, Drususnak a felesége, mellesleg Antoniusnak Augustus
nővérétől született lánya) felkeltette Tiberius gyanúját ellene is. 31-ben Seianust ítélték halálra,
kiirtották egész családját, s megindult a hajsza hívei ellen is.
Általánosságban Tiberius politikáját merev konzervativizmus jellemezte, arra törekedett,
hogy az Augustus által elrendezett dolgok változatlanul megmaradjanak. Igyekezett fenntartani
a társadalom hagyományos tagozódását, biztosítani a senatori és a lovagrend vezető szerepét.
Ugyancsak igyekezett a római polgárok lakta területek gazdasági és politikai túlsúlyát
fenntartani a provinciák felett. A kormányzás stabilizálásának okán hosszú időre küldte ki a
tartományi helytartókat, de szigorúan ellenőriztette őket. Külpolitikájában szintén az Augustus
által követett elvekhez tartotta magát, nem hódított, hanem erősítette a védelmet.
Tiberius halála előtt, elődei példáját követve, kijelölte hatalmának örökösét. Nem sok
választási lehetősége maradt, öccsének, Drususnak a fiát, Claudiust az egész család
gyengeelméjűnek tartotta. Így a hatalom Germanicus fiára, a fiatal Caius Caesarra szállt.
Caius Caesar, Caligula (37-41)
Az ekkor 25 éves fiatalember igen népszerű volt, különösen a hadseregben.
Gyermekkorát apja mellett a katonák között töltötte, ekkor kapta a Caligula (kiscsizma)
melléknevet. Állítólag a katonák hívták így, mert a gyermek kicsiny katonai lábbelit viselt.
Trónraléptekor azonban súlyos betegség tört ki rajta, sokáig kétséges volt az életben maradása
is. Forrásaink alapján csak valószínűsíthető, hogy agyhártyagyulladása lehetett. Az azonban
bizonyos, hogy a betegség következtében egy őrült került a Római Birodalom élére.
Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulása beteges nagyzási mániája volt. Önmagát
istennek, istenkirálynak képzelte, szobrát a birodalom minden templomában fel akarta
állíttatni. A hajdani fáraók mintájára saját húgát, Drusillát vette feleségül. A legelőkelőbb
családok tagjait nyilvánosan megalázta, megfuttatta őket kocsija mellett, vagy
megkorbácsoltatta. Voltak olyanok, akiket arra kényszerített, hogy gladiátorként lépjenek fel a
cirkuszban. Suetonius róla szóló életrajzában bizonyára sok a túlzás, de annyi bizonyos, hogy
őrültségében szörnyűséges tettekre ragadtatta magát. Beteges gyönyörűséget talált mások
szenvedésében. Az előkelő családok megaláztatásait azzal is fokozta, hogy – állítólag – Incitatus
nevű lovát ki akarta nevezni consulnak.
Rövid uralkodása alatt esztelen pazarlásával szinte teljesen kiürítette a kincstárat. Végül
egy senatori körökben szervezett összeesküvés áldozata lett, testőrségének egyik tribunosa,
Cassius Chaerea ölte meg 41. január 24-én. A császár halála után a megvadult praetorianusok
végigdúlták a palotát. Ekkor találták meg egy fülkébe rejtőzve Caligula nagybátyját, Claudiust.
Egyes források szerint gúnyból kezdték kiáltozva imperatorként köszönteni, s mintegy
„véletlenül” kiáltották ki császárnak. Valószínűbb azonban az az adat, miszerint Claudius
fejenként 15 000 sestertiust ajánlott a testőröknek. Annyi azonban tény, hogy a senatus csak
utólag adta meg jóváhagyását az új princeps megválasztásához.

Claudius (41-54)
Róla való ismereteink meglehetősen ellentmondásosak. Állítólag még édesanyja is így
minősítette valakinek a szellemi képességeit: „Ez butább, mint az én Caludius fiam.”
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy fiatal korában etruszk és karthágói történelmi tanulmányokat
folytatott, s ismerte az akkor már holt nyelvnek számító etruszkot. Kisgyermekkorától
különböző makacs betegségekben szenvedett, valószínűleg ez okozta fizikai gyengeségét és
gátlásosságát is. Az udvarban háttérbe vonultan élt, lehetséges, hogy ennek köszönhette életben
maradását Tiberius és Caligula uralma alatt.
Ha azonban azt vizsgáljuk, hogy mit tett uralkodása alatt, akkor egy széleslátókörű,
ügyes szervező áll előttünk. A császári hivatalszervezet kiépítésének első átgondolt lépései az ő
nevéhez fűződtek. Ő hozta létre a gabonaellátás kérdéseivel foglalkozó hivatalt, kiépítette a
császári magánkincstár szervezetét. Négy nagy központi hivatalt, ún. scriniumot alakított ki.
Ezeknek az élén a princeps személyes bizalmát élvező felszabadított rabszolgák álltak.
Claudius alkalmazta az állami posta szervezetét, kiépíttette a postaállomásokat. A helyi ügyek
intézésére is megszervezte a megfelelő intézményeket, ezek élére magánmegbízottakat. ún.
procuratorokat nevezett ki.
Bővebben osztogatta a római polgárjogot a provinciák lakosságának, mint elődei.
Megélénkült a városalapító tevékenység is. Külpolitikájában visszatért a hódítás gyakorlatához.
A brit szigetekre vezetett hadjáratnak az emlékére nevezte el fiát Britannicusnak.
Nagy hatással volt rá környezete, különösen felszabadított rabszolgái (a kortársak talán
ezt nehezményezték a legjobban) és feleségei. Második feleségét, Messalinát, akitől fia született,
egyik felszabadított rabszolgája vádolta meg házasságtöréssel. Az asszony kivégzése után
ugyancsak egy felszabadított tanácsára vette feleségül unokahúgát, Agrippinát (Germanicus
lánya, Caligula húga volt). Az asszonynak már volt egy fia, Nero, akit magával hozott a császári
udvarba. Ezzel szinte azonnal fellobbantak az öregedő császár körül az utódlás kérdésében
vívott harcok. Agrippina elérte, hogy Claudius örökbe fogadta Nerót, hozzáadta a lányát,
Octaviát feleségül, sőt Britannicus gyámjává is kinevezte. Ezután megmérgeztette Claudiust,
állítólag mérgesgombával. A testőrség parancsnoka, L. Afranius Burrus, aki szintén benne volt a
gyilkosságban, a praetorianusokkal együtt, Nerot kiáltatta ki császárnak. A senatus ismét csak
utólag szentesíthette a történteket.

Nero (54-68)
Az utókor szemében ő lett az őrült zsarnok megtestesítője, talán az ő szörnyűséges
rémtetteit ismerik leginkább. Uralma kezdetén, mivel még csak tizenhét éves volt, anyja, Burrus
testőrparancsnok és korábbi nevelője, L. Annaeus Seneca kormányoztak. Ezt a kezdeti
időszakot, amely mintegy öt évig tartott, tekintették később uralkodása pozitív szakaszának,
bár már ekkor is követett el súlyos bűnöket.
A korábban megrendült államkincstár helyzetét valahogyan rendezni kellett. Ezért a
senatus kezelésében lévő kincstár ellenőrzésére kineveztek két császári praefectust, s amikor
néhány senator tiltakozott ez ellen, újra bevezették a felségsértési pereket. Ezen kívül
hódítással kísérleteztek keleten, ami azonban kudarcot vallott. Ahogy a keleti hadjárat anyagi
reményei szertefoszlottak, úgy folyamodott Nero egyre kíméletlenebb vagyonszerzési
kísérletekhez. A felségsértés címén perbe fogottak jelentős részének vagyona miatt kellett
meghalnia.
Eszközökben egyébként sem sokat válogatott. Megmérgeztette feleségét, Octaviat és
mostohaöccsét, Britannicust. Állítólag a császári udvar számára a mérgeket egy Locusta nevű
híres méregkeverőnő szállította. De megölette felette gyámkodni akaró anyját, Agrippinát is.
Octavia meggyilkolása után feleségül vette Poppaea Sabinát, akit kezdetben nagyon szeretett.
Ennek ellenére később hirtelen indulatában hasba rúgta a várandós asszonyt, aki ebbe belehalt.
Burrus halála után Senecát is eltávolította az udvarból. Az új praefectus praetorio
Ofonius Tigellinus lett, aki mindenben támogatta az uralkodót. Segítségével terrorisztikus
uralmat vezetett be Nero, s amikor ennek hatására összeesküvésekre került sor, tömeges
kivégzésekkel válaszolt.
Nero vérengzéseinek azonban nemcsak politikai okai voltak, Caligulához hasonlóan ő is
elmebeteg volt. Önmagát kiváló költőnek, énekesnek és kocsihajtónak képzelte, s ha valaki
kétségbe vonta tehetségét, meg kellett halnia. De halál várt arra is, aki sikeres volt ezeken a
területeken, és vetélytársának érezte őt a császár.
Nero uralkodásának leghírhedtebb eseménye volt 64-ben a római tűzvész. A
közvélemény az akkor már igen népszerűtlen „anyagyilkost” vádolta a város felgyújtásával –
minden bizonnyal alaptalanul. Nero azonban megrettent a közhangulattól, ezért a városban
akkor megjelenő új vallás, a kereszténység híveit dobták oda áldozatul. Ekkor került sor az első
tömeges keresztényüldözésre, ami azonban csak Rómára terjedt ki, s viszonylag rövid ideig
tartott.
A helyzet azonban egyre romlott, a provinciákban is felkelésekre került sor. Ezek közül a
legnagyobb Iudaeaban robbant ki 66-ban. Leverésére a tapasztalt hadvezért, Flavius
Vespasianust küldték ki öt legio élén. A zsidó háború történetét a felkelés egyik vezetője írta
meg, aki római fogságba esett, majd Vespasianus szolgálatába állt, felszabadítása után lett a
neve Josehpus Flavius.
 Nero uralmát végül katonai vezetők és helytartók felkeléssorozata döntötte meg.
Elsőként Vindex lázadása robbant ki 68. márciusban, ezt még sikerült leverni. A következő
hónapban azonban Servius Sulpicius Galba fordult Nero ellen, s ekkor uralma pillanatok alatt
összeomlott. A senatus Galbát elismerte princepsnek, Nerót a haza ellenségének nyilvánította és
anyagyilkosként halálra ítélte. Nero ennek hírére öngyilkos lett, utolsó szavai állítólag ezek
voltak: „Micsoda művész pusztul el bennem!” (Suetonius: Nero 49.) Ezzel kihalt a Iulius-
Claudius dinasztia.

A „négy császár éve” (68-69)

Nero halálát rövid, de véres polgárháború követte. Mint láttuk, a senatus elismerte
Galbát császárnak, aki azonban súlyos hibát követett el: nem adta meg a praetorianusoknak a
Claudius óta szokásban lévő trónralépési ajándékot. A testőrök erre fellázadtak, megölték
Galbát, és Salvius Othót kiáltották ki. A senatus ezt is kénytelen volt megerősíteni.
Ekkor azonban – Tacitus szavaival élve – a határokon állomásozó legiók felismerték, hogy
császárt nemcsak Rómában lehet választani. A Rajna menti legiók Aulus Vitelliust, a keletiek
pedig Vespasianust kiáltották ki. A három uralkodó között a fegyverek döntöttek, a
polgárháborúból győztesként kikerült Vespasianust a senatus 69 utolsó napjaiban ismerte el
császárnak. Ezzel kezdetét vette a Flavius-dinasztia kora.

A Flaviusok (69-96)

A dinasztia császárai:
Vespasianus (69-79)
Titus (79-81)
Domitianus (81-96)

A hatalom megalapozása
Augustustól Neróig a római arisztokrácia két ősi nemzetségének, a Iuliusoknak és a
Claudiusoknak a tagjai uralkodtak, akik vérségi vagy örökbe fogadott leszármazottai voltak
Caesarnak. A „divus Iulius” mintájára a dinasztia minden tagját – kivéve a két őrült zsarnokot,
Caligulát és Nerót – haláluk után istenné avatták. Ez adta hatalmuk vallási megerősítését.

Vespasianus alacsonyabb, lovagrendi származású volt, az ő uralmát új politikai alapokra

kellett helyezni. Gyakorlatilag a császári hatalmat továbbra is a hadsereg biztosította. Politikai
értelemben Vespasianus visszatért Augustus elgondolásához, ami szerint a császár az állam
senatus által megbízott és törvényileg körülhatárolt jogkörrel rendelkező, legmagasabb
rangú, élethossziglani magistratusa. Megválasztásakor a senatus külön határozatban rögzítette
az új császár jogait és kiváltságait. Ez a határozat, annak ellenére, hogy töredékesen maradt
ránk, a principatus „alkotmányának” tekinthető.

Az új uralkodó neve Imperator Caesar Vespasianus Augustus lett. Szinte minden évben
viselte a consulságot, rendszerint idősebb fiával, Titusszal együtt. Fia utódlását jó előre
biztosította, felruháztatta a tribunusi hatalommal és az imperium maiusszal, s
testőrparancsnokának is őt nevezte ki.
A reformpolitika
A római állam a Iulius-Claudius-dinasztia uralmának végére sürgős reformokra szorult
gazdasági, társadalmi és politikai téren egyaránt. Ezeket Vespasianus vezette be.

Az államkincstár csődbe jutott, az elmaradt kifizetések – köztük a katonák zsoldja is –

fejében mintegy 40 milliárd sestertius adósság terhelte. Vespasianus elkoboztatta Nero egész
császári földtulajdonát, majd ebbe beolvasztatta a még meglévő állami közföldeket, az ager
publicust is. Így hatalmas, az egész birodalomra kiterjedő császári földtulajdon jött létre,
amelyen kívül nem létezett más állami föld. Ezeken a birtokokon jelent meg először nagyobb
méretekben a rabszolgamunka helyett a szabad kisbérleti rendszer – a colonus-rendszer.

Mindezeken túl az adók általános emelésével is növelték az állami bevételeket.

Különösen Egyiptom terhei váltak nyomasztóvá, ennek a területnek a gazdasági ügyeit egy új
hivatal, a fiscus Alexandrinus intézte. Az adóztatáshoz kapcsolódik a következő történet és
szállóige. Állítólag fia, Titus szemrehányást tett apjának azért, mert megadóztatta a római
nyilvános illemhelyeket. Vespasianus ekkor fia orra alá dugott egy pénzdarabot, ami ebből a
bevételből származott, és megkérdezte, van-e szaga. Ekkor hangzott el a mondás: „Pecunia non
olet” – azaz a pénznek nincs szaga.

Nagy szükség volt a társadalompolitika reformjára is, hogy a császári hatalom társadalmi
bázisát ne csak Rómában és Itáliában, hanem az egész birodalomban megszilárdítsák. Amikor
uralomra került, a köztársaság utolsó évszázadának nagy nemzetségei már jórészt kihaltak a
felségsértési perek vagy a csekély gyermekáldás miatt. Vespasianus ezért a senatust új
elemekkel töltötte fel, akik hadseregének érdemes tisztjei és a vidéki városok jómódú polgárai
közül kerültek ki. A testület ennek következtében a római arisztokrácia helyett már az egész
birodalom, de főleg Itália leggazdagabb polgárainak gyülekezőhelye lett.
Ezzel együtt növekedett a polgárjog-adományozás is. A települések egyre szélesebb köre
kapott önkormányzatot, ezzel segítette a császár a romanizációt, s a provinciák városiasodását
(urbanizáció). A hadseregben is megnövekedett a provinciabeli lakosság aránya, s míg eddig
csak a segédalakulatokban szolgálhattak, ezután már a legiókba is bekerülhettek.

A római köznéppel szemben a jól bevált „panem et circenses” (kenyeret és cirkuszt)

politikát folytatta. A Nero által felállított kolosszális méretű szobor mögött felépíttette a
Colosseumot (hivatalos neve amphitheatrum Flavianum), amely Róma legnagyobb körszínháza
lett cirkuszi játékok számára. Kb. 60-70 ezer ember foglalhatott itt helyet.
A külpolitikában nem törekedett nagyobb hódításokra. A nagy iudaeai felkelést
császárrá választása után Titus verte le végleg, 70-ben elpusztította Jeruzsálemet. A zsidó
háború végleges befejezése (72) után együtt tartottak diadalmenetet. A birodalom többi részén
egyébként béke honolt, kisebb jelentőségű hódításra csak Britanniában került sor.

Vespasianus fiai
Vespasianus hatalmát először rendkívül népszerű idősebb fia, Titus örökölte, majd annak
fiatalon bekövetkezett halála miatt a fiatalabbik fiú, Domitianus került trónra.
Domitianus az uralkodás keményebb módszereihez tért vissza. Felvette a „dominus et
deus” (úr és isten) címet, ami azt jelentette, hogy már életében igényt tart az istenítésre. A
senatust mellőzve, baráti körének segítségével kormányzott, ez a kör félhivatalos császári
tanáccsá vált. Mikor emiatt összeesküvések szerveződtek ellene, véres zsarnokságot vezetett be,
egymást követték a felségsértési perek, vagyonelkobzások, kivégzések. Uralmának támaszát
nem a társadalom széles felső rétegében, hanem a hadseregben látta. Az ő idejében került sor a
második nagyobb keresztényüldözésre, ez a vallás akkor már nemcsak a szegények között
terjedt, hanem az arisztokrácia körében is.
Domitianus nem a Iulius-Claudius dinasztia őrült zsarnokaira hasonlított, kegyetlen
uralmát hideg fejjel, céltudatosan gyakorolta. Eredményt azonban sehol nem ért el, hódításai is
csekély sikert hoztak. Senatori körökben összeesküvést szőttek ellene, ami végül sikerrel járt.
Megvesztegették magántitkárát, aki meggyilkolta a császárt. A senatust természetesen nem érte
váratlanul az esemény, mielőtt a megdöbbent testőrség felocsúdott volna, rajtaütésszerűen
császárrá választották a 66 éves Cocceius Nerva senatort. Vele új időszak kezdődött a római
császárkorban, az Antoninusok kora.

Az Antoniusok (96-192)

A dinasztia császárai
Nerva (96-98)
Traianus (98-117)
Hadrianus (117-138)
Antoninus Pius (138-161)
Marcus Aurelius (161-180)
Commodus (180-192)

Az Antoninusokat, „jó császárokként” emlegette a római közvélemény. Ennek oka

egyrészt az lehetett, hogy az utolsót leszámítva, a dinasztia tagjai között nem találunk
zsarnokokat. Másrészt pedig az, hogy hivatalosan a szabadság, a köztársasági hagyományok és
a senatusszal való együttműködés jelszavait hirdették. Uralmuk alatt a birodalom stabilitása
nagyobb volt, mint a megelőző időszakokban, a dinasztiát követő korszak pedig a teljes
anarchiát jelentette.
Mivel a hadsereg, melynek körében Domitianus igen népszerű volt, élesen szemben állt
Nerva uralmával, meg kellett őket békíteni. Domitianus gyilkosát kivégezték, majd a császár
utódlási joggal társuralkodóként maga mellé vette a megölt császár korábbi munkatársát, M.
Ulpius Traianust. Majd egy évszázadon át úgy tűnt, hogy a Nerva által nyújtott példa
rendszerré válik. A császárok közvetlen munkatársaik közül jelölték ki utódukat, örökbe
fogadták és társuralkodói jogokkal ruházták fel őket. Ez azonban nem annyira politikai elv,
mint inkább kényszer volt. Nerva utódai egyikének sem volt fia, így a dinasztiaalapítás
gondolata fel sem merülhetett. Az első közülük, Marcus Aurelius, akinek volt fiúgyermeke,
sietett is a hatalmat ennek számára biztosítani.

A Római Birodalom a 2. században

A gazdasági élet
A mezőgazdaság
A termelés legfontosabb ága továbbra is a mezőgazdaság, azon belül is a földművelés
volt. A termények köre bővült és finomodott, új, keleti eredetű gyümölcsök termesztése
honosodott meg, mint pl. a cseresznye és a barack. Mindinkább teret nyert a veteményes- és a
kertgazdálkodás. A fejlődés azonban inkább az elért eredmények kiterjedését jelentette, mint új
technikai vívmányok megjelenését.
A gabonatermelés jóval kevésbé volt jövedelmező a szőlő- és gyümölcstermesztésnél, ez
ennek az ágazatnak a visszaesését okozta. Mivel az állam szervezetten csak Róma és a hadsereg
ellátásáról gondoskodott, a nagyobb városokban gyakorta volt éhínség. Ennek elhárítására a 2.
században egyre gyakrabban találkozunk a közellátás szervezését végző hivatalokkal a
városokban.
Tovább növekedett a colonus-rendszer alkalmazása. A 2. században már a
magánbirtokokon is megjelennek a kisbérletek. A tipikus nagybirtok ettől kezdve
tulajdonképpen két részből állt: a központi területből, amelyet rabszolgák műveltek, és a
colonusoknak bérbe adott parcellák halmazából.
Az ipar
A technikai fejlődés itt sem volt látványos, leginkább az építőiparban mutatkozott
előrelépés. Az üvegkészítésben az üvegfúvás technikája, a vaskohászatban a fújtató
tökéletesítése jelentett újat. Itália a 2. század folyamán az ipar minden ágában elvesztette
vezető szerepét a provinciákkal szemben. Ennek következtében a félsziget lakosságát a
legfejlettebb termékekkel a kereskedelem látta el.
A mezőgazdasághoz hasonlóan az iparban is visszaesett a rabszolgák alkalmazása. Egyre
gyakrabban végezték szabadok a munkát a műhelyekben.
Az ipar szervezetében bekövetkező másik változás az volt, hogy házi műhelyek,
formájában megjelentek ipari üzemek a nagybirtokokon. Ezek használták fel a helyi
nyersanyagot, s elégítették ki az igényeket. A nagybirtok tehát önellátásra törekedett, s ez
korlátozta a városi ipar piacát.
A rabszolgatartás válsága
A rabszolgákkal végeztetett termelésben, mivel ez a munkaerő teljesen érdektelen
munkája eredményét illetően, nem lehetett komoly technikai eszközöket alkalmazni. A
rabszolgák nem tanulták meg ezek használatát, esetleg tönkre is tették a finomabb vagy
bonyolultabb szerszámokat. Ebből a szempontból tehát a rabszolgatartó nagyüzem nem volt
fölényben a kisüzemmel szemben. A rabszolgatartás csak abban az esetben volt kifizetődő, ha
nagy tömegben és olcsón lehetett beszerezni rabszolgákat könnyen ellenőrizhető fizikai
munkára. A nagy hódítások lezárultával azonban pontosan ennek a lehetősége csökkent, egyre
inkább felértékelődött a szabad munkaerő.
Kereskedelem
A békés viszonyok legjobb hatással a kereskedelem fejlődésére voltak. A szállításban
továbbra is a tengeri utaknak volt a legnagyobb jelentősége. A tengeri kereskedelmet
nagyvállalkozók bonyolították le, akik már az 1. században egy-egy körzetben collegiumokba
tömörültek.
A szárazföldi kereskedelmet a császárok útépítő tevékenysége segítette. A 2. században
az utak már nemcsak Rómát kötötték össze a provinciákkal, hanem a provinciákat egymással is.
Ezt a katonai védelem szempontjai is indokolták. Így a provinciák már Itália megkerülésével,
közvetlenül is tudtak kereskedni egymással. A szárazföldi szállítás lehetőségét a kezdetleges
lószerszámozás korlátozta. A belső vámok nagy részét eltörölték, a fennmaradt vámtételek
átlaga sem volt túl magas, 2% körül mozgott.
 A távolsági kereskedelemben szerezték be a luxuscikkeket. Ez azonban egyre komolyabb
mértékben apasztotta a birodalom nemesfémkészleteit, ugyanis a római ipar csak kevés helyre
tudott megfelelő árut szállítani. A keleti árukért fizetni kellett, s a kiáramló nemesfémet a
bányászat a 2. században már nem tudta pótolni.

A társadalom a 2. században
Arisztokrácia
A társadalom élén továbbra is a senatori rend és a lovagrend állt. A senatori rendbe az
tartozhatott, akinek egymillió sestertiusnyi vagyona volt, és akit a császár kinevezett. A
lovagrendbe való tartozást 400 ezer sestertiusnyi vagyon és szintén császári kinevezés útján
lehetett elérni. A 2. században a lovagrend már nem pénzemberekből, vállalkozókból állt,
jogászok, katonai vezetők, császári hivatalnokok tartoztak ide.
A nobilitas két hagyományos rétege mellé a 2. században felemelkedett egy harmadik is.
Ők voltak az ún. curialisok, azaz az önkormányzattal rendelkező városokat irányító tanács, a
curia tagjai, családjukkal együtt. Ők kezelték többek között a városok pénzügyeit is. Hivatali
idejük lejártakor megkapták a római polgárjogot.

Ez a három társadalmi csoport alkotta azt a birodalmi arisztokráciát, amelyet a 2.

században honestioresnek (tekintélyesek) neveztek. Kiváltságos helyzetüket az is jelezte, hogy
a 2. században már csak ők fellebbezhettek a császárhoz peres ügyeikben, s csak ők voltak
mentesek a testi fenyítés és a kínvallatás alól. Alattuk helyezkedett el a közrendű szabadok, a
humiliores (alacsony rangúak) széles tömege.
Közrendű szabadok
Közülük továbbra is bizonyos kiváltságokkal rendelkezett a római plebs. Politikai
jogaikat már régen teljesen elvesztették, de a császárok kenyérrel és cirkusszal kárpótolták őket
a város nyugalmának fenntartása érdekében. Mivel azonban az állami ellátás csak szükségleteik
egy részét fedezte, többségüknek volt kenyérkereső foglalkozása.
A humiliores másik rétegét a vidéki városok iparosai alkották. Helyzetük
kedvezőtlenebb volt. A 2. századtól érdekvédelmi, önsegélyező és temetkezési egyesületekbe,
ún. collegiumokba tömörültek. Ezt az állam eleinte nem nézte jó szemmel, később azonban
egyes, a közszolgáltatásban fontos collegiumok állami elismerést nyerhettek.
Legalul helyezkedtek el a szabad parasztok és kisbérlők (colonusok). Ők a birodalom
fejlődésének előnyeiből nem nagyon részesedtek, ezzel szemben az állam fenntartásának terheit
bőven érezhették. Ebben nem volt különbség a saját birtokkal rendelkező paraszt és a colonus
között.
Rabszolgák
Végül a társadalom legalján helyezkedtek el a rabszolgák. Számuk, mint már volt szó
róla, a 2. század folyamán csökkent. Jogi helyzetük azonban ugyanekkor már javult, törvények
védték az életüket, testi épségüket. Bizonyos szolgálati idő után illett felszabadítani őket.

Közigazgatás és államgazdaság
A közigazgatás egységei
A legalsó helyi szervek az önkormányzattal rendelkező városok voltak, azaz a
municipiumok és a coloniák. A közöttük kezdetben meglévő különbségek erre az időre már
eltűntek. A városok önellátóak és elvileg önállóak voltak, anyagi nehézségek esetén a helytartó a
város élére curatort nevezhetett ki, aki a pénzügyeket ellenőrizte.
A városokat továbbra is a nagyobb közigazgatási egység foglalta egybe: a tartomány, azaz
a provincia. A provincia helytartója ellenőrizte az adóbehajtást, ítélkezett a lakosság fölött, és
vezette a provincia katonai egységeit.
A központi kormányzat rendelkezett a törvényhozás jogával, legfelső szinten bíráskodott
a honestiores tagjai fölött, és irányította a hadsereget. A katonák továbbra is a császár nevére
tették le az esküt, a katonai egységek parancsnokait a császár nevezte ki, s ő határozta meg a
hadsereg fegyelmét.
Az államgazdaság
A római állam a következő bevételekkel rendelkezett: a provinciák lakói által fizetett
egyenesadók, amelyeket általában a föld után kellett fizetni, a közvetett adók (örökösödési
illeték, rabszolga-felszabadítási illeték, kereskedelmi forgalmi adó, vámok). Végül ide
számíthatjuk a császári birtokok jövedelmét és az egyéb jövedelmeket (büntetések,
vagyonelkobzások stb.).
A senatusi provinciák adóit külön kezelték, ezekből fedezték e provinciák közigazgatási
költségeit. A császári jövedelmekből tartották fenn a hadsereget, a császári hivatalokat,
biztosították Róma gabonaellátását.

Az l. században még nem érezte a lakosság súlyosnak az adóterheket. A 2. században

azonban egyre gyakoribbak voltak a magas adók miatti panaszok. Az állami költségvetés erre
az időszakra már deficitessé vált, azaz a kiadások meghaladták a bevételeket. A birodalom
gazdasági alapjai, a látszólagos jólét ellenére tehát meglehetősen ingataggá váltak a „jó
császárok” időszakára.

Traianus (98-117)
Belpolitikája
Nerva és utóda örökbefogadás útján M. Ulpius Traianus lett. Az új császár felismerte
Itália népességi és gazdasági hanyatlását, belpolitikai intézkedéseivel megpróbálta ezt
megakadályozni. Bevezette az ún. alimentatio rendszerét, ami a bajba jutott itáliai
kisbirtokosoknak nyújtott mérsékelt kamatozású kölcsönöket jelentette. Ugyanakkor megtiltotta
a kivándorlást Itália területéről. Építkezéseivel Rómának mint gazdasági központnak a
megerősítésére törekedett. A senatusba kinevezett provinciabelieket arra kötelezte, hogy
vagyonuk egyharmadát itáliai földbirtok vásárlásába fektessék bele. A provinciákban folytatta
az urbanizálás és a romanizáció politikáját.
Mindez azonban igen költséges tevékenység volt. Traianus erre a fedezetet hódításokkal
próbálta biztosítani. Ő volt Róma utolsó, sikeresen nagy hódításokat végrehajtó császára, s
egyben az ő uralma alatt érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését is. Két fő célja az Al-
Dunától északra lévő dák állam aranybányáinak megszerzése, és a keleti kereskedelmi utak
feletti nagyobb ellenőrzés kivívása a Parthus Birodalom rovására.
A dák állam
A thrákok rokonai, a dákok a Kr. e. 2. században telepedtek meg az Al-Dunától északra
lévő területeken. Ennek a vidéknek a gazdasági jelentőségét ásványkincsei, mindenekelőtt az
arany adta. A Kr. e. 1. században alakult ki az egységes törzsszövetség, amelynek élén király
állt. Első, nagy hódító királyuk, Burebista (más források szerint Boirebista vagy Burvista) volt.
A dák állam újabb megerősödése a Kr. u. 80-as években következett be Decebal trónraléptével.
A Római Birodalom ekkor védelmi harcokra kényszerült ellenük.
Traianust a gazdasági érdekeken kívül védelmi meggondolások is vezették, amikor
elhatározta a dák terület meghódítását. Gondos előkészítés után két hadjáratot vezetett, az elsőt
101-102-ben, a másodikat 105-106 folyamán. Ennek során sikerült elfoglalni a királyi székhelyet
is, Decebal menekülés közben öngyilkos lett, a dákok többsége a harcokban és az azt követő –
még római viszonylatban is nagyarányú – vérengzések során meghalt. A területen Dacia néven
provinciát szerveztek.
Hódítás Keleten
A második dák hadjárat után, 106-ban kezdődött a keleti hódítás. Első lépése az Arábiai-
félsziget északi részének megszerzése volt. A Parthus Birodalom ellen 114-ben indult meg a
háború. Kezdetben nagy sikereket arattak a rómaiak, a terület északon a Kaszpi-tengerig, délen
pedig a Perzsa-öbölig a kezükbe került. A hadműveletek már a Tigristől keletre eső területeken
folytak, amikor fordulat következett be. A hátországban felkelések sora robbant ki Róma ellen,
ezek leverésére csapatokat kellett elvonni a támadásból, ami így természetesen elakadt.
Mezopotámia déli részét is fel kellett adni. Maga Traianus a harcok közben megbetegedett, és
117-ben meghalt.

Hadrianus (117-138)
Traianus halála után özvegye bejelentette, hogy az elhunyt császár négy nappal korábban
fiává fogadta és örökösévé tette Aelius Hadrianust, Syria provincia helytartóját. Vele Traianus
környezetének az a csoportja került uralomra, amely aggodalommal figyelte a hódításokat,
felismerte ugyanis, hogy ezek költségei meghaladják a révükön szerezhető hasznot. Az új
császár első dolga az volt, hogy gyorsan békét kötött a parthusokkal, s ebben feladta Traianus
összes keleti hódítását. Ezután összeesküvés címén kivégeztette elődje legtehetségesebb
hadvezéreit. Uralkodása alatt egyetlen nagyobb háború folyt a 132-ben kitört zsidó felkelés
leverésére. Ennek vezetője Simon Barkosiba volt, akit hívei Messiásnak tekintettek, és Bar-
Kochbának, a „csillag fiának” nevezték. A felkelést 135-re sikerült leverni. Hadrianus, hogy a
további gondokat megelőzze, a zsidókat kitiltotta Jeruzsálemből.
Munkásságának középpontjában a császári bürokrácia (hivatalszervezet), az
igazságszolgáltatás teljes kiépítése, a provinciák kormányzásának javítása és a katonai védelem
tökéletesítése állt. Az ő idejében épült ki a császári közigazgatás birodalmi rendszere. A
katonáira, jogászaira, hivatalnokaira támaszkodó uralkodó ekkor már korlátlan úr volt, akarata
számított a legfőbb törvénynek, minden rang és hatalom tőle eredt.
Hasonló alapossággal végezte a határvédelem kiépítését is. A birodalom védelmi vonalát,
a limest, Domitianus kezdte kialakítani, s Hadrianus alatt vált egységes védelmi erődvonallá,
amely minden olyan határszakaszon végighúzódott, ahol nem volt természetes határ. Ekkor
épült fel pl. Britanniában a hadrianusi fal. A hadsereget teljes egészében a határok mellett
helyezte el. A legiókban ekkor már kizárólag a provinciák lakói szolgáltak, számukra a
végkielégítésen túl a római polgárjog megszerzésének lehetősége volt a legvonzóbb a katonai
szolgálatban.
Hadrianus egyik rokonát, Aurelius Antoninust, aki az egész dinasztia névadójává vált,
azzal a feltétellel tette meg uralkodótársának, ha az még az ő életében hajlandó örökbe fogadni
további jelöltjeit. Ezek az akkor még fiatalkorú Marcus Aurelius és Lucius Verus voltak. Utolsó
éveit a senatusszal kiéleződő ellentétek jellemezték. Mivel ezek során több halálos ítéletre is sor
került, „mindenki által gyűlölve” halt meg 138-ban.
Antoninus Pius (138-161) és Marcus Aurelius (161-I80)
A traianusi hódítások, s Hadrianus lázas szervező munkája után a nyugalom évtizedei
következtek. Antoninus Pius – ez volt Aurelius Antoninus császári neve – uralkodása alatt
egyszer sem hagyta el Rómát. Ezekben az eseménytelen években teljesedett ki az előző
korszakok fejlődése, a gazdaság kiegyensúlyozottan működött, a császári kincstár komoly
tartalékokkal rendelkezett.
Antoninus Piust az előre kijelölt két utód, Lucius Verus és Marcus Aurelius követte. Ez
volt az első példája a kettős császárságnak, melyben a vezető szerep a pontifex maximus
címmel is rendelkező Marcus Aureliust illette meg. Lucius Verus 166-ban bekövetkezett halála
után pedig teljesen egyedül maradt a birodalom élén.
Uralkodásuk egy parthus háborúval kezdődött, ami 164 és 166 között részsikereket
hozott, amelyeket fényes diadalmenettel ünnepeltek meg. Ezzel zárult le tulajdonképpen a
római császárság gondtalan időszaka. A keleti hadjáratból hazatérő sereg behurcolta Itáliába a
pestist, amelynek a források szerint a civil lakosság egyötöde, a hadseregnek egynegyede esett
áldozatul. A borzalmas veszteségek hatására pedig elnéptelenedtek a határmenti erődök.
Minden bizonnyal ennek híre is hozzájárult a korábban Rómával szövetséges germán
markomann és kvád törzsek támadásához. A Dunától északra lakó törzsek 167-ben törték át a
dunai határt, elfoglalták Brigetio (a mai Szőny) legiós táborát, elárasztották Pannoniát, s 171-
ben már Aquileiát fenyegették. A védelmi háborút maga a császár irányította, az
ellentámadásra a birodalom minden erőforrását mozgósítani kellett. Csak 174-re sikerült
meghódoltatni a markomannokat és a kvádokat, s a következő évben a velük szövetséges
szarmatákat.
A nagyszámú hadifoglyot nem tették rabszolgává, hanem, a korábbi római gyakorlattól
teljesen eltérően, colonusként letelepítették őket az elnéptelenedett területeken, elsősorban
Pannoniában. Így az itt élő, már korábban romanizálódott lakosság barbár elemekkel töltődött
fel. A háborúk azonban továbbra sem szűntek meg a Duna mentén, Marcus Aurelius továbbra is
a hadszíntéren tartózkodott, s itt érte a halál is 180-ban. Utóda a már korábban társuralkodóvá
kinevezett fia, Commodus lett.

Commodus (180-192)
Uralkodása idején a rómaiak azt hihették, Nero napjai tértek vissza. A császár lemondott
apja katonai terveiről, s miközben a birodalom egész területét külső támadások és belső
lázadások rázták meg, ő maga véres zsarnoki uralmat vezetett be Rómában. Praefectus
praetoriójának egy felszabadított rabszolgát nevezett ki. Magát az emberek és istenek között
közvetítő lénynek, „földre szállt Herculesnek” nyilvánította, s Nerón is túltéve, személyesen
vett részt gladiátorviadalokon.
Végül összeesküvés szerveződött ellene, saját testőreinek egy csoportja gyilkolta meg.
Utódául Marcus Aurelius hadvezérét, Helvius Pertinaxot választották meg. Commodusszal
lezárult az Antoninusok időszaka, s kezdetét vette a véres, erőszakos eseményekben bővelkedő
katonacsászárok kora.

A katonacsászárok kora (192-284)

Azok a belső problémák, amelyek már a „jó császárok” uralma alatt a felszín alatt
jelentkeztek, a Kr. u. 3. századra mély válságba sodorták a Római Birodalmat. A válság elemei a
rabszolgatartás problémáiban, Itália gazdasági hanyatlásában, a hadsereg személyi
állományának csökkenésében és átalakulásában jelentkeztek. Ugyanakkor a birodalom határain
kívül olyan változások következtek be, amelyek Rómára nézve igen nagy veszélyt jelentettek, s
a belső gondokat felerősítve, drámai fordulatokat okoztak a római történelemben.

A Római Birodalmon kívüli világ a 2-3. században

Kelet
A császárkor kezdete óta Róma többé-kevésbé egyenrangú politikai ellenfele a keleti
térségben a Parthus Birodalom volt. A két hatalom vetélytársa volt de vezetői felismerték
gazdasági egymásrautaltságukat. A Parthus Birodalom belső gyengeségei pedig nem tették
lehetővé, hogy komolyan veszélyeztesse Róma keleti érdekeit.
A 3. század elején Ardaser, az egyik perzsa törzs uralkodója fellázadt a parthus király
ellen, 226 körül megdöntötte az Arsakidák uralmát, s megalapította a Szaszanida-dinasztiát.
Származását az Akhaimenida uralkodócsaládra vezette vissza. Ezzel az uralkodó nép
megváltozott, a parthusokat felváltották a perzsák, és ezzel a politikai és az ideológiai
törekvések is megváltoztak. Az új dinasztia erőteljesen központosította a hatalmat, letörte a
városok önállóságát, megszüntette a helyi vezetők hatalmát. Már Ardaser felvette az „Irán
királyainak királya” címet. Politikai programjában első helyen az óperzsa uralom alatt álló
területek visszaszerzése állt. Ez nem jelentett kevesebbet, mint Róma kiűzését az egész ázsiai
területről.
Ezt a célt szolgálta a hadsereg átszervezése. A parthus könnyűlovasság helyett a haderő
magva a perzsa páncélos nehézlovasság lett. A katonaság fenntartását a földbirtokosok földjein
élő parasztok adói biztosították.
A Szaszanida-dinasztia az Újperzsa Birodalom hódító törekvéseit ideológiailag is
igyekezett alátámasztani. Egységes államvallássá tették Zarathustra tanításait. Ezt az egyedüli
igaz vallásnak tekintették, ami minden más vallás követését kizárja. A birodalom területi
kiterjesztése ennek következtében tehát az igaz vallás tanításának terjesztését jelentette.

A Rajna-Duna-vidék
Az ezen a határszakaszon élő germánok a 2. század elején számos, kisebb törzsre
szakadtak, erejük arra elegendő volt, hogy megakadályozzák a rómaiak Rajnán túli
terjeszkedését, a birodalomra nézve azonban veszélyt nem jelentettek. A római politika ráadásul
ügyesen kihasználta egymás közötti ellentéteiket, egyes törzseket szövetségébe tudott vonni, s a
határ mellett cliens-királyságok alakultak ki.
A 2. század folyamán a kis törzsek egyesültek. A harmadik század elejére már nagy,
Rómával szemben támadó jellegű törzsszövetségek alakultak ki, az alemann, a szász, a
burgund, a longobárd és a vandál szövetség. Az első támadásokat a határhoz legközelebb élő
alemannok indították, céljuk egyelőre még nem a területszerzés, hanem a zsákmányolás volt.

Az Al-Duna és a Fekete-tenger vidéke

A 2. században Skandinávia déli részéről indult el a gótok vándorlása. A század végére a
Fekete-tenger északnyugati partvidékén telepedtek le két nagy törzsszövetségben. Az egyik a
vizigótok vagy nyugati gótok csoportja volt, a másikat az osztrogótok vagy keleti gótok
alkották. A keleti gótok kapcsolatba kerültek a Feketetenger északkeleti vidékein élő iráni
eredetű alánokkal, akiknek a révén eljutott hozzájuk az állam- és hadseregszervezés iráni
elmélete és gyakorlata. Lovasnomád hadseregüket páncélos nehézlovasság váltotta fel, s egyre
gyakrabban veszélyeztették a Római Birodalom al-dunai határvidékét.
 A harmadik század császárainak tehát ezzel a három, nagyjából egy időben keletkezett
veszélygóccal kellett megküzdeniük akkor, amikor a birodalom belső helyzete is egyre
válságosabb lett.

Septimus Severus (193-211)

A Commodus meggyilkolása után császárrá választott P. Helvius Pertinax helyzete nem
volt könnyű. Szinte üres császári kincstárat vett át. Programja a takarékosság, a katonai
fegyelem helyreállítása és a senatus tekintélyének növelése volt. Ezzel magára haragította a
hadsereget, a praetorianusok pedig az elmaradt ajándék miatt elégedetlenkedtek. A senatusszal
azért romlott meg a viszonya, mert törvényt hozott, amelyben a földeket azok tényleges
tulajdonába akarta adni, akik vállalkoznak a megművelésére. Intézkedései nem hoztak sikert,
három hónap múlva a praetorianusok meggyilkolták.
Ezután egyszerre négy császár megválasztására került sor, közülük Pannonia császári
legátusa, Septimius Severus volt legközelebb Rómához. 197-ig tartott a rendkívül súlyos
emberáldozatokat követelő polgárháború, amelyben sorra legyőzte három ellenfelét.

A császári hatalom megerősítése

Septimius Severus afrikai lovagrendi családból származott, Marcus Aurelius alatt lett
senator. Személyében tehát nem római, hanem a provinciális lakosságnak egy felszínesen
romanizált rétegéből való ember került a trónra. Hadseregében az illír és a thrák elem dominált.
Érthető bizalmatlansággal fogadta tehát a római arisztokrácia az ő uralomra kerülését.

Erős kézzel látott neki a megrendült császári hatalom megerősítésének. Ez elsősorban a

hadsereg megszilárdítását jelentette. A legiók száma 30-ról 33-ra nőtt, zsoldjukat többször is
felemelte. A katonáknak megengedte szolgálati idejük alatt a nősülést is, s megnyitotta előttük a
lovagrendbe való felemelkedés lehetőségét. Septimius Severus ezzel elérte, hogy a hadsereg
hűséges volt hozzá haláláig. Ugyanakkor azonban meglazult a fegyelem, a haderő katonai
értéke csökkent, a katonaság a társadalom többi rétegétől elkülönült, zárt kiváltságos renddé
vált, és a saját érdekeit egyre követelőzőbb módszerekkel képviselte.

A császári hivatalokban egyre nagyobb szerephez jutottak a lovagrendi jogtudósok. 205-

ben a praefectus praetorio tisztségét is kettéosztotta, ettől kezdve mindig egy jogász és egy
katona töltötte be ezt a hivatalt. A helytartók hatalmát a provinciák kettéosztásával igyekezett
korlátozni, ezzel csökkent a hatáskörükbe tartozó legiók száma is.

Gazdaságpolitikája
Mindezekhez természetesen igen sok pénzre volt szüksége, amit a polgárháború alatt és
után vagyonelkobzásokkal teremtett elő. Ez azonban nem volt elegendő az állami költségek
megnövekedett összegének fedezésére. Ezért két, hatásaiban messze vezető lépés megtételére
kényszerült a császár: a közmunkák, az ún. munusok rendszeresítésére és a pénz értékének
csökkentésére.

A szabad lakosság ingyenes szolgáltatásokra való kötelezését szinte minden ókori állam
ismerte és alkalmazta. A Római Birodalomban erre Septimius Severus előtt rendkívül ritkán
került sor. Az ő uralkodásától kezdve azonban rendszeressé vált, hogy bizonyos szervező és
irányító feladatokat díjtalanul, de anyagi felelősséggel végeztettek az előkelőkkel, a szegényebb
rétegeket pedig meghatározott mennyiségű fizikai munkára kötelezték. Mindezek
következtében a munka és a terhek nagyobb része áthárult a rabszolgákról a szabad
lakosságra, a pénzszolgáltatások helyett pedig megnőtt a munka és a természetbeni
szolgáltatások jelentősége.
A pénzromlás már korábban – a 2. század közepétől – megindult, Septimius Severus
uralkodásának kezdetére pedig drámai méreteket öltött. A pénzérmék nemesfémtartalma kb. a
felére csökkent, ezzel együtt zuhant vásárlóértékük is, azaz a piacon egyre kevesebb árut
lehetett kapni ugyanazért az összegért.
Gazdasági előnyöket szeretett volna elérni a császár a hadjárataival is. Keleten a
bomladozó Parthus Birodalom ellen sem tudott azonban győzelmet aratni, s nem hozott sikert
britanniai hadjárata sem. Ezen a hadszíntéren érte a halál 211-ben.

A Severus-dinasztia
Septimius Severus még életében utódaiul jelölte ki két fiát, Antoninus Caracallát és
Aurelius Getát. Ez volt a Római Birodalomban a második kettős császárság, ami azonban
mindössze egy évig állt fenn – Caracalla 212-ben meggyilkoltatta öccsét. Véres kézzel
megszerzett hatalmát apja módszerei szerint gyakorolta ezután, elsősorban a hadseregre
támaszkodott ő is.

Uralkodásának legnagyobb hatású rendelkezése a 212-ben kiadott Constitutio

Antoniniana volt. Ez a Római Birodalom minden polgárának megadta a polgárjogot, csak a
fegyverrel feltétlen megadásra kényszerített törzsi lakosság maradt ki ebből. Ezzel az
intézkedéssel a polgárjog megszűnt kiváltság lenni, tehát elvesztették vonzásukat azok a
szolgálatok, amelyekért ezt el lehetett nyerni korábban (pl. a katonáskodás). Ugyanakkor a csak
római polgárokat érintő, s pontosan ebben az intézkedésben 5%-ról 10%-ra emelt örökösödési
adó megnövelte az egész lakosság terheit.

