JOHN SANDFORD

VENDETTA
❖
A mű eredeti címe:
Mortal Prey

Copyright © 2002 by John Sandford

Fordította:
Zsembery Péter

Szerkesztette: Kathi Veronika

Kiadási és fordítási jogok fenntartva

© 2003, JLX Kiadó
Minden jog fenntartva!/All rights reserved!

Főszerkesztő: Laux József

ISBN: 963 305 181 9

Nyomdai előkészítés: Abelovszky Judit Pálmai Rita

Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában.

Felelős vezető: Bördős János
JOHN SANDFORD

VENDETTA
❖
❖
❖
❖
❖
❖
❖

JLX Kiadó
 ❖1❖
A KÓRHÁZ KEMÉNYÍTETLEN, SÁRGA LEPEDŐJÉN FEKVE jutott
eszébe. A gondolat úgy ugrott be az alkoholos vattacsomók átható bűzében két
izomgörcs között, hogy ha egy könyvben olvassa, biztos megmosolyogta volna.
De most semmi kedve nem volt mosolyogni.
A fehérre meszelt plafont és az infúziós folyadék átlátszó tasakját nézte,
miközben megpróbált nem nyögni hangosan a fájdalomtól. Tudta, hogy el fog
múlni. Megpróbált nem nézni a kemény tekintetű mexikóira, aki az ágy végénél
egy széken ülve le sem vette a kezét az újság alá rejtett pisztolyról. Megpróbált
nem gondolni Paulóra.
Megpróbált nem gondolni semmire, de néha elkerülhetetlenül felmerült
benne egy-egy kósza kép: a magas, inas Paulo fodros szmoking-ingjében, zakója
a széken lóg. Egyik kezében egy pohár vörösbor, a másik ökölbe szorítva a
csípőjén, és a hálószobaajtó nagy tükrében utánozza a matadorok peckes
tartását. Paulo meztelenül a konyhaasztalnál, ahogy egy nagy bögre tejjel, szája
fölött fehér bajusszal elégedetten olvassa a Babar mesekönyvet. Paulo arca,
sápadtan a hajnal előtti fényben, ahogy mellette alszik teljes bizalommal.
A gondolat, ami egy könyvben olvasva biztosan megmosolyogtatta volna, ez
volt: Pont, mint abban a kurva Keresztapában.
Valahogy így: egy olasz étterem, a Gino's. Minden közhely a helyén:
mélynarancsra festett falak, szalmacsomagolású chiantis üvegek, piros-fehér
kockás abroszok, az asztalokon frissen sült, forró zsemle. Cukor, liszt,
olajbogyó, paprika, és forró eszpresszókávé illata. Néhány billegő asztal a
teraszon, ami a Plaza de Arboles-ra és az ötvenes években
turistalátványosságnak épült stukkó-templomra, a San Fernando de Akármire
néz. A templomtoronyban harang helyett egy hangosbeszélő, amelyen egy régi
harangjáték szól recsegve valamikor dél előtt, vagy után, pár perccel, attól
függően, hogy aznap ki ejti a régi, sercegő bakelitlemezre a tűt.
Paulo majdnem minden nap elvitte őt ebédelni; általában a szálloda előtt
vette fel, ahol ő volt a könyvelő. Egyik nap mexikóit ettek, másnap kaliforniai,
vagy francia ételt, az olasz étterembe pedig hetente kétszer is mentek. Paulo
mindig dél körül jött érte, így a legtöbbször hallhatta a San Fernando
harangjátékát.
 A Gino's volt a kedvencük. A sablonos olaszos díszletet meghazudtolva a
szakács valódi született Gino volt, és a főztje ennek megfelelően
utánozhatatlanul finom. Paulo mindig a BMW 740iL-lel, a munkaautójával vette
fel, amelyet a sima arcú munkahelyi sofőr vezetett. Barátok társaságában
költötték el a hosszú, karibi ebédet, s közben nevettek, vitatkoztak, politizáltak,
megtárgyalták az autókat, a hajókat, és a szexet. Úgy kettő körül mindenki
visszaindult a munkába.
Rendszer: nem percre pontos, de éppen eléggé ismétlődő.

ISRAEL COEN A TEMPLOM HÁTULJÁBAN kóruskarzaton helyezkedett

el a Model 700-as, 30-06-os kaliberű távcsöves Remington karabéllyal. A
városon kívül, egy földúton lőtte be a fegyvert pontosan 60 méterre, amennyire a
célpont lesz a Plaza de Arboles túloldalán. Könnyű lövés lesz. Ha valaki azt
akarja, hogy Izzy Coen szedjen le valakit hatvan méterről egy távcsöves
Remingtonnal, akkor azt is megmondhatja, hogy az illető hányadik inggombja
alatt kéri a bemeneti sebet.
Nem mintha minden tökéletes lett volna. A barom, aki a fegyvert vette,
valószínűleg azt hitte, hogy minél nagyobb, annál jobb, így Izzy kénytelen volt
egy nyolcas távcsővel lőni, amivel hatvan méteren nem is nagyon látni mást,
mint egy inggombot. Sokkal szívesebben dolgozott volna távcső nélkül, vagy
egy állítható hat-kettes távcsővel, hogy jobban belássa a célpont környezetét, de
meg kellett elégednie azzal, amit kapott.
A távcsövön kívül a karzat párás levegője is problémát jelentett. A közel
ötven fokos hőmérséklet mellé vagy kilencvenöt fokos páratartalom járult. Izzy
a hónaljánál és a mellén teljesen átizzadta az ingét, és az arcán, a homlokán és a
kezén is csillogtak az izzadságcseppek. Amikor vállra emelte a fegyvert, a
távcső másodpercek alatt bepárásodott. A nála levő ásványvízzel le tudta annyira
hűteni a testét, hogy képes legyen végrehajtani a feladatot, de a párás távcső
ellen semmit sem tehetett. Gyors lövés lesz.
Nem számít. Három napja figyelte a célpontot, tudta, hogy mire számíthat,
és most készen állt a fegyverrel. A kezén viselt sárga mosogatókesztyű a véletlen
ujjnyomoktól, a hosszú nadrág, és a vékony, hosszú ujjú pulóver a DNS-
nyomoktól védte. Izzy tudta a dolgát.
Egy órája és tíz perce várakozott a karzaton, amikor meglátta, hogy a 740iL
befordul a sarkon. Két egyforma Motorola adóvevő hevert a lábánál. Izzy
semmit sem bízott a véletlenre. Felvette az egyiket, megnyomta az adógombot,
és így szólt:
– Hallasz?
 – Igen.
– Most gyere.
– Egy perc.

TIZEN ÜLTEK AZ ÉTTEREM HÁTULJÁBAN. A beszélgetés lassan

kifulladt, a barátok egymás után köszöntek el, az egyik az új barátnőjével, akit
ma mutatott be a társaságnak. Aztán Paulo is az órájára nézett, és így szólt
Rinkerhez:
– Induljunk.
– Egy pillanat – szólt a nő. – Fordulj felém! – Maga felé fordította a férfi
arcát, az asztalkendője sarkát a tányérja mellett álló pohár vízbe mártotta, és a
vizes ruhával letörölt egy láthatatlan kis vörös szószpettyet Paulo alsó ajkáról.
– Na! Azt későbbre tartogattam! – tiltakozott a férfi.
– Nem engedhetlek így vissza – mondta Rinker. – Anyád megölne.
– Az anyám! – kiáltott Paulo a szemét forgatva.

Kiléptek az olasz étteremből – pont, mint a kurva Keresztapában – és a

fekete BMW felé indultak, amely az étterem teraszának korlátja mögött állt meg.
Elhaladtak egy amerikai mellett, aki az egyik kerek asztalnál egy útikönyvet
bámult színes ingében és szalmakalapjában – a részletek három nappal később
olyan pontosan jöttek vissza a kórházban, mintha Rinker ott lett volna -, a sofőr
kinyitotta az ajtót, hogy kiszálljon, és Paulo így szólt:
– Majd én, majd én! – Rinker az ajtókilincs felé nyúlt, de Paulo megelőzte,
és élete utolsó negyedmásodpercében eléugrott, hogy kinyissa neki a kocsi
ajtaját…
A lövésnek olyan hangja volt, mint egy petárdának, de a sofőr rögtön tudta,
hogy nem az volt. Azonnal a zsebe felé nyúlt, ahogy Rinker hirtelen rosszul
érezte magát – fájdalmat még nem érzett, csak rosszullétet – és valami
megmagyarázhatatlan okból elesett, Paulo pedig rázuhant. Még akkor sem értett
semmit, amikor a teret betöltötte a ropogó, pattogó hang, és ő felnézve Paulót
látta, aki őt nézte, de már nem uralta a tekintetét. A férfi kinyitotta a száját, és a
vére elöntötte Rinker arcát, befolyt a szájába. Ahogy a ropogó hang elült, ő
sikítani kezdett.
A macskakőre lökte magáról Paulót, oldalra fordította a férfi fejét, hogy meg
ne fulladjon a saját vérében, majd sikítani kezdett a sofőrre:
– Paulo, Paulo Paulo…
A sofőr ránézett, de mintha lassított felvételen tette volna. Meglátta a kicsi,
fekete acél géppisztolyt a kezében, olyat, amilyet még soha nem látott. Látta,
ahogy kinyitja a száját, és kiabál valamit, visszanéz az autó fölött a tér
túloldalára, majd újra Paulóra. Aztán ott termett felettük, felemelte és a hátsó
ülésre rakta Paulót, utána őt a jobb első ülésre, és pár másodperc múlva már
száguldottak is a téren át a kórház felé, ahova kevesebb, mint három perc alatt
megérkeztek.
Rinker hátranézett, Paulo nyitott szemébe, de ő már nem volt ott.
Paulo elment. Rinker érezte a vére ízét a szájában, érezte, ahogy megült a
fogai között. Paulo nem volt vele többé.
– A francba – mondta Izzy Cohen hangosan. Nem volt biztos a találatban. A
távcső túl sok mindent kitakart. Izzy meghúzta a závárt, és ismétlésre emelte a
fegyvert. Látta a testeket, és látta, hogy a sofőr elővesz valamit. A hogy célra
tartott, a sofőr tüzet nyitott, és Izzyt beterítette a templom faláról lehulló vakolat.
Hűha… gondolta.
Ez egy Uzi, gondolta, vagy valami nagyon hasonló. Elgurult az ablak mellől,
pont, amikor az üvegtábla berobbant, felkapta a két adóvevőt, és görnyedten a
karzat túlsó sarkán lévő acél csigalépcsőhöz rohant, miközben a golyók úgy
zúgtak körülötte, mint a méhek. Leugrált a lépcsőn, és kirohant a templom hátsó
ajtaján, ahol egy sárga Volkswagen bogár várta járó motorral. Izzy bedobta a
fegyvert a hátsó ülésre, beszállt, és magára vágta az ajtót. A sofőr villámgyorsan
elindult a templom mögül, és közben így kiáltott:
– Mi történt? Mi volt ez a fegyver?
– A franc tudja – válaszolt Izzy. Lehúzta a gumikesztyűt, és kirázott némi
üvegszilánkot a hajából. A keze véres lett – az arcához nyúlt: csak egy karcolás.
– Egy kibaszott Uzi talán.
– Uzi? Milyen Uzi?
– Egy izraeli fegyver. Géppisztoly…
– Baszd meg, tudom, mi az az Uzi! – kiáltott a sofőr. – Hogy került elő az a
kurva Uzi? Kinek az Uzija?
– Fingom nincs – mondta Izzy. – Menjünk a géphez, aztán majd kiderül.

A REPTÉR EGY PÁR SZÁZ MÉTER HOSSZÚ szélesebb földút volt, úgy
húsz kilométerre a várostól a dzsungelben. Út közben a sofőr elővette a
mobiltelefonját, és a motor zakatolását túlkiabálva beszélt valakivel pár
mondatot spanyolul.
– Megtudtál valamit? – kérdezte Izzy, ahogy a férfi lerakta.
– Azt mondták, hogy majd visszahívnak, ha kiderült valami – mondta a
sofőr. Az apró termetű férfi egyszerű rózsaszín rövid ujjú inget, khaki nadrágot
és barna szandált viselt. Egyébként kitűnő angol beszédében megszaporodtak a
hibák, ha ideges volt.
A felszállópályától két kilométerre megálltak, és a sofőr egy vízzel teli
gödörhöz vezette Izzyt a fák között. Izzy megtörölte a Remingotnt, és a gödörbe
dobta, majd utána lökte a lőszeresdobozt is.
– Remélem, nem fog kiszáradni – mondta a fekete vízen kelő kis hullámokat
nézve.
A sofőr megrázta a fejét.
– Nincs feneke – szólt. – Egyenesen a pokolban végződik.
Ahogy folytatták útjukat, újra megszólalt a telefon. Két mondat után a sofőr
egy ideges oldalpillantást vetett Izzyre, majd letette.
– Mi az?
– Két halott – mondta a sofőr. – Egy golyóval?
– Egy lövés – szólt Izzy elégedetten. – És mi volt a géppisztoly?
– Valami testőr lehetett – vont vállat a sofőr. – Nem derült ki.

A REPÜLŐTÉRI TERMINÁL EGY BÁDOGTETŐS BETONKOCKA

VOLT néhány szakadt palmetto fával körülvéve, a tetején egy rozsdás
szélkakassal. A kicsit professzionálisabb kinézetű szélzsák egy pózna végéről
lógott az épület mellett, és egy kétméteres szivárványos pisztrángot formázott,
rajta egy „Nyugat Yellowstone, Montana” felirattal. A betonkocka hátuljában
egy Honda aggregátor pöfögött összeeszkábált kis fémketrecében, halvány
gázolajszaggal borítva mindent. A falakon, a póznán, és a fatörzseken ujjnyi kis
gyíkok tizedelték a bogarak hadait. A hely pontosan olyan döglöttnek tűnt, mint
a szélzsák. Még a fák és a gyíkok is.
Izzy idefelé jövet megtudta, hogy az aggregátor egy ősrégi légkondicionáló
berendezéshez, valamint egy poros, piros Coca-Cola automatához szolgáltatja az
áramot. Ezek biztosították a kényelmet a kis épületben ülő tulajdonosnak, aki
egy kupac Playboy magazinnal, egy rádióval, valamint a legyek ellen egy extra
nagy Raid rovarirtó aeroszollal volt még felszerelve.
– Én telefonálok még egyet – mondta a sofőr. – Te kérdezd meg a gépet!
Amikor Izzy eltűnt az épület belsejében, a sofőr – aki most már ugyanúgy
izzadt, mint a karzat kemencéjéből érkezett amerikai – elővett egy revolvert a
Volkswagen első ülése alól, ellenőrizte, majd visszatolta a körtárat, és a háta
mögé, az övébe tűzte a fegyvert.
Izzy és a sofőr ismerték egymást pár éve, így nem volt elképzelhetetlen,
hogy a sofőr neve rajta volt valamilyen listán. Tudták róla, hogy ő szokta
hordozni Israel Cohent Cancún környékén. De kicsi esélyt látott rá. Senki nem
szeret ezekről a dolgokról beszélni, és Izzy sem akarná, hogy bárki tudja.
Csupán két ember látta a sofőr és Izzy arcát együtt, egy helyen: Izzy és a
reptér tulajdonosa.
A sofőr bement a betonkockába, és behúzta maga mögött az ajtót. Az épület
négy ablaka mind egy irányba nézett: a kifutópályára. Hűvös volt idebent. Izzy a
tulajdonoshoz beszélt, aki egy Coca-Colát tartva a kezében pontosan a
légkondicináló előtt ült egy fémasztal mellett.
– Jön? – kérdezte a sofőr.
– Húsz perc múlva itt van – szólt Izzy, és a reptér tulaja is bólintott.
A sofőr ásított. Húsz perc. Nincs sok ideje.
– Jó utat – szólt Izzynek. Az ajtó felé biccentett, jelezve, hogy négyszemközt
akar vele beszélni. – Remélem mindent sikerült elintézni.
– Hozom a táskámat – mondta Izzy. Az ajtó felé lépett, amit a sofőr a bal
kezével kitárt előtte. Izzy kilépett, a sofőr közvetlenül mögötte, jobb kezével a
revolvert emelve. Amikor a fegyver csöve egy centire Izzy tarkója mögé ért, a
sofőr meghúzta a ravaszt, és Izzy szétrobbant arccal elterült a földön. A reptér
tulaja félig kiemelkedett a székéből, de a sofőr felé fordult, és megrázta a fejét.
– Sajnálom – szólt őszintén.
– Régóta ismerjük egymást – szólt a tulaj.
– Tényleg sajnálom.
– Miért… Hadd mondjak el legalább egy imát.
– Nincs rá idő – szólt a sofőr. – Ma megöltük Raul Meija kisfiát.
Szíven lőtte a tulajt, majd a biztonság kedvéért a fejébe is eresztett egy
golyót. Odakint még kettőt belelőtt Izzy testébe. A lövések távolinak hatottak a
fülében, mintha egy hegy túloldaláról hallotta volna őket. Behúzta a testet az
épületbe, és a másik mellé fektette. Elvette Izzy tárcáját, kivette belőle a pénzt,
levette a kezéről vörös köves aranygyűrűjét, amibe ez volt vésve: „Connecticuti
Egyetem, 1986”, és elvett tőle minden papírdarabot, amit csak talált. Az asztalon
megtalálta az ajtó lakatját, a tulaj zsebében pedig az aggregátor ketrecének
kulcsát. Kiment, lelakatolta az épületet, majd hátrament, és kikapcsolta az
aggregátort. A porban egy sötét folt jelezte, hogy hol ért földet Izzy feje.
Rásöpört még némi port, beszállt a Volkswagenbe, és elhajtott.
Raul Meija kisfia.
A sofőr imádkozott volna magáért, ha emlékezett volna egyetlen imádságra
is.
 Rinker nem tudta a játékosok nevét. Egy kórház intenzív osztályán tért
magához. A saját ágyán kívül még három üres ágy állt itt életmentő
berendezésekkel körülvéve. Az ágya végében Anthony és Dominic, Paulo
testvérei ültek. Nem látott tisztán, csak akkor ismerte fel őket, amikor Anthony
felállt, és közelebb jött. Rinker szája olyan száraz volt, mint egy sós keksz:
– Paulo?
Anthony megrázta a fejét. Rinker elfordította a fejét, és kinyitotta a száját,
hogy sírjon, de nem jött hang a torkán. Az arcán könnycseppek kezdtek
csurogni. Anthony megfogta a kezét.
– Már… Halott volt, mire ideértetek… Mi, őőő, téged meg kellett műteni.
Tudnunk kell, nem láttad a gyilkost?
Rinker gyengén megrázta a fejét.
– Semmit sem láttam. Elestem, nem tudtam, hogy letaláltak. Paulo rám esett,
megpróbáltam elfordítani a fejét, mer vér jött a száján…
Még több könny. Dominic körbe-körbe forgatta a szalmakalapját a kezében,
mint aki egy adag szövet hosszát méri.
– Megpróbáljuk megtudni, hogy ki tette ezt. Segít a rendőrség is – szólt
Anthony. – Te őőő… Meg fogsz gyógyulni. A golyó átment Paulón és szétesett.
A magja beléd ment, a hasadba. Két órát tartott a műtét. Rendbe fogsz jönni.
Az asszony bólintott, de a keze a hasa felé indult. – Azt hiszem, hogy
lehet… Azt hiszem… – kezdte Anthonyra és a testvére mellé lépő Dominicre
nézve.
Dominic megrázta a fejét.
– Elment a baba.
Dominic kinyúlt, és megérintette a nő letakart lábát. Bár amúgy acélkemény
férfi volt, most kövér könnycseppek gurultak le az arcán. Így szólt:
– Meg fogjuk találni őket.
Rinker elfordította a fejét, és ellebegett. Amikor újra magához tért, a két
testvér már nem volt ott.

Egy hétig feküdt a kórházban. Nem tudott ott lenni Paulo temetésén, és
átaludta Paulo apjának látogatását. A negyedik napon segítettek neki felállni, és
járni pár lépést, de addig nem engedték el, amíg bizonyítékát nem adta, hogy
működnek a belei. A fájdalmas élmény után tolókocsiban a család egyik fekete
BMW-jéhez tolták, és a Meija családi birtokra vitték Méridába. Paulo apja, a
saját tolószékét hajtva tűnt fel az egyik sötét teremből, és félkaros öleléssel meg
egy csókkal fogadta.
– Megtudta, mi történt? – kérdezte Rinker. Az apa megrázta a fejét.
 – Nem. Még nem sikerült kiderítenünk. Mindenkit megkérdeztünk, de
semmi sem derült ki. Az a pár ember, akinek még évekkel ezelőttről lett volna
oka haragudni ránk, mind megkeresett, azt mondta, hogy nem volt köze a
gyilkossághoz, és felajánlotta a segítségét.
– Lehet nekik hinni?
– Talán. Folytatjuk a keresést… Történt valami furcsaság aznap, amikor
Paulo meghalt. – A családfő tétovázott, majd folytatta: – Két embert megöltek
egy közeli repülőtéren. Lelőtték őket. Az egyik a repülőtér tulajdonosa volt, a
másik egy amerikai. Nem utalt rá jel, hogy bármi közük lett volna Paulo
meggyilkolásához. Azon a kifutópályán mindig vannak illegális fel– és
leszállások – ez a drogcsempészetet jelentette – de mégis furcsa egybeesés. Az
amerikait az ujjlenyomata alapján sikerült azonosítani. Nem kereskedett… – Az
apa a kezével a drogra utaló gesztust tett. – Viszont ült már börtönben, és úgy
tudjuk, volt köze az amerikai szervezett bűnözéshez, a maffiához. Nem magas
szinten. A saját rendőrségünket is kérdezzük, és az amerikaiakkal is beszélünk.
Előbb vagy utóbb találunk valamit.
– Ha találnak valakit – szólt Rinker a fogai közt szűrve a szót, hideg
szemével alig pár centiről az öregember szemébe nézve -, öljék meg!
A családfő egy percig állta a nő tekintetét, mintha fel akarná mérni a nőt,
akit ő Cassie McLain néven ismert. Nem ismerték túl jól egymást, de az öreg
tudta, hogy Paulo többet látott a nőben alkalmi barátnőnél. Tudta, hogy a
merénylettel az egyik unokáját vesztette el, hogy tökéletes spanyol vére
összekeveredett a szőke amerikai nőével. Egy perc után bólintott:
– Megtesszük, amit kell – mondta.
– A halott amerikai a reptérről – szólt Rinker a meghallgatás végén. –
Kiderült, hogy honnan érkezett?
– Igen – válaszolt a családfő. Egy pillanatra behunyta a szemét, elismételve
az értesülést a fejében. Enyhe fokhagyma-illata volt, és szőrös füle, mint egy
kedves Jodának. Fiatalkorából fennmaradt egy legenda, amely szerint egyszer
egy informátort a lábánál fogva lógatott fel, és tüzet rakatott a feje alatt.
Állítólag szerencsétlen csak akkor hagyta abba a sikoltozást, amikor felrobbant a
feje. Meija kinyitotta a szemét, és így szólt: – Missouriban élt egy Normandy
Laké nevű kisvárosban. Egy nő, aki ugyanazon a címen élt, azt mondta a
missouri rendőrségnek, hogy a férfi nyaralni jött Cancúnba. Azt mondta, hogy
idejön a holttestért, de nem jelentkezett. Amikor a rendőrség kereste a házban,
már nem volt ott. Mindent összepakolt és eltűnt.
 – Ez őrület – mondta Rinker a fejét rázva. De az agya lassanként működésbe
lendült, és látni kezdte a formákat a lövöldözés óta a fejében uralkodó köd
mögött. Egy perc hallgatás után így szólt: – Nem szeretnék hazamenni. Félek
egy kicsit. Ha megengedi, kimennék a rancsra, amíg járni nem tudok. Aztán
visszamennék az Államokba.
– Addig marad, amíg szeretne – mondta az öreg. A nőre mosolyogott. – Akár
örökre is. A kisfiam társa.
Rinker visszamosolygott a családfőre.
– Köszönöm Papa. De Cancún… – Ugyanazt a gesztust tette, mivel az öreg a
drogra utalt. – Cancún nekem Paulo. Ha meggyógyultam, jobb lesz, ha
elmegyek.
Az öreg egyik testőre tolta vissza a BMW-hez. Ahogy elhajtottak, Rinker a
sofőr vállára nézett, és rájött, hogy többet tud a merényletről, mint az öreg.

TUDTA, HOGY A GOLYÓT NEM PAULÓNAK, HANEM NEKI szánták.

Ha az öreg családfő rájön, hogy a kisfia Rinker miatt halt meg, és Rinker
eltitkolta előtte a veszélyt – mivel nem várta, nem hitte el, hogy megtörténhet -,
akkor teljes haragjával ellene fog fordulni.
A nő megborzongott a gondolatra, de nem nagyon, mert Rinker ugyanolyan
hidegvérű volt, mint az öregember. Az aggodalmat félretéve tervezni kezdett.
Amíg vissza nem tér az ereje, semmit sem tehet, és ez akár hosszú időt is
igénybe vehet. Előnyére szolgál a Meija család és a mexikói rendőrség közös
közleménye, amelyben az áll, hogy Paulóval együtt ő is meghalt. Ezt az ő
biztonsága kedvéért rendezték így.
Ennyi elég is lesz neki. A St. Louis-i nagyfőnököknek tudtával nincs
mexikói érdekeltsége, így csak az újságból értesülhetnek az eseményekről.
Másrészt viszont az öreg drogkereskedő kapcsolatai révén a Meija család
számára ki fog derülni az igazság. Neki még ez előtt lépnie kell majd.
Mielőtt az öreggel beszélt volna, semmi dolga nem volt. Most eljött a
cselekvés ideje. Cassie McLainként visszavonult, és a befektetéseiből élt. Clara
Rinkerként viszont pénzt kellett átcsoportosítania, dokumentumokat kellett
beszereznie, és fel kellett elevenítenie néhány régi ismeretséget a határ
túloldalán.
Mindehhez azonban meg kellett gyógyulnia.

Rinker egy hónapot töltött a család rancsán a főépület egyik hálószobájában,

egy fegyveres őrizetére bízva. Dominic, a középső testvér háromnaponta
meglátogatta. Mindig hajszálpontosan délben érkezett, hogy elmondja a családi
nyomozás legújabb fejleményeit.
Rinker lábadozás közben csak azt várta, hogy Paulo képe elhalványuljon a
fejében. Nem történt meg. Még a harmincadik napon is érezte a férfi illatát,
érezte a bőre sós ízét, és még mindig várta, hogy meglátja, ahogy a konyhai
kisrádión kócos hajjal, kezében egy üveg Coronitával, vigyorogva futballt
hallgat…

A RANCSON TÖLTÖTT MÁSODIK HÉTEN KEZDETT UNATKOZNI.

Tudta, hogy még gyenge, de egyre inkább érezte a késztetést, hogy
elmenjen, bár szilárdan elhatározta, hogy csak akkor indul útnak, ha teljesen
rendbejött. Ekkortájt kezdett beszélgetni az őrzőjével. Az alacsony, kemény,
napégette arcú, bajuszos férfit Jamie-nek hívták. Nem volt rossz társaság. A
zsebében egy pisztolyt, a kocsijában pedig egy M-16-ost hordott.
– Mutasd meg nekem az M-16-osod! – mondta Rinker.
Némi unszolás után Jamie kivitt két széket egy közeli vízmosáshoz,
felállított egy célpontot, és megmutatta
Rinkernek, hogyan kell lőni az M-16-ossal. A nő egészen ügyesen lőtt, és
Jamie-nek kezdett megjönni a kedve a dologhoz. Igazi fegyverforgató volt, aki
szerette munkaeszközeit. Apránként előkerült a többi fegyver is. Egy távcsöves
Wetherby sportkarabély, és huszonkettes kispuska, egy golyós vadászpuska, és
egy táras sörétes puska.
Napi két három órát töltöttek lövészettel: álló célpontokon, elgurított
autógumikon, és a huszonkettessel kézzel elhajított agyaggalambokon
gyakoroltak. Ez utóbbi volt a legnehezebb, Rinker a végére tízből talán kettőt
vagy hármat volt képes eltalálni, ha sikerült pont a célpont röppályája-ívének a
csúcsára időzítenie a lövést.
Gyakorlás közben Jamie a különböző lövedékekről, a szél és a hőmérséklet
pontosságot befolyásoló hatásáról mesélt, valamint elmagyarázta a fentről lefelé,
illetve a magasból lefelé való lövészet közti különbségeket. Élvezett együtt
dolgozni a nővel, mert az komolyan vette a dolgot, és mellesleg vonzó is volt.
Sportoló alkat, gondolta, bár közvetlenül soha nem dolgozott az izmai formáján,
mint némelyik fitnesszkirálynő, akiket Cancúnban ismert. A nő feszes volt,
alacsony, erős, és csinos a maga gringó módján.
Az is látszott rajta, hogy ismeri a férfiakat. Jamie szívesen kezdeményezett
volna, ha a nő nincs gyászban. Raul Meija fia miatt. így azonban szigorúan
tartotta a távolságot, és ragaszkodott a szakmai témákhoz.
 – Önvédelemre nem lehet puskát használni – magyarázta a nőnek. – A
pisztoly mindig a kezed ügyében van. Ezért is hívják kézifegyvernek. A karabély
például kitűnő fegyver, de ha jönnek érted, szinte biztosan a hálószobában lesz,
te meg a konyhában. Vagy a budin ülsz, bokádon a gatyád, kezedben egy
Playboy – jó mondjuk te nem, de én igen -, és a karabélyod öt lépésre egy fán
lóg, amikor megérkeznek. Szóval ez a fegyver – csapott az oldalán lógó M-16-
osra – nagyon jó, ha támadsz, de az önvédelemhez meg kell tanulnod a
kézifegyverek használatát.
Rinker visszautasította, őt a puskák érdeklik, mondta. A golyós és a sörétes
puskák. Persze nem a kétcsövű, vadászatra használt sörétes, hanem a táras,
felhúzós fajta. Nem kíváncsi arra, hogyan kell madarat lőni. Shotgunt akar, meg
egy mozgó célpontot öt méterre…
A férfi a fejét rázva mosolygott, és két hét alatt mindent megmutatott a
puskákról, amit csak tudott, de újra meg újra visszatért a kézifegyverekhez.
– Elég, ha egyszer kipróbálod – mondta. – A puskákhoz nagyon jó érzéked
van. A legjobb női lövő vagy, akit valaha láttam.
– Hát, nem kell hozzá atomfizikusi diploma – mondta a nő.

A RANCSON TÖLTÖTT MÁSODIK KÉT HÉT ALATT RINKER hat

alkalommal járt bent a városban, és minden szükséges holmiját elhozta. Ki is
takarított: egyetlen ujjnyom sem maradt utána. Aztán szerdán, miután pontosan
egy hónapja tartózkodott a rancson, Dominic a következő hírrel állított be:
– A fülünkbe jutott, hogy van valaki, aki talán az autót vezette, amivel
elmenekültek a gyilkosság színhelyéről. Azt nem tudjuk, hol van, de
hozzáférünk a családjához, így ő is hamar kézre fog kerülni. Talán végre többet
megtudunk.
– Mikorra? – kérdezte a nő.
– Remélem, a hétvégére – válaszolta Dominic. — Tudnunk kell, merről jött
a támadás, hogy folytathassuk az üzletet. És persze megbosszulhassuk Paulót.

EZ TÖRTÉNT SZERDÁN. Rinker még mindig nem volt tökéletes

formában, de elég jól volt az induláshoz. Amit tudott, elintézett telefonon, a
papírok már várták, és a pénz is hozzáférhető helyen volt. Csütörtök délutánra
tervezte az indulást.
Tudta, hogy fog megszökni: hétfőn és csütörtökön kellett orvoshoz mennie.
A sofőr mindig a klinika előcsarnokában várta. Az orvos irodájából kijövet, ha
balra fordul, s nem jobbra, pár percig őrizet nélkül maradhat Cancún utcáin, alig
tíz méterre egy forgalmas taxiállomástól.
 Legalább fél órája lesz, mielőtt a sofőr gyanakodni kezd. Legfeljebb két
percre lesz szüksége. Sokszor csinált már ilyet.

RINKER CSÜTÖRTÖK DÉLELŐTT MENT UTOLJÁRA LŐNI JAMIE-

VEL. Jamie egy traktorral hozott hat nagy traktorgumit. Elmentek a
vízmosáshoz, és Jamie egyenként legurította a gumikat a sziklás lejtőn. A gumik
vadul pattogtak a sziklákon, miközben Rinker megpróbálta kiszámítani
pályájukat kezében a tizenkétlövetűvel. Ha tíz méterről eltalált egy gumit, az
laposan landolt, és nem gurult tovább, de egy jó napon is tízből talán ha ötöt
eltalált elsőre. Megjegyezte magának, hogy a sörétes puska nem a legpontosabb
gyilkolóeszköz, még közelről sem.
Miután nem maradt több lövedéke, összeszedték az abroncsokat, és most
Rinker gurított, s Jamie lőtt. A férfi sem volt eredményesebb nála. Ezen az
utolsó napon Rinker majdnem végzetes hibát követett el.
Jamie újra előhúzta a Berettáját az övéből, és így szólt:
– Legalább egyszer próbáld ki a pisztolyt! A kedvemért.
– Jamie… – szólt Rinker kétségbeesett hangon.
– Nem, nem! – Rázta meg a mutatóujját a férfi. – Ragaszkodom hozzá. Még
van idő az orvos előtt, és ezt is meg kell tanulni!
– A francba, Jamie…
A férfi nem vett tudomást Rinker tiltakozásáról. A traktorban hevert néhány
üres üdítősdoboz, Jamie egyenként ledobálta őket a vízmosás mélyére.
– Gyerünk! Próbáld ki! Sokkal nehezebb lesz, mint egy puskával!
– Na add ide azt a pisztolyt! – mondta végül Rinker elkövetve azt, ami kis
híján hibának bizonyult.
Jamie a mondta közepén elhallgatott, a nőre nézett, majd átnyújtotta neki a
Berettát. Rinker mindig is kedvelte ezt a típust. Mintha az ő kezére tervezték
volna.
Ahogy Jamie-t is kedvelte, és talán egy kicsit nagyzolni is akart neki most,
az utolsó napon. Kibiztosította a pisztolyt, lazán megcélozta az egyik
üdítősdobozt, majd három másodperc alatt hat golyót eresztett bele, mielőtt a
szétroncsolt fémdarab be nem pörült egy szikla mögé.
Pár másodpercig csak álltak némán a porszagú hőségbe, majd Rinker
lenyomta a biztosítékot, és Jamie-nek nyújtotta a pisztolyt.
Jamie a Berettára nézett, majd a nőre, és egy idő után megszólalt:
– Aha. Értem.
Persze nem értette igazán. De hamar kitalálta. Aznap délután Rinker
megszökött.
 ❖2❖
LUCAS DAVENPORT AZ UTCÁN PARKOLT. Azért volt kénytelen az
utcán parkolni, mert a kocsibehajtóján egy rozsdás konténer állt, és a behajtó
amúgy is barnás-fekete sártengerré változott az utóbbi időben. Így aztán Lucas
az utcán állt meg. Kiszállt a Porschéből, és felnézett a félig kész házra. A keret
már kész volt, a tető is a helyére került, és az alsó sziklaalapzat is állt, de az
emeleten itt-ott még kilátszott a szigeteletlen pozdorja, sőt néhol még a
földszinten is, bár a legtöbb helyen már fekete szigetelőanyag borította a falakat,
és csak a külső borítás hiányzott. Egy rosszkor jött nyári esőzésnek, és néhány,
építőanyagot szállító teherautónak köszönhetően a ház előtti pázsit gyakorlatilag
eltűnt.
A háztető gerincén két kezeslábasba öltözött ember üldögélt, és egy fehér
dobozból pizzát evett, amihez egyikük – remélte Lucas – ásványvizet
kortyolgatott egy zöld palackból. Mivel őt meglátva a tetőfedő gyorsan és
óvatosan a lába közé helyezte a palackot, Lucas sejtette, hogy reményei hiú
ábrándok csupán. A két ebédelő egyike a szabad kezével integetett neki, míg a
másik egy pizzaszelettel tette meg ugyanazt a mozdulatot. Lucas visszaintett, és
a meggyalázott pázsiton át a tornác felé indult.
Már meglehetős jártasságra tett szert a keréknyomok, és a húsz centi mély
tócsák kerülgetésében. Nagydarab, sportos alakja komikusan hatott, ahogy drága
kék öltönyében, fekete bebújós cipőjében és nyitott nyakú fehér ingében ide-oda
szökell a sárban. Az arca és a nyaka éles ellentétben állt olasz öltönye könnyed
eleganciájával: a régi hegek konfliktusmentesnek nem nevezhető múltról
meséltek. Különösen az a forradás tűnt fel, amely az egyik szemöldökét
kettészelve húzódott végig napbarnította orcáján. Lucas kedves, de jégkék
szemmel, és sűrű, fekete hajjal volt megáldva francia-kanadai őseinek
köszönhetően, akiknek a domináns génjeit több nemzedéknyi amerikai faji
keveredés sem tudta legyőzni.
A ház az ő otthona volt, illetve lesz majd egyszer újra. Most inkább
romhalmazra hasonlított. Az új tornácon egy villanyszerelő dolgozott a tető
huzalozásán, létrán állva. Odabentről két szögbelövő puffogása hallatszott, és
ahogy Lucas felért a tornácra, csatlakozott hozzájuk még egy asztali körfűrész
vinnyogása is.
A munkazajt hallva, Lucas ezt gondolta: Ezt szeretem. Ketten a tetőn, egy
villanyszerelő, a tornácon, legalább két ács odabent, és valaki a körfűrésznél. Ez
legalább hat ember. Ha állandóan hat ember dolgozna a házon, nem kellene
folyton üvöltöznie az építési vállalkozóval. Hét vagy nyolc embernek még
jobban örült volna. Tíznél nem kívánt volna többet. De végül is, a ház csak egy
héttel maradt el az ütemezéstől, így a hat is elfogadható. Éppen hogy.
Ahogy Lucas felért a tornáclépcső tetejére, látta, hogy helyére került a
tízszer tizes gerenda a tornáctető alá. Egy nap egy olyan nyugszék fog lógni
róla, ami elbírja két felnőtt és egy gyerek súlyát. Amikor a villanyszerelő
észrevette, lehajolt a létra tetején, és így szólt:
– Hé, Lucas!
– Szeva, Jim! Mi a helyzet?
A villanyszerelő épp a tornácvilágítás kábelét fektette le.
– Én jól állok. De valakinek sürgősen be kéne vezetni a telefont, és a széles
sávú kábelt, mert megint fennakadunk az ellenőrzésen. Az ellenőrrel keddre van
megbeszélve, és ha le kell mondani, akkor egy teljes héttel is csúszhatunk.
– Majd szólok Jacknek – mondta Lucas. – Úgy volt, hogy az Epptől jön
valaki.
– Azt hallottam, hogy az a srác leesett a létrájáról, és eltörte a lábát – mondta
a villanyszerelő lehalkított hangon. – De ne mondd el Jacknek, hogy tőlem
tudod!
– Nem fogom. Majd hívok valakit.
A francba. Lucas érezte, ahogy újra kiabálós lelkiállapotba kerül. Egy
építkezéskor a legtöbb gond az időzítéssel van. Az építkezés fázisainak és a
kötelező ellenőrzések zökkenőmentes összehangolása a legnehezebb feladat.
Egy apróság, mint ez a késés a telefon-, a tévé– meg internetkábel
bevezetésével, ami alig pár órás munka, egy egész hétre leállíthatja a munkát,
márpedig Lucasnak nem volt kedve még egy hetet várni.
Az élet Weather Karkinnen házában kis híján megőrjítette. Nem találta a
cuccait. Minden dobozokban. Weather anélkül, hogy tudott volna róla,
elvesztette a tévéje távkapcsolóját – csak akkor kapcsolta be a tévét, ha valaki
merényletet követett el az elnök ellen – és Lucasnak két hónapja fel kellett
állnia, és oda kellett mennie a készülékhez, ha csatornát akart váltani. Márpedig
Lucas percenként úgy negyvenszer akart csatornát váltani, így az estéit általában
a tévé mellett guggolva töltötte. Weather azt mondta, szánalmas látványt nyújt, s
Lucas hitt neki.
Az új ház falain belül nedves fa és fűrészpor szaga uralkodott. Kellemes illat
– gondolta Lucas. Az építtetés valószínűleg könnyen függősséggé válhat.
Minden munkás a második emeleten dolgozott, így Lucas gyorsan körülnézett a
földszinten – a hátsó tornácon négy új dobozt talált, WC csészéket – majd a
központi lépcsőn felment a másodikra. Egy ács és a körfűrész a fő hálószobában
dolgozott, a gesztenyefa lapokból álló mennyezeten. A másik szögbelövő a
fürdőszobából csattogott, kezelője az majdani ágyneműs– és törölközős
szekrény keretét illesztette a helyére. A munkások mind felpillantottak Lucas
érkezésére, de csak egy szólalt meg:
– Reggelt – majd mindenki folytatta a munkát.
– Jacket látta valaki?
A körfűrésznél álló férfi a fejét rázta.
– Milyen csekket? Csak kápéért dolgozom.
– Rick… – Lucas nem tudta megszokni a pihentagyú ácshumort. – Jack
merre van?
– Jól van, na. Lent a pincében láttam utoljára.
Lucas gyorsan körbejárt az emeleten, megállt, hogy a hálószoba ablakán át
kinézzen a Mississippire – elég magasan volt, hogy az út túloldalán, a völgy
mélyén megpillantsa a vizet – majd visszaindult a lépcsőn. Félúton járt, amikor
megszólalt a mobilja.
– Igen?
– Hello – Marcy Sherrill, nyomozó őrmester, irodájának és élete egy
részének irányítója szólalt meg. – Mallard, az FBI-os keres. Azt akarja, hogy a
lehető leghamarabb hívd vissza.
– Nem mondta, miről van szó?
– Nem, csak annyit, hogy sürgős. Kérte a mobilszámodat, de mondtam, hogy
úgyis állandóan kikapcsolva tartod. Adott egy számot, amin vissza lehet hívni.
– Mondd! – Lucas előkapott egy golyóstollat a zakójából, és a tenyerére
firkálta a számot, amit Marcy lediktált neki.
– A háznál vagy? – kérdezte a nő.
– Igen. Nemsokára helyükre kerülnek a vécék. Négy gyönyörű, fehér,
amerikai standard vécécsészénk van.
Lucas érezte, hogy Marcy már most halálosan unja a beszámolót, de azért
valahogy vitt némi lelkesedést a szavaiba:
– Na! Akkor már mindjárt kész.
 – Azt mondják, még két hónap. Nem tudom. Hiszem, ha látom.
– Hívd fel Mallardot!
Jack Vibecek a mennyezetet bámulta az alagsorban, és közben egy
jegyzettáblára írogatott.
– Szia, Lucas! Hét ember ma!
– Ja, láttam. Helyes. Úgy tűnik egyszer mégis kész lesz. Te mit csinálsz?
– A huzalozást ellenőrzöm. Nem árt, ha majd tudod, mi hol van.
Lucas a nyakát kicsavarva a huzalokra nézett.
– És mi lenne, ha plexivel takarnánk el az egészet, és akkor látnám, hogy mi
hol van.
– Jó öltet, csak az a baj, hogy akkor ahányszor bekapcsolnál, mondjuk egy
körfűrészt, az egész házban olyan zaj lenne, mint egy vasöntödében – mondta
Vibecek. – Így viszont hangszigeteljük a műhelyedet, és aztán megkapod a
huzalozási rajzot.
Lucas bólintott.
– Figyelj ide, valakit szerezni kell a tévékábelhez meg a telefonhoz, mert azt
hallottam a városházán, hogy az Eppes srác eltörte a lábát. Keddre kész kell
lenni, mert különben…
– Tudom, meglesz. – Vibecek írt valamit a papírjára.
– És a tetőn az egyik srác egy zöld színű üvegből iszik valamit, ami akár
Perrier víz is lehet. De ha nem az, és az ember kitöri a nyakát, akkor nem engem
fognak beperelni.
– A francba. Ha sört találok náluk… – Vibecek vezetésével együtt indultak a
lépcső felé. Máskor Lucas talán érzett volna némi bűntudatot a tetőfedők miatt.
De most a házról volt szó.

KÉT HÓNAPPAL KORÁBBAN LUCAS EGY GÖDÖR SZÉLÉN ÁLLT.

A gödör helyén egykor a régi háza állt, és ő félelemmel vegyes bánkódással
nézte az alját. Weather és ő is a környéken akartak maradni, és voltak olyan
öregek, hogy pontosan tudják, mit akarnak a házukban, és tisztában legyenek
vele, hogy mindezt nem fogják megkapni egy használt ház megvásárlásakor. Az
építkezés volt az egyetlen megoldás.
Lucas csak a gödör mélyére pillantva jött rá, mennyire elkötelezte magát
annyi év alapvető el nem kötelezettség után. A régi ház eltűnt, Weather
Karkinnen pedig – a saját kifejezésével élve – várandós volt. Jött a házasság –
ha végre jut majd rá egy kis idő – és aztán boldogan élnek, amíg meg nem
halnak az Új Nagy Házban.
 Ahogy Lucas a gödör szélén álldogált, és a régi ház egykori alapjai mintha
kegyelemért könyörögtek volna – amire az építkezések sajátosságait tekintve
nem nagyon számíthattak – arra gondolt, hogy talán ezzel a bánkódással kell
mostantól leélnie az életét.
Még relatíve fiatalon vette a házat, jó hírnévnek örvendő nyomozó
őrmesterként. Éjjel-nappal dolgozott: szolgálatban a várost járta, építette a
kapcsolatait, éjszakánként pedig egy rajzasztal vagy az IBM Selectric
képernyője fölé görnyedve szerepjátékokat tervezett.
Egy-két játék híres lett, és szerény vagyonnal ajándékozta meg kitalálóját.
Miután Lucas a pénz egy részét elherdálta egy hosszú távú életbiztosításra, más
részét pedig néhány józan, hosszú távú befektetésre, még idejében észbekapott,
és vett egy tóparti kisházat meg egy Porschét. A maradék néhány ezer pont elég
volt az új ház első részleteire. Ott, a gödör mélyére bámulva Lucas arra gondolt,
hogy hiányozni fog neki a régi háza.
Ez azóta egyszer sem jutott eszébe.

A GÖDRÖT IDŐKÖZBEN MEGNAGYOBBÍTOTTÁK, lerakták az új

alapot, és kisvártatva a helyére került az új ház kerete, amelyet rövidesen
kitöltöttek a falak. Lucast teljesen lenyűgözte a folyamat. Élvezte a tervezési
fázist az építésszel. Az építést még jobban élvezte, a tervek gondos
összeillesztését, és az anyagok meg a részletek miatti elkerülhetetlen vitákat.
Úgy érezte, mintha egy stratégiai játékba csöppent volna.
A régi ház, bár kényelmes volt, távolról sem volt tökéletesnek nevezhető.
Lucas még egyedül is szűknek érezte időnként. Weatherrel és a gyerekkel már
tényleg nehezen fértek volna el. Az Új Nagy Házba igazi nagy házastársi
hálószoba került egy Versailles-i méretű fürdőszobával, aminek a fürdőkádjában
még a langaléta Lucas is kényelmesen elnyúlhatott, az alacsony Weather pedig
hosszakat úszhatott benne. A gyerek – gyerekek? – hálószobája a fenti folyosó
túlsó végére került saját fürdőszobával. Ezenkívül jutott neki és Weathernek is
egy-egy saját dolgozószoba, valamint egy szép családi szoba, és egy külön
terület Weather zongorájának. Az új házban, Lucas úgy érezte, boldogan fognak
élni és meghalni. Kilencvenhárom évesen, remélte. És egy kis szerencsével még
a gyerek érkezése előtt készen lesz minden.
Lucas per pillanat nem akart elindulni az épülő házból. Még a tetőről
hallatszó üvöltözés ellenére sem. Maradni szeretett volna, hogy beszélgessen a
főnökkel, meg a munkásokkal, de tudta, hogy csak a munkájukban akadályozná
őket. Még egyszer körbesétált a földszinten, és azon gondolkozott, hogy vajon
milyen színek illenének a kandallóhoz választott sziklákhoz. Húsz perccel az
érkezése után ment vissza a kocsijához.

ÉS JUTOTT ESZÉBE MALLARD. A Porschénak dőlve elővette a mobilját,

és beütötte a tenyerére írt számot. Egy öreg hölgy kerekezett el mellette kosaras
kerékpárján. Integettek egymásnak, az egyik szomszédja volt az, a rendes napi
bevásárló útján.
– Mallard.
– Úgy, mint a Mallard Kacsa? – kérdezte Lucas. Egy másodperc hallgatás
következett, majd Mallard rájött, hogy csak egy ember telefonálhat ilyen
szemtelenül:
– Davenport. Milyen messze vagy a reptértől?
– Tíz percre. De nem repülök sehova.
– Dehogynem. A Northwest gépével, pontosan, őőő, két óra és nyolc perc
múlva Houston felé, ahonnan átszállsz a mexikói Cancún irányába. Az
elektronikus jegyek már le vannak foglalva a nevedre. A főnököddel is el van
intézve, és minden költséget a Szövetségi Nyomozó Iroda áll. A Houstoni
Nemzetközi Reptéren várlak úgy hat óra múlva. Ott majd vásárolhatsz
magadnak ruhát.
– Hé, hé! Utálok repülni!
– Néha egy férfinak meg kell tennie, amit egy férfinak…
– Mi történt?
– Hat héttel ezelőtt valaki megölt egy mexikói férfit egy cancúni étterem
előtt. A férfi barátnője is megsebesült. Az áldozat egy nagyhatalmú mexikói
drogbáró, illetve feltételezett drogbáró fia. így aztán a mexikóiak szaglászni
kezdtek, ami a mi fülünkbe is eljutott. Kiderült, hogy nem a drogbáró fia volt a
célpont. Elhibázták.
– Ez lenyűgöző, Louis, de tudod, Cancún kívül van a minneapolisi
városhatáron.
– A célpont a barátnő volt. A nő meg is sérült, és az ottani zsaruk azt
hazudtak az újságoknak, hogy meghalt, hogy időt nyerjenek. Mikor a nőt
elengedték a kórházból, egy hónapig a drogbáró egyik rancsán lábadozott
Mérida mellett. Mérida egy ottani kisváros. Aztán eltűnt. Mint szürke szamár a
ködben. Mindenki a nőt kereste, és végül hozzánk is eljutott a mexikói
rendőrség körözése két ujjnyommal, amit a rancson találtak. Ellenőriztük az
ujjnyomokat, amiket egy darab szappanról szedtek le.
Lucas azonnal tudta, miről van szó.
– Csak nem?
 – De bizony. Clara Rinker.
– Mit tudok segíteni?
– Először is gyere ide Houstonba. Kapcsolatban vagyunk a mexikói
rendőrökkel, és beszélünk pár emberrel, akit ismert odalent a nő. Nálad jobban
senki sem érzi Rinkert. Azt akarom, hogy beszállj.
Lucas egy pillanatig gondolkozott, s közben a félkész házat nézte.
– Pár napig ráérek – mondta. – De elég sok dolgom van itthon, Louis. Úgy
értem, komoly ügyek. A menyasszonyom nem fog örülni. Pont az esküvői tervek
közepén vagyunk, szükség van rám…
– Néhány nap – mondta Mallard. – Nem fog elhúzódni, megígérem.
Mennem kell, én is most értem ide, és még el kell intéznem néhány hívást.
– Malone jön?
– Igen, jön, de neked menyasszonyod van.
– Csak kérdeztem, Louis. Melegszik valami?
– Nekem nem. De neki igen. Valaki mással. Le kell tennem. Itt várunk!

AZ ÉPÍTKEZÉST NÉZVE LUCASNAK AZ JÁRT A FEJÉBEN, hogy

Weather haragudni fog. A ház még csak félig áll készen, és állandó
felügyeletet igényel. Az esküvői tervek teljes káosz, valakinek ott is irányítania
kell az ügyeket. És végül ott volt a városháza-beli politikai kavarodás, vagy hat
demokrata párti polgármesterjelölttel. A jövendő polgármesterváltás súlyos
következményekkel járt, a rendőrfőnök már tudta, hogy repülni fog, és Lucas,
mint a főnök bizalmasa és főnökhelyettes nem számíthatott jobb elbánásra.
Viszont némi ügyes manőverezés után talán baráti kezekben hagyhatják a
kapitányságot.
Mondjuk ez volt az utolsó probléma, amiben szükség volt, hiszen a
főnökasszony sokkal ügyesebb taktikus, mint ő. A komoly gond Weather.
Weather sebész volt a Hennepin General kórházban. Évek óta kerülgették
egymást Lucas-szal, egy esküvői tervük már füstbe ment. Lucas imádta
Weathert, de félt, hogy a kapcsolat még mindig törékeny. Most, öt hónapos
terhesen magára hagyni az asszonyt…
A kórházban Weather titkárnője vette fel a telefont.
– Lucas? Most ment be hozzá egy beteg.
– Hívd ki, légy szíves! Fontos ügy – mondta Lucas. – Muszáj beszélnem
vele.
Pár másodperc múlva Weather vette fel a telefont, és kicsit ijedt hangon szólt
bele:
– Szia. Mi a baj? Jól vagy?
 – Igen, jól vagyok. Miért? Az asszony kétségbeesett.
– Lucas, ha így telefonálsz, és azt mondod, fontos, és azonnal beszélned kell
velem, akkor mondd meg azt is Carolnak, hogy nem történt bajod. így
elkerülhetek egy korai szívrohamot.
– Ja, jó – sóhajtott Lucas.
– Szóval, mi az? – kérdezte Weather. Biztos az óráját nézi, gondolta Lucas.
– Mallard hívott, és… – Körülbelül harminc másodperc alatt elmagyarázta
Weathernek a helyzetet, majd két másodpercig hallgatta a halálos csendet. Már
épp kinyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen, de nem jutott el odáig.
– Hála az Égnek – mondta megkönnyebbülten Weather. – Megőrjítesz,
ahogy az egész építőbrigádot is. A legjobb, amit tehetsz, hogy elmész az
országból pár napra. így van rá esély, hogy befejezzem az esküvői
előkészületeket, és talán a ház is felépül időre.
– Hé… – Lucas meg volt sértve, de az asszony nem törődött vele. így szólt:
– Menj csak Cancúnba, Isten áldjon. Hívjál fel minden este! És ne feledd: A
repülés a legbiztonságosabb közlekedési mód. Igyál meg előtte két martinit.
Vagy még jobb: a gyógyszeres szekrényben találsz egy doboz váliumot. Vegyél
be kettőt indulás előtt.
– Biztos, hogy nem…
– Persze. Menj csak!
– Egész biztos?
– Ne is lássalak!

❖3❖
AZ REPÜLŐÚT HOUSTONBA A SZOKÁSOS RÉMÁLMOK közepette
telt. Lucas görnyedten ült az első osztályú ülésben, készen rá, hogy bármelyik
pillanatban az előtte levő ülés hátának támassza a lábát, várva a becsapódást.
Nem mintha a kapaszkodás segítene rajta. Lelki szemeivel tisztán látta a
borotvaéles alumíniumszilánkokat, ahogy mindent és mindenkit
megcsonkítanak, miközben végigszáguldanak az utastéren. Aztán jön a tűz, ami
elől a levágott lábú emberek még megpróbálnak a vészkijárat felé kúszni…
 Volt már pszichológusnál is. Az agyturkász – egy kiszolgált katonai
szakember – azt javasolta, hogy felszállás előtt igyon meg néhány italt, vagy
vegyen be két nyugtatót, illetve, hogy kerülje a repülőgépeket. Hozzátette még,
hogy Lucasnak kontrollproblémái vannak, mire Lucas így szólt:
– Kontrollproblémák? Ez jelenti azt, hogy nem akarok
repülőszerencsétlenségben meghalni?
A pszichológus, aki addigra már bizonyára maga is lehajtott néhány
védőitalt, így válaszolt:
– Ez azt jelenti, hogy általában még azt is meg akarja mondani az
embereknek, hogy hogyan kössék be a cipőjüket, mert úgy gondolja, hogy
jobban tudja, és ebből kifolyólag nem bírja elviselni, hogy valaki más vezesse a
repülőgépet, amin ül.
– Akkor az miért van, hogy helikopteren nem félek?
A pszichológus vállat vont.
– Mert nem normális.

MINDENESETRE A VÁLIUM NEM HATOTT. Lucasnak csak annyi ideje

volt, hogy elautózzon Weather házához, becsomagoljon néhány ruhát, a
tisztálkodószereit meg a kis doboz gyógyszert, aztán a Tahoe-val elhajtson a
reptérre. A Porschét nem akarta a reptéri parkolóban hagyni, mert félt, hogy
ellopják, de ha még a helyén is marad, amilyen kicsi a kocsi, talán soha nem
találja meg a nagy parkolóban, ha visszajön. És mindent összevetve a platós
terepjárót inkább vesztette volna el, mint a kis sportkocsit.
A gép, Lucas meglepetésére sem útközben, sem landoláskor nem zuhant le,
de még akkor sem robbant fel, amikor a kapuhoz állt, így Lucas alig öt órával a
Mallarddal folytatott telefonbeszélgetés után biztos talajra tehette a lábát.
Louis Mallard, aki „sz” nélkül, Luínak ejtette a nevét egy köpcös profi volt,
profi aranykeretes szemüvegben és profi sötét öltönyben. Mallard egy
birkózóhoz illő nyakon hordta a fejét, és negyvenes kaliberű automata pisztolyt
hordott a hóna alatt. Mellette, egy árnyalattal világosabb kék, profi kosztümben,
kezében fekete aktatáskával ott állt a nyúlánk Malone, akit utolsó
találkozásukkor Lucas behatóan megismert.
– Louis! – mondta Lucas, megrázva a férfi kezét. Malone üdvözlésképp felé
fordította fél arcát, amire Lucas nyomott egy puszit, majd így szólt: – Louis azt
meséli, van valaki az ágyadban.
A nő Mallardra nézett, aki kissé sietősen így szólt:
– Az, hogy meséltem, nem teljesen fedi a valóságot.
– Hmmm – szólt Malone. Lucasnak: – Valami igazság van benne.
 – Egy konzervatív, biztos kormányzati pozíciót betöltő egyénre gondolok –
mondta Lucas. – Némi saját tőkével. – Malone többszörös vesztese volt a
művész-lelkekkel és az izomagyúakkal bonyolított rosszízű kalandoknak.
– Nem – válaszolt a nő. – Hengerelő.
– Hengerelő. – Lucas várta a mosolyt, és amikor védekező homlokráncolást
kapott helyette, így szólt: – Hát egy lehengerlő hengerelőnek mindig akad
munka.
Mielőtt Lucas elsüllyedt volna, Mallard szólt közbe:
– Író is. Kis híján kész van az első regényével.
– Hát az jó – mondta Lucas.
– Van szükséged ruhára? – kérdezte Mallard megpróbálva kizökkenteni a
társaságot a hengerelő témából. – Van itt egy üzlet…
– Nem, kösz. Még volt időm hazaugrani. – Lucas körülnézett. – Szóval,
hova megyünk? Innen el?
– Megyünk egy másik terminálhoz – mondta Mallard. – Odakint vár a kocsi.

EGY SÖTÉTKÉK KORMÁNYAUTÓVAL MENTEK ÁT a másik

terminálhoz. A sofőrt nem mutatta be Mallard. Lucas úgy tippelte, hogy a helyi
iroda egyik kezdő ügynöke lehet, aki láthatóan nem örül túlzottan a sofőri
feladatnak. Malone előre ült, Lucas és Mallard pedig egymás mellé hátra.
Az autó felé menet, és a kétperces út során Mallard halkan vázolta a
körülményeket. Maga a gyilkos meghalt, valószínűleg egy mexikói ölte meg,
akit még mindig nem fogtak el.
– Rinker terhes volt – mondta Malone. – Elvesztette a szeretőjét, és a saját
sérülése miatt a gyereket is.
Lucas fájdalmasan elfintorodott, és a fejében felvillant Weather képe.
– Szerintetek visszajött? Át a határon? Mallard a fejét rázva válaszolt.
– Nem tudjuk. Mindenhol elhelyeztük a fantomképét. Minden
határátkelőnél. Az a baj, hogy semmi különös nincs a külsejében. Harmincas,
középtermetű, sportos, csinos. Ennyi. További probléma, hogy nemrég került ki
a kórházból, lehet, hogy lefogyott, és már ez a leírás sem illik rá.
Malone hátrafordulva mondta:
– Az is lehetséges, hogy egyszerűen csak meglépett, és már Mallorcán van,
vagy bárhol máshol. A mexikói rendőrség lenyomozta a rancsról intézett
telefonhívásait. Hat hívás ment Missouriba, kettő pedig mexikói bankokhoz. A
bankokra azonnal rászálltunk, de mindkét hívás egy központi számra futott be,
így aztán nem tudjuk kit hívott, és mit csinált. Nagyobb összegű, nehezen
magyarázható pénzmozgásnak nincs nyoma a hívások napján. Mivel a mexikói
zsaruk, és ez a Meija nevű gengszter egyformán érdekeltek a dologban, nem
hinném, hogy a bank merne hazudni.
– Lehet, hogy széfekről van szó – szólt Lucas.
– Annak is próbálunk utánamenni. Arra is gondoltunk, hogy egy
nyilvántartásban nem szereplő széf lehet. Egyelőre semmi nyom – válaszolta
Malone.
– Ügyes a nő – mondta Lucas. – De hát ezt régóta tudjuk. És mi van a
missouri hívásokkal?
– Mind a hat hívott ismeri egymást. Mind beismerte, hogy a nevezett napon
hívta őket a nő, és John Rossról kérdezett, akiről gyanítjuk, hogy annak idején a
fő megbízója volt – mondta Mallard. – Mind a hat azt állítja, hogy nem tudott
mit mondani a nőnek.
– Ross a folyóparti üzleteket irányítja St. Louisban. A kikötőt,
szállítmányozási cégeket, és vannak némi drogos érdekeltségei Kelet St.
Louisban – tette hozzá Malone.
– Ezenkívül ital nagykereskedése van. Emlékszel a wichitai Wooden
Headre?
– Igen.
– Ő például Rossnak dolgozott.
– Hisztek a hat hívottnak? Biztosan nem volt mondanivalójuk a nőnek?
– Négyükkel körülbelül öt percet beszélt, kettővel pedig úgy kettőt. Nem
tudjuk, mit mondtak, de sok idő nem volt rá.
– Öt perc alatt rengeteg mindent el lehet mondani – mondta Lucas. –
Rossnak megvan a hat hívott neve?
– Tudomásunk szerint nincs. Vele még nem beszéltünk – mondta Mallard.
– Oké. Szóval Clara barátja meghal, ő megsebesül és elveszti a babáját. Úgy
gondolja, hogy a gyilkost St. Louisból küldték, és oda is telefonál, hogy
érdeklődjön Ross felől, de tudomásunk szerint Rosst magát nem hívja fel.
Szerintetek Ross küldte a gyilkost, és Rinker bosszúra készül? Valami kamikaze
akcióra?
Mallard újra megrázta a fejét.
– Nem lehet tudni. Úgy tippeljük, igen. Bármi is a helyzet, Rinker eltűnt, és
szabad. Nagyon, nagyon szeretném elkapni. Úgy harmincöt ember van a
rovásán. Ez a nő maga az ördög.
– Azért ennél árnyaltabb a helyzet – tiltakozott Malone az első ülésről. Lucas
felé fordult, és így szólt:
 – Készült róla egy életrajz. Cancún felé elolvashatod a gépen. Enyhén szólva
hátrányos helyzetű gyerekkora volt a nőnek.

SZOROS VOLT A CSATLAKOZÁS: alig egy órával azután, hogy Lucas

Northwest gépe leszállt Houstonban, a Cancún-ba induló Continental járat már
fel is emelkedett a földről. Malone és Mallard egymás mellett ültek, Lucas egy
sorral mögöttük egy idős hölgy mellett, aki egy Sony Discman fejhallgatójával a
fején vetett egy szkeptikusnak mondható pillantást Lucasra, majd a szemére
húzta az alvómaszkját, és hátradőlt. Amikor túl voltak a felszálláson, Malone
elővett egy vastag, bekötött jelentést a táskájából, hátranyújtotta Lucasnak, és
így szólt: – Rinker.

LUCAS SOHA NEM TUDOTT REPÜLŐGÉPEN OLVASNI. Clara Rinker

aktáját sikerült. Amikor Malone odanyújtotta neki a papírcsomót, Lucas rögtön
elcsodálkozott, milyen súlyos. Megnézte az utolsó lapot: 308. oldal. Az
oldalakat végigpörgetve egyes sorközzel gépelt, sűrű folyószöveget látott, nem
szokásos, tagolt rendőrségi jelentést.
A szöveg így kezdődött: „Összesen négy Clara Rinkert ábrázoló fotóról
tudunk. Három igazolványképről jogosítványokon, és egyről a Wichitai Állami
Egyetem egy hallgatói igazolványán. Egyetlen olyan ember, aki ismerte Rinkert
sem volt képes az ő képét kiválasztani az eléjük rakott hasonló képek közül –
Rinker mind a négy képen eltérő módon változtatta meg az arcát a frizurájával,
vagy szemüveggel, illetve napszemüveggel. Ez Clara Rinker legfőbb
ismertetőjegye: megszállott módon óvatos a kapcsolataiban, és a pályája kezdete
óta folyamatosan készen áll a menekülésre.
A jelentés szerzője – egy Lanny Brown nevű ügynök, akinek Lucas még
soha nem hallotta a nevét – olyan olvasható stílusban írt, hogy akár egy valódi
detektívregényben is megállta volna a helyét. Rinker immár kis híján tizenöt éve
gyilkol. Az első áldozatok, a szervezett bűnözés tagjai közül kerültek ki; kisebb–
és nagyobb-rangú figurák egyaránt. A közös bennük az volt, hogy a gyilkos
mindig nagyon közelről, általában huszonkettes kaliberű fegyverrel végzett
velük.
A gyilkosságok körülményei miatt – két férfi áldozatot is női mosdóban
találtak – az Iroda női gyanúsítottra kezdett összpontosítani, aki általában a szex
ígéretével csalja magával az áldozatait. Az egyik, a Louisiana Állam
Shreveportjában megölt áldozat egy barátja, a tanúvallomásában elmondta, hogy
a bárpultnál beszélgetett pár mondatot egy déli akcentussal beszélő csinos, fiatal
nővel, akit aztán az áldozattal együtt látott elhajtani az áldozat Continentaljában.
Az autót és a kocsit később a fiatal párok által kedvelt városszéli elhagyatott
területen találták meg. A nős férfit háromszor lőtték fejbe egy negyvenes
kaliberű Smith pisztollyal.
Összesen kilenc embert végeztek ki közvetlen közelről lépcsőházakban,
vagy mélygarázsokban, autók közt. Az Iroda arra következtetésre jutott, hogy a
gyilkos előbb gondosan megfigyeli az áldozatot és szokásait, megtudja, hol
szokott parkolni, merre jár, majd kinéz egy elhagyatott közeli helyet – ilyen a
parkolóház – és ott hajtja végre a gyilkosságot. Az autók alá rejtett holttesteket
gyakran csak négy órával a gyilkosság után fedezték fel.
A nőről még azt is feltételezték, hogy már adta ki magát mormon
hittérítőnek, és Jehova Tanújának is: egy csendes estén a Chicago melletti Oak
Park kertvárosban egy „normális külsejű” fiatal nő, kezében egy Bibliának
látszó vastag könyvvel kopogtatott be egy nemrég elvált férfi házának ajtaján. A
szomszédok, akik a házuk tornácán ültek, elmondták, hogy a nő pár mondatot
beszélt az ajtót nyitó férfival, majd megfordult, és távozott.
Három nappal később a férfi barátai fedezték fel a bejárati ajtó mögött
kiterült hullát, két golyóval a szívében, eggyel pedig a fejében. A férfi egy
virágmintás bokszeralsóban, kezében egy doboz sörrel halt meg. A halál
időpontját az segített megállapítani, hogy az áldozat a jelek szerint nem sokkal a
halála előtt vette le golfnadrágját, valamint egy hawaii ingét, amelyben a barátai
három nappal korábban golfozás közben látták.

Az Iroda szerint a Rinker számlájára írható gyilkosságok felsorolása után a

jelentés kitért a nő gyerekkorára. Rinker egy csődbe ment farmon nőtt fel
Missouriban, Springfieldtől nem messze. Az apja Clara hatodik életévében
elhagyta a családot. Tizenkét évvel később halt meg egy autóbalesetben az
Észak-Carolina-i Raleighben anélkül, hogy a család tudott volna róla.
A nő anyja, Cammy Rinker négy évvel az apa távozása után semmisíttette
meg a házasságot, majd két héttel később hozzáment egy Carl Paltry nevű
férfihez. Az agresszív és alkoholista Paltryt többször letartóztatták Cammy és
Clara bátyja, Roy bántalmazásáért. Royon ennek jeleit az iskolai tornatanár
fedezte fel, mégpedig úgy, hogy észrevette, a fiú véreset vizel.
Rinker nagynénjének elmondása szerint Paltry rendszeresen megerőszakolta
Cammyt, Clarát, és valószínűleg Clara kisöccsét, Gene-t is. A szexuális
zaklatások pár héttel az esküvő után kezdődtek, Rinker tizenegy éves korában,
és folytatódtak egészen Rinker három évvel későbbi szökéséig. Tizenegy éves
koráig a kislány kitűnő iskolai eredményekkel büszkélkedhetett, de Paltry
érkezése után leromlott a teljesítménye. A nagynéni elmondta, hogy Clarát
bátyja, Roy is megerőszakolta.
Paltry és Cammy Rinker tizenkét évig maradtak házasok, amíg egy nap,
amikor Clara már tizenkilenc éves volt, és már bérgyilkos, a férfi nyom nélkül
eltűnt. A helyi rendőrség szerint nem önszántából tűnt el. Nem sokkal korábban
részegen annyira megverte a feleségét, hogy az kórházba került, és Paltryt
letartóztatták. Óvadékkal volt szabadlábon, amikor eltűnt. Az autóját a közeli
kisváros, Tisdale egyik Dairy Queen gyorsétterme mellett találták meg járó
motorral. A csekk-könyve és a tárcája a jobb oldali ülésen hevert. Soha, senki
nem látta többet. Az Iroda véleménye szerint az ő eltűnéséért is Clara Rinker a
felelős.
Rinker édesanyja szinte semmi hasznosat nem tudott mondani a
nyomozóknak. Zavaros emlékei voltak a lányát illetően, és amikor elővette a
családi fényképeket, észrevette, hogy a lánya fotói eltűntek.
Az FBI Royt piti bűntettek láncolata révén tudta nyomon követni. Végül is a
kaliforniai Santa Barbarában találták meg, ahol egy prostituált-hálózatot tartott
fenn. Tizenéves lányokat futtatott golf klubokban. Az Iroda jelentésében
szerepel egy forrás, amely így írta le a szolgáltatást: „Nagyon kényelmes volt.
Az embernek egyszerre kipucolták a cipőjét, és kifényesítették az ajtókilincsét.
Mindenki jól járt.”
Roy két évvel volt idősebb Rinkernél, és két évvel a húga után költözött el
otthonról. Kétszer találkozott Clarával, amikor az meglátogatta őt Santa
Barbarában. A kisöccsüket, Gene-t kereste, aki szintén valahol Kaliforniában
telepedett le. Roy semmiről nem tudott felvilágosítással szolgálni, bár elmondta,
hogy Rinker jómódúnak tűnt, és mindkétszer drága autóval érkezett. Nem volt
fényképe a húgáról, és tagadta, hogy fiatalkorában szexuálisan zaklatta volna
testvérét. A kihallgatótiszt szerint hazudott.
Rinker öccse, Gene háromszor került a rendőrség elé Kaliforniában,
mindháromszor apró kábítószeres kihágásért. A jelentéseken „hajléktalanként”
szerepelt, a Venice és a Santa Monica közti partszakaszon élt. Az FBI nem tudta
megtalálni. Emellett a bekezdés mellett női kézírással ez állt: „Lucas, kérdezz
meg! M.”
Lucas előrehajolt, és megveregette Malone karját.
– Mi van Gene Rinkerrel? Malone hátrafordult.
– Tegnap megtaláltuk. Los Angelesben dolgozik egy medencetisztító cégnél.
Kábítószeres váddal tartjuk bent.
– Milyen vád?
 – Marijuana birtoklás.
– Mennyi anyag?
– Nagyjából egy gramm.
– Egy joint? Jézusom, ez elég…?
– Ennyi van, ennek kell elégnek lenni. Amint végzünk Mexikóban, én
megyek LA-be beszélni vele. Hátha tud valamit Claráról.
– Oké.
Malone visszafordult, Lucas pedig újra elmerült a jelentésben.

RINKER, MIUTÁN ELSZÖKÖTT OTTHONRÓL, egy St. Louis-i bárban,

majd Ross ital-nagykereskedésében dolgozott. Alkalmanként egy Allén Kent
nevű maffiózó könyvelőjeként is tevékenykedett. Végül félretett annyi pénzt,
hogy megvásároljon egy bárt Wichitában, ami egész jól működött, amíg
Rinkernek egy minneapolisi katasztrofális gyilkosságsorozatot követően el nem
kellett menekülnie. Hogy közvetlenül Minneapolis után hova ment, nem tudni.
Végül Cancúnban kötött ki, ahol egy kis szálloda, a Passages illegálisan
alkalmazott könyvelője lett.
Lucas egyszer táncolt a nővel a wichitai klubban anélkül, hogy tudta volna,
ki az. A klubnak A Rink volt a neve. Egy rövid ideig egész jól érezték magukat
együtt aznap este. A nő még Mallarddal és Malone-nal is eltársalgott. Ő biztos
tudta, hogy zsarukkal beszél, bár nekik fogalmuk sem volt róla, hogy ő kicsoda.
Később aztán a saját háza előtt próbálta megölni Lucast. Szinte csak a
véletlennek köszönhető, hogy elvétette. Ahogy az is, hogy Lucas végül nem
fogta el.
Ahogy a Rinkerrel való találkozásáról olvasott, Lucast meglepte, milyen
furcsán megváltoztatja a dolgokat a kívülálló író stílusa. Bár ott szerepelt a
szövegben, mégsem érezte, hogy róla lenne szó. Mintha egy 8 milliméteres
filmfelvételen nézné magát: amit olvasott, nem volt teljesen igaz, de
letagadhatatlanul tényszerű volt és pontos. Eltöprengett rajta, hogy vajon nem ez
áll-e az egész jelentésre is.
A szövegben Rinker úgy jelent meg, ahogy Mallard beszélt róla: a
megtestesült gonosz. Ugyanakkor, szinte az író szándéka ellenére, a jelentésből
kiderült még egy történet, egyfajta Anna Frank naplója típusú túléléssztori.

RINKER BŰNEINEK ÉS ÉLETÉNEK RÉSZLETES LEÍRÁSA UTÁN a

jelentés Rinker főnökeinek tevékenységére tért át. Nevek, kapcsolatok,
lehetőségek, feltevések következtek. A leírtak nagy része spekuláció volt, de
ugyanazon a pletyka-szöveten alapult, amire Lucas is gyakran támaszkodott a
munkája során. Bizonyítani nem sokat lehet, de a feltevések logikus rendszert
alkotnak…
Lucas a szöveg kétharmadánál járt, amikor hallotta, hogy a hangosbeszélő
megszólal, de csak akkor kapta fel a fejét, amikor a gép mozgása hallhatóan
megváltozott. Kiegyenesedett, és körülnézve látta, hogy az utastérben mindenki
pakol. Az órájára pillantott: jó két órája repültek, mindjárt megérkeznek
Cancúnba.
Előrehajolt, és újra megkocogtatta Malone vállát, majd amikor a nő
hátrafordult, visszaadta neki a jelentést.
– Elolvastad?
– Nem. Még van száz oldal. És el akarom olvasni az egészet még egyszer –
felelte. – Nagyon jó anyag. Most már sokkal több mindent értek a nőben.
Kemény élete volt.
– Ami persze nem mentség a rengeteg gyilkosságra. Különösen nem az
olyan esetekre, mint mondjuk a Barbara Allen gyilkosság.
Alen egy jótékonysággal foglalkozó gazdag minneapolisi asszony volt, akit
Rinker azért ölt meg, hogy az ügyfele eljuthasson Allén férjéhez.
– Nem. De attól még kemény – mondta Lucas.
– Az a helyzet, hogy kedveled ezt a nőt – mondta Malone. – Bírtad azt a
feszes kis szurkolólányos, szőke, bártulajdonos seggét.
– Mi ezzel a baj? – kérdezte Lucas. Majd így szólt: – Na, kössük be
magunkat! – És hátradőlve lezárta a témát.

BÁR A GÉP NEM ZUHANT LE LESZÁLLÁS KÖZBEN, a párás forróság

majdnem annyira fejbevágta őket érkezés után, mint egy függőleges landolás.
Miután felvették a poggyászukat, fogtak egy taxit, és a szigetre hajtottak, ahol
Mallard a Blue Palms szállodában foglalt szobákat.
– Szedjük rendbe magunkat, és aztán nézzünk valami kaja után – szólt
Mallard, miután beértek az előcsarnokba. – Állítólag egész jó a szálloda étterme.
– Miért nem megyünk az olasz étterembe, ahol Rinkert lelőtték? – kérdezte
Lucas. – A jelentés szerint az is jó hely.
– Halasszuk holnap ebédre – mondta Mallard.
A szoba egy puritán matt-fehér doboz volt egy tévével, minibárral, és kád
nélküli fürdőszobával. Enyhe rovarirtószag és sós tengerillat lengte be, és a világ
bármelyik tengerparti üdülőtelepén lehetett volna. Lucas beakasztotta a ruháit a
szekrénybe, megmosta az arcát, majd kiment a pici erkélyre, hogy megnézze a
vizet.
 Nemrég még Rinker is ebben a városban élt. Pár méterre, egy másik, ehhez
hasonló szállodában dolgozott, és valószínűleg gyakran lement a partra. Nem
kizárt, hogy valahol most ő is így áll egy jellegtelen tengerparti hotel pici
erkélyén és a vizet nézi.
Az is lehet, hogy egy rejtekhelyen csücsül St. Louisban, készen arra, hogy
háborút vívjon a kedvese gyilkosai ellen. Ha úgy dönt, hogy elfut, soha nem
találják meg. De ha St. Louist választotta…
Akkor elkapják.

❖4❖
EGYÜTT VACSORÁZTAK, ÉS KÖZBEN MINDENKI ELMESÉLTE,
hogy mi történt vele az utolsó találkozásuk óta. Lucas vissza-visszatért Malone
új kapcsolatára a hengereiéivel, annak ellenére, hogy Mallard folyamatosan
próbálta másra terelni a szót. Malone-nak nem volt sok mondandója a barátjáról,
azon kívül, hogy a sok hengereléstől nagyszerűen izmos a válla.
Mallard megemlítette, hogy nevet váltott az irodája. Megkapták a
Különleges Tanulmányok Csoportja címet. A legutóbbi nagy sikerük a
Torontóból az Államokban működő bankrablóbanda lebuktatása volt.
– Kanadában soha nem követtek el semmilyen törvénytelenséget – mesélte
Mallard. – Teljesen törvénytisztelő teherautó-sofőrök és autóalkatrész-
kereskedők voltak. De úgy általában kéthavonta egyszer átjöttek a határon, és
kiraboltak egy bankot.
– Hogy kaptátok el őket?
– Számítógéppel. Mindig hasonló bankokat, hasonló módszerrel, hasonló
napszakban raboltak ki, amiből rájöttünk, hogy egy bandáról van szó. Ezek után
elhelyeztük a rablásokat egy számítógépes térképen. Megmondtuk a
programnak, hogy elemezze a földrajzi sajátosságokat. Kiderült, hogy
mindegyik rablás a határtól két órányi autózáson belüli körzetben történt.
Először megnéztük a belépők névsorát a rablásos napokon, amiből nem derült ki
semmi, mert váltogatták a személyazonosságukat, de aztán végigfuttattuk a
rendszámokat is, és akkor meglettek. Mindig két platóssal jöttek be egymás
után, egy nappal a rablások előtt.' Amikor ez megvolt, könnyen kiderítettük a
személyeket is, majd figyeltük a mozgásaikat, megvártuk amíg kinéznek egy
bankot, és fél órával az érkezésük előtt kiürítettük az épületet, és vártuk őket.
 Egy darabig erről az esetről beszélgettek, aztán Lucas mesélte el a legutóbbi
érdekes esetét a művészettörténet tanárral, amelynek megoldásához Mallard
irodája is segítséget nyújtott.
– Marcy Sherrill azt mondta, hogy annyira semmitmondó infót adtatok, hogy
az embernek fájt tőle a feje – fejezte be Lucas.
– Bassza meg, ha nincs humorérzéke – szólt Mallard.
– Louis! – kiáltott Lucas. – Hogy beszélsz?

EZZEL MINDENKI NYUGOVÓRA TÉRT. Másnap reggel Lucas pár

percet késett az előcsarnokban megbeszélt találkozóról: nem illett a koránkelő
Mallard és Malone közé. Megborotválkozott, öt percig állt a zuhany alatt, majd
visszafeküdt pár perce, és újra fogat kellett mosnia, amikor Malone felcsörgött a
szobájába, hogy hol van már. Az ügynöknő kicsit dühösen szólt rá:
– Szedd már össze magad, Lucas! Már itt a fogadóbizottság.
Amikor Lucas leért, Malone-t és Mallardot egy nagyszerű kopott-barna
színű öltönyt, búzavirág-kék inget és mahagóni cipőt viselő, elegáns mexikói
férfi társaságában találta. Lucas még a mexikói öltözetét csodálta, amikor
Mallard így szólt:
– Jézusom, Davenport, honnan szedted ezeket a ruhákat?
Lucas lenézett magára. Bő szabású, vajszínű nadrág o t látott, felette fekete
selyem hawaii inget vörösarany trópusi madarakkal díszítve, azon egy könnyű,
mélykék, kötött nyári kardigánt, és a mexikói férfi cipőjének nyitottabb
változatát. Úgy gondolta, elég elegáns.
– Miért, mi a baj?
– Semmi baj, csak…
– Szerintem kitűnően néz ki – szólt a mexikói mosolyogva.
A kiejtésén érződött némi spanyolos hatás. Malone elvégezte a bemutatást:
– Bemutatom Manuel Martin ezredest a mexikói rendőrségtől. Ő intézte el
találkozónkat a Meija családdal.
Lucas és Martin kezet ráztak. A mexikóiban láthatóan több volt az őslakos,
mint a spanyol vér. Vagy tíz centivel alacsonyabb volt Mallardnál, és egy kicsit
kerekdedebb is. Az arcáról fáradt vidámság sugárzott. Lucas így szólt:
– Örülök, hogy megismerhetem – amire Martin biccentett és így válaszolt:
– Ön az, aki táncolt Clara Rinkerrel.
– Rinker táncosnak sem utolsó – válaszolt Lucas. Az étterem felé sodródtak.
– Mit kell tudni erről a Meijáról?
Martinnak egy kicsit megemelkedett a szemöldöke, és oldalt döntötte a fejét.
 – Próbáltam kitalálni, hogy hogyan tudnám a legjobban elmagyarázni, és
végül erre jutottam: Meija Mexikó Joseph Kennedyje. A maguk Kennedy
elnökének apja. Hogy a korai pénzek honnan származnak, nem tudni, de az
biztos, hogy ma már minden legális. Ugyanakkor a régi kötődések és
kapcsolatok miatt a teljes Meija család nagyon, nagyon óvatos. És kitűnő
kapcsolatokat ápolnak a társadalmilag kevésbé szalonképes… – Martin itt némi
szünetet tartott a helyes kifejezést keresve. – …elemekkel.
– Együttműködnek a rendőrséggel?
– Persze – válaszolt Martin vállat vonva. – Joseph Kennedy is
együttműködött volna a rendőrökkel, nem? Főleg, ha azonos a cél.

AMERIKAI REGGELIT KAPTAK – tojást, tejet, gabonapelyhet, kolbászt

és kávét – de Martin gyümölcsöt, sajtot, kenyeret, és olajbogyót választott. A
bogyókat egyenként dobálta a szájába az ujjaival, mintha sósmogyorót enne.
Étkezés közben röviden elmondta az amerikai rendőröknek Cancún történelmét,
egy szalvétára lerajzolta Jukatán vázlatos térképét; elhelyezte rajta Cancún és
Mérida városát, és nagy vonalakban elmondta, amit tudni lehetett Clara Rinker
mexikói tartózkodásáról.
– Abban biztosak vagyunk, hogy soha nem dolgozott a Meija családnak,
mielőtt idejött volna. Fogalmuk sem volt róla, hogy ki is ő valójában. Ha tudták
volna, Paul Meija aligha folytathatta volna vele a kapcsolatot. Abból, amit
sikerült összeraknunk, Paul Meija abban a hotelben ismerkedett meg a nővel,
ahol az dolgozott. Teljesen véletlenül. A nő ott könyvelt, Meija pedig
megkereste, mert kérdezni akart tőle valamit a különböző parti szállodák
parkolódíjaival kapcsolatban. Rinker sem tudott semmit a Meija családról. Egy
munkatársnője világosította fel, azután, hogy elkezdett Paul Meijávai járni.
Rinker amúgy igen szerény körülmények közt élt egy bérelt lakásban.
– Ujjnyomok? – kérdezte Lucas.
– Semmi. A lakás minden négyzetcentijét gondosan letörölték. Találtunk
személyes tárgyakat, de semmi olyat, amit ne lehetne bárhol öt perc alatt
beszerezni. És persze egyetlen fénykép sem készült róla. Nem volt rá alkalom.
– Semmiből nem lehet következtetni rá, hogy merre indult?
– Egy orvosi vizsgálat után tűnt el – mondta Martin. – Felgyógyult a
sérülésből. Utólagos gyógyítás… Hogy kell ezt mondani, utóvizsgálat?
– Utókezelés – segített Malone.
– Igen. Rutin utókezelésre járt, rehabilitációra. A hasizmait kellett erősíteni a
sérülés után. Az orvosi rendelőtől nem messze van egy forgalmas taxiállomás,
de egyik sofőr sem emlékezett rá, hogy vitte volna a nőt. Ennek vagy az az oka,
hogy annyi amerikait visznek mindig mindenfelé, hogy tényleg nem
emlékeznek, vagy pedig kiderült a Maija-féle kapcsolat, és félnek belekeveredni
a dologba.
– Vagyis Rinker egyszerűen beült egy taxiba és eltűnt.
Martin vállat vont, és így szólt:
– Nagyjából ennyit tudunk. Természetesen megnéztük a határátlépéseket.
Gondolom, mondanom sem kell, hogy a nő eltűnése óta semmilyen Cassandra
vagy Cassie McLain sem hagyta el Mexikót.

Lucas észrevette, hogy Malone és Mallard nem próbálták el a kérdéseiket, de

ettől függetlenül is koordináltan szedték ki Martinból a tudnivalókat. Lucas
elkezdte figyelni őket, és azt érezte, hogy ez az összehangoltság inkább
személyes indíttatású, mint szakmai. De akkor mi van a le-hengerelővel?
Aztán az állami GMC Suburbanben, amit Martin maga vezetett Méridába,
Mallard hátraült Malone mellé, és Lucas észrevette, hogy az úton szinte végig
összeér a két ügynök válla. Hmmm, gondolta magában. A két ügynök még a
kocsiban is folytatta az egymásra licitáló kérdések sorolását, amikor rég
egyértelmű volt, hogy nem lehet többet megtudni. Mintha egymással-egymásnak
játszottak volna…
Martin mindenesetre kifogástalan udvariassággal fogadta a felesleges
tortúrát. Félúton Mérida felé aztán elapadt az FBI-osok kérdéseinek áradata, és
egy darabig csendben haladtak tovább.
Martin Lucas felé fordulva törte meg a hallgatást.
– Ha megkérdezhetem… Hol vásárolta ezt a kardigánt? Nagyon tetszik. Az
ing is, bár az nem az én stílusom.
– San Franciscóban. Egy melegbutikban. A menyasszonyom biztos a nevét is
meg tudná mondani – válaszolt Lucas. Kihajtotta a kardigánt és megkereste a
címkét. – Gianfranco Ferre. Nekem az anyaga tetszett meg, bár a szabása nem
tökéletes rám.
– Hmmm – Bólintott Martin az ajkát csücsörítve. – Az olyan nagyobb darab
emberek, mint maga még az ilyen laza öltözékben is parancsolóan elegánsak
tudnak lenni. Attól tartok, hogy én sajnos kénytelen vagyok mindig öltönyt
hordani.
– Viszont ez az öltöny kitűnő választás – mondta Lucas. – Azt hiszem, egy
barátomnak volt ehhez hasonló öltönye. Ralph Lauren, igaz? A lila címkés
sorozatból? Csak az kék volt.
 – Pontosan – válaszolt Martin láthatóan elégedetten, megérintve a
nyakkendője csomóját és a zakója hajtókáját. – Sok amerikai szerint a barna
öltöny nem néz ki jól, de szerintem a barnás bőrszínhez jól áll. – Majd egy perc
múlva így szólt: – És mit szól a Kiton öltönyökhöz?
Lucas így szólt: – Egy divatbemutatón láttam egyszer…
Egy darabig még öltönyökről beszéltek, majd rátértek a cipőkre. Martin
elmesélte Lucasnak, hogy 1.000 dollárt fizetett egy pár egyedileg készült
marhabőr cipőért egy Barkley nevű angol cipésznél, aztán kiderült, hogy
ahányszor áthalad benne egy repülőtéri fémdetektoron, riasztja a biztonsági
szolgálatot, mivel acéllal van megerősítve a cipő sarka.
– Így aztán ahányszor az Államokba megyek, a gyönyörű cipőm itthon
marad. Csak így biztosíthatom a… – Egy pillanatig megint kereste a szavakat,
majd így folytatta: – … a hátsó felem szentségét.
– Maga sem rajong az alapos motozásért, mi? – szólt Lucas.
– Az amerikai biztonsági intézkedések néha… szokatlanul alaposak –
mondta Martin.
Amikor Méridában kiszálltak a terepjáróból, Malone könyökön fogta Lucast,
és lábujjhegyre pipiskedve a fülébe súgott:
– Ha még egy kibaszott mondat elhangzik a divatról, kurvára fejbe lőlek!
– Hé…!

