Professional Documents
Culture Documents
Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien
***
***
***
***
***
***
***
4017.
Patrick enyhe irtózattal ütötte be a bosszantóan
logikátlan kódot.
Az anatómiaszárny ajtaja kattanva csukódott be
mögötte, akár egy zsilip, ami elszigeteli a kinti nyüzsgéstől,
és utat enged neki a boncterembe vezető szűk folyosón,
majd le a lépcsőn a balzsamozóba, ahol Mick az ideje nagy
részét töltötte.
Puma sportcipője halkan nyikorgott a kopottra járt
csempepadlón.
A boncterem dupla szárnyú, fehér ajtaja nem volt
kulcsra zárva. Aznap nem volt az órarendben boncolás,
így hát a tetemek türelmesen hevertek asztalaikon, kissé
elveszetten a velük foglalatoskodó diákok nélkül. Patrick
a terem túlsó végéből azonnal ráismert a letakart 19-es
számú holttest domború formájára. Valami furcsa
balsorsot érzett ki belőle, amit eddig soha.
Nem lehet titkod előttem!
Mick nem volt a fülkéjében, de a félig üvegezett ajtóra
tett cédula tudatta, hogy fél négyre visszaér. Patrick az
órájára nézett. Még csak délelőtt tizenegy volt, de pezsgett
benne a lendület, és semmi kedve sem volt délutánig
várni. A fél négy fényévekre volt.
Lenyomta a kilincset, az engedett, így hát Patrick
belépett az irodába.
Mick katonás rendet tartott parányi birodalmában.
Rendezett polcok, tisztára söpört padló, cserepes virág az
iratszekrény tetején. Az asztal üres volt, eltekintve egy
ceruzatartótól, benne két szál tollal meg egy
háromemeletes irattartótól az adományozói és
hamvasztási nyomtatványok számára. Patrick
méltányolta ezt a rendet, még ha azzal járt is, hogy az a
bizonyos írótábla, amelyhez a „Halál oká”-t tartalmazó
csekklista volt csíptetve, nem hevert gondatlanul elöl
hagyva valahol.
Két halványszürke iratszekrény állt az asztal mellett.
Pat-rick megpróbálta kihúzni a fiókjaikat, de mindkettő
zárva volt. Hiába rázta, ezúttal nem járt sikerrel.
Elszántsága egy szívdobbanás alatt frusztrációvá
változott. Ez a test még mindig túl akar járni az eszén.
Továbbra is féltve őrzi a titkait, úgy is, hogy már halott, és
semmi hasznát nem veszi.
Csak hát ő, Patrick olyan régóta várt, és olyan
keményen dolgozott. Megérdemli, hogy választ kapjon a
kérdéseire. Ez nem helytelen, neki ehhez joga van.
Sok tévéműsort és filmet látott, ahol valaki belopózik a
gazemberek főhadiszállására, hogy leleplezzen valami
szigorúan titkos információt. Bár a filmekben egy ilyen
akció mindig rendkívül komoly műveletnek tűnt, amelyet
nem is lehet véghezvinni műholdas kommunikáció és
mászókarom nélkül. De minimum fekete garbó kell hozzá.
Neki pedig egyik sincsen. Körülnézett a csupasz irodában,
aztán visszament a boncterembe, és kiválasztott egy
méretes villát az ajtó mellett lévő fehér tálról.
A villa fogait beillesztette az egyik fémfiókba, hogy
felfeszítse. Miközben próbálkozott, észrevette, hogy a
szekrény tetején lévő virágcserép enyhe szögben megdől.
Azonnal tudta, hogy ezt nem hagyhatja így. Amíg ki nem
egyenesíti, amúgy is képtelen lenne koncentrálni a
feladatára.
Letette a villát.
A cserép alatt volt egy tányér, az alatt pedig ott lapult
az iratszekrény kulcsa.
És az elsőnek kinyitott szekrény felső fiókjában ott volt
az írótábla is.
Ment minden, mint a karikacsapás.