Caracalla folytatta apja hódításait a végóráit élő Parthus Birodalommal szemben. Ezen
hadjárata közben, 217-ben gyilkoltatta meg saját testőrparancsnoka, Opellius Macrinus, akit a
hadsereg egy része kikiáltott császárnak. Császársága mindössze egy évig tartott, a hadsereg
Caracalla-párti csoportja ekkor a fiatalkorú Heliogabalust kiáltotta ki. A kirobbant
polgárháborúban Macrinus életét vesztette.
A Severus-dinasztia alkonya két gyermekcsászár nevéhez kötődik: Heliogabalus (más
néven Elagabalus, állítólag Caracalla törvénytelen fia volt) 218-222 között, Alexander Severus
pedig 222-235 között uralkodott. Mindkettőjük helyett ténylegesen a dinasztia nőtagjai
birtokolták a hatalmat, Alexander Severus nagyanyja és anyja. Mellettük jelentős szerepe volt a
praefectus praetorio tisztségét viselő nagy jogtudósnak, Ulpianusnak. Az ő időszakukban
kísérlet történt a hadsereg visszaszorítására, s az Antoninusok kormányzati rendszeréhez való
visszatérésre.
Ez azonban nem sikerült, a hadsereg nem tűrte el kiváltságos helyzetének csorbítását.
Egy zendülés alkalmával a praetorianusok Alexander Severus szeme láttára koncolták fel
parancsnokukat, Ulpianust.
A Szaszanida Birodalom megalakulásával nyomasztóvá váló külső helyzet tovább
növelte a katonaság fontosságát, majd ugyanígy hatott az alemann támadás. Amikor pedig a
császár a háború terheit zsoldcsökkentéssel akarta kiegyenlíteni, betelt a pohár: Alexander
Severust és anyját meggyilkolták.
A katonai anarchia (235-268) és az illír katonacsászárok (268-284)
A Severus-dinasztia uralmát követő időszak a Római Birodalom történetének egyik
legválságosabb, legzűrzavarosabb szakasza. Ez a megállapítás egyaránt vonatkozik a katonai
anarchia korára és az illír katonacsászárok idejére. A két időszak elválasztását az indokolja,
hogy 268 és 284 között minden uralkodó Illíriából származott, alacsony sorból került a császári
méltóságba és hasonló módszerekkel próbálta megszilárdítani a birodalom helyzetét.
A külpolitikai viszonyok már korábban ismertetett változásai miatt a birodalom állandó
védekezésre kényszerült, a belső helyzet pedig, kaotikussá vált. A birodalom egyes területein
állomásozó legiók sorra-rendre kiáltottak ki új meg új uralkodókat, akik között természetesen
háborúk dúltak az elsőségért. Jól jellemzi a helyzetet, hogy az időszak számtalan uralkodója
közül kettő halt meg viszonylag „természetes” körülmények között, egyikük pestisjárvány,
másikuk villámcsapás áldozataként. A többiekkel összeesküvések, zendülések vagy a
polgárháború végzett.
A zűrzavaros helyzet egyenes következménye volt a gazdaság viharos hanyatlása. A
pénzromlás elképesztő méreteket öltött. A határ menti provinciák lakossága a betörő ellenség
elől menekült, vagy helyi felkeléseket robbantott ki, esetleg átállt a támadók oldalára. A
földbirtokosok anyagi terheiket a colonusokra hárították, akik ezért egyre gyakrabban
vándoroltak el lakóhelyükről. Egyiptomban egész falvak néptelenedtek el, lakóik a sivatagban
rablóbandákba tömörültek. A határterületek egyes részei átmenetileg vagy véglegesen
elszakadtak a birodalomtól.
A korszak uralkodói közül kettőnek a tevékenysége érdemel külön figyelmet, Gallienusé
és Aurelianusé.

Gallienus (260-268)
A közvetlen fennhatósága alatt álló központi területek legióira támaszkodva kezdte meg
munkáját. Meglepő eredményeit többnyire kegyetlenségig menő szigorral tudta elérni, de
szükség esetén engedményekre is hajlandó volt. Miután a birodalom védelmét sikerült
megszilárdítania, hozzáláthatott belső reformjaihoz (263).
A határvédelem terén már korábban kialakult az a szokás, hogy az egyes különlegesen
fenyegetett szakaszok védelmére nem egész legiókat vontak ki más vonalakról, hanem csak
kisebb, elkülönített egységeket. Később, a zavaros viszonyok közepette ezeket már nem is
küldték vissza a határra, hanem önálló katonai feladatokra használták őket. Gallienus a tartósan
kivont egységeket néhány nagyobb központban a hátországban helyezte el. Így a közvetlen
határvédelem meggyengült ugyan, de a központokból bárhová ki lehetett küldeni szükség
esetén a katonaságot, így a védekezés rugalmasan alkalmazkodni tudott a mindenkori
helyzethez.
Valláspolitikája eltért elődeiétől. A század közepe óta egyre jobban terjedő
kereszténységet nem üldözéssel próbálta visszaszorítani, hanem kísérletet tett
kiegyensúlyozására a hellenisztikus eredetű misztériumvallások támogatásával. Uralmát
végül az illír legiók összeesküvése döntötte meg, ennek maga a császár is áldozatul esett.

Aurelianus (270-275)
A császár felismerte, hogy vannak a birodalomnak olyan területei, amelyeknek a védelme
katonailag már nem tartható. Ezek közé tartozott Dacia is, ahonnan a katonaság már régebben
kivonult, s az aranybányák művelése is megszakadt. Aurelianus ezért teljesen feladta a
területet, s a határt az Al-Dunához vonta vissza.
 Az egész birodalomban elharapódzott bizonytalanság érzését mutatja a védelmi
rendszerek kiépítésére való törekvés. A 3. század közepe óta a provinciális városok fallal vették
körül magukat. Aurelianus idejében már nyilvánvaló volt, hogy maga a főváros is a
veszélyzónába került. A 271-ben épült ún. aurelianusi városfal Rómában ma is nagyrészt
fennáll.
Egységes birodalmi vallássá akarta tenni Heliosz napisten kultuszát, ezért a
Capitoliumon templomot építtetett a tiszteletére, amelyet 274. december 25-én, a Napisten
születésnapján avattak fel. Nagy jelentőségű reformjait Aurelianus sem tudta befejezni, 275-ben
orgyilkosok áldozata lett. Halála után kilenc évi zűrzavar következett, amelynek 284-ben egy C.
Valerius Diocles nevű testőrtiszt vetett véget, akit Diocletianus néven kiáltottak ki császárnak.

A kereszténység kialakulása és elterjedése

A keresztény vallás gyökerei a zsidó hitben találhatóak. A zsidóság körében alakult ki az
a megváltáshit – a Messiás eljövetelének reménye – amelyen a kereszténység alapul. A
keresztények szerint az a Megváltó, akit Isten a zsidó népnek megígért, Jézus Krisztus, az Isten
fia. Ő az, aki szenvedése és halála által nemcsak a zsidóságot, hanem az egész emberiséget
megszabadította a bűntől, s ezzel lehetővé tette a feltámadást és az örök életet. Mindez azok
számára jelent megváltást, akik hisznek Jézus Krisztusban, mint megváltóban, és betartják az
általa adott parancsolatokat. Ezek közül a legfontosabb az egyetemes szeretet parancsa. Az
emberek mindnyájan Isten gyermekei, tehát közöttük semmilyen különbség nincsen. S mivel
Isten mindegyiküket egyformán szereti, nekik is kötelességük egymást szeretni.

Ismerkedjünk meg azzal a történeti háttérrel, amelyben a kereszténység kialakult és

elterjedt!

Palesztina a Kr. e. 1. és a Kr. u. 1. században

A területen az asszír és a babilóniai hódítást követően hosszú ideig nem jöhetett létre
önálló állam. Csak a Kr. e. 2. század folyamán, a hellenisztikus monarchiák meggyengülésével
vált lehetővé, hogy a Judás Makkabeus vezette szabadságharc eredményeként kialakuljon a
Hasmoneusok állama. Ez az önálló királyság a Kr. e. 1. század közepén a Római Birodalom
függésébe került, a Hasmoneusok helyét pedig Nagy Heródes foglalta el. Ő jó viszonyban volt a
római princepsszel, Augustusszal, ennek köszönhette, hogy Kr. e. 4-ben bekövetkezett haláláig
viszonylag önállóan, bár római ellenőrzés mellett, uralkodhatott országa felett. Kr. u. 6-ban
Palesztina egésze római igazgatás alá került. Élén a lovagi rangú praefectus Iudeae állt, akinek
közvetlen felettese a szíriai legatus volt. A legismertebb praefectus Iudeae Pontius Pilatus, aki
Kr. u. 26-36 között töltötte be ezt a tisztséget. Claudius újjászervezte Iudea provinciát, s az élére
procuratort állított. A római procuratorok hol lappangó, hol nyílt ellentétei a helybéli
lakossággal vezettek végül 66-ban a nagy zsidó felkelés kirobbanásához, amelyet csak 72-re
sikerült végleg leverni.

A „szórvány” vagy diaszpóra

Az asszír hódítás és a babiloni fogság következtében alakult ki, nyugaton a hódítók elől
menekülők hoztak létre zsidó településeket, keleten pedig azok, akik nem tértek vissza a
perzsa uralom idején Palesztinába. A Kr. e. 1. században a Földközi-tenger medencéjének szinte
minden vidékén megtalálhatjuk a környezetüktől vallási okokból elzárkózó zsidó
közösségeket. A diaszpóra lakosságát a belső szaporodáson kívül azok a kivándorlók is
növelték, akik a mostoha életlehetőségek miatt hagyták el Palesztina területét. A szórványban
élők általában a lakosság szegény rétegeihez tartoztak, kivételt ebből a szempontból csak
Alexandria jelentett, ahol egy meglehetősen jómódú, kiváltságokkal rendelkező zsidó közösség
élt. A görög-római lakosság többnyire nem tanúsított különösebb érdeklődést a tőle mereven
elzárkózó, s általában megvetett foglalkozást űző, szegény zsidóság iránt.
A zsidó vallásnak egyetlen Temploma volt Jeruzsálemben. A diaszpóra lakossága a
Templomot jó esetben életében egyszer tudta felkeresni. Az ő számukra a vallásgyakorlat
színhelye az imaház, azaz a zsinagóga volt. Zsinagógák egyébként Palesztinában is épültek a
Jeruzsálemen kívül élő, vidéki lakosság számára, akik csak nagyobb ünnepen látogatták a
Templomot. A zsinagógákban az írástudó mesterek, az ún. rabbik voltak a vallási élet irányítói.

A zsidó vallás a hellenizmus korában, vallási csoportok kialakulása

A zsidó közösségek elzárkózása ellenére is hatott hitviláguk alakulására a környezet,
amelyben éltek. Erre az időre már teljesen megszilárdult a szigorú monoteizmus, amely kizárta
az egyetlen Istenen, Jahvén kívül bármilyen isteni lény létezését. Megkövetelte híveitől az isteni
kinyilatkoztatáson alapuló törvények szerinti életet. A törvények ismerete jelentette a
kiválasztottságot, betartásuk csak az idegen környezettől való elzárkózás útján volt lehetséges.
Ugyanakkor a tökéletes Isten és a tökéletlen anyagi világ ellentmondásának feloldására
kialakult az ártó démonok fogalma. Ezek vezére volt a Sátán, az Ősgonosz. A Sátán alakjával
kapcsolatos a megváltáshit megszületése. Eszerint az Istennel szemben álló, ellenséges erők
működése nem lehet végérvényes állapot, az Úrnak le kell győznie ezeket.
A megváltáshit egyik fajtája már korábban kialakult. Ennek értelmében a Messiás
tevékenysége csak a zsidó népre vonatkozik, a Megváltó pedig a Dávid király családjából
származó diadalmas király és hadvezér. Ő népe élén legyőzi az ellenséges idegeneket, és
helyreállítja Dávid országát. Ehhez képest később egy lényegesen eltérő Messiás-képpel
találkozunk. Eszerint a Megváltó „Isten szenvedő szolgája” lesz, aki magára veszi a nép bűneit,
szenved és meghal értük, majd dicsőségben feltámad, s népe királya lesz. Eljövetelét Illés
próféta visszatérése fogja jelezni, aki Isten tüzes szekerén élve távozott a mennyekbe.
Ugyanekkor jelentek meg a zsidó nép gondolkodásában a végítéletre vonatkozó elképzelések.
Ezeknek a gondolatoknak a kialakulása és formálódása jól követhető az ótestamentumi
próféták könyveiben.
A hellenisztikus időkben alakultak ki a zsidó valláson belül azok az elkülönült csoportok
vagy áramlatok, amelyeket Josephus Flavius szektáknak nevez. Az első csoport a szaddukeus
irányzat volt, melynek tagjai a papság és a Templom körüli arisztokrácia köreiből kerültek ki. A
másik csoportból két irányzat fejlődött ki: a farizeusok és az esszénusok. A farizeusok
eredetileg a papsággal szemben álló világi írástudók voltak. Közülük kerültek ki az imaházak
vezetői, a rabbik, akik az istentisztelet új módját alakították ki: felolvasták és magyarázták a
közösségnek az ószövetség megfelelő szakaszait, a szertartás kerete a közös ima volt. Ők
kezdték meg az „írástudók” bibliamagyarázatait, értelmezéseit, kiegészítéseit összegyűjteni,
létrehozva ezzel az ún. rabbinikus irodalmat. Az általánosan megfogalmazott eredeti
törvényeket igyekeztek minél inkább pontosítani, ezzel nemegyszer szőrszálhasogató,
aprólékos előírásokat alakítottak ki.
Az esszénus szekta életmódja és hitvilága is igen különleges volt. Nevük akkor került a
történeti kutatás előterébe, amikor 1947-ben előkerült a chirbet qumráni barlangból az ún. Holt-
tengeri lelet. Az 1956-ig tartó ásatások feltárták az esszénus szekta qumráni települését, s így
fény derült a közösség életére. Az esszénusok a Holt-tengertől nyugatra elterülő pusztaságban,
a legszigorúbb szabályok között, nőtlenségben és vagyonközösségben éltek. Életük
középpontjában az ima és az Írás tanulmányozása állt. A Messiás eljövetelét, szerintük, egy harc
előzi meg, amit a „világosság fiai” az „Igazság Tanítójának” vezetésével vívnak majd a
„sötétség fiai” ellen. Minden bizonnyal az esszénusok között élt fiatal korától kezdve a Jézus
előfutárának tekintett Keresztelő János.
Röviden meg kell még említeni a palesztinai vallási áramlatok mellett azt az irányzatot,
amely a hellenisztikus nagyvárosban, Alexandriában alakult ki, s amely kísérletet tett a zsidó
vallás és a hellénisztikus filozófia összekapcsolására. Ennek legjelentősebb képviselője
Alexandriai Philon volt, aki fő műveiben a mózesi törvényeket igyekezett érthetővé tenni nem
zsidók számára.

A kereszténység szent könyve: az Újszövetség

„Ime eljönnek a napok, azt mondja az Úr, és új szövetséget kötök az Izráel házával és a
Júda házával.
Nem ama szövetség szerint, amelyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, amelyen kézen
fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom földéből, de akik megrontották az én
szövetségemet...
Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja
az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenökké
leszek, ők pedig népemmé lesznek.”
(Jeremiás 31.31-33.)

Az új szövetség megkötésének gondolata tehát ószövetségi eredetű. Az Istennek népével

eredetileg kötött szövetsége a nép hűtlensége miatt felborult, ennek helyreállítására hivatott a
keresztény tanítások szerint Jézus Krisztus, a Megváltó. A keresztény gondolkodás és az
Újszövetség középpontjában ennek megfelelően az ő személye áll.

Az Újszövetség könyvei
Az Újszövetség szövegének döntő többsége görög nyelven íródott. Az első könyvről
tudjuk, hogy eredetileg a korban Palesztinában használt arám nyelven született, ez a szöveg
azonban elveszett. Ez a rész is görög nyelven vált általánosan ismertté. Az első négy könyv az
ún. evangéliumok. A szó jelentése örömhír, jó hír – ez Jézus megjelenésére, működésére,
tanításaira, azaz a megváltás bekövetkeztére utal. Az evangéliumok szerzői az evangélisták:
Máté, Márk, Lukács és János. Mivel az első három nagyjából párhuzamos eseményeket beszél
el, ezeket szinoptikusoknak, „egybenézők”-nek nevezzük.

A negyedik evangélium sokban eltér a szinoptikusoktól. Középpontjában nem Jézus

egyszerű embereknek elmondott tanításai állnak, amelyek városok utcáin, tóparton vagy
hegytetőn hangzottak el, hanem azok a filozófikusabb gondolatok, amelyeknek hallgatói
művelt emberek, papok és farizeusok lehettek.

Az ötödik könyv az Apostolok cselekedetei címet viseli. Az apostolok Jézus 12

kiválasztott tanítványa voltak, akiknek feladatává tette a kereszténység terjesztését. Az
elnevezés küldöttet jelent. A könyv a Jézus halála utáni eseményeket beszéli el, két központi
alakja Péter és Pál apostol. Az ő tevékenységükön keresztül mutatja be a mű szerzője, akit a
kutatók Lukáccsal azonosítanak, a keresztény ősegyház kialakulását Palesztinában és a görög-
római világban.
Ezután következnek az apostoli levelek, amelyeket szerzőik egy-egy keresztény
közösségnek írtak, általános hitbéli kérdéseken túl egyes konkrét ügyekben is eligazítva őket.
Az Újszövetség Szent Pálnak tizennégy, Szent Jakabnak egy, Szent Péternek kettő, Szent
Jánosnak három és Szent Júdásnak (természetesen csak névrokona Jézus elárulójának) egy
levelét tartalmazza.
Az Újszövetség utolsó könyve a János jelenései, görögül Apokalipszis (apokalüpszisz –
feltárás) címet viseli. Szerzőjének általában Szent Jánost, Jézus legfiatalabb tanítványát tekintik,
aki művében az utolsó ítélettel kapcsolatos látomásait írta le. Ez az Újszövetség egyetlen
prófetikus könyve.

Ez a felsorolás nem a könyvek keletkezésének időrendjét jelenti, hanem azt a sorrendet,

amely szerint az Újszövetségben egymás után következnek. Az egyes könyvek keletkezésének
időpontját csak hozzávetőlegesen lehet meghatározni, ezért elég sok vita folyt ebben a
kérdésben. Az előbb felsorolt, a keresztény egyház által hivatalosan Isten által sugalmazott
írásnak elfogadott műveken kívül is vannak evangéliumok, levelek, apostoli cselekedetek és
apokalipszisek. Ezeket azonban az egyház nem fogadta el sugalmazott műveknek, azaz nem
kanonizálta. Ezeket közös néven apokrifeknek (rejtettek) nevezzük. Az újszövetségi kánon – a
kanonizált könyvek sora – a Kr. u. 2. század közepe körül alakult ki.

Az Újszövetségen kívüli híradások Jézusról és a keresztényekről

Az egyik legismertebb ilyen forrás Josephus Flavius Zsidó régiségek (vagy A zsidók
története) című munkájának XX. könyvében található. Ennek hitelességét azonban már igen
korán kétségbe vonta a történettudomány, s ma teljes az egyetértés abban, hogy az ún.
Testimonium Flavianum (flaviusi tanúságtétel) utólagos hamisítvány. A kutatás a szöveg
vizsgálata alapján azt is kiderítette, hogy Josephus minden bizonnyal megemlékezett Jézusról,
de valószínűleg ellenséges hangon. Ezt a szöveget egy későbbi keresztény másoló átírta.
Tacitus a Kr. u. 2. század elején Nero koráról tudósítva, a 64-es római tűzvész kapcsán írt
a keresztényekről, a keresztényüldözésekről. A keresztények nevének magyarázatát így adta
meg olvasóinak: „Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus
procurator kivégeztette...” (Annales 15.44.) Véleménye meglehetősen lesújtó a kereszténységről,
közlésének abból a szempontból van fontossága, hogy tudott Jézus létezéséről és hozzávetőleg
halálának időpontjáról is. (Mellesleg Pontius Pilatus rangját rosszul adta meg!) Két nagyon
rövid utalást találunk Suetoniusnál Jézus személyére Claudius és Nero életrajzában, az egyik
közlésben összetévesztette a zsidókat „Chrestos” követőivel, a másikban már új, átkos
babonának nevezte a kereszténységet. Utolsóként említhetjük ifjabb Pliniusnak Traianus
császárhoz írott egyik levelét, amely valamikor Kr. u. 111-113 között keletkezett. Ebben arról a
keresztények utáni nyomozásról számolt be, amelyet a rábízott tartományban – Bithüniában –
folytatott. Ő is babonának minősítette ezt a vallást, de a keresztények életmódjában nem talált
semmi kivetnivalót.
Azt nem csodálhatjuk, hogy a római történetírók ebben az időben nem szimpatizáltak a
kereszténységgel, s azt sem, hogy felületes, nemegyszer téves információkkal rendelkeztek.
Fontosságuk abban áll, hogy megerősítik Jézus Krisztusnak mint történelmi személynek a
létét. Ezt ugyanis a keresztényellenes irodalom gyakran kétségbe vonta.
Mit lehet tudni Jézusról, a történelmi személyről?
Születésének időpontja bizonytalan, annak ellenére, hogy a keresztény kultúrkörben
ehhez kötötték az időszámítást. Dionysius Exiguus ugyanis minden bizonnyal tévedett
számításaiban, hiszen az ő rendszere szerint Nagy Heródes Kr. e. 4-ben halt meg, ugyanakkor
az evangéliumok szerint megérte Jézus születését. Ennél későbben tehát Jézus nem születhetett.
Van egy másik támpontunk is ebben a kérdésben, nevezetesen az Augustus által elrendelt, s
Palesztina területén Quirinius szíriai legatus által végrehajtott népszámlálás. Ezen adat alapján
Jézus születését Kr. e. 8 és 4 közé tehetjük. A pontosabb dátum tekintetében az evangéliumok
sem adnak felvilágosítást. Ez az oka annak, hogy a különböző felekezetek eltérő időpontban
ünneplik a karácsonyt.
Gyermek- és ifjúkorát Galilea tartomány Názáret nevű városában töltötte, s harmincéves
kora körül kezdte meg nyilvános működését. Mintegy három évi tevékenység után fogták el, s
az evangéliumok egybehangzó állítása szerint a húsvét előtti napon feszítették keresztre.
Ezek azok a tények, amelyeket a történeti források alapján Jézus Krisztusról, a történelmi
személyről meg tudunk állapítani. Ami származásának isteni mivoltát és a halála utáni
harmadik napon történt feltámadását illeti, az a keresztény hit alapeleme, s mint ilyen, a
keresztény teológia vizsgálódási körébe tartozik.

A kereszténység legfontosabb tanai

Mint láttuk, a kereszténység középpontjában Jézus Krisztus alakja áll. A Krisztus szó a
görög Chresztosz latinos – Christus – alakjából származik, jelentése ugyanúgy „felkent”, mint
a héber eredetű Messiás kifejezésé. Ez a királyi méltósággal való felruházás szertartásához
tartozó, illatos olajjal való felkenés kapcsán a Megváltó-király elnevezése volt. Kereszténynek
az számít, aki hisz abban, hogy Jézus az Istentől megígért Megváltó, s aki megtartja
parancsait.

A parancsok közül a legfontosabb az egyetemes szeretet. Szeretni kell elsősorban az

Istent – ez egyben az ószövetségi Tízparancsolat első előírása is. Ugyancsak szeretni kell
minden embert, függetlenül attól, hogy barát vagy ellenség, jó vagy bűnös. Az emberek Isten
gyermekei, ezért mindannyian testvérek, „felebarátok”. A felettük való ítélkezés jogát Isten
fenntartja magának. „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én
pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket (tegyetek jót haragosaitokkal) és
imádkozzatok üldözőitekért (és rágalmazóitokért). Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki
fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek.” (Máté 5.43-46.) „Ne
ítéljetek, hogy meg ne itéljenek! Amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fognak megítélni titeket, és
amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is. Mit nézed a szálkát felebarátod
szemében, a magad szemében pedig nem veszed észre a gerendát?” (Máté 7.1-3.)
Mások megítélése tehát nem az ember feladata, hiszen mindenki bűnös, tehát nem
alkalmas az igazság mérlegelésére. „Aki bűn nélkül való közületek, az vesse rá az első követ!” –
mondta Jézus a házasságtörésen ért asszony vádlóinak. A személyes sérelmeket pedig meg kell
bocsátani, hiszen csak így remélhet az ember a saját maga számára is bocsánatot. „Ha
megbocsátotok az embereknek, hogy vétettek, mennyei Atyátok nektek is megbocsát. De ha
nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” (Máté 6. 14-15.) „Ha
vétkezik ellened testvéred, fedd meg, de ha megbánja, bocsáss meg neki. Ha napjában hétszer
vétkezik ellened, de hétszer jön hozzád és azt mondja: Sajnálom – bocsáss meg neki.” (Lukács
17.4.)
 Jézus tevékeny szeretetet követel tanítványaitól. Nem elég a törvény előírásainak betű
szerinti betartása, sokkal fontosabb ennél az embertársakhoz, a „felebarátokhoz” való viszony, a
segítőkészség, az adakozás. Jézus óvta tanítványait a mindennapokban könnyen elérhető
örömöktől, a gazdagság utáni törekvéstől. Nem zárta ki a gazdagokat sem a „mennyek
országából”, csak arra hívta fel a figyelmet, hogy nehéz oda bejutniuk. „Milyen nehezen jut be a
gazdag Isten országába! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni
Isten országába.” (Máté 19.16-26., Márk 10.17-27., Lukács 18.18-27.) A földi javak megszerzése és
gyarapítása ugyanis teljesen leköti az ember figyelmét, ezért nem tud a lényeges kérdésekkel
foglalkozni.
A menny, az Isten országa az elérendő cél, s ez egyenlő az élet fogalmával. „A szűk
kapun lépjetek be! Tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba visz – bizony sokan mennek
be rajta. De milyen szűk a kapu és milyen keskeny az út, mely az életre visz – bizony kevesen
találják meg azt.” (Máté 7.12-14.) Ugyanakkor az Isten országa az igazak számára az örök élet
ígérete is: „Senki sem hagyja el otthonát, feleségét, testvéreit, szüleit, gyermekeit Isten
országáért, anélkül, hogy sokkal többet ne kapna érte ezen a világon, a másvilágon pedig az
örök életet.” (Lukács 18.28-30.)
A törvények és előírások aprólékos de külsőleges betartása helyett a belső tisztaságot
követeli meg tanítványaitól. Ezért bírálja élesen a farizeusokat is. „Hallgassatok rám
mindnyájan és értsétek meg. Nem az szennyezi be az embert, ami kívülről jut a szájába, hanem
az szennyezi be, ami az emberből távozik. Akinek füle van, hallja meg. (Márk 7.14-23.)
Jézus nem buzdított a felsőbbséggel való szembefordulásra. Arra a kérdésre, hogy
szabad-e adót fizetni a rómaiaknak, a császárnak, így válaszolt: „Adjátok meg tehát a
császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” (Máté 22.21-22.)
Összefoglalva tehát, Jézus a következőt követeli tanítványaitól: „Ha valaki utánam akar
jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem. Aki meg akarja menteni
életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” (Máté 16.24-26.) Máshol pedig:
„Vegyétek magatokra igámat
És tanuljatok tőlem,
Mert szelíd vagyok és alázatosszívű, –
És nyugalmat találtok lelketeknek.”
(Máté 11. 29.)

A kereszténység elterjedése

Az őskereszténység
Máté evangéliumának utolsó szavai Jézus parancsát tartalmazzák, amelyet tizenkét
apostolának adott a keresztény hit terjesztésére. Ez a vallás tehát létrejötte pillanatától
kimondottan és céltudatosan térítő törekvésű volt. Ez az egyik oka annak, hogy a kor
viszonyaihoz képest gyorsan elterjedt a létrejötte színhelyétől távol eső területeken is. Jézus
tanítványai palesztinai zsidók voltak, többségük egyszerű kétkezi munkás.

Halász volt például Simon, akit Jézus Kéfának (latinul Petrus), azaz kősziklának nevezett,
s akit közvetlen utódjának jelölt ki a hívek közösségének vezetésére. Az evangélista Mátéról
tudjuk, hogy mielőtt Jézus követője lett, vámszedő volt. A kereszténység kezdetben ugyanezen
a területen, a társadalom hasonló rétegeiben terjedt.
 A jeruzsálemi keresztény közösséget, melynek életéről részletesen beszámol az Apostolok
cselekedetei, valamint az apostolok által Palesztinán kívül alapított egyházakat nevezzük
őskereszténységnek. Ez a vallás ugyanis hamar túllépte Palesztina határait, híveket toborzott a
hellenisztikus nagyvárosokban, elsősorban Damaszkuszban és Antiokhiában. Ennek
megfelelően első hívei zsidó-keresztények voltak, de hamarosan megjelentek közöttük a
„pogány”-keresztények is. Szükségessé vált annak eldöntése, hogy mit követeljenek meg a
pogányoktól, ha a keresztény hitre át akarnak térni. Elsősorban arról folyt a vita, hogy be kell-e
tartaniuk a mózesi törvényeket, hiszen ezek kötelezőek voltak a zsidó-keresztények számára.
Egyesek azt követelték, hogy a pogányok előbb térjenek át a zsidó hitre, s csak utána lehessenek
kereszténnyé. A kérdés különösen Szent Pál térítő tevékenysége nyomán vált sürgetővé.

Szent Pál élete és működése

Eredeti nevén Saul a kis-ázsiai Tarszoszból származott. Apja sátorkészítő volt, s mivel ezt
a tevékenységet a római hadsereg fontosnak tartotta, megkapta a római polgárjogot. Így Saul
római polgárnak született. Kezdetben élesen szemben állt a kereszténységgel, az Apostolok
cselekedetei szerint jelen volt az első vértanú, István megkövezésénél is. Damaszkuszba tartva
azonban megjelent előtte Jézus alakja, ennek hatására megtért, s később ő lett a „pogányok
apostola”. Az Újszövetség három nagy térítő útját említi, az első során Ciprusra és Kis-Ázsiába,
a második és a harmadik során pedig Kis-Ázsiába és Akhajába jutott el. Ezután visszatért
Jeruzsálembe, ahol fogságba került. Mint római polgárnak, joga volt a császárhoz fellebbezni,
ezért Rómába vitték, s a hagyomány szerint itt halt meg – Szent Péterrel együtt – a Nero-féle
keresztényüldözés során.

Szent Pál leveleiből, amelyeket az általa alapított keresztény közösségeknek írt, részletes
képet kapunk a pogány-keresztények életéről. Annak a vitának az eldöntésére, hogy a
pogányoknak meg kell-e tartaniuk a mózesi törvényeket, Kr. u. 50 körül került sor
Jeruzsálemben. Ennek érdekében az apostolok tanácskozásra, ún. zsinatra ültek össze,
amelyről az Apostolok cselekedetei számol be. A zsinaton elismerték a pogány-keresztényeket
az egyház teljes jogú tagjának, anélkül, hogy át kellett volna térniük a zsidó hitre, s meg kellett
volna tartaniuk a mózesi törvényeket.
Pál apostolnak, amikor térítő tevékenységével a pogányok felé fordult, azzal is számolnia
kellett, hogy a palesztinai gyökerű gondolatokat ezek nem értik meg. Leveleiben a keresztény
hit alapvető tanításait úgy fogalmazta meg, hogy azok a hellén környezet számára is érthetőek
legyenek. A keresztények között hamarosan több volt a pogányságból megtért, mint a zsidó.

A kereszténység és a Római Birodalom viszonya

A rómaiak kezdetben nem sok figyelmet fordítottak a kereszténységre. A társadalom
alacsonyabb rétegei körében terjedő vallás az előkelőbb rómaiakig nem jutott el, s ha véletlenül
mégis, azt nemigen tudták megkülönböztetni az általuk szintén megvetett zsidó vallástól.

Mint már láttuk, a római vallás nem jelentett szoros lelki kapcsolatot az istenségek és a
hívők között. A Kr. e. 1. és a Kr. u. 1. század zűrzavaros politikai viszonyai, polgárháborúi és
vérengző császárai között az emberek számára egyre fontosabbá vált az emberfeletti
lényekkel való személyes kapcsolat. A társadalom többsége egyre inkább úgy érezte, hogy
saját sorsának irányítása kicsúszik a kezéből. Ebben a helyzetben felfokozott érdeklődéssel
fordultak a keleti eredetű vallások, elsősorban a misztériumok felé. Forrásaink bőségesen
beszámolnak Izisz és Mithrasz kultuszának terjedéséről Rómában. Az állam nem tiltotta ezek
követését, csak kultuszhelyeiket száműzte a Pomeriumon, azaz a városhatárokon kívülre.
Esetenként sor került egyes vallások papjainak kiűzésére, ha ezek a város közrendjét,
biztonságát megzavarták. A hatóságok azonban többnyire megvetéssel vegyes elnézéssel
kezelték a „keleti babonaságokat”.

Nagyobb figyelem először Kr. u. 64-ben terelődött a keresztényekre Rómában. Mint

láttuk, a római tűzvész okozóiként szerepeltek ekkor, hogy eltereljék a császárra, Neróra esett
gyanút. Ekkor került sor az első hatósági üldözésre, amely csak a városra terjedt ki, s amely
időben is korlátozott volt.

A Nero-féle üldözésnek nem volt jogi alapja, nem rendelet írta elő, s így azt soha nem is
vonhatták vissza. Ez a körülmény a keresztények számára létbizonytalanságot teremtett az
üldözésmentes időszakokban is. Súlyosabb üldözésre Nero után csak Domitianus idejében
került újra sor. A kereszténység miatt bevádoltak között ekkor már előkelő rómaiakat is
találhatunk. A 2. században nagyobb mértékű, szélesebb körű üldözésre nem került sor, az
egyes területek helytartói saját hatáskörükben intézkedtek ebben a kérdésben, s volt példa arra
is, hogy a császárok mérsékletre intették őket.

Az egyik ilyen esetet ifj. Plinius, bithüniai helytartó Traianushoz intézett leveléből és a
császár válaszából ismerjük.
Pliniusnak a keresztényekkel kapcsolatos eljárások ügyében jogi aggályai voltak.
Felvetette például, hogy „vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető
semmi bűnt nem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket”? Ezután
beszámolt az általa alkalmazott eljárásról. Traianus válaszában jóváhagyta az eddigi
intézkedéseket, majd hozzáfűzte: „... általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami
meghatározott szabályt. Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket,
büntetendők. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert
ez a leggyalázatosabb módszer és semmiképpen sem méltó korunkhoz.”

A korai keresztény közösségek, az egyházszervezet kialakulása

Az első keresztény közösségek egy-egy igehirdető apostol kezdeményezésére jöttek
létre. Kezdetben laza szervezetük volt, élükön az alapító vagy az általa megbízott igehirdető
állt. Már a kezdeti időszakban szükségük volt az apostoloknak olyan személyekre, akik a tanítás
melletti tevékenységekben, pl. az alamizsnaosztásban segítettek. Ezeket nevezték
diakónusoknak (Diakonosz – szolga).
A 2. századra az első keresztény generáció, az apostolok és kortársaik meghaltak. A
keresztények a fel-fellángoló majd elcsituló fizikai üldözések mellett szellemi téren is
támadásoknak voltak kitéve. Támadta őket környezetük, de problémát jelentett azoknak a
fellépése is, akik magukat kereszténynek vallották, de tanításuk eltért a keresztény közösségek
többsége által elfogadott, apostolinak tekintett nézetektől. Szükségessé vált tehát a hitelvek
lefektetése és védelme, az újszövetségi iratok összegyűjtése és a kánon kialakítása. Mindez
az addiginál körvonalazottabb szervezetek létrehozását eredményezte. Ezt a feladatot az ún.
apostoli atyák végezték el.
Az egyes közösségek életét ekkor már állandó felügyelők, görögül episzkoposzok
irányították. Innen származik a magyar püspök szó. A püspökök kinevezését az alapító
apostolig vezették vissza, ez alapozta meg tekintélyüket. A közösség hitéletén kívül ők
irányították az intézményes jótékonykodást, ellenőrizték a gyülekezet irattárában lévő szent
iratokat, irányították a szertartásokat és megállapították a helyes hitelveket. Korán kialakult az a
szokás, először Kis-Ázsiában, hogy egy-egy tartomány püspökei rendszeresen összejöttek, és
együttesen beszélték meg a felmerülő kérdéseket. Ezek az összejövetelek (görögül szünodosz)
voltak a zsinatok.
A püspökök mellett kialakult az idősebb, tekintélyesebb tagok, a presbiterek tanácsa. (A
görög preszbüterosz szó idősebbet jelent.) Továbbra is megmaradt a diakónusok választásának
szokása, a kisegítő feladatok elvégzésére választott nők pedig a diakonisszák voltak. A 2-3.
században folyamatosan alakult ki a keresztény szertartások rendje, a liturgia.

A keresztény közösségek mindennapjai

A jeruzsálemi keresztény közösség életéről így ír az Apostolok cselekedetei szerzője: „A
hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit a saját
tulajdonának, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy hatással tettek tanúságot
az úr Jézus (Krisztus) föltámadásáról, és nagy kegyelem munkálkodott mindnyájukban. Nem is
volt közöttük szűkölködő, mert azok, akiknek földjük vagy házuk volt, eladták, s az eladott
javak árát elhozták és az apostolok lába elé tették. Ebből aztán mindenkinek adtak, kinek-kinek
szükségéhez mérten.” (Ap.csel. 4.32-35.) A javaknak a közösség rendelkezésére bocsátása
azonban nem volt kötelező előírás, tulajdonával mindenki, aki akarta, szabadon rendelkezett.
A 2. századi keresztények életéről számolt be ifjabb Plinius már említett levelében: „A
jelentések szerint azonban az a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos
meghatározott napon hajnalhasadta előtt összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az
istennek hitt Krisztus tiszteletére, és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre,
hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg
esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg: ennek végeztével
pedig rendszerint szétszélednek; majd ismét összegyülekeznek, hogy közösen fogyasszák el
közönséges és ártatlan lakomájukat.” Ez volt az ún. szeretetlakoma, azaz az agapé.

A dominatus-kori Róma
A Római Birodalom utolsó két évszázada a hanyatlás koraként maradt fenn az utókor
emlékezetében. Az effajta értékelések azonban részben félreértésen alapulnak, ugyanis e kor
nemcsak a klasszikus ókor utolsó két évszázada, a „középkor nyitánya”, hanem a római
történelem sajátságos, fontos szakasza is. Következő fejezetünkben ennek a korszaknak a
bonyolult, sokszor talán áttekinthetetlennek tűnő történéseit vizsgáljuk meg.

A dominátus rendszerének megalapítása

Diocletianus (284-305)
A 3. század szörnyű válságának leküzdése az illír katonacsászárok nevéhez fűződik. A
határok stabilizálása, a birodalom rendjének megteremtése lényegében minden erőforrást
felemésztett. Még tombolt a 280 körül kezdődött pestis, a városok lakossága megfogyott, a
termelés akadozott, a határ menti provinciákban egyre nagyobb számban jelentek meg – a
sokszor kényszerűségből betelepített – barbárok.

Gallienus császár reformjai következtében nagyszámú barbárral töltötték fel a római

jellegét fokozatosan elveszítő hadsereget. A perzsa mintára létrehozott nehézfegyverzetű
lovasság mozgékonyságánál fogva alkalmasnak bizonyult a birodalom bármely részén történő
bevetésre. A 3. század végén ez a hadsereg vált a birodalom fennmaradásának legfontosabb
biztosítékává, ennélfogva a hatalom birtokosává. A politikát, mint korábban, az utolsó két
évszázadban is e sereg vezérei „csinálták”.

Valerius Diocles a testőrség egyik tisztjéből lett korlátlan hatalmú császár. A

Diocletianus nevet felvett uralkodó belátta, hogy Róma súlyos helyzetén csak átfogó
reformokkal segíthet. Nem elég az erőket a hadseregre koncentrálni, rendbe kell szedni a
birodalom gazdaságát, ésszerűsíteni kell a korai császárkorból maradt közigazgatást,
ugyanakkor meg kell erősíteni az uralkodói hatalmat.

A politikai reformok
Diocletianus az uralkodói hatalom erősítése érdekében szokatlan megoldáshoz
folyamodott: megosztotta a hatalmat. A korábban már alkalmilag létező „társcsászári rendszert”
bővítette tovább. Róma irányítása két augustus, Diocletianus és régi, kipróbált bajtársa,
Maximianus kezébe került, akik maguk mellé egy-egy caesart választottak társul, akik
augustusaik lányát vették feleségül. Így lényegében négy uralkodó kezébe került a hatalom,
ezért is nevezzük e rendszert tetrarchiának, négyes hatalomnak. E reform következménye a
birodalom két részre osztása lett. A caesarok nem kaptak külön területet. A korábbi provinciák
helyett 101 újat hoztak létre, melyeket 12 diocesisbe, közigazgatási körzetbe soroltak. A
diocesisek élén egy-egy vicarius, azaz helyettes állt. A vicariusok az adott területet felügyelő
augustus, illetve caesar által megbízott prafectus praetoriónak tartoztak engedelmességgel. E
hatalommegosztás legnagyobb előnye kétségtelenül az volt, hogy a császárok közvetlenül
irányíthatták és ellenőrizhették a kezükben lévő területet. A császárok a hadsereggel való
rendelkezés jogát közvetlenül maguk számára tartották fenn. Az újonnan átszervezett
hadsereget a helyi közigazgatástól független hadvezérek, a duxok irányították.
A legfontosabb hadseregreform szintén szervezeti kérdéseket érintett. A rendelkezésre
álló erőket három részre osztották. Főleg barbárokból álló határvédelmi alakulatokra,
központi erőkre (lovassereg!) és testőrgárdára.

Hogy a császárok a hatalommegosztással nem demokratizálni akartak, annak ékes

példája, hogy ebben a korban szüntették meg az utolsó városi autonómiákat, s Itália eddigi
különállását és kiváltságos helyzetét is. Feltétlenül szükséges megemlítenünk, hogy az
uralkodók egyenrangúsága csak látszólagos volt. A legnagyobb hatalom Diocletianust, az
augustus maiort („a nagyobb” augustus) illette. Viselhette a Iovius – Jupiterhez hasonló –
melléknevet, társcsászárának pedig a Herculius – Herculeshez hasonló – név jutott.
Diocletianus emellett az 1. századi Domitianus mintájára „Dominus et Deus”-nak, „úrnak és
istennek” címeztette magát. Palotája már nem a római polgárok előtt nyitva álló hivatal, hanem
„Sacrum Palatium”, azaz „Szent Palota”. A császár egyszerű halandó számára alig
megközelíthető, bonyolult, perzsa szertartásrenddel körülvett, bíborba öltözött „istenné”
változott. Döntéseit már nem a senatusszal, hanem a „szent” császári tanáccsal közösen hozta.

Gazdasági reformok
A politikai reformok elégtelennek bizonyultak volna a birodalom válságának
megszüntetéséhez, ha nem kísérték volna őket gazdasági intézkedések. A hivatalok és az
újjászervezett hadsereg fenntartása hihetetlen összegeket emésztett fel, melyeket állandóan
pótolni kellett. Diocletianus újjászervezte az adórendszert.

Kettős adózási rend lépett érvénybe, melynek lényege a következő: adót a föld és a rajta
dolgozó munkaerő alapján szedtek. Maga az adózás földadóegység (iugum) és
munkaerőegység (caput) szerint történt, így tehát kétféle adót – iugatio, caputatio – szedtek. A
földadóegység száma a föld minőségétől, a rajta termelt növényektől, tenyésztett állatoktól és
természetesen a földterület nagyságától függött. A munkaerőegységek mennyisége a földeken
dolgozók számán, nemén és korán egyaránt múlott.

A rendszeres bevételekhez jó minőségű pénzre volt szükség. Főként az aprópénz

hiányzott, hisz a mindennapokban ennek volt a legnagyobb jelentősége. A császár parancsára
301-ben háromféle új, értékálló pénzt bocsátottak ki: az aureust (5,5 g súlyú arany), az
argenteust (3,4 g súlyú ezüst) és a denariust (3,4 g súlyú bronz).
Hogy a pénzromlásnak elejét vegye, a császár meghatároztatta az árak és bérek mértékét.
Nyilvánvaló, hogy ezt a rendszert csak mesterségesen lehetett fenntartani, s csak addig
működött, ameddig a császár ellenőrizni tudta.

Az új rend minden olyan erőt, mely az „istenekkel való békét” (pax deorum), a fennálló
rendet támadta, kíméletlenül igyekezett megsemmisíteni. Így került sor a varázslók, a „gyanús
filozófusok” és végül a terjedő kereszténység üldözésére.

Diocletianus valláspolitikája
A császár hamar felismerte, hogy a dominatus rendszerének legfőbb ellenfele az uralkodó
isteni hatalmát tagadó, a lakosság körében egyre nagyobb népszerűségnek örvendő
kereszténység. Diocletianus nemcsak megsemmisíteni igyekezett az új vallást, hanem – miután
kiderült, hogy a hívők kiirtása lehetetlen – megpróbálta a keresztényeket megosztani. 303-ban
kiadott rendeleteiben kimondta, hogy „... az e hitet valló emberek ... meg vannak fosztva
szabadságuktól, még szavazati joguktól is”. Ám a megtérőknek bántatlanságot ígért. Egyre
szaporodtak a pogány isteneknek áldozatot bemutatók, de azok is, akik feljelentették keresztény
társaikat.
Napirenden voltak a templomrombolások, nőtt a kényszermunkára ítélt és a mártírhalált
halt keresztények száma is. Ám sem az Aurelianus alatt bevezetett Napkultusz, sem a császár
személyének istenítése (az adoratio), sem a keresztények megosztására tett kísérletek nem
érték el céljukat. Diocletianus valláspolitikája egyértelmű kudarcnak bizonyult. Ennek
következményeit azonban a császárnak már nem kellett viselnie. Uralkodásának 20. évében
társcsászárával együtt váratlanul lemondott, és visszavonult az államügyek intézésétől. A
hatalmat két caesarjuknak, Constantius Chlorusnak és Galeriusnak adták át. A váratlan
lemondás okait máig rejtély övezi. A történészek Diocletianus megrendült egészségi állapotára
gyanakszanak. Ám sokan valószínűnek tartják, hogy tudatos, előre megtervezett lépésről volt
szó.
 305-ben Diocletianus és Maximianus is visszavonul,
Galerius keleten, Conctantinus nyugaton lépett elő augustusszá. A két új caesar: Galerius mellett Maximinius Daia,
Constantinus mellett Severus lett.

306-ban meghal a nyugati rész caesara Constantinus, fiát - szintén Constantinust [a későbbi Nagy Konstantint] - a
britanniai légiók kikiáltják augustusnak, a nyugati területek fölött DE ugyanekkor az itáliai légiók meg Maximianus fiát:
Maxentiust kiáltják ki augustusnak (más nézetek szerint önmagát kiáltja ki princepsnek)

Később azonban a már lemondott augustusok is visszatérnek, így már öten harcolnak a hatalomért: az ifj. Constantinus,
Maxentius, Diocletianus, Maximianus és Galerius (Diocletianus korábbi ceasera).
311-re meghal Diocletianus, Maximianus és Galerius is.
Constantinus (313-337)
Két ágra bomlik a hatalom, miközben a tetrarchia rendszere végleg szétesik: az egyik oldalon Licinius és Constantinus, a
másik oldalon: Maximianus Daia és Maxentius köt szövetséget egymással.
Út a hatalomig 312-re Liciniusék a birodalom nagy részén legyőzik Maxentiusékat, ekkor Maxentiusnak egyedül Rómát sikerül még
tartania.
Constantinus Constantius Chlorus fia volt. Diocletianus 305. évi lemondásakor arra
számított, hogy apja mellett elnyeri a caesari méltóságot, ám csalódnia kellett: a caesari
méltóságok elosztásánál mellőzték. Apja halála (306) után a britanniai légiók augustusnak
kiáltották ki. Az itáliai hadsereg szintén ez időben kiáltotta ki császárrá Maximianus fiát,
Maxentiust. Diocletianus lemondása után két esztendővel már öt „császár” küzdött a
hatalomért. Most mutatkoztak meg a dominatus gyengéi: Diocletianusnak nem sikerült
megnyugtatóan rendeznie az utódlás kérdését!
A válságos helyzet megoldására 308-ban újra Diocletianust kérték fel. A nyugati rész
308-324
trónkövetelőit lemondatták, helyükre Flavius Liciniust nevezték ki közös megegyezéssel
augustussá. A caesari tisztséget Constantinus kapta. Békét teremteni ekkor sem sikerült.
Licinius Constantinusszal szövetségben biztosította egyeduralmát a birodalom keleti területein.
Eközben nyugaton Constantinus, megszerezve a provinciák többségét, döntő támadásra készült
Maxentius ellen. Az utolsó ütközetre 312 októberében került sor. Előtte éjjel – a hagyomány
szerint – Constantinus álmot látott. A „Krisztus-monogram” jelent meg előtte, majd szózatot
hallott: „E jelben győzni fogsz!” Másnap katonái pajzsára festette a jelet, s a győzelem nem
maradt el, a Mulvius hídnál Maxentius hadai megsemmisültek, az augustus menekülés közben
a Tiberisbe fulladt. A birodalom élére került Constantinus megosztozott Liciniussal a hatalmon.
A „szövetség”, bár családi kapcsolat is összetartotta, nem lett időtálló. 324-ben a két augustus
nyíltan szakított egymással. A kirobbanó háborút Constantinus hadai gyors győzelemmel
zárták. Constantinus az önmagát megadó Liciniust – ígérete ellenére – meggyilkoltatta, így a
birodalom egyedüli ura lett.