RAUL MEIJA HÁZÁNAK KERTJÉT törtfehérre festett vakolt kerítés vette

körül, amin egy látszólag egyszerű spanyolos, kovácsolt vaskapu nyílt. Ahogy
áthaladtak a két kapuszárny között, Lucas megfigyelte, hogy a kapuzár
elektronikus, és a kovácsoltvas igazából acél, a fekete ál-kovácsoltvas levelek a
négy méter magas kapuszárnyak tetején pedig tulajdonképpen borotvaéles
kések. Ha valaki át akarna mászni fölöttük, akkor legalább egy vastag kevlár
takarót maga alá kellene terítenie. Anélkül a próbálkozó ujjai úgy hullanának a
kerítésen belülre, mintha frankfurti virslik lennének.
A falon belül egy nem túl nagy, de annál gondosabban rendben tartott
amerikai stílusú pázsitos kert terült el. A pázsiton járókövek vezettek a ház
bejáratához. A ház kívülről maga is olyan szerénynek hatott, mint a kerítés – a
magas építésű, egyemeletes épület ugyan olyan törtfehér színűre volt festve, a
falán magas, sötét üvegű ablakok látszottak.
Martin vezette a társaságot a bejárathoz, és nyomta meg a csengőt. Egy perc
múlva egy fiatalember nyitott ajtót, rájuk mosolygott, és így szólt:
– Jó napot! Jöjjenek be! Dominic Meija vagyok. Apám a könyvtárszobában
várja magukat.
 Lucas látta, hogy a ház sokkal nagyobb, mint amilyennek kívülről látszik. A
homlokzata felől nem látszott, milyen messze nyúlik hátrafelé. A bejárat után
azonban Dominic keresztülvezette őket egy fogadóhelységen, át egy nagy
belsőkerten, amiben volt egy kis medence is, majd a ház hátsó felében még egy
hosszú folyosó után következett a könyvtárszoba. A helység úgy száz évesnek
nézett ki, csupa sötét fa berendezésével, a különböző magasságú
könyvespolcokkal, amelyeken színes könyvkollekció foglalt helyet, köztük több
száz papírkötéses és ezernyi keményfedelű mű. A szobában halvány citromillatú
bútorfényező– és bőrápoló illat uralkodott, összességében kellemesen az orrnak.
Az egyik asztal mellett egy idős, tolószékes férfi ült, egy könyvvel maga
előtt. A férfi rámosolygott a belépőkre, ellökte magát az asztal mellől, és így
szólt angolul:
– Martin ezredes! Üdvözlöm! És a barátait is természetesen. Jöjjenek be,
foglaljanak helyet! – A szoba falainál álló székekre mutatott: két bőrborítású
olvasószék, és három könnyű ülőalkalmatosság állt ott, láthatóan a vendégekre
várva. Meija is odahajtotta magát székével.
Lucas elsétált a polcok előtt, és így szólt:
– Jó ez a szoba. Mostanában építkezek, és lesz benne könyvtárszoba is. –
Megnézte a könyvek gerincét. Láthatóan mindegyiket olvasták. Többnyire
történelmi, kulturális, és gazdasági témájú kötetek voltak, valamint dél-amerikai
és spanyol szerzők válogatott irodalmi művei; mind modern kötésben. Látszott
rajtuk, hogy Meija inkább olvasó, nem gyűjtő.
Mallard az egyik bőrszékben helyezkedett el, Malone a másikat foglalta el.
Meija a tolószékét elfordítva végignézett a polcain, majd így szólt:
– Irigylem magát. Nagy feladat egy könyvtárszobát egyszerre kényelmessé
és az őt megillető módon méltóság telivé tenni. Gondolkozást, és egy kitűnő
építészt igénylő feladat. – A homlokára bökött és így szólt: – Sok gondolkozást.
– Meija jól beszélt angolul, de nem úgy, mint a fia. Ránézett: – Dominic! Nyisd
ki az ajtót légy szíves! És hívd ide Anthonyt!
A szoba túlsó végében egy nagy kétszárnyú ajtó dominált a falon. Dominic
kitárta, és Lucasék előtt egy beépített dolgozóasztal jelent meg, rajta egy
számítógép, fölötte szoftveres dobozokkal teli polcok. Ezután Dominic elindult
megkeresni Anthonyt, bárki is legyen.
– Az internet – mondta Raul Meija – egy csoda még egy magamfajta
öregembernek is. Itt ez a gyönyörű könyvtár, ahol elüldögélhetek a
könyveimmel, az Andalúziában készült körtefa ajtó mögött pedig ott a nagy
sávszélességű internet hozzáférés.
 Lucas az egyik egyszerű, vászonborítású székre ült, ahogy Mallard
megkérdezte:
– Próbált már rákeresni Clara Rinker nevére?
– Háromezer említést találtam a Google-lel. Az első a maguk minnesotai és a
kansasi nyomozásának története – válaszolta Meija. – Szó van egy film, meg
egy tévésorozat készítéséről is.
– Meglepődött?
– Nem ez a jó szó… – Dominic érkezett vissza egy másik férfi kíséretében,
aki egy-két évvel idősebb lehetett, de egyértelműen a testvére volt. Raul Meija a
fiaira nézett, és így szólt: – Asombrado?
– Elképedt. Le volt nyűgözve – szólt Anthony. Angol beszéde ugyanolyan
kifogástalan volt, mint a testvéréé. Mindketten kaliforniai akcentussal beszéltek.
– Több, mint meglepődtem – mondta Meija. Felsóhajtott. – Bárcsak
megmaradt volna a kisbaba. Ez az igazi gyilkosság. Egy ilyen nő és az én fiam
közös gyereke. Micsoda utód lett volna.
Malone szólalt meg:
– Úgy tudjuk, önnek vannak ellenségei, de semmi jel nem utal arra, hogy
ezek egyike intézte volna a támadást az ön fia és Rinker ellen. A St. Louis-i
kapcsolat felderítése után nagyon úgy néz ki, hogy a célpont Rinker volt, s az ön
fia véletlenül lett áldozat. Ez nem változtat a Rinkerrel… kapcsolatos érzésein?
Az idős férfi vállat vont.
– Dehogynem. De meg is értem a kettejük közti kötődést. Paulo jó fiú volt,
de vad. Néha őrültségeket csinált. Ez a nő, Clara Rinker… Tűz loboghatott
köztük. Ebben a nőben ugyanaz az őrültség lehet mélyen belül. Magam is
éreztem rajta, amikor néha beszéltem vele. Szóval mérges vagyok, amiért nem
mondta el, de megértem, hogy miért döntött így. Most már… mit tehetek?
– Segíthet nekünk elfogni – szólt Mallard. – Önnek egész Mexikóban
vannak kereskedelmi kapcsolatai. A nőnek pénzre és búvóhelyre van szüksége,
és ezt olyan helyen fogja keresni, ahol a rendőrség nem találhatja meg.
– Önök is segíthetnek nekünk… Ez az ember, akit meggyilkoltak a
felszállópályánál. Őt St. Louis-i bűnözők bízták meg? A maffia tagja?
–A St. Louis-i szervezett bűnözéssel állt kapcsolatban – válaszolt Mallard.
– Szóval az olaszok St. Louisból idejöttek Cancúnba, és lelőtték a fiamat? –
szólt Meija. – Véletlenül.
– Ma már nem annyira olaszokról van szó, de nagyjából ez a helyzet. –
bólintott Mallard.
– Tudják az illetők nevét? Megtudhatnánk mi is?
 Mallardon megjelentek az idegesség jelei.
– Sajnos ezt nem adhatjuk ki. De ahogy a nyomozás halad, valószínűleg
önök is megtudnak pár nevet. Nem szeretnénk, ha önök… őőő… aktív szerepet
vállalnának az… őőő… nyomozásban.
– De talán a családi kapcsolataim révén, hiszen elég sok barátom van az
Államokban, segíthetnék információkat szerezni önöknek. Ha tudnám, hogy
kikről van szó.
– Sajnos nem vonhatunk be civileket.
– Attól fél, hogy maga St. Louisba küldené az embereit, hogy öljék meg az
illetőket – szólalt meg Lucas Meija felé fordulva. – Valószínűleg nem bánná, ha
így történne, főleg, ha ez segítene elfogni Rinkert, de ha elmondja a neveket, és
ez megtörténik, akkor technikailag ő bűnözővé válik, és felelősségre vonják.
– Ez nem teljesen igaz – szólt a zavarba jött Mallard ingerülten.
– Ráadásul magának nincs is szüksége arra, hogy tőlünk hallja a neveket –
folytatta Lucas nem véve tudomást Mallardról. – Használja a számítógépét! Az
FBI-tól minden kiszivárog, előbb-utóbb ezek a nevek is. Ha Rinker elkezd
gyilkolni, az újságokban megjelennek a listák. Keressen rá a „szervezett
bűnözés”, a „St. Louis” és a „megölték” szavakra együtt.
– A francba, Lucas! – kiáltott Mallard.
Meija vagy öt hosszú másodpercig nézte Lucast, majd Mallardhoz fordult.
– Szóval Clara Rinkerről akarnak hallani.
– Igen. – Bólintott Mallard.
Meija is bólintott.
– Megteszem, amit tudok. Adjanak egy telefonszámot, felhívjuk magukat, ha
találunk valamit.
Mallard elővett egy névjegykártyát, a hátoldalára felírt egy számot, majd
átnyújtotta az öregnek. Meija rápillantott, majd Anthony felé nyújtotta a kártyát,
aki a testvérével együtt az asztalnak támaszkodva állt.
– Ez a saját mobilom – mondta Mallard. – Még éjszaka sem kapcsolom ki.
Bármikor hívhatnak.
– Maga nőtlen – szólt Meija.
– Egy ideje igen – válaszolt Mallard. – A munka érdekesebbnek bizonyult.

TOVÁBBI TÍZ PERCET BESZÉLGETTEK, de semmi említésre méltó nem

hangzott el. Meija és a fiúk Rinkerről beszéltek. Azt mondták, boldog nő volt, és
Paulót is boldoggá tette. Bár a nő azt mondta, fiatalabb Paulónál, ők pár évvel
idősebbnek érezték. Hogy összeházasodtak volna? Valószínűleg igen.
 Meija úgy tűnt, semmilyen valódi információval nem rendelkezik a bűntényt
illetően, ami nem volt meglepő, mivel az FBI és a mexikói rendőrség
ugyanezzel a problémával küszködött. Ahogy indultak, Lucas és Meija még pár
percet beszélgettek a könyvespolcokról, hogy hogyan lehet meggátolni, hogy
középen behajoljanak, valamint a könyvek elrendezéséről, amit az öreg
élvezetes, de lehetetlen feladatnak titulált. Méridából elfelé menet a kocsiban
Malone így szólt:
– Kedves öregúr. Ahhoz képest, hogy bűnöző.
Martin tekintete a visszapillantó tükörből villant Malone-ra.
– Jó lenne, ha az ilyen szavaktól tartózkodnánk az autón kívül! Mellesleg
nem hinném, hogy sokan egyetértenének a kedves öregúr jelzővel.
– Maga szerint segít elkapni Rinkert? – kérdezte Mallard.
– Ha neki is előnyös, igen – válaszolt Martin. – Hosszan fogja elemezni a
helyzetet, és ha egészen biztos benne, hogy az neki is jó, akkor úgy dönt, hogy
segít. Realpolitik.
Lucas elmosolyodott a szó hallatán.
– Nagyon jól beszél angolul, tudja?

MARTIN IDEGENVEZETÉSÉVEL VISSZATÉRTEK CANCÚNBA, és

elmentek az étterembe, amelynél Paulo Meiját és Rinkert meglőtték.
Kikérdezték az étterem tulajdonosát, és felmásztak a templom karzatára, hogy
megnézzék a lövész pozícióját.
– Ez helyi segítség nélkül nem ment volna – mondta Lucas, miután Martin
elmagyarázta, hogy a gyilkos valószínűleg az első lövés után visszavonult, és
egy várakozó autóval eltűnt.
– Biztos, hogy volt sofőrje – mondta Martin. – Csak úgy a templom mögött
nem lehet otthagyni egy autót, mert majdnem az egész utcát eltorlaszolja, és
magára vonja a figyelmet.
– Lehet tudni, hogy ki volt a sofőr? – kérdezte Mallard.
– Keressük… Van egy ember, aki nemrég nyom nélkül eltűnt. Normális
esetben a rokonainál rejtőzne el, de most nem ott van. Három nappal ezelőtt még
megvolt, de azóta eltűnt.
– Elszökött – szólt Malone. – Talán megtudta, hogy keresik.
– Az anyja szerint üzleti ügyben volt valakivel találkozója. És nem jött
vissza.
– Hm.
A karzaton olyan forróság volt, mint egy üvegházban, és a fülledt levegőben
szénaszag uralkodott. Az ablaküveg és a fal mentén egy akkora dongó kocogott
végig, mint Lucas kisujja. Még egyszer kinéztek a napsütötte utcára, majd
visszatértek az étterembe egy könnyű ebédre. A kiszolgálás és az étel
elsőosztályú volt, amelyet Martin láthatóan teljesen magától értetődőnek
tekintett. Lucasnak ismét feltűnt a Malone és Mallard közti testnyelv, Mallard
kínálása, és ahogy Malone fogadja. Magában mosolyogva ette a tésztasalátáját.
Az étteremből a szállodába mentek, ahol Rinker könyvelősködött. Illegálisan
alkalmazták, de emiatt láthatóan senkinek nem volt bűntudata, vagy
félelemérzete. Most, hogy a Meija család, a mexikói rendőrség, és az amerikai
FBI is benne volt a dologban, a hotel igazgatója egyszerűen és nyíltan
megmondta: azért alkalmazta a nőt, mert jól könyvelt – a nő csukott szemmel is
eligazodott az Excelben -; mert bármikor hajlandó volt dolgozni bármennyit; és
mert nem kellett utána közterheket fizetni.
– Azt mondta, szüksége van a plusz kápéra az amerikai rokkantnyugdíja
mellé – mondta nekik az igazgató. – Jól dolgozott. Mindenkinek megfelelt ez az
elrendezés.
– Nem lehet, hogy esetleg azért vállalta el az állást, mert tudta, hogy így
megismerkedhet Paulo Meijával? – kérdezte Lucas.
Az igazgató megrázta a fejét.
– Meija úr életében egyszer járt itt, akkor, amikor megismerkedtek. Azért
mutattam be a nőnek, mert néhány könyvelési adatra is szüksége volt.
– Ezek szerint teljesen véletlen volt. Az igazgató bólintott.
– Abszolút. – Elmondta, hogy ő maga sem tudta, hogy Meija aznap átjön
hozzájuk, Rinker pedig az utolsó pillanatban ugrott be aznap ellenőrizni valami
váratlanul felmerült tételt. – Nem tudta volna megtervezni.
Vidám és szorgalmas nőnek írta le Rinkert, és elmondta, hogy a nő hónapról
hónapra többet dolgozott.
– Szívesen felvettem volna teljes állásba, ha nem lett volna külföldi –
mondta. – Jól dolgozott.
Mallard megkérdezte, hogy esetleg nem maradt-e a nőről fényképe, amire az
igazgató vállat vonva így felelt:
– Maguknál szokás lefényképezni az irodai alkalmazottakat? Dolgozni
járunk ide, nem nyaralni.

A SZÁLLODÁJUK FELÉ MENET MIND A NÉGYEN a gondolataikba

merültek. Lucas törte meg a csendet Martin felé fordulva:
– Hogy van ez, hogy itt mindenki beszél angolul? Eddig mindenki, akivel
találkoztunk…
Martin felsóhajtott.
 – Ez a gringó imperializmus. Cancún az amerikaiakból és a kanadaiakból él.
Meg angolokból, és egyre több németből. Meg rengeteg izraeliből. Van egy
történet, illetve nem történet, hanem mondás Cancúnról: „Cancún pontosan
olyan, mint Miami, azzal a különbséggel, hogy Miamiban mindenki beszél
spanyolul.”
A szállodánál Martin kiszállt a terepjáróból, kezet rázott a három
amerikaival, és megkérte Lucast, hogy tudja meg a San Franciscó-i üzlet nevét,
ahonnan a kardigán származik. Lucas megígérte, hogy ha megtudta felhívja.
– Hát, sokat nem tudtunk meg – szólt Lucas, miközben a távolodó autót
figyelték.
– De megállapodtunk az öreg Meijával, és ez a lényeg – mondta Mallard. –
Ha úgy dönt, hogy vérdíjat tűz ki Rinker fejére, a nő aligha kap segítséget az
alvilágból. Gyorsan terjednek a hírek.
– Optimista vagy – mondta Lucas. – A kurva alvilág jó része még egy
tévéújságot sem tud elolvasni.
– Nem az utcasarki seggfejekről beszélek – mondta Mallard. – A
fegyverkereskedőkről, a pénzmosókról, és a hamisítókról. Nekik több eszük van.
Rinkernek nehézzé válhat a mozgás.
Lucas a fejét ingatta. Nem értett egyet. Alapvető, minden zsarut két
csoportra osztó egyet nem értés volt ez: volt, aki hitt egyfajta társadalmi
rendben, amelyben terjednek a hírek, mindenki figyel arra, amit hall, és főnökök
szavára alattvalók ugranak, és mindenki mindenkivel kapcsolatban áll. Más
zsaruk a káoszban hittek, amelyben a legtöbb esemény véletlenül történik,
ostoba egybeesések, butaság, valamint jó– és balszerencse határoz meg mindent.
Lucas a káoszpártiak körébe tartozott, míg Malone és Mallard a rend hívei
voltak.

AMIKOR A MEXIKÓI UTAT TERVEZTE, Mallard bőségesen hagyott időt

az országra jellemző késlekedésekre és fennakadásokra, de Martin olyan
kíméletlenül hatékony vendéglátónak bizonyult, hogy délután kettőre többé-
kevésbé elvégezték, amiért az országba jöttek.
– Kinek van kedve úszni? – szólalt meg Malone.
– Túl meleg van hozzá – mondta Lucas. – Én inkább megiszom egy sört a
bárban, veszek néhány lapot, feltekerem a légkondit a szobámban és lefekszem
újságot olvasni. De vacsora előtt lenne kedvem úszni.
– Nem rossz ötlet – szólt Mallard. – Nekem is lenne kedvem meginni egy
sört.
 – Csatlakozom hozzátok – mondta Malone. – De előtte fel kell szaladnom a
szobámba egy percre.
Lucas és Mallard a szállodai trafikhoz sétáltak, és vettek egy Times-ot és egy
Wall Street Journalt, majd az újságokkal a kezükben a bárba mentek, beültek az
egyik boxba, és mexikói sört rendeltek maguknak.
– Te is mindig elolvasod a vezércikket? – kérdezte Mallard.
– Igen, bár tudom, hogy nem szabadna – válaszolt Lucas.
– A nácikat vagy a komcsikat kéred?
Lucas egy pillanatnyi tétovázás után választott:
– Most a nácikat. – Amire Mallard elécsúsztatta a Journalt. Mindketten a
vezércikknél nyitották ki az újságjukat, végigpásztázták az oldalt, majd Lucas
így szólt:
– Mennyire súlyos a helyzet Malone-nal?
Mallard újságpapír-fala lehullott az arca elől. Egy hosszú pillanatig csak
nézte Lucast, majd felsóhajtott, és így szólt:
– Ennyire feltűnő?
– Aha – válaszolt Lucas.
– Megőrjít ez a nő. Tudom, hogy te meg ő… – Nem mondta ki. Hogy Lucas
és Malone egyszer együtt töltöttek egy szórakoztató hétvégét. – De nem fontos.
Egyszerűen… Éhezem rá. Pedig azt hittem, elég jól leplezem.
– Nyomozótiszt vagyok – mondta Lucas. Lenézett a publicisztika
nagybetűvel nyomott címére: „Most akkor ki is hazudik?” Miután Mallard nem
szólt, Lucas így folytatta: – De ne félj, más nem tudja, csak a nyomozótisztek az
FBI-nál. És Malone.
Malone szemöldöke a homlokára szaladt.
– Szerinted tudja?
– Jézusom, Louis, már jóval előbb tudta, mint te – válaszolt Lucas. – Az
ilyesmit a nők mindig előbb tudják. És nem hárítja. Ha neked lennék,
összehoznék valahol egy olyan pillanatot. Néhány ital a medence mellett, pár
történet, te is meghallgatsz tőle párat, aztán felkíséred, és ráteszed a kezed.
– És mi lesz az íróval? A hengerelővel?
– Dögöljön meg a hengerelő.
Némi szünet után Mallard komoran így szólt: – Nem kevés ital kellene
hozzá. – Úgy tűnt, már a gondolat is halálra rémíti.
– Nincs ebben semmi különös Louis – szólt Lucas. – Rendszeresen megesik
férfiak és nők közt.
 – De nem velem – mondta Mallard. – Nem vagyok az a kifejezett
romantikus hős.
– Dehogynem, Louis. Az FBI egyik fontos fogaskereke vagy. Nemzetközi
intrikákban veszel részt. Egy hatalmas fegyvert hordasz a hónod alatt. Úgy
költöd az adófizetők pénzét, mintha víz volna.
– A saját pénzemből fizetek a sörért. – Louis?!
– Jól van, na. – Megszólalt a zsebében a telefon. Kivette, fogadta a hívást,
egy percig hallgatott, majd így szólt: – Úristen! Mikor? Megyünk a ház elé! –
Kinyomta a telefonját, és így szólt: – Martin visszajön értünk. Találtak valakit,
aki valószínűleg a sofőr lehetett.
– Halott?
– Még nem. De nagyon rossz állapotban van. Martin azt mondja,
megkínozták.
– Hol van?
– Itt, Cancúnban. Otthagyták a kórház előtt. Martin öt perc múlva itt van
értünk.

MALONE AKKOR LÉPETT KI A LIFTBŐL, amikor Mallard a szobáját

tárcsázta a recepciós pultnál. A bejárat felé menet Mallard pár szóval elmesélte
Martin hívását. Martin három perccel később érkezett hörgő motorral a szálloda
elé, menet közben úgy csapva szét a Volkswagen bogarak felhőit, mintha
juhászkutya volna a birkacsordában.
– A kórházban van – szólt, ahogy az amerikaiak beugrottak a terepjáróba.
– Milyen állapotban? – kérdezte Lucas.
– Lehet, hogy már nem él, mire odaérünk – válaszolt Martin. Az arca most
feszült volt, mint egy krokodilé, korábbi sármjának nyoma sem maradt. A
parkolóból kimenet megpattantak egy járdaszegélyen. Lucasnak fogalma sem
volt róla, hogy merre tartanak. A GMC szirénával is fel volt szerelve a
lökhárítón elhelyezett villogók mellett, és Martin padlógázzal hasított a
forgalomban.
Vezetés közben elmondta, hogy egy ismeretlen személy megállt egy Toyota
Corollával a kórház bejárata előtti járdán. A motort nem kapcsolta ki, és a jobb
oldali ajtót nyitva hagyva sétált el az autótól. A kórház egyik dolgozója meglátva
a tilosban parkoló autót, kiment, hogy arrébb küldje, és meglátta a véráztatta
jobboldali ülésen heverő megkínzott embert. A Corolla sofőrjére senki sem
emlékezett.
Aztán Martin így szólt:
 – Megérkeztünk. – Élesen balra fordult, és lehajtott egy lejtős rámpán, ami a
kórház sürgősségi bejáratához vezetett. Egy rendőr próbálta elirányítani őket, de
Martin gyorsan leparkolt a kocsival, kiugrott, és elővette az igazolványát, mire a
rendőr hátralépett. Meija még odaszólt neki valamit spanyolul, ami Lucas szerint
valami olyasmit jelenthetett, hogy „Parkoljon le a kocsival”, majd mindnyájan
beléptek a kórházba.
A folyosón három orvos dohányzott. Amikor meglátták a közeledő Martint,
és a nyomában érkező három amerikait, a csoportból a fejét rázva lépett elő a
legmagasabb orvos.
– Muerto – szólalt meg köszönés helyett.
–A francba – mondta erre Martin angolul. Tizenöt percig beszélt az orvossal
spanyolul, majd Mallard, Malone és Lucas felé fordult: – Meghalt. Öt perccel
azután, hogy behozták az épületbe. Boncolni fogják, mert az orvosok nem
biztosak a halál okában. Sokkra tippelnek. Vagy agyvérzésre. Vagy bármi másra.
– Például?
– Nem tudják.
– Láthatjuk?
– Én mindenképp megnézem. Maguk is velem tarthatnak, de nem muszáj.
Nem túl szép látvány.
A három amerikai egymásra nézett, majd Malone szólalt meg:
– Gyerünk!

AZ EMBER, AKIT EGYKOR OCTAVIO DIAZNAK HÍVTAK, meztelenül

feküdt egy rozsdamentes acél hordágyon. Az arcát vér borította, a szemei helyén
üres lyukak tátongtak, a végtagjai pedig feketék voltak, mint a szén. Lucas
ránézett a testre, és így szólt:
– Úristen. Mi történt a szájával? És miért fekete…?
– Kivágták a nyelvét, valószínűleg drótvágóval – mondta a magas orvos. – A
szemét késsel vágták ki, de a fülét nem tudom mivel égették le… így nem lát,
nem hall, és nem beszél. Amikor idehozták, már haldoklott, így nem látszik, de
amikor megpróbáltuk kiemelni az autóból… Nézzék! – Az orvos megfogta Diaz
egyik lábát, és amikor megemelte, az szinte tökéletesen visszahajolt a csípőhöz.
– A végtagok minden csontját apránként összetörték. Sok időt vehetett igénybe a
feladat, főleg mert nagyon alaposan csinálták. Olyan volt kivenni az autóból és
behozni, mintha egy osztrigát próbáltunk volna felemelni. Malone elfintorodott
a hasonlat hallatán, és így szólt:
– És miért nem dobták ki egyszerűen valahol a dzsungelben?
– Üzenetet akartak küldeni vele – mondta Lucas. Martin bólintott.
 – Mindenkinek, aki talán azt hinné, hogy a Meiják elpuhultak. Azt akarták,
hogy az emberek még lássák élve. Az ápolók és az orvosok. Cancúnban már
most mindenki erről beszél.
– Vajon kiszedtek belőle valamit? – szólalt meg Mallard a holttestet nézve.
– Szerinted? – szólt Malone. Az arca még mindig a fintorba torzult. – Te
eltitkolnál bármit is előlük, miközben ezt művelnék veled?
– Vagyis ha Rinkert, vagy a merénylet megrendelőit keresik, egy lépéssel
előttünk járnak – mondta Lucas. Az orvoshoz fordult. – A sérülések alapján meg
tudja mondani, hogy mindez mikor történt?
– A boncolás után egészen pontosan is.
– A ma délelőtt tizenegy és dél közötti időpont nagyjából stimmel?
Az orvos bólintott.
– A szemek körüli véralvadásból, valamint a végtagok elszíneződéséből és a
zúzódások mértékéből… Bár nem vagyok patológus, de nagyjából logikus
tippnek tűnik.
– Milyen kedves öregúr – szólt Lucas Malone-hoz. Martinhoz fordulva így
szólt: – Lehet, hogy ezzel nekünk is üzen. Úgy értem, az időzítéssel.
Martin bólintott.
– Ha valaki nagyon kíváncsiskodna a gyilkossággá kapcsolatban, Meijáék
elegánsan megneveznek két magasrangú FBI tisztet és egy amerikai rendőrt,
mint az alibijüket. És egy ránézésre elképesztően cinikus megegyezés részleteit
is kitalálhatják.
– A maga angolja tényleg kitűnő – szólt Lucas.
– Azért nem kellett volna ezt tenniük – szólt Mallard a hordágyon fekvő
Octavio Diaz roncsaira mutatva.
– Nem is maguk miatt tették – szólt Martin. – Az időzítést talán igen, de az
nem olyan fontos. Talán túl fontosnak tartjuk ezt a részletet. Meija a…
lakosságnak akart üzenni. Tudtam. Tudtam, hogy Diaz kétlábon járó hulla, de
reméltem, hogy mi találjuk meg előbb. – Vonakodva újra a holttestre nézett. –
Elkéstem.

❖5❖
 TOM ÉS MICHELLE LAWTON EGY FEHÉRRE FESTETT KIS házban
éltek néhány gumifa és egy lelógó ágú mandarinfa árnyékában Los Feliztől nem
messze, Atwater Vilage-ben a betonvályú mögött, amit Los Angelesben folyónak
csúfolnak.
Ha lenne benne víz, és ha ráengednének hajókat, az ember le tudna csorogni
a Long Beach-i kikötőbe, ahol Lawtonék vitorlása is helyet kapott. Ehelyett ők a
szörfdeszka-tartóval felszerelt 96-os vörös Cherokeejukkal jártak a kikötőbe az
I-5-ösön és a 710-esen a folyami út helyett.
Lawtonéknál a pincében, néhány lámpa alatt termett egy kevés fű, lakott
náluk két vörös cirmos; Michelle, ha nem ponyvaregényeket olvasott vagy házi
mandarinlekvárt főzött, akkor részidősként egy könyvesboltban dolgozott; Tom
pedig a forgatókönyvével kapcsolatos megbeszélésekre járt. A forgatókönyv az
embercsempészek törvényen kívüli világába vezette be a nézőket. Bemutatta az
emberi áru csempészeit, és az ellenük küzdő rendőröket, akik, bár túlterheltek,
azért hősiesek. A rendőrtisztet valamelyik Sheen testvér játszaná, bár Tom végül
is Jean-Claude Van Damme-ot is elfogadná, és mellé akármelyik szőke
színésznőt, ha nagyon muszáj.
Akik olvasták a forgatókönyvet, általában azt kifogásolták, hogy nem elég
realista. Nincs benne elég erőszak, mondták, hiányzik a brutalitás. Az egyik film
gyár forgatókönyv olvasója egy saláta mellett azt javasolta Tomnak, hogy
színezze ki a történetet rasszista és szexista felhanggal. Esetleg lehetnének a
becsempészett emberek kínai szexrabszolgák, és akkor el lehetne adni a könyvet
Jackie Chan-nek.
Tomot a megjegyzésekben az idegesítette leginkább, hogy Michelle-el ők
tényleg embercsempészetből éltek. Soha nem volt a kezükben fegyver, és egy-
két rövid találkozástól eltekintve soha semmi dolguk nem volt á törvény
embereivel. Egyszerre mindig csak egy embert hoztak át a határon, mindig
amerikait, aki mindig kifogástalan papírokkal volt felszerelve, amit vagy
magának vásárolt, vagy Tom hozott egy pasadenai perzsától, aki szuper texasi
jogosítványokat tudott csinálni.
Lawtonék nem szakadtak meg az embercsempészetben, de nem dolgoztak
olcsón, így havi egy ember nagyjából fedezte minden kiadásukat.

A legújabb ügyfelük egy nő volt, aki szerdán este akart átjönni. Volt saját
személyazonosságija, mégpedig Tom mexikói embere szerint tuti.
Lawtonék szerda délben hajóztak ki a Long Beach-i kikötőből hajójukkal, az
Omaha Csillagával. Hat-nyolc csomós szellő fújt a szigetek felől, így hamar
kikapcsolhatták a dízelmotort, és a vitorlákat felhúzva komótosan elindultak Dél
felé. Nem léptek be mexikói vizekre, hanem egy meghatározott pont felé
igyekeztek, tizenöt mérföldre San Diego partjaitól. A határ átlépése a mexikói
kapcsolat, Juan Duarte dolga volt.
Duarte egy hat méter hosszú Bostoni Bálnavadász típusú hajóval járta a parti
vizeket. Erről a járműről azt érdemes tudni, hogy pontosan olyan, mint az
Amerikai Parti Őrségnél rendszeresített járőrhajók, csak nincs rajta a Parti
Őrségnél szokásos tizenöt milliméteres gépágyú. A hajó, a festésének hála, még
egy holdfényes éjszakán sem látszott nyolc méternél messzebbről. Jüan a
fedélzetre vette az ügyfelet, megvárta az éj beállt á t , majd óvatosan elcsorgott
egy pontra, amit csak a globális helyzetmeghatározó segítségével lehetett
megtalálni. Lawtonék általában már ott várták leeresztett vitorlákkal, a hajójukat
csak két égő cigaretta parazsa jelezte. Bár az Omaha Csillagának fehérre volt
festve a teste, sötétben ez a hajó sem volt sokkal feltűnőbb a Bálnavadásznál.
– Ember! – szólt oda Duarte a vitorlásnak.
– Juan! Mizújs?
Juan átdobott egy kötelet a vitorlás fedélzetére, amivel Tom egymás mellé
húzta a két hajót. Michelle-lel már korábban lelógattak néhány nagyobb, puha
lökhárítót. Az ügyfél átdobott egy zsákot, majd maga is átlépett a vitorlás
fedélzetére.
– Örvendek – szólt Tom odabiccentve a nőnek a sötétben. Az ügyfél
visszabólintott; érezte a férfi dohányillatát, és kellemesnek találta. Michelle
átadott egy kis csomagot Juannak.
– Ez egy olajfából készült rózsafüzér, egyenesen Jeruzsálemből a mamádnak
– mondta. – A Szent Sír templomból származik, a Golgotáról. Jimmy hozta.
– Köszönd meg a nevemben is! – szólt Juan.
– Minden oké? – kérdezte Tom Juant.
Juan felemelt kézzel jelezte, hogy őt kifizették, és így szólt:
– Na, eresszetek! – Tom visszadobta a kötelet a motoros hajóra, és lassan
elsodródtak egymás mellől. – Sziasztok – búcsúzott Duarte. – Talán a jövő hét
után jelentkezek megint.
– Hívjál! – mondta Tom.
Nagyjából ennyi volt. A Lawton páros adott az ügyféli nek egy
mogyoróvajas-mandarinlekváros szendvicset, amit a nő előre megrendelt
Duartén keresztül. A témák közt csapongva beszélgettek, ahogy közeledett a
hajnal. Az ügyfél kellemesen rekedtes hangját hallgatva Tom arra gondolt, hogy
ha a nő többet beszélne, talán csak a hangjától is felállna neki, de ezt persze
soha nem mondaná meg Michelle-nek. Pár mérföldre a találkozási ponttól Tom
visszakapcsolta a hajó jelzőfényeit. Több hajó is járt a környéken, de egyik sem
jött túl közel.
Reggelre visszaértek Long Beach elé, de nem siettek a kikötéssel. Mindig
megvolt rá az esély, hogy megállítja őket a Parti Őrség, de az ügyfél papírjai
rendben voltak, a hajó pedig tiszta. Tomnak fogalma sem volt arról, hogy ki
lehet az ügyfél – egyetlen bűnözőre jellemző jellemvonása a szállítmány iránti
kíváncsiság teljes hiánya volt.
Az sem érdekelte, hogy egy amerikai vajon miért nem a rendes határátkelőt
használja. Sokan választották a bürokratikus kötöttségektől mentes utat, és Tom
nem tudta hibáztatni őket. Végül is ez a szabadság hazája, nem igaz?
Valamivel reggel nyolc után az ügyfél végigsétált a kikötőpallón vállán olcsó
TWA-s táskájával. Lawtonék még a hajón pakolták el a felszerelést. Az ügyfél
3.000 dollárja a biztonság kedvéért Michelle nadrágja alatt, a fenekére volt
ragasztva. Michelle utoljára akkor látta a nőt, amikor az befordult a
hajókarbantartó műhely sarkánál. Amikor újra felnézett, már nem volt ott senki.

RINKER FOGOTT EGY TAXIT, és a Los Angeles-i reptérre vitette magát,

ahonnan egy kis idő után egy másik taxival Venice-be ment. Onnan egy gyors
ebédet és egy rövid, a z esetleges követők megfigyelésével töltött sétát
követően Downeyba, az ipari negyedbe taxizott. A sofőr nem örült túlzottan az
úticélnak, de amikor Rinker az orra alá dugott egy ötvenest, szó nélkül elvette,
és egy kis idő után kitette Jackie Burke üzlethelysége előtt. Burke a raktára első
felében egy rendes tuningolóműhelyt üzemeltetett, a hátsó részt pedig a lopott
kocsi kereskedés foglalta el. Rinker egyszer megoldotta Burke egyik súlyos
problémáját.
Burke mokány, erős férfi volt, sötét hajú és bőrű, kopaszodó, és kemény,
mint a vanádiumötvözet szerszámok, amikkel dolgozott. A műhelyében festék-,
és hegesztésszag uralkodott. Amikor Rinker belépett, épp a bejárat melletti
pultnál, a pénztárgép mellett állt, és egy japán-amerikai suhanccal tárgyalt a
gyerek Hondájának tuningolásáról.
Egy pillanatig nem ismerte fel Rinkert. Nem sok nő járt a műhelybe, így
csak biccentett felé, és így szólt:
– Egy perc türelmet… – és visszafordult a sráchoz, majd hirtelen visszakapta
a tekintetét a jövevény felé. Rinker felemelte a napszemüvegét, és
elmosolyodott. Burke így szólt: – Mi az Isten? – Majd a suhanchoz fordult: –
Bocsánat, de muszáj beszélnem a hölggyel. Majd az egyik szerelőm segít.
Felemelte az ujját, és hátrakiabált a műhelybe:
 – Hé, Chuck! Gyere egy kicsit! – Chuck jött, Burke hozzávezette a suhancot,
majd hátravitte Rinkert a háromszor hat méteres pozdorjával leválasztott
irodába. Magukra csukta az ajtót, és újra így szólt: – Mi az Isten!
– Kéne egy jó kocsi jó papírokkal. Valami szokványos, mondjuk egy Taurus,
vagy valami Buick. Ha lehet, sürgősen – mondta a nő.
A férfi tekintete úgy vándorolt az ajtóra, mintha azt várná, hogy bármelyik
pillanatban rájuk törik.
– A zsaruk…?
– Nem! – válaszolta Rinker újra mosolyogva. – Nincsenek zsaruk. Csak
egyszerűen visszajöttem az országba, és kéne egy kocsi. Ez persze nem azt
jelenti, hogy az első szembejövő zsarunak meséld el a dolgot.
– Attól nem kell félned – szólt Burke. Egy kicsit megnyugodott. Semmi baja
nem volt Clarával, de a szükségesnél több időt semmiképp sem töltött volna
vele. – Tudok tiszta használt kocsit. Rendes kereskedésből. A papírjait le kell
adni, de az emberem azt el tudja halasztani. Egy darabig.
– Örökre nem?
– Nem. Idővel mindenképp könyvelnie kell a dolgot a bank miatt. De egy
hónapot tud adni. Ha valaki kéri papírokat, akkor az autó még átírás előtt van,
nála meg ugyanez lesz a helyzet. De nem lesz biztosítási csekk, és a forgalmi
függőben lesz. Viszont műszakilag tökéletes lesz a gép, az biztos.
– Megfelel. Egy hónapnál tovább úgysem kell – mondta Rinker. – Hol
találom meg az embert?
– Majd én odaviszlek – mondta Burke. – Kápéval fizetsz?
– Miért, szerinted az ember elfogadna csekket is? – kérdezte a nő.
Burke elvigyorodott, és nem válaszolt az enyhén szarkasztikus kérdésre.
– Jól nézel ki – szólt. Rinker visszamosolygott rá.
– Koszi. Lent voltam Mexikóban, azért vagyok ilyen barna.
– Látom, edzettél is rendesen. Lefogytál, mióta… Tudod.
– Pár kilót leadhattam – mondta a nő. – Beteg is voltam.
– Valami rosszat ettél, mi?
– Valami olyasmi – válaszolt Rinker. De a tekintetéből sugárzó szomorúság
láttán Burke arra tippelt, hogy egy gyomorrontásnál komolyabb dologról volt
szó. Úgy döntött, nem kérdez rá. Kis szünet után Rinker így szólt:
– Na, megyünk?

Pár órával később, aznap délután búcsúzáskor Rinker a jobboldali ülésre

dobta vadonatúj autóatlaszát, és így szólt:
– Ha bárkivel beszélsz St. Louisból, nem találkoztál velem.
 – Amúgy sem – válaszolt Burke. – Ne vedd magadra, de nem túl
megnyugtató találkozni veled.
– Semmi ok az idegességre – mondta Rinker. – Hacsak nem teszel keresztbe
nekem.
Burke néhány hosszú másodpercig csak nézte a nőt, majd végül így szólt:
– Mondok valamit. Ha lenne benne elég pénz, talán szarakodnék a St.
Louisiakkal. De annyira hülye soha nem leszek, hogy veled kezdjek.
– Helyes – mondta Rinker. A férfihoz lépett, lábujjhegyre állt, és egy puszit
nyomott Burke arcára. – Jövök eggyel, Jackie. Ha legközelebb erre járok,
kitalálunk valamit, amivel meghálálhatom.
Aztán integetett, beszállt a meggypiros Oldsba, amit 13.200 dollárért
vásárolt, és óvatosan, mint egy iowai nyugdíjas hölgy, elhajtott az autópálya-
feljáró felé. Burke visszament a műhelybe, bement az irodába, benyúlt a régi
telefonkönyvek mögé egy kis csomagért, aztán az egyik fiókból elővette a
papírt, sodort egy jointot, és kiment az utcára elszívni. Szüksége volt valami
idegnyugtatóra.
Clara Rinker, gondolta. Dühös. Az Isten óvjon valakit, és hála Neki, hogy
nem én vagyok az.

RINKER ÚTICÉLJA ST. LOUIS VOLT, de nem indult egyenesen Keletre.

Először Észak felé gurult komótosan az I-5-ösön, gondosan betartva minden
sebességkorlátozást. Coalingában töltött egy nehéz éjszakát egy motel
extraszéles dupla ágyon forgolódva. A régi barátokra és Paulóra gondolt.
Sajnálta, hogy már leszokott a dohányzásról. Reggel fáradtan, a hasán sajgó
forradással indult Nyugatra, a part felé, a 101-es út és San Francisco felé.
Jimmy Cricket profi golfjátékos és egy gardróbszekrény méretű belvárosi kis
golfszaküzlet, a „Jimmy Cricket Profi Golf” nevű intézmény tulajdonosa volt.
Amikor Rinker belépett az üzletbe, Jimmy éppen Clairborne golf-pólókat
hajtogatott. A munkából felnézve a nőre mosolygott, és így szólt:
– Jó napot, segíthetek? – Királykék V-nyakú pulóvert viselt, kis híján
egyszínűt a szemével, és sötét khaki golfnadrágot, ami majdnem egyszínű volt
szoláriumban szerzett pasztellbarnaságával. Úgy volt túlságosan barátságos,
ahogy azok szoktak, akik az ellenfél handikepjének ismerete nélkül belemennek
egy négy ütéshátrányú játszmába.
Rinker volt az egyetlen vásárló az üzletben, így nem látta értelmét a
köntörfalazásnak.
 – Két pisztolyt szeretnék – mondta közönyös hangon a férfi szemébe nézve.
– Félautomata kilenceseket, ha van. Érintetlen állapotban. És egy 22-es Rugert is
elvinnék.
– Tessék? – Jimmy mosolya úgy eltűnt, mint a hó márciusban. Láthatóan
semmit sem értett. Hisz ez egy golf-szaküzlet.
– Rose-Anne vagyok, Jimmy – szólt türelmesen Rinker. – Tőled vettem azt a
pisztolyt, amivel Gerald McKinleyt öltem meg. A Golden Gate Park egyik fáján
hagytad nekem, és cserébe elvitted a kétezer dollárt, amit én hagytam ott neked.
Nem emlékszel?
– Jézusom – mondta Jimmy. Az ádámcsutkája fel-alá liftezett a nyakán. –
McKinley. – Annak idején nem tudta, hogy mire használták a fegyverét. A
McKinley-gyilkosság heteken át a címlapokon szerepelt, általában a (nem
túlzottan szomorú) fiatal özvegy és a (nagyon szomorú) idősebb exfeleség
fényképével együtt.
– Gyászos nap volt az – szólt Rinker. – Egy élete virágjában levő férfi ilyen
váratlan távozása.
– Rose-Anne. Hát. Nem is tudom.
– Hagyjuk a sódert, Jimmy! Két rugót fizetek mindegyik pisztolyért.
Jimmy egy percig a közlés megemésztésével foglalkozott. Rinker látta,
ahogy a gondolatok, mint megannyi esőcsepp az ablaküvegen, lassan
végigcsurognak az agyán. Szóval pénzt kínáltak neki, minden tagadása ellenére.
Ha ez a nő zsaru, akkor csapdába eshet. De ha ez a nő zsaru, és tud a fán elrejtett
pisztolyról, akkor így is, úgy is lőttek neki. És ha a nő tényleg Rose-Anne, és ő
nem ad el neki egy fegyvert sem, akkor aztán végleg, és szó szerint lőttek neki.
Ezért aztán odaadja a nőnek amit kér.
– Őőő… Gyere hátra. – A „hátul” egy zöld függönnyel leválasztott aprócska
fülkét jelentett tele golfütő-dobozokkal, és golftáskákkal. A benne álló pult
végére egy satu volt szerelve. Jimmy félretolt néhány dobozt, elővett egy barna
sporttáskát, elhúzta a cipzárat, és így szólt: – Ez van most.
Rinker a férfi szemébe nézve úgy döntött, nem számíthat kellemetlen
meglepetésre, így elvette a táskát, és belenézett. Három forgópisztolyt és három
félautomatát látott. Mindhárom félautomata 9 milliméteres katonai Beretta volt.
Kivette az egyiket, és kihúzta belőle á tárat. Nem volt benne töltény. Párszor
elcsattintotta az üres fegyvert, majd a vizsgálatot megismételte a másik két
pisztollyal is, és így szólt:
– Ezeket elviszem. – Megnézte a revolvereket is. Az egyik huszonkettes
kaliberű volt, ezt is a Beretták mellé tette. – Puskát nem tartasz?
 – Nem. De tudok egy helyet, ha van időd elugrani Bakersfieldbe.
A nő megrázta a fejét.
– Nem. Tudom, hova menjek. Lőszer?
– A kilencesekhez tudok adni két dobozzal, de a huszonketteshez nincs.
– Kérem azt a két dobozt – szólt a nő. – Hangtompító?
– Ümm. Azért általában kétezret szoktam kérni. Ritkán lehet jót találni.
– Tudsz gyorsan szerezni?
– Igen.
– Fizetek érte kettőt, ha jó.
– Coeur d'Alene.
– Jöhet.
A golfozó némi kotorászás után az egyik dobozból elővett egy lila
bársonyzsákot, amely egykor egy üveg skót whisky díszcsomagolásaként
szolgált. Átadta a nőnek, és így szólt:
– Így elég gyors?
Rinker elvette a tasakot, és kicsúsztatta belőle a hangtompítót. Tényleg
Coeur d'Alene volt. A tökéletes kékes külső réteg volt az ismertető jegye.
Valahol a világban egy lakatosmester művészi színvonalú munkát végez.
Rácsavarta a hangtompítót az egyik kilencesre, és nyújtott karral a levegőbe
célzott a fegyverrel, az egyensúlyát méregetve.
– Jó lesz – mondta. – Mindet megveszem. Jimmy bólintva válaszolt:
– Oké. – Újra a dobozok felé fordult, és az egyikből elővett két
lőszeresdobozt. Átnyújtotta Rinkernek, és így szólt: – Sokáig maradsz a
városban?
Rinker arca nem árult el érzelmet, de nem sugárzott túl sok kedvesség
belőle.
– Soha nem jártam itt – szólt.
– Értettem – mondta Jimmy Cricket.

A NŐ SACRAMENTO HATÁRÁBAN TÖLTÖTTE AZ ÉJSZAKÁT egy

motelben. Sárga jegyzetfüzetébe négyzeteket és háromszögeket rajzolgatott. Az
ölés nem nehéz: egy seggfej is meg tud ölni egy embert. Viszont gyakran ölni, és
mindig megúszni már sokkal nehezebb feladat. Rinkert – azon kívül, hogy nem
okozott neki lelkiismeretfurdalást -, az tette jó gyilkossá, hogy képes volt
megtervezni a gyilkosságait. Sárga jegyzetlapokon tervezett, nem szavak, vagy
mondatok segítségével, hanem vonalakkal összekötött geometriai formákkal, és
fölöttük néha egy-egy névvel. Időnként térképet is rajzolt.
 A gyilkoláson kívül Rinker pont olyan volt, mint bármelyik sikeres, fiatal,
kansasi üzletasszony Wichitából, amíg az álarca össze nem omlott, és
menekülnie nem kellett. Volt egy barátságos country-bárja, a Rink, ahol a
vendégek minden este táncoltak, hétvégenként pedig élő zene szólt. Volt egy
szép lakása, amit maga dekorált, levelezőn végezte a Wichitai Állami
Egyetemet, és vágyott valami háziállatra, de a sok utazás miatt le kellett
mondania róla. Utálta a szőrös játékállatokat és a csokoládészíveket, de időnként
elbámészkodott a Victoria's Secret fehérneműbolt kirakata előtt. Szerette festeni
magát, néha olvasott női magazinokat, szeretett táncolni, havonta egyszer
megmasszíroztatta magát, és néha megivott egy üveg sört, vagy egy pohár bort.
Kedvelte a fegyvereket, és a fegyverek hatalmát. Tudott annyit a
félautomatákról, hogy kisebb javításokat el tudott végezni a sajátján. Az autók
nem túlzottan érdekelték. Ilyesmi.
A sacramentói ágyon fekve négy nevet írt a jegyzetpapírra: John Ross,
Nanny Dichter, Andy Levy, Paul Dallaglio. Mind a négy ember ismerte őt. Mind
a négyben volt annyi bátorság, hogy megpróbálják őt megöletni. Mindnyájan
beleegyeztek, hogy megölessék a nőt, mivel rendszeres kapcsolatban álltak, nem
akartak egymás ellenében tenni semmit, és mindnek volt félnivalója, amíg ő
szabadon mozgott.
Az volt a baj, hogy Rinker túlságosan sokat tudott. Tudta, hogy hova ásták a
hullákat, márpedig nem kevés ilyen hely volt azokban az államokban, ahol ez a
négy ember tevékenykedett. És ezekben az államokban többnyire még
érvényben volt a jó öreg halálbüntetés. Ha Rinkert egyszer elkapják élve, és ő
úgy dönt, hogy belemegy egy vádalkuba…
Rinker az ágyán fekve összeállított egy vázlatos tervet. Útközben bőven lesz
ideje kigondolni a részleteket.

SACRAMENTÓBÓL ST. LOUISBA AZ ÚT HÁROM HOSSZÚ NAP, ha

az ember egy használt Oldsmobillal megy, és el akarja kerülni a feltűnést.
Rinker négy nap alatt tette meg a távolságot, menet közben folyamatosan
váltogatva az FM rádióállomásokat. Kemény rock, lágy jazz és country
váltogatta egymást két hegyvonulat, köztük egy sivatag, majd egy jókora
szakasznyi lapos alföld közben. Rinker az I-80-ason Cheyenne-be, az I-25-ösön
Denverbe, onnan Kansason és Missourin át az I-70-esen St. Louisba érkezett:
Red Roof Inn-, BP-, Shell-, McDonald's-, Burger King-, Taco Bell-, és Kentucky
Fried Chicken-cégér e k erdeje fogadta. Négy különböző bevásárlóközpontba
tért be. Egészen tövig vágatta a haját, hogy bármilyen parókát felvehessen.
Vásárolt jó minőségű parókákat is, feketét, vöröset, és vállig érő szőkét.
 Egy kozmetikai üzletben elmesélte a tanácsadónőnek, hogy az egyik
barátnője csúnyán leégett a nyaralása alatt, és szeretett volna venni neki valami
vastag alapozót, amivel el lehetne fedni a piros égést. A nő elmagyarázta, hogy
hogyan kell használni az általa ajánlott krémet. Hosszan próbálgatott, először
sötétebb barnával, hátha sikerül mexikóit varázsolni magából, de a hatás nem
olyan lett, mint várta. Narancssárga és beteges lett tőle a színe. Végül úgy
döntött, hogy a fekete paróka némileg sötétre húzott és megvastagított
szemöldökkel elég lesz, ha hosszú ujjú felsőt vesz hozzá.
Még két teljes öltözőét ruhával – mindkettőt különböző központokban
szerezte be – hat különböző külsőt tudott varázsolni magának.
Óvatosan néhány telefonhívást is lebonyolított. Háromszor kellet
próbálkoznia – először LA-ből tette – amíg elérte, akit akart. Mikor végre
sikerült, így köszönt:
– Én vagyok. Emlékszel?
– Úristen. Hol vagy?
– Keleten. Pennsylvaniában. Mi a helyzet?
– Kifutottam az időből. Amiről beszéltünk.
– Mit fogsz csinálni?
– Tudod…
– Van egy ötletem, de még nem teljesen kész. Visszahívlak. Mikor jó?
– Három óra jó. Ahogy most.
– Ezen. a számon?
– Aha… Ez se rosszabb, mint a többi. Bár az ember sose tudhatja. – Hogy
lehallgatják-e.
– Szerzek egy tiszta telefont – mondta Rinker. – Aztán visszahívlak.
Háromkor.

AMIKOR RINKERT MEGFOSZTOTTÁK AZ ÉLETÉTŐL, és menekülésre

kényszerítették, már elég régóta élt a gyilkolásból. Vagy ha nem is volt hosszú
idő, ő mindenesetre elég hosszúnak érezte. Soha nem volt szándékosan
kegyetlen egy-egy megbízás végrehajtásakor. Gyorsan és hatékonyan elvégezte
a munkát, ahogy egy üzletasszonyhoz illik. Egyszer Minnesotában kénytelen
volt kegyetlenkedni egy emberrel, aki elárulta, de attól ott és akkor az élete
függött. Néha még most is eszébe jutott az a férfi. Sem morbid csodálatot, sem
neurotikus félelmeket nem élt át a dologgal kapcsolatban, de néha elalvás előtt
felmerült benne az ágyhoz kötözött férfi képe.
A félelem, ami belőle áradt. Rinker erre a félelemre gondolt vezetés közben.
Meg mások félelmére, amit szintén ő keltett.
 Azok az emberek, akik irányították, és fegyverként felhasználták, nem féltek
a pisztolyától, nem volt rá okuk. Rinker hűséges volt a jótevőihez. Segítettek
neki elkerülni egy olyan sorsot, aminek a vége elkerülhetetlenül egy fehérek
lakta külvárosi nyomornegyed lett volna. Rinker úgy érezte, hálával tartozik
ezért. Tudta, ha a zsaruk elfognák, ő egy szó nélkül elfogadná a halálos ítéletet,
és nem dobná fel egykori megbízóit.
Egykori barátai azonban ezt nem tudták. Vagy úgy döntöttek, hogy mégsem
bíznak meg benne. Ha csak megpróbálják megölni, és nem járnak sikerrel,
Rinker valószínűleg annyiban hagyta volna a dolgot, tudván, hogy felesleges
kockázatnak tenné ki magát, ha vissza a k a r n a vágni.
Viszont ez a gyilkossági kísérlet nem egyszerűen kudarcot vallott. Megölték
a szerelmét, a kisbabáját, és valószínűleg még mindig keresik őt is, nem csak
azért, mert félnek attól, amit ő tud, hanem most már azért is, mert félnek tőle
magától. Tudta, hogy bárhova megy is, a r r a mindig van esély, hogy valami St.
Louis-i seggfej meglátja, és újra ráküldenek valakit.
Egyértelmű, hogy Cancúnban csupán a vakszerencse mentette meg az életét.
Ahogy Rinker egyszer egy nőnek mondta, akit különösen érdekelt a munkája:
bárkit meg lehet ölni, ha a merénylő elég türelmes, és a célpontnak nincs
tudomása a fenyegetésről. Rinker magát sem vonta ki e szabály érvénye alól.
Semmire nem gyanakodott Cancúnban. Nem vette észre, hogy megtalálták, és
nem érezte meg, hogy figyelik. A túlélésre egyetlen biztosítéka volt: kiiktatni a
fenyegetést.

No meg persze ott volt a bosszú.

Gyerekkorában kevés barátja volt. Gondoskodott az öccséről, akinek valami
nem volt rendben a fejében. Nem volt beteg, csak már csecsemőkorában is
mindig mintha lefoglalta volna valami. De túl nagy volt köztük a korkülönbség
és a lelki távolság.
Az iskolából emlékezett két-három lányra, de csak eggyel került igazán
közeli kapcsolatba. Remélte, hogy ő még mindig St. Louisban él. A mostohaapja
és a bátyja úgy bántották, ahogy férfi nőt csak bánthat, és az erőszak, ami ezután
róla sugárzott, távol tartotta tőle az embereket. Azon a vidéken nem sokat
beszéltek az emberek, de mindenki tudott mindent, és távol akartak maradni a
rossztól. Rinker gyerekkorát figyelni olyan volt, mint lassítva nézni egy
autóbalesetről készült filmfelvételt.
A St. Louis-i élet nem sokban volt más. Akiket közelebbről ismert – három-
négy kivétellel – általában féltek tőle. Aztán Wichitába került, ahol találkozott
két-három olyan emberrel, akikhez egész közel tudott volna kerülni, ha a zsaruk
nem tesznek tönkre mindent.
Aztán menekülnie kellett, és szinte varázsütésre minden megváltozott. Paulo
személyében barátra talált Mexikóban. Barátra és szeretőre. Ez igazából több
barátság, és egy család kezdetét jelentette. Rinker szerette Paulót, és
megkedvelte a testvéreit és a szüleit is, és biztonságban érezte magát velük. Úgy
tűnt, ők is kedvelik. Amikor Paulóval komolyra fordultak a dolgok, Rinker
elkezdte szedni a fogamzásgátló tablettát, de az első pár hónap után, mikor
elfogyott a készlete, egyszerűen nem íratott fel újat. Mindig eszébe jutott, hogy
meg kéne tennie, de nem tette.
A kimaradt ciklusnak bármilyen oka lehetett, mondjuk az életmódváltozás,
de a nő rögtön tudta, miről van szó. Semmi felkavaró nem érte, csak valahogy
komolyabbnak, nehézkesebbnek kezdte érezni magát.
Egy gyerek.
Aztán jött az a lövés, elvitte Paulot, és vele a gyereket és a családot is…

MIKÖZBEN EGYIK ÉJSZAKA A FENNSÍKON VEZETETT, olyan

élmény érte, amiről később úgy vélte, talán vízió volt, vagy éber álomkép. A
gyermekét látta, egy sötéthajú kislányt, ahogy egy fára szerelt hintán játszik,
talán valahol a Jukatán-félszigeten. Paulo mögötte állt, és fehér rövidnadrágban,
félmeztelenül a kislány hintáját lökte. A háttérben víz csillogott, tehát valahol a
tenger közelében játszottak; a kislány hangosan nevetett;
Paulo abbahagyta a hintáztatást, és a fát megkerülve felé indult, és Rinker
előtt feltűnt egy kéz, a saját keze egy jégkrémet tartva, ahogy Paulo felé nyúl. A
kezük összeért, és egy villanással vége lett a víziónak.
Rinker visszatért a valóságba, és messze elöl meglátta egy szembejövő
teherautó fényszóróját. Hogy pontosan mennyi ideje vezethette reflexből,
öntudat nélkül az autót, nem tudta, de most úgy érezte, mintha egy eltérő jövőbe
csöppent volna. Most már akármikor láthatta a kislányt – az ő saját kislányát –
és Paulót, a saját életét öt év múlva. Lassan, a kormányt keményen markolva
sírni kezdett, miközben haladt tovább az autópályán.
Azoknak ott St. Louisban van miért félniük tőle.

RINKER KANSAS CITYNÉL TÉRT LE AZ ÁLLAMKÖZI autópályáról,

és bement egy bevásárlóközpontba telefonálni. A hívott férfi így vette fel a
telefont:
– Mi van?
Rinker, elővéve dél-missouri parasztos tájszólását, így szólt:
 – Arveeda?
– Olyan, mintha az lenne, baszd meg? – És ezzel a vonal megszakadt.
Rinker elmosolyodott: T. J. Baker még mindig ott lakott, ahol régen, és még
mindig hatalmas seggfej. Kansas City szélén a nő Délre fordult, és az
alsóbbrendű utakon Tisdale városa felé indult, ami tizenöt mérföldre feküdt
Springfieldtől. Tisdale legnagyobb ipari üzeme a baromfifeldolgozó volt, ahol
naponta hatezer csirkét vágtak és tisztítottak, és amitől a város és a környék
minden pontján nedves csirkeszar– és égett tollszagú a levegő. Milyen szomorú,
gondolta, ha az ember egyedül a bűzre emlékszik a szülővárosából.
Délután megint megállt telefonálni. Egy férfi vette fel a telefont:
– McCallum őrmester, hadtáp.
Rinker elmosolyodott, és lerakta a kagylót. Újra tárcsázott, egy másik
számot, és egy másik férfi válaszolt!
– Igen?
A hang olyan volt, mint egy arculcsapás. Az ottmaradt mosoly eltűnt a nő
arcáról. Mikor utoljára hallotta ezt a hangot, halálos fenyegetéseket mondott a
tulajdonosának.
– Halló, igen?
Rinker így szólt:
– Megölted a gyerekemet. Csak azt akartam, hogy tudd. Terhes voltam, a
lövedék egy darabja hason talált, és meghalt a magzat.
A férfi legalább annyira megdöbbent, mint egy perccel előbb Rinker.
– Clara, hallottam, mi történt, de esküszöm…
– Na hazudj! Meg foglak ölni. Azt akartam, hogy legyen időd elgondolkozni
rajta, és ne csak úgy halj meg egy golyóval a fejedben. Azt akarom, hogy tudd,
mit fogsz elveszteni: az életed hátralevő részét.
A férfi pár másodperc csend után felnevetett, és így szólt:
– Cseszd meg, mit mondhatnék? Tudod mit, Clara? Gyere nyugodtan.
Tudod, hol találsz meg. De ne hagyd, hogy elkapjalak, mert akkor példát kell
mutatnom veled. Akarsz még valamit?
– Ennyi. Még hallasz felőlem.
A férfi újra felnevetett, és így szólt: – Jól van. Csak össze ne szard magad a
nagy erőlködéstől.
– Te se!

T. J. Baker egy ütött-kopott fehér házban élt Tisdale nyugati határában a

patakparton. A házat szögesdrót vette körül. Az udvart két pitbull őrizte; hosszú
láncukkal a kerítésen belül mindenhova eljutottak. Baker keményen bánt a
kutyáival, egy széles bőrszíjjal rendszeresen addig verte őket, amíg nyüszíteni
nem kezdtek az őrjöngő dühtől. A kerítésen belül minden behatolóra halált várt,
bár nem volt emberfia, aki a szögesdróton átmerészkedett volna.
A telek határain jó néhány tábla állt „Harapós kutya” felirattal, és még ha
valaki meg is állt a ház mellett, elég volt egy pillantást vetnie a kutyákra, hogy
úgy döntsön, továbbmegy.
Rinker kétszer felhívta Bakert Springfieldből, egyszer hatkor, egyszer pedig
vacsora után hétkor, és másodszor már senki sem vette fel a telefont. Baker
mindig jobb szeretett az éjszakai műszakban dolgozni a csirkefeldolgozóban,
mert így napközben a kutyákkal járhatott vadászni. Vagy csak úgy élőlényeket
öldösni. A kedvenc szórakozása a patkánylövészet volt.

Amikor a második hívásra nem vették fel a telefont, Rinker felhívta a

csirkefeldolgozót és név szerint Bakert kérte. Végül egy férfihoz kapcsolták, aki
így szólt a kagylóba:
– Tartsa egy kicsit, meg kell keresnem. Egy perce még itt volt valahol.
– Mindegy, hagyja. Majd később visszahívom.
– Ahogy gondolja.
Beszállt az Oldsba, és elindult Springfieldből. Elgondolkozott rajta, hogy
talán elgurulhatna a ház előtt, ahol felnőtt, és ahol az anyja még mindig élt, de
végül úgy döntött, mégsem teszi! Nem volt ott semmi, amit látni akart volna, és
senki, akivel beszélni akarna. Inkább egyenesen Tisdale-be ment, és átgurult a
városon a Dairy Queen és Haber kocsmája mellett, ami most zárva volt. A
főutcán látta még a bankot, a gyógyszertárat, és a pékséget, és már kint is volt a
város nyugati szélén.
Baker háza az egyik országút mellett állt, a legközelebbi szomszédja úgy
nyolcszáz méternyire lakott tőle. A kocsibehajtója egy düledező, hulladékból
összetákolt garázshoz vezetett, ami úgy nézett ki, mintha túl sokat fújta volna a
viharos erejű északnyugati szél: málladozó tetővel fáradtan a háznak dőlt.
Rinker orral előre a garázshoz állt. A kutyák az udvar közepén, a láncuk
tartópeckénél ültek abban a poros körben, ahonnan már rég kitaposták a füvet.
Amikor Rinker megérkezett, a két állat felállt, és csendben figyelt. Amikor a
jövevény felemelte a kertkapu reteszét, mint két fekete-barna leopárd eredtek
futásnak felé, némán, akár a jól képzett katonák, csak a láncukat csörgetve. A nő
óvatosan, nehogy a lánc hatósugarába kerüljön kitárta a kapuszárnyakat, majd
visszaült a kocsiba és a garázs elé gurult.
Most már öléstávolságba került, így a két kutya az autó vezetőoldali
ajtójához állt. A torkukból olyan hang hallatszott, ami akár morgás is lehetett
volna, de nem igazán: a torokhang inkább volt fenyegetés, mint rendes morgás.
Az állatok olyan hangot adtak, mint aki enni akar.
Rinker az ülés alá nyúlt, és elővette a huszonkettest. Kansas Cityben egy
áruházban vett hozzá egy doboz szabványos töltényt. Reflexszerűen ellenőrizte a
fegyvert, majd letekerte az ablakot. A nagyobbik kutya a két hátsó lábára állt, és
a mellső lábával finoman az ajtónak támaszkodott. Egyenesen a nőre nézett,
akinek eszébe jutott egy könyv, amiben egyszer azt olvasta, hogy az ölni készülő
kutyának olyan a szeme, mint a szén. Ez az a kutya volt. A fekete szempár őt
nézte, és rá éhezett. A kutya akarta a nőt.
Rinker nem érezte túl romantikusnak a mozdulatot, amivel a lefelé gördülő
ablakon a fegyver csövét gyorsan a két szénfekete szem közé illesztette, és
meghúzta a ravaszt. Az sem volt túl romantikus, ahogy a kutya egy hang nélkül
döglötten összecsuklott. A másik kutya elpusztult társát nézve tett egy lépést
hátrafelé. Mielőtt bármi mást tehetett volna, ő is elpusztult.
A két lövés pontosan annak hallatszott, ami volt: lövésnek. Ha valaki otthon
volt a nyolcszáz méterre álló házban, az annyit hallott, mintha egy pattogatott
kukorica kipattant volna. Két pukkanás az enyhe esti szellőben Baker háza felől.
Rinker tudta, hogy a szomszéd nem fog kíváncsiskodni.
Másrészt viszont nem szabad kockáztatni. Kiszállt a kocsiból, az őrhelyükre
húzta a két döglött kutyát, és úgy állította be őket, mintha őrködés közben
elaludtak volna.
Baker bejárati ajtaján állt egy újabb felirat: „Ne törődj a kutyákkal. Jön a
gazdájuk.” Rinker elolvasta a feliratot, majd a pisztolya markolatával lyukat
ütött az ajtó üvegén. Benyúlt, kiakasztotta a reteszt, és beengedte magát.
A nő két fegyverszekrényről tudott a házban, mindkettő a pince betonjába
volt ágyazva. A szó szoros értelmében egyik szekrény sem volt teljesen
betörésbiztos, de azért nem Volt könnyű a tartalmukhoz férni. Rinker baltával
tervezte felnyitni őket, de ha nem jár sikerrel… Hát akkor kénytelen lesz
megvárni szegény Bakert.
A házba érve felkiáltott:
– Van itthon valaki?
Néma csend válaszolt. Rinker a pincelejáróhoz ment, felkapcsolta a
világítást, és elindult lefelé a lépcsőn. A fegyvertartó szekrények a helység túlsó
végében álltak. Az egyiknek egy ujjnyit nyitva volt az ajtaja. Üres? Aligha.
Valószínűbb, hogy Baker a kutyákkal, a rossz hírnevével, és a sok betörés nélkül
eltelt évvel a háta mögött egyszerűen kezdte biztonságban érezni magát…
 Az a kurva Baker, gondolta Rinker. Az, hogy így nyitva hagyja az
szekrényajtót, egyszerű lustaság. Kinyúlt, hogy kinyissa az ajtót, de egy centivel
előbb megállította a kezét. Ez így túl egyszerű, túl kézenfekvő, ahogy így nyitva
van ez az ajtó. Valami nem stimmel. Hátralépett, és az ajtótól biztos távolságra
oldalról nyitotta ki óvatosan.
A sörétes lövedék kis híján megölte. Nem azért mert eltalálta, hanem mert
annyira megijesztette. A fegyver a háta mögött, a lépcső alá volt rögzítve. Az
apró lövedékek pont mellette, egyenesen a szekrénybe fúródtak. Égnek meredő
hajjal, zsibbadó lábbal tántorodott el a szekrény mellől. A füle csengett, a feje
sajgott, a szemébe könny szökött. A lába hirtelen megfájdult. Lenézett: A
nadrágján nem látszott semmi, de amikor egy kicsit felhúzta az egyik szárát,
látta, hogy kis vércsíkok csurognak a zoknija felé.
Otthagyta a fegyverszekrényt, felment az emeletre, és a konyha
világosságában lehúzta magáról a farmernadrágot. Három sörét találta el,
mindhárom – lepattanó lövedék – csupán a bőre alá hatolt. Az ujjaival
nyomkodta ki őket, majd a fürdőszobában talált sebtapaszt, meg egy üveg
fertőtlenítőt. Fertőtlenítette, és leragasztotta a sebeit.
Az a kurva Baker. Miközben Rinker a sebeivel foglalkozott, a fülében
alábbhagyott a csengés, és lassan újra hallani kezdte a saját lépteit a
fürdőszobában.
Miután végzett, megvizsgálta az immár üres kétcsövű sörétes puskát. Egy
egyszerű drót segítségével lett belőle csapda. A drót a szekrényajtótól a szekrény
hátsó falára fúrt lyukon át a plafonra futott, és a mennyezeten pedig a helység
másik felébe, a puskához. A ravasz olyan érzékenyre volt állítva, amilyet Rinker
még életében nem látott. Eszébe jutott, hogy újratölti a puskát, és a lépcsőre
drótozza, de hát végül is ez Baker háza.
Felment a lépcsőn, és a garázsban megtalálta Baker fejszéjét, amivel
visszament a másik szekrényhez. Öt perc alatt sikerült kivágnia a zárat. Kilenc
karabély ült a tartókon: négy kézizáváros rágcsálóra való fegyver, kettő 22-250-
es, és 223-mas; három nagyobb kaliberű kézizáváros, egy Remington 7
milliméteres Magnum, és a 308-as Steyr, valamint egy 243-mas Winchester; és
még kettő félautomata, egy 223-mas kaliberű Ruger Ranch Rifle, és egy katonai
AR-15-ös ugyanolyan kaliberrel. Rinker elrakta a három nagyobbat, az Ar-15-
öst, és a két zavaros 223-mast, és felvitte őket a kocsihoz. Végül még három
karabélyt a becsomagolt fegyverekre dobott, és melléjük pakolt tizenhét doboz
lőszert, két mesterlövész-homokzsákot, két csomag papírcélpontot és egy
állványt, amire a célpontokat lehetett rögzíteni.
 Mindenre nem volt szüksége, de nem válogathatott. Egy fegyvertolvaj sem
válogatna, és úgy gondolta, jobb, ha senki sem veszi a fejébe, hogy Clara Rinker
puskára is kiképezte magát. Elmenet még egyszer eszébe jutott a kétcsövű
puska, és átfutott a fején, hogy talán felgyújthatná a házat, de lemondott róla. A
kutyatetemekre pillantva úgy döntött, egyenlő az állás, bár még mindig csengett
a füle.
Rinker egy órával sötétedés után hagyta el Tisdale-t, és északkeleti irányba
indult, egyenesen St. Louis felé. Sötétben kelt át a folyón. A túloldalon megállt,
és a három felesleges fegyvert a vízbe hajította. Az éjszakát pont félúton Diffley
közelében, egy útmenti motelben töltötte. Diffley mellett állt egy elhagyott
kőbánya, ahova előszeretettel jártak a helyiek belőni frissen vett fegyverüket.
Annak idején ő is szívesen elautózott ide, ha új pisztolyt vásárolt.
Másnap reggel evett egy SajtMctojás Bacont a McDonald'sban, majd kiment
a kőbányához. Egy órát töltött egyedül a karabélyok beirányzásával, az AR-15-
öst hagyva a végére. Az AR-15-ös nagyon hasonlított Jamie M-16-osára, és még
sorozatot is lehetett vele lőni. Rinker megeresztett néhány egyes lövést,
pontosan oda, ahova célzott, majd sorozatlövésre kapcsolta a fegyvert, és
eleresztett egy rövid sorozatot.
Hűha. Teljes automata volt. Rinker kissé idegesen nézett körül. Ha ezt valaki
meghallotta, bajba kerülhet.
Mindegyik fegyver pontosan be volt irányozva, ahogy várta. A
géppisztolyropogás után úgy döntött, jobb lesz minél hamarabb lelépni a
városból. Gyorsan, de óvatosan elrakta a fegyvereket, és az ismerős utakon St.
Louis felé indult.

CLARA RINKER MINDIG IS KEDVELTE a Mississippi-parti várost. Szép

és mozgalmas helynek tartotta. Teli jó bárokkal, márpedig ő egy időben szakértő
szemmel tanulmányozta a bárokat. Elgurult a Forrest Park mellett, majd a West
End központjában megállt, és evett egy szendvicset, vett egy könyvet, és egy
kicsit körbesétált, hogy újra ráérezzen a város ritmusára. Vásárolgatott is egy
keveset, majd négykor visszaült a kocsiba, és elment a város délkeleti
csücskébe, Soulardba, a Mississippi partján. Az autóban ülve további
négyzeteket és háromszögeket rajzolt a jegyzettömbjébe, miközben figyelte az
utcán járó embereket. Eszébe jutott a sötét hajú kislány a víziójából, és a szemét
becsukva felidézte az érzést. De most már ennek is csak az emléke az volt az
övé.
 Egy nő sétált el az autó mellett, kezében egy szatyorral, amiben mintha egy
zöld üveglámpát cipelt volna. Rinker felegyenesedett, amikor meglátta a
közeledő nagydarab nőt. Aztán egy perc után arra gondolt: Túl öreg.
A nő, akire Rinker várt csupán három évvel volt idősebb nála. Most úgy
hívták: Dorothy Pollock.

❖6❖
M I E L Ő T T H A Z A I N D U LTA K C A N C Ú N B Ó L , L U C A S
M E G K É R D E Z T E Malone-t, hogy kölcsönkérhetné-e vagy lemásolhatná-
e a Rinkerről szóló aktát, amit a repülőgépen olvasott. Az ügynöknő a fejét rázva
válaszolt:
– Annak a szövegnek jó része találgatás. Meg sem lett volna szabad
mutatnunk neked.
– Miért, titkos, vagy mi?
– Valami olyasmi.
– Vagyis Rinker beperelheti az FBI-t, ha kikerül belőle valami?
– Ha bármi kikerül belőle, úgy száz ember perelhet be minket. Persze
egyikük sem tenné meg, de felhívnák a haverjaikat a képviselőházban, akik
interpellálnának, meg nyilatkozatokat tennének a magánélet és az emberi jogok
megsértése miatt, és, hogy mire költjük az általuk megszavazott költségvetési
pénzeket.
– Akkor elolvashatnám még egyszer az éjszaka? Tanulmányoznám még egy
kicsit.
– Persze – válaszolta a nő gondolkodás nélkül, amiből rögtön kitűnt, nem
ismeri túl jól Lucast. – Majd reggel visszaadod.

A saját szállodájukban nem volt nyilvános iroda, de a Hiltonban igen.

Vacsora után Lucas sétára indult, a nehéz vacsorára hivatkozva. Elsétált hat
háztömbnyit a Hiltonhoz, és megkérdezte a recepcióst a nyilvános irodáról. Azt
mondta, hogy író Los Angelesből, és amint befejezi az anyaggyűjtést, szüksége
lenne éjszaka egy fénymásolóra. Használhatja a Hilton valamelyik készülékét
pár órára?
 Ezt a szolgáltatást nem szokták nem szállóvendégek rendelkezésére
bocsátani, mondta a recepciós, még meg kell gondolnia. Némi gondolkozás után
úgy döntött, hogy ennyire lehet nagylelkű a szálloda nevében, ráadásul még a
munkahelye imázsát is javítja, ha engedékeny. Lucas éjjel egykor tért vissza
kezében az aktával, megkereste a recepcióst, és kiegyenlítette különböző
tartozásait. Fél háromra kezében volt a még meleg másolat, és hajnali háromra ő
már az ágyában feküdt, a másolat pedig az ingei közt.
Másnap reggel, ahogy a recepciónál összegyűltek a kijelentkezéshez, Lucas
alaposan megnézte Mallardot. A férfi elfordult Lucas fürkész pillantása elől.
Elmaradt a pillanat Malone-nal, gondolta Lucas. Nagyon halkan így szólt:
– Gyáva nyúl!
– Tessék?
– Semmi.
Lucas magánál tartotta Malone példányát az aktából, amíg Houstonba nem
értek, ahol elváltak útjaik.
– Ha bármiben segíthetek, hívjatok! – búcsúzott Lucas. Visszaadta a
paksamétát. – Sajnálom, hogy Cancúnban nem voltam túl hasznos. Ha bármi
eszembe jut, telefonálok.
– Sokat segítettél – mondta Mallard. – Köztünk szólva rendesen tisztáztad az
öreg Meijának a helyzetet. Van egy csomó olyan dolog, amit én vagy Malone
egyszerűen nem mondhatunk ki.
Lucas bólintott.
– Na, jól van. Tartsuk a kapcsolatot. Mikor indultok St. Louisba?
– A kezdőcsapat már ott van. Malone-nal abban a pillanatban megyünk, ha
bármi jelét találjuk, hogy Rinker is megérkezett – válaszolt Mallard. – Ha az
ember végiggondolja a nő múltját, a gyerekkori erőszakot, aztán a gyereke, és a
gyerek apjának meggyilkolását, szinte biztosra vehető, hogy meg fog jelenni St.
Louisban. Nem igaz?
Lucas megcsóválta a fejét.
– Dehogynem. Én valószínűleg már most ott lennék.
Malone szándékosan számító, simlis mosolyt vetett rá.
– Na, látod, ezért is hívtunk, Lucas. Egyformán gondolkoztok.

L U C A S D É L U T Á N É RT V I S S Z A M I N N E A P O L I S B A ,
miután véletlenül túlélte mindkét repülőutat. Először az épülő házhoz ugrott el,
és megszámolta a hat munkást, beszélt a brigádvezetővel, és megtudta, hogy
holnap bevezetik a telefont, és a tévé-internet kábelt. Magához vett egy sorozat
parkettamintát, amit a belsőépítész a könyvtárszobához javasolt, majd elindult a
belvárosba.

Marcy Sherill az íróasztalánál ült, és a számítógép képernyőjét bámulta,

amikor Lucas besétált.
– Mi a helyzet Mexikóban? – köszöntötte Lucast, felpillantva a képernyőről.
– Nagy a meleg, és sok a pára. Meg a turista – válaszolt Lucas. Ásított egy
nagyot: már most elég hosszú nap állt mögötte. – Történt valami fontos?
– Őőőő… Bob Cline kinyiffant tegnap. Ismerted?
– Halványan. – Cline idősödő rádiós személyiség volt, egy elég hallgatott
beszélgetős műsor vezetője, aki közismerten elkötelezett támogatója volt a
rendőrségnek.
– Hogy halt meg?
– Gondolom, infarktusban. Egy kosármeccsről tartott hazafelé kocsival,
amikor leállt az út szélén, és meghalt. Még fel tudta hívni a mentőket a
mobilján, de egy szót sem szólt bele.
– Annyira nem is rossz halál… Van még valami?
– Rose Marie akar veled beszélni. Ma már kétszer hívott. Ezen kívül a
gyilkosságiak – illetve Sloan – találtak egy nevet a harmincharmadik utcai
buszmegállós lövöldözéssel kapcsolatban. Azt mondják, biztosan ő volt, de nem
találják. A gyerek családja azt mondta, hogy New Yorkba lépett le a srác, ami azt
jelenti, hogy valószínűleg LA-ben meg is lesz.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Rendben. Akkor megyek Rose Marie-hez – mondta Lucas, és újra ásított. –
Te mit csinálsz?
A nő is ásított, mert ráragadt Lucastól.
– Szabadságolásokat és túlórákat számolok.
– Oké. – Lucas kinyitotta a kézitáskáját, elővette az FBI-jelentést, amit a
bőröndjéből rakott át, és átadta Marcynak. – Ez egy lopott akta, vagyis
törvénytelenül van a kezemben. Olvasd el, és mondd el, mit gondolsz róla.
– És hogy van Malone? – A kérdés azzal a bizonyos hangsúllyal hangzott el.
– Légy szíves, légy kedvesebb! – szólt Lucas. – Valami hengerelővel jár.
– Vasmunkás, vagy festő?
– Micsoda? – Lucasnak fogalma sem volt.
– Hengerelni lehet egy vasöntödében, meg egy szoba festése közben is.
– Hát… Gőzöm sincs. Majd legközelebb megkérdezem… Olvasd ezt el.
Mellesleg Mallard szerelmes belé. Malone-ba.
 Marcy rögtön jobban kezdett érdeklődni.
– Ezt melyikük mondta? Vagy csak érzékelted?
– Mallard bevallotta. Azt mondtam neki, hogy kapja el, de nem tette.
– Jézusom, Lucas. Kapja el? – Marcy feltűnően undorkodott.
– Érted, mire gondolok. Mozduljon rá.
– Kapja el – szólt Sherrill a fejét rázva. – Azt mondta neki, hogy kapja el.
– Nem pontosan ezzel a szóval mondtam… – De aztán Lucas rájött, hogy
semmi értelme megpróbálni magyarázkodni. Amint kimondta a kifejezést,
rögtön megfelelt minden női sztereotípiának az érzéketlen férfiról, több nem is
kellett. Gyorsan feladta, és Rose Marie Roux-hoz, a rendőrség főnöknőjéhez
indult.

L u c a s i d ő n k é n t e r ő s e n g y a n í t o t t a , hogy a főnökasszony
önkapcsoló mániás depressziós, aki a búskomor és a hiperaktív periódusokkal, a
főnökséggel járó érzelmi kontrollt igyekszik ellensúlyozni. Amikor a
főnökasszony irodájába lépve meglátta a cigarettát Rose Marie kezében,
miközben egy másik is ott füstölgött az ablakpárkányra tett hamutartóban, Lucas
rögtön tudta, hogy a főnök mániákus periódusban van.
– Maga egyszer még nagyon nagy bajba fog kerülni a cigi miatt – szólt
morgolódva, a kezével ellegyezve a vastagon terjengő füstöt. Az irodának olyan
szaga volt, mint egy bowlingteremnek a hetvenes években. Ráadásul
Minneapolisban tilos a közintézményekben dohányozni.
– Hét kilót fogytam, mióta visszaszoktam – válaszolt Rose Marie. – Ha
eljutok tíz kilóig, elkezdek egy súlyfenntartó diétát, és újra leszokom. Legutóbb
az volt a baj, hogy nem jó módszerrel szoktam le.
– Ez a legnagyobb ostobaság, amit életemben hallottam – mondta Lucas. –
Ráadásul két cigije ég egyszerre.
– Jól van, na – szólt a nő, és elnyomta mindkét parázsló cigarettáját. Beletúrt
az íróasztalán tornyosuló papírkötegbe, és így szólt: – Sherril kapta a legtöbb
pontot.
Lucas elmosolyodott, és az egyik vendégszékbe dobta magát.
– Kitűnő. Gondoltam, hogy így lesz.
– Ez azt jelenti, hogy ha Pellegrino nyugdíjba vonult, Sherril kerül a helyére,
mint ideiglenes kinevezett. Ehhez úgy egy hónapig egyenruhát kell hordania, de
Leman szeptemberben elmegy, és akkor áthelyezhetem az ő helyére, ahol
maradhat is. Rendes hadnagyi állás.
– Jól fogja csinálni – mondta Lucas.
– Ráadásul hálás lesz nekünk – tette hozzá Rose Marie.
 – És mi lesz Pellegrinóval?
– Tárgyalok vele. Már így is kitöltötte a maximális nyugdíjhoz szükséges
időt, így csak azért marad, hátha emelik a fizetését. Viszont, ha átjön az
államhoz, átkerül egy másik nyugdíjrendszerbe, és kétszer is jól jár. A
Közinformációs irodában van egy üresedés, ahova tökéletes lenne.
– Elfogadja? – kérdezte Lucas.
– Igen. A felesége kicsit idegeskedik, de ő is rá fog állni.
– És a kormányzó? Ha ő nem kötelezi le magát nyilvánosan maga mellett…
– Pénteken teszi meg a nyilatkozatot. Én novembertől töltöm be a pozíciót.
Itt október 15-én jár le a munkaviszonyom, maga meg akkor lép ki, amikor csak
akar. Addig valószínűleg nem nyomná, amíg az új ember el nem foglalja az
asztalomat, és ez valószínű csak a következő év eleje lesz.
– Akkor megyek, amikor maga is – szólt Lucas. – Viszont az idő rövid. Két
és fél hónap. Ha Marcyt be akarjuk cserélni Pellegrinóra, akkor őt gyorsan rá
kell vegyük, hogy menjen nyugdíjba.
– A jövő héten beadja a papírjait.
Még további tíz percig tárgyalták a személyi manővereket. A jelenlegi
polgármester nem indul a következő választásokon, és a jelöltek egyike sem
fogja újra jelölni Rose Marie-t a főnöki posztra: túl sok bürokrata ellenséget
szerzett az ideje alatt.
De mint egykori állami törvényhozási képviselő, Rose Marie kitűnő
kapcsolatokkal és lojális barátokkal rendelkezett. Amikor kiszivárgott, hogy az
állam kormányzója, Elmer Henderson új közbiztonsági igazgatót keres, Rose
Marie politikus barátai váltottak vele néhány csendes szót, és a főnökasszonyból
kisvártatva felkent jelölt lett.
Ahogy megvolt ez a megállapodás, Rose Marie elkezdett védett és biztos
pozíciókat keresni a városi rendőrségen a hozzá hűséges emberek számára – így
lesz Marcy Sherrill a titkos hírszerzés vezetője -, a régi ellenségeit pedig
veszélyesen felelősségteljes, és sebezhető pozíciókba igyekezett juttatni. Bár az
új polgármester nem kér Rose Marie-ből, a csapatát akkor is megkapja.
Egy-két kivétellel.
Lucas tisztán bizalmi jelölt, bármilyen közszolgálati státusz nélkül, akinek a
pozíciója Rose Marie távozásával automatikusan megszűnik. Rose Marie
ahelyett, hogy egy védett pozíciót keresett volna neki, felajánlotta Lucasnak,
hogy menjen vele az új munkahelyre, ahol egy új különleges nyomozati
ügyosztály, a Bűnmegelőzési Ügyosztály vezetője lehetne.
 Del Capslock is velük együtt lépne ki a Minneapolisi Rendőrség
kötelékéből, és kapna munkát Lucas csapatában. Lucas csendben felajánlott egy
állást Sloan barátjának is, de ő úgy döntött, hogy inkább marad a városnál: soha
nem kötelezte el magát semerre sem, szerette a munkáját, nem volt szüksége a
plusz pénzre, és attól tartott, hogy az állami állás miatt sokat kéne távol lennie a
várostól.
Amikor befejezték a személyzeti témát, Rose Marie hátradőlt, rágyújtott egy
kék BIC öngyújtóval, és így szólt:
– Na, Rinker volt az?
– Igen. Szerintem St. Louisba tart. Kicsinál néhány bűnözőt.
Rose Marie vállat vont.
– Valószínűleg számítanak rá.
Lucas egyetértett. Aki beszáll a szervezett bűnözésbe, annak előbb-utóbb
benyújtják a számlát.
– Biztosan. Valószínűleg megpróbálják majd csapdába ejteni. A moteleket,
szállodákat, és bárokat mostanra már valószínűleg figyelmeztették. Az FBI
külön, nagy csapatot szervezett teljes titokban. A St. Louis-i rendőrség
gyakorlatilag ki van zárva a nyomozásból.
– Maga lemegy?
– Ha hívnak, igen – mondta Lucas. – Érdekes helyzet. A csúcs bérgyilkos a
saját megbízói ellen fordul, minden eszközzel, amije csak van ellenük. Ismerve a
nő múltját, ezek a St. Louis-i arcok eléggé be lesznek tojva.
– És bármi történik is, az FBI nyert – tette hozzá Rose Marie a mennyezetet
bámulva. – Ha Rinker kinyír pár embert, a többieket könnyen sarokba
szoríthatják védelem ígéretével. Ha meg elkapják, akkor a halál ítélet
fenyegetésével szedhetnek ki sok érdekességet nőből.
– Pontosan. Ráadásul Rinker bosszút akar állni, így ha elkapják, már csak
ezért is beszélni fog. A szövetségiek nem veszíthetnek.
Rose Marie szívott egy mély slukkot a cigarettájából, elmosolyodott, majd
így szólt:
–A kormányzónak tetszett, ahogy maga elkapta Qatart. – Qatar egy nemrég
elhunyt sorozatgyilkos volt. – Ha St. Louisból ki tudnánk préselni még egy
kevés pozitív sajtót, az csak javítana a helyzetünkön. Elmer a családja pénze
révén lett kormányzó, és ezért mindenki erélytelen puhánynak tartja. Tetszik
neki a gondolat, hogy esetleg lehet egy saját nyomozóosztaga. Úgy érzi,
megkeményedik tőle a töke.
 – Azt hittem, az az idealizmustól van – szólt Lucas. Rose Marie
felhorkantott.
– Tudjak róla, ha történik valami!

