Nina mindennél jobban szeret táncolni.

Anyukája emlékének
tiszteletére elhatározza, hogy táncosnő lesz. De apukája másként
gondolja, különben sem tudná fizetni a Camargo-iskolát, amelyről a
lánya álmodik. Sebaj! Nina mégis elmegy a felvételi vizsgára , a többi
meg majd csak megoldódik valahogy… Hiszen a szenvedély minden
akadályt elgördít az útból. Már semmi más nem számít, csak a tánc.
 Táncolj!
Anne-Marie Pol

Csillag születik

PASSAGE KIADÓ
 A szerzőről

Anne-Marie Pol a marokkói Rabatban született. Fiatal korában

szüleivel sokat utazott, és a vándorló életmód miatt nem válthatta
valóra álmát, hogy balerina legyen. Spanyolországban élt, és mintegy
tíz éven át manökenként dolgozott. 1980-ban visszatért Párizsba, ahol
a Sorbonne-on végzett színi tanulmányok után elhatározta, hogy
valóra váltja másik nagy álmát, és írónő lesz. Első regénye 1986-ban
jelent meg. Azóta számos könyvet írt, melyek közül néhányat már
több nyelvre is lefordítottak.

A magyar változat a DANSE! sorozatban megjelent,

Anne-Marie Pol: Nina, graine d’étoile
című műve alapján készült.

Copyright © 2000, Éditions Pocket Jeunesse,

département de Havas Poche Paris, France, első kiadás
Copyright © 2001, Éditions Pocket Jeunesse,
département de Univers Poche Paris, France, jelen kiadás

A borító fotót készítette: Richard J. Adkin

 Táncolsz…
Mindig is táncoltál…
A táncról álmodsz…

Éld át Ninával és barátaival

a tánc iránt érzett szenvedélyt!

Mindazoknak, akik
a táncról álmodnak…
 1
Őzike

Visszatartom a lélegzetem.
Egyenes derékkal állok a színpad közepén, a fénysugár alkotta
körben. Rózsaszín tüllruha van rajtam, mely olyan könnyű, mintha
felhőből volna. Arra gondolok:
„Mama is itt van a teremben.”
Ott. Egészen közel Abban a fekete árokban, ahol csak árnyak
látszanak. Hallom, ahogy suttognak:
– Ez Nina Fabbri.
– Milyen csinos balerina…
– És milyen tehetséges! Még nincs tizenhárom éves.
Fényes, kemény orrú cipellőbe bújtatott lábam magasra nyújtom.
Felcsendül a zene. Lábujjhegyre emelkedem. De nem megy… nem
tudok táncolni!
Kiabálni kezdek:
– Mama!

Ebben a pillanatban felébredek. Félig leestem az ágyról,

egyik lábam a földön. A paplan összekuszálódott. A szívem csak
úgy kalapál. Már megint ugyanaz az álom! Nem tudok
megszabadulni tőle. Amióta anyu elment – másfél éve –, minden
éjjel ez az álom tör rám elalváskor.
 Meggyújtom a lámpát. Sárgás fényétől hunyorgok. Kis
szobám biztonságos kuckóra emlékeztet. Semmi zaj. Tágra nyílt
szemmel hallgatom a csöndben a szívem dobogását: bumm,
bumm, bumm…! Lábujjhegyre állok.
A padló hideg. Megcsikordul az ajtó. Ahogy az előszobába
érek, aput szólítom:
– Apu!
Nem jön válasz. Szobájának ajtaja tárva-nyitva. Üres. Az ágy
nincs megvetve. Apu tegnap este ment el, és még nem jött haza.
No de ilyet! A konyhába megyek. Iszom egy pohár vizet.
Vajon hol lehet?
Gyakran kap meghívást mostanában.
– Nina!
Összerezzenek. A víz csobogásától nem hallottam, hogy
nyílik és csukódik a bejárati ajtó. Nem hallottam, hogy bejön.
– Apu!
– Miért vagy még ilyenkor ébren? – kérdezi.
Én is támadok:
– És te? Miért jössz haza ilyen későn?
– Tovább tartott a parti, mint terveztük.
– Hát persze! – mondom nevetve.
Őszintén szólva nem találom mulatságosnak, de örülök,
hogy megjött. A nyakába ugrom, és elfintorodom a ruhájából
áradó kellemetlen dohányfüsttől. Magához ölel.
– Át vagy fagyva, kicsi Őzikém.
Szeretem, hogy így szólít. Anyunak is ez volt a szokása.
„Őzike termeted van – szokta mondani –, mandulavágású
szemeid – oly feketék kis orcácskád és pisze orrod!” Ráadásul
barnásvörös a hajam. Szóval tiszta őzike vagyok!
Arcom apu szúrós arcához simul. Puszit nyom a
halántékomra.
– Nyomás lefeküdni!
– Akkor fektess le!
Elnyom egy sóhajtást – olyan fáradt vagyok! – és az
ágyamhoz visz. Bebújok a paplan alá. Átölel.
– Aludj gyorsan!
– Te is! – felelem ásítva.
– Bizony. Holnap reggel tízre várnak a Munkaügyi
Központba.
Ismét ásítok.
– Bárcsak sikerülne… és újra találnál munkát…
Lehunyom a szemem, és máris puha vattaként vesz körül az
álom.
Még hallom:
– Kicsi Őzikém…
És álomba merülök.

Az óra csörgésére ébredek.

Kipattanok az ágyból. Izgatottan várom, hogy elkezdődjön a
nap, hiszen szép ajándékot tartogat a számomra: balettórám lesz.
A konyhába szaladok, fölteszem a tejet melegedni, kakaóport
szórok a bögrémbe, elrágcsálok egy szem kekszet… aztán
sebtében felhörpintem a kakaómat. Égeti a nyelvem: imádom!
Mindig tűzforrón iszom.
 A fürdőszobába szaladok. Pár másodperc alatt
lezuhanyozom, fogat mosok és megfésülködöm: jó szoros
kontyot csinálok. Nem árt előre felkészülni a balettórára! A
szobámba érve harisnyát húzok, mielőtt belebújnék a farmerba,
felveszek egy pólót, egy nagy, fekete pulcsit, zoknit húzok (a
mindenit! az egyiknek a sarkán van egy kis lyuk!), és belebújok a
tornacipőmbe.
Megállok egy percre.
Az éjjeliszekrény lámpájára akasztva egy medál csillog.
Óvatosan a kezembe veszem, megpuszilom, aztán a nyakamba
akasztom, és a ruhám alá rejtem. Ott biztonságban lesz. A fém
eleinte kicsit hideg, de a bőröm melegétől hamar átmelegszik.
Mint egy finom simogatás, a Mama simogatása. Tőle kaptam
emlékbe. Amint rajtam van, jobban érzem magam.
Ez a talizmánom.
Bepakolok a táskámba. A tankönyvek és füzetek közé sikerül
bepréselnem egy vászontasakot, amelyben a balettcipőm, a
tornadresszem és a felsőm van. Kész! Indulás! Vagyis… még
nem… Bekopogok apuhoz.
– Mi az? – dörmögi egy rekedt hang.
Résnyire kinyitom az ajtót.
– Tudod, a csekk… a balettórára. Októberre. Már
tizenötödike van.
Kibújik a paplan alól, barna haja kócosan mered az égnek.
– Mondd meg Elssler tanárnőnek, hogy majd benézek.
– Már mondtam neki… legalább háromszor.
– Hát akkor mondd meg negyedszer is!
Döbbenten hallgatok. Sietve hozzáteszi:
 – Csak vicceltem, te kis bolond! Ma délután befizetem…
amikor érted megyek. Rendben?
– Rendben. Köszönöm, apu. Akkor fél hétkor találkozunk?
– Igen.
Puszit dob az ujjával és visszafekszik az ágyba.
„Apád egy nagy gyerek…” – mondogatta kedvesen a Mama.
Milyen igaza volt!
Odakint nincs meleg.
Megpillantom a külszíni metrót az épületek között, és
fölöttük, mint egy boszorkánysipka csücskét: az Eiffel-torony
csúcsát. Az iskola nincs messze, csak a sugárútig kell mennem.
Mégis futni kezdek, táskám ide-oda repül a hátamon. Már nem
érzem a hideget, sem a szemerkélő esőt, amely nedves, szürke
ködbe burkolja Párizst. Ég az arcom.
Szeretek futni.
Úgy érzem, magam mögött hagyom a kicsi és nagy
gondokat, elmenekülök előlük.
„Bárcsak apu eljönne befizetni!”
 2
A titkunk,
a tervünk, az álmunk...

Azokon a napokon, amikor balettóra van, nehezemre esik a

tanulás az iskolában, mert a táncon jár az eszem. Ma még
szórakozottabb vagyok.
Ha apu elfelejt befizetni, igazán rosszul fogom érezni
magam. A tanárnő kedves, de…
A félötös csengetés végre felszabadít. Összeszedem a
holmimat. Gyorsan! Lekapom a dzsekimet a fogasról. Gyorsan,
gyorsan! Lerohanok a lépcsőn. Gyorsan! Gyorsan!
Öt órakor a rúdnál kell állnom.
Annyira kedvem van táncolni, hogy a lábam már bizsereg.
Keresztülrohanok az udvaron; a balettiskola pár utcányira van
innen. Egészen közel. Mégis mindig félek, hogy elkésem.
Szaladok.
– Nii-naa!
Ez a hang! Sebtében megfordulok. Egy barna hajú lány
szlalomozik súlyos táskájával a járókelők között. Visszakiáltok:
– Ziii-taa!
Bevárom. Ő a legjobb barátnőm, pedig nem járunk egy
iskolába. Természetesen ő is táncol. Sosem tudnék olyan lány
barátnője lenni, aki nem táncol. Miről is beszélgetnénk?
– Hogy vagy?
 Megpusziljuk egymást.
– Kösz, jól!
Sápadt arca kipirosodott a futástól; így még szebb. Zita
Gardelnek teljesen szabályosak az arcvonásai, szeme tintakék,
fekete szemöldöke ívesen sötétlik. Csodálom őt.
Ismét futásnak eredünk. Megpillantjuk magunkat a
kirakatban. Egyenes a tartásunk, mint az i betű, és egyforma a
frizuránk: olyanok vagyunk, mint két testvér.
– Új spicc-cipőm van – meséli. – A keresztanyám küldte
Angliából.
– Szuper! – Némi irigységgel a hangomban hozzáteszem: –
Mindig olyan klassz cuccaid vannak.
Zita ellenkezik:
– Majd meglátod, ez a cipő olyan kemény, akár a fa.
Valóságos kínszenvedés lesz!
Kitör belőlünk a nevetés. Befordulunk a sarkon. A tánciskola
már csak két lépés innen, egy modern épület földszintjén, egy
régi bolt helyén van. A kirakatot függöny takarja el, az üvegajtón
felirat hirdeti:
FABIOLA ELSSLER
A PÁRIZSI OPERÁBÓL
A párizsi Opera!
Ezektől a szavaktól mindig elérzékenyülök. Bár Fabiola
Elssler valószínűleg soha nem volt igazi csillag. A rossz nyelvek
szerint soha életében nem tette be a lábát a Garnier-palotába1,
csak amolyan balettpatkány volt a tánciskolában. De akkor is!
Joga van a címhez: a párizsi Operából! Úgy ragyognak ezek a
szavak, akár egy korona. Talán egyszer… én is…
Belépünk. Rögtön a táncteremben találjuk magunkat, egy
sereg ugrándozó kislány között. A kicsik órája még nem ért
véget. Fabiola Elssler néni – magas, barna hajú asszony lila
melegítőben – changement-okat2 csináltat a kicsikkel: túlkiabálja a
kazettáról szóló, kissé kopott hangú zenét:
~ Nyújtsd a spicced!
A lányok összevissza ugrásai alatt csak úgy remeg a padló.
Jobbra, a tükör melletti kispadon a mamák ülnek szorosan
egymás mellett, szinte felfalják őket a szemükkel.
Zita és én a fal mentén besurranunk az öltözőbe. Nem merek
Fabiola nénire nézni. És ha rám támad: „Nina, ugye nem
felejtetted el a csekket?” Szívem összeszorul a félelemtől.
Gépiesen köszönök a négy-öt lánynak, akik már öltöznek a
fogasok és a csonka székek között.
Zita leül, hogy elővegye a holmiját.
– Idenézz!
Az új spicc-cipője! Kezét belebújtatva nyújtja oda nekem,
hogy megcsodáljam. A mennyezeti neon fényében csillog a
rózsaszín szatén. A levegőben táncoltatja, játszadozik vele.
– Milyen gyönyörű...

1 A Garnier-palotát, vagyis a párizsi Operát Charles Garnier (1825-1898) tervezte III.

Napóleon uralkodása alatt. A Bastille Opera megépítéséig ez volt az egyetlen
operaház.
2 Changement: balettugrás pozícióváltással. (A balettban öt pozíció létezik.)
 A lányok is odanéznek.
– Ebben fogod végezni a rúdgyakorlato-kat3? – kérdezi
Chloé.
– Nem, csak középen4 húzom majd fel.
Gondosan elteszi. Belebújok a gyakorlócipőmbe:
ragtapasszal foltozott ósdi cipellő.
– Na de mégis, Nina – mondja Kelly –, hogy te milyen
nagyzolós vagy!
Még ilyet! Tágra nyitott szemmel meredek rá.
– Mindenki tudja, hogy szakadt cipőben gyakorolni olyan
„profinak” tűnik – magyarázza.
Egy pillanatra elhűlök. Számomra a gyakorlócipőm azt
jelenti, hogy „munkanélküli-apuka-nevelte-kislány…”. De
jobban tetszik Kelly verziója, még ha nagyzolósnak tűnök is.
Veszem a lapot:
– Nem értem, mi a rossz abban, ha valaki „profinak” tűnik!
Vedd tudomásul, hogy az is leszek!
– Na ne mondd, tényleg? – kérdi meglepetéssel Marion, egy
duci lány, akin csak úgy feszül a tüllruha. – Te táncosnő akarsz
lenni?
– Hát persze, különben miért lennék itt?
– Hát szórakozásból… mint én!
Zita gyilkos pillantást vet felé.
– Hülye… – mondja egész halkan.