A birodalom újjászervezése
Constantinus, Diocletianussal ellentétben, a császári hatalom egy kézben való
koncentrálására törekedett. Az uralkodó a kereszténység elfogadása után személyében már
nem volt isten, de így is isteni hatalommal bírt.

A császári hatalom egy kézbe került ugyan, de Constantinus fenntartotta az

államszervezet bevált diocletianusi újításait. Fontosabb változtatásokat főként az állam vezető
szerveiben végzett. A legfontosabb hivatalok betöltése a császári kegyen múlott. A polgári
hivatalok közül kiemelkedett a „szent palota quaestora”, aki a már Claudius óta létező
„ügyosztályokat”, a scriniumokat vezeti. Ő felügyelte az oklevelek kiadását, de ő szerkesztette a
törvények végleges szövegét is. A külügyeket, a diplomáciai fogadásokat és szertartásokat a
magister officiorum irányította. Feladatai közé tartozott még a provinciák közigazgatásának és
a testőrség ügyeinek intézése is. Külön felügyelőt kapott a császári magánkincstár és az állami
kincstár, a fiscus is. Az államkincstár ellenőrének hatáskörébe tartoztak a hadsereg és a
provinciák gazdasági ügyei.
A vezetés meghatározó tagjainak számítottak a katonai parancsnokok. Külön
főparancsnokot kapott a testőrség, a gyalogság és a lovasság. Néha a gyalogság és lovasság
vezetését egy személyre bízták, ilyenkor neve „mindkét fegyvernem parancsnoka”, magister
utriusque militiae lett. A fent említett hivatalnokok tagjai voltak a császári tanácsnak is.
Constantinus alatt megnövekedett a praefectus praetoriók szerepe, akik a vicariusok
számára a császár teljhatalmú képviselőivé váltak. Azzal, hogy Róma városa elvesztette kiemelt
helyzetét, a birodalom lényegében egységessé vált. E vezető szerep elvesztése annak
következménye volt, hogy 331-re Constantinus új fővárost emeltetett a Boszporusz partján
fekvő kis Büzantion helyén, Constantinopolist. A birodalom súlypontja ezzel fokozatosan
keletre tolódott. A 4. századtól Róma nyugati és keleti területei eltérő irányban fejlődtek: a
keleti megőrizte városias jellegét, a nyugati viszont egyre falusiasabbá lett. Ez utóbbi
körzetek egyre több barbár hatást s barbár népelemet fogadtak be, aminek a középkori fejlődés
szempontjából döntő jelentősége volt.

Adó- és hadseregreform
Constantinus reformjai nem kerülték el a birodalom biztonságának két sarokkövét, a had-
és pénzügyet sem. A hadsereg reformja a Gallienus által kijelölt úton haladt. Constantinus újra
„leértékelte” a legiót mint a hadsereg alapegységét. 100 legio szolgálta ugyan Róma védelmét,
ám csak 1000-1000 főnyi létszámmal. A legióktól elválasztották a korábban velük szerves
egységet alkotó lovasegységeket, ezzel tovább erősítették a Gallienus-féle nehézlovasságot. A
katonaság soraiban egyre nagyobb létszámban jelentek meg a barbárok, a császári testőrgárdát
pedig már szinte kizárólag ők alkották. A „barbarizálódás” egyébként az állam szinte minden
területén érezhetővé vált. Nemcsak egyszerű közkatonákként, hanem vezető hivatalnokokként,
de a hadsereg főparancsnokaiként is megállták helyüket az idegenek. Ám a hatalom barbár
kezekbe adása igen veszélyes játék volt, melyért az 5. század császárai trónjuk elvesztésével
fizettek...
Pénzügyi reformok terén a császár elődei útját próbálta járni. Jó pénzt veretett, majd
adót emelt. Az új pénz a 4,5 g súlyú solidus volt, melynek értékét szigorú rendeletek
vigyázták. Nem is eredménytelenül, hisz értékét 800 esztendőn át megőrizte! A korábban már
tárgyalt adók mellé Constantinus újabbakat vetett ki. Megadóztatta a kereskedőket, az eddig
mentességet élvező városlakókat, de még a nagybirtokosokat is rendkívüli földadó fizetésére
kötelezte. Az adózás eredményessége és a folyamatos termelés biztosítása érdekében a császár
rendeletekkel próbálta a colonusokat helyhez kötni. „Akinél megtalálják másvalakinek a
colonusát, az nemcsak a colonust köteles eredeti lakóhelyére visszaszolgáltatni, hanem az eltelt
időre fejadóját is meg kell fizetnie” – rendelkezett 332-ben. A szándék nyilvánvaló: a colonust
meg kell tartani, mert az adók mértéke az ő számuktól függ.
Az adóztatás ellensúlyozására a császár nem mulasztotta el a vezető rétegeket kárpótolni.
Kegyeltjeinek senatori címet adományozott. Ezzel egységes, kiváltságos réteget teremtett,
melyre hatalmát alapozhatta. A kiváltságokat örökölni lehetett, így alapvetően zárt társadalmi
réteg jött létre. E rétegek kasztszerűvé válása az alsó régiókban is észrevehető. Ezt mutatja a
colonusok „röghöz kötése”, s az azonos szakmát űzők kollegiumokba kényszerítése. A
későrómai társadalom minden tekintetben merev társadalomnak tűnik az utókor számára. Az
uralkodó biztonságot garantált, kedvezményeket adott, ugyanakkor elvárta a feltétlen hűséget
és a „rend” tiszteletben tartását.

Constantinus valláspolitikája
Constantinus alatt alapvetően változott meg az állam és a kereszténység viszonya. A
Mulvius hídi győzelem után nem lehetett kétséges, hogy hamarosan sor kerül e viszony
rendezésére.
 A kereszténységet üldöző rendeleteket már Galerius visszavonta halála előtt, 311-ben.
Constantinus és társa, Licinius ennél tovább ment, 313-ban Mediolanumban (Milano)
rendeletben nyilvánították ki a vallásszabadságot.
A birodalom polgárai szabadon választhatták meg, hogy mely vallást kívánják követni, a
„császárok pedig őrködtek afelett, hogy .... módjában álljon szabadon tisztelnie, amit
választott”. A császárok tehát nagyfokú vallási türelemről tettek tanúbizonyságot, melynek célja
a birodalom egységének megőrzése volt. A kereszténység azonban nemcsak egyik lett a sok
vallás közül, hanem a császári kegy kedvezményezettje is. 324-ben Constatinus épp azzal az
indoklással támadt Liciniusra, hogy társa ellenfele a kereszténységnek. Valójában Licinius
csupán a vallások mediolanumi edictumban (rendelet) kimondott egyenlőségét védelmezte.
Constantinus a Licinius feletti gyors győzelmét később „Isten kegyelmének” tulajdonította, ami
számára azt bizonyította, hogy a keresztény isten erősebb a többinél. Ettől kezdve a császár a
keresztény gyülekezeteket fokozottan támogatta. Célja az volt, hogy a sokszor elszigetelt
közösségeket egységes dogmákkal – hittételekkel –, szervezettel és szertartásrenddel bíró
szervezetté, egyházzá (ekklészia) alakítsa át.

Ezzel a szervezettel olyan erőt kívánt maga mellé állítani, mely a római lakosság széles
rétegeiben népszerűségnek örvendett. Az egyház beépült az államba, és évszázadokra
meghatározójává vált annak. A császárság tehát a kereszténység üldözőjéből néhány esztendő
alatt annak legfőbb védelmezőjévé lett. Ez a „constantinusi fordulat” lényege.

A nicaeai zsinat (325)

Az egyházszervezet megteremtésének első lépése a 325-ben tartott nicaeai zsinat volt. A
„zsinat” (szünodosz) szó egyházi gyűlést, tanácskozást jelent. A Nicaeában ülésező zsinat
egyetemes – ökumenikus – volt, tehát a birodalom minden részéről érkeztek rá püspökök,
összesen 250-en. A zsinat első feladata a hittételek tisztázása volt. Elfogadták Athanasius
alexandriai diakónus tanítását, miszerint az Atya és a Fiú egylényegű (homousius), tehát az
Atyaisten, a Fiúisten (Krisztus) és a Szentlélek istenhármasságot alkot. Ez a „Szentháromság”
tana, melyet ezután a kereszténység egyetemes, azaz katholikus dogmájának tekintettek. A
katolikus (egyetemes) egyház ettől fogva önmagát orthodoxnak, egyedül igazhívőnek
hirdette. Arius, alexandriai presbiter tanítását, mely tagadja Krisztusnak az Atyával azonos
istenségét, ezáltal a Szentháromságot, a zsinat elutasította. Arius követőit, az „arianusokat”
eretnekeknek, azaz „kiváltaknak” bélyegezte. Ennek ellenére, főleg a barbárok körében, ez a
tanítás látványosan terjedt.

Constantinust a zsinat a „külső ügyek püspöke” címmel ruházta fel, tehát lényegében
lehetőséget adott neki arra, hogy beavatkozzon az egyház ügyeibe. E lehetőséget nem is
hagyták kihasználatlanul a későbbi császárok. Nicaeában jelentősen megerősödött a
kereszténység, de még nem lett államvallás. A zsinat után azonban megindult a hagyományos
vallások fokozatos háttérbe szorítása. Ebben, bár továbbra is ő volt a pontifex maximus,
Constantinus is tevékeny részt vállalt. Uralkodásának utolsó éveiben elkoboztatta a pogány
templomok kincseinek egy részét, fellépett a filozófusok és a keresztényellenes irodalom ellen.
Donatus, karthágói diakónus és követői elutasították a Constantinopolisból irányított egyházat,
s önálló, független egyházközösségeket alkottak. Népszerűségük egyre növekedett, s a
„donatisták” az arianizmus mellett a másik jelentős eretnekmozgalmat alkották. A
kereszténység uralomra jutását az tetőzte be, hogy halálos ágyán, 337-ben maga a császár is
felvette a kereszténységet.
A 4. század második felének császárai

Constantinus utódai
Constantinus egységes, tekintélyes birodalmat hagyott utódaira. Úgy tűnt, a perzsákon
kívül Rómának nincs méltó ellenfele. Ám Rómára nem is külső veszély, hanem belső
meghasonlás várt. Constantinus három fia, hogy utódlásukat biztosítsák, apjuk rokonait 337-
ben meggyilkoltatták, majd felosztották a birodalmat. A béke megteremtése azonban nem
sikerült: polgárháború robbant ki, melynek eredményeként II. Constantius szerezte meg az
egyeduralmat. De a polgárháború alatt elharapódzott donatista eretnekségen, a colonusok
mozgalmain és az afrikai circumcelliók, „a raktárak körül kódorgók” lázadásain már nem
tudott úrrá lenni. A helyzetet súlyosbította a galliai hadsereg főparancsnokának,
Magnentiusnak lázadása, melyet csak rendkívül véres küzdelem után tudott II. Constantius
leverni.
A galliai eseményeket kihasználva a – már évtizedek óta nem támadó – germánok az
alemannok vezetésével megpróbálkoztak Gallia elözönlésével. Constantius eközben éppen a
Szaszanidák ellen vezetett hadjáratot, így nem tudott a nyugati határokra elég erőt koncentrálni.
E válságos helyzetben tűnt fel a Constantius által Gallia élére kinevezett Julianus.

Julianus (361-363)
Julianus Nagy Constantinusnak a 337. évi tragédiát túlélő unokaöccse volt. Környezete
álmodozó, a pogány filozófiát kedvelő, csak olvasni szerető „szobatudósnak” tartotta. II.
Constantius csak névleges vezetést szánt neki, de hamar kiderült, hogy a fiatalember rendkívül
tehetséges államférfi és sikeres hadvezér. A korban csodának számító módon, véres
polgárháború nélkül szerezte meg az egyeduralmat. Személyében a kései császárkor
legizgalmasabb uralkodóegyénisége került Róma élére. A fiatal augustus óriási vállalkozásba
fogott: tanítómestere-az epheszoszi Maximosz – hatására megpróbálta visszaállítani a
pogányságot. Jellemző módon híveit „helléneknek” nevezte, ezzel is utalva a görögös
műveltség szerepére. Mintaképül Augustus „aranykora” szolgált. Julianus intézkedéseket
hozott a régi római erkölcs helyreállítására, csökkentette az állam luxuskiadásait, s megpróbálta
kötelezővé tenni a régi istenek tiszteletét. Ez utóbbi törekvésében azonban az itáliai – eddig
háttérbe szorított – arisztokrácián és a vidéki lakosság egyes rétegein kívül senki sem támogatta.
A birodalom keleti – fejlettebb – felének lakossága már jórészt keresztény volt, így nem
üdvözölték kitörő lelkesedéssel az új rendet. Julianus programja felemás sikerrel járt, ami
részben annak köszönhető, hogy uralkodása rendkívül rövid volt. 363-ban vezetett perzsa
hadjáratában egy összecsapásban életét veszítette. Keresztény szerzők szerint egyik keresztény
katonája végzett vele. Az egyház úgy őrizte meg emlékét, mint apostatáét, azaz
„hitehagyottét”. Julianussal kihalt a Constantinus-dinasztia, de a hadsereg, a korábbiakból
okulva, már „rutinosan” töltötte be a császári trónt.

A Valentinianusok (364-378)
Az első Julianus-utód Jovianus, egy katonatiszt volt, aki feladva Róma mezopotámiai
területeit, békét kötött a perzsákkal. Belátta a Julianus-féle vallási kísérlet kudarcát.
Szándékában állt a kereszténység visszaállítása, azonban Constantinopolis felé tartván
váratlanul meghalt. Állítólag egy frissen vakolt házban szállt meg, s a falak mérges kigőzölgései
álmában végeztek vele. Utóda a pannoniai keresztény katona, Valentinianus lett (364-375), akit
a sereg és a józan megfontolás trónra lépése után társcsászár választására kényszerített. A társ
öccse, Valens lett, aki a könnyebben védhető keleti részt kapta a birodalomból. Valentinianus és
hadvezére, Theodosius a nyugati határokra sietett, ahol újra kezdődtek a germán támadások. A
császár hatalmas erődítményeket emeltetett a Rajna-Duna-vonalon, szigorú védelmi
kötelezettségeket írt elő a városok számára, cserében azonban védte a közrendet a
hatalmasokkal szemben. Ezt külön hivatalnok, a „defensor plebis” (a nép védője) felügyelte.
Ezen intézkedései közben érte a halál a kvádok földjén. Állítólag a kvád követek viselkedése
annyira felzaklatta, hogy szélütés érte.
Halálának évében a birodalom új ellenségei tűntek fel a határoknál: a gótok. A germán
gótok két ága, a keleti – osztrogót – és a nyugati – vizigót – a Dnyeszter vidékén élt, ám 360
körül félelmetes hun seregek jelentek meg a térségben, melyek uralmuk alá hajtották az
osztrogótokat. A vizigótok ezt nem várták be. Fritigern nevű törzsfőjük vezetésével 100 ezer
gót kért bebocsáttatást a birodalomba. Valens császár azzal a feltétellel engedélyezte
letelepedésüket Thrákiában, hogy katonai szolgálatot teljesítenek. A római tisztviselők azonban
sem zsoldjukat, sem élelmüket nem biztosították, ezért az elkeseredett gótok föllázadtak. A
császári terheket már alig tűrő lakosság tömegesen csatlakozott hozzájuk, s a hatalmas lázadó
sereg Hadrianopolis felé indult. Valens sebtében összeszedett hadával 378. augusztus 9-én
csatát vállalt a város falai alatt, de katasztrofális vereséget szenvedett. Az uralkodó is életét
vesztette az ütközetben. E tragikus eseménnyel vette kezdetét a Római Birodalom haldoklása.

A népvándorlás és a Római Birodalom

„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma:
jönnek a szőke és roppant barbárhadak...”
(Verlaine: Fáradtság)

A gótok lázadása nyitánya volt a 4. század legfontosabb történeti eseményének, a

népvándorlásnak. A népvándorlás már nem csupán a „barbárok” alkalomszerű támadása a
birodalom határövezetei ellen, hanem hatalmas észak-déli és kelet-nyugati népmozgást jelent.
E népmozgásban a germánokon kívül a szláv, türk és iráni népek is részt vettek. A
népvándorlás a 4. századtól a 9. századig több hullámban zúdult Rómára. Ám Róma bukásával
sem ért véget: utolsó szakaszának a viking és a magyar vándorlást tekinthetjük.

A népvándorlás okai és mechanizmusa

A népvándorlás okai között elsősorban éghajlati és gazdasági tényezőket szokás említeni.
A 2-3. századra Belső-Ázsia sztyeppövezetei jelentős mértékben – a felmelegedő éghajlat
hatására – kiszáradtak, így az itt élő nomád hunoknak új legelők után kellett nézniük. A hunok
elvándorlását meggyorsították az ekkoriban virágkorát élő kínai Han-dinasztia látványos
támadó hadjáratai is. Az így meginduló nomád vándorlás lényegében a „dominóelv” szerint
működött. Az új legelőkre áhítozó törzsek maguk előtt hajtva gyengébb ellenfeleiket,
lavinaszerű népmozgást indítottak meg. A hunok is kisebb-nagyobb törzsek tucatjait terelve
zúdultak át a „népek országútján”, az Urál és a Kaszpi-tó közötti földsávon Kelet-Európába.
A germánok déli irányú vándorlását is csak részben lehet éghajlati tényezőkre
visszavezetni. A felmelegedés az Észak-Európában élő germán törzseket a földművelésre
alkalmas földek – tehát a déli területek – felé való vándorlásra ösztönözte. Másrészt nem szabad
megfeledkeznünk arról, hogy a 4. századi germán társadalom már nem azonos az Augustus-
korival. A kiemelkedő nemzetségfők ugyanis a 4. században már népes katonai kísérettel
rendelkeztek, s a különböző törzsek gyakran alkottak hatalmas, támadó célú
törzsszövetségeket. Ráadásul a letelepedés és a földművelésre való áttérés jelentősen
megnövelte a lakosság létszámát. Ekkor ismerkedtek meg a germánok – először a gótok – a
kereszténységgel. Wulfila, a gót püspök gótra fordította a Bibliát, majd népét az ariánus
kereszténységre térítette.

Nem véletlenül fokozódott a rómaiak ellenszenve az arianizmus iránt a hadrianopolisi

csata után! Ezután nem is arianizmusnak, hanem inkább „gót vallásnak” nevezték. A 4. század
végén már százezres, jól felfegyverzett, többnyire keresztény germán hadak jelentek meg a
Rajna-Duna-vonalon. A római császároknak fel kellett mérniük, hogy milyen eséllyel
szállhatnak szembe velük. Hadrianopolis után nyilvánvalóvá vált, hogy a pusztán katonai
megoldás nem vezet eredményre.

Nagy Theodosius (379-395)

A gót támadás utáni zűrzavarban egy tehetséges katonát, Valentinianus hadvezérének
fiát, Theodosiust választották császárrá. Az új uralkodó súlyos harcok után minden tekintetben
új típusú békét kötött a gótokkal, ugyanis engedélyezte nekik, hogy a birodalomban úgy
telepedjenek le, hogy állami önállóságukat megőrzik.

Theodosius foederatinak, „szövetséges”-nek ismerte el őket, s külön lakókörzetet jelölt

ki számukra. Törzsszövetségük vezetője felvehette a „rex”, király címet, s alattvalói felett
szabadon rendelkezhetett.

Theodosius megoldása átmenetileg sikeres volt, ám elindította a birodalom területi

bomlását. A nagy katonacsászár mindent megtett e bomlás ellensúlyozására, a birodalom
egységének megőrzésére: hosszú küzdelemben legyőzte a hamarosan jelentkező
ellencsászárokat, majd elhatározta, hogy rendezi a vallási viszályok által gyengített
kereszténység helyzetét. Olyan erőt kívánt megteremteni, amely eredményesen képes
szembeszállni az arianizmussal. Egy 380-ban kiadott rendelet kimondja, hogy „... mindenkinek
hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és
Szentléleknek egységes isteni voltát... (tehát a Szentháromságot), akik ezt a hitvallást követik, a
»katolikus keresztények« nevét viselhetik ...” 394-től pedig az „una vers catholica fides”, az
„egy igaz katholikus vallás” államvallássá lett.

Theodosius a birodalom védelmi képességét – elődeihez hasonlóan – látványos

erődítésekkel és az adóbevételek fokozásával erősítette. Ez utóbbi azonban végsőkig feszítette
az amúgy is robbanással fenyegető társadalmi ellentéteket. Az összeomlást azonban már nem
érte meg az uralkodó, mert 395-ben elhunyt. Végrendeletében birodalmát – ekkorra már
hagyományosnak számító módon – felosztotta két kiskorú fia, Honorius és Arcadius közt.
Ezzel a cselekedettel azonban végképp kettéválasztotta a Római Birodalmat.

A Nyugatrómai Birodalom
Theodosius végrendelete értelmében a nyugati birodalmat a kiskorú Honorius kapta, ám
helyette a vandál származású magister utriusque militiae, Stilicho „uralkodott”. (Érdekes
jelenség, hogy ekkoriban már azt a fáradságot sem vették maguknak a germán hadvezérek,
hogy nevüket latinosítsák!) Stilicho egyeduralmat szeretett volna teremteni nyugaton, így jó
viszonyt tartott fenn a gótokkal.
 A nyugati gótok eközben elhagyták a Balkánt, s Itáliára törtek. Honorius jobbnak látta, ha
székhelyét átteszi a Pó mocsarai által védett Ravennába, mely évszázadokra római, majd
bizánci császári székhely lett. Az óvatosság valóban nem ártott, 405-ben több százezer osztrogót
és egyéb, a hunok elől menekülő germán néptöredék kelt át a Dunán és özönlötte el Itáliát. Egy
véres ütközetben még sikerült őket megállítani, ám megtelepedésüket már nem tudták
megakadályozni.

Egy esztendő múlva, 406. december 31-én az alánok, burgundok, vandálok, svévek
hatalmas tömege kelt át a befagyott Rajnán, s e támadással szemben a birodalom már
tehetetlen volt. Így, szükségből erényt kovácsolva, foederatinak ismerték el a barbárokat, s
egy újszerű megoldással nekik adták a földek egyharmad, „tertia” részét. Gallia és Hispania
lényegében elveszett a római kormányzat számára. Ennek következtében Itáliában
barbárellenes hangulat uralkodott el, melynek hatására Honorius kivégeztette Stilichot.
Válaszul a nyugati gótok többször ostrom alá vették Rómát, majd 410-ben elfoglalták és
kifosztották. A birodalom lakossága megdöbbenve vette tudomásul az addig
elképzelhetetlennek tartott eseményt.

A kortársak szerint ez volt a világvége kezdete. A zsákmánnyal megrakott gót hadak

Galliába vonultak, ahol Narbonne, majd Toulouse központtal új államot hoztak létre.
Vezérük, Athaulf magával hurcolta Honorius nővérét, Galla Placidiát. A hányatott sorsú
császárlány élete jól példázza az akkori állapotokat. A nyugati gót királyság lett az első
független állam a Római Birodalom területén. Első királyuk, Theodorik szövetségesi
kapcsolatokat létesített Rómával, s megkezdődött a gótok gyors romanizálódása. Az 5. század
elején alapították meg államukat a Rajna mentén a burgundok és Afrikában a vandálok. Ez
utóbbiak Geiserich nevű királyuk vezetésével 429-ben keltek át a Gibraltáron, s megszállták
Karthágót. Ettől kezdve hajóhaduk állandóan nyugtalanította a római partokat. A Földközi-
tenger megszűnt „Mare Nostrum” lenni.

A hunok
A 420 körüli években minden eddiginél hatalmasabb ellenfél érkezett a keleti határokhoz:
a hunok. A számtalan népből álló hun törzsszövetség központja a Kárpát-medence lett, így
közvetlen szomszédságba került Rómával. A birodalom virágzása Attila (434-453) idejére
tehető. Az ekkor már nehézlovassággal is rendelkező hun sereg támadásait keleti irányba
kezdte, ám II. Theodosius keleti császár pénzzel és ügyes diplomáciával elhárította ezeket.
Ekkor a hunok nyugat felé fordultak. Róma trónján ez idő tájt a gótoktól hazatért Galla
Placidia fia, III. Valentinianus ült, helyette azonban a pannoniai főparancsnok, Aetius
kormányzott. Ő belátta, csak a római fegyverek erejével nem győzhet, ezért megpróbált barbár
szövetségeseket szerezni. Dolga nem volt igazán nehéz, hisz a már letelepült germánok számára
a hunok éppúgy barbároknak számítottak, mint ők egy nemzedékkel korábban a rómaiaknak.
Ammianus Marcellinus, a kor kitűnő történetírója így jellemzi a hunokat: „Ez a tettrekész
és korlátozást nem tűrő emberfajta, mely csak úgy égett a mások dúlásának szörnyű vágyától, a
szomszédos népeket végigrabolván és gyilkolván, ... hatolt előre...” (Róm. tört. chr. 267. l.)

A Galliába betörő hunok azonban szinte minden, a birodalmat féltő néppel

szembetalálták magukat a catalaunumi csatamezőn. A 451-ben zajlott „évszázad ütközetét”
Aetius nyerte, s a hunok elvonultak a csatatérről. Két esztendővel később Attila meghalt, s
állama bomlásnak indult. A Nyugatrómai Birodalom fellélegzett.
Az utolsó évek (453-476)
A rómaiak joggal hihették, hogy a hun veszély elmúltával a birodalom újraéleszthető. Ezt
bizonyították Róma ezeréves tapasztalatai, s kulturális asszimiláló – beolvasztó – ereje. III.
Valentinianus bízott abban, hogy a „baráti” barbárokból védőövezetet lehet létrehozni, mely
megakadályozza a további barbár betöréseket. Az optimista várakozásokat azonban derékba
törte a 455. évi vandál támadás. Valentinianus, hogy hatalmát megerősítse, megölette Aetiust.
Az ezt követő zűrzavart kihasználva Geiserich hadai megrohanták Rómát. Egy hónapi
fosztogatás után vonultak csak el. Ezután a barbároknak már nem állt érdekükben a roskadozó
nyugati birodalom fenntartása. A hatalom a „római” seregek barbár parancsnokainak kezébe
került, akik tetszésük szerint „emeltek fel és tettek le” császárokat.

474-ben a pannoniai Orestes magister utriusque militiae saját fiát, Romulus

„Augustulust” tette császárrá a keletről érkezett Julius Nepos helyett. Odoaker, az „itáliai
hadsereg” parancsnoka azonban Orestest megölette, s a gyermek császárt fogságba vetette.
Ilyen esemény nem volt szokatlan a császárkorban, ez azonban mégis különös jelentőséggel bírt.
Odoaker ugyanis nem vette fel az augustusi címet, hanem kérte a keleti uralkodótól, Zénóntól,
hogy ismerje el „patrícius”-nak. Odoaker önmagát „Rex Italiae”-nek, Itália királyának
címeztette, az augustusi jelvényeket pedig elküldte Zénónnak. Sygarius, római helytartó
Galliában, Julius Nepos pedig Illíriában még tartotta magát néhány esztendeig, ám ez már
nem változtatott azon a tényen, hogy a Nyugatrómai Birodalom története 476-ban véget ért.

A római kultúra és civilizáció

A római kultúrát alakító tényezők közül a legfontosabbnak az tűnik, hogy a kis
városállamból birodalom lett. A birodalom kialakulása alatt és fennállása idején a római
szellemi élet folyamatos, sokoldalú és intenzív kapcsolatban állt más népek kultúrájával,
átvette és befogadta azok szellemi eredményeit. Az általuk meghódított nem barbár népek
műveltségét elismerték, és a sajátjuk részévé tették. Jellemző például, hogy a köztársaság késői
időszakában már nem számított művelt embernek Rómában az, aki nem beszélt görögül.
Általánosságban igaz az a megállapítás, hogy a római kultúra kevés területen alkotott
eredetit, jelentősége a másoktól átvett tudás széles körű elterjesztésében és gyakorlati
alkalmazásában áll. Ezért a kultúra szó helyett sokan szívesebben használják a civilizáció
kifejezést műveltségük megjelölésére. A római műveltség, nyelv és életforma elterjesztését
nevezzük romanizációnak. Ez elsősorban a birodalom nyugati felén éreztette hatását, a keleti
területeken Róma nem tudta legyőzni görög műveltség uralmát.
A külső hatások – a görög mellett legfontosabb az etruszk – olyan mértékben
átalakították Róma szellemi életét, hogy az ősi műveltségnek csak a nyomait fedezhetjük fel a
kultúra valamilyen oknál fogva konzervatívabb (a régi dolgok megőrzésére inkább törekvő)
területein. Ilyen például a vallás és annak intézményei. Fontos azt is megemlíteni, hogy van egy
tudomány, ami teljes egészében a rómaiak alkotása – a jogtudomány.

A római vallás fejlődése

A legkorábbi római vallásban nem igazán istenek, inkább az emberfeletti hatalom
megnyilvánulásainak tekinthető numenek szerepeltek. Vannak azonban arra mutató jelek is,
hogy már a számunkra ismert legkorábbi időben is megkülönböztették a rendezett kultuszban
részesülő magasabb rendű istenségeket a numenektől.
 Az egyes kisebb-nagyobb közösségeket védelmező istenségek közül vált ki az egész
államot képviselő és oltalmazó legősibb istenhármasság: Iuppiter, Mars és Quirinus. A
folyamatosan kialakuló személyes istenek már tágabb tevékenységi körrel rendelkeztek,
áldozatokban részesültek, aminek elvégzésére papságot biztosítottak számukra. A naptárban
külön ünnepük volt. A numeneket a „nagy istenek” szolgáinak minősítették, ők nem
részesültek kultuszban.

Az etruszk hatás
Az etruszk hódítás új istenekkel és új szertartásokkal ismertette meg a rómaiakat. Ebben
a korban épült az első hivatalos állami szentély Rómában a Capitoliumon. Itt azonban már
nem az ősi triasz tiszteletére mutattak be áldozatokat, a „fiatalabb” istenhármasságban a
Legnagyobb és Legjóságosabb Iuppiter (Iuppiter Optimus Maximus) mellett Iunót és
Minervát találjuk.
Etruszk hatásra alakult ki a római vallás szertartásrendje, s az ennek középpontjában
jóslás is. A görögök a jóslás képességét isteni adománynak tekintették, amit nem lehet
megtanulni. Az etruszkok ezzel szemben, s utánuk a rómaiak is, a jóslást pusztán iskolában
megtanulható technikának tartották.

Jósjeleket nemcsak az istenek adhattak jó- vagy rosszkedvükben, hanem azokat az ember
maga is előidézhette. Megfigyelhette például a madarak röptét. Ez volt az ún. augurium, amit
csak a király, később pedig a legfontosabb magistratusok utasítására lehetett elvégezni. A
legfontosabb állami események előtt az erre hivatott papi testület tagjai, az augurok, a
Capitolium egyik magaslati pontján végezték el a „madárszemlét”. Ha az istenek válasza
különösen sürgős volt, például hadra kelt seregnél, a „szent csirkék” nyújtotta jósjelekhez
folyamodtak. Itt az számított, hogy a vezéri sátor mellett tartott „szent csirkék” milyen
étvággyal csipegették fel az eléjük szórt „szent darát”. A legkedvezőtlenebb előjel az volt, ha
hozzá sem nyúltak az áldozati ételhez.
Gyakran folyamodtak a rómaiak az áldozati állatok belső szerveiből való jósláshoz is. Ezt
a feladatot az auguroknál kevésbé tekintélyes béljósok, a haruspexek végezték el. A jósjelet a
belső szervek normálistól való eltérése adta, a kérdés csak ennek értelmezése volt.
Az istenek gyakran kérés nélkül is kifejezték szándékukat. Erre szolgáltak a természeti
katasztrófák vagy rendkívüli jelenségek. Különösen rossz előjelnek számított az istenszobrok
verítékezése. Az ezen jelek által jelzett rossz eseményeket megfelelő engesztelő szertartásokkal
igyekeztek elhárítani.

A görög hatás
A dél-itáliai görögökkel való érintkezés is komoly hatással volt a római vallás fejlődésére.
Átvettek szertartásokat és istenalakokat. Saját, már meglévő isteneiket azonosították a görög
istenségekkel. Ennek alapja a funkció hasonlósága volt. Így azonosult Iuppiter alakja
Zeuszéval, Iunóé Héráéval, így lett Minerva Pallasz Athéné vagy Venus Aphrodité párja. A
második pun háború idejére már mind a 12 olümposzi istennek megvolt a latin megfelelője. Az
azonosítás azonban nem állt meg itt, az Olümposzon kívül maradt istenek is megtalálták a
maguk latin párját. Az egyetlen római isten, akinek nem sikerült görög megfelelőt találni Ianus
volt, a kezdet és a vég kétarcú istene.
 A hagyomány szerint a görögök révén jutottak a rómaiak az ősi jóslat gyűjtemény a
Sibylla-könyvek birtokába. Állítólag Kümé öreg jósnője, a Sibylla ajánlotta fel megvételre
Tarquinius Superbusnak jóslatainak kilenc könyvét. A király sokallotta az árat, ezért nem állt rá
a vásárlásra. Ekkor a Sibylla három könyvet elégetett, s a megmaradt hatot ismét felajánlotta
ugyanazért az árért. Erre kinevették, és elzavarták. Amikor azonban újabb három könyvet
elégetett, s a megmaradt háromért ismét ugyanannyit követelt, a király gondolkodóba esett.
Parancsára a madárjósok kiderítették, hogy isteni eredetű értéket utasított vissza. Ezért azt
parancsolták neki, hogy feltétlenül vegye meg a maradék három könyvet. A Sibylla-könyveket
külön papi testület őrizte. Válságos helyzetben az ő feladatuk volt a megfelelő szövegrész
megkeresése.
Minden valószínűség szerint görög hatásra alakult ki a patríciusok capitoliumi
istenhármasa mellett a plebejus triász. Ide tartozott Ceres, őt Démétérrel azonosították. A
mellette álló Liber és Libera Dionüszosz és Persephoné megfelelője volt. Kr. e. 367-ben
megjelent a római vallásban a görögök által ismert elvont fogalmat megtestesítő istenség.
Concordia a megszemélyesített Egyetértés volt.
A görög mitológiát is átvették a rómaiak, részben oly módon, hogy a görög istenneveket
egyszerűen latinnal cserélték fel, részben pedig kialakították azokat a történeteket, amelyek
saját múltjukat az istenek világához kötötték. Istenek voltak eszerint Itália legrégibb királyai,
Mars volt az apja Romulusnak és Remusnak, a Lupercusok (a farkasisten papjai) testülete ott
gyülekezett, ahol az anyafarkas az ikerpárt táplálta.

Róma templomai és szentélyei, a kultusz

Épített templomok és szentélyek csak az etruszk korban jelentek meg Rómában. Ezt
megelőzően csak szent helyek voltak, amelyeket vagy az istenek választottak ki maguknak (pl. a
villámcsapással jelezve), vagy az emberek ajánlottak fel nekik. Az isteni tulajdont oltár
emelésével jelezték, a korai időkben ezek voltak az istentiszteletek színhelyei. A legrégibb
oltárok közé tartozott a római marhapiacon a Forum Boariumon Hercules tiszteletére emelt
oltár, az ara maxima.
Az épített szentélyek közül a legrégebbiek közé tartozott Fortuna temploma a Forumon
és a triász tiszteletére emelt templom a Capitoliumon. A szentélyek többnyire egy isten
tiszteletére szolgáltak, de voltak istencsoportoknak közös szentélyei is. A capitoliumi
templomon kívül ilyen volt a plebejus triász temploma az Aventinuson, és a tizenkét
legnagyobb isten tiszteletére épült templom a Forum mellett.
A római templomok nem a hívők gyülekezeti helyeként épültek, hanem az adott isten
lakóhelyei voltak. Ennek következtében nem kellett tekintettel lenni a befogadóképességre.
Középpontjában volt a cella, ahol az isten szobra állt, amögött egy külön teremben őrizték a
szentély kincseit. Az áldozat bemutatására a szentély előtt, a szabad ég alatt épített oltáron
került sor. A cellába csupán a papok léphettek be.

Fontos vonása volt a római vallásnak az, hogy az egyes személyektől nem várta el a lelki
azonosulást, az istenekkel való személyes kapcsolatot. A római polgár, mint a közösség tagja
volt köteles részt venni a római istenek tiszteletében.

Az isteni és az emberi világ találkozására a kultusz keretei között került sor, s ez

leginkább erre a folyamatra egyszerűsödött: az ember valamilyen cselekvéséhez meg akarja
nyerni egy isten támogatását; ennek érdekében ígéretet tesz az istennek, hogy fogadalmi
ajándékot fog adni neki, ezután vagy bekövetkezik az isteni segítség, vagy nem. A lezárásként
megjelenő felirat általában arról tudósít, hogy valaki teljesítette ígéretét valamely istennek, mert
az „megérdemelte”. Ennek tudható be, hogy a római fogadalmi feliratok adásvételi
szerződésekhez hasonlítanak. Aggályos pontossággal írták körül, hogy mit kívánnak az istentől,
nehogy az félreértse a kérést. Ugyanilyen pontosan rögzítették azt is, hogy teljesítés esetén
milyen ajándékra számíthat az isten.
A kultusz cselekményeit csak papok végezhették. A királyság korában az uralkodó volt a
hivatalos kultusz és a különböző papi testületek legfontosabb vezetője. A köztársaság korában a
papság háromféle szervezeti formába tömörült: voltak egy-egy személy által betöltött
tisztségek, voltak papi testületek és papi társaságok.

Papi testületek
A csoportba nem szerveződött papi személyek közé tartozott a tizenöt flamen, akik
önállóan végezték kötelességeiket. Ők voltak a legősibb papok, feladatuk az áldozati tűz
ébrentartása volt. Közülük a legnagyobb tekintélye Iuppiter papjának – a flamen Dialisnak –
volt. Egyszemélyi tisztség volt az ún. rex sacroum, az áldozó király méltósága is, ez
valószínűleg a király egykori kultikus hatalmának a maradványa volt. Az ő személyes feladata
maradt az egyik legősibb istennek, Ianusnak a kultusza.
A vallási élet irányítása négy nagy papi testület kezében volt. Közéjük tartozott a tizenhat
pontifex, élükön a pontifex maximusszal – ő volt a római vallás hivatalos főpapja. Mellettük
kell említeni az augurokat, a Sibylla-könyvek őrzésével megbízott tizenöt tagú testületet és a
szent lakomák rendezésével megbízott hét papot. Ezekhez csatlakozott a Vesta-szüzek hat fős
csoportja is.

A papi testületek tagjait a közösség bízta meg a feladatok ellátásával, kiválasztásuknál

nem játszott szerepet személyes elhivatottság vagy rátermettség, egyedül az előkelő származás.
Betöltésük életfogytiglan szólt, de nem szólhattak bele a politikai ügyekbe.

Az idegen istenek
A rómaiak nem vonták kétségbe idegen istenek létezését. A saját papjaikon keresztül
természetesen csak a saját isteneik tiszteletét kívánták szolgálni, csak az ő támogatásukat
akarták elnyerni. Ugyanakkor nem látták értelmét annak, hogy az idegen istenek segítségéről
lemondjanak, vagy esetleg magukra haragítsák őket. A rómaiak tehát nagyvonalú megértést
tanúsítottak ebben a vonatkozásban, hajlandóak voltak befogadni idegen isteneket, szükség
esetén pedig, akár erőszakkal is, betelepítették az ellenség isteneit Rómába.
Ebben a vonatkozásban azonban igyekeztek óvatosan eljárni. A nem teljes mértékben
befogadott istenek számára csak a város szentnek tekintett határain (a pomeriumon) kívül
lehetett templomot építeni, római polgárok pedig nem vehettek részt kultuszukban. Az olyan
vallások híveit, akik téríteni akartak, gyakran kiűzték a városból. Ugyanerre a sorsra jutottak
azok, akik vallásgyakorlatuk közben botrányt okoztak, vagy megzavarták a közrendet.
Üldözötté azok a vallások váltak, amelyek római polgárokat ki akartak vonni a római istenek
kultuszából (pl. a kereszténység).
Mindennapi élet

Róma, az „Örök Város”

Az ősi Róma, a régészeti leletek tanúsága szerint, igen egyszerű település volt. Várossá
fejlődésének, kiépülésének első szakasza az etruszk királyok uralkodása alatt következett be.
Ekkor épült az első városfal, ami körülvette az ekkor már hét dombra (Palatinus, Capitolinus,
Esquilinus, Caelius, Aventinus, Quirinalis és Viminalis) kiterjedő Rómát. Ekkor alapították
Ostia kikötővárosát, megépült a Tiberisen az első híd és a Cloaca Maxima – a nagy csatorna.
A legrégebbi időktől lakott Palatinus-domb vált később Róma legelőkelőbb negyedévé.
Északi ormán volt a vár, a délin pedig Iuppiter Capitolinus temploma. Itt voltak a senatorok
villái, később pedig a császárok palotái is. Az Aventinuson főleg plebejusok laktak, itt állt a
latin szövetség szentélye, a Diana-templom. Az Esquilinus volt a legszegényebbek lakóhelye
ebben az időben, s itt voltak temetőik is. A Kr. e. 6. században alakították ki a Forum
Romanumot, a város legfontosabb közterét.
A köztársaság korában tovább nőtt a város területe, a serviusi falakat jórészt lebontották,
benépesültek a távolabbi dombok és Mars hadisten mezeje, a Campus Martius is. A városba
áramló hadizsákmányból és adókból futotta az utcák kövezésére, csodálatos középületek és
magánházak felépítésére. A köztereket szobrokkal és szökőkutakkal díszítették. Az építkezések
jelentős részét a hivatalokat viselő előkelők végeztették, ezzel is növelvén politikai
népszerűségüket. A császárok is folytatták ezt a hagyományt, Augustus a Palatinuson építette
tovább azt a házat, amelyet egy Hortensius nevű szónoktól vásárolt. A domb nevéből származik
a ma is használt palota szó, s az ott lakó Caesarok nevéből a császári cím.

A Forum Romanum
A Capitolinus és a Palatinus aljában volt ez a tér, amely a köztársaság korában a gyűlések
és törvényszéki tárgyalások színhelye volt. Ez volt egyúttal a kereskedők és pénzváltók
számára a legkedvezőbb nagy forgalmú hely is, a teret szegélyező épületekben kezdetben
üzletek voltak. A köztársaság korának végére már csak középületek álltak itt.
A Forumon állt Ianus isten temploma, amelynek kapuját ősi szokás szerint akkor lehetett
becsukni, ha a birodalomban mindenhol béke honolt. A teret szobrok és diadalívek díszítették, s
itt volt az az aranyozott bronzzal bevont kőoszlop, amelyre a nagyobb városok Rómától való
távolságát írták fel. A politikai gyűlések szónokai számára szobrokkal díszített szószéket
emeltek. A Forumon vezetett keresztül a régi Róma legfontosabb útja, a Via Sacra, a
diadalmeneteknek a Forumtól Capitoliumig vezető „szent útja”, amelynek legdíszesebb
épületei a császárkorban készültek el. Itt áll ma is Titus diadalíve, amely Jeruzsálem
elfoglalásának emlékét őrzi, s ennek közelében találhatók a régi város legnagyobb épületének, a
Colosseumnak (Amphitheatrum Flavianum) a romjai.
Miután a Forum Romanum díszes köztér lett, a piacok számára külön területeket
biztosítottak. Ilyen volt a Forum Boarium (marhavásártér), a Forum Piscatorium (halpiac) vagy
a Forum Olitorium (zöldségpiac). Emellett a császárok korában szokássá vált, hogy az
uralkodók saját magukról elnevezett forumokat is kialakíttattak.

A Campus Martius
Ez a terület, mely a pomeriumon kívül feküdt, eredetileg a hadsereg és a comitia
centuriata gyülekezési helye volt. Már a köztársaság korában voltak itt középületek, de
nagyrészt Augustus idejétől épült ki. Legnevezetesebb az a ma is álló Pantheon, amelyet
Agrippa emeltetett, s amelynek hatalmas kupolája mindmáig lenyűgözi a látogatókat. (A
Pantheon görög szó, azt jelenti, hogy a templomot az összes isten tiszteletére szentelték fel.) Itt
állt Augustus síremléke, valamint a békepropaganda kifejezésére készült Ara Pacis Augustae,
azaz Augustus békeoltára is.

Egyéb épületek
Mint már említettük, a római politikusok szívesen építkeztek a városban, hogy ezzel is
növeljék népszerűségüket. A templomok mellett színházakat, közfürdőket, cirkuszokat és
fedett oszlopcsarnokokat (porticus) hoztak létre a lakosok kényelmére és szórakozására. A
fürdőkben nemcsak tisztálkodni, hanem játszani és az itt létesült könyvtárakban olvasni is
lehetett. Az irodalmi és nemritkán a politikai közélet fontos megbeszéléseire is itt került sor.
A középületek mellett természetesen emelték Róma pompáját az előkelők lakóházai,
villái, magánpalotái, kertjei. Ezeket az épületeket is számtalan műkincs – szobor, mozaik,
dombormű, váza – díszítette.
A csatornázás már a királyság korában megkezdődött, vízvezetékeket azonban csak
később építettek. Appius Claudius Caecus Kr. e. 300 körül vezettette be a róla elnevezett aqua
Appiát. (Ő kezdeményezte egyébként a Via Appia építését is.)

Róma árnyai
Az előbbiekben megismerkedtünk az elegáns negyedekkel, ahol a középületek és a
paloták álltak. A város lakóinak többsége azonban természetesen nem ezeken a helyeken lakott.
A kézművesek, kiskereskedők többsége saját szerény házában vagy nagyobb házak bérelt
lakásaiban élt. A bérházak többemeletesek voltak, felső szintjeiket fából építették, ez és a
zsúfoltság igencsak elősegítette a tűz terjedését. Előfordult, hogy egész városnegyedek leégtek.
Róma legszegényebb negyede a Tiberisen túli terület (Transtiberis) volt. Az áradásoknak
kitett városrész lakói egészségtelen viszonyok között éltek. A folyóparton a hajók kirakodását
végző alkalmi munkások telepedtek meg, s itt volt a városban szaguk miatt nem tűrt iparok
mestereinek lakóhelye is. (Pl. cserzővargák, bőrfeldolgozók, vágóhidak stb.) A Transtiberisen, a
Ianiculus-domb oldalában és a városkapuk mellett laktak a megtűrt idegenek is, pl. a zsidók.
Temetkezési területeik is a környéken voltak, a felszín alatt kialakított temetkezési üregekben,
az ún. katakombákban gyülekeztek az első keresztény közösségek az üldözések idején.
A nyomor, a kilátástalan élethelyzetek itt is a bűnözés melegágyát jelentették. Innen
indultak éjjeli portyáikra a rablóbandák, itt éltek a bérgyilkosok, méregkeverők, kerítőnők és
csalók. De itt kerestek menedéket a szökött rabszolgák is. A polgárháborúk idején olyan
mértékben romlott Róma közbiztonsága, hogy Augustus kénytelen volt megszervezni a vigilek
(éjjeli őrök) 7500 főből álló csapatát, akik a rendőri munka mellett tűzoltói szolgálatot is elláttak.
Róma egyik legrégebbi épülete volt a Mamertinus börtön, amelynek alsó részét Tullianumnak
nevezték. Itt végezték ki Iugurthát, Catilina összeesküvő-társait, s a hagyomány szerint itt
raboskodott Péter apostol is.