W E AT H E R K A R K I N N E N A Z Í R Ó A S Z T A L Á N Á L
Ü L T a kórházi irodájában, és a számítógép monitorját bámulta. Lucas
csendben megállt az ajtóban, az ajtófélfának támaszkodott, és az asszony arcát
nézte. Weather felszedett pár kilót a terhességgel, kerekebb lett, puhább.
Világéletében vitorlázott, ő dolgozott az előfedélzeten a spinnakerrel. Széles
vállú, görbe orrú tengerészlány volt napszítta hajjal, széltől barna arccal. Ez a
mostani puhaság, és kerekség annyira elütött ettől. Lucas látta maga előtt, ahogy
Weather kora reggel az ágyból kikelve a tükör előtt meztelenül figyeli magán a
változásokat.
Persze az asszony folyamatosan panaszkodott a felszedett kilók, a
megváltozott alakja miatt. Lucast a nők vizesedésről, bőrrepedésekről,
súlyfeleslegről, ultrahangról, és más ilyenekről szóló beszélgetései a háborús
veteránok kocsmai sztorizására emlékeztették.

– Gyönyörű vagy! – szólt, amikor Weather észrevette, és ijedtében nagyot

ugrott.
– Jézusom, ne ijesztgess! – válaszolta mosolyogva a nő. Kék szeme sarkában
vidám ráncok jelentek meg. Felállt, megkerülte az asztalt, és a férfi derekára
téve a kezét lábujjhegyre állt a csókhoz.
– Pedig komolyan mondom – szólt Lucas az üdvözlés után. A nő derekára
tette a kezét, és a hüvelykujját a növekedés csúcsára, a köldökére tette. – Nevet a
szívem, ha rád nézek.
– Jóban leszünk, ha sok ilyet mondasz – szólt a nő. – Mikor értél vissza?
– Pár perce – szólt Lucas. – Beszéltem Rose Marievel. Az összeesküvés
virágzik. Október közepén lép ki, és november elsején kezd az államnál.
– Zsúfolt időszak lesz a babával együtt. Lucas bólintott.
– Nem muszáj vele egy pillanatban munkába állnom. Arra gondoltam, hogy
vele együtt kilépek a Minneapolisi Rendőrségtől, de csak decemberben vagy
januárban kezdem el az állami állást. Két hónapot a házra meg a gyerekre
szánnék.
Weather megveregette a mellkasát.
– Ez a legjobb ötleted hetek óta.
– Akkor így lesz – mondta Lucas.
– És mi van Rinkerrel? Ő volt? Benne leszel az ügyben?
 – Talán. A szövetségiek szerint Rinker St. Louisba megy. Amint történik
valami, értesítenek, ha kellek.

D E N E M T Ö R T É N T S E M M I . Eltelt egy hét. Lucas és Weather]

eltöltöttek egy szép vasárnapot a minnetoka tavi vitorlásversenyen, és Lucas
kivett két nap szabadságot, hogy rendbe hozza a wisconsini faházat, de soha
nem ment túl messzire a mobiljától. Végül ő hívta fel Mallardot.
– Mi a helyzet?
– Malone LA-ben járt, és megpróbálta megdolgozni az öcsit. Nem jutott
sokra.
– A srác valószínűleg amúgy sem tud túl sokat, már ha az akta nem téved.
– Ennél egy kicsit bonyolultabb a dolog… A srác mentálisan nem teljesen
egészséges. A kirendelt védője problémázik, amiért fogva tartjuk, de attól még
nem fogjuk elengedni. Talán még két hónapig bent tudjuk tartani a tárgyalás
előtt.
– És Clara?
– Semmi. Eltűnt – válaszolt Mallard.
– Még mindig úgy gondoljátok, hogy…
– Mindegy, mit gondolok. St. Louis az egyetlen támpont, ezért kénytelen
vagyok ragaszkodni hozzá.

❖7❖
D O R O T H Y P O L L O C K N A G Y D A R A B N Ő . Kemény arca a
neoncsövek alatt élt élet sápadtságát viseli, vonagló, lúdtalpas járása évek alatt
alakult ki a folyamatos betonpadlón állástól. Dorothy Pollock a Ballard-McClain
Avionics futószalagjának áldozata.
Íme, a munkája: a jobb kezénél elhelyezett tálcáról felvesz egy tízcentes-
méretű alumínium korongot, a másik tálcáról pedig felvesz egy nagyjából
ceruzavékonyságú, ugyanolyan hosszú alumíniumpálcát.
Minden korong közepéből kiáll egy gyűrű, tehát a korongok olyanok, mint a
kis kerekek. Pollock a korong gyűrűjébe illeszti a pálcát, egy vékony fúrófejjel
átfúrja a gyűrűt és a pálcát, a lyukon átdug egy szegecset, aminek csípőfogóval
ellapítja a végét. A végterméket – vagyis egy rádió majdani keresőjét – a bal
kezénél elhelyezett tálcába dobja, majd a jobb kezénél elhelyezett tálcáról
felvesz egy újabb tízcentes-méretű alumínium korongot.
A főnök úgy nagyjából óránként arra jár, és elviszi a kész keresőgombokat.
Pollocknak műszakonként száz darab gombot kell készítenie. Két tizenöt perces
szünete van, egy délelőtt, egy délután, és kap még fél óra ebédszünetet is, amit
kis szerencsével – ha nem csinálja gyakran – akár negyven percre is kihúzhat.
Óránként kilenc dollárt és negyvennyolc centet keres. Tavalyelőtt kapott
huszonnyolc cent fizetésemelést, ami heti tizenegy dollár és húsz cent pluszt
jelentett.
Ha az emelését az utolsó centig félreteszi, akkor a levonások után egy hónap
alatt össze tud spórolni egy rossz hajvágásra valót. Nem csoda, hogy Pollock
végül is örült, amikor megjelent Clara Rinker, és heti ezer dollárt ajánlott neki a
lakása feléért.
Nem mintha visszautasíthatta volna Clarát. Tizenkét évvel ezelőtt,
Memphisben, Pollock megölte a férjét. Álmában végzett Rogerrel, egy kalapács
segítségével. Hatszor ütötte fejbe. Mialatt Alabamában bujkált, egy újságban
olvasta az ügyész nyilatkozatát, amely szerint az első két ütést talán hirtelen
felindulásból mérte az áldozatra, de az utolsó kettő már előre megfontolt
szándékot jelez. Így tudta meg, hogy szándékos, előre megfontolt gyilkosságért
keresik.
Soha nem kapták el. Rinker befogadta, elrejtette, és a kapcsolatai révén
szerzett neki új nevet, állást és lakást.

POLLOCK IZZADT A KÖZELI ANHEUSER-BUSCH

S Ö R F Ő Z D É N E K köszönhetően élesztőszagú, párás, délutáni melegben.
Egy nejlon bevásárlószatyor volt a kezében, benne egy vekni fehér kenyér, egy
csomag vákumcsomagolt, tálcás, szeletelt szalámi, és egy hatos csomag
kalóriaszegény csokipuding. Hazafelé gyalogolt, amikor meglátta Rinkert,
ahogy felé jön az utca túloldaláról.
Három éve csak az újságokban látta barátnőjét. Megállt, és vidáman így
szólt:
– Clara! Úristen! Merre jártál?
– Rég láttalak, Patsy – válaszolt Clara mosolyogva, az igazi nevén szólítva
Pollockot.
– Jézusom, de jól nézel ki! – szólt Pollock, és arra gondolt: Tényleg.
Gyerekkoruk óta ismerték egymást
 Rinkerrel. Ugyanabban a nyomorult kisvárosban nőttek fel. Mindketten
megváltoztak. Pollock a hátrányára, Rinker az előnyére.
Pollock gyerekkorában kicsi volt, sovány, aránytalanul nagy végtagokkal. Az
évek során felszedett harminc kilót, és a súlyfeleslegtől meg az állandó
fáradtságtól úgy bicegett, mintha tizenöt évvel idősebb lenne magánál. Rinkeren
ellenben úgy állt a farmerja és fehér blúza, mintha ráöntöttek volna, a frizurája
láthatóan jóval többe került harminc dollárnál, és úgy tartotta magát, mint a
jómódú hölgyek: egyenesen, könnyedén, magabiztos tekintettel. Kicsi karika
fülbevalója mintha igazi aranyból lett volna.
– Még mindig szereted a sört? – kérdezte Clara.
– Naná. Miért, van?
– Vettem egy szatyor Coronitát, meg citromot. Beszélni szeretnék veled
valamiről.
Rinker kivett egy bevásárlószatyrot a táskájából, és egymás mellett
elindultak a lejtős járdán. Pollock egy kétszobás lakást bérelt egy fehérre
meszelt piros^téglás házban, ami úgy nézett ki, mint ami előtt annak idején még
Mark Twain is elsétált. Az előkertben egykor egy platánfa állt, amíg a betegség
el nem pusztította. A csonka törzs még mindig a helyén volt, csak körbenőtte
egy terebélyes zöld bokor.
Pollock lakása csak papíron volt kétszobás, a kisebb szoba inkább beillet
kamrának vagy gardróbnak. Pollock egyszerűen raktárnak nevezte, mert oda
pakolta azokat a cuccait, amiket nem használt túl sokat. A lakás tizenkét évnyi
héjában sült krumplitól, trappista sajttól, nikotintól, és emberi piszoktól szaglott.
A sarokban egy kicsi, kerek akvárium állt üresen, az aranyhal rég kipusztult
belőle. A tévé fölött egy Jézus-kép függött. Jézus imára kulcsolt kézzel nézett a
mennyek felé, szent szíve átvilágított a ruháján. Rinker követte Pollockot a
lakásba, és körülnézett. Nem mondta, hogy „szép lakás”, Pollock annál régebbi
barátja volt, és mindketten pontosan tudták, milyen a lakás: olyan, ami még
mindig nem drágább havi kétszázötvennél rezsivel együtt.
Pollock a konyhaasztalra rakta a nejlonszatyrát, és így szólt:
– Kérsz jeget a sörbe?
– Ha van – válaszolt Rinker. Gyerekkorukban itták mindig jéggel a sört.
Rinker is az asztalra rakta a szatyrát, kivett belőle két üveget, és lecsavarta a
tetejüket. Pollock elővett két poharat, megtöltötte őket jéggel, vágott rájuk egy-
egy szelet citromot, és szórt rájuk egy csipet sót. Bementek a szobába, és
Pollock a díványra dobta magát. Rinker töltött némi Coronitát a jégre, felemelte
a poharát, és így szólt:
 – Egészség.
Pollock is felemelte a poharát:
– Egészség.
Mindketten ittak egy kortyot, majd Pollock így szólt:
– Na, mi a helyzet?
– Lépek a zsaruk elől – szólt Rinker. – Szállás kéne úgy két hétre.
– Megvan – mondta azonnal Pollock.
– Ennél bonyolultabb a dolog, Patsy – szólt Rinker. – Elég komoly a dolog.
Mindenki, aki él és mozog, engem fog keresni. Az FBI, a St. Louis-i zsaruk,
mindenki. Ha itt megtalálnak, és leveszik az ujjlenyomatodat, neked lőttek.
Pollock megrázta a fejét.
– Leszarom. Itt fogsz lakni. Amikor én voltam bajban, három hónapig
aludtam nálad. Ráadásul ennél a lakásnál és a melónál a börtön semmivel sem
lenne rosszabb.
– Van egy csomó pénzem – mondta Rinker. – Persze nincs annyi, amennyi
fedezné a kockázatot, de azért heti ezret adok, meg ami megmarad a végén. –
Pollock kinyitotta a száját, hogy visszautasítsa az ajánlatot, de Rinker feltartott
ujja belefojtotta a lélegzetet. – Csend legyen! Itt hagyom a pénzt, és te
elfogadod, és elköltöd valami hülyeségre.
– Hát az menni fog, annyi biztos – mondta Pollock. – Majd veszek egy
fitnessz gépet, vagy valami ilyesmi. – A szájába vett egy jégkockát, szopogatta
egy kicsit, majd visszaköpte a pohárba. – Na, mesélj!

P O L L O C K A C U C C O K N A G Y R É S Z É T K I S Z Ó RTA
A R A K T Á R B Ó L , Rinker pedig lerakta a felfújható matracot, amit egy
Target áruházban vásárolt a lepedővel és a takaróval együtt. A ruhái maradtak a
táskájában. Pollock főbérlőnőjének volt még egy üres garázsa a ház mellett.
Pollock átment hozzá, és havi harminc dollárért kivette, hogy legyen hely
Rinker kaliforniai rendszámú kocsijának. Aznap este Rinker a tévé előtt hagyta
Pollockot, és elindult, hogy becserkéssze az embereket, akiket meg akart ölni.

A NÉGY KÖZÜL NANNY DICHTERNEK VOLT A LEGTÖBB PÉNZE.

Frontenacban, a háza előtt még egy szökőkút is állt. A szökőkút szobrát, a
vállán vizeskorsót tartó kislányt Ausztriából importált aranyfényű márványból
faragták. Dichter felnőtt élete nagyrészét kábítószer-kereskedelemmel töltötte.
Az elsők közt volt, akik a kokainbehozatalt kalandból üzleti vállalkozássá tették.
Feleségével, két fiával, négy lányával és négy-öt főállású, bentlakó háztartási
alkalmazottal élt. Főtulajdonos volt egy középnyugati bolthálózatban, amely
főleg bevásárlóközpontokban forgalmazott egzotikus dísztárgyakat és spirituális
mütyüröket forgalmazott az esztétikailag visszamaradott vevőknek, és kitűnő
fedőtevékenységként szolgált a nagy mennyiségben végzett
kokaincsempészethez és forgalmazáshoz.
Paul Dallaglio Dichterrel dolgozott. A konkurenciával kapcsolatos
problémák megoldása során ismerkedett meg Rinkerrel. Kilenc alkalommal
vette igénybe a nő szolgálatait, összesen mintegy félmillió dollárért. Dallaglio
Dichtertől nem messze lakott Creve Coeurben, egy dús, erdős területen. Az
üzlethálózat ügyvezető igazgatója, és résztulajdonosa volt.
Andy Levy bankár legálisan a First Heartland National Bank St. Louis-i
fejlesztési igazgatóhelyettesi pozícióját töltötte be. Ő kezelte St. Louis illegális
jövedelmeinek jó részét, így Rinkerét is, mielőtt a nő Wichitába költözött volna.
A belvárosban élt egy hatalmas vöröstéglás tömbben, és művészetpártolónak
ismerték, vagyis szeretett táncosnőkkel és néha színésznőkkel randevúzhatni.
Rinker ölte meg Levy feleségét és a nő ügyvédjét, amikor a bankár házassága
zátonyra futott, és az ügyvéd volt olyan hülye, hogy megfenyegesse Levyt azzal,
hogy kitálal. A férfi ki volt tiltva az állatkertből, mivel egyszer hatalmas
sonkaszeleteket dobált be az oroszlánketrecbe.
Végül ott volt John Ross, aki eredetileg felvette, és kiképezte Rinkert. Ross
legális üzlete egy alkohol-nagykereskedés volt, de voltak érdekeltségei
játékautomatákban, és közúti szállítmányozásban is. Emellett foglalkozott
kokainnal, sportfogadással és uzsorával is. Ő volt Nanny Dichter fő
kiskereskedelmi viszonteladója. Annak idején ő volt Rinker ügynöke is.
Készpénzért árulta a nő tehetségét, és a jutalékát munkában kérte. Ross Ladue-
ben élt, egy félig magántulajdonú utcában, hatholdnyi pázsit közepén. Ő volt
Rinker barátja és védelmezője, bár amikor a nőt üldözni kezdte a rendőrség,
megpróbálta megöletni védencét. Ezt Rinker közös múltjuknak köszönhetően
még elnézte, de figyelmeztette: ha még egyszer próbálkozik, elkapja.
Dichter és Ross okos, agresszív emberek voltak. Dallaglio alapvetően nem
volt több, mint egy távirányítással működő végrehajtó egység, aki bár soha nem
vérezte össze a saját a kezét, azért nagyon jól tudta, hogyan védje meg magát.
Levy egyáltalán nem tartotta magát bűnözőnek, inkább olyan valakinek, aki a
hasznos ismeretségei révén jó üzleteket köthet.
A négy ember mindegyike túl sokat tudott a másik három viselt dolgairól,
Rinkerről pedig több, mint eleget. Bár akármelyikük megrendelhette a cancúni
akciót, valószínűtlen volt, hogy a többiek tudta nélkül tette volna. Nagyon
vigyáztak a többiek minden lépésére, és ügyeltek rá, hogy ne kelljen egyedül
elvinniük a balhét, ha valami – mint most is – rosszul alakult.

RINKER AZ ELKÖVETKEZŐ HÁROM NAPOT

Pollock kisszobájában töltötte, éjszakánként pedig eljárt, és szokta a várost.
Táncos korából, aztán a Ross italüzletében töltött idő alatt jól megismerte, de
egy város mindig változik, és az orgyilkos szemszögéből még soha nem nézte
St. Louist.
Tudni akarta, hogy mikor, mi van nyitva. Hogy merre bújhat baj esetén.
Hogy hol talál gyorsan autót. Hogy a célpontok merre intézik az üzleti ügyeiket.
A várost járva lassan csiszolódtak fejében a tervek.
Az egyik este kirakta Pollockot egy country kocsmánál, adott neki húsz
dollárt meg egy Sony diktafont, és megkérte, hogy üljön le a vurlitzer
közelében, igyon meg két sört, és közben vegye fel a bár zajait. Pollock
megtette, amire kérte, és Rinker hazafelé meghallgatta a kazettát. A felvétel jól
sikerült. A Rink jutott róla eszébe.

H É T F Ő E S T E T E T T E M E G A Z E L S Ő N Y Í LT
L É P É S T . Elment a
BluesNote caféba a folyóparton. A klub John Sellos tulajdonában állt. Soha
nem ment jól, és a különböző apróbb bűncselekmények nélkül – a pultosok
illegális fogadóirodát üzemeltettek, a hátsó terem pedig Ross egyik
pénzbehajtójának nem hivatalos irodája volt – már tizenöt éve csődbe ment
volna. Így is állandó aggodalmat okozott Sellosnak.
Rinker fekete farmert, fekete dzsekit és fekete Nike futócipőt vett a
munkához. A zsebébe az egyik kilencmilliméteres került. Egy háztömbnyire a
klubtól állt meg, és egy kicsit még a kocsiban maradt, hogy összeszedje magát
és figyelje az utcát.
Tudta, hogy félnek tőle az emberek, de azt is tudta, hogy ez a félelem
nagyon törékeny fegyver. Fizikailag jó formában volt, de egy erős férfi akkor is
egy erős férfi. Még egy olyan cigarettázó, sportot kerülő alak, mint James Burke
LA-ben vagy Jimmy Cricket San Franciscóban is könnyedén el tudna bánni
vele, ha van annyira kétségbeesett vagy dühös, hogy egy percre elfelejtkezzék
Rinker hírnevéről.
Ez azzal járt, hogy ha beszélni akart egy férfival, azonnal fölé kellett
kerekednie. A fegyverét nem feltétlenül kellett villogtatnia, de a férfinak a
beszélgetés elejétől fogva gondolnia kellett rá. Rinkernek el kellett játszania a
hidegvérű gyilkost.
 Mialatt figyelte, egy szőke páros – a nő kissé bizonytalan léptekkel — és
egy cowboycsizmás férfi ment be a Blue Note-ba, egy másik férfi pedig kijött. A
kijövő férfi az utcára érve valami eseményt keresve jobbra-balra körülnézett,
amiből kiderült, hogy odabent nem történik túl sok minden. Rinker, amikor még
a bárját vezette Wichitában, utálta, ha egy elinduló vendége körülnéz az utcán.
Ez azt jelentette, hogy nem érezte jól magát a Rinkben.
Tíz perc figyelés után Rinker úgy döntött, ideje indulni. Kiszállt a kocsiból,
a vállára akasztott egy táskát, és a klubhoz sétált. Az ajtó körül eredetileg
mesterségesen elöregített faborítás díszelgett, de ez mára természetesen is
elöregedett; az ajtógomb kattogott a kezében. Belépett, megállt, hagyta, hogy a
szeme megszokja a félhomályt. A központi helység végében egy hosszú hajú
férfi ült egy magas széken gitárral a térdén. Épp ezt mondta:
– …még '99-ben tanultam ezt a dalt egy indiántól Dakotában. Akkoriban
aratómunkás voltam…
Jézusom, gondolta Rinker.
Amikor már tökéletesen látott, Rinker a baloldali falat követve egyenesen a
konyhaajtóhoz ment, majd azon túl fel egy lépcsőn. Még az italraktári évekből
ismerte a helyet: azóta sem változott semmi. A lépcső tetején csukva volt az ajtó,
de alul a küszöbnél fény szűrődött ki. Rinker a pisztolyra rakta a kezét a
zsebében, és belépett az ajtón.
Sellos az asztala mögött ült. Amikor Rinker kopogtatás nélkül belépett,
Sellos felugrott, majd mikor meglátta látogatója arcát, visszaült.
– Jól rám ijesztettél – szólt reménykedő mosollyal arcán.
– Helyes – szólt a nő. A kezét a zsebében tartotta, és mikor észrevette, hogy
Sellos ezt a kezét figyeli, így szólt: – Igen, fegyver van nálam.
– És le fogsz vele lőni? Hiszen semmit nem tettem ellened. – Vékony,
nagyorrú, sárgás bőrű férfi volt. Úgy nézett ki, mintha valami nagyteljesítményű
fecskendővel lespriccelték volna nikotinnal és kátránnyal. Már csak egy barna
puhakalap hiányzott a fejéről.
– Nem azért jöttem, hogy megöljelek – mondta Rinker. – Négy mobiltelefon
kéne nekem, és megkérnélek, hogy hívjál fel valakit.
– Amit csak akarsz – válaszolt a férfi.
– Ha szórakozol velem, pontosan a szívedbe lövök – folytatta Rinker. Egy
kicsit kihúzta a kezét a zsebéből, hogy Sellos meglássa a fegyver sötét
csillogását. – Nincs időm játszadozni.
A férfi hallhatóan nyelt egy nagyot, és így szólt: – A telefonok nincsenek itt
nálam. Fel kell hívnom valakit.
 – Gyerünk! – Mutatott Rinker a telefonra.
Sellos felkapta a telefont, benyomott rajta négy számot, és bevezetés nélkül
így szólt:
– Szólj Cárinak, hogy hozzon fel ide négy telefont. És tudod, ott van az a
plakát a pult alatt. Azt is hozza fel. Meg akarom mutatni valakinek.
– Ki az a Carl? – kérdezte Rinker amikor Sellos lerakta.
– Öreg fickó. Nekem dolgozik. Eltennéd a pisztolyt?
– John. Odalent népzene szól – szólalt meg Rinker. A vádló hang hallatán
Sellos idegesen fészkelődni kezdett. Rinker a zsebe mélyére csúsztatta a
pisztolyt. Egy percig hallgatták a lentről felszűrődő zajokat. Az énekes reszelős
hangján épp itt tartott: …A sziúk és az arikarák elvesztették földjeiket, elűzte őket
a fehér ember vonata, el a szabad szelek mezeiről, ahol a búza aranylik, mint
a…
– Valamiből ki kell fizetnem a bankhitelt, Clara – válaszolt Sellos. – Ez az
ember nem kér egy vasat sem.
– És hogy lesz forgalmad, John, ha minden faszt beengedsz, hogy vonatokról
meg búzáról énekeljen? A népzene rosszabb, mint a csend. Ha beengedsz egy
folk énekest, azzal az összes többit is felbátorítod. Mintha csótányokat engednél
a házadba.
– Valami csak kell, és country nem jöhet – szólt Sellos védekező hangon. – A
country-közönség nem jön le ide. A blues halott, csak a kordnadrágos egyetemi
emberek hallgatják, azok meg egész éjszaka elkókadoznak egy sör meg egy
tányér ingyen mogyoró mellett. – Meghallották a lépteket a lépcsőn, és
mindketten az ajtó felé fordultak. Aztán felhangzott a kopogás. Sellos felállt,
ajtót nyitott, átvette a telefont, a papírlapot, és így szólt:
– Kösz, Carl – majd újra becsukta az ajtót. Visszalépett az asztala mögé, pár
másodpercig tanulmányozta a telefonok hátlapját, majd Rinker elé rakta őket.
– Mennyi? – kérdezte a nő.
– Ingyen adom – mondta Sellos. – Csak vidd őket.
– Mennyi ideig jók?
– Két hétig biztosan. Kettő el van rendezve, a másik kettő meg nyaral. – Az
elrendezett telefont a tulajdonosa lopatta el pénzért. A nyaralós telefonok olyan
emberek lakásából származtak, akik hosszabb időre elutaztak.
– Rendben. Tudod a számokat? – kérdezte Rinker.
– A hátukon a ragasztószalagra van írva.
Rinker megfordította a telefonokat, és mindegyik hátán talált egy darab
ragasztószalagot, amire tollal fel volt írva a telefon hívószáma.
 – Írd ezt le – szólt, és lediktálta az egyik számot Sellosnak. – Amint innen
elmegyek, hívd fel Nanny Dichtert az otthoni vonalán, és mondd meg neki, hogy
hívjon fel ezen a számon. Vezetés közben nem telefonálok, így addig nem
kapcsolom be, amíg nem értem biztonságos helyre. De mondd meg neki, hogy
mindenképp hívjon fel! Oké?
– Te és Nanny… Keresitek egymást?
– Nem kell azt tudnod, John. Elég, ha felhívod Nannyt, és megmondod neki,
hogy John Rossról akarok le beszélni.
– Nanny rám lesz dühös – rázta meg fejét Sellos szomorúan.
– Nem lesz. Csak add át neki az üzenetet, és mondd meg neki, hogy fegyvert
fogtam a fejedhez. Majd én is ezt mondom neki.
– Ígérd meg – szólt Sellos -, hogy megmondod neki.
– Esküszöm – szólt Rinker. – Kéne még Andy Levy otthoni száma.
Sellos összezavarodott.
– Andy kicsoda?
– Levy. A bankár.
Sellos megrázta a fejét.
– Nem ismerem.
– John…
– Esküszöm ez élő Istenre, Clara. Soha nem is hallottam róla. Ez valami
zsidó? Én egy zsidót sem ismerek. Esküszöm.
Rinker egy percig csak nézte Sellost azzal a nézéssel, majd végül úgy
döntött, hogy a férfi, bár ideges, valószínűleg igazat beszél.
– Rendben. Majd máshonnan megtudom.
– Bármit megtennék, Clara…
Rinker felállt.
– Elég, ha vársz pár percet, mielőtt felhívod Nannyt. Vagy akárkit. Ha a
szirénát hallok, visszajövök és téged csinállak ki először.
– Biztosan nem hívom fel a zsarukat. Ezt viszont nézd meg! – Sellos Rinker
elé tolta a lentről felhozatott papírdarabot. Egy körözési papír volt, Rinker
arcképével.
– Ez honnan van?
– Minden motelbe és bárba került St. Louisban – válaszolta Sellos. – Nem
túl jó kép, bárki lehet. De aki ismer, látja, hogy téged ábrázol.
– Miért mondod el? – kérdezte Rinker. Sellos vállat vont.
– Asszem, végül is… Kedveltelek, amikor még a raktárban dolgoztál. A
többi dolgot én csak az újságból tudtam meg.
 A nő bólintott. Sellos tényleg kedvelte annak idején. Emlékezett rá.
– Rendben. Adj nekem pár percet. – Felállt, és az ajtó felé indult, majd így
szólt: – John, még valami. A kurva folkzenétől meg kell szabadulnod! Ígérd meg
nekem! – Rinker elengedett egy halvány mosolyt. – Jó, nem lőlek le, ha nem
küldöd el a csávót, de meg kell tenned… A civilizált Amerikáért.

N A N N Y D I C H T E R A C H I R A C R O A D O N É LT ,
Frontenac egyik félig-meddig privát zsákutcájában. Az utcában minden ház
jókora távolságra feküdt az utcától, az arra járó autókat pedig jól lehetett látni –
és jól meg is nézték őket – mindegyik házból. Másrészről viszont az utcából
kihajtó autókat is kitűnően meg lehetett figyelni a Nouvelle Roadról, a főutcáról.
Rinker tíz után tíz perccel Parkolt le a Nouvelle Roadon, három háztömbnyire a
Chiractól. Az utcán tíz-tizenöt autó parkolt – valamelyik házban bulit tartottak.
Rinker az autósor Chirac felé eső végében parkolt le, lekapcsolta a fényeket,
majd mélyre csúszott a kormány mögött, és a tükörből tartotta szemmel a
zsákutca bejáratát.
Sok fiatal érkezett a bulira, egy pár pedig elment. Őrhelyéről Rinker jól
hallotta a zenét, és látta a villódzó színes fényeket. Valami techno-szar, gondolta
a zene hallatán. A folknál mindenesetre jobb. Valamivel fél tizenegy után egy
srác kitántorgott a buli színhely szolgáló házból, megállt a pázsiton, és okádni
kezd Egy percig folytatta, majd beült a kocsijába. Egy perc múlva kiszállt,
okádott még egy keveset, majd visszaszállt, és elhajtott.
A boldog gyerekkor, gondolta Rinker.
Tíz harmincötkor Rinker már azon kezdett töprengeni, hogy Dichter vajon
felhívja-e, hogy Sellos felhívta-e egyáltalán. Mi lesz, ha Dichter későig
dolgozik, és még az irodájában van? Ő meg csak ül itt, és nem tudja. Az
mindenesetre biztosra vehető, hogy Dichter sem otthonról, sem a munkahelyéről
nem kockáztatna meg egy ilyen hívást. Egy Mercedes gurult ki a Chirac Road
végéhez, majd egy félpercnyi várakozás után jobbra fordult, és távolodni kezdett
Rinkertől. A nő a kulcsért nyúlt, de aztán mégsem indította be a kocsit. Nem túl
feltűnő egy Mercedes? Ennél Dichter óvatosabb.
Rinker nyugton maradt, és figyelte, ahogy a Mercedes három sarokkal
arrébb befordul. És ha hiba volt elengedni? Lehet, hogy két perc múlva
megcsördül a telefon, és neki fogalma sem lesz, hogy Dichter honnan telefonál?
Aztán ismét megjelent egy autó a Chirac sarkán – egy családi egyterű
Volkswagen – és balra fordult Rinker felé. Ez a kocsi egy pillanatig sem
tétovázott a sarkon. Amikor az autó elhaladt mellette, Rinker két fejet látott
benne, az egyik felemelte a kezét, mint aki telefonál – valószínűleg a Mercedes
sofőrjével beszél, gondolta a nő. Hagyta, hogy az autó két háztömbnyire
megelőzze, mielőtt utána indult volna.
Rinker úgy gondolta, hogy Dichter nem fog messze menni. A célnak
bármilyen telefon megfelel, csak ne a sajátja legyen. Lassan kezdett feszültté
válni. Érezte, hogy az adrenalin, a vadászat hormonja áramolni kezd az ereiben.
Mindig is szerette ezt az érzést.
Paulo jutott eszébe, ahogy halottan fekszik Cancúnban, őt áztatja a vére, és
kék szeméből elszáll az élet. A kisbabára gondolt, és arra, hogy ez már örökké
így marad. Most valami más is megjelent az adrenalin ismerős érzése mellett. Az
a hidegség, amit ezelőtt csak egyszer, a mostohaapjával kapcsolatban érzett. A
gyűlölet.
Folyékony, hideg érzés volt, mintha higany keringene az ereiben. Nanny
Dichter alig száz méterrel előtte még mindig lélegzik, miközben Paulo holtan
fekszik a sírjában…

RINKERNEK V O L T A N N Y I E S Z E , hogy távol maradjon a

Volkswagentől. Kellő távolságból követte az autót, a kertvárosi utcán még a
fényszóróját sem kapcsolta be, hogy ne tűnjön fel. Befordultak a sarkon a
Clayton Roadra, és Rinker hirtelen megijedt, hogy elveszti Dichtert. A Clayton
Road sokkal forgalmasabb volt, mint a környékbeli utcák, így egy kicsit
közelebb húzódott a Volkswagenhez, ami a Claytonról Észak felé fordult, majd
egy balkanyar után egy Lincoln Inn előtt állt meg.
Rinker elgurult a hotel előtt, és befordult a sarkon az épület oldalbejáratához.
A tükörben látta, hogy a Volkswagen behajt a főbejárat elé, és egy férfi, aki
nagyon hasonlít Nanny Dichterre, kiszáll, és bemegy.
Rinker olyan közel parkolt az oldalsó bejárathoz, amennyire csak tudott,
felkapta a Sony diktafont, és bekapcsolta. A Dixie Chicks nevű zenekar játszott.
A nő kiszállt a kocsiból, és az oldalbejárathoz lépett. Zárva találta. Ellépett az
ajtó elől, és az épület frontja felé pillantott. A Volkswagenben ülő másik férfira
gondolt. Ekkor az üvegajtó mögött meglátta, hogy valaki egy vörösszemű,
álmosnak látszó fiatal srácot vezet kifelé, fickó kilépett az ajtón. Rinker
rámosolygott, megfogta visszacsapódni készülő ajtószárnyat, és már bent is volt
Megcsörrent a telefon. Rinker az arcához emelte a diktafont, és a folyosón
sétálva fogadta a hívást.
– Halló?
– Én vagyok – szólalt meg Dichter. – Mit akarsz?
– Tudni akarom, hogy kinek az ötlete volt a cancúni akció – válaszolt a nő. –
John volt az? Vagy együtt főztétek ki?
 Dichter rögtön mentegetőzni kezdett:
– Én akkor hallottam először a dologról, amikor mondták az FBI-osok.
Johnnal…
– Várj egy pillanatot – szólt Rinker. – Kimegyek, alig hallak.
– Hol vagy?
– Egy kocsmában – válaszolta a nő kurtán. Lassan elhúzta a diktafont a
telefontól, mintha távolodna a vurlitzertől, majd kikapcsolta, aztán így szólt: –
Még egy pillanat, jön valaki… Átmegyek oda…
Tényleg jött valaki, egy szállodai dolgozó, a névtáblája szerint „Chad”.
Rinker eltakarta a telefon beszélőjét, és így fordult hozzá:
– Ne haragudjon, meg tudná mondani merre találom a nyilvános
telefonokat?
– Végig ezen a folyosón, ki az előtérbe, ott jobbra, és a sarkon túl.
– Köszi. – Folytatta útját a folyosón, fülén a telefonnal. Közben
kibiztosította a kilenc milliméterest. Kiért az előtérbe, igyekezett nem nézni
senkinek az arcába a pár lépés alatt, amíg keresztülhaladt a helységen.
Balra pillantott. A legapróbb részleteket is tűélesen érzékelte: az indián nőt
az asztal mögött, a bőröndös férfit, aki vele beszél, meg a másik férfit az apró
ajándékboltban, valamint a „Liftek” feliratot, miközben folyamatosan beszélt a
kagylóba:
– Az a fasszopó megölte az emberemet, és a gyerekemet, és ezért meg fog
halni. – A hangjában egyre emelkedett a jogos, valódi és meggyőző düh. – Te
kiszállsz, vagy nem szállsz ki, mindegy, de ha Johnnal tartasz, te is ugyanúgy
meghalsz.
– Figyelj, figyelj, figyelj… – mondta Dichter egyre hangosabban.
Rinker a sarkon befordulva az utolsó „figyeljt” élőben és egy kicsit
megkésve a telefonban is hallotta: Dichter neki háttal állt az egyik nyilvános
telefonnál. A háta mögötti mozgást megérezve megfordult, és az arcán hihetetlen
döbbenet lett úrrá, amikor meglátta a homlokára irányuló fegyvert. Csak annyit
tudott mondani:
– Ne. – És már halott is volt.
Az első golyó a két szeme közt hatolt az agyába. A második és a harmadik a
halántékába csapódott miközben a fal mellett, a sárga tapétán piros csíkot húzva
a padlóra csúszott. A lövések még a hangtompítón át is elég nagyot szóltak.
Rinker zsebrevágta a fegyvert, felsikoltott, és kirohant az előtérbe.
– Fegyver van nála! – sikította. – Annál a férfinál fegyver van!
 A válla fölött hátranézett, és meghallotta, hogy még valaki felsikolt, majd a
bőröndös férfi lebukott, de nem futott el. Arra nézett, ahol Dichter eldőlt. Rinker
befordult a folyosóra amerről érkezett, eltűnt az előtérből, és az oldalbejárathoz
futott, kiabálást hallott maga mögött, kilépett az utcára, sétát kényszerített
magára, az autóhoz lépett, beindította, és már indult is…
Eltűnt.

❖8❖
A MINNEAPOLIS-ST. PAUL agglomerátumból, vagy közismertebb nevén
az Ikervárosból nem vezet egyenes út St. Louisba. A leggyorsabb Keletre indulni
Wisconsin-ba, majd Illionis-on át Délre az államközi autópályákon. Viszont
mivel az államközi autópályák tele vannak autópálya-rendőrökkel, Lucas
egyenesen Dél felé tartott Iowán át, a másod– és harmadrendű utakon. így az út
pár órával tovább tartott ugyan, de a késlekedésért kárpótolt a vezetés öröme.
Végül St. Louistól nyugatra rátért az I-70-esre, és egy gyönyörű, meleg
augusztusi estén megérkezett a városba.
Dichter előző éjjel halt meg, Malone éjfélkor közölte Lucas-szal telefonon.
Miközben beszéltek, Mallard már úton volt St. Louis felé a Különleges
Tanulmányok Csoportjának tagjaival, Malone pedig másnap reggel követte őket.
– Egyértelmű, hogy Rinker tette – mondta Malone. A hangján hallatszott,
hogy nemrég ivott meg egy jó erős kávét. – Két tanú van, akik elég közelről
látták, de persze senki sem ismerte fel. Mindenki azt hitte, hogy valaki más lőtt,
valószínűleg hangtompítót használt. Aztán természetesen mindenki pánikba
esett, és Rinker könnyedén eltűnt. A kocsiját, vagy, hogy merre indult, senki sem
látta.
– Honnan tudta, hogy Dichtert a szállodában találja?
– Volt nála egy lopott mobiltelefon. Dichtert egy fizetős telefon mellett ölte
meg. Ellenőriztük a hívott számot, egy claytoni lakos mobilja. Clayton az egyik
kertváros St. Louistól nyugatra. Az ottani zsaruk odamentek a telefon tulajának a
lakásához, és beszéltek a ház tulajdonosával, aki azt mondta, hogy az illető
Európában van. így a rendőrök behatoltak a lakásba, és kiderült, hogy betörtek
oda, és kirabolták. Felhívtuk a hapsit Európában, és megkérdeztük a telefonjáról.
Azt mondta, hogy otthon hagyta az éjjeliszekrényen.
– És azt honnan tudta Rinker, hogy Dichter pont abból a fülkéből hívja fel?
Ennyire jól ismerte? Vagy követte?
– Nem tudjuk.
– Ha megfigyeli a célpontjait, akkor érdemes lesz szoros megfigyelés alá
venni a lehetséges célpontjait. Arra az esetre, ha újra támadna.
– Már beszéltünk erről. Nagyon sok ember kell hozzá. Egyszerre húsz
ember. Három váltásban. Összesen vagy hatvan. Az rengeteg.
– El akarjátok kapni Rinkert?
– Persze – válaszolt Malone. – De ehhez meg kell kapnunk a pénzt.
– Biztos van néhány ismert telefon-orgazda St. Louisban. Az ottani zsaruk
biztos tudnak róluk.
– Szerinted nem Rinker lopta el?
– Jézusom, dehogy – válaszolt Lucas. – Ő nem betörő. Csak valószínűleg
ismert valakit, akitől vehetett. Biztosan valami vendéglátóst még táncos korából.
Vagy valami borbélyt a latin negyedből. Nézzétek meg, hogy egyáltalán van-e
St. Louisban latin negyed. És a feketék utcáin is érdemes lesz körülnézni. Biztos
vagyok benne, hogy lesz valaki, aki nagyban nyomja a lopott mobilokat
olyanoknak, akik mondjuk, Kolumbiát hívják, vagy Szomáliát, meg ilyenek. Ez
elég gyakori. Tízhúsz tengerentúli híváson már visszajön még egy drága lopott
mobil ára is. Faggassátok ki a St. Louis-i zsarukat.
– Meglesz. Le tudsz jönni?
– Holnap lemegyek kocsival – mondta Lucas.
– Weatherrel nem lesz gond?
– Nem. Őt is érdekli, hogy mi lesz, és még nincs olyan előrehaladott
állapotban, hogy ne boldoguljon nélkülem.
– Akkor holnap találkozunk. Én reggel az első géppel megyek.

A Z FBI K O N T I N G E N S T A F O L Y Ó P A R T I E M B A S S Y
SUITES
H O T E L egyik emeletén szállásolták el. A kis szállodának nem volt
garázsa, de Lucas talált egy jó parkolóhelyet pont szemben a bejárattal.
Leparkolt, és a táskájával a kezében a recepcióhoz sétált.
– FBI? – szólt a pult mögött ülő nő köszönés helyett, miután rápillantott.
– Nem – válaszolta Lucas. Szóval már az egész város tudja, hogy az FBI itt
van. A nő elé tolta az American Express kártyáját. – Egy kényelmes szobát
szeretnék.
 – Természetesen – válaszolta a nő kedvesen. Az akcentusa alapján a nagy
folyó egyik déli szakaszáról származott. A számítógépe képernyőjére nézett és
így szólt: – Hoppá. Egy üzenet vár magára.
Balra lépett, elővett egy borítékot, és átadta Lucasnak.
– Sok FBI-os van a szállodában? – kérdezte Lucas.
– Vannak páran – mondta a nő. Majd hozzátette: – Azt a női bérgyilkost
keresik. Clara Rinkert. Azt hiszik, itt van.
– Itt? A szállodában? – Csinos fekete nő volt, és Lucas úgy gondolta, egy kis
évődés sosem árt, főleg egy igazi délivel.
A nő rögtön vette a lapot, és széles mosollyal nézett fel.
– Dehogy a hotelben, maga bolond! A városban!
– Na, akkor majd nyitva tartom a szemem.
Kellemes csevegés közepette intézték az adminisztrációt. Lucas ösztönösen
érezte azt a fajta játékos, délies flörtöt, ami mindkét félnek kellemes, de a szavak
örömén kívül semmi mást nem jelent. Egész jó szobát kapott: elégedett volt a
méretével, a hálószobához tartozó apró társalgóval, a nem túl puha ággyal, és
azzal, hogy az ablakból láthatta a Mississippin haladó uszályokat. Tudta, pár nap
múlva ugyanezeket az uszályokat látná St. Paulból a házából, és ez jó érzéssel
töltötte el.
Az ágyra dobta a táskáját, megmosta a kezét és az arcát, majd kinyitotta a
borítékot. Egy papírlapon ezt olvasta: „Az FBI helyi irodájában vagyunk.
Gyalog sincs messze. Kérj útbaigazítást a recepciónál!”
Bár meleg volt, Lucas azért felvett egy könnyű, nyári pamutzakót, mielőtt
elindult volna. Odalent odalépett a déli nőhöz, és így szólt:
– Meg tudná mondani nekem, hogy merre van a helyi FBI-iroda?
A nő gyanakvó mosollyal pillantott rá – vajon csak viccel az ő FBI-os
megjegyzése miatt? – ezért Lucas így szólt:
– Komolyan kérdezem. Megbeszélésem van ott.
– Ugrat, fogadok – szólt a nő. – Azt mondta, nem FBI-os.
– Nem is vagyok. Csak van ott egy megbeszélésem.
– Hát, ha tényleg nem az…
– Tényleg nem.
– Csak mert az FBI-osoknak kilencvenkilenc dollár a szoba. Ötven dollárt
spórolhat naponta.
A nő elhallgatott, de Lucas továbbra is csak a fejét rázta.
– Oké. Szóval az FBI épülete. Úgy… őőő… húsztömbnyire van ide. Elindul
erre, a Market felé… – A nő a bejáratra mutatott.
 Lucas visszaült a Porschéba, megkereste a Marketet, jobbra fordult, és öt
perc múlva már az FBI épülete előtti parkolóban állt. Egy magas irodaépületre
számított, és komoly biztonsági szolgálatra. Ehelyett egy ötvenes években épült,
két vagy háromemeletes épületet talált zöld ablakokkal, gondozott pázsittal, és
acél biztonsági kerítéssel. Az épület szinte összes ablakában égett a villany.
A főbejárat mögött igazolnia kellett magát egy őrnél, aki kipipálta a nevét
egy listán. Lucas szólt, hogy nincs nála fegyver, mire az őr így szólt:
– Kapott engedélyt fegyverviselésre az épületben, Mr. Davenport.
Lucas vállat vont.
– Mindegy, most úgy gondoltam, otthon hagyom.
– Rendben. Elkísérem a konferenciaterembe. Mr. Mallard ott dolgozik a
Különleges Tanulmányok Csoportjának tagjaival. – Átadott Lucasnak egy
csipesszel ellátott műanyag kártyát. – Ezt tegye fel, kérem.
Az őr egy lifthez vezette, mialatt egy másik őr átvette a helyét a pultnál.
Lucas kísérője idősebb, ötvenes férfi volt, kissé divatjamúlt frizurával; Lucas
úgy vélte, az őrnek mozgalmas élete lehetett: két helyen is csúnyán el volt törve
az orra.
– Zsaru? – kérdezte Lucas.
Az őr rápillantott.
– Huszonkét év, St. Louis Kapitányság.
– És hagyja, hogy ezek az FBI-os fütyik ugráltassák?
Az őr szélesen elmosolyodott kivillantva fogait.
– Nem ugrálok. Maga zsaru vagy tanácsadó, vagy mi?
– Kapitány helyettes Minneapolisból. Párszor összefutottam Rinkerrel, és
Mallard úgy gondolja, talán segíthetek.
– És jól gondolja?
– Nem tudom – válaszolt Lucas. – Nem könnyű eset a nő. Maga szerint ezek
el fogják kapni?
Az őr egy percig gondolkozott mielőtt válaszolt volna, és közben megállt
velük a lift.
– Ezek… Nem csinálják rosszul, amit csinálnak – mondta, miközben kinyílt
a liftajtó. Balra indultak a folyosón. – Régen a kapitányságon mindig úgy
gondoltuk, hogy az FBI-nál csak ostoba yuppie seggfejek dolgoznak, de azért
elég jó dolgokat látni tőlük. Általában nagyon jók a megfigyelésben, a technikai
dolgokban. Türelmesek. Viszont az utcán már nem annyira eredményesek… Na,
itt vagyunk.
A konferenciaterem ajtaja jelöletlen volt. Lucas megállt, és így szólt:
 – Szokott sört inni, ha nem dolgozik? Ismer egy normális kajálda valahol?
– Szoktam hát – válaszolt az őr. – Van egy későig nyitva tartó hely fenn a
hegyen. Ott szoktunk összejönni a haverokkal.
– Nem nagyon ismerem St. Louist.
– Ha tizenegyig végez itt, akkor még ott leszek a pultnál. Adok egy térképet.
Kocsival van?
– Ja.
– Akkor nincs gond.
– Mi a neve? – kérdezte Lucas.
– Dan Loftus.
– Lucas Davenport. – Kezet ráztak. – Akkor viszlát.

AZ Ő R V I S S Z A I N D U L T A H E L Y É R E , Lucas pedig egy

kopogott, és benyitott a konferenciaterembe. Vagy tizenkét ember nézett fel rá –
hét-nyolc feltűrt ingujjú, nyakkendős férfi, és négy-öt nadrágkosztümös nő – a
két összetolt hosszú asztal mellől, amelynek fejénél Mallard ült. A nagy szoba
első falát egy fehér tábla borította, amelyre valaki három színnel egy nagy
grafikont rajzolt. Az asztalon öt vagy hat nyitott laptop hevert elszórva. Malone
a sarokban ült szoknyás kosztümben. Lucas láttán felemelte a kezét.
– Lucas – szólt Mallard. Hozzálépett, hogy kezet rázzon vele, és az egyik
székre mutatott. – Bemutatom Davenport felügyelőt – fordult a csoport felé. –
Fogadjátok szeretettel! – Pár ügynök bólintott. A legtöbben alaposan
végigmérték Lucast, majd visszafordultak Mallardhoz.
Ennyi – gondolta Lucas. Nem a törzs tagja. Viszont neki is megvan a maga
törzse. Eszébe jutott az őr, és hátradőlt, hogy hallgassa a tanácskozást.

Mallard hat nevet írt a táblára: hat olyan helyi bűnöző nevét, akiknek volt
valami köze Rinkerhez. Köztük szerepelt a már halott Nanny Dichter is; Paul
Dallaglio, Dichter import– és drogvállalkozásának társtulajdonosa; Gene
Giancati, prostitúció és uzsora; Donny O'Brian, teljesen valószínűtlen módon
igazgatótanácsi tag egyszerre vagy fél tucat szakszervezeti nyugdíjalapnál;
Randall Feringetti, a legnagyobb helyi fogadóiroda tulaja; és John Ross, ital-
nagykereskedő, közúti szállítmányozó, játékterem tulajdonos, és egy pénzkiadó
automata lánc üzemeltetője.
– Úgy gondoljuk, hogy Rinker következő áldozata valószínűleg Dallaglio –
mondta Mallard a névre bökve. – Ő és Dichter elválaszthatatlanok voltak: az
eladó és a szervező. Ha Dichter állt olyan kapcsolatban Rinkerrel, hogy volt oka
megölni, akkor Dallaglio is biztosan ismerte a nőt.
 – Beszélhetünk vele? – kérdezte egy kék inges ügynök.
– Felhívtam ma reggel, de nem hajlandó beszélni velünk – mondta Mallard.
– Azt mondta, hogy az ügyvédje fel fog minket hívni, de ez egyelőre nem történt
meg. Gyanítom, komoly tanácskozások folynak a háttérben.
– Figyelhetjük úgy is, hogy nem tud róla – szólt a kék inges ügynök.
Malone válaszolt:
– Megtehetnénk, ha foghatnánk olyan lazára a hálót, hogy ne vegye észre.
Csakhogy felbérelt egy őrző-védő céget, a chicagói Emerson Securityt. Még
nem tudjuk pontosan, kik vannak itt, de az Emersonnál elég sok egykori FBI
ügynök dolgozik. Ők pedig biztosan kiszúrják a mi embereinket, ha elkezdjük
megfigyelni.
– Miért baj, ha megtudják? – kérdezte egy másik ügynök.
– Mert megijed – válaszolta Mallard. – Hivatalosan nem nagyon akarunk
belekeveredni ebbe az egészbe, hacsak nem kapunk valamit cserébe. Ha jól
csináljuk, sokat elérhetünk náluk.
– És ha örökre felfogadja az Emersont?
– Nem teszi. Annál a cégnél a hatékony védelem három– és ötezer dollár
közti összegbe kerül naponta. Van pénze, de azért nem egy rocksztár – mondta
Mallard. – Neki és az Emersonnak is megmondjuk, hogy figyeljük a
pénzmozgásait, hogy az adóhatóság kíváncsi lesz rá, honnan van a pénze, és
mire költi. A vagyona jó része valószínűleg offshore számlákon van elhelyezve,
amit nem könnyű ide visszajuttatni, főleg úgy, hogy egy ilyen nagy legális céget
kifizessen, mint az Emerson. Azok nem fogadnak el csúsztatott kápét számla
nélkül, főleg nem, ha tudják, hogy figyeljük őket.
– Lehet, hogy végül majd ráállítunk, egy megfigyelő hálózatot – szólt
Malone. Mallarddal passzolgatva vezették a megbeszélést. Jól, gyakorlottan
csinálták, koordináltan, ügyetlenkedés, ritmustörés nélkül. – Jelenleg azonban
még mind a hat jelöltet figyelnünk kell messziről, hogy tudjuk, ha valaki lelép.
– Az utcán van emberünk? – kérdezte az egyik nő, aki szögletesre tömött
vállú khaki színű ruhájában úgy nézett ki, mint egy gyarmatosító angol katona,
vagy egy régész a trópusokon. – Százmérföldes körzetben egyetlen szállodába
sem jelentkezett be, a múltjából ismert személyek egyikét sem közelítette meg,
és bár mindenhol ott van az arca, mégsem látta senki. Hol lehet? Ha ezt
megtudnánk… Mit csinál az, aki St. Louisba jön, és tudja, hogy keresik a
zsaruk? Vannak titkos kiadó szobák, vagy mi?
Ezen felvetésen mindenki lázasan töprengeni kezdett, majd egy idő után
olyan hangok törtek fel a csoport tagjaiból, mint egy csapat fuldokló kacsából.
 – Lucas… Te mit gondolsz? – szólalt meg végül Malone.
Lucas vállat vont.
– Nálatok szokás mondjuk egymillió dolláros vérdíjat kitűzni arab terroristák
fejére. Ha Rinker valami régi gengszter ismerősénél héderezik… Hát dobjatok
fel pár százezret, aztán várjátok a telefonokat.
– Az ilyen jutalmak mindig problémásak – szólt az egyik szürkeinges
ügynök. – Általában több jelentkező van…
– Nektek még a fületeken is ügyvédek lógnak ki, már bocsánat – szólt
Lucas. – Szarni a több jelentkező problémájára! Először kapjuk el a nőt,
láncoljuk le a pincében, aztán ráérünk törődni az apróságokkal.
– Egynek nem rossz – szólt Malone nem túl lelkesen. – Meg kell szereznünk
hozzá a büdzsét.
Egy fehéringes ügynök szólalt meg:
– Ismerünk minden helyet, ahol a nő valaha dolgozott St. Louisban. Mi
lenne, ha a társadalombiztosításnál utánanéznénk az összes volt munkatársának
és egyenként megkeresnék őket?
Ez az ötlet már sokkal jobban hangzott mindenki számára. Mallard
jegyzetelni kezdett, Lucas pedig az órájára nézett. Amikor kiosztották a
feladatokat, az egyik ügynök így szólt:
– Gene Rinker ad majd érdemi információt?
Mallard Malone-ra nézett, aki így válaszolt:
– Két lehetőségünk van vele kapcsolatban. Használhatjuk arra, hogy
becsalogassuk vele a nőt. De ennek ellenáll. Másodszor, kritikus pillanatban
még mindig bedobhatjuk, mint ütőkártyát. Gyere be, garantáljuk, hogy nem
kapsz halálbüntetést, az öcséd meg megússza a drogvádat.
Lucas egy ceruzával játszadozva alig várta már, hogy mehessen, de azért
még megszólalt:
– Hol van most Gene?
– Idehozatjuk.
– Hogy fogjuk ezt Clara tudomására hozni?
Malone vállat vont.
– A sajtón keresztül. Dichter halála ma mindenhol a címlapon volt. Most ez a
csúcs sztori. A holnapi lapokban benne lesz, hogy idehozzuk Gene-t, hogy
segítsen a nyomozásban, és, hogy amúgy a kezünkben van. Ez biztosan Rinker
fülébe jut. Hacsak nem Grönlandon vagy Borneón tartózkodik.
Lucas egyre feszültebben fészkelődött és pislogott.
Malone végül ránézett:
 – Igen? – Piti kishalaknál a zsarolás jó módszer – mondta Lucas. – De Clara
nem egy piti valaki. Egészen biztos, hogy nem fog önként besétálni. Ha az
öccsét piszkáljuk, aki mellesleg az egyetlen hozzá közel álló valaki, lehet, hogy
kiszámíthatatlanul reagál.
– Például?
– Nem tudom. Ha tudnám, nem lenne kiszámíthatatlan.
– Jézusom, Lucas, de hát mit csinálhatnánk?
– Gene Rinker csak egy lehetőség – mondta az egyik ügynök. – Nem muszáj
felhasználnunk.
– Szerintem hiba lenne kiengednünk a kezünkből – mondta egy másik. Az
egyik nő is közbeszólt:
– Különben is szabálysértő. Nyugodtan maradhat még.

A M E G B E S Z É L É S K I C S I V E L K I L E N C U T Á N É RT
V É G E T . Amikor
Lucas az őrpulthoz ért, Loftus, az őr, akivel beszélgetett, már nem volt ott.
Aki a helyén állt, így szólt:
– Dan hagyott magának egy cetlit. Már egy ideje lejárt a szolgálata. – És
átadott Lucasnak egy összehajtott írógéplapot. Lucas odakint hajtogatta ki az
üzenetet. A lapon egy tollal rajzolt térképet talált és annyit, hogy „11 óra”.
Visszament a szállodába, rendelt a szobaszerviztől egy marhahúsos
szendvicset, kicsomagolta a ruháit, beszélt Weatherrel tizenöt percet telefonon,
megnézte a híreket, és pár perccel tizenegy után lépett ki újra az utcára. St.
Louisban nem volt túl nehéz eligazodni, Lucas első próbálkozásra megtalálta a
keresett helyet: egy sarki kocsmát az ablakban neon Budweiser-és Busch
reklámokkal, a főbejárat fölött pedig egy pislákoló narancssárga Andy's
felirattal. A helytől úgy fél blokknyira két férfi egy nyolcvanas évek beli
Camarrón dolgozott néhány narancssárga kábeles stekklámpa fényében,
amelyek huzalai az út túloldalán álló házban voltak bedugva. A távolból gyenge
forgalom zaja hallatszott, az eget és a várost a magasan álló, majdnem teli hold
világította be. Lucasnak tetszett, amit látott.
Odabent Andy hosszú bárpultja egyenesen a bejárattól a helység mélyére
vezetett. Vagy fél tucat férfi és egy nő fordult a bejárat felé, amikor meghallották
a nyíló ajtó zaját, és amikor látták, hogy a belépő nem ismerős, alaposan
megnézték maguknak. Lucas mikrobán melegített pizza, pattogatott kukorica és
sör illatát érezte; a pult felé eső végén egy nagy tartálynyi savanyított csülök állt
a hasonló tartály savanyított keménytojás mellett. A pultos egy poharat
törölgetett, és ahogy Lucas elindult befelé, így szólt:
 – Dant keresi?
– Aha. Itt van?
– Hátul jobbra. Valószínűleg már elég kevés van a kancsójukban.
– Hát akkor húzzon nekem egy frisset, és adjon hozzá egy poharat – szólt
Lucas. Egy húszassal fizetett, eltette a visszajárót, és a söröskancsóval a kezében
elindult hátrafelé. Loftus és a társaságában levő két másik férfi, akik szintén
nyugalmazott rendőrnek néztek ki, Andy legnagyobb, eredetileg hat-hét
személyre tervezett boxát foglalták el a helység végében.
Amikor Lucas odaért, Loftus felemelt kézzel üdvözölte, és Lucas, kezében a
sörrel becsúszott az asztal mellé. Loftus a másik két férfira bökött:
– Dick Bender és Micky Andreno. Dick gyilkossági volt. Micky
járőrhadnagyként szerelt le.
Lucas köszönt, aztán sört töltöttek, és Bender közvetlen hangon így szólt:
– Felhívtam egy ismerősömet Minneapolisban, és mondta, hogy végül is
nem te vagy a legrosszabb tag városban. Aszonta, sokszor meglőttek, és szeretsz
bunyózni. Azt mondta, egyszer még egy kislány is meglőtt.
– Méghozzá torkon – válaszolt Lucas. – Kurva jó nap volt.
Elmesélte a történetet, amire a St. Louis-iak néhánnyal másikkal válaszoltak
különböző autós üldözésekről, meg ismertebb esetekről. Elmeséltek egy sztorit a
zsaruról, aki úgy gondolta, átszaladhat a tűzoltófecskendő sugara előtt, és a
nyakát törte, amire Lucasnak el kellet mondania azt az esetet, amikor egy
minneapolisi srác poénból főbe lőtte magát egy vaktölténnyel, és kiloccsant az
agya. Erre Andreno elmesélte három nő – egy nagymama, egy anya, és a lánya –
történetét, akiket mind a férjük vert agyon. A kislány még csak tizenhét éves
volt:
– Már neki is volt egy lánya, akit nem ő nevelt. Micsoda átkokkal születnek
emberek, mi?
A kezdeti körbeszaglászás alatt el is fogyott az első kancsó, és Loftus így
szólt:
– Mi volt a megbeszélésen?
– Hát, talán elkapják, de csak a véletlennek lesz köszönhető – mondta Lucas.
– Most majd egész éjjel a számítógép előtt fognak ülni, és lenyomoznak
mindenkit, akivel Rinker valaha együtt dolgozott. Úgy gondolják, valami
ismerősénél lakik.
– Valószínűleg tényleg – szólt Bender.
 – Biztos, de hát egy ital-nagykereskedésben dolgozott, két bárban, valamint
járt a városban két főiskolára is. Lehet, hogy szerencséjük lesz, de ez akkor is
rengeteg ember – mondta Lucas.
– Akkor mit lehet csinálni? – kérdezte Andreno. – Te sem jutnál többre.
Mielőtt Lucas megszólalhatott volna, feltűnt egy negyedik férfi. Az egykori
járőr-őrmestert Bob Carternek hívták. Beült a boxba, és bemutatkozott, majd így
szólt:
– Kérek egy kis sört… Valami seggfej ideállt egy Porschéval.
– Én voltam az – szólt Lucas.
– Tényleg? – Carter nem jött zavarba. – Milyen jól fizetik a minneapolisi
zsarukat.
Ezután újra vissza kellett térni egy kicsit a szaglászáshoz, mielőtt Lucas
visszatérhetett Andreno kérdésére.
– A nő vett egy használt mobilt itt St. Louisban, vagyis már valakivel
felvette a kapcsolatot. Az az illető talán tudhatja, hogy hol lakhat, vagy kivel
beszél. Nagyjából hányan foglalkoznak itt nem tiszta mobilokkal?
– Úgy százan – felelte Loftus.
– Nagyban? Olyan tartósan, hogy két év után is azt az embert keresse fel
valaki ilyen ügyben?
– Nem tudhatjuk, hogy Rinker ezt tette – szólt Andreno. – Lehet, hogy csak
felhívta egy régi ismerősét, és az megszerezte neki.
– Ez igaz, de akkor biztosan valaki olyat hívott, akinek jók a kapcsolatai,
mert Dichter hívta őt a mobilon. Márpedig a szövetségiek Dichter minden
otthoni és munkahelyi hívását figyelik, és ez a szám soha nem szerepelt a listán.
Vagyis a nő nem hívta Dichtert. Pár napja lehet csak a városban. Valakin
keresztül eljuttatott egy üzenetet Dichternek. És megszerezte a telefont.
– Ha Dichter éjjel tizenegykor hívta fel, akkor biztos nem sokkal azelőtt
tudta meg a számot – mondta Bender. – Nem ül egy mobilszámon egész nap,
hogy aztán este tizenegykor végre elinduljon otthonról telefonálni.
A St. Louis-i zsaruk Lucasra néztek, és várták, hogy feldolgozza, amit
hallott. Lucas egy idő után így szól
– Na, ez az, ami nem jutott az FBI-osok eszébe. – Aztán: – Aki nem tudja
tartani a száját, emelje fel a kezét.
Mindenki mozdulatlan maradt. Carter így szólt:
– Mid van?
– Csak annyit mondok, hogy ha ez kiszivárog, Dan akár parkoló őrként
végezheti — szólt Lucas.
 Loftus körül sem nézett az asztalnál ülőkön.
– Nem fog kiszivárogni. Mid van?
Lucas elővett egy papírlapot a zsebéből. A papírt a Mallard által körbeadott
információs dossziéból emelte ki. A dossziéknak és a tartalmuknak szigorúan az
épületen belül kellett volna maradniuk.
– A Dichterhez beérkező hívások listája – szólt Lucas.
Az asztalra rakta a lapot, a St. Louis-i zsaruk pedig a számok fölé
görnyedtek. Andreno szólalt meg elsőnek:
– A fülke a Tucker'snél, a LeClede téren.
Carter így szólt:
– Tényleg.
– A Tucker's ott van a BluesNote mellett. Az pedig John Sellos.
Loftus hátradőlt, és így szólt:
– Pontosan. Sellosnak megvannak a kapcsolatai. Ismeri Dichtert, és a
többieket is, és bármilyen telefont be tud szerezni öt perc alatt.
– És még valami – mondta Carter. – Sellos régen John Rossnak dolgozott.
Kamionsofőrként. Sok-sok évvel ezelőtt.
– Lehet, hogy fel kéne keresni? – szólt Lucas.
Andreno az órájára nézett.
– Van még idő egy-két sörre, de ha most mész, veled tartanék. Régi
ismerősöm ez a Sellos.
– Nem árt óvatosan ugrálni. Már nincs jelvényed – szólt Loftus Andrenóhoz.
Lucashoz fordult: – Micky nem veti meg a jó bunyót.
Andreno fejét rázta.
– Régen volt már. Ma már csak golflabdákat ütök, aztán nézek, hogy hova
tűntek.
Ittak még két sört, és arról beszélgettek, hogy a négy nyugdíjas zsaru mivel
szokta elütni a napjait. Még egyikük sem volt hatvan, és mindnyájan még
legalább húszévnyi tétlenségre voltak kárhoztatva haláluk előtt.
– Hacsak nem döglök bele a kurva savanyúcsülökbe előbb – morogta Carter.
Pár perccel később Loftus így szólt Lucashoz:
– Richard Lewis-szal, a helyi kapitánnyal találkoztál?
– Igen, ő is ott volt egy darabig. Sötét öltöny, és olyan fehérgalléros kék ing,
igaz?
– Az az. Nem árt, ha tudod, nem örül annak, hogy Mallard így átveszi az
ügyeket. Neki is van egy csoportja, aki dolgozik a Rinker ügyön. – Loftus ezt
úgy mondta, hogy Lucas megértse a többit.
 – Nevek? – kérdezte Lucas.
– Striker, Allenby, Lane és Jones – szólt Loftus.
– Egy pillanat… – Lucas elővett egy tollat, és a tenyerére firkálta a neveket.
– Striker, Allenby, Lane és Jones.
– Ne mondd el senkinek, honnan tudod. – Lucas ránézett, mire Loftus így
szólt:
– Jól van, jól van.

Egy órakor Andreno felhajtotta a maradék sörét, és így szólt Lucashoz: –

Gyerünk.
Ahogy felálltak, Loftus Lucasra nézett, és így szólt:
– Talán jobb, ha az FBI épületben nem dumálunk sokat. De holnap este
megint itt leszek.
– Most megyünk seggbe rúgni pár embert – szólt Lucas. Böfögött egyet. –
Kurva Budweiser.
– Jézusom! Miket mondasz! – szólt Loftus keresztet vetve.

Andreno igazi kemény külvárosi gyerek volt: kozmetikázott fogsor,

valószínűleg a rendőrség számlájára; forradások a homlokon, bőrdzseki,
zsebrevágott kéz; és mindehhez egy nőfaló, aljas porszívóügynök stílusa. Lucas
még a férfi olaszos vezetékneve nélkül is lefogadta volna, hogy egy bentlakásos
katolikus középsuliban végzett, valószínűleg kellően pszichopata szerzetesek
keze alatt.
Andrenónak tetszett a Porsche. Gyorsan fel is tett egy sor keresztkérdést azt
illetően, hogy Lucas vajon hogy engedhette meg magának. Lucas mesélt neki
egy keveset a játékokról, amiket a hetvenes-nyolcvanas években tervezett, hogy
hogyan talált egy egyetemista srácot, aki számítógépre vitte őket, aztán hogyan
lett belőlük rendőrségi segédeszköz.
– Jézusom, hát akkor te kőgazdag lehetsz – szólalt meg Andreno.
– Megélek – felelte Lucas.
– Ne dumálj, annyi pénzed lehet, mint a szemét – mondta vidáman Andreno.
– Nem hagynád itt nekem a kocsidat, mikor visszamész? Jól állna nekem. A jobb
oldali ülésre beraknám az ólmosbotjaimat, napszemüveget vennék, meg
felvennék egy Rolexet, hogy villogtathassam az ablakban.
– Sajnos nem tehetem. Csak egy bizonyos fokú szexuális vonzerő fölött
szabad Porschét vezetni – mondta Lucas.
 – És azt se tudom, honnan vennék egy Rolexet – tette hozzá Andreno.
Rámutatott egy üres parkolóhelyre úgy fél háztömbnyire a BluesNote-tól. – Itt
állj meg. így közel lesz a kocsi, ha futva kell távoznunk.
– Futva…?
– Csak hülyéskedek – szólt Andreno. – Johnnal nincs semmi baj, ha
kedveled az olyan bűnöző bártulajdonosokat, akik kóros depresszióban
szenvednek, és hullik a hajuk.
– Itt lesz?
– Mindig itt van. Nincs hova mennie.

ABLUESNOTE MINDÖSSZE KÉTSAROKNYIRA

V O L T Lucas szállodájától, egy sor tizenkilencedik századi épület egyikében.
Az épületsort és előtte levő területet amúgy LaClede térnek nevezték. A
vöröstéglás házsorban főleg bárok és éttermek találtak helyet, meg néhány
szuvenírbolt. Az utcát macskakő borította. Vagyis az egész pontosan úgy nézett
ki, ahogy az idősebb városok várostervezői a történelmi negyedeket képzelik.
Mielőtt beléptek volna a BluesNote-ba, Andreno így szólt:
– Ne nagyon maradj le, nincs túl jól megvilágítva a hely.
Gyorsan léptek be a bárba, és egyenesen, tétovázás nélkül a helység végébe
siettek, majd a konyhába vezető ajtón át egy lépcsősorhoz, amelynek a tetején
egy „Személyzet” felirat díszelgett. Andreno egyenesen a lépcső tetejére ment,
és belökte az ott található ajtót.
– John… – szólalt meg.
John Sellos sovány férfi volt. Fáradtnak és elnyűttnek látszott a fa
íróasztalán világító olcsó laptop képernyőjének fényében. Felnézett, meglátta
Andrenót, és a mögötte belépő Lucast, és így szólt:
– Ó, a francba! – Csendben mondta, mintha már várta volna őket, vagy
valaki hozzájuk hasonlót. Aztán így folytatta: – Te meg mit keresel itt? Már nem
vagy rendőr.
– Csak megmutatom a barátomnak a várost – szólt Andreno. – Bemutatom
Lucas Davenportot. Ő a minneapolisi kapitányság helyettes kapitánya, és az
FBI-nak segít Clara Rinker után nyomozni. Hallottál valamit a nőről?
– Igen, hallottam – válaszolt Sellos vonakodva. Hátradőlt, és keresztbe tette
a lábát. – Mit akarnak?
Andreno Lucasra pillantott, aki az íróasztal előtti két székre nézett, majd az
egyiket gondosan letörölte, és ráült.
– John. Hívhatom Johnnak?
– Igen.
 – John – ismételte meg Lucas. – Maga segített Rinkernek Nanny Dichter
megölésében. Ezt mi is tudjuk, és maga is tudja. Gondolom, azt is tudja, hogy itt
Missouriban ezért milyen büntetés jár. – Lucas lassan és feltűnően elhúzta a
kezét a torka előtt. Miután Sellos nem válaszolt azonnal, Lucas már tudta, hogy
jó úton halad. Hozzá hasonlóan Andreno is megérezte ugyanezt, és a szoba
falához sétált, nekitámaszkodott, és egy aprót biccentett Lucasnak. – Ismerjük
Nanny hívóinak listáját, John – folytatta Lucas. – Tudjuk, hogy felhívta, még
tanúnk is van rá. Ismerjük Clara telefonszámát, bár nem veszi fel. Tudjuk, hogy
honnan származik a telefonja, és nemsokára azt is tudni fogjuk, hogy ki lopta el.
Az az illető is a tanúk padjára kerül, és amit mondani fog, az a siralomházba
juttathatja magát, John.
– Asszem jobb, ha hívom az ügyvédemet – szólalt meg Sellos. A hangjában a
lelkesedésnek nyoma sem volt, a keze pedig nem mozdult a telefon irányába.
– A kérdés az, hogy szükséged van-e az ügyvédre – szólt Andreno ellökve
magát a fal mellől. – Miattam aligha, mert én már rég nem vagyok zsaru. Lucas
sem hivatalosan van itt. Két egyszerű, civil áll itt, akik beugrottak némi
információért.
– Tehát? – A két zsaru úgy adagolta a tudnivalókat, hogy Sellos csak azt
értette, hogy valami nincs rendjén.
– Tehát beszélgetünk – szólt Lucas vállat vonva. – Semmi szükség nincs rá,
hogy mindenki a lopott mobillal kezdjen szőrözni. Úgy értem, hogy ha később
rád talál az FBI, akkor majd megoldod velük a dolgot. Mi nem fogunk velük
beszélni erről. Jobb dolgunk is van annál.
Sellos hitetlenkedni kezdett.
– Nem mondják el nekik? Andreno megrázta a fejét.
– Nem bizony. Ha hajlandó vagy segíteni, akkor én megadom a csipogóm
számát, és ha Clara hív, akkor rám csipogsz. Ennyi.
– De akkor most el kell mondania mindent – mondta Lucas. –
Máskülönben… tényleg hívnia kell az ügyvédet, mégpedig egy nagyon jót, és
nagyon sürgősen.
– Nem segítettem Nanny megölésében – mondta Sellos. Meg sem próbált
eltitkolni bármit is. – Fogalmam sem volt róla, hogy Clara mit tervez. Arra
gondoltam, hogy biztos beszélni akar vele, és nem akarja, hogy ezt bárki
megtudja. Bejött, a fejemhez fogta a pisztolyát, egy kurva nagy automatát.
Tudják, hogy egy ilyen helyzetet hány ember úszott meg élve? Hát nem sok.
Mindegy. Megkapta a telefonjait, négyet, és azt mondta, hogy ha dumálok
maguknak, akkor megöl. Meg is teszi, ha megtudja, hogy most pofáztam. Nem
tíz évem lesz a siralomházban, hanem egy hetem sem.
– Mikor járt itt?
Sellos részletesen előadta nekik a történteket. Végül felállt, odament a
hűtőhöz, kivett egy doboz Heinekent, kinyitotta, és ivott belőle egy kortyot.
Nem kínálta meg Lucast és Andrenót.
– Azt akarta, hogy hívjam fel Nannyt, és még valami Andy Levy
telefonszámát akarta elkérni. Azt mondta, ez valami bankár, de én nem ismerem.
Aztán még azt mondta, hogy ha bárkinek dumálok arról, hogy itt volt, megöl.
Lucas így szólt:
– Andy Levyről soha nem hallott, John?
– Nem. Clara volt az első, aki említette nekem. Lucas Andrenóra nézett, és
felhúzta az egyik szemöldökét. Andreno a fejét rázta.
– Még én se hallottam az illetőről – szólt. Lucas visszafordult Selloshoz:
– Maga szerint ez a Levy itt lakik a városban?
– Nekem az volt az érzésem.
Újra végigvették a történetet, de Sellos semmi többet nem tudott mondani,
csak annyit, hogy Rinker egyáltalán nem álcázta magát.
– Pontosan úgy nézett ki, mint amikor még a raktárban dolgozott, csak most
láthatóan több pénze van. Rendesen karban van tartva.
– Karbantartva – ismételte Andreno, mintha tetszene neki a kifejezés.
– Nagyon is – szólt Sellos.
Otthagyták a bártulajdonost az asztala mögött, hadd aggódjon. Lucas így
búcsúzott:
– Mi nem beszélünk senkinek, jobb, ha maga sem teszi. Mi csak két
barátságos hapsi vagyunk. Nem Clara Rinker.
Andreno meghagyta a csipogója számát Sellosnál. Sellos azt mondta, abban
a percben jelentkezik, ha Rinker kapcsolatba lép vele.
– Ugye nem fogsz lelépni, John? – kérdezte Andreno.
– Hova lépnék? – szólt Sellos. – Valaki úgyis megtalál. Vagy a zsaruk, vagy
Clara. Nincs hova bújnom.

Kint az utcán Andreno nyújtózkodott egyet, ásított, végignézett az utcán,

felnézett az égre, majd így szólt:
– Hát ilyen jó estém vagy öt éve nem volt.
– Olyan, mintha újra beindították volna a motorodat, mi? – szólt Lucas.
– Pontosan – válaszolt Andreno Lucasra mutatva. – Újra beindultam. – Egy
percig hallgatott, majd: – Csinálhatok még valamit? Tudok még segíteni?
 – Hadd gondolkozzam – válaszolt Lucas. – Holnap kiderül, hogy a
szövetségiek mit mondanak, ha lenyomom a torkukon Andy Levyt. Aki,
remélem, még él.

❖9❖
LUCAS SZOKÁSÁVAL ELLENTÉTBEN ELÉG KORÁN, nem sokkal
reggel nyolc után kelt. Farmernadrágot és pólót húzott, a szálloda előterébe
ment, vett egy Post-Dispatch-et, két diétás kólát, majd visszament a szobájába,
az ágyára feküdt, és a kólát kortyolgatva az újságot olvasta. A narancssárga
börtön-kezeslábast és hosszú láncokat viselő Gene Rinker fényképe a címlapon
szerepelt. A fiút a képen több puskás őr egy börtönépületbe kísérte.
Micsoda show. Mozifilm. Az FBI most megmutatja milyen kemény, és
minden elérhető Rinkert megrugdos. A Post-Dispatch Malone-t idézte, aki Gene
Rinker letartóztatásáról nyilatkozott. A cikk írója kemény, céltudatos FBI
ügynöknek írta le Malone-t, a maffia veterán üldözőjét. A cikk sarkában még
egy kis fotó is ábrázolta az ügynöknőt, ahogy kemény.
– Lehet, hogy az is – gondolta Lucas, és gyorsan a képregényekhez lapozott,
és elmerült bennük, miközben a szobaszerviz felhozta az amerikai palacsintáját
és a sült szalonnáját. A ráérős reggeli közben hívni kezdte a városban található
bankokat, és az ötödik hívással célba is talált.

Lucas fél tízre ért az FBI-irodához. Loftus szolgálata még nem kezdődött el,
így egy másik embertől kapta meg a kis műanyag táblát. Amikor belépett a
konferencia szobába, az összes ügynök felé fordult, és Mallard így szólt:
– Reggel hétkor kezdtük.
– Én meg tegnap későn végeztem – válaszolta Lucas. – Ráadásul innom is
kellett.
– Szegényke – motyogta az egyik ügynök.
– Emberek, szedjük össze magunkat! – szólt Mallard, de kétségbe volt esve.
Mögötte a névlista számos másik névvel kiegészült, köztük egyre több olaszos
hangzásúval.
 – Rinker következő célpontja valószínűleg egy Andy Levy nevű ember. Egy
bankár – szólt Lucas, miközben leült egy szabad székre. Az asztaltól távol
helyezkedett el, hogy ki tudja nyújtani a lábát. – A városba érkezve minimum
két célpont járt a fejében: Dichter és ez az Andy Levy. Találtam egy Andy Levyt
itt St. Louisban a First Heartland National banknál. Nem tudom, hogy ő az-e, de
lehetséges.
Újra felé fordult minden ügynök. Malone, aki eddig a sarokban ült az egyik
laptop mellett, így szólt:
– És ezt honnan tudod?
– Az utcán hallottam – mondta Lucas. – Ivás közben.
– És ehhez kivel kellett innia? – kérdezte a régész-ügynöknő, aki tegnap a
sivatagi egyenruhát viselte. Ma olajzöld blúz volt rajta váll-lapokkal. Lucasnak
tetszett. Olyan volt, mint az olasz hadsereg egy őrmestere.
– Semmi különös – válaszolt. – Ivócimborák.
– Valószínűleg akkor az infó sem különösen komoly – szólt az egyik
ügynök.
– Pedig nem ártana komolyan venni – válaszolt Lucas. – Mert aztán Levyt
véletlenül lelövik, az újságok megneszelnek valamit, és már megint az FBI-on
röhög az egész ország. Ilyen hibát nem követhettek el. Vagy elkövethettek, de
nem tenne jót.
– És honnan tudnák meg az újságok? Lucas vállat vont.
– Én például mindig is szerettem újságírókkal inni. Mallard szólt közbe:
– A francba! Lucas, kijönnél velem egy percre a folyosóra? Négyszemközt
mondanék valamit.

Mallard becsukta az ajtót maga mögött, nekitámaszkodott, és így szólt:

– Na, ki vele, ki a forrásod!
– Valaki, akivel tegnap este futottam össze – válaszolt Lucas. – Ha tényleg
nem lehet továbblépni nélküle, de ezt kizártnak tartom, akkor megmondom,
hogy hívják, és hol található. Addig ennyi legyen elég.
– Megbízható információ?
– Igen. Ugyanis Rinkertől ered. Az viszont nem biztos, hogy a Heartland
bankárja az, akiről konkrétan szó van. És a forrás nem tudja, hogy rendes
bankárról, vagy gengszter bankárról van szó. Ha ez a legális bankár Levy az,
lehet, hogy ő kezeli Rinker pénzét.
– Az jó lenne. Nagyon jó. Van még valami, amit tudnom kell?
– Ja. A helyiek is felállítottak egy Rinker-akciócsoportot. A négy név Striker,
Allenby, Lane és Jones a megfigyelésről. Az itteni főnök nem örül nektek. És ez
azt jelenti, hogy összesen úgy hat különböző rendőrcsapat keresi ugyanazt a nőt
hiába. Viszont egymást elég hamar meg fogják találni.
– Azt a mindenit. Jó a füled. Ezt honnan tudod? Az utcáról?
Lucas elvigyorodott.
– Ezt mindenki tudja. Te vagy az utolsó.
Mallard nagyot sóhajtott, és így szólt:
– Figyelj. Most megyek beszélni John Ross-szal. Ezért voltam ideges, amiért
ilyen későn jöttél be. Szeretném, ha te is jönnél. Tizenöt perc múlva indulunk.
– Hívhattál volna.
– Eszembe se jutott, hogy későig alszol – válaszolt Mallard. – Arra
gondoltam, biztos dolgozol valahol… És végül is igazam volt. Még valami: bocs
a csapat miatt. Tudom, hogy kicsit hűvösek a külsősökkel.
– Hűvösek a fenéket. Tegnap este kis híja volt, hogy meg nem fagytam –
mondta Lucas. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól végzitek a dolgotokat,
de én nem így dolgozom. Szerintem többet érek, ha azt csinálom, amihez értek,
vagyis összejövök a helyiekkel, és megtudom, ki mit csinál.
Mallard vállat vont:
– Azt csinálsz, amit akarsz, ha néha beszámolsz róla. Értékes dolgokat hozol.
– Azért gyűjtöm őket, hogy hozhassam.
– Andy Levy, a bankár – szólt Mallard.
– Pontosan.
– Menjünk vissza!

ASZOBÁBAN MALLARD AZ EGYIK ÜGYNÖKRE

N É Z E T T , és így szólt:
– Te és még négy ember ráálltok az Andy Levy-vonalra. Listát akarok a
város és környéke minden egyes Andy Levyjéről. Ha megtaláljuk azt, akit
keresünk, napi huszonnégy órás megfigyelést kérek rá. Most kezdesz. Bárkit
vihetsz, Sallyt kivéve.
A Sally nevű nő volt a váll-lapos. Felegyenesedett, és a ceruzája radíros
végével ütögetni kezdte a sárga lapos jegyzetfüzetét. Őt miért nem? Mallard
válaszolt a hangosan ki nem mondott kérdésre.
– Sally, Lucas a várost fogja járni. Te leszel mellette az összekötőnk.
A nő megrázta a fejét, és boldogtalanul Lucasra néz
– Nem fog menni – szólt Lucas.
– Ne kényeskedj, Lucas – csattant fel Malone a sarokból. – Vidd csak Sallyt.
Az apukája és a bátyja is zsaru, Meg fogjátok érteni egymást.
 – Az se érdekel, ha az apja maga a római pápa. Nem viszem Sallyt sehova –
felelt Lucas. – Azok, akikkel beszélgetni szoktam, egy szót sem fognak szólni,
ha Sally is a környéken van.
– Ne mondd el nekik, hogy az FBI-nál dolgozik.
Lucas Mallardra nézett.
– Jusson eszedbe a második információdarab, amit adtam. Abból rájöhetsz,
hogy kik a forrásaim, és miért nem vihetem magammal Sallyt.
– Nem…? Ó a francba! – Mallard egy pillanat alatt rájött. Lucasnak legalább
egy informátora van az FBI közelében. – Értem. Sally, itt fogsz dolgozni
Malone-nal, de Lucas, Sally lesz a kontaktod. Ő ad meg neked mindent, amire
tőlünk szükséged lehet. Éjjel-nappal hívhatod. És neki mondasz el mindent, amit
megtudsz. Jó? Reggelente pedig próbálj meg időben, reggel hétkor jelenteni.
Oké?
– Oké – mondta Lucas minden meggyőződés nélkül.

Mallard végigment a napi feladatok listáján, majd így szólt Malone-hoz:

– Leléptem. Kétlem, hogy egy óránál többet beszélnénk Ross-szal.
Bekapcsolva hagyom a telefonom.
– Sok szerencsét – búcsúzott Malone. Sally követte őket a folyosóra.
– Csak két percet kérek Davenport kapitánnyal – szólt Mallardhoz.
– Amúgy is megyek vécére – szólt Mallard, és elsétált.
Sally így fordult Lucashoz:
– Mi volt a második információdarab?
Lucas megrázta a fejét:
– Ezt Louistól kell megkérdeznie.
– Gondolom, jól sejtem, hogy az egyik informátora az FBI-nak dolgozik.
Lucas újra csak a fejét rázta, és megőrizte pókerarcát.
– Louistól kell megkérdeznie.
– Igazán jó, hogy ilyen komoly bizalmi viszonyt sikerül kiépítenem azzal,
akivel együtt kell dolgoznom – szólt a nő.
– Semmi szükségem arra, hogy az FBI-nak dolgozzam ki a belem – szólt
Lucas. – Fárasztó magukat kézen fogva vezetgetni.
– Szerintem nem ez a helyzet – felelt Sally.
– A fenéket nem. Maguk a saját könyöküket nem találnák meg, még két
távcsővel sem.
A nő ajka megrándult, és Lucas mintha a mosoly árnyékát látta volna
végigfutni rajta. Sally így szólt:
 – Az öregem ezt régen úgy mondta, hogy „A saját segged lyukát nem
találnád meg két kézzel és zseblámpával.”
– Ezt akartam mondani, de aztán láttam, milyen fiatal, ezért cenzúráztam
magam – ismerte be Lucas.
– Nem vagyok olyan fiatal, mint amilyennek látszom – szólt a nő. – Mit fog
csinálni?
– Cseréljünk telefonszámot. Csak éjszaka szoktam kikapcsolni.
– Jó – szólt a nő. – Két perc alatt felírták egymás számát, majd Sally így
szólt: – Ez az Andy Levy dolog csak pletyka, nem?
– Nem. De a néven kívül semmi mást nem tudok. Sally beharapta a felső
ajkát.
– A profilja egy órán belül meglesz. Az ilyen dolgokban nagyon jók
vagyunk.
Lucas elindult a folyosón.
– Hajrá – szólt. – Ha valami kiderül, hívjon fel – mondta a válla fölött. –
És… tetszenek a váll-lapjai.

