A mű eredeti címe:

Belinda Bauer: Rubbernecker

Copyright © Belinda Bauer 2013

Fordította: Siklós Márta 2017

Magyar kiadás © 2017 Lettero Kiadó, Budapest
Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – elektronikus, mechanikus

úton vagy fénymásolatban – sem közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye
nélkül.

Olvasószerkesztő: Palkó Katalin

Szerkesztő: Takács Kriszta
A szöveget gondozta: Lovass Gyöngyvér

Design based on an original design from

Little, Brown Book Group for The Doll Maker
by Richard Montanari

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5733-16-1 (epub)

ISBN 978-615-5733-17-8 (mobi)
 Simonnak,
a kezdeti napok emlékére
ELSŐ RÉSZ
 1

Meghalni nem olyan könnyű, mint a moziban.

A filmekben az autó váratlanul megcsúszik a jégen.
Átszánkázik az úttesten, meginog a szikla szélén.
Aztán lezuhan.
Bucskázik lefelé, az ajtók szétesnek, a kocsi gyűrődik
egyet, majd körbefordul, megint megpördül – míg végül
nekiütközik egy fának, és megáll, kerekekkel felfelé, akár
egy füstölgő teknősbéka. A többi sofőr csikorogva fékez,
tárva-nyitva hagyja a kocsija ajtaját, és rohan a
szakadékhoz, hogy iszonyodva nézze, amint…
Amint az autó a drámai hatás kedvéért egy
másodpercre megáll.
És aztán lángba borul.
Az emberek hátrébb lépnek, szemük elé kapják a
kezüket, és elfordulnak.
A filmekben ki sem kell mondani.
A filmekben az ember azonnal meghal.

Nem sokra emlékszem, de arra igen, hogy a Piña Colada-

dal szólt a rádióban. Egy időben a csapból is az folyt. Ha
szereted a Piña Coladát, és szereted, ha elkap az eső,
valahogy így.
Utálom ezt a számot. Mindig is utáltam.
 Nem tudom, vajon elmondom-e valaha is a
rendőrségnek az igazat arról, ami történt. Már ha
egyáltalán képes leszek rá. Vajon lesz elég bátorságom
bevallani, hogy éppen csatornát próbáltam váltani,
amikor a jégre futottam? A miatt a hülye zene miatt!
Vajon csak röhögnének rajta? Vagy a fejüket csóválnák,
és vádat emelnének ellenem közúti veszélyeztetés miatt?
Hogy őszinte legyek, megkönnyebbülés volna ez is, az
is.
Lexiért, a lányomért mentem Cardiffba. Valami
kiránduláson volt, talán iskolain, nem emlékszem már,
merrefelé, de arra igen, mennyire vártam, hogy újra
láthassam.
Gyakran jött haza a haverjaival, de most váratlanul
elromlott az idő, és nem jártak a vonatok. Jeges volt a
pálya, valami ilyesmi – bár persze a vasúttársaságok
mindig találnak ürügyet arra, hogy épp miért nem tartják
a menetrendet. Amikor én voltam annyi idős, mint Lexi
most, az ember percre pontosan a vonatokhoz állíthatta
az óráját, de manapság már nem hagyatkozhat rájuk.
Hol is tartottam?
Nos, igen. Az A470-esen haladtam, az út mentén
magasodó régi meddőhányók mellett, ahol a föld
meredeken fut le a völgybe. Mára persze benőtte a fű meg
a sok fa, hiszen a régi Széntársaság beültette, de azért
meddőhányók voltak leginkább, még ha mi hegyeknek
hívtuk is őket. Hegyek nem szoktak fekete porrá változni
és iskolapadban ülő kisgyermekeket temetni maguk alá,
mint sok évvel ezelőtt az egyik tette. Erre például nagyon
is emlékszem, ahogy a félénk tekintetű kis Williams fiúra
is, aki hetente egyszer rögbiedzésre járt, aztán egyszer
csak nem jött többé. De más emlékeim el-elszöknek, vagy
teljesen kiestek a fejemből.
Emlékszem, hogy felötlött bennem: Hoppá, Sam, ezt
hogy az úristenbe’ nem vetted észre?! Aztán arra is, ahogy a
korlátnak csapódtam, és arra gondoltam, mit fogok
füllenteni Alice-nek, hogy kimagyarázzam a horpadást a
Focusban. Csak fél éve vettük, és Alice folyton szidott, hogy
túl gyorsan vezetek. De még mielőtt eszembe juthatott
volna egy jó kis hazugság, a kocsi megugrott, és én egy
szempillantás alatt a korlát rossz oldalán találtam
magam: köztem és a Taff folyó közt a nagy semmi,
pontosabban egy hetven méter mély szakadék.
A zuhanás négy részletben történt.
Az autó orral lefelé csapódott a földbe, és a szélvédő –
olyan hang kíséretében, mint amikor egy hatalmas
bogarat széttaposnak – szilánkokra zúzódott.
Aztán csend támadt, és én szálltam, akár egy boldog
pacsirta.
Majd jött az újabb becsapódás – széttört fémdarabok,
fűszálak alig pár centire az orromtól. Próbáltam
félrekapni a fejemet, de képtelen voltam irányítani, és
csak a nedves földdarabokat meg a megmaradt
tányérnyi, csillogó jégkristályokat láttam.
Aztán újabb csend következett, ez is nagyon kellemes
volt. Néztem, amint az ólmos, havas ég lassan vonul
fölöttem, és közben arra gondoltam, hogy akkor most
ugyan ki fog elmenni Lexiért? Csak egy autónk van
ugyanis. Esetleg Debbie-nél marad éjszakára – aranyos
lány egyébként.
Aztán amikor az autó újra csapódott egyet,
ráharaptam belül a számra, és éreztem a torkomon
lecsorduló vér vasas ízét. A kocsi ajtaja időközben letört,
és én csak néztem, ahogy a jobb karom tehetetlenül
csapkod a nyílás mellett, miközben tovább repülünk, én
meg az autó, amelyet együtt vettünk Merthyrben Evans
Halshaw-nál. Mintadarab volt, úgyhogy kétezer rongyot
el is engedtek, de még mindig vadiúj szaga volt, és ez a
lényeg, mondta Alice.
Szörnyen dühös lesz rám.
Arra nem emlékszem, hogy negyedszer is földet értünk
volna, de feltételezem, hogy ez történt, különben most
nem volnék itt, hanem én lennék az első Ford Focus-sofőr
az űrben.
Amilyen szerencsém van, valószínűleg arra sem
emlékeznék.

***

A forgalom csigalassúsággal araszolt, és a tizennyolc éves

Patrick Fort már messziről észrevette a kéken villogó
fényeket.
– Baleset! – mondta az anyja.
Patrick nem szokott felesleges kijelentésekre reagálni.
Elvégre mindkettőjüknek van szeme.
Csak sóhajtott, és arra gondolt, mennyivel jobban tette
volna, ha biciklivel jön. Akkor nem lenne gond egy ilyen
dugó. De hát az anyja ragaszkodott hozzá, hogy kocsival
hozza el – annak ellenére, hogy Patrick nem szeretett
autóban ülni –, azzal az indokkal, hogy az interjúra
rendes ruhában kell érkeznie. Az egyetlen galléros inge
volt rajta meg a szürke flanelnadrágja, amitől mindig
viszketett a combja, a lábán pedig kivételesen nem a
sportcipője a két pár cipője közül.
– Remélem, senki sem sérült meg – folytatta az anyja. –
Valószínűleg jégre futott egy autó a kanyarban.
Patrick erre sem reagált.
Közeledtek egy fluoreszkáló mellényes rendőrhöz, aki
türelmetlenül hadonászott a karjával, hogy a szabad
sávra terelje a forgalmat.
Most látták meg, hol bukott át a mélybe a balesetet
szenvedett autó. A tompa ezüst színű korlát mélyen
behorpadt, látszott rajta, hogy minden erejével igyekezett
megtartani a kocsit, míg végül egy hajlott sóhajjal
megadta magát. A szakadék szélén tűzoltók álltak
karéjban, onnan néztek le a mélybe. Ők nyilván ki
vannak képezve ilyen esetekre, gondolta Patrick.
– Jaj, istenem! – suttogta Sarah Fort. – Szegény
szerencsétlenek!
Az előttük haladó autó megállt: Patrick látta, hogy
minden bent ülő bal felé nyújtogatja a nyakát.
Guminyakúak. A halál látványa után sóvárgók.
 A rendőr odakiáltott valamit, és dühödten lengette a
karját, hogy hajtsanak tovább.
Mielőtt az anyja elindulhatott volna, Patrick kinyitotta
a kocsi ajtaját, és kiugrott az aszfaltra.
– Patrick!
A fiú nem vett róla tudomást. Megcsapta a kellemesen
hideg levegő, és mintha az előtte tornyosuló meredek
domboldal is valóságosabb lett volna így kintről – az
elszáradt, téli fű vörösessárga szőnyegével borított, szilárd
anyag.
A fiú a tűzoltók felé indult.
– Patrick!
Patrick áthajolt a korlát maradványán, és lebámult a
völgybe. Egy autó hevert a mélyben, a folyópart szélén
lévő kis facsoport közé ékelődve, kerekeit az ég felé
meresztette a halál. Roncsdarabok jelezték az utat,
amerre legurult – egy letört ajtó, egy képes újság, egy
kicsavarodott lökhárító. A szerencsétlenül járt kocsiban
még mindig szólt a rádió, Patrick hallotta is a völgyből
halványan felszűrődő dalt: „In Dreams”, Roy Orbison,
1963. A zene nem érdekelte különösebben Patrickot, de az
albumok megjelenésének dátumát nem szokta elfelejteni.
– Mi történt? – kérdezte.
A legközelebb álló tűzoltó feléje fordult, ajka között
sodort cigaretta fityegett.
– Hát maga kicsoda?
– Van ott bent valaki? – kérdezte Patrick.
– Lehetséges. Üljön vissza a kocsijába!
 – Meghalt?
– Maga szerint?
– Innen nem tudom megállapítani – vont vállat Patrick.
– Maguk igen?
– Nem hallotta, mit mondtam, okostojás?! Tűnjön el! Mi
itt dolgozunk!
Patrick homlokráncolva nézte a tűzoltó kezét.
– Szerintem csak bagóznak, és azt a roncsot bámulják.
– Na, most már húzz el a búsba, pajtás!
– Azért még nem kell káromkodnia!
– Kopj le!
– Patrick!
Az anyja lépett mellé, megfogta a könyökét, elnézést
kért a tűzoltóktól, habár nem tudhatta, miért is kellene.
Patrick egy utolsó pillantást vetett a mélybe. Lent nem
mozgott semmi. Arra gondolt, vajon mi minden lehet
abban az autóban – aminek mozdulatlan, összegyűrt,
véres belsejét elönti Roy Orbison egyre magasabban
szárnyaló hangja, akárha angyalokat kínoznának
odabent.
Lerázta a karjáról az anyja kezét, aki mindjárt
bocsánatot is kért tőle. Igazából mindig mindenért
bocsánatot kért.
Visszaszálltak a kocsiba, és az anyja továbbhajtott – de
immár sokkal lassabban.
 2

Tracy Evans úgy képzelte, hogy a cardiffi neurológiai

osztályon rengeteg ideje lesz olvasni. Ott minden csendes,
minden mozdulatlan. A kómás betegek nem okádnak
papírtányérokba, nem vizelnek műanyag flakonokba,
nem nyomogatják a hívócsengőt. Úgy érezheti magát,
akár egy légikisasszony – eltekintve persze attól, hogy itt
nincsenek pluszjuttatások, és egyetlen facér pilóta sem
akad, akit megfoghatna magának. Egyszóval alig várta,
hogy szép nyugisan elüldögéljen a nővérpultnál, és végre-
valahára elolvassa a Nyíló rózsát, a Rose Mackenzie-
sorozat harmadik kötetét. Az elsőben a félénk és
csodaszép Rose Mackenzie nagykorú lett, és kikerült az
árvaházból, még mindig szűzen, az erényére törő számos
csábítási kísérlet ellenére is. A második részben a
szélhámos Dander Cole rabolta el a szívét, valamint az
összes pénzét – ám a fenyegető romlástól szerencsére
megmentette az ő magas, sötét hajú, jóképű, ám felettébb
szűkszavú gyámja, bizonyos Raft Ankers. Raft eltitkolt (és
ezért minden bizonnyal tragikus) múltja nem engedte,
hogy a lehető leghivatalosabb figyelmen túl bármiféle
érdeklődést tanúsítson a lány iránt. Tracy azonban már
tudta azt, amit Rose még nem: hogy szép, ám
kifürkészhetetlen szeme mélyén olyan érzések
parázslanak, amelyek csak arra várnak, hogy lángra
lobbantsák benne a szenvedélyt.
Már a könyv címe is – Nyíló rózsa – rendkívül ígéretes
volt e láng tekintetében. A huszonnégy esztendős Tracy
ennek az ígéretnek a reményében jelentkezett, hogy
betöltse a cardiffi neurológiai osztály megüresedett nővéri
állását. Úgy képzelte, a betegek szép sorban, nyugodtan
alszanak a sok gép között, ő meg némán suhan egyiktől a
másikig – vagy lassan lapozza az oldalakat egy árva kis
sárga lámpa fényénél…
Csak hát a valóság bosszantóan másnak bizonyult, oly
módokon, amelyeket Tracy nemcsak hogy nem várt, de
soha életében nem tapasztalt. Néhány beteg ugyan
valóban mély kómában volt – mint aki egyfolytában
alszik, mozdulatlanul –, ám a többiek a vegetatív
állapotok meglehetősen széles skáláját mutatták.
Tracy elvégezte a szokásos ápolói feladatokat – cserélte
az infúziót és a katétert, lemosta szivaccsal a testeket,
beadta a gyógyszereket és a táplálékot, és regisztrálta a
légzés vagy mozgás esetleges változásait. De ezen kívül
millió más dolga is volt: krémezni a bőrt, védőrácsot
emelni a csapkodó, hadonászó betegek ágya mellé, azokat
meg, akik ezt nem tették, rendszeresen forgatni, a
felfekvéseket megelőzendő. Értelmes kérésekké kellett
lefordítani a betegek nyögéseit, mormolásait, pislogásait
és összefüggéstelen kiáltozásait egy pohár vízért vagy egy
csatornaváltásért a tévén. Pelenkát kellett cserélni,
feneket tisztára törölni a leveses, narancsszínű bélsártól.
Közben a gyógytornászok zajosan küzdöttek a
megmerevedett végtagokkal és karmos kezekkel. Lábakat
kellett befáslizni, magatehetetlen testeket emelni
tolószékbe vagy billenőasztalra, amelyen a betegek úgy
lógtak, mint a keresztre feszítettek. Az volt a cél, hogy ne
engedjék őket begubózni valami torz embrióállapotba,
ahonnan már nincs visszaút.
Lényegében egy tébolyda volt az egész. Amihez még az
az alattomosan szúró félelem is hozzájárult – Tracy
számára legalábbis –, hogy a halott tekintetű betegek
igazából őt figyelik.
Mindennek a tetejébe ott volt a kórházi beavatódás is:
egy fájdalmas bélfertőzés, aminek következtében Tracy
napjában fél tucatszor görnyedt kétrét a vécén, és ami szó
szerint és átvitt értelemben is teljesen kiürítette. A többi
nővér C hasmarsnak hívta, és megnyugtatták, hogy a
következő alkalommal már nem lesz ilyen rémes. Tracy
magában megesküdött, hogy tanul a hibájából, és
azonnal bead néhány új álláspályázatot, mielőtt a
következő alkalom eljön.
Időközben megtanulta, hogy vannak jó kómás betegek
és rossz kómás betegek. Egy tapasztaltabb kolléganője,
Jean ezt úgy magyarázta el neki, hogy abból megértette:
az effajta megkülönböztetést mindenki elfogadja, de
nyíltan beszélni róla már nem oké.
A jó kómás betegek csendesek. Nem csapnak zajt, nem
gurulnak be, ha segíteni próbálsz nekik. Nem kapnak
tüdőgyulladást, nem igényelnek extra törődést, és nem
húzzák ki az infúziót meg a kanült. A jó kómás betegek
családja is udvarias, és nem hordja tele a kórtermet
otthonról hozott holmikkal, ellenben nekik, nővéreknek
időnként kisebb ajándékokkal kedveskedik – valójában
megvesztegetésként –, abban a reményben, hogy
gondosan ellátják szeretteiket azokban a hosszú órákban,
amikor ők távol vannak. A nővérpult mögött mindig
legalább két doboz csokoládé volt nyitva; Tracy a
mogyorósat szerette, és mivel az többnyire alul volt,
suttyomban fel szokta emelni a felső sort, hogy azokból
nassoljon.
Az is elfogadott ténynek számított – a nővérek közt
legalábbis –, hogy a jó kómás betegek az előző életükben is
jó emberek voltak. Azért kerültek ide, mert a szívük nem
bírta a túl sok munkát, vagy leestek a létráról, miközben a
szomszédnak segítettek kitisztítani az ereszt, vagy egy fán
rekedt kiscicát próbáltak megmenteni. A jó kómás
betegnek megsimogatják a homlokát, és kedves szavakat
suttognak a fülébe, bátorítva, hogy egy darabban és
épelméjűen térjen vissza erre a világra.
A rossz kómás betegek – akik a kóma enyhébb
stádiumában vannak – ellenben egész éjjel sírnak, vagy
fuldokolnak a leghígabb zabkásától is, vagy megragadják
az ágy védőrácsát, és úgy rázzák, akár egy vadállat a
ketrecét. Kiáltoznak és hadonásznak, és időnként beléd
öklöznek vagy beléd rúgnak. Becsinálnak a frissen cserélt
pelenkába – minden jel szerint csak azért, hogy
kiszúrjanak veled –, és folyton fertőzéseket kapnak,
amelyek különleges ápolást igényelnek egész éjszaka. A
rossz betegek azért kerültek ide, mert túladagolták
magukat, mert túl gyorsan hajtottak, vagy mert részegen
verekedtek a kocsmában. A családtagjaik követelőzőek és
bizalmatlanok. A rossz betegnek nem simogatás jár,
hanem összepréselt száj, rideg bánásmód és fegyelmezett
tartózkodás, „az ő érdekében”.
E megkülönböztetésből persze semmit sem foglaltak
írásba, sem az orvosokkal, sem a családdal nem
tárgyalták meg, de azért minden nővér tisztában volt a
különbséggel. Amikor Jean először vitte körbe Tracyt az
osztályon, sorra járta vele az ágyakat. Betöltötte Tracy
fejébe az életrajzokat, amelyek immár soha nem lesznek
újraírva vagy kitörölve – vagy akár csak hitelesítve az
igazságtartalmukat illetően.
– Ez a szegény srác a barátnőjének ment jegygyűrűt
venni, amikor elütötte egy taxi. Fogadok, hogy a sofőr épp
telefonált – referált Jean. – A lány mindennap bejön hozzá
munka után, és csak zokog. Hét hónapja, minden áldott
nap. Édes kis teremtés, még mindig hozzá akar menni
feleségül. Az ember szíve szakad meg.
Felsóhajtott, és látszott rajta, hogy őszintén így is
gondolja. Így aztán Tracy is komolyan bólintott, amivel
jelezni akarta, hogy egy kicsit az ő szíve is megszakad
emiatt. Magában azonban úgy vélte, hogy ha az ő (csak
elméletben létező) barátja több mint egy héten át
kómában lenne, hát ő valószínűleg továbblépne, ahelyett
hogy mellette csücsülne, és nézné, ahogy a következő
ötven évben a gatyájába csinál.
 Jean már egy újabb ágynál járt.
– Ez meg – mondta, miközben egy gyors mozdulattal
ráhúzta a lepedőt egy középkorú férfi mellkasára – a
Queen Street végén levő felüljáróról esett le. Valószínűleg
részeg volt. Vagy a zsaruk elől menekült. Eleve nem lett
volna szabad ráhajtania – tudod, az vasúti híd, nem
gyalogos.
Tracy nagyon is jól tudta. Ami azt illeti, jó párszor
támolygott alatta péntek vagy szombat éjszakánként,
amikor az Evolution táncklubból gyalogolt a házig, ahol
három lánnyal együtt bérelt lakást. Mindig volt ott pár
őrült, akik szóróflakonokkal a kezükben lógtak ki a híd
mellvédjén, vagy elugrósdit játszottak a Queen Street-i
állomásról induló vonatokkal.
– Ez, szegény, abszolúte elviselhetetlen – súgta oda
Jean, ahogy egy újabb beteghez értek. – Üvöltözik, kiabál.
Néha idegen nyelven is, szerintem azért, mert valami
titkolnivalója van.
Tracy lenyűgözve bólintott.
– Mindenkit ugráltat, mi meg csak futkosunk körülötte,
mint a fejetlen csirkék. Rendesen be tud durvulni.
– Komolyan?
– Hát… – vonta meg a vállát Jean – gondolom, nem
szándékosan, de üt-vág, ha olyanja van. Nagyon erős.
Angie-nek az ujját is eltörte. – Egy csinos, sötét hajú
nővérre mutatott, akinek a bal kezén fehér ragtapasz
virított, majd jelentőségteljes pillantást vetett Tracyre. –
Úgyhogy vigyázz vele!
 – Oké.
– Ami meg a családokat illeti – folytatta Jean, és a
tekintetéből egyértelmű volt, hogy Tracy erre amúgy is rá
fog jönni –, semmiképp sem szabad hagynod, hogy dróton
rángassanak. Te értesz a dolgokhoz, nem ők! Mindig ez
legyen a fejedben!
– Oké, rendben – felelte határozottan Tracy, és
körbepillantott az osztályon.
Két kórterem, tizenkét ágy. Tízben már csak
élőhalottak feküdtek, akik megvették a jegyet a
túlvilágra, de valamiképp elakadtak az úton, és még azon
tanakodtak, hogy továbbmenjenek-e, vagy
visszaforduljanak, és hazataláljanak.
 3

Sok orvos vizsgálta már, de Patrick csak ötéves korában,

amikor iskolás lett, ébredt rá arra, hogy valami baj van
vele. Gyűlölte az osztálytársai rendetlenségét és a testi
közelségüket a játszótéren – ahol rajta kívül senkit sem
érdekelt, hogy a négyszögletes kis pályán a murvát
letisztítsák, és aztán elegyengessék.
Az órákon nem akadt olyan feladat, ami túl nehéz lett
volna neki, és olyan is csak néhány, amit valamiért nem
tudott befejezni. Míg a többi gyerek óra után uzsgyi,
rohant ki játszani, Patrick visítva ellenállt, ha a tanító
megpróbálta rávenni, hogy hagyja ott egy időre az ábécét
vagy az összeadást. Mint a kullancs, úgy kapaszkodott a
tanulásba.
Az uzsonnásdobozát módszeresen átvizsgálta, és
kidobott belőle mindent, aminek piros színe volt. Mint a
papagáj, ismételgetett minden mondatot, amit hozzá
intéztek, és sorban hangsúlyozta benne a szavakat,
ízlelgetve a különbségeket:
TEDD le a krétát!
Tedd LE a krétát!
Tedd le a KRÉTÁT!
De közben még mindig ott volt a kréta a kezében.
Olyan gyorsan és kegyetlenül senki nem utasítja el a
másságot, mint a gyerekek. Patrickot rövidesen kihagyták
a szülinapi zsúrokból vagy a hétvégi meghívásokból,
kizárták a különféle csoportokból és sportjátékokból. Igaz,
neki sem volt kedve bulikba menni, ki nem állhatta a
csoportokat, és nem értette a játékszabályokat. Úgyhogy
voltaképp nem zavarta a dolog. Végtére is a hangyák
életritmusa is elbűvölte, de ez nem jelentette azt, hogy
hangya akart volna lenni.
Egészen addig, amíg hétesztendős nem lett…

***

Gyerekeket nem engedtek be a fogadóirodába, úgyhogy

amíg az apja a lovakat és a kutyákat nézte a nagy
kivetítőn, Patrick az ajtóhoz legközelebbi pult alá
kuporodott. Alig látott ki onnan a bicikliktől meg egy vén,
fekete labradortól, ami vagy mindig nedves volt, vagy csak
a szaga volt olyan. Időnként férfiak álltak Patrick elé,
észre sem véve, hogy ő is ott van. Rákönyököltek a pultra,
és úgy silabizálták a falra tűzött lapokat a
versenylovakról meg a zsokékról, miközben ő a térdeket
és a nadrághajlatokat figyelte, meg a sáros
csizmanyomokat a linóleumon. Hallgatta az olcsó
golyóstollak kaparását, ahogy a feje fölött bekörmölték a
kiválasztott ló nevét, és a bosszús morgásokat, amikor
veszítettek – neki úgy tűnt, kivétel nélkül mindig.
Egyszer-egyszer észrevették őt is, olyankor lehajoltak
hozzá, és üdvözölték:
– Szia, kisöreg. Minden oké ott lent?
 De Patrick ilyenkor mindig közelebb húzódott a
kutyához oltalomért, és nem válaszolt. Valaki egyszer egy
Milky Way csokit nyújtott oda neki, amit a labrador
nyomban elkapott előle, és két harapásra lenyelte –
amúgy papírostul.
– Nem sokat beszél, mi? – jegyezte meg egyszer egy
bácsi Patrick apjának, amire az szárazon csak ennyit
felelt:
– Gondolkodik.
Az apja mindig igazat mondott: Patrick tényleg
gondolkodott. Töprengett azon, hogy milyen gumiszagú a
biciklikerék szelepéből kiszisszenő levegő, hogy milyen
gyorsan változnak a képernyőn az esélyek, vagy hogy
miért van a kutyáknak piros ínye, de fekete ajka.
Minthogy idővel egyre kevésbé zavarta bárki, Patrick
egészen megkedvelte ezt a posztot az ajtó mellett. Onnan
nyugodtan szemlélődhetett, anélkül hogy őt szemlélték
volna.
Egy forró nyári napon Patrick épp a linóleumon
szunyókáló labrador körvonalát rajzolta meg egy
golyóstollal, amikor rémült kiáltás tört ki a
fogadóirodában összegyűlt férfiakból, rögtön utána pedig
döbbent csend támadt.
Patrick kimászott a pult alól, és előrekúszott a
férficipők között, míg végül szinte közvetlenül az óriási
kivetítő előtt fel tudott állni.
A közelkép pixeleiből egy lila zsoké alakja bontakozott
ki, amint súlyos léptekkel közeledik a smaragdzöld füvön,
karján nyereggel, amelynek egy ló hátán lett volna a
helye.
Patrick megérintette a füvet a képernyőn, és meleg,
zöld bizsergést érzett az ujjai körül.
– Mit keres itt ez a kölyök? – kiáltott fel valaki, mire az
apja felállt, és a kezét nyújtotta felé.
Patrick hátrahőkölt. Utálta, ha fogták a kezét:
viszkettek tőle a csontjai. De most megrökönyödve látta,
hogy az apja szeme könnyes. És valami számára is
érthetetlen okból vonakodás nélkül megfogta a kinyújtott
kezet. Sőt még akkor is az apja kezében hagyta a magáét,
amikor átkeltek a forgalmas utcán a Rorke’s Drift
kocsmába. Ott az apja vett neki egy kólát, amelynek az
üvege mintha furcsán be lett volna nyomódva a közepén,
ő maga pedig egy hajtásra megitta a korsó sörét.
– A Perzsa Táltosra! – szólalt meg kicsit rekedten, és
megcsippentette az orrát, ami nagyjából ugyanaz volt,
mintha az ingujjába törölte volna, de nem olyan
közönséges.
– A Perzsa Táltosra! – helyeselt Patrick, bár azt csak
később tudta meg, hogy a Perzsa Táltos egy ló.
Helyesebben egy ló volt.
Sohasem felejtette el ezt az élményt. Azt a furcsa érzést,
hogy ebben a pillanatban közelebb volt az apjához, mint
bárkihez valaha is. Hogy majdnem képes rá, hogy részese
legyen annak, amit az apja érez.
Patrick életében először sejtette meg, hogy milyen az,
amit a többi gyerek ösztönösen tudott – hogy ő is része
valami nagyobb, valami titokzatos dolognak.
Valaminek, amire ő maga is vágyott, de még mindig
nem tudta, hogyan érje el.

Az a felfedezés, hogy egy kritikus láncszem hiányzik az ő

szerkezetéből, mindennapos szenvedéssé tette számára az
iskolát. Úgy tűnt, mindenki más birtokában van a
népszerűség és boldogság kulcsának, míg az ő ügyetlen
próbálkozásai, hogy a saját kulcsát megtalálja, rendre
azzal végződtek, hogy a többiek furcsán néztek rá vagy
csúfolták. Az osztálytársai eldugták a ceruzáit, csak azért,
hogy élvezhessék, amint dühbe gurul. Egyszer meg egy
csapat fiú azzal szórakozott, hogy egy nagy kő köré
csavarták a télikabátját, és utána feldobták a biciklitároló
tetejére. A tehetetlen düh miatt otthon is teljesen
zavarodott, feldúlt és makacs lett, amitől aztán a szülei
hangosan veszekedtek a zárt ajtó mögött. Patrick ilyenkor
a hűvös, festett fához szorította az arcát, és hallgatta,
amint az anyja hisztérikusan sikoltozik:
– Én ezt nem bírom tovább! Bár sohasem szültem volna
meg!
Patrick voltaképpen örült, amikor az anyja így
viselkedett, mert ilyenkor az apja fogta, és elvitte egy jó
nagy sétára a Beacons nemzeti parkba. Csak ők voltak
ketten, az anyja meg otthon maradt, és behúzta a
függönyöket, hogy kialudja magát.
– Szükségem van egy kis pihenésre! – mondta
elcsigázottan.
Ők ketten csak órák múlva tértek haza az elsötétített
házba, majd leültek teázni – csendben, hogy fel ne
ébresszék –, és az apja eltette a vodkásüveget, mindig
valami más helyre.

Aztán egyszer, amikor Patrick már nyolcéves volt, Mark

Bennett – egy komisz, nagydarab kölyök – azt kiáltotta:
„Te dilinyós!”, és jól hátba vágta, miközben ő a mászókán
lógott. Patrick leesett a földre, és ott hevert égre meredő
szemmel, amíg vissza nem nyerte a lélegzetét. Mire lassan
talpra állt, a nagyobbik fiú már röhögve szárnyalt a
hintán. Patrick az egyik oldalára állt, és várta, hogy a
hinta elzúgjon mellette, és amikor visszafelé lengett,
egyenest belevágott Mark Bennett arcába egy
teniszütővel. A hinta és az ütő együttes sebessége menten
taccsra vágta a fiút. Olyan látványos bukfenccel repült le
a hintáról, hogy utóbb a breconi gyerekek egész
nemzedéke állította, hogy a saját szemével látta. Az iskola
haladéktalanul felhívta Patrick anyját, aki zokogásban
tört ki, és letette a kagylót. Ekkor felhívták az apját, aki
gondolkodás nélkül otthagyta a munkáját, hogy
hazavigye.
Emiatt halt meg.
 4

Most alszom, és el sem tudom mondani, milyen

kétségbeesett erőfeszítéssel próbálok felébredni.
Jézusról álmodom, aki pizsamában függ a kereszten,
két keze begörbül kínjában, miközben Mária kék
egyenruhában kapaszkodik rángatózó lábába. Máskor
egy madárember száll rám fekete köpenyben és
gázmaszkban. Úgy döfködi hosszú csőrét kocsonyás
szemembe, hogy a szemgödrömnél fogva vonszoljon el –
én meg sikítok, amíg bele nem fájdul a torkom, de senki
nem jön segíteni.
Mert ez csak álom – nem mintha ettől könnyebb volna.
Néha alszom, de tudatában vagyok annak, hogy nem
vagyok ébren. Aztán egy feneketlen kút felszínére úszom.
A víz sűrű és mocskos, és nem mindig látom a
fénykorongot. Csak a félelem, hogy mi leselkedik rám a
hullámzó sötétben, csak az hajt, hogy küzdjek, és ússzak
tovább.
És mégis, amint a felszín közelébe érek, el kell
fordulnom a fejem fölött dúló még nagyobb borzalmaktól.
Ott fent, a vízen túl, valaki fájdalmasan és dühödten
sikoltozik – egy gyötrődő lélek szitkozódik üvöltve, és
harsogja világgá a kínjait. Fölöttem maga a pokol.
Könnyeket hullatnak; rémült nők és gyermekek szíve
szakad meg. „Rendbe fog jönni! Rendbe fog jönni!” Ám a
zokogás nem szűnik – épp csak távolodik kicsit.
Egy láthatatlan hal harapdálja a kézfejemet, és a
karom teljesen elgémberedik, a bensőmet meg valami úgy
rángatja, mintha egy pióca szívná a hasamat. Sajog a
vállam, görcsöl a lábam, fáj a nyakam. Kezek futnak végig
rajtam, mintha csak marhavásáron tapogatnának, és
belőlem, akárcsak egy marhából, forró szar ömlik ki, az
illem legkisebb gátja nélkül.
Magasan a fejem fölött hangokat hallok, mintha
emberek haladnának el a kút mellett vödrökkel és egyéb
tárgyakkal. Hallom, amint mennek, és hallom, amint
jönnek: lassú Doppler-effektus. Nem ismerem fel őket, de
úgy tűnik, tudják a dolgukat: sürögnek-forognak,
rendkívül hatékonyan, noha a szavaikat nem értem.
A hangok ki-be sodródnak, és ki-be sodródom én is – ki-
be az élet és az álmok kapuján, napokon, heteken, talán
éveken át…? De amikor belül vagyok, folyamatosan
figyelek, hátha van köztük valaki, akit ismerek. És amikor
azt a valakit felismerem, akkor fogok kitörni a felszínre, és
odakiáltani nekik, hogy tudják: itt vagyok.
Akkor majd odakiáltok nekik: Hé! Halló! Itt vagyok lent!
És ők lenéznek a kútba, és meglátnak a fenekén, és
meglepetten integetnek nekem. Azonnal segítségért
mennek, és felhúznak egy nagy favödörben, akár egy
kismacskát, amelyikről azt hitték, hogy örökre elveszett.
Hé! Halló! Hallak titeket! Ébren vagyok!
A szavak állandóan ott vannak merev nyelvem hegyén.
Csak a levegő kell hozzá, hogy megformáljam őket, az
erőfeszítés, hogy kilökjem magamból, és akkor
kiszabadulok.
De valami oknál fogva félek megpróbálni.
Ha magamat sem tudom rávenni, hogy felébredjek a
saját álmomból, mi lesz, ha kiáltani sem fogok tudni,
amikor majd kell? Vagy ha mégis tudok kiáltani, de nem
hall meg senki? Mi lesz, ha egyszerűen elmennek a mély,
sötét kút mellett, és eszük ágában sem lesz lenézni,
bármennyire elszántan kiabálok is?
És az már nem álom lenne.
Hanem lidércálom.

***

Tracy Evans észrevette, hogy a kómás betegeknek nem

hoznak Gyógyulj meg! kártyákat, sem gyümölcsöt. A
kómás betegek mellett olyan emberek ülnek, akik szeretik
őket, vagy akik kötelességüknek érzik meglátogatni.
Könnyű volt megállapítani, ki melyik csoportba tartozik.
Akik szeretik őket, órákon át mellettük maradnak,
megérintik, lemosdatják őket, beszélnek hozzájuk,
lejátsszák nekik kedvenc zenéjüket. Behozzák gyerekkori
játékaikat és felnőttkori csecsebecséiket, illatos virágot
tartanak érzéketlen orruk alá, és könnyes szemmel,
elcsukló hangon éneklik nekik: „Boldog születésnapot,
boldog szülinapot!”
Azok, akik szeretnek, reménykednek a
gyógyulásukban.
 Azok, akik kötelességből jönnek, csak abban
reménykednek, hogy vége lesz, így vagy úgy. Leülnek, és
olvasnak, vagy kinyitják a laptopjukat, hogy megnézzék a
legfrissebb e-mailjeiket, és folyton megkérdezik, mi az
ingyenwifi kódja. Rágják a körmüket, dobolnak a
lábukkal, és elolvasnak bármilyen régi magazint, ami a
kezük ügyébe kerül, még a kertészetit is. Kibámulnak az
ablakon, le a parkolóra és azon túl a városra – mintha az
sokkal kellemesebb volna, mint egy olyan személyt
bámulni az ágyban, aki képtelen eldönteni, hogy éljen-e
vagy meghaljon.
Tracy Evans ezeket a látogatókat kedvelte jobban. Ők
nem kértek tőle virágvázát, sem azt, hogy húzza fel a
betegnek a rolót. Ők nem hitték azt, hogy a beteg mintha
megrándította volna a kezét, vagy pislogott volna egyet,
vagy egy ujjával S. O. S.-jelet morzézott volna a
citromszínű paplanon.
Azok, akiket a szeretet hozott ide, kicsit idegesítőek
voltak. Csak pár hete dolgozott itt, de már sok mindent
megtapasztalt. Egy lány életnagyságú plüssleopárdot
hozott be a barátjának, egy nő elektromos serpenyőben
szalonnát sütött a férje ágya mellett. Egy karateklub négy
tagja pedig hangos kurjantások kíséretében mutatott be
egy gyakorlatsort, abban a reményben, hogy a hangra a
már nem működő agy beindul, akár egy bebikázott autó.
Még csak le sem tolhatta őket, amiért felébresztik a többi
beteget, elvégre egy kómaosztályon épp az a cél, hogy
felébresszék őket.
 Egyszóval ez egy kicsit zavaró volt, de semmiképp sem
rendítette meg Tracyt abban, hogy kitartó kíváncsisággal
kövesse Rose Mackenzie sorsának alakulását.
Az egyetlen fénypont az éjszakában Mr. Deal volt.
Mr. Deal minden este bejött munka után, hogy
meglátogassa a feleségét, akinek a kórlapjáról Tracy
megtudta, hogy már majdnem egy éve fekszik itt, egy
agyvérzés miatt, ami akkor érte, amikor lezuhant a
lépcsőn. Mrs. Deal negyvenéves volt. Ebből következően a
férje elég idős volt ahhoz, hogy sokkal izgalmasabbnak
tűnjön Tracy számára, mint azok a fiatalemberek, akikkel
péntek esténként az Evolution klubban találkozott. Azok a
srácok csapatostul vadásztak csajokra, és hazamenet
beleokádtak a csatornába; Mr. Dealről ilyesmit elképzelni
sem tudott.
Volt benne valami tekintélyt parancsoló, egyúttal
tűnődő jelleg. Ha őszinte akart lenni magához, kicsit
olyannak érezte, mint amilyen Raft Ankers volt a
könyvben, amit olvasott. Valahányszor a férfi látogatásai
egybeestek az ő beosztásával, egy kicsit megdobbant a
szíve a láttán. Hétvégeken soha nem jött. Hétköznap esti
látogatásai során pedig kellően csekély érdeklődést
mutatott a felesége iránt ahhoz, hogy Tracy úgy gondolja,
egy enyhe kis flört nem lenne olyan bűnös dolog – de
legalábbis nem haszontalan. Egyelőre nem lépett akcióba
komolyabban, de tudta, hogy rövidesen bele fog vágni,
hacsak Mrs. Deal meg nem hal vagy éppenséggel javul az
állapota. Pontosabban csak az utóbbi. Ha ugyanis Mrs.
Deal meghalna, attól Tracynek még lenne esélye. A
férfiak utálnak egyedül élni, és nem is igazán tudnak;
Tracy ezt nagyon jól tudta, mivel az apja is megpróbálta
egyszer otthagyni az anyját, de olyan elveszett lett, hogy
két héten belül hazakuncsorgott, egy csepp vér nélkül a
pucájában.
Mr. Deal nem volt pilóta, sem orvos, viszont minden jel
szerint gazdag és fontos ember. Ezt Tracy abból állapította
meg, hogy egy Mercedes-karikán lógtak a kulcsai, amit
gyakran forgatott az ujja körül, miközben kifelé bámult a
parkolóra, háttal a feleségének. Hogy fontos ember, azt
abból sejtette, hogy amikor a BlackBerryjén munkáról
beszélt, úgy hangzott, mint aki utasításokat ad, nem pedig
kap, és úgy ráncolta a homlokát, mintha az egész ENSZ
gondja-baja az ő vállát nyomná.
Gazdag és fontos ember, és egy cseppet veszélyes is.
Tracy Evans eligazgatta a friss lepedőt Mrs. Deal lassan
összegörbülő testén, kétoldalt keményen betűrte, és
remélte, hogy egyhamar nem fog javulni az állapota.
 5

Még csak augusztus első hetében jártak, de Patrick már

összecsomagolta a holmiját, amit majd az egyetemre visz.
Egy szál bőröndbe.
Sarah Fort az ütött-kopott régi koffert nézte, amely ott
állt nyitva a fia ágyán, a Brecon Beacons zöld
domboldalaira néző ablak párkánya alatt.
Ő kérte meg a fiát, hogy szedjen össze mindent, amire
szüksége lesz a tizenkét hetes trimeszterben, így aztán
Patrick berakta a laptopját, a tankönyveit meg a kapucnis
melegítőjét, amire rá volt írva: MACKÓ.
Semmi mást.
Sarah felsóhajtott, és nekiállt, hogy Patrick fiókjait
sorban kihúzva a bőröndbe tegye, amit fontosnak gondolt.
Pulóvereket, gatyákat, zoknikat. A piperetáskájában nem
volt más, csak egy fogkrém, fogkefe meg egy olcsó sampon,
valamint egy borotva rengeteg pengével, állítólag egyik
jobb, mint a másik. Sarah elmosolyodott, ahogy a
borotvára esett a tekintete. Patrick szörnyen be tudott
gurulni a reklámok hazugságain: a valaha volt legjobb, a
leghosszabb élettartamú vagy a tízből nyolccsillagos
minősítések felháborították logikus gondolkodását. De
mégiscsak megvette őket – a reklám hatalmának
áldozatául esett, mint minden normális ember.
Normális.
 Sarah csak ennyit szeretett volna – hogy a fia normális
legyen. No persze azt is szerette volna, hogy legyen
munkája és felesége és gyereke – de beérte volna azzal,
hogy normális. Már az igazi megkönnyebbülés lett volna.
Lent, a rozoga deszkafészer mellett, a gazzal benőtt
kavicson, amelyet ők kocsibeállónak hívtak, Patrick az
anyja kis Ford Fiestájának motorja fölé hajolt. Ugyan mi
lehet normálisabb, mint egy autóját szerelő srác egy
napfényes délutánon? A látvány reménnyel töltötte el
Sarah-t. Patrick ezt az érzékét az apjától örökölte – a
gépek iránti megszállottságát, noha vezetni nem tanult
meg. A Fiesta húszéves volt immár, de még mindig úgy
futott, mint az álom, Patrick ügyességének hála.
Nézte, ahogy a motoron babrál. Így messzebbről nézve
látta benne a gyereket meg a férfit is: azt, hogy
megváltozott, de azt is, hogy még alakulóban van. A keze
nagy, a karja erős és inas, a válla széles, de a csípője
keskeny, rövidre nyírt haja meg gyerekesen kunkorodik a
nyakszirtjén, amint lehajol, hogy ellenőrizze az
olajszintet.
Sarah felsóhajtott. Patrick nagyon édes kisbaba volt,
aztán meg huncut, lármás totyogó. De ahogy cseperedett,
egyre furcsább fiúcska lett. Megmerevedett, amikor meg
akarták ölelni, félrenézett, amikor beszéltek hozzá. A
tanárai azt mondták, az osztályban ő számol a legjobban,
de utána a kezükre szegezett tekintettel mormogták el a
többit: a részletekhez és a mechanikus rendhez való
mániákus ragaszkodását, az elszigeteltségét és azt, hogy
nem hajlandó a szemébe nézni senkinek.
Azután pedig, hogy Matt… meghalt, Patrick még
rosszabb lett. Ha Sarah kinyújtotta felé a kezét,
felsikoltott, és szinte semmit sem beszélt – csak azt
kérdezgette megszállottan: „Mi történt apuval?”
Az orvos azt mondta, ez igazán érthető.
De amikor már egy éve tartott, az orvos bizonyos
óvatossággal tárta szét a kezét, és így fogalmazott: érthető
ez a megszállottság.
Sarah gyűlölte a szót: „megszállottság”. Ő inkább úgy
nevezte magában: „ez a fázis”.
Csak hát ez a fázis nagyon sokáig tartott…
Patrick döglött állatokat kezdett hazahordani.
Madarakat, mókusokat, nyulakat. Ült, és nézte őket
órákon át, gyengéden görgetve őket egy bottal a hasukról
a hátukra és vissza, vagy széthúzva egy élettelen
madárszárnyat, hogy megfigyelje, hogyan állnak vissza a
helyükre a tollak. Egy idő után széthasította őket,
bekukucskált a nyílásokba, kihúzogatta a beleket. Amikor
egyik este megágyazott neki, Sarah egy megnyúzott
cickányt talált a párna alatt. Ezután megtiltotta, hogy
elpusztult állatot vigyen be a házba. Nem sokkal később
rajtakapta, amint a fészer lakatját próbálja szétszedni
helyette, amiért istenesen el is fenekelte.
Ez még egyszer eszedbe ne jusson, Patrick!
A döglöttállat-fázis évekig tartott, de aztán Patrick
érdeklődése szerencsére a gépek és szerszámok felé
fordult. Ha nem a bicikliváltóját szerelte, akkor az anyja
vagy valamelyik szomszéd autójának motorját bütykölte.
A halott és piszkos fémet képes volt újra életre piszkálni
egy szimpla csavarhúzóval, amit úgy forgatott, akár egy
varázspálcát. A keze már gyakran emlékeztette Sarah-t
az apjáéra, ahogy olajos ujjain kész időjárási térképet
rajzoltak ki a csigavonalak.
Sarah a homlokát ráncolta. Ez a hirtelen támadt vágy
Patrickban, hogy főiskolára menjen – anatómiát tanulni
–, mintha kellemetlen visszatérést jelentene ahhoz a
korábbi megszál… ahhoz a korábbi fázishoz. Nem lesz
ennek jó vége.
Nézte, ahogy a fia becsavarja a gyújtógyertyákat, majd
a használtakat visszadugja az újak kis kartondobozába,
és akkurátusan leteszi őket a földre, ügyelve, hogy
párhuzamosan feküdjenek egymás mellett. Tudta, hogy
ha majd arra kerül a sor, hogy kidobja őket, mindegyiket
újra át fogja vizsgálni, mielőtt betenné a kukába.
Vajon mi zajlik a fejében?
Sarah immár tizennyolc éve tette fel magának
ugyanezt a kérdést, és tudta, hogy minden valószínűség
szerint még ötven évig ezt fogja tenni, már ha megéri.
Vajon mitől esik Patrick pánikba, ha a póló túl szoros
rajta? Vajon mitől kattog úgy az agya, hogy a könyveit a
kiadás éve szerint rendezze el, és ábécérendben egye az
ételeket?
Sarah ezeket sohasem kérdezte meg tőle. Beszélgettek –
de sohasem a lényeges dolgokról. Csak olyanokról, mint
hogy Hozd le a szennyesedet!, vagy hogy Ne felejts el
kabátot venni! Lényének egyik fele vágyott arra, hogy
ennél tovább menjen, ám a másik visszariadt a mélyebb
vagy nehezebb kérdésektől. Igazság szerint nem is akarta
tudni, hogy miért olyan a fia, amilyen, vagy hogy tudna-e
változtatni rajta valamiképp.
Vagy nem tudna…
Sarah meglátta a saját tükörképét az ablakban:
összepréselt száj, festetlen szem, a seszínű haj praktikus
kontyba fogva. Egy olyan asszony arca, aki egyedül ébred
az ágyban reggelente.
Üres tekintettel nézte, amint Patrick végiggurul
Matthew régi biciklijén a kavicson, majd eltűnik az
utcában.
Patrick éjjeliszekrényén két bekeretezett, poros
fénykép állt. Az egyiken Matt, valahol a Beacons nemzeti
parkban: egy kisgyerek szemszögéből, amitől csak még
magasabbnak tűnt.
Milyen szép férfi volt, gondolta Sarah, és milyen szép
közös álmaik voltak! Nem nagy álmok, csak szerények –
egy elegánsabb kanapé, egy skóciai vakáció, egy alkalom,
amikor kéz a kézben mehetnek el megnézni a fiukat a
rögbipályán vagy az iskolai színdarabban. Nem volt sok,
amit kívántak, de még az sem adatott meg nekik.
A másik fotón ő meg Patrick állt kissé félszegen egymás
mellett, de egymást nem érintve a régi, kék Volkswagen
előtt, amit annak idején annyira szeretett, de amire Matt
halála után rá sem bírt nézni. Patrick csak hét- vagy
nyolcesztendős volt a képen – sovány, a szeme sötétkék,
barna haja túl rövidre nyírva, mint mindig, hogy ezzel is
időt és pénzt spóroljanak. Sarah azért keretezte be éppen
ezt, mert azon ritka felvételek egyike volt, amikor Patrick
hajlandó volt belenézni a fényképezőgép lencséjébe.
Minden bizonnyal csak azért, mert Matt kezében volt –
gondolta a régi féltékenység magának is váratlan
fellobbanásával. Patrick mindig is inkább az apja fia volt,
mint az övé. Matt mindig halkan, megnyugtató hangon
magyarázott neki, és nem izgatta, ha Patrick semmit sem
válaszolt, vagy ha egyszer csak felállt, és se szó, se beszéd,
otthagyta.
Őt ezek a dolgok egész egyszerűen az őrületbe
kergették.
Legalább bólinthatnál, Patrick!
Ha képtelen vagy úgy ülni az asztalnál, ahogy egy
nagyfiúnak kell, akkor felőlem felkophat az állad. Sarah
nem sokszor tudta magára vonni Patrick tekintetét, talán
ezért emelte most fel a poros fotót, és húzott egy csíkot
rajta, hogy jól megnézze a szemét. Noha a kép tíz éve
készült, a szempár ugyanolyan volt, mint most: komoly és
gyanakvó. Nem bízott meg benne – ezt biztosan érezte.
Kisgyerekként is mindig Matthez fordult megerősítésért,
ha ő mondott neki valamit – és minden félrepillantásával
tűt szúrt a szívébe.
Sarah hirtelen ötlettől vezérelve a kapucnis melegítő
alá rejtette a fényképet, ahol Patrick csak akkor fogja
észrevenni, amikor már késő. Ahogy berakta, nekiütődött
egy vastag pamutba tekert valaminek.
 Sarah egy fekete, kemény fedelű, piros gerincű
jegyzetfüzetet húzott elő belőle. Kinyitotta, azzal a
várakozással, hogy a fia már az anatómiaórákra kezdett
el jegyzetelgetni. Mindig is elképesztően lelkiismeretes
diák volt.
Ám a lapokon nem anatómiajegyzetek, hanem vastag
ceruzával írt szavak sorakoztak listákba szedve, Patrick
jellegzetes, határozott nagybetűivel.
…TÖLTŐ, BELLADONNA, ELLENSÉGESSÉG…
Sarah összeráncolt homlokkal bámulta az
összefüggéstelen szavak hosszú oszlopait.
…KILÉPÉSI STRATÉGIA, TALPFA, KÖZJÓ…
Időnként dátum vagy csillag is állt egy-egy szó mellett,
vagy valami számára értelmetlen jel. Voltaképp az egész
teljesen értelmetlennek tűnt neki. Sőt feltehetően
mindenkinek – Patrickon kívül.
Átpergette a szinte teljesen egyforma lapok tucatjait, és
egyre rosszabb érzése támadt, de nem igazán tudta, miért.
Részben talán azért, mert ezt a jegyzetfüzetet most látta
először, ami azt jelentette, hogy Patrick rejtegette előle. Ez
már önmagában is nyugtalanító volt. De leginkább azért,
mert a tartalma annyira furcsa volt – márpedig Sarah,
ahol lehetett, igyekezett hárítani mindent, ami furcsa. A
furcsa dolgokból semmi jó nem származott még Patrickra
nézve, és nem is fog.
Már épp be akarta csukni a füzetet, amikor magától
kinyílt a vége felé, valamelyik még üres lapnál, és
váratlanul egy fekete-fehér fényképpel találta szembe
magát, amelyről egy fehér ruhás kislány nézett vissza rá.
Sarah torka elszorult a félelemtől, a karja libabőrös
lett.
Hát ez meg micsoda? Agya – ami automatikusan a
legrosszabbra volt mindig felkészülve – azonnal kattogni
kezdett. Szeme előtt őrült képek kavarogtak egy romba
dőlt jövőről: rendőrök kopognak az ajtón, pénzt kell
előteremtenie ügyvédekre, az utcán leköpik őket az
emberek, és kővel verik be az ablakaikat, akár
ártatlannak nyilvánítják Patrickot, akár nem.
Aztán észrevette, hogy a fénykép igazából nem fekete-
fehér, hanem szépia.
A kislány a képen pedig halott.
Sarah-nak elakadt a lélegzete. Közelebb hajolt a
fotóhoz, hogy jobban megnézze – a kis vekker ketyegése
az éjjeliszekrényen egyszerre fülsiketítővé erősödött.
Ez a furcsánál is furcsább.
A kislány a képen ötesztendős lehetett. Beesett arcáról
lerítt a szegénység, de lenszőke haját szépen megfésülték,
és fekete szalagot tűztek bele csontos homloka fölött.
Hosszú, hasznavehetetlenül csipkés-fodros ruhája
gondosan elrendezve terült köré. Olyan ruha volt ez,
amilyet csak az ilyen fotózásokhoz adnak a kislányokra,
valószínűleg a fényképész jóvoltából, gondolta Sarah, és
valószínűleg az egyetlen rendes darab, amit szegényke
valaha is viselt.
A kislányt ülő helyzetbe támasztották fel egy széken;
fényes fekete cipőjének orra épp csak kikandikált a régi
szoknya szegélye alól. A szeme csukva volt, bár ez akár a
fényképezési procedúra miatt is lehetett volna. Régen, a
viktoriánus időkben még szörnyen hosszú ideig tartott az
exponálás, és a gyerekek nehezen bírták ki. Pislogtak,
bemozdultak, ásítottak… elrontották a képet. Egyszóval a
csukott szem azt is jelenthette volna, hogy épp pislogott
egyet.
Nem – a kislányt a keze árulta el.
Az ölébe egy olcsó babát helyeztek, és úgy igazították
köré a karját, mint aki a kedvenc játékát öleli magához.
Csakhogy a gyerek keze nem fogott semmit. A csuklói
befelé fordultak, ujjai petyhüdten lógtak – és a
fényképész nem figyelt rá, hogy a kislány bal kisujja
visszafelé, a baba alá görbül, úgy, ahogy azt egy eleven
gyerek soha nem tenné.
Ez a kislány halott volt.
Sarah valahol hallott már az ilyen fényképekről, de
most látott először ilyet. A családok elhunyt szeretteiket
örökítették meg így, olyan időkben, amikor csak kevesen
engedhették meg maguknak, hogy értékes fillérjeiket az
élőkről szóló efféle hívságokra költsék.
Hatalmas megkönnyebbülést érzett, és kurtán,
idegesen felkacagott a gondolatra, hogy képes
megkönnyebbülést érezni, amiért egy halott kisgyerek
fényképét találja a fia holmija között.
A röpke illúzió, hogy a dolgok normálisra fordulnak,
elpattant, akár egy szappanbuborék. Sarah merőn
bámult ki a Beacons zöldjére, ahol a nap sugarai épp a
Penyfan csúcsát világították meg, baljós árnyékba vonva
a hegy szakadékos lejtőjét. Eszébe jutott az a nap, amikor
Patrickot felfüggesztették az iskolából – hogyan állt ott
inogva a tetőn, és bámult le a mélybe, miközben a köd
simogatóan ölelte körül a lábát, arra csábítva, hogy nézze
csak meg közelebbről is.
Azóta sem járt ott fent. Túl közel volt hozzá akkor.
Most Madoc professzor sima, kulturált hangja
visszhangzott a fülében. Telefonon hívta, néhány nappal
Patrick szóbeli meghallgatása után. Óvatosan beszélt
empátiás reakciókról és különleges követelményekről. Ő
ebből semmit nem fogott fel, egyetlen szót kivéve: „kvóta”.
Patrickot a fogyatékos kvóta miatt vették fel a főiskolára.
Ez volt a lényeg. Nem azért, mert az emelt szintű biológia
és zoológia érettségije kiemelkedően sikerült, hanem mert
Asperger-szindrómája van.
Madoc professzor jöhet neki a dajkameséivel napestig,
őt nem fogja elkábítani vele. Ő sem hülye, járt főiskolára,
volt egy élete valamikor. És nincs olyan politikailag
korrekt szóakrobatika, ami el tudná fedni a tényt, hogy
ha engedélyezik is Patricknak, hogy anatómiát tanuljon,
Madoc professzornak az a véleménye, hogy valami
súlyosan nem stimmel vele.
Akkor azt érezte, hogy gyilkos könnyek perzselik a
szemét. Most – a fia ágyán ülve, egyik kezében a
megfejthetetlen jegyzetfüzettel, a másikban a halott
kislány fényképével – már nem volt biztos abban, hogy
nem a professzornak volt igaza.
 6

Patrick hanyatt fekve bámulta, hogyan

engedelmeskednek a felhők a lágy szélnek. Teste alatt
érezte a birkák lelegelte fű melegét, a völgy mélyén levő
farmról friss, szinte harapni való szénaillat szállt felé.
Az ilyen késő nyári napokon, amikor már a szeme is
majdnem lecsukódott, könnyű volt újra elképzelnie, hogy
az apja él – hogy itt fekszik mellette a csendben, amelyet
csak néha tör meg egy-egy halk szó vagy enyhe hortyogás.
De még ebben a meleg, bebábozódott állapotban sem
tudott úgy emlékezni az apjára, hogy ne jutott volna
eszébe az a nap…

Ment a nyomában az iskolakapun kifelé, és nézte a kék

overall hátát meg a Doc Martens bakancsot, amelynek
acélbetétes orra mintha ólomból lett volna, amikor otthon
belebújt, hogy mélytengeri búvárt játsszon benne.
Az apja ritkán lépkedett olyan sebesen, mint akkor,
úgyhogy Patrick azt hitte, el is felejtette, hogy ő mögötte
van. Szinte másodpercenként kellett futólépésre váltania,
hogy tartsa vele a tempót.
Őszintén szólva örült, hogy eljöhetett a suliból. Az a sok
bámuló tekintet meg az a sok hangos szó. Azt persze senki
sem látta, amikor Mark Bennett hátba vágta őt. A
felnőttek közül legalábbis. De mindenki rohant, hogy
felemelje a nagyfiút a földről, és mindenki látta a vért. Mr.
Jenkins üvöltve kérdezte tőle, hogy érti-e egyáltalán,
milyen rossz dolgot művelt. Patrick egyáltalán nem érzett
semmi rosszat, hazudni meg nem tudott, amitől aztán Mr.
Jenkins még jobban üvöltözött. Aztán amikor az apja
megérkezett, Mr. Jenkins vele is kiabált, mintha ő is csak
nyolcéves lenne.
– Maradj a nyomomban! – mondta neki az apja,
anélkül hogy ránézett volna, és Patrick pontosan ezt tette:
követte kifelé az iskolakapun, aztán végig az úton a város
felé.
Az autószerviz Brecon túlsó végén volt. Patrick tudta,
hogy ott kell majd ülnie és várakoznia Mr. Harris törött
karosszékében, a mocskos kis irodában, amely mindig tele
volt rózsaszín számlapapírokkal, és a falinaptáron Miss
Február virított időtlen idők óta. Miss Február igazi neve
Justine volt, szerette a strandröplabdát és a kiscicákat, és
a mellbimbói sötétbarnák voltak.
A lóversenyiroda közelébe érve az apja visszafordult,
megfogta Patrick kezét, és húzni kezdte, át a néptelen
úttesten. Patrick megmerevedett. Eddig sohasem fordult
elő, hogy az apja csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül
megragadja a karját. Az érzéstől a legszívesebben sikított
volna. Kirántotta a kezét az apjáéból, és visszalépett a
járda felé. Az apja sarkon fordult.
– A rohadt életbe, Patrick! Fogd már meg a kezemet!
Az autó olyan erővel ütötte el, hogy kirepült a
bakancsából.
Az egyik pillanatban az apja még kinyújtott kézzel
tartott felé, a másikban pedig már nem volt a helyén
semmi, csak egy Doc Martens bakancs, ami addig a lábán
volt: az egyik fél pár oldalra dőlt, a másik meg esetlenül
gurult végig az úton, akár egy kidobott eb, ami próbál
hazatalálni.
Az autó nem állt meg.
Patrick egy hosszú, süket másodpercig zihálva bámult
az űrbe, ahol az előbb még az apja állt, aztán lassan
elindult a guruló fél pár bakancs után. Az úton rohanó
emberek jelentek meg. Kiszaladtak a boltokból és a
kocsikból és a fogadóirodából. Rohantak, el mellette.
Patrick elérte a bakancsot, amely immár a fehér
záróvonalon állt, egyenesen és engedelmesen, ahogy az
apja hagyta esténként az előszobában.
Az emberek mind egy csoportba tömörültek az úton. A
lábak közt Patrick valamit észrevett az aszfalton. Kék volt,
és összevissza gyűrődött, teljesen értelmezhetetlen
szögekben.
– Ne engedjék ide! – kiáltott fel a Milky Way csokis férfi.
– Tartsák ott, ahol van!
Egy csíkos inges fiatalember állta el az útját, Patrick
azonnal meg is torpant, mielőtt még megérinthette volna.
– Hogy hívják? – szólt hátra Csíkosing a válla fölött.
– Nem tudom – felelte Milky Way. – Ne engedje ide!
– Mi a neved, fiú? – tudakolta Csíkosing.
Patrick eleresztette a füle mellett a kérdést, és
kétségbeesetten nyújtogatta a nyakát, hogy ő is lássa,
amit mindenki néz. Egyszerre valaki elmozdult előtte –
csak egy pillanatra –, és Patrick meglátta az apja szemét.
Az a szem nem nézett sehová.

Patrick a rendőrőrsön várt majdnem éjfélig, amikor végre

utolérték az édesanyját. Azt mondta, nem tud elmenni
érte, és amikor a rendőrök hazavitték, rögtön megértette,
miért. Épphogy magához tért, és alig állt a lábán. Az
idősebbik rendőr próbálta elmagyarázni neki, mi történt,
de az anyja hol hallotta, amit mondanak neki, hol nem. A
rendőr végül csinált mindkettejüknek forró, édes teát, sőt
neki, Patricknak babos pirítóst is, aztán beült a kocsiba, és
elhajtott a kövér telihold fényében.
– Mi történt apával? – kérdezte valamivel később
Patrick.
– Apa meghalt – felelte rekedt hangon az anyja.
– Miért?
– Miattad! – vágta oda az anyja elcsukló hangon. –
Temiattad!
Aztán Patrick csak nézte, ahogy felüvölt és a haját tépi
és a konyhakövön fetreng – és arra gondolt, hogy igazából
nem kapott választ a kérdésére.

Ezután Patrick még sokáig kereste az apját. Bejárta a

Beacons vidéket, bekukucskált a Harris szervizbe,
kikergették a Rorke’s Drift kocsmából. A lóversenyirodába
is besettenkedett, ahol lekuporodott a labrador mellé,
várva, hogy elhaladjon előtte az apja kék nadrágos lába.
Éjszakánként nyugtalanul, ébren feküdt az ágyban, és
biztosan érezte, hogy nemsokára hallani fogja, amint
fordul a zárban a kulcs, és az apja besurran a holdfényes
éjszakában. Reggelenként elakadó lélegzettel állt meg a
lépcső tetején, és pillantott le, abban reménykedve, hogy a
helyén találja a Doc Martens bakancsot.
Az apja az egyik pillanatban ott volt vele, a másikban
pedig egyszerűen eltűnt. Mintha egy bűvésztrükk tüntette
volna el, amelyet könnyen le tudna leplezni, csak nem
tudja, melyik ingujjban keresse.
Álmaiban mindig megfogta az apja kinyújtott kezét, és
úgy mentek át, kéz a kézben, az úton.
Az anyja nem ment vissza dolgozni a képeslapboltba,
Patrick pedig nem ment vissza az iskolába. Az anyja csak
aludt és aludt és aludt. Alig látta, és a fiú ezt voltaképp
megnyugtatónak találta. Készített magának ennivalót:
mindennap szendvicset, reggelire, ebédre, vacsorára. Egy
idő után már nem is vesződött azzal, hogy visszategye a
lekvárosüvegre a tetőt.
Két héttel a baleset után egy nő meg egy férfi kereste
fel őket. A kis ház nappalijában beszélgettek az anyjával,
ölükben egy halom papír. Patrick az ajtórésen keresztül
leste őket. Azt mondták, nem találták meg az autót, és a
sofőrt nem tudták kinyomozni. Valaki látott egy
rendszámot, de rosszul. Még próbálkoznak, tették hozzá,
de a nyom lassan kihűl. Anyja a kanapén ült, olyan
ernyedten, akár egy rongybaba, csak a fejével biccentett
néha-néha. Amikor felpillantott, a szeme majdnem olyan
üres volt, mint az apjáé akkor, ott.
Jött egy orvos, és beadott neki egy injekciót. Patrick
közben a hátsó ajtón kiszökött a Beaconsra, és csak
szaladt, szaladt, szétrebbentve a birkanyájakat.