A város hanyatlása
A köztársaság idején és a korai császárkorban Róma valóban a világ „fővárosa” volt.
Központja volt a politikai életnek, a hadsereg irányításának, a gazdaságnak és a kultúrának
egyaránt. Amíg a birodalom fejlődésének tetőpontját túl nem haladta, a város ezt a szerepét
méltó külsővel meg is tudta őrizni. A viharos 3. század azonban nemcsak a Római Birodalom,
hanem Róma számára is végzetes volt. A késői császárkorban már nem volt császári székhely
sem, lassú hanyatlását csak betetőzték a barbárok pusztításai.

Hétköznapok és ünnepek
A késői köztársaság korában a római szónokok gyakran emlegették őseik szerénységét,
egyszerű és erényes életmódját. A nagy hódítások korszaka után valóban megváltoztak a
társadalom felső rétegének szokásai, fellazultak a magánélet és – főleg a válságidőszakban – a
közélet erkölcsei. A tehetősebbek egyre inkább arra törekedtek, hogy kényelemben, fényűző
környezetben élhessenek. Ezt azonban természetesen a szegényebbek, a kétkezi munkából élő
parasztok, iparosok és kiskereskedők nem engedhették meg maguknak. Az ő napjaikat
továbbra is a szorgalmas munka töltötte ki, étkezésük és öltözködésük szerény maradt.
Annál inkább megváltozott az előkelők élete. Ők a napot rendszerint azzal kezdték, hogy
fogadták clienseik tisztelgő látogatását. A hivatalos és a politikai ügyeket délelőtt intézték, a
délben elköltött prandium (villásreggeli) után pihenés, testgyakorlás vagy tanulmányok
következtek. Este került sor a lakoma (cena) elköltésére.
A lakomázók az ebédlőteremben az alacsony asztalok mellett kereveten fekve étkeztek,
fejükön rózsakoszorú volt, könnyű ruhát és sarut viseltek. Étvágygerjesztő előételek után
sülteket, majd csemegéket, süteményeket, sajtot, gyümölcsöt fogyasztottak. Előfordult, hogy
valaki a lakoma kezdetén túl sokat evett, de szerette volna a további fogásokat is megízlelni, s
ilyenkor pálcára erősített madártollal „segített magán”. Lakoma közben énekesek, zenészek,
táncosok és bűvészek mulattatták a társaságot. Könnyű, gyakran vízzel hígított borokat ittak
evés közben is, a lakoma befejező szakaszát azonban már csak az ivás jelentette. Énekkel,
társalgással, szavalatokkal vagy kockajátékkal szórakoztak.
A férfiak ruházata az ingből (tunica) és a felette viselt tógából állt. Ez volt a
legelterjedtebb viselet, a rómaiak magukat gens togatanak, tógás nemzetségnek nevezték.
Általában fehér gyapjúból készült anyag volt, amelyet meghatározott módon magukra
csavartak, s ráncait gondosan eligazították. A magasabb rangú hivatalnokok tógáján széles
bíborszegély volt, a diadalmenetet tartó hadvezérét arannyal hímezték, a császárok pedig
Domitianus óta bíbortógát viseltek. A fiúk kb. 16 éves korban ölthettek először férfitógát, s ez
azt jelentette, hogy felnőtt férfinak minősülnek. A nők ingszerű hosszú ruhát (stóla), felette
pedig bő, redős köpenyt (palla) viseltek, ezt a vállukon ún. fibulával tűzték össze. A
hajviseletre mindkét nem nagy figyelmet fordított, a sütővassal bodorított, illatos olajjal bekent
frizurákat kedvelték. Nagy gondot fordítottak a testápolásra és ismerték a fogport is. A férfiak a
köztársaság és a korai császárság idején többnyire borotválkoztak, a 2. században lett divat a
szakáll. Izmaik rugalmasságát a testedzés mellett a masszázs biztosította. A jómódúak sok
ékszert viseltek.

A családi élet jeles eseményei

Ide tartozott mindenekelőtt a gyermekek születése. Az újszülöttet a pater familias
fogadta a családba, világra jötte után a kilencedik napon mutattak be érte áldozatot, s ekkor
kapta meg a nevét is. Az elsőszülött fiú rendszerint apja nevét kapta, a lányokat viszont csak a
nemzetség nevével látták el. Ha egy családban több lány született, az ifjabb és idősebb jelzővel
különböztették meg őket. A csecsemőnek a rokonság ajándékokat vitt, ezek között volt az ún.
bulla, a szemmel verés ellen védő talizmán tokja, amit a gyerekek a nyakukban viseltek.
A házasságkötés szintén fontos esemény volt, erre általában a menyasszony szüleinek
házában került sor. A házassági szerződés megkötése után egy idősebb hölgy (matróna) adta
össze a fiatalokat, akik kezet fogtak, s a menyasszony a következő szavakat mondta: Ubi tu
Gaius ego Gaia (Ahol te Gaius vagy, ott én Gaia vagyok). Este zeneszó mellett vezette az ifjú
férj feleségét a házába.
A temetés az ókori Rómában szintén nagyon fontos volt, hitük szerint enélkül a halott
lelke nem találhatott nyugalomra. A holttestet fehér ruhában a halottas ágyra fektették, a bejárat
mellett ciprusfát vagy ágat helyeztek el. A temetésre kikiáltó hívta meg a családtagokat,
barátokat és ismerősöket. A gyászmenetben a meghívottakon kívül fuvolások és fizetett
siratóasszonyok is voltak, és felvonultatták az ősök viaszból készült arcmásait. A holttestet
máglyán elégették, hamvait urnába rejtették, s így helyezték el a sírban. Ez lehetett családi
sírbolt, de szokás volt az utak mentén felállított kőkoporsóba, szarkofágba való temetkezés is. A
sírfeliratokon megörökítették a halott nevét, foglalkozását, jeles tetteit és a gyászolók fájdalmát.
Az útmenti sírkövek gyakran üdvözölték az arra járókat, s felszólították őket a halottról való
megemlékezésre. (A Magyarországon talált sírfeliratok közül talán a legszebb az aquincumi
énekesnőé, Aelia Sabináé.)
A magánélet ünnepei természetesen szoros kapcsolatban álltak a vallással. A római
emberek nemcsak sorsdöntő események, hanem a mindennapi tevékenység során is fontosnak
tartották az istenek segítségét kérni. Ez fogadalomtételt jelentett, amit fogadalmi feliratban
rögzítettek. A felkínálható áldozat lehetett vértelen (lepény, sós dara, tejföl, méz, bor vagy
tömjén), illetve véres, azaz állatáldozat. Férfiisteneknek hím, istennőknek nőstény állatot kellett
áldozni, az alvilágiakat fekete, az égieket pedig fehér áldozat illette meg. Az állatokat
felszalagozott és bearanyozott szarvakkal vezették az illetékes isten oltárához, húsát a felajánló
vendégeivel és a szentély személyzetével együtt fogyasztotta el.

A közösség ünnepei
A rómaiak ünnepfogalma nem hasonlított a mai felfogáshoz. Manapság az ünnepek
többnyire örömteli eseményekhez kötődnek, a rómaiak számára pedig az ünnepnapok többsége
baljóslatú, komor nap volt. Ezért nem volt szabad ünnepeken a „törvénykezés szavait kiejteni”,
azaz hivatalos ügyeket intézni.
Azokat a jeles napokat, amelyeket a vallás előírásai szerint minden római polgárnak
kötelessége volt megtartani, a római naptár tartalmazta. Ezek szertartásai mindvégig
megőrizték a Kr. e. 7-6. század hangulatát. A szent cselekmények akkor is ugyanazok
maradtak, amikor már senki nem ismerte a jelentésüket. Az ünnepi rend kialakulásakor az évet
még márciusban kezdték, s a hagyomány szerint 10 hónapra osztották fel. A tél, a későbbi
január és február hónap „holt idő” volt.
Március a munkára és a harcra való készülődés jegyében telt el, akkor tartották a
lovasszemlét, a megrozsdásodott fegyverek megtisztítását és a harci kürtök kipróbálását. Sok
ünnep csoportosult a hónap 15. napja, március idusa körül. Ekkor „kergették ki” az elmúlt évet
jelképező szellemet, üdvözölték az új évet Anna Perenna személyében és ekkor öltötték fel a
felserdült ifjak a férfitógát.
Áprilisban a termékenységért tartottak ünnepeket, ezek sikere májusban dőlt el. Ezért
ennek a hónapnak a szertartásai komorak, az alvilági istenek kiengesztelésére szolgáltak.
Júliusban a szárazság elhárítását igyekeztek elérni az ünnepek, augusztus pedig a betakarítás és
a szüret jegyében telt el.
Szeptember legnagyobb ünnepe a capitoliumi szentély felavatásának évfordulója volt,
ekkor tartották egy fehér tulok feláldozásával „Iuppiter megvendégelését”.
Októberben a fegyverek és szerszámok mágikus megtisztítására és nyugalomba
helyezésére került sor. Novemberben voltak a plebejus ünnepi játékok, decemberben pedig az
asszonyok védőistennőjének, Bona Deának az ünnepe. Ugyanerre a hónapra esett Saturnus
isten kiengesztelődést, békét és jókedvet sugárzó ünnepe, a Saturnalia, ami a betakarítás
lezárultát köszöntötte. Ekkor a család feje a gazdaság minden tagjával, a rabszolgákkal is egy
asztalhoz ült. Mivel Saturnusnak sertést illett áldozni, a lakomán a szerencsét és jó termést hozó
malac húsát ették.
A később naptárba illesztett január és február hónapok ünnepei közül a Ianusnak (a
kezdet és a vég kétarcú istene) szentelt újévet, illetve az ősök szellemeinek kiengesztelését
fontos megemlíteni. Újévkor léptek hivatalba a magistratusok, szokás volt ekkor egymás
kölcsönös megajándékozása. A februári Parentalia idején pedig a szülők és rokonok sírjait
keresték fel a rómaiak.
Az ókori Róma legszentebb napjai azok voltak, amikor egy-egy saeculum leteltét
ünnepelték. A saeculum pontatlan fordítása évszázad, valójában azt az időszakot jelentette,
amikor a korszak kezdetén születettek már mind meghaltak. Ez 100-110 évet jelentett a római
számítások szerint. Az első ilyen ünnepet Kr. e. 249-ben, a másodikat 146-ban tartották. A
harmadik megrendezését Iulius Caesar tervezte ugyan, de sor nem került rá. Augustus Kr. e. 17-
ben kerített sort a százados játékok megtartására, utódai pedig különböző számítások alapján
egy évszázadon belül többször is megünnepelték – propagandisztikus okokból – a saeculum
leteltét.

Látványosságok, szórakozás
Cirkuszi játékokat kocsiversennyel már a királyok korában tartottak. Erre a
legalkalmasabb hely a Palatinus és az Aventinus közti hosszú völgy volt, itt épült fel később a
Circus Maximus. A cirkusz közepén egy alacsony falat emeltek, végein voltak elhelyezve a célt
jelentő oszlopok. A versenyzők feladata az volt, hogy négy vagy két ló vontatta kétkerekű
kocsijukkal előírt számú (általában hét) kört tegyenek a pályán. A győztesek pálmaágat,
koszorút és pénzt kaptak, egy-egy sikeres kocsihajtó hatalmas vagyont is gyűjthetett. A
versenyek rendezésére alakult társaságok színeibe (vörös, fehér, a korai császárkorban alakultak
meg a kékek és zöldek) öltözött hajtók mellett a közönség is pártokba szerveződött.
Legnagyobb pártja a zöldeknek és a kékeknek volt.
Színielőadásokat az első pun háború után rendeztek először Rómában. A színpad ekkor
fából ácsolt, alkalmi emelvény volt, a közönség pedig állva nézte végig az előadást. Az első
állandó színházat Pompeius építtette. A bemutatott darabok elsősorban látványosságul,
mulatságul szolgáltak, a széles közönséget nem a tragédiák, hanem a komédiák vonzották.
Gladiátori játékokat eleinte a Forumon tartottak, később erre a célra épültek az
amphitheatrumok. Maga a harci játék kezdetben nem szórakozás, hanem gyászszertartás része
volt. Az elsőt, amiről tudunk, Kr. e. 264-ben rendezték Iunius Brutus fiai apjuk emlékére. A
szokás valószínűleg etruszk eredetű, magyarázatára két feltételezés is van. Az egyik szerint a
kiontott vér az ősi, emberevő isteneknek lerótt adó volt. A másik szerint kezdetben az elesett
harcosok sírján hadifoglyokat áldoztak fel, s ez a barbár szokás „szelídült” az idők folyamán
párviadallá. A harci játék elnevezése – a munus – a halottak iránti kötelesség lerovását jelenti.
Az idők folyamán egyre nagyobb közönség gyülekezett ezekre a viadalokra, így ezek is
részévé váltak a politikai propagandának. A küzdelmet külön erre a célra kiképzett rabszolgák,
a gladiátorok vívták egymással. Egyes sikeres gladiátorok nagy népszerűségre tettek szert, s
komoly vagyont is szerezhettek. Fegyverzetük különböző volt, elnevezésüket is erről kapták. A
sebesültek sorsáról a játék rendezője és a nézők döntöttek. A beszorított hüvelykujjú felemelt
ököl jelentette a kegyelmet, a lefelé tartott hüvelykujj a győztesnek szólt: adja meg a halálos
döfést. Kezdetben egyszerre csak egy-egy pár küzdött egymással, a császárkorban azonban
szokássá vált, hogy egy időben több gladiátort küldtek a porondra, s a nézők szeme elé
valóságos csata képe tárult. Előfordult, hogy külön erre a célra ásott medencékben tengeri
ütközetet mutattak be.
Egy másfajta látványosság volt az ún. venatio, amikor vadállatokat ingereltek egymás
vagy emberek ellen. Az emberek vagy felfegyverzett gladiátorok, vagy fegyvertelen
halálraítéltek voltak. Nero alatt tömegesen jutottak erre a sorsra a keresztények. A vérengző
kegyetlenkedések látványosságként való felvonultatása sajátos vonása a római civilizációnak.
A császárkorban terjedtek el görög mintára a sportversenyek, a költői és zenei
versenyek. Először a magát művésznek képzelő Nero rendezett ilyen versenyeket, s ezeken
maga is a közönség elé lépett. Görögországi útja alkalmával számos városban vett részt ilyen
versengésben, s természetesen mindenhol első lett.

Tudományok és művészetek
A tudományok terén a rómaiak teljes mértékben a görögök tanítványai voltak. Etruszk
közvetítéssel az ő írásukat vették át, s ebből alakították ki a ma is használt latin ábécét. Írásra
viasszal bevont táblácskákat használtak, erre íróvesszővel, stilusszal karcolták a betűket.
Hosszabb szövegeket az Egyiptomból származó papirusztekercsekre írtak. Az általuk
kialakított „római” számok – mivel nem ismerték a helyiérték fogalmát – a gyakorlatban elég
nehezen voltak használhatók.
A természettudományok terén fő törekvésük az volt, hogy az eddig felhalmozott tudást
minél szélesebb körben alkalmazzák. Új dolgok felderítésével nem igazán foglalkoztak. A
tudományos élet központja a római korban is Alexandria volt. A római tudósok műveikben
nem új felfedezéseket írtak le, hanem az addig összegyűjtött tudásanyag összegzésére
törekedtek.
Ilyen jellegű munka volt az idősebb Plinius természettudományi enciklopédiája,
Vitruvius építészeti kézikönyve vagy Galenus orvostudományi műve.
A filozófia területén sem született új a római korban. Ismerték a nagy görög filozófusok
nézeteit, legtöbb híve Epikurosznak és a sztoikus filozófiának volt Rómában. A filozófiai
irodalom jelentősebb szerzői voltak az epikureista Lucretius, Caesar kortársa, a sztoikus
Seneca, Nero nevelője és Marcus Aurelius császár, aki szintén a sztoicizmus híve volt.
Az egyetlen „eredeti” római tudomány a jog volt. Az első írásba foglalt törvényektől a Kr.
u. 6. században Bizáncban bekövetkezett végső kodifikációig (írásba foglalás és rendszerezés)
hatalmas ívű fejlődésen ment keresztül ez a tudomány. Ennek következtében válhatott a
későbbi jogrendszerek alapjává. Megfogalmazták a polgári és a büntetőjog alapelveit,
aprólékosan szabályozták a peres eljárások rendjét. A római polgárok egyenlőek voltak a
törvény előtt, s a bírósági tárgyalásokat nyilvánosan folytatták le.
A gyermekek oktatását művelt görög házitanítók végezték, nem egy közülük
rabszolgaként került Rómába. Egyes tanítók nyilvános iskolákat nyitottak, s a rómaiak ezt az
oktatási formát jobbnak tartották a versengés buzdító hatása miatt. A gyerekek írni, olvasni,
számolni tanultak először, majd megismerkedtek az irodalom remekeivel, szavalni és
szónokolni is tudniuk kellett. A tehetősebbek gyermekeiket a tanulmányok lezárásaként
valamely híres görög iskolába küldték.

Tudomány és technika a művészetben

A különböző népektől szerzett tudományos ismereteket és technikai tudást kiválóan
kamatoztatták a rómaiak az építészetben. Az etruszk boltozásos technika továbbfejlesztésével,
a donga- és a keresztboltozat kialakításával az eddiginél nagyobb tereket tudtak befedni
oszlopok alkalmazása nélkül. Ugyanezt eredményezte a kupola kialakítása. Mindezek
segítségével máig lenyűgöző méretű épületeket és építményeket tudtak emelni.
Az épületek díszítésénél a görögöktől átvett elemeket használták. Oszlopokat, szobrokat,
falfestményeket, mozaikokat, domborműveket egyaránt alkalmaztak. Szobrászatuk azonban
egy vonatkozásban jelentősen eltért a görögökétől, törekedtek az ábrázolt személy valóságos
vonásainak megörökítésére, azaz portrékat alkottak. A modell csúnya vonásait, esetleges
fogyatékosságait sem szépítették.

Irodalom
A római irodalom szerény kezdeteit a sírkövekre vésett feliratok, az ünnepélyes
alkalmakkor énekelt dalok és a temetési dicsőítő beszédek jelentették. Mint annyi más
területen, a későbbiekben itt is a görögök lettek a rómaiak tanítómesterei. Az általuk kialakított
formák és műfajok adták meg a latin irodalom kereteit is.
A legrégebbi idők csekély fennmaradt emléke után a Kr. e. 3. század közepétől indult
meg az irodalom fejlődése. Az alapok megteremtése a Kr. e. 1. század elejéig lezajlott, ezt
követte az ún. aranykor, amely Augustus haláláig tartott. Ezután jött az „ezüstkor” a Kr. u. 2.
század végéig, végül a „vaskor” a birodalom bukásáig.
Az ún. archaikus kor írói közül a legjelentősebbek Livius Andronicus, Plautus, Terentius
és Ennius voltak. Livius Andronicus latinra fordította a görög irodalom egy sor remekét,
köztük az Odüsszeiát. Plautus és Terentius vígjátékokat írtak, Ennius pedig elsőként írt latin
nyelvű eposzt. Az irodalmi élet megszervezését ebben a korban a két Scipio indította meg, a
második pun háború hadvezére, Scipio Africanus, s örökbe fogadott unokája, Scipio
Aemilianus. A próza első kiválóságai közé tartozott az idősebb M. Porcius Cato, aki bár maga is
jól ismerte a görög kultúrát írásaiban ennek térhódítása ellen hadakozott.
Az aranykor első szakaszát Cicero korának is szokták nevezni. Ez az időszak a
polgárháborúk kora Róma történetében, a politikai küzdelmek kedveztek a retorika
(szónoklattan) fejlődésének. Cicero beszédei közül 58 maradt ránk, írt értekezéseket a
szónoklattan, a filozófia és a vallás különböző kérdéseiről. Leveleiből hatalmas gyűjtemény
maradt az utókorra. Kortársai közül kiemelkedő jelentőségű a költő C. Valerius Catullus,
akinek Lesbiához írott versei a szerelmi líra remekművei.
Augustus korát három költőóriás határozta meg, Vergilius, Horatius és Ovidius.
Vergilius életének fő műve, az Aeneis, a latin eposzköltészet legjelentősebb darabja. Ebben a
Trójából elmenekült Aeneas bolyongásainak történetét írta meg. Eklogái a természet, a pásztori
élet idillikus világába vágyódó költő érzéseit fejezik ki, a Georgica pedig mezőgazdasági
tanköltemény, mely a szorgos munkát, az okos gazdálkodást, a jámbor istenhitet és az itáliai
földet dicsőíti.
Horatius Brutus katonájaként harcolt a polgárháborúk idején, s hazatérése után vált
igazán ismert költővé. Gúnyos hangú költeményekkel, ún. szatírákkal és epodoszokkal tűnt fel
az irodalmi életben. Később született dalokból, ódákból, különböző lírai műfajú művekből álló
gyűjteménye, a Carmenek. Életelve az „aurea mediocritas”, az arany középút volt. Ez azonban
elsősorban a politikai és a gazdasági életre vonatkozott, soha nem jelentett szellemi
középszerűséget.
A legfiatalabb, Ovidius először szerelmi költészetével szerzett hírnevet, később a római
ünnepekről írt verseket, s Átváltozások címmel foglalta össze a görög-római mitológia
történeteit. Ezekben a költeményekben is elsősorban a szerelemmel foglalkozott, stílusa
könnyed és játékos volt. Életét a Fekete-tenger partján fekvő Tomiban fejezte be, ahová
Augustus száműzte, mivel ez a költészet nem illett bele az általa képviselt eszményekbe.
A korszak költői közül meg kell még említeni a lemondó, szomorú hangú versek, az
elégiák szerzőit: Tibullust és Propertiust. Fontos szerepe volt az irodalmi életben Augustus
barátjának és diplomatájának, a műértő Maecenasnak. Nem saját műveivel vívta ki magának
ezt a helyet, hanem mások irodalmi tevékenységének támogatásával. Az ő köréhez tartozott
kora minden jelentős írója, költője, az utókor pedig róla nevezte el a művészetek későbbi
pártfogóit mecénásoknak.
Az ezüstkort a római irodalom lassú hanyatlása kezdetének tekintik. Az ékesszólás
háttérbe szorult, a költészet nyelve eltávolodott a köznapi beszédtől, finomkodó, mesterkélt lett.
A kor költői közül ki kell emelni Lucanust, aki Nero kortársa volt, s aki tehetségével kivívta az
őrült császár féltékenységét. A görög Aiszóposz követője volt a felszabadított rabszolga,
Phaedrus. Szatírákat – ez az egyetlen római eredetű műfaj – írt Persius és Iuvenalis, Martialis
pedig epigrammaköltő volt. A próza műfajában alkotott Petronius, akinek Satyricon című
műve töredékekben maradt fenn, a legnagyobb összefüggő részlet a Trimalchio lakomája,
amely a felkapaszkodott újgazdagokat gúnyolja ki. A latin irodalom utolsó klasszikusa volt az
ezüstkor végén Apuleius, akinek fő műve az Aranyszamár. Ez volt a Satyriconon kívül az
utókorra maradt egyetlen latin regény.

A római történetírás
Kezdeteit azok az évkönyvek (annales) jelentik, amelyeket a pontifexek kezdtek el
vezetni, feljegyezve bennük egy-egy év jelentősebb eseményeit, a consulok nevét, az
ünnepnapokat s a diadalmenetek jegyzékét. Ezek összegyűjtésére s átvizsgálására Kr. e. 130
körül került sor, a bennük felhalmozott anyag a későbbi történetírók fontos forrása lett.
A római történeti irodalom első szerzői közé tartozik a görög Polübiosz, aki politikai
túszként került Rómába és a római Q. Fabius Pictor (az ő műve nem maradt fönn). Mindketten
a Scipiók köréhez tartoztak. A Kr. e. 1. század történeti irodalmából ki kell emelni Sallustius és
Cornelius Nepos műveit. Ide sorolható Caius Iulius Caesar két munkája, amelyek a galliai
háború és a Pompeius ellen vívott polgárháború történetét tartalmazzák.
Augustus korának legjelentősebb történetírója Titus Livius volt. Róma történetét a város
alapításától (Ab urbe condita) Kr. e. 9-ig írta meg. Az óriási munka 142 könyvéből csak 35
maradt meg, az elveszettek anyagát a fennmaradt kivonatokból ismerjük. Köztársasági érzelmei
ellenére elismerte Augustus érdemeit a birodalom békéjének helyreállításában. Bár sok forrás
állt rendelkezésére, a történetírói pontosságnál nagyobb hangsúlyt helyezett a szép előadásra.
A Kr. u. l. században a történetírók többsége udvari szerző volt, műveikben igazodniuk
kellett az éppen uralkodó császár kívánalmaihoz. Írásaikban sok tárgyi tévedés van, stílusuk
pongyola, szellemeskedés és pletykálkodás jellemzi őket. Közülük magányos óriásként
emelkedik ki Publius (?) Cornelius Tacitus (kb. 55-kb. 120). Rövidebb művei (Iulius Agricola
élete, Germania, Beszélgetés a szónokokról) után írta meg két nagy történeti munkáját: a
Historiaet (Korunk története) és az Annalest (Évkönyvek). Történetírói alapelvét a szállóigévé
lett „sine ira et studio” (harag és részrehajlás nélkül) kifejezéssel határozta meg, de mi sem állt
távolabb tőle, mint a hűvös távolságtartás. Soraiból csak úgy süt a császári zsarnokság
gyűlölete. Kora társadalmát és a történelem mozgását sötét pesszimizmussal szemlélte, és
kategorikusan elutasított mindent, ami Augustusszal keletkezett. Lefordíthatatlanul tömör,
súlyos mondatait a latin írásművészet csúcsának szokták tartani.
A római életrajzírók közül ki kell még emelni Suetoniust. De vita Caesarum (Caesarok
élete) című munkája a Iulius-Claudius-dinasztia, a négy császár éve és a Flavius-dinasztia
uralkodóinak életrajzait tartalmazza. Mint Hadrianus levéltárosa, töméntelen mennyiségű
forráshoz jutott műve megalkotásakor. Fő törekvése az volt, hogy érdekes legyen, s kihasználta,
hogy a jó császárok idején bátran lehetett bírálni az elődöket. Műve ennek következtében
valóságos botránykrónika és pletykagyűjtemény lett.
Végezetül három, görög nyelven író szerzőt kell megemlítenünk, akiknek művei a római
történeti irodalomba tartoznak. Az első közülük Plutarkhosz, aki a Kr. u. 1. század második
felében élt. Párhuzamos életrajzok című munkájában egy-egy görög és római történelmi
személyiség életét írta meg, ezekben több érdekességet, mint lényegest mond el a múltról. A 2.
század végén született az alexandriai Appianosz „Római történet”-e, a hatalmas műnek nem
egészen a fele maradt ránk, többek között az itáliai polgárháborúkról szóló részek. Kortársa, a
bithüniai Cassius Dio ugyanezzel a címmel írt egy 80 könyvből álló munkát, amelyben évről
évre haladva rögzítette az eseményeket saját consulsága évéig. Ebből mindössze 25 könyv
maradt ránk, s a belőle készült kivonatok.

Pannonia, a római provincia

A mai Dunántúl területét a rómaiak Kr. e. 12-9 között vették birtokukba Tiberius
hadjáratának eredményeképpen. Az erre irányuló hadjáratok azonban már korábban
megkezdődtek, Kr. e. 35-ben a Száva vidékének meghódításával, Siscia (Sziszek) elfoglalásával.
A további előnyomulás a Duna partjáig megfelelt Augustus külpolitikai elképzeléseinek, célja a
természetes határok elérése volt. A provinciát Kr. e. 11 -ben szervezték meg, ekkor még
Illyricum néven, ennek északi része az itt élő kelta eredetű pannon törzsekről kapta később a
Pannonia nevet. A meghódítottak lázadásai később is sok gondot okoztak. Kr. u. 6-9 között
került sor a nagy pannon felkelésre, melynek leverésére újra Tiberiust küldte ki Augustus.
A római Pannonia területe nagyobb volt, mint a Dunántúl ma, mert hozzá tartozott a mai
Ausztria keleti pereme, Horvátország, Szlavónia és Bosznia egy része is. A tartományt a Kr. u.
2. század elején két részre osztották, keleti részét Pannonia Inferiornak, a nyugatit pedig
Pannonia Superiornak nevezték. (Később ezt egy újabb felosztás követte Diocletianus
idejében.) Pannonia Inferior helytartói székhelye Aquincumban (Óbuda), Superioré pedig
Carnuntumban (Petronell) volt. Aquincum első helytartója a későbbi császár, Hadrianus volt.
A provinciából Itáliába gabonát, állatbőrt, vadállatokat és prémeket szállítottak.
Gazdasági jelentősége azonban eltörpült katonai fontossága mellett. A hadsereg érdekeinek
megfelelően folytak a telepítések, a város- és útépítések. Fontosak voltak természetesen a
közvetítő kereskedelem szempontjai is, Pannonián vezetett át az ún. Borostyánút, amely a Balti-
tenger vidékét kötötte össze Itáliával.
A területen több mint 25 colonia és municipium alakult ki, ezek voltak a római kultúra
színterei. Az első polgári települések a legiós táborok mellett jöttek létre, a hadseregnek
mindvégig fontos szerepe volt a tartomány életében. A 2. század közepére esett Pannonia
virágkora, ekkor gyorsult meg a gazdaság fejlődése, a városok kiépülése, a közművek és az
úthálózat kialakítása. Ebből a századból származik az az egyedülálló lelet, amely Aquincumban
került elő, egy hordozható bronz orgona maradványai. Ez a legrégibb ilyen hangszer az egész
világon. Hamarosan megakadt azonban a nyugalmas fejlődés, a markomannok és a kvádok
támadásai miatt hadszíntérré vált a tartomány. A filozófus császár, Marcus Aurelius életének
utolsó éveit Pannonfában töltötte, Elmélkedéseinek két könyvét itt írta meg.
Pannonia fontossága akkor nőtt meg újra, amikor Septimius Severus személyében e
provincia helytartója lett a császár. A Severusok uralmának legfontosabb támasza éppen az
itteni katonaság volt, császárságuk a tartomány újabb gazdasági felvirágzását hozta meg. A 3.
század nagy válsága nem kímélte meg ezt a területet sem. Hosszú hanyatló időszak után végül
a népvándorlás barbár támadásai söpörték el a római uralmat Pannonia földjéről.
Pannonia életét az itt élő, tarka összetételű helyi lakosság és az ide vezényelt legiók
katonasága alakította. A romanizáció nem jutott olyan fokra, hogy egységesítette volna a
szellemi életet. A keletről származó katonák honosították meg Mithrasz és Izisz misztériumait.
A római istenvilágból a nem különösen jelentékeny, mezőgazdasági tevékenységeket védelmező
termékenységisten, Silvanus kultusza terjedt el leginkább. A katonaság körében különösen erős
volt Pannoniában Iuppiter Dolichenus kultusza, amelyet Septimius Severus is pártfogolt.
A KORAI KÖZÉPKOR
Az 5. századtól a 10. századig
A középkori Európa létrejötte

Bevezetés
Fejezetünk az 5-10. század közötti időszakról, az ún. korai középkorról szól. Ennek az
időszaknak a történései már nem csak a hajdani Római Birodalom területén játszódtak. A
koraközépkori Európa fogalma elválaszthatatlan a germánoktól, az általuk lakott vidékek
kerültek a történelem középpontjába. A barbár és a nyugatrómai világ találkozásából itt alakult
ki a középkor gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális rendje – a feudalizmus. Itt jött létre
az „új Római Birodalom” eszméje, melyet először a frankok, később a németek próbáltak
megvalósítani. Ebből a birodalomeszméből ered a középkori Európa civilizációjának egysége. A
germán „Európa” mellett léteztek olyan területek is, melyek a fejlődésnek ettől eltérő
sajátosságait mutatták. Ilyen volt Skandinávia és a szlávok lakta terület túlnyomó része, meg a
Mediterraneum két fontos civilizációja: Róma örököse, valamint Bizánc és az iszlám világ.
Bevezetésünk végén megállapíthatjuk, hogy a „középkor” az európai civilizáció fogalma,
alapvetően az európai civilizáció kibontakozásának első szakasza.
A feladatunk éppen az, hogy e korszak sokszínűségével megismerkedjünk.

A barbár államok

Róma után
A nyugati birodalom történetét a „barbár” Odoaker fejezte be, amikor 476-ban az
uralkodói jelvényeket összecsomagoltatta és elküldette Constantinopolisba, a hasonlóan (vagy
talán még inkább) barbár Zénónnak, aki isauriai rablóvezérből lett a keleti Róma ura. A
Mediterraneumot összetartó politikai rendszer megszűnt létezni, ám a római civilizáció maradt.
A következő évszázadok fő kérdése éppen az volt, hogy sikerül-e e civilizáció eredményeit
túlszárnyaló újat építeniük a „barbár népeknek”.
A kezdetek nemigen kecsegtettek látványos eredményekkel. A kortársak számára Róma
bukása a vég kezdete volt, s minden egyes újabb esztendő a római világ egy-egy emlékének –
hídnak, amfiteátrumnak, fürdőnek, vízvezetéknek – a pusztulását jelentette. Az emberek
fokozatosan falvakba költöztek, s önellátásra rendezkedtek be. A városi élet látványosan
hanyatlott, s a nagyobb települések egyházi központokká változtak. Városban lakni egyébként
sem jelentett már olyan előnyt, mint Róma idejében.

Az államapparátus – a hivatalnokszervezet – lényegében megszűnt, a társadalom

egyébként sem tudott volna nagyszámú hivatalnokot eltartani. A falusi lakosság főképp olyan
mezőgazdasági termelésbe kezdett, mely gyökeresen eltért a korábbi gyakorlattól. A társadalom
legfontosabb egységei a fokozatosan kialakuló falusi közösségek lettek, melyek a bérbe vett
földeket közösen művelték. Ők voltak azok, akik a germán eredetű nehézekével már képesek
voltak a kötött északi talajokat is feltörni, s ott a mezőgazdasági termelést meghonosítani.
A kora középkor (5-10. század) földművelőinek köszönhetően a civilizáció – ha lassan is –
túllépett a Római Birodalom volt határain.
 A korszak legfontosabb politikai változása a világi és a vallási hatalom kettéválása. Az
előző a barbár elit, az utóbbi pedig a Róma által vezetett egyház kezébe került. Európa
legfontosabb politikai kérdése az lett, hogy milyen viszonyt tudnak és akarnak e hatalmak
egymással kialakítani. Ebből a szempontból döntő szakasznak tekinthető a keresztény
királyságok létrejötte: egyház és állam egymásra találása.

Kísérlet Itália vezető szerepének visszaállítására

A keleti gótok
Odoaker nem sokáig kormányozhatta Itáliát, bár mindent megtett a római kontinuitás
(folyamatosság) fenntartása érdekében. Restauráltatta Róma középületeinek egy részét,
gondoskodott a város lakosságának gabonaellátásáról – pedig ez a vandál hajók miatt nehéz
volt –, cirkuszi játékokat rendezett. Összességében megpróbált együttműködni a senatori
réteggel és a „római néppel”.

Hatalma azonban pusztán addig tartott, ameddig különböző germán törzsekből

verbuvált hadserege kitartott mellette. 487-ben a Hun Birodalom bukása után Pannoniában
letelepült keleti gótok megrohanták Itáliát. Királyuk, Theodorik három évi ostrom után
elfoglalta Odoaker utolsó menedékét, Ravennát. Az önmagát kegyelemre megadó „Itália
királyát” Theodorik meggyilkoltatta, ezzel létrejött az Illíriát és Itáliát magába foglaló keleti
gót királyság.
Nagy Theodorik (493-526)
Theodorik lett az első „barbár” uralkodó, aki római és barbár hagyományokra
támaszkodva megpróbálkozott a birodalomépítéssel. Ennek első lépéseként rokonsági
kapcsolatokon alapuló szövetségi rendszert épített ki a Földközi-tenger nyugati medencéjében.
Elsősorban a nyugati gótokkal tartott fenn baráti viszonyt. Itália uralma római mintákat
követett. A bizánci uralkodótól – akit elismert – ő is megkapta a „patrícius” címet. A polgári
hivatalok jelentős részét a hozzáértő rómaiak kezében hagyta, a katonai méltóságokat
viszont a gótok töltötték be. A rómaiak szabadon gyakorolhatták a katolikus vallást, a gótok
pedig az ariánust. Rómaiakra a római, a gótokra pedig a gót törvények vonatkoztak. (Ez
utóbbiak inkább szokásjogon alapultak.) Az uralkodó mindenki számára igyekezett biztosítani
az egyéni szabadságjogokat (civilitas), cserében elvárta az együttműködést.
Theodorik nagy pártfogója volt a művészeteknek és a tudományoknak. Udvarában
működött Cassiodorus senator, aki 12 kötetben megírta a rómaiak és gótok történetét, és
Boethius, a kora középkor legismertebb filozófusa. Róma és a gótok „kibékülését” látványos
restaurációs munkálatok és – főleg Ravennában, a székhelyen folyó – építkezések tették
érzékelhetővé. Az 510-es években azonban váratlanul megszűnt a gót-római jó viszony.
Theodorik kivégeztette Boethiust, letartóztatta a senatus egy részét, és erőszakosan lépett fel a
katolikus egyházzal szemben.
A váltás oka összetett, de felderíthető. 507-ben a katolikus frankok legyőzték és
Hispaniába űzték a nyugati gótokat. Ugyanekkor látványosan megjavult a római egyház és
Bizánc viszonya. A bizánci császárok egyre nyíltabban fogalmazták meg igényüket Kelet és
Nyugat újraegyesítésére. A gótok úgy érezték, hogy magukra maradtak, ezért megpróbáltak
leszámolni vélt vagy valós ellenfeleikkel. Theodorik nagy kísérlete – rómaiak és barbárok békés
együttélése – kudarcot vallott, nevét azonban így is a „Nagy” jelzővel ruházta fel az utókor.
Alakja a középkori mondavilágba is bekerült Dietrich von Verneként. (Magyarul Veronai Detre,
l. Arany J.: Buda halála.)
Nagy Theodorik halála után hamar elkövetkeztek a gót uralom végnapjai. Utódai között
trónviszály tört ki, amit sikeresen használt ki Justinianus, keletrómai uralkodó. 535-ben bizánci
hadak jelentek meg Itália partjainál. A gót uralom elégtelensége hamar kiderült. A majd száz
év alatt erejükből csak arra futotta, hogy utánozzák a rómaiakat, s mikor ezt már nem lehetett, a
királyság vészesen meggyengült. A bizánci hadaknak így is húsz esztendeig tartó rendkívül
súlyos harcokban sikerült Itáliát „pacifikálni”, azaz meghódítani és békére kényszeríteni. A
békének azonban óriási ára volt: Itáliában végleg megrendült a római világ. A bizánciak is
Ravennában rendezkedtek be, de győzelmük gyümölcsét nem sokáig élvezhették. Itália
határainál újabb ellenfél jelent meg, a langobardok.

A langobardok
Egy langobard történetíró szerint népe a nevét szakálláról kapta. Egy alkalommal a
langobardok Odin isten elé járultak, aki feleségétől megkérdezte: „Kik ezek a hosszú szakállúak
(longibarbae)?” A név tehát Odintól származik. Eredetükről ennél biztosabbat tudunk. A
germán nép Skandináviából indult hosszú útjára. Az Elba mentén vándorolva jutottak a mai
Csehország területére, onnan pedig a gótok által elhagyott Pannoniába. A 6. század közepén a
Kárpát-medencében a hódító török nép, az avarok lovasseregei jelentek meg.

Így hát a langobardok felkerekedtek, s Itália felé indultak. 568-ban érkeztek meg a gót-
bizánci háborúkban kivérzett félszigetre. Először a maradék gót államot számolták fel, majd
megtámadták az alig berendezkedett bizánciakat. E támadás eredménye azonban nem
győzelem lett, hanem Itália kettéosztása. A bizánciak megtartották foglalásaik döntő részét,
ám a római világ megszűnt Itáliában. Egyszerűen azért, mert a langobardok elpusztították.

A langobard uralommal új korszak köszöntött be. Az új nép vezetői lemondtak arról,

hogy római módon kormányozzanak. Államalapításukat rablás és erőszak vezette be, majd a
folyamat egy királyság – Pávia – és több tőle független törzsi „hercegség” – Spoleto,
Benevento, Tuscia stb. – létrehozásával ért véget. A félsziget déli részébe azonban ezután is
vezettek rablóhadjáratokat. A 7. század elejére csillapultak a harcok, s Itália széttagoltsága –
már előlegezvén a későbbi állapotokat – állandósult. Ez persze nem jelenti azt, hogy a
langobard királyok nem törekedtek egységes vezetés létrehozására. Uralmukat a katonai erőre
és kezdetben az arianizmusra, majd az ortodoxiára próbálták építeni. Aribert király a 7. század
közepén látványosan katolikus hitre tért, s megkoronáztatta magát a langobard „vaskoronával”.
Szintén e korra esik a langobard törvénykezés megjelenése: Rothari király 643-ban adta ki
törvénykönyvét (Edictus Rothari), mely már a középkori jog elemeit tartalmazza.

A langobard hadjáratok a 8. század közepén kezdődtek újra. Aistulf király kísérletet tett
arra, hogy a gyengülő bizánci uralmat végképp megtörje. 751-ben sikerült is neki Ravennát
megszállnia, s ezután az utolsó jelentősebb város, Róma felé fordult. A pápa, hogy városát
megóvja, a frankokhoz fordult segítségért. Királyuk, „Kis” Pippin nem sokáig habozott: a frank
seregek a 8. század közepétől egyre gyakrabban jelentek meg Itália földjén. Nagy Károly, a
legnagyobb frank uralkodó, 773-74-ben megsemmisítette a Langobard Királyságot. A csapást
a hercegségek egy része túlélte, de ez a lényegen nem változtatott: Itália sorsa ezután a
frankok, később a helyükbe lépő németek és a pápák kezébe került. A langobard állameszme
azonban tovább élt, aminek bizonyítéka a későbbi német-római császárok igyekezete az itáliai
királyság – a langobard vaskorona – megszerzésére.

A vandálok
A történelem iránt érdeklődők általában annyit tudnak a vandálokról, hogy „hírnevüket”
a Nyugat-római Birodalomban elkövetett „vandál” dúlásaikkal – elsősorban Róma 455. évi
kifosztásával – szerezték. Való igaz, hogy az egy hónapos fosztogatás, mikor Geiserich
parancsára még a capitoliumi Juppiter-templom tetőzetét is leszedték, sokáig nyomot hagyott a
rómaiak emlékezetében. Tevékenységük nyomát még ma is őrzi a kollektív emlékezet, pedig
maga a nép néhány évtized alatt eltűnt Európa történetéből. Talán ők voltak azok, akik
legtávolabbról – a mai Norvégiából – indultak, s a legmesszebb – Afrikáig jutottak hosszú
vándorlásuk során. A gótok nyomására vándoroltak a Morva és a Garam folyók, valamint a
Kárpátok által határolt térségbe az 5. században, majd onnan nyugatnak fordulva a 406. évi
nagy rajnai áttörés alkalmával kerültek Róma területére. Itt azonban nem az Itália felé vezető
utat választották, hanem Hispaniába vonultak, ahol a rómaiak foederatiként letelepítették őket.
A nemsokára megérkező nyugati gótok elől azonban tovább kellett vándorolniuk.

Legnagyobb királyuk, Geiserich (428-477) vezetésével átkeltek a gibraltári szoroson,

majd eljutottak Africa provinciába (429). Tíz esztendei ostrom után elfoglalták a térség
legfontosabb városait, utoljára magát Karthágót, 439-ben. Ez a város lett központja a Vandál
Királyságnak, az első független germán államnak a Római Birodalom területén. Karthágó
megszerzésével a vandálok kezébe került a Földközi-tenger kereskedelmének ellenőrzése.
Újonnan szervezett hajóhaduk állandóan nyugtalanította az egyiptomi gabonaszállítmányokat,
s ezzel sakkban tartotta Rómát. A nyugati császárok tettek ugyan néhány erőtlen kísérletet a
Vandál Királyság megsemmisítésére, ám ezek csúfos vereséggel végződtek: Africa a vandáloké
maradt.

Ottani államszervezésüket azonban nem kísérte siker. Sőt, inkább csak kudarcokról
beszélhetünk. A városi élet látványosan hanyatlott, a pénzrendszer megszűnt, a létfontosságú
vízvezetékek – karbantartás híján – elpusztultak. Emellett a hódítók igyekeztek elkülönülésüket
is hangsúlyozni. 534-ben Afrikába bizánci hadak érkeztek: Justinianus, keletrómai császár
ugyanis elérkezettnek látta az időt a Földközi-tenger medencéjének visszaszerzésére. Ezek a
Belizarius vezette seregek megsemmisítették a Geimber király irányításával küzdő, magukat a
városokban elsáncoló vandál katonaságot. Maga a nép hamar szétszóródott, s utolsó
maradékait is elnyelte a 7. századi iszlám áradat.

A burgundok
A vandálokhoz hasonlóan rövid a burgundok története is, ám nemcsak ez kapcsolja össze
a két népet, hanem a származás is. A vandálokkal rokon nép Bornholm szigetéről – talán nevük
is innen ered – származtatta magát. Az, 5. század elején érkeztek az ekkor igencsak mozgalmas
Rajna-vidékre. Itt kerültek kapcsolatba a hunokkal, de ezek a kapcsolatok korántsem indultak
békésnek. 437-ben a hunok Worms mellett súlyos vereséget mértek rájuk. Az esemény emlékét a
burgund hagyományokat tartalmazó Nibelung-ének őrizte meg számunkra. A hun kapcsolat
továbbélését bizonyítják a korabeli temetkezési együttesekben talált torzított – hun szokás! –
koponyák is. A rómaiak – bár maga Aetius kérte a hun segítséget ellenük – nem tudták
megakadályozni a burgundok letelepedését a Rhône folyó vidékén. E terület évszázadokon át
nevében őrizte emléküket.
A letelepedés Gundahar (a Nibelung-énekben Günter) király vezetésével történt meg.
Róma bukásával néhány évtizednyi békekorszak következett, mely elegendő volt arra, hogy a
burgundok beolvadjanak az itt élő romanizált gallok közé. Mivel ez a terület a Római
Birodalom fejlett körzetei közé számított, romanizáló hatása is ennek megfelelően erősnek
bizonyult. A burgundok hamar megtanulták a fejlett mezőgazdasági technikát, de nem lett
tőlük idegen a városi élet sem. Ez segített fenntartani a római civilizációt.
A Burgund Királyság mintegy ütközőállamot képezett a két gót királyság között. Éppen
ezért Bizánc elemi érdeke volt támogatása. A burgund királyok folyamatosan nyerték el a
„patrícius” és a „magister militum” címet. Az uralkodók felismerték, hogy érdemes a távoli
Bizánc barátságát keresniük. A 6. század elején már egyértelműen a római eredetű
intézményekre támaszkodva kormányoztak. A Bizánchoz való közelítés utolsó állomása az
arianizmus orthodox kereszténységre „cserélése” volt. Gundobad király létrehozta a burgund
törvénykönyvet – Lex Burgundiorum -, majd utóda, Sigismund 517-ben felvette a katolikus
vallást. Ám nem sokkal korábban Gallia északi részén megszületett az ugyancsak katolikus
frank állam, mely a kirobbanó hatalmi harcban erősebbnek bizonyult, s 534-ben elfoglalta
Burgundiát.
A sors különös játéka, hogy a két rokon nép – a vandál és a burgund – állama azonos
időpontban semmisült meg. A vandáloké talán azért, mert képtelenek voltak a római világhoz
alkalmazkodni, a burgundoké pedig, mert ez túlságosan is jól sikerült nekik.