Fekete kormányautóval, egy Dodge-dzsal ment Mallard hátul foglalt helyet,

a kormány mögé egy fia ügynök ült, Lucas pedig mellé került. Útközben Mail
Ross aktáját lapozta, és néha felolvasott belőle egy-e rövid történetet.
Az anekdotákból kibontakozott Ross fiatalkora: (gyerekkorában négy évig
zongoraleckékre járt, de utált gyakorolni; állítólag lelökte a zongorát a negyedik
emeletről a lépcsőn, és a hangszer lezakatolt az utcára); a szerelmi élete
(jelenleg a negyedik feleségét fogyasztotta; a harmadik tragikus hirtelenséggel
hunyt el egy máig megoldatlan cserbenhagyásos gázolásban nem sokkal a válás
után, miközben Ross természetesen az országtól távol nyaralt); és a legális üzleti
tevékenységei (szállítmányozási vállalata az „Év Szállítmányozója” volt '98-
ban, és szerepelt Missouri száz legjobb munkaadójának listáján).

Ross egy zárt utcában élt Ladue elővárosában. A háza hatalmas,

kifogástalanul zöld pázsit közepén állt, amelyet itt-ott színes virágágyak
tarkítottak. A vöröstéglás, fehér díszítésű kúria-jellegű ház egy alacsony kis
dombon állt, amelyet gondosan elhelyezett, öreg fák vettek körül. Ha Rossnak
mindehhez még jó biztonsági rendszere is van, gondolta Lucas, akkor Rinker
legfeljebb rakétavetővel férkőzhet a közelébe.
A sofőr az autóban maradt, Lucas és Mallard meg az ajtóhoz ment. Ross
felesége nyitott nekik ajtót. Gyönyörű, harmincas, mézszőke hajú, szabályos,
ovális arcú nő volt jádezöld szemekkel – a külseje érdekesen elütött vastag
missouri tájszólásától. Fehér teniszöltözék volt rajta, a kezében pedig egy palack
narancsos Gatorade-et tartott. Sok négyzetméternyi csillogóan fényes parkettán
át, számos színes nyomat mellett vezette őket egy dolgozószobához, majd így
szólt:
– John! Megjöttek. – Aztán Mallardhoz fordulva így szólt: – Nos, akkor én
elmentem teniszezni. – Mintha végtelenül szórakoztatónak találná a gondolatot.
– Sok szerencsét hozzá – válaszolt Malone. Az asszony hátat fordított nekik,
és elindult, ahogy John Ross az ajtóhoz jött.
– Jöjjenek be – szólt Ross a felesége után pillantva. Mallard és Lucas
követték a dolgozószobába.
Ross pontosan úgy nézett ki, mint ami volt: gengszter. Igazi lappangó
pszichopata, az a típus, aki egy másik korban valószínűleg a New York-i
dokkokat felügyelte volna. Úgy száztíz kiló lehetett, széles, lejtős, bokszoló
vállakkal. Szögletes alakja volt, komor arcában nehéz, vastag szemhéj fedte
sötét szemét, az ujjai pedig olyanok voltak, mint megannyi vastag, rövid szivar.
A dolgozószobája jól festett, mint az öreg Meija könyvtára Mexikóban:
minőségi faanyag, logikusan elrendezett szép és funkcionális bútorok egy kék-
bézs keleti szőnyegen, ami szinte ragyogott a padlóról. Ross íróasztalát két szál
orchidea díszítette, az egyik oldal-asztalon állt még egy szál. Az egyik orchidea
virágának zöldjét Lucas ezelőtt csak Wisconsinban látta a faházában, egy
odatévedő éjjeli pillangón.
– Gyönyörű virágok – szólt Mallard, ahogy elhelyezkedtek a székeken.
– Ez a kedvenc hobbim – mondta Ross. – Kétezer virágom van.
– Maga gondozza őket?
Ross bólintott.
– Többnyire igen. – Láthatóan nem akart a virágokról beszélni. – Mit
segíthetek maguknak?
– Gondolom, sejti, miről van szó – mondta Mail – Régen magánál dolgozott
Clara Rinker. Nemrég végzett Nanny Dichterrel, és jó okunk van feltételezni,
hogy magát is megpróbálja megölni. Paulo Meija halálát megbosszulni.
Ross tett egy kézmozdulatot, egy mit lehet tenni gesztust, és így szólt:
– Mindig is nagyon jó kapcsolatban voltunk Clarával. El se akartam hinni,
amikor kiderült, hogy többszörös gyilkos. Pedig amikor találkoztunk, már régóta
gyilkolt, már ha igaz, amit az újságok állítanak.
– Mr. Ross. Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy az FBI igen komoly aktát
vezet magáról – mondta Mallard. – Véleményem szerint az akták bizonyos…
„következtetései” helyesek is, de ez engem nem érdekel. Engem az se érdekel,
ha maga a világ legnagyobb gengsztere, mert nekem az a dolgom, hogy
megtaláljam, és megállítsam Clara Rinkert. Azt szeretném, ha elmondaná, hogy
maga szerint hol tartózkodhat, kivel dolgozik. Ha tud a nő régi kapcsolatairól,
olyan emberekről, akiket esetleg arra kényszeríthetett, hogy fogadják be egy
időre. Minden ilyesmire kíváncsi lennék.
Ross a fejét rázta.
– Fogalmam sincs. De kérdezősködhetek. Amikor Clara nálam dolgozott,
elsősorban a raktárban tevékenykedett. Onnan vagy húsz-harminc ember ismeri.
Szólok az egyik emberemnek, hogy beszéljen velük.
– És mi lenne, ha mi beszélnénk velük?
– Nincs ellene kifogásom – mondta Ross. Előrehajolt, kihúzott egy kis
fiókot, és kivett belőle egy papírlapot és egy ceruzát. A papírra írt valamit, majd
átnyújtotta Mallardnak. – Ez a raktár vezetőjének a neve és a telefonszáma.
Amint önök elmennek, felhívom, és szólok neki, hogy számítson a hívásukra.
Mallard bólintott.
– Köszönöm… Önnek személy szerint semmi ötlete nincs…
Ross újra csak a fejét rázta.
– Nincs. Ami azt illeti, egyáltalán nem vagyok olyan biztos benne, hogy
Clara Rinker rám is vadászik. Abban sem voltam biztos, hogy Nanny Dichtert ő
ölte meg. Persze mindenféle pletykákat hallani arról, hogy Nanny néha szeretett
a saját szabályai szerint játszani, de abban nem vagyok biztos, hogy bármilyen
kapcsolatban állt Clarával. Lehet, hogy meg fognak lepődni, ha találnak valami
nyomot Nanny gyilkosságával kapcsolatban.
– Ez sem kizárt, bár azt tudjuk, hogy magán kívül még legalább egy név
szerepel a nő listáján. Azt is tudjuk, hogy Rinker több telefonhívást intézett
Missouriba Mexikóból a merénylet után, és a beszélgetések fő témája minden
alkalommal maga volt. Szóval okunk van feltételezni, hogy még két név
szerepel a listán, és az egyik a magáé.
– Ki a másik? – kérdezte Ross felhúzott szemöldökkel.
– Bocsánat – mondta Mallard. – De…
– Paul Dallaglio?
Mallard a fejét rázta.
-…sajnos, nem adhatom meg ezt az információt. Miből gondolja, hogy
Dallaglio rajta van a listán?
– Mert ha Nanny Dichter csinált valamit, abban biztosan benne volt
Dallaglio is. Hacsak ez az egész Rinker dolog nem a szexről szól.
– Nem hinném.
 – Én se. Nanny nem mászkált sokat. Szóval úgy gondolom, Paul a másik név
a listájukon.
Mallard a fejét rázva így szólt:
– Pár ügynököt a raktárához küldök ma délután.
– Remélem, lesz haszna – válaszolt Ross.

EZ Z E L B E I S F E J E Z T É K A B E S Z É L G E T É S T . Még pár
kelletlen mondat után Ross az ajtóhoz kísérte őket. Kifelé menet egy pillanatra
megálltak egy szobában, amelynek ólomüveg ablaka a hátsó pázsitra nézett. Bal
felé egy délre néző üvegház állt. Egyenesen előttük a huszonöt méteres medence
húzódott, amely feketére festett fenekének köszönhetően tükörként viselkedett.
Jobbra volt a teniszpálya, ahol Ross felesége ütögetett egy fehérhajú férfivel.
– Teniszleckék – szólt Ross szomorúan. – Óránként ötven dolcsiért.
– A feleségének jó a fonákja – jegyezte meg Lucas.
Ross Lucasra nézett, és egy apró szikra csillant meg a tekintetében. A humor
első apró jele.
– Nem rossz mi? – mondta Ross. – A fonákja mindig is jó volt.
Ross az ajtóban állva nézte, ahogy a rendőrök távoznak. Amikor látta, hogy
beülnek a kocsiba, becsukta az ajtót, és a ház másik végébe sétált, szinte
hangtalanul a vastag szőnyegeken. A billiárdszobában két férfi várta. Az egyik
az ablakon nézett kifelé, míg a másik, kopaszodó, rózsaszín fejbőrű, hosszú,
skandinávos arcú a billiárd asztalra rakott kalapba próbált meg kártyákat
dobálni.
Ross egy percig csak nézte őt. Johnson savanyú arca emlékeztette valakire,
de nem jutott eszébe, hogy kire. Ross nem szerette Honus Johnsont – Honus
Johnsont senki sem szerette -, de gyakran félt tőle, hogy ez egyszer meg is
látszik rajta, és Honus észreveszi.
Honus született szadistaként tökéletesen illett Ross szervezetébe, mint
kínvallató és büntetésvégrehajtó. Időről időre, Ross hozzájárulásával a többiek is
igénybe vették szolgálatait, de alapvetően Ross embere volt… És mint
mindenki, akinek „emberei” vannak, Ross is gyakran eltöprengett rajta, hogy
kreatúrája mikor fordul ellene.
Johnson a játékszereivel, a kalapácsaival, fűrészeivel, vésőivel és drótjaival
a lehető legnehezebbé tette az élettől való búcsúzkodást minden áldozata
számára.
Ross belépett a szobába, és a két férfi felé fordult.
 – Elmentek – mondta Ross. – Fogalmuk sincs róla, hogy hol van a nő.
Nagyjából azt mondták, amit én is mondtam nektek: egy olyan valakinél
rejtőzhet, akit régről ismer. Szóval kezdjetek el kérdezősködni.
– És ha megtaláljuk? – kérdezte az ablaknál álló férfi.
– Ha megtaláljátok, már ha szó szerint rátaláltok, és mondjuk, véletlenül
rányitjátok az ajtót, akkor nem kell semmit sem csinálni, mert biztosan halottak
vagytok. De ha valahonnan megtudjátok, hogy hol lakik, szóljatok nekem, és én
érte küldök valakit.
– Nem tudom, én mennyit segíthetek – szólalt meg Honus Johnson. – Nem
vagyok az a kérdezősködős fajta.
– Te nem is kérdezel – mondta Ross. – Csak állsz Troy háta mögött. – A
másik férfira bökött. – Talán az emberek könnyebben beszélnek, ha te is a
közelben vagy. És van még egy feladatom neked.
– Hmmm? – Johnson nem tűnt túl lelkesnek.
Ross Troyra nézett.
– Emlékszel Nancy Leightonra? A szállításon dolgozott. Fekete haj,
bajuszos… Úgy három éve lépett ki.
– Camarróval járt – mondta Troy.
– Az az. Ő elég jóban volt Rinkerrel. Valahol a város déli felében van a
lakása. Keressétek meg és szedjétek darabokra.
Johnsonnak felszaladta szemöldöke.
– Szó szerint?
– Igen. De óvatosan. Ne maradjon ujjnyom, DNS minta. De vegyék észre.
írjanak róla az újságok. A címlapon. Legyen csúnya a dolog.
– Csúnya lesz – mondta Johnson elégedetten. Húzkodni kezdte az egyik
keze élét a másik tenyerében, mint egy fűrészt. Aztán így szólt: – Megkaphatom
Clarát, ha megtaláljuk?
– Még meggondolom – mondta Ross. – Kedvelem a csajt, de nagyon rosszul
tette, hogy így elkapta Nannyt.
– Egy kis időre szeretném – mondta Johnson. Lapos nyelve kikandikált az
ajkai közül, fénytelen tekintete elkapta Ross szemét. – Nem kell túl sokáig.
Amikor belenézett Johnson szemébe, Ross hirtelen rájött, kire emlékezteti.
Fred Kruegerre a horror sorozatból. Nem a vonásai vagy a külseje, hanem
valahogy a tekintete, a testtartása.
– Leszámolsz a régi riválissal? – szólalt meg Ross, és elmosolyodott a
gondolatra. Johnson és Rinker elsőosztályú fegyver voltak együtt.
Kár Claráért.
 AZ FBI É P Ü L E T B E N L U C A S E L B Ú C S Ú Z O T T
M A L L A R D T Ó L , és beült a kocsijába.
– Egy kicsit körbejárom a várost – szólt. Előbányászta Micky Andreno
telefonszámát, és felhívta. Andreno a kertből jött be, és csak az ötödik
csengetésre vette fel a kagylót, pont mielőtt Lucas letette volna.
– Kocsit mosok – szólt.
– Ismersz valakit a Heartland National banknál?
– Nem. De Bender egyik gyereke ott dolgozik. Felhívjam?
– Azt hiszem, Andy Levy ott az alelnök. Érdeklődtem.
– A francba… Ó, a francba!
– Mi az?
– Olyan hülye vagyok. Hogy lehetek ilyen hülye? – Andreno hangjából
sugárzott a kétségbeesés.
– Mi van?
– Kilenc vagy tíz évvel ezelőtt volt egy kettős gyilkosság. Egy nőt meg a
válóperes ügyvédjét együtt lőtték le az ágyban. Vagyis a férfi hulláját az ágyban
találták, a nőt pedig az ágy mellett. Miután rekonstruálták az eseményeket,
kiderült, hogy valószínűleg dugás közben lőtték le őket. A nő házában történt.
Valaki besétált, és egy kis kaliberű fegyverrel kétszer tarkón lőtte az ügyvédet. A
nő megpróbált kimászni alóla és meglépni, de gyorsan kapott egy golyót a
homlokába, kettő másikat meg a halántékába. A nő öltözőasztalának aljában volt
egy titkos rekesz, ahonnan elvittek úgy tíz rugónyi ékszert. Ennyi. A férjet
Levynek hívták. Én Aaron Levyre emlékszem. Akkoriban persze senki sem
tudta, de az eset teljesen olyan, mintha Rinker csinálta volna.
– Aaron Levy, Andy Levy… Lehet ugyanaz. Sellos is emlékezhetett rosszul
– mondta Lucas. – Senkit nem tartóztattak le a kettős gyilkosság után?
– Nem találtak semmit. Levy, emlékszem, egész fiatal volt, valami hatalmas
zsidó találkozón vett részt, ezernyi alibivel. Az asszonyt, ha jól emlékszem
Lucille-nek hívták. Lucynek. Bender szerintem meg tudja szerezni az aktát. Még
jóban van a gyilkosságiakkal.
– Próbálja meg. És megkérdeznéd tőle, hogy a gyerek beszélne-e velünk? –
szólt Lucas. – Hívjál vissza, ha sikerült.
– Gyere el értem – mondta Andreno.
– Jó. Hívd Bendert.
Lucas tárcsázta Sally számát. Az ügynöknő vette fel:
– Igen?
 – Most beszéltem valakivel. Volt egy Aaron Levy kilenc vagy tíz évvel
ezelőtt, akinek lelőtték a feleségét és a nő válóperes ügyvédjét az ágyban.
Kivégzés, Rinker stílusában, kis kaliberű fegyver, közelről, fejbe. Eredmény
nélkül zárták le a nyomozást.
– Tartsd egy percet!
Lucas hallotta, ahogy Sally elismétli, amit hallott, majd Malone szólt a
kagylóba.
– Érdekes – mondta. – Louis most jött be. Itt vagyok a gépnél… Egy
pillanat… Aaron Levy, és Lucille? A szokásos helyesírással?
– Valószínűleg. Nem betűzték le nekem.
A vonal végén számítógép-billentyűk csattogása hallatszott, majd Malone
így szólt:
– Megvan. Ügy lezáratlan. Semmi… rákeresek. – Újabb billentyűzet
hangok, majd Malone így szólt: – Rinkerről semmi. Senki sem kötötte hozzá az
esetet. Itt egy Andy van. Nincs banki állás mellette. Semmilyen állás nincs
feltüntetve.
A háttérben megszólalt egy férfihang:
– Ő lesz az. A Post-Dispatch website-ján találtunk róla említést öt évvel
ezelőttről. A Kereskedelmi Kamara ülésén tartott beszédet, mint a Heartland
National bank elnökhelyettese.
Aztán egy újabb férfihang hallatszott:
– Honnan a francból szedi ezeket Davenport? Malone szólt a kagylóba:
– Felpörgetem a dolgokat. Szoros megfigyelés alá vesszük Levyt. Még meg
kell beszélnünk, de szerintem Louis is azt mondja majd, hogy meg kell
látogatnunk a fószert.
– Szóljatok majd – mondta Lucas. Még egy percet beszéltek, aztán Lucas
lerakta. Öt másodperc múlva, még mielőtt elrakta volna a telefont, megcsörrent
a készülék. Andreno.
– Bender elindult a kapitányságra, hátha meg tudja szerezni a Levy-ügy
aktáját. Megnézni nem lesz probléma, de fénymásolatot már csak trükkösen
szerezhet róla. De azt mondta, megpróbálja.
– És a gyerek?
– Hívja.
– Kitűnő.
– Ha minden összejön. Hozzám úgy jutsz el…

AN D R E N O E G Y Ö R E G E C S K E T É G L A H Á Z B A N
L A K O T T egy öregecske téglaházakkal teli utcán. A házak szorosan egymás
mellett sorakoztak, apró előkertjük, és magasra épített tornácaik voltak, ami
fölött két hálószobai ablak nézett az utcára. Húszas évek, munkásnegyed,
gondolta Lucas. Scorsese filmjei játszódnak ilyen utcákban.
Lucas megállt a ház előtt, és pár másodperc múlva Andreno kijött az ajtón.
Lucas kiszállt a kormány mögül, és így szólt:
– Van kedved vezetni?
– Naná!
Lucas Andrenónak dobta a kulcsot, beszállt a jobb oldali ülésbe, és gyorsan
elmondta, hogy mi hol található a műszerfalon. Andreno finoman húzott el a
járda mellől.
– Sajnos most az összes ex-barátnőm háza előtt el kell húznunk – mondta. –
El fog tartani egy darabig.
– Soha nem házasodtál meg?
– Kétszer is. Mindkettőt imádtam, de ők engem nem annyira – mondta
Andreno. – Néha nagy barom tudok lenni.
– Gyerekek?
– Kettő. Asszonyonként egy. Ők, asszem, kedvelnek.
– Nekem is van egy. Meg még egy készülőben – mondta Lucas.
– Muszáj gyerekeket csinálni – szólt Andreno. – Különben mi értelme az
egésznek?

Félúton jártak a belváros felé. Már látszott a régi városháza, mögötte pedig a
város egyik jelképe, a Gatew Arch műemléke. A hatalmas félkörívvel a
vadnyugat meghódításának állítottak emléket. Ekkor megszólalt Andreno
telefonja. A férfi felvette, majd átadta Lucasnak:
– Nem tudok egyszerre beszélni és váltani – mondta.
Lucas átvette a készüléket.
– Igen?
– A lányomat Jillnek hívják. Van egy barátja a Heartland számítógépesei
között, aki talán ki tudja nyomtatni neked Levy privát ügyfeleinek listáját. Úgy
húsz perc múlva kész lesz.
– Titokban tudja tartani? – kérdezte Lucas. – Nem szeretném, ha Levy
valakire dühös lenne, ha kiderül…, hogy jól ismeri Rinkert.
– Beszéltem vele. Meg tudja csinálni anélkül, hogy bárki rájönne. Néha a
Post-Dispatchnek is szivárogtat dolgokat, szóval van tapasztalata a dologban.
Jill a Tony's Café nevű helyen fog titeket várni a listával.
Lucas Andrenóra pillantott. – Tony's Café?
– Ismerem. Belváros. Tíz perc.
 – Ott várjuk – mondta Lucas Bendernek a telefonba.
– Hogy állunk? Lucas felnevetett.
– Eddig csak mi hoztunk használható infót a nyomozásba. Királyok
vagyunk.
– Várjatok meg a kávézóban. Tíz perc múlva én is ott vagyok – búcsúzott
Bender.

JILL B E N D E R V Ö R Ö S H A J Ú , N A G Y O R R Ú , széles mosolyú

lány folt. A kávézó mélyén talált rá a két csészék fölé görnyedő zsarura. Leült
Andreno mellé, és így szólt:
– Rég láttalak, Micky bácsi.
– Golfoztam – szólt Andreno. Bemutatta Lucast, majd így folytatta a
társalgást: – Anyukád hogy van?
– Fáj neki, még mindig. Azt mondták, hogy egyszerre fogják lecserélni a
térdeit, mert ha csak egyet csináltatsz meg, akkor a másikat már soha nem fogod
a fájdalom miatt.
– Egy kis fájdalom még mindig jobb, mint a tolókocsi – szólt Andreno.
Lucashoz fordult: – Ízületi gyulladása van.
– Hallottam erről a térdsebészeti dologról – mondta Lucas. – A
menyasszonyom sebész.
A Bender-lány a táskájába nyúlt, és elővett egy jeltelen, fehér borítékot.
– Soha nem találkoztunk – szólt.
– Ha lebuknak, rájöhetnek, hogy honnan tudjuk, amit tudunk? – kérdezte
Lucas.
A lány megrázta a fejét.
– Nem hinném. Senki nem tud rólam és Dave-ről, de sosem jönnének rá,
hogy mi voltunk azok. Apa viszont olyan izgatott volt, mint évek óta nem.
Szóval tessék.
Lucas elvette a borítékot, és a zsebébe rakta.
– Szeretném meghívni valamire, kisasszony. Mit szólna egy csésze kávéhoz,
esetleg egy gyémánt nyakékhez? Mondjuk, meglehet, az a legjobb, ha minél
rövidebb ideig látnak minket együtt.
A lány bólintott.
– Pontosan. Legyenek óvatosak. És vigyázzanak apámra.
Megígérték, majd a lány unokahúg-puszit nyomó Andreno arcára, és elment.
Lucas elővette a borítékot, maga elé rakta a négy A/4-es lapot. A lapok jobb
oldalán nevek és lakcímek sorjáztak, a baloldalon pedig számlaszámok és
egyenlegek. Lucas végigfutott a listán, de seri mi különös nem ragadta meg a
figyelmét. Ahogy végzett egy lappal, áttolta Andrenónak. Amikor Andreno is
befejezte az utolsó lapot, Lucas így szólt:
– Te találtál valamit?
– Pár céget és nevet ismerek – mondta Andreno. – De egyikről sem tudok
semmi törvénytelent. De láttad az egyenlegeket? Négy milla alatt nincs összeg a
listán, Bronz Ipari társaság, harminckét millióval? Mi az Isten az a Bronz Ipari
társaság?
– Nem tudom. Fémipari cég? Soha nem hallottam róla.
– Csupán négy magánszemély, és egyiknek sem hallottam még a nevét.
– Ezt megmutatom az FBI-osoknak – mondta Lucas. – Ez tipikusan az ő
asztaluk.
– Van az utcában egy fénymásolda. Biztos faxolni is lehet.

A N D R E N O M E G V Á RTA B E N D E RT A K Á V É Z Ó B A N ,
Lucas pedig elsétált a fénymásolóig. Odafelé betáplálta Sally számát a
telefonkönyvébe, felhívta, és kért egy fax-számot. A nő lediktálta a kért számot,
amit Lucas a tenyerére firkált.
– Miről van szó?
– Andy Levy privát ügyfeleinek a listája címekkel, számlaszámokkal,
egyenlegekkel. Le kéne nyomozni a neveket. Főleg cégekről van szó.
– Honnan van? Ez biztosan nem legális.
Lucas hallotta, hogy valaki a háttérben megszólal:
– Mi az már megint? Így szólt:
– Átfaxolom az anyagot. Ha nem kell, dobjátok ki. Hogy ez törvényes-e
vagy nem… nem vagyok jogász. Egy ismerőstől kaptam.
Megszakította a vonalat, és öt perc múlva már a faxba táplálta a lapokat.

Bender és Andreno kávét ittak, amikor Lucas visszatért. Ahogy Lucas az

asztalhoz ért, Bender egy szépen összerakott papírcsomót tolt elé. Davenport
végigpörgette a paksamétát: egy rendőrségi akta fénymásolatát tartotta a
kezében.
– Másolás közben beleolvastam a jelentésekbe – mondta Bender láthatóan
elégedetten magával. – Biztos, hogy Rinker volt a tettes. Nézd meg a lapokat,
amiket megjelöltem pirossal!
Lucas kihúzkodta a megjelölt lapokat: a helyszínelők jelentései, a
kórboncnoké, és a nyomozást vezető zsarué. A gyilkos nyom nélkül hatolt be, az
erőszakos behatolásnak nem volt jele, vagyis kulcsa volt, ami persze nem sokat
jelent. Egy kulcsot könnyen meg lehet szerezni.
 A tettes azt is nagyon jól tudta, hogy az ékszerek rejtekhelye merre található:
a hálószobai öltözőasztal oldalán nyílt a kis, függőleges doboz. Ahogy a jelentés
készítője írta: „a rejtekhely beépített, és kívülről nem látható. Ez arra enged
következtetni, hogy a behatoló tudott a titkos rekesz létéről és helyéről.”
Az aktában szerepelt Levy egy levele is, amelyben felsorolta az eltűnt
ékszereket, és hatvanezer dollárra becsülte az értéküket.
– Hatvanezret ért az ékszer – szólt Lucas Andrenóra nézve.
– Romlik az emlékezetem… Vagy csak az infláció oka.
– Az ékszerek némelyikét Levy maga vásárolta a feleséi gének, de a legtöbb
darabot az asszony a nagyanyjától, és annak testvérétől örökölte. Levyék
biztosítása a kár csak egy töredékét fedezte, ötezer dollárt, mert a
lakásbiztosításukban nem szerepelt ékszerzáradék. Egy második nyomozó
betűzött még egy megjegyzést, miután felfüggesztették a nyomozást. E szerint
az ékszerek értékét nem elsősorban a kövek adták, hanem a kidolgozásuk és a
régiségük: korai Tiffany-darabok voltak, főleg aranyba foglalt gyémántok. A
megjegyzésben az is állt, hogy az ékszereket értékük töredékéért lehet csak
szétroncsolva, beolvasztva értékesíteni. Bár egy kicsit is hozzáértő tolvaj
érintetlenül adta volna el őket, semmi sem került elő.
– Egy igazi kapzsi maffiózó biztos nyakig be lett volna biztosítva – mondta
Bender.
– Lehet, hogy azt túl egyértelműnek tartotta volna – mondta Lucas. – Mintha
az ember kihozná a festményeket a házból, mielőtt felgyújtja.
Andreno szólalt meg:
– Ez akár egy kedves gesztus is az asszony emlékének: veszni hagyni az
ékszereket.
A két áldozat szexuális kapcsolatban állt egymással a haláluk pillanataiban.
A férfit tarkón lőtték. Kimeneti seb nem volt, és a kórboncnok jelentése szerint a
huszonkettes lövedékek péppé roncsolták az agyvelejét. A kimeneti sebek hiánya
miatt vérfröccsenés-nyomokat sem találtak, amiből a gyilkos pontos helyzetét
meghatározhatták volna. A nő megpróbálta lelökni magáról halott partnerét, de
még azelőtt meghat, hogy teljesen kiszabadulhatott volna. Félig a padlón, félig
az ágyon feküdt, egyik lábával a férfi teste alatt.
Lucas helyrerázta a papírcsomót.
– Valaki gondos előkészítés után bemegy, egészen közelről, egy
huszonkettessel elvégzi a melót, hogy még a szomszédok se halljanak semmit;
talán még hangtompítót is használ, megcsinálja Levy kedves gesztusát az
ékszerekkel, és eltűnik, jóval előbb, minthogy megtalálnák a hullákat.
Maximálisan hatékony.
– Vagyis Rinker – mondta Bender, felhajtva kávéját.

B E N D E R H A Z AV I T T E A N D R E N Ó T , Lucas pedig a
Porschéval visszament az FBI-irodához; végigcsinálta a kapunál a biztonsági
procedúrát, és felment a konferenciaterembe, ahol egyedül találta Malone-t. A
nyomozónő a laptopja mellől pillantott fel rá. Pislogva fókuszált, majd így szólt:
– Lucas.
– Hol vannak a többiek?
– Főleg a Levy-nyomon dolgoznak. Louis a helyi rendőrfőnökkel beszél, a
két számítógépes pedig ebédel. Van valami újság?
– Megkaptátok a faxokat?
– Most megyünk végig a listán. Dan Mathews a szervezett bűnözés-
felelősünk, akit bemutattunk neked. Tudod ő volt a kék öltönyben a fehér inggel.
Ő úgy emlékszik, hogy Washingtonban, valami aktában már találkozott három
névvel a listáról. Ha háromra így emlékszik, akkor biztos lesz még néhány.
Valószínűleg komoly fogás lesz ez a Levy. – Malone tekintete visszavándorolt a
laptopra.
– Az jó – válaszolt Lucas. – Mallard mikor jön vissza? – Lucas kihúzott
magának egy széket, leült, és előkotort egy jegyzetfüzetet a táskájából.
– Pár perc múlva. Csak megpróbálja tisztázni, hogy kinek mi a feladata.
– Megnézed a Levy-gyilkosság St. Louis-i aktáját?
Malone most elfordult a képernyőtől, és az q szemöldökét felhúzva Lucasra
nézett. Lucas azt halló valahol, hogy ez genetikai adottság: külön mozgatni
egyik szemöldököt. Mint az, hogy van, aki képes úgy görbíteni a nyelvét, ahogy
mások nem. \
– Meg tudod szerezni?
– Nálam van – mondta Lucas. – Nem az eredeti, de a teljes másolat.
Elővette és Malone elé tolta a paksamétát, aki odagurult a székével, és
gyorsan végigpörgette a lapokat.
– Szólok valakinek, hogy nézze át, és ellenőrizze a neveket. Köszi.
– Nincs mit.
– És most mit csinálsz?
– Hátradőlök, becsukom a szemem, és gondolkodom – válaszolt Lucas.
Felrakta a lábát az asztalra, hátradöntötte a székét, és behunyta a szemét.
Egy perc elteltével Malone így szólt:
– Itt fogsz ülni?
 – Egy darabig igen.
Malone még pár másodpercig figyelte Lucast, majd vállat vont, és
visszagurult a laptophoz. Egy perc múlva Lucas továbbra is csukott szemmel így
szólt:
– Louis kikezdett végre veled?
Hosszú, súlyos hallgatást kapott válaszul. Majd: – Nem.
– Szerinted megteszi?
– Nem tudom. Nem kapkodja el.
– Pedig szeretne. Csak túl szégyenlős. Próbáltam rávenni Mexikóban, hogy
kapjon el, és látszott, hogy mást sem akar. Ő ilyen. Lehet, hogy segíteni kéne
neki.
– Ó, Istenem – szólt a nő. Aztán, némi csend után: – Nem vagyok teljesen
biztos benne, hogy akarom. Nem ő a leg… nem tudom.
– Nem egy tapétázó?
– Hengerelő. A hengerelő olyan, mint egy plakát. Vastag kar, izmos láb, kicsi
fenék. Olyan buta, mint egy birka. Soha nem fogja befejezni a regényét. Csak
azért ír regényt, mert annyi esze még van, hogy tudja, a hengerelés nem az a
szakma, amivel le tudja venni a lábukról a nőket. Kétlem, hogy hűséges lenne…
illetve tudom, hogy nem az. Nincs rá bizonyítékom, de egyszerűen ilyen a
természete.
Lucas résnyire nyitotta az egyik szemét, és Malone-ra nézett. A nő felé
fordulva ült a székében, görnyesztett vállal, a kezét az ölébe lógatva. Sütött róla
a magány.
– Nektek… Figyelj, próbáld meg! Mallarddal. Hívd el egy csésze kávéra
és… Hát gyere össze vele. Csak tudjátok, hogyan kell csinálni az ilyet.
– Köszönöm, hogy aggódik értem, Davenport kapitány.
– Baszd meg. Inkább visszaalszom.
Kis idő elteltével levette a lábát, felült a székkel, megvakarta a fejét, és így
szólt:
– Gondolom, figyelitek Clara mobilját. Hátha használja.
– Aha.
– Mi lenne, ha rávennénk az öccsét, hogy hívja fel a számot?
– Miért hoztad szóba Louist? – kérdezte Malone.
– Gondoltam, valakinek szóba kéne hoznia. Hogy ne szenvedjen szegény
tovább. – Malone szipákolni kezdett, Lucas pedig így szólt: – Ezt ne csináld!
Ismered a szabályt: nem sírunk.
A nő a kézfejével megtörölte a szemét, Lucas pedig visszatért a kérdéséhez.
 – Szóval, gondoltál már rá, hogy felhívathatnád Rinkert az öccsével?
Mondjuk, kora reggel? Ha pár percig a vonalban tudod tartani őket, akkor
bemérhetnénk a telefont, és legalább azt megtudnánk, hogy melyik környéken
lakik. Biztos valahol a városban van valamelyik barátjánál.
– Volt már róla szó. Lehet, hogy kapcsolataink nincsenek, de eszünk azért
van. Majdnem minden lehetőséget sorra vettünk.
– És?
– Nem tudom. Ha nem mozdul rá Levyre, vagy valamelyik másikra.
Mindenkit figyelünk.
– Megkaptátok rá a pénzt?
– Igen… – Malone újra szipákolt egyet. – Tudod, mindig arra gondoltam,
hogy ha majd nagy leszek, milyen jó lesz FBI ügynöknek lenni. Lesz
fegyverem, meg számítógépem, és állandóan úton leszek sugárhajtású géppel.
Aztán mi lett? Mindig hülyék mellett kötök ki, és egy vicc az életem. Túl magas
vagyok, és túl sovány, túl konzervatív ruhákat hordok. Túl kemény vagyok. És
ez így nem jó.
– Jézus, Malone, de hát te mentél hozzájuk.
– Akkor mindig olyan jó ötletnek tűnt. Ott volt például a színész. Aláírtuk a
papírokat a házasságkötő teremben, kijöttünk az épületből, és a srác
megkérdezte, hogy van-e nálam elég pénz taxira. És én arra gondoltam, hogy ez
nem fog működni. Pontosan hét perce voltunk házasok.
– Beszélj Louis-val. Én még alszom egy kicsit. Lucas visszadőlt. Hallotta,
hogy a laptop billentyűi időről időre csattogni kezdenek, ahogy Malone az
elektronikus FBI-világban mozgatja a fájlokat.
Lucas hozzájárulása a nyomozáshoz az a néhány ex-zsaru volt, akik jól
ismerték a várost. Mindez egyelőre értéktelen volt, ugyanis nem tudta, hogy
milyen irányba jusson további információkhoz általuk. Ha akár csak valami
halvány elképelésük volna arról, hogy Rinker merre BUJKÁL, akkor az FBI
adatai, és az utcai tapasztalatok kombinálásával közelebb juthatnának. De
anélkül… Lucas a hotel egyik prospektusában olvasta, hogy St. Louis
belterületén több, mint két és fél millió ember él. Ez túl sok.
Újra eszébe jutott valami.
– Figyelj csak, Levy régi számláit megnéztétek, hogy Clara pénze is nála
volt-e? Lehet, hogy érdemes lenne tudni, hogy hol tartja a pénzét. Talán Levy
majd megmondja.
– Dolgozunk rajta – mondta Malone. – Ha a jelenlegi számlákról megtudunk
valamit, talán ki tudunk szedni belőle olyan dolgokat, ami nekünk kell.
 – Aha.
Két perc csend után jött a következő gondolat:
– Rinker valószínűleg illegálisan jött be az országba. Úgy értem,
csempészték. Nem kockáztathatta meg, hogy lebukjon hamis, vagy lopott
papírokkal.
– És?
– Ez azt jelenti, hogy Texasba, Új Mexikóba, Arizonába, vagy Kaliforniába
érkezett.
– Igen?
– Tavaly voltam kocsival Kaliforniában. Nincs túl sok gyors, egyenes út a
Középnyugatra. Jöhetett repülővel is, de kétlem, mert ahhoz igazolvány kell,
hogy felszállhasson, és nyilvántartják az utaslistát… Lefogadom, hogy érkezés
után vett egy kocsit. És az is biztos, hogy államközi autópályákon jött, mert
azokon nagyobb a forgalom, és nem tűnik fel. És valószínűleg kápéval fizetett
mindenhol…
– Hova akarsz kilyukadni?
– Alig néhány autópályát kéne végignézni… A hetvenest, a negyvennégyest.
– Az ötvenötöst is – szólt Malone immár lelkesen.
– Mióta az emberek hajlamosak a benzinlopkodásra, a nagyobb
benzinkutaknál megfigyelő kamerák veszik le a rendszámokat. Rinker fotóit el
lehetne küldözgetni a helyi seriff-irodákba az utak mentén azzal, hogy tegyék ki
a benzinkutakhoz. Hátha felismeri valaki…
– És azt is megtudnánk, hogy az adott helyen, melyik napon tartózkodott.
Végignézhetünk minden rendszámot, hátha nem stimmel valami.
– Elég távoli lehetőség – szólt Lucas.
– De lehetőség.

Még mindig erről az ötletről beszéltek, amikor kissé feldúltan befutott

Mallard. Lucas egy villámgyors pillantást vetett Malone-ra, aki apró
fejmozdulattal jelezte: ne most. Lucas Mallard felé fordult, és így szólt:
– Na mi van, kimítingelted magad?
– A míting a víz, amiben úszni tudunk – válaszolt Mallard. Néhány
papírlappal kezdett vacakolni. – Végre tisztáztuk, hogy ki osztja itt a lapokat. –
Elhallgatott. – Én.
– És mi a helyzet Levy megfigyelésével?
– Rajta vagyunk. Arról is tudunk, ha kisétál az irodájából a vécére. – Mallard
Malone-ra nézett. – Miközben Lewis süketelését hallgattam, Levyn
gondolkoztam. Beszélni kéne vele, most. Ma délután. Szedjünk össze mindent
róla, menjünk el hozzá, mondjuk meg neki, hogy rajta van Rinker listáján, és
kérdezzük meg, miért. Tudjuk meg, hogy ismeri-e a nőt, hogy tudja-e, merre
tartja a nő a pénzét. Legalább arra vegyük rá, hogy működjön együtt a
megfigyelőivel.
– És mi lesz, ha lelép? – kérdezte Malone?
– És mi lesz, ha Rinker megöli? – kérdezett vissza Mallard.
Ezen mindnyájan eltöprengtek egy percig, majd Malone így szólt:
– Ha most felhívod, egy óra alatt össze tudom szedni, ami kell.
Mallard Lucasra nézett:
– Mi a véleményed? Lucas vállat vont.
– Ha úgy dönt, hogy megszökik, meg tudjuk állítani? A menekülés lenne a
legjobb választása, és még csak beszélnie sem kellene. Ha van bármink, amivel
maradásra bírhatjuk, biztosan fel kell használnunk. Ha a pénzét valahol a
tengerentúlon tartja, és elhagyja az országot, bizony sok idő eltelhet, mire újra
látjuk.
Mallard bólintott.
– Valamit csak találunk. Ebben az országban negyvennyolc órát sem lehet
eltölteni, hogy legalább egy-két törvényt ne szegnél meg.
– Összeszedjem az anyagot? – kérdezte Malone.
Mallard bólintott.
– Igen.

❖ 10 ❖
RlNKER A KORA DÉLELŐTTÖT ANDY LEVY KASTÉLYA – jobb szót nem
tudott az épületre – előtt töltötte. Másfél saroknyira parkolt a háztól a forgalmas
utca túloldalán, és várt. Azt akarta tudni, hogy a bankár otthon van-e, és nem
bujkál valahol. Egy órát kellett várnia, mire kinyílt a kastély bejárati ajtaja, és
köntösben meg papucsban megjelent maga Levy; felvette az újságot,
megfordította és kihajtotta, hogy elolvashassa a címlapot, majd visszalépett a
házba. Rinker arra gondolt, hogy a bankár biztosan a Dichter-gyilkosság
részleteire kíváncsi ennyire. Ha az újság csak fele olyan hatásvadász módon
hozza a sztorit, mint a tévé, Levy akkor is halálra fog rémülni. Mielőtt becsukta
volna maga mögött az ajtót, a kövérkés férfi gondosan körülnézett az utcán. Még
másfél háztömbnyi távolságból is látszott, mennyire fél.
Rinker elvigyorodott, ahogy a napszemüvegét a jobboldali ülésre hajítva
beindította az autót. Pont ezt akarta: hogy Levy aggódjon. Azt akarta, hogy Levy
bármilyen megegyezésre kész legyen, hogy magyarázkodni, beszélni akarjon.

Pollock lakásába visszatérve Rinker a Post-Dispatch egyik példányát találta

a konyhaasztalon. Az újságra rakott írógéppapírra ezt írta Dorothy: „Olvasd el!”
Rinker felemelte az újságot. A főcímet el sem olvasta, csak meglátta a
narancssárga kezeslábasba bújtatott, láncra vert alakot a képen, és olyan érzése
támadt, mintha ismerné az illetőt valahonnan, aztán lassan, a fejében megszólalt
egy hang: Nem, nem, nem… Gene a kezükben van.

RINKER ALAPOSAN ELOLVASTA A CIKKET. Egy FBI-os ügynöknő,

Malone – Rinker emlékezett a névre még Minneapolisból – csukatta le Gene-t. A
nő azt nyilatkozta, hogy Gene talán tudomással bír Clara Rinker hollétéről, és
valószínűleg hajlandó lesz együttműködni a rendőrséggel, mivel kábítószer
birtoklásáért áll letartóztatás alatt. Mivel ez Gene negyedik letartóztatása
hasonló vádakkal – mondta Malone -, ezért most hosszú büntetésre számíthat.
Rinker lerakta az újságot, elnyúlt a díványon, és a mennyezetet bámulva
gondolkozott. Tíz percig ebben a helyzetben maradt, majd továbbra is döntés
nélkül leszállt a díványról, kiment a kocsihoz, és beült a kormány mögé. Egy
távolabbi helyre volt szüksége. Mondjuk Illinoisra…
Észak felé indult, átkelt a folyón, keresztülhajtott Kelet-St. Louison, és a
város peremén talált egy kamionpihenőt egy sor telefonfülkével. Elővett
ötdollárnyi negyeddollárost, megnézte a telefonkönyvet, felhívta a 612-n a
tudakozót, megkapta a keresett számot, felhívta a minneapolisi
rendőrkapitányságot, és Lucas Davenportot kérte.
A telefon újra csengeni kezdett, majd egy nő vette fel:
– Marcy Sherril.
– Davenport kapitány irodája? – kérdezte Rinker.
– Igen. Segíthetek?
– Davenport kapitánnyal szeretnék beszélni.
– Sajnos házon kívül van… Nem tudom pontosan megmondani, hogy mikor
érheti el újra. Vagy velem kell beérnie, vagy üzenetet hagyhat, hogy hívja vissza.
Rinker elgondolkozott, majd a homlokát ráncolva így szólt:
– Még mindig St. Louisban van?
– Igen, azt hiszem. Ne haragudjon, kivel beszélek?
 – Ümm… Charlotte-tal. Megmondaná neki, hogy Charlotte kereste?
A nő a vonal túloldalán most már dühös lett:
– Milyen Charlotte?
– Csak ennyi… Charlotte. Köszönöm szépen. – Ezzel Rinker lerakta a
kagylót, és elmosolyodott. Kicsit megkavarta Davenportot.
Arra gondolt, hogy visszamegy St. Loisba, mivel Davenport is ott van. De
még egy csomó negyeddollárosa maradt, és ott voltak a telefonkönyvek is. A
Yellow Pagesben a „Szállodák” címszóhoz lapozott, és elkezdte hívni a nagyobb
reklámok telefonszámait. Az ötödik hívással talált célba. Davenport nem
tartózkodott a szobájában. Rinker még egy percig gondolkozott, majd elővette a
St. Louis-i telefonkönyvet, és kikereste a helyi FBI iroda számát.
Hogy is hívták a minneapolisi nőt? Marcy? Vagy Cheryl. Rinker a Marcy
mellett döntött.
A FBI telefonközpontjának géphangja fogadta a hívását, majd egy emberi
telefonközpontoshoz került.
– Marcy vagyok a Minneapolisi Rendőrkapitányságról. Lucas Davenport
kapitány beosztottja vagyok. Davenport kapitány jelenleg önöknél dolgozik St.
Louisban Malone különleges ügynökkel. Nagyon fontos ügyben szeretnék vele
beszélni, ha az épületben van.
– Kérem, tartsa a vonalat.

ALIG MÁSFÉL PERC VÁRAKOZÁS UTÁN egy kattanás után Davenport

szólalt meg a vonal végén:
– Marcy?
– Lucas?
– Igen. Marcy, te vagy az?
– Nem igazán, Lucas.
A férfi az előbbinél mélyebb hangon szólalt meg a hosszú csend után:
– Hogy van?
– Nem túl jól. De gondolom, tud róla. – Rinker pontosan el tudta képzelni,
micsoda lázas integetés, grimaszolás, és mutogatás folyik a másik telefon
mellett.
– Igen, hallottam, hogy elég csúnyán megsérült. – Davenport meglepően
nyugodtnak hangzott. – Igazán sajnálom a kisbabát. A menyasszonyom
várandós… Ősszel összeházasodunk.
– Ismerem a menyasszonyát?
– Nem. Orvos. Kemény nő. Kedvelnék egymást. – Lehet. A lényegre térve:
azért telefonáltam, mert azt szeretném, ha kihagynák Gene-t a dologból. Nem
lepődtem meg, mikor láttam, hogy az FBI intézi az ügyet, de mindketten tudjuk,
hogy Gene-nel nincs minden teljesen rendben. Semmi értelme, hogy bezárják.
Nem fogom feladni magam miatta, nem tudnak zsarolni vele. De mondja meg a
főnöknek, bárki legyen is az, hogy Gene fontos nekem, és ha bármi történik vele
a börtönben, akkor a legjobb, ha egy nagyon biztonságos helyre menekíti a
családját. Nem fogom felrobbantani az elnököt, de azt megígérem, hogy jó
néhány ügynökférj és feleség meg fog halni. Maga tudja, hogy nem viccelek.
– Meg fogom próbálni lebeszélni őket Gene-ről. De itt nem én mondom
meg, hogy mi legyen. – A háttérben alig hallhatóan egy férfihang hallatszott:
– Nem mobilról beszél.
– Amúgy is hazudna nekem – válaszolta a nő.
– Clara! Tudja, hogy szívesen látnám a rács mögött, de semmi közöm Gene-
hez. Szerintem rossz ötlet volt felhasználni, és meg fogom próbálni kihozni
onnan. Az a baj, hogy a rábeszélésen kívül semmit sem tehetek, mert nincs
hatalmam.
– Oké – mondta Rinker és az órájára nézett. – Le kell tennem. Valószínűleg
mindjárt lenyomozzák a vonalat. Adja meg a mobilszámát.
– Nem tudom, hogy…
– Isten áldja.
– Várjon, várjon, csak megpróbáltam fenntartani. – Davenport bemondta a
számát, amit Rinker lejegyzett. Anélkül, hogy újra elbúcsúzott volna, lerakta a
telefont. Gyorsan a kocsijához ment, és kihajtott a sztráda St. Louisba vivő
oldalára. Hat mérfölddel később látta meg a megkülönböztető fényeket
használó, de sziréna nélkül, nagy sebességgel haladó illinoisi autópálya
rendőrautót.
Biztos valami baleset, gondolta.

RINKER NYUGTALAN VOLT, ÉS BÁR TUDTA, hogy napközben nem

ajánlatos túl sokat mozognia, visszaindult a belvárosba. Úgy döntött, dolgozik
még egy kicsit Andy Levyn. Talán felhívja, és megizzasztja egy kicsit, hogy
megszokja a vele váló beszélgetést. A legtöbbször azonban az jutott eszébe,
hogy Davenport itt van, a városban.
Rinkernek már sokan mondták, hogy Davenport nem csak kíméletlen, de
szerencsés is. Rinker félt Davenporttól. A kíméletlenséggel meg tudott birkózni,
de a szerencsével nem. Ha becserkészett valakit, maximális óvatossággal járt el,
de mindig tudatában volt, hogy a szerencse egy pillanat alatt ellene fordulhat, és
belemarhat, mint egy kígyó. Azon a katasztrofális minneapolisi úton akárhogy
ficánkoltak, szenvedtek, és küzdöttek, ő és ügyfele sehogy sem tudták lerázni a
hátukra ragadt balszerencsét. A balszerencsén, és nem a tudáson, tervezésen,
intelligencián múlott a kudarcuk.
Ezúttal azonban lehet, hogy neki is szerencséje lesz. Hallotta a háttérből azt
a férfihangot, ami egy mobilról beszélt. Valószínűleg ismerik a számot, amin
Dichter felhívta: biztosan lenyomozták a fülke hívásait, és amikor kiderült, hogy
az utolsó hívás egy lopott mobilra futott be, arra következtettek, hogy ez az ő
telefonja. Nem kizárt, hogy eljutottak John Selloshoz is. Márpedig Sellosból két
nevet szedhettek ki: Dichterét és Levyét.

MIELŐTT VISSZAMEGY LEVY KASTÉLYÁHOZ, akár Sellost is

megkérdezheti. Meglátott egy BP cégért, kisorolt a lejáróra, behajtott a
benzinkúthoz, és odament az egyik nyilvános telefonfülkéhez. A
telefonkönyvből kikereste Sellos számát, és felhívta. Sellos maga szólt bele –
John ugyanis soha nem ment sehova. Rinker így szólt:
– Mondd meg, miért beszéltél nekik, és ismételd el nekem, hogy mit
mondtál nekik, és akkor nem bántalak.
– Micsoda?
– Akkor nem bántalak.
Egy pillanat hallgatás után, Sellos szinte nyögve szólalt meg: – Mindent
tudtak. Nem volt választásom. Azt mondták, hogy ha nem beszélek,
bűnrészesként lecsuknak a Dichter-gyilkosság miatt, és gondoskodnak róla,
hogy a siralomházban kössek ki. Azt mondták, könnyedén megtalálják a srácot,
aki ellopta a telefont. Nem tudtam mit csinálni.
– Megadtad nekik Levy nevét.
– Clara, mit tehettem volna? Választhattam a siralomház, meg a között, hogy
te talán nem jössz rá. Elég őszintének hangzott.
– A francba, John. Davenport volt az? Minneapolisi rendőr? Nagydarab,
sötét hajú, jóképű.
– Ja. Kemény faszi. Egy helyi volt zsaruval, szintén kemény taggal volt. Azt
nem tudom, hogy találtak meg.
– Értem.
– Megölsz?
– Nem. De azt megmondom, John, hogy ettől még simán a villamosszékbe
ültethetnek.
– Ez mind semmi…
– Mi van még?
– Clara, emlékszel Troyra, Ross emberére? Az az izomagyú, aki mindig
ilyen foltosra keni magát valami barnító szarral.
 – Nem emlékszem. Biztos utánam jött.
– Mindegy. Egy igazi rohadt, erőszakos állat. Mostanában a várost járja, és
téged keres mindenhol, hogy ki látott, ki nem. Találd ki, kivel mászkál.
– Nem tudom John, de te mindjárt elmondod.
– Honus Johnsonnal. – Sellos hangja ezúttal is olyan volt, mint egy nagy
nyögés. – Honust ismered, azt tudom.
– Ismerem Honust.
– Honus azt mondta, hogy ha kiderül, hogy hazudtam rólad, szán rám egy
kis időt. Nagyon furcsán mondta, és közben megsimogatta az arcomat a rohadt,
beteg állatja. Azóta vagy húszszor megmostam az arcom.
– De hazudtál.
– Hát, Clara, én tényleg bírlak, de most már igazán be vagyok fosva.
Nyakamon a zsaruk, te, és még Honus is.
– Sajnálom – szólt Rinker. – Én a helyedben valószínűleg lelépnék egy
időre, John. Hat héten belül minden rendeződik.
– És mi lesz, ha nem úgy rendeződik, ahogy te szeretnéd? Honus Johnson…
– Mielőtt elmegyek, kiiktatom neked Honus Johnsont – válaszolt Rinker. –
Szóval szerintem lépj le a városból, John.
– De hát itt van a klub, Clara.
– Tudom. De a klub nem fog jobban menni attól, hogy te meghalsz, John.
Viselkedj nyugodtan, intézz el mindent a könyvelőddel meg a pultosokkal, aztán
tűnés!
– Ó, a francba…
– Többet nem tudok mondani John. Sok szerencsét. Viszlát. — Ezzel Rinker
lerakta a kagylót, de még a telefon mellett maradt, és töprengett. Megvan a
válasz. Az FBI-nak megvan Levy neve, és ez azt jelenti, hogy minden méteren
egy-egy ügynök áll a bankár közelében. Egy gonddal több. Ráadásul a játékos
kedvű Honus Johnson is megjelent a képben. Honus egyszer bizalmasan
elmondta neki, hogy a Rossnak teljesített munkákban jobb szereti a Craftsman
márkájú szerszámokat, mint a Searsnél vásároltakat, mert az előbbire garanciát
is vállal a cég. Rinker akkor azért nem nevetett, mert tudta, hogy Honus
komolyan beszél.
Aztán az jutott az eszébe, hogy mégis szerencséje van: rengeteg fontos
információt szedett ki Sellosból. Azután belenyilallott: Hacsak a zsaruk nem
ügyelik Sellos telefonját. Mellkasát összeszorította a rémület. Körülnézett, hogy
lát-e rendőrautót, majd visszaszállt a kocsijába, óvatosan kigurult a
benzinkútból, és csak a sztrádán kezdett újra lélegezni.
 MIKOR VISSZAÉRT POLLOCK LAKÁSÁRA, bekapcsolta a televíziót, és
egy helyi csatornát keresett. Ha az ember nem akar híreket hallani, biztos, hogy
más sincs a tévében, de ha véletlenül kíváncsi lenne rá, biztos, hogy sehol
semmit nem talál. Egy órán át váltogatta a csatornákat, majd egészkor a CNN
gyorshíreire kapcsolt, és pár perc múlva meglátta a riportot Gene-ről, amit egy
olyan képsor illusztrált, amelyen Gene-t egy sor szövetségi rendőr kísér egy
épület, bíróság, vagy börtön felé. Itt is feltűnt Malone, egyértelműen vezetőként.
A képek annyira felbőszítették Rinkert, hogy nem bírta ülve: felugrott a
díványról, és fel-alá kezdett járkálni a lakásban, mint egy ketrecbe zárt állat, és
közben a levegőbe ütögetve magában beszélt:
– Ha csak a haja szála is! Ha csak egy kicsi baja lesz!
A felvételeken Gene letörtnek látszott. Nem nagyon bírta a bezártságot. Sok
más baja mellett még klausztrofóbiája is volt. Ha Davenport nem tudja elintézni,
hogy elengedjék, Rinkernek magának kell közbelépnie. Támadja meg az FBI-t?
Azt nem élné túl.
Egyszerűen le is léphetne. Ezen is gondolkozott már. A pénze jó helyen, van
hova mennie, meleg, tengerparti helyre. Ha Gene nem lenne ebben a helyzetben,
fogná magát, és lelépne. Még egyszer figyelmeztetné Rosst, itt hagyná Dichter
hulláját figyelmeztetőnek, és elmenne. De így, amíg Gene helyzetét nem
rendezte, nem mehet sehova.

POLLOCK ÁLTALÁBAN HÁROM KÖRÜL ÉRT HAZA. Ha este elment

valahova, Rinker szerette magával vinni barátnőjét, a jobb álcázás kedvéért.
Délután kettőre annyit gondolt Gene-re, és olyan sokszor elolvasta a Post-
Dispatch cikkét, hogy végül úgy döntött, a francba mindennel, és újra elindult a
városba, hogy telefonáljon.
Délelőtt Kelet felé indult, így most nyugati irányban ment ki a városból az I-
64-esen. Végül egy drága bevásárlóközpontnál, a Plaza Frontenacnál állt meg
telefonálni.
A Post-Dispatchet hívta, de nem volt könnyű dolga. A recepciós kapcsolta
neki a riportert, aki a reggel megjelent cikket írta, de az illető nem volt bent, és a
feleslegesen csöngő telefont egy idő után újra a recepciós vette fel. A nő azonnal
újra az előző melléket kapcsolta neki, mielőtt tiltakozhatott volna, így meg
kellett ismételnie a procedúrát. Mikor újra jelentkezett a recepciósnő, Rinker
gyorsan így szólt:
– Egy olyan valakivel szeretnék beszélni, aki foglalkozik a Clara Rinker-
üggyel. Bárkivel. Régen ismertem Rinkert.
A recepciósnőt hallhatóan nem nyűgözte le túlzottan az információ.
Végtelenül monoton hangon így szólt:
– Kapcsolhatom Fabian Broedert, a szervezett bűnözéssel foglalkozó
riporterünket, vagy Sandy White-ot, városi ügyek szerkesztőjét.
– Maga kit javasol? Ki a fontosabb?
– Sandy elég jól ismert. Holnapra ő írja a vezércikket, épp Rinkerről.
– Akkor őt kapcsolja.
Három másodperc után újra kicsöngött a telefon, és egy férfi vette fel az első
bugás után:
– White vagyok.
– Maga ír a Rinker-ügyről?
– Véleményt írok róla – válaszolt White. – Ki beszél?
– Clara Rinker.
Egy perc csend. Majd:
– Hazudik.
– Maga hazudik – mondta Rinker. – Tud jegyzetelni valamivel?
– Igen. De továbbra sem hiszem, hogy maga Rinker.
– Akkor mondom a bizonyítékot. Figyeljen: van egy minneapolisi rendőr,
aki az FBI-jal együttműködve; nyomoz az ügyben. Lucas Davenportnak hívják.
– Betűzte a nevet az újságírónak. – Ő a minneapolisi rendőrség kapitány
helyettese. Pár éve összeakadtam vele, és ő kergetett el az országból. Most itt
van, és segít az FBI-nak. Megvan?
– Eegen. – Hallatszott, hogy az újságíró úgy veri a billentyűzetét, mint az
őrült.
– Itt a bizonyíték: ma reggel felhívtam Davenportot, és beszéltem vele.
Elmondta, hogy terhes a menyasszonya. Az FBI helyi irodájában hívtam fel.
– Terhes… Jézusom. Viccel? Tényleg maga Rinker? – A férfi egyre
hangosabban beszélt: kezdte hinni, amit hall.
– Ja. Tényleg én vagyok én. Ha felhívja Davenportot, és rákérdez a
menyasszonyára, meg fogja erősíteni, amit tőlem hallott. És senki más nem
tudhatott arról, hogy miről beszéltünk. Most pedig tennék egy nyilatkozatot,
rendben?
– Mehet.
– Micsoda?
– A nyilatkozat – szólt White.
– Ó. Oké. Hm. Az FBI Kaliforniában letartóztatta a testvéremet, Gene-t egy
mondvacsinált drog-vád alapján. Gene mentálisan nem teljesen egészséges. Nem
beteg, csak egyszerűen nem ebben a világban él, érti? És klausztrofóbiás. A
börtön igazi kínzás neki. Ő csak egy ártatlan gyerek, és az FBI most azért
kínozza, mert azt hiszik, hogy ezzel engem megadásra kényszeríthetnek. Ha
bármi történik Gene-nel, aki igazából még gyerek, akkor a vére az ő kezükön
szárad, és én fogom lemosni. Egyenként. A családokat sem fogom kímélni.
Mindenkiét, aki benne volt ebben.
– Folytassa.
– Ennyi.
– Szóval azt állítja, hogy a drog-vádak szart sem érnek?
– Újságíró létére elég sokat káromkodik.
– Elnézést. Izgatott vagyok.
– Nem baj. Kérdezze meg őket róla. Gene egész életében nem szívott
néhány jointnál többet. Soha nem volt tíz dollárnál több pénze. Utoljára mikor
hurcoltak valakit Kaliforniából St. Louisba láncra verve egyetlen nyomorult
marijuanás cigi miatt?
– Értem.
– És még valami. Az FBI le sem száll egy Andy Levy nevű emberről, aki a
First Heartland banknál dolgozik, mert azt hiszik, meg akarom ölni. Ez nem
igaz. Andy régen kezelte a pénzemet, de már régóta semmi közünk egymáshoz.
Csak beszélni akartam vele.
– First Heartland?
– Igen. Andy az igazgatóhelyettes, és ő a maffia bankárja itt, St. Louisban.
Az FBI ezt tudja, és azért figyelik, mert azt hiszik, rajta keresztül engem is el
tudnak kapni. De csak az idejüket fecsérlik. Engem Andy nem érdekel.
– Szent szar. Szóval First Heartland.
– Na, már megint.
– Bocsánat. De figyeljen… Ki lesz a következő áldozat? Odaküldenék egy
fotóst. Rinker felnevetett. Azért ez a hapsi nem volt semmi.
– Le kell tennem
– Hadd olvassam vissza, amit lejegyeztem.
– Nincs rá idő. Hívja fel Davenportot.
– Nem értem… Mit keres itt egy minneapolisi zsaru?
– Az FBI hívta ide, mert úgy gondolják, hogy ő talán elkaphat.
– Jól gondolják?
– Talán. De még nem sikerült neki, pedig volt rá esélye.

RINKER ABBAN A PILLANATBAN ÉRT POLLOCKHOZ HÁZÁHOZ,

amikor az felment a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn és belépett a lakásba. Rinker
megfordult, behajtott a garázshoz, kiugrott, felnyitotta a garázsajtót, és
beparkolt. Amikor beért a lakásba, a konyhában találta Pollockot. Pollock
hátrahajolt, hogy lássa, és így szólt:
– Minden oké?
– Rendesen leverted a darázsfészket, hallod-e! – szólt Pollock.
Rinker egy percig nézte a barátnőjét, majd így szólt:
– Ha úgy gondolod, hogy menjek…
– Inkább azt mondanám, hogy pár napig húzd meg magad – válaszolt
Pollock. A kezét egy konyharuhába törölgetve lépett ki a konyhából. –
Bemondták a rádióban, hogy felhívtad az FBI-t. A világ összes zsaruja annál a
kamionparkolónál van. Már ha tényleg te voltál.
– A tévében is benne van?
– Minden adón – válaszolt Pollock. – Ujjnyomokat keresnek, meg tanúkat.
Állítólag csinálnak rólad valami fantomképet is.
– Az jó – mondta Rinker. – Amint besötétedik, lelépek egy időre. Két-három
napig leszek távol.
– Nem akarom tudni, merre mész. Pedig akarta. Rinker így szólt:
– Anniston, Alabama. A Dél mélyének virágoskertje.
– Én voltam ott, de semmilyen kertre nem emlékszem – mondta Pollock.
– Az jó, mert nem is virágot venni megyek – szólt Rinker. – Egy régi katona-
barátommal találkozok.

❖ 11 ❖
LASSAN TELT A NAP.
Malone összeállított egy akciótervet a Levy-nyommal kapcsolatban, az
egyik ügynök pedig PowerPointban elkészítette Levy legális kapcsolatainak
hálózatát, illetve lehetséges illegális kapcsolatrendszerének vázlatát. Levy privát
ügyfél-listájáról kiderült, hogy az országban forgó maffia-pénzek egyik fő
ütőere. Három ember hat óra pénzügyi kutatás alatt állított össze róla egy fél
órás előadást.
A háromfős csoport a kérdésekre válaszolt, amikor az egyik asztali telefon
hangtalan hívásjelzője villogni kezdett. Malone-t idegesítette, hogy a telefon
megszakítja a fontos megbeszélést. Hátrahajolt, felvette a kagylót, és egy
másodperc hallgatás után Lucashoz fordult:
– Marcy akar veled beszélni, valami gond van az irodában – mondta neki
halkan. Malone a Rinker-nyomozás alatt ismerte meg Marcyt Minneapolisban.
– Bocsánat. A mobilon kellene hívnia. – Lucas az asztalt megkerülve a
telefonhoz ment, és félig háttal fordulva az előadást tartó ügynöknek, halkan
szólt a kagylóba:
– Marcy?
– Lucas? – A hang nem hasonlított Marcyéra, hacsak Sherril nem fázott meg.
– Igen. Marcy, te vagy az?
– Nem igazán, Lucas.
Alig egy másodperc alatt rájött, hogy ki beszél. Eszébe jutott a nő illata, az a
kellemes parfüm-illat, meg egy kis sör, amit Wichitában érzett a nőn tánc
közben.
– Hogy van?
Közben őrült módra integetni kezdett Mallard felé, aki egy pillanatig semmit
sem értett, mielőtt rájött volna, hogy miről van szó. Szinte hangtalanul, az
ajkával feltűnően formálva a szavakat szólalt meg:
– Rinker?
Lucas bólintott, de közben lemaradt a nő mondanivalójának egy részéről.
Ennyit értett:
– …gondolom tud róla.
Körülötte a nyomozók telefonokat kapkodtak fel, az egyikük meg olyan
gyorsan rohant az ajtóhoz, hogy egy jegyzettömb pörögve lehullott az asztalról a
nyomában.
– Igen, hallottam, hogy elég csúnyán megsérült – mondta Lucas. Bár a szíve
a torkában dobogott, arra gondolt: Nyugalom, nyugalom! Annál úgyis okosabb,
hogy kiadja magát Kétségbeesetten törte a fejét, hogy mivel létesíthetne valami
emberi kapcsolatot a nővel, amivel pár másodperccel tovább a vonalban
tarthatja. – Igazán sajnálom a kisbabát. A menyasszonyom várandós… Ősszel
összeházasodunk.
Az egyik ügynök ránézett, és két ujjal jelezte, hogy csak így tovább. Lucas
hallotta Malone hangját, ahogy az egyik telefonba mormol:
– Azonnali híváskövetést kérek. .
– Nem. Orvos. Kemény nő. Kedvelnék egymást.
– Meg fogom próbálni lebeszélni őket Gene-ről. De itt nem én mondom
meg, hogy mi legyen. – Az egyik ügynök így szólt: – Nem mobilról beszél.
Lucas pedig azt gondolta: A francba.
 – Clara! Tudja, hogy szívesen látnám a rács mögött, de semmi közöm Gene-
hez. Szerintem rossz ötlet volt felhasználni, és meg fogom próbálni kihozni
onnan. Az a baj, hogy a rábeszélésen kívül semmit sem tehetek, mert nincs
hatalmam.
– Nem tudom, hogy…
– Várjon, várjon, csak megpróbáltam fenntartani. – Bemondta a számát. Egy
kis idő után mg hozzátette: – Hívhat bármikor. – De a nő már letette. – Fú, a
francba – szólt Lucas. – A szoba felé fordult. – Letette. Megvan?
– Megvan – válaszolt Malone. – Illinois.
– Basszus – szólt az ügynök, aki az autópályarendőrséget hívta. – A Missouri
pályarendőrséggel beszélek. Biztos át tudnak kapcsolni az illinoisiakhoz.
Malone rákapcsolódott a vonalra, amin az ügynök beszélt, és amikor
megkapta a missouri rendőrt, a bemutatkozás után így szólt:
– Illinoisból beszélt. Milyen gyorsan tudnak odaérni? Mennyi? Induljanak.
Mondom a pontos helyet.
Egy kamionparkoló. Lucas szólalt meg:
– Ha odaérnek, azonnal zárjanak le mindent. Izolálják a telefont, amiről a nő
beszélt. Jó lenne találni még néhány ujjnyomot, meg tanút, akik elmondják,
hogy mostanában hogy néz ki Rinker.
Malone bólintott, és elismételte, amit Lucas mondott. Mallard így szólt:
– Menjünk oda. Itt a kocsim.
– Ha egyedül vagy, menjünk az én kocsimmal – szólt Lucas. – Úgy
gyorsabb.
Mallard odakiáltott Malone-nak.
– Hívj a mobilon! Mondd az utat a kamionparkolóhoz.
– Az I-64-esen van. Induljatok Kelet felé az I-64-esen, aztán hívlak és
mondom.
– Van villogom a kocsiban – szólt hátra a válla fölött Lucas, ahogy
Mallarddal az ajtó felé mentek. – Mondd meg a járőrnek, hogy majd engedjen
be minket.

KICSIT TÖBB, MINT HARMINC MÉRFÖLDET KELLETT autózniuk a

helyszínre. Mikor végre kiértek az autópályára, villámgyorsan haladtak. Mallard
a mobilját a fülére tapasztva folyamatosan tájékoztatta Lucast a Malone-tól
hallott friss hírekről. Közben az arcán villogott a szélvédő mögötti vörös
megkülönböztető lámpa fénye. Két hívás között Lucas elmondta neki Rinker
mondandóját: az öccsével kapcsolatos figyelmeztetéseket.
– Elbántunk már nála nagyságrendekkel veszélyesebb emberekkel is – szólt
Mallard.
– Nem biztos. Ennyire személyre szólóan nagyon kevesen veszélyesek –
válaszolt Lucas. – A legtöbb seggfej nem koncentrál külön emberekre. Ezért
könnyű őket elkapni. Ez a nő egyáltalán nem bolond. Nem úgy.
– Ez a figyelmeztetés csak azt jelzi, hogy a Gene-vonal hatékonyan
működik. Hat rá – mondta Mallard.
– Remélem, nem üt vissza ránk – szólt Lucas. Mallard felemelte a telefonját,
és elmondta Malone-nak amit megtudott. Amikor letette, így szólt:
– Malone odaküld egy helyszínelőt, hogy vegye le az ujjlenyomatokat a
telefonról. Beszélt a kamionparkoló vezetőjével, és szólt neki, hogy tartsa az
embereket távol a telefonoktól. Ha csak egy embert is találunk, aki alaposan
megnézte magának Rinkert, már megérte az út.
Lucas kibiccentett az ablakon.
– Ha Rinker a városban van, és ha csak azért ment oda, hogy telefonáljon,
akkor jó esély van rá, hogy valahol ott jön szembe.
Mallard a sztráda ellenkező irányú forgalmára nézett, és így szólt:
– Alig pár méterre.

A KAMIONPARKOLÓ OLYAN VOLT, mint bármelyik másik hasonló

parkoló: egy sárga épület néhány focipályányi olajos beton közepén, két sor
benzinkúttal. Az épületben egy benzinkúti üzlet és egy makaróni-étterem kapott
helyet, mellettük néhány kiadó szoba, és a kulcsra zárható zuhanyzók. Már vagy
féltucatnyi rendőrautó állt a parkolóban mikor Lucas és Mallard befutottak.
Egy illinoisi autópálya-rendőr épp az üzlet bejáratán akart belépni, mikor
meglátta a villámgyorsan közeledő, vészfékezéssel megálló lapos Porschét. A
fejét rázva az autóhoz indult. Miközben Lucas kikapcsolta a motort, Mallard
már ki is szállt, és megvillantotta az igazolványát.
– FBI – mondta.
A rendőr Mallardra nézett, majd Lucasra, aztán az autóra, és így szólt:
– Jó munkahely.
– Ha tudná, micsoda adóbevételeink vannak! – szólt Lucas. – El se hinné,
mennyit perkálnak az emberek. Hülyék lennénk nem kihasználni.
Mallard szólt közbe:
– Az úr saját kocsija. Az úr gazdag, nagyképű, és a minneapolisi rendőrségen
dolgozik. A kormány olyan Chryslereket rak az FBI segge alá, hogy a maga
nagymamája a szupermarketbe se volna hajlandó elindulni velük. – Aztán így
szólt: – Ki a főnök?
– Nem tudom – válaszolta a zsaru. – Én is csak most értem ide.
 A HELYSZÍNRE EGY EAKINS NEVŰ AUTÓPÁLYA-ŐRMESTER ért
oda először. Mivel nem tudta, hogy pontosan mit kell tennie, hogy védje magát,
pontosan azt tette, amit kellett: minden mozgást lefagyasztott. Az FBI
megérkeztéig senki sem hagyhatta el a területet, és senki sem mehetett a
telefonok közelébe.
– Úgysem számít, nem igaz? – mondta. – Ma már mindenkinek van mobilja.
– Látta valaki a nőt?
– Két kamionos azt mondta, hogy halványan emlékeznek egy nőre. Az
étteremben vannak, és pitét esznek – válaszolta Eakins.
– Helyes – szólt Mallard. – Csak így tovább.
– Elkezdhetjük elengedni az embereket?
– Igen, de csak ha egész biztos, hogy minden rendben velük. És jegyezzenek
fel minden nevet és rendszámot a biztonság kedvéért. Ellenőrizzék a kamionokat
is, hátha megbújik valaki valamelyik ülés mögött. Ha valaki be akarna jönni,
küldjék el őket. Ha muszáj bejönniük, akkor mondja meg nekik, hogy
számítsanak a késlekedésre, mielőtt továbbindulhatnak.
– Meglesz – mondta Eakins. – Megmutatom a tanúkat, aztán megszervezem
a dolgokat.

A KÉT PITEEVŐ MEGDÖBBENTŐEN HASONLÍTOTT EGYMÁSRA:

két nagydarab, szögletes arcú, kockásinges, nadrágszíjra lógó hasú kamionos. A
leírásuk alapján valószínűleg Rinkert látták. Mindketten alaposan megnézték
maguknak: csinos szőke, mondták, rövid haj. Pénzesnek látszó, jó nő.
– Sietett – mondta Áfonyás Pite. – A szemem sarkából figyelgettem. Két
telefonhívást bonyolított, de gyorsan, mint egy üzletasszony. Azt gondoltam, az
lehet. Ingatlanügynök, aki lehallgatja az üzeneteit, vagy valami ilyesmi.
Almás Pite hozzátette, hogy a nőnek szép segge volt, és talán egy Ford
Explorer felé indult.
– Nem láttam beszállni, de nem állt túl sok személykocsi ott, és amikor
megjöttek a zsaruk, azt vettem észre, hogy az Explorer már nem áll ott.
– Milyen színű volt a kocsi? – Ümmm… Sötétpiros. Bordós.
– A rendszámot nem…?
– Nem. Soha nem nézem a rendszámot. Inkább a seggét figyeltem.
Mindkét Pite azt mondta, hogy Rinker jobbról a második fülkét használta a
bolt végében levő soron.
Ahogy Lucas és Mallard befejezte a kérdezősködést, egy fekete
négykerékmeghajtású Tahoe terepjáró húzott a parkolóba, és kiszállt belőle vagy
féltucat szövetségi ügynök. Nem sokkal az első után megérkezett a második
Tahoe is, amiből további öltönyök léptek a betonra.
– Mint egy lábápolási konferencia – szólt Lucas Mallardnak.
Megnézték a fülkesort, ami nagyon hasonlított bármelyik átlagos fülkesorra,
és beszéltek még egy sor emberrel, akik közül senki sem emlékezett Rinkerre,
meg még néhánnyal, akik nem emlékeztek a nő autójára. Volt még egy ember,
aki elég meggyőzően állította, hogy a bordó Explorerbe egy „fekete ürge” szállt
be.
– Nagyszerű – mondta Lucas Mallardnak. – Az Explorer-nyomnak annyi.
Közben megérkezett Malone is, még egy adag FBI ügynök társaságában.
Mindnyájan újra megnézték a telefonokat, majd a technikus közölte velük:
– A pités pasik jól mondták. Szinte biztos, hogy ez a telefon volt az.
– Honnan tudod? – kérdezte Mallard.
- A többivel ellentétben ez a telefon makulátlanul tiszta – válaszolt a
technikus. – Szerintem tisztítószerrel törölte át.

EGY ÓRÁVAL A MEGÉRKEZÉSÜK UTÁN MÁR annyira egyértelmű

volt, hogy csak az idejüket fecsérlik, hogy Lucas vett egy lila színű, szőlő ízű
pálcás jégkrémet, félrehívta Malone-t, és jégkrémnyaldosás közben kissé
akadozva, de szóról szóra elismételte neki a Rinker-beszélgetést, majd így szólt:
– Szeretnék beszélni Gene-nel. Lehet, hogy Clarának más oka is van rá,
hogy megpróbáljon távol tartani minket tőle.
– Elég profi kihallgatói vannak – mondta Malone.
– Tudom, tudom. Nem kihallgatni akarom, csak beszélgetni szeretnék vele.
Megnézni. Hátha van még valami a tarsolyában.
– Veled mehetek?
– Hallgathatod, ha akarod, de nem szeretném, ha be is jönnél velem.
Szeretnék nem FBI-os hullámhosszra kerülni a sráccal.
Malone egy perc gondolkodás után bólintott.
– Oké.
– Hoznék még valakit hallgatózni. Egy régi zsarut.
– Del barátodat? – Malone még Minneapolisban találkozott Déllel.
– Nem. Egy helyit. Régi motoros, jó füle van. Ha Gene tud valami itteni
dologról, ő biztosan tudni fogja, miről van szó. Akármi nyom… Bármi lehet. –
Lucas körülnézett, befejezte a jégkrémet, és így szólt: – Hova lehet dobni a
pálcát?
- A földre nem – válaszolt Malone. Majd így szólt: – Ma délutánra
elintézem. Már nincs túl korán, szóval hamar sor kerül rá.
 – És mi van Levyvel? Be akartatok sétálni hozzá.
– Ezt is fogjuk tenni – mondta Malone. – Hazáig követjük, majd
kopogtatunk az ajtaján.

EGY ÓRA ALATT MINDENT MEGSZERVEZTEK, felhívták Andrenót, és

eljutottak Claytonba, ahol a megyei börtön egyik cellájában ült Gene Rinker.
– Úgy gondoltam, hogy Rinker stílusát ismerve biztonságosabb itt tartanunk
– mondta Malone. – így nem kell ki-be mozgatnunk egy feltűnő helyen, ha
beszélni akarunk vele.
Andreno, akivel a megyei börtön parkolójában találkoztak, így szólt:
– Szóval maguk éjjel-nappal dolgoznak az ügyön?
Malone a férfira pillantott. Andreno egy drága, kétsoros, vékony csíkos,
szürke öltönyt viselt, amiről ordított, hogy a maffia egyik kedvenc szabójának
műhelyéből kerülhetett ki.
– Tulajdonképpen igen – válaszolt Malone. – Több, mint ötven ügynökünk
van szolgálatban.
– Ismerek néhány kitűnő olasz éttermet a városban – szólt Andreno.
Lucas megrázta a fejét.
– A hölgy sajnos már el van kötelezve – szólt. Andrenónak megmozdult a
szemöldöke:
– Még egy ok arra, hogy kipróbálja a helyi rigatónit. Malone kétségbeesett
tekintettel Lucashoz fordult. – Tegnap rájöttem, hogy még hengerelni sem tud
olyan jól.
Andreno láthatóan megzavarodott:
– Hengerelni?
– Az a lényeg, hogy a hölgy szíve már a másé – mondta Lucas. – Csak még
nem tudja, kié.
Andreno a fejét rázta: – Ha…
– Majd később elmondom – fojtotta belé a szót Lucas. – Ha gondoljátok,
megihatunk valahol egy kávét, és beszélgethetünk az érzelmekről.
– Baszódj meg, Lucas – szólt Malone, de kedvesen. A lift csengetett egy
picit, kinyílt az ajtó, és ők kiléptek rajta.

GENE RINKER MÁR A KIHALLGATÓ SZOBÁBAN VOLT. Malone

hátra maradt, amikor a börtönőr beengedte Lucast és Andrenót a szobába. Az őr
vetett egy jó legyél pillantást Gene Rinkerre, majd rájuk csukta az ajtót.
Rinker szótlanul ült, mialatt Lucas és Andreno elhelyezkedtek. A fiú
magassága valamivel száznyolcvan centi alatt lehetett, testalkata karcsú volt, de
nem sovány. Nem látszott egészségesnek, mint aki általában nem eszik
változatosan, az arca pedig olyan volt, mintha kis homokszemcsék szurkálták
volna tele lyukakkal. A kezén az arcához hasonlóan ütött-kopott volt a bőr, és az
ölében pihentette. Bár hibás bőre sötét árnyalatú volt, Gene jobb kezének
mutató– és hüvelykujja így is besárgult a nikotintól. Vékonyszálú, seszínű haja
élettelenül, szomorúan lógott görnyedt vállára. Szürke póló és túlméretezett
farmernadrág volt rajta, fehér tornacipővel: mintha valaki ránézésre állapította
volna meg a méreteit, és adott volna neki ruhát. Nem nézett egyik látogatója
szemébe sem.
Ha Lucas az utcán látja, ezt gondolta volna róla: Egy hajléktalan
lúzergyerek. Kicsi narkó, piti lopások, de ahhoz túl gyáva, hogy bántson bárkit
is. Ahogy Lucas és Andreno leültek, Gene az egyik ujjával megdörzsölte az
orrnyergét, majd visszaejtette a kezét az ölébe.
– Nem FBI-osok vagyunk – kezdte Lucas. – Én Minneapolisban vagyok
zsaru, ő pedig itt, St. Louisban. Párszor beszélgettem a nővéreddel. Ma délután
is.
Rinker láthatóan nem hitt neki, de túlságosan félt ahhoz, hogy ezt kimondja.
Lucas elvigyorodott:
– Bírtad volna. Clara az FBI irodájában hívott fel, pont egy megbeszélés
közepén. A sok ügynök úgy szaladgált körbe-körbe, mint a lefejezett csirkék.
Megtaláltuk, hogy honnan telefonált, de mire odaértünk, már túl késő volt.
Rinker biccentett, és megköszörülte a torkát.
– Helyes – szólt.
– Figyelj fiam, az FBI egyetlen fogást talált Clarán: téged. És rohadt
dühösek – szólalt meg Andreno. – Ha nem kapják el hamar a nővéredet,
bedugnak téged valahova egy ruhásszekrény méretű cellába. Nem fogod élvezni.
Rohadt kemény börtönök vannak ebben az országban. – Andreno a lehető
legőszintébb hangját vette elő, és látszott, hogy hat. Lucas őszinte, apai
aggodalmat hallott ki a hangjából.
– Mindenkinek az lenne a legjobb, ha elfognák Clarát – mondta Lucas. –
Tudom, hogy nem akarsz rosszat a nővérednek.
– Nem fogok ártani neki – mondta Rinker.
– Helyes. A családtagok tartsanak össze. Nálunk, olaszoknál is így van –
mondta Andreno. – Az a baj, hogy Clarának baja fog esni. Elkerülhetetlenül. Az
FBI addig megy utána, amíg el nem kapják, és ha elkapják, valószínűleg
megölik. Ha biztonságosan be tudnánk hozni… végül is megilleti a rendes
bírósági tárgyalás.
 Rinker tekintetében az értelem szikrája villant.
– Amúgy is halálra ítélnék, hát nem mindegy, mikor hal meg? – szólt. – így
legalább szabadon van, és van esélye a menekülésre. Ha börtönbe kerül,
biztosan meghal. Sokkal jobb, ha az utcán lövik le az embert, mint ha egy ilyen
helyre zárják. – Körbemutatott a steril, kopár szobában. – Aztán jön egy ember,
leköt egy asztalra, és a karodba szúr egy tűt.
– Nem feltétlenül – szólt Lucas. – De hadd mondjak még valamit: Clara nem
csak magának, de a barátainak is árt. Valahol, valami barátjánál bujkál itt, a
városban, és bárki is az illető… ő is ugyanolyan bűnös, mint Clara. Magával
rántja a barátait is a bajba. Szerinted ez jól van így? – Lucas egy kevés tanítós
kioktatóst is a hangjába csempészett, és látta, ahogy Rinker bizonytalan
intelligenciája gyorsan visszabújik oda, ahonnan jött.
– Gondolom, nem – motyogta a fiú, és a kezére nézett.
– Ismered Clara barátait a városban? – kérdezte Andreno.
Rinker egy szót sem szólt, mintha nem is hallotta volna a kérdést. A tekintete
kiürült, és a vállai még az eddiginél is lejjebb csúsztak, mintha a tudata kiszállt
volna a testéből.
Andreno megismételte a kérdést:
– Ismered Clara itteni barátait?
Rinker még egy-két másodpercig távol maradt, majd a tekintetével újra
összpontosított, és visszajött, bárhol járt is. Megrázta a fejét.
– Soha nem beszélt az itteni barátairól. Semmit sem tudtam St. Louisról.
Amint elég idős lettem hozzá, leléptem Los Angelesbe. – Gene elhallgatott.
Lucas nem hagyta annyiban:
– Akkor milyen barátairól tudtál? Csak voltak régen barátai?
– Valószínűleg – bólintott Rinker. Megnyalta az ajkát. – De nem tudok róluk
semmit. Clara több évvel fölöttem járt.
Még vagy tizenöt percig faggatták a fiút, de nem jutottak semmire. A srác
nemcsak egy szerencsétlen csavargó, de tényleg van valami mentális
problémája. Ha túl erőszakosan faggatták, azonnal kilépett magából, és csak
nagy nehezen tért vissza.
Mikor kifogytak a kérdésekből, Lucas és Andreno egyszerre sóhajtottak fel,
majd Lucas így szólt:
– Hát, ez van. Andreno hozzátette:
– Pedig szerettünk volna segíteni, fiam. Ezek a rohadt FBI ügynökök nagyon
szemetek tudnak lenni.
– Ki kell innen jutnom – szólalt meg Rinker visszatérve a valóságba. – Ott
van minden cuccom L.A-ben. Ha nem megyek vissza, egyszerűen eladják. Larry
vagy Jane megtalálják, és eladják a cuccaim. Pedig jó cuccaim vannak. Öltöny.
Rádió.
– Bárcsak… – kezdte Andreno.
– Engedjenek ki – vágott közbe Rinker. A szemei tágra nyíltak, és kezdtek
benedvesedni. A tekintete a szoba falain keresett egy ablakot, repedést, bármit. –
Egyszerűen… Ki kell innen jutnom. Nem kapok levegőt. Rosszakat álmodok…
– Claráról? – kérdezte Lucas.
– Rólam. Egy nagy molylepke vagyok álmomban, amelyik éjszaka megy a
fény felé. Elkapnak, és én csapkodok a szárnyammal, de nem engednek el, és
tudom, hogy ki fogják tépkedni a szárnyaimat meg a csápjaimat. Nagy csápjaim
vannak, mintha tollak lennének. És ezek az emberek csak röhögnek. Tegnap
éjjel felébredtem, és még mindig hallottam a röhögést, és éreztem, ahogy húzzák
ki a szárnyamat, és nem kaptam levegőt…

LUCAS HÍVTA A BÖRTÖNŐRT, ÉS ÍGY SZÓLT RINKERHEZ:

– Megtesszük, amit lehet. Egy kicsit még lehet, hogy várnod kell.
Andreno szólt közbe:
– Tarts ki, fiam!
Amikor a börtönőr elvezette, Rinker visszanézett rájuk, és így szólt:
– Vissza kell mennem. Ott van minden cuccom. El fogják adni.

MALONE-NÁL VOLT A KAZETTA.

– Ha újra meg akarjátok hallgatni, odaadom – mondta, ahogy beszálltak a
liftbe.
– Egy dolog biztos – mondta Lucas Andrenóra nézve. – Clarának legalább
egy-két barátja volt odahaza. De Gene nem akarta elmondani.
– Ha még mindig megvannak, nem lesz nehéz megtalálni őket – mondta
Andreno. – A város úgy két háztömb hosszú.
– Jártak ott ügynökök – szólt Malone. – Mindenkit kikérdeztek, de semmi
nem derült ki. Az anyja csak vegetál, alig emlékszik Clarára. Tetőtől talpig
átkutatták az egész házat, elolvastak minden egyes kis cetlit.
– Beszéltek régi barátokkal?
– Senkivel. Alig emlékezett rá valaki. A család ki volt közösítve.
– Hm. – Lucas elgondolkozott, majd Andrenóhoz fordult: – Mit gondolsz?
– Indulhatunk más felé?
– Talán a telefonos barátunk? – javasolta Lucas.
– Megpróbálhatjuk megint, de ha nem jutunk semmire, hát úgy három órán
belül Tisdale-ben lehetünk. Miután beszéltünk Levyvel ma este, lemegyünk, és
holnap délelőtt körbenézünk, és délután visszajövünk.
– Meggondolandó – mondta Lucas. Malone-hoz fordult: – Szerintem el kéne
engedni Gene-t. Semmit nem tud. És segítségre szorul…
– Az egész ügy egy hónapon belül megoldódik magától – mondta Malone. –
Olyan sok emberünk dolgozik az ügyön, hogy Rinker vagy előkerül, vagy lelép.
Ha megoldódott… Akkor elengedhetjük. Ha itt nem kapjuk el a nőt, akkor még
pár hónapig figyeljük Gene-t, hátha meglátogatja valaki.

ELHÁRÍTOTTÁK MALONE KÍVÁNCSISKODÁSÁT a telefonos barátról.