A táblára csíptetve ott volt a papír, ami mindig csak
pillanatokra villant meg a szeme előtt, miközben Mick
kaján tekintettel járkált közöttük. Patrick tekintete
egyenesen az utolsó oszlopra ugrott, amelyen ez állt:
„HO”. Halál oka.
A Nr. 19 szívelégtelenségben halt meg.
Ez nem lehet igaz!
Az a szív ott volt Patrick kezében. Azon a szíven nem
volt érszűkület, sem vérrög, sem aneurizma. Ő azért jött
ide, hogy leleplezzen egy titkot, és most kiderül, hogy a
titok egy hazugság. Patrick dühödten meredt a papírra, és
úgy érezte, galádul becsapták. Makacsul tovább kutatott,
és észrevette, hogy az első oszlop fejlécén ez áll: NÉV.
A szeme végigfutott a listán.
– Maga mit keres itt?
Megfordult: Mick állt az ajtóban.
Patrick az órájára nézett:
– És maga? Maga mit keres itt? A cetlire azt írta, fél
négyre jön vissza.
Mick kinyitotta a száját, és olyan magasra szaladt a
szemöldöke, hogy majdnem elért odáig, ahol a haja
kezdődött volna, ha van. Egészen közel lépett Patrickhoz,
és kiragadta a kezéből a táblát.
– Ez bizalmas információ.
– Engem csak a halál oka érdekelt. Az nem bizalmas.
Dr. Spicer azt mondta, bármikor megkérdezhetjük, és a
bármikor az most is. Magát akartam megkérdezni, de
nem volt itt, hát megnéztem.
– És közben feltört egy lezárt iratszekrényt.
– Kulccsal nyitottam ki.
– Ami el volt dugva.
– Ha el lett volna dugva, nem találtam volna meg, mert
nem kerestem.
Mick elcsörtetett mellette, és bevágta az írótáblát a
fiókba. Aztán becsapta a fiókot, és kulcsra zárta. A kulcsot
zsebre dugta.
– Hogy hívnak? – tért át a tegezésre.
Miért akarja mindig mindenki megtudni, hogy mi a
neve?
– Patrick Fort.
– Nagy bajban vagy, pajtás – mondta Mick.
– Miért?
– Most mondtam, nem?
– De miért?
Patrick egészen össze volt zavarodva: hiszen ő mindent
megmagyarázott.
– Ne szórakozz velem! Ezt el fogom mondani Madoc
professzornak.
– Oké – mondta Patrick.
Mick mintha csalódott volna, amiért Patrickot nem
rázta meg túlságosan ez a lehetőség.
– Na jó, elmehetsz.
– Oké – felelte Patrick, de nem indult el. – Szerintem a
halál oka téves.
– Miről beszélsz?
– A 19-es holttestről. A papíron az áll, hogy
szívelégtelenség, de a szívének semmi baja.
– Ha a halotti bizonyítványban az áll, akkor az van, és
kész. Én nem vagyok orvos, és te sem. Messze nem.
– Tudom, de…
– Semmi de. Ez nem téma.
– Oké – mondta Patrick, és új témába kezdett. – Amikor
az emberek meghalnak, maga szokta bebalzsamozni őket,
ugye?
Mick ránézett, de nem felelt, így hát Patrick folytatta.
– Utána hová kerülnek?
– Hát ide – felelte Mick. – Aztán amikor ti végeztek
velük, én minden darabjukat beteszem egy zsákba, és úgy
kerülnek hamvasztásra.
– Én nem a testekről beszélek. Hanem az emberekről.
– Hogy mi?
– Van kijárat?
– Micsoda?
– Kijárat. Mármint a fejükben. Mint egy ajtó, amin
áthaladnak.
– Mint az, amelyiket nem lett volna szabad nyitva
hagynom?
– Hát igen – felelte Patrick. – Valami olyasmi. Valami
sorompó, amin áthaladnak, amikor meghalnak.