A vizigótok
A vizi – a szó „nyugatit” jelent – gótok története elválaszthatatlan a Római Birodalom
utolsó két évszázadának eseményeitől. Ezekkel már részben megismerkedhettünk:

Kr. u. 3. sz. – a vizigótok megjelenése Daciában

375 – a hunok elől menekülve Fritigern bebocsáttatást kér a birodalomba
378 – a hadrianopolisi csatában Valens császár hadait megsemmisítik a gótok
410 – Alarik, az első gót király kifosztja Rómát
419 – A gótok megkapják Gallia déli részét, ők az első szövetségesek (foederati)

A Gallia déli részén létrejött gót állam meglehetősen vegyes etnikai összetételű volt. A
gótokkal ugyanis iráni, szláv és finnugor népelemek is érkeztek a Római Birodalom területére.
A gótokkal együtt vándorló legnagyobb népcsoport a svév volt. Az újonnan létrehozott „gót”
állam súlypontja fokozatosan tolódott dél – a Pireneusok – felé. Ennek oka az erősödő frank
nyomás volt. 507-ben a két germán nép között összecsapásra került sor. Klodvig frank király
Poitiers közelében súlyos csapást mért a gót hadakra, az ütközetben uralkodójuk, II. Alarik is
elesett, s a gót kincstár a frankok kezére került.

Az államszervezés
A gótok a 6. század elején kiürítették Galliát, s a Pireneusok hágóin átkelve elözönlötték
Hispaniát. A félszigeten ekkoriban körülbelül 6 millió romanizált lakos élt, a gótok és a svévek
lélekszáma pedig kb. 300 ezerre tehető. A hódítók és a meghódítottak számaránya
nyilvánvalóvá tette, hogy meg kell találni az együttélés normáit, mert nyers erőszakkal a
germán uralmat fenntartani nem lehet. E feladatnak a gótok sikerrel feleltek meg.
 A hispaniai gót államot Amalarik (kb. 521-531) szervezte meg. Országa központjává
Sevillát tette, s igyekezett a városi lét folyamatosságát fenntartani. Szövetségesi kapcsolatot
alakított ki Nagy Theodorik államával, majd – hogy egyeduralmát biztosítsa-megpróbálkozott a
svévek bekebelezésével. A 6. század közepén a vizigótoknak súlyos harcokat kellett vívniuk a
megerősödő Bizánccal, melyekből győztesen kerültek ki. A vizigót állam megerősödését jelezte
a gazdasági élet fellendülése, a svévek legyőzése, valamint és a római és gót lakosság
közeledése. Ennek eredményeképp Rekkared király (586 k. – 601) felvette a katolikus vallást, és
sikerült megszereznie a katolikus egyház támogatását. A vizigót királyság legfontosabb
városává az egyházi központ, Toledo vált, a királyokat Toledo érseke koronázta.

A középkori királykép megjelenése

A világi és egyházi hatalom összefonódását jelezte a megváltozott koronázási szertartás.
A 7. századtól kezdve a királyt a toledói érsek nemcsak megkoronázta, hanem szentelt olajjal
„felkente” – az olajat a fejére csurgatva -, azaz jelképesen átadta neki az isteni kegyelmet. A
király ettől kezdve uralkodó és egyszersmind „minister Dei”, tehát Isten szolgája is. A
középkori királykép legfontosabb elemei valójában már Szent Ágoston (Aurelius Augustinus,
430 †), a kiváló későrómai egyházatya De civitate Dei (Isten városáról) című munkájában
megfogalmazódott. „... boldogoknak mondjuk az uralkodókat akkor, ha igazságosan
uralkodnak, ha tisztelőiknek magasztaló beszédére és magasztalóik nagyon alázatos hízelgésére
nem fuvalkodnak fel, sőt eszükbe veszik azt, hogy ők is csak emberek. Boldogok, ha hatalmukat
leginkább Isten tiszteletének a terjesztésére és Isten fenségének a szolgálatára fordítják.
Boldogok, ha az Istent félik, szeretik és tisztelik... Boldogok, ha lassabban állnak bosszút, és
gyorsabban megbocsátanak. Boldogok, ha a büntetést az állam kormányzása és védelme
szempontjából és nem az ellenséges gyűlölet kielégítésére alkalmazzák.... Boldogok, ha azt, amit
többnyire szigorúan kénytelenek voltak elhatározni, könyörületes szelídséggel és
jótékonysággal helyrehozzák.”
Az uralkodó jelzői között egyre gyakrabban jelent meg a „Pius-Kegyes”, a „Justus-
Igazságos” és a „Victor-Győzedelmes”, ami a középkori királykép kialakulásának jele. Az
uralkodó személye tehát szent lett, hisz hatalmát Istentől nyerte.

A hatalom birtokában a gót királyok megpróbálkoztak a közigazgatás egységesítésével, a

gót előkelőket hűségesküre kötelezték. Cserében azonban el kellett ismerniük az előkelők jogait
az általuk birtokolt területeken. Itt megkezdődött a korábban szabad rétegek – elsősorban a
parasztság – függő helyzetbe kényszerítése. A hűségeskük ellenére sem sikerült a közigazgatást
egységesíteni, a széttagoltság állandósult, sőt a 7. századra egyre súlyosabb problémákat
okozott. Az egyházi és világi előkelők mind nagyobb szerephez jutottak, az általuk tartott
toledói zsinatok határozatai a királyra is kötelezőek voltak. Véglegesen kialakult az uralkodás
ama rendszere, mely szerint a királyi hatalom szent, a gyakorlatban azonban az egyház és az
előkelők nélkül mit sem ér.

Az iszlám Hispaniában
A gót uralkodók hatalma a 7. század végén rohamosan csökkent. 710-ben Hispánia északi
részén királyellenes lázadás tört ki az ebben az évben királlyá választott Roderik ellen. Míg a
királyi haderő északon volt lekötve, a királyellenes gót előkelők észak-afrikai berber és arab
csapatokat hívtak be Roderik ellen. A király seregei erőltetett menetben vonultak a Tarik
kormányzó vezette iszlám és a velük szövetséges gót sereg ellen. 711 tavaszán azonban
megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ezután akadály nélkül szállhattak partra az iszlám
seregei, amelyek – beavatkozva a gót polgárháborúkba – fokozatosan teret nyertek. A 8. század
közepén már csak néhány kis hercegség állt ellen nekik a Pireneusok lábainál.

Az arabok nem tudták lábukat megvetni a Pireneusokon túl. Martell Károly 732-ben
Poitiers mellett megállította hadaikat, így kénytelenek voltak Hispaniában berendezkedni.
Uralkodói központjukká Cordobát tették, s országukat al-Andalusznak (a szó a Vandalica –
vandál kifejezés módosult formája) nevezték el. Az új állam virágkorát III. Abd ar-Rahmán
(912-961) alatt élte. Az emír – katonai vezető – kinyilvánította államának függetlenségét az Arab
Birodalom központjától, Bagdadtól. Önmagát kalifának, a próféta utódának tekintette. A
Cordobai Kalifátus Európa vezető hatalmai közé emelkedett, még a német király, I. Ottó is
kereste a kalifa barátságát. Követeik által gyakorta cseréltek eszmét a „nemzetközi helyzetről”.
Feljegyezték, hogy a kalifa igen tájékozott volt az európai ügyekben, s a legaktuálisabb
kérdésnek a kalandozó magyarok elleni fellépést tartotta. A kalifátus fénykora al-Manszúr
haláláig (1002) tartott. Utána az állam kb. 30 kis fejedelemségre esett szét, lehetőséget kínálva az
északi keresztény államocskáknak a megerősödésre. No meg arra, hogy megkezdjék a lassú, de
folyamatos reconquistát, a „visszahódítást”.
Kasztília, a Leon-asztúr királyság és Aragónia uralkodói ügyes diplomáciával, gyakorta
a frankoknak és az araboknak egyidejűleg fizetett adóval és alkalmas időben mért katonai
csapásokkal gyarapítgatták területeiket. Az első látványos sikerek a 12. században következtek
be, ám ez már túlmutat kötetünk keretein.

A kora középkori egyház

„De én is mondom néked, hogy te Péter vagy és ezen a kősziklán építem fel az én
anyaszentegyházamat és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.”
(Máté 16,18)

Fejezetünkben a „római” egyház történetéről lesz szó, melynek működése Péter és Pál
apostolok római térítésével vette kezdetét. A 4. században a kereszténység elismerésével és
uralkodóvá válásával az egyháztörténet új szakasza kezdődött. Ennek legfőbb jellemzője a
pápaság megerősödése, valamint a szerzetesség létrejötte és európai elterjedése.

A pápaság története

A pápaság kialakulása
313-ban Constantinus és Licinius császár az úgynevezett milanói edictumban a
következőképp rendelkezett: „... a keresztényeknek megadtuk a szabad és feltétlen
vallásgyakorlat jogát... a hasonlóképpen nyílt és szabad vallásgyakorlat jogát... másoknak is
engedélyeztük.”
A dokumentum kinyilvánítja, hogy a kereszténység elismert vallás, igaz, ekkor még csak
„egy a sok közül”. Későbbi jelentősége jórészt attól függött, mennyiben sikerül önmagát
megszerveznie, és ehhez milyen mértékben kapja meg a világi hatalom támogatását. (Mert hogy
kap, az a Mulvius hídi ütközet után nem lehetett kétséges.) Constantinus császár támogatása
nem késett soká: a keresztény papság immunitást, tehát minden teher alóli mentességet
kapott. A kincstár jelentős összegeket biztosított egyházszervezésre, templomok építésére.
 Róma püspöke megkapta a Laterán dombon álló volt császári palotát, mely ezer
esztendőre székhelye lett. Péter apostol sírja fölé bazilikát (Szent Péter bazilika) emeltek,
mely a keresztény világ első számú központjává vált. Constantinus önmagát nyilvánította az
egyház fő védnökévé és a hit védelmezőjévé (defensor ecclesiae). A 325-ben Nicaeában
tartott ökumenikus zsinaton (egyetemes egyházi gyűlés) megtörtént a hittételeknek,
dogmáknak az egész kereszténységre érvényes egységesítése. Mindazokat, akik nem fogadták
el a zsinati határozatokat, anathemával (egyházi átokkal) sújtották, tehát kiközösítették az
egyházból. Ezzel az egyház és az állam véglegesen összefonódott, s a kereszténység megtette az
első lépéseket az államvallássá váláshoz.

Ezzel sok évszázados gyakorlat vette kezdetét: a dogmákat elutasítók elleni fellépés. A
hívők közösségéből kizártakat eretnekeknek (kiváltaknak) nevezték, a pogány (paganus) –
vidéki elnevezés pedig a kereszténységet egyáltalán nem követőket „illette meg”. Három
évszázadon át a legjelentősebb eretnekmozgalom éppen a Szentháromság-tagadó ariánusoké
(„Arius követői”) volt, míg a pogányság fokozatosan visszaszorult, s a hatodik századra
lényegében eltűnt. A Római Birodalomba özönlő barbárok döntő része érkezésekor már ariánus
volt, sőt a Constantinus utáni császárok egy része is rokonszenvezett „Arius hitével”. Nem
véletlenül vált tehát az arianizmus a római egyház legnagyobb ellenfelévé. A kor átlagembere
számára az ortodox és az ariusi irányzat közötti különbség nem a dogmatikai kérdések síkján
jelentkezett. Az ortodoxia bonyolult, gyakorta elvont problémákkal foglalkozó vallási rendszer
volt. Igen nagy, de csak a művelt emberek számára érthető szakirodalommal rendelkezett. Az
arianizmus ezzel szemben egyszerűbb, közérthetőbb, s a szélesebb rétegek számára ezért
hozzáférhetőbb irányzat volt.

A nicaeai zsinat után megerősödött a kiemelt szerepe néhány városnak – Alexandria,

Antiochia, Jeruzsálem és Róma -, ahol apostoli alapítású keresztény közösségek voltak. Ezeket
egyházi központokká, metropoliákká tették. A metropoliák sorába Constantinus nyomására
nemsokára Konstantinápoly is bekerült. A legfontosabb szerepet azonban Róma játszotta, mert
a birodalom teljes nyugati felére kiterjedt fennhatósága. A város püspökét egyre gyakrabban
nevezték pápának. Az ősi kifejezés kezdetben minden egyházközösséget vezető személyt
megilletett, eredeti jelentése „atya” volt.

380-ban újabb zsinaton nyilvánították ki, hogy az orthodox – igazhitű – kereszténység

(tehát a nicaeai zsinat dogmái) kötelező államvallás a birodalom területén. Ez már a sokszor
véres incidensekkel járó vallási viták kora volt. Róma vallási szerepe a nyugati birodalom
hanyatlásával folyamatosan növekedett, s míg keleten az állam valósággal rátelepedett a Bizánc
vezette egyházra, nyugaton a pápára egyre nagyobb világi felelősség hárult. A keleten terjedő
bizánci hatás ellenében a római pápák a kereszténység latin elemeit hangsúlyozták. 380 körül
Szent Jeromos latinra fordította a Bibliát, az 5. század elején működő Szent Ágoston pedig
(430 †) De civitate Dei – Isten országa – című 22 kötetes munkájában felvázolta az eljövendő
ideális keresztény állam képét.

Az 5-8. századi pápaság

A népvándorlás elsöpörte a nyugati császárok hatalmát, még magát az „örök várost”,
Rómát is nehezen – könyörgéssel, ajándékokkal – sikerült I. Leo pápának megvédenie a
hunoktól. Az 5. század végén gótok telepedtek le Itáliában, s ariánus voltuk ellenére meglehetős
türelmet tanúsítottak a katolicizmus iránt, ami alkalmat adott a pápai hatalom megerősítésére.
Kialakultak a pápaválasztás szabályai, s a pápák egyre gyakrabban hangoztatták, hogy minden
vallási kérdésben övék a döntő szó. Justinianus gót háborúi azonban nemcsak Itáliát
nyomorították el, megváltoztatták az egyház helyzetét is. A császár a pápa vallási és világi
ügyeibe egyaránt megpróbált beavatkozni. A korszakban művelt görög származású egyházfők
sora viselte a pápai méltóságot. Az 568-ban bekövetkezett langobard támadás darabokra
szakította Itáliát, s ezzel megszűnt a bizánciak befolyása a pápaság felett. A római egyházfőnek
nem maradt más választása, mint államot szervezni a langobard hercegségek gyűrűjében lévő
városból és a körülötte fekvő, részben elpusztított földekből.

Nagy (Szent) Gergely (590-604) egyházfőségéhez (pontifikátus) kapcsolódik a pápai

hivatal – Kúria – kiépítésének kezdete. Rómához csatolta a város környéki területeket. Ezzel
kialakult „Szent Péter öröksége” (Patrimonium Sancti Petri), olyan birtokok összessége, melyek
felett csak a pápa rendelkezett. A befolyó jövedelmeket egyházi célokra fordították. Nagy
(Szent) Gergely kora jelentős egyházi írója is volt, legfontosabb művei a Szentírás-
magyarázatok, a Lelkipásztorkodás Könyve, a Párbeszédek Könyve és levelei. Megreformálta a
liturgiát (egyházi szertartásrend), róla nevezték el a kor egyházzenei stílusát gregoriánnak.
Ekkor kezdődtek meg a nagyarányú térítések. A 6. században katolikussá lett Britannia, a
nyugati gótok és a frankok. Hiába ért azonban el jelentős sikereket Nyugat-Európában,
Itáliában a pápaságnak élethalálharcot kellett vívnia az ariánus langobardokkal és Bizánccal.
751-ben a langobardok elfoglalták a bizánci ellenállás központját, Ravennát, majd megindultak
Róma felé.
II. István pápa kétségbeesett lépésre szánta el magát: az Alpokon átkelve a még
megkoronázatlan frank királyhoz, Kis Pippinhez utazott. Pippin egyházfőnek kijáró
tisztelettel fogadta, és ígéretet tett, hogy megvédi ellenségeitől. Cserében a pápa frank
királlyá koronázta. Ezzel a pápaság végérvényesen nyugat felé fordult.

A pápaság a 8-10. században

A következőkben tárgyalt események szorosan kapcsolódnak a Frank Birodalom
kialakulásának történetéhez. Ezért az itt leírt események utalásszerűen említett frank
vonatkozásai a későbbi, „A frankok” című fejezetben olvashatók részletesen.
Pippin Itália északi részét visszafoglalta, s a pápának adományozta, ezzel létrejött a
Pápai Állam, viszonzásképpen a pápa segítette Pippin birodalomépítését. Természetesen az
egyházat aggasztotta is a frankok térnyerése, ezért igyekezett hatalmát biztosítani. Ekkor
készült az a hamis oklevél, mely szerint a Nyugatrómai Birodalom feletti hatalmat Nagy
Constantinus a mindenkori pápának adományozta. Ha nincs császár, akkor a császári hatalom
is őt illeti. A koholt „constantinusi adományra” – Donatio Constantini – még évszázadokon át
hivatkoztak a hatalmukat féltő egyházfők.
A pápai állam megteremtésével stabilizálódott Róma helyzete. Ekkor már nem volt
létkérdés erős pápa megválasztása, ezért a város környéki nemesség kísérletet tett a pápai
hatalom megkaparintására. A pápák e korban az erőviszonyoknak megfelelően hol a frank, hol
a bizánci uralkodó jelöltjei voltak. A felemás helyzet mindaddig tartott, amíg Nagy Károly el
nem határozta, hogy a Pápai Államot és a Frank Birodalmat szorosan egymáshoz láncolja.

Károly Itáliába vonult, ahol megsemmisítette a langobard állam maradékát, majd 800.
december 25-én császárrá koronáztatta magát III. Leóval. Nagy Károly fejére került a
langobard vaskorona is, annak jeleként, hogy a császár egyszersmind Itália királya is. Az
újonnan létrehozott államalakulatot Szent Római Birodalomnak nevezték. A birodalom világi
feje a császár, vallási vezetője a pápa lett. A császárnak meg kellett védenie egyházát, s
köteles volt megadni a pápának járó tiszteletet. A pápa koronázta a császárt, s ezzel
kinyilvánította, hogy az Isten akaratából uralkodik.

Nagy Károly halála után birodalma részekre bomlott, s erélytelen utódai képtelenek
voltak Itáliát megvédeni. Előbb arabok, majd normannok törtek a félszigetre, még Rómát is
meg-megsarcolva. A pápai trón Róma és Közép-Itália nemesi családjainak kezébe került, s a
város utcáin polgárháborús jelenetek játszódtak. Az alig 30-40 ezres lélekszámú város amúgy
sem nagyon emlékeztetett már az egykor milliós metropoliszra. Itália jelentősége mélypontra
zuhant, a hagyomány szerint még női pápát is választottak, ám erre semmiféle bizonyíték nincs.
Jóval nagyobb port vert fel egy 897-ben történt eset. VI. István pápa zsinaton ítéltette el politikai
ellenfelét, az ekkor már kilenc hónapja halott Formosust, aki a pápai székben elődje volt. A
holttestet felültették a pápai trónra, úgy ítélkeztek. A „hullazsinaton” elítélt pápa testét
megcsonkítva a Tiberisbe dobták. Nem sokkal volt jobb a 10. század elejének „ringyóuralma”
sem, amikor a pápák szeretői kormányozták a várost. A pápai hatalmat gyakorlatilag egyetlen
nemesi család – Theophülaktosz és rokonsága – birtokolta több mint fél évszázadon át.

A pápaság válságából a felemelkedő szász uralkodók segítségével lábalt ki. A szász I.

Ottó, aki már a német királyi címet viselte, elhatározta, hogy felújítja Nagy Károly birodalmát.
Seregével 962-ben Itáliába vonult, megszabadította a pápát szorongató ellenfeleitől, majd
megerősítette a Karoling adományokat. XII. János pápa császárrá koronázta, s ezzel létrejött a
Szent Német-római Birodalom. A német királyok ezután időről időre Itáliába vonultak, hogy
császárrá koronáztassák magukat, és egyszersmind hatalmukat is éreztessék. Ha viszont a
császárt, mint például II. Ottót, a német ügyek kötötték le, újra nemesi családok marakodhattak
a pápai hatalmon. A pápai és a császári hatalom összekapcsolását III. Ottó kísérelte meg
utoljára. Nevelőjét, Gerbert-t tette meg pápának, aki felvette a II. Szilveszter nevet (999- 1003).
Ottó elképzelése az volt, hogy nevelőjével együtt uralkodjanak egy új világbirodalmon, ám a
fiatal császár korai halála meghiúsította a szép elképzelést. Az ezredfordulón a pápaság már-
már visszazuhanni látszott az anarchiába, amikor megtalálta a megújulás lehetőségét. Cluny
távoli kolostorában olyan reformmozgalom bontakozott ki, melynek élén a pápák
„nagyhatalommá” tették az egyházat.

A katolikus egyház szervezete

Az egyházszervezet történetileg létrejött bonyolult rendszer, amelynek itt csak néhány
elemét tudjuk bemutatni.
A katolikus egyház élén a pápa áll, akit kezdetben a Róma környéki püspökök, később
a bíborosok testülete – pápaválasztó joggal bíró püspökök – választ. Övé a legfőbb
törvényhozási jog, az általa és a zsinatok által hozott egyházi törvényeket kánonoknak
nevezzük. A pápa a hit kérdéseiben a legfőbb tanító, feladata a dogmatika (dogmák rendszere)
tisztaságának megőrzése. Peres ügyekben az egyházon belül ő a legfőbb bíró, kinevezi a
püspököket, joga van boldoggá és szentté avatni. Évszázadok alatt alakult ki a pápai
csalhatatlanság tana, mely szerint az egyházfő a hit kérdéseiben nem tévedhet, s ítéleteiért el
nem marasztalható. A pápa legismertebb jelvényei a tiara – hármas pápai süveg – és Szent
Péter kulcsai. Az egyház rendjében a pápa alatt a püspöki szervezet helyezkedik el. A
középkortól a püspökök egy-egy egyházmegye felett álltak. Az egyházmegyék
egyháztartományokat alkottak egy-egy érsek vezetésével. Független érsekség léte az állami
önállóság jele volt. Egyes érsekek a királykoronázás jogát is gyakorolhatták (pl.
Németországban Köln érseke). A 7. századtól a püspök jelvénye a pásztorbot és a gyűrű lett. A
püspököket kormányzati ügyeikben a diakónusok segítették. A püspökségek székhelyén az
idők folyamán számos egyházi személy gyűlt össze. Életüket a 8. század óta egyházi szabályok
– kánonok – határozták meg. Ezért közösségüket kanonoki testületnek (magyarul káptalan),
ennek tagjait kanonokoknak nevezzük. A püspök mellett részt vettek az egyházmegye életének
szervezésében. Az egyházi iskolák többségét ők hozták létre, szerepük fontos volt az oklevelek
előkészítésében és őrzésében is. Élükön a prépost vagy a dékán állt.

A vidéki közösségeket – plébániák – presbiterek vezették, ám őket egyre gyakrabban

nevezték plébánosnak. A klérus – papi rend – a katolikus vallás 6. szentsége, mely tagjaitól
megkívánta a cölibátust, a nőtlenséget. Az egyházszervezet fenntartásában nemcsak
klerikusok (a klérus tagjai), hanem laikusok, tehát világi személyek is részt vettek. E szervezet
lényegi elemeit napjainkig őrzi.
Az egyház fenntartásának legfontosabb forrása a decima, a termés egytized része,
melynek beszolgáltatását minden hívő számára kötelezően a frank Nagy Károly és fia, Jámbor
Lajos rendelte el. E mellett jelentős jövedelem származott az egyre gyarapodó egyházi
földbirtokokból és a hívők adományaiból is.

A szerzetesség
„Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és
kövessen engem...” (Máté 8,34)

A szerzetesi mozgalom a 4. századi Egyiptomból indult útjára. Alapját Krisztus

követésének (Imitatio Christi) a vágya, s az ehhez kapcsolódó aszkézis – önmegtagadó életmód
– képezte. Keleten a sivatagba kivonuló remetéket Szt. Vazul szervezte közösséggé. A nyugati
szerzetesség valamivel később, az 5. század végén jött létre. A legfontosabb különbség a keleti
és a nyugati szerzetesség között az, hogy az előbbi a világtól való elvonulást, az egyéni
elmélyülést helyezte előtérbe, az utóbbi viszont a térítést, a közösségi életet és az Isten
dicsőségére szolgáló munkálkodást vallotta legfőbb feladatának.

Nursiai Szent Benedek

A legnagyobb hatású szerzetesi közösséget Nursiai Szt. Benedek alapította 529-ben a
Róma és Nápoly között félúton fekvő Monte Cassinóban. Közösségének szabályzatot, regulát
adott, ezzel meghatározott előírásokat követő renddé (ordo) szervezte. Szt. Benedek regulája
mintául szolgált szinte minden szerzetesi közösség számára egészen a 11. századig.
A szerzetesi élet színtere a kolostor, a közösség élén az apát áll. „A fölösleges
embereknek két fajtája van, azok, akik másoknak ártanak, és azok, akik nem akarnak hasznosak
lenni” – írta egy 8. században élt szerzetes. Szent Benedek igyekezett, hogy szerzetesei
„hasznosak” legyenek. „Ora et labora!” – „Imádkozzál és munkálkodjál!” – hangzott
jelmondatuk.
Ha valaki szerzetessé kívánt lenni, először novíciusként (jelölt) tevékenykedett a
kiszemelt kolostorban. Felavatásakor szegénységi, szüzességi-tisztasági és engedelmességi
fogadalmat kellett tennie. Benedek regulája hét imaórát írt elő, melyek egyenlő arányban
osztották fel a napot. Napi két, hústalan étkezést javasolt. Az imák közi időszakot olvasással
vagy munkával töltötték. A „munka”, főként az önellátás szükségessége miatt, a földművelés
volt. Nagy szerepe volt a kódexmásolásnak és -díszítésnek is. Mivel a szerzetesek szegénységi
fogadalma csak az egyénre vonatkozott, a kolostorok vagyona – főleg világiak adományaiból –
fokozatosan gyarapodott. A 10. századra a világi nagyurak már mindent megpróbáltak azért,
hogy a kolostori vagyonokat visszaszerezzék.
E századtól általános gyakorlattá vált a „magánegyházak” alapítása. A birtokos réteg
egyre gyakrabban alapított saját földjén egyházat, s a javadalmazásért cserében elvárta, hogy a
klerikusok az ő érdekeit szolgálják. Az alapítás másik oka az volt, hogy a nemesi családok
fiatalabb fiai a birtokot nem örökölhették. Így viszont biztosították a jövőjüket, hisz lehetőségük
volt kolostorba vonulva a jövedelmet élvezni. Az efféle alapítások jelentős mértékben
megnövelték a laikusok befolyását az egyházra.
A fegyelem lazulása ellenére a kolostori mozgalom rendkívüli gyorsasággal terjedt. Ezer
esztendő alatt 15 ezer bencés regulát követő kolostor jött létre Európa-szerte.
Itália mellett jelentős számú – a bencéstől lényegében független – szerzetesi közösség jött
létre Írországban. Kolostoraik többnyire az ír nemzetségek (klánok) központjaiban épültek. A 6.
század az ír (kelta) szerzetesség virágkora volt. Térítői Svájctól Germániáig tevékenykedtek
sikerrel. Mivel Írországban a latin szent nyelvnek számított, a latin hagyományokra kiemelt
gondot fordítottak, így kimagasló szerepük volt a római civilizáció megőrzésében. Európa-
szerte híressé váltak az ír másolóműhelyek és kolostori könyvtárak. Érdekes jelensége a
kornak, hogy míg az írek Európában tevékenykedtek, addig a bencések az angolszászok közt
térítettek. Angliában született a kora középkor legnagyobb térítője, Szt. Bonifác, aki az Északi-
tenger partvidékén és Frízföldön végezte misszióját a 8. században. A hagyomány szerint
kivágta a frízek szent tölgyfáját, s mikor a pogányok látták, hogy isteneik nem büntetik meg a
merénylőt, megtértek. A 10. század az egyház sikerei mellett a szerzetesi élet válságának is
korszaka. Nagy Károly idején igyekeztek a kolostori életet szigorítani, de kevés sikerrel. A
válságban fontos szerepet játszott a népvándorlás 10. századi utolsó hulláma is. Már úgy
látszott, hogy a szerzetesi mozgalom képtelen lesz feladata betöltésére, mikor Vilmos, Aquitania
hercege új bencés kolostort alapított, Clunyt. Innen indult el az a mozgalom, amelynek fő
célkitűzése a szerzetesség alapvető reformja volt.

A frankok
„Éljen Krisztus, ki a frankokat szereti. Oltalmazza meg királyságukat. Töltse el vezéreiket
kegyelmének világosságával... Jézus Krisztus a Föld uralkodóinak legfőbb uralkodója,
jóságában adja meg nekik a béke örömét és boldogságát. Mert ez ama vitéz és bátor nemzet,
amely fegyverrel kezében rázta le magáról a rómaiak elviselhetetlen igáját.”
(Részlet a száli frankok törvénykönyvéhből, a „Lex Salica”-ból)

A Merovingok

Frankok Galliában
Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a középkor a frankok történetével kezdődik. Ők
voltak a későrómai világ leginkább nagyra hivatott „barbár” népe. Államalapításuk sikeresnek
bizonyult, a frank királyság területe Európában vezető szerepre emelkedett. A Rajna-Szajna-
vidék a kontinens legfontosabb gazdasági-politikai egysége lett.
A frankok első említése a Kr. u. 3. század végéről való. A korabeli források két frank
törzsszövetségről – a száli és a ripuári frankokról – tudósítanak. A száliak a Maas folyó
vidékén, a ripuáriak pedig Köln környékén éltek. A két törzsszövetség a népvándorlással jutott
a Római Birodalom területére: a száliak Gallia északi részén, a ripuáriak viszont a középső
Rajna-vidéken telepedtek le. A romanizált gallokkal való együttélés hatására megkezdődött
romanizálódásuk. A frank lovasság már a rómaiak szövetségeseként vett részt a catalaunumi
ütközetben (451).
A birodalom bukása után a vezető szerep a száliak kezébe került, s a Meroving
nemzetségből származó Klodvig sikeresen egyesítette a frank törzseket.

Klodvig (482-511)
A korabeli államalapításokkal szemben a frankok nem távolodtak el eredeti
törzsterületeiktől, így a frank hadsereget jelentős számú parasztság is követte Galliába. A frank
állam magja tehát nem „barbárok” és romanizáltak kényszerű együttéléséből született, ezért
jóval stabilabb volt kortársainál.
Klodvig az egyesítés után sikerrel próbálkozott meg királysága területének
gyarapításával. Két legfőbb ellenfele Gallia utolsó római helytartója, (dux) Sygarius és az
alemann törzsszövetség volt. Sygariust 486-ban a soissons-i ütközetben sikerült megvernie.
Soissons városát királyi székhellyé tette, s ezzel megszületett a Frank Királyság. Tours-i Gergely
püspök, a kor jeles történetírója feljegyzett egy történetet, mely fényt vet Klodvig uralmának
jellegére. A Soissonsnál szerzett zsákmány elosztásánál vita támadt a király és az egyik harcos
között. A vita tárgya egy értékes váza volt. A harcos, ragaszkodván az ősi szokáshoz, miszerint
a zsákmányra senkinek sincs előjoga, nem akarta átengedni, inkább bárdjával szétvágta azt. A
király nem szólt, de nem is felejtett. Egy idő múltán egy katonai szemlén azonban bárdjával
váratlanul végzett a harcossal. „Így tettél te is Soissons-nál ama vázával” – szólott. S hogy ez
meghalt, a sereget elbocsátotta, és e tettével nagy félelmet ébresztett maga iránt – fejezi be a
történetet Tours-i Gergely. Bizony, inkább a félelem, mintsem királyuk tisztelete tartotta össze a
nagy célra szövetkezett frankokat. Klodvig kortársainál hamarabb ismerte fel, hogy
létfontosságú a katolikus egyházzal való jó viszony. Az alemannok elleni hadjárata alkalmával
keresztelkedett meg, nyilvánvalóan politikai céllal. Tours-i Gergely – bizonyára nem véletlenül!
– Constantinuséhoz hasonlítja Klodvig megtérését.
A hagyomány szerint az alemannok elleni döntő ütközet előtt tett fogadalmat, ha győz,
megtér. A pogány Klodvig tudta, ha felveszi a kereszténységet, megszerzi annak támogatását az
állam megszervezéséhez. Emellett megtartotta a frank királyok hagyományos katonai és bírói
főhatalmát is.
Ennek az erőnek tudatában Klodvig megkezdte országa határainak kiterjesztését.
Eszközeiben nem válogatott, a ripuári frankok királyát követeivel együtt egyszerűen megölette.
500 körül döntő csapást mért az alemannokra, majd a burgundokra támadt, sikere azonban a
vizigótok fellépése miatt csak részleges volt. Erre Klodvig a vizigótok ellen fordult, s 507-ben
Vouglénál, Poitiers közelében vereséget mért rájuk. A gótok távoztak Galliából, s e győzelem
eredményeként a Frank Királyság határai elérték a Pireneusokat. A bizánci uralkodók gyorsan
reagáltak a nyugati viszonyok megváltozására. Anasztáz császár küldöttei felkeresték
Klodvigot, és egy levelet adtak át neki, melyben a következő állt: „Úgy tetszett a császárnak és a
szenátoroknak, hogy a Birodalom (Bizánc) barátjának, patríciusnak és a rómaiak
tanácsadójának tegyék meg őt.” (Tours-i Gergely)
A bíborpalástot öltött „frank augustus” azonban korántsem a „rómaiak barátja” címre
pályázott. A rómaival vetekedő birodalom volt az álma. A 6. század elején új nagyhatalom
született, s ezzel a történelem súlypontja végleg Nyugat-Európába került.
Klodvig utódai
A frank állam hódításainak lendülete Klodvig halála (511) után sem csökkent. Négy fia
ugyan felosztotta az országot, a frank katonai erő azonban így is elegendőnek bizonyult a –
most már kelet felé irányuló – terjeszkedésre. Három évtized alatt olyan hatalmas területű
állam jött létre, mely sem etnikai, sem gazdasági-politikai szempontból nem volt egységes.
Ennek hátrányai hamar megmutatkoztak a birodalmon belül. Fokozatosan nagyobb területi
egységek alakultak ki, melyeket már nehéz volt együtt tartani. Ráadásul Klodvig utódai nem
szűnő harcokat folytattak a hatalomért. Mikor Klodvig utolsó fia, I. Chlothar is meghalt (561), a
birodalom három részre szakadt, Austrasiára, Neustriára és Burgundiára. Austrasia a keleti
területeket foglalta magában, Neustriához tartoztak a frank „törzsterületek” Párizzsal és a
leginkább romanizált vidékkel, Burgundia pedig a hagyományos „Burgund Királyságot”
foglalta magában. Dagobert (628-638) volt az utolsó olyan uralkodó, aki átmenetileg úrrá tudott
lenni a nehézségeken.
A 7. században tényleges versengés Austrasia és Neustria között alakult ki. A politikai
széttagolódás eredményeként fokozatosan megnőtt a germán-római arisztokrácia és az egyház
szerepe. „Ekkor kezdett a frankok királysága lealacsonyodni és lezülleni, és a királyok elődeik
bölcsességétől nagyon is távol kerültek. Az országot udvaroncok kormányozták, és ezután
főlovászmesterek, kiket udvarnagyoknak mondottak. A királyoknak csupán a nevük maradt
meg, s az evésen-iváson kívül semmivel nem törődtek....” – írja az ún. Szent Dénes-krónika.
Austrasia és Neustria versengéséből az előbbi látszott győztesen kikerülni. A királyi hatalom
mindkét területen gyenge volt, s a tényleges erő a majordomusok kezébe került. Így a
rivalizálást tulajdonképpen a majordomusok személyes képességei döntötték el. Pippin,
austrasiai majordomus 687-ben legyőzte Neustriát, ezzel egyesítette a birodalmat.

A majordomusok
A majordomusokat a 7. század közepén említik először a források. Ez a latin szó
udvarnagyot jelent. Kezdetben a király kíséretének vezetője, majd a királyi udvar és az
uralkodói birtokok felügyelője volt. A sok kiskorú Meroving király idején nőtt meg szerepük,
hisz helyettük ők kormányoztak. Minden részállamnak megvolt a maga majordomusa
mindaddig, míg Pippin, Austrasia udvarnagya meg nem szerezte az összes terület feletti
uralmat. A Meroving királyok azonban a korabeli felfogás szerint Isten kegyelmét hordozták,
ún. szakrális hatalommal bírtak, így nem lehetett minden további nélkül félreállítani őket. Ezért
a majordomusok hivataluk keretein belül igyekeztek hatalmukat növelni. A vezető pozíciókat
saját embereikkel töltötték be. Ezt azonban csak úgy voltak képesek megtenni, ha embereiknek
hűségükért ajándékokat – elsősorban földet – adományoztak. Új típusú kapcsolatrendszer
alakult ki: a hűbériség.

A hűbériség
Pippin nagyszabású kísérletét, a hatalom koncentrálását nem hajthatta volna végre a
hagyományos germán kíséretre támaszkodva. A szabad harcosok (a „frank” szabadot jelent!)
alkalmi támogatására számítva nem lehetett volna a Frank Királyságot egyesíteni. Olyan
hadseregre volt szükség, mely mindenkor ütőképesnek bizonyult. Ez nem lehetett más, mint
a vérttel, lándzsával, karddal felszerelt nehézlovasság. Ennek a kiállítása azonban a
korábbinál nagyobb terhet jelentett a szabad lakosságnak. Az évenként, márciusban tartott
seregszemléken – még a távolmaradókat sújtó büntetések ellenére is – egyre kevesebb harcos
jelent meg.

A 8. század elejére a frank királyok és majordomusaik a katonai szolgálat

ellentételezésére kényszerültek. Híveiknek jótéteményt, ún. benefíciumot adományoztak. A
benefícium földbirtok volt, melyért cserébe a megajándékozott hűséggel – fides – és katonai
szolgálattal tartozott az adományozónak. A két személv közt személyes jellegű függés
alakult ki. Az adományozót hűbérúrnak – senior -, a megajándékozottat pedig vazallusnak –
„kísérő” – nevezzük. Az adományok elfogadását kezdetben kevéssé korlátozták, így előfordult,
hogy egy vazallusnak akár több seniora is volt. A vazallus maga is továbbadományozhatott
benefíciumot, s ezzel seniorokból és vazallusokból álló láncolat alakult ki, a hűbéri lánc.

A vazallus ünnepélyes külsőségek között hűbéresküt tett. Ez lényegében a vazallus

commendatiója (felajánlkozása) volt, melyet hűségeskü szentesített. Ura elé térdelt, kezeit ura
két keze közé tette, s elmondta az esküformulát. Ezután a senior felszerszámozott lovat és
fegyvereket ajándékozott neki. E cselekedet a frank felfogás szerint a két felet örök hűségre
kötelezte.

Mindezek ellenére a benefícium visszavonható volt. A 9-10. századtól azonban

öröklődővé vált. Általában ettől kezdve nevezik feudumnak, s a hűbériség rendszerét
feudalizmusnak. A hűbériség rendszere, amely a 10. századtól Frankföldön uralkodóvá vált, az
állam politikai berendezkedését alapvetően megváltoztatta. A király lett a legfőbb hűbérúr, így
az egyházi és világi méltóságok – akik egyúttal hatalmas területek seniorai is voltak – kötelesek
voltak esküt tenni neki. A nehézfegyverzetű lovasként harcoló, feudummal rendelkező réteg,
a lovagság vált a társadalom legfontosabb tagjává. Önmagát egyre gyakrabban tekintette
nemesnek. Uralkodójától mentességeket – immunitas – és előjogokat – privilégium –
igyekezett szerezni. A 11. század elejére Nyugat-Európa szinte minden régiójában kialakult a
fegyverhordozóival hadba vonuló lovagság.

A Karolingok

Martell Károly (714-741)

Austrasia sikeres majordomusának, Pippinnek örökébe törvénytelen fia, Károly lépett.
Hivatalát nehéz küzdelemben szerezte meg, majd folyamatosan gyarapított birtokai és
vazallusai révén a frank állam legtekintélyesebb vezetőjévé vált. Katonai erejére hamarosan
égető szükség lett. Észak felől frízek és szászok támadtak a birodalomra, a déli területeket pedig
a tenger felől arabok tartották rettegésben. 732-ben arab sereg lépte át a Pireneusokat, s
látványos iramban haladt Gallia központi körzetei felé. A gyenge Meroving hatalom
összeomlani látszott, ám Károly lovassága megállította az iszlám hadait. Az ütközetre Poitiers
mellett került sor. Bejai Izidor, hispaniai krónikás így tudósít az eseményről:
„(Károly) Csatasorba állította a seregét, és oly merészen támadt rájuk, mint ahogyan az
éhes farkas szokott juhok közé rontani. A mi Urunk nevében és erejében oly nagy gyilkolást
vittek véghez a keresztény hit ellenségei között, hogy miként a történelem tanúsítja, e csatában
háromszázezret öltek meg közülük... Ettől kezdve nevezték őt Marteltnek, mert miként a
kalapács széttöri és elrepeszti a vasat és acélt és minden más fémet, úgy repesztette és zúzta szét
e csatában ellenségeit...”
 A nyilvánvaló túlzások ellenére sem szabad lebecsülnünk az ütközet eredményét: a
feudalizálódó Európa visszaverte az iszlám rohamát. Az ezután már Martell (Pöröly)
Károlynak nevezett majordomus a győzelem után délre vezette hadait; megszerezte Burgundiát
és Provence-ot. Az európai tekintélyű államférfi a kereszténység védelmezőjeként lépett fel, így
a papság kénytelen volt szemet hunyni afelett, hogy az egyház birtokait és egyéb vagyonát
győztes katonáinak osztogatta. Hatalmának tudatában Martell Károly erélyesen lépett fel a
Merovingok ellen, s mikor Neustria királya meghalt, egyszerűen elfoglalta trónját. Családja, a
Karolingok kezébe került Tours-i Szent Márton köpönyege, mely Frankföld egyik legfontosabb
ereklyéje (latinul reliquia = maradvány) volt. Ezáltal megnövelte famíliája tekintélyét. Martell
Károly volt az, aki a Karolingok családi hatalmát megalapozta. E hatalom birtokában fia – a
termetéről „Kis”-nek nevezett –, Pippin végrehajthatta ambiciózus tervét, a haldokló Meroving
királyság megdöntését.

Kis Pippin (741-768)

„A király kénytelen volt beérni a puszta címmel; hosszú hajjal és nyíratlan szakállal ült a
trónon és játszotta az uralkodót, aki fogadja a mindenünnen érkező követeket, távozásukkor
pedig felmondja a betanított vagy előírt válaszokat.... Ha valahová el kellett mennie, olyan
szekéren utazott, amelyet egy pár igásökör vont. Az államigazgatásról pedig és mindarról, amit
bent vagy kifelé tenni vagy elintézni kellett, az udvarnagy gondoskodott” – jellemzi a Meroving
király helyzetét Einhard, Nagy Károly történetírója. Pippin és Karlmann, Martell fiai mégis
kénytelenek voltak a Meroving uralmat fenntartani. Jól tudták, hogy szakrális hatalmuk még
mindig uralkodóvá teszi őket a frankok számára. A frank felfogás szerint a királyok e hatalmat
nyíratlan hajukban és szakállukban hordták. 747-ben azonban Karlmann váratlanul kolostorba
vonult, s Pippin elérkezettnek látta az időt a trón megszerzésére.

Helyesen ismerte fel, hogy tervéhez nélkülözhetetlen az egyház és a pápa támogatása,

ezért Róma áldását kérte. A pápát ekkor épp a langobardok szorongatták, így a Karoling
hatalomtól megmentését várta. 751-ben Pippin kolostorba záratta az utolsó Merovingot, III.
Childeriket, haját levágatta, s ezzel megfosztotta hatalmának utolsó jelétől. A 752-ben trónjára
lépő II. István pápa elismerte, hogy Pippin „Isten kegyelméből’ (Dei gratia) uralkodik. A
langobard veszély súlyosbodása azonban nehéz döntésre indította a pápát. 754-ben átkelt az
Alpokon, hogy Pippint katonai beavatkozásra kérje. Több mint fél évig tartott, míg az újdonsült
király meggyőzte nemeseit a beavatkozás szükségességéről, és ígéretet tett „Szent Péter
jogainak” megvédésére. István pápa kijelentette, hogy csak Pippin közvetlen leszármazottait
ismeri el királynak, sőt, a frank uralkodót patríciusnak és az egyház védelmezőjének nevezte.
Cserében Pippin két sikeres hadjáratot vezetett a langobardok ellen, majd a tőlük elvett
területeket a pápának adományozta. Ezzel létrejött a Pápai Állam. A katolikus egyházfő kente
fel Pippint és két fiát, s ezzel létrehozta a Karoling monarchiát. A frank király hatalma teljében –
sikeres kül- és belpolitikai tevékenység után – hunyt el.

