Beck

Weathers
Stephen G. Michaud

Túléltem
az Everestet

ATHENAEUM




Peachnek, az ifjabb Becknek és Megnek, akiknek köszönhetően képes voltam
felállni és visszatérni a halálból Madan K. C.-nek, aki megmutatta nekünk,
micsoda ereje van egy bátor szívnek. David Breashearsnek, Ed Viestursnak,
Robert Schauernek, Pete Athansnek és Todd Burlesonnak, akik megtartottak a
kötelékben. Valamint Andy Harris, Doug Hansen, Rob hall, Namba Jaszuko,
Scott Fischer; Ngawang Topche serpa, Csen Ju-Nan és Bruce Herrod emlékének
– legmélyebb együttérzésem a családjuknak.




1. RÉSZ

 EGY

1996. május 10-én este gyilkos hóvihar tört ki a Mount Everest felső régióiban,
és tucatnyi más hegymászóval együtt engem is csapdába ejtett a Föld
legmagasabb csúcsának halálzónájában.
A vihar mély, távoli morgással kezdődött, majd gyorsan üvöltő, jégsöréttel
súlyosbított fehér köddé alakult. Nekirontott az Everestnek, és percek alatt
elnyelt minket. Még a lábunkat sem láttuk. A mellettem álló ember egyszerűen
eltűnt az ordító fehérségben. Éjjel a szél sebessége meghaladta a 130 km/ órát. A
hőmérséklet mínusz 50 fok alá zuhant.
A csoportunkra pont akkor csapott le a vihar, amikor óvatosan lefelé
ereszkedtünk a Háromszögön, egy meredek sziklán az Everest Déli-nyergén
található legmagasabb táborhely, a négyes tábor felett. Ez egy kopár kő- és
jégnyereg, mintegy 900 méterrel a hegy 8848 méteres csúcsa alatt.
Tizennyolc órával korábban indultunk el a Déli-nyeregről a csúcs felé –
bátorított bennünket a békés és felhőtlen éjszakai ég, egyre feljebb és feljebb
hívogatott minket egészen hajnalig, amikor látványos napkeltének adta át a
helyét a világ teteje felett.
Ekkor sújtott le ránk a zűrzavar és a katasztrófa.
A csoportomhoz tartozó nyolc ügyfél és három hegyi vezető közül öten fel
sem értünk a csúcsra. A többiek közül néggyel később végzett a vihar. Közéjük
tartozott az expedíció vezetője, a 35 éves Rob Hall, egy kedves és jó humorú,
legendás hegymászó képességekkel rendelkező új-zélandi férfi. Mielőtt halálra
fagyott egy hóba vájt lyukban, közel az Everest csúcsához, Rob rádión
szívszaggató búcsúüzenetet küldött Christchurchbe terhes feleségének, Jan
Arnoldnak. Szintén odaveszett az apró termetű, negyvenhét éves Namba
Jaszuko, akit én láttam utoljára, amikor azon a szörnyű éjszakán, eltévedve és
összefagyva, a déli gerincen tomboló hóviharban összebújtunk, alig pár száz
méterre a tábor melegétől és biztonságától.
Négy másik hegymászó is életét vesztette a viharban, aminek következtében
1996. május 10. lett a leghalálosabb nap az Everest történetében, amióta
hetvenöt évvel korábban a vakmerő brit tanár és legendás hegymászó, George
Leigh Mallory elsőként kísérletezett a hegy megmászásával.
Május 10-e számomra jól indult. Bármennyire is megviselt a hatalmas
erőfeszítés, hogy eljussak odáig, olyan erősnek és összeszedettnek éreztem
magam, amennyire ez elvárható egy negyvenkilenc éves amatőr hegymászótól a
magaslatokra jellemző fizikai és mentális nyomás terhe alatt. Már nyolc fontos
hegycsúcsot másztam meg a világ különböző tájain, és keményen dolgoztam,
hogy eljussak idáig, eltökélten arra, hogy kitegyem magam a legnagyobb
próbának.
Tisztában voltam azzal, hogy az Everest meghódítására induló expedíciók
kevesebb mint felének sikerült akár csak egyetlen embert is feljuttatnia a
csúcsra, legyen az ügyfél vagy vezető. De én egy még szűkebb körbe akartam
bekerülni: annak a mintegy ötven embernek az egyike akartam lenni, aki
teljesítette a Seven Summitot, a Hét Hegycsúcsot, vagyis megmászta mind a hat
kontinens legmagasabb hegycsúcsát. Ha felérek az Everestre, már csak egy van
hátra.
Azt is tudtam, hogy mintegy százötvenen vesztették már életüket a hegyen, a
legtöbben lavina következtében. Az Everest ezen áldozatok tucatjait nyelte el,
hómezőkben és gleccserekben nyugszanak. Mintha ki akarná hangsúlyozni,
mennyire hidegen hagyja a hegymászás mint emberi vállalkozás, az Everest
gúnyt űz a halottaiból. Gleccserei, ezek a lassan őrlő jégfolyók, törmelékként
hordják lefelé a hegymászók összetört holttesteit, amelyek csak évtizedekkel
később, cafatokban kerülnek elő, jóval alacsonyabb szinteken.
Bármennyire is gyakori a hirtelen, drámai halál a hegymászók között, egyikük
sem számít arra, hogy odafent végzi. Én biztosan nem számoltam ezzel, és az
sem fordult meg a fejemben, hogy vajon egy középkorú férjnek, két gyermek
apjának szabad-e ily módon kockára tennie az életét. Egyszerűen imádtam a
hegymászást, a bajtársiasságot, a kalandot és a veszélyt, és azt a lökést, amelyet
az egomnak adott.
A hegymászás tulajdonképpen kényszeres válasz volt a harmincas éveim
derekán kezdődött mély depressziómra. A betegség a kétségbeesés feneketlen
vermébe taszította addig is krónikusan alacsony önbecsülésemet. Viszolyogtam
magamtól, utáltam az életemet, és nagyon közel álltam az öngyilkossághoz.
És akkor megmenekültem. Egy Coloradóban töltött családi vakáció alatt
felfedeztem a hegymászás szigorú szabályait és örömeit, és egyre inkább ebben a
sportban láttam meg a kivezető utat. Kiderült, hogy a kőkemény testedzés képes
órákon át távol tartani tőlem a sötétséget. Valóságos áldás. Mi több, erős izmokra
tettem szert, és jelentősen fejlődött a kitartásom – két újabb ok a büszkeségre.
Amint ott voltam a hegyek között (minél sivárabb és távolibb helyen, annál
jobb), teljes erővel a mászásra tudtam koncentrálni, és közben meggyőztem
magam arról, hogy a világhírű csúcsok meghódításával szilárd és férfias
jellemről teszek tanúbizonyságot. Nem tudtam betelni az igazi öröm,
elégedettség és derű pillanataival kint a vadonban, a társaim között. De idővel a
kúra kezdett halálossá válni. A depresszió fekete kutyája végre elsomfordált, ám
én továbbra is kitartóan folytattam az edzést és a mászást. A magashegyi
hegymászás és az elismerés, amelyet ennek köszönhettem, üres mániává vált.
Ekkor Peach, a feleségem arra figyelmeztetett, hogy rideg szenvedélyem
lerombolja az életem központját, és hogy módszeresen elárulom családom
szeretetét és hűségét Hallottam, de nem értettem a szavait.
A betegség súlyosbodott Egyre mélyebben merülve önmagamban
meggyőztem magamat, hogy megfelelő módon fejezem ki a feleségem, lányom
és fiam iránti szeretetemet azzal, hogy bőségesen gondoskodom anyagi
szükségleteikről, miközben érzelmi téren hűtlenül elhagytam őket Örök hálával
tartozom nekik azért, hogy ők viszont nem hagytak cserben, pedig olyan
hatalmas összegű életbiztosítást kötöttem az esetleges balesetekre gondolva,
hogy hivatásos előkóstolót kellett volna alkalmaznom.
Sőt, minden egyes hosszú kiruccanásommal egyre világosabb lett – legalábbis
Peach nyugtalan elméjében –, hogy nagy valószínűséggel előbb-utóbb bele
fogok halni – ez lett életem filmjének visszatérő felirata. Végül éppen ez kellett
ahhoz, hogy megtörjön a bűbáj. 1996. május 10-én a hegy elkezdett magába
gyűrni, és én lassanként megadtam magam neki. A csúszás az eszméletlenség
felé nem volt kellemetlen. Mély kómába süllyedtem a Déli-nyergen, ahol egy idő
után társaim halottnak hittek és hátrahagytak.
Peach reggel fél nyolckor kapta a hírt telefonon, dallasi otthonunkban.
Aztán a 8000 méteres magasságon csoda történt. Felnyitottam a szemem.
Feleségem még alig esett túl azon a szívszaggató feladaton, hogy tudassa
gyermekeinkkel, apjuk soha többé nem jön haza, amikor befutott egy második
hívás, amely arról értesítette, hogy mégsem vagyok annyira halott, mint
amennyire elsőre hitték.
 Valahogy visszanyertem az eszméletemet ott, a Déli-nyergen – nem értem,
hogyan –, és egy roppant erős, az elmémet újraindító látomás magamhoz térített,
sőt talpra állított. Nem vagyok sem templomba járó, sem különösebben
spirituális ember, de ki merem jelenteni, hogy valamiféle erő bennem az utolsó
pillanatban elutasította a halált, és vakon, botladozva – mint egy két lábon járó
halottat – visszavezetett a táborba és az életem reszketeg újrakezdéséhez.
 KETTŐ

Az expedíció egy repülőúttal kezdődött; Dallasból indultam, március 27-én. Egy

napot Bangkokban kellett töltenem, mielőtt 29-én végre megérkeztem a poros és
nyüzsgő Katmanduba, Nepál fővárosába.
A Tribhuvan nemzetközi repülőtéren felfigyeltem egy magas, nagyon sportos
fickóra, aki éppen regisztrálásra várt. Feltételeztem, hogy szintén hegymászó,
odamentem hát hozzá, és bemutatkoztam. És valóban, Lou Kasischke ügyvéd
szintén azért érkezett Nepálba a michigani Bloomfield Hillsből, hogy
megmássza a Mount Everestet.
Lou és én hamar rájöttünk, hogy a csoport tagjai közül bennünk van a legtöbb
közös vonás. Hasonló korosztályhoz tartoztunk, hasonló hegymászótapasztalttal
rendelkeztünk, hasonló volt a társadalmi és anyagi hátterünk is. Mindketten
férjek és apák voltunk, és mindkettőnk felesége ellenezte a hegymászást. Az
elkövetkező hetek során jó barátok lettünk, és sátortársak is az expedíció ideje
alatt.
Sokára jutottunk át a vámon. Mivel nem tudtam, hogy működnek a dolgok
Katmanduban, elkövettem azt a hibát, hogy előre beszereztem a vízumot, ami
miatt legalább tízszer annyi ideig kellett sorban állnom, mint vízum nélküli
utastársaimnak. Mire végeztem, a járatomról már mindenki más régen kijutott a
repülőtérről.
Odakint csatlakoztam Lou-hoz és az expedíciónk néhány más tagjához. Egy
kisbusz várt ránk, hogy a kaotikus katmandui forgalomban elvigyen minket a
Garuda Hotelbe, egy nyitott, levegős és kényelmes szállodába, amely szemmel
láthatóan a hegymászók ellátására szakosodott. A falakat a világ híres
hegycsúcsait ábrázoló plakátok borították. A lépcső tetejéről magának Rob
Hallnak az óriási fényképe mosolygott le ránk.
Katmandu egy nyüzsgő, meleg és barátságos hely volt, tele turistákkal és
túrázókkal, no meg velünk, hegymászókkal. Élveztük a sétát a városban, de nem
igazán néztük meg a látnivalókat. A gyerekeknek és a Peachnek békítésként
szánt ajándékok beszerzését későbbre halasztottam, feltételezve, hogy bőven lesz
rá alkalmam, miután visszatértem az Everestről.
 Két nappal később Rob Hall feltessékelt minket egy orosz gyártmányú Mi-17-
es helikopterre. A hatalmas, remegő szerkezet bizonytalanul imbolyogva vitt fel
minket Luklába, ebbe a 2800 méter magasan fekvő nepáli faluba, az Everestre
vezető út kiindulópontjára.
Körülbelül egy hétbe telik átkelni Nepál zord Khumbu régióján Luklából az
Everest alaptáboráig. Ez a serpák földje: magasan fekvő völgyek és mély
szurdokok, ahol a mintegy húszezer helybéli lakos hagyományosan önellátó
növénytermesztésre és vadászó-gyűjtögető életmódra rendezkedett be.
De ennek már vége. Az egyetlen úttal sem rendelkező Khumbu immár a
turisták országa.
1996-ban a becslések szerint 400 ezer turista rajzott keresztül Nepálon, sokan
Khumbun keltek át. Idegenek tarka hordái, markukban kemény valutával,
amellyel az élelemért és a szállásért, a csecsebecsékért és a szórakozásért
fizettek. A látogatók legjelentősebb csoportját a magamfajta küldetéstudatos
idegenek tették ki, akik (serpa mértékkel mérve) kitömött zsebekkel érkeznek
évről évre, hogy megmásszák a Sagarmathát, „az ég istennőjét”, ahogy a helyiek
az Everestet nevezik.
A gyakorlatiasan gondolkodó serpák félretették a kapát és a vadászeszközöket,
hogy teherhordóként csatlakozzanak a különböző expedíciókhoz. Manapság egy
serpa megkereshet pár ezer dollárt azzal, hogy a jellemzően két hónapig tartó
hegymászó-expedíciók felszerelését cipeli hegyre fel, hegyről le. Ez több mint
tízszerese a nepáli átlagjövedelemnek.
A hátránya ennek persze az, hogy a munka fáradságos és veszélyes: az
Everesthez vezető keskeny ösvény felső szakaszán emelt kőhalmok
emlékeztetnek arra, hogy a hegycsúcson életüket vesztett emberek közül minden
harmadik serpa volt.
Elátkozott expedíciónkról szóló, Ég és jég című pontos krónikájában Jon
Krakauer azt írta rólam, hogy „bőbeszédű” voltam a felfelé vezető úton. Ebben
valószínűleg van némi jóindulat. Lyukat beszéltem mindenki hasába, annyit
dumáltam. Nagyon akartam, hogy kedveljenek, hogy elfogadjanak a csapat
tagjának. Ilyen körülmények között jellemzően rengeteget fecsegek. Ha valaki
elhajított volna egy frizbit, a fogammal kaptam volna el, hogy a kedvében járjak.
A hosszú út, amely Khumbun át folyamatosan emelkedik, az első lépés, mely
előkészíti az embert olyan magaslati körülmények elviselésére, amelyeket a
természet nem többsejtű szervezetek számára szánt. Tulajdonképpen kellemes
túra, illetve kellemes lehet, ha az utat nem lepik el a túrázók, a hegymászó
csoportok és a Khumbuban bármikor felbukkanó vándorló jakcsordák. Egy-egy
kanyar után megpillantod a messzi távolban a hatalmas, közel kilencezer méter
magas sziklát, ahogy kiemelkedik a környezetéből.
Tiszta időben látni az Everest csúcsáról mintegy másfél kilométer hosszan
lecsorgó, legyezőszerű jég- és hónyúlványt. Ez a hegy jellegzetes hirdetővászna,
mely a kobaltkék égen kirajzolódva jelzi, hogy a futóáramlás a maga 200-300
km/órás orkánjával éppen az Everest felett üvölt, ahogy az év nagy részében
mindig. Ilyen körülmények között senki sem próbál feljutni a csúcsra.
De van egy időszak tavasszal, és egy másik ősszel, amikor ez a hirdetőtábla
elhalványul. A vad szelek elhagyják az Everestet, és ebben a rövid szünetben
lehetőség nyílik arra, hogy az ember felmenjen, megpróbálja megérinteni a
csúcsot, és remélhetőleg épségben le is érjen.
A Khumbut átszelő ösvény az erdőhatár fölött húzódó völgyekből vezet fel a
húsz kilométer hosszú Khumbu-gleccser felé.
Mintegy ötezer méteres magasságban fekszik az utolsó említésre méltó
település, egy Lobuche nevű bűzös, középkori pokolbugyra.
A hegymászás egyik iróniája, hogy az érintetlen magasságok eléréséhez
muszáj átgázolnod az ilyen Lobuchéhez hasonló undorító disznóólakon. Ennek
megvan az egyszerű magyarázata. Az ilyen távoli települések létesítésekor senki
sem gondolt arra, hogy látogatók hada fogja felkeresni. Zsúfolj össze több száz
embert és egy arra tévedő jakcsordát egy primitív faluban, ahol a kerozinnal
átitatott száraz trágya szolgál elsődleges fűtőanyagként, a higiénia pedig
egyszerűen nem szerepel a szótárban, és már kész is a jellegzetes út menti
koszfészek. Lobuchéban ehhez még hozzáadódott a borzongató tudat, hogy nagy
valószínűséggel ugyanazok a kezek halmozták fel a trágyát, mint amelyek a
vacsorádat készítették.
Csak abban az egyben reménykedhettünk, hogy súlyosabb fertőző betegség
beszerzése nélkül hagyjuk magunk mögött Lobuchét.
Elég volt egy pillantás a településre, hogy tudjam, kizárt, hogy az utazók
számára biztosított helyiségeik bármelyikét is igénybe vegyem. Lou és én inkább
a sátorverés mellett döntöttünk. Eltartott egy ideig, mire találtunk olyan helyet,
amely mentes volt az ürüléktől, és ahová nem felénk fújta a szél az égő trágya
szagát.
Abban a szezonban nagyon komoly havazások voltak az Everest
alaptáborához vezető úton, amely Lobuchétól mintegy tíz kilométerre indul. Az
utolsó szakaszt nem bírták a jakok, vagyis néhány kilométeren keresztül a teljes
felszerelést és az élelmet háton kellett felcipelni, amely feladat főként a serpákra
hárult. Sőt, már Lobuche alatt is meredek volt az ösvény, és vastag hó fedte. Egy
kanyarnál véres jakláb meredt ki egy hóbuckából. Azt mondták, egyszerűen
letörhetett, amikor az állat megpróbált átgázolni a havon.
Lobuchéban kaptuk a hírt, hogy az egyik serpánk 45 métert zuhant egy
szakadékban, és eltörte a lábát, amikor előttünk járva igyekezett felderíteni a
hegyre vezető utak állapotát. Még egy napot ott töltöttünk, amíg Rob Hall és az
egyik hegyi vezető előrement segíteni a serpa mentésében és hazaszállításának
megszervezésében.
Az Everest alaptábora, ahonnan az ember tulajdonképpen megkezdi a hegy
mászását, 5643 méter magasan fekszik. Az egész Egyesült Államokban
mindössze két magasabb pont létezik ennél, mindkettő Alaszkában. Érdekes
módon a Mount Everest felső részét nem látni az alaptáborból. Az ember itt már
fújtat és liheg, és azon tűnődik, vajon mikor ér fel a csúcsra, és egyáltalán
hogyan fogja túlélni ezt az egészet. Április 7-én érkeztünk meg ide.
A tábor lényegében egy sátorváros a gleccseren, amelyen mintegy háromszáz
ideiglenes lakó osztozik egy csapat jakkal. Az épületek részben kőből készültek,
de minden évben komoly felújításra szorulnak az alattuk fekvő jégréteg
folyamatos mozgása miatt. A konyhasátornak például kőből voltak a falai, ahogy
az étkezőnek és a raktárnak is. Volt egy első osztályú latrinánk is, kőből, hátul
egy nyílással, amelyen ki lehetett lapátolni a végterméket. Ezt egy új szabály írta
elő, amelynek értelmében minden emberi ürüléket el kell távolítani a hegyről.
Ez a szabály természetesen csak az idegenekre érvényes. A serpákra nem
vonatkozik. Mi több, a szabály betartatására ügyelő ürülékrendőrség tagjai
minden gond nélkül elintézték a dolgukat bármelyik alkalmasnak tűnő szikla
mögött.
Messze a mi létesítményünk volt a legelőkelőbb a táborban, és természetesen
vonzotta a betolakodókat. Idővel olyan komoly problémát jelentett az illegális
ürülék mennyisége, hogy kitettünk egy figyelmeztető fatáblát. „Hé, haver! Ha
nem vagy az új-zélandi Everest-expedíció tagja, kérjük, ne használd ezt a vécét.
Komoly szartermelők vagyunk magunk is, nem jelent gondot megtölteni a te
hozzájárulásod nélkül. Köszönjük.” Az üzenetet a „Nagyfőnök” aláírással láttuk
el, és elértük vele a megfelelő hatást. A megszövegezést Jon Krakauer vállalta
magára Rob Hall utasításai alapján.
Csoportunk minden hegymászó tagja saját sátrat kapott – ritka és üdvözölt
lehetőség némi egyedüllétre ebben az erősen közösségi alapon működő
társaságban. A szolgáltatások részét képezte egy napelemmel működő műholdas
telefon és telefax, valamint egy szabadtéri zuhanyzó, melyet három-négy
alkalommal használhattunk. Elmondhatatlan gyönyör volt lemosakodni a
vékonyan csurdogáló meleg vízben.
Az első faxom haza az Everestről, melyet kézzel írtam: „Ha faxot akarsz
küldeni, azzal valószínűleg dallasi idő szerint este 10 utánig kell várnod. Ez egy
termikus fax, ezért ennél korábban túl hideg van a nyomtatáshoz. Hosszú ideig
tartott eljutni a hegyig… Lejjebb a völgyben kellemes falvak vannak, de ahogy
közeledünk, egyre primitívebbek. Több csapattagnak hasmenése van. Én
szerencsés vagyok, semmi bajom… A hegymászó csapat erős, jó srácokból áll.
Azt hiszem, én a gyengébbek közé tartozom, de azért boldogulok. Mindennap
gondolok rád és a gyerekekre. Szeretlek, drágám.”
„Drágám, hajnali fél négy körül futott be a faxod… Scooter [a kutyánk] azt
hitte, egy manó költözött be, ezért nekiállt riasztani a maga sajátos módján. 5-
kor végül kiküldtem a folyosóra” – válaszolta Peach gépelve.
Értesített arról, hogy az autónknak nekikoccant valaki, hogy a fiunk, Beck, az
iskolai vívócsapat tagja, továbbjutott egy országos versenyen, és hogy a lányunk,
Meg énekleckéket vesz. Mindez Apa távollétében történt, ahogy mindig.
„Hiányzol mindannyiunknak. Sok szeretettel, Peach” – zárta sorait.
Egy hegymászó-expedíción az étel minősége közvetlen összefüggésben áll
azzal, hogy mit lehet helyben kapni, illetve hogy mit hajlandók mások felcipelni
a te kedvedért. Az Everest alaptábora például kifejezetten nyüzsgő piac a
beszerzők számára. Ennek köszönhetően minden reggel ehettünk tojást. De
minél magasabbra mész, és minél messzebbre jutsz a civilizációtól, annál
gyakorlatiasabban kell gondolkodni, és annál kevésbé ízletes az étel.
Amikor már igazán magasan jársz (és szinte egyáltalán nem foglalkoztat,
hogy mit eszel), általában egyszerű szénhidrátokat fogyasztasz, illetve néha
lenyelsz egy korty levest süteménnyel vagy keksszel.
 Az alaptáborban a legnagyobb megpróbáltatást az unalom jelenti. Az ember
rengeteg időt tölt azzal, hogy felkészül dolgokra, illetve hogy kipiheni ezeket,
így aztán rengeteg ideje megy el semmittevéssel. Mivel a korábbi expedíciókról
ezzel már tisztában voltam, magammal vittem egyik kedvenc szerzőm, Carl
Hiaasen könyvét, hogy gyorsabban teljen az idő, valamint egy kis könyvet a
zsonglőrködésről, mert úgy gondoltam, jó szórakozás lenne megtanulni. Egy idő
után megszokták a táborban a látványt, ahogy a sátram előtt ügyetlenkedem.
Azok közülünk, akiknek nehezükre esett megjegyezni a serpák nevét, a
pihenőidőben polaroid felvételeket készítettek róluk, és az arcukat memorizálták.
A kikapcsolódásra ott volt a lemezjátszó. Minden reggel, miután a serpák
végeztek a tömjénégetéssel és buddhista imáik elkántálásával, Robin Williams
hangja üvöltött fel a táborban, a „Good Morning, Vietnam” repített ki minket a
hálózsákból. A nap hátralévő részében rock and roll szólt, a konyhasátorból
pedig indiai zene szüremlett ki.
Tartottunk pár bulit, amelyhez sört bontottunk. A végén néhányan már az
étkezősátor kőasztalán táncoltak. Pogózásnak talán nem nevezném, de valami
olyasféle volt. Volt néhány tematikus vacsora is, melyeknek az volt a lényege,
hogy az étellel, annak előkészítésével és a résztvevők öltözködésével
igyekeztünk kiemelni valamelyik csapattag feltűnő jellemvonásait.
Vittem magammal jó pár kiló testépítő port, melyet naponta fogyasztottam,
hogy megtartsam a testsúlyomat. Így aztán az én tematikus vacsorámon
mindenki drogkereskedőnek álcázta magát. Az asztal dekorálásához valaki
kerített egy tükröt, és csíkokat húzott rajta a poromból.
Az alaptábor messze legszembetűnőbb jellegzetessége a nagy Khumbu-
jégesés, amely alig pár száz méterre a tábortól kezdődik, és három kilométeren
keresztül húzódik fel a hegyen, mintegy hatszáz méter magasra.
A jégesés a Khumbu-gleccser közepe táján található. Egy lejtőn kezdődik az
alaptábor fölött, ahol a gleccser áttolul egy szakadékon, hatalmas jégtömböket
képezve, amelyek fülszaggató bömböléssel bukfenceznek lefelé. Ezek a sérac-
ok, ahogyan francia nevük alapján emlegetik őket a hegymászók, kisebb
irodaépület nagyságúak, és több száz tonnát nyomhatnak. A jégesésbe érve
tovább morajlanak és mennydörögnek. Ez az egész életveszélyes halmaz nyáron
naponta bő méternyit csúszik lefelé.
Még 1953-ban, amikor az első sikeres Everest-mászás során Edmund Hillary
expedíciója megtalálta a Khumbu-jégesést, a csapat tagjai színes és igen
szemléletes neveket adtak a jégesés különböző szakaszainak. Ezek közt volt a
Pokoltűz sétány, a Diótörő, az Atombomba-terület és Hillary Horrorja. Mi 1996-
ban az egyik óriási, ferde sérac-t a jégesés csúcsán Egérfogónak neveztük el.
Nem szeretnénk az egér helyében lenni, ha a roppant instabil Egérfogó egyszer
majd lecsap, ami elkerülhetetlenül be fog következni. Nem csak a szuszt
szorítaná ki belőlünk.
Az alaptáborban a gigászi ütközéseket nemcsak a füleddel, hanem a talpaddal
is érzékeled. Aki először jár az Everesten, kénytelen megbarátkozni azzal a
nyugtalanító érzéssel, hogy földrengések és vonatszerencsétlenségek egész
sorozata zajlik pont a sátra előtt.
De ez még csak a zaj.
Az alaptáborban azért foglalkozol a Khumbu-jégeséssel, mert ez választ el a
hegycsúcstól. Mielőtt sikeresen megmásznád az Everestet, legalább öt
alkalommal mész fel rá és jössz le róla, és közel húsz órát töltesz rajta, mint egy
mélyhűtő alján csapdába esett hangya. A jégesés egyik legnagyobb kihívását a
könnyű alumíniumlétrák jelentik, amelyek segítségével túljutsz a csúszós,
kiszögellésekkel teli falak és mély szakadékok sokaságán. A mozgásban lévő
jéghez horgonyzott és úgy-ahogy egymáshoz rögzített létrák silány tákolmány
benyomását keltik. Mire ötödször is megtetted az oda-vissza utat a Khumbu-
jégesésen, körülbelül hétszáz ilyen létrahídon keltél át.
Az első átkelés valóságos vallási élmény, amelyre egészen biztosan nem lehet
otthoni gyakorlással felkészülni. A jégesésen napkeltekor érdemes átkelni, hogy
lásd, merre mész, de még mielőtt a környező dombok és jégmezők közvetlenül a
jégesésre tükrözik a nap erős sugarait, amivel részlegesen megolvasztják és
elmozdítják a létrák rögzítéseit, valamint meglazítják a szorosan összepréselt
jégtömböket, amelyek ettől még könnyebben megdőlnek, elcsúsznak és
leomlanak.
Májusban, napsütéses időben roppant meleg tud lenni az alaptábor környékén.
A Hillary-expedíció által a délutáni napon felejtett hőmérő állítólag 65 fokot
mutatott.
A jégesés felső széle felett, elrejtve a szem elől ott a fokozatosan lejtő
Nyugati-völgykatlan, amely további mintegy 600 métert emelkedik egy
hatalmas, fogazott szélű amfiteátrum felé. Balra az Everest határolja, középen
látható a 8516 méteres Lhoce, jobbra pedig a magaslatot uraló harmadik
kegyetlen nővér, a Nuptse.
A Western Cwm a Nyugati-völgy, nevét 1921-ben kapta George Mallorytól,
aki az első három Everest-expedíciót vezette, mindegyiket a tibeti oldalról. Tőle
származik a híres mondás arról, hogy miért akarja megmászni az Everestet:
„Mert ott van „ Talán ő volt az első, akinek sikerült feljutnia a csúcsra. De az is
lehet, hogy nem.
1924. június 8-án a 38 éves Malloryt és tanítványát, a 22 éves Andrew
„Sandy” Irvine-t mintegy háromszáz méterre a csúcstól látta utoljára Noel Odell,
csapatuk egy másik tagja. Aztán elnyelte őket egy felhő, és nyom nélkül
eltűntek.
Hetvenöt éven át rejtély övezte Mallory sorsát, egészen 1999 májusáig,
amikor a kifejezetten az ő felkutatására szervezett expedíció rátalált megfagyott
holttestére, mintegy hétszáz méterre a csúcs alatt. De hogy a végzetes zuhanás
előtt George Mallory feljutott-e a csúcsra, a mai napig eldöntetlen kérdés.
Magasságmérőjét, monogramos sálját, néhány levelet és egy zsebkést
megtaláltak 1999-ben, de a Mallory és Irvine által a diadal megörökítésére felvitt
Kodak fényképezőgépet nem, ahogy (eddig) Irvine testét sem.
Egy rövid megjegyzés a saját felszerelésemről, amellyel az Everestre
indultam: külön az útra vettem egy pár új bakancsot a hét évvel korábban
vásárolt helyett. Ugyanaz a cég gyártotta, és állítólag ugyanaz a méret volt.
Sosem hittem abban, hogy egy új hegymászó bakancsot be kell törni: vagy
azonnal jó, vagy sosem lesz az. A régi bakancsomon már akkorák voltak a
lyukak, hogy át lehetett látni rajtuk. Úgy gondoltam, nem bír ki még egy
expedíciót.
Sajnos az új lábbeli mindkét bokámat feltörte, hamarosan el is fekélyesedtek.
Nagy magasságban nem gyógyulnak a sebek. Tudtam, hogy majd csak odalent
jönnek rendbe.
Az egyik lehetséges stratégia az volt, hogy nem kötöm szorosra a bakancsot.
De még így is minden egyes lépés valóságos kínszenvedés volt. Végül nem volt
más választásom, bekötöztem a bokámat, összeszorítottam a fogam, és
megtanultam együtt élni a fájdalommal. Felesleges olyasmire panaszkodni, amin
nem tudsz változtatni.
Az alaptáborba érve az ember úgy érzi, hogy minden egyes mozdulat kiszívja
az oxigént a testéből. Nem értjük pontosan, miképp alkalmazkodik az emberi
test a nagy magassághoz, de megtanultunk pár technikát, amely segítségével
képesek vagyunk akklimatizálódni ehhez a környezethez.
Ha most téged, kedves olvasóm, valami varázslat hirtelen az Everest csúcsára
repítene, orvosilag bizonyított tény, hogy pár perc alatt elveszítenéd az
eszméletedet, és újabb pár perc után meg is halnál. A szervezeted egyszerűen
képtelen lenne feldolgozni azt az élettani sokkot, melyet az oxigénhiányos
környezet okoz.
A hegymászónak az alaptáborból kiindulva előbb fel kell másznia egy kisebb
magaslatra, aztán vissza. Ezt kell ismételgetni, ahogy azt mi is tettük több héten
át. Újra meg újra, mindig egy kicsivel magasabbra az Everesten, egészen addig,
amíg a szervezet (remélhetőleg) elkezd akklimatizálódni. Tulajdonképpen azt
mondod a testednek: „Én most ide fel fogok mászni, és téged is magammal
viszlek. Úgyhogy készülj fel.”
De türelmesnek kell lenni. Ha valaki túl gyorsan mászik felfelé, növekszik a
magaslati tüdőödéma (HAPE) rizikója. Ekkor a tüdő megtelik vízzel, és az illető
meghal, hacsak nem jut le nagyon gyorsan a hegyről. Még halálosabb a
magaslati agyödéma (HACE), amelytől megdagad az agy. A HACE végzetes
kómához vezet, hacsak nem evakuálják gyorsan az embert.
Nem lehet előre tudni, hogy valaki hajlamos-e ezekre az egészségi
kockázatokra. Vannak, akiknél már akár kétezer méteres magasság alatt is
felléphetnek ezek a tünetek. Sőt, az is előfordul, hogy egy veterán
hegymászónál, akinek még sosem volt hasonló problémája, egyszerre csak
kialakul a HAPE vagy a HACE.
Ugyanennyire kiszámíthatatlan egy jóval gyakoribb veszély, a hypoxia,
melyet az agy lecsökkent oxigénellátása okozhat. Enyhébb formájában eufóriát
idéz elő, és az érintett kissé hóbortosan viselkedik. Súlyosabb esetben
megfosztja az embert az ítélőképességétől és a józan eszétől, ami a nagy
magasságban komoly bonyodalmat jelent. A hegymászók ezt az állapotot
magaslati elhülyülésnek nevezik.
A feleségem szerint már maga a hegymászás gondolata is hülyeség, és nincs
az az isten, hogy ő ilyesmire vállalkozzon.
A magaslati akklimatizáció technikái életbe vágóan fontosak a túléléshez, és
nem feltétlenül csak az extrém magasságokban. Húsz évvel ezelőtt még évente
minden ötvenedik túrázó valamilyen magaslati megbetegedésben vesztette életét
a Khumbun.
A magashegyi mászással összefüggő egészségügyi válsághelyzetek egyik
legritkábbika az, amelyikben tudtomon kívül én magam jártam élen, és amelybe
kevés híján bele is haltam. Vagy éppen ez mentette meg az életemet. Nem is
tudom. Mindkét szempont mellett észszerű érvek szólnak.
Erre majd később visszatérek.
A szervezet egyik elsődleges alkalmazkodási módja a magaslathoz az, hogy a
krónikus oxigénhiány ellensúlyozására a csontvelő milliószám termeli az új
vörösvértesteket. Az oxigénszállító képesség növelése létfontosságú. Ezzel
együtt is a magas hegyeken szabályosan szomjazod a levegőt. A levegővétel
olyan kemény munka, hogy az energiád 40 százalékát csak erre fordítod.
Megdöbbentő, de naponta akár hét liter vizet is kifújhatsz a tüdődön keresztül.
Ennek a következtében állandósul a vízhiányos állapot. Mi több, nem vagy
képes sem aludni, sem enni. A halálzónába, a 8000-es magasság fölé érve az
emberek többségében maga az evés gondolata is undort vált ki. Ha pedig erőnek
erejével ráveszed magad, hogy megrágj és lenyelj egy falatot, a tested nem fogja
megemészteni; miközben naponta mintegy 12 ezer kalóriát égetsz el, ami azt
jelenti, hogy a saját sejtjeidet fogyasztod – naponta mintegy másfél kilónyi izmot
– csak azért, hogy életben maradj.
Az egyik legmaradandóbb emlékképem Rob Hallról az a csodálatosan
kifejező arca, amelybe a szabadban eltöltött élete véste be jellemző vonásait Ha
csak egy kicsit is panaszkodtál valamire, Rob azonnal rád sandított, akár egy
őrült Popeye, és felkiáltott: „Ugye, nem leszel te is olyan nyavalygós?” Amire
természetesen azt válaszoltam: „Nem, Rob, én nem leszek olyan nyavalygós. Én
aztán nem!”
Rob mellett két vezetőnk volt még az Everesten. Mike Groom, egy
vízvezeték-szerelő az ausztráliai Brisbane-ből, és a Hallhoz hasonlóan új-zélandi
Andy Harris, aki 31 évesen először mászott meg egy nyolcezres csúcsot,
amelyből mindössze tizennégy létezik a világon. És mindegyik a Mount Everest
néhány száz mérföldes körzetén belül emelkedik a troposzférába.
Ha körülnézel egy magaslati táborban, azonnal feltűnik, hogy a
hegymászásnak ez a fajtája nem a szép testekről szól. Sőt, a hegymászók eléggé
hasonló látványt nyújtanak, mint a csatornafedőből felszökő gőznél melegedő
hajléktalanok csoportja. De Andy ennek pont az ellenkezője volt: magas, jóképű,
kisportolt, és kiváló hegymászó, annak ellenére, hogy a legmagasabb csúcsokon
még nem szerzett tapasztalatot.
Utánuk jöttek a közlegények, ami az én szintemnek felelt meg. Köztük
sátortársammal, a negyvenkét éves Jon Krakauerrel.
Már említettem Namba Jaszukót, aki a legidősebb nő, aki valaha is
megmászta az Everestet, és a japán nők között a második. Azáltal, hogy felért a
hegy tetejére, teljesítette a Hét Hegycsúcs-kihívást is. E címek megszerzéséért
hatalmas árat kellett fizetnie.
Mint ahogy Doug Hansennek, a negyvenhat éves seattle-i postai dolgozónak
is. Doug az előző évben már csak száz méterre járt a csúcstól, amikor
visszafordulni kényszerült. Most feltett szándéka volt, hogy bármi áron
meghódítja az Everestet.
Velünk volt még a csapat legfiatalabb tagja, Stuart Hutchison, egy alig
harmincöt éves kanadai kardiológus és az ötvenhárom éves Frank Fischbeck, aki
míves könyveket adott ki Hongkongban, és a régi iskolán nevelkedett úriember
volt. Frank némi udvariasságot és méltóságot kölcsönzött az egyébiránt eléggé
nyers modorú csapatnak.
Valószínűleg mindannyiunk kedvence volt dr. John Taske, az ötvenhat éves
altatóorvos, aki Mike Groomhoz hasonlóan Ausztráliából érkezett. Az éles
elméjű, nyitott és megnyerő modorú John hivatásos katonatiszt volt. Ellentétben
a katonaorvosok többségével, imádta a katonaélet keményebb oldalát. Semmi
sem tette boldogabbá, mint egy víz alatti robbantó tanfolyam vagy bármilyen
más veszélyes feladat végrehajtása. Még a brit Különleges Légi Szolgálat, az
SAS sapkáját is viselhette, amióta az elit kommandósokhoz vezényelték. Ő volt
az első orvos, aki ebben a megtiszteltetésben részesült.
Johnnak kiváló humora volt, és akkor is értette a tréfát, ha őrajta csattant.
Doug Hansen és én már az elején kitaláltuk, hogy John vonzódik az egyik
jakhoz, akit elneveztünk Boglárkának. Mivel jakok mindenhol voltak, adta
magát, hogy rendszeresen poénkodjunk Johnon és a szerelmes Boglárkán. Úgy
tűnt, John ugyanúgy élvezi a vaskos humort, mint mi.
Volt stílusérzéke is. Egyik nap sombreróban meg piros-fehér szerelésben bújt
ki a sátrából, amitől úgy nézett ki, mint egy csíkos zokni. Sokkal inkább látszott
rajzfilmfigurának, mint hegymászónak. A serpák majdnem kiestek a
bakancsukból, úgy röhögtek. Ha valaki képes egy ilyen szerelést felvenni,
garantáltan nem jön zavarba más férfiak társaságában.
Amint teljesen akklimatizálódtunk a magaslathoz – az utolsó nekirugaszkodás
előtt – Taske ellenőrzése mellett a csoport elvégzett egy Harvard step-tesztet.
Arra voltunk kíváncsiak, hogy az expedíció tagjai mennyire képesek kezelni a
rövid ideig tartó intenzív erőfeszítéseket.
A teszt lényege annyi, hogy fogunk egy körülbelül 50 cm magas padot, és egy
percen keresztül ismételten fellépünk rá és lelépünk róla. A pulzust az erőkifejtés
előtt, alatt és utána is mérik. Mindig úgy gondoltam, hogy a jó formában lévő
sportolók ismertetőjele, hogy szép lassú a pulzusuk, nyomás alatt is viszonylag
alacsony marad, és utána hamar helyreáll.
A csapat két tagja, Mike Groom és Lou Kasischke pontosan ennek a mintának
felelt meg. De más alkalmazkodási képességek is ugyanolyan jól működhettek.
Jon Krakauernek 110-es volt a pulzusa nyugalmi állapotban. Nyomás alatt
gyorsan 60-ra süllyedt, aztán felszökött 140-re. A lépcsőzés után visszaesett 60-
ra, majd visszaállt 110-re.
Az én pulzusom nyugalmi állapotban 90 volt. Nyomás hatására azonnal
felugrott 170-re vagy 180-ra, és ott is maradt. Amint befejeztem a tesztet, 60-ra
süllyedt, majd visszaállt 90-re.
Azt mondják, ez a reakció hasonló ahhoz, amit a serpáknál tapasztalnak.
Nyilvánvalóan sok mindent tanulhatunk még arról, hogy nagy magasságon
hogyan reagál az emberi szervezet az erőkifejtésre.
A május 10-i katasztrófában súlyosan érintett másik csapat vezetője Scott
Fischer volt, egy karizmatikus, a haját lófarokban viselő szabad szellem Seattle-
ből, aki egy Mountain Madness („Hegyi őrület”) nevű hegyivezető-céget
irányított. A névválasztás nagyjából össze is foglalta Scott elképzeléseit a
hegymászást illetően.
Egyik segítője Neal Beidleman volt, aki alapvetően nem hegyi vezető, hanem
repülőmérnök volt, a másik pedig az orosz Anatolij Bukrejev, a világ egyik
legjobb magashegyi mászója.
A Mountain Madness ügyfelei közül kiemelkedett Sandy Hill Pittman, a híres
New York-i bulvár-újságírónő. Mielőtt elindult az Everestre, hegymászóruhában
pózolt a Vogue-ban, és az expedíció alatt folyamatosan tudósította az NBC-t az
interneten keresztül. Lehet, hogy a hírnév keresése hajtotta az Everestre Sandyt,
de ehelyett csak hírhedtté vált.
Amikor hazaért New Yorkba, nekiesett a média, és felszínes, jellemtelen
embernek állították be. Ez nem igazságos. Sandy nagyon jó és elszánt
hegymászó volt, és elég kellemes csapattárs. Nem ő okozta a
szerencsétlenségünket, hanem a vihar.
Aztán ott volt még Tim Madsen, a coloradói sítalpas őrjárattól, valamint
vonzalmának tárgya (és nekem is az egyik kedvencem), Charlotte Fox. Ez a szép
lány meghazudtolta azt a közhelyet, hogy a magashegyi hegymászás szigorúan
férfiak által dominált, adrenalin fűtötte, macsó sportág.
Én már korábban is másztam együtt Charlotte-tal az Antarktiszon, és mélyen
tiszteltem – részben azért, mert rendesen felülmúlta még a legjobb
teljesítményemet is mind mászásban, mind macsó viselkedésben.
Újabb fax haza: „Visszatértünk az alaptáborba, három nap pihenés és evés…
Továbbra is jól vagyok, csak egy kis száraz köhögés zavar, de semmi fertőzés
vagy emésztési gond… Meggyőződésem, hogy Rob Hallnál senki sem figyel
oda alaposabban a biztonságra és a részletekre a hegymászók között… Szörnyen
hiányzol. Szeretlek, drágám.”
„Jó tudni, hogy kellemes kalandokat élsz át a hegyekben, együtt a többi
gyerekkel”, válaszolta Peach. Beszámolt arról, hogy Beck (mi Bubnak becézzük)
elkapott egy vírust, ami veszélyezteti részvételét a vívóversenyen Kansas
Cityben. Meg szobáját felújították. Missy, a másik kutyánk, összepisilte a papírt,
amit a szobafestők kiterítettek a padlón. „Vigyázz magadra. Szeretlek, sok puszi,
Peach.”
Az utolsó faxom: „Holnapután felmegyünk a hegyre. Holnap még van idő egy
faxra. Kérlek, írj. Jó lenne, ha Bub és Meg is küldene pár sort. Sok szeretettel,
drágám.”
Bub udvariasan elhárította a kérést, de a Weathers család hölgytagjai írtak.

* * *
PEACH: „Örülök a kalandodnak, és remélem, csak minimálisak az egészségi
problémáid. Éppen itt van a vízvezeték-szerelő. Eldugult a légkondi
leeresztője… Sok szeretettel, drágám.”

MEG: „Apus. Hogy vagyunk? Én már jobban… Ma felléptünk Mrs. Porter

nagynénjének a szülinapján. Most lett 90. Úgy remegtem az előadás és a
zongorázás előtt, mint ahogy Missy szokott, amikor az állatorvoshoz visszük…
Levágattam a hajamat, a vállamig ér (ha vizes), illetve egy kicsit a fülem alá,
amikor száraz. Anyu most szólt, hogy vacsora van. Mennem kell. Szeretlek,
Meg.”
 HÁROM

A mászás május 9-én kezdődött el igazán. Addigra már sikeresen túljutottunk a

Khumbu-jégesésen, átkeltünk a Nyugati-völgykatlanon, és most félúton jártunk
egy mérsékelten meredek, ezerötszáz méteres kék jégtömbön, az úgynevezett
Lhoce-falon, amelyen a bölcs hegymászó nagyon óvatosan közlekedik.
Ennek a különleges óvatosságnak a fizika az oka. A Lhoce-falat borító
kemény jégen a súrlódási együttható nulla, semmi sem fogja meg az embert. Ha
elkezdesz csúszni, esélyed sincs a megállásra. Neked annyi. Ezt a szörnyű
igazságot kellett megismernie egy Csen Ju-Nan nevű tajvani hegymászónak
május 9-én délelőtt.
Mivel a Lhoce-fal lejtős, a hármas tábort úgy kell felállítani, hogy az ember
kivés egy kis jégpadkát a sátornak, ahová aztán kimerülten bekúszik, annyira
vágyja már a pihenést. De bármennyire fáradt vagy, néhány igen egyszerű
szabályt észben kell tartanod.
Az első: alva járni tilos. A második: amikor reggel felkelsz, az legyen az első
dolgod, hogy felteszed a tizenkét pengét mindkét mászóbakancsodra, mert ezek
a hágóvasak tartanak fenn a hegyen. Ezt semmiképp sem szabad elfelejtened.
Csen Ju-Nan elfelejtette. A benti csizmájában ment ki a sátrából, lépett kettőt,
és zummm! már repült is le egy szakadékba, egyenesen a halálba.
A tervünk egyszerű volt. A nappal együtt kelünk fel, és egész nap mászunk,
hogy késő délután feljussunk a felső táborba a Déli-nyergen. Ott pihenünk
három-négy órát, megint elindulunk, egész éjjel mászunk, és másnap, május 10-
én délben, de még feltétlenül délután két óra előtt felérünk az Everest csúcsára.
Ezt a pontot egész héten át sulykolták az agyunkba: feltétlenül délután két óra
előtt Ha nem mozogsz elég gyorsan ahhoz, hogy kettőig felérj a csúcsra, akkor
ahhoz sem leszel elég gyors, hogy visszajuss lefelé, még mielőtt a sötétség
csapdába ejtene a hegyen.
Aznap délután a menetrendnek megfelelően értük el a felső tábort. A Déli-
nyereg az Everest délkeleti vállán fekszik, amely az elválasztó vonalat jelenti
Nepál és Tibet között. Négy csapat bivakolt (éjszakázott szabad ég alatt) ott a
végső támadás előtt, ami utólag túl soknak bizonyult: rajtunk kívül Scott Fischer
expedíciója, egy tajvani csoport és egy dél-afrikaiakból álló csapat, amely nem
kísérelte meg a csúcs meghódítását aznap éjjel. Összesen talán tucatnyi sátrat
állítottunk fel elhasznált oxigénpalackok, egy megfagyott tetem és a korábbi
táborok szétszórt maradványai között.
Ha túl közel bóklászol a déli gerinc északi pereméhez, kétezer méternyit
zuhansz akadálytalanul az Everest Kangsung falán, egyenesen a Kínai
Népköztársaságba. Ha pedig a túlsó oldalon véted el a lépést, mintegy
ezerkétszáz méternyi esés után vágódsz be a Lhoce-fal mentén.
A szél igen erősen fújt, amikor bevánszorogtunk a felső táborba. Hideg volt.
Zsigeri szinten titokban hálás is voltam ezért, mert tudtam, ilyen körülmények
között képtelen lennék mászni. Rendesen ki voltam merülve. Úgy gondoltam, ha
ma éjjel tudok kicsit pihenni, holnap egész biztosan jobban fogom érezni
magam, mint most.
De csak áltattam magam. Pont ez a lényeg: mire az ember a felső táborba
érkezik, éppen csak annyi energiája marad, hogy feljusson a csúcsra és épségben
visszamásszon. Nem leszek én semmivel sem erősebb. Éppen ellenkezőleg. Ezt
nevezik halálzónának, mert nyolcezer méteres magasság felett a hegy lassan
megöli az embert, akár elhagyja a sátrát, akár nem.
Így hát lefeküdtünk aludni. Doug Hansen, Lou Kasischke, Andy Harris és én a
közös sátrunkban, a hálózsákunkból hallgattuk a szél üvöltését. Aztán éjjel tíz
óra körül hirtelen elfogyott az ereje. Tökéletes, bár jeges nyugalom ereszkedett a
halálzónára.
Rob bedugta a fejét a sátrunkba.
– Srácok! Nyeregbe! Indulunk!
Kezdtem összeszedni a felszerelésemet, s közben azt gondoltam magamban,
van rá esély, hogy jól sikerült az időzítésem. Persze elég pocsékul érzem magam.
De még mindig jobban, mint korábban hittem.
Nagyon aggódtam viszont a csapat két másik tagja miatt (a próféta hangja
szólt legbelül). Közvetlenül mellettem feküdt hálózsákjában Doug Hansen.
Hányt, és nem ment neki valami jól a mászás. Úgy nézett ki, mint akinek
alaposan ellátták a baját egy jégcsákánnyal. Még a többiekhez képest is túl
keveset evett és ivott, nem látta el és pihentette eléggé a motort, amelynek fel
kellett vinnie őt a hegyre.
Rögeszméjévé vált, hogy az előző évben oly közel a csúcshoz vissza kellett
fordulnia, minden gondolatát ez uralta. Amikor Doug 1996-ban visszatért az
Everestre, megfogadta, hogy semmilyen körülmények között nem fordul vissza
még egyszer.
Én is fanatikus hegymászó voltam, de az én őrületem nem ilyen jellegű volt. A
hegymászás alapszabályai szerint éltem, tudtam, hogy felmenni egy csúcsra
döntés kérdése. Lejutni viszont kötelező.
Emellett a hegymászók többségéhez hasonlóan úgy gondolkodtam, hogy
csakis saját magammal kell versenyeznem. Mielőtt Nepálba érkeztem, azt a
személyes célt tűztem ki magam elé, hogy legalább a Déli-nyeregig eljutok. Ezt
már elértem. Ha most nem is érek fel a csúcsra, úgy fogom érezni, hogy megérte
az utazás. Amikor elindultam Dallasból, azt mondtam a kollégáimnak, hogy
egyszerűen meg akarom tapasztalni az Everestet és mindent, amit nyújtani tud.
Ma már valószínűleg másképp fogalmaznék.
Az egyik kérdés, melyet az embernek őszintén meg kell válaszolnia
önmagának a hegyen – ez morális kötelesség hegymászótársaival szemben –, így
szól: Ha most lépek egyet, mennyi erőm marad? Képes vagyok-e még
visszafordulni, és biztos helyre jutni?
Úgy éreztem, Doug már nem tudja erre a választ, és nem is törődik vele.
A másik, aki miatt aggódtam, Jaszuko volt. Apró termetével még
csuromvizesen sem nyomhatott többet 45 kilónál. De a felszerelésnek, melyet
cipelnie kellett, pont ugyanannyi volt a súlya, mint az enyémnek és mindenki
másénak. Nem tudtam elképzelni, hogy pici teste képes megfelelni az elméje
által megfogalmazott elvárásoknak.
Kimásztunk a sátrunkból, és felvettük az oxigénmaszkunkat, amilyet a MIG-
vadászpilóták viselnek. Most pont úgy néztünk ki, mint egy csapat hajléktalan
repülős halloweenkor. Felhúztuk hatalmas pehelyruhánkat is, ez olyan, mint
amiben a mama gyerekkorodban küldött ki játszani a hóba – éppen csak totyogni
lehet benne.
A mi csoportunk indult elsőnek. A Mountain Madness és a tajvaniak egy
órával maradtak le tőlünk. Gyönyörű volt az este, amikor útra keltünk a Déli-
nyereg lapos, a csúcs falához vezető részén. A távolban, a 8462 méter magas
Makalu fölött kikandikált a hold. A levegő meg sem moccant. Mínusz 23 fok
volt, ami egy ilyen nagy hegyen kifejezetten melegnek számít.
A fejlámpánkon kívül nem volt más mesterséges fény, aminek köszönhetően a
csillagok hihetetlenül erősen ragyogtak fölöttünk. Még a tükörképüket is láttuk a
lábunk alatt a hideg, kék jégen. Annyira közelinek tűntek. Mintha elég lett volna
felnyúlni és egyenként leszedni őket az égből, zsebre vágni, eltenni őket
későbbre.
Lassan, ritmusosan haladtunk előre – ez a tempó belém ivódott a korábbi évek
hegymászásai során. Pengéink minden egyes lépésnél csikorogva harapnak a
jégbe. Ahogy mozgás közben áthelyezed a súlyod a hidegben, válaszul
megcsikordul a fém a bakancsodban és a hátizsákod rögzítő kötéseiben.
A Déli-nyergen haladtunk a csúcs fala felé. Semmi különös, tényleg. Csak
szántod felfelé a havat. A fejlámpád fénygömbjében menetelsz, melyben úgy
elszigetelődsz a világ többi részétől, mintha egyedül lennél a holdon. Csak lépsz
és pihensz, lépsz és pihensz, az egyik végtelen óra a másik után, amíg aztán a fal
közepén haránt irányban balra fordulunk.
A harántolás lényegesen veszélyesebb mozgás. Nehezebb a védekezés. Látnod
kell, hogy hová teszed a lábad. És ez külön katasztrófát jelentett számomra.
Ahogy elindultunk a csúcs falán, én a negyedik voltam a kötelékben, fő mászó
serpánk, Ang Dorje, valamint Mike Groom és Jon Krakauer után. Az előző
hetekben próbáltam tartalékolni az erőmet. Az volt a filozófiám, hogy lassan és
visszafogottan kezdek, mert tudtam, nem az számít, hogy az első nap mennyire
vagyok erős. Ennek következményeként voltak még erőtartalékaim, amikor
elkezdtünk felfelé haladni.
De hatalmas bosszúságomra fokozatosan ráébredtem, hogy egyáltalán nem
látom a hegy falát, és lassacskán azt is megértettem, hogy miért. Rövidlátó
vagyok, és éveken keresztül küszködtem a hegyeken a befagyott szemüvegekkel,
a csökönyös kontaktlencsékkel és mindenféle, a látásom javítását célzó
kütyükkel. Egyik sem működött. Így aztán másfél évvel az Everest-expedíció
előtt szemműtétnek vetettem alá magam, hogy nagyobb biztonságban legyek a
hegyekben.
A beavatkozás radiális keratotómia volt, amelynek az a lényege, hogy apró
bevágásokat ejtenek a szaruhártyán a szem fókuszának megváltoztatására és
(elvileg) a látás javítására. Ám arról nem tudtam, ahogy szinte a világ egyetlen
szemorvosa sem, hogy nagy magasságban az ily módon módosított szaruhártya
egyszerre belapul és meg is vastagszik, ezzel lerövidítve a fókusztávolságot és
gyakorlatilag megvakítva az embert. Ez történt velem is mintegy ötszáz méterrel
a négyes tábor fölött 1996. május 10-én, a kora reggeli órákban.
Eleinte nem igazán aggódtam. Voltak már kisebb látászavaraim, legutóbb az
alaptáborban és a jégesésen történő átkelés során. A szokásosnál rosszabbul
láttam éjjel és reggel is, amíg annyira erős volt a nap, hogy napszemüveget
kellett viselni.
Úgy éreztem, ez a probléma inkább csak kellemetlen, de nem hátráltat, így
nem szóltam róla senkinek. Pánik sem tört rám, amikor 8300 méter magasban a
dolog megismétlődött a sötétben. Tényleg nem láttam, de tudtam, hogy pár órán
belül megoldódik ez a nehézség, mert felkel a nap.
Ilyen magasságban a nap egy hatalmas, ragyogó fénygömb, amely
szabályosan megégeti a szád és az orrod belsejét. Ha leveszed a
védőszemüveged, tíz percen belül kiég a retinád, és megvakulsz.
Ezért hát azt vártam, hogy amint teljesen feljön a nap, a pupillám még a
koromfekete lencsék mögött is összeszűkül, és minden fókuszba kerül. Biztos
voltam benne, hogy igazam van. Ennek így kell lennie.
A hajnalt megelőző sötétségben azonban túlságosan vaksi voltam ahhoz, hogy
mászni tudjak. Így hát kiálltam a sorból, és mindenkit előreengedtem, a
harmincvalahány hegymászó között negyedikből a legutolsó lettem. Igazándiból
nem is volt kellemetlen figyelni, ahogy mindenki eltrappol mellettem. Csak úgy
álltam ott, mint egy köszönőember a Wal-Martban, elbeszélgettem a többiekkel,
és vártam, hogy a nap megvilágítsa a csúcshoz vezető hegyoldalt.
Várakozásomnak megfelelően a látásom valóban tisztulni kezdett, így képes
voltam bevájni a hágóvasam elülső pengéit, oldalra fordulni, és elindulni a
hegyháton. Ám ekkor súlyosbítottam a helyzeten azzal, hogy a jeges
kesztyűmmel megtöröltem az arcom. Egy jégkristály fájdalmasan felszakította a
szaruhártyámat, aminek következtében a jobb szemem előtt minden
elhomályosodott. Ez azt is jelentette, hogy megszűnt a mélységérzékelésem, ami
abban a környezetben nagyon nem jó dolog. Kissé a bal szememmel is
elmosódottan láttam, de alapvetően rendben volt. Ám tudtam, hogy hacsak nem
javul a látásom, nem tudok magasabbra mászni ennél a pontnál, egy Erkélynek
nevezett, szobányi kiemelkedésnél, mintegy ötszáz méterrel a csúcs alatt.
Mivel még mindig hittem benne, hogy sikerülni fog, szóltam Robnak.
– Srácok, menjetek tovább, szambázzatok fel a hegyre! Amint rendesen látok,
utánatok megyek.
 Ekkor körülbelül reggel fél 8 volt.
– Beck – válaszolta félreismerhetetlen ausztrál akcentusával –, ez nekem
nagyon nem tetszik. Harminc perced van. Ha ennyi idő alatt kitisztul a látásod,
mássz utánunk! Ha viszont nem, nem akarom, hogy felmássz!
– Oké. – Haboztam. – Így lesz. – Nem volt ez egy készséges, örömteli
beleegyezés. Túl közel jutottam a csúcshoz, hogy feladjam. De elismertem, hogy
a józan ész azt diktálja, amit Hall mondott.
És aztán csináltam egy nagy hülyeséget.
– Tudod, ha mégsem tér vissza a látásom azon a harminc percen belül, akkor
amint megint látok, elindulok visszafelé a négyes táborba.
Hall erre az ötletre is nemet mondott.
– Ez az ötleted sem tetszik jobban, mint az előző – válaszolta. – Ha lejövök a
csúcsról, és te nem állsz itt, fogalmam sem lesz, hogy biztonságban lejutottál-e a
négyes táborba, vagy zuhantál háromezer métert, ígérd meg, és most nagyon
komolyan beszélek, ígérd meg, hogy itt maradsz, amíg vissza nem jövök!
– Rob, esküszöm, hogy meg sem fogok moccanni – mondtam.
Az eszembe sem jutott, hogy talán soha nem fog visszajönni.
Egész délelőtt vártam. Gyönyörű nap volt. Sehol egy felhő. Nem fújt a szél.
Hegyek hatalmas katedrálisa, ameddig csak a szem ellát. A lábam alatt láttam a
föld görbületét.
Délben három embert láttam lefelé ereszkedni a csoportunkból: Stuart
Hutchisont, Lou Kasischket és John Tasket (Frank Fischbeck már korábban
visszafordult). Azt mondták, a hegy legfelső részén, a közvetlenül a csúcshoz
vezető hegyháton természetes akadályt képező Hillary-lépcsőnél lelassul a
haladás. A hegymászók valóságos közlekedési dugót képeztek, ezért ők hárman
belátták, kizárt, hogy délután kettő előtt felérjenek a csúcsra.
Szóval Stuart, Lou és John úgy döntött, hogy lemegy, és amikor odaértek
hozzám, ahogy ott álldogáltam egyedül és egyre jobban fáztam az Erkélyen, azt
mondták, tartsak velük.
– Az a helyzet, hogy kutyaszorítóba kerültem – válaszoltam. – Megígértem
Hallnak, hogy nem mozdulok innen. Mivel nincs rádiónk, sehogy sem lehet
tudatni vele, hogy elmegyek. Ez olyan lenne, mintha megszegtem volna az
ígéretemet. Egyszerűen nem hiszem, hogy ezt megtehetem.
Elbúcsúztak tőlem és folytatták az utat lefelé. Három bölcs ember. Utólag már
világos, hogy csatlakoznom kellett volna hozzájuk. De akkor nem érzékeltem,
hogy veszély fenyegetne. Csodálatos nap volt. Ráadásul, bármennyire is tudtam
már ekkor, hogy aznap nem fogok feljutni a csúcsra, utáltam a gondolatot, hogy
fel kell adnom. Ha lemegyek velük, azzal véglegesen beismerem a kudarcomat.
Lou Kasischke mellesleg biztonságban visszaért a táborba, de ő is
borzalmakat élt át. Mint már említettem, ő és én Doug Hansennel és Andy
Harrissel osztoztunk a sátrunkon. A csúcs meghódítására indulva Lou túl hosszú
időre vette le a védőszemüvegét, aminek a következtében átmeneti hóvakságban
szenvedett. Amikor este beütött a vihar, ott feküdt egyedül, vakon, hallgatta,
ahogy a szél próbálja széttépni a sátrát, és aggódott három sátortársa sorsa miatt.
 NÉGY