3 Rúdgyakorlat: rendszerint a balettóra első felében, a balett-terem falai mentén húzódó

rudak segítségével végzett gyakorlatok.
4 Középen: a balettóra második felében a táncosok a teremben szétszóródva „középen”

állnak fel a rúd nélküli gyakorlatok végzéséhez.

 Igaza van. Mintha csak szórakozásból táncolnánk! A dolog
ennél sokkal bonyolultabb. Zita és én természetesen élvezzük a
táncot, de nem az élvezetért táncolunk. Nagy különbség! Cinkos
pillantást váltunk. Ez a szerencsétlen Marion! Az biztos, hogy ő
mindig is csak szórakozásból fog táncolni. Magunk között csak
„Dundi Marionnak” hívjuk. Nahát!
– Szóval… azt hiszed, csillag lesz belőled, Nina? – érdeklődik
Chloé.
Elpirulok. Igen. Ez az álmom. De nem szeretem, hogy ilyen
nyíltan, ilyen bután leleplezik. Csillag… szép szó, szép álom…
Túl szép ahhoz, hogy Chloéval megosszam!
– Csillag… Azt hiszed, könnyű odáig eljutni? – hebegem.
Csillaggá válni olyan, mint nyerni a lottón. Az esély
mondjuk egy az ezerhez… na jó, a kilencszázkilencvenkilenchez!
Azóta tudom ezt, amióta először felhúztam a balettcipőt. De
akkor is! Én hiszek benne. Reménykedem. Csak azért teszek úgy,
mintha bizonytalan volnék, hogy kijátsszam a sorsot. A
medálomhoz nyúlok. Ebben a pillanatban egy rakás kislány
özönlik az öltözőbe. Vidám csicsergésüket túlkiáltva Fabiola
néni szigorú hangja hallatszik:
– A nagyok következnek!

Összeszedjük a holminkat, sietve tódulunk ki az öltözőből…

Meg is feledkezem a csekkről.
A helyemre állok, a rúd legelejéhez. Fabiola néni diktálja a
gyakorlatot:
 – Két demi-plié5, egy grand-plié6… minden pozícióban!
Első pozícióba állok, igyekszem jó balett-tartást felvenni:
behúzott has, egyenes hát, megnyúlt nyak, kifelé néző combok.
Fabiola néni elindítja a magnót. Magas hangon kezdődik a
zene: felcsendülnek az első akkordok. A karok elegánsan
megemelkednek, a fejek enyhén a kézfej felé fordulnak. Az jut
eszembe, hogy ebben a pillanatban a világon több ezer leendő
táncos végzi ugyanezeket a gyakorlatokat. Csodálatos, ha
belegondolunk. Hogy a tánc mindenhol egyforma! A tánc
egyetemes. Varázsereje áthat, enyhén beleborzongok.
„Mama, most neked táncolok.”
A tánc a mi „dolgunk” volt. A titkunk. A tervünk. Az
álmunk. Még most is össze köt bennünket, mint egy aranylánc,
amit soha senki és semmi nem szakíthat el. A tánc nélkül
sohasem tudtam volna elviselni anyukám hiányát. Amint
táncolni kezdek, egészen közel kerülök hozzá…

5 Demi-plié: térdhajlítás kifelé fordított térdekkel.

6 Grand-plié: mély térdhajlítás kifelé fordított térdekkel.
 3
A tükörben

– Grands-battements7!
Imádom ezt a gyakorlatot, ez az utolsó a rúdnál. Prokofjev8
Rómeó és Júliádnak zenéjére táncolunk. Azt is… imádom!
Kihúzott háttal igyekszem minél magasabbra lendíteni a
lábamat, spiccem a plafon felé néz. Nagyon melegem van.
– Figyelni az álló lábra! – ismétli Fabiola néni. – Ne hajlítsd
be a térded!
Nagyon igyekszem. Igaz, hogy késve fizetem be a tandíjat,
de figyelek és dolgozom. Bárcsak a tanárnő is észrevenné! Az az
érzésem, furcsán néz rám. De lehet, hogy csak képzelődöm.
Mindig az az érzésem, hogy a többiek engem néznek. Pedig
talán észre sem vesznek.
– Nina!
Fabiola néni hangja úgy hat, mint egy hátbavágás.
Mégiscsak… igazam van.
– Mosolyogj egy kicsit, légy szíves! Nem szabad látszania,
hogy erőlködsz! Nincs annál csúnyább!
Mosolygok. Muszáj. Így a nézők azt hiszik, hogy táncolni
könnyű.

7 Grands-battements: lábdobás magasra.

8 Szergej Prokofjev (1891-1953): orosz zeneszerző és zongorista.
 A mosoly az arcomra fagy. Nyílik az üvegajtó… Apu?
Lopakodó sziluett lép a terembe. Nem. Gardel néni az, Zita
anyukája. Köszönés helyett biccent Fabiola néninek, és leül a
kispadra. Gyakran jön el a lányáért. Figyelemmel kíséri a
fejlődését. Milyen szerencsés Zita!
Hirtelen elromlik a kedvem.
A fiatal, szőke és vidám Gardel néni anyura emlékeztet…
Mély lélegzetet veszek. Másra kell gondolnom. Nem, nem is
másra, hanem a táncra.
– Középre! – kiáltja Fabiola néni.
– Fölvehetem az új spicc-cipőmet? – kérdi Zita.
– Ha akarod...
A tanárnő rákacsint Zita édesanyjára.
– Aztán majd megnézheted a vízhólyagokat!
Gardel néni udvarias mosollyal válaszol. A földön ülve
váltunk cipőt. Karácsonyra én is kérek majd újat, olyan szépet,
mint Zitáé. Apunak karácsonyra már újra lesz munkája. Talán...
Zita jó szorosan megköti a szalagokat a bokája körül, és
föláll.
– Nyom a cipő? – kérdezem tőle súgva.
– Még nem! – mondja nevetve, és odaszalad a gyantás9
edényhez.
Beledugja előbb az egyik, majd a másik lábát, hogy a cipőjét
begyantázza.

9Gyanta: a porrá tört gyanta a balettcipők orrát (vagy a hegedű húrjait) bekenve
meggátolja a csúszást.
 – Ne túl sokat – inti Fabiola néni –, különben nem tudsz majd
forogni.
– Tudom, tudom – motyogja Zita.
Lábujjhegyre emelkedik. Gyönyörű spicce van! Igazán szép
látvány. Fel-alá sétál, hogy „betörje” a cipőjét… A tanárnő ekkor
tapsol egyet.
– Gyerünk lányok, vége a szünetnek.
Sietve beállunk középre – a láb ötödik pozícióban, a kar
elsőben mindenki a helyén áll. Én elöl állok Zitával, mert mi
vagyunk a legjobbak a csoportban. Egymásra mosolygunk a
tükörben. Fabiola néni elindítja a zenét. Az adagio lassú ütemei
betöltik a termet.
„Milyen klassz lehet igazi zongoristával… Élő zenei
kísérettel, aki ránk figyel, és úgy változtat a zene ritmusán; hol
felgyorsít, hol lelassít.”
Ilyen csak az Operában és a híres iskolákban szokott lenni. A
miénk sokkal „szakadtabb”. De azért mi táncolunk…
A tükörben karcsú sziluett nyitja a karját és a lábát második
pozícióba. Tornadressze kivágásában kis aranyszív ragyog.
Szépnek találom őzikearcával.
Ó Nina Fabbri!
Én vagyok!
Vége az órának. Bókolás. Kipirult arcok, szétzilált kontyok,
izzadságtól csillogó dekoltázsok… jól dolgoztunk! Elégedett
vagyok. Most a végén olyan parádésan köszöntjük majd a
tanárnőt, mintha csak a színpadon volnánk előadás után. Fabiola
néni az első közönségünk.
Egy pillanatra csend lesz.
 Ötödik pozícióban állunk, arcunk a tükör felé néz.
Karvezetés, rond de jambe à terre10, soutenu11, meghajlás. A
magnóból feltörő hangok olyan szomorúak, hogy még egy
krokodil is elsírná magát. Hirtelen elszomorodom. Úgy bánt,
hogy vége az órának, különösen ha közben arra gondolok:
„Bárcsak apu eljönne befizetni…”
Az az igazság, hogy már itt kellene lennie. Félek, hogy nem
is jön, már szinte biztos vagyok benne. A zenének vége, de még
pozícióban maradunk, amíg azt nem halljuk:
– Köszönöm, lányok.
Mintegy varázsütésre az öltöző felé iramodunk. Zita
anyukája feláll, Fabiola néni odalép hozzá, és kezet nyújt. Milyen
szerencse! Most majd elkezdenek cseverészni. Ezt ki kell
használnom!
A harisnyára húzom fel a zoknit, a pulcsit és a farmert pedig
a tornadresszre. Belebújok a dzsekimbe.
– Ugye megvársz? – kérdi Zita. – Anyu hazavisz kocsival.
– Nem, kösz… ne haragudj, de… – Felkapom a táskám. –
Tényleg rohannom kell.
Megpuszilom Zitát.
– Szia!
És máris elinalok.
– Azért elköszönhetnél, nem? – tiltakozik Dundi Marion.
Nem válaszolok neki, csak rohanok tovább.

10 Rond de jambe à terre: lábkörzés a földön.

11 Soutenu: a kifelé fordított térdet felhúzva a lábujj az álló láb nyújtott térdéhez ér.
 Mint egy tolvaj, a két csevegő nő háta mögött kiosonok, és az
utcára szaladok. Az üvegajtó halk csilingelőssel csukódik be
mögöttem.
 4
Egy jó hír… és egy
rossz hír

– Apu!
Nem jön válasz. Üres a lakás. Újra szólítom, hogy betöltsem
a csendet: „Apu!” Amióta anyu nincs, nem igazán szeretek
hazamenni.
Egyszeriben úgy érzem, átfagytam. Amint a szobámba érek,
bebújok az ágyamba a párna- és paplankupac közé. Reggel
elfelejtettem beágyazni.
Behunyom a szemem. A trikóm alatt erősen a medálra
szorítom a kezemet.
„Ez az egész csak egy rossz álom, anyu mindjárt hazajön…
hiszen még él…”
Gyakran játszom ezt. Úgy teszek, mintha a múltban lennénk.
És jól működik.
Már szinte érzem a jázminillatot, anyu lépteit hallom az
előszobában. Benyit, és belép a szobámba.
– Nina…
Kinyitom a szemem. Apu az. Mozdulatlanul nézek rá.
Összevonja a szemöldökét.
– Igazán megvárhattál volna, te kis bolond! Amikor
odaértem Elssler nénihez, azt mondta, hogy épp most mentél el.
– Szóval… akkor… – hebegem, és felülök az ágyban.
 – Igen, befizettem! Nem szalasztott el az a pénzsóvár!
Kiugrom az ágyból, és apu nyakába csimpaszkodom.
– Köszönöm!
– Az utcán találkoztam Zita anyukájával is – folytatja. – Hív,
hogy szombaton menj el velük az Operába egy balettra.
Micsoda jó hír!
– Jaj, apu! Hisz ez isteni! – rebegem örömteli hangon. – Zita
nem is mondta – teszem hozzá csodálkozva.
– Nem tudott róla. Az édesanyja az óra után akart meglepni
benneteket…
– Jaj de jó!
Örömömben akadozik a nyelvem.
– El sem hiszem… igazi csillagokat láthatok táncolni… nincs
is annál jobb… ettől biztosan fejlődünk!
– Fejlődtök? – morogja apu. – Ha kíváncsi vagy a
véleményemre, inkább matematikából kéne fejlődnöd!
Na tessék. Már megint a mániája: el akarja hitetni velem,
hogy a matematika és a tanulás fontosabb, mint a balett. Micsoda
ötlet!
– Hiszen tudod, hogy ha nagy leszek…
– Ugyan, hagyd már! – szakít félbe keményen. – Ne
bosszants! Gyere a konyhába vacsorázni!
Lehajtott fejjel követem. Hiába vitatkoznánk! Megterítek,
amíg ő elkészíti a zacskós levest. Fakanállal kavargatja, és
közben rám mosolyog.
– Jó lesz csirkehúsleves metélt tésztával, Őzikém?
Tessék! Ez jellemző apura! Az előbb még harapós kedvében
volt, most meg hirtelen kezes báránnyá változik!
 „Olivier, lehetetlen alak vagy…” – zsörtölődött mindig anyu.
De ezt boldogságtól csillogó szemmel mondta. Szóval igazán
szerette! És ő is anyut. „Hajnalcsillagnak” hívta, és ez sokkal
szebb, mintha „drágámnak” szólította volna.
Rámosolygok.
– Imádom a csirkehúslevest.
– Annál jobb! Nézd csak, vettem sonkát is, ott van abban a
rózsaszín papírban, tedd ki egy tányérra.
– A sonkát is imádom…
Hirtelen visszatér a jókedvem. Az Opera… a balett…
tényleg, melyik is? Fürge mozdulattal kibontom a papírból a
sonkát.
– Nem mondta Zita anyukája, hogy mit fogunk megnézni?
– Meg sem kér…
Csrrrrr! A telefoncsörgés a szavába vág. Odaszaladok…
– Ne vedd föl! – szól rám apu, és leteszi a fakanalat. – Biztos
engem keresnek.
Szót fogadok. Kavargatom helyette a levest… És
hallgatózom. Csak beszélgetésfoszlányokat sikerül elcsípnem.
Jó…, rendben…, sietek…, csak megvacsoráztatom…”
Én volnék az, akit megvacsoráztat? Kétségkívül. Csakis
rólam lehet szó. Mintha egy csecsemőről vagy háziállatról
beszélne. Nem tetszik ez nekem. Köszönöm szépen. Én nem
vagyok az! Ninának hívnak. A lánya vagyok. Vizet töltök a
kancsóba. Mire elzárom a csapot, apu visszajött.
Nem néz a szemembe.
– Figyelj, Őzike… – mondja, és közben elzárja a gázt a lábos
alatt. – Meghívást kaptam… ööö… váratlanul.
 – Szóval itt hagysz?
Odalép hozzám, megcirógatja az arcomat.
– Nem, nem hagylak itt. Veled maradok, amíg…
– Tudom, megvacsoráztatsz.
Zavarában nem válaszol. Odacsapom a vizeskancsót az
asztalra.
– Nem vagyok már csecsemő, tudok egyedül is vacsorázni…
ha annyira nehezedre esik velem maradni!
– Őzike! Ne forgasd ki a szavaimat – mondja zavartan.
Kínos csönd. Csak a csap csöpögése töri meg a csöndet. Apu
végül megfogja a kezem.
– Tudod…
A szemébe nézek. Eláll a lélegzetem. Mondani fog valamit…
valami szörnyűt, érzem.
És igazam van.
– Megismerkedtem egy fiatalasszonnyal… – kezdi.
A szám nagyra nyílik. Ordítani fogok. Nem. Nem jön ki hang
a torkomon.
– …azt hiszem, komoly a dolog – fejezi be a mondatot.
Teljes erőmből ellököm magamtól, a szobámba rohanok,
bereteszelem az ajtót. Zokogni kezdek.
– Mama…
 5
A Bayadère12

Azt hiszem, erre mondják, hogy tabu téma.