Halála előtt országát Károly és Karlmann nevű fiai közt osztotta fel. A germán jog szerint
ugyanis az uralkodó a királyságát saját birtokának tekintette, ezért szabadon rendelkezett
vele. Karlmann 771-ben bekövetkezett halála után Károly egyedüli uralkodó lett. Személyében a
korai középkor legnagyobb hatású uralkodója került a Frank Királyság élére.
Nagy Károly (768-814)
Aligha lehet jobban jellemezni Nagy Károly tevékenységét, mint azzal, hogy majd
félévszázados uralkodása alatt több mint félszáz hadjáratot szervezett, melyek felét
személyesen vezette. Einhard, Károly történetírója mértékletes, kellemes megjelenésű, harchoz,
vadászathoz értő, több nyelven beszélő férfiúnak írja le. Olvasni és írni nem nagyon tudott, de a
tudományok, művészetek és az írásbeliség lelkes pártfogója volt. Négyszer nősült, s feleségeitől
és ágyasaitól számos gyermeke született. A fiúk közül azonban csak egy érte meg a felnőttkort,
Lajos.
A hadjáratok
Károly uralkodása a frank történelem legmozgalmasabb időszaka volt. Az állandó
háborúk jelentős létszámú hadseregek felállítását és mozgatását tették szükségessé. A
hadjáratok néhány esettől eltekintve a tavaszi nagy seregszemle után indultak. Itt a
gyalogosoknak pajzzsal, lándzsával, íjjal, a könnyűlovasoknak ezen felül karddal, a 12
szolgáltató parasztcsaláddal rendelkezőknek pedig páncélban kellett megjelenniük. Ez utóbbi
gyűrű-, esetleg pikkelypáncél volt. Akik nem tudtak a seregszemlén részt venni, azokat
„fegyverváltsággal” sújtották. A katonáskodás egyre inkább a módosabbak privilégiuma lett
és az erre képtelenek pedig fokozatosan szabadságukat is elveszítették, hisz a germán
szabadság legfontosabb eleme éppen a katonáskodás joga volt. Ez a rendszer Károly uralkodása
alatt azonban még megfelelően funkcionált.
A frank király, apja nyomaiba lépve, legsikeresebb hadjáratait uralmának kezdetén, a
langobardok ellen vezette. 774-ben a frank hadak – a történetíró szerint – „vastól feketéllő
tengernyi hullámaikkal” rázúdultak Itáliára. Desiderius, langobard király bezárkózott Paviába,
de a várost Nagy Károly elfoglalta, Desideriust kolostorba záratta, majd a még ellenálló
hercegeket leverte. Ezután felvette a „langobardok királya és a rómaiak patríciusa” címet.
Károly Itália után a Pireneusok irányába fordult, s beavatkozott az arab államok belharcaiba.
A nagy távolság azonban lehetetlenné tette tartós sikerek elérését, ezért a frankok
visszafordultak. Visszavonulás közben a Pireneusok baszk lakói rajtaütöttek az utóvéden, és
lemészárolták. Itt esett el a breton gróf, Hruotland (Roland), kinek emlékét a francia nemzeti
eposz, a Roland-ének őrizte meg. Ezek után a Pireneusoktól délre létrehozta a spanyol
őrgrófságot (mark).
A hetvenes években kezdődtek, s majd három évtizedig tartottak a szász háborúk. E
háború „a leghosszadalmasabb, legkegyetlenebb és a frankok népe számára a legmegerőltetőbb
volt” – írta Einhard, Károly életrajzírója. A szász a Rajna és az Elba közti hatalmas területen élő
– utolsó még meg nem keresztelt – germán nép volt. A szászokat tehetséges vezérük, Widukind
évekig buzdította ellenállásra, végül azonban meghódolt a túlerő előtt. Megkeresztelkedett, s
elismerte Károlyt urának. (Egyébként, a korra jellemző módon, Károly volt a keresztapa.) A
szászok azonban újrakezdték a harcot. A frankok rendkívül kegyetlen módon áttelepítéssel és
kiirtással próbálták erejüket megtörni, ez azonban nem vezetett sikerre. Így el kellett ismerniük
ellenfeleik egyenjogúságát. Még a szász háborúk idején sikerült Nagy Károlynak vazallusává
tennie a Bajor Hercegséget, így biztosította uralmát a korábbi alemann területeken.
Ezután kezdődött a Kárpát-medencét megszálló avarok elleni támadás. A Rába
környékén épített hatalmas, kerek avar földvárak voltak a hadjárat céljai. „A hunok (avarok)
földjeit kilenc, kör alakú védőmű övezte... Tölgy-, bükk- és fenyőtörzsekből állították ezt össze:
húsz láb széles és ugyanolyan magas volt... A lakott helyeket oly módon helyezték el, hogy
egyik gyűrűtől a másikig a kürt harsogása jelzésként szolgálhatott... Ebben az erődítményben
halmozták fel a hunok (avarok) mindazt a gazdagságot, amit az általuk elpusztított Nyugattól
nyertek” – írta Einhard. A frankok azonban lerombolták a gyűrűket. Hihetetlen zsákmány
került a kezükbe, melynek szépségére fényt vethet az avar fejedelmi kincs egy csekély része,
melyet Nagyszentmiklóson találtak az ásatások során. Az avar kagán – főfejedelem – békét és
menedéket kért maradék népe számára. Az itt élő nyugati szlávok védelmezőjükként
üdvözölték a frank királyt. Nem véletlen, hogy a szláv nyelvek egy részében a „király” szó
Károly nevéből származik (pl. a cseh kral). A magyarok is innen vették át, s nyelvünkben
„király”-já módosították.
Az avar háborúkkal lezárultak a nagy frank hódítások, Nagy Károly birodalma Itáliától
az Északi-tengerig, s a Pireneusoktól a Dunáig terjedt. Hatóköre ennél azonban lényegesen
nagyobb volt. Fennhatóságát elismerték a Pannoniában lakó népek éppúgy, mint a keleti
határokon túl élő nyugati szlávok. Nagy Károly jó kapcsolatokat épített ki a pápával és az
angolszász uralkodókkal. Tűrhető viszonyt teremtett Bizánccal, Harún ar-Rashid kalifával
pedig egyenesen „baráti” szövetségre lépett. A barátságot nyilván a távolság is növelte. Későbbi
pletykák szerint a kalifa még azt is felajánlotta, hogy a Szentföldet Nagy Károly nevében fogja
kormányozni, erre azonban semmi adatunk nincs. Valószínű, hogy Nagy Károly hatalmát volt
hivatva érzékeltetni a legenda.
A birodalom megszervezése
Károly a birodalomépítésnél újszerű problémákkal találta szemben magát. Országa eltérő
fejlettségű területekből állt, s ezek együtt tartásához hiányzott a rómaiaknál megszokott
hivatalszervezet. Ugyanakkor már nem létezett a hagyományos nemzetségi körzetek, a „gau”-k
összetartó ereje sem a germánok között. Viszont kialakulóban volt a hűbériség rendszere, amely
feleslegessé tette a Meroving-kori kíséretet. Károly az állami hivatalokat sikeresen építette be a
hűbéri láncba, így az ellenőrzést közvetlenül gyakorolhatta felettük.

A Frank Birodalom területét grófságokra osztotta, melyek élén egy-egy gróf – comes –
állt. A comes „kísérőt” jelent. Ők voltak az uralkodó legfőbb hűbéresei, tehát szolgálatukért
jelentős birtokokat kaptak. A gróf köteles volt a királyi hatalmat képviselni a rábízott körzetben.
A gróf volt a grófság haderejének mozgósítója, a legfőbb bíró és a jövedelmek behajtója. Hogy a
határokat biztosítsa, a király a határmenti körzeteket őrgrófsággá (mark) vonta össze. Élükre
az őrgrófot állította, akinek elsősorban határvédelmi feladata volt. A legfontosabb őrgrófságok a
spanyol, az avar és a dán voltak. A későbbiekben kiemelkedő jelentőségre tett szert a „keleti
mark”, Ostmark, melyből Ausztria alakult ki hosszú folyamat után.
Hogy hűségük felől meggyőződhessen, Nagy Károly királyi küldöttekkel – missi
dominici – ellenőriztette grófjait. Ezek közül az egyik egyházi, a másik világi személy volt. A
grófok fontos szerepet játszottak a király által összehívott birodalmi gyűléseken is. Ezeken
nagy számban vett részt a főpapság is. Ők és a grófok alkották az uralkodó melletti királyi
tanácsot, melynek Károly idején ugyan mérsékelt, de gyengekezű utódai alatt annál jelentősebb
befolyása volt a vezetésre. A grófságok rendszerének létrehozása ellenére azonban nem jött létre
az a hivatalszervezet, amely valóban képes lett volna összetartani a birodalmat. A királyi
küldöttek nem tudták megakadályozni, hogy a grófok ne építgessék saját tartományúri
hatalmukat, mely végzetes lett a kései Karolingok uralmára. (Egy idő után a küldötteknek
egymást is ellenőrizniük kellett.)

Károly, hogy a központ erejét megőrizze, igyekezett erős, tőle függő hivatalokat
létrehozni. E hivatalok hátránya az volt, hogy nem állt mögöttük olyan szervezet, amely képes
lett volna végrehajtani a döntéseiket. A végrehajtás gyengesége egyébként az egész középkor
jellemzője.

Az udvari hivatalok legfontosabbika a kancellária volt, mely általában egy hozzáértő

egyházi személy, a kancellár irányításával az oklevélkiadás munkáját végezte. Itt készültek
Nagy Károly rendeleteinek, az ún. capituláréknak végső fogalmazványai is. A majordomusi
hivatal megszűnt, helyette az udvartartást a kamarás vezette. Fontos méltóság volt a főlovászé
– marsall -, a főpohárnoké és az asztalnoké. Ezek később névlegessé váltak, csak birtokosuk
befolyását voltak hivatva érzékeltetni. Az ítélkezést a király nevében a birodalmi ítélőszék
végezte. Károly birodalmának érdekessége, hogy az egyház is beépült a kormányzásba. Az
uralkodó lényegében korlátlanul gyakorolta a püspökök kinevezésének, az invesztitúrának a
jogát. A király még teológiai problémákba is beavatkozott. Papjaira rendkívül gyakran bízott
politikai jellegű feladatokat. Az udvarban élő papok összessége, az udvari kápolna, a
kormányzás nélkülözhetetlen segítője volt.

Mint már említettük, a hivatali szervezet csak részben volt alkalmas feladata ellátására,
ezért az uralkodónak többször is meg kellett esketnie hűbéreseit, hogy a birodalomhoz és
uralkodójukhoz hűségesek lesznek. Károly birodalomszervező tevékenységének betetőzése a
császárság 800-ban történő létrehozása volt.
A császárság
Károly és a pápaság kapcsolata a langobard háborúkig nyúlt vissza. Ezek sikeres
befejezése után Károly megerősítette Pippin adományait, a pápa langobard területekre
vonatkozó igényeit azonban nem fogadta el. Szándéka nyilvánvaló volt: nem a pápa, hanem
saját hatalmát kívánta erősíteni. Bár elismerte a pápa elsőségét, önmagát egyre gyakrabban
nevezte egy „imperium Christianum” – keresztény birodalom – vezetőjének és a kereszténység
fő védnökének.
A pápának, hogy támogatását elnyerje, területi engedményeket tett. Lépései sikeresek
voltak, II. Leó (795-816) hűségesküt tett Károlynak. A király felismerte, hogy itt az alkalom
birodalmának illő tekintélyt teremteni. A pápát római ellenfelei 799-ben foglyul ejtették. Ő
azonban megszökött, és a frank királytól kért segítséget.
A következő évben Károly személyesen jelent meg Rómában, hogy a bonyodalmakat
rendezze. Uralkodói díszben fogadta az eléje járuló egyházfőt. A karácsonyt is Rómában
ünnepelte, s ekkor történt meg a rendkívüli jelentőségű esemény: a december 25-én tartott ima
közben III. Leó „váratlanul” megkoronázta a frank királyt. A jelenlévő római nép kórusban
kiáltotta: „Éljen és győzedelmeskedjék ellenségei felett Károly, az Augustus, a rómaiak Istentől
megkoronázott és békét teremtő császára!” Einhard, a már említett történetíró szerint Károlyt
igen meglepte a váratlan koronázás, ez azonban aligha hihető. A tényen azonban ez mit sem
változtat: megszületett a Római Császárság. A császár a koronázást úgy értelmezte, hogy
hatalma egyenesen Istentől származik, a pápa viszont magát tekintette a hatalom
birtokosának, aki pusztán kinevezte a császárt. Ez a felemás helyzet rányomta bélyegét a két
személy viszonyára. Károly ügyelt arra, hogy függetlenségét hangsúlyozza. Székhelyét nem
Rómában, hanem Aachenben rendezte be. Korábbi címeit – frank és langobard király – is
megtartotta. Legnagyobb sikerét 812-ben érte el, ugyanis I. Mihály, a bizánci császár elismerte
császárságát. Ezért cserében Károly hangsúlyozta, hogy igényei csak a nyugati területekre
terjednek ki. Az új császárság katolikus germán és római népeket egyesített két méltóság
vezetése alatt. A világi hatalom a császáré volt, akit Defensor Ecclesiae-nek, az egyház
védelmezőjének tekintettek. A vallási vezetés a pápa kezében maradt, de később többször meg
kellett küzdenie ezért. 500 éven át az ő feladata volt a császárkoronázás. Károly hatalmának
csúcsára érkezett: ő lett az összes nyugati keresztény uralkodója. Ezáltal Károly nem a római,
hanem a keresztény császáreszmét valósította meg.
Gazdaság és társadalom Nagy Károly birodalmában
A 9-10. században zajlottak le azok a változások, melyek a középkor egészére nézve
meghatározóak voltak. A legfontosabb társadalmi változásnak a korábban sem egységes
szabadok további differenciálódását tekinthetjük. A hadseregreformok következtében sokan
elveszítették korábbi szabadságukat. A kiemelkedő vagyonos, a hadakozás költségeit fedezni
tudó réteg – elsősorban a volt kíséret – egyre több immunitást és privilégiumot szerzett. A
létrejövő hűbéri láncban is ők játszották a legfontosabb szerepet. E változások következtében
visszaszorult a korábban oly jellemző közös földhasználat. A földek jelentős része
magántulajdonba került, így a rajta élő szabadok függő helyzetbe jutottak. A 10. századra
kialakult az uradalmak rendszere. Az uradalom birtokosa a földesúr volt, a birtokon élő népek
különböző – jogállapotuktól függő – szolgálattal tartoztak neki. A birtok központjában
kezdetben az udvarház, később az úr lakótornya, esetleg vára állt.
A hűbériségből adódóan a legfőbb birtokos a király volt, jövedelmeinek túlnyomó része a
királyi birtokból származott. Éppen ezért nagy súlyt fektetett a jó gazdálkodásra. A korábbi
kétnyomásos helyett – a föld felét pihentették – uralkodóvá vált a háromnyomásos
gazdálkodás. A földnek csak harmadát pihentették – a trágyázás hiánya miatt ez létszükséglet
volt –, a többibe fele-fele arányban tavaszi és őszi vetésű gabonát ültettek. A nehézeke lehetővé
tette a kötött földek feltörését, ezért telepesek tömegei indultak a lakatlan vidékek felé. A
földesurak az érkező hospeseknek (vendégeknek) kedvezményeket biztosítottak. Azok
cserében feltörték az ugart, lecsapolták a mocsarakat, kiirtották az erdőket. Az alacsony
lélekszám és a gazdaság bizonyos fellendülése a korai középkor e szakaszában viszonylagos
jólétet biztosított a paraszti rétegnek. A telepesmozgalmak lezárulásával lassan megindult a
földesúri birtokon élők jogi egységesülése, a szolgáltatások azonos mértékűvé válása.
A király fokozatosan elveszítette a szabadok feletti bíráskodás jogát, s az átkerült a
földesúr kezébe. A hűbéri rendszerben ugyanis a senior nemcsak a földet adja vazallusának,
hanem a földhöz tartozó jogokat is. A hűbérbirtok fokozatosan elidegeníthetetlenné vált, tehát a
földesúr megszerezte a teljes immunitást, „más jogától való mentességet”. Ez azt jelentette,
hogy sem birtokával, sem személyével nem rendelkezhet senki, kivéve a hűbéri
kötelezettségeket.
A 11. századra a nem saját birtokon élők döntő része jogilag egységes, szabad költözési
joggal bíró jobbággyá változott. Kialakult az ideálisnak tekintett középkori társadalom: az
oratores, az egyházi személyek, a bellatores, a lovagok és a laboratores, a dolgozók egymásra
utalt hármassága.
A „Karoling-reneszánsz”
Róma bukása után Európa kulturális fejlődése nagymértékben elmaradt Bizánc és az arab
világ mögött. A 9. század fordulóján a Frank Birodalom hódításai lezárultak. A császárság
megteremtésével fokozódott az antik világ iránti érdeklődés, ami nem utolsósorban Nagy
Károly személyes ambícióinak következménye volt. Károly minden eszközzel szerette volna új
birodalma fényét növelni, és ez megkövetelte az antik örökség felújítását. Ebben igen nagy
segítséget nyújtott az Írországból és Angliából elinduló térítő mozgalom, emellett Róma és
Bizánc hagyományai. Nagy Károly székvárosában, Aachenben gyűjtötte össze kora legkiválóbb
tudósait és művészeit. Tisztában volt vele, hogy a kultúra terjesztéséhez nélkülözhetetlen az
írásbeliség. Ehhez azonban írni-olvasni tudókra van szükség, akiknek képzését meg kell oldani.
A császár elsőként oktatási reformokat léptetett életbe.
Az oktatás központjai a középkorban a kolostorok voltak, ezért Károly igyekezett
számukat gyarapítani, uralkodása alatt közel kétszázat alapított. A Yorkból érkezett tudós
szerzetes, Alkuin hatására a jelesebb iskolákban bevezették a hét szabad művészet – a septem
artes liberales – oktatását. Két fő csoportjuk létezett. Az első az „alsó fokozat”, a trivium volt,
melybe három tárgy tartozott: a grammatika (a latin nyelv szabályainak elsajátítása), a retorika
(a kifejezés művészete) és a dialektika (az érvelés és vitatkozás) tudománya. A „felső fokozat” a
quadrivium, az aritmetika (számtan), a geometria, az asztronómia (csillagászat) és a musica
tantárgyait foglalta magában.

A tanulást persze nem mindenki tartotta szívügyének. A kortársak feljegyezték, hogy az

uralkodónak gyakorta kellett haragos szóval serkentenie az udvari iskolában tanulókat. A jó
oktatáshoz sok és jó könyv kell. Nagy Károly ezért szorgalmazta a könyvmásolást, s a régi,
megromlott, olvashatatlanná vált kéziratok kijavítását. A Karoling scriptoriumokban –
íróiskolákban – új, jól olvasható, kis, kerek betűkből álló írást alakítottak ki, az ún. karoling
minusculát. A másolatokon kívül jelentős számú önálló alkotás is született, az állatmesétől a
politikai bölcseletig. E művek közül is kiemelkedik Einhard Vita Caroli (Károly élete) és a
langobard Paulus Diaconus Langobardok története című történeti munkája.
Az irodalom mellett jelentős eredményeket produkált a – bizánci mintákat követő –
építészet (aacheni palotakápolna) is. Aligha tévedünk azonban, ha azt állítjuk, hogy a
„Karoling-reneszánsz” legfontosabb eredménye az antikvitás kincseinek megőrzése volt. 1100
év távlatából is csodálat illeti az uralkodót, hogy temérdek államszervezési feladata mellett
akart és tudott időt szakítani a civilizáció fejlesztésére. Ez nemcsak rendkívüli teherbírásról,
hanem szokatlanul széles látókörről is tanúskodik.

Nagy károly utódai

Károly tudta, hogy halála után birodalmát fiai fel fogják osztani, s hogy ezt megelőzze,
maga rendelkezett a felosztás módjáról. Erre azonban az idősebb fiúk halála miatt nem került
sor. Így 814-ben a legfiatalabb, Lajos egyedül jutott a nagy császár hagyatékához. „Jámbor”
Lajos (814-840) nehezen birkózott meg az apjától rámaradt súlyos örökséggel. Úgy vélte, ha
idejekorán rendezi az utódlást, elejét veheti az esetleges későbbi trónharcoknak. Ezért
birodalmát már életében felosztotta három fia – Pippin, Lothar és Lajos – között.
„Jámbor” Lajosnak a második házasságából azonban újabb fia született, „Kopasz”
Károly. Hogy neki is juttasson valamit, megváltoztatta korábbi döntését, s Károlynak adta
Alemnanniát.

Az idősebb fiúk kisemmizve érezték magukat és ezért fellázadtak apjuk ellen. Hosszú
polgárháború kezdődött, mely után 843-ban „jámbor” Lajos még életben lévő fiai – Lothar,
Lajos és Károly – a verduni szerződésben újabb, most már véglegesnek tűnő felosztás mellett
döntöttek. Lothar, a császár az Északi-tengertől Itália közepéig húzódó keskeny területsávot
kapta, a „kuglipályát”. Ide tartoztak a „császárvárosok” – Aachen és Róma – is. „Német” Lajos
a keleti-frank területeket, „Kopasz” Károly pedig a nyugatiakat szerezte meg.

855-ben, Lothar halálával azonban minden megváltozott. A keleti és a nyugati területek

ura egyaránt megpróbálta befolyását kiterjeszteni Lothar örökségére. Sűrűn követték egymást
az újabb és újabb szerződések, melyek eredménye a keleti és a nyugati birodalom fokozatos
elkülönülése lett. A császári cím a keleti-frank uralkodók kezére jutott.
A 10. században új ellenségek jelentek meg a határoknál, északon és nyugaton a
vikingek, keleten a magyarok, délen, a Rhône völgyében pedig az arabok. A belső viszonyok
sem voltak valami fényesek. A 10. század elejétől mindkét királyságban általános anarchia lett
úrrá, ami ellen a kései Karolingok eredménytelenül vették fel a harcot. Így a barbár betörések
elleni védelem megszervezése a helyi előkelők – hercegek, őrgrófok és püspökök – feladata lett.
Ez az adott hatalmasságnak nagy terhet jelentett, az esetleges siker azonban jelentősen
növelhette későbbi befolyását. Az idegenek elleni védelem megszervezése juttatta vezető
szerephez nyugaton Párizst és környékét, keleten pedig a szász hercegségeket.
A nyugati-frank állam
987-ben a fiatalon elhunyt V. Lajos, nyugati-frank király halála után az ország előkelői
célszerűbbnek látták, ha nem az idegen Karolingok, hanem a helyi vezetők közül választanak
uralkodót. Így lett király a Capeting családból származó Hugó, a jelentős katonai erővel bíró
frank herceg. 987-ben Capet Hugó koronázásával megszületett a középkori Francia
Királyság. Igaz, a királyok hatalma kezdetben csak Párizs környékére – Île de France – terjedt
ki, de évszázadok szívós küzdelmével létrehozták az egységes, erős európai nagyhatalmat:
Franciaországot.
A keleti frank állam
Hasonló események játszódtak le a keleti-frank államban is. Bár e területek távol estek a
vikingek által „kedvelt” vidékektől, 900 és 955 között sokat szenvedtek a magyar
kalandozásoktól. Ezek Arnulf király halálával (899) kezdődtek, és az Augsburg melletti
ütközettel (955) végződtek. Az utolsó keleti-frank király, „Gyermek” Lajos (899-911) képtelen
volt a védelem megszervezésére, már csak azért is. mert viszálykodó hűbéresei gyakorta maguk
hívták be a magyarokat, hogy katonai erejüket egymás ellen felhasználják. Egyedül a szász
hercegek tudták a védelmet sikerrel megszervezni. Sikerükben fontos szerepet játszott az, hogy
a szász területeken jelentős számú szabad, katonának alkalmas paraszt élt.
919-ben a frankok és szászok „együttes akaratából” német királlyá választották I.
„Madarász” Henriket (919-936). Ezzel formálisan is megszűnt – a gyakorlatilag már rég nem
létező – Frank (Római) Császárság. Henrik dolga nem volt könnyű, mert a bajor hercegek
nehezen törődtek bele abba, hogy a birodalom hatalmi központja északra, a szász vidékre
került. Henrik és utódai azonban sikeres politikával elismertették uralmukat. A szász királyi
család vezető szerepét erősítette a magyarok elleni győzelem. 955-ben Henrik fia, I. Ottó (936-
973) az Augsburg melletti Lech-mezőn döntő győzelmet aratott a magyarok felett.
A Német-római Császárság
Ottó tudatosan készült egy új, a korábbi frankkal vetekedő birodalom megalapítására.
Példaképe Nagy Károly volt, de Lotharingia kivételével nem sikerült visszaszereznie a nyugati
területeket. Figyelme inkább a szlávok és Itália felé fordult. A nyugati szlávok földjének
meghódítása után az Elba-vidéken őrgrófságokat hozott létre, majd erőszakos térítésbe kezdett.
Kezdetben itáliai politikája is sikeresnek ígérkezett.
Lothar állama száz esztendő alatt számtalanszor gazdát cserélt, ami csak fokozta a
langobardok óta létező széttagoltságot. A helyzetet tovább súlyosbították a 10. századi magyar
támadások. Itália királya – a 10. századra ennyi maradt Lothar királyságából – a magyarokat
hívta segítségül politikai ellenfelei, köztük a pápaság ellen. Ezért 962-ben XII. János pápa a
német királyhoz fordult segítségért.
I. Ottó Itáliába vonult, legyőzte II. Berengárt, „Itália királyát”, majd megerősítette a
pápaságot Karoling adományaiban. Viszonzásképp a pápa német-római császárrá koronázta.
Új, keresztény császárság született, amely azonban csak részben hasonlított Károlyéra.
I. Ottó nem kívánta a teljes keresztény világot uralma alá vonni, „csupán” az uralkodók
közti elsőségét hangsúlyozta. Vezető szerepét a pápa támogatásával szerette volna biztosítani,
ezért igyekezett az egyház befolyását a maga oldalára állítani. Német püspökeinek, hogy
elnyerje hűségüket, hatalmas hűbérbirtokokat adományozott. Itáliában azonban csak úgy tudta
hatalmát biztosítani, hogy saját jelöltjeivel töltette be a pápai trónust. Ezek uralma azonban csak
addig tartott, míg a császár katonái Itáliában tartózkodtak. Épp ezért a mindenkori német-római
császárok fontos feladatuknak tartották a gyakori itáliai erődemonstrációt. A pápasággal való
kezdeti korrekt viszonyuk súlyos gyámkodássá vált, ami alól a pápák az első adandó
alkalommal igyekeztek megszabadulni.
I. Ottó sikerrel hajtotta végre a Római Birodalom megújítását – renovatio imperii
Romani –, ám ez a birodalom már csak nevében „római”, valójában a középkori Európa
vezető német hűbéri állama volt.

Anglia a 4-11. században

A római uralom
Anglia Európa történetébe először a római hódítással kapcsolódott be. Kr. e. 55-54-ben
Caesar legiói szálltak partra a szigeteken, ám egy rövid, de sikertelen expedíció után távozniuk
kellett. A szigetek kelta (brit) lakossága visszanyerte függetlenségét. A Kr. u. 1. század elején
hozta létre királyságát egy kelta törzsfő, Cunobelin, akiről később Shakespeare Cymbeline
figuráját mintázta. Cunobelin felvette a „britek királya” címet, s uralma alatt egyesítette Dél-
Angliát. Halála után azonban állama összeomlott, így Anglia könnyű zsákmányává vált a
Claudius által küldött római legióknak. A rómaiak az általuk elfoglalt területen megszervezték
Britannia provinciát, s megkezdődött az itt élő kelták romanizálódása. A hódítók által lakott
városok között kiemelkedő szerepet játszott London, York, Exeter és Chester. A rómaiaknak
azonban nem sikerült a pax Romanát Britannia minden területén megvalósítani. Az északra
szorult kelták állandó támadásokkal nyugtalanították a déli területeket, ezért Hadrianus császár
parancsára falat emeltek ellenük. „Hadrianus fala” még ma is látható Anglia és Skócia határán.
A 2. században Britanniában is megjelentek az első keresztények, s az új tanok
hamarosan elterjedtek a kelták és a rómaiak között. A 4. század végén pogány kelták, piktek és
skótok támadtak a romanizált területekre. 367-ben áttörték a megerősített határt, és
elözönlötték Britannia provinciát. Ez idő tájt érkeztek hajóikon a germán angolszászok is, akik
a mai Dánia környéki hazájukat hagyták ott, hogy új lakóhelyet keressenek. Norfolk és Kent
között a „Szász part”-on szálltak partra, s ők vetettek véget a római uralomnak. A rómaiak az 5.
század elején kiürítették provinciájukat, a magukra maradt keresztény kelták pedig
megkezdték a „barbárok” elleni harcukat. E küzdelem emlékét őrzi a félig legendás Arthur
király mondaköre.

A kelta kereszténység
Az 5. században az erősödő angolszász nyomás elől a kelta lakosság kénytelen volt
Wales, Skócia és Írország területére húzódni, más részük pedig a kontinensre, Bretagne-ba
költözött. A szigeten maradt keresztények elszakadtak a kontinenstől, s szerzetesi
közösségek által létrehozott, a püspöki hatalomtól független apátok vezetése alatt álló,
önállóan működő egyházakat alapítottak. Ezeket monasztikus egyházaknak nevezzük. A
keresztény közösségek főként Írországban, Cornwallban és Walesben tevékenykedtek.
A 6. századra az ír kolostorok maradtak Európa nyugati részén a római kultúra utolsó
szigetei. Szerzeteseik az antik tudomány és művészet klasszikus értékeinek
áthagyományozásában rendkívül fontos szerepet játszottak. Ekkor működött Írország későbbi
védőszentje, Szent Patrick és az ír térítés legnagyobb alakja, Szent Columba.
Szent Columba és követői a 6. század végén elhagyták a korban szokatlanul békésnek
számító kolostoraikat, hogy Skócia és a kontinens pogányait megtérítsék. Sikeres
munkásságukat számos kolostor alapítása jelzi. Columba a 6-7. század fordulóján 25 esztendőn
át tevékenykedett Galliában és Itáliában.
Ekkor alapította az itáliai Bobbió kolostorát, mely a kora középkori kódexmásolás
központjává vált. Egyik társa, Szent Gallus egészen Svájcig jutott, s itt létrehozta a később róla
elnevezett Sankt Gallen kolostorát, melynek könyvtára európai hírnévre emelkedett.

A bencés térítés
Miközben Columba Európában tevékenykedett, 597-ben Nagy Szent Gergely pápa
negyven bencés szerzetest küldött Augustinus vezetésével Angliába, hogy ott regulájukat
terjesszék. Augustinus megkeresztelte Kent angolszász királyát, s megszervezte a canterbury
érsekséget, melynek első érseke lett. A 7. század közepére Anglia kereszténnyé vált, a 664-ben
Whitby-ban tartott zsinaton az angol egyház elismerte Róma vezető szerepét, s elfogadta a
latin liturgiát.
A 8. század a missziós tevékenység újabb virágzását hozta. Szent Bonifác (754 †),
„Germánia apostola” sikeres térítő tevékenységet végzett a német területeken, melynek
betetőzéseként megalapította a nagy jelentőségű Fulda kolostorát. Évszázadokra ez lett a bencés
mozgalom német központja.
A 8. század elején alkotott Beda Venerabilis (735 †), aki megírta latin egyháztörténetét, és
megvetette az angolszász történetírás alapjait.

Az angolszász királyságok
A germánokat kezdetben maguk a romanizált kelták hívták Angliába, hogy segítsenek a
Hadrianus falát áttörő skótok, piktek és „barbár” kelták ellen. Ám a segédcsapatokból
nemsokára hódítók lettek, akiknek erejét folyamatosan növelték a Dániából és a Rajna-vidékről
érkező angolszászok. Az „angolszász” nem egységes etnikum, hanem angolok, szászok, jütök
és egyéb germán törzsek keveréke volt.
A hódítók Angliában hét királyságot hoztak létre, melyek közül a legjelentősebbek
Northumbria, Wessex és Mercia voltak. Az angolszászok a 7. században ismerkedtek meg a
kereszténységgel. Ethelbert kenti király Meroving hercegnőt vett feleségül, akit új hazájába
bencés térítők kísértek. A whitbyi zsinat után néhány évvel már minden angol királyság
keresztény volt. A 8. századra e királyságok jó kapcsolatokat építettek ki a Karoling állammal.
Közülük is kiemelkedett Mercia, melynek uralkodója, Offa felvette a „Rex Anglorum” – az
angolok királya – címet, s önmagát még Nagy Károllyal is egyenrangúnak tartotta. A két
uralkodó egyébként korrekt viszonya lehetővé tette a sziget és a kontinens gazdasági és
kulturális kapcsolatainak szorosabbá válását. Már úgy tűnt, hogy Anglia lassan megindul az
egységesülés útján, mikor váratlan ellenfél jelent meg a sziget partjainál: a vikingek.
A vikingek Angliában
A viking támadások 793-ban kezdődtek és Hódító Vilmos 1066. évi hadjáratával
fejeződtek be. A keleti parton partra szálló dánok Yorkban hozták létre királyságukat, s innen
vezették pusztító hadjárataikat. 869 és 875 között minden angol királyság behódolt, csupán
Wessex folytatta a küzdelmet. A tehetséges, fiatal wessexi király, Nagy Alfréd (871-899) sikerrel
készítette fel országát a várható csapásra. Felismerte, hogy rendszeres adók és „állandó”
hadsereg nélkül nincs reménye a győzelemre, hisz a dánokat csak ajándékokkal vagy katonai
csapásokkal lehetett eltéríteni. Ehhez azonban szervezett államra volt szükség, s Alfréd
megtette az ebbe az irányba vezető első lépéseket. Pénzt veretett, királyi csapatokat szerelt fel,
és megteremtette a közigazgatás egységeinek, a shire-eknek (grófság, megye) alapjait. A
dánokkal pedig igyekezett megegyezni, s a sikeres megegyezés eredményeként az idegenek
letelepedhettek Wessexben.
Alfréd utódai alatt a hódítók és az angolok összeolvadása jelentős mértékben felgyorsult.
Edgar (959-975) wessexi király sikerrel próbálta meg az angolszászok egyesítését. Ekkor vált
Anglia vezető erejévé a wessexi királyság. Ám Edgar örököseinek uralkodása idején a dán
támadások új lendületet vettek. Nagy Knut egyesített birodalmának erejével szemben az
angolszászok tehetetlennek bizonyultak: a dán király 1016-ban megszállta és birodalmához
csatolta Angliát. Halála (1035) után azonban fiainak nem sokáig sikerült uralmukat
fenntartaniuk. 1042-ben birodalmuk összeomlott, s az angolszász királynak sikerült hatalmát
visszaállítania. Angliának, Hitvalló Edward (1042-1066) alatt azonban belső meghasonlással
kellett szembenéznie. Edward anyja ugyanis normann volt, s maga is Normandiában nőtt fel.
Angliába visszatérvén normann papokat és tanácsadókat hozott magával. Udvarának
angolszász előkelői azonban nehezen viselték a normann befolyás erősödését. Az „angol” és a
„normann” párt között nemsokára összecsapásra került sor, melynek eredményeképp a
hatalom Edward sógorának, az angol párt vezetőjének, Haroldnak a kezébe került. Ám a trónra
igényt tartott Edward unokatestvére, Vilmos, normann herceg is, akit törvénytelen származása
miatt „Fattyú”-nak neveztek.
A várható összecsapásra mindkét fél készült, de Harold hátrányosabb helyzetbe került,
ugyanis 1066 őszén Yorkshire-ben váratlanul norvégok jelentek meg. Harold ellenük vonult, s
legyőzte őket. Az alkalmat azonban nem hagyta kihasználatlanul Vilmos, seregével 1066
októberében partra szállt. Az erőltetett menetben érkező angolszászokat 1066. október 14-én
Hastingsnél megsemmisítette. Harold és az angol előkelők színe-virága a csatatéren lelte
halálát. A hastingsi ütközettel új fejezet kezdődött Anglia történetében.

Államok alakulása Európa peremén

A vikingek
„...hajóorr hasítson örvényt,
védelmet adjon a pajzs,
kard pengéje csapást,
csókot a lány.”
(A Fenséges beszéde, Edda-dalok)

Skandinávia hegyes-völgyes vidékei a 8. században váltak Európa történetének talán

legfontosabb színterévé. Az itt élő germán népek – a svédek, a norvégok és a dánok – két
évszázadon át özönlötték el és tartották rettegésben a kontinens számos vidékét. A velük
kapcsolatba kerülő népek normannoknak, vikingeknek, varégeknek (varjágoknak) nevezték
őket. A „normann” a nordman (északi ember) kifejezésből ered, s leginkább Nyugat- és Dél-
Európában gyökeresedett meg. A név ma is megtalálható Normandia elnevezésében,
„varjágoknak” Európa keleti részén, a Baltikumban, Oroszországban, majd később Bizáncban
hívták őket. Legáltalánosabb elnevezésük azonban egyértelműen a varjággal rokonjelentésű
„viking”. A szó eredetileg talán a tengerek öblein lakó, hajózó-kereskedő-rabló embert jelentett,
tehát nem népet, hanem életmódot takart.

A „viking” elnevezést először Ádám, brémai érsek használta egy 11. századi történeti
munkájában, s innen terjedt el szinte egész Európában. A sok elnevezés egyértelmű bizonyítéka
annak, hogy ezek a népek a 8-11. századi történelem meghatározói voltak.

A norvégok eljutottak Skóciába, Írországba, Észak- és Dél-Franciaországba, hajósaik

felfedezték Izlandot, s régészeti bizonyítékok alapján elérték Amerikát. A svédek uralmuk alá
vonták a Balti-tenger medencéjét, majd Oroszország nagy folyóin leereszkedve egészen
Bizáncig jutottak, s kapcsolatba kerültek az arabokkal. A dánok fő terjeszkedési iránya Anglia
volt, de hajóik megjelentek a Földközi-tengeren is.

Ennek az utolsó nagy népvándorlási hullámnak a jelentősége nemcsak a pusztításában

keresendő. A vikingek olyan államokat alapítottak, melyek mintaként szolgáltak a Karoling-kori
anarchiából kilábalni képtelen Európa népei számára. A 10. században létrejött a normann
hercegség Normandiában és a Kijevi Rusz Oroszországban (Rusz: Oroszország), ezeket a 11.
században két újabb államalapítás követte: a szicíliai normann hercegség és az angliai
normann királyság. Az északiak folyamatos támadásai azonban lassanként egységbe
kovácsolták Európát, a létrejövő kereskedelmi utak rendszere eddig érintetlen térségeket
kapcsolt be a kontinens „vérkeringésébe” (pl. német lengyel síkság). Fejezetünk a vikingek
történetéről szól.

Európa a vikingek korában

A 8-9. századi Európa történetét négy fontosabb államalakulat befolyásolta. Az egyik a
Karolingok Dunáig nyúló birodalma, a másik a vele „korrekt” viszonyt fenntartó Bizánc, a
harmadik a Mediterraneum döntő részét uralma alatt tartó arab kalifátusok, a negyedik a Volga
és az Urál vidékén elterülő hatalmas, nomád türkök (törökök) által alkotott Kazár Birodalom.
Ez utóbbi szerepe rendkívül fontos, ugyanis átmenetileg meggátolta, hogy Ázsia népei a
„népek országútján” újra eláraszthassák Európát. A kontinensen végre nyugalom honolt, így
lehetővé vált a gazdasági és kulturális kapcsolatrendszerek kiépülése és a kereszténység
elterjedése. Mi sem jellemzőbb az új típusú kapcsolatok létezésére, mint Nagy Károly és Harún
ar-Rashid kalifa baráti viszonya.
A római birodalom bukása utáni válságot lassan kiheverő, gazdagodó Európát azonban
féltékenyen figyelték a kontinens peremterületein élő népek, s időről időre – bár kevés sikerrel –
megpróbálkoztak azzal, hogy gazdagságára rátegyék a kezüket. Nagy Károly birodalma
kezdetben még sikerrel állta az északi tengerek felől meginduló rohamokat, sőt erejéből
ellencsapásokra, hódításokra is futotta. A Károly-unokák osztozkodása folytán létrejött államok
azonban már képtelenek voltak a megújuló viking rohamokat kivédeni. A frank utódállamok
könnyű zsákmányaivá lettek a tenger felől érkező idegeneknek.
 A viking „kalandozások” kereskedelmi expedíciók, „földrajzi felfedezések”,
területszerző akciók és rablóhadjáratok egyaránt lehettek. Egy-egy hadjárat persze gyakorta
mutatja mindegyik jellegét. A szó szoros értelmében tehát nem népvándorlásról van szó.

Földrajzi környezet
Skandinávia földrajzi adottságaitól elválaszthatatlan a viking történelem alakulása. Dánia
sík területei jórészt lakatlanok voltak, neve is erre utal: Danmark – „dán határország”. Hogy a
gyakori frank támadásokat elhárítsák, a dánok már 800 körül földsánccal zárták el a déli
határaikat. A belső területekkel ellentétben a tengerpart, mely alkalmas kikötőket kínált,
sűrűbben lakott volt, hisz innen egyaránt lehetőség nyílt az Északi- és a Balti-tenger
ellenérzésére.
Svédország keleti irányban nyitott, ezért a svédek terjeszkedése a Baltikum felé
irányult. (A Skandináv-hegység ugyanis megnehezíti a nyugati irányú átjárást.) Az ország neve
a Sviár (királyság) szóból ered, ami talán arra utal, hogy a három skandináv állam közül
legkorábban vált királysággá.
Norvégia a legészakibb terület. Maga az országnév, Norge (angolul Norway) is „északi
utat” jelent, s talán a kereskedelem korai kibontakozására utal. Norvégia a legkedvezőbb
fekvésű, hisz a tengerekbe torkolló fjordok sosem fagynak be – az észak-atlanti áramlás miatt –,
így igen kedvező kikötőhelyeket kínálnak egész esztendőben. Igaz, az „ország” rendkívül
hosszan nyúlik el észak-déli irányban, s csak a szűk partmenti sáv lakható, ezért a területi
egység nagyon ritkán jött létre. A földrajzi adottságokból következően a norvég terjeszkedés
elsődleges iránya nyugati, s a norvégok figyelme főként az Atlanti-óceán ismeretlen vidékei felé
fordult.

A „viking történet”
E fejezetben nem „általában” viking történelemről lesz szó, hanem az egyes népek, –
dánok, norvégok és a svédek – történetéről.

A dánok
A dán támadások Jámbor Lajos (Nagy Károly fia) alatt kezdődtek. E rohámoktól
legtöbbet a Frank Birodalom északi határa, Friesland szenvedett. A 9. században a nagyobb
francia folyókon felfelé haladva Párizsig jutottak a dán hadak, s a nyugati frank királyok
adófizetésre kényszerültek. A legnagyobb offenzívára 878-ban került sor, s ez több mint 13
esztendeig tartott.
A Szajna torkolatában táborozó dánok nemcsak Frankföldet, hanem Angliát is
megtámadták. A több, egymással vetélkedő angolszász királyságra oszló szigetország képtelen
volt ellenállni mindaddig, míg Nagy Alfréd (871-901), Wessex uralkodója újonnan épített
hajóhada segítségével nem aratott látványos tengeri győzelmet. A 10. században a dánok
figyelme ismét a nyugati frank állam felé fordult. Rollo nevű norvég vezérük 911-ben a frank
királytól hűbérbe megkapta Normandiát, de cserében meg kellett akadályoznia a további
viking partraszállásokat. Rollo hercegi címet kapott, népét letelepítette, felvette a
kereszténységet, majd kialakította a hűbéri szervezetet. Az anarchikus Frank Birodalomban
„mintaállamnak” számított Rollo hercegsége. (Másfél évszázad múlva a normann herceg,
Vilmos, már elég erős lesz, hogy egész Angliát meghódítsa.)
Az egységes dán királyságot „Kékfogú” Harald hozta létre. I. Ottó német-római császár
nyomására megkeresztelkedett, ám a két állam közt a viszony ellenséges maradt. Harald fia,
„Villásszakállú” Sven sikeres harcokat vívott a németekkel, sőt erejéből még Anglia elleni
támadásokra is futotta. Az ő fia, Nagy Knut (1016-1035) alatt Dánia virágkorát élte. Az uralkodó
rövid időre ugyan, de mindhárom skandináv államot és Anglia jelentős részét is egyesítette.
Uralkodása azonban állandó küzdelemben telt a zsákmányt hiányoló, a kereszténységet és a
király kemény uralmát nehezen tűrő viking előkelőkkel. Velük szemben csak az egyházra és
vejére, II. Henrik német-római császárra támaszkodhatott. Nagy Knut halála után a dán portyák
újrakezdődtek, de a megerősödő Európa kiállta a próbát.

A norvégok
Mint már említettük, Norvégiában hosszú ideig nem jött létre egységes királyi hatalom.
Több „király” és törzsi vezetőkből lett jarl (kormányzó) „uralkodott”, s vezette a népét távoli
kalandokra. Az ország fekvésének megfelelően a fő célpontok az északi szigetek és Írország
voltak. Ez utóbbi elfoglalása csak részben sikerült, mert vetélytársként a dánok is jelentkeztek. A
9. század közepén a norvég hajósok a Pireneusi-félszigetig jutottak, kirabolták a gazdag Sevillát.
Nemsokára Itália partjainál jelentek meg, s Pisát – melyről azt hitték, Róma – dúlták fel.
„Széphajú” Harald király alatt norvégok érkeztek egy nagy északi szigetre, melyet
„Jégföldnek” – Izlandnak – neveztek el, bár éghajlata akkoriban jóval kedvezőbb volt. Egyikük
a délnyugati part gejzírei mellett telepedett le, s e helyet Reykjaviknak – füstölgő öböl – nevezte
el. Itt jött létre Észak-Európa első, népgyűlés kormányozta „keresztény köztársasága”. Az innen
induló expedíciók fedezték fel a 10. század elején Grönlandot. 982-ben az Izlandról száműzött
Vörös Erik letelepült „Zöldországban” (Grönland). Az ő fia, Leif fedezte fel Amerikát,
melynek az általa megismert területeit Vinlandnak, „Szőlőországnak” keresztelte el. A tartós
megtelepedés azonban – elsősorban az őslakosság ellenséges magatartása miatt – nem valósult
meg. Amerika őslakói ennek ellenére évszázadokon keresztül őrizték a „fehér, tengeren túlról
jött idegenek (istenek?)” legendáját.
Norvégia a térítő „Szent” Olaf (1016-1029) alatt szembekerült Nagy Knut Dániájával, és a
küzdelemben alulmaradt. Knut halála után a független norvégok folytatták támadásaikat
Anglia felé mindaddig, míg Harold, szász király 1066-ban le nem győzte őket. Anglia a
diadalnak csak három napig örülhetett. 1066. október 14-én „Fattyú” Vilmos, Normandia
hercege, lovasseregével elsöpörte Harold angolszász hadait.

A svédek
A 8-9. században az Uráltól nyugatra fekvő hatalmas területet két birodalom, a kazár és a
volgai bolgár uralta. Az északiak már korán kapcsolatot kerestek velük. Az itt élő népek
varjágoknak (varég) nevezték a Volgán és a Dnyeperen dél felé hajózó svédeket. A varjágok
a 9. században kijutottak a Fekete-tengerre, sőt elérték a Bagdadi Kalifátus határait is. A
mézzel, prémmel és szláv rabszolgával kereskedő svédek a Ladoga-tó partján letelepedve
inkább kereskedelemből, mintsem zsákmányoló hadjáratokból éltek. Ezeket, a már
korábban az anyaországot elhagyó, majd letelepedő svédeket nevezték ruszoknak.
A 11. században keletkezett Orosz (Rusz) Őskrónika elbeszéli, hogyan alapították meg a
ruszok fejedelemségüket az itt élő keleti szlávok fölött. A hagyomány szerint éppen az őslakók
hívták be őket, mert: „... Országunk gazdag, de nincs benne rend. Gyertek és uralkodjatok
közöttünk.” A rusz dinasztiát Rurik alapította meg, fővárosává Novgorodot (Újváros) tette. A
Volga mentén egyre-másra jöttek létre a rusz telepek. Ezek egyike, Kijev, amely később
rendkívüli jelentőségre emelkedett, ugyanis hercege felvette a kereszténységet, így
megkezdődhetett a keleti szlávok és ruszok összeolvadása. A rusz területek első egyesítése
Oleg (879-912) novgorodi fejedelem nevéhez fűződik. A 10. században Novgorod ura,
Szvjatoszlav (961-972) megsemmisítette a meggyengült kazár és volgai bolgár államot. Úgy
vélte, ereje elegendő Bizánc ostromára is, ám kudarcot vallott. Utóda, Nagy Vladimír
(Valdemar – fényes nap) (978-1015) elfoglalta a testvére által uralt Kijevet, és így létrehozta az
egységes „Kijevi Ruszt”. Feleségül vette II. „Bolgárölő” Bazileosz bizánci császár húgát, majd
látványos külsőségek közt megkeresztelkedett (989). Ezzel országa a bizánci kereszténység
második államává, s Kelet-Európa jelentős hatalmává lett.
Eközben Svédország tovább őrizte pogány hagyományait: svéd hajók adóztatták Angliát,
svéd kereskedők járták Kelet-Európát, még a bizánci testőrséget is varégok adták. Ám a varég
kalandozásoknak nemsokára leáldozott.

A viking állam és társadalom

A viking társadalom szervezete az ősi germánra emlékeztet. A szabad harcosok
közösségének élén a király állt, akit a törzsek előkelői választottak, gyakorta csak ideiglenesen.
Hatalma csak a 11. század végén vált örökletessé. Helyzetét mi sem jellemzi jobban, mint ez a
10. századi történet: Kalandozó vikingekhez frank követ érkezett, aki vezérükkel kívánt szólni.
„Mi a neve uratoknak?” – kérdezte. „Nincs urunk, mindnyájan egyenlőek vagyunk” – hangzott
a válasz. A király amúgy is korlátozott hatalmát jarlokkal (kormányzókkal) volt kénytelen
megosztani. Ezek többnyire saját kísérettel rendelkező, önálló hadjáratokat vezető nagyurak
voltak. A társadalom döntő többségét hadakozó szabad parasztok tették ki. A korban szokatlan
kivételként, teljes jogúnak számítottak a nők is. Voltak jogtalanok is, a többnyire szláv
rabszolgák. (Az angol nyelv még mindig őrzi ennek emlékét, hisz rabszolgát jelentő szavuk a
slave – szláv.)
A társadalmat érintő kérdésekben a népgyűlés szava döntött. Ilyen volt például a
kalandozások irányának meghatározása. Legfontosabb feladata azonban az ítélkezés volt. Nem
írott törvények, hanem „szokásjog” alapján történt az ítélethozatal. Legsúlyosabb büntetésnek a
kiközösítés számított. (Vörös Erik!) A közösségből kizárt személy mást nemigen tehetett, mint
hogy hajóra szállt.

A vikingek életmódja
A viking életmódról rengeteg írott és íratlan forrás maradt fenn. A régészek táborokat,
földvárakat, hajókat, fegyvereket, ékszereket találtak Európa szinte minden tengerhez közeli
táján. A frank, német és orosz krónikák mellett bizánci és arab utazók gyarapították értékes
leírásokkal ismereteinket a korról. Szép számban maradtak fenn emlékek az ún.
„rúnaköveken”. Ezek sajátságos rovásírással díszített hatalmas emlékkönyvek. A korról talán a
sagák adják a legtöbb ismeretet. A sagák epikus hősköltemények, melyeknek legtöbbje
Izlandról származó 10-11. századi alkotás. Összefoglaló néven Edda-énekeknek nevezik őket.