Úgy számítottam, hogy Rob legkésőbb három órára visszaér. Elmúlt három,
aztán elmúlt négy, és elmúlt öt is. Aggódni kezdtem. A nap jó szövetségesem
volt, de ahogy kezdett lemenni, hosszabbodtak az árnyékok. Akkor pedig
felnyílik megint a szaruhártyám, és ismét megvakulok – méghozzá hamarosan.
Éreztem, hogy a hegy készül nyugovóra térni. A fény ellaposodott. Kezdett
lehűlni a levegő. Feltámadt a szél. A hó mocorgott, és én rádöbbentem, hogy túl
sokáig maradtam ebben a buliban. Kelepcébe kerültem.
Kezdtem elveszíteni a fejemet. Bár palackozott oxigént lélegeztem be, és nem
voltam hypoxiás, már tíz órája álltam vagy ültem egy helyben, miközben alig
mozogtam. A hideg zsibbasztó hatást gyakorolt az elmémre. Hallucináltam, hogy
embereket látok, hol közelebb kerültek, hol távolabb.
Most már tudom, hogy akkor süllyedni kezdtem, túlságosan fáztam ahhoz,
hogy dideregjek, elragadott az apátia, képtelen voltam érzékelni helyzetem
veszélyességét. A kabátom alatt, a mellkasomon a vizesüvegek kőkeménnyé
fagytak. Ha ott maradok, valószínűleg úgy fagyok lassan halálra, hogy nem is
próbálok megmozdulni.
Ekkor ért oda Jon Krakauer, és ettől összeszedtem magam. Láthatóan ki volt
merülve. Egy kicsit beszélgettünk. Azt mondta, Rob még mindig fent van a
hegyháton, legalább három óra lemaradásban hozzá képest, ami azt jelentette,
hogy a korábbi megállapodásunk érvényét veszíti. Ki volt zárva, hogy még
három órát várjak rá. Ugyanakkor már az is lehetetlen volt, hogy segítség nélkül
lejussak.
Krakauer rendes volt. Bár a vezetőnk, Mike Groom alig húsz perccel járt
mögötte az ösvényen, felajánlotta, hogy segít lemennem. Kellemetlenül éreztem
magam a gondolattól, hogy ráakaszkodjam Jonra. Köszönettel nemet mondtam,
azzal, hogy megvárom Groomot. Mintha Jon hálásan sóhajtott volna fel.
Eltelt egy újabb félóra, amikor is befutott Mike Groom Jaszukóval. A nő úgy
nézett ki, mint egy élőhalott, annyira kimerült, hogy még állni is alig tudott.
Szerencsére pont ekkor ért oda Neil Beidleman a Fischer-féle csapat néhány
tagjával, köztük Sandy Pittmannel, Charlotte Foxszal és Tim Madsennel, akik
mind feljutottak a csúcsra, és akik közel álltak teljesítőképességük határához.
Az akut problémát azonban Jaszuko és én jelentettük. Neal Jaszukóval
elindult lefelé a Háromszögön. Mike magához kötözött, ami pont azt jelenti,
aminek hangzik. Kötelének az egyik végét a derekamra kötötte, ő pedig mintegy
hat méter távolságból követett, hogy izomból, a lábát megvetve egyenesben
tartson a lefelé vezető úton.
Ekkor már majdnem este hat óra volt.
Lefelé mászni a hegyen sokkal veszélyesebb, mint felfelé. Általában ilyenkor
fordulnak elő a halálesetek. Ami minket illet, a problémát fokozta a kimerültség,
a vakság és még egy apró részletkérdés: a hágóvasaim. Ezek úgynevezett
csuklós túrahágóvasak voltak, amelyek alkalmasak a technikás mászásra, de a
nedves vagy tapadós hó elég hamar beborítja a pengék hegyét, és hirtelen azon
veszi észre magát az ember, hogy már nem is hegymászáshoz van
felszerelkezve, hanem síeléshez.
És akkor megtörtént. Mozdultam, a súlyomat a hegyre helyeztem. Legalábbis
azt hittem. Ahová léptem, ott nem volt más, mint levegő, és egyszerre csak
nekicsapódtam a hegyfalnak. A kötél megfeszült, és magával rántotta Mike-ot.
Mindketten csúszni kezdtünk. Előkaptuk a jégcsákányunkat, belevágtuk a
hegyoldalba, és ránehezedtünk, hogy megállítsuk a zuhanást.
Ezt még két-három alkalommal megismételtük, mielőtt leértünk. Mike utólag
„kissé nyugtalanítónak” írta le az élményt. Ekkor még nem is sejtette, hogy mi
vár ránk lejjebb.
Leszámítva a pehelyruhám néhány szakadását és a büszkeségemen esett óriási
csorbát, jól voltam, és őszintén megkönnyebbültem. Visszaértünk a Déli-
nyeregre, vagyis gyakorlatilag biztonságban voltunk. Egy óránál is kevesebb
könnyű harántolás után ott leszünk a sátorban, a hálózsákunkban, meleg teát
kortyolgatunk, és kialusszuk a hosszú, kimerítő napot.
De ahogy megindultunk, meghallottuk a mélyről jövő morajt, ahogy felfelé
hullámzik a hegyen. Hirtelen kirobbant körülöttünk a hóvihar. A moraj
fülsüketítő üvöltéssé erősödött. Vastag felhőfal emelkedett füstként a Déli-
nyereg felett, talpig fehérbe burkolva minket. Minden tereptárgyat
elhomályosított, nem látszódott semmi más, csak a fejlámpáink, amelyek mintha
lebegtek volna az örvényben. Neal Beidleman későbbi elmondása szerint olyan
érzés volt, mintha elvesztünk volna egy üveg tejben.
 Hamarosan hihetetlenül hideg lett.
Belekapaszkodtam Mike karjába. Ő volt a szemem. Nem mertem elereszteni.
Ösztönösen összezsúfolódtunk, senki sem akart szétválni a többiektől, ahogy
botorkáltunk, lábunkkal keresve a déli gerinc lejtőjét, reméltük, hogy valami
jelzi, merre van a tábor. Elindultunk az egyik irányba, de az nem volt jó. Másfelé
fordultunk, de az sem. Pár perc alatt tökéletesen elvesztettük az irányérzékünket,
fogalmunk sem volt már, merre megyünk a forgószél, a zajok, a hideg és az
arcunkba csapódó hó közepette.
Továbbra is partiban haladtunk, amíg egyszerre csak Nealnek valami gyanús
lett. A tapasztalat és az ösztön sajátos kombinációja éreztette vele, hogy halálos
veszély leselkedik ránk.
– Valami itt nincs rendben! – kiáltotta túl a morajlást. – Megállunk! – Jól
döntött. Alig nyolc méter választott el minket attól, hogy kétezer-ötszáz métert
zuhanjunk a Kangsung-fal mentén. Ott, ahol megálltunk, a jég nagyon
meredeken lejtett. Ha csak pár lépést teszünk, egyszerűen leszánkázunk a
hegyről.
Azzal, hogy megálltunk, valami más is megállt – az a belső kazán, amely
életben tartja az embert. Ilyen körülmények között csak úgy lehet megtartani a
meleget, hogy folyamatosan mozgásban vagyunk. Aki megáll, halálra fagy, ezt
már megtapasztaltam.
Nem éreztem és nem tudtam megmozdítani a jobb kezemet, ami az adott
körülmények mellett nem volt igazán meglepő, és normális esetben igen
egyszerűen megoldható probléma. Az ember levesz a három, egymásra húzott
kesztyűjéből kettőt, és betolja a kezét a kabátja alá, a mellkasához. Amikor már
eléggé felmelegedett, kiveszi megint a kezét, ismét felhúzza a kesztyűket, és
folytatja a dolgát.
Én jártam már nagyon hideg helyeken, de ami ekkor történt, totálisan sokkolt.
Amikor lehúztam a két külső kesztyűmet, a kezemen és a karomon azonnal
kőkeményre fagyott a bőr, még a harmadik, expedíciós kesztyű alatt is. A fagy
harapása által okozott hirtelen fájdalomtól elejtettem a kesztyűt, mire a szél
felkapta, és huss! – messzire repítette.
A hátizsákomban volt még egy pár kesztyűm. Csakhogy ezzel az erővel akár
otthon is lehetett volna, az ágyam alatt. Egy ilyen viharban ki volt zárva, hogy
levegyem a hátizsákomat, letegyem a földre, és átkutassam. Olyan erősen fújt a
szél, hogy fel is kaphatott volna, és egy adott ponton ez meg is történt.
Nem volt időm és nem volt lélekjelenlétem elgondolkodni a fagynak kitett
jobb kezem és alkarom valószínűsíthető sorsán, és azon sem, milyen jövő elé
nézhet egy félkezű patológus. De bedugtam a kezemet a kabátom alá, akár egy
jégbe fagyott Napóleon.
Most már mindannyiunk számára felmerült az élet vagy halál kérdése, és
minden egyes múló pillanattal az utóbbi esélyei nőttek.
Ám ekkor a rohanó felhők egy pillanatra szétnyíltak fölöttünk, és
megmutatták a Göncölszekeret. Emlékszem, hogy Klev Schoening, a Mountain
Madness egyik ügyfele felkiáltott: „Láttam a csillagokat! Tudom, merre van a
tábor!”
Reménysugár.
Tervünk gyorsan körvonalazódott. A legerősebbek – köztük Beidleman és
Schoening – amilyen gyorsan csak tudnak, lemennek a táborba. Ha Schoening
jól ismerte fel az irányt, és megtalálják a felső tábor kék sátrait, segítséget
szereznek, és megmentik a többieket.
Ha nem jutnak el oda, nekünk úgyis annyi.
Mike Groommal átbeszéltük a helyzetet. Járni még egész jól tudtam, de mivel
nem láttam, végig a karját kellene fognom, ami lelassítaná. Mivel az életem múlt
azon, hogy valaki lejusson a táborba, és visszajöjjön értem, mielőtt halálra
fagyok, beleegyeztem, hogy maradok.
Charlotte, Sandy és Jaszuko esetében fel sem merült a kérdés. Egyikük sem
volt képes segítség nélkül járni. Így hát mi négyen maradtunk. Ahogy a többiek
elindultak, Tim Madsen hirtelen megállt.
– Nem hagyom itt Charlotte-ot! – mondta. – Ti menjetek csak, de én nem
hagyom itt.
Ehhez hatalmas bátorság kellett. Kimondatlanul ott lebegett közöttünk, hogy a
nők és én – és most már Tim is – minden bizonnyal halálra vagyunk ítélve.
Ekkora a szerelem ereje.
Ahogy Beidleman, Groom és Schoening elbotorkált a viharban, Jaszuko
hangtalanul, kétségbeesetten belekapaszkodott Neal karjába. Aztán hamarosan
lecsúszott a keze, és a három férfi eltűnt a szemünk elől. Mindannyian, akik
hátra maradtunk, levetettük magunkat a jégre, és elhelyezkedtünk, akár egy
kutyafalka, egymáshoz nyomtuk a hátunkat vagy a hasunkat, hogy a lehető
legjobban őrizzük a hőt, és a lehető legkevésbé érjen minket a szél.

CHARLOTTE FOX: Emlékszem, Beck ekkor odaszólt hozzám: „Nahát,

Charlotte, ez aztán nem semmi, mi?” Hát igen. Ezt jól mondtad, Beck.

* * *
A leghalálosabb ellenségünk az alvás volt. Minden hegymászó tudja, ha hagyja,
hogy elragadja a hideg, azzal egyirányú jegyet vett a halál felé. Nincsenek
kivételek. Mélyre süllyed a tested hőmérséklete, és a végén leáll a szíved. Így hát
folyamatosan kiabáltunk egymással, ütögettük, rugdostuk egymást. Bármit
megtettünk, hogy ébren maradjunk. Charlotte felkiáltott.
– Már nem érdekel! Csak szeretnék gyorsan meghalni!
– Nem, Charlotte, ez rossz válasz – szólt rá Tim. – Mozgasd a lábad. Mozgasd
a kezed. Gyerünk!

CHARLOTTE FOX: Halálra fagytam. Olyan fájdalmat éreztem, hogy már csak
azt akartam, legyen vége.

* * *
Sandy Pittman szétesett.
– Nem akarok meghalni! – sikoltotta. – Nem akarok meghalni! Lefagy az arcom!
Lefagy a kezem! Nem akarok meghalni!
Én nem szóltam semmit, részben azért, mert Sandy tökéletesen összefoglalt
mindent. Pontosan azt mondta, amit én is éreztem.
(Sandy később elmondta nekem, hogy a rettentő fagyoskodás közepette volt
egy furcsa álma. Békésen üldögélt egy teázó teraszán, én pedig valamilyen oknál
fogva fuvoláztam. Nagyra értékeltem, hogy bevett az álmába. Eszembe is
juttatta, hogy valamikor meg akartam tanulni fuvolázni. Talán majd a következő
életemben.)
Sandy sikolyaitól a következő napig az emlékezetem homályos, illetve
hézagos. Kezdtem megfagyni, ami nem is volt kellemetlen érzés. Sőt, az ember
valójában úgy érzi, mintha melegebb lenne. Aztán mintha lebegtem volna.
Lehet, hogy valaki maga után vonszolt a jégen? Nem voltam eléggé magamnál
ahhoz, hogy összerakjam ezeket az érzéseket.
CHARLOTTE FOX: Olyan erős volt a szél, hogy szorosan az arcomra kellett
húznom a kapucnimat. De Tim emlékszik, hogy Beck felállt egy sziklára,
kinyújtotta a kezét, és azt mondta: „Rendben van, most már mindent értek”.
Aztán előrebukott, és Tim nem látta többé.
 ÖT

Aznap éjjel Neal, Mike és Klev valahogy megtalálták a négyes tábort, de addigra
már csak négykézláb tudták vonszolni magukat. Semmi erejük nem maradt. Ők
nem jöhettek vissza értünk, nem voltak képesek rá. A tábor serpái nem voltak rá
hajlandók. Senki más nem próbálhatta meg, kivéve az oroszt, Anatolij
Bukrejevet.
Aznap Anatolij elhanyagolta hegyi vezetői kötelességét. Miközben mindenki
más a hegyháton küszködött a csúcs felé vagy a Hillary-lépcsőnél sorakozott,
Anatolij egyedül mászott, saját magáért, oxigén nélkül. Egyenesen felment,
megérintette a csúcsot, és azonnal vissza is tért. Mivel nem volt oxigénje, nem
maradhatott sokáig a hidegben, így kénytelen volt behúzódni a sátrába.
Így hát Bukrejev már órák óta pihent a sátrában, és ha itt ér véget a története
aznap éjjel, a hegymászók közössége elevenen nyúzta volna meg. Nem egy
megbocsátó társaság.
De Anatolij megtette azt, amire senki más nem volt képes vagy hajlandó.
Háromszor is kiment a hóviharba, hogy megkeresse Scott Fischert, aki mintegy
négyszáz méterrel a Déli-nyereg fölött fagyott halálra, valamint minket. Kétszer
is vissza kellett fordulnia a táborba a szél és a hideg miatt. Harmadszorra
megtalálta kis kupacunkat a fal mentén, és visszavitte a Fischer-csapat
mindhárom tagját, Timet, Charlotte-ot és Sandyt. A Hall-csapat tagjait, Jaszukót
és engem otthagyott.

CHARLOTTE FOX: Én csak arra emlékszem, hogy Anatolij egyszerre csak ott
termett. Elsőként engem ragadott meg. Felálltam, és begyalogoltam vele. Kézen
fogva vezetett. Aztán behozta Sandyt és Timet. Nem emlékszem, hogy bárki is
beszélt volna Beckről vagy Jaszukóról.

* * *
Anatolij később háromféleképpen mesélte el a Déli-nyergen történteket. Nem
számít, hogy melyik volt az igaz. Azzal, hogy megmentett három embert, aki
különben egészen biztosan meghalt volna, Anatolij Bukrejev hőssé vált.
 Emlékezzünk így Anatolijra. 1997 karácsonyán Bukrejevet megölte egy
lavina az Annapurnán.
És akkor itt áttérek a mi csoportunk többi tagjára, akik odavesztek: Rob
Hallra, Doug Hansenre és Andy Harrisre.
Ahogy már említettem, Doug Hansennek gyengén ment a mászás. Az előző
évben, amikor annyira közel jutott a csúcshoz, Doug felfelé még jó állapotban
volt. De amikor visszafordult, teljesen szétesett, és csak segítséggel ért le.
Az embert nem a teste viszi fel a hegyre, hanem az elméje. A tested órákkal
azelőtt kimerül, hogy elérnél a csúcsra, csak az akaraterő, az összpontosítás és az
elszántság miatt mész tovább. Ha elveszíted a fókuszt, a tested nem több egy
haszontalan, halott dolognál.
Doug délután két óra után is folytatta a mászást, és három óra után és négy óra
után is, mit sem törődve a kockázattal. Nem tudom, Rob miért engedte. De
miután végül felért a csúcsra, megismétlődött az előző évi történet. Csak ennyi
volt benne. És mindent ebbe adott bele.
Ekkor Rob Hallnak hatalmas problémával kellett szembenéznie. Nem tudta
megmenteni Dougot. Nem tudott segíteni neki. Dougnak muszáj volt a saját
lábán lemennie.
Rob lerádiózott az alaptáborba. Azt mondták neki: „Rob, tudjuk, hogy milyen
nehéz, de muszáj otthagynod. Nem tudod megmenteni. Mentsd saját magadat!”
Minket, akik ismertük Robot, nem ért meglepetésként, hogy erre nem volt
képes. Nem tudta magára hagyni Dougot a hegyen azért, hogy a saját életét
mentse. Ha megtette volna, soha többé nem tudott volna a tükörbe nézni.
Hall, akinek a felesége első gyermeküket várta, tehát elkárhozik, ha lemegy, és
halálra ítéli önmagát, ha marad. Ismét üzenetet küldött. „Borzasztó nagy bajban
vagyunk”, mondta, és segítséget kért. A fiatal Andy Harris, aki már az út
harmadát megtette a felső tábor felé, meghallotta az adást.
Bár minden erejét kiszívta az addigi mászás és a Lobuchéban összeszedett
bélfertőzés, Andy visszafordult, és lassan felküzdötte magát a hegyre. Elért egy
oxigénlerakathoz, és több palackot is magával vitt Dougnak és Robnak a csúcs
közelébe. Hogy ezután mi történt, nem világos. Annyi biztos, hogy órákat
töltöttek azzal, hogy próbálták átjuttatni Dougot a pengeéles hegyháton.
Rob és Andy lejutott a déli csúcsig, de Doug nem. Úgy tűnik, már előtte
lezuhant. Andy Robbal maradt valamikor az éjszaka közepéig, amikor is a
tájékozódási képességét elveszítve és fizikailag teljesen kimerülve eltűnt a
viharban. Sosem találtak rá.
A jégcsákányára később Rob teste mellett találtak rá, amiből arra lehetett
következtetni, hogy átlépte azt a bizonyos határt. Nincs az a hegymászó, aki
megválna a jégcsákányától.
Rob túlélte az éjszakát, de másnap késő délután, ahogy leszállt a sötétség, és
nem maradt már remény a megmentésére, az alaptáborból felhívták a feleségét,
Jant Új-Zélandon, és rádión összekapcsolták haldokló férjével. A hegyen
mindenki, akinek volt rádiója, néma tanúja lehetett utolsó közös pillanataiknak.
Hall visszanyerte az eszméletét. Jannal együtt ekkor döntötték el, hogy
születendő gyermekük a Sarah nevet kapja.
Jan Robnak: „Ne érezd úgy, hogy egyedül vagy. Minden pozitív energiámat
neked küldöm.”
Rob Jannek: „Szeretlek. Aludj jól, drágám. Kérlek, ne aggódj túlságosan.”
Mindketten pontosan tudták, hogy mi következik. Miután elmúlt a pillanat, és
Robnak már nem kellett erősnek mutatkoznia, hallani lehetett, hogy halkan sír,
miközben várja a halált. Nem tudta, hogy a rádiója még mindig be van
kapcsolva.
 HAT

Tizenegyedikén reggelre alábbhagyott a vihar. A szél 55 km/órásra csillapodott.

Stuart Hutchison három serpávai elindult megkeresni Jaszukót és engem.
Egymás mellett fekve találtak ránk, szinte teljesen elborított minket a hó és a jég.
Először Jaszukóval foglalkoztak. Hutchison lenyúlt érte, és az anorákjánál
fogva felhúzta. Hét centiméter vastag jégréteg fedte az arcát, melyet Stuart
lefejtett róla. A bőre olyan volt, mint a porcelán, a szeme tágra nyitva. De még
lélegzett.
Aztán felém fordult, felhúzott, letörölte a jeget a szememről és a szakállamról,
hogy megnézhesse az arcomat. Jaszukóhoz hasonlóan én is alig kapaszkodtam
már az életbe. Hutchison később elmondta, még sosem látott a halálhoz ennyire
közel járó embert lélegezni. Egy kardiológusnak ezt szó nélkül elhiszem.
Mit lehetett tenni? A babonás serpák kényelmetlenül érezték magukat
halottakkal és haldoklókkal körülvéve, és haboztak közelebb lépni. De
Hutchisonnak nem igazán volt szüksége konzíliumra. A válasz egyszerű volt: ott
kell hagyni őket. Minden hegymászó tudja, hogy ha valaki hipotermiás kómába
esik a magasban, abból soha, de soha nem fog felébredni. Jaszuko és én így is,
úgy is meghalunk. Ha levisznek minket, azzal csak a saját életüket
veszélyeztetik.
Magam miatt nem haragszom ezért a döntésért. De mekkora erőfeszítést
jelentett volna levinni Jaszukó t? Olyan kicsi volt. Legalább a sátorban halt
volna meg, emberek között, és nem egyedül a jégben.
Hutchison és a serpák visszamentek a táborba, és tudatták mindenkivel, hogy
meghaltunk. Lerádióztak az alaptáborba, ahonnan értesítették Rob irodáját
Christchurchben, az pedig továbbította a hírt Dallasba. Egy meleg, napsütéses
szombat reggel csörgött a telefon a házunkban. Peach felvette. Madeleine David,
Hall cége, az Adventures Consultants irodavezetője közölte vele, hogy a
hegycsúcsról lefelé jövet meghaltam.
– Van még bármi remény? – kérdezte Peach.
– Nincs – válaszolta David. – Azonosították a holttestet. Nagyon sajnálom.
Everesti idő szerint délután négy órakor – huszonkét órával a vihar kitörése
után – megtörtént a csoda: felnyitottam a szemem. Ezután több valószínűtlen,
szinte lehetetlen dolog következett. Felálltam, és egyedül visszabotorkáltam a
felső táborba. Másnap ismét felálltam, és eljutottam a Lhoce-falig. Ezt követte
minden idők legnagyobb magasságban végrehajtott helikopteres mentése. Ezek
az igazán nagy dolgok. A csoda csendesen történt: felnyitottam a szemem, és
megkaptam az esélyt, hogy megpróbáljam.
Zavarodott állapotomban először azt hittem, hogy otthon fekszem a meleg,
kényelmes ágyamban, és a ragyogó texasi napsütés beszűrődik az ablakon. De
ahogy tisztult a fejem, megpillantottam az arcom előtt a kesztyű nélküli kezemet,
ezt a szürke és élettelen tárgyat.
Hozzácsaptam a jéghez. Visszapattant, olyan hanggal, mintha egy fadarab
lenne. Ez csodálatos módon fókuszálta a figyelmemet: nem az ágyamban
fekszem. Valahol a hegyen vagyok, nem tudom, hol. Nem láttam messzire, de
tudtam, hogy egyedül vagyok.
Eltartott egy ideig, mire összeálltak az elmémben az előző éjjel eseményei.
Amikor ez megtörtént, feltételeztem, hogy a többieket mind megmentették, és
valamilyen oknál fogva engem hátrahagytak. Talán akaratlanul megbántottam
valakit?
Lelkem mélyén tudtam, hogy nem jön értem felmentő sereg. Ha jönne, már ott
lenne. Egymagam vagyok.
A mai napig rejtély, hogy miért nem feküdtem még mindig Jaszuko mellett. Ő
ott maradt, ahol Stuart Hutchison és a serpák reggel ránk találtak és otthagytak
minket. De amikor délután felébredtem a kómából, egyedül voltam, és jó messze
attól a helytől. Csak feltételezni tudom, hogy a két időpont között valamikor
félig-meddig magamhoz tértem, és megtettem vagy negyvenméternyi utat a felső
tábor felé, mielőtt ismét összeestem.
Mindeközben bekövetkezett egy másik sokk – egy jelenés. Hirtelen feltűnt
lelki szemeim előtt a családom: Peach, Bub és Meg. Nem valami csoportkép
vagy emlékből felidézett fotó. A tudatalattim hívta be őket, élénken fókuszálva,
mintha bármelyik percben meg is szólalhatnának. Abban a pillanatban abszolút
biztonsággal tudtam, hogy ha nem állok fel azonnal, örökre ott maradok.
Azt hittem, már hozzászoktam ahhoz a gondolathoz, hogy a hegyen fogok
meghalni. Sőt, egy ilyen halál még romantikus és nemes végnek is tűnhetett. De
bármennyire is felkészültem a halálra, mégsem álltam rá készen.
 Feltápászkodtam, levettem a hátizsákomat, és a jégcsákánnyal együtt
eldobtam. Egyetlenegy esélyem van. Ha nem jutok el a táborig, nem lesz
szükségem semmilyen felszerelésre, mondtam magamnak. Csak lassítaná a
haladásomat. Futó gondolatként belém hasított, hogy talán ezek voltak az utolsó
földi javaim.
Ugyanebben a pillanatban jöttem rá, hogy rettentően kell pisilnem. Nem volt
más választásom, beleengedtem a gatyámba. Ez legalább átmenetileg fel is
melegített egy kicsit.
Az első gondolatom az volt, hogy rácsszerűen fogok előrehaladni.
Kiválasztottam magamnak egy négyzetet, majd egy másikat, kerestem valami
tereptárgyat vagy valami mást, ami alapján tájékozódni tudnék. Ám hamar be
kellett látnom, hogy így nem jutok semmire.
Ekkor eszembe jutott, hogy előző éjjel valaki azt kérdezte a viharban: „Melyik
irányból fúj a szél a felső tábor fölött?”
Mire másvalaki azt válaszolta: „Azon a falon felfelé, keresztül a táboron, a
gerincen át”. Ami azt jelentette, hogy amennyiben nem változott a szélirány, a
felső táborhoz a széllel szemben haladva juthatok el.
Így hát azt az irányt választottam. Nem tűnt rosszabbnak, mint a 359 másik
lehetőség bármelyike. Elhatároztam, hogy ha elesek, fel fogok állni. Ha megint
elesek, megint felállok. És addig folytatom, amíg már nem tudok újból felállni,
vagy amíg be nem sétálok a táborba, vagy le nem zuhanok a szakadékba.
Mindkét kezem megfagyott. Az arcomat tönkretette a hideg. Erősen
hipotermiás voltam. Három napja nem ettem, két napja nem vettem magamhoz
vizet. Eltévedtem és szinte teljesen megvakultam.
Ilyen apróságokon nem akadhatok fent, mondtam magamban. Arra
összpontosítok majd, amit tennem kell, és azt meg is teszem.
Elkezdtem azt a repetitív, energiakímélő mozgást, amelyet a testem már oly
jól ismert. A terep egyenetlen volt, sekély, tíz-húsz centiméteres mélyedésekkel,
amelyek a késő délután halványuló fényében láthatatlanok voltak előttem.
Akárhányszor beleléptem egy ilyen lyukba, elestem. Eleinte ösztönösen
magam elé tettem a kezem, hogy tompítsam az esést, de nem akartam
súlyosbítani a fagyás okozta kárt azzal, hogy megsebesítem a kezem, így hát
igyekeztem testközelben tartani, és hátra vagy oldalt fordulni, ha megbotlottam
és elestem. Nagyon keményen vágódtam neki a befagyott földnek. Bumm!
Minden egyes alkalommal csillagokat láttam. Aztán felálltam, és folytattam az
utat.
Az egyik felem fásult volt, még azt is el tudta fogadni, hogy megismétlődnek
az előző délután eseményei az Erkélyen. A nap egyre lejjebb csúszott, és tudtam,
amint lebukik, nekem is végem. Elveszítem a fényt, és a hőmérséklet meredeken
zuhan majd lefelé. Már arra gondoltam, hogy ha még egyszer elesem, nem
leszek képes felállni, és egyszerűen csak nézem majd a naplementét.
Meglepett a felismerés, hogy ez az eshetőség egyáltalán nem tölt el
félelemmel. Nem vagyok különösebben bátor ember, és azt vártam volna, hogy
rettegni fogok, amikor szembesülök ezzel a pillanattal. De egyáltalán nem ezt
éreztem.
Nem, hanem valami hatalmas, mindent betöltő búskomorság lett úrrá rajtam.
Az járt a fejemben, hogy nem tudok elbúcsúzni a családomtól, nem mondhatom
soha többé a feleségemnek, hogy szeretem, soha többé nem fogom megölelni a
gyerekeimet, és hogy ez egyszerűen elfogadhatatlan.
„Mozgás”, mondtam magamnak újra meg újra. Megint hallucinálni kezdtem,
borzasztóan közel jártam a széteséshez. Minden mozgott körülöttem.
Aztán megláttam magam előtt két furcsa, kék sziklát, és egy pillanatra
bevillant, hogy talán sátrak. De rögtön le is állítottam magam. Ha odamegyek, és
csak sziklákat találok, annyira le fogok törni, hogy képtelen leszek továbbmenni.
Ezt nem tehetem meg. Egyszerűen odamegyek és elsétálok mellettük. Nem
jelentenek semmit.
A homályos kékségekre koncentráltam, reméltem, hogy a tábor lesz, és féltem,
hogy mégsem, és amikor már csak harminc méterre lehettem tőlük, hirtelen
felbukkant egy emberi alak! Todd Burleson volt az, egy másik hegymászó-
expedíció vezetője, aki valami egészen furcsa teremtményt látott közeledni a
félhomályban.
Egy tévéinterjúban így számolt be később az első benyomásáról:
„Nem hittem a szememnek. Ennek az embernek nem volt arca. Koromfekete
volt, mintha valami kéreg tapadt volna rá. Az anorákjának a cipzárja le volt
húzva a derekáig, és tele volt hóval. A jobb karja csupasz és a feje fölé volt
fagyva. Nem tudtuk lehajtani. A bőre mint a márvány. Fehér kő. Vértelen.”
 HÉT

Todd Burlesont egyrészt a külsőm döbbentette meg, másrészt a korábban kapott

hír, miszerint a felső tábor fölött mindenki meghalt, köztük én is.
Gyorsan összeszedte magát, és a karomnál fogva az első sátorhoz vezetett – a
halott Scott Fischeréhez –, ahol behúztak két hálózsákba, meleg vizes palackokat
nyomtak a hónom alá, és beadtak egy szteroidinjekciót.
– Nem fogjátok elhinni, ki jött be a táborba ebben a pillanatban – rádiózta
meg azonnal az alaptábornak.
A válasz hamar megjött.
– Elképesztő. De ez nem változtat semmin. Meg fog halni. Ne hozzátok le.
Szerencsére erről nem tudtam.
A hagyományos bölcsesség szerint hipotermiás esetekben még az enyémhez
hasonló, csodával határos feltámadás is csak elodázza az elkerülhetetlen véget.
Amikor felhívták Peachet, és elmondták neki, hogy mégsem vagyok annyira
halott, mint hitték – viszont életveszélyes sebeim vannak –, nem akarták hamis
reménybe ringatni. Az persze egészen más kérdés, hogy ő mit hallott ki ebből.
Én is elhatároltam magam a komor közmegegyezéstől. Miután visszatértem az
anyahajóhoz, kezdtem elhinni, hogy valóban túlélhetem ezt az egészet.
Valamilyen oknál fogva a szervezetem jól kezelte a hipotermiát, és őszintén
elhittem, hogy újraéledtem. Ám elsőre nem gondoltam a Khumbu-jégesésre,
amelyen kéz nélkül képtelenség lejutni. Valamilyen más módon kell levinni
engem, olyan módon, amelyet még sosem próbáltak ki.
Aznap éjjel magamra hagytak Scott Fischer sátrában, arra számítva, hogy meg
fogok halni. Néhányszor hallottam is, hogy a többiek egy „halott fickót”
emlegetnek. Ki lehet az? Ezen gondolkodtam az eszméletvesztés és az ébrenlét
között ingázva.
A dolgot bonyolította, hogy a vihar üvöltve visszatért, pont olyan kegyetlenül,
mint előző éjjel. Úgy rázott a sátorral együtt, mint a pelyhet. Eszembe jutott,
hogy Scott beszélt valami új sátorról, amelyet kipróbál, egy kísérleti,
szuperkönnyű modellről. Vajon ebben a sátorban vagyok? És ha igen, jól oda
van rögzítve a földhöz? Annyi biztos, a szél elég erős volt ahhoz, hogy sátrastul
lefújjon a déli gerincről.
Minden egyes széllökés akkora súllyal nehezedett a mellkasomra és az
arcomra, hogy nem kaptam levegőt. A két löket közötti rövid szünetekben
oldalra fordultam, és egy idő után rájöttem, hogy ha oldalt fekszem, még akkor
is kapok levegőt, ha rám nyomódik a sátor. A jobb kezem és alkarom közben
már teljesen használhatatlanná vált. Megdagadt, és egészen a karórámig
elszíneződött. Kétségbeesetten próbáltam a fogammal letépni az órát, de a Seiko
rohadtul kiváló gyártmány, így nem sikerült.
Minden felfordulás és kényelmetlenség ellenére valószínűleg ismételten
eszméletemet vesztettem azon az éjjelen. Nem emlékszem, mikor fújta el a
helyéről és töltötte meg hóval a sátrat a vihar, pedig megtörtént. Nem
emlékszem, mikor repített ki a hálózsákomból, pedig ez is megtörtént, hiszen
hajnalban így ébredtem.

PEACH: Azt valamilyen szinten megértem, hogy senki sem volt képes vagy
hajlandó az életét kockáztatni Beck és Jaszuko megmentéséért. Még valamelyest
az alaptábor orvosi utasítását is fel tudom fogni, hogy hagyják Becket meghalni
a felső táborban. Azt viszont képtelen vagyok megérteni, miért hagyták egyedül
a sátorban éjszakára.
Ha volt bennük elég józanság ahhoz, hogy elfogadják az orvos rendelkezését,
igazán lehetett volna annyi lélekjelenlétük, hogy nem hagyják magára. De
legalábbis megnézhették volna párszor, hogy mi van vele.
Ezt nem tudom kiverni a fejemből. Hol volt az alapvető emberi együttérzés?
Biztos nem jelentett volna veszélyt senkire, ha ott van Beckkel a sátorban. Ha
úgy gondolták, meg fog halni, meghallgathatták volna az utolsó szavait, esetleg
továbbíthatták volna ezeket á szeretteinek. Ez hatalmas vigaszt jelentett volna
számunkra.

* * *
Hajnalban szinte mindenki tábort bontott és csomagolt, méghozzá nagyon
csendesen. Én nem hallottam ebből semmit. Rajtam kívül csak Jon Krakauer és
az expedíciót közösen vezető Todd Burleson és Pete Athans maradt a táborban.
Zajt hallottam kintről.
– Hahó! – kiáltottam. – Van odakint valaki?
 Erre bedugta a fejét Krakauer, aki éppen a sátrakat ellenőrizte egyenként,
mielőtt ő is elindult volna lefelé. Amikor meglátott, a melle közepéig esett le az
álla. Úgy volt, hogy én meghaltam.
– Mi kell ahhoz, hogy az embert kiszolgálják ebben a kocsmában? –
kérdeztem. Majd hozzátettem: – Jon, lennél szíves megkérni Pete Athanst, hogy
jöjjön be? Nagyon szeretnék beszélni vele.
Athans, akivel korábbi expedíciókról már ismertük egymást, benézett, és látta,
hogy még valóban élek. Teljesen fel voltam öltözve. Rajtam volt a bakancs.
(Levenni nem is lehet, mert akkor bedagad a lábam, és nem tudom újra
felhúzni.) így hát viszonylag egyszerű ügy volt felállni, Pete és Todd
segítségével visszatenni a mászóvasakat, és meginni vagy két liter teát.
A halott fickó immár készen állt, hogy elinduljon lefelé a Lhoce-falon.
Megint végigpisiltem a lábam, miközben felvettem a gleccserszemüvegemet.
Előttem Pete-tel és mögöttem Todd-dal, aki kötéllel tartott, lejutottunk a fal
negyedéig, egy Sárga sávnak nevezett, omladozó sziklás részhez. Itt az IMAX-
filmes csapattal találkoztunk: Ed Viestursszal, Amerika legjobb magashegyi
mászójával és Robert Shauer osztrák fotóssal, akik aztán lekísértek a tengerszint
fölött 7300 méteren fekvő hármas táborba.
Odalent csatlakozott hozzánk David Breshears, az IMAX-csapat rendezője és
operatőrje. Ezen a ponton már nem vágytam másra, csak bemászni egy sátorba
és aludni, de David azt mondta, nem lehet, folytatnunk kell az utat lefelé.
– David, ha te hiszed, hogy képes vagyok rá, akkor gondolom, így is van –
mondtam.
Rövid pihenés és még egy kis tea után újra elindultunk, ezúttal a kettes
táborhoz, a Nyugati-völgykatlanon át vezető lejtő egy nagyon meredek részén,
6500 méter magasban. Annyira szorosan mentünk egymás mellett, hogy
megjegyeztem: nálunk otthon, Georgiában már házastársaknak tekintenének
minket.
David előttem haladt. Egyik karomat a hátizsákján pihentettem. Akárhányszor
felemelte a lábát a jégről, becsúsztattam a hágóvasaimat a lábnyomába.
Mögöttem Ed és Robert felváltva tartották a mászókötelemet. Így botorkáltunk
le lassan a hegyoldalon.
Ezek hárman, David, Ed és Robert, a hegymászók elitjéhez tartoznak, a világ
legismertebbjei és legügyesebbjei közé. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy itt
vagyok én, egy egyszerű amatőr, hegymászópályám legvégén, és hirtelen a
szakma álomcsapata vesz körül. Az élet apró iróniáinak egyike.
Fontos megjegyezni, hogy David és az IMAX-csapat önzetlen cselekedetei
közül ebben a vészhelyzetben messze nem az volt a legjelentősebb, hogy
lekísértek engem a Lhoce-falon. Amint hallottak a kialakulóban lévő tragédiáról,
felhívták a Déli-nyergen a négyes tábort, és azt mondták, ha bárkinek szüksége
lenne az ott tárolt tartalékaikra, legyen az oxigén, üzemanyag, élelmiszer,
akkumulátor vagy bármi más, egyszerűen csak vágja fel a sátraikat, és vegyen el
mindent, ami csak kell. Ezek az emberek a mászókötél testvériségének tagjaiként
cselekedtek, mit sem törődve azzal a nagyon is valós lehetőséggel, hogy a nagy
gonddal felhalmozott tartalékaik feladásával egy 7 millió dolláros vállalkozás
sikerét kockáztatják. Hálás vagyok azért, hogy ez nem következett be.
Ahogy másztunk lefelé a Lhoce-falon, megkérdeztem Davidet, nem bánná-e,
ha énekelnénk egy kicsit, az segítene tartani bennem a lelket. Biztos azt hitte,
hogy megőrültem. Mindazonáltal nemsokára együtt énekeltük a Chain of Foolst
Aretha Franklintól, amelynek a szövege az összeláncolt bolondokról abszolút
passzolt a helyzethez. Hogy feldobjam a hangulatot, megpróbálkoztam egy kis
kabaréval is.
– Azt mondták, erre az utazásra rámegy a gatyám is – mondtam Davidnek
szemérmetlenül. – Azt hiszem, eddig még egész jól jártam.
A kettes táborban felállított étkezősátrunkat kórházzá alakították át. Dr. Ken
Kemler, egy New York-i kézspecialista és dr. Henrik Jessen Hansen dán orvos
látták el a sérülteket.
Közéjük tartozott Gau Ming-Ho, a tajvani expedíció vezetője, akinek
„Makalu” volt a beceneve. Ő is túl sokáig maradt a hegyen, odáig sikerült
lejutnia, ahol Scott Fischer leült, 350 méterrel a Déli-nyereg fölött, onnan három
serpa mentette ki, hátrahagyva a kómába esett Fischert.
A kettes táborban egy perc alatt lehámozták rólam a felszerelésemet –
beleértve a Seikót is –, így csupaszon feküdtem a földön. Természetesen férfiak,
nők vegyesen voltunk, de felőlem akkor akár belépőjegyet is szedhettek volna,
nem érdekelt.
Egy idő után aztán bedugtak egy hálózsákba, kezeimet pedig meleg vizes
tálkákba, hogy kezdjenek felengedni. Aztán ezüstnitráttal kezelték, amit az égési
sebeknél is használnak – bármit képes megölni –, és hatalmas kötésbe pólyálták.
Kaptam Advilt, valami értágítót és egy kis levest.
Valaki intravénás sóoldatot kötött a jobb karomra. Nagyon hideg volt a kettes
táborban. Bár meleg vízben áztatták a csöveket, amikor a folyadék behatolt az
ereimbe, úgy éreztem, mintha jégcsapot szúrnának a szívembe.
Ekkor hallottam először a szóbeszédet valami helikopteres mentésről – Peach
keze volt a dologban. Tündérmesének tűnt. Ilyen még nem volt. Nem is lesz
soha. A legalacsonyabban fekvő hegyi tábor is bőven felette volt az említett
helikoptertípus, a nepáli királyi hadsereg kötelékébe tartozó American
EuroCopter Squirrel plafonjának. Ezen a magasságon olyan ritka és instabil a
levegő, hogy egyszerűen lezuhannánk az égből.
Csakhogy ezt nem mondta senki Peachnek. És mivel nem tudta, hogy
lehetetlen megcsinálni, megcsinálta. Az észak-dallasi anyukák szövetségének
támogatásával – azt hiszem, bármelyikük képes lenne egy Fortune 500-as listás
vállalatot elirányítani a konyhájából – nekiállt felhívni mindenkit, aki az
Egyesült Államok területén él. Ha nem kaptál hívást a feleségemtől vagy
valamelyik társától ennek az akciónak a keretén belül, az csak azért lehetett,
mert épp nem voltál otthon.
Megszerezték Kay Bailey Hutchisonnak, az állam szenátorának segítségét,
ahogy Tom Daschléét, a Demokrata Párt szenátusi kisebbségének vezetőjéét is,
aki riasztotta a külügyminisztériumot, amely pedig ezt követően felvette a
kapcsolatot egy David Schensted nevű kedves fiatalemberrel a katmandui
követségünkön. David együtt dolgozott egy gyönyörű nepáli nővel, Inu K. C.-
vel. A kezdőbetűk a Khatri Chetri rövidítése, és azt jelentik, hogy Inu Nepál
legfontosabb harcos kasztjának tagja.
K. C.-nek lenni komoly dolog. Magasabb követelményeket támasztó
személyes kódex szerint élnek, mint bárki más. Miután több pilóta is (roppant
észszerű módon) nemet mondott a mentés megkísérlésére, Inu így szólt
Schenstedhez: „Ismerek egy férfit, aki bátornak tartja magát, de még sosem volt
alkalma próbára tenni, hogy ez valóban így van-e. Megkérdezem őt.”
A 42 éves Madan K. C. alezredest a Royal Nepal Golf Clubban találták meg,
amikor éppen a második ütéshez készült az első lyuknál. Ahelyett, hogy nemet
mondott volna erre az életveszélyes küldetésre, ahogy azt bármely halandó tette
volna, Madan K. C. elfogadta a kihívást.
– Megcsinálom – mondta. – Megmentem a Becket.
 Az optimális, illetve valójában az egyetlen lehetséges időszak, amikor
megkockáztatható egy ilyen művelet az Everesten, a kora reggel. Ugyanaz a
helyzet, mint amikor az ember a Khumbu-jégesésen halad át. A nap felmelegíti,
és ezáltal még ritkábbá és instabilabbá teszi az atmoszférát, ami bonyolítja a
magashegyi repülést. Madan a lehető leghidegebb és legnyugodtabb időben akart
próbálkozni.
Reggel fél hatkor keltünk, és lementünk hétszáz méterrel lejjebb, a Nyugati-
völgykatlanba, az egyes táborba, a jégesés felső széléhez. Amint odaértünk,
megszólalt a rádió. Egy hang jelentkezett az alaptáborból: „Itt van a helikopter,
és megkísérli a feljutást. Weathersért jött. Készüljön fel. Egy hegymászó jöhet.
Egyetlenegy.”

MADAN: Az amerikai követségtől jött a riasztás, miszerint Beck Weathers

hétezer méter magasban van a hegyen, és beteg. Sosem jártunk még ilyen
magasságban, ezért megtanácskoztuk egymás közt a dolgot. Ez egy nagyon-
nagyon veszélyes hely, erős szelekkel. De amikor szolgálatban vagyok, erkölcsi
kötelességem nem visszakozni, ha megmenthetek egy életet.
Azt mondtam az amerikai követségnek, hogy megpróbáljuk.
Úgy terveztem, hogy reggel hatkor szállok fel Katmanduból. De amikor a
reptérre értem, üzenet várt: „Nagyon erős a szél. Ne küldjék fel a helikoptert.”
Aztán jött az újabb üzenet: „Alábbhagyott a szél. Küldjék a helikoptert.”
Felszálltunk. Meg akartuk próbálni. Nem nagyon bíztunk a sikerben. Még
sosem jártunk ilyen magasságban, és alig néhány méterre kell elrepülni a
Khumbu-jégesés mellett, hogy bejussunk a völgybe. A motor húzóereje ilyenkor
nullára csökken. Nagyon pontosnak kell lenni. Minden tekintetben a felső
határon repülünk ilyenkor.

* * *
Pont miután fogtuk a rádióadást, serpák egy csoportja szaladt le felénk a
völgyben. Valamit vonszoltak maguk után. Kiderült, hogy Makalu Gau az,
akinek a lábát tönkretette a hideg. Képtelen volt felállni.
Ez nagy problémát jelentett. Megbeszéltük egymás közt, és én azt mondtam,
nem tudok felszállni a helikopterre, és itt hagyni Makalut. Tudtam, hogy ez így
helyes, de nem ezért mondtam. Nem akartam életem hátralevő részében ezen
rágódni.
Ekkor megláttuk a Squirrelt. A csillogó zöld gép közvetlenül fölénk szállt,
feljebb húzott a völgyben, aztán visszafordult felénk, majd egyszerűen eltűnt a
fal mentén. Azt mondtam magamnak, ez a fickó nem ostoba. Szörnyen hülye
gondolat volt. Ha bármilyen okból leteszi a gépet, és nem tud újra felszállni,
halott ember. Egészen biztos, hogy ő is tisztában volt ezzel.
Civil ruhát viselt. Nem volt hegymászó. Nem volt védőruhája. Nem
rendelkezett tapasztalattal. Nem ismerte a hegymászófogásokat. Csapdába esik a
Khumbu-jégesés felett, a földkerekség legkegyetlenebb, hatszáz méter hosszú
ingatlanján. A magaslati betegség megöli, még mielőtt kijutna onnan.

MADAN: Felrepültünk az egyes táborhoz, de nem láttunk senkit. Mentőakció

esetén ki szoktak tűzni egy zászlót vagy valami ilyesmit. Így hát felrepültünk a
kettes táborhoz, és amikor visszajöttünk lefelé, láttuk, hogy emberek egy testet
vonszolnak a hóban. Látszott rajta, hogy komoly bajban van.
Ebben a magasságban a helikopter túl nehéz volt ahhoz, hogy megkíséreljük a
mentést.
– Menjünk innen. Ez lehetetlen – mondta a másodpilótám.
– Hadd próbáljam meg én – válaszoltam.
A lényeg, hogy meg kell hozni a döntést. Vagy igen, vagy nem. Ha nem
döntesz, és mégis felmész, hibázni fogsz. Én biztos voltam a dolgomban. – Oké.
Megyek.
Így hát lerepültem az egyes táborhoz, letettem a másodpilótát, valamint a
felszerelés és az üzemanyag egy részét. Aztán visszamentem egyedül – húsz
percre elég üzemanyaggal és alig harminc centire repültem el a tábor fölött, hogy
megnézzem, felfújom-e a friss havat. Ha igen, nem tudok leszállni. Ha leszállok,
és nem tudok újra felszállni, most nem lennék itt. Mínusz 9 fok volt.

* * *
Ismét felemelkedett a helikopter. Egyetlen ember ült benne. Végtelen
precizitással mozgott a völgy felett és helyezte le sítalpait a földre. Nem
hagyhatta, hogy ránehezedjen a helikopter súlya. Nem tudhatta, hogy ott szilárd
talaj vagy hó és alatta a nagy semmi van-e. Odafent sosem tudhatod, hogy nem
egy szakadék fölött állsz-e.
 A motor teljes erővel pörgött. A keze ráfagyott a műszerekre. A feje nem
mozdult sem balra, sem jobbra, mert attól megváltozott volna a
mélységérzékelése. Megragadtuk Makalut, mint egy zsák krumplit,
odaszaladtunk vele, behajítottuk a gép hátuljába, majd rácsaptuk az ajtót. A
helikopter farka felágaskodott. A gép nem is emelkedett fel, csak megindult
előre, a jégesés felé, ahol alásüllyedt. A szívem pedig majdnem kiugrott a
helyéről, mert tudtam, hogy nem jön vissza.

MADAN: Amikor átrepültem az egyes tábor fölött, egy jégcsákányra kötött

ronggyal jelezték, hogy merről fúj a szél, és megjelölték, hol tudok leszállni.
Mint később hallottam, Kool-Aid üdítőt használtak erre a célra. Megláttam az
egyetlenegy kis pontot a hóban. Túlságosan lejtős volt a hely, így hát egy kicsit
balra húzódtam, ott akartam leszállni. Azt mondtam magamban: „Istenem, segíts
megcsinálni!”
Két nagy szakadék között voltunk. Alig lehettek több mint egy-egy méterre a
helikopter oldalaitól. A szakadékok sötétkéken tátongtak. Egy egész ház elfért
volna bennük. És ekkor tudtam meg, hogy két súlyos sebesült van. Nem néztem
oda rájuk. Nem vehettem le a kezem a kormányról, és nem mozdíthattam meg a
fejemet. Ha megteszem, az befolyásolja az ítélőképességemet. „Csak egy” –
mondtam, és végre megértették.
Nagyon szépen sikerült a felszállás, és letettem a fickót az alaptábornál. De ez
nem Beck volt. Így hát visszamentem Beckért.
A küldetést kifejezetten Beck miatt kérték. Nagyon, nagyon nehéz bevetés
volt. Ha bármi gond van, a helikopternek nem volt mozgástere. Nagyon erős szél
fújt, méghozzá hátulról. Magasra emelkedéshez szembeszél kell.
És a lehető legközelebb kellett leszállnom hozzájuk. Ötven méter
megtételéhez egy órára lett volna szükségük. Nekem pedig pár percre volt elég
az üzemanyagom.

* * *
Talán öt percig álltunk ott. Nem mondtunk semmit, mert nem volt mit mondani.
És akkor a felhangzott a legszebb zaj, amit életemben hallottam – a helikopter
jellegzetes kereplése. Már jóval azelőtt, hogy megláttuk, hallottuk, ahogy
felkapaszkodik a hétszáz méteres falon. Aztán újra ugyanaz az ember jelent meg
előttünk, egyedül. Még nagyobb határozottsággal jött felfelé a völgyben.
Ismét ugyanazzal a tökéletes profizmussal tette le a gép talpait. Egy pillanatig
sem vártam, odarohantam, és bevetettem magamat a gép hátuljába. Rám csapták
az ajtót, a helikopter farka ismét felemelkedett, és elindultunk a szakadék felé,
gleccserszakadékok siklottak el a talpak alatt.
Miután túljutottunk a szélén, a helikopter alázuhant a fal mentén. A rotor
gyorsan csapkodott felettünk, próbált belekapaszkodni az életmentő hideg,
súlyos, sűrű levegőbe. A gép, mintha egy élőlény lett volna alattunk, kirántott
minket a süllyedésből, és ekkor már tudtuk, hogy biztonságban vagyunk.
Az alaptáborban felvettük Makalut. Felvettük a másodpilótát. Felvettük
mindazt a felszerelést, amelyet Madan leszedetett a helikopteréről. Ekkor tudtam
meg, hogy amikor visszajött értem, a Squirrelben csak hét percre elegendő
üzemanyag volt.
Számomra Madan a legkivételesebb ember ebben a történetben, hiszen
egyáltalán nem ismert engem. Nem ismerte a családomat sem, és neki is van
saját családja, amelyről egyedül gondoskodik. Nem volt közös nyelvünk, más
volt a kultúránk, a vallásunk, az egész világunk, de mégis összekötött minket az
emberi létünk.
Ennek az embernek soha többé nem kell azon gondolkodnia, hogy elég
bátorság lakik-e benne.

MADAN: Beszélgettem ezzel a Beck fickóval a visszaúton Katmandu felé.

Nagyon izgatott volt, sírt, és a hátamat veregette. Sírva mondogatta:
„Megmentette az életemet!”

* * *
Peach írt Madannak, ismételten megköszönte neki a fantasztikusan bátor tettét,
amellyel kimenekített a hegyről. Később megtudtam Madantól, hogy bár több
százszor mentett embereket a Himaláján, ez volt az első alkalom, hogy ilyen
köszönetet kapott.
Talán túlságosan is magától értetődőnek vesszük a hősiességet.
 NYOLC

David Breashears és mások is mesélték a hegyről lefelé menet, hogy az

Everesten bekövetkezett halálesetek és az én hihetetlen feléledésem története
kiemelt hír lett a nemzetközi sajtóban. Seaborn Beck Weathers viharvert arca
felkerült a The New York Times május 14-i számának címlapjára.
Ám a tragédia visszhangjával igazán csak akkor szembesültem, amikor
leszálltunk a Tribhuvanon. Abban a pillanatban, ahogy megállt a propeller,
riporterek – többségükben japánok – kezdték püfölni a helikopter oldalát. Őrült
tempóban villogtak a vakuk.
Nem igazán voltam felkészülve a sajtóval való találkozásra. Úgy éreztem
magam, mintha egy hetek óta kint felejtett szemeteskukából szállnék ki – olyan
volt a szagom és a külsőm is. És még én sem fogtam fel igazán, hogy mi történt
velem. Ráadásul komplett hegymászószerelésben voltam, bakancsban,
anorákban és mindenben, ami nem éppen a legkényelmesebb viselet egy reggeli
sajtókonferenciára a hőségtől gőzölgő Katmanduban.
Megkönnyebbülésemre, amikor kinyílt a helikopter ajtaja, legelöl David
Schensted állt, a követségről. Bemutatkozott, és sietve elvezetett a mikrofonok
és a kamerák elől, egyenesen a katmandui Ciwek klinikára, ahol egy amerikai
orvos, dr. David Schlim vizsgált meg.
Itt arra is lehetőségem volt, hogy felhívjam Peachet. Addig a pillanatig nem
tudhatta pontosan, hogy mi történt. Elmagyaráztam neki, hogy bár alaposan
összetörtem, úgy gondolom, rendbe fogok jönni. Peach pedig elmondta, hogy
Dan öcsém, aki orvos, és akkoriban a dallasi Medical City Hospital sürgősségi
osztályát vezette, útban van Nepál felé. Ez különösen jó hír volt: már azon
gondolkodtam, hogy fogok hazamenni kéz nélkül.

PEACH: Mindig is mélységesen szerettem a férjemet. De amikor Beck 1996

márciusában elindult a Mount Everestre – és ott töltötte a huszadik házassági
évfordulónkat –, elhatároztam, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy magunkra
hagyott minket. Beck csak a rögeszméjének élt, és már nem láttam reményt arra,
hogy egyenesbe jöjjön a házasságunk. Egyszerűen nem voltam képes így élni
tovább.
Úgy tűnt, Beck önző módon elhatározta, hogy vagy így, vagy úgy, de megöli
magát. Bár sosem ismerné be, azt hiszem, úgy indult el az Everestre, hogy félig-
meddig meg volt róla győződve, ott fog meghalni. Éreztem, hogy fél, már akkor,
amikor kikísértem a reptérre. Nem tudom, hogy azelőtt láttam-e igazán félni.
Nem mondta ki, de az ilyesmit látni az emberen. A testbeszédén meg
hasonlókon.
Amikor Beck elment egy ilyen útra, sosem hallottunk felőle. Hetek múltak el
egyetlen üzenet nélkül. Ha a házat velünk együtt elfújja egy tornádó, Beck még
csak nem is értesült volna róla.
De ezúttal nyitva tartotta a kommunikációs vonalat. Emlékszem, május 4-én
felhívott itthon azzal, hogy elmondja, miután már egy teljes hónapot töltöttek a
hegyen, végre készen állnak a csúcs megmászására. Meg és én is beszéltünk
vele.
Szinte minden második nap jött tőle fax. Nem tűnt valami magabiztosnak.
Nem élvezte annyira a dolgot. Panaszkodott is, morgolódott is egy kicsit. Hiába
tartotta magát golyóállónak, félt, és muszáj volt kommunikálnia. Mondtam is
magamban, vajon itthon miért nem akartál beszélni velem, miért nem akarsz
soha beszélni velem, amikor itt vagy? Valahogy ennek az egésznek egyszerűen
nem volt értelme.
Amikor nem kapott tőlem választ, aggodalmaskodott. „Miért nem hallottam
felőletek?” Igazság szerint én több faxot is írtam neki, de nem sikerült mindig
elküldeni.
Persze az igazi kérdés ez volt: Miért kellett egyáltalán megtennie?
Miközben Beck távol volt, láttam egy műsort egy skót nőről, aki hegymászás
közben veszítette életét. A férje elvitte a két gyereküket a Himalájára, hogy
lássák, hol halt meg az anyjuk.
Emlékszem, hogy gondoltam is magamban, sokra megy vele, ha elmondja egy
négyévesnek meg egy kétévesnek, hogy „Anyu ott van fent a felhők között”.
Ettől biztos megnyugszanak. „Anyu olyan bátor volt.” Sokra mennek vele,
amikor elesnek az udvaron, és lejön a bőr a térdükről.
Május 10-én, pénteken este rövid telefonhívást kaptam Madeleine Davidtől,
Új-Zélandról. Elmondta, hogy Beck nem jutott fel a csúcsra a többiekkel, de jól
van, és most már mind lefelé tartanak a hegyről. Nem volt semmi a hangjában,
ami riadalomra adott volna okot. De mégis, a beszélgetés után nem tudtam
elaludni. A hálószobából átmentem a dolgozóba, és a kanapén töltöttem az
éjszaka hátralevő részét.
Amikor másnap reggel újra felhívott azzal, hogy Beck meghalt, nem éreztem
mást, csak döbbenetet. Valósággá vált a legszörnyűbb rémálmom. De képtelen
voltam reagálni. Olyan ez, mint amikor a lábadat töröd. Elzsibbadsz. Nem
tudtam sírni sem. Csak az járt az eszemben, hogy uramisten, mihez kezdek
most? A gyermekeimnek hirtelen nem volt apjuk, így hát nem kevés haragot is
éreztem.
Egyedül voltam otthon a fiunkkal, a középiskolás Beckkel, aki a szobájában
aludt. A lányunk, a nyolcadikos Meg az iskolában töltötte az éjszakát, kisebb
gyerekekre vigyázott egy ottalvós rendezvényen.
Nem akaródzott elmondanom a gyerekeimnek, hogy az apjuk meghalt, és
próbáltam elodázni a pillanatot, amíg csak lehet. Ahelyett, hogy bementem volna
Beck szobájába, és felébresztettem volna a hírrel, nekiálltam telefonálgatni.
Katasztrófák idején az ösztöneink átveszik az irányítást. Aznap reggel az
ösztönöm azt akarta, hogy erőt gyűjtsek. Így hát felhívtam Howie bátyámat
Atlantában, aztán meg a dallasi barátainkat, Terry és Pat White-ot, Garrett és
Cecilia Boone-t, Jim és Marianne Ketcherside-ot, Linda Gravelle-t és Victoria
Bryhant, valamint Beck öccsét, Dant. Szinte mind azonnal átrohantak hozzánk.
Reggel további kedves barátainkat is megkerestem. Szükségem volt arra, hogy
mellettem legyenek. A barátaim voltak, és Beck barátai is, olyan emberek,
akikhez az elmúlt tíz év alatt többször is segítségért fordultam. És akik
mindkettőnk iránt lojálisak voltak.
Amint mind megérkeztek, és már nem találtam több kifogást a halogatásra,
bementem a fiamhoz, felébresztettem, és elmondtam neki, hogy az apja életét
vesztette. Bub valami olyasmit mondott, hogy „Te most viccelsz”. Nem sírt. Bub
sosem sír, amikor ezt várnád. Ő mindig később sír, a temetésen.