Egy idő után a fiú visszatért az iskolába. Az első napokban

Flúgos Nick meg az anyja vitte el kocsival, de aztán a kék
Volkswagen helyett megjött a Fiesta meg egy új lekvár is,
és az élet úgy-ahogy visszatért a normális kerékvágásba –
kívülről nézve legalábbis.
Az iskolában a tanácsadó pszichológusnő megkérdezte
tőle, mit érez. Mivel Patrick nem értette a kérdést,
elmagyarázta helyette ő maga.
– Te most szomorú vagy – mondta a nő. – Ez teljesen
normális érzelem. Elvesztetted valakidet, akit nagyon
szerettél, és ha sírni szeretnél, az egyáltalán nem
szégyellni való.
De Patrick nem akart sírni: ő csak azt szerette volna
megtudni, hogy mi történt az apjával.
A pszichológus néni felsóhajtott:
– Tudod, Patrick, ha valaki meghal, az olyan, mintha
kimenne egy ajtón. És ha az az ajtó bezárul mögötte, már
nem tud visszajönni.
Patrick még sohasem hallott olyan ajtóról, amelyen
csak egy irányban lehet áthaladni. Sőt akkor, ott nem
látott semmiféle ajtót, se nyílni, se becsukódni, ahogyan
azt sem, hogy az apja valami ajtó felé tartott volna. Ő
mindössze annyit látott, hogy az apja ott volt, és aztán
egyszer csak nem volt ott. A pszichológus néni viszont
biztosnak tűnt a dolgában.
– Jó, de akkor nekem csak meg kell találnom azt az
ajtót, és ha kinyitom, megtudhatom, mi történt vele –
felelte neki.
– Ó, te gyerek! – ölelte magához a pszichológusnő,
szemében könnyekkel.
Patrick kénytelen volt megütni, hogy eltávolítsa
magától.
 7

Szalonnaszagot érzek! Sült bacon szagát. Még a sercegését

is hallom – és emlékek sós hullámai öntik el a számat.
Napfényes délelőttök a lakókocsi előtt a Gower-félsziget
csücskén.
Miért nem adjuk el a házat, és élünk mindig így? Ezt
szoktuk mondogatni egymásnak az ócska, csíkos
nyugágyban üldögélve reggeli után és mosogatás előtt,
miközben Lexi meg Foltos egymást kergetik a fűcsomókkal
tarkázott dűnéken, vidám sikongatások és vakkantások
közepette.
Reptetem a piros műanyagból készült sárkányt,
amelyet Lexinek vásároltam a strandlabdákkal és
vödrökkel zsúfolt kis boltban; érzem, ahogy táncol és
rángat a zsineg végén. Aztán egyszer csak nem tartunk a
kezünkben semmit, csak a lógó madzagot. A sárkány
elszabadul, és huss, felszárnyal a porcelánkék égre, mint
ami tudja, hogy merre tart, és alig várja, hogy odaérjen.
Amint ponttá zsugorodva eltűnik, Lexi az enyémbe
csúsztatja aprócska kezét, és odasúgja: „Nézd, apu, ahogy
elrepül!” – és a szívem megtelik boldogsággal, hiszen
bámulni, amint elrepül, sokkal jobb, mint visszatartani,
még akkor is, ha soha többé nem látjuk.
Most is érzem a kezecskéjét, ahogy az ujjamat szorítja,
olyan erősen, hogy szinte fáj. De nem húzom el, mert az,
hogy itt lapul az enyémben, annyira különleges, annyira
szívmelengető élmény…
És mindezt a szalonna illata idézi fel. Mindezt a csodát
és boldogságot…
Valaki azt mondja nekem, hogy szeret. Ugyan nem
Alice, de azért így is jólesik. A szeretet sohasem jön rosszul,
bárhonnan jön is – ezt Alice tanította meg nekem.
Vajon ők hol vannak most? Alice és Lexi? Tudják
egyáltalán, hogy itt vagyok – és várom, hogy értem
jöjjenek, és megtaláljanak, miközben egy idegen fogja a
kezemet? Amíg nincsenek velem, ugyan mi vagyok én?
Sem férj, sem apa.
Nélkülük el vagyok veszve.
Most nem hallok más zajt, mint valami halk pityegést…
meg a saját lélegzetem hangját. Ki-be… és ki-be… és ki-be.
A mellkasom fel-le jár az őrjítő ritmusra. Lexi
zongoratanulása jut róla eszembe.
A „Pálcikadal” mindig megelőzi a metronómot, a „Hull a
pelyhes fehér hó” meg mindig lemarad tőle. De Lexi csak
püföli a billentyűket rendületlenül, még ha az ujjai
sohasem lesznek elég hosszúak ahhoz, hogy jól csinálja.
Én tehetek róla: a tömpe ujjakat én hoztam a családi
génállományba. Alice meg a kiegyensúlyozottságot, a
jókedvet és persze a szép arcvonásokat.
És a szomorú tekintetet.
Vajon az mikor történt? Az is az én hibám?
A kiságyban a miénk mellett Lexi úgy sír, mintha a
szíve szakadna meg.
 Annyira szomorúan! Oly keservesen!
Szeretnék odahengeredni hozzá, és megvigasztalni,
mielőtt még Alice-t felébresztené. Gondolatban meg is
teszem.
„Semmi baj – suttogom. – Semmi baj, kicsikém, aludj el!”
De aki alszik, az én vagyok, visszasüllyedve a múlt
sötétjébe.
Amikor újra felébredek, szeletelt fehér kenyér
négyzeteit látom: szépen sorba rakva várják, hogy
megvajazzák őket. Talán valami buli lesz? Valami
fogadás, és ez a rengeteg kenyér mind a tonhalat, a sajtot
meg a majonézes csirkét várja? Nem vagyok éhes, de azért
egy szendvics vagy esetleg egy pár virsli jólesne. No meg
egy korsó sör. Nagyon száraz a szám.
Újra kinyitom a szemem, és akkor látom, hogy ezek
nem kenyérszeletek – hanem csempék a mennyezeten.
Tulajdonképpen örülök a felfedezésnek, mert ez a kép
elég unalmas ahhoz, hogy valóságos legyen. Nem kínlódó
Krisztus a kereszten, nem óriási varjak, hanem csak
négyzet alakú csempék egy fémkeretben, mint amilyet a
fogorvosi székből látni.
Úgy gondolom, ez azt jelenti, hogy kétséget kizáróan
ébren vagyok.
Most minden bizonnyal éjszaka van. A csempék
nemrég még sárgásfehérek voltak, ezért néztem őket
kenyérnek, de most egészen szürkék, és egy helyütt egy
kis fekete háromszöget is látok, ahol az egyik
elcsúszhatott vagy eltört.
 Keserves hangot hallok valahonnan közelről. Mintha
egy kidobott kölyökkutya szűkölne bánatosan az esőben.
Reszket és fázik.
A fejemet nem tudom mozgatni, ezért csak a szememet
fordítom egészen a szemgödröm sarkába, hogy a plafon
eltűnjön előle – legalábbis az a része, ami a fejem fölött
van –, és próbálom szemügyre venni, ami a bal oldalamon
van.
Egy vizeskancsót, mögötte meg egy ágyat látok. Tehát
feltételezhetően én is ágyban vagyok, mivelhogy valamin
fekszem, ami csakis egy másik ágy lehet. Két ágy egy
szobában pedig arra utal, hogy ez egy kórház. Esetleg
kollégiumi szoba. De van egy olyan érzésem, hogy én már
lediplomáztam, éspedig a bristoli egyetemen, ahol Artie
Rinkerrel laktam együtt, aki a köldökén keresztül tudott
fütyülni.
Jó, tehát kórházban vagyok.
Lassan tovaúszik a szemem előtt a havas ég, a karom az
ablak felé csap.
A másik ágyban egy férfi fekszik. Mellette egy gép, lágy,
szürke fényű képernyővel. Szóval abból jönnek a
pittyegések: a hangok egy ütemre szólnak a monitoron
cikázó fényponttal. A férfi karjához és gyomrához csövek
futnak, és valaki ott áll fölötte. Háttal van nekem, de még
a képernyő tompa fényében is látom, hogy világoskék
orvosi köpenyt visel.
Kétszer kettő négy. Ez a férfi orvos.
Ez a megfelelő pillanat.
 Odakiáltok, hogy jelezzem, ébren vagyok. Legalábbis
azt hiszem, hogy kiáltok, de nem hallom a saját
hangomat. Próbálom megköszörülni a torkomat, de a
nyelvem nagy, és összeragad, és csak egy nevetséges kis
zümmögést hallatok. Próbálok újra megszólalni, és
észlelem, hogy csak az ajkam mozog, de azon kívül semmi
más. Nem jön fel levegő a tüdőmből, hogy szavakká
formálódjon a számban. Elfelejtettem, amit minden
újszülött is tud.
Próbálok felülni, de az sem sikerül.
Kis híján hatalmába kerít a pánik, de a szememet
mereven a plafonra, a kis fekete háromszögre szegezve
kényszerítem magamat, hogy megnyugodjak.
Meglehetősen szigorúnak kell lennem: Csigavér, Samuel
Galen! Ez nem vészhelyzet. Van időm. Rengeteg időm van.
Ezer éve vagyok itt már, egy újabb másodpercen semmi
sem múlik.
Az értelmes dolgokra koncentrálok: mindarra, amit
tudok. Nyilván ez a férfi volt, ott a szomszéd ágyban, aki
szitkozódott és könyörgött; akinek a felesége és gyermekei
sírtak-ríttak, amikor meglátogatták. Nem Lexi motyogott
és sírt a kiságyban, hiszen Lexi már tizenhárom éves, nem
kisbaba. Azt a részét nyilván álmodtam. Azt hiszem.
Mint az egész életet.
Azonkívül… ha ez egy kórház, akkor a szomszédom
nyilván egy beteg. Éppúgy, mint én, nem? Gondolom, igen,
már ha a zuhanás, amelyről álmodtam, valóságos volt. Ha
pedig mindketten betegek vagyunk, akkor ez az orvos
törődni fog velem, akár tudok kiáltani, akár nem. Ha
páciens vagyok, akkor azért vagyok itt, hogy
gondoskodjanak rólam és gyógyítsanak, erre valók az
orvosok. Azaz nincs is szükség rá, hogy kiabáljak, nincs is
szükség rá, hogy a karomat lengessem, hogy felhívjam
magamra a figyelmet. Csakis arra van szükség, hogy
megnyugodjak, és kivárjam, amíg a doki végez a szomszéd
fickó vizsgálatával, és aztán hozzám fordul, és látni fogja,
hogy ébren vagyok, és segít rajtam is.
Kútba estem. Ki húzzon ki?
Egyszerű.
Katt.
A kapcsológomb hangja félreérthetetlen, annál is
inkább, mert rögtön utána kialszik a szürke fény.
A pittyegések is abbamaradtak.
Újra oldalra fordítom a szememet. Az orvos keze a sötét
gépen nyugszik, és a férfi az ágyban egy kicsit
megmozdul. Aztán már nagyon. Erőlködik, a lába úgy
rúgkapál a takaró alatt, mintha rohama volna; mintha
levegőért kapkodna.
Mintha haldokolna.
Atyaisten, tényleg haldoklik!
Most már valóban pánikba esem. Teljesen a hatalmába
kerít, de képtelen vagyok kiáltani vagy a karomat
meglengetni, hogy megosszam ezt az érzést. Így bennem
rekedve áramütésként szikrázik szét a mellkasomban,
majd végig a karomban és a lábamban, aztán fel a
fejembe, míg végül a testem minden porcikája tehetetlen
sokkban bizsereg.
Gondolatban már ott vagyok mellette: szabaddá teszek
egy légutat, befogom az orrát, a száján keresztül
lélegeztetem, ahogy annak idején a mentőskurzuson
tanultuk. De ténylegesen egyetlen izmomat sem bírom
megmozdítani.
Gondolatban már sikítok: Segítsenek rajta! Segítsenek
rajta!
De az orvos nem segít.
Ehelyett csak a férfi fölé hajol, és nézi, ahogy kínlódik.
Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg ott vergődik és
fulladozik, és amikor mindennek vége, süket csönd marad
utána – csak a saját szívem kalapálását hallom a
fejemben. Aztán újra hallom a kapcsoló halk kattanását,
amire a tompa fény is visszatér, pislognom is kell tőle.
Várom a pittyegéseket is, ám azok nem térnek vissza.
Nem térnek vissza soha többé.
Ez is csak egy álom volna? Remélem. A szürke
csempékhez imádkozom: Istenem, add, hogy ez csak álom
legyen! Add, hogy ne ez legyen a valóság!
Halk, nyikorgó lépteket hallok közeledni, és gyorsan
becsukom a szememet. Nem akarom látni ezt az orvost, és
nem akarom, hogy ő lásson engem.
Már nem akarom, hogy tudja: ébren vagyok.
MÁSODIK RÉSZ
 8

Patrick belépett a nagy térbe, ahol csupa halott ember

volt kiterítve, és az a gondolata támadt, hogy ez olyan,
mint egy műcsarnok.
A cardiffi egyetem boncterme csillogóbb, fehérebb,
világosabb volt, mint valaha is képzelte; a Frankenstein, az
Egyenesen át meg a többi hasonló film minden jel szerint
félrevezető volt. Ez a hely inkább hangárra hasonlított,
mintsem laboratóriumra: fehér volt és tágas a magas
mennyezet sok-sok tetőablaka alatt. A falakon nem voltak
ablakok: nem lehetett kilátni az egyetemi város főutcája,
a Park Place nyüzsgésére, és természetesen nem lehetett
belátni sem.
Miután a szeme elidőzött egy kicsit a halványkék
októberi égen, Patrick csak akkor tekintett a holttestekre.
Tetemek. Mostantól hozzá kell szoknia, hogy így nevezi
őket.
Ők voltak a műtárgyak ezen a kiállításon. Harminc
csendélet. Balzsamozófolyadékoktól felfújtan, különös
narancs-
színben hevertek asztalaikon, és türelmesen várták, hogy
alaposabban analizálják őket, mint a Mona Lisát vagy a
torinói leplet.
Minden test a maga gyolcspólyájába gubózva feküdt,
akár egy törékeny báb. Minden fej vastagon körül volt
tekerve, hogy megvédjék őket a nedvességtől – ezt Patrick
már az előkészítő előadásokból tudta –, és az arcok ne
aszalódjanak össze, a szemek ne zsugorodjanak
mazsolává, és a hallgatók ne rémüljenek halálra tőlük.
Meleg volt, a szag pedig… fura. Patrick formalinra
számított, de ez édeskésebb volt annál, és volt valami
furcsa, nem kifejezetten kellemes mellékszaga is.
– Rosszul leszek – suttogta valaki elhaló hangon a háta
mögött.
– Nem, dehogy – bátorította egy másik hallgató.
Egy sötét hajú lány, aki Patrick mögött állt, megbökte a
karját:
– Te jól vagy? – kérdezte. – Nagyon sápadtnak látszol.
Patrick bólintott, és elhúzta a karját a lány
hatósugarából. Elmondhatta volna neki, hogy ha sápadt,
az nem a hányingertől van, hanem az izgatottságtól.
Elárulhatta volna, hogy ez a boncterem lesz az a hely,
ahol az ő nyomozása sikerrel vagy kudarccal, de véget ér.
A nyomozás, hogy válaszokat találjon azokra a
kérdésekre, amelyek nyolcéves kora óta izgatják, és
amelyeket azóta sem volt hajlandó vagy képes
megválaszolni senki. Így egy idő után egyszerűen nem
kérdezett tovább, hangosan legalábbis nem.
Patrick mindezt nem mondta el a lánynak, mivelhogy
nem volt szokása elmondani bármit bárkinek.
Mindenkinél ott volt A klinikai anatómia alapjai.
Mindenki laboratóriumi, fehér papírköpenyt viselt, az
egyiket a húszból, amelyeket egy ajándéktasakhoz
hasonló zacskóban bocsátottak a rendelkezésükre –
szegényes utánzataként a vastag pamutból készült
köpenyeknek, amelyeket régen viseltek az orvosok.
Mindenki kapott egy négy számjegyű kódot, azt kellett
beütniük az ajtó melletti billentyűzeten, hogy
bejuthassanak a boncterembe. Patricknak a 4017 jutott,
amit azonnal megutált. Nem volt benne semmi ismétlődés,
semmi sorozat, és még formája sem volt azon kívül, hogy a
legtöbb számjegye hegyes volt. Azon gondolkodott, nem
volna-e érdemes mégis beszédbe elegyednie valamelyik
társával, hátha hajlandó lenne cserélni vele.
Közvetlenül a bejárat mellett három nagy kosár állt,
bennük fényes, kék latexkesztyűk. Kis, közepes és nagy
méretűek. Néhányan idegesen nevetgéltek, miközben
némi nehézség árán felhúzták. Patrick egy nagy méretű
balt vett ki, de vagy hatot kellett félredobnia, mielőtt talált
egy megfelelő jobbosat is. Egy pillanatig elgondolkodott,
hogy eljátsszon-e a valószínűségszámítással, de a
kosarakban megszámlálhatatlan mennyiségű kesztyű
volt.
A kék latex szemtelenül vidámnak tűnt itt, a
boncteremben, mintha zászlót lobogtatnának egy
temetésen.
A kesztyűk mellett fehér műanyag dobozokban
sorakoztak új szakmájuk munkaeszközei. Fűrészek,
kapcsok, szikék, csipeszek, ollók – még kanalak is –
egymásra hányva. Akár egy szerelő is használhatná őket,
egy egyszerű, kérges tenyerű, piszkos körmű munkás.
Rideg emlékeztetőként, hogy ezek itt – az ő első pácienseik
– már túl vannak azon, hogy megmenthessék őket.
A hallgatók, úgy százötvenen, kezükben könyveikkel és
ajándékzacskójukkal, óvatos léptekkel Madoc professzor
köré gyűltek. Ahogy elhaladtak a tetemek mellett, alig
pillantottak rájuk – mintha az valamiféle modortalanság
volna, mielőtt zöld utat kapnak arra, hogy beléjük vágják
a szikét. Tekintetüket kitartóan elfordították róluk, és
figyelmesen a professzorra szegezték.
A professzor magas, elegáns férfi volt, jó hatvanas, a
haja fehér, az arca napbarnított, akár egy tengerészé.
Üdvözölte őket, és rövid áttekintést adott az anatómia
tanmenetről. Hangsúlyozta, milyen alapvető fontosságú
az ebben a teremben elsajátítandó tudás, és milyen nagy
segítségükre lesz a tanulmányaikban, illetve egyetemi
kórházi gyakorlataikon. Köszönetét fejezte ki azoknak a
nyugdíjas professzoroknak és fiatal szakorvosoknak, akik
visszatértek ide, hogy, mint fogalmazott,
„végigkalauzolják az új hallgatókat az emberi test
végtelenül bonyolult rejtelmeiben”. És e ponton a terem
végében csoportosuló fehér köpenyes férfiak és nők felé
biccentett.
Ezután röviden beszélt a Goldman-díjról, amit az
anatómiából legjobb hallgatónak ítélnek oda minden
évben, néma, ám jelentőségteljes pillantásokat és
mosolyokat váltva ki ezzel. Beszédét azzal zárta, hogy
minden bizonnyal fölösleges elmondania: tisztelettel kell
viseltetniük azok iránt, akik testüket az orvostudomány
javára adományozták – de aztán mégis elmondta.
– Hölgyeim és uraim, valószínűleg mindannyian
hallottak már különféle történeteket martinispohárba
ejtett szemgolyókról és belekkel való ugrókötelezésekről,
ám ezek az idők szerencsére elmúltak. Az a harminc
tetem, amelyet most itt látnak, olyan emberek földi
maradványai, akik azért ajánlották fel a testüket
egyetemünknek, mert önöknek, a jövő orvosainak
kívántak segíteni tanulmányaikban, hogy ennek
eredményeképp egy nemes és áldozatos hivatást
gyakorolhassanak. Ez volt az akaratuk, még úgy is, hogy
nem ismerték önöket. És noha önök sem ismerték őket, mi
több, nem is fogják megismerni, kérem, hogy ugyanolyan
tisztelettel viseltessenek adományuk iránt, mint amilyen
tisztelettel jövendő, élő pácienseik iránt fognak.
Patrick nem sokat hallott a professzor beszédéből.
Leplezetlen kíváncsisággal bámulta a hozzá legközelebb
fekvő tetemet: egy idős nőt aszott mellel, a hasán
hájgyűrűvel és szépen manikűrözött körmökkel,
amelyeken még látszott a kissé töredezett lakkréteg.
Patrick tizennyolc esztendősen még sohasem látott élő nőt
meztelenül, és ezt valahogy nem tudta összeegyeztetni
azokkal a képekkel, amelyeket az interneten böngészve
talált. Mintha nem is ugyanaz az emberfaj lett volna.
Kinyújtotta a kezét, és egyik ujjával megnyomta a nő
combját. Olyan volt az állaga, mint az épphogy átsütött
húsé – hideg és engedelmes, alatta mégis tömören szilárd.
Az jutott eszébe róla, amikor az anyja az ünnepi
vacsorákhoz felszúrta a bárányhúst, és fokhagymát meg
rozmaringszálat dugott a hasítékba.
Nem volt biztos benne, hogy szívesen nézne bele egy nő
belsejébe.
Madoc professzor elhallgatott. A csend visszatérítette
Patrickot az itt és most dimenziójába. Ezután neveket
olvastak fel, és ő megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy
egy olyan asztal mellé került, amelyen egy középkorúnak
tetsző férfi feküdt. A korát nehéz volt megállapítani, mivel
a feje be volt tekerve, de a test még így, holtában is
feszesebbnek tűnt, mint az öreg hölgyé – izmosabb volt, a
hasát pedig nem annyira a háj, mint a
balzsamozófolyadék dagasztotta fel.
Négy másik hallgatót szólítottak mellé, köztük a sötét
hajú lányt, aki most rámosolygott, mintegy jelezvén, hogy
immár egy csónakban eveznek.
A gyakorlatvezetőjük egy szakorvosjelölt volt – fiatal
férfi, csak néhány évvel idősebb, mint ők, igazi fehér
köpenyben –, aki David Spicer néven mutatkozott be
nekik. Felemelte a halott lába mellett lógó táblát, úgy,
ahogy kórházi nagyvizitkor emelik fel egy beteg kórlapját.
– Nos tehát – kezdett bele. – Ezennel bemutatom a 19-es
holttestet.
– Elnézést, de én nem szeretnék férfitetemet – szólalt
meg egy vastag szemüveges ázsiai srác. – Én nőgyógyász
leszek. Nem cserélhetnék valakivel?
– Nem – felelte kurtán Spicer.
– Miért nem?
 – Csak. Mert én egy szemétláda vagyok, aki mindenkit
meg akar buktatni.
Az ázsiai fiú duzzogva összepréselte a száját.
– A szemeszter során mindenkinek alkalmat
biztosítunk arra, hogy női tetemet is vizsgáljon és
boncoljon, amikor azt a tanmenet megkívánja – nyugtatta
meg Spicer. – Ezenfelül a kötelező klinikai gyakorlat során
végigjárják a különböző kórházi osztályokat, és rengeteg
alkalmuk lesz valódi betegekkel és kóresetekkel
ismerkedni. Ez így már rendben van?
A fiú bólintott, Spicer pedig folytatta a felolvasást.
– Nos tehát. A Nr. 19 fehér bőrű férfi, aki negyvenhét
éves korában halt meg.
– Miben? – kérdezett közbe Patrick.
Spicer elmosolyodott.
– A válasszal csak a mókát rontanám el. A boncolás
során feladatuk lesz az is, hogy megállapítsák a halál
okát. Ha végleg megakadnak, és nem bánják, hogy ezzel
beismerik a kudarcot, akkor nyugodtan bemehetnek, és
megkérdezhetik Micktől az irodában.
Fejével egy kis, üvegfalú fülke felé intett a bejárat
mellett. Patrick odanézett, és bent néhány iratszekrény
tetejére, valamint egy, a helyhez illően csontvázszerű,
középkorú férfira látott rá, aki mogorván figyelte őket.
Nyilván ő az a Mick, vonta le a következtetést.
Egy biztos: ő nem fog rászorulni, hogy Micket kérdezze
vagy bárki mást: ő meg fogja találni a választ.
– És mi a neve? – kérdezte a lány, és a tetem felé intett a
fejével.
– Ez titkosan kezelendő, személyes adat – felelte Spicer.
– Maguknak csak annyit kell tudniuk, hogy ez a 19-es
számú holttest. – Egy szögletes fémtáblácskát hajtott fel,
amit fekete gyorskötözővel erősítettek a hulla csuklójára.
A szám az egyik sarkába volt bélyegezve. – Minden és
bármi, amit ebből a tetemből le- vagy kivesznek,
felcímkézett zacskókba kerül, hogy a kurzus végén újra
össze lehessen rakni a temetéshez vagy a hamvasztáshoz.
A zsír és a bőr – ezeket úgy hívjuk: „fascia” – a 19-es
számmal jelzett kosárba kerül, abba a hűtőkamrába,
amott. – Minden szem Spicer kinyújtott, kék mutatóujja
után fordult, a szemközti falon lévő két ajtó egyikére. – A
kurzus végén a fascia is újra egyesül Nr. 19-cel, hogy
eltemessék vagy elhamvasszák.
Patrick bólintott. Ez így abszolúte logikus és szép
szabályos.
Spicer összecsapta a kezét, majd megdörzsölte, akár
egy tévés műsorvezető.
– Oké. És mivel az elkövetkező hat hónapban heti
kétszer fogunk itt találkozni ennek az úrnak az asztala
körül, a legokosabb most az volna, ha megismerkednénk
egymással.
Bemutatkozások. Patrick gyűlölte az ilyen köröket, de a
társai látható lelkesedéssel vetették bele magukat.
A reménybeli nőgyógyász Dilip volt, egy magas, húsos,
pirospozsgás arcú, ritkás szőke hajú fiú pedig Rob, aki
sebésznek készült.
 – Ez azért függ attól, hogy itt hogyan muzsikálok – tette
hozzá, és fanyar mosollyal a tetemre mutatott.
A sötét hajú lány neve Meg volt, és a gyerekgyógyászat
érdekelte.
Aztán Scott következett, aki plasztikai sebész akart
lenni.
– Ciciszabászat, hasplasztika – mondta, és
összedörzsölte két ujját, a pénzre utalva. – Hívjatok csak
Scottynak – tette hozzá. – Mint a Star Trekben.
Patrick nem értette. Scotty csillaghajókat szokott
rendbehozni, nem kebleket.
Észrevette, hogy Scottnak mohikánfrizurája van, jól
bezselézve, amit könnyen ki lehet kefélni a hajból a
hivatalos alkalmakra.
De aztán azon kapta magát, hogy mindenki őt nézi.
– Maga jön – szólalt meg Spicer, de Patrick úgy érezte,
teljesen bezáródik.
Akár egy remeterák, ami visszahúzza a csápjait,
amikor megérintik.
– Patrick Fort. Anatómia.
– Hahó, Paddy! – mondta Scott.
– Patrick – igazította ki Patrick.
– Csak anatómia? – kérdezte Meg.
– Igen.
– Te nem akarsz orvos lenni? – kérdezte Rob.
– Nem.
– A Pathez mit szólnál? – érdeklődött Scott.
– Patrick.
 – És akkor mi akarsz lenni? – faggatta tovább Meg.
Patrick zavartan ráncolta a homlokát.
– Diplomát akarok.
Várták, hogy folytassa, de ő elhallgatott, és a hullára
szegezte a tekintetét. Már elmondott mindent, ami
szükséges volt.
– Senki sem számít a spanyol inkvizícióra, ugye,
Patrick? – mosolygott rá Spicer.
– Nem – felelte Patrick. – Nem is beszélek spanyolul.
Dilip és Scott felröhögött.
– Én sem – mondta Spicer. – A lényeg, hogy az
anatómusoknak sok szabad idejük van, és Patricknak
nem kell csatlakoznia hozzánk a kórházi gyakorlatra, de
itt pontosan ugyanazt a munkát várjuk el tőle, mint az
orvostanhallgatóktól. Rendben lesz így, Patrick?
Patrick biccentett. Neki csakis ez a munka kellett:
annak, hogy valódi, élő páciensek közelében legyen, már
a gondolatára is kirázta a hideg.
– Nos – folytatta Spicer –, az udvariassági kör ezennel
véget ért. Most bemutatom, hogyan kell bánni a szikével.
Megérintette a tetem mellkasát, amelyen a göndör,
sötét szőr már kezdett őszülni a torok felé. Tovább nem
őszül már.
– Legelőször is itt, a pectoralis izmon ejtünk egy H
bemetszést. Ilyenkor inkább csak végigfuttatjuk a bőrön a
kést, mintsem vágunk vele, mivel ezek a fránya
szerszámok élesek, és ha Zorro-módra vagdalkozunk,
észre sem vesszük, és máris a gerincnél lyukadunk ki.
 Ahogy a penge a bőrhöz ért, és a keskeny csík ajtót
nyitott a mellkason, Patrickban a reményteli öröm
szokatlan pezsgése áradt szét. Ez lesz a végkifejlet. Végre
választ fog kapni a kérdéseire. Itt ér el a megoldáshoz a
nyomozása: ebben a teremben, a tudomány e
templomában, a halál e fehér műcsarnokában.
Egyszerre valami súlyos dolog ütődött hátulról a
lábának, meg is tántorodott egy kicsit. Megfordult, és
akkor látta csak, hogy Rob összecsuklott mögötte.
– Na tessék – szólalt meg Spicer derűsen. – Ennyit a
sebészetről!
 9

Lebegek. Nyugodt vagyok, és abszolúte szabad. Olyan,

mintha bedrogoztam volna magam, nem is értem, miért
nem próbáltam ki soha, ha egyszer ennyire jó. Mark
Williams rendszeresen használta a főiskolán, és remekül
érezte magát, mígnem végül kirúgták az állásából, és az
már nem volt olyan remek. De ez itt most igazán kellemes.
Olyan, mintha muzsikáló felhőkön sodródnék. Lehet, hogy
tényleg begyógyszereztek. Végtére is kórházban vagyok.
– Szép csendben elmenne – mondja nagyon halkan egy
nő.
– Nem szenvedne?
Ez egy másik nő, az is valahol balra tőlem. A szomszéd
ágyban fekvő férfiról beszélnek. Ez azt jelenti, hogy
mégsem halt meg. Csak egy rossz álom volt, akár az óriási
varjú meg a fal, ami egy összeomlott épületről zuhant rám
valahol Japánban. Vagy Mauritiuson. Az álmok ritkán
illeszkednek a földrajzi tényekhez.
– Nem, dehogy! – Megint az első hang. – Gondosan
ellenőrizzük a gyógyszerezését. Nem lesz tudatában
semminek.
Nyilván egy orvosnő.
A ködön keresztül is harag ébred bennem azért a
férfiért, aki „nem lesz tudatában semminek”. Ugyan
honnan tudnák azt ők? Lehet, hogy mindennek
tudatában lenne; lehet, hogy félne, hogy szenvedne, a
maga külön bejáratú kútjának mélyén.
– Azzal a férfival is így történt, aki abban az ágyban
feküdt?
– Mr. Attridge-dzsel? Nem, ő hirtelen halt meg, tegnap
éjszaka. Néha előfordul az ilyen.
Á, szóval mégis meghalt. Affrancba. Mr. Attridge-nek
hívták, és én végignéztem, amint meghalt.
– Mégis, miben halt meg?
Csupa fül vagyok.
Hosszú, tétovázó csend, aztán meghallom az orvosnő
óvatos válaszát:
– Sajnos a kómás betegek nagyon könnyen
meghalhatnak. Védtelenek a fertőzésekkel szemben, vagy
stroke-ot kapnak, vagy megfulladnak akár a saját
nyáluktól. Néha a szívük mondja fel a szolgálatot az
összeadódó tényezők eredményeképpen.
Összeadódó tényezők… Mint például az, hogy megölik
őket.
– Minél hosszabb ideig van valaki kómában, annál
kisebb a valószínűsége, hogy tökéletesen visszanyerheti a
tudatát. Előfordulhat ilyen hirtelen halál, de csak a
legritkább esetben váratlan vagy megmagyarázhatatlan.
– Már két hónapja, hogy itt van – szólal meg a másik nő,
és valaki megérinti a homlokomat egy gumiszagú
valamivel. – De azért van még rá esély, hogy valamiképp…
– …visszajöjjön.
– Igen, igen. Ugye van még rá esély, hogy visszajön?
 És egyszerre ráébredek, hogy ezek itt rólam beszélnek.
Rólam, Sam Galenről.
Rólam társalognak, hogy még visszajöhetek – és rólam
beszélnek, hogy meghalhatok.
Kiszakítom magam a felhőből, és kicsit dühbe gurulok,
ami elég nehéz, ha az ember nem tud mozogni vagy
hangot kiadni. Próbálom kinyitni a szememet, de nem
megy.
Az istenit, ne lapíts már! Hát nem, az istennek sem
bírom kinyitni! Erőltetem fölfelé a szemöldökömet, míg
végül már úgy érzem, hogy banánhéjként hámozódik le a
bőr a homlokomról, ám a szemhéjam továbbra is feketén
borul rám.
Lehet, hogy így volt ez a szomszéd ágyban fekvő férfival
is: valaki azt gondolta, menjen csak el „szép csendben”,
holott ő próbálta kinyitni a szemét.
– Minden eset más és más – tér ki a válasz elől az
orvosnő.
– Én csak azt kérem, hogy mint szakértő, mondja meg,
mire lát nagyobb esélyt – folytatja a másik nő. –
Megértem, hogy nem tud pontos választ adni. Kérem!
– Ez esetben…
Hosszú csend. Szinte látom, amint a doktornő a tolla
végével megkocogtatja a fogát, és szakértően megtippeli,
hogy elpatkolok-e vagy sem. Már nem azon erőlködöm,
hogy kinyissam a szememet, hanem figyelek, olyan
erősen, hogy a fülemben érzem a levegő kavargását,
ahogy egy puha, gumikesztyűs ujj végigsimítja az
arcomat.
– Sajnos… – szólal meg az orvosnő, jól begyakorolt
részvéttel a hangjában –, sajnos lassan eljutunk arra a
pontra, amikor még ha visszajön is, már valószínűleg
sohasem lesz ép és egész.
Az ujj elhagyja az arcomat, és a szavakra jó darabig
nem jön válasz. Utána már csak halk zokogás hangját
hallom.
De én ép és egész vagyok!, kiáltom. Itt vagyok! Épen és
egészben!
Vagy nem?
 10

Cardiff utcáit hiába mosta tisztára az eső, a Brains

sörgyárból felszálló malátaszag kiseperhetetlenül
telepedett rá a városra.
Patrick immár szokásos hajnali körútján taposta a
pedált, s közben hallgatta, hogyan sziszeg a bicikligumi a
nedves aszfalton.
A patinás Hayes utcában egy ételbár tetejéről
galambbúgás hallatszott, amiről eszébe jutott az otthona.
Cardiff régi város, a modern jólét máza ellenére is,
amitől most csak úgy csillogott minden a nedves walesi
napban. Ám a kiglancolt kirakatok fölött a házfalak
kormosak, a kövek girbegurbák voltak, s a városközpontot
a várfalak uralták, kőből faragott bundájú és tollazatú
állatok bizarr őrseregével. A viktoriánus árkádok titkos
alagutakként kötötték össze az utcákat, tele kis boltokkal,
polcaikon régi hegedűkkel, cipőkkel és hatalmas
üvegekből mért édességekkel.
Cardiff nemcsak régi, hanem kicsi is: Patrick könnyen
kijutott a várost körülölelő természetbe: a hegyekbe,
erdőkbe és a tengerpartra. Néha nyugat felé kerekezett,
Penarthba, és elüldögélt kicsit az enyhén halszagú mólón,
rajta az ákombákom késnyomokkal, amelyeket horgászok
ezrei hagytak a sós deszkán a csalikat vágva. Máskor
elbiciklizett a várost északról őrző tündérkastélyig, vagy
kelet felé a sík, víztől visszahódított lapályra.
Amerre járt, útját walesi és angol szavak kísérték –
minden „Ildiwch”, azaz „Elsőbbségadás kötelező!” tábla
arra emlékeztetett, hogy a régi elnyomó végre megadta az
elsőbbséget, miután nem sikerült kivernie az ősi kelta
nyelvet az ország gyermekeinek fejéből.
A szoba, amelyet Patrick bérelt, a legkisebbik volt egy
egyébként is aprócska házban, amit kizárólag a bejárati
ajtóra csavart műanyag 7-es szám különböztetett meg a
szomszédjaitól. Hátsó frontja a vasútvonalra nézett, ahol
a dél-walesi völgyekből utaztak az emberek Cardiffba
vagy vissza. Ha felszállna rá, az egyik szerelvény elvinné
Breconba, de hát neki ott a biciklije, úgyhogy erre nincs
szükség.
Az ágya éppen befért a fejénél a fal, a lábánál meg a
bojler közé. Patrick meg is mérte, és konstatálta, hogy
száznyolcvanegy centi – pontosan két és fél centivel
hosszabb, mint ő. Egy hétbe telt, mire hozzászokott, hogy
az oldalán, felhúzott térddel aludjon, hogy ne verje be
folyton a lábát az ágy végébe. De még így is minden reggel
fél hatkor arra ébredt, hogy árad a lábára a beinduló
bojler melege. A hálózsákjában aludt, mivel annak finom
fű- és földszaga volt, és amikor felkelt, gyakran képzelte
azt, hogy a Beacons hegyoldalában hever.
Az ablakpárkány alatt egy forgácslap szolgált íróasztal
gyanánt, ami olyan keskeny volt, hogy egyszerre csak egy
könyvet tudott kinyitni a laptopja mellett. Könyvei és CD-i
a ruhásszekrény tetején fértek csak el. Amikor
kicsomagolt, a táskájában talált egy fényképet, amelyet
nem ő tett bele – ott is hagyta. A falakat magnólia-
rózsaszínű, fűrészporos tapéta fedte, a szőnyeg barna volt,
habár Patrick gyanította, hogy nem ez az eredeti színe.
Az ablakot átalakították, hogy ne nyílhasson tizenöt
centinél szélesebbre. Nyilván a betörők ellen, gondolta
Patrick, noha kétségei voltak, hogy bárki is érdemesnek
tartaná kockáztatni, hogy átbotladozzon a síneken,
átmásszon a magas kerítésen, és leugorjon a sűrű
szederbokrok közé. Holott napnál világosabb volt, hogy
ebben a koszos kis sorházban nem sok ellopnivaló akad.
Hanem azért Patrick minden este felcipelte a kerékpárját
a szobájába, biztos, ami biztos. Egy tízsebességes Peugeot
volt, öregebb már, mint ő maga, de ez volt az egyetlen
dolog, amit az apjától örökölt. Így aztán két peckes
kampót csavart a szoba falába, és amíg aludt, a bicikli ott
lógott fölötte, akár egy szikrázóan kék talizmán.
A házban még két másik diák lakott. Jackson és Kim
mindketten képzőművész szakra jártak. Kim
rendíthetetlen leszbikus volt – egy manócskaszerű, szőke
lány, aki alabástromgipszből készített óriási, göcsörtös
aktszobrokat kiálló szegecsekkel és csavarokkal a nemi
szervük körül. Jackson unalmas videoklipeket forgatott.
Patrick számára olyannak tűntek, mintha az operatőrt
meggyilkolták volna, és a kamera ott maradt volna
bekapcsolva, egy homályos szoba sötét sarkára irányulva.
Jackson hosszú, sápadtfehér keze bágyadtan leffegett
karcsú csuklóján, festett fekete haja pedig olyan rövid volt
a tarkóján és olyan hosszú a homlokánál, hogy
Patricknak állandó késztetése volt, hogy odanyúljon, és
átrendezze a feje körül. A szemét ceruzával húzta ki,
cowboycsizmát és kockás Jasszer Arafat-kendőt hordott,
még akkor is, amikor pirítóst csinált.
A megegyezés az volt, hogy mindenki elmosogat és
rendet rak maga után, de Jackson szörnyen trehány volt,
Kim nemkülönben. Patrick viszont túlságosan aggódott a
bacik miatt ahhoz, hogy mosatlanul hagyjon bármit is
addig, amíg lakótársai meg nem mozdulnak, hogy
teljesítsék vállalt kötelezettségüket. Így aztán korábban
kelt fel vagy később feküdt le, hogy rendbe tegye a
konyhát meg a fürdőszobát. Kim egyszer-egyszer hagyott
neki a fridzsider polcán valami ízetlen vegetáriánus kaját
köszönet gyanánt. Jackson azonban még csak említésre
sem méltatta a csillogó-villogó konyhát, ami titokzatos
módon felváltotta az általa hagyott kuplerájt.
A nappaliban volt egy tévé, amit Jackson hozott
otthonról, és amit kizárólagos tulajdonaként féltékenyen
őrzött, olyannyira, hogy még a vécére is magával vitte a
távirányítót. Patrick így szerzett tudomást a Turner
képzőművészeti díjról és a Hollyoaks sorozatról, viszont
ha lóversenyt akart látni, el kellett mennie az út
túloldalán lévő fogadóirodába.
Néha házibulit is tartottak – no persze nem ő, hanem
Jackson és Kim. Eleinte próbálták őt is bevonni a
tervezésbe és a bevásárlásba, de Patrickot nem
érdekelték a bulik, és közölte, hogy ő inkább a szobájában
marad.
Jackson gyanakodva húzta össze a szemét.
– Csak azt ne gondold, hogy majd a buli közepén
lesétálhatsz, és jól bekajálhatsz meg bepiálhatsz.
– Nem szoktam inni – közölte Patrick. – A te kajádból
meg amúgy sem ennék, mert nem kívánok
szalmonellafertőzést kapni.
– Jó, jó, attól még nem kell szemétkedned – mondta
Jackson.
– Nem szemétkedem – tiltakozott Patrick. – De a
polcodon mindig ki van csurogva a húslé, úgyhogy csak
idő kérdése, hogy egyszer szalmonellát kapj.
– Oké, ha nem, nem – felelte sértődötten Jackson.
– Rendben – jegyezte meg Patrick. – Bekapcsolhatom a
lóversenyt?
– Ki van zárva. Kegyetlen egy sport.

Úgy tűnt, Patrick az egyedüli ember a Földön, akinek

nincs mobiltelefonja. Egyszer kipróbált egyet, de
konkrétan úgy érezte, hogy kisül tőle az agya, és még most
is összerezzent, ha a közelében megszólalt egy telefon. Ez
másfelől azt jelentette, hogy lényegében egyedül ő
használta a lóversenyiroda előtt álló nyilvános
készüléket, hogy csütörtök esténként felhívja az anyját.
Mindig felvette a kosárból elemelt világoskék
latexkesztyűt, ha netán bacik lennének a hallgatón. Az
anyja ragaszkodott hozzá, hogy heti egyszer jelentkezzen,
amit Patrick meg is tett, abból a megfontolásból, hogy ha
véletlenül meghalna, legyen, aki hiányolja, mielőtt a teste
bűzt ereszt.
– Eszel rendesen?
Ez volt mindig az első kérdés.
– Igen – felelte ilyenkor. – Hétfőn lekváros pirítóst
ettem, ebédre sajtos szendvicset, vacsorára tésztát.
Kedden is, de a szendvicsre sörlekvárt kentem. Szerdán is,
de akkor mogyoróvajat. Csütörtökre elfogyott a vaj. Meg a
kenyér is.
– És vettél?
– Vettem.
– Akkor jó. Ne felejts el enni!
– Nem felejtek – felelte erre Patrick, bár néha
elfelejtette.
Ezután az anyja beszámolt neki, mi újság a kerttel meg
a macskával, bár ő sohasem kérdezte. A történetek mindig
jóval hosszabbra nyúltak, mint amennyit a téma
megérdemelt.
És aztán ott voltak a hosszabb-rövidebb csendek.
Patrick igazából szerette a beszélgetésnek ezeket a részeit
– a köztes szüneteket, amelyek annyira megnyugtatóak
voltak. Időt engedtek neki arra, hogy olyan dolgokon
gondolkodjon, amiket az anyja nem is értene: azon, hogy
be kellene állítani a biciklije váltóját, mert egyesben
kattog; hogy a bőr alatt a zsír miért néz ki úgy, mint a
piszkossárga kukoricaszemek; és hogy szerda este hogyan
halt meg a wincantoni lóversenypályán Quinzi és Indián.
 – Ugye mindig rajtad van a biciklisisak, Patrick?
Patrick szórakozottan bólintott.
– Patrick?
– Igen?
– Ugye mindig rajtad van a sisak?
– Igen. Már mondtam.
– Bocsánat.
Az első halál túl gyorsan történt, a második meg a
nézők szeme elől rejtve, palánkok mögött, úgyhogy
egyikből sem értett meg semmit.
– Hát akkor… – szólalt meg az anyja néhány
pillanatnyi újabb csend után –, köszönöm, hogy hívtál.
Vigyázz magadra, és dolgozz szorgalmasan!
– Oké.
– Szeretlek, Patrick.
– Oké.
– A jövő héten újra hívsz, ugye?
– Oké. Szia, anya.
Utána lehámozta a kezéről a kék kesztyűt, és úton
hazafelé bedobta az egyik szemetesbe.

A szétkapcsolt vonal kattanása mindig olyan gyorsan jött

a fia utolsó szava után, hogy Sarah tudta, már a búcsú
„szia” közben letette a kagylót. Alig várta, hogy
megszabaduljon tőle.
Hibáztathatja-e ezért?
Gyakran hibáztatta.
Minden héten végiggondolta, mi mindent kellene
kérdeznie tőle. Csak hát amikor Patrick nem volt a
közelében, könnyű volt megfeledkezni arról, milyen
nehéz is beszélgetni vele. De amint meghallotta a hangját,
minden kérdés, amit egy normális gyereknek feltett volna,
egyszerűen elhalt a szájában.
Jól szórakozol esténként?
Ki a legjobb barátod?
Megismerkedtél már valami helyes lánnyal?
Patrick nem szórakozott esténként. Legalábbis nem
olyan dolgokkal, amiket a korabeli srácok legtöbbje
szórakozásnak nevezne. Szeretett kimenni a Beacons
dombjaira, lelkesen járt lóversenyre, és szívesen szedte
össze az elütött állatokat az útról. Barátjának legfeljebb a
szomszédban lakó Flúgos Nick volt tekinthető, ami
mindent elmondott a kérdésről. Azt meg el sem tudta
képzelni, hogy szóba elegyedjen egy lánnyal, nemhogy
megengedné, hogy valamelyik megérintse, a csókról már
nem is beszélve. És bár az efféle kérdések Patrickot
feltehetően nem borították volna ki, őt magát minden
bizonnyal igen. A válaszok csak arra emlékeztették volna,
hogy mennyire furcsa még mindig a fia – sőt talán arra is,
hogy miért.
Így aztán minden héten eldarálták ugyanazokat a
semmitmondó mondatokat, benne pedig, ahelyett, hogy
megkönnyebbült volna, újra felhorgadt a bűntudat és a
harag, ennyi év után is.
Vagy ugyanez lenne a helyzet akkor is, ha Matt még
élne?
 Ezt már sohasem tudja meg, nyilallt belé a keserű
gondolat. Olyan erősen simogatta meg a macskát, hogy az
szemrehányóan belékarmolt, és leugrott az öléből. Sarah-
nak az jutott eszébe róla, amikor a hároméves Patricknak
próbált segíteni az egyik születésnapi ajándéka
kibontásában. Az, hogy a fia izgett-mozgott, hogy
elszabaduljon az öléből, s ő hogyan mélyesztette az ujjait
a gyerek dundi kis karjába, hogy mindenáron magánál
tartsa.
De úgy is elveszítette.
És most is elveszíti – minden csütörtökön.
 11

A flört jó ötletnek bizonyult. Az utóbbi néhány napban,

amikor Mr. Deal látogatni jött, mindig találkozott a
pillantása Tracyével, sőt egy cseppet el is mosolyodott – ő
pedig nagyon ügyelt rá, hogy mindig a legcsinosabb és
legkedvesebb formáját mutassa. Ez komoly erőfeszítést
igényelt.
A helyzet persze egy kicsit furcsa volt, mivel a flört
általában valahol Mr. Deal feleségének az ágya mellett
zajlott, ahol szegény asszony kómában feküdt. Ráadásul
ez nem is a szokásos flört volt. Tracy már megbékélt a
ténnyel, hogy nem lesz alkalma kivillantani a cicijét vagy
kissé kihívóan végigsúrolni a fenekét a bárpult előtt álló
Mr. Deal slicce előtt.
– Bekentem a kezét egy kis hidratálóval. Észrevettem,
hogy nagyon hamar kiszárad itt bent.
– Köszönöm.
– Milyen szép a jegygyűrűje. Maga választotta?
– Együtt néztük ki.
– Milyen romantikus! – sóhajtotta Tracy. – Pedig a
romantika ma már ritka, mint a fehér holló.
Mr. Deal csak biccentett erre, mint akinek nincs
véleménye a romantikáról se pró, se kontra, Tracy tehát
taktikát váltott, és áttért a szakmai vonalra.
– Tudta, hogy az orvos felemelte a morfiumadagját?
 – Nem. Miért?
– Észrevettem, hogy sokat ráncolja a homlokát.
Beszéltünk róla, és arra jutottunk, hogy ennek az lehet az
oka, hogy szenved.
Ami azt illeti, ezt Jean vette észre; Tracy az égvilágon
semmit.
– Ráncolja a homlokát?
– Igen. Mint most is. Figyelje csak!
– Igen, tényleg. Látom.
Mr. Deal elgondolkodva nézte a feleségét.
– Előfordult már, hogy mondott valamit?
– Ó, nem! De amikor egy beteg a homlokát ráncolja, az
a testi kényelmetlenségérzet miatt is lehet, ezért most
gyakrabban forgatjuk az ágyban, és arra gondoltunk,
hogy a legjobb lesz, ha felemeljük a gyógyszeradagját. Úgy
értem, az orvos gondolta úgy.
– Melyik orvos?
Tracyt kicsit bosszantotta, hogy Mr. Deal a doktor
nevére kíváncsi, holott a sztori lényege az lett volna, hogy
mennyire figyelmes és gondoskodó nővérke is ő, és milyen
fontos felelősséget visel. Ám ingerültségét természetesen
nem mutathatta ki. Az ingerültség nem vonzó
tulajdonság, és az ilyet – akár a szekírozást és az ágyba
szellentést – leplezni kell, minimum addig, amíg ki nem
alakul és néhány hetessé nem érik egy szexuális
kapcsolat.
– Ó – nevetett fel –, B-vel kezdődik a neve, de hát itt
annyi doktor van, plusz az a rengeteg szakorvosjelölt meg
orvostanhallgató, és én még új vagyok az osztályon…
szóval még nem tanultam meg minden nevet.
– Előtte milyen osztályon dolgozott?
– A gyerekgyógyászaton.
– És szerette?
Szerette? Vajon mit akarna hallani? Tracy a
legszívesebben oldalba rúgta volna magát, amiért nem
nézett utána, hogy Dealéknek vannak-e gyerekeik. Igaz,
még abból sem tudná kitalálni, hogy mi volna a helyes
válasz. Ha van gyerekük, lehet, hogy pont olyan nőre van
szüksége, aki nem akar szülni. Ha meg nincs, akkor lehet,
hogy az épp Mrs. Deal miatt van, és akkor nagyon is
szeretne családot alapítani egy új feleséggel.
– Jaj, nagyon! – felelte lelkesen. – De ezt a munkát is
szeretem, ha másképpen is.
Remélte, hogy ezzel mindkét irányba sikerült
biztosítania a továbblépést. A férfi csak bólintott erre,
amiből nem sokra következtethetett. Ám másnap este egy
kis doboz csokoládéval jelent meg, hozzátéve, hogy ezt
csak neki hozta. Sajnos nugátkrémes volt, de azért buzgón
megköszönte, és megígérte, hogy nem mutatja meg
senkinek. A hétvégén mindjárt tovább is adta a nővére
születésnapjára, de mindenképp biztató jelnek könyvelte
el arra nézve, hogy a kapcsolata Mr. Deallel szépen halad
előre.
Ellentétben a betegeivel.
A legidegesítőbb beteg például meghalt – igaz, ezzel
most minden egy kicsit könnyebb lett, mert nem
hadonászott és zokogott folyton. Mindannyian
megkönnyebbültek, főleg Angie, akinek elgörbült ujja
immár az egyetlen jele volt annak, hogy az a páciens
valaha is itt rontotta a levegőt.
Mégis, Tracy úgy érezte, nem csinál mást, mint
táplálékot és folyadékot ad be a betegeknek az egyik
végükön, és tisztogatja őket a másikon. Nem annyira
emberek voltak a nyomorultak, mint puszta húsalagutak,
amelyeknek egyetlen funkciója az, hogy a kalóriákat
szarrá alakítsák. Undorító volt az egész.
Az a néhány beteg, aki úgy-ahogy képes volt a
kommunikációra, fájdalmasan lassan préselte ki
magából. Sok egyéb feladata között Tracy gyakran volt
kénytelen leülni az ágyuk mellé, és értelmet kihámozni
furcsa, elnyújtott nyögéseikből vagy hosszadalmas
kísérleteikből, hogy zavaros üzeneteket kopogjanak le a
kis betűtáblán.
– S… Z… Ez most Z? Vagy V? Kérem, pislogjon egyet, ha
V-t akart jelezni. Ez most pislogás volt, vagy csak egy
arcrándulás? Próbáljon pontos lenni, oké? Jó, akkor
maradok a Z-nél.
S… Z… Úristen, egy örökkévalóságig tart mindig, és
soha nem mondanak semmit. Az sem segített, hogy az
egyik készülék elég megbízhatatlan volt, és időnként jól
meg kellett rázni vagy épp kikapcsolni, majd újra be, hogy
ne zagyválja össze a betűket.
Miközben várta, hogy a beteg átpislogja magát az
ábécén, Tracy tekintete a szemközti falon lévő tévé
képernyőjére vándorolt. Épp a Bargain Hunt című
vetélkedő ment, és a kék csapat egy rémes zöld kaspóra
alkudozott. Az anyjának volt egy hajszálra ilyen régi
vázája, és Tracy elraktározta magában, hogy amikor
legközelebb hazamegy, megcsodálja, hátha az anyja
nekiadja.
Amikor visszatért a tekintete, a beteg már nagy
nehezen továbbjutott a betűzésben: S… Z… O… M…
Tracy elmosolyodott. Szombat? Az ég szerelmére, ma
még csak péntek van.
De holnap irány az Evolution klub, és végre ihat meg
táncolhat egy kicsit. Most mindenesetre ideje felállni,
várja a munka. Aki nem dolgozik, ne is igyék.
Letette a betűtáblát a vizeskancsó mellé, majd a
nővérpulthoz ment, és lerogyott a forgószékbe. A
kómaosztály unalmas és nehéz. Olyan, mint a golf.
Egy idő után felegyenesedett, és kikotort egy
mogyorósat a legutóbb kapott csokisdoboz alsó sorából.
 12

Felmerülök a kút mélyéből, akár egy gyilkos bálna, és

egyszerre minden sötétség vakító fehérré válik, ahogy a
felszínre érek. Kinyitom a szememet, és egy fehér
szegélyű, kék ruhába bújtatott kebel néz szembe velem,
kis híján megérintve az orromat. A nevet is el tudom
olvasni a kitűzőkártyáján: Tracy Evans, R. N.
A nő felegyenesedik, rám néz, és halkan felkiált:
– Ó!
Tracy, segíts! Valaki megölte a szomszéd ágyban fekvő
férfit!
Ám a fülem csak ennyit hall: Ááááááááááááá… akár
egy idegesítően bégető birka.
– Ó! – ismétli meg. – Maga felébredt?! – Egészen közel
hajol hozzám, még a kis pettyeket is látom a kék
szivárványhártyáján. – Tényleg felébredt? – kérdezi
gyanakvón.
Csak annyit tudok tenni, hogy lassan pislogok, és
remélem, felfogja, hogy nekem most azonnal jelentenem
kell egy gyilkosságot.
Ám ehelyett elcsörtet, és én olyan dühös leszek, hogy…
elalszom…

Amikor újra kinyílik a szemem, egy nő ül az ágyam

mellett, és sír. Nagyjából olyan idős, hogy az anyám
lehetne, de nem az. Kék kesztyű van rajta és sebészmaszk.
A haja őszül, a szeme vörös, és sírás közben a maszk elején
foltot ütött a takony.
Ugyan miért sír? Valami baj van?
Egy rettenetes pillanatig átfut a fejemen, hogy talán
velem van baj.
– Máááááá!
A nő abbahagyja a sírást, és felnéz, aztán zihál, majd
mintha elfulladna a lélegzete.
– Doktor úr! – kiáltja rekedten.
Belül összerezzenek. Az orvos az utolsó ember, akit
látni akarok, de hát mit tehetek? Meg kell mutatnom,
hogy ébren vagyok, épen és egészben, különben hagyják,
hogy szép csendben elmenjek…

A gyomrom összeszorul a félelemtől, amint a látóterembe

egy kék műtőruhás alak lép, és néhány írótáblával a
karján lepillant rám. Fiatalabb nálam.
– Felébredt, öregfiú? – szólal meg, és ezúttal tényleg
sírni tudnék az örömtől és a megkönnyebbüléstől, olyan
kedves volt ez a mondat: semmi fenyegető vagy ijesztő
nem volt benne.
Azt remélem, hogy bólintok, de akár igen, akár nem, a
doktor elfordul tőlem, és átkiált a kórtermen:
– Hahó! Kérhetnénk egy kis segítséget?
Kérhetnénk. Mi ketten. Vele vagyok, műtősruha ide
vagy oda, egy oldalon állunk.
Megjelenik Tracy Evans a nagy, kék cicijével, és
egyszerre hatalmas nyüzsgés támad körülöttem: emberek
csipkedik a körmeimet, azt kérik tőlem, hogy mondjam ki
a nevemet, megállapodnak velem, hogy egy pislogás igent
jelent, két pislogás nemet – és a fiatal orvos minden
pozitívumot olyan diadallal jelent be, mint egy kisgyerek,
aki kakit pottyant a bilibe.
– A fájdalom csillapodott. A beszéd nem érthető, de még
visszajöhet… Spontán szemkinyitás. Remek!
Csinál egy gyors kalkulációt, és utána közli a síró nővel,
hogy a Glasgow-skálán tízesre javultam. Fogalmam sincs,
hogy ez mit jelent, de a tíz nekem tökéletesen hangzik.
Aztán egyszerre elkomolyodik, és lehalkítja a hangját,
mintha így nem hallhatnám.
– Mindazonáltal óvnom kell attól, hogy túlságosan nagy
reményeket tápláljon. Még nincs az alagút végén. Lehet,
hogy ennél jobb már nem lesz, sőt az is, hogy újra
rosszabbodni fog. Nagyon keveset tudunk a kómából való
visszajövetelről; a folyamat sohasem egyenes vonalú, és ő
még mindig hihetetlenül sérülékeny.
A nő biccent, és a keze fejére kenődött szemfestékhez
kap. Kicsit lehűtötték az optimizmusát.
Ám az enyém szárnyal. Lehet, hogy ez a tag egy gyilkos,
az is lehet, hogy nem, de most az orvos az én legjobb
barátom. Végül is tízest adott nekem, nem? Szinte
árulónak érzem magam, mégis annyira hálás vagyok
neki, hogy nem is érdekel az a férfi a szomszéd ágyban.
Majd később foglalkozom vele.
Vagy nem.
Ő meghalt, én viszont élek, és e pillanatban csakis ez
számít.
Amikor Tracy Evans és az orvos végül elmennek, a
maszkos nő a fejemre teszi gumikesztyűs kezét.
– Tudtam, hogy nem mentél el! Tudtam! – ismétli, akár
egy fanatikus hívő.
Aztán lehajol, és a kék papírmaszkon keresztül száraz
csókot nyom a homlokomra.
– Szeretlek, drágám!
Nos, köszönöm, gondolom. De te ki az ördög vagy?
 13

A szív csalódást okozott Patricknak. Nem várt ugyan

kapcsológombot rajta, de azért azt remélte, hogy többet
talál egy puszta pumpánál, ami húsból és gumiszerű
erekből van összerakva. Úgy érezte, becsapták a sok
érzelmes szöveggel. Egyelőre úgy tetszett, hogy az
emberek majdnem olyan áthatolhatatlanok belül is, mint
amilyennek mindig is látta őket kívülről.
Más hallgatók hegeket és összenőtt lábujjakat,
valamint számos tetoválást fedeztek fel a tetemeken. A Nr.
4-nek egy tetoválása volt a bokája körül: Diane és Maria,
1966 – ami számos izgalmas spekulációra adott alkalmat.
A Nr. 19 elég érdektelen volt, eltekintve egy, az oldalán
talált aprócska, ráncos lyuktól.
– A szondától van – jelentette ki Dilip magabiztosan. – A
nagymamámnak is ilyen volt, mielőtt meghalt.
– Akkor valószínűleg ő is kórházban halt meg – közölte
Rob. – Bár lehet, hogy a lyuk régebbi volt.
Patrick óvatosan belemélyesztette a kisujját a sötét
gödröcskébe, és érezte, milyen könnyen nyomódik be a
bőrbe és a húsba.
– Nem gyógyult be – mondta.
– Kurvára undorító – röhögött fel Scott, de Spicer
megrovó tekintetére nyomban elhallgatott.
A lyuk mára eltűnt, akárcsak a törzs bőrének
legnagyobb része, és a test úgy feküdt a boncasztalon,
akár egy vasalt csirke egy olasz étteremben. Október
második felében szét kellett fűrészelniük a bordákat – a
fűrészen ott volt a márkanév: Tuff. Először félve nyúltak
hozzá, de egyre jobban belemelegedtek, és egy idő után
úgy dolgoztak, akár a szakmunkások – izzadva,
védőszemüvegben, nehogy a szemükbe repüljön a
csontpor és a húsforgács. A vezető szerepet Scottnak
engedték át, aki éppoly lelkesen fűrészelt, mint amilyen
odaadással Patrick címkézte meg és zacskózta be a Nr. 19
minden pici darabját, amit a fémfogak kiköpködtek. Az
övék volt a legtisztábban tartott boncolási terület az egész
teremben.
A 22-es asztalnál állapították meg először a halál okát.
– Nehéz lett volna nem eltalálni – morogta megvetően
Scott. – A pasas szíve nagyobb, mint a feje!
Öt másik asztalnál fedeztek fel szív- vagy érrendszeri
betegségre utaló jeleket, és itt is hasonló következtetésre
jutottak. A diagnózist mind az öt esetben megerősítette
Mick is, és tüstént ki is pipálta gondosan őrzött listáján.
Patricknak ugyan nem volt feladata a halál okának
megállapítása, de azért bosszankodott, hogy nem ők lettek
az elsők, és most arra tippelt, hogy a 19-es holttestnek
talán agytumora volt. El is képzelte, hogyan találja meg a
szürkeállományba fészkelődött kis rózsaszínű csomót,
akár a gyöngyöt a kagylóban.
– Tudjátok… – szólalt meg –, tudjátok, hogy Thaiföldön
az orvostanhallgatók virágot visznek a boncolandó
tetemeknek a hála és tisztelet jeléül?
– Szuper! – kapott az ötleten Rob. – Ha felhívod a
virágküldő szolgálatot, összedobjuk rá a pénzt.
– Én nem adok bele – szögezte le gyorsan Patrick.
Összesen heti húsz fontból kellett gazdálkodnia, és az
kellett kajára.
– Bah! – vetette oda Scott.
Rob az első napot követően egyszer sem ájult el, és most
épp egy kanálnyelet dugott a tetem csuklójától az
alsókarjáig futó izomköteg alá, hogy megemelje. A tetem
ujjai be voltak görbülve a tenyere felé.
– Nézzétek csak!
– Flexor digitorum superficialis – mondta Patrick,
anélkül hogy hátrapillantott volna A klinikai anatómia
alapjaira, ami nyitva feküdt a mögötte lévő asztalon.
– Szerintem nevet kéne adnunk neki – mondta Meg.
– Kinek? – kérdezte Dilip.
– Hát a 19-es holttestnek.
Patrick összevonta a szemöldökét.
– Ez egy hulla, nincs neve.
– Hívjuk Büdinek! – indítványozta Scott. – Rémesen
bűzlik.
– Te is bűzlesz – mondta Meg. – Ez az egész hely bűzlik.
Úgy is volt. A boncteremben furcsán édeskés szag
terjengett, és mindenkire ráragadt. A menzán Patrick öt
hellyel távolabbról is érezte a társain; ahogy a saját
pólóján is, amikor este lehúzta, és amikor reggel
kinyitotta a fiókot, hogy tisztát vegyen; még a zuhany alól
kilépve is érezte reggelente a bőrén, akármilyen vörösre
sikálta is.
– Formaldehid – állapította meg Dilip.
– Á, szerintem glicerin – javította ki Rob.
– Halott virág- és szarszag – definiálta Patrick.
Mindannyian ránéztek – és újonnan támadt undorral
húzták fel az orrukat.
Dilip elgondolkodott.
– Igazad van.
Patrick nem felelt, minthogy ez nyilvánvaló volt.
– Akkor legyen Mr. Szar – ajánlotta Scott.
– Nem – szólt közbe határozottan Meg. – Rémesek
vagytok! A 11-es hölgynek például azt a nevet adta az
egyik csoport: NEFELEJCS. Szép gondolat. Valami ilyesmit
kéne nekünk is kitalálni.
Patrick felsóhajtott. A szag kérdését megoldotta nekik,
és szeretett volna már továbblépni. Egy rózsaszín
izomkötegre mutatott:
– Palmaris longus.
– Béna egy név – közölte Scott, miközben a másik kar
izmai és inai között mozgatta a csipeszét. – Még egy
hullának is.
– Tetemnek – igazította ki Meg. – Igazából elég nehéz
nevet találni valakinek úgy, hogy nem látjuk az arcát.
– Akkor nézzük meg! – javasolta egy vállrándítással
Dilip.
Meg nem mozdult. Körbepillantott: eddig egyik tetem
fejéről sem tekerték le a gézt. Dr. Spicer jó pár asztallal
odébb állt, dr. Clarke-kal tárgyalt valamit.
Meg a Nr. 19 tenyerén lévő bőrkeményedéseket nézte.
Nemsokára eltűnnek, akárcsak az egész bőr.
– Lehet, hogy kőműves volt.
– Inkább bokszoló – mondta Scott, és úgy igazgatta az
inakat, hogy a kéz ökölbe görbüljön.
– Flexor digitorum profundis – azonosította Patrick.
Scott egymás után többször felemelte és elengedte az
inakat.
– De az is lehet, hogy profi citromnyomó – röhögött fel
Rob.
– Sss! – szólt rá halkan Meg.
– Most mit pisszegsz? – méltatlankodott Scott, és a Nr. 19
jobb kezének inát meghúzva fityiszt mutatott Megnek.
Mindannyian nevettek, kivéve Patrickot, aki már a
tetem fejéről kezdte letekerni a gyolcsot.
– Mit csinálsz? – kérdezte Meg éles hangon, noha
napnál világosabb volt.
Patrick nem is méltatta válaszra.
Némán figyelték, ahogy lassan előbukkan a férfi feje:
először a torka – rajta egy rövid, elhalványult heg –, majd
az álla, ami csupa borosta volt.
– Ne! – szólt idegesen Patrickra Meg.
– Oké – felelte a fiú, és megállt.
– Nem, csak folytasd! – mondta Scott, és mivel Meg nem
ellenkezett, Patrick folytatta.
A férfi ajka kicsit szétnyílt, mintha a hulla meglepődött
volna, hogy ilyen váratlanul leleplezték. A fogai is
elővillantak – elég fehérek voltak, de kissé egyenetlenek.
Az orr egyenes volt és rövid, keskeny orrlyukakkal és
néhány sötét szőrszállal.
Patrickot egyszerre idegesség fogta el. Amikor elkezdte
kibontani a fejet, azt hitte, csak véget akar vetni a sok
dumának, hogy folytathassák a boncolást. Most viszont
elbizonytalanodott: nem igazán tudta, miért tette és mit
akar. Megállt: a tekercs még takarta az orrnyerget.
Patrick furcsa remegést érzett a gyomrában.
– Vakard meg! – mondta Rob.
Dilip felröhögött.
– Lássuk a szemét is! – szólt Scott, és odahajolt, hogy
félrehúzza a gyolcsot.
Patrick elütötte a kezét.
– Ne!
– Hülye vagy? Ha egyszer meg akarom nézni a szemét,
akkor meg is fogom. Hogy jössz te ahhoz, hogy megüss,
bazmeg!
Patrick nem akarta megütni. Nem is volt tudatában,
hogy megütötte; automatikusan lendült a keze, amikor
Scott keze már pont ott volt, a férfi arcán.
– Ne csináljátok már a balhét! Ez tiszteletlenség – szólt
rájuk Rob.
– Egyikük sem akarja kettévágni a péniszét, habár a
múlt héten sikerült beletrafálnunk – szólt békítőleg Dilip.
– Megütött! Mindnyájan láttátok! – Scott megsemmisítő
tekintetet vetett Patrickra. – Te nem vagy komplett!
– Fogd be a szád, Scott! – szólt rá Meg, de Patrick
eleresztette a füle mellett a megjegyzést; mondtak már
ennél rosszabbat is neki.
Váratlanul megjelent mellettük Spicer.
– Kard ki kard? – kérdezte tréfásan.
Egyik sem válaszolt. Spicer csak ekkor vette észre a
részben kitakart fejet. A mosolya azonnal eltűnt.
– Azonnal betakarni! – rivallt rájuk.
Patrick lassan kezdte visszatekerni a gyolcsot a tetem
arcára. A többiek zavartan pillogtak egymásra.
Meg szólt elsőnek:
– Az én ötletem volt, dr. Spicer. Szerettem volna látni az
arcát, hogy nevet adhassunk neki.
– A címkéken rajta van az azonosító száma. Ennyi.
Maguk pedig az előírt sorrendben, a megfelelő ütemben
és az én irányításommal haladnak a boncolással,
megértették?
– Igen – felelte Meg.
A többiek bólintottak. Kivéve Patrickot.
– Nem mindegy? – kérdezte.
– Tessék?
– Nem mindegy, hogy most látjuk meg az arcát vagy
később? – vont vállat Patrick.
– Mi is a maga neve?
– Patrick Fort.
– Fort – mondta Spicer ingerülten, és kicsörtetett a
teremből.
A többiek csak néztek utána, amíg el nem tűnt a
szemük elől.
 – Jesszusom – szólalt meg Rob. – Nem jellemző rá, hogy
így berágjon valakire.
Patrick hallgatott. A szikéjét óvatosan az egyik karizom
alá csúsztatta, amelyről úgy vélte, vagy a pronator teres
vagy a flexor carpi.
– Szerinted bajban vagyunk? – kérdezte Dilip.
– Frászt. Ő van bajban – felelte Scott, és
jelentőségteljesen Patrick felé bökött az ujjával. – Ha még
egyszer hozzám mersz nyúlni, szétverem azt a félnótás
fejedet!
– Jaj, ne drámázz már! – horkant fel Rob.
Scott becsapta az anatómiakönyvét, és nagy dérrel-
dúrral kivonult, közben a gumikesztyűjét a sarokba
dobta.
– Már késő – szólalt meg halkan Meg.
Rob és Dilip felnevetett.
Patrick időközben eldöntötte a kérdést.
– Pronator teres!

Hat óra volt, majdnem teljesen besötétedett már, amikor

Patrick eloldotta a biciklijét a boncterem előtti rámpa
korlátjától. Diákok siettek el mellette a lanyhán
szemerkélő októberi esőben, nem is tudva, hogy csak egy
vékony téglafal választja el őket harminc felfúvódott
holttesttől, amelyek úgy néznek ki, mintha bomba
robbant volna fel a mellkasukban.
Miközben a Park Place felé tolta a kerékpárt, Meg
beérte, és felvette a tempóját.
– Hahó! – mondta. – Scott nem olyan rossz ám, mint
amilyennek látszik. Szerintem csak megijesztetted egy
kicsit.
Patrick nem értette a dolgot. Miért lépked ez a lány itt
mellette? Miért szól hozzá egyáltalán? Az is lehet, hogy
magának beszél, nem is neki – ahogy az anyja szokta.
Ám a hallgatása nem riasztotta el a lányt.
– Szóval, te miért nem akarsz orvos lenni?
Patrick régóta megfigyelte, hogy minél kevesebbet
beszél, az emberek annál többet faggatják. De fogalma
sem volt, hogy mit is kellene mondania most. Meg nem az
anyja volt, sem az orvoskar felvételi bizottsága, akkor hát
miért érdekli, hogy ő mit akar vagy mit nem akar?
A lány mintha a gondolataiban olvasott volna.
– Csak kíváncsiságból kérdem. Úgy értem, te okos srác
vagy, akkor hát miért nem?
Minthogy Meg nem adta fel, Patrick úgy érezte,
válaszolnia kell.
– Nem érdekel – mondta.
– Mi az, ami nem érdekel?
Patrick egészen megrökönyödött, hogy a válaszra
újabb kérdés jött – ráadásul ilyen gyorsan!
– Szóval mi az, ami nem érdekel? – ismételte meg a
kérdést a lány, mintha Patrick nem értette volna meg
elsőre.
– Az, hogy embereket gyógyítsak – felelte a fiú, és a
pedálra emelte az egyik lábát, jelezvén, hogy a társalgás
az ő részéről véget ért.
Meg részéről viszont nem.
– Oké, de mi értelme annak, hogy csak anatómiát
tanulj?
Közben a homlokát ráncolta, és Patrick arra gondolt,
hogy talán megharagudott rá, de ebben nem volt biztos. Ő
képtelen volt pusztán az arckifejezésükből megállapítani,
hogy mit gondolnak az emberek. Hisz még a szavaikból
sem volt könnyű kitalálni. De mivel nyilvánvaló volt, hogy
Meg addig nem tágít, amíg nem felel neki, végül rászánta
magát.
– Szeretném látni, mitől működnek az emberek –
felelte.
A lány homlokán kicsit elmélyültek a ráncok.
– És nem szeretnéd rendbe hozni őket, vagy segíteni,
hogy jobban működjenek?
– Nem.
– Aha – mondta elgondolkodva Meg. – Pedig milyen
kedves vagy a betegeddel!
– Nem vagyok kedves – vágta rá Patrick, és csak akkor
látta a huncut mosolyt Meg arcán. – Á, szóval most
viccelsz!
– Nevess nyugodtan!
– Talán majd később.
– Ma este buli van nálam. Nincs kedved eljönni?
– Nincs.
– Jaj, ne! Tök jól éreznéd magad!
– Nem érezném.
 – Honnan tudod?
– Tudom, hogy nem szeretem a bulikat.
– Akkor mit szeretsz?
Patrick nem válaszolt. Előrebámult az utcán, a
közlekedési lámpa felé, és arra gondolt, hogy bárcsak
odaérne, és bárcsak maga mögött hagyná már ezt a lányt.
– Csak van valami, amit szeretsz, nem?
– De. Vannak dolgok, amiket szeretek.
– Oké, mi az első öt?
Patrick nem felelt. Nem tudott. Ugyanis csak három
dolog jutott eszébe.
Meg színpadiasan felsóhajtott, aztán egy láthatatlan
mikrofont tartott a fiú orra elé.
– Nos? Milyen érzés a titokzatos férfinak lenni?
Patrick üres tekintettel nézte a lány öklét.
– Nem tudom.
Meg elmosolyodott.
– Hát jó. Mindenesetre itt a telefonszámom, ha netán
meggondolnád magad.
Tollat vett elő, és a fiú kézfeje felé közelítette, hogy
ráírja a számot a bőrére. Patrick mindkét kezét zsebre
vágta.
Meg elvörösödött.
– Semmi gond. 07734113117.
– Oké.
A lány felvonta a szemöldökét.
– Megjegyezted?!
– Meg.
 – Hát, akkor viszlát a Nr. 19-nél, Patrick!
– Oké – felelte Patrick, és átlendítette a lábát a vázon.

Miközben hazafelé kerekezett, újrajátszotta a fejében a

beszélgetést. Ez volt hosszú évek óta a legesleghosszabb,
amit egy idegennel folytatott. Most próbálta kielemezni
úgy, ahogy az anyja mindig magyarázta.
Az emberek okkal szoktak mondani dolgokat, Patrick!
Ha jól figyelsz rájuk, meg fogod érteni nemcsak azt, amit
mondanak, hanem azt is, hogy miért.
Csak hát miközben az emberek beszéltek, őt mindig
hatalmába kerítette az érzés, hogy bár hagynák békén,
így aztán még az is nehezére esett, hogy a saját
gondolatait kigondolja, nemhogy az övékét megfejtse.
Fogalma sem volt, mit mondhatott volna még Megnek.
Szerette az állatokat és a fényképeket, ez volt az első kettő
– és azt nem is kellett megmondania, hogy miért. Viszont
ha ezt a két dolgot elmondta volna, akkor lehet, hogy
tovább kérdezett volna a harmadikról – márpedig ez a
harmadik titok volt.

A harmadik az ő nyomozása volt.