Mick Patrickra sandított, megcsóválta a fejét, és
elfintorodott.
– Nincs – felelte végül.
– De akkor mi történik velük? Hová mennek? Vissza
tudnak jönni?
Mick felállt. Egy hosszú pillanatig csak bámulta a fiút,
aztán előrenyúlt, és fölemelte a telefont.
– Várj egy percet! Hátha a rendőrségen tudják.
– Oké – mondta Patrick, és várt, hátha a rendőrségen
tudják.
Mick színpadias mozdulattal beütötte az első két
kilencest, de aztán felsóhajtott, és letette a kagylót.
– Na jó. Akkor most tűnj el, oké?
– Oké.
***
***
***
4017.
A csúf kód most is bevált.
Patrick matatott egy darabig, amíg megtalálta a
villanykapcsolót, aztán pislogott egyet, amint a fények
vibrálva kigyúltak, hogy elkergessék az árnyékokat a
boncteremből.
A tetemek már csak émelyítően édes maradványok
voltak. Hiányzó végtagok, tátongó mellkasok
piszkosbarna redőkben lefejtett bőrrel, az üres koponyák
mellett nedvesítőoldattól csillogó, sápadt agyak.
Patricknak most mégis élőbbnek tűntek, mint az elején.
Valóságosabbnak, hisz immár jobban értette őket.
Amint elhaladt mellettük, egyre izgatottabb lett. Igen,
tudja a halál okát. Biztosan tudja. A lista téves volt,
tévedett Mick, tévedett Spicer, tévedtek a társai, és
tévedett a halotti bizonyítványt kiállító orvos, akárki volt
is az. Egyikük sem tudta azt, amit ő tudott – hogy Lexi
Gallennek mogyoróallergiája van. Márpedig Patrick az
apjától örökölt biciklijére fogadott volna, hogy az allergiát
Lexi az apjától örökölte.
Alig várta, hogy elmondhassa mindenkinek:
megoldotta a rejtvényt.
Legfőképp Scottnak.
Patrick lenézett a 19-es holttestre, akinek megmaradt
szeme élettelenül meredt vissza rá. Gyorsan
félrepillantott, és leguggolt a boncasztal mellé. Az asztal
alatt tucatnyi zacskó sorakozott, amelyeket apránként
töltöttek meg a halott tüdejével, májával, vékonybelével –
mind úgy nyomódott neki az átlátszó műanyagnak, mint
az olcsó darált hús, amit az anyja szokott venni a breconi
piacon. A Nr. 19-ből nagyobb rész volt immár az asztal
alatt, mint rajta.
Patrick mindegyik zacskót megnézte, de nem találta a
mogyorót.
A homlokát ráncolta. Ez érthetetlen. Ő maga rakta
zacskóba és címkézte meg. A hideg kövön ülve ismét
végigforgatott mindent, ezúttal gondosabban rakosgatva
vissza a zacskókat a boncasztal alatti kis polcra.
A mogyoró nem volt meg.
Patrick mozdulatlanul ült. Lehet, hogy valamelyik
társa megelőzte? Netán Scott? Vagy Dilip? De hogyan?
Hogy szereztek volna tudomást az allergiáról, amikor ő is
csak véletlenül tudta meg? Lehet, hogy valami
nyilvánvaló dolog elkerülte a figyelmét?
Ha viszont nem tudtak róla, miért vették volna el?
Váratlanul kialudtak a fények, és sötétség borult rá.
Gyorsan becsukta a szemét, egészen szorosan. Ezt a
trükköt még az apja tanította neki az éjszakai túráik
során.
Túl későn eszmélt rá, hogy amikor bejött, a tanszéki
tömb bejárati ajtaja nyitva volt. Akkor ez nem tűnt fel
neki, hiszen sohasem látta bezárva, de az éjszaka közepén
nyilván ez lett volna a természetes – hacsak nincs bent
valahol még valaki.
Én hülye!, gondolta.
Kinyitotta a sötétséghez immár jobban alkalmazkodó
szemét. A szénfekete ajtónyílásban egy fekete alak állt.