A múltkori este óta nem beszéltünk apuval a
„fiatalasszonyról”. Jobb is. Ha nem nevezem meg, talán nem is
létezik. Remélem, apu tévedett, és nem „komoly” a dolog. Ki
tudja? Talán eltűnik majd az életünkből, mint egy elrontott rajz,
amit egy mozdulattal kiradíroznak.
Szóval… majd meglátjuk!
De most ezer kilométerre vagyok apu barátnőjétől. Az
Operában vagyok! Pontosabban a Garnier-palotában. És minden
gondomról megfeledkezem. A nézők tömegében és az egymást
túlharsogó csevelyek zajában Zita és én lassú léptekkel haladunk
felfele a lépcsőn, mintha uszályos estélyi ruhát viselnénk
„Egy napon az emberek majd azért másszák meg ezeket a
lépcsőfokokat, hogy engem láthassanak táncolni…
Türelmetlenül várják majd, hogy megtapsolhassanak, még csak
rá sem fognak pillantani a bronzszobrokra, a fényes korlátra, a
kristály lámpaállványokra… ez a fényűzés mind semmi egy
igazi csillag tökéletes arabeszkje mellett!”
– Lányok!

12Bayadère: négy felvonásos balett L. Minkus zenéjére, Marius Petipa koreográfiájára.

Először 1877-ben mutatták be Szentpéterváron.
 Gardel néni hangjára egyszerre fordulunk meg. A férje
mellett áll, és a táskájában kotorászik.
– Álljanak meg ott, csinálok egy fényképet!
Engedelmeskedünk, de én alig tudom visszatartani a
nevetést. A Franciaországban eltöltött évek ellenére Zita
anyukája még mindig hibásan beszél franciául: angol, és nagyon
édes akcentusa van.
– Nina, ne csücsörítse a szájad, please!
Erre elnevetem magam. Villan a vaku fénye.
– Jól fog sikerülni – jelenti ki Zita apukája.
Zita anyukája hozzáteszi:
– Emlék a Bayadère-ről.
Már nem nevetek, de halkan ezt mondom:
– Hát ez isteni.
Milyen rendesek ezek a Gardelék! Eljöttek értem, és az
előadás után náluk alszom. Zita kölcsönadott egy aranyozott
hajtűt, ami összefogja a kontyomat. Szóval buli!
– Műsorfüzetet tessék! Műsorfüzeeet! – kiáltja egy fekete
ruhás alak a lépcsőfordulóban.
Zita apukája előkotor egy bankjegyet a zsebéből, és levesz
egyet az árus karján tornyosuló programokból.
– A tiétek, lányok! – mondja.
Szeretem, ha „lányoknak” szólítanak minket a Gardel szülők,
mintha tényleg testvérek volnánk. Zita megragadja a programot
– csinos kis füzet, teli fényképekkel. Hallom, ahogy apukája a
fülébe súgja:
– Utána majd nekiadod Ninának.
 Ettől a pillanattól kezdve úgy érzem, szánalomból hoztak el.
Mert Gardelék sajnálnak engem. Ez idegesítő, már szinte fáj. Úgy
tűnik, a szemükben én csak a szegény kis Nina Fabbri vagyok.
Irtózom ettől a gondolattól. Összeszorul a torkom.
Azért sem!
Kihúzom magam, felszegem a fejem. Nem vagyok én
„szegény kicsike”! Jövendőbeli csillag vagyok. Igenis. Akarom.
És sikerülni fog.
Így már jobb.
Rámosolygok Zitára, mintha mi sem történt volna. De a
műsorfüzet… Ne is erősködjön! Nem fogadom el.

Szuper! A földszinten van a helyünk. A harmadik sorban.

Innen lehet a legjobban látni az előadást.
Hátrafordulok, felemelem a fejem, tekintetem a kakasülőt
keresi – az utolsó sort, amit mennyországnak is neveznek.
Amikor táncolni kezdtem, anyukám gyakran hozott el balettot
nézni. Mindig ott fönt ültünk.
„Talán maradt ott kettőnkből valami…?”
Ott vannak még a szőke anyuka és a fekete szemű kislány
árnyai? Miért is ne? Talán lehetséges! Amikor kihajoltam a korlát
mögül, hogy jobban lássak, mindig megfogta a derekamat.
Hirtelen szinte érzem a keze nyomát a bőrömön.
Mindjárt elsírom magam…
– A csillár fénye zavarja a szemed? – súgja Zita.
Nem válaszolok. Sietve hozzáteszi:
 – Láttad a plafont? Chagall13 festette.
– Tudom.
Nagy erőfeszítések árán sikerül mosolyognom. A fények
lassan elhalványulnak. Elsötétedik a nézőtér. A karmester belép
a zenekari árokba, fellép az emelvényre, köszönti a közönséget,
mely udvarias tapssal válaszol. Aztán csönd lesz. A várakozás
csöndje. Tágra nyílt szemmel bámulok, és visszatartom a
lélegzetem. Mint az álmomban. Ebben a pillanatban felcsendül a
zene, a dallam erélyes és lágy egyszerre. Felismerem. Zita is, és
oldalba bök. Az órán gyakran halljuk ezt a zenét; Fabiola
néninek megvan kazettán. Testemet melegség járja át. A valós
élet kint rekedt az éjszakában, a gondokkal, bajokkal és azzal az
undok szitáló esővel együtt. Előttem egy másik élet ébredezik,
fényben úszva, felkavarón; felgördül a függöny, és feltárja ezt a
másik életet. Szemem megtelik a látvánnyal.
Hindu templom, rejtélyes dzsungel és egy műelefánt. A
papírmaséból és festett vásznakból álló díszletben Solor herceg
és a Bayadère tragikus szerelme fog kibontakozni és eltűnni a
fényszórók sugarai alatt. Híres csillagok fogják nekünk
eltáncolni a történetet. Nem tudhatják, hogy én is velük
táncolok, anélkül hogy elmozdulnék a helyemről. Itt belül.

– Gyönyörű… – súgja Zita.

Lebilincselve ülök; meghatottan, boldogan, csodálkozva…
épp hogy csak bólintok. A Bayadère halott, kígyó marta halálra,

13 Marc Chagall (1887-1985): orosz származású francia festő, képzőművész.

amelyet riválisa rejtett a virágkosárba. Az istenek haragja a
templomra zúdul…
Ekkor fehér tüllruhás árnyak jelennek meg a fekete
éjszakában. Sorban jönnek, és mély arabeszk meghajlással
bókolnak. Akár egy szellemek alkotta köd. Túlságosan is szép!
Megborzongok a gyönyörűségtől. Majd ha én is ilyen szépen
táncolok… Ahhoz még több év kemény munkájára van szükség!
Ismét lágyulnak a fények a teremben, a közönség
tapsviharban tör ki. Zitával egyszerre kiáltunk éljent. Úgy
tapsolok, hogy belefájdul a kezem. A táncos csillag szitakötőnél
is könnyedebben jön ki, hogy fogadja a nézők ünneplését.
Bókol… ahogy mi az órán. Vagyis… majdnem úgy! Partnere
kezet csókol neki, majd együtt köszöntik a közönséget.
A függöny ismét legördül, és még hullámzik. Skarlát redői
közül a csillag most egyedül tűnik elő. Meghajol még utoljára.
En félig becsukom a szemem… és a helyére képzelem… Nina
Fabbrit…
Virágcsokor repül felé. Ő eltűnik a függöny mögött.
– Nina!
Hirtelen felkapom a fejem. Zita elneveti magát.
– Ébresztő, indulunk!
– Milyen kár… – sóhajtom.
A szép dolgok miért érnek véget olyan hamar?
 6
Zitánál

Hű! Milyen fáradt vagyok!

Alig van erőm, hogy segítsek Zitának kinyitni a kihúzható
ágyat, mialatt Gardel néni rózsaszín paplant és egy nagy párnát
vesz elő a szekrényből.
– Nem fogsz fázni, Nina? Akarja, hogy hozzak neked még
egy takarót? – kérdezi.
– Nem, köszönöm, nagyon jó meleg van itt.
Sokkal melegebb, mint nálam! Zita szobája az almazöld
függönnyel, a színes párnákkal és az eperszín padlószőnyeggel
angol bonbonosdobozra hasonlít. Olyan jó itt!
– Hát ha nincs szükséged semmire, megyek lefeküdni.
Azzal Zita anyukája puszit ad mindkettőnknek, „Good night,
sweetie”14 – mondja, majd magunkra hagy minket. Amint az ajtó
becsukódik, felvesszük a pizsamát és bebújunk az ágyba. A
paplan alatt Zitának úgy zeng a hangja, mint egy vízilóé.
– Aaaaludj jóól, Nina! – ásítja.
– Fogadni mernék, hogy ma éjjel a balettról fogok álmodni.
– Én is...
Behunyja a szemét. Lefekszem. De furcsamód egyszeriben
már nem érzem magam álmosnak. Felkönyökölök:
– Tudod…

14 Good night, sweetie” (angol): Jó éjt, édesem!

 Zita kinyitja az egyik szemét.
– Mit?
– … Szívesen megtanulnám az „Árnyékok” részt… Nem
kérjük meg Fabiola nénit, hogy mutassa meg nekünk?
– Szerinted ismeri? – kérdi Zita elhaló hangon.
– Hát persze! Olyan jó lenne eltáncolni, nem?
Néma csönd.
– Alszol? – kérdezem súgva.
Zita nem felel. Felsóhajtok. Elaludt. Eloltom a villanyt,
bebújok a jó meleg paplan alá, behunyom a szemem, amikor
hirtelen bizonytalan hang hallatszik a szobában.
– Az az igazság… hogy… nem fogok többé Elssler néni
óráira járni – hebegi Zita.
– Mit mondasz? – kiáltok fel.
Nincs felelet. Felkapcsolom a villanyt. De Zita most már
tényleg alszik. Elképedve nézem mozdulatlan arcát. Már semmit
nem értek.

– Lányok, ébresztő!
Felülök az ágyban. Zita anyukája rózsaszínű pongyolában
lép a szobába és elhúzza a függönyt. Napsugár szökik be az
üvegen át, és megsimogatja az ébredező Zita arcát.
Anyukája azt kérdezi:
– Jól aludtatok, drágáim?
Együtt feleljük, hogy igen, pedig én… alig hunytam le a
szemem.
 – A breakfast15 készen van, gyertek gyorsan!
Gardel néni kinyitja a szekrényt, és egy skót köntöst vesz elő.
– Tessék, Nina, vedd föl ezt!
Belebújok a bársonyos szövetbe, és rámosolygok. Szeretném
megmondani neki, milyen jó itt nála, de félek, hogy megbotlik a
nyelvem. Így hát hallgatok. Zita is csöndben fésülködik.
Tekintetünk találkozik a tükörben, éppúgy, ahogy az órán
szokott; szívem hevesen verni kezd. A balettóra…
Ha Zita nem jön többé… az talán azt jelenti, hogy abbahagyja
a táncot! De hisz ez lehetetlen! Nem teheti ezt velem!
Alighogy asztalhoz ülünk a nappaliban, megkérdezem:
– Szóval mi ez az egész?
Ebben a pillanatban ajtócsapódás hallatszik, Zita apukája lép
be, hóna alatt nagy baguette, kezében egy csomag croissant.
– Gondoltam, Ninának talán nem ízlik a zabkása, Ann.
Felesége tiltakozik:
– Ugyan, Jean-Philippe, hiszen az olyan finomság!
Zita elé tesz egy teli tányérral. Ez a szürkés lötty…
– Bocsánat, de… én inkább… ööö… egy croissant-t ennék –
rebegem.
– Nem megmondtam? – győzedelmeskedik Zita apukája.
Három perccel később a péksütemények a tányéron
pompáznak, a kenyér felszeletelve illatozik a kosárban, és a
lekvár is az asztalon van, elkezdünk reggelizni. A tea gőzölög a
csészékben.