Az ügynöknő felhívta Mallardot, és pár mondat után odaszólt Lucasnak, hogy
hét órakor van találkozójuk a nyugati városközpontban, és együtt indulnak
Levyhez. A megfigyelők szerint Levy általában későig az irodájában
tartózkodott, és csak hat után indult haza.
– Louis szeretne vacsorázni valahol mielőtt meglátogatjuk – mondta Malone
Andrenóra nézve.
Andreno arca egy pillanat gondolkodás után felderült.
– Hibátlan! Van egy Fekete Lámpás nevű hely öt perc sétára Levy lakásától.
Egy szték-ház. Jó saláták, jó italok. Pont elég idő lesz egy kényelmes
vacsorához.
Malone továbbadta az információt Mallardnak, majd egy mondatnyi
hallgatás után elbúcsúzott, és becsukta a telefonját. Lucashoz fordult:
– Azt üzeni, hogy hívd fel Marcyt az irodádban. Állítólag félig-meddig
sürgős.
Lucas kint a járdán vette elő a mobilját, és hívta fel az irodáját. Black vette
fel a kagylót, és kapcsolta neki Marcyt.
– Mi történt? – kérdezte Lucas.
– Idetelefonált a St. Louis-i Post-Dispatch egyik szerkesztője, és veled akart
beszélni. Azt mondta, hogy ma délután felhívta Rinker, és veled próbálta
igazolni a személyazonosságát. Azt mondta, nagyon valószínű, hogy tényleg
Rinker volt az.
– Én igazoljam?
– Igen. Azt mondta, hogy beszélt veled – mondta Marcy.
– Beszélt is – mondta Lucas.
– Micsoda? Mondd… – A háttérben Lucas hallotta, ahogy Marcy így szól
Blackhez: – Felhívta. Azt mondta neki, hogy én vagyok. – Úgy hangzott, mintha
Marcyt felvillanyozná, hogy egy hírességgel ilyen közeli kapcsolatba került.
– Majd később beszélünk – mondta Lucas. – Mi az újságíró neve és száma?
 – Sandy White-nak hívják…
Lucas a tenyerébe írta a nevet és a számot, megszakította a vonalat, és
elmondta Malone-nak és Andrenónak, hogy mi történt.
– Jézusom – mondta Andreno. – ki vezeti ezt a nyomozást, az FBI, vagy
Rinker?
– Úgy tűnik, nem egyértelmű – szólt Malone.
– Na, hívjam fel White-ot? – kérdezte Lucas. – Te beszélsz.
– Majd valaki más beszél vele. Menet közben felhívom Louist – mondta
Malone. – így White nem tud sarokba szorítani téged, mert az emberünk
letagadhatja, hogy túl sokat tudna a dologról. Azt viszont megtudjuk, hogy
Rinker mit mondott.

A FEKETE LÁMPÁS EGY RÉGI STÍLUSÚ SZTÉK-HÁZ VOLT, pár

lépcsőfokkal az utca szintje alatt. Sülő marhahús– és sör illat terjengett a
levegőben. Mallard már egy asztalnál várta őket, kezében egy falinaptár méretű
étlappal.
Miután Lucas bemutatta Andrenót, Mallard így kezdte a beszélgetést:
– Olvassa valaki ennek a Sandy White nevű firkásznak a cikkeit?
– St. Louis lakosságának ötven százalékánál biztosan nem többen – válaszolt
Andreno. – Tévéműsora is van, így valószínűleg ma este ott is erről lesz szó.
– A francba – morogta Mallard. – Beszéltem vele. Tényleg Rinker hívta fel.
Holnap jön le a cikk, amiben Rinker figyelmezteti az FBI-t, hogy szálljon le a
testvéréről. White beszélt egy rendőrrel is, és megszerezte Gene Rinker
jegyzőkönyvét, így tudja, hogy egyszerű birtoklásért tartjuk fogva.
– Azért van ebben valami jó is – mondta Lucas az étlapba temetkezve.
– És pedig?
– Nem engem fognak seggbe rúgni, hanem titeket – szólt Lucas.
Andreno bólintott és így szólt:
– Fején találtad a szöget.
Bort rendeltek, és Malone elmesélte Mallardnak, hogy mi történt a két zsaru
és Gene Rinker közt a ki-hallgatószobában. Aztán Malone és Mallard salátát,
Lucas és Andreno pedig sztéket rendelt, és Andreno így szólt:
– Gene Rinker problémás fiatalember. Szerintem nem a drogoktól. Nekem
úgy tűnt, ilyennek született.
– És gondolom, semmit nem szedtetek ki belőle – szólt Mallard.
– Hát – mondta Lucas – nem sokat. Lehet, hogy lemegyünk Tisdale-be és
körülnézünk.
– Holnap?
 – Talán már ma este. Springfieldben megalszunk. Mallard vállat vont.
– Mindenkivel beszéltünk, aki ismerte Rinkert. De ha menni akartok, hát
menjetek. Jobbat úgysem lehet most tenni.
– Clarának nem volt sok barátja. Tűi zűrös volt hozzá – mondta Lucas. –
Talán gyerekkorában még volt néhány barátnője. Mindig arra térünk vissza,
hogy hol lakhat. Csak nem a kocsijában alszik.
– Ahogy gondoljátok…
Pár perc múlva megérkeztek az ételek, és a társaság tagjai evés közben is az
esetről beszélgettek. Lucas egy villájára szúrt húsdarabbal gesztikulált:
– Ha tényleg mindegy, hogyan kapjuk el, úgy értem, élve, vagy halva, akkor
a legegyszerűbb beszélni néhány helyi alakkal, és megmondani nekik, hogy
Rinker szinte biztosan egy barátjánál lakik. Végül is nekik dolgozott, csak
tudják, hogy kik voltak a barátai. Főleg, ha egy kis pénzt is kapnak érte.
Malone bólintott.
– Akkoriban még nem volt oka rá, hogy rejtegesse a kapcsolatait.
Mallard közbevágott:
– Csak az a baj, hogy ez a nő sokkal okosabb, mint gondolnánk. Eddig is
tudtuk, hogy okos, de ez a húzása White-tal még annál is okosabbnak mutatja.
Kikezdett velünk. Reggel nagyjából negyven emberjogi ügyvéddel fogjuk
kezdeni a napot. Ha ennyire okos, biztosan tudja, hogy felkeressük az ismert
régi barátait. Sőt, számít is rá.

LEVY NÉGY SAROKNYIRA LAKOTT AZ ÉTTEREMTŐL. Hatalmas,

fekete-téglából épült házának bejárata márványból készült, hátul látszott a
garázs. Az utcára az egyik oldalról szabad volt a behajtás, de számos tábla
tiltotta a nem ott lakók parkolását, a másik végét pedig kovácsoltvas kerítés
zárta le.
Úgy döntöttek, figyelmeztetés nélkül látogatják meg. A megfigyelő csapat
vezetője a vacsorájuk vége felé jelentkezett telefonon, és jelentette, hogy Levy
hazaért.
– Láthatóan fél – mondta. – Egy testőr kíséretében jár. Egyenesen, és
gyorsan a garázsba állt az autóval. A testőr átfutott a házhoz, ahol egy másik
testőrrel fedezték Levyt, aki szintén futva ment be a házba.
– Bízik a garázs biztonságában – szólt Lucas.
– Úgy tudjuk, hogy a garázs és a ház is rendesen be van riasztva.
– Legalább tudjuk, hogy otthon lesz. Nem úgy hangzik, mint aki kocsmázni
indulna az este – mondta Andreno.
Ráérősen elsétáltak Levyhez, és közben a negyed házait nézegették.
Mindenhol égtek a villanyok, a lakók járkáltak a kivilágított ablakok mögött. Ha
Rinker Levy utcájának valamelyik házában rejtőzik, gondolta Lucas, nehéz
dolga lesz, ha le akar lépni.
– Amint beszéltünk a bankárral – mondta -, küldjetek szét néhány embert,
hogy ajtóról ajtóra járják végig a környéket. Hátha ráakadunk Rinkerre – mondta
Lucas.
– Meglesz – mondta Mallard. Levy utcájának bejáratánál egy kovácsoltvas
kapun kellett belépniük, amit gondosan becsuktak maguk mögött. Egy öltönyös
férfi szállt ki az egyik közelben álló autóból, és feléjük indult. Egy halvány
szalmakalap volt a kezében. így szólt:
– Louis.
– David. Ismerkedjetek meg David Homburggal – mondta Mallard Lucasnak
és Andrenónak, majd Homburghoz fordult: – Bemegyünk. Te, én, Malone és
Lucas… Meg Mr. Andreno is, gondolom.
– Ki nem hagynám – mondta Andreno.
Mallard meghagyta Homburgnak, hogy állítson két őrt Levy háza elé és
mögé, a megfigyelőcsapat többi tagját pedig küldje el, hogy kopogtassanak be a
környék összes házába. Homburg az autójához ment, pár mondatot mondott a
rádióba, majd visszajött hozzájuk.
– Mennek.
– Akkor gyerünk – mondta Mallard.

LEVY NEM OLYAN VOLT, MINT LUCAS VÁRTA. Egy keményarcú

pénzemberre számított, és helyette egy kerek fejű, negyvenes szörfösgyereket
látott, kiszőkített végű hajjal, gondosan helyreműtött orral, barna golfingben,
könnyű bőrdzsekiben, laza nadrágban, és zokni nélkül viselt bőrmokaszinban.
A testőr pont a bankár ellenkezője volt: hatalmas kétajtós szekrény,
tüskefrizurával. Úgy nézett ki, mintha abból a cserzetlen bőrből készült volna,
amit nem használtak fel Levy cipőjéhez, mert túl vastag. Óvatosan jött ajtót
nyitni, kétszer is ellenőrizte, hogy ki áll a ház előtt, előbb az egyik
oldalablaknál, aztán az ajtó biztonsági kukucskálóján.
Mallard és Malone a kukucskáló elé tartották az igazolványaikat, hogy a
testőr el tudja olvasni a rajtuk díszelgő FBI feliratot, de a cserzett bőrű,
nagydarab férfi még akkor is a háta mögött – feltételezhetően a fegyverén –
tartotta az egyik kezét, amikor végre ajtót nyitott.
– FBI – szólt Mallard. – Mr. Levyvel szeretnénk beszélni.
– Megnézem, hogy itthon van-e – válaszolt a testőr
– Ne fáradjon, tudjuk, hogy itthon van, mert éjjelnappal figyeljük. Nemrég
láttuk, ahogy maga futva a házba kísérte a garázsból. Ha már amúgy is beszél
vele, mondja már meg neki, hogy Clara Rinker aligha érkezik majd népes
kísérettel.
– Várjanak. – A keményfiú két percig váratta őket a tornácon. Közben a
cipőjüket, és az utca fáit nézegették, és hallgatták a fákon lakó különböző állatok
zajait.
– Szép este – szólalt meg végül Mallard.
– Micsoda egy seggfej ez a testőr – szólt Andreno. Aztán a kétajtós szekrény
visszatért, még egyszer alaposan végigmérte őket, és így szólt:
– Jöjjenek be.

A MELÍROZOTT HAJÚ LEVY A KÖNYVTÁR AJTAJÁBAN ÁLLT,

kezével a dzsekije zsebében, zoknitlanul a mokaszinjában.
– Mr. Mallard? Megnézhetném még egyszer az igazolványát?
Mallard átadta neki az igazolványát. Malone és Homburg is kinyitva
felmutatták neki, hogy megnézhesse őket, miután Mallardéval végzett. Aztán
Levy Andrenóra és Lucasra nézett, és egy kétkedő ránc jelent meg a homlokán.
– És az urak?
– Ők tulajdonképpen csak felbérelt verőemberek – szólt Mallard. – Nincs
igazolványuk. Meg szerintem amúgy sem olyan fontos további időt fecsérelni a
személyzeti kérdésekre, Mr. Levy. Clara Rinker meg akarja ölni magát. Ezt
biztosan tudjuk. Mi a nőt szeretnénk elkapni, és maga talán segíthet benne.
– Honnan tudják biztosan?
– Mert az egyik ügynökünk beszélt valakivel, akit Rinker kikérdezett,
többek között magáról. Feltételezzük, maga számít a nő támadására, ugyanis pár
napja már figyeljük, és látjuk, milyen biztonsági intézkedések közepette él. Itt
van például ez a fegyveres kísérő…
Levy egy pillanatig Mallardot bámulta – aki rezzenéstelenül viszonozta a
pillantást -, majd így szólt:
– Mi lenne, ha leülnénk?
Besorjáztak a könyvtárszobába, ami Lucas szerint úgy nézett ki, mint egy
színpadi díszlet. Sebtében, dekorációs céllal összevásárolt díszes kötésű
könyvsorozatok, egy túlságosan nagy, bőrbetétes tetejű mahagóni asztal, egy
drágának látszó keleti szőnyeg és egy földgömb, akkora, mint egy
időjárásfigyelő léggömb. Levy az asztala mögötti székben foglalt helyet,
Mallard és Malone az asztallal szemben vendégszékeken helyezett el, Homburg
egy ál-tizennegyedik Lajos korabeli darabon, míg Lucas és Andreno
megelégedtek egy-egy kényelmes támaszkodó-felülettel. Andrenót láthatóan
teljesen lenyűgözte a jókora földgömb, végig azt forgatta Mallard és Levy
beszélgetése alatt. Levy kezdte:
– Honnan veszik, hogy Rinker meg akar ölni?
– Több más emberrel együtt magát is gyanúsítja egy merénylet
kitervelésével, amit Mexikóban követtek el ellene. A vőlegénye bele is halt.
Rinker terhes volt, és a sérülése miatt elvesztette a gyermeket is. Egyértelmű,
hogy mindent meg fog tenni a bosszúért. Ha őszinte akarok lenni, azt mondom:
magának egy lehetősége van a túlélésre, ha együttműködik velünk.
– És mi van, ha úgy döntök, hogy tudok magamra vigyázni?
– Akkor meghal — mondta Mallard. – Nanny Dichtert legalább olyan jól
védték, mint magát, és Rinker mégis úgy leszedte, mint egy rothadt almát.
Levy így szólt:
– Nekem tényleg fogalmam sincs, hogy mi történt Mexikóban, és csak
teljesen futólagos ismeretségben álltam Rinkerrel. Egy ügyfelem egyszer
megkért, hogy segítsek létrehozni egy nyugdíj-számlát, ami szerintem
maximálisan legális volt.
– Hagyjuk a hazudozást – szólt Malone. — Egy ideje tudunk a maga
számláiról. Csak azért engedtük, hogy tovább vezesse őket, mert elég sokat
megtudtunk általuk St. Louis bűnözéséről. De hazudozni nem kell, oké? Nincs
túl sok időnk.
Lucas elfojtott egy mosolyt. A Mallard-Malone rosszlány, jófiú páros újra
működésbe lendült. Malone-nak nagyszerűen állt a rosszlány szerep. Decens
nőisége különösen hatásossá tette a kemény zsaruszöveget.
Levy hátradőlt.
– Nem tudom… Mallard közbevágott.
– Csak annyit kérünk, hogy ideállíthassunk pár embert, ha meggyőződünk
róla, hogy a nő nem figyeli. Aztán a külső megfigyelőhálót visszavonjuk, és
hagyjuk, hogy Rinker besétáljon a csapdába. Ez a kérésünk.
– Mi van, ha maguknak nincs elég embere?
– Ez nem egy tévéfilm. Ő nem egy legyőzhetetlen terminátor. Ha meglátjuk,
a kezünkben van – válaszolt Mallard. – Itt lesz két-három olyan ember, aki
egyedül is megbirkózna vele, és őket további két-három ember fogja biztosítani.
Lesz egy megfigyelőhálózat a maga háza és a munkahelye közti úton, és lesz
még egy csapda a bankban. Az elnöknek sincs ilyen védelme.
– És ehhez csak a beleegyezésem kell?
– Nyílt leszek, és őszinte Mr. Levy. Szakértőink szerint az évszázad
pénzmosási perét indíthatnánk meg maga ellen – szólt közbe Malone. – Úgy
húsz évre bedughatnánk Leavenworthbe, úgy, hogy a harmadolás szóba sem
kerülne. Nem árt, ha felhívja az ügyvédjét, aki sürgősen megkeres minket egy
vádalku-megállapodással. Ha bármi hasznos információja van, valószínűleg
sokat nyomna a latban, ha megosztaná velünk. Amúgy azt csinál, amit akar. De
az közös érdekünk, hogy kézre kerítsük Clara Rinkert.
Levy összefűzte az ujjait, és a mellére helyezte őket. Aztán így szólt:
– Beszélek az ügyvédemmel. Még ma este. Addig is tartsák tőlem távol a
nőt.
– Ha meglát minket, csak az időnket pocsékoljuk – mondta Mallard. – Ma
este kell döntenie, hogy az embereinket el tudjuk úgy helyezni, hogy Rinker ne
vegyen észre semmit.
– Eldöntöm – válaszolt Levy. – Hadd telefonáljak.
Egy percig mindnyájan csak némán ültek, nem volt mit mondaniuk. Andreno
törte meg a csendet:
– Ez a földgömb marha jó. Hol lehet ilyet venni?

LEVY MAGUKRA HAGYTA ŐKET A KÖNYVTÁRBAN. Mivel nem volt

értelme a maradásnak, Lucas Andrenóval együtt elindult, így szólt Mallardnak:
– Megiszunk pár sört, dumálunk pár emberrel. Talán elindulunk
Springfieldbe.
– Holnap jöttök?
– Ha semmi nem jön közbe, késő délután érünk vissza. Ha van valami, hívjál
a mobilon.

Miközben Lucas kocsija felé sétáltak, Andreno megkérdezte:

– Szerinted a nő besétál a csapdába?
– Hm. Nem.
– Miért? Megtörténhet.
– Megtörténhet, de kétlem. Nem fog odasétálni és becsengetni. Sokkal jobb
megoldást fog találni, bár nem tudom, mi lesz az.
– Keressük meg Sellost. Hátha újra megkereste Rinker.
Visszamentek a belvárosba, de a BluesNote-ban kiderült, hogy Sellos eltűnt.
A pultos ennyit mondott:
– Beiratkozott egy golf-tanfolyamra.
– Micsoda?
– Ja. Egy golf-tanfolyamra. – Beszéd közben a pultos egy poharat
fényesített, és most a fény felé emelte, hogy megvizsgálja, piszkos-e még. –
Régóta meg akart tanulni. Pontosan nem tudom, hol van a tanfolyam.
 Andreno Lucasra nézett, és így szólt:
– És most?
Lucas a pult fölé hajolt, és így szólt:
– Adjon nekem négy üveg Dos Equis sört. Nyissa ki, de nyomja vissza rá a
kupakot.

Újra az utcán, a sörökkel teli papírzsacskóval a kezében, Lucas így szólt:

– Szerinted hova ment?
– Hát, ha még él… Talán Michiganbe? Ott elég jó golfpályák vannak.
– Hm. Szerintem ilyenkor Palm Springs jobb… – Az utcán forró szellő
söpört végig. Lucas felnézett a holdra. – Igazi autózásra való éjszaka.
– Hacsak egy pályarendőr el nem kap a nyitott sörrel.
– Ezt úgy mondod, mintha lenne bármi esélye – szólt Lucas.

❖ 12 ❖
A FÁJDALOM ÚGY HASÍTOTT AZ ÁLMÁBA, ahogy borús időben a
napsugár csap le a talajra, ha rés nyílik két gomolyfel-hő között. Lucas a
felszínre bukott, és megpróbált felülni, hogy kinyújtsa a lábát, de a görcs
kitartott, sőt, egyre mélyebb lett, így Lucas önkéntelenül is felnyögött: – Ó, a
fene… a fene.
Megpróbálta kimasszírozni, de a görcs még vagy húsz másodpercig fogva
tartotta, mielőtt engedett volna. Amikor szinte teljesen elmúlt, Lucas nagy
nehezen kimászott az ágyból, és sántikálva körbefordult a szállodai szobában.
A vádlija még mindig sajgott, mintha izomhúzódása volna. Lucas szipákolt
néhányat, és felidézte, hogy hol van: egy Holiday Inn hotel nyolcadik emeletén,
a Missouri állambeli Springfieldben. Ahogy ezt a szállodalánctól várni lehetett, a
szoba tiszta volt, ízléses berendezésű, és mégis… Volt a levegőben valami furcsa
szag, de, hogy mi, azt nem lehetett pontosan megállapítani.
Sok évvel ezelőtt, még a főiskolán Lucas egyszer busszal utazott Madisonba
egy másik főiskolába. Útközben végig halvány vizeletszagot érzett, és arra
gondolt, hogy ez biztos… vizelet. Aztán később, egy hosszabb buszúton egyszer
megálltak útközben, és amíg az utasok pihentek, takarítók fertőtlenítették a
buszt. Amikor Lucas visszaszállt, minden addiginál erősebben, és frissebben
érezte a vizeletszagot, és rájött, hogy valami fertőtlenítőszernek lehet ilyen
szaga. Bár azóta szinte egyáltalán nem utazott buszon, a szagot mégis bármikor
fel tudta idézni.
Ahogy Lucas körbesántikált a szállodai szobában, az jutott eszébe, hogy a
Holiday Innék furcsa illata – bármi legyen is a forrásuk -, talán be van építve a
szállodákba. Arra gondolt, hogy újra kéne építeni a szállodákat. A szag nélkül. A
sántikálást csak annyi időre hagyta abba, hogy a távkapcsolóval bekapcsolja a
tévét, hátha elkapja az időjárásjelentést. A készülék a CNN-en kapcsolódott be,
és ahogy Lucas az Időjárás Csatornára akart kapcsolni, a szőke hírolvasónő a
képernyőn kérdő tekintettel balra fordult, és megjelent egy St. Louis-i riporter
képe, akinek kerek, vörös arca alatt a következő felirat tűnt fel: „Sandy White,
St. Louis Post-Dispatch”.
– …a hölgy meglehetősen kétségbeesettnek hangzott, és bár egy
sorozatgyilkost nem illet sajnálat, én személy szerint meglehetősen
fájdalmasnak találtam Rinker kisasszony aggodalmát az öccse iránt. Gene
Rinkert egy apró drogos kihágásért tartóztatták le, és hozták St. Louisba. Az
ilyen kihágásokért normális esetben Kaliforniában nem jár nagyobb büntetés,
mint egy közlekedési szabálysértésért. Ennek ellenére az FBI úgy bánik vele,
mintha az évszázad egyik legveszélyesebb bűnözője volna. Az is tény, Betty,
hogy sok bizonyíték mutat arra, hogy Gene Rinker mentális zavaroktól szenved,
és valószínűleg nem is érti, miért zárták Missouri legjobban őrzött börtönének
egyik magánzárkájába…
– Jézus Úristen – mondta Lucas a tévének, ahogy folytatódott a stúdióban
ülő és a helyszínen álló újságíró beszélgetése. Lucas végignézte a közvetítést,
amely, bár még percekig tartott, több értelmes információt nem tartalmazott;
majd megkereste az Időjárás Csatornát. Leült az ágyra, és addig masszírozta a
vádliját, amíg a meteorológus sort nem kerített Missouri és környéke várható
időjárására, majd a késő délutáni viharok ígéretétől felvidulva a fürdőszobába
indult. Minden rendben. Mire a viharok ideérnek, ők már távol lesznek
Springfieldtől.
Megborotválkozott, kimosta a szájából a tegnapi sör keserű ízét, és már két
perce a zuhany alatt állt, amikor Andreno felhívta. Megbeszélték, hogy tizenöt
perc múlva találkoznak az étteremben, majd Lucas gyorsan befejezte a
tisztálkodást. Egy váltás ruhát hozott magával a St. Louis-i szállodából.
Farmernadrágot vett, golf-pólót, és egy könnyű sportzakót, majd a piszkos ruháit
a táskájába gyűrve elindult.
– Ránéztél reggel a CNN-re? – kérdezte Andreno.
– A Sandy nevű ürge? Ja. A hülye seggfejek.
– Pedig igaza van. Mármint Sandy White-nak.
 – Attól még bassza meg magát – morogta Lucas halkan a feléjük siető
pincérnő irányába, majd hangosan így szólt: – Két amerikai palacsintát,
juharszirupot, és két csésze kávét kérek. – Andrenóra nézett az asztal túloldalán.
– Te?
Andreno is rendelt, és amikor a pincérnő eltávozott, Lucas így szólt:
– Malone és Mallard okos emberek. Majd kitalálják, hogy mit tegyenek
Gene-nel. Nemsokára felhívom őket.
– Helyes.
– A kurva CNN.
– Csak nem bal lábbal keltél?
– Mindjárt jobb kedvem lesz – mondta Lucas, miközben az izomgörcsre
gondolt. – Nagyon ritkán szoktam hétkor kelni. Hihetetlen, hogy emberek
ilyenkor indulnak dolgozni.
Amikor a csinos pincérnő megérkezett az étellel, Lucas rámosolygott, és
megpróbált pár mondatot csevegni vele, de a kezdeti barátságtalan morgás miatt
a nő már leírta, és Lucas olyan érzéssel fejezte be a reggelit, mint egy balfék.
– Úgy érzem magam, mint egy balfék – számolt be érzéseiről Andrenónak.
Bár a kelleténél több borravalót adott, ez sem segített.
– Én nem – szólt Andreno. – Szerintem tetszettem neki. Mielőtt leértél,
beszéltem vele egy kicsit, és megkérdeztem, hogy el tud-e szabadulni pár percre,
mert akkor elvinném egy körre a Porshcémon.
– És mit mondott?
– Azt, hogy nem tud elszabadulni.
Lucas ezen végre tudott nevetni, és a rosszkedve oszladozni kezdett.
Tisdale volt Mellan megye második legnagyobb városa Hopewell, a
megyeszékhely után. Áthajtottak rajta Hopewell felé menet, ahol fél kilencre
volt megbeszélve egy találkozó a seriffel.
– Mi ez a szag? – kérdezte Andreno, ahogy átbucskáztak a városszéli vasúti
átkelőn.
– Nem tudom – válaszolta Lucas. – De nem valami virágillat.
Egy perccel később elhaladtak a középnyugat ránézésre legnagyobb
acélvázas pajtái mellett. Az épületek oldalára gondosan megrajzolt betűkkel ez
volt festve: „Logan Baromfifeldolgozó”, ami alatt kisebb betűkkel ez állt: „A
csirkéket kopasztjuk, nem a megrendelőinket”.
– Innen jöhet a szag – szólt Andreno. – Olyan, mintha égő tollat nedves
csirkeszarral oltottak volna el.
– Valószínűleg pontosan így történt – mondta Lucas. – Az ember még akkor
is érzi, ha a száján át veszi a levegőt.
Tisdale a semmi közepe volt. Elautóztak Rinker édesanyjának háza mellett,
ami egy mérföldre feküdt a várostól, de semmi mozgást nem láttak. Kicsi,
tetőtér-beépítéses ház volt hulló vakolattal és behúzott függönyökkel. A gazverte
behajtó egy szimpla garázshoz vezetett, aminek nyitott ajtaján át látni lehetett,
hogy nem áll benne autó. A rozsdás postaládánál egy kicsi, barna-fekete kutya
ült, és elveszettnek, szomjasnak látszott. A ház mögött egy ősrégi Ford traktor
rozsdásodott a sok gazos limlom közt.
– Mi lenne, ha pisztollyal a kezünkben berúgnánk az ajtót, és ott találnánk
Clarát a konyhaasztalnál egy tál kukoricapehey mellett? – szólt Andreno.
– Valószínűleg lelőne mindkettőnket, aztán a pöcébe dobná a hullánkat –
mondta Lucas.
– Akkor nem állunk meg, hanem megyünk a seriffhez.

MELLAN MEGYE SERIFFJE, Erről Lamp nem volt kifejezetten impulzív

személyiség. Amikor Lucas és Andreno megérkezett a hopewelli irodába, a
seriff ráérősen, és alaposan kikérdezte őket a személyazonosságukról, majd az
egyik beosztottjával még fel is hívatta a St. Louis-i FBI irodát, hogy ellenőrizze
a két zsaru állításait. Végül Mallard jött a telefonhoz, aki pontosan tisztázta,
hogy a seriff kenyere melyik oldalon van megvajazva, és, hogy pontosan ki keni
rá a vajat. Miközben beszéltek, egy nő dugta be a fejét az irodába, és így szólt:
– Erről, a Porsche a Rinker háznál ez a két úr volt.
A seriff lassan Lucasra és Andrenóra fordította a tekintetét, és így szólt:
– Szóval már jártak Rinkerék felé, mi?
– Igen. Honnan tudja?
– A lakossági figyelőszolgálat – szólt a seriff. – Minden gyanús eseményt
jelentenek. Például a Porschékat. A drogkereskedők szeretnek Porschéval járni.
Lucas pillanatokra volt attól, hogy elveszítse a türelmét és a jó modorát,
amikor Lamp végre utasította az egyik beosztottját, hogy vigye őket körbe a
megyében, és, gondolta Lucas, később részletesen számoljon be neki.
– Már vagy tíz szövetségi ügynök járt itt, hogy beszéljen Rinker mamával,
és végül mindnek el kellett hinnie, amit mondunk, bár először egyikük sem hitt
nekünk – mondta a seriffhelyettes, akit Tony McCoynak hívtak. McCoy
nagydarab, izzadós férfi volt khaki egyenruhában, amihez Stetson szalmakalapot
vett, nadrágszíjat rodeós csattal és sötétkék cowboy csizmát. Az ő Jeep Grand
Cherokeejával mentek.
– És mi volt az, amit mondtak nekik? – kérdezte Andreno.
– Hogy az a nyanya olyan bolond, mint egy kakukkos óra. Azt se tudja, hogy
miről beszélnek neki.
– Akkor ne menjünk hozzá – szólt Lucas. – Menjünk az iskolához.
– Az iskolához?
– Aha. Tudja, az épülethez, ahol olyan sok gyerek van.
McCoy vetett rá egy kemény pillantást, de Lucas vidáman a seriffhelyettes
arcába mosolygott. Bár Lucasnak kedves, kék szeme volt, ha mosolygott, azt
gyakran vették fenyegetésnek. McCoy is gyorsan elfordította a fejét.
A Mellan Általános– és Középiskola sokkal nagyobb volt, mint amire Lucas
számított. A tornaterem mellé két tantermekkel teli épületszárny épült. Az
igazgató sovány, fiatalos nő volt, gondosan festett hajjal, és a szeme fölött
egybenőtt szemöldökkel. Alatta mintha egy-két centivel a kelleténél mélyebbre
csúszott volna az orrán a szemüvege, amit a középső ujjával szeretett igazgatni.
Ahogy Andreno később mondta:
– Ahányszor a nőre néztem, épp betartott nekem. – Már számos FBI ügynök
kihallgatott engem és a kollégákat is, de az az igazság, hogy nem jártak túl sok
sikerrel – mondta a nő. – Járt itt egy ügynök, úgy hívták, Josh Franklin.
Szerintem próbáljanak meg vele beszélni…
– Most más megközelítéseket keresünk az ügyhöz – mondta Lucas. – Ha
emlékszik bárkire, aki jóban volt Clara Rinkerrel, vagy a Rinker testvérek
bármelyikével…
– Az a helyzet, hogy nagyjából egyidős vagyok darával. Amikor ő itt
végzett, én akkor jártam kilencedikbe, vagy tizedikbe Westonban, Oklahomában
– mondta a nő. – Csak két tanár dolgozik itt, aki még emlékszik rá, de eddig
senki nem tudott meg tőlük semmi hasznosat.
– Csak pár szót váltanánk velük…
– Természetesen. Szívesen segítünk, ha tudunk – mondta a nő nem túl
lelkesen.
A két, késő ötvenes tanárnő csupán egy hasznos információt szolgáltatott. Az
idősebbik mondta:
– Lehet, hogy nem jelent semmit, és eddig nem került szóba, mert eszembe
sem jutott, hogy Ted Bakernek a múlt hónapban ellopták minden puskáját, és
lelőtték a kutyáit. Nem sokkal azelőtt, hogy Clara feltűnt volna St. Louisban.
Ted két vagy három évvel Clara fölött járt, és igen jóban volt Clara bátyjával,
Royjal.
– Hm. Minden puskáját? – szólt Lucas.
A seriffhelyettesre nézett, aki a fejét vakarva így szólt:
– Igen. Mi nyomoztunk a betörés ügyében. Arra tippeltünk, hogy valamelyik
fegyvermániás volt a tettes, akikkel Ted mászkál vagy maga Ted a biztosításért.
Nem tudtam, hogy ismerte Clarát.
– Ismerte – szólt a tanárnő. – De ne mondja el senkinek, hogy tőlem tudja.
McCoy azt mondta, tudja, hol találhatják meg Bakert.
– Ha nem kint van a mezőn, és patkányokat lövöldöz, vagy a
baromfifeldolgozóban dolgozik, akkor otthon ül. Az új kutyáit idomítja.

McCoy Hopewellből Tisdale-be vitte őket. Megálltak a helyi Dairy

Queennél és vettek fejenként egy-egy csokiöntetes fagyit. Megbeszélték, hogy
ez biztosan diétás, mivel a Dairy Queennél tejből, és nem tejszínből készítik a
fagyit. Ezután Nyugat felé indultak egy alsórendű úton. Baker háza a Rinker
rezidencia édestestvére volt, ütött-kopott, majd hetven éves fakeretes ház,
aminek egy ócska, egyautós garázs támaszkodott az oldalához. A házat derékig
érő, szöges tetejű kerítés vette körül, ami mögött két fiatal németjuhász kutya
őrizte az udvart.
MacCoy egészen a kapuig gurult, majd a dudára támaszkodott. Egy idő után
egy csontos, gondozatlan barna hajú, kéthetes szakállat viselő férfi, Baker lépett
ki a tornácra. A kezében egy Budweiseres dobozt tartott. A serifhelyettes
terepjárójára nézett, majd a kutyákra mutatott, akik lefeküdtek, és Baker a kapu
felé indult.
A kerítés fölött beszéltek.
– Eszembe se jutott, hogy Clara lehetett, bár ez hülyén hangzik – szólt
Baker, miután Lucas röviden elmondta, hogy miért jöttek. – Csak két héttel a
betörés után hallottam, hogy Clara St. Louisban van. Nem kötöttem össze a két
dolgot.
– Lehetett ő? – kérdezte McCoy. – Magának van néhány olyan barátja, akik
megtehették.
Baker elvigyorodott, és kivillantotta zöldessárga fogait, majd így szólt:
– Most mit szarakodik a haverjaimmal, McCoy? Nincs azokkal semmi baj.
– Ja, mint Harveyval.
– Hát, Harv… – Baker tétovázva említette a nevet.
– Harv könnyen helyet kapna bármelyik bolondokházában – mondta McCoy.
– Hát Harvey… Az igazat megvallva, eszembe jutott, hogy az egyikük volt,
kivéve, hogy szerintem ők nem lőtték volna le a kutyákat. Egy kutyát nem
mindenki képes lelőni. Még Harvey se tenné meg.
– Clara megtenné? – kérdezte Lucas.
– Megmondom a tutit – mondta Baker. – utoljára öt vagy hat évvel ezelőtt
láttam Clarát. Eljött meglátogatni az anyukáját, és összefutottunk. Megkérdezte,
hogy mit csinálok. Mondtam neki, hogy lövök, meg a Logannél dolgozok, és
nagyjából ennyi volt. Nem voltunk túl közeli barátok, nem mintha nem basztam
volna meg szívesen, már ha értik, mire gondolok.
– Azt hiszem, értjük – mondta McCoy megrántva övét.
– Ilyen kis kemény cickói voltak, mint két kis csésze – folytatta Baker. – És
így ránézésre az ember aszondta róla, hogy biztosan jól baszik.
– Szóval a kutyák – szólt Lucas.
– Nem tudom – mondta Baker. – Ha azt a sok embert le tudta lőni, akkor
gondolom, a kutyákat is. Valaki legalábbis megtette. Pont a fejbe, bumm, bumm.
– Kiderült, milyen fegyverrel tették?
– Huszonkettes – mondta Baker. – A skulókat nem bírtam kiszedni, de a
bemeneti lyukakból azt mondanám, hogy huszonkettessel csinálták. Szép, szoros
bemeneti sebek, a skuló egyben maradt, és nincs kimeneti seb. Jó lövések. A
kutyák föl se fogták, mi történik velük.
– És nem látta Clarát öt éve.
– Nem. Pedig szívesen összefutnék vele, ha elkapják. Meglátogatnám a
börtönbe'. Pucér táncos volt, mielőtt bérgyilkos lett volna. Biztos tudna mit
mesélni…
– Az biztos. – Bólintott McCoy. A seriffhelyettes önkéntelenül is megnyalta
a száját. Bizonyára a szaftos kis történetek jutottak eszébe.
– Clara tudhatott a maga fegyvereiről? – kérdezte Lucas.
– Persze. A városban szerintem mindenki tudja, hogy mi a hobbim – mondta
Baker. – Régen sokat lógtunk a bátyjával, és néha ő is itt volt, ha célba lőttünk.
Én tanítottam meg a bátyját lőni.
– Szóval barátok voltak – szólt Andreno.
– Nem. Nem Clarával. Ő csak azért volt itt, mert Roy magával hozta.
Szerintem Roy csinált is vele ezt-azt, értik. De Clara már kiskorában is elég
félénk volt. Csak nézett. Nem sok közöm volt hozzá.
– Ismerte Clara bármelyik barátját? – kérdezte Lucas.
– Nem hinném… – Aztán Baker elhallgatott, és Lucasról Andrenóra
pillantott. – Patsy Hillről tudnak, igaz?
Lucas és Andreno egy emberként rázták meg a fejüket, majd Lucas így szólt:
– Még nem találkoztunk a névvel.
– Jézusom – Baker McCoyra nézett. – Maga sem hallott Patsy Hillről?
McCoy is csak a fejét rázta. Baker így szólt:
– Azt a kurva, de okosak a zsaruk! Itt rohangálnak éveken át, mint a hülyék,
és fingjuk sincs, ki az a Patsy Hill.
 – És ki az? – kérdezte Lucas.
– Patsy Clendenonban lakott Springfield felé. Odavalósi volt Carl Paltry is.
– Kicsoda? – szólt Andreno. Lucas emlékezett az FBI aktára.
– Rinker mostohaapja – szólt. Baker bólintott.
– Pontosan. Szerintem ő is megbaszta. Mármint Clarát. Na, mindegy. Szóval
ő is onnan jött, és asszem, néha laktak is ott. Clara ott ismerkedett meg Patsy
Hillel.
– És ki a fene az a Patsy Hill? – kérdezte McCoy.
– Egy másik kibaszott gyilkos picsa – mondta Baker széles, takonyzöld
mosollyal. – Mindig úgy gondoltam, hogy ez hihetetlen. Két kisvárosi csaj, a
legjobb barátnők, aztán mindkettő gyilkosként végzi. Úgy tíz éve vagy talán
régebben az ország össze zsaruja idejött. Patsy lent lakott Memphisben a
férjével, és asszem, baltával végzett vele. Vagy kalapáccsal, tudja a fene. Kiverte
belőle a szart is. Aztán meglépett, és soha nem kapták el.
– Soha? – kérdezte Lucas.
– Amennyire tudom, nem. Márpedig biztosan tudnék róla.
– Clendenon a megyehatár túloldalán van, Springfield közelében – szólt
McCoy. Hallhatóan megkönnyebbült, hogy nem az ő területén.
– Clara és Patsy nem jártak ugyanabba az iskolába? – kérdezte Lucas.
– Itt biztos nem – mondta Baker. – Nem tudom, hogy Patsy hova járt. Talán
Springfieldbe. Mindenesetre egy időben Clara és Patsy elválaszthatatlanok
voltak. Ugyanúgy is végezték.
– Patsy családja itt él még? – kérdezte Lucas.
– Igen, Clendenonban. A Tree Streeten.
Még beszéltek pár mondatot, felírták az ellopott fegyverek listáját, majd
visszaindultak Hopewellbe. Lucas megköszönte McCoynak a segítséget, majd
Andrenóval beszálltak a Porschéba, és a sztráda felé indultak.
– Megyünk Clendenonba? – kérdezte Andreno.
– Ez akár jó nyom is lehet – szólt Lucas. – Az FBI-nak fogalma sem volt
erről, olvastam az aktájukat. Ha ez a Patsy Hill évekéi ezelőtt megölt valakit, és
Rinker segített neki elrejtőzni, és ha most St. Louisban lakik és dolgozik…
– Akkor nem kizárt, hogy most visszaadja Rinkernek a régi kölcsönt, és
Rinker nála lakik.
– És nem dobhatja fel, mindegy, milyen magas jutalmat ajánlunk. Ráadásul
az is biztos, hogy Rinker maffiás kapcsolatai sem tudnak Hillről. Miért mondta
volna el nekik Clara? Csak bajt okozott volna vele Hillnek, és magának is –
mondta Lucas. Andrenóra nézett. – Öt amerikai dollárba fogadok, hogy Rinker
Hillnél lakik. Azt nem tudom, hogy Hill hol van, de ha megtaláljuk, Rinker is
meglesz.
Andreno két perc gondolkozás után így szólt:
– Nem fogadok. – A hangsúlyából Lucas megérezte, hogy helyesnek találja
megérzést.
Lucas egy kis idő után így szólt:
– Ne feledkezzünk el a fegyverlistáról! Rinker mindig is pisztolyt használt,
most viszont feltételezhetően van nála egy rakás karabély. Ezt el kell
mondanunk Mallardnak. Ki kell terjesztenünk Levy megfigyelését.

Clendenon felé menet Lucas mobilon megszerezte a Hill család, Chuck és

Diane pontos címét a Tree Streeten, és a telefonszámukat. Megpróbálta felhívni
őket, de csak az üzenetrögzítő felelt.
– Lehet, hogy majd várnunk kell – mondta Andrenónak.
Clendenon kicsi város volt, kis híján Springfield egyik kertvárosa, háztömb-
hosszú belvárossal és egy BP kúttal. A benzinkút eladójától kérdezték meg, hogy
merre van a Tree Street, és részletes instruckiókat, valamint egy hasznos
jótanácsot kaptak.
– Ezzel a Porschéval a legjobb, ha lépésben haladnak – mondta a kutas. – Az
itteni zsaruk ránézésre becslik meg a gyorshajtást, és ez a kocsi állva is százzal
megy.
– Köszi – mondta Lucas.
– Szívesen. A zsaru mellesleg pont egy háztömbnyire parkol arra… A kék
ház mögött.
A kék ház mellett kis híján egyesben haladtak el, de ha az ott parkoló fekete
Mustángban ült is rendőr, nem indult utánuk. Még két háztömbnyit haladtak,
majd a bal oldalon megtalálták a Tree Streetet. Lucas befordult, és két sarokkal
később megállt Hillék háza előtt.
A Rinker– és a Baker-házhoz hasonlóan ez is egy régebbi épület volt, bár itt
virágok szegélyezték az autóbehajtót. Amikor kiszálltak a kocsiból, Lucas
frissen vágott fű illatát érezte. Kopogtak, de nem kaptak választ, ezért a
szomszédoknál próbálkoztak. Egy pongyolás nő elmondta nekik, hogy Chuck
Hill a gabonasilónál dolgozott, Diane pedig reggel vásárolni indult, és bármelyik
pillanatban visszajöhet.
– Már jó egy órája elment, ezért… Itt is jön.

Diane Hill egy öregecske kombi Taurusszal érkezett, felgurult a behajtóra, és

miután kiszállt, nejlon bevásárlószatyrokat vett ki a csomagtartóból. Mikor
meglátta a két férfit, a behajtón állva várta meg őket. Lucas igazolta magukat,
mire a nő így szólt:
– Mi akarnak?
– Úgy gondoljuk, hogy amikor az önök lánya eltűnt, valaki segített neki
bujkálni. Gyanítjuk, hogy Clara Rinkerhez mehetett, és arra gondolunk, hogy
Clara most talán az önök lányánál bujkál.
Az asszony arcán átfutott valamilyen érzelem – talán öröm?– jele, de olyan
gyorsan eltűnt, ahogy megjelent.
– Fogalmunk sincs, hogy Patrícia merre lehet. Imádkozunk Istenhez, hogy
jól van, azok után a borzalmak után, amiken a férje mellett keresztülment.
– Soha nem jelentkezett, hogy elmondja, hogy van?
– Párszor telefonált, amit el is mondtunk a rendőröknek. Ha hív, általában
sír, és azt mondja, nem mer hazajönni, mert a rendőrök minket büntetnének
meg, ha kiderülne.
Andreno így szólt:
– Mrs. Hill, esküszöm, minket nem érdekel Patrícia. Másvalakit keresünk.
Clarát, aki még mindig embereket öl.
– Maffiózókat – csattant fel az asszony.
– Rengeteg ártatlan embert ölt meg – szólt közbe Lucas. – És még sokakat
fog.
– Ez nem az én gondom – válaszolt az asszony, szorosan markolva a
nejlonszatyrát. – Én csak annyit tudok, hogy Clara kedves volt a lányomhoz,
amikor Patríciának vigasztalásra volt szüksége, és emlékszem, mi történt
szegény Clarával gyerekkorában. Egyáltalán nem csodálom, hogy gyilkos lett
belőle. Hol volt a rendőrség, amikor a mostohaapja rajta élte ki a perverzióit,
pedig Clara még tizennégy éves sem volt. Hol volt a rendőrség, amikor Patrícia
férje vasalóval égette a lányom hátát?
– Mrs. Hill…
– Mondják meg, hol volt akkor a rendőrség?!
– Mrs. Hill…
– A maguk helyében Chuckot, a férjemet meg sem keresném, mert távolról
sem lesz olyan udvarias, mint én. Nem helyeseljük a bűnözést, de ha a rendőrség
tenné a dolgát, Clara Rinker és a mi Patsynk még mindig köztünk volnának.
Bocsánat. – Ezzel az asszony a bejárati ajtóhoz masírozott, belépett a házba, és
bevágta maga mögött.
Andreno egy perc csend után szólalt meg:
– Azt hiszem, ezt elég jól csináltuk.
 – Kérhetnénk engedélyt, és lebontathatnánk a házat.
– Gondolod, azt kéne tennünk? Lucas megrázta a fejét.
– A fenéket.
– Chuckot megpróbáljuk?
– Elvihetlek, ha gondolod.
– Kösz, de nem. Irány St. Louis?
Lucas sóhajtott, és a házra nézett. – Gondolom…

Lucas tíz mérfölddel később szólalt meg újra.

– Az asszony nem említett más gyereket.
Andreno a fejét rázta.
– Szerintem Patsy egyke.
– Aha. Szerinted hány távolsági hívás érkezhet a Hill házba?
– Hm.
– Fogadok, hogy mindig karácsonykor telefonál – mondta Lucas. – Vagy
Újévkor.
– Fogadok, hogy az FBI egy perc alatt megszerzi a híváslistájukat.
– Harminc másodperc alatt. – Lucas elővette a telefonját.
– Szólsz nekik?
– A karabélyokról, hogy terjesszék ki Levy védelmét. A Hill nyomot
személyesen mondom el nekik, nem akarom, hogy elvessék úgy, hogy nem
tudom megvédeni. Eddig ott ültek a konferenciateremben, és minden ötletemet
elvetették, még azokat is, amik bejöttek.
– FBI ügynökök. Ez a foglalkozásuk.

❖ 13 ❖
AHOGY MINNEAPOLISBÓL NEM LEHET EGYENES ÚTON ELJUTNI
St. Louisba, úgy St. Louisból sem vezet közvetlen, gyors út az alabamai
Annistonba. Rinker különben sem siethetett, nem kockáztatta, hogy megállítják
egy közúti ellenőrzésnél. Az I-64-esen indult el Kelet felé, majd ráfordult az I-
24-esre, amin elment Nashville-be, ahonnan az I-65-ösön égésen Birminghamig
jutott, és végül az I-20-ason érkezett Annistonba.
 Késő délután indult, és hajnalban még mindig vezetett. Nashville felé a St.
Louis Cardinals meccsét hallgatta a rádión, és közben az italraktárban töltött
időre gondolt, ahol, vagy egy örökkévalósággal ezelőtt, állandóan a Cards
meccsei szóltak a háttérben. Bár Rinker nem szerette a baseballt, a mai napig fel
tudná sorolni a Cards akkori játékosainak nevét.
A Cardinals meccs Nashville határában halkult el végleg, így Rinker
váltogatni kezdte az FM adókat, hátha talál némi normális countryt valahol, de
nem járt sikerrel. Végül talált egy helyi adót, ahol LeAnn Rimes számok mentek
sorozatban. Játszották a „Blue”-t is, az egyik kedvencét. Amikor ettől az adótól
is túl távol került, az út hátralevő részét keresgéléssel töltötte.
Kellemesen fáradtan – mindig is szerette a hosszú autóutakat – jelentkezett
be reggel hatkor egy Tapley's nevű olcsó útmenti szállodába, és amikor a
recepciós megkérdezte, hogy vár-e még valakit, azt felelte:
– A férjem valószínűleg megérkezik napközben. Őrmester a hadseregben
tudja, de nem biztos, hogy éjszakára is maradni tud.
A recepciósnő kedvesen válaszolt:
– Egy egyágyast adok magának, kedves, aztán ha valami változik, csak
szóljon!
– Meglesz, köszönöm – mondta Rinker. – Az a helyzet, hogy nem tudom, a
hitelkártyám működik-e. Nem baj, ha készpénzzel fizetek?
– Semmi baj, kedves.

REGGEL NYOLCKOR HÍVTA FEL WAYNE MCCALLUMOT, aki az első

csengetésre felkapta a kagylót.
– McCallum hadtáp őrmester.
– Wayne George McCallum. Hogy s mint? – Rinker a legmélyebb,
legrekedtebb hangját vette elő.
Egy fél percnyi hallgatás válaszolt, majd:
– A francba.
– Beszélnünk kéne.
– Ezt megértem, de itt most eléggé zsúfolt minden. – A férfi hangja elég jól
leplezte a benne hirtelen felgyűlt feszültséget.
– Jól hallottam, hogy végre olyan messzire dobtál tizenkettőt, hogy nem
találtad meg a kockát, vagy még mindig lejársz Biloxiba a hétvégeken?
– Hát, sajnos, nemhogy messze nem dobtam a kockát, de a két hatos sem
akar akkor összejönni, amikor kéne – válaszolt a férfi. McCallumnak a kocka
volt a gyengéje.
– Hát akkor találkozzunk. Nekem van valamim, ami neked kell, cserébe
azért, ami neked van, és nekem kell.
– Most nem tudok beszélni. Fel tudnál hívni egy másik számon úgy öt perc
múlva? – Lediktált egy számot.
– Mindjárt hívlak – válaszolta Rinker. Megvárta, hogy McCallum biztosan
kiérjen a fülkéhez, majd tárcsázott. Az őrmester most is az első csengetésre
felvette.
– Két jót tudok szerelni mindennel együtt. Darabja háromezer.
– Most más kell. Valami speciális.
– Speciális.
– Az.
– Találkozzunk. A szokásos helyen?
– Jó.

RINKER EZUTÁN ALUDT NÉGY ÓRÁT, majd kevéssel déli tizenkettő

után megtisztálkodott, farmert vett és futó-cipőt, valamint egy rövid ujjú pólót,
és az övtáskájába rakott egy pisztolyt, meg egy gumival átkötött vastag köteg
ötvendollárost.
Amikor elkészült, adrenalinnal kicsit feltöltve indult Dél felé Talladegába,
majd Keletre a Talladega Nemzeti Park hegyei közé. Egy útmenti pihenőben állt
meg, ahonnan túraútvonalak indultak az erdőbe. Egy percig a kocsijában maradt
és figyelt, majd kivette az övtáskát a jobboldali ülés alól, és a derekára csatolta
úgy, hogy a táska a hasánál lógott. Elővette az egyik mobiltelefonját is,
ellenőrizte a számot, majd azt is magával vitte, mikor elindult.

ÉVEKEN ÁT WAYNE MCCALLUM VOLT a kilencmilliméteres

pisztolyok fő forrása. Rinker vagy húsz alkalommal kötött vele üzletet. Egyszer
hosszan beszélgettek a lehetséges találkahelyeken, ahol biztonságban
beszélhetnek, és lebonyolíthatják az árucserét. Úgy egyeztek meg, hogy aki
sokat okoskodik, csak rosszul járhat. Ha az ember zsúfolt nyilvános helyen
találkozik, akkor biztosítva van az ellen, akivel találkozik, de teljesen védtelen a
megfigyeléssel szemben. Viszont ha néptelen, elhagyatott helyen találkoznak,
akkor látják, hogy figyelik-e őket, és ha a hely elméletileg nyilvános is, akkor
még gyanút sem keltenek.
Egy kijelölt kirándulóösvény tökéletes, bár nem árt, ha az ember magával
viszi a legjobb barátját. Teli tárral…
Rinker elindult hegynek fel, majd ráfordult az egyik domboldalban futó
ösvényre, amelyről szép kilátás nyílt a völgybe. Üresen találta a kilátót. Eddig
már vagy hatszor találkozott McCallummal a kilátónál, és a férfin kívül soha
egy teremtett lelket nem látott a környéken. A kilátó nem volt több néhány nagy
sziklánál, köztük egy kitaposott földdarabbal a meredek domb szélén. Szép
kilátás nyílt Taladega felé, de a területen nem látszott, hogy mostanában
látogatták volna. A sziklák körül csak régi cigarettacsikkek szennyezték a
környezetet, a távolabbi bokrok tövében pedig néhány ütött-kopott
vécépapírdarab fehérlett. Rinker arra gondolt, hogy ezek a cigarettafilterek talán
még a következő jégkorszakot is megérik. A szikláknál mindenesetre biztosan
tovább itt maradnak.
McCallum pontosan egy órakor érkezett meg egy régebbi Cadillackel.
Mindig Caddyvel járt, mert a hozzá hasonló férfiak mindig azzal jártak. A
csomagtartóban mindig ott hevert a golftáskája. McCallum kiszállt a kocsiból, és
mosolyogva felnézett abba az irányba, ahol a nőt sejtette, majd zihálva feljött az
ösvényen. Kövér, vörös arcáról civil öltözékére csurgott az izzadság. Üvöltött
róla, hogy mennyire nincs formában. Hazánk hadserege, gondolta Rinker.
– Tegyük át valami lapos helyre a találkozókat – mondta a férfi, ahogy
lihegve Rinker mellé ért. Olyan közel állt hozzá, hogy Rinker érezte a kínai ebéd
szagát a leheletén.
– Inkább fogyj le – válaszolt Rinker. Rámosolygott a férfira. – Hogy vagy?
– Hát, nálad sokkal jobban – felelte McCallum. Végignézett a nőn, majd így
szólt: – Azután, hogy akkora balhé volt Minnesotában, azt hittem, legközelebb
csak a pokolban találkozok veled.
– Sokkal ez se jobb, de azért egyelőre még nem ugyanaz – válaszolt Rinker.
– Ha nem lépsz le nagyon gyorsan St. Louisból, elég hamar odakerülsz –
mondta McCallum.
– Már csak pár elintéznivalóm van, és eltűnök onnan. – Rinker elhúzta az
övtáska cipzárját, és hagyta, hogy McCallum megpillantsa a pisztolyt, majd
elővette az ötvendollárosok rollniját. Az őrmesternek dobta a pénzt, aki elkapta,
megnézte a címletet, és így szólt:
– Ez sok.
Rinker felmutatta a mobiltelefont.
– Emlékszel, hogy meséltél arról az izraeli találmányról?
McCallum felnevetett, és így szólt:
– Hülyéskedsz! – A férfi két kézzel a hajába túrt, és megvakarta a fejbőrét,
majd felnézett. – Nem hülyéskedsz.
– Nem bizony. Meg tudod csinálni? – kérdezte a nő.
– Naná. Már régóta meg akarom. – Azt a mindenit, gondolta Rinker, hogy
csillognak a szemei. – Kettőt már ki is próbáltam. Fenn a hegyekben. Hogy
lássam, tényleg működik-e. Gyönyörűen működik.
– És a plasztik? Nem tudják lenyomozni?
– Civil alapanyagok. Hozzám sosem jutnak el.
– Mennyi idő alatt tudod megcsinálni?
– Pár óra. Ma estére készen lesz. – McCallum láthatóan izgalomba jött.
Szexuálisan is. – Tök egyszerű. Tulajdonképp minden szükséges alkatrész eleve
be van építve a telefonba. Csak egy chip kell, és a robbanóanyag.
– Nagy szívességet teszel, ha megcsinálod, Wayne – mondta Rinker. A
férfira villantotta a legszebb mosolyát. – Minél előbb, annál jobb.

RINKER VISSZAAUTÓZOTT ANNISTONBA. McCallum után indult el,

és más úton távozott, mint amerről érkezett. Menet közben folyamatosan
ellenőrizte, hogy követik-e. A délutánt a motelben töltötte, tévét nézett. Este
nyolckor indult csak el egy aupálya-benzinkúthoz, hogy telefonáljon. McCallum
szokás szerint az első csengetésre felkapta a kagylót.
– Na, találkozunk, vagy mi lesz? – kérdezte a nő.
– Mehetünk, szívecském. Hol?
– Boots? – A Boots egy katonák által látogatott bár volt. Rinker egyszer már
járt a parkolójában.
– Oké.
Rinker most is ügyelt rá, hogy McCallum előtt érkezzen. Erre mindig ügyelt.
Bár nem hitte, hogy kiszúrhatja a rendőröket, a nő majdnem teljesen biztos volt
benne, hogy McCallum nem fogja felnyomni. Túl sokszor segített neki, és
Alabamában primitív elképzelések uralkodnak a gyilkosságban való
bűnrészesség büntetéséről.
Amikor a Caddy begurult, Rinker öt percig figyelte, aztán úgy döntött,
belevág; semmi aggasztót nem látott. Legurult a parkolóba, beállt a Cadillac
közelébe, és leeresztette a jobb oldali ablakot. A Caddy dukkózásán tükröződött
a Boots neonreklámja. McCallum, mikor meglátta a nőt, kiszállt a kocsijából, és
átült Rinker mellé a jobboldali ülésre, majd előhalászta a mobilt a dzsekijéből.
– Itt van a telefon – szólt. Úgy tűnt, alig várja, hogy megszabaduljon a
készüléktől, vagy izgatottan szeretne örömet okozni Clarának. – Ha szétszeded,
és sokat tudsz a telefonokról, akkor talán megtalálhatod a plasztikot. Ha nem
vagy telefonszerelő, és csak egyszerűen belenézel, biztos, hogy soha nem látod
meg.
– Mi történik, ha felhívok valakit?
– Semmi. A telefon hibátlanul működik. Viszont nehogy felhívd a 6-6-6-os
számot, mert akkor felrobban.
 – Biztosan.
– Halál biztosan. – Bólintott McCallum a sötétben. – Ugyanígy, ha egy
másik telefonról beletárcsázod a három hatost. Felhívod az illetőt, az felveszi, te
benyomod háromszor a hatost, és az emberünknek már le is repült a feje.
– Mekkorát robban? – kérdezte Rinker. – Mondjuk, ez a kocsi felrobban
tőle?
– A francokat. – Rázta a fejét McCallum. – A benne levő plasztik alig
nagyobb egy huszonkettes tölténynél. A hatása csak a fejet éri, viszont abba
könnyedén belerobbant egy csinos kis lyukat. Ha mondjuk, a hátsó ülésre rakod,
és felrobban, pár napig nem hallasz semmit, és ki kell cserélned az ülést, mert
lenne benne egy jó nagy lyuk, de amúgy semmi bajod nem volna. Nagyjából
olyan ereje van, mint egy háromharmincnyolcas magnumnak.
Rinker a telefonra nézett, majd vissza a katonára.
– Wayne, ha tizenöt évvel ezelőtt beszálltál volna az üzletbe, akkor nekem
ma nem lenne munkám.
– Tizenöt évvel ezelőtt még nem voltak telefonok – mondta McCallum. – De
tudod mit? Már az felhúzott, hogy összeraktam. Rohadt kíváncsi lennék rá, hogy
működik. Szeretném látni.
– Te beteg vagy, Wayne – mondta Rinker.
– Beteg hát, kisszívem – mondta McCallum ragyogó ábrázattal, az
izgalomtól reszkető, hájas pofazacskókkal. – Teljesen beteg vagyok.

RINKER MÉG AZ ESTE KIJELENTKEZETT. Azt mondta a

recepciósnőnek, hogy a férjét mégsem engedték el. Az alabamai határt átlépve
keresni kezdte a LeAnn Rimes adót, de ha meg is találta a sok állomás között,
most sehol sem szólt olyan jó zene.
Nashville-ben érte utol a vihar. A tintafekete éjszakában cikáztak a villámok.
A rádióadókon minden bemondó a tornádóveszélyről beszélt. Rinker hajnal előtt
ért ki a viharzónából, és száraz betonon gurult be St. Louisba.
Csak a telefon járt az eszében.
Ez annyira nem jellemző rá, hogy biztosan bejön. És a másik kettő ettől még
jobban beijed.

❖ 14 ❖
 ANDRENO KICSIT HÚZÓDOZOTT AZ FBI CSIPESZES
NÉVJEGYKÁRTYÁTÓL, de Lucas átsegítette a belépés nehézségein, és az őr
ezúttal egy másik szobába vezette őket.
– A régit kinőtték – mondta nekik menet közben. – Most már nem
konferenciateremnek, hanem vezérlőnek nevezik.
A vezérlő kétszer akkora volt, mint a régi konferenciaterem, és ablakai is
voltak. Vagy egy tucat nő, és három férfi ült a fő asztal körül. A férfiak ingujjban
ültek, zakóik a székek támlájára vetve, az asztalon pedig minden szabad területet
papírlapok foglaltak el a laptopok, a telefonok és a PowerPoint vetítő körül.
Mallard az asztal végén foglalt helyet, Malone mellette. Malone épp a fülén
tartott telefont hallgatta, ahogy beléptek.
Mallard még mindig magán tartotta a zakóját. Kimerültnek, de elégedettnek
látszott. így szólt:
– Puskák?
– Aha – válaszolt Lucas. Még a kocsiból hívta fel Sallyt, a mellé beosztott
váll-lapos ügynöknőt, és elmondta neki a Bakerről, valamint a karabélyokról
szóló információt.
– Jó hír – mondta Mallard. A karabélylopásról szóló hírre gondolt. – Egy
csapat már úton van, hogy alaposan kihallgassák Mr. Bakert.
– És mi van még? – kérdezte Lucas. Mögötte Andreno a szájába dobott egy
rágót, és hangosan rágni kezdett.
Úgy nézett ki, mint egy pitbull az agarakkal teli ketrecben.
– A Levy vonalat dolgozzuk – mondta Mallard. – Egyelőre semmi. Várunk,
hogy…
– Lehet, hogy megtudtuk, kinél lakik – mondta Lucas.
A szobára hirtelen teljes csönd borult. Malone szólalt meg először.
– Elnézést – szólt a telefonba és lerakta a kagylót. Mallard összeráncolta a
homlokát, és így szólt:
– Lakik? Kinél?
– Egy Patrícia Hill nevű nőnél – mondta Lucas. – Csak van egy kis
probléma.
– Mi?– szólt Mallard.
– Patrícia Hill tíz évvel ezelőtt megölte a férjét, és eltűnt. Szerintünk ide jött.
Valószínűleg álnéven él.
– Hogyan…?
Lucas elmagyarázta, miközben Andreno néha kiegészítette, amit mond.
– Az a jó hír – szólt Andreno és fújt egy lufit a hangsúly kedvéért -, hogy
Hill valószínűleg néha felhívja a mamáját. Ha meg lehet nézni a Hill család
bejövő hívásait, lehet, hogy lesz köztük néhány hívás St. Louisból, amikből
megtudhatjuk, hogy merre lakik Patsy Hill, és két legyet ütünk egy csapásra.
Malone vállat vont.
– A híváslistát simán megszerezzük, de a többi igencsak úgy hangzik, mintha
szarból építenétek várat.
– Meglátjuk – szólt Malone. – Nekem tetszik.

A HÍVÁSLISTÁT SIMÁN MEGSZEREZTÉK. A memphisi zsaruk

leporolták a Patrícia Hill aktát, beszkennelték, és egy órán belül átküldték e-
mailben. Tíz évvel ezelőtt Patsy Hill magas volt, sovány és szőke, kicsit
túlméretes orral, és csontos vállal. A digitális kép magas felbontású változatát
elküldték a belső hálózaton az egyik printerre, és pár perc múlva a kezükben volt
a színes papírkép.
– Nem úgy tűnik, mintha bármi különös lenne – szólt Andreno, miközben
valaki feltűzte a képet a faliújságra.
– Jobb, mint amink Rinkerről van – mondta Lucas.
– A férjét kétszer lecsukták, amiért bántalmazta őt – szólt közbe Malone.
– Na és? – szólt Andreno.
– Szóval talán többről van szó egyszerű gyilkosságnál – csattant fel Malone.
– Na és? – szólt újra Andreno. Malone a csípőjére tette a kezét.
– Mi ez a nagy naés-ezés?
– Magát érdekli Hill? – kérdezte Andreno. Malone kinyitotta a száját, hogy
válaszoljon, de Andreno belefojtotta a szót. – Mert engem egyáltalán nem
érdekel. Én Rinkert kergetem. Ha Hill az utamba kerül, hát megfogom, és
visszaküldöm Memphisbe, de másképp még a sarkon se fordulnék be utána. '
Malone Lucasra nézett, aki vállat vont.
– Vele vagyok.

A HÍVÁSLISTA ELŐKERÍTÉSÉT KÉT ÜGYNÖKRE BÍZTÁK. Ők

felhívtak néhány technikust, aztán az FBI, majd a telefontársaság ügyvédeit, és
két órával azután, hogy Lucas és Andreno besétált az ajtón, a letöltött híváslisták
már meg is érkeztek az asztalon álló laptopokba az FBI washingtoni szerverein
keresztül.
Négy ügynök kezdte el négy gépen vizsgálni a listákat. Megállapították,
hogy a Hill családhoz nem érkezik túl sok távolsági hívás, de évente kétszer
vagy háromszor kapnak hívást St. Louis belterületéről. Az egyik évente
ismétlődő St. Louis-i hívás mindig Karácsony másnapjának reggelén érkezett. A
másik mindig augusztus 14-én. Miután megnézték a Hill szülők adatait, kiderült,
hogy ez Diane Hill születésnapja.
– Ugye királyok vagyunk? – szólt Andreno Lucashoz. – Patsy hívja anyut.
Az egyik ügynök lehívta a számokhoz tartozó címeket, és kiderült, hogy
mindegyik hívás üzletközpontokban, vagy benzinkutaknál álló telefonfülkékből
érkezett, kivéve az elsőt tíz évvel ezelőtt, ami a buszpályaudvarról indult. Az
ügynök betáplálta a számítógépén levő térképbe a címeket, és kivetítette a piros
pontokkal tarkított térképet.
– A fene – szólt Mallard a térképre nézve. – Ez merre van?
– Soulardnak hívják a környéket – mondta Andreno. Az ujjával körbekerítve
Délkelet-St. Louist. – Nem túl népes környék. Alig pár ezer ember lakja. Viszont
erre van sörfőzde, meg néhány gyár, és szerelőműhely, vagyis lehet, hogy erre
dolgozik, és valahol máshol lakik.
Mallard Malone-ra nézett.
– Szerinted?
– Nagyon jól kell koordinálnunk, ha át akarjuk fésülni az egész környéket.
Nincs hozzá elég emberünk, ha továbbra is figyeljük Levyt és mindenki mást.
– Ha odaküldesz két lúdtalpast, hogy kopogtasson be mindenhova, akkor
mire odaérnek, senkit sem találnak, vagy ha sikerül meglepetést okozniuk, lesz
két halott zsarud – mondta Lucas.
Mallard széttárta karját.
– Hát akkor?
– Hát, egyszer Minneapolisban kerestünk egy fekete srácot. Megölt pár
embert vidéken, aztán följött a városba rejtőzködni. Nagyjából sejtettük, hogy
merre lehet, de tudtuk, hogy ha egy csomó fekete zsaru elindulna ajtóról ajtóra,
akkor a srác fél óra alatt eltűnik az államból is. Ezért fogtuk a fekete
embereinket, és ők beszélgettek pár emberrel, aki összehozták őket másokkal.
Az egész területet lekádereztük négy nap alatt, négy emberrel. Négy nap után
minden egyes házról tudtuk, hogy ki lakik benne. Hat nyomunk lett, és az egyik
be is jött.
– Ezt meg lehet csinálni – szólt Andreno. – Az itteni emberekkel. Magam is
ismerek ott öt, vagy hat embert.
Lucas Mallardra nézett.
– Amúgy sincs más dolgunk.
– Jól hangzik – mondta Mallard. – Főleg, ha bejön.
– És olcsó. Költséghatékony – tette hozzá Malone. – Szinte ingyen van.
– Szerinted a nő a helyén marad? – kérdezte Andreno Lucast, miközben a lift
felé mentek.
– Nincs oka, hogy meneküljön – mondta Lucas. – Amíg itt nem végzett.
– Körbejárjunk Soulardban?
– Igen, de a te kocsiddal menjünk. Az enyémet ismeri Rinker.

ANDRENO EGY KÉTÉVES METÁLSZÜRKE CAMRYVAL JÁRT. Ez a

tökéletes megfigyelő autó: kényelmes, nem feltűnő, külföldi, és gyenge, nem
olyan, mint a rendőrautók. Andreno rendezett egy rövid városnézést Soulardban,
ami sokban hasonlított a St. Paul-i sörfőzde környékén fekvő hanyatló negyedre,
ami Lucas lakóhelyétől sem feküdt távol: sok, a kortól sötét vöröstéglás lakóház,
jól karbantartott régi házak, köztük néhány az összeomlás szélén, megrogyott
tetőgerinccel, hiányzó cserepekkel, és hulló vakolattal. Voltak házak, amelyek
már a környék hanyatlásának kezdete után épültek, és eleve a környék
állapotához illő minőségben húzták fel őket. Itt-ott, mint egy-egy betömött fog:
látni lehetett néhány teljesen felújított épületet. Lucas tíz perc alatt ráérzett a
környék atmoszférájára a keskeny utcácskákon.
– Sok illegális lakó, többször bérbe adott lakások. Kíváncsi leszek.
– Úgy beszélsz, mintha nem hinnél.
– Dehogynem hiszek – mondta Lucas kinézve a járdán arra totyogó két öreg
nénire. – A menekülők általában ilyen helyeken kötnek ki.
– Lássuk, ráérnek-e a haverok – mondta Andreno. – Loftus nem ér rá, azt
tudom, de Bendert és Cartert el tudom hívni, és még két másik embert is…
Egész komoly területet le tudunk fedni. Ma este felhívom őket, és holnap
kezdünk.
– Hétkor? Nyolckor?
– Jézusom, később. Randevúm van.
– Komoly?
– Számítok némi szexre. Utána pedig valószínűleg még dumálni is kell vele
egy kicsit, így három előtt aligha jöhetek el tőle.
– Milyen kár, hogy az ilyen érzékeny, gyengéd férfitípus kezd kimenni a
divatból, és a nők egyre inkább a macsó, érdes férfiakat kedvelik.
– Azzal játszok, amim van – mondta Andreno, ahogy elhúzott a járda mellől.

MA ESTÉRE NEM MARADT TÖBB TENNIVALÓ.

Lucas evett egy szendvicset, majd elballagott egy közeli
bevásárlóközpontba, vett egy nagy kupac magazint, és két napilapot, és bevette
magát a szobájába. Kicsi szomorúságot érzett, mikor arra gondolt, hogy
Andreno szórakozni megy. Régen, ha a nem otthon éjszakázott, mindig szeretett
körbenézni, hogy ki mit csinál kivel, és ha volt rá alkalom, összehozott egy
rövid, de velős kapcsolatot, egy éjszakányi értelmes együttlétet.
Ennek vége, gondolta. Mostanában szinte mindig pizsamát visel. Alsót. És
este nyolckor képesújságokat lapozgat szállodai szobákban. Az ember
megöregszik, az élet meg elszalad mellette.
Egyesek mellett.
Lucasnak jó éjszakája volt. Olyan, amilyen egy utazással, újdonságokkal,
haladással töltött munkás nap után jut az embernek. De a telefon túl korán
csörgött. Egy Forest nevű ügynök telefonált Mallard nevében, hogy megmondja,
Gene Rinker megölte magát a börtönben.
– Hogy mi van? – kérdezte Lucas. Illetve kiabálta. – Úgy tudtam, állandó
megfigyelés alatt áll.
– Úgy is volt. De ügyesen csinálta.
– Mi a szart csinált? Amúgy meg mennyi az idő?
– Öt negyvenöt. Elvágta az ereit egy kólásdoboz nyitófülével. Vacsoránál
ivott egy doboz kólát, és a fémet a tenyerébe rejtve bevitte a cellájába.
– És nem látták meg? A kamerák? – Volt egy takarója, persze nekem is csak
mondták ezt. Az egyik személyes ellenőrzés után összevagdosta magát. Azt
mondták, nagyon ügyesen csinálta. Mély, függőleges vágásokat ejtett mindkét
csuklóján. Rossz irányban, az erekre merőlegesen már van a csuklóján néhány
sebhely, vagyis már próbálkozott ilyesmivel. Most nem hibázott.
Összegömbölyödött a takarója alatt, és halálra vérzett. A kamerán át úgy nézett
ki, mint aki alszik, amíg az ágy alatt akkora vértócsa nem gyűlt, hogy már
látszott…
– Úristen.
– Minden vére elfolyt. Mr. Mallard már ott van, és Malone is úton van. Ők
szóltak, hogy talán maga is kíváncsi rá.

LUCAS NEM KAPKODTA EL A TISZTÁLKODÁST. Plusz tíz perc már

nem számít Gene Rinkernek, és Lucas kapott már annyi éjszakai telefont
életében, hogy tudja, ha most nem zuhanyzik, egész nap rettenetesen fogja
érezni magát. A zuhany alatt Rinkerre gondolt. Arra, hogy vajon most mit csinál
majd a nő. Előnyükre fordíthatják ezt a helyzetet? Aztán eszébe jutott Sandy
White és a Post-Dispatch.
Mielőtt kilépett volna a szobájából, még tárcsázta Andreno számát, és
komoran elvigyorodott. Legalább nem kell egyedül szenvednie.
Andreno rekedt krákogással vette fel a telefont:
– Igen?
 – Gene Rinker elvágta az ereit. Meghalt. Szünet. A kelleténél pár
másodpercei tovább.
– A kúúrva életbe…

❖ 15 ❖
A CELLÁBAN A HIRTELEN HALÁL SZAGA érződött a padlóápoló,
festék, és fertőtlenítő szokásos illatkeveréke fölött. Az orvosszakértő
asszisztensei már megfordították Gene Rinker hulláját, de még nem vették le a
priccsről.
Rinker rágcsálóarca falfehér, de végre békés volt, szinte boldog, leszámítva a
könnyek száraz, sós nyomát az orrán és az arcán. Sírva távozott, gondolta Lucas.
A testen nem látszottak az erőszakos halál szokásos nyomai, kivéve az alkarját
és lábát borító kérgesre alvadt vért, meg a vércsíkot hosszú hajában, amit
valószínűleg már a vágás után simított el az arcából. A rengeteg vér teljesen
átitatta a matracot.
Amikor Lucas és Andreno belépett a cellába, az orvosszakértő asszisztense
hátralépett, hogy a két zsaru lásson, és így szólt:
– Vannak a karján régi keresztirányú sebek. Nem ez volt az első
próbálkozása.
– Most sikerült – mondta Lucas.
– A hideg kiráz – szólt Andreno. – Még az injekciótól is félek. Hogy így
összevagdalja magát valaki… – Összerázkódott a gondolatra.
Az orvosszakértő asszisztense elmondta, hogy Rinker elvágta a csuklóját,
elsöpörte a haját a szeméből, majd magzati testhelyzetbe gömbölyödött, és a
combja közé szorította a kezét. Három friss vágás volt az egyik csuklón, két
próbavágás a gyilkos seb mellett, de a másik csuklón csak egy végzetes seb
tátongott. A vágások az alkarban futó inakkal párhuzamosan futottak.
– Bárcsak ne hozattam volna ide – szólalt meg Malone a hátuk mögött. A
cella küszöbén álló nőnek szürke volt az arca, fáradt, és látszott rajta, hogy
nagyon dühös. – Ezek itt… – Nézett körül. – Hogy engedhették, hogy ez
megtörténjen?
Andreno vett egy mély lélegzetet, hogy mondjon valamit, de meggondolta
magát, vállat vont, és Malone mellett kilépett a folyosóra és elindult a kijárat
felé.
 – Mi a baja? – kérdezte Malone.
– Azt hiszem, őőő, csak lehangolja ez az egész – mondta Lucas. – Hol van
Mallard?
– Lement, hogy beszéljen azokkal, akik az éjszaka voltak szolgálatban. Nem
mintha túl sokat megtudna tőlük. Ők csak a szabályokat követték. Nem tehetnek
róla, hogy a szabályok rosszak.
– Valószínű elég ritkán vagdossák fel a rabok kólanyitóval az ereiket – szólt
Lucas.
– Szakmai alkalmatlanság – mondta Malone keserűen. – Ráadásul rám vet
rossz fényt az egész. Katasztrófa.
– Beszélni akarok Mallarddal. Jössz?
– Megvárom, hogy elvigyék a testet. Nem akarom, hogy még valamit
elcsesszenek – válaszolt Malone. Elnézett Lucas válla felett, és így szólt: – Itt
van Louis.
Mallard melléjük ért darabosan, vastag nyakúan, a Malone-éhoz hasonló,
savanyú, dühös arckifejezéssel. A zakója alatt mintha egy selyem pizsamafelső
lett volna. Lucasra nézett, és megrázta a fejét.
– Ezért nagyon nagy árat fogunk fizetni.
– A Porschéval mész?
– Gondolom, igen – mondta Lucas.
– Két dolgot el kell intéznem – mondta Andreno. – Ha elintéztem mindent,
felhívlak. Találkozzunk, és körözzünk Soulardban az én kocsimmal.
– Hívjál! – mondta Lucas. – sok szerencsét az elintéznivalókkal.
Andreno a börtönépületre nézett.
– Azok a seggfejek meg basszak meg.

LUCAS VISSZAMENT A SZÁLLODÁBA, megreggelizett, felment a

szobájába, ellenőrizte a mobilját, hogy biztosan van-e térerő a szobájában, majd
elterült az ágyán, és olvasni kezdte az újságot. Sandy White újabb cikke az első
oldalon kapott helyet. Ebben most a St. Louis-i rendőrkapitányságról volt szó.
Láthatóan pár zsaru úgy gondolta, hogy az előző írás túlzottan Rinker-párti volt,
így most egy kicsit visszarángatták White-ot a törvénytisztelet talajára. A helyi
rendőrök egybehangzó véleménye szerint ők fogják elkapni Rinkert az utcán,
mégpedig valószínűleg egy közúti ellenőrzés alkalmából.
Lucas ásítozva olvasta a cikket. A holnapi sztori biztosan jobb lesz,
gondolta, mert ma kiderül, hogy Gene Rinker megölte magát. White egyenes
úton haladt a prófétává válás útján, ami hosszú távon egyértelmű hiba egy
újságírónál, gondolta Lucas. Tapasztalatai szerint nagyon kevés publicista állja
meg, hogy ne váljon prófétává, és miután egyszer rákezdenek, unalmassá, majd
végül ostobává válnak.
Vajon Clara Rinker mikor hallja meg öccse halálhírét? És hogyan?
Valószínűleg a televízióból. Talán a rádióból. Alighanem már most szivárog az
információ, főleg ha Andreno megteszi az FBI-jal szembeni ellenlépéseket.
Most már bármikor telefonálhat. Lucas kiment a fürdőszobába vizelni, de
közben arra gondolt, hogy talán nem itt kéne lennie, talán a telefon nem fog
működni itt a betonfalak között…
Újra az ágyán feküdt az újsággal, amikor megszólalt a szállodai telefon.
Furcsálkodva nézte: vajon Rinker megszerezte ezt a számot is? Erre senki sem
gondolt. Felvette a kagylót:
– Halló?
– Ahelyett, hogy ülnénk a seggünkön, és a fütyinket rángatjuk, felhívtam
Bendert és Cartert. Fél óra múlva találkozunk velük Soulardban. Bender szerzett
egy nagyon részletes térképet – mondta Andreno. – Szóval gyere ide.
– Mindjárt ott vagyok.

RLNKERNEK ESZÉBE SEM JUTOTT A TÉVÉ VAGYA RÁDIÓ. Elővette a

fegyvereket és a gyilkos telefont, mindet berakta egy kézitáskába, majd
fehérneműre vetkőzött, felvette a nagyméretű pólót, amiben aludt, lefeküdt, és
szinte azonnal sekélyes, nyugtalan álomba merült. Zaklatott töredékeket
álmodott Paulóról, a wichitai bárról és a szörnyűségekről, amit John Ross-szal
tett.
Amikor meghallotta a zárba csúszó kulcsot, azonnal kinyílt a szeme. A szája
rossz ízű volt, de villámgyorsan magához tért, és legurult a matracról. Valami
nincs rendben. Még nem aludt eleget. Az órára pillantott. Alig múlt el dél.
Pollock csak háromkor szokott megjönni. Kivette az egyik kilencest a táskából,
és a földre simult az ajtót figyelve, miközben a behatoló bejött a lakásba, és a
léptei alapján…
– Clara?
Pollock. Rinker kifújta a levegőt, visszarakta a pisztolyt a táskába, és felállt.
– Igen. – Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
– Szia – szólt. Mosolygott. – Mit keresel ilyenkor itthon?
Pollock arca eltorzult a szomorúságtól.
– Nézted a tévét?
– Nem.
– Istenem, Clara… – Pollock szeméből elindult a könnyáradat. – Gene…
Gene meghalt.
 – Micsoda? Rinker arcán még egy pillanatig ottmaradt a mosoly, mintha a
poénra várna. Hiába várt.
– Ebédnél hallottam a tévében – mondta Pollock.
– Meghalt?
– Ezt mondták a tévében.
– Ezt nem tudom… – Rinker elfelejtette, hogy mit akart mondani. Ellépett
Pollock mellett a televízióhoz, és a távkapcsolóval vacakolva nagy nehezen
életre keltette a képernyőt, miközben úgy reszketett a keze, mintha áramütés érte
volna. – Nem hiszem, hogy… – De azt is elfelejtette, hogy mit nem hisz. A
szavaknak egyelőre nem tudott értelmet adni.
Semmit sem találtak a tévében. Végignézték az összes helyi adót, majd
rákapcsoltak a kábeltévékre is, de semmit sem találtak.
– Clara, esküszöm, hogy hallottam. Még oda is mentem, hogy halljam a
részleteket. Azt mondták, hogy halva találták a cellájában.
– Úristen… – Rinker visszament a kisszobába, és elkezdte magára húzni a
tegnapi ruháit.
– Hova mész?
– Telefonálnom kell – szólt Clara. Felkapta a fegyverekkel teli táskát. –
Nemsokára jövök… Elkérhetem a kocsidat? Csak…
– Majd én vezetek – mondta Pollock. – Neked most nem menne.
– Köszi.

LUCAS ANDRENO, BENDER ÉS CARTER végiglátogatta a listát, amit a

három exrendőr állított össze a tejbárban, ahol találkoztak. A nevek közt
szereltek személyes ismerősök, ismert közösségi szereplők, és kerületi
politikusok.
– Ezek régi ismeretségek, errefelé pedig elég gyakran költözködnek az
emberek. De néhányat csak megtalálunk közülük – mondta Carter. – Szerintem
többen lesznek még mindig itt, mint nem.
– Úgy gondoltam, hogy a térképet használva haladhatnánk – mondta Lucas.
– Először is megkérdezzük ezektől, hogy kik azok az ismerőseik, szomszédaik,
akik semmiképp sem illenek bele a képbe, és felírjuk ezeket a neveket, majd
kérünk tőlük egy listát azokról, akikre esetleg illik Patsy Hill leírása. Magas,
késő harmincas nő. Valószínűleg egyedül él. Ha lenne férje és családja, Rinker
aligha lakna nála. Listákat vezetünk, aztán sorra látogatjuk a listán szereplő
embereket.
– Évekig eltart – szólt Bender.
– A legrosszabb esetben négy nap – szólt Lucas. – Ha szerencsénk van, akár
az első napon belefutunk. Először a politikusokhoz és a közösségszervezőkhöz
menjünk. Ők rengeteg embert ki fognak tudni zárni. Aztán tőlük megyünk
tovább másokhoz.
– És ha úgy tűnik, megvannak, mit csinálunk?
– Akkor jön az FBI. Mi magunk nem megyünk be. Azt hiszem, Rinkernek
minden mindegy, főleg most, hogy Gene is meghalt. Ha ráugrunk, addig lő,
amíg meg nem hal. És elég pontosan céloz.
Bender bólintott.
– Oké. Akkor gyerünk.

LUCAS ANDRENÓVAL TARTOTT AZ ELSŐ pár kérdezősködés erejéig,

mert nem tudta, milyen embereket keresnek.
Beszéltek egy idősödő demokrata szavazóval, aki nagyon régóta minden
választáson bent van a helyi választási bizottságban. A nő segítségével a
térképen kihúztak húsz házat, és kaptak nyolc nevet, akiket megkérdezhettek.
Egy másik nő, aki a kerületi önkormányzat egyik képviselője volt, kizárt még
egy tucat nevet, és adott további hat lehetséges válaszadót. Egy ingatlanügynök
rábökött azokra a házakra a térképen, amelyek szerinte be nem jelentett kiadott
lakások voltak, és adott még egy hosszú listát azokról, akikkel szerinte
beszélniük kell. Az utcán összefutottak egy postással, aki lehúzott negyven
házat, és megadta még két postás nevét, akikkel szerinte beszélniük kéne,
valamint két lehetséges Patsy Hill-jelöltet is javasolt. Lucas Sallyvel
ellenőriztette a két jelöltet, de az FBI aktáiban egyikről sem volt terhelő adat.
– Mindkettőnek itt van az életrajza. Az egyiket egyszer bevitték
csendháborításért. Ennyi – mondta Sally.

Húsz perccel tizenkettő után Andreno Camryjában ültek a Benton Park

mellett, és tojássalátás szendvicset ettek. Andreno a térképet nézegette, és így
szólt.
– Az egész terület tíz százalékát lefedtük csak mi ketten… – és ekkor
megszólalt Lucas telefonja.
Egy másodpercre mindketten megmerevedtek, majd Lucas előhalászta a
mobilt.
– Ez ő lesz.
– Bárki lehet.
Lucas megrázta a fejét, megnyomta a zöld gombot, és így szólt:
– Haló. – Rinker volt a vonalban. – Igaz, amit Gene-ről hallottam?
– Sajnos igen – válaszolt Lucas és bólintott Andrenónak. – Pedig állandó
megfigyelés alatt állt. Tizenöt percenként személyesen ellenőrizték, kamerával
pedig folyamatosan, de… így is…
– Rohadt állatok! – A nő sikított. – Megmondtam, hogy mi lesz, ha baja esik!
Megmondtam…
Lucas így szólt:
– Clara, figyeljen, a francba, figyeljen. Akarja tudni, mi történt? – De a nő
zokogott, és Lucas úgy érezte, hogy nem hallotta a szavait, így újra megszólalt:
– Clara, akarja tudni mi történt?
– Hallottam – mondta a nő. – Tudom, mi történt.
– Tudta, hogy már megpróbálta egyszer? Mindkét csuklója tele volt
sebhelyekkel. A srác… ez szörnyű, tudom, de már próbálta ezt előtte is. Most
sikerült.
– Elvágta az ereit?
– Igen.
– Mivel? Egy szigorúan őrzött börtönben? Valaki kölcsönadta neki a
bicskáját?
– Valaki megpróbált kedves lenni vele a vacsoránál, és adott neki egy doboz
kólát. Lelopta a dobozról a kis nyitófület, és azzal csinálta. Magára húzta a
takarót, és mire rájöttek, hogy valami nincs rendjén… Már késő volt.
– Oké. Oké. Üzenetem van az FBI-osoknak…
– Clara, Clara, várjon egy percet. Figyeljen rám! Tűnjön el innen! Szedje
össze a cuccát, és húzzon el Spanyolországba, Dél-Amerikába vagy bárhova,
csak jó messze, de ezt hagyja abba. Lehet, hogy el akarja kapni ezeket, de ne
most. Jöjjön vissza később.
– Mi ez, baráti jótanács?
– Ezt abba kell hagyni. – Lucas Andrenóra nézett, aki jelezte neki, hogy
folytassa a beszédet.
– Értem. Szóval a vonalban tart. Sok szerencsét hozzá – mondta a nő. – Itt az
üzenet: Komolyan beszéltem. Érti? Komolyan.
– Clara… – De ekkor Lucas már a néma telefonba beszélt. Megrázta a fejét. –
Letette – mondta, és megszakította a vonalat.
– Pár másodpercig megvolt – mondta Andreno. Ő a saját telefonját tartotta a
füléhez. – Andreno és Davenport – szólt bele. – Megvan? Megyünk.
– Merre? – kérdezte Lucas, mikor Andreno elrakta a mobilját.
– Az I-44-esen. Nyugat felé váltogatta az állomásokat. Közel van.
– Vagyis tényleg erre lakik. Milyen dühös volt. Azonnal felhívott, amint
biztonságban érezte magát.
 – Jól hangzik. Merre menjünk? Járjunk körbe Soulardban? A sztrádára
kimenni nem sok értelme van.
– Ja. Csak guruljunk körbe. Hátha…

ÖT PERC MÚLVA LUCAS ÍGY SZÓLT:

– Az jó, hogy figyeljük az utcákat, de ez azért röhejes. Minden utcán gurul
egy autó lépésben, amiben két ember ül. Mint valami felvonulás.
Andreno felhorkantott.
– Vagyis Mallard szólt a helyieknek, akik valószínűleg szóltak mindenki
másnak… Most vagy öt szervezet ötven autója van ezeken az utcákon, és mind
Clarát keresik.
– Remélem, sikerül gyorsan végezniük vele, ha megtalálják. Nem hiszem,
hogy könnyen feladja – mondta Lucas.
– Mérges volt?
– Dühöngött.