Patrick próbált felállni, hogy kislisszoljon, de a férfi
belépett a terembe.
Patrick tarkóját furcsa érzés borzongatta meg. Az, hogy
a férfi leoltotta a villanyt, mielőtt belépett, teljességgel
értelmetlennek tűnt. Így aztán ahelyett, hogy felállt és
megkérdezte volna, hogy miért oltotta le, Patrick fél
térden maradt, egyik keze kinyújtva a padlón. A gyomra
görcsbe rándult a félelemtől, mivelhogy nem értette, mi
történik.
A férfi határozott léptekkel ment végig a tetemek
között, mint aki megszokta ezt a sötétben. Nem motyogott
közben, a sípcsontját sem verte bele semmibe, és nem
káromkodta el magát az orra alatt. Az asztallábak és
csonka testek között járkálva felé közeledett, amit csak a
cipője halk nyikorgása jelzett a fényes linóleumon.
Egyenesen felé tartott.
Patrick gondolkodás nélkül bemászott a Nr. 19 asztala
alatt lévő polcra, a hússal, csonttal, belsőségekkel teli
zacskók mellé.
Lexi kihűlt édesapja kicsit megmoccant a súlyától, és
Patrick majdnem felkiáltott a testéhez érő hideg hús
gondolatára.
Ha nincs köztük a műanyag, felsikolt.
Az ajkába harapott, amint az árnyék megállt mellette.
Egy hosszú pillanatig, amelyben feltolult benne a
fogadóiroda meg a labrador régi emléke, Patrick némán
figyelte, ahogy a fekete nadrágos férfi térde és combja
lassan elfordul, mint aki valamit keresve pásztázza végig
a bonctermet.
Patrick nem is lélegzett; ha tudta volna, a szívverését is
megállítja.
A pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán a lábak
megindultak, vissza az ajtó felé.
Patrick csupán egy másodpercre könnyebbült meg.
Azonnal ráébredt, hogy ha a férfi kimegy, be fogja zárni a
külső ajtót, és ő bent reked.
Lehengeredett a hideg húsos zacskókról, az egyik
sportcipője megnyikordult a padlón. Megdermedt, de
gyorsan lehúzta a cipőjét, és zokniban fürgén a 21-es
asztalhoz csúszott, majd onnan a 13-ashoz.
A férfi még mindig előtte lépdelt. Utol kell érnie. Vagy
lelassítania valahogy.
Patrick nem volt holmi mesterkém. Nem állt a
rendelkezésére sem hegymászókampó, sem műholdas
kommunikáció, de még egy fekete garbó sem. Csak a
sportcipője volt nála. Fogta az egyik felét, és elhajította a
terem egy homályos sarkába, ahol az puffanva-csattanva
landolt.
Majdnem fölnevetett, amikor a férfi megállt,
visszafordult, és követte a zajt a hátsó falig, akár egy buta
kutya, miközben Patrick kislisszolt az ajtón, amúgy
zokniban.
***
***
***
***
***
***
***
Miközben Patrick Fortot félig kivonszolták, félig kivitték a
kocsihoz, Emrys Williams nyomozó őrmester még egyszer
bepillantott a hűtőszekrénybe, és azt gondolta: Ezzel
változik meg minden…
A hűtő felső polcán saláta volt és csokoládé, az alsón
egy kis rizsmaradék meg egy felpenderedő
szalonnadarab, a középsőn pedig oldalvást beszuszakolva
egy levágott emberi fej hátrahúzott ajakkal, a szétmetélt
húsból kiálló, a polc tejüvegének nyomódó erekkel. Az
egyik szemgödre üres volt, a másikat egy mogyoróvajas
üveg takarta el.
Williams ez előtt állt most derékban megdőlve, a
fridzsider lámpájának fényében, mintha egy aranyborjú
előtt hajolna meg, és tudta, hogy most, végre-valahára,
elérkezett a Nagy Ügy, amellyel ki fogja vívni a régen várt
elismerést.