A megélhetés forrásai
A viking életmód tagadhatatlanul érdekes, hisz kalandra épül. A telet otthonaikban vagy
a kirablandó területekhez közeli támaszpontokon (ilyenek voltak a Szajna, a Loire és a Themze
torkolatában) katonai táborokban töltötték, hisz a viharos tenger megnehezítette a hajózást.
Nyáron aztán elérkezett a „betakarítás” ideje: vagy kirabolták az ellenállni alig-alig képes
területeket, vagy a megkímélés fejében adót vetettek ki rájuk. Anglia pl. 1018-ban 80 ezer
fontnyi összeget fizetett Nagy Knutnak. Az is megtörtént, hogy a jól fizető európai uralkodók
zsoldjába állva akár saját honfitársaik ellen is hadrafoghatóak voltak. Ilyesféle szerződést kötött
911-ben Rollo és „Együgyű” Károly nyugati-frank király is.
Természetesen kevésbé harcias tevékenységet is végeztek, elsődlegesen a földművelést.

Hajózás és hadművészet
A vikingekről köztudott, hogy művészei voltak a hajózásnak. Nem kell nagy bátorság
annak kimondásához, hogy a hajózás ugyanolyan életforma volt, mint a harc. A hajó a viking
technika csúcsteljesítménye. Általában 20-25 m hosszú, 5 m széles, 1,5-2 m mély alkotmány volt,
sekély merülése miatt rendkívül könnyedén manőverezett. Általában tölgyfából építették, csak
a kormánylapát és néha az árboc készült fenyőből. A hajó orra spirálvonalban emelkedett, a
palánkot rolószerűen illesztették a tőkére úgy, hogy mindegyik ráfeküdjön az előzőre. A réseket
szurokba áztatott kóccal tömítették. A palánk tetejére egymást részben takaró pajzsokat
erősítettek. A hajókat 16 pár evezővel látták el, ám az evezősök számára nem építettek padokat,
talán hogy több hasznos teher számára maradjon hely. Fontos szerepet játszott még a nagy,
négyszögletes vitorla, bár a mozgatás döntő része az evezősökre hárult. A hajótest közepén állt
az egyetlen fedett helyiség, a raktár, ahol alkalmasint tüzet is lehetett gyújtani. (A múlt század
végén egy ilyen hajóval minden különösebb erőfeszítés nélkül sikerült az Atlanti-óceánon való
átkelés!) Egy felszerelt hajó 20-30 főt tudott szállítani, s több ezer kilométeres utat is jól bírt.
Egyedül nagyon ritkán indultak útnak, többnyire néhány hajóból álló flottákba
tömörültek, ám fontosabb hadjáratokra 2-300 hajónyi hadat is bevetettek. A háromszáz hajóból
álló „nagy hadsereg” évekig nyugtalanította a frank partokat a 9. század végén.
A hajózással szorosan összefüggött a viking hadművészet is, mely jórészt a meglepetésen
alapult. A tenger vagy folyóparti város előtt váratlanul megjelent egy viking flotta, s a partra
szálló, rendkívül fegyelmezetten harcoló vikingek kifosztották az alig ocsúdó lakosságot.
Gyakorta alkalmaztak különböző hadicseleket. 860 körül az itáliai Luna városa előtt viking had
jelent meg. Vezérük holtnak tettette magát. A harcosok pedig arra kérték a város püspökét,
hogy a székesegyházban celebráljon neki gyászmisét. A ravatalon fekvő vezért harcosainak
nagy és fényes csoportja kísérte. A gyászmise közepén a „halott” váratlanul felugrott a
ravatalról, csatabárdjával agyonütötte a püspököt, szerteözönlő harcosai pedig elfoglalták a
várost.
Néha pusztán váltságdíjat – „a dánok adóját” – szedtek, aztán továbbálltak. Hosszas
ostrommal csak ritkán próbálkoztak, de tudunk olyan esetről, mikor jó ideig „körülülték” a
megtámadott erősséget (pl. a 9. század végén Párizst).
Bár a fegyverkészítésnek nem jutottak olyan magas fokára, mint az arabok, mégis egész
Európa rettegte fegyvereiket. Ez elsősorban a kard és a – máshol már divatjamúlt – csatabárd
volt. Emellett rendelkeztek dárdával, íjjal és nyíllal is. Minden harcosnak jutott bőr- vagy
fémvértezet, pajzs és sisak.
Az ütközetet általában nyílzápor – „mely elsötétítette az eget” – nyitotta meg, ezután
elhajították dárdáikat, majd a kézitusa következett. A vezéreket jól képzett, fanatikusan küzdő
katonák vették körül. A magukat amúgy szabadnak valló harcosok a háborúban vakon
engedelmeskedtek parancsnokaiknak. Nemcsak hajón, hanem szárazföldön is jól harcoltak,
emellett kiváló lovasnak is bizonyultak. Mint láttuk, a hastingsi ütközetet éppen Vilmos
lovasrohama döntötte el.
Viking szokások és hiedelmek
Ha a beszámolóknak hihetünk, életük mértékletes volt. Központi szerepet játszott a
család, mely megvédte, de korlátozta is tagjait. Legnagyobb értéknek a dicsőséget tartották. Ibn
Fadlan arab utazó feljegyzett egy rusz hagyományt, mely szerint az apa újszülött fia elé egy
kardot dobott, e szavak kíséretében: „Nem hagyok vagyont rád, csak annyid lesz, amennyit
ezzel a karddal meg tudsz szerezni!”
A vendégbarátság törvénynek számított, nemcsak a barátot, hanem bármely idegent illett
szívesen látni, s korlátlan ideig tartóztatni. A viking férfi fő erényének mindazonáltal a
körültekintés és a bölcsesség számított.
„Napnyugtával a napot,
holtával az asszonyt,
suhantával a kardodat ...”
– tartotta a viking bölcsesség. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindennapjaikból
száműzték volna a vidámságot. Hamar észrevették társaik vagy királyaik furcsaságait, amit
ragadványnevek sokasága bizonyít: Kékfogú, Szőrösnadrágú, Keménykezű, Vérescsatabárdú
stb.
A sok háborúskodás hamar megtanította őket tisztelni az egészséget. Különösen a
sebészethez értettek, de az asszonyok gyógyhatású növények garmadáját is gyűjtötték.
Többnyire nem sokat adtak a tisztálkodásra, bár a vendéget illett vízzel és törülközővel fogadni.
A „jól ápolt” araboknak ez fel is tűnt, s nem rejtették véka alá véleményüket. „A ruszok Isten
legmocskosabb teremtményei. Nem mosakodnak akkor sem, amikor természetes
szükségleteiket elvégezték, és nem mosnak kezet étkezés után sem. Olyanok, akár az elbitangolt
szamár...” – írja az élesszemű, bár néha kissé cinikus Ibn Fadlan.
Táplálkozásuk rendkívül változatos volt: sok húst, gabonakását, mézet, tejet, sajtot,
szárított és nyers gyümölcsöt, bort és sört fogyasztottak. Kedvencük az ínyencek módjára
elkészített húsleves volt, de szűk esztendőkben bizony asztalra került a hínár, fakéreg és zúzmó
is.
A viking hiedelemvilág főként a temetkezés köré csoportosult. Halotti kultuszról, az
elhunytak emlékének megőrzéséről sok forrás szól, főleg rúnakövek és „hajós-temetkezések”
maradtak ránk. Az elhunyt előkelőkkel gyakorta temették együtt hajóikat, lovaikat, néhány
rabszolgájukat és kedves tárgyaikat.

A viking „vallás”
A viking vallási képzetek jelentős része rokonságot mutat a Tacitus által leírt régi germán
vallással. A viking kort kezdetben (7-10. század) a pogány politeizmus, később a kereszténység
jellemezte, melyet ír és német térítők révén ismerhettek meg.
A régi viking vallás középpontjában az istenek lakhelye, az Ásgard állt. Itt található a
legfőbb isten, Odin palotája, a Walhalla, ahová az elhunyt harcosok lelkei kerülnek. Az Ásgard
az égben áll, a Föld korong alakú, a világtenger veszi körül. A földkorong alatt kezdődik a
halottak országa, a Hel (angolul hell – pokol).
A számtalan viking istenség közül kiemelkedik Odin, Thór és Tyr istenhármassága.
Mindhármuk összetett jellem. Odin a háború, a halott harcosok, de másrészt a költészet istene
is. Fél szemmel azért ábrázolják, mert a bölcsességért feláldozta egyik szemét. Az elesett
harcosokat nőnemű felhőszellemek, a walkürök viszik Odin seregébe. E seregre fontos szerep
vár majd a ragnarök küzdelmeiben.
 Thór kezében kalapácsot tartó, kecskék által vont kordén ülő, vörös szakállú, szimpatikus
figura. A mennydörgés és földművelés istene ő, a viking paraszt legfőbb védelmezője, a
termékenység őre. Hirtelen haragú, de békülékeny isten. A vikingek jobban kedvelték, mint
Odint. Tyr nehezen meghatározható alak, többnyire hadistenként tisztelték.
E három isten fontossága mutatja, hogy a hét három napját nekik szentelték: kedd – Tyr
napja (Tuesday), szerda – Odin napja (Wednesday), a csütörtök pedig – Thor napja (Thursday).
A germán nyelvek máig őrzik ennek emlékét, mint az itt látható angol is.
E három istenen kívül még számtalan istenség, szellem, lélekkel bíró állat – farkas,
medve, róka – teszi változatossá az emberfeletti lények világát.
Az északi népek isteneiknek oltárokat, templomokat emeltek. Az egyik ilyenről érdekes
beszámolót készített Brémai Ádám érsek. A svédországi Uppsalában álló épületben több isten is
helyet kapott, akiknek többnyire állatáldozatokat mutattak be. Jeles alkalmakkor azonban –
ilyen volt a 9 évente tartott nagy termékenységünnep – nem volt ritka az emberáldozat sem. A
kultuszokban jelentős szerepet játszott a szexualitás, különösképp az ezt jelképező Frey isten
tisztelete.
A viking kereszténység korszaka a 9. században kezdődött, de az új vallás csak kétszáz év
múlva vált általánossá. A dánok „Kékfogú” Harald alatt tértek meg, de csak a türelmetlen Nagy
Knut alatt terjedt el a kereszténység egész Dániában. A norvég térítést „Szent” Olaf végezte a
11. század elején. Svédországban sokáig küzdött egymással a régi és az új vallás, ám a 12.
század elejére a kereszténység diadalmaskodott. Ekkorra azonban már véget ért Skandinávia
„nagy korszaka”.

A szláv államok létrejötte

A 9. században a keresztény Európa fogalma Nagy Károly birodalmának utódállamait
jelentette. Az Elbától és a Duna vonalától keletre fekvő területek nem tartoztak „Európához”. Itt
skandináv, balti és szláv népek laktak, és a 10. századtól szinte beékelődött közéjük a
magyarság.

Ezek a népek törzsi szervezetben éltek, tehát nem feudális állam fogta össze őket. Az
északiakról a vikingeknél esett szó, itt most a szláv népek fejlődését nézzük meg részletesebben.

A szláv őshaza valahol a Kárpátok és a Don közt terült el, a keleti népcsoportok
nyomására azonban a 4. századtól kezdve nagy hullámokban jelentek meg Európa keleti részén,
és egészen az Elbáig nyomultak előre.
Rendkívül sok szláv nép létezett, a történelem azonban elsősorban azok nevét tartotta
fenn, akik képesek voltak a törzsi szervezetből állammá szerveződni. Ezért „tűntek el” az Elba-
vidéki és balti szlávok (obodritok, pomeránok, liuticsok). A szlávok 3 nagy néptörzsre
különültek el a 6-7. század folyamán. A keleti szlávok (oroszok, bjeloruszok, ukránok), a
nyugati szlávok (csehek, morvák, lengyelek) és a déli szlávok (bolgárok, horvátok, szerbek és
szlovének) adták a 3 csoportot. A szláv népek többsége a 8-10. századig terjedő időszak alatt
állammá szerveződött.

„Az átalakulás, ahhoz képest, hogy mennyire különböző népeket érintett, meglepően
hasonlóan ment végbe. A pogány törzsfők egyike magához ragadta országában a
kezdeményezést, lehetséges vetélytársait félretolta, olykor családjukkal együtt kiirtatta, majd
külföldről térítő papokat hívott be, akik megteremtették az új hit szervezeti kereteit... A mű
befejezéséhez rendszerint két nemzedékre volt szükség. A régi rend rombolását, mondhatni a
piszkos munkát elvégezte az első, a másodikra már jobbára hálásabb feladat, az országépítés
hárult” – írja Engel Pál az északi és keleti térség államalapításairól. A szerveződésben
természetesen szerepet játszott a kereszténység is. Mind Bizánc, mind Róma a saját hitét
szerette volna terjeszteni, ezért igen aktívan részt vállalt az államalapításokban.
Nézzük meg ezután az egyes szláv népek fejlődését (természetesen csak a
legjelentősebbekről lesz szó részletesebben).

A déli szlávok

A bolgárok
Az állam kialakulása (800-ig)
A bolgár állam elsőként jött létre a szláv államalapítások sorában. A mai bolgárok két nép
keveredéséből alakultak ki. Az egyiket azok a szláv népcsoportok jelentették, akik a 7.
századtól folyamatosan harcban álltak Bizánccal a Balkán-félsziget megszerzéséért. Őket egyes
történészek bolgár szlávoknak nevezik. A másik részük egy török eredetű népcsoport, mely a 7.
század közepén jelent meg a Duna torkolatvidékén és kezdte el támadni a „bolgárokat”. Őket
bolgár-törököknek nevezik a történészek. Az állam kialakulása a 7. század végén történt, s a
folyamatról a források hiánya miatt szinte semmit sem tudunk. A tények egyedül azt mutatják,
hogy az állam nevét a bolgár-törökök adták, de ők maguk beleolvadtak a helyi szláv
lakosságba.

A 8. század a bolgár törzsi viszálykodás időszaka, amibe mindig beleszólt a fenyegető

déli szomszéd, Bizánc is. A század végére sikerült felszámolni a belső problémákat és kiverni a
bizánciakat a területről.
Az első Bolgár Birodalomi (800-1018)
Krum kán uralkodása (803-814) alatt az állam kiterjesztette határait a Duna-Tisza közére
és a Tiszántúl területére is. Az erdélyi részek megszerzésével a birodalom szomszédos lett a
frankokkal és a morvákkal. A 9. század első felében a bizánciak elleni sikeres háborúkban a
birodalom határai délnyugati irányban is kitolódtak, és elérték az Adriai-tengert. Krum kán az
országára törő bizánci sereget megsemmisítette, Nikephorosz császárt megölte, majd
koponyájából ivókupát csináltatott.
Borisz fejedelem uralkodása (852-889) idején megtörtént a kereszténység felvétele. 865-
ben a fejedelem megkeresztelkedett, majd megkezdte a bizánci vallás erőszakos terjesztését.
Borisz önálló egyháztartományt szeretett volna létrehozni, mert félt Bizánc politikai
terjeszkedésétől. Ez nem sikerülhetett teljesen, hiszen a papság nagy része Bizáncból jött. A
fejedelem öregkorára kolostorba vonult, s utána előbb idősebb, majd fiatalabb fia következett a
trónon.

Ez utóbbi, Simeon uralkodása (893-927) jelentette az első Bolgár Birodalom

történetének csúcspontját. Nagy Simeon folyamatos sikereket ért el a Bizánci Birodalommal
szemben. Először adó fizetésére kötelezte, majd egymás után elfoglalta balkáni területeit.
Felvette a cár (császár) címet, és bár fő célja a bizánci trón elfoglalása volt, a várost sohasem
sikerült bevennie. A hódítások zsákmánya lehetővé tette egy új főváros (Preszlav) kiépítését is.
Ezt ezután Cargradnak – Császárvárosnak nevezték. Az uralkodó a kultúrát is támogatta, az
irodalomtörténészek uralkodását az óbolgár irodalom aranykorának tartják.
 A virágzás ellenére a hosszú háborúk egészen aláásták a birodalom erejét. A 10. század
közepén terjedt el a bogumilok szektája, akik az őskereszténységhez szerettek volna
visszatérni. Tagadták az egyházat, ráadásul szerintük a jobbágyság ellenkezik a Szentírás
tanaival. Bár az állam üldözte ezeket a tanokat, a nézetek a Balkán egyéb részeire is eljutottak. A
belső gondokat kihasználva a megerősödött Bizánci Birodalom megkezdte az északi
terjeszkedést. Először Szvjatoszláv kijevi fejedelem segítségével támadott (967), majd 972-ben
egyedül elfoglalta a bolgár állam keleti területeit. A maradék Nyugat-Bulgáriának ugyan
sikerült az újraegyesítés, de a végső küzdelemben alulmaradt. A harcok 1001-ben kezdődtek és
szinte megszakítás nélkül folytak két évtizeden keresztül. 1018-ban gyakorlatilag egész Bulgária
– csaknem 200 évre – bizánci fennhatóság alá került. Ezzel véget ért az első Bolgár Birodalom
időszaka.

A horvátok
Míg a bolgároknak Bizánc ellen, addig a horvátoknak az avarokkal, a bajor hercegekkel, a
langobardokkal, majd a frankokkal kellett harcolniuk függetlenségükért. A 9. század elejétől
sorozatosak voltak a felkelések, majd a század közepén egyesültek a horvát törzsek. A bolgárok
után másodikként szerveződtek állammá és Tomiszláv (910-928) nevű fejedelmük 925-ben
felvette a király címet. A horvátok, mivel a déli szlávság nyugati csoportját jelentették, a római
kereszténységet vették fel, szintén 925-ben.

A szerbek
A szerb törzsek egyesítése lassabban ment, mint a másik két délszláv csoporté. Ennek
belső okai a terület természetes széttagoltságában (hegyláncokkal szabdalt) kereshetők, a
külsők pedig a túl erős szomszédokban. Bizánccal, az avarokkal, a frankokkal és Bulgáriával
szemben kellett a szerb érdekeket érvényesíteni. A 10. század közepén sikerült az egyesítés és a
függetlenség kivívása (Caslav fejedelemsége), de 960-ban szétesett az első „szerb állam”. A 11.
század elején – a Bolgár Birodalom bukása után – a szerb területek Bizánc fennhatósága alá
kerültek.

A nyugati szlávok

A morvák
A szláv törzsek egyesülését a külső veszély tette szükségessé. Az avarok 568-ban
elfoglalták Pannoniát és támadásokat intéztek a szomszédos területek ellen is. Ennek
megakadályozására jött létre az első nyugati szláv törzsszövetség 623-ban. A küzdelem élére
egy Samo nevű frank kereskedő állt, kinek vezetésével előbb az avarokat, majd a frankokat is
legyőzték. Samo halála után (658) azonban az „állam” szétesett. Bár voltak ezután is
államalapítási kísérletek, igazán csak a Nagymorva Birodalomnak sikerült egyesítenie a
területet.
A Nagymorva Birodalom (830-906)
A birodalom első fejedelme Mojmír volt (830-846), kinek uralma alá tartoztak a Közép-
Duna, valamint az Elba és az Odera felső folyásánál fekvő területek. Az egyesítést a frankok
viszonylagos gyengesége tette lehetővé. A verduni szerződés után a keleti frankok Német Lajos
vezetésével 846-ban megtámadták a birodalmat, és Mojmír helyett unokaöccsét, Rasztiszlavot
ültették a trónra. Rasztiszlav uralkodása alatt (846-870) megpróbált függetlenedni a frankoktól,
s ennek érdekében 863-ban a bizánci császártól kért hittérítőket. A görög származású
Konstantin (Cirill) és Metód tevékenysége minden szempontból előnyös volt. Az ország
bekapcsolódott a bizánci kultúrkörbe, megteremtődött a bizáncihoz hasonló egyházszervezet. A
térítők szláv nyelvre fordították az evangéliumot és ugyanakkor ők vetették meg az ószláv
nyelvű írásbeliség alapjait. Ez utóbbi érdekében Cirill létrehozott egy új ábécét, az ún. glagolita
írást. A bizánci „terjeszkedés” azonban nem volt hosszú életű, mert az új uralkodó, I.
Szvatopluk (870-894) a nyugati egyházra és annak papjaira támaszkodott.

A Nagymorva Birodalom már jóval szilárdabb állam volt, mint a korábbi kísérletek. II.
Szvatopluk halála után azonban felszínre törtek a belső ellenségeskedések, mert bizonyos
területek elszakadtak. A morva állam bukását végül a magyarok támadása okozta 906-ban.

A csehek
Csehország történetéről írott forrás 845-ben tudósít először, mikor is Regensburgban 14
cseh törzsfő felvette a kereszténységet. A 9. században a cseh törzsek a Nagymorva
Birodalomhoz tartoztak, de egyre egységesebb területet jelentettek, Prága központtal. A
birodalom felbomlása után megkezdődött Csehország önálló állammá szerveződése.

Első uralkodója Szent Vencel fejedelem volt, aki 929-es mártírhalála után Csehország
későbbi védőszentjévé vált. Az államszervezet és egyházszervezet azonban csak a Premysl-
dinasztia idején alakult ki. I. Boleszláv (935-967) és II. Boleszláv (967-999) megerősítették a
központi hatalmat és befejezték a területek egyesítését. 972-ben megalakították a prágai
püspökséget, mely azonban a mainzi érsekségnek volt alárendelve. A német befolyás és az,
hogy a cseh uralkodók a német császárokhoz fordultak segítségért a magyarok ellen, azt
eredményezte, hogy 1041-ben Csehország beolvadt a Német-római Birodalomba.

A lengyelek
A lengyel törzsi fejedelemségek már a 8. század végére létrejöttek. A fejedelemségek
központok köré tömörültek, majd a 9. század közepén már csupán két területről beszélhetünk.
Kis-Lengyelország a wislánok, Nagy-Lengyelország pedig a polánok fejedelemsége volt. Mivel
az előbbit a Nagymorva Birodalom meghódította (877), az utóbbi vált a születő lengyel állam
alapjává.

A terület végleges egyesítését a Piast-dinasztia hajtotta végre, melynek első ismert

fejedelme I. Mieszko (960-992) volt. A lengyel állam, mely az Odera és a Visztula völgyében
alakult ki, kb. 250 000 négyzetkilométer kiterjedésű volt. Mieszko uralma idején az
államszervezet szinte teljesen kiépült. Megkezdődött a keresztény térítés is, a királyné révén
cseh papok jöttek az országba. 966-ban Mieszko és kísérete is felvette a római kereszténységet,
és ez – hasonlóan Csehországhoz – itt is a német befolyás erősödését eredményezte. 990-ben
Szilézia területével növelte a lengyel államot.

Fia, Vitéz Boleszláv (992-1025) befejezte a lengyel földek egyesítését, Lengyelországhoz

csatolta Krakkót és vidékét, mely előzőleg a cseh fejedelemséghez tartozott. Nagy feladatot
jelentett a lengyel-német viszony rendezése, melyre Gniezóban került sor (1000-ben). III. Ottó
beleegyezett az önálló lengyel egyház felállításába is, melynek központja a gniezói érsekség
lett. Ezzel tulajdonképpen formálisan elismerte Lengyelország függetlenségét. Vitéz Boleszláv
király terjeszkedő külpolitikát folytatott. Majdnem két évtizeden keresztül folytatott változó
sikerű háborút a németekkel, 1003-ban egész Csehországot elfoglalta, de egy év múlva ki kellett
ürítenie Prágát. Beleavatkozott a kijevi trónviszályokba is, s ennek eredménye Galícia egy
részének megszerzése lett. 1025-ben királlyá koronáztatta magát, mégpedig a császár előzetes
beleegyezése nélkül. Halála után Lengyelország hanyatlásnak indult.

Bizánc

Az első ötszáz év története (476-960)

A Nyugatrómai Birodalom bukása után Bizánc legfontosabb kérdése az volt, sikerül-e
túlélnie a népvándorlás hullámait. A birodalom sikerrel hárította el a vízi-, majd az osztrogót
támadást, így közvetlen veszélyt csupán Afrika vandál megszállása jelentett. A belpolitikai
stabilitás jórészt a szaporodó vallási-egyházi problémák sikeres megoldásán múlott. A 4.
századtól a kereszténység keleti központja a magát Rómával egyenrangúnak tekintő Bizánc
lett, melynek a kereszténység megszilárdulásával lehetősége nyílt arra, hogy fellépjen a
különböző eretnekségekkel szemben. Ezzel jó néhány terület elveszett ugyan, de erősítette is a
megmaradottak vallási egységét.

Iustinianus (527-565) császár volt az első, aki már elég erősnek érezhette birodalmát arra,
hogy megpróbálkozzon a régi Róma helyreállításával. A támadásba lendülő bizánci hadak
megsemmisítették a vandál államot (533), visszafoglalták Itália döntő részét a keleti gótoktól
(534-554), majd megszerezték Hispania déli területeit. Az óriási áldozatokkal járó küzdelem
után a Földközi-tenger újra „Mare Nostrum” (a mi tengerünk) lett. Iustinianus halála után
azonban a kimerült birodalom rettenetes megrázkódtatáson ment keresztül. Itáliára
langobardok törtek (568), akiket Bizánc képtelen volt onnan kiszorítani. Bár a Szaszanida
Perzsiát súlyos harcok után sikerült legyőzni, Omar kalifa hadai a jarmuki ütközetben (636)
megsemmisítő vereséget mértek Hérakleiosz császár seregére. Szíria, Mezopotámia és
Egyiptom elveszett, s 674-ben Bizánc falai alatt megjelent az első arab flotta. A bizánci tengeri
hegemónia véget ért.

A 7. század végén a Balkánt avar és szláv népcsoportok özönlötték el, s ez utóbbiak ott
véglegesen meg is telepedtek. Az új hódítók „elszlávosították” a görög kultúrát, mely így – a
gazdag peremterületek elvesztésével – a centrumba szorult vissza. Ezzel közvetve erősödött
Bizánc görög jellege olyannyira, hogy a 8. század elejére a hivatalos nyelv is a görög lett. A 717.
évi arab flottatámadás visszaverésével a birodalmat fenyegető közvetlen veszély elmúlt, sőt a
görög hadak fokozatosan offenzívába mentek át. Ennek sikere után a birodalom területének
egy részét katonai körzetekre, themákra, az új hódításokat pedig helytartóságokra,
exarchátusokra osztották. Bizánc a 6. század hódításai után hosszú időre védelemre
rendezkedett be.
A 8. század a történelemben párját ritkító vallási küzdelemmel telt. III. Leó császár 730-
ban betiltotta a szentképek (ikonok) tiszteletét, s ezzel megkezdődött a „képrombolás”. 787-
ben ugyan lényegében lezárult a képrombolási küzdelem legdrámaibb szakasza, de az
elvesztegetett majd egy évszázad súlyos következményekkel járt. A római egyházfő a
viszályoktól sújtott Bizánc helyett az erős frank állam felé fordult, s Nagy Károlyt császárrá
koronázta (800).
 Megszületett a második keresztény „világbirodalom”, melyet I. Mihály császár 812-ben
el is ismert. Ezek után a bizánci és a római egyház rohamosan távolodott egymástól. A
szentképek tiszteletét helyreállították, s a császárnak be kellett ismernie vereségét. Ráadásul
Kis-Ázsiában évekig tartó, nagyarányú lázadás bontakozott ki, melyet csak véres küzdelemben
sikerült leverni. A Balkánon ekkoriban jött létre a Bolgár Birodalom, mely két évszázadon
keresztül halálos veszélyt jelentett Bizánc számára. A válságból való kilábalás első jeleit az
egyház mutatta fel.

863-ban a szláv morvák uralkodója térítőket kért, hogy népének elvigyék a

kereszténységet. III. Mihály császár (842-867) felismerte a páratlan lehetőséget: Bizánc a frank
területekig terjesztheti befolyását! Térítői – a Szalonikiben született testvérpár –, Konstantin
(Cirill) és Metód megalkották a „cirill” ábécét, s létrehozták a szláv nyelvű egyházi irodalmat.
Bár a morva térítés nem járt tartós eredménnyel, bizánci papok tucatjai indultak a két „Szláv
apostol” nyomában a Balkán és Kelet-Európa felé. 865-ben a bolgárok ura, Borisz kán is
megkeresztelkedett, s új egyházát a konstantinápolyi pátriárka alá rendelte.

A 9. század végén a makedóniai katonákból lett császároknak sikerült úrrá lenniük a

hadügy nehézségein. Ezt azzal érték el, hogy a birtokos szabadokat földjük fejében katonai
szolgálatra fogták. VI. „Bölcs” Leó (886-912) új törvénykönyvet, „Baszilikák”-at alkotott,
megerősítette a hadsereget, majd katonáit sikeres hódító hadjáratokra küldte. A nagy tudású
császár híres „kézikönyve”, a Taktika a kora középkor alapvető hadtudományi munkájává vált.
E műben a szerző a nomád népek harcmodorát tárgyalva megemlékezik a magyarokról is.
A bizánci hadak eredményesen harcoltak a cári (császári) címet felvevő Nagy Simeon
bolgár uralkodó ellen. A bolgároknak siker nélkül kellett az ostromlott Konstantinápoly falai
alól távozniuk. Ugyanígy jártak a több alkalommal próbálkozó ruszok is. A Makedon-dinasztia
hatalmának zenitjére érkezett. Leó fia, VII. (Porphürogennétosz – bíborban született)
Konsztantinosz (912-959) alatt rövid békekorszak következett. A császár A birodalom
kormányzásáról című munkájában kifejtett módon, békével és ravasz diplomáciával őrizte
Bizánc tekintélyét.

Az ezredforduló
Konsztantinosz utódai birodalmuk kormányzásában a katonai megoldásokat
részesítették előnyben. Johannesz Tzimiszkész (969-976) kétfrontos háborút vívott a
bolgárokkal és Szíriában az arabokkal, s mindkettőt eredményesen fejezte be. Vereséget mért
(972) a rusz Szvjatoszlav hadaira, ezzel az oroszok kiszorultak a Balkánról. Johannesz jó
kapcsolatokat alakított ki a feltörekvő német-római császársággal. II. Ottó felesége bizánci
császári családból származott, de más európai uralkodók is versengtek a bizánci hercegnőkért.
A birodalom utolsó fénykorát II. (Bolgárölő) Bazileiosz (976-1025) alatt élte.
A császár szövetséget kötött a Kijevi Rusz fejedelmével, Nagy Vlagyimirral (Valdemar),
később megtámadta a magára maradt bolgár államot. 1014-ben a bolgár sereg megsemmisítő
vereséget szenvedett. A fogságba esett 14 ezer bolgár foglyot a császár parancsára
megvakították. Mikor Sámuel cár megpillantotta a hosszú sorokban menetelő vakokat, láttukra
szörnyethalt. A 11. századi Bizánc ismét nagyhatalommá vált, határai a Szávától
Örményországig terjedtek.
A kor legnagyobb diplomáciai sikerének Vlagyimir kijevi uralkodó 989. évi
megkeresztelkedése számított. Bazileiosz nővérét adta a Rusz urához, Vlagyimir pedig
elismerte a konstantinápolyi pátriárka egyházfői hatalmát.
Bizánci állam és társadalom
A bizánci társadalom legfőbb jellegzetessége a rendkívüli etnikai tagoltság volt, amelyet a
4. századtól tartó folyamatos népmozgások eredményeztek. Különféle népcsoportok telepedtek
le a birodalomban, s jutottak gyakran vezető pozíciókba. A 6-7. században a császárok
tömegesen telepítettek szlávokat a Balkánra, s tették őket sztratiótákká, birtok fejében
fegyveres szolgálatot vállaló „parasztkatonákká”. A birodalom katonai jellegét erősítette a –
már említett – thema-rendszer is. A themák élén álló sztratégoszok katonai és polgári
hatalommal egyaránt rendelkeztek.
A karrier lehetősége elvileg bárki előtt, aki jól beszélte a görögöt és hűséges volt a
császárhoz, a bazileioszhoz, nyitva állt a hadseregben vagy a hivatalokban.
A 8-9. század legfontosabb társadalmi változása a korábbi „szabad” rétegek jobbágysorba
kényszerítése és a feudális nemesség megjelenése volt. A számtalan keleti jegyet hordozó
bizánci társadalom azonban jóval lassabban feudalizálódott, mint nyugati kortársai. A
fokozatosan erősödő bizánci nemesség már nem volt feltétlenül hűséges császárához, sőt,
támogatását időről időre ajándékokkal kellett megszerezni.

A császár
A császár a birodalom ötszáz esztendőn át változatlan tekintélyű polgára volt. A 11.
század végéig a szerencsés egyszerű ember számára is nyitva állt az út a császári trónus
megszerzéséhez. A bizánci császár származásától függetlenül isteni személynek, vallási és világi
vezetőnek számított. A cezaropapizmus a vallási és világi hatalom egyesítése, a császárok
legfőbb uralkodói tevékenysége volt évszázadok során át. Hatalmuk azonban gyakorta csak
látszólagosan volt korlátlan. A bazileusznak – a 8. századtól újra így nevezték – számolnia
kellett a lázadó tábornokokkal, az udvari intrikákkal, családi perpatvarokkal és a diplomáciai
bonyodalmakkal. Nagyon sok múlott tehát a személyiségen, s a gyenge császár számíthatott rá,
hogy csak rövid ideig viselheti a bíbort. Palotája labirintusába zárva, az egyszerű polgár
számára megközelíthetetlenül töltötte bonyolult, perzsa szertartásrenddel szabályozott
mindennapjait.

A bizánci bazileuszok történetei néha a „mélyről jött” emberek „karriertörténetei”. Ezek

közül egyet, talán a leghíresebbet mutatjuk be, Iustinianusét.

Iustinianus (527-565)
Illíriai parasztcsaládból származó tehetséges katona volt, aki látványos karriert futott be a
hadseregben, s lényegében puccsal szerezte meg a trónt. Felesége, Theodóra (548 †)
Konstantinápoly ismert cirkuszi művésznője, s egyes források szerint talán még ismertebb
prostituáltja rendkívül tehetséges, energikus politikussá vált. Iustinianus hatalomra kerülése
után a birodalom minden erőforrását egyetlen cél szolgálatába állította: a római nagyság
visszaszerzésébe. Ennek érdekében semmitől sem riadt vissza. A kortársak a változásoknak
csak hátrányait, a régi világ megrendülését érzékelték. „Örökös virrasztása, fáradozása és
törődése egyetlen célt szolgált: hogy szüntelenül, napról napra súlyosabb szerencsétlenséget
hozzon alattvalóira” – írta Prokópiosz, a kortárs, a Iustinianust utáló történetíró (Titkos
történet).

Uralkodásának kezdetén óriási méretű városi lázadás tört ki ellene. Az események a

konstantinápolyi hippodromoszban – cirkuszban – kezdődtek. Két szurkolótábor, a „kékek” és
a „zöldek” robbantották ki a jelszaváról „Nika-lázadásnak” keresztelt („Nika!” – győzz!)
zavargást 532-ben. A császári katonaság tömegmészárlást rendezett a hippodromoszban,
melynek eredménye közel 30 ezer halott volt. Miután a belső rendet helyreállította. a császár a
nyugati területek felé fordult. Hogy hátát biztosítsa, 532-ben békét kötött a keleti határokat
fenyegető Szaszanidákkal. Ezután megindultak a Iustinianus kedvenc hadvezére, Belizariusz
által vezetett bizánci hadak. 533-ban lerohanták a legveszélyesebbnek tartott barbár államot, a
Vandál Királyságot.
A következő években megszállták a Földközi-tenger keleti medencéjének szigeteit. Innen
indultak a fő célpont, Itália felé. A gótokkal vívott, 17 évig tartó, rendkívül súlyos háború végleg
lerombolta a római világot. A fővezér, Belizariusz, majd az újonnan kinevezett Narzész hadai
legyőzték a keleti gótokat. Iustinianus a kései nyugati császárok fővárosát, Ravennát tette az
újonnan megszervezett exarchátus székhelyévé. A császár ritkán jelent meg a városban,
ahonnan exarcha, császári helytartó kormányozta a visszahódított területeket.
A bizánciaknak a pápához való viszonya felemás volt: elfogadták egyházfői szerepét,
ugyanakkor igyekeztek korlátozni vallási és világi hatalmát. Belizariusz, a legeredményesebb
hadvezér még azt is megtehette, hogy pápákat nevezett ki. A háborúk utolsó felvonásaként a
bizánci hadak 552-ben megvetették a lábukat Hispaniában, s ezzel lényegében megszerezték az
ellenőrzést a Földközi tenger felett.

Iustinianus már a hadjáratok alatt megkezdte a birodalom újjászervezését.

Törvénykönyvet – Codex Iustinianus -alkottatott, mely a római jog leghíresebb, mai napig
ható summája. A császár szigorúan szabályozta az erkölcsöket, s megpróbált rendet teremteni a
hivatalok zűrzavarában. Látványos építkezéseket kezdett, melyek Bizánc erejét voltak hivatva
szimbolizálni. Ennek legékesebb bizonyítéka a konstantinápolyi Hagia Sophia, a „Szent
Bölcsesség” temploma és a ravennai San Vitale bazilika.
Bár Iustinianus halála után avar, szláv és langobard támadások érték a birodalmat, műve
mégis maradandó volt. Hódításai mulandónak bizonyultak, de reformjai megalapozták a
birodalom jövőjét. Ez azonban már nem a régi Római Birodalom volt, hanem egy görög jellegű,
erős keresztény államalakulat, amelyet fővárosáról egyre gyakrabban neveztek Bizáncnak.

A „második Róma”
A városon minden császár igyekezett keze nyomát rajta hagyni. A legnagyobb építkezők
természetesen Constantinus, majd II. Theodosius, végül Iustinianus voltak. Az alapító
fórumot, palotát, hippodromoszt, utakat épített, ennek ellenére nem igazán kedvelte új
fővárosát. Szívesebben lakott a falakon kívül egy, a római szokásoknak megfelelő palotában. II.
Theodosius volt az első, aki a városba költözött. Ő is építtetett fórumot, de emlékét
maradandóvá az általa emeltetett hatalmas városfalak tették. Kettős falrendszer volt ez, amely a
szárazföld felől védte a várost. 20 méter széles, 6 méter mély vizesárokból, 4 méteres külső és 12
méter magas, 4 méter széles belső falakból állt. Ezer esztendeig nem akadt hódító, aki átjutott
volna rajtuk. A Márvány-tenger felől is védművek és világítótornyok álltak, hogy váratlan
tengeri csapás esetén idejében mozgósíthassák a kikötőben várakozó császári hajóhadat. 717-
ben a legjobbkor érkezett meg az utolsó pillanatban riasztott flotta, hogy kénből, olajból és
salétromból álló, pokolian égő „görögtüzével” elűzze az utoljára támadó arab hajóhadat. A
riasztórendszerhez hasonlóan fontos szerepet kapott a város alatt húzódó hatalmas
ciszternarendszer, melynek feladata a minden körülmények közötti ivóvízellátás biztosítása
volt. A „bevehetetlen” város a 8. századtól a birodalom biztonságát és megingathatatlanságát
jelképezte.
 Bár Constantinus óta tömegesen áramlott a vidéki lakosság a fővárosba, a theodosiusi
falakat sosem sikerült kinőni. A város nyugati része hosszú története folyamán mindig is ritkán
lakott volt. A kortársak feljegyzései szerint szántók és kertek terültek el itt. Annál zsúfoltabb
volt a Márvány-tenger környéke. A gazdagok magas palotái közti sikátorokban bizánci
szegények ezrei zsúfolódtak össze, így Konstantinápoly egyszerre lett a fények és árnyak
nagyvárosa. A nyugati fal közepén nyíló kaputól 6 km hosszú főút vezetett a város
központjában lévő négyszögletes főtérig, az Auguszteonig. Ennek egyik oldalán a szenátus
Curiája, a másik kettőn pedig a Szent Palota és a hippodromosz emelkedett. A tér körül
üzletekkel teli árkádsorok húzódtak. Az Egyiptomból elhurcolt obeliszktől a klasszikus görög
szobrokig itt gyűjtötték össze a birodalom szinte minden kincsét. Ám minden csoda eltörpült az
532 és 537 közt Iustinianus által emeltetett hatalmas Hagia Sophia mellett.

A bizánci művészet
Iustinianus alatt Bizáncban és Ravennában tucatnyi templomot építettek vagy újítottak
fel. Ezek avatják a 6. század elejét Bizánc „aranykorává”. Rendkívül magas színvonalra jutott az
építészet és a mozaikkészítés, a szobrászat viszont némiképp háttérbe szorult. Ennek elsődleges
oka az, hogy az ortodoxia felfogása szerint a szobor „bálvány”. A művészet fejlődését csak a
képrombolás szakította meg, azután magához tért, s a 11. században újabb virágkorát, a
„második aranykort” élte. Ennek ellenére alkotói önállóságról csak ritkán beszélhetünk, mert a
művészet minden ágát vallási dogmák szabályozták. Az ideális alkotásnak a Constantinus által
létrehozott „keresztény birodalom” eszméit kellett tükröznie. Hogy ez pontosan mit jelent, azt
már a nicaeai zsinaton hozott határozatok kinyilvánították: „A festők dolga az, hogy
megvalósítsák azt, amit az egyházatyák megszabnak és elrendelnek...” A merev kötöttségek
tették jellegzetessé és egyszersmind lassan változóvá az ábrázolás módját, de éppen ez
biztosította csodálatos egységét is. A felfogás állandó maradt, a kifejezőerő és technika viszont
az évszázadok során fokozatosan módosult.

Az egyház
Rómában a pápát nem korlátozta világi hatalom, Bizáncban viszont az egyház és az állam
rendkívül szorosan fonódott össze. A nicaeai zsinat óta a császár vallási ügyekben is
illetékesnek érezte magát, így a vallási és a világi hatalom összeolvadásával az állam is vallási
jelleget öltött.
Elméletben a legfőbb egyházi méltóságok a patriarchák, az atyák voltak. A 7. században
az arabok elfoglalták a jeruzsálemi, az antiochiai és az alexandriai patriarchátust, s így
Konstantinápoly patriarchája lett a keleti egyház elsőszámú vezetője. A birodalom hitéletét
nem egyedül, hanem a Hagia Sophia papságával együtt irányította. A császárságot
metropoliákra, egyháztartományokra osztották, melyek élén az érsekek álltak. Alájuk tartoztak
a székhelyüket a jelentősebb városokban tartó püspökök. A nagy létszámú egyszerű papság
életmódjában közel állt a hívőkhöz, a templomi szertartások alkalmával azonban a liturgia
(vallási szertartásrend) szabályainak megfelelő misztikus távolságba került. Különösen igaz ez a
liturgia központjában álló Nagyhét – a Húsvét előtti utolsó hét – idejére.
A bizánci hagyomány felfogásában az egyház és a világi állam hasonló jellegű. Az egyház
nem más, mint az ortodox igazhívők közössége. Fölötte Krisztus, a Pantokrator (Mindenható),
király módjára uralkodik. Királyi udvarát apostolok és szentek alkotják, akik fölött korlátlan a
hatalma.
 Állam és egyház kölcsönös egymásra hatása és a merev dogmatika miatt a bizánci
egyház ellenállt minden reformkísérletnek, és változatlanul érte meg a 17. századot. Igaz, nem
Bizáncban, hanem a cári Oroszországban.

A bizánci egyház sajátosságai

A hosszú évszázadok nem hagyták érintetlenül a Róma és Bizánc vezette egyházat:
közöttük számos, igen jelentős különbség alakult ki.
Legelőször a szertartások nyelve és rendje változott. Nyugaton megszűnt a görög, keleten
pedig a latin nyelv használata. Megváltoztak a külsőségek is. Bizánc papjai hosszú szakállt
viseltek, nősülhettek, nyugaton viszont tiltották ezt (cölibátus). Bizánc templomaiban a papok
és a hívők elkülönültek: ikonosztáz – ikonokkal díszített fal – húzódik a szentély és a hajó közt.
Ez a Krisztus sírját eltorlaszoló követ és Salamon templomának kapuját jelképezi. A szentélyben
zajlik a hívő számára többnyire láthatatlan szertartás jelentős része. A bizánci liturgia bonyolult,
sok misztikus elemet tartalmazó látványossággá vált, másrészt viszont megőrizte a hívő
elmélyülését segítő szerepét is.
Róma és Bizánc elkülönülésének legfőbb oka egy teológiai probléma volt. A latin egyház
szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, a görög szerint viszont egyedül az Atyától.
Ebben a kérdésben évszázadok alatt sem közeledtek az álláspontok.
Jelentős szerepet játszott a távolodásban a képrombolási küzdelem is. III. Leó császár
730-ban váratlanul betiltotta a szentképek (ikonok) tiszteletét. E döntés hátterében is
dogmatikai probléma húzódott, jelesül az a kérdés, hogy Krisztus és a szentek ábrázolásai
közvetíthetik-e az isteni kegyelmet vagy sem. (Korábban már volt szó arról, hogy a bizánci
felfogás szerint a szobrok bálványnak számítottak. A képrombolás tulajdonképpen ennek a
nézetnek a kiterjesztése volt a szentképekre – az ikonokra.) Mint láttuk, a császárok politikai
célokra használták fel a küzdelmet: megpróbálták teljesen uralmuk alá vonni az egyházat.
A római egyház azonban makacsul kitartott a képtisztelet mellett, tovább mélyítve kelet
és nyugat között a szakadékot. Bár egy 787-ben tartott zsinat megállapította, hogy az isteni
szférát közvetíthetik a képek, ez a két egyház megromlott viszonyán vajmi kevéssé javított. A
végleges szakításra 1054-ben került sor, amikor IX. Leó pápa és Kerulariosz patriarcha
kölcsönösen kiátkozta egymást. Az egyesítés a későbbiekben újra meg újra felvetődött (pl.
1274-ben és 1439-ben), ennek ellenére soha nem történt meg. Bizánc eleste után a patriarcha
címét Moszkva szerezte meg. A mai napig is itt található az ortodox egyház központja, a
„harmadik Róma”.

A szerzetesség
A szerzetesség a késő ókor legnagyobb hatású vallási mozgalma volt. Kezdetben, a 4.
században a társadalomból való menekülést jelentette, melyre a példát Szent Antal szolgáltatta.
Ő Egyiptom sivatagába vonult ki, hogy ott remeteéletet éljen. Az elmélkedő remeték rohamosan
gyarapodó csoportjából Szent Bazileiosz (Vazul) szervezett közösséget, s ő adta az első regulát
is. A bazilita szerzetesség gyorsan elterjedt még a nyugati területeken is. Szent Vazul követői a
magyarországi Tihanyi-félszigeten is létrehozták közösségüket.
A 8. századra a keleti területeken felépültek az első kolostorok, ahol az elmélkedés
mellett kódexmásolással, oktatással és jótékonykodással foglalkoztak a szerzetesek apátjuk
vezetésével. Az Athosz-hegyen (Szent-Hegység) majd kéttucatnyi kolostorban tevékenykedtek.
Hasonlóan jelentős számú kolostor található a Meteorákban is. A képrombolásig a császárok sok
adománnyal támogatták a szerzetesi közösségeket. A 9. századtól, amint a képrombolási vihar
elült, az uralkodók adakozókedve ismét megnövekedett.
A görög világban szerzetes bárki lehetett, aki a világi hívságokról lemondott. „Isten
emberei” között megkülönböztetett szerep jutott a nyugaton ismeretlen „oszlopszentek”-nek
(pl. Szent Simeon), akik egy-egy oszlopra települve az aszkézisben próbálták megtalálni a lelki
békét. Gyakorta tömegek zarándokoltak hozzájuk, hogy esetleges csodatételeikben
részesüljenek. Az egyik leghíresebb „oszlopszent” Antiochiai Szent Jeromos volt, aki olyan
népszerűségre tett szert, hogy a gyógyulni és jövőt látni vágyók egész serege kereste fel.
A kolostori mozgalom jelentősége szinte felmérhetetlen, hisz a bizánci civilizáció szinte
minden eredményét e kolostorok őrizték. Őrizték, de a nyugatiakkal ellentétben nem
terjesztették, s a török hódítás után e közösségek mintegy a görög kultúra szigeteiként
maradtak meg a 19. századig.