15 Breakfast (angol): reggeli.

 Ha nem jutott volna eszembe, amit Zita mondott, akkor ez a
reggel maga lenne a boldogság. Ő lehajtott fejjel kanalazza az
angol keveréket. Zavartalak tűnik. Majd miután kiette az utolsó
falatot is a tányérból, édesanyjára néz, és hirtelen ezt mondja:
– Elmondtam Ninának a balettórát…
– Jól tetted.
Néma csönd. Zita apukája megvajaz egy szelet kenyeret,
látszólag leköti a művelet; mintha ki akarna maradni ebből az
egészből. Zita anyukájára nézek.
– Szóval… igaz? Zita abbahagyja a balettot? – kérdezem
elcsukló hangon.
– Ezt én soha nem mondtam! – kiált föl Zita.
– De… ha egyszer nem jársz már Fabiola nénihez… –
kérdezem értetlenül.
– Máshová fog járni, Nina – mondja kedvesen Ann néni.
Szóval máshová! Micsoda hír! Bombaként robban az asztal
közepén. Magamba roskadok. Zita elhagy engem, hogy…
máshol táncoljon! És én ott maradok Chloé-val, Kellyvel és a
Dundi Marionnal. Ezekkel a senkikkel…
– Ne aggódj, azért még fogunk találkozni, Nina – vigasztal
Zita.
– De nem táncolunk majd együtt!
Zavart csönd.
– Miért nem mondtad? – kérdezem remegő hangon.
– Még nem volt biztos – segíti ki az anyukája. A szemembe
néz és így szól: – Fabiola Elssler néni nem rossz tanár, de Zita
már nem fejlődik nála. Sebességet kell váltani.
Lehorgasztom a fejem.
 – Igen, értem.
Hirtelen nagyon elromlik a kedvem.
– És hova mész? – kérdezem halkan.
– A Camargo-iskolába – feleli Alin néni. Híres magániskola.
Halkan felelek:
– Szuper.
– Várj, még nem vagyok ott! – tiltakozik Zita. – Ahhoz, hogy
felvegyenek, részt kell vennem egy válogatáson.
Biztos, hogy sikerülni fog neki.
– Mintha már ott is lennél! – kiáltok fel.
– Ne igyunk előre a medve bőrére – mondja Zita apukája,
kilépvén óvatos hallgatásából.
Úgy tűnik, mégiscsak érdekli a kérdés. Bizonyára nem kell
nagy áldozatot hoznia, hogy fizethesse a tandíjat… őneki nem!
Milyen mázlija van Zitának…
– Mindenesetre ha felveszik, az nagy változás lesz az
életedben – folytatja Gardel néni, és gyönyörködve nézi a lányát.
– Miért? – nézek rá kérdő tekintettel,
– Mindennap táncolnék – vágja rá Zita. Balettóra mindennap,
talán több is naponta! Micsoda mázlista… micsoda mázlista!
Félénk hangom kérdem:
– És az iskola?
– Zita levelezőn folytatja majd a tanulmányait – tudatja
velem az apja.
Teljesen letör ez a híráradat. Úgy érzem magam, mintha Zita
fölszállna a vonatra, és engem otthagyna a peronon. O teljes
gőzzel nekilát a munkának. Én pedig amatőr maradok. Ez a
helyzet. Világos. Hacsak…
 – Mi lenne, ha én is beiratkoznék a Camargo-iskolába? –
kiáltok fel.
– Szerinted az apukád megengedné? – kérdezi Gardel néni.
– Biztosan!
Világos szeme mintha elsötétülne.
– Tudod – mondja félhangosan –, nagyon sokba kerül az az
iskola.
Mintha fejbe vágtak volna! Porrá zúzta minden
reménységemet. Ha ilyen drága az iskola, akkor fújhatom!
Hacsak… ha apu ismét találna munkát...
Ebben a pillanatban csöng a telefon. Gardel néni fölveszi, és
üzenetet hoz nekem:
– Éppen apukád volt az, délben érted jön.
Csalódott hangon kérdezem:
– Ilyen hamar?
 7
A Fekete Hattyú

Délben megszólal a kaputelefon. Ann néni veszi fel. Igen,

apu az. Ilyen az én formám! Most az egyszer pontosan érkezik –
épp azon a napon, amikor örülnék, ha késne! Zita és én éppen a
Hattyúk tavát16 néztük videón, amikor az édesanyja levette a
hangot.
– Szaladj, Nina, odalent vár rád!
– Igazán feljöhetett volna – jegyzem meg halkan.
Mégiscsak az volna a legkevesebb! Apu udvariatlansága
zavarba ejt, de Gardel néni megmagyarázza:
– Nem jöhetett, rossz helyen áll a kocsival.
Tátva marad a szám: hiszen nincs is autónk! Akkor… miért
találta ki ezt a kifogást? Hirtelen rosszat sejtek. Zita nevetésben
tör ki.
– Micsoda képet vágsz!
– Csak...
Csak… mi? Nem tudom. Sírni volna kedvem. Fölkapom a
hátizsákom. Gardel néni megpuszil.
– Gyere el hozzánk, amikor csak akar, Nina. Ez a te otthonod
is.

16
Hattyúk tava: Marius Petipa és Lev Ivanov híres balettje, melyet Szentpéterváron
mutattak be 1895-ben Pjotr Iljics Csajkovszkij zenéjére.
 Összeszoruló szívvel viszonzom az ölelését. Jean-Philippe
bácsi – a család szakácsa – kötényben és ételszagban jön elő a
konyhából, ahol éppen baszkföldi csirkét készített.
– Legközelebb itt maradsz egész vasárnapra, rendben?
Köszönetet mondok, mosolyt erőltetek az arcomra. Az igazat
megvallva pontosan tudom, mit érezhetett Hamupipőke, amikor
éjfélt ütött az óra.
– Várj, lekísérlek! – mondja Zita.
A liftet nem nekünk találták ki, négyesével rohanunk le a
lépcsőn. Kinyitjuk a kaput. Apu a járdaszigeten vár.
– Siess, Nina!
Alig jut időm elköszönni a barátnőmtől, aki azonnal
visszaszalad a házba. Rögtön támadásba lendülök.
– Hogyhogy rossz helyen áll az autó? Miért beszélsz
összevissza?
– Az igazat mondom, képzeld el.
A karomnál fogva megragad.
– Hallgass ide, Őzike… Valaki vár bennünket abban a kék
Renault ötösben. Az ő autója. Hármasban megyünk ebédelni.
– Valaki? – ismétlem.
És mintha hatalmas galuska lenne a torkomban. Alig kapok
levegőt. Apu az autó felé vonszol. A volánnál egy szőke nő ül.
Ő az!
Apu barátnője…
Az a „fiatalasszony”, akivel „komoly” a dolog… A
betolakodó. Hát valóban létezik! Zöld a szeme, vékonyka copfját
hajgumi fogja össze, és Odile-nak hívják. Gyűlölöm ezt a nevet.
A McDonald’s lármájában, ahol kikötöttünk, megpróbálunk
megismerkedni egymással.
Még hogy egymással…
Ő próbál velem megismerkedni! Én nem látom be, miért
kellene megosztanom vele az életem. Foghegyről válaszolok a
kérdéseire, miközben jóízűen majszolom a csirkehúst. Apu a
tekintetével noszogat, mintha csak vizsgáznék. Valami kérlelés
félét látok a szemében. Talán attól fél, hogy rossz benyomást
teszek Odile-ra? Hát éppen ez a célom! Ha nem vagyok neki
szimpatikus, az nekem bókkal ér fel. Semmi kedvem azoknak
tetszeni, akik nem tetszenek nekem. És ő nem tetszik nekem.
Apu mellette ül, összeér a karjuk. Ez a végsőkig elkeserít. Sőt
undorít. Kis híján bele is fulladok egy falat ételbe.
– Igazán éhesnek tűnsz! – viccelődik Odile.
– Nem is vagyok éhes.
Kelletlen hangom egyáltalán nem zavarja.
– Édesapád sokat mesélt rólad, Nina… – folytatja.
– Na vajon miért! – csattanok föl.
Apu erőltetetten elneveti magát.
– Na de Őzike!
– Őzike? – ismétli Odile.
A tollatlan papagáj mindenségit! Rám mosolyog.
– Szép becenév.
Kiver a veríték, éles hangon odavetem:
– Megtiltom, hogy így szólítson!
Elcsuklik a hangom. Lesütöm a szemem.
Apu súgva mondja neki:
– Ne haragudj rá, Odile.
 – Ugyan! Nekem kell bocsánatot kérnem – mondja
nyugodtan. – Lehet, hogy túl tolakodó voltam.
Na tessék, most eljátssza a kedveset… ez a nagy mézes-
mázos mosoly! Apu meg azért küzd, hogy oldott legyen a
hangulat.
– Na és mondd, Nina, jó volt a Bayadère?
– Isteni – válaszolom.
Odile-hoz fordul:
– Tudod, Nina imádja a balettot.
– Tényleg?
Őszintén csodálkozni látszik; hogy oda ne rohanjak! Ha
egyszer apu olyan sokat beszélt neki rólam, anélkül hogy szóba
került volna a tánc iránti szenvedélyem… akkor vajon miket
mesélt neki? Nem értem!
– Kilencéves kora óta táncol – folytatja apu. – Egész ügyes.
Halványan elmosolyodom.
– Bevallom, én nem értek hozzá – jegyzi meg Odile –, de
állítólag nagyon nehéz.
– Ha könnyű volna, nem lenne benne semmi érdekes – vágok
vissza.
Elnevetik magukat. Véleményem szerint semmi okuk rá.
Nem mondtam semmi vicceset. Apu ismét elkomolyodik, és
megérinti a kezem.
– Ne vedd úgy a szívedre a táncot, Nina! Hiszen csak
szórakozás.
– Tudod jól, hogy nem az! – kiáltok fel.
 A szomszéd asztaloknál ülök felénk fordulnak. Odile
zavarba jön. Úgy kell neki! Odahajolok apuhoz, mélyen a
szemébe nézek.
– Táncosnő leszek. Már ezerszer megmondtam.
– Idehallgass, Őzike – sóhajtja –, erről majd még beszélünk.
Különben is…
– Különben is… micsoda?
– Ahhoz, hogy valaki táncosnő legyen, nem árt az Opera
Balettintézetébe járni. És te erről már sajnos lekéstél – teszi
hozzá.
Pofonütésként ér a dolog, elhallgatok. Miket mond! Még
hogy „lekéstem”! Na igen. „Sajnos”. Igen. Méghozzá szörnyű
okból: a Mama megbetegedett, amikor felvételiznem kellett
volna az intézetbe. Minden tönkrement, elromlott,
összekuszálódott. Azóta próbálom ismét felépíteni a tervünket,
amennyire csak tudom. És nem mondhatom, hogy apu sokat
segítene. Ellenkezőleg.
Mérges pillantást vetek rá. Szeretem őt, hogyne szeretném,
de vannak pillanatok, amikor gyűlölöm. Mint például – most.
Sietve hozzáteszem:
– Nem csak az Opera Balettintézete létezik, tudd meg. És
még elég fiatal vagyok hozzá, hogy máshová bekerülhessek!
– Tizenhárom éves vagy, igaz? – kérdi kedvesen Odile.
Mintha nem tudná!
– Még nem egészen. Csak két hét múlva leszek –
mormogom.
– Ezt meg kell ünnepelni – mondja negédes hangon.
– Jó ötlet! – kiált fel apu.
 – Rendezek majd egy kis ünnepséget… – folytatja Odile
affektálva.
Na de mégis! Minek avatkozik bele? Tudtommal még nem
vagyok a mostohalánya!
– Jó, Olivier? – teszi hozzá.
Összerezzenek, ahogy apu keresztnevét kiejti. A távolból
mintha a Mama hangját hallanám, mint egy halk visszhangot:
Oli-vier… Már sosem fogja neki azt felelni, hogy
„Hajnalcsillagom”. Soha többé. Most majd azt fogja mondani,
„Odile”. Tessék. Mintha Hajnalcsillag nem is létezett volna, így
szól:
– Rendben, Odile.
És rámosolyog. És megfogja a kezét, és a szájához emeli.
Ordítanom kellene, felborítanom az asztalt és mindent
összetörni. Nem mozdulok, mert most esett le.
Odile…
Most már tudom, miért nem tetszik nekem ez a név. Odile a
Hattyúk tavában a gonosz. Aki elrabolja Odette, a fehér hattyú
szerelmesét. Ő a bitorló.
A Fekete Hattyú!
 8
A szív mélyén

Hű! Végre itthon!