Emrys Williams egyenesen az iskolapadból került a
rendőrség kötelékébe, mivel a pályaválasztási tanácsadó
tanár azt mondta neki, hogy ha rendőr lesz, negyvenéves
korában nyugdíjba mehet, utolsó fizetésének
kétharmadával. Sokukat csábított el ezzel: korai
visszavonulással, jó nyugdíjjal vagy – akiket a tanári
pályára buzdított – a hosszú nyári szünetekkel. Inkább
anti pályaválasztási tanácsadó volt tehát, mivel valójában
a munkán kívül eső dolgokat adta el.
Így vagy úgy, sem a tanácsadó tanár, sem a fiatal
Emrys nem látta előre, hogy az élet gazdag szőtteséből két
elvált feleség és négy kütyübolond fiúgyermek jut neki,
valamint egy olyan barátnő, aki az éjszakai használatért
cserébe jogot formál a pénztárcája korlátlan
kiaknázására.
Így aztán, immár negyvennyolc évesen, Williams még
mindig rendőr volt. Ráadásul olyan rendőr, aki még
mindig csak nyomozó őrmester, évekkel azután, hogy a
vele egyidős kollégái mind feljebb hágtak a ranglétrán. A
kisstílű bűnözés elleni szélmalomharc meg a papírmunka
egy ponton minden ambíciót kiölt belőle.
Jó, persze, segített rács mögé juttatni számtalan
betörőt, rablót, nemierőszak-elkövetőt és feleségverőt.
Voltak az ügyei közt gyilkosságok, amelyeket később
emberöléssé minősítettek, és gyilkosságok, amelyeknek a
nyomozása megakadt. De egyszer sem – egyetlenegyszer
sem – volt részese egy igazi Nagy Ügynek. Soha a közelébe
sem került valami szenzációszámba menő bűnesetnek,
ami megragadja az emberek fantáziáját, és szalagcím lesz
az újságokban. Soha nem szerepelt a tévében, még a helyi
hírekben sem; soha nem dolgozott olyan ügyön, ami bárki
mást érdekelt volna – eltekintve Garytől a rendőrségi
étkezdében, aki beteges pontossággal jegyzett meg
mindent.
Emrys Williams néha úgy érezte magát, mintha
munkás életének harminc esztendejét végig egy
kihallgatószobában töltötte volna, kemény székek és
keserű kávék társaságában, és az összeredmény, amit
felmutathat, a megromlott lehelete meg egy tonnányi
akta.
Ám ez itt most egészen más.
Bármi lesz is a kimenetele, Emrys Williams tudta, hogy
ez az ügy az ő nagy pillanata. Ez az az ügy, amire a fiúk a
rendőrőrsön emlékezni fognak, amikor eszükbe jut majd,
és amivel jól elviccelődnek, valahányszor kinyitják a
fridzsidert egy kóláért vagy egy kockasajtért. És noha
reggel, amikor leteszi a szolgálatot, át kell adnia az ügyet
a felettesének, az ő vallomása miatt fogják zsúfolásig
tölteni a padokat a riporterek, amikor megkezdődik a
tárgyalás a város koronabíróságán. A frigóba dugott fej
esete, írják majd. Vagy valami más… fene tudja, milyen
szellemes és zsurnalisztikus címet találnak ki. Valamit,
amiről őrá fognak emlékezni, még ha röhögve is.
Emrys Williams felegyenesedett, rendőri
pályafutásának egy új stációjába emelkedve, és ráébredt,
hogy lám, mégiscsak maradt benne egy szikrányi ambíció.
Kidüllesztette a mellét.
– Ez itt egy bűnügyi helyszín! – közölte határozottan. –
Mindenki kifelé!
***
***
***
Emrys Williams jelentette White főfelügyelőnek, hogy
Mrs. Fort bármikor megérkezhet.