Patrick természetétől idegen volt a hazugság, de
Megnek nem mondott igazat – ahogy az anyjának és a
felvételi bizottságnak sem.
Őt nem az érdekelte, hogy mitől működnek az
emberek.
Őt csak az érdekelte, hogy mi történik, amikor a
működésük leáll…
 14

Mit tettem, amivel ezt érdemeltem ki? A kérdés logikus,

ám az emlékezetemben lévő lyukak miatt abszolúte
felesleges, mivel nem tudok rá mást válaszolni, mint hogy
fogalmam sincs.
Hiába keresem a kulcsokat, amíg nem találok valami
igazolást arra, ami most történik velem, csak azt érzem,
hogy rendesen átvágtak a karma osztásánál.
Az ágyam mellett egy fénykép áll. Nem ismerem azokat,
akik rajta vannak, és mivel megfájdul a szemem, ha
sokáig balra kell forgatnom, csak villanásnyira látom
őket, kivéve amikor a bal oldalamra fordítanak. Egy
középkorú férfi és egy középkorú nő. A férfi kicsit az
apámra hasonlít, de ez a nő nem az anyám, az tuti, habár
úgy viselkedik, amikor naponta meglátogat. Simogatja a
kezemet, masszírozza a lábamat, ahogy a gyógytornász
mondta neki, és harangvirágot meg szellőrózsát
rendezget el egy korsóban, amit ő hozott be ide. A korsó
mintha ismerős lenne, de vajon honnan?
Fogalmam sincs. Erről sincs.
A nő, aki nem az anyám, már nem veszi fel a
sebészmaszkot, de a kék gumikesztyűt még igen.
– Ha nem vigyázunk, könnyen kaphatsz valami rémes
fertőzést – mondja nekem cinkos kacsintással. – Tudod, a
gyomrod.
 Én ne tudnám?, gondolom, és belerottyantok egy újabb
adagot a pelenkámba. Erre kicsit felhúzza az orrát, de kit
érdekel? Bosszant, hogy itt van, Alice és Lexi viszont nincs.
Ők miért nem jönnek? Ez elszomorít, egyúttal dühössé és
gyanakvóvá tesz. Remélem, hogy jól vannak, de ha igen,
akkor vajon mi tartja vissza őket attól, hogy
meglátogassanak?
Lehet, hogy hazudtak nekik. Lehet, hogy azt mondták
nekik, hogy már meghaltam, és most siratnak, holott én itt
vagyok, és várom a sorsomat, amelyet valaki kiszabott
rám. Néha a baleseten is gondolkodom. Tényleg az
történt, hogy jégre futott az autó, miközben a rádión
babráltam? Vagy valaki belém rohant, és lesodort az
útról? Lehet, hogy valaki eleve eltervezte, hogy ide
juttasson, a szeretteimtől elzártan, ahol szabadon
kísérletezhetnek rajtam – és meggyilkolhatnak! – anélkül,
hogy erről bárki tudna? Végül is ez történt a szomszéd
ágyban fekvő beteggel is, nem? Lehet, hogy én vagyok a
következő a sorban.
Vagy az is lehet, hogy ugyanabból a megfoghatatlan
okból nem jönnek, amiért Alice-nak olyan szomorú a
szeme. Az ettől való félelem annyira erős bennem, hogy
néha el is sírom magam, hiszen semmilyen más módon
nem tudom kiengedni magamból, amit érzek.
A nővérek különféle magyarázatokat találnak a
könnyeimre. A régi életemet siratom – ez a kedvenc
variációjuk. Nem rosszindulatból mondják, persze, de
attól még gyűlölöm őket, amiért nem is veszik a
fáradságot, hogy megértsenek.
Amikor kinyílik a szemem, próbálok mindent
megfigyelni – nem csak a tévé tetejét. Ha a hátamon
fekszem, amúgy is csak a képernyő felső harmadát látom,
mielőtt a saját arcom elém nem furakodik, és pont az a
leghasznavehetetlenebb harmada. A rögbi teteje csak a
lelátókat mutatja, és egyszer-egyszer egy magasra vágott
labdát, a Top Gear teteje meg lényegében csak Jeremy
Clarkson fejét.
Másnaponként fordítanak meg, a hátamról valamelyik
oldalamra. A bal oldalamról sokkal jobban belátom az
osztályt. Látom, ahogy a nővérek csokit majszolnak az ajtó
előtti nővérpultnál, és azt is, ahogy Tracy Evans arra a
magas, elegáns pasasra meregeti a szemét, aki esténként
szokott bejárni, hogy rá se hederítsen a feleségére. A
takarítót is követem a szememmel, legalábbis a kórterem
feléig. Lassú, akár egy lajhár, és egy csomó helyet kihagy,
de azért a padló elég sima és fényes ahhoz, hogy kedvem
volna csúszkálni rajta egy kicsit zokniban. Látom azt a
csinos kis fehér sztereó készüléket is, amihez fehér drótok
kötnek, hogy halljam. Van rajta vagy ötven szám,
amelyeket annak idején még szerettem is, és nagyjából
három óra alatt fut végig az egész program.
És akkor újra kezdődik. Huszonnégy osztva hárommal
az nyolc. Tehát minden huszonnégy órában nyolcszor
hallgatok meg minden számot, azaz hetente ötvenhatszor,
havonta kétszázhuszonnégyszer, amíg azt nem érzem,
hogy beleőrülök.
 Amikor a másik oldalamra fordítanak – az ablak felé –,
akkor csak az eget és a falat látom, és az annyira
megrémít, hogy beleremegek.
Még mindig hihetetlenül sérülékeny.
Az orvos szavai újra és újra visszhangoznak a
fejemben. Hihetetlenül sérülékeny. Pontosan így érzem
magam minden másodpercben, amelyet a jobb oldalamon
töltök. Amikor hátat fordítok a kórteremnek, a világ
alattomosan mögém tolul. Bármi megtörténhet. Egy őrült
baltával mészárolhatja le a többi beteget; farkas
settenkedhet be a szobába, és puha léptekkel közelíthet
felém, az egyik nővér a sós infúziómba csepegtethet
valamit: inzulint, patkánymérget, és én észre sem veszem.
Csak akkor, amikor elkezdődik a haláltusám.
Hihetetlenül sérülékeny.
A falat bámulom, és Jeremy Clarkson nagyképű
ábrázata után vágyom.
A jobb oldalon való fekvésben egyetlen jó van: az, hogy
látom az eget.
Lassan itt a nyár, és én számolom a napokat, amikor az
ég kék, nem pedig szürke vagy fehér vagy esőköpködős.
Egyszer eljutottam háromig. Három kék nap egymás
után! Kint az emberek már javában pufogtatják az ócska
vicceket: Nincs túl melege? Ha így megy tovább, jön a
locsolási tilalom! Jól telt az idei nyár?
Na ja, pokolian jó nyár ez – fekszem a saját
ürülékemben, fáj minden tagom a mozdulatlanságtól, és
egy hideg, az oldalamba döfött csövön át etetnek.
 Tracy Evans néha idehoz nekem egy kis betűtáblát, az
a neve: Possum – talán hogy írjak egy regényt. Ha-ha! Egy
hétbe telik, amíg elpislogom neki, miközben ő vaktában
mutogat a betűkre, hogy kapcsolja már ki azt a kurva
zenét! Aztán dühös leszek magamra, mert ezt az energiát
inkább arra kellett volna használnom, hogy
megmondjam, hívja fel a rendőrséget, és jelentsen be egy
gyanús halálesetet, de eddigre iszonyúan kimerültem, ő
meg összepréselt szájjal elvonult.
De legalább a zenét kikapcsolta. Most, hogy a síró,
hadonászó férfit megölték, gyakran van körülöttem olyan
puha és csodás csönd, mintha vattapaplan lenne a
fülemen. Ilyenkor zavartalanul tudok gondolkodni
bármin, ami beúszik a fejembe. Például az, amikor Alice
megvette azt a testhez simuló kis zöld ruhát az irodai
karácsonyi bulira, és amikor egy hónap múlva felemelték
a fizetésemet, nevetve állította, hogy azt tulajdonképp
neki köszönhetem. Lexi negyedik szülinapi partija is
eszembe jutott, amikor a szomszéd kislány, Cerys Jones
úgy összepisilte magát a székfoglalós játék közben, hogy
rajta kívül még három gyereknek kellett kölcsönbugyiban
hazamenni. Emlékszem arra is, amikor hazahoztam
Foltost – olyan apró volt még, hogy Lexi hörcsögnek nézte.
Meg arra is, amikor egy délután Lexi lelkendezve szaladt
be a házba, hogy tukán van a kertben, amiről aztán
kiderült, hogy csak egy szarka, egy nagy keksszel a
csőrében. A fülledt kórterem órákra eltűnik, amíg arra
tudok gondolni, hogyan kap a hajamba a tengeri szél,
hogyan kacagunk, amíg a könnyünk ki nem csordul, és
hogyan ránt egyet rajtam búcsúzóul a piros
papírsárkány.
Nem kedvelem Tracy Evanst, de már hozzászoktam,
akárcsak a többi nővérhez meg a gyógytornászhoz, Leslie-
hez, aki komor arccal gyötör nap mint nap. Az orvosok
nem viselnek névkitűzőt, és ritkán látom ugyanazt az
orvost kétszer, így aztán elég nehéz követni, ki kicsoda. A
nővérek egyenruháján mindig ott virít a nevük, mintha
csak háziállatok volnának. Jean, Tracy és Angie. Bukfenc,
Tappancs, Kócos.
Vannak mások is, de nem mindennap.
Jean a legjobb közülük. Idősebb már, sovány és
törődött. Angie félénk, csinos lány, két ujján ragtapasz
valami régebbi sérülés miatt, de sohasem használja
ürügyül, hogy ne csináljon meg valamit. Tracy a
legrosszabb. Tud rendes lenni – de csakis akkor, amikor
orvos van a közelében. Ha nincs, akkor lusta és hanyag.
Soha nem törli ki tiszta vízzel a ragacsos számat – még
akkor sem, ha mereven bámulom a kancsót. Nyugodtan
üldögél a nővérpultnál, és manikűrözi a körmét,
miközben szól a hívócsengő. És eldugja a csokikat, amiket
ott szoktak tartani. Látom. Ismerem. Az iskolában mindig
volt néhány ilyen Tracy – hangosak, rikítók, ostobák.
Flörtöltek, és terrorizálták a többieket.
Van barátnője, uram? És csinos, uram? A barátnőm
bukik magára, uram.
Aztán már csak enyhén idegesítőnek érezte őket az
ember.
Most viszont egy ilyen Tracy kezében van az életem.
 15

Meg még mindig nem talált nevet a holttestüknek, noha a

legtöbb csoport már elkeresztelte a magáét. A 4-es számú
Bodros lett a göndör mellszőrzete miatt; a Nr. 7, akinek a
lábát Patrick az első nap megpiszkálta, Primadonna, kissé
már megkopott vörös körömlakkja okán; a Nr. 2 pedig
Dákó, a halál utáni erekciójára célozva.
Spicer nem értékelte ez utóbbi szellemességet.
– Mindig van egy Dákó.
Úgy tűnt, időközben túltette magát Patrick vétségén, és
szokásos derűjével instruálta őket.
A hallgatók kezdték lazábban végezni a munkájukat. A
boncteremben már nem uralkodott ideges csend, inkább
olyan volt, mint egy gyár, ahol mind együtt dolgoznak egy
furcsa futószalagon.
Sőt egyfajta verseny is kialakult köztük – ki csinálja a
legszebb bemetszést, a láb leghatékonyabb boncolását,
egy kéz leggyorsabb eltávolítását. És minden alkalommal
halk, izgatott kupaktanács folyt a halál okáról. Mick – a
csontvázszerű boncmester – időnként előbukkant
üvegfülkéjéből, hogy heccelje őket egy kicsit. Ők
legalábbis így érezték, amint busa szemöldökét felvonva
vagy elégedetlenül csettegve járkált közöttük, akár a
Nagy Kaszás. Valahányszor valakinek sikerült
megállapítani egy halál okát, bánatos csalódottsággal
vette tudomásul – mintha a titok, amely addig csakis az
övé volt, elvesztette volna a súlyát azáltal, hogy meg
kellett osztania.
A zsilipeket a 22-es asztal nyitotta meg. Úgy tűnt,
egyszerre mindenki daganatokat, vérrögöket és
folyadékkal teli tüdőket talál. A rák és az elzáródott
artéria mindennapos diagnózis volt.
– Egyszer volt egy öngyilkosunk is – szólalt meg Mick
váratlanul egyik nap, miközben a Nr. 19-et fixírozta. A
szeme bepárásodott, mintha csak egy romantikus
tengerparti vakációra gondolt volna vissza. –
Felakasztotta magát. De a nyaka nem tört el, ezért
elfogadtuk a felajánlást. Csak zúzódásai voltak, meg a
szeme vérzett be.
Felsóhajtott, mintha azt mondta volna: Azok voltak a
szép napok…
– Nő volt vagy férfi? – kérdezte Patrick.
– Nő.
– Azért nem tört el a nyaka?
Mick biccentett, és úgy nézett Patrickra, mint aki most
látja először.
– Nem lehetett több negyven kilónál. Úgyhogy
tulajdonképpen megfojtotta magát.
Meg elfintorodott:
– Szegény!
Mick megvonta a vállát:
– Vannak a halálnál rosszabb dolgok is.
– Tényleg? – kérdezte Meg.
 – Naná. A rossz élet az rosszabb.
Patrickot nem érdekelte különösképpen, hogy az ő
tetemük miben halt meg, másfelől viszont semmilyen
rejtvényt nem szeretett megfejtetlenül hagyni. Mindig is
ilyen volt – makacsul kitartott, amíg szigorú logikával
végére nem járt a dolgoknak. És ki nem állhatta, ha ebbéli
erőfeszítéseiben segíteni akartak neki. Most éppoly
elszántsággal igyekezett megfejteni a 19-es számú holttest
rejtélyét, mint amikor az amatőr bűvész trükkjét akarta
leleplezni egy iskolai rendezvényen.
Látom, hogy kilóg a nyúl füle!
Kuss legyen, hapsikám!
Valahányszor egy-egy szervről megállapították, hogy
semmi baja, Patrick frusztrációja tovább nőtt. Most épp a
májat pottyantotta bele egy műanyag zacskóba, hangos
zizegéssel behúzta rajta a cipzárt, és az asztal alá
csúsztatta, a Nr. 19 többi belső szerve mellé.
Spicer rákacsintott:
– Jó móka, ugye?
Patrick csak a szemöldökét vonta fel. Fölösleges
kérdésekre nem szokott válaszolni.

A 19-es holttestet elég babrás munka volt átfordítani,

mivel közben egy-egy része kipotyogott a mellkasüregéből,
le a földre. Egy ponton Patrick bal keze beszorult a bordák
éles maradékába. Kis híján pánikba esett a gondolatra,
hogy a csont esetleg átszakítja a gumikesztyűjét, és a
bőrébe fúródik, pontosan úgy, ahogy ők hatolnak be a
tetem húsába nap mint nap.
A hulla bosszúja.
De összeszorította a fogát, mélyeket lélegzett, és nem
esett pánikba. Büszke volt magára, amiért sikerült
túljutnia ezen a pillanaton. Gyorsan kihúzta a kezét, és
nyomban összekapart mindent a földről, bele egy tiszta
zacskóba, amelyen ugyanolyan fekete cipzár meg egy
lapos kis fémlemez volt a 19-es számmal, mint a többin.
Patrick mindig olyan buzgalommal takarított, hogy több
mint kétszer annyi zacskót és számtáblát használt el, mint
a legközelebbi versenytársai. Micknek külön kellett még
19-es számtáblákat rendelnie. Ezt olyan arckifejezéssel
közölte Patrickkal, hogy az biztosnak érezte: dicséretnek
szánja a jól végzett munkáért.
A több hónapos, vérkeringés nélküli hanyatt fekvés
következtében a test a fenekén úgy lelapult, akár egy
homokzsák, és még így felfordítva is furán
kétdimenziósnak tűnt.
Rob fogott neki a boncolásnak: hosszú, határozott
vágásai jól mutatták, mennyi mindent sajátítottak már el
a mesterségből.
– Szombaton lesz a szülinapom – jelentette be egyszer
csak Meg. – Mindannyian meg vagytok híva!
– Szuper! – mondta Scott.
– Köszi! – mondta Rob.
– Éljen! – mondta Dilip.
– Jössz, Patrick? – fordult hozzá Meg.
 – Nem – felelte. – Most sem.
Már beszélt a lánynak a bulizáshoz való viszonyáról, de
Meg, vonta le a következtetést, nyilván elfelejtette. Arra
gondolt, vajon hogy fogja letenni a vizsgáit, ha ilyen
pocsék a memóriája. Dr. Spicer egyébként kifogyhatatlan
volt az emlékezetsegítő – többnyire malac –
mondókákban. A csukló csontjai például a következők
voltak: Scaphoid, Lunate, Triquetrum, Pisiform,
Trapezium, Trapezoid, Capitate és Hamate, amihez Spicer
mankója így hangzott: „Salamon lógó töke pucér,
temérdek tetű cammog a haján.” Scott ezen hosszan és
hangosan röhögött, majd folyamatosan ismételgette, míg
végül Rob rászólt, hogy fogja be a száját. Voltak ennél
trágárabb mondókák is – főleg az alsókarra és az ujjakra
vonatkozólag, a rengeteg hajlítóizommal –, de Patrick
inkább csak zavarba ejtőnek találta őket.
 16

Áá-áá-áá-áá-áá – ez a mély hangom.

Ií-ií-ií-ií-ií – ez a vékony hangom.
Ez minden, ami kijön belőlem. Ií-zek és Áá-zok, akár egy
eszeveszett öszvér, amit idegenek próbálnak mozgásra
ösztökélni. Nem erre terveztem az életemet.
Leslie, a terapeuta csináltatja ezt velem. Magas,
szófukar skót pasas, láthatóan nulla humorérzékkel,
viszont komor elszántsággal, hogy úgy trenírozza a
nyelvemet, mintha az olimpiai százméteres síkfutásra
készítene fel. Természetesen a többi részemet is rendesen
egzecíroztatja. Lelógat a keresztről, és húzogatja a
lábamat. Erővel félrebillenti a fejemet, és mereven tartja,
akár egy szadista borbély. Teniszlabdákat görget a
karomon, és a legváratlanabb pillanatokban babzsákokat
hajigál felém, mondván:
– Kapja el! – A zsákok többnyire a mellkasomon
puffannak, és a lábamról legurulnak a földre, amire ő
csak megvonja a vállát, felemeli őket, és ennyit mond: –
Legközelebb jobban megy!
De a legügyesebben a nyelvemmel mesterkedik.
A beszéd és az evés az élete célja – mármint az én
beszédem és az én evésem. Abban nem vagyok biztos,
hogy ő maga sokat művelné egyiket is. Néhány naponta
jár hozzám, és gyakorlatoztat: nyújtsam ki és csóváljam a
nyelvemet, vagy fújjam fel mindkét orcámat, vagy fújjak
levegőt egy szalmaszálba, vagy küszködjem ki magamból
az állathangok végtelen sorát.
– Aug! Úgy, mint augusztus. Gö! Úgy, mint gödör.
Az erőlködéstől fingok egy nagyot, de ő még csak el sem
neveti magát.
Milyen ember az, aki nem nevet, ha valaki szellent?
– Áá, áá, áá…
– Mélyebben! – mondja.
– Áá, áá, áá…
– Még mélyebben! Ásson mélyebbre!
– Hó-hó-hó – próbálok viccelni.
Hó-ásó. Nem vagyok túl szellemes.
De Leslie csak felpillant az ujjaim tekergetése közben,
és a homlokát ráncolja.
– Nem ó. Á.
Senki sem érti a vicceimet. Biztosan azért, mert nem
vagyok jó viccmesélő.
Minél kékebb az ég, annál keményebben dolgozom.
Nekem most egy a fontos: hogy képes legyek beszélni és
enni. Szavak vannak, amelyeket ki kell mondanom,
kérdések, amelyekre választ kell kapnom. Ha a nyelvem
működni tud, akkor lehet még jövőm a vérlázító
betűtáblákon, a kódolt pislogásokon meg az íztelen
ételeken túl is, így aztán fél életemet a felépülésnek
szentelem. Még akkor is újra és újra gyúrom Leslie
gyakorlatait, amikor ő nincs itt – összepréselt szájjal,
megfeszített állkapoccsal. A nővérek már nem is
ámuldoznak, amikor nyelvet öltök rájuk, habár Angie
időnként visszaölti rám, miközben elhalad mellettem egy
ágytállal vagy elindít egy infúziót. A többi beteg látogatói
meg csak csendben elfordítják a fejüket, amikor látják,
hogyan iázom és röfögök.
Szeretem ezeket a gyakorlatokat. Kimerítenek, és így
jobban alszom. És amikor az orvosok piszkálnak meg
böködnek, vagy berángatják a tejfölösszájú hallgatókat,
hogy körülálljanak, és rámeredjenek mindarra a
borzalomra, amiben az élet szerencséltet, úgy szívok és
fújtatok, akár egy vajúdó bálna. Így legalább nem kell
arra gondolnom, amiért ide kerültem, és azokra, akiket
elvesztettem.
Hogy ne kelljen a gyilkosságra gondolnom.

***

Közeledett a karácsony, és valaki a boncterem ajtajára

akasztotta egy nevető műanyag Mikulás fejét, a lemetszett
végtagokat pedig a terem különböző pontjain szórta szét.
– Idióták! – morogta Rob.
– Ja – helyeselt Patrick. – Nem tettek rájuk táblát.
Honnan lehet tudni, hogy összetartoznak?
Meg mindegyikre ráakasztott egy-egy csillámos ünnepi
kártyát.
A Nr. 19 nem adott nekik semmit, csak egy üres
gyomrot, teli beleket, ráadásul rendesen megizzasztotta
őket.
 A félév utolsó hetében a háton dolgoztak, vagy inkább
gürcöltek – úgy hántották le az izomrétegeket róla, akár
egy régi tapétát. Kézifűrésszel vágták be a gerincoszlop
két oldalát, hogy végül kalapácsokkal és vésőkkel
törjenek át rajta a gerincvelő csillogó folyamáig.
Miközben a könyökével letörölte az izzadságot a
homlokáról, Patrick arra gondolt: Vajon hogy halhat meg
ilyen könnyen az ember, ha egyszer ennyire nehéz széttörni?
 17

Patrick biciklivel tette meg a több mint hatvan

kilométeres utat hazáig, a csak néhány házat számláló
településre Brecon előtt, ahol laktak, és amely olyan kicsi
volt, hogy még nevet sem kapott. Az út hosszú volt,
hegynek felfelé, és végig zuhogott az eső, de nagyon
jólesett, hogy végre célirányosan teper, és nem a városban
rója az értelmetlen köröket.
Otthon a decemberi havas eső pár nap alatt kemény
havazássá erősödött, de Patrick majdnem mindennap
elbiciklizett valamerre. Jobb volt, mint otthon ülni az
anyjával.
Időnként átment a szomszédba Flúgos Nickhez egy
számítógépes játékra, de leginkább egyedül vágott neki a
Beacons vonulatainak, a birkaösvények keskeny
nyomvonalait követve a hóban. Azokat a napokat szerette
leginkább, amikor az ég szinte olyan fehér volt, mint a
domb oldala, és alig lehetett megállapítani, hol ér véget az
egyik, és hol kezdődik a másik. Ebben az álomszerű tájban
Patrick világa csodásan leszűkült: a meleg és a hideg
levegő cserélődésére az orrlyukaiban, a hókristályok
ropogására a csizmája alatt, és a fagy égető szúrására az
ujjaiban meg a fülcimpáiban.
Némi nosztalgiával gondolt arra a rengeteg halott
dologra, amit az olvadás majd a felszínre hoz. De már nem
lesz rájuk szüksége, hiszen sokkal jobb teendője van.
Egyszer félreállt az úton, hogy elengedjen maga mellett
egy futólépésben közeledő kisebb katonaosztagot, akik
akkora hátizsákokat cipeltek, hogy egy szamár is
belegörnyedt volna.
– Eltévedtél? – kérdezte az utolsó katona, anélkül hogy
megállt volna.
– Nem – felelte Patrick.
Soha életében nem tévedt még el a Beacons hegyei
közt, és soha nem is fog. A katonák kocogtak tovább,
Patrick pedig nézte őket, amíg el nem tűntek egy
dombhajlat mögött, hogy egyedül hagyják hófehér
világában.
Amikor otthon volt, Patrick többnyire a szobájába
zárkózott. Ha a tévéadás akadozott – amint az gyakran
megtörtént itt, a hegyekben –, fogta magát, és lebiciklizett
Breconba, mély nyomot szántva a hóban maga mögött.
A lóversenyirodában feltolultak a fejében az emlékek,
amelyekről jobb szerette volna, ha nincsenek ott, de mégis
mindegyik fontos volt. Valahányszor betolta a
kerékpárját, bepillantott a pult alá. Tudta, hogy a
labrador rég elpusztult, mégsem tudta megállni. De a
férfiak megvoltak – ugyanazok most is. Tíz évvel
idősebbek ugyan, kövérebbek, őszebbek, csóróbbak –
talán az apja is az volna, ha élne. A Milky Way csokis
pasas mindig odaköszönt neki, és Patrick mindig
visszaköszönt. Ennyi. Patrick soha nem kapcsolódott be
kedélyes, nyers tréfálkozásaikba, és soha nem fogadott
egyetlen lóra sem, még akkor sem, amikor a nő a pult
mögül rákacsintott, és gavallérnak titulálta. Patrick tudta,
amit tudott: a linóleum a fogadási ablaknál egészen a
betonig elkopott, de a Kifizetésnél olyan tiszta és fényes
volt, mint az első nap, amikor lerakták.
Így hát csak leült, ölében kis fekete noteszével, figyelt,
és várta, mikor pillantja meg újra a halált.

***

Mr. Deal megcsókolta Tracy Evanst. Ez elvileg amolyan

„köszönöm, hogy így vigyáz a feleségemre” puszi volt, de a
keze éppen annyi ideig időzött a lány karján, ajka meg az
arcán, hogy Tracy tudja, igazából egy „készen áll rá maga
is?” puszi volt.
Tracynek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy
beszédképtelen betegei kopogásaiból legalább az ábécé
betűit megfejtse. Minden idegszála rá volt hangolva a
szexuális szándék legrejtettebb hullámaira is, és épphogy
csak nem kapott Mr. Deal lába közé, hogy a tudomására
hozza: igenis készen áll. No de az ilyen mozdulat a
táncklubba való, nem a munkába, ennél azért
okosabbnak kellett lennie. Így csak azt kérdezte meg tőle,
hogy milyen arcszeszt használ. Amikor Mr. Deal azt
felelte, hogy „Semmilyet” (amint az várható volt), akkor
verdesett egyet-kettőt a szempillájával, és azt mondta: „Ó,
pedig Armani-illata van!” – habár soha nem szagolt még
igazi Armanit, csak azt a hamisítványt, amit apák napjára
szokott venni a piacon.
És ez csak a kezdet volt. Hízelgéssel mindent el lehet
érni a férfiaknál. Szép autó, pénz, kemény bicepsz és –
természetesen – kemény dákó. Ezekre a dolgokra kell
rájátszani – ezeket kell megcsodálni –, ha egy nő azt
akarja, hogy emlékezzenek rá, és hogy őt válasszák. Tracy
ugyan nem tudhatta, vajon Mrs. Deal is ezzel fogta-e meg
a férjét, no de most biztosan nincs abban a helyzetben,
hogy meg is tartsa.
Most, hogy beledőlt Mr. Deal csókjába, és megindította
a csábítási hadműveletet, Tracy már tudta, hogy – végre –
előnyhöz jutott azzal a kórházi ágyon fekvő nővel
szemben, aki lassacskán a feledésbe merül.

***

Sarah bocsánatot kért a fiától, amiért csirkét sütött és

nem pulykát.
– De hát tudod, csak ketten vagyunk – magyarázkodott,
mintha Patrick megfeledkezhetett volna arról, hogy az
apja meghalt.
Már megint.
De a csirkének legalább megvolt az az előnye, hogy
utána nyugodtan megehessék a pudingot anélkül, hogy
Patrick kifogásolja az elégtelen ábécésorrendet.
Sarah egy könyvet vett neki a Cheltenhami Arany
Kupáról. Patrick nem adott neki semmit; fel sem fogta,
hogy az ajándékozás kölcsönös lehet.
 A karácsonyi vacsora közben az anyja megkérdezte
Pat-ricktól, hogyan halad a tanulással, és a fiú – Sarah
nem kis meglepetésére – mesélt róla. Először csak
akadozva, de aztán egészen belemelegedve a témába.
Beszélt arról, hogy milyen nehéz lekaparni a zsírt az
izomról, hogy a vér megfeketedik és szemcséssé válik a
bebalzsamozott test artériáiban, és hogy a gyomorból
néha micsoda kincsek kerülnek elő. Például az a sima,
összezsugorodott sárgarépa, amelyet a Nr. 11-ben találtak,
vagy azok a daraszerű magocskák a Nr. 25-ben,
amelyekről kiderült, hogy szőlőmagok.
– A miénkben nem volt semmi – tette hozzá enyhe
szomorúsággal.
Sarah igyekezett becsukni a fülét, és nagyon kívánt egy
italt. A karácsony mindig nehéz. A karácsony és az újév és
a Bálint-nap és a húsvét és a születésnapok: az övé is meg
Matté is, és a házassági évfordulójuk. Aztán a szombat
esték és a vasárnapok. Pontosabban minden nap.
Akkor kezdődött, amikor Patrick hároméves volt. A
szülei nagyon ritkán ittak – legfeljebb egy kis sherryt
ünnepi alkalmakkor. Ha az apja megivott egy pohár
whiskyt, az anyja máris zsémbelt vele. Így aztán ha a
kritikus pillanatokban Sarah lehajtott egy-egy pohár
vodkát narancslével, úgy érezte, független és a maga ura.
Mire Patrick ötéves lett, már nem bajlódott a
narancslével. Mire hat, már a pohárra sem volt szükség.
De azután, hogy Matt meg… meghalt, abbahagyta az
ivást. Egyik napról a másikra. Mindenki azt mondta, úgy a
könnyebb, de ő elképzelni sem tudta, hogy lehet még
ennél nehezebb is.
Most nézte a fiát, ahogy mesél – ahogy aprólékos
kézmozdulatokkal leírja az utóbbi három hónap
munkáját, szemét a maradék csirkére szegezve. Sarah a
csirke hideg, pöttyös bőrére gondolt, arra, ahogy reggel
becsúsztatta a kezét a belsejébe, és egy műanyag
zacskóba dobta az aprólékot. Felkavarodott a gyomra, és
halkan böffentett egyet, büntetésül újra érezve a néhai
baromfi ízét.
Amikor újra felfogta, amit hall, Patrick éppen azt
magyarázta, hogyan szúrta át véletlenül Dilip a beleket,
és hogy a kibukó szag volt az egyedül felismerhető emberi
dolog, amit a megmerevedett tetemben találtak.
– Az ég szerelmére, Patrick! – csapott az asztalra Sarah,
hogy beleremegtek az evőeszközök. – Vacsorázunk, nem?
– Én nem – felelte Patrick. – Már befejeztem.
Sarah a legszívesebben lekevert volna neki egy pofont.
És szinte a szájában érezte a vodka ízét.
Felállt, és megint az asztalra ütött, ezúttal kevésbé
sikeresen: egy villa repült csörömpölve a földre.
– Nem csak te vagy a világon! A vacsorának még nincs
vége, és még eszünk, megértetted?
– Meg.
– És még valami. Amikor valakitől ajándékot kapsz, a
legkevesebb, amit tehetsz, hogy megköszönd! Nem várok
tőled cserébe semmit, Patrick, de elvárom, hogy
illemtudóan viselkedj!
 – Oké – felelt Patrick. – Köszönöm.
De Sarah nem érte be ezzel.
– Annyira önző vagy! Te mindig csak elveszel, elveszel,
elveszel!
Olyan villámló szemmel nézett rá, mintha a
megvilágosodást várná tőle.
De nem jött megvilágosodás. Patrick felemelte a villát a
földről, és visszahelyezte az anyja tányérjára, addig
igazgatva, amíg tökéletesen párhuzamosan nem állt a
késével.
Sarah feladta. Mi értelme volna? Soha nem változik
semmi.
És nem is fog.
– Ne haragudj – mondta halkan.
Patrick a hűtőre pillantott:
– Mi lesz a desszert?
Az anyja felsóhajtott. Hát igen, Patrick már csak ilyen.
Nem érti, milyen áldozatokat hoz ő érte, de azt sem érti,
ha dühös vagy neheztel rá. Végül is bizonyos szempontból
jó ez így, gondolta; talán mindkettőjüknek.
– Puding – felelte, és leszedte az asztalt, miközben
Patrick a könyvébe mélyedt.
Csak akkor nézett fel, amikor Sarah letette elé a
desszertes tálkát, és visszaült az asztalhoz, szemben vele.
– Na és mondd… – kezdte újra, ki tudja, hányadszor –,
ez a Scott és Meg és…
– És?
– Hogy is hívják a többi társadat, akikkel együtt
dolgozol?
– Ja. Rob és Dilip.
– Rob és Dilip, igen. Ők a barátaid?
– Igen – felelte Patrick, szájában egy adag
vaníliakrémmel.
Sarah örült, hogy feltette a kérdést. Ez most egészen új
volt! Patrick eddig soha nem nyilvánított senkit barátnak
– sem a magáénak, sem másénak –, és ez váratlanul a
legszívósabb érzést ébresztette fel benne: a reményt.
Óvatosan tette fel a következő kérdést:
– És ez a Meg milyen?
– Elég idegesen bánik a szikével.
– Úgy értem, milyen ember?
Patrick erősen ráncolta a homlokát, míg végül
megszületett a válasz:
– Kicsit érzelgős.
– Milyen tekintetben?
– Nevet akar adni neki.
– Minek?
– A tetemnek.
– Ó… – Sarah kissé meglepődött, azt gondolta volna,
hogy ez már az első nap megtörtént. – No és csinos?
– Hogy lehet egy tetem csinos?
– Úgy értem, Meg csinos?
Patrick ismét a homlokát ráncolta, és úgy bámult az
anyjára, mintha az arra kérte volna, hogy foglalja össze
neki a húrelméletet.
– Ezt én nem tudom megmondani – felelte végül.
 Sarah legyőzte magában az ingert, hogy rákiáltson, és
derűs mosollyal csak ennyit mondott:
– Hát, örülök, hogy vannak ott barátaid. Mit szoktatok
csinálni, amikor összejöttök? Buliztok? Vagy kocsmáztok?
Patrick megvonta a vállát, és a mutatóujját
körbefuttatta a tálkáján, hogy letörölje a puding ráragadt
nyomait.
– Semmit – felelte. – Csak vagdossuk a halott pasast.
 18

Hal van a keleségem?

Tracy Evans egy idióta. A jóisten se tudja, hogyan ment
át az ápolói vizsgán, de tény, hogy legfeljebb egy
figyelemzavaros kisgyerek íráskészségével és
koncentrációs képességével rendelkezik. Hogy olvashat
„keleséget” a „feleségem” helyett? Milyen lehet egy
keleség, amikor otthon van?
A csaj most a kis képernyőre bámul, és bambán
mozgatja az ajkát.
„Halvan… a…” Aztán boldogtalan arccal rám néz:
– Mi az a „keleség”?
Erről van szó.
– Úgy érti, a felesége?
Pislogok egyet.
– Ja! Nemsokára jön magához.
Ezt olyan lezserül közli velem, mintha a keleségem
naponta bejárna hozzám, de a hallatán majd kiugrik a
szívem a mellkasomból az izgalomtól.
Alice bejön! Alice bejön hozzám! Vajon Lexi is vele jön?
Milyen hosszú ideje nem láttam őket! Én legalábbis
nagyon hosszúnak érzem. Remélem, Lexi nem
kisminkelve és valami rémes göncben állít be. A lányok
olyan korán kezdik manapság, és olyan gyorsan
változnak. Vajon Lexi is megváltozott? És Alice?
 És én?
Buzgón pislogok, hogy valamiképp magamra vonjam
Tracy Evans figyelmét, és kibetűzöm a TÜKÖR szót.
– Tükröt szeretne? – kérdi.
Pislogással elég nehéz szarkazmust kifejezni, úgyhogy
inkább direktben pislogom, hogy igen.
Tracy eltűnik. Miközben várok, figyelem, amint két
másik nővér átemeli a velem szemben fekvő nőt egy
merőlegesre állítható ágyra. Most már tudom, hogy az
álombeli pizsamás Jézus a kereszten csak egy másik beteg
volt. Isten tudja, miket nem hallucináltam össze akkor.
Engem is feltettek már az állítható asztalra – olyan, mint
egy abszolúte veszélytelen vidámparki játék, amire egy
kisgyereket is felültethet az ember anélkül, hogy féltené.
A remény, félelem és várakozás hullámvasútja.
Valószínűleg rám férne egy borotválkozás. Alice szerint a
borosta mindenkinek egy kicsit sunyi kifejezést kölcsönöz,
Lexi meg mindig berzenkedik, hogy szúrok, amikor este
jóéjt-puszit adok neki.
Tracy Evans visszatér egy tükörrel.
– Tessék! – mondja, és olyan rosszul tartja, hogy csak a
fél arcomat látom, azt is inogva.
De ennyi elég is. Összeugrik a gyomrom a borzadálytól.
Ez nem én vagyok! Ez nem én vagyok!
Az arc, ami a tükörből visszanéz rám, egy jóval idősebb
férfi arca. Tíz vagy húsz évvel öregebbé! Én az a férfi
vagyok, akinek a fényképe az ágyam mellett áll.
Ez lehetetlen! Én nem vagyok öreg! Én harmincöt éves
vagyok, Alice harminchárom, Lexi tizenkettő, Foltos hét,
az aranyhalak pedig – na jó, azok folyamatosan
cserélődnek –, de azt azért tudom, hogy én mennyi idős
vagyok. Tuti, hogy nem aludtam évekig! Az a gumiszagú
nő az ágyam mellett azt mondta, hogy két hónapig voltam
kómában. Nem két évtizedig.
Ez lehetetlen.
A rezgő vénember a tükörben elhomályosul, ahogy a
szememet elfutja a könny, és csak pislogok, mint egy
dadogó.
– Minden oké? – kérdi Tracy derűsen.
Igen. Nem. Nem tudom. Hívja a rendőrséget! Valaki
hatalmas darabokat lopott el az életemből, és a veszteség
sokkja most olyan, mintha arra ébredtem volna, hogy
amputálták a lábamat.
Tracy leengedi a tükröt.
– Most aludjon egy kicsit – mondja. – Aztán már itt is
lesz.
Üvölteni szeretnék. Üvölteni és sikítani és asztalokat
verni az öklömmel, és pofon ütni valakit, bárkit. Mi
történt velem? Valaki csak tehet róla! Valakinek vállalnia
kell a felelősséget!
Ez szemétség. Aljas szemétség. Megváltoztam; becsaptak,
és senki nem ért meg, és senki nem törődik velem.
Gondolatban bosszúszomjas dervis vagyok, dühödt
szörnyeteg, az egész civilizációt elpusztító Godzilla.
A valóságban meg csak heverek itt, mint egy darab hús.
– Áááááááá! Áááááááá! Áááááááá!
 Ez nem az én kiáltásom hangja, mert én nem én
vagyok.
És nem tudom, hogy én hová lettem.
 19

Hideg volt a január, a fény tompa és szürke a

boncteremben, amikor végre kitakarhatták a Nr. 19
arcát.
A csípők, ízületek és gyomrok egy idő után már csak A
klinikai anatómia alapjai 3D-s verzióinak tűntek. Amikor
legyőzték azt a természetes irtózást, hogy egy emberi
testbe belevágjanak, a dolgok rutinszerűvé, sőt néha
unalmassá váltak. Ám ez most más volt. Nagyon más, és
sokáig némán meredtek annak az embernek az arcába,
akinek a testét közelebbről ismerték, mint az anyja vagy
szeretője valaha is ismerhette.
Középkorú férfi volt, ahogy azt várták. Mick a
balzsamozás előtt leborotválta a fejét, de egyenes orrában
szürke szőrszálak látszottak, és a szarkalábai elég mélyek
voltak ahhoz, hogy túléljék a formalint és a glicerint.
Patrick megkönnyebbülve konstatálta, hogy a szeme
csukva van – és hogy Scott nem kísérelte meg felnyitni. Azt
is észrevette, hogy Meg alsó ajka enyhén megremeg –
érdekes volt látni, mennyire más formájú lesz tőle az álla.
– Miért sírsz? – kérdezte.
– Nem sírok – mondta Meg. – Fogd be a szád!
– De könnyes a szemed.
– Kuss legyen, Patrick! – szólt rá Rob határozottan.
Patrick körbepillantott, és akkor látta, hogy mindenki
érez valamit, amit ő nem. A többiek mind olyan furcsák
voltak… talán mérgesek? Nem, az nem stimmel.
Hirtelen eszébe jutott az apja arca azon a napon,
amikor Perzsa Táltos meghalt, és a szíve hatalmasat
dobbant a váratlanul feltáruló összefüggésre.
Szomorú! A többiek szomorúak voltak. Még dr. Spicer is
elsápadt, és rá nem jellemző módon szótlan maradt –
először, amióta megismerte –, és Patrick úgy vélte, tudja,
mit éreznek ezek az idegenek. Teljesen bizonyos volt
benne. Erőt vett rajta az izgatottság.
Minden idegszálával arra koncentrált, hogy beigya
azokat a jeleket az arcukon, amelyekből felismeri majd a
Szomorúságot, ha netán újra találkozik vele.
– Hívhatnánk Billnek… – szólalt meg halkan Meg, majd
a sárga zsírtól és téglabarna vértől már amúgy is
viszolyogtató papírköpenye ujjába törölt még egy kis
taknyot is.
– Tényleg, az illik rá – mondta Scott, amiért egy halvány
mosolyt kapott jutalmul.
Spicer a fej mellett állt, kezében a szikével, és ahogy
köréje gyűltek, mindenkibe visszaköltözött az első napi
idegesség.
Senkinek sem akarózott elkezdeni. Hiába volt már
rutinjuk a vágásokban, egészen más volt most
belemetszeni a torokba úgy, hogy ki volt takarva az arc is:
mintha kivégzéshez készülnének.
Spicer már majdnem nekifogott az első vágásnak, de
meggondolta magát.
 – Azt hiszem, átadom Patricknak a megtiszteltetést.
A többiek megkönnyebbülten sóhajtottak, és
összenéztek egy pillanatra. Ha ez Patrick büntetése volt
korábbi vétkéért, akkor azt csak támogatni tudták.
Miközben Patrick elvette a szikét Spicertől, észrevette,
hogy enyhén remeg az orvos keze, és arra gondolt, nem az
italtól van-e. Sok orvos lesz alkoholista, úgy hallotta –
habár az anyja éppenséggel bolti eladónő volt.
Követte a szikével Spicer ujját arra a pontra, ahol
kezdenie kellett, a nyelvcsont alatt, kirajzolt egy vonalat
keresztbe a torkon. Aztán egy határozott mozdulattal
végigcsúsztatta a pengét a kidudorodó pajzsporcon, a régi,
halvány hegen keresztül le a nyak aljáig.
– Szép munka volt, pajtás! – mondta Rob, és
megveregette a hátát.
Szerencsére olyan futólag, hogy Patricknak ideje sem
volt összerezzenni.
Spicer irányítása alatt felváltva végezték a vágás,
tisztítás és kaparás munkáját, gondosan lefejtve a
nyakizom lapos rétegeit, míg végül Bill torka úgy tárult
szét, akár egy megriadt baziliszkusz lebenyei.
– Van valami az oesophagusban! – szólalt meg Dilip.
Mindannyian szemmel követték, amint egy jó tizenöt
centis vágást ejtett az izmos nyelőcsövön, és széttartotta,
hogy lássák. A piros hártya vastagon tele volt pöttyözve
sötét morzsalékokkal.
– A lerakódások elég gyakoriak a garatban – mondta
Spicer. – Általában vér vagy hányásmaradék. Tisztítsák ki
néhány papírvattával.
– Lehet köze a halál okához? – kérdezte Scott.
– Nincs kizárva.
– Bingó! – mondta Scott. – Szóval elképzelhető, hogy
megfulladt, vagy belső vérzése volt, vagy valami ilyesmi?
Spicer halványan elmosolyodott; nem árult el semmit.
Patrick remélte, hogy nem ez az eset forog fenn; próbált
kitartani kedvenc tumorelmélete mellett.
Meg nekifogott, hogy letörölgesse a lerakódásokat, és
rövidesen láthatóvá váltak a torok redői. A hússal
ellentétben, amelyet furcsa narancsszínűre festettek a
balzsamozófolyadékok, a hártyák és a belső szervek
pirosak és életszerűek maradtak.
Patrick észrevette, hogy a lágy szájpadlásban és a torok
hátsó oldalán számos karcolás és vágás keletkezett, ahol
Dilip ügyetlenkedett a szikével, és egy kék latexfoszlány
láttán lázasan ellenőrizte a saját kesztyűjét. A kesztyűk
könnyen átszakadtak, főleg a bordák és fogak éles
széleinél, de megkönnyebbülten állapította meg, hogy az
övé ezúttal érintetlen maradt. Mindenesetre odébb lépett,
hogy lefejtse a kezéről, és felhúzott egy friss párat.
Amikor visszatért, Meg már végzett a torok
megtisztításával, amely immár csillogóan és idegenül
tátongott előttük. A nyelv töve rücskös volt az
ízlelőbimbóktól és a nagyobb ízlelőszemölcsöktől.
– Az meg mi? – kérdezte Patrick.
– Mi mi? – kérdezett vissza Meg.
Patrick az erős koncentrálásban észre sem vette, hogy
a válla a lányéhoz súrolódott, amint a torok fölé hajolt, és
megérintett benne egy különösen nagy, elszíneződött
csomót. Az egy kicsit megmozdult. Kirántotta a csipeszével,
és a fény felé tartotta.
– Mi az? – kérdezte Dilip.
– Kihúztad a manduláját, te marha! – kiáltott fel Scott.
– Nem húztam ki. Ez nem a testhez tartozik.
Patrick kicsit megforgatta a csomót a délutáni napfény
felé. Halványbarna volt, és körülbelül feleakkora, mint a
kisujja körme, egyik oldalon domború, a másikon lapos, és
hosszában egy barázda futott végig.
– Szerintetek tumor? – kérdezte Meg, olyan
aggodalmaskodó arccal, mintha a hullának kéne
megmondani a rossz hírt.
– Inkább ciszta – felelte Scott.
– Vagy talán egy csomó – vetette fel Rob. – A
hangszálakon gyakran van.
– Ez egy mogyoró – jelentette ki Patrick.
Mindannyian elnevették magukat, pedig Patrick
komolyan beszélt.
Dr. Spicer odament, és megerősítette Patrick
diagnózisát.
– Valószínűleg a gyomorból jött vissza a többi
maradvánnyal együtt.
– De hisz a gyomorban nem volt semmi – emlékeztette
Patrick.
– Talán éppen azért – mondta Rob.
– Fogadnék, hogy a torkán akadt, és megfulladt –
mondta diadalmasan Scott.
– Nem túl kicsi ez ahhoz? – tamáskodott Dilip. – Egy
ilyen apró valami nem tudja elzárni a légutat. Csak
beszippantódna a tüdőbe, nem?
– Mik a fulladás post mortem jelei? – kérdezte Spicer.
– Vér a szemüregben…? – felelte bizonytalanul Meg.
Scott az arc fölé hajolt, hogy ellenőrizze a beesett
szemeket. Patrick gyorsan félrenézett.
– Passz – közölte Scott. – A francba! Feladom.
Megkérdezem Micket.
Ezzel elvonult, Patrick pedig egy friss zacskóba dobta a
mogyorót.
– Ezt azért nem gondolnám szükségesnek – nevetett
Spicer.
– Minden és bármi, amit ebből a tetemből le- vagy
kivesznek, felcímkézett zacskókba kerül, hogy a kurzus
végén újra össze lehessen rakni a temetéshez vagy a
hamvasztáshoz – szavalta Patrick, és Spicer elképedve
hallotta vissza magát szóról szóra.
– Maga most viccel, Patrick? – kérdezte óvatosan.
– Nem hiszem – felelte Patrick, azzal behúzta a cipzárt
a zacskón, felcímkézte, majd letette a boncasztal alá, Bill
bal karja, két lába meg az aznapi bőr- és zsíradag mellé.
Spicer megrázta a fejét, aztán visszafordult a
boncasztalhoz.
Scott közben a homlokát ráncolva visszatért az
irodából. Mindenki várakozásteljesen nézett rá.
– Nem fulladás, de azt nem mondta meg, hogy mi. Az a
genyó direkt élvezi, hogy itt kínlódunk.
Mind a négyen az üvegfalú fülke felé fordultak. A
kopasz boncmester olyan széles mosollyal intett oda
nekik, mint még soha.
Amikor öt óra lett, a diákok kezdték lehámozni a
kezükről a kesztyűt, és indultak hazafelé.
– Viszlát holnap, Bill – köszönt el a tetemtől Meg.
Patrick nem mozdult.
Ehelyett a tetem szájába csúsztatta az ujjait, és
végigfuttatta őket a merev ajkak belső oldalán meg a
bőrszerű nyelv alatt. Aztán a nyelv másik feléről is
ellenőrizte, mutatóujjával túrva a lágy íny mögé, majd az
orrüregbe.
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte Meg, és visszament a
boncasztalhoz.
– Hányásnyomot keresek.
– Na és szerencséd volt?
Patrick a hullára pillantott.
– Szerinted szerencse vagy balszerencse volna, ha az
ujjammal hányásnyomot találnék egy halott szájában?
Meg kicsit megrökönyödött, aztán elmosolyodott.
– Te most viccelsz!
– Nevethetsz, ha akarsz – felelte Patrick.
A lány megvonta a vállát:
– Talán majd később.
Patrick alaposan végigkutatta a szájat, aztán
feltartotta kék kesztyűs ujját: tiszta volt.
– Szerencsém volt – jelentette.
Meg elnevette magát.
 20

Ma sikerült becsuknom a számat, egészen addig, amíg

össze nem ért a két fogsorom. Erőlködtem, izzadtam,
nyögtem és grimaszoltam, de amikor megéreztem, hogy
fogzománc fogzománchoz ér, elsírtam magam a
boldogságtól. Azóta nem sírtam így, hogy Lexi
megszületett. Úgy zokogtam, hogy Jean kénytelen volt
odajönni az ágyamhoz, és kiszívni a taknyot az orromból
valami cseppentőszerű eszközzel.
– Minden rendben – mondta, és felszárogatta a
szememet meg az arcomat is, és úgy mosolygott hozzá,
mint aki őszintén gondolja.
Nagyon sokat jelent ez. Ha meg akarom tudni, hogy mi
történt velem, újra meg kell tanulnom beszélni. Meg kell
értenem, milyen régen vagyok itt, és mi történt a baleset
óta. Talán azt is, hogy mi történt a baleset előtt. Vagy akár
közben. Bízhatom egyáltalán a saját emlékezetemben?
A nő, aki azt mondja, hogy a feleségem, változatlanul
bejár hozzám, és változatlanul idegen nekem. Alice és
Lexi változatlanul nem jött be hozzám.
Talán azért, mert valami rosszat tettem? Nem bírok
szabadulni az érzéstől, hogy elrontottam valamit, de
fogalmam sincs, hogy mit.
Márpedig pislogással ezt nem fogom megtudni.
Minél többre vagyok képes, annál többet kell
megtanulnom. Az első feladat az volt, hogy kinyissam a
szememet, de ez hamar természetessé vált. Utána az
következett, hogy ki tudjam nyújtani a nyelvemet. Most az
a legfontosabb a szavak megformálásához, hogy be
tudjam csukni a számat, és az, hogy a fogaim összeértek,
egészen euforikus állapotba emelt.
Még csak nem is szégyellem a könnyeimet; annyira
boldog vagyok.
No persze Leslie nem hatódott meg a boldogságomtól.
– Óriáscsecsemő! – horkant rám, és egy babzsákot
hajított a szívemhez.

***

Patrick kavargó fejjel kerekezett a Park Place széles

úttestén. Piros betűs nap volt ez.
Ma felismerte a szomorúságot a diáktársai arcán – és
effektíve megértett valamit az emberekből a puszta
zavarodottság vagy közöny érzése helyett. Furcsa haladás
volt ez – beárnyékolta az apja emléke miatti szorongás –,
mégis határozottan érezte, mennyire különleges volt a
pillanat.
Aztán az is jó érzés volt, hogy noha még mindig nem
ismerték fel a halál okát, mindenképp közelebb kerültek
hozzá, egyszerűen a kizárás folyamatán keresztül. Az
agytumor egyre valószínűbbnek tűnt, és a lehetőség, hogy
neki van igaza, mindig jó érzéssel töltötte el. Ráadásul
neki jutott a feladat, hogy a legnehezebb első metszéseket
ejtse a torkon, ami majdnem biztosan azt jelenti, hogy dr.
Spicer úgy véli, ő a legügyesebb a csoportban – még
Scottnál is jobb. A gondolat, hogy elnyerheti a legjobban
boncoló diák díját, felettébb kellemes volt.
Más is történt. Rob megérintette, ám ő nem esett
pánikba, még akkor sem, amikor önkéntelenül elhúzta a
vállát. És arról is megbizonyosodott, hogy a tetem
szájában nem voltak hányásnyomok. Abban ugyan nem
volt biztos, hogy miért is tette ezt, de valami belső
kényszer vezette, hogy ellenőrizze.
Végezetül – teljesen váratlan módon – megnevettette
Meget. Ez nemcsak meglepte, hanem egy egészen új,
izgalmas érzéssel is megajándékozta, amiről egy idő után
sikerült megállapítania, hogy öröm volt.
Mindez a sok élmény túlságosan felajzotta ahhoz, hogy
egyenesen hazamenjen. Órákon át tekert céltalanul a
városban. Miután az üzletek és hivatalok ablakaiban
kialudtak a fények, a vár parkjába fordult, és ott
száguldozott a sötét ösvényeken, téli álmukat alvó
rózsabokrok között. Egészen addig kerekezett, amíg már
semmi másra nem tudott figyelni, mint az égető érzésre a
tüdejében és a végtagjaiban. Ekkor egy tölgyfának
támasztotta a biciklijét, és leült mellé a fűbe. Amikor
lelassult a légzése, hátával a fa törzsének dőlt, és élvezte,
amint lehűl a teste és a lelke.
Lehunyta a szemét, és hallgatta a faágak susogását
meg a kis állatkák surranását a közelben. A sötétség, a fű
és a föld szaga egészen elvarázsolta: szinte hallotta a halk
birkabégetést maga körül. Hamar el is aludt, keresztbe
tett lábbal, fejével a fának dőlve, két tenyere felfelé
fordítva az ölében, mintha megvilágosodásra várna a
felkelő holdtól. Arra ébredt, még a hajnali szürkület előtt,
hogy fázik, és egy fiatal férfival találta szemközt magát,
aki majdnem ugyanolyan pozitúrában ült a földön, mint
ő, csak épp egy hosszú csavarhúzót tartott hegyével felfelé
a kezében.
– Akár meg is ölhettelek volna, miközben aludtál –
szólalt meg, egyáltalán nem ellenségesen.
Patrick lassan felállt, felült a biciklijére, és elindult
hazafelé. Amikor visszanézett, a férfi már csak halvány
foltnak látszott az üres fatörzzsel szemben.

Amikor hazaért, konstatálta, hogy a lakásban buli volt.

Valaki pont a bejárati ajtó előtt nyúlt ki, és Patricknak jó
öt percébe telt benyomnia az ajtót, plusz még kettőbe,
hogy megállapítsa: a padlón heverő leányzó nem halt
meg.
Az előszobában műanyag poharak és üres üvegek
hevertek szanaszét, a lépcső közepe táján meg egy tál
pattogatott kukorica árválkodott, benne egy fél pár cipő.
Kim a nappali szófáján ült, és pirítóst majszolt egy
negyven körüli férfi társaságában, akin nem volt semmi,
csak Kim rövid kimonója.
– Helló, Patrick! – üdvözölte vihorászva Kim. – Ő a
barátom, Pete.
 Patrick zavarba jött.
– Azt hittem, te leszbikus vagy.
Kim tovább vihorászott, Pete pedig Patrickra kacsintott:
– Ő is!
– Oké – mormogta Patrick.
Fura egy reggelnek ígérkezik ez, nem is emlékszik
hasonlóra.
Pete Kimhez hajolt, és lenyalt az arcáról egy kis
rákenődött vajat. Patrick a tévére függesztette a szemét.
– Ne érezd zavarban magad – mondta Kim.
– Nem vagyok zavarban – felelte Patrick –, de
kilátszanak Pete golyói.
A biciklijét az előszobában hagyta, és felment, hogy
lezuhanyozzon. A lépcső tetején Jackson állta el az útját.
– Láttad? – szegezte neki fojtott suttogással a kérdést.
– Kit?
– Pete-et.
– Ja. Teljes egészében – felelte Patrick.
– De hisz a csaj azt mondta, leszbikus! – sziszegte
Jackson. – Ha már egyszer visszakozót akart fújni, igazán
közölhette volna velem!
Patrick nem egészen értette, miért kellett volna
Kimnek közölnie bármit bárkivel. A maga részéről
szívesebben nem tudott volna a leszbikusságáról, a
vegetarianizmusáról, a göcsörtös gipszszobrairól,
leginkább pedig a szőrös tökű barátjáról. Ez az egész egy
mentális katyvasz volt a számára.
– Miért kellene neked tudni róla? – kérdezte.
 Jackson válaszul csak fújt egyet, és karcsú
művészkezével elnézően legyintett:
– Úgysem értenéd.
Patrick már ezerszer hallotta ezeket a szavakat rövid
életében, és mindig el is hitte őket. De most először úgy
érezte, hogy talán nem mindig igazak. Lehet, hogy most
nem érti, de attól még megértheti valamikor, nem?
Elvégre a szomorúságot is megértette! Sőt megnevettette
Meget! Hátha az emberek megértését is meg lehet
tanulni, mint az anatómiát vagy az ábécét.
– De talán igen – felelte óvatosan, mert azért nem akart
túl messzire menni.
– Na ja! – horkant fel Jackson. – Talán igen.
Patrick kedve még magasabbra szárnyalt. Jackson
egyetértett vele! Talán tényleg meg tudja tanulni. És ha
valamit meg lehet tanulni, akkor ő, Patrick biztosan képes
lesz rá.
Csak akarnia kell.
 21

Patrick nem ment be arra a gyakorlatra, amikor a

szemeken dolgoztak, de a következő alkalommal már arra
érkezett, hogy az összes tetem koponyája nyitva tátong.
Harminc agy tárult fel, akár harminc óriási dió, és a
levegőben frissen fűrészelt csont szaga terjengett. A
körfűrész az ajtó melletti pulton volt, ahol Mick hagyta,
horrorfilm díszletébe illően, a recés fogak közé szorult
bőr- és húsfoszlányokkal.
A boncolás utolsó fázisa következett, és Patrick szinte
beleszédült a várakozásba. Hirtelen élességgel hasított
belé saját agyának tudata, és szinte látta, mi minden
zajlik-kavarog benne. Elektromosság, idegkapcsolatok,
teremtő erő. Egyszer csak valami lesz a semmiből, fény tör
ki a sötétségből, és megvilágítja az utat a világegyetembe.
Hogy lehet, hogy ennek egyszer csak vége lett?
Hová tűnt el mindez?
És ha egyszer kikapcsolódott, vissza lehet-e kapcsolni
valaha is?
A Nr. 19 egészen idáig teljesen halott volt. De ha csak
egy aprócska szikra maradt benne – vagy a puszta
szikránál valamivel többnek az ígérete –, akkor azt az
ember szerveinek e legtalányosabbikában kell
megtalálnia.
Az agyat kanalakkal emelték ki, egy teljes délelőtt
munkájával. Amikor Patrick kezébe pottyant, olyan volt,
akár egy vízzel teli léggömb. Kicsit megremegett a keze,
ahogy megfordította. Szeme és ujjai jelek után kutattak a
kocsonyás formán, miközben a többiek a válla fölött
kukucskáltak át, és bökdösték kék kesztyűs ujjukkal.
Patrick érezte, hogy lelkes izgatottsága
megállíthatatlanul csúszik a mély csalódottságba. Nem
egy gyerek csalódottsága volt ez, akitől megtagadnak
valamit, hanem az a fajta lehangoltság, amelybe
belefájdul a mellkas és beleémelyedik a gyomor, mert
minden remény elveszett.
Nem volt ott semmi.
A zsúfolt agytekervényeket agyhártya borította, idegek
hálózták be, és vastag arteriális utak táplálták – olyan
volt, akár egy bányarendszer, zselés pudingból. A
rózsaszín-szürke redők a tökéletesen magukba zárt
titkaikkal mintha ingerkedtek volna Patrickkal. Az a
valami, ami a 19-es holttestet azzá az emberré tette, aki
volt, most itt feküdt a tenyerében, és mégsem maradt még
nyoma sem. Mint ahogy ahhoz sem talált kulcsot, ahogyan
eltűnt. Nem volt se gyöngyszem, se tumor, se titkos folyosó
a túlvilágra.
Patrick úgy érezte, elhagyta minden remény.
A Halál egy fordított Nagy Bumm; képtelen
bűvésztrükk, amelyben minden egyazon pillanatban lesz
semmivé, amelyben az egyik állapotot olyan teljességgel
veszi át egy másik, hogy az elsőnek semmiféle tanújele
nem marad, és a változás földindulásában szétporlad a
katalizátor is.
Patrick érezte, hogy az arcát elönti a forróság, és
tompán meredt a tenyerében szétterülő gonosz tréfára.
Ha itt nem talál választ, akkor igazán nem tudja, hol
kereshet még.
Dilip kezébe csúsztatta az agyat, és ködben úszó
szemmel kiment a boncteremből.

Patrick a büfében ült, előtte érintetlenül az ebédje:

csokipuding, sült krumpli, tonhalas szendvics, szigorúan
ebben a sorrendben.
Az ablak előtt keresett helyet, mint mindig, ahonnan
rálátott a tartóhoz lakatolt biciklijére. Felülhetne rá, és
elmehetne. Minek maradna, ha egyszer nincs a számára
itt már semmi, most, hogy megtudta: egy halott ember
semmivel sem több, mint egy döglött madár. Egy halott
apa sem.
Ha nem rántotta volna ki a kezét az övéből, talán
életben maradhatott volna?
Akkor talán nem üti el az az autó?
Vagy épp mindkettőjüket elüti – hogy ne csupán egy,
hanem két ember előtt táruljon fel az igazság?
– Leülhetek? – állt meg mellette Meg, és feleletet sem
várva letelepedett az asztalához. – Egy pennyért
elmondod? – kérdezte.
– Tessék?
– Egy pennyért elmondod?
 Patrick bambán bámult rá. Meg kissé elvörösödött.
– A nagymamám szokta ezt kérdezni tőlem. Én adok
egy pennyt, te pedig elmondod, mire gondolsz.
Patricknak nem tetszett a játék.
– Kötelező?
– Nem, dehogy.
– Nem is adtál még semmit.
– Ez csak egy buta szólás. Nem kell szó szerint venni.
De Patrick tovább rágódott a problémán.
– Ráadásul egy penny nem ér semmit. Annyiért nem
lehet semmit se venni. Ennél sokkal többet kellene
fizetned.
Meg felsóhajtott.
– Na jó. Nem kell elmondanod semmit.
– Azt én is tudom.
– Csak arra voltam kíváncsi, hogy rendben vagy-e.
– Nem, nem vagyok rendben – felelte Patrick.
– Mi a baj?
Patrick gépiesen kavargatta a csokipudingját, a kanál
csikorgott a porcelánon.
– Ott bent… ott bent nincsen semmi – felelte végül. –
Csak hús. Hús és szar.
– Ó… – felelte óvatosan a lány. – Te mit vártál?
– Valami mást. Valami többet.
Patrick furcsa késztetést érzett a sírásra, és a gyomra
fájdalmas csomóba ugrott, éppen úgy, mint azon a napon.
A hátbavágás, az arcba öklözés napján. Most már tudta,
milyen a Szomorúság arca; de vajon amit most érez, az is
szomorúság? Ha igen, akkor az nagyon nem jó.
– De az a több egész biztosan ott van – mondta a lány,
és nyomatékul megmarkolta a sótartót. – Azért, mert nem
ismerjük, semmivel sem kevésbé… csodálatos. Te nem
érzed ezt?
– Nem, nem érzem – felelte a fiú. – Ha valaki meghal, és
nem látjuk, akkor honnan tudjuk, hogy valójában mi
történt?
– Mi az, amit nem látunk?
– Hát azt, ami megváltozik az itt és az ott között. Az élet
és a halál között. Érezni nem érzem; én látni akarom.
Tudni akarom, mi az.
– Egy nap mindannyian megtudjuk.
– Én most akarom tudni! – vágott vissza Patrick.
Hosszú csend támadt, miközben Meg a kis lyukba
bámult, ahol a só lakozott.
Aztán megköszörülte a torkát.
– Tudod, Patrick, te annyira más vagy.
– Más, mint te. De nem más, mint én.
– Hát ez igaz. – Meg elmosolyodott. Aztán óvatos
mozdulattal egy kis sókupacot öntött az asztalra. – Na és
milyen olyannak lenni, mint te? – kérdezte.
Patrick elképedt. Eddig soha senki nem kérdezte meg
tőle, hogy milyen olyannak lenni, mint ő, még az anyja
sem.
Tényleg, milyen? Ezt ő maga sem vizsgálta meg soha.
Soha nem kérték rá, hogy gondolkodjon el rajta, és a
következtetéseit ossza meg egy másik emberrel. De ez a
lány soha nem csúfolta, és nem siettette. Így aztán,
életében először, magába nézett, és remélte, hogy talál
valamit, amiről beszélhet neki – valamit, amit
megmutathat magából –, éppen úgy, ahogy a 19-es
holttest megadta magát annak, hogy felnyissák és
részeire bontsák.
– Hát…
Patrick lassú csokoládémintákat rajzolt a kanalával a
tál aljára, miközben küzdött, hogy összeterelje és
szavakba öntse az érzéseit.
Meg várt.
– Hát nagyon…
Összeszorította a fogát. Ez kész őrület. Annyi minden
van itt belül… Érezte, ahogy milliónyi dolog kergeti
egymást az agyában, de képtelen volt bármit is megfogni
belőlük. Mintha egy aranyhalakkal teli akváriumba
tenné a kezét, és próbálna kikapni egyet belőlük. Egyszer
egy kisállatboltban kísérletezett ezzel, de nem sikerült,
ráadásul az anyja rácsapott a lábára.
Meg türelmesen várt, de Patrickot hirtelen szorongató,
égető kétségbeesés fogta el: nem, nem, nem! Egyszerűen
képtelen elmagyarázni, hogy ez milyen.
– Nagyon – mondta végül nyomatékosan. – Nagyon-
nagyon.
– Nagyon milyen? – kérdezte halkan a lány.
De a fiú nem bírta folytatni, akármennyire igyekezett
is.
Olyan erősen nyomta a kanalat a tálba, hogy az
megcsörrent, és az asztalra fröccsent belőle egy kis
csokoládé.
– Nagyon! – kiáltotta.
Váratlan csend támadt, ahogy minden szem feléjük
nézett. De mindjárt el is fordultak a fejek, és folytatódott a
hangok, visszhangok és az evőeszközcsörgés halk moraja.
Meg értőn bólintott:
– Nagyon az lehet.
 22

Meg akarnak ölni.

Nem hiszem, hogy ez csak a képzeletem műve, noha az
orvos valami ilyesmiről beszél a nőnek, aki azt állítja,
hogy a feleségem. Most már úgy hívom: a keleségem – ami,
ugye, nem ugyanaz.
– A paranoia gyakori… kijönnek a kómából… –
suttogja, hogy lehetőleg ne halljam meg, de azért a
lényeget megértem. – Normális reakció… helyzet…
Mindketten rám pillantanak, és arcukon ugyanaz a
kifejezés ül: aggodalom, sajnálat és a biztos tudat, hogy a
dolgokat el kell titkolni előlem, az én érdekemben.
Talán nem volnék paranoiás, ha nem az lenne a
helyzet, hogy mindenki ellenem játszik. Az a hülye tyúk,
Tracy Evans, aki rendszeresen kihúzza a szívmonitor
kábelét, hogy bedugja a konnektorba az elektromos
borotvát. A takarító is, aki folyton beleveri a
felmosórúdját az ágyamba, és dühös, amiért felébredek
rá. Meg az orvosok, akik itt állnak felettem idegesítő
közelségben és idegesítő figyelemmel, és buzgón
jegyzetelnek a kórlapomra, amit úgy akasztanak az
ágyam lábához, hogy mindenki lássa, csak én nem.
Valahányszor megáll valaki fölöttem, elönti a szememet a
veríték, és iszonyúan csíp – mintegy
figyelmeztetésképpen.
 Még a keleségem láttán is. Ő persze elvileg az én
oldalamon áll. Úgy tesz, mint aki észre sem veszi, hogy egy
öregember lett belőlem. Azt mondja, szeret, és drágámnak
hív.
VALAKI MEGÖLTE AZT A FÉRFIT A SZOMSZÉD ÁGYON.
A nőm a betűtábla képernyőjére nézett, aztán a
szomszéd ágyra, és a homlokát ráncolta – mintha a tény,
hogy a férfi már nem fekszik ott, valamiképp kétséget
ébresztene állításom valóságáról.
Titok, könyörögtem neki heves szempillaverdeséssel.
Titok!
Tán nem tud olvasni?
Az orvos most rám néz, és ezt súgja neki:
– …fertőzés… több napig is… Néha előfordul…
szívroham… sérülékeny…
Na tessék, már megint. Sérülékeny.
Pontosan az tesz sérülékennyé, hogy ti, rohadt
szemetek, a sarokban sustorogtok rólam! Még az is lehet,
hogy pont ez a doktor volt az! Lehet, hogy ő a gyilkos! És
most már azt is tudja, hogy én láttam valamit. Most már
tudja! Vajon mit fog lépni?
Azt tesz, amit csak akar.
Rohadjon meg az összes orvos! Rohadjon meg az összes
nővér! Rohadj meg, keleség! Ez volt az utolsó eset, hogy
megbíztam benned. Soha többé!
A nő odalép hozzám, és kezdi elölről a hazugságait.
– Sam, édesem, az orvos azt mondja…
– Áá-áá-áá. Ee-ee-ee.
 Mély, magas.
– Drágám, azt szeretném…
– ÁÁ ÁÁ ÁÁ ÁÁ EE EE EE EE. Gáá! Gáá! Gáá!
A feleségemet akarom! A gyerekemet akarom! Beszélni
akarok, meg enni és mozogni, járni a saját lábamon!
Tudni akarom, hogy mi történt a szomszéd ágyban fekvő
férfival, és tudni akarom, hogy mi történt velem! És ha
mindezt egyedül kell végigcsinálnom, akkor végig fogom
csinálni. Nem támaszkodhatok senki másra – ez már
világos.
– Gáá! Gáá! Gáá!
Mindent belesűrítek ebbe a gágogásba, hogy értésére
adjam, mennyire dühös vagyok.
– De Sam, kérlek…
Megfogja a kezemet, és én becsukom a szemem: tudom,
hogy ez fáj neki.
Elsírja magát, de nem érdekel.
 23

Minél erősebben súrolta a szőnyeget a szobájában, annál

erősebben érezte Patrick, hogy a hulla becsapta őt. A 19-es
holttest nem nyúl volt vagy varjú, hanem egy ember, akár
az apja, és Patrick most úgy érezte, hogy a tetem
valamiképpen felmondta azt az ember és ember közti
egyezséget, hogy megadja neki a válaszokat, amiket keres.
Mert nemhogy felfedte volna a titkot, hogy mi történik,
amikor egy ember meghal, a Nr. 19 csak tovább növelte a
zavart halálának megfoghatatlan okával. Meg szavai
pedig csak rátettek még egy lapáttal a kudarcra, amikor
azzal vigasztalta, hogy mennyire nem tud senki semmit az
egészről. Mintha csak ő, Patrick nem volna tisztában
ezzel.
Elege volt abból, hogy nem érti a dolgokat. Hogy nem
ért semmit.
Amikor elvesztette az apját, az először csak olyan volt,
mintha elkeveredett volna – mint amikor az ember
elveszít egy kesztyűt vagy zoknit. A dolgok nem szűnnek
meg létezni csak azért, mert az ember nem látja őket.
Mindig megvannak valahol – az ágy alatt, a mosógépben,
a szófa háta mögött –, és végül mindig megkerülnek.
Inkább előbb, mint később, ha az ember elég aktívan
keresi őket.
Így hát Patrick aktívan keresett. Amióta az iskolai
pszichológus az egyirányú ajtóról beszélt neki, ő próbált a
nyomára akadni, hogy hol van, és hogyan nyílik. Ezt
kereste a kisállatokban, amelyeket hazahordott a
Beacons hegyoldalairól, vagy az afrikai
segélyállomásokon haldokló emberekén, akiket a
híradóban látott. És ezt kutatta a versenylovak szemében
is, amint megroppant lábbal, türelmesen várják a golyót,
az egyetlen sportban, ahol rutinszerűen közvetítik a
halált. Minden végzetes bukással az elkerülhetetlenség
döbbenetét érezte, majd rögtön utána egy csiklandós
érzést a gyomrában: a várakozásét, hogy hátha épp ez
lesz az. Hátha ez az a ló, ez az a pillanat, amikor egyszerre
fény derül mindenre, amikor az ajtó egy kattanással
kinyílik, és ő bepillantást nyer a halálos Narniára az ajtó
túloldalán.
De soha még csak a közelébe sem ért.
Tündér, Malaga, Jeges, Kabala. Mindegyik ismeri már a
titkot, amelyet annyira szeretett volna ismerni ő is, de
amikor végignézte a haláltusájukat, csak még nagyobb
ürességet érzett, mint annak előtte. Hanem azért
gondosan lejegyezte ceruzával a nevüket, mert hiszen ki
más tartaná számon, hogy elmentek? Az apja annak
idején egy korsó sörrel meg egy kólával emlékezett meg
Perzsa Táltosról – és ez így volt helyénvaló.
A szőnyeg mocskos volt. Már kétszer cserélte a koszos
vizet a vödörben, de épp csak egy fél négyzetméternyi
kockát sikerült rendesen kitisztítania. A sötétbarna alól
ott elővillant egy halvány vörösessárga. Patricknak nem
tetszett különösebben, de el volt szánva rá, hogy
elővakarja.
A kádba zúdította a fekete vizet, újratöltötte a vödröt,
és belepottyantott egy kis adag fehérítőt.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte Jackson.
– Úgysem érted – felelte Patrick.
– Szóval?
Patrick felmutatta a súrolókefét.
– Takarítok.
– Ha-ha, szörnyen vicces vagy! – Jackson belépett, és
úgy cövekelt le az ajtóban, mintha a takarítás valamiféle
látványsport lenne.
– Pete-et nem láttad mostanában?
– Mit értesz azon, hogy mostanában?
– Hát, mondjuk, az utóbbi két hétben.
– Nem.
Patrick közben megállapította, hogy egyszerre úgysem
tud végezni az egész melóval, úgyhogy most a fejében
osztotta fel négyzetekre a szőnyeg látható részét.
– Szerintem szakítottak – folytatta Jackson.
Patrick úgy vélte, erre nem szükséges válaszolnia. Nem
mintha lett volna válasza. Vagy akár véleménye – habár
azt azért remélte, hogy Kim legalább kimosta a kimonót.
– Szerinted van esélyem? – faggatta tovább Jackson.
Patrick hátrahuppant a sarkára, és elgondolkodott.
Nem volt egészen biztos abban, mire is gondol Jackson, de
a lóversenyekből megtanulta, hogy esélye mindennek van
– a halálra és a győzelemre is.
 Ez a gondolat egészen felvillanyozta, és váratlanul úgy
érezte, hogy a csalódás iszapjából újra feltámad benne az
elszántság. Végtére is őt egy jóval magasabb rendű rejtély
megoldása izgatja, nem a Nr. 19 halálának oka, és nem
fogja hagyni, hogy egy ilyen egyszerű ügy az útját állja. És
már pontosan tudta, hol kapja meg azt az információt,
amihez joga van.
– Persze – felelte. – Szerintem van.
– Köszi – mondta Jackson, majd hozzátette: – Tök jól néz
ki a szőnyeged.
Még nem, gondolta Patrick, de nemsokára. Felállt, és
nagy loccsanással a vödörbe ejtette a kefét. A szíve újra
megtelt reménnyel, a feje és az orra pedig teljesen
kitisztult. Átfutott az agyán, hogy nem a fehérítő volt-e az
oka.
Leemelte a biciklijét a falról, és elindult lefelé a
lépcsőn.
Nem fogja hagyni, hogy egy szőnyeg kifogjon rajta. Egy
hulla meg pláne nem.