Micsoda rémálom volt ez az ebéd!
A gyorsbüfé után azt mondtam, szeretnék hazamenni – ha
kell, akár metróval is. De Odile erősködött, hogy hazavisz
minket, és utána apu vele maradt. Micsoda megkönnyebbülés!
Becsapom az ajtót. A cipőm kopogása felébreszti az
elhagyatott lakást. Arra gondolok magamban:
„Ha megházasodnak, akkor idejön majd lakni?”
Minő borzalom! Nem fogom elviselni! A Mama szobájában
látni őt, a fürdőszobájában, vagy a tükre előtt. Nem! Félhangosan
rebegem:
– Mama!
Szívem megtelik fájdalommal. Az ágyamra ülök. Hirtelen
fájni kezd a fejem. Gépies mozdulattal kibontom a kontyom,
hajam a vállamra omlik; az egyik tincs megcirógatja az arcomat.
Mindig a Mama csinálta a frizurámat. Olyankor beszélgettünk.
És most is beszélgetni szeretnék vele.
Kiveszem a medált a blúzom alól. Egy pillanatra a kezemben
tartom, aztán birizgálni kezdem a zárat. Belül egy szőke hajtincs
van elrejtve. Megnézem, mutatóujjam hegyével megérintem.
Óvatosan.
A talizmánom ellen a Fekete Hattyú nem tehet semmit!
 Ez megvigasztal.
Jó darabig így maradok. Mozdulatlanul. Nem tudom levenni
a szemem a Mama hajáról. Megpuszilom. Visszazárom a medált.
Most már tudom, mit kell tennem.
Harcolnom kell azért, amit szeretek. És harcolni is fogok. A
végsőkig.
– Zii-ta!
A járókelők között a hangom egészen a legjobb barátnőm kis,
fekete kontyáig ér – ő megfordul. Teljes erőmből futva érem utol.
– Nahát!
Puszik cuppannak.
– Mégis eljössz ma az órára?
– Igen. Hogy „tisztességesen elbúcsúzzam” Fabiola nénitől,
ahogy anyu mondja.
Észreveszem, hogy hóna alatt egy doboz bonbont hoz.
– Lehet, hogy még az ajándék ellenére is duzzogni fog, nem
gondolod? – kérdezem.
– Az az ő baja. Különben is, anyu a múltkor már szólt neki,
hogy ezen a héten abbahagyom.
Csönd. Továbbindulunk. Végül csaknem félénken kérdezem
meg:
– Mikor felvételizel Camargónál?
– Tíz nap múlva, november 6-án.
– Aznap van a szülinapom! – kiáltok fel csodálkozva.
– Ó! Milyen bosszantó! – feleli Zita.
– Miért?
Belém karol.
 – A Mama meg akart hívni hozzánk. De ha aznap van a
felvételi…
Megette a fene! Akkor el kell viselnem Odile „kis
ünnepségét”… Szó sem lehet róla!
– Figyelj csak… nagy szívesség lenne, ha azt kérném, hogy…
– motyogom.
– Mit?
Elpirulva fejezem be – olyan zavarba ejtő ezt kérni:
– Hogy mégis… hívj meg hozzátok?
– Szívesen, de nagyon korán kell Camargóhoz mennem…
– Nem baj. Majd meghúzom magam egy sarokban. Nem
foglak zavarni.
Egy… kettő… három! Mély lélegzetet veszek –
„Megesküdtél, hogy harcolni fogsz, hát harcolj, Nina!” – és
hozzáteszem:
– Tulajdonképpen akár én is felvételizhetnék veled együtt!
Zita nagy szemeket mereszt.
– Szóval… apukád benne van?
– Majd utána beszélek vele. Kész tények elé állítom.
Szeretem ezt a kifejezést. Ha fölvesznek, apu úgyis
megenyhül. Mellesleg igen sok megbocsátanivalója van. Kapni
fog az alkalmon!
– Tudod, Nina… – Zita hirtelen elhallgatott, aztán folytatta. –
Ahhoz, hogy részt vehess a felvételi vizsgán, szükség van a
szülők aláírására… – jelenti be.
– Kit érdekel! Majd hamisítom az aláírását! – szakítom félbe
hevesen.
– És be kell fizetni… százötven frankot is – teszi hozzá.
 Neee! Százötven frank! Annyit soha nem mernék kérni
aputól. Viccelni próbálok:
– Mondd csak, az hány euró?
Zita nem nevet. Kinyitja a tánciskola ajtaját. Bamba
tekintettel megyek utána.

Ma nem vigasztalt meg a tánc.

Minden összekavarodott a fejemben, a Fekete Hattyú, a
felvételi vizsga és a százötven frank. Hirtelen a lábam is
összeakadt. Rosszul táncoltam. Elégedetlen vagyok magammal,
ahogy megyek hazafelé. Egy elrontott órát soha nem lehet
bepótolni. Ráadásul Fabiola néni még viccelődni is merészelt:
„Ez nem a te napod!” Le merném fogadni, hogy így akarta
megbosszulni, hogy Zita cserbenhagyja. Gyűlöltem Fabiola nénit
az óra alatt. De a végén kinyitotta a bonbonos dobozt, és
mindenkit megkínált; láttam, hogy szomorú, és összeszorult a
szívem. Szégyelltem a rossz érzéseimet. Egy tanárnak bizonyára
nem nagy öröm, ha egy diákja elhagyja.
Hűha! Milyen bonyolult az élet!
Hazaérek, nyitom az ajtót.
– Nina?
Nahát! Apu itthon van, a nappaliban ül abban a spenótzöld,
kopott karfájú fotelben, amit azóta ismerek, hogy az eszemet
tudom. Leereszti az újságját. Az álláshirdetések oldala tele van
firkálva piros tollal. Az asztalon egy halom levél, amiket majd
válaszként elküld a hirdetésekre. Lehangoló látvány.
Kurta „jó estét” mormolok, és igyekszem a szobámba
surranni, amikor apu megszólít:
 – Őzike…
– Mi van? – sóhajtom.
– Gyere ide. Komolyan kell beszélnünk – mondja.
Miről? Fogadni mernék, hogy a Fekete Hattyúról! Vasárnap
óta kerülte a témát. Most biztos azt gondolja, itt a megfelelő
pillanat, hogy ismét drága Odile-járól beszéljünk. Durcás arccal
három lépést teszek a szobában.
– Beszélnünk kell? És mégis miről? – kérdezem kimérten.
– Légy szíves – mormogja –, ne játszd a sértett hercegnőt.
Már így is épp elég nehéz a dolgom!
– A dolgod?
Ingerült lesz.
– Igen. Az életem. Az életünk. Édesanyád halála. Az
elbocsátásom. És most pedig… ez a… találkozás!
Felém nyújtja a kezét. Úgy teszek, mintha nem venném
észre, sőt a hátam mögött összekulcsolom a kezem.
– Erre nem számítottam – súgja. – Minden olyan szürke és
fekete volt körülöttem, és most hirtelen újra látom az élet színeit,
a vöröset, a kéket, a sárgát, érted?
A szám kiszáradt, kissé megnedvesítem, mielőtt válaszolnék:
– Igen. Értem. Vegyeskereskedésben kellene dolgoznod, a
festékes pultnál.
Ez durva, utálatos hülyeség! Lehajtom a fejem.
– Őzike… – mondja egészen halkan.
Ismét felpillantok. Rám mosolyog, furcsán, olyan kínos
mosollyal. Kedvem volna megölelni. Ebben a pillanatban…
megcsörren a telefon. Már megint a Fekete Hattyú! Nem
mozdulok. Apu veszi föl az előszobában. Ezt hallom:
 – Halló? Igen, én vagyok. Jó estét, asszonyom…
Asszonyom? Akkor mégsem Odile az! Hát akkor ki?
Hallgatózom… de mintha elvágták volna, csak a nagy csöndet
hallom, és apu hümmögését. Leteszi, lassú léptekkel jön vissza a
nappaliba.
– Zita anyukája volt. Meghívott a születésnapodra. Nem
mondom, jó korán gondol rá!
Nagyra nyitom a szemem. Közben arra gondolok: „O,
köszönöm, Zita!” Az én barátnőm mindent megért!
– Ajándékot is kapsz tőle… – teszi hozzá apu.
– Mit? – kérdezem.
– A Camargo-iskola felvételijét. Én nem tudom, miben
mesterkedtetek ti ketten, de úgy tűnik, Zita és te…
A folytatást már nem hallom. Hirtelen kitör belőlem a sírás.
– Na, de Őzike! – A karjába zár. – Téged meg mi lelt? Hiszen
ez nagyon kedves tőle!
– Hát éppen ez az… – hebegem.
Túl… kedves és nyájas… túl… minden! Szipogva bújok
apuhoz, olyan erősen szorítom, hogy az aranyszív lágyan
belenyomódik a bőrömbe. És remélem, az övébe is.
 9
Boldog szülinapot!

Felcsendül a zene...
Lábujjhegyre emelkedem. De nem megy… nem tudok táncolni!
– Mama!

Reszketve ébredek. A paplan lecsúszott. Visszahúzom

magamra… és hirtelen eszembe jut…
A születésnapom!
Hiszen ma van! Ma van november hatodika. És ma van a…
felvételi is! Ekkor a lámpaláz éber macskaként veti rám magát.
Hogy elkerüljem, a fejemre húzom a paplant. De hiába!
Karmaival a torkomba kapaszkodik. Gonoszan dorombolja a
fülembe:
„Camargo… Camargo… Camargo…”
Kalapálni kezd a szívem.
– Nina! – hallatszik kintről.
Apu az… Már fönt van? Hihetetlen! Bekopog a szobámba.
– Gyere, elkészítettem a reggelidet.
Nahát! Erre még nem volt példa. Gyorsan! A papucsot… a
köntöst… és máris a konyha felé száguldók. Apu pizsamában,
kócos hajával ördögien fest; teli torokból énekel:
– Boldog szülinapot… teljesüljön minden kívánságod…
 És meggyújtja a tányéron pompázó csokis péksüteménybe
szúrt gyertyát. Nevetni próbálok. Csak gurgulázó hang jön ki a
torkomon.
– Gyerünk, fújd el – mondja apu.
Odahajolok.
– Ó!
Most veszem csak észre, hogy az icipici gyertya talapzatán
díszített 13-as áll, és egy rózsaszín balettcipő!
– Ó! Apu! Ez gyönyörű!
Ezerszer is megcsodáltam ezt a kis mütyürt a péknél. Soha
nem mertem kérni, hogy vegye meg nekem. Apu rám néz.
– Még ha nem is töltöd velem a napot, fel akartalak
köszönteni a születésnapodon – mondja félszeg mosollyal. –
Tizenhárom év… – Hirtelen ezt suttogja: – El sem hiszem, Nina,
hogy már ilyen nagy vagy.
Na nem! Ha így folytatja, sírni fogok! Es szó sem lehet róla,
hogy kisírt szemmel menjek a felvételire. Úgyhogy felfújom az
arcom, mint egy lufit, és teljes erőmből fújok. A gyertya elalszik.
Apu jókedvűen teszi föl a tejet melegedni. Én, miután minden
oldalról megcsodáltam a kis mütyürt, beleharapok a
péksüteménybe. Még meleg. Érzem a számban a finom, langyos
csokoládé ízét.
A tej felforrt. Apu a bögrémbe önti, egy kanál kakaóra.
– Erőt kell merítened a felvételire – mondja.
– Igazad van.
Reményteli tekintettel nézek rá. Úgy látszik, kezdi érteni.
– Bár – teszi hozzá – nem igazán értem, miért olyan fontos
neked ez a felvételi, Csak úgy… a sikerért?
 Tátva marad a szám. Hogyhogy a sikerért? Szóval csak úgy
kipróbálom magam, anélkül hogy számítana az eredmény?
Szegény kis Ninám, ilyenkor mondják, hogy kezdhetjük elölről!
Nem, apu SEMMIT nem értett meg. Apu semmit nem ért. Apu
talán soha nem is fogja megérteni! És mit lehet mondani egy
ilyen… nehéz felfogásúnak?
– Ha azt mondják, hogy jó vagyok, akkor… – kezdem
dühösen.
– Akkor… mi van? – szakít félbe.
Egyszeriben kivágom:
– Akkor meg fogod engedni, hogy oda járjak!
Elsötétül a tekintete.
– Erre ne számíts. Nincs egy árva fillérem sem egy ilyen
drága iskolára.
– De ha megint lesz munkád!
– Már megint egy ha! – jegyzi meg apu vállat vonva.
Leül velem szemben.
– Ne álmodozz már a lehetetlenről, Őzikém, csak élvezd a
táncot. Pont.
Nahát! Olyan buta, mint a Dundi Marion! Hiábavaló vitázni
vele. Leszegett fejjel kiiszom a kakaómat a súlyos csendben.
Megeszem a péksüteményt. Már nincs is íze. Elindulok
felöltözni, közben erőltetett mosollyal így szólok:
– Köszönök mindent, apu.
De a mütyürt otthagyom a konyhaasztalon. Szándékosan.
 10
A Camargo-iskola

Kilenckor találkozunk a mi házunk előtt. De én már

háromnegyed kilenckor várom Gardelékct. Mint egy karó, úgy
állok a járdaszigeten, nincs melegem, lesem öltét – közben
szörnyű képek kavarognak a szemem előtt. Hogy Ann néni
autója:
– lerobbant,
– beleütközött egy kamionba,
– megállították a rendőrök
(a nem kívánt rész törlendő).
Vagy pedig hogy Zita:
– elaludt,
– idegösszeroppanást kapott,
– kificamította a bokáját
(dettó).
Múlik az idő, vágtázva peregnek a percek. A felvételi tíz
órakor van. El fogunk késni! Fojtogat az izgalom. És ebben a
pillanatban… Megérkeznek! Az autó megáll az út mentén. Egy
ugrással ott termek, hirtelen kedvem támad nevetni, énekelni
vagy inkább… táncolni! Beülök hátra.
– Jól van, drágám? – kérdi Ann Gardel néni, és már indul is
tovább.
– Istenien!
 Imádom őt! Ezt a napot neki köszönhetem. Zita elöl ül.
– Boldog szülinapot, Nina! – mondja hátrafordulva.
– Köszönöm.
Furcsa! Ma reggel valahogy olyan zöld, mint egy szelet
uborka.
– És te… jól vagy? – motyogom.
– Nem. Egész éjjel hánytam.
– Az izgalomtól – magyarázza az édesanyja. – De nem
szabadna így kikészülni.
Zita hirtelen elvörösödik.
– Azt hiszed, hogy szórakozásból csinálom!
– De hát ilyen az élet! Akár a táncról van szó, akár nem,
mindig mindent vagy semmit játszunk az életben. Harcolni kell a
munkahelyért, a szerelemért… a parkolóhelyért!
Zita és én elnevetjük magunkat. Bár elég kedvetlenül. Arra
gondolok: „És ha begörcsöl a lábam vagy elfelejtem a lépéseket?”
Gardel néni aggodalmas tekintettel lesi a tükröt, ahogy az autó
vánszorog a nagy forgalomban.
– Nem kell tragédiát csinálni belőle! Ha nem vesznek föl
benneteket, attól még nem dől össze a világ!
– De igen! — feleli Zita.
Igaza van! De aki nem táncol, nem képes bennünket
megérteni. Cinkos pillantást váltunk. Így már jobb! Olyan jó,
hogy ketten vagyunk, és nem egyedül kell szembenéznünk egy
ilyen nehézséggel!
 Néhány lépésnyire a Szajnától, a Git-le-Coeur utca 5. szám
alatt, a latin negyedben egy kékre mázolt berlini kapun réztábla
csillog:

CAMARGO-ISKOLA

Remeg a lábam. Gardel néni lenyomja a kilincset. Zita és én

teljes erőnkből toljuk a nehéz kaput, míg végre kinyílik. Egy régi,
előkelő, U alakú ház kövezett udvarába jutunk. A falak feketék,
a kapuval szemközti lépcsőt palatető fedi.
– Ezt a házat biztosan a XVIII. században építette – mondja
Zita anyukája.
Ki törődik most a ház múltjával! Balról, az üvegajtó mögül
zenefoszlányok hallatszanak.
– Jaj! Mummy, már elkezdődött! – kiált fel Zita.
Anyukája megnyugtatja.
– Ugyan, dehogy! Itt reggel nyolctól órák vannak.
Egyszerre kiáltjuk:
– De szuper!
– Itt egész nap táncolnak!
Számomra ez a földi paradicsom! A keskeny előcsarnokba
lépünk. Egyszerre rezzenünk össze a kutyaugatás hallatán.
– Köszönjük a fogadtatást! – mondja viccesen Gardel néni a
kis, fehér, göndör szőrű kutyának.
Az ugató eb eltökélte, hogy nem enged be minket az irodába,
ahol egy számítógép, egy telefon és egy átláthatatlan iratköteg-
halmaz tornyosult az asztalon.
 A kutya a hátsó falon lévő fekete-fehér óriásplakát alatt ül. A
képen a Fehér Hattyú tüllruháját viselő táncosnő áll arabeszk
pózban.
– Milyen szuper! – motyogom halkan.
– Ki ez? – kérdi Zita a plakátra mutatva.
Anyukája odasúgja:
– Természetesen Natividad Camargo, az iskola igazgatója.
De Cuevas márki balettjének17 régi csillaga.
– Te láttad őt táncolni?
– Na, de Zita, én még akkor kicsi voltam! Ez a fotó az ötvenes
években készült.
Nahát! Szóval a;z őskorban! Biztosan marha öreg már
Camargo néni.
– Vauuuu! – ugat mérgesen a kutya.
Ideges nevetés tör ki rajtam, ami végtelenül felbosszantja.
Torka szakadtából vonyít. Ebben a pillanatban a csigalépcső
fordulójában megjelenik egy rosszul öltözött, jellegtelen ruhát
viselő asszony.
– Micsoda lárma! Elhallgatsz végre, Coppélia?
Lejön a lépcsőn, fölkapja a kiskutyát, aki végre abbahagyta
az ugatást, és mérgelődve leül az íróasztal mögé.
– Mit óhajtanak?
Gardelné rámosolyog.
– A felvételi vizsgára jöttünk. Ez itt Zita és Nina.
– Hát persze! – kiáltja. – Már vártam magukat.

17 De Cuevas márki balettje: 1944 és a 60-as évek eleje között működő híres balett-
társulat.
 Kinyílik az üvegajtó, és hatalmas huzat támad. Két vagy
három velünk egyidős lány érkezik, otthonosan viselkednek,
hátukon, vállukon táska lóg. Torkuk szakadtából kiáltják:
– Szia Suzette néni!
– Szervusztok… Julie… Victoria… Amandine!
– Hogy van a kutya?
Coppélia ugat. A lányok nevetgélnek, hülyéskednek, majd
eltűnnek a lépcsőházban. Milyen jól érzik magukat!
– Velük fogtok órára menni – jelenti be a gondnoknő –, mivel
év közben jöttetek, amikor a hivatalos felvételi már lement.
Camargo tanárnő így tudja a legjobban megállapítani, milyen jó
táncosok vagytok, és hogy fölvesz-e benneteket vagy sem.
Lámpaláz lesz úrrá rajtunk, zavartan bámuljuk a földet.
– Bátorság… – súgja Gardel néni.
Lopva megérintem a medálomat. Igen. Nagy szükségünk
van a bátorságra. És egyéb képességekre is. Önbizalomra,
ügyességre, zenei érzékre, memóriára… a többiről nem is
beszélve: láb, hát, kar, előadókészség stb. Hűha! Miért kell ennyi
minden ahhoz, hogy szépen tudjunk táncolni, amikor a tánc
iránti vágy olyan természetes? De nem most van a
legalkalmasabb pillanat, hogy ezen gondolkozzam…
– Menjetek átöltözni – mondja Suzette néni. – Az öltöző az
első emeleten van, balra a harmadik ajtó. Torelli mester órája
tizenöt perc múlva kezdődik.
Gardel néni előveszi a legszebb mosolyát.
– Torelli mester? A táncművészet egyik nagy alakja!
Megnézhetném én is az órát?
 – Itt ez nem szokás, asszonyom – feleli keményen a
gondnoknő. – Profi iskolában vagyunk, nem kerületi
balettiskolában!
Micsoda sárkány! Zita sötét pillantást vet rá. Anyukája
elpirul. Fönt ismét becsapódik az ajtó. Egy tizenhárom-tizennégy
év körüli lány lép be, dús szőke haja a dzsekijéhez illő piros
hajcsattal van összefogva.
– Szia Suzette néni! – kiáltja.
– Szervusz, Alice. Légy szíves, vidd fel magaddal ezeket a
lányokat az öltözőbe, nehogy eltévedjenek!
– Ugyan! Nem veszélyes! – feleli a lány fölényes hangon. – Ez
nem a versailles-i palota!
Zita elneveti magát. Én nem. Szerintem ez az Alice igen
nagyképűen bánik velünk. Mégis kénytelen vagyok követni.
Hátunk mögül Gardel néni utánunk szól:
– Délben jövök értetek, lányok!
Mintha egy kicsit remegne a hangja…
 11
A Zöldikék között

Alice megy legelöl, járása akár egy királynőé. Mi pedig

mögötte tipegünk, mint a megrémült udvarhölgyek.
– Ez itt jobbra a Taglioni18-terem… – magyarázza
fontoskodva. – Az iskolában minden terem híres táncosokról van
elnevezve.
Mintha az ő érdeme volna!
– Ez itt a fiúöltöző – folytatja.
Félig nyitott ajtó előtt haladunk el, ahonnan egyszerre
hallatszik a kisebb fiúk mutáló hangja és az idősebbek mély
dörmögése.
– Ők is velünk lesznek az órán? – tudakozódik Zita.
– Attól függ.
Jó. Belépünk az egyik lányöltözőbe, körülbelül tíz lány
öltözködik elnyűtt táskák, a fogason lógó és a padlószőnyegen
heverő ruhák között. Még korán van, de a levegő már megtelt
azzal a bizonyos meghatározhatatlan szaggal: a balettcipők bőr
anyaga, izzadság és kölni illata… a tánc szaga! Úgy szeretem!
– Hát megérkeztünk! – mondja Alice.
Egy nagy orrú, vékony lány a fülébe súgva kérdezi:
– Újak?

18 Marie Taglioni (1804-1884): híres romantikus balerina, ő volt az első, aki a

lábujjhegyén táncolt.
 – Még nem – feleli. – Csak felvételizni jöttek.
Más szóval, nem tartozunk a klubhoz. Ez az Alice egy
boszorkány! Zita úgy néz rá, mintha azt mondaná: „Na csak
várd ki a végét…” Kíváncsi tekintetek tapadnak ránk. De nem
sokáig! Az öltöző égszínkék falai között elindul a csevegés. A
figyelem központjában egy kis, szőke, félig levetkőzött lány áll.
– Csoda, hogy itt vagyok!
– Miért?
– Hát képzeljétek! Alighogy kinyitom a szemem, érzem,
hogy megbénultam!
– Viccelsz?
– Nincs ezen mit viccelni! – Drámai hangon folytatja: –
Megpróbálok felkelni: nem tudok megmozdulni! – meséli
kiabálva.
– Na ne!
– De igen!
– Borzasztó!
– És akkor mit csináltál, Flavie? – kérdezi tőle Alice.
– Sírtam… sírtam…
Hát én inkább nevetnék; az ajkamba harapok. Lerúgom a
tornacipőmet, aztán lehúzom a zoknimat, majd kínkeservesen
leráncigálom magamról a farmert. Előhalászom a tornadresszem
a hátizsákom fenekéről; hirtelen nagyon rondának, réginek és
fakónak találom. Gyorsan körbepillantok… A Camargo-lányok
mind hibátlan vízzöld ruhába bújnak. Súgva kérdem Zitától, aki
közben talált egy kis helyet a zsúfolt padon, és leült, hogy
felhúzza a harisnyáját:
– Ez egyenruha… vagy mi?
 – Igen. Itt minden osztálynak különböző színű tornadressze
van. Nem tudtad?
– Nem. De nagyon szép.
„Amikor együtt vannak a diákok, olyan lehet, mint egy
festőpaletta…” – gondolom magamban. Hirtelen összeszorul a
torkom a vágytól, hogy ebben az iskolában táncolhassak. Igen.
Ez az a hely, ahol én dolgozni szeretnék. De… vajon sikerülni
fog-e? Fogalmam sincs.
Es akkor nagyon erősen Rá gondolok:
„Mama…”
Segítenie kell. És segíteni is fog. Hiszek benne.

Én ilyen vagyok: a gondolataim nagyobb zajt csapnak, mint a

többiek lármája. Amikor elmerülök a gondolataimban, semmit
nem hallok. Flavie gyógyulási történetéről lemaradtam; sosem
fogom megtudni, hogyan múlt el a „bénulása”. Sebaj! Fölhúzom
a gyakorlócipőmet. Az egész iskolát megrengető csengetéstől
kiráz a hideg.
– Kezdődik – mondja Zita.
Hirtelen megint olyan zöld lesz, mint a kocsiban. A fülébe
súgom:
– Jól érzed magad?
– Istenien… és te?
– Én is istenien.
Elmosolyodik.
– Falfehér vagy.
 Belepillantok az egész falat beborító nagy tükörbe, és a
Zöldikék feje között megpillantok egy kidülledt szemű
kísértetet. Ez vagyok én.
Az öltözőben hirtelen nyüzsgés támad. Alice megszólal:
– Jöttök?
Felkapjuk a spicc-cipőt meg a felsőt, és kisietünk a többiekkel
együtt. Megrohamozzuk a lépcsőt, egy emelettel feljebb
szaladunk, hangosan csoszogunk gyakorló-cipőnkben.
 12
A nagyok udvarában

A Nizsinszkij19-terem ajtaja tárva-nyitva. Belépünk.

– Milyen hideg van! – morog Flavie. – Meg fogunk fázni…
Az egyik Zöldike viccelődik:
– Vigyázz, a bénulás után az halálos lehet!
– Hagyjál már, te hülye! – tiltakozik rémülten a „volt” béna.
Belebújok a felsőmbe; igaz, hogy nincs meleg a teremben, de
milyen szép minden!
A balettrúd körbefut a fal mentén, a terem még nagyobbnak
tűnik a hatalmas tükrök miatt, igazán csodálatos a neon
fényében. A nappali szürkeség két keskeny ablakon keresztül
szűrődik be. Az egyik sarokban pianínó áll. Odasúgom Zitának:
– Láttad? Itt igazi zongorára táncolnak!
Nem felel. Rémülten nézek körül. Zita már a rúdnál áll, Alice
mögött, aki a tanárra várva grand-pliéket csinál. Én is
odaszaladok, de egy lány félretol.
– Ez az én helyem.
Barátnőm tehetetlenül vonja meg a vállát (mintha azt
mondaná: „nem tehetek semmit”). Összeszorul a szívem.
Sajnálkozó mosolya nem vigasztal. A felvételin vele szerettem

19Vaszlav Nizsinszkij (1889-1950): lengyel származású orosz táncos. A leghíresebb

korabeli táncos, akinek különösen az ugrásai voltak csodálatosak.
volna táncolni. Mellette. Egészen közel hozzá. Ennek lőttek!
Máshová megyek. Az egyik Zöldike ellök.
– Ide ne!
Egy másik eltol.
– Ide sem!
A harmadik gúnyolódik.
– Csak ne zavartasd magad!
Mindenki félti a területét, azt a kis rúdszakaszt, amihez
hozzászokott, az ő saját helyét. Középen találom magam, lógó
karral, amikor hirtelen nádpálcával a hóna alatt – mint a régi
tanárok – hófehér sörényű, törékeny férfi lép a terembe. Torelli
mester. Kővé dermedten állok, és nagy szemeket meresztek.
Szóval ő valaha híres volt, bálványozták, éljenezték… A balett-
történet legszebb szerepeit táncolta! Mellette olyan kicsinek
érzem magam. A Zöldikék kórusban köszöntik.
– Jó napot, mester!
Én is velük kiáltok.
– Szervusztok, gyerekek! – feleli.
Karvalyszemét rám szegezi.
– Téged nem ismerlek.
– Nem, mester. Én felvételizni jöttem.
– Jó, akkor majd rajtad tartom a szemem!
Remegni kezdek a félelemtől.
– De mit állsz ott? – folytatja. – Elvesztettél valamit?
Az osztály nevetésben tör ki. Elpirulok.
– Nem találtam helyet.
– Várj csak, majd én elintézem.
Pálcájával hátratol egy lányt, egy másikat meg előre.
 – Ide, kicsikém, Victoria és Julie közé.
Az általa mutatott helyre préselem magam, és hálásan
motyogok valamit. De Torelli mester máris hátat fordít nekem,
most vette észre Zitát.
– Te is felvételizni jöttél?
A rémült Zita válaszát megzavarja egy furcsa kis ember
érkezése. A zongorista! Zseniális! Fabiola néni recsegő kazettái
után egy kis változatosság! Kerek szemüvegével, fejére simuló
hajával és réveteg tekintetével a Castafiora kísérőjére hasonlít.
Olyan átkozottul művészies, hogy lefogadom, hogy kotta nélkül
játszik! Pedig egy táskára való van nála; felnyitja a táskáját, és
kivesz belőle egy lapjaira szétesett partitúrát.
Leül a zongorához. Ekkor Torelli mester felkiált.
– Abbahagyni a nevetgélést!
Olyan öregnek látszik, és mégis micsoda ördögi erő lakozik
benne! Pálcájával a földre koppint. Megremegek. Összeszorul a
torkom a félelemtől, és úgy szorítom a rudat, mint egy
szerencsetárgyat.
– Munkára fel, „Pavlovák”!20 Két demi-plié, egy grand-plié, egy
hátrahajlás lábujjhegyen, minden pozícióban… Kezdhetjük,
Márius úr!
A zongorista leüti az első akkordokat. Gyerünk! Bal kéz a
rúdon, a lányok elegáns mozdulattal nyitják a jobb karjukat.
Hirtelen úgy érzem, mintha belopakodtam volna a nagyok
udvarára. Most aztán nem amatőrökkel fogok táncolni, hanem

20 Anna Pavlova (1882-1931): orosz táncosnő, a Hattyú halála alkotója, neve a balett-
tehetség rokon értelmű szavaként vált ismertté. Például: „Ez a táncosnő egy Pavlova.”
leendő profikkal. Milyen jó érzés! A zene elrepül a zongorától,
felém szökken, és kézen fog.
Összpontosíts, Nina! Igyekezned kell, felül kell múlnod
önmagad! Mindenki előtt be kell bizonyítanod, hogy táncosnő
vagy. Igazi táncosnő. Egy jövendő csillag.