Az iszlám

Az iszlám világ bölcsője: Arábia

Az iszlám a korai középkorban létrejött legjelentősebb vallási, politikai, társadalmi
mozgalom. Arábiában született, s innen indult világhódító útjára. A világ legnagyobb (2,7
millió négyzetkilométer) félszigete az európai ember számára a végtelen, forró sivatagok
tikkasztó, embert próbáló világa. A félszigetnek csak kb. 1 %-a művelhető, a tengerpartok egy
része és a szórványos oázisok. Előbbiek a monszun, utóbbiak a természetes vagy mesterséges
források miatt. A térség legfontosabb termesztett növénye a datolya, melynek legalább száz
fajtáját ismerték, legjellemzőbb állata pedig a szélsőséges éghajlatot jól tűrő teve (dromedár). A
félsziget legfontosabb útvonala, a „tömjénút”, szinte kizárólag e haszonállat segítségével
járható. A terület lakosságának legnagyobb része a kereskedelemből élt.
Arábia középső részén tevés-nomád beduin lakosság élt, és él ma is. Törzseik élén
választott sejkek állottak, akik csak egy-egy kereskedelmi vagy hadi vállalkozásra egyesítették
népeiket. Fejlettebb városi élet csupán a félsziget termékeny peremén, a legfontosabb
kereskedelmi utak mellett – a Vörös-tenger partján és Ománban – bontakozott ki. A rómaiak
Felix (Boldog) Arábiának nevezték ezeket az általuk jól ismert területeket. Itt élt az arab
lakosság, mely a 7. században szülőföldjét bekapcsolta a világ történelmébe. Arábia északi
határain ekkoriban vívta élethalálharcát az újjáéledő Bizánc és a Szaszanida Perzsia. Észak-
Afrikát, Egyiptomot, Szíriát és Kis-Ázsiát Bizánc, Mezopotámiát pedig Perzsia ellenőrizte. Ám a
két birodalmat valósággal elsöpörte a 7. század elején kibontakozó iszlám.

Az arabok
Kik azok az arabok? Mohamed próféta végtelenül egyszerűen határozta meg: „Arab az,
aki arabul beszél”. Arábia sémi lakosságát először egy Kr. e. 854 körül keletkezett asszír
forrásban nevezik arabunak (arab). A különböző etnikumú, de közös nyelvű lakosságot e névvel
illették a görögök és a rómaiak is. A közös nyelv ellenére sem alakult ki a politikai egység,
még a 6. században is több „királyság” osztotta meg az arabokat. A városokat általában egy-
egy erősebb arab törzs tartotta kezében, ellenőrizve a környék kereskedelmét. (E városok döntő
többségét nem az arabok alapították.) Történetünk ezek egyikének, a Kurais törzsnek
„fővárosába”, Mekkába vezet, ugyanis e törzs tagjaként született Mohamed, aki tanításaival fél
évszázad alatt Hispaniától Indiáig átformálta a lakott világot.
Mohamed (570 K.-632)
A próféta Mekkában született, abban a városban, ahol a félsziget legszentebb fétisét, a
Kába kövét – egy meteoritot – őriztek, ezért a zarándokok kedvelt célpontjának számított. A
korán árvaságra jutott Mohamed iskoláztatásával senki sem törődött, így írni-olvasni soha nem
tanult meg. Ennek ellenére a gyermek társai közül hamar kitűnt éles eszével, őszinteségével és
békés természetével. Az ifjú kezdetben tevehajcsárként dolgozott, így módja nyílt arra, hogy
utazásai során megismerkedjen a környező, fejlettebb népekkel. Főként a perzsa, a zsidó és a
keresztény kultúrával és vallással találkozott, s szerzett ezekről számos tapasztalatot. Később
egy mekkai özvegyasszonynál lett kereskedősegéd, majd nemsokára az asszony férje. Így egy
csapásra módos kereskedő lett.
Mohamed az átlagemberek életét élte mindaddig, míg negyvenéves korában látomásai
nem támadtak. Hogy elmélkedjék, egy barlangba vonult vissza, s itt bekövetkezett a
legfontosabb látomás. Gábriel arkangyal jelent meg előtte, és értésére adta, hogy Isten
prófétájának szemelte ki. Az olvasni nem tudó Mohamednek itt jelent meg először „Isten
könyvé”-nek, a Koránnak első fejezete. A sugallat hatására a próféta Mekkába ment, s
megkezdte tanításainak hirdetését. Az az új típusú, törzsi alapon nyugvó vallási közösség – az
umma –, amit Mohamed kialakítani szándékozott, nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Ez
ugyanis a hívők olyan lelki közösségén alapult volna, amelyben nincs helye a
megkülönböztetésnek, így a vagyoninak sem. „Jaj minden gúnyolódónak, rágalmazónak. A
vagyont gyűjtőknek és a sokasítóknak” – írja a Korán (104. szúra).

A prófétának az előkelők ellenállása miatt el kellett hagynia városát. A helybéliek

meghívására 622-ben Jathribba költözött. Ezt az eseményt, a „hidzsrát” választották később az
iszlám időszámítás kezdetének. Jathribot pedig a próféta halála után Medina an-nabinak, a
„Próféta városának” nevezték el.
A Mohamed által megszervezett medinaiak évekig tartó váltakozó sikerű harcokat vívtak
a mekkaiakkal, míg 630-ban a próféta vértes lovassága, a „sötét sereg” ostrom alá vette Mekkát.
A várost azonban nem fegyverrel vették be. Mohamed megegyezett a mekkai előkelőkkel, s
ennek értelmében megkímélte a meghódoló lakosságot. Ígéretet tett arra, hogy az Ábrahám
ajándékának tekintett Kába kövének kultuszát fenntartja. A „fekete kő” kocka alakú (kaba –
kocka) szentélyét kiemelt kultuszközponttá tette, s elrendelte, hogy az imák iránya ez
legyen.
Monoteista vallásának központjába is helyi istenséget helyezett, Ilt, akit később Allahnak
neveztek. A vallásalapító Mekka elfoglalása után két esztendővel hunyt el. Azon túl, hogy a
perzsa és bizánci uralkodókhoz követet küldött, hogy vegyék fel az iszlámot, örökségének
továbbviteléről, a távolabbi célokról nem végrendelkezett. Ennek néhány év múlva igen súlyos
következményei lettek.

Az iszlám
A szó arab, engedelmességet, odaadást, Isten akaratában való megnyugvást jelent.
Mindazok, akik elfogadják a tanítást, mozlimok, hívők, a többiek káfirok, hitetlenek. Az iszlám
legfontosabb könyve a Korán, a „Szent Könyv”, amit Isten szavának tekintenek. A 114
szúrából (fejezet) álló művet Oszmán kalifa alatt állították össze a 7. században.

Az iszlám legfontosabb hittételei a következők:

 1. Nincsenek istenségek, kivéve Őt, az Élőt, az Önmagában létezőt.
Ő a magasztos, a hatalmas Isten. „Lá iláhá illá lláhu”. (255. szúra)
2. Az igazhívőnek hinnie kell Isten angyalainak létezésében.
3. Isten kinyilatkoztatásait próféták által hozta az emberek tudomására.
Ilyen volt Ábrahám vagy Jézus is, az utolsó próféta azonban nem más, mint
Mohamed.
4. Minden prófétát tisztelni kell, hisz lényegében ugyanazt a vallást hozták el,
Mohamed azonban, mint utolsó próféta, kiemelkedően fontos.
5. A mozlimoknak hinniük kell a halál utáni életben, s abban, hogy Allah a halál
után ítélni fog jók és gonoszak fölött.

A próféta a hittételeken kívül kinyilvánította az istentisztelet és az ima öt módját is. A

hívő számára előírta a napi ötszöri imát, s az ehhez kapcsolódó rituális tisztálkodást. A
kötelező istentisztelet napjává a pénteket tette. A holdév – a mozlim időszámítás alapja – 9.
hónapján napkeltétől napnyugtáig tilos az étkezés. Ez a Ramadan havi böjt, az egyik
legfontosabb iszlám ünnepi időszak.
A harmadik kötelesség a kötelező alamizsna, a zakát megfizetése, mely a szegény hívők
támogatására szolgál. Alapvető jelentőségű, de csak azok számára, akik a költségeit fizetni
tudják, a Mekkába történő zarándoklás, a hádzs is. Láthattuk, hogy Kába tiszteletét nemcsak
meghagyta, hanem tovább is erősítette a próféta.
Az utolsó kötelezettség az iszlám általános védelmezése, a dzsihád. „Harcoljatok azok
ellen, akik nem hisznek Allahban...” (9. szúra) A szó – ennek ellenére – nem fegyveres harcot
jelent, hanem „Isten útján teendő erőfeszítést”. A közhiedelemmel ellentétben tehát a dzsihád
nem szent háború, valamely más nép megtámadása. Ezt a Korán is elutasítja, hisz „Allah nem
szereti az elsőként támadókat”. Persze később az iszlámtól nem lett idegen a hit erőszakos
terjesztése sem.

Az iszlám terjeszkedésének első szakasza – az Omajjádok (630-750)

Mohamed halála nem állította meg az iszlám terjeszkedését, mely a korábbi, római
hódításokkal ellentétben inkább szárazföldi, mint tengeri úton történt. A kalifák – a próféta
utódai – legfőbb feladatuknak a hit védelmezését és terjesztését tekintették. Omar kalifa (634-
644) alatt az iszlám harcosai meghódították Palesztinát, Egyiptomot és Szíriát. 636-ban
Hérakleiosz bizánci császár döntő vereséget szenvedett tőlük, egy esztendő múltán pedig
Ktésziphont, a perzsák fényes, Tigris-parti fővárosát vették be az arab hadak. A nehézkes,
többnyire zsoldosokból álló bizánci és szaszanida seregek képtelenek voltak a gyors, lelkesen
harcoló arab csapatoknak ellenállni. Jelentősen segítette a hódítókat, hogy Szíria és
Mezopotámia lakosságának elege volt már a bizánci és perzsa adóztatásból, a hivatalnokok
zaklatásaiból s a vallási türelmetlenségből. Főleg bizánci területeken fogadták gyakorta
örömmel a „hódítókat”, így például Omar katonái harc nélkül szállhatták meg a belsőleg
meghasonlott Alexandriát (642).
Az araboknak Arábiát kivéve nem volt érdekük, hogy a meghódítottak felvegyék
vallásukat. A meghódolást általában fejváltságfizetés (haradzs) követte, cserében a lakosság
megtarthatta vallását, de egyéb ügyeiben is függetlenséget élvezett. A mozlimok nem fizettek
haradzsot. Az arabok a városokon belül vagy kívül katonai táborokban telepedtek le. A
zsákmányból vagy adókból éltek, melyek egyötöd része a próféta családját illette. Mivel a
meghódított területek jóval fejlettebbek voltak Arábiánál, a létrejövő birodalom központja
fokozatosan ide tolódott át. Az első hódítások után azonban hamarosan megbomlott a vezetés
egysége. Az első három kalifa közül kettő is erőszak áldozatául esett. Ali, a negyedik kalifa,
Mohamed veje és unokaöccse idején kirobbant az utódjelöltek közötti háború. A próféta
rokonai ugyanis képtelenek voltak rendezni az örökösödés kérdését. A küzdelemnek, melynek
Ali is áldozatául esett, győztese Muávija, Szíria kormányzója lett (661-680). Ő alapította az
Omajjádok dinasztiáját. A hódítások tovább folytatódtak, az arabok elfoglalták Karthágót,
majd Tarik nevű vezérük nomád berber törzsekből álló seregével átkelt a Gibraltáron (Dzsebel
el-Tarik -Tarik sziklája). A Hispaniába átkelt arabok 711-ben legyőzték a nyugati gótokat.
Ugyanebben az évben jutottak el az Indus partjára is az iszlám hadak. A birodalom elérte
terjeszkedési lehetőségeinek végső határát. 718-ban az arab hajóhad már harmadszor vette
sikertelen ostrom alá Konstantinápolyt. (Görögtűzzel verték vissza.)
Nem járt nagyobb sikerrel a frankok elleni hadjárat sem, 732-ben Poitiers mellett Martell
Károly mért vereséget rájuk. Európának sikerült megvédenie magát. Az arab birodalom még
így is hatalmas kiterjedésű volt: az Industól a Pireneusokig értek határai. Az óriási kalifátus
azonban csak látszólag volt egységes; vallási és politikai ellentétek bomlasztották. A kalifák
hatalma gyakorta csak a főváros, Damaszkusz környékére korlátozódott, ezen túl azonban a
hadvezérek és „kormányzók” szabadon tevékenykedhettek. Az Omajjádok mindent megtettek
a birodalom egységének erősítéséért: egységes pénzt vezettek be (dirhem), és megkezdték az
iszlám erőltetett terjesztését. Ennek ellenére a 7. század végére három nagy vallási-politikai
irányzatjelent meg, mely véglegesen megosztotta az iszlámot.

Az iszlám irányzatai
A Koránt az iszlám mindegyik irányzata elfogadja. Mivel ennek tanításai nem terjednek
ki az élet minden területére, a hiányt a Mohamedről szóló tanításokkal, a hádisszal pótolták.
(Ezen eredetileg azokat a mondásokat értették, amelyek Mohamedtől származtak, de nem
kerültek be a Koránba.) Kb. 600 ezer, a prófétának tulajdonított mondatból választották ki a
hiteleseket. Az irányzatok szétválását az okozta, hogy mit tekintettek hitelesnek.

A szunniták
Ez az iszlám legnagyobb irányzata, ma kb. 800-900 millió híve van. Ők az Omajjád-
kalifák irányításával állították össze a hagyományt, a szunnát. (A szunna eredetileg a próféta
azon tetteit jelentette, melyekről társai tudósítottak. Később a Mohamedről szóló
hagyományokat felváltva nevezték szunnának, illetve hadisznak.) A szunniták kötelező
érvényűnek tartják a hagyományoknak azt a részét is, amit a hívők közmegegyezéssel –
idzsma – elfogadtak. Az idzsma okozta a szunnita irányzat rugalmasságát. A szunna nem
zárult le az Omajjádok működésével, hanem az egyes közösségekben közmegegyezéssel
továbbfejleszthető, alakítható volt. Ennek következtében a hagyományoknak olyan rendszere
jött létre, amely megfelelt az Omajjádok érdekeinek. Így a szunna már nemcsak a közvetlenül
Mohamedre vonatkozó hagyományokat tartalmazza.

A síiták
A nevük azt jelenti: „az Ali pártját követők”. Ők nem ismerték el az Omajjádok uralmát
és a vezetésükkel létrehozott hagyomány, a szunna döntő részét, csak azt, amely a próféta
közvetlen leszármazottaira vonatkozik. Törvényes vezetőjüknek, imámjuknak Alit, a
negyedik kalifát és fiát, Huszájint tekintik. Huszájin meggyilkolásának napja (680. október 10.)
a síiták gyásznapja. Legfontosabb tanításuk Mahdi – az utolsó próféta – eljöveteléről szól. Róla
azt tartja a hagyomány, hogy Ali 12. leszármazottja, aki eltűnt az emberek közül, de egy napon
majd újra visszatér. A síiták ma is várják a 12. imámot. A síitizmus egyik irányzata az izmaelita,
mely térítéseiről lett híres. Európában gyakorta ezen a néven emlegették a mozlimokat. Ma
Iránban él a legtöbb síita.

A háridzsiták
Nevük jelentése: kilépők. Azt az irányzatot képviselték, amelyik nem vett részt a
szunniták és a siiták harcában, hanem mindkettőtől távol tartotta magát.

Rövid összehasonlításunkból látható, hogy az iszlám egységét a szunna kérdése

bomlasztotta fel. A síiták azt állítják, hogy a próféta Ali javára végrendelkezett, tehát az
Omajjádok és utódaik trónbitorlók, a szunniták viszont tagadják ezt.

Az Abbászidák – az Omajjádok utódai (750-1258)

Az Omajjád kalifátust vallási és családi ellentétek bomlasztották. 750-ben a próféta
családjának egyik tagja, „Véres” Abbász döntő győzelmet aratott az Omajjádok felett, majd a
család tagjait meggyilkoltatta. Egyiküknek, Abd ar-Rahmannak azonban sikerült Hispaniáig
menekülnie. Ott Cordoba központtal új államot hozott létre. Az Abbászidák új fővárost
alapítottak a romos Babilontól nem messze: Bagdadot. Az új kalifák uralmuk vallási jellegét
hangsúlyozták, a kalifátust a „világmindenség központjának” tekintették, mely ha összeomlik,
akkor felborul a világ rendje.
A bagdadi kalifátus virágkorát az Ezeregyéjszaka meséiből oly jól ismert Harún ar-
Rashid, az „igaz úton járó” (786-809) alatt élte. A birodalom fényes külsőségei jórészt perzsa
szokásokat tükröztek, a kalifa udvara Európa-szerte híres volt. Követeit még Nagy Károly is
fogadta. Ám a későbbi kalifák, akiknek egyszerre vallási és világi vezetőknek kellett volna
lenniük, nem tudták megakadályozni, hogy a világi hatalom ki ne csússzon a kezükből. Így az
egyre gyakrabban került a különböző török népekből verbuvált zsoldosok és hadvezéreik
kezébe. Uralmuk biztosítása érdekében ugyanis egy idő után többnyire pogány zsoldosokat
fogadtak fel katonának. A kalifa lassanként már csak nevében volt az összes igazhívő vezetője.
A 10. századra több új kalifátus jött létre, melyek közül a legfontosabb a síita Fatimidáké volt
Egyiptomban.
A Fatimidák a próféta leányától, Ali feleségétől, Fatimétől származtatták magukat.
Ugyanekkor volt hatalma csúcsán al-Manszúr kalifa Cordobai Kalifátusa. A nagy hódítások
azonban Szicília megszerzésével lezárultak, s a vallási után a politikai egység is végleg
megszűnt a 10. századra. Az iszlám tudomány és kultúra virágkora viszont éppen ekkor
kezdődött.

Az iszlám állam (7-10. század)

A legfontosabb személy a kalifa, a próféta utóda, aki hadvezér, a legfőbb bíró és a
Korán első értelmezője volt. „Isten földi árnyéka” mellett számos magas rangú hivatalnok
tevékenykedett, a tartományok vezetését részben független kormányzókra bízta. Az uralkodó
melletti legfontosabb szerep a vezírnek – polgári hatalom -, az emírnek – katonai vezetés – és a
kádinak – bíró -jutott. Ám ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy minden hatalom forrása
a kalifa volt.

Hogy ez így is maradjon, a kalifák óvakodtak attól, hogy túl nagy hatáskört adjanak egy-
egy személy kezébe. Az viszont megtörtént, hogy valamely – a prófétával rokonságban lévő –
család kezében összpontosult jelentős hatalom. Megesett, hogy az ilyen családot egyszerűen
kiirtották.
Az alacsonyabb rangú hivatalnokok, akiket kátibnak neveztek, többnyire a helyi, nem
mozlim lakosságból kerültek ki. A 10. századra egy igen bonyolult rendszer alakult ki, melyen
belül az egyes hivatalokat örökölni is lehetett. Az egész birodalmat kisebb-nagyobb dívánok
(hivatalok) hálózták be, melyek többnyire had- és pénzügyekkel foglalkoztak.
Az igazságszolgáltatást a kádik (bírók) testülete végezte. Élükön Harún ar-Rashid óta a
„kádik kádija” állt, akinek a feladata a többiek ellenőrzése volt. A kádik tanácsadók és tanúk
segítségével ítélkeztek.
A törvények alapját „Isten törvénye”, a Korán képezte. Maguk a gyakorlati előírások –
seriák – úgy jöttek létre, hogy a Korán megfelelő fejezeteit értelmezték. Ezt a feladatot a törvény
magyarázói, az ulemák látták el, végső soron azonban a kalifát illette az értelmezés joga.
Nyilvánvaló tehát, hogy az igazságszolgáltatásban a személyes vélemény is szerepet játszott.
Gyakorta megesett, hogy egy-egy ítélet meghozatalához korábban megtörtént eseteket vettek
alapul, s ha ilyen nem volt, akkor hamisítottak.
A kalifa fontos erkölcsi kötelességei közé tartozott a kisemberek megvédelmezése, a jogos
panaszok kivizsgálása, az úgynevezett mazálim gyakorlása.

Az iszlám gazdaság
A középkori iszlám világ nem fordult szembe olyan ellenségesen a haszonszerzéssel,
mint a keresztény Európa. A próféta – maga is kereskedő – tanai egyenesen ösztönöztek a
gazdálkodásra és vagyonszerzésre. E szemlélet elősegítette az iszlám iparának és
mezőgazdaságának fejlődését, melyek minden téren az európai színvonal fölé kerültek.
Természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ez a civilizáció olyan területre
települt rá, amely már az ókorban is fejlett volt. Ebben a gazdaságban a nomád állattenyésztés
éppúgy megtalálható volt, mint az ültetvényes gazdálkodás vagy a városi kézműipar.

A mezőgazdaság
Első számú feltétele a víz, melyet az ókorból örökölt és továbbfejlesztett öntözési
technikával biztosítottak. A legfejlettebb öntözőművek Irakban, Egyiptomban és Hispaniában
voltak, de a jogosultak a fejletlenebb területeken is hozzájuthattak az éltető vízhez. Fő
gabonaféleként búzát, árpát, kölest és cirokféléket, ipari növényként pedig lent, kendert és
gyapotot termeltek. Az iszlám terjesztette el nyugaton a cukornádat, a különböző fűszereket
(sáfrány, jázmin) és a nemesített virágokat (rózsa). Igen fejlett volt a zöldség- és
gyümölcskertészet is. A néptáplálékként számon tartott datolya és füge termelése mellett igen
magas szintre jutott a gránátalma, körte, őszibarack, citrom, később a narancs nemesítése. Sőt
még a szőlőé is, mely – bár a próféta tiltotta a borivást – továbbra is (nemcsak a hitetlenek
számára) fontos gyümölcs maradt.
Az állattenyésztés nem maradt a nomád vidékek jellegzetessége. Juhot, öszvért, baromfit
mindenütt tartottak, de korántsem olyan mértékben, mint Európában. A táplálkozásban viszont
jóval fontosabb szerepet játszott a hal, a gyümölcs és a zöldség. Néhol sertést is tartottak, de
utált, tisztátalan állatnak számított.
A mezőgazdasággal foglalkozó vidék jellegzetessége volt a számtalan vízimalom, melyek
gabonát őröltek, cukrot és olajat sajtoltak.
Bár – mint láttuk – elvben minden föld a kalifáé volt, mégis hamar létrejöttek a
magánbirtokok. Európai értelemben vett hűbériség azonban soha nem alakult ki.
 A magánbirtokok mellett léteztek alapítványi földek is, melyeket valamely nemes célra
adományoztak: mecsetek, kórházak, iskolák ellátását szolgálták. A falvakban sokáig megmaradt
a közös gazdálkodás, a föld kollektív megművelése. A földek döntő részét főként bérleti
rendszerben, a termés bizonyos hányadáért bérlők művelték meg. Észak-Afrikában és Irakban
azonban nem volt ritka az ültetvény sem, melyen többnyire rabszolgák dolgoztak.

Az ipar
Az iszlám iparát magas színvonal, a technikai újítások használata és a rendkívüli
változatosság jellemezte. Épp ezért csak a már akkor világhírűvé vált ágazatokat említjük meg.
Szén és fa hiányában nem terjedt el általánosan, de egyes területeken magas szintre
fejlődött a réz-, a vas- és a nemesfémkohászat. Így például világhírűvé vált a damaszkuszi
(valójában indiai) acél, melyből a legkeresettebb fegyverek készültek. Előállítási módja féltett
titok volt. A rézedények készítése, a rézművesek boltjai a tipikus mozlim bazár elengedhetetlen
tartozékai voltak. Az arab fémművesség precízségét és megbízhatóságát mi sem bizonyítja
jobban, mint a 10. századtól megjelenő óraszerkezetek, vagy a cordobai mecset 25, ma is
tökéletes bronzkapuja.
A mozlim világ jelentős exportcikkének számított a papír és a selyem, melyek
készítésének módját a kínaiaktól lesték el. Sikerágazatnak számított a föníciai eredetű
üvegfúvás. A velenceiek is a mozlimoktól tanulták meg az üvegkészítés titkát.
Elsősorban az építészeti igények hívták életre a bizánci és perzsa hagyományokra
támaszkodó kerámia-, mázastégla- és mozaikkészítést. Egy Európában ekkor még szinte
ismeretlen „iparág” is kibontakozott a 10. századra: a vegyipar. Ez elsősorban illat- és
pipereszerek gyártására korlátozódott, de a kezdetleges kísérletek megvetették a kémia alapjait
is. (A szó az óegyiptomi Kemetből származik, mely az országot jelentette.) Ekkoriban
illatszereket szinte kizárólag az arab világ szolgáltatott Európa számára.

A kereskedelem
A kereskedelem az iszlám gazdaságának legfontosabb ágazata volt. Ez részben abból
adódott, hogy a kalifátusok ellenőrizte területeken haladt át a kora középkor három
legfontosabb kereskedelmi útvonala.
Az első a Kínából Szamarkandon és Bagdadon át Konstantinápolyig húzódó „selyemút”
volt, melyen a selyem, a porcelán és a papír érkezett. Második az úgynevezett „volgai út” volt,
mely Skandináviából a Volgán és a Fekete-tengeren át tartott Konstantinápolyig, majd innen
tovább az arab világba. Ezen az úton észak prémje, méze és főleg rabszolgája áramlott dél felé.
Harmadik az „indiai út” volt. Ezt tengeri utak rendszere alkotta, melyek Madagaszkárból és
Ceylonból indultak, majd indiai kikötők érintésével szárazföldön folytatódtak. Erre haladt a
kínai áru döntő része, emellett Hátsó-India fűszerei és drágakövei. Ellentétben a római korral,
a szállítás jelentős része a szárazföldön zajlott. Az árut karavánok vitték, melyek alkalmasint
több tucat teherhordó állatból álltak.
Ezeket általában élelmes vállalkozók bocsátották a kereskedők rendelkezésére.
Az utak mellett alkalmas szállások – karavánszerájok – sora épült, melyeket az utakkal
és a kiváló hidakkal együtt gondosan karbantartottak.
A tengeri kereskedelmet jórészt nagytestű, vitorlás szállítóhajók, a dzsonkok (kínaiul
dzsunka) bonyolították. A közlekedés fejlettségének köszönhetően eredményes – perzsa
hagyományokat folytató – postaszolgálat épült ki az iszlám világban. Létezett a postai
küldmények szétosztásának rendszere, s a „táviratok” továbbítása is. Ez utóbbi fényjelek vagy
galambposta útján történt. Egy Tuniszból indított üzenet fényjelek segítségével három óra alatt
megérkezett Alexandriába. Sőt, arra is nyílt lehetőség, hogy Konstantinápolyból Kínába levelet
küldjenek.
Az iszlám világ volt a középkor leginkább városiasodott (urbanizált) területe. Az arab
hódítás után nemcsak az antik városok – Damaszkusz, Cordoba – éledtek fel újra, hanem új
alapításokra – pl. Kairó, Bagdad – is sor került. Hatalmas, többszázezer lakosú fővárosok is
léteztek, de a jellemző a kisváros maradt. A hatalom alapja az „arab” világban évszázadokon át
– ellentétben Európával – a város volt. Bár autonómiát nem élveztek, ipari, kereskedelmi és
kulturális szerepük megkülönböztetett jelentőségűvé tette őket.
Az iszlám városainak szerkezete jelentős mértékben hasonlított. A másfél millió lakosú,
27 ezer (!) mecsettel és 60 ezer közfürdővel rendelkező Bagdad fő jellegzetességei megegyeztek
a vidéki kisvárosokéival. A város központja az ima és a közösségi élet legfőbb színtere, a mecset
volt, de magát valamire tartó település nem létezhetett piac és megfelelő városfalak nélkül sem.
A vízellátást és a csatornázást a városok többségében megoldották, a nagyobbakban pedig
szakképzett személyzettel ellátott kórházak várták betegeiket. A falakon belül hivatalok,
szakmák, etnikumok szerint rendeződött, alkotott „városnegyedeket” a lakosság. A városkép
jellegzetességéhez tartoztak a gazdagok befelé nyíló palotái, a néha 8-10 emeletes bérházak és a
zsúfolt sikátorok. Az építkezés alapanyaga többnyire a vakolattal borított tégla volt, a kapuk
gyakorta bronzból, ritkábban vasból készültek.

Az iszlám kultúra és tudomány

Az iszlám kultúra rengeteg változata és forrása ellenére fő vonásait tekintve csodálatosan
fejlett és egységes volt. Ez nyilvánvalóan annak következménye, hogy az iszlám az általa
ellenőrzött területeken az antik kultúra és tudomány eredményeinek továbbélését biztosította.
A hatalmas birodalom különböző területeinek kultúrája szabadon áramolhatott: perzsa, indiai,
afrikai, egyiptomi civilizációk hatásai keveredtek a keresztény és arab civilizációval.
Az uralkodók hamar felismerték, hogy mindez az oktatáson múlik. Az alapfokú
iskoláztatást viszonylag sikeresen meg is oldották. A gyermekek oktatása 7-12 éves korig tartott.
Elsősorban a Koránt, az írást és az olvasást tanították. Utána következett a történelem, a
grammatika, a retorika, a számtan és, a magas szintű helyesírás. A tanítási órák nem mindig
jártak izgalommal, ugyanis főleg a Korán közös szavalásából álltak.
A középfokú oktatás színterei a kollégiumok, a madraszák voltak. Híresebb
madraszákba messze földről sereglettek a hallgatók, a hispaniaiakba még a keresztény
Európából is érkeztek érdeklődők. A 11. századra már nemzetközi tekintélynek örvendett a
bagdadi, a kairói és a cordobai madrasza. Al-Mamún kalifa Bagdadban a 11. században
létrehozta a „Tudományok házá”-t, mely néhány évtized alatt komoly eredményeket ért el a jog,
az orvostudomány és az irodalom oktatásában.
A közoktatás fejlettségének köszönhetően az írni-olvasni tudás a nagyvárosokban, s
bizonyos vidéki területeken is általános volt. Arab történetírók szerint a Cordobai Kalifátusban
csaknem minden felnőtt tudott írni-olvasni. A műveltség terjesztésének legfőbb eszköze, a
könyv, az Abbászida uralom alatt szinte korlátlanul állt az olvasni tudók és szeretők
rendelkezésére. Magán- és közkönyvtárak egyaránt léteztek, s ez utóbbiak kölcsönöztek is. A
cordobai madrasza könyvtára 600 ezer kötettel büszkélkedhetett, s az állományt több száz
könyvtáros gondozta. Egyszeri, bár szomorú történet, hogy Al-Dzsáhizt, a 9. század híres
könyvbúvárát és tulajdonosát éppen ráomló könyvszekrénye ölte meg. Bár ezek az adatok a
kortársak közlésein, alkalmasint túlzásain vagy tévedésein alapulnak, annyi bizonyos, hogy az
iszlám világban a könyv elterjedtebb volt, mint a korabeli Európában.
 A jelentős mértékű könyvhasználat megkövetelte a könyvmásolás és -kereskedelem
fejlesztését. Egy idő után az arab ábécé kiszorította az egyéb írásrendszereket, s kerekbetűs
változata, a kufi uralkodóvá vált. Kezdetben a kéziratokat gazdagon illusztrálták, ám az
illusztrációk egy idő után geometrikus mintákká – arabeszkké – egyszerűsödtek. Az
emberábrázolástól vallásos iratokban egy idő után tartózkodtak, de az soha nem számított
tabunak. Egyedül a próféta volt, kinek ábrázolását a kezdetektől fogva tiltották.
A könyvkészítés és -terjesztés a 11. századig folyamatosan fejlődött, ám ekkor az iszlám
fanatizmus és a mongol hódítás miatt tért vesztett. A nagy könyvtárakat felszámolták, a
„pogány” könyveket elégették. A hagyomány szerint, mikor a mongolok 1258-ban Bagdadot
elfoglalták, annyi könyvet szórtak az Eufráteszbe, hogy a folyó kilépett medréből.

Az iszlám öröksége
Az irodalom szinte minden műfajban változatos olvasmányokat kínált. A költészet
kedvelői a perzsa és török lírában, Firdauszi és Omár Khajjám műveiben gyönyörködhettek. Az
előbbi a „Királyok könyvé”-ben az iszlám kor legendás hőseinek állít emléket 50 ezer
disztichonban, az utóbbi pedig ma is modern verseiben énekelte meg a szerelmet, a bort, az élet
mulandóságát és hiábavalóságát. Széles választékban állt rendelkezésre mese, mint például a
perzsa Szindbád-történet és Seherezádé „ezer meséje”. Persze nem unatkoztak a komolyabb
olvasmányok kedvelői sem, klasszikusok – Hippokratész, Eukleidész, Arkhimédész,
Ptolemaiosz, Platón, Arisztotelész – fordításai nagy népszerűségre tettek szert. Ám nemcsak az
antik szerzőket fordították, hanem az iszlám tudósai önállót is alkottak. Ez abból a felismerésből
fakadt, hogy a tudomány fejlődik, tehát az elődök alkotásain mindig lehet valamit újítani.
Európában ekkoriban még fel sem merült az, hogy a tudós a korábbi tekintélyeket
megtagadhatja. Az arab filozófusok két legnagyobbját a középkori Európa egyetemein is
tanították: Ibn Sziná (Avicenna, 975-1037) Arisztotelész nyomdokain haladva kísérletet tett egy
új filozófiai rendszer kidolgozására, mely nem függ a vallástól. Ezt a munkát Ibn Rusd
(Averroes) tetézte be a 12. század végén. Akinek a filozófia túlságosan bonyolultnak bizonyult,
próbálkozhatott a kémia vagy a matematika megismerésével, esetleg elmélyedhetett Dzsajaháni
vagy Ibn Fadlán kitűnő útleírásaiban vagy a számos történeti munka valamelyikében.
E rövid felsorolással érzékeltetni kívántuk az arab kultúra sokrétűségét, azzal a tudattal,
hogy az ismertetést még oldalak tucatjain lehetne folytatni. Nyilvánvaló, hogy az iszlám
társadalom tagjai többségének mindennapjai nem a könyvek körül forogtak, de számukra is
megmaradt a szórakozás számtalan lehetősége: a kalifák által támogatott népi ünnepek, a
látványos katonai parádék, a mecsetekben való csevegés, a közfürdők használata és a sport. A
módosabbak pedig hódolhattak a turizmus és a vadászat örömeinek is.
Fejezetünk végén talán elmondhatjuk, hogy igaza lehetett II. Frigyes német-római
császárnak (1212-1250), aki azt mondta, hogy a mozlimok a világ legboldogabb emberei. Ez a
„boldogság” nemcsak a mozlimok osztályrésze volt, hanem néha még az iszlám világában élő
„hitetleneké” is. Az iszlám egyes területeken és egyes korszakokban rendkívül toleráns,
különféle kultúrák együttélését biztosító és fejlődésüket elősegítő rendszer volt. Az arab világ
civilizációjának magas színvonala, a mindennapi élet biztonsága joggal válthatta ki az ötszáz
évvel későbbi Európa csodálatát is.
SZAKIRODALMI TÁJÉKOZTATÓ
A demokrácia bölcsője
Szerk.: Sarkady János (Budapest 1960)
A görög irodalom világa
Szerk.: Borzsák István (Budapest, 1966)
A görög művészet világa
Szerk.: Szilágyi János György (Budapest, 1962)
A művészet története A korai középkor
(Salvat Editores, S.A., Barcelona 1970)
A régi Róma napjai
Szerk.: Szepessy Tibor (Budapest, 1968)
A római jog világa
Szerk.: Diósdi György (Budapest, 1973)
A római művészet világa
Szerk.: Castiglione László (Budapest, 1974)
Az emberiség krónikája
Szerk.: Bodo Haremberg (Officina Nova, Budapest, é.n.)
Dióhéjban a görög művészetről
(Corvina, Budapest, 1989)
Edda Óészaki mitologikus és hősi énekek
Ford.: Tandori Dezső (Európa, Budapest, 1985)
Gazdasági élet az ókori Görögországban
Szerk.: Sarkady János (Budapest, 1970)
Irodalmi élet a régi Rómában
Szerk.: Horváth István Károly (Budapest, 1962)
Régi görög hétköznapok
Szerk.: Ritoók Zsigmond (Budapest, 1969)
Róma istenei
Szerk.: Hahn István (Budapest, 1975)
Róma utódai
Összeáll.: Mezey László (Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1986)
Római történeti chrestomathia
Szerk.: Borzsák István (Budapest, 1963)
The Dark Ages
(Thames and Hudson Limited London, 1965)
Világtörténet II. kötet
Szerk.: Sz. L. Utcsenko (Kossuth, Budapest, 1962.)

Anderle Ádám:
Spanyolország története (Móra, Budapest, 1992)
Antonova – Levin:
India története (Budapest, 1981)
Ágh Attila:
Betemetett nyomok, emlékek rönkje (Budapest, 1981)
Baktay Ervin:
 India története (Budapest, é.n.)
Benke József
Az arabok története (Kossuth, Budapest, 1987)
J. Brondsted:
A vikingek (Corvina, Budapest, 1983)
M. Burrows:
A vikingek (Corvina, Budapest, 1983)
C. Cahen:
Az iszlám a kezdetektől az Oszmán Birodalom létrejöttéig
(Gondolat, Budapest, 1989)
T. Cornell – J. Matthews:
A római világ atlasza (Helikon, Budapest, 1983)
Csató Tamás – Gunst Péter – Márkus László:
Egyetemes történelmi kronológia (Tankönyvkiadó, Budapest, 1987)
S. Epperlein:
Nagy Károly (Gondolat, Budapest, 1982)
P. Fitzgerald:
Az ősi Kína (Budapest, 1979)
C. Foss – P. Magdalino:
Róma és Bizánc (A múlt születése c. sorozat, Helikon, Budapest, é.n.)
Gergely Jenő:
A pápaság története (Kossuth, Budapest, 1982)
Hahn István:
Istenek és népek (Budapest, 1980)
Hahn István – Maróti Egon:
Az ókor története V. A római császárság története
(Tankönyvkiadó, Budapest, 1974)
Hahn István – Máté György:
Karthágó (Budapest, 1972)
Falus Róbert:
Az antik világ irodalmai (Budapest, 1976)
F. E. Halliday:
A concise history of England From Stonehenge to the Microchip
(Thames and Hudson, London, 1989)
A. H. N. Jones:
Augustus (Budapest, 1976)
Kertész István:
Számmisztika és hadtudomány Adatok a görög-perzsa háborúk döntő csatáiról
(In: História 1990/1.)
J. W. Kowalski:
Szerzetesek, egyházak, társadalom (Kossuth, Budapest, 1975)
Maróti Egon:
Az ókor története IV. A római köztársaság története
(Tankönyvkiadó, Budapest, 1974)
D. Matthew:
A középkori Európa atlasza (Helikon, Budapest, 1983)
A. Mazahéri:
 A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig
(Európa, Budapest, 1989)
Mócsy András:
Pannonia a korai császárság idején (Budapest, 1974)
Mócsy András:
Pannonia a késői császárkorban (Budapest, 1974)
Prokopios:
Titkos történet (Helikon, Budapest, é.n.)
Ph. Rawson:
Az indiai civilizáció (Budapest, 1977.)
Ritoók Zsigmond – Sarkady János – Szilágyi János György:
A görög kultúra aranykora Homérostól Nagy Sándorig
(Gondolat, Budapest, 1984)
A. Swiderkowna:
A hellenizmus kultúrája (Európa nagy korszakai, Gondolat, Budapest, 1981)
Szabó Árpád:
Periklész kora (Magvető, Budapest, 1977)
Szabó Miklós:
Hellász fénykora (Budapest, 1975)
Szádeczky-Kardos Samu:
Az ókor története III. Görög történelem (Tankönyvkiadó, Budapest, 1984.)
Szántó Konrád:
A katolikus egyház története (Ecclesia, Budapest, 1983)
Tóth István:
A rómaiak Magyarországon (Budapest, 1975)
H. Tóth Imre:
Konstantin-Cirill és Metód élete és működése (Magvető, Budapest, é.n.)
Ürögi György:
A régi Róma (Budapest, 1967)
M. Vickers:
A római világ (Budapest, é.n.)
V. Zamarovsky:
A görög csoda (Bratislava, 1980)
G. Zarnecki:
Kolostorok, szerzetesek, barátok (Corvina, Budapest, 1986)
AZ ANTIK VILÁG
A Kr. e. 5. századtól a Kr. e. 3. századig...................................................................................................4
A klasszikus kor Hellászban
(Kr. e. 492-338).........................................................................................................................................4
A görög-perzsa háborúk (Kr. e. 492-449).........................................................................................4
Periklész békekorszaka (Kr. e. 462-431).........................................................................................17
A peloponnészoszi háború (Kr. e. 431-404)...................................................................................22
A poliszrendszer válsága (Kr. e. 404-355)......................................................................................30
A klasszikus görög kultúra..............................................................................................................35
A korai köztársaság Rómában (Kr. e. 510-265)..................................................................................47
A római köztársaság államszervezete............................................................................................47
A római hadsereg..............................................................................................................................50
Társadalmi küzdelmek a korai köztársaság idején......................................................................51
Róma külpolitikája............................................................................................................................53
A Római gazdaság és társadalom változásai a köztársaság korai szakaszában......................56
Kína története........................................................................................................................................57
A harcoló királyságok kora (a Kr. e. 5. századtól Kr. e. 221-IG).................................................57
A korszak filozófiai gondolkodása.................................................................................................58
India története........................................................................................................................................61
A területi egység kialakulása (a Kr. e. 6. századtól Kr. e. 321-ig)...............................................61
A buddhizmus...................................................................................................................................62
AZ ANTIK VILÁG
A Kr. e. 3. századtól Kr. e. 27-ig...............................................................................................................66
Makedónia és a hellenisztikus államok Kr. e. 338-tól a római hódításig......................................66
Makedónia korai története...............................................................................................................66
II. Philipposz (Kr. E. 359-336)..........................................................................................................66
A nyugati görögség és a görög világ keleti peremvidéke a Kr. e. 4. században......................69
A hellenisztikus kor..........................................................................................................................69
A hellénizmus kultúrája...................................................................................................................81
Római hódítás a Földközi-tenger medencéjében (Kr. e. 265-146)..................................................88
Harc a Földközi-tenger nyugati medencéjéért..............................................................................88
A római hódítás a Földközi-tenger keleti medencéjében............................................................97
A harmadik pun háború (Kr. e. 149-146).......................................................................................97
A hódítások okai, a római politika a meghódított területeken...................................................98
A hódítások hatása a római társadalomra.....................................................................................99
A római gazdaság átalakulása a hódító háborúk után..............................................................100
A köztársaság válságának kibontakozása.......................................................................................103
Az első szicíliai rabszolgafelkelés és a pergamoni felkelés.......................................................104
Tiberius Sempronius Gracchus reformkísérlete.........................................................................105
Caius Sempronius Gracchus tribunusi tevékenysége...............................................................106
A hadsereg válságának következményei.....................................................................................107
A polgárbáborúk kora (a Kr. e. 2. század végétől Kr. e. 31-ig).....................................................109
Oka és általános jellemzői..............................................................................................................109
Az itáliai szövetségesek háborúja.................................................................................................109
Marius és Sulla polgárháborúja és a első mithridatészi háború..............................................110
Sulla diktatúrája (Kr. e. 82-79).......................................................................................................111
Politikai helyzet Sulla után............................................................................................................112
 A Spartacus-féle rabszolgafelkelés...............................................................................................113
Fellépés a kalózok ellen, L. Licinius Lucullus és Pompeius keleten........................................114
Caius Iulius Caesar pályafutásának kezdete...............................................................................115
Az első triumvirátus kora (Kr. e. 60-49).......................................................................................116
Caesar és Pompeius polgárháborúja (Kr. r. 49-46)......................................................................118
Caesar politikai tevékenysége a római állam válságának megoldására.................................120
Octavianus útja az egyeduralomhoz............................................................................................123
India története......................................................................................................................................127
A Maurja-birodalom kora (Kr. e. 321-tők Kr. e. 185-ig).............................................................127
Kína története......................................................................................................................................130
A Csin-dinasztia kora (Kr. e. 221-től 206-ig)................................................................................130
A Han-dinasztia kora (Kr. e. 206-tól Kr. u. 222-ig).....................................................................133
AZ ANTIK VILÁG
Kr. e. 27-től a Kr. u. 5. századig.............................................................................................................137
A principatus.......................................................................................................................................137
Az egyeduralom kiépítése, a hatalom jellege.............................................................................137
A Iulius-Claudius-dinasztia Augustus után (Kr. u. 14-68)........................................................142
A Flaviusok (69-96).........................................................................................................................146
Az Antoniusok (96-192)..................................................................................................................148
A katonacsászárok kora (192-284).....................................................................................................153
A Római Birodalmon kívüli világ a 2-3. században...................................................................154
Septimus Severus (193-211)...........................................................................................................155
A Severus-dinasztia........................................................................................................................156
A katonai anarchia (235-268) és az illír katonacsászárok (268-284).........................................157
A kereszténység kialakulása és elterjedése.....................................................................................158
Palesztina a Kr. e. 1. és a Kr. u. 1. században...............................................................................158
A „szórvány” vagy diaszpóra.......................................................................................................158
A zsidó vallás a hellenizmus korában, vallási csoportok kialakulása.....................................159
A kereszténység szent könyve: az Újszövetség..........................................................................160
Az Újszövetségen kívüli híradások Jézusról és a keresztényekről..........................................161
Mit lehet tudni Jézusról, a történelmi személyről?....................................................................162
A kereszténység legfontosabb tanai.............................................................................................162
A kereszténység elterjedése...........................................................................................................163
A kereszténység és a Római Birodalom viszonya......................................................................164
A korai keresztény közösségek, az egyházszervezet kialakulása............................................165
A dominatus-kori Róma.....................................................................................................................166
A dominátus rendszerének megalapítása...................................................................................166
Constantinus (313-337)...................................................................................................................169
A 4. század második felének császárai.........................................................................................172
A népvándorlás és a Római Birodalom........................................................................................173
A Nyugatrómai Birodalom............................................................................................................174
A római kultúra és civilizáció............................................................................................................176
A római vallás fejlődése..................................................................................................................176
Mindennapi élet..............................................................................................................................180
A KORAI KÖZÉPKOR
Az 5. századtól a 10. századig...............................................................................................................190
A középkori Európa létrejötte...........................................................................................................190
 Bevezetés..........................................................................................................................................190
A barbár államok.............................................................................................................................190
A kora középkori egyház...............................................................................................................196
A frankok..........................................................................................................................................201
Anglia a 4-11. században................................................................................................................212
Államok alakulása Európa peremén................................................................................................214
A vikingek........................................................................................................................................214
A szláv államok létrejötte...............................................................................................................221
Bizánc....................................................................................................................................................225
Az első ötszáz év története (476-960)...........................................................................................225
Az ezredforduló..............................................................................................................................226
Bizánci állam és társadalom..........................................................................................................227
A császár...........................................................................................................................................227
A „második Róma”.........................................................................................................................228
A bizánci művészet.........................................................................................................................229
Az egyház.........................................................................................................................................229
Az iszlám..............................................................................................................................................231
Az iszlám világ bölcsője: Arábia...................................................................................................231
Mohamed (570 K.-632)...................................................................................................................232
Az iszlám..........................................................................................................................................232
Az iszlám terjeszkedésének első szakasza – az Omajjádok (630-750).....................................233
Az iszlám irányzatai.......................................................................................................................234
Az Abbászidák – az Omajjádok utódai (750-1258).....................................................................235
Az iszlám állam (7-10. század)......................................................................................................235
Az iszlám kultúra és tudomány....................................................................................................238
Az iszlám öröksége.........................................................................................................................239
SZAKIRODALMI TÁJÉKOZTATÓ......................................................................................................240