BUB: Tudom, sokan féltek, hogy apunak baja eshet az Everesten. De nem igazán
figyeltem oda rájuk. Nem volt abban semmi új, hogy apu elmegy megmászni
egy hegyet. Lehet, hogy volt egy kis rossz előérzetem – az Everest súlyosabb
minden más hegynél –, de őszintén szólva kissé a boldog tudatlanság állapotában
éltem.
 És akkor aznap reggel ezekre a szavakra ébredtem: „Apád életét vesztette”,
mondta anyu, majd sarkon fordult, és kiment a szobából.
„De fura egy álom”, gondoltam magamban. És aztán leesett, hogy mit is
mondott. Nem tudom, mit éreztem. Inkább az érzések hiányát, mint bármi
konkrét dolgot. Felkeltem. Anyu barátai mind kiabáltak. A délelőtt hátralévő
részében tágra nyílt szemmel, leesett állal járkáltam fel-alá. Nem valamiféle
elutasítás volt ez, egyszerűen csak kába voltam.
Emlékszem, sokat beszéltek arról, hogyan mondják meg a húgomnak, hogy
mi történt. Abban mindenki egyetértett, hogy sem anyu, sem én nem ülhetünk
volán mögé, így anyu egyik barátnője, Linda Gravelle vitt el minket Meg
iskolájához.

MEG: A természetismeret-tanárom egy órával a megbeszéltnél korábban

ébresztett fel. „Itt van az anyukád”, mondta.
Így hát összeszedtem magam, és lementem. Mindenki olyan furcsán nézett
rám. Éreztem, hogy valami történt. Kimentünk anyuval, és ott elmondta: „Apu
meghalt”.
Egy pillanatnyi sokk, az egész talán csak álom. Aztán sírva fakadtam, mindent
elejtettem, ami a kezemben volt. Összeestem. A bátyám felszedte a holmimat, és
anyu beültetett az autóba.
Miután hazamentünk, én csak ültem egy széken a szobában, mint egy
álomban. Nem is én voltam az igazán, hanem valaki más, aki kívülről néz
engem. Egy idő után átjött Katherine Boone, a barátnőm, és az összes többi
nagyon jó barátom is befutott. Együtt ültünk a szobámban. Ekkor kibukott
belőlem: „Én mondtam neki, hogy ne menjen! Mondtam, hogy maradjon itthon!
Könyörögtem, hogy ne menjen az Everestre!”
Egy kicsivel később, amikor éppen egy másik barátnőmmel, Mariana
Pickeringgel beszélgettem, hallottam, hogy anyukám valakinek azt mondja a
telefonban: „Ez biztos? Teljesen biztos?” Aztán megfordult, és azt mondta:
„Beck életben van!”
Megint sírva fakadtam. Én már csak ilyen vagyok. Ellenállhatatlanul
elárasztott az érzés, hogy minden rendben lesz. Ismerem aput. Ha túléli az első
csapást – akármi is legyen az –, ki fog tartani, mert annyira makacs. Ahogy én is.
Ha kibírta azt az éjszakát a hegyen, most már nem fogja feladni.
 * * *
Azon a szombaton lett volna Meg első igazi randija, amikor meghaltam az
Everesten. Mit meg nem tesznek egyes apák, hogy távol tartsák a lányukat a
fiúktól! Nem valami elegáns, elismerem.
 KILENC

PEACH: Most már tudom, hogy Madeleine David valószínűleg csak fel akart
készíteni az elkerülhetetlen hírre. Úgy tűnik, akkor mindenki azt hitte, hogy
Beck mindenképpen meghal. De én csak a reményt akartam meghallani.
Megkönnyebbülést és boldogságot éreztem, aztán rögtön áttértem a következő
kérdésre: „Hogyan tudjuk biztonságos helyre vinni?”
Az érzelem luxus, és erre most nem volt időm. Csak arra összpontosítottam,
hogy a dolgok haladjanak. Semmiképp sem akartam hisztériázni.
Legszívesebben felmentem volna a szobámba zokogni. De ha ezt teszem, a
gyerekeim is hisztérikussá válnak. Nem volt választásom.

CECILIA BOONE: A ház egész nap tele volt emberekkel. Jöttek és mentek.
Gyerekek. Felnőttek. Fogadni mernék, hogy sosem volt kevesebb egyszerre 25-
30 embernél. Peach meg a forgatag kellős közepén nekiállt batikolt pólókat
mosni!
Meg aznap reggel vitte haza a pólókat egy iskolai feladat részeként, és hideg
vízben kellett kimosni őket vagy valami ilyesmi. Így hát miközben mindenki
telefonálgatott, segítséget vagy tanácsot kért, Peach betette a pólókat a
mosógépbe.

PEACH: Azon nem aggódtunk, hogy Beck milyen módon kerül le a hegyről.
Nem tudtuk, hogy ez mekkora ügy, hogy mivel jár. Csak annyit tudtunk, hogy
kritikus állapotban van, és minden bizonnyal jobb orvosi ellátásra lesz szüksége,
mint amilyet Nepálban kaphat. Ennyi.
Így hát egész szombat és vasárnap – ami anyák napja volt – mindenki
telefonálgatott. Terry White, aki hematológus és onkológus, és Jon Esber, Beck
partnere a patológusi praxisában, nekiállt felkutatni a lehető legjobban felszerelt
egészségügyi központot, ahol Amerikában tanult orvosok dolgoznak. Ez
Szingapúrban volt.
Mivel feltételeztük, hogy Becknek fagyási sebei vannak, Terry megfelelő
szakorvost is keresett. A világ legjobbja Alaszkában élt. Úgy gondoltuk, hogy
amint kihoztuk Becket Nepálból, ez lehet számára a következő állomás
Szingapúr után.
A Beck evakuálására irányuló erőfeszítéseink Kay Bailey Hutchison
republikánus texasi szenátorral kezdődtek, akit többen is ismertek közülünk. A
politikus irodája folyamatos kapcsolatot tartott velünk. Linda Gravelle felhívta a
kormányzónkat, George W. Busht, akinek az ikerlányai egy iskolába jártak
Meggel és Linda lányával, Gwyneth-tel.

LINDA GRAVELLE: Felhívtam a személyes vonalán Austinban. A lánya, Jenna

vette fel. Mondtam neki, hogy beszélnem kell a papájával. Mire Jenna: „Hát, ő
most kocogni ment”, vagy valami hasonló. Elmondtam neki, hogy mi történt, és
hogy mennyire fontos, hogy visszahívjon.
Bush meg is tette, és azt mondta, ez szövetségi ügy, nem tud vele állami
szinten foglalkozni. „Ezt nem hiszem el! – mondtam neki. – Maga is ismeri
Becket, és mégsem hajlandó segíteni nekem!”
„Nem tehetek semmit – válaszolta. – Nem tudom, mit mondjak magának.”
Eléggé dühös voltam. Azóta már találkoztunk, és nem hoztuk szóba a témát.
Ekkor valaki megszólalt.
„Egy demokratát kellene bevonni.”

PEACH: Cappy és Janie McGarr barátaink közeli ismerősei Tom Daschle-nek, a

szenátusi kisebbség vezetőjének. Felhívták az otthonában. Daschle kapcsolatba
lépett a külügyminisztériummal, az pedig a katmandui követségünkkel. Ők
David Schenstedet bízták meg az üggyel, ez vezetett odáig, hogy Madan K. C.
kockára tette az életét Beck megmentéséért.
Madeleine David dallasi idő szerint vasárnap este tízkor hívott fel Új-
Zélandról azzal, hogy Becket sikeresen lehozták a hegyről helikopterrel. Egy
órán belül Katmanduban lesz. Én már lefoglaltam a jegyemet, hogy másnap este
a 8.20-as géppel Nepálba repüljek. De így, hogy Becket már kimentették, és Dan
öccse bármelyik pillanatban Katmanduba érkezhetett, Madeleine azt tanácsolta,
hogy mondjam le az utat. Beck és Dan valószínűleg már úton lesznek hazafelé,
mielőtt még odaérnék.
Mintegy három órával később – hétfő éjjel fél kettőkor – Beck felhívott
Katmanduból. Nem volt szokatlan, hogy ilyenkor hallok felőle. Amikor még
csak randizgattunk, és Beck az orvosi egyetemre járt, gyakran hívott fel az
éjszaka közepén. Ismerős volt a helyzet.
Annyiban különbözött ez a telefonhívás bármely előzőtől, hogy Beck
nyilvánvalóan kapcsolatba akart lépni velem, ténylegesen szüksége volt rá, hogy
beszéljen velem. Nem mondta ki, de azonnal megéreztem, hogy valami teljesen
megváltozott benne. Valami átalakította – még nem tudtam, mi lehetett az –, és
ez a valami túlmutatott a szerencsés megmenekülésén. Előfordult már korábban
is, hogy közel került a halálhoz.
Biztosított arról, hogy jól van, és hogy dr. Schlim kezelésbe vette. Egészen
addig, amíg Beck el nem magyarázta ebben a telefonbeszélgetésben, nem tudtam
semmit a mentőakcióról, nem voltam tisztában vele, mekkora veszélyt jelentett.
És nem tudtam a jelenésről sem, amit látott, egészen másnapig, amikor a Today
című tévéműsor interjút készített velünk.
Ekkor mondta el Beck a világnak, hogy maga előtt látott engem és a
gyerekeket. Ez igazán meglepett, és el is szomorított, hogy egy ilyen tragédia
kellett hozzá. Majdnem meghalt, mielőtt megnyílt a szeme.

* * *
Miután Schlim újra bekötözte a kezemet, és antibiotikumot adott, elsétáltam a
rendelőjétől pár sarokra található Yak &; Yeti szállodához, Katmandu egyik
legjobb hoteléhez, és bejelentkeztem.
Ha azt hiszed, laktál már teljes körű kiszolgálást biztosító szállodában,
szerintem fogalmad sincs, hogy mit jelent valójában a teljes kiszolgálás. Mivel a
Yak & Yetinél tisztában voltak magatehetetlen állapotommal, odaállítottak egy
fiatalembert a szobám elé, hogy szóljak neki, ha ki kell törölni a fenekemet.
Szerencsére nem volt rá szükségem. Ehhez nagyban hozzájárult az a tény, hogy
napok óta nem ettem semmit.
Kicsivel később, a szobámban pihenve gondoltam végig az elmúlt napok
történéseit. Az élet és a halál esetlegességén merengtem, amikor Dan öcsém
belépett az ajtón, kezében egy bőrönd tele mindenfélével, ami egy sürgősségi
ellátáshoz szükséges, valamint valamennyi ismert gyógyszerrel. Talán egy
szívműtéthez nem volt felszerelkezve, de nem sok hiányzott hozzá.
Ezenkívül hozott magával néhány váltás ruhát.
Teljesen odavoltam az örömtől, hogy látom, és ő is eléggé meg volt hatódva.
Alig váltottunk pár szót, mielőtt kibökte: „Soha, de soha többé ne csinálj
olyasmit, ami miatt bekerülsz a tévébe!”

DAN: Az évek során több száz alkalommal kellett lesújtó híreket közölnöm
másokkal. De én még sosem kaptam hasonlót. Egészen más érzés a túlsó oldalon
állni.
A telefonom szombat reggel 7 óra 22-kor csörgött Még aludtam, és mielőtt
felkaphattam volna a kagylót, már bekapcsolt a hangposta. Azonnal átmentem a
másik szobába, és felhívtam Peachet, aki csak annyit mondott, hogy Beck
meghalt. Később beszélünk, tette hozzá.
Azonnal üvölteni kezdtem, amitől felébredt Brenda, a feleségem. Aztán
Robert fiunkkal hármasban leültünk a földre, és órákon át csak imádkoztunk és
sírtunk. Fogtam magam, és írtam egy levelet Becknek. Idézek belőle:
„Szavakkal nem írható le, mennyire fogsz hiányozni nekem. Egész életemben
akárhányszor megbotlottam vagy elestem, te ott voltál, hogy újra meg újra talpra
állíts. Senki más nem volt rám ekkora hatással, mint te. A szereteted és a
támogatásod a legrosszabb pillanatokat is elviselhetővé tette.”
Később oda is adtam neki.
Aztán befutott Peach második hívása. Csak annyit tudott mondani, hogy Beck
állapota kritikus. Azonnal elhatároztam, hogy odautazom.
Ezt a részt nehéz leírni. Beck tizenhat hónappal idősebb nálam. Tizenöt-
tizenhat éven keresztül laktunk közös szobában. Együtt béreltünk lakást az
egyetemi tanulmányaink idején is. Kevés olyan testvérpár létezik, akik ennyire
közel állnak egymáshoz, még ha nem is beszélünk valami sokat. Mélységesen
szeretem.
Muszáj volt elmennem hozzá. Nem számított, hogy hol van. Nem igazán
tudtam, hová kell mennem, és hogy miképp fogok oda eljutni. De úgy
gondoltam, meg fogom találni.
Nem bíztam abban, hogy Nepálban megfelelő orvosi kezelésben részesülhet,
így hát egy bőrönddel a kezemben bementem a sürgősségi osztályra, és
elmagyaráztam a főnővérnek a történteket. Megmondtam neki, hogy a lehető
legtöbb orvosi felszerelést akarom bepakolni ebbe a bőröndbe. Így hát hoztak
nekem infúziós felszerelést, rögzítő kötéseket, kötszert, katétereket,
gyógyszereket. Aztán átmentem a gyógyszertárba morfiumért és Demerolért.
Egyedül a Luthansának volt járata Dallasból Nepálba, és az utazási iroda nem
akart egyirányú jegyet adni Katmanduba azonnali vásárlásra. Nyilván nem tűnt
valami ártatlan útnak. El kellett magyaráznom a helyzetet az iroda vezetőjének.
A bátyámért megyek Nepálba. A szombat este hétkor induló gépre foglaltak
nekem helyet.
Először Frankfurtba repültem, ahonnan hatórás várakozás után mehettem
tovább Dubaiba, onnan pedig Katmanduba. Összesen több mint harminc órát
utaztam, így hát hétfőn dél körül érkeztem, talán egy órával azután, hogy Becket
lehozta a helikopter az Everestről.
Fogalmam sem volt, hol lehet. Az első dolgom volt elmagyarázni a
vámhivatalnoknak, hogy pontosan mi minden van nálam, miért jöttem és mit
szándékozom tenni. Nagyon udvariasak és a lehető legsegítőkészebbek voltak.
Egy hétre adtak vízumot, és már mentem is a szállodába.
Alig végeztem a bejelentkezéssel, amikor az egyik szállodai alkalmazott szólt,
hogy valaki engem keres. Az Adventures Consultants két embere volt az, akik
elkísértek David Schlim rendelőjébe. Minden nagyon gyorsan történt. Egy órája
sem voltam még Katmanduban, amikor már beszélhettem is David Schlimmel.
Schlim nagyon rokonszenvesnek tűnt. Elmondta, hogy már megvizsgálta
Makalu Gaut, a tajvani hegymászót, aki sokkal rosszabb állapotban volt, mint
Beck. Úgy vélte, Becknek legalább az egyik keze rendbe fog jönni. Hozzátette,
hogy nincs más baja, csak a végtagjai szenvedtek harmad- és negyedfokú fagyási
sérüléseket.
Miután vagy félórát beszélgettünk Daviddel, személyesen kísért át a Yak &
Yetibe, egysaroknyira a klinikájától. Azt hittem, Beck kórházban van, és csak
akkor esett le, hogy ez valójában egy szálloda, amikor Daviddel elmentem a
Beck szobája előtt álló fiatalember mellett, majd be a szobába.
Beck még mindig azt a ruhát viselte, amelyikben mászott, leszámítva a
bakancsát. Olyan volt a szaga, mint egy égési sérültnek. Miután sok ilyen
pácienst kezeltem az évek során, felismertem az elhalt szövetek bűzét.
Beck és én az első pillanattól kezdve más szempontból láttuk a dolgokat.
Ő nagyon-nagyon boldog volt, hogy él, hogy visszatért a holtak közül.
Nagyon pozitívan gondolkodott. Én viszont a sebeire koncentráltam, és azok
borzasztó állapotban voltak.
Tudtam, hogy amputálásra lesz szükség. Ehhez nem fért semmi kétség. A jobb
keze jéghideg volt. A bőr már kezdett visszafejtődni a csontok körül. Mintha
bedugták volna egy égetőkemencébe, és egy ideig ott is hagyták volna.
Rengeteg fájdalomcsillapítót vittem magammal, de Becknek nem volt rá
szüksége. Egy harmad- vagy negyedfokú égési vagy fagyási seb gyógyulása után
az ember nem érez nagy fájdalmat. Az idegek mind elhalnak.
A bal keze jobban nézett ki. Valójában akkor úgy gondoltam, csak az utolsó
ujjpereceit fogja elveszíteni.
A keze nélkül Beck magatehetetlen volt, ami azt jelentette, hogy olyan
kapcsolat alakult ki közöttünk, mint még soha. Minden testi szükségletében a
segítségére voltam, amit a legnagyobb örömmel tettem. Olyan vékony volt, mint
egy pálcika.

* * *
Délután felkerestek a japán nagykövetségről. Látogatóm megkérdezte, hogy
hajlandó lennék-e találkozni Namba Jaszuko családjával. Természetesen igent
mondtam, bár egyáltalán nem örültem neki. A követségi dolgozó egy kis doboz
csokoládét hozott ajándékba.
Amikor aznap este Dannel vacsora után visszaindultunk a szobába, a Yak &
Yeti halijában, az egyik asztalnál megpillantottam egy japán csoportot. Azonnal
tudtam, hogy Jaszuko családtagjai: a férje, a testvére és két barátjuk.
Mindent tudni akartak róla, élete utolsó perceiről. Nem igazán tudtam mit
mondani nekik. Keresgéltem az emlékeim között, hogy mivel tudnám vigasztalni
őket. De ez volt az életem egyik ritka pillanata, amikor nem áradtak belőlem
könnyen a szavak. Valamilyen szinten bűntudatom is volt, amiért én ott állok,
Jaszuko pedig már nem él. Még csak vigaszt sem tudtam nyújtani nekik.
 TÍZ

A Dannel Katmanduban töltött két nap legerősebb benyomásait a kontrasztok

jellemezték. Az egyik percben még félholtan feküdtem a hideg, kietlen hegyen, a
következőben pedig biztonságos melegben találtam magamat az élettől lüktető
Katmanduban.
Emlékszem, kinéztem földszinti szobámból a gyönyörű kertre. Tele volt
virággal, madarak röpködtek, meghökkentő kontrasztot mutatva az Everesthez
képest. Egyik este hatalmas fogadást tartottak a kertben, nagyon elegáns volt,
ragyogó fényekkel. Elborított a nyüzsgő élet látványa, miközben a gondolataim
újra meg újra visszatértek a hegyen megfagyott öt emberhez, akiket olyan jól
ismertem.
Megfigyeltem a kontrasztnak egy másik fajtáját is, most, hogy úgy néztem ki,
mint akit egy B kategóriás horrorfilmből szalasztottak. Mindkét kezemet
hatalmas pólyába bugyolálták. Az arcom vörös volt és dagadt, az orromat és
mindkét orcámat a halott szövetek fekete hegei borították.
A japánok egy cseppet sem törődtek a külsőmmel. Mintha épp csak a hajam
lenne egy kissé kócos. Amikor azonban beléptem a szálloda halijába, ahol egy
nepáli takarítónő éppen a padlót mosta fel, elég volt egyetlen pillantást vetnie
rám, azonnal megdermedt, a szája tátva maradt, a seprűje nagyot csattant a
földön.
A második, Katmanduban töltött napunkon, miután egy kormányépületben
interjút adtunk valamelyik amerikai televíziónak, találkoztam egy magas rangú
nepáli tisztviselővel, akit gurka őre kísért. Teljesen lenyűgözte (vagy
elképesztette?) a látványom. Közvetlen közel jött az arcomhoz, és úgy vizslatott
végig, mint valami kiállítási tárgyat egy antropológiai tárlaton. És egy cseppet
sem szégyellte a kíváncsiságát.
Távozás előtt dr. Schlim még egyszer megvizsgált. A klinikáján találkoztam
Elizabeth Hawley-val, aki öreg Volkswagenében gurult oda. A nepáli
hegymászás nem hivatalos krónikásaként Hawley valóságos legendává vált.
Mindenkinek, akivel valami különös történt a hegyekben, kötelező részletes
válaszokat adnia a faggatózására.
 Az út hazafelé a Lufthansával – első osztályú helyet engedtünk meg
magunknak – sokáig tartott, és nagyrészt eseménytelenül zajlott. Dan és én
felállítottuk annak a rekordját, hogy hány alkalommal tudja bepréselni magát két
felnőtt ember egy repülőgép apró vécéjébe. Miközben Frankfurtban a
csatlakozásra vártunk, meglepetésemre odajött hozzám egy fiatal hölgy Diane
Sawyer televíziós újságírónő csapatából. Megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e
élő adásban interjút adni Sawyernek – méghozzá most azonnal. Automatikusan
rábólintottam, szinte gondolkodás nélkül. Eszembe se jutott, hogy nemet is
mondhatnék.
Aztán irány Dallas. Amikor végre hazaértünk, és a gépünk már a reptér
épülete felé gurult, egy utastársunk, aki már órák óta keményen ivott, üvöltözni
kezdett. „Soha a kurva életben nem megyek el otthonról! Soha többé nem
megyek el!” Nagyon határozottnak tűnt.
Majdnem megkérdeztem tőle, hogy miért lopta el a szövegemet.
Amikor leszálltunk a gépről, azonnal átvezettek minket egy mellékajtón.
Kísérőnk azt mondta, könnyebben boldogulunk a riporterek hadával, ha hagyom,
hogy tolószékben toljanak át a várótermen. Beleegyeztem.
Rövid találkozás a sajtóval. Bub felolvasta a család nyilatkozatát. Én pedig
egyszerűen csak hihetetlenül hálás voltam, hogy otthon lehetek. Ha nem is
Kansasben, de otthon.
Peach a VIP-csarnokban várt. A Lufthansától valaki adott nekem egy rózsát,
amit most a kezébe nyomtam. Láttam a szemében a szeretetet, de azt is, hogy
nem tudja, mi lesz velünk, amikor hazaérünk. Abban a pillanatban nem volt más
vágyam, csak hogy átölelhessem. Semmi más nem járt a fejemben. Meg akartam
szagolni a haját, érezni akartam az arcát az enyémen. Úgy éreztem, végleg
hazatértem, és többé nem utazgatok.

PEACH: Egyszerűen csak hatalmas megkönnyebbülést éreztem, hogy hazajött.

Egy pillanatig sem zavart a külseje. Látszott, hogy súlyos az állapota, de Beck
akkor is Beck. Lépésről lépésre haladtam, egyszerre csak egy problémával
foglalkoztam. Ha beteg, hát beteg, megoldjuk. Valamikor biztos kedveltem.
Beck azt mondaná, hogy mindig is szeretett. De az én definícióm alapján a
szerelembe nem fér bele az, amit érzésem szerint velem és főleg a gyerekekkel
tett. Úgy gondoltam, ha szeretett volna, soha, de soha nem tette volna ezt.
 * * *
Már régen meggyőztem magam arról, hogy a kapcsolatom a családommal
menthető lenne, ha újra a központba kerülne. Ha le tudok mondani a
hegymászásról, egészen biztosan rendbe hozhatjuk. Most, hogy a hegyen töltött
évek nyilvánvalóan véget értek, ideje volt próbára tenni ezt a hipotézist.
A repülőúton hazafelé a túlélés boldogsága egyfajta megkönnyebbülésnek
adta át a helyét. Lejöttem a hegyről, megyek haza. De volt bennem némi
aggodalom is. Mi lesz a sebeimmel, a jövőmmel, Peachcsel? Ekkor még
semmire sem tudtam a választ.
Nincs nagy önbizalmam, és elég sokszor nem érzem magam valami remekül.
A fel-alá rohangálás a hegyeken segített kordában tartani ezt a problémát.
A jövő hirtelen nagyon bizonytalanná vált, és én nem vagyok oda a
bizonytalan helyzetekért. Egyre azon aggodalmaskodtam, hogy nyomorék
leszek-e, ha igen, mennyire, és képes leszek-e folytatni a munkát, mint azelőtt.
Arra is rádöbbentem, hogy Peach megmondta, bele fogok halni vagy rokkanni,
és ez most meg is történt.
Nem vártam valami nagy örömmel ezt a beszélgetést.
Azon az első otthon töltött estén Peach azt mondta, hogy a hegymászással
töltött évek és a rögeszméim elidegenítették tőlem őt és a gyerekeket. Eddig és
ne tovább, gondolta, és miközben én odafent jártam, úgy döntött, amint hazaérek
Dallasba, közli velem, hogy vége a házasságunknak, és elhagy.
– Utállak, hogy ebbe a helyzetbe hoztál – tette hozzá.
Azt válaszoltam, hogy tudom, én tehetek mindenről, ami velem történt, és
hogy nekem kell elviselnem a következményeit. Nem kell velem maradnia
emiatt – szánalomból pedig semmiképpen sem. Nem hibáztatnám, ha elhagyna.
Megérteném, és soha, de soha nem mondanék semmi rosszat erről a döntéséről.
De ő másképp gondolta.
– Nem. Adok neked egy évet. Ha egy év után valóban más ember lesz belőled,
akkor elbeszélgetünk.
Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy minden megszállottságomat,
energiámat és eltökéltségemet annak szentelem, hogy egy év alatt valóban más
emberré váljak. Valahogy vissza kell szereznem nemcsak a szeretetét, hanem a
bizalmát is, amelyet elveszítettem. Még ekkor is úgy gondoltam, hogy Peach
még mindig szeret, de a szeméből áradó fájdalom ékesszólóan fejezte ki az
irántam érzett bizalmatlanságát.
Az első nap egyik különleges gyönyöre volt, amikor kortyoltam egyet a kiváló
whiskyből, amelyet Dan Lewis barátunktól kaptam ajándékba. Másnap ettem
egy egész tál Blue Bell vaníliás fagylaltot. Egyszerűen csodálatos volt. Egy hete
sem voltam még otthon, amikor elmentünk moziba Bubbal és Meggel megnézni
az űrbéli invázióról szóló Függetlenség napját. Ahogy ott ültünk a sötét
teremben, ők a filmet nézték, én pedig a gyerekeimet. Elmondhatatlanul boldog
voltam.
Peach hihetetlen nyomásnak volt kitéve. Mindenki, akivel a világtörténelem
során valaha is találkoztunk, hirtelen úgy gondolta, most kell felhívnia és
kikérdeznie mindenfélékről, vagy pedig részt vennie a dolgainkban. Nem fogták
fel, hogy leginkább nyugalomra és békére van szükségünk, hogy kézbe tudjuk
venni az életünket.
Úgy éreztem magam, mint akit alaposan összevertek. Lement rólam az a
tizenöt kiló, melyet szándékosan szedtem fel az Everest megmászása előtt. A
testem fáradt volt. Ráadásul komoly fertőzést szedtem össze az infúziótól,
melyet a hegyen kötöttek a jobb karomba, ami újabb emlékeztetőként szolgált.
Kezdett bedagadni, és fájt is. Nem tudtuk pontosan, milyen fertőzés, csak azt,
hogy egy sor antibiotikumot kellett végigzongorázni, mielőtt megtaláltuk azt az
egyet, amely hatásosnak bizonyult ellene.
Dan öcsém véleménye ellenére eleinte reméltem, hogy csak a jobb kezem
ujjainak a hegyét fogom elveszíteni, és hogy a bal kezemet ért kár nem súlyos.
Talán elég lesz az első ujjpereceknél, esetleg a tenyeremnél amputálni. De a bal
kezem többé-kevésbé működőképes lesz, és legalább valamennyi megmarad a
jobból is.
Ez még azelőtt volt, hogy a kézsebészem, Mike Doyle csináltatott egy
felvételt, amely kimutatta, hogy mindkét kezem elhalt, egyáltalán nem volt
bennük keringés. Nem sokkal később a jobb kezem önmagától kezdett
amputálódni. Greg Anigian, a plasztikai sebészem attól tartott, hogy az inak el
fognak pattanni. A műtét nem tűrt halasztást.
Kezdett kicsúszni alólam a talaj. Tele voltam pumpálva gyógyszerekkel.
Megértettem, hogy valószínűleg mindkét kezemet el fogom veszíteni, és talán
nem fogok tudni visszatérni a munkába. Nem tudtam, hogy képes leszek-e még
gondoskodni anyagilag a családomról. Életbe vágóan fontos volt számomra a
hozzájárulás a családi kasszához. Az Everest előtt ez volt az egyik dolog,
amivel, úgy éreztem, valami jót teszek.

PEACH: Miután Beck megtudta, hogy el fogja veszíteni mindkét kezét,

megkérdezte tőlem: „Ez neked számít?” Mire azt válaszoltam, hogy nem. De
valójában nem tudtam volna megmondani.

* * *
Depresszióba süllyedtem. Nem abba a régi, koromfekete sötétségbe, hanem
abba, amelyet a pszichiáterek tudomásom szerint reaktív depressziónak
neveznek. Amely tulajdonképpen egy roppant észszerű reakció a csupa
problémából álló világgal szemben.
Egy olyan jövő járt az eszemben, amelyben egyedül vagyok, és egész nap a
tévé előtt ülök egy szeretetotthonban. Nem valami vonzó kiáltás. Emlékszem,
művégtag-prospektusokat nyomtak a kezembe, olyan kütyüket nézegettem,
amelyek segítségével az emberek a fogukkal tudnak lapozni. Azon is tűnődtem,
hogy valaha ehetek-e még hamburgert, vagy életem hátralévő részében zabkását
kell szürcsölnöm szívószállal. És mivel már kétszer is megjártam a súlyos
depresszió poklát, rettegtem a gondolattól, hogy ez most megismétlődhet.
Bátran kimondhatjuk, hogy elég kevés pozitívumot láttam a helyzetben.
Ekkortájt ébredtem rá, hogy meg kell tennem bizonyos dolgokat. Az első:
nem szabad szétesnem. Kell találnom valamit, amiért mindennap érdemes élni,
amin tudok gondolkodni. A belátható jövőben konkrétumokra volt szükségem,
amelyeket fizikailag képes leszek csinálni.
Így hát meghoztam egy sor döntést, amelyek nagyrészt a gödör elkerülésére
vonatkoztak. Semmilyen körülmények között nem fogom sajnálni önmagamat,
és nem fogom elhárítani a felelősséget mindazért, amit tettem, a károkért,
melyeket okoztam. Jókora bűntudatom volt. Vissza fogom szerezni Peach
bizalmát, ha ez egyáltalán még lehetséges. Bármit is kell tennem ezért, meg
fogom kísérelni.
Akkor még el sem tudtam képzelni, milyen út nyílik meg előttem a
megváltáshoz, sem azt, hogy milyen megpróbáltatások előtt állunk mindketten.
Legyen egyelőre elég annyi, hogy amikor azon a nyáron egy második halálos
válság árnya vetült a Weathers családra, eljött az idő, hogy visszaadjam mindazt,
amit korábban elvettem.



2. RÉSZ
 TIZENEGY

Aljas rágalom, hogy mi, déliek a kutyákra pazaroljuk a legjobb névötleteinket.

Apám, Arthur Kitchings Weathers feltett szándéka volt, hogy mindegyik fiának
erőteljes keresztneveket ad. Így lett az elsőszülöttje ifj. Arthur Kitchings
Weathers jr., én Seaborn Beck Weathers, és az öcsénk pedig James Daniel
Weathers. Arról már nem apám tehet, hogy mindenki csak Kitként, Beckként és
Danként ismer minket.
1946. december 16-án születtem a Georgia állambeli Griffinben, Atlantától
mintegy negyvenöt kilométerre délre. Anyám, Emily Williams Beck, szintén
Griffinben, ebben a mintegy 25 ezer lelket számláló textilipari központban
született. Hat nemzedék óta élt itt anyám családja, és a hely valamikor a
virágtermesztéséről is híres volt, régen a Szirmok Fővárosának nevezte magát. A
közelebbi múltban pedig itt forgatták az 1989-ben Oscar-díjat nyert Miss Daisy
sofőrje című filmet.
Apám a szintén georgiai Cairóban, az állam délnyugati részén fekvő
kisvárosban született, ahol apja, Jesse Seaborn Weathers iskolai főfelügyelőként
és postamesterként tevékenykedett, és ügyvédi praxisa is volt. Az atlantai Emory
Universityn végzett politológiát és jogot Miután 1940-ben lediplomázott, a New
Deal idején létrehozott, fiatalok számára képzési lehetőségeket biztosító National
Youth Administration nevű szervezet képviselőjeként érkezett Griffinbe.
Szabadidejében repülni tanult, meg is szerezte a pilótaengedélyt magángépekre.
Anyám a University of Georgián diplomázott 1950-ben biológiából, majd
visszament Griffinbe középiskolai tanárnak. Leendő férjét, az akkor még csak
reménybeli pilótát egy bulin ismerte meg. 1942 májusában, egy szombati estén
volt az esküvőjük.
Arthur és Emily mézesheteiket a floridai Ocala felé tartó úton töltötték, ahol
apám beiratkozott a hadsereg repülőiskolájába. Útközben időről időre megálltak,
ilyenkor apám vezetni tanította anyámat Studebaker Championján.
Apám azt remélte, hogy harcba küldik, de közölték vele, hogy oktató lesz, így
a háború hátralevő éveiben más fiatalembereket tanított a legkülönbözőbb harci
repülőgépek, elsősorban a P-38-as vadászgép vezetésére. Apám szelíd lélek volt,
valószínűleg jobb is, hogy nem kellett senkire sem lőnie.
A háború után egy ideig életbiztosítással kereskedett a Georgia állambeli
Albanyben, és részmunkaidőben anyám nagybátyjának az autókölcsönzőjében is
dolgozott. 1948-ban közbelépett a sors, és Nyugat-Berlin szovjet blokádja
megváltoztatta apám és családja életét. Weathers hadnagyot visszahívták az
újonnan megszervezett amerikai légierőhöz, és úgy volt, hogy részt vesz a
berlini légihíd-akcióban, ám az utolsó pillanatban módosult a parancs, és
Japánba, az amerikai megszálló erőkhöz kellett bevonulnia. Apám 1948
augusztusában indult Japánba, egy héttel Dan öcsém születése után.
Háromból három – ugyanis katonai elfoglaltságai miatt sem Kit, sem az én
születésemkor nem volt otthon.
Legkorábbi emlékeim nagy része Japánhoz kötődik, ahová anyámmal és
testvéreimmel 1949 tavaszán érkeztünk egy kiszolgált tengerjáró, az S. S. Gen.
M. M. Patrick fedélzetén, amit anyám a mai napig élete egyik legborzasztóbb
élményeként emleget. Az utazás azzal kezdődött, hogy eltévedtem az atlantai
pályaudvaron – valahogy kicsusszantam anyám felügyelete alól, és amikor rám
találtak, vidáman üldögéltem a feketéknek fenntartott váróteremben – és innentől
csak rosszabb dolgok következtek.
A Seattle-ből induló hajón Dan belázasodott, és légzési problémák léptek fel
nála. Kit és én tengeribetegek lettünk. Anyám úgy döntött, hogy a Patrick –
melyet következetesen Miki egér hajójának nevezett – nem elég biztonságos a
számunkra, így hát mindannyian a luxuskabinunkban töltöttük a tizenkilenc
napig tartó átkelés túlnyomó részét. Még a tűzvédelmi gyakorlatokon sem volt
hajlandó részt venni. Amikor végre kiszálltunk (szüleim boldogan találtak
egymásra ismét a kikötőben nyolc hónapnyi távoliét után), az anyám karjában
ülő kis Dan frappáns módon vetett véget pokoli kalandjának azzal, hogy
lelegelte a ruháját díszítő orchideát.
Célpontunk Siroi volt, egy régi golfközpont, amelyet a második világháború
alatt a japánok repülőtérré alakítottak át. Tokiótól mintegy negyven kilométerre
feküdt északkeletre. Mivel jogot is hallgatott az egyetemen, apámat egyéb
teendői mellett kinevezték a támaszpont jogi ügyekért felelős tisztjének, ezért
egész Siroiban úgy ismerték, hogy „a bíró”.
Első otthonunk egy boltíves tetejű, fémborítású barakk volt, amelyben
nyüzsögtek a hatalmas patkányok. Minden éjjel bátran előjöttek, visongtak és
mindent feldúltak. Még a nagy macska is félt tőlük, amelyet szüleim a rágcsálók
kordában tartásának reményében szereztek. Arthur és Emily felváltva őrködtek,
nehogy valamelyik szőrös ördög megharapjon minket alvás közben. Kit bátyám
kis házi kedvenceknek hitte őket.
Rendszeresen felkerestek minket a japán patkányirtók, ám ők sem értek el
nagyobb eredményt, mint a gyáva macska. Patkányiltókként ismertem őket,
mivel gondot jelentett nekik az r hang kiejtése.
Kedveltem a japán kertészeinket, főleg az egyik öreg bácsit, aki egy kukkot
sem tudott angolul. Természetesen én sem beszéltem japánul, de ettől még
összehaverkodtunk. Leguggoltam mellé, miközben ő dolgozott, és dőlt belőle a
szó.
Egy nap megtaláltam az egyik kertész ebédjét, halfejeket és rizst, és befaltam
az egészet. Anyám elvitt bélféregirtásra.
Osztályon aluli elszállásolásunkért némileg kárpótolt minket, hogy bőségesen
találtunk olcsó személyzetet. Három japán nő, Magai („Margó”), Sizeko és
Mijoko reggel nyolctól este tízig dolgozott nálunk. Az előbbiek étkezés fejében
takarítottak és főztek, és Sizeko havi 8 dollárt kapott, míg Margót ingyen kaptuk,
háborús kártérítésként, bármennyire is hihetetlenül hangzik. Mijoko, akinek
apám havi 12 dollárt fizetett, csodákra volt képes a varrógéppel. Anyámnak elég
volt ráböknie egy fiúöltözékre, amely megtetszett neki egy magazinban, és
Mijoko máris elkészítette három pontos mását a megfelelő méretben Kitnek,
Dannek és nekem, méghozzá egyforma (általában világos) színben, hogy anyám
könnyebben tudja követni a mozgásunkat a tömegben.
Még két emlékezetes dolog él bennem Japánról. Az egyik az a négy hónap,
amelyet Dan a tokiói Általános Kórházban töltött egy gőzsátorban, amikor
asztmával kezelték. Felépülését nehezítette, hogy az egyik nővér ráöntött a
lábára egy gőzkannát, ami fájdalmas égést okozott. Az orvosoknak kevés híján
amputálniuk kellett.
A másik a légvédelmi gyakorlatok Siroiban. Mintha minden második éjjel
átengedtük volna a házunkat a patkányoknak, míg mi mindannyian kivonultunk
és a sötétben tapogatóztunk. Nem tudom, kitől várták a támadást – a birodalmi
légierő sárkányokat reptető renegátjaitól?
1951-ben a Miki egér hajójánál egy fokkal kényelmesebb S. S. Gen. E. D.
Patrick fedélzetén tértünk vissza az Egyesült Államokba. Ezen a hajón voltak
zárt fedélzetek és még egy gyermekmegőrző is, ahol anyám néha leparkolt
minket. Az egyébként kellemes, tíz napig tartó utat csak az az egy tény
árnyékolta be, hogy a Patrick szállította haza a koreai háborúban elesettek
holttestét, egymásra halmozott koporsókban.
Apám következő állomáshelye Atlantában, a légierő Dobbins támaszpontján
volt. Egy általános iskolával szemben béreltünk lakást, itt kezdtem meg a
tanulmányaimat ötéves koromban.
Valószínűleg inkább óvodába kellett volna mennem, de hallani sem akartam
róla. Én igazi iskolába akartam járni. A látásom azonban alulfejlett volt, és a
gyenge szemizmaim miatt nehezen követtem az oldalakat olvasás közben. Ennek
következtében tanulószobára küldtek, hogy tovább gyakoroljam az olvasást,
aminek valójában kifejezetten örültem, mivel imádtam olvasni.
Georgiába visszatérve először volt igazán alkalmam megismerni a
nagyszüleimet. Apám apja, aki után a nevemet kaptam, végletesen távolságtartó
ember volt. Ahogy drága apám is öregedni kezd, egyre jobban hasonlít saját
apjára, mind külsőre, mind a viselkedésében.
Apám egyetlenegyszer találkozott a nagyapjával, amikor felrakták egy
vonatra, amely egész Georgiát átszelve elvitte a polgárháború konföderációs
veteránjainak találkozójára. Azt mondják, dédapám ragyogóan nézett ki aznap a
konföderációs egyenruhájában. Erről jut eszembe, hogy délen az emlékezet
napját egykor a konföderációs veteránok napjaként ünnepelték, a polgárháborút
pedig az északi agressziós háborúként emlegették.
E nemzedék kiemelkedő tagja anyai nagyanyám, a mindig vidám és beszédes
Ethel Beck volt. Amolyan kisebb helyi hírességnek számított, mivel ő
kezdeményezte az első cserkészlány-csapat létrehozását Georgiában. A
cserkészlányok szövetségének alapítója, Juliette Low köszönőlevélben ismerte el
tevékenységét.
A Weathers család sokat adott az illemre. Manapság magától értetődőnek
vesszük a nyers modort, de apáméknál ilyesmi nem létezett. Már egy A
mindenségit! vagy A fene egye meg! is szívrohamot hozott volna apai
nagyanyámra, Nancyre. Még nekem is volt annyi eszem, hogy ilyen szavakat ne
használjak a jelenlétében. Bár persze akkoriban ennél durvábbakat még nem is
ismertem.
A kedvencem Ethel férje, Lewis Beck nagyapám volt, akit mindannyian
Papusként ismertünk. Textilipari mérnökként végzett a georgiai műszaki
egyetemen, és több griffini gyár működését felügyelte, mielőtt nyugdíjba vonult
virágokat termeszteni, amely döntését részben előrehozta rajongása az alkohol
iránt. Akárhogy is legyen, ördögien ügyes kertész volt – a Jackson & Perkins
rózsatermesztő cég gyakran kérte fel új hibridjeinek a kipróbálására – és
hatalmas könyvtárat is összegyűjtött a lehető legkülönbözőbb témákban. Papus
egy reneszánsz ember volt.
Egyik legnagyobb örömét abban lelte, hogy felolvasott nekem Joel Chandler
Harris könyvéből, a Rémusz bácsi meséiből. A nyulat, a rókát és az összes többi
karaktert tökéletesen játszotta el abban a dialektusban, amelyben Chandler írta a
történeteket, ami nem kis fegyvertény. Később a gyerekfelvigyázókat is
megkértem, hogy olvassák fel nekem ezeket a könyveket. Hamar beletört a
nyelvük, így hát végül én olvastam fel nekik.
Papus rendíthetetlen metodista volt. Emlékszem, egyik karácsonykor
elsétáltunk a griffini baptista templom mellett, amelyben később Peach és én
megesküdtünk. Ahogy felpillantottam az impozáns és kifejezetten szép épületre,
megkérdeztem nagyapámat, hogy itt lakik-e Isten.
– Nem – válaszolta Papus –, de a baptisták azt hiszik, hogy igen.
1954-ben a Weathers család ismét felcuccolt, ezúttal a San Antonio melletti
Brooks légvédelmi támaszpont felé vettük az irányt. Anyám elborzadt a
gondolattól is, hogy felfogása szerint a civilizált világ peremére költözzünk. Én
akkor a második osztály második félévét jártam, és már előre örültem, hogy
végre lehet saját pónilovam. Azzal mennék iskolába minden egyes nap, aztán
kikötném a korláthoz, ahogy a filmekben láttam.
Mindketten tévedtünk, de San Antonio végül is egész jól megfelelt nekünk.
Nem kaptam pónit, viszont volt ott vagy millió békagyík, és azt hiszem,
életemben nem szórakoztam jobban, mint amikor ezekét kergettem. A házunk
mögött meg egy hatalmas napraforgótábla állt. Mindennap belevetettem magam,
hogy egy bottal a kezemben megvívjak a napraforgóemberekkel. Noha óriási
túlerőben voltak, akármeddig bírtam a harcot. A napraforgók is kitartottak volna,
ha nem szántják fel egy idő után a mezőt.
Ötéves ott-tartózkodásunk alatt minden gond nélkül haladtam az iskoláimmal,
ami nem annyira a briliáns képességeimnek, hanem a közoktatás texasi
színvonalának volt köszönhető. Hetedikes koromban már legalább két olyan
osztálytársam volt, akit otthon feleség és gyerek várt.

DAN: Mindig is felnéztem Beckre. Úgy láttam, hogy egyszerűen kitapossa

magának az utat. Ezt már egészen kiskoromban megéreztem, és hálásan
követtem és utánoztam a nagy testvéremet. És általában kedveltem is. Nagyon
csökönyös, és nem mindig könnyű kijönni vele. Anyám mindig azt mondta,
hogy gyerekkorunkban valóságos kutya-macska barátság volt köztünk.
Arra emlékszem, hogy mindig erősen rivalizáltunk egymással. Beck örökké
nyerni akart – és nyert is. Mindegy, hogy miről volt szó, ő volt benne a jobb.
Beck fejében mindig pörögnek a fogaskerekek. Szüksége van a
reflektorfényre. Mindig beszél és magyaráz és történeteket mesél. Sok ebben a
színjáték. Én a csendesebb Becket szeretem, aki megkérdezi tőlem: „Hogy érzed
magad?”

* * *
A katonagyerek-körút következő állomása Szaúd-Arábia volt, egészen pontosan
az USA légierejének az-zahrani támaszpontja, ahol 1996 júniusában tizenkilenc
amerikai repülőst öltek meg terroristák egy teherautóban elrejtett bombával.
Az 1950-es években Az-Zahran egy magányos kifutópályából, néhány lapos
épületből és mintegy negyven kétszintes betonházból állt egy leánderliget
közepén. Mellette az ARAMCO olajcég telepe húzódott. Apámat 1958
novemberében vezényelték át Az-Zahranba. Anyu és mi, fiúk 1959 tavaszán,
húsvétkor követtük. Nagypénteken szálltunk fel a dél-karolinai Charlestonból
egy Lockheed Constellationnel, útközben megálltunk a Bermudákon, az Azori-
szigeteken és Tripoliban, majd húsvét vasárnapján landoltunk Szaúd-Arábiában.
A gép tele volt iráni pilótákkal, akik az Egyesült Államokban kapott kiképzés
után tértek haza. Anyám volt az egyetlen nő a fedélzeten.
Felfedeztük, hogy Szaúd-Arábia forró és lapos, és a kérlelhetetlenül tűző nap
alatt szinte nincs semmilyen tereptárgy. Kicsit olyan, mint Észak-Texas nyáron.
Beck nagyanyám küldött nekünk egy magnószalagot, amelyen az esőt hallani,
nehogy elfelejtsük, milyen a hangja. De Az-Zahran ugyanakkor remek hely volt
a gyerekek számára. Minden este ingyen filmvetítések voltak a tiszti klubban, és
a közös úszómedence pont a házunkkal szemben. Nem volt valami sok
korombeli iskolatársam a három teremből álló iskolabarakkban, ahová jártam
(összesen voltunk tizenhárman hetedikesek és nyolcadikosok együtt), de ahhoz
elég, hogy rengeteget röplabdázzunk és softballozzunk. Volt saját ligánk is, öt-
hat csapatból állt, többnyire az ARAMCO munkásainak fiaiból. Én voltam az
elfogó játékos a légierő Dhahran Flyers nevű csapatában, és az egyik évben én
lettem a hazafutások királya.
A Perzsa-öböl alig pár kilométerre volt tőlünk. Oda jártunk horgászni, és
megtanultam vízisíelni is. El sem tudok képzelni ennél varázslatosabb
környezetet az éjszakai vízisízéshez. A foszforeszkáló plankton csillogott a
holdfényben a propellerek és a sítalpak nyomán, amitől valóságos fényjáték
vezette az embert, ahogy cikcakkozott a motorcsónak mögött.
Beléptem a cserkészekhez is. Az erdei nyomolvasás gyakorlása persze
nehézségekbe ütközött. Többnyire a sivatagban táboroztunk. Ebből az élményből
egy életre szóló bosszúság is származott. Egy éven át minden vasárnap
dolgoztam egy „Istenért és a hazáért” díj elnyeréséért, amely egy kis pajzs alakú
érdemérem – emlékeim szerint fehér alapon kék kereszttel. Megdolgoztam érte,
kiérdemeltem, de sosem küldték meg nekem. Valószínűleg ennek tudható be
sodródásom a világi humanizmus felé.
Ahogy Siroiban, Az-Zahranban is olcsó személyzethez jutott anyám egy
Mohammed nevű Szomáliai háziszolga személyében, akin a szomszédos Skinner
családdal osztoztunk. Egyébiránt az arab sivatag nem volt a gyönyörök kertje a
felnőttek számára, főleg ha valaki komolyan vette a vallását, vagy szívesen
megivott egy kortyot naplemente után. Szaud király viszonylag toleránsan
kezelte a magunkfajta hitetleneket, de nem tűrt semmiféle látható keresztény
jelképet (az istentiszteleteket egy jelzés nélküli közösségi központban, zárt ajtók
mögött celebrálták), és egy csepp alkoholt sem volt szabad tartani a
támaszponton, amit egyes tanáraim igen nehezen viseltek el.
Nem egy példa volt rá, hogy a légierő éppen ebből a célból küldött embereket
Az-Zahranba: ott szembeszállhattak és megküzdhettek a bennük lakozó
démonokkal.
Az ARAMCO-nál mindennek ellenére virágzott az amatőr szeszfőzés, azt
hiszem, minden család berendezett egy saját szeszlepárlót a háza alatt. Viccesen
mondták is, hogy ha a vízvezeték elromlik, keresztet vethetsz rá, akár egy
hónapba is telhet, mire kijön a szerelő. De ha a szeszkazánoddal van valami
gond, azonnal befut a segítség. Ami már csak elővigyázatosságból is jogos volt,
hiszen egy rosszul beállított vagy rozoga szeszlepárló akár fel is robbanhatott –
amint az nem egyszer meg is történt.
Az az-zahrani támaszpont iskolája csak a nyolcadik osztályig tartott. Kit
bátyám, aki már második éve középiskolába járt, amikor odaköltöztünk, pár
másik gyerekkel együtt egy éven át levelező oktatással próbálkozott, de ez nem
vált be. Így aztán elutazott Szaúd-Arábiából továbbtanulni, és később én is
követtem a példáját. Kit először Wiesbadenbe került, egy főiskolára, majd az
amerikai légierő hozzátartozóit befogadó iskolába, a Párizstól délnyugatra fekvő
Dreux-be. Két évvel később csatlakoztam hozzá.
A dreux-i iskola kiváló volt, nagyon magas színvonalat képviselt. De egy kis
borozós kalandon kívül, amelybe néhány haverommal keveredtem, a legjobb
emlékeim ebből az évből a vakációhoz kötődnek.
A karácsonyi szünetben Etiópiába repültünk szafarira. A számos helyi bandita
ellen alaposan felfegyverzett kísérők védelmeztek minket, mialatt gazellára,
gyöngytyúkra és vaddisznóra vadásztunk, ha jól emlékszem. Lőttem egy
gazellát, ami nagy izgalommal töltött el, bár volt egy kis bűntudatom, ahogy
belenéztem hatalmas barna szemébe.
Családostul utaztunk a Szentföldre is. A legélénkebb emlékem erről az útról a
betlehemi Születés templomához fűződik. Ahogy a templom padlóján a csillagot
fényképeztem, véletlenül belehátráltam egy sor gyertyába, és meggyulladt a
ruhám. „Szent tömjénfüst!”, kiáltotta el magát Kit, aki szintén megörökölte
apánk humorát. Bár én voltam a poén áldozata, nem tudtam megállni nevetés
nélkül.
Mintegy két és fél év után, immár alezredesi rangra emelt apánkat
elvezényelték Az-Zahranból, ezúttal a texasi, poros Wichita Falls melletti
Sheppard légitámaszpontra. Ez volt apám utolsó állomáshelye, innen ment
nyugdíjba 1964-ben. Kit ekkorra már eldöntötte, hogy a rock and rollnak szenteli
az életét. Anyám természetesen más véleményen volt, és rákényszerítette a saját
elképzelését – a fogorvosi pályát. Ez egy amolyan „Majd ha elvégezted az
egyetemet, lehetsz rocksztár is” jellegű döntés volt. Így hát a bátyám
beiratkozott Wichita Fallsban a Midwestern State Universityre, majd onnan át
apám egykori egyetemére, az Emoryra, hogy anyám kívánságának megfelelően
megtanuljon fúrni, húzni és polírozni.
KIT: Egész normális család voltunk – mármint a katonacsaládokhoz képest. A
szüléink nem tűrték a szarozást. Követnünk kellett a szabályokat meg
mindenféle katonai normákat. Otthon is rendesen viselkedtünk. Nem mertük
nem megtenni, amit muszáj volt megtennünk.
Ugyanakkor a szüléink mindig is biztattak minket, azt mondták, bármi lehet
belőlünk, amit csak akarunk. A családunk mindig is célirányosan gondolkodott.
Emlékszem, hogy IQ-teszteket is csináltattak velünk. Anyám félrevont, és azt
mondta, rám különösen nagy felelősség hárul, hogy sikeres legyek, mert nekem
a legmagasabb az IQ-m. Erről sosem beszéltünk Beckkel és Dannel, de nem
lepne meg, ha nekik is pont ugyanezt mondta volna.
Dan, Beck és én mindhárman szeretünk kockáztatni, amit, úgy vélem, ennek a
biztatásnak és apánknak köszönhetünk. Például mindannyian hajlamosak
vagyunk túl gyorsan vezetni. A kisebbik öcsém, Dan megszerezte a
pilótaengedélyt. Beck hegyekre mászott. Ami engem illet, huszonöt éve van
hőlégballonom, a régire minden oldalról ötméteres fogakat festettem. Épp most
cseréltem le. Nemrég kezdtem el az ejtőernyős ugrást kerékpárral.
Egy másik hobbim a rock and roll. Mind a mai napig rendszeresen játszom
egy Party Time Band nevű együttesben.
A családban anyám volt a fegyelmező. Sokkal erőteljesebben alakította az
életünket, mint apám. Például azt akarta, hogy mindannyian anyagi jólétet
biztosító szakmát válasszunk. Amikor érdeklődést mutattam a repülőgép-
modellek építése iránt, azt mondta: „Ha ennyire ügyes kezed van, fogorvosnak
kellene lenned”. Akkoriban még nagyon fiatal voltam. Azt hiszem, jó előre
megtervezte az egész életünket.
Mindig is fontos volt számára a család egysége. Ő nagyon közel állt a
testvéreihez, és igyekezett fenntartani ezt a meghittséget közöttünk is. Sokat
számítanak a családi nyaralások, ahogy a kapcsolattartás is. Becknek az
Everesten elszenvedett balesetét megelőzően, anyák napja alkalmából
mindhármunknak küldött ajándékot. „Köszönöm, hogy ilyen nagyszerű fiúk
vagytok”, írta a kísérőlevelében.
Katonagyerekként a gyakori költözés miatt nem igazán tudtunk szoros
barátságokat kötni. Én például négy különböző országban jártam középiskolába.
A testvéreimhez sem álltam igazán közel, valószínűleg azért, mert több mint
három évvel idősebb voltam náluk.
 Azt hiszem, hármunk közül én voltam a legnyitottabb. Úgy vélem, nagyon
magabiztos vagyok. Beck sokkal inkább befelé fordul. Mintha mindig
merengene valamin. Inkább olyan magának valónak tűnt; nem mintha félt volna
kapcsolatot teremteni másokkal, hanem mert ez egyszerűen nem jelentett olyan
sokat neki. Hármunk közül ő volt a legmélyebben gondolkodó.