Még a rúdgyakorlatok elejénél tartunk – a battements jetés-

nél21 –, amikor nyílik az ajtó. Sötét hajú, magas asszony lép a
terembe, hóna alatt Coppélia, a kutya. A Fehér Hattyú a
fényképről… ő az! Csak sokkal, de sokkal ráncosabb. Ő
Natividad Camargo.
Torelli mester rámosolyog. Camargo néni leül egy székre,
háta egyenes, mint a cövek, lábai első pozícióban. Büszkén feszít
piros pulóverében és gyapjú nadrágjában, fekete haja kontyba
van kötve… vajon hány éves? Nem igazán lehet megállapítani.
Talán már nincs is kora. Egy nap bizonyára elhatározta, hogy
megáll valahol ötvenkettő és hatvanöt között.
Egyenként néz végig bennünket, a térdéről lecsúszó kutyát
visszarakja az ölébe, figyelő tekintete Zitán áll meg…
Utána én jövök!
Beijedek. De ahogy belenézek a tükörbe, a medál megcsillan
a nyakamban. És belehúzok.

21 Battement jeté: kis lábdobás.

 13
A nagy pillanat

Rohan az idő.
A falióra mutatói könyörtelenül szaladnak előre. Már
majdnem dél van. Mindjárt vége az órának. Most diagonálban
forgunk piqué-t22 és déboulé-t23 spiccen. Imádom! Ki kell
használnom. Öt perc múlva vége. És véget ér a varázs! Csak az
aggasztó kérdés marad majd, hogy mi a véleménye rólam
Camargo néninek.
Egyelőre minket néz, és közben Coppélia fülét vakargatja.
Az eb fészkelődni kezd, mintha csak tudná, hogy az óra a
végéhez közeledik. Torelli mester így szól:
– A bókolást kérem szépen, Márius úr!
A kutyus leugrik gazdája öléből. A földön állva aztán minket
bámul és csóválja a farkát. A zongorista lágy Chopin24-
dallamokat játszik. A rond de jambe à terre után letérdelve
búcsúzunk. Úgy maradunk Torelli mester előtt, a földre borulva.
– Köszönöm, gyerekek.
Fölállunk.
– Köszönjük, mester.

22 Piqué: balettforgás.
23 Déboulé: balettforgás.
24Frederik Chopin (1810-1849): lengyel zeneszerző és zongorista, édesapja francia.
Zenéjére gyakran balettoznak.
 Ránk mosolyog. Milyen furcsa… egy szempillantás alatt
megfiatalodott, mintha mi volnánk azok, akik egykoron mint
balett-táncost bálványoztuk. Parádésan meghajol előttünk. De
amint fölemeli a fejét, ismét az előbbi öregember néz ránk. A
hóna alá csapja a nádpálcáját, kezet fog Márius úrral. Függöny.
Camargo tanárnő föláll. Coppélia harsányan ugat.
– Cukorkát kér, Serge – mondja Camargo néni Torelli
mesternek.
– Tudom, Nati!
A zsebében keresgél.
– Pacsit, kedveském!
Az állat engedelmeskedik, majd hangosan elropogtatja az
édességet. Milyen mókás! Odanyújtom a kezem, hogy
megsimogassam; megszagolgatja az ujjaimat, és akkor:
– Zita Gardel és Nina Fabbri – szólít Camargo néni –, tíz perc
múlva várlak benneteket az irodámban.
– Igen, asszonyom – hebegjük, és a többiekkel együtt
kivonulunk. Kifelé menet még egy utolsó pillantást vetek a
teremre, hogy jobban az emlékezetembe véssem. A fakó
parkettán, balettcipőinkkel rajzolt titokzatos hieroglifák
látszanak. Az erőfeszítéseinkről mesélnek, és elillanó
boldogságunkról… Torelli mester és Natividad Camargo
tanárnő egymáshoz hajolva, halkan beszélgetnek. Rólunk.
Zitáról és rólam. Tudom. Coppélia figyelmesen néz minket.
Fehér szőrzete közt megcsillanó szeme olyan, mint két fekete
gombocska.
 Gyorsan átöltözünk az öltözőben. Camargo néni vár
bennünket. Most nincs idő lazsálni! Remeg a lábam; ahogy
lehúzom a gyakorlócipőt, kis híján elesek, leülök a padra Flavie
mellé, hogy a többi ruhától is megszabaduljak. Kicsit arrébb
csúszik, és felnyög.
– A fenébe! Szétmegy a lábam.
– És aztán? Majd visszamész ahhoz a boszorkához, aki
meggyógyította a bénulásodat! – gúnyolódik Alice.
Boszorka? Szóval ez a titok nyitja! Elképedten nézek,
harisnyámmal a kezemben. Flavie tiltakozik.
– Nem értettél meg semmit, te mamlasz! Csak az egyik
szomszédom, aki kézrátétellel gyógyít.
– Hát én is ezt mondom: boszorka! – erősködik a másik,
miközben lecibálja a tornadresszét és a harisnyáját.
– Nem, csak van hozzá tehetsége. Ennyi az egész!
Alice előveszi a táskájából a törülközőt és a szappant, közben
megvető pillantással végigméri Flavie-t, és így szól:
– Különben is, kit érdekel!
Zita a kardigánját gombolgatja, és rámosolyog, mintha
egyetértene vele. Nahát! Még szimpatikusnak találja!
Belebújok a tornacipőmbe, és ezt mormogom:
– Jövök én is, Zita, várj meg!
– Siess!
– Szia! – mondja neki Alice. – És akkor talán hétfőn
találkozunk.
Még csak rám se néz! Egy kicsit bánt, hogy nem vesz rólam
tudomást, villámgyorsan belebújok a pulcsimba. Amikor
kidugom a fejem a pulcsi nyakán, Alice törülközőbe csavarva a
tusoló felé megy.
– Milyen hiú, nézzétek csak! – gúnyolódik Victoria, és
beleharap egy tábla csokoládéba. – Úgy tűnik, ennek a nagy
szemű barnaságnak rendbe kell hoznia magát az erőlködés után!
– Nem vagyok hiú, csak tiszta. Árnyalatnyi különbség! – vág
vissza Alice a zuhanyzóból.
Amandine és Julie méltatlankodik.
– Ne zavartasd magad! Mondd csak nyugodtan, hogy
koszosak vagyunk!
Válasz helyett a zuhany tolóajtajának csapódása hallatszik.
Zitából kitör a nevetés. Csodálkozó pillantást vetek rá. Ő is
mulatságosnak találja Alice-t?
– Na, gyere! – mondja.
Elköszönünk. Egyesek visszaköszönnek, mások nem.
Távozunk.

– Drágáim!
Ahogy belépünk az előtérbe, Gardel néni fölpattan a székéről
és odasiet hozzánk. A vele együtt várakozó többi anyuka szúrós
tekintettel néz. Zita anyukája úgy ölel magához minket, mintha
hónapok óta nem találkoztunk volna.
– Na, hogy ment? – kérdezi súgva.
– Öt perc múlva megtudjuk… – motyogja Zita feszélyezett
hangon.
Szégyelli, ha az anyukája mások előtt a nyakába borul. Egy
pillanatig haragszom rá emiatt. De beszéljünk a komoly
dolgokról; Zita anyukája a papírhegyei között alig látszó Suzette
néni elé áll.
– Camargo asszony vár bennünket az irodájában – mondja.
– Igen, szólt nekem. Először a kis Gardel menjen be hozzá.
– Hát nem egyszerre megyünk be? – kiáltok föl csalódottan.
Suzette néni oktató hangon válaszol:
– Mindenki a saját háza előtt söprögessen!
Szóhoz se jutok.
– Ezúttal bekísérem a lányomat – jelenti ki határozottan
Gardel néni.
A másik mézes-mázos mosollyal feleli:
– Ezúttal jobb is úgy. Akkor megismerkedhet Camargo
asszonnyal. – A karját kinyújtva mutatja: – A földszinten van az
iroda, a folyosó végén, a lépcső mögött.
Odamennek. Magamra maradok. Hülyén érzem magam,
vagy szomorú vagyok. Nem is tudom. Meg aztán idegesítenek
ezek az anyukák, akik úgy bámulnak, mintha kirakati baba
volnék. Hogy tekintetük elől meneküljek, néhány lépéssel arrébb
sétálok a folyosón. A falakon fényképek és újságkivágások;
középen faliújság – a parafatáblára rajzszöggel tűzték fel az
órarendet. A folyosó végén csokoládéautomata áll.
Nagyon klassz ez az iskola! Egyre jobban tetszik. Butaság,
nem szabadna megszeretnem. Lehet, hogy Camargo néni öt perc
múlva bejelenti, hogy nagyon édes vagyok… de tehetséges, az
nem! Borzalom! Tovább sétálok. Egy ajtóhoz érek. Beszélgetés
foszlányait hallom. Camargo néni és Gardelék. Megállok.
– Mondd csak… – szólít meg egy vékony hang.
 Felriadok, mintha áramütés ért volna. Egy tíz-tizenegy év
körüli fiú néz rám.
– Hallgatózol, vagy mi?
Dühös pillantást vetek rá. Szőke haját bezselézte, szürke
harisnyanadrág van rajta, egy rövid ujjú felső és fehér
gyakorlócipő. Táncos. Az iskola tanulója.
– Csak várok. Ez minden – válaszolom.
– Jól van, na! Csak vicceltem!
Nem törődik velem többet, odamegy az automatához, pénzt
dob bele; nagy zajjal esik ki egy csomag cukorka. Visszalép
hozzám, és kibontja a zacskót a fogával.
– Kérsz egyet?
Elfogadom. Gumicukor. Imádom!
– Kösz!
Teli szájjal rám mosolyog.
– Ide fogsz járni?
Rágcsálva felelek:
– Még… nem… biztos.
– Felvételizni voltál?
Bólintok. Nyel egyet.
– Egyébként hogy hívnak?
– Ninának. És téged?
A gumicukor kékre festi a szája szélét.
– Émile – feleli rágcsálva.
Kedves ez a fiú. Olyan más, mint azok a beképzelt Zöldikék!
Egymásra mosolygunk. Nyílik az iroda ajtaja.
– Most biztos te jössz – súgja Émile. – Szia, Nina!
 Eliszkol. Gardelék kijönnek. Zitának széles mosoly ül az
arcán, anyukája meg mintha a felhők között úszna. Megfagy a
vér az ereimben. Fölvették!
És engem, és engem, és engem…?
Jaj, istenem, bárcsak...
Kis híján zokogni kezdek, legszívesebben elszaladnék.
Földbe gyökerezett lábbal állok. Camargo néni tűnik fel az
ajtóban.
– Gyere be!
Szót fogadok, remegő lábbal lépek az irodába. Camargo néni
becsukja utánam az ajtót, és rám néz. Valami öröm vagy
meghatottságféle csillan meg világosbarna, majdnem sárga
szemében.
– Isten hozott a Camargo-iskolában, Nina.
 14
Nem akadályozhatod meg,
hogy táncoljak!

Micsoda nap!
A legszebb, a legnagyobb meglepetést tartogató, a
legédesebb, a legkellemesebb, a leg-… leg-… nem találom a
szavakat. Életem legistenibb napja!
Fölvettek a Camargo-iskolába, ráadásul Zitával együtt! Ez
maga a boldogság! Táncolni volna kedvem! Egyébként táncolni
is fogok! Igazán. Komolyan. Most már a Zöldikék osztályába
tartozom. Hétfőn fél kettőkor lesz az első órám a jövendőbeli
profik között Torelli mesterrel.
Ez jár a fejemben, miközben Gardel néni kocsija a szombat
esti forgalomban araszol. A felvételi után elmentem hozzájuk;
megünnepelték a születésnapomat. Gardel bácsi csodálatos
csokitortát készített! Elfújtam a tizenhárom gyertyát, aztán amint
az utolsó falat is eltűnt, Zita és én egész délutánt betöltő
előadásba kezdtünk. Zita szülei olyan hangosan tapsoltak, hogy
a szemben lakó bácsi átjött panaszkodni, hogy nem tud
odafigyelni a rejtvényére. Milyen jókat nevettünk!
És most hazavisznek. Az az érzésem, mintha visszakerülnék
a kiindulóponthoz. Visszaszámlálás: 3… 2… 1… 0!
– Akkor hétfőn találkozunk – mondja Zita.
Az ülés támlája fölött puszit adunk egymásnak.
 – Olyan szép, hogy el sem hiszem! – motyogom.
Gardel néni rám mosolyog.
– Éppen azért kell elhinni, mert olyan szép, kedvesem.
Kétkedően nézek rá, pedig talán… végül is igaza van. Egyik
kezemmel az ajtó kilincsét keresem, a másikkal megragadom az
ajándékcsomagot; Gardeléktől megkaptam a Zöldikék
egyenruháját, egy harisnyát, és egy pár új balettcipőt.
– Még egyszer köszönöm...
Összeszorul a torkom. Jaj, ne! Nem fogok sírni. Ujjam
hegyével puszit dobok Gardel néninek, kipattanok az autóból, és
a járdaszigeten maradok, egészen addig, amíg az autó el nem
tűnik a sarki dugóban. Hirtelen fázni kezdek.