POLLOCK ÉS RINKER RÁFORDULTAK A TUCKER AVENUE-RA, és Rinker két

háztömbbel előttük rögtön meglátott két nagy amerikai járgányt, amelyek
egymás mellett álltak. A két autóban ülők beszélgettek egymással.
– A következőnél fordulj be jobbra – szólt Rinker Pollocknak.
– De… Rendőrök?
– Lehet. Fordulj be!
Befordultak, és egy sarokkal később balra fordultak, vissza Pollock
lakásának irányába. Haladtak egy tömbnyit, majd Pollock a visszapillantóba
nézett, és így szólt:
– Befordult mögöttünk még egy kocsi. Nagyon lassan megy.
– Menj tovább! – Rinker lecsúszott az ülésen ölében a táskájával.
– Előttünk van még egy kocsi a saroknál. Stoptábla van. Lelassítok, és
elengedem magam előtt.
Lassított, majd megállt. Pár másodperc múlva felgyorsított.
– Két férfi volt. Alaposan megbámultak – mondta Pollock. – Szerintem
rendőrök lehettek.
– Látsz még autót?
– A mögöttünk levő megállt a sarkon. Lehet, hogy beszélnek a másik
kocsiban levőkkel… Most újra jönnek.
– Mennyire vagyunk a lakástól?
– Egy sarok.
– Menj be a behajtóra és szállj ki. Vegyél ki valamit a csomagtartóból. Hadd
lássák, hogy nem én vagyok.
– Úristen – mondta Pollock.
Úgy tett, ahogy Rinker mondta. Felgurult a behajtóra, kiszállt, és behajolt a
csomagtartóba, majd kis idő után hangosan becsukta a csomagtartó tetejét. Egy
perc múlva így szólt:
– Senki sem jön. Most mehetünk, de siessünk.
Tíz másodperc múlva bent voltak a házban, és a függöny résén át
kukucskáltak kifelé. Úgy percenként elhaladt a ház előtt egy rendőrautó.
– Tele van velük a környék – mondta Rinker. – Ezt az egész városban nem
csinálhatják. Vagyis tudják, hogy erre vagyok valahol.
– Honnan tudhatják?
Rinker megrázta a fejét.
– Nem tudom. De rá fogok jönni.

❖ 16 ❖
LUCAS ÉS ANDRENO TALÁLKOZTAK BENDERREL ÉS
CARTERREL, összehasonlították a térképeiket, és Lucas beszámolt Rinker
telefonhívásáról.
– Ijesztő – szólt Bender.
– Gyorsan meg kell találnunk – mondta Lucas. – Már nem lehet kontrollálni
a nőt.
Összehasonlították a térképeiket és Lucas, miután megjelölték a többi
térképen szereplő kihúzott házakat, így szólt:
– Kitűnő. A harmadánál kicsit több megvan. Ha itt rejtőzik valahol…
– És mi van, ha Hill csak itt dolgozik, mondjuk a sörfőzdében? – szólt
Carter.
– Nem hinném – mondta Lucas. – Clara nem dolgozik, és szerintem valahol
itt, ezen a környéken tudta meg, hogy Gene meghalt.
– Mert?
– Teljesen magánkívül volt, amikor felhívott. – Lucas elmagyarázta, hogy
mit gondol erről. Az ex-zsaruk bólintottak, és visszahajoltak a térképek fölé.
– Ma este kéne beszélnünk a másik két postással – mondta Carter. –
Benderrel megkereshetném őket.
– Tegyétek azt – mondta Lucas. – Azt hiszem, jobb, ha én és Andreno
visszamegyünk az FBI-hoz. Nem jó, ha túl sokáig egyedül hagyjuk őket.
Amikor az FBI épületében kiszálltak a liftből, látták, hogy a vezérlőterem
ajtaja nyitva áll, és még a folyosón is hallatszott, ahogy az ügynökök acsarognak
egymásra. Kezdik érezni, hogy valakit felelősség terhel, gondolta Lucas.
– … az egész csak feltevés! – mondta épp a Brown nevű ügynök, amikor
Lucas és Andreno beléptek az ajtón. Mindenki feléjük fordult, és a beszéd
megszűnt.
– Íme a feltevés kiötlői – szólt szárazon Malone. Az asztal végénél ült
keresztbe tett lábbal, összetörten.
– Mi a baj? – kérdezte Lucas.
– Az a baj, hogy az egész Soulard-keresés, Patsy Hill és mobiltelefon ötlet
meglapozatlan, és túl sokat tettünk fel rá – mondta Brown.
– Ez az egyetlen feltevésünk, és egyelőre úgy tűnik, bejött – mondta Lucas.
– Rinker onnan hívott, ahonnan számítottunk rá.
– A z államközi autópályáról hívott. Azon az úton nagyjából egymillió autó
halad el naponta.
– Nyugati irányba haladt. Ez azt jelenti, hogy a bemérés helyétől Keletre
kellett elindulnia. Igaz? – mondta Lucas. – Ez pedig azt jelenti, hogy vagy
valahonnan Illinois mélyéről érkezett, vagy pedig Soulardból.
– És ez azt jelenti, hogy keresztbetett karral várjuk, hogy mikor fog újra
felhívni? – csattant fel Brown. – Legközelebb két állammal arrébb lesz.
– Van valami jobb ötlete? – kérdezte Andreno. – Ugyanis marha jól jön
minden használható ötlet, így ne fogja vissza magát.
– Magas jutalom – mondta Brown. – Egymillió dollár. Kaphatunk ennyit.
Tűzzünk ki rá egymilliót, és huszonnégy órán belül meglesz.
– A múltkor még arról volt szó, hogy ez a legproblémásabb megoldás –
mondta Lucas. – Ha meg tudjátok szerezni a pénzt, mellette vagyok, bár kétlem,
hogy Patsy Hill jelentkezne a pénzért. Hogy stílszerű legyek, nem engedheti
meg magának.
– A Hill-dolog feltevés – mondta Brown, és közben olyan gyorsan pörgetett
egy sárga ceruzát a kezében, hogy az nem is látszott.
– De hát valamiből csak ki kell indulni – mondta Lucas. – Nem ülhetünk
egész nap egy kurva mahagóni asztal körül a pöcsünket húzkodva.
– Ott van Levy és Ross – tiltakozott Mallard. – Rajtuk is el lehet indulni.
Lucas így szólt:
 – Mondok valamit, ami biztosan nem feltevés.
– Végre – szólt Brown.
– Clara Rinker minket is meg fog támadni – mondta Lucas. – …biztos.
Tombolt a telefonban.
– Mit tervez? – kérdezte Mallard. Inkább kíváncsi volt, nem kétkedő.
– Meg fog ölni valakit közülünk. Vagy legalábbis meg fogja próbálni –
mondta Lucas. Mallardhoz fordult: – Ha vannak olyan családtagjaitok, neked
vagy Malone-nek, akit megtalálhat… Először Malone-t említette, amikor
beszéltünk, így rá biztosan emlékszik még Minneapolisból.

MALONE ÉS MALLARD MINDKETTEN A FEJÜKET RÁZTÁK.

– Persze, vannak rokonaim, de biztos, hogy nem tudja őket megtalálni.
Ahhoz meg kéne szereznie a személyzeti aktámat, az meg elég jól el van ásva
Washingtonban. Elég kemény hackerek próbálkoztak már ezekkel az
anyagokkal, de még senkinek sem sikerült.
– Valamit biztosan tenni fog – mondta Lucas. – Ha rájön, hogy Levyt és
Rosst figyeljük, akkor lehet, hogy a megfigyelők valamelyikét csinálja ki. Erre
ki kell dolgozni valami reakciótervet, és figyelmeztetni kell őket, nehogy csak
szaladgáljunk, mint a fej nélküli csirkék.
– Most szólunk mindenkinek – szólt Malone. – Eljött az ideje.
Még Brown is bólintott, de azért hozzátette:
– Nem vagyunk elég aktívak. Agresszívabbnak kéne lennünk. Találnunk kell
valamit…
Andreno szólt közbe:
– Hé! Csupa fül vagyok. Malone:
– Ha nekünk nem jut semmi az eszünkbe, hát majd Washingtonnak lesznek
ötletei. Kezdenek egyre idegesebbek lenni.
Acsarkodnak, gondolta Lucas, mint egy falkányi korcs kutya.

RINKER ÉS POLLOCK AZ ABLAKBÓL FIGYELTÉK AZ UTCÁT,

nézték a sorban elhúzó nagy autókat, és Pollock életéről beszélgettek.
– Szóval senki sem tudja, hol laksz – mondta Rinker.
– Pontosan nem – válaszolt Pollock. – A szüleim tudják, hogy élek.
Szerintem azt is sejtik, hogy itt, St. Louisban. Néha felhívom őket.
Rinker körülnézett. Érezte, ahogy a falak rácsukódnak, mint egy
patkánycsapda kapuja.
– Felhívod őket? Innen?
– Isten őrizz – szólt Pollock. – Fülkéből.
 – Messziről?
Pollock egy percig gondolkozott, mielőtt válaszolt:
– A benzinkúttól. Vagy a bevásárlóközpontból.
– Vagyis innen, a közelből.
Pollock ismét elgondolkozott, majd így szólt:
– Ez az, igaz? Megnézték, hogy honnan érkeztek a hívások anyukámnak, és
rájöttek, hogy valahol erre lakok.
Egy percig mindketten hallgattak, majd Rinker így szólt:
– Jézusom, Patsy, úgy sajnálom. Ha nem engem keresnek, soha nem akadtak
volna a nyomodra.
– Nem tudhatjuk…
– Ez Davenport. Egy napon még elkapom azt a hapsit. Esküszöm az élő
Istenre.
– Ő az, akivel táncoltál?
– Ja. Az az ember szerencsés. – Aztán szomorúan hozzátette: – Újra el kell
szöknöd. Végig fogják járni a házakat.
De Pollock megrázta a fejét, és keserűen így szólt:
– Nem fogok elszökni. Inkább feladom magam.
– Nem rossz terv – mondta Rinker felhúzott szemöldökkel.
– Elegem van – mondta Pollock a kanapéra ülve. – Gyűlölöm a melómat, ezt
a lakást. Inkább dugjanak börtönbe és essek túl rajta.
– Soha nem ültél börtönben. Gőzöd nincs, hogy miről beszélsz.
– Olvastam róla eleget a könyvtárban – mondta Pollock. – Három-négy éve
erre gondolok. A szüleimmel is megbeszéltem, ők is egyetértenek. Mutattam
már a hátamat?
– A hátad?
– Nem szoktam mutogatni… Nem vagyok az a fürdőruha-modell. – Pollock
felállt, megfordult, és felhúzta a blúzát. Rinker nem igazán tudta, hogy mit
keressen, amíg fel nem fedezett egy nagy anyajegyszerűséget Pollock fehérbőrű
hátán.
– Ez meg mi a fene?
– Minek látszik?
– Olyan, mint egy… vasaló – mondta Rinker.
– Rick egyszer lenyomott az ágyra, és kivasalt. Van még jó néhány égési
meg vágási sebem. Főleg szivar-nyomok. Szerintem, ha feladnám magam…
Ennyi év után vagy felmentenének, vagy megúsznám pár évvel. Haza szeretnék
menni, Clara. Tudom, hogy te nem szereted azt a környéket, de én nagyon
szeretném látni a szüleimet, és jó lenne egyszer úgy végigmenni az utcán, hogy
nem félek.
Rinker gyorsan körbefordult a nappaliban, újra cselekvésre készen.
– Tudod mit? Ha tényleg ezt akarod, akkor csináld most azonnal, és nyomjál
föl engem is!
– Tessék?
– Igen! Így lesz alibid. Elmondod nekik, hogy felbukkantam, és
ragaszkodtam hozzá, hogy nálad alhassak, és te annyira megijedtél, hogy
leléptél, és úgy döntöttél, hogy feladod magad. A tárgyaláson ez is melletted szól
majd. Tudsz egy jó ügyvédet?
Pollock bólintott.
– Egy memphisi magazinban olvastam valakiről egy cikket. Büntető
ügyvédnő, és híres nővédő abban a városban. Nagyon sok olyan nőt védett,
akiket vertek otthon, és ők visszaütöttek.
– Jó?
– A cikk szerint nagyon.
– Be is jöhet. Simán bejöhet. De még egyszer gondold meg. Van pénzem,
bárhova mehetsz. Seattle-be, vagy akárhova.
– Nem… – Pollock körülnézett. – Gyűlölöm ezt a helyet. Minden szürke, és
semmi sem az enyém. Még egy képet sem akaszthattam soha a falra, mert az
öreglány kiverte volna a balhét, hogy szöget verek a falába. Bárhova megyek,
úgyis ugyanez lesz ott is.
Rinker egy hosszú percig csak nézte barátnőjét, majd így szólt:
– Gondolkozzunk. – Szerinted…?
– Szerintem sikerülhet – mondta Rinker. – Mit tudsz még erről az
ügyvédnőről?
Végigbeszélgették a délutánt, aztán Pollock elment, és vett némi ennivalót,
meg egy üveg bort. Halat ettek finom spenótsalátával, és fehér bort ittak hozzá.
A vacsora felénél Pollock sírni kezdett, és Rinker így szólt:
– Egy ideig félni fogsz.
– Ó, Istenem.
– És van kockázata a dolognak. Az újságokban megfontolt gyilkosságról
írtak.
– Nem kockáztatok semmit. Így úgyis csak meghalok apránként.
– Akkor vágjunk bele. – Clara Patsyre mosolygott, most először Gene
halálhíre óta. – De csak holnap. Ma este el kell intéznem pár dolgot. Holnap
reggel felhívhatod az ügyvédet, és aztán már indulhatsz is Memphisbe kocsival.
 – Először anyuval szeretnék beszélni.
– Sötétedésig nem jó kimennem az utcára, de utána biztonságos lesz –
mondta Rinker. – Majd a benzinkútról telefonálunk.

SÖTÉTEDÉS UTÁN LÉPTEK KI A HÁZBÓL. Mindketten szoknyát és

sötét blúzt viseltek, remélve, hogy ez az öltözet öregíti majd őket. Először
azonban a belvárosba mentek, az egyik bevásárlóközpontba, ahol Rinker vett
egy nagy alakú, bélelt borítékot. Egy fülkéből hívott egy taxit, megcímezte a
borítékot, belerakta a gyilkos mobiltelefont a rövid üzenettel együtt, amit
délután írt, majd kisétált a járdára és várt.
A taxi öt perc múlva megérkezett. Rinker odaadta a sofőrnek a borítékot meg
egy húszdollárost, és elkérte a névjegyét. Ahogy a taxi eltűnt a szemük elől,
Rinker intett Pollocknak, és tovább autóztak nyugati irányba. Találtak egy
benzinkutat, Pollock felhívta az édesanyját, és elmondta neki, hogy mit tervez.
Rinker a visszapillantó tükörben nézte az esetleg gyorsan közeledő autókat,
és két perc után intett Pollocknak, hogy tegye le a kagylót. Pollock még harminc
másodpercet beszélt, mielőtt lerakta volna, majd beszállt, és elindultak.
– Davenport volt – mondta Pollock.
– Igen?
– Igen. Ott volt nálunk. Úgy tűnik, anya kotyogta ki, hogy néha hívom őket.
– Pollock elmosolyodott, és egy pillanatra Rinker majdnem boldognak látta. –
Visszamegyünk hozzám? Be kell csomagolnom pár dolgot, és talán egy
doboznyi cuccot anyunak is elküldenék holnap. Reggel, indulás előtt
beugorhatnék a postára.
– Én is feladhatom neked… Tudod mit? Lépjünk le egy kicsit a városból,
valahova Illinoisba, és együnk egy fagyit. Búcsúzóul egy nagy fagyikelyhet.
Pollock újra elsírta magát, és Rinker hagyta, hadd sírjon. Egy perc múlva
Pollock a blúza vállába törölte az orrát, és így szólt:
– Nagyon szeretnék fagyit enni, Clara.

Lucas a szállodában éppen az őszi divatról olvasott az Esquire-ban arról,

hogy a nem vademberek mit viselnek majd októberben, amikor felhívta Mallard.
– Akció van – szólt Mallard köszönés helyett.
– Bejön?
– Nem. Küldött Levynek egy mobiltelefont taxival. Levy nem tudta, honnan
jött a küldemény. Azt hitte, valami munkahelyi ügy, így felbontotta, és egy
mobilt meg egy rövid üzenetet talált benne. Az üzenetben azt írja a nő, hogy
pénzről és más dolgokról szeretne beszélni vele. Azt írja, hogy az irodájában fél
felhívni Levyt, az otthoni száma pedig titkos, az FBI pedig biztos figyeli, ezért
küldi a mobilt, amiről Levy ne mondjon semmit senkinek. Ha tehette volna,
valószínűleg nem is beszélt volna róla.
– Rinker nem írta meg, hogy mikor fog hívni?
– De. Azt írta, hogy este tíz körült telefonál, vagyis húsz perc múlva. A
srácok már kipróbálták a telefont, erről hívott téged is, vagyis vagy egy újabb
telefont fog használni, vagy egy fülkét. Mindkét esetre fel vagyunk készülve. A
mobilhoz készen állnak a helikopterek, a fontos autópályák pedig tele vannak az
járőreinkkel, két perc alatt bármelyik benzinkutat meg tudjuk szállni.
Választhatsz. Még talán odaérsz Levyhez, vagy mehetsz Soulardba.
– Oké. Őőő… El tudjuk intézni, hogy minden szavát halljuk?
– Megpróbáljuk, de lehet, hogy nem lesz elég az idő. Fel tudjuk venni, de
élőben nem fog menni. Figyelj, mennem kell.
– Várj, várj! Egy másodperc! Hány emberünk van Soulardban?
– Öt csapat.
– Már így is túl sok. Megyek Levyhez.

LUCAS NYOLC PERCCEL TÍZ ELŐTT PARKOLT LE egy sarokra Levy

házától. Ahogy az utcavégi kovácsoltvas kapuhoz ért, balra nézett a vaksötétbe,
és így szólt:
– Davenport. – Mehet.
Odament Levy ajtajához, bekopogott, és szintén egy ügynök engedte be.
Mallard a könyvtárszobában volt
Levyvel, Malone-nal, valamint a váll-lapos Sallyvel és egy technikussal.
– Három perc – mondta Mallard. A férfi izgatottan tevékenykedett.
– Megfigyeltük a környéket? Ez csapda is lehet, neked vagy Malone-nak.
– A környék tele van éjellátó készülékes ügynökökkel. Biztonságban
vagyunk.
– Két perc – szólt a technikus. Egy Sony diktafont tartott a kezébe, amelyből
telefonra tapasztható mikrofonok futottak a mobilhoz. Levy úgy nézte a telefont,
mintha szuggerálná, hogy csörögjön. így szólt Malone-hoz:
– Szóval válaszolok a kérdéseire, aztán megkérdezem Johnról, hogy
találkozott-e vele. És megkérdezem, hogy tudja-e, mi van John biztonsági
szolgálatával. Elmondom, hogy voltam nála, és láttam egy csomó éjellátóval
felszerelt fegyverest.
– Amilyeneket itt magánál is látott. írja le őket. Mintha csodálná őket –
mondta Malone.
– Ja. Azt mondom majd…
 – Ragaszkodjon hozzá, hogy nem tudja, mi történt Mexikóban, s fogalma
sincs a nő testvéréről. Kérdezzen a másik testvéréről, Royról. Ez vonalban tartja
majd. Legalább két percre lesz szükségünk, utána másodpercenként egyre
jobbak az esélyeink.
– Ó, Istenem – mondta Levy. – Mivel érdemeltem ki ezt?
– Azzal, hogy belépett a kurva maffiába – mondta Lucas.
– Muszáj neki itt lennie? – kérdezte Levy Mallardtól, de Lucast nézve.
– Többé-kevésbé igen.
– Akkor talán mondja el neki, hogy semmi közöm a maffiához, a francba! Ez
az egész egy nagy tündérmese. Mit tud maga a maffiáról ott Minneapolisban?
Abban a rohadt hidegben szerintem egy olasz sem él.
– Csak dumáljon, csak aztán a végén be ne törjön az orra – mondta Lucas
mosolyogva.
– Mindenki fogja be! – szólt Mallard. – Egy percünk van. Három perccel
később még mindig várakoztak.

– Fel kell hívnom valakit, aztán indulunk, jó? – mondta Rinker Pollocknak.
– Oké. – Cseresznyés jégkrémet ettek egy útmenti üzletsor egyik
fagyizójában.
Rinker a telefonfülkékhez ment, felhívta a régi mobilja számát, megkapta a
„Kérem, dobjon be 1 dollárt!” jelet, bedobott négy negyeddollárost, és hallotta,
ahogy kicseng a mobil.

– Na, végre – mondta Levy. Megnyalta az ajkát, majd felkapta a telefont, és

megnyomta a hívásfogadás gombját.
– Clara?… Igen, én vagyok… Oké, várjunk csak. Egyszer a raktárban
voltam Johnnal valami könyvelés dolog miatt, és John azt mondta neked: „Ez a
top olcsón néz ki rajtad, Clara. Nem kéne hordanod.” Te azt válaszoltad, hogy
soha többet nem fogod felvenni. Oké? Én vagyok.
Mallard Levy díszes íróasztalának túloldalán ült Malone mellett. A két másik
ügynök mögöttük figyelt előrehajolva. Lucas zsebredugott kézzel állt az asztal
mellett és figyelt. Hallotta a vékony, sípoló hangot.
Aztán BANG.

A telefon felrobbant, és Levy agyának, koponyájának és arcának darabjai

úgy fröccsentek Lucasra, mintha egy vödörből zúdították volna rá őket.
A robbanástól elszédült Lucas hátratántorodott, nem tudta, hogy megsérült-e.
Észrevette, hogy Malone hangja sikításba fordul:
 – Jézusom! Jézusom!
És akkor Lucas elvesztette a fejét, és tébolyodott módon kezdte törölgetni
Levy testszöveteit, az arcáról, a mellkasáról, miközben hátrált, és ezt mondta:
– Szedjétek le rólam! Szedjétek le rólam!

❖ 17 ❖
ÉJFÉLKOR TARTOTTAK EGY VÁLSÁGTANÁCSKOZÁST. Reggelre az
egész ország Levy haláláról fog beszélni. Értesíteniük kell a helyi erőket, akiktől
szinte minden információ azonnal továbbszivárgott a sajtóba, és úgy tizenegy
körül az újságírók is elkezdték hívogatni az FBI helyi irodáját; elsőként a Post-
Dispatch ügyeletese, majd öt perccel később a CNN helyi képviselője
jelentkezett.
– Teljesen hülyének fognak minket nézni – mondta Mallard. – Lehet, hogy
jobb, ha felkészülünk rá.
– Azt a telefont semmiképp sem lett volna szabad Levy kezébe adnunk –
mondta Lewis a helyi kapitány. A többes szám egyes személy Mallardot
jelentette, és ezzel az asztal körül mindenki tisztában volt.
– Megvizsgáltuk – csattant fel Mallard. – Megnézte egy szakértő, és semmi
különöset nem talált rajta. Az meg senkinek sem jutott volna az eszébe, hogy a
nő még ilyen dolgokra is képes.
– Kétlem, hogy ő csinálta – mondta Malone. – Valószínűbb, hogy ismer
valakit. Márpedig ilyen ismerőse csak a St. Louis-i kapcsolatain keresztül lehet.
Azok hozhatták össze ilyen forrásokkal, akik annak idején alkalmazták. John
Ross például.
– Vagyis még ma este beszélünk Rossszal – mondta Mallard. – Megmondjuk
neki, hogy telefonáljon körbe, és tudja meg, hogy ki képes ilyen eszközök
előállítására.
– Egy szót sem fog mondani – nyögte Lewis. – Ha tudja, honnan származik
a telefon, akkor az az ember őróla is veszélyesen sokat tud. Maga elintézi, de
nekünk nem fogja kiadni.
– A sajtó meg fog vadulni ettől – mondta Malone. – villámgyorsan el kell
kapnunk.
 – Ötletek – szólt Mallard és körbenézett az asztalnál ülőkön. Végül Lucason
állapodott meg a tekintete: – Bármi?
– Csak amit eleve csinálok. Soulard jó részét behálóztuk, a neveket Sally
segítségével ellenőrizzük. Holnap, holnapután megleszünk az egész környékkel.
Ha Clara valahol ott rejtőzik, akkor jó esély van rá, hogy holnap estére kiderül.
– Eddig csak téves riasztásaink voltak. Úgy rohangáltunk körbe, mint egy
rohadt kínai tűzkerék – mondta Lewis.
– Jobb, mintha ülnénk, és néhány közvélemény-kutatási adat, meg közüzemi
számla fölött húzogatnánk a farkunkat – válaszolt Lucas. – Legalább csinálunk
valamit.
A Brown nevű ügynök szólt közbe:
– Igen, főleg tévesen riasztanak…
– Csend! – szólt Mallard. Lucashoz fordult: – Kell még ember?
Lucas megrázta a fejét.
– Szerintem elegen leszünk. Olyan embereim vannak, akik személyesen
ismerik a környék lakóinak egy részét, és jól ismerik a környéket is… Szerintem
hamar végzünk.
– Kell még valami? – kérdezte Mallard. Kétségbe esettnek tűnt. Az is volt,
jött rá Lucas.
– És védőhálót kell állítanunk Dallaglio és Ross köré – mondta Malone. –
Rinker sorban fog haladni. Levy-t az orrunk előtt csinálta ki. Nem fog
meghátrálni.
– Szerintem Dallaglio le fog lépni – szólt Lasch, aki Dallaglio
megfigyelésével volt megbízva. – Ma este fel hívtam Levy után, hogy szóljak
neki, legyen óvatos. Azt mondta, nem fog itt ülni, mint a kacsa a vizén.
– Igaza van – mondta Lucas. – Kivehet hat hét szabadságot. Egy-egy hét
mindenütt, körülnézhet Európában. Rinker soha nem találhatja meg.
– Ha Dallaglio elmegy, és Rinker megtudja, akkor ő is elmegy, és később
visszajön elintézni – mondta Mallard. – Akkor sem találtuk meg Rinkert, mikor
először lelépett. Halvány gőzünk sem volt róla, hogy merre indulhatott. Ha van
más előkészített helye, kétlem, hogy ott könnyebben megtalálnánk.
Kezdték ismételni magukat. Lucas felállt:
– Ha bármi történik, hívjatok. Most aludnom kell. Beszéltem az
embereimmel, holnap korán kezdünk, hogy még időben elkapjuk az embereket
munka előtt.
Sally kérdezett:
– Mi történt az öltönyével?
 – Kidobtam a szállodában. Nem tudnám többet felvenni, még akkor sem, ha
tökéletesen kitisztítanák. Mindig érezném azt a szagot – mondta Lucas. Az
arcához emelte a kezét. – Most is érzem.
Malone megrázta a fejét.
– Egyszerűen hihetetlen.

RINKER ÉS POLLOCK KORÁN KELTEK. Rinker behozta az újságot. A

címlapon Levy dominált. Elolvasta a cikket, majd hátralapozott a folytatáshoz.
– Van valami? – kérdezte Pollock.
– Semmi különös… – Rinker még egyszer megnézte Levy fotóját, és már le
akarta dobni az újságot, amikor észrevett egy kisebb címet a lap alján: „Webster
Grooves: Az ismeretlen gyilkos halálra kínozta női áldozatát”.
Alatta ez állt:
Egy Webster Grooves-i nő brutálisan meggyilkolt holttestére bukkantak
tegnap este Kirkwoodnál az autópálya-takarítók.
Az áldozat azonosítása után kiderült, hogy a neve Nancy Leighton. A 38
éves nő az Oakwood lakóparkban lakott Webster Grovesban. A rendőrség, a
szóvivő nyilatkozata szerint több szálon is megindította a nyomozást, de
egyelőre még nem tartóztattak le senkit.
„Életemben nem láttam még ilyet” válaszolta kérdésünkre a Webster
Grooves-i rendőrség gyilkossági nyomozója, Larry Kelsey. „Ez a nő rengeteget
szenvedett, mielőtt meghalt.”
Rinker végigolvasta a cikket. A kínzás módszereit nem részletezték, de jó
néhány utalást tettek a borzalmakra és hosszan ismételték a rendőrök bosszú-
fogadkozásait, akiknek láthatóan fogalmuk sem volt a tettes kilétéről. Miután
végzett, Clara összegyűrte az újságot. Nancy Leighton. Egy újabb régi barát
meghalt, miatta. Valaki neki üzent, és az üzenet most megérkezett.
– Baj van? – kérdezte Pollock.
– Semmi… Csak félek egy kicsit ettől az egésztől. Még mindig
meggondolhatod.
– Isten őrizz! Percről percre jobban örülök a döntésnek – válaszolta Pollock.
– Öt évvel ezelőtt kellett volna megtennem.
Rinker labdává gyűrte az újságot, és bedobta a szemetesbe. Nancy Leighton.
Rajta már nem segíthet, de tartozik neki.

RINKER ÉS POLLOCK SOKÁIG FENT VOLTAK ELŐZŐ ÉJJEL. Pollock

azt mondta, hogy a lakásban semmi olyan nincs, amit igazán magával akarna
vinni, de aztán négy nagydoboz lett tele a Hill-szülőknek küldendő
apróságokkal. Pollock ismert egy csomagküldő szolgálatot, amelynek az I-55-
ösön volt egy irodája, ahol reggel a városból menet fel tudják adni a
csomagokat.
Reggel nyolcra szinte minden bepakolnivalót bepakoltak, megírták a rövid
üzeneteket a barátoknak, szomszédoknak és a házinéninek, és kis híján mindent
megettek a hűtőből reggelire. Amikor Rinker kivitte az első dobozt a garázsba,
Pollock elsírta magát. Körül nézett a lakásban, és csak potyogtak a könnyei.
– A francba – szólt, majd hátrament, és egy bekeretezett képpel tért vissza a
fürdőszobából. – Ezt majd Memphisből küldöm haza – szólt.
– Félsz?
– Ó, Istenem.
– Még mindig meggondolhatod – mondta Rinker.
– Most már nem. Végre összeszedtem magam – mondta Pollock. Még
egyszer körülnézett. – Olyan, mint kijönni a börtönből, de ez legalább a saját
börtönöm volt.
– Mesélek a wichitai lakásomról…
Két autóval indultak el kora reggel. A kéttagú konvoj az államközi
autópályára hajtott, a visszapillantó tükrükben feltűnt a város jelképe: a hatalmas
félkörív emlékmű. Tíz mérfölddel később megálltak a csomagküldő irodánál, és
Pollock feladta a dobozokat.
Amikor visszatért, a két nő megállt Rinker kocsija mellett, és Pollock így
szólt:
– Most mit fogsz csinálni?
– Van egy másik hely, ahova mehetek – mondta Rinker. – Egy másik régi
barát.
– Ha a városban maradsz, meg fognak ölni.
– Még egy ideig nem – válaszolt Clara.
– El kéne menned, Clara!
Rinker megölelte gyerekkori barátnőjét, és így szólt:
– Vigyázz magadra, Patsy. Gondolom, többet nem találkozunk, de egész
életemben te voltál a legjobb barátom. Most pedig megyek, mielőtt elsírom
magam.
Pollock még egy pillanatra magához szorította. Rinker kezdett összeomolni
a nagydarab, suta, összetört nő ölelésében. Aztán kiszakította magát, és így
szólt:
– Egy dolog még…
 Hátrament a kocsi csomagtartójához, kivett egy csomagot, és átadta
Pollocknak.
– Húszezer dollár. Az ügyvédre.
– Clara, én nem…
– Egy szót se halljak. Nem neked adom, hanem az ügyvédednek. Biztos
lehetsz benne, hogy ő elfogadja majd. Mondd neki azt, hogy féltél bankba tenni,
és ez egész életed minden megtakarítása.
Még egy percnyi búcsúzkodás után Rinker beszállt a kocsijába, és eltűnt,
otthagyva Pollockot a parkolóban, kezében a csomaggal. Rinker nem tudta,
mennyi esélye van a barátnőjének. Úgy gondolta, megéri a próbálkozást.
Kifordult a parkolóból, és visszaindult a városba. Még mindig volt egy kevés
cucca a lakásban, de az dél utánig maradhat. Az órájára nézett. Ha Pollock úgy
vezet, ahogy eddig jöttek, akkor fél három körül ér Memphisbe. A szülei
mostanra már felhívták az ügyvédet, így Pollock három körül valószínűleg már
beszélhet is vele.

LUCAS, ANDRENO, BENDER ÉS CARTER a délelőtt folyamán

végigjárták Soulardot, és a tőle Nyugatra fekvő kör nyéket. Kapcsolattól
kapcsolatig autóztak, és csak húzkodták ki a házakat a térképükön.
Végigdolgozták az ebédidőt is, egyre éhesebben és ingerültebben. Aztán Carter
négykor megtalálta Patsy Hill lakását. Pontosan négy órakor telefonált
izgatottan.
– Az egyik kikérdezett, Amy Jenetti azt mondta, hogy a szomszéd utcában
lakik valaki, aki hasonlít a képre, de csak az arca. Azt mondja, hogy a nőnek
fekete haja van, és általában is sötétek a színei, míg a képen Hill szőke, de
Jenetti szerint az arc stimmel, és a nő magas. Igaz, vastag, nagydarab is, míg
Hill fene vékony volt annak idején. Az életkor nagyjából egyezik, késő
harmincas, kora negyvenes, és a nő egyedül él. Jenetti azt mondja, úgy tizenkét
éve lakik ott.
– Ez nem rossz. Sokkal jobb, mint bármi, amit eddig találtunk – szólt Lucas.
– Név, cím van?
– Dorothy Pollock, a cím pedig… – Fel kellett olvasnia.
Lucas lejegyezte a címet, majd így szólt:
– Pár perc múlva felhívlak.
Falafeles szendvicset ettek Andrenóval egy járdára nyíló kis büfé előtt a
napellenző alatt. A billegő kis fém asztalon zöd-fehér csíkos abrosz feszült.
Lucas felhívta Sallyt, és megadta neki az információt. Sally tizenöt perccel
később hívta vissza.
 – Hány évesnek kéne lenni a nőnek?
– Késő harminc, kora negyven.
– A társadalombiztosítási száma szerint huszonhat éves. Furcsa módon
tinédzserkorában még nem volt benne semmilyen nyilvántartásban.
– Érdekes – jegyezte meg Lucas.
– Van egy jogosítvány ezen a néven a nyilvántartás ban, de az életkor nem
egyezik a társadalombiztosítási kártyán feltüntetettel. A jogsin harmincöt van.
Hill papíron harminchét. Neil most hasonlítja össze az arcképeket az erre való
programban.
– Van eredmény?
Lucas hallotta, ahogy Sally a telefontól elfordulva így szól:
– Egyeznek, Neil?
Egy férfihang válaszolt messziről:
– Hát, nem túl jó kép, de… Tudod mit? Sally villámgyorsan beleszólt a
kagylóba:
– Menjenek be. Egy behatoló csapat ott lesz tizenöt perc múlva a sörfőzde
parkolójában.
– Fú – szólt Lucas. Megszakította a vonalat, a szalvétájával megtörölte a
telefont.
– Mi ez a fú? – szólt Andreno.
– Úgy tűnik, Hill az – szólt Lucas. – Tizenöt perc múlva találkozunk a
kommandósokkal a sörfőzde parkolójában.
Andreno abbahagyta a rágást, amíg az órájára nézett.
– Vagyis három percünk van enni.
– Igen.
– Annyira jók vagyunk.
– Bizony – mondta Lucas, és megnyalta az ujjait, majd a szalvétájával
megtörölte az arcát. – Fel kéne hívni Cartert és Bendert. Carter ki fogja
hugyozni a vese kövét, ha meghallja.
Andreno felállt, felvette a tálcáját, és a szemetesbe lökte a szendvicse
maradékát.
– Tudod, mikor leszek képes itt ülni, és eljátszani a hidegvérűt! – mondta
hirtelen izgatott hangon. – Menjünk!

A BEHATOLÓ CSOPORT PONTOSAN OLYAN VOLT, amilyenre Lucas

számított: nagydarab, kemény férfiak, akik izzadnak a kék uniformisban a
vastag golyóálló mellény alatt. Carter és Bender magával hozta a nőt, akitől a
tippet kapták. Amy Jenetti már járt Pollock lakásában is.
 A kommandós csapat vezetője alaposan kikérdezte Amyt. Megtudták, hogy
Hill lakása tulajdonképpen egy idős hölgy, Betty McCombs házának a hátsó két
szobájából lett kialakítva.
Lucas és a három ex-rendőr nézték, ahogy a csapat felkészül. Malone és
Mallard is befutott egy perc múlva egy Dodge-dzsal, és még vagy hat ügynök
követte őket más autókon.
– Két lehetőség van – mondta a csapat vezetője Mallardnak, és a félkörben
körégyűlt embereknek. – Az első, hogy most keményen, gyorsan bemegyünk, és
kivonjuk őket a forgalomból. Ennek hátránya, hogy jó eséllyel le kell majd
szednünk őket. Ha a lakás üres, akkor visszatesszük az ajtót, és megvárjuk, hogy
megérkezzenek. A másik lehetőség, ha figyeljük a lakást, és az utcán kapjuk el
őket, érkezés, vagy távozás közben. Bár most a ház előtt nem látok kocsit, a
garázsban azért lehet.
Sally mostanáig a telefonon lógott, de most beleszólt a megbeszélésbe:
– Carson felhívta Pollock munkahelyét. Ma reggel beteget jelentett. Nincs
ott.
– Látják az utcát az ablakaikból? – kérdezte Lucas.
– Elgurultunk a ház előtt – mondta Carter. – Látják, de nem túl sokat. Főleg
északi irányba, a garázs felé látják be az utcát. A másik irányba csak egy csíkot
látnak belőle.
– Vagyis, ha mondjuk Sallyt meg az egyik ártatlan képű embert beküldenénk
az idős hölgyhöz, valami lehallgató berendezéssel, akkor nem fognának gyanút,
mi pedig megtudnánk, hogy bent vannak-e, és, hogy mit csinálnak.
– Ez egy jó ötlet – mondta a csapatvezető. – És az öreg hölgy pontosabb
alaprajzot is adhat.
– Akkor ezt csináljuk – mondta Mallard.

MOST, HOGY NEM SZÁMÍTHATTAK AZONNALI AKCIÓRA, az

intenzitásuk is alábbhagyott egy kicsit. A behatoló csapat tagjai lehámozták a
páncélzatukat, és pihenő testhelyzetet vettek fel. Tíz perc múlva Sally és egy
fiatal, szőke hajú ügynök, Meers elindultak McCombs asszony háza felé. Lucas
és a három St. Louis-i veterán Andreno kocsija körül csoportosultak.
– Ti ettetek valamit?
– Falafeles szendvicset a görögnél. Kértünk bele csípőset is – válaszolt
Andreno.
– Az fincsi – mondta Carter. – Azért öt lépésnél ne menjetek távolabb a
klotyótól. – Aztán Lucashoz fordult: – Szerinted mi lesz?
 – Nem tudom. Talán bejön – válaszolta Lucas. – Nem hiszem, hogy túl sokat
mozognának napközben.
– És ők? – Biccentett Carter az FBI-os kommandósok felé.
– Profinak látszanak – szólt Lucas. – A minneapolisiak jók.
Bender bólintott.
– Én is csak jókat hallottam róluk.
– Akkor várunk – szólt Lucas.

KICSIT TÖBB, MINT EGY ÓRÁT VÁRTAK. A nap még egy óra múlva is
ragyogón sütött, de egy kicsit laposabb szögben érkeztek a sugarai. Lucas lassan
aggódni kezdett a sötétség miatt. Aztán visszajött Sally.
– Látnod kéne a vén szatyort – mondta Mallardnak. – Mocskos a szája, és
gyűlöli az embereket. Olyan szaga van…
– Bent vannak? – kérdezte Mallard türelmetlenül.
– Most nem. De ő az, Hill – mondta Sally. Sally ma egy olajzöld blúzt viselt
érdes pamutból, váll-lapok nélkül, de katonás szabással. – Tommy felállította a
lehallgató berendezést, odaraktuk a falra, de semmi mozgást nem észlelünk.
Mondjuk, lehet, hogy alszanak.
– Hány szoba van?
– Konyha, nappali, fürdő, háló, és egy kicsi pótszoba, de az inkább olyan,
mint egy gardrób. Egy folyosószerű előszoba vezet be. Ha belépsz a nappaliba,
egyenesen a konyhára látsz. Az előszoba egyik oldaláról nyílik a hálószoba,
utána a fürdőszoba, és utána a kicsi szoba. Az egész talán kilenc méter a nappali
elejétől a konyha végéig. Egy ajtó, és van egy tűzablak a hálószoba északi falán.
A délin pedig egy ablak…
Alaposan megbeszélték az akciót, sorra véve a lehetőségeket. Keményen
behatolni, és ha nincsenek ott, várni. Vagy várni, és lecsapni, ha érkeznek.
– Nem akarok várni – mondta végül Mallard. – Túl sok a kockázati
lehetőség, és ha várunk…
Ahogy Mallard a gondolatmenetét mondta, Malone-nak megcsörrent a
telefonja. Az ügynöknő egy percnyi hallgatás után éles, hitetlen hangon így
kiáltott:
– Hogy micsoda? – A hangja rossz híreket árult el. Mindenki feszülten várt.
Malone – aki Lucas szerint még életében nem volt ilyen zavart –, így szólt
Mallardnak:
– A memphisi rendőrségről hívtak. Egy nő, aki azt állítja magáról, hogy ő
Patrícia Hill, most adta fel magát a kapitányságon. Az ügyvédjével érkezett. Azt
mondta fél, és kész feladni Rinkert. A memphisiek azt kérdezik, hogy mit
csináljanak.
– Jézus Atyaúristen – mondta Mallard. Körülnézett, és észrevette Lucast. –
Hallottad?
– Ja – szólt Lucas. – Nem tudom. Megmondta, hogy hol van Rinker?
Malone elismételte a kérdést a telefonba, majd bólintott, és így szólt:
– Azt mondja, itt van, ebben a házban.
– Azt mondja, itt van bent?
– Reggel még itt volt.
– Gyerünk – mondta Mallard. – Menjünk be! – Várjunk egy percet – mondta
Lucas, majd látta, hogy meg kell ismételnie hangosabban: – VÁRJATOK MÁR
EGY PERCET!!!
– Mi az? – kérdezte Mallard.
– Mi van, ha ez csapda? Rinker megígérte, hogy el kezdi öldösni az FBI
ügynököket. Mi van, ha ő küldte el Hillt Memphisbe, hogy idecsalogasson
minket, és mi bemenjünk, anélkül, hogy gondolkoztunk volna. Mi van, ha
Rinker valahol itt várakozik valamelyik karabéllyal?
Mallard elhúzta a száját. Majd:
– A francba. – A behatoló csoport vezetőjére nézett. – Bemegyünk, de előtte
St. Louis összes zsaruját idehívjuk. Maguk állítsák fel az utcán a páncélozott
kocsijaikat, itt, és a hátsó szomszédnál is, de még ne támadjanak. Idehívunk
minden zsarut, és ötsaroknyi körzetben minden utcát lezárunk.

A RENDŐRAUTÓK HULLÁMOKBAN ÉRKEZTEK, villogóval, de

sziréna nélkül. Kék nejlondzsekis ügynökök igazították el őket. Ötsaroknyi
környéken teremtett lélek nem mozdulhat, minden elhaladó autót párokban
átvizsgálni, nem egyedül. A lezárás kétsaroknyira a McCombs háztól kezdődött.
Egy texasi rendszámtáblás autót találtak az ellenőrzött körzet peremén, és az
egyik rendőr elindult házról házra, hogy megkeresse a tulajt. Eltelt még egy óra.
– Ha a nő kamikázét játszik, ez sem fog segíteni – mondta Lucas Malone-
nak. – Lehet, hogy egy tetőtérből figyeli a ház ajtaját egy puska távcsövén
keresztül. A tetőtér tulajdonosai meg odalent fekszenek holtan. Egy hét
milliméteres Magnumot is lenyúlt attól csirkehámozótól Tisdale-ben. Ha van
állványa, és jól bánik a puskával, akár háromszáz méterről ellő egy gyufás-
skatulyát. Malone megrázta a fejét.
– Még nem kamikáze – szólt.
– Biztos vagy benne?
 – Igen. Még hátra van Dallaglio és Ross. Az öccse halála felhúzta, de az
öccse nem ugyanaz, mint a vőlegénye és a gyereke. Még nem akar meghalni.
– Remélem, igazad van. De szerintem valami akkor sem kóser.

A HÁZ ANNYIRA ÉLETTELEN ÉS MOZDULATLAN VOLT

KÍVÜLRŐL, hogy senki sem számított Rinker jelenlétére. Mallard vitába szállt
a többséggel, mondván, hogy a nő akár alhat is. Azért nem hallják, mert a
hálószobának nincs közös fala az öreglány lakásával.
A nap majdnem a horizont alá bukott, és a parkolót hosszú, sötét árnyékok
takarták. Végre minden a helyé re került, és Mallard jelt adott a
kommandósoknak. A csapat járművei elgurultak a megfigyelő állásokból, és a
kommandósok kisorjáztak. Egy ember az ablakokat figyelte, a többiek pedig
elölről közelítették meg a házat, és az ablakok alatt lebukva érték el a hátsó ajtót.
Lucas figyelte a csapatot munka közben, és érezte, ahogy gyűlik benne a
feszültség. Aztán az ajtónyitó megmozdult, egy másik követte, és az ajtónyitó
beállt az ajtó mellé egy hatalmas kalapáccsal a kezében, készen rá, hogy
meglendítse a szerszámot, és betörje az ajtót. A ház két oldalán elhelyezkedő
ember rádión elhangzó parancsra betörte az ablakokat, és bedobott egy-egy
fénygránátot. Amikor a gránátok eldörrentek, a hatalmas kalapács is meglendült,
és betörte az ajtót. A következő két másodpercen belül a csapat minden tagja a
ház falain belül került, és további öt másodperc alatt biztosították a lakást.
– Üres – nyögte Mallard. – Oké. Pár ember helyezkedjen el a garázsba, és
tegyük vissza az ajtót. Várunk.

AMIKOR ELHELYEZKEDTEK, ÉS SEMMI SEM MOZDULT, Mallard,

Malone és Andreno átkeltek az út túloldalára, és odasétáltak a házhoz. Lucas
idegesen figyelte az utcán sorakozó házak ablakait. Semmi sem történt. Odabent
a megfigyelőcsapat vezetője keményen, gyorsan így szólt:
– Semmi.
Végigsétáltak a lakáson, benéztek a fiókosszekrényekbe, megnézték a
gyógyszeresfiókot, és a falakat.
– Jól át vagyunk verve – mondta Lucas. – Ezek kiürítették a lakást, mielőtt
Hill elindult volna Memphisbe. Itt csak szemét van. Semmi személyes tárgy.
Hill nem menekült Rinkertől, akkor nem lett volna ideje összepakolni.
– Mikor lehettek itt?
Lucas még mindig a szemétben turkált. Talált egy gyűrött újságot.
– Ez mai – mondta és felmutatta nekik a Levy-szalagcímet. – Ma reggel
hozták be.
 – Lehet, hogy sérült – szólt Andreno. – Ezt nézd meg! – Kimentek a
fürdőszobába, ahol Andreno a szemétkosárra mutatott. Egy fehér ing hevert
benne, rajta egy hüvelyknyi vérfolttal. – Ez vajon honnan jöhet?
– Ez nem túl sok – mondta Malone. – Azt sem tudjuk, hogy az övé.
– Egy cancúni címke van benne. Egy cancúni szállodából származik. És
közepes méretű, ami rá sem menne Patsy Hillre – mondta Andreno.
– Vagyis hol lehet? – kérdezte Malone.
– Úton? Mit tudom én – mondta Lucas. – Lehet, hogy van valami
biztonságos helye. De lehet, hogy mi hajtottuk el innen.
– Vagy visszajön – mondta Malone.
– Kizárt – mondta Lucas. Mallard így szólt:
– Nem kockáztathatunk. Éjszakára maradunk megfigyelni, de a védőhálót
visszavonjuk, hátha megjön.
– Igen, jobb, ha inkább Dallaglio és Ross védelmét erősítjük – mondta
Lucas. – beszélni is kell velük. Levy után… Ki tudja. Autóbomba?
– Ezt ne mondd! – nyögte Mallard. Körülnézett. – Ma reggel még itt volt.
Ma reggel!

HONUS JOHNSON EGY CSERESZNYEFA KOMÓD egyik fiókján

dolgozott. A Honus Johnson-komódok négyezer dollárért keltek el a divatos
bostoni bútorboltokban. Annyira régiesek voltak.
Ha fával dolgozott, Johnson a brit szerszámipar remekeit szerette használni,
mint például a kis Toolman márkájú kézifúrót, ami már maga is
műalkotásszámba ment. A szadizmusban a Craftsman szerszámokat kedvelte,
inkább, mint a Searst. Az elektromos szerszámokat ki nem állhatta, mivel nem
volt bennük semmi finomság, bár azért forrasztópákát mindig tartott kéznél.
Leginkább a kalapácsok, a fogók, és a kézifűrészek estek neki kézre. Egyszer
vasfűrésszel levágta egy ember lábfejét, hogy az illető alkalmazójával
megértessen valami üzleti törvényszerűséget.
Érdeklődési köre nagyjából kizárt bármilyen személyes barátságot. Még akik
ismerték és rendszeresen igénybe vették a szolgálatait, azok is összerándultak,
ami kor meglátták, pedig Johnoson meglehetősen ártatlan külsővel rendelkezett:
egy rózsaszín bőrű, fehér hajú úriember, negyvenes évei vége felé, szögletes,
hozzáértő munkáskezekkel és sovány, ovális arccal.
Honus általában khaki színű nadrágot, csíkos, hosszú ujjú inget, és európaias
szögletes orrú cipőt szere tett hordani. Jellemző volt rá, hogy szívogatta a fogát,
mintha nem értene valamit. Ezen kívül gyakran kínozták szelek. Ross egyes
alkalmazottai a háta mögött Fingósnak nevezték, de persze szigorúan a háta
mögött, és négyszemközt. Két tucat éve dolgozott Rossnak, aki nagyon hasonló
célokra használta, mint Rinkert.

RINKER A DÉLELŐTTÖT A BELVÁROS NYUGATI FELÉN, a Spirit of

St. Louis reptéren töltötte az irodaépületek között nézelődve és sétálgatva.
Később már, mint a „Sötéthajú Nő” két kellemes órát töltött a Missouri
Botanikus kertben. A botanikus kert üvegháza, ez a kupolás zárt dzsungel kitűnő
rejtőzködő, és lesvető lehetőségeket kínált. Clara hosszan tanulmányozta az
épületet.

AMIKOR KICSIVEL DÉLUTÁN NÉGY UTÁN megérkezett Johnson

házához, a férfi épp a műhelyében dolgozott a hátsó udvarban: a cseresznyefa
deszkákat vágta méretre gépfűrésszel. Johnsonnak nem volt miért tartania a
múltban elkövetett gonosztettei miatt. Soha nem ő volt a kezdeményező. Mint a
számára kedves vésők és fűrészek, ő is eszköz, szerszám volt csupán, még ha
elsőrendű minőség is. A sok év alatt, amíg Rossnak dolgozott, soha senki nem
próbált meg bosszút állni rajta.
Ráadásul Johnson óvatos volt: szinte senki sem tudta, hogy pontosan merre
lakik.
Rinker tudta, de Johnson erről nem tudott. Még akkoriban nyomozta ki,
amikor Rossnak dolgozott. Arra gondolt, hogy jobb bebiztosítani magát arra az
esetre, ha összeveszne Ross-szal.
Nem volt könnyű dolga. Johnson nem szerepelt a telefonkönyvben, és Ross
címjegyzékében sem. Johnson zsebből kapta a pénzét, mint Rinker, és olyan
ritkán találkoztak, hogy egyszerűen nem volt alkalom hazáig követni.
Rinker megnézte még a központi adóbevallások közt is, de nem találta a
nevet. Egyszer sikerült lejegyeznie a férfi rendszámát, de aztán rájött, hogy ha
ezen az úton akarja megtudni a férfi lakcímét, akkor hivatalos kérvényt kell
benyújtania a rendőrségre, amiről Johnsont is értesítenék. Ez sem volt járható út.
A raktárban az egyik lány említette, hogy Ross elküldetett vele valamit
Johnsonnak, de némi óvatos kérdezősködés után kiderült, hogy csak egy
belvárosi postafiók volt a címzett.
Rinker végül a vakszerencsének köszönhetően tudta meg Johnson címét.
Johnson készítette Ross virágainak drága, keményfa polcait, és amikor ezeket
szállították, a szállító cég számláján szerepelt a berakodás címe és a címzett is.
Rinker a földhivatalban ellenőrizte a címet, amit tényleg Johnsonhoz tartozott,
de a ház „Estelle Johnson” nevén szerepelt.
 RINKER LEPARKOLT AZ UTCÁN, és felsétált az autóbehajtón. Már ott
hallotta a műhelyben sivító gépfűrészt. Elment a garázs mellett, gyorsan átlépett
egy alacsony kerítésen, elővett egy hangtompítóval felszerelt Berettát és a
műhely nyitott ajtaja mögé állt. Ahogy az ajtóhoz ért, véletlenül felpillantott, és
a sarokban meglátott egy mozgásérzékelőt. Megállt, és belesett az ajtón.
Johnson egyenesen ránézett, a hangtalan riasztó fénye villogott a
védőszemüvegén, miközben villámgyorsan jobb felé indult. Rinker belépett az
ajtón, követve a pisztolycsöve torkolatát. Johnson megtorpant, amikor meglátta,
hogy Claránál fegyver van. Az ő keze üres volt. Rinker a falra pillantott, amerre
Johnson indult. Egy sörétes puska volt a fiókosszekrénynek támasztva.
Mit is mondott Jamie a rancson a puskákról?
„A karabélyod öt lépésre egy fán lóg, amikor megérkeznek.”

RINKER ELMOSOLYODOTT, AMIKOR ESZÉBE JUTOTT AZ EMLÉK,

és Johnson összerándult. Tett egy lépést hátrafelé, és megpróbálkozott egy
óvatos mosollyal: – Hello Clara, én…
Nem volt értelme beszélgetni. Rinker a férfi orrába lőtt először, aki ettől
megpördülve a földre zuhant, menet közben az asztal szélébe verve az arcát. Egy
kupac forgácsban landolt arccal felfelé. Rinker egy pillanatig nézte, ahogy ott
fekszik a földön. Úgy gondolta meg halt, de a biztonság kedvéért még egyet
belelőtt gondosan a szeme közé. A körfűrész zaja a lövéseknek még a nyomát is
elnyomta.
Johnson most már biztosan meghalt. A fűrész még mindig visított, a deszka
kezdett lengeni. Rinker nem találta a kapcsolót, ezért egyszerűen kihúzta a
készüléket a fali csatlakozóból, és a gép, mint egy landoló repülő, lassan
elhallgatott.
Clara tudta, hogy nem hagyhatja Johnsont ott, a pad lón, de még a
műhelyben sem. Bár van kerítés az udvar körül, ezen a környéken nem ritkák a
betörések, és megtalálhatják a hullát.
Körülnézett, majd galléron ragadta Johnson hulláját, és a kerekes
raklaphordó „béka” felé húzta, amivel Johnson a faanyagait szokta rakodni. A
raklapon levő deszkákat lelökte a földre – majd meggondolta magát, és inkább
rendesen lepakolta a fal tövébe –, és a raklapra húzta Johnson hulláját, amit négy
teli zsák forgáccsal takart le.
A terhét kihúzta a műhelyből, egy betonjárdán át a garázsba, majd el az E
osztályú Mercedes mellett, és a garázsbejárón át a házba. A békát nem tudta a
házba húzni a küszöb miatt. A Berettával a kezében átvizsgálta a házat, és
meggyőződött róla, hogy ő az egyetlen élőlény benne.
 A ház tisztán és rendben volt tartva, de alig volt egyénibb, mint akármelyik
motelszoba. Csupán néhány asztalos-magazin, egy-két referenciamunka, és a
tévé mellett egy Nintendo játékgép árulkodott arról, hogy a háznak tulajdonosa
is van.
Rinker körülnézett, majd berángatta Johnson hulláját a házba, és legurította a
pincelépcsőn. Először arra gondolt, hogy otthagyja a lépcső tövében, de aztán a
pince fala mellett észrevett egy hatalmas, kétajtós fagyasztót. Kinyitva látta,
hogy színültig van gyorsfagyasztott reformételekkel, mélyhűtött borsóval és
kukoricával.
Rinker kiszedte a műanyag tasakok egy részét, majd a hűtőhöz húzta a
hullát, hogy betegye. Johnson arccal előre érkezett a fagyasztóba. Rinker
valahogy utána tuszkolta a végtagjait, majd rácsukta az ajtót.
Egy fél tekercs papírtörlővel feltörli azt a néhány vérfoltot, gondolta, és
minden szép tiszta lesz és rendes, ahogy Honus Johnson szereti.
Neki pedig van egy új telefonja, egy új háza és egy új kocsija.
Nem is rossz, húsz perc munkával.
Bár azt el kellet ismernie, hogy a hulla ráncigálása ki készítette. Ahogy
Johnson ágya is. Bár fáradt volt, és aludnia kellett, tudta, hogy nem lenne képes
elviselni a férfi szagát maga körül úgy, hogy a hulla ott hűl a fagyasztóban.
Talált tiszta ágyneműt a gardróbban, ami nek csupán mosóporszaga volt, és
megágyazott magának a díványon.
Hosszú nap állt előtte…

❖ 18 ❖
VÉGÜL BEÜLTEK AZ EGYIK FBI-OS BÉRELT TEREPJÁRÓBA, egy
hatszemélyes Dodge Suburbanbe, és csak várakoztak. Közben Milky Way
szeleteket ettek, és kólát ittak. A közeli benzinkút eladója furcsálkodva nézte a
vécére visszajáró ügynököket. Andreno valamikor kilenc körül feladta, és
elment. Fél tizenegykor Mallard is beismerte, hogy Rinker újra kicsúszott a
kezük közül.
– Visszatérünk a négy célponthoz – szólt rosszkedvűen. – Ross biztosan
célpont. Baromi sokáig dolgozott neki Rinker. Biztos, hogy ő az eredeti
kapcsolat. Dallaglio Dichter miatt kézenfekvő. Ha az egyiküket elkapta, akkor a
többit is megpróbálja. Giancanti legalább négyszer vagy ötször használta
Rinkert, ő volt az egyik legjobb ügyfele. Ferignetti nem ilyen fontos, de biztosra
kell mennünk.
– Ha beszélsz velük, én is szeretnék ott lenni – szólt Lucas.
– Gyere! – válaszolt Mallard. Kinézett a sörfőzde parkolójába. – Holnap
délelőtt körbejárjuk őket.
– Ne aggódj, Louis! – szólt Malone. Az ügynöknő épp egy csomag sajtos
chips mélyéről halászta elő az utolsó morzsákat, és az autó hátulját megtöltötte a
sajtszagot imitáló mesterséges aroma. – El fogjuk kapni. Ma este nem sikerült,
de egyre közelebb jutunk.
– Biztos vagy benne?
– Igen – mondta Malone. – Alig várom. Olyan jó érzés lesz rázárni az ajtót!
– Nagyon nehéz lesz élve elkapni – szólt Lucas. – Nem fogja könnyen adni
magát.
– Ebben egyetértünk – mondta Malone. Aztán egy perc csend után így szólt:
– Szerintem legalább fél kiló chips van a fogamba ragadva.

LUCAS AZNAP ÉJJEL ÉBREN FEKÜDT AZ ÁGYÁBAN, és csak

hallgatta, ahogy a vonatok zakatolnak a folyóparton. Nem tudta, miért, de a
távoli vonatok, vagy a távoli teherautók zaja – ahogy a sofőr visszakapcsol egy
emelkedő előtt – mindig elszomorították kicsit. Más embereknek dolga van,
úticélja, miközben ő csak fekszik itt az ágyában és bámulja a plafont. Felhívta
Weathert. Az asszony jól érezte magát, bár már eszébe jutott, hogy vajon még
mennyi időt tölt Lucas St. Louisban.
– Csak jó volna már újra látni – mondta Weather. – Kezdek elmagányosodni.
– Nekem is hiányzol. Még két nap, és ha továbbra sem történik semmi,
hazaugrok két napra.
– Repülővel?
– Gondolom, igen.
– Milyen bátor vagy!
– Hogy van a kölyök?
– Vasgyúró. Szerintem focizni fog.
– Hát, ha rajtam múlik, nem – szólt Lucas. – Már vágtam neki hokibotot.
– Néha még mindig eszembe jut, hogy megkérdezem az ultrahangostól,
hogy fiú lesz-e vagy lány.
– Nem kell! Úgy nincs benne semmi izgalmas!
– Már van egy lányod.
 – Imádnám, ha két lányom lenne. Ha fiú lesz, akkor is nagyon örülök.
Tényleg nem érdekel. Az a lényeg, hogy egészséges legyen.
– Mi lenne, ha feljönnél egy-két napra, mondjuk a hétvégén?
– Ha semmi sem történik, hazamegyek a hétvégére. Valaki mesélt egy furcsa
módszert a vajúdás elindítására. Majd megmutatom.
– Még túl korai, Lucas.
– Nem csak a vajúdás elindítására jó a módszer…

Miután lerakta, Lucas arra gondolt, hogy vajon most mit csinálhat Rinker.
Szinte biztosan ott bujkál valahol valamelyik régi ismerősénél, aki Hillhez
hasonlóan nem akarja, hogy ott legyen, és ha egy kis esély van rá, el is árulná.
Biztosan nagyon magányos. Ez a gondolat nem vigasztalta Lucast. Az éjszaka
lassan telt; a rövid, alvással töltött szakaszok fárasztó, félig éber időszakokkal
váltották egymást.
Amikor reggel ötkor az órára nézett, az jutott eszébe, hogy reméli, Rinkert
gyorsan, és könnyen elkapják. Valamelyik FBI ügynök. Hogy ne neki kelljen…

Amikor Lucas reggel még mindig álmosan megérkezett az FBI irodájába,

Mallard adott neki egy csésze jó kávét, és így szólt:
– Hill megadta Rinker autójának adatait, a rendszámmal együtt. St. Louis
minden zsaruja ezt a rendszámot keresi.
– Lemész Memphisbe? Beszélni Hillel?
– Gondoltam rá, de úgy döntöttem, hogy itt maradok… Hallottál már egy
Ann Diaz nevű ügyvédnőről Memphisben?
– Nem. Kellett volna?

– Ő védi Hillt. Reggel felhívott egy memphisi zsaru. Tegnap este ő hallgatta
ki Hillt, Diaz jelenlétében. Hill azt vallotta, hogy Rinker váratlanul jelent meg
nála, és megfenyegette, hogy megöli, ha elmegy a rendőrségre… Hill állítólag
ettől annyira megijedt, hogy két napig meg sem tudott mozdulni, aztán lelépett.
– Megkérdezték, hogy hogyan sikerült mindent összepakolnia?
– Igen. Azt mondta, hogy Rinker minden nap elment a lakásból. Ő is elindult
dolgozni, elbújt, megvárta amíg Rinker elmegy, aztán mindent bepakolt a
kocsijába, és lelépett. A kocsiból pakolt tele néhány dobozt, amiket feladott a
szüleinek, aztán lement Memphisbe. Azt mondta, ha nem kapjuk el Rinkert,
akkor a nő megöli.
– Hazudik, Louis.
 – Szerintem is… de a probléma Diaz. Elég ismert a nő, tele van washingtoni
kapcsolatokkal, főleg feminista szervezetekkel. Hatalmas ügyet tudna csinálni
Hillből. Ráadásul híresen kemény ügyvédnő. Nem fogja engedni, hogy Hill
egyetlen jegyzőkönyvön kívüli szót is váltson velünk.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Hogy Hill nem lesz nyom.
Lucas vállat vont.
– Mostanában így működnek a dolgok. Ötven éve az ember levitte volna a
nőt a pincébe két acél horgászbottal, kiverte volna belőle a szart is, aztán ha
aláírta a vallomását, szerdán fel lehetett kötni. Most meg mindenki nyávog az
emberi és polgári jogok miatt.
– Köszi – szólt Mallard. – Mindig is jó étvágyat csinál az ebédhez egy kis
délelőtti gúnyolódás.
Lucas félkomoly tósztra emelte csészéjét.
– Rinker egy lépéssel előttünk járt Louis. De Malone-nak igaza van. Ez most
már csak egy fél lépés. Tegnap megtaláltuk volna. Ha nem dönt úgy, hogy lép,
meg találtuk volna.
– Szerinted észrevett minket?
– Igen. Vagy amikor házról házra jártunk, vagy a járőröket a telefonhívás
után. De közel voltunk.
– Jól van. Menjünk, beszéljünk a seggfejekkel!
– Beszélni akarok veled erről. Hogy hogyan csináljuk. A taktikáról.

A MEGBESZÉLÉSEK AZ FBI RÉSZÉRŐL MALONE, MALLARD és a

négy gengszter közt úgy zajlottak, mintha az izraeliek és a palesztinok dolgoztak
volna ki egy újabb közös béke tervet, gondolta Lucas. Mindenki folyamatosan
mosolygott, és hazudozott, mint a vízfolyás, de a lényeges mondanivalót így is
mindenki megértette mindkét oldalon. Mallard mind a négynek egyenesen
megmondta, hogy az FBI megpróbálta megvédeni Richtert és Levyt, de nem járt
sikerrel, és lehet tőle tartani, hogy Rinker visszatér.
– Volt ideje tervezni. Nem hiszem, hogy a maga segítsége nélkül el tudjuk
kapni. Segítséggel sem biztos – mondta Mallard mind a négy bűnözőnek.
Giancanti és Ferignetti tagadta, hogy valaha bármi köze lett volna
Rinkerhez. Ferignetti azt mondta, hogy soha életében nem találkozott a nővel, és
Rossszal is csupán biccentenek egymásnak, ha valami társasági eseményen
találkoznak. Azt mondta, ugyanúgy dolgozik tovább, ahogy eddig is. Nincsenek
testőrei, mert nincs rájuk szüksége.
Giancanti viszont Angliába indult.
 – Nem tudom, miből gondolják, hogy az a nő meg akar engem ölni.
Biztosíthatom önöket, hogy ez nem igaz – mondta. Kerekded, kopasz emberke
volt, de az a fajta kemény háj borította a testét, amit nagyon fárasztó ütni. Úgy
nézett ki, mint akinek állót szivarszaga van, de ehelyett vanília illatot árasztott. –
Minden üzleti érdekeltségem legális, mindig is az volt. Gondolom
elkerülhetetlen, hogy az üzleti tevékenysége során az ember néha összefusson
gengszterekkel…
Bla bla bla, gondolta Lucas miközben hallgatta. A válasz elkerülése
szavakkal. De az volt a legjobb, hogy Giancanti a feleségével indult Angliába, és
az útról senki más nem tudott a városban. Giancanti szerint nem is fog tudni,
hacsak az FBI fel nem hívja Rinkert, hogy elmondja neki.
– Ha tényleg meg akar ölni, és meg is talál, hát legyen. Ha ott vagyok,
többnyire magamat sem találom.
– Gyakran jár Angliába? – kérdezte Malone.
– Állandóan. A feleségem szülei Newcastle-iek, az én anyám doveri, de
Calais-be járt iskolába. Legjobban Wales-et szeretem…
Bla bla bla…

DALLAGLIO ÚGY NÉZETT KI, mint egy irodalmi szerkesztő, vagy egy
könyvelő. Magas volt, vékony, zaklatott és zavart, a szája fölött egy kicsi,
hernyószerű bajusszal. Nem úgy nézett ki, mint vagy egy tucat bérgyilkosság
megrendelője. A felesége viszont alacsony volt, kövér és hangos, tipikusan az a
fajta, aki bármikor képes rá ereszteni egy bérgyilkost az ellenségeire. Három
fegyveres testőrt tartottak a házban: az egyikük, egy egykori FBI ügynök ismerte
Mallardot, és beszélt vele. Mallard megkérdezte:
– Szerinted meg tudjátok védeni?
– Tizenöt méternél senki sem jut közelebb hozzá. De ha a nőnek távcsöves
puskája is van, nem sokat tehetünk. Ezt meg is mondtuk Mr. Dallagliónak.

DALLAGLIÓÉK EGY NEO-BAROKK-PRÉRI-GÓTIKUS stílusban épült

házban éltek, Miami-reneszánsz dekorációval. A férfi betessékelte őket a
faragott diófa bejárati ajtón, végigvezette őket a ház tulitarka belsején, egy
üvegtetejű belső udvarra, a medence mellé. Megkínálta őket kólával a
medenceparti hűtőből, és mindenkinek felkínált egy műanyag nyugágyat
ülőhelyül.
– Fogalmam sincs, hogy miért ölhette meg Nannyt. Nanny jó ember volt.
Gondoskodott a családjáról – mondta Dallaglio. – Ha bármi törvénybe ütközőt
tett is, én nem tudok róla. Kizárólag üzleti kapcsolatban álltunk.
 De a sok bla-bla láthatóan pánikot takart, nála és a feleségénél, Jessenél is. Ő
így szólt:
– Azért ismerjük a nőt, mert Nannynek voltak üzleti kapcsolatai John Ross-
szal, ő pedig Johnnak dolgozott. Rinker Ross feleségével is jóban volt, még
abból az időből, amikor kolléganők voltak az italraktárban. Rinker ilyen
könyvelő-féle volt, de szeretett szórakozni meg ismerkedni, ezért ismertük.
Egyszer meglátogattuk Wichitában, amikor már nem dolgozott Johnnak,
megnéztük a bárját. Bár nagyon nem a mi stílusunk volt, azért tetszett a hely.
Ennyit tudtunk róla.
– Barátságban vannak John Ross-szal? – kérdezte Mallard.
– Hát igen. Rengeteg üzletet kötünk. Ő szállítmányozó, nekünk pedig kell a
szállítási kapacitás, hogy időben leszállítsák az árunkat. Ez nem titok. Jó ember.
Néha vacsorázni is eljárunk velük, néha van, hogy van jegyük valami koncertre,
vagy hasonló, és akkor meghívnak minket. Nannyvel közelebbi kapcsolatban
voltak, de elég jól ismerjük.
A Dallaglio házaspár többször felelt Mallard és Malone ismételt kérdéseire,
és amikor végeztek, Mallard bedobta, hogy egy kis segítséggel megúszhatnának
minden további tortúrát. Vagyis, ha Dallagliónak van valami kapcsolata a helyi
alvilággal, aminek a segítségével meg lehetne találni Rinkert, akkor senki nem
kérdezne sem mit. Majd felálltak, és az ajtó felé indultak. Lucas így szólt:
– Beszélhetnék magukkal egy percet? Úgy értem… – Pillantott Mallardra és
Malone-ra mosolyogva – …az FBI nélkül?
– Lucas… – szólalt meg Mallard, mintha tétovázna. Idefelé beszélték meg,
hogy így csinálják majd. Mallard Dallaglióra nézett: – Lucas nem tartozik
hozzánk, vagyis nem köt minket, amit mond.
– Csak egy rövid kérdés – mondta Lucas.
A Dallaglio pár bólintott, és Mallard meg Malone ki mentek, Mallard a fejét
rázva. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Lucas így szólt:
– Figyeljenek! Én csak egy egyszerű zsaru vagyok. Nem ebben a városban
dolgozom, de a főnököm kölcsönadott az FBI-nak, mert egyszer már volt
szerencsém Clarához. Ha nekem mondanak valamit, azt biztos, hogy még az
Atyaúristen sem viszi a bíróságra. – Egyenesen Dallaglióra nézett. – És nem
fogok kertelni. Dumáltam Clara egyik haverjával, és maga biztosan rajta van a
listán. Ha nem kapjuk el, ki fogja magát csinálni. Ráadásul most kell elkapnunk,
mert ha elijesztjük, fogja magát, és lelép valahova Dél-Amerikába, megvárja,
míg mindenki újra megnyugszik, aztán visszajön, és befejezi, amit elkezdett.
Tudja, hogy maguk négyen próbálták meg megöletni Mexikóban.
 Dallaglio felemelte a kezét.
– Ez nem igaz.
Lucas folytatta.
– De ő tudja, hogy igaz. Lehet, hogy amit tud, nem igaz, de ez nem számít,
mert meg fogja magukat ölni miatta. Nem lehet megállítani, lebeszélni.
Elveszítette a gyerekét. Ennek a nőnek egész életében alig volt pár barátja,
gyerekkorától fogva mindenki megerőszakolta. Valóságos terminátorrá változott,
és most tudja, hogy maguk megölették az egyetlen embert, aki azért szerette,
ami, aki el akarta venni feleségül, és akinek a gyerekét várta.
– Hát most már mi a szart tudunk csinálni? – kérdezte dühösen Jesse
Dallaglio. – Maguk nem tudják megállítani. A mi méregdrága testőreink is
félnek. Nekem itt vannak a lányaim. Mondja meg, rendőr úr, mi a szart
csináljunk?
– Egyrészt elrejtőzhetnek – mondta Lucas. – Mr. Giancanti is rajta van a
listán, ők a feleségével elmennek a városból. De ha nem kapjuk el… Ő akár az
élete végéig képes várni.
– Szóval öröké nem rejtőzhetünk, azt mondja – szólt Jesse Dallaglio. – Akar
is mondani valamit, vagy csak süketel?
– Azt akarom mondani, ha bármit tudnak, mondják el. Én nem játszom, mint
az FBI. Ők el akarják kapni Clarát, de ez jó lehetőség nekik arra is, hogy a
maguk fajtával kiszúrjanak. Ez nem az én asztalom: nekem megvannak a
magam gengszterei Minneapolisban. Én csak Clarát akarom. Ennyi. Adjanak
nekem egy nevet, valakit, akivel beszélhetek. Egy helyet, ahol Clara régen
szeretett lenni. Bármit.
Dallaglio elsétált, és belesüppedt az egyik székbe.
– Komolyan, mindenki úgy viselkedik körülöttem, mintha gengszter lennék
vagy valami bűnöző, miközben én csupán megpróbálok fenntartani egy
üzletláncot. Csak a legális üzlettel foglalkozom. De Rinker… – Elhallgatott,
felkapta a fejét, majd egy perc gondolkodás után így szólt: – Megpróbálom
megfogalmazni: ha egy gengszter igénybe akarja venni Clara szolgáltatásait,
akkor nem töltene vele időt. Azt akarná, hogy még az se derüljön ki, hogy
beszélt vele. Valószínűleg nem is beszélne vele, hogy a zsaruk ne találjanak
semmit. Hogy ha Rinkert elkapják, ő ne mondhassa azt, hogy „Hát, Nanny
Dichterrel itt és itt beszéltem meg ekkor és ekkor, hogy… Érti?
– Talán – mondta Lucas.
– Azt akarom mondani, hogy ez az elméleti megbízó semmit sem tud Clara
Rinkerről. Semmit.
 – Nem irigylem az illetőt – mondta Lucas.
Jesse Dallaglio így szólt:
– Giancanti hova megy? Haza Angliába?
Lucas vállat vont.
– Csak annyit mondott, hogy megy.
Az asszony az ajkába harapott.
– Lehet, hogy ez a megoldás. – A férjére nézett. – Te szereted az óhazát. Pár
hónapra elmehetnénk.
– De ha nem kapják el – szólt Dallaglio –, akkor, ahogy mondta. Rinker tud
várni.
– De talán elkapják – mondta Jesse Dallaglio. – Nem szeretném, ha téged,
vagy a lányokat ölné meg utoljára, mielőtt elkapják.

EZZEL, MIVEL SEMMIT NEM TUDOTT MEG, Lucas elbúcsúzott.

Odakint Mallard így szólt: – Na?
– Nem sok. Treena Ross valószínűleg ismerte Clarát. Talán még barátok is
voltak.
Malone így szólt: – És?
– Mi és? – kérdezett vissza Lucas.
– Semmi és. Nem értem, hogy ennek mi a jelentősége.
Azt eddig is tudtuk, hogy Rinker és Ross jó viszony ban voltak. Nem túl
meglepő, hogy a felesége is ismerte.
– Hát, ennyi a tudnivaló a beszélgetés után.

ROSS EGY NAGY ÍRÓASZTAL MÖGÖTT VÁRT RÁJUK. Most vagy hat
orchidea díszítette az asztalát, köztük az egyiknek átható fahéj illata volt.
Levyről akart beszélni.
– Persze, hogy ismertem az illetőt. De mi ez a telefon dolog? Clara soha nem
volt elektronikai zseni. Nem tudják, ezt hogyan csinálhatta?
Mallard a fejét rázta.
– Azt reméltük, hogy magának talán van ötlete.
Ross kétségbeesetten sóhajtott.
– Mondtam már, hogy semmit sem tudok a nőről. Azt sem tudtam, hogy
bérgyilkos, a francba! Kemény üzleti világban mozgok, de azért nem öletek meg
senkit. Kivásárolni egyszerűbb őket. Ráadásul törvényes.
– Mintha kezdene aggódni – szólt Lucas, hagyva, hogy meglátszon rajta,
milyen jól szórakozik.
 – Kezdek bizony. A pisztoly egy dolog. Kezdek arra gondolni, hogy mi lesz,
ha berepül az ablakomon egy rakéta. Telefonbomba? Ilyesmit a CIA csinál.

ROSST MEGLEPTE, hogy a Giancanti család a menekülés mellett döntött.

– Vissza a jó öreg Angliába, mi? A Cadbury csoki hazája. – Kivett az
asztalán álló kristálytálból egy mentolos cukorkát, és a szájába dobta.
– Lehet, hogy Dallaglióék is elszöknek – tette hozzá Malone. – Ők is
visszamennek az óhazába, bárhol is legyen.
– Az ember azt teszi, amit kell – mondta Ross. Végül Malone és Mallard
belefáradt, hogy a kérdéseik leperegnek Rossról, és még egy figyelmeztetés után
fel álltak, hogy induljanak. Lucas megismételte a „beszéljünk az FBI nélkül”
szöveget, Mallard pedig a fejét rázva ismét az ajtóhoz ment.
– Ki vele! Mit akar? – kérdezte Ross.
– Ahogy Mallard is mondta, én nem az FBI-nak dolgozom, hanem a
minneapolisi kapitányságon. – Elmondta a szöveget, miközben kezdte úgy
érezni magát, mint egy porszívó-ügynök.
Ross így szólt:
– Értékelem, hogy magát felizgatja, ha Clarára vadászhat, és remélem, el
fogja kapni, de nem sokat segít hetek. Már a múltkor is megmondtam. A
raktárban még dolgoznak páran, akik ismerték, de én nem ismertem jobban,
mint bárki más. Megmondhatom, hogy régen hol lakott, hogy hova szeretett inni
járni, még mielőtt Wichitába költözött volna. Két vagy három évig dolgozott
csak nálam, és ez is jó régen volt.
– A felesége ismerte?
– Treena? Persze. Együtt dolgoztak a raktárban.
– Megtudhatok esetleg valami értékeset a feleségétől?
Ross horkantott.
– Mr. Davenport, a feleségem a vezetéknevére sem nagyon emlékszik.
Tulajdonképpen két gyönyörű ciciről, és egy fantasztikus seggről van szó, amit
egy nagyjából mogyorónyi méretű agy vezérel. Nem tudom elképzelni, hogy
Treena bármi hasznosat tudna mondani Rinkerről, de nyugodtan kérdezze ki. Itt
van valahol a házban.
– Ha így gondolja, miért vette el?
– Ez nekem is nagyjából hetente háromszor eszembe jut. Neki ott van a
gyönyörű cicije, nekem a hormonjaim… Érti. Az előzőnél kellett volna
maradnom.
– A hármas számúnál.
 – Igen. Valószínűleg az egyes számú volt a legjobb, a kettes visszaesés, a
hármas elég jó volt, a négyes pedig újabb visszaesés. Egyre gyakrabban
eszembe jut az ötös számú.
– Azt hallottam, hogy a hármas számú tragikus hirtelenséggel halt meg.
Ross azonnal megérezte a Lucas hangjában bujkáló iróniát, és elsötétült az
arca.
– Egy rablógyilkosságban ölték meg. Én New Orleans-ban voltam akkor.
– Milyen szerencsés – szólt Lucas mosolyogva.
– Baszódjon meg – mondta Ross.
– Ha nem az FBI-nak dolgoznék, kiszedném a székéből, és alaposan seggbe
rugdosnám – mondta Lucas, még mindig mosolyogva. – Csak a miheztartás
végett.
Ross kíváncsian ránézett.
– Tényleg azt hiszi, sikerülne?
Lucas bólintott.
– Nem hiszem, tudom.
Ross hátradőlt, majd végül vállat vont, és így szólt:
– Meg kéne próbálnunk. Kíváncsi volnék.
Lucas bólintott. Mindketten a helyükön maradtak, majd Lucas így szólt:
– Szóval, egyelőre elbújik.
– Nem. Hetente többször elmegyek otthonról. Van három kocsim, általában
mind a három egymás után indul, én mindig másikban ülök. Alaposan
körülnézünk az utcán is indulás előtt. Négy emberem vigyáz állandóan. A világ
legjobb riasztóberendezései vesznek körül. A ház bármelyik tévéjén
távirányítóval megnézhetem a környéket a tetőn levő kamerákon át. Az egyik
emberem éjjellátó készülékkel járőrözik éjszakánként. Ha Clara elkap, hát elkap,
de ide nem tud bejönni. Hacsak nincs rakétavetője.
– Meddig hajlandó várni?
Ross vállat vont.
– Türelmes ember vagyok. Türelmesebb Claránál.
– Ha olyan nagyon türelmes, miért történt az a mexikói akció? Miért nem
hagyták békén?
– Természetesem semmi közöm nem volt Mexikóhoz – mondta Ross. – De
abból, amit az újságban olvastam, azt mondanám, hogy valaki kurva nagy hibát
követett el, már elnézést a kifejezésért. Nagyon nagy hibát.
– És Rinker most azt gondolja, hogy maga volt. Maga volt?
 Ross újra vállat vont, és most először elmosolyodott. Kellemetlen mosolya
azt mondta: igen, az én kurva nagy hibám volt, de a szájával csupán így szólt:
– Nem tudok róla. Mi történt konkrétan?
– Jó, hagyjuk ezt! – mondta Lucas. – Megy ezen a héten valami nyilvános
helyre? Olyan helyre, ami nincs teljesen lezárva?
– Nem mondom el. A saját embereimnek is csak az utolsó pillanatban
mondom el, hova megyek.
– Figyeljen, ha valahova megy, nekünk sokkal könnyebb volna előre
tervezni, mint megállítatni mind a három kocsiját, hogy megtudjuk, melyikben
ül. Ha feltétlenül sajt akar lenni, akkor szeretnénk tudni, hol az egérfogó.
Ross elmosolyodott a hasonlat hallatán, majd előre hajolt, felemelt egy
papírlapot az asztaláról és így szólt:
– Egy nyilvános helyre megyek a héten: a botanikus kertben péntek este lesz
egy jótékonysági fogadás a St. Louis-i Kamarazenekar javára. Én vagyok az
egyik fő… pártolótagja a zenekarnak. És a botanikus kertnek is.
– Kamarazenekar és orchideák – szólt Lucas. – Ez aztán a kiművelt tapló.
– Baszódjon meg – mondta Ross barátian, és újra elmosolyodott.

LUCAS FELÁLLT, HOGY ELINDULJON. Az ajtó felé menet eszébe jutott

valami, és megfordult.
– Még egy dolog. Ismerte Nanny Dichtert és Levyt is. Maga is olyan jól
védett, mint ők?
– Nanny kemény fickó volt, de Levyt mindig is puha-pöcsnek tartottam –
mondta Ross. – Meglepett, hogy Nannyt ilyen könnyen elkapta.
– Nem ezt kérdeztem. Arra vagyok kíváncsi, hogy maga keményebb dió-e
Nannynél?
Rosst mintha izgatta volna a kérdés. Hátradőlt, a tarkójára rakta a kezét. Egy
pillanatig gondolkozott, majd így szólt:
– Igen.
– Akkor is keményebb lett volna, ha Rinker magához jön először? Elkapta
volna olyan könnyen, mint Dichtert?
Ezúttal Ross nem gondolkozott.
– Nem. Amint hívni kezdett az FBI, tudtam, hogy mi a helyzet, és azonnal
mindent kikapcsoltam, amihez személyesen is szükség volt rám. Ha Clara
találkozóra hívott volna, vagy telefonon akart volna beszélni, szóltam volna
neki, hogy bassza meg magát. Illetve javasoltam volna egy találkozót ott, ahol
én akarom.
 – És ha az FBI bepánikol, és semmi sem történik? Mennyi idő után engedné
el magát? Vagy élete végéig így élne, ahogy most?
Ez a kérdés már kicsit több gondolkodást igényelt. Ross az egyik fülét
húzkodva töprengett, majd így szólt:
– Nem valószínű. Ha Clara képes hat hetet várni, és óvatos, akkor elkapott
volna.
– Hm.
– Ja. Furcsa – mondta Ross. – Szinte meg is vagyok sértve.

KIFELÉ MENET ROSS TREENA ROSSBA BOTLOTT AZ

ELŐTÉRBEN. A nő limett-zöld ruhát viselt ugyanolyan színű, ötcentis sarkú
cipővel. Egy dió nagyságú kutya ült a karján, ami láthatóan genetikailag
magában hordozta a rettegést, mert Lucas, és a ház felől hozzájuk érő Ross
láttán rémült nyüszítésben tört ki. Treena így szólt:
– Nem kell félni a bácsiktól, Kolbi! – aztán Lucashoz fordult: – Még nem
találkoztunk, igaz? Johnnal dolgozik?
– Rendőr vagyok – válaszolt Lucas. – Lucas Dayenport. Egyszer már
összefutottunk. Éppen teniszleckére igyekezett.
– Emlékszem. És Johnnal dolgozik. Hát ez fantasztikus.
– Nem dolgozik velem – mondta Ross. – Meg akar verni.
– Tényleg? De hát miért? – A nő hatalmasra tágult szemmel nézett Lucasra.
Egy kicsit mellnehéz, gondolta Lucas, de gyönyörű ovális arca és zölden villogó
szeme sokat ígért. Megértette Ross hormonjait.
– Mindegy, drágám – mondta Ross. – Mész valahova?
– Sophie-hoz. – Lucas felé nyújtotta a kutya egyik mancsát. – Látja? Kolbi
kicsi körmei be vannak töredezve. Újra kell lakkozni őket.
– Clara Rinkerről beszélgettünk – mondta a nőnek Lucas.
– Ez egyszerűen szörnyű, amit az a lány csinál – szólt Treena Ross. – Olyan
kedves volt, amikor együtt dolgoztunk. Régen táncolt, tudta?
– Van valami… Tud valamit, bármit, ami segíthetne, hogy elkapjuk? –
kérdezte Lucas. – Esetleg barátok nevét, vagy bármit.
– Én a barátnője voltam. Johnnal is jóban voltak. Egy darabig azt hittem,
versenyeznem kell vele Johnért – mondta a nő, és nevetve megfogta a férje
karját. – Még most sem hajlandó elárulni, hogy lefeküdt-e Clarával. Bár a nő
csak viccelt, Ross élesen felcsattant:
– Hányszor mondjam, hogy nem feküdtem le vele!?
– Na. Látja? Ugye milyen rosszul hazudik, Mr. Lucas? Mindegy… Barátok.
– Treena Ross csücsörített az ajkával, majd így szólt: – Csak egy jut eszembe…
– A férjére nézett. – Mi volt annak az indiánnak a neve? Vágtázó Ló, vagy
valami…?
– Tim a Vágtázó Ló – szólt Ross. – Nem hinném, hogy Clara nála lakna.
– Miért? – kérdezte Lucas.
– Mert halott – válaszolt Ross. – Állandóan ivott, és részegen szeretett
kiállni az útra a dzsekijével, hogy bikaviadalt játsszon az autókkal. Aztán valami
bunkó át ment rajta egy platós teherkocsival.
– Ó – szólt Treena és a szájához emelte a kezét. – Erről nem tudtam.
– Három éve – mondta Ross. – Pedig nem volt rossz ember.
– Ő hát… Milyen kár – mondta Treena vidáman. – Csak ő jutott eszembe.
Az öreg halott Vágtázó.
– Kikísérem – mondta Ross Lucasnak.
– Viszlát, Mr. Lucas – szólt Treena.