* * *
1961 őszén másodikosként kerültem a Burkburnett középiskolába Wichita Falls
mellett. A Burkburnettben az oktatás mellékes tevékenységnek tűnt, az a fajta
hely volt, ahol a legfontosabb a végzősök éves versenye a harmadikosokkal.
Olyannyira, hogy valódi ökölvívó-mérkőzéseket is szerveztek, melyek nem
igazán vonzották a magamfajta, alig 172 centis és 64 kilós fickókat. A versenyek
napján otthon maradtam.
Alacsony termetem dacára gyerekkoromban nem sokat piszkáltak. Volt annyi
eszem, hogy tudjam, mikor kell a háttérbe vonulni. Amúgy meg könnyen elered
a vérem. Nem láttam nagy hőstettnek, hogy összeveressem magam egy nálam
negyven kilóval nehezebb ürgével.
A tanítás színvonala erősen elütött Dreux-től. Emlékszem, az egyik
történelemtanár képtelen volt kiejteni a helységneveket. Mivel nem jelentett
erőfeszítést, a következő három évben többé-kevésbé folyamatosan jeleseket
kaptam annak dacára, hogy művészetté fejlesztettem az iskolakerülést. Büszke
voltam arra, hogy végzősként nem volt olyan hét, amikor mind az öt napon
bementem volna.
Az a tény, hogy kicsi voltam, ráadásul lúdtalpas, és a látásom is gyenge,
nagyjából ki is zárta, hogy bármiféle sportot űzzek a Burkburnettben. Egy
európai kempingezés során jöttem rá, hogy ha az ember lát egy fát, a leveleit is
látnia kellene, nem csak egy elmosódott zöld foltot. Mivel Az-Zahranban még
elég jól láttam ahhoz, hogy tudjak kosárlabdázni és más sportokat űzni,
feltételezem, hogy extrém rövidlátásom (amúgy farkasvakságban is szenvedek) a
korral alakult ki.
Egy ideig az ujjammal oldalt hátrahúztam a szemem, hogy beszűkítsem, és
javítsam vele a látásomat. Néha kölcsönvettem anyám szemüvegét is, míg aztán
tizenhárom évesen beismertem, hogy nekem is szükségem van rá. Utáltam, de
kontaktlencsét meg képtelen voltam viselni. Állandóan fertőzéseket kaptam tőle,
amit a számos allergiám csak súlyosbított.
Felfedeztem viszont a Burkburnettben a színjátszás, a versmondás és a
vitaklubok örömeit. Körzeti díjat nyertem Tennessee Williams Üvegfigurák című
darabjának iskolai előadásában nyújtott alakításomért, és harmadik lettem egy
állami versmondó versenyen.
Ami a vitaklubot illeti, az már egészen más tészta. Emlékszem, hogy felmosta
velem a padlót a dallasi St. Mark’s csapata – ebbe az iskolába járt később Beck
fiam. A téma valami olyasmi volt, hogy a kommunizmus szerepe Latin-
Amerikában. Nem emlékszem, hogy mellette vagy ellene voltam-e, de arra igen,
hogy az érveim korántsem voltak meggyőzők.
Az első motoros meghajtású járgányom egy Vespa GS robogó volt. Alig volt
nagyobb a kereke, mint egy görkorcsolyáé. Előredőltem, teljes gázt adtam, és jól
megkapaszkodtam a kormányban, miközben a pofámba vágtak a júniusi
bacilusok, a Vespa sebességmérője pedig araszolt az abszolút határ, a 100 km/
óra felé.
Aztán, felsőbb osztályba lépve, vezethettem a családi Karmann Ghiát is. Kit
már nekirohant vele egy hídnak. Most rajtam volt a sor. A barátaimmal őrülten
hajtottunk a Sheppard melletti poros földutakon. Egy eső utáni napon egy
hatvancentis kátyút pocsolyának néztem, és beleekéztem a Ghiával. Amikor
kinyitottam az ajtót, a sár befolyt a kocsiba.
Nem tudtam teljesen kitolni a kocsit a gödörből, csak a széléig. Így hát
elgyalogoltam a közeli országútig, és lestoppoltam egy kamionost, aki elvitt az
egyik barátomékhoz. Ő ismert egy farmert, aki a traktorjával kihúzta a kocsit a
sárból. Aztán egy egész délelőttön át súroltam és mostam. A szüleim sosem
tudták meg, mi történt. Egészen mostanáig.
Ha megszomjaztunk, egy óra alatt eljutottunk kocsival Oklahomába, ahol egy
bizonyos útszéli intézmény tulajdonosa érzésem szerint elsősorban a
kiskorúaknak felszolgált alkoholmennyiségnek köszönhette, hogy nem ment
tönkre az üzlete. Az a fajta hely volt, ahol, ha képes voltál kimondani, hogy
„whisky szódával”, biztosan kiszolgáltak.
Vettünk pár láda Jaxet, egy szinte ihatatlan, ma már nem létező helyi sört,
melyet aztán a haverjaimmal elszopogattunk, miközben heverésztünk és
nyulakra lövöldöztünk. Ha nem fogyott el a sör, elástuk, és a következő
vadászkaland alkalmából előtúrtuk, mit sem törődve azzal, hogy mi minden
történhet egy üveg sör belsejében, ha pár hétig negyvenfokos melegben hagyják.
Egy idő után ráuntunk az oda-vissza kétórás oklahomai utakra, és beértük két-
három hatos pakk 3,2-es sörrel – annyi alkohol a megerjedt almalében is van. Az
egyik ilyen alkalommal több ládával vettem, melyet aztán a csak nagy ritkán
használt családi lakókocsiban dugtam el. Apámnak persze pont ekkor kellett
meghirdetnie eladásra a lakókocsit. Amikor aztán az egyik potenciális vevőnek
mutogatta, a fiókokban, a szekrényekben és a hűtőben is sört találtak.
Apám mérges volt rám. Viszont pár hónapig nem kellett sört vennie.
Ezek a boldog szép napok aztán 1964 júniusában véget értek, amikor
befejeztem a Burkburnett középiskolát. Önhittségemben olyan első osztályú
egyetemekre adtam be a jelentkezésemet, mint a Duke és a Rice. Nem voltam
tisztában azzal a ténnyel, hogy mennyire gyenge képzésben részesültem.
Természetesen kiszórtak, feltehetően nagy füttyögés és röhögés közepette.
Így hát a Midwestern State-re mentem, ahogy Kit, és egy nyári irodalmi
tanfolyammal kezdtem egyetemi tanulmányaimat. Emlékszem, igen jó tanárunk
volt. Megdöbbentem, amikor elégségessel díjazta az első dolgozatomat. Az
egész addigi életem filmként pergett le a szemem előtt.
 TIZENKETTŐ

Sosem volt valami erős az énképem, felnőttként egészen biztosan nem.

Középiskolás koromban véznának tartottam magam. Béna strébernek.
És nem voltam sohasem igazán boldog. Mondhatnánk, amolyan nyugalmi
állapotban léteztem. El tudtam végezni a napi teendőimet, és működőképes
voltam, de sosem voltam kibékülve önmagammal, nem voltam boldog, nem
éreztem jól magam. Az egyetemi évektől kezdve egészen biztosan igaz, hogy
mindig valahol a jövőben jártam, mindig el akartam menni valahová, máshová,
mint ahol éppen vagyok. Sosem tudtam a pillanatnak élni.
Nagyjából ebben a hangulatban ért az első depresszióm, amikor elsős voltam a
Midwesternen. A szorongás és az alacsony önbecsülés állandó társaimmá
szegültek, ám a depresszió hirtelen sújtott le rám. Senkinek nem beszéltem róla.
Egyszerűen csak bemásztam az ágyamba, és nem voltam hajlandó kijönni onnan.
Ha elismertem volna, hogy depressziós vagyok, azzal egy gyengeséget ismertem
volna el, márpedig arról szó sem lehetett. És tudtam, biztos azt mondanák, hogy
segítségre van szükségem. Akkor pedig valakivel beszélnem kellene róla, meg
kellene osztanom valakivel, hogy nyomorultul érzem magam. És akkor
kénytelen lennék foglalkozni vele, azt pedig nem akartam.
Az öngyilkosságon ellenben elgondolkodtam, annyira elevenembe hasított a
fájdalom és a reménytelenség. Három-négy hónap elteltével valahogy
kikecmeregtem belőle, és kezdtem jobban érezni magam – vagy legalábbis nem
annyira rosszul. Nem múlt el viszont az az új bizonyosság, hogy hacsak nem
következik be valami előreláthatatlan esemény (egy végzetes baleset vagy egy
halálos betegség), a depresszió fekete kutyaként vissza fog térni és úrrá lesz
rajtam. És ha így lesz, önkezemmel vetek véget életemnek.

DAN: Beck és én elbeszélgettünk a depressziójáról, meg az enyémről is. Azt

hiszem, érzelmileg Beck nem nagyon különbözik tőlem. Lelki társként tekintek
rá.
Folyamatosan harcot vívok a letargia ellen, ezért keresem az energiát adó
tevékenységeket: sürgősségi ellátásban dolgozom, sportolok, repülőt vezetek.
Olyasmiket csinálok, amitől magasba szökik az adrenalinszintem.
Nem tudom, a család melyik oldaláról jön ez, de azt hiszem, anyánkéról.
Papus rendesen ivott, és bennem is megvan a hajlam az alkoholizmusra, hogy
így gyógykezeljem a rossz érzéseket. Nem tudom, mennyiben más ez, mint amit
a nagyapám csinált.
Beck is nagyon hasonlít rá. Nem létezett olyan téma, amiről Papus ne tudott
volna beszélgetni, és Beck ugyanilyen. Az egyetlen dolog, amiről fogalma sincs,
amiről képtelen beszélgetni, az az érzelmek. A mai napig nem képes teljesen
eligazodni rajtuk. Lehet, hogy ezen múlik a túlélése, de annyira
hiperintellektuális lett, hogy teljesen elidegenedett az érzelmektől. Beck
hatalmas falat húzott fel önmagában, bár ez talán most már kicsit alacsonyabb.

* * *
A depresszió nem hatott ki a tanulmányaimra. Miután az a bizonyos nyári
tanfolyam megértette velem, hogy mennyire tudatlan vagyok, nekifeszültem a
Midwesternnek. Egy hat héten át tartó mononukleózis ellenére – amely miatt
megint csak sok időt töltöttem ágyban az első félévben – csupa A osztályzatot
kaptam, kivéve a zenét, amiből B-t. Ezután leadtam a zenét, bármennyire is
élveztem. Ez is elmond valamit a természetemről. Nem fogok olyan tantárgyat
vinni, amelyben nem vagyok kitűnő.
Takarékossági okokból a szüleimnél laktam, de csatlakoztam a Kappa Alpha
diákszövetséghez, hogy rákényszerítsem magam a társasági élet valamilyen
formájára. Nem voltam kifejezetten visszahúzódó, de tudtam, hogy magamtól
biztos nem mennék el semmilyen egyetemi rendezvényre. Nem vagyok az a
típus, aki bárokba jár csajokat felszedni.
A társasági életben kapott segítségért cserébe egy teljes ponttal emeltem a
diákszövetség tanulmányi átlagát.
Amikor az egyik KA-testvérem észrevette az izmaim nyilvánvaló hiányát, és
azt javasolta, hogy súlyemeléssel pótoljam, hallgattam rá. Kiderült, hogy
élvezem az önsanyargatást. Azt hiszem, ez egy kulcsszó nálam: önsanyargatás.
Gyerekkorom óta először lehettem büszke valamilyen sportteljesítményemre.
Ráadásul fel is erősödtem több mint 80 kilóra. Jó érzés volt a csapat erősebb
tagjai közé tartozni.
Ennek ellenére továbbra is a jövővel foglalkoztam a jelen helyett, ami
elkerülhetetlenül felvetette azt a kérdést, hogy milyen holnapot is szeretnék
valójában. Jobban szeretem, ha a tetteim és a képességeim alapján ítélnek, és
nem abból indulnak ki, hogy milyen vagyok vagy milyennek látszom. Ezért
kedveltem az olyan tantárgyakat, mint a matematika (nem meglepő),
amelyekben a feladat végén megkapjuk a megoldást. Egész más a helyzet az
irodalommal. Utáltam a művészeti tárgyak többségére jellemző szubjektivitást.
A természettudományok esetében az ember pontosan tudja, hogy merre tart.
Ugyanezen oknál fogva érdekelt a jog is: nem a tárgyalótermi szónoklatok,
hanem az a nemes érzés, hogy a jog rendszerbe foglalja az emberi létet.
Szerkezetet ad neki. A világtörténelem legfontosabb intellektuális csatái jogi
kérdéseken dőltek el. Ez hatalmas vonzerőt jelentett számomra. És ez még ma is
így van.
Azt hiszem, jó lennék szerződésjogban, mert teljes mértékben átlátom, hogyan
próbálják az emberek kihasználni egymást. Egyszerűen csak a taktikát és a
stratégiát kell megérteni. Ha abban kellene tanácsot adnom az embereknek, hogy
megértsék a saját motivációikat, katasztrofális kudarcot vallanék. Tudom, hogy a
saját világlátásomat vetíteném ki rájuk.
Vonzott az orvosi pálya is, és egy ideig azt fontolgattam, hogy mindkét
szakmából szerzek diplomát. Az olyan szituációkban érzem a legjobban magam,
ahol intelligenciával és kemény munkával viszonylag kiszámítható módon el
lehet érni a kívánt eredményt. Részben emiatt találtam vonzónak a hegymászást.
Meg azért is, mert jutalmazza a képességek fokozatos fejlesztését és a tapasztalat
felhalmozását. Ugyanúgy tervezheted meg egy hegy megmászását, mint az
orvosi egyetem kurzusait.
Kár, hogy a magánéletet nem lehet ilyen könnyen menedzselni.
Végül úgy döntöttem, idő- és energiapocsékolás lenne orvosnak és jogásznak
is tanulni. Kijelentettem, hogy orvosira megyek, főleg azért, mert ezzel
tarthattam meg a leghosszabb ideig a választott tárgyaimat, főtárgynak pedig a
matematikát és a kémiát vettem fel, amihez 160 kreditet kellett elérnem egy
szemeszterben. Az anyagi helyzetemnek nagyon jót tett, hogy az utolsó három
évben teljes körű ösztöndíjban részesültem a Midwesternen, de még így is végig
kellett dolgoznom az egyik nyarat, hogy fedezzem a költségeimet.
Ez a munka a kamionozás volt, a Mayflower költöztetővállalatnak
szállítmányoztam egész Texasban (az államok közötti fuvarokhoz túl fiatal
voltam). Szánalmas 1,25 dollárt fizettek óránként, plusz négy dollárt a motelre és
egy dollárt étkezésre. Középiskolás diákokat és hajléktalanokat béreltem fel,
hogy délután bepakoljanak a kamionba, aztán egész éjjel vezettem – általában
500-700 kilométert –, hogy kora reggel elérjek a címre. Így heti 90 órát
dolgoztam, a költségeimen pedig úgy spóroltam, hogy a kamionban aludtam, és
a saját magam készítette szendvicseket ettem.
Általában addig nyomattam a kamionnal, amíg annyira elfáradtam, hogy
mindenből kettőt láttam. Ez volt a jel, hogy ideje kiállni és aludni. Emlékszem,
egyszer egy houstoni úton valami plédeken aludtam a kamionban, amikor az
éjszaka közepén hatalmas zajra ébredtem. Egy mozdony volt az, amely mintha
egyenesen felém tartott volna. Abban a pillanatban nem is emlékeztem, hogy hol
vagyok, aztán hirtelen eszembe jutott: oké, a kamionban. De hol álltam meg a
kamionnal? Azt az egyet tudtam, hogy lehúzódtam az útról. Az kizárt, hogy egy
vasúti vágányon parkolnék, ugye?
Addigra már oda is ért a zaj. A kamion remegni kezdett. Visszatartott
lélegzettel vártam, hogy a vonat eldübörögjön mellettem. Nem sokon múlott,
hogy magával sodorjon engem, a teherautót és a szerencsétlen megrendelő
díványait és kisasztalait.
Egy kicsit óvatosabbnak kellene lennem, gondoltam, de nem kapcsoltam
össze a fejemben ezt az epizódot a korábbi depresszióm halálvágyával.
Nem volt éppenséggel kellemes a texasi hőségben bútorokat szállítani, de
tanulságosnak bizonyult. Megtanított arra, hogy mennyivel jobb az eszemet
használni, mint a hátamat. Szeptemberben már a legnagyobb örömmel tértem
vissza a könyveimhez, és a következő két nyáron munka helyett nyári iskolába
jártam.

DAN: Követtem Becket a Burkburnettre, majd a Midwesternre is. Apánk

nyugállományba vonult, és Memphisben, a civil légi irányításnál vállalt állást.
Anyánkat, aki a Midwesternen szerezte a mesterfokozatát, az egyetemre hívták
egy évre biológiát tanítani. Jártam is hozzá. Abban az évben vele és Beckkel
hármasban laktunk. A következőben, amikor Beck végzős volt, kettesben
béreltünk lakást Miután ő lediplomázott a Midwesternen, átmentem Austinba, a
University of Texasra, és úgy döntöttem, én is orvos leszek. Egészen addig
tétováztam az orvosi pálya és a repülés között.
 * * *
Miután elvégeztem az alapképzést, generációm sok tagjához hasonlóan
ellenállhatatlan vágyat éreztem a továbbtanulás után. A vietnami háború a
felsőoktatás előnyeire irányította a figyelmünket, amelyek között szerepelt a
bevonulás elhalasztása is.
A Duke, a Tennessee és a University of Texas délnyugati, Dallasban székelő
orvosi kara szerepelt a jelöltjeim között. A Southwesternre felvettek és
ösztöndíjat is kínáltak. A következő állomás: Dallas.
Az orvosi egyetem megkezdése előtti nyáron számítógépes programozóként
dolgoztam az egyetemen, feladataim közé tartozott a regionális statisztikai
adatok átvitele egyik formátumból a másikba. Észbontóan unalmas munka volt,
körülbelül annyira stimuláló, mint a bútorok trógerolása.
Találtam egy megfelelő lakást az egyetem mellett, ott laktam az első évben. A
tulajdonos egy kedves idős hölgy volt, aki még jóval túl nyolcvanon is maga
gondozta a gyepet a ház előtt egy régi kézi fűnyíróval. Néha főzött nekem
vacsorát, ami jeles eseménynek számított a gyakorlatilag a laborba zárva töltött
első évem alatt.
Rengeteget kellett magolni, amit valahogy sikerült abszolválnom, a jegyeim
az átlagos és a kiváló között váltakoztak. Az elsőéves diák sikere azon múlik,
hogy képes-e kifejleszteni magában némi érdeklődést aziránt, amit a tanárai
igyekeznek beléverni. Maguk az információk gyakran véletlenszerű tények
sorozatát képezik, bármely beazonosítható logikai kapcsolat nélkül.
Mikrobiológiából például az egyik fickó tíz napon át beszélt a koleráról,
amivel bő húszéves gyakorlatom során egyszer sem találkoztam. Emlékszem,
egy másik tanár néhány napot a békabőrön keresztül történő ozmózisnak kívánt
szentelni, mivel ahhoz értett. Mondanom sem kell, hogy ezeknek az óráknak a
nagy része felvette a versenyt a regionális statisztikák konvertálásával.
Azon a nyáron műtősként dolgoztam a Parkland Hospitalben, a Southwestern
tankórházában. Ugyanúgy be kellett öltöznöm, mint a sebésznek; az én dolgom
volt készen tartani minden műszert és eszközt, figyelni, hová kerülnek a
varrófonalak és a szivacsok, az orvos kezébe nyomni a szikét meg a szondát,
pont úgy, mint a tévében.
A Parkland leghíresebb sürgősségi páciense Kennedy elnök volt. Amikor én
hat évvel később a kórházba érkeztem, felfedeztem, hogy az intézmény nagyon
aktívan kiveszi a részét a szúrt és lőtt sebek ellátásából: péntekenként és
szombatonként egész családok ültek ki piknikezni egy dombra a bejárattal
szemben, onnan figyelték, hány embert hoznak be sürgősségi ellátásra.
Jó kis műsor volt.
Ami engem illet, sokszor vállaltam dupla műszakot, és jó néhány meglepő
dolgot tapasztaltam. A baleseti sebészetnél mindent azonnal kell csinálni.
Nemegyszer előfordult, hogy unatkozva kártyalapokat dobáltunk egy kalapba,
amikor egyszerre csak kivágódott a műtő ajtaja. „Ezt azonnal el kell látni!”,
kiáltotta egy mentős, és már tolta is felénk a vérző masszát.
A sebész – a Parklandben mindannyian másodéves rezidensek voltak – már
nyitotta is fel a pácienst. Aztán folyamatosan megtelt a műtő, egyre több ember
és felszerelés kellett, már amennyiben a fickó nem halt meg azonnal. De az
esetek többségében pár perc alatt végük volt.
Egyszer behoztak egy félig részeg alakot lőtt sebbel. Gyakorlatilag elvérzett,
de nem egyezett bele a műtétébe. Márpedig amíg a páciens többé-kevésbé
ítélőképes állapotban van, akarata ellenére nem lehet operálni.
Így hát a sebész azt tette, amit bárki más tenne egy ilyen helyzetben: rendelt
egy pizzát. Majd kijelentette: „Ha megérkezik a pizza, kapcsoljátok le a fickót az
infúzióról”. Megjött a pizza, lekapcsolták. Úgy húsz perc alatt az illető olyan
ramaty állapotba került, hogy nem volt ítélőképesnek tekinthető, és
elvégezhettük rajta, amit szükségesnek tartottunk.
A Southwesternen töltött második évben szerencsésen rátaláltam a
patológiára, arra a szakirányra, amely pont megfelelt az erősségeimnek és az
érdeklődési körömnek, valamint egy olyan professzorra, aki lenyűgözővé tette
számomra a témát: dr. Bruce Fallisra.
A patológus közvetlenül a beteg szövetekkel foglalkozik, általában
mikroszkópos vizsgálatokat végez, bár nem feltétlenül. Az orvosok többsége
viszont nem. Ők a kór tüneteit látják, esetleg röntgenfelvételeket vagy a
szervezet kémiai elváltozásait.
De a kórboncnok magát a betegséget látja. A kezében tartja. Közvetlenül
ránéz a mikroszkópon keresztül. Ez jelentette számomra a vonzerejét,
megtetszett egzakt volta, a szabatossága.
Patológusnak lenni azt is jelenti, hogy nem találkozol hétköznapi dolgokkal.
Olyanokkal, mint a megfázás, a nátha vagy a gyerekbetegségek, hanem csakis
súlyos kórokkal. És minden testrészben látod a betegséget. Látod mindazt, ami
közönséges, és mindazt, ami ritka. És sosem érsz a megtanulnivalók végére.
A patológus a sztereotípiák szerint egy csodabogár. Vannak, akik azért
választják a patológiát, mert nem képesek kezelni az emberi kapcsolatokat.
Inkább csak belehátrálnak, mintsem választják a kortant. Sokan valóban fura
alakok. De az én évfolyamtársaim egész normálisak voltak.
Vezércsillagunk dr. Fallis volt, egy egészen fantasztikus tanár, akit
mindannyian a legnagyobb mértékben tiszteltünk, én pedig különösen. Fallis
nem tűrte az ostobaságot. Úgy nézett ki, mint egy kiképző őrmester a
haditengerészettől, és a legszebb katonai hagyományoknak megfelelően tartotta
rettegésben a diákjait. Mindannyiunknak meg kellett felelnünk kérlelhetetlen
normáinak. Kizárólag a tökéletest tekintette elfogadhatónak. Olyan nincs, hogy
ne tudj mindent egy adott esetről. Soha az életben nem találkoztam hozzá
hasonló oktatóval.
A második év után nyári gyakorlatomat a parklandi kórbonctanon töltöttem,
egyik osztálytársammal, Charlie Cramerrel együtt, akivel most közös praxisunk
van. Röviden elmagyarázták, hogyan kell elvégezni egy boncolást, és hová kell
egymásra rakni a különböző testrészeket. Miután délelőtt megcsináltad a
boncolást, másnap reggel hétkor kellett bemutatnod a jelentésedet a
professzorodnak. Vagyis amint úgy érezted, már tudod, mi történt a halottal,
bevetted magadat az orvosi könyvtárba, és közel huszonnégy órán át megállás
nélkül olvastál, próbáltál a lehető legtöbbet megtanulni mindarról, ami szerinted
történt. Mindannyian tudtuk, hogy Fallis megalázó módon fog kivallatni, ha nem
vagyunk kellőképpen felkészülve.
Az első esetem egy nagyon fiatal férfi volt, aki egy benzintartály tisztítása
közben halt meg. A tartály nem volt kellőképpen kiszellőztetve, és túl sok
mérgező anyagot lélegzett be. Az intenzív osztályon, oxigénterápia közben halt
meg.
Gyakorlatilag bevágtam Fallis tankönyvét, négyszer vagy ötször olvastam el
az egészet. De amilyen pechem volt, a boncteremben látott betegség nem
szerepelt benne. Így hát életemben először egy teljes kortörténetet kellett
előállítanom egy olyan kórról, melyet nem tudtam beazonosítani.
Másnap reggel hétkor remegő térddel adtam elő az elméletemet:
pneumococcus okozta kétoldali tüdőgyulladás.
 – Húszéves praxisom alatt még sosem hallottam ennyire ostoba, rosszul
előkészített előadást – jegyezte meg kajánul Fallis, miután befejeztem. –
Végtelenül csalódtam. Talán jobb lesz, ha végigvesszük az egészet, és tisztázzuk
a dolgot.
És akkor még ez volt a délelőtt fénypontja. A következő három és fél órában
minden olyan kérdést feltett, melyet embertől egyáltalán kérdezni lehet. Miután
végzett velem, és én a sarokban nyöszörögtem, Fallis elmagyarázta, hogy az én
hullám oxigén okozta toxikus tüdőgyulladásba halt bele, vagyis az a tiszta
oxigén ölte meg, amelynek életben kellett volna tartania az intenzíven. Mivel
ilyen diagnózisról még sosem hallottam, nem lett volna könnyű utánaolvasni.
 TIZENHÁROM

PEACH: Famíliám nőtagjai rendesen hozzászoktak a családi katasztrófákhoz.

Mindkét nagyanyám váratlanul veszítette el a férjét. Apám sugárfertőzésben
halt meg.
Anyám, a georgiai Griffinben született Edna Howard az 1930-as évek végén
találkozott Lawrence Olsonnal egy kísérleti gazdaságban (a postai bélyegzőn a
mai napig ez áll: „Experiment, Georgia”). Edna segédkönyvtáros volt, az
Illinois-ból származó Lawrence agronómus. Több laborban is végzett
kutatásokat, köztük a Tennessee állambeli Oak Ridge-ben, a szövetségi kormány
atomenergia-kutató intézetében.
Apámra alig emlékszem. Oak Ridge-ben sugárfertőzést kapott és 1951-ben
hosszan tartó gyötrelmek után halt meg. Akkor 41 éves anyámnak rajtam kívül
két bátyámat kellett eltartania: az 1941-ben született Howardot és az 1944-ben
született Wayne-t. Továbbra is dolgozott a könyvtárban, magánórákat adott, és
esti tagozaton mesterfokozatot szerzett az Emoryn. A háznál sosem volt pénz, de
egyszer sem hallottam panaszkodni.
Mindig praktikus anyám javasolta, hogy a frissen megözvegyült Olson
nagymama költözzön hozzánk. Alice Olson többször is elmesélte, hogy amikor
Carl, a férje meghalt, elvesztette az életerejét. Azzal azonban, hogy a menyéhez
költözött segíteni, új életre kelt, lett miért folytatnia. Ám nem telt el egyetlen nap
sem 1980-ban bekövetkezett haláláig, hogy ne jegyezte volna meg: „Nagyon
hiányzik a jó öreg svédem”.
Anya úgy érezte, neki kell gondoskodnia mindannyiunkról. Rettenetesen
keményen dolgozott, és sosem volt otthon. Úgy vélte, hogy ez a kötelessége. A
mai napig azt szokta mondani, hogy „miattatok, gyerekek miatt csináltam”.
Ebből a szempontból Beck is eléggé hasonló anyámhoz. Mindketten a
gyakorlatias önfenntartás bajnokai.
Persze anyám mindig magához ölelt, és elmondta, hogy mennyire szeret. De
az, aki reggel kifésülte és befonta a hajam, és akinek gondja volt rá, hogy egy
falatot se hagyjak a zabkásámból, a nagymamám volt.
Amióta az eszemet tudtam, Alice nagyanyám és én egy szobában aludtunk, én
egy kihúzható ágyon. Napközben a legkülönbözőbb dolgokkal foglalta el magát:
rendezgette a képeslapokat, képeskönyveket nézegetett velem. Mindent megtett,
hogy ne legyen útban anyámnak. Mindig mindent ráhagyott – valószínűleg ez
volt az egyetlen módja, hogy a két akaratos asszony megférjen egy fedél alatt.
Nagyobbik bátyám, Howard – mi mindig Howie-nak szólítottuk – volt a
pótpapám, megkerülhetetlen alakja lánykoromnak, felnőttkoromnak és a
családom történetének. Az ő lénye kulcsfontosságú, ha valaki meg akarja érteni
a kapcsolatomat Beckkel.
Mivel anyám majdnem állandóan távol volt, valaki másnak kellett elvinnie
engem a cserkésztalálkozókra és az iskolai rendezvényekre, meg egyáltalán
irányítani a fejlődésemet. Mindezeket Howie vállalta magára. Tisztán
emlékszem, hogy amikor megmutattam neki a tiszta jeles bizonyítványomat,
csak annyit mondott: „Miért nem lettél mindenből kitűnő?” Teljesen
összetörtem.

* * *
Amikor elkezdtünk járni Peachcsel, valamiféle versengésbe kezdtem Howie-val,
aminek egész egyszerűen az volt az oka, hogy szörnyen okos és ügyes volt.
Márpedig ha ilyen emberrel találkozom, hajlamos vagyok arra, hogy versenyezni
akarjak vele. Imádom az adok-kapok jellegű vetélkedést. Peach felfigyelt erre, és
javasolta, hogy álljak le vele, amit én meg is tettem. Howard túl rendes volt
ahhoz, hogy helyre tegyen. Úgy megszerettem, mintha a saját testvérem lenne.

PEACH: Tisztában vagyok vele, hogy a neveltetésem hiányos volt. Egy

gyereknek mindkét szülőre szüksége van.
Ám mégis ez adott nekem erőt és tartást. Azt hiszem, keményen dolgozó,
mindenhez értő és anyagi jólétünkre koncentráló anyám egyszerűen kitörölte a
szókincsemből a „feladni” kifejezést. Nincs az a helyzet, amit ne tudnék
megoldani, és ez különösen igaz a házasságomra. Furcsa módon anyám előre
felkészített arra, hogy elfogadjam Becket és rögeszmés céltudatosságát, amiben
annyira hasonlít rá. Annyi biztos, hogy nem hoztam otthonról mintát a jó
házasságra. Emiatt aztán, amikor Beckkel kezdtek rosszra fordulni a dolgok, azt
mondtam magamban: „Ki tudja? Hátha mindenkinél így megy ez.”
Augusztus végén születtem, ami azzal járt, hogy mindig én voltam a
legfiatalabb az osztályban, ennek minden hátrányával együtt. Semmiképpen nem
akartam, hogy a szintén augusztus végén született Meg lányunk ugyanígy járjon.
Nem is adtuk óvodába a hatodik születésnapjáig.
Az iskolában jók voltak a jegyeim, de ami a társasági életet illeti, lassan érő
típus voltam, nagyon csendes és szégyenlős. Nem volt valami sok önbizalmam.
Bár nem kerültem kifejezetten a társasági eseményeket, nem származott sok
örömöm belőlük. Elmentem egy sráccal randira, és aztán egyszerűen úgy
éreztem, hogy undorodom tőle. Egyszer egy tök ismeretlen fiú még a kezemet is
megkérte. Teljesen értetlenül álltam előtte. Emlékszem, mennyit gondolkodtam
azon, hogy mi is lehet igazán a szerelem. Fogalmam sem volt róla.
Anyám belehajszolta a bátyáimat, hogy a lehető legjobb egyetemre menjenek.
Howie, aki nagyon okos volt, a Princetonon szerezte az alapdiplomáját, a
Georgia Institute of Technologyn a mesterfokozatot, majd Angliában, a
manchesteri egyetemen doktori címet a textíliák fizikájából. Később a NASA-
nak dolgozott, ő tervezte az egyik űrruha anyagát.
Wayne a University of Georgiára járt. Amikor rám került a sor, Edna így szólt:
„Nem tudod, mit akarsz csinálni. Miért nem mész a University of Georgiára
tanár szakra? Azt jól össze tudnád egyeztetni a házassággal és az anyasággal.”
Egyik kilátás sem hozott lázba. Az járt a fejemben, hogy addig túlságosan is
körbehatárolt életet éltem, hogy muszáj elmennem Griffinből, és meg kell
ismernem a világot.
A griffini középiskola elvégzése után beiratkoztam a University of Georgiára,
és 1971-ben alapdiplomát szereztem politológiából. Ezt követően elegendő órát
vettem fel ahhoz, hogy kisegítő tanárként tehetséges gyerekeket taníthassak. Ezt
csináltam 1974-ben, amikor találkoztam Beckkel.

* * *
Az első lány, akivel komolyan jártam, Martha Moyer volt. A Midwesternen
ismerkedtem meg vele másodéves koromban. Gyönyörű lány volt, kedves és
nyitott. Ám az tette igazán különlegessé, hogy a szemében én voltam a csúcs.
Többet látott bennem, mint önbizalomhiányos strébert.
A diplomáig együtt maradtunk. Aztán amikor én a Southwesternre mentem,
Martha Dallasba költözött tanítani. Felmerült, hogy összeházasodjunk, de mivel
tisztában voltam vele, hogy az orvosi képzés nyolc éve milyen terhet fog róni
rám, nem álltam készen annak a pluszfelelősségnek a vállalására, melyet a
házasság jelentett volna. Martha továbblépett, és biztos vagyok benne, hogy nem
bánta meg.
Margaret Olson Kit bátyám páciense volt, rajta keresztül ismertem meg 1974-
ben, amikor éppen hazalátogattam Griffinbe. Kit felesége figyelmeztetett: „Hát
nem tudom, Beck. Margaret az a fajta lány, akit el kell venni feleségül.”
Margaret Olson gyönyörű lány volt, nagyon okos és nagyon talpraesett.
Ráadásul igazán jó ember, és ez különösen vonzott hozzá. Nem csak azt értem
ezen, hogy tudta, mi a jó és a mi a rossz. Érzékeny más emberek dolgai iránt,
amely adottság hiányzik belőlem. Valahogy el tudtam képzelni, hogy egy életen
át mellette fogok állni, és ő lesz a gyermekeim édesanyja.

PEACH: Nem igazán emlékszem az első randinkra. Talán az Underground

Atlanta bevásárlóközpontba mentünk, és valószínűleg meg is vacsoráztunk. De
arra emlékszem, hogy mi volt rajtam: tengerészkék harisnya és egy kétrészes
ruha, tengerészkék horgolt ujjal. Olyan vörös-fehér-kék rombuszmintás volt.
Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy valamikor így öltözködtem.
Emlékszem, éreztem a Beckből sugárzó erős energiát, de nem szikrázott
közöttünk a levegő. Úgy fél évvel később Jane megint felhívott. Azt mondta,
Beck újra hazalátogat, és szeretne találkozni velem. Jellemző, hogy mást kért fel
a randi megbeszélésére.
Az alkalmat a Kit Weathers’s Georgia Jamboree Show of Shows szolgáltatta,
egy hétvégi táncest, amelyen Kit és a bandája játszott egy régi egy tantermes
általános iskolában. Kit megvásárolta a helyet, hogy legyen hol fellépnie a
zenekarával. Ekkor derült ki számomra, hogy Beck jól táncol. Miután valaki a
kezembe nyomott egy sört – könnyen becsípek –, úgy kezdtem ropni, ahogy még
soha az életben. Áttáncoltuk az éjszakát.
Beck azt mondta, fel fog hívni – és meg is tette. Minden szombat éjjel,
egészen őrült időpontokban, volt, hogy hajnali kettőkor. Onnantól kezdve mindig
felébredtem kettőkor, és vártam a hívását. Beck érdekes volt. Megnevettetett.
Sosem volt unalmas. Mindig egy kicsit nehéz volt elérni, mindig kihívást
jelentett. Elgondolkodtatott. Másmilyen volt.
Évekbe telt, mire végre rájöttem, hogy bár rengeteget beszél, de önmagáról
sosem mond semmit. Jó sok idő kellett hozzá, mire ezt megértettem.
 * * *
Az orvosi egyetemen a haverjaim eleinte Georgia Peach, avagy Georgiai
Őszibarack néven emlegették leendő nejemet. Aztán G. Peachként, végül már
csak Peachként. Így veszett el teljesen egy remek déli név.

PEACH: Akkoriban egyáltalán nem zavartak a becenevek. Humoros és kedves

dolog volt.
Később azonban, amikor a házasságom kezdett szétesni, nagyon is zavart.
Mindkét nevemet elveszítettem. Margaret Olson megszűnt létezni.
Mielőtt először Dallasba látogattam, anyám javasolta, hogy olvassak el
néhány aktuális újságot, és jegyzeteljem ki magamnak kis lapokra a világ
eseményeit, hogy Beck érdekesnek találjon, ha vacsora közben elbeszélgetünk.
Egészen biztos, hogy csak jót akart.
Beck és én 1974 során három vagy négy alkalommal utaztunk el egymáshoz,
aztán úgy döntöttem, hogy Dallasba költözöm, ahol egy éven át tanítottam egy
helyi magániskolában. Természetesen saját lakást béreltem. Én egy rendes déli
lány vagyok. Természetesen Beck miatt mentem Texasba. De hogy ezt valójában
szerelemből tettem-e, nem tudnám megmondani.
Mindenképpen el akartam menni Griffinből. De tényleg azt hittem, hogy
szeretem Becket. Azt hittem, fülig szerelmes vagyok belé.

* * *
Miután letelt a rezidensi időszakom, Bostonban ajánlottak ösztöndíjat. Amikor
ezt elmondtam Peachnek, így szólt: „Nos, főnök, én nem költözöm Bostonba,
hacsak nem hozunk meg bizonyos döntéseket. Bizony, ez a helyzet.”

PEACH: Azt mondtam neki, csak akkor megyek vele Bostonba, ha

összeházasodunk. Eleinte rettenetesen zavart, hogy egy ilyen ultimátum kellett
ahhoz, hogy elgondolkodjon rajta. Aztán mérges voltam rá. Aztán egyszerűen
csak biztos voltam benne, hogy helyesen cselekedtem. Egy hétvégén át
gondolkodott.

* * *
Ha Peach nem szabja feltételként a házasságot, simán megelégedtem volna
azzal, hogy együtt éljünk Bostonban. Nem mintha nem szerettem volna. De a
házasság gondolatával megbarátkozni komoly kihívás volt. Végül arra a
következtetésre jutottam, hogy sokkal, de sokkal jobb nekem vele, mint nélküle.
Szerettem. De nem igazán tudtam, hol tartok. Megdöbbentett, hogy nyolc évbe
telt felkészülnöm a hivatásomra, most pedig egy legalább ugyanennyire fontos
lépést gyakorlatilag minden felkészülés nélkül fogok megtenni.
 TIZENNÉGY

PEACH: Igazából nem is kérte meg a kezemet. Egyszerűen csak visszajött, és

azt mondta: „Nem tudok nélküled élni” Azt hiszem, azért házasodtunk össze,
mert a megfelelő helyen voltam a megfelelő időben. Ez nem is olyan szokatlan
dolog. Azt hiszem, sok emberrel megtörténik.
Huszonhat évesen még mindig számos tekintetben kislány voltam, mintha
Eleanor H. Porter Pollyanna című könyvének a hatása alatt állnék. Ebből a
szempontból valószínűleg egész jól összeillettünk. Beck sem volt különösebben
tapasztalt érzelmi téren. Mindketten nagyon naivak voltunk.
Az esküvőt 1976. április 24-én tartottuk a baptista templomban. Nagy feneket
kerítettünk a dolognak, négyszáz vendéggel; Griffinben az ilyen pillanatokért
élnek az emberek. Jegygyűrűnk nem volt, ami nem igazán zavart. Én nagyanyám
gyűrűjét örököltem, Becknek pedig vettem egyet egy olcsó dallasi ékszerésznél.
Ha nem lettem volna annyira szerelmes, valószínűleg tudatosul bennem, hogy
abból az 1200 dollárból, melyet éppen akkor adott ki fotósfelszerelésre, kijött
volna egy szép kis gyémánt is.
Végül Beck csak ritka, formális alkalmakkor viselte a gyűrűjét. Azt mondta,
azért, mert attól tart, beakad valamibe és megsebesíti, vagy ami még rosszabb, le
kell vágni miatta az ujját.
Ráadásul elmulasztott szállodai szobát foglalni a nászéjszakára, így a szüleinél
aludtunk Atlantában. Ebből már levonhattam volna valamilyen következtetést.
Másnap reggel összepakoltunk, aztán elindultunk Bostonba. A helyi újság,
amely igyekezett a lehető legjobb fényben tálalni az eseményeket, arról
értesítette olvasóit, hogy mézesheteink alatt „kényelmesen felautókázunk az
Atlanti-óceán partján”.
Addig nem sokszor hagytam el Georgia állam határát. Leszámítva néhány
floridai nyaralást és a Dallasban töltött évet, csak Chicagóban és New
Orleansban jártam, valamint anyámmal és Wayne-nel egyszer New Jersey-ben,
amikor Howie diplomázott a Princetonon. Nagyjából ennyi.
Beck valamivel többet utazott nálam, de neki is megvoltak a maga szigorú
korlátai. Többek közt nem volt éppenséggel kifinomult ízlése az ételek
tekintetében. Például kiderült, hogy nem eszik halat. A jó hír az volt, hogy ha
rávettem, bármit hajlandó volt kipróbálni.
Bostonba érve felvetettem, hogy szeretnék találni egy tanári állást. Ám a helyi
magániskolákban nem ajánlottak valami sok pozíciót, és nem is fizettek sokat Mi
több, sok hozzánk hasonló házaspár volt, ami azt jelentette, hogy minden egyes
üres állásért verseny folyt Egyszer összehasonlítottuk a várható fizetésemet az
ingázással járó kiadásokkal és az egyéb költségekkel, és gyakorlatilag
ugyanannyi jött ki.
Mindazonáltal szükségesnek tartottam hozzátenni a magam részét. Ha Beck
sokat dolgozik, akkor én is úgy teszek. Ezt kívánta az önbecsülésem. El kellett
foglalnom magam, hogy igazoljam, én is megdolgozom a pénzért.
Önkéntes munkát vállaltam a kórházban, és segítettem Becknek összeállítani a
szakmai kutatáshoz szükséges könyvtárát. Ez nagyrészt a jegyzetei legépeléséből
állt. Meglehetősen el voltam szigetelve, de ez nem igazán zavart. Szeretek
magam lenni, kislány koromban is sok időt töltöttem egyedül.

* * *
Imádom Bostont, és imádtam a lakhelyünket, egy második emeleti lakást egy
sorházban a Longwood Avenue-n. Volt egyénisége a helynek. Az is nagyon
tetszett, hogy gyalog mehettem munkába. Michael Dukakis, aki akkoriban
Massachusetts kormányzója volt, a közelünkben élt, néha összefutottam vele az
MTA felé vezető úton.
A munka nem volt különösebben izgalmas. Én voltam a legfiatalabb, és hamar
rájöttem, igazándiból csak egy kifutófiúra volt szükségük. Rám hárult az összes
olyan boncolás, amelyikhez senki másnak nem fűlt a foga, és én voltam
ügyeletben, amikor senki más nem akart dolgozni. Mint például a bicentenáriumi
hétvégén 1976-ban, amikor a bostoni kikötőbe befutottak azok az óriási hajók.
Peach és én épp indultunk megnézni, amikor csörgött a telefon.
„Nem fogod kitalálni, haver. Te vagy a hunyó.” Az egész hétvégét a
hullaházban töltöttem.

PEACH: Némi időbe telt, mire megértettem, hogy Beck valószínűleg

depressziós volt az esküvőnk idején – és onnantól kezdve többé-kevésbé az is
maradt. Azelőtt sosem volt dolgom depressziós emberrel. Nem tudtam, mit
jelent, amikor panaszkodik, hogy itt fáj, meg ott fáj, és egyszerűen csak
lefekszik. Azt tudtam, hogy nagyon nehezére esik megosztani az érzéseit, de
azzal nyugtatgattam magamat, hogy mindenkivel így viselkedik, nem csak
velem. Eleinte azt hittem, egyszerűen el fog múlni. Gondoltam, idővel megtanul
bízni bennem. Ha így lesz, én ott leszek neki, történjen bármi is. De ez sosem
következett be.

* * *
Úgy éreztem, muszáj állandóan dolgoznom. Nem úgy vagyok összerakva, hogy
képes legyek lazítani és szórakozni. Szörnyű lehet mindenkinek körülötted, ha
boldogtalan vagy, márpedig ez az egész életemre jellemző állapot volt.
De van itt még valami. Nagyra becsülöm, hogy Peach akkora hangsúlyt fektet
a kommunikációra. Ezt tartom az egyik erősségének. Csak hát nekem nagyon
nehezemre esik követni a példáját. Nem arról van szó, hogy nem tartom
fontosnak helyesen cselekedni vagy az alkalomhoz illő gesztusokat tenni, a
megfelelő szavakat kimondani. Egyszerűen csak ezek a dolgok nem jutnak
magamtól eszembe. Soha. Részben ezzel okoztam akaratomon kívül csalódást
Peachnek, és sokszor felbosszantottam vele. És talán ez az egyik oka annak,
hogy oly sokszor félreértettem, az évek során újra meg újra.

PEACH: Bostonban kellett volna kialakulnia közöttünk a meghittségnek.

Helyette kezdtünk eltávolodni. Azt hittem, én vagyok a hibás. Nem brillíroztam
a beszélgetésekben, azokon a területeken pedig különösen nem, amelyeket Beck
érdekesnek tartott. Anyám gondoskodott arról, hogy ezt sose felejtsem el.
Próbáltam beszélgetni vele, de mindig bezárkózott. És annyival okosabbnak
éreztem magamnál, hogy megriadtam tőle. Ez nem csak az ő hibája.
Az olyan kérdésekkel, hogy „Milyen napod volt?” nem jutottam semmire. A
„Hogy vannak az agydaganatok?” szintén nem vált be.

* * *
Az egyik oka annak, hogy Peach nem talál közlékenynek, az lehet, hogy sokszor
olyan technikai kérdések forognak az agyamban, amelyek aligha érdekelnék.
„Drágám, hát nem érdekes, hogyan működnek a GPS műholdak?” Tudom, hogy
ő inkább olyasmiről beszélne, hogy „Hogy érzed magad? Mi jár a fejedben”?
Hát, általában a nagy semmi. Azt hiszem, túlbecsüli az intellektusomat.

PEACH: Idővel valami mást is megtudtam Beckről. Nagyon erős benne az igény
arra, hogy ne legyen alárendelt, hogy független maradjon. Azt hitte, a nők
természetükből fakadó módon mind uralkodni akarnak.
Ami pedig engem illet, nem tudtam mivel összehasonlítani a házasságomat.
Nem voltam boldogtalan, és Beck a legjobb formájában egy kedves és jószívű
ember, aki nem támaszt nagy igényeket. Nem egy zsarnok. Így hát úgy
döntöttem, egyelőre beérem azzal, hogy a férjem jó ember és gondoskodik
rólunk – és reméltem, állhatatos is. Az az igazság, hogy ha egy ösztönös és
érzékeny társat keresel, azt egy nőben találod meg.
 TIZENÖT

Bármennyire is kedveltük Bostont, kellemes meglepetésként ért, amikor egy nap

megkeresett a szintén patológus Tom Dickey, akivel együtt voltunk rezidensek a
Southwesternen. Tom jó barátom volt, feleségével eljegyzési bulit is tartottak
Peachnek és nekem.
Dickey és még pár roppant tehetséges patológus, akiket szintén a
Southwesternről ismertem, létrehoztak egy praxist Dallasban Jim Ketchersiddel.
Utóbbiról hírből tudtam, hogy kiváló orvos és hihetetlenül becsületes ember.
Csalhatatlan érzéke van arra, hogy helyesen cselekedjen. Amikor Dickey
felajánlotta, hogy társuljak be én is, habozás nélkül igent mondtam.
– Nem is kérdezed, hogy mennyit fizetünk? – csodálkozott Tom.
– Nem – válaszoltam.
– Ugyan már!
– Úgy gondolom, annyit fogtok fizetni, amennyit a munkám ér, már
amennyiben ér valamit.
Tökéletesen megbíztam új társaimban, és nem kellett csalódnom.
1977 áprilisában Peach és én visszatértünk Dallasba, ahol a Medical City
Hospitalben kezdtem dolgozni. Az akkor három éve létező intézményben
mintegy száz betegágy volt, ám nemsokára hatalmas komplexummá fejlődött. A
prérin épült, annyira távol a belvárostól, hogy galambszezon idején a személyzet
egyes tagjai ebédidőben a parkolótól alig pár lépésre lövöldöztek.
Orvosnak lenni roppant időigényes dolog. De igyekeztem fittnek maradni,
nagyrészt futással, ami olcsó, nem kell hozzá más, csak egy pár cipő, ráadásul
bárhol csinálhatod.
A Bostonban töltött évünk alatt heti 50-60 kilométert futottam, de nem
indultam versenyeken. Egyszerűen csak szerettem futni.
Miután visszaköltöztünk Dallasba, egy éven át a Medical City közelében
laktunk, így gyakran kocogva jártam dolgozni, ami oda-vissza úgy kilenc
kilométer lehetett. Ezzel viszonylag könnyen rá tudtam kényszeríteni magam
egy kis testedzésre. Természetesen nem képzeltem magam sportolónak. Csak
szerettem jó erőben tudni magamat.
 De fokozatosan rájöttem, hogy kifejezetten jó formában vagyok. Mi több,
hízelgett az a felfedezés, hogy feleannyi idős emberek, aktív sportolók nem
voltak képesek az enyémhez hasonló teljesítményre. A középiskolai
amerikaifutball-csapat tagjaira gondolok, akikkel az első dallasi nyár vége felé
találkoztam. Ugyanazt a futópályát használtuk, és élveztem, ha lehagyhattam
őket. Mintha egy helyben topogtak volna. Ez volt életem egyik nagy öröme.

PEACH: Miután visszaköltöztünk Texasba, és Beck kezdett nagyon sokáig

bennmaradni a munkahelyén, egyre magányosabbnak éreztem magam. Azon
kezdtem gondolkodni, hogy végre lehetnének gyerekeink. Ebben nem valami
erős anyai ösztön vezérelt. Korábban nem sok dolgom akadt gyerekekkel, és
őszintén szólva katasztrofális bébiszitter voltam. Nagyon kényes a gyomrom,
képtelen vagyok elviselni a vér látványát. Még a sajátomét is. Még a tévében is.
De tényleg akartam gyereket, és egymagam eldöntöttem, hogy lesz is. Nem
álltam le teljesen a tablettával, bár Beck erre gyanakodott. De egyfajta orosz
rulettet játszottam. Ennek az eredménye lett a fiunk, Beck. 1978 októberében
született.

* * *
Totál kifeküdtem. Nem sokat tudtam a házaséletről, de még mindig sokkal
többet, mint az apaságról. Komoly nehézséget jelentett hozzászoknom a
gondolathoz. Mintha tektonikus lemezeket kellett volna elmozdítanom.

PEACH: Beck nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy neki is illene

besegítenie. De számomra beteljesedést jelentett, hogy ott van az a kisfiú, aki
követeli a szeretetemet és a figyelmemet. Minden energiámat rávetítettem, és
ettől boldogabb lettem. Beck minden energiáját a munkájára használta el, így azt
hiszem, ez könnyebbé tette számunkra az egymás mellett élést.
Ezzel egy időben kezdtem kapcsolatot teremteni más nőkkel, főként hozzám
hasonló fiatal anyukákkal, akik a későbbiek során nélkülözhetetlen
bizalmasaimmá váltak.
Elsőként Pat White-tal találkoztam, akinek a férje, Terry Beckkel együtt
praktizál a Medical Cityben. Mindketten az első gyerekünket vártuk, amikor
összeismerkedtünk egy partin, amelyet a kórház dolgozóinak szerveztek. A
véletlen úgy hozta, hogy az ő Charles fia és az én Bubom egymás mellé kerültek
az észak-dallasi Meadowbrook óvodában (mindkettőjüknek W-vel kezdődik a
családneve). Az akkor kötött barátságuk kitartott egyetemista korukig, a Duke-
on az első két évben szobatársak voltak.
Cecilia Boone volt a másik, akivel szintén korán összeismerkedtem. Boone-ék
lánya, Aimee is a Meadowbrookba járt. Cecilia és én akkor jöttünk össze,
amikor felkért, hogy szálljak be én is a gyerekek felváltott szállításába. Amikor
pedig a Boone család a szomszédunkban vett házat, a második gyerekük,
Katherine és a mi Meggie-nk ugyanolyan elválaszthatatlanok lettek, mint Bub és
Charles White.

PAT WHITE: Középnyugatról származom, ahol a közvetlenséget sokkal

természetesebb dolognak tartják, mint Dallasban. Ezt csodálom is Peachben.
Nagyra értékelem a véleményét Nem mindig értünk egyet, de az esetek 90
százalékában igen. Azt hiszem, ez mindkettőnknek ad egy adag bátorságot.
Valahogy így: „Ó, szóval te is így látod? Hát akkor megcsinálom.”

CECILIA BOONE: Peach a legjobb barátnőm. Elképesztően gyakorlatias a

gondolkodása, és nehéz helyzetekben el tud vonatkoztatni az érzelmeitől.
Amikor a Beckkel kialakult helyzetről beszélgettünk, sosem éreztem azt, hogy
válaszokat várna tőlem. Visszagondolva azt hiszem, mindig tudta, hogy Beck
olyan, amilyen, hogy nem fog megváltozni. A nagy kérdés, amelyben döntenie
kellett, úgy szólt, hogy fenn akarja-e tartani a házasságát.

* * *
Peach az én babámnak nevezte Meget, és ez bizonyos tekintetben igaz is. Mire
1981 augusztusában megérkezett, már hozzászoktam az apasághoz. Meg nem
jelentett akkora változást. Mondhatjuk úgy, hogy addigra már túl voltam a
kontinensek eltolásán. Így tehát nem meglepetésként ért, hanem boldog voltam.
Becknél az elején Peach hagyta, hogy a szuperdoktort játsszam. Nagy bölcsen
azonban elhatározta, hogy ez így nem mehet tovább – nekem is ki kell vennem a
részemet a gyerekgondozásból.
Annak a kislánynak milliószor töröltem ki a popsiját, tonnányi pelust
cseréltem rajta. Peachnek gondja volt rá, hogy minden este én meséljek Meggie-
nek, amit mindketten élveztünk.
Meggie ösztönösen tudott kommunikálni velem. A bátyja csendesebb volt, ő
nem ment oda hozzád és rázott fel, ha kellett neki valami. Meggie ezzel szemben
egészen nyilvánvalóvá tette, hogy mit akar, és hogy azt a bizonyos valamit tőled
akarja. Ez velem különösen jól működött.

BUB: Apu nagyon közvetlen. Képes egyszerűen csak kijelenteni: „Szeretlek!”

Mire én halkan válaszolom, hogy „Én is szeretlek, apu”, és remélem, hogy egyik
barátom sincs a közelünkben.
Vagy amikor tévét néztünk. Rendszeresen néztük a 911: Életveszély című
sorozatot, amelyben a legkülönbözőbb veszélyes helyzetekben mentenek meg
embereket. Apu ilyenkor csak ült, eszegette a krumplipüréjét, és hatalmas
könnyek jelentek meg a szeme sarkában. Ha megkérdeztem, miért sír, azt
válaszolta: „Amikor ilyeneket látok, téged vagy a húgodat képzellek a helyükbe,
és ettől mindig elpityeredem.”

MEG: Én voltam apuci kicsi lánya. Emlékszem, sokat olvasott nekem. Hogy én
azt mennyire imádtam! Nagyon sokat jelentett nekem, és éveken át minden este
felolvasott.
Szerettem, hogy ki tudja fejezni a szeretetét. Sokszor csak úgy üldögéltünk, és
hirtelen megszólalt: „Tudod, én nagyon szeretlek!” Nagyszerű dolog, ha olyan
apád van, aki nem fél kimondani, hogy szeret.
Emlékszem arra is, hogy elsírta magát a 911: Életveszély alatt. Rengetegszer
néztük azt a sorozatot. Egy gyerek nem számít arra, hogy sírni látja a szüleit.
Olyan megható volt.

* * *
Ha valami megérint, annak teljesen átadom magam. Az sosem zavart, ha egy
felnőtt megsebesült vagy akár meg is rokkant a Rescue 911-ben. Ha viszont egy
gyerek került veszélybe, képtelen voltam szenvtelenül nézni, még akkor sem, ha
tudtam, hogy nem lesz semmi baja. Muszáj volt felállnom és kimennem a
szobából.

PEACH: Ugyancsak új jövevény volt a családunkban Muffin, a macska.

Gyerekkoromban mindig voltak macskák körülöttem, én pedig mindig beszéltem
hozzájuk, saját személyiséggel ruháztam fel őket. Amikor férjhez mentem, és
ismét egyedül találtam magam, újra felvettem ezt a szokást. Mivel Beck éveken
át oly sokszor jött haza későn a munkából, rengeteg időm volt kifejleszteni
Muffin személyiségét.
Beck munkával töltötte ki a napját, én pedig a macskával beszélgettem.
Volt valaki rajtam kívül a házban, segített elviselni a helyzetet. A
kommunikáció egyik módját jelentette számunkra Beckkel, mert képtelenek
voltunk közvetlenül egymással beszélni. Muffin, a világ leggonoszabb macskája
amolyan biztonsági szeleppé, futárrá és bűnbakká vált. Rajta keresztül
humorosan eresztettük le a gőzt – nem volt más választásunk, csak a humor vagy
a harag.

* * *
Alapvetően a helyzet furcsasága szippantott be. Félrevezetőbb nevet nem is
kaphatott volna Muffin cica. Sokkal jobban illett volna rá a Vlad Drakula. A
démonfajzat. Márpedig a fekete bundájú Muffin rosszindulatban bárkivel
felvette a versenyt a nálunk töltött tizenöt-tizenhat éves rémuralma alatt,
amelynek csak a halála vetett véget.
Őt Baby követte, aki talán még nála is rosszabb volt.
Bonyolult fantáziavilágunkban Muffin nagy világjáró volt. Írónő, életművész
és a lesifotósokat hihetetlenül ügyesen kezelő celeb. Olyan körökben mozgott,
amelyekről Peach és én legfeljebb csak álmodozhattunk. A legkisebb sértést is
megtorolta. Ha csak ferdén néztél rá, már beléd is vájta a fogát. Limuzinnal járt,
vedelte a pezsgőt, és mindig részeg volt.
Muffin karaktere egyre csak bővült. Cikkeket és könyveket írt, a Déli Cica
magazin sztárként ünnepelte.
Végig is játszottuk ezeket a lehetséges forgatókönyveket. Engem például
állandóan bepereltek, mert Muffin megmart valakit. Ezért aztán állandó
megbízást kellett adnunk egy teljes munkaidőben dolgozó jogászcsapatnak.
Muffin gyűlölte Peachet, és egyszerűen csak úgy tekintett rá, mint A Nő, Aki
Cipelni Szokott Engem. Muffin nem értette, miért nem bontottam még fel Peach
szerződését. Totálisan lekezelő módon bánt vele.
Muffinnak ez a jellemvonása bőséges alkalmat teremtett arra, hogy Peach
miszlikbe aprítson, miközben állandóan mosolygott.
 Élete vége felé Muffin a sötét varázslatok felé fordult, és belekezdett egy
könyvbe a démonológiáról és az átkokról. Ez segített megérteni a világ bármely
pontján, de különösen a családunkban bekövetkezett rossz dolgokat. Muffin
természetesen soha nem tett semmit, amivel fájdalmat okozott volna nekem. Ám
ha valami másnak kerültem az útjába, hát, úgy kellett nekem.
Ugyanebben az időben vettünk egy kis shetlandi juhászkutyát, akinek a Missy
nevet adtuk. Missy hihetetlenül aranyos volt. Egyik nap Meg pórázt kötött
Missyre, és átment az utca túloldalára, hogy elbüszkélkedjen vele a
szomszédoknak.
Missy balszerencséjére a családnak volt egy hatalmas, Hannah nevű
rottweilerje, amelyik átdugta a fejét a drótkerítésen, elkapta Missyt, és alaposan
megtépte szegényt – miközben Meg végig fogta a pórázt. Kész csoda, hogy
Missy nem halt bele.
Odarohantuk, törülközőkbe csomagoltuk a kutyát, és már vittük is az
állatorvoshoz, aki összevarrta. Úgy nézett ki, mint Frankenstein menyasszonya.
Mozdulni sem tudott, mert mindene fájt.
Nem akartuk egyedül hagyni, ezért néhány éjszakán át együtt aludtam
Missyvel a konyhában, a földön. Azt hiszem, a második éjjelen tudott először
megmozdulni. Remegve felállt, odajött hozzám, és megnyalta az orromat. Aztán
lefeküdt mellém.
Innentől kezdve bármennyire is haragudott mindenki más rám, bármennyire is
le voltak fáradva tőlem, tudtam, hogy ha belépek az ajtón, Missy mindig úgy
köszönt, mint akit réges-rég nem látott, mint aki most tért vissza a mesebeli
Kelet minden elveszett kincsével.
Végül Muffin mégis feldobta a talpát, bár Peach kicsit gyanakodott, hogy a
halálát is csak megjátssza. Nem sokkal később – apák napján, 1995-ben, egy
évvel az Everest előtt – Peach egy új macskával lepett meg, egy Baby nevű, éles
karmú szörnyeteggel. Kijelentettem, hogy Muffin éppen elég volt, és nagyon
nem akarok újabb macskát. Ez nagy hiba volt. Peach így szólt: „Oké! Ezt meg
fogod bánni.” Baby az ő macskája lett.
Ha egy helyzet túl fájdalmas volt ahhoz, hogy Peach kezelni tudja, Baby
mindig kéznél volt, hogy kisegítse.
Egy évvel később elmentem az Everestre, és sebesülten tértem vissza. Baby és
Peach között addigra szoros kapcsolat jött létre. Mindent megengedett annak a
macskának. Teljesen odavolt érte, mindenhová magával vitte. És bárhová is ment
Baby, mindig csak engem bámult, engem, azt az embert, aki szerinte az ő helyét
bitorolja. Hazudozó is volt, mindenféle szörnyűséget összehordott rólam, mert
ilyen volt a jelleme. Kitalált mindenféléket, amiket állítólag elkövettem ellene,
vagy mondtam neki. Mindig védekeznem kellett.
Missy ezzel szemben kitartott mellettem. Aznap, amikor megjöttem az
Everestről, még kicsit bizonytalanul nézte, ahogy ott ülök a kanapé szélén, talpig
bekötözve. Furcsán néztem ki. Furcsa volt a szagom. Nem tudta mire vélni a
dolgot.
Ez vagy egy óráig tartott. Végül egyszerűen odajött hozzám, egy ideig
mozdulatlanul bámult, aztán eldöntötte. Igen, ez Apa. És akkor leült mellém.
Baby ezt nem tűrhette. Nálam furcsább dolgot az életében nem látott.
Bosszúálló volt a természete. Gonoszságát csak fokozta, hogy azzal
fenyegetőztem, elpaterolom a rokonokhoz.
A helyzet viszonylag kezelhető volt egészen addig, amíg egy napon Baby
felfedezte Muffin varázskönyvét. Ezt onnan tudtuk, hogy egyszerre rossz dolgok
kezdtek történni. Mint említettem, Muffin széles körű műveltséggel rendelkezett.
Baby gyakorlatilag analfabéta volt, főleg a lustasága miatt. Ő csak néhány dolgot
tudott. Mint enni és aludni. Ha bármi más kunsztot csinált, mindenki el volt
ájulva tőle.
Aztán utazgatni kezdtem, amire Baby élete nagy lehetőségeként tekintett.
Elővette Muffin könyvét, és gyakorlatilag minden alkalommal, amikor kitettem a
lábamat otthonról, a világ valamilyen pontján katasztrófát okozott. A problémát
fokozta, hogy nem olyan eszes, hogy tisztában lehessen az arányokkal. Egy
oroszlán az ő szemében például egy icike-picike játékfigura volt, aki a tévében
lakik.
Továbbá halványlila gőze sem volt a földrajzról. Nem értette a tér és az idő
fogalmát. Ha például Tennessee-be mentem előadást tartani, és Floridában
romba dőlt egy egész város, tudtuk, hogy Baby gonosz varázslata az oka.
Kezdtük titkolni előle az útiterveimet – a biztonság kedvéért. De így is
tudtam, hogy abban a pillanatban, hogy kilépek az ajtón, megpróbál
felrobbantani, vízbe fullasztani vagy lelövetni.
Az egyetlen lehetőségem az volt, hogy hízelgek neki és megalázkodom előtte,
amit nagyon szívesen megtettem, és még ma is megtenném. Baby pechjére egy
1998-ban az állatorvosnál tett rutinvizit, amikor meg akartuk tisztíttatni a fogát,
az altatás alatt bekövetkezett hirtelen halállal végződött.
Meggyászoltuk Babyt. Bármennyire is átokként viselkedett velem, tényleg
hiányzott. Amikor Peach fájdalma és irántam érzett haragja kitört, ez mindig
Babyn keresztül történt. Ezen a módon tudta kifejezni magát, és így könnyebben
fogadtam el a szavait, kevésbé kellett védekeznem. Elvégre hogy tudná az ember
megvédeni magát egy macskával szemben? Kizárólag száraztápot ad neki?