Becsapom a bejárati ajtót.

– Nina? – kérdezi apukám.
Visszakiáltok:
– Igen, én vagyok!
Egyébként ki más lehetne? Micsoda kérdéseket tud feltenni!
– Jaj! Papa, el kell hogy meséljem…
Egy lépéssel a nappali ajtajában termek. És kővé dermedek.
Odile. Ő is itt van. A régi, spenótzöld fotelben ül kényelmesen,
mintha az övé lenne. Az a Fekete Hattyú! Ráadásul kedvesen
rám mosolyog.
– Boldog szülinapot, Nina! – kiáltja. Visszavágok:
– Köszönöm, már megvolt!
A mosoly az arcára fagy, és grimasszá torzul. Sikerült! Apu
felkel a kanapéról, ahová lerogyott.
– Milyen kis „süni” vagy! – mondja szemrehányó hangon.
 A piros terítős, virágokkal feldíszített asztalra mutat.
– Készültünk egy kis ünnepléssel, Odile és én.
„Odile és én”. Ez a három szó keresztülfúródik a szívemen,
és a földhöz szögez. Egy pillanat leforgása alatt elfelejtem a
csodálatos napot. Görcsösen hallgatok. Apu mosolyt erőltet az
arcára.
– Megvacsorázunk.
– Megyek, hozom a kaszinótojást – hebegi a Fekete Hattyú,
és a konyhába surran.
Kaszinótojás? Imádom! Biztos apu mondta meg neki.
Gyűlölöm! Megnyitja a házunkat Odile előtt, és kibeszéli a
dolgainkat. Nem is tudom, hogy hívják ezt. Egyfajta lopás ez,
annyi bizonyos. Elcseni azt, ami az enyém, hogy másnak
adhassa. De apu észre sem veszi, hogy valami bánt, jókedvűen
kérdezi:
– Szóval, Őzike, jól szórakoztál… a felvételin?
„Szórakoztam”. Már megint! Ettől a képtelenségtől visszatér
a hangom. Szúrósan válaszolok:
– Nem szórakoztam, felvettek.
– Micsoda? – hebegi.
– A Camargo-iskolába fogok járni! Hétfőn kezdek.
Ebben a pillanatban megjelenik Odile, kezében a
petrezselyemmel díszített tányérra pakolt kaszinótojással. Apu
döbbent hangja megállítja lendületében.
– Hova fogsz járni, Nina? Mit kezdesz?
– Fölvettek a Camargo-iskolába. Hétfőn megyek is. Érted? –
süvöltöm.
 A szinte üres szobában vibrál a hangom. Fura pillantást
váltanak. Megértem, hogy bizonyára sokat beszéltek rólam.
Néma csönd. Aztán apu megszólal:
– Szó sem lehet róla!
Hideg zuhany! Felébredek álmomból. Annyira örültem,
hogy fölvettek, hogy megfeledkeztem a valóságról. Most
eszembe juttatja:
– Tudod jól, hogy az nekem túl sokba kerül, Őzikém.
– De lesz megint munkád, egészen biztos!
– Akkor is…
Keményen hozzáteszi:
– A tánc nem mesterség.
Erre nincs mit mondanom. Egy csapásra megsemmisíti az
álmaimat. Az nem mesterség. Kész.
– Inkább az érettségire összpontosíts – merészel beleszólni
Odile, aki még mindig az ajtóban állt a kaszinótojással.
Mibe nem üti bele az orrát ez a betolakodó?! Ég az arcom, de
nem felelek. Semmi köze hozzá. Mélyen apu szemébe nézek.
Élesen tagolva mondom:
– Nem akadályozhatod meg, hogy táncoljak!
És kimenekülök a szobából. Az ajtóban meglököm a Fekete
Hattyút. Összetört tányér csörömpölése hallatszik.
– A kaszinótojás! – hallatszik Odile sajnálkozó kiáltása.
Bevágom a szobám ajtaját. Az életem egy rémálom.
Mama, segíts!
 15
Csak azért is!

Felcsendül a zene.
Lábujjhegyre emelkedem. De nem megy… nem tudok táncolni!

Felülök az ágyban.
Egy könnycsepp csordul végig az arcomon, és a szájam
szélét csiklandozza. Hirtelen mozdulattal beletörlöm az arcom a
párnába. A sírás nem jó semmire – csak megkönnyebbülök tőle.
Na jó. De semmi másra nem jó. Tennem kell valamit. Ökölbe
szorítom a kezem, és azt motyogom:
– Csak azért is táncolni fogok. Esküszöm.
Akkor is, ha nekik nem tetszik!
Egy napon én leszek az a csillag, akiről álmodni szoktam. Az,
aki hirtelen táncra perdül a szemem előtt. Hasonlít rám, de nem
teljesen. Egy kicsit én vagyok; egy kicsit nem. Nagy személyiség,
titokzatos, akár a jövő. Fehér tüllruhát visel, és elrepül a
fényszóró kék sugarában – gomolygó köd. És körülötte a taps
gyönyörű zeneként cseng...
Hirtelen felnevetek. Ezek mellett Odile képe nagyon
halovány. Te jó ég! Csak nem hagyom magam tönkretenni a
Fekete Hattyú gyenge utánzata által… aki ráadásul közénk
kirakodott! Tegnap, vasárnap itt töltötte az egész napot. Hirtelen
beteget jelentettem, ágyban maradtam; hozott nekem gyógyteát.
Kösz. Utálom a hársfateát. Még szerencse. Apu egy rakomány
brióst, croissant-t stb. tett az éjjeliszekrényemre. Úgy tettem,
mintha aludnék. Nem akartam beszélni vele. De amint kiment,
mindent megettem.
Vánszorogva teltek az órák. Sokat gondolkodtam az ágyban
a morzsák között fekve. Most, hétfő reggel, tudom, mi a dolgom.
Kopognak az ajtón.
– Nina!
Apu az! Mint az odújába menekülő nyúl, a paplan alá bújok.
Az, ajtó halkan csikordul.
– Alszol, Őzike?
Igenlő morgást hallatok. Apu aggódva hallgat, majd
hozzáteszi:
– Még mindig nem vagy jól?
– Hát, nem igazán – hebegem.
– Figyelj, tizenegy óra van, elszaladok a Munkaügyi
Központba, biztosan várnom kell majd, de amint visszajöttem,
elhívom az orvost.
Nem válaszolok. Óvatosan becsukja az ajtót. Várok,
hallgatózom. Amint megszűnnek a zajok, kipattanok az ágyból.
A fürdőszobába szaladok. Még érezni a zuhanyzás utáni
nedvességet a levegőben, a kád szélén egy összecsavart
törülközőből csöpög a víz – ez apu névjegye. A mosdókagyló
szélén pedig…
– Nahát!
Egy ajakrúzs. Illetlenül mered az égbe. Nem kell detektívnek
lenni ahhoz, hogy megértsem. Ez pedig Odile névjegye!
Olyan, mintha felkiáltójelet tett volna a neve után.
 Feldúl a rúzs látványa, és mégis… megragadom, leveszem
arany kupakját, kitekerem a kárminvörös rudat. Édeskés zsír- és
illataroma csapja meg az orrom. Kedvem volna szétnyomni a
rúzst, a csempéhez lapítani… Nem! Már tudom, mit csinálok.
Így majd megértik, hogy semmi nem állhat az utamba, hogy
táncolni fogok…
Csak azért is!
Ezt a három szót írom átlósan a tükörre.
Teljes erőmből rányomom a rúzst. Es alá is írom – még
erősebben:
Nina Fabbri.
Hát tessék. Hogy tudják mihez tartani magukat! Nagyon
klassz mondatnak találom ezt, hogy „Csak azért is!”. Ez lesz a
jelszavam! Punktum!

A Camargo-iskola!
Ahogy benyitok az ajtón, az az érzésem, biztonságban
vagyok. Az ablakon kiszűrődő zenefoszlányok úgy hangzanak,
mint a lágy eső.
„Itt otthon érzem magam” – gondolom magamban.
És senki nem tehet ki innen. Belépek az előtérbe. Suzette néni
elfordítja a tekintetét a számítógépről és a lesben álló
Coppéliáról, aki ugatásra nyitja a száját… de… nem! Heves
farkcsóválással a lábamhoz bújik. Nem térek magamhoz.
– De hiszen… fölismer!
Lehajolok, hogy megsimogassam. Csahol.
– Jó jel, hidd el nekem – mondja Suzette néni.
 Butaság, de a kiskutya fogadása felbátorít és megvigasztal.
Mosolyogva egyenesedem föl. A gondnoknő megjegyzi:
– Te aztán jó korán itt vagy! Az első napi buzgóság?
– Nem… Beszélnem kell Camargo nénivel – motyogom. –
Mindenképpen. Nagyon fontos.

Ma fehér sálat visel és a fülében nagy gyöngyök lógnak.

Szerintem nagyon szép, még öregen is. Az íróasztala mögött
félelmetesnek hat – még inkább, mint szombaton. Zavaromban a
régi metszetet nézem a falon: egy csinos nő táncol nyújtott
karral, rózsafüzérrel díszített krinolinszoknyában.
– Az egyik ősöm – tudatja velem –, Marie-Anne de
Camargo25, a nagynéném déd-anyukája. Legalábbis körülbelül.
Kővé dermedten állok. Az igazgatónő elneveti magát.
– Egyébként… mit szeretnél, kicsim?
– Van egy problémám.
A szívem olyan hevesen kezd el verni, hogy majdnem
megfulladok. A jól megformált, értelmes és érthető mondatok
helyett, amiket gondolatban gyakoroltam, csak összefüggéstelen
hebegés jön ki a torkomon.
Zokogni kezdek.
Camargo asszony egy zsebkendőt nyújt felém, aztán egy
másodikat, egy harmadikat… végül odaadja az egész csomagot.
Orrot fújva és a sírástól elcsukló hangon mindent elmesélek neki.
Az elejétől fogva. Még a régi időkről is, amikor kiskoromban

25 Marie-Anne de Cupis de Camargo (1710-1770): híres francia táncosnő XV. Lajos

korából, félig olasz, félig spanyol származású, Brüsszelben született.
anyu elkezdett nekem táncot tanítani. Ő értett hozzá. Ha nem
tette volna tönkre a térdét egy motorbalesetben tizennyolc éves
korában, akkor balett-táncos lett volna belőle – meséltem. Ekkor
Camargo néni kinyitotta a fiókját, és elővett egy második csomag
papír zsebkendőt. De ezt magánál tartotta.
Aztán beszéltem apuról, a Munkaügyi Központról, a Fekete
Hattyúról. Nem tudtam, hogy mindent el lehet mesélni egy
„majdnem” ismeretlennek. Bár úgy érzem, ismerem Őt egy
kicsit, mert olyan szerepeket táncolt, amiket én is szeretek.
Őszintén szólva ebben a pillanatban sokkal inkább az Orgona-
tündérnek26 meséltem, mint Natividad Camargónak.
Mindent elmeséltem. Aztán elhallgattam. Mint a kisgyerekek
nagy bánat után, még hüppögtem egy kicsit. Hosszú hallgatás.
Az Orgona-tündér ezekkel a varázslatos szavakkal törte meg a
csöndet:
– Nina, fölveszlek az iskolába ösztöndíjasként.
Hitetlenkedve nézek rá. Bizonyára azt hiszi, hogy nem
értem, mivel hozzáteszi:
– Ez azt jelenti, hogy itt ingyen tanulhatsz táncolni.
Dadogni kezdek:
– És az a… a… apukám?
– Majd én elintézem. Ne félj, meg fogom tudni győzni.
Rám mosolyog.
– Meg kell adni a gyerekeknek a lehetőséget, hogy
megvalósíthassák álmaikat, nem gondolod?

26Orgona-tündér: A Csipkerózsika egyik tündére, Marius Petipa balettje Csajkovszkij

zenéjére, 1892-ből.
 – Én… én…
Nem tudom, mit mondjak! Hálásan ha-bogok. Hirtelen
félbeszakít:
– De most már szaladj átöltözni! Még a végén elkésel az
óráról. Torelli mester rossz néven venné.
– Nem, nem. Sietek!
Kissé meghajolok előtte, aztán kiszaladok. Örömömben
ordítani szeretnék. Jaj! Milyen szépen fogok táncolni!
A folyosón Émile-be botlok, aki épp a csokoládéautomatától
jön.
– Na, fölvettek, Nina?
– Igen!
Annyira örülök, hogy egy nagy puszit nyomok az arcára. Ha
így megy tovább, még Suzette nénit is képes lennék megcsókolni
alkalomadtán! Elönt a boldogság, rohanok a lépcső felé, ahol
éppen befordul…
– Zita!
– Szia Nina!
Megáll, hogy megvárjon, a táskájában kutat.
– Elhoztam a Bayadère-kor készült fényképet, tudod, amelyik
az Opera lépcsőjén készült.
Odanyújtja nekem. Tágra nyílt szemmel nézem a képet.
Gardel bácsinak igaza volt: jól sikerült. Milyen boldognak
látszanak ezek a nevető táncos lányok! Két jövendő csillag.
Tudom. Erősen arra gondolok: „Látod, Mama, közeledem a
célhoz…”
És óvatosan megérintem a pulcsim alatt az aranyszívecskét.