Az FBI iroda felé menet, Malone megkérdezte:

– Na, hogy ment?
Lucas vállat vont.
– Kölcsönösen megfenyegettük egymást. A felesége manikűröshöz vitte a
kutyát.
– Pedikűröshöz. Találkoztunk vele – mondta Malone. Aztán egy perc múlva
hozzátette: – Egyszerű lány ez a Treena.
– Ja. Hát Ross, úgy tűnik, lát benne valamit – mondta Lucas.
– Vajon mit?
Csendben autóztak tovább, aztán Lucas megszólalt:
– Nem szeretem azt a szót, hogy lófasz, de még annál is kevesebbet tudtunk
meg ezektől.
– Tudjuk, hogy talán elmenekülnek.
– Ezt már eddig is tudtuk – válaszolt Lucas.
– Én attól félek, hogy esetleg Rinker elmenekül – mondta Malone kinézve az
ablakon. – Most kell elkapnunk.
– Nem megy sehova – mondta Lucas. – Túl dühös az öccse miatt. Még nem
csinált semmit bosszúból, de fog, mielőtt elmegy. – Lucas Mallardra nézett. –
Meg kéne erősíteni a személyes védelmeteket. Beszéljetek a helyi főnökkel, és
figyelmeztessétek. Komolyabban kéne venni ezt!
– Volt már ilyen – mondta Mallard. – Komolyan vesszük őket, de Rinker
szemszögéből is meg kell nézni a dolgot. Az FBI elég… félelmetes tud lenni.
Elég kemény nek látszunk távolról.
 – Szerintem Rinker nem fél – mondta Lucas. – Szerintem leszarja az FBI-t,
meg, hogy milyen keménynek látszik.

❖ 19 ❖
RINKERNEK ROSSZ ÉJSZAKÁJA VOLT. Bár elég kényelmes helyen
aludt a kanapén a tiszta ágyneművel, a gondolat, hogy egy hullát tart a pincében,
még mindig megborzongatta, és többször riadt a pinceajtó képzelt nyikorgására.
Csak nézte a sötétben formálódó árnyékokat, és közben a padlón heverő
Berettán tartotta a kezét. Nem mintha a fegyver segített volna a szellemek ellen.
Az éjszaka legsötétebb mélyén kelt fel. Történt valami a tudatában, amit
akár álomnak is lehetne nevezni, és az álomban megformálódott egy ötlet. A
lámpához mászott, a sötétben megkereste a szárát, felkapcsolta, majd kiment a
konyhába, hogy keressen egy Yellow Pagest. A „Magánnyomozók” címszó alatt
találta meg, amit keresett. Több ügynökséget is talált, amik mind „házastársi
ügyekre” – vagyis válásokra – specializálódtak, és két irodánál női név volt
feltüntetve.
Rinker égve hagyta a konyhai lámpát, és a szobai álló lámpát lekapcsolva
visszafeküdt gondolkodni. Álmodni. És hallgatni a pincéből szűrődő zajokat.

TÍZKOR INDULT A HÁZBÓL, MIUTÁN SÖTÉT NŐNEK maszkírozta

magát, vagyis sötétre húzta a szemöldökét, és felvette a fekete parókát. Laza,
zöld, hosszú ujjú blúzt vett, hogy eltakarja a karját, a finom szőke pihéket és a
túl halvány bőrt. A saját kocsijával beállt Honus Johnson garázsába, és a
Mercedes-szel indult útnak.
Megkereste Nina Bennett címét. Kiderült, hogy egy családi házról van szó,
amin ott lóg a cégtábla, és egy fekete macska ül az üveges tornác ablakában.
Egy nem túl jól menő vállakózás otthoni irodája, gondolta Rinker.
Úgy döntött, hogy akár be is jöhet. Eljött Bennett háza elől, és elindult
alkalmas találkozóhelyet keresni. A belvárosban nézett körül. A Boldog Sárkány
nevű drága kínai étterem mellett döntött, amit mintha St. Louis legfontosabb
találkozóhelyének szántak volna a magas, egymásból nem látható boxokkal.
 Megállt egy postahivatalnál, és az egyik telefonfülkéből felhívta Bennettet,
aki a második csengetésre vette fel a telefont.
– Bennett jogi szolgáltató.
Rinker a tapogatózó stílus mellett döntött. – A telefonkönyvben láttam a
hirdetését. Férjeket is figyelnek?
– Igen, vállalunk hitvestársi megfigyelést. Általában ügyvédi javaslatot is
kérünk. – Az „általában” nem hangzott el túl nagy hangsúllyal, inkább
hívogatóan.
– Ó. – Csalódottság. Tétovázás. – Sajnos, ügyvédet nem tudok fogadni. Még
nem. Nem akarok elválni, nem akarom, hogy dühös legyen. Csak biztos akarok
lenni.
– Asszonyom, ha bíróságra megyünk…
– Azt nem akarom – mondta gyorsan Rinker. – Csak azt akarom, hogy…
Tudja…
– Lehet, hogy személyesen kellene találkoznunk.
– Ó… Nem tudom… várjon egy percet, kérem… – Rinker a beszélőre rakta
a tenyerét és várt úgy egy percet, majd újra beleszólt: – A mai délután jó lenne?
Nagyon elfoglalt vagyok, ma este el kell repülnöm Miamiba.
– Igen, a ma délután megfelel – válaszolta Bennett.
– Be tudna jönni a belvárosba?
– Igen.
– Nagyszerű! Itt van nem messze tőlünk a Boldog Sárkány nevű kínai
étterem, ha ott jó. Várjon csak, hadd nézzem meg még egyszer a naptáramat. –
Újra a beszélőre tapasztotta a tenyerét, várt pár másodpercet, majd így szólt: –
Háromkor megfelelne?
– Igen. Akkor a Boldog Sárkányban, Mrs…
– Dallaglio – szólt Rinker. – Jesse Dallaglio.

LUCAS A NAP NAGY RÉSZÉT AZ FBI-IRODÁBAN TÖLTÖTTE egy

nagy kupac papír társaságában. A papírokat az ügynökök gyűjtötték össze, és
Lucas azt szerette volna kideríteni belőlük, hogy Rinker vajon kivel állhat
kapcsolat ban, vagy, hogy általában hogy szeret élni. Andreno hívta, hogy
elugrott John Sellos bárjához, és Sellos még mindig nem került elő.
– Nem halt meg. Tegnap este hívta a pultost, és állítólag nagyon aggódott,
hogy mi van a kocsmával. Azt mondta a pultosnak, hogy utazgat és golfozik, de
nem árulta el, hogy merre van.
– A bárba telefonált?
 – A bár egyik nyilvános telefonját hívta kilenc körül. – Megnézzük, hogy
honnan jött a hívás – mondta Lucas. – Bár túl sokat aligha tudhatunk meg róla. –
Pár adatot leírt a váll-lapos Sallynek, és megkérte, hogy nyomoztassa le a hívást.
Az ügynöknő húsz perccel később közölte, hogy a hívás egy Nashville-közeli
benzinkúttól jött.
– Ez segít? – kérdezte Sally.
– Nem.
– Jól van, na! Nem az én hibám.

MALONE EGÉSZ DÉLUTÁN KI-BE JÁRKÁLT. Ő vezette a helyiek

nyomozását Rinker kocsija után. Mallard szőrén-szálán eltűnt. Amikor Lucas
utána kérdezett, Sally azt mondta, hogy Mallard konferenciahívást bonyolít
Washingtonnal.
– Az egész várossal?
– Csak az FBI-jal – válaszolta Sally.

Pár perccel később a Leen nevű ügynök ugrott be, és mondta el, hogy a Levy
meggyilkolására használt robbanóanyag kereskedelmi forgalomban kapható,
első sorban, New Englandben, ahol kőbányákban szokták használni.
Az értesülés senkiben sem hagyott túl nagy nyomot, így Lucas
visszagörnyedt a papírok fölé.

Egy idő után Malone érkezett vissza, és megkérdezte:

– Miért rágod végig magad újra ezen a kásahegyen?
– Arra próbálok rájönni, hogy vajon mi történik Rinker fejében, de
egyszerűen nem megy. Mindent alaposan kitervelt, igaz? Dichtert, a
mobiltelefont. Mit jelenthet a sorrend? Miért nem Rosst kapta el elsőnek? Még
Ross is úgy gondolja, hogy valószínűleg ő a legkeményebb dió, de ha a nő őt
választja elsőnek, elkaphatta volna.
Malone megrázta a fejét.
– Minden tervet meg lehet változtatni. Lehet, hogy ő is ezt tette.
– Tudod, hogy mi még az érdekes? – szólt Lucas. – Ross nem pánikol. Az az
érzésem, hogy előtte még sorra kerül valaki. Ferignettinek valószínűleg igaza
van, hogy Rinker nem kíváncsi rá. Giancanti kivonta magát a forgalomból. így
aztán Paul Dallaglio marad.
– Dallaglio is arra készül, hogy kivonja magát.
– Ha így lesz, akkor figyeljük Rosst, és reméljük, hogy Rinker nem vár egy
évet vele.
 LUCAS HATKOR HAGYTA EL AZ FBI ÉPÜLETÉT, hogy találkozzon
Andrenóval, Loftusszal, és Carterrel Andy bárjában. Sajtburgert ettek és házi
sült krumplit, meg hagymakarikát. Lucas így szólt:
– Kis híján elkaptuk, de nem sikerült. Van bárkinek bármi ötlete arról, hogy
most mit kéne lépnünk? Valamit muszáj.
– Az autóra gondolok – mondta Carter. – Ha a kocsija bárhol az utcán lenne
a városban, már elkaptuk volna Rinkert. Az egész város minden utcáján minden
rendőr járőr ezt a rendszámot keresi, és semmi eredmény. Lehet, hogy…
lelépett.
– Az FBI az egész Középnyugatra és Délre kiterjesztette a rendszám utáni
vadászatot. Abból a körből nem léphetett ki – mondta Lucas. – Ha mégis
sikerült, akkor nem sokat tehetünk. De szerintem nem ment el. Csak egyszerűen
nem tudom, hogy lehetne befogni.
– Ismét csak a barátai jönnek – mondta Andreno. – Valaki bújtatja. Segítik.
Ha tudnánk, hogy ki az…

Lucas este nyolckor beszélt Mallarddal telefonon.

– Lehet, hogy holnap hazaugrom, ha semmi sem mozdul – mondta. –
Elkapok egy holnap délutáni gépet, és hazamegyek két napra. Egyelőre
kifogytam az ötletekből.
– De hát Lucas, te vagy az egyetlen, akinek voltak használható ötletei. Nem
mehetsz most el.
– Csak két nap – mondta Lucas. – Ha valami történik, négy óra alatt itt
lehetek.

DE ENNÉL SOKKAL HAMARABB TÖRTÉNT VALAMI. Mallard

tizenegykor hívta vissza olyan izgatottan, hogy alig lehetett érteni a szavait.
– Megvan! Dallaglio megfigyelői szemmel tartják. Mindenhonnan jön az
erősítés. Éjellátókkal tartják szemmel. Dallaglio házát figyeli. Egy Volvóban ül.
– A szálloda előtt találkozunk – szólt Lucas.
Még felöltözve olvasott, így csak a cipőjét és a slussz kulcsát kellett
felvennie, és már futott is a lift felé. Rövid, türelmetlen várakozás után kinyílt a
liftajtó, ami mögött Malone éppen a pisztolyát próbálta meg begyömöszölni a
táskájába.
– Mi van, lelövöd? – kérdezte Lucas.
Malone morogva válaszolt.
– Már vártam valami ilyen megjegyzést.
 – Fura, nem? Rinker mindig olyan óvatos volt, most meg beül egy kocsiba
az egyik célpont háza elé. Kirángatta Richtert a kagylóhéjából, agyafúrtan
kicsinálta Levyt, aztán most beül Dallaglio háza elé… – Lucas a fejét csóválta.
De néha ilyen is megtörténik.

Dallaglio háza úgy húsz percre volt tőlük. Együtt mentek az egyik nagy
Suburbannel, megkülönböztető jelzést használva. A vörös hajú, nehéz lábú FBI
ügynök – a washingtoniak egyike – úgy hajtotta a nagy autót a forgalomban,
mint egy lavinát. Bár Lucasnak nem volt túlzottan szimpatikus az illető, azt el
kellett ismernie, hogy jó érzékkel vezette a terepjárót.
Mallard egész úton le sem szakadt a rádióról. Azóta beszélt bele, mióta egy
perccel Lucas és Malone után a kocsihoz érkezett, és csak annyi időre hallgatott
el, hogy elmagyarázza, épp zuhanyozni készült, amikor a hívás jött, aztán
sorolta tovább az utasításokat a készülékbe.
– Azt mondtam nekik, hogy amint készen állnak, induljanak – mondta egy
újabb szünetben.
– Lerohanják?
– Blokkolják terepjárókkal elölről-hátulról. A parkoló helye melletti telken
már megközelítették, de van egy kutya, és most tárgyalnak a tulajjal, hogy
csendben vigye be a kutyát. Ha megállították, valaki ráfog egy sörétest az
ablakon át, mielőtt mozdulhatna, öt méterre meg tudják közelíteni észrevétlenül.
Egyre közelebb jártak a nőhöz, de semmi sem történt. A kutya feltartotta az
akciót. Aztán Mallard jelentette, hogy a kutyát bezárták a legközelebbi pincébe,
és a kommandósok a telken át megközelítették a kocsit. A vörös hajú ügynök
lehúzott a sztrádáról, és néhány, csikorgó gumikkal és bedőlő utasokkal bevett
kanyar után egy keskeny fákkal körülvett utcán lelassított, és lekapcsolta a
villogót.
– Hat sarok – szólt. Húsz másodperc múlva: – Négy sarok.
Aztán egy sarok múlva megláttak egy másik Suburbant, ahogy épp elindul a
járda mellől, és a következő sarkon befordul. – Azok a mieink – szólt a vörös
ügynök.
– Mindjárt odaérünk – mondta Mallard. Nem tudta elrejteni a hangjában
bujkáló izgalmat. – Mindjárt összepisálom magam.
– Bérelt kocsi – szólt a vörös. – Inkább ne.
Még egy háztömbnyit gurultak, megálltak a sarok előtt, majd lépésben a
járdához húzódtak. Aztán Mallard így szólt:
– Most mennek, most mennek! Gyerünk!
 A vörös beletaposott a gázba, és a Suburban egy hördüléssel elugrott a járda
mellől, befordult a sarkon, és két sarok után mindnyájan meglátták a fényárban
úszó, nagy terepjárókkal, fegyveres, sisakos rendőrök által körülvett Volvót…
– Megvan – kiabált Mallard. – Megvan!

FÉL ÓRA MÚLVA PEDIG DURVÁN, mérgesen így kiabált Lucasnak:

– Mi ez, Lucas? Mi a franc ez?
Nina Bennett a hat éves kombi Volvo motorházának fektetve sírt
hátrabilincselt kézzel. Egyértelműen nem Clara Rinker volt.
Némi előzetes kiabálás után az első gondolatuk az volt, hogy Rinker arra
használja fel Bennettet, hogy elterelje a figyelmet a Dallaglio-ház elleni
támadásról, így aztán rohanva a házhoz küldtek egy nagyobb osztagot. De a
Dallaglio családnál nem volt semmi probléma, Rinkernek, menekülő autónak,
vagy bármi gyanús jel nek pedig nyoma sem volt.
Ezután fordult Mallard így Lucashoz:
– Mi ez, Lucas? Mi a franc ez?
– Nem tudom – válaszolta Lucas. Körülnézett. – Lehet, hogy egy
biztonságos helyről figyelt, hogy lássa, mi történik.
– Tudnia kellett, hogy Dallagliót védjük. Mit nyert ezzel?
– Nem tudom.
– Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán Rinker volt-e Bennett megbízója – szólt
Malone. – Ez a megbízó, már ha igaz, amit Bennett mond, egyáltalán nem
hangzott Rinkernek.
– Jesse Dallagliónak sem – mondta szárazon Lucas.
– Lehet, hogy csak cseszegetni akar minket – szólt a vörös hajú ügynök.
Lucas nem feltétlenül értett egyet a feltevéssel, de ne ki sem jutott semmi
jobb az eszébe.

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB, miután az összebilincselt Bennettet

szembesítették Jesse Dallaglióval – mindkettő bevallotta, hogy még életében
nem látta a másikat –, elküldték a magánnyomozónőt, hogy tegyen hivatalos
vallomást a rendőrkapitányságon, és mindenkit visszaküldtek a helyére.
– Semmi köze az egészhez – mondta Mallard Bennettről. – Felvesszük a
vallomását, aztán mehet.
– Azért elég jó sztori. Magánnyomozó. Nem sok ilyen szaladgál már
manapság – mondta Lucas.
 – Még egy üveg pia is volt a kocsijában, meg a szája szagáról ítélve, a
gyomrában is – szólt Malone. – Úgy füstölt, mint egy gyálkémény. Bűzlött az
egész kocsi.
– Mi az, hogy gyálkémény? – kérdezte Lucas.
– Azt mondtam, gyárkémény.
– Gyálkéményt mondtál – szólt Mallard tűnődve. Aztán: – De mondasz
valamit. Úgy füstöl, mint egy gyálkémény, és kombi Volvót vezet. Szerintem ez
törvénybe ütközik.
– Gyárkéményt mondtam – szólt újra Malone. Egy perc csend után a vörös
ügynök szólalt meg:
– Gyálkéményt mondtál. Én is hallottam.

Csak akkor hagyták abba a csipkelődést Malone-nal, mikor visszaértek a

szállodába, kicsit még mindig frusztráltan a vaklárma miatt. Leparkoltak,
kiszálltak, és elindultak a narancssárga fényárban úszó főbejárat felé, amikor
valaki rájuk lőtt.
BANG!
Szétszóródva sétáltak egymás mellett, mint a Hét mesterlövész plakátján a
cowboyok, amikor a dörrenés visszhangja rájuk lobbant a szálloda
homlokzatáról. Mindnyájan azonnal tudták, hogy mi történt, az ügynökök mint
lefeküdtek, Lucas pedig megpördült, és fél másodperc alatt tudta, hogy a lövés
csak a hatalmas üres parkoló túlsó végéről jöhetett, százötven méterre Északra a
jobb oldali régi épületek tetejéről, mivel más alkalmas hely nem is volt a
környéken. Futva a kocsija felé indult, közben arra gondolt: Gyerünk! Gyerünk!
Gyerünk! És bevillant neki, milyen nehéz eltalálni százötven méterről egy futó
szarvast, futás közben nagyokat ugorva, lesve a következő torkolattüzet. Aztán
már a kocsijánál volt, beszállt, beindította, kihúzott a parkolóból, a szeme
sarkából még látta a zavart, rémült ügynököket a szálloda előtt, aztán kiért az
útra, és a gázra lépett…
Később arra gondolt, hogy a nőt egy pillanatra sem sikerült megpillantania.
Arra gondolt, hogy a tüzelés helyét megtalálta; egy helyet egy nagy, fémfalú
épület mellett, ahova rejtett helyről kényelmesen odasétálhat, majd visszafuthat
a kocsijához, és elhajthat két másodperc alatt. Valószínűleg így is tett, és már
akkor úton volt, amikor Lucas el érte a kocsiját.
Azért végigjárta a környéket, villámgyorsan végig hajtva a mellékutcákon.
Pár száz méteres körzetben egy sor sztrádafeljáró volt, és Lucas biztosra vette,
hogy a nő a sztráda felé menekült, és már messze jár. Arra biztosan nem
kaphatta el, így maradt a mellékutcákon, reménytelenül remélve, hogy Rinker
mégsem az autópálya felé indult, hogy talán itt van valahol.
De persze nem talált semmit.

TÍZ PERC MÚLVA LUCAS VISSZAMENT A PARKOLÓHOZ, és megállt

a fémépületnél, amely mellől szerinte a lövés érkezett. Rinker itt még a kezét is
megtámaszthatta az épület sarkánál, és a most fényárban úszó parkoló túl
oldalán tökéletesen kirajzolódó sziluettekre célozhatott a hotel fényes
homlokzata előtt.
– Az Isten verje meg!
Tehát ezért küldte Bennettet Dallaglio házához. Rinker rájött, hogy melyik
szállodában laknak az ügynökök. Ehhez valószínűleg csak a város nagyobb
szállodáit kellet sorra hívnia és név szerint keresnie valakit.
Miután megtalálta a hotelt, megfigyelte, és kinézett egy jó lövészpozíciót.
De mivel egész nap nem várhatott ott puskával a kezében, ezért kiküldte
Bennettet, tudván, hogy a vaklármával az összes fontos ügynököt kirángathatja a
szállodából, akik aztán vissza fognak jönni. Ő megbújik a sötétben, az ügynökök
pedig a szépen megvilágított szállodához érkeznek…
Ahogy ezt végiggondolta, Lucason hirtelen végigsöpört valami fizikai
borzongás. Arra eddig nem is gondolt, hogy a nő talán eltalált valakit. Csak
rohant vakon. Visszafordult a szálloda felé. Egy zsaru megpróbálta elhessegetni,
de ő rákiabált, hogy „FBI” amire a zsaru a szálloda mögötti parkolóba
irányította. Kiszállt a kocsijából, és elindult a szálloda mellett, és egy nagy
embert látott maga felé futni, aki úgy lengette a karjait, mint egy felszállni
készülő liba.
– Meg… – krákogta Mallard. – Meg…
– Hé! Hé! – kiáltotta Lucas hirtelen maga is rémülten. – Louis, mi történt?
– Malone-t eltalálta. Eltalálta.
– Jézusom. Súlyos? Hol? – Lucas elnézett Mallard mellett, de sehol nem
látott senkit. Biztos a kórházba kísérik Malone-t.
Elindult hátrafelé, de Mallard megfogta a karját, és behunyt szemmel így
szólt:
– Meghalt.
 ❖ 20 ❖
MALLARD ELMONDTA, hogy Malone-t pont a két lapockája közt érte a
találat. A mentők három-négy perc alatt itt voltak, de már így is elkéstek.
Malone nem nyitotta ki a szemét, és nem szólt egy szót sem, miután a földre
esett a lövés után. Bár berakták a mentőbe, és elvitték a sürgősségi osztályra,
Mallard, aki a tengerészgyalogság hadnagyaként megjárta a vietnami háború
utolsó felvonását, látott annyi lőtt sebet, hogy tudja: Malone örökre elment.
– Neked sem lehet mindig teljesen igazad – mondta Lucas erőszakosan. –
Menjünk a kórházba! – Érezte, hogy kezdi elveszteni az uralmat maga felett. –
Szerezzünk egy kocsit!
A reakciója visszapumpált némi halvány reményt Mallardba. A férfi
integetni kezdett a vörös ügynöknek, és kevesebb, mint egy perc múlva már úton
is voltak. Mallard reménykedni kezdett, de azért rázta a fejét.
– Nem tudom. Nem tudom – mondta újra meg újra. – Nem hiszem.
Lucas hagyta, hadd beszéljen. Mallard sokkos állapotban volt.
Arra gondolt, hogy Rinker nemsokára hívni fogja. Ezt valakinek el kell
mondania, talán Sallynek. Rinker nem azért fogja hívni, hogy kárörvendjen,
hanem, hogy tisztázza: ő előre szólt, az FBI tudja, miért fizet. Malone életével
Gene Rinkerért. Lucas nem tudta elképzelni, hogy Clara akár egyszer is
gondatlanul járjon el, de fel kellet készülnie. Ahogy Mallard a műszerfalnak
támaszkodva, a szélvédő felé dőlve motyogott, Lucas elővette a telefonját, és
felhívta Sallyt. A nő így szólt bele:
– Igaz, amit hallottam? Ugye nem igaz?
– Eltalálták Malone-t. Rossz állapotban van. Louis szerint meghalt. Egy perc
múlva a kórházban vagyunk.
– Úristen. A szülei…
– Figyeljen, Sally! Figyeljen. Hallja, amit mondok?
A nő sírt. Lucas rájött, hogy most erre nincs semmi idő.
– Elég legyen! – dörrent Sallyre. – Csend legyen!
A kemény hang kirángatta Sallyt a sokkból. így szólt:
– Igen?
– Rinker fel fog hívni engem. Le kell követni a hívást. Kooperálni kell a St.
Louis-i zsarukkal és mindenki mással. Mindenki álljon készen, ha megvan a
pozíció! Érti?! Az én telefonomat figyelik, ahogy eddig is.
 – De mi van Louis-val?
Lucas Louisra pillantott, aztán így szólt:
– Louis most kiszáll. Maga intézi. Rinker még ma este hívni fog, szóval le is
kell tennem a telefont.

Két perc múlva beértek a szállodába. Mallard a még mozgó terepjáróból

ugrott ki a parkoló betonjára. Két ügynök már ott volt a sürgősségi bejárata előtt,
de Mallard egy szó nélkül ellépett mellettük, és bement az osztályra. Lucas
követte, de egy pillanatra megállt a két kollégánál.
– Mi a…
– Meghalt – mondta az egyik ügynök. – Már útközben halott volt.
Lélegeztetőre tették, de azt mondták, nincs mire támaszkodni.
– Ó, Jézusom.
– Ott van az egyik mentős.
Egy simára borotvált fejű fekete mentős lépett ki az ajtón. A fülében egy
kicsi aranykarika, a szájából pedig egy meggyújtatlan cigaretta lógott. Lucas
odalépett hozzá, és így szólt:
– Én… Az FBI-osokkal vagyok. Maguk hozták be Malone-t?
– Igen. Semmit sem lehetett tenni érte.
– Hol találták el?
– A gerincét, pont a lapockák közt. De az orvosok majd pontosabban
megmondják. Én csak ápoló vagyok.
– Csak azt mondja, amit tud – mondta Lucas.
A mentős meggyújtotta a cigarettát, és szívott belőle egy mélyet, mielőtt
válaszolt.
– Kis kaliberű golyónak nézett ki. Apró bemeneti seb, szinte alig nagyobb,
mint egy ceruza vége. Megfordítottuk, hogy pumpál-e vért a mellkasából, de
alig találtunk kimeneti sebet, néhány vékony vágáson kívül. Szerintem a golyó
áthaladt a gerincen, és aztán felrobbant. Szerintem vadászatnál használnak ilyet.
– Rágcsálókra.
– Ja. Beér a testbe, és aztán darabokra robban. Szétroncsolta a tüdőt és a
szívet.
Egy percig csendben álltak, aztán a mentős hozzátette:
– Sajnálom.
Lucas megdörzsölte az orrát.
– Az Istenit.
– Közeli ismerős volt?
 – Óóó… Igen. Sok szempontból – válaszolta Lucas. Nem számított erre a
kérdésre.

LUCAS BEMENT, ÉS MEGTALÁLTA MALLARDOT egy székbe

süppedve. Egy tétova orvos állt előtte pár lépéssel és nézte. Amikor Lucas
odaért, az orvos hozzá fordult:
– A barátja?
– Igen.
– Egy kicsit itt kéne tartani az urat. Sokkban van.
– Jó. Mindjárt idehívok valakit mellé.
Lucas leült, és Mallardra nézett, aki hirtelen megborzongott. A férfi semmit
sem szólt, és csak a padlólapokat bámulta. Lucas megveregette a vállát, és így
szólt:
– Maradj itt egy kicsit.
Mallard bénultan bólintott. Lucas felkelt, megkereste a vörös ügynököt, és
megkérte, hogy maradjon Mallarddal.
A vörös bólintott, és így szólt:
– Kirángattam a helyi kapitányt az ágyából. A helyszínre tart, így ott
valószínűleg rendben lesz minden.
– Jó. Én megyek vissza a hotelbe.
– Várod a hívását?
– Ha hív.
Az ügynök megcsóválta a fejét.
– El kell kapnunk ezt a rohadékot. Mostanáig ez csak sport volt, de
mostantól háború.
Lucas elindult a kijárat felé, aztán visszafordult.
– Ha elindultuk Mallarddal, ne ezen a kijáraton menjetek! Ki tudja…
Az ügynök az ajtóra nézett, majd így szólt:
– Hívok pár embert, hogy csendben nézzenek körül a környéken.
– Jó.

LUCAS VISSZAMENT A SZÁLLODÁBA VÁRAKOZNI. Levette az ingét,

felvett egy kényelmes farmert, és megpróbált nem gondolni Malone-ra. Nem
sikerült. Csak arra tudott gondolni, hogy él, de mindig rá kellett jönnie az
igazságra. Végül a szállodai telefonról felhívta Weathert, és elmondta neki.
– Úristen, Lucas. Te hogy vagy?
– Jól. Úgy értem szarul, de nem sérültem meg. Amikor eljöttem a kórházból
arról beszéltek, hogy valakinek hivatalosan azonosítani kellene és aláírni, de
leléptem. Nem bírtam volna ránézni. Két órával ezelőtt még együtt indultunk el.
Együtt mentünk le a lifttel, és Malone biztos volt benne, hogy most elkapjuk
Rinkert.
– Lehet, hogy jót tenne, ha hazajönnél.
– Most nem lehet. El kell fognom ezt a nőt.
– Csak nehogy ő fogjon el előbb téged.
–Rám nem elég dühös. Malone-t sem bántotta volna, ha Malone nem
csukatja le az öccsét, és erről nem ír az újság.
– Nem tudhatod biztosan. Lehet, hogy megőrült.
– Még egy kis időt rá kell szánnom. Bár nagyon rossz a kedvem.
– De nem orvosilag.
Lucas tudta, Weather mire gondol: a klinikai depresszióra.
– Nem.
– Akkor nincs semmi baj. Az lenne az abnormális, ha jókedvű lennél egy
barátod halálakor. Várd meg, hogy Rinker telefonáljon. Aztán kapd el!
– El fogom – válaszolt Lucas. – Előbb-utóbb.

Rinker hívása fél órával később futott be. Megcsörrent a mobil, Lucas
hagyta, hogy csörögjön még egyet, majd felvette.
– Igen?
– Kiegyenlítettem a számlámat az FBI-nál – szólt Rinker. Fátyolos hangjába
szomorúság, lehangoltság vegyült.
– Most már késő, Clara – mondta Lucas. – Soha többet nem fognak leszállni
magáról. Aki ezek után elkapja Clara Rinkert, az nemzeti hős, és a karrierje egy
életre rendben van. Az emberek sportot fognak űzni magából.
– Hát, sok szerencsét nekik hozzá – mondta Rinker. – Mindez soha nem
történt volna meg, ha nem ölik meg az öcsémet.
– Senki sem ölte meg az öccsét. Malone rengeteg szart nyelt az eset után.
Vizsgálatot is indítottak.
– Ja. Zsaruk, amikor megvizsgálják a zsarukat. Az öcsémet meg fel akarták
támasztani?
– Nem, de…
– Vagyis írtak volna egy szigorú memót, igaz?
– Senki nem akarta, hogy Gene meghaljon. Senki nem sütött el rá fegyvert.
– Pedig akár azt is tehették volna. Magam szóltam, hogy Gene nincs teljesen
rendben. – Lucasnak nem jutott eszébe több érv, így egy lélegzetvételnyi csend
után Rinker folytatta: – Arra gondolok, hogy kiszállok. Chilébe is utánam
jönnének?
 – Akár Mongóliába is. Mondok valamit. Én a maga helyében, ha sarokba
szorítanak, nem adnám meg magam. Inkább a számba venném a pisztolyom, és
meghúznám a ravaszt. Bedugják tíz évre egy beton telefonfülkébe, aztán meg a
karjába szúrnak egy tűt, és megölik. Jobb a gyors megoldás.
– Gondolom, nem tervezi, hogy hazamegy.
– Nem. Maradok, amíg maga is.
– Magával az a baj, hogy szerencsés. – Egy újabb lélegzetvételnyi csend.
Majd: – A menyasszonya csinos?
– Eléggé – válaszolt Lucas. – Rendesen végigcsinálunk mindent, ahogy kell,
csak nem katolikus esküvő lesz, mert a menyasszonyom akkor már elég
előrehaladott állapotban lesz. De van nálunk egy episzkopális templom, ami
majdnem olyan, mint a katolikus. Lesznek koszorúslányok is, meg minden.
– Pár hónapja még én is ezt terveztem.
– Ha maradt volna a maffiózók gyilkolásánál, simán kijátszhatta volna az
FBI-t, találhatott volna új férfit, új gyereket. Ezektől mostantól elbúcsúzhat.
– Nem beszélek magával többet – mondta Rinker. – Úgy beszél, mint egy
seggfej.
– Meghalt egy jóbarátom – szólt Lucas. – És ezért elkapom Clara Rinker. Én
és a szerencsém.
– Jól van, csak be ne tojjon a nagy erőlködéstől! – mondta Rinker.
Váratlanul felnevetett egy rövid, őrült nevetéssel, majd így szólt: – na, én
megyek. Gondolom, követik a hívást. Mondja meg a kollégáinak, hogy a
következő hang, amit hallani fognak, az a telefon koppanása lesz az országúton.
Így is történt. A finn technológia bizarr csodájának köszönhetően a földet érő
telefon nem tört Össze, és nem is kapcsolódott ki, így Lucas hallotta a közelben
elhaladó kamionok zaját.
Bárhol is legyenek.

PERSZE, MOST SEM KAPTÁK EL. Egészen közel értek hozzá, mondta az
egyik helikopter pilóta. A híváskövető berendezés szerint fél mérföldre voltak,
amikor a telefon landolt a betonon. De azon a szakaszon ötezer autó haladt a
pályán, és persze több lejáró is volt a közelben. Egy autópálya-járőr az első
néhány mondat után a körzetbe ért, de nem tudta, mit keressen. Aztán egy zsaru
megtalálta a telefont az árokparton, felvette, beleszólt, hogy „Halló!” aztán
megszakította a vonalat.

MÁSNAP REGGEL LUCAS ÉS AZ FBI Különleges Tanulmányok

Csoportja, Mallard és Malone nélkül húszszor meghallgatta a beszélgetésről
készült felvételt, és mondatról mondatra elemezték. Amikor Rinker azt mondta,
hogy megy, vajon úgy értette befejezte a beszélgetést, vagy úgy, hogy indul
Paraguay-ba? Miért dobta ki a telefont az ablakon? Használhatta volna később
is. Azt akarta jelezni, hogy befejezte a kommunikációt? Vagy csak dühös volt?
A megbeszélés során váll-lapos Sally – akinek a családneve amúgy Bryce
volt – vette fel a koordinátor szerepét, amit Mallard visszatértéig a csoport többi
tagja elfogadott.
Lucas a délelőttöt ismét az FBI-os papírok között töltötte, amíg rosszul nem
lett a betűtengertől. Valahol a nevek és számok tengerében ott rejtőzött Rinker,
de nem lehetett rátalálni.
Vajon tényleg elment?

ANDRENO TIZENEGYKOR TELEFONÁLT, és megbeszélték, hogy

együtt ebédelnek Andy bárjában, valamivel tizenkettő után. Loftus is ott volt.
Hátrasétáltak a megszokott boxhoz, és megrendelték a sajtburgereket. Andreno
így szólt:
– Azért ez hihetetlen. Alig tudtam felfogni. Későn keltem, bekapcsoltam a
tévét, és mindenhol erről volt szó. Mint amikor megpróbálták lelőni Reagant.
Mint valami rossz regény, olyan az egész.
– Felhívott utána a nő – mondta Lucas. Elmondta nekik a hívást, aztán, hogy
mi történt a lövéskor. A két ex-rendőr egyszerre csóválta a fejét.
– Azért tényleg nincs ki ennek mind a négy kereke – szólt Loftus.
– Vége van – mondta Andreno. – A legjobb, ha marad az Államokban. Ha
lelép, mondjuk Bolíviába, az FBI biztosan megtalálja, és ott aztán nyugodtan
levihetik valami pincébe, ahol már be van melegítve az áramos vas ágykeret.
Lucas kikérdezte a két zsarut a botanikus kertről.
– John Ross odamegy valami zenekarnak pénzt gyűjteni.
– Nem a legjobb ötlet. Fák, bokrok mindenütt – mondta Loftus. – Sövények.
Olyan, mint egy gyakorlópálya.
– Amúgy úgy két percre van innen – szólt Andreno. – Odamehetünk.
Lucas bólintott.
– Más dolgom úgysincs.

Lucasnak tetszett a park. Arra gondolt, ha Minneapolis belvárosa közelében

lenne egy ilyen arborétum, hetente egyszer biztos elmenne csak nézni a
virágokat.
A látogatóknak egy bitumenes parkoló állt a rendelkezésükre, ahonnan egy
kétemeletes épület alsó szintjén levő jegypénztárhoz sétálva megvehették a
jegyüket, majd egy lépcsősort megmászva az épület túloldalán a parkban
találhatták magukat. Ez biztonsági szemszögből ideális elrendezés volt, Ha
valaki be akart jutni a parkba, meg kellet másznia a lépcsőt, vagy be kellett
szállnia a liftbe. Mindkettőt kitűnően lehetett őrizni.
– De a kerítésen is bemászhat. Ez a hely óriási, és mindenhol fák vannak –
mondta Andreno.
– Lehet, hogy őröket kéne állítani a kerítéshez?
– Csak ha van annyi ember. Ez olyan feladat, mint megpróbálni őrizni egy
farmot. Vagy egy erdőt.
Andreno észrevette a park egyik dolgozóját, akit véletlenül ismert, és
kikérdezte a kamarazenekari eseményről. Az illető a rózsakertre mutatott, így a
három rendőr odament. A rózsakert négyszög alakban feküdt sövények által
határolva, a bejáratnál egy hosszú, szögletes épülettel, a kijáratnál pedig egy
medencével. Lucas fel-alá sétált a virágágyások közt, és lehetséges lőállásokat
keresett. Végül arra jutott, hogy ha Ross a rózsakerten belül marad, a sövény
megvédi a távoli, karabélyos támadások ellen.
Hacsak Rinker nem mászik fel egy fára, gondolta. Ahogy ott állt a rózsakert
bejáratánál, látta, hogy a talaj bal felé enyhén emelkedik, így arra indultak.
– Ide kell majd állítani három-négy embert – mondta Andreno, ahogy
felértek az enyhén emelkedő domb tetejére. – Olyan sok a fa, hogy hacsak
közelebb nem jön, nem tud lőni. És ha közelebb jön, és megpróbál fára mászni,
akkor már könnyen észre lehet majd venni.
Egy ideig még sétálgattak és nézegették a virágokat meg a fákat, amíg meg
nem érezték a párás meleget.
– Onnan jön – szólt Andreno a kupolás épületre biccentve. – Az a trópusi
üvegház. Bambusz, pálmafák, meg minden szar. Télen jó.
– Az egész park olyan, mint egy dzsungel. Nem tudtam, hogy St. Louis ilyen
meleg nyáron.
– Régen mindig azt mondtuk: „Nem a meleg a rossz, hanem…
– …a pára.
– Ilyen hülyeséget soha nem mondanánk – mondta Andreno. – Azt mondtuk,
hogy nem a meleg a rossz, hanem a seggfejek. Az ilyen forró éjszakákon,
légkondi nélkül mit csinál az egyszeri ember? Hát agyonveri az asszonyt. Az
ilyen nyári éjszakákon mindig tízesével jöttek a riasztások.
– Lehet, hogy a városnak be kéne vezetnie az ingyenes légkondicionálást –
mondta Lucas.
 – Jó lenne – mondta Andreno komolyan. – Sokkal hatékonyabb
bűnmegelőzési eszköz volna, mint bármi más.
Miközben visszafelé mentek Andy bárjához, ahol Andreno a kocsiját
hagyta, Sally felhívta Lucast, és így szólt:
– Dallaglio őrzői jelentették, hogy Dallaglio elutazik. Megengedte nekik,
hogy kövessék, de nem árulja el, hogy merre megy, csak az indulás pillanatában.
– Ez elég nagy ostobaság tőle. Ha elmondaná, odamehetnénk, és
megtisztíthatnánk a terepet. Mondta neki?
– Igen. Azt válaszolta, hogy úgy biztonságosabb, ha senki se tudja. Akkor
indulnak, ha a gyerekek hazaértek az iskolából, és összepakoltak. Ma este.
– Hívja fel a fontosabb társaságokat, hogy hol foglaltak jegyet. Az FBI-nak
megmondják az ilyet. Sok választás nincs.
– Már csináljuk. Csak gondoltam szólok.
– Mallard visszajött már?
– Nem. Ma állították ki a halotti bizonyítványt, és délután szállítják.
Washingtonban lesz a temetés, a legtöbben megyünk.
– Itt minden megáll?
– Két nap sem lesz az egész, és egy csapat marad. A Dallaglio-csapatra már
nem lesz szükség, a többiek meg úgyis csak körbeszaladgáltak.

❖ 21 ❖
LUCAS AZ ATLANTAI BASEBALL CSAPAT MECCSÉT NÉZTE este
nyolc körül, amikor Sally jelentkezett telefonon, és így szólt:
– Dallaglio indul. Mi Harryvel és Derikkel megyünk, ha van kedve, tartson
velünk.
– Ha maradok, biztosan felkötöm magam. Már ott tartok, hogy baseballt
nézek.
– Két perce van.
Lucas felvette a zakóját, az övére csatolta a negyvenötösét, és kezében a
félig megivott sörével elindult. Az üveget a liftben elrejtette a vele együtt liftező
prűd külsejű hölgy elől, és az előtérben találkozott az FBI-osokkal. A csapat már
elindult kifelé a forró éjszakába. Lucas menet közben egy szemetesbe dobta az
üvegét, majd követte őket a parkolóba, ahol a Suburban várt rájuk, és ahol előző
éjszaka meghalt Malone.
Egy sarokkal arrébb Lucas látott egy Mazda MPV furgont, amely Rinker
leshelyére volt állítva. A furgonban egy unott FBI-os megfigyelőcsapat remélte a
lehetetlent: hogy Rinker esetleg visszajön. Persze nem így történt, de egy elég
csinos negyvenes ingatlanközvetítő nőt igazoltattak napközben, és a nő aztán
bele is egyezett, hogy a csapat egyik tagja meghívhatja egy italra valamelyik
este.
– Azért örülök, hogy nem kell abban a furgonban ülnöm – mondta Sally,
mikor látta, hogy merre néz Lucas. – Egyszer Baltimore-ban egy ilyen buszba
voltam beosztva Jack Handdel.
Újra a vörös hajú ügynök ült a volánnál. Most bólintott, és így szólt:
– Hagyma.
– Pontosan. Képzelje Lucas, Hand úgy ette a hagymát, mint más az almát.
Állítólag azért, mert megelőzi a prosztatarákot. Az apja abba halt bele.
– A hagymába, vagy a rákba? – kérdezte Lucas.
– Egyszer én is majdnem meghaltam a hagyma miatt – szólt a vörös hajú.
Az államközi autópálya Nyugatra menő sávjára fordultak, és Lucas
furcsálkodni kezdett.
– Merre megyünk?
Sally ránézett, majd így szólt:
– Nem a Lambertre. Nyugatra van egy másik reptér. Úgy hívják, hogy Spirit
of St. Louis. Dallaglio magángéppel megy, az Executive Air nevű cég egyik
gépével. Innen Newarkba megy, onnan meg Rómába, majd Nápolyba menetrend
szerinti járatokkal. Természetesen az egész család elsőosztályon.
– Napoli – szólalt meg az eddig csendes Derik. Tüskére vágott hajával és
magas arccsontjával olyan volt, mintha egy második világháborús német
toborzóplakátról lépett volna le. – Roma.
Sally a térképbe temetkezett, és így szólt a vörös hajúhoz.
– A hatvannégyesen vagyunk, igaz? Mert ha véletlenül a negyvennégyesre
fordultunk, akkor a térképen kívül kötünk ki Missouri másik végén, és nem
fogunk tudni visszafordulni.
– A hatvannégyesen vagyunk – szólt a vörös hajú. – Ott a jelzés.
Sally megnézte a jelzést, és hátrafordult Lucashoz.
– Malone úgy tíz éve volt szolgálatban, mikor én kezdtem, őt jelölték ki,
hogy legyen a mentora néhány kezdő női ügynöknek. így ismertem meg. Azt
mondta, hogy időnként óvatosan használjak csúnya szavakat. Persze nem a
durvább nőgyógyászati kifejezéseket, hanem itt-ott ejtsek el egy-egy baszd meg-
et és szart, hogy ne higgyenek kislánynak. Azt mondta, hogy ha az emberrel
elkezdnek hölgyként bánni, vagy ha az ember elvárja, hogy hölgyként bánjanak
vele, akkor vége. Azt mondta, a hölgy a pokolban is hölgy, de nem kell úgy is
viselkednie.
– Igaza volt – mondta Lucas.
– Akkor, tíz éve még igen – mondta Sally. – Ma már szerintem ez nagyjából
mindegy.
– Azért mostanra elég jól beilleszkedtél – mondta a vörös hajú.
– Hát, jobb is. – szólt Sally. Derik nem szólt semmit, csak tar fejével valami
nem hallható zene furcsa ritmusára bólogatott. Sally felvette a rádió mikrofonját,
és Dallaglio megfigyelőit hívta. – Most mennek ki a kocsikhoz – szólt aztán. –
Nagyjából egyszerre fogunk odaérni.

RINKER VÁLLÁT SZOKATLAN TEHER NYOMTA. A halál terhe. Nem

Dichter, Levy, vagy Malone halála, hanem Honus Johnsoné. Rinkernek minden
este ez jutott eszébe, miközben várta, hogy Johnson kiólálkodik a pincéből, mint
valami mirelit Frankenstein, hogy odaálljon a kanapé mellé, ahol ő fekszik
félálomban… Várta, hogy meghallja a fagyasztó ajtajának nyikordulását. Ami
azt illeti, hallotta is vagy hatszor, persze mindig belülről.
Fiatalkora egyik olvasmányélménye Stephen King Carrie-je volt, ami
teljesen halálra rémítette, miközben a lakása ágyán fekve olvasott. Most
ugyanazt érezte, mint a regény olvasásakor, csak sokkal intenzívebben: itt
ugyanis tényleg volt egy fagyott hulla a pincében, aki tényleg kínvallató volt, és
ha tehetné, visszajönne a pokolból egy véres macsetével…
Rinker megpróbálta elemezni érzéseit, ahogy a wichitai főiskola
pszichológia tanszékén tanulta. Arra jutott, hogy a probléma nem annyira a hulla
a pincében, mint az, hogy ezt a hullát nem hagyta maga mögött. Az összes
eddigi gyilkosságaiban Rinker mindig szinte azonnal eltűnt a holttestek mellől.
Néhány esetben el kellett őket távolítani, de pár órán belül ezt is el tudta intézni.
Mindig megszabadult az eredménytől, így a tettet is elűzhette a gondolataiból.
Ez a hulla viszont itt ült a nyakán, és még legalább pár napig itt is marad.
Honus Johnson keményen nyomta Rinker vállát, miközben Nyugat felé autózott
a lemenő nap felé.
Arra gondolt, hogy egy kicsit úgy néz ki, mint egy divatos női Johnny Cash:
vékony, hosszú ujjú ing, fekete farmer, sötétkék futócipő, gondosan
megszabadítva a fényvisszaverő foltoktól. A hátsó ülésen volt egy fekete
selyemsál, és egy fekete baseball sapka. Clara úgy gondolta, hogy ezekben
teljesen láthatatlan lesz a sötétben.

TIZENÖT PERCE AUTÓZTAK, amikor Sally rádión megkapta a

helyzetjelentést, és a térképre nézett.
– Úgy három mérfölddel előttünk járnak – mondta egy perc után. – Négy
jármű, kettő tőlünk, kettő a családé. Pont a kötelező megengedett sebességgel
mennek, így ha rálépünk kicsit, utolérhetjük őket.
Két mérfölddel a cél előtt érték utol a konvojt, amikor lefordultak az
autópályáról a repülőtéri bekötőútra.
– Ha Dallaglio kiszáll a képből, minden tekintet Ross-ra szegeződik, hacsak
a nő nem akarja Ferignettit is. De Ferignetti olyan magabiztosan állítja, hogy
nem, hogy valami miatt hiszek neki – mondta Sally. – Vagyis Ross lesz a
következő.
– Ha tényleg Rossra hajt – szólt Lucas, ahogy utolérték a hátul haladó FBI-
os Suburbant.
Mindnyájan lassították, és egy negyed mérföldre előttük Lucas látta, ahogy
egy másik Suburban balra kanyarodik, és befordul a repülőtér területére. Már
látszott az irányítótorony, ami az alkonyatban úgy nézett ki, mint egy kivilágított
gyémánt egy henger tetején. A torony körül számos alacsony ipari-, iroda– és
raktárépület állt. A reptérre egy egyenes sugárút vezetett, amitől az
irányítótorony jobbra helyezkedett el, de Lucas semmi fogadóépület-szerűt nem
tudott felfedezni, amíg el nem haladtak egy katonai gép mellett – amelyet Lucas
talán Phantomnak tippelt – és elértek egy T-kereszteződést a sugárút végén. A
vöröshajú a T fölött, a fényszórók fényében feltűnő épületre mutatott, és így
szólt:
– Ez a terminál.
A többi autó mind balra fordult, követve az Executive Air feliratú nyilakat.
Kétszáz méterrel feljebb az úton egy ragyogóan kivilágított hangár volt a
jobb oldalon, benne pedig egy kis sugárhajtású magángép állt. A hangár előtt,
nyitott ajtaja mellett lépcsővel egy másik kis sugárhajtású gép látszott. Derik,
aki eddig gyakorlatilag egy szót sem szólt, most halkan motyogni kezdett:
– Ez így olyan, mint egy Rolling Stones-koncert színpada. Le kéne kapcsolni
a lámpákat.
Lucas is megszólalt:
– Ez nagyon nem… tetszik nekem.
A vezető autó már meg is állt a gép mellett, és két ügynök ugrott ki belőle.
Aztán jött a második autó, egy Lincoln, és Lucas gyorsan így szólt Sallyhez:
 – Szólj nekik, hogy ne engedjék kiszállni Dallagliót! Tartsák a kocsiban!
Ahogy megálltak a konvoj többi tagja mögött, Sally a szájához emelte a
rádió mikrofonját, de Lucas már ki is ugrott a kocsiból, és kiabálni kezdett az
elöl álló ügynököknek:
– Ne engedjétek kiszállni! – aztán így szólt a mögötte kászálódó Derikhez: –
A francba…
A Dallaglio család minden tagja kiszállt a kocsiból: apa, anya, és a két lány,
majd elindultak a ragyogó fényárban, mint megannyi eltévedt egér. Lucas így
szólt Deliknek:
– Gyerünk! – És futva elindult. A vörös hajú ügynök is kiszállt, és elindult
velük, és a hátsó Suburbanből is kiugrottak az ügynökök…
És pár másodpercig csak egy egyszerű, szép missouri nyáreste volt, kicsit túl
meleg és párás, de arra jó, hogy az ember a hátsókertben leüljön a barátaival a
medence mellé kis színes esernyőkkel díszített gyümölcsös koktélokat iszogatni.

AZTÁN PAUL DALLAGLIO BELÉPETT a saját és az FBI kocsija közé,

miközben az ügynökök hátulról közeledtek felé. Ott állt pár másodpercig, aztán
a felesége felé fordult, tett pár tánclépésszerű mozdulatot, majd egyszerűen
összecsuklott. Egy töredékmásodperccel később megérkezett a lövés BANG-ja
is, aztán a recsegő hang, ahogy Rinker sorozatlövésre váltott az AR-15-ősön, és
mindent elárasztott a lövedékekkel. Mindenki a földre vetette magát. A golyók
pattogtak, és törtek-zúztak körülöttük, üveget, fémet, betont.
A földön fekvő Dallaglio mintha ugrált volna fektében, és Lucas, miközben
az egyik kocsi mögé ugrott és a fegyveréért nyúlt, az agya egy kis szeletével
azon töprengett, hogy vajon miért ugrál ilyen furcsán, amíg rá nem jött, hogy a
záporozó lövedékek legtöbbje Dallaglio testébe érkezik.

LUCAS ÉREZTE A BENZIN ÉS AZ OLAJ SZAGÁT, és hallotta az

emberek sikolyait. Egy gyerek kislányos hangját tudta megkülönböztetni. Aztán
az egyik ügynök a Suburban mögé került, és lőni kezdett egy, így hallomásra
negyvenes kaliberű pisztollyal. Lucas, látván a távoli torkolattüzet arra gondolt,
hogy ebből a távolságból ezzel a fegyverrel legalább egy méterrel a célpont fölé
kell célozni, hogy a golyók a közelben csapódjanak be. Aztán nem gondolt erre
többet, hanem felemelte a negyvenötösét és magasra tartva ő is lőni kezdett.
Rinker egy balra levő földszintes raktár vagy irodaépület mellől lőtt. A
torkolattüzek apró villanásait a fémlapokon áthatoló lövedékek hangja követte.
A sötétben nehéz volt megbecsülni a távolságot. Száz méter, de talán kétszáz is
lehet, gondolta Lucas. Egy méterrel a torkolattűz fölé célozva kiürítette a tárat.
Nem remélte, hogy eltalálja a nőt, egyszerűen csak megzavarni akarta.
Aztán a pisztoly závárzata hátraugrott. Lucas kiejtette a tárat, és a helyére
tolta az egyetlen tartaléktárát. Közben az álló autókon újabb sorozat söpört
végig, és Lucas újabb sikoltozást hallott, de nem értette, hogy mit mondanak.
Érezte, ahogy a Suburbannek leeresztenek a kerekei, és így szólt Derikhez:
– A kerekeket lövi, hogy ne tudjunk utánamenni. Kocsival van, le kell
zárnunk az utat!
Derik görnyedten visszarohant a Suburbanhez amivel jöttek, és valamit
üvöltött a vörös hajúnak, aki egy másik jármű mögött bújt meg. A vöröshajú vad
tekintettel ránézett, visszakiabált valamit, majd a zsebébe nyúlt, elővett egy
kulcsot, és Deriknek dobta. Derik bemászott a Suburbanbe, Lucas pedig
négykézláb osont a kocsihoz. Derik az első ülésen feküdt keresztben. Lucas,
amikor meghallotta, hogy beindul a motor, bemászott a hátsó ajtón, és így szólt:
– Mit csinálunk?
– Lezárjuk az utat – morogta Derik. – Szart se látok. Egy pillanat…
Lucas átlesett a hátsó ülés pereme fölött. Rinker felől nem látott több
torkolattüzet, de az ügynökök továbbra is csak ontották az ólmot arra, amerre a
nőt sejtették. Derik a jobboldali ülésen térdelve az egyik kezével a helyes
irányba tekerte a kormányt, a másikkal hátramenetbe kapcsolta az automata
váltót, majd lenyúlt, és lenyomta a gázpedált. Gyorsan, a lyukas tömlőn riszálva
tolatni kezdtek. Lucas megkockáztatott még egy pillantást hátrafelé, és így szólt:
– Jó! Gyorsabban! Egyenesen!
A két lyukas gumival vagy harminc métert tolattak, kétszer nekiütköztek a
járdának, majd a torkolattűz felőli épülettel párhuzamos szögben elfordultak, és
kikerültek a nő lövésszögéből. Lucas felkiáltott:
– Állj! – A Suburban egy rándulással megállt, és Derik így kiáltott:
– Mi az? – De Lucas már ki is szállt a terepjáróból. Felrántotta a vezetőoldali
ajtót, és így kiáltott:
– Én jövök.
Derik áthúzódott a jobb oldalra, Lucas pedig éles szögben megfordult a
kocsival, felhajtott a járdára, majd egy füves részen át visszakerült a bejárat felé
vezető sugárútra, és a nyitott jobboldali ajtón hallatszott a darabokra szakadó
gumi flappogása, amíg Deriknek nem sikerült becsuknia az ajtót. Lucas negyven
mérföld per órára gyorsított, amíg a kijárathoz nem értek, ahol keresztben
megálltak.
Aztán semmi sem történt.
 A tüzelés egyre szórványosabb lett, és Lucas rájött, hogy már elég jó ideje
nem hallja az automata fegyver rövid sorozatait.
– Elindult – mondta. – De vajon merre? Biztos van másik út is kifelé.
Maradj itt, én megpróbálok visszajutni.
– Várj, ha így feltűnsz a sötétből, biztos lelőnek – szólt Derik. Kivette a
rádióját a zsebéből, és beleszólt: – Sally, Davenport visszamegy az úton. Mondd
meg mindenkinek, hogy Davenport közeledik majd az úton. – Sally nyugtázta,
és Derik bólintott Lucasnak: – Mehetsz.
Lucas fegyverrel a kezében visszarohant az úton a terminál felé, majd balra
az Executive Air hangárjához. A fényeket továbbra sem kapcsolta le senki, így a
szétlőtt helyszín úgy nézett ki, mint egy filmforgatás. Ráadásul még zene is
szólt: az Executive Air jóvoltából Bonnié Tyler „Totál Eclipse of the Heart”-ja
szólt bele az éjszakába a hangár hangszóróiból.
Az ügynökök legtöbbje és a Dallaglio család tagjai még mindig az autók
mögött bújtak. Három ember feküdt a betonon, Dallaglio teste az egyik
Suburban mögött hevert. Sallyt és a vörös hajú ügynököt sem lehetett látni,
ezért, amikor Lucas odaért a csoporthoz, így kiáltott:
– Hol van Sally?
– Utána indultak – válaszolt valaki a sötétbe mutatva.
– Áh – szólt Lucas és futásnak eredt a mutatott irányba. Ahogy odaért az
első épülethez, így kiáltott: – Sally…
– Erre! Erre! – kiabált vissza a nő.
Lucas arra ment, és megtalálta Sallyt és a vörös hajút. Puskákkal a kezükben
épp az épületeket fésülték át.
– Van valami?
– Semmi. Szerintem… Elfutott.
– De nem kocsival – mondta Lucas. – Az utat lezártuk, és senki sem haladt
előttünk. Gyalog ment. A kocsija valahol távolabb várakozik.
– Dallaglio meghalt – szólt a vörös hajú ügynök.
– Nem lep meg – mondta Lucas. – Valaki más?
– Két lábsérülés. A gumikra lőtt.
– Az Isten verje meg! – kiáltott Lucas. – Talán…
– Igen?
A vörös hajú keserűen felnevetett, és így szólt:
– Azt akartam mondani, hogy hozathatnánk kutyákat. – Benézett a sötétbe,
és így szólt: – Bazd meg! Kutyákat.
 FELHARSANTAK AZ ELSŐ MENTŐAUTÓK és rendőrkocsik szirénái.
Elindultak az épületek között vissza az út felé, először sétálva, majd lassan
futásba váltva. A két sérült ügynök még mindig a földön feküdt, mindkettő
mellett ült egy másik ügynök. Dallaglio holtteste mellett is állt egy ügynök, és
az egyik testőre. Jesse Dallaglio egy-két méterre ült a férjétől a földön, és olyan
fájdalmas hangon sírt, ami Lucas szerint a regényekben olvasva talán
romantikus, de élőben leginkább olyan, mint egy törött fogorvosi fúró. A lányok
nem voltak láthatóak, Lucas úgy gondolta, hogy bizonyosan a Lincolnban ülnek,
ahol nem látják az apjukat.
Megérkezett az első mentőkocsi. A mentősök vetettek egy pillantást
Dallaglióra, majd rögtön továbbindultak a két sérült ügynökhöz. Kisvártatva el
is szállították őket. Megjött a következő mentőautó. Ezek a mentősök is
megnézték Dallaglio holttestét, majd az egyikük talpra segítette Jesse Dallagliót,
és a Lincoln meg a lányai felé kezdte vezetni.
Lucasnak nem maradt más dolga, mint álldogálni. A helyszínelőkkel már
semmi dolga nem volt, hacsak az nem, hogy azonosítsa az ő fegyveréből
származó negyvenötös hüvelyeket. Sally körbesétált, és mindegyik ügynökkel
váltott pár szót, majd Lucashoz ért, és így szólt:
– Géppisztollyal lőtt.
– Valószínűleg ezt is Bakertől nyúlta le – mondta Lucas. – Ezt Baker
elfelejtette megemlíteni. Valószínűleg nem legális úton szerezte.
– Mit csináltunk rosszul?
– Semmit. Persze lehet, hogy kaptok majd letolást, de azon kívül, hogy a
saját pincéjébe zárjátok Dallagliót, semmit sem tehettetek volna.
Jesse Dallagliót nézték, aki a Lincoln mellett állva a nyitott ajtón át beszélt a
gyerekeihez. Még mindig a mentős támogatására szorult.
– Szerencsétlen gyerekek – szólt Sally.
Lucas a sötét eget nézte az irányítótorony fényes gyémántja mögött. Nem
szólt semmi, így egy perc múlva Sally megkérdezte:
– Mi az?
– Hm. Az jutott eszembe, hogy Clara most nagyon elszúrta.
– Igen? Hogyan?
– Hát – szólt Lucas. – Gondoljon bele, hogy mi történt…

RINKERNEK SOHA ESZÉBE SEM JUTOTT, hogy autóval behajtson a

repülőtér területére. Túl sok autós üldözést látott már a tévében, és a rosszfiú
soha nem úszta meg, a helikopterek mindig elkapták. Szép nyugodtan besétált a
területre, talált egy jó helyet az egyik alacsony betonfal mögött, ahol
megtámaszthatta a fegyvert. Tökéletes volt.
Amikor befutott a konvoj, Clara türelmesen megvárta, hogy Dallaglio jó
célpontot nyújtson, majd egyetlen lövéssel leterítette, mint valami vadat.
Aztán gyorsan sorozatlövésre váltva a lezuhanó testbe és az autók kerekeibe
ürítette a maradék harminc golyót. Az ügynökök és a testőrök úgy futottak szét,
mint egy csapat galamb. Amikor kifogyott a tár, Rinker egy újat csapott a
fegyverbe, és rövid, célzott sorozatokkal kikészített minden járművet.
Amikor félig kész volt, észrevette, hogy lőnek rá, de egyetlen lövedéket sem
hallott vagy érzett a közelében. Eszébe sem jutott, hogy baja eshet, hiszen
összesen a feje búbja és a fegyvere látszott belőle. Aztán az egyik terepjáró
tolatva eltűnt a szeme elől, és Clara tudta, hogy ideje indulni. Gyorsan kilőtte a
tár maradékát, majd futásnak eredt.
Végigfutott a reptéren a sötétben teljesen láthatatlanul. Átfutott egy
babföldön, végig a combmagas növények sorai között, amelyek egyenesen az
autóhoz vezették. Ugyanazt az izgalmat érezte, mint gyerekkorában Tisdale-ben,
amikor háborúsdit játszottak. Kis híján egy teljes mérföldet futott, az utolsó pár
száz métert egy golfpályán át. Hét perc alatt a kocsihoz ért.
Az AR-15-öst a hátsó ülésre dobta, kiállt a parkolóból, és végiggurult egy
lakónegyed keskeny utcácskáján. Mielőtt végleg elvesztette volna a repteret a
szeme elől, megállt, és vetett rá egy utolsó pillantást. Érkeztek az első
mentőautók, és a hangár fénykörében látszottak az apró táncoló figurák.
– Paulo – szólt hangosan. – Még egy neked.

❖ 22 ❖
SALLY ÉS LUCAS ÉJFÉLRE ÉRT VISSZA AZ FBI KÖZPONTJÁBA.
– Holnap telefonálnak Washingtonból. Vissza akarják majd vonni a csapatot
– mondta Sally. – Az az általános vélemény, hogy teljesen elcsesztük az ügyet.
Már Malone előtt is ezt mondták.
 – Nem lehet még pár napig tartani a frontot? – kérdezte Lucas, ahogy
megjelent Derik egy hatos csomag félliteres műanyag palackos cukormentes
kólával. – Szerintem megvan.
Derik az asztalra ejtette a palackokat, és intett, hogy szabad a vásár. Lucas
elvett egyet a csomagból. Derik így szólt:
– Sally azt mondta, ma este dolgozunk. És szerinted elkapjuk.
– Igen… Hol van a vörös hajú srác?
– Patrickkal. Régi haverok.
– Patrick az, aki mindkét lábába kapott egyet. Ráadásul a csontba – mondta
Sally.
– Kemény gyógyulás lesz – szólt Derik. Lucashoz fordult: – Ki vele. Hogy
kapjuk el?

– Oké – szólt Lucas. – Először is: Rinker pontosan tudta, hogy a Dallaglio
család hol és mikor fog repülőre szállni. Pontosan tudta, hogy melyik charter
cég, és úgy tűnik, abban is biztos volt, hogy nem lesz biztonsági ellenőrzés a
helyen.
– Ami azt jelenti, hogy valaki beszél neki – mondta Sally elgondolkodva.
– Pontosan. Valaki, aki közel áll a Dallaglio családhoz beszélt neki.
Másodszor: állandóan az jut eszembe, hogy nem véletlen az, amilyen sorrendben
kivégzi ezeket a gengsztereket. Azért Dichterrel kezdte, mert ő volt a
legnehezebb célpont, talán Ross után. így aztán tőrbe csalta, még mielőtt Dichter
rájött volna, hogy mekkora a veszély, amikor még azt hitte, hogy talán ki tudja
magát dumálni, és BUMM. Aztán következett Levy, mert tudott még egy
trükköt, a mobillal. Aztán Dallaglio, mert volt egy biztos, megbízható
információforrása, aki akár hetekkel ezelőtt biztosította róla, hogy Dallaglio is
meglesz. Teljesen logikus. Ezek ellen esélyünk sem volt.
– És Ross? – kérdezte Sally.
– Még azt sem tudjuk, hogy tényleg készül-e Ross ellen. Én arra gondolok,
hogy Ross egyáltalán nem tűnik aggodalmasnak. Olyan, mint Ferignetti: óvatos,
de nem fél annyira, mint kéne.
– Lehet, hogy ő is benne van – szólt Sally. – Lehet, hogy az egésznek az a
lényege, hogy Rossnak eltűnjön a konkurenciája.
– Lehet, – mondta Lucas. – De az egész dolog Paulo Meija
meggyilkolásával kezdődött. Az nem illik ebbe a képbe. Lehet, hogy a többiek
gyilkoltatták meg Meiját, és Ross segít a nőnek? Az a baj, hogy nem ismerjük
Rinker vagy Paulo Meija történetét. Nem tudjuk, hogy mit vártak, vagy mit
éreztek. Úgy értem, Meiját egy UZI-val felszerelt testőr kísérte. Vajon
számítottak a támadásra?
– Talán…
– Várjunk! – mondta Lucas. – Haladjunk sorban! Egy dolgot biztosan
tudunk: Rinkert értesítette valaki, aki közel állt a Dallaglio családhoz. Vagyis,
amint Jesse Dallaglio újra gondolkozni tud, meg fogja tudni mondani, hogy
pontosan mikor tudták meg az indulás időpontját. Valószínűleg valamikor ma
reggel. Rinker informátora valamikor ez után tudta meg, és Jesse Dallaglio
biztos fel fogja tudni sorolni, hogy ők kinek mondták. Akik tudták, valószínűleg
mind a házban voltak.
– A ház összes telefonjának híváslistáját lekérem – mondta Sally. – Két órán
belül meglesz.
– Egy kupac nevet fogunk kapni, amelyek nagy részét hamar kizárhatjuk
majd, így, ha minden jól megy, holnap reggelre meglesz az a név, aki Rinkerrel
kapcsolatban állt. Az illető pedig nem fogja tudni, hogy mi tudjuk. Ha Rinker
felhívja a forrását, akkor nem fog félni, és hosszan fog beszélni.
– Öt perc alatt bemérjük és elkapjuk – mondta Sally.
– Csak fel kell küldeni a helikoptereket.
– Ezt meg megtehetjük – szólt Derik.
– Vagyis még ma este beszélnünk kell Jesse Dallaglió-val – mondta Lucas.
Eszébe jutott még valami: – Ross tudja, hogy mi történt a reptéren?
– Igen. Felhívtam a Ross-csapat vezetőjét, hogy mondja el neki. Tudják.
– Talán… – szólt Lucas az orrát dörzsölve, töprengve.
– Tudjátok, én mit csinálnék? Először is meg kéne tudni, hogy a Dallaglio
család utazási ügynök útján intézte-e a gépfoglalást. Szinte biztos, hogy így
történt. Egy ilyen céget az ember nem hív fel csak úgy, hogy kéne egy
sugárhatású gép holnap tizenegyre. Ezeknek garanciák kellenek, papírok.
– Utazási ügynök?
– Amikor először összeakadtunk Rinkerrel Minnesotában, soha nem tudtuk
lenyomozni mozgás közben.
Mintha láthatatlan lett volna. Gondolom, ezek a gengszterek mind nagy
titokban intézik az utazásaikat. Lehet, hogy egy olyan valakiről van szó, akit
Rinker még a régi, bérgyilkos időkből ismer. Lehet, hogy erre lesz a kontakt.
– Ha tényleg egy ilyen utazási ügynökről van szó, és megtudjuk, hogy kiről,
akkor talán Rosst is rávehetjük, hogy foglaljon le egy gépet – mondta Sally. –
Csinálja nagy titokban, foglaltasson le egy jegyet, és indulás előtt
megpakolhatnánk emberekkel a repteret. Rinker nem tudhatná, hogy rajta
vagyunk.
– Jó ötlet – mondta Lucas.
– Legalább izék… nem jut eszembe a szó. Vagyunk.
Lucas így szólt:
– Milyen szó?
– Tudod…
– Proaktív – mondta Sally.
– Na, akkor proaktivizáljuk el magunkat Dallaglióék-hoz, és beszéljünk
Jesse Dallaglióval – mondta Lucas.

A DALLAGLIO HÁZBÓL ÉPP AKKOR INDULT EL AZ ORVOS, amikor

odaértek. Az orvos magas, karcsú nő volt, gyapjúnak látszó kosztümben, ami
még a majd negyven fokos hőség ellenére is gyapjúnak látszott, bár valami laza,
ultrakönnyű, kötött pamut volt. Sally igazolta magát, és így szólt:
– Elaltatta őket?
– A gyerekek ki voltak merülve. Adtam nekik alvássegítőket, és az anyjukra
bíztam őket – mondta az orvosnő. – Mrs. Dallagliónál is hagytam néhány
tablettát, és rábíztam, hogy beveszi-e őket. Elég ellenálló volt a tablettákkal
szemben.
Odabent a házban az egyik testőr még mindig véres nadrágban fogadta őket.
– Mrs. Dallaglio a hálószobában van a gyerekekkel.
– Megvárjuk – mondta Lucas. Aztán: – Velünk együtt már vagy tíz fegyveres
van a házban. Szerintem nyugodtan átöltözhet.
A testőr lenézett a nadrágjára és így szólt:
– Ezt el fogom égetni – mondta. – Tíz perc múlva itt vagyok. – Ahogy az
ajtóhoz ért, így szólt: – Micsoda éjszaka.

Egy kis idő múlva egy másik testőr érkezett a nappaliba, ahol álldogáltak.
– Elaludtak a gyerekek – mondta. – Jesse egy perc múlva jön.
A perc inkább öt perc volt, de amikor Jesse Dallaglio megjelent, látszott
rajta, hogy végre összeszedte magát. A szemei még mindig duzzadtak és vörösek
voltak a sírástól, de a sokk első hullámán túl volt.
Lucas sokszor látott már ilyet: a nők általában sokkal gyorsabban képesek
kiheverni a házastárs elvesztését, mint a férfiak. Lucas arra gondolt, hogy
valószínűleg mindkét fél arra számít, hogy az asszony fog tovább élni, így a
nőket nem éri teljesen váratlanul a férje távozása, míg a férfiak többnyire
teljesen megsemmisülnek a feleségük halálától, hacsak persze nem ők voltak az
okozói.
Ha ez felmerült, mint lehetőség, a legtöbb gyilkossági nyomozó egyszerűen
csak gyorsan és alaposan megnézi magának a férjet, hogy nem túl demonstratív,
vagy nem túl összeszedett-e. A legtöbb ártatlan férj általában érzéketlen, sokkos
állapotba merül, és olyan is marad. Ezt nem könnyű utánozni.
– Már jobban vagyok – mondta Dallaglióné Sallynek. – A lányok
megbetegedtek, és halálra rémültek. De rendbe fognak jönni. Az orvos adott
nekik altatót. Mit is mondott…?
– Davenport kapitánynak támadt egy ötlete, amit ellenőrizni szeretnénk –
mondta Sally. – Meg tudná mondani, hogy pontosan mikor döntötték el, hogy az
Executive Airrel fognak utazni? És mikor döntötték el, hogy pontosan milyen
időpontban indulnak.
A nő Sallyről Lucasra, majd Derikre nézett, majd újra Lucasra és a szájához
emelte a kezét.
– Úristen, honnan tudta, hogy ott leszünk?
Lucas bólintott.
– Mi is ezen gondolkoztunk.
Dallaglióné elfordult tőlük, egy pillanatra a falat bámulva töprengett, majd
visszafordult Lucashoz.
– Az Executive Airnél volt egy kis probléma. Megállapodásunk van velük,
és kedvezményt kapunk, de a cégnek csak három gépe van, és most mind a
három úton volt. Kettő visszafelé tartott, de csak délután kettőre tudták meg,
hogy pontosan mikor érkeznek ezek vissza, és mikorra lehet az egyiket
felkészíteni egy útra. Azt mondták Paulnak, hogy kettőkor telefonáljon, és ő ezt
is tette. Azt mondták, hogy kilencre, vagy valamivel későbbre legyünk ott.
– Szóval csak kettőkor tudták meg az indulás időpontját.
– Igen.
– Elmondták valakinek a házon kívül? Paul valamelyik barátjának, a maga
valamelyik barátjának, vagy a lányok valami ismerősének?
Az asszony újra elfordult, majd egy kis gondolkodás után vissza.
– Paul legalább két embernek szólt. Kareneknek. Kareneknek hívjuk őket.
Karen Slade és Karen English, ők a két asszisztens a munkahelyen, ők
dolgoznak közvetlenül Paul alatt. De szerintem még egyikük sem volt itt Clara
idején. Talán Karen Slade igen, de ő és a férje olyan közel áll mindkettőnkhöz,
hogy ő biztos nem lehetett.
Sally jegyzetelt.
 – Ön beszélt valakivel?
– Felhívtam a húgomat, Janice-t, ő lent él Little Rockban, de ő nem lehetett.
A gyerekek… Ez csak holnap derül ki, de szerintem nem hívtak fel senkit. Még
kicsik ahhoz, hogy telefonon barátkozzanak. Jó, Justy már néha telefonálgat, de
csak az egyik utcabeli lánnyal. Alig ismerjük őket. Csodálkoznék, ha Clara
Rinker kapcsolatban állna velük.
Viaszért a véres nadrágos testőr. A haja nedves volt, és tiszta inget meg
nadrágot vett. Jesse ránézett, és így szólt:
– Sy, nézzenek már körül hátul James-szel! Valami zajt hallottunk.
– Megyek – mondta Sy, és átsétált a családi szobába, ahol hallhatóan szólt a
James nevű testőrnek, majd együtt eltűntek.
Jesse Dallaglio lehalkította a hangját.
– A testőrök azok, akiket igazán nem ismerünk, de itt élnek a házban.
Összesen nyolcan vannak, négyen jöttek ki velünk a reptérre, nem mintha túl
sokat számított volna. Itt voltak állandóan, és mindnek van mobilja. Paul szólt
nekik délután, hogy megyünk a reptérre. Ketten még Newarkba is jöttek volna
velünk. Holnap reggelig, amíg el nem indulunk Európába, velünk maradtak
volna.
Lucas Sallyre nézett, aki így szólt:
– Beszélhetünk a főnökükkel és megtudhatjuk a mobilszámaikat anélkül,
hogy ők megtudnák.
– Elég keményen rá kell majd ijeszteni a főnökre, hogy ne szóljon nekik.
– Az menni fog – mondta Derik.
– Oké – mondta Lucas. Visszafordult Dallagliónéhoz: – Ki jöhet még szóba?
A két Karen, a maga testvére, a biztonságiak. Hogy intézték a helyfoglalásokat?
Utazási ügynökkel?
– Az American Express útján – válaszolt a nő. – A platinakártyás ügyfeleik
számára van egy ilyen szolgáltatás. Ők ismerték az útitervünket, de ezt hogy
tudhatta meg Clara? Még csak nem is ugyanazzal az emberrel beszélünk, ha
többször egymásután telefonálunk.
Lucas így szólt Sallyhez:
– Oké. Most egy ostoba ötlet: nézzék meg a telefonokat, hogy nincsenek-e
bepoloskázva. Rinker Levy mobilját is igen ügyesen megbütykölte. Lehet, hogy
van egy szuper technikusa.
– Van – mondta Sally. – Tudjuk. – Lejegyzett valamit, majd így szólt: –
Kicsit idegesítő itt beszélni.
Lucas így szólt Dallagliónéhez:
 – Gondolkozzon! Senki más? Próbáljon meg visszaemlékezni minden
hívásukra.
A nő még egy percig gondolkozott, majd megrázta a fejét.
– Nem nagyon volt időnk telefonálni. Készültünk. Több, mint egy hónapos
távollétet terveztünk. Paul felhívta a Wall Street Journal kihordóját, hogy
lemondja az újságot. Azt hiszem, ezt említette.
– Lekérjük a híváslistát, és végigmegyünk rajta – mondta Sally. – A
biztonság kedvéért.
– És beszélni kell Karenekkel is – mondta Lucas. – Még ma este.

KÜLÖN-KÜLÖN BESZÉLTEK A KÉT KARENNEL. Mindkettőt az

ágyából rángatták ki a rossz hírrel. Mindkét nőt láthatóan a legszebb álmából
ébresztették fel. Lucasnak volt már annyi gyilkossági esete, hogy tudja: a mély
álom az ártatlanság jele. Ha valamelyikük megölette volna Dallagliót, alig
várná, hogy megtudja, mi történt, vagy már tudná. Csak egy nagyon jól képzett
színésznő tudná eljátszani a két Karen arcán megjelenő hitetlenkedést a hír
hallatán.
Mindketten azt mondták, hogy Dallaglio titoktartásra kérte őket az úttal
kapcsolatban. Mindketten azt mondták, hogy még egymásnak sem beszéltek
róla.
Amikor mindkét nőt kikérdezték, Lucas így szólt:
– Meg kell néznünk Dallaglio híváslistáját. Ezeknek semmi közük nem volt
a gyilkossághoz.
– Sietős következtetés – mondta Sally. Egy dús, aprólevelű tölgyfa alatt
álltak az egyik Karen háza előtt. – Nem tudunk eleget…
– Én igen – mondta Lucas. – Egyikük sem gyanította, hogy bekövetkezhet a
gyilkosság. Vagy ha igen, hát a világ legjobb színésznői, és akkor úgyse tudjuk
meg soha. Bármelyik lehetőség is igaz, mindenképpen tovább kell lépnünk.
– Szerintem Deriknél már ott van a híváslista – mondta Sally. Az órájára
nézett. – Két óra. Akarja folytatni?
– Csak most kezdek belejönni – mondta Lucas a nőre mosolyogva a
sötétben. – Szeretek belehasítani az éjszakába. Szerezzünk valahol valami
koffeint.

Amikor visszaértek az FBI irodába, Derik kellemetlen meglepetéssel fogadta

őket.
– Megvannak a testőrök telefonszámai. A hívások egyike sem gyanús,
hacsak Rinker nem egy Pizza Hutban dolgozik. Összesen egy gyanús hívás van.
 Egy papírlapot tolt eléjük. A papíron hosszú oszlopban számok sorakoztak,
az egyik pirossal be volt karikázva.
– Ez egy titkosított szám, méghozzá John Rossé. A hívás délután öt óra tíz
perckor indult Dallaglio otthoni irodájából.
– Valaki felhívta Rosst?
– Igen. Valószínűleg maga Dallaglio. Ugyanerről a telefonról ment egy
tizenkét perces hívás Dallaglio édesanyjához. Aztán egy perccel később egy
hívás az Executive Airhez, ami, gondolom, egy végső megerősítése volt a
repülésnek. Ezután egy perccel pedig John Ross következett két percre.
Gondolom, Dallaglio volt az.
Lucas bólintott. Ez volt a legvalószínűbb magyarázat. Megkocogtatta az
Executive Air telefonszámát.
– Kíváncsi vagyok, vajon Rinker nem őket használta-e. Ellenőriztük őket?
Sally megrázta a fejét.
– Nem. De megtehetjük. Elég sok ember kell hozzá…
– Állítsuk rá valamelyik aktakukacot! Nézze meg ki dolgozik ott, hasonlítsa
össze a múltjukat Rinker ismert múltjával, nézze meg az esetleges bűnözői
múltat, hátha van valami kapcsolat az Executive Air és a gengszterek között.
Sally bólintott.
– Ott van még a Ross-probléma. Hogy talán ő áll az egész mögött.
– Beszélnünk kell újra Mrs. Dallaglióval. Hátha volt köztük valami
vetélkedés.
– Elmondaná?
– Miért ne? Ő nem bűnöző, nem lehet baja. Ő semmiről nem tud semmit.
– Ma már túl késő van – mondta Sally. Lucas a faliórára nézett. Tíz perccel
múlt három.
– Holnap ez lesz az első.
Megbeszélték, hogy reggel nyolckor találkoznak a szálloda előterében. Ma
estére eleget dolgoztak. Derik azt mondta, hogy még pár dolgot el kell intéznie,
negyed órával később indul. Lucas és Sally kisétáltak a lépcsőházba. Lucas
egyszer csak megtorpant és így szólt:
– A francba!
– Mi az?
– Vissza kell mennem. Beszélnem kell Derikkel. Majd vele visszamegyek.
– Valami fontos?
– Nem hiszem. Csak egy újabb részlet.
 A vezérlőteremben Lucas megkérdezte Deriket, hogy mennyi ideig tartana
lehívni Ross összes telefonhívását az elmúlt két hónapból, a mexikói merénylet
óta. Kimenő, és érkező hívásokat egyaránt, úgy, hogy a telefonok be vannak
azonosítva.
– Gyakorlatilag ki se lépünk a telefontársaság számítógépéből – válaszolt
Derik. – Ha felhívok valakit, fél óra múlva meg lesz.
– Hívd fel! Patrícia Hill hívásait is szeretném megkapni ugyanebből az
időszakból. Hozok egy kólát…

Lucas hozott egy kólát, és amikor visszaért, Derik így szólt:

– Hat olyan telefonról tudunk, amit személyesen használ. Mind a hatra
lekértem a listát. Itt jönnek majd… – És gyorsan megmutatta Lucasnak, hogyan
használja a csoport fő számítógépének levelezőprogramját.
– Mennyi idő?
– Azt mondta, hogy azonnal küldi. Lassan terjednek a pletykák arról, hogy
szarban vagyunk, így Washingtonban mindent megtesznek.
– Helyes. – Lucas leült, és nyújtózkodott. – Elmehetsz, ha akarsz.
– Valószínűleg megyek is, ha tudod egyedül kezelni a gépet. A szállodában
elérsz, ha valami baj van.
– Szerintem nem lesz gond. Elég jó viszonyban vagyok a számítógépekkel.
– Valaki mondta, hogy te voltál a Davenport Szimuláció.
– Régen. Aztán kivásároltak – válaszolt Lucas.
– Remélem, hülyére kerested magad.
Lucas bólintott.
– Nagyjából igen. A dot-kom mánia kellős közepén.
– De az a cég még megvan, nem?
– Igen. Bár nekem már egy darab részvényem sincs benne, úgy tudom, ők
még nem mentek csődbe.

DERIK MÉG VACAKOLT EGY KEVESET, majd elment, és Lucas egyedül

maradt a csendes helyiségben. Pár percenként ellenőrizte, hogy megjött-e már a
kívánt anyag, majd rájött, hogy ezzel a géppel meg tudja nézni a saját leveleit is,
így letöltötte őket. Elment vagy fél óra, míg kitörölte a gyors meggazdagodást és
az olcsó pornót kínáló leveleket. Aztán ránézett néhány használt Porsche
kereskedő honlapjára. Aztán eszébe jutott, hogy ezen a villámgyors
kormánygépen megnézhetne néhány hajóforgalmazó céget is, és elkezdett
fotókat letölteni a különböző hajótípusokról. Mire újra ellenőrizte a bejövő
üzeneteket, elmúlt négy óra.
 Megérkezett a Ross hat telefonjának adatait tartalmazó lista. Egy ideig
eltartott, míg rájött, hogy hogyan tudja kinyitni őket, aztán a leghosszabbal
kezdte, amin több, mint ezer hívás szerepelt. A negyedik listán, ami a titkos
irodai telefoné volt, végre rátalált arra, amit keresett. Délután háromkor egy
hívás Los Angelesből egy BP benzinkúttól. Volt még egy három órai hívás
Sacramentóból, majd még egy Wyomingból, ez hosszabb, majd megint egy
Kansasból, és három további St. Louisból. Mind délután háromkor, mind
benzinkutaktól.
Rinker hívogatta Rosst. Lucas fogadni mert volna rá. De ezt csak egy módon
lehetett igazolni: elővette a Hill-féle listát, hátha talál egy hívást, ami
ugyanakkor, ugyanonnan érkezett, mint valamelyik Rosshoz befutó hívás.
Nem volt ilyen. Lucas körbejárt az irodában. Vajon rossz nyomon van? A
hívások elhelyezkedése tökéletes, és az időpontok is mind illenek a képbe. De
persze Rossnak szállítmányozási cége van, ráadásul a szervezett bűnözés
üzletágban is dolgozik. Nem meglepő, hogy néha felhívják egy-egy
benzinkútról.
Lucas körbesétált párszor, és azon gondolkozott, hogy vajon hogyan tudná
igazolni a hívásokkal kapcsolatos feltevését. Elkezdett aggódni, hogy „bezárja
magát”, mint annyi kollégája szokta, akik gyakran teljesen biztosak benne, hogy
valami úgy van, ahogy gondolják, pedig nem. Vannak feltevések, amik annyira
igaznak érződnek, hogy egyszerűen annak kell lenniük. Szép, logikus eseteket
lehet felépíteni légvárakból. Gyakran látni ilyet.
Körbejárta a kérdést, és nem talált választ. Ross és Rinker együtt vannak, de
nem tudni hogyan. Lucas ostobának érezte magát, és ez dühítette.
– Bassza meg! – mondta és kiment a szobából, végig a folyosón. Szólt az
őrnek, hogy hívjon neki egy taxit, és tíz perc múlva – mivel a taxi szinte azonnal
érkezett – besétált a szállodába.
Kis szerencsével három órát alhat. Arra számított, hogy dühösen és fáradtan
fog ébredni, és így is lett. Hét negyvenötkor felhívta Sally szobáját. Amikor a nő
vidám hangon felvette a telefont, Lucas ennyit dünnyögött:
– Később megyek majd – és már aludt is, mielőtt a feje a párnára ért volna.
Ross és Rinker. Rinker és Ross. Biztos.

❖ 23 ❖
 LUCAS EGYIG ALUDT. Soha nem esett nehezére a későig alvás, néha még
a délutáni órákba nyúlóan is, viszont éjfél előtt bajosan tudott elaludni. Amikor
felébredt, már egész jól érezte magát. Komótosan megborotválkozott,
lezuhanyozott, evett egy szendvicset és átnézte az újságot, majd délután kettőkor
besétált az FBI vezérlőtermébe fejében a mantrával: Rinker és Ross, Ross és
Rinker.
Sally fogadta.
– Mallard telefonált. Idejön. Azt mondta, hogy Washington két nap múlva
visszavon minket, de ha addig fel tudunk mutatni valamit, akkor minden
rendben lesz. Bármilyen eredménnyel elégedettek lesznek.
– Rinker és Ross – mondta Lucas. – Mutatok valamit. Elmondta a feltevését,
de annyi hibára mutatott rá az elméletben, hogy Sally végül így szólt:
– Ha nem dumált volna le róla, simán azt gondolnám, hogy Rinker volt a
hívó.
– Én is azt hiszem – nyögte Lucas. – Annyira egyértelmű.
– Ha Ross-szal működött együtt, akkor Rinker már nincs a városban.
Végzett.
– Lehet, hogy meg kéne ezt osztani Ross-szal, és meglátjuk, hogy reagál –
mondta Lucas.
– Ross átlát a szitán. Azt fogja mondani, hogy menjünk, és lépjünk szexuális
interkurzusra önmagunkkal.
– Ma este megy erre a zenekar-dologra a botanikuskertbe. Azt hiszem be
fogok pofátlankodni a bulira. Ha ráér, magammal viszem Andrenót is. Figyeljük
Rosst. Hátha sikerül kicsit felidegesítenünk.
– Lehet, hogy nem árt, ha megy még pár ember.
– Maga jön?
– Ha sikerül – felelt Sally. – Minden eshetőségre felkészülve hoztam
magammal egy csinos kis piros koktélruhát. – Aztán elfelhősödött a tekintete. –
Bárcsak itt lenne Malone. Ő olyan jól csinálta az ilyesmit.