3. RÉSZ
 TIZENHAT

Ha valakinek sosem voltak jó érzései saját magával kapcsolatban, nem is várja,

hogy valaha legyenek, következésképpen nem bánja a boldogtalanságát. Bár
sosem elégedett, valahogy mégis kibírja.
Ami nem azt jelenti, hogy képes normálisan működni. Érzelmileg nincs
kiteljesedve, és nem tud értéket hozzáadni személyes kapcsolataihoz. Arra
azonban képes, hogy egyik lábát a másik elé tegye, nap nap után, pont ugyanúgy,
ahogy hegyet mászik az ember. Valahol még komor elégedettséget is érez azért,
mert pusztán az akaratának és az intelligenciájának köszönhetően sikereket ért
el.
Ez volt az életfelfogásom házasságom korai éveiben. Azt tettem, ami mindig
is a legjobban ment nekem – dolgoztam. És elegendő kihívást és
figyelemelterelő tevékenységet tettem magamévá ahhoz, hogy lefoglaljam velük
az elmémet. Ami természetesen a menekülés egy formája volt.
Ha felmerül egy új ötlet, vagy valami új dolog iránt kezdek érdeklődni,
hajlamos vagyok túlzásokba esni. Egyszerűen lenyűgöz, mindent meg akarok
tudni róla. Aztán amikor már nem viszketek a kíváncsiságtól, továbblépek a
kővetkezőre.
Az első hobbim egy Hobie volt. A Hobie Cat egy kisebb fajta katamarán
jellegű vitorlás, amellyel a Dallas környéki tavakat jártam körbe, amikor
rezidensként dolgoztam a Southwesternen. Ez nem valami múló szenvedély volt.
Hosszú távú tervet szőttem: a világ megkerülését vitorlás hajóval. A katamarán
csak egy hosszú folyamat első lépése volt, amely egyszer majd az igazi
expedícióban csúcsosodik ki. De közbejött néhány dolog.
Levelező tanfolyamokon vettem részt minden elképzelhető témában az
oceanográfiától a tengeri meteorológiáig, rengeteg technikai és hajózási
ismeretre tettem szert. Mindezt több száz kilométerre a legközelebbi sós víztől.
Eljártam vitorlázótanfolyamokra, és könyvtárnyi anyagot gyűjtöttem össze a
hajózásról. Gyakorlati tapasztalataim egy részét a Karib-tengeren szereztem
meg, ahol néhány alkalommal kibéreltem egy hajót, kapitány és legénység
nélkül.
 Ha azt hiszed, ügyesen el tudod kendőzni az igazságot, próbálj csak rávenni
valakit arra, hogy egy vadidegen emberre bízza értékes vitorlás hajóját néhány
napra. Az első alkalommal magammal vittem Tom Dickey-t és akkori feleségét,
akinek olyan komoly kétségei voltak a kirándulással kapcsolatban, hogy még a
dallasi repülőúton, egy darab vécépapíron megfogalmazta a végrendeletét.
Lelkükre kötöttem, hogy a hajó tulajdonosa előtt ne kérdezősködjenek, csak
álljanak ott, és tűnjenek szakavatottnak. Mert ha például az iránt érdeklődnének,
hogy is hívják a hajó elejét vagy végét, vagy hogy mi az a magas rúd ott a
közepén, minket fel sem engednek a fedélzetre, vagy azt tanácsolnák, igyunk
meg egy finom mai tai koktélt, de a hajót egészen biztosan nem kapnánk meg.
Dickey csak Bligh kapitánynak szólított.
Másodszorra magammal vittem Dan öcsémet, apámat, Tom Dickey-t és
Howard sógoromat, aki a csapat szakácsa lett. Ismét figyelmeztetnem kellett
ezeket az édesvízi tengerészeket – bár Howie-nak volt némi hajózási tapasztalata
–, hogy ne árulják el tapasztalatlanságukat.
A vitorlázás jól párhuzamba állítható a későbbi hegymászással, amennyiben
azzal járt, hogy hosszú időn át kellett kifejlesztenem magamban azokat a
képességeket, amelyeknek köszönhetően majd a távoli jövőben teljesítem
némileg irreális céljaimat. Fokozatosan emeltem a mércét. Az első útra például
egy kilencméteres hajót béreltünk ki. Másodszorra egy jóval komolyabb,
tizenkét méterest. Olyan volt ez, mint amikor orvosnak tanul az ember. Részekre
bontja a feladatot, meghatározza azokat az apró lépéseket, amelyekkel eljut a
céljához. Időközben megszereztem egy sor oklevelet és engedélyt. Ezek a kis
trófeák jelezték a fejlődésemet, kézzel fogható, hivatalos bizonyítékként
szolgáltak. Mint az „Istenért és a hazáért” díj, amelyet kiérdemeltem Szaúd-
Arábiában, de sosem kaptam meg.
A vitorlázásból nőtte ki magát egy másik időtöltés, a rádióamatőrködés. Ez a
hobbim mintegy két évig tartott. Élveztem, amíg tanultam, és begyűjtöttem az
egyre magasabb szintű engedélyeket, míg aztán eljutottam a legmagasabb
fokozatig. Addigra már felállítottam egy harmincméteres antennát a hátsó
udvarban.
Életem szakmai része – amelynek oly sok időt és energiát szenteltem – szépen
prosperált. Más orvosokkal ellentétben, akiknek hosszú időbe telik felépíteniük a
praxisukat, a miénk széles és megbízható ügyfélkörrel rendelkezik, nevezetesen
a Medical City valamennyi páciensével, hiszen szerződésünk van a kórházzal.
Hónapról hónapra kiszolgáljuk a kórház igényeit.
1982-ben megválasztottak a Medical City 1200 főt számláló orvosi
személyzete elnökének. A megbízás három évre szól: az elsőben leendő
elnökként, a másodikban elnökként, az utolsóban exelnökként szolgál az ember.
Harmincöt évesen messze én voltam a legfiatalabb ebben a tisztségben. Olyan
politikusi és szervezői képességekre volt szükségem ez idő alatt, amelyekről
kevés orvosnak kell tanúbizonyságot tennie pályája során. Felfedeztem, hogy
megvan bennem az adottság egy nagyobb szervezet vezetésére, hogy képes
vagyok alakítani a közvélekedést, és megérteni a küszöbön álló küzdelmek
logikáját, függetlenül mindattól, amit kimondanak. Ráadásul nem könnyű
lebeszélni engem dolgokról.
A munka másik nyilvánvaló előnye egy ilyen franchise rendszerben pedig az,
hogy nagyobb biztonságban van az ember megélhetése, ha ő a személyzet
főnöke.
Élveztem a feladatot, annak ellenére, hogy hatalmas szervezeti és szakmai
felelősséggel járt – vagy talán éppen ezért. Hajlamos voltam a háttérbe tolni
minden mást, ami vagy aki igényt tartott az időmre, különösen a feleségemet és
a gyerekeimet.
A családi élet nem volt az erősségem. Nem voltam jó benne – egyáltalán nem.
„Miattunk dolgozom ilyen sokat”, mondogattam Peachnek. Akár igaz volt,
akár nem, jól hangzott.
Az anyagi sikereimmel takaróztam. Nyilván úgy gondolkodik az ember, hogy
ha nagyon keményen dolgozik, bőségesen gondoskodik a családjáról és mindent
megad nekik, akkor tulajdonképpen azt teszi, amit egy férfinak tennie kell.
„Hogy lehetnék akkor rossz ember?” kérdezgettem magamtól. Keményen
dolgozom. Mindent megadok nekik. Szeretem őket.
Később megtanultam, hogy hiába szeretsz valakit, amennyire csak tudsz, ez
nem elég, ha nem vagy mellette. Ha nem vagy vele, amikor szüksége van rád,
azzal arra kényszeríted, hogy nélküled alakítsa ki az életét. Nincs más választása.
Áltathatod magad azzal, hogy majd egy adott ponton megfordulsz, és kijelented:
„Most már kész.” Kiderül majd, hogy a másik már továbblépett. Aztán egyszerre
csak ott állsz majd, egy magányos öregember, a holmiddal körbevéve.
Lehetséges, hogy az 1980-as évek elején végzett kemény munkának volt egy
másik, bár rejtett erősítő hatása is. Az anyagi komfort és a pénzügyi biztonság
biztosítása Peach és a gyerekek számára, a szakmai státuszom megerősítése és a
hároméves vezetői megbízatás talán elodázta a depresszió újabb kitörését. Erre
nincs tudományos bizonyítékom. De azt bizton állítom, hogy amikor közeledett
a harmadik év vége, nagyon gyorsan szétestem.
Kutatások szerint azok, akik úgy vélik, eredményekkel kell kiérdemelniük a
szeretetet és a tiszteletet – és nem elég önmagukat adniuk –, hajlamosak az
érzelmi hullámvölgyekre, ha beszűkülnek a kiemelkedési lehetőségeik.

TERRY WHITE: Azóta ismerem Beck Weatherst, amióta a kórházhoz került.

Barátom és munkatársam, a családjaink is közel állnak egymáshoz.
Mielőtt felkeresek egy pácienst, szokásom elbeszélgetni egy patológussal és
megnézni a szövetmintákat. Ebből következően igen gyakran, hetente négyszer-
ötször találkozom Beckkel.
A jó patológus arról ismerszik meg, hogy minden fontos információt tudni
akar a páciensről, hogy aztán cserébe helytálló felvilágosítással szolgálhasson.
Beck ebben egészen kiváló. A kapcsolatunk a kölcsönös segítségen alapul és
szakmailag roppant hasznos.
Beck legvonzóbb jellemvonásai közé tartozik az önbizalma. A mi szakmánk
alapja a kölcsönös tisztelet. És imád beszélni, annyi biztos. Kifejezetten nagy
dumás.

PAT WHITE: Terry és Beck olyan, mint két stréber, aki egymásra talált. Imádják
összedugni a fejüket a mikroszkópjaik fölött, nézegetni Terry pácienseinek a
szövetmintáit és közös erővel megoldani a bonyolult problémákat. Mindig is jó
barátok voltak.

TERRY WHITE: Becknek kiváló meglátásai vannak, lényegbevágó módon

közelít a kérdésekhez és problémákhoz, amit ki is használtunk, amikor ő volt az
orvosi személyzet elnöke. Problémamegoldó, konszenzusteremtő ember. Beck
meg tudja győzni az embereket arról, hogy a nézőpontja helytálló. És van benne
elegendő rugalmasság ahhoz, hogy tudja, nem csak egyetlen szempont létezik.
Nemrég én is betöltöttem a személyzeti elnöki tisztséget, és tudom, milyen
elfoglaltsággal jár ez a munka. Simán kitölti az időd egyharmadát. És aztán
egyszer csak vége. Már nem te vagy az, akire mindenki felnéz, akitől irányítást
és döntéseket várnak. Ez elég komoly csalódást jelenthet.

* * *
Hiányzott a különböző forgatókönyvek és egyéniségek ütköztetése, hiányzott a
döntéshozatal. Elnökként rengeteg visszajelzést kaptam, nagyrészt pozitívakat.
Megerősítve éreztem magam. És amikor hirtelen megszűnt az állandó
elfoglaltság, amikor nem kellett folyamatosan nyomni a gázt, a depresszió fekete
kutyája visszatért az életembe. Brutális fejezet kezdődött.
A depresszió nem egyetlen nap alatt dönt le a lábadról. Fokozatosan történik.
Eleinte csak kicsit szomorúnak érzed magad. Akkor még nem is figyelsz oda
igazán. Azt mondod magadban, hogy mindenkinek vannak rossz napjai. Nem
lehetsz mindig teli energiával. Szóval, próbálsz nem is törődni vele, hiszen majd
úgyis elmúlik.
De egyre rosszabb lesz, és egy adott ponton rádöbbensz, hogy ez már nem
egyszerűen azt jelenti, hogy nem vagy formában. Mintegy hat hónap után
kifejezetten nyomorultul éreztem magam. Aminek nem volt semmi
kézzelfogható oka. Csak olyan volt, mintha egy fekete lyukba léptem volna be.
Teljesen véletlen egybeesés, hogy pont a második depresszióm idején
fedeztem fel a hegymászást. Valójában már néhány évvel korábban ízelítőt
kaptam a vonzerejéből.
Felnőttként sosem érdekelt a túrázás, nem is nagyon gondoltam rá, egészen
addig, amíg 1980 környékén Peachcsel elmentünk egy hátizsákos kirándulásra a
texasi Big Bend nemzeti parkba több más orvossal és családjaikkal együtt.
Gyönyörű a környék, tele csodás kilátókkal, de száraz és forró, a mexikói Rio
Grandén túl elterülő Chihuahua-sivatag klímája uralja.
A túra felénél hihetetlenül kiszáradtam, úgy éreztem, már a bőröm is porzik. A
kulacsomat már régen kiittam, és eltüntettem az egyetlen almát is, melyet
kaptam. És akkor az előttem haladó nő lassan elkezdte majszolni az almáját.
Gyötrődve figyeltem, mint egy asztal mellett lecövekelő kutya. Amikor készült
eldobni a csutkát, elkértem tőle, és kiszopogattam belőle még a magokat is.
Aztán körülnéztem, és bejelentettem, hogy én most visszafordulok. Semmi
másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy szomjas vagyok.
Vagy tíz kilométert futottam a minibuszig. Tudtam, hogy a csomagtartóban
van egy nagy hűtő, tele hideg sörrel. Odaértem, egyszerre hat dobozt is
kinyitottam, felsorakoztattam őket a motorháztetőn. Magamba döntöttem
mindet. Csak az utolsónál kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem fogok ott
helyben meghalni.
A dehidratálódást leszámítva remekül éreztem magam ezen a kiránduláson.
Élveztem a természetet és a gyönyörű látványt, meg a bajtársias hangulatot is.
Kiválóan szórakoztunk.
Most pedig tekerjünk gyorsan előre 1985-ig, a depresszióm korai stádiumáig.
Újabb csoportos nyaralás. Ezúttal a coloradói Estes Park YMCA-táborában. Az
apukák úgy döntöttek, hogy másnap korán kelnek, és megtesznek egy tizenkét
kilométeres túrát. Ám reggel jéghideg esőre ébredtünk. Ronda egy idő volt. Csak
ketten keltünk fel ebben a szomorú időben, én és Ken Zornes, akit Boone-ékon
keresztül ismertünk meg Peachcsel. Az összes többi faházban sötétség honolt.

GARRETT BOONE: Cecilia és én szerveztük ezt a csoportot az YMCA-táborba.

Emlékszem, Beck és Ken Zornes hívtak, hogy vegyek részt a reggeli túrán. Azt
válaszoltam, hogy majd meglátom. Aztán hallottam, ahogy csikorognak a
kavicsok az autójuk kereke alatt. A fejemre húztam a párnát, és visszaaludtam.

* * *
Mi azért csak elindultunk, és néhány órával később büszkén tértünk vissza, hogy
mi milyen bátrak és elszántak és férfiasak voltunk, hiszen végigcsináltuk a túrát,
miközben mindenki más – akinek nem ment el az esze – ágyban maradt.
Innentől kezdve az Estes Park évente ismétlődő program lett számunkra.
Ken és én semmiben sem hasonlítunk. Ő magas, igazi sportmániás és
elképesztően bízik fizikai képességeiben. Ken elméjében meg sem fordul a
gondolat, hogy a teste ne lenne képes valamit végrehajtani. Egyszerűen csak
ránéz az akadályra, és annyit mond: „Hát ez jó móka lesz.”
Én egyáltalán nem tartottam magam sportos alkatnak. Bár mindennap
kocogva vagy sétálva mentem dolgozni, és egyébként is karban tartottam a
testem, belső kétségeim és a lelkemet lassan megfojtó árnyak óvatossá tettek.
Egy hegycsúcsra felnézve Ken azt mondta volna: „Rajta, másszuk meg!” Én
pedig: „Talán inkább valami észszerűbb dologba kellene belevágnunk.”

KEN ZORNES: Az emberek többsége nem akar hajnali háromkor felkelni és

tizenkét órán át büntetni magát. Mi viszont igen. Ez vagy megvan benned, vagy
nincs. Emlékszem, egyszer sziklamászás közben megszakadt egy ér az egyik
ujjamban. Hát, ezen hülyére röhögtük magunkat. Állandóan azt kérdeztük
egymástól, hogy „Na, élvezed már?”
Olyanok voltunk, mint a teknős és a nyúl. Ha például egy sziklamezőn keltünk
át, Beck módszeresen látott hozzá, megfontoltan lépkedett. Én nekilódultam, és
harminc méter után már kilógott a nyelvem. Beck közben felzárkózott. Mielőtt
utolért volna, megint nekilendültem. Végül nagyjából egyszerre értünk fel a
csúcsra, csak éppen két különböző stílusban.
Órákon át tudtunk túrázni egyetlen szó nélkül. Ha mégis beszélgettünk,
többnyire Beck dumált, én pedig hallgattam. Részben ezért is alkottunk jó
csapatot. Én nem beszélek valami sokat, ő pedig igen.

* * *
Általában rendesen beindultunk, nagyon kihajtottuk magunkat ezeken a
kirándulásokon. Minden évben felmentünk, és kerestünk valami kihívást.
Az egyik alkalommal például három egymás melletti csúcsot másztunk meg
egyetlen nap alatt. Meglehetősen fárasztó volt.
Elkövettünk néhány igen komoly hibát is, amit csak nagy szerencsével éltünk
túl. Az egyik az volt, amikor úgy döntöttünk, megtakarítunk egy hosszú
gyaloglást azzal, hogy nagy szemeteszsákokon lecsúszunk egy gleccseren.
Nálam nem is volt más, csak egy kis fémhegyű bot. Megúsztuk sérülés nélkül.
Nem tudtuk, milyen közelről súroltuk a határt, milyen könnyen begyorsulhattunk
volna a gleccseren és zuhanhattunk volna a nagy semmibe, mint ahogy később
szegény Csen Ju-Nan az Everesten.

GARRETT BOONE: Csak hogy jól érzékeltessem, milyen messzire ment Beck,
elmesélem, hogy az első kirándulásunkon az Estes Parkban elmentünk egy
éjszakai túrára Ken Zornesszal, Ken fiával, Bennel, valamint Beckkel és a fiával.
Elértünk a kiszemelt táborhelyhez, és felvertük a sátrakat. A gyerekek jól
elszórakoztak azzal, hogy ki tud messzebbre pisilni az egyik szikláról.
Meglepetésemre Beck egy hatos csomag sört vett elő. Mintha ez lenne a
legfontosabb dolog, amit el kell vinni a túrára. Hat doboz sörrel mászott fel a
csúcsra.
KEN ZORNES: Az egyik első túránk egy Fiat Top nevű hegyre vezetett.
Csodálatos, 3500 méteres csúcs. Hirtelen vihar tört ki. Azt hiszem, mindenkinél
volt anorák és szendvics. Nagyon lehűlt a levegő, havazott is. Vállt vállnak vetve
kuporogtunk a sziklák között, mert nem láttuk a lefelé vezető ösvényt.
Emlékszem, ahogy kérdezgettük egymástól: „Most mi a fenét fogunk csinálni?
Itt fogunk meghalni?”
Szerencsére vagy húsz perc után elült a vihar. Kisütött a nap, és elindultunk a
következő csúcs felé. De tanultunk az esetből. Soha többé nem mentünk fel oda
megfelelő felszerelés nélkül.

* * *
Egyértelműen amatőrök voltunk, de Ken és én fokozatosan, a saját kárunkon
megtanultunk pár alapvető dolgot a hegymászásról.
Az első hegymászás utáni évben Jim Ketchersiddel és néhány másik orvossal
Alaszkába mentem végigjárni a Chilkoot-ösvényt, egy negyven kilométeres,
lépcsőzetesen emelkedő utat, amely Skawayből indulva felvisz az ezer méter
magas Chilkoot-hágóhoz, majd át a kanadai Yukonba. Száz évvel ezelőtt, az
alaszkai aranyláz idején több tízezren járták végig ugyanezt a rögös utat, hogy
próbára tegyék a szerencséjüket. Remekül éreztem magam, ahogy
keresztülvágtunk az erdőkön és a mocsarakon, régi konzervdobozok, üvegek,
tűzhelyek, sőt csónakok mellett, melyeket még az aranyásók dobáltak el.
A Chilkoot-túra megerősítette azt a meglepő felfedezést, amelyet a
hegymászással kapcsolatban tettem: a kemény, koncentrált erőfeszítés enyhítette
a mélyülő depressziómat, legalábbis átmenetileg. Odakint le tudtam rázni
magamról a mélabút, mert a hegyek – főleg a nagyok, ahogy azt idővel
megtanultam – arra kényszerítik az embert, hogy a pillanatra koncentráljon.
Teljesen magába szippantott az erőfeszítés és a környezet, fizikai és érzelmi
értelemben is megszabadított a lenti világtól. Egyfajta öngyógyításnak
tekintettem.

CECILIA BOONE: Mindannyiunknak feltűnt, hogy Beck és Ken egyre többet

foglalkozik hegymászással a családi nyaralások alatt. Hiszen az egész nyaralás
lényege az volt, hogy együtt legyenek a családok, de Beck és Ken vagy nem
voltak jelen, vagy ki voltak merülve. Mindenki más családi vakációnak
tekintette, kivéve őket. Nekik saját terveik voltak. Ez bosszantotta Peachet és
Debbie Zornest, hogy ne használjak rá erősebb kifejezést.

* * *
Ekkor, 1987 táján a fekete kutya már állandó társammá szegődött, és bizonyos
tekintetben csapdába ejtett a depresszió, mivel abszolút nem voltam hajlandó
beismerni a betegségemet és segítséget kérni. Ennek egyébként nem annyira az
volt az indoka, hogy elrejtsem az igazságot a többiek elől, hanem az, hogy
letagadjam saját magam előtt. Képtelen voltam elismerni, hogy ilyen
gyengeségben szenvedek.
Elszigeteltségemhez hozzájárult mélységes bizalmatlanságom a
pszichiátriával szemben és az undorom a gyógyszerektől. Nem feltétlenül
tekintem szélhámosnak vagy bolondnak a pszichológusokat és a pszichiátereket,
de nem is áll távol tőlem ez a gondolat. Nagyon gyakorlatias ember vagyok,
számomra az ő tevékenységük szemfényvesztés. Egyszerűen nem voltam képes
elhinni, hogy bármin is változtathatnék azzal, hogy elbeszélgetek valakivel.
Orvosként az is aggasztott, hogy ártana a szakmai helyzetemnek, ha
beismerném a depressziót vagy bármilyen más betegséget. Azt pedig végképp
nem akartam, hogy valaki arról döntsön, alkalmas vagyok-e a praktizálásra. Nem
fogok rendszeresen jelenteni valakinek, hogy bizonyítsam, minden rendben van
velem.
Valójában egyáltalán nem volt minden rendben.
Mély, nagyon mély szomorúság és reménytelenség vett erőt rajtam. Olyan
érzés volt, mintha egy sötét kútba néznék; el sem tudtam képzelni, hogy
mászhatnék ki belőle. A betegség sokkal erősebbnek tűnt nálam.
A munkában szörnyű koncentrációs gondjaim voltak. Miközben az esetek
anyagát olvastam, rendszeresen arra gondoltam, milyen jó érzés lenne, ha
megszűnne a fájdalom – és tudtam is erre egy egyszerű módot.
Persze már az egyetemen is rettenetesen éreztem magam, amikor rám
ereszkedett az első depresszió, de akkor legalább lefekhettem három-négy órára.
Most viszont talpon kellett maradnom és észnél is kellett lennem, főleg munka
közben. Nem hagyhattam, hogy bármi is meglátszódjon rajtam az állapotomból.
Mivel pedig munka közben nem volt szabadulás, otthon még nehezebb volt
tartanom magam. Előfordult, hogy hazaérve még a garázsból sem tudtam
kijönni, muszáj volt leülnöm öt percre, hogy összeszedjem magam, mielőtt
belépek a házba.
Ahogy korábban, most is rengeteget agyaltam azon, hogy véget vetek az
egésznek. Hogy bemegyek egy könyvesboltba, és keresek egy kézikönyvet az
öngyilkossághoz. Az ember nem akarja elszúrni. Az ideális megoldásnak egy jó
üveg whisky és rengeteg tabletta tűnt. Aztán úgy döntöttem, hogy ez túl sok
előkészítést igényel. Az járt a fejemben, hogy ha tényleg megteszem,
valószínűleg egy durvább módot fogok választani.
Az abszolút mélypont egy éjszaka következett el, amikor rendesen
megijedtem önmagamtól. Ott ültem a kanapén, kezemben a 357-es
pisztolyommal, és azon gondolkodtam, milyen jó lenne most kiautózni a
tópartra. A belső bizonyosság, amelyet az öngyilkossággal kapcsolatban
éreztem, kereste a megvalósulás lehetőségét. Úgy éreztem, egyszerűen nem
létezik más megoldás, nincs hová mennem, nincs menedék, kivéve a hegyek.
 TIZENHÉT

PEACH: Tudtam, hogy Becknek fájdalmai vannak. Először magamnak tettem

fel kérdéseket. Mit csináltam? Mit tehetnék? Magamat vádoltam. Már jó ideje
úgy éreztem, hogy csalódást okoztam neki. És kudarcot vallottam önmagam előtt
is. Mivel apa nélkül nőttem fel, nagyon erősen akartam, hogy az én
gyerekeimnek legyen apjuk.
Csak jóval később értettem meg végre, hogy nem én voltam a hibás.
Akkoriban csak annyit láttam, hogy akár fel is pakolhattam volna a gyerekeket
és le is léphettem volna velük, Beck észre sem vette volna. Legfeljebb akkor,
amikor eljön a részletfizetés napja.
Mindent megpróbáltam, ami csak eszembe jutott, hogy magamra vonjam a
figyelmét. Szeretetet, figyelmet adtam neki. Nem jött be. Megvontam tőle a
szeretetet és a figyelmet. Ez sem működött. Végül úgy döntöttem, a lehető
legjobb orvosfeleség leszek, és várok, hátha kinövi. Várok, hátha megváltozik.
Ez csak egy átmeneti időszak, mondogattam magamnak. Minden pasi átmegy
különböző fázisokon. Aztán arra gondoltam, hogy ez talán egy hosszú átmeneti
fázis.

BUB: Sosem kételkedtem apám szeretetében. Nem mindig értettem egyet azzal,
ahogy az idejét töltötte.

MEG. Emlékszem, még nagyon kicsi voltam, és ő vitt az iskolába. Azt mondtam
neki: „Apu, ígérd meg, hogy sosem fogod megmászni a Mount Everestet.” Mire
ő azt válaszolta, hogy „jó”. Azt hiszem, akkor még nem volt annyira erős a
rögeszméje, mint később.
Kiskorunkban Anyu mindig ott volt. Apu néha. Szörnyen vágytam rá, hogy
törődjön velem. Csak annyit akartam, hogy legyen ott. Nem mintha nem
értékeltem volna anyámat. Fontos volt ő is, és most is az. Csakhogy ő
megbízható módon mindig ott volt, nem kellett vágyakoznom utána.

* * *
Kennek és nekem az volt a célunk, hogy megmásszuk a 4344 méter magas
Longs Peaket, amely Bouldertől északnyugatra fekszik a Sziklás-hegység
Nemzeti Parkban. Az Egyesült Államok harmincötödik legmagasabb
hegycsúcsát először 1868 augusztusában mászta meg John Wesley Powell
felfedező és az uniós hadsereg egykori ezredese, aki a shiloh-i csatában
elveszítette az egyik karját.
Emiatt Powell nem a Longs Peak leghíresebb részénéi, a 300 méter magas,
gyémánt alakú, meredek sziklánál tett kísérletet. A Gyémánt-szikla, mely a
sziklamászók körében ugyanolyan ismert, mint az El Capitan a Yosemite-ben,
félelmetes természetes határt képez, főleg akkor, ha egyenesen próbálsz felmenni
rajta. Nekünk ez nem állt szándékunkban. Van egy túraút a Longs Peak
csúcsához, az is tökéletesen megfelelt volna. Ám az út minden júliusban, amikor
odamentünk, még le volt zárva a hó miatt, és a parkőrök nem engedtek fel
senkit.
Kitaláltunk egy alternatív tervet. Tudtuk, hogy a profi vezetők a Gyémánt-
sziklán viszik fel a hegymászókat, viszont léteznek olyan útvonalak is, amelyek
még a magunkfajta amatőröknek is alkalmasak. Egy szép napon, az Estesben
töltött harmadik vagy negyedik nyáron hirtelen megpillantottam a Colorado
Mountain Schoolt, egy hegymászóiskolát jelző táblát, amely mellett vagy
milliószor mentem el úgy, hogy rá se néztem. Ahogy mindenki, aki retteg a
magasságtól, egyáltalán nem szeretem a meredek helyeket. Ha lett volna rá mód,
megkérem a szüléimét, tegyék a padlóra a bölcsőmet.
Mégis bementem, és összeszedtem néhány brosúrát. Miután Kennel együtt
végignéztük őket, elhatároztuk, hogy beiratkozunk egy egynapos tanfolyamra
sziklamászásból, egy egynaposra a jégen és havon való mászásból, és aztán részt
veszünk egy úgynevezett technikai mászáson a Longs Peaken.
Amikor a megbeszélt időben megjelentünk a bevezető tanfolyamon, kiderült,
hogy mi ketten képezzük a csoportot. Rendesen megszeppentünk az oktatótól,
Mike Caldwelltől, egy velem egykorú középiskolai birkózóedzőtől, aki korábban
tagja volt a Berkeley Egyetem tornászcsapatának, és testépítéssel is foglalkozott:
egyszer elnyerte a Mr. Colorado címet. Még a fülcimpája is izmos volt.
Ken és én pókerarcot vágtunk, ahogy Mike-kal együtt elautóztunk az Estes
Park fölött fekvő Lumpy Ridge-hez, amely kiváló sziklamászó terület. Az
alapokkal kezdte. „Ez itt a kötél. Ez itt a beülő.” Aztán elmagyarázta nekünk a
sziklamászás taóját: a testsúlyodat és az egyensúlyérzékedet használd, ne az
erődet. Mike esetében nem láttam ennek a jelentőségét. Elég erősnek látszott
ahhoz, hogy egyszerűen felkapja és elhajítsa azt a sziklatömböt, amelyet épp
próbáltam megmászni.
Persze a sziklamászásnál vannak olyan pillanatok, amikor muszáj erőből
felhúznod magadat. De megtanulod, hogy a lábaddal kell mászni, nem a
kezeddel. A jó hegymászó nem a kezének keres fogódzót, hanem a lábának
támaszkodót. És mindig a lábadon kell tartanod a súlyodat. Semmi realitása
annak, hogy fel tudsz húzódzkodni egy hegyre.
Caldwell egy három méter magas sziklán mutatott be néhány technikát. Az
első a támpont megtalálása. Rámutatott egy apró, talán félcentis kitüremkedésre
a szikla felszínén. Rátette a hüvelykujját, majd arra rácsukta két másik ujját, és
felhúzta magát egészen addig, amíg a másik kezével el nem érte a szikla tetejét.
Aztán lassan felgurult rá. Pókember sem csinálta volna ügyesebben. Úgy nézett
ki, mint aki akár hátrafelé és álmában is képes lenne erre.
Mi is megpróbáltuk, és nemsokára mondhatni nekicsapódtunk a sziklának.
Bőrünket felhorzsolta a kő, véreztünk, megismertük, mi az a „vörös kréta”,
ahogy a hegymászók a kőporral kevert vért nevezik.
Egyszer csak észrevettem egy bokrot, amely a sziklából nőtt ki, és
megragadtam. „Mi most sziklát mászunk”, szólt rám Mike rosszalló tekintettel.
Szégyenkezve engedtem el a növényt.
A nap fénypontja volt, hogy másztunk egy két kötélhosszas utat, vagyis
mintegy ötven métert egy sziklafalon.
Sziklamászáskor a legtöbb esetben ékszerű eszközöket, úgynevezett
közteseket helyezünk el a szikla réseiben. Ha meghúzod, az ék szorosan
megfeszül, és elvileg biztonságos. Ezután hozzárögzíted a köteledet, amivel
lehetővé teszed, hogy saját magad illetve az utánad következő másodmászó
biztonságosan kapcsolódjon a sziklafalhoz. Ha megcsúsztok, az ék nem enged
lezuhanni.
A legjobb dinamikus kötél leginkább nejlonból készül, mert az nagyon
rugalmas, így valamelyest tompítja a rántást zuhanás esetén. Ez kicsit úgy
működik, mint a bungee jumping. Mi több, kevésbé valószínű, hogy kitépi
helyükről a téged a hegyhez rögzítő ékeket, mint a statikus kötelek.
A sziklafal mintegy 70 fokot zárt be fölöttünk, és első lépésként egy 30
méteres lejtőn kellett átkelnünk. Mike és Ken elindultak felfelé, és hamar
eltűntek a szemem elől. Ahogy ott álltam egymagam és méricskéltem az első
lépést, egy kicsit kiszáradt a szám. Gyűlölöm a magasságot. Nem messze tőlünk
egy másik csapat nagyjából ugyanazzal próbálkozott, mint mi, csak éppen egy
jóval enyhébb lejtőn. Láttam egy középkorú fickót, aki szétvetett kézzel-lábbal
kapaszkodva nyüszített, mint egy csecsemő, egy olyan helyen, amelyik
körülbelül annyira tűnt veszélyesnek, mint egy mozgólépcső.
Miért nem mentem én is arra? – kérdeztem magamtól.
De végül csak megmozdultam, és sikerült is feljutnom a sziklára. A szívem a
fülemben dörömbölt. Aztán nekivágtam a következő lépésnek, és már félúton
jártam, amikor sehogy sem találtam olyan helyet, ahová tehetném a lábam, vagy
amit megfoghatnék a kezemmel. Még csak fél perce tartott a hegymászói
pályafutásom, amikor elfogott az émelyítő érzés, hogy mindjárt lezuhanok. Bár
Mike megmondta, hogy valószínűleg nem lenne semmi bajom, ha leesnék, és én
bíztam benne, ez valójában hit kérdése volt. A testem azt üvöltötte, hogy
„Hazudsz, hazudsz!”
Aztán megtörtént, leváltam a szikláról. Óriási megkönnyebbülésemre a felső
ék kitartott, és egy ideig ott lebegtem vagy húsz centire a sziklafaltól, míg aztán
sikerült ismét megkapaszkodnom a sziklában és felmásznom rajta. Amikor
felértem a tetejére, és elmondtam Kennek, dühös lett, hogy én leestem, ő pedig
nem. Felajánlottam, hogy szívesen lelököm a hegyről, ha ez kell neki.
Leginkább az lepett meg a sziklamászásban, hogy noha a hegymászás
leglátványosabb műfaja, és igen kemény fizikai kihívást jelenthet, valójában
meglehetősen biztonságos sportág. Előfordulhat, hogy eltörik pár csontod, de
általánosságban véve nem valószínű, hogy belehalsz. Ennek szöges ellentéte a
hómezők megmászása, amely kívülről eléggé biztonságosnak tűnik, valójában
azonban sokkal veszélyesebb a sziklamászásnál. Ha megcsúszol egy havas
lejtőn, véged.
Ezzel az egyszerű ténnyel még nem voltunk tisztában, amikor másnap
elindultunk a gleccsermászás-óránkra. Ken és én úgy hittük, a nehezebb és
ijesztőbb részén már túl vagyunk. El lehet képzelni, mennyire meglepődtünk,
amikor az egyik nő a csoportban bevallotta nekünk, hogy halálosan retteg a
gleccsermászástól. Már épp készültem férfiasan megnyugtatni, hogy Ken és én
már láttuk, milyen az a kis izé, amelyet meg fogunk mászni – egyáltalán nem
meredek, semmiség a tegnapi sziklamászáshoz képest.
Még mielőtt azonban hülyét csinálhattam volna magamból, a hölgy közölte,
hogy nemrég mászta meg a Petite Gryphont, melyet én akkor még csak egy
brosúra fényképeiből ismertem. De az elég is volt. A Petite Gryphon egy
hihetetlenül meredek, gyakorlatilag függőleges, közel háromszáz méteres
toronyszerű csúcs. Azt hittem, oda csak helikopterrel jut fel az ember, és azt is
csak akkor, ha pisztolyt szegeznek a fejéhez.
És ez a tapasztalt sziklamászó mégis azt mondta nekünk, retteg a hómezőktől,
és hogy már kétszer is végigcsinálta ezt a tanfolyamot. A nap végére
megértettük, hogy miért.
A gleccserjáró tanfolyam lényegében arról szól, hogyan fékezheted le magad.
Bárhogy is essél el, hasra vagy hanyatt, fejjel lefelé vagy felfelé, meg kell
akadályoznod, hogy lecsússz. A megoldás kulcsa a jégcsákány megfelelő
használata fék gyanánt.
Mike egy hóbuckát használt horgonyként, amelyhez hozzárögzített egy
kötelet. A kötélhez pányvázva gyakoroltuk, hogyan tudjuk bevágni a jégcsákányt
magunk alá csúszás közben. Egyik kezünkkel a csákányt fogtuk, másikkal a
kifeszített kötelet, és arra helyeztük a súlypontunkat. Ezt kell csinálni. És az
egyetlen, amit nem szabad: a lábad belevájni a hólejtőbe, pedig ez lenne a
természetes, ösztönös reakciód. Márpedig ha hágóvas van a bakancsodon, és
beleakad a jégbe, könnyen lábad törheted, vagy egyszerűen kirepülsz a semmibe.
A harminc kilométeres, nagyjából tizenhat órán át tartó vezetett mászás a
Longs Peakre éjjel kettőkor kezdődött. Először is legyalogoltunk a háromszáz
méteres Lamb’s Slide jégmező aljára. A jégmező Elkanah Lamb
vándorprédikátorról kapta a nevét, aki 1871-ben elsőként jutott végig ezen az
alattomos útvonalon. A Lamb’s Slide-on rendszeresen gördülnek le nagyobb
sziklák. Aznap, ahogy siettem kikerülni az egyiket, egyszerűen pofára estem.
A Lamb’s Slide tetején harántolva lehet lejutni a Gyémánt-sziklához. Itt
tapasztaltam meg először a hegymászók humorát. A gerinc neve Broadway,
márpedig ez minden, csak nem széles. Egyes pontokon még tízcentis sincs. A
magamfajta kezdő, a magastól rettegő hegymászónak nem éppen ideális.
Amikor elérsz a Gyémánt-szikla széléhez, egy viszonylag könnyű, 5.4-es
besorolású sziklán küzdöd fel magad, így jutsz el a Gyémánt csúcsához.
Akkoriban ez nekem meglehetősen nehéznek tűnt, pedig valójában nagyon is
könnyű. Innen át kell lépned a hegy keleti oldaláról a nyugatira. Nem nagy
ugrás, talán egy méter sincs, ami igazán nem ügy – eltekintve attól az apróságtól,
hogy ezt a kis ugrást 800 méternyi nagy semmi fölött kell megtenned.
Rettegve és várakozással néztem elébe ennek a lépésnek. Ahogy a faházban
fel-alá járkáltam, kezemben a brosúrával, egyszerre csak éreztem, hogy csúszik a
padló. Lenéztem, és észrevettem, hogy a lábam – ugyanúgy, mint a kezem –
csupa víz az izzadságtól.
Amikor a Longs Peak tetején eljött az igazság pillanata, nem pánikoltam –
hála az égnek –, és gond nélkül lejutottam a hegyről. Ez az élmény mindent
megváltoztatott. Komolyan féltem odafent, de szembenéztem a rettegéssel, és
túljutottam rajta.
Aznap este nagy éttermi vacsorát terveztünk a családjainkkal. Ken és én
természetesen halálosan fáradtak voltunk, de egy igazi férfi nem ismeri be az
ilyesmit. Így hát szépen felöltöztünk és elmentünk abba az elegáns étterembe,
ahol, arcomat a krumplipürébe temetve, gyakorlatilag elaludtam. Kész voltam.
 TIZENNYOLC

PEACH: Amikor elkezdtünk járni, és még nem költöztem át Dallasba, Becknek

volt egy Hobie Cat vitorlása. Aztán szerzett egy nagyobb Hobie Catet. Azt
hiszem, talán egyszer tartottam vele.
Miután azt eladta, dallasi ismerőseinkkel vitorláztunk, akiknek volt hajójuk.
Azt élveztem is. Tudtam, Becknek az az álma, hogy egy napon körbehajózza a
Földet egy saját építésű hajón. Ezzel nem is volt semmi bajom. Tudtam, hogy én
nem megyek vele, mert biztos nem lesz rajta légkondi.
De próbáltam osztozni az érdeklődésében. Vettünk együtt néhány leckét
vitorlázásból a floridai Fort Meyersben. Beck megszerezte a hajóskapitányi
oklevelét, és én is kaptam valami bizonyítványt. Úgy gondoltam, hogy oké, most
már kibérelhetünk egy hajót, és a tavaszi szünetben elmehetünk valahová a
gyerekekkel. De Beck inkább talált magának egy másik hobbit.
Most a rádióamatőrködés következett. Ez nem volt túl komoly hobbi, és
abszolút ártalmatlan. Hogy mennyire ártalmatlan, arra csak később döbbentem
rá. Nem emlékszem, hogy akár csak egyszer is le akartam volna beszélni róla.
De arra igen, hogy amikor megkérdeztem, nem lehetne-e lebontani azt a tornyot,
mert a szomszédok szóltak miatta, teljesen elveszítette az érdeklődését. „De,
persze”, válaszolta.
Az Estes Parkba tett kirándulásaink élvezetesek voltak. Azt viszont egyáltalán
nem élveztem, hogy a gyerekekkel való foglalkozás teljesen az én nyakamba
szakadt. Ez így nem családi nyaralás, mondtam magamban.
A legtisztábban arra az esetre emlékszem, amikor Beck és Ken az éjszaka
közepén felkeltek, hogy mennek hegyet mászni. Aznap estére volt betervezve az
évi rendes közös vacsora egy klassz étteremben. Beck azt mondta, nem lesz
gond. „Ne aggódj, addigra visszaérünk.”
Rohanva értek haza, lezuhanyoztak. De totálisan kimerültek, és mindketten
két másodperc alatt berúgtak.
Nagyon mérges voltam.

KEN ZORNES: Nagyon világosan emlékszem arra, amikor visszatértünk a

Longs Peakről. Teljesen ki voltunk purcanva. Ahogy jöttünk lefelé az ösvényen,
mondtam Becknek, hogy mennyire királyság volt ez az egész.
Mire Beck azt felelte: „Több ilyet kellene csinálnunk. Mi legyen a
következő?” „Másszuk meg a McKinley-t”, válaszoltam. „Jó”, mondta Beck.
Ezen jó nagyot nevettünk.
És a végén meg is csináltuk.

* * *
Mike Caldwell azt javasolta, hogy tegyünk egy próbát az ecuadori
Chimborazóval. Ennek a 6267 méter magas vulkánnak van egy különleges
sajátossága: mivel az Egyenlítőn fekszik, valójában ez a csúcs esik a
legmesszebb a Föld középpontjától.
„Miért próbálkoznánk egy ilyen könnyű dologgal?” kérdezte Ken. „Menjünk
inkább egyenesen a McKinley-re!”
Azt hiszem, Mike kissé szkeptikusan fogadta ezt az öntelt megnyilatkozást.
Teljesen nyilvánvaló, hogy fogalmunk sem volt, mibe vágunk bele.
A Mount McKinley, amelyet Denaliként is ismernek (ez atabaszk nyelven
„magas hegyet” jelent), az alaszkai Denali Nemzeti Park közepén fekszik, és
6168 méterével Észak-Amerika legmagasabb hegycsúcsa. Mivel pedig igen
távol esik az Egyenlítőtől, a 63. szélességi fokon, a McKinley-n a legdurvább az
időjárás a világ összes magas hegye közül. Az átlagos időjárási körülmények
4500 méteren az Everest 8000 méteres magasságán uralkodóknak felelnek meg.
Télen akár mínusz 70 fok is lehet. Mértek már itt 240 km/órás szélvihart is.
Tömegét tekintve a Föld legnagyobb hegye, és környezetéhez képest a
legmagasabbra, közel 5500 méterre emelkedik.
A hegy több mint felét hómezők fedik, ami azzal jár, hogy az idő nagy
részében hótalpon és sítalpon keresed a repedéseket – másképp nem is tudnál
talpon maradni. A McKinley megmászásában nincs semmiféle finomkodás.
Egyszerűen csak megtámadod, akár az Everestet, ami azt jelenti, hogy kétszer
kell felmenned: először a holmidat viszed fel, aztán te magad is követed a
cuccot. De mivel itt nincsenek kéznél segítőkész serpák, jóval több munkával jár
feljutni a csúcsra.
És a Denali veszélyes is. 1910 óta, amikor először mászták meg, száz körül
van halálos áldozatainak a száma. Átlagosan csak minden második mászónak
sikerül elérnie a csúcsot.
Ken és én két másik hegymászó és a Colorado Mountain School két vezetője
társaságában három hetet töltöttünk a Denalin. Az 1989 májusában induló
expedíciónk előtti évben felkészülés gyanánt további leckéket vettünk, valamint
egy szigorú, bár rosszul összeállított edzőprogramot követtünk Dallasban.
Mindketten súlyzóztunk és aerobikoztunk valamennyit, de leginkább
futottunk, hetente közel száz kilométert. Pár maratonra is beneveztünk. Nekem
sikerült rendszeresen lesérülnöm. A vállam úgy kattogott, mintha franciakulccsal
forgatnák.
De feltett szándékunk volt, hogy fizikailag felkészülten nézzünk szembe a
Denali bármely lehetséges kihívásával. A hegyre érkezve ébredtünk csak rá,
hogy nem a rengeteg futás lett volna a felkészülés optimális módja. Ott
buldognak kell lenned, én meg olyan sovány voltam, mint egy agár.
Denalihoz az út Anchorage-en és egy Talkeetna nevű kisvároson át vezet,
ahonnan egy repülőgép visz fel mintegy 2500 méter magasra, messze az
erdőhatár fölé, egészen a kiindulópontként szolgáló Kahiltna-gleccserig. Mielőtt
azonban megengednék, hogy felrepülj a hegyre, a parkőrök központjában
kötelező végignézned egy oktatófilmet, amely rávilágít a rád váró számos
veszedelmre.
A filmben kiemelt szerephez jutottak a holttestek. Annyi biztos, hogy
eszünkbe juttatta, milyen hátulütőkkel járhat a szabadidő eltöltésének ez a
formája. Olyannyira, hogy van egy szakasz a McKinley-n, amely különösen sok
ázsiai hegymászó életét követelte, sokan zuhantak le arrafelé. Ez a rész az Orient
expressz nevet kapta, ami újabb remek példája a hegymászók fekete humorának.
Amikor elértünk az alaptáborba, a vezetőnk, Steve Young felvitt minket egy
hatalmas szakadékhoz, amelybe mindannyiunknak le kellett ereszkednünk, hogy
mintegy tíz méter magasban lógjunk a semmi fölött. Ezt követően be kellett
bizonyítanunk, hogy képesek vagyunk visszamászni a kötélen és kiszabadítani
magunkat ebből a helyzetből. A MeKinley-n a szakadékok állandó, fenyegető
veszélyt jelentenek.
Mielőtt nekivágtunk volna, még elástunk egy üveg Wild Turkey whiskey-t,
melyet Ken hozott magával, hogy három hét múlva legyen mivel koccintani a
diadalmas visszatérésre. A magam részéről megtöltöttem egy vizesüveget Jack
Daniersszel, mert naivan azt hittem, esténként jólesik majd meghúzni a tábortűz
mellett a felfelé vezető úton. Hamar kiderült, hogy a nap végére annyira
kimerülök, hogy köpni sincs erőm, nemhogy piálni. 48 órányi mászás után úgy
döntöttem, hogy a vizesüveget jobb lesz eredeti rendeltetése szerint használni.
Szinte könnyeztem, amikor kiöntöttem a whiskey-t a hóba.
A felfelé úton rutinszerűen összekötöttük magunkat egymással tizenöt-húsz
méter távolságban, és úgy indultunk el libasorban. Ez a megoldás minimalizálja
a bajt abban az esetben, ha a lánc egyik tagja szakadékba csúszik a jégen.
Elméletileg a csoport többi tagja elegendő vontatóerőt képvisel ahhoz, hogy
egynél több ember ne essen be.
Mindenkinek ugyanabban a tempóban kell haladnia, hogy feszes maradjon a
kötél. A jobb pillanatokban elkalandozik az elméd és álmodozol. Ám ahogy
fáradsz, egyre inkább csak az előtted kanyargó jeges útra tudsz gondolni.
Az első jelentősebb bivakolásunkra az alaptáborban került sor, 4400 méteren.
A sekély medencében elterülő tábor egy valóságos cirkusz. Jó időben elérhető
helikopterrel, és ezen az első napon csak úgy nyüzsgött a többcsapatnyi
hegymászótól és filmes stábtól. Néhány vakmerő vállalkozó pedig siklóernyővel
próbált leugrani a hegyoldalról. A látképet jégszobrok és rögtönzött jégkunyhók
tarkították.
Mindezek fölé emelkedett a Jégtrón, egy királyi hegycsúcs, amelyen egyetlen
ember fér el egyszerre, és ahonnan csodás látvány nyílik a közeli Mount
Forakerre. Általánosan elterjedt nézet szerint ez a leggyönyörűbb látkép egész
Észak-Amerikában. Emlékszem, hogy egy éjjel ott ültem a Jégtrónon, amikor a
Foraker aranyszínű alpesi fényben kezdett csillogni a szemem láttára. Megindító
élmény volt.
A Jégtrón egyben minden bizonnyal a világ legmagasabban fekvő toalettje,
ahonnan helikopterrel szállítják el a produktumot. (Mindenki másnak a
szakadékokban kell elvégeznie a dolgát.)
Mivel nincs olyan sátor, amely képes lenne tartós ellenállást tanúsítani a
McKinley északi szelével szemben, minden táborozáskor jégerődöt kell építeni
önmagad védelmezésére. De a szakadatlan széllökések idővel még a
jégtömböket is feldöntik, apránként megsemmisítik.
Érkezésünk napján a szél egy kimerült madarat repített fel az alaptáborba; az
irányérzékét vesztett kis állatot egy síboton dideregve találtuk. Mindannyian
tudtuk, hogy hívatlan vendégünknek annyi – kizárt, hogy lejusson a hegyről,
mielőtt halálra éhezne vagy megfagyna. Mint az a madár, mi is idegen földön
jártunk. Az ilyen pillanatokban nem lehet nem elgondolkodni azon, mi vár ránk.
Hajnalban arra ébredtünk, hogy három megfagyott holttest fekszik a hóban,
egymáshoz kötve. Mint kiderült, brit hegymászók voltak, akik figyelmen kívül
hagyták az előző napi ismételt figyelmeztetéseket, miszerint az alaptábor fölött
túl rosszak a meteorológiai viszonyok a mászáshoz. A halálukba zuhantak.
Ezen is el kellett gondolkodnom. Életem első komoly hegymászásánál félúton
három halott embert látok. De hát aki megpróbálkozik a McKinley-vel, eleve
elképesztő tagadásban van. Ha képes lettem volna befogadni azt a gondolatot,
hogy bajom eshet, nem megyek oda.
Mielőtt elindultunk volna az emelkedőn, volt még egy kis dolgunk lejjebb a
hegyen. A Windy Corner nevű helyen magunkhoz vettük az elraktározott
élelmiszert. Ez mintegy háromszáz méterrel volt a McKinley csúcsa alatt.
Útközben találkoztunk pár fickóval, akik akkor érhettek fel. Integettünk nekik,
és mentünk tovább.
Aztán bedurvult a szél, rövidesen már süvített. Steve Young értésünkre adta,
hogy komolyan kell vennünk a vihart, és ekkor először suhant át az agyamon a
gondolat, hogy akár mi is a britek sorsára juthatunk. Nagyon nehezen lehetett
látni és mozogni.
Visszafelé megint a Windy Corner felé kerültünk, és a két fickó még mindig
ott állt, mintha buszra várnának. Ezúttal odamentünk hozzájuk. Egyenesen az
arcuk előtt integettem. Nem volt otthon senki. Ez nem magashegyi agyödéma
volt. Megzavarodtak. Ahogy később én is az Everest erkélyén. Nagyon fáztak, és
egyszerűen megálltak. Képtelenek voltak eldönteni, hogy felfelé vagy lefelé
induljanak. Ha nem járunk arra, valószínűleg ott helyben fagynak halálra.
Az egyikük annyira még magánál volt, hogy mozgatni tudja a lábát, így hát
saját kötelünk végére kötöttük. Steve Young fogott egy rövidebb kötelet, és
körbekötötte a másik férfi derekán – ő gyakorlatilag nem volt magánál –, és
felhúzta a hegyre, mint valami játékszert. Amint visszaértünk az alaptáborba,
bevittük őket az orvosi sátorba, amelyet dr. Peter Hacket vezetett. Hacket
sürgősségi orvos Coloradóból, a magashegyi élettan vezető szaktekintélye és
maga is kiváló hegymászó.
Az alaptáborból felhurcoltuk a holminkat a csúcs gerincéhez, mintegy 4900
méter magasra, visszamentünk pihenni, majd feljebb mentünk az 5200 méter
magasan fekvő felső táborba, ahol majd felépítjük a jégfalainkat, és
felszerelkezünk a csúcs meghódításához. Legalábbis ez volt a terv.
Az út felfelé nem volt élvezetes, és csak tetézte a gondokat, hogy a másik
vezetőnk egyértelműen börtönviselt egyén benyomását keltette. Nem lepett
volna meg, ha két öklére a SZERELEM és a GYŰLÖLET szavak vannak
tetoválva. Gondoltuk, Steve biztos kedvezményes áron szerződtette.
Mindenkinek az idegeire ment.
De még ezt is elviseltük volna valahogy, ha sikerül elérnünk azt, ami miatt
annyi megpróbáltatáson mentünk át. Ám pont amikor indultunk volna,
felerősödött a szél. Nagyon felerősödött. A hőmérséklet mínusz 40 fokra
süllyedt, és ott is maradt, ami miatt gyakorlatilag ki sem tudtunk mozdulni a
hálózsákunkból.
Mivel az évnek ebben a szakában a nap nem nyugszik le a McKinley fölött,
hanem mintegy körbejárja a hegyet, a környezetünk alig változott, amíg az
időjárás enyhülésére vártunk. Lassan, folytonos, egyszínű fényben múltak a
napok, halványszürkéből sötétszürkébe váltva, majd fordítva. Csak azért
hagytam el a hálózsákom melegét, hogy könnyítsek magamon, és nagy
bánatomra tapasztaltam, hogy a kezem minden egyes alkalommal megfagy,
mielőtt felhúzhatnám a cipzárt. Visszabotorkálás a sátorba, visszamászás a
hálózsákba, kézmelegítés, amíg felenged annyira, hogy használni tudjam az
ujjaimat.
Az egyik reggel kissé alábbhagyott a szél. Ken és én izgatottan nekiálltunk
rendezgetni a felszerelésünket abban a hiszemben, hogy végre indulhatunk
felfelé. Steve kezét zsebre vágva végigmért minket, majd megszólalt.
„Lesz legalább egy ostoba fickó, aki ma nekivág a hegycsúcsnak – mondta. –
De az rohadtul nem én leszek, annyi biztos.”
Ken és én összenéztünk, és kicsomagoltunk. És valóban, a szél nemsokára egy
tehervonat sebességével, üvöltve tért vissza.
Ahogy arról majd az Everesten bekövetkezett események is tanúskodnak, az
egyik legfontosabb dolog, amit a hegyi vezető az ügyfelének mondhat, az az,
hogy mikor ne másszon. Elindulni a csúcs felé még egy bolond is képes. A
hegymászóláz kordában tartásához józan ítélőképesség és önfegyelem
szükségeltetik. Steve nem vállalt be semmiféle ostobaságot.
Egészen addig kitartottunk a felső táborban, amíg el nem fogyott az ennivaló.
Négy hosszú nap után, közel 160 km/órás szélben lementünk. Ekkor már
látszott, hogy nem lesz könnyű a dolog. Pláne, hogy amilyen fafej vagyok, még
sikerült bonyolítanom is a helyzetet.
Nagy hidegben a hegymászók közül sokan vesznek fel vízhatlan, úgynevezett
párazáró zoknit – ami lényegében olyan, mint egy szemeteszsák –, hogy
melegen tartsák a lábukat. Nos, nekem sikerült egy egész párazáró ruhát
találnom, melyet a csúcs megmászására tartogattam. Amikor világossá vált,
hogy abban a jéghideg szélben lefelé megyünk, nem pedig felfelé, magamra
húztam a ruhát, amitől úgy néztem ki, mint egy zsákember. De melegen tartott,
annyi biztos.
Ahogy lefelé haladtunk a felső táborhoz vezető rögzített kötél mentén, nagyon
gyorsan fáradni kezdtem. Alig álltam a lábamon. Már attól tartottam, hogy el
fogok esni. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy mozgásban maradjak.
Mikor leértünk a vezetőkötél végéhez, Steve észrevette, hogy kezdek
kikészülni. Egyszer el is estem, pont az alfelemre érkeztem.
„Add ide a cuccodat”, mondta, és én engedelmeskedtem. Rátekert egy kötelet,
és már ment is, maga után húzva a csomagot a hóban. Igencsak szégyenletes
epizód volt. Mindenki más cipelte a saját holmiját, kivéve engem. Totál
hülyének fognak nézni, amikor visszaérek a táborba. Már előre rettegtem a
gondolattól, és még kétszer vagy háromszor eltanyáztam, mielőtt lejutottunk az
alaptáborba.
Steve azonnal bevitt dr. Hackethez. Lehúztam a ruhám cipzárját, és akkor
láttam, hogy az államtól a lábujjam hegyéig verejtékben úszom. Hordozható
izzasztószekrényt hoztam létre, megfőztem önmagamat, mint egy kínai
gőzgombócot.
„Hát ezt meg mi a fenének vette fel?”, kérdezte Hacket, miközben 160-as
pulzust mért nekem nyugalmi állapotban.
Néhány pohár teától némileg magamhoz tértem, majd levessel és további
teákkal folytattam, legalább kétliternyit ittam hirtelen.
A legfurcsább az volt ebben az élményben, hogy noha nyilvánvalóan
dehidratálódtam, egy pillanatig sem éreztem szomjúságot, csak gyengeséget.
Nem értem ennek a fiziológiai hátterét.
Ismételten útnak indultunk, a szél egyre hangosabban süvített. Mintegy
háromszáz méterrel a Windy Corner alatt végre letáboroztunk, amiért
mérhetetlen hálát éreztem. Nem voltam valami jól. Amikor lehúztam a
bakancsomat, láttam, hogy lötyög benne a verejték. Úgy néztem ki, mint azok a
halászok a rajzfilmekben, akik halakat öntenek ki a csizmájukból. Amikor
bemásztam a hálózsákomba, aznap először szagoltam meg magam, és átható
ammóniabűzt éreztem. Őrült tempóban égettem el az izmaimat.
Másnap reggel még mindig erős volt a vihar. Úgy gondoltuk, hogy lefelé
kerüljük ki, így hát felvettük a hótalpakat, és útra keltünk.
A McKinley volt az első hegy, ahol gondot okozott a szemüvegem. Miután
párszor teljesen elhomályosodott és be is fagyott, inkább egyáltalán nem is
viseltem, ami miatt alig láttam valamit. A többiek később azzal is cukkoltak,
hogy ezzel az erővel akár otthon is elüldögélhettem volna három hétig egy
fagyasztóládában, hiszen úgysem láttam semmit a McKinley-ből. És ebben volt
is nem kevés igazság.
Most már olyan erősen fújt a szél, hogy újra meg újra jégálarc képződött az
arcomon. Be kellett dugnom a hüvelykujjamat a szemgolyómhoz, hogy
felpattintsam a szemhéjamat, különben úgy odafagy, hogy ki sem tudom nyitni.
Ostoba módon nem jutott eszembe védőszemüveget felvenni.
Nem telt el sok idő, mire automatikus üzemmódra váltottam, egyik lábamat
tettem a másik után. Annyira kimerültem és olyan erősen koncentráltam, hogy
világom egy alig egyméteres körre zsugorodott. Egy kutyás csapattal is
találkoztunk útközben, melyet én észre sem vettem. Nem sokkal később
kiléptem az egyik hótalpamból, és azonnal derékig süllyedtem a hóba. Steve
dühös volt rám, és elég keményen lehordott, miközben kiástuk a hótalpamat a
másfél méteres hóból.
Gyalogoltunk tovább a hóviharban, és mindannyian éreztük a közelgő
veszélyt. Steve egyszerre csak megállt, és őszintén kimondta: „Nagy bajban
vagyunk. Fogalmam sincs, hogy még mindig jó úton járunk-e. Kénytelenek
leszünk beásni magunkat.”
Ahhoz túl erős volt a szél, hogy sátrakat állítsunk, így hát az elkövetkező tíz
órát egy nagy lyuk ásásával töltöttük a gleccserben. Négykézlábra ereszkedve
körülbelül három méter mélyre ástunk le, aztán pedig kialakítottunk egy akkora
hóbarlangot, amelyben mind a hatan elfértünk. Kegyetlenül nehéz munka volt.
Amikor végre bemásztunk a hálózsákunkba és felmelegedtünk egy kicsit,
kezdtem érezni, hogy valaki kalapáccsal ütögeti az ujjaim hegyét. Megfagytak
ásás közben, de észre sem vettem. Most pedig a felolvadt idegvégződéseim
határozottan jelezték, hogy mekkora károkat szenvedtek el. Mint később
kiderült, több ujjam is a felhámig fagyott.