4017.
Patrick enyhe irtózattal ütötte be a bosszantóan
logikátlan kódot.
Az anatómiaszárny ajtaja kattanva csukódott be
mögötte, akár egy zsilip, ami elszigeteli a kinti nyüzsgéstől,
és utat enged neki a boncterembe vezető szűk folyosón,
majd le a lépcsőn a balzsamozóba, ahol Mick az ideje nagy
részét töltötte.
Puma sportcipője halkan nyikorgott a kopottra járt
csempepadlón.
A boncterem dupla szárnyú, fehér ajtaja nem volt
kulcsra zárva. Aznap nem volt az órarendben boncolás,
így hát a tetemek türelmesen hevertek asztalaikon, kissé
elveszetten a velük foglalatoskodó diákok nélkül. Patrick
a terem túlsó végéből azonnal ráismert a letakart 19-es
számú holttest domború formájára. Valami furcsa
balsorsot érzett ki belőle, amit eddig soha.
Nem lehet titkod előttem!
Mick nem volt a fülkéjében, de a félig üvegezett ajtóra
tett cédula tudatta, hogy fél négyre visszaér. Patrick az
órájára nézett. Még csak délelőtt tizenegy volt, de pezsgett
benne a lendület, és semmi kedve sem volt délutánig
várni. A fél négy fényévekre volt.
Lenyomta a kilincset, az engedett, így hát Patrick
belépett az irodába.
Mick katonás rendet tartott parányi birodalmában.
Rendezett polcok, tisztára söpört padló, cserepes virág az
iratszekrény tetején. Az asztal üres volt, eltekintve egy
ceruzatartótól, benne két szál tollal meg egy
háromemeletes irattartótól az adományozói és
hamvasztási nyomtatványok számára. Patrick
méltányolta ezt a rendet, még ha azzal járt is, hogy az a
bizonyos írótábla, amelyhez a „Halál oká”-t tartalmazó
csekklista volt csíptetve, nem hevert gondatlanul elöl
hagyva valahol.
 Két halványszürke iratszekrény állt az asztal mellett.
Pat-rick megpróbálta kihúzni a fiókjaikat, de mindkettő
zárva volt. Hiába rázta, ezúttal nem járt sikerrel.
Elszántsága egy szívdobbanás alatt frusztrációvá
változott. Ez a test még mindig túl akar járni az eszén.
Továbbra is féltve őrzi a titkait, úgy is, hogy már halott, és
semmi hasznát nem veszi.
Csak hát ő, Patrick olyan régóta várt, és olyan
keményen dolgozott. Megérdemli, hogy választ kapjon a
kérdéseire. Ez nem helytelen, neki ehhez joga van.
Sok tévéműsort és filmet látott, ahol valaki belopózik a
gazemberek főhadiszállására, hogy leleplezzen valami
szigorúan titkos információt. Bár a filmekben egy ilyen
akció mindig rendkívül komoly műveletnek tűnt, amelyet
nem is lehet véghezvinni műholdas kommunikáció és
mászókarom nélkül. De minimum fekete garbó kell hozzá.
Neki pedig egyik sincsen. Körülnézett a csupasz irodában,
aztán visszament a boncterembe, és kiválasztott egy
méretes villát az ajtó mellett lévő fehér tálról.
A villa fogait beillesztette az egyik fémfiókba, hogy
felfeszítse. Miközben próbálkozott, észrevette, hogy a
szekrény tetején lévő virágcserép enyhe szögben megdől.
Azonnal tudta, hogy ezt nem hagyhatja így. Amíg ki nem
egyenesíti, amúgy is képtelen lenne koncentrálni a
feladatára.
Letette a villát.
A cserép alatt volt egy tányér, az alatt pedig ott lapult
az iratszekrény kulcsa.
 És az elsőnek kinyitott szekrény felső fiókjában ott volt
az írótábla is.
Ment minden, mint a karikacsapás.
A táblára csíptetve ott volt a papír, ami mindig csak
pillanatokra villant meg a szeme előtt, miközben Mick
kaján tekintettel járkált közöttük. Patrick tekintete
egyenesen az utolsó oszlopra ugrott, amelyen ez állt:
„HO”. Halál oka.
A Nr. 19 szívelégtelenségben halt meg.
Ez nem lehet igaz!
Az a szív ott volt Patrick kezében. Azon a szíven nem
volt érszűkület, sem vérrög, sem aneurizma. Ő azért jött
ide, hogy leleplezzen egy titkot, és most kiderül, hogy a
titok egy hazugság. Patrick dühödten meredt a papírra, és
úgy érezte, galádul becsapták. Makacsul tovább kutatott,
és észrevette, hogy az első oszlop fejlécén ez áll: NÉV.
A szeme végigfutott a listán.
– Maga mit keres itt?
Megfordult: Mick állt az ajtóban.
Patrick az órájára nézett:
– És maga? Maga mit keres itt? A cetlire azt írta, fél
négyre jön vissza.
Mick kinyitotta a száját, és olyan magasra szaladt a
szemöldöke, hogy majdnem elért odáig, ahol a haja
kezdődött volna, ha van. Egészen közel lépett Patrickhoz,
és kiragadta a kezéből a táblát.
– Ez bizalmas információ.
– Engem csak a halál oka érdekelt. Az nem bizalmas.
Dr. Spicer azt mondta, bármikor megkérdezhetjük, és a
bármikor az most is. Magát akartam megkérdezni, de
nem volt itt, hát megnéztem.
– És közben feltört egy lezárt iratszekrényt.
– Kulccsal nyitottam ki.
– Ami el volt dugva.
– Ha el lett volna dugva, nem találtam volna meg, mert
nem kerestem.
Mick elcsörtetett mellette, és bevágta az írótáblát a
fiókba. Aztán becsapta a fiókot, és kulcsra zárta. A kulcsot
zsebre dugta.
– Hogy hívnak? – tért át a tegezésre.
Miért akarja mindig mindenki megtudni, hogy mi a
neve?
– Patrick Fort.
– Nagy bajban vagy, pajtás – mondta Mick.
– Miért?
– Most mondtam, nem?
– De miért?
Patrick egészen össze volt zavarodva: hiszen ő mindent
megmagyarázott.
– Ne szórakozz velem! Ezt el fogom mondani Madoc
professzornak.
– Oké – mondta Patrick.
Mick mintha csalódott volna, amiért Patrickot nem
rázta meg túlságosan ez a lehetőség.
– Na jó, elmehetsz.
– Oké – felelte Patrick, de nem indult el. – Szerintem a
halál oka téves.
– Miről beszélsz?
– A 19-es holttestről. A papíron az áll, hogy
szívelégtelenség, de a szívének semmi baja.
– Ha a halotti bizonyítványban az áll, akkor az van, és
kész. Én nem vagyok orvos, és te sem. Messze nem.
– Tudom, de…
– Semmi de. Ez nem téma.
– Oké – mondta Patrick, és új témába kezdett. – Amikor
az emberek meghalnak, maga szokta bebalzsamozni őket,
ugye?
Mick ránézett, de nem felelt, így hát Patrick folytatta.
– Utána hová kerülnek?
– Hát ide – felelte Mick. – Aztán amikor ti végeztek
velük, én minden darabjukat beteszem egy zsákba, és úgy
kerülnek hamvasztásra.
– Én nem a testekről beszélek. Hanem az emberekről.
– Hogy mi?
– Van kijárat?
– Micsoda?
– Kijárat. Mármint a fejükben. Mint egy ajtó, amin
áthaladnak.
– Mint az, amelyiket nem lett volna szabad nyitva
hagynom?
– Hát igen – felelte Patrick. – Valami olyasmi. Valami
sorompó, amin áthaladnak, amikor meghalnak.
Mick Patrickra sandított, megcsóválta a fejét, és
elfintorodott.
 – Nincs – felelte végül.
– De akkor mi történik velük? Hová mennek? Vissza
tudnak jönni?
Mick felállt. Egy hosszú pillanatig csak bámulta a fiút,
aztán előrenyúlt, és fölemelte a telefont.
– Várj egy percet! Hátha a rendőrségen tudják.
– Oké – mondta Patrick, és várt, hátha a rendőrségen
tudják.
Mick színpadias mozdulattal beütötte az első két
kilencest, de aztán felsóhajtott, és letette a kagylót.
– Na jó. Akkor most tűnj el, oké?
– Oké.

Izgalmában ott felejtette a kesztyűjét, és mire hazaért a

biciklin, egészen kivörösödtek és elgémberedtek az ujjai.
Forró vizet eresztett a kezére a konyhai mosogatónál, és
miközben folyatta, kibámult az ablakon, ami a szomszéd
kerítésére nézett, és hagyta, hogy összevissza
kavarogjanak a gondolatai. Az ablak koszos, le kell majd
mosnia. Éhes volt, de elfogyott a kenyere. Ha
fölmelegednek az ujjai, felvesz egy másik kesztyűt, és
átmegy az út túloldalára chipsért. A szájában összefutott
a nyál a sós íz gondolatára, és az járt a fejében, milyen
kanyargós utat kell annak a krumplisziromnak
megtennie, amíg a gyomrába ér. Mi mindent kell
elkerülnie, miféle kémiai folyamatok során bomlik le,
miképpen terelik az izommozgások a belek futószalagján,
míg végül, valamikor holnap reggel, ki nem ürül a
testéből.
Patrick elzárta a csapot, és a kezét megtörölte a
konyharuhában. Közben agyának fogaskereke
elkerülhetetlenül ráfordult a kérdésre: Mitől halt meg a
Nr. 19?
A csíptetős táblán olvasható lista majdnem olyan
kiábrándító volt, mint a 19-es holttest agya.
Mindössze egyetlen pluszinformációt tudott meg belőle,
ami bizony aprócska győzelemnek tűnt a titkok ellen
vívott, vesztésre álló háborújában.
A halott neve Samuel Galen volt.
 24

– Nem rossz, Sam – mondja Leslie, a szokott komor arccal.

Ám a részéről ez igazi dicséret, és én kettőzött igyekezettel
gyakorlatoztatom tovább a nyelvemet – nyújtok, szívok,
fújok, iázok.
– Nemsokára enni és inni is tud majd – teszi hozzá kissé
vonakodva.
Ez, mondjuk, jókora hazugságnak tűnik, de tény, hogy
fejlődöm. Csodálatos dolog a nyelv. Rengeteget
gondolkodom rajta most, hogy minden reményem és
vágyálmom ettől a szervemtől függ. Nem egészen egy
héttel azután, hogy a keleségem beárult engem egy
lehetséges gyilkosnak, Jean és Tracy feltámaszt az
ágyban, és narancslevet gurigat a torkomba.
Mennyei manna. Tudom, hogy minden relatív, de
annyira jólesik az íze, hogy elsírom magam.
– Ó, nézd, mennyire örül! – mondja Jean.
– Ó – mondja utána papagájként Tracy Evans, de látom
rajta, hogy a legkevésbé sem érdekli.
Alig néz rám, és folyton a fogamhoz veri a kanalat. Azt
a pasast keresi, akit próbál… hát, mondjuk csak finoman
így: elcsábítani. Azt hiszi, nem látjuk. Azt hiszi, mi itt mind
csak vegetálunk, de én bizony látom, és tudom, miben
mesterkedik. Ismertem ilyen csajokat a merthyri
Csinibabából.
 Tracy túl gyorsan kanalazza belém a narancslevet, és
én furcsa rémülettel érzékelem, amint cigányútra megy.
– Ááá!
Jean észreveszi – hála a jó égnek. Felugrik, és rohan,
hogy hozza a gépet, amit már más betegeknél is láttam.
Olyan, mint egy porszívó. Ledugja a torkomon, és egy
undok szörcsögéssel kiszippantja a légcsövemből azt, ami
belecsúszott. Tracy közben úgy áll ott karba tett kézzel,
mintha a semmiért csinálnám a balhét, és eszembe ne
jusson őt hibáztatni érte. De Jean szeméből látom,
mennyire komoly baj is lehetett volna ebből.
Még kétszer belém nyomja a rémes csövet, és egy
ágytálba gyűjti a vizes-narancsos taknyot, miközben a
szememből valami hasonló patakzik, és küszködöm, hogy
lélegezni tudjak.
Végül aztán befejezi, és magával viszi Tracyt is.
Remélem, jól letolja.
Itt fekszem zihálva, mintha összetörték volna a
bensőmet, és minden friss reményemet labdává gyúrták
és elhajították volna.
Még ha nem próbálnak is megölni, akkor is sikerülhet.
Én meg csak dögölhetek itt, és várhatom.

***

– Patrick Fort – üdvözölte Madoc professzor, mintha csak

egy régen látott barát volna. – Foglaljon helyet!
Patrick leült, és körbepillantott. Madoc professzor egy
Rubik-kockát forgatott tekintélyes tölgyfa íróasztala
mögött, amelyen két ezüstrámás fénykép állt – az egyiken
egy mosolygó fiatal nő, a másikon egy hajó. Ugyanez a
hajó volt látható egy másik fotón, az asztal mögötti falon:
Madoc professzor integetett róla piros, pufi
mentőmellényének mélyéről, napbarnítottan és
gazdagon. Patrick a nevet is el tudta olvasni a hajó orrán:
Mély víz.
– Ördöngös egy találmány – mutatott Madoc professzor
a kockára. – Maga ki tudja rakni?
– Ki – felelte Patrick.
A professzor letette, majd megköszörülte a torkát.
– Hallom, hogy volt néhány konfliktusa, Patrick.
Néhány problémája.
– Nem – felelte Patrick. – Nem voltak problémáim.
– Nekem nem ezt mondták.
– Értem.
Madoc professzor az előtte fekvő papírlapra pillantott.
– Nem megfelelő viselkedés egy tanárával szemben, kis
híján fizikai erőszakba torkolló összetűzés egy
diáktársával a boncolási procedúra előírásainak
figyelmen kívül hagyása, valamint jogosulatlan behatolás
egy donor bizalmas adataiba.
– Én csak a halál okát akartam megtudni, és az nem
bizalmas adat.
– Nem ez a lényeg – felelte a professzor. A keze a kocka
felé tévedt, de még időben visszahúzta, és megelégedett
azzal, hogy ujjaival az asztalon doboljon. – Hanem az,
hogy maga betört egy zárt iratszekrénybe.
– Kulccsal nyitottam ki.
– Ami be volt zárva, éspedig jó okkal.
– Milyen okkal?
– A bizalmas adatok védelme okából.
– De a halál oka nem bizalmas adat.
Hányszor kell még elmondanom?
– A donor személyazonossága viszont igen.
– De engem nem érdekel a személyazonossága. Én csak
a halál okát akartam megtudni.
– Idehallgasson! – Madoc professzor élesebb hangra
váltott. – Ez itt egy orvosi egyetem, nem óvoda. Ilyen szintű
rendzavarást nem tűrünk el egyetlen hallgatótól sem,
még akkor sem, ha gondjai vannak.
– Milyen gondjai?
Madoc professzor gondolkodott egy pillanatig, hogy
merjen-e őszintén beszélni.
– Nézze, Patrick, mi tisztában vagyunk a maga
Asperger-szindrómájával, és épp ezért tettünk is bizonyos
engedményeket. De kénytelen vagyok hivatalosan is
figyelmeztetni, hogy a végtelenségig nem lehetünk
elnézőek. Ha még egyszer hasonló eset jut a
tudomásomra, nem lesz más választásom, mint
felfüggeszteni a cardiffi egyetemen folytatott
tanulmányai alól. Megértette?
Patrick összeszorította az ajkát.
– Megértette?
– Igen, megértettem – felelte Patrick. – Azon
gondolkodom, hogy érdekel-e engem ez.
Madoc professzor szemöldöke a magasba szaladt,
éppúgy, mint nemrég Mické.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy ez nekem már nem annyira fontos. Lehet,
hogy én itt befejeztem a dolgomat, és nincs értelme
folytatni.
– Nincs értelme folytatni? Ezt hogy érti?
A professzor keze újra a kocka felé rebbent.
Patrick fején átfutott a gondolat, hogy esetleg magában
Madoc professzorban is van egy kis Asperger-hiba, mivel a
jelek szerint nem képes felfogni semmit abból, amit mond
neki.
– Szerintem a papíron szereplő halálok téves. Mi
értelme lenne folytatnom, ha egyszer rossz információra
alapoznám a továbbiakat?
– A halál okát szakértő orvos igazolta.
– Az orvosok sokszor tévednek. A tévé tele van ilyen
esetekkel.
Madoc professzor keze ezúttal elvándorolt a kockáig,
sőt felemelte, és forgatni kezdte a színes kis tömböket –
elégedetlen tekintettel figyelve, hogyan rendeződnek
újra.
– A boncmester elmondta, hogy maga valamiféle…
ajtóról kérdezgette, ami az agyban volna. Van ennek
valami köze ahhoz, amiről az előbb beszélt?
– Van – felelte Patrick, és a férfi hosszú, kecses ujjai
közt mozgó kockát bámulta. – Tudni akarom, hogy mi
történik.
A professzor mélyet sóhajtott, és letette a kockát.
– Nézze, fiam, mi a boncteremben csak az élet fizikai
maradékát látjuk. Egy orvostanhallgató a holtakkal kezdi
az útját, és onnan halad visszafelé.
Patrick összeszorította az ajkát.
– Én viszont a holtakkal akarok kezdeni, és onnan
haladni előrefelé.
Madoc professzor kurtán felnevetett:
– A holtak nem tudnak beszélni hozzánk, Patrick,
habár az életünk mérhetetlenül egyszerűbb lenne, ha
tudnának. Csakhogy míg az orvosok jó esetben képesek
lehetnek arra, hogy megfejtsék egy halál mikéntjének
mechanizmusát, az titok marad előttük is, hogy miért
halnak meg az emberek, és hogy mi történik velük,
miután meghalnak. Ahhoz, hogy ezt a rejtélyt megfejtsük,
nyomozóhoz… vagy paphoz kellene fordulnunk.
Elmosolyodott, ám Patrick nem.
– No és ők, ők hogyan fejtik meg ezeket a rejtélyeket? –
hajolt előre kíváncsian Patrick.
Madoc professzor kissé meghökkent azon a váratlan
érdeklődésen, amelyet ez az elejtett megjegyzés
ébresztett. Széttárta a kezét, hogy jelezze, itt bizony újabb
bizonytalanság áll fenn.
– Hát, gondolom, tudni a pap sem tudja. Ez inkább hit
kérdése.
– Babonáé – helyesbített Patrick. – No és a nyomozó, az
honnan tudja?
 A professzor ezen komolyan elgondolkodott.
– Hát – felelte végül –, ahhoz, hogy megtudja, miért halt
meg valaki, a nyomozónak az élőket kell meghallgatnia.
– Milyen élőket?
– Családtagokat, barátokat. Tanúkat. Orvosokat,
ápolókat. Efféle embereket, gondolom.
Patrick hátradőlt a széken, mire Madoc professzor
megkönnyebbülten fújt egyet. Nem egészen értette,
hogyan fordult ez a beszélgetés egy hivatalos
figyelmeztetésből oda, hogy egy diák idétlen filozófiai
kérdésekkel bombázza. Ideje visszatérni az eredeti
vágányra.
– Tudja, Patrick, dr. Spicertől úgy hallom, hogy minden
nehézség ellenére maga igazi tehetség a boncteremben.
Azt mondja, maga a legfőbb esélyes a Goldman-díjra. Nagy
kár lenne éppen most feladnia, nem?
Patrick hallgatott, kényelmetlenül hosszú ideig. Végül
némán biccentett, és felállt, majd megtorpant, és átnyúlt
az asztalon. A professzor kicsit visszahőkölt, de Patrick
csak a Rubik-kockát emelte fel.
Madoc professzor figyelte, ahogy az azonos színek
viharos gyorsasággal rendeződnek egy oldalra a kocka
hat oldalán. Amikor minden a helyén volt, Patrick
visszahelyezte az asztalra.
– Nem olyan nehéz – közölte. – Ha akarja,
megmutatom.
– Köszönöm – felelte Madoc professzor, és az audiencia
ezzel véget ért.
 25

A narancslé ráment a tüdőmre.

Tüdőgyulladás. Nem mondják ugyan, de tudom, hogy
ettől félnek.
A tüdőgyulladásba bele lehet halni – még egészséges
embereknek is. És én ráadásul hihetetlenül sérülékeny
vagyok. A torkomban csak úgy hörög a váladék, és a
hátam minden lélegzésnél kibírhatatlanul fáj, úgyhogy
próbálok nem lélegezni.
De az sajnos nem megy.
Jean és Angie szinte folyamatosan porszívóznak.
Undorító és gyötrelmes. Két orvos jön az ágyamhoz. Nem
lehetséges, hogy az egyikük pont a gyilkos? Ki tudja? Én
éppenséggel tudhatnám, ha aznap éjjel nyitva tartottam
volna a szememet. Vajon jobb lenne-e vagy rosszabb, ha
tudnám, hogy a gyilkos áll felettem, és ő nézi a
pulzusomat, ő ellenőrzi az infúziómat? Ám momentán
nem igazán érdekel, hogy megölte-e a szomszéd ágyban
fekvő szerencsétlent, a fő, hogy rajtam segítsen.
– Ha fáj, pislantson kettőt – mondja az egyik, és
megkopogtatja a hátamat azon a libabőrt keltő módon,
ahogy az orvosok szokták – mintha valami titkos folyosót
keresnének egy csempész házának falában.
Vadul pislogok, ők pedig aggódó pillantásokat váltanak.
Váratlanul könny csordul a szememből, bele a fülembe.
Meg fogok halni, és már soha többé nem látom Alice-t és
Lexit. Soha nem fogom tudni elmondani nekik, hogy
mennyire szeretem őket, vagy hogy miért nem értem haza
azon a napon, és hol vagyok azóta is.
– Üüüü – szólalok meg.
– Ne próbáljon beszélni! – mondja a fiatalabbik orvos. –
Csak fájdalmat okoz magának.
Igaza van, de ez most nem érdekel. Nem akarok
öntudatlanságba csúszni és meghalni anélkül, hogy
megtegyem, amit tehetek azért, hogy hátrahagyjak
valamit magam után – ha mást nem, egy kimondott szót.
– Üüüü – mondom. – Löö.
– Csitt! – szól rám Jean, és idegesen megfogja a kezemet.
Gondolom, őt is, Tracyt is lekapják a tíz körmükről, ha
elpatkolok. Leslie szörnyen dühös lesz a maga szófukar
módján. Mennyi munkát feccölt belém, hiába. A nyelvem
még most sem hajlandó ott maradni, ahol akarom, és
végig kell gondolnom mindent, amit tanított. Hatalmas
erőfeszítéssel megismétlem, hörögve és váladékozva.
– Üüül. Löö.
– Ez mit jelent? – kérdi az idősebb doktor, és Jeanhez
fordul. – Maga érti, amit mond?
– Hozom az írótáblát – mondja, de én nem akarom.
Én a saját hangomat akarom hallani.
– Üüülöö – ismétlem makacsul, miközben a tüdőm sípol,
a hátam cefetül szúr, és veríték csorog az orromon meg az
arcomon.
A k-t nem tudom kipréselni magamból.
 – Üüülödöö!
De a d-t sikerült!
– Fel akar ülni? – kérdi Angie.
Az isten szerelmére, dehogy! Azt akarom, hogy küldd
ide Lexit! Csak ennyire vagyok képes, de igazából nem is
számít, hogy értik-e vagy sem. Ha csak az első szó sok
ezerből vagy akár az utolsó, amelyik elhagyja a számat,
legalább elmondtam, mi az, amit az élettől leginkább
akarok.
– Nagyszerű! – mondja Jean, és arcán legalább akkora
a megkönnyebbülés, mint a bátorítás. – Nemsokára
felülhet. Hallja-e, holnap már parancsokat fog osztogatni
nekünk.
Újabb ordas hazugság.
Kit érdekel? Már azt sem tudom, mi igaz és mi nem. Ha
már egy tükörben sem bízhat az ember, akkor miben
hihet?
Jean elsiet az idősebb orvossal. A fiatalabbik leveszi a
kórlapomat az ágy végéről. A mozdulatot nem látom, csak
a feje búbját, de az érzést és a hangot már úgy ismerem,
mint a saját lélegzetemet. A fémes kis zörrenést az
acélkeretben meg a matracon áthullámzó aprócska
rezgést. Ami Borsószem hercegkisasszonynak a borsó, az
nekem a kórlapom.
Az orvos kicsit odébb lép, úgyhogy most látom, amint
figyelmesen olvassa a kórlapot. Kíváncsi vagyok, mi lehet
ráírva: vajon csak a repülő Ford Focusban szerzett
sérüléseim? Vagy a gyerekkori kanyarótól kezdve minden
bajom? Úgy olvassa, mintha egy bomba elhelyezéséhez írt
instrukciók volnának. Aztán odalép hozzám, tűt döf a
csípőmbe, és én lehunyom a szememet, kimerülten az
erőfeszítéstől és a létezés kínjaitól.
Ha holtan ébredek fel, hát legyen.
 26

A cardiffi telefonkönyvben csak két Galen volt, és csak az

egyik név előtt állt S kezdőbetű.
A cím a Penylan Roadon volt: nagy, vörös téglás családi
ház egy jókora, jellegtelen kert mélyén, ahol csak néhány
hóvirág és kankalin árválkodott a kavicsos kocsibehajtó
két oldalát szegélyező keskeny földcsíkon. A kert többi
része csupa bokor, borostyán, tuja. Patrick allergiás volt a
tűlevelű fákra, úgyhogy most gyanakvással méregette
őket. Ha itt élne, mind kiásná, és máglyát rakna belőlük.
Egy meglehetősen friss rendszámú BMW mellett állt
meg a biciklijével. Szóval így élt a Nr. 19 – jól. Kezdetnek
valami, de ahhoz, hogy megtudja, miként halt meg,
mégiscsak többre van szüksége, mint annak a
megállapítására, hogy drága kocsija volt. Abban ugyan
nem volt biztos, hogy mire is van szüksége, sem abban,
hogy miképpen szerzi azt meg, de azt tudta, hogy túl sok
változó van ebben az egyenletben ahhoz, hogy
tökéletesen kidolgozott akciótervet alakítson ki. Aki ajtót
nyit, bárki lehet – feleség, anya, fiú, bejárónő –, és
mindegyikhez más stratégia kellene.
De neki csak egy stratégiája volt.
Így aztán egyetlen konkrét nyitómondatot dolgozott ki,
éspedig a következőt: „A nevem Patrick Fort, és Mr.
Samuel Galenről szeretnék megtudni néhány dolgot.” Úgy
gondolta, ettől a ponttól kezdve minden szépen a helyére
kerül majd.
Patrick kitámasztotta a biciklijét, és bekopogott. A
fényes, fekete festék visszatükrözte a teste sziluettjét, a
króm postaláda meg az arcát.
– Takarodj innen! Kihívtam a rendőrséget!
Patrick meglepetten pislogott. Egy nő hangja volt,
magas, rikoltó. És abszolúte illogikus. Miért hívta volna a
rendőrséget, mielőtt ő bekopogott volna? Hisz azt sem
tudja, miért keresi.
Mindenesetre óvatosabb lett. Hátrébb lépett. Lehet,
hogy valami rosszat tett? Valamit, amiről nem is tud?
Mindig ez van. Egyszer, még tizennégy évesen, majdnem
letartóztatták, amikor egy felpróbált farmerben és kék
csíkos pólóban kisétált a Tescóból az autóban ülő
anyjához, hogy megkérdezze, megveheti-e. Próbálta
magyarázni a biztonsági őrnek, hogy a saját ruháját bent
hagyta a próbafülkében, ergó ezeket nyilván nem ellopni
akarja, főleg hogy a címkék még ott fityegtek mindkettőn.
Talán most is valami ilyesmiről van szó. Valaki nem érti
a dolgokat.
Halk üvegcsörömpölést hallott a hátsó kert felől, ezért
áttolta a biciklit a ház oldalához. Megrezzent, mert ezúttal
jóval közelebb csörrent valami üveg.
A kertben egy lány állt. Lány vagy nő – Patrick sohasem
tudta pontosan eldönteni, hol van köztük a határ.
Törékeny volt, mint egy lány, de dühös, mint egy felnőtt
nő. Képtelenül fehérszőke, tüskés haja volt, és a tél végi
hideg ellenére csak egy fehér póló, egy fekete bőr
miniszoknya meg motoroscsizma volt rajta.
A lány hátrahajlította a karját, és egy féltéglának
látszó tárgyat vágott be az egyik földszinti ablakon.
– Kihívtam a rendőrséget!
– Én is! – süvöltötte vissza a lány/nő a ház felé. – Te
rohadt vén picsa!
Ezzel félrefordult. Patrick azt hitte, elszalad, de nem ezt
tette, hanem keresgélni kezdett, mit vághatna még az
ablaknak. Nem volt könnyű dolga, mivel a kert éppoly
gondozott volt, mint a ház – eltekintve a betört ablakoktól.
Még a bokrok alatti föld is kavicsmentesnek tűnt. Patrick
nem is értette, honnan szedhette azt a téglát.
– Hahó… – szólalt meg Patrick.
A lány/nő most pillantott rá először.
– Hát te ki vagy?
– Patrick Fort – felelte Patrick. – Maga Mrs. Galen?
– Az baszna be! – felelte hevesen a lány. – De az a
szipirtyó sem!
Félrehajtotta a köztük lévő bokrot. Patrick észrevett
egy kisebb követ a lába mellett.
– Tessék – mondta, és felé nyújtotta.
A lány gyanakodva nézett rá, aztán közelebb lépett, és
úgy kapta ki a kezéből, mint egy gyanakvó csimpánz.
– Hurrá! – mondta, és az egyik emeleti ablaknak vágta.
Csinos fekete lyuk támadt a nyomán, meg egy fehér,
pókhálószerű repedés.
– Mindjárt itt a rendőrség! – figyelmeztette a lányt, aki
a közeledő szirénák felé biccentette a fejét.
– Basszák meg!
– Azt hittem, te hívtad őket.
– Na persze! – horkant fel a lány, és a kertet körülvevő,
nagyjából két méter magas kerítéshez indult. – Tartasz
nekem bakot?
Patrick áttolta a biciklit a füvön, és átfurakodott a
bokrokon. Aztán a lányhoz lépett, és a derekára tette a
kezét, hogy megemelje.
– Vigyázz, hova rakod a kezed, haver! – szólt rá. Patrick
hátralépett. – Így csináld! – mondta a lány, és kengyelt
formált a kezéből.
Patrick kicsit megingott, ahogy a lány az összefűzött
ujjai közé szökkent. Megemelte, és kis híján átdobta a
kerítésen, olyan könnyű volt, ő meg annyira szeretett
volna már megszabadulni tőle. Utána megtörölte a kezét
a farmernadrágja fenekén.
– Jössz? – kérdezte a lány a túloldalról.
Menjen? Patrick egy másodpercre megállt, felmérte a
lehetőségeit és a céljait. Ő azért jött, hogy megtudjon
bizonyos dolgokat. A nő a házban nem állna szóba vele, a
lány viszont már hajlandó volt rá. Az adott helyzetben ő
lesz a legjobb választás.
– Megyek.
Még soha nem menekült kerítésen át, és nem volt biztos
benne, hogyan kéne végrehajtania. Nekitámasztotta a
biciklit, rálépett a kormányra, és kissé bizonytalanul
ráfeküdt a kerítésre, amelynek lécei hosszú vonalként
nyomódtak a testébe a vállától az ágyékáig, miközben fél
kézzel és fél lábbal kapaszkodott. Próbálta megtalálni az
egyensúlyát, és közben lenyúlt, hogy megragadja a
kormányt. Okosabb lett volna, ha előbb a biciklit emeli át
a kerítésen.
– Gyere már!
– A biciklimet próbálom felhúzni – magyarázta.
– Arra nincs idő!
Két egyenruhás rendőr közeledett gyors léptekkel a
ház oldala felől, és Patrick túl későn eszmélt rá, hogy
rosszul döntött. Észrevették, és nyomban futni kezdtek
felé a gyepen át.
– Hohó! – kiáltotta az egyik. – Ne mozduljon!
Patrick meglepődve érezte, hogy az egekbe szökik az
adrenalinszintje. Izgalom járta át a testét. Még a
videojátékok sem váltottak ki belőle ilyen eksztázist, és
csak kacagni tudott a füvön át loholó két rendőrön.
Csakhogy a bicikli a kerítés rossz feléhez kötötte.
Tényleg ott kellene hagynom, gondolta.
De nem hagyta. Felemelte, fél kézzel – a válla égett az
erőfeszítéstől, a mellkasa és az ágyéka meg szinte sikoltott,
hogy engedje el magát a keskeny deszkaperemről. A
bicikli vissza is húzta volna a kertbe, ha a lány, aki nem
Mrs. Galen volt, meg nem markolja mindkét kezével – a
farmerjénél és a kapucnis pólójánál fogva –, hogy
ellensúlyt képezzen. Így aztán, ha nehezen is, fölemelte
maga mellé a bicajt, egészen addig, amíg a testsúlya át
nem billentette, hogy biciklistül guruljon és huppanjon le
a kerítés túloldalán. A lányt csak azért nem sodorta
magával, mert az még időben, egy sikkantással, elugrott
az útjából.
Patrick kifulladva hevert a szűk sikátorban, és az égre
meredt, ami pontosan ugyanaz volt, mint amelyik a
mászóka és a hinta napján bámult vissza rá.
Az egyik rendőr időközben lihegve a deszkakerítés
túloldalához ért. A lány elkiáltotta magát:
– Fuss! Fuss! – majd követte a saját tanácsát, és eltűnt a
fiú szeme elől.
Patrick egy szempillantás alatt talpra ugrott, és egy
darabig csak futott, maga mellett tolva a bicaját, amíg
össze nem szedte magát annyira, hogy a nyeregbe
pattanjon, akár egy bankrabló a készenlétben álló lóra
egy westernfilmben.
Hallotta, hogy a rendőrök utánakiáltanak valamit, de
nem nézett vissza, és rövidesen már egy csendes, nyugodt
úton kerekezett – mint oly sokszor.
A lányt a parkban érte utol, a domb aljában. Már nem
rohant, csak kényelmesen lépkedett a
rododendronbokrok árnyékában.
A fiú lelassított mellette.
– Szia.
A lány a melléhez kapott.
– A francba! Majdnem szívszélhűdést kaptam tőled.
De mindjárt el is nevette magát, és abba sem hagyta,
amíg könnyek nem csordultak a szeméből.
– A büdös francba! Az a szemét kurva!
 Megtörölte a szemét, fekete csíkokat mázolva a
halántéka felé. Patrick várt, hogy befejezze.
– Iszunk valamit? – kérdezte a lány.
– Én nem iszom – felelte Patrick.
– Na, ne hülyéskedj!
Bementek egy kocsmába az Albany Roadon.
– Van pénzed? – kérdezte a lány.
Patrick vett neki egy kólát rummal, magának meg egy
kólát rum nélkül.
– Te tényleg nem iszol – jegyezte meg a lány. – Miért
nem?
– Csak úgy. Nincs oka.
– Hazudsz.
És ezt te honnan tudod?, gondolta Patrick, de szólni
nem szólt semmit.
Az ajtó mellett ültek le egy asztalhoz, a lány
hozzákoccintotta a poharát az övéhez.
– Fenékig! – mondta.
Egy hajtásra kiitta a rumos kóla felét.
– Mit is mondtál, mi a neved?
A választ már eleget gyakorolta Patrick, úgyhogy szinte
gondolkodás nélkül megmondta.
– Kösz, hogy segítettél nekem a kerítésnél.
Patrick biccentett.
– És a tied?
– Az én mim?
– A neved.
– Lexi – felelte a lány, és lehajtotta a maradék italát. –
Kérsz még egyet?
– Még ezt sem fejeztem be.
A lány böffentett egyet az ökle mögött, aztán átnyúlt az
asztalon, elvette a fiú elől a poharat, és három gyors
kortyintással kivégezte.
– Még egy kör?
Patrick a pulthoz ment, és vett neki egy újabb rumos
kólát, magának meg egy kávét, mivel azt hitte, az olcsóbb
lesz, de nem volt az.
– Szóval te nem Samuel Galen felesége vagy? – kérdezte
Patrick, miután visszaült az asztalhoz.
A lány ivott egy kortyot, és megrázta a fejét.
– Ő az apám volt.
– És az a nő, az nem a felesége?
– Az csak egy szemét, haszonleső kurva. Van egy cigid?
– Nincs.
Lexi kivett egy dohánytasakot, és sodort magának
egyet.
– Ott mereszti a seggét abban a bazi nagy házban, a
bazi nagy BMW-jével, én meg egy haveromnál dekkolok
egy szaros kisállatbolt felett. Tüzed van?
– Nincs.
Lexi a bárpulthoz ment, hogy kérjen, de a pultos
közölte vele, hogy bent nem lehet dohányozni.
– Ezt nem hiszem el! – morgott a lány, azzal kirántotta
a spanglit az ajka közül, és visszacsörtetett a helyére.
– Ez a faszfej azt mondja, bent nem lehet bagózni. Egy
kibaszott kocsmában!
 – Ez a törvény – mutatott rá Patrick.
– Azt én is tudom!
– A passzív dohányzás miatt.
– Köszönöm, miniszter úr.
– Nem vagyok miniszter.
– Nem mondod!
Patrickot ez kissé zavarba ejtette, mivelhogy világosan
mondta.
– Rohadt kurva szabályok! – vonta le a következtetést a
lány, és a dekoltázsába dugta a cigarettát. – A kezeddel mi
történt?
Patrick a bütykökre nézett a keze fején, amelyek
egészen kivörösödtek, és hosszú, sárga hólyagok kezdtek
nőni rajtuk.
A bokrok miatt.
– A tuják – felelte. – Allergiás vagyok rájuk.
– Az allergia baromira szar dolog – közölte empatikus
indulattal Lexi. – Én is millió dologra vagyok allergiás.
Halra, macskára, tojásra, amit akarsz. De fákra
éppenséggel nem. Fáj?
– Viszket.
Patricknak nehezére esett lépést tartania Lexi szó-,
érzelem- és káromkodászuhatagával. Úgy tűnt, mindent
és bármit azonnal kimond, ami az eszébe ötlik. Neki
mindössze annyi lett volna a dolga, hogy kiszűrje az
aranyat a homokszemek közül. Csak hát nem volt biztos
abban, melyik melyik, így hát hagyta, hogy a lány
tudatfolyama átömöljön rajta, abban a reményben, hogy
később majd szétválogatja a tartalmát.
– Mi volt az a balhé a háznál?
– Ja, az! – húzta el a száját Lexi. – Én csak a pénzt
kértem, ami jár nekem, erre ő totál begőzölt.
– Milyen pénzt?
– Amit az apám hagyott nekem a végrendeletében.
Most van rá szükségem, nem amikor huszonöt éves leszek,
bazmeg!
– Azért nem kell káromkodnod – szólt Patrick.
– Már hogy a francba ne kéne! – Azzal akkorát csapott
az asztalra, hogy Patrick összerezzent. – A káromkodás az
egyetlen, ami valami erőt ad az embernek. Milyen
világban élsz te, hogy nincs szükséged kurvára
kikáromkodni magad? Olyan világban, ahol nincs pia,
nincs bagó, és senki sem baszik ki veled? Fogadok, hogy
nincs benne szex sem. Fasza-fantasztikus!
Patrick érezte, hogy az arcát elönti a forróság, és
bambán meredt a kávéscsészéjébe. A szexről soha nem
gondolkodott el különösebben, de most egyszerre úgy tűnt
neki, hogy ez bizony ostoba hanyagság volt egy olyan
intellektustól, mint ő.
A beszélgetésben hosszabb szünet állt be, miközben a
kocsma recsegő hangszórójából az Oasis „Wonderball”
című száma szólt. 1995, gondolta Patrick.
Még azelőtt, hogy minden elromlott.
Kiitta a kávéját.
– Ne haragudj – szólalt meg Lexi. – Nagyszájú picsa
vagyok. Egyszerűen elszáll az agyam. Érted? És akkor
mindenféle baromságot mondok.
– Értem – bólintott a fiú.
– De komolyan! – mondta Lexi, és megbillentette a fejét,
hogy Patrick szemébe nézzen. – Egy idióta vagyok.
Átnyúlt az asztalon a fiú kezéért. Az látta, hogy
közeledik, és próbálta legyőzni az ösztönös tiltakozást. Mit
is mondott az anyja? Nem várok tőled cserébe semmit,
Patrick, de elvárom, hogy illemtudóan viselkedj! Ez azt
jelentette, hogy igenis várt valamit cserébe. Adott neki egy
ajándékot, és neki, Patricknak azt kellett volna
mondania: „Köszönöm.” Az ajándékok mindig
kötelezettségekkel járnak, még ha az nem is mindig
nyilvánvaló. Lexi apja megengedte, hogy öt idegen ember
darabokra vágja, és a darabjait sárga kosarakba és
műanyag zacskókba rakja. A kötelezettség, ami ezzel az
ajándékkal jár, most itt van, pontosan itt, és felé közeledik
az összekarcolt, lakkozott kocsmaasztalon.
Mégsem volt képes megtenni. Elhúzta a kezét, és ráült.
– Hogyan halt meg az apád?
Lexi fölemelte a poharát. Úgy tűnt, nem lepte meg a
kérdés.
– Balesete volt, néhány hónapig kómában feküdt.
Aztán egyszer csak meghalt. Azt mondták, erre volt esély.
Gyakran megtörténik.
– Ki mondta?
– Nem tudom. Az orvosok, gondolom.
– Te ott voltál, amikor meghalt?
Lexi a fejét rázta, és lehajtotta az itala maradékát, ami
most már inkább csak a jég volt.
– Mindössze egyszer mentem be hozzá. Szar volt. Sírt.
Megfogtam a kezét, de azt sem tudta, hogy én vagyok az.
Patrick bólintott.
– Megváltozott tudatállapot – mondta. – Tudod, vannak
olyan esetek, amikor az emberek addig ismeretlen
képességekkel ébrednek fel a kómából. Abraham
Lincolnnak képzelik magukat, és, mondjuk, olaszos
kiejtéssel beszélnek. Ilyesmik.
Őt mindig lebilincselték ezek a történetek, de Lexi úgy
bámult a levegőbe, mint aki nem is hallotta, amit mondott
neki.
– Leszarom – jelentette ki végül. – Különben is egy segg
volt. A segg, ugye, nem káromkodás? Úgy értem, tényleg
az volt.
– Oké – felelte bizonytalanul Patrick. Aztán eszébe
jutott, hogy hátulról kell haladni visszafelé, úgyhogy
hozzátette: – És miért? Miért volt egy… segg?
Lexi látványosan megvonta a vállát, és játszani kezdett
a poharával.
Patrick észrevette, hogy a metacarpalis artériák
égkéken rajzolódnak ki a lány fehér kézfején. Arra
gondolt, vajon Lexi meg az apja azonosíthatóak lennének-
e mint rokonok, ha egymás mellé fektetnék őket, és
lefejtenék a bőrüket. Ő például az anyjától örökölte a
furcsa görbületet a hüvelykujjain, és amikor
borotválkozott, az apja szája és szeme köszönt vissza a
tükörből, akár egy kísértet. Vajon milyen mélyre mennek
ezek a kötelékek? Csak a szemöldökről vagy az ajak
formájáról szólnak? Vagy az erek és a vesék is osztoznak a
családi sajátosságokban?
– Le se szart engem – felelte a lány. – Kurvára utáltam.
Aztán, mielőtt még Patrick visszakérdezhetett volna,
hogy miért, egy határozott mozdulattal letette a poharát,
és így szólt:
– Van egy fölös kanapéd?

Amint letelepedett a kanapéra, Lexit lehetetlennek

bizonyult elmozdítani. Végignézte Kimmel és Jacksonnal a
Hollyoaks és az EastEnders aktuális epizódját, miközben
Patrick felment az emeletre, és kitisztított újabb három
szőnyegkockát.
Amikor lement, tíz óra volt, és a lány még mindig ott ült,
távirányítóval a kezében, és valami hangos piff-puff
műsort nézett.
Jackson és Kim közrefogták a konyhában.
– Ennek a csajnak mennie kell! – sziszegte Kim.
– Kimnek igaza van – sziszegte Jackson is. – Mennie kell.
– Oké – felelte Patrick, és nekifogott egy mogyoróvajas
szendvics készítésének.
Azok nézték. Kim szólalt meg:
– Te hoztad ide! Te mondd meg neki!
– Oké – felelte Patrick, és rendet rakott maga után.
Aztán fogta a szendvicset, és egy tányérra tette,
amelynek a közepén egy zebra volt, a szélén körben meg
az ábécé betűi. Gyerektányér volt, de az ábécé mindig
megnyugtatta, ezért hozta el otthonról. Kim szerint „menő
retró” volt. Bevitte a nappaliba, ahol Lexi már
kényelmesen végignyúlt a kanapén.
– El kell menned – közölte vele.
– Mit eszel? – kérdezte a lány. – Én is megéheztem.
– Mogyoróvajas szendvicset.
Lexi elfintorodott.
– Sajtod nincs?
– De – felelte. – Kim és Jackson azt mondja, hogy el kell
menned.
– Kaphatnék egy sajtos szendvicset?
Patrick egy pillanatig csak állt, nem tudta, mi legyen a
következő lépés. Ő megmondta neki, hogy el kell mennie,
de a lány ezt eleresztette a füle mellett. Ellenben kért egy
sajtos szendvicset. Patrick nem értette, hogy ez a kettő
hogyan függ össze. Az viszont nem volt ellenére, hogy
kenjen neki egy sajtos szendvicset, végül is hátha utána
elmegy. Lehet, hogy a dolgok nem az elvárt rendben
fognak megtörténni, de azért megtörténnek.
– Jó – mondta, és visszament a konyhába.
– Elment? – kérdezte Jackson.
– Nem. Sajtos szendvicset kér.
– Nafene – mondta Kim. – Jackson, mondd meg neki te,
hogy menjen el!
Jackson elbizonytalanodott, de azért kiment a
konyhából. Patrick épp azon morfondírozott, hogy milyen
irányba vágja a szendvicskenyeret: átlósan keresztbe
vagy téglalap formájúra, amikor Jackson visszajött.
– Elment? – szegezte neki a kérdést Kim.
– Kér egy takarót.
– Úristen, Jackson, ezt nem hiszem el!
Kim szabályosan kiviharzott, Patrick pedig a téglalap
mellett döntött, mivel a maga szendvicseit mindig így
vágta, tehát ha Kim most kitessékeli Lexit, akkor holnap
magával viheti ebédre.
– Egyszerűen nem vett rólam tudomást – felelte
Jackson, és a körmét rágta.
– Rólam sem – tette hozzá Patrick.
– Kim most azt hiszi, hogy nyámnyila vagyok.
Patrick egyetértően bólintott.
– A francba! – morogta Jackson.
A nappaliból halk hangok szűrődtek ki, majd léptek
kopogtak felfelé a lépcsőn. Aztán lefelé.
Aztán újabb halk hangok.
Aztán Kim visszajött a konyhába, anélkül hogy rájuk
nézett volna.
Kinyitotta a hűtőt, és jó darabig matatott a polcokon.
– Elment? – kérdezte Jackson.
– Valaki megette a joghurtomat? – kérdezte Kim.
– Nem – felelte egyszerre Jackson és Patrick.
– Ja – mondta Kim, majd becsukta a hűtő ajtaját, és
fölment az emeletre.
Jackson utána.
Amikor Patrick bevitte a szendvicset a nappaliba, Lexi
egy piros plédbe csavarva feküdt a kanapén.
 – Köszi – mondta, és beleharapott a kenyérbe. – Van
valami innivalód?
A fiú vitt neki egy pohár vizet.
– Más nincs? – kérdezte Lexi.
Patrick tudta, mire gondol. Azt is tudta, hogy Kim
polcán a hűtőben van egy fél üveg fehérbor.
– Nincs – felelte.
– Nem vagytok túl jó tanulók, mi?
– Boncolásban én vagyok a legjobb. Jackson szerint Kim
is tehetséges, de én nem értek a művészethez. Nekem
olyan darabos, amit csinál.
Patrick álldogált, Lexi fészkelődött egyet, és megette a
szendvicse felét. Aztán megkérdezte, hogy hol a vécé.
Tíz percre el is tűnt, és amikor visszajött, a kezében ott
volt a bor.
– Ezt a hűtőben találtam. Holnap hozok helyette
másikat.
Patrick hallgatott.
– Kérsz egy kicsit?
A fiú megrázta a fejét. Lexi a satnya fikuszra öntötte a
vizet, és helyette bort töltött a poharába. Úgy hajtotta fel,
ahogy a rumos kólát: szapora kortyokban, mint aki alig
várja, hogy meglássa a pohár alját, és rögtön újra is
töltötte.
– Túl sokat iszol – mondta Patrick.
– Te meg túl sokat beszélsz – vágott vissza a lány.
Nézték a tévét: valami közlekedési oktatófilm volt,
teherautókról és jeges utakról. Valahányszor egy
teherautó megcsúszott a jégen, Lexi kacarászva pillantott
rá.
Amikor másodszor rázta meg hiába az üres üveget,
Patrick már tapasztalatból tudta, hogy nem utoljára. Úgy
döntött, ezt nem bírja tovább nézni.
– Megyek, lefekszem.
– Hé, Patrick! – szólt utána Lexi. – Én észre szoktam
venni, ha túl sokat ittam. Tizennégy éves korom óta iszom,
úgyhogy szerintem tudom, mit csinálok.
– Oké – hagyta jóvá Patrick.
– Mindenki rögtön ítélkezik. Kibaszottul elegem van.
– Oké…
– Jaj, bocs. Nem akartam káromkodni. Bocsánat.
Bocsánat. Patricknak ez a szó semmit sem jelentett.
Csak egy panel volt, amit az évek során megtanult
figyelmen kívül hagyni.
Lexi még hozzátette:
– Köszi a szendvicset. Viszlát holnap.
– Oké – felelte Patrick, és felment az emeletre.

Éjjel egy óra lehetett, amikor arra ébredt, hogy Lexi

befészkeli magát mellé a keskeny ágyra.
– Az a kanapé törpékre van szabva – magyarázta, és
mintha csupa könyökből és popsiból állt volna.
Még mindig a plédbe volt csavarva, Patrick meg a
hálózsákjában aludt, de a gondolatra, hogy a lány teste az
övéhez préselődik, minden idegszála bizseregni kezdett.
Tüstént felállt, és úgy lépett át rajta, mintha egy
villanykerítésen kellene átkelnie. Fölvette a hálózsákját,
és elindult.
– Hová mégy? – kérdezte Lexi.
– Le a földszintre. Vigyázz, hogy ne verd be a fejedet a
biciklibe.
– Mi van? – kérdezte a lány, de Patrick nem válaszolt.
A kanapé tényleg törpékre volt szabva, úgyhogy a
szőnyegre vackolt be, oldalvást, a térdét óvatosan
felhúzva, nehogy a víztartályhoz érjen, ami nem volt ott.
Nem aludt: Lexin gondolkodott.
Annyi minden gondolkodnivaló volt róla. Olyan ez a
lány, mint egy tornádó. Őt most felkapta, megpörgette a
magasban, és aztán leejtette, kábán és szédülten, egy
idegen terepen. Félelmetes volt, de egyúttal izgalmas is.
Nehéz volt elválasztani magát a lányt azoktól a
dolgoktól, amiket megtudott tőle. A haszonleső nő a nagy
házban, az ablakra hajított fél tégla, a befagyasztott
örökség, a rumos kóla… mindezek sokat árultak el neki
Lexiről, de Samuel Galenről csak annyit, hogy gazdag volt,
önző és halott.
Patrick homlokráncolva bámult a sötétbe, és átjárta a
megfejtetlen rejtély ismerősen viszkető bizsergése. Talán
jobb lett volna, ha a haszonleső nő mellett dönt, az talán
egy kicsit… koherensebb lett volna. Az nyilván nem
furakodott volna be az otthonába, és nem követelt volna
magának kanapét, plédet meg sajtos szendvicset, arról
nem is beszélve, hogy nem túrta volna ki őt az ágyából.
 Patrick sóhajtott, és belepislogott a könyöklőpárna
hajlatába. A szeme időközben hozzászokott a sötéthez, és
egy tárgy halvány ívét látta meg a kanapé alatt. Próbálta
beazonosítani, de végül kénytelen volt megérinteni, hogy
rájöjjön: a tányér az, amelyiken behozta Lexinek a
szendvicset. Meghagyta a kenyér héját, pedig ő pont a
szélekig rakta a sajtot. Patrick kiváló szendvicseket
készített; élvezte csinálni a struktúra miatt, mivel szinte
mindent szép rendben rá tudott rakni. Kenyér, margarin,
sajt, zöldség – amikor a hozzávalók szigorú betűrendben
sorakoztak, akkor övé volt a világ. A rendbe a mogyoróvaj
is belefért, az volt a kedvence, de szerette a mustárt meg a
szalámit is – legalább annyira az ízük, mint az
ábécérendbe illeszthetőségük miatt. Most átfutott az
agyán, vajon Lexi megette volna-e a kenyér héját, ha
mustárt tesz a szendvicsbe. De Lexi nem kért mustárt, a
mogyoróvajra meg elhúzta a száját, és ő túlságosan
felajzott volt ahhoz, hogy felajánlja a ketchupot vagy…
Patrick a hátára fordult, hirtelen elakadó lélegzettel és
feszültségtől remegő gyomorral. Két görbe hüvelykujját a
sötét mennyezet felé emelte, és újra a finom kék erekre
gondolt Lexi kézfején. A bőre nagyon világos és selymes
volt – egyáltalán nem emlékeztetett a Nr. 19 érdes,
narancsszínű bőrszövetére. Ha az ő torkába kellene
belemetszeni, az egészen más lenne. Nem bökné a borosta
a kezét, és nem ugrálna az ádámcsutkája fel-le, sőt liliom-
és szarszaga sem lenne. Nem lenne más, csak a hajlékony
légcsőgyűrűk, amelyek lágyan futnak bele a sima nyak
gödrébe. Semmi sem lenne olyan, mint amilyen a
tetemmel volt, még akkor sem, ha az erek vagy a vesék
elárulnák a rokoni kapcsolatot.
De mi van, ha…
Mi van, ha a rokonság tényleg nem csak a látható
hasonlóságról szól? Mi van, ha, mondjuk, abban nyilvánul
meg, hogy milyen sebességgel kapcsolnak az idegsejtek,
milyen ütemben ürülnek a mirigyek, milyen módon
reagál a vér a kémiai változásokra?
Patrick felállt, lerúgta magáról a hálózsákját, és érezte,
hogy a vére őrült sebességgel nyargal át a szívén, és a
bőrét kiveri a verejték, még a hideg szobában is.
Felrohant az emeletre, és egy határozott mozdulattal
felkattintotta a villanyt.
Lexi a hátán feküdt, két keze lazán a feje mellett a
párnán: úgy aludt, akár egy csecsemő. A fényre
megmoccant ugyan, de a szemét nem nyitotta ki.
Patrick óvatosan kinyújtotta a kezét, de rögtön vissza is
húzta.
– Ébren vagy? – kérdezte jól hallhatóan.
Lexi homloka ráncba szaladt.
– Mi van?
– Ébren vagy?
– Nem.
– Ez nem igaz, különben nem válaszoltál volna nemmel.
– Mit akarsz?
– Mondd, nem vagy véletlenül allergiás a mogyoróra?
A lány kinyitotta a fél szemét, aztán mindjárt el is
takarta a fény elől.
– Tessék?
– Nem vagy véletlenül allergiás a mogyoróra?
– De. Akár egyetlen szemtől is meghalhatnék.
– Az apád is az volt?
– Aha.
– Oké…
Patrick kinyitotta a ruhásszekrényét, és magára
rántott egy pólót meg a kapucnis melegítőjét.
Lexi felült, a haja szanaszét, és átkulcsolta a térdét a
piros pléden át.
– Miért kérded? Mi történt?
A fiú nem válaszolt, mert nem is hallotta, amit mond.
Egy kép tolult a szeme elé: a saját kék ujja, amint Samuel
Galen összeráncolódott húsába mélyed, mint a Krisztus
sebeit tapogató Hitetlen Tamásé, és a fejében egyetlen
kérdés zsongott:
Ha a Nr. 19-et csövön keresztül táplálták, mit keresett a
torkában a halálát okozható mogyoró?
Felrángatta magára a farmert. Lexi csak nézte, és
összerezzent, amikor a fiú átnyúlt a feje felett, és lekapta
a biciklijét a falon lévő kampókról.
– Te nem vagy komplett! – mondta neki.
Patrick a vállára emelte a kerékpárt, és lesietett a
lépcsőn. Lexi kimászott az ágyból, és a lépcsőkorláton
áthajolva utánaszólt:
– A szobád meg bűzlik a hipótól!
 27

Felriadok a sötétben, amire az árnyék az ágyam mellett

szintén összerezzen. Sikerült mindkettőnket
megijesztenem, úgyhogy ha tudnék, most nevetnék egyet.
Az orvos az, akitől a tízes értékelést kaptam annak idején.
Azért van itt, hogy megkopogtassa a mellkasomat. Az ujjai
melegek. Utána belelehel a sztetoszkópba. Az ilyen kis
dolgok mutatják, hogy figyelnek rád. Különben nem is
tudná az ember.
Meghallgatja a tüdőmet, közben elnéz a párnám
mellett, hogy elkerülje a zavaróan közeli szemkontaktust.
Álmatagon arra gondolok, hogy vajon mit hallhat ott
benn, vajon a tüdőm túljutott-e a narancslékrízisen. A
lélegzetvétel még mindig fáj, de már közel sem annyira,
mint egy héttel ezelőtt. Gyógyulófélben vagyok.
A doki elmerülten nézi a lepedőt a fülem mellett. Aztán
fölegyenesedik, és a nővérpult felé pillant. Némi atletikus
manőverrel én is elfordítom a fejemet, és követem a
pillantását.
A pultnál nincs senki.

***

Most fog megtörténni.

Tracy Evans a levegőben érezte ezt. Háromszor is
éjszakás volt egymás után. Előtte vett egy barnítóspray-t,
kiszedte a szemöldökét, a lábát legyantázta, és az
ágyékszőrzetét gyötrelmes munkával egy kis sötét, szív
alakú folttá fazonírozta. Nem illett ugyan a szőke hajához,
de erre még senki sem panaszkodott.
Összeillő bugyit és melltartót viselt, nem szürkét, és
megvette azt a méregdrága Britney Spears parfümöt –
nem azt, amelyiket a kopaszra nyírt, kövér Britney hirdet,
hanem amelyiket az iskolai nyakkendős-térdzoknis, ledér
Britney. Úgyhogy most izgalmas érzékiséggel viselte ronda
kék nővérköpenyét – a praktikus, merev vászon alatt a
csiklandóan selymes új csodákkal.
Mr. Deal már az első este beleszimatolt a levegőbe, de
nem szólt semmit, ami kicsit bosszantó volt. De így
legalább időt adott neki, hogy lecsillapodjon a bizsergés az
ágyékában.
Ez most a második éjszaka volt. Angie műszakot cserélt
Monicával, aki még új volt, és így könnyen irányítható és
még könnyebben becsapható. Tracy befejezte a könyvét,
és megette az összes lila csokit, miközben Monica
ágytálaztatta az egyik beteget.
Hallotta, hogy nyílik a liftajtó, és édes remegést érzett,
amikor meglátta a sarkon beforduló Mr. Deal sziluettjét
az élesen fluoreszkáló fényben.
Tracy eldugta a Nyíló rózsát, amit most újraolvasott,
majd találomra felemelt egy dossziét, kifeszítette a mellét,
behúzta a hasát, és a lehető leghízelgőbb formára
igazította a vonásait.
 – Jó estét, Tracy – üdvözölte halkan a férfi.
Ő megfordult, mint aki meglepődött, és visszafogott,
egyúttal ígéretes mosoly ült ki az arcára, amit hosszú időn
át gyakorolt a tükör előtt. Ő úgy nevezte: ledér
apácamosoly. A férfi komor arca ellágyult – eszerint nem
gyakorolta hiába.
Milyen könnyű a férfiakkal!
Mindenesetre jó volna, ha Mr. Deal végre elszánná
magát, még mielőtt újra kéne gyantáznia, nehogy
kellemetlen legyen neki a dolog.
Mr. Deal majd egy óra hosszat álldogált, háttal a
feleségének, kezében egy csésze automatából vett
kávéval. Kilenckor vett egy másikat. Tracy tudta, hogy
olyan ember nincs, aki csak úgy, jószántából két csészével
inna, tehát nyilvánvaló, hogy valamivel el akarja ütni az
időt.
Tracy bement a női mosdóba, és kidobta a karton
ágytálakat, amelyeket máskor ott hagyott bűzölögni az
ablakpárkányon. Mégiscsak rendesebben néz ki így a
hely.
Fél tizenegykor Mr. Deal újabb érmét dugott a
kávégépbe, amire Tracy Evans mellbimbói rögvest
megkeményedtek.
Tizenegy után egy perccel engedélyt adott Monicának,
hogy lemenjen cigarettázni. Minthogy a negyedik
emeleten voltak, Tracy tudta, hogy egy kétperces
cigarettaszünethez nagyjából negyedóra oda-vissza út
tartozik, amiért is Monica a biztonság kedvéért mindjárt
kettőt szokott elszívni a mentős bejáratnál. Azaz húsz
perce van.
Húsz perc nagy idő, ezt tapasztalatból tudta.
– Biztos? – kérdezte Monica.
– Hát persze! – felelte Tracy. – Menj csak nyugodtan! Én
majd tartom a frontot.
A liftajtó becsukódott, Tracy pedig felkelt, és
megigazította a melltartója pántját.
A tánc lassú volt és frusztráló, de biztos volt benne,
hogy a vége éppoly ismerős lesz, mint a saját tükörképe.

***

Az orvos visszanéz rám, és megköszörüli a torkát.

– Nagyon sajnálom, Mr. Galen – mondja halkan.
Az agyam lassan forog a szavai körül. Olyan, mint aki
tényleg sajnál valamit. De vajon mit? Kezdek aggódni.
Lehet, hogy hallott valamit a tüdőmben. Lehet, hogy
mégsem gyógyulok úgy, ahogy gondoltam. Lehet, hogy…
Most újra fölém hajol, és akkor látom, hogy a jobb
kezében egy csipeszt tart.
És hogy a csipesz két csillogó hegye közt egy mogyoró
van.
A szívem görcsbe rándul a félelem elektromos
szikrájától, és egy szempillantás alatt megértek mindent.
Ő az! Ő a gyilkos!
És ő tudja, hogy milyen hihetetlenül sérülékeny vagyok…
A kezem rémülten csapkod, akár egy partra vetett hal,
miközben berobban az agyamba egy emlék. Négyéves
vagyok. A torkom összeszorul, és a szemem egy pillanat
alatt kinyithatatlanra dagad, pedig még a számban érzem
az álnok csemege ízét. Valahol a távolban az anyám
sikoltozik, és a fejem az apám karján pattog, miközben
eszeveszetten nyargal velem a leállított kocsitól be a
kórházba, és ezt kiáltozza: „Nem bír lélegezni! Nem bír
lélegezni!” Lökdösnek, taszigálnak, fehér köpenyes karok
kapnak ki apám kezéből. A fejem fölött ugrálnak a
fények, amint az orvos rohan velem végig a folyosón, hogy
megmentse az életemet egy szikével meg egy torkomba
dugott csővel, hogy felnőhessek, és továbbadhassam
utódaimnak a tömpe ujjakat meg az allergiáimat. Az
allergiáimat, amelyek fel vannak sorolva a kórlapomon,
hogy mindenki lássa…
A doktor az ajkam felé közelíti a mogyorót.
– Gáá! – kiáltom. – Gáá!
Most jobban félek, mint amikor gyerek voltam. Ezúttal
nem fog segíteni senki.
Érzem, ahogy az államat lehúzza egy kéz, a mogyoró
megböki az ajkamat – és én hevesen kinyújtom a
nyelvemet, az egyetlen védőpajzsomat. Az kiveri a
mogyorót a csipesz szorításából, és én egy töredék
másodpercre győztesnek hihetem magam.
De aztán már érzem, hogy a mogyoró belehullik a
torkomba…
Meghalni sokkal könnyebb, mint a filmekben. Nincsenek
flashbackek, nincsenek robbanások, sem elhörgött utolsó
szavak – csak egy ügyetlen doktor, aki szitkozódva matat
a fogaim közt, ahogy a szájpadlásomba és a nyelvembe
nyomja az éles csipeszt, még akkor is, amikor a torkom
azonnal megdagad, féltékenyen zárva körül a
bizonyítékot, amit vissza akarna szerezni.
Iszonyat. Páni félelem.
És a keserűség amiatt, amit itt hagyok.
Nem halhatok meg! Nekem szeretteim vannak, akiket
meg kell ölelnem, akik felé annyi mindent kell
jóvátennem…
Már késő. Túl késő. A fájdalom kettéhasít. Az
állkapcsom összeszorul a kíntól, és én visszacsúszom a
kútba. Nincs alagút, nincs fény, nincs visszatérés.
A sötétség kattanva csukódik rám, és immár halott
szívemből kicsordul az igazság – Szeretlek szeretlek
szeretlek…
Egy kis kéz fogja meg a kezemet.
– Nézd, apu, ahogy elrepül!
 28

4017.
A csúf kód most is bevált.
Patrick matatott egy darabig, amíg megtalálta a
villanykapcsolót, aztán pislogott egyet, amint a fények
vibrálva kigyúltak, hogy elkergessék az árnyékokat a
boncteremből.
A tetemek már csak émelyítően édes maradványok
voltak. Hiányzó végtagok, tátongó mellkasok
piszkosbarna redőkben lefejtett bőrrel, az üres koponyák
mellett nedvesítőoldattól csillogó, sápadt agyak.
Patricknak most mégis élőbbnek tűntek, mint az elején.
Valóságosabbnak, hisz immár jobban értette őket.
Amint elhaladt mellettük, egyre izgatottabb lett. Igen,
tudja a halál okát. Biztosan tudja. A lista téves volt,
tévedett Mick, tévedett Spicer, tévedtek a társai, és
tévedett a halotti bizonyítványt kiállító orvos, akárki volt
is az. Egyikük sem tudta azt, amit ő tudott – hogy Lexi
Gallennek mogyoróallergiája van. Márpedig Patrick az
apjától örökölt biciklijére fogadott volna, hogy az allergiát
Lexi az apjától örökölte.
Alig várta, hogy elmondhassa mindenkinek:
megoldotta a rejtvényt.
Legfőképp Scottnak.
Patrick lenézett a 19-es holttestre, akinek megmaradt
szeme élettelenül meredt vissza rá. Gyorsan
félrepillantott, és leguggolt a boncasztal mellé. Az asztal
alatt tucatnyi zacskó sorakozott, amelyeket apránként
töltöttek meg a halott tüdejével, májával, vékonybelével –
mind úgy nyomódott neki az átlátszó műanyagnak, mint
az olcsó darált hús, amit az anyja szokott venni a breconi
piacon. A Nr. 19-ből nagyobb rész volt immár az asztal
alatt, mint rajta.
Patrick mindegyik zacskót megnézte, de nem találta a
mogyorót.
A homlokát ráncolta. Ez érthetetlen. Ő maga rakta
zacskóba és címkézte meg. A hideg kövön ülve ismét
végigforgatott mindent, ezúttal gondosabban rakosgatva
vissza a zacskókat a boncasztal alatti kis polcra.
A mogyoró nem volt meg.
Patrick mozdulatlanul ült. Lehet, hogy valamelyik
társa megelőzte? Netán Scott? Vagy Dilip? De hogyan?
Hogy szereztek volna tudomást az allergiáról, amikor ő is
csak véletlenül tudta meg? Lehet, hogy valami
nyilvánvaló dolog elkerülte a figyelmét?
Ha viszont nem tudtak róla, miért vették volna el?
Váratlanul kialudtak a fények, és sötétség borult rá.
Gyorsan becsukta a szemét, egészen szorosan. Ezt a
trükköt még az apja tanította neki az éjszakai túráik
során.
Túl későn eszmélt rá, hogy amikor bejött, a tanszéki
tömb bejárati ajtaja nyitva volt. Akkor ez nem tűnt fel
neki, hiszen sohasem látta bezárva, de az éjszaka közepén
nyilván ez lett volna a természetes – hacsak nincs bent
valahol még valaki.
Én hülye!, gondolta.
Kinyitotta a sötétséghez immár jobban alkalmazkodó
szemét. A szénfekete ajtónyílásban egy fekete alak állt.
Patrick próbált felállni, hogy kislisszoljon, de a férfi
belépett a terembe.
Patrick tarkóját furcsa érzés borzongatta meg. Az, hogy
a férfi leoltotta a villanyt, mielőtt belépett, teljességgel
értelmetlennek tűnt. Így aztán ahelyett, hogy felállt és
megkérdezte volna, hogy miért oltotta le, Patrick fél
térden maradt, egyik keze kinyújtva a padlón. A gyomra
görcsbe rándult a félelemtől, mivelhogy nem értette, mi
történik.
A férfi határozott léptekkel ment végig a tetemek
között, mint aki megszokta ezt a sötétben. Nem motyogott
közben, a sípcsontját sem verte bele semmibe, és nem
káromkodta el magát az orra alatt. Az asztallábak és
csonka testek között járkálva felé közeledett, amit csak a
cipője halk nyikorgása jelzett a fényes linóleumon.
Egyenesen felé tartott.
Patrick gondolkodás nélkül bemászott a Nr. 19 asztala
alatt lévő polcra, a hússal, csonttal, belsőségekkel teli
zacskók mellé.
Lexi kihűlt édesapja kicsit megmoccant a súlyától, és
Patrick majdnem felkiáltott a testéhez érő hideg hús
gondolatára.
Ha nincs köztük a műanyag, felsikolt.
 Az ajkába harapott, amint az árnyék megállt mellette.
Egy hosszú pillanatig, amelyben feltolult benne a
fogadóiroda meg a labrador régi emléke, Patrick némán
figyelte, ahogy a fekete nadrágos férfi térde és combja
lassan elfordul, mint aki valamit keresve pásztázza végig
a bonctermet.
Patrick nem is lélegzett; ha tudta volna, a szívverését is
megállítja.
A pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán a lábak
megindultak, vissza az ajtó felé.
Patrick csupán egy másodpercre könnyebbült meg.
Azonnal ráébredt, hogy ha a férfi kimegy, be fogja zárni a
külső ajtót, és ő bent reked.
Lehengeredett a hideg húsos zacskókról, az egyik
sportcipője megnyikordult a padlón. Megdermedt, de
gyorsan lehúzta a cipőjét, és zokniban fürgén a 21-es
asztalhoz csúszott, majd onnan a 13-ashoz.
A férfi még mindig előtte lépdelt. Utol kell érnie. Vagy
lelassítania valahogy.
Patrick nem volt holmi mesterkém. Nem állt a
rendelkezésére sem hegymászókampó, sem műholdas
kommunikáció, de még egy fekete garbó sem. Csak a
sportcipője volt nála. Fogta az egyik felét, és elhajította a
terem egy homályos sarkába, ahol az puffanva-csattanva
landolt.
Majdnem fölnevetett, amikor a férfi megállt,
visszafordult, és követte a zajt a hátsó falig, akár egy buta
kutya, miközben Patrick kislisszolt az ajtón, amúgy
zokniban.

Fél pár cipőben nem tudott tekerni, így hát gyalogolt.

Helyesebben rohant. Félig gyalogolt, félig szaladt, mert
közben tolnia kellett a biciklit, a zoknija meg egészen
átázott és kinyúlt, akadályozva a járásban, úgyhogy
inkább azt is lehúzta a lábáról, és bedobta egy
esőcsatornába. A lábfeje kísértetiesen fehérlett az utcai
lámpák fényében.
Egy rendőrautó húzott el mellette. Patrick egy kert
sövényéhez lapult, noha nem gondolta, hogy bármi
rosszat tett volna. De valami azt súgta neki, hogy ez egy
olyan helyzet, amelyben az emberek nemigen értenék
meg, hogy mit csinált. Márpedig most még nem tudott
volna válaszolni a kérdéseikre – egyelőre az ő fejében is
csak kérdések kavarogtak.
Patrick eleddig mindössze olyan szempontból
gondolkodott a mogyorón, hogy a 19-es holttest hogyan
halt meg, nem pedig azon, hogy miért. A miért jóval
nehezebb rejtvénynek tűnt, és most, hogy a mogyoró
eltűnt, a kirakós játék legfontosabb elemévé nőtte ki
magát. Ugyan miképpen lehetséges, hogy a Nr. 19
mogyorót nyelt le, ami a számára végzetes lehetett? És
miért lopta most el valaki?
A pólója alatt hideg esőlé csurgott végig a hátán, de
Patrick még mindig csak állt a sövény mellett. Emlékei
szerint – márpedig ő szinte mindenre emlékezett – most
fordult elő először, hogy biztosan tudta: segítségre van
szüksége.
Bár nem volt nála gumikesztyű, megállt a
lóversenyiroda előtti telefonfülkénél, és a didergő
mutatóujjára húzott, nedves ruhaujján keresztül
tárcsázott.
Tizenháromszor csengett ki, mielőtt a géphangot
megszakította előbb egy álmos lélegzet, majd egy rekedt
Halló.
– Ha van valami, amivel bizonyítani lehet, hogy egy
ember hogyan halt meg – vágott bele Patrick –, mi oka
lehet, hogy elrejtsék?
Hosszú csend következett, mielőtt az anyja remegő
hangon beleszólt:
– Ki az?

***

Miért kérdi ezt? Mi történt?

Ezek a kérdések fogalmazódtak meg Sarah Fort
fejében, de a szíve nem akarta hallani a válaszokat. Évek
óta várta a legrosszabbat – Patrick kisgyerekkora óta –,
ám az idő most sem tompította a szívébe hasító, gyomrát
émelyítő, nyers pánikot.
– Ezt hogy érted? – kérdezte.
Bárki észrevette volna a reszkető félelmet a
hangjában, a fiát kivéve.
– Hát úgy, hogy valaki meghal, és akkor, mondjuk,
valaki más… úgy értem, nem az, aki meghalt… hanem
valaki más…
Nyilvánvaló volt, hogy belezavarodott a magyarázatba,
de az anyja nem segítette ki. Nem siettette, hogy
megtudja, amit a fia mondani akart. Inkább várt volna
egész éjjel – élete végéig –, mint hogy ő segítse eljutni arra
a pontra, amikor minden, amit érte, értük, kettejükért
tett eddig, menthetetlenül szétesik.
De Patrick nem adta fel. Makacs volt mindig, mint az
öszvér.
– Szóval ha valaki elrejt valamit, ami bizonyíthatja,
hogy miért halt meg az a másik ember, akkor…
– Akkor…? – kérdezte elhaló hangon Sarah.
– Szóval az mit jelent?
Sarah hallgatott egy pillanatig.
– Nem értem a kérdést.
Tudta, hogy ostobán viselkedik. Mennyivel egyszerűbb
lenne minden, ha feltenné a logikus kérdést: Mit akarsz
elmondani nekem, fiam? De nem tette fel, mert akkor
elmondaná – és ő nem akart szembesülni azzal, ami
ezután következhet. Inkább tovább játszotta ezt a hárítási
libikókát.
– És hogyhogy ma telefonálsz? Még nincs csütörtök!
– Én is tudom – felelte Patrick. – Segítségre van
szükségem.
– Csak nincs valami bajod?
Maga is meglepődött, hogy minden félelme ellenére
mennyi szerető aggodalom csendül ki a hangjából.
 – Elvesztettem az egyik cipőmet, és szükségem van
segítségre, hogy megértsem a tetteket.
– Miféle tetteket?
– Hát hogy elrejtik azt a dolgot – küszködött tovább a
szavakkal Patrick –, amiből kiderülne, hogy miért történt
meg valami. És azt, hogy mit jelent egy ilyen tett.
Az anyja elgondolkodott, hogy volna a legjobb
megfelelni erre a kérdésre, aztán így szólt:
– Az emberek akkor rejtenek el dolgokat, ha nem
akarják, hogy mások tudomást szerezzenek róluk.
– De miért?
Ezt TE kérded tőlem, Patrick? Te, aki rothadó
kisállatokat tartasz a párnád alatt? Halott kislányok
fényképét és zagyva szavak listáját? ÉN kérdezhetném
TŐLED!
De ehelyett csupán ennyit felelt:
– Hát, azt hiszem, azért… mert bűnösnek érzik
magukat.
– Bűnösnek miben?
Sarah gyomra megint émelygett.
– Hát… hogy valami rosszat tettek.
– Mint például?
– Mit tudom én, Patrick! Valami rosszat. Valami
nagyon, nagyon rosszat!
Szünet.
– És akkor nekem mit kellene tennem?
Tényleg, mit? Sarah érezte, hogy a rátörő érzelmektől
elszorul a torka.
 – Tedd azt, amit a legjobbnak gondolsz! – felelte
rekedten.
– A legjobbnak, de kinek?
Sarah csak suttogni tudott:
– Hát neked.
Hosszú csend következett, majd egy kurta „Oké” – olyan
hangon, ami Patricknál azt szokta jelezni, hogy a maga
részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést.
Sarah nem faggatta tovább, mint ahogy, hajnali három
óra lévén, minden más anya tette volna. Vagy kellett
volna, hogy tegye. Bármely más fiú bármely más anyja.
Ám ő egyszerűen csak megkönnyebbült, hogy a fia nem
tesz fel több olyan kérdést neki, amitől csak erősödik
benne a félelem tőle, még ha egyúttal a féltés is.
– Jól van, kisfiam – mondta, majd még hozzátette: –
Szia.