LUCAS MEGTÁRGYALTA A TELEFONHÍVÁSOS FELTEVÉSÉT

SALLYVEL, a vörös hajúval, Derikkel, és még hat másik ügynökkel. A csoport
véleménye gyakorlatilag fele-fele arányban oszlott meg a kérdésről. Egy
emberrel több szavazott az elmélet helyességére. Ezután mindenki
visszatemetkezett az adatokba, hogy további kötődéseket keressenek.
Hirtelen megszólalt az egyik ügynök.
– Oda kéne küldenünk még néhány embert ma este. Egy csoportot.
– Van már egy csoportunk Ross védelmére – szólt Sally.
 – Ennél több kéne – mondta az ügynök az ötletétől izgatottan. – Gondoljatok
bele! Mi van, ha megtámadják Rosst, és nem találják el? Mi van, ha a saját
emberei kimenekítik?
– Arra gondolsz, hogy… Színlelt támadás?
– Aha…
– Jézusom! – Valakinek a feje hangos puffanással csattant az asztal lapján, és
az illető nagyot nyögött. Mindenki a színlelt támadást javasoló ügynökre nézett,
aki így szólt:
– Mi van?
Aztán az egyik nyomozó nevetni kezdett, és a nevetés végighullámzott a
szobában ülők közt. Végül Sally így szólt:
– Jó ötlet. Csinálunk még egy csapatot.

LUCAS FELHÍVTA ANDRENÓT, és megkérdezte, hogy volna-e kedve

eljönni a botanikus kerti partira.
– Ez valami randi? – kérdezte Andreno.
– Isten őrizz – válaszolt Lucas. – Menyasszonyom van.
– Jó, de akkor semmi fogdosás!

Egy Brownie's nevű helyen találkoztak vacsorára. Garnélarákot és salátát

ettek, és Andreno részletes beszámolót kért a repülőtéri lövöldözésről.
– Pokoli – mondta mikor Lucas befejezte a történetet. – Még aktív koromban
két tűzharcban vettem részt, de semmire sem emlékszem belőlük, pedig
összesen talán négy lövés dördült el. Ez a reptéren úgy hangzik, mint egy
háborús front.
– Az egyik ügynök mondott valamit, amikor Malone meghalt – szólt Lucas.
– „Eddig ez csak sport volt. Mostantól háború.”
Arra jött a pincérnő, hogy megkérdezze, kérnek-e még valamit. Bár semmire
sem volt szükségük, a pincérnő azért maradt még egy percig csevegni, s közben
komolyan szemezni kezdett Andrenóval. Amikor elment, Lucas megkérdezte:
– Ismered?
– Még nem.
– Olyan érzésem volt, hogy mindjárt a kezembe nyomtok egy gyertyát.
– Rád van írva, hogy el vagy kötelezve – mondta Andreno. – A nők egy
tizedmásodperc alatt észreveszik az ilyet.
Lucas a pincérnő után nézve bólintott.
– Csinos. Meg tudnám szokni St. Louist. Ha nem lenne ilyen piszkosul
meleg.
 Andreno vállat vont.
– Legfeljebb csináltatsz egy medencét.
– Neked van?
– Nincs. De én már megszoktam a meleget. Jobb, mint hóvihar évente fél
éven át. Egyszer voltam Minneapolisban augusztusban. Az akkori feleségemnek
éltek arra rokonai, és meglátogattuk őket. Majd megfagytam. Csak pólókat meg
nyitott cipőket vittem, és közben volt vagy tizenöt fok.
– A tizenöt egy kicsit hűvösebb az augusztusban szokásosnál – mondta
Lucas.
– Hát én kifogtam.
– Szeretem a havat – mondta Lucas. – Még a hóvihart is. Telente néha
felmegyek Északra. A sífutás jó.
A városaikról beszélgettek, amíg indulniuk nem kellett. Ahogy a parkolóban
a Porsche felé sétáltak, Andreno így szólt:
– Bárcsak lenne fegyverem.
– Késed van?
– Igen, de az…
– Nem arra gondoltam, hogy esetleg leszúrhatnád a nőt – mondta Lucas. –
Ott van az a sok nagy fa. Csak tudsz vágni magadnak egy jókora fütyköst.
– És egy fütykössel többre mennék a nő ellen?
– Naná.
– Rendes fegyvert szeretnék.

A BOTANIKUS KERT ELŐTTI PARKOLÓBAN hagyták az autót, és egy

pillanatra megálltak mellette.
– Rinker ismeri a Porschédat, igaz?
– Talán. Valószínűleg. Ha emlékszik rá. – Andreno az út túloldalán álló
házak felé tekingetett. – Miért, mire gondolsz?
– Tegyük fel, hogy becserkészte a környéket, és kiszúrt egy házat valami
kedves öreg hölggyel. Hangtompítós pisztolya van, igaz? Odamegy a házhoz,
egy-kétszáz méterre innen, kinyírja az ajtót nyitó hölgyet, és aztán csak ül ott, és
vár ölében a géppisztollyal. Vagy a távcsövessel, amivel Malone-t kicsinálta. A
kocsiját hátul hagyja, hogy ne tudjuk követni. Megérkezik Ross, és puff, Rinker
már ki is végezte, ahogy Dallagliót.
Lucas átgondolta amit hallott, majd így szólt:
– Hónapok óta tervezi ezt az egészet. Mindig is nagyon jó volt a
tervezésben, abban, ahogy ráállt az áldozatára. Megvárta a kellő pillanatot, és
megcsinálta, amikor nem várták. Tényleg nem számítottunk rá tegnap este, de az
után, amit tegnap volt, meg Malone után biztosan számít rá, hogy felkészülünk a
távcsöves puskák ellen.
– Vagyis talán most nem karabéllyal jön. Ettől kiráz a hideg. Az ember soha
nem tudhatja, mire számítson, aztán már meg is halt, mielőtt egyet
nyikkanhatna. – Egy percig némán sétáltak, majd hozzátette: – Azért az a
tegnapi este nem lehetett semmi. Szívesen ott lettem volna, ha biztosan tudom,
hogy nem fog eltalálni. Azt hallottam, hogy az egyik ügynök elvesztheti a lábát.
– Most már azt mondják, hogy rendbe fog jönni – mondta a legújabb híreket
Lucas.
– Akkor jó. Ennek a nőnek a CIA-ban a helye. Ott igazán jó hasznát tudták
volna venni.
Lucas végignézett az utcán.
– Végül is egy járőrt odaállíthatunk az utca végére. Csak félek, hogy elijedne
tőle. Azt szeretném, ha támadna ma este.
– Ross meg dögöljön meg?
– Ross tudja, mire számíthat… És amúgy meg dögöljön meg.
Andreno a fejét rázta.
– Durva vagy. – Újra végignézett az utcán. – Mintha az ember meztelenül
állna az ablakban.

Felmentek a lépcsőkön, felmutatták az igazolványukat az őrnek, majd a

szökőkutat megkerülve a botanikus kert hátsó része felé indultak. Balra, egy
hosszú, alacsony vöröstéglás épület másik oldalán, egy csapatnyi pincér
asztalokat terített meg, és szúnyogriasztó fáklyákat gyújtogatott. Lucas és
Andreno feléjük indult. Lementek még néhány lépcsőn, majd végigsétáltak egy
szűk járdán, amit két oldalról apró kék és piros virágok szegélyeztek.
Egy kék ruhát, hozzáillő cipőt valamint gyöngysort viselő, gondosan
elkészített frizurás nő felügyelte a pincéreket. Amikor meglátta a két rendőrt,
mondott valamit az egyik pincérnek, majd hozzájuk sietett.
– Sajnálom, de ez egy zártkörű rendezvény. Gyönyörűen megrajzolt vonalú
orra cimpája úgy reszketett, mint egy terrieré.
– Rendőrök vagyunk – válaszolt Andreno lakonikusan, majd fújt egy lufit a
rágójából és hangos csattanással kilyukasztotta. – Mi fogunk vigyázni, hogy ne
legyen gond ma este.
– Gond? – A nő Andrenóról Lucasra nézett. – Miféle gond?
 – Pár perc múlva megérkezik egy Sally nevű nő az FBI-tól – szólt Lucas és
visszanézett a bejárat felé. – Ő majd mindent elmagyaráz. Rutin biztonsági
ellenőrzés.

A NŐ TÖBBET AKART TUDNI, és az orrcimpája minden eddiginél

vadabbul kezdett reszketni, amikor a két zsaru kitért a válasz elől. Andreno és
Lucas elsétáltak egy négyszögletes vörös és arany krizantémágyás mellett, majd
megnéztek egy medencét, és egy sövényen túl már ott is voltak a rózsakertben.
Zsebredugott kézzel sétálgattak, és nézegették a virágokat.
– Rinkernek biztosan fára kell másznia – szólt végül Lucas, ahogy a
rózsakert túloldalán kiérve megálltak egy gránátalmafa mellett. A talaj enyhén
emelkedett bal felé, ahol fák is voltak. – Ross biztonságban lesz, ha nem jön ki a
rózsakertből. Az FBI három csapattal vesz részt az akcióban. Mindenkinek
béreltek szmokingot. Egyenként jönnek majd be, és a sötétben észrevétlenül
szétszóródnak.
– Szerinted történik valami?
– Azt hiszem… Nem tudom. Ezeknek a dolgoknak megvan a maga ritmusa.
Ha Rinker volnék, és meg akarnám ölni Rosst, valamikor mostanában
csinálnám. Nem azért, mert kell, hanem, csak mert nem bírnám ki, hogy ne
tegyem. Túl akarnék lenni rajta.
– De ha nem akarja megölni Rosst…
– Valami akkor is fog történni. Valami, ami pontot tesz az egész ügy végére.
Ha Ross egész este nyugis lesz, vidám, és boldogan veregeti az emberek hátát,
akkor biztos lehetsz benne, hogy Rinker már úton van Párizs felé. Ha viszont
lehajtott fejjel, megfeszített vállal járkál… Érdekes lesz.

JOBB FELÉ LÁTNI LEHETETT A MELEGHÁZ ÜVEG-ACÉL

KUPOLÁJÁT, előtte még néhány medencével. Arra indultak.
– Innen nem sokat látni. Túl sok a bokor – mondta Andreno.
– Igen, a másik irányból valószínűleg jobb lőni – értett egyet Lucas.
Megálltak az egyik kis medence mellett. A sarkától pár méterre két táncoló
meztelen nőt ábrázoló bronzszobor állt a víz fölött.
– Milyen szép cicije van annak – szólt Andreno. Lucasnak nevetnie kellett,
mert neki is pont ez jutott eszébe.
– A másiké se rossz.
Lassan, nyugodtan tovább andalogtak. Zsebredugott kézzel.
– Rinker nem lesz itt – mondta Andreno egy-két perc múlva. – Egy: nem tud
róla. Kettő: Rosst túl jól védik.
 – Levynél már egyszer átvert mindenkit. Aztán Malone-nal is, és
Dallagliónál is. Egyik esetben sem számítottunk rá. Tudtuk, hogy okos, de azt
nem, hogy ennyire – válaszolt Lucas. – Ha akarja, itt is kinyírja Rosst valahogy.
Andreno elnézett Lucas mellett.
– Itt van Sally. És Jézusom, itt van Mallard is. Úgy néz ki, mintha elütötte
volna egy kamion.
– Hát, ha valaki megölné Weathert… Azt hiszem szétrobbanna a fejem –
mondta Lucas. – Menjünk beszéljünk velük!
– Hogy mondják az FBI-nál? Akció indul!

Mallard testileg is összetört az elviselhetetlen szomorúságtól.

– Ma meg holnap vagyok itt. A temetés holnapután lesz.
– Nagyjából tudod, mi a helyzet? – kérdezte Lucas. – Igen. Sally… most
főnök lett belőle. Nem gondoltam volna.
Lucas halványan Mallardra mosolygott.
– A csapat teljesen természetesnek vette. Egyszer csak Sally irányított.
– Jól tette – mondta Mallard. Ő is szmokingot viselt, mint a többi ügynök, és
néhány vendég is. Lucas és Andreno papucscipőt, laza nyári nadrágot, és
sportzakót viselt. Úgy érezte magát, mint egy tulipántalálkozóra betévedt retek.
– Szerinted lesz valami?
– Nem tudom – mondta Lucas. – Az eddigiek alapján kezdem azt érezni,
hogy a nő minden egyes lépését kitervelte még Mexikóban. Kétlem, hogy két
hónap tervezgetés után egyszer csak idejön, és elkezd lövöldözni. Nem vallana
rá.
– Pedig tegnap este ezt tette – szólt Mallard.
– De tegnap este nem számítottunk rá, hogy ezt fogja tenni – válaszolta
Lucas. – A tegnap estével kapcsolatban az volt a lényeg, hogy kiderült, van
valaki, aki minden fontos információt elmondott neki. Én úgy gondoltam, hogy
Dallaglio szemszögéből a szökés a legjobb ötlet. Ha eltűnik, Rinker koppan. De
Rinker hajszálpontosan tudta, hogy Dallaglio merre megy.
– Sally elmondta a telefonos ötletedet. A Rosshoz befutó hívásokat.
– Itt is jön – szólt Lucas. Sally feléjük közeledett szűk, sötét burgundivörös
ruhájában, amely mélyen kezdődött, de mélyen is végződött – a kulccsontjától a
bokájáig tartott, oldalt hosszan felsliccelve. Egy kicsit fekete női táska volt a
kezében, amiben Lucas a pisztolyát sejtette, ugyanis a ruha alatt még egy ceruza
is meglátszott volna. Ahogy odaért hozzájuk, Lucas így szólt:
 – Szép retikül. Sally rámosolygott.
– Nem gondolta volna, hogy fel is tudok öltözni, mi? – Azért reméltem,
hogy sikerül – válaszolt Lucas. – Rossról beszéltünk, meg hogy mi folyik itt.
– Ha támad, szerintem elkapjuk. Az egész környék tele van az embereinkkel.
Lucas elfordította a tekintetét, és egy rózsaszínű rózsát nézve a fejét törte.
Végül így szólt:
– Nem tudok rájönni. Fogalmam sincs, hogy mire számítsunk. Volt már,
hogy sikertelen voltam, mert nem tudtam, amit tudnom kellett volna, de még
soha nem éreztem, hogy hülye lennék. Most teljesen ostobának érzem magam.
– Meglátjuk – mondta Mallard. Vállon veregette Lucast, és halvány
mosollyal így szólt: – Butuskám!

EGYRE TÖBB VENDÉG ÉRKEZETT. A férfiak szmokingot, a nők elegáns

ruhákat viseltek. A téglaépület előtt egy kis popzenekar játszotta az elmúlt tíz év
legrosszabb számainak gyenge feldolgozásait.
Lucas az első néhány hang után elindult, hogy minél távolabb kerüljön a
zenekartól. Sally utána szólt:
– Nem szereti a zenét, Lucas?
– De. Azért megyek.
– Milyen zenét szeret?
– Rockzenén nőttem fel.
A nő megváltozott tekintettel nézett rá. így szólt:
– Gondolom, az ember azt hiszi, hogy a nála idősebbek jazzt, vagy esztrád-
zenekarokat szeretnek hallgatni.
– Jézusom, Sally. Azért ennyire nem vagyok öreg. Az első zenei emlékem a
Stones. Mick Jagger gimis lehetett, amikor születtem.
– Igen, de… – Sally elnézett mellette. – Megjöttek Ross-szék.
Lucas gyorsan mozgásba lendült, kiment a rózsakert széléhez, miközben
figyelte a Ross házaspárt. John Ross európai típusú szmokingot viselt fekete
inggel. Treena krémszínű ruhát viselt, a szélein dús, bolyhos díszítéssel, ami
valami miatt mégsem volt ízléstelen. Ross kezet rázott pár emberrel. Úgy tűnt,
elfogadott tagja a társaságnak. Bár tudták, hogy bűnöző, értékelték
művészetpártolását.
Lucas őt figyelte, amikor mozgásra lett figyelmes a zenekar mögötti épület
tetején. Feltűnt egy fej. Aztán feltűnt a hozzá tartozó ember is, kezében egy
rádióval: a vörös hajú volt az egy másik ügynökkel. Lucas felemelte feléjük az
egyik kezét, amire a vöröshajú egy puskát mímelt válaszul.
Andreno lépett oda hozzá egy falatkákkal megpakolt papírtányérral.
 – Siess az asztalhoz, mert a legfinomabb kaját hamar elkapkodják. A
pástétom ezekkel a kis kerek sárga kekszekkel nagyon finom.
– Kérek a tiédből – mondta Lucas. Kipróbált egy kis sárga kekszet
pástétommal. Tényleg finom volt, de Lucasnak nem volt túl jó étvágya. Az este
mintha egyre csak melegedett volna. A kertben lassan csak csinos, harmincas
nők illetlenül villogó fedetlen bőrfelületei látszottak. Lucas és Andreno a kert
szélénél járták körbe a társaságot az óramutató járásával egy irányban, mint két
vándorúton levő lúd. Rossék pont az óra túlfelén mozogtak, és gondosan
tartották a távolságot, bár Ross egyszer elkapta a Lucas tekintetét, és savanyú
mosollyal megrázta a fejét.
Az óra lassan, mint egy percmutató járt körbe a rózsakertben. Az emberek
csoportokba gyűltek és csevegtek, de pár perc után mindig tovább indultak. A
vendégek csak érkeztek egymás után, és ahogy a tömeg egyre sűrűsödött, egyre
gyakrabban harsant fel az a magas hangú női nevetés, ami csak az ilyen
szmokingos-estélyis összejövetelek sajátja, ahol a gazdagok és az irigyeik végre
összekerülnek. Lucas a nőket figyelte, Rinker felépítését és magasságát kereste
minden ruhában. Több hasonlót is kiszúrt, de egyik sem ő volt.
Fél kilenckor az összejövetel a csúcsához közeledett, de a promenád folyt
tovább. Az óra számlapjának közepén, vette észre Lucas, ott álltak a zenekar
vezetői: a karmester, az elnök és néhány hegedűs. Mindnek ápolatlan, hosszú
haja és kifinomult modora volt; az a típusú parti viselkedés, amely mellett fél
perc alatt a legjobb szándékú vendég is elalszik.
Aztán megszólalt Andreno:
– Azt hiszem, szerelmes vagyok.
Lucas megnézte Andreno érzelmeinek tárgyát, és így szólt:
– Jézusom. De hát ez tizennégy éves sincs.
– De fejben negyven, ez látszik. Hozzak neked egy kis lila kaviárt?
– Túl jó neked ez a buli.
– Ez bizony lehetséges. Azt meséltem már, amikor a városban járt a walesi
herceg? Én voltam a városi biztonsági csapat vezetője. Fel is vettem a
szmokingot, ahogy kell, de olyan szűk volt a nadrágja, hogy az alsógatyám
mindig becsúszott a seggembe, a golyóim pedig…
Lucas félmosollyal az arcán hallgatta a történetet, aztán észrevette, hogy…
– Hol van Ross?
Andreno a mondat közepén elhallgatott, és így szólt:
 – Két perce még ott volt a gránátalma fa mellett… – Mindketten a kertnek a
téglaépülettel ellentétes vége felé néztek. Két férfi állt a fánál, de egyikük sem
Ross volt. Treena Ross szintén eltűnt.
– Lehet, hogy a klotyón van.
– Nem hinném, hacsak nem egy bokrot választottak – mondta Lucas. Most
már mindketten mozgásba lendültek, és ahogy Sally és Mallard mellett
elhaladtak, Lucas így szólt:
– Nem láttátok Rosst?
A két ügynök körbenézett, és azonnal Lucas és Andreno után indult. Sally
így szólt:
– A fenébe. Pedig az előbb még itt volt. – Együtt értek a kert magasabban
fekvő végébe a gránátalmafa mellett álló két férfihoz. Lucas hozzájuk fordult:
– Nem látták véletlenül John Rosst és a feleségét? Fontos lenne.
Az egyikük így szólt:
– Dehogynem. Azt hiszem, az orchideákat mentek megnézni a melegházban.
Treena talált valami szórólapot valami különleges orchideáról a melegházban.
Mindnyájan a melegház felé pillantottak, és látták, ahogy Treena Ross belép
az ajtaján, a férje pedig követi. Lucas feléjük ordított:
– ROSS, VÁRJON!
De Ross belépett, és az ajtó becsukódott mögötte. Lucas tiszta erőből
rohanni kezdett az épület felé, nyomában Andrenóval. Sally a magas sarkú cipő
és a szűk ruha miatt kissé lemaradva követte őket, Mallard pedig mögötte haladt,
s közben Sally valami érthetetlenséget kiabált a rádiójába. Lucas odaért az
ajtóhoz, meglátott három villanást, torkolattüzet, és hallott valami halvány
sikolyt. Felkiáltott:
– Elkapta, odabent van! Szóródjatok szét, zárjátok le a területet! – És már
bent is volt a melegházban.
A melegház tulajdonképpen egy mesterséges dzsungel volt. Bambusznád és
fikuszok erdeje, de Lucas gyanította, hogy még kis színes madarak is lakják.
Ahogy belépett az ajtón, Treena Ross sikolyai elviselhetetlenül felerősödtek, de
Lucas nem látta a nőt. Elindult a kikövezett ösvényen, és elővette a
negyvenötösét. Végigfutott az ösvényen, és egy jobbkanyar után meglátta
Treena Rosst, ahogy a hátát egy alacsony, sűrű bambuszfalnak vetve, lábánál
egy holttesttel, vérmocskos krémszínű ruhában teli tüdőből sikít. Amikor a nő
meglátta Lucast, így sikoltott:
– Arra ment, arra ment a fák közé. A fák között van, lelőtte Johnt, hívjanak
mentőőőt!
 Andreno, aki közvetlenül Lucas sarkában érkezett, elővette a telefonját.
Lucas szólt neki:
– Maradj itt a nővel! – De Andreno megmarkolta a karját, és így szólt:
– Innen ki kell menni! Idebent megöl! Észre sem veszed, de odakint
elkaphatjuk.
Lucas körülnézett, majd gyorsan letérdelt John Ross mellé, és megfordította.
A férfi meghalt, három lövés érte a tarkóját egészen közelről. Jókora kimeneti
sebek tátongtak az arcán és a homlokán.
– Gyerünk – szólt Andrenónak. – Nálad nincs fegyver, kísérd ki Mrs. Rosst!
– Az ajtóhoz rohant, és kiabálni kezdett: – Zárják le az épületet, vegyék körbe!
Vegyék körbe az épületet!
Mallard, Sally és Derik már céltudatosan mozogtak. Derik és Lucas jobbra,
Mallard és Sally balra indultak. A tömegből érkezett még két szmokingos
ügynök, kezükben fegyverrel. Lucas úgy gondolta, hogy Rinkernek volt annyi
ideje, hogy kiszökjön az épületből, de ennél sokkal több nem. Ha csak egy kicsit
is lelassul…
Rohantak körbe az épület mellett. Elhaladtak még egy kijárat mellett, és
Lucas Derikre kiabált:
– Ez a tiéd! – Derik az ajtóhoz futott, Lucas pedig futott tovább. Volt még
egy kijárat hátul, és a közelében összetalálkoztak a másik irányból érkező
Sallyvel. – Valami? – kiáltott oda a nőnek.
– Talán még bent van. Semmi mozgást nem láttunk.
– Hívjatok ide mindenkit! Lelőtte Rosst.
Sally a szájához emelte a rádiót. Lucas csak az épület felé futó ügynököket
látott. Aztán egy ügynök felkiáltott:
– Itt egy betört ablak!
Lucas gyomra összerándult, és futva a hang irányába indult, az épület hátsó
oldala felé. A dombtetőn álló melegháznak ez a hátsó fele a domboldal felé
nézett, egy magas betonfallal, amelyen egy sor egészen kicsi ablak sorakozott.
Az egyik ki volt törve.
– A francba! – Lucas körülnézett. – Valaki tartson nekem bakot!
Az egyik ügynök elrakta a fegyverét, és a hátát a falnak vetve bakot tartott,
és Lucas belelépett, hogy közelről megnézze az ablakot. Belülről egy nő méretű
lyukat törtek az üvegbe. Megvágta magát, gondolta Lucas. Az egyik szilánk élén
egy kevés vér látszott.
 – Szerintem meglépett – kiáltott le Lucas. – Vérzik. Le kell zárnunk az
épületet, ha netán mégis még bent lenne, aztán szóródjatok szét a parkban, hátha
megtaláljuk. Gyerünk, gyerünk!
Sally tizenöt másodperc alatt megszervezte a csoportokat, és széles
alakzatban kocogva, nekiindultak a melegház mögötti vaksötétnek. Lucas hátra
maradt, és a melegházon belüli dzsungelt nézte. A főbejárathoz futott.
Treena Ross a földön ült, Andreno vigyázott rá.
– Maradj mellette! – szólt Lucas, és bement a melegházba. Kisvártatva újra
kinyílt mögötte az ajtó, és pisztollyal a kezében belépett Derik. – Ez így nem jó,
Lucas. Felfegyverzett profik kellenek ehhez. Ha itt van, akár mindkettőnket
megölheti, de hogy egyikünkkel végez, az biztos.
Lucas tíz-tizenöt másodpercig gondolkozott. Annyira furcsa, hogy Rinker
hagyta magát itt csapdába csalni. Ha… De valószínűleg nem várta, hogy ennyi
zsaru lesz itt.
– Gyerünk – szólalt meg végül. Elindult a melegház belseje felé.
– A fenébe – szólt Derik.
– Fedezzük egymást – mondta Lucas. Végigsietett az ösvényen, át a sűrű
dzsungelen. Egy kicsi művízesés közelében meglátott egy fegyvert az ösvényen
heverni. – Fegyver! – szólt Deriknek, és ment tovább. Végül átverekedte magát
a kitört hátsó ablak előtti sűrűségen. Derik követte, és közben fegyverrel a
kezében minden mozgásra, hangra figyelt. Lucas a kitört ablak mellé guggolt, és
ahogy Derik mellé ért, így szólt:
– Van egy zseblámpád?
– A slusszkulcsomon egy pici.
– Add ide!
Lucas az ablakra, pontosabban a vérfoltra irányította az aprócska fényt, majd
egy idő után visszaadta a kulcsot Deriknek.
– Gyerünk – mondta, és elrakta a fegyverét.
– Mi…
– Nincs itt. De úgy kell tennünk, mintha azt hinnénk, hogy itt van. Menj ki,
és szólj Andrenónak, hogy jöjjön be, mert beszélni akarok vele. Mondd neki,
hogy valószínűleg meglesz a nő, sarokba szorítjuk a pincében, de jöjjön be. És
maradj Mrs. Ross-szal jó?
– Oké, de…
– Majd mindent elmondok! Legyél nagyon izgatott, amikor szólsz
Andrenónak. Küldd be!
– Azt hiszed…?
 – Most ne!
Derik kiment, Lucas pedig az ajtó mögött várakozott. Egy perc múlva
Andreno sietett be. Lucas elkapta a karját.
– Jön a mentő?
– Igen, már hallatszik.
– Menj ki, kapd fel Treena Rosst, és vidd a mentő felé! De úgy csináld, hogy
válaszd el a táskájától. Ha mond valamit, fordulj felém, és kiabálj rám, hogy
„Hozdd a táskáját!” aztán vidd tovább. Oké?
– Miért…?
– Pár perc múlva elmondom. Csak kapd fel a nőt, és vidd a rózsakertbe,
vagy ki a bejárathoz. Mondd meg a mentősöknek, hogy sokkban van.
Mindenképp válaszd el a táskájától, elég egy percre is. Ezt addig kell
megcsinálni, amíg tart a pánik. Menj!
Andreno bólintott, megfordult, és kifutott az ajtón. Lucas is kilépett mögötte,
és meghallotta a szirénákat. Meglátta a rózsakert feléjük eső részén gyülekező
rémült arcokat. Ez aztán jó sajtó lesz a zenekarnak, gondolta.
Treena Ross még mindig a földön ült. Andreno felemelte, de úgy, hogy
közben a táskájára lépett, majd karjában a nővel gyorsan a kijárat felé indult.
Lucas hallotta, ahogy Treena tiltakozni kezd:
– A táskám, a táskám…
Andreno, a nő súlyától reszkető inakkal megfordult, és felkiáltott:
– Valaki hozza a táskát!
Lucas felkapta a kis táskát, és ahogy Andreno újra elindult, kinyitotta, és
talált benne egy mobiltelefont. Belépett a menübe, gyorsan kikereste a számot,
amit a tenyerére firkált, majd visszazárta a telefon billentyűzetét és Andreno
után indult. Félúton a kijárat felé értre utol őket. Hallotta, ahogy Treena így szól:
– Tudok járni. Tudok járni. – Lucas a nő karjaiba ejtette a táskát, és Andreno
nagyot fújva lerakta az asszonyt.
– Biztos benne? – szólt. – Szólni kell egy mentősnek, hogy vizsgálja meg…
Egy csoport nő jött feléjük a rózsakert felől, és Andreno feléjük kiáltott:
– Valaki segítene Treena Rossnak? Kísérjék már el a mentőhöz!
– A férjem – kiáltott gyengén Treena. – A férjem.
A nők segítőkészen Treena köré gyűltek, Lucas és Andreno pedig
visszaindultak a melegház felé.
– Na, ez mi a fene volt? Majd infarktust kaptam, olyan nehéz ez a nő.
– Gyerünk! – Lucas visszavezette a melegházhoz. Együtt találták meg Sallyt
és Mallardot, épp mindkettő a mobilján beszélt. Lucas intett nekik, mire
mindketten megszakították a beszélgetést, és Mallard így szólt: – Még jön egy
sor St. Louis-i rendőr.
– Nincs itt. – Mondta Lucas, aztán egy töredékmásodperc gondolkodás után
így szólt: – De jöjjenek csak ide, és szedjék darabokra a melegházat. Ami fontos
viszont… – Sallyhez fordult, és sürgetően így szólt: – Lehet szólni a
helikoptereknek? Most?
– Tizenöt perc – válaszolt a nő. – Mire odaérünk, be tudják melegíteni a
gépet.
– Akkor gyerünk.
– Mi történik? – kérdezte Mallard. Láthatóan le volt lassulva.
– Nincs idő sokat magyarázni – mondta Lucas. – Minél előbb a levegőben
kell lennünk. A mai este meglepetése az volt, hogy Rinker járt itt, de jóval
előttünk. Ma kora este, de inkább délután. Tudod volt az az elméletem a három
órai hívásokkal kapcsolatban. Na, azok a hívások Treena Rosshoz érkeztek,
akinek szép lassan tönkrement a házassága, és ez nem jelentett túl sok jót
számára, ismerve az elődje szomorú végét. Valószínűleg ő is tudott annyit Ross
üzleti tevékenységeiről, hogy ne mehessen el csak úgy.
– Vagyis…? – kezdte Mallard, aztán megértette: – Treena Ross ölte meg?
– Pontosan – mondta Lucas. – Vagy kapott egy fegyvert Rinkertől előtte,
vagy a melegházban hagyta neki valahol. Rinker idejött délután, kiverte az
ablakot, és hagyott itt egy kevés vérmintát. A DNS-vizsgálat egyértelműen
bizonyítani fogja, hogy ez a vér, és a Hill lakásában talált mexikói blúzon levő
vér megegyezik. Ezért hagyta ott. így Treena Ross gyakorlatilag támadhatatlan,
Ross halott, és ismét át lettünk verve, mert végig arra számítottunk, hogy Rinker
feltűnik. Ross is. Mindenki. De nem így lett.
– És Dallaglio telefonja Rossnak a reptéri balhé előtt?
– Dallaglio vagy Treenával beszélt, vagy Rossszal, aki elmondta Treenának,
aki szólt Rinkernek. Treena valószínűleg már korábban tudta, hogy az Executive
Airrel mennek, és Rinker így előre fel tudta deríteni a terepet.
– Jézusom. És szerinted nemsokára beszélnek. Treena és Rinker.
– Pontosan. És itt van Treena telefonszáma. Fogadok, hogy a telefon lopott,
és Rinker fogja hívni, hogy minden rendben van-e. Helikopterrel…
– Gyerünk! – mondta Mallard. – Gyerünk!
Ahogy a kijárat felé futottak, és Sally a helikoptereseket kezdte hívni, de
közben megkérdezte:
– Hogy jöttél rá?
 – Rosst tarkón lőtték. Ez, hacsak nem hátrálva lépett be, nem illik a
melegház elrendezéséhez. De a vér az üvegen volt a fő jel – mondta Lucas.
– Mert?
– Teljesen száraz volt.
– Száraz.
– Alvadt vér volt. Sokkal régebbi, mint pár perces. Rinker legalább két órája
nem járt itt.

❖ 24 ❖
A LAMBERT REPÜLŐTÉRRE AZ ÚT SZIRÉNÁVAL ÉS VILLOGÓVAL
nem tartott tovább tizenöt percnél, ahogy Sally megjósolta, és érkezés után két
vagy három perccel már a helikoptereknél voltak. Három helikopter állt a
rendelkezésükre, de még egyiknek sem forogtak a lapátjai. Mallard kiszállt az
első kocsiból, és berohant az épületbe. Még odakint is hallani lehetett az
ordítozását. Kilenc ember, másodpilóták és technikusok futottak ki az épületből
kiabálása nyomán, és rohantak a gépek felé, miközben a sisakjukat húzták.
– Gépenként két ember! – kiabált Mallard. – Ki akar kivel?
Sally így szólt:
– Én megyek Lucasszal. Ő szerencsés.
– Gyerünk! Futás!
Huszonöt perccel azután emelkedtek a levegőbe, hogy elhagyták a botanikus
kertet, és Mallard utasításainak megfelelően szétszóródtak az I-64-es fölött.
Mallard Andreno társaságában a belváros fölött lebegett, míg Lucas és Sally a
Forest Park fölött várakozott, ahonnan látták a 170-es belső körgyűrű fényeit,
míg a harmadik helikopter a külső gyűrűn kívül várakozott.
– Kelet-nyugati irányban jók vagyunk, de Észak-Délre már lassabban tudunk
reagálni – kiáltott Lucas Sallynek a gép zakatolása fölött.
– Nem annyira – válaszolt Sally a fejét rázva. – És ha a fő gerincen van,
akkor egyikünk egy percen belül rajta lehet. – Ekkor megszólalt a telefonja. A
füléhez emelte, belehallgatott, kiáltott pár szót, majd lerakta, és így szólt: –
Treena telefonja egy Crestwood nevű férfi nevén van. Az illető nem veszi fel a
vezetékes telefonját, de a zsaruk már úton vannak hozzá. Ha a lakása fel van
törve, akkor helyben vagyunk.
– Helyben vagyunk – mondta Lucas. – Higgye el.
A pilóta mögött ülő technikus egy számítógépes képernyőt nézett, amin a
város részletes térképe látszott. Időnként beleszólt a szájánál levő
rádiómikrofonba.
És ez így folytatódott harminc percig. Ültek fent az égen, figyelték az alant
haladó autókat, és nem beszéltek sokat a zaj miatt. Sally csak egyszer szólalt
meg:
– Szép, amikor így együtt látni az egészet a Missouritól az ívig.
– Hol van a Missouri?
– Az a sötét vonal Északon, és Nyugatra, látod? Egy nagy kanyarban megy.
Olyan, mintha itt, közelebb kellett volna a Mississippibe folynia, de előtte még
megtett egy nagy kitérőt.
– St. Louis szinte egy félsziget.
– Ja. Egész nyugodt ahhoz képest, hogy híresen gyűlöli a repülőgépeket.
– Valami miatt a helikopterekben nem félek – mondta Lucas. – Tudom, hogy
semmi köze a logikához, de…
Ekkor felvillant a képernyő, és a technikus villámgyorsan utasításokat
kezdett sorolni a pilótának, mire a helikopter felgyorsult, és Kelet felé indult.
Lucas kiabálni kezdett:
– Mi az, mi történt?
– Mobilról hívják. Mrs. Ross telefonja a belvárosban van, de a másik tőlünk
Keletre, és mozog. Mindjárt befogom… Megvan.
– Hol van?
– Mozog, mozog… – Aztán a technikus újra a pilótának kezdett beszélni, a
pilóta pedig válaszolt, és a helikopter vett egy nagy ívű balkanyart, és lassítva,
egyre lejjebb süllyedve Nyugatra indult…
– Már jönnek a rendőrök… Látják azt az autócsoportot? Ott? Azok közül az
egyik. A rendőrök alig egy mérföldre vannak. Meglesz…

Rinker a Mercedesben utazott, és Treena Rossszal beszélt telefonon, aki

zokogva siratta a férjét, amikor meghallotta a helikoptert. Élt annyit fiatalon St.
Louis keményebb negyedeiben, hogy jól ismerje a zakatoló hangot. így szólt:
– Zsaruk – és megszakította a hívást. Egy percig gurult tovább, miközben
lassan úrrá lett rajta a kétségbeesés. Remélte, hogy Treenának lesz annyi esze,
hogy megszabadul a telefontól. Hirtelen csak egy szó jutott az eszébe:
Davenport… Aztán meglátta egy útmenti bevásárlóközpont fényeit, a remény
halvány villogását, és hirtelen padlóig nyomta a gázt, és az autókat kikerülve
egyre nagyobb lendülettel hajtott a nagy, tátongó száj felé, amiről csak remélni
tudta, hogy egy parkolóba vezet. Vagy parkoló, vagy alagút, és Rinker hangosan
beszélni kezdett:
– Istenem, add, hogy parkoló legyen! Parkoló! Még alig egy percnyi gurulás,
és beér.

LUCAS LÁTTA, AHOGY A NŐ AUTÓJA FELGYORSUL, és átvág a

forgalmon, mint egy megvadult bika.
– Észrevett! Álljunk fölé!
A pilóta felemelt hüvelykujjal jelzett, majd a helikopter sivítva gyorsulni
kezdett, de egyelőre csak lemaradni látszottak. Lucas rájött, hogy Rinker a
forgalomhoz képest veszélyes sebességgel halad a nagy, fekete autóval.
A technikus a rádiójába beszélt, leírta az autót, a haladási irányt, és
folyamatosan ismertette a térkép-koordinátákat, miközben lassan utolérték a
földön haladó járművet. Lucas így szólt:
– Afelé az alagút felé megy.
– Az parkoló – válaszolt kiabálva a pilóta. – Az a bevásárlóközpont
parkolója.
– Szálljunk le pont a szájánál, ő előbb fog beérni, engem tegyenek ki, és
aztán szálljanak fel, és nézzék, hogy merre fut!
Ahogy földet értek, még így szólt Sallynek:
– Fegyvert elő!

RINKER AZ UTOLSÓ PILLANATBAN LÁTTA MEG a helikoptert pont

maga fölött a parkoló bejárójánál, de még el tudott alatta haladni, majd a fékre
taposott, hogy ne kenődjön fel valami betonfalra. Sikerült annyira lefékeznie,
hogy be tudja kormányozni az autót a parkolóba. A terület túlsó végén észrevett
egy szatyrokkal, csomagokkal megrakott családot. A férfi kezében kocsikulcs
villant. Újra a gázra lépve feléjük söpört.
A család látta, hogy a fekete autó túl gyorsan közeledik, ezért ösztönösen
egy egyterű kocsi oldalához lapultak. Rinker a fékbe taposott, kiugrott a
kocsiból, és feléjük indult, amikor egy erős ütést érzett a fenekén és elesett.

LUCAS KIUGROTT A HELIKOPTERBŐL, és futva elindult a parkoló

mélye felé. Látta, hogy a Mercedes farolva jobbra fordul, és tiszta erejéből
sprintelni kezdett. Sally kicsit lemaradva követte. Lucas befordult a parkolótérre,
és látta, hogy a túlsó végén álló Mercedesből kiszáll
 Rinker. Gondolkodás nélkül célzott, és megeresztett egy lövést a
negyvenötösből. Meglepődve látta, hogy a nő elesik, de aztán Rinker gördült
egyet a földön, sántikálva felállt és a három civil mellé került. Lucas két
felnőttet, és egy, így messziről tíz évesnek tűnő lánygyereket látott. Rinker
rásikított:
– Forduljon meg! Fusson az ellenkező irányba!
Lucas visszaordított:
– Adja fel! Adja fel.
Rinker sikítva válaszolt:
– Forduljon meg, Davenport, futás vissza! Megölöm ezeket, esküszöm! Itt a
szeme előtt megölöm mind a hármat!
Lucas lassított, de még mindig a nő felé kocogva így szólt:
– Megsérült, Clara! Adja fel! Sally is közelített, és kiabált: – Rinker…
Aztán elszörnyedve látták, ahogy Rinker a férfi fejéhez emeli a
hangtompítós fegyvert, és meghúzza a ravaszt. A férfi rángatózva az autónak
esett, és aztán a földre zuhant. Rinker a nő fejéhez emelte a fegyvert, és
hisztérikusan sikított:
– Anya a következő. Futás!
A fegyver csövénél a nő az arcához emelte a kezét, és sokkos állapotban
visítva a férje hullája fölé hajolt, és majdnem rázuhant. Rinker ordított:
– Itt megy!
Lucas rákiabált:
– Megyünk! – és Sally karját megfogva hátrálni kezdett.
Rinker rájuk üvöltött:
– Futás, vagy megölöm! Futás az alagút felé!
És ők futottak.

Amikor Rinker lelőtte a férfit, az elejtette a kocsikulcsot, így Rinker a nőre

fogta a fegyverét, és így szólt:
– Hol a kocsi? Hol az a kurva kocsi?
A nő a közelben parkoló Dodge egyterűre mutatott. Rinker az autóhoz húzta
a lábát, érezve, hogy nem tudja használni. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és a két
reszkető emberre üvöltött:
– Beszállni!
A gyerek és az anyja Rinker utasítására a jobboldali ülés elé kucorodtak a
padlóra. Rinker beindította a kocsit, és kihajtott a parkolóból, majd lassított,
befordult egy sarkon, még egyen, és kint volt az utcán.
 Felette egy helikopter zakatolt, de mögötte maradt, és aztán megérkezett
még egy helikopter, és Rinker a tükörből látta, hogy valaki fut utána. Rájött,
hogy Davenport az, gyorsított, és befordult a következő sarkon. Gyorsítva haladt
kétsaroknyit, majd újra befordult. Davenport már rég eltűnt a tükörből. Rinker
undorító, reszelős-durva hangon ordított a padlón kucorgó nőre:
– Ott maradsz a kurva ülés előtt, vagy kiloccsantom a kurva agyadat!
Hallod?! Meg se mozdulsz! Megállok, és kiszállok a kocsiból.
A nő csak nyöszörögni tudott, ahogy Rinker az út szélére húzódott.
Kevesebb, mint tízsaroknyira volt csupán a bevásárlóközponttól, de Davenport
látta a kocsit, és ezért meg kellett szabadulnia tőle.
Az út bal oldalán egy bár fényei látszottak, amiből egy férfi lépett ki, és egy
magányos, narancssárga platós terepjáró felé tartott. Rinker a platós kocsi mellé
állt, és így szólt:
– Nem mozdulsz, különben szétlövöm a kurva fejed! A karjával kinyomta
magát az autóból. Érezte, hogy a bal lábával mintha pudingban járna, és rájött,
hogy a cipője színültig telt vérrel, és a lábszára is végig ragacsos tőle. Sántikálva
a platós kocsi bal oldali ajtajához ment, ahol a tulajdonos éppen beszállt.
Odalépett hozzá, és a férfi kissé meglepett hangon így szólt:
– Hello! – Rinker ráfogta a fegyvert, és így szólt: – Beszállni!
– Hé… Igen.
A férfi beszállt, és Rinker így szólt:
– Csússz át! Gyorsan!
A férfi átcsúszott, és Rinker így szólt:
– Dobd az ülésre a kulcsot!
A férfi engedelmeskedett, mire Rinker fejbe lőtte. A hulla az ablaknak
zuhant.
Rinker a másik kocsiban szorongó nőre és a gyerekre ordított:
– Mondtam, hogy ott maradni! – és belelőtt az egyterű szélvédőjébe, de
ügyelt rá, hogy ne találja el a két embert. Az anya felsírt, Rinker pedig beszállt a
kormány mögé, és elindult.
A tükröt figyelve három sarokkal arrébb még mindig nem látott semmilyen
mozgást maga mögött. Befordult az egyik sarkon, és a mellékutcákban jobbra-
balra fordulva távolodott a bevásárlóközponttól. Az egyik szélesebb utcán látta,
ahogy egy járőrautó fényei az bevásárlóközpont irányába villognak, és lassan
haladt tovább. Arra gondolt, hogy vissza kéne jutnia Honus Johnson-hoz, de
aztán eszébe jutott, hogy ismerik a Mercedest. Valamit tennie kellett… A feneke
felől áradó fájdalom mellé most hányinger is vegyült. Meglőttek, gondolta.
Jézusom, meglőttek.
Nem emlékezett, hogy hallotta volna a lövést, de emlékezett rá, hogy
lezuhan, és meglátja Davenportot…
A következő stoptáblánál egy kicsit hirtelen lépett a fékre, és a mellette ülő
hulla becsúszott az ülés elé. Újra feltolult gyomrában a hányinger. Rájött, hogy
ha akarna, sem jutna el Johnson házához. Találnia kellett egy helyet.
Gondolkodnia kellett.

LUCAS ADDIG FUTOTT, amíg az egyterű autó ki nem fordult a

látóköréből, majd futott még egy keveset. Menet közben elővette a telefonját, és
felhívta Sallyt, hogy megmondja neki az autó jellemzőit, de Sally nem vette fel.
Lucas tovább futva Mallardot hívta, és hallotta, ahogy a helikopterek
felemelkednek, és az egyik elhaladt fölötte, egy pillanatra megvilágítva őt a
reflektorával. Megállt, és vadul integetni kezdett arra, amerre az egyterű eltűnt,
mire a helikopter tovább haladt…
Semmi sem jött össze. Lucas nem látta többet a Dodge-ot, miután befordult.
Végül jött egy rendőrautó, Lucas leintette. A zsarunak fogalma sem volt róla,
hogy mi folyik, de Lucas rávetette magát az autó rádiójára. Kiderült, hogy az
éterben sem tudja senki, hogy mi folyik, de a zsaru legalább visszavitte Lucast a
földalatti parkolóhoz, ahonnan éppen egy szirénázó mentőautó indult el, és Sally
vérrel borítva így fogadta:
– A férfit a garázsban fülön lőtte. Rengeteg vér jött belőle, és én, és én…
– Oké, oké – mondta Lucas. – Egy kék Dodge-dzsal ment el. Sötétkékkel…
Mallard is odaért hozzájuk, és így szólt:
– Találtak egy nőt egy egyterűben egy bár előtt nem messze, aki azt mondta,
hogy lelőtték a férjét.
– Gyerünk – mondta Lucas. – Ez ő lesz. Miközben a rendőrautóval
száguldottak, Sally így szólt:
– Jól eltalálta. Láttam, ahogy lezuhan. Sok vért vesztett. Ha nem kerül
kórházba, könnyen elvérezhet.
– Milyen színű volt a vér?
– Tessék?
– Milyen színe volt a vérének? Világos piros, sötét, vagy zöldes?
– Csak sima lilás. Miért?
– A világospiros tüdő. A zöld az zsigerek. Ha egyszerű lila, akkor csak húst
ért a golyó. Ha csak hús, azt megúszhatja. Ha viszont sikerült testüregen
találnom valahol, akkor szüksége lesz kórházra.
 A bárban közben a nő elvesztette az eszméletét, a lány pedig a transz felé
sodródott. Lucas így szólt:
– Ezeket az embereket kórházba kell vinni.
– Már jön a mentő – válaszolt a bárpultos. Sally élesztgetni kezdte a nőt:
– Asszonyom, a férje nem halt meg. Kórházba vitték. Csak a fülét lőtték
szét, rendbe fog jönni.
A nő megrázta a fejét, és szorosan magzati pózba húzta össze magát a
földön. Lucas ellépett, tőle, végignézett az utcán, és így szólt:
– Elveszítjük. Most veszítjük el.

❖ 25 ❖
MALLARD AZ ÖSSZES HELYI RENDŐRSÉGI ERŐT ÖSSZEVONTA és
utasítást adott egy módszeres, négyzethálós kutatás elindítására a
bevásárlóközponttól kiindulva. A keresésben résztvevő rendőröknek minden
valami miatt feltűnő parkoló autót ellenőrizniük kellett, főleg, hogy látnak-e
vérnyomokat.
A Mercedest egy-kettőre azonosították, és egy teljes kommandóscsapat
behatolt Honus Johnson házába, de senkit sem találtak otthon, kivéve az egy idő
után előkerülő mélyhűtött hullát. Megtalálták még a kaliforniai rendszámú autót
a garázsban, valamint Rinker ruháit és fegyvereit is, de pénzt, útlevelet,
dokumentumokat nem.
Mallard végül kimerülten, és zavartan csak ennyit mondott:
– Nem tudom, hogy állunk. Minden attól függ, hogy hol találtad el.
– Nem tudom – mondta Lucas. – Elesett, de utána rögtön felállt.
Valószínűleg a bal lábát találhattam el, mert arra sántított, de nem vagyok benne
biztos.
– Sok vért vesztette – mondta újra Sally.
Treena Rossra is rászálltak, de miután Rinker váratlanul megszakította a
beszélgetést, a nő azonnal felhívta az ügyvédjét, majd megszabadult a
készüléktől. Az ügyvéd valamivel Mallard, Lucas és Sally előtt ért a kórházba,
és így fogadta Mallardot:
 – Igaz, hogy lehallgatták a köztem és ügyfelem közti telefonbeszélgetést?
Természetesen igaz volt. A telefonon maradtak Rinker hívása után is.
Mallard biccentett, és így szólt:
– Igen.
– Ez a következő törvényeket sérti meg…
– Nem kell a sóder. Nekem is van jogi diplomám, kedves uram, és tudom,
hogy semmilyen törvényt nem sértettünk az engedélyezett lehallgatással. Ha az
ügyfele nem óhajtja elmondani nekünk, hogy mi történt valójában a
melegházban, akkor gondoskodom róla, hogy előre megfontolt gyilkossággal
vádolják, és az ügyész halálbüntetést kérjen rá. Tehát?
– Vádolja csak meg nyugodtan – felelt az ügyvéd. – Ha nem teszi, már itt
sem vagyunk. Az ügyfelem egyik esetben sem fog egy szót sem vallani
maguknak.
– Akkor megvádoljuk.
– Ez önnek nem csak előjoga, de kötelessége is, kedves uram.
Egymásra mosolyogtak, bólintottak, majd Mallard így szólt:
– Akkor indulok telefonálni. Ne menjenek sehova!

KÉSŐBB AZNAP ESTE ÍGY SZÓLT LUCASHOZ:

– Kicsi az esély rá, hogy Treenát elítéljék. Túlságosan Rinkerre
koncentráltunk, és nem tartottuk be rendesen az eljárási szabályokat vele
kapcsolatban.
– Mi történt?
– A telefonról azt vallotta, hogy a férjéé, és csak azért volt nála, mert Ross
nem talált neki helyet a szmokingjában. Vettünk mintát a kezéről és a karjáról,
de puskapornak semmi nyoma nem volt sem a ruháján, se a bőrén, így
valószínűleg valami nejlonzacskóval, vagy ronggyal takarta el a karját mielőtt
lőtt. Mielőtt elkaptuk volna, szabadon mászkált fel-alá a kórházban, volt vécén
is, így könnyen megszabadulhatott bármitől. Az arcán találtunk néhány halvány
nitrit-nyomot a lövésből, de azt vallotta, hogy Rinker közvetlenül az ő arca
mellett sütötte el a fegyvert, így van rájuk magyarázat. A pisztoly markolatán
van néhány elmosódott ujjnyom, a csövén van néhány tiszta, és mindegyik
Rinkeré.
– Okos.
– Alaposan átgondolt – bólintott Mallard. – Valószínűleg hetekig tervezték.
Ha tárgyalás lesz belőle, Treenát védik Rinker ujjnyomai, a vér az üvegen, a
teljes Rinker utáni hajtóvadászat. A nő természetesen semmit sem fog tudni a
háromórai hívások sorozatáról. Csak az utolsó hívás szól ellene, de sajnos
Rinker hívta a nőt. Meghallgattam a felvételt. Csupa kétértelműség. Nekem elég,
de a bíróságon nem fog megállni, főleg ha a védelem előveszi Ross karakterét is,
és kiderül, hogy az előző feleség egy máig felderítetlen rablógyilkosság áldozata
lett.
– Vagyis Treena majdnem biztosan megússza – mondta Lucas.
Mallard bólintott.
– Igen. És ezt tudja is.
– Ha bármit tudna Rinker ellen, megpróbálhatnánk megegyezni vele. Ha már
őt úgysem kapjuk el.
Mallard megrázta a fejét.
– Nem fog ráállni. Az egész ügy olyan volt… Hülyén éreztem magam
Lucas. Amíg itt a rendrakás folyik, én elmegyek Malone temetésére, aztán
hazamegyek, és egy darabig csak gondolkodni fogok.
– És Rinker?
– Dögöljön meg. Remélem, vérmérgezést kap.

RINKER RÁFORDULT AZ I-44-ESRE, majd Délnyugatnak indult. Tizenöt

perc után a fájdalom olyan elviselhetetlenné vált, hogy le kellett jönnie az
autópályáról. Az ájulás határán kisorolt az első adandó lejáróhoz. Észrevett egy
szállodát, befordult a parkolóba, és megállt. A hullát teljesen lelökdöste az ülés
elé a padlóra. Az ülés mögött talált egy régi takarót, azt a férfira dobta. Aztán
csigalassan mozogva felmérte az erőforrásait.
Volt nála pénz, jogosítvány, két jó útlevél, egy fekete paróka, és egy lőtt seb
a fenekében, ami folyamatosan vérzett. Talált még egy kicsi szerszámosládát,
egy ütött-kopott bőrtáskát, valamint egy zsíros barna papírzacskót, amiben
valószínűleg uzsonna rejtőzött. Ezen kívül még egy tegnapi újság is volt a
kocsiban.
Amikor a hulla legurult az ülésről, egy Post-Dispatch tűnt fel a helyén. Úgy
tűnt, hogy a hírrovatot ki sem nyitották. Rinker egyszer valakitől azt hallotta,
hogy a friss újságpapír gyakorlatilag steril. Kivette az újság közepét, kigombolta
a nadrágját, párszor megérintette a seb környékét, de nem volt biztos benne,
hogy vajon örülnie kellene, vagy félnie, amiért az általános fájdalmon kívül
semmi különöset nem érez, majd a kocsi belső világítását felkapcsolva tízszer
húszcentis téglalapokra tépte az újságot, és a sebre tapasztotta őket.
A szerszámostáskában talált némi szigszalagot, aminek több méterével
ügyetlenül a testéhez rögzítette az alkalmi kötést. A végeredmény rettenetesen
nézett ki, de legalább tartott.
 Rinker egyre álmosabb lett, és ettől megrémült. Még az altestéből hasogató
fájdalom ellenére is egyre álmosodott, de küzdött, hogy ébren tartsa magát. A
bőrtáskába nyúlt, és megtalálta a kocsi szerencsétlen tulajdonosának
mobiltelefonját. Hálát adott az égnek, hogy ma már mindenki mobilt használ.
Elővette a férfi tárcáját, és megnézte a jogosítványát, meg a különböző
kártyáit. Néhány cédulát és egy kevés készpénzt talált, fényképet nem.
Megnézte a férfi bal kezét. Nem látott rajta gyűrűt. Nincs felesége, gondolta.
Lehet, hogy nem fogják elkezdeni azonnal keresni.
Az álommal küzdve visszatért a telefonhoz. Egy kis gondolkozás után úgy
döntött, nincs más esélye, kockáztatnia kell. Beütött egy számot, de először egy
élő központossal kellett beszélnie, mielőtt kapcsolták a hívotthoz. Végül egy
férfihang válaszolt:
– Si?
Rinker spanyolra váltott:
– Cassie McLain vagyok. Beszélhetnék Papával?
Kevesebb, mint egy percet beszéltek, majd Rinker letette, és pár perc múlva
– ahogy később összerakta magában az eseményeket – elájult. Egy idő után
felébredt arra, hogy borzalmasan szomjas, de a kocsiban egy korty víz sem volt,
viszont ha megmozdult, őrjítő fájdalom hasított belé.
Az az istenverte Davenport. Hátba lőtte. Ilyet nem tehet, hogy hátulról lövi
meg, mint valami vadat…
Újra elájult, és legközelebb arra ébredt, hogy ragyogó fény bántja a szemét.
Egy férfi szólt hozzá spanyolul:
– Élsz?
– Igen.
– Itt a kocsim.
A férfi kiemelte Rinkert a terepjáróból, és a saját Cadillacje első ülésére
helyezte. Az ülést nejlon szemeteszsákok borították, hogy a vér ne hagyjon
nyomot a kárpiton. Amikor a férfi lerakta, Rinker újra elájult, de csak egy
percre, és amikor újra magához tért, a férfi a volán mögött ülve egy
papírtörölközőbe törölte a kezét.
– Élsz még?
– Igen. – De tudta, hogy most már nagyon legyengült. – Hova megyünk?
– Carbondale-be, Illinois államba. Talán két óra az út. Még soha nem voltam
ott.
– Mennyi az idő?
– Öt körül… Most kel a nap.
 A nő visszacsúszott az eszméletlenségbe.
Nem sokkal később a férfi betolatott egy carbondale-i garázsba,
felébresztette Rinkert, aki már alig reagált, majd a karjában bevitte a házba, és
arccal lefelé lefektette. Rinker még egy férfihangot hallott: – Kap egy injekciót.

AZ FBI EGY HÉTIG SEM TALÁLTA VOLNA MEG a narancssárga platós

terepjárót, ha a motel tulajdonosa nem áll haragban a szomszédos
palacsintázóéval. Mivel a palacsintázó parkolója túl kicsi volt, ezért a vendégei
általában a motel parkolójában álltak le. Erre a motel parkolójegyeket osztott ki
a vendégei között, és megkérte őket, hogy tegyék az autójuk szélvédője mögé.
Ha egy autót jegy nélkül találtak, trailerrel elvontatták.
Mivel a narancssárga platós terepjárónak nem volt parkolójegye, ezért a
motel biztonsági őre délután végre kiment, és megnézte…

LUCAS MALLARD TÁRSASÁGÁBAN MENT KI a parkolóba.

Megnézték az első ülés elé begyömöszölt hullát, meg a véráztatta bal oldali
ülést, majd beszéltek a rendőrrel, aki helyesen arra tippelt, hogy a járműnek
lehet köze a hírekben állandóan szereplő gyilkosságsorozathoz.
– Bárki vezette is a járgányt biztos, hogy a bal farpofája megsérült. A
halottnak meg csak a fején láttam sebet, hát gondoltam, felhívom magukat.
– Jól tette – mondta Lucas. Körülnézett. – Csak az a kérdés, hogy Rinker
hova mehetett innen.
– A földön nincsenek vérnyomok – mondta a rendőr. A helyi helyszínelők
lezárták a parkoló környékét, és alaposan átnézték, hátha találnak valami
használható nyomot. – Kétlem, hogy a nő gyalog indult volna valamerre.
Nagyon sok vért veszített. Az ülés teljesen átázott.
– Akkor lopott egy másik kocsit? Lucas a fejét rázta.
– Nem. Segítséget kapott. Semmi értelme nem lett volna autót váltani. Ez is
elég jó volt, egy másik kocsi meg csak újabb problémával járt volna, és a
sérülése nem gyógyult volna meg tőle.
– Vagyis valahol bujkál.
– Több barátja van, mint gondoltuk – mondta Lucas. – A jelentésetek szerint
egy barátja sincs, és immár kettőről tudunk, akik az életüket is kockáztatják érte.
– Hát igen… Majd írok egy memót.

KÖRBESÉTÁLTAK, ÉS EGY DARABIG NÉZTÉK, ahogy a helyszínelők

dolgoznak, de Mallard nem tudott odafigyelni. Végül így szólt:
– Elmész a városból? Lucas bólintott.
 – Kifogytam az ötletekből. Illetve, ami ötletem van, az egyelőre nem
használható.
– Jössz Malone temetésére?
– Nem. Rajta nem segítene, én viszont még a mostaninál is rosszabb
állapotba kerülnék tőle. Szerettem Malone-t.
– Hát én is – sóhajtott Mallard. Hátba verte Lucast. – Na gyerünk!

AMIKOR RINKER FELÉBREDT, hason feküdt egy fehér lepedőn. A lába

egy kicsit terpeszben volt, és a két karja is a törzsétől távol feküdt. Az arcán
nedvességet érzett. Rájött, hogy a saját nyála az. Próbált megmozdulni, de a
karját és a lábát visszatartotta valami. Majdnem pánikban felemelte a fejét, és
egy darab papírt látott meg az arcától pár centire. Nagy, nyomtatott betűkkel ez
volt ráírva: „HÍVJ!”
– Hé! – szólalt meg gyenge hangon. – Hé! Egy női hang válaszolt
valahonnan:
– Jövök… – Egy másodperccel később egy barna arcú, a homloka közepén
vörös pontot viselő nő guggolt le mellé ügy, hogy az arca alig egy arasznyira
került Rinker szeme elé.
– Azért vagy rögzítve, hogy véletlenül ne tépd ki a kardból az infúziót –
mondta a nő. – Nem tudtuk máshogy megoldani. Leszedem rólad a
ragasztószalagot. – Hátulról reccsenő, szakító hang hallatszott, és először Clara
bal lába, majd bal keze, később jobb lába és jobb keze is felszabadult. Elkezdett
megfordulni, és meglátta a feje fölött kampóról lógó infúziós palackot, de a nő a
vállára tette a kezét, és megállította a mozdulatot.
– Ne nagyon mozogj – szólt. – Elláttuk a sebed, és kaptál egy csomó
fájdalomcsillapítót, de még így is fájni fog. Nem kell pisilned?
Rinker ezen elgondolkozott egy darabig, majd megrázta a fejét.
– Nem. De egy kis vizet kérnék. Mióta vagyok itt? – Ma reggel hoztak. Most
délután van, nagyjából négy óra. A férjem orvos az egyetemen, és ez a mi
házunk.
– Mennyire súlyos a sebem?
A nő együttérzően elmosolyodott.
– Egy sérülés sose jó, de csak a farizmod sérült. – A nő enyhe brit kiejtéssel
beszélt, amire Rinker kis híján elmosolyodott. A kedvenc Monty Python filmje
jutott eszébe. – Fájni fog, sőt lehet, hogy többet nem fogsz úgy futni, ahogy
azelőtt, ráadásul ott lesz a forradás is, de nem vagy veszélyben. Most.
 – Nagyon szépen köszönöm – mondta Rinker. A nő bólintott, de túl sok
mindent ezután nem mondott. Egy perc után Rinker így szólt: – És mit
csinálhatok? Így kell feküdnöm, amíg meg nem gyógyulok?
– Egy darabig mindenképp. Azt mondták nekünk, hogy vegyünk egy tévét,
meg néhány videojátékot, ha van hozzá kedved.
– Egy tévé jó lenne – mondta Rinker. – Játék nem kell, köszönöm. Feljebb
emelkedhetek?
– Igen, de egyelőre sokkal jobb neked, ha csak vízszintesen fekszel –
mondta a nő. Aztán így szólt: – Amúgy Raylának hívnak. A férjemnek Geoffrey
a neve. Nemsokára visszajön, és aztán elmegyünk venni neked tévét.
– Kaphatnék egy kis vizet?
– Ó, bocsánat, kiment a fejemből. Hozom – mondta Rayla talpra ugorva. –
Gyümölcslét nem kívánsz inkább? Van itthon papája, mangó… Meg tudok
csinálni egy halas szendvicset is.
– Van internet hozzáférésetek?
– Igen.

GEOFFREY KEDVES EMBER VOLT, de Rinker az ott töltött idő alatt

végig nem tudott rájönni, hány éves lehet. Huszonöt és negyvenöt közt
bármilyen életkor illett volna rá. Sima, ovális, barna bőrű arca volt, és olyan
udvarias modora, ami jól illett egy orvoshoz, de nagyon elütött egy veszélyes
bűnöző bűnsegédétől. Soha egy szóval sem említették Clara bűneit, bár Geoffrey
tisztában volt vele, hogy ki ő. Általában Clarának szólította, s nem Cassie-nek.
Azt mondta, hogy az ellátása teljesen ki van fizetve előre.
Hoztak neki egy tévét és egy DVD-lejátszót. Rinker három napig csak a
tévét nézte, és gondolkozott. A negyedik napon megtette első útját, az ágytál
helyett a vécét választva, és megtanulta, milyen nehéz fél fenékkel, a másikat
óvva pisilni.
A hatodik napon megkezdte a rehabilitációt, aminek a fő eszköze a hat
különböző színekből álló gumiszalag-készlet volt, amit Geoffrey hozott haza a
kórházból. A feladat az volt, hogy feszítse meg a szalagokat, de Clara még a
legvékonyabbat is alig tudta megmozdítani. Az első hét után, amikor úgy érezte,
kezd erőre kapni, és a legvékonyabb szalag már nem volt elég erős, jött a
következő fokozat, amivel ismét csak alig tudta megmozdítani a lábát…
Közben várta, hogy gyógyuljon, és újra megtanuljon járni, a tévét nézte, az
interneten barangolt, és gondolkozott tovább.
 Paulóra gondolt és a babára. Ez a gyógyulás gyorsabb volt, és könnyebb,
mint a mexikói lábadozás, de az ismerős szagok és a fájdalom visszahozták az
akkori gondolatokat.
Gondolt a rossz évekre, amikről mindig is meg akart felejtkezni, amikor a
bátyja és a nevelőapja erőszakolták. Aztán megbeszélték, hogy milyen volt.
Megszökött, sztriptiztáncos lett, és megerőszakolta egy kövér állat, akit egy
baseballütővel vert aztán agyon. Aztán felszedte John Ross, és megtanította,
hogy hogyan kell pénzért ölni. Ő félrerakta a pénzét, vett egy bárt,
felvirágoztatta, és beiratkozott a főiskolára, hogy megpróbálja megérteni
magát…
Meg is tanulta. Talán ezt az egészet elkerülhette volna, ha a gyilkolás nem
lett volna olyan könnyű és jó kereset. Úgy érezte, joga van ölni, azok után, ami
vele történt.
Aztán jött Davenport.
A szövetségi ügynököktől félt, elméleti síkon, ahogy az ember fél attól, hogy
lezuhan a repülője. Rosstól és az ismerőseitől tudta, hogy saját aktája van az
FBI-nál, de azt is tudta, hogy az az akta szinte teljesen üres.
Aztán jött Davenport, és valahogy beletenyerelt a dolgokba. Rinker
elvesztette a bárját, egy barátját, és majdnem az életét is. Mexikóba menekült, de
a szerencsétlenségsorozat oda is követte. Davenport távol állt az elméleti
síkoktól.
Rinker nem sírt. Sírhatott volna, de nem tette.
Összeszorította a fogát, és Davenportra gondolt.
Tudott róla valamit. Egy biztos tényt.
De mielőtt bármit tehet, meg kell gyógyulnia. Pontosan öt és fél hete van rá.
Egy októberi szombatig.
Davenport a megtestesült gonosz. El kell pusztítani.

❖ 26 ❖
A MENYASSZONY AKKORA VOLT, mint egy nagy, fehér elefánt, de az
arca tűzpirosan ragyogott, amikor bejelentette, hogy ki kell mennie a vécére,
hogy megigazítsa az egyik istenverte pántot a szoknyája alatt. Sloan, Lucas
egyik legrégibb barátja a menyasszonyra vigyorgott, és így szólt:
– Ugyan már, hát itt is meg tudod igazítani. Egymás közt vagyunk.
A nő így szólt:
– Ne is álmodj róla, te perverz! – és elmasírozott. A válla fölött még így
kiáltott: – El ne kezdjétek nélkülem!
Lucas a templom hátuljában állt, és a keménygallérját, valamint a
csokornyakkendőjét igazgatta. Del – hogy is hívta? Főhajó? – a templom
közepén állt és Lucas remélte, hogy üdítőt iszogatott. Most odajött hozzá, és így
szólt:
– Ideges vagy?
– Naná, hogy ideges vagyok! Mit képzelsz? – csattant fel Lucas. Aztán
gyorsan hozzátette: – Bocs. Csak félek, hogy mégsem volt jó döntés. Tegnap
éjjel milliméterekre voltam tőle, hogy lefújjam az egészet. – Az órájára nézett,
és így szólt: – Egy perc. Hol van már az a kurva Marcy?
Sloan így szólt:
– Csak a klotyóra ment. – Lucas Delhez fordult:
– Megismerkedtem egy taggal St. Louisban, aki elmesélte, hogy egyszer
véletlenül túl szűk szmokingnadrágot kapott, és az alsógatyája folyamatosan
felcsúszott a seggébe, és képzeld el…
Rose Marie Roux, a rendőrfőnök asszony lépett el mellettük, és így szólt:
– Szerintem én most még magánál is idegesebb vagyok.
Lucas feszülten a nőre mosolygott.
– Én se lennék nyugodt, ha tudnám, hogy a jövő héten kirúgnak. Mi lesz, ha
valami beüt, és mégsem lesz meg az állás az államnál?
– Egy hatalmas polgárjogi per. Del emlékeztette Lucast:
– Szóval, a csávónak mindig felcsúszott a gatyája… Lucas elgondolkozott,
majd folytatta:
– Na, igen. És azt mondta…
Swanson, az öreg gyilkossági nyomozó jött oda.
– Ez a legelbaszottabb esküvő, amin életemben voltam. A feleségem családja
meg csupa polák.
– Még szerencse, hogy az asszony nem az – szólt Sloan.
– Hol a picsába van már a menyasszony? – kérdezte idegesen Lucas.
Tom Black, a félig-meddig vállaltan meleg gyilkossági nyomozó lépett oda
hozzájuk, és így szólt:
 – Nézzétek már meg, milyen jól mulatnak a nők. Szerintem mindjárt
összeverekszenek.
– Hát, ha ezen az esküvőn nem fektetsz le valakit, akkor soha – mondta Del.
Aztán vetett egy oldalpillantást Rose Marie-re és így szólt: – Már elnézést.
– Semmi baj – mondta a főnökasszony nagyot szívva az imént meggyújtott
Marlborójából. – Nemcsak nekem szól.
– Hol van már az a kurva Sherill? – kérdezte kiabálva Lucas. – A francba.
Mi az?
– Kiesett a fülbevalód – mondta Sloan.
– Ez tiszta fülzsír. Nem az én fülzsírom – mondta Lucas, a mini fejhallgatót
nézve. Bedugta a fülébe, majd meglátta az érkező Marcy Sherrillt.
– Hol a fenébe…
– A szoknya alatti pisztolytáska nem jó. Arra gondoltam, hogy foghatnám
talán így, mint egy kicsi retikült – mondta Marcy, és a két kezébe fogta a
pisztolyát.
– Mintha szükséged lenne rá – mondta Lucas. Aztán megfordult, és
belekiabált a templom terébe: – Rendben van emberek, kezdünk. Aki nem része
a kapu előtti csapatnak, az maradjon a helyén!
Aztán a köré gyűlő emberekhez így szólt:
– Kapu előtti tömeg! Mindenki készen? Indulás! Tiszteletes, vezessen!
Del lerakta a palackot, amiben Lucas reményei szerint csak üdítőital volt,
megigazította magán a reverendát, és kézbe vette a szivardobozt, ami messziről
mindenki szerint megtévesztésig olyan volt, mint egy biblia, és elindult a menet
élén ki a templom kapuján. A kitömött hasú, hófehérbe öltözött Marcy, kezében
a kis retikülként tartott pisztollyal Lucasba karolt, közel húzta magához, és így
szólt:
– Mindig tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap.
– Élvezd ki, amíg lehet – válaszolta Lucas. – Úgy nézel ki, mint Moby Dick.
– Te meg, mint Willie, a szegény fogságban tartott gyilkos bálna.

A KÍNLÓDÁS ST. LOUISBAN SZINTE MÁR AZ ÁLMOK ködébe

veszett. Treena Rosst megvádolták a férje meggyilkolásával, a helyi zsaruk meg
minden erejükkel egy sérült nőt kezdtek keresni. Lucas három nappal Ross
halála után ment vissza az Ikervárosba, és az esetből lassan bonyolult történet
lett, amit egyre nehezebb volt elmesélni.
Weather örült, hogy viszontlátja. Időközben elvégezte az összes szükséges
esküvői előkészületet, szétküldte a meghívókat, és a ház is egy hatalmas lépéssel
közelebb került a kész állapothoz. A napi tennivalók elmosták Lucas Clara
Rinkerrel kapcsolatos töprengéseit, de persze azért ügyelt rá, hogy ne vesszen el
túlságosan a rutinban.
Tudta, hogy Clara előbb-utóbb utána jön. Félig-meddig várta, hogy
telefonál, mint a legutóbbi összecsapáskor, de nem tette. A hallgatás csak
erősítette Lucas sejtelmeit.

RINKER EGY VÖRÖS CHEROKEE TEREPJÁRÓ kormánya mögött ült,

és a völgyön át a körülbelül fél mérföldre elhelyezkedő templom homlokzatára
nézett. Arra gondolt, milyen szép az a fehér, angliai stílusú falusi templomépület
a ragyogó őszi fényben, a halvány ég alatt, ott a völgy szélén, körülvéve a sárga
levelű juharfákkal.
Ideális hely egy esküvőhöz, gondolta. Már elég régóta bent vannak. Az
órájára nézett. Már negyven perce. Vajon mit csinálnak ennyi ideig? Lehet, hogy
hosszú esküszöveget mondanak, vagy ilyesmi.
Ekkor feltárult a templom ajtaja, és kilépett egy férfi a napfényre, majd jött
még két ember, egy csupa fehérbe öltözött nő…
– Gyerünk – mordult magában. Kigurult a kocsival a fák közül, és megállt a
keskeny betonúton. Százötven méterrel a templom előtt volt egy hasonló,
alkalmas facsoport, de a forgalmasabb utcán nem tudott volna várakozni. Már
így is kockáztatott. Egy takaróba csavarta
a fegyvert, hogy az út szélén megállva, mintha műszaki problémája volna
kiszállhasson, visszasétáljon a bokrok mellé, lőjön, majd a fegyvert otthagyva
lelépjen.

A TARTALÉK AUTÓJA FÉL MÉRFÖLDRE PARKOLT. Valamivel egy

perccel a lövés után már abban az autóban fog ülni. Lemérte. Gondosan
tervezett. Figyelte a helyi lapokat az interneten, megtalálta Davenport esküvői
bejelentését a helyi pletykarovat mellett. Felhívta a templomot, és ellenőrizte az
információt, majd felmérte a terepet. Ezt a lesállást mintha erre a célra találták
volna ki.
Az egyetlen furcsaság csak az volt, hogy emlékei szerint Davenport
episzkopális templomot említett, ez pedig evangélikus templom volt, de lehet,
hogy rosszul emlékezett. Mindegy, itt volt az esküvő, és kész.
Most minden összeállt. A lesállás pár méterre volt. Megállt az autóval,
kiugrott, elővette a takaróba csavart fegyvert, és odavitte a lejtő szélén álló
bokorhoz. Bár a pont látszott az útról, de ennyit a szerencsére is kell bízni…
Gyorsan mozgott, figyelve a templom előtt álldogáló sok kis pingvint, ahogy
a fehér ruhás nő és a pap körül álnak a lépcső tetején.
 A vállához emelte a fegyvert, kibiztosította, és lassan a célra emelte.

RINKER SEMMIT SEM ÉRZETT A HALÁLBÓL.

Nem érzett fájdalmat, nem látott felé villanó fényt.
A halál hangtalanul érkezett és magával vitte Clara Rinkert.

❖ 27 ❖
MARCY A FÜLHALLGATÓJÁHOZ NYÚLT, és megütögette. Lucas
idegesen ránézett, és megszólalt:
– Ne… – de ekkor mindenki, akinek fülhallgató volt a fülében, mozgolódni
és beszélni kezdett, és a tekinteteket követve Lucas a völgy túlfelén meglátott
egy zöld dzsekit, és meghallotta a lövés éles, hangos VAPP-ját.
Aztán csend lett, amit csak az egyik hangosra állított fülhallgatóból
kiszűrődő ici-pici férfihang tört meg:
– Találat. Rinker halott.

LUCAS ALIG MERTE ELHINNI. A fák közötti résre nézett, a gondosan

kialakított ideális leshelyre, és látta, hogy a messzeségben fegyveres alakok
futnak felé. Aztán Black kiabált valamit, és mindenki az autók felé futott, illetve
Marcy, Lucas és Del esetében a teljes testet védő golyóálló felszerelés miatt csak
vonaglott.
Sloan vezette Lucas Tahoe-ját, s közben Lucas a hátsó ülésen lerángatta
magáról a díszruhát és az alatta levő páncélzatot. Marcy ezt mondta:
– A francba! Segítsetek már levetkőzni!
Marcy ruháját egy cipzár rögzítette hátul. Lucas lehúzta a cipzárt, és segített
Marcynak megszabadulni a páncélruhát tartó pántoktól. Alatta Marcy bugyit és
pólót viselt, ennél több ruhától már túl nagynak tűnt volna, még nyolcszáz
méterről is. Így szólt:
– Kérem a ruháimat! – Lucas odaadta neki a farmerját és a hosszú ujjú
ingét, és ő is felvette a saját kényelmes ingét.
Marcy így szólt Sloannak:
 – Ne less! – De Sloan azért lesett, és így szólt: – Figyelj már, egy bugyi pont
olyan, mint egy bikini alsó.
– Igen, olyan – mondta Marcy. – De attól még intim ruhadarab, és lestél,
amiért megfizetsz!
Erre Sloan így válaszolt:
– De ha nem lestem volna, akkor azért lennél megsértve.
– Kuss legyen már! – szólt Lucas. Bár Marcynak a nyelvén volt valami
csípős visszavágás, de Lucasra nézve inkább csendben maradt, és némán
befejezte az öltözködést.

MAJDNEM EGY MÉRFÖLDET KERINGTEK mire odaértek Rinker

leshelyéhez a völgy túloldalán, ami légvonalban alig fele olyan távolságra volt a
templomtól. Lucas olyan volt, mint egy túlfeszített húr; nem csak az izgalomtól,
de attól a csendes rettenettől, ami azóta rajta volt, hogy belépett a templomba.
Amikor odaértek a piros Cherokeehoz, már vagy féltucat St. Paul-i és
Minneapolisi rendőr állt a szalagkorlátnál, köztük az az iowai gyerek, aki a
tűzparancsot kapta. A saját kezűleg módosított 7 milliméteres Remington
Magnum karabélyát a vállán tartotta. A kapitányság legnagyobb fegyverbolondja
volt az iowai srác. Lucast bizonyára aggasztotta volna ez a tulajdonság, ha nem
lett volna meg benne is nyomokban.
Kiszálltak a Tahoe-ból, elvégezték az utolsó simításokat ruházatukon, majd
Lucas a földön fekvő vörös hajú női test felé indult, a kicsi, túradzsekis,
farmernadrágos testhez, ami most már soha többet nem fog mozogni, hátán a
nagy lila folttal. Milyen kicsi és nyugodt, gondolta Lucas. Mint egy
megmérgezett mókus. Az iowai gyerek így szólt:
– Le kellett szednem. Túl gyorsan mozgott. Ha még egy másodpercet várok,
valakit meglőtt volna.
– Semmi baj – mondta Lucas. Letérdelt Rinker arca mellé, és alaposan
megnézte magának.
– Ő az – szólt. – Ő az.

EGYRE TÖBB EMBER ÉRKEZETT. Black kezet nyújtott neki, hogy

gratuláljon, de Lucas úgy tett, mintha nem vette volna észre a gesztust, és
továbbment. Rose Marié megfogta a felkarját, aztán eleresztette. Del csak annyit
mondott:
– A francba. A francba.
 PÁR PERCCEL A LÖVÉS UTÁN MEGSZÓLALT Lucas mobiltelefonja.
Elővette, megnyomta a hívásfogadó gombot, a füléhez emelte, és Mallard
hangját hallotta:
– Nem jött, igaz?
– De igen – mondta Lucas visszanézve a holttest körül egyre gyűlő
sokaságra. – Meghalt.
A vonal túlsó végén hosszú csend válaszolt. Majd Mallard remegő hangon,
így szólt:
– Viccelsz?
– Nem. Pont oda jött, ahova vártuk. Nem volt idő elkapni. A gerincről kapta
el a mesterlövészünk. Egy golyó a törzs közepébe. Gerinc és szív.
Újabb csend. Majd:
– Bassza meg! – Csend, majd: – Jól vagy?
– Igen. Esélye sem volt.
– Nem erre gondoltam.
– Tudom, mire gondoltál. Majd visszahívlak, jó? Most itt őrültek háza van…
Lucas a nyombiztosítókat nézte, amikor odalépett hozzá Marcy. Marcy
szerette a bunyót, de a holttestek közelében sosem volt túl vidám. A fejét
csóválta, de aztán kérdően felnézett, és így szólt:
– Lucas. Teljesen fel vagy dúlva. Jól vagy?
– Csak az allergia, vagy valami – mondta Lucas. A keze sarkával megtörölte
a szemét. – Clara Rinker. Azért…
 ❖ 28 ❖
RINKERT ST. LOUISBAN TEMETTÉK EL. Treena Ross – aki óvadékkal
szabadlábon védekezett, és valószínűleg tárgyalás nélkül megússza az ügyet –
fizette a költségeket.
– Az biztos, hogy nem fog Légypiszokban, vagy hol nyugodni – mondta
Lucasnak a telefonba. – Mindig is utálta azt a helyet. Itt fogjuk eltemetni, ahol
minden barátja eljöhet és elbúcsúzhat tőle.
Lucas sokáig nem tudta eldönteni, hogy menjen-e, de végül is a temetés
reggelén megérkezett repülővel a Lambert repülőtérre, ahol Andreno várta, és
ragaszkodott hozzá, hogy vigye a csomagját. Az autó felé menet így szólt:
– Életemben nem hallottam még ilyen elképesztő sztorit, Davenport. Azt
hittem lehidalok, amikor elmesélted a telefonba.

A SZERTARTÁS A TEMETŐ TEMPLOMÁBAN ZAJLOTT, Treena

Ross unitárius lelkészének vezetésével. Amikor a temető parkolójába értek,
feléjük indult Mallard, aki már várt rájuk.
– Vége életem egy hosszú szakaszának – szólt. – Tíz évig kergettem ezt a
nőt. Most fogom életemben először látni úgy, hogy tudom, hogy őt nézem.
Wichitában fogalmam sem volt, hogy ki ő.
Andreno és Mallard a kápolna felé indult, de Lucas hátra maradt.
– Itt megvárlak titeket. Én nem akarom látni felravatalozva, és nem vagyok
kíváncsi rá, hogy mit mond a pap.
– Csak állsz itt? – kérdezte Andreno.
– Nem, odamegyek a sírhoz – mondta Lucas.
– Nekem muszáj látnom – mondta komoran Mallard.
– Minden oké? – kérdezte tőle Andreno.
– Igen. Csak állandóan arra gondolok, hogy megérte-e Malone élete azét a
sokét, akiket most már nem tud megölni Rinker. Nem tudom azt érezni, hogy
igen.
– Malone az Malone. Az a sok másik ember meg rendőrségi jelentés –
mondta Lucas.
 LUCAS ANDRENO KOCSIJÁBAN VÁRAKOZOTT lehúzott ablakkal.
Bár már október vége volt, St. Louisban még mindig meleg. Mondjuk, még St.
Paulban is szép volt az idő. Húsz ember jött el Rinker temetésére, és Lucas
sejtette, hogy jó pár FBI ügynök fényképezi őket teleobjektívekkel. Nem
érdekelte. Túl akart lenni rajta.
Amikor Mallard és Andreno végre kijött a kápolnából, Andreno így szólt:
– Túléltük. – Együtt gurultak a sírhoz. Mallard megkérdezte Lucast:
– Miért jöttél?
– Nem tudom. Kedveltem – mondta Lucas. – Amióta rendőr vagyok, mindig
két csoportra osztottam a bűnözőket. Olyanokra, akik azok, mert azok akarnak
lenni, akik bűnözővé tették magukat, és olyanokra, akiket az élet erre sodort.
Rinkernek nem volt más választása. Az egész élete arról szólt, hogy abba akarta
hagyni.
– Úgy beszélsz, mint egy ájtatos pap – szólt Mallard. Utolérték a lépésben
haladó rövid autókonvojt.
– Nem – válaszolt Lucas. – Rinkert olyan emberek torzították el, és kínozták
meg, akik százszor rosszabbak voltak annál, mint amilyen ő valaha volt, és senki
sem segített rajta. Mikor találkoztunk vele, már valószínűleg félig ki is szállt. Ha
nem jött volna Minneapolisba, mára valószínűleg emlék lenne neki az egész.
Andreno a fejét rázta.
– Ross nem hagyta volna. Még ha ki is száll, Ross az első adandó
alkalommal megölette volna.

EGY DARABIG CSENDBEN HALADTAK, majd Mallard szólalt meg:

– Le vagy törve, Lucas.
– Igen. Hagyom magam. Arra gondolok, hogy a sok rossz mellett ott voltak
a nő jó tulajdonságai. Például romantikus volt. Hitt a szerelemben, a
házasságban, a gyerekekben, a kemény munkában, és abban, hogy az embernek
meg kell állnia a saját lábán. Tudod miért tudtuk elkapni? Mert egyszerűen nem
tudta elképzelni, hogy valaki színleli a saját esküvőjét, csak azért, hogy őt
megölje.
– Nem megölni…
– De igen. Tudtam, hogy ha eljön, akkor legfeljebb két százalék esélyünk
lesz rá, hogy élve elfogjuk. Gyakorlatilag tőrbe csaltuk és megöltük.
További csend, majd Mallard így szólt:
– Nem baj. Megérdemelte, Megölte Malone-t.
– És ez az utolsó szavad.
– Ez.
 – Kemény vagy, Louis – mondta Andreno és nem mosolygott.

A SÍRNÁL A GYÁSZOLÓK EGY-EGY MARÉK FÖLDET DOBTAK a

koporsóra, miközben Lucas, Mallard és Andreno egy kicsit távolabbról
figyeltek. Treena Ross sírt, egy fehér zsebkendővel törölgette a szemét. Még
akkor is sírt, amikor véget ért a szertartás, és az emberek lassan szétszéledtek.
Ahogy a nő elment a kocsi felé sétáló Lucas és Mallard mellet, odakiáltott
nekik:
– Hé, FBI!
Ők ránéztek, és a nő így szólt:
– Ugye tudják, hogy igazából nem vagyok hülye?
Lucas bólintott, és nem tudta elfojtani az elismerő mosolyt:
– Igen, tudjuk.

AMIKOR MINDENKI MÁS ELMENT, Lucas és Andreno is rászórt egy-

egy marék homokot Rinker koporsójára. Mallard csak nézte. Azóta, hogy Lucas
elmondta a véleményét Rinkerről, nem szólt sokat. Amikor Lucas és Andreno
odaértek hozzá, így szólt:
– Én megyek. Bevisznek a városba.
– Oké.
Kezet ráztak, és Mallard így szólt: – Nagyon jó voltál Lucas. Ha állásra
lenne szükséged…
– Hívlak – szóült Lucas.
Andreno kivitte Lucast a reptérre, és így szólt: – Hát tudod, én nem
ismertem a nőt, így nem is vagyok úgy kiakadva, mint te, de azért nem lesz
könnyű visszatérni a kurva golfozáshoz.
– Te végeztél már beépített munkát? – kérdezte Lucas. Andrenónak
felszaladt a szemöldöke.
– Párszor. Valami miatt nagyon jól alakítom az utazó ügynököt.
– Meséltem már az új munkahelyemről? Nem kizárt, hogy hívlak majd.
Andreno bólintott, és így szólt:
– Ha megteszed, Lucas, egy életre lekötelezetted leszek.

AZNAP ESTE OTTHON, ST. PAULBAN WEATHER MEGKÉRDEZTE,

hogy jobban érzi-e magát. Lucas egész este zsebre dugott kézzel, rosszkedvűen
járkált a házban. Weather játszott valami könnyű darabot a zongorán, talán egy
rövid Chopin darabot, Lucas meg megnézte valami ostoba amerikai focimeccs
végét a tévében.
 – Persze, semmi baj – válaszolt.
– Készen állsz az igazi esküvőre?
– Persze. Két hét. A ház is jól áll. Már csak a parkettázókat kell ráncba
szedni.
– Nyugalom!
– Jó. – Lucas vett egy mély lélegzetet, majd kifújta, és Weatherre nézett, aki
a dívány karfáján ült. – Nem akarnám még egyszer. Nem szeretnék több Rinkert.
– Nem hiszem, hogy lenne még egy Rinker – mondta Weather. Megrándult,
majd elmosolyodott: – Hoppá.
– Mi az?
– Rúg.
Lucas az asszony hasára rakta a kezét.
– Matt. Talán Sam. Új Testamentum, vagy Ó. Emilie, ie-vel, francia
helyesírással, vagy Annié, ie-vel, angolosan.
– De Clara nem.
– Nem – szólt Lucas. – Clara nincs többé.

❖ Vége ❖