CECILIA BOONE: Ken később elmesélte, hogy a hóbarlangban volt egy

beszélgetésük Beckkel.
„Oké – mondta –, most azonnal el kell döntenünk, hogy csinálunk-e még
valaha ilyesmit. Szerintem nem kellene. Ez maga a pokol. Ez maga a
nyomorúság. Egyszerűen nem éri meg.”
„Nem, nem hozhatunk meg most egy ilyen döntést – válaszolta Beck. – Ki
kell várnunk a végét, amíg hazaérünk. Ez nem a megfelelő alkalom.” „Hogy a
fenébe ne lenne az!” – vágta rá Ken.

* * *
Vagy hat órát aludtunk, majd kiástuk magunkat a barlangból. A vihar végre
alábbhagyott. A hátralévő út az alaptáborig eseménytelenül zajlott, kivéve az
utolsó rövid szakaszt a Heartbreak Hillnél. A beérkező repülőgépek egy lejtős
pályán landolnak a Kahilitna-gleccseren, ami azt jelenti, hogy a hegyről való
visszatérés utolsó mérföldjét valójában felfelé kell megtenni. Állóképességének
eme végső próbatételéről le tudna mondani az ember.
Kiderült, hogy egy másik csapat pont ugyanakkor jön le, mint mi. Erre Steve
börtönviselt helyettese hirtelen úgy döntött, gyorsítja a tempót, hogy beelőzzük
őket a finisben. Ez egy olyan középiskolás vetélkedés-szerű dolog. Ami engem
illet, ezen a ponton már csak annyira voltam képes, hogy magam elé dünnyögve
az Oz, a nagy varázslót parodizáltam („Hamburger; steak és sült krumpli, ó!”).
De Ken és egy másik társunk, Ed Clark teljesen kiakadt. Mindenféle csúnya
szavakat vágtak a vezetőnk fejéhez.
Amikor végre a táborba értünk, Ed és Ken majdnem összeverekedett azon,
hogy melyikük pofozza hülyére a börtöntölteléket. Aztán mindketten
lehiggadtak, amiben jelentős szerepet játszott a szuperhidegre fagyott Wild
Turkey, amelyet Ken kiszabadított a hóból. El lehet képzelni, milyen hatással bír
a tiszta whiskey 2500 méteres magasságon, ha az ember olyan állapotban van,
mint mi akkor. Áthívtuk a másik csapat tagjait, ők is segítettek kivégezni az
üveget.
 Amikor kiértékeltük az expedíciót, az volt a többségi nézet, hogy látni sem
akarják még egyszer azt a helyet. Ken és én pedig állandóan csak azt
mondogattuk, hogy „Hű! Ez aztán pompás volt!”
Ennél csodálatosabb élményt el sem tudtunk képzelni.

KEN ZORNES: Még azon a beszélgetésen is jót nevettünk, amelyet a

jégbarlangban folytattunk. Miután hazaértünk és felépültünk, teljesen meg is
feledkeztünk róla.
 TIZENKILENC

Dallasban pezsgővel vártak minket a reptéren. Aztán vacsorázni mentünk. Peach

láthatóan nem volt annyira ünnepi hangulatban, mint a többiek. Nem tudom,
mennyire vált világossá számára, hogy folytatni fogom.

PEACH: Abszolút fel volt dobva. Pokolian nézett ki, fagyási sérülései voltak, és
fel volt dobva. Azt hittem, egy kis fájdalom csupán. Nem voltam tisztában a
történtekkel. Később Beck valóságos háborús históriákat mesélt a McKinley-ről
egy buliban. Mike Mack, a kórház egyik mellkasi sebésze azt mondta, azok
alapján, amiket Beck elmondott, szerinte nagyon úgy néz ki, hogy tüdőödémája
volt.
Beck nem szokott beszélni az egészségi gondjairól. Azt mondta, csak egy
kicsit dehidratálódott. Mack szerint ez nem igaz.

* * *
Kicsit hörögtem, zörejek jöttek a tüdőmből. Sosem gondoltam arra, hogy
ödémám lehetett.

TERRY WHITE: A McKinley után kezdtünk aggódni a hegymászás miatt. Beck

négy napig ült odafent, majdnem lefújta a szél a hegyről. Fagyási sérülései
voltak. Amikor mindezek ellenére nem állt le, és elkezdte tervezni a következő
expedícióját, nem értettem a logikáját. Vajon gondol-e a családjára?
A saját életünket kockáztatni egy dolog. Egyesek kifejezetten keresik is az
alkalmat erre. Én megtenném vajon ilyen körülmények között? Egészen biztosan
nem. Ez zavart minket.

* * *
A hegymászás nem szorította ki a hajózás szenvedélyét, inkább csak
ideiglenesen vette át a helyét, illetve későbbre halasztotta – legalábbis én így
terveztem.
Úgy láttam, időbeli prioritásokat kell felállítanom. Vitorlázni képes leszek
hatvanévesen is, de hegyet mászni nem. Ekkor a negyvenes éveim elején jártam,
és nagyon is tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy legfeljebb egy évtized áll a
rendelkezésemre, amely alatt elvárható a szervezetemtől a maximális működés.
Ha ki akarom próbálni, most kell megtennem.
Így aztán tizenöt-húsz évvel eltoltam az időben a vitorlázást. A hegymászás
közben is folytattam a felkészülést a vitorlázásra, és rengeteget olvastam.
1990 telén dél felé vettem az irányt, hogy megmásszak két mexikói vulkánt,
amelyek kényelmes közelségben voltak Mexikóvároshoz, akár taxival is
megközelíthetők. Az 5462 méter magas Popocatépetl és szomszédja, az 5636
méteres Citlaltépetl (más néven Pico de Orizaba) nem számít nehéznek, bár
jobb, ha rendelkezel némi tapasztalattal a gleccsermászásban. Jó felkészülést
jelentenek a nagyobb kihívásokhoz, mint például a Denali megmászásához, így
hát úgy gondoltam, viszonylag egyszerű dolgom lesz Mexikóban.
De megtanultam, hogy nem bölcs dolog lebecsülni egy nagy hegyet. Az „El
Popo” például négy évvel azután, hogy ott jártam, kitört, és most
meghatározatlan időre lezárták a hegymászók elől. A kitörés megörökítésére
érkezett öttagú filmes stáb 1996 májusában életét vesztette a hegyen.
Egy kevésbé drámai leckével is szolgált a Popocatépetl: ahhoz, hogy feljuss a
csúcsra, mindennek tökéletesen passzolnia kell. Az ember törékeny és
kiszolgáltatott, nagyon könnyen félrecsúszhatnak a dolgok, és olyasmi, ami a
tengerszinten nem több apró bosszúságnál, a magasban jelentősen súlyosbodhat.
Itt van például az egyszerű gyomorhurut.
Végigmentünk a szokásos akklimatizációs programon, aztán beköltöztünk a
barakkba, ahonnan majd elindulunk a Popocatépetl meghódítására.
Aznap este tucatnyi egér kezdett szaladgálni a hasamban. Nem ismeretlen
számomra az érzés, és jóval azelőtt tudtam, mi vár rám, hogy ténylegesen
beindult volna a cirkusz.
Az éjszaka közepén tört rám. Kimentem a vécére, kiválasztottam egy fülkét,
és egészen hajnalig ott is maradtam. Gondosan bezártam az ajtót. Kizárt, hogy
erővel kivonszoljanak onnan.
Ott volt egy másik fickó is, aki állati hangokat adott ki magából. Már felkelt a
nap, mire alábbhagyott annyira a hányás, hogy képes voltam visszakúszni a
hálóhelyemhez.
Egész nap imádkoztam, hogy javuljon az állapotom. Az ételnek még a
gondolatától is émelyegtem. Ám ahogy közeledett a megcélzott indulási idő, a
másik fickó, egy huszonéves kölyök, felhúzta a bakancsát, és készült a
hegymászásra. El sem tudtam képzelni, hogy ez lehetséges. De kizárt, hogy
hagyom elmenni ezt a srácot, én meg ott üldögélek.
Így hát legurultam az ágyról, és azt gondoltam, vagy négyszáz méter
megtétele után úgyis megint öklendezni kezdek, és akkor lesz egy férfias
kifogásom arra, hogy visszaforduljak. Ám meglepetésemre nem volt olyan
vészes, mint gondoltam. Az a srác és még páran a csapatból hányni kezdtek az
úton – terjedt a vírus –, és kiszálltak. Én viszont kitartottam a többiekkel együtt.
Egy örökkévalóságnak tűnt, de végül feljutottunk a csúcsra.
Már elég későre járt, így hát a lefelé vezető út egy részét koromsötétben
kellett megtennünk. Mivel egyre jobban éreztem magam, az egyik vezetővel
szinte lefutottunk a barakkhoz, ahol nagy örömmel tapasztaltuk, hogy valaki
csinált meleg vizet.
Az El Popo után a Pico de Orizabára is gond nélkül feljutottunk, és én úgy
indultam vissza Texasba, hogy minden korábbinál biztosabban tudtam: a
hegymászást nekem találták ki. Több szempontból is elégedettséggel töltött el ez
a sport. Tetszett az egyszerűsége és az, hogy teljes mértékben kiragadott a
hétköznapi életem határai közül. Továbbra is menedéket nyújtott a depresszió
tompa fájdalmával szemben, amely Dallasban elszigetelt a világtól, de amely
most már kezelhetőbbnek tűnt, mert tudtam, hogyan szakadjak el tőle időről
időre.
Külön örömömre szolgált az a felfedezés, hogy fizikai és mentális
keménységem olyan helyekre is eljuttat, ahová számos nálam fiatalabb, erősebb
és tehetségesebb hegymászó nem képes felmenni. Nem mintha hozzájuk mértem
volna magam; Mint már mondtam, a hegymászás nem versenysport.
Nem éreztem magam felsőbbrendűnek sem. Élveztem, hogy szívesen
fogadnak be maguk közé, és hogy jól tudok teljesíteni, ha kihívásokkal kerülünk
szembe. Hatalmas löketet jelentett az önbizalmamnak, hiszen korábban oly
sokáig fókuszáltam a korlátaimra, most pedig ott jártam, ahol csak maroknyi
kiválasztott, nagyon kemény és nagyon eltökélt sportoló.
Meg hát egyszerűen izgalmas volt szembeszállni a démonjaimmal.
Általában nem ijedtem meg a hegyekben, hacsak nem akadtam meg valamin.
Emlékszem, egyszer ott himbálóztam egy ilyen kütyün, melyet a sziklába
ékeltünk, mintegy százméteres magasságban, körülöttem meg madarak
röpködtek.
Nekem tényleg teljesen elment az eszem? – tűnődtem.
Egy coloradói expedíción Ken Zornesszal és Steve Younggal együtt egy
meglehetősen meredek hegyfalat másztunk éppen, amikor hirtelen villámlani
kezdett, feltámadt a szél, és jéghideg eső zúdult ránk. Egy szál pólóban és
rövidnadrágban álltunk egy alig néhány centiméter széles hasadékon.
Steve úgy döntött, hogy túl veszélyes lenne folytatni az utat felfelé, így hát
ereszkedő technikával kellett lejutnunk egy ismeretlen hegyoldalon. A
fennakadás okozója egy parányi szikla volt, amelyre Young rákötött egy
hevedert, rácsatlakozott, és már csúszott is lefelé. Ken volt a következő, így
aztán ott maradtam egyedül a viharban, a sziklához tapadva. Hát én akkor már
azon gondolkodtam, milyen gyászbeszédet mondanak majd felettem. Aztán
azzal nyugtatgattam magam, hogy van rosszabb módja is a távozásnak az élők
sorából. Sokkal jobb, mint ha elütne egy autó motorozás közben.
Talán ez volt a legrémisztőbb pillanat egész életemben: a legszörnyűbb
félelmemmel szembesültem. Elrugaszkodtam – óvatosan, nehogy leszakítsam a
hevedert a szikláról – és gyorsan lecsúsztam oda, ahol Steve és Ken már a hegy
oldalához rögzítve lebegtek a semmi fölött.
Nem mutattam ki, hogy mennyire rettegek, és sikerült uralkodnom a
remegésemen, legalább addig, amikor már nem látta senki. Most már tudom,
hogy vágytam erre a rettegésre. Akkoriban azonban ezt tagadtam volna.
Rendesen felvillanyozott, annyi biztos. Erre csak a félelem képes.

PEACH: 1991 tavaszán Beckkel és a gyerekekkel Bostonba repültünk, hogy

felkeressük az első otthonunkat. Becknek egy értekezleten is részt kellett vennie.
Aztán felpakoltuk Meget és Bubot egy dallasi gépre, mi pedig visszamentünk a
szállodába. Beck ekkor közölte, hogy mondania kell valamit nekem.
„Öngyilkos gondolataim vannak – ismerte be. – És a probléma oka a
házasságunk. Nagyon boldogtalan vagyok, és ez a te hibád.”
Kapcsolatunknak ebben a szakaszában még hajlandó voltam ezt elhinni. Az
előző öt évben nem múlt el egyetlen éjszaka sem úgy, hogy ne sírtam volna
miatta, de nem hibáztattam Becket. Biztos voltam benne, hogy bármi is legyen a
gond, én tehetek róla. Megkértem, hogy fejtse ki bővebben.
 „Nem támogatsz – mondta. – Nem támogatod a hobbijaimat. Azt hiszem,
hogy szeretsz engem, de nem igazán kedvelsz.”
Ez a mondat megdöbbentett. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon igaz lehet-e.

* * *
Elmondtam Peachnek, hogy olyan átkozottul depressziós vagyok, hogy
szerintem előbb vagy utóbb megölöm magam. De aztán úgy gondoltam, nem
terheltem rá a depressziómat – inkább feltártam előtte azt, amit nagyon-nagyon
nehezemre esett megosztani vele.
Azért, hogy gondjai vannak velem, egyáltalán nem hibáztattam. És nem
emlékszem, hogy valaha is úgy éreztem volna, a depressziómnak a kapcsolatunk
az oka. De egyáltalán nem lepne meg, ha ezt szűrte volna le abból a
beszélgetésből.
Oly hosszú ideje rejtegettem a nyomorúságomat! De nem állt szándékomban
olyasmit mondani, hogy „a kettőnk baja miattad van”, vagy hogy „a bajomnak te
vagy az okozója”.

PEACH: Azt hiszem, kereste a módját, hogy mindannyiunktól megszabaduljon.

* * *
Ez nem igaz!

PEACH: Azt mondtad, depressziós vagy, és ez az én hibám.

* * *
Az öngyilkosságot fontolgattam. Peach azt mondta, segítségre van szükségem.
Bár magamtól erre egészen biztosan képtelen lettem volna, tettem egy
erőfeszítést. Tudtam, hogy a kórházban az egyik kollégám felesége pszichiáter,
és úgy gondoltam, talán ő tud valakit, akivel beszélhetnék. Megadta nekem egy
fickó nevét.

PEACH: A pszichológus megriadt. Beck azt mondta neki, hogy szuicid alkat, és
hogy a családjában kelten is öngyilkosok lettek, egy unokatestvére és egy
dédnagybátyja, bár próbálta igazolni a tettüket.
 * * *
Nem próbáltam én igazolni semmit. Az unokatestvérem gyerekkorától fogva
cukorbeteg volt. Azt hiszem, a dédnagybátyám azért zakkant meg, mert nem
akart terhére lenni senkinek. Úgy érezte, nem lesz képes gondoskodni saját
magáról. Így hát odaadta a pisztolyát apámnak, hogy tisztítsa meg neki, aztán
visszakérte, és lelőtte magát. Valóban mondtam olyat a pszichológusnak, hogy
mindig is úgy képzeltem, a saját kezem által fogok meghalni.

PEACH: Amikor Beck hazajött a pszichológustól, azt mondta, nekem is el kell

mennem hozzá, mert minden baja a házasságunkkal van kapcsolatban. Így hát
elmentem, és a fickó azt mondta, teljesen biztos benne, hogy Beck meg fogja
ölni magát. Hozzátette, hogy meg kell szabadulnunk minden lőfegyvertől, ami a
házban van.

* * *
Volt egy vadászpuska, egy 22-es puska, egy 38-as revolver, egy 357-es Magnum,
egy 22-es pisztoly, egy kis Derringer és egy légpuska. Mindet leadtuk a
rendőrségen. Még a légpuskát is, noha sosem gondoltam volna, hogy azt
ilyesmire lehet használni.

PEACH: A lényeg az, hogy féltettem Becket. Nem is annyira a szuicid hajlama
miatt – bár nyilván ez is aggodalomra adott okot hanem azért, mert nem volt
képes érezni a szeretetünket. Hatalmas szomorúságot jelentett, hogy nem szereti
saját magát, és hogy úgy érzi, állandóan bizonyítania kell. Nem volt képes
egyszerűen csak élvezni a napkeltét és a naplementét. Nem volt képes élvezni az
apró dolgokat. Beck csak úgy tudott működni, hogy egyik célt a másik után tűzte
ki maga elé. Az ilyen ember nagyon boldogtalan.
 HÚSZ

A mászásra kiszemelt hegycsúcsok sorrendje meghazudtolja azt az állításomat,

hogy az alapos tervezés híve vagyok. A Denali spontán őrültség volt. Ha
logikusan csináltam volna, előbb kellett volna az El Popóra és a Pico de
Orizabára mennem. Valójában azonban a választást nagyrészt az határozta meg,
hogy mikor indult egy megfelelően profi vezetővel rendelkező expedíció egy
megfelelő csúcsra, megfelelő időpontban. Ezeknek a tényezőknek a
kombinációja révén jutottam el 1991 augusztusában a kaukázusi Elbruszra.
Ez a Gonosz Birodalmának haldoklása idején történt, és Moszkva még
tavasszal is hideg és szürke hely volt. És furcsa is. Például a legegyszerűbb
vásárlásokat is szigorú devizaváltási szabályok bonyolították. Amikor a
moszkvai Olimpiai Standionnál jártam, találkoztam egy férfival, aki lakkozott
dobozokat árusított egy pokrócról. Miután túlestünk a szokásos alkudozáson,
átadott egy üres cigarettásdobozt, majd elmagyarázta, hogy sétáljak egy kicsit,
majd helyezzem el benne a megbeszélt dollárösszeget, és dugjam el az egyik
közeli bokorban, ahonnan ő majd később kiveszi.
Hegymászó csoportunk vezetője egy Sergio Fitz Watkins nevű különleges
alak volt, aki részben mexikóinak, részben apacsnak és részben valami másnak
vallotta magát. Sergio nem akármilyen eset volt. Valamiért nem akarta, hogy
lefényképezzék, és nem volt hajlandó bajtársi kapcsolatokat sem létesíteni. A
tudtunkra adta, hogy ő a főnök, és rendkívül színpadias módon instruált minket.
Hegymászáskor rendszeresen azzal a kijelentéssel kezdte a napot, hogy „A
mai nap remek a halálra.”
Mindig ellopják a legjobb mondásaimat.
Moszkvából Kabard- és Balkárföldre repültünk, majd busszal vittek egy
sítelepre az Elbrusz lábánál, amely a maga 5642 méterével Európa legmagasabb
hegycsúcsa. Más okom nem is volt rá, hogy odamenjek.
Emlékszem, útközben megálltunk tankolni egy barakknál, amelyet
pihenőzónának neveztek, noha a döngölt földpadlón kívül nem volt semmi az
épületben.
A szállodai étkezések rettenetesek voltak. Egyik nap ebédre valami színtelen
zöldséget kaptunk. Aztán egy szelet húst, csakhogy az nem hús volt, hanem egy
két centi vastag, tíz centi hosszú zsírdarab.
Az első este, amikor szétnéztem a második emeleti szobám erkélyéről, láttam
egy kisfiút, aki titán jégcsavarokat árult. A közelben volt a világ legnagyobb
titánbányája.
Aztán mindannyian elmentünk keresni egy helyet, ahol ihatnánk valamit. Az
ember azt hinné, hogy egy olyan országban, ahol híresen sok az alkoholista, ez
igazán nem ütközhet nehézségbe.
Hát pedig de.
A szállodánkban nem lehetett kapni sem vodkát, sem más égetett szeszes italt,
így hát hátizsákjainkkal felszerelve elindultunk a pivo bolt felé. A pivo oroszul
sört jelent. A repülőjárataikon ingyen osztogatják, aminek az a jó oka, hogy
pénzt senki sem adna érte, mármint ha van más lehetőség.
Van még valami olyasmijük is, amit bornak neveznek, de az könnyen
összetéveszthető egy vesebántalmakban szenvedő háziállat vizeletével. Így hát
feltankoltunk orosz sörrel.
Maga a mászás másfél kilométeres síliftezéssel kezdődött egy fémborítású
kunyhóhoz, amely úgy nézett ki, mint egy kör alakú Airstream utánfutó. Ezt a
Prijut („menedékház”) nevű szerkezetet 1939-ben építették, pont időben ahhoz,
hogy a Kaszpi-tengernél fekvő szovjet olajmezők felé tartó német hadsereg
szétlője az egészet.
Első benyomásunk Prijutról az volt, hogy egy disznóól. A vizet – ha
egyáltalán meg merted inni – a bejárati ajtó előtti jégolvasztó medencéből kellett
meríteni. Éppen mögötte voltak a latrinák, ahol bokáig gázolt az ember az
ürülékben. Isteni beavatkozásnak tekintettem, hogy Prijut egy gázrobbanás
következtében később leégett.
Egyetlen akklimatizációs mászás után másnap éjjel már el is indultunk a csúcs
megtámadására, egy hosszú, havas ösvényen cammogtunk fel. Nagyon hideg
volt. Amikor felértünk egy nyereghez mintegy 4800 méter magasban, egyik
társunk, egy fiatal dallasi ügyvéd úgy nézett ki, mint aki rögtön elájul. A csapat
egy másik tagjának, egy atlantai plasztikai sebésznek pokoli fejfájása volt. Így
aztán az ügyvéddel együtt elindultak visszafelé, ami remek ötletnek tűnt, attól az
apróságtól eltekintve, hogy a srác útközben belecsinált a ruhájába.
Nem éppen ilyesmit ígértek a brosúrában.
 Ahogy haladtunk tovább a csúcs felé, eszembe jutott egy fénykép az
ugyancsak dallasi Dick Bass emlékiratából, a The Seven Summitsból (A Hét
Hegycsúcs). Lenin bronzfejét ábrázolja, amely egy csodálatos talapzaton áll az
Elbrusz legtetején. Alig vártam, hogy saját szememmel láthassam az
emlékművet, ám amikor felértünk a csúcsra, azonnal kiderült, hogy ez itt bizony
még mindig a Szovjetunió. A talapzat megvolt, ám Lenin szobrának régen
nyoma veszett, valaki egy kombinált fogót hagyott a helyén.
A szokásos mászás utáni ünneplést Moszkvában tartottuk, egy hatalmas
helyiségben, amely úgy nézett ki, mint a versailles-i kastély Tükörterme. A
kellős közepén egy étellel pompásan megrakott asztal állt, orosz pezsgővel,
kancsóban felszolgált vodkával, fehér és fekete kaviárral. Hihetetlen egy lakoma
volt.
Körben kisebb asztalok álltak. Gondoltam, később majd érkeznek más
vendégek is. És valóban, idővel jött pár ember, többnyire fiatal nők, kettesével.
Leültek, és aperitifet rendeltek.
Milyen kedves, gondoltam. Hát ide járnak este a moszkvaiak.
Aztán rádöbbentem, hogy mindegyik asztalnál két-két fiatal nő ül. A mi nagy
asztalunkat kezdték megbontani, néhányan átültek a lányokhoz. Bármennyire is
lassú a felfogásom, végül csak megértettem, hogy hátra van még egy fogás. Ezek
bizony dolgozó lányok voltak.
Kizárt, hogy egy magamfajta gáncs nélküli lovag összeálljon egy ilyen
háborús menyasszonnyal, hogy aztán a KGB félrevonja és jól meggumibotozza.
De nem minden csapattag osztozott ezekben a félelmekben. Amikor visszaértem
a szállodánkba, konstatáltam, hogy a szobatársam bevetésen van.

PEACH: A hegymászás gyakorlatilag véget vetett a családi nyaralásoknak. Néha

kimentünk együtt a tengerpartra. Egyszer eljutottunk Cancúnba, de Beck nem
maradhatott végig. Ez teljesen megváltoztatta az egész út dinamikáját. Miután
Beck elment, mindannyian ürességet és boldogtalanságot éreztünk. A végén egy
nappal hamarabb mentünk haza.
Egy idő után Howie bátyám csatlakozott hozzám és a gyerekekhez a
nyaralásokon, a feleségével, Pattel, és Laura lányával együtt. Nem azért, hogy
helyettesítse Becket. De mégis csodás érzés volt, hogy beszélgethetünk. Meg
aztán a gyerekek mindig élvezték a társaságát. Kitalált nekik egy csomó dolgot,
egész nap elszórakoztatta őket. Beck ezt sosem csinálta. Howie nagyon sokat
jelentett a gyerekeknek, és nekem is.

MEG: Howie bácsi, ha üzleti úton volt, rendszeresen átutazott Dallason, és

ilyenkor mindent megjavított a házban, ami elromlott. Megszerelte a
kosárlabdapalánkot, apa zuhanyozóját, és beépített egy kerti locsolórendszert is.
Az ő szemében én nem csinálhattam rosszat, mindenben támogatott. Pat
nénivel még a nyolcadikos musical-fellépésemre is eljöttek Georgiából.
Dominózott velem – bár sosem értettem meg teljesen a szabályokat – és hozott
nekem Pixty Stixet, olyan színes cukorrudacskákat.

BUB: Howie bácsi olyanokat csinált, hogy vacsora után megszabadította a

szüléimét a húgomtól és tőlem, így tudtak egy kicsit pihenni és szórakozni
anélkül, hogy a mi szórakoztatásunkkal kelljen törődniük.
Ha Dallasban járt, és mindenféléket megjavított nálunk, gyakran magával vitt
a boltba megvenni a szükséges alkatrészeket és anyagokat. Az egyik alkalommal
– kilenc-tíz éves lehettem – a Targetbe kellett mennünk autóalkatrészekért, mert
Howie az egyik kocsinkat készült megjavítani.
Nem tudta, merre van a Target, én viszont azt hittem, hogy tudom, bár
akkoriban eléggé homályosak voltak az ismereteim a városról. Gyorsan el is
tévedtünk.
Egy ideig mentünk valamerre, mire beláttam, hogy túl messze vagyunk.
Akkor visszafordultunk, és elindultunk egy másik irányba. Az emberek többsége
nem hagyta volna, hogy ezt egynél vagy kettőnél többször játsszam el, hanem
leállt volna, és felhívja anyámat, hogy segítsen.
De Howie nem ezt tette. Türelmesen hagyta, hogy magamtól rájöjjek.
Akárhányszor visszafordultunk, mondott valami vicceset, és engedelmesen
továbbhajtott abba az irányba, amelyet javasoltam. Aztán a végén tényleg el is
jutottunk a Targethez, és nekem rengeteget jelentett, hogy Howie elhitte, képes
vagyok elnavigálni oda.

PEACH: Beck talán fel sem fogta, hogy nélküle megyünk nyaralni, azt pedig
végképp nem, hogy Howie és a családja is velünk tart. Beck teljesen önmagával
volt elfoglalva. Emlékszem, amikor egyszer nagyon el voltam keseredve,
találtam egy 88 dolláros, szuperolcsó utat New Orleansba. Barátaink,
Ketchersidék is velünk tartottak volna, csakhogy Beck nem tudott pénteken
korábban eljönni a munkahelyéről, és nem érte volna el a gépet. Aztán kiderült,
hogy kivette az egész hetet, és nem is szólt róla. Nagyon dühös voltam rá.
Nem törődött semmi mással, csak a hegymászással. Kezdett nagyon furcsán
viselkedni. A viselkedése azt sugallta: „Ne zavarjatok semmivel! Gyerekekkel.
Problémákkal. Semmivel!”

* * *
1992 januárjában ismét délnek indultam, ezúttal az argentínai Andokba, az
Aconcaguára. A 6961 méteres Aconcagua a nyugati félteke legmagasabb csúcsa,
és a világon a 63. Ennél magasabb hegyek csak Ázsiában vannak.
Bosszú az Eiger csúcsán című regényében Trevenian leszólja az Aconcaguát,
amely szerinte „hatalmas, rohadt sziklákból és jégből álló kupac. Tönkreteszi az
embert, de nem nemes módon lesújtva, mint az Eigerwand vagy a Nanga
Partbat, hanem apránként elkoptatva az idegeit és a testét, míg botorkáló,
nyöszörgő őrültté válik.”
Treveniannek igaza van. Az Aconcagua gonosz egy hely. El nem tudom
képzelni, hogy valaki másodszor is meg akarja mászni.
A Mountain Travel-Sobeck expedíciójához csatlakoztam, ugyanahhoz a
társasághoz, amellyel az Elbruszon jártam. Ebből az alkalomból ismét
szerencsém lett az ingerlékeny Senor Watkinshoz, aki ezúttal jóval
visszafogottabban viselkedett, minden bizonnyal azért, mert elkapott egy ronda
vírust. Nem is jutott fel a csúcsra.
Először Buenos Airesbe kell repülni. Onnan a következő állomás egy hegyi
város, Mendoza, amely valóságos kulturális sokkot jelentett számomra. A
mászásra felkészülve rendszeresen hajnali négykor keltem, és este fél nyolckor
feküdtem le. Mendozában fél nyolckor még az ebédidő sem jött el. Láttam egész
családokat, akik éjjel kettőkor meg háromkor sétálgattak az utcán.
Terepjáróval egy félkész sítelepre hajtottunk, ahol a felszerelésünket
öszvérekre pakoltuk, és elindultunk az aconcaguai alaptábor felé. Ahogy
nekivágtunk a harmincöt kilométeres túrának, az út a hegymászók temetője
mellett vezetett el. Jó sűrűn megtelt már sírokkal.
Az elhanyagolt földút végén Plaza de Mulashoz értünk, amely Lobuche helyi
megfelelője. Jakok helyett itt öszvérek vannak, az ürülékük mindent beborít.
Lobuchéval ellentétben Plaza de Mulasban nincsenek állandó épületek. Mintegy
száz ember – szándékaik komolyságát, illetve hegymászótapasztalatukat tekintve
igen széles skálát képviseltek – tartózkodott az összevissza felállított sátrakban –
láttam egy nőt rózsaszín síruhában, aki egy pudlit cipelt magával.
Volt egy apró víztározó, amolyan kis tavacska, amelyet a legkülönbözőbb
közösségi célokra használtak az ivástól a mosáson át az ürítésig. Mintha senkit
sem izgattak volna különösebben a fertőző betegségek. Arra is vigyázni kellett,
nehogy nyitott szájjal széllel szembe forduljon az ember. Annyi használt
vécépapír lebegett a levegőben – aconcaguai hómadaraknak hívják ezeket –,
hogy simán lenyelhet egy egész tekercset is.
Plaza de Mulasban bármikor kitörhetett egy járvány, és nem akartunk a
szükségesnél egy pillanattal sem tovább maradni ebben a fertőben. A csapat
egyik tagjának még így is sikerült beszereznie egy rettenetes hasmenést,
sürgősségi helikopterrel kellett elszállítani.
Mindezek ellenére a legdrámaiabb emlékem erről a helyről nem a kosszal és a
betegségekkel áll kapcsolatban. Egyik nap csak lófráltunk, amikor hirtelen mély
morgást hallottunk a távolból. Felnéztem, és megláttam egy hatalmas vízesést
ott, ahol két másodperccel korábban még nem volt semmi. Egy óriási folyó
dübörgött le a hegy oldalán, látszódtak a naptól csillogó hullámai.
Aztán ahogy alaposabban szemügyre vettem, rádöbbentem, hogy ez az áradat
nem is vízből van, hanem kőből! A hegyről lezúduló tömeg egy óriási kőomlás
volt, még száz méterre sem tőlünk.
Alig vágtunk bele az Aconcagua megmászásába, amikor Sergio közölte
velünk, hogy túl beteg, nem tud továbbmenni. Félúton a csúcs felé egy lapos, sík
területhez értünk, amelyen apró kunyhó állt. Itt találkoztak egy már lefelé tartó
csapattal. Mint kiderült, ők is a Mountain-Sobeck szervezésében érkeztek, a
vezetőjük Ricardo Novello Torrez volt, az első mexikói, aki feljutott az Everest
csúcsára.
Sergio bejelentette, hogy a részéről ennyi volt, és helyettesére, a perui
Augusto Ortegára bízta a csoportunkat, ami már csak azért sem tűnt remek
ötletnek, mert az nem nagyon beszélt angolul. Bár Torrez épp akkor mászta meg
az Aconcaguát, és teljesen kimerült, felismerte, hogy ez a feladat valószínűleg
meghaladja Ortega képességeit. Önként jelentkezett, hogy elkísér minket a felső
táborhoz, ahonnan aztán majd a perui felvisz minket a csúcsra, majd vissza.
 Amikor megélénkült a szél, és a levegő hőmérséklete leesett, a kevéssé
tapasztaltak közül néhányan jogosan aggódni kezdtek a fagyás és a lehűlés
veszélye miatt Belőlem hiányzott ez a józan hozzáállás a kellemetlen
helyzetekhez. Mivel a Denali egyszer már rosszkedvében magához szögezett,
tudtam, hogy létezik a hidegnek egy egészen más szintje, amelyhez képest ez
még bőven belefér a komfortzónámba.
Így hát egyáltalán nem volt meglepő, hogy teknőstempóban indultunk a csúcs
felé. Hamarosan beláttuk, hogy ezzel a sebességgel nem leszünk képesek mind
felérni, visszavonultunk hát tanácskozni a felső táborba. A csapat fele fel akarta
adni. Három másik fickóval együtt én az újabb kísérletre voksoltam. És meg is
tettük.
A visszatérők egyike a sátortársam volt, egy idősebb férfi, aki
szórakozottságból magával vitte egyetlen evőeszközömet, egy kanalat. Mivel azt
a kutyatáp jellegű darát, amit a hegyen fogyasztottunk, csak valamilyen
eszközzel lehetett belapátolni a szánkba, körülnéztem, hátha találok valami
alkalmas tárgyat.
Kicsit körbeszaglászva észrevettem egy fémnyelet, amely kiállt a hóból.
Megragadtam, kitámasztottam magam, felkiáltottam, hogy „Excalibur!”, és
rántottam rajta egy nagyot. Egy villa volt az. Hiányzott egy-két foga, de
tökéletesen használható volt. Beletöröltem a ruhámba, és visszamentem a
sátorba. Immár újra működőképes tagja voltam a döntős mezőnynek.
Jóval sötétedés után, úgy tíz óra magasságában egy teljesen valószínűtlen
vendég toppant be. Egy új-zélandi fickó volt, bizonyos Marty Schmidt, aki két
rendőrt vezetett fel a hegyre, de már lefelé tartottak.
– Helló, van ott valaki? – kiáltotta Marty. Mászóruha és sportcipő volt rajta, a
vállán pedig egy bicikli. – Valaki kölcsön tudna adni egy pár bakancsot?
Adtunk neki egy bakancsot, és már ment is. Másnap reggel öt-hat óra tájban
visszatért, de a bicikli nélkül. Visszaadta a bakancsot, ismét felvette a
sportcipőjét, és lesétált Plaza De Mulasba az ügyfelei után.
Mint később megtudtuk, Marty elképesztő története az Aconcagua kétszeri
megmászásáról – két napig nem is aludt – valójában egy Canaletta nevű pokoli
hasadékban kezdődött, egy széles, 45 fokos lejtőn, pont a csúcs alatt, amelyet
por és laza kavicsok borítanak.
Schmidt és a rendőrök egy kerékpár szétszórt darabjait találták meg a
Canalettán: itt egy kerék, ott egy pedál, amott a kormány. Nem tudom, hogy
Marty elgondolkodott-e a hihetetlen felfedezés mögött húzódó rejtélyen, ám
gyakorlatias ember lévén begyűjtötte az alkatrészeket, összeszerelte, vállára
kapta a kerékpárt, és levitte magával.
És ekkor érte a meglepetés. Ahogy leért a biciklivel Plaza de Mulasba, egy
vadidegen férfi dühösen odalépett hozzá, és azzal vádolta, hogy ellopta a
kerékpárját!
– Hogyhogy elloptam a kerékpárját? – kérdezte Marty. – Ez alkatrészenként
hevert a hegyen!
Mint kiderült, a fickó különböző embereknek fizetett azért, hogy darabokra
szétszerelve felvigyék a kerékpárját az Aconcaguára. Aztán pedig felment volna
összeszerelni, és legurult volna a biciklivel a csúcsról. Talán még szponzora is
volt az akcióhoz. Ki tudja?
Az elképedt Marty előállt egy megoldással.
– Nézze, van egy ajánlatom – mondta a fickónak. – Maga abbahagyja a
kiabálást, hogy elloptam a biciklijét, én pedig visszaviszem oda, ahol találtam.
Szóval ezt csinálta Schmidt azon az éjjelen. Felvitte a csúcs közelébe a
biciklit, a sötétben szétszerelte, elszórta a darabjait, majd megint lemászott.
Hatalmas teljesítmény volt, és nem csak fizikai értelemben. Marty Schmidt
nagyon kemény hegymászó.
Másnap sem javultak az időjárási viszonyok, de immáron négyen maradva,
Augusto társaságában elindultunk felfelé. Az útvonalnak nem volt egyetlen szép
vagy érdekes pontja sem, de csak akkor értettem meg igazán, hogy miért
gyűlölte annyira Trevanian az Aconcaguát, amikor végre a Canalettához értünk.
A Canaletta talán a földkerekség legnyomorultabb természetes lejtője. Nem
tudsz gyorsan felmenni rajta, mert nem kapsz elég levegőt. De ha túl lassan
mész, kicsúszik alólad.
A dolognak az a trükkje, hogy szikláról sziklára haladsz, olyanokat keresve,
amelyekről lendületet tudsz venni. Ha rátalálsz egy olyan varázskőre, amely nem
mozdul el, egy pillanatra megállsz, és levegő után kapkodsz, amíg a szíved a
torkodból visszaugrik a helyére. Aztán haladsz tovább. Gyakran három lépést
teszel vissza, mielőtt egyet mész előre, és ez több órán át tart. Nem egy nagy
élvezet.
Három napra volt szükségünk ahhoz, hogy feljussunk Plaza de Mulastól a
felső táborba, aztán még egy éjszaka kellett a második támadáshoz, és még egy a
visszaúthoz. De ezúttal keményen edzettem előtte, és éreztem, hogy ennek meg
is van a hatása.
Az Aconcagua meghódítása után remekül éreztem magam. Lefelé menet az
élen haladtam, és amikor a Canalettán átvezető gerincen csücsülő sziklához
értem, megálltam egy korty vízre és egy maréknyi M&M’s-re.
Amikor a csapat egyik ausztrál tagja is odaért, azonnal hanyatt vágódott,
mintha meghalt volna. Nagy nehezen felemelkedett az egyik könyökére, és
megkérdezte: – Te tényleg ilyen jó állapotban vagy, vagy csak jobb drogokat
szedsz, mint mi?

PEACH: Ha nincsenek a gyerekek, valószínűleg nem maradunk együtt. Egy

gyereknek két szülőre van szüksége. Egyensúlyra. Olyan apukára, aki együtt
bohóckodik velük. Nagyon fontos, hogy megtanuljanak játszani. Mindkét
gyerekem meglehetősen óvatos. Senki sem tanította meg nekik, hogy néha
kockázatot kell vállalni, fizikai erőfeszítéseket kell tenni.
Azt is tudni kell, hogy a mi családunkban még sosem volt válás. Egy sem. Ez
a szó nem szerepelt a szókincsemben. A válás az én szememben egyenlő volt a
kudarccal – a hatalmas kudarccal.
Emlékszem, anyám mesélt egy bizonyos idősebb asszonyról. A férje
rendszeresen megcsalta, de ő kitartott mellette. A férfi most beteg, és még
mindig együtt vannak. Jó dolog, ha öregkorában van valaki az ember mellett.
Más is eszembe jutott akkoriban. Az embernek tudnia kell, hogy egy
házasságon muszáj mindig dolgozni. Az egyik barátnőm, Victoria Bryhan
elhíresült a környéken egy megjegyzéséről, amelyet akkor tett, amikor egy
válófélben lévő nőről beszélgettünk.
„Miért válik el? – kérdezte Victoria. – Úgyis hozzá fog menni egy másik
férfihoz.”
És ez igaz.
Rengeteg erőt kaptam a barátnőimtől. Victoria és Pat White-tól, Linda
Gravelle-től. Mary Ann Bristow-tól (akinek szintén vannak georgiai rokonai),
Marianne Ketchersidtől és Cecilia Boone-tól. Nagyon sokan voltak, főleg a
gyerekeim osztálytársainak anyukái. Rengetegszer találkoztunk. És ebből
valahogy kialakult egy testvériség, ami azért volt érdekes, mert nekem voltak
lánytestvéreim, és az egyetemen sem csatlakoztam egyetlen diákszövetséghez
sem.
Velük nagyon őszintén tudtam beszélni. Az emberek többsége nem szereti
elmondani, hogy mi történik vele valójában. Ha körbenézel, könnyen azt
hiheted, hogy mindenki más teljesen rendben van, kivéve téged. És ez nem igaz.
Ha képesek vagytok leülni egy igazán mély, kitárulkozó beszélgetésre,
mindenkinek van mit elmondania. És hiszek abban, hogy ezeket a történeteket el
lehet úgy mondani, hogy nem szólod le, nem kárhoztatod a férfiakat. Gondolom,
ugyanez áll a férfiakra is.
Azonban senki mást nem tudtam a bizalmamba avatni, főleg a családomat
nem. Még Howie sem értette volna. Ezzel a kihívással a barátaim hatalmas
segítségével tudtam szembenézni.
A beszélgetéseink általában egy olyan kijelentéssel kezdődtek, hogy „Én ezt
nem hagynám a férjemnek!” Mire én azt mondtam: „Jó, akkor mondd meg,
hogyan vessek véget ennek. Nyitott vagyok a megoldásra.” Aztán nemsokára
már ilyenek hangzottak el: „Az én férjem ezt nem csinálja, de mindjárt
elmondom, hogy ő miket művel.”
Érzelmi hidakat építettem ki ezekkel a nőkkel, ezekkel a barátaimmal, mert
muszáj volt beszélnem valakivel. Muszáj volt kifejezésre juttatnom a
zavarodottságomat és a dühömet. És közben felfedeztem, hogy mindenkinek
vannak problémái. Ráébredtem, hogy mindenki sorsa másképp alakul,
mindannyian ugyanazon az úton poroszkálunk, de mégis kicsit különbözőek a
történeteink.
Az egyik ismerős asszony éppen vált Egy másik teljesen összeroppant, ami
nagyon meglepett, mert azt hittem, ő az egyik legerősebb ember, akit ismerek. A
harmadiknak a férje kontrollmániás volt. A negyediknek a férjét egy másik nővel
láttuk egy étteremben. Megint egy másik férjének már régóta volt egy külső
kapcsolata, pedig azt hittem, az ő házasságuk a legszilárdabb az összes közül.
Egyik barátnőmnek rengeteg gondot jelentett az öccse, akit a férjével nekik
kellett eltartaniuk. Egy távolabbi ismerős bevallotta, hogy a férje alkoholista, és
segítséget kellett kérnie.
Tökéletes házasság valószínűleg nem is létezik. Ahogy a gyerekekkel is meg
kell dolgozni, a házasság is munkaigényes, még ha látszólag nem is jutsz vele
sehová. Ahogy én sem. És még mindig ezt az elvet vallom, mert nem akarom,
hogy bárki is túl hamar feladja.

* * *
Az Aconcagua utáni vacsorát és partit Mendozában tartottuk. Pár sarokra a
szállodánktól volt egy jó kis hely, ahol rengeteg cervezát ittunk. Az egyik srácnál
volt egy kancsó Jack Daniel’s, azt is körbeadtuk.
Tizenegy-tizenkét óra lehetett, mire végeztünk a vacsorával. A csapat
épelméjű tagjai visszamentek a szállodába. Hárman-négyen maradtunk, és mi
arra szavaztunk, hogy másszunk még egyet. Ekkor már eléggé be voltam
csiccsentve.
Egyikünk, a szobatársam, megivott valami parfészerűséget, és nekiállt
üvölteni a holdra. Emlékeim szerint egy csendes, családias bárt szálltunk meg, és
akkor ő két kézzel a korlátba kapaszkodva elkezdett vonyítani. Úgy gondoltam,
ideje hazamennem.
Nem elég, hogy be voltam rúgva, a sötétben nem láttam semmit Öt percen
belül eltévedtem. Másfél órával később egy buszállomáson találtam magam,
amelyet felismertem, mert pár nappal azelőtt onnan indultunk el Mendozából.
Volt annyi eszem, hogy taxival vitessem vissza magam a közeli szállodába. A
szobámba érve aztán láttam, hogy a parfékortyolgató szobatársam mindent
telehányt.
Ennyit a vidék romantikájáról.
De nem a Mendoza környéki dorbézolás volt az út fénypontja. Hanem az
előző este, a menedékházban. Miután harminc kilométert gyalogoltunk Plaza de
Mulasból, vacsoráztunk egy jót és fogzománc-koptató mezcalt ittunk hozzá.
Aztán bementünk a szaunába, és hegymászós történetekkel traktáltuk
egymást. Egy adott ponton megkérdeztem Ricardótól, mi kell ahhoz, hogy valaki
megmássza az Everestet. Mire ő lazán annyit válaszolt, hogy „hát te például
megpróbálhatnád”.
Meggyulladt a fejem fölött egy villanykörte. Sorsdöntő pillanat volt.
Addig a pontig sem lehetett éppenséggel műkedvelőnek nevezni a
hegymászás iránti érdeklődésemet, minden hegycsúcsra kemény munkával,
alaposan felkészültem. De most rám egyáltalán nem jellemző nagy álmok
tolakodtak az elmémbe. Ez a pillanat volt számomra az igazi kezdet – vagy más
szempontból nézve a vég kezdete.
 Gondolataim gyorsan két egymással összefüggő célra fókuszálódtak.
Elhatároztam, hogy a hegymászóedzéseimet és felkészülésemet a végső célra –
az Everestre – koncentrálom, és közben megkísérlem azt, ami eddig csak Dick
Bassnek és néhány más embernek sikerült, a Hét Hegycsúcs-kihívást. Bass négy
év alatt teljesítette. Egy hatalmas adag szerencsével a korábban elképzelhetetlen
valósággá válhat, és csatlakozhatom ehhez az elithez, gondoltam.
Roppant szokatlan volt, hogy egy hozzám hasonlóan óvatos ember ilyen
grandiózus terveket szőjön. Erre több szinten is létezhet magyarázat. Egyfelől a
depresszióm visszavonulóban volt. Nem tűnt el teljesen – otthon többnyire még
mindig szörnyen éreztem magam –, de messze nem volt annyira nyomasztó, és
úgy véltem, ez a hegyeknek köszönhető. Noha a depresszióra adott válaszom
minden bizonnyal növelte a családom fájdalmait és még inkább elidegenített
tőlük, talán nem túlzás kijelenteni, hogy a hegymászás megmentette az életemet.
Azt is felfedeztem, hogy nagyon élvezem a magashegyi hegymászók
társaságát. Olyan jellemvonásokkal rendelkeznek, amelyeket igen nagyra
becsülök. Például a hegymászásnak ez a fajtája sok szenvedéssel jár. A
hegymászók nem szokták cukkolni, piszkálni egymást. Másrészt pedig többnyire
erősen motiváltak, és bármilyen munkát végezzenek is, általában sikeresek a
saját területükön.
Egy nagy hegy megmászásához rengeteg erőfeszítésre és mentális érettségre
van szükség. A természet adta tehetség nem elegendő. Meg kell tanulnod a
fogásokat. A magashegyi hegymászónak élveznie kell, hogy olyan helyzetekbe
kerül, amelyekről nem tudja előre, milyen módon fog reagálni rájuk. Ez az egyik
legizgalmasabb vetülete a hegymászásnak. Bármennyire is ügyes vagy, sosem
lehetsz biztos benne, hogy sikerülni fog. Próbára teszed önmagadat. Reméled,
hogy sikeres leszel, hogy nem fogsz darabokra esni, hogy ki fogsz tartani, hogy
nem hagy cserben a bátorságod, és hogy mindent bele fogsz adni. De az igazság
pillanatáig nem tudhatod biztosan, hogy ez így is lesz. Valahol legbelül félsz is
attól, hogy a próbatétel során kevésnek, gyávának fogsz bizonyulni.
A harmadik tényező az volt, hogy az Aconcaguára könnyedén feljutottam.
Magas hegy volt, és minden egyes kihívásának bőven meg tudtam felelni – mint
például a Canalettán. Erősnek éreztem magam. Mi több, közel 7000 méterre
mentem fel úgy, hogy a legkisebb gondom sem támadt a magaslattal. Objektíven
nézve a dolgot, egyet tudtam érteni Torrezzel abban, hogy meglehet bennem a
képesség az Everesthez.
A negyedik pedig az, hogy a férfiak nem kicsiny részéhez hasonlóan
szükségem volt arra, hogy konkrét, külső akadályokhoz mérjem magam,
olyasmikhez, mint egy hegy. Életem korábbi részében okleveleket és diplomákat
gyűjtöttem, és a jó élet számos csillogó bizonyítékát szedtem össze. Most
bátrabb és nagyratörőbb vágyaim voltak.
Ha érzelmileg rendben lettem volna, felismerem, hogy ez az utolsó mondat
marhaság. A kockázatos élvezetek hajszolása és a házastársi és családapai
kötelességeim között súlyos összeférhetetlenség feszült. Ezt racionálisan
gondolkodva nem nehéz belátni. De ha nem hallod meg az apaság természetes
parancsát, ha nem veszed észre, milyen égető szüksége van rád a családodnak,
viszonylag könnyű magukra hagyni őket Miután a Torreztől kapott dicséret
megjutalmazta az egómat, ha valóban többre tartom magam, nem lett volna
szükség további hegyek megmászására.
Helyette az történt, hogy semmi sem tántoríthatott el a tervemtől.
Hetente mintegy 18 órán át edzettem, miközben nem is igazán tudtam, hogyan
kell csúcsformába hoznia magát az embernek. Ennek következtében
valószínűleg legalább annyi kárt okoztam a testemnek, mint amennyi jót.
Mindkét vállam folyamatosan sajgott, és a bal oldalamon nem tudtam aludni. Az
egyik térdem pokolian fájt a köszvénytől. Nyolc kilométert sem voltam képes
végigfutni.
Fokozatosan arra a felismerésre jutottam, hogy képtelen vagyok igazán
megerősödni. Nem tudtam, hogy az izomrostjaim vagy az általános testi
felépítésem tehet-e róla, de noha mindenki másnál keményebben dolgoztam a
konditeremben, hamar elértem egy meglehetősen szánalmas szintet, amelyről
képtelen voltam feljebb lépni. Maximum 105 kilót tudtam fekve kinyomni. Erre
kislányok is képesek. Nagyon vékonyak a csontjaim.
Ráadásul egy szokatlan problémával kellett szembenéznem, amelyre nem
tudtam, mi a jó megoldás. Beszélgetésekből és olvasmányaimból tudtam, hogy a
hegymászók többsége úgy 15 kilót veszít a testsúlyából az Everest megmászása
alatt. Mivel akkoriban 75 kilót nyomtam, nyilvánvalóan túl sovány voltam.
Valamilyen módon az ötödével meg kellett növelnem a testsúlyomat, méghozzá
csupa izommal, különben semmi esélyem az Everestre. És kitartásra is
szükségem volt. A hegyen folyamatosan rombolod az izmaidat, de másnap
megint szükséged lesz rájuk.
Furcsa módon Peach találta meg erre a megoldást.

PEACH: 1990-ben csontritkulást mutattak ki nálam. Az orvos által előírt kezelés

részeként súlyzózással kellett növelnem a csontjaim tömegét, amihez Brent
Blackmore személyi edző segítségét vettem igénybe. Két év alatt sikerült teljes
mértékben helyreállítanom a csontjaim sűrűségét. Brent nagyon gondos és
alapos edző.
Ugyanebben az időszakban végigkövettem, ahogy Beck fokozatosan
tönkreteszi a testét. Heti tizennyolc órát edzett, és szinte megnyomorította magát
vele. Az a hit vezérelte, hogy ha nem fáj, akkor nem is tesz jót. Teljesen
agyatlanul viselkedett.
Javasoltam neki, hogy forduljon személyi edzőhöz. Beck erre valami olyasmit
mondott, hogy a személyi edzők mind puhányok. De nem hagytam békén, így
aztán egy nap nagy nehezen ráállt, hogy felkeresse Brentet.

BRENT BLACKMORE: Beck nem értette, hogy Peachnek miért van szüksége
személyi edzőre. Mire Peach azt mondta neki: „Hát kettőnk közül nem nekem
vannak fájdalmaim, ugyebár?” Beck addigra már tönkretette a vállízületeit,
valószínűleg azzal, hogy rossz technikával próbált túl nagy súlyokat felemelni.
Vakmerő módon próbált erősödni.
Peach megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e dolgozni a férjével, akivel addig
sosem találkoztam. Megbeszéltünk egy találkozót szombat reggel kilencre, és ha
vonakodva is, de Beck eljött hozzám.
Azt mondta, az Everestre készül, azért tréningezik. Sosem készítettem fel
hegymászót, de még csak nem is dolgoztam olyan felnőtt sportolóval, aki egy
ekkora feladatra vállalkozott. Komoly kihívásnak tűnt.
Az első edzés után úgy ment el, hogy egyetlen szót sem szólt.

* * *
Őszintén szólva azt hittem, a személyi edzők unatkozó háziasszonyoknak valók.
Brent és én kissé gyanakodva méregettük egymást. Az nyilvánvaló volt, hogy jó
erőben van, és nem csak a szája nagy, de még mindig nem tudtam igazán elhinni,
hogy szükségem van erre a segítségre. Amikor azon az első napon végeztünk az
edzéssel, éppen csak sikerült eljutnom az autóhoz, mielőtt kidobtam a taccsot.

BRENT BLACKMORE: A következő hét közepén Peach megkérdezte, hogy

volna-e időm egy újabb edzésre Beckkel.
Bejött, elvégezte a feladatokat, kiment, és nem mondott semmit.
Peach megbeszélt velem egy harmadik találkozót is. Aztán végül ő maga
kérdezte meg, hogy hajlandó lennék-e dolgozni vele.
Beck nem volt valami jó állapotban. Ha jól emlékszem, akkoriban a bal
oldalán kellett aludnia, annyira fájt a jobb válla. Be kellett tennie egy párnát az
oldala és a jobb könyöke közé, és ha elgurult ebből a pozícióból, fájdalomra
ébredt. A jobb térdével is baj volt. Bizonyos gyakorlatokat már kezdettől fogva
kerülnünk kellett.
Egy idő után megkérdezte: „Tudod, nagyon hosszú az idő két szombat között.
Tudnál dolgozni velem hét közben is?” Így hát minden kedden és csütörtökön
reggel fél hatkor is tartottunk edzéseket.
Rendesen lefárasztottam, és megmutattam neki, mennyivel többet tud elérni
heti három órában, mint korábban tizennyolcban. Elmondta, hogy szerda
reggelenként annyira sajgott mindene a keddi edzésünk után, hogy képtelen volt
kikelni az ágyból és elvégezni a szokásos edzését. Szerda esténként sem mert
edzeni, mert másnap reggel velem kellett dolgoznia.
Statikus izomgyakorlatokat alkalmaztunk, ami azt jelenti, hogy a felsőtest
ellentétes izomcsoportjain dolgoztunk. Például bemelegítés után néhány
nyomógyakorlatot végzett, fekvenyomást, amíg csak bírták az izmok. Aztán
hátgyakorlattal folytattuk, egy evező mozgáshoz hasonló nyújtással. A
húzóizmok pihenhettek, miközben a nyomómozgást végezte. Akkor ezeket
dolgoztattuk, amíg el nem fáradtak az izmok.
Ezeket végeztük felváltva, aztán pedig ugyanezt a lábakkal. Egy teljes órán át
gépről gépre jártunk és emeltünk. Egy pillanatra sem álltunk meg. Nagyon
keményen dolgozott. Azt mondtam neki, hogy koncentrálnia kell, arra kell
gondolnia, amit az izmai végeznek. Lelassítottam, éreztettem vele, hogy
mekkorák a súlyok.
A legjobb tanítványom volt. Nagyon eltökélt.

GARRETT BOONE: Beck végigcsinálta ezt a hihetetlen folyamatot, a szelíd

patológus testét átalakította egy világklasszis hegymászóévá. Addig vékony
fickó volt, aki rengeteg időt töltött a laborban a szövetminták vizsgálatával.
Ahogy azonban telt az idő, átformálta a mellkasát, a karját és a combját. Soha
senkit nem láttam ilyen keményen edzeni.