De még nem ment haza, hanem az irodában
sürgölődött abban a reményben, hogy a felettese nem fog
elfeledkezni róla, amikor összeállítja a nyomozócsapatot –
és akkor sem, amikor a sajtótájékoztató lesz. Ezenkívül
személyesen akart beszámolni nappalos kollégáinak a
„Fej a frigóban” esetről.
Érdemes is volt. A kollégái jókat röhögtek, és fejcsóválva
mondogatták: „Micsoda mázlista vagy te!” Dyer egy kis
papírtáblát szerkesztett az asztalára ezzel a felirattal: FŐ-
NÖK, egy másik tréfamester pedig egy babafejet dugott a
csokik helyére az automatába. Minderre kellemesen
meleg érzés járta át.
És akkor egyszer csak – kilenc óra után pár perccel –
egy választékos modorú fiatal férfi jött be az őrsre, dr.
David Spicerként mutatkozott be, és bejelentést tett arról,
hogy az orvosi egyetem boncterméből elloptak egy fejet.
És ezzel a Nagy Ügy egy szempillantás alatt
szertefoszlott. Emrys Williams szinte hallotta, amint a
karrierje léggömbként pukkan ki, akár egy jó nagy
szellentés, és lepottyan az egyik sarokba, bánatosan
lelappadva szégyenében.
Patrick Fort tehát nem egy gyilkos, nem egy őrült
bűnöző, semmi köze Darren Owenshez és a kibelezett
futójához. A Nagy Ügy csak egy rossz diákcsíny, ami
átlépte az elfogadhatóság határát, mivel a kérdéses diák
nem képes világosan átlátni, hogy mi a normális emberi
viselkedés és mi nem az.
Williamsbe fizikai fájdalomként hasított a csalódás:
éles szúrással a gyomrában, égető szégyennel a
nyakában.
Hát erre fog majd emlékezni mindenki, valahányszor
kinyitják az irodai fridzsider ajtaját.
Mindazonáltal nem olyan ember volt, aki másra
hagyja, hogy rendbe tegye a hülyeségét, így aztán szólt
Wendy Price-nak, hogy bent marad, amíg a bejelentés
ügyét le nem rendezi, majd az asztalához intette dr.
Spicert, és lejegyezte a vallomását.
Minél tovább beszélt Spicer, annál világosabbá váltak a
dolgok Emrys Williams nyomozó őrmester számára.
Patrick Fortot kicsapták az egyetemről, és nyilvánvalóan
bosszúból lopta el a fejet.
– Igazából nem tehet róla – mondta dr. Spicer.
– Igen, ezt már mások is mondták – sóhajtott Williams.
– Nem rossz gyerek. Ha visszakapjuk a fejet, nem
hiszem, hogy az egyetem vádat akarna emelni ellene.
– Ez igazán nagylelkű gesztus volna.
– Mégis, mi történik most vele? – érdeklődött a fiatal
orvos.
– Ezt nem tudom biztosan megmondani – felelte
Williams, mivelhogy tényleg nem tudta. – Lenne szíves
átolvasni ezt, dr. Spicer, és ha megfelel, aláírni a nevét az
alján?
Williams nézte, amint Spicer figyelmesen átolvassa
lejegyzett vallomását, majd aláírja a nevét.
– Köszönöm.
– Igazán nincs mit – felelt Spicer, és felállt. – Hol van a
fej?
– A bűnügyi szakértői csoportnál.
– Rendben – felelte Spicer. – Nagyon szeretném
mihamarabb visszajuttatni az egyetemre.
– Természetesen – felelte Williams. – De amíg nem
döntöttük el, hogy Patrick Fort ellen vádat emeljünk, a
fejnek bizonyítékként itt kell maradnia.
Spicer lassan bólintott, és a szája belsejét rágta.
– Hm… – szólalt meg aztán. – Az a gond, hogy a
holttestet hétfőn kell átadnunk a családnak,
hamvasztásra. Márpedig az nyilvánvalóan nem történhet
meg, ha a test hiányos.
– Hát ez tényleg gond – ismerte el Williams. –
Biztosíthatom, hogy amint lehetséges, vissza fogjuk
juttatni.
– Hétfőig?
– Amint lehetséges.
Ám Spicert ez nem győzte meg. Tovább álldogált, és
ujjaival Williams íróasztalának szélén dobolt.
– És ha én személyesen garantálom, hogy nem
kívánunk vádat emelni Patrick ellen? – kérdezte.
– Sajnálom, uram – mondta Williams. – Mi
letartóztattunk valakit, és én nem ítélhetem meg előre a
mi független nyomozásunk kimenetelét.
– Miféle nyomozás? – kérdezte Spicer. – Hát nem
nyilvánvaló, ami történt? A rendőrség csak az idejét
pocsékolná a továbbiakkal.
– Valóban így tűnik, uram, ezzel egyetértek.
Mindazonáltal nem rúghatjuk fel a kötelező eljárási
rendet. Higgye el, hogy amint ki tudjuk adni a fejet, az
egyetemet fogjuk elsőként értesíteni erről. És most
kikísérném, kedves uram, annál is inkább, mert magam is
hazafelé tartok.
Williams felvette a kabátját, és mindketten áthaladtak
a dupla szárnyú ajtón. Spicer megköszönte a segítségét, és
elment, de Williams őrmester még jó darabig állt, és
nézett utána az üvegen át, olyan hosszan, hogy Wendy
Price megkérdezte tőle:
– Valami baj van, Em?
– Nem, dehogy – felelte Williams. – Csak
elgondolkodtam.
Azon gondolkodott, vajon miért nem akarja dr. Spicer a
rendőrség őrizetében hagyni azt a fejet.
Meg a furcsa kis hegekről a mutatóujján.
Tényleg harapásnyomoknak tűntek.
50
Patrick!
Anya
***
***
Patrick a Rorke’s Drift kocsmában kapott mosogatói állást.
Imádta betenni a piszkos poharakat a hatalmas
mosogatógép egyik végén, és kivenni a tisztákat a
másikon, amint még úgy gőzölögnek a forróságtól, hogy
alig lehet megfogni őket. Bevezetett egy rendszert,
amelynek eredményeképp soha nem fogytak el a
kiskanalak, ami régóta gondot okozott, és olyan szorgosan
és gyorsan dolgozott, hogy rövidesen a személyzet
kedvence lett. Kevesebb panaszt kaptak ugyanis, és jobb
kiszolgálást tudtak nyújtani. Még a borravalóból is
juttattak neki egy keveset – ami a kocsma történetében
egyenesen példátlan volt. Az első hét végén a tulaj
mosolyogva jelentette be, hogy félreteszi a neki szánt
összegeket.
Patrick dolgozott volna ingyen is. Bármikor ihatott
kólát, ráadásul homokóra alakú üvegből, és egy
műszakban egyszer járt neki ingyen étkezés – a szakács
megcsinált neki bármit, amit az étlapról kért.
Bármit. Patrick gyakran választott tonhalas-pirítós
szendvicset. A kórházból hazajövet is alig várta, hogy
megegye a maradék fél kenyerét, de a macska lenyalta
róla a tonhalat, és csak a szottyadt pirítós kenyeret
hagyta meg.
Vett egy új biciklit is – az anyja adott rá pénzt neki,
amíg meg nem keresi; ezúttal egy mountain bike-ot, de
persze most is kék színűt. Így már nem kellett buszoznia a
munkába, és hétvégeken boldogan kerekezett a Beacons
hegyei-völgyei közt. Néha egy-egy elpusztult birka vagy
varjú akadt az útjába, és ilyenkor le is lassított, hogy
megbámulja, de sohasem emelte fel.
Meg telefonját mindig magával vitte, a biztonság
kedvéért. Időnként fel is hívta, mert a lány mindig örült
neki, és végtére ő sem bánta – még akkor sem, ha a birkák
riadtan szétszéledtek, amikor belesüvöltött a telefonba.
58