Még jó ideig ült a konyhában, ölében a telefonnal azután,

hogy Patrick letette a kagylót. Hideg februári éjszaka volt,
a konyhai tűz régen kialudt, de ő nem pusztán ezért
reszketett. A kőpadló hidege beszivárgott a zoknijába, és
sajogva kúszott fel a bokáján és a sípcsontján. Ám ő csak
ült, és az ő fura fián gondolkodott, aki egy ilyen fura
éjszakán ilyen fura kérdéseket tesz fel neki.
A fejlődésnek az a szikrája, amelyet karácsonykor
érzett benne – azt, hogy végre elmozdul a múlttal való
megszállottságtól, és egy kicsit normálisabb jövő felé
fordul –, egyszerre kegyetlen csalásnak tűnt. Nem volt
vallásos, de most azt kívánta, bár látna valami jelet. Csak
egy, egyetlen megfogható jelzést, hogy Matt élete – és a
sajátja – nem volt teljesen hiábavaló.
De nem talált.
Egyetlenegyet sem.
Ha az éjjel egy kicsit is melegebb, vagy ha a tűz nem
alszik ki, vagy ha a macska odatelepedett volna az ölébe,
akkor a megszokás talán elég lett volna ahhoz, hogy ne
tántorodjon meg.
De most hideg és sötét volt az éjszaka, és a macska
valahol kint vadászott.
Így aztán semmi sem akadályozta meg abban, hogy
felálljon, és a konyhaablakon át kibámuljon a régi fészer
előtt álló Ford Fiesta felé. Semmi sem akadályozta meg
abban, hogy meztelen lábszárára felhúzza a gumicsizmát,
és amúgy fürdőköpenyben átcsikorogjon a kavicson a
hold sarlója alatt, és elautózzon a közel tíz kilométerre
lévő benzinkúthoz, hogy vegyen két üveg vodkát.
Egyet mára, egyet meg tartalékba.
 29

Amikor Patrick hazaért, hajnali négy óra volt már, ám a

villany nagy meglepetésére égett a házban. Amint
kinyitotta az ajtót, és betolta a kerékpárját, Jackson jelent
meg a lépcső tetején műselyem pizsamában. Patrick
tudta, hogy csakis műselyem lehet, mivel a selyem drága,
Jackson tévéje viszont egy vacak darab volt.
– Hol a picsába jártál? – kiáltott rá Jackson.
HOL a picsába jártál?
Hol a PICSÁBA jártál?
Hol a picsába JÁRTÁL?
Patrick nem válaszolt. Letörölte a bicaját egy
törülközővel, amit mindig az előszobában tartott, majd
felcipelte a szobájába, és felakasztotta a falra, miközben
Jackson a nyitott ajtóból szónokolt tovább.
– Megmondtam, hogy mennie kell, nem?! Te hívtad ide,
neked kellett volna kirúgnod! Akkor mindez nem történt
volna meg!
– Mindez a mi?
– Jaj, Jackson, állítsd már le magad! – kiáltott át Kim a
maga szobájából, mire Jackson átcsörtetett az ő ajtaja elé,
és innentől fogva egymással üvöltöztek egy darabig ékes
szavakkal, úgymint „kurva”, „ribanc”, illetve
„kontrollmániás” és „seggfej”.
Patrick kis híján közbeszólt, de aztán úgy döntött,
megvárja, hogy kiderüljön, van-e valami nyomós oka a
káromkodásnak. Mindenesetre amíg egyedül volt,
kihasználta az időt: levette átázott ruháit, kicsavarta
belőlük a vizet az ablakon át, majd kiteregette őket a
bojlertartályra. Aztán a fél pár sportcipőjére meredt, és
arra gondolt, jobb lett volna, ha valami más is van nála,
amit eldobhat. Csak egy pár cipője volt itt, most meg már
csak egy fél.
– Ne csinálj úgy, mint aki nem szarja le! – kiáltotta Kim.
– Nem csinálok! – üvöltött vissza Jackson. – Leszarom!
Patrick felhúzott egy száraz gatyát meg egy pólót,
leoltotta a villanyt, és bekászálódott a hálózsákjába,
reszketve a hirtelen rátörő hidegtől. Úgy érezte magát,
mint gyerekkorában, amikor arcát az ajtó repedezett
festékrétegéhez szorítva hallgatta, ahogy a szülei
veszekednek. Miatta. Pontosan úgy érezte magát most is.
– Az istenfáját, hagyjátok már abba! – A hang Lexié
volt. – Vannak, akik szeretnének aludni!
A tompa kopogás a falon Patrick feje mellett
megerősítette, hogy ilyen emberek a szomszédban is
vannak.
Kim ajtaja becsapódott, akár egy puskagolyó.
– Bazd meg te! – rikoltotta Jackson, majd visszatért
Patrick szobájához, és megállt az ajtóban.
– Hülye picsa! – mondta. – Hülye kurva picsa!
Ezzel belépett a szobába, lehuppant Patrick lábára, és
zokogásban tört ki.
Patrick a plafont bámulta. Remélte, hogy Jackson rövid
idő alatt kisírja magát, leszáll a lábáról, és visszavonul a
saját szobájába. Ám amikor mindez sehogy sem akart
megtörténni, megkérdezte tőle, hogy mi a baj.
A baj minden jel szerint az volt, hogy miután Patrick
elrohant, Lexi kimászott az ágyából, és betelepedett
Kimébe – ahol aztán kiderült, hogy Kim mégiscsak
leszbikus.
Mégpedig elég hangosan.
– Ha te nem cipeled haza, akkor ez mind nem történt
volna meg! – zokogta Jackson.
Ez magától értetődik, gondolta Patrick. Másfelől ha
nem cipeli haza Lexit, a mogyoróallergiájáról sem értesült
volna. Meglenne a cipője mindkét fele, nem hívta volna fel
az anyját – kesztyű nélkül, nem a megszokott napon! –, és
most nem értené, hogy a hiányzó mogyoró azt jelentheti,
hogy valaki valami nagyon rossz dolgot rejteget.
Furcsa dolog az ok és következmény lánc.
Amióta a fővárosba jött, Patrick most először érezte,
hogy a nagy titok megfejtésének feladatát mintha ki
akarná szorítani a fejéből egy új rejtély. Fiatal életének
több mint a felében arra a kérdésre kereste a választ,
hogy mi történt az apjával, de most egyszerre Lexi gazdag,
önző, mumifikálódó apja foglalta el a helyét a
gondolataiban.
És ez az új rejtvény nem azért izgatta, hogy
bepillanthasson egy, az e világin túli élet titkaiba, hanem
egész egyszerűen azért, mert meg akarta tudni, ki a
bűnös, és miért.
HARMADIK RÉSZ
 30

Jean Botti hét éve dolgozott a neurológiai osztályon,

úgyhogy látott ő már mindent. Csodákat is, gyilkosságokat
is.
Mert bizony megtörténtek – egyik is, másik is –, még ha
a kórház nem ismerte is el egyiket sem.
Amióta elkezdett dolgozni a közönségesen csak
kómaosztálynak nevezett munkahelyén, három biztosnak
mondható csodáról szerzett tudomást, illetve két kevésbé
biztosnak mondható gyilkosságról. A csodák persze nem a
vízen járás vagy az ezreket etető kenyérszaporítás
kategóriájába tartoztak. Az még egy olyan hívő katolikus
számára is, mint Jean, nevetséges ostobaság lett volna. De
azért tényleg voltak olyan megdöbbentő gyógyulások,
amelyek bízvást Lázár történetével vetekedtek, Jean
szemében legalábbis.
Ott volt például a tizenhat esztendős Amy Russett, aki
egy évig feküdt kómába dermedve, mígnem egy márciusi
éjszakán felkelt, végigsétált a folyosón, és kiment a vécére
– egy gyors és megmagyarázhatatlan gyógyulás első
lépéseként.
Aztán ott volt Gwilym Thomas, egy hatvanhat éves
farmer, aki soha ki sem tette a lábát Walesből, ám miután
felöklelte a saját díjnyertes bikája, úgy ébredt fel, hogy
csak franciául beszélt. Ami még különösebb volt, hogy az
egyetlen angol szó, amire emlékezett, az a bikája neve
volt. Jean azóta sem felejtette el: Árpa Janó. Mrs. Thomas
sztoikus nyugalommal viselte mindezt, és nem vette zokon
a férjétől. Rövid tanakodás után felfegyverkezett egy
francia nyelvkurzussal, és új életet kezdtek, francia
földön.
Jean személyes kedvence Mark Strickland volt, aki
részeg bunkóként karambolozott a kocsijával, ám amikor
hat hét múlva magához tért a kómából, a Bibliából
idézett, amit előtte soha nem olvasott, és a fizikoterápia
gyötrelmei közt izzadva az Úrhoz fohászkodott segítségért.
Csodák voltak ezek mind Jean szerint.
Aztán ott voltak a gyilkosságok. Jean nem bírt másképp
gondolni rájuk, még ha tudta is, hogy nem gonoszságból
követték el. Szerette volna „könyörületes halálnak” látni
őket, de a szívében tudta, hogy Isten nem ért egyet vele.
És persze éppúgy, ahogy a csodák sem lettek
hivatalosak, a gyilkosságokat is elsunnyogták.
Jean csak néhány hónapja dolgozott az osztályon,
amikor behoztak egy Gavin Richards nevű fiút, akit
megtámadtak éjjel az utcán. Olyan erősen vágták fejbe a
szerencsétlent, hogy a körmös kalapács formája világosan
kirajzolódott leborotvált koponyáján.
A család először reménykedett a csodában.
Mindannyian reménykedtek, és ez így is volt természetes.
Ám ahogy a napokból hetek lettek, a hetekből meg
hónapok, egy idő után mindenki számára nyilvánvaló
lett, hogy a tizenhét esztendős Gavin soha nem fog
felépülni. Mindenki, kivéve az anyja számára. Gavin
édesanyja mindennap bejött a fiához, és órákon át fogta a
kezét, vágta a körmét, krémezte kisebesedett fenekét, és
lágy, alig hallhatóan halk, remegő hangon gyerekdalokat
énekelt neki. Közben a másik két gyereke, egy kilencéves
fiú meg egy tizennégy éves lány, kettős veszteségtől
szenvedett: a bátyjuk és az anyjuk elvesztésétől is.
Tragédia tragédia hátán.
Gavin a leggondosabb ápolás ellenére lassan a halál
felé közeledett. Az orvosok egy idő után pedzegetni
kezdték a családnak, hogy talán jobb volna levenni a
gépekről, és hagyni, hogy békében elmenjen.
Ám aztán egy rettenetes napon Gavin, teljesen
megmagyarázhatatlan módon, kinyitotta a szemét, és
megszólalt: „Anyu!”
Majd nyomban visszasüllyedt az öntudatlanság
állapotába, ám a baj megtörtént. Az anya megkettőzte
erőfeszítéseit – egyúttal a család többi részének
elhanyagolását. Még egy szivacsszőnyeget is bevitt, amit a
fia ágya alatt terített ki, hogy éjjel is folyton vele lehessen.
„Ne is törődjön velem! – mondta Jeannek, amikor
reggelente kikászálódott. – Csupán szeretnék itt lenni,
amikor magához tér.”
Csakhogy mindenki tudta, hogy Gavin soha nem fog
magához térni. Épp ez volt a gond. De még ha magához
tért is volna, az agya annyira szétroncsolódott, hogy a jövő
legfeljebb egy emberi testben való állati vegetálást
tartogatott volna a számára. Ám valahányszor az orvosok
megmutatták az anyának a felvételeket, és
elmagyarázták, milyen iszonyú kárt okozott az az
egyetlen kalapácsütés, Mrs. Richards egyszerűen képtelen
volt felfogni, hogy a fia nem úgy fog visszatérni, ahogy
azon a végzetes éjjelen elment otthonról. Az a bizonyos
„Anyu” csak valami aberráció volt, hamis hajnal,
kegyetlen neurológiai csuklás, ami örökre foglyul ejti
Gavin családját, hacsak nem tesznek ellene valamit.
Így aztán az egyik vezető konzulens tett valamit.
Azt mondta, hogy Gavint immár haza lehet vinni.
Gavin anyja sírt az örömtől. Az apja is sírt, de ő azért,
mert tudta, hogy ez valójában mit jelent.
A család elképesztő hősiességgel megtette az
előkészületeket az ifjú Gavin hazahozatalára. Rámpákat
és korlátokat szereltek fel a házban. Orvosi műszereket
vettek, sőt derűlátóan még egy tolószéket is.
Ápolónővéreket fogadtak. Pedig nem voltak gazdag
emberek.
Gavin elhagyta a kórházat a hordágya mellett sugárzó
arccal, integetve lépdelő anyjával együtt, aki mintha csak
a derbigyőztes lovát vezette volna kötőféken.
Öt nap múlva Gavin halott volt. A várható
komplikációk végeztek vele. A gyász újra összekovácsolta
a családot – ahogy annak hónapokkal azelőtt kellett volna
megtörténnie.
Amikor meghallotta a hírt, Jean váratlanul
könnyekben tört ki, de ezek a megkönnyebbülés könnyei
voltak – s egy kicsit a bűntudaté is. Tudta, hogy ha nem
engedték volna haza, Gavin még mindig élne.
Bizonyos szempontból.
És épp ez volt a bökkenő. Gyűlölte a konzulens orvost,
amiért olyan döntést hozott, amilyet neki sohasem lett
volna lelke meghozni. Sok álmatlan éjszakája volt miatta.
Éjszakák, amikor csak ült az ágyban, és valami ponyvát
olvasott a kislámpa halvány fénykarikájában, nehogy
felébressze a férjét.
A második gyilkosság – egy évvel ezelőtt – ennél
célirányosabb volt.
Egy idős nő került az osztályra súlyos agyvérzést
követően, akit lélegeztetőgéppel tartottak életben.
Nagyszámú, csupa szív családja napjában kétszer jött
be testületileg hozzá, hogy végigszenvedjék, amint lassan
és szívet tépően leépül benne minden, amiért szerették.
Eközben a nővérek megfeszített erővel próbálták életben
tartani, noha világos volt, hogy jobb lenne neki, ha
meghalna.
Itt is az orvosra hárult a döntés – ezúttal egy jószívű,
empatikus és lelkiismeretes fiatalemberre, aki nemrég
szerezte meg a szakvizsgáját.
Virrasztásuk ötödik éjszakáján az orvos azt javasolta a
családnak, hogy talán jót tenne nekik, ha lemennének a
földszinti kávézóba egy kicsit pihenni.
– Látom, mennyire kimerültek – mondta. – Fontos, hogy
legalább önök erősek maradjanak!
A család előbb vonakodott, de végül bólintottak, és
elmentek.
 – Magára is ráférne egy csésze kávé, Jean!
– Á, én jól vagyok – mosolygott ő.
– De én nem – felelte az orvos. – Szívesen innék egyet.
Hozna nekem? Én majd tartom a frontot.
És a kezébe nyomott két fontot, ő pedig lement. Csak a
liftben jutott eszébe, hogy vajon miért nem kérte meg
egyszerűen valamelyik családtagot, hogy visszafelé
hozzon neki egy kávét.
Jean éppen akkor ért vissza a kórterembe, amikor az
orvos visszakapcsolta a lélegeztetőgépet.
A szíve akkorát dobbant, hogy a kávé kiloccsant a
kezére. Hallott már ilyen esetekről, de személyesen
sohasem volt tanúja – ennek az egyszerű, végső
beavatkozásnak, amely kétségtelenül a beteg érdekében
történt, de éppoly kétségtelenül gyilkosság volt.
Bizonyos szempontból.
Jean visszafogta hevesen dobogó szívét meg a kis híján
kitörő felkiáltást, és visszahátrált az ajtóból a folyosóra.
Remegő kézzel felitatta a földre csordult kávét és letörölte
a félig teli csészét. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő
pillanat múlva újra belépett, és a fiatal orvos kezébe
nyomta a két fontjával együtt.
– Mrs. Loddon elment – szólalt meg az orvos, és Jean
akkor vette észre, hogy fogja az asszony kezét.
– Jaj, istenem! – lehelte Jean. Aztán rögtön utána
megkérdezte: – Hívjam fel a családját?
– Ne! Hadd legyen egy kis nyugalmuk.
Jean bólintott, aztán csak ültek csendben a félsötétben,
amíg Mrs. Loddon családja vissza nem érkezett,
felfrissülve a kávétól meg a nyugalomtól.
Azóta is voltak halálesetek, ahogy ez várható egy olyan
osztályon, ahol a betegek élet és halál közt lebegnek, és
gyakran kötnek ki az orvosok várakozásaival ellentétes
egyik vagy másik oldalon.
Ez volt az utolsó eset, hogy Jean valami olyat látott, amit
gyilkosságnak nevezhetett – de tény, hogy igyekezett nem
kinyitni a szemét. Amikor Mr. Attridge tavaly márciusban
meghalt, mindannyian kellőképpen megkönnyebbültek
ahhoz, hogy ne kérdőjelezze meg, hogyan történt. Amikor
Mr. Galen halt meg csak néhány hónapra rá, az azért
váratlanabb volt. De tény, hogy a gyulladás még nem
tisztult ki teljesen a tüdejéből, és talán egy hirtelen
felszakadt váladék miatt kialakult pánik okozta a
végzetes szívrohamot nála.
Mindent összevetve, a legtöbbször kegyes megváltás
volt ez mind a beteg, mind a család számára, és az
érzésben osztozott a neurológiai osztály majd minden
dolgozója is.
Egyszóval Jean látott itt jót is, rosszat is, és mindezek
után Tracy Evans felmondása egy cseppet sem érdekelte.
Az évek során számtalan nővér fordult meg az osztályán a
fajtájából: jöttek és mentek. Maradni csak az igazán jók
maradtak. Angie három éve itt dolgozik már, de Monica
nyárra már biztosan nem lesz itt, erre a fejét tenné.
Az, hogy Tracy elment, csak egyetlen tekintetben volt
szomorú: Mr. Deal ritkábban és csak rövidebb időre
látogatta a feleségét. Jean nem látta ugyan jelét, hogy
Mrs. Deal valaha is észlelte volna a férje jelenlétét, de a
gondolat, hogy váratlanul megtörténhet a csoda, és akkor
ráébred a hiányára, mégis fájt neki. Próbált egy kicsit
több időt szánni rá, hogy odaadóbban foglalkozzon Mrs.
Deallel. Mesélt neki a világban zajló eseményekről és az
osztálybeli pletykákról, de tudta, hogy ilyenkor Angie
kénytelen helyette is gyógyszert osztani vagy ágytálazni,
és így végül rossz lelkiismerettel ugyan, de abbahagyta.
Aztán öt hónappal azután, hogy Tracy elment, Jean tett
egy utolsó kísérletet Mrs. Deal érdekében. Kitűzött egy
papírt a kórházi hirdetőtáblára:
KERESÜNK: KEDVES, MEGBÍZHATÓ SZEMÉLYT BETEG
MELLÉ FELOLVASÓNAK.
Utána pedig bevitt otthonról három könyvet, és kitette
Mrs. Deal éjjeliszekrényére, reménykedve egy újabb
csodában.

***

Megnek a kórházban volt gyakorlata, és a nap végeztével

látta meg a hirdetést. Fárasztó, egyúttal felvillanyozó
tapasztalatokat szerzett a különféle osztályokon, főleg a
mostani rotáción, a gyerekgyógyászaton. Mindig is
gyerekorvos akart lenni, habár most megfordult a
fejében, hogy váltania kellene. A gyerekekkel – főleg ha
betegek is – sok és nehéz a munka. Mindent úgy kell
csinálni, hogy szórakoztató legyen és fájdalommentes,
vagy úgy kell elmagyarázni, hogy az a sivító kisgyerek
hagyja, hogy hozzányúljon a törött karjához vagy a fájó
hasához.
Miután aznap többször is megrúgta egy ötéves kisfiú,
akinek vakbélgyulladása volt, Meg még az állatorvosi
pályán is elgondolkodott, ahol a beteg féken tartására ott
a póráz, a szájkosár, sőt a ketrec is.
Kifelé menet megállt a hirdetőtáblánál, mint az immár
szokásává vált, amióta elkezdett biciklit keresni. Patrick
Fort volt a minta: nézte, ahogy a lábát átveti csillogó kék
kerékpárján, és arra gondolt, milyen fantasztikus élmény
lehet kimelegedve, szélfútta hajjal, szabadon száguldani
valamerre. Biciklihirdetést ugyan eddig még nem talált a
táblán, viszont szenvedélyévé vált végigszaladni a
különféle üzeneteken.
Kiscicák, csakis jó gazdákhoz. Már csak fiúk maradtak.
Autóstársat keresek Newportból befelé. Benzin- és
gumicukorköltség felezve.
Vadvízi evezés Skóciában! Gyere te is! Valaki egy
szellemesnek szánt kiegészítést skribált alá: „esős időben
fedett pályán”.
Kedves, megbízható személyt…
Meg szeme elidőzött a szavakon. Úgy érezte, ő kedves,
sőt megbízható is. Tovább olvasott.
Szerette a könyveket. Az a gondolat, hogy valaki nem
képes maga olvasni, borzasztónak tűnt. Szegény beteg.
Csak hát neki rengeteg dolga van! Mindenki tudja, hogy
egy orvostanhallgatónak a tanuláson kívül semmire sincs
ideje. Ott a sok kórházi gyakorlat meg az a tonnányi
könyv, és ő eleve csak heti két szabad estét engedélyezett
magának. A pénteket és a szombatot, amikor a
lakótársaival elment egy kocsmába vagy moziba, néha
egy-egy bulira. Valami szórakozás neki is jár, nem? Hisz
még csak húszéves, a szentségit neki!
Meg továbbment. De mindjárt meg is torpant, mert
eszébe jutott, hogy az óráknak a bonctanon nemsokára
vége lesz. Szegény Billből vajmi kevés szeletelnivaló
maradt, és rövidesen útnak indítják a krematóriumba
vagy a temetőbe. Ami azt jelenti, hogy neki heti két napja
felszabadul a félév további részében. Előzetes tervei
szerint ebből egyet tanulásra akart fordítani, a másikat
kikapcsolódásra: tévézhet, alhat. Feltett szándéka volt,
hogy elolvas néhány klasszikust, pótlandó a sok
lemaradást. A polcán már ott volt Dickenstől a Közös
barátunk meg egy James Joyce is, ami erősen fenyegetett
azzal a veszéllyel, hogy örökre kinyitatlanul marad.
Végül is miért ne olvashatná őket hangosan is –
valakinek, aki esetleg kétségbeesetten vágyik rá, hogy
hallja?
Meg visszament a táblához, és lejegyezte Jean számát.
 31

A fél pár koszos, kék-fehér sportcipő úgy állt a lakkozott

íróasztalon, akár egy trófea.
– Ez az ügy nagyon komoly – fogott bele Madoc
professzor, de Patrick kénytelen volt felnevetni, mivel a
cipő szerinte nagyon viccesen nézett ki.
Sajnos senki más nem tartotta annak. Sem Mick, sem
dr. Spicer.
Patrick a három ember arcát fürkészte, próbálta
kitalálni, mit érezhetnek. Végül amellett maradt, hogy
mérgesek, és konstatálta, hogy mintha jobban menne már
neki ez a feladat. Kétségkívül számos alkalma nyílt a
gyakorlásra.
Madoc professzor a cipőre mutatott.
– Ez a magáé, ugyebár?
– Igen – felelte Patrick. – Visszakaphatom?
Ideiglenesen Jackson cipője volt a lábán, és
rettenetesen nyomta.
– Eszerint beismeri, hogy a múlt éjjel bent járt a
boncteremben?
– Igen – felelte Patrick, és megismételte: –
Visszakaphatom?
Mivel senki sem mondta, hogy nem, Patrick leemelte a
cipőt az asztalról, és az ölébe tette.
– Örülök, hogy beismeri, Patrick, mivel annak is nyoma
van, hogy a maga kódjával jutottak be a terembe.
Patrick nem szokott felesleges kérdésekre válaszolni.
Már megmondta, hogy ott járt, az nem elegendő?
– A cipőjét pedig hozzávágta Mr. Jarvishoz.
– Ki az a Mr. Jarvis?
– Én vagyok – felelte Mick.
– Ez nem igaz – tiltakozott Patrick. – Nem hozzá, hanem
a sarokba vágtam, a feje fölé.
– Miért?
– Mert nem akartam, hogy bezárjon.
– Nem lett volna könnyebb, ha egyszerűen tudatja vele,
hogy bent van?
Patrick nem felelt. A válasz voltaképpen igen volt, de
neki nem voltak szavai arra, hogy elmagyarázza, miért is
nem történt meg. Hogy is lehettek volna szavai a
verítéktől ragacsos bőrére vagy az elakadó lélegzetére?
Mindezek a dolgok egyáltalán nem tűntek logikusnak
most, pusztán ostobának – mint az, hogy eddig még soha
senkivel nem feküdt le.
De miért kellett olyan közel jönnie hozzá?
– Egyáltalán, ő mit keresett ott? – kérdezett vissza.
– Nem mintha köze lenne hozzá, fiatalember, de Mr.
Jarvis gyakran dolgozik munkaidőn túl is a
balzsamozóban. Amikor onnan feljött, és látta, hogy a
boncteremben ég a villany, gyanút fogott.
– De miért oltotta le? – kérdezte Patrick.
– Azért, mert az előnyt biztosít számomra egy betörő
ellen – felelte Mick. – Úgy ismerem azt a termet, mint a
tenyeremet. Nekem teljesen mindegy, hogy ég-e bent a
villany vagy sem.
– De ha égve hagyta volna, akkor látott volna engem.
– Vagy igen, vagy nem.
– Már hogyne látott volna! – háborgott Patrick. – Hiszen
ott voltam az orra előtt!
Dr. Spicer furcsa kis hangot adott, amiből aztán
köhögés lett, mire Madoc professzor szigorú tekintetet
vetett rá, majd ismét Patrickra nézett.
– Az előző beszélgetésünkkor világosan értésére adtam,
hogy nem tudjuk elnézni az ilyen szégyenletes
magatartást, még egyéb gondjaira tekintettel sem.
Emlékszik rá, Patrick?
– Persze hogy emlékszem – felelte Patrick sértődötten.
Mit képzel a professzor, szita van az agya helyén?
– Akkor jó – folytatta a professzor. – Ugyanis attól
tartok, fel kell kérnem, hogy távozzon.
Patrick már majdnem felállt, de félúton megtorpant.
– Úgy érti, a szobából távozzak vagy… vagy az egész
egyetemi… dologból?
– Az egész egyetemi dologból.
– Ó… – döbbent meg Patrick.
És ott maradt félig álló helyzetben a szék fölött. Most,
hogy ténylegesen megtörtént, ráébredt, hogy igenis fontos
neki, elmegy-e vagy sem. Maga is meglepődött, mennyire.
És úgy döntött, nem áll fel, sőt: egy határozott mozdulattal
visszaült.
– Ez rossz döntés – állapította meg.
 – Nocsak, valóban? – kérdezte a professzor, és az ujjait
összeillesztve hátradőlt a székén.
Patrick észrevette, hogy az arca enyhén elvörösödik.
– Igen, nagyon is rossz. Következetlen. A múltkor
elsorolta, mit jelent a szégyenletes magatartás: nem
megfelelő viselkedés egy tanárával szemben, kis híján
fizikai erőszakba torkolló civakodás egy diáktársával egy
tetem miatt, a boncolási procedúra előírásainak
figyelmen kívül hagyása, valamint jogosulatlan behatolás
egy donáció bizalmas adataiba.
Madoc professzor enyhén tátott szájjal hallgatta, így
aztán Patrick türelmesen tovább magyarázott:
– Azt nem említette, hogy egy cipő elhajítása is annak
számít.
– Azt gondoltam volna, hogy ez implicite beletartozik –
vágott vissza a professzor.
– Én nem úgy gondolom.
– Márpedig bármilyen normális ember így gondolná!
– Eltértünk a tárgytól – szólt közbe békítő hangon
Spicer. – Patrick, a lényeg az, hogy maga az éjszaka
folyamán engedély nélkül behatolt egy nyilvánosságtól
elzárt területre.
– Senki sem mondta, hogy engedélyre van szükségem
hozzá – vetette ellen Patrick. – Én nem törtem be,
ellenkezőleg, azzal a kóddal jutottam be, amit magától
kaptam. Nem próbáltam elbújni senki elől, hiszen
felgyújtottam a villanyt. Éppen az nem volt logikus, hogy
valaki leoltotta, és én akkor bújtam el. Amikor pedig azt
gondoltam, hogy az a valaki bezárhat, akkor a cipővel az
ő figyelmét tereltem el, és így jutottam ki. Nem bántottam
senkit, nem tettem tönkre semmit, nem loptam el semmit.
Azért mentem be, hogy megállapítsam a halál okát, amit
dr. Spicer adott meg nekünk feladatként, és amit
szerintem nagyon is helytelenül szívelégtelenségnek írtak
be, mikor pedig az anafilaxiás sokk volt, mert a Nr. 19
lenyelt egy mogyorót.
Patrick kifogyott a szuszból. A szíve hevesen vert, az
állkapcsa pedig szinte sajgott attól, hogy ennyit beszélt
egyvégtében. Három ember tekintetének kereszttüzében
állt, akik olyan áthatóan nézték, hogy beleborzongott, és
gyorsan körülnézett a szobában egy kis könnyebbségért.
Észrevette a Rubik-kockát a könyvespolcon, és hogy
Madoc professzor megint elrontotta. Még innen is látta,
hogy hol.
– Egy mogyorót – ismételte meg a professzor.
Dr. Spicer csak lassan szólalt meg:
– A tetem torkában egy mogyorószem volt, de az nem
állt kapcsolatban a halál okával.
Mickre pillantott, aki jóváhagyólag biccentett.
– És ezt én megmondtam! – tette hozzá Mick.
– Scottnak mondta meg. Nem nekem.
Újabb csend állt be, és tartott is egy jó darabig. Patrick
érezte, hogy sikerül újra lehiggadnia. A három férfi
összenézett, és Patrick hálás volt, amiért legalább
szemmel láthatóan komolyan vették. Most, hogy
ráébresztette őket a mogyoró jelentőségére, és arra, hogy
miért van döntő jelentősége annak, hogy megtalálja,
minden rendben lesz.
De nem ez történt. Ehelyett Madoc professzor egy
nagyot sóhajtott, és azt mondta:
– Mindazonáltal… – és ott helyben kirúgta az
egyetemről.

Patrick döbbenten és zavarodottan szédelgett ki a tölgyfa

borítású irodából.
Nem bírta elhinni, ami történt. Ahelyett, hogy azt tette
volna, ami logikus, Madoc professzor őt rúgta ki! És ezzel
újra sötétbe borult előtte minden. Egy teljes percig állt a
folyosó közepén, fél pár cipőjét a mellkasához szorítva.
Diákok siettek el mellette, de ő nem is érezte a vállához
lökődő, súrolódó testeket.
Aztán gyors léptekkel elindult a folyosó vége felé. Mire
a lépcsőhöz ért, már futott.
Mögötte vannak. Nem pont a nyomában, és ami a
lényeg: nem előtte.
Azaz most nála van az előny.
Patrick érezte, hogy újra felszökik az adrenalinszintje –
éppen úgy, mint akkor, amikor a kerítésen kellett
átmásznia. Soha nem élt meg ilyet azelőtt, hogy a Nr. 19-
cel találkozott volna, de felismerte az érzést, és élvezte.
Egy utolsó pillantás a tetemre – ennyi kell még, nem
több. De ezúttal jóval gyanakvóbb pillantás, mint eddig:
olyan, amely a múlthoz keres kulcsot, és nem a jövőhöz.
Egyenesen a torok lesz a célpont, ahol a mogyorót találta.
Igen, ez a logikus lépés. A torok, a száj, a nyelv. Eszébe
jutottak azok a kis vágások, hasadások, amelyekről annak
idején azt feltételezte, hogy Dilip ügyetlenkedett. Igen, ott
kell kezdenie. Biztosan találni fog valamit. Vérrögöt, még
egy kék kesztyűfoszlányt. Beleborzongott az izgalomba.
Nem tudta, mit, de valamit biztosan talál.
Cipőjét még mindig magához szorítva elrohant a portás
mellett a tömb bejáratánál – át a mindig nyitva álló ajtón
–, és lázasan beütötte a kódját az anatómiaszárny ajtaját
őrző billentyűzeten.
Az ajtó nem nyílt.
Patrick megrángatta a kilincset, aztán újra beütötte a
kódot: 4017.
Semmi. 4017. 4017. 4017. Semmi, semmi, semmi.
Patrick olyan erősen csapott öklével a fémajtóra, hogy
az belecsendült.
– Hé! – rontott utána a portás, de Patrick meg sem
hallotta.
Belerúgott az ajtóba – meg sem érezte a lába.
A portás megragadta a karját, de Patrick lerázta
magáról, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
– Ne érjen hozzám! – mondta. – Be kell engednie!
Mindenképpen be kell jutnom!
– Nem, fiacskám! Mindenképpen távoznod kell! –
felelte.
Patrick még sohasem látta felállva, de most kiderült,
hogy izmos, testes férfi.
 – Nekem engedélyem van ide. Hallgató vagyok.
Engedélyem van rá, hogy a boncterembe jöjjek.
– Lehet, kisöcsi, de nem ma. Ma szépen hazamész, és
kialszod magad.
A portás ezúttal szorosabban fogta meg a karját, mire
Patrick gondolkodás nélkül az arcába vágott. A férfi erős
volt ugyan, de így is megtántorodott, mint aki részeg –
majd a földre huppant, és kissé komikus módon a hátára
hengeredett, magasra emelve mindkét lábát.
Patrick elrohant, mielőtt belé rúghatott volna.

Egyenesen a rendőrségre szaladt – pár száz méterre volt

csak, a múzeum és a városháza mögött.
– Egy bűnügyet jöttem bejelenteni – mondta a recepciós
rendőr kisasszonynak, aki úgy ült a vastag üvegablak
mögött, mintha vonatjegyet árulna.
– Milyen jellegű bűnügyet?
– Nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy gyilkosság, de
mivel én magam nem tudok több bizonyítékot gyűjteni,
azt hiszem, most be kell vonni a rendőrséget.
A nő nem szólt semmit, a fiú kezét nézte. Patrick akkor
vette csak észre, hogy a bal öklén vér kenődött szét.
A portás orrából.
Gyorsan visszahúzta a kezét a pultról, és a farmerébe
törölte.
– Ennek nincs köze az ügyhöz – nyugtatta meg a nőt.
– Hanem mihez van köze?
 – Az lényegtelen. Akkor hát felveszi a bejelentésemet
vagy nem?
A fiatal nő az arcába bámult, olyan merően, hogy
Patrick kénytelen volt hunyorogni. Gyorsan félre is
nézett.
– Foglaljon helyet – mondta végül a nő. – Azonnal hívok
egy illetékest.
Patrick leült, az előcsarnok üvegfalával szemben.
Kint friss és tiszta volt az eső után a levegő, a fák ágai
megújulva nyújtózkodtak, a rózsaszín kavicsos utca
csillogott a februári napsütésben.
Egy rendőrautó állt meg a járdánál, a hátsó ülésről két
rendőr szállt ki. Patrick várta, hogy egy kutya is kiugorjon
utánuk, de kutya helyett egy férfi szállt ki harmadiknak –
éspedig az a fehér futóruhás fiatalember, akivel annak
idején a parkban találta szemközt magát.
A ruhaujja könyékig véres volt.
A két rendőr felkísérte a széles lépcsőn az épület
bejáratához. A csuklója elöl össze volt bilincselve, de így is
lezseren, arcán hanyag mosollyal lépkedett.
A trió bejött a kapun, és egyenesen az egyik belső ajtó
felé tartott.
Az elöl haladó rendőr beütötte a belépő kódját: 1109.
Nem is próbálta titokban tartani. Patrick azon
gondolkodott, hogy vajon a kilépési kód ugyanaz-e.
A fiatalember eközben szétnézett az előcsarnokban, és
észrevette, hogy Patrick őt figyeli. Felemelte összeláncolt,
véres kezét, mintha könyörögne vagy imádkozna:
 – Nem én tettem! – mondta.
– Azt kétlem – felelte Patrick, mire a két rendőr
felröhögött, habár ő ezt egyáltalán nem tréfának szánta.
Aztán beterelték a fiatalembert az ajtón.
– Neve?
Ezt már a recepciós nő kérdezte előrehajolva, tenyerét
az üvegnek támasztva.
Patrickban felébredt a gyanakvás.
– Miért kérdi?
– Név nélkül nem vehetünk fel bejelentést – felelte a
nő.
Patrick nem értette. Épp elég krimit nézett a tévében
ahhoz, hogy tudja, mi az a névtelen bejelentés. A
rendőrnő szavai ennek ellentmondtak. Azaz biztosan nem
mondott igazat.
Azaz, gondolta Patrick, a nő hazudik.
De miért?
A nő Patrick kezét nézte. A fiú agyába újra bevillant a
kép, ahogy a portás orra szétlapul az ökle alatt. Ezért
véresek az ujjai, éppen úgy, ahogy a fehér futóruhás
férfinak a ruhája. Hogy röhögtek a zsaruk, amikor a srác
odafordult hozzá, és azt mondta: Nem én tettem! Még ő,
Patrick sem hitt neki. Hiszen a bűn bizonyítéka ott virított
a ruhaujján!
Márpedig az ő öklén is van vér.
Senki sem látta, hogy először a portás ragadta meg őt,
ahogyan azt sem, hogy Mark Bennett hátba vágta azon a
napon, amikor az apja meghalt.
 Így hát ahelyett, hogy megmondta volna a nevét,
Patrick felállt, és távozott.
A nő utánasietett, de addigra Patrick már futott, és
mire megállt a háborús emlékmű lépcsőjén, már egyedül
volt a halvány téli napsütésben.

***

A máskor szinte mindig néma telefon tizenkét óra alatt

másodszor ébresztette fel Sarah Fortot. Ezúttal nappal
volt – a fény oly irgalmatlan erővel tűzött be az ablakon,
hogy az asszony összerezzent, és magában elátkozta az
egész világot.
De most legalább nem az ágyból ugrasztotta ki a
csörgés. Épp a konyhaasztal mellett ült, asztallapra
hajtott feje mellett egy kis nyáltócsa.
Felkapta a készüléket.
– Halló! – kiáltott bele fölöslegesen hangosan, úgyhogy
megismételte, ezúttal óvatosabban: – Halló?
Csend. Valaki volt a vonalban: Sarah hallotta a
lihegését.
– Halló?! – ismételte meg most már határozottabban.
Lihegés.
– Miért hallgat, maga perverz disznó?!
A lihegés abbamaradt.
Sarah a szeméhez nyomta a tenyere élét, úgy próbálta
bent tartani a tompán lüktető fájdalmat.
Évek óta nem érezte ezt. Hosszú évek óta. Évekig erős
bírt maradni, mert csak ketten maradtak, és mindent
neki kellett csinálni, egyedül.
És ez a sok év most mind semmibe ment. Olyan könnyű
volt feladni, hogy el sem hitte, hogy eddig sikerült
ellenállnia. Lepillantott krémszínű, kék virágos
hálóingjére. Fel sem öltözött, mielőtt visszazuhant volna a
mélybe – eltekintve a gumicsizmától, persze. Nem
számított; nem volt senki, aki miatt rendesen fel akart
volna öltözni; senki, akinek ő fontos lenne. Kinek kellene
egy nő egy ilyen gyerekkel, mint az övé? Évekkel ezelőtt
fel kellett volna adnia az egészet, akkor legalább nem
áltatta volna hiú reményekkel magát.
Aztán eszébe jutott, hogy a kezében van a telefon, és
lassan a füléhez emelte.
– Patrick?
A vonal megszakadt.

***

Patrick mereven nézte a kéken csillogó kagylót a kezében,

és tudta, hogy nem mehet haza. A bensője úgy vibrált,
akár egy vihar tépázta pántlika. Tíz éve nem élte át ezt az
érzést, de mintha csak tíz perce lett volna.
Visszarepült az időben: az anyja hangja, amikor részeg
volt.
 32

Az írásos figyelmeztetés, amiért őrizetlenül hagyta a

nővérpultot Mr. Galen halálának éjszakáján, igazán nem
tűnt túl nagy árnak Tracy Evans vastagon kihúzott
szemében.
Mr. Deal megfelelő szeretőnek bizonyult azon az
éjszakán, sőt az azt követő további néhányon is – és a
megfelelőt is meghaladó mértékben látta el őt
ajándékokkal, amelyeknek értéke egyenes arányban nőtt
a Tracy által nyújtott szexuális szolgáltatásokéval.
Többször mentek el vacsorázni, kapott egy Burberry sálat,
valamint néhány közepesen drága bizsut, annak ellenére,
hogy rá nem jellemzően visszafogott volt a kegyeivel. Arra
gondolt, nem lenne bölcs dolog minden lapot kiteríteni az
asztalra. Mr. Dealből olyan fejőstehén lehet, amilyen az
életben csak egyszer adódik, és Tracynek feltett szándéka
volt, hogy hosszú távra biztosítsa a tejhozamot.
Nemsokára a lakbérhátralékát is rendezni tudja, pedig
épphogy elmozdultak a misszionárius pozitúrától. A nagy
terv a teherbe esés volt – és ezzel együtt a minimum egy
nemzedéken át tartó pénzügyi kötelék.
Ráadásul volt valami Mr. Dealben, amit igazából nem
tudott hová tenni. Gyors, heves szeretkezéseik ellenére a
férfi meglehetősen távolságtartó maradt. Kellemes volt a
modora, de nem mondott szépeket, az ajándékait pedig
csak úgy mellékesen, minden érzelem nélkül adta át.
Finom, asztalterítős éttermekbe vitte, és ha nem ízlett,
visszaküldte a bort. Sosem hívta fel, ha meg ő kereste,
ritkán vette fel a telefonját, noha Tracy tudta, hogy kiírja
a számát. Egyszóval Mr. Deal egyáltalán nem olyan volt,
akit csak úgy meg lehet fogni, főleg nem az orránál fogva
vezetni. Tracy a legváratlanabb pillanatokban azon
kapta magát, hogy rá gondol, még akkor is, amikor nem
volt sürgős szüksége húsz fontra, hogy benzint vegyen.
Mindent összevetve még jobban is alakult a dolog, mint
ahogy képzelte.
No persze Tracy tényleg sajnálta, hogy Mr. Galen
meghalt. Ő egyáltalán nem a rossz kómás betegek közé
tartozott – legalábbis semmivel sem volt rosszabb, mint az
átlag –, és a felesége is egész normális nő volt. Szóval ha
hallotta volna a riasztócsengőt, amikor a férfi rosszul lett,
minden bizonnyal odarohan. Az már szegény Mr. Galen
balszerencséje volt, hogy pont akkor kapott szívrohamot,
amikor ő a saját kis halálát szenvedte el Mr. Deal ölében a
női mosdóban, amelynek ajtaján – a tényeknek
megfelelően – ez a tábla lógott: HASZNÁLATON KÍVÜL.
Távollétét később azzal magyarázta, hogy petefészek-
gyulladása volt, és ezért gyakran kellett kijárnia a vécére.
A magyarázatot elfogadták, ami egyébként – a sors
iróniájaként – néhány nappal azután, hogy Mr. Deal
sorsa megpecsételődött, igaznak is bizonyult.
Jean és Angie elítélte. Szemtől szembe persze nem
szóltak semmit, de a háta mögött mindennek elmondták.
Monica viszont hű támogatója volt bárkinek, aki falazott
neki a sok cigiszünetért, és buzgón bólogatott, amikor
Tracy értelmezte neki a helyzetet: „Á, csak féltékenyek!”
Tracy őszintén hitte, hogy ez igaz is. Jean egy ostoba
mártír, öreg és aszott, egy morzsás bajszú férjjel, Angie
meg kihalászott ugyan magának egy kezdő orvost és egy
jegygyűrűt, de még mindig az ágytálakat üríti, azaz
nyilvánvalóan nem érti a kapcsolati szabályokat a nemek
háborújában.
Augusztusban, egy hónappal Mr. Galen halála után
Tracy átment a geriátriai osztályra, ahol egy beteg halála
még kevésbé számított váratlan eseménynek, mint a
neurológián. Ott csak nagyon kevesen érték el a csengőt –
ha egyáltalán emlékeztek rá, hogy van az ágyuk fejénél
csengő.
Amikor elment, Monicától kapott egy kis fehér macit, a
két mancsa közt nagy, piros szívvel, amire az volt írva:
„Mindannyiunknak hiányozni fogsz!”
De Jean és Angie el sem búcsúzott tőle.
 33

Ez mindössze a második alkalom volt, hogy felolvasott, de

Meg máris elgondolkodott, vajon meddig bírja.
Általában szép folyékonyan olvasott, de itt valahogy
túlságosan nyomasztotta néma hallgatója. Elvonta a
figyelmét az a lidérces helyzet, hogy egy regénybe kell
beleadnia mindent – még akkor is, ha az végül A Da Vinci-
kód lett. A könyvet Mrs. Deal ágya mellett találta, és olyan
gyorsan beszippantotta, hogy minden sznob reménye
elszállt arra nézve, hogy valaha is megbirkózzék az
Ulyssesszel. Olvasott hát, ami ment is egy darabig, de
aztán Mrs. Deal ujja megrebbent, és ilyenkor háromszor is
újra kellett kezdenie egy mondatot, míg végre felfogta.
Vagy, mondjuk, lapozott egyet, de közben megszólalt egy
gép, mire ő elbizonytalanodott, hogy nem lapozott-e
véletlenül kettőt, ezért újraolvasta – csak a lap alja felé
véve észre, hogy valójában elmondta már.
Most ki tudja, hányadszor bukdácsolt végig a sorokon,
és látta, hogy Mrs. Deal keze megrándul, szemmel
láthatóan valamiféle reakcióképpen. Vajon a kómás
betegek így fejezik ki a bosszúságukat? Azzal, hogy
megrebbentik az ujjukat, és remélik, hogy mindenki
megérti, mennyire begurultak?
Az ujj megint megrándult. Kicsit mintha dobolt volna,
aztán megállt.
 Meg felsóhajtott. Jean figyelmeztette, hogy könnyen
képzelhet kommunikációt oda, ahol nincs is. Mrs. Deal
nem tudja felfogni a dolgokat, mondta, és nem tudja
kontrollálni a mozdulatait.
Meg Mrs. Deal arcát nézte. Arra gondolt, vajon szép
volt-e valamikor. Ezt immár nehéz lett volna
megmondani; annyira hamuszürke és sovány, ráadásul a
száját eltakarta a lélegeztetőgép vastag, fehér, műanyag
maszkja. Időnként kinyitotta a szemét, amiből kiderült,
hogy szép mogyoróbarna színű, de leginkább csukva volt,
vagy legfeljebb egy vékony kis fehér sarló látszott belőle,
mint most is.
– Jól van, Mrs. Deal? – kérdezte Meg, és simogatni
kezdte a kezét.
Az asszony ujja többször megrándult a tenyere alatt,
aztán megállt.
Meget kiverte a veríték. Mi zajlik most Mrs. Deal
fejében? Vajon ez az ujjmozgás nem épp egy kétségbeesett
kísérlet arra, hogy közöljön valamit? Vagy csak egy
lerobbant elektromos rendszer maradék szikrája?
Felemelte az asszony petyhüdt kezét.
– Megmanikűrözhetném a körmeit. Örülne neki, Mrs.
Deal?
Az ujj mozdulatlan maradt.
– Mondjuk, rózsaszínűre?
Az ujj nem rezdült.
– Vagy pirosra? Olyan démonira.
Az ujj most sem mozdult.
 Meg sóhajtott egyet, és gyengéden visszahelyezte Mrs.
Deal kezét a halványsárga takaróra. Az ujj azonnal
megrebbent, majd megállt.
Meg a homlokát ráncolta.
– Meg tudná ezt ismételni, Mrs. Deal?
Az asszony megismételte.
– Akkor most doboljon egyet, ha igen, és kettőt, ha nem.
Rendben?
Meg visszafojtott lélegzettel figyelt. Mrs. Deal ujja
dobolni kezdett, de nem hagyta abba kettőnél: öt, hat,
hét… nyolcszor dobolt. Meg felemelte a könyvet. Talán
csak az idejét vesztegeti, gondolta. Most először ébredt rá,
hogy amit tesz, nem puszta önzetlenségből teszi. Kicsit
megalázó volt ezt bevallania – még magának is. Jószívű
lány ő, kétségtelenül, de ugyanakkor nem hiú és
dicsvágyó is? Ez az új megvilágítás, amelyben most
önmagát vizsgálta, egyáltalán nem volt kedvező. A
szerénységtől és önzetlenségtől igen messze állt. El is
szégyellte magát érte.
De aztán visszahelyezkedett a szokásos mesélő pózba,
és folytatta az olvasást.
A szeme sarkából látta, hogy Mrs. Deal ujja felváltva
dobol és megáll, dobol és megáll, dobol és megáll.
Angie jelent meg Mrs. Deal ágya mellett, hogy
ellenőrizze az egyik gépet, és közben rámosolygott a
lányra.
– Miért csinálja ezt? – kérdezte Meg, és Mrs. Deal
megrebbenő ujjára mutatott.
 – Ilyen gyakran előfordul. A beteg megmoccan, vagy
megszólal, esetleg kinyitja a szemét, még akkor is, amikor
nincs eszméleténél.
Meg elgondolkodva bólintott.
– Zavar téged? – kérdezte Angie.
– Egy kicsit.
A nővér részvevően mosolygott.
– Tudom, eleinte felkavarja az embert, de néhány hét
után észre sem veszed.
Búcsúzóul még rámosolygott, és ment tovább a
következő ágyhoz.
Néhány hét után!
Meg keserű, rémülettől összeránduló gyomorral nézett
körül a kórteremben, az ágyakon fekvő halmokra,
amelyek valamikor valódi emberek voltak.
A gondolatra, hogy ez a fojtogató virrasztás hetekig
vagy hónapokig lesz az élete része, a hideg futkosott a
hátán.
 34

Teáztak, bár nem volt teaidő.

Kim pirítóst csinált magának és Lexinek, aki a
kimonóban pompázott. Patrick remélte, hogy ez azt
jelenti, Lexi immár Kim vendége, és nem az övé. Minden
olyan borzalmasan alakult most az életében, hogy sem
ideje, sem kedve nem lett volna sajtos szendvicset
készíteni vagy a padlón aludni.
Ők hárman a nappaliban ültek, és valami harsány
show-műsort néztek, amelyben egy robot és néhány
kesztyűbáb volt a fő attrakció. Jackson eközben a
szekrényajtókat csapdosta kint a konyhában – Patrick
minden dörrenésre összerezzent.
– Jesszusom! – üvöltött ki a konyhába Kim. – Nem
tudnál egy kicsit hangosabb lenni?
– De tudnék! – kiáltott vissza Jackson, és a zajokból
ítélve a mosogatóba vágott néhány evőeszközt is.
– Nyazsgem! – morogta Kim, és harapott egyet a
pirítósából.
– No és te hol jártál tegnap éjjel? – fordult Lexi
Patrickhoz.
Maga alá húzott lábbal ült a kanapén, és Patrick
konstatálta, hogy a kimonó, noha rajta azért jobban állt,
mint Pete-en, még így is túl sokat mutatott a combjából.
– A városban – felelte.
 – A városban hol?
– Fölösleges faggatnod – szólt közbe Kim. – Patrick
szereti a titkokat, nem így van, haver?
Ez a Kim tök hülye, gondolta Patrick. Ő egyáltalán nem
szereti a titkokat – a történtek után pláne nem. A
gondolatra, hogy már sohasem fogja megtudni a 19-es
holttest titkát, a legszívesebben belerúgott volna a tévébe.
– Húha, én viszont nagyon! – mondta Lexi. – Irtó
kíváncsi vagyok. Mondd el!
Patrick nem válaszolt. Keresse a maga kis titkait a
borosüveg mélyén! Ami az övét illeti, valaki – minden
valószínűség szerint Scott – majd szépen ráhibázik a
„szívelégtelenségre”, és ezzel megállapítottnak
nyilvánítják a halál okát, Scott pedig elnyeri a legjobb
anatómushallgató Goldman-díját, ami pedig neki járt
volna. Csak hát ő nem talált választ a kérdéseire. A
nyomozása kudarcba fulladt, és ő itt maradt, elveszetten.
Nem is csak elveszetten.
Totális reményvesztettségben.
A szeme sarkából látta, hogy Lexi előrehajol, és heves
bólogatással próbálja rávenni, hogy nézzen végre rá.
– Mondd el! – kántálta. – Monddel-monddel-monddel!!!
Kim legyintett.
– Úgyse fogja. Patrick csak lehervasztani tudja az
embert.
– Á, csak játssza az eszét.
– Hát, akkor nagyon jól játssza – vélte Kim, és a két lány
sikongató nevetésben tört ki, miközben a szájukban még
ott virított a nyálas pirítós, akár a ruha a forgó
mosógépben.
Patrick dühösen meredt a robotra a tévében. Épp egy
tortát próbált kivenni egy kartondoboz sütőből, de
fémujjai alatt folyton összetört a piskótatészta. A
kesztyűbábok kacarásztak és mutogattak, de a robot nem
értette, hogy mit csinál rosszul, és miért morzsálódik szét a
keze közt a torta.
Akárcsak azok a húsmorzsák, amelyek a Nr. 19 nevű
hústortából potyogtak ki.
– A halott apádat néztem meg – szólalt meg Patrick.
Kim tovább vihorászott, de Lexinek elállt a lélegzete.
– Tessék?
– Tegnap éjjel a halott apádat néztem meg. Ez az én
titkom. Hónapok óta az ő testét boncoljuk. Most már
leginkább csak zacskókban van.
– Jaj, ne, ez undorító! – kiáltotta Kim, és immár jóval
bizonytalanabbul tovább kacarászott.
– Tessék? – ismételte meg Lexi.
Az arca hamuszürkére vált, a pirítós meg lecsúszott a
kezéből a csupasz térdére, és ott ragadt, a vajas felével
lefelé. Patricknak hirtelen az a nyugtalanító érzése
támadt, hogy törött orral, eszméletlenül heverni a hinta
alatt smafu lehetett ahhoz a sokkhoz képest, amely most
olyan pőrén ült ki Lexi arcára, hogy még ő is le tudta
olvasni.
– Ezt hogy érted? – kérdezte a lány remegő ajakkal.
– Te akartad tudni – Patrick vállat vont, kvázi áthárítva
a felelősséget Lexire.
Felvett egy magazint a fotel karfájáról. Art Fórum.
Lexi Kimhez fordult.
– Ezt hogy érti?
– Sehogy – felelte Kim kissé feszengve. – Úgy értem,
Patrick orvostanhallgató, de… Szóval, szerintem sehogy.
– Ezt hogy érted? – ismételte meg Lexi. – Ezt hogy a
büdös kurva életbe érted?
Patrick a magazinra meredt, és nagyon szerette volna,
ha Lexi leveszi róla a tekintetét. Magában azt kívánta, bár
ne mondta volna, amit mondott, de hát azok a
kesztyűbábok is milyen kegyetlenek voltak! Miért nem
lehet egyszerűen segíteni annak a robotnak? Miért kell
kinevetniük?
A tévéhez vágta az Art Fórumot, és kiment.
A lépcső alján járt, amikor hallotta, hogy Lexi
utánacsörtet, és közben úgy nyüszít, akár egy macska,
amit épp a vonat ablakán dobnak ki. Patrick megfordult,
és abban a minutumban egy akkora pofont kapott, hogy
hátraesett a lépcsőre. De Lexi itt nem állt meg. Mint egy
őrült vadállat ráugrott, és csépelte, karmolta, bokszolta,
ahol érte – mindeközben magából kikelve üvöltött és
szitkozódott, Kim kétségbeesett kiáltásainak kíséretében:
– Jackson! Jackson!
Patrick az arca elé kapta a kezét, felhúzta a térdét, és
az egyik lábát Lexi gyomrába nyomva keményen ellökte
magától. A lány a bejárati ajtónak esett, háttal, majd
összegömbölyödve, akár egy embrió, keserves, ziháló
zokogásban tört ki.
– Úristen! – sápítozott Kim. – Atyaúristen!
– Mi a szent szar folyik itt? – kérdezte Jackson, aki a
konyhából rohant be.
– Nem tudom – felelte Kim, és ő is zokogni kezdett.
Jackson átkarolta, ő pedig hozzábújt, a vállának
nyomva a pirítósát.
Patrick lassan felült, és megérintette az orrát. A keze
véres lett, és a szíve olyan gyorsan vert, hogy látta, amint
a pulzusa lüktet a hüvelykujja bőre alatt.
Rossz érzés volt. Érezte, hogy ez az érzés rossz, bár
maga a felismerés most nem váltott ki elégedettséget
benne. Összehúzott szemmel nézte Lexi összekuporodott
testét a koszos előszobaszőnyegen, és – teljesen váratlanul
– az anyja jutott eszébe, azon az estén, amikor őt a rendőr
vitte haza, és babos pirítóst csinált neki. Az anyja meg
csak zokogott a padlón.
Úgy érezte, ez a két dolog összetartozik, de nem értette,
miért.
Miért? Ez volt a kérdés. Mindig is ez volt a kérdés, és
mindig is ez lesz, hacsak nem képes irányítani a dolgokat
és megoldani a rejtvényt.
Ahhoz, hogy megtudjuk, miért halt meg valaki, az élőket
kell meghallgatni.
Madoc professzor szavai hívatlanul jelentek meg a fe-
jében, és egy szempillantás alatt minden kitisztult előtte.
Felállt, Lexihez lépett, és leguggolt mellé.
– Hagyd békén! – szólt rá Jackson.
 – Hagyd békén, Patrick! – visszhangozta Kim.
De Patrick nem hagyta. Szüksége volt rá.
És talán Lexinek is őrá.
Nem tudta, miként fogjon neki, úgyhogy elég sután
kezdte:
– Az én apám is meghalt.
– Remek! – kiáltotta Lexi, és a nagy indulattól kirepült
az orrából egy takonycsík, majd a szőnyeghez tapadt,
akár egy szökevény kötele.
– Egy autó ütötte el – folytatta Patrick.
– Remek! – ismételte meg Lexi, habár immár jóval
kevésbé indulatosan.
– Nem tudom, mi történt vele és miért – közölte Patrick.
– Próbáltam, de nem sikerült megértenem. A te apád
viszont…
Itt elhallgatott, hogy továbbgondolja a dolgot.
Lexi lassan felült a sarkára, és könnyes szemét
Patrickra emelte. A karját szorosan maga köré fonta, az
arca csillogott a szétmázolódott fekete könnyektől és
ezüstös takonycsíkoktól.
– Igen…? Vele… vele mi van?
Patrick lehunyta a szemét. Ritkán szólalt meg anélkül,
hogy ne legyen biztos abban, amit mondani akar, de
ezúttal térkép nélkül, vaktában indult el, nem tudva,
milyen talajon fog lépkedni, és merre viszi az út. Nem volt
bizonyítéka. Nem volt szakértelme. Nem volt semmije,
csak egy hiányzó mogyorószem meg az a rettenetesen
furcsa, ösztönös megérzés, amely annyira erős volt, hogy
minden logikátlansága ellenére nem lehetett nem
tudomást vennie róla.
– Szólalj már meg, Patrick! Mi van az én apámmal?
Patrick kinyitotta a szemét, és látta, hogy mind a
hárman őt bámulják. Gyorsan elkapta a fejét, és a
mocskos tapétára függesztette a tekintetét, mielőtt végre
kibökte a választ.
– Én azt hiszem, hogy a te apádat meggyilkolták.
 35

– Terhes vagyok – jelentette be Tracy Evans.

A tükörképét mintha felzaklatta volna ez a közlés.
– Gyerekünk lesz! – próbálkozott egy másik variációval,
és megvillantotta szép, fehér fogait, de valahogy mégsem
lett belőle igazi mosoly.
Az arca teltebb lett. Oldalvást fordult, és lábujjhegyre
állt, hogy lássa a hasát a fürdőszobatükörben.
Megcirógatta az enyhe domborulatot, és összeráncolt
homlokkal nézte a kezét a tükörben. Noha már majdnem
négy hónap telt azóta, hogy megcsinálta a terhességi
tesztet, még most is nehezen hitte el, hogy egy kisbaba
növekszik benne. Egy csöpp kis potyautas, aki ott utazik a
pocakjában, elcseni előle az ételt és elszívja a vérét… Azt
meg még nehezebb volt elképzelnie, hogy az a valami, ami
most ott bent növekszik, egyszer csak kibújik belőle
valamikor júniusban, ha törik, ha szakad…
Félelmetes.
Tracy az ajkát rágta.
Remélte, hogy Mr. Deal örülni fog a hírnek.
Helyesebben Raymond. Raymond volt a neve, de ő
valahogy képtelen volt megszokni. Raymond, nem Ray –
ehhez szigorúan ragaszkodott –, de Tracynek csak ritkán
állt rá a szája, az agya meg soha, amikor rágondolt.
És ez gyakran megesett. Túl gyakran – ezzel ő maga is
tisztában volt, de nem tudott változtatni rajta. Hogy miért,
abban nem volt biztos; csak azt tudta, hogy még sohasem
érzett így egyetlen heves vérű fiatalember iránt sem,
akikkel addig lefeküdt, de akikkel – furcsamód – most
egyáltalán nem kívánt volna lefeküdni.
Mr. Deallel hetente háromszor találkozott. A férfi
elment érte a kórházba, és onnan vitte fel magához. Néha
ott is aludt nála. A háza olyan volt, amilyenek a
magazinokban szoktak lenni: fehér és patyolattiszta, a
falakon igazi festmények, amelyeken még az
ecsetvonásokat is látni lehetett, ha az ember
hátraszegezett fejjel, a megfelelő megvilágításban nézte
őket.
Meredek csigalépcső vitt fel az emeletre, és a
fürdőszobában bidé volt, amelynek apropóján az első
látogatásakor feltette a férfinak a nagy kérdést, hogy van-
e gyerekük.
– Miért kérded? – borult el Mr. Deal homloka.
– Hát, mert a fürdőszobában van egy kis vécé – felelte
Tracy, mire Mr. Deal jól kinevette, mint az este folyamán
több ízben is.
Amikor Tracy megpróbálta rávenni, hogy magyarázza
el, hogyan működik, csak annyit felelt:
– Nézd meg az interneten!
Aztán szexeltek. Mint általában.
Tracy a tükörbe pillantott, és arra gondolt, vajon mióta
nem érzi úgy, hogy egy este csak akkor nincs
elvesztegetve, ha lenyom valakivel egy gyors numerát.
Most voltak olyan pillanatok – na jó, tényleg csak
pillanatok –, amikor semmivel sem kisebb örömet jelentett
az, hogy csak nézi a férfit, amint megeszi az ételt, amit
főzött neki, vagy beleszagol a nyakába, amikor
ölelkeznek. Mr. Deal nem használt after-shave-et, viszont
szappant igen, ami arra emlékeztette Tracyt, hogy a
gyerekkor talán mégsem volt mindig annyira rossz.
Arról, hogy mit csinál Mr. Deal azon a négy éjszakán,
amikor nem látja, Tracynek fogalma sem volt. Amikor
kérdezte, a férfi kurtán válaszolt: „Semmi különöset.”
Tracy ezeken az estéken kezdett el töprengeni és
aggodalmaskodni. A férfiakat olyan könnyű az orruknál
fogva vezetni, és ő nagyon nem akarta, hogy valami
ringyó lecsapja a kezéről Mr. Dealt…
Kezdte titokban ellenőrizni a telefonját meg a
fehérneműjét, amikor kiment valamiért a szobából.
Augusztus végén hagyta abba a fogamzásgátló
tablettát.
És lám, itt a következménye.
Tracy újra megcirógatta a hasát. Úgy tűnik,
gyorsabban kell lépnie, mint eredetileg tervezte.
De úgy vélte, ha Mr. Deal ugyanúgy érez iránta, mint
ahogy ő a férfi iránt, akkor minden rendben lesz.
 36

– Én nem megyek be!

Lexi lecövekelt a Penyland Roadon álló ház
kocsibehajtója előtt.
– Oké – mondta Patrick, és elindult egyedül a kavicsos
úton.
– Várj!
Patrick hátrafordult.
– Biztos, hogy bemész?
– Biztos.
Naná, hogy bemegy. Miért ne menne? Ezért jöttek,
nem?
– Oké. És én mit fogok csinálni addig itt kint?
– Nem tudom. Mit?
– Nem tudom.
Akkor meg miért kérdi? Patrick értetlenül csóválta a
fejét.
– Oké – mondta megint, és továbbindult a bejárati ajtó
felé.
Mire felemelte a nehéz, oroszlán formájú
rézkopogtatót, Lexi már ott állt mellette, idegesen
harapdálva az ajkát.
– Hogy nézek ki? – kérdezte váratlanul Lexi.
Patrick tetőtől talpig végigmérte, aztán vállat vont:
– Én nem tudom megmondani.
 Lexi villámló tekintetet vetett rá, bár Patrickra ez nem
tett különösebb hatást.
Alacsony, molett asszony nyitott ajtót farmerben és bő
kardigánban.
– Alex…? – szólalt meg a nő gyanakvón.
– Jó napot! – köszönt határozott hangon Patrick. Jól
előkészítette a nyitó mondatait, és nem szerette volna, ha
eltérítik. – Mr. Galenről szeretnék megtudni néhány
dolgot. Bejöhetek?
Az asszony Lexire pillantott.
– Megint balhézni jöttél?
– Nem – felelte Patrick.
– Alexandrát kérdeztem.
– Ki az az Alexandra?
– Ő.
Lexi összefont karral, idegesen topogott. Patrick el is
húzódott egy kicsit tőle, nehogy véletlenül hozzáérjen.
– Nem – felelte végül Lexi, mire az asszony kinyitotta az
ajtót, és beengedte őket.
Patrick életében nem járt még ilyen óriási házban.
Vagy tízszer akkora volt, mint amiket ismert.
A duci nő végignézett rajta, aztán így szólt:
– Jackie vagyok.
– Igen, tudom – felelte Patrick. – Jó magas itt a
mennyezet.
– Az – hagyta helyben a nő, furcsa kifejezéssel az arcán.
A nappaliba vezette őket, ahol egy öreg, korcs kutya
tápászkodott fel a lobogó tűz előtti szőnyegről, és
figyelmeztetően rájuk vakkantott.
– Hallgass, Floki! Jó barátok.
Floki bocsánatkérőn megcsóválta a farkát, majd
Patrickhoz sündörgött, és megnyalta a kezét.
Patrick végigsimította a kutya fejét.
Jackie elmosolyodott, és a kanapéra mutatott:
– Üljetek le!
Patrick leült, de Lexi nem. Ehelyett körbejárt a
szobában, úgy szemlélve meg minden tárgyat, mintha
leltárt venne fel.
A szobát akárha egy lakberendezési magazinból
vágták volna ki. Vagy mondjuk az Art Fórumból. Díszes
mennyezet, halvány rózsaszín falak, nagy, fehér
kandalló.
A kandallópárkányon egy fénykép állt: Jackie volt rajta
meg egy férfi, mögöttük havas hegy és ragyogó kék ég. A
pasas mosolygó szájából kivillanó fogsort Patrick nagyon
jól ismerte. A férfi tehát a Nr. 19, vakáción.
Patrick próbálta odaképzelni a szobába, de nem tudta
élőként látni. Vagy egy tetem csattogott be zombilábon,
vagy mereven és narancsszínűn terpeszkedett el a
kanapén, leveket eresztve a csokoládébarna, elegáns
bőrre.
– Hogy vagy, Alex?
Lexi megvonta a vállát.
– Jól nézel ki.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Semmit.
 – Ja, vagy úgy – mondta Lexi.
– Nem kéne bemutatnod minket egymásnak?
Lexi újra vállat vont, de aztán engedett.
– Ő itt Patrick.
– Örvendek – mondta Jackie.
– Minek örvend? – kérdezte a fiú.
– Tessék?
– Ne törődj vele, Jackie – mondta Lexi. – Ő kicsit olyan…
na, érted.
És a mutatóujjával belefúrt a halántékába.
– Ó… – mondta Jackie. – Nos… örülök, hogy eljöttél,
Alex.
– Tényleg?
Jackie arca megrándult. Patrick észrevette, hogy Lexi
közben felemelt egy kis porcelánfigurát valamelyik
polcról – egy fényes szarvasbikát lila színű dombocskán.
Azt is észrevette, hogy a ház hátsó kertre néző
franciaablakát kartonpapír takarja be ott, ahol az üveg
betört. Így belülről sokkal rondábbnak látszott, mint
annak idején a kertből. Arra gondolt, nem kellett volna
Lexi kezébe adnia azt a követ. Ez a Jackie egész kedvesnek
tűnt – egyáltalán nem olyannak, mint amilyennek
képzelte. Ő valamiért azt várta, hogy leopárdbőr ruhát
fog viselni.
– No és hogy vagy mostanában? – kérdezte Jackie.
– Szegényen – felelte Lexi.
Jackie ajka megfeszült. Lexi Patrickra irányozta a
szarvasbikát.
 – Őszerinte az apámat meggyilkolták.
– Micsoda? – szisszent fel Jackie.
– És azt mondta, hogy az élőket kell kihallgatni.
– Meghallgatni! – javította ki Patrick. – Ahhoz, hogy
megtudjuk, miért halt meg valaki, az élőket kell
meghallgatni.
Jackie elképedve meredt rájuk.
– Maga az élők közé tartozik – magyarázta tovább
Patrick. – És én most meghallgatom.
– Miféle gyilkosságról beszéltek ti? – kérdezte Jackie. –
Az apád autóbalesetben halt meg, Alex! A kocsija
megcsúszott a jégen. Te is tudod. Te is bementél hozzá
egyszer a kórházba.
– De az orvosok azt mondták, hogy már javul. És akkor
egyszer csak meghalt!
– Tüdőgyulladást kapott, és ennek következtében leállt
a szíve. Ezt te is tudhatnád, ha rendesen bejártál volna
hozzá, ahogy én, naponta kétszer, minden áldott nap,
hónapokon át. Annyira sérülékeny volt szegény!
– Patrick nem így gondolja.
– Teszek rá, mit gondol Patrick! Mit tudhatja ő, ha
egyszer nem volt ott. És egyáltalán, ki az ördög ez a fiú?
Miért van itt?
Jackie most őfelé fordult; a hangja erősebb lett, és a
torka is kivörösödött.
Patrick ebből azt a következtetést vonta le, hogy
minden bizonnyal felháborodott valamin.
– Mondd el neki, Patrick!
 – Rajta, Patrick, szeretném hallani!
Patrick megszólalt:
– Nem lehetne, hogy abbahagyják a kiabálást? Nem
tudok gondolkodni, amíg így üvöltöznek.
– Jaj, ne szerencsétlenkedj már! – zárta rövidre a dolgot
Lexi. – Patrick talált egy mogyorót apa torkában.
– Hogy mi?
– Apa torkában volt egy szem mogyoró. És mi
mindketten allergiásak vagyunk a mogyoróra.
– Igen, tudom.
– Tudom, hogy tudod.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Lexi jelentőségteljesen felhúzta a vállát.
Jackie Patrickra pillantott.
– De ő ezt honnan…?
– Patrick orvostanhallgató.
– Anatómushallgató – helyesbített Patrick.
– Az mindegy. És talált a torkában egy mogyorót,
amikor… szóval akkor.
– Amikor boncolták.
– Na, igen, amikor boncolták. És Patrick szerint a
mogyoró ölte meg, nem a tüdőgyulladás.
– Lehet, hogy az ölte meg – pontosított Patrick, de Lexi
ezt eleresztette a füle mellett, és fenyegetően megállt
Jackie előtt.
– Én nem is tudtam, hogy a holttestét az
orvostudománynak adományozta, vagy mit tudom én,
hogy mondják. Egyáltalán igaz ez?
 Jackie némán bólintott.
– De te hogy engedhetted, hogy apát csak úgy…
felvagdossák?
Lexi hangja elcsuklott.
– Most miért remegsz? – kérdezte Patrick.
A lány nem válaszolt.
Jackie felállt, de aztán nem mozdult semerre.
Összefonta a karját, majd leengedte, majd újra összefonta.
Az ajkát harapdálta, és Patrick látta, hogy a szeme
párásan fénylik.
– Ezt ő akarta így, Alex. Így rendelkezett már évekkel
azelőtt, hogy mi ketten megismerkedtünk. Tiszteletben
kellett tartanom a döntését.
– És a mogyorót is te adtad neki?
– Úristen, dehogy! Hogy lehetsz ilyen undorítóan
gonosz? Nem adott neki mogyorót senki. Hiszen csövön
keresztül táplálták!
– Mit tudom én! – válaszolta Lexi. – Lehet, hogy eleged
lett abból, hogy naponta kétszer, minden áldott nap
látogasd.
– Igen, elegem volt. Miért is tagadnám? Rettenetes volt.
Nézni, ahogy az ember, akit szeretsz, csak gurgulázni tud,
és sírni, és pelenkázni kell! Az a borzalmas szag, ami ott
volt! Fogtam a kezét, simogattam a haját, bevittem a
kedvenc zenéit, és ő még azt sem tudta, hogy ki vagyok.
Esténként két órát ültem mellette, utána meg újabb kettőt
a kórházi parkolóban, zokogva. Én legalább törődtem
Sammel élete minden percében, amit te nem mondhatsz
el magadról.
– Te szemét picsa!
Lexi a rózsaszín falhoz vágta a szarvasbikát. Az menten
fehér szilánkokra tört, rázáporozva a kutyára, aki
rémülten ugrott fel, és vad ugatásba kezdett.
– Takarodj innen! – kiáltotta Jackie.
– Neked kéne kitakarodnod! Ez az én apám háza! Te
vagy az az önző, pénzéhes ringyó, aki mindent magának
tartott meg belőle!
Patrick úgy érezte, elkanyarodtak a tárgytól.
– De mi van a mogyoróval? – szólt közbe, de mintha meg
sem hallották volna.
– Szóval erre megy ki a játék már megint? – kérdezte
Jackie. – A pénzre? Hát nagyon tévedsz! Ezt a házat a
kettőnk pénzéből vettük.
– És az én részemmel mi lesz? Ha te nem vagy, már
megkaptam volna!
– Te meg elittad volna, mi?! – kiáltotta Jackie. – Ezt Sam
is tudta. Mindketten tudtuk.
– Ahhoz neked semmi közöd! – süvöltötte Lexi.
– Fáj a fülem ettől – nyögött fel Patrick, ami igaz is volt.
A fülére tapasztotta a tenyerét.
Jackie tudomást sem vett róla.
– Mi az, hogy semmi közöm? Mást se tudtál, mint
fájdalmat okozni szegény apádnak! Csavarogtál, isten
tudja, merre, ittál, isten tudja, mi mindent, lefeküdtél
isten tudja, kikkel!
– Az én életem, nem? – kiáltotta Lexi.
 – Tizennégy éves voltál! A te életed az övé is volt!
– Egy nagy büdös francot! Sosem törődött velem!
– Mindig is törődött!
– Na ja, addig, amíg te meg nem jelentél a színen! És
pontosan akkor ment gallyra minden!
– Alex, én nagyon sajnálom, hogy az anyád meghalt, de
ne merj engem kárhoztatni azért, ami még azelőtt történt,
hogy egyáltalán találkoztunk volna apáddal. A mi ajtónk
mindig nyitva állt előtted. Nem az én hibám volt, ha olyan
seggrészegre ittad magad, hogy nem bírtad megtalálni.
Patrick felállt.
– Ez a lárma sok nekem – közölte. – Elmegyek.
Észre sem vették. Patrick kiment a szobából, sarkában
a hálás Flokival, aki egészen a bejárati ajtóig kísérte.
Ahogy a kocsibehajtón távolodott, utánaúsztak a
haragos üvöltözés hangjai.

Amikor Patrick hazaért, Kim és Jackson egymás mellett ült

a kanapén, és a Grand Designs házépítő műsort nézték.
– Lexi hol van? – kérdezte Kim.
– A mostohaanyjánál.
Nem kívánt részletekbe bocsátkozni.
– Hé! Csak nem az én cipőm van rajtad?
– De igen – felelte Patrick. – Sajnos elég kicsi.
– Nekem nem az.
Kim szólalt meg:
– Kiderítettétek, ki ölte meg Lexi apját?
 – Még nem – felelte Patrick, és felballagott az emeletre.
Leült az ablak mellé, előtte az asztalon kinyitva A
neuroanatómia alapjai, és nézte, amint a cardiffi
vasúttársaság vonatai világító gilisztaként cikáznak el a
sötétben. Arra gondolt, hogy vajon Lexi és Jackie még
mindig üvöltöznek-e egymással a kutya lesunyt feje fölött.
Pénzről meg szeretetről ordítoznak, pedig semmi sem
számít igazán, csakis a halál.
Végül aztán, úgy éjfél körül, Patrick összegömbölyödött
az ágyában. Valami mást kell holnap kitalálnia, hogy
megtudja, hogyan halt meg a Nr. 19.
Az élők meghallgatása csak felesleges időpocsékolás.
 37

Majdnem egy hét telt el azóta, de még mindig mindenki

arról beszélt, hogyan húzott be Patrick a portásnak.
– Emlékeztek rá, hogy engem is megütött egyszer? –
kérdezte Scott, szikéje hegyével Bill kisagyában matatva.
– Ütni nem ütött – helyesbített Rob.
Dr. Spicer rájuk szólt:
– Figyeljen arra, amit csinál, Dilip! Még elszakítja az
artériát!
Scott megvonta a vállát.
– Én csak azt mondom, hogy Patrick erőszakos típus.
– Ez nem igaz – vetette ellen Meg. – Egyértelmű, hogy a
portás ragadta meg először, nem véletlen, hogy nem
erőltette a vádat ellene. Önvédelem volt.
– Amikor engem ütött meg, az nem volt önvédelem.
Rob felsóhajott.
– Nem ütött meg, csak odébb penderített. Ne csinálj már
ekkora drámát belőle!
Scott sértődötten rángatta a szikéjét ide-oda a szürke
anyagban.
– Börtönben volna a helye, nem itt a normális emberek
között.
– Rendkívül empatikus vagy – jegyezte meg Rob. – Jó
lesz vigyáznom, nehogy a közeledbe merjek menni, ha
elkapok egy influenzát.
 – Mellplasztikát meg főleg ne csináltasson vele –
szellemeskedett Spicer.
– Látta valaki mostanában? – tudakolta Meg.
– Mármint Patrickot? – kérdezett vissza Dilip. – Nem.
– Remélem, jól van – jelentette ki Meg.
– Nekem nyolc – mondta Dilip, aztán sóhajtott egy
nagyot. – Hál’ istennek, mindjárt végzünk a boncolással.
Micsoda unalmas egy agy volt ez!
Meg eltűnődött, vajon milyen lehet Patrick agya.
Sokezernyi tekervényes kis dobozt képzelt maga elé,
mindegyiken lakat és címke. Magában el is mosolyodott.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Rob.
– Á, semmi. Csak eszembe jutott valami.
– Hogy haladsz a felolvasással?
– Azt hiszem, jól. Szerintem örül neki.
– Miből tudod megállapítani?
– Nem is tudom. Néha megrándul a keze, de…
Nem fejezte be a mondatot, csak a vállát vonta meg.
– Miről van szó? – kérdezte Spicer.
Meg elmesélte neki, mire vállalkozott.
– Ha egyáltalán tudatában van a dolgoknak – mondta
Spicer –, minden bizonnyal a hét fénypontja lehet ez neki.
– Maga szerint tudatában lehetnek annak, ami
körülöttük történik?
– Biztos vagyok benne, hogy vannak ilyen betegek. De
abban már nem, hogy ez mindig jó is.
Meg bólintott. Értette, mire gondol a fiatal orvos.
Mindannyian megjárták már a neurológiai osztályt, és
néma döbbenettel szemlélték mindazt a rettenetet, amit a
talán soha magukhoz nem térők végtelen, ernyedt
mozdulatlansága és a már visszatértek vad dühe,
gyötrődése és frusztrációja jelent.
– Na és mit olvasol neki? – térítette vissza a jelenbe
Dilip.
Meg elpirult.
– Hát, az Ulyssesszel kezdtem, de az egyikünknek sem
tetszett, úgyhogy most valami ponyvát olvasok, amit az
ágya melletti kisasztalon találtam. – Azt nem tette hozzá,
hogy ez A Da Vinci-kód, sem azt, hogy majd megette a
kíváncsiság két felolvasás között, intellektuális fensőbbség
ide vagy oda.
És azt sem mondta el, hogy ha egyszer befejezi azt a
könyvet, az életben nem akarja betenni a lábát egy
kómaosztályra.
– Nem könnyű, tudom… – vélte dr. Spicer, mintha csak
a gondolataiban olvasott volna. – De nagyon szép magától.
– Affrancba! – káromkodta el magát Dilip. –
Belevágtam az artériába!

***

Csak emlegetni kellett, gondolta Meg, mivel a Park Place-

hez vezető hosszú lejtő alján ott állt Patrick.
– Szia – üdvözölte. – Hogy vagy?
– Kirúgtak – felelte a fiú.
– Hallottam. Amiért megütötted a portást?
 – Nem, még előtte. – De mielőtt a lány tovább
faggathatta volna, folytatta: – Valamit meg kell tenned
nekem.
Meg kissé gunyorosan vonta fel a szemöldökét.
– Hát hogyne!
– Akkor jó – mondta Patrick. – Néhány fényképet
kellene csinálnod a 19-es holttest szájáról és
nyelőcsövéről.
Meg csak ekkor ébredt rá, hogy a szarkazmusa nem ért
célba.
– De Patrick, ezt én nem tehetem! A boncterembe tilos
telefont vagy kamerát bevinni. Te is tudod.
– Akkor add meg a belépőkódodat, és én majd
lefényképezem.
– Azt sem tehetem!
– Miért nem?
– Mert akkor engem is kirúgnak.
– Vészhelyzet van.
– Mi az, hogy vészhelyzet? Bill rég halott. Legközelebb
képes leszel újraélesztést kérni tőlem!
– Az ostobaság volna – szögezte le Patrick. – Ez viszont
nem az.
– Miért?
– Azért, mert szerintem meggyilkolták.
– Kit? Billt?
– Igen.
– Meggyilkolták?
– Lehetséges.
 – Ezt nem értem.
– Oké.
Patrick vállat vont.
– Állj! Most azonnal magyarázd el, miért gondolod ezt!
– Oké – ismételte meg Patrick. – Mogyoróallergiája volt,
és mesterségesen táplálták, mégis egy mogyoró volt a
torkában, amikor meghalt.
– Ez igaz… – bólogatott Meg.
– Márpedig ez nem logikus, csak akkor, ha valaki
belékényszerítette – folytatta Patrick. – Az anafilaxiás
sokk vezethetett a szívrohamhoz, és pontosan ezt írták be
a halál okaként, de az csak azt jelöli meg, hogy hogyan
halt meg, azt nem, hogy miért.
Meg a homlokát ráncolta.
– És te honnan tudod mindezt?
– Onnan, hogy megtudtam a nevét, és beszéltem a
lányával. A mogyoróallergiát az apjától örökölhette, ez
ütött szöget a fejembe. De amikor visszamentem, hogy
megnézzem a mogyorót, az eltűnt. Valaki elvette, ami azt
jelenti, hogy valaki titkol valamit. Már csak egy
boncolásóra van, utána elviszik a holttesteket, és akkor
sohasem tudhatom meg, hogy mi történt. Ezért sürgős a
helyzet. És ezért kell segítened nekem.
Meg ámulva nézte Patrickot.
– Te megtudtad a nevét?
– Igen. Samuel Galen.
– És beszéltél a lányával?
– Igen.
 Patrick azon tűnődött, hogy Meg esetleg nagyothall.
– De hogyan?
– Az nem fontos. A lényeg, hogy én nem tudok bejutni.
Segítened kell.
Megnek az ámulattól elállt a szava. Hogyan tudta meg
Patrick a halott nevét? Hogyan tudott beszélni a
lányával? Az ő kapcsolatteremtési képességeivel?! Ez az
egész totális őrültségnek tűnt, és ha bárki mástól hallja,
nem hiszi el. De Patrick valamiképp meggyőző volt. Nem a
szavai, hanem ő maga. Máskor oly kifejezéstelen arca
megváltozott. Kipirult, megtelt élettel. Még a
szemkontaktust sem kerülte, miközben a segítségét kérte
– a maga módján.
Ahogy most nézte, Meg úgy érezte, nincs ereje nemet
mondani. De azért húzta kicsit az időt.
– Mi az, amit keresel?
– Ugye emlékszel, hogy a torok nyálkahártyáin
vágásokat találtunk?
– Igen.
– Én akkor azt hittem, hogy Dilip sértette fel, mivel elég
ügyetlen a késsel. Most viszont inkább úgy gondolom,
hogy a sebek a halála előtt keletkezhettek.
– És úgy gondolod, hogy aki elvitte a mogyorót, ugyanaz
az ember lehet, mint aki belékényszerítette?
Patrick olyan áthatóan bámult rá, hogy a lány a
legszívesebben oldalba rúgta volna magát, amiért ilyen
kíváncsinak és segítőkésznek mutatkozott, holott egyik
sem akart lenni. A fiú szemébe nézett, és megborzongott –
de rögtön ráébredt, hogy Patrick voltaképpen nem is látja,
hanem egyenesen keresztülnéz rajta, a megoldást keresve
a túloldalon.
– Igen, lehetséges – felelte végül a fiú.
Az arcán mosoly terült szét – először, amióta a lány
megismerte, és Meg már tudta, hogy minden józan
meggondolás ellenére pontosan azt fogja tenni, amit
Patrick kér. Mindenesetre tett egy utolsó kísérletet, hogy
legalább valami hasznot csikarjon ki belőle magának.
– Rendben, de csak egy feltétellel.
– Oké. Mi az?
– Az, hogy te menj el felolvasni Mrs. Dealnek!
– Ki az a Mrs. Deal?
– Egy kómás beteg, bent a kórházban. Nem olyan nagy
kunszt.
– Mit kell csinálnom? – kérdezte gyanakodva Patrick.
– Csak olvasnod kell neki.
Patrick a homlokát ráncolta.
– Hangosan?
Meg elmosolyodott.
– Ha azt akarod, hogy halljon, akkor igen, hangosan
kell felolvasnod.
– És mit?
– Egy könyvet.
– Hosszút?
Meg már majdnem azt felelte: „Tök mindegy!”, de aztán
arra gondolt, hogy szegény Mrs. Dealt jobb volna
megkímélnie attól, hogy Patrick válasszon olvasnivalót
neki.
– Minimum kétszáz oldal legyen. Valami könnyű,
olvasmányos regény. Bestseller vagy klasszikus. De ne
legyen háborús, se valami fiúknak való hülyeség. Se sci-fi.
– Nem háborús, nem sci-fi.
Patrick komolyan bólintott, és Meg rájött, hogy ha
pontos instrukciókat ad neki, akkor azokat Patrick egy
számítógép precizitásával fogja végrehajtani. Egy
gonoszkodó másodpercre megfordult benne, hogy a
Büszkeség és balítéletet írja elő neki, de aztán magában
mosolyogva elvetette a gondolatot.
– Ha megteszem, lefényképezed?
– Lefényképezem.
– Hát jó, rendben – mondta kicsit vonakodva Patrick.
– De aztán igyekezz!
– Én mindig igyekszem – felelte komolyan Patrick.
A lány elnevette magát, és kiöltötte rá a nyelvét.
Patrick zavartan pislogott.
 38

– Terhes vagyok – jelentette be Tracy.

Mr. Deal végigrágta a steakfalatot, ami a szájában volt,
lenyelte, majd hátradőlt a széken, és Tracyre nézett. A
lány érezte, hogy a mosolya bágyad, úgyhogy igyekezett
megerősíteni, annak ellenére, hogy belül remegett.
Mr. Deal – Raymond – akkurátus ember volt, aki nem
érezte szükségét sem ömlengésnek, sem kertelésnek.
Tracy nemigen ismerte még ki, de annyi tapasztalata már
volt vele, hogy ha erőlteti a dolgokat, még kevésbé
hajlandó kiadni magát. Bosszantó volt, egyúttal izgató.
A férfi megköszörülte a torkát, és belekortyolt a
vörösborba.
– Hol tartasz?
– Eléggé előre.
– Megtartod?
Naná hogy megtartom! Ezért dolgoztam!
– Ha te is úgy látod jónak – válaszolta óvatosan.
A férfi vágott egy újabb falatot a steakből. Feketére
átsütve szerette.
– Hát hogyne – felelte.
– Biztos?
Most miért kérdezel vissza?, intette magát. Miért adsz
neki esélyt, hogy nemet mondjon?
Mr. Deal befejezte a falatot, megtörölte a száját a
szalvétájával, és áthajolt az asztalon, hogy egy csókot
leheljen Tracy arcára.
– Hát hogyne lennék biztos – felelte. – Legalább lesz kit
ráültetnünk a gyerekvécére.
Tracy hirtelen elgyengült. Csak mosolygott, bárgyún és
boldogan.
A híradó után lefeküdtek, és Tracy olyan dolgokkal is
Mr. Deal kedvében járt, amilyenekkel addig soha.
Nemcsak azért, mert úgy érezte, tartozik neki vele, hanem
mert ő maga is kívánta.
Később – már otthon, a lakásban, amelyet néhány
kevésbé szerencsés lánnyal együtt bérelt – fél éjszakán át
nem tudott aludni az izgalomtól. És amikor másnap
bement a kórházba dolgozni, meglepődve észlelte, hogy
nem is olyan undorító munka kitörölni az öreg Mr. Cutler
kakás fenekét, és nem is olyan fárasztó belecsorogtatni a
hideg levest Mrs. Aldridge ceruzavékony ajkai közé.
No persze alig várta, hogy abbahagyhassa, és egy napot
se dolgozzon többé az életben, de egyúttal valahogy úgy
érezte, hogy a munkája örömet okoz.
Amikor megszólalt az egyik beteg csengője, épp amint
néhányan leültek teázni, Tracy a maga számára is
váratlanul felpattant, és azt mondta:
– Majd én megyek!
Sally, aki többnyire az egész osztály véleményét
képviselte, meg is kérdezte:
– Mi a csuda van ma veled? Csak nem vagy szerelmes?
De igen!, gondolta Tracy, és a felfedezés egészen
felvillanyozta. Valahogyan, valamikor tényleg
beleszeretett Mr. Dealbe, és ettől egy csapásra minden
megváltozott.
Ő változott meg – és az érzés csodálatos volt.
 39

Jó egy órába telt, mire Sarah megtalálta a gyufát. Nem

dohányzott, és nem volt gáztűzhelye sem, úgyhogy nem is
tudta, miért tart otthon gyufát, de biztos volt benne, hogy
valahol lennie kell egy dobozzal. Keresés közben kivégezte
a vodka nagyját.
Most ott állt a holdsarló fényében a zúzmarás tetejű
Fiesta mellett, és próbálta felgyújtani a fészert.
Sokkal nehezebb volt, mint gondolta.
Amikor kibotorkált a fagyos éjszakába, azt hitte,
elegendő lesz egyetlen szál gyufát odatartani a rothadó
gerendához, és az egész épület lángra lobban tőle.
De nem így történt.
A doboznak már a felét elhasználta. A fészer sarkánál
guggolt hálóingben és csizmában, és nézte, amint a sápadt
faforgácsok megperzselődött ágacskákká válnak. Egyszer
el is szunyókált, kezében a meggyújtott gyufával, és
megégette az ujjait.
Visszatámolygott a házba, és elővette a levelet, majd
kiment, és újra nekilátott, ám szinte lehetetlennek tűnt,
hogy a levéllel a kezében meg tudja gyújtani a gyufát.
Gyufaszál, doboz, levél: ez három dolog, de csak két keze
van. Megingott, és halkan káromkodott egyet, elejtette a
skatulyát, aztán a levelet, mire végül sikerült összehoznia
a levelet az egyik kezében és az égő gyufát a másikban.
 A papír sarka fellobbant, és a tűz narancsos fényében
Sarah még egyszer, utoljára el tudta olvasni a sorokat:

Kedves Mrs. Fort, mély sajnálattal tudatom Önnel,

hogy Patrickot kénytelen voltam eltanácsolni a
Biológiai Tudományok Egyeteméről…

Sarah újra leguggolt, és a papírt bedugta egy

széthasadt fa széle alá.
A láng lustán körülnyaldosta a deszkát, és lassan
felmelegítette, miközben Madoc professzor szavai fekete
pelyhekké olvadtak, és mintegy varázsszóra, lebegni
kezdtek felfelé.
– Gyerünk már! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! –
mormogta, és arcát a durva fához hajtotta. – Gyerünk, te
fészer, menni fog! – Elnevette magát, és kinyitotta a
szemét. – Igen!
A narancsszínű lángcsápok óvatosan kígyóztak fölfelé,
előbb az alsó gerendára, majd tovább.
Sarah felállt, és lassan hátrált. Reszketett. Még kabát
sem volt rajta. Zokni sem. A gumicsizmában merevre
zsibbadt meztelen lába.
A tűz végre megkapaszkodott. Megtalálta a gyenge
sarkot, és araszolt makacsul fölfelé.
Sarah-ból hosszú, felszabadító sóhaj szakadt ki. Miért is
nem tette ezt meg évekkel ezelőtt? Csak egy kis bátorság
kellett hozzá meg egy fél doboz gyufa.
A fészer sarka rendesen égett végre. Ropogott. Ez már
nem fog kialudni. A fa kezdett hőt is sugározni, és Sarah
kifejezetten élvezte, amíg pattogni nem kezdtek rá a
szikrák. Hátralépett, elég ingatagon.
Mély sajnálattal tudatom…
Patrick nemsokára hazajön, és kezdhetnek mindent
elölről. Majdnem a legelejéről. Minden fejlődés megállt.
Sőt talán a visszájára fordult. Nem… neki ebből elege van!
Elege van a fiából. Erre neki nincs szüksége. Hogy mire
lenne szüksége, és mit akar, abban nem volt biztos, de
annyit tudott, hogy az előre jobb, mint a hátra, még akkor
is, ha az úti cél ismeretlen.
– Menjen onnan!
Valaki félrelökte, és Sarah térdre bukott, tenyere a
kavicsban, kavicsok a tenyerében.
Váratlan, éles sistergést hallott. Felnézett, és látta, hogy
a táncoló lángnyelvek csúf, szürke füstté és hamuvá válva
kavarognak a föld fölött. A füst fojtogatta a torkát,
köhögni kezdett.
Flúgos Nick állt vele szemben. A kezében tartott kerti
slaugból továbbra is lövellt kifelé a víz.
– Még épp időben érkeztem! – mondta, és csak állt
lihegve, kipirultan, láthatóan várva a dicséretet.
– Igen – felelte színtelen hangon Sarah, és
bizonytalanul talpra állt.
– Mi történt? – kérdezte Nick.
– Nem tudom…
– Ó…
Flúgos Nick annyi idős volt, mint Patrick, de idősebbnek
látszott. Kicsit köpcös volt, és színezett szemüveget viselt,
amit Sarah képzeletben mindig a perverz emberekkel
társított.
Sarah lesöpörte a tenyeréről a kavicsot, és egyszerre
ráébredt, hogy szörnyen fázik. Észrevette, hogy Nick
tekintete a mellére téved, és gyorsan összefonta a karját
maga előtt.
– Hát akkor… – mondta Flúgos Nick, és lendületes
mozdulatára ívet írtak le a levegőben az ezüst vízcseppek
– megyek, és elzárom a vizet! Pörög a mérő!
– Bocsánat – dadogta Sarah. – Köszönöm.
– Semmi gond – felelte Nick. – Bármikor.
Bármikor, ha leég a fészer. Sarah-nak csak két
szomszédja volt – Flúgos Nick meg az anyja. Miért olyan
kurvára segítőkész mindig mindkettő?
– Hát akkor jóccakát, Mrs. Fort!
Az asszony tétován intett felé, és nézte a fiút, amint az
anyja háza felé megy, úgy követve a kígyózó öntözőcsövet,
mint valami karcsú, zöld köldökzsinórt.
Sarah úgy érezte, mindjárt elhányja magát. A füsttől, a
vodkától és a csalódottságtól.
Ollie a hátsó lépcsőn várta, keresztbe fekve a küszöbön,
úgyhogy nem tudta nem megsimogatni. Aztán átlépte, és a
konyhában a mosogató fölé hajolt. Nem jött fel semmi.
Homlokát a szárító hideg acéllapjára hajtotta, és sírt egy
sort. Aztán lefeküdt aludni.
Amikor másnap reggel felkelt, a lepedőn kirajzolta
teste formáját a szürke hamu.
 40

Meg a szeme sarkából Mrs. Deal ujját figyelte, ami

gépiesen dobolt a matracon.
– Nem tudná ezt abbahagyni?! – szólalt meg nyersen.
Aztán gyorsan hozzátette: – Kérem! Megőrjít vele.
De mindjárt el is fogta a bűntudat. Mrs. Deal
szempillája meg sem rezdült szeme fehér félholdja felett.
Nem jött sem bocsánatkérés, sem szemrehányás. Az ujj
megállt, majd újra mozogni kezdett. Kopp-szün-kopp-szün.
A francba.
Meg becsukta a könyvet.
– Legközelebb folytatjuk, Mrs. Deal. Nemsokára a
végére érünk. Utána meg egy barátom, Patrick vált fel, és
ő fog új regényt olvasni magának. Biztosan jól fog esni egy
másik hangot hallania, ugye? Nem tudom, milyen könyvet
hoz, de mondtam neki, hogy háborús témájú vagy sci-fi ne
legyen.
Felállt, és a nyaka köré tekerte a sálját.
– De először én is eljövök mindenképpen, hogy
bemutassam. És hogy lássam, milyen olvasnivalót hoz.
Nem szeretném, ha valami vacak lenne. Tudja, milyenek
a férfiak.
Visszatette a könyvet az asztalra, és lepillantott a
testre, ami valamikor Mrs. Deal volt. Nem sokkal jobb,
mintha halott volna, gondolta. Könnyű volt elképzelnie,
ahogy a boncasztalon fekszik, tetemként. Nyilván
puffadtabb volna és narancsosabb színű, de lényegében
ugyanígy nézne ki.
Eltekintve attól az ujjtól.
Angie lépett be a kórterembe. Rámosolygott Megre, és
ellenőrizte, hol áll az infúzió a szomszéd ágyon fekvő
fiatalembernél. Robertnek hívták, és csak huszonöt éves
volt, de a keze már inkább karomra emlékeztetett: a
csuklói furcsa szögben fordultak befelé, és tömpe, barna
ujjai begörbültek, a gyógytornász minden erőfeszítése
ellenére, aminek Meg többször tanúja volt. Mást még nem
látott az ágya mellett, bár alatta ott porosodott egy
hatalmas plüssleopárd, ami azt jelentette, hogy valamikor
valaki még törődött vele.
– Nagyszerű munkát végez – lépett Meghez Angie.
– Gondolja? – kérdezte Meg. – Néha annyira
haszontalannak érzem.
– Sohasem az – felelt határozottan Angie. – Sohasem
lehet haszontalan. És Mrs. Deal meg is érdemli: nagyon jó
beteg, ugye?
Lehajolt, és megsimogatta az asszony homlokát.
– Gondolom, mindegyikük az – mondta Meg, és
körbepillantott a kórteremben.
– Ó, de mennyire nem! – felelte a szemét forgatva
Angie. – Vannak, akik teljesen őrült állapotban térnek
vissza. – Felemelte a bal kezét, és mutatta elgörbült ujját. –
Ezt az egyik betegem törte el. Még mindig duzzadt.
– Komolyan? – kérdezte meglepődve Meg. Óvatosan
körbenézett: – Melyikük?
– Már meghalt – felelte Angie. Aztán lehalkított hangon
folytatta: – Hogy őszinte legyek, nem sajnáltam…
Meg nem szólt semmit. Borzalmasnak tűnt, hogy egy
nővér ilyet mondhat.
Angie olvasott az arcából:
– Tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de Mr. Attridge
tényleg katasztrofális állapotban volt. Egy idegroncs lett.
És semmi esély nem volt rá, hogy javuljon. Néha bizony a
halál a legjobb megoldás.
Meg lassan bólintott:
– Így még sohasem gondoltam rá.
– No persze Mrs. Deallel egészen más a helyzet –
folytatta derűsen Angie, úgy, hogy ő is hallja. – Mrs. Deal
egy tündér, és mindannyian bízunk abban, hogy felépül!
Ugye, Mrs. Deal?
Mrs. Deal ujja gépiesen kopogott.
Angie megérintette Meg vállát.
– Köszönjük, hogy itt van velünk!
Amikor Angie elment, Meg magába roskadva visszaült
az asszony ágya mellé. Aztán megfogta Mrs. Deal kezét, és
megsimogatta. Hideg volt, ezért a magáéban hagyta, hogy
felmelegítse kicsit.
– Annyira szégyellem, amiért magára szóltam! –
Sóhajtott egyet, aztán folytatta, szinte csak magának: –
Tudja, elég feszült vagyok most. Patrick tehet róla. Azt
akarja, hogy készítsek neki fényképeket valamiről, ami a
számára nagyon fontos. De nekem egészen új a
fényképezőgépem, most kaptam karácsonyra, és
különben is tök béna vagyok a fotózáshoz.
Ez igaz is volt. A karácsonyi közelképeiből legalább
húszat azonnal ki kellett törölnie. Húsz felvétel, rajtuk
hatalmas, fehér arcok, óriási hüvelykujjak, tarkók vagy
épp a saját lába. Hogy tudna ő olyan klinikai pontosságú
közelit készíteni egy nyálkahártyáról, amelyről kiderül,
hogy a sebek a halál előtt vagy csak utána keletkeztek?
– Ráadásul titokban kell csinálnom az egészet –
sóhajtotta. – Egy olyan helyen, ahová tilos kamerát
bevinni. Ha elkapnak, kivágnak az egyetemről, és az
apám agyonüt. Kérem, ne haragudjon, amiért olyan
bunkó voltam!
Ám Mrs. Deal csak feküdt mozdulatlanul, és Meg
elpirult a gondolatra, hogy képes volt rázúdítani a saját
piti kis problémáit, mielőtt itt hagyja szegényt, és szalad
tovább, hogy élje az életét.
Gyengéden visszahelyezte a kezet a takaróra. Az ujj
abban a pillanatban megrándult.
– Egy hét múlva itt leszek megint! – mondta Meg, és
elsietett.
 41

Patrick nemigen tudta, mihez kezdjen az idejével most,

hogy kirúgták, így aztán a következő hét jó részét azzal
töltötte, hogy ráérősen biciklizgetett a városban. A Roath
parkban igazi, meleg paradicsom volt az üvegház –
csepegő trópusi páfrányokkal –, míg kint a nap sugarai
keményen küzdöttek, hogy áttörjenek a walesi tavasz
felhőtakaróján. A tónál betette a kerékpárt egy csónakba,
és lustán evezgetett a hattyúknak, kacsáknak és üres
chipses zacskóknak otthont adó szigetecskék között. Még
néhány szívós, feltehetően a nindzsateknős-őrület után
kidobott vörös fülű ékszerteknős is sütkérezett a
farönkökön, az őslakosok legnagyobb meglepetésére.
Amikor esett az eső, Patrick a lóversenyirodán ütötte el
az időt. A harmadik alkalommal két ló is elpusztult, de a
kamera nem mutatta őket. Patrick mindenesetre beírta a
nevüket a noteszába: Csillagfény és Cserebogár, és kis
jelet tett mellé, ami azt jelentette, hogy a haláluk nem
segített fényt deríteni az ő problémájára. Utána elment a
múzeumba, és vett egy kólát vacsorára.
Amikor hazaért, Lexi a kanapén ült Kim és Jackson
között, habár igazából csak két embernek volt rajta hely.
Az Áll az alkut nézték, a távirányító Lexi kezében volt.
Patrick megállt az ajtóban.
– Hahó! – üdvözölte Lexi. – Mi ütött beléd a múltkor?
 – Mikor múltkor?
– Hát a házban. Jackie-nél.
– Eljöttem – felelte a fiú.
– Azt én is tudom! – forgatta a szemét Lexi, amihez
Patrick már hozzászokott. – De miért?
– Fájt a fülem.
Lexi megrökönyödött arcot vágott. Kim elmagyarázta:
– Patrick nem szereti az erős zajokat. Nem így van,
haver?
– De.
– Hát, jó kis cirkuszból maradtál ki – mondta Lexi.
– Ó… Akkor jó.
Lexi felállt, és Jackson ölébe ejtette a távirányítót, aki
Kimmel egyetemben nyomban birtokba vette az egész
kanapét.
Patrick felment az emeletre, Lexi utána.
– Megtudtál valamit? – kérdezte.
– Miről?
– Hát arról, hogy ki ölte meg az apámat.
– Nem. De Meg csinál néhány képet a torkáról, mert
lehetnek rajta olyan sebek, amelyek ante mortem
keletkezhettek.
– Az mit jelent, hogy ante mortem?
– A halál előtt.
– Ja. Mint a post mortem.
– Igen. Helyesebben nem.
A lány bólintott, és követte a fiút előbb a fürdőszobába,
ahol az megtöltötte a vödrét vízzel, majd vissza a
szobájába. Patrick eltolta az ágyát a faltól, és súrolni
kezdte a szőnyeget.
Lexi egy darabig törökülésben ült az ágyon – aztán
bevackolódott Patrick hálózsákjába, és a stukkóval
díszített plafont bámulta.
– Mégis, mit találtál az apámban? Mármint a mogyorón
kívül.
– Semmit.
– Mi az, hogy semmit? Az lehetetlen.
– Semmi olyat, ami ne lett volna várható.
A szőnyeg ágy alatti része poros volt, és sötétbarna a
mocsoktól, úgyhogy a víz a vödörben rövidesen fekete lett
és szöszös.
– Furcsa elgondolni, hogy valaki az agyában turkál,
amikor már meghalt. Bár meg tudtam volna tenni, amíg
élt!
Patrick ráült a sarkára.
– Szétboncolni az agyát?
– Jaj, dehogy. Csak megtudni, hogy miért csinálta azt a
sok állatságot, miután az anyám meghalt. Úgy értem, fene
se tudja, mi járhatott sokszor a fejében.
– Azt hiszem, értelek – mondta Patrick, az empátia
egészen váratlan szikrájával.
– A te faterod is egy seggfej volt? – kérdezte Lexi.
– Nem – felelte Patrick. – Nem volt az.
– Ó… Jó neked.
Lexi szórakozottan babrált Patrick hátizsákjának
cipzárjával. Jó erős cipzár volt, Patrick rendszeresen
olajozta, hogy simán fusson. Patrick kicsit várta, hogy
mondjon róla valamit a lány, de nem szólt semmit.
– Az enyém sem volt mindig seggfej – folytatta a maga
gondolatsorát. – Például ott volt az a karácsonyeste,
amikor olyan három- vagy négyéves lehettem. Én fent
aludtam, ők meg lent voltak a nappaliban a barátaikkal.
– Honnan tudod? – szólt közbe Patrick.
– Mit?
– Honnan tudod, hogy lent voltak a nappaliban a
barátaikkal, ha egyszer aludtál?
Lexi dühösen nézett rá.
– Ott voltak, és kész! Hogy bírsz ilyen éktelen
baromságokat kérdezni?
A plafont bámulta, Patrick pedig összeszorította a
száját. Nem szerette az olyan történeteket, amelyekben
nem értette teljesen világosan, mi miért történik.
– Szóval én fent alszom az ágyban, és apa egyszerre a
karjába kap, olyan gyorsan, hogy azt sem tudom, mi
történik, és lerohan velem a lépcsőn, olyan izgatottan,
hogy szinte reszket. Tudsz követni?
Patrick bólintott, bár Lexi tulajdonképp rá sem nézett.
Volt valami a lány hangjában, amitől Patrick
visszaejtette a vödörbe a kefét, és teljes figyelmével felé
fordult.
– Aztán átrobog velem a nappalin, amelyben egyetlen
lámpa sem ég, kivéve a karácsonyfa kis fényeit, és a fa
alatt ott a sok ajándék, az anyám meg a barátaik pedig
mind az ablaknál állnak, a nyitott függöny előtt…
 – Szóval innen tudtad – mondta Patrick. – Merthogy a
barátok is ott voltak, amikor apád levitt.
Lexi bambán nézett rá, aztán elmosolyodott.
– Ja, onnan tudtam…
– Folytasd! – kérte Patrick.
Lexi újra a plafonra bámult, és így folytatta:
– Szóval apa odarohant velem az ablakhoz, és…
Egy hosszú pillanatra elhallgatott, Patrick látta, hogy
nagyokat nyel, pedig nem is eszik. Aztán összeszedte
magát:
– Emlékszem, mindenki engem nézett, valahogy
izgatottan, és én nem tudtam, hogy most féljek vagy
örüljek, vagy hogy egyáltalán mi van. És akkor apa, a
karjában velem, kifelé mutat, és azt suttogja: „Nézd!
Nézd!”
– Mert mi volt ott kint? – sürgette Patrick.
– Kint sötét volt, de kicsit világos is, mert előtte egész
nap esett a hó, sőt még mindig esett, és az utcai lámpák
fényében minden narancsszínben csillogott.
– Jó, de mi volt kint? – ismételte meg türelmetlenül
Patrick.
– Akkor haladt el az ablak előtt a Télapó.
Patrick a homlokát ráncolta.
– De hiszen a Télapó nem létezik!
– De igen! – felelte Lexi álmodozó hangon a plafonnak.
– Hiszen láttam! Csodaszép volt! Egy szánban ült, amit egy
kis fehér póniló húzott, egészen nesztelenül a vastag
porhóban. És nem állt meg, hogy ajándékot osztogasson,
nem is integetett vagy hejhózott meg semmi ilyesmi, szóval
biztosan nem valami apuka vagy nagybácsi volt, aki
beöltözött volna. Az egész annyira valóságos volt, annyira
békés és annyira gyönyörű!
Patrick a földön ült, és nézte, amint Lexi szeme
sarkából egy kis ezüstszínű patak gyöngyözik elő, és
végigcsorog az arcán.
A lány megfordult, és a szemébe nézett. És Patrick nem
fordult el.
– Csoda volt! – Ezt már szinte csak suttogta Lexi. – És
apa felébresztett, hogy én is láthassam!
A tekintete visszavándorolt a plafonra, és megtörölte a
szemét.
Patrick nem hitt a Télapó létezésében. Nem volt benne
logika. Úgy vélte, hogy az a Télapó, akit Lexi látott,
valamelyik szomszéd lehetett, úton egy másik házba az
utcában, ahol aztán kihejhózta magát és kiosztotta az
ajándékokat.
Mégis, valami különös oknál fogva ezúttal nem
okvetetlenkedett. És valami különös és logikátlan oknál
fogva csak ült tovább szótlanul, miközben a csend valami
meleg és tényleg csodás hangulattal töltötte be a szűk,
vegyszerillatú kis helyiséget.
Lexi felsóhajtott.
– Tetszik a szobád – mondta a stukkónak. – Olyan
nyugis.
Patrick ezen nem lepődött meg; a plafon kétségkívül a
szoba legjobb része volt.
 Kiment a fürdőbe, hogy kiöntse a vödörből a vizet. A
lefolyót szösz- és rostpárna dugaszolta el: Patrick
kirántotta, akár valami kis vízbe fulladt állatkát, és
bedobta a pedálos szemetesbe. Aztán lehámozta magáról
összefröcskölt ruháját, és lezuhanyozott, amíg csak ki nem
fogyott a meleg víz.
Amikor visszament, Lexi már aludt. A fiú óvatosan
visszatolta az ágyat a helyére a fal mellé.
Lexi édesdeden szunyókált tovább.
 42

Ahogy belépett a boncterem ajtaján, Megnek földbe

gyökerezett a lába, a mögötte haladó Scott majdnem fel is
lökte. Kénytelen volt a 4-es számú asztalba kapaszkodni,
nehogy elessen.
A holttesteket elvitték.
A 4-es asztal, ami valamikor Rufusnak adott otthont a
göndör, vörös mellszőrzetével együtt, most csak egy
csillogóan tiszta, rozsdamentes acél felület volt a tenyere
alatt. Rufus végtagjai és belső részei is eltűntek az asztal
alatt lévő polcról.
Mintha nem is az a terem lett volna, mint addig. A
húshalmok narancsszínével váltakozó fehér most vakító
lett, ahogy még az acél asztallapok is visszatükrözték. A
tetemek nélkül Meg még abban sem volt először biztos,
hogy melyik volt a 19-es asztal. De aztán odalépett, és
megérintette, mintha csak úgy bizonyosodhatna meg a
hulla hiányáról.
A többi hallgató is hasonlóképp érezhetett – látható
zavarban, elveszetten ténferegtek az asztalok között.
– Hova lett? – kérdezte Meg dr. Spicert.
– Kicsoda?
– Hát Bill.
Dr. Spicer elfordult, és bizonytalan karmozdulatot tett.
Meg csak most vette észre, hogy a boncterem hátsó fala
előtt egy csomó kerekes asztal sorakozik, mindegyiken
egy-egy fehér hullazsák.
– Az utolsó héten ismételünk, és csak preparátumokkal,
ha netán valakinek szüksége volna rá.
– Mikor viszik el őket?
– Tessék?
– Mikor viszik el a tetemeket?
– Rögtön azután, hogy intézkedtek az eltemetésükről.
Meg gyorsan megszámolta a testeket. Már csak
huszonhetet látott.
– Nincs semmi baj? – kérdezte Rob.
Meg lassan biccentett.
– Egyik nap még itt van, a másikon már nincs. Olyan
fura érzés.
– És pontosan ez az – szólt közbe Spicer megértő
mosollyal –, amiért nem akarjuk, hogy a hallgatók túl
sokat tudjanak meg az elhunytakról.
– Igen, már értem… – felelte Meg, és hevesen kívánta,
hogy bár ne értené.
– No de azért – tette hozzá Spicer – minden rosszban
van valami jó. Pénteken várom a társaságot egy kis
összejövetelre a lakásomon, hogy megünnepeljük a
boncolási kurzus végét. Az élet megy tovább!
– Benne vagyok – mondta Rob, és Dilip is buzgón
bólogatott.
– Szóval bulizunk. Szúú-per! – húzta el a szót Scott,
amitől úgy gondolta, hogy nagyon menő.
Meg is bólintott, habár egyáltalán nem volt kedve
mulatni. Lelkének egyik fele megkönnyebbült, amiért
ilyenformán lehetetlenné vált beváltani a Patricknak tett
ígéretét, hiszen azt sem tudta, melyik zsák rejti Bill
holttestét, vagy hogy egyáltalán itt van-e még. Másfelől
kicsit sajnálta, mert ez egyúttal azt jelentette, hogy
Patricktól sem várhatja el, hogy az alku rá eső részét
teljesítse.
És elborzadt a gondolatra, hogy miközben az Ulyssest
vagy a Moby Dicket olvassa fel neki, Mrs. Deal nyugtalan
ujjai összevissza dobolják rá az ütemet.
 43

Patrick napja rosszul kezdődött, ugyanis kapott egy

Valentin-napi kártyát. A képes felén egy tengeri
kagylókból kirakott, nedves homokba nyomott szív
fényképe volt. A másik felén szöveg helyett csak egy
kérdőjel. Ez annyira összezavarta, hogy kénytelen volt
Kimet megkérni, hogy tisztázza, aki erre aránytalanul
izgatottan reagált:
– Hahó, Jackson! – kiáltott fel az emeletre. – Patrick
kapott egy Valentin-napi kártyát!
Amikor megtudta, mi is az, Patricknak borsózott a háta
minden elemétől: a névtelenségtől, a jelentésétől és
leginkább a meglepetés voltától. Ő azt szerette, ha fel tud
készülni a dolgokra; a váratlant fenyegetésként élte meg,
a változásokat pedig rossznak. Ha túlélte őket, az csak
azért volt, mert kellő elővigyázatossággal vette magát
körül változatlan dolgokkal ahhoz, hogy az átmeneteken
átsegítse. Ilyen volt a biciklije. A hálózsákja. A notesza a
nevekkel. Meg egy sor más dolog, amelyek mind azokat a
konstans tényezőket képviselték az életében, amelyek
lehetővé tették – megfelelő felkészüléssel és tervezéssel –,
hogy óvatosan lépkedni tudjon az élet aknamezőjén. Az
aknákat – anyja alkoholizmusát, apja halálát, a saját
egyetemistává válását – csakis azáltal élte túl, hogy ott
voltak neki a halottak fényképei meg az ábécés táblája.
 Egyszóval a kártya váratlan megjelenése rossz
előérzettel töltötte el Patrickot a nap további részére
vonatkozóan.
Megszólalt a csengő. Az ajtóban Meg állt.
– Mi a baj? – kérdezte Patrick.
– Semmi – felelte a lány. – Illetve valami, de semmi…
szóval izé… semmi borzasztó. Bejöhetek?
Miközben Patrick a választ fontolgatta, Jackson
elnyomakodott mellettük, heves mozdulattal a nyaka
köré lendítve a sálját, és ádáz tekintetet lövellt Patrickra.
– Ezek a kibaszott Valentin-napi kártyák! – sziszegte.
– Mi a baj velük? – kérdezte Meg óvatosan.
– Minden! – felelt Jackson helyett Patrick, de hagyta,
hogy Meg kövesse a konyhába, ahol a lány rögtön el is
mondta neki, hogy a holttesteket elvitték.
Patrick egészen beleszédült. Az élet – minden
elővigyázatossága ellenére – egyenesen az arcába köpött.
– De hisz a boncolási kurzus huszonkét hetes! – kiáltott
fel dühösen.
– Ezt én is tudom – mondta Meg.
– És ez még csak a huszonegyedik hét!
– Nyugi! – csitította a lány. – Azt hiszem, van egy ismétlő
hét preparátumokkal, és az is a kurzus részének számít.
– Már hogy lenne az! – fakadt ki hevesen Patrick.
A preparátumok csak bűzlő, elszürkült, megvénült
törzsdarabok, agyszilánkok, levágott kezek voltak, amiket
a másik boncteremben tartottak. Időnként kiemelték őket
a nagy, fehér vödrökből, hogy demonstrálják a
hallgatóknak, mire figyeljenek a kevésbé egyértelműen
elemezhető tetemeknél. Vesék cipőfűzőként tekeredő
vesevezetékekkel, pirítósként felszeletelt arcok.
– Akkor meg kell találnod a 19-es holttestet! – mondta
határozottan Patrick. – Megállapodtunk, nem?
– De Patrick, hogy tudnám megtalálni? Nem mehetek
oda sorba a zsákokhoz az óra közepén, hogy lehúzzam a
cipzárt, amíg meg nem lelem! Hogy aztán ráadásul még le
is fényképezzem!
– De hiszen megállapodtunk!
– A megállapodás érvénytelen. Sajnálom. Komolyan
sajnálom.
Patrick elveszetten nézett rá.
– De akkor most hogyan szerezzük meg a bizonyítékot?
– Nem biztos, hogy erre lesz módunk – sóhajtott Meg.
Patrick elfordult, és tűnődve bámulta a konyhai
mosogató rozsdamentes acél csapját, benne Meg
tükörképét, ami viszont az ő tarkóját nézte. Rádöbbent,
hogy voltaképpen sokkal könnyebb így – anélkül, hogy a
szemébe kelljen néznie. Most először tudta részletesen
tanulmányozni úgy a lányt, hogy közben ne kelljen
kerülnie a tekintetét. A tükörkép kicsit torz volt, de azért
így is eszébe jutott róla az anyja kérdése, amit
karácsonykor tett fel neki.
No és csinos?
Megnek barna szeme volt, sötét szemöldöke, világos
bőre és ívelt szája. Patrick nem tudta, hogy mindez azt
jelenti, csinos-e, mivel a csinosság tényét még soha nem
regisztrálta senkiben a röpke pillantások során,
amelyeket képes volt megejteni. Ám most megállapította,
hogy az arca sima, sőt megnyugtató látvány, még így, a
csapban tükröződve is.
Életében először az is megfordult a fejében, hogy vajon
mit lát őbenne a lány, amikor ránéz. Az íves acélcsap
hosszú, keskeny csíkká nyújtotta az arcát, és a szeme
kicsit kiguvadt a tetején, akár egy fura botsáskáé.
Gyorsan elfordult, és teljes energiájával arra koncentrált,
hogy összekösse az események és a lehetséges motivációk
pontjait.
A holttest már nem elérhető. Viszont a mogyoró nem
volt a test mellett. Azaz a mogyorónak még ott kell lennie
valahol. Valahol. Ez nem sok, de jobb, mint a semmi, amit
jelenleg tudnak.
Kinyitotta a szemét, és Meg vállára pillantott.
– Scott hol lakik? – szegezte neki a kérdést.
– Fogalmam sincs – felelte Meg. – Miért?
– Lehet, hogy ő vitte el a mogyorót.
– Miért vitte volna el pont ő?
Patrick nem tudta a választ. Egyszerűen csak
kétségbeesetten kereste a megoldást. Scott végtére is
megfenyegette, hogy megöli, ráadásul megpróbálta
levenni a kötést a tetem szeméről. Ha nem Scott volt a
tettes, akkor megint ott van, ahol a part szakad.
– Szerintem rossz irányban keresel – mondta Meg.
– Beszélni akarok vele – makacskodott Patrick.
– Komolyan? – sóhajtott egy nagyot Meg.
 – Igen. Komolyan.
– Ez esetben… – felelte Meg, fanyar kis mosollyal az
arcán – gyere el a holnap esti bulira.

***

Ez már a második csütörtök volt. Az elsőt, azután, hogy

Madoc professzor levelét megkapta, Sarah észre sem
vette. Az a hét folyékony ködben telt el, amikor beteget
jelentett a képeslapboltban, és saját mosatlan
lepedőjének áporodott szagába temetkezett.
Ámde ez a második csütörtök volt, és most ott ült a
telefon mellett egész este, ölében a macskával, és nézte a
helyi híradót. Minden hír, amelyik nem arról tudósított,
hogy felakasztva, vízbe fulladva vagy vágányon fekve
találtak egy fiatalembert, alkalmat adott rá, hogy
lecsavarja a vodkásüveg kupakját, és igyon a még mindig
élő reményre, hogy Patrick feltehetően életben van.
Vagy arra, hogy még nem jött haza… maga sem volt
biztos benne, hogy mire.
A gondolat, hogy Patrick hazajön, lassan pánikkal
töltötte el. Olyannyira, hogy még Madoc professzort sem
merte felhívni, sem a cardiffi rendőrséget, hogy megtudja,
hol lehet most a fia azok után, hogy eltanácsolták az
egyetemről. Sőt arra sem vállalkozott, hogy beüljön a
kocsiba, megtegye azt a hetvenvalahány kilométert
Cardiffba, és bekopogjon annak a kis sorháznak az
ajtaján, ahol a fiát hagyta múlt szeptemberben.
 Ezt még józan állapotában sem tette.
De különben is… nincs oka az aggodalomra. Patrick
lakbérét kifizette a tavaszi trimeszter végéig, a heti húsz
font zsebpénz pedig pontosan elegendő arra, hogy
megéljen. Nem sok, de ő ennyit tud neki biztosítani
anélkül, hogy segélyekért kuncsorogjon, amivel csak a ki
tudja, milyen hatóságok figyelmét hívná fel magára.
Egyszerűbb szorosabbra húzni azt a nadrágszíjat. Patrick
szerencsére nem sokat törődött azzal, hogy mit eszik vagy
mit vesz fel – sem azzal, hogy milyen kevés van
mindkettőből.
Sarah Fort félve pillantott a telefonra. Tizenegy óra is
elmúlt. Valószínűtlen, hogy épp most megszólaljon.
A hatalmas megkönnyebbülést mindjárt meg is
ünnepelte azzal, hogy kivégezte a vodkát.
Ha Patrick visszajön, hát visszajön, igazán ráér
foglalkozni a helyzettel majd akkor. Ha meg nem – hát
azzal sok minden megoldódna az életében.
 44

Tracy Evans kövér volt.

Kövér, kövér, kövér.
Dühösen bámulta magát a lépcső tetején álló tükörben.
Nem is csak a hasa volt nagy: hájrétegek éktelenkedtek az
arcán, a nyakán, a karján.
Annyira várta ezt a terhességet. Manapság már nem
dívik, hogy egy várandós nő a pocakját kismamasátrakba
rejtve billegjen az utcán. A mai fiatal nők egyenesen
kérkednek szűk fekete ruhákba préselt dudoraikkal, mi
több, meztelenül pózolnak a magazinok lapjain, büszkén
cirógatva tökéletes, sima hasukat.
A pletykalapokban se látni soha olyan celebet, aki úgy
nézne ki, mint ő, már az ötödik hónap után: mintha
önmaga felfújt változata volna, dokkmunkáskarjával és
egyre malacszerűbb szemével. Vett ő is pár hete egy
fekete, cuki kismamaruhát, de olyan gyorsan hízott, hogy
egyszer sem tudta felvenni, és most mintha csak
csúfolódott volna vele, valahányszor kinyitotta a
ruhásszekrényt, ahol Mr. Deal – Raymond – szabaddá tett
neki egy kis helyet az öltönyei mellett. Az a ruha annyira
szűk volt, hogy még azt sem tudta elképzelni, hogy a
combja beleférjen, nemhogy az egész tömege.
Mr. Deal azt mondta, hogy remekül néz ki, de már nem
nyúlt hozzá az ágyban. Tracynek nem sikerült felcsigázni
az érdeklődését, annak ellenére sem, hogy igyekezett
szélesíteni a szexpozitúrák skáláját – mintha csak egy
videojáték következő szintjét teljesítené. Hetente
háromszor most is a férfinál aludt – de esténként csak egy
jóéjt-puszit kapott az arcára meg egy futó simogatást a
húsos vállára.
Tracy nézte, amint a szája sarka váratlanul lefelé
görbül, mintha zsinóron húznák. Szereti, igen, szereti!
Hát a szerelem nem ad elég erőt ahhoz, hogy csak annyit
egyen, amennyi egy nőnek meg egy icipici magzatnak
szükséges, ahelyett, hogy hat férfi meg egy fiú adagját
falja be?
Szemmel láthatóan nem.
Kézfejét a szeméhez nyomta, és felfelé pillogott, nehogy
a sírástól elkenődjön a szemfestéke. Nem volt ideje rá,
hogy megigazítsa; pillanatok múlva indulnak a thai
étterembe, Valentin-napi vacsorára.
Már a vendéglő nevére is megkordult a gyomra, és
egyszerre elöntötte valami gonosz indulat a benne
növekvő gyerek iránt. Egy kis trollt látott maga előtt:
gumiarcú, éles fogú ragadozót, aki önző, követelőző, és
állandóan farkaséhes. Tudta persze, hogy négy hónap
múlva minden más lesz, amikor majd a karjában tartja,
és újra imádni fogja. De addig az ő kislánya (Jordan vagy
Jamelia, ezt még nem döntötte el) olyan volt, mint egy
ellenség, akit az első adandó alkalommal ki kellene
ebrudalni a testéből.
Mindeközben Mr. Deal meglepő lelkesedést mutatott a
hálószobán kívül eső dolgokban. Így például vidám
sárgára festette az ötödik hálószobát, és egy nap Tracy
arra toppant be, hogy egy csomó gyerekholmit talált:
ruhákat, játékokat meg egy új gyerekágyat. Nemcsak
nekik volt új, hanem vadonatúj. Igaz, nem az a tündéri,
fehér függönyös gyerekágy volt, amelyet ő választott
volna, de az árcédula szerint nyolcszázkilencvenöt fontba
került a Mothercare bababoltban, márpedig Tracy még
egy autóra sem költött el soha ennyit!
Raymond babaruha-választása is hagyott némi
kívánnivalót maga után – csupa semleges szín, fehér meg
sárga, holott mindenki tudja, hogy egy kislányt
rózsaszínbe kell öltöztetni.
Tracy kicsit furcsának találta, hogy nem együtt mentek
el vásárolni, de palástolta a csalódottságát. Legalább részt
vesz a dolgokban, gondolta, és ez igazán több, mint amit a
legtöbb fiatal pasitól várhatna. Így aztán nem is mondott
mást neki, mint hogy fantasztikusan szép minden.
És biztos volt benne, hogy az is lesz.
Biztos, hiszen ez a gyerekszoba az ő biztosítása. Hiszen
hol máshol élne majd az a kisbaba, mint ebben a vidám,
napfényes szobában? És hol máshol élne ő maga, ha nem
a kisbabájával? Pusztán arról van szó, hogy Raymond
kicsi másképpen csinálja a dolgokat, mint a többi férfi – ő
pedig részben ezért is szereti.
Tracy tehát bátran magára mosolygott a tükörben, és
tökéletesre igazította a frizuráját.
Nem tart már olyan sokáig. És ha Jordan vagy Jamelia
(esetleg Jaden?) megszületik, ő nyomban lefogy, eljár újra
a fitneszklubba, és nyaranta egzotikus külföldi helyekre
utaznak édes kettesben – leginkább tengerparti
szállodákba, ahol luxus gumimatracokon ringatóznak,
miközben csinos, napbarnított pincérek szolgálják fel, a
vízben úszva, az ananászszeletekkel és kis
papírernyőkkel díszített koktélokat.
Az anyja már bevállalta, hogy vigyáz a gyerekre.
 45

Patrick ötéves korában volt először és utoljára buliban,

amikor is a húsz lármás és egymás sarkát taposó gyerek
székfoglalós versenye szinte katasztrofális mértékű
zűrzavarhoz vezetett. Ha csak meghallotta a „buli” szót,
Patrick emlékezetében elementáris erővel éledtek újra a
sivító osztálytársak, felborított bútorok meg egy, a
kiömlött pudingot lefetyelő nagy, barna kutya képei.
Mindez éles tisztasággal elevenedett fel újra benne,
amikor dr. Spicer ajtót nyitott nekik. Már maga a zene is
elég volt ahhoz, hogy megrettenve hátralépjen a folyosón.
– Üdv – köszöntötte őket Spicer. – Jöjjenek be!
Meg be is lépett, de Patrick csak állt, fölbe gyökerezett
lábbal. A lány visszafordult, és az üveg borra mutatott a
fiú kezében, amit ő vásároltatott meg vele a sarki boltban.
Üres kézzel nem illik buliba menni, mondta. Magának egy
üveg kólát vett Patrick, bár sajnos csak műanyag volt, de
a semminél az is jobb.
Patrick Spicer kezébe nyomta a bort, és haladéktalanul
a tárgyra tért:
– Scott hol van?
Spicer elnevette magát, és megköszönte a bort. Aztán
egy puszival üdvözölte Meget, aki mosolyogva fogadta a
megtiszteltetést.
– Lépjen be, Patrick! – fordult hozzá Spicer. – Örülök,
hogy látom.
Egészen másként festett így, fehér köpeny és kék
kesztyű nélkül, és ez valamiért kellemetlenül érintette
Patrickot. Nem volt felkészülve arra, hogy farmerben és
cardiffi rögbipólóban lássa a tanárát. Úgy érezte, mintha
máris kicsúszna a lába alól a talaj.
– Scott bent van? – kérdezte, de most sem mozdult.
– Igen. Valahogy tudomást szerzett a buliról – felelte
Spicer, és Megre kacsintott.
A lány elnevette magát.
Patrickot mintha hozzászegezték volna a folyosó
mélyzöld padlószőnyegéhez.
– Kihívná nekem?
Spicer, kezében a borosüveggel, mosolyogva beljebb
intette a fiút.
– Miért nem jön be, ha beszélni akar vele?
Patrick összefonta a karját a mellén, és egy lépést tett
hátra.
– Én kint maradok – mondta Megnek –, menj be te, és
hívd ki.
– Ne legyél már ilyen fafej, Patrick! – szólt rá a lány. –
Senki sem fog megenni!
Patrick átpillantott a lány válla fölött a sok emberre, a
fényekre meg a dübögő zenére, amitől máris
szorongatóan vibrált a gyomra. Érezte, hogy az ajka
hirtelen kiszárad – gyorsan megnyalta.
– Na, gyere már! – unszolta Meg, és egy lépést tett felé.
Patrick megrettent, hogy talán meg akarja fogni a kezét,
de a lány csak ennyit súgott oda neki: – Ha nem jössz be,
talán sohasem fogod megtudni, amit akarsz.
Ezzel megfordult, és befelé indult, mint aki biztos
benne, hogy a fiú követni fogja. Az, hogy ne tudja meg,
amit akar, nem volt alternatíva. Így aztán – hosszas,
hosszas tétovázás után – Patrick mégiscsak belépett.
Ott volt mindenki: egy csomó diáktársa, kezükben
hanyag eleganciával borospoharat vagy sörösüveget
dajkálva, gyűrött papírköpenyük nélkül. Ott volt néhány
fiatalabb tanáruk is: dr. Clarke, dr. Spiller és dr. Tsu, két,
Patricknak ismeretlen nővel cseverészve és nevetgélve,
akik a jelek szerint remekül beilleszkedtek a társaságba.
Szemmel láthatóan mindenki tudta, hogy miért van itt.
Mindenkin látszott, hogy idetartozik.
– Helló – köszönt Meg, és odaintett egy karcsú, sötét
hajú nőnek, akit Patrick úgyszintén nem ismert.
– Helló, Patrick! – üdvözölte Rob.
Patrick bólintott.
– Jó kis buli – tette hozzá Rob.
– Tényleg? – kérdezte Patrick.
Rob egy pillanatra rábámult, aztán vállat vont, és
elnevette magát:
– Mit tudom én…
– Ó… – bizonytalanodott el Patrick. – Oké…
– Kérsz egy sört? – kérdezte Rob, és kiemelt egyet a
jéggel és üvegekkel teli vödörből.
– Nem – felelte, és sietve odébb lépett.
Meg átvezette a konyhába, ami most üres volt, és a
legmesszebb esett a hangszóróktól. Igaz, Patrick még így is
a legszívesebben zokogott vagy sikított volna a viszkető
undortól és a fájdalomtól a fülében. Leült a konyhában, a
falnak vetette a hátát, és közelebb húzta a konyhaasztalt
az elegáns padlócsempén, hogy ne kerülhessen senki
mögé. Némi megkönnyebbülést jelentett, hogy a háta így
védve volt, még ha az arcát, mellkasát és lábát
reménytelenül kiszolgáltatottnak érezte is. Az asztalon
vagy egy tucat palack állt: Patrick rögvest üvegbarikáddá
rendezte őket.
Meg keresett egy poharat a konyhaszekrényben.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte.
Patrick a fejét rázta válaszként. A kóla a kezében hideg
volt és csábító, de nem merte kinyitni, mert szüksége volt
az őrszolgálatára. Amíg tele van, védelmet nyújt, üresen
viszont elveszíti az erejét. Ha kinyitja, azzal sutba dob
minden óvatosságot.
Meg letette a poharat az asztalra, és a konyhapulthoz
lépett, a mosogató mellé, ahol további üvegek várták
fogyasztóikat.
Patrick észrevette, hogy a pohár, amelyet Meg
kiválasztott, kicsit maszatos a szélén. Felállt, és elmosta.
– Kösz – mondta Meg, majd leült, és töltött magának egy
kis bort.
Ivott egy kortyot, és a fiúra mosolygott.
– No és mondd, Patrick, hány Valentin-napi kártyát
kaptál?
– Egyet.
 – Csak egyet? És kitől?
– Nem tudom – felelte Patrick. – Azt mondtad, idehívod
nekem Scottot.
Meg egy darabig szótlanul bámult a poharába, aztán
csak ennyit mondott:
– Oké, megyek.
Amikor egyedül maradt, Patrick kinyitotta a
konyhaszekrényt, és végigvizsgálta az összes poharat.
Vizet eresztett a mosogatóba, és szép sorban elmosta, majd
kitette őket a szárítóra. Aztán kihúzta a fiókot, ahol az
evőeszközök voltak, és egytől egyig bezúdította őket a
forró, mosogatószeres vízbe.
Összerezzent, amint egy zajhullám hátán egyszer csak
Spicer jelent meg a háta mögött.
– Nem is tudtam, hogy szennyezett a konyhám –
jegyezte meg.
– Semmi gond – felelte Patrick. – Mindjárt tiszta lesz
minden.
Spicer nevetett, majd kinyitotta a mélyhűtőt, és
átrakott belőle néhány pizzát a szemmagasságban lévő
sütőbe.
– Sajnálom, hogy eltanácsolták a kurzusról, Patrick.
– Én is – felelte a fiú. – Nem volt következetes döntés.
– Hallom, hogy a portás itta meg a levét.
Patrick csak vállat vont. Most, hogy a fiókból kivette az
összes kést, villát, kanalat meg az egyéb apróságokat:
konzervnyitókat és gyertyacsonkokat, megállapította,
hogy az evőeszköztálcára is ráfér a tisztogatás. Sőt
magára a fiókra is.
Dr. Clarke lépett be.
– Helló, bokszbajnok! – mondta.
Patrick azt hitte, valakivel összekeveri, úgyhogy nem
reagált.
Dr. Clarke leült az asztal sarkához, és időnként
meghúzva a sörösüvegét társalogni kezdett Spicerrel.
Patrick oda sem figyelt. Így, könyékig szappanhabosan,
valahogy otthonosabban érezte magát. Mire Meg
visszajött Scott-tal együtt, már újra az asztalnál ült, egy
konyharuhával fényesítgetve az evőeszközöket, és szép
sorban berakosgatta őket a mögötte lévő, immár frissen
kitörölt fiókba.
Scott nagy zörgéssel kihúzta az egyik széket, és
lehuppant rá. Mohikánfrizurájának egyik fele felállt, a
másik a fejére konyult, az arca fénylett.
– Na, mi az ábra, Paddykém?
– Patrick vagyok.
– Patrick, te egy akkora faszkalap vagy!
– Te vetted el a mogyorót?
– Milyen mogyorót?
– Azt, amit a Nr. 19-ben találtunk.
– Faszt vettem én el a hülye mogyoródat! Állítsd már le
magad!
Patrick tovább fényesítette a kezében levő kést, de már
nem is figyelt rá. Minden reménye szertefoszlott. Nem
Scott vette el a mogyorót. Hitt neki, nem azért, mintha
Scott eredendően megbízható lett volna, hanem mert
részeg volt, és a részegek, tapasztalata szerint, mindig
őszinték. Az anyja egyszer, részeg állapotában, elmondta
neki, hogy majdnem öngyilkos lett miatta. Azon a napon,
amikor az apja meghalt, felment a Penyfan tetejére, és
csak egy hajszál választotta el attól, hogy levesse magát a
mélybe. „Temiattad!”, kiabálta. „Temiattad!”
Scott az asztalra hajtotta a fejét, onnan nézett fel
Patrick arcába.
– Nem hallottad?
– De – felelte Patrick. – Hallottam.
– Mert ha nem, megmogyorózlak – mondta Scott. Aztán
felröhögött. – Érted?
– Nem – felelte Patrick, amire Scott csak még jobban
röhögött.
– Ne szemétkedj, Scott! – szólt közbe Meg. – Most az
egyszer!
– Oké – mondta Scott. – De csakis a te kedvedért. Jössz
táncolni?
– Jó – felelte Meg, és felállt.
Patrick nézte, és valamilyen furcsa oknál fogva azt
kívánta, bár ne menne el. Scott követte a lányt – újabb
gyomorkavaró dübörgést engedve be az ajtón, mielőtt
becsukta maga mögött.
Patrick mélyet sóhajtott. De legalább a kések és a villák
tiszták lettek…
Belépett a sötét hajú nő, akit Meg is ismert, és Spicer
fülébe súgott valamit, aki erre elmosolyodott. A nő
büszkén előrenyújtotta a kezét, hogy mindketten
megcsodálják. Gyémántgyűrű csillogott az ujján – Patrick
szeme egészen belekáprázott. Az anyjának is volt egy
gyémántgyűrűje, de ehhez képest az holmi kis vacaknak
tűnt. Patrick egyszer elvette az éjjeliszekrényről, és
kiment vele az üvegházhoz, hogy megnézze, tényleg lehet-
e a gyémánttal üveget vágni, aztán otthagyta a kertben.
Az anyja olyan dühös lett, hogy még most is belereszketett,
ahogy eszébe jutott.
A nő csókot hintett Spicer arcára, mire az egy
pillanatra átkarolta a derekát. Aztán a nő kiment.
Spicer még egy pizzát dugott a sütőbe, majd
letelepedett az egyik székre.
– Még mindig izgatja az a mogyorószem?
Patrick bólintott.
– No és miért is olyan fontos az? – kérdezte Spicer,
miközben szakértő mozdulattal felbontott egy üveg sört.
Patrick elmagyarázta, mi a jelentősége, és Spicer két
kortyintás között rábólintott.
Dr. Clarke felállt, és kinyitotta a sütő ajtaját, hogy
megnézze, hogy állnak a pizzák.
A kiáramló forró levegő megcsapta Patrick arcát is.
Mindkét kezével átfogta a hideg kólásüveget. Szerette
volna kinyitni, és egy jó nagyot kortyolni a jótékony
buborékokból. Az üveg hűs ívét furcsán közel érezte a
bőréhez, és hirtelen ráébredt, hogy voltaképp az a furcsa,
hogy most kék kesztyű nélkül van együtt egy szobában a
tanáraival. A saját keze éppoly meztelennek tűnt, mint az
övék.
 – Mindjárt kész a pizza! – jelentette dr. Clarke, miután
a két keze között belesett a sütő belsejébe az üveg fölött.
Hosszú, csontos ujjai voltak, a körme tövig le volt vágva.
Patrick orrát megcsapta a forró sajt szaga, és erről
eszébe jutottak a 19-es holttest nyálmirigyei, arról pedig a
karcolások meg a fekete vér a nyálkahártyáján.
– És most mit akar tenni? – kérdezte Spicer, a sörösüveg
címkéjét kapargatva.
– Nem tudom – felelte Patrick. A melegtől és a
csalódottságtól hirtelen elfáradt, és nem tudott rendesen
gondolkodni. – Lehet, hogy újra elmegyek a rendőrségre.
– Maga elment a rendőrségre? – lepődött meg Spicer. –
Egy mogyorószem eltűnése miatt?
Dr. Clarke felhorkant, és összekacsintott a kollégájával.
– Igen, de mivel véres volt a kezem, eljöttem, még
mielőtt elmondtam volna nekik.
Spicer szeme elkerekedett, aztán fölnevetett.
– Na jó, nem is faggatom tovább – mondta, és feltette a
két kezét, akár egy westernfilmben.
Nagy, húsos keze volt – noha ő maga nem volt
nagydarab ember –, és a jobb mutatóujján apró,
rózsaszínű hegek látszottak.
– Mi történt az ujjával? – kérdezte Patrick.
Spicer úgy nézett rá, mint aki meg is feledkezett róla,
hogy ott van.
– Az ujjammal? – kérdezte, és úgy nézett a fiúra, mint
aki tényleg megfeledkezett arról, hogy ott van.
– Ja – felelte –, megvágtam a konzervnyitóval. Piszokul
vérzett. Majdnem elájultam.
Dr. Clarke felnevetett, de Patricknak egyszerre mintha
elektromos szikra pattant volna a mellkasában.
Dr. Spicer hazudik.
Az előbb látta a konzervnyitót a fiókban. Olcsó,
régimódi darab volt – ugyanolyan, mint amilyen otthon az
anyjának –, és egy nagy vacak. Inkább nyomásra
működött, mintsem az élével, és szinte lehetetlennek tűnt,
hogy át tudja szúrni a bőrt, nemhogy két-három olyan
mély heget okozzon, mint amelyek Spicer ujján voltak.
Hazudik.
A felismeréstől egész testében megbizsergett.
Spicer hazudik. Vajon miért?
Patrick a tanára kezére bámult, miközben a kirakós
darabjai újra forogni kezdtek az agyában: a heges ujj, a
kék latexkesztyű foszlánya, a lelakatolt ajtó – bár abban
nem volt biztos, hogy ugyanannak a kirakósnak a
darabjai-e. Annyi zűrzavar volt most az életében, hogy
semmit sem vehetett biztosra. Mindenesetre próbált
lehiggadni, és világosan gondolkodni.
Spicer keze lassan laza ökölbe hajlott. Patrick nézte,
amint óvatosan az asztalra, majd onnan az ölébe ejti.
Amikor felnézett, Spicer tekintetével találta szemközt
magát.
Hirtelen sípolni kezdett a sütő időjelzője – Patrick a
fülére tapasztotta a kezét.
– Kész a pizza! – jelentette dr. Clarke.
Patrick felállt, közben a térde az asztalnak ütődött. A
csillogó evőeszközök megcsörrentek a tartóban.
– Hová megy? – kérdezte Spicer.
– Haza.
– Nem eszik legalább egy kis pizzát?
– Nem.
Patrick kinyitotta a konyhaajtót: a vad zene úgy vágott
az arcába, mintha falba ütközött volna. Úgy érezte,
azonnal ki kell jutnia innen. Vett egy mély lélegzetet, és
egyenesen a bejárati ajtó felé indult. Közben Meget
kereste a tekintete: ha meglátja, elköszön tőle. De nem
látta, és ahhoz túl meleg, zajos és zsúfolt volt a lakás, hogy
megkeresse.
Túl sok volt ez neki.

Rohanva tette meg a négy emeletet. Kint az utcán már

beterítette az autókat és a lámpaoszlopokat a nyirkos
éjszakai levegő. Patrick állt a járdán, és hálás kortyokban
nyelte a hideget. Dr. Spicer lakása a valamikori Tigris-
öbölben volt – ahol az új épületek kicsit olyanok, mint a
hajók, kerek ablakaikkal és hajóorrként felívelő vagy
vitorlaként kiszögellő háztetőikkel.
Eloldotta a biciklijét a korláttól. Mindkét fém
dermesztően hideg volt, Patrick ujjai pillanatok alatt
elmerevedtek. Ám a feje lassan magához tért, amint a
lábát átvetette a vázon, és a városközpont felé hajtott,
hazafelé.
A hosszan elnyúló Dumballs Road valamikor a város
peremét jelentő iparnegyed volt, ám az út két oldalát
szegélyező kis műhelyeket, szervizeket mára szinte
teljesen kiszorították a modern lakóházak.
Most azonban minden elhagyatott volt és sötét, csak
egy-egy autó reflektorfénye húzott el mellette az
éjszakában.
Nyugalom…
Minél messzebb került a bulitól, annál jobban érezte
magát. Kicsit beletaposott, jólesett a nagyobb sebesség – és
a szelesebb hideg. A levegőben kavargott a lehelete, és
minden belégzésével érezte a város jellegzetes
malátaszagát adó közeli sörfőzde kipárolgásait.
Az út váratlanul vakítóan fényessé vált előtte – és
valami nekivágódott, olyan erővel, akár egy acélcunami.
A bicikli kisodródott alóla, és ő fülsiketítő
csörömpöléssel egy autó szélvédőjére esett. Egy töredék
másodpercre megvillantak előtte a kormányt markoló két
kéz fehér bütykei.
Az autó éles, csikorgó kanyart vett, és zökkenve
megállt.
Patrick tovább repült a néma levegőben. Kemény ütést
érzett a hátán: a földre zuhant, és elterült.
A világ hideg, fekete kockává sötétült körülötte, hosszú,
nagyon hosszú időre, mígnem a kocka mennyezetén
résnyire nem nyílt egy ajtó. Vagy a padlóján. Fehér fény
hasított át összehúzott szemhéján.
– Patrick?
Spicer volt az.
 Patrick nem mozdult. Nem bírt. Kínzó légszomjat érzett
a mellkasában.
Spicer cipője halk csikorgással közeledett az aszfalton.
– Nem esett baja?
NEM esett baja?
Nem ESETT baja?
Nem esett BAJA?
A csikorgás közeledett.
Patrick váratlanul visszanyerte a lélegzetét, amitől
rögtön zihálni és köhögni kezdett. Az oxigénnel együtt a
mozgásképessége is visszatért: az oldaláról a hasára
gördült, onnan térdre emelkedett, majd bizonytalanul
talpra állt.
– Hé, Patrick! Várjon!
Patrick engedelmeskedett, de amint meglátta kék,
elgörbült biciklijét az út szélén, ösztönösen továbbindult.
Ám a jobb térde felmondta a szolgálatot, és ő megbotlott,
majd elesett.
Spicer megragadta a melegítőjénél fogva, és felhúzta a
földről. Patrick villámgyorsan lehajolt, kibújt a
szorításából, és futásnak eredt.
– Patrick! Álljon meg! Beszélnünk kell!
De a fiú nem állt meg. Csak futott és futott. Nem tudta,
hogy miért; igazából nem volt logikus. Mégis futott tovább.
„A kurva életbe!”, kiáltott valaki a háta mögött, és
ugyanabban a pillanatban Patrick hallotta, hogy
becsapódik a kocsi ajtaja, és felzúg a motor.
Spicer ki akarja nyírni.
 A felismerés sokkja még az előbbi ütközésnél is
nagyobb volt.
Miért? Mi mindent jelenthet ez? Patrick előrepillantott –
a Központi pályaudvar narancsszínű fényei körülbelül
száz méterre lehettek. Túl messzire. Kizárt, hogy eljusson
odáig. Le kell térnie az útról.
Az út bal oldalán egy többszintes, nyitott parkolóház
sötétlett. Patrick vett egy hirtelen kanyart, és berohant.
Spicer autója túlszaladt a bejáraton, de szinte azonnal
megállt, és süvítve visszatolatott.
A rámpán felfelé közeledő kocsi dübörgése betöltötte az
üres betonbarlangot, és Patrick ráébredt, hogy hibát
követett el. A szürke betonszinteken, a szűk, alacsony
falak közt nem voltak emberek, csak néhány, éjszakára
otthagyott autó. Akár patkány az útvesztőben, úgy érezte
magát.
A szeme kijárat után kutatott, de nem látott egyet sem.
Felért az első szintre, majd a másodikra is.
Az autó vészesen közeledett felfelé. De mielőtt bevette
volna az őket elválasztó kanyart, Patrick a földre bukott,
és behengeredett egy Land Rover alá. Ott feküdt a hideg
betonon, farkasszemet nézve a kipufogóval, miközben
Spicer ezüstszínű kocsija elhúzott mellette.
Kipufogó, gondolta. Puff, itt a vége…
A kerekek távolodó hangjából arra következtetett,
hogy Spicer továbbhajtott a harmadik szintre, ezért
megpróbált kihengeredni a kocsi alól.
De a következő pillanatban már azt hallotta – valahol a
feje fölött –, hogy a kocsi megáll, megfordul, és megindul
visszafelé. Őfelé.
Úgy döntött, marad, ahol van.
Az ezüstszínű autó legördült a rámpán, és kattanva
megállt. Most, hogy éppen nem elkaszálta vagy üldözte,
Patricknak volt ideje megállapítani, hogy egy Citroën.
Hallotta, amint nyílik a kocsiajtó, és látta, hogy kicsit
megemelkedik a felfüggesztése, amint Spicer kiszáll.
Addig kellett volna elfutni, amíg lehetett.
– Patrick…? Nem úgy van, ahogy gondolja.
Spicer nem kiabált. Fölösleges is lett volna: a félig üres
parkoló olyan volt, akár egy visszhangkamra.
Tényleg, mit gondol? Ebben ő maga sem volt biztos, de
akkor vajon Spicer honnan tudja, hogy nem úgy van?
Spicer lába megállt az első autó mellett, a sor végén, és
ahogy a kocsi alá nézett, meghajlott a térde.
– Patrick?
Spicer feje is megjelent a vizsgált autó alatt, és a fiú felé
fordult. Patrick ereiben megfagyott a vér.
Spicer váratlanul fölegyenesedett, és néhány kocsival
közelebb araszolt.
Eszerint nem látta meg! Patrickon hatalmas
megkönnyebbülés söpört át. Az árnyékok mentették meg
– meg a köztük lévő tíz-egynéhány autó
kerékabroncsainak védőpajzsa. Habár mindez nem
sokáig védheti meg.
Patrick kúszni kezdett hátrafelé a könyökén és a
térdén, közben végigsúrolva a hátát az alvázon és a
rendszámtáblán, míg végül, szorosan a sötétszürke
betonfalhoz lapulva, kibújt a Land Rover két fényszórója
között. Lassan felegyenesedett, vigyázva, hogy a közte és
Spicer közt lévő autókerekek takarják a lábát. Így várt,
egészen addig, amíg a férfi feje búbja fel nem bukkant.
Ekkor villámgyorsan újra leereszkedett a Land Rover
mögé. Miközben Spicer néhány lépést tett balra, Patrick
óvatosan továbbhúzódott a fal mentén az ellenkező
irányba, és ahogy Spicer újra letérdelt, ő ismét
felegyenesedett.
Spicer felemelkedett, és haladt tovább; Patrick
leguggolt, és az ellenkező irányba húzódott, tökéletes
szinkronban vele. Így mozogtak némán, egymástól
távolodva. Amikor harmadszor is felegyenesedett, Patrick
észrevette a gyalogos kijáratot.
Sárga ajtó volt, rajta egy nagy 2-es, a szint túlsó végén,
jó nyolcvan méterre tőle.
Merjen nekirugaszkodni? Szinte lehetetlennek tűnt a
vállalkozás, de azt is tudta, hogy ha marad, Spicer előbb-
utóbb megtalálja. Vajon akkor mit tenne? Patrick
megtapogatta a térdét, és elfintorodott. Mindegy, ki kell
bírnia. Két autó közt állva figyelte, amint Spicer feje még
egyszer, utoljára eltűnik – immár a Land Rover mellett. Az
már a sor vége volt.
Most vagy soha.
Patrick nekilendült, és a kijárat felé iramodott.
A lába úgy csattogott, akár a puskaropogás.
– Affrancba! – kiáltott fel Spicer.
 Patrick nem nézett vissza. A háta mögött becsapódott
egy ajtó, felbúgott egy motor, fölsivítottak a kerekek. A fiú
kétségbeesetten pillantott hátra. Az autó gyorsan
közeledett felé. A sárga kijárat kilométernyi távolságba
veszett.
Kész, vége! A gondolatra tompa rémület hasított belé.
Iszonyúan elszámította magát.
A lába működött, a karja lendült, a tüdeje fújtatott, de
fogalma sem volt, mit tegyen.
A fényszóró az alacsony rámpafalra vetítette saját
hosszú árnyékát mellette. A nyitott falon túl – egy fa
koronáján át – látta a kivilágított pályaudvart, a
peronokon várakozó embereket. Egy nőt piros bőrönddel;
két lányt, akik térdüket átfonva egy padon kuporogtak.
És fogalmuk sem volt semmiről.
Patrick megfordult, és rohanni kezdett feléjük, mintha
tőlük várná a segítséget. Az autó kis híján beérte. Nem,
Spicer nem fog megállni – egyenesen a falnak akarja
nyomni, lekvárrá kenni. A keze meg a lába ott lesz
szanaszét, a szeme a semmibe mered.
És akkor minden kérdésére választ kap.
De Patrick elugrott.
Átvetette magát a falon, bele a fekete éjszakába.
 46

Az autó a falnak csapódott, egy bombarobbanás zajával.

Patrick egy végtelennek tűnő pillanatig még látta a
fagyos légben úszva, hogy a piros bőröndös nő meg a két
lány a robbanás felé fordul, miközben a szétcsattanó
beton szilánkokkal köpte tele a hátát és a lábát.
Nem, még nem akar válaszokat.
Túl késő.
A fa ágai közé pottyant. Szorosan behunyta a szemét, és
próbálta védeni a fejét, miközben a fülsértő pattogással,
milliónyi kis petárdaként széttörő gallyak végigkarcolták,
összeszurkálták védtelen karját. Az egyik ág egyenesen a
hátába döfött. Véső, kalapács, törött gerinc – ezek a képek
futottak végig Patrick agyán. Újabb ágra zuhant, az esés
ereje most másik irányba lódította. A következő ágban
viszont megkapaszkodott a karja. A durva fakéreg
végigsúrolta meztelen bőrét, és az ujjaiba hasított. Csak
egyetlen másodpercig tudta tartani a saját súlyát, de a
következő esésnél már a földre huppant, majdhogynem
talpra.
Gurult egyet, aztán felállt, és fölpillantott.
Spicer a rámpa fala mögül nézett le rá. Egyikük sem
szólt.
Patrick átsántikált az úttest túloldalára, majd a
pályaudvar mögött sorakozó telefonfülkékhez.
 Lázasan tárcsázott, még összevérzett ujjait sem
próbálta betakarni. A telefon kicsengett, egyszer, kétszer,
sokszor, majd üzenetrögzítőre kapcsolt. Patrick letette a
kagylót, és újra tárcsázott, habozás nélkül ütve be a
számokat.
07734113117. Egyszerű és szép szám volt, összegek,
szorzatok és ismétlődések lírai ritmusával. Gyakran jutott
eszébe azóta, hogy először hallotta, azt kívánva, bár az
övé lenne.
– Halló…?
Meg hangja volt, a háttérben a Spicer-buli zajaival.
Zene, kacagás. A fiút egy pillanatra elnémította a helyzet
abszurditása: hisz nemrég még ő is ott volt, most meg itt
van – fényévnyi távolságra. Az a buli olyan totálisan szűnt
meg létezni a számára, hogy el sem hitte, hogy mások
számára zavartalanul folyhat tovább.
– Mi a kódod? – szólalt meg végül.
– Miféle kódom? Ki beszél?
– Itt Patrick. Szükségem van a bonctermi kódodra.
– Patrick? De miért?
– Be kell jutnom!
Hosszú csend következett. Valami megcsiklandozta
Patrick arcát. Odanyúlt, és véresen húzta vissza a
kézfejét.
– Hol vagy most?
– A pályaudvaron – felelte. – És mindjárt elfogy az
aprópénzem.
Ez igaz volt: a telefon digitális kijelzője már az utolsó
hatvan másodpercet számlálta vissza. Beletúrt a zsebébe,
de üresen húzta ki.
– Mikor mentél el? Mi történt?
– Dr. Spicer megpróbált megölni.
– Micsoda?! Miről beszélsz? Hiszen itt van!
– Nem, nincsen! Összetörte a biciklimet és a saját
kocsiját is. Azonnal el kell…
– Várj egy kicsit! – vágott közbe Meg.
– Nem várok! – kiáltotta a fiú, de a lány nem hallgatott
rá.
Néhány szót váltott valakivel, aki a közelében volt. Dr.
Spicer hol van? A valaki válaszolt, de a szavai elmosódtak.
Patrick visszafordult a parkoló felé, és a legszívesebben
szétverte volna a telefont az egész fülkével egyetemben.
De szüksége volt a kódra. Fogcsikorgatva, tehetetlenül
nézte a lefelé pergő számokat.
20… 19… 18… 17…
– Patrick? Angie azt mondja, nincs itt.
– Persze hogy nincs ott! Itt van!
Újabb elmosódott hangok.
– Azt mondja, kiugrott sörért.
Újabb hazugság. A jégvödörben egy csomó sör volt még.
12… 11… 10… 9…
Patrick érme után kutatott, de nem talált semmit.
A parkoló fluoreszkáló kijárata alatt megjelent egy
autó. Egy ezüst Citroën, az orra belapulva, akár egy rossz
bokszolóé. A pályaudvar felé vette az irányt.
– Meg! – kiáltotta Patrick kétségbeesetten. – Áruld el a
kódodat!
4… 3… 2…
– Öt-öt-né… – mondta Meg, és a vonal elnémult.
Patrick lecsapta a kagylót, és elfutott a pályaudvar
fényei elől a vasúti híd alá, ahol a léptei harangként
visszhangoztak, és az acélgerendák közül galambok
dugták ki gombszemüket.
Elrohant a St. Mary Street kocsmái és klubjai mellett.
Kint az utcán fiatal srácok gyűltek karéjba, hogy
ordítozzanak és verekedjenek egy jót, és italtól
felmelegedett csajok cigiztek csillogó körömcipőkben és
semmi kis topokban, fittyet hányva a hidegnek. A fiú a
Queen Streetre fordult, melynek fényes kirakatai
eltakarták a sötét kapualjakban alvó hajléktalanokat,
majd átvágott az úton, a füvön, elrohant az álló kövek
gyűrűje mellett, be az egyetemi rész főútjára, a Park
Place-re.
A Biológiai Tudományok épülete zárva volt.
Hát persze.
Patrick dörömbölt egyet az öklével, aztán a kapunak
támasztotta forró fejét, hogy visszanyerje a lélegzetét. A
térde parancsolóan lüktetett, de ő nem vett tudomást róla.
Mindenáron be kell jutnia. Talán van valami hátsó ajtó,
amelynek az üvegét betörheti. Gyorsan az épület
oldalához került, a szomszédos tömbtől elválasztó szűk
átjáróba, és leszaladt a meredek, sáros lejtőn.
Az aljába szánkázva megállt.
A tömb hátsó oldalán fény szűrődött ki egy nyitott
ajtóból. Mentőautó parkolt előtte.
Patrick közelebb húzódott, a sötét falhoz lapult.
Bentről hangokat hallott. Az egyik Mick hangja volt.
A balzsamozó bejárata volt. Ide hozták először a
holttesteket, és itt készítette őket elő Mick a hallgatók
számára. Innen be lehet jutni a boncterembe. Be kell
jutnia! Ám ahhoz sietnie kell. Spicernek nyilván van
kulcsa az elülső ajtóhoz.
Patrick gondolkodás nélkül belépett a bejárati ajtón,
egy hosszú, sötét folyosóra jutott. A fény, amit látott,
közvetlenül a jobbja felől ömlött ki egy kétszárnyú ajtó
ablakai mögül. Az üvegen keresztül Micket is látta, meg
két másik férfit, feltehetően a mentősöket. Épp egy fehér
hullazsákot emeltek le az egyik fémasztalról egy könnyű
tolókocsira.
Nem hoztak – vittek!
Patrickot pánik kerítette hatalmába.
Lehet, hogy a 19-es holttestet már el is tüntették? Vajon
még most is közel hat láb hosszú a tetem, vagy már finom
hamuként repdes a krematóriumnak helyet adó
Thornhill háztetői és kertjei fölött?
Elfordult, és a folyosó végéhez sietett, ahonnan lépcső
vezetett fel egy tűzgátló kapuhoz. Amikor kinyitotta, még
nem tudta, merre induljon, de gyorsan eldöntötte. Balra
fordult, és jól választott – két ajtóval később felismerte,
hogy a boncterembe került, ha ismeretlen irányból is. A
folyosónak erről a végéről – ahol diákok elvileg nem
közlekedhettek – nem volt szükség kódra a belépéshez.
 Ahogy Patrick felgyújtotta a boncteremben a villanyt,
furcsa déjà vu érzése támadt. De tudta, hogy nem sokáig
lesz egyedül.
A terem elhagyatottnak tűnt a tetemek nélkül. A hátsó
fal mentén, ott, ahol Meg mondta, meglátta a fehér
hullazsákokat. Gyorsan összeszámolta őket. Huszonegy
maradt. Huszonegy a harmincból. Az esélyei még mindig
egész jók voltak.
A tolókocsik, amelyekre a holttesteket rakták, a hátsó
fal szinte teljes hosszában sorakoztak. Patrick egyenesen
az utolsóhoz sietett, jobb felől, a hűtőkamrához
legközelebb, és még kesztyűt sem jutott eszébe keresni. A
fekete cipzárak nagyjából a fehér zsák közepén nyíltak.
Az elsőből, amit Patrick kinyitott, Dolly immár örökké
tartó körömlakkja villant elő, és a következőben is egy nő
holtteste volt. A harmadik Rufus volt – szeplős alkarjának
göndör, vörös szőrzete már azelőtt elárulta, hogy Patrick
leolvasta a csuklójára erősített lemezre bélyegzett 4-es
számot.
Patrick most a negyedik zsákon húzta szét a cipzárt, és
alig húsz centi kellett hozzá, hogy meglássa a Nr. 19 jól
ismert csípőjét. A balzsamozás narancsszínén is átütő
halvány vonalat, ami a bőr napbarnított részét
elválasztotta a fehértől, a sötét szőrzetet, ami a comb felső
részén sajátosan egyenes vonalban ért véget. Ott volt a
vágás, amelyet Scott ejtett először rajta; megvolt a nyom a
gömbízületen, ahol Dilip túl mélyre fúrt. Fölösleges volt
megkeresni a szürke fémtáblát. Patrick egy mozdulattal
lehúzta a cipzárt a zsák teljes hosszán, és szétnyitotta.
Mick nagyjából rendben pakolta össze a 19-es holttestet: a
lábak lent, a fej fent, a törzs és a karok középen. A
szervek, a bőr és a zsír gondosan zacskókba csomagolva
az egykori gyomor helyén, a gerinc a mellkason
keresztben feküdt, akár egy nagyköveti vállszalag.
Patrick széthúzta a szájat, és belekémlelt. Meglepte,
mennyivel élesebbeknek érzi a fogakat a latexkesztyű
nélkül, és…
A felismerés olyan erővel hasított belé, mint ahogy alig
egy órája az autó vágódott a biciklijébe, és kis híján
felkiáltott a felfedezés izgalmában.
Azok a hegek Spicer ujján harapásnyomok voltak!
Patrick a fogakra meredt, ösztönösen tudva, hogy
csakis ez történhetett, csak még azt nem értette, miért.
A Nr. 19 harapta volna meg Spicert? Ha a halványuló
hegek Spicer ujjhegyén összeillenek ezekkel a fogakkal
ebben a fejben, akkor az azt jelenti, hogy Spicer
valamilyen módon kapcsolatba került a még élő, lélegző
Samuel Galennel.
Éspedig valami aljas módon.
Ez a fogsor lehet a bizonyíték. És Patrick csak egy
dologban volt biztos: meg kell akadályoznia, hogy erre a
bizonyítékra Spicer rátehesse a kezét.
Megragadta a tolókocsit az egyik végénél, hogy kitolja a
boncteremből. De mindjárt meg is állt. Még ha kijutna is
az épületből anélkül, hogy belefusson Mickbe az egyik
végén vagy Spicerbe a másikon, akkor sem tolhatna át
egy hullaszállító kocsit az egész városon.
Csakis egy megoldás van.
Patrick villámgyorsan odalépett a különféle
boncszerszámokkal teli fehér tálcákhoz, és kiválasztotta,
amire szüksége volt.
Azzal nekiállt lefűrészelni Samuel Galen fejét.
 47

Iszonyú volt. Semmivé lett a boncolások során elsajátított

szakszerűség. A fej a fűrész minden húzására félrebillent,
mintha könyörögne, hogy hagyja abba a meggyalázását.
A fémfogak közül húscafatok fröccsentek ki, és megültek
a hullazsák viaszos anyagán; a vastag nyakizmok és a
gégeporcok elleni merénylet brutalitása pedig egyenesen
émelyítő volt. És mindeközben az épen maradt szem,
amelyre nézni sem mert, mereven bámult a semmibe.
Patrick letörölte a verítéket a homlokáról, és igyekezett
nem gondolni másra, csak az elvégzendő feladatra.
Sem a téli napsütésben mosolygó Samuel Galenre, sem
Lexire.
És főleg nem az apjára.
Végig a vállhoz közel próbált dolgozni, hogy a lehető
legtöbbet őrizze meg a torokból. Szerencsére a gerincet
már eltávolították, így öt perc múltán a nyakat csak
néhány kisebb izomrost tartotta a tarkónál.
Patrick egyszerre négy, ismerős sípolást hallott a
boncterem ajtaja felől.
Valaki beütötte a kódját, amivel az anatómiaszárnyba
bejuthat.
Spicer.
Nincs több idő.
Patrick eldobta a fűrészt, megragadta a fejet, és
megrántotta. A tolókocsi megindult felé, ő gyorsan
megállította a lábával, és teljes erejéből még egyet rántott
a fejen – a körme a nyers húsba vájt az elmetélt áll alatt.
Egy húzás, egy rántás… Aztán egy cseppet
megtántorodott, amint a nyak meggyengült izmai egy
pattanással elszakadtak.
A fej az övé lett.
Léptek közeledtek a visszhangos folyosón. Patrick
gyorsan visszahajtotta a zsákot a tetem maradékára. Arra
már nem maradt ideje, hogy felhúzza rajta a cipzárt. Arra
sem, hogy elfusson. A teremben égett a villany, ő pedig ott
állt kiszolgáltatva, a menekülés egyetlen útja elzárva
előle.
Elhúzta a legközelebbi hűtőkamra fehér tolóajtaját –
azét, amelyikben a Scott által csak „bőrkukáknak” hívott
nagy, sárga műanyag tartályok voltak.
Patrick majdnem teljesen behúzta maga mögött a hűtő
ajtaját, esetlenül bemászott a legközelebbi tartályba, és a
fejére eresztette a fedelét.
A bűz elviselhetetlen volt – még annak is, aki, mint ő,
majdnem hat hónapot töltött már el a halál társaságában.
A tartályokat nagyjából kiürítették már, de még nem
mosták ki. Rejtekhelyének oldala csúszós és ragacsos volt
a rárakódott zsírtól, az aljában jó centiméter vastagon
ültek a bűzös testnedvek, átszivárogva a fiú cipőjén és
zokniján, fel a lábujja között. Öklendezett, de
kétségbeesetten vissza is nyelte, mert nem akarta a
tartályba köpni.
 Kicsit megemelte a fedelet, hogy lélegezni tudjon. A fej
az ölében felfelé bandzsított, a szája meg nyitva volt,
mintha még ő is próbálna tisztább levegőt szívni hiányzó
tüdejébe.
Patrick hallotta, amint Spicer a teremben mozog,
feltehetően a holttesteket járva végig.
A pillanatot, amikor Spicer megtalálta a Nr. 19 fejetlen
testét, nem lehetett nem hallani. Egy olyan szó jelezte,
amelyet soha életében nem hallott még, de a gyilkos düh,
amivel kimondta, egyértelművé tette számára, hogy
szitokszó.
A hűtőkamra szélét jelző vékony fénycsík egyszerre
elsötétült, és Patrick halkan leengedte a tartálya fedelét.
A nehéz ajtó oldalra csúszott.
– Patrick?
Felgyúlt egy lámpa – a fényben elég gyatra védelmet
jelentett a sárga műanyag. Patrick úgy érezte magát, mint
egy abortált embrió az üveg alatt.
Visszatartotta a lélegzetét, és rettegve pillantott a
fedélre. Várta, hogy Spicer fölemelje, és arra gondolt,
hogyan fogja megtalálni őket együtt – őt meg a 19-es
holttestet, amint tátott szájjal bámulnak vissza rá.
Ám Spicer nem emelte föl a fedelet. Egyiket sem.
A villany elaludt, az ajtó becsukódott, és Patrick
hallotta, amint kinyílik a második hűtőkamra ajtaja is.
– Patrick?
– Csitt! – súgta Patrick a fejnek.
Vagy magának. Valamelyiküknek mindenképp.
 A fej hallgatott, amiért Patrick hálás volt, és váratlanul
úgy érezte, hogy meg kell védenie. Ez a fej most az ő
felelőssége. Testétől elszakítva, a viaszos fehér zsák
burkától megfosztva a Nr. 19 immár csak rá
támaszkodhat.
CSAK rám támaszkodhat.
Csak RÁM támaszkodhat.
Csak rám TÁMASZKODHAT.
Patrick e felelősségnek nem a nyomását érezte, hanem
a büszkeségét és szenvedélyességét, és szorosabban ölelte
magához a fejet.
Fülelt.
A második hűtőajtó csukódása…
Gyors, távolodó léptek a linóleumpadlón…
A boncterem ajtajának nyikorgása, majd csapódása…
Patrick feszülten figyelt, hogy meghallja a riasztó
csipogását, de nem hallott semmit.
Így aztán várt, mígnem azon kapta magát, hogy
felébredt, összefagyva és még mindig a büdös, sárga
tartályban kuporogva.
– Oké – mondta félhangosan a fejnek –, menjünk
innen!
Kikászálódott a tartályból, és nesztelen léptekkel az
anatómiaszárny ajtajához ment, ahol sikerült eltalálnia
Meg kódjának negyedik számát is. 5544. Jellemzően
kiegyensúlyozott és emlékezetes szám.
A külső ajtó egy vészkijárat volt, amit könnyen ki tudott
belülről nyitni: csak egy fémrudat kellett eltolnia. És
végre megkönnyebbült egy kicsit.
Patrick a hóna alá dugta a fejet, és elindult haza,
gyalog, amilyen gyorsan a térde engedte. A mellkasa egész
úton csak úgy pezsgett az adrenalintól.
A holtak nem tudnak beszélni hozzánk, mondta neki
Madoc professzor.
Csakhogy ez nem volt igaz.
Samuel Galen halott volt – és mégis elmondta
Patricknak az igazságot mindarról, amit tudnia kellett.
 48

Patrick nyüszítésre riadt fel: egy nyulat kapott el valami

ragadozó az éjszakában.
Még félálomban fülelt a folytatásra, de nem hallott
semmit, így aztán álomba sodródott megint.
– Ébresztő! – mondta az apja.
Megvirradt már, és a Beaconsba készültek, kirándulni.
Ha nem lesznek sokan, talán felmennek a Penyfanre.
Hétvégenként szinte libasorban követte egymást a sok
hiperszuperül felszerelt turista, de hétközben szinte
teljesen elhagyatott volt – főleg ha rossz volt az idő.
Patrick most azt remélte, túl meleg és túl forgalmas lesz,
mivel valamilyen oknál fogva minden tagja fájt.
– Ébresztő!
– Fáj a fejem, apa!
– Azt mondtam, ébresztő!
Patrick lassan kinyitotta a szemét, és egyenesen egy
lyukkal nézett szembe, egy pisztoly közepén. Helyesebben
a végén. Ahonnan a golyók jönnek ki. Abból a mély, fekete
üregből. A…
– Pisztolycső – mondta ki hangosan a szót,
megkönnyebbülve, hogy eszébe jutott.
– Pofa be! – szólalt meg a rendőr a pisztoly másik végén.
– Pofa be! Kezeket hátra!
A rendőr alacsony, simára borotvált arcú férfi volt, és
nem volt egyedül: egy nála idősebb férfi is állt az ajtóban,
mögötte pedig Patrick háziura, a középkorú, örökké
zsémbelő Mr. Boardman toporgott.
A földszintről felhallatszott Lexi zokogása.
– Mi folyik itt? – kérdezte Patrick.
Az alacsonyabb rendőr megvetően felhorkant:
– Ezt talán neked kellene elmesélned, kisapám! Mit
keres egy fej a fridzsiderben?
– Ja – felelte Patrick –, az az enyém.
De mindjárt fel is nevetett, mert hiszen az
természetesen nem az ő feje volt, hanem a 19-es holttesté.
– Atyaúristen! – hüledezett Alacsonyabb. – Ez a kölyök
komplett őrült.
– És nézzék, mit csinált a szőnyegemmel! – siránkozott
Mr. Boardman.
– Koszos volt – vont vállat Patrick.
– Barna volt! – rivallt rá Mr. Boardman.
– Nem megmondtam, hogy vigyék ki innen ezt az
embert?! – kiáltott ki ingerülten az idősebb rendőr.
Zajos szünet következett: léptek dübörögtek fel a
lépcsőn, majd valaki levezette a dühösen motyogó
háziurat.
Idősebbik megköszörülte a torkát.
– Patrick Fort! – szólalt meg végül. – Letartóztatom
gyilkosság gyanúja miatt.
Patrick a homlokát ráncolta.
– Ennek nincs semmi értelme.
A rendőr fölemelte az egyik kezét, behunyta a szemét,
és mint a gép, darálni kezdte:
– Nem köteles beszélni…
Patrick félbeszakította, és ő maga befejezte helyette:
– …de figyelmeztetem, hogy gyengítheti a védelmét, ha
a kihallgatás során nem tesz említést valami olyan
körülményről, amelyre később a bíróságon kíván
támaszkodni. Másfelől bármi, amit mond, bizonyítékként
használható fel a későbbiekben.
– Ilyen praxisa van már? – kérdezte Idősebbik.
– Nincs – felelte –, de szoktam tévét nézni. Ha jól tudom,
most meg kell kérdezniük, hogy megértettem-e.
– Megértette?
– Természetesen. Nem vagyok hülye.
– Okostojás! – szólalt meg Alacsonyabb. – Fordulj meg,
és tedd hátra a kezed!
– Miért? – kérdezte Patrick.
– Mert le vagy tartóztatva!
– De hiszen nem csináltam semmit! Az a fej a
fridzsiderben éppen hogy bizonyíték!
– Mire? – kérdezte Idősebbik.
Patrick a homlokát ráncolta:
– Azt még nem tudom. Elég sok kockát kell összerakni. A
19-es holttestnek mogyoró volt a torkában, jóllehet
allergiás volt rá. Dr. Spicernek harapásnyomok vannak
az ujján. De hazudott arról, hogy mitől, és utána meg
akart engem ölni. Ezért aztán elhoztam a fejet a torkon
lévő karcolások és a fogak miatt. Lehetséges, hogy a Nr. 19
harapta meg dr. Spicert, de ebben nem vagyok biztos. A
többi a rendőrség dolga, szóval a maguké – tette hozzá. –
Én megtettem a magamét.
– Mi a faszról beszélsz? – reccsent rá Alacsonyabb.
– Patrick! – kiáltott fel a földszintről Jackson. – Ne mondj
nekik semmit ügyvéd jelenléte nélkül!
– Nincs szükségem ügyvédre – mondta Patrick
Idősebbiknek. – Nem tettem semmi rosszat.
– Akkor jó – felelte Idősebbik, és jegyzeteket irkált egy
kis fekete noteszba. – Ez esetben talán nincs kifogása az
ellen, hogy néhány további kérdésre is válaszoljon a
rendőrségen.
– Nincs – felelte Patrick. – Nincs kifogásom ellene.
Idősebbik intett Alacsonyabbnak.
– No, akkor fordulj meg, és tedd hátra a kezedet! –
vezényelt Alacsonyabb.
– Előbb ki kell vennem a fejet – mondta Patrick, és
felállt.
Alacsonyabb megragadta a vállát – és a békés
szóváltásból egy szempillantás alatt irdatlan csetepaté
kerekedett. Patrick ütött-vágott-kapálózott a meztelen
bőrét érintő marok ellen. Rövidesen a párnába fúródott
fejjel kénytelen volt tűrni, hogy egy térd nyomódik a
hátába, valami forró, drótszerű dolog kattan a csuklójára,
és a bal füle olyan erősen cseng, hogy mintha víz alól
hallaná csak Kim sikoltozását.
– Ne bántsák! Ne bántsák! – újra és újra.

***
Miközben Patrick Fortot félig kivonszolták, félig kivitték a
kocsihoz, Emrys Williams nyomozó őrmester még egyszer
bepillantott a hűtőszekrénybe, és azt gondolta: Ezzel
változik meg minden…
A hűtő felső polcán saláta volt és csokoládé, az alsón
egy kis rizsmaradék meg egy felpenderedő
szalonnadarab, a középsőn pedig oldalvást beszuszakolva
egy levágott emberi fej hátrahúzott ajakkal, a szétmetélt
húsból kiálló, a polc tejüvegének nyomódó erekkel. Az
egyik szemgödre üres volt, a másikat egy mogyoróvajas
üveg takarta el.
Williams ez előtt állt most derékban megdőlve, a
fridzsider lámpájának fényében, mintha egy aranyborjú
előtt hajolna meg, és tudta, hogy most, végre-valahára,
elérkezett a Nagy Ügy, amellyel ki fogja vívni a régen várt
elismerést.
Emrys Williams egyenesen az iskolapadból került a
rendőrség kötelékébe, mivel a pályaválasztási tanácsadó
tanár azt mondta neki, hogy ha rendőr lesz, negyvenéves
korában nyugdíjba mehet, utolsó fizetésének
kétharmadával. Sokukat csábított el ezzel: korai
visszavonulással, jó nyugdíjjal vagy – akiket a tanári
pályára buzdított – a hosszú nyári szünetekkel. Inkább
anti pályaválasztási tanácsadó volt tehát, mivel valójában
a munkán kívül eső dolgokat adta el.
Így vagy úgy, sem a tanácsadó tanár, sem a fiatal
Emrys nem látta előre, hogy az élet gazdag szőtteséből két
elvált feleség és négy kütyübolond fiúgyermek jut neki,
valamint egy olyan barátnő, aki az éjszakai használatért
cserébe jogot formál a pénztárcája korlátlan
kiaknázására.
Így aztán, immár negyvennyolc évesen, Williams még
mindig rendőr volt. Ráadásul olyan rendőr, aki még
mindig csak nyomozó őrmester, évekkel azután, hogy a
vele egyidős kollégái mind feljebb hágtak a ranglétrán. A
kisstílű bűnözés elleni szélmalomharc meg a papírmunka
egy ponton minden ambíciót kiölt belőle.
Jó, persze, segített rács mögé juttatni számtalan
betörőt, rablót, nemierőszak-elkövetőt és feleségverőt.
Voltak az ügyei közt gyilkosságok, amelyeket később
emberöléssé minősítettek, és gyilkosságok, amelyeknek a
nyomozása megakadt. De egyszer sem – egyetlenegyszer
sem – volt részese egy igazi Nagy Ügynek. Soha a közelébe
sem került valami szenzációszámba menő bűnesetnek,
ami megragadja az emberek fantáziáját, és szalagcím lesz
az újságokban. Soha nem szerepelt a tévében, még a helyi
hírekben sem; soha nem dolgozott olyan ügyön, ami bárki
mást érdekelt volna – eltekintve Garytől a rendőrségi
étkezdében, aki beteges pontossággal jegyzett meg
mindent.
Emrys Williams néha úgy érezte magát, mintha
munkás életének harminc esztendejét végig egy
kihallgatószobában töltötte volna, kemény székek és
keserű kávék társaságában, és az összeredmény, amit
felmutathat, a megromlott lehelete meg egy tonnányi
akta.
 Ám ez itt most egészen más.
Bármi lesz is a kimenetele, Emrys Williams tudta, hogy
ez az ügy az ő nagy pillanata. Ez az az ügy, amire a fiúk a
rendőrőrsön emlékezni fognak, amikor eszükbe jut majd,
és amivel jól elviccelődnek, valahányszor kinyitják a
fridzsidert egy kóláért vagy egy kockasajtért. És noha
reggel, amikor leteszi a szolgálatot, át kell adnia az ügyet
a felettesének, az ő vallomása miatt fogják zsúfolásig
tölteni a padokat a riporterek, amikor megkezdődik a
tárgyalás a város koronabíróságán. A frigóba dugott fej
esete, írják majd. Vagy valami más… fene tudja, milyen
szellemes és zsurnalisztikus címet találnak ki. Valamit,
amiről őrá fognak emlékezni, még ha röhögve is.
Emrys Williams felegyenesedett, rendőri
pályafutásának egy új stációjába emelkedve, és ráébredt,
hogy lám, mégiscsak maradt benne egy szikrányi ambíció.
Kidüllesztette a mellét.
– Ez itt egy bűnügyi helyszín! – közölte határozottan. –
Mindenki kifelé!

***

A kocsi elgördült a háztól, és azzal együtt Jacksontól,

Kimtől és a közöttük álló Lexitől meg a kíváncsiskodó,
papucsos szomszédoktól.
Patrick azonnal lehiggadt, amint Alacsonyabb fenékkel
hátrafelé betuszkolta az autó hátsó ülésére, és rácsukta
az ajtót. Most az üvegnek támasztott fejjel ült, és nézte a
szeme előtt elúszó, egyre fényesebb szombat reggeli
várost, miközben valami nagy-nagy nyugalom ölelte
körül, akár a meleg selyem.
Megoldotta a 19-es holttest rejtélyét.
A rendőrök hamarosan be fogják látni a tévedésüket,
és elengedik, és helyette letartóztatják dr. Spicert. Lexi
hamarosan meg fogja tudni, mi történt az apjával, és ez
valami furcsa oknál fogva jó érzéssel töltötte el – még
akkor is, ha neki személy szerint ebből semmi haszna nem
származik. Anélkül, hogy tudta volna, miért és hogyan,
Patrick úgy érezte, tényleg van abban valami, hogy az
ember ad valamit egy másik embernek. Különös érzés
volt, és nem is értette, de attól még igaz volt, függetlenül
attól, hogy a saját kutatóútján nem vitte előbbre. Abban
kudarcot vallott, de már nem érezte kudarcnak. Azért jött
a városba, hogy válaszokat találjon, és talált is. Éppen
csak más válaszokat – más kérdésekre.
Vannak rejtélyek, amelyeket meg lehet oldani, és
vannak olyanok, amelyeket nem. Lehetséges, hogy az, ami
az apjával történt, a megoldhatatlan rejtélyek közé
tartozik. Ez a gondolat még soha nem merült fel benne, és
most váratlanul, valami forró érzelem sodrán tört fel
belőle. Ő megtette, amit tehetett. És ez talán elegendő is.
Úgy gondolta, nem maradt benne több.
A gondolatra, hogy a saját kutatóútja a semmibe vész,
forróság öntötte el a szemét. Ahogy megtörölte, idegenül
bámult a kezén végigcsorgó, csillogó kis patakra.
És furcsán normálisnak érezte magát tőle.
 49

Williams őrmester csak azért vezethette a nyomozást,

mert éjszakai szolgálatban volt. A nappal már a fejeseké
volt.
Williams azonnal részletes jelentést tett a
főfelügyelőnek, amint az befutott, majd végigment a
folyosón, és lehajtotta a kémlelőablakot a zárkaajtón,
hogy ellenőrizze a gyanúsítottat, aki sápadtan és szikáran
ült a priccsen, még mindig egy szál alsónadrágban.
Nem úgy festett, mint egy gyilkos, no de hát a
gyilkosokon többnyire nem látszik, hogy gyilkosok.
– Jól van? – kérdezte.
– Nem vagyok jól – felelte a srác. – Fáj a fejem.
– Túl sokat ivott tegnap, mi?
– Soha nem iszom – mondta a srác olyan éllel, ami
meglepte az őrmestert. – Ott voltam dr. Spicer buliján, de
csak mosogattam. Aztán a konyhában megláttam az ujján
a harapásnyomokat, és gyorsan eljöttem. Azután ütötte el
a biciklimet, és próbált engem is elütni. Ki kellett ugranom
a parkolóházból, egy fa tetejére.
Williamsnek fogalma sem volt, mit mondhatna ennyi
őrültségre.
– Először van benn a rendőrségen? – kérdezte
óvatosan.
– Nem – felelte a srác. – Már voltam egyszer, otthon,
miután meghalt az apám.
Emrys Williams az ajkába harapott. Mindig is próbált
elfogulatlan lenni a gyanúsítottakkal – még akkor is, ha
könyékig véresen talált rájuk, vagy akár egy levágott
fejjel a fridzsiderben –, de Patrick Fort nem könnyítette
meg neki, hogy elfogulatlan legyen. Az a sovány kis
kamasz lány kint a helyszínen mondott valamit bizonyos
mentális problémákról, úgyhogy okosan kell kezelni az
ügyet. Nem lenne jó, ha egy gyilkos valami ostoba
technikai hiba miatt szabadulna a horogról.
Ezért aztán csak ennyit szólt:
– Nemsokára itt lesz a doktor. Meg a kirendelt ügyvéd.
– Nincs szükségem ügyvédre. Nem tettem semmi
rosszat. Én csak el akarom mondani, hogy mi történt, de
senki nem akar meghallgatni.
– Mindennek eljön a maga ideje – nyugtatta meg
Williams. – Most próbáljuk elérni az édesanyját.
– Az anyámat? Miért?
– Itt a helye maga mellett.
– Úgysem fog eljönni.
– Miért nem?
– Nem nagyon szeret engem.
– Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz – mondta
Williams, habár magában azt gondolta, hogy ez nagyon is
lehetséges.
A gyanúsított vállat vont, majd kicsit megborzongott.
Williams még a cellaajtóból is látta, hogy libabőrös a
mellkasa. Erről eszébe jutott, hogyan szárítgatta a fiait
úszás után, amikor még kicsik voltak. Jól megdörgölte
őket, hogy felmelegedjenek, mert úgy dideregtek, hogy
még a foguk is vacogott.
Átment a talált tárgyak osztályára, és hozott egy ócska,
kék melegítőfelsőt.
– Tessék, vegye fel!
Patrick Fort gyanakodva vette át, felemelte, és
felhúzott orral megvizsgálta. A melegítő elején ez a felirat
virított: A MÜVELTSÉG NEM MINDEN.
– Piszkos az ujja – mondta, és a priccs másik végébe
tolta. – És a műveltséget hosszú ű-vel írják. – Aztán
körülnézett a cellában, és megkérdezte: – Kaphatnék egy
partvist meg egy szemétlapátot?
Williams sóhajtott egyet, és fejcsóválva visszavonult.
Wendy Price rendőr őrmester jött vele szemben a
kávéautomata felől, kezében egy pohár szürke löttyel.
– Mi a gond?
Williams a cellaajtó felé bökött az ujjával.
– A srác egy levágott fejet tart a frigójában, de partvist
és lapátot kér, hogy takarítson.
A kolléganő elvigyorodott, aztán az ajtóhoz hajolt, és
belesett a kémlelőnyíláson.
– Ja, az a srác!
– Ismeri?
– Pár nappal ezelőtt járt benn, véres volt a keze, és azt
mondta, hogy egy gyilkosságot akar bejelenteni. Amikor
észrevette, hogy megláttam a vért a kezén, meglépett.
Majdnem a Splott negyedig üldöztem.
 – Már a háborús emlékműnél feladta! – helyesbített
Patrick.
Price őrmester elvörösödött, és felcsapta a
kémlelőablakot.
Aztán lehalkított hangon folytatta:
– Szerintem Darren Owenst is ismerte.
Williams megdöbbent. Darren Owenst, akit a parkban
találtak meg, könyékig turkálva egy kibelezett futóban?
– Ezt miből gondolja? – kérdezte.
Price őrmester megvonta a vállát.
– Valamit mondtak egymásnak a recepciónál. Azt nem
tudom, hogy mit, de határozottan állítom, hogy nem akkor
találkoztak először.
Felemelte a papírpoharat, mintegy búcsút intve, azzal
eltűnt az egyik ajtó mögött.
Emrys Williams nézte, amint távolodik, majd – egyre
növekvő baljós érzéssel – arra gondolt, hogy vajon mi
mindent fedezett fel, amikor hajnalban kinyitotta azt a
frigóajtót.
Mert ha a srác ismerte Darren Owenst, akkor ez a
levágott fej talán csak a kezdet.
És immár egészen más szemmel lesett be a kémlelőn.
Így változnak meg a dolgok.

***

Amikor Sarah Fort telefonja végre-valahára megcsörrent,

nem az szólt bele, akit várt.
 Egy bizonyos Price rendőr őrmester közölte vele, hogy a
fiát letartóztatták.
– Miért? – kérdezte Sarah. – Nem volt rajta bukósisak?
– Hatósággal szembeni ellenállás, lopás és gyilkosság
vádjával – sorolta a rendőrnő, nyilvánvalóan az előtte
lévő papírról.
– Gyilkosság vádjával? – döbbent meg Sarah.
– Igen – felelte a nő, mintha ez természetes volna.
– De kit gyilkolt volna meg?
– Attól tartok, erről egyelőre nem tudok felvilágosítást
adni.
– Ó…
Sarah nem tudta, mi mást mondhatna még. A halott
kislány fényképe jutott eszébe, meg a számtalan döglött
madár és kisállat, amelyeket Patrick az évek során
felboncolt, és arra gondolt, vajon tényleg belefér-e a fia
személyiségébe, hogy embert öljön.
Valószínűleg igen.
De vajon nem fér-e bele mindenkiébe, ha a
körülmények olyanok?
– És bevallotta? – kérdezte végül.
– Még nem hallgattuk ki. Igaz, hogy a fia hátrányos
helyzetű?
Sarah már rég nem borult ki, ha ezt hallotta: hátrányos
helyzetű.
Minden csak mérték kérdése. Patrick valóban
hátrányos helyzetű, a szó szoros értelmében, az állapota
miatt – éppen úgy, ahogy ő, Sarah is hátrányos helyzetű –
a fia miatt.
– Igaz – felelte. – Asperger-szindrómája van.
– Az olyan, mint az Alzheimer?
– Nem. Olyan, mint az autizmus. Nehezen tud
kapcsolatot teremteni az emberekkel.
– Ó… – Price rendőrnő hangja csalódottnak tűnt. – Mi
azt hittük, hogy csak goromba.
– Ez igaz – mondta Sarah. – Tényleg goromba. De nem
tehet róla.
– Hm – hümmögött Price rendőrnő. – A nővérem is ezt
mondja mindig a gyerekeiről. No de hát minden gyerek
mégsem lehet autista, a fenébe is!
– Valószínűleg nem – hagyta helyben Sarah.
A rendőrnő mélyet sóhajtott.
– Nos, ez esetben egy számára is elfogadható felnőtt
személy jelenlétében kell kihallgatnunk. Ide tudna utazni
Cardiffba?
Sarah olyan hosszan gondolkodott, hogy a rendőrnő
kénytelen volt beleszólni a telefonba:
– Halló? Ott van még?
– Halló… Hogyne, itt vagyok.
Ezzel letette a kagylót, és több mint egy órán át csak
bámult maga elé a konyhában.
Aztán enni adott a macskának, és bement dolgozni,
könnyebb szívvel, mint hosszú, hosszú évek óta bármikor.

***
Emrys Williams jelentette White főfelügyelőnek, hogy
Mrs. Fort bármikor megérkezhet.
De még nem ment haza, hanem az irodában
sürgölődött abban a reményben, hogy a felettese nem fog
elfeledkezni róla, amikor összeállítja a nyomozócsapatot –
és akkor sem, amikor a sajtótájékoztató lesz. Ezenkívül
személyesen akart beszámolni nappalos kollégáinak a
„Fej a frigóban” esetről.
Érdemes is volt. A kollégái jókat röhögtek, és fejcsóválva
mondogatták: „Micsoda mázlista vagy te!” Dyer egy kis
papírtáblát szerkesztett az asztalára ezzel a felirattal: FŐ-
NÖK, egy másik tréfamester pedig egy babafejet dugott a
csokik helyére az automatába. Minderre kellemesen
meleg érzés járta át.
És akkor egyszer csak – kilenc óra után pár perccel –
egy választékos modorú fiatal férfi jött be az őrsre, dr.
David Spicerként mutatkozott be, és bejelentést tett arról,
hogy az orvosi egyetem boncterméből elloptak egy fejet.
És ezzel a Nagy Ügy egy szempillantás alatt
szertefoszlott. Emrys Williams szinte hallotta, amint a
karrierje léggömbként pukkan ki, akár egy jó nagy
szellentés, és lepottyan az egyik sarokba, bánatosan
lelappadva szégyenében.
Patrick Fort tehát nem egy gyilkos, nem egy őrült
bűnöző, semmi köze Darren Owenshez és a kibelezett
futójához. A Nagy Ügy csak egy rossz diákcsíny, ami
átlépte az elfogadhatóság határát, mivel a kérdéses diák
nem képes világosan átlátni, hogy mi a normális emberi
viselkedés és mi nem az.
Williamsbe fizikai fájdalomként hasított a csalódás:
éles szúrással a gyomrában, égető szégyennel a
nyakában.
Hát erre fog majd emlékezni mindenki, valahányszor
kinyitják az irodai fridzsider ajtaját.
Mindazonáltal nem olyan ember volt, aki másra
hagyja, hogy rendbe tegye a hülyeségét, így aztán szólt
Wendy Price-nak, hogy bent marad, amíg a bejelentés
ügyét le nem rendezi, majd az asztalához intette dr.
Spicert, és lejegyezte a vallomását.
Minél tovább beszélt Spicer, annál világosabbá váltak a
dolgok Emrys Williams nyomozó őrmester számára.
Patrick Fortot kicsapták az egyetemről, és nyilvánvalóan
bosszúból lopta el a fejet.
– Igazából nem tehet róla – mondta dr. Spicer.
– Igen, ezt már mások is mondták – sóhajtott Williams.
– Nem rossz gyerek. Ha visszakapjuk a fejet, nem
hiszem, hogy az egyetem vádat akarna emelni ellene.
– Ez igazán nagylelkű gesztus volna.
– Mégis, mi történik most vele? – érdeklődött a fiatal
orvos.
– Ezt nem tudom biztosan megmondani – felelte
Williams, mivelhogy tényleg nem tudta. – Lenne szíves
átolvasni ezt, dr. Spicer, és ha megfelel, aláírni a nevét az
alján?
Williams nézte, amint Spicer figyelmesen átolvassa
lejegyzett vallomását, majd aláírja a nevét.
 – Köszönöm.
– Igazán nincs mit – felelt Spicer, és felállt. – Hol van a
fej?
– A bűnügyi szakértői csoportnál.
– Rendben – felelte Spicer. – Nagyon szeretném
mihamarabb visszajuttatni az egyetemre.
– Természetesen – felelte Williams. – De amíg nem
döntöttük el, hogy Patrick Fort ellen vádat emeljünk, a
fejnek bizonyítékként itt kell maradnia.
Spicer lassan bólintott, és a szája belsejét rágta.
– Hm… – szólalt meg aztán. – Az a gond, hogy a
holttestet hétfőn kell átadnunk a családnak,
hamvasztásra. Márpedig az nyilvánvalóan nem történhet
meg, ha a test hiányos.
– Hát ez tényleg gond – ismerte el Williams. –
Biztosíthatom, hogy amint lehetséges, vissza fogjuk
juttatni.
– Hétfőig?
– Amint lehetséges.
Ám Spicert ez nem győzte meg. Tovább álldogált, és
ujjaival Williams íróasztalának szélén dobolt.
– És ha én személyesen garantálom, hogy nem
kívánunk vádat emelni Patrick ellen? – kérdezte.
– Sajnálom, uram – mondta Williams. – Mi
letartóztattunk valakit, és én nem ítélhetem meg előre a
mi független nyomozásunk kimenetelét.
– Miféle nyomozás? – kérdezte Spicer. – Hát nem
nyilvánvaló, ami történt? A rendőrség csak az idejét
pocsékolná a továbbiakkal.
– Valóban így tűnik, uram, ezzel egyetértek.
Mindazonáltal nem rúghatjuk fel a kötelező eljárási
rendet. Higgye el, hogy amint ki tudjuk adni a fejet, az
egyetemet fogjuk elsőként értesíteni erről. És most
kikísérném, kedves uram, annál is inkább, mert magam is
hazafelé tartok.
Williams felvette a kabátját, és mindketten áthaladtak
a dupla szárnyú ajtón. Spicer megköszönte a segítségét, és
elment, de Williams őrmester még jó darabig állt, és
nézett utána az üvegen át, olyan hosszan, hogy Wendy
Price megkérdezte tőle:
– Valami baj van, Em?
– Nem, dehogy – felelte Williams. – Csak
elgondolkodtam.
Azon gondolkodott, vajon miért nem akarja dr. Spicer a
rendőrség őrizetében hagyni azt a fejet.
Meg a furcsa kis hegekről a mutatóujján.
Tényleg harapásnyomoknak tűntek.
 50

Hosszú éjszakája volt, de Emrys Williams mégsem ment

haza. Ehelyett kiírta magának dr. Spicer címét a
jegyzőkönyvből, és tízéves Toyotáján elhajtott az Öbölbe, a
vörös inges rögbiszurkolók áradatával szemben, akik
befelé tódultak a városba a válogatott meccsre.
Még csak tíz óra volt. Nem fog soká tartani, és
egyébként is útba esik. Kábé.
Először körbejárta az autóval a háztömböt, ahol dr.
Spicer lakott, majd lassan elindult visszafelé a Dumballs
Roadon. Szombat volt, a koszos, széles utcán le voltak
húzva a szerelőműhelyek acélredőnyei.
Williams kétszer is megállt. Először azért, hogy
szemügyre vegyen egy törött üveget, amiről kiderült, hogy
egy palack Heineken, másodszor meg az utca pályaudvar
felé eső végén egy galamb miatt, amely nem volt hajlandó
felrepülni az úttestről. Dacosan totyogott át az úton,
miközben ő tehetetlenül ült a volán mögött, akár egy
lottyadt citrom, és nem mint egy életbevágóan fontos
rendőri ügyben eljáró felsőbbrendű lény. Szárnyas
patkányok – az apja így nevezte a galambokat –, de Emrys
Williams éppenséggel kedvelte őket, főleg ezeket a városi
galambokat a színjátszó nyakukkal és a hetyke
pimaszságukkal. Így aztán enyhén mulatva figyelte,
amint a madár peckesen végigsétál két parkoló autó
között, majd lehuppan a járdára. Ha nem figyelte volna,
soha nem veszi észre azt a rövid kis csúszásnyomot,
amelynek eredményeképpen egy kis gumifoszlány
maradt a padka mellett.
Leparkolt, és kiszállt. Csak egy abroncsnyom volt
látható az úttestről: a másikat eltakarta az egyik parkoló
autó.
Térdre ereszkedett, hogy jobban megvizsgálja. A kocsi
alatt piros műanyag darabkák látszottak az
esővízcsatornában. Felemelte a legnagyobbikat, ami
nagyjából akkora volt, mint a hüvelykujja. Úgy nézett ki,
mintha valami védőlencse lenne. Talán egy féklámpáé?
Megnézte a parkoló autó lámpáit, aztán fölegyenesedett,
és körbepillantott. Egy szerelőműhely mellett állt.
GYORSJAVÍTÁS ÉS VIZSGÁZTATÁS. Williams elsétált a
téglaépület végéig, ami az utolsó ház volt egy többszintes
parkoló előtt. A kettő közt egy keskeny út, szemetes fű meg
egy acélkerítés.
A kerítés mögött pedig egy bicikli.
Emrys Williams évek óta nem mászott fel semmire,
ráadásul a súlya is több lett azóta, a karja pedig
gyengébb. Mindenesetre már félig fent volt, és csak lógott
a kerítésen, amikor három férfi állt meg mellette, és
segített feltolni, biztató nyögések és hórukkozások
közepette, míg végül sikerült lehuppannia a túloldalon.
Leporolta a ruháját a nem túl dicsőséges landolás után,
és megköszönte a segítséget, mire az önkéntes jótevők
integettek neki, és továbbmentek.
 Williams szemügyre vette a kerékpárt. Egy régi,
tízsebességes verseny-Peugeot volt, de egész jó állapotban
lehetett addig, amíg meg nem történt vele az, ami
megtörtént. Immár csak egy kék és krómszínű kínai
kirakós játéknak tűnt lógó lánccal, hurokként tekeredő
kerekekkel.
A hátsó lámpa lencséje össze volt törve. Williams mellé
tette a hüvelykujjnyi piros darabkát.
Összeillettek.
Megújult energiával mászott vissza a kerítésen – a nagy
lendületben kibicsaklott a bokája, ahogy a járdára
huppant. Hangosan káromkodott, és magában
megesküdött, hogy újra elkezd sportolni. Óvatosan
gyalogolt vissza a kocsiig, és azzal tette meg a rövid
távolságot a parkolóházig.
Talált egy üres helyet a második szinten, és kiszállt.
Onnan rá lehetett látni a pályaudvarra egy fa csupasz
ágai között.
Ki kellett ugranom a parkolóházból, egy fa tetejére.
Emrys Williams izgatottan pezsgő gyomorral sietett –
már amennyire a bokája engedte – a második
parkolószintet övező betonfalhoz. Mellmagasságban
futott. Csak egy őrült ugrott volna le róla.
Egy őrült – vagy egy végsőkig kétségbeesett ember.
A fal mentén végig autók parkoltak – az őrmester
bepréselte magát mögéjük.
Közvetlenül a fával szemben a betonfal meg volt
repedve, és számos nagyobb darab hiányzott belőle,
amelyek a földön hevertek, egy csomó, átlátszó fehér és
narancsszínű üvegszilánkkal együtt. Fényszóró és
indexlámpa darabjai.
Williams a falnak támaszkodott, és átpillantott a
mellvéden. Jó hét méter mélyen volt alatta a fű. A fa sötét
ágain nyersen villantak a friss sebek, ahol az ágak és
gallyak letörtek és szétpattantak, amint valami nagy
dolog zuhanhatott keresztül rajtuk.
Valami nagy test. Akkora, mint Patrick Fort.

Tizenegy óra negyven volt.

Emrys Williams arra gondolt, hogy a boncmester maga
is úgy néz ki, akár egy hulla. Sápadt, ösztövér pasas, és
kifejezett temetési hangulat vette körül. Rothadóvirág-
szaga volt.
Williams igyekezett nem lélegezni, miközben beszélt,
bár nem nagy sikerrel.
– Úgy tudom, eltűnt egy fej a boncteremből – kezdte.
Mick Jarvis szinte komikus megütközéssel nézett rá.
– Micsoda?! – kérdezte. – Erről most hallok először.
– Valóban? – kérdezte Williams. – Ez igazán meglep.
Lenne szíves ellenőrizni?
A boncmester rögvest a hangárszerű terem hátsó
falához ment, és nyitogatni kezdte a cipzárakat az immár
Williams számára is felismerhető hullazsákokon. Ő
mindenesetre tisztes távolságban maradt.
– Fej… fej… – konstatálta Jarvis türelmetlenül, ahogy
végigment a soron. – Fej… Fej… Fej… Akkurva életbe!
– Hiányzik a fej? – érdeklődött Williams.
Jarvis bólintott.
A boncmester azonnal felhívta az igazgatót, hogy
jelentse a lopást, majd mindkettőjüknek csinált egy csésze
erős teát.
– Nem vagyok meglepve – mondta Jarvis. – Az a gyerek
mindig nagyon furcsa volt. Kétszer be is tört ide, tudja?
– Valóban?
– Valóban. Egyszer itt, az irodában találtam rá, amint
épp a bizalmas iratok között turkált. Másodszor meg egy
cipőt vágott hozzám a boncteremben. Egy kis kekszet
hozzá?
Williams vett egy nagy levegőt, és elfogadta.
– Hogy lehet betörni egy ilyen helyre?
– Hát, először a saját belépőkódjával jött be, de
olyankor, amikor nem volt rá engedélye. De azt a kódot
elvették tőle, miután kicsapták.
– Akkor hogyan juthatott be tegnap éjjel?
– Lássuk csak! – mondta Jarvis, és pötyögni kezdett a
számítógépen.
A képernyőre meredt, és közben idegesítő hangokat
hallatott, amelyekről feltehetően úgy gondolta, hogy
információs értékkel bírnak Williams számára is.
– Na itt van… Lássuk csak… Akkor most… Tessék… Oké,
már látom… Ó, a ravasz gazember kölyke!
– Mi történt?
– Nyilván egy diáktársa kódját használta. Egy bizonyos
Megan Jones nevű lányét. Itt van, látja? Éjjel negyed
egykor!
Williams lassan bólintott. Ezernyi kérdés futott át az
agyán, de aztán csak kiemelte azt az egyet, amelyet a
leglényegesebbnek érzett:
– Mr. Jarvis! Lehet, hogy ostobán hangzik a kérdés, de
azért felteszem: Elképzelhetőnek tartja, hogy a 19-es
holttest gyilkosság áldozata lett?
Jarvis elnevette magát. Furcsa hang volt ez ezen a
furcsa helyen ennek a furcsa embernek a szájából.
– Teljességgel ki van zárva. A donorjaink általában a
korral járó szívbetegségben vagy rákban halnak meg,
vagy más szövődmények, például tüdőgyulladás
következtében. Minden halálról részletes igazolást állít ki
egy orvos. Egyébként pedig csakis akkor fogadunk el
donációt, ha a testben nem tett túl komoly kárt sem
betegség, sem sérülés. Fontos, hogy viszonylag jó
állapotban legyenek, hogy a hallgatók meg tudják
tanulni, milyen egy átlagos emberi test. Nem lenne
értelme, hogy olyan tetemeken gyakoroljanak,
amelyeknek a végtagjai csonkák vagy töröttek, vagy
súlyosan degenerálódtak a belső szervek. Ugyanennél
oknál fogva nem fogadunk el olyan holttestet, amelyen
már végeztek boncolást. A donorokról előre tudják, hogy
betegségük vagy sérülésük következtében meg fognak
halni. A gyilkosságok áldozatainak esetében viszont
mindig elvégzik a boncolást.
– Már ha tudják, hogy meggyilkolták őket – jegyezte
meg tűnődve Williams.
– Ez igaz – bólintott Jarvis, és kivett még egy kekszet,
mire Williams követte a példáját; még nem volt ideje
reggelizni.
– Megnézhetném a Nr. 19-re vonatkozó papírokat?
– Hogyne.
Jarvis elővett egy kulcsot, amit nem túl találékonyan
egy tányér alatt rejtettek el, és kinyitotta az egyik
iratszekrényt, majd előhúzott belőle egy vékony dossziét.
Emrys Williams átnézte az anyagot. Az első egy kérvény
volt, amelyben egy bizonyos Samuel Galen folyamodott
donori státuszért.
– De hisz ezt majdnem tíz éve írták! – lepődött meg.
– Igaz – felelte Jarvis. – Az emberek bármikor
rendelkezhetnek arról, hogy haláluk esetén donorok
lehessenek. Ha meggondolják magukat, csak értesíteniük
kell minket, és akkor megsemmisítjük a dokumentációt.
Williams szeme végigfutott a nyomtatványon.
Észrevette, hogy ugyanakkor született Samuel Galen,
mint ő. Ugyanaz a nap, ugyanaz az év. Vajon Sam is úgy
ünnepelte valamikor a szülinapját, mint ő szokta? Pár
korsó sör, meg egy telefonhívás idős édesanyjától, aki soha
nem feledkezett meg róla?
Rossz érzés fogta el. Mintha a saját létezése csak
ideiglenesen, kölcsönben lenne az övé, és tudatosan félre
kellett söpörnie a gondolatot, hogy a feladatára tudjon
koncentrálni.
A donációs formanyomtatvány rövid volt és
érzelemmentes, praktikus kérdéseket tartalmazott.

□ Hozzájárulok, hogy testem részeivel a kijelölt

intézmény határozott ideig rendelkezhessen.
□ Hozzájárulok, hogy testem részeiről
személyemben nem azonosítható fényképeket
készítsenek, és azokat oktatás, továbbképzés és
kutatás céljából felhasználják.
□ Temetés/Hamvasztás

A donornak csak annyi volt a dolga, hogy beikszelje a

megfelelő kockákat. Mr. Galen először a temetést ikszelte
be, de aztán a jelek szerint meggondolta magát, és a
hamvasztás mellett döntött.
Egy más színű tollat használt.
Williams odamutatta a papírt Jarvisnak, aki a
homlokát ráncolta.
– Nem is értem, hogy kerülhette el a figyelmemet.
Bármilyen módosítást szignóval kell ellátni a változtatás
dátumának megjelölésével, vagy új nyomtatványt kell
kitölteni. Nem lehet csak úgy áthúzogatni rajta dolgokat!
Williams a vékony irat végére lapozott. A nyomtatvány
hátára tűzve egy javarészt üres lapot talált, rajta a cím:

SZEMÉLYES NYILATKOZAT (OPCIONÁLIS)

Galen élt a lehetőséggel, és nem adott meg adatokat.

A lányom, Alexandra alkoholista. A testemet arra a

 célra adományozom, hogy olyan orvosokat
képezhessenek, akik egy nap megoldást találnak
erre a szomorú betegségre.

Az őrmestert szíven ütötték ezek a sorok. Furcsa,

megindító érzés volt a kezében tartania annak az
embernek a nyilatkozatát, akinek a fejét néhány órája
fedezte fel egy fridzsiderben, saláta és mogyoróvaj
társaságában.
– A legtöbb donor személyes nyilatkozatot is csatol a
kérvényéhez – magyarázta Jarvis. – Fontosnak tartják,
hogy leírják, miért döntöttek úgy, hogy orvosi célra
ajánlják a testüket.
A dosszié többi részét Williams már gyorsabban nézte
át. Ott volt a legközelebbi hozzátartozó hozzájárulása,
bizonyos Mrs. Jackie Galen aláírásával a halál után egy
nappal keltezve, a kórházból az egyetemre való
átszállítással kapcsolatos dokumentumok, a temetkezési
vállalat engedélye, valamint a halotti bizonyítvány egy
példánya, amely szerint a halál oka „szívelégtelenség,
kómás állapot szövődményeképpen”.
– Még egy kekszet? – kérdezte Jarvis, és megrázta a
zacskót.
Williams nem is hallotta.
A halotti bizonyítványt bizonyos dr. Spicer írta alá.
 51

Délután három óra előtt pár perccel Emrys Williams

kitárta a dupla szárnyú ajtót, és így szólt:
– Köszönjük, hogy ilyen gyorsan idefáradt, dr. Spicer.
– Ez természetes.
Williams beengedte az orvost, majd egy pillanatra
megállt, ahogy a nemzeti himnusz város fölött lebegő
hangjai felé sodródtak a focistadionból. A dallam mindig
utat talált a szívéhez, és hazafiúi érzelmekkel dobogtatta
meg. Cardiff egész este harsogni fog, tele nárciszoknak
öltözött walesiekkel és baszk sapkás franciákkal, akik
összeölelkezve fogják ünnepelni vagy siratni az
eredményt közös nyelvükön, amelyben csak az a közös,
hogy nem angol.
Williams felsóhajtott, és becsukta maga mögött az ajtót.
Miközben befelé haladtak, váltottak pár szót.
– Csak néhány kérdésről lenne szó, amiben szeretnénk,
ha a segítségünkre lenne. Főképpen Patrick Fortról.
– Hogyne – felelte Spicer. – Jól van?
– Ó, igen.
– Akkor jó – mondta Spicer. – Merthogy úgy látom, elég
sérülékeny.
– Valóban?
– Igen. Tudja, hogy a fogyatékoskvóta keretében jutott
be az egyetemre?
 – Nem, ezt nem tudtam.
– Autista.
– Én úgy tudtam, Asperger-szindrómája van.
– Nos, a kettő lényegében ugyanaz, csak máshol van a
skálán. Időnként teljesen el tud szakadni a valóságtól.
Rögeszmés. Zavart. Ilyesmik.
– Pont, mint a volt feleségem.
Spicer elnevette magát.
Williams kinyitotta a 3-as számú kihallgatószoba
ajtaját, és bevezette az orvost.
– Dr. Spicer, bemutatom White főfelügyelőnek, aki a
nyomozást vezeti – mondta. – Mr. Galent meg már ismeri.
A fej az asztalon volt, átlátszó műanyag zacskóban.
Hosszú csend állt be.
Végül Spicer White-ra nézett, és megszólalt:
– Örvendek.
– Köszönöm, hogy eljött, dr. Spicer.
– Ez természetes.
– Igyekszünk nem sokáig rabolni az idejét – folytatta
White. – Williams őrmester tegnap este óta talpon van, és
magam is szívesebben lennék kint a meccsen.
Szomorkásan mosolygott. Spicer csak biccentett erre.
Mindhárman leültek; a fej köztük az asztalon. Williams
és White egyszer sem pillantott rá, de Spicer nem bírt
másfelé nézni. A fej mintha mágnesként vonzotta volna a
tekintetét. A műanyag zacskó egy redője a megmaradt
szemgolyóhoz ért, amitől az mintha egyenesen Spicerre
bámult volna egy kémlelőnyíláson keresztül, egy másik
dimenzióba.
White főfelügyelő kinyitott egy dossziét.
– Hát, dr. Spicer, ez a Patrick Fort nem semmi történetet
adott elő nekünk!
– Ez nem lep meg. Patrick egy külön világban él.
Igazából segítségre szorul.
– Egyetértek. De így közösen talán sikerül
szétválasztanunk a tényeket a fikciótól.
– Rendben.
– Akkor jó – jegyezte meg White. – Patrick azt állítja,
hogy maga a múlt éjjel megpróbálta megölni őt.
– Micsoda? Hiszen ez nevetséges!
White átpergette a dosszié lapjait, mint aki nem
pontosan ismeri a tartalmát.
– Azt állítja, hogy maga az autójával lesodorta a
biciklijéről, majd pedig el akarta ütni egy parkolóban.
– Ez nem igaz!
– De az igen, hogy megsérült.
– Mi közöm hozzá? – kérdezte ingerülten Spicer. –
Nézzék, Patrick a múlt éjszaka a lakásomon volt, egy
kisebb partin. Sokat ivott. Korán el is ment. Ha leesett a
biciklijéről vagy valakinek nekiment vele, hát nem lennék
meglepve.
White főfelügyelő bólintott, majd újra átpergette a
papírjait.
– A ma reggeli szonda nulla véralkoholszintet mutatott
ki nála.
– Ez viszont meglep – jelentette ki Spicer, és összefonta
a karját a mellkasán.
– Maga végig ott volt a partin, vagy közben elment
valahová?
– Egy rövid időre elmentem – felelte Spicer. –
Kiugrottam sörért.
– Nem készült fel eléggé? – kérdezte White.
– Diákok, ingyenpia, fogyott rendesen.
– De Patrick Fort nem fogyasztott.
– Ha maga mondja! – Spicer vállat vont. – Tudja, egy
kicsit irracionálisnak tűnt. Azért gondoltam, hogy ő is
ivott.
– Hány órakor ment el otthonról?
– Nem emlékszem pontosan.
– Saccolja meg!
– Tizenegy körül.
– És hány óra körül ért vissza?
– Hát, olyan fél tizenkettőkor, gondolom.
– A sörről van blokkja?
– Meg fogom nézni.
– Melyik boltba ment?
– Az Asdába. Ott van az Öbölben. De mi köze ennek
Patrick Forthoz?
– Mindjárt odajutunk. Na és azután már nem ment el?
– Nem.
– Tanúi is vannak?
– Hogyne lennének! Mindenki! A menyasszonyom, a
többi hallgató. Bárki meg tudja mondani, hogy hol voltam.
– Patrick azt állítja, épp abban az időintervallumban
próbálta elütni.
– Téved.
– Megtaláltuk a biciklijét. Valaki átdobta egy kerítésen.
Kétség sem fér hozzá, hogy rendesen összetört. A
szakértőink most veszik le róla az ujjlenyomatokat.
– Értem. Remélem, elkapják, akárki ütötte is el. Már ha
egyáltalán.
– Williams őrmester festéknyomokat és
fényszóródarabokat is talált egy autóból, amely minden
jel szerint nagy sebességgel ütközött neki egy közeli
parkolóház falának. Önnek milyen autója van, dr. Spicer?
Spicer hallgatott, aztán felelt:
– Citroën.
– A színe?
– Szürke.
– Ezüstszürke?
– Olyasmi.
– Jó állapotban van?
– Van rajta pár horpadás. Semmi komoly. A
menyasszonyom is szokta vezetni.
– Rendes magától.
Spicer megvonta a vállát, és az órájára pillantott.
– Sokáig tart még?
– Elnézését kérem – felelte White –, de, gondolom,
megérti, hogy ellenőriznünk kell Patrick vallomását, dr.
Spicer. Ez a munkánk része.
– Megértem – válaszolta az orvos.
– Köszönjük a türelmét – mosolygott White főfelügyelő.
 – Ez természetes.
– Hozathatok egy csésze kávét vagy valami egyebet?
– Köszönöm, nem.
– Rendben. Nos, Patrick elismerte, hogy miután
elszökött maga elől, a…
– Nem előlem szökött meg! – tagolta a szavakat Spicer. –
Én nem voltam ott.
– Oké, miután lesodródott a bicikliről – javította ki
magát White –, a boncterembe ment, ahonnan elhozta
szegény Mr. Galen fejét.
– Ez irtóztató.
– Vitathatatlanul az. De Patrick állítja: a fejet azért
hozta el, hogy megőrizze a bizonyítékot, amely igazolja,
hogy Mr. Galen valójában gyilkosság áldozata lett. És hogy
ön követte a boncterembe, azzal a céllal, hogy ezt
megakadályozza.
White kérdőn felvonta a szemöldökét, Spicer beszédes
vállrándítással válaszolt.
– Sajnálom, felügyelő úr, de ne várja el tőlem, hogy
paranoid képzelgésekre válaszoljak.
– Nem várom el – közölte White. – A rangom egyébként
nyomozó főfelügyelő.
– Elnézést. Csak tudja, kezd kicsit elegem lenni abból,
hogy ennek a nyilvánvalóan képzelgő diáknak minden
szavát elhiszik, akármennyire bizarr dolgokat mond is.
– Ó, nem hittük el mi sem! – mondta White. – Egy szavát
sem!
Spicer mintha megint meghökkent volna. White
folytatta:
– Ezért aztán Williams őrmester maga ment utána,
hogy kiderítse, van-e konkrét bizonyíték, ami
alátámasztaná a meséjét.
White itt elhallgatott, várva, hogy Spicer megszólaljon,
de mivel az néma maradt, ő folytatta:
– És bizony volt. A kerékpáron és a parkolóházban
talált bizonyítékon túl Williams őrmester azt is megtudta,
hogy maga a múlt éjszaka során kétszer is használta a
belépőkódját a boncterembe – először 23.45-kor,
másodszor pedig 23.57-kor.
Spicer White-ra bámult.
– Ez nem igaz. Valaki nyilván ellopta a kódomat.
Patricknak már nem volt kódja, mivel azután, hogy
kizárták az egyetemről, a kódját is felfüggesztették.
Valahogy be kellett jutnia. Miért nem kérdezzük meg őt
magát? Miért nem hívjuk ide, és teszünk fel neki néhány
kérdést? Nem fogom fel, miért kell nekem itt ülnöm, és
hallgatnom ezeket a vádakat és gyanúsítgatásokat,
anélkül hogy a vádlóm itt lenne!
– Patrick Fort már nincs a mi őrizetünkben – felelt a
főfelügyelő.
– Hanem kiében?
– Senkiében.
Spicer elképedt.
– Micsoda? Levágta egy ember fejét, és maguk csak úgy
elengedik?
– Nem pont ezt kérte maga is? – szólt közbe Williams.
 – Nem! Úgy értem, most, hogy ezt a sok őrültséget
hallottam, már nem. Most már úgy látom, jóval súlyosabb
az elmebaja, mint gondoltam.
– Hát, maga az orvos, természetesen – mondta White –,
de mindent mérlegelve mi úgy éreztük, hogy elegendő, ha
szigorú figyelmeztetésben részesítjük.
– Ezt fölöttébb furcsának találom.
– Nos, dr. Spicer, időnként mindannyian képesek
lehetünk furcsa dolgokra. Gondolom, ebben
egyetérthetünk.
Spicer felvonta a szemöldökét.
– Ebben nem vagyok biztos.
– Így vagy úgy – folytatta White –, mielőtt eltávozott
volna, Patrick elmondott nekünk még valamit. Eszerint ő
elképzelhetőnek tartja, hogy Mr. Galen annak
következtében halt meg, hogy erőszakkal lenyomtak a
torkán egy szem mogyorót, amire ő végzetesen allergiás
volt.
Spicer valami ugatás és nevetés közötti,
meghatározhatatlan hangot hallatott.
– Ez nevetséges! Nézze, főfelügyelő úr, ő egy mentálisan
zavart diák, aki hat hónapon át heti két napot töltött el az
egyetemen, hogy anatómiát tanuljon, egyébiránt nem túl
fényesen. Nem is orvostanhallgató volt! Arról nem
beszélve, hogy méltatlan magatartás miatt kizárták. És
maguk egy ilyen kölyök diagnosztikai szakértelmére
támaszkodnak?
– Mr. Galen allergiája egyértelműen szerepel a kórházi
anyagában. Amihez önnek is volt hozzáférése.
– Mint rajtam kívül számtalan embernek.
– Azt mondták nekem – és kérem, javítson ki, ha nem
így van –, hogy az anafilaxiás sokk halált tud okozni a
légutak elzáródása miatt. És hogy az elzáródást okozó
hirtelen torokduzzanat a halál után lelappad,
gyakorlatilag az észrevehetetlenségig.
Spicer csak egy vállrándítással felelt.
– Lehetséges ez? – faggatta White.
– Sok minden lehetséges.
White folytatta:
– Bűnügyi szakértőink nem találtak bizonyítékot arra,
hogy valóban mogyoró lett volna a torokban, azt viszont
megerősítették, hogy a Mr. Galen szájpadlásán és torkán
lévő mély karcolások nagy valószínűséggel közvetlenül a
halála előtt keletkeztek. Ha Mr. Galen torkában valóban
találtak volna egy mogyorót – és biztos vagyok benne,
hogy amennyiben ez így történt, arra a többi hallgató is
emlékezni fog –, akkor az is lehetséges, hogy valaki
megpróbálta azt kivenni, miközben már haldokolt. És ez
már önmagában is vezethetett… na, mi is a pontos
szakkifejezés… – itt látványosan lepillantott a jegyzeteire
– a bolygóideg gátlásához. Hallott már róla?
– Természetesen – felelte nyersen Spicer.
– Persze, persze. Mert én eddig még soha. Nos, ha jól
értem, a test bizonyos részeire gyakorolt nyomás vagy egy
extrém sokk olyan hirtelen vérnyomáscsökkenéshez
vezethet, hogy a szív egész egyszerűen nem ver tovább.
Leáll. – Széttárta a kezét, mintegy a tehetetlenséget
jelezve. – Szívelégtelenség, dr. Spicer.
– No és…?
– És ön pontosan ezt a diagnózist írta le Mr. Galen
halotti bizonyítványára.
Spicer hosszan, nagyon hosszan meredt rá.
– Erre nem emlékszem – szólalt meg fojtott hangon. –
Elég sok halotti bizonyítványt állítottam már ki.
– Ebben biztos vagyok – jelentette ki White. – Meg is
nézzük majd őket.
– Mit akar ezzel mondani? – Spicer ingerülten felállt,
láthatóan elveszítve addigi higgadtságát. – Ha vádolnak
valamivel, mondják meg! Ha pedig nem, akkor ezen a
ponton távoznék.
Mindkét rendőr ülve maradt, és nyugodt tekintettel
nézett rá.
– Kérem, üljön vissza, Mr. Spicer! – szólt White. – Már
majdnem végeztünk.
Spicer egy pillanatig még állt, aztán leült.
White folytatta:
– Mondja csak, előfordult már, hogy egy beteg
megharapta?
– Megharapott?
– Igen. A fogával. Érti, ugye?
– Igen, előfordult, hogy megharaptak.
– De nem ez a betege?
– Fogalmam sincs.
– Látom, az ujjhegyén van néhány heg.
 Spicer lenézett a kezére.
– Van, igen. A konzervnyitóval vágtam meg.
– Valóban? – White csodálkozva vonta fel a
szemöldökét. – Ugyanis Patrick Fort inkább úgy gondolja,
hogy talán Mr. Galen harapta meg, amikor még élt – vagy
már haldokolt.
– Patrick Fort téved. Ebben is.
White hátradőlt a székében, és Williamsre pillantott.
– Ez lehetséges, természetesen.
– Bizony, sok minden lehetséges – hagyta helyben
Emrys Williams.
– Nos, ezt igazán könnyen megállapíthatjuk – mondta
White derűsen, és intett Williamsnek, aki némi nehézség
árán felhúzott a kezére egy kék latexkesztyűt, majd
kezdte kibontani a fejet a zsákból.
Spicer a hónalja alá kapta a kezét.
– Mit csinál?
– Csak annyit kérünk, hogy dugja be az ujját ebbe a
szájba, ha volna olyan szíves – mondta a főfelügyelő.
– Hogy mi? De miért?
– Azért, mert ha a hegek az ujján nem illenek össze a
fogakkal, akkor mindannyian megállapodhatunk abban,
hogy Patrick Fort csak beteges képzelgő.
Spicer megnyalta az ajkát.
– Ne aggódjon! – közölte White. – Van kézfertőtlenítőnk.
És ezt bizonyítandó kitett az asztalra egy kis flakon gélt
kettejük közé, és biztatóan mosolygott, miközben várta,
hogy Williams befejezze a kibontás műveletét.
 Végül a fej ott állt fedetlenül az asztalon, furcsán
széthúzott szájában fehérlő fogakkal, a beesett
szemgödörből kimeredő egyetlen szemmel.
– Ez nem egy tudományos módszer – vetette ellen
Spicer.
– Hát nem, de kezdetnek valami – jegyezte meg White. –
Elég egyszerű módja annak, hogy cáfolni tudja Patrick
Fort elméletét, és utána már nem is vesztegetném a drága
idejét, Mr. Spicer.
– Doktor Spicer.
White nem reagált.
– No, akkor lássuk! Lenne szíves…?
Azzal a fej felé intett. Spicer nem mozdult.
– Lenne szíves? – ismételte meg White.
Emrys Williams észrevette, hogy Spicer olyan erővel
nyomta az ujjait a saját oldalába, hogy egészen
belefehéredtek. Ettől még feltűnőbben rajzolódtak ki a
halvány rózsaszín hegek a jobb mutatóujján.
A csend olyan mély lett, hogy hallani lehetett a
fluoreszkáló neonlámpák elektromos szikrázását.
– Lenne szíves…? – ismételte meg White, ezúttal
halkabban.
Spicer továbbra se mozdult.
Williams észrevette, hogy a falióra ketyegni kezd.
Vagy talán mindig is ketyegett. Csak épp eddig soha
nem vette észre.
– Maguk ezt nem érthetik – szólalt meg fojtott hangon
Spicer. – Az olyan… az olyan közönséges emberek, mint
maguk, ezt nem érthetik.
– Mit nem érthetünk?
Spicer átfogta a mellkasát, és lassan megrázta a fejét.
– Hogy milyen is valójában azokban a kórtermekben.
Az emberek, mint maguk is, azt hiszik, hogy egy beteg
vagy kómában van, vagy kijött a kómából. A filmekben
persze ez van. Valaki meghal, és mindenki nagyon
szomorú, vagy valaki kinyitja a szemét, és mindenki
boldog. Hát ez bizony amolyan hollywoodi maszlag.
Williams meglepődve látta, hogy az orvos szemében
könnyek fénylenek, majd lecsordulnak. Spicer hevesen
szétmázolta őket, majd gyorsan visszadugta a kezét a
hónaljába, mintha féltené. Közben tovább beszélt:
– Csak hát vannak, akik félúton ébrednek fel. Félúton
élet és halál között. Mint a zombik. Néha csak pislogni
tudnak. És az elkövetkező tíz, húsz, ötven évben csak
pislognak, és a plafont bámulják. Néha énekelnek,
ugyanazt a dallamot, amíg meg nem halnak. Vagy
kérdeznek, ugyanazt az egyetlen kérdést. Néha
sikoltoznak, amíg vérezni nem kezd a torkuk. Néha a
hajukat tépik vagy a szemüket kaparják, esetleg
próbálják megharapni vagy megfojtani az orvost vagy a
nővért. Néha zokognak, és könyörögnek, hogy engedjük el
őket. Könyörögnek!
Spicer ököllel csapott az asztalra, amitől valósággal
megugrott rajta a fej.
Emrys Williams óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy
egyensúlyba hozza, és az jutott eszébe, hogy a fiaival is
ugyanezt csinálta, amikor kicsik voltak. Csak egy kis
elismerés és biztatás, és máris megnyugodtak.
– Nem az a bűn, ha megöljük őket. Az a bűn, ha életben
tartjuk!
Spicer dacosan fölvetette az állát, ám amikor sem
White, sem Williams nem szólalt meg, újra megtörölte a
szemét, és mélyet sóhajtott.
– Volt egy, amelyik folyamatosan hadovált és őrjöngött.
Sírt. Hisztizett. Ütött-vágott maga körül. Eltörte a
menyasszonyom ujját. Úgy kellett levágni róla az
eljegyzési gyűrűt. Előző este adtam neki, és annyira
boldog volt! Aztán másnap hazajött, elfeketedett,
elgörbült ujjal, a gyűrűje darabokban, és sírt,
megállíthatatlanul. A gyűrűt megjavíttattam, de csak
nemrég volt képes újra felhúzni az ujjára.
– Ön tehát megölte Mr. Galent, mert eltörte a
menyasszonya ujját – vonta le az óvatos következtetést
White.
– Nem! – Spicer megrázta a fejét. – Annak a betegnek a
neve Attridge volt. Charles Attridge.
Williams a főnökére pillantott. Ki a fene az a Charles
Attridge?
De Spicer folytatta.
– És a családja megkönnyebbült, amikor meghalt.
Megköszöntek nekem mindent, amit érte tettem. Ők
megértették. De persze ezt más nem értheti. Amíg ő maga
nem megy keresztül egy ilyen kálvárián.
Olyan csend támadt, hogy a spártai kihallgatószoba egy
kicsit olyan lett, akár egy szentély.
– És Mr. Galen? Vele mi történt? – kérdezte alig
hallhatóan White.
Spicer hosszú tétovázás után válaszolt csak:
– Látta, amikor megtettem.
Emrys Williams gyomra görcsbe rándult.
Spicer tompa, monoton hangon vallott tovább.
– És aztán… aztán kezdett felépülni. – Megtörölte az
orrát az ujjával. Körülnézett, és a könnyes-taknyos ujját
egy elszánt vállrándítással a trikójába törölte. Aztán
folytatta: – És beszélni kezdett…
Williams érezte, hogy a torkát elszorítják a könnyek.
Hálás volt, amiért nem neki kell vezetnie a kihallgatást.
Samuel Galent nem a nyomorúságától szabadították meg!
Sam Galent hidegvérrel meggyilkolták, akkor, amikor a
felgyógyulása már elérhető közelségbe került. Emrys
Williams nem volt különösebben képzeletgazdag ember,
de most fizikai rosszullét fogta el, ahogy átélte azt a pőre
rettegést, amit Galen érezhetett, amikor felfogta, hogy
meg fogják ölni – és egy ujját sem bírta mozdítani, hogy
megakadályozza.
– És ezért megölte… – fejezte be halkan helyette White.
– Igen – mondta Spicer.
– Egy mogyoróval?
Spicer bólintott.
– Kérem, hogy szavakban feleljen. A vallomást
rögzítjük.
– Igen. Egy mogyoróval.
 – És a boncolás? – kérdezte White. – Az hogyan történt?
Spicer felsóhajtott.
– Pech volt. Szerencsétlen véletlen. Nem is tudtam róla,
csak amikor kitakartuk a fejet. Azt hittem, ott esem össze.
Iszonyatos sokk volt. Alig bírtam megérinteni utána.
Az asztalra ejtette a karját, és ráhajtotta a homlokát.
Rettenetesen kimerültnek tűnt. Beszélt tovább, de a
szavait alig lehetett hallani. A két rendőr kicsit közelebb
hajolt, hogy értse.
– Bűntudatom volt. Bocsánatot is kértem tőle. – Aztán
könyörgő tekintetet vetett a két nyomozóra: – De hát mi
mást tehettem volna?
Spicer visszaejtette a homlokát a karjára, és zokogott.
 52

Emrys Williams a rendőrőrs előtt állt. Az utcai lámpa

fényében rózsaszínben csillogott az úttest. A mobiljára
pillantott. Egy óra, és kezdődik az újabb éjszakai műszak.
De nem bánta. Száguldozott benne az adrenalin, és
olyan boldog volt, mint hosszú évek óta soha.
Micsoda éjszaka és micsoda nappal, aztán micsoda
este! Minden részlete tisztán, vibráló élességgel maradt
meg az emlékezetében, és agyában most egymást
kergették a felfedezés és az igazságtétel fényes képei.
Nagyon kívánt egy cigarettát. Itt a tökéletes alkalom, hogy
rágyújtson, és lassan kiélvezze.
A Boulevard de Nantes felől hallotta a sörbe oltott
ünneplés hangjait, és elmosolyodott, noha azt sem tudta,
ki nyerte meg a meccset.
A stadion irányából egy fehér kakas lépdelt begyesen
felé, nyakába kötött, aprócska francia zászlóval. Williams
lehajolt, és kitárta a karját, hogy elkapja, bár nem nagy
meggyőződéssel. Nem is sikerült: a kakas könnyedén
kitért előle, majd folytatta hetyke útját ki tudja,
merrefelé.
Williams őrmester zsebében megrezzent a telefon.
Előhúzta, és megnézte az üzeneteit.
Shelli írt neki többször is valami mexikói hajóútról,
amit az interneten talált.
 Nem hívta vissza. Ezt az élményt nem akarta
megosztani vele. Úgysem értené.
Mert nem is érdekli.
A felismerés nem fájt neki, ami azt jelentette, hogy őt
sem érdekelte már a nő.
Nemsokára hazamegy, és megmondja neki, hogy vége.
Elválnak az útjaik, és ennyi.
Ő most továbblép.
Már a gondolatra is megbizsergett.
White főfelügyelő a kötelezőnél jóval hosszabban rázta
meg a kezét, és nem egyszer, de hússzor is vállon
veregették az arra járó kollégák. Még a bűnügyi
szakértők is szokatlanul beszédesnek mutatkoztak,
amikor bejöttek, hogy visszavigyék Samuel Galen fejét.
Csak Patrick Fortra nem gyakorolt különösebb hatást
Emrys Williams szenzációs teljesítménye.
Amikor az őrmester kinyitotta a cellája ajtaját, hogy
elmondja neki, ellenőrizték a vallomását, és ennek
alapján szabadon távozhat, Patrick Fort megvonta a
vállát, és mindösszesen ennyit szólt:
– Én megmondtam.
Williams nevetett ezen, most meg újra mosolygott az
emléken, miközben az aranyló hold lassan fölemelkedett
a város fölé.
Rövidesen kezdődik a műszakja, s az élet meg a munka
megy tovább, de immár semmi sem lesz ugyanolyan. Évek
óta először úgy érezte, hogy még előtte áll az élet.
Túl fiatal ahhoz, hogy trottyos vénember legyen.
Így változnak a dolgok, gondolta.
ÍGY ÉS MOST.
 53

A temetés csak két hetet késett, mivel David Spicer már az

első bírósági meghallgatáson bűnösnek vallotta magát, és
így Samuel Galen fejét kiadhatták a családnak.
Patricknak addigra elfogyott a lakásbérletre szánt
pénze, de a jóakarat nem fogyott el körülötte, mivel Kim,
Jackson meg Lexi ingyen rendelkezésére bocsátotta a
kanapét, hogy részt vehessen ő is a szertartáson.
Erre április első hétvégéjén került sor, amikor a város
szélén napsugarasan virítottak a nárciszok és
tengerkéken az ég.
Erre a napra esett a Grand National nagy eseménye is,
de Patrick alig-alig problémázott – a saját mércéjével,
persze – amiatt, hogy elmulasztja a világ leghíresebb
lóversenyét, életében először. És utoljára, esküdött meg
magában, miközben az óráján figyelte a start idejét, ami
épp „Az Úr az én pásztorom” közepén következett be.
Annak ellenére, hogy Sam Galen majdnem kilenc
hónapja halt meg, tele volt a templom. Szinte szédítő volt a
tavaszi virágcsokrok illata, amelybe ezúttal nem
keveredett semmiféle más, kellemetlen szag.
Minthogy ő maga nem énekelt és nem imádkozott,
Patrick az apja temetésének képtöredékeire gondolt
vissza. Kegyetlenül hideg nap volt, s a templom még
hidegebbnek tűnt. Ráadásul végig szagolnia kellett a
fekete cipőkrémet, amelyet az anyja miatt volt kénytelen
több rétegben felkenni az iskolai cipőjére, hogy elfedje a
karcolásokat.
Az apja ott feküdt egy koporsóban, alig egy-két méterre
tőle, és miközben a pap beszélt, tragédiáról meg Istenről,
Patrick alig bírta legyűrni a késztetést, hogy kinyissa a
koporsót, és megnézze, tényleg benne van-e. Nyugtalanul
izgett-mozgott, míg végül az anyja megmarkolta a kezét,
olyan erősen, hogy kicsordult a könnye.
De ez itt most más volt. A 19-es holttestet a saját
szemével látta – feltárta a szívét, megérintette az agyát,
lefűrészelte a fejét. Azt is pontosan tudta, hogy miért halt
meg, és kétség sem fért hozzá, hogy ott fekszik bent, a
virágtengeren úszó koporsóban. Az egyik csokor kék-
fehér virágaiból ez a szó állt össze: KÖSZÖNJÜK! Megan
volt az, aki megszervezte, egy vagyonba került, de
összeadták ők öten.
Lexi az első padsorban ült Jackie mellett, és amikor
elsírta magát, a mostohaanyja átkarolta a vállát – és Lexi
hagyta.
Ott volt Mick a boncteremből, és ott volt Madoc
professzor is. A templomból kifelé menet Patrick
észrevette a hátul meghúzódó Williams őrmestert.
– Dr. Spicerről akart beszélni velem, ugye? – kérdezte,
de az őrmester azt mondta, nem, erre most nem alkalmas
se a hely, se az idő.
Patrick ezt nem értette: végtére is mindketten egy
helyen voltak, egy időben – kell ennél ideálisabb helyzet?
 Williams őrmester ekkor elbúcsúzott, és megpróbált
kezet fogni vele, de Patrick szerencsére időben hárított.
Később, már a sírnál, Lexi mellett kétoldalt ott állt
Jackson és Kim: fogták a kezét. Nem azért, hogy
kellemetlenséget okozzanak neki, hanem… hanem csak
úgy.
Utána mind elmentek egy kocsmába, ahol Lexi sírt még
egy sort, és ivott, elég sokat, de Patrick nem tette szóvá.
Meg mellette ült, de nem túl szorosan. Volt szendvics, süti,
és nagy tálban burgonyasaláta snidlinggel, és Patrick
azon gondolkodott, hogy ez vajon kivétel-e, vagy általában
is hozzátartozik egy temetéshez.
Jóval később, már otthon a házban, Jackson – aki
immár jóval lazábban és nagyvonalúbban kezelte a
távirányító kérdését – megengedte Patricknak, hogy
megnézze a lóverseny ismétlését a BBC 2-n.
A futamon egy ló sem halt meg, és Patrick ennek most
furcsamód örült.
 54

A temetés utáni kedden Meg visszament a kómaosztályra,

hogy befejezze A Da Vinci-kód felolvasását Mrs. Dealnek.
Az évszakhoz egyáltalán nem illően hideg és nyirkos
volt az idő, és nem kis akaraterő kellett hozzá, hogy
elinduljon, de hát mindig is a jó szív meg a felelősségérzet
volt az ő keresztje.
A folyosóról Jean integetett be hozzá vidáman. Meg
visszaintett, majd Mrs. Deal mozdulatlan lábára terítette
a dzsekijét, és odahúzta az immár kitapasztaltan
legkevésbé kényelmetlen műanyag széket az ágyhoz.
A történet örvénye azonnal beszippantotta, és jó két
órán át olvasott, holott csak egyet tervezett. Úgy tűnt,
hasonló hatással van Mrs. Dealre is, aki végig
mozdulatlanul, s ha Meg ezt jól értelmezte, elragadtatott
figyelemmel feküdt.
– Itt a vége! – mondta Meg, amikor befejezte. Becsukta
a könyvet, az ölébe engedte, és akkorát fújt, mintha két
kilométert futott volna le éppen. – Ugye milyen
fantasztikus volt?
Mrs. Deal néma csodálattal adózott Dan Brownnak.
Aztán elkezdte a kopogást.
Jesszusmaris – gondolta Meg.
Szeretett volna már hazamenni, venni egy forró fürdőt,
és egy nagy adag csokifagyival leülni a tévé elé.
 – Hahó! – szólalt meg mellette Patrick.
– A frászt hoztad rám!
A fiú nem kért bocsánatot, sőt egyáltalán semmit sem
mondott, így aztán Meg folytatta:
– Mit keresel itt?
– El akarok búcsúzni tőled – felelte Patrick. –
Hazamegyek.
– Haza?
Patrick értetlenül nézett, és megismételte:
– Haza.
– Úgy érted, Breconba?
– Igen.
– Ó…
Meg maga sem volt biztos benne, mit érez. Patrick
hiányozni fog neki, bár azt nem tudta, mennyire.
– És mit fogsz csinálni otthon?
– Nem tudom.
– Jelentkezel egy másik egyetemre?
– Nem tudom.
– De visszajössz majd néha meglátogatni minket?
– Nem hiszem.
A lány próbált nem megbántódni ezen. Végtére is mit
várhatna az ember Patricktól? De lám, mégiscsak eljött
elbúcsúzni tőle, és ez önmagában is bámulatos szociális
interakció a részéről.
– Lexi hogy van? – kérdezte.
A fiú megvonta a vállát.
– Tetszik neki a szobám.
 Meg zavartan elnémult.
Patrick elnézett mellette.
– Ő az?
– Igen, ő Mrs. Deal – válaszolta Meg. – Gyere, üdvözöld!
Patrick tett néhány óvatos lépést előre, az ágy lábáig.
– Jó napot! – köszönt a falnak az asszony feje fölött.
– Nem tud beszélni. Gyere közelebb, hogy lásson!
– Látni tud?
– Hát persze! – mondta Meg, habár ugyanabban a
pillanatban rájött, hogy ez a feltevés pusztán azon alapul,
hogy Mrs. Deal szeme nyitva van.
Patrick közelebb húzódott.
– Mrs. Deal, ő itt Patrick. Nemrég említettem, hogy ő fog
felváltani engem a felolvasásban. Ugye emlékszik? Nos,
most úgy alakult, hogy nem tudja vállalni, de azért eljött,
hogy üdvözölje.
– Jó napot! – köszönt újra Patrick. Kicsit várt, aztán
hozzátette: – Tudja, hogy itt vagyok?
– Ne legyél már ilyen bunkó! – szólt rá Meg. – Hall
téged!
– Oké, értem. – Aztán megkérdezte: – Miért rángatózik
így az ujja?
Micsoda érzéketlenség!, bosszankodott magában Meg.
Már majdnem újra rászólt a fiúra, de aztán arra gondolt,
hogy ő maga is ugyanezt a kérdést tette fel nemrég. Bele is
pirult az emlékbe.
– Hát, csak úgy. Ez nem tudatos nála. Egy idő után észre
sem veszi az ember.
 – Ja…
Patrick mintha elvesztette volna az érdeklődését.
Körbepillantott a kórteremben.
– A barátnő itt van?
– Úgy érted, Angie?
– Spicer barátnője.
– Igen, ő Angie. Úgy tudom, már nem.
– Miért nem?
– Nem tudom. Lehet, hogy elküldték. Vagy talán csak ő
érezte úgy, hogy el kell mennie. Nagyon sajnálom. Úgy
értem, Angie igazán nem tehet arról, ami történt, nem?
Én azt láttam, hogy nagyon rendes volt a betegekkel.
– Nyolc és öt – mondta Patrick.
– Mi van?
Patrick Mrs. Deal ujjaira mutatott.
– Nyolc és öt, nyolc és öt, látod? És aztán újra kezdi!
Nyolc és öt.
Meg számolt. Nyolc kopogás, majd öt. Nyolc és öt. Ő soha
nem vette észre.
– Igazad van! És az mit jelent?
Patrick megvonta a vállát.
– Nem tudom.
– Kösz. Sokat segítettél.
– Nem igazán – vélte Patrick. Aztán egy kis szünet után,
miközben mindketten Mrs. Deal kezét nézték, folytatta: –
Sok mindent jelenthet. Vagy semmit. Tizenhárom. Vagy
nyolcvanöt. Vagy csak egy egyszerű kód, mondjuk, az
ábécére. A nyolcadik betű a H, az ötödik az E.
 Mindketten várakozón néztek le Mrs. Deal
mozdulatlan ujjára.
Meg idegesen kuncogott.
– Fogadok, most nem fogja még egyszer csinálni!
De ez történt.
Nyolc és öt.
Aztán tizenhat.
– Ennyit az elméletedről – nevetett a lány.
– P – mondta Patrick.
– HEP… – mondta. Talán HELP? Segítséget kér?
Patrick nem is figyelt rá. Mrs. Deal újra kopogott.
Hosszan, szünet nélkül.
– U – mondta Patrick.
– HEPU? – Meg a homlokát ráncolta. – Az meg mit
jelent?
– Fogj egy tollat – utasította Patrick. – Újra kezdi!
Meg kivett a táskájából egy tollat, és írni kezdett A Da
Vinci-kód belső borítójára.
Mrs. Deal kopogott, Patrick diktálta a betűket, Meg
pedig gondolkodás nélkül lejegyezte őket.
Végül megpihent Mrs. Deal ujja. A két fiatal várt, de a
kopogás nem folytatódott.
Patrick átnézett Meg válla fölött, és mindketten
végigfuttatták a szemüket a betűsoron, keresve a
természetes szóhatárokat.
Egyszerre ismerték fel, és a felismerésre Meg tarkóján
megbizsergett a haj, fel egészen a füléig.
– Ő LÖKÖTT LE – olvasta ki Patrick.
 ***

A gyerekágy Monicának sem tetszett. Egyetértett Tracyvel

abban, hogy a hagyományos farácsok túlságosan fiúsak,
és aztán abban is, hogy igenis kell az a mesefüggönyös
babaágy.
– Úgy értem – mondta –, mégiscsak kislányod lesz, nem
egy kis majmod!
Tracy nevetett, bár azt gondolta, hogy ez azért elég
meredek megfogalmazás olyan valakitől, aki
mindösszesen egy pár kötött cipőcskét meg egy üveg
pezsgőt vitt a babaváró bulira. De mondani nem mondott
semmit, mert noha hat barátnőjét is meghívta, Monica
volt az egyetlen, aki el is ment. Meg azért is, mert Monica
meggyőződéssel állította, hogy a baba legfeljebb három és
fél kilóval fog születni, hiszen „szerintem nem is szedtél
többet fel!”.
– Tudományos alapon mondom – tette hozzá, és
nyomatékul elnyomta a cigijét, amire Tracy bekapott még
egy minyont.
Monica követte a példáját. Több tucat minyon volt az
asztalon, szép rózsaszín cukormázzal és kis, ezüstszín
gömböcskékkel. Raymond beleegyezett, hogy a házában
legyen a parti. Tracy azzal indokolta a kérést, hogy
mindenkinek ez van közelebb, de igazából szeretett volna
felvágni egy kicsit.
– Mi lenne, ha becserélnéd? – kérdezte Monica.
– Mit? A gyereket?
 Mindketten sikongva kacagtak ezen. A pezsgő
rendesen a fejükbe szállt.
– A gyerekágyat! Fogadok, hogy a Mothercare
visszaveszi, Raymondnak meg fel se fog tűnni.
– Ebben nem vagyok biztos – felelte Tracy. – Raymond
mindent észrevesz.
Ez igaz is volt. A rosszul kinyomott fogpaszta és a
lecsöpögtetett vécéülőke állt az első helyen.
Monica megcsóválta a fejét, és a minyonnal a kezében
legyintett egyet, mintegy az összes férfira.
– Á, a pasik sosem vesznek észre semmit. Nyilván
bement a boltba, és megvette az első kiságyat, ami a
szeme elé került.
– Gondolod?
– Tudom.
Miután Monica elment, Tracy kiporszívózta a
szőnyeget, ahol álltak, és közben gondolkodott.
Nem állt szándékában még egy gyereket szülni,
úgyhogy ez az egyetlen esélye egy mesefüggönyös
gyerekágyra. Egész életében bánni fogja, ha nem szerzi
meg azt, amit igazán szeretne.
Bement a fürdőszobába, és a szemetesben megtalálta
az árcédulát.
Nyolcszázkilencvenöt font. Hihetetlen.
Utána felhívta a Mothercare-t, és megkérdezte, hogy
becserélheti-e a mesefüggönyösre.
A hölgy a telefonban bűbájos volt. Megnézte az árakat,
és elmondta, hogy a mesefüggönyös csupán hatszázötven
fontba kerül, ezért jár neki a különbözet, amennyiben
megvan az eredeti blokkja.
– Jaj, az sajnos nincs meg – felelte Tracy. – A férjemnél
van. És tudja, nem szeretném elkérni tőle, mert nem
szeretném, ha tudná, hogy másikat választottam az általa
vásárolt helyett.
– Ezt igazán meg tudom érteni – mondta a bűbájos
hölgy –, de attól tartok, ez esetben csak különbözet nélkül
cserélheti be.
Tracy ezen kicsit bepöccent. A ménkű essen a
Mothercare-be, hogy még ezen is nyerészkedni akarnak!
Ám mivel tényleg nagyon szerette volna azt a függönyös
ágyat, azt felelte, jó lesz úgy is.
A hölgy már csak az árcédula kódját kérte, ám amikor
Tracy beolvasta, hosszú szünet következett. Közben
hallatszott, amint a számítógép billentyűzetén pötyög, és
időnként meglepődött hangokat hallat.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez a mi modellünk –
szólalt meg végül lassan.
– Az árcédulán ott a Mothercare neve.
– Valóban? Tartsa a vonalat, kérem!
Újabb pötyögések, halk kísérőhangokkal.
– Á, igen, megtaláltam – hallotta a nő hangját. – De ez
nem a jelenlegi készletből van. Úgyhogy sajnos mégsem
fogjuk tudni kicserélni.
– De hisz csak két hete vásárolta! – kiáltott fel Tracy.
– Melyik üzletben?
– Gondolom, önöknél. Az van hozzánk a legközelebb.
 Újabb pötyögés.
– Utánanéztem, hölgyem, és ez a bizonyos modell
legalább két éve nincs a kínálatunkban.
– De ez lehetetlen! – felelte indulatosan Tracy. – Két
héttel ezelőtt vette!
– Biztos ebben?
– Gondolom, csak észrevettem volna egy ekkora
faketrecet a házamban, ha ott lett volna előtte!
Ez szigorúan véve nem volt igaz, végtére is Tracy nem
lakott a házban. A garázsban például sohasem járt, és a
padlásra is nyílt egy csapóajtó a lépcső tetején. De
feltétlenül igaznak hangzott, és ez volt a lényeg.
Hosszabb szünet következett a vonal másik végén.
– Nem lehetséges, hogy valahol másutt vásárolta?
Esetleg másodkézből?
– A férjem semmit nem venne másodkézből! – vágta
oda Tracy. – Elég gazdag hozzá!
– Meglehet… – felelte a hölgy hűvösen. – Mindenesetre
az utóbbi két évben biztosan nem tőlünk vette, és mivel
nem tartjuk készleten, sajnos nem segíthetek.
– Remek! – azzal Tracy lecsapta a telefont. – Hülye
picsa! – üvöltötte a porszívó felé, majd a gyerekágyon lógó
árcédulát vette dühösen szemügyre.
Raymond tényleg gazdag ember. Nagy háza volt, drága
kocsija, és Tracy a bankkivonatait is megtalálta, amíg a
fürdőszobában zuhanyozott. Nem szorult rá, hogy bármit
is másodkézből vegyen. Ráadásul a gyerekágyon még ott
volt minden cédula. Egészen biztosan új!
 Az is lehet, hogy egy ideig rejtegette előle,
meglepetésként.
Igaz, Raymond nem szereti a meglepetéseket, de talán
ezúttal kivételt tett.
Lehet, hogy rögtön azután vette meg, hogy megtudta,
gyereket vár tőle. Lehet, hogy fent a padláson valami
Aladdin-barlang van, telis-tele ajándékokkal, amiket neki
szán, szép sorjában.
Raymond tényleg egy sötét ló.
Persze a legjobb volna egyenesen rákérdezni, de hát
Raymond nem az az ember, akinél csak úgy rá lehet
kérdezni a dolgokra. Nem szokott begurulni, csak elnémul,
de az még sokkal rosszabb.
Tracy a kandallópárkányon álló órára pillantott. Még
legalább egy órája van, mielőtt hazajönne. Bőven
elegendő idő arra, hogy megnézze, mit találhat fenn.
Kicsit kuncorászott magában, és kiitta a maradék
pezsgőt, ami már csak egy kortyot jelentett. Aztán
óvatosan, a korlátba kapaszkodva felment a lépcsőn. Kissé
meredek volt, és Jordan/Jamelia/Jaden miatt elég
bizonytalan volt az egyensúlya, még összeszedettebb
állapotában is.
Megkereste a rudat, amelyet Mr. Deal – Raymond – a
fürdőszobaajtó mögött tartott. Fából volt, elég nehéz, és a
végén volt egy kis rézkampó, azt kellett beakasztani egy
még kisebb rézgyűrűbe a padlás csapóajtaján. A rúd
összevissza ingott a kezében. Micsoda ostoba egy
szerszám!
 Tudta, hogy ez a kémkedés helytelen, de hát ha
Raymond nem akarja, hogy kérdezősködjön, akkor ne is
titokzatoskodjon! Gyerekágyat vesz, ami egy kétéves
modell?! Gyerekruhát, őnélküle?! Ráadásul rossz színűt,
jóllehet tudja, hogy lánya lesz?! Hát hogy van ez?!
Tracyt elfogta a türelmetlenség, és kibillent az
egyensúlyából, mire a kampó a falnak ütközött, és
kiszakította a tapétát.
A francba!, káromkodott magában. Mr. Deal háza
nagyon, nagyon rendes és tiszta volt, és holtbiztos, hogy
azonnal kiszúrna egy húszcentis hasadást meg egy
leszakadt tapétát a lépcső tetején. Iszonyú dühös lesz.
Sürgősen vissza kell ragasztania, mielőtt hazaér.
Az az egy óra egyszerre már nem is tűnt olyan hosszú
időnek.
Húsz percébe került, amíg talált valami ragasztót,
utána meg nem érte el a szakadást, úgyhogy a másik
hálószobából kellett kihoznia egy széket. Letette a felső
lépcsőfordulóra.
A hazatérő Mr. Deal pontosan e helyütt találta, amint
épp a saját ügyetlen ujjait ragasztotta hozzá a tapétához,
miközben strandlabda módjára billegett az ingatag
széken, ami nagyon-nagyon közel volt a hosszú, kanyargó
lépcsősor tetejéhez.
És bizony Mr. Deal begurult.
Kegyetlenül.
NEGYEDIK RÉSZ
 55

Patrick felhívta az anyját, hogy elmondja neki, hazajön,

de az nem volt otthon. Így csak üzenetet hagyott, megadva
érkezésének idejét, hogy az anyja ki tudjon menni érte az
állomásra.
A vonaton egy kisasztal mellé ült, és elővette a
mobiltelefont, amit Meg nyomott a kezébe a cardiffi
pályaudvar peronján.
– Vészhelyzetre – mondta a lány.
– Nem is vagyok vészhelyzetben.
– Jaj, Patrick! Hogy tudod ezt…
De Patrick mindjárt rájött, hogy a vészhelyzet csak vicc
volt, és akkor már nevetett.
Viszont ennek ellenére nem akarta, és nem is tetszett
neki.
– Felhívsz majd? – kérdezte Meg, amint a vonat
csikorogva begördült.
– Nem tudom – felelte a fiú.
– Hát jó… – mondta a lány, különös kifejezéssel az
arcán.
Patrick most a használati útmutatót böngészte, csak
hogy csináljon valamit.
A vágányokon futó vonat alatt csillogva kanyargott a
Taff folyó, és a város rövidesen zöld rétekbe olvadt. A
Castell Coch falai hol el-, hol előtűntek a reggeli
verőfényben, hogy aztán már az egymásba érő völgyeken
át zakatoljon a vonat. Jellegzetes szürke és barna
kőházacskák között vitt az út, legelésző birkákkal
pettyezett, zöld fűvel borított hegyek oldalában.
– Ez egy BlackBerry? – kérdezte a két tizenkét éves
kölyök egyike, akik a Taffs Well állomáson szálltak fel.
– Nem, ez egy telefon – felelte Patrick, mire a két srác
egymásra vigyorgott.
Az egyik oldalra billentett fejjel szemügyre vette a
képet az útmutató fedőlapján.
– Nem is okostelefon!
– Egy nagy szar – tódította a másik.
Patrick letette a leírást.
– Három héttel ezelőtt lefűrészeltem egy férfi fejét.
A srácok ezek után egy árva szót sem szóltak, és
haladéktalanul leszálltak a következő állomáson.
Patrick még a Quakers Yard előtt eljutott az ostobán
bonyolult útmutatóban a hívásleírásig, Troedyrhiw
közelében pedig már azt is kihámozta, hogy miképp kell
használni a kihangosítót ahhoz, hogy ne perzselje az
agyát a telefon.
És felhívta Meg gyönyörű számát.
– Én hívlak! – kiáltott a telefonba biztonságos távolból.
– Hallom! – nevetett a lány. – Köszi!
– Oké! – süvöltötte a fiú. – Akkor, szia!

Az anyja nem várta az állomáson, így aztán jó egy órán át

ült kint a fapadon.
De hiába, így az új mobilján felhívta a lakást. Sarah
most sem vette fel, sőt a rögzítő sem kapcsolt be, úgyhogy
üzenetet sem tudott hagyni.
Várt még egy órát, aztán átment az út másik oldalára,
és vett magának egy hamburgert. Megette, és várakozott
még egy kicsit. Bicikli nélkül úgy érezte magát, mint
akinek nincs lába.
Délután három körül felszállt egy breconi buszra, és
onnan taxival ment haza.
Illetve nem egészen haza. Egy kilométerre voltak a
háztól, amikor az óra pontosan arra az összegre ugrott,
amennyi Patrick farmerzsebében volt, ezért megkérte a
sofőrt, hogy tegye ki, és onnan már hazagyalogolt. A
bőröndjében semmivel sem volt több holmi, mint amikor
elment, de azért épp elég nehéz volt ahhoz, hogy
kényelmetlen legyen, így hát az egyik legelő kapuja
mögött hagyta a sövény mellett, és a nélkül ment tovább.
A behajtón nem állt ott a Fiesta, és a hátsó ajtó is zárva
volt.
Patrick körbejárta a házat, és bekémlelt az ablakokon,
aztán levette a pótkulcsot az almafán lévő szögről, és
kinyitotta az ajtót.
Április volt már, de a régi kőház még mindig hideg volt.
A macska beszaladt a konyhába, hogy üdvözölje, ám
amikor meglátta, hogy ki az, megtorpant, és a saját
fenekét kezdte nyalogatni.
Patrick észrevette, hogy a macska tányérja pereméig
van töltve eledellel, sőt a mellette lévő tányér és az
amellett lévő is. A vizestálka is majdnem csordulásig tele
volt.
Felment az emeletre, hogy megnézze, az anyja nincs-e
a szobájában. De nyoma sem volt. És annak sem, hogy
merre lehet.
Az előszobában észrevette, hogy az üzenetrögzítő
kábele ki van húzva a falból. Visszakapcsolta. Nem volt
rajta új üzenet, annak ellenére, hogy ő reggel a cardiffi
pályaudvarról hagyott egyet. Ez azt jelentette, hogy az
anyja azt még biztosan meghallgatta, és ilyenformán azt
is tudta, hogy délben érkezik. Lehet, hogy elkerülték
egymást az állomáson? Nem, ez semmiképp sem
történhetett meg, gondolta.
Befűtött egy kicsit a konyhában, majd készített
magának egy szendvicset. A kenyér elég szikkadt volt,
úgyhogy inkább szétszedte, és megpirította mind a két
felét. Így viszont külön volt kénytelen megenni a lekvárt
meg a sajtot, ezért a konyhaszekrényben keresett valami
egyebet is, aminek a kezdőbetűje valahol hátrébb volt az
ábécében. Szerencsére talált egy tonhalkonzervet, azt
kente a kenyérszeletek közé.
Utána csinált magának egy teát. Amikor felvette a
kannát, hogy vizet töltsön bele, meglepődve tapasztalta,
hogy még langyos.
Csak amikor az asztalhoz ült a szendvicsével, akkor
vette észre a só- és borstartó közé támasztott levelet.
A borítékon az ő neve állt, úgyhogy kinyitotta, és
elolvasta.

Patrick!

Örülök, hogy hazajöttél! Sajnálom, hogy nem tudok

itt lenni, de a dolgok nagyon nehézzé váltak a
számomra, és egyszerűen nem bírom tovább
folytatni.
A végrendeletem a Church Streeten lévő
közjegyzői hivatalban van. A ház nincs még
kifizetve, de a törlesztőrészlet nem túl nagy, mivel
apádnak volt életbiztosítása, és ha lesz állásod,
maradhatsz benne, ha akarsz.
Remélem, megbocsátasz nekem, ahogy én is
megbocsátottam neked, de képtelen vagyok vállalni
a jövőt, ha ugyanolyan lesz, mint a múlt.
Akárhogy is lesz, kérem, hogy gondoskodj a
macskáról!

Anya

Patrick ült, és az olvasottakon töprengett, miközben

lassan rágta a szendvicsét. Nem tetszett neki. Valami rossz
sugárzott belőle, hullámokban, akár egy rossz szag.
Kétséget kizáróan volt valami üzenete. Nem volt ugyan
biztos benne, de úgy hangzott, mintha az anyja nem
akarna visszajönni. A végrendeletről szóló rész miatt meg
úgy tűnt, mintha már halott lenne, az viszont nem lehet
igaz, hiszen azt senki sem tudhatja, hogy mikor hal meg.
Bosszantotta, hogy nem egészen tudja megfejteni,
másfelől azt is érezte, hogy valamit sürgősen tennie kéne.
Így aztán félbehagyta a szendvicset, és a levelet átvitte
Flúgos Nickhez.
Flúgos Nick a fejét csóválta:
– A kurva életbe, Patrick! Ez egy búcsúlevél!
Öngyilkossági búcsúlevél.
– Biztos? – kérdezte Patrick kétkedve.
– Biztos – felelte Flúgos Nick. – Sajnálom, hogy ezt kell
mondanom, haver, de az anyád az utóbbi időben úgy
viselkedett, mint aki teljesen becsavarodott. Pár hete
megpróbálta felgyújtani a fészert! Nekem kellett
eloltanom a tüzet a kerti locsolóval, ami pedig rá van
kapcsolva a vízmérőre.
– De miért tenne ilyet?
– Ki tudja? – Flúgos Nick úgy rázta meg a levelet,
mintha egy zsebkendővel integetne búcsút valakinek. –
Egy dolog tuti, Patrick: hogy ez itt komoly! Az anyád meg
akarja ölni magát!
– Nekem mondta, hogy egyszer már megpróbálta.
– Mikor?
– Azon a napon, amikor apa meghalt.
– Tényleg? Na ugye! És akkor hogyan próbálta?
– Azt mondta, hogy a Penyfan szikláról akart leugrani –
felelte Patrick. – És a Fiesta sincs a beállón.
– Akkor most azonnal a Penyfanre kell mennünk! –
jelentette ki határozottan Flúgos Nick. Aztán hozzátette: –
Baszki! A mamám megtiltotta, hogy vezessem a kocsiját.
– De nem értem, hogy miért akarja megölni magát! –
kiáltott fel kétségbeesetten Patrick.
– Mit számít az, hogy miért?
Patrick életében először nézett Flúgos Nick szemébe.
– Csakis a miért számít – mondta lassan.
És kattogni kezdett az agya, ahogy még egyszer
megpróbálta feldolgozni mindazt, amit tudott. Összerakni
a kirakós kockáit. Egyszerre sarkon fordult, és gyors
léptekkel megindult a kertjük felé.
– Hé, várj! – kiáltott utána Flúgos Nick. – Patrick! Hová
mész? Rajtam csak papucs van!
Patrick nem várta be.
Csak három dolgot tudott biztosan, ami megváltozott,
amióta ő utoljára itthon volt. Az anyja írt egy
búcsúlevelet. Ő megüzente, hogy hazamegy. Az anyja
megpróbálta felgyújtani a fészert. Nem látott összefüggést
a három dolog között, de érezte, hogy valami módon
kapcsolatban vannak.
Amint átvágott a kavicson, meglátta a megperzselődött
fát a fészer sarkán. Olyan, gondolta, mint egy sötét
sebhely, amelynek megvan a maga története, ahogy egy
elzáródott aortának, gennyes agyhártyának,
megharapott ujjnak is.
Megérintette az égett fát, kitapintotta, hogyan hámlik
és morzsolódik az ujjai alatt. Szénfekete lett a keze tőle.
Hallotta, hogy valaki közeledik a kavicson át. Nem
fordult meg, feltételezte, hogy Flúgos Nick az.
A tűz jó darabot kiharapott a fészer aljából, mielőtt
Flúgos Nick eloltotta a méregdrága vízzel. Patrick letérdelt
a gazzal kipárnázott kavicson, és bekukkantott az így
keletkezett lyukon. A meleg tavaszi napsütésben kellett
egy kis idő, amíg a szeme hozzászokott a fészer belsejének
sötétségéhez.
Nem sok látnivaló akadt bent. A zavartalanul
terjeszkedő gaz belül is benőtte a fészert a betonpadló
repedésein át, mintha semmi sem választaná el a kinti és
benti világot. A szemközti falat teljesen beborította a
pókhálók függönye.
Patrick a földre feküdt, hogy jobban lásson. Az égett fa
és a pókhálók között mintha egy autó kerekét pillantotta
volna meg.
Felpattant:
– Bent egy autó van!
– Úristen! – súgta félve Flúgos Nick. – Ő az?
– Nem tudom.
Patrick hangja nyugodt maradt, de minden
lélegzetvételével erősödött benne a sürgető érzés, hogy
valamit tenni kell.
Az összedőlt üvegházhoz sietett. Még gyerekkorából
emlékezett rá, hogy mi minden van a romok között – a sok
limlom ott lapult hosszú évek óta az üvegcserepek, a fű
meg a zsákokban megkeményedett cement között.
Volt köztük egy régi, rozsdás balta. Felkapta,
visszarohant a fészerhez, és ugyanazzal a lendülettel
belevágta a faajtóba.
– Jesszusom, Patrick! – kiáltott fel Flúgos Nick, és
próbálta védeni a fejét a szilánkoktól, ám Patrick nem
törődött vele.
A baltát kalapácsként használva rövidesen sikerült egy
akkora lyukat ütnie, hogy aztán már puszta kézzel tudja
kiszakítani a deszkákat. A fa régi volt és korhadt, és a
retesz is viszonylag könnyen jött le, úgyhogy az egyik
ajtófél nyikorogva, meggörbülve jó tizenöt centire nyílt a
rozsdás sarokpánton.
– Patrick, várj!
Patrick zihálva, hirtelen rátört rémülettel várt,
miközben Flúgos Nick óvatosan előrelépett, és kitárta az
ajtót.
– Semmi baj, Patrick! – szólalt meg. – Nem ő az!
– De akkor micsoda? – Patrick tett egy lépést előre, és
ahogy benézett a fészerbe, csak bámult, hitetlenül. – De
hisz ez a mi régi autónk!
Az volt.
A fészerben ott állt, vastag porréteg alatt, a régi kék
Volkswagen. Patrick fején átvillant az emlék, hogy milyen
süppedősen mély volt a hátsó ülés – olyan mély, hogy fel
kellett térdelnie, ha ki akart látni az ablakon. Finom
velúrhuzat borította, és ő imádott aludni rajta. Az is
eszébe jutott, hogy az anyja milyen kicsinek tűnt a plüss
sofőrülésben, és hogy az apja mindig nevetett rajta, de
aztán megpaskolta a fejét, és aztán már mindketten
nevettek. Arra is emlékezett, ahogy az apja felnyitotta a
motorháztetőt, és megmutatta neki a gyertyákat meg a
légszűrőt, meg azt, hogy hol kell feltölteni a hűtőt. Ma is
meg tudná csinálni, annyira frissen él a fejében.
 De a sérülésekre nem emlékezett.
A motorháztető elülső széle meggyűrődött, a hűtőrács
összetört, a VW embléma kiesett: a helyén csak egy fekete
kör maradt. És a motorháztető közepén volt egy másik
horpadás – a fém úgy lapult be, mintha egy medicinlabdát
dobott volna rá valaki.
Patrick a megrongálódott kocsira meredt.
Váratlanul, nem is értette, miért, az anyja keze jutott
eszébe, ahogy megmarkolta a hátát, mikor egyszer azon
kapta, hogy a fészerajtó lakatját próbálgatja.
Eszedbe ne jusson, Patrick, megértetted?!
Vajon akkor is itt volt bent a kocsi?
És ha igen, miért rejtegeti?
Az emberek akkor rejtenek el dolgokat, ha nem akarják,
hogy mások tudomást szerezzenek róluk.
Ezek az anyja szavai voltak. Szavak, amelyek most
üzentek neki valamit, akárcsak a halott férfi nemrégen.
Patrick, mint egy ködös álomban, előrenyúlt, és
megérintette a deformálódott fémet – végigfuttatva
hüvelykujját az itt-ott már rozsdával lepett
acélgyűrődéseken.
– Ez a kocsi karambolozott – szólalt meg Flúgos Nick.
Ennyi kellett: hogy kimondva hallja az igazságot.
Patrick konkrétan megtántorodott az egész bensőjét
megrázó felismeréstől. Tisztán látta, ahogy az apja csípője
nekivágódik a motorház szélének, a lába széttöri a
hűtőrácsot, és a feje lepattan a kocsi orráról, ami olyan,
mintha egy szörnyeteg ökle vágott volna belé.
 Fojtott kiáltás szökött ki belőle, és megdöbbenésében a
saját szájára csapott.
Az apját az anyja ölte meg.
De miért?

Mivel Flúgos Nick mamája nem volt otthon, annak

ellenére, hogy Nicknek nem volt rá engedélye, bevágták
magukat az autójába, és azzal hajtottak el, noha
országúton még egyikük sem vezetett.
Patrick ült a volán mögé, mivel, mint Flúgos Nick
mondta, ez a vészhelyzet az ő ügye, és ilyenformán a
mamája nagyobb valószínűséggel fog neki, Patricknak
megbocsátani, ha netán történne valami a kocsival.
Patrick nem egészen követte a logikát, de feltételezte,
hogy Nicknek igaza van. Az jobban izgatta, hogy a
„vészhelyzet” szóról eszébe jutott: a Megtől kapott mobilt a
konyhaasztalon hagyta, a tonhalas szendviccsel együtt.
Most jó lett volna, ha mindkettő vele van.
Flúgos Nickék kocsiját vezetni messze nem az az
élmény volt, mint a Grand Theft autós videojáték a
számítógépen. Patrick Nick vezényletére kormányzott,
fékezett és nyomta a kuplungot, míg Nick a sebváltót
kezelte, jobbra-balra nézett a kereszteződésekben, és
figyelte, nem fut-e ki az útra valami kisgyerek vagy
elkószált birka.
Volt, hogy elérték az ötven kilométeres sebességet is.
– Remélem, nem érkezünk túl későn! – szólalt meg
Flúgos Nick.
Patrick gondolkodott.
– A teáskanna még langyos volt. Nem indulhatott el
olyan régen.
A Fiesta a Penyfan lábánál parkolt, a felvezető
turistaösvénnyel szemben. A kocsi zöttyenve megállt. Nick
csak akkor döbbent rá, hogy még mindig papucsban van,
ami nem igazán alkalmas arra, hogy Dél-Wales
legmagasabb csúcsát megmássza.
– Mekkora idióta vagyok! – sopánkodott.
Patrick nem szokott fölösleges kijelentésekre
válaszolni. Most sem tette – csak kiszállt a kocsiból, átment
az úton, és nekivágott a meredek útnak, egyedül.
 56

A nem egészen kilencszáz méter magas Penyfan inkább

csak egy nagyon meredek domb, de azért jó időbe telik
megmászni. És elég becsapós is. Szélesen, laposan indul, az
elején szelíd, napfényes mezőkön keresztül visz az ösvény.
Kisgyermekes családok, kalandra fel, még tán a nagyi is
jöhet a tolószékben!
Ám rövidesen kerítés zárja el az utat, onnan egy
alattomos lejtő következik egy csalóka völgybe, hogy aztán
megkezdődjön az igazi emelkedő, a kiindulópontnál is
mélyebbről.
Félúttól felfelé már csak lehajtott fejjel, magasra emelt
térddel lehet haladni, és a gyerekeket meg az öregeket
vissza kell fordítani. A köves ösvény két oldalán húzódó
szakadékok közt egyre szűkül a távolság, úgyhogy
botorság volna egy kicsit is letérni róla.
Itt már a szél is kegyetlenül fúj, lehűtve a mégoly szép
napsütést, és minden erővel megpróbálva fellökni az
óvatlan hegymászót, aki csak nehezen emelgeti egyik
lábát a másik után.
A kaptató felénél van egy tábla egy ötéves kisfiú
emlékére, aki ott halt meg a kimerültségtől, miután
elkóborolt egy közeli farmról, és tragikus módon felfelé
indult el, nem lefelé.
A tábla után még meredekebb lesz az út.
 És még keskenyebb.
Mígnem az ösvény maga is úgy leszűkül, hogy csak egy
keskeny vonal lesz a sarló formájú sziklagerinc tetején,
amely bal felé meredeken zuhan a mélybe. A hegyoldal
sötétzöld csíkjai olyanok, mintha óriások csúszkáltak
volna le rajta, és közben belevájták volna a körmüket.
Itt, most tényleg olyan volt, mint egy igazi hegy.
Patrick sokszor járt már a Penyfanen, de egy szál
trikóban és sportcipőben soha.
A lemenő nap fényes volt még, ám itt fent inkább
olyannak tűnt, mint egy gonosz délibáb egy jégkunyhó
ablakából. A melegét elfújta a fiú fülébe üvöltő szél, ami
előbb a mellkasát, aztán a hátát és az oldalát csépelte –
minden alkalommal kivárva, amíg teljes súlyával bele
nem feküdt, hogy aztán váratlanul lanyhulva majdnem
felbillentse támasz híján.
Amint elérte az oldalt meredeken zuhanó hegygerinc
sarlóját, Patrick fölemelt fejjel ment tovább, és könnyező
szemét a szél ellenében összehúzva kémlelte, merre van
az anyja.
Ha valóban meg akarja ölni magát, akkor innen, erről
a kopár gerincről kell ugrania.
Időnként óvatosan egészen a peremig lépett, vagy
térdre ereszkedve, négykézláb kúszott oda, hogy
lenézzen.
Nem látott emberi testet, de ez nem jelentette azt, hogy
nincs is ott valahol.
A nap fénye elhomályosult és narancsszínűvé vált,
ahogy lebukott a szemhatáron. Vele együtt az a kis meleg
is elszállt, amit a szélnek adott, és Patricknak már a foga
is vacogni kezdett.
Vissza kell fordulnia. Nem logikus, hogy továbbmenjen.
Nem biztonságos. Ha sötétedés előtt le akar érni, most még
sikerülne. Egy dolog, hogy a Penyfan milyen nappal, de
egészen más, hogy milyen éjjel. Még hidegebb és még
meredekebb, és az ösvény szinte beleolvadt a mélységbe…
Mégis ment tovább, tovább.
– Anya! – kiáltotta kétszer, aztán elhallgatott, mert
iszonyúan zavaró volt, ahogy a szél azonnal kitépte az
ajka közül a hangot, és sodorta magával.
Hátranézett, és megállt. Nézte, ahogy a vörös nap
bepréseli magát a hegy mögé. Aztán eltűnt, kiszíva a
levegőből az utolsó csepp meleget is. Közeleg az éjszaka.
Patrick tudta, hogy vissza kell fordulnia. Nem
visszafordulni ostobaság – és talán végzetes.
Ám ő ment tovább.
Az alkonyi szürkületben feketére vált a hegygerinc
karéja. Már nem füves szikla, hanem valami sötét erő
emelkedett ki a föld mélyéből. Valami természetellenes.
– Anya! – kiáltott újra, habár nem tudta, neki-e vagy
önmagának.
Egészen közel járt a csúcshoz, szinte már teljes
sötétségben.
Ha tíz perccel később történik mindez, talán el is ment
volna mellette. Sarah ott ült összekuporodva a meredély
szélén: a lába lógva, akár egy gyereké egy hintán, a feje
az ölébe ejtve, két karja összefonva, haja és vékony
kardigánja úgy lebegett körülötte, mint tajték a viharos
tengeren.
Nem mozdult.
– Anya…?
Sarah elfordította a fejét, és ránézett. Patrick csak az
arca sápadt foltját látta.
– Patrick?
A fia elindult felé. Sarah megriadt.
– Ne érj hozzám! Ne érj hozzám! – sikította.
Patrick jó méternyire tőle megállt.
– Nem akartam.
– Nem, persze hogy nem…!
A fiú elég közel volt már, hogy hallja, habár a szél teljes
erőből próbálta széttépni és konfettiként szétszórni a
szavait a hegyekben.
– Le kell mennünk innen – mondta.
– Akkor menj – felelte az anyja.
Patrick egy pillanatra összezavarodott.
– Együtt kell lemennünk – nyomta meg a szót.
– Én maradok.
– Ha itt maradsz, meghalsz.
– Na és? Olvastad a levelemet, nem?
– Olvastam.
– Ahhoz nem volt merszem, hogy leugorjak – közölte
Sarah, és a szandálja alatt tátongó mélység felé bökött a
fejével. – Úgyhogy most egyszerűen itt maradok, amíg már
túl késő lesz, hogy visszamenjek.
 Patrick nem tudta, mit mondhatna, így aztán tett még
két lépést a szikla pereméig, és leült az anyja mellé.
Beleszédült, ahogy leengedte a lábát, pedig alig látta a
sötét űrt, amely bármelyik pillanatban elnyelhette, ha a
szél kibillenti az egyensúlyából.
Rájött, hogy az anyjának igaza van – itt nem lehet
másként ülni, mint úgy, ha az ember szorosan átkarolja
magát, és leszegi a fejét, hogy megvédje a legrosszabbtól.
A sötétség gyorsan nőtt, és minden beleolvadt a
feketeségbe. A több száz méteres, irdatlan mélység szélén
üldögélni majdhogynem olyan lett, mint amikor a
Penarth mólóján lógázza a lábát az ember, és nézi a fehér
habokon táncoló, kis, fehér jachtokat.
Eltekintve a hidegtől.
Mintha jeges vízbe esett volna az ember. Ez a hideg
mindkettőjükkel végezhet – vagy úgy megbéníthatja őket,
hogy egyszerűen lebucskáznak a mólóról, bele a fekete
óceánba.
Patrick azon gondolkodott, hogy vajon Flúgos Nick
mennyi ideig fog várni rá, mielőtt bepánikol, és hazaviszi
az anyja kocsiját. Nem hibáztatta érte, a papucsért sem.
– Megtaláltam az autót – mondta az anyjának vacogó
foggal.
Amaz bólintott, nagyon lassan.
– Akkor meg miért jöttél utánam?
Patrick elgondolkodott ezen. Tényleg, miért?
A válasz beszéd közben született meg.
– Azért, mert meg akarom tudni az igazat. És ha
meghalsz, akkor nem fogom megtudni.
Sarah hallgatott, és a lábát nézte, ami halványan
sejthető volt a semmi fölött.
– Miért ölted meg? – kérdezte Patrick.
– Nem akartam.
– De elütötted az autóval!
Sarah lassan, láthatatlanul bólintott, és hosszan
hallgatott.
– Én nem akartam, semmit nem akartam abból, ami
történt. Csak beültem a kocsiba. Tudom, hogy nem lett
volna szabad… előtte ittam. Mindegy. Érted mentem… de
akkor… de akkor megláttalak az utca közepén…
Felpillantott a sötétedő égre, és megtörölte az orrát a
kardigánja ujjában.
– Annyira gyorsan történt. Te hátraléptél, ő meg előre…
Felvonta a vállát, és megrázta a fejét.
Igen, ez az a pillanat, gondolta Patrick. A pillanat,
amely az anyja agyában éppúgy megőrződött, mint az
övében – csak éppen más szemszögből. Próbálta
elképzelni, hogyan is nézhettek ki ő ketten: ahogy a
lóversenyiroda előtt átmennek az úttesten, ahogy ő
elhúzódik az apjától, és visszalép…
Ahogy az apja felé indul, egyenesen az autó útjába.
Ahol neki kellett volna lennie!
– Engem akartál elütni!
Sarah hallgatott. Csak nézte a sötét északi látóhatárig
hullámzó hegyeket.
Patrick megerősítésnek vette a hallgatást, és bólintott.
 – Az úgy már logikusabb – mondta.
Az anyja felé fordult; a szél az arcába borzolta a haját.
– Logikusabb?
– Igen – felelte Patrick. – Azt már értem.
– Érted, hogy miért akartalak megölni?
– Igen.
Igen, megértette. Mint ahogy azt is, hogy a baleset
pontosan az volt, ami: baleset – szerencsétlen
kulminációja annak a milliónyi apró momentumnak,
amelyek egyszerre a helyükre kerültek, vagy épp
kibillentek a helyükről, azon a napfényes tavaszi
délutánon. Megértette, hogy néha történnek olyan
dolgok, amelyekre senki sem tud felkészülni; hogy ami
történt, megtörtént, és hogy nincs visszaút. Akárcsak
Flúgos Nick papucsa ügyében.
Az anyja elfordította a fejét. Elnézett mellette.
– Hát, most már tudod az igazat – szólalt meg nyersen. –
Most már mehetsz.
– Oké – mondta a fiú. Hátracsúszott, és felállt. – Akkor
gyere te is!
– Én maradok! Az ég szerelmére, Patrick! Menj már el,
mielőtt mindketten halálra fagyunk!
Halálra…
Patrick fejében egyszerre felmerült a kép, ahogy
átugrik az autóparkoló falán, bele a csípős éjszakai
levegőbe. Ahogy egyszerre szinte kirobban a szívéből a
vágy az élet után, még akkor is, ha a feje tudta, hogy
szinte bizonyosan ott van a vége. Közel járt a halálhoz,
tudta jól. Még most is érezte a leheletét a tarkóján.
És beleborzongott az örömbe, hogy lám, mégsem halott.
Jó érzés volt. Annyira jó, hogy megosztásra is érdemes.
Az aranyhalakra gondolt az akváriumban, és
megtornáztatta az ujjait.
– Semmi értelme, hogy ne gyere – felelte óvatosan. –
Most már tudok mindent. És innentől jobb lesz.
– Nem, nem lesz jobb! – kiáltott fel Sarah. – Hogy éljek
tovább azzal, amit tettem? Az apáddal és veled?
– De apa már halott. Engem meg nem érdekel.
Sarah felé fordult, és rábámult. Aztán elnevette magát.
Hangosan.
– Most mi van? – kérdezte Patrick. – Mi olyan vicces?
De Sarah csak kacagott megállíthatatlanul, pedig még
mindig ott ültek a szél korbácsolta hegygerincen,
karnyújtásnyira a haláltól.
– Nem érdekel? – kérdezett vissza, és megtörölte a
szemét.
Patrick vállat vont.
– Annyira nem, hogy meghaljak miatta.
Sarah felpillantott rá, aztán le a mélybe. Ahogy fordult,
az egyik szandálja lerepült a lábáról, és a mohó sötétség
szinte azonnal elnyelte.
– Jaj, istenem! A cipőm!
És elsírta magát. És zokogott megállíthatatlanul.
– A cipőm! A cipőm!
Patrick nézte az anyját, és közben az apjára gondolt
meg Perzsa Táltosra, és az érzésre, hogy a kettő
összekapcsolódik.
– Annyira sajnálom – zokogott Sarah. – Annyira
sajnálom! Annyira sajnálom!
Patrick milliószor hallotta már ezt, de ezúttal el is hitte.
– Oké – mondta halkan. – Fogd meg a kezemet!
Az anyja felnézett rá, és csodálkozás volt a szemében.
Még egyszer visszapillantott a sötétségbe, aztán
fáradtan félresöpörte a haját az arcából, és kezét a fiáéba
tette.

***

Botladoztak, néha elestek, néha csak hátrafelé kúsztak a

hegyről lefelé. Háromszor el is tévesztették az utat, és
egymás ruhájába kapaszkodtak, miközben kézzel-lábbal
tapogatták ki a terepet, amíg végre újra érezték a köves
ösvény biztonságát, és haladhattak tovább.
Sarah kétszer is könyörögni kezdett a fiának, hogy
hagyja ott, és úgy kellett vonszolni az éles kovakövön.
Minden lépésnél elsírta magát a fájdalomtól, a hidegtől és
a kimerültségtől.
Félúton jártak, amikor Patrick észrevette a felfelé tartó
fényeket. Értük jöttek: egy csapat hegyimentő takarókkal,
levessel és melegítőpárnákkal fölszerelkezve.
Sarah-t hordágyra tették, Patrick amellett gyalogolt
tovább, noha alig érezte már a lábát.
A mély völgyben várt rájuk Flúgos Nick, akinek a
papucsa odáig bírta a strapát.
Nem vitte haza a kocsit, hanem felhívta a rendőrséget.
– Köszönöm – mondta Patrick.
 57

Két nappal azután, hogy kijöttek a kórházból – miközben

Sarah még ágyban volt –, Patrick felgyújtotta a fészert.
Eltartott egy darabig, amíg rendesen belobbant a tűz,
de aztán már megállíthatatlan volt.
Flúgos Nick felébredt a gerendákon ropogó-sistergő
lángnyelvek zajára, és kirohant az öntözőcsőért, de csak a
hűlt helyét találta.
Így aztán átment a szomszédba, és Patrick mellett állva
nézte, ahogy a tűzbe borult fészer elnyeli az autót.
Sarah hálóingben szédelgett ki, és megállt a lépcsőn,
miközben Ollie izgatottan körözött gumicsizmás lába
körül.
– Ez hogy történt? – kérdezte.
– Nem nagy ügy – felelte Patrick. – Megmutatom, ha
akarod.
Sarah felvonta a szemöldökét, és Patrick egy röpke
pillanatra állta a tekintetét, de egy halvány mosollyal
nyomban félre is fordult.
– Hé! – kiáltott fel Flúgos Nick, és a régi üvegház felé
mutatott. – Mit keres a slaugunk nálatok?
– Vízmérőn vagytok, nem? – mondta Patrick.

***
Patrick a Rorke’s Drift kocsmában kapott mosogatói állást.
Imádta betenni a piszkos poharakat a hatalmas
mosogatógép egyik végén, és kivenni a tisztákat a
másikon, amint még úgy gőzölögnek a forróságtól, hogy
alig lehet megfogni őket. Bevezetett egy rendszert,
amelynek eredményeképp soha nem fogytak el a
kiskanalak, ami régóta gondot okozott, és olyan szorgosan
és gyorsan dolgozott, hogy rövidesen a személyzet
kedvence lett. Kevesebb panaszt kaptak ugyanis, és jobb
kiszolgálást tudtak nyújtani. Még a borravalóból is
juttattak neki egy keveset – ami a kocsma történetében
egyenesen példátlan volt. Az első hét végén a tulaj
mosolyogva jelentette be, hogy félreteszi a neki szánt
összegeket.
Patrick dolgozott volna ingyen is. Bármikor ihatott
kólát, ráadásul homokóra alakú üvegből, és egy
műszakban egyszer járt neki ingyen étkezés – a szakács
megcsinált neki bármit, amit az étlapról kért.
Bármit. Patrick gyakran választott tonhalas-pirítós
szendvicset. A kórházból hazajövet is alig várta, hogy
megegye a maradék fél kenyerét, de a macska lenyalta
róla a tonhalat, és csak a szottyadt pirítós kenyeret
hagyta meg.
Vett egy új biciklit is – az anyja adott rá pénzt neki,
amíg meg nem keresi; ezúttal egy mountain bike-ot, de
persze most is kék színűt. Így már nem kellett buszoznia a
munkába, és hétvégeken boldogan kerekezett a Beacons
hegyei-völgyei közt. Néha egy-egy elpusztult birka vagy
varjú akadt az útjába, és ilyenkor le is lassított, hogy
megbámulja, de sohasem emelte fel.
Meg telefonját mindig magával vitte, a biztonság
kedvéért. Időnként fel is hívta, mert a lány mindig örült
neki, és végtére ő sem bánta – még akkor sem, ha a birkák
riadtan szétszéledtek, amikor belesüvöltött a telefonba.
 58

Három hónappal a röpke egyetemi pályafutásának véget

vető események után Patrick egy nap arra érkezett haza
a délelőtti műszakból, hogy az anyja Madoc professzorral
és Mick Jarvisszal teázik a nappaliban.
Mindhárman üdvözölték, az anyja szélesen mosolygott,
úgyhogy ebből tudta, hogy valami készül.
– Mi történik itt? – kérdezte.
– Semmi rossz – válaszolta Sarah.
– Sőt… – tette hozzá Madoc professzor. – Valami
nagyon, nagyon jó! Ugyanis bővítjük a tanszéket, Patrick,
és szeretnénk állást ajánlani magának.
– Milyen állást? – kérdezte gyanakvón Patrick.
– Boncnokasszisztens-gyakornokit – felelte Madoc
professzor. – Maga lenne Mr. Jarvis asszisztense.
Megtanítaná mindenre, ami a munkájának része: a
balzsamozásra, a boncterem előkészítésére, a higiénés
előírásokra, a felajánlott holttestek befogadására és
kiadására, az egész hóbelevancra.
– Mi az a hóbelevanc?
– Semmi – felelte Sarah. – Helyesebben azt jelenti,
minden. Csak egy kifejezés.
– Ó… Még sosem hallottam. Hóbelevanc… – Patrick
halkan ízlelgette a szót. – Hóóóóbelevanc.
– Ez most nem fontos, fiam – szólt rá az anyja.
 – Nagyon örülnék, ha együtt dolgozhatnánk, Patrick –
szólalt meg Mick is. – Biztos vagyok benne, hogy alapos és
profi munkát végeznél.
– Én is biztos vagyok benne – hagyta helyben Patrick.
– Eltekintve a cipődobálástól, persze.
Mick itt kacsintott egyet, de Patrick nem vette a lapot.
– Nem magára céloztam.
– Mr. Jarvis csak tréfál – szólt közbe gyorsan a prof. – No
de mindez már a múlt. Mi most a jövőjéről beszélünk.
Tehát… mit gondol az ajánlatról, Patrick?
Tényleg, mit?
Mindhárman várakozón néztek rá, és Patrick csak
nehezen állta meg, hogy ne izegjen-mozogjon a
rászegeződő tekintetek kereszttüzében.
Úgy gondolta, ebben például sokat fejlődött az utóbbi
időben. Sőt egy csomó más dologban is. Mint például az
érintésre való reakciójában. Nem élvezte éppen, ha
hozzáért valaki, de legalább nyugodtan kibírta. Időnként
az anyjának is válaszolt, még akkor is, ha a kérdése vagy
kijelentése fölösleges volt – és ezzel láthatóan boldoggá
tette.
Sőt úgy gondolta, hogy ő maga is boldogabb. Többet
értett meg és kevesebbet aggodalmaskodott. Voltak
barátai a kocsmában, és volt egy telefonos barátnője is. No
meg egy új biciklije.
De ami a legjobb: már tudta, mi történt az apjával, és ez
legalább annyira vigasztaló volt, mint az ábécés tányérja.
És úgy gondolta, ez a tudás még édesebb lett attól, hogy
a kutatóútján eltévedt.
Patrick egyszerre ráébredt, hogy még mindig figyelik,
és várják, hogy elmondja, mi a véleménye a felajánlott
bonctermi munkáról. Megértette, hogy ez tulajdonképpen
ajándék, és hogy ezért hálásnak kell lennie.
– Köszönöm, nem – felelt végül óvatosan. – Elegem van
a halott dolgokból.
 KÖSZÖNET

A 19-es holttest megírásában hatalmas segítségemre

voltak Lisa Mead és Swaran Yarnell, a Cardiff School of
Biosciences munkatársai. A tetemekkel való bármiféle
visszaélés, amely e könyvben olvasható, színtiszta fikció,
és a legkevésbé sem tükrözi azt a professzionalizmust és
tiszteletet, amellyel az intézmény bonctermében az
ideiglenesen gondjukra bízott testekkel bánnak.
Köszönetemet szeretném kifejezni dr. Jamie Lewisnak,
a cardiffi egyetem MRC neuropszichiátriai genetikai
központja (Centre for Neuropsychiatric Genetics and
Genomics) orvosának, amiért a helyes irányba terelt, dr.
Royce Abrahamsnek és Mr. Richard Rushmannek (FRCS)
a kezdeti lépéseknél nyújtott alapvetően fontos
segítségükért, valamint Jenny Kitzinger professzor
asszonynak, aki volt oly szíves megosztani velem a kómás
és vegetatív állapotban lévő betegek családtagjainak
tapasztalatairól összegyűjtött tudását.
Hálás vagyok a Transworld egész lelkes és keményen
dolgozó csapatának. Külön szeretném megemlíteni Claire
Wardot és a művészeti osztályt, akik a lehetetlenre is
képesek.