* * *
Egyik kedvenc íróm, Dan Jankins Baja Oklahoma című könyvében felvázolta
„az emberi részegség tíz fokozatát”. Ehhez hasonló módon túlzásba vittem a
hegymászó-mániámat, eljutottam a két végső fokozatig, a „láthatatlanságig” és a
„sebezhetetlenségig”.
Figyelmen kívül hagytam Jenkins záró intelmét: „Az utolsó fokozat szinte
biztosan véget vet a házasságodnak.”

MEG: Egész nap edzett, sosem láttam. Aztán fogta magát, és elment hegyet
mászni, minden alkalommal több hétre. Nagyon rossz volt nekem, mert
hiányzott apu, és azt kívántam, bárcsak ott lenne.

BUB: Nekem fel sem tűnt igazán, hogy elutazott, mert amúgy sem volt otthon
soha. Este fél hétkor futott be, megvacsorázott, lazított kicsit, és már ment is
lefeküdni.

PEACH: Beck reggel négykor kelt, hogy elkezdje az edzéseit, és este nyolckor
már ágyban kellett lennie. Nagyon unalmas volt. Nem volt társasági életünk.
 HUSZONEGY

CECILIA BOONE: Ekkoriban történt, hogy Beck úgy gondolta, Peachnek

szüksége lenne valami szenvedélyre, mert biztos nagyon unalmas az élete, és
ezért zavarja annyira az ő hegymászási passziója. Ez nem volt valami jó ötlet.

PEACH: Beck sosem ért rá, hogy velem vagy a gyerekekkel töltse az idejét.
Egyszerűen nem érdekelte a dolog. Aztán elkezdte mondogatni, hogy szükségem
lenne egy hobbira, valamilyen érdeklődési területre. Másképp fogalmazva úgy
érezte, azért vagyok boldogtalan, mert nem csinálok semmi olyasmit, ami
elégedettséggel töltene el.

* * *
Megbeszéltem Ken Zornesszal az ötletemet, miszerint Peach boldogabb lenne,
ha volna egy olyan hobbija, amelyet én is megérthetnék. Peach nagyon okos és
talpraesett. Úgy gondoltam, ha lenne egy szenvedélye, én is jobban megérteném
a gondolkodását.
Nem állt jól a szénánk. Úgy gondoltam, tudtára kell adnom, hogy örülnék, ha
több alkalma lenne olyasmit csinálni, ami feldobja. Talán ez közelebb hozna
minket egymáshoz.

PEACH: Vagy egyszerűen csak felmentést adna neki. Átgondoltam, amit

mondott. Hogy nem lehetek boldog, ha mást sem csinálok, csak a gyerekekkel
foglalkozom. És azt mondtam magamban, muszáj találnom valamit, ami
boldoggá tesz. És egy nap bekövetkezett a nagy felismerés. Engem igenis
boldoggá tesz, ha a gyerekekkel foglalkozom. Hagyjon már engem békén!
Onnantól kezdve akárhányszor felhozta a hobbi kérdését, azt válaszoltam:
„Hagyj békén! Tökéletesen boldog vagyok. Nem tartom magam unalmas és buta
embernek.”

* * *
Egyre nehezebb volt bármi másra koncentrálnom, mint a hegymászásra. Ekkor
már teljesen kifejlett a rögeszmém.
A Hét Hegycsúcsból kettőt, az Elbruszt és az Aconcaguát már letudtam.
Egyszer majd újra meg kell próbálkoznom a Denalival. Az Everesten kívül még
ott volt a Vinson Massif az Antarktiszon, a Kilimandzsáró Afrikában és a
Carstensz piramis Indonézia Irian Dzsája tartományában, Új-Guinea szigetének
nyugati részén.
A Carstensz piramis csak nemrég került be a Hét Hegycsúcs-kihívásba.
Amikor Dick Bass elsőként mászta meg a hét csúcsot az 1980-as években,
Ausztráliát a Mount Kosciuszko képviselte, egy teljesen érdektelen 2228 méter
magas vakondtúrás Új-Dél-Walesben. Hogy komolyabb kihívást kelljen
teljesítenie, Pat Morrow kanadai fotóriporter (aki Bass után másodikként mászta
meg a Hét Hegycsúcsot) kilobbizta, hogy Ausztrália meghatározását kiterjesszék
az „ausztrál-ázsiai tektonikus lemezre”, amely magában foglalja Új-Guineát.
A még előttem álló öt hegy közül messze az Everest volt a legkeményebb dió,
de a Vinson Massif és a Carstensz piramis is egyedi, különleges problémákat
vetett fel. Az előbbi esik a legtávolabb, és a hét csúcs közül ez a legnehezebben
elérhető, hiszen csak egy rövid időszakban közelíthető meg, minden év
januárjában, és egyetlenegy cég szervez oda expedíciót. Mint idővel megtudtam,
az Antarktiszon sok minden sikerülhet félre.
A Carstensz piramis más jellegű kihívást jelentett. Abban az időben Irian
Dzsája lakosságának egy része elégedetlenségének adott hangot az indonéz
kormánnyal szemben, és gerillacsapatokba szerveződve veszélyforrást
jelentettek a magunkfajta hegymászóknak, akik a Carstensz – vagy ahogy a
helyiek hívják, a Puncak Dzsája, vagyis „a győzelem hegye” – meghódítását
tűzik ki célul.
Ezért hát úgy döntöttem, következő nagy úti célom a világ aljára vezet.
Néhány érdekesség az Antarktiszról: 14 ezer négyzetméterével az ötödik
legnagyobb kontinens Ázsia, Afrika és a két Amerika után, és kétszer akkora,
mint Ausztrália. Az összes földrész közül ennek a legnagyobb az átlagos
tengerszint feletti magassága, főleg azért, mert nagy részét közel kétezer méteres
jég fedi. Egyes pontokon akár három kilométeres is lehet a jég vastagsága. Nem
meglepő módon az Antarktiszon van a legtöbb víz (persze fagyott alakban).
Egyes becslések szerint az antarktiszi jég teljes elolvadása esetén a Föld
óceánjainak szintje öt-hét méternyit emelkedne.
 Adíos, Miami.
Ugyanakkor az Antarktisznak a legszárazabb a klímája, még a Szaharainál is
kevesebb ott a csapadék.
A kontinens belsejében szabad szemmel nem látható semmilyen élőlény. Az
Antarktisz egy befagyott sivatag. Legmagasabb csúcsa, a 4897 méteres Vinson
Massif (amely a vakmerő georgiai képviselő, Carl G. Vinson után kapta a nevét)
az Ellsworth-hegységben található. 1957-ben fedezték fel, és 1966-ban mászták
meg először. 1993 januárjáig, amikor odautaztam, mindössze tizenöt expedíció,
vagyis valószínűleg ötvennél is kevesebb ember jutott fel a Vinson csúcsára.
Az egyik brosúra figyelmeztetése szerint „Az Antarktisz bolygónk egyik
legbarátságtalanabb területe. Hatalmas logisztikai problémákat vet fel, az
időjárás kiszámíthatatlan és viharos. A távolságok óriásiak, a lakott területek
ritkák. A legfőbb gondot a biztonság és az ellátás biztosítása jelentik.”

Az alábbi felszerelést vittem magammal erre az útra: A LÁBAMRA:

két pár vékony polipropilén zokni
két pár vastag polipropilén zokni
egy pár Janus bélelt bakancs beépített lábszárvédővel
Polar Guard hótaposó
A TÖRZSEMRE:
két pár vékony polipropilén alsónemű
két pár expedícióra való polipropilén alsónemű
egy bő alsónadrág egy Synchilla hegymászónadrág
egy Marmot Gore-Tex hegymászónadrág
egy Retropile hegymászó-alsókabát
egy Gore-Tex hegymászó-felsőkabát
egy Marmot Alpinist anorák
A FEJEMRE:
egy vastag Synchilla símaszk egy nyakvédő egy sísapka egy fejkendő
egy bohócsipka (ez a saját újításom volt,
úgy gondoltam, ha bolondként viselkedem,
miért ne néznék is ki úgy)
egy strandkalap
egy arcmaszk hideg ellen
 két szemüveg
egy UV-s napszemüveg
két síszemüveg (dupla üveggel),
100%-os UV- és infravörös szűrővel
két szemüvegzsinór
egy ködellenes folyadék
egy szemüvegtörlő kendő
egy pár füldugó
A KEZEMRE:
két pár expedícióra való polipropilén kesztyű
egy pár egyujjas vízhatlan kesztyű béléssel és hurkokkal
SZEMÉLYES HOLMI:
gyógyszeres doboz (benne aszpirin és Diamox) csuklópánt
ajakbalzsam (15+ faktor)
napolaj (15+ faktor)
ragtapaszok
nagy bögre
nagy tálka
két kanál
három széles nyílású vizesüveg hőtartó fedővel
svájci kés
kézkrém
ejtőernyőkötél
szigetelőszalag
két eldobható öngyújtó
fényképezőgép és film
több zacskó nejlonmadzaggal
könyvek
WC-papír
rádió
tisztálkodókészlet
kemény cukorkák
szemeteszsákok
kéztörlő kendő
 pénz és jegyek
víztisztító kapszulák
Bactrim DS tabletták
Imodium kapszulák
Pepto-Bismo rágótabletták
Dalmane (flurazepám) tabletták
mélyhűtő zacskók
csomagolóanyag
POGGYÁSZ:
expedíciós hátizsák
Marmot Penguin hálózsák
egy habszivacs matrac
egy Therm-A-Rest matrac
párazáró bélés
MŰSZAKI FELSZERELÉS:
testheveder és beülő
12 pontos mászóvasak
csuklóra rögzíthető jégcsákány
jégtörő kalapács
két 6 milliméteres Prusik kötél
három záras karabiner
négy sima karabiner
egy pár síbot
egy nagy sporttáska
ereszkedőeszköz
mászógép
standheveder
csomagheveder

Az expedíció egy repülőúttal kezdődött Santiago de Chilébe, majd onnan Punta

Arenasba, egy mintegy százezer lelket számláló településre, amely az 54.
szélességi fokon helyezkedik el Patagóniában, a Magellán-szorosnál. A Föld
legdélibb városának is szokták nevezni.
Civilek csak szigorú felügyelet mellett juthatnak el az Antarktiszra. Szinte az
egyetlen lehetőséget egy 1985-ben alapított kanadai cég, az Adventure Network
International (ANI) biztosítja. Vezetőm, az Új-Mexikó állambeli Santa Féből
származó Martyn Williams társalapítója volt az ANI-nek, Pat Morrow-val
együtt.
A Vinson Massif felé tartó csoportunk mellett az ANI három másik
túraexpedíciónak is szállítási és logisztikai szolgáltatásokat nyújtott.
Az egyikük az American Womens Trans-Antarctic Expedition volt. Ezek a
hölgyek ejtőernyőt is vittek magukkal abban a reményben, hogy megfelelő
szélviszonyok mellett kinyithatják az ernyőjüket, és sítalpon csúszva így
haladhatnak előre. A tervük nem vált be. Eljutottak ugyan a Déli-sarkhoz, de
aztán vissza kellett térniük Patriot Hillsbe, az ANI antarktiszi bázisára.
Szintén kudarcot vallott a három japán kalandor, aki a Déli-sarkra igyekezett.
Megfagyott arccal tértek vissza – ezzel az állapottal én magam is
megismerkedtem a későbbiekben.
Aztán meg ott volt Erling Kagge, egy harmincas norvég férfi, aki azzal az
igencsak vakmerő tervvel állt elő, hogy a parttól a Déli-sarkig egyedül és
minden segítség nélkül, sítalpon jut el, napi negyven-ötven kilométert megtéve.
Kagge úgy gondolta, alapvetően nyers szalonnával fog táplálkozni, mivel ez a
legkalóriadúsabb étel. Elméletben a szalonna ideális üzemanyag annak, aki
gyorsan akar haladni egy lapos, befagyott felületen, egy 175 kilogrammos szánt
maga után húzva. Azt mondják, a dolog trükkje abból áll, hogy szinte
folyamatosan kell eszegetni a szalonnát. Nem lehet csak úgy leülni és jól
befalatozni belőle. Kagge egy kis övtáskában tartotta, és miközben haladt előre,
rágcsált belőle.
Az eszkimók bálnazsírt esznek, ami hasonlóképpen táplálja a belső
motorjukat, mint Kaggéét a szalonna. Az ember azt hinné, hogy az
ezredfordulóhoz közeledve valaki már kitalált egy ízletesebb és korszerűbb ételt,
mint Kagge nyers disznóhúsa, pedig semmivel sem hangzik rosszabbul, mint a
„hoosh”, ez a szörnyű keverék, amely évtizedeken át számított
szabványtápláléknak a sarkkutatók körében. Malcolm Browne-nak a New York
Times-ban közzétett receptje szerint a hoosh egy fóka- vagy pingvinhús-ragu,
melyet zsírral, liszttel, kakaóval, cukorral, sóval és vízzel kevernek össze. Ehhez
képest valóságos ambróziának tűnik az az ízetlen fagyott fakéreg és kartonpapír,
amit a hegyi expedícióim nagy részén fogyasztottam.
 Kagge eljutott a Déli-sarkig. Az Északi-sarkot már korábban meghódította.
1994-ben Rob Hall társaságában feljutott az Everest csúcsára, és bekerült a
történelembe azzal, hogy a Föld legmagasabb pontjáról élő rádióadásban
jelentkezett.
Martyn Williams engem és Barbara Gurtlert, egy St. Louis-i alacsony és
filigrán nagymamát vezetett, emellett két másik, kétfős expedíció is csatlakozott
hozzánk. Az egyik csapat tagjai Charlotte Fox és Nola Royce voltak, utóbbi New
York államban volt iskolatitkár és egykor testépítő versenyeken is részt vett. Az
ő vezetőjük, a montanai Skip Horner volt az első ember, aki vezetőként jutott fel
a Hét Hegycsúcsra. Szintén velünk tartott Sandy Pittman és barátja, Chris
Kinnen, valamint a vezetőjük, Pete Athans.
Már Punta Arenas is jó messze van, és onnan még közel háromezer kilométert
kell megtenned. Mivel az ANI számára aránytalanul költséges lenne ilyen
távolságra repülőgép-üzemanyagot szállítani, olyan gépeket kell használnia,
amelyek képesek egyetlen tankolással megtenni a hatezer kilométeres utat oda és
vissza.
1993 januárjában az erre alkalmazott típus egy DC-6-os volt, amely tökéletes
körülmények között tizenkét óra alatt jutott el Patriot Hillsbe és vissza. De ezen
a környéken gyorsan változnak az időjárási körülmények, és nehéz garantálni,
hogy egy fél napon át tökéletes maradjon az idő. Elég jól megismertük Punta
Arenast, mire végre felszállhattunk.
Minden, ami ezzel a kalanddal kapcsolatos, késedelmet szenvedett és
elhúzódott – beleértve a Peach és köztem utólag kitört háborút is.
Miután több napot vártunk az indulásra, hosszú volt a repülés Patriot Hillsbe,
ahol a DC-6-os gyorsan kiköpött minket, és azonnal fordult is vissza Chilébe.
Erre azért volt feltétlen szükség, mert ha a vihar a földön éri a gépet, az
valószínűleg soha többé nem fog felszállni. Ha a visszafelé úton, fél tank
üzemanyaggal bármi probléma felmerül – például megfordul a szélirány –,
könnyen előfordulhat, hogy a gép fejest ugrik a Magellán-szorosba.
Patriot Hills 1993 januárjában néhány nagy sátorból és a magunkfajta frissen
érkezők számára ásott jégbarlangból állt, hogy szükség esetén azonnal
menedékhez jussunk. A felszínen nem voltak állandó épületek, és a barlangokat
raktárként is használták. Mivel érkezésünk pillanatában az időjárás többé-
kevésbé kedvező volt, felállítottuk a sátrainkat, és jégfalakat húztunk fel köréjük,
ahogy a Denalin.
Másnap reggel – mármint időpont szerint, hiszen az antipóluson a nyári nap
huszonnégy órán át a horizont fölött marad – mindannyian beszálltunk egy
kétmotoros Otterbe, amely két óra alatt felrepített minket a Vinson 3500 méter
magasan fekvő alaptáborába. Nagyon hideg volt. Egy felfelé emelkedő kifutón
landoltunk, megcsodáltuk az ÜDVÖZLET A VINSONI STRANDON feliratot,
és kiszálltunk.
Amint felállítottuk a sátrainkat, egy lerakatot kellett létesítenünk az egyes
tábornál. Mint emlékezhetünk, a felszerelési listámon nem szerepelt sem síléc,
sem hótalp, mivel Barbara Gurtlert és engem is biztosítottak arról, hogy nem lesz
rá szükség. Itt kőkemény a hó, mondták.
Ami nem volt igaz. Az apró termetű Barbarának ez nem jelentett komoly
gondot, én viszont elég súlyos voltam ahhoz, hogy minden egyes lépéssel térdig
süllyedjek a hóba. Ettől meglehetősen morcos lettem. Átkeltünk néhány
szakadékon, lepakoltunk, és visszamentünk. Mindenki más két másodperc alatt
lesiklott a havon. Nekem viszont egy örökkévalóságba telt. Harminc órával a
felszállás után végre megvacsoráztunk és lefeküdtünk aludni.
Azt hiszem, másnap reggel történt, hogy kibotorkáltam a sátramból, és
döbbenten láttam, hogy három egyforma nap függ az égen. Addig sosem
hallottam a napkutya-jelenségről, amikor az atmoszférában képződő jégréteg az
ég több pontjára tükrözi a nap képét.
A három nap a már addig is szürreális tájnak még inkább más világi jelleget
kölcsönzött. A Csillagok háborújának nyitójelenete jutott eszembe, amikor több
nap jelenik meg Luke Skywalker bolygóján.
Az étkezősátorban láttam először Rob Hallt – egy plakáton, amely akkori
társával és közeli barátjával, Gary Ballal együtt alapított vezetői szolgáltatását
hirdette. Hall and Ball néven futottak. Mint egy rockzenekar.
Mély hatást gyakorolt rám, hogy Hall és Ball alig hét hónap alatt hódította
meg a Hét Hegycsúcsot, ami egészen hihetetlen logisztikai teljesítménynek tűnt.
Az utolsó éppen az a hegy volt, amelyen akkor álltam: a Vinson Massif, 1990.
december 12-én.
1993 októberében Gary Ball magashegyi agyödéma (HACE) áldozata lett a
Himalájában, a 8167 méteres Dhaulagiri-csúcson, a világ hatodik legmagasabb
hegyén. Rob Hall ott volt vele a sátorban, amikor barátja kómába esett, és végig
fogta a kezét, majd másnap eltemette egy szakadékban.
Az első napon pólóban tudtunk mászni, és jó állapotban voltunk, amikor egy
vékony jégmezőn át eljutottunk a felső táborba. Másnap azonban megtalált
minket egy viharrendszer széle, még mielőtt a csúcsra értünk volna, és
visszakényszerítette az egész csapatot a felső táborba. Második nekifutásra aztán
sikerrel jártunk, bár kissé lelombozódtunk, ugyanis nem várt ott minket semmi
más, csak egy földbe szúrt síbot. Azt mondják, pazar a kilátás a Vinson tetejéről,
de ezt nem tudom megerősíteni, mert bepárásodott a szemüvegem. Egyébként
sem nagyon láttunk semmit, minden szürke volt. Aztán elkezdett romlani az
időjárás. Az alaptáborba szinte vakon mentem vissza, ugyanúgy, ahogy korábban
a Denalin. Új világrekordot állítottam fel szakadékba esésből, egyetlen nap alatt
ötbe is belecsúsztam.
Az Otter pont a megbeszélt időben jött értünk, de addigra Patriot Hillst is
elérte a rossz idő, ami azt jelentette, hogy a pilóta és a szerelője fent ragadt
velünk. Felállították az ágyukat, a sátrukat, és összebútoroztak velünk – ha a
gépen maradnak, a fémtestben hidegebb lett volna, mint a sátorban –, majd
várták az idő javulását. Ami több napba telt.
Kénytelenek voltunk kiásni néhány régi élelmiszerlerakatot az alaptáborban.
Évek óta lehettek már ott azok a fagyott tojások és zöldségek. Emlékszem,
Sandy Pittmannél volt egy hatalmas zsák finomság: hínársaláta, füstölt kacsa és
más ínyencfalatok. Valamint egy videokamera, amellyel filmeket tudott
lejátszani magának a sátrában. E luxuscikkek egy részét meg is osztotta a
csoporttal. Ám volt nála egy üveg Jack Daniel’s is, és bármennyire is jószívű és
kiváló csapattag volt, abból nem volt hajlandó adni, hiába álltam a sátra előtt a
kis bögrémmel.
Ezenkívül nem sok minden történt velünk a semmi közepén, ha leszámítjuk
azt, hogy Barbara Gurtlernek valahogy sikerült felgyújtania az étkezősátrat.
Helytelen módon kapcsolta be a tűzhelyt, amely lángra lobbantotta az egyik
sátorlapot. Mindannyian a hóba vágódtunk, illetve igyekeztünk oltani a tüzet.
A tűzesettől függetlenül is, Barbara le volt sújtva a főzési körülményektől.
Martyn például „fekvő vacsorát” készített, ami azt jelentette, hogy mindent
belefőzött, ami a környéken feküdt.
Ekkor kerültem kapcsolatba a 20. század egyik legnagyobb hegymászójával,
Reinhold Messnerrel. Ahogy kiástuk a régi élelmiszerlerakatokat, egy
csokoládépudingos csomagra bukkantunk, amelyen Messner neve állt. Évekkel
előttünk járt ott. Úgy éreztem, hogy bizonyos értelemben együtt vacsoráztam
Reinholddal.
Fagyos száműzetésünk második napjának közepén sűrű felhők ereszkedtek le
körülöttünk, ami aggodalomra adott okot. Ugyanekkor vettük észre, hogy az
Otter hozzáfagyott a jéghez. Megpróbáltuk hintáztatni a gépet, és lapátokkal
lefeszegetni a jégről. Pont amikor a látási viszonyok a nullához közelítettek,
sikerült kiszabadítanunk, beugrottunk, és már repültünk is Patriot Hillsbe,
ahonnan a DC-6 majd visszavisz minket Punta Arenasba.
A terv legalábbis ez volt.
Útban Chile felé felrobbant az egyik motor, és a gépnek vissza kellett
fordulnia. Működőképes DC-6-os tartalékmotorból sosincs kéznél annyi,
amennyi kellene – a legközelebbi speciel Floridában volt –, így hát nem volt más
választásunk, egy bő hétig türelmetlenül vártunk, amíg a nagy madarat ismét
biztonságos repülésre képes állapotba hozták.

NOLA ROYCE: Patriot Hillsben felállítottak egy napelemmel működő rádiót,

amellyel azonban csak Punta Arenast lehetett elérni. Amikor kiderült, hogy még
egy ideig ott ragadunk, mindannyian megadtuk az értesítendő családtagjaink és
barátaink nevét, hogy tudassák velük a késést. Punta Arenasnak továbbítania
kellett volna ezeket az üzeneteket. Nem mindenki érti meg, hogy a semmi kellős
közepéről nem lehet egyszerűen csak úgy telefonálni.
Nem tudom, hány hívás jutott célba, de az enyém nem. New Yorkban élő
nagynéném kétségbeesetten próbálta kideríteni, hogy mi történt velem, szinte
beleőrült. Senki sem vette fel vele a kapcsolatot.

PEACH: Amikor Beck elment egy ilyen útra, sosem telefonált haza, hogy
megkérdezze, mi újság otthon. Akár hetekre is eltűnt, és nem kommunikált
velünk.
Ehhez már hozzá voltam szokva. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy
kimegyek érte a repülőtérre, és nincs fent a gépen. Ez teljesen kiborított.
Felhívtam a túraszervezőt. Azt mondták, biztos minden rendben van, mert ha
meghalt volna, már tudnának róla. Aztán felhívtam egy utazási ügynök
ismerősömet, aki tudatta velem, hogy valaki törölte Beck foglalását a visszafelé
útra. Több napba telt, mire értesültem a DC-6-os felrobbant motorjáról, és arról,
hogy semmi baj Beckkel.
Ez az incidens fordulópont volt.

PAT WHITE: Emlékszem, mennyire megrémült Peach. Napokon keresztül azt

sem tudta, hol a pokolban lehet Beck, milyen állapotban van, él-e még
egyáltalán, vagy meghalt. Borzasztó előjátéka volt ez annak, amit akkor élt át,
amikor azt mondták neki, hogy Beck életét vesztette az Everesten. Vele voltam,
együtt vártuk a hírt Mintha kést döftek volna a gyomrunkba. Peach megesküdött,
hogy még egyszer nem hajlandó átmenni ezen. Láttam, mennyire dühös és
eltökélt.

* * *
Patriot Hillsben semmilyen veszélyben nem forogtunk, de nem is tudtunk
semmit csinálni, amíg a DC-6-os javítására vártunk. Így hát néhányan
besegítettünk egy projektbe. Az ANI-nek volt egy egymotoros Cessnája, amely
egész évben Patriot Hillsben állt. Korábban ástak egy lyukat a jégbe és a hóba,
majd az orrával előre beleeresztették a gépet. Aztán betemették, hogy csak annyi
látszódjon ki a Cessna farkából, hogy a következő nyáron megtalálják.
Mi most egy felszín alatti jégbarlangot hoztunk létre, amelybe óvatosan
leeresztettük a gépet hátrafelé, majd egy furnérlemezekből készült plafont és
rámpát alakítottunk ki. Így a Cessna védve volt, és legközelebb egyszerűen ki
lehetett gurítani.
Éppen hogy végeztünk – Patriot Hills kezdett egy büntetés-végrehajtási
intézményre emlékeztetni –, amikor a DC-6-os megjelent az égen, hogy
hazarepítse e sorok íróját Peachhez. Amikor azonban leszálltam Dallasban, az
évszakra egyáltalán nem jellemző jeges hangulat várt: a repülőtérről hazafelé
vezető autózás minden volt, csak nem szívélyes. Peach közölte velem, hogy
házassági tanácsadóhoz fogunk menni.



4. RÉSZ
 HUSZONKETTŐ

PEACH: Azt hiszem, Becknek fogalma sem volt arról, hogy mekkora riadalmat
okozott nekem ez az epizód. Elkezdett hullani a hajam, és három hónap alatt
húsz kilót fogytam.

* * *
A beszélgetéseink nagy részében – ha lehet ezeket egyáltalán beszélgetésnek
nevezni – folyamatosan porolt velem. Azelőtt sosem láttam veszekedést. A
szüleim sosem veszekedtek. Így hát amikor Peach kimutatta a haragját,
egyszerűen visszavonultam, amitől ő még borzasztóbban érezte magát. Még
keményebben támadt rám.
Egy idő után kellőképpen felhúztam magamat, és akkor vitatkoztunk. De
többnyire csendben maradtam. Peach egyenesen kimondta, mi zavarja. Én erre
egyszerűen nem voltam képes. Egyáltalán nem ment nekem. Bezárkóztam –
visszavonultam. A gyomrom napokig tartó görcsbe rándult. És újra meg újra
ugyanazt jártuk körbe.

MEG: Szerencsére a szüléink mindebből kihagytak engem és a bátyámat. Én

csak egyetlen, a hegymászást érintő vitára emlékszem. Nagy volt a feszültség.
Anyám valami ilyesmit mondott: „Ha még egy hegyet megmászol, elválok”.
Aztán mindketten észrevették, hogy beléptem a szobába, és elhallgattak.

BUB: Nem volt téma a családban. Csak egymás közt beszéltek róla. A feszültség
tapintható volt, de én nem foglaltam állást. És egyikük sem akart erre rávenni
minket.

LINDA GRAVELLE: Peach és Beck megtartották maguknak a nézeteltéréseiket.

Peach felkeresett minket, a barátait, amikor szüksége volt arra, hogy beszéljen
valakivel, de a Weathers-házban nem lehetett érezni semmilyen konfliktust.
Peach nagyon ügyes abban, hogy mindenki otthon érezze magát nála. Ő
határozta meg a család érzelmi hangvételét, Beck pedig követte.
PEACH: Egyszer vacsorázni mentünk Beck szüleivel, és utána egy kicsit
megpiszkáltam az agyát. Azt kérdeztem tőle: „Miért nem vitatkozol soha
semmiről a szüleiddel?” Mire azt válaszolta: „Azért, mert szeretem és tisztelem
őket. Az ember nem csinál ilyesmit.” Nem hagytam annyiban a dolgot. „Hát
akkor honnan fogják valaha is megtudni, hogy mit gondolsz valójában?”
kérdeztem.
Nem válaszolt. Nem sokkal később Beck óriási politikai vitába bonyolódott az
anyjával. Azt hiszem, Clinton elnök volt a téma. Kimentem a szobából, de a
fiunk ott maradt, és végighallgatta. Később megjegyezte: „Mama, úgy sajnálom
Mimit – a gyerekeink Miminek szólították a Weathers nagymamát –, mert apu a
földbe döngölte.”
Mire azt mondtam neki: „Nem kell sajnálni. Apu azért csinálta ezt, mert
képtelen neki elmondani, hogy nem akar piros pulóvert. Az anyja nevelte
ilyennek.”

* * *
Nem értettem, miért nem tudunk boldogabbak lenni együtt, hiszen nem voltak
külső problémáink. Remek gyerekeink voltak. A munkám jól ment. Nem voltak
nagy adósságaim. Egyetlen olyan kiváltó ok sem állt fenn, amely általában
összeugrasztja az embereket.

PEACH: A második házassági tanácsadó ugyanolyan béna volt, mint az első.

Miután több héten át beszéltünk arról, hogy Beck fizikai és érzelmi
tekintetben is kivonja magát a családból, azt mondta: „Nos hát, vannak olyan
emberek, akiknek nincs szükségük másokra, akik szeretnek magukban lenni. Azt
hiszem, Beck is ilyen ember.”
Ezzel az égvilágon semmire sem mentünk. Az az igazság, hogy igenis van
valami gond azokkal az emberekkel, akik magukra maradnak. Ezért hívjuk őket
magányosnak. Nem értettem, miért nem látja ez a fickó, hogy Beck depressziós.
Ott ülök, hull ki a hajam, ő meg folytatja. „Meg kell osztaniuk egymással a
dolgaikat. Meg kell osztani, át kell adni a másiknak.” Ahogy néztem az íróasztal
túloldalán ülő alakot, azt gondoltam magamban: „Azt hiszem, maga egy másik
univerzumban él, mint mi.”
 * * *
Ez a fickó valójában megerősítést adott. Azt feltétlenül kimondta, hogy teljesen
rendben van, hogy időnként elmegyek. „Kövesse a szívét! Valósítsa meg az
álmát!” Remek!

PEACH: Az a hét, amely rettegéssel telt el, amikor nem tudtam, hogy Beck él-e
még egyáltalán, több tekintetben is vízválasztónak bizonyult. Addig csak nem
kedveltem a hegymászást, onnantól kezdve viszont egyenesen gyűlöltem.
Valahol belül úgy éreztem: ha törődik egyáltalán a gyerekekkel és velem, hogy
lehet képes ilyesmire? Beck váltig állította, hogy szeret minket, és sosem
gondoltam arra, hogy ne szeretné a gyerekeket. Engem talán nem, de őket
biztosan.
Másfelől pedig sosem volt képes sem elengedni minket, sem átadni magát
nekünk. Az Antarktisz után nagyon könnyű lett volna elválnia. Nagyon könnyű.
Változtattam pár dolgon. Nem magamat hibáztattam többé a problémáink
miatt, hanem azt, aki tehet róluk. Most már láttam, hogy amit Beck csinál,
egyszerűen nem igazságos. Furcsa módon mindig is én voltam az, akiben
megvolt a bizalom. Sosem volt rá okom, hogy ne így legyen. Beck persze sosem
bízott meg senkiben.
De az Antarktisz után ez megváltozott. Jobb lesz, ha törődöm magammal,
gondoltam, mert senki más nem fog törődni velem.
Önjáróvá váltam. Ami nem is volt olyan nehéz. Onnantól kezdve én magam
terveztem meg a dolgaimat.

* * *
Akkoriban az volt az egyik kedvenc téveszmém, hogy bármennyire rosszul
álljanak is a dolgaink Peachcsel, minden rendbe fog jönni, amint megjártam az
Everestet, akár felérek a csúcsra, akár nem. Rendbe jövök, és minden visszatér a
normális mederbe. Őszintén szólva ha sikerült volna felérnem az Everest
csúcsára, abban a pillanatban rohantam is volna vissza a McKinley-re. Képtelen
lettem volna félbehagyni a Hét Hegycsúcs-kihívást. Mert már túl közel jártam
hozzá. De ezen a ponton úgy gondoltam, hogy nem másznék tovább. Ezt
őszintén el is hittem magamnak. Abban is hittem, hogy még mindig
működőképessé tudjuk tenni a házasságunkat. Én sosem válnék el Peachtől. Ha
szétmegyünk, azt neki kell kezdeményeznie. Még mindig szerettem, az pedig
kizárt volt, hogy lemondjak a gyerekeimről.
 HUSZONHÁROM

PEACH: Beck hegymászásának az egyik oka az volt, hogy szüksége volt mások
figyelmére. Vannak, akik nagy csendben csinálják a dolgaikat. Úgy kell
kipréselni belőlük az információt. Beck viszont másról nem is tudott beszélni.
Az edzésről, a következő hegycsúcsról, hogy mit fog csinálni, hogy hová fog
menni. A fogadásokon bármiről is folyt a beszélgetés, egészen biztosan átterelte
a témát a következő kis projektjére. Szinte láttam, ahogy a beszélgetőtársak a
szemüket forgatják, és próbálnak távol kerülni tőle.
Unalmas hallgatni, ha valaki saját magáról beszél. Beck ezt sosem értette meg.
Beck nem olvasott mások tekintetéből. Nem fogta fel, hogy mit érezhetnek.

TERRY WHITE: Azt hiszem, egyeseket őszintén érdekelt, amit mondott. De

miután egy órát beszélt róla, már biztosan nem. Persze Beck bármiről képes
legalább fél órát beszélni. A Pap-teszt például olyan téma, amelyről bármeddig
tud beszélni – és meg is teszi.

PAT WHITE: Beck nem felvágós típus. Azt hiszem, őszintén bele volt
gabalyodva a hegymászásba. Emlékszem, egy bulin mérges voltam rá, hogy
ennyire ostoba. Aztán elkezdett mesélni a hegymászásról. Teljesen magával
ragadott. Olyasmit írt le, amit az emberek többségének nem nyílik esélye
megtapasztalni. Lenyűgözött, mert kiváló mesélő. Önkéntelenül is beszippantott
a történetébe. Láttam, hogy miért vonzza ennyire. Láttam, hogyan rántották
magukhoz a hegyek. Azt hiszem, egy kicsit meg is bocsátottam neki.

* * *
A Carstensz piramis, amely a csúcsot elsőként megpillantó holland hajósról
kapta a nevét, egyszerű, de hosszú sziklamászást igényel, különleges technikai
kihívást nem jelent.
Vannak kritikusabb pontok, olyasmik, mint amikor a Longs Peak keleti faláról
át kell lépni az északira. El kell engedned, amibe kapaszkodsz, és egy hosszú
lépést kell tenned a semmi fölött, hogy átjuss. Ezt leszámítva az egyetlen
problémát az eső jelenti, ami bármely hegy megmászását komolyan nehezítheti.
Irian Dzsája az 1960-as évek óta Indonézia egyik tartománya, és a Föld egyik
legkevésbé felderített szeglete. Új-Guinea fennsíkjainak nagy részeit a térképek
„felhőkkel fedett”-ként írják le. Csak a közelmúltban sikerült közmegegyezésre
jutni abban a tekintetben, hogy a Carstensz-piramis magassága (többé-kevésbé)
4844 méter.
1994 novemberében induló expedíciónkat Skip Horner vezette. Az Irian
Dzsájához közeli kis szigetre, Biakra repültünk, onnan pedig át Új-Guineába,
ahol az első éjszakát Nabire városában töltöttük. Mivel a tengerszinten voltunk,
és alig pár foknyira az Egyenlítőtől, nagyon meleg volt, bár nem olyan párás,
mint Katmanduban.
A nabirei szállásunk nem volt valami modern. Folyóvíz alatt azt értették, hogy
a fürdőszobában hordókat helyeztek el, amelyeket egy hideg vizes csappal
lehetett feltölteni. Ha zuhanyozni akartál, megmerítettél egy vödröt a hordóban.
A víz aztán egy földbe vájt lyukon át folyt ki egy nyitott szennyvízcsatornába.
Ugyanez a lyuk szolgált illemhelyként is.
A helyi készpénz beszerzésére irányuló akciónk új élménnyel gazdagított
minket. Mint kiderült, a pénzhamisítás komoly iparágnak számít ebben a
régióban, így hát mindenki, aki pénzzel dolgozik, különösen vigyáz, nehogy
hamisított bankjegyeket fogadjon el.
A helybéli bank, amelyet felkerestünk, kizárólag ropogós, új bankjegyeket
volt hajlandó bevenni. Ha a bankó, amelyet átnyújtottál, úgy nézett ki, hogy már
legalább egyszer a céljának megfelelően használták, nem fogadták el. Egy
ötvendolláros felváltása egyórás türelmes várakozással járt, miközben különböző
emberek jöttek be a terembe, rámeredtek a bankjegyre, megforgatták a
kezükben, elmerengtek a valódiságán, aztán távoztak.
Nabiréből chartergéppel repültünk vissza az időben Ilagába, amely egy kis
leszállópálya az őserdő szívében fekvő fennsíkon, egy dani falu mellett. A danik,
Új-Guinea egyik kőkorból fennmaradt törzsének tagjai mezítláb járnak,
péniszvédő kotekát és fűszoknyát, orrukban csontokat viselnek – állítólag
valamikor régen rituálisan embert is ettek – és egyazon családhoz tartoznak.
Minden gyerek valamilyen légúti fertőzésben szenvedett, és amennyire meg
tudtam állapítani, nemzeti madaruk a légy volt.
Nem sok minden történhetett a faluban, így érkezésünk örvendetesen megtörte
a monotóniát. Lenyűgözte őket minden, ami elektronikusan működött. Egy
LCD-s karóra nézegetése akkora örömöt szerzett nekik, mint egy amerikainak
egy ajándékjegy a Super Bowlra. A gyerekek egyenként odajöttek hozzám,
megbámulták az órámat, aztán elmentek. Ennél klasszabb dolgot még sosem
láttak.
A dani törzs tagjai közül mintegy negyvenen előrementek a holminkkal,
amelyeket a fejükön vittek. Egy hét alatt jutottak el a hegyhez a néhol nagyon
durva dzsungelen át, míg mi hármasával tettük meg ugyanezt az utat egy
helikopter fedélzetén, amelyen egy Rob Hall által vezetett csoporttal osztoztunk.
A szikár új-zélandit egy fénykép alapján ismertem fel, amelyet még az
Antarktiszon láttam. Azonnal mély benyomást gyakorolt rám kiváló szervezői és
logisztikai képessége. Általános irányítása mellett az utazás minden fennakadás
nélkül zajlott. Egyébként három-négy hétbe telt volna, ám neki köszönhetően
könnyedén megtettük két hét alatt, háztól házig.
Ám még ennél is jobban imponált, hogy Hall mennyire törődik a biztonsággal.
A legnagyobb elővigyázatossággal tervezte meg az útvonalunkat. Igen hamar
bízni kezdtem Rob vezetői képességeiben.
Namba Jaszuko is velünk tartott. Bár a nyelvi korlátok megakadályozták,
hogy az elemi udvariassági fordulatokon kívül több szót is váltsunk egymással,
fitt és tapasztalt hegymászónak tűnt.
Az alaptáborból kétnapos gyaloglással jutottunk el a tényleges mászás
kiindulópontjáig, mintegy 3500 méteres magasságba. Az első éjszakán egy szép
kis réten táboroztunk. A dani teherhordók találtak maguknak egy barlangot, majd
kivágtak pár fát, a bejáratánál tüzet raktak, és amolyan húsfüstölővé változtatták.
El sem tudom képzelni, mit műveltek odabent, és hogyan voltak képesek kibírni
azt a vastag füstöt.
Másnap két érdekes dolog is történt. Egy farkas futott át az ösvényen. Az
egyik bennszülött előkapta az íját, és egyetlen hihetetlen lövéssel leterítette a
rohanó állatot. Aztán társaival együtt rávetette magát, és nyersen felfalták. Nem
téptek ki belőle falatokat a fogukkal, és nem vicsorogtak egymásra, de ott
helyben megették. Farkasétvággyal.
Kezdtem felfogni, milyen kemény legények ezek, mennyire uralják a
környezetüket, miközben a mosolyukon kívül alig viselnek valamit. Hozzájuk
képest férfiatlan, kiváltságos kukacnak éreztem magamat. Minden high-tech
felszerelésünk dacára nem lehettünk volna oda nem illőbbek. Meg hát miután
láttam, hogyan viselkednek az éhes danik, az út hátralevő részén végtelenül
udvariasan bántam velük. Gondoltam, így legalább utolsóként fognak felfalni.
Ha valakit igen rosszul tűrnek maguk körül, azok az indonéziaiak. Amikor a
dzsakartai kormány megpróbált úttörőket betelepíteni Irian Dzsájába,
félresöpörte a helyi törzseket, az esetleges lázadásokat pedig keményen leverte.
Mindkét esetben durva megtorlás érte a danikat, akik nagyon nem szeretik az
indonéziaiakat. Az egyik vezetőnk ezen a túrán egy indonéziai férfi volt, aki egy
korábbi út alkalmával elkövette azt a hibát, hogy egyedül találkozott a
helyiekkel. Közel tíz kilométeren át üldözték. Mivel minden daninál van kés, a
férfi egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy milyen sors várna rá, ha
elkapnák.
A másik furcsaság akkor került elő, amikor felmásztunk a fák vonala fölé. A
hágó tetején, az út mentén egy emberi koponyát helyeztek el. Eredeti tulajdonosa
ismeretlen. Talán egy dani, talán egy nem elég fürge lábú indonéziai. Minket
pedig élénken emlékeztetett arra a tényre, hogy nem mindenki tér vissza erről az
útról.
Előbb Rob Hall csapata ment fel a csúcsra, majd mi következtünk. Úgy 4000
méteres magasságban kisebb meglepetés ért – a látásom megváltozott. Nem
drámai módon. Bár az olvasószemüvegem hirtelen használhatatlanná vált, a
látásom nem homályosuk el. Csak kicsit más volt. Mivel a radiális
keratotómiáról szóló szakirodalom ezt nem említette, feltételeztem, hogy csupán
apró és lényegtelen mellékhatása a nemrég elvégzett műtétnek. Nem is sejtettem,
milyen válságos helyzetbe kerülök majd nagy magasságban és nagyon gyenge
fényviszonyok mellett az Everesten.
Az eset, mely a beavatkozáshoz vezetett, egy jégmászás során történt, amelyre
Steve Younggal mentem New Hampshire-ben. Addigra már kipróbáltam
mindent: receptre kapható védőszemüveg, kemény kontaktlencse, apró
szellőzőkkel ellátott védőszemüveg, puha kontaktlencse, félpuha kontaktlencse.
Egyik sem vált be.
Éppen egy tízméteres, teljesen függőleges jégtömböt próbáltam megmászni,
keményen küzdöttem, és már kezdtem izzadni. A szemüvegemre ráfagyott az
arcom keltette pára, és a végén már nem láttam, merre megyek. Végül leestem,
és csupán egyetlen csuklóheveder tartott, ahogy a jégről lógtam. Az arcom
nekinyomódott a jégfalnak, és nem láttam, hová tehetném a lábam.
Young, aki biztosított, kinevetett, miközben a másik kezembe vettem a
jégcsákányomat, és addig püföltem vele a falat, amíg lyukat nem ütöttem rajta.
Aztán belevájtam az első hágóvasamat. Minden egyes lépésnél üvöltöttem, de
végül feljutottam a csúcsra. Ekkor eldöntöttem: megoperáltatom a szememet.

PEACH: Becken nem lehetett volna RK-műtétet végezni. Nem talált senkit a
Medical Cityben, aki elvállalja. Rövidlátók esetében mélyebbre kell vágni, ami
azt jelenti, hogy a magasban nagyobb lesz a változás. Mégis megcsináltatta.
Egyesek azt mondták, hogy rövidesen képesek lesznek lézerrel elvégezni ezt a
beavatkozást Beszéltünk erről Beckkel. Megkérdeztem: „Miért nem vársz hat
hónapot? Jön ez az új, sokkal jobb módszer, amely nem gyengíti a szemed.” De
nem volt rá hajlandó.
Gondolom, most már nem vágna bele újra.

* * *
Éppen visszaértünk a felső táborba, amikor hatalmas zápor kerekedett a
Carstensz-piramis fölött. Skip Hornert, aki hátramaradt, hogy lehozza a
felszerelésünk egy részét, elkapta az eső. A hegy felső lejtői valóságos vízeséssé
alakultak át, de szerencsére Hornernek sikerült sértetlenül lejutnia a táborba.
Ezután mindannyian lementünk az alaptáborba, ahonnan a helikopter
visszarepített minket a dani faluba. Az éjszakát a bennszülöttek fűkunyhóiban
töltöttük. Egyesek, akik tartottak a lehetséges egészségügyi következményektől,
inkább a saját sátrukban aludtak.
Másnap, amíg a charterre vártunk, elnézegettem egy csapat dani gyereket,
ahogy fociztak, illetve a foci egy helyi változatát játszották. Kapu nem volt, és
focilabda helyett egy ütött-kopott teniszlabdát rugdostak. A felnőttekhez
hasonlóan a gyerekek is többé-kevésbé meztelenek voltak.
Az egyiküknek csak egy lába volt, és egy botra támaszkodott. Ám teljes
erővel vetette bele magát a játékba, és a többiek nem bántak vele kíméletesen.
Rettenetesen élvezték, nevettek, a porban fetrengtek. Aranyos gyerekek voltak.
Eszembe jutott, hogy ilyesmit egészen biztosan nem látnék Észak-Dallasban.
 HUSZONNÉGY

1994-ben ismét magamra haragítottam Peachet azzal, hogy vásároltam egy nagy
és gyors motort, egy Honda ST 1100-as túragépet. Elneveztem Scarlett
O’Hondának. Peach egyenesen gyűlölte Scarlettet. El sem tudom képzelni, mivel
dühíthettem volna fel jobban a feleségemet. A motorkerékpár olyan durván
elválasztott minket, hogy Peach a mai napig provokációnak tekinti, ha csak
megemlítik előtte.
Még Scarlett beszerzésének a pontos körülményeiben sem értünk egyet,
kivéve abban, hogy folyamatosan bosszantottam vele Peachet, és kihasználtam,
hogy elutazott a gyerekekkel együtt, akkor mentem el a csillogó bestiáért. Én
úgy emlékszem, hogy végül megadta magát az intenzív lobbizásomnak. Ő
viszont nem.

PEACH: Ha csak a hegymászás lett volna, az Everesttel együtt, talán másképp

nézett volna ki a dolog. De ha úgy látta, hogy nekem valami nagyon nem tetszik,
fogta magát, és megcsinálta. Ott voltak a fegyverek, aztán meg a motor. Állítólag
depressziós emberekre jellemző, hogy azokra támadnak, akik a legközelebb
állnak hozzájuk. Ő ezt rendesen beigazolta.

* * *
A motorozás is egy olyan dolog volt, amit valamikor élveztem, aztán
elvesztettem iránta az érdeklődésemet, és később visszatértem hozzá.
Középiskolás koromban volt egy Vespám, aztán amikor rezidens voltam,
Suzukira váltottam. Azért adtam túl a Suzukin, mert észrevettem, hogy kezdek
kicsit túl vakmerő lenni. Mindig is élveztem a száguldást. De ez nem állt
összefüggésben a depressziómmal.

PEACH: Abszolút összefüggésben állt a depressziójával.

Már éppen ott tartottam, hogy jó, elviselem a hegymászást, amikor behozta a
házba ezt a dögöt.
Gyűlöltem.
 Azt mondtam: „Ha veszel egy motort, én veszek egy új autót”. Nem vagyok
egy autómániás. Nagyon szívesen elvezetem ugyanazt a kocsit hat-hét évig is.
Így hát amikor megtette, én is megtettem. Őt ez nem izgatta, én pedig nem
éreztem magam jobban tőle. Szerettem az új autómat, de ettől nem lett jobb
nekem.
Scarlett nem egyszerűen csak egy motor volt. Nagyon gyors és erős gép volt –
egy újabb lehetőség arra, hogy Beck elszökjön tőlünk. Ha például a strandra
mentünk, ahelyett, hogy a gyerekekkel és velem autóba szállt volna, ő a motorral
jött. Aztán velünk töltötte a napot, és visszafelé megint motorozott.
Aztán meg túl sok extra is volt azon a motoron. Az akkumulátor rendszeresen
lemerült. Mindig volt vele valami baj. Végül Beck azt mondta, hogy eladja, de
nem tette meg. Millió okot talált rá. Így hát tudtam, hogy nekem kell majd
megszabadulnom tőle. Semmit sem utáltam jobban, mint azt a motort, de
meglepően világos volt számomra, hogy nekem kell majd foglalkoznom vele.

* * *
A Kilimandzsáró egészen addig nem szerepelt a terveim között, amíg komolyan
fel nem merült a Hét Hegycsúcs-kihívás teljesítésének lehetősége, ami aztán
elvezetett az Everestig. A Kilimandzsáró talán a legismertebb hegyek egyike a
világon, és 5895 méterével elég magas ahhoz, hogy a gyakorlatlan mászóknak
gondot okozzon, különösen azoknak, akik nem szánnak elegendő időt az
akklimatizálódásra. Ezzel együtt a Kilimandzsáró nem tekinthető igazi
hegymászásnak, hanem csak egy erős túrának, amelyen rengeteg amatőrrel is
találkozik az ember.
1995. december végén utaztam Afrikába, a csoportunkat ezúttal is Skip
Horner vezette.
Repülővel Nairobiba mentünk, aztán autóval tovább az út tanzániai
kiindulópontjához. Ott találkoztunk a teherhordóinkkal – nagyrészt férfiak
voltak, de akadtak köztük nők is, a vezetőjük pedig egy Genesis nevű barátságos
fickó volt.
Túl a teherhordók szokásos feladatán, mely a holmink felcipeléséből, a tábor
felállításából és bontásából állt, Genesis csapata még énekelt is. Ha jól tudom,
ők az egyetlen éneklő teherhordók a világon (a danik kántáltak), valóságos a
cappella kórus, amely számos dallamot adott elő az anyanyelvén (szuahéliül, azt
hiszem), és voltak saját szerzeményeik is. Jó pár koncertet tartottak nekünk
napközben. Nagyon élveztem.
Ezenkívül nem sok mindenben találtam élvezetet. Ahogy átszeltük a széles
füves mezőt, amely fokozatosan felvezet a Kilimandzsáróra, elkapott a
hegymászók szokásos átka: hányás, fájdalmak, és így tovább. Bár az oka örök
rejtély marad, leginkább az ételek elkészítési módjára gyanakszom.
Megmentőm egy velünk tartó orvos volt, aki szerencsére hozott magával
hányinger-csillapítót (lényegében egy erős nyugtatót), amely rendesen elkábított.
A hosszúra nyúlt félálomból ébredve igencsak rosszul éreztem magam.
Ahogy aznap reggel öltözködtem, Skip Horner odajött hozzám, és a rá
jellemző féltő gondossággal így szólt: „Lehet, hogy nem fogod élvezni, de fel
fogsz jutni a csúcsra.” Mindkettőben igaza volt Miután három nap alatt
feljutottunk az emelkedőn, megpihentünk, és a szokásos módon éjfélkor
indultunk a Kilimandzsáró legteteje, az Uhuru-csúcs meghódítására.
Most már nagyon hegyeztem magam az Everest megmászására, amit tavaszra
időzítettem. Már legalább négy éve járt a fejemben az a hegy, egészen az
Aconcagua óta, de rendesen fel akartam rá készülni. Nézetem szerint önteltség
lett volna, ha – mondjuk – csak a Denalira és talán még egy hegyre megyek fel,
mielőtt nekivágok az Everestnek. A Hét Hegycsúcskihívás nem csak a
csúcsokról szól. Számomra magáról a folyamatról is szól, meg az emberekről és
arról, hogy része vagyok ennek a világnak.
Az 1994-es Carstensz-expedíció után felhívtam Skip Hornert, és
megkérdeztem tőle, szerinte ki a legjobb vezető az Everestre. Azt mondta,
valószínűleg Rob Hall rendelkezik a legnagyobb tapasztalattal. Felvettem hát a
kapcsolatot Robbal, és kértem, hadd csatlakozzam az 1996-os útjához. Örömmel
üdvözölt a csapatban.
1996 fontos év volt számomra. Akkor töltöttem be az ötvenedik évemet, és
valahol olvastam, hogy ezen az életkoron túl az ember ne másszon nagyon
magas hegyekre. Pszichológiai gondjai támadhatnak. Az erő is fogyni kezd
innentől kezdve. Felismertem, hogy évről évre veszítek a testi erőmből, nem
rendelkezem már a korábbi kitartással. Kezdett becsukódni előttem az ajtó.
A munkán és az alváson kívül öt éven át szinte csak edzettem és hegyet
másztam. Az életem egy szerzetesére hasonlított. Most, hogy öt hónap választott
el az Everesttől, rátettem egy lapáttal az edzésekre.
PEACH: Először egy dallasi étteremben hallottam az Everestről, ahol Beck és én
hamburgert ettünk. Egy ismerősünk, John Hazleton odalépett hozzá, és gratulált
neki, amiért bevették az expedícióba. Leesett az állam. Nemcsak hogy addig
nem tudtam róla, de azzal sem voltam tisztában, hogy mibe fog ez kerülni: 65
ezer dollárba.
Azért kavart fel különösen a hír, mert Bub is egy túrára készült, az iskolával
indultak expedícióra a nyugat-texasi hegyekbe, ami miatt nagyon aggódtam.
Erre a kirándulásra évente került sor. Az egyik korábbi úton az egyik fiúnál
tüdőödéma lépett fel, vagyis pontosan az, ami a férjemnél a Denalin. Tudtam,
hogy veszélyes a túra, és nem voltam benne biztos, hogy a vezetők rendesen fel
vannak készülve az ilyen eshetőségekre. A múltbeli tapasztalatok szerint nem
igazán.
Ekkor már három év telt el az Antarktisz óta, és megszoktam, hogy Becktől
külön élem az életem. Továbbra is egy fedél alatt laktunk, amikor éppen otthon
volt, de immár idegenek voltunk.
Ha éppen úton volt, nem voltam hajlandó otthon maradni és eljátszani a
hegymászó özvegyének a szerepét. Amikor például Beck a Kilimandzsáróra
ment, én New Yorkba vittem a gyerekeket, ahol remekül éreztük magunkat. És
végképp nem akartam otthon ülve várni, hátha valaki megsajnál, és meghív
vendégségbe.

* * *
Olyan nem volt, hogy egy héten ötnél kevesebbszer eddzek, és öt éven keresztül
hetente hatszor reggel négykor-fél ötkor keltem. Brenttel három egyórás edzést
tartottunk minden héten – csupa erőfejlesztő gyakorlattal míg a három másik
napon az állóképességemen dolgoztam és aerobikoztam. Ezeket az edzéseket
általában egy általános alsótestedzőgéppel kezdtem, majd harminc percig
lépcsőzőgépeztem, végül pedig szintén harminc percet szántam a rekumbens
szobakerékpárra. Csak vasárnap nem edzettem.
Most hozzáadtam egy óra aerobikozást az erőfejlesztő napokon, valamint fél
órával többet edzettem reggel és még egyet délután az aerobikos napokon. Ehhez
két különböző edzőterembe kellett járnom.
Nem szedtem sem ásványianyag-tablettákat, sem vitaminokat vagy bármiféle
táplálék-kiegészítőt, és nem is nagyon ügyeltem arra, hogy mit eszem. Úgy
voltam vele, hogy ha ételt látok, megeszem. Végül sikerült feltornásznom a
testsúlyomat a kiinduló 75 kilóról a megcélzott 90-re.

PAT WHITE: Peach nem örült annak, hogy Beck az Everestre megy.
Emlékszem, a férjem és mások is azon aggódtak, hogy Becknek megint fagyási
sérülései lesznek. De mindenki azon viccelődött, hogy ez semmiség, várjuk csak
ki, amíg hazaér, és Peach szétrúgja a seggét, amiért ilyen hülye volt.

* * *
PEACH: Próbáltam rávenni, hogy beszéljen a gyerekekkel. Azt mondtam:
„Beszélned kell velük arra az esetre, ha történik veled valami, és nem jössz
vissza.” Nem beszélt velük. Amikor meghatalmazást kértem tőle, dühbe gurult.
De megmondtam neki, hogy erről nem nyitok vitát.

MEG: Amikor megtudtam, hogy meg akarja mászni az Everestet, kicsit úgy
éreztem, hogy elárult. Leültettem itthon, amikor visszatért a Kilimandzsáróról,
és kérleltem, hogy ne menjen el, mert túl veszélyes.
Ő erre azt mondta: „Nem olyan magas a halálozási arány az Everesten.”
Gondolom, ez igaz azokra, akik fel sem jutnak a kettes táborba. De valahol
olvastam, hogy sokan felérnek ugyan a csúcsra, de már nem tudnak lejönni.
Nagyon nem akartam, hogy menjen. Nem adott elfogadható magyarázatot.

* * *
Nem hittem el, hogy bármi történhet velem. Őszintén úgy gondoltam, hogy
elmegyek pár hétre, és aztán sértetlenül térek vissza. Az egész probléma
megszűnik létezni. Semmibe vettem Meg félelmeit, mert biztos voltam benne,
hogy nem történik velem semmi.

CECILIA BOONE: Mielőtt Beck elindult az Everestre, előző este átmentünk

hozzájuk elbúcsúzni és szerencsét kívánni. Peach bezárkózott a hálószobába, és
nem volt hajlandó kijönni.

GARRETT BOONE: A gyerekek ott voltak. Beck ismételgette nekik, ott

előttünk, hogy minden rendben lesz. Nem veszélyes. Rob Hall a legjobb a
szakmában. Mindent nagyon körültekintően tervezett meg. Nem lesz semmi baj.
Nem is arra figyeltem, hogy mit mond, mint inkább arra, hogy miért mondja.
Nyilvánvaló volt, hogy a gyerekek aggódnak, amiért az apjuk elmegy, az anyjuk
pedig izgul.

CECILIA BOONE: Hozzánk beszélt, de világos volt, hogy az üzenetet a

gyerekeknek is szánja.

PAT WHITE: Pont azelőtt, hogy elindult az Everestre, összejöttünk egy kávéra.
Peach erősen vívódott. Azt mondta, nagyon nehezére esik kimenni vele a
repülőtérre. Azt mondta: „Dühös vagyok, de közben rettegek is, hogy történhet
vele valami. Nem küldhetsz el a veszedelembe valakit, akit szeretsz, úgy, hogy
előtte lehordtad a sárga földig. Meg akarod ölelni, és elmondani neki, hogy
szereted.”

TERRY WHITE: Beck ismerősei nem várták el tőle, hogy hegymászóvá váljon
azért, hogy élvezzék a társaságát, és tiszteljék benne az embert. Ez az igény
belülről fakadt, nem a barátai diktálták. Miattunk nem kellett ilyesmit tennie. Hat
héttel azelőtt, hogy az Everestre indult volna, bementem hozzá az irodájába,
becsuktam az ajtót, és azt mondtam neki, nem kell ilyesmit csinálnia azért, hogy
a barátságát bizonyítsa. Ha nem megy el, nekem az is tökéletesen megfelel. Azt
hiszem, ezen meglepődött, és értékelte. De nem tudom, hogy mennyire hatottam
rá. Valószínűleg ezt már hamarabb el kellett volna mondanom neki.

* * *
Nem emlékszem pontosan, mit válaszoltam Terrynek, de lényegében olyasmi
lehetett, hogy „nagyra értékelem, hogy ezt elmondtad, de meg akarom csinálni,
és fel vagyok készülve rá”. Meghatottak Terry szavai. Nem sok emberben van
annyi bátorság, hogy odaálljon eléd, és kimondja: „Tagadd meg az álmodat.
Senki sem fog hibáztatni.”
Részben azért mentem, mert saját magam előtt kellett bizonyítanom. De abban
a pillanatban ez olyan volt, mintha egy szikláról készülnék leugrani. Lefelé már
átgondolná még egyszer az ember, de akkor már nincs visszaút.
 HUSZONÖT

Amikor visszatértem a hegyről, először azzal kellett megbirkóznom, hogy mi lett

belőlem, és hogy hol vagyok. Az egyik legbizarrabb fordulata ennek a
történetnek az volt, hogy senki sem tudta, milyen súlyosak a sérüléseim – még
én sem. Először halott voltam. Aztán mégsem voltam az. Aztán olyan állapotban
voltam, hogy annál még talán a halál is jobb lett volna. Aztán jött Madan K. C. a
helikopterével, és megmentett. Még hetekig nem voltam teljesen tisztában az
egészségi állapotommal.
Az összes fényképen, melyet fagyási sérülésekről láttam, rettenetes
megdagadt és felhólyagzott kezek voltak. A katmandui klinikán a kezem
jéghideg volt és szürke, mint egy húsdarab, melyet néhány évig egy szivárgó
hűtőtáskában hagytak. De nem volt megduzzadva, nem színeződött el szörnyen,
nem voltak rajta hólyagok. Tudtam, mi az a fagyás. Amikor a Denalin
megfagyott az ujjam hegye, az rettenetesen fájt. Most viszont egyáltalán nem
éreztem fájdalmat.
De mentálisan igen. Megalázó felismerés volt a Yak & Yeti szállóban, hogy
egy fickót csak azért állítottak az ajtóm elé, hogy szükség esetén bejöjjön
kitörölni a fenekemet. Inkább egy hétig nem eszem semmit, hogy elkerüljem ezt
a helyzetet, és valóban így is történt.
Szerencsére befutott Dan. Aztán elmentünk enni valamit. Találtunk egy helyes
kis éttermet a szállodában, csodás környezettel, és akkor döbbentem rá, hogy a
személyzet nem tud mit kezdeni velem. Hogyan fognak kiszolgálni?
Olyasmit kellett keresnem az étlapon, amit kanállal lehet enni, de még így is
Dannek kellett megetetnie. Ez nem tett éppenséggel boldoggá.
Aztán ahogy mások reagáltak rám: a nepáli hivatalnok, aki végigmért, a
takarítónő, aki elejtette a felmosó partvisát. Kezdtem megérteni, milyen érzés
szörnyszülöttnek lenni.
De még mindig nem fogtam fel, mekkora katasztrófa történt. Visszatérve
Dallasba, ahol Terry White foglalkozott az orvosi ellátásommal, megbeszéltek
nekem egy vizsgálatot Mike Doyle-nál, a kézsebésznél. Doyle arra kért, hogy
feszítsem szét az ujjaimat, aztán szorítsam ökölbe, majd keresztezzem őket, amit
mindkét kezemmel meg tudtam csinálni.
– Valószínűleg el fogod veszíteni a jobb kezed ujjainak a többségét és a bal
kezed ujjainak a hegyét – mondta Mike. – Meg kell röntgeneznünk, hogy lássuk
az ereket!
Még aznap felhívott. Éreztem, hogy nagyon zavarban van.
– Nem tudom, hogy mondjam el – kezdett bele de az a helyzet, hogy a jobb
kezedben egyáltalán nem áramlik a vér. Megáll a csukló fölött. És a bal
kezedben is csak nagyon kevés van. Nem is tudom, mit mondjak.
Olyan súlyos fagyási sérüléseket szenvedtem, hogy nem működtek az ereim.
Megfagytak, és megteltek alvadt vérrögökkel. Azért nem tapasztaltam ödémát
vagy duzzadást, mert teljesen elhaltak: nem voltak ereim, nem volt bennük
folyadék.
Ez borzasztóan megdöbbentett. Lényegében halott bábok lógtak az ujjaim
helyén. Most – még – képes voltam mozgatni őket, mert az inak az alkaromig
nyúltak. De a kezemnek annyi volt.
Beck fiam és Charles White barátom átalakították a tévé távirányítóját, kis
fadarabkákat ragasztottak rá, hogy meg tudjam nyomni a gombokat.
Meghatódtam és el is szomorodtam ezen a gesztuson.
Van egy nagyon okos barátnőnk, Yolanda Brooks, aki cégeknek ad tanácsot az
épületeik akadálymentesítésében. Hozott pár könyvet, amelyekből meg lehet
tanulni foggal gépelni meg egy csomó más eszközt használni. Minden egyes
oldal azt bizonyította, mennyire képtelen vagyok gondoskodni magamról.
Voltak keserűen vicces pillanatok is. Emlékszem, egy széken üldögéltem,
amikor a jobb szemöldökömből egy nagy szőrös darab a kezembe esett. Később
pedig, ahogy a folyosón mentem, a bal nagylábujjam letört és messze elcsúszott.
A lámpák is érdekes meglepetésekkel szolgáltak. Érintésre kapcsolódnak be és
ki. De amikor a halott kezeimmel nyúltam hozzájuk, nem történt semmi.
Próbálkoztam, hátha valamennyire még életre lehet kelteni a kezem. Naponta
kétszer jártam hidroterápiára, a hét minden egyes napján. Végigcsináltam az
összes gyakorlatot. De csak a halott bábjaimat rángattam.
És közben láttam, hogy az ujjaim egyenként kővé válnak. Az egyik nap még
be tudod hajlítani. A másik nap már csak félig. A következő napon még mozog
egy kicsit. Az azt követőn már nem történik semmi. Láttam, ahogy fokozatosan
megmerevednek, működésképtelenné válnak, zsugorodni kezdenek, aztán
mumifikálódnak.
A csuklómnál tisztán látszott a határvonal az élő és a halott szövet között, ahol
a szervezetem próbálta levedleni magáról a halott testrészt. Kisebb részekkel,
például egy kéz- vagy lábujjal ezt meg is tudja tenni. De ha valami nagyobbról
van szó, például a csuklóról és a kézfejről, azt le kell vágni.
Természetesen az orrom is lefagyott, és le fog esni. De azon a ponton az
arcom miatt nem igazán aggódtam. Úgy gondoltam, a legrosszabb, ami
bekövetkezhet, hogy hihetetlenül ronda leszek. Az viszont zavart, hogy egy
szelet disznóhúst kell a nyakamra kötni, ha azt akarom, hogy játsszon velem a
kutyám.
A kezem egy egészen más történet volt.
Egyszer csak megjelent Kit bátyám, és eljött velem egy hidroterápiás
kezelésre.
– Hát nem lenne nagyszerű, ha találnánk egy műkezet, feketére festenénk és
bedobnánk a bugyogó vízbe? Aztán bedugnád a kezed a hónod alá, és ordítani
kezdenél, hogy „Leesett a kezem!”
Nagyon viccesnek találtam az ötletet, és meg is csináltam volna, ha Kit talál
valahol egy műkezet.
Mindezen idő alatt próbáltam fenntartani az önállóságomat, annak dacára,
hogy megadtam magam a tehetetlenségnek, mely elkerülhetetlen valóság volt.
Nagyon nem akartam, hogy Dan törölje ki a fenekemet, de azt egyenesen
utáltam, hogy Peachnek kell megtennie.
Peach felügyelte a zuhanyozásomat is. A kádat csak egyszer próbáltuk ki.
Minden simán ment addig a pontig, amíg ki nem akartam szállni, és rá nem
döbbentem, hogy túl gyenge vagyok hozzá. Egy pillanatig azt hittem, hogy le
kell majd ereszteni a vizet, és oda kell hívni pár barátunkat, hogy húzzanak át a
kád szélén és állítsanak a lábamra.
Egy idő után végül mégis sikerült lábra állnom. Onnantól kezdve ha hajat
kellett mosnom, odavittem egy kis széket, amelyről rámásztam a konyhai
mosogató melletti pultra. Onnan legalább le tudtam gurulni a földre.

PEACH: Egyetlen szót sem szóltam, de azért ebben az időszakban ott volt a
levegőben a néma „én megmondtam”.

* * *
Jött az önvád. Nem is igazán azért, mert elmentem az Everestre. Az egyszerűen
adott volt. Bármennyire is furcsán hangzik, egyfajta kárpótlásnak éreztem, hogy
egy ilyen híres helyen hagytam ott majdnem a fogam. Ez könnyebbé tette, hogy
elviseljem. Egészen más, mintha egy üzemi baleset csonkolna meg, vagy egy
konnektorba dugtad volna az ujjadat.
Túléltem, tagadhatatlanul, ellentétben mindazokkal, akik nem. Ez segít
továbblépni. Egy híres amerikai űrhajós azt mondta, miután a közönség sorai
között meghallgatta a történetemet: „Magának aznap szerencsepatkó lehetett a
seggében.” Igenis, uram. Tudom.
Végeredményben még az olyan dolgok is terápiás hatással voltak rám, mint
hogy segítettem az expedícióról készült IMAX-filmnél, amikor még be volt
bugyolálva a kezem. Mert nem csak a falat bámulva ültem a szobámban.
Ám arra, hogy milyen helyzetben vagyok, egészen váratlan módokon
emlékeztettek. Otthonról nem messze, egy játékteremben tartottunk bulit
Meggie-nek, ahol ugyanakkor egy másik összejövetel is zajlott kisebb, hét-nyolc
éves gyerekeknek. A kölykök átrohantak a mi részünkre, megláttak engem, és
megtorpantak, mintha a villám ütött volna beléjük.
Minden ilyen incidens megerősítette bennem a felismerést, hogy mennyire
megváltoztam, és mennyire más lettem, mint a többiek.
Akkoriban csak a jobb karomat ért fertőzés jelentett számomra komolyabb
fizikai fájdalmat. Bedagadt, piros volt, és mindennap látni lehetett, hogy halad
felfelé a karomban. Több próbálkozás után sikerült rátalálni egy olyan
antibiotikumra, amely képes volt megállítani.
A különböző fertőzések miatt több mint egy évig folyamatosan kellett
antibiotikumokat szednem. Akárhányszor megpróbáltam leállni vele, valahol
megint begennyesedett, és kezdhettem újra a gyógyszerezést.
És az igazi agónia még el sem kezdődött. Később azzal tréfálkoztunk, hogy
olyan sok műtétem volt egy év alatt (tizenegy), hogy az orvosok már nem is
vesztegették azzal az időt, hogy összevarrjanak. Egyszerűen cipzárt tettek rám.
Ennek a viccnek volt is némi alapja. Kiderült, hogy allergiás vagyok az egyik
vagy másik testrészemet szinte folyamatosan befedő orvosi ragtapaszra. Így hát
tovább fokozódott a megaláztatásom, hiszen a kötés alatt hólyagozott és hámlott
a bőröm, miközben más részeimet éppen darabonként lefűrészelték,
lenyisszantották és leszeletelték.
 Mike Doyle ajánlott egy helyreállító plasztikai sebészt, Greg Anigiant, aki
műtétekkel igyekezett megmenteni a tönkrement bal kezem minden lehetséges
funkcióját. Később újra felépítette az orromat is. A helyreállító plasztikai
sebészek – a „piszkos” plasztikai sebészek a kórházi zsargon szerint – erősen
különböznek szépészeti beavatkozásokat végző kollégáiktól. Ők nem a hiúság
mérnökei. Nekik komoly dolgokkal kell foglalkozniuk, és egyesek valóságos
csodákra képesek. Még a légyfingra is gombot varrnak. Greg is közéjük tartozik,
noha a texasi agráregyetemen szerezte a diplomáját.
Abban a stratégiában állapodtunk meg, hogy tizenhat órán át tartó általános
érzéstelenítés alá helyeznek, miközben Doyle és Anigian bátran vagdoshat és
varrhat. Mike része viszonylag egyszerű volt. Ha megmaradt volna valami a
jobb csuklómból, szóba jöhetett volna, hogy valami high-tech eszközzel látnak
el, vagy legalábbis a lehető legtöbb szövetet életben tartanak, hátha egy nap
valami fantasztikus áttörés következik be a bionikában.
De mivel a csuklóm részlegesen sem volt menthető, a döntés adta magát: azon
a ponton kell levágni a végtagot, ahol megfelelő hosszú a karom egy közönséges
protézis fogadására, melyet a mai napig viselek. Ez volt a beavatkozás
tizenkilencedik századi, avagy polgárháborús része. Lényegében egy csatatéri
amputálás.
A másik része huszadik századi munka volt, többlépcsős, összetett és
időigényes, a kockázatról nem is beszélve. Greg Anigian mikrosebészeti
beavatkozást végzett, apró erekkel matatott. Komolyan fennállt a trombózis és
további szövetek elhalásának a veszélye. Nem akartam, hogy mindkét kezem
helyén csak csonk maradjon.
Az első dolog, amit észrevettem a műtét után, az volt, hogy egy
magzatmonitort szereltek fölém a kezem vérkeringésének megfigyelésére – ilyen
készüléket általában terhes nők pocakjára szoktak helyezni.
Anigian a hüvelykujjam egy kis darabjával és a tenyerem nagy részével tudott
dolgozni. Nyersanyagként levett egy kis kötőszövetet a fejem bal oldaláról, egy
darabot a bal oldali széles hátizmomból (a vérellátásával együtt) és egy jó nagy
adag bőrt a bal oldalamról.
Az izomszövetet a csonk köré tekerte, és összekötötte az orsócsont-ütőérrel.
Aztán a hüvelykujjamhoz rögzítette a kötőszövetet, és hozzávarrta az egyik
ütőérhez is. Végül pedig az egészet becsomagolta az oldalamból levett bőrbe, és
amolyan egyujjas kesztyűt alakított ki.

DAN: A műtét után az őrzőben vártam Beckre. Extubálták, vagyis kivették a

légcsövébe helyezett csövet, amely segítette a légzésben.
Nem emlékszem, hogy láttam-e valaha bárkit is, akinek ekkora fájdalmai
lettek volna. Nem tudta kontrollálni a remegését. Bár nyilvánvalóan még mindig
az érzéstelenítő hatása alatt állt, óriási fájdalmak gyötörték.
Az aneszteziológus is ott volt, és úgy döntött, hogy ad Becknek még egy kis
morfiumot. Ezzel csak az volt a gond, hogy egy újabb adagot nem bírt volna ki a
szervezete lélegeztetés nélkül. Így hát miközben ő beadta neki a morfiumot, én
az ágy végéhez mentem, és nekiálltam dolgozni rajta egy kézi lélegeztető
ballonnal, hogy befújjam a levegőt a tüdejébe. Vagy fél órán át folytattam.

* * *
Amikor műtét után magamhoz tértem, rettenetesen reszkettem. Elképesztően
nagy fájdalmat éreztem, a testem minden egyes pontján. Egy egyszerű érintés
úgy hatott rám, mintha egy bunkósbottal csaptak volna oda. Olyan volt ez, mint
egy szörnyűséges roham, de nem hinném, hogy az lett volna, abban az
értelemben, hogy az agyam vezérelte. Valószínűbb, hogy az izmaim
kontrollálhatatlanul elszabadultak. Képzeld el, hogy reszketsz, de minden izmod
végletesen megfeszül. Minden egyszerre rángat.

BUB: A külsején kívül úgy tűnt, apu egészen jól van, miután hazatért az
Everestről. Nem is fogtam fel teljesen, hogy milyen károsodás érte, amíg le nem
vágták a kezét azzal a műtéttel.
Az őrzőben néztem, ahogy felemeli a fejét, és próbál körbenézni. Reszketett.
A feje rángatózott az erőfeszítéstől, és ebben a pillanatban hirtelen átéreztem a
fájdalmát.

* * *
A bal oldalamat, ahonnan kivették az átültetendő szöveteket, légmentesen záró
fedőkötéssel látták el. Ha az embernek szerencséje van, a kötés odatapad, nem
mozdul el és steril marad, és akkor minden rendben. De ha elcsúszik, mint az én
esetemben, és levegő éri a bőrt, igencsak feljajdul.
 Jelentős testfelületem maradt védtelen, melyet hamarosan megszállt egy
ellenálló staphylococcus-törzs. A fertőzés fájdalommal és mocsokkal járt.
Valami ragacs kezdett folyni belőlem. A kötés alatt a teljes bal oldalam
sárgászöld színűre változott. Genny és baktériumok. Büdös is voltam. Egy
pillanat alatt kiürült a szobám, mindenki undorodva menekült.
Betettek az oldalamba egy dréncsövet, és ott hagyták hat-nyolc hétig.
Időközben az egész testemet üvöltő görcsbe rántó idegátkapcsolódások végre
alábbhagytak, és már csak a két amputáció helye lüktetett. Ha átvágják ezeket a
hatalmas idegeket, azok véget nem érő sikoltozásba kezdenek. Ez egy éven át
tartott.
Egyszerűen nem akarták abbahagyni. Mintha folyamatosan könyökön vágtak
volna. Nagyon lehangoló érzés; mindent elnyomó zsibongás hasított végig
mindkét karomon.
Amikor ez végre enyhülni kezdett, újabb érzés uralkodott el rajtam – a fizikai
elszigeteltség érzése. Az a legrosszabb mindkét kéz elveszítésében, hogy meg
vagy fosztva az érzékelés jelentős részétől. A kéz végzi az érzékelés 40
százalékát. A kéz nagyon komoly beviteli eszköz.
Aztán ott van a többi nyilvánvaló probléma. Nem tudsz kézbe venni és
mozgatni dolgokat. Emlékszel még a zsonglőrfelszerelésemre? Nem sok holmim
élte túl a Mount Everestet, de mikor befutott a cucc Dallasba, ott volt benne a
zsonglőr-kézikönyv és a három kis labda. Ezen muszáj volt nevetnem.
Természetesen alaposan áttanulmányoztam új helyzetemet, és megtudtam,
hogy jelentős különbség van a magamfajta amputáltak és a kéz nélkül született
emberek között. Utóbbiak meglepően jól alkalmazkodnak. Elképesztő dolgokra
képesek a lábukkal, szinte alig van valami, amit ne tudnának megcsinálni.
Akkor lesznek gondban, ha eljutnak abba a korba, amikor kialakulnak az
ízületi problémák. Elveszítik mozgékonyságukat, vagy gondjuk lesz a hátukkal,
és már nem tudják úgy helyezgetni a lábukat, ahogy kellene.
Számomra az amputációval járó érzékeléshiány a legrosszabb. Ennek minden
egyes nap élénken a tudatában vagyok. A bal tenyerem még mindig ép.
Manapság a ritka gyönyöreim egyike abból áll, hogy megsimogatom és
kitapintom Missy bundáját. Ez egyszerre megnyugtató és szívszaggató. Ő az
állandóság az életemben.
Ujj nélküli világom másik meglepetésével az álmaim szolgálnak. Ki tudja,
miért, a műtétek óta hihetetlenül élénkek lettek. Álmomban érzem az ízeket és az
illatokat. Minden színes; elképesztő egy látvány. Erre nem találtam
magyarázatot.
Ráadásul nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy álmodom. Például egy
vidéki úton biciklizem, és amikor lenézek, látom a két kezemet a kormányon, a
féken és a sebességváltón. Nem lépek ki magamból, nagyon is belülről nézem
magamat.
Ez tulajdonképpen szórakoztató. Azt jelenti, hogy a nap egy harmadában,
amikor alszom és álmodom, nem vagyok fogyatékos vagy rokkant. Úgy
rohangálok, mint egy tízéves gyerek, minden fájdalom nélkül. Sosem fáradok el.
Virtuális Beck vagyok. Mostanában néha álmomban sincs kezem. De ha igen,
annak nagyon is tudatában vagyok. „Haha! Álmodom! Látod? Van kezem!”
Greg Anginian még két műtétet végzett el új kezemen, hogy kicsit formásabbá
tegye. Ehhez még egy kicsit jobban bevágott a hüvelykujjam és a csonk között,
amitől még inkább úgy nézett ki, mint egy egyujjas kesztyű. Persze megint
kellett neki egy kis bőr, amit az ágyékomról vett le – a megkérdezésem nélkül.
Amikor a műtét után felébredtem, és megpillantottam a metszés nyomát,
felkiáltottam: „Úristen, hát már semmi sem szent?”
Következő és egyben utolsó lépésként elvégzett még egy metszést, így az
egyujjas kesztyű már inkább egy primitív liliommintára emlékeztetett. Ehhez a
vágáshoz megint visszatért a bal oldalamhoz egy kis bőrért.
Ekkor leltárt készítettem azokról a testrészeimről, amelyeken még nem
végeztek műtétet. Nem volt valami sok. Végül csak a jobb combom maradt
érintetlen. Abba nem szúrtak még tűt sem. Aggódni kezdtem. Vajon mi a tervük
vele?
Az utolsó nagyobb orvosi projekt az orrom volt.
Mélyen elfagyott, egészen a porcig és a csontig. Nem sokat lehetett belőle
megmenteni. De mielőtt levágták volna az egészet, készítettek róla egy
lenyomatot, amelyhez rágógumipapírt használtak. Amikor Greg Anigian
munkához látott, ennek a segítségével alakította ki az új orrom körvonalait.
Átmenetileg ki kellett találni egy módszert a belső orrjáratok nedvesen
tartására. Egy orrspray volt a megoldás. De mivel nem volt kezem, vajon ki
gondoskodott arról, hogy kis orchideám kellőképpen nedves maradjon? Újabb
kínos élmény.
 Új orrot növesztettek nekem. Először egy valamelyest orrszerű bőrdarabot
vágtak ki a homlokom közepéből. Aztán a fülemből vett porcok és a nyakamból
vett bőr felhasználásával új orrcimpákat formáltak, aztán elkezdték növeszteni a
homlokomon, felfelé fordítva. Gondom volt rá, hogy a gyerekek ne fotózzák le a
fordított orromat, nehogy eladják a képeket a National Enquirernek.
Felfedeztem azt is, hogy sajátos rútságom tökéletesen alkalmas annak a
kiderítésére, hogy kik az igazi barátaim. Ők voltak azok, akik szétröhögték az
agyukat, amikor megláttak. Mindenki más udvariasan viselkedett.
Meg kellett várni, amíg teljesen kialakulnak a véredények az új orromban.
Greg adott egy időpontot az átültetésre, aztán törölte, mert egyetlen pillantással
eldöntötte, még nem érett meg a pótalkatrész.
Amikor már meg volt elégedve, leválasztotta az új orromat, egy bőrdarabkán
lefordította, a helyére tette és odavarrta. Aztán a homlokomat is összevarrták.
Ezen a ponton úgy néztem ki, mint egy agyonvert bokszoló; orrom mint egy
formátlan muffin egy furán csavarodó bőrdarab alatt. Utolsó lépésként kivettek a
jobb oldalamból egy bordadarabot, melyet az orrom és a szájpadlásom közé
rögzítettek, hogy alátámasszák az új építményt.
Azt hiszem, egész szépen sikerült reprodukálniuk az igazit, és nagyon meg
voltam elégedve az új orrommal, egyetlen fenntartással. Mivel az idegvégződés
a helyén maradt, amikor lefordították, akárhányszor zuhanyozás közben víz érte
a homlokomat, viszketni kezdett az orrom.

PEACH: Ebben az időszakban Beck és én egyáltalán nem kommunikáltunk

egymással, kivéve az olyan gyakorlati témát, mint az egészségi állapota. Nem
volt rá idő. Én túl fáradt és stresszes voltam, ő pedig túlságosan beteg. Csak azt
tudtam biztosan, hogy nem fogom kézen ragadni a gyerekeket és lelépni velük,
sem pedig valami szanatóriumba küldeni Becket. Legalábbis nem azonnal.
Láttam a bizonyítékát annak, hogy részben megváltozott. Ott volt például az a
telefonhívás dr. Schlim irodájából, ami abszolút nem volt jellemző rá.
Kinyújtotta a kezét felém, amire hamarosan meg is kaptam a részleges
magyarázatot: a hegyen látott jelenést. Ezen kívül úgy láttam, őszintén
megbánta, hogy annyi fájdalmat okozott. Mi több, mintha új megvilágításban
látott volna engem és a gyerekeket. Talán annak a fénynek köszönhetően, amely
felélesztette az Everesten. Most ha akart volna, sem tudott volna elszökni, de
úgy tűnt, nem is akar.
Csakhogy az elmúlt nyolc-kilenc év alatt kapott sebek hatalmas forradásokat
hagytak maguk után. Nagyon nehéz lesz újra megbíznom benne, talán nem
sikerül. Még ha meg is esküdne, hogy új ember lett belőle, ezek csak szavak
lennének, melyeket nem könnyű elhinni. Bár nem mondta ki, és talán nem is
fogalmazódott ez így meg benne, de bizonyítania kellett. Cselekednie kellett.
Ahhoz, hogy helyrejöjjenek a dolgok, nem elég lassan elkanyarodni az úton.
Erős, teljes fordulatra van szükség.
Howie bátyám volt a katalizátor.
Howie a szokásos megbízható formáját hozta: egy pillanatig sem ítélkezett, és
hihetetlenül empatikus volt. Amikor egyszer mind együtt voltunk Jamaicán,
összebarátkozott egy Hedley nevű gyanús alakkal, akivel elválaszthatatlanok
lettek. Annak ellenére, hogy Hedley-nek drogproblémái voltak, és a biztonsági
őrök a szállodának még a közelébe sem engedték, jó haverok voltak Howie-val.
Hedley minden kétséget kizáróan arra számított, hogy leesik neki egy pár dollár,
legalábbis eleinte, de Howie jósága levehette a lábáról. Howie még egy
hitelkártyát is Hedley-re bízott, és nem kellett csalatkoznia benne.
Amikor azon a szombaton felhívtam Beck halálhírével, Howie abban a
pillanatban felvette a fekete öltönyét, és Dallasba repült – nem sokkal azután
érkezett, hogy megtudtuk, Beck mégis él. Elvitte a gyerekeket hamburgerezni, és
mindenre gondja volt, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy a barátainktól
megkapjuk a szükséges támogatást. Aztán tett valami furcsa megjegyzést, hogy
nem szereti a tömeget, és hazarepült a feleségéhez és a lányához.
Állandó kapcsolatban maradtunk amíg Beck állapota válságos volt, egészen
1996 augusztusáig, amikor két hónappal az amputáció után Beck már elég jól
volt ahhoz, hogy beiktassunk egy családi kirándulást Dr. Anigian elhalasztott
egy beavatkozást Beck bal kezén, és mindannyian elrepültünk a Fripp-szigetre,
közel a dél-karolinai tengerparthoz és Hilton Headhez, ahol Howie, Pat és Laura
lányuk csatlakozott hozzánk.
A megérkezésünk napján Howie komolyan megbetegedett. Látom magam
előtt, ahogy halálsápadtan feljön a strandról. „Nagyon rosszul érzem magam”,
mondta. A bőre falfehér volt, és erősen izzadt. Mellkasi fájdalmakról
panaszkodott.
A családban sokaknak volt szívbetegsége. Howie túlsúlyos volt, és szinte
egész életében dohányzott. Beck és én valószínűnek tartottuk, hogy szívrohama
lehet.

* * *
Howard hamuszürkén jött oda hozzám, mint aki a végét érzi. Erősen
verejtékezett. Még a legrégebbi orvosi tankönyvek szerint is úgy nézett ki, mint
akinek szívrohama van. Howard, nem halhatsz itt meg nekem, gondoltam
magamban. Ha meghalsz, én elindulok a hullámok felé, és meg sem állok.

PEACH: Bevittük egy közeli kórházba, és az orvosok is úgy látták, hogy ez

szívroham lehet. De amikor elvégeztek egy sor vizsgálatot, az ultrahang
kimutatott valami duzzanatot a máján. Másnap a CT megerősítette: elsődleges
rákos daganata, hepatómája volt. Hatalmas volt, és a nagyon gyorsan növekvő
fajta.
Erre a hírre ugyanúgy reagáltam, mint amikor azt mondták, hogy Beck
megfagyott az Everesten. Megbénultam. Képtelen voltam befogadni.
Átmenetileg túlterhelődött a fájdalomküszöböm.

* * *
Azonnal tudtam, hogy valószínűleg vége. El akartam mondani Howardnak, hogy
meghalni nem olyan nehéz. Én már megtettem egyszer. Tudtam róla egyet s
mást. És tudtam, hogy nekem sokkal könnyebb lesz másodszor is szembenézni a
halállal. A félelem erősebb, mint a valóság. Ha olyan nehéz lenne meghalni,
biztos lenne egy együgyű alak valahol Nyugat-Texasban, aki nem értené, hogy
kell, és már rég halhatatlanná vált volna.
Mindezt sosem tudtam neki elmondani. Mégis nagy méltósággal csinálta
végig.

PEACH: Beck esetében riadót fújtam, hogy megmentsük, noha nem voltunk
tisztában vállalkozásunk lehetetlenségével. Most egy újabb csodát akartam,
másodszor is mozgósítottam a mentőcsapatokat. Imám meghallgatást nyert, a
csoda megtörtént. Csakhogy ezúttal a szeretet és a remény nem volt elég ahhoz,
hogy megmentsük Howie életét. Helyette én és a családom menekültünk meg
teljesen előreláthatatlan módon. Hatalmas meglepetésemre ebből Beck is kivette
a részét.

* * *
Az Everest után egyértelműen szerepelt a terveim között a vezeklés, de nem
ezért voltam Howie mellett. Hanem először is azért, mert szerettem. Nagyrészt
ezért. Már egy ideje küszködtem annak a kérdésnek a megválaszolásával, hogy
kit is szeretek igazán – és rájöttem, hogy a családomat. Azokat az embereket,
akikből összeáll az én létezésem. Most, hogy nem emelkedtek elém pajzsként a
céljaim, és más módon sem tudtam elrejtőzködni, teljesen természetes volt, hogy
ily módon reagáljak.
Másrészt pedig azért vettem részt a Howardról való gondoskodásban, mert
valóban igyekeztem kideríteni, miképp lehetne belőlem másmilyen ember. Peach
és a gyerekek mindig is fontosak voltak számomra, de a tetteim nem ezt
mutatták. Ami Howie-t illeti, korábban valószínűleg együttérzésemről
biztosítottam volna, de a teendőket Peachre hagyom. Most viszont zsigerből
bekapcsolódtam. Nem akartam kívülről nézni, mi történik körülöttem. Benne
akartam lenni.

PEACH: Abban a pillanatban kezdődött, amikor Howie rosszul érezte magát a

tengerparton. Beck leült, és beszélgetett vele egy kicsit. Onnantól kezdve teljes
erővel belevetette magát. Korábban valami ilyesmit mondott volna: „Én ebben
nem tudok részt venni. Nem érek rá.” Most pedig lényegében ezt üzente: „Benne
vagyok a csapatodban.”

* * *
Howie nyomorúságos állapotban volt. Volt ez a szörnyű daganata, amit még
tetéztek a gondjai az egészségbiztosítójával, a Kaiser Permanantével. Nem
nagyon reménykedtem abban, hogy meg lehet menteni Howie-t, de tudtam, ha
nem lépünk azonnal, semmi sem történik. Ha bárki képes segíteni egy ilyen
helyzetben, az egy, az én helyzetemben lévő ember lehet. Legalábbis én így
gondoltam. A valóságban teljesen tehetetlen voltam. Ami hihetetlenül frusztrált.
A biztosítónál senkit sem érdekelt, hogy Howie él-e vagy meghal. Több
tucatszor is felhívtam a Kaiser Permanante vezetőjét. A titkárnője sosem volt
hajlandó kapcsolni. Vissza sem hívott. Ha sikerült elkapnom náluk valakit, az
ilyeneket mondott: „Figyelek. Hallom, amit mond. Tudom, persze. Miben
segíthetek?”
Természetesen nem csinált semmit, csak felolvasta a forgatókönyvet. Nem
volt felhatalmazása semmire.
„Lenne kedves szólni egy olyan valakinek, hogy hívjon vissza, aki képes is
tenni valamit?” – kérdeztem.
Amire megint csak ugyanaz a válasz jött:
„Miben segíthetek?”
Újra meg újra hívtam őket. Micsoda érzéketlen barmok, gondoltam
magamban. Soha nem tapasztaltam ilyen brutális közömbösséget. Egy ember
haldoklik, ezek meg még csak vissza sem hívnak.

PEACH: Becknek soha eszébe sem jutott volna időpontot foglalni nekem vagy a
gyerekeknek egy orvosi vizsgálatra. De Howie esetében kifejezetten agresszívan
viselkedett. Emlékszem, valakit rendesen leteremtett. Szánalmas, fösvény,
érzéketlen embernek nevezte.

* * *
Terry White-tal beszélgettünk a szervátültetés lehetőségéről. A Kaiser
onkológusa még csak meg sem nézte Howie felvételeit. Nem csinált semmit.
Bement a szobába, megnézte Howie kórlapját, és azt mondta: „Ó, szóval
hepatómája van. Több mint öt centiméteres. Öt centinél nagyobb daganatoknál
nem csinálunk transzplantációt.” Ami lényegében így fordítható le: „Ön meg fog
halni. Tudnám ugyan kezelni, de az sem számítana semmit, mert úgyis
meghalna.” A Kaiser néhány hónapig ide-oda tologatta Howie-t, és
meggyőződésem, hogy ez kihatott a kezelés minőségére. De abban nem vagyok
biztos, hogy ez végeredményben bármit is számított volna.

PEACH: Úgy gondoltam, Beck azért teszi mindezt, hogy bizonyítsa, mennyire
szeret engem és a családomat…

* * *
Be akartam bizonyítani, hogy tudok még pozitív hatást gyakorolni az életünkre.
PEACH: …de még így is fenéken kellett billenteni jó néhányszor. Terryvel
együtt mindig azt hajtogatták: „Nincs már mit tenni.” Mire én: „Ne mondjátok,
hogy nincs mit tenni. Én egy halottal élek együtt, emlékeztek?”

Nem vitatkozom ezzel az emlékkel. Annyi azonban biztos, hogy Terry és én

keményen gondolkodtunk alternatív megoldásokon. Csak azért, mert nem
várható pozitív kimenetel – emlékszünk, hogy én is azt hittem, ott halok meg az
Everesten –, még muszáj próbálkozni.
Peach és én kifizettük volna a transzplantációt, de egyszerűen nem volt elég
idő megszervezni.
A következő ötletünk egy jelentős májcsonkolás volt. Ennek is alaposan
utánanéztünk. Nagyon komoly műtét lett volna, és végül beláttuk, hogy nem
lehetséges.
A harmadik eshetőség, amely nem gyógyította volna meg, csak elodázza a
dolgokat, a daganatembolizáció volt, ami azt jelenti, hogy elvágják a daganat
vérellátását. A szakirodalom szerint értek már el sikereket ezzel a módszerrel.
Kétszer is megpróbáltuk, még mielőtt az utolsó eszközhöz, a kemoterápiához
fordultunk.

PEACH: A diagnózist követően Howie még négy hónapig élt, 1996

augusztusától 1997 januárjáig. A daganat nagyon gyorsan nőtt, de többnyire csak
csekély fizikai fájdalmat okozott. Howie az ideje nagy részét velünk töltötte,
Dallasban, és Beck minden egyes orvosi vizsgálatra elkísérte. Olyan volt, mintha
a ház minden zugában kétségbeejtően beteg emberek lennének.
Amikor Bub megtudta, hogy Howie bácsi nálunk fog lakni, önként átadta neki
a szobáját, és tulajdonképpen a ház körül kempingezett. Bub azelőtt senkinek
sem adta át a szobáját. De most azt mondta: „Ha Howie-nak ide kell jönnie,
kapja meg az én szobámat. Kiköltözöm.”
Arra is emlékszem, hogy azon az őszön Megnek volt egy komoly fiúja.
Elsőéves volt a középiskolában, és először viselt rövid fekete ruhát. Howie nem
volt hajlandó lejönni, hogy találkozzon a fiúval. Azt kérte, inkább Meg menjen
fel hozzá, Bub szobájába. Amikor meglátta, üvölteni kezdett. Tudta, most látja
így először és utoljára, és nem akarta zavarba hozni a barátja előtt.

* * *
Howie méltósággal nézett szembe a rákkal. Nem emlékszem pontosan, mikor
történt, de arra igen, hogy mindannyian a dolgozószobában ültünk. Peach, én,
Howie a hintaszékben, Pat és a lányuk, Laura. És akkor hirtelen megértette, hogy
meg fog halni. Addig a pillanatig tagadásban élt. És akkor mi is mindannyian
megértettük. Lehet utóvédharcot folytatni, de remény nincs többé.
Ez egy hihetetlenül szomorú pillanat volt. Láttam, hogyan fogadja el Howie.
Aztán összeszedte magát. Tudta, hogy erősnek kell lennie a felesége és a
gyermeke érdekében. Nagyon nehéz pillanat volt.

PEACH: Howie utolsó reménye egy kísérleti program volt, amelyet Terry White
fedezett fel Illinois államban. Addig csak fél tucat páciens vett részt benne, és
tudtuk, hogy nagyon csekély az esély.
Amikor befutott a hívás, már nagyon kevés ideje volt hátra. Beck ismét
meglepett. Könnyen mondhatta volna, hogy menjek csak, ő majd vigyáz a
gyerekekre. De nem ez történt. Azt mondta: „Veletek megyek én is.”

* * *
A mikroszkópom mellett ültem a kórházban, amikor Peach telefonált, hogy azt
mondták, Howard nem fogja túlélni az éjszakát. „Mikor indulunk?”, kérdeztem.
„Egy órán belül”, felelte. Felálltam, kimentem a külső irodába, és közöltem a
társaimmal, hogy Chicagóba kell mennem.
Szótlan repülőút volt. Chicagóban rettentő hideg. A jeges szél a csontunkig
hatolt. A város a szürke árnyalataiban játszott, más szín alig akadt.
A kórházban több biztonsági ellenőrzőponton is át kellett mennünk, mire
Howard szobájához értünk. Még időben érkeztünk. Howard a tudatánál volt.
Kitartott, mert tudta, hogy még egyszer utoljára eljön hozzá a húgocskája. Pat és
Laura mellette voltak. Mindannyian el tudtunk búcsúzni Howardtól, volt időnk
elmondani neki, hogy milyen sokat jelentett nekünk. Én meg tudtam köszönni
neki, hogy annyiszor pótolt engem, hogy olyan apa volt a gyerekeim számára,
amilyen én is szerettem volna lenni, de képtelen voltam rá.
Elmondtam neki, hogy szeretem. Átöleltem, és homlokon csókoltam.
Azt mondják, a halállal szembesülve az ember képes puszta akaraterőből
kitartani, ha van még valami fontos teendője. Meggyőződésem, hogy ez igaz.
Howard idáig tartott ki, és most készen állt a távozásra. Láttuk, ahogy megadja
magát a kimerültségnek. Lehunyta a szemét, és lassan elveszítette az eszméletét.
Egyre nehezebb lett és akadozott a légzése. Aztán elment.
Peach és én hajnali négy órakor hagytuk el a kórházat, és a szállodába
mentünk. Rengeteg időt töltöttem hegyek között a világ minden táján, de sosem
reszkettem így a hidegtől.
Még aznap reggel visszarepültünk Dallasba. Én kaptam az ablak melletti ülést.
Peach mellettem ült, fejét a vállamra hajtotta, kezét a karomra tette. Ahogy a gép
délnek fordult a reggeli napfényben, vakító folyók és tavak villantak fel, a
csillogó arany ezüstté változott.
A szikra mintha táncolt volna a vízen, és felpattant, hogy kövessen minket.
Éreztem, hogy összeér az arcunk, ahogy Peach meg én is ámulva néztünk ki az
ablakon.
– Tudod, hogy mi ez? – kérdeztem.
– Igen. Howard – válaszolta.
Én is pontosan így gondoltam. Láttam Howardot abban a fényben, ahogy
eleget tesz utolsó apai feladatának, és biztonságosan hazavezérli a kishúgát.
Amikor hazaértünk Dallasba, Peach megkért, hogy én mondjam a
gyászbeszédet Howard Atlantában tartandó temetésén. Bár nem mondhatni,
hogy általában keresnem kellene a szavakat, nem akartam elvállalni. Olyannyira
szerettem Howardot, hogy úgy éreztem, nem leszek elég erős, képtelen lennék
szétesés nélkül elbúcsúztatni. De azt is tudtam, hogy meg kell tennem.

PEACH: Legtöbben azok közül, akik 1996-ban, azon a májusi hétvégén eljöttek
hozzánk, nyolc hónappal később Howie temetésére is küldtek virágot. Azt
hiszem, sosem értettem igazán, mire jók a virágok egy ilyen alkalommal, azon
kívül, hogy kifejezik az elhunyt iránti szeretetet és tiszteletet.
Ám ezúttal, ahogy egymás után olvastuk a neveket a kísérőkártyákon, és
végignéztük azokat a csodálatos koszorúkat, úgy éreztük, hogy a barátaink újra
átölelnek minket, és megint támogat minket az ő erejük.
Megnövelte a fájdalmamat Howie temetésén az a felismerés, hogy a bátyám
életem szinte minden fontos eseményénél ott volt velem. Aztán pedig magára
vállalta, hogy ugyanezt megteszi a gyerekeimért is. Még a diplomaosztásomra is
eljött, ahol nem hangzott el személyesebb mondat annál, hogy „Kérem a
bölcsész- és természettudományos hallgatókat, hogy álljanak fel!” – legalábbis
számomra. Laura akkoriban még csak tipegő volt, alig múlhatott kétéves, és
Howie meg Pat mégis megtették a többórás autóutat csak azért, hogy lássák,
amikor átveszem az oklevelemet.
Még csak nem is kellett különlegesnek vagy ünnepélyesnek lennie az
alkalomnak ahhoz, hogy Howie komolyan vegye. Egyszer például megígérte
Bubnak, hogy ott lesz, amikor másodikos korában egy iskolai előadást kellett
tartania. Dallasban hirtelen elromlott az idő, és Howie-nak másnap
Kaliforniában kellett lennie egy üzleti ügy miatt. Ám mégsem volt hajlandó
elindulni addig, amíg be nem tartotta a szavát, és végig nem nézte az előadást.
Howie mindannyiunknál jobban értette a hétköznapi tettek, rítusok és
hagyományok fontosságát, ellentétben a nagyzoló belépőkkel és színpadias
távozásokkal. Tudta, hogy az életben maga az út számít, nem pedig a cél. Úgy
tűnik, hogy gyakrabban járunk temetésekre, mint esküvőkre.

* * *
Peach Meget is megkérte, hogy énekeljen Howard temetésén. Bármennyire is
nehéznek tűnt a gyászbeszédet elmondani, úgy éreztem, ez semmiség ahhoz
képest, hogy Meg kiálljon és több száz ember előtt énekeljen imádott nagybátyja
temetésén. Peach barátnői is azt mondták, ez nem biztos, hogy jó ötlet. De Peach
ragaszkodott hozzá: „Nem, nem, Meg meg fogja tenni, meg fogja tenni Howie
bácsikájáért.”
A temetés különös erővel emlékeztetett mindannyiunkat arra, hogy milyen
központi szerepet töltött be Howard az univerzumunkban. A könnyű része az
volt, hogy felsoroltam Howard számos tudományos elismerését és díját. A
személyes rész sokkal nehezebbnek bizonyult. Családunk minden tagjának
szemében Howardot láttam tükröződni. Felidézték, ahogy Howard átrepült az
egész országon, hogy láthassa Meget a Pán Péter egyik főszerepében.
Felidézték, ahogy Howard a szárnya alá vette Bubot, és megadta neki azt az
apamintát, amely oly nyilvánvalóan fölötte állt annak, amelyet én nyújtottam
neki.
Howardban egyedi módon ötvöződött az intelligencia a hétköznapi ember
józan eszével. Példakép volt a gyerekeim számára, és a végén az én számomra
is. Sikerült úgy eljutnom a méltatás végére, hogy csak egyszer-egyszer kellett
szünetet tartanom, amíg összeszedtem magam. Meg mindvégig csendben ült az
első sorban, arcán csorogtak a könnyek. De aztán végeztem, és eljött a pillanat,
amikor neki kellett búcsúznia. Felállt, megtörölte a szemét, és odalépett az
oltárhoz, ahol erős, tiszta, biztos hangon elénekelte az Amazing Grace-t.
Mindenki, aki ott állt a kápolnában, mélységesen meghatódott.
Már elvesztem, de most meglettem; vak voltam, de most már látok.
Peach egy második csodára vágyott, és most teljesült. Nem az, amit várt. Az
év, amelyet nekem adott a változásra, nagyrészt elmúlt, és valóban más ember
lett belőlem. Utolsó hónapjaiban Howard mentőövet dobott felém, esélyt adott
arra, hogy megváltsam magamat.
Köszönöm, Howard. Mindig itt fogsz élni a szívünkben. És a végén csak ez az
egy számít. Nem számít más, csak azok, akik a szívedben élnek, és akiknek a
szívében te is élsz.
 EPILÓGUS

Örömmel jelentem, hogy nem pusztítottam el olyan sok agysejtemet az

Everesten, mint amitől féltem. Amikor visszatértem a patológiai praxisomhoz,
ügyeltem arra, hogy az egyik társam mindig ellenőrizze, amit csinálok. Hosszú
próbaidőt írtam elő magamnak, hogy kiderüljön, képes vagyok-e még rá.
Szerencsére igen.
Legfontosabb eszközeim, a szemem és az agyam ugyanolyan jól működnek,
mint mindig. Lábpedállal és hangvezérléssel részben pótolni tudom a kezeim
hiányát. A nagyon részletes kézi munkát, amelyre ma még egyetlen gép sem
képes, az asszisztensem, Kim Ledford végzi el helyettem.
Az Everest lelki és érzelmi utóhatása természetesen sokkal összetettebb
kérdés.
Sokan kérdezik tőlem, hogy az Everesten tapasztaltak megváltoztatták-e a
hozzáállásomat a spiritualitáshoz, és hogy imádkoztam-e ott a hegyen.
Vallásos családban nevelkedtem, de fiatalkoromban eltávolodtam a
spiritualitástól, inkább közömbösségből, nem pedig valamiféle lázadás vagy a
dogmák elvetése miatt. Úgy gondoltam, ráérek majd idősebb koromban
visszatérni ezekhez a filozófiai kérdésekhez. Aztán megtanultam, hogy nagyon
gyorsan meg tud öregedni az ember.
Korábban azt mondtam, hogy nem, nem imádkoztam a hegyen. Túlságosan is
lekötött, hogy próbáljak életben maradni. Ám jobban belegondolva, a válaszom
kissé túl szó szerinti volt. Egységként fogam fel az imát, amely áll egy
felvezetésből, egy lelkesítő szövegrészből és egy lezárásból, amelyet lehetőleg
térden állva kell elmondani.
De ha imádkozni nemcsak szavakkal lehet, hanem ima lehet az is, amit a
szíved mélyen hiszel, akkor egészen biztosan imádkoztam. Egész életemben az
Everesten éreztem a legerősebben, hogy mi az, ami fontos a számomra, mi az,
amit igazán nagy becsben tartok.
Hatalmas vigaszt kaptam mindazoktól is, akik Amerikában és világszerte
imádkoztak értem és a családomért. Újra megtanultam, mekkora erőt képvisel az
ima azok számára, akik adományozzák, és minden bizonnyal azoknak is,
akiknek szánják.
Megtanultam, hogy előfordulnak csodák. Sőt azt hiszem, igen gyakoriak.
Most már értem azt is, hogy az ember a legkeményebb teremtmény a Földön.
Ezért kerültünk a tápláléklánc élére, és nem csak azért, mert okosabbak vagyunk,
mint a svábbogarak. Mindannyiunkban ott lakozik a lendület, az elszántság és az
erő.
Az emberek többségének sosem kell merítenie ezekből a forrásokból.
Meglehetősen könnyű életet élünk, ha összevetjük azokkal az úttörőkkel, akik a
vadonban telepedtek le, és távoli területeket fedeztek fel. Bármennyire is
csodáljuk az erejüket és a keménységüket, valójában nem voltak nálunk sem
erősebbek, sem keményebbek. Egyszerűen csak nekik olyan életet kellett élniük.
Ahhoz, hogy az ember visszatérjen egy olyan megpróbáltatásból, amelyben
nekem volt részem, szüksége van kapaszkodókra. Ezek lehetnek a barátai.
Lehetnek a kollégái. Lehet az Istene. Vagy ahogy az én esetemben: a családja.
Ami a lelkieket illeti, még messze nem értem célba. De ez az élmény
megtanított néhány dologra. Nem járhatja meg az ember úgy az Everestet, hogy
ne hasson rá a buddhista serpák spiritualitása. Mindig reggel hallod az imáikat,
amelyekben kántálva kérik, hogy biztonságos legyen a hegy. Ahogy ott fekszel a
sötétben, a meleg hálózsákodban, a levegő megtelik az oltárukon égetett tömjén
illatával.
Ezek az emberek megélik a vallásukat, amely benne van minden egyes
mozdulatukban. Nemcsak vasárnap reggel vagy szerda este gyakorolják, hanem
minden nap minden órájában. Ha jelent számomra valamit egy vallás, abból nem
hiányozhat ez a spiritualitás. Magába kell foglalnia a hindukat, a buddhistákat, a
zsidókat, a muszlimokat és a keresztényeket, és minden más vallást, amelyben
megtalálhatók az alapértékeim.
Azt hiszem, a hitben nem az számít igazán, amit vallasz, hanem az, hogy a
hited elvei szerint élsz-e. Örök gyakorlatias emberként úgy vélem, hogy ha az
életem végén kiderül, nincs Isten, csak a nagy űr, azt fogom érezni, hogy nem
veszítettem semmit. Ám azzal, hogy igyekeztem jobb emberré válni – még ha
többnyire kudarcot is vallok ebben –, nyertem valamit.
Ebben a mindennapos harcban az erő egyik forrása a humor. Nem sokkal
azután, hogy összeraktak, a repülőgépen egy fiatal nő előttem a táskájával
küszködött, nem tudta feltenni a csomagtartóba. Rám pillantott, és megkérdezte,
segédkezet nyújtanék-e neki.
Egy pillanatra elgondolkodtam a lehetséges válaszokon. Mit mondjak?
„Sajnos engem egy kicsit megrövidítettek?” „Otthon hagytam mindkettőt?”
Amikor elkezdtem előadásokat tartani a hegyen történtekről és mindezeknek
az életemre gyakorolt hatásáról, rádöbbentem, hogy ez az élmény nekem is
ugyanolyan sokat ad, mint a közönségnek. Nem lehet egy pillanat alatt
visszafordítani egy ötvenéves tehervonatot, még egy olyan erős jelenéssel sem,
mint amilyet én láttam. Ám azáltal, hogy elmondom a történetemet,
emlékeztetem magam arra, ami fontos számomra. Olyan távlatot nyit meg
előttem, melyet nagyon nehéz elérni.
Azt is sokszor kérdezik tőlem, hogy megtenném-e újra. Először azt
gondoltam, hogy micsoda ostoba kérdés! De aztán alaposan végiggondoltam, és
rájöttem, hogy ez az egyik legmélyebb kérdés, amit fel lehet tenni. A válaszom
így szól: még ha tudnám is pontosan, hogy mi fog történni velem az Everesten,
megtenném újra. Azon a napon ott fent a hegyen a kezemet adtam a családomért
és a jövőmért. Jó üzlet volt.
Életemben először békében élek. Nem kívül keresem az önmeghatározásomat,
célokkal, eredményekkel és anyagi javakkal. Életemben először kényelmesen
érzem magam a saját bőrömben. Az egész világot bejárva kerestem, hogy mi
jelentené a beteljesülést, és a megoldás mindvégig ott várt a saját házamban.
Összességében áldott életem van. És ami még ennél is jobb, tisztában is
vagyok ezzel.

PEACH: Beck és én több szinten viszonyulunk egymáshoz. A régi Beck-Peach

kapcsolat a múlté, de még nem tudom, mi jön helyette. Miben higgyek?
Megnyíljak ismét, hogy aztán újra megsérüljek?
Amikor Beck a kórházban volt, odament hozzá az egyik ápolónő. Elmondta,
hogy aggódik a férje miatt, aki éppen Coloradóban van hegyet mászni.
„Fentről annyira szép a kilátás!” – mondta Beck.
„Ilyet ne mondj az én jelenlétemben! – szóltam rá. – Elegem van a hegyekből.
Már így is eleget vettek el tőlem.”
1997-ben kaptunk egy levelet, amelyben az állt, hogy néhány mellrák-túlélő
az Antarktiszra megy hegyet mászni, és tudnánk-e valamivel támogatni a
törekvésüket. Az egyik barátnőm azt mondta, írjak vissza nekik, hogy mi már
adtunk – két kezet és az életünk egy részét.
Ma már nem gondolom, hogy törékeny lenne a kapcsolatunk Beckkel. És azon
sem aggódom, hogy a haragom felgyülemlik vagy kirobban. Azt hiszem, a düh
átadta a helyét a bánatnak mindazért, ami nem történt meg. Nem annyira Beck és
énmiattam, hanem mert Beck nem látta felnőni a gyerekeit. A két kezét vesztette
el, de ez csak a jéghegy csúcsa.

MEG: Bosszantott, hogy apu nincs otthon. Mérges voltam. Azt hiszem, a
magányosság jól kifejezi, amit éreztem. De most, hogy már idősebb vagyok,
nem haragszom rá a rögeszméje miatt. Megértem, hogy miért tette, és
megbocsátok neki. Az emberek hajlamosak belebonyolódni ilyesmikbe, és észre
sem veszik, hogy helytelenül cselekednek. Apu sem vette észre, és kapott érte
egy jó nagy pofont az élettől.

BUB: Nagyra becsülöm apám kitartását és a humorérzékét. Ahogy idősebb

lettem, egyre több minden kötött össze minket, amit meg tudtunk osztani
egymással, például a sikamlós vicceket és a 18 éven felülieknek szóló filmeket.
Mostanra olyan ember lett belőle, aki a mának él. Tudja, hogy ha szeretsz
valakit, azt meg is kell mondanod neki, mert nem tudhatod, mit hoz a jövő.
Bolondos egy apa lett belőle.
„Tudod, mi van, fiam? Annyira szeretlek!”
„Hát persze, apu. Éjfélre itthon vagyok.”

PAT WHITE: Beck olyan remek fickó! Törődik az emberekkel – még ha nem is
mindig tudja ezt megfelelő módon kifejezni. Sebeket szerzett a magánéletében,
de még mindig kiváló megfigyelő, és ezt humorral adja vissza.
Bármilyen nehézségeket hozzon is az élet, rengeteg a szeretet. Azt mondják,
Madannak bátor volt a szíve. Nos, Becknek óriási a szíve. És Peach is nagyon
bátor a maga módján.
Nem nyírta ki Becket.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Amikor visszaértem az Everestről, sokan javasolták, hogy írjunk egy könyvet,

amely mind Peach szempontjából, mind az enyémből elmeséli a történetet. A
tragédia utáni első hónapokban minden bizonnyal korai lett volna belevágni.
Lépésről lépésre kellett szembenéznünk a fizikai és lelki fájdalommal, nem
lehetett egyetlen katartikus ugrással letudni mindent. És hát ráadásul akkor még
fogalmam sem volt, hogyan fog végződni a történet.
Aztán ahogy teltek a hónapok, egyre kevésbé érdekelt a történet megírása,
mert úgy éreztem, Jon Krakauer Ég és jég (Into Thin Air) és David Breas-hears
High Exposure beszámolójában már minden benne van.
Ám ahogy láttam újra összeállni az életemet, és gyógyulni kezdett a
kapcsolatom a feleségemmel, megint foglalkoztatni kezdett a könyvírás
gondolata.
Bár az Everesten töltött néhány nap eseményei is biztosan érdekesek,
számomra a történet arról szólt, ami a hazatérésem után következett. Az életem
újbóli felépítése, önmagam újbóli meghatározása.
Nincs egyszerű recept a nehéz napok átvészelésére, de megnyugtató az a
tudat, hogy még a legszörnyűbb pillanatokban is megmarad a remény. A
viszontagságokból jó dolgok születhetnek.
Nehéz lenne megfelelő köszönetet mondani annak a sok embernek, aki
átsegített a küzdelmeimen, aki összetartotta a lelkemet és a testemet. Először is
Peachnek, az ifjabb Becknek és Megnek szeretném megköszönni a szeretetüket,
azt, hogy velem maradtak, és hogy lehetővé tették számomra a változást. Aztán a
szüleimnek, akiknek a szeretete változatlan. A tőlük telhető legjobb nevelésben
részesítették a fiaikat. Köszönöm a testvéreimnek, Kitnek és különösen Dannek,
aki hatalmas távolságot tett meg azért, hogy mellettem legyen, amikor a
legnagyobb szükségem volt rá.
Köszönet illeti a történetem számos hősét: David Breashearst, Robert
Schauert, Ed Viesturst, Pete Athanst és Todd Burlesont, akik a saját életüket
tették kockára miattam. És különösen Madan K. C. ezredest, akinek a bátorsága
a mai napig szinte felfoghatatlan számomra.
 Vezetőinket, Rob Hallt, Mike Groomot és Andy Harrist, akik megtestesítették
a világ valamennyi hegyi vezetőjének profizmusát, jellemét és áldozatkészségét.
A mászócsapatunk tagjait: Doug Hansent, Namba Jaszukót, Stuart Hutchisont,
Frank Fischbeket, Lou Kasischkét, John Taskét és Jon Krakauert – barátságuk
igazi kincs.
A serpákat, akik kemény munkájukkal és bátorságukkal lehetővé tették
mindezt: Ang Tsheringet, Ang Dorjét, Lhakpa Chhirit, Kamit, Tenzinget, Aritát,
Ngawang Norbut, Chuldumot, Chhongbát, Pembát és Tendit.
A csapatunk többi tagját: Helen Wiltont, aki mindig kezet mosatott velünk, és
őrizte az egészségünket dr. Caroline Mackenzie, az alaptábor orvosa
segítségével. Kay Bailey Hutchison és Tom Daschle szenátort, Sandra
Vofelgesang nagykövetet, David Schenstedet és Inu K. C.-t.
Álljon itt mindazoknak az orvosoknak, ápolóknak és gyógyítóknak a neve,
akik oly sokat dolgoztak a talpra állításomon: dr. Greg Anigian, dr. Mike Doyle,
dr. Joe Sample, dr. James Brodsky és dr. Alan Farrow-Gillespie, valamint dr.
Ken Kamler és dr. Henrik Hansen, akik a hegyen siettek a segítségemre.
Különösen hálás vagyok üzlettársaimnak: dr. John Esbernek, dr. Charles
Cramernek és dr. Wayne Taylornak, akik megadták a lehetőséget, hogy
visszatérjek a közös munkához, és hónapokon át támogattak engem és a
családomat, amíg ismét képes voltam ellátni a feladataimat.
Köszönöm nektek, a Belső Kör tagjainak, akik velünk voltatok a legsötétebb
napokon, és a Kutatók Körének: barátainknak, Jim és Marianne Ketchersidnek,
Terry és Pat White-nak és Jon és Sally Elbernek.
Köszönet Dan Lewisnak és fiainak, valamint Deena Killingsworthnek és
Jonnie Rohrernek a sajtóval kapcsolatban nyújtott értő segítségükért.
Köszönöm Ken Zornesnak, hogy minden vasárnap reggel átjött egy doboz
fánkkal, ami segített visszahízni azt a tizenöt kilót, melyet eredetileg Brent
Blackmore edzései révén szedtem fel. És köszönetet mondok kedvenc
demokratáimnak, Cappy és Janie McGarrnak.
Mindenképpen szeretném kifejezni hálámat a dallasi anyukák erős csapatának,
akik oroszlánként küzdöttek azért, hogy engem hazajuttassanak. Álljon hát itt
mindannyiuk neve: Mary Ann Bristow, Cecilia Boone, Linda Gravelle, Victoria
Bryhan, Maude Cejudo, Bobbie Long, Vickey Thumlert, Mary Ellen Malone,
Ann Abernathy, Caroline Allen, Pat White, Yolanda Brooks, Liz Zornes, Jean
Sudderth, Marcela Gerber, Lisa Camp, Sue Washington, Sandra Barr, Barbara
Lynn és Carolyn Kobey.
Nagyra értékelem annak a sok ezer embernek az üzenetét, akik gondoltak ránk
és imádkoztak értünk. Sokkal nagyobb támogatás volt ez, mint hinnék.
Végül pedig köszönöm Howard Olsonnak azt a rengeteg szeretetet és ihletet,
amelyet nekünk adott, és azt a második, talán még nagyobb csodát, amelyet
előidézett.
 A SZERZŐKRŐL

Beck Weathers kedvelt előadó, nemcsak a tudományos és a szakmai, de a

szélesebb közönség előtt is. A családjával Dallasban él, ahol patológusként
dolgozik.

Stephen G. Michaud kilenc könyv szerzője vagy társszerzője, többek között a

The Evil That Men Do és a The Only Living Witness című bestsellereké. A
honlapja: www.stephenmichaud.com
 Table of Contents
Címoldal
Impresszum
1. RÉSZ
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
TÍZ
2. RÉSZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
TIZENHÁROM
TIZENNÉGY
TIZENÖT
3. RÉSZ
TIZENHAT
TIZENHÉT
TIZENNYOLC
TIZENKILENC
HÚSZ
HUSZONEGY
4. RÉSZ
HUSZONKETTŐ
HUSZONHÁROM
HUSZONNÉGY
HUSZONÖT
EPILÓGUS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐKRŐL