Robert Ludlum

&
Eric Van Lustbader
BOURNE -
A KÖTELESSÉG

Jason Bourne 10.

 .

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Robert Ludlum’s™ The Bourne Imperative
by Eric Van Lustbader Copyright © 2012 by MYNFYN, LLC.
All rights reserved.
Fordította: Szántó András
Borítóterv: Tóth Anikó
Borítófotók © ollyy és andreiuc88 / Shutterstock.com
Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft, 2014
Hungarian translation © by Szántó András, 2014
ISBN 978 963 635
ISSN 0865-2929
Kiadja az I.P.C. KÖNYVEK Kft.
Felelős kiadó: az I.PC. Könyvek Kft. igazgatója
A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A.
Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft, Debrecen
Felelős vezető: Bördős János igazgató

A sorozat korábbi kötetei:

A BOURNE-REJTÉLY
BOURNE HATALMA
BOURNE ULTIMÁTUMA
BOURNE ÖRÖKSÉGE
BOURNE-ÁTVERÉS
BOURNE-SZANKCIÓ
A BOURNE-FORTÉLY
BOURNE - A LESZÁMOLÁS
A BOURNE BIRODALOM
 ELŐSZÓ
Sadelöga, Svédország

A nő kilépett a ködből, a férfi pedig futott, ahogy azt órák, napok óta tette. Mintha
hetek óta egyedül lett volna, szíve dörömbölt a mellkasában, agya keserű árulástól volt
zavaros. Alvásról szó sem lehetett; a pihenésről csak halvány emlékei maradtak.
Semmit nem értett, kivéve azt, hogy a nő azután lépett ki a ködből, amikor ő már
biztosra vette - tizenharmadszor, vagy már tizenötödik alkalommal? -, hogy lerázta. De ott
volt, úgy jött feléje, mint egy pusztító angyal, kiirthatatlanul és engesztelhetetlenül
Az élete kettejükre korlátozódott. Semmi sem létezett a fehérség falán kívül - a hó és
jég vásznán könnyű ecsetvonásokkal felvitt halászkunyhók, fehér szegélyű, mélyvörös,
apró, tömör valamik.
A köd tűzként égetett; a hideg tűz felkúszott a gerincén, megmarkolta a tarkóját,
pontosan úgy, ahogyan a nő tette - mikor is? Napokkal korábban? Egy hete? Amikor
együtt voltak az ágyban, amikor a nő más személy volt, az ő szeretője, egy asszony, aki
gyorsan rájött, hogyan tudja őt megborzongatni és kéjben elolvasztani.
A befagyott tavon szinte korcsolyázó mozdulatokkal haladt, de aztán hirtelen
kicsúszott alóla a lába, és elejtette a fegyverét, amely csattogva siklott odébb a jégen.
Éppen utána akarta vetni magát, amikor meghallotta egy ág reccsenését; a hang olyan tiszta
és éles volt, mint egy késdöfés.
Inkább botorkált tovább a reszkető fenyők felé. Porhó spriccelt az arcába, megült a
szemöldökén és a földrészeken átvezető, hosszú menekülés alatt kinőtt borostáján. Nem
mert újabb pillanatot elvesztegetni azzal, hogy hátranézzen és ellenőrizze üldözőjének
haladását.
A nő Libanon óta a nyomában volt. Egy Dahr el- Ahmar-i zsúfolt, füsttől homályos
bárban találkozott vele - vagyis inkább a nő szedte fel, minden gesztusa, minden szava
előre eltervezett volt. Így utólag, most, hogy ott állt a megmenekülés vagy a halál
szakadékénak szélén, ez teljesen egyértelmű volt. A nő játszott vele, nem pedig fordítva -
vele, a vérbeli profival. Hogyan sikerült neki ilyen könnyedén a védelmi vonala mögé
kerülnie? De tudta, jól tudta: a pusztító angyal előtt nincs akadály.
Megpihent a fenyők között, lélegzete párafelhőt formált az arca előtt. Keserves hideg
volt, de terepszínű télikabátjában úgy érezte, mintha elevenen égetnék. A fekete fatörzsek
árnyékában maradva, gondolatban visszatért a testek és szex szagát árasztó szállodai
szobához, felidézte a pillanatot, amikor a nő beleharapott az ő ajkába, és fogával szinte
átlyukasztva a húsát, ezt suttogta:
- Tudom. Tudom, hogy mi vagy.
Nem ki, hanem mi.
 Tudta. Most körbenézett az egymásba fonódó ágak városán, a rejtekéül szolgáló
tűlevelek labirintusán. Lehetetlen. Hogyan tudhatná? És mégis…
Ismét ág reccsenését hallva összerezzent, lassan körbefordult, minden érzékszerve a
hang irányát kutatta. Hol a nő? A halál bármelyik pillanatban lesújthat, de tudta, hogy nem
lesz gyors halála. A nő még sok titkot ki akar szedni belőle, különben megölte volna már
valamelyik állatias légyottjukon. Azokon az éjszakákon, amelyek emlékétől még most is
izgalomba jön, noha most már tudja, milyen közel járt a halálhoz. Játszott vele a nő - talán
azért, mert ugyanúgy élvezte szeretkezéseiket, mint ő. Csöndben felnevetett, ajka
visszahúzódott a fogairól; inkább volt ez vicsor, mint mosoly. Micsoda bolond! Továbbra
is azzal áltatta magát, hogy volt köztük valami, még akkor is, amikor szembesült az ennek
ellenkezőjét igazoló, cáfolhatatlan bizonyítékkal. Micsoda varázslatot szőtt köréje a nő!
Megborzongott, leguggolt, összehúzta magát, gerincét nekinyomta a durva fenyőkéregnek.
Hirtelen belefáradt a menekülésbe. Itt volt, az isten fagyos háta mögött, megvetette a
lábát, noha fogalma sem volt róla, hogyan kerüljön ki élve erről a gyilkos területről.
Hátulról hallotta a víz kitartó csobogását. Sadelögában az ember sosincs messze a Balti-
tenger öbleitől, a levegő ásványsűrűségű a sótól, tengeri moszattól és foszfortól.
Szeme sarkából elmosódott mozgást látott, mint amikor hal akad a horogra. Ott van!
Vajon meglátta őt? Mozdulni akart, de a lába mintha ólommal lett volna tele - nem érezte.
Fejét lassan elfordította, s látta, hogy a nő a fák vonala felé halad.
A nő megállt, fejét oldalra billentette, hallgatózott, mintha meghallhatná a férfi
légzését.
A férfi akaratlanul végigfuttatta nyelvét felduzzadt alsó ajkán. Gondolatai visszafelé
vágtattak az időben, egészen a fatáblára festett, japán képek kiállításáig. Fenséges, derűs és
nyugalmat árasztó volt valamennyi. Az egy erotikus darab kivételével, amely olyan híres
volt, hogy mindenki hallott róla, noha az eredetijét kevesen látták. Ott lógott előtte, egy
elképzelhetetlen eksztázisban lévő nőt ábrázolt, akiről polipszeretőjének nyolc ügyes karja
gondoskodott. így gondolt a saját szeretőjére, a rá vadászóra.
A túlságosan meleg Dahr el-Ahmar-i szállodai szobában megtapasztalta a
fafestményen ábrázolt nő által megélt eksztázis mélységeit - vagy magaslatait? Ezzel
kapcsolatban nem érzett sajnálkozást. Sosem képzelte, pláne nem várta, hogy valaki ekkora
kéjt tud nyújtani neki, de a nő képes volt rá, ő pedig perverzen hálás volt, még ha a nő a
halála lehetett volna is.
Összerezzent. A nő már a közelében járt. Bár nem hallotta, nem látta a fák
útvesztőjében, érezte a közeledtét; mintha valami felfoghatatlan módon hozzá vonzotta
volna. Így hát leült, s várta, hogy felbukkanjon üldözője, s azon tűnődött, mit tegyen,
amikor ez bekövetkezik.
Nem kellett sokáig várnia. Lassan múltak a másod-percek, mintha elúsztak volna a
vízen valahová a háta mögé a fenyők csoportjának távoli pereménél. Hallotta, amint a nő a
nevén szólongat ja, halkan, gyengéden, ahogy akkor tette, amikor szeretők voltak,
összefonódva, saját eksztázisukba zárkózva. Borzongás futott végig a gerincén,
befészkelve magát a két lába közé.
Mégis… maradt még ötlete, esélye, hogy élve kijusson erről a gyilkos terepről.
Fejét lehajtva lassan a melléhez húzta a térdét. Erősen elkezdhetett havazni, mert
egyre több hópehely furakodott át a tűlevelek között. A zöld árnyékok szénfeketévé váltak,
így még inkább eltakarták. Kezdte befedni a hó, oly könnyen, mint angyalszárnyak
rebbenése. A szíve a bordáit verdeste, nyakán oldalt érezte a lüktetést.
Még élek, gondolta.
Érzékelte, ahogy a nő besurran két fenyőtörzs közé. Kitágult az orrcimpája; egyik
állat szimatol a másik után. így vagy úgy, de már a végéhez közeledett a vadászat.
Megkönnyebbülést érzett. Hamarosan vége lesz.
Olyan közel volt már a nő, hogy hallotta a reccsenést, ahogy csizmája megrepesztette
a leheletvékony jégréteget, s ahogy minden óvatos lépéssel belemerült a hóba. Hat lépésre
megállt. A nő árnyéka rávetült; ezt érezte már hetek óta, amióta északra, északnyugatra
utazott, hogy lerázza.
Tudom, mi vagy, mondta a nő, tehát tudnia kell, hogy ő egyedül, magában van. Nem
telefonálhatott vészhelyzetben - amit most a nő jelentett - a kapcsolattartójának. El van
vágva a nyájtól, tehát semmi esély rá, hogy megzavarják vagy rosszabb esetben
szétugrasszák a nyájat, ha őt netán elkapnák és kihallgatásnak vetnék alá. Viszont a nő is
tudta, hogy agya legsötétebb zugaiban titkokat tárol, s azért küldték, hogy ezeket a titkokat
úgy szedje ki belőle, amint egy ínyenc szedi ki a homár ollójából a húst.
Polip és homár. E kifejezések pontosabban jellemezték őket, mint bármilyen
hagyományos meghatározás.
A nő ismét a nevét kiáltotta, ezúttal határozottabban, a férfi pedig fölemelte melléről
az állát, hogy a szemébe nézzem A nő egy 10 mm-es EAA Witness pisztollyal a jobb
térdét vette célba.
- Eleget üldöztelek - mondta a nő.
A férfi bólintott.
- Eleget.
A nő már-már kedvesen nézett rá.
- Sajnálom… az ajkadat.
A férfi kurtán és vadul felnevetett.
- Majd azt mondom, erőszakos ébresztőt kértem.
A nő szemének színe és alakja érett olajbogyóra emlékeztetett, tökéletesen illett
mediterrán bőréhez és szorosan hátrafésült, fekete hajához; csak egy-két tincs szabadult ki
a kapucnija alól.
- Miért csinálod, amit csinálsz?
- Te miért csinálod?
A nő halkan fölnevetett.
- Könnyű kérdés. - Rómaias orra, finom csontozatú arca és telt ajka volt. -
Biztonságban tudom az országomat.
- Minden más ország rovására.
- Nem ez egy hazafi meghatározása? - Megrázta a fejét. - De persze te ezt nem
tudhatod.
- Nagyon magabiztos vagy.
A nő vállat vont.
- Így születtem.
A férfi picit fészkelődött.
- Árulj el valamit. Mit gondolsz arról, amikor együtt voltunk az ágyban ?
 A nő mosolya kicsit megváltozott, de egyéb választ nem adott.
- Meg fogod adni nekem, amit tudni akarok - jelentette ki - Mesélj nekem a Dzsihád
bisz szaif ról.
- Még a halál torkában sem - felelte a férfi.
Ismét megváltozott a nő mosolya, olyan lett, amilyenre a Dahr el-Ahmar-i
szállodaszobából emlékezett. Titokzatos mosoly, gondolta, csak kettejükre tartozik, és nem
is tévedett. Csakhogy most mást jelentett.
- Nincs országod, nincs természetes elkötelezettséged. A gazdáid gondoskodtak erről
- Mindegyikünknek vannak gazdái - felelte a férfi. - A kérdés csak az, beismerjük-e
magunknak, vagy sem.
Amikor a nő egyet lépett feléje, felvillantotta az addig az oldala mellett tartott kést. A
kettejük közötti kis távolság lehetetlenné tette, hogy a nő kitérjen előle. Ideje sem volt
reagálni, amikor a penge már áthatolt Thinsulat dzsekijén, és belefúródott jobb váltónak
húsába. Az EAA kirepült a kezéből, amint 45 fokos szögben megpördült.
Ahogy lehanyatlott a karja, a férfi rávetette magát, s hanyatt lökte. Leteperte, nagyobb
súlyát kihasználva valósággal beletemette a hóba, hogy feje az alatta lévő fagyott,
tűlevéllel borított földön koppant.
Keményen állon csapta a nőt. Az EAA a hóban hevert, kicsit távolabb. A nő megrázta
a fejét, és lerúgta magáról a férfit. Az hátragurult, s mielőtt a nő mozdulhatott volna,
megragadta a kés nyelét, és mélyebbre nyomta a pengét a nő vállának húsába. Az a fogát
csikorgatta, de nem üvöltött fel. Helyette ujjait belemélyesztette a férfi torkának
gyűrűsporcába. A férfi köhögött, fuldoklott, keze lecsúszott a késről. A nő megragadta a
nyelet, és kihúzta. Vére sötéten csillogott, amint végigcsorgott a keskeny pengén
A férfi elhátrálva az EAA után vetette magát, felkapta, és a nőre célzott vele. Amikor
az ránevetett, meghúzta a ravaszt, újra meg újra. A tár üres volt. Mit akart hát vele a nő? Ez
a gondolat zakatolt a férfi fejében, amikor a nő a dzsekije alól előhúzott egy Glock 20-ast.
A nő felé hajította a hasznavehetetlen EAA-t, felpattant, megfordult, és cikcakkban futni
kezdett a fenyők között a víz felé. Ez maradt az egyetlen esélye a menekülésre.
Futás közben lehúzta a cipzárt a kabátján, s lerázta magáról. A vízben az csak
lehúzná. Dermesztő lehet a víz - annyira, hogy legfeljebb öt-hat perce lesz rá, hogy
biztonságos távolságra ússzon, mielőtt a hideg átjárja a csontjait, érzéketlenné teszi a testét.
Nem sokkal később bekövetkezne a bénulás, amit halál követne.
A hátulról leadott lövés a jobb térde mellett süvített el. Megbotlott, és ha az utolsó
pillanatban nem tud megkapaszkodni egy fatörzsben, elesett volna, de így csak futott
tovább meggörnyedve, egyre mélyebben befelé az erdőbe, közelebb és közelebb a vízhez,
amelynek a hangja hódító hadseregként rontott rá. Felegyenesedett, zihált; valahányszor
kifújta a levegőt, párafelhő szakadt fel a tüdejéből.
Amikor meglátta a vízfelület csillanását, nagyot ugrott a szíve, s könnyebben vette a
levegőt. A fenyők közül kiérve a hóréteg súlya alatt roskadozó cserjék mentén futott; a
növények a tenger felé meredeken lejtő sziklák közül bújtak elő.
Majdnem a meredély széléhez ért, amikor megcsúszott egy síkos folton, s a vállának
szánt második lövés végigszántott a feje oldalán. Megpördült, karját széttárva, vakon
botorkált tovább. Aztán már a semmi fölött kalimpált a lába, és saját vérétől vakon
belezuhant a jeges mélységbe.
 Jason Bourne egy kis halászcsónakban ült, egyik kezében horgászbotot tartott, mint
aki tengeri pisztráng, csuka vagy sügér kifogásában bízik, ám közben a vízből
hóbuckákként kiemelkedő, apró szigetecskéket nézte.
- Nem nagyon szeretsz horgászni, ugye? - kérdezte Christien Norén.
Bourne mormogott valamit, és lesöpörte magáról a havat. A hirtelen támadt, erős
havazás majdnem ugyanolyan gyorsan véget ért, ahogy elkezdődött. Az égbolt továbbra is
nyomasztóan jegesszürke volt.
- Maradj nyugton! - figyelmeztette Christien, kissé lejjebb eresztve a horgászbotját. -
Elijeszted a halakat.
- Én ugyan nem - Bourne a homlokát ráncolta, lenézett a vízbe, amelyet barna és zöld
csíkok barázdáltak. Árnyékok imbolyogtak odalent, mintha hallhatatlan dallamra
táncolnának. - Valami más ijeszti el őket.
- Hűha! - Christien elnevette magát. - Fény derül egy víz alatti összeesküvésre?
Bourne felnézett.
- Miért hoztál ki ide? Nem úgy fest, mintha te nagyon szeretnél pecázni.
Christien egy ideig csak nézte, végül megszólalt.
- Amikor összeesküvésről beszélünk, a legjobb, ha falak nélküli térben tesszük.
- Egy távoli helyszínen. Ezért jöttünk el Stockholmból.
Christien bólintott.
- Bár Sadelöga nem igazán távoli hely.
- De kint a vízen ez a csónak végül is megfelel a követelményeknek.
- Meg.
- Valami jó magyarázattal állj elő, hogy te és Don Fernando miben mesterkedtek.
Amit Washingtonban megtudtam Peter Markstól…
- Jó magyarázattal nem szolgálhatok - mondta Christien. - Igazából a kiváltó ok az,
ami nagyon, nagyon rossz…
Bourne néma jelzése - szabad kezével, lefelé fordított tenyérrel kaszáló mozdulatot
tett - azonnal elhallgattatta. Bourne a közelükben keletkezett hullámzásra mutatott. A
kavargó vízből hirtelen mintha egy hal hátúszója emelkedett volna ki. Valami a felszín felé
törekedett, valami nagy.
- Jóságos isten! - hörrent fel Christien.
Horgászbotját eldobva Bourne előrehajolt, és megragadta a felemelkedő testet.
 ELSŐ KÖNYV
1.
- Szóbeszéd, rágalmazás, célozgatás, feltételezés. - Az Egyesült
Államok elnöke a bőrkötésű napi hírszerzői jelentést átcsúsztatta az
asztalon, ahol azt Christopher Hendricks megállította.
- Már megbocsásson, uram - mondta a védelmi miniszter - de
szerintem ennél többről van szó.
Az elnök világos, kemény tekintetét legmegbízhatóbb
szövetségesére emelte.
- Maga szerint tehát mindez igaz, Chris?
- Igen, uram.
Az elnök a dossziéra mutatott.
- Ha valamit megtanultam hosszú és kalandos politikai
pályafutásom során, az az, hogy a tények nélküli igazság
veszélyesebb a hazugságnál.
Hendricks az aktán dobolt ujjaival.
- És miért lenne így, uram? - Rosszallás nélkül kérdezte;
őszintén tudni akarta.
Az elnök nagyot sóhajtott.
- Mert tények nélkül a szóbeszéd, rágalmazás, célozgatás,
feltételezés mítosszá állhat össze. A mítoszok hajlamosak
befurakodni az emberek lelkébe, valami többé, valami nagyobbá
válnak, mint maga az élet. Valami ki-törölhetetlenné. így születik
az, amit Nietzsche „emberfeletti embernek” nevezett.
- És Ön szerint most is ez a helyzet.
- Igen.
- Hogy ez az ember nem létezik.
- Nem azt mondtam. - Az elnök megpördült székével, alkarját a
csillogó asztallapra fektette, ujjaival, mintha bírói ítéletet hirdetne,
piramist formált. - A pletykákat nem hiszem el, hogy miket
művelt…, hogy minek az elkövetésére képes. Nem, e pillanatban
nem hiszem el ezeket a dolgokat.
Csönd telepedett rájuk. Az Ovális Irodán kívülről egy
lombporszívó hangja hallatszott, a „szent” föld határán álló,
megerősített betonfalakon éppen csak belül. Kinézve Hendricks
nem látott lehullott faleveleket. De hát a Fehér Házban és körülötte
minden munka értelemszerűen titkos volt.
Hendricks megköszörülte a torkát.
- Mindazonáltal, uram, megingathatatlanul hiszem, hogy ő
komoly fenyegetés erre az országra nézve.
Az amerikai zászló az ablaktól jobbra állt összefogva, a
selyemredőkön hullámozni látszottak a csillagok. Az elnök félig
behunyta a szemét, mélyen, egyenletesen lélegzett. Ha Hendricks
nem ismeri jobban, azt hitte volna, hogy elaludt.
Az elnök az akta után intett, Hendricks pedig visszatolta neki.
Az elnök kinyitotta, átlapozta a sűrű bekezdésekkel teleírt lapokat.
- Meséljen a kis kedvencéről
- A Treadstone egész jól teljesít.
- Mindkét igazgatója kellően hozzáértő.
- Igen.
- Túl gyorsan rávágta, Chris. Négy hónappal ezelőtt Peter Marks
éppen csak megúszott egy autós pokolgépes merényletet. Majdnem
ugyanakkor Soraya Moore tragikus körülmények között
megsebesült Párizsban.
- Elvégezte a munkát.
- Fölösleges védekeznie - mondta az elnök. - Csak az
aggodalmaimnak adok hangot.
- Mindketten rendbe jöttek, orvosilag és pszichésen is.
- Őszinte örömmel hallom. De Ők különleges esetek, Chris.
- Amennyiben?
- Jaj, menjen már, nem ismerek más hírszerző igazgatókat, akik
rutinszerűen végeznek terepmunkát.
- A Treadstone-nál így mennek a dolgok. Nagyon kis műhely.
- Direkt az, tudom. - Az elnök kivárt. - És hogyan válik be Dick
Richards?
- Integrálódik a csapatba.
Az elnök bólintott. Eltűnődve ütögette mutatóujjával az alsó
ajkát.
- Rendben - szólalt meg végül. - Állítsa rá erre az ügyre a
Treadstone-t, ha muszáj… Marksot, Moore-t, Richardsot, akárkit.
De - emelte fel intőn a mutatóujját - naponta kérek tájékoztatást a
haladásukról. Mindenekelőtt, Chris, tényeket akarok. Mutasson fel
bizonyítékot, hogy ez az üzletember…
- Nagy veszélyt jelent országunk biztonságára.
- Bizonyítékot akarok, hogy érdemes a figyelmünkre, vagy
állítsa át értékes embereit más, sürgető ügyekre. Megértette?
- Igen, uram. - Hendricks felállt, kiment az Ovális Irodából, még
gondterheltebben, mint ahogy bement.

Amikor Soraya Moore három hónappal korábban visszatért

Párizsból, úgy találta, hogy a Treadstone alaposan megváltozott.
Egyfelől azért, mert rést ütöttek a biztonsági rendszeren, amikor a
Petert megsebesítő pokolgép felrobbant a régi irodák alagsori
garázsában, s ezt követően a Treadstone-t kiköltöztették
Washingtonból a Virginia állambeli Langley-be. Másfelől egy
magas, sovány, ritkuló hajú és megnyerő mosolyú férfi jelenléte
miatt.
- Ki evett a sajtocskámból? - szólt igazgatótársához és közeli
barátjához, Peter Markshoz hajolva, színpadi suttogást parodizálva.
Peter vakkantásszerú nevetést hallatott, s közben megölelte.
Tudta, hogy a férfi kérdezni készül Amim Chalthoumról, a
Mokhabarat, az egyiptomi titkosszolgálat vezetőjéről, akit az ő
párizsi küldetése idején öltek meg. Soraya figyelmeztető pillantása
azonban Peter torkára forrasztotta a szót.
A magas, sovány férfi kijött üvegdobozra emlékeztető
irodájából, odasétált hozzájuk. Kezet nyújtott, és Dick Richardsként
mutatkozott be. Képtelen név, gondolta Soraya.
- Jó, hogy visszajött - mondta az ismeretlen megnyerőm
Soraya érteden pillantást vetett rá.
- Ezt most miért mondja?
- A munkában töltött első napom óta rengeteget hallottam önről,
többnyire Marks igazgató úrtól. - Elmosolyodott. - Csak tájékoztatni
szerettem volna az igazgató urat azokról a hírszerzői ügyekről,
amelyeken dolgozom…
Soraya mosolyt erőltetett az arcára, miközben mindkettőjüknek
odabiccentett. Amikor a férfi elment Peterhez fordult.
- Dick Richards? Komolyan?
- Richard Richards. Mintha A 22-es csapdájából lépett volna
elő.
- Ezt mégis hogy képzeli Hendricks?
- Richards nem a főnökünk műve. Az elnök kinevezettje.
Soraya Richardsra kapta a tekintetét, aki már ismét a
számítógépén ügyködött.
- Egy kém a Treadstone épületében?
- Lehetséges - felelte Peter - De fogd fel pozitív oldaláról a
dolgot: a pasas verhetetlen informatikában és a kémszoftverek
levadászásában.
Soraya viccnek szánta a kérdést, de Peter teljes komolysággal
válaszolt rá.
- Micsoda? Az elnök már nem bízik Hendricksben?
- Szerintem - súgta a fülébe Peter - a történtek után az elnöknek
velünk kapcsolatban támadtak kételyei.
Alig pár szóval érintették az őket négy hónappal korábban
külön-külön ért, mégis kettős traumát. Hosszú időnek kellett
eltelnie, míg a nő rá tudta szánni magát, hogy Amunról bárkinek
bármit is mondjon. Peter, érthető módon, végtelen türelmet
tanúsított; biztosra vette, hogy Soraya elmesél neki mindent, ha
majd készen áll rá.
Hendricks kicsivel korábban rájuk telefonált, egy órával
későbbre sürgős megbeszélést hívott össze, maradt tehát idejük.
Anélkül, hogy összebeszéltek volna, felkapták kabátjukat.
- Terepmunka-értékelés negyven perc múlva - közölte Peterrel a
Tricia nevű, duci szőkeség, amint kiléptek az ajtón. Peter
mormogott valamit, gondolatai másutt jártak.
Elhagyták az irodát, kimentek az épületből, át az utca
túloldalára. Kávét és fahéjas kalácsot vettek a kedvenc árusuktól,
majd besétáltak a park csupasz ágú fáinak szeszélyes menedékébe.
Hátat fordítottak a Treadstone központjának.
- Kár - szólalt meg Soraya -, hogy Richards ellenünk dolgozik.
Hasznunkra lehetne a tudása.
- Ha megbízhatnánk benne.
Soraya belekortyolt a kávéba, ami átmelengette bensőjét.
- Megpróbálhatnánk magunk mellé állítani.
- Az elnökkel menetelnénk szembe.
A nő vállat vont.
- Egyéb újság?
A férfi nevetve átölelte
- Hiányoztál.
Soraya a homlokát ráncolva harapott egy falatot a fahéjas
kalácsból, és elgondolkodva rágta.
- Sokáig maradtam Párizsban.
- Aligha meglepő. Azt a várost nehezen űzi ki a szervezetből az
ember.
- Nagy megrázkódtatás volt Amim elvesztése
Peterbe szorult annyi emberismeret, hogy a megjegyzéseit
megtartsa magának. Egy darabig csöndben ballagtak. Egy kisfiú az
apjával egy Batman-jelvény alakú sárkányt eregetett hosszú kőtélen.
Nevettek. Az apa magához ölelte a fiát. A sárkány magasabbra
szállt.
Soraya nézte őket, tekintetével követte a sárkány röptét. Végül
kibökte:
- Lábadozás közben arra gondoltam: Mit csinálok? Így akarom
tölteni a hátralévő életemet, elveszítve a barátaimat és…? - Nem
tudta folytatni. Erős, bár ellentétes érzelmekkel viseltetett Amun
iránt. Volt idő, amikor azt hitte, szerelmes belé, de végül kiderült,
hogy tévedett. Ez a felismerés csak fokozta a bűntudatát. Ha ő nem
kérte volna, és ha a férfi nem lett volna szerelmes belé, Amun
sosem ment volna Párizsba. És még mindig élne.
Étvágyát veszítve kávéját és kalácsa maradékát odanyújtotta egy
padon ülő hajléktalannak, aki felnézett, kicsit meglepődött, és egy
bólintással megköszönte. Amikor hallótávolságon kívülre értek,
Soraya halkan annyit mondott:
- Peter, nem bírom elviselni magam.
- Egyszerűen emberből vagy
- Jaj, kérlek!
- Korábban sosem hibáztál?
- Egyszerűen emberből vagyok? - visszhangozta leszegett fejjel
a nő. - Olyan rossz döntést hoztam… amilyet senkinek nem
szabadna.
Olyan hosszú csend állt be, hogy Peter megriadt.
- Ugye nem arra gondolsz, hogy kilépsz?
- Azt fontolgatom, hogy visszamegyek Párizsba.
- Komolyan?
Soraya bólintott.
Peter arckifejezése hirtelen megváltozott.
- Megismerkedtél valakivel.
- Lehet.
- De nem egy franciával, ugye? Kérlek, mondd, hogy nem
francia.
A nő némán nézte az egyre feljebb szálló sárkányt.
Peter felnevetett.
 - Menj! - mondta. - Ne menj! Kérlek.
- Nem csak erről van szó - folytatta Soraya. - Odaát, Párizsban
rájöttem, többet ér az élet, mint úgy kapaszkodni az árnyakba,
ahogy a pók a hálójába.
Peter megrázta a fejét.
- Bárcsak tudnám, mit…
Soraya hirtelen megtántorodott. Botladozott, és elesett volna, ha
Peter nem dobja el az ennivalóját - a kávé olajfoltként terült el a
lábuknál -, s ragadja meg a hóna alatt, hogy megtartsa. Aggódva
vezette oda egy padhoz. A nő leült, előrehajolt, arcát a kezébe
temette.
- Lélegezz! - mondta Peter, egyik kezét Soraya hátára téve. -
Lélegezz!
A nő mély levegőt vett, közben bólintott.
- Soraya, mi a baj?
- Semmi
- Ne süketelj egy süketelőnek.
Soraya nagyot sóhajtott, majd lassan kifújta a levegőt.
- Nem tudom. Amióta kijöttem a kórházból, rám szokott törni a
szédülés.
- Voltál orvosnál?
- Nem volt rá szükség. Egyre ritkábban fordult elő. Két hete
nem…
- De most megint. - Peter a nő hátát simogatta, megnyugtatónak
szánt mozdulattal. - Szeretném, ha időpontot kérnél…
- Ne kezelj úgy, mint egy gyereket.
- Akkor ne viselkedj úgy. - A férfi hangja megenyhült. -
Aggódom miattad, és nem értem, te miért nem aggódsz.
- Jól van - mondta a nő. - Jól van.
- Most nem mehetsz el - jelentette ki Peter, és korántsem
viccnek szánta a megjegyzést. - Addig nem…
Soraya fölnevetett, s végre felemelte i fejét. Könnyek csillogtak
a szeme sarkában.
 - Pontosan ez a dilemmám. - Aztán megrázta a fejét. - Sosem
találok békességet, Peter.
- Úgy érted, nem érdemled meg, hogy békességre lelj.
Soraya ránézett, ő megvonta a vállát, arcára halvány mosoly ült
ki.
- Talán arra kellene összpontosítanunk, hogy megmagyarázzuk
egymásnak, miért szolgáltunk rá egy kis boldogságra.
A nő felállt, de nem volt hajlandó Peter karjára támaszkodni.
Visszafordultak. A hajléktalan férfi már megette a Sorayától kapott
reggelit, és a The Washington Post lapjaival takarózva oldalra
fordult a padon.
Ahogy elhaladtak mellette, hallották hangos hortyogását, mintha
nem is törődne a világgal. És talán, gondolta Soraya, nem is törődik.
A szeme sarkából Peterre pillantott.
- Mitévő lennék nélküled?
A férfi szélesen mosolygott, miközben a nő mellett lépkedett.
- Tudod, folyton ugyanezt kérdezem magamtól.

- Eltűnt? - kérdezte az igazgató. - Hogyhogy?

Feje fölött ott volt a Moszad jelenlegi jelmondata, idézet a
Példabeszédek 11:14-ből: A hol nincs vezetés, elvész a nép; a
megmaradás pedig a sok tanácsos által van.
- Lelépett a térképről - felelte Dani Amit, az adatgyűjtési részleg
vezetője. - Legnagyobb igyekezetünk el-lenére sem találjuk. ‘
- De meg kell találnunk. - Az igazgató megrázta bozontos
üstökét, csücsörített májfoltos ajkával, ami jól mutatta izgatottságát.
- Rebeka a küldetés kulcsa. Nélküle vízi hullák vagyunk.
- Tudom, uram. Mindannyian tudjuk.
- Akkor…
Dani Amit halványkék szemében végtelen szomorúság ült.
- Egyszerűen tanácstalanok vagyunk.
 - Az hogy lehet? Közénk tartozik.
- Pontosan ez a gond. Túl jó kiképzést kapott.
- Ha ez volna a helyzet, a hozzá hasonlóan kiképzett embereink
megtalálnák. Az a tény, hogy eddig nem sikerült nekik, azt
támasztja alá, hogy ő valamivel több, valamivel jobb náluk.
- Attól félek…
- Ki nem állhatom ezt a kifejezést - vágta rá kurtán az igazgató. -
Mi van a légitársasági munkájával?
- Zsákutca. A felettesének a hat héttel ezelőtti damaszkuszi
incidens óta nincs vele kapcsolata. Meggyőződésem, hogy fogalma
sincs róla, hol lehet.
- Mi a helyzet a telefonjával?
- Vagy eldobta, vagy működésképtelenné tette a GPS-ét.
- Barátok, rokonok?
- Kikérdezték őket. Egyvalami biztos: Rebeka senkinek sem
beszélt rólunk.
- Ilyen előírás megszegése… - Nem volt rá szükség, hogy
befejezze a mondatot. A Moszad szabályait szigorúan tiszteletben
tartották. Rebeka az első számút szegte meg.
Az igazgató megpördült a székével, borongós tekintettel nézett
ki a Herzlija egyik üvegfalú épületének legfelső szintjén lévő,
műholdas irodájának ablakán. A város másik felében volt a Moszad
kiképző központja és a miniszterelnök nyári rezidenciája. Az
igazgató gyakran eljött ide, amikor rátört a búskomorság, és túl
nyomasztónak és bágyasztónak találta a Moszad Tel-Aviv
belvárosában lévő, hangyabolyra emlékeztető központját. Itt egy kör
alakú felhajtó közepén álló szökőkút és illatos virágágyak fogadták
egész évben, nem beszélve a közeli kikötőről, ahol vitorlások
flottája ringatózott a kötelek végén. Volt valami megnyugtató az
árbocok erdejében, még Amit számára is: mintha jelenlétük
állandóságot sugározna egy olyan világban, ahol egyetlen
szívdobbanás alatt minden megváltozhat
Az igazgató szeretett vitorlázni. Amikor elveszítette egy
emberét, ami - szerencsére - nem túl gyakran fordult elő, kiment a
hajójával, hogy egyedül legyen a tengerrel, a széllel és a sirályok
panaszos vijjogásával. Most, vissza sem fordulva, éles hangon így
szólt:
- Találd meg, Dani! Derítsd ki, miért tagadta meg az
engedelmességet. Derítsd ki, mit tud.
- Én nem…
- Elárult bennünket. - Amint az igazgató visszapördült és
előrehajolt, öles teste alatt megnyikordult a szék. Minden kimondott
szava tekintélyének súlyát tükrözte.
- Rebeka áruló. Úgy is fogunk bánni vele.
- Memune, meglep a hamar hozott ítélet bölcsessége. - Amit az
igazgató bizalmas nevét használta: első az egyenlők között.
A golyó- és bombaálló ablakot filmréteggel is bevonták, amely
nemcsak a fényt verte vissza, de kizárta a távoli lehallgatás
lehetőségét is, s ez határozottan víz alatti jelleget kölcsönzött a
helyiségnek. Az igazgató szeme az iroda gyenge lámpafényében
úgy csillogott, mint egy búvár lámpájának fénysugarába emelkedő,
mélytengeri halé.
- Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ő volt a kedvenc
projekted, de most itt az ideje, hogy belásd, tévedtél. Még ha
hajlanék is rá, hogy megadjam Rebekának a kétkedés jótéteményét,
kifutottunk az időből. Az események azzal fenyegetnek, hogy
túlszaladnak rajtunk. Régi barátunk vagyunk, ahogy fegyvertársak
is. Ne kényszeríts rá, hogy bevonjam a Duvdevant.
Az Izraeli Védelmi Erők elit csapásmérő egysége szellemének
megidézése késpengeként hasított Amit izgatottságába. Rebeka
olyan rendkívüli jelentőséggel bírt az izraeli biztonság
szempontjából, hogy az igazgató még a Duvdevannal is kész volt
fenyegetőzni, hogy rávegye Amitot arra, amiről jól tudta, hogy
vonakodik megtenni.
- Kit fogsz bevetni? - Az igazgató ezt társalgási stílusban
kérdezte, mintha Amit felesége és gyerekei iránt érdeklődne.
 - Figyelembe kéne vennünk Rebeka egyedülálló képességeit,
hogy milyen hasznos…
- Az árulása mindent lerombolt, Dani, még a rendkívüli
képességeire sem lehetünk tekintettel. Azt kell feltételeznünk, hogy
attól, amit felfedezett, illegalitásba vonult. Mi van, ha az a szándéka,
hogy eladja a megszerzett tudást a legmagasabb…
- Lehetetlen! - tört ki Amit.
Az igazgató egy pillanatig félig lehunyt szemhéja alól
méregette.
- Szerintem a mai napig képtelenségnek tartottad, hogy egyszer
csak lelép a térképről. - Kivárt. - Vagy tévedek?
Amit lehorgasztotta a fejét.
- Nem, uram.
- Tehát. - Az igazgató összefonta az ujjait. - Ki lesz az?
- Ilán Halevy - bökte ki nehéz szívvel Amit.
- A Babilóniai. - Az igazgató bólintott, láthatóan elégedetten.
Ilan azzal vívta ki műveleti nevét, hogy szinte egyedül semmisítette
meg az iraki Babilóniai Fegyverfejlesztési Projektet. Abban az
akcióban több mint egy tucat ellenséget ölt meg. - Végre a lényegre
tértünk.
Az igazgató semmit sem szeretett jobban, mint a lényegre térni;
ez egyike volt csodálatra méltó tulajdonságainak. A rugalmasság
nem tartozott közéjük. Viszont erős kézzel fogta a kormányrudat, és
az utóbbi öt évben sikeresen hajóztak a nemzetközi kémkedés
háborgó tengerén, titokban betörtek ellenségeik területére, államilag
jóváhagyott kivégzéseket hajtottak végre, s közben a minimálisra
szorították veszteségeiket. Fizikai csapásként élte meg emberei
halálát, ami miatt, ha előfordult ilyesmi, tengerre kellett szállnia.
Odakint eltemette bánatát, és kitisztította a fejét.
- Elindítod…
- Késlekedés nélkül - bólintott Amit. - Jól ismeri Rebekát, a
többségnél jobban.
- Kivéve téged.
 Amit tudta, mire céloz az igazgató, de elengedte a füle mellett a
megjegyzést.
- Személyesen igazítom el a Babilóniait. Mindent tudni fog,
amit én tudok.
Ez hazugság volt, s Amit feltételezése szerint öreg barátja tudta
ezt, de az igazgató kegyesen hallgatott. Hogyan mondhatna el
mindent a Babilóniainak, amit Rebekáról tud? Ezt az árulást nem
akarta elkövetni, még akkor sem, ha így az igazgató kegyeibe
férkőzhet. Hazudott, mert elejét akarta venni, hogy egyenes
parancsot kapjon rá, hogy minden tudását ossza meg a
Babilóniaival. Egy ilyen erkölcsi választás a végét jelentheti, vagy
legalábbis a Moszadon belüli hatékonyságának véget vethet.
Ismét megnyikordult a szék, amikor az igazgató elfordult, s újra
a kikötőt kezdte fürkészni. Ki tudja, mire gondolt?
- Akkor ezt megbeszéltük - mondta csak egymagamagának. -
Ennyi volt
Amit felállt, és csöndben kiment. Mi értelme lett volna folytatni
ezt a beszélgetést?
Odakint az előcsarnokban a legmagasabb fokozatra állítva
dolgozott a légkondicionáló. Amit egy pillanatig mozdulatlanul állt,
mintha eltévedt volna. Volt, hogy az igazgató kérte, menjen ki vele
vitorlázni; ilyenkor egymás mellett ülve gyászolták az általuk jól
ismert férfit vagy nőt, aki feláldozta életét hazájuk biztonságáért.
Amit úgy gondolta, hogy ez a szükséges szertartás ismét
elkövetkezik Rebeka halála után.
 2.

Amikor magához tért, még mindig a jeges, éjfekete tengerben

kapálózott. A víz már behatolt az orrlyukába, azzal fenyegetett,
hogy lefolyik a torkán, és elárasztja a tüdejét.
Fuldoklott. Lerúgta a cipőjét, a zsebében kutatott, elhajította
kulcsait, tárcáját, egy vastag köteg svéd koronát, mindent, ami
lehúzhatta. Még mindig spirálban süllyedt lefelé.
Üvöltött volna, de félt, hogy ha kinyitja a száját, beárad, és
belsejét dönti a víz. Fellökte magát, egész testében reszketett, lába
rángatózott, miközben csapkodva igyekezett a dermesztőén hideg
víz felszínére jutni
Valami megragadta a karját, próbálta lenyomni, ő pedig
kinyitotta a szemét a vizes félhomályban. Rettegése fokozódott. A
tenger fenekén feküdt, fuldoklás közben hallucinált.
- Nyugalom - mondta valaki. - Biztonságban van. Nyugalom.
Pillanatok teltek el - örökkévalóságnak tűnő pillanatok. A
félelem erős vasmarokként szorongatta. Ismét hallotta a szavakat, de
még mindig nem tudta felfogni az értelmüket: a fényesség, a tény,
hogy levegőt kap, két arc látványa, normálisan lélegeznek, ami
felfoghatatlan, hisz mindannyian a víz alatt vannak…
- A világítás - mondta egy második hang. - Azt hiszi. ..
Kapcsold fel a világítást.
A hirtelen fénytől hunyorogni kezdett. Lehetséges ilyen káprázat
a tengerfenéken? Amikor harmadszor hallotta megismétlődni a
szavakat, kezdtek áthatolni aggodalma páncéljának repedésein, és
rájött, hogy ugyanolyan normálisan lélegzik, mint ők, ami nyilván
azt jelenti, hogy többé nem fenyegeti a vízbe fúlás veszélye.
 Lassacskán kezdett tudatosulni benne, hogy iszonyatosan fáj a
feje, majd a következő szívdobbanásba összerezzent. De legalább
ellazult a teste; abbahagyta az őt markoló kezek elleni hadakozást.
Hagyta, hogy visszafektessék. Valami puhát, szárazát és szilárdat -
egy matracot - érzett maga alatt, s tudta, hogy nem a tengerfenéken
van, hogy ott haljon meg a hullámzó semmibe meredve.
Mélyet sóhajtott, lába elernyedt, kiszabadult karját az oldalához
húzta. Felnézett a fölötte imbolygó arcra, megborzongott az őt
körülzáró víz visszatérő gondolatától. Soha többé nem hajózik ki, de
hullámtörőn túl még vízbe sem merül, ahogy azt gyerekként szokta.
Összevonta a szemöldökét. Tényleg csinált ilyet? Hatalmas
erőfeszítéssel összpontosított, de rájött, hogy nem képes
visszaemlékezni a gyerekkorára. Erősebben ráncolta a homlokát.
Hogyan lehetséges ez?
Figyelmét elterelte a hozzá beszélő arc.
- Christien a nevem. A magáé? - Az idegen számos nyelven
elismételte a kérdést, ő mindet értette, bár fogalma sem volt róla,
hogyan értheti őket. Nem emlékezett semmiféle nyelvtanulásra.
Miután Christien befejezte, automatikusan megszólalt.
- A nevem… - és aztán megakadt.
- Mi a baj? - kérdezte Christien. - Mi történt?
- Nem tudom. - Körülnézett a szobában, már-már pánikba esve.-
Nem emlékszem a nevemre.
A fölébe hajoló Christien felegyenesedett, megfordult, és
mondott valamit, amit nem tudott kivenni, egy árnyékban, mögötte
és tőle jobbra álló alaknak. Erőlködött, hogy meglássa az arcot, de
akkor az alak kilépett a fénybe.
- Nem emlékszik a nevére? - kérdezte a második férfi.
Megrázta a fejét, amitől lüktető fájdalom hasított bele.
- Mire emlékszik?
Várt egy pillanatot, hideg veríték ütött ki rajta, miközben még
erősebben ráncolt homlokkal igyekezett felidézni bármit… akár
csak egyetlen emlékfoszlányt.
 - Nyugalom - mondta a második férfi. Úgy látszik, átvette
Christien helyét.
- Maga kicsoda? - kérdezte.
- Jason a nevem. Egy stockholmi magánklinikán van.
Christiennel kint voltunk horgászni, amikor maga felbukkant.
Felhúztuk a csónakba, és iderepítettük. Fennállt a hypoxia és a
hypotermia veszélye.
Arra gondolt, meg kellene kérdeznie Jasontól, mit jelentenek
ezek a szavak, de döbbenetére tudta. Megnyalta a szája szélét.
Christien egy kancsóból vizet töltött egy műanyag pohárba, s egy
szívószálat tett bele, aztán rálépett egy pedálra, mire ő ülő helyzetbe
emelkedett. Hálásan elvette a poharat, és kortyolgatni kezdte a vizet.
Taplószáraznak érezte az egész bensejét, mintha szomjúsága sosem
akarna alábbhagyni.
- Mi… mi történt velem?
- Meglőtték - felelte Jason. - Egy golyó felhasította a feje bal
oldalát.
Bal keze ösztönösen a feje oldalához emelkedett, megtapogatta
a vastag kötést. Azonosította fejfájásának forrását.
- Tudja, ki lőtt magára? És hogy miért?
- Nem - mondta. Megitta a vizet, és poharát előrenyújtva jelezte,
hogy kér még.
Miközben Christien újratöltötte, Jason megkérdezte:
- Tudja, hogy hol lőttek magára, hol esett be a vízbe?
A vízbe esés említésére összerezzent.
- Nem.
Christien odaadta neki a poharat.
- Sadelögánál.
- Emlékszik Sadelögára? - kérdezte Jason. - Ismerősen cseng a
név?
- Egyáltalán nem. - Már majdnem ismét megrázta a fejét, de
időben leállította magát. - Sajnálom, semmire sem emlékszem.
Ez láthatóan érdekelte Jasont.
 - Egyáltalán semmire? - tudakolta.
A férfi abbahagyta a kortyolgatást.
- Arra sem, hol születtem, kik a szüleim, ki vagyok én, mit
kerestem… mit is mondott, hol?
- Sadelöga - válaszolt Christien.
- Talán ott horgásztam - mondta reménykedve -, mint maguk.
- Erősen kétlem, hogy a horgászásba beletartozik, hogy lelövik,
és arrafelé nemigen vadásznak - jelentette ki Jason. - Nem, maga
valami egészen más okból volt Sadelögában.
- Bárcsak tudnám, mi volt az - mondta őszintén a férfi.
- Van még valami - folytatta Jason. - Nem volt magánál
semmilyen személyi irat… sem tárca, sem útlevél, kulcs, pénz.
Egy pillanatra elgondolkodott.
- Mindent eldobáltam a cipőmmel együtt, hogy könnyebb
legyek. Minden erőmmel igyekeztem visszajutni a felszínre. Most
mindennek a tenger fenekén kell lennie.
- Emlékszik rá, hogy ezektől megszabadult - állapította meg
Jason.
- Én… Igen, emlékszem.
- Azt mondta, semmire sem emlékszik.
- Erre emlékszem. Semmi másra. - Jasonra nézett. - Nem
emlékszem rá, hogy kihúztak a vízből, sem arra, hogyan kerültem
oda. Csak a lemerülésem utáni, első, kétségbeesett pillanatokra, de
magára a lemerülésre nem. Abból semmire.
Jason a gondolataiba mélyedt.
- Talán, ha kielégítően felépül, vissza kellene vinnünk
Sadelögába.
- Beleegyezne? - kérdezte Christien.
Egy pillanatig elgondolkozott ezen. Egyfelől a pánik határáig
megrémisztetté az ötlet, hogy visszamenjen oda, ahol a vízbe került,
másfelől hatalmas kísértést érzett, hogy megtudja, kicsoda ő.
- Mikor indulhatunk? - kérdezte végül
- Mit gondolsz?
 Bourne Christienre nézett. A Christien cégének tulajdonában
lévő magánklinika földszinti előcsarnokában voltak. Odakint, a
Staligatanon élénk volt a forgalom, de a klinika vastag ablaküvegei
minden zajt kiszűrtek. Felhők gyülekeztek, mintha csatára
készülődnének. Ismét havazás ígérkezett. Az alacsony, modern svéd
bútorok stílusosak és funkcionálisak voltak, a merész mintájú
kanapé színei kellően tompák. Ez a helyiség volt a számos
közösségi tér egyik központi helye.
- Magamra emlékeztet - mondta Bourne.
Christien bólintott.
- Ugyanerre gondoltam, bár ennek az embernek az amnéziája
lényegében teljesnek tűnik.
- Már, ha igazat mond.
- Jason, kétségtelenül erős fájdalmai vannak. Van bármi okod
mást feltételezni?
- A fejét felhorzsoló golyó - mondta Bourne. - Ő nem turista.
Ráadásul, ahogy te is megállapíthattad, megértette mind az öt
nyelvet, amelyiken szóltál hozzá.
- Nyelvész. És akkor mi van?
- Én is az vagyok.
- De te az összehasonlító nyelvészet professzora is vagy.
- Voltam.
- Lehet, hogy ő most is az.
- Mit keres itt egy golyó okozta sérüléssel a feje oldalán?
- Talált, süllyedt.
- Ki akarom deríteni, vajon szakmabeli-e.
Christien kétkedő pillantást vetett rá.
- Csak azért, mert nyelveket tud?
Bourne legyintett.
- Nézd, ha nem kém, nincs miért aggódnunk. De tekintettel arra,
amire te is felfigyeltél…
Christien széttárta a kezét.
- Jól van, mit javasolsz?
 - Van egy kis időnk, mielőtt visszavihetnénk Sadelögába.
- Mit számít az? Semmit sem szedünk ki belőle a jelenlegi
állapotában.
- Nem igaz. Egy sor tesztnek alávethetjük.
Christien a fejét csóválta.
- Tesztnek? Mire gondolsz?
Bourne előrehajolt, egészen a kanapé karfájára.
- Ez az ember legalább öt nyelven beszél, miközben ő maga nem
tud róla. Derítsük ki, mit tud még, amire nem emlékszik.

Soraya és Peter vegyes érzésekkel jött ki Hendrickstől az

eligazítás után
- Ez az úgynevezett Nikodémusz kísérteties figura - mondta
Soraya. - Nem szeretek kísérteteket hajkurászni.
- Hendricks valamilyen okból a megszállottja. A mániája, hogy
megtalálja és megsemmisítse Nikodémuszt - jegyezte meg Peter. -
Kiemelt fontosságúnak minősítette. Noha nincs semmi határozott
hírszerzői információja, még csak egy fülese sem arról, hogy ez a
Nikodémusz egyértelműen támadást tervezne amerikai
közalkalmazottak vagy állampolgárok ellen külföldön vagy idehaza.
Kényes politikai ügyet szimatolok.
- Ez eszembe sem jutott.
Peter elnevette magát.
- Mert lélekben még mindig Párizsban vagy.
Soraya feléje fordult.
- Így gondolod?
Peter megvonta a vállát.
- Hibáztatsz érte?
Csak a mennyezet közelében lévő légkondicionáló duruzsolt,
egyébként csöndes volt a folyosó. Amikor a távoli végén mintha
Dick Richardsot látta volna felbukkanni, Soraya felnyögött
magában. A pasas olyan; mint a pióca.
A fejével a közeledő alak felé intett.
- Ha nem hízhatunk meg egymásban, cseszhetjük.
- Pontosan erre gondoltam.
- Ami a távozásodat illeti..,
- Ne beszéljünk most erről, Peter - Soraya nagyot sóhajtott.
Egyértelműen Richards közeledett feléjük. - Nos, mennyire fontos
nekünk, hogy megtaláljuk Nikodémuszt?
- Ha a feltételezésünk helyes, és politikai vonatkozású a dolog
akkor nem nagyon. Nem azért vállaltam ezt a munkát, hogy
Hendridks malmára hajtsam a vizet.
- Azt hiszem, tudom, mit mondjak a mama kedvencének.
Soraya szélesen elmosolyodott, amikor félúton összetalálkoztak
Dick RichardsszaL
Richards egy dossziét nyújtott át Peternek.
- Van pár hírszerzői jelentés, amiről úgy gondoltam, látni akarja
- mondta készségesen.
- Köszönöm. - Peter kinyitotta, és érdeklődés nélkül átlapozta az
aktát.
Soraya Richards kezébe nyomta a Nikodémuszról szóló,
homályos jelentéseket, amelyeket Hendricks adott nekik az
eligazításom
- Peterrel szeretnénk, ha lefuttatna egy keresést erre az
érdeklődésünkre számot tartó személyre - mondta -, hogy talál-e
róla valami lényegeset, hogy kiderüljön, milyen szintű veszélyt
jelent az USA külföldi érdekeltségeire nézve.
Amikor Richards bólintott, Peter éles pillantást vetett a nőre, aki
ezt a legédesebb mosolyával viszonozta.
- Hálásak volnánk, ha félretenné, bármin dolgozik is most -
folytatta Soraya - és erre összpontosítana, amíg egy igent vagy egy
nemet tud nekünk mondani Ha bármilyen segítség kell, szóljon
Triciának. - A dundi szőkeség irodája felé mutatott.
- Rendben. - Richards, aki semmiféle segítséget nem
szándékozott igénybe venni, kézfejével ráütött a Sorayától kapott,
vékony dossziéra. - A lehető leghamarabb nekilátok.
- Pompás - mondta Soraya. - Legyen így, első tiszt.
-Star Trek: Az új nemzedék, ugye? - Richards féloldalas mosolyt
villantott Sorayára. - Nem fogok csalódást okozni, kapitány. -
Sarkon fordult, visszament kuckójába, hogy máris hozzálásson az
adatkeresésnek.
Peter felvonta a szemöldökét.
- Hát ezt röviden lerendezted.
Soraya vállat vont.
- Megkímél bennünket egy kis kulimunkától, őt pedig távol
tartja tőlünk. Hol itt a baj?

Amikor Dick Richards meghallotta a háta mögül a visszafojtott

kuncogást, kezdte érezni, csupán áltatta magát azzal, hogy végre őt
is bevonják. De talán csak képzelte a nevetésüket. Azt viszont tudta,
hogy a megvetésük valóságos. Marks igazgató rendben volt -
hűvösen, de segítőkészen fogadta amikor az elnök kérésére
ideérkezett. A légkör viszont abban a pillanatban kezdett
megromlani, hogy Moore igazgató visszatért betegszabadságáról
Párizsból. Ami a Treadstone társigazgatóit illeti, Richards csak
szóbeszédekre, hivatali pletykákra támaszkodhatott, és a legkevésbé
megbízhatóra, egy ügynökségek közötti mítoszra, amely mindig a
dolgok igazi körvonalait elhomályosító füstként száll fel.
Az elnök utasításai a leghatározottabbak voltak. Az NSA-nél
végzett munkája hívta fel rá az elnök figyelmét, amikor feltörte a
borzalmas Stuxnet vírus kódját, amely a kor legfejlettebb
rosszindulatú vírusa volt, az első, amelyet kiberfegyvernek
neveztek, és amely hónapokra összezavarta a legjobb számítógépes-
biztonsági szakembereket. A Stuxnet vírus változatai információkat
szívtak le az USA fejlett fegyverrendszereiről, titkos eszközök
elhelyezéséről, az Irakban és Afganisztánban lévő katonaság
előzetes mozdulatairól, drónok Nyugat-Pakisztánban lévő
célpontjairól. Richards egyike volt azoknak, akik rájöttek, hogy a
szövetségi titkos műveleti személyek biztonsági kódjait
meghackelték. Azonosította a biztonsági rendszer hibáját, amely
lehetővé tette a betörést, s elzárta az útját.
Olyan volt, mint a fény sebességének egyenletét megalkotó
Einstein. Legalábbis így írta őt le az elnöknek Mike Holmes,
korábbi főnöke az NSA-nél. Most szigorúan csak az elnöknek
dolgozott, közvetlenül neki jelentett. Példa nélküli volt kapcsolatuk,
és teljesen természetes, hogy vég nélküli féltékenységet szült az
elnöki kabinet tagjai között, akik rossz néven vették a jelentétét,
pláne számítógépes diadalait. Ami végül is oda futott ki, gondolta
most a székébe visszazökkenve és a számítógép képernyője felé
fordulva, hogy nem értették meg őt. Az emberi lények, ébredt rá
hirtelen, utáltak mindenkit és mindent, akit és amit nem tudnak
megérteni.
Új igazgatói egyértelműen az ellenlábasok táborába tartoztak.
Kár. Kezdte megkedvelni Marks igazgatót, és ugyanígy érzett volna
Moore igazgató iránt is, ha esélyt ad rá. Richards helyében bárki
megsértődött volna, ha ilyen elutasítóan fogadják, de az ő agya nem
így működött. Ugyancsak tapasztalatból tudta, hogy számára a
legjobb út nemcsak arra, hogy túlélje a Treadstone-t, hanem hogy
jól alakuljanak a dolgai, ha az elnököt az elvárt módon szolgálja, és
megváltoztatja az igazgatók róla alkotott véleményét.
A Moore igazgatótól kapott, vékony dossziét kinyitva elolvasta
a sűrűn telegépelt lapokat. Azonnal látta, hogy az anyag alig több
megbízhatatlan információmorzsáknál - terepről származó
tiszavirág-életű értesüléseknél.
Mégis megmaradt annak a lehetősége, bármilyen csekély is,
hogy ennek a ködösítési műsornak a mélyén ismeretlen tájkép
rajzolódik ki. És halvány kétsége sem volt afelől, hogy ha ezt a
tájképet fel tudja vázolni az igazgatóknak, más szemmel kezdenek
majd ránézni. Erre vágyott mindennél jobban. Ennek be kellett
következnie. Ezt parancsolta a gazdája.
Megnyitotta az Iron Key nevű internetes böngészőt, és a
billentyűzeten cikázó ujjakkal elkezdett egy mítosz után kutatni.

Rebeka tekintete a kopár Hemviken-öblöt pásztázta. Az Utö

Wärdshus, a dél-svédországi szigetcsoport térségének egyetlen
éttermének víz felőli ablakánál ült, kávézott. Jobb válla sajgott, de
szerencsére csupán izomsérülést szenvedett. Bárki más önmagát
korholta volna, amiért nem sikerült kivédenie üldözöttje váratlan
támadását, de Rebeka nem ilyen volt. Megedzette magát, hogy
menjen tovább, ne érezzen bűntudatot, vagy ami még rosszabb, ne
ostorozza magát. A mában élt, csak a kockázatos jövőre gondolt, s
arra, hogyan érje el a célját a legkevesebb károsodás árán.
Az étterembe lépve tapasztalt szemmel felmérte mind a tizenhat
asztalt, amelyek közül csak háromnál ültek. Az egyiknél két idős
férfi - egyikük tolószékben - lassan és kimérten sakkozott, egy
másiknál egy öreg tengerész, akinek durva keze olyan színű volt,
mint a főtt homár ollója, a helyi lapot olvasta, s közben enyhén
görbe pipáját szívta; a harmadiknál egy állapotos nő ült a
kislányával, akit Rebeka öt-hat évesnek nézett. Megállapította, hogy
egyikük sem jelent fenyegetést, s rögtön meg is feledkezett róluk.
Miután a célszemély eltűnt a vízben, jó egy órán át a vízben
gázolva kereste. Minden erőfeszítése ellenére, keményen küzdve,
nehogy elsodorja a hullámverés, dacára majdnem elfagyott
lábujjainak, nem sikerült megtalálnia. Ez sajnálatos és félelmetes
volt egyszerre. Szinte biztosra vette, hogy lövése csupán
felhorzsolta a célszemély fejét. Azt akarta megszerezni, ami a férfi
fejében volt, s átkozta magát, hogy egyáltalán rálőtt. Egyszerűen
utána kellett volna ugrania. A vízben legyűrni, ezt biztosra vette,
nem lett volna nehéz. Így viszont eltűnt a férfi, s vele együtt az a
hírszerzői értesülés, amely megmenthette volna őt.
Szórakozottan cukrot tett a kávéjába, majd belekortyolt. Most a
saját emberei vették üldözőbe. Senki sem tudta nála jobban, milyen
könyörtelen és állhatatos tud lenni a Moszad, ha azt hiszik, hogy a
saját emberük elárulta őket. Nagyon szerette volna, ha lett volna
más megoldása a problémának, de annál jobban ismerte Ari Ben
David ezredest, semhogy feltételezhetné, hogy az ezredes elhiszi az
ő vad meséjét; és egyszerűen nem fordulhatott máshoz. Nos, lett
volna valaki, de kiképzésénél fogva vonakodott attól, hogy a
Moszadon kívül keressen segítséget.
Amikor meghallotta a pincérnő hangját, összerezzenve
odafordult. A Damaszkuszban szerzett szúrt sebe még nem gyógyult
be teljesen, és bizonyos mozdulatoknál a felsőtestébe hasító
fájdalom emlékeztette is erre.
- Kér még kávét?
A pincérnő rámosolygott. Úgy festett, mint egy valkűr. Rebeka
el tudta képzelni, ahogy talpig páncélban a Ragnarök csatájába veti
magát, de még inkább úgy, amint odakint egy halászhajón behúzza
a reggeli fogást. Bólintott, s viszonozta a mosolyt.
Az öböl felé visszafordulva látta, hogy vihar közeleg. Remek. A
növekvő sivárság illett a hangulatához. A kávéba kortyolt, még
cukrot tett bele, s elgondolkozott, milyen fordulatot vett az élete
azóta, hogy a menetrend szerinti damaszkuszi járaton
megismerkedett Jason Bourne-nal. Csak hat hete történt, de korábbi
légikísérői álcája mintha száz éve lekopott volna róla. Ő és Bourne
ugyanazt a terroristát, Szemid Abdul-Kahhart üldözte. A vele való
leszámolás során mindketten megsebesültek. Bár a férfit a vállán
érte lövés, Bourne elrepült vele egy lopott helikopteren, a déli
határon át Libanonba, és az ő elsuttogott utasításai szerint a Moszad
Dahr el-Ahmar-i táborában tette le a gépet.
Fogalma sem volt róla, hol lehet most Bourne, vagy hogy
hajlandó lenne-e szóba állni vele. Végül is ő irányította a Ben David
parancsnoksága alatt lévő táborba. Mindössze annyit tudott, hogy őt
okolta a történtekért.
Nem, még ha sikerülne is megtalálnia, nem mehetne oda
Bourne-hoz a gyanújával, annak ellenére sem, hogy az a Dahr el-
Ahmar-i lábadozása idején támadt. A férfi szemében Rebeka az
ellenség, aki elárulta őt. A történtek után hogy is gondolná másként?
És persze ő maga is gyanúba keveredett, amiért Bourne-t a
táborba vitte. Ben David ezredes nem volt megbocsátó típus - nem
is engedhette meg magának, hogy az legyen -, de ahogy ezt
követően kezelte, megdöbbentette, aztán elszomorította Rebekát.
Hozzáedződött világának bizánci rendjéhez, de semmilyen korábbi
tapasztalata sem készítette fel arra, amilyen gyorsan és teljesen az
ezredes ellene fordult. Igazából inkább viselkedett úgy, mint egy
elhagyott szerelmes, nem pedig a parancsnokaként. Csak később,
miután elhagyta a tábort, miután elhatározta, hogy a lábadozás
közben szerzett értesülés alapján cselekszik, miután minden erejével
üldözőbe vette célpontját, akkor kezdett megvilágosodni Rebeka
előtt Ben David érzéseinek természete. Utólag rájött, hogy sosem
volt csupán egy ügynök a sok közül az ezredes számára. Most,
természetesen, túl késő, hogy ez ügyben bármit tegyen, még ha
szeretné is.
Egy viharos széllöket olyan erővel verte az ablaknak a jeges
hószemcséket, hogy önkéntelenül felkapta a fejét. Az ablak
remegett, nyikorgott a szélben. Ekkor fordult meg, és vette észre a
pengesovány férfit, aki a tőle legtávolabbi asztalnál, az ajtó mellett
ült le - és tudta, hogy minden elveszett.

- Egy ember. Egyetlen ember. - Christien Bourne-ra nézett. -

Nikodémusz a neve, de általában úgy emlegetik, hogy az Utat
Megvilágító Dzsinn. - Miért?
- Ő az előretolt őrség, a hírvivő.
 - Más szóval ő intézi el a dolgokat.
Christien bólintott.
Bourne kinézett az ablakon. Késő délelőttre járt. A felhők
változatlanul part menti hullámként vonultak északról. A kavargó
szél időről időre havat hozott. A név nélküli ember, akit Bourne
magában Alefnek hívott, kimerült álomba mélyedt. Bourne és
Christien úgy döntött, szünetet tartanak a kihallgatásában, bár
egyikük sem így akarta.
- Mesélj Nikodémuszról - kérte Bourne. - Miért aggódsz miatta
te is és Don Fernando is?
Az étterem annak a krómból és zöld üvegből készült,
ultramodern épületnek legfelső szintjén volt, amely a Stockholm
elegáns Östermalm kerületében lévő Kommendörsgatanon állt, nem
messze onnan, ahol Christien lakott.
Christien megvonta a vállát.
- Elmondok neked annyit, amennyit tudok, ami, őszintén szólva,
nem sok. A származása homályos. Egyesek azt mondják, portugál,
mások szerint bolíviai, megint mások esküsznek rá, hogy cseh.
Akármi is az igazság, a semmiből került elő, a szó szoros
értelmében. Egy évtizeddel ezelőtt egy ideig úgy tűnt, a Core
Energy befektetési közvetítője. Az idő alatt a cég multinacionális
erőműteleppé nőtte ki magát, amely mindenféle energiát vásárol és
elad. Senki sem tudja, van-e még köze a céghez valamilyen módon.
Vele ellentétben a Core Energy vezérigazgatója, Tom Brick nyitott
könyv. A londoni World’s Enden született, a London Business
Schoolban végzett. Ne tévesszen meg, hogy nincs tudományos
fokozata, nagyon eszes fickó.
- Térjünk vissza Nikodémuszhoz.
- Ez a gond. A jelek szerint Nikodémusz kibogozhatatlanul
kötődik a Core Energyhez.
- Nikodémusz terrorista - szögezte le Bourne - a Core Energy
pedig legitim cég, a virágzó zöld- és egyéb energiapiac vezetője.
- Ez a legnyugtalanítóbb része a dolognak, Jason, ami miatt már
hónapok óta nyomozunk Don Fernandóval. Úgy hisszük, a Core
Energy olyan üzlet megkötésének a küszöbén áll, amely alapvetően
megváltoztatja a játékot, s olyan előnyhöz jut az új energiapiacon,
amely egy csapásra tízszeresére növeli a profitját.
Bourne megvonta a vállát.
- Az üzlet az üzlet, Christien.
- Nem, ha halált és pusztulást hagy maga után.
- Feltételezésem szerint itt lép be a képbe Nikodémusz.
Christien bólintott.
- Mi is így hisszük, igen.
- Biztosak vagytok benne, hogy valóban létezik ez az ember?
- Hogy érted!?
- Hallottál már Domenico Scarfóról?
Christien megrázta a fejét.
- Ő volt a negyvenes és az ötvenes években a philadelphiai
alvilág hírhedt vezére. A háta mögött az emberek »Kicsi Nicky”-
nek hívták, mert csak 168 centi magasra nőtt. A teljes neve
Nicodemo Domenico Scarfo volt.
- Hogy jön ez ide?
Bourne félretette az étlapot.
- Számos alkalommal találkoztam ilyesmivel. Kitalálnak egy
nevet, legendát szőnek kiké, amelyet eleinte mítoszokkal, majd
szóbeszéddel és burkolt célzásokkal táplálnak, olykor még olyan
emberek csoportja által elkövetett gyilkosságokkal is, akik a nevet
kitaláló embereknek dolgoznak.
Christien kivett az asztal közepén álló kosárból egy meleg
zsemlét, elkezdte megvajazni
- A saját eredeted, ha helytállóak a forrásaim.
- A Jason Bourne-féle személyazonosságot ilyen módon
teremtették meg, igen. - Bourne kortyolt egyet friss narancslevéből.
Christien kivett egy kanál vörösáfonya-dzsemet.
- És most Jason Bourne vagy.
Bourne bólintott.
 - Az vagyok. Az ilyen személyazonosságok hatalommal bíró
képzetek, amelyek gyakran őnálló életre kelnek, és akaratlan
következményekkel járnak. De ha nem veszítettem volna el az
emlékezetemet…
Christien elgondolkodva bólintott.
- Visszakanyarodtunk Alefhez. Megértelek. - Beleharapott
zsemléjébe, s felnézett az asztaluk mellett megjelenő pincérre.
Felvont szemöldökkel, kérdőn Bourne-ra pillantott, aki rántottát és
gravlaxot, pirítóst és még kávét rendelt. - Ugyanazt kérem - mondta
Christien.
Miután a pincér távozott, Bourne megszólalt.
- Tehát Don Fernandóval együtt azt feltételezitek, hogy
Nikodémusz olyan személyazonosság, amelyet Tom Brick alkotott,
hogy anélkül kerülhesse meg a törvényt, hogy az visszaütne rá vagy
a Core Energyre?
- Nikodémusz létezik - mondta Christien - hidd el nekem.
Bourne felpillantott.
- Találkoztál vele?
- Don Fernando úgy hiszi, ő találkozott vele. - Don Fernando
Hererráról beszélt, az ipari vállalkozóról, bankárról és barátról,
akivel időszakonként társult, és akivel korábban Bourne-nak is
akadt dolga.
- Még ha elfogadom is, amit mondasz, csak annyit tudunk
biztosan, hogy találkozott valakivel, aki azt állította magáról, hogy ő
Nikodémusz. Ez nem jelenti azt, hogy Nikodémusz valóban létezik.
- Leckét vehetnék tőled cinizmusból.
- Ami az egyik embernél cinizmus, a másiknál megfontoltság -
mondta Bourne. - Ha már Don Fernando szóba került, hol van?
Segítene, ha beszélhetnénk vele.
- Elutazott.
- Frappánsabb válaszra számítottam - vetette oda Bourne.
Megérkezett az étel. Mindketten hallgattak, amíg el nem ment a
pincér, majd nekiláttak enni.
 - Az az igazság - szólalt meg Christien - megkért, hogy tartsam
titokban a hollétét.
Bourne letette a villáját, s hátradőlt.
- Nézd, döntenetek kell. Akarjátok Don Fernandóval, hogy
segítsek, vagy nem?
- Akárhogy is, foglalkozni kell ezzel a növekvő fenyegetéssel A
Core Energy rákényszerített bennünket, hogy ravaszul bevásároljuk
magunkat a ritkaföldfém-bányászattal foglalkozó kaliforniai Indigó
Ridge bányába. Ha nem tettük volna, a cég kivásárolta volna
Amerika orra elől. Nem hagyhattuk, hogy ez bekövetkezzen. De a
Core másutt is ügyködött, ritkaföldfém-, uránium-, arany-, ezüst-,
réz- és egyéb bányákat vásárolt föl Kanadában, Afrikában és
Ausztráliában. A következő évtizedekben ezeknek a forrásoknak az
értéke exponenciálisan fog növekedni, ahogy egyik ország a másik
után kényszerül olaj-, szén- vagy földgáz-üzemeltetésű gépeik
kivonására. A föld kezd kifogyni a kőolajból. Ami a szenet illeti,
valamennyién fuldokolni fogunk a rákkeltő füstöktől, amelyek
Kína, India és Thaiföld minden városát elárasztják, hacsak nem
hagyunk fel vele mint energiaforrással. A napelemek nem elég
hatékonyak, ami pedig az annyira felkapott szélturbinákat illeti,
mindegyikhez 150 kilogramm ritkaföldfémre van szükség.
Mellesleg egy szélmalmot nem tehetsz fel egy autóra vagy
repülőgépre. A hibrid autók is ritkaföldfém- komponensektől
függenek, s az elektromos autóknál, mit gondolsz, honnan jön az
elektromosság?
Christien megcsóválta a fejét.
- Nikodémusz látta a jövőt és annak energiáját.
- De a Core Energyt Tom Brick irányítja.
- Úgy van. Brick a cég nyilvános arca. De attól még lehetséges,
hogy Nikodémusztól kapja az utasításait. Ezt akarja Don Fernando
kideríteni. Ha a feltételezésünk helyes, akkor Nikodémusz szabadon
ügyködhet, a törvény teljes megkerülésével. Don Fernando úgy
hiszi, hogy ő az első a terroristák következő generációjában. Az
árnyékban, a szürke zónában maradva köthet üzleteket - nyílt
megvesztegetéssel, zsarolással vagy más kényszerítő módszerrel -,
amit Brick és a Core Energy maga nem tehet meg. Nem
befolyásolja őt sem vallás, sem ideológia. Vásárold fel a következő
évszázad fő üzemanyagforrásainak piacát, és az egész világ a lábad
előtt hever. Egyetlen csapással megfojtod a szabadkereskedelmet,
veszélybe sodrod a nemzetek gazdaságát és biztonságát. Manapság
senki sem állíthat ki megfelelő hadsereget a nagymértékben
ritkaföldfémeken alapuló fegyverek nélkül.
- Hová ment Don Fernando?
Christien is letette evőeszközét, s megtörölte a száját.
- Jason, nagyon jó oka van Don Fernandónak arra, hogy titokban
tartsa a hollétét. Attól tart, megpróbálnád követni.
- Miért? - hajolt előre Bourne. - Hová ment? Áruld el!
Christien felsóhajtott.
- Jason, megvan nekünk itt a magunk megoldásra váró rejtélye.
- Ebből már nem hátrálhatsz ki. Mondd meg!
A két férfi tekintete egymáséba fonódott, az akaraterő párbaját
vívták. Végül Christien lenézett a tányérjára. Felvette kését és
villáját, folytatta az evést. Nem emelte fel pillantását az ételről. Két
falat között kibökte:
- Don Fernando elment, hogy megtalálja az Utat Megvilágító
Dzsinnt.

Rebeka rendezte a számlát, felkelt, és az ajtóhoz ment. Az

utolsó pillanatban visszafordult, és leült az asztalhoz, amelyiknél a
sovány férfi kicsivel korábban elhelyezkedett.
- A világ pereme - jegyezte meg szárazon a férfi.
Rebeka a szemébe nézett.
- Nem egészem
- Legalábbis a mi számunkra.
 - A zsidókat érted ez alatt?
- Őket is.
Meglepően finom, tejfehér keze volt, kiálló csontjai mintha át
akarták volna döfni a bőrét. A szeme fekete, haja seszínű.
Arcvonásai élesek: keskeny száj, vékony orr. Rebeka csak egyszer
látta, évekkel korábban, amikor befejezte a kiképzést, és berendelték
a Moszad tel-avivi központjába. A férfi halálos csöndben hallgatta,
ahogy Dani Amit, az adatgyűjtési részleg vezetője kiadja neki az
első megbízatást. Emlékezett a férfira, az arca kitörölhetetlenül
rögzült agya képernyőjén. Ze’ev- héberül farkas - volt a neve, bár
erősen kételkedett benne, hogy ezzel a névvel született.
- Szerencséd, hogy megtaláltalak - mondta Ze’ev.
- És miért? - Rebeka fölvetette a fejét.
A férfi szinte kényeskedve beleivott a kávéba.
- Elindították a Babilóniait.
Noha nem mutatta, Rebeka szívét marokra szorította a rémület.
Visszafojtotta az érzést, mielőtt félelemmé nőhette volna ki magát.
- Miért tették volna?
- Mi az ördögben mesterkedsz? - kérdezte Ze’ev.
Rebeka először úgy gondolta, a férfi szándékosan hagyja
figyelmen kívül a kérdést, de hamar rájött, hogy viszontkérdése volt
a válasz. Szélsőséges reagálásuk jelezte, hogy milyen mélységesen
megrázta a főnökeit a tette.
Megcsóválta a fejét.
- Nem értelek, Rebeka. A karriered üstökösként ívelt felfelé.
Erre fogod magad, elviszed Jason Bourne-t Dahr el-Ahmarba, a
legkellősebb közepébe…
- Megmentette az életemet. Elvéreztem volna. Nem mehettünk
máshová.
Ze’ev hátradőlt, fekete szeme a nőt méregette. Rebeka azon
töprengett, vajon mi jár a fejében.
- Szabad bejárásod volt. Jól tudtad, hogy Dahr el-Ahmar titkos
bázis.
 Rebeka állta a tekintetét, semmit sem szólt.
- Ennek ellenére…
- Ahogy mondtam.
A férfi megrázta a fejét.
- Ben David ezredes a véredet akarja… és persze Bourne-ét.
- Fogalmam sem volt az ezredes Bourne iránti erős
ellenszenvéről.
- Szerinted nincs igaza?
Rebeka egy pillanatra elgondolkozott.
- Nem tudom. De krízishelyzetben voltunk, és nem is
sejtettem…
- De birtokában voltál egy létfontosságú tudásnak: hogy Dahr
el-Ahmar teljes titokban működik. Bourne elmenekült. Viszont
most már tudja…
- Fogalmad sincs róla, mit tud! - csattant fel Rebeka. - Nem
egészen negyedórát volt a táborban. Megsebesült és az életéért
küzdött. Alig hiszem, hogy volt ideje.
- Egy; Bourne kiképzett ügynök, mindent meglát és meghall.
Kettő: legalább annyit tud, hogy Dahr el-Ahmar létezik. Három:
helikopteren menekült, ami azt jelenti, hogy elrepült a tábor fölött.
- Ez nem jelenti azt, hogy fel is fogta, mit is Iát. Túlságosan
lefoglalta, hogy elkerülje a Ben David által utána küldött föld-
levegő rakétákat.
- Ami Ben David ezredest - és megbízható forrásból tudom,
hogy Amitot is - illeti, Bourne jelenléte Dahr el- Ahmarban több
mint elég az elítéléséhez. A legsúlyosabban sérült a biztonság. Ezt
követően te eltűnsz a képből. Rebeka, te is megértheted, miért
jutottak arra a következtetésre, amire.
- A két esetnek semmi köze egymáshoz.
- Mondod te.
- Ez az igazság.
A férfi a fejét rázta.
- Ezt nem veszik be, és, őszintén, én sem.
 - Nézd…
- A Babilóniait szabadon eresztették, Rebeka. El fog kapni -
sóhajtotta. - Csak egy módon állítható meg.
- Felejtsd el - mondta a nő. - Ne is kérjél rá.
Ze’ev vállat vont.
- Akkor egy halott emberrel beszélgetek. Kár. - Az asztalra
dobott némi pénzt, és felállt.
- Várj!
Megállt, olyan pillantással nézett Rebekára, amitől a nő
megborzongott, ám az agya továbbra is lázasan dolgozott.
- Ülj le!
A férfi habozott, majd tette, amire kérték.
- Van valami… - Rebeka elhallgatott, hirtelen megrémült.
Megfogadta magának, hogy senkinek sem meséli el, mi történt Dahr
el-Ahmarban Elfordította a tekintetét, bizonytalanul az alsó ajkába
harapott.
- Nos? - kérdezte előrehajolva Ze’ev.
Volt valami a hangjában - békülékenység, aggodalom? -, ami
arra késztette Rebekát, hogy ismét ránézzen. Ez az a pillanat,
gondolta. Bízni vagy nem bízni. Most vagy soha. De persze mehet
tovább a már megkezdett úton.
Mélyet sóhajtott, próbálta lecsillapítani magát, de semmi sem
tudta leállítani szívének szinte fájdalmas kalapálását. Oldalán
lüktetni kezdett a még nem teljesen begyógyult seb.
- Nézd, Rebeka, a te beosztásodban valakinek két oka lehet rá,
hogy lelépjen. Manapság elfelejthetjük az ideológiát. Akkor mi
marad? Pénz és szex. - Ze’ev nagy együttérzéssel nézte a nőt, aki
egyre csak hallgatott.
- Megkockáztatom, hogy találgassak. Mostanában egyetlen
változás történt az életedben; Jason Bourne. Igazam van?
Jaj, istenem, gondolta Rebeka. Azt hiszi, Bourne kérésére
elárultam a Moszadot. De talán hasznára lehet ez a téves
feltételezés.
 Hirtelen felállt, kisietett az ajtón, amit aztán a vihar csapott be
mögötte. Ott állt az étterem eresze alatt, amely valamelyest védte a
havazástól, de a kegyetlen széltől nem.
Nem sokat kellett várnia. Nyílt az ajtó, és megjelent Ze’ev.
- Látod - mondta a férfi, a süvöltő szélben megemelve a hangját
innen nincs hová menni.
Rebeka hagyta, hogy hosszúra nyúljon kettejük között a csend,
aztán kifújta a levegőt, és megszólalt.
- Igazad van - bólintott már-már szégyenkezve. - Bourne az.
Ze’ev szemöldöke ráncba szaladt.
- Mit mondott, amivel meggyőzött? Mit csinált?
- Két éjszaka voltam vele Damaszkuszban. - Rebeka tekintete a
férfiéba fúródott. - Szerinted?

Nehéz volt Dick Richards élete a Treadstone-nál. Az NSA-től,

ahol nagy becsben tartották, még az elnök is, lényegében páriának
idejönni keserves feladat elé állította. Ez, kettős szerepét
megtetézve, kezdte megviselni. Nem terepmunkára teremtették, nem
volt az az idegek nélküli személyiség, mint az ügynökök. Arra
születni kell, kiképzés során megtanulni nem lehet. Az az igazság,
hogy ő alkatilag gyáva volt. Tizenhárom éves kora óta élt együtt
ezzel a megalázó tudattal. Akkor, a nyári táborban egy kötekedő
alak vezérlete alatt álló házban lakott, aki, megérezve Richards
gyengeségét, irgalmatlanul rászállt. Ahelyett, hogy felvette volna a
kesztyűt, némán tűrte a megaláztatást, sőt a borzalmas nyár végén
még kezet is nyújtott az agresszornak: Nincs harag, ugye? Válaszul
mindössze egy sejtelmes, önelégült mosolyt kapott. Az emlék még
felnőtt korában is kísértette, holott felnőttként is számtalanszor
kellett megaláztatást elviselnie. Észbeli eredményei néha elfedték
ezt a benne rejlő fogyatékosságot, de nem mindig, ahogy most sem,
az éjszaka közepén, amikor még a város arany fényeinek sem
sikerült szívéből kiűzniük a tehetetlenség érzését.
Egész délután, este, éjszakába nyúlóan a számítógépénél ült,
csak akkor tartott szünetet, amikor könnyítenie kellett a hólyagján,
és sietve bekapott pár falat gyorsételt, ami mostanra megülte a
gyomrát. Szemét a képernyőről le sem véve kihúzott egy fiókot,
kinyitott egy savlekötő tablettákat tartalmazó dobozt, a szájába
lökött pár szemet, s kapkodva megrágta, miközben továbbra is úgy
tett, mintha az igazgatóitól kapott, vázlatos hírszerzői jelentésben
említett kísértet nyomait keresné, noha gyanította, hogy tréfát űznek
vele. Újabb megaláztatás rakódott a többire. Másfelől reménykeltő
volt tudni, hogy ők személyesen nemigen érdeklődtek Nikodémusz
iránt. Az utasításnak valahonnan fentről kellett érkeznie, ami annyit
jelentett, hogy Hendricks miniszter akarja megtalálni Nikodémuszt.
Richardsnak sejtelme sem volt róla, kicsoda Nikodémusz; viszont
máris sokkal többet tudott róla, mint a Treadstone-nál bárki más.
A kutatást a kormányzati, katonai, bedolgozó vállalkozói
szerverek iránti, világméretű kínai kibertámadás-sorozat
vizsgálatával kezdte, amelynek célja titkos ismeretek összegyűjtése
volt. Ezen dolgozott egész nap és éjszaka. Rengeteg olyan pillanat
akadt, amikor biztosra vette, hogy rátalált valamire, követte a
tűzfalakon átjutó nyomokat, behatolt kódolt fájlokba és
páncélteremszerű oldalakat vizsgált meg egymás után; trójai
szoftverek és vírusok, amelyeket ő csipegetett fel saját adatgyűjtő
programjaihoz, tették lehetővé, hogy belépjen oroszországi,
romániai, szerbiai és végül kínai oldalakra. De mindegyik út vagy
zsákutcának, vagy hamis nyomnak bizonyult, és nyolc óra elteltével
visszajutott oda, ahonnan elindult. De nem egészen. Azt tudni, hol
ne keressen, remek eszköz volt számára ahhoz, hogy először
megváltoztassa kutatási paramétereit, majd szűkítse őket.
Felállt, nagyot nyújtózott, és a golyóálló ablakhoz ment. Apró
szenzorok voltak beépítve az üvegbe, amelyek olyan jeleket
bocsátottak ki, amelyek bármilyen lehallgató rendszert képesek
voltak megzavarni. A lent elterülő, kihalt utcát nézte. Olykor-olykor
elrobogott egy autó vagy teherautó. Akaratlanul apjára és
mostohaapjára terelődtek a gondolatai, a nyomukban támadt rossz
érzések mérgező liánként fojtogatták a lelkét. Apja akkor lépett le,
amikor Richards anyja megvakult. Ő még csak négyéves volt.
Évekkel később arra használta számítógépes tudását, hogy
lenyomozza az apját, csak hogy megtudja, az az ember még azt is
tagadja, hogy ő nemzette. Ami a mostohaapját illeti, neki arra kellett
a veszteséget elszenvedett családba, hogy felélje Richards anyjának
a pénzét. Gúnyt űzött az asszonyból, ismételten megcsalta egy sok
nőből álló, virtuális háremmel. Amikor Richards megpróbálta
elmondani ezt az anyjának, az nemcsak nem volt hajlandó hinni
neki, de éktelen dühbe gurult, ostorozta fiát, amiért nem képes
elfogadni az új férjét. Richards csak később jött rá, hogy az anyja
mindenről tudott, de annyira rettegett, hogy magára marad, hogy
mind mélyebbre merült a saját maga által kreált valóságba.
Visszament az íróasztalához. Az ablaknál álldogálástól ketrecbe
zárt állatnak érezte magát, amelyet a modern Treadstone-kastélyba
börtönöztek be. Csak tudat alatt sejtette, hogy az élete az, amit
börtönnek érez. Önkéntelenül az anyja megoldási módszereit
választotta. Az internetet, a maga végtelen és lenyűgöző
változatosságával, sokkal inkább valóságosnak érezte, mint a saját
életét.
Megropogtatta, ellazította, majd a billentyűzetre tette az ujjait.
Valami konstruktívval kell előállnia. Úgy döntött, összeállít egy
hírszerzői jelentést Nikodémuszról, amit bemutat az igazgatóinak -
így talán a kegyeikbe férkőzhet. A régi, ismerős kétségbeesést
érezte, hogy olyan főnökei vannak, amilyenek, és az arca égett a
szégyenkezéstől.
Mélyet sóhajtott. Koncentrálj, gondolta. Csináld azt, amihez a
legjobban értesz: jobban fogod érezni magad ettől a kis sikertől.
Tudta, hogy mindig nehéz egyetlen embert megtalálni a
szolgáltatóktól zűrzavaros internetes világban. Azt is tudta, hogy
egyetlen ember - még egy kísértet sem - létezhet mindenkitől
elszigetelten. Kell, hogy legyenek társai, barátai, családja - más
szóval léteznie kell egy infrastruktúrának, mint mindenki más
esetében. Még ha maga a kísértet nem is, az infrastruktúrája
óhatatlanul felbukkan a neten. És ott volt a tény, hogy pénzt keres,
sokat; legalábbis a Richardshoz eljutott információmorzsákból ez
derült ki. Márpedig a pénz nem légüres térben létezik: jön
valahonnan, megy valahová. Azokat a helyeket bizonyára jól
elrejtették, de ott voltak valahol, Ugyanúgy léteztek online, mint a
valóságos világban. Bár ezek egyikét sem lesz könnyű
összefüggésbe hozni Nikodémusszal; ennyit már megtudott az
emberéről.
Nem kell izgulni, döntötte el magában, noha a pulzusa egyre
szaporábban vert. Akkor majd kerülőúton jut el az Utat Megvilágító
Dzsinnhez. Az új koncepció szellemében még egyszer gyorsan
átfutotta a rendelkezésére álló információkat, és megkezdte újabb
utazását a net kibervilágán át.
Mintha saját akaratuk volna, ujjal ismét kopácsolni kezdtek a
billentyűzeten. Richards pillanatok alatt belemerült szeretett
virtuális világegyetemébe.
 3.

- Nem lett volna szabad repülőre ülnie. Az a baj.

- Hogyhogy? - Soraya a fejét ingatta. - Nem értem.
Dr. Steen felpillantott a nő EEG- és MRI-vizsgálatainak
eredményeit tartalmazó dossziéból.
- Párizsban sebesült meg, ugye?
- Igen.
- És ott rendesen ellátták.
Soraya bólintott.
- Úgy van.
- Nem figyelmeztették a repüléssel összefüggő kockázatokra?
Soraya hirtelen tudatára ébredt, mennyire zakatol a szíve.
Túlságosan gyorsan vert, mintha kiszabadult volna ketrecéből, és
felkúszott volna a torkába.
- Azt hittem, jól vagyok.
- Hát nem volt jól. - Dr. Steen megpördült a székével,
bekapcsolt egy képernyőt. Előhívta a nő agyáról készült MRI-
felvételt. A képernyő felé intve fejével, így szólt:
- Szubdurális vérömlenye van. Vérzik az agya, Ms. Moore.
Soraya ledermedt.
- Láttam az előző MRI-met. Az nem mutatott ilyesmit.
- Ismétlem - mondta dr. Steen - a repülés. - Visszafordult
székével, de a képernyőn ott maradt Soraya agyának MRI-képe,
rémisztő mementójaként rosszullétének.
Dr. Steen az íróasztalán összekulcsolta a kezét. Középkorú férfi
volt, aki inkább borotválta a fejét, minthogy kopaszságát
közszemlére tegye.
- Azt gyanítom, hogy ez a - szakadás, nevezzük így -
mikroszkopikus méretű volt. Az előző MRI nem érzékelte. Aztán
repülőre szállt, és… - Széttárta a kezét.
Soraya előrehajolt, a harag elfojtotta félelmét.
- Miért célozgat folyton arra, hogy ez valahogyan az én hibám?
- Nem kellett volna…
- Hallgasson már, a francba is! - Nem hangosan mondta, de
szavainak ereje szinte hátralökte és elnémította a férfit. - Minden
páciensével így beszél? Hát emberi lény maga?
- Orvos vagyok. Én…
- Ó! - szakította félbe Soraya. - Szóval nem emberi lény.
Tévedtem.
Dr. Steen állhatatosan nézte, várta, hogy lehiggadjon.
- Ms. Moore, idegsebészként szerzett, átfogó tapasztalataim
megtanítottak rá, hogy nem kifizetődő cukormázzal leönteni a
diagnózisomat. Minél előbb megérti egy beteg a saját állapotát,
annál gyorsabban tudunk együttműködni, hogy ismét rendbe jöjjön.
Soraya várt egy kicsit, próbálta összeszedni magát, de a szívét
még mindig robogó vonatnak érezte. Aztán az arca összerándult a
fejébe hasító, hirtelen fájdalomtól Dr. Steen felpattant az íróasztala
mögül, és a nő mellé került.
- Ms. Moore?
Soraya a feje oldalát masszírozta.
- Akkor ez eldőlt. - Az orvos a telefonért nyúlt. - Ebben a
pillanatban kórházba megy.
- Nem. - Soraya megragadta a karját. - Ne, kérem
- Nem hiszem, hogy felfogja, milyen súlyos…
- A munkám az életem.
- Ms. Moore, nő az agyára nehezedő nyomás. Nem lesz élete, ha
nem szabadítjuk meg tőle. Nem engedhetem…
- Már jól vagyok. Megszűnt a fájdalom. - Erőltetett mosolyt
villantott az orvosra. - Teljesen jól vagyok.
 Dr. Steen odahúzott egy széket, és leült Soraya mellé.
- Rendben - mondta. - Mi folyik itt igazából?
- Mi történt az orvosi magatartásával?
- Egy pillanatra talonba raktam. - Dr. Steen megengedett
magának egy halovány mosolyt. - A páciensnek szüksége van rám.
- Úgy fest, már abban a pillanatban szükségem volt magára,
amikor beléptem a rendelőjébe
Soraya egy ideig hallgatott. Hallotta, hogy a külső rendelőben
csörög a telefon. Valaki felvette, röviden beszélt, majd ismét csönd
lett.
Dr. Steen gyengéden megérintette a nő csuklóját, hogy magára
vonja a figyelmét.
- Meg kell oldanunk a fizikai problémáját. Világos, hogy addig
nem tudjuk ezt megtenni, amíg az egyéb gondja nem oldódik meg.
Soraya lassan, végtelenül lassan emelte tekintetét a férfira.
- Meg vagyok rémülve.
Az orvos mintha megkönnyebbült volna.
- Ez teljesen normális reakció. De tudok segíteni…
- Nem nekem kell a segítség.
Dr. Steen egy pillanatra zavarba jött.
- A kisbabámnak - mondta Soraya. - Állapotos vagyok.

- Hogy érzi magát? - kérdezte Bourne, amikor belépett a

szobába, ahol Alef lábadozott.
- Fizikailag jobbam
A férfi ült az ágyban. Valaki bevitte neki az International
Herald Tribune egy példányát, azt olvasgatta, de láthatóan
nehézségei voltak.
Bourne letett egy fekete, bőr aktatáskát, és rámeredt arra az
újságlapra, amelyet értéktőzsdei jegyzésekkel,
cégösszeolvadásokkal, negyedéves eredményekkel és hasonlóikkal
nyomtattak tele.
 - Nem látja tisztán?
Alef vállat vont.
- Hol így, hol úgy. Az orvosok azt mondták, számítsak erre
- Lát olyan céget, amelyiknek maga a tulajdonosa?
- Tessék? - Alef nehézkesen felnevetett. - Nem, nem. Csak
szoktatni akartam a szememet az apróbb betűkhöz.
Bourne elvette tőle az újságot, kinyitotta az aktatáskát, és egy
fegyvert tett Alef ölébe. Mielőtt az kinyithatta volna a száját,
Bourne megszólalt.
- Mi ez?
Alef fölvette.
- Egy 9 mm-es Glock 19-es. - Ellenőrizte a tárat, látta, hogy
nincs megtöltve. Végigsimított a fegyveren. Profi mozdulattal
Bourne elvette tőle, és odaadott neki egy másikat.
- És ez?
- Egy CZ-USA 75B kompakt pisztoly.
- Hány töltény fér bele?
- Tíz.
Bourne elvette a CZ-t, és kicserélte egy sokkal kisebb fegyverre.
- Tudja, mi ez?
Alef megtapogatta.
- Para-Ordnance Warthog pisztoly, WHX1045R, Alloy Regal
Finish, 45 ACP kaliberű, tíztöltényes kapacitású, egylövetű. -
Meglepett arccal nézett fel Bourne-ra.
- Honnan tudom ezeket?
Válaszként Bourne elvette a Warthogot, Alef kezébe nyomott
egy részletes ábránál kinyitott katalógust, és oroszul szólalt meg:
- Pozsalujszta, szkazsitye mnye, sto izobrazeno tam. - Legyen
szíves, mondja meg, mit ábrázol
- Ez egy Dragunov SZVDSZ puska, behajtható válltámasszal és
műanyag vázzal. - Mutatóujját végigfuttatta a képem -
Orvlövésznek való fegyver.
- Jó, rossz, milyen? - érdeklődött Bourne.
 - Nagyon jó - felelte Alef - Az egyik legjobb.
- Mi egyebet tud még mondani? - kérdezte angolra váltva
Bourne. - Használta bármelyiket?
- Használtam-e? - Alef zavarodottnak látszott. - Nem… nem
tudom.
- Mi a helyzet a Glockkal vagy a Warthoggal?
Alef megrázta a fejét
- Sötétségben tapogatózom.
- Azonnal felismerte őket.
- Igen, tudom, de… hogyan lehetséges? - A halántékát dörgölte,
miközben Bourne elrakta a fegyvereket. - Mi az ördögöt jelentsen
ez?
- Azt jelenti - felelte Bourne -, hogy itt az ideje kiderítenünk,
vajon egy kirándulás Sadelögába lendít-e egy kicsit az emlékezetén.

- Képzeld - mondta Peter Marks, amitor Soraya belépett a

Treadstone biztonsági ajtaján - Richards, az új fiú azt mondja, hogy
az Utat Megvilágító Dzsinn egyáltalán nem kísértet. Valóságos
személy.
- Tényleg? - Soraya kibújt a kabátjából, és az irodája felé indult.
- Igen. - Peter mellette lépkedett. - Ráadásul egy névvel is
előállt. Csak tipp, de mégis… Nikodémusz a neve.
- Hű. - Soraya a fűtőtestre dobta a kabátját, és leült az
íróasztalához. - Talán beszélnünk kellene Richard Richardsszal.
- Ne most rögtön. Nem akarom megzavarni az
összpontosításban. Nyakig benne van - Peter Richards kuckója felé
pillantott. - Szerintem egész éjszaka ezen dolgozott.
Soraya megvonta a vállát, és a „Bejövő” irattartóból egy halom
aktát húzott maga elé. Köztük voltak az átiratok a közel-keleti helyi
ügynökeinek szóbeli jelentéseiről, Szíriából, Libanonból,
Szomáliából, egyéb helyekről. Kinyitotta az első aktát, és olvasni
kezdett.
Peter megköszörülte a torkát.
- Na, mi volt az orvosnál?
Soraya felnézett. Mosolyt erőltetve az arcára, így válaszolt:
- Minden lelet negatív Csak a fáradtság miatt volt. -Vállat vont.
- Szerinte hamarabb jöttem vissza dolgozni a kelleténél.
- Hajlamos vagyok egyetérteni vele - mondta Peter. - Nem is
hasonlítasz önmagadra.
- Nem? Miért, kire hasonlítok?
Peter nem nevetett a nő gyönge tréfáján.
- Menj haza, Soraya. Pihenj egy kicsit.
- Nem akarok hazamenni. A történtek és a kényszerű ágypihenő
után számomra a legjobb, ha dolgozom.
- Nem értek egyet, és az orvosod sem. Vegyél ki pár napot. Ki
se kelj az ágyból.
- Akkor becsavarodom.
Peter a nőére tette a kezét.
- Ne akard, hogy beavassam Hendrickset.
Soraya egy ideig nézte, majd bólintott.
- Jól van, de azt akarom, hogy a dolog kettőnk között maradjon.
Peter mosolygott.
- Én is.
- Ha bármi fontos felmerül, azonnal hívj!
- Persze, hogy felhívlak.
- A mobilomon, mert a lakásomon a vonalas megint elromlott.
Peter bólintott, láthatóan megkönnyebbült, hogy a nő kötélnek
állt.
- Meglesz.
- Rendben. - Soraya sóhajtott. - Csak egy percet adj, hogy
befejezzem ezt a jelentést, aztán átadom az összeset neked. - Amint
a férfi felállt, Soraya halkan megszólalt. - Tartsd rajta az egyik
szemedet Richardson, jó?
Peter derékból meghajolt.
 - Parancs! - Az ajtóhoz ment, de egy pillanatra visszafordult. -
Tartsd magad ahhoz, amit megbeszéltünk, rendben?
- Rendben.
Soraya nézte, ahogy a férfi visszamegy a folyosó túloldalán lévő
irodájába, aztán végigolvasta a jelentést, a margóra néhány jegyzetet
firkantott. Összemarkolta és egymásra rakosgatta az aktákat, hogy
átvigye őket Peternek. Pillantása megakadt a dosszién, amelyben
egykori egyiptomi ügynökének jelentése volt. Amim arca villant fel
az emlékezetében, és érezte, hogy égni kezd a szeme. Dühösen,
ugyanakkor sajgó szívvel letörölte a könnyeit a kézfejével.
Mély levegőt vett, felállt. Beadta az iratokat Peternek, és már
folyosón ballagva az órájára pillantott. Pár perc délig. Telefonján
benyomott egy gyorshívó gombot, Delia Trane-t hívta, aki az ATF-
nél, az Alkohol-, Dohány-, Lőfegyver- és Robbanóanyag-ügyi
Irodán volt robbanóanyag-szakértő. Deliával több ügyön is együtt
dolgoztak, amikor Soraya még a Központi Hírszerzésnél volt, és az
ismeretség révén közeli barátnők lettek.
- Raya, hogy s mint?
- Találkoznunk kell - felelte Soraya. - Mit szólnál egy ebédhez?
- Most? Volna itt valamim, de majd átteszem máskorra. Amúgy
jól vagy?
Soraya megmondta, mikor és hol találkozzanak, majd bontotta a
vonalat. Nem vágyott hosszabb telefonbeszélgetésre. Negyven
perccel később belépett az Északnyugati Hetedik utcában lévő,
Jalco nevű tapasbárba, és látta, hogy Delia már az egyik ablak
melletti asztalnál ül. Szélesen elmosolyodott, amikor észrevette
Sorayát, és intett neki.
Delia anyja Bogotában született, kolumbiai arisztokrata
családba, és a lánya sokat örökölt anyai őseinek tüzes véréből. Bár a
szeme világos volt, a bőre ugyanolyan sötét árnyalatú, mint
barátnőéjé; de itt véget is ért a hasonlatosság. Delia hétköznapi arcú,
fiús alkatú nő volt, a haját rövidre nyíratta; keze erős, akár egy
férfié. A munkát legendásan komolyan vette, de Sorayával egészen
másként viselkedett.
Most felállt, és megölelték egymást.
- Mesélj el mindent, Raya!
Soraya arcáról mintha letörölték volna a mosolyt.
- Azért hívtalak.
Egymással szemben ültek le. Soraya egy Virgin Maryt rendelt.
Delia egy caipirinhát babusgatott, az italt cachagával, brazil
cukornádlikőrrel készítették.
Soraya körülnézett a helyiségben. Örült, hogy a bár kezd
megtelni, a zsongás falként vette őket körül.
- Az orvos meglepődött, hogy nem látszik rajtam, pedig már a
második trimeszter elején járok. Azt mondta, általában meg tudja
állapítani.
Delia legyintett,
- A férfiak csak áltatják magukat a terhességi radarjukkal
kapcsolatban.
- Ha anyám génjeit örököltem, majd csak az ötödik-hatodik
hónapban kezd meglátszani rajtam.
Rövid csönd telepedett rájuk az étterem növekvő lármája
közepette. Ahogy egyre több vendég tért be, a már ott lévők is
zajosabbá váltak. Különösen a nevetésük tűnt élesnek és bántónak.
Delia, megérezve barátnője szorongását, előrenyúlt, és
megszorította Soraya kezét.
- Raya, figyelj rám, nem hagyom, hogy bármi történjen a
babával vagy veled.
Soraya arcán hálás mosoly villant fel, majd hunyt ki.
- Visszaérkezett a laboreredmény. Szubdurális vérömlenyem
van.
Deliának elakadt a lélegzete.
- Mennyire súlyos?
- Mint egy autógumin egy lassan szivárgó lyuk. De a nyomás…
- Soraya félrekapta a tekintetét. - Dr. Steen szerint beavatkozásra
van szükség. Lyukat akar fúrni a fejembe.
 Delia erősebben szorította a kezét.
- Természetes, hogy így gondolja. A sebészek mindig vágni és
összevarrni akarnak.
- Ebben az esetben igaza lehet.
- Szerzünk egy második szakvéleményt. Egy harmadikat, ha
szükséges.
- Az MRI egyértelmű - mondta Soraya. - Még én is láttam a
problémát.
- A vérömlenyek felszívódhatnak maguktól.
- Lehet, hogy ez is olyan volt. De repülőre ültem. Az utazás
Párizsból súlyosbította, és most…
Delia látta Soraya szemében a félelmet.
- Most mi van?
Soraya mély lélegzetet vett, majd kifújta a levegőt.
- Terhes nőkön csak a legszükségesebb esetben végeznek műtéti
beavatkozást, mert kettős veszély leselkedik a magzatra: az altatás
és maga a műtét. - Könnyek csillogtak a szemében. - Delia, ha
valami rosszul sül el…
- Semmi sem fog rosszul elsülni.
- Ha valami rosszul sül el - makacskodott - Soraya az anya élete
az elsődleges. Ha komplikáció lép fel, abortálják a babát.
- Jaj, Raya! - A tehetetlen kiáltást elnyomta az éttermi zaj. Delia
rosszallóan nézett a barátnőjére.
- Nem szabad így gondolkodnod!
- Muszáj így gondolkodnom. Tudod, miért.
Delia közelebb hajolt.
- Teljesen biztos vagy benne?
- Kiszámoltam. A naptár és a menstruációs ciklusom alapján
kizárt a tévedés. Kétség nem fér az apa kilétéhez.
- Tehát ó…
- Úgy van.
Mindkét nő felpillantott, amikor asztaluk mellett megjelent a
pincér.
 - Hölgyeim, választottak?

Miután megkapta legújabb megbízatását Dani Amit-tól, a

Babilóniaiként ismert Ilan Halevy argentin útlevéllel Tel-Avivból
Bejrútba repült; ismét útra kelt hát a Moszad által kreált legenda.
Bejrútból egy magángépen Szidonba, Szidonból dzsippel a Dahr el-
Ahmar-i táborba ment.
Ben David ezredes éppen borotválkozott, amikor a sátrába
bevezették a Babilóniait. Ben David nem fordult meg, csak a
tükörből nézett a bérgyilkosra, mielőtt folytatta kékes borostájú
állának tisztogatását. Egy alig begyógyult, tűzpiros húsú sebhely
húzódott bal szemének sarkától a fülcimpájáig. Lehetősége lett
volna plasztikai műtétre, de nem szánta rá magát.
- Ki tudja, hogy itt vagy? - kérdezte minden bevezetés nélkül.
- Senki - felelte a Babilóniai.
- Még Dani Amit sem?
A Babilóniai rezzenéstelen tekintettel nézte, erre már felelt.
Ben David elvette arcától a borotvát, s bólintott, miközben
lemosta róla a habot és a levágott szőrzetet.
- Akkor rendben van. Beszélgethetünk.
Gondosan megszárogatta a borotvát, majd összecsukta és eltette.
Aztán fogott egy törülközőt, és szárazra törölte az arcát. Csak akkor
fordult a Babilóniai felé.
- Az emberölés jól áll neked.
Lassú mosoly terült szét a Babilóniai arcán.
- Én is örülök, hogy látlak.
A két férfi röviden, de erősen megölelte egymást, majd
hátraléptek; olyan volt, mintha a bensőséges mozdulat meg sem
történt volna. Újra két profi voltak, ügyük pedig halálosan komoly.
- Rebeka után küldtek.
Valami sötét suhant át Ben David tekintetén, majd azonnal el is
tűnt.
- Tudom, mit jelent ez neked - mondta a Babilóniai.
- Akkor te vagy az egyetlen.
- Ezért vagyok itt. - A Babilóniai nem csekély kíváncsisággal
végigmérte az ezredest. - Mit akarsz, mit csináljak?
- Azt akarom, hogy szigorúan tartsd magad a kapott parancshoz.
A Babilóniai felkapta a fejét.
- Komolyan?
- Igen - felelte Ben David. - Komolyan.
- Tudom, hogyan érzel a lány iránt.
- Tudod, hogyan érzek a projekt iránt.
- Tudom - válaszolt a Babilóniai. - Természetesen tudom.
- Akkor tudod, mi a fontossági sorrendem.
A Babilóniai egy pillanatig csak nézte.
- Igencsak beleköphetett a levesbe.
Ben David elfordult, nagy műgonddal a borotválkozó-eszközeit
kezdte katonás rendbe sorakoztatni.
A Babilóniai csendben méregette, mielőtt ismét megszólalt:
- A kényszeres cselekvés akkor jellemző rád, amikor ideges
vagy.
Az ezredes megdermedt, elkapta a kezét a
borotválkozóeszközöktől.
- Ne tagadd - szólt a Babilóniai. - Túlságosan ismerlek.
- Én is ismerlek téged - felelte Ben David, s visszafordult a
férfival szembe. - Sosem vallottál kudarcot küldetéseid során.
- Ez a szó szoros értelmében nem igaz.
- De azt csak te meg én tudjuk.
A Babilóniai bólintott.
- Ez viszont igaz.
Ben David egy lépést tett a másik felé.
- Az a helyzet, hogy Rebeka összeakadt Jason Bourne-nal.
- Ó - mondta a Babilóniai. - Dani Amit nem tájékoztatott erről a
bonyodalomról.
 - Nem tud róla.
A bérgyilkos mélyen Ben David szemébe nézett.
- Miért nem mondtad el neki?
- Bourne kurvára nem tartozik rá.
- Más szavakkal - jegyezte meg a Babilóniai - Bourne rád
tartozik.
Ben David még egy lépést tett felé.
- És most már rád is.
- Ezért hívattál ide.
- Amint tudomást szereztem a megbízatásról.
- Igaz is - mondta a Babilóniai. - Pontosan hogyan szereztél róla
tudomást? Ismereteim szerint csak Dani Amit és az igazgató tud
róla.
Ben David ezredes lassan elmosolyodott.
- Jobb így - mondta - mindegyikünknek.
A Babilóniai láthatóan elfogadhatónak találta ezt a választ.
- Szóval Bourne-t akarod.
- Igen.
- És Rebeka?
- Mi van vele? - kérdezte éles hangon az ezredes.
- Tudom, hogyan érzel…
- A fontos dolgokat tartsd szem előtt. A legapróbb okot sem
adhatod Dani Amitnak, hogy gyanakodjon rád. Teljesítened kell a
megbízatásodat.
A Babilóniai némi együttérzéssel nézte
- Nem lehet most könnyű neked.
- Miattam ne aggódj! - csattant fel Ben David. - Tökéletesen jól
vagyok.
- És a terv szerint haladunk.
- Pontról pontra.
A Babilóniai bólintott.
- Akkor indulok.
- Bölcsen teszed.
 A bérgyilkos távozása után Ben David csak állt, és a
tükörképére meredt. Aztán felkapta a borotvát, és elhajította. A
tükör összetört, s vele együtt Ben David tükörképe is.
 4.

A nagydarab, erős, csapott vállú férfi leginkább egy medvére

hasonlított. Mérték utáni öltönyében, amely talpnyalói többségének
éves jövedelménél is többe került, a napfényes Place de la
Concorde-on állt. A turisták szüntelen zsivaja harkálysereg
kopácsolásaként dobolt a fülében. A lába alatt lévő járdasziget körül
végtelenül kavargó forgalom olyan volt, mint a halál: mindig csak
egy kicsivel zúg el az ember mellett, mígnem telibe találja és
beledöngöli az utcakőbe, aztán tovarobog. Ifjúságának elfecsérelt
napjaira gondolt, mielőtt önmagára talált volna, mielőtt rájött volna,
hogyan kamatoztathatja a képességeit; elpocsékolt, ötökre eltűnt
idő.
A Place de la Concorde kedvelt találkozóhelye volt Párizsban,
főként halálközelisége miatt. Ezen a helyen nyisszantotta le a
guillotine többek mellett Marie Antoinette fejét, bűnösök és
ártatlanok egyaránt életüket vesztették itt a terror uralma idején.
Minden nyelven szerette ennek a kifejezésnek a hangzását: Rčgne
de la Terreur.
Fejét elfordítva észrevette a nőt, aki megvárta, míg vált a lámpa,
majd elképesztően hosszú lábait egymás elé rakosgatva elindult a
széles utcán át - kedvelte őt. Turisták csoportja mögé rejtőzve
közeledett, meglátta a férfit, de rá sem hederített, amíg a II.
Ramszesz uralmát dicsőítő, 3300 éves obeliszk túlsó végéhez nem
ért. A Mehmet Ali oszmán alkirály által 1829-ben Franciaországnak
adományozott obeliszk eredetileg Luxor templomának bejáratánál
állt. Ilyeténképp figyelemre méltó történelmi kincs. A férfi erre
gondolt, amint a turisták tömege hol gyérebben, hol megáradva
elhaladt mellette, nem méltatva az obeliszket futó pillantásnál
többre. A világ történelme napról napra többek számára vész el,
beszántják az okostelefonok és iPadek révén milliók által böngészett
internet bűzös kipárolgásának hegyei alá. Britney Spears, Angelina
Jolie és Jennifer Aniston élete jobban érdekli az új tömegeket, mint
Marcel Prousté, Richard Wagneré vagy Victor Hugoé - ha
egyáltalán tudják, hogy kik voltak ezek a jeles személyek.
A férfi legszívesebben kiköpött volna, ám inkább mosolyogva
odaballagott az obeliszk nyugati oldalához, ahol ott várta Martha
Christiana, kezét divatos, fekete-vörös L. Wren Scott kulikabátjának
zsebébe dugva, amely alatt ugyanattól a divattervezőtől való feszes,
mély szilvakék szarvasbőr szoknyája pompásan kirajzolta testének
alsó vonalait. Nem fordult meg, amikor megérezte a férfi jelenlétét,
csak hátranézett a bal válla felett.
- Örülök, hogy látom, barátom - mondta. - Régen találkoztunk.
- Túlságosan régen, chérie.
A nő telt ajka Mona Lisa-szerű mosolyra húzódott.
- Hízeleg?
A férfi vakkantásszerú nevetést hallatott.
- Mi szükség lenne rá?
Igaza volt: meghökkentően szép, sötét hajú, sötét szemű nő volt,
latinos mind vonásaiban, mind temperamentumában. Ugyanúgy
lehetett akár szenvedélyes, akár harcias. Mindenesetre tisztában volt
vele, ki ő. A maga ura volt, amit a férfi csodált benne, mindvégig,
amióta próbálta megtörni. Eddig még nem sikerült neki, amiért
részben hálás volt. Martha feleannyira sem lett volna hasznára, ha
sikerült volna megtörnie a lelkét. Ritka üres pillanataiban eltűnődött
rajta, miért tér vissza hozzá mindig a nő. Nem talált rajta fogást;
ráadásul nem lehetett kényszeríteni - erre második találkozásukkor
rájött. Gondolatait attól a sötét időről a mai találkozót szükségessé
tevő, fontos dolog felé fordította.
Martha nekidőlt a hatalmas obeliszknek, lábát apró bokájánál
keresztbe rakta. Louboutin cipőjén megcsillant a napfény.
 - Fiatalkoromban - kezdte a férfi - hittem benne, hogy a jó
elnyeri jutalmát, mintha az élet tisztességes és előre meghatározott
valami volna, ami képtelen elképzelhetetlen és elfogadhatatlan
akadályokat gördíteni az utamba. És mi történt? Elbuktam, újra meg
újra. Elbuktam, mígnem belefájdult a fejem, s rájöttem, hogy
magamat bolondítottam. Semmit sem tudtam az életről.
Cigarettát vett elő, megkínálta a nőt, majd kivett egy szálat
magának is. Mindkettőt meggyújtotta, előbb a nőét, majd a magáét.
Amikor odahajolt, megérezte a nő parfümjének illatát, amelybe
citrom- és fahéjaroma keveredett. Mélyen belül valami megremegett
benne. Főleg a fahéjnak volt rá különös, erotikus hatása. Számos
intim kép villant fel lelki szemei előtt, mielőtt elhessegette volna
őket. Kihúzta magát, tüdejét teleszívta nikotinnal, hogy beszéd
közben így távolodjon el a múlttól.
- Rájöttem, hogy az élet megpróbál úgy vezetni engem -
folytatta -, hogy megtanítson nemcsak a túléléshez, hanem a
felvirágzáshoz szükséges leckékre is. Rájöttem, hogy félre kell
tennem a büszkeségemet, tudomásul kell vennem az elfogadhatatlan
akadályokat, utat kell közöttük találnom, nem pedig
megfutamodnom előlük. Mert a sikerhez vezető út, bárkinek a
sikere, nem csak az enyém, akadályokon keresztül vezet.
Martha Christiana csöndben, komolyan hallgatta, egyetlen
szavát sem szalasztotta el. A férfinak ez is tetszett benne. Soha nem
volt annyira elfoglalva önmagával, hogy ne hallotta volna meg, ami
fontos. Már csak ez a tulajdonsága is megkülönböztette a
tömegektől. Ebben is hasonlított hozzá.
- Amikor elfogadjuk az elfogadhatatlant, megkezdődik a
változás - szólalt meg végül a nő. - Változás vagy halál:
mindkettőnknek ez az alaptétele, nem? S ahogy a változások
összeadódnak, bizonyos átalakulás megy végbe. És hirtelen
másmilyenek leszünk.
- Jobban megváltozunk, mint azt valaha képzeltük volna.
A nő bólintott, tekintetét a széles, tökéletesen egyenes Champs-t
szegélyező vadgesztenyefákra szegezte.
- És most itt vagyunk, ismét arra várva, hogy ránk boruljanak az
árnyak.
- Ellenkezőleg - mondta a férfi. - Mi vagyunk az árnyak.
Martha Christiana felnevetett.
- Valóban - bólintott.
Percekig csöndben, barátságos hallgatásba burkolózva
cigarettáztak, miközben kavargott körülöttük az embersereg. A
távolban, a Champs végén a Diadalív Martha Louboutinjéhez
hasonlóan csillogott.
A férfi végül eldobta és sarkával széttaposta a csikket.
- Autóval van?
- Szokás szerint.
- Helyes. - A férfi bólintott, majd megnyalta az ajkát. - Támadt
egy kis gondom.
Mindig ugyanúgy kezdte beszélgetésük hivatalos részét. A
rituális megnyitó megnyugtatta. Mindig voltak gondjai, de ritkán
hívta Martha Christianát, hogy oldja meg őket. A nő különleges
tehetségét olyan problémákra tartogatta, amelyeket meggyőződése
szerint senki más nem tudott volna elintézni.
- Férfi vagy nő? - kérdezte Martha Christiana.
A férfi a belső zsebéből egy fényképet húzott elő, s átadta.
- Ó, milyen jóképű fickó! - csücsörített a nő. - Szívesen
felcsípném.
- Helyes. - Megbízója nevetve nyújtott át egy pendriveot. - A
célszemélyre vonatkozó minden információ rajta van, de tudom,
hogy szeret maga utánajárni mindennek.
- Alkalmasint. Szeretek minden billentyűt én leütni, még ha
egyszerű is a dallam. - A férfira nézett. - És jelenleg hol tartózkodik
ez a Don Fernando Hererra?
- Mozgásban van. - Az öreg kivillantotta elefántcsontszín
madzsongkockákra emlékeztető fogait. - Engem keres.
Martha Christiana felvonta a szemöldökét.
 - Nem látszik gyilkosnak.
- Nem az.
- Akkor mit akar? És maga miért akarja eltetetni láb alól?
A férfi felsóhajtott.
- Minden kell neki. Don Fernando ki akar tőlem csikarni
valamit, ami sokkal értékesebb az életemnél.
Erre Martha Christiana egyenesen a szemébe nézett, arca
aggodalmat tükrözött.
- És mi volna az, guapo?
- Az örökségem. - Kifújta a levegőt. - Mindenemet el akarja
venni, mindent, amim van, és ami valaha az enyém lesz, meg akar
kaparintani.
- Nem hagyom, hogy megtegye.
A férfi feszesen elmosolyodott, s könnyedén megérintette a nő
kézfejét; mintha egy pillangó szárnya simított volna végig rajta.
- Martha, ha végzett, küldök valakit magáért. Van egy nagyon
különleges megbízatás, amelyhez szükségem volna magára.
Martha Christiana viszonozta a mosolyát, miközben eltolta
magát az obeliszktől.
- Don Fernando Hererra el lesz intézve.
A férfi mosolygott.
- Tudom.

- Ez a kapcsolat Bourne-nal - mondta Ze’ev - kurvára buta

dolog, nem éri meg. A halálodat okozza, arról Ben David
gondoskodik.
Rebeka csettintett a nyelvével.
- És azért utaztál ennyit Tel-Avivból, hogy ezt elmondd nekem?
- Segíteni próbálok, nem fogod fel?
Rebeka összehúzta a szemét a fürgén távolodó vihar nyomában
felszakadozó felhők között átkukucskáló nap sugaraitól. A frissen
lehullott hóból feltorlaszolódott, fehér hóbuckák között lépkedtek.
Előttük gyöngyházszerűen szürkéllett a víz, mintha a meredeken
lejtő, kavicsos part meghosszabbítása volna. Sétáltak, talán körbe-
körbe. Legalábbis olyan érzés volt. A tájat apró, kék tetejű házikók
pöttyözték. Itt-ott férfiakat láttak, akik a házukhoz vezető utat
tisztították meg a hótól. A nő vissza akart térni Sadelögába, de
Ze’ev megnehezítette a dolgát. Tudta, meg kell találnia a módját,
hogy a férfi jelenlétét a maga javára fordítsa, és hogy erre nagyon
kevés idő áll rendelkezésére.
- Próbálom megérteni, mit akarsz kihozni ebből.
A férfi az ujjperceit ropogtatta. Nem viselt kesztyűt. Keze olyan
fehér volt, mint egy hulláé. Noha Tel-Avivban állomásozott, Ze’ev
Ben David emberei közé tartozott. Ez, és ő maga, veszélyessé tette.
De más okok miatt sem volt szabad megbízni benne, ha hinni lehet
annak, amit Dahr el-Ahmarban hallott.
- Miből? - kérdezte a férfi.
- Le merem fogadni, hogy a segítséged nem tetszene sem
Amitnak, sem az igazgatónak.
A férfi hófehér ujjait hajlítgatta. Erőfitogtatás vagy
figyelmeztetés?
- Egyikük sem tudja, és nem is fogja megtudni.
Rebeka kemény, kétkedő pillantással méricskélte Ze’evet. A
férfi felsóhajtott.
- A következőről van szó: amióta feljutott a ranglétrán, Ilan
Halevy bosszút forral ellenem. - Ilan Halevy, a Babilóniai.
- Ugyan miért forralna?
Ze’ev úgy fújta ki az orrán a levegőt, ahogy egy túl szoros
gyeplőre fogott ló horkant.
- Megpróbáltam eltávolítani a Moszadból. Ez a pályafutása
kezdetén történt. Olyan volt, mint egy elszabadult hajóágyú.
Megfelelő kiképzést kapott, mégis mindent a maga feje szerint
csinált, nem a Moszad módszerei szerint.
- Óriási hibát követtél el.
 Ze’ev bólintott.
- És nem hagyja, hogy elfelejtsem. Addig nem lesz boldog, amíg
ki nem utál.
- Ilan Halevy nem ismeri a boldog szó jelentését.
- Akkor is…
A nő bólintott.
- Jó, rendben, ti ketten zsigerből gyűlölitek egymást. Mi köze
van ennek hozzám?
- Azt akarom, hogy megbukjon.
- Nem csak a bukását akarod.
- Nem. Azt akarom, hogy látványosan bukjon el, olyan kudarcot
akarok, amiből nem fog tudni felállni.
Rebeka egy pillanatig elgondolkozott.
- Már kész a terved.
Mosoly árnyéka suhant át a férfi arcán egy villanásnyi időre,
majd el is tűnt.
- Nincs rá mód, hogy visszafordítsuk. Te magad mondtad.
- Igen, az tiszta időpocsékolás lenne. Inkább idecsaljuk
Sadelögába.
- És aztán?
- Aztán várunk.

A Politics As Usual washingtoni szerkesztősége az Észak-

nyugati E utcán volt. Soraya próbált nem gondolkodni, miközben a
tizenhatodik emeletre ment opciókról, árrésekről és valutatőzsdei
stratégiákról beszélgető öltönyösök maroknyi csoportjával.
Előrefurakodott, amint kinyílt a liftajtó, és egyenesen a juharfából
és rozsdamentes acélból készült, íves fogadópulthoz ment.
- Charles bent van? - kérdezte Marshától, a recepcióstól
- Igen, Ms. Moore - mondta begyakorolt mosollyal Marsha. -
Foglaljon helyet, amíg beszólok neki.
- Itt várnék inkább.
 Marsha röviden biccentett, de közben már Charles mellékét
hívta. Soraya még ilyen közelről is csak kivehetetlen mormolást
hallott. Várakozás közben körülnézett a recepciós helyiségben, bár
már sokszor járt itt. Jól látható helyen kifüggesztett, laminált
oklevelek idézték fel az internetes hírügynökség Peabody- és
Pulitzer-díjas cikkeit. Soraya tekintete óhatatlanul arra a remek
cikkre tévedt, amelyet Charles két éve írt: egy hatékony, noha
kevéssé ismert Szíriai terrorista sejt tevékenyégét ismertette. Aligha
meglepő, hogy emlékezett rá, hiszen ez hívta fel a figyelmét a
férfira. Felkereste, hogy legalább forrásainak egy részét
megszerezze, de kevés eredménnyel járt.
Amikor - ahogy mindig - megérezte a férfi jelenlétét, felé
fordította a fejét, és telt ajka mosolyra húzódott. Charles magas,
karcsú férfi volt, kócos, idő előtt megőszült hajjal. Szokás szerint
makulátlanul öltözött: éjkék öltöny, galambszürke ing és halvány
mintás nyakkendő.
Amint meglátta, odabiccentett Sorayának, de valami
nyugtalanító volt a mosolyában, amit a nő nem tudott hová tenni, s
ettől izgatottság futott rajta végig. Kezdte megkérdőjelezni saját
döntését. Egy része vissza akart fordulni, beszállni a liftbe, soha
többé nem találkozni a férfival.
Ehelyett előrelépett, s kezét könnyedén a háta mögött tartva
végigment utána a folyosón, be a sarkon lévő irodájába. Épp mielőtt
belépett, az ajtótól jobbra meglátott egy falra erősített táblát:
CHARLES THORNE, FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES.
A férfi becsukta maga mögött az ajtót.
A lehető leghamarabb végeznem kell, gondolta Soraya, mielőtt
cserbenhagy a bátorságom.
- Charles - kezdte volna, amint leült.
- Nem számítottam a jöttödre. - A férfi fölemelte az egyik kezét,
elejét veendő, hogy a nő megszólaljon, aztán gondosan leeresztette
a reluxát. - Soraya, mielőtt bármit mondasz…
Jaj, ne, gondolta a nő. Most jön nekem azzal a „szeretem a
feleségemet” dumával Ne most, könyörgök, ne most.
- El kell mondanom valamit szigorúan bizalmasam Jó?
Helyben vagyunk. Soraya nagyot nyelt.
- Igen, hogyne.
A férfi mélyet sóhajtott, majd halk fütty kíséretében kifújta a
levegőt.
- Nyomoz utánunk az FBI.
Soraya szíve nagyol ugrott.
- Utánunk?
- A Politics As Usual után. Marchand után. - A kiadó. -
Davidoff után. - A főszerkesztő. - Utánam.
- Én… nem értem. - Soraya halántékán kellemetlen ütemben
lüktetett egy ér. - Miért?
Charles végigsimított az arcán.
- Lehallgatás - bűnügyek áldozatainál, jeles celebeknél, a New
York-i rendőrségnél, egyes politikusoknál. - Tétovázott, szemében
fájdalom ült. - Kilenc-tizenegy áldozat.
- Viccelsz?
- Sajnos nem.
Soraya forrónak érezte a testét, mintha trópusi láz tört volna ki
rajta.
- De… ez igaz?
- Neked és nekem… - A férfi köhintett, a torkát köszörülte. -
Külön utakon kell járnunk.
- De te… - Soraya a fejét rázta, csöngött a füle. - Hogy lehet,
hogy te…?
- Én nem, Soraya. Esküszöm, nem voltam benne.
Nem fog felelni a kérdésemre, gondolta a nő. Nem fogja
elmondani nekem. Aztán, a férfi szemébe nézve, ismét hallani vélte,
amit az előbb mondott: Külön utakon kell járnunk.
Felállt, de megtántorodott, és visszahuppant a székre.
- Soraya?
Nem tudta, mit mondjon, sőt azt sem, mit gondoljon. Azért is
meg kellett küzdenie, hogy ismét rendesen tudjon levegőt venni.
Egy szívdobbanásnyi idő alatt a feje tetejére állt a világ. Nem
szakíthatnak, most nem. Ez elképzelhetetlen. Hirtelen eszébe jutott
az a vacsora Deliával, a Charlesszal való megismerkedés utáni este.
- Normális vagy? - kérdezte tágra nyílt szemmel a barátnője. -
Charles Thorne? Jaj, ne! Tudod, ki a felesége?
- Tudom - felelte Soraya. - Persze hogy tudom,
- És te mégis…? - Delia hitetlenkedve elhallgatott.
- Nem bírtunk magunkkal.
- Természetesen bírhattatok volna magatokkal. Delia dühbe
gurult. - Felnőttek vagytok.
- Ez olyasmi, amit felnőttek csinálnak, Dee. Azért hívják…
- Ne! - szólt rá Delia, hárító mozdulattal maga elé emelve
mindkét tenyerét. - Édes istenem, ki ne merd mondani!
- Nem egyéjszakás kaland, ha ez számít Valamit.
- Számít, hogyne számítana - jelentette ki Delia, kicsit túl
hangosan. Aztán indulatos suttogásig halkította a hangját. - A
francba, Raya, minél tovább tart, annál rosszabb lesz!
Soraya emlékezett rá, hogyan nyújtotta ki a kezét, s fogta meg a
barátnőjéét.
- Ne légy dühös, Dee. - Delia nem igazán figyelt rá. - Örülj az
örömömnek.
Minél tovább tart, annál rosszabb lesz.
- Soraya? - ismételte meg Thorne. Amikor meglátta a nő
arckifejezését, egészen elhűlt.
És most, gondolta Soraya, visszatérve a rettenetes jelenbe,
bekövetkezett a legrosszabb. Meg kell mondania neki. Ez az
egyedüli módja, hogy együtt maradjanak, ez biztosítja, hogy a
kapcsolatuk megszakítás nélkül folytatódjék.
Kinyitotta a száját, hogy megtegye a bejelentést, de az agya
fellázadt. Erre alacsonyítom le a babát - eszközzé? Az utálkozás
hulláma öntötte el, és előrehajolva felkapta a szemeteskosarat, és
belehányt.
 - Soraya? - A férfi odasietett hozzá. - Mi a baj?
- Nem érzem jól magam - suttogta rekedtesen.
- Hívok taxit.
A nő egy legyintéssel elhallgattatta.
- Mindjárt jobban leszek. - Muszáj megmondania neki, tudta,
hogy nincs más választása, de újabb epehullám tolult fel a torkán.
Miközben öklendezett, arra gondolt: Ne ma. Csak egy nap
haladékot kérek.

Egy órával az előtt, hogy Aleffel Sadelögába kellett indulnia,

Bourne álmot látott. Álmában meglőtték, belezuhant a Földközi-
tenger vihartól sötét vizébe, de ahelyett, hogy elvesztette volna az
eszméletét, ahogy sok évvel korábban történt, éberen érzékelte a
fájdalom áramütéseit, amelyektől feje egy rövidzárlatos masina lett.
Ahogy a sötétben viaskodott, tudatára ébredt, hogy nincs
egyedül. Valami érezhetően kúszott felfelé a tenger mélyéből,
valami hosszú és vékony, egy hatalmas tengeri kígyó. Teljes
hosszában köréje tekeredett, s közben tátott szája feléje közeledett.
Újra meg újra lerázta magáról, de minden múló másodperccel szállt
el az ereje, szétoszlott a tintakék vízben. És ahogy fogyott az ő
ereje, úgy nőtt a szörnyetegé, míg aztán elhúzódott, kinyitotta a
száját, és megszólalt: „Sosem fogod megtudni, ki vagyok. Miért nem
hagysz fel a próbálkozással?”
Letekeredett róla, elsiklott, és amikor utánakapott, amikor már
elviselhetetlenné vált a vágy, hogy megtudja… felébredt.
Lelökte izzadt, meztelen testéről a takarót, kiment a
fürdőszobába, és belépett a zuhanyfülkébe, még mielőtt kinyitotta
volna a csapot. Ökölcsapásként érte a rázúduló, jéghideg víz, de
éppen ezt akarta, hogy megszabaduljon álmának utolsó, tekergő
indájától is, amilyen gyorsan és teljesen csak lehet. Nem először
álmodta ezt. Mindig ugyanúgy végződött. Tudta, hogy a tengeri
kígyó a tudatalattija legmélyén rejtőző múltja, amely
összetekeredik, majd szétbomlik, de sosem tárja fel magát őelőtte.
Ha hinni lehet a tengeri kígyónak, soha nem is fogja.
Miután megborotválkozott és felöltözött, leült az ágya szélére,
és műholdas telefonjáról felhívta Sorayát. Megállapodtak, hogy
rendszeresen bejelentkeznek egymásnál, s ez eddig mindkettőjük
részéről jól működött. Gyakran sikerült hírszerzési értesüléseket
cserélniük, ami közös megelégedésükre szolgált.
Washingtonban az éjszaka közepe felé járt, és nyilvánvalóan
felébresztette a nőt.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Tökéletesen. Csak hosszú, nehéz napom volt.
Rögtön tudta, hogy Soraya nem mond igazat, bár hajtogatta,
hogy semmi baj sincs. Addig nyaggatta a nőt, amíg az beismerte,
hogy a Párizsban elszenvedett agyrázkódása rosszabbodott.
Mindössze ennyit mondott, és azt, hogy az orvos szoros
megfigyelés alatt tartja. Aztán megemlítette Nikodémuszt, Bourne
pedig elmesélte neki a Christiennel folytatott beszélgetését, és hogy
Nikodémusznak valamilyen formában köze van a Core Energyhez,
különösen annak vezérigazgatójához, Tom Brickhez.
- Úgy érted, Nikodémusz valóságos személy? - kérdezte Soraya,
amikor befejezte.
- Christien és Don Fernando határozottan úgy gondolja.
Utánanéznél a kedvemért a Core Energynek és Bricknek?
- Persze.
- Vigyázz magadra, Soraya!
A nő csak némi tétovázás után válaszolt.
- Te is.
Másfél óra múlva, ahogy keleten kezdett kivilágosodni az ég
alja, és az éjszaka utolsó maradványai is eltűntek, mint a szennyvíz
a csatornában, Aleffel már Christien egyik autójában ült, és
Stockholmból kifelé hajtva Sadelöga felé tartott.
- Nem néz ki túlságosan jól - jegyezte meg Alef, amikor rátértek
a sztrádára, és nyaktörő sebességgel robogtak.
Bourne nem válaszolt a megjegyzésre. Pár másodpercenként
belenézett a visszapillantó tükörbe, emlékezetébe véste a mögöttük
haladó járművek gyártmányát, típusát és helyzetét.
Alef pillantása automatikusan az oldalsó tükörre siklott.
- Társaságra számít?
- Mindig számítok társaságra.
Alef kurtán felnevetett.
- Aha, tudom, hogyan érti.
Bourne hosszú, éles pillantást vetett rá.
- Tudja?
- Mit?
- Azt mondta, tudja, hogyan értettem, amikor azt mondtam,
mindig számítok társaságra. Honnan tudja?
Alef rámeredt, aztán tehetetlenül megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs róla.
- Gondolkozzon!
Bourne parancsoló hangja hallatán Alef összerezzent.
- Nem tudom. Csak értem. - Tekintete ismét az oldalsó tükörre
vándorolt. - Semmi gyanús.
- Egyelőre.
Alef bólintott, elfogadta Bourne helyzetértékelését.
- Jó érzésem van Sadelögával kapcsolatban. Úgy é-tem, azzal,
hogy visszamegyünk.
- Abban bízik, segít magának visszaemlékezni.
- Igen. Ha valami segíthet egyáltalán… - csuklott el a hangja.
Az út további részét csöndben tették meg. Christien elintézte,
hogy egy csónak várjon rájuk - ugyanaz, amelyikkel ő és Bourne
halászott, amikor kihúzták a vízből Alefet. Valaki kitakarította. A
belsejében nem lehetett vérnyomot felfedezni.
Bourne besegítette Alefet a csónakba, majd eloldozta a
köteleket, csizmájával ellökte a járművet a parttól, és ő is beugrott.
A motort beindítva lassan csorogtak Sadelöga felé. Párától terhes,
nedves volt a levegő. A víz egyes részei fölött alacsonyan megült a
köd, mint valami lepel. Sadelögához közeledve Alef a nyakát
nyújtogatta.
- Ismerősnek tűnik bármi is? - Bourne lélegzete apró felhőkként
csapódott ki a jeges levegőben.
Alef megrázta a fejét.
Pár perccel később Bourne lelassított.
- Itt húztuk ki magát a vízből. Nem lehetett benn túl hosszú
ideig, tehát közel kell lennünk ahhoz a helyhez, ahol meglőtték
magát.
A parttal párhuzamosan vezette a csónakot.
- Ha bármi eszébe jut…
Alef bólintott. Egyre izgatottabbnak látszott, mint amikor valaki
a saját halála helyéhez közeledik. Bourne ismerte az érzést. A
ködpászmák alatt jégdarabokat láttak kavarogni a part mentén. Az
ittjártuk óta eltelt néhány napban legalább tíz fokot csökkent a
hőmérséklet. A hideg még az általában rajokban röpködő sirályokat
is elhallgattatta. Fájt belélegezni a levegőt.
- Nem tudom - szólalt meg nyomorultul Alef. - Nem tudom. - És
aztán hirtelen, mint amikor a vadászkutya szagot fog, felkapta a
fejét. - Ott! - Megremegett. - Pontosan ott!
Bourne a part felé fordította a csónakot.

- Kémkedtél utána? - Delia hitetlenkedve nézett Peterre. - A

barátod, az isten szerelmére.
- Tudom, de…
- Hihetetlen alakok vagytok. - A nő a fejét rázta. -
Embertelenek.
- Delia, éppen azért követtem Sorayát, mert a barátom.
A nő kétkedően felhorkant. Az irodájában voltak, ahol Peter
meglátogatta. Berúgta maga mögött az ajtót, amint a férfi feltette az
első kérdését.
- Mit keresett a Politics As Usuál szerkesztőségében?
- A szentségit - fakadt ki Delia -, azt nem kérdezed meg, miről
beszélgettünk ebéd közben?
- Feltételeztem, hogy valami köze volt a dr. Steennél telt
látogatásához.
Az ismét a fejét csóváló Delia addig hátrált előle, amíg az
íróasztala mögé nem ért.
- Nem tudom, mit hiszel, hogy mi folyik…
- Azt kérem, meséld el.
- Sorayának kell feltenned a kérdéseidet, nem nekem.
- Ő nem fog velem beszélni.
- Akkor meg kell értened, hogy jó oka van rá.
- Látod, erről van szó - mondta Peter, egy lépést téve feléje. -
Szerintem nem gondolkozik józanul.
Delia széttárta a kezét.
- Én nem tudom, mi…
- Szerintem bajban van - jelentette ki a férfi. - Azt kérem, segíts
nekem, hogy segíthessek neki
- Nem, Peter. Azt kéred tőlem, hogy áruljam el a bizalmát. - A
nő a melle alatt összefonta a karját. - Nem fogom, akármit is
mondasz vagy csinálsz.
Peter hosszúnak tűnő ideig nézett rá.
- Aggódom érte, Delia. Mélységesen és őszintén.
- Akkor menj vissza a dolgodra. Erről szállj le.
- Segíteni akarok neki.
- A segítség relatív fogalom. Ha erőlteted, komolyan mondom,
hogy könnyekkel végződik.
A férfi megrázta a fejét.
- Nem tudom, ezzel mit…
- Akármin megy is keresztül, Soraya nem akarja veled
megosztani. - Delia hidegen mosolygott rá. - Vége lesz a
barátságotoknak, Peter. Csak ezt akartam mondani.
 Alef a partra botladozott, mielőtt a csónak kifutott volna a
hóborította, kavicsos partra.
- Várjon! - kiáltott utána a motort leállító Bourne. Aztán
szitkozódva a partra ugrott, és Alef után iramodott.
- Van itt egy kis fenyőerdő meg egy tó - közölte Alef, mintha
magában beszélne. - Valahol, valahol. - Tágra nyílt szemmel
pásztázta a tájat.
Bourne csaknem utolérte, amikor Alef bevetette magát egy kis
csoport fenyő közé, és rohant egészen a tóig, egy szemlátomást
befagyottnak látszó tóig.
- Emlékszem, hogy átkeltem rajta - mondta, amikor Bourne
melléje ért.
- Haladjunk lépésről lépésre - javasolta Bourne. - Miért volt itt?
Alef megrázta a fejét.
- Átkeltem a tavon, illetve… - Egy lépést tett a jégen. -
Menekülni próbáltam.
- Menekülni, ki elől? - faggatta Bourne. - Ki kergette?
- A tó. - Alef remegni kezdett. - Ez az átkozott tó.
Egyfajta elektromos vihar tört ki a szeme mögött, amint az
amnézia ködéből emlékfoszlányok szakadtak föl Látja magát, hallja
ziháló lélegzetét. Látja a ruganyosán utána sikló, karcsú alakot,
mintha korcsolyázna. Hirtelen üresség, az emlékezet lámpása
kihunyt a fejében, aztán azt érzi, hogy megbotlik. A következő
pillanatban térdre rogy, az alak feltartóztathatatlanul robog feléje, ő
megfordul, céloz a fegyverével, de megbotlik, és elrepül a fegyver.
Megpróbál utána mászni, de nincs rá idő. Elindul, ismét rohan, az
életéért rohan.
Ezek az emlékek támadó hadként rontanak rá, hol élesen látja
őket, hol kialszanak. A kettő között a ködbe borult szakadék,
amelyet amnéziaként ismer - az élete itt elszakadt tőle, örökre
kartávolságon túlra került. A bánat, amely erősen a markában
tartotta, gyorsan átalakul benne felbugyogó pánikká, mert az
emlékszilánkok olyan gyorsan és dühödten hasítanak belé, hogy
legyűrik, összezavarják, és rövid időre szinte az őrületbe kergetik.
Alef a jelenbe visszatérve nagyokat pislogott.
- Rendben. - A fenyők árnyékában, a lapos, csillogó síkság
szélén Bourne kezdte visszaterelni a parthoz, ahol kikötötte a
csónakot. - Azt hiszem, mára ennyi elég.
- Nem! Ott van az életem! Vissza kell kapnom. Alef
kiszabadította magát, rálépett a jégre, de mielőtt még egy lépést
tehetett volna, Bourne elkapta, és visszarángatta a fák menedékébe.
- Nem mehet ki oda - mondta. - Túl nyílt, túl veszélyes a terep.
- Veszélyes?
Bourne a karjánál fogva megrázta, próbálta elérni, hogy a férfi
összpontosítson.
- Meglőtték magát, emlékszik? Valaki üldözte.
- Halott vagyok, Jason. - Alef tágra meredt szemmel nézett rá. -
Nem érti? Már senki sincs a nyomomban.
Bourne csak azt értette, hogy ez az utazás, amelyről ő és
Christien döntött, hiba volt. Túl korai volt. Alef elveszítette a
kapcsolatát a valósággal.
- Menjünk vissza a csónakhoz, és beszéljük ezt át higgadtan,
ésszerűen.
Alef habozott, végignézett a tó jeges síkján, majd bólintott.
- Jól van.
De abban a pillanatban, ahogy Bourne elindult, nekiiramodott,
kezdett kisiklani a tóra, lábát terpeszben tartotta, karját kitárta, mint
egy repülőgép a szárnyait, megakadályozandó, hogy hasra essen a
jégen.
Bourne utána vetette magát, egyik szeme Alefen, a másik a tavat
körülvevő fákon, amelyek elég sűrűn álltak egymás mellett ahhoz,
hogy egy egész ezredet elrejtsenek. A szél jégszilánkokat dobott az
arcába, egyik kezét maga elé emelve a szemét védte. Hirtelen éles
csattanást hallott: a hang elhalt, mielőtt tudatosult volna benne, mi
történt. Éles jégdarabok fröccsentek fel, amint a mesterlövész két
újabb lövést eresztett meg, mély barázdát vájva a jégbe éppen ott,
ahol Alef állt.
Bourne Alefbe ütközött, mintegy a testével fedezte őt, miközben
mindketten csúsztak előre a mesterlövész golyói által vájt barázda
felé. A jég pókhálószerűen berepedt alattuk- Bourne megpróbált
hátrálni, magával rángatta Alefet, de golyók szaggatták mögötte a
jeget, szinte a helyébe szegezték, aztán a jég egy mély nyögéssel
megadta magát. Mindketten lemerültek, és egy meglepően erős
áramlat a jeges sötétségbe szippantotta őket.
 5.
A víz belecsorgott Bourne orrába, szúrta az orrcimpáját. Nem
csoda, hogy megrepedt a jég - ez sós vizű tó volt. Kénytelen volt
elengedni a fegyvert, hogy Alef után nyúljon, aki gyorsabban merült
alá. Bourne-nak meg kellett fordulnia, hogy lefele irányítsa magát,
erőteljes rúgásokkal kellett felgyorsulnia, mint egy íjból kilőtt
nyílvesszőnek, ha utol akarta érni Alefet.
A hideg pillanatokon belül áthatolt dzsekijén és csizmáján.
Érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, így reagál a testhőmérsékletét
ért támadás ellen. Amikor a test-hőmérséklete ténylegesen
csökkenni kezd, már túl késő lesz. Nem lesz elegendő ereje, hogy
fellökje magát a jeges vízben, nemhogy még Alefet is magával
vonszolja.
Fény nélkül nem találta az irányt. A profi búvár Bourne tudta,
hogy még a hivatásos búvárok is milyen könnyen elveszítik
tájékozódási képességüket éjszakai merülésekkor vagy áldatlan
körülmények között, mint amikor a nitrogénnarkózis kezd hatni
rájuk. A rendkívüli hideg is komoly veszélyt jelent, mert
lelassíthatja a gondolkodást, és ennek következtében rossz döntések
születhetnek. Márpedig ilyen mélyen a jeges vízben a rossz
döntések végzetesek.
Bourne tüdeje majd’ szétrobbant, a lábujjai érzéketlenné
gémberedtek, ujjait nehézkesnek és ormótlannak érezte. Lüktetett a
feje, még egy kétségbeesett elrugaszkodást tett lefelé, kitapogatta
Alef gallérját, és fellökte magát. Testét homorítva ütemesen
tempózott, igyekezett agyát a jelennel lefoglalni, miközben az
emlékezetvesztését okozó majdnem megfulladásának képei
villantak fel előtte.
 Egyre nehezebbnek bizonyult megmaradni a jelenben, csúcsra
járatni a testét. Nem volt hová mennie a Földközi-tenger térségében,
csakhogy nem a Földközi-tengeren volt, hanem fent, a messzi
északon. De már egyfajta békés melegség kezdett lopva úrrá lenni
rajta, bágyasztó letargia, bár a lába továbbra is taposott, s közben
tartotta Alefet. De ha meleget érez, akkor nem a Földközi-tengerben
van? Ott kell lennie. Meglőtték, Marseille közelében vízbe
hajították egy hajóról, és most… Hirtelen őserdei növényzet sűrű
árnyékában látta magát. Egy földön térdelő férfi mögött állt, akinek
a kezét a háta mögött összekötötték. Látta önmagát, kezében egy
45-ös katonai fegyverrel, látta magát, amint a fegyver csövét a férfi
koponyájának tövéhez nyomja, látta, ahogy meghúzta a ravaszt. És
látta, ahogy Jason Bourne holtan rogy az őserdő talajára…
Kiáltani akart. Jeges remegés futott végig a gerincén, ide-oda
vergődött, mintha egy rémlátomástól igyekezne megszabadulni.
Aztán fölpillantott, és egy világosabb sávot látott a végtelen
sötétségben: a kiutat!
Lepillantva Alef elgyötört, fehér arcát látta, s ez a látvány új
energiával töltötte fel, eltörölte letargiáját, nem csúszott tovább a
rémképekkel teli, vizes pusztaságba. Megújult erővel rúgta magát
felfelé, látta, ahogy szélesedik a halvány sáv, egyre fényesebb és
fényesebb lesz, mígnem a felszínre bukkant, levegőt szívott perzselő
tüdejébe. Erősebben markolta Alefet; az eszméletlen férfi testét
egyre nehezebbnek érezte, ahogy húzta kifelé a vízből.
De Bourne még mindig nem gondolkozott tisztán, és Alef teste
időről időre visszacsúszott a sötétségbe. Bourne végre keserves
lassúsággal felküzdötte magát a jég felszínére, megfordult, és
minden erejét összeszedve, centiméterről centiméterre húzta ki
Alefet a vízből. Először a gallérjánál fogva húzta, majd a karja alá
nyúlt, végül megragadta derékszíját, és kivontatta a jégre.
Akkor elfogyott az ereje. A hideg és a múlt régen eltemetett,
rettegett emlékei kiszívták minden energiáját. Hátára fekve elterült,
a légzésre összpontosított, bár agya mélyén egy vékonyka hang azt
kiáltozta, hogy keressen menedéket, vesse le nedves ruháját, mielőtt
az ráfagy a testére.
Ekkor egy árnyék vetődött rá, s felnézve egy férfit pillantott
meg maga fölött. Pisztolyt tartott az oldala mellett. A mesterlövész?
Akkor hol a puskája? Hátrahagyta az erdőben?
Bourne kábult agya nem tudta feldolgozni a helyzetet.
- Fölösleges bemutatkoznia, Bourne - mondta a férfi, s térdre
ereszkedett. - Tudom, ki maga.
Vigyorogva szorította a fegyver csövét Bourne halántékához.
Bourne megpróbálta fölemelni a karját, de a ruhája félig
megfagyott, s páncélként húzta lefelé. Érezte, hogy az ujjai
elfagytak.
A férfi kibiztosította a fegyverét.
- Kár, hogy nincs időnk megismerkedni.
A pisztolylövés dörrenése vad üvöltésként visszhangzott a tó
körül. Egy sirályraj röppent föl, rémülten vijjogtak, sűrű barázdát
húztak az égen.

- Egyikükkel kapcsolatban sem találtam semmi érdemlegeset.

- Mi a fenét akar ez jelenteni? - kérdezte az elnök. - Maga a
Treadstone-on belül a szemem és a fülem.
Dick Richards keresztbe tette a lábát.
- Úgy látom, az ön problémája nem Marks vagy Moore, hanem
Hendricks miniszter.
Az elnök íróasztala mögül rámeredt. Egész csendes volt az
Ovális Iroda; még a kinti léptek, telefonok, a különféle titkárok és
asszisztensek hangja is olyan halk volt, mintha nagy távolságból
jönne, nem pedig csak az ajtók elől.
- Nincs rá szükségem, hogy maga mondja meg, mi a
problémám, Richards.
- Nincs, uram, természetesen nincs. Viszont a Treadstone
Hendricks kedvence.
Az elnök felvonta a szemöldökét.
- Mit akar ezzel mondani?
- Marks és Moore tőle kapja a parancsokat.
Az elnök megpördült székével, kinézett az ablakon.
- Mit sikerült megtudnia róluk?
Richards pillanatok alatt összeszedte gondolatait.
- Mindketten agyafúrtak - elég agyafúrtak hozzá, hogy engem
kellő távolságban tartsanak. Hibásan gondolják viszont, hogy a
nekem adott feladat csupán látszatmunka.
Az elnök visszafordult, hunyorogva nézett beépített emberére.
- Vagyis?
- Tudta, hogy Jason Bourne személyazonosságát a Treadstone
személyzete teremtette meg?
- Richards, maga ma alaposan próbára teszi a türelmemet.
- Továbbá Jason Bourne létező személy volt. Zsoldos, akit
megöltek, mert elárulta az egységét.
Az elnök a homlokát ráncolta.
- Ez az archív anyag Omega szintű titkosítást kapott. Hogy a
fenébe jutott hozzá?
Richards egy pillanatra eltűnődött, hogy azon igyekezetében,
hogy világossá tegye mondandóját, nem játszotta-e ki túlzottan a
lapjait.
- Nem történt kiszivárogtatás, ha erre gondolna. A levéltáros
megkért, vizsgáljam felül minden archívumi adat elsőbbségi
algoritmusát, keressek biztonsági lyukakát. - Legyintett, egyrészt,
hogy jelezze, számára a feladat semmiség volt, másrészt nem akarta,
hogy kutakodni kezdjenek, milyen mélyen ásta be magát az
anyagokba. - Az a lényeg, hogy jól haladok annak kiderítésében,
vajon valóságos vagy kitalált személy-e az Utat Megvilágító
Dzsinn. Egy dolgot már most mondhatok: egyetlen ember nem lehet
felelős a neki tulajdonított összes tettért.
Az elnök ültében előrehajolt.
 - Richards, maga még mindig nem érti.
- Az a legvalószínűbb, hogy ez a Nikodémusz sok ember
együttese.
- Bassza meg Nikodémuszt! - csattant fel az elnök. - Ő nem
érdekel, ó Hendricks mumusa. Engem Peter Marks és Soraya Moore
érdekel.
Richards a fejét rázta.
- Nem értem.
- Soraya Moore a CIA-nál megbízhatatlan ügynök volt; most
mindketten a Treadstone megbízhatatlan igazgatói
- Biztos, hogy nem jelentenek biztonsági kockázatot. Semmi
jelét nem…
- Mindketten közel állnak Jason Bourne-hoz, maga bolond! Az ő
mérgező befolyása teszi őket megbízhatatlanná.
Az elnököt szemlátomást ugyanúgy megdöbbentette a heves
kirohanás, mint Richardsot. Ujjaival dobolt az íróasztalon, majd
mélyet lélegzett, s lassan fújta ki a levegőt. Amikor folytatta, sokkal
normálisabb hangon beszélt.
- Moore és Marks közel áll Bourne-hoz, tehát kapcsolatban kell
vele lenniük.
Richardsnak kis időbe telt, míg átrendezte a gondolatait.
- Ön Bourne után kutat.
- Mit képzelt, miért helyeztem el a Treadstone-nál, Richards?
Bourne-ra nem vonatkozik semmilyen szabály vagy előírás. Azt
teszi, amihez kedve van. Ezt nem tűrhetem.
- Úgy hallottam, a múltban segített nekünk.
Az elnök indulatosan legyintett.
- A szóbeszéd vagy igaz, vagy nem, Richards. Amit azonban
senki nem tud, hogy mi szerepel Bourne saját teendőinek listáján,
márpedig elhiheti, hogy van neki ilyen. Én tudni akarom, mit
tartalmaz. Bárki, aki ennyire kilép a keretekből, kikerül irányításunk
alól, nem csupán biztonsági kockázat, de potenciális veszély
külpolitikai programunkra. És akkor még nem beszéltünk az ingatag
mentális állapotáról. Az az ember amnéziás, az isten szerelmére! Ki
a fene tudja, mi lesz a következő húzása. Nem. - Nyomatékül
megrázta a fejét. - Egyszer és mindenkorra gondoskodnunk kell
róla. A közvetlen megközelítés nem vált be, azzal a módszerrel soha
sem találjuk meg. Lenyomozni hiábavaló kísérlet. Mellesleg
Hendricks nem osztja az aggodalmamat, tehát őt hiába is kérném.
Ön és Hendricks miniszter foséban vannak, gondolta Richards.
Hendricks megbocsát a másként gondolkodóknak, ön láthatóan
nem. Hirtelen rájött, hogy kétségbeesetten szeretne a győztes oldalra
kerülni. Egyszer életében.
Az elnök váratlanul felállt, odalépett a lefüggönyözött ablak
egyik oldalán összecsavarva álló amerikai zászlóhoz.
- Felejtse el Nikodémuszt. Legjobb esetben is csak füstfüggöny,
de valószínűbb, hogy beetetés, egy ellenségeink által kreált délibáb,
amit körbe-körbe szaladgálva kergetünk. Most már ért engem?
- Igenis, uram, de nem tudom csak úgy ejteni a Nikodémusz
utáni kutatást. Az igazgatók gyanút fognának.
- Szimatoljon annyit az interneten, hogy azzal elaltassa a
gyanakvásukat. De közben koncentráljon Bourne megtalálására.
Most aztán fújhatja a tervét, hogy elnyerje Peter és Soraya
bizalmát a tőlük kapott megbízatás sikeres teljesítésével. Egyre
jobban dühítette, ahogy az elnök bánt vele. Nem arról volt szó, hogy
ő lesz az elnök nagy reményekre jogosító kedvence? Nem maga az
elnök választotta ki a NSA-nél erre a különleges megbízatásra? Erre
kiderül, hogy hazudott neki megbízatásának valódi természetét
illetően. Bassza meg, gondolta. Már megint mindenki a maga
pecsenyéjét sütögeti.
De hát, gondolta néma, kaján nevetéssel, mindig is így volt.
A megbeszélés további részében mosolyba merevítette az arcát,
a megfelelő helyen bólogatott, a megfelelő hangokat hallatta.
Igazság szerint nem is figyelt oda. Már új stratégián dolgozott
magában, olyanon, amely csak számára lesz előnyös. És szidta
magát, hogy erre nem gondolt már korábbam
 Amikor visszaérkezett a Treadstone-hoz, Richards egyenesen
Peter Marks irodájába ment, ahol a férfi íróasztala mögött Soraya
Moore-t találta, amint Marks számítógépén dolgozott. Ez
megdöbbentette és megriasztotta Richardsot; fülében az elnök
bizonykodó szavai visszhangzottak, miszerint ez a két igazgató
megbízhatatlan. Még az üzleti életben is megütközést kelt valaki
más számítógépét használni; a titkosszolgálatoknál nem is hallottak
ilyesmiről. Most már el tudta róluk képzelni, hogy tényleg
kapcsolatot tartanak fenn Bourne-nal.
Soraya felnézett a küszöbön tétován álló férfira.
- Tessék? Mi baj van, Richards?
- Én… Marks igazgató urat kerestem.
- És engem talált helyette. - A nő egy székre mutatott. -
Foglaljon helyet. Mi járatban?
A következő, ugyancsak tétova pillanatban Richards előtt
kikristályosodott, mennyire tart a nőtől. Az igazat megvallva, még
sosem találkozott hozzá hasonló nővel, és ez mélységesen
nyugtalanította.
Soraya felsóhajtott.
- Üljön már le!
A férfi leereszkedett, a szék szélére ült. Fizikai
kényelmetlensége tükrözte érzelmi nyugtalanságát.
- Mond is valamit, vagy csak ül ott, mint varangyos béka a
fatuskón?
Richards gyanakodva nézte a nőt. Csak akkor eszmélt rá, hogy
kezében a dossziét szorongatja, amelyben a beszámolója volt arról,
hogyan halad az igazság kiderítésében Nikodémuszról. Marks
íróasztalára tette a dossziét, és Soraya oldalára tolta. Különösnek
találta, hogy a nő meg sem említi, mit csinál igazgatótársának
irodájában, a számítógépét használva. Ismeri a férfi számítógépének
jelszavát? A Treadstone-nál mindenkinek megvolt a személyes
jelszava a hivatali számítógépekbe való belépéshez és az onnan
történő kilépéshez. Második jelszóra volt szükség a laptopjaikhoz,
és egy harmadikra azoknak, akik megkapták a legújabb
táblagépeket.
Ráébredt, hogy Soraya őt figyeli. Kimondhatatlanul dühítette,
hogy a nő olyan szép és olyan kívánatos, mint amilyen erős az
egyénisége. Anélkül, hogy levette volna róla a szemét, Soraya
felvette és kinyitotta a dossziét.
- Mi ez?
A váratlan kérdés elbátortalanította. Miért faggatózik, amikor
egy odavetett pillantás megadná neki a választ?
Szaggatottan lélegzett.
- Jelentős haladást értem el az öntől és Marks igazgató úrtól
kapott megbízásban.
- Folytassa.
Miért nem pillant le? Richards elhessegette a gyötrő kérdést.
- Ha megnézi a kinyomtatott oldalakat…
- A nyomtatott szöveg általában összefüggéseiből kiragadott
vagy hatástalan - jelentette ki a nő. - Szeretném, ha a saját szavaival
mondaná el, mit talált.
Szóval erről van szó, gondolta Richards. Megköszörülte a torkát,
mielőtt belekezdett.
- Egyre inkább bizonyosnak látszik, hogy a Nikodémusz nevű
személy nem létezik. Több mint valószínű, hogy ugyanolyan okos
csinálmány, mint a Bourne- személyazonosság.

- »Egyre inkább bizonyosnak látszik”, „több mint valószínű”? -

kérdezte Soraya. Nem harapott rá a csalira. - Nem szeretem az ilyen
kifejezéseket. Nem tényszerűek; nincs jelentésük.
- Most dolgozom ennek a kijavításán - közölte Richards, s azon
töprengett, hogyan bírja szóra a nőt Bourne-ról.
- Nem, maga itt ül, és velem beszélget. - Soraya fölvetette a
fejét. - Mondja, Richards, miért jött ezzel Peterhez, és nem hozzám?
Taposóaknák, gondolta a férfi. Mindenhová taposóaknákat
helyez el, nagyon óvatosan kell lépdelnem, anélkül, hogy elárulnám:
tudom, miben sántikál. Mondhatná, hogy Marks közölte vele,
Moore igazgatót elengedte pár nap szabadságra, de ez nem lett
volna szigorúan véve igaz. Ezt ő meghallotta. A kiszimatolta
helyesebb kifejezés volna. Nem engedhette meg, hogy a nő
hazugságon vagy akár csak féligazságon kapja.
- Az első itteni kapcsolatom Marks igazgató úr volt. Több héten
át vele dolgoztam, többé-kevésbé kollegiálisán, mielőtt ön
megérkezett, és aztán… - A mondatot befejezetlenül hagyta, és
megvonta a vállát.
Soraya tudta, milyen dermesztőén hat a férfira, és továbbra is
úgy bánt vele, mint egy almában lévő kukaccal.
- Értem. - Olvasatlanul letette a dossziét, és ujjait összetéve
hátradőlt Peter Marks székében. - Szóval panaszt nyújt be ellenem?
Richards azonnal rájött, hogy hibázott, és csöndben átkozta
magát. Érezte, hogy részéről bármilyen tagadás csak tovább rontaná
a helyzetet. Nem kétséges, hogy a nő a gyöngeség minden fajtáját
megveti, legyen az akár látszólagos, akár valódi.
- Igazgatónő, engedje meg, hogy mondjak valami csúnyát. -
Pillanatnyi megkönnyebbülést érzett, amikor a nő arcán mosoly
suhant át. - Vastag a bőröm. Nem szoktam így beszélni, de maga
ismeri az NSA-t.
- Ismerem?
- M. Errol Danziger, a CIA mostani igazgatója az NSA-ben
kapta a kiképzését, tehát úgy gondolom, ön jobban ismeri a
többségnél.
- Az NSA-nél töltött ideje alatt kialakított valamilyen véleményt
Danziger igazgató úrról?
- Szerény véleményem szerint egy seggfej. - Ez a kijelentés
láthatóan Soraya megelégedésére szolgált, s a férfi el akart lazulni. -
Ha valamire megtanított az NSA-nél eltöltött szolgálat, az az, hogy
a túlélés érdekében meg kell magamat keményítenem. Mindezzel
csak azt akarom mondani, teljes mértékben a maga dolga, hogyan
bánik velem.
 - Köszönöm.
A nő erősen gunyoros hangját hallva Richards megjegyezte:
- Az én dolgom legjobb tudásom szerint végrehajtani,
akármilyen parancsot kapok.
- Nem az elnöktől kapott „akármilyen” parancsot?
- Megértem, hogy nem bízik bennem. Őszintén, az ön helyében
én is így éreznék.
- Mi a fenéért erőltette magát ránk az elnök?
- A múltban túl sok volt a kijelölt útról való letérés a titkos
műveleti szervezetekben. Azt kérte tőlem, figyeljem…
- Kémkedjen utánunk.
- Nem. Nem hiszem, hogy az elnök ellenséges lenne.
- Akkor milyen?
- Elővigyázatos, azt hiszem, ez a legjobb kifejezés rá.
Soraya elégedetten mosolygott.
- És maga persze egyetért vele
- Azt hiszem, így volt, mielőtt idekerültem. De most, látva, mit
csinál a Treadstone… - Hagyta, hogy a csend hangsúlyosabbá tegye
kijelentését.
- Csupa fül vagyok.
- Én pedig minden tőlem telhetőt megteszek a bizalma
elnyeréséért.
- Hűha.
- Minél mélyebben merülök bele a Nikodémusz-ügybe, annál
gubancosabb lesz. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a
gubancot, amely minden fordulatnál, bármilyen kutatási formát
alkalmaztam, mégis csak nőtt, szándékosan hozták létre.
- Semmi sem keltene nagyobb gyanakvást, mint ha könnyen
rátalálna Nikodémuszra.
- Pontosan! Természetesen ez volt az első gondolatom, amikor
átrágtam magam az első rétegen. De, amint látni fogja az aktában,
több ez egy hacker okozta gubancnál. Ez egy istenverte gordiuszi
csomó. Ha felfejtettem egy szálat, annál szorosabb lett a csomó.
 - Egyszerű szuperbiztonság volna?
- Nem - felelte Richards. - Kettős álca.
- Vagyis?
- Ennek a gordiuszi csomónak nem kell szuperbiztonságosnak
látszania, így jobban vonzza a profi hackereket, akik, velem
ellentétben, a szívük mélyén összeesküvéselmélet-szakértők. De
valójában nem egyéb, mint marhaság. A gordiuszi csomó valami
gonosz Langész terméke - erős és őrjítő, de semmit sem jelent.
- Vagyis azt mondja - mit is? -, hogy Nikodémusz nem létezik?
- Olyan értelemben nem, ahogy maga és én képzeltük… és
előfordulhat, hogy egyáltalán nem létezik.
- Jól van. - Soraya széttárta a kezét. - Mondjuk, hogy igaza van.
- Igazam van.
- Akkor ki a fene a Core Energy tulajdonosa?
- Tessék? - pislogott Richards.
- Megbízható forrásból hallottam, hogy Nikodémusz
kapcsolatban van a Core Energyvel.
- Hol hallotta ezt? Tom Brick a Core Energy vezérigazgatója.
Soraya Jason Bourne-tól hallott a Core Energyről és
Nikodémuszról; Bourne-nal egy régóta érvényes megállapodásuk
értelmében időszakonként telefonkapcsolatba léptek egymással, de
erről nem akart Richardsnak beszélni
- Akitől hallottam, azt állítja, hogy a Core Energynek egy valag
álcázott leányvállalata van, amelyek világszerte energiabányákat és
-termelőket vásárolnak fel, és olyan üzleteket kötnek, amilyeneket
Tom Brick vagy bármilyen más, törvényesen működő vezérigazgató
tizenöt méteres rúddal sem érne el. Ha, ahogy maga állítja,
Nikodémusz nem létezik, akkor ki a franc köti azokat a korrupt
üzleteket?
- Én… nem tudom.
- Én sem, bár rohadtul érdekelne. - Soraya becsukta a dossziét,
és az asztalon keresztül visszatolta a férfi elé. - Na, Richards, vissza
a sóbányába. Ha le akar nyűgözni, ásson elő valami hasznos
értesülést.

Forró vér spriccelt Bourne arcára, amint fejében visszhangzott a

lövés. Tehetetlenül nézett fel a fegyveres férfi megdöbbent arcába.
Egy pillanattal később a fegyveres szeme üvegessé-vált, a férfi az
oldalára zuhant.
Egy második árnyék suhant el Bourne látóterében. Odafordította
a fejét; egy másik alakot látott, kezében fegyverrel. Ahogy a
napfény körberajzolta, az alak alig volt több fekete sziluettnél.
Aztán a nap eltűnt egy sodródó felhő mögött, és amikor az alak
letérdelt mellé, Bourne megismerte az arcot.
- Rebeka - szólalt meg.
A nő rámosolygott.
- Isten hozott ismét az élők között, Bourne.
Amikor mozdulni próbált, recsegett, mint egy széthasadó
jéghegy. Glockját megfordítva a nő a markolattal ütögette le a
Bourne kabátját és nadrágját páncélként borító jégdarabokat.
- Jobb, ha lehámozzuk rólad ezt a cuccot, mielőtt végérvényesen
a bőrödre tapad. - Miközben igyekezett kiszabadítani a férfit, így
szólt: - Jó látni téged. Meg sem köszöntem, hogy megmentetted az
életemet.
- Szóra sem érdemes - felelte Bourne. - Alef rendben van?
A nő a homlokát ráncolta.
- Kicsoda?
- A mellettem lévő férfi. Napokkal ezelőtt a vízből húztam ki.
- Ja, Manfred Weavingre gondolsz? - Bourne mellett balra
nézett. - Jól van. Hála neked. De őt is be kell vinnem.
Bourne lábába kezdett visszatérni az élet, de még iszonyatosan
át volt fagyva. Megakadályozandó foga vacogását, így szólt:
- Honnan ismered? Mit keresel itt?
- Hetek óta üldözöm, egészen Libanonból. - Rebeka fölnevetett.
- Ugye emlékszel Libanonra, Bourne?
- Hogy van Ben David ezredes?
- Iszik, mint a gödény.
- Helyes.
- Minden porcikádat gyűlöli.
- Még jobb.
A nő fanyar mosollyal az arcán ülő helyzetbe segítette Bourne-t.
- Mindkettőtöket fel kell melegíteni.
Bourne megfordult, a saját vérében fekvő férfira nézett.
- Ki az ördög ez?
- Ze’ev Stahl a neve. Ari Ben Davidnak dolgozott.
Bourne a nőre nézett.
- Megölted az egyik embereteket?
- Hosszú történet. - Manfred Weaving felé intett a fejével. - Jobb
lenne mennünk. - Rebeka Bourne-ra vigyorgott. - Ami téged illet,
nem vagyok meggyőződve, de ő túl értékes ahhoz, hogy hagyjam
halálra fagyni.

Peter Marks jelzés nélküli autójában ült, egy Snickers csokit

majszolt. Annyira utálta a megfigyelést, hogy csak úgy tudta
elviselni, ha folyamatosan kényeztette magát. Lévén rendkívül
enyhe nap, minden ablakot leeresztett, beszívta a közelgő tavasz
levegőjét. Várakozás közben újból meg-hallgatta az irodájában
készült felvétel egy fontos részletét:

Soraya: Megbízható forrásból hallottam, hogy

Nikodémusz kapcsolatban van a Core Energyvel.
Richards: Hol hallotta ezt?

Peter elégedetten bólogatott. Jól tette, hogy a nőre bízta. Soraya

kurva jó szakember. Amikor a nő először felvázolta a tervét, úgy
gondolta, hogy ő maga fog konfrontálódni Richardsszal, de Soraya
világossá tette, hogy mások az elképzelései. Először is, nem számít
rá, hogy az irodádban talál, ráadásul az íróasztalodnál - mondta. -
A frász fogja kitörni tőlem, abban biztos lehetsz. Azt se tudja majd,
leköpjön-e, vagy randira hívjon. Amikor rám néz, látom a tüzet a
szemében. Mindezt felhasználhatom, hogy zavarba hozzam. Mint
kiderült, halálosan pontos volt a Dick Richardsról adott lélektani
jellemzése.
Egy utolsó, kéjes harapás a Snickersből, és Peter a műszerfal
órájára pillantott. Negyedórája véget ért az irodájában a rögtönzött
találkozó. A Treadstone épületének bejáratánál észlelt mozgásra
felkapta a fejét. Bingó! Már jött is Richards, lesietett a lépcsőn,
balra fordult az őrzött és elektronikus megfigyelés alatt tartott
parkolóba.
Peter figyelte, ahogy beszáll az autójába, és elhajt. Saját autóját
sebességbe téve ő is besorolt a forgalomba, egy autónyira
helyezkedett Richards mögé.
Arra számított, hogy Richards a Key Bridge-en át Washingtonba
hajt, de az ellenkező irányba indult el, az arlingtoni külváros mellett
a tavasszal és nyáron buján zöldellő, ősszel Langvörösbe boruló, a
téli fagyban szunyókáló virginiai dombok felé.
A sztrádáról letérve álmos falvak és elegáns lakókörzetek, majd
parkosított területek és egymástól fasorokkal elválasztott golf- és
teniszpályák mentén haladtak.
Felkapaszkodtak a Blackfriar-csúcsra, aztán leereszkedtek egy
széles völgybe. Az út ismét emelkedett, felkanyargott egy dombra, s
Peter arra gondolt: Na ne! Ide jött?
Előrébb, balra már ki tudta venni a vastag téglafalakat: a
Blackfriar a környék legrégebbi és még mindig legelőkelőbbnek
számító klubja volt, amely az évtizedek során erődítményként állta a
multimilliomosok ostromát. A Blackfriar csak a legnagyobb
befolyással bíró politikusokat, lobbistákat, újságírókat, bennfentes
üzletelőket és ügyvédeket fogadta tagjai közé, kezdve,
természetesen, az elnökkel és az alelnökkel.

Soraya: Megbízható forrásból hallottam, hogy

Nikodémusz kapcsolatban van a Core Energyvel.
Richards: Hol hallotta ezt?

Peter ismét lejátszotta a magnóra rögzített beszélgetést, ahhoz a

részhez tekerve vissza, amely nyilvánvalóan annyira felkavarta Dick
Richardsot. „Hol hallata ezt?” A kérdés elárulta a férfit. Már tudott
a Core Energyról, de visszatartotta az információt. Peter azért
követte, hogy kiderítse, miért. Soraya szerint Bourne azt mondta,
gyaníthatóan kapcsolat van Nikodémusz és a Core Energy között. A
dolgok jelenlegi állása szerint igaza volt. Szokás szerint.
Richards autója ráfordult a felhajtóra, megállt az őrháznál,
amely vészjóslóan terpeszkedett a kapu előtt, mint valami katonai
létesítmény. A kapu egyaránt zárva maradt az érdemtelenek és a
hívatlanok előtt.
Peter nem volt a Blackfriar tagja. Hogy is lehetett volna? De
valahogy be kellett jutnia. Szóba sem jöhetett, hogy az igazolványát
megmutassa az őröknek. Ennyi erővel akár hangszórón is
közzétehette volna a jelenlétét. Továbbhajtott, mígnem kikerült az
őrök látóteréből, majd lehúzódott az útról, a kerítést az aszfalttól
elválasztó, nyírt gyepsávra. A téglafal vastag volt, tetején széles,
díszes betonkoszorú, amelybe egyenlő távolságra kovácsoltvas
tüskéket ágyaztak, hegyüket liliom alakúra formázták.
Peter kiszállt, felkapaszkodott az autója tetejére, onnan
felmászott a kerítés betontetejére. Oldalazva átcsusszant a tüskék
között, majd leugrott a túloldalon. Guggolva ért földet a tavasz
hírhozója, a tél végén elsőként kivirágzó, vékony ágú kanadai
júdásfa mögött.
Az, hogy könnyen bejutott, nem elégedetté, inkább nyugtalanná
tette. A Blackfriar olyan hely volt, ahová nem vágyott, de amelyet a
klubnak a hozzá hasonló emberek iránti, mélyen gyökerező
megvetése ellenséges és idegen területté tett. Ez járt a fejében,
miközben fölállt, és elindult arrafelé, ahol Richards autójának fel
kellett bukkannia. A téli, fedett teniszpályákról kilépő játékosok
mellett elhaladva kissé távolabb szinte rögtön észrevette az autót.
Ezek szerint feltartóztatták az őrháznál, feltehetően azért, mert
Richards nem volt tag, és nem várta őt az elnök.
A trénercenter közelében járt. Golfkocsik sorakoztak takaros
rendben, tétlenül szenderegtek, várták, hogy a tavasz első illata
kicsalogassa az ügyetlenkedőket. Peter az egyiket rekvirálva
beindította a motort, és elindult Richards autójával párhuzamosan,
amint az lassan végiggurult a klub területét kettészelő, kétsávos
úton. Amikor megbizonyosodott róla, hogy Richards a kétszintes,
kolóniál stílusú klubház felé tart, hogy lerövidítse az utat,
elkanyarodott, és felhajtott az épületet várárokként körülvevő,
kavicsos részre. Kiugrott a golfkocsiból, bement a klubházba, oda-
odabiccentett a feléje néző keveseknek.
Belül nagyjából olyan volt az épület, amilyenre számított: tágas,
fagerendás terek kristálycsillárokkal, süppedős, férfias karosszékek
és szófák a nagyteremben, amelyből baloldalt az ebédlőbe lehetett
jutni. A nagyteremből franciaablakok sora nyílt a verandára, ahol a
drága, rattanfotelok és üvegasztalok között jeges whiskyt, gin-
tonikot és mentás koktélt kínáló pincérek suhantak az értéktőzsdei
ügyleteikről, Bentley-jeikről, Citation magánrepülőikről csevegő,
ejtőző klubtagok körül. A gejl légkörtől Peter legszívesebben
öklendezett volna.
Látta, hogy Richards besiet, majd egy dézsába ültetett pálma
árnyékába húzódik. A jelenet egy 1940-es évekbeli Sydney
Greenstreet-fércműbe kívánkozott. A nagyteremben körülnézve
Peter nem látta sem az elnököt, sem a titkosszolgálat ügynökeit,
akik, ha az elnök ott van, tapintatosan félrehúzódnak, és legfeljebb
kikeményített, fehér ingjük mandzsettagombjába suttognak.
 Úgy helyezkedett, hogy szemmel tudja tartani Richardsot, így
még látta, amint prédája a kárpitozott füles fotelek felé veszi az
irányt. Leült az egyikbe, szemben egy férfival, akinek a háttámla
fölött csak a feje búbja látszott. Ősz haja volt, de onnan, ahol volt,
Peter mindössze ennyit tudott megállapítani. Folytatta útját a
nagyterem szélén, az óra járásával ellentétes irányban, de éppen
akkor, amikor megpillanthatta volna a fotelben ülő férfit, akinek a
kedvéért Richards ekkora utat megtett, valaki megérintette a vállát.
Amikor megfordult, acélszürke tekintet fúródott az övébe; a hegyes
orr és a keskeny száj nem utalt jókedvre, pláne nem humorérzékre.
Amikor Peter megpróbált elhúzódni, a férfi valami éleset nyomott
az oldalához - egy zsebkés hegyét.
- Magára nézve ártalmas a benti levegő - mondta az idegen.
Sötét haja rálógott a gallérjára, alul felkunkorodott. Nem a legutóbbi
washingtoni divat. Enyhe akcentus érződött angol beszédén, amit
Peter abban a pillanatban nem tudott azonosítani. - Menjünk ki, jó?
- Inkább nem mennék - felelte Peter, majd összerezzent, ahogy a
kés hegye átbökte ruháját, és a bőrébe szúrt.
Az acélszürke szem jeges tekintetűvé vált.
- Attól tartok, ebben az ügyben nincs választása.
 6.
- Egy történetnek mindig két olvasata van - mondta Rebeka.
- Kivéve - jegyezte meg Bourne - amikor bárom vagy négy.
A nő elmosolyodott.
- Idd meg a forró puncsodat.
Bourne tiszta ruhában a tűz mellett kuporgott, és Alefet - illetve
Rebeka szerint Manfred Weavinget - nézte. Weaving egy matracon
feküdt, amelyet Rebeka az egyik hálószobából vonszolt át, és a tűz
mellé fektette. Levágta a férfiról a ráfagyott ruhát, ahogy ezt
gyorsan és szakszerűen Bourne-nál is tette. Aztán inget és nadrágot
adott rá - a ruhákat az általa használt hálószobában álló, nagy
cédrusládából vette ki majd bebugyolálta a férfit egy csíkos
gyapjútakaróba. Weaving normálisan lélegzett, de eszméletlen volt,
egészen azóta, hogy Bourne másodszor is kihúzta a vízből. Mielőtt
otthagyták a befagyott tavat, Rebeka legurította Ze’evet a jégről, be
a dermesztőén hideg víz sötétjébe. Olyan céltudatosan merült alá,
mintha egy búvár ólomövét viselte volna.
- Kórházba kellene vinnünk.
Rebeka törökülésben ült Bourne mellett.
- Nem lenne bölcs dolog.
- Legalább hadd hívjam fel egy stockholmi barátomat.
Küldhetné egy…
- Nem. - A nő határozottan megrázta a fejét, vitának helye nem
volt. Itt ő parancsolt.
Bourne hosszabban kortyolt a forró puncsból. Az Aquavit,
amivel bőven ízesítették, égette a torkát és a gyomrát. Azonnal
átmelegítette. Szívesen leeresztett volna egy keveset Weaving
torkán is.
 - Elveszíthetjük.
- Adtam neki antibiotikumot. - Rebeka előrehajolt, és kitakarta a
férfi lábát. - Lehet, hogy néhány lábujjától meg kell szabadítani.
- Ki fogja ezt elvégezni?
- Én. - Visszabugyolálta Weavinget, majd Bourne felé fordult. -
Hatalmas kockázatot vállalok vele, ha életben tartom.
- Éppen kérdezni akartalak erről.
Egy halászviskóban voltak, kőhajításnyira a víztől. Rebeka
kibérelte egy hónapra. Istentelenül nagy összegű készpénzt fizetett,
ami garantálta a halász hallgatását és nagyvonalúságát is. A férfi
mindennap feltöltötte a hűtőt, bevetette az ágyat, és felsöpörte a
padlót. Sem a felesége, sem a gyerekei nem tudtak Rebekáról. Ez
nem akadályozta meg Ze’evet abban, hogy rátaláljon, és biztosan
nem fogja megakadályozni a Babilóniait sem.
- Nem maradhatunk itt - mondta a nő, s egy tányéron kenyeret,
sajtot és hideg húst nyújtott oda Bourne- nak. - Csak annyi ideig,
amíg jobban nem leszel.
- És Weaving?
- Neki tovább fog tartani. - Szinte vágyódva nézett rá. - De ha
megvárjuk, amíg visszanyeri az eszméletét, megvan rá az esély,
hogy mindhárman meghalunk.
Evés közben Bourne a nőt nézte. Farkaséhes volt.
- Ki jön?
- Ben David küldött valakit. Ze’ev szerint már úton van.
- Látom, mennyire megbíztál Ze’evben - mondta Bourne, s
majdnem teljesen kiürítette bögréjét.
Rebeka, tompán felnevetett.
- Úgy van. Ze’ev tetőtől talpig szar alak volt. - Felemelte a
mutatóujját. - De egyszerűen logikus, hogy Ben David utánam - és
utánad - küldött valakit. És az a helyzet, hogy a Babilóniai az. Ő a
Moszad legjobb embere.
Bourne evett még egy kicsit; beletelt néhány pillanatba, amíg a
hallottakat feldolgozta.
 - Mit akart Ze’ev?
- Azt mondta, segíteni akar nekem, de kezdettől fogva
gyanítottam, hogy az igazi célja eljutni Weavinghez. Azt hittem,
meghalt, de… - A nő a fejét csóválta. - Ezt jól elszúrtam, Jason.
Weaving menekült, én meg utána lőttem. A vállára céloztam.
- Mellé ment. - Bourne megtörölte a száját, és odanézett az
eszméletlen férfira. - Én húztam ki a vízből. Visszahoztam ide, mert
azt gondoltam, ez helyrebillenti az emlékezetét.
Rebeka felkapta a fejét, a szeme megvillant.
- Ezt hogy érted?
- A lövésed súrolta a fejét. Az és a vízbe zuhanás okozta sokk,
és az, hogy majdnem halálra fagyott, emlékezetvesztést okozott.
- Emlékezetvesztést? - Rebeka döbbentnek látszott. - Istenem,
mennyire… súlyos?
- Semmire sem emlékszik, még a nevére sem. - Bourne letette a
bögrét. A meleg ellenére vacogott. - Emlékezett a tóra, hogy átfutott
rajta. Szerintem kezdett emlékezni rá, hogy utánamentél, amikor
Ze’ev lőni kezdett.
A nőre nézett.
- Ha Ze’ev meg akarta találni Weavinget, miért próbálta
megölni?
- Én is ezt kérdezem magamtól.
- Lehet, hogy mindvégig ez volt a célja?
Rebeka a szemöldökét ráncolta, miközben lassan bólintott.
- Lehetséges, igen. Olyan, mintha a sakktáblán minden bábu
rossz helyre került volna. Egyesek hűsége meg- kérdőjeleződött.
- De neked tudnod kell, mi az igaz. Látnod kellett, amit én
láttam Dahr el-Ahmarban.
Félelem suhant át Rebeka arcán.
-Tehát láttad…?
- Miután felszálltam, miután sikeresen elkerültem a rakétával
való találkozást, átrepültem a tábor felett.
- Jelentetted valakinek?
 Bourne megrázta a fejét.
- Nincs gazdám, Rebeka, tudod jól.
- Ó, egy ronin, egy gazda nélküli szamuráj! De nyilván vannak
barátaid, emberek, akikben megbízol.
Bourne hirtelen felpattant, majd Manfred Weaving fölé
magasodva megállt.
- Mi olyan értékes benne?
- Az agya. - Rebeka Bourne mellé lépett, majd leguggolt. - Az
agya felbecsülhetetlen értékű hírszerzői értesülések kincsesbányája.
Bourne lenézett a nőre.
- Miféle értesülések?
Rebeka egy pillanatig habozott, mielőtt felelt.
- Azt hiszem, Weaving egy Dzsihád bisz szaif nevű
terroristahálózathoz tartozik.
- Dzsihád kard által - mondta Bourne. - Sosem hallottam róla.
- Én sem, de…
- Milyen bizonyítékod van?
A nő megérintette az újszülöttként bepólyált alakot, aki a tűz
mellett feküdt eszméletlenül
- Beszéltem vele.
- Mikor?
- A tó után, az erdőben. Rövid időre utolértem. Egy-két
pillanatig beszélgettünk. - Megérintette a saját vállát. - Mielőtt
megszúrt.
Bourne sarkon fordult, kivitte üres tányérját a nappalival
szomszédos konyhába, s betette a mosogatóba.
- Rebeka, részedről mindez csak találgatás.
- Weaving rájött, mit keres a Moszad Dahr el- Ahmarban.
- Akkor ez kiváló ok Ben Davidnak, hogy kiküldje Ze’evet,
hogy ölje őt meg.
- De ennél sokkal több van a fejében.
Bourne visszatért a nőhöz és a tűzhöz.
- Ennek az egésznek semmi értelme. Lehet, hogy a Manfred
Weaving nem is az igazi neve. Több mint valószínű, hogy ő is egy
legenda.
- Mint Jason Bourne.
- Nem. Én most már Jason Bourne vagyok.
- És azelőtt?
Bourne a tudatalattija legmélyén megbújó, szörnyűséges tengeri
kígyóra gondolt.
- Valamikor David Webb voltam, de már nem tudom, hogy ő ki
volt

.
Ahogy kiterelték a Blackfriar klubházából, Peter érezte, hogy
vér folyik le az oldalán, s foltot hagy az ingén.
- Vegye fel a tempót - morogta az acélszürke szemű férfi az orra
alatt - vagy még több vér folyik.
Peternek, akit néhány hónap leforgása alatt csaknem
felrobbantott egy autóba helyezett pokolgép, akit elraboltak és kis
híján megöltek, már elege volt abból, hogy ide-oda taszigálják.
Mégis szófogadón ment fogvatartójával, ki a klubház bejáratán, le a
széles lépcsőn, el a kardigános, sapkás, golfozó palimadarak mellett,
körbe az épület oldalához.
Keresztüllökdösték szoborformájúra nyírt azáleák sűrűjén,
egészen a fejmagasságig éró sövénylabirintusig. A bukszus, amely
az évnek ebben a szakában még nem zöldellt teljes pompájában,
jellegzetes macskahúgyszagot árasztott.
Amikor eltűntek a környéken járók szeme elől, az acélszürke
szemű férfi megszólalt azon a különös akcentusú angolján.
- Mit akar itt?
Peter úgy kapta hátra a fejét, mintha az erdő talajáról
föltekerődző kígyóra nézne.
- Tudja, ki vagyok?
- Nincs jelentősége, hogy maga kicsoda. - Az acélszürke szemű
férfi Peter oldalába bökte a kés hegyét. - Csak az, hogy mit keres itt.
- Teniszleckéket akarok venni.
- Elkísérem a trénercenterhez.
- Megköszönném.
A férfi kivillantotta a fogait.
- Bassza meg. Maga Richardsot követi.
- Nem tudom, miről… - Peter hirtelen elfintorodott, amikor a
kés hegye a bordáján állapodott meg.
- Hamarosan nem lesz szüksége sporteszközökre - súgta a férfi a
füléhez hajolva. - Sokkal inkább kórházi kezelésre.
- Ne izgassa fel magát.
- És ha átszúrom a tüdejét, a kórházban sem fognak tudni
segíteni magán. - A kés hegye csontot ért. - Érti?
Peter grimaszolva bólintott.
Beszívta és kifújta a levegőt, lassan, mélyen, egyenletesen.
Zakatolt a szíve, adrenalin áradt szét a szervezetében.
- Richards nekem dolgozik. Idő előtt jött el az irodából.
- És ez arra sarkallta, hogy kövesse?
- Richards munkája szigorúan titkos. Az én dolgom, hogy…
- Nem ma - jelentette ki a férfi. - Most nem, őt nem.
- Ahogy akarja. - Peter mentálisan felkészítette magát, miközben
igyekezett ellazítani a testét. Lelassította a légzését, próbált nem
tudomást venni a fájdalomról és a vérveszteségről. Helyette
gondolatait arra összpontosította, amit tennie kellett. És aztán
megtette.
Bal karját leeresztve alkarjával rácsapott a férfi csuklójára.
Ugyanakkor elfordította a törzsét, jobb könyökével a férfi
orrnyergére sújtott. Egy pillanatra perzselő fájdalmat érzett az
oldalában, ahogy a kés végigsiklott egy bordáján, vízszintes sebet
hasítva. Aztán teljes erővel felLangolt a harc, és mindenről
megfeledkezett.
A férfi kénytelen volt elereszteni a kést, de ujjhegyeit
belemélyesztette Peter hasi idegközpontjába. Peter kifújta a levegőt,
majd belélegzett, és kinyújtott karral megütötte ellenfelét. A férfi
szétzúzott orrából vér lövellt szökőkútként, és önkéntelenül hátrált
egy lépést. Peter feléje lépett, térdével ágyékon rúgta a férfit, aztán,
ahogy az kétrét görnyedt, öklével lecsapott a tarkójára. A férfi
elterült, és lent maradt.
Peter felmarkolta a kést a földről, letérdelt, a kés hegyét a férfi
nyald verőeréhez tette, míg átfordította a testét. Eszméletlen volt.
Peter gyorsan átkutatta a zsebeit, megtalálta az autókulcsokat, egy
vékony tárcát, benne majdnem 800 dollárnyi készpénzzel, egy
jogosítványt, két hitelkártyát, mindet Owen Lincoln névre kiállítva.
Talált egy Florin Popa névre szóló, román útlevelet is. Peter ezen jót
nevetett. Popa, ami románul papot jelent, olyan gyakori családnév,
mint a Smith angol nyelvterületen.
Az acélszürke szemű férfiról csak két dolgot tudott biztosan:
először is, a neve se nem Owen Lincoln, se nem Florin Popa.
Másodszor, bárki legyen is, annak az embernek dolgozik, akivel
Richards itt találkozott. De ez nem elég tudás, messze nem elég.

Amikor Soraya megérkezett, kiderült, hogy Hendricks miniszter

megbeszélést tart Mike Holmes nemzetbiztonsági tanácsadóval és a
belbiztonság főnökével. Magas szintű ügy. Valójában a
legmagasabb. Igazolványaival bejutott a Fehér Házba, és az egyre
alaposabb átvizsgálást jelentő, több szintű biztonsági ellenőrzésen
átjutva a nyugati szárnyba ért, ahol egy kecses, ízléses, Anna
királynő kori székre ült le, szemben Holmes sajtófőnökével -
valójában beszédírójával akit látásból ismert. A tisztségviselő
lehajtotta fejét, ujjai a számítógép billentyűzetén futkároztak.
Soraya egyszer fölkelt, hogy egy csésze kávét töltsön magának az
alaposan megrakott tálalószekrényről, aztán visszaült. Egy szó sem
hangzott el közöttük.
Negyven perccel az után, hogy leült, nyílt az ajtó, és egy csoport
öltönyös férfi vonult ki rajta, üveges tekintettel, még mindig az
Ovális Iroda hatalmának igézetében Hendricks halkan beszélt
Holmeshoz, Hendricks, aki egykor abból a pozícióból emelkedett
fel, amelyet most Holmes mondhatott magáénak, Hendricks, aki
Holmesot javasolta utódjául, minden kétséget kizáróan bölcs
tanácsokkal látta el pártfogoltját. Észrevette a lassan felálló Sorayát.
Már csaknem a nő mellé ért, és láthatóan meglepődött, hogy itt
találja. Fölemelte mutatóujját, jelezve, hogy várnia kell, amíg
befejezi a Holmesszal folytatott beszélgetést.
Soraya lehajolt, hogy a csészéjét visszategye a tálalószekrény
alsóbb polcára. Ahogy fölegyenesedett, elfintorodott a fejébe hasító
fájdalomtól. Azonnal hideg veríték verte ki. Elfordult a férfiaktól, és
kézfejével megtörölte homlokát és felső ajkát. Kalapált a szíve, de
hogy a saját vagy meg nem született kisbabája életét féltette-e, nem
tudta volna megmondani. Egyik kezét ösztönösen a hasára tette,
mintha így akarná megvédeni a magzatot, akármi történjék a
fejében. De nem volt védelem, tudta jól. Kizárólag veszélyes
lehetőségek közül válogathatott.
- Soraya?
Összerezzent, amikor Hendricks megszólalt mellette
Megfordult, bár félt, hogy az arca hamuszürke, és főnöke
észreveszi, hogy valami baja van. De a férfi mosolyát nem felhőzte
aggodalom, csak enyhe meglepettségről és bizonyos kíváncsiságról
árulkodott.
- Mit csinál itt?
- Önt várom.
- Telefonálhatott volna.
- Nem telefonálhattam - felelte.
A miniszter felvonta a szemöldökét.
- Nem igazán értem.
- Beszélnem kell önnel, valami biztonságos helyem - Hallotta,
mennyire kifulladva beszél.
- Kísérjen el a következő megbeszélésemre. - Könnyedén
megfogta Soraya könyökét, s kivezette a nyugati szárnyból, ki a
Fehér Házból, egyedi gyártású, páncélozott, Escalade típusú
autójához. Egy titkosszolgálati ügynök kinyitotta a hátsó ajtót. Intett
Sorayának, hogy szálljon be, majd ő is beült előre. Amikor
becsukódott mögöttük az ajtó, és elhelyezkedtek, a miniszter
megnyomott egy rejtett gombot. Választófal emelkedett fel,
elszigetelte őket a sofőrtől és a felfegyverkezve utazó, sasszemű
testőrtől.
Elindultak kifelé a kapun. A világ elmosódva, kivehetetlennek
látszott a lesötétített golyóálló ablakon át.
- Itt tökéletes biztonságban vagyunk - jelentette ki Hendricks. -
Most már mondhatja.
Soraya mélyet sóhajtott, kifújta a levegőt, próbálta lelassítani
szívverését, amely úgy vágtatott, mint egy megrettent ló.
- Uram, tisztelettel kérdem, mi a fasz folyik?
Hendricks megfontolta a kérdést. Elhagyták a Fehér Ház
területét, és már Washington egyik forgalmas utcáján jártak.
- Tegyük túl magunkat az éppen az ellenkezőjét jelentő
„tisztelet”, valamint „fasz” szavak ugyanazon mondatban való
használatán. Igazgatónő, azt hiszem, kicsit pontosabban kellene
fogalmaznia.
Hátulról mellbe támadott, de elérte, hogy Hendricks rá figyeljen,
és épp ez volt a célja.
- Rendben, beszéljünk egyenesen, miniszter úr - mondta Soraya
a férfi hivatalos hanghordozását utánozva. - Amióta eligazított
engem és Petert az Utat Megvilágító Dzsinnről, fura dolgok
történnek.
- Miféle fura dolgok, igazgatónő? - Pattintott az ujjúval. -
Részleteket, legyen szíves.
- Egyfelől rájöttem, hogy kapcsolat van Nikodémus2 és a Core
Energy között. Csak találgatni tudom ennek mibenlétét. A Core
Energy elnöke Tom Brick.
Hendricks elfordult, kinézett az ablakon a hamuszürke városra.
 - Brick. Sosem hallottam róla - mondta. - Dettó a… hogy is
hívják?
- Core Energy.
No lám, gondolta Soraya. Hendricks hazudik. Borotvaéles agya
volt; elképzelhetetlen, hogy azt kellene kérnie, ismételje meg a cég
nevét. Nyilván ismeri a Core Energyt. Ismeri Bricket is? És ha igen,
miért hazudik róla?
Átmentek a Key Bridge-en, beértek Virginiába, és az Escalade
felgyorsított. Soraya eltöprengett, vajon hová megy Hendricks.
A miniszter felsóhajtolt.
- Ez mindem.
- Hát, ott van még Richard Richards.
- Felejtse el Richardsot. - A hangjában szinte tapint-ható volt a
megvetés. - Az egy senki.
- Egy senki, aki az elnöknek jelent.
Hendricks visszafordult feléje.
- És mi után szimatol?
- Nem is az, csak…
- Tessék? - Hendricks ismét pattintott az ujjaival. - Részleteket,
igazgatónő.
Mondjam el neki? - vívódott Soraya. Majd úgy gondolta:
Segíthet, ha látom a reakcióját. Éppen meg akart szólalni, amitor az
Escalade lelassított, és befordult egy temető bejáratán. Áthaladtak a
magas vaskapun, lassan végig gördültek a sírkertet kettészelő,
keskeny, kövezett úton. A vége közelében jobbra fordultak, végig
mentek az út kétharmadán, és megálltak.
Peter a bokájánál megragadva beljebb vonszolta Florin Popát az
aljnövényzetbe, a sövény alá. Ahogy megrántotta a testet, Popa
egyik cipője leesett, és amint tovább hemperedett a kemény talajon,
valami kiszóródott belőle. Peter leguggolt, nézegette, majd felvette.
Egy kulcs volt, nem hotelszobáé vagy autóé - azoknál kisebb hanem
egy nyilvános csomagmegőrzőé.
Peter zsebre vágta a kulcsot, majd visszahúzta a cipőt Popa
lábára, aztán magzatpózba rendezte a testét. Felállt, hátrált, és
mindent ellenőrzött. Ezután megfordult, kiment a sövény
útvesztőjéből, s átvágott a trénercenter bejáratához. Odabent, tőle
jobbra egy táblán felsorolták az összes hivatásos teniszező nevét,
megjelölve, mely napokon dolgoznak. Peter hátrafelé került, és
odament az öltözőszekrényekhez. Mindegyikre egy névtábla volt
felerősítve. A keskeny, ablaktalan helyiség elhagyatott volt. Peter
odahajolt az egyik hivatásos szekrényéhez, aki aznap nem volt
szolgálatban, és megpiszkálta a zárat. Gyorsan átöltözött, feltűzte az
edző azonosító kártyáját, és a szolgálati kijáraton át elhagyta az
épületet.
Rövid séta után ismét a klubházhoz érkezett. Magabiztosan
lépdelve ment föl a bejárati verandára vivő lépcsőn, s belépett a
most már ismerős, nagy helyiségbe. Azonnal arrafelé nézett, ahol
Richardsot látta ülni a rejtélyes férfival, de a fotelek már üresen
álltak. Felkapta a klub egyik telefonját, és az őrházat hívta, s
megtudta, hogy Richards elment, mialatt ő a trénercenterben
átöltözött. Peter letette a kagylót. A rejtélyes férfi bizonyára már
keresi Florin Popát - az ilyen emberek meztelennek érzik magukat a
testőreik nélkül. Ha emberismerete nem csal, az illető már ideges,
merre lehet Popa. Ahogy Peter folytatta a helyiség körbejárását,
magányos férfit keresett, aki növekvő nyugtalansággal fürkészi a
termet. Egy idősebb úr várakozott a mosdók közelében. Ősz haja
volt, mint annak a férfinak, akihez Richards jött. Talán… de nem,
egy idősebb asszony lépett ki a női mosdóból, és a férfira
mosolygott - a felesége. Kedvesen beszélgetve mentek el előtte.
Nem volt ott senki más.
A klubtagok mellett ellépkedve Peter kiment a tágas teraszra. Az
asztalok egyharmada napfényben fürdött, valamennyi foglalt volt.
Az árnyékban lévő többi üresen állt. Észrevett egy neki háttal álló
férfit, aki kissé előre hajolva a kovácsoltvas korlátra támaszkodott.
Neki is ősz haja volt.
Peter szagot fogó topóként kapta fel a fejét. Levette a mellére
tűzött azonosító kártyát, majd menet közben elkapott egy pincért,
aki egy tálca üres poharat emelt a magasba.
- Ez az első napom, és ügyfelet keresek. Látod ott azt a pasast?
Tudod a nevét?
A pincér odanézett, amerre Peter mutatott.
- Hogyne ismerném. Az Tom Brick. Nagymenő. - Amikor Peter
értetlenkedve ránézett, hozzátette. - Kurva sokat költ. A személyzet
tagjai ölre mennek, hogy ki szolgálja ki ót. Huszonöt százalékos
borravaló. Ha eléred, hogy téged válasszon, ember, gyöngyéleted
lesz, annyit mondhatok.
Peter megköszönte, s hagyta, menjen a dolgára. Visszatűzte
ingére a névkártyát. Kerülővel közelítve a korláthoz, lehetősége volt
szemügyre venni Bricket, mielőtt odalépett hozzá. Fiatalabb volt,
mint Peter gondolta, talán a harmincas évei elején járhatott. Nem
volt se jóképű, se csúnya, de arcvonásai sehogy sem illeszkedtek
egymáshoz, mintha pótalkatrészekből rakták volna össze őket. Bal
kézfejére egy összecsomózott kötél volt tetoválva.
Megérezhette Peter közeledtét, mert éppen akkor fordult meg,
amikor Peter a korláthoz ért. Brick furcsán kancsalított, mintha
egyszerre nézte volna végig minden oldalról.
Peter biccentett.
- Tökéletes nap a teniszezésre, nem gondolja?
Brick jó szeme Peter névkártyáját nézte, s közben a másik
folytatta zavarba ejtő vizsgálódását.
- Szerintem ezt maga jobban tudja nálam. - Az el nem siratott
Florin Popához hasonlóan akcentussal beszélt. Pópával ellentétben
viszont brit akcentussal. - Maga új ember a Blackfriarben?
- Ön nem teniszezik, ha jól sejtem.
Brick megfordult, s elnézett az elhagyatott tizennyolcadik lyuk
felé.
- A golf az én sportom. Maga most toboroz, Mr. - újabb kemény
pillantás Peter kitűzőjére - …Bowden? Rossz helyen kopogtat.
Peter magában átkozódott, hogy ennyire elfuserálta a
közeledést. Nem reagált az elutasításra, de gondolatban kezdte
kialakítani a B tervet, amit, lássuk be, ki kellett volna dolgoznia,
mielőtt még egyetlen szót is szólt volna ehhez az emberhez.
Éppen készült helyrehozni a dolgot, amikor Brick feléje fordult,
és halkan megkérdezte:
- Ki a fészkes fene maga?
Peter meghökkenve mutatott a kitűzőjére.
- Dan Bowden.
- Lófaszt - mondta Brick. - Ismerem Bowdent. - Egész testével
Peter felé fordult, a tekintete hirtelen kristálykeménységű lett. - Itt a
vallomás ideje, haver. Mondja meg, ki maga, vagy hívom a
biztonságiakat, és őrizetbe vetetem.

- Várjon itt! - mondta nyersen Hendricks, majd kiszállt, és

testőre kíséretében lassan elindult a sírkövek között, aztán az
egyiknél megállt. Míg ott állt lehajtott fejjel, a testőre néhány
lépéssel hátrébb húzódott, mint mindig, veszély jeleit keresve.
Soraya kinyitotta a terepjáró ajtaját, és kiszállt. A tavasz első
illatát hozó, enyhe szellő fújdogált a sírkövek között. Megkerülte az
Escalade-et, s óvatosan átlépett egy gyepes halmocskát. A miniszter
testőre ránézett, és megrázta a fejét, de ő továbbment, elég közel
ahhoz, hogy lássa, mi van a sírkőre vésve, amely előtt Hendricks áll:
AMANDA HENDRICKS, SZERETŐ FELESÉG ÉS ANYA.
A testőr egy lépést tett előre, és súgott valamit a miniszternek.
Hendricks megfordult, Sorayára pillantott, és bólintott. A testőr egy
biccentéssel továbbengedte Sorayát.
Amikor a nő melléje lépett, Hendricks megszólalt:
- Van valami békés egy temetőben. Mintha a világ minden ideje
a rendelkezésünkre állna elmélkedni, mindent átgondolni,
következtetésekre jutni.
Soraya semmit sem szólt, érezte, hogy nem várnak tőle választ.
Elmélkedni egy szeretett személy halálánál intim és titokzatos
pillanat. Óhatatlanul Amunra gondolt. Eltűnődött, hová temették el -
nyilván valahol Kairóban. Töprengett, lesz-e rá valaha lehetősége,
hogy meglátogassa a férfi sírját, és ha igen, mit fog érezni Ha
szerette volna, más lenne a helyzet. Akkor talán lassan meg tudna
bocsátani magának. De az, hogy nem szerette, sőt a lelke mélyén
gyűlölte őt a zsidók, és különösen az Aaron elleni csúf előítéletei
miatt, szinte elviselhetetlen mértékűvé fokozta a bűntudatát.
Mintha megsejtette volna a nő gondolatait, Hendricks
megszólalt.
- Maga elveszített valakit Párizsban, ugye?
A szégyen hulláma öntötte el Sorayát.
- Nem lett volna szabad bekövetkeznie.
- Minek? A halálának vagy a viszonyuknak?
- Egyiknek sem, uram.
- Ez már a múlt, Soraya. Véget ért Párizsban - hagyja is ott.
- Ön itt hagyja a feleségét?
- Többnyire igen. - A férfi egy pillanatra elgondolkozott.- Ám
néha…
Hangja elcsuklott, de fölösleges is lett volna befejeznie a
mondatot. Világos volt, mire gondol. Megköszörülte a torkát.
- A baj abból fakad, ha nem hagyjuk nyugodni. Akkor nem lesz
lehetőségünk a megbékélésre.
- Ön békére lelt, uram?
- Csak itt, igazgatónő. Csak itt.
Amikor Hendricks végre elfordult a felesége sírjától, Soraya így
szólt:
- Köszönöm, uram, hogy elhozott ide.
Hendricks megrázta a fejét. Amint a testőr kíséretében lassan
visszasétáltak a várakozó Escalade-hez, megkérdezte.
- Végzett, Soraya?
- Nem, uram. - Oldalról a férfira pillantott. - Richardsról van
szó. Hazudott a Core Energyvel kapcsolatban. Tud róla. Tudja,
hogy Nikodémusz benne van.
Hendricks lecövekelt.
- Honnan a csudából tudná?
Soraya vállat vont.
- Zseni, ha az internetről van szó. - Szünetet tartott. - De más
oka is lehet.
Hendricks még mindig szobormereven állt. Lassan, a fogain
átszűrve ejtette ki a szavakat.
- Miféle más oka?
Soraya felelni készült, amikor hirtelen fájdalom hasított a fejébe,
kioltva minden látványt és hangot. Előrehajolt, tenyere tövét a
halántékához szorította, mintha meg akarná akadályozni, hogy az
agya kirobbanjon valakinek a sírkövére.
- Igazgatónő? - Hendricks elkapta, mielőtt elvágódhatott volna. -
Soraya?
De a nő nem hallotta. A fájdalom többágú villámként hasított
belé, mindent megszüntetett, kivéve a sötétséget, amely most
egyfajta áldásként ölelte körül.
 7.
- Mielőbb el kell most vinnünk innen - jelentette ki Rebeka a
halászkunyhó ablakán kikukucskálva. Gyorsan rájuk sötétedett. Kék
árnyak emelkedtek kísértetekként. Mintha körvonalait vesztette
volna a világ.
- Addig nem, amíg vissza nem nyeri az eszméletét. - Bourne
leguggolt a sápadt, viaszos arcú Weaving mellé. Kitapogatta a
pulzusát. - Ha most megmozdítjuk, azt kockáztatjuk, hogy
elveszítjük.
- Ha nem mozdítjuk meg - mondta a nő az ablaktól elfordulva -
azt kockáztatjuk, hogy ránk talál a Babilóniai.
Bourne felnézett.
- Félsz tőle?
- Láttam a keze munkáját. - Rebeka odalépett Bourne mellé. -
Különbözik tőled és tőlem, Bourne. A halál tölti ki a mindennapjait,
az az egyedüli társa.
- Mintha Gilgamesről beszélnél.
- Erős a hasonlatosság. Csakhogy a Babilóniai szereti a halált -
lubickol benne.
- Én Weaving miatt aggódom, nem a Babilóniai miatt.
- Én is, Bourne. De azt talán túléli, ha elvisszük innen. A
Babilóniait biztosan nem élné túl.
Bourne bólintott, erősen megütötte Weaving arcának egyik felét,
majd a másikat is. Weaving kipirult, amint ismét vér áramlott az
arcába. Karja megrándult, ahogy felköhögött. A fölébe hajoló
Bourne szétfeszítette az állát, lenyomta a nyelvét, mielőtt
elharaphatta volna.
Weaving megrázkódott, aztán megvonaglott a lába. Utána
kipattant a szeme, és egy pillanat múlva kitisztult a tekintete.
- Jason? - szólalt meg gyönge hangon.
Bourne bólintott. Ugyanakkor egy intéssel elküldte Rebekát
Weaving látóteréből, mert félt, hogy ha Weaving meglátja, elkezdi
kapkodva venni a levegőt, s talán még vissza is zuhan az
eszméletlenségbe.
- Biztonságban van. Tökéletes biztonságban.
- Mi történt?
- Beszakadt maga alatt a jég.
Weaving többször pislogott, megnyalta cserepes ajkát.
- Lövések voltak, én…
- Aki magára lőtt, halott.
- Férfi?
- Ze’ev Stahl volt a neve. - Bourne a másik férfi arcát
tanulmányozta. - Ismerősen cseng?
Weaving Bourne-t nézte, de befelé figyelt. Bourne nemcsak
sejtette, de pontosan tudta, mi mehet végbe Weaving agyában:
alámerülés az emlékezetvesztés mocsarába, kétségbeesett
igyekezettel felidézni akárcsak egyetlen emléket, egy helyet, egy
nevet. Szívfacsaró, lélekromboló élmény, amely után az ember
gyakran elerőtlenedik, levegő után kapkod, mert egyedül van,
végletesen és végérvényesen egyedül, elszakítva a világtól, melyről
mintha egy sebész szikéje vágta volna le. Bourne megremegett.
- Igen - szólalt meg végre Weaving. - Azt hiszem, igen. -
Bourne karjáért nyúlt. - Segítsen fel!
Bourne felültette. A másik újból megnyalta az ajkát, és a tűzbe
meredt.
- Hol vagyok?
- Egy halászkunyhóban, jó mérföldre a tótól. - Bourne intett
Rebekának, hogy hozzon egy pohár vizet.
- Már kétszer megmentette az életemet, Jason. Nem tudom,
hogyan köszönjem meg.
Bourne elvette Rebekától a poharat.
 - Meséljen nekem Ze’ev Stahlról.
Weaving körülnézett, de addigra Rebeka már visszalépett az
árnyékba. Weaving kíváncsisága a jelek szerint az erejével együtt
elszállt. Remegő kézzel fogadta e) Bourne-tól a vizet, és a felét
felhajtotta.
- Nyugalom - mondta Bourne. - Kétszer jött vissza a halálból.
Ez több mint elég ahhoz, hogy bárkit letaglózzon
Weaving bólintott. Még mindig a tűzbe bámult, mintha az
emlékezni segítő talizmán volna.
- Annyi rémlik, hogy Dahr el-Ahmarban jártam. - A szeme
sarkából Bourne látta, hogy Rebeka megmozdul. Kérdezd meg tőle,
miért volt ott - tátogta a nő némán
- Pontosan hol.
Weaving homloka ráncba szaladt.
- Egy bárban, azt hiszem, az volt. Igen, egy bárban. Nagyon
zsúfolt volt. Fojtogatott a füst. Valami rekedtes rockzene szólt.
- Odament magához? Beszélt vele?
Weaving a fejét rázta.
- Nem hiszem, hogy észrevett.
- Valakivel volt?
- Igen… nem - Weaving a szemöldökét ráncolva
összpontosított. - Ő… valakit figyelt. Nem nyíltan, úgy figyelt,
hogy nem nézett oda. - Bourne-hoz fordult. - Tudja.
Bourne bólintott.
- Igen.
- Úgy éreztem… nem is tudom, valamiféle rokonságot éreztem
vele. Végül is mindketten árnyékok takarásában élünk.
- Kit tartott szemmel, emlékszik rá?
- Ó, igen. Élénken. Egy nagyon szép nőt. Szinte árasztotta
magából a szexet. - Kiitta vize maradékát, ezúttal sokkal lassabban.
- A nő, hát nagyon vonzódtam hozzá, mondhatjuk így is. - Halvány
mosoly suhant át az arcán. - Hát persze, hogy vonzódtam. Stahlt ő
érdekelte.
 Rebeka előrehajolt.
- Tehát korábbról ismerted Stahlt?
- Nem ismertem, nem. - Weaving ismét összevonta a
szemöldökét. - Azt hiszem, azért voltam a bárban, hogy
megfigyeljem őt. Tudom, azért mentem a nő után, mert Stahl őt
figyelte. Úgy számítottam, a nő révén többet megtudok róla. Aztán -
nem is tudom - mintha megigézett volna az a nő.
Bourne hátradőlt, elgondolkodott a hallottakon. Úgy érezte,
ideje előállni az őt pillanatnyilag leginkább érdeklő kérdéssel.
- Eddig nem emlékezett rá, de most meg tudná mondani a nevét?
- Hogyne - felelte a másik. - Harry Rowland.

- Összeomlik! - kiáltotta a sürgősségi részleg egyik orvosa

Arlingtonban, a Virginiai Kórházközpont baleseti bejáratánál.
Hendricks előretelefonált, befolyását latba vetve kérte, hogy
mozgósítsanak egy válogatott csapatot, mielőtt még a mentőautó
szirénázva a feljáróra hajtott volna, szorosan a nyomában az
Escalade-del.
Hendricks kipattant, követte a sietve betolt hordágyat a
lengőajtón át, végig a gyógyszertől, hányástól, reménykedéstől és
félelemtől bűzlő folyosókon. Figyelte, amint az orvoscsapat
műszereket kapcsolt Soraya testére, és megkezdte elsődleges
vizsgálatát. Rengetegen beszéltek egyszerre. Egy lépéssel közelebb
ment, hogy hallja, mit mondanak, de számára se füle, se farka nem
volt a szakzsargonnal teletűzdelt beszélgetésnek.
Döntésre jutva kitolták és végiggurították Sorayát egy másik
folyosón. Hendricks utánuk sietett, de megállították egy MŰTŐ
feliratú ajtó előtt.
Megrángatta az együk orvos köpenyének az ujját.
- Mi történik? Mi a baja?
- Agyduzzanat.
 Végigfutott rajta a hideg.
- Mennyire súlyos?
- Addig nem tudjuk, amíg be nem jutunk a koponyájába.
Hendricks elhűlt.
- Felnyitják a koponyáját? De hát mi van az MRI-vel?
- Nincs rá idő - felelte az orvos. - Gondolnunk kell a magzatra
is.
Hendricks úgy érezte, mintha kicsúszott volna alóla a talaj.
- Magzatra? Úgy érti, állapotos?
- Elnézést, miniszter úr, de szükség van rám odabent. - Az orvos
megnyomta az ajtónyitó fémgombot. - Tájékoztatni fogom, amim
biztosat tudok. A mobilszáma?
- Itt leszek - felelte a meghökkent Hendricks. - Maradok
mindaddig, amíg nem tudom, hogy biztonságban és rendben van.
Az orvos bólintott, aztán elnyelte a sebészek által uralt,
titokzatos világ. Egy dermesztő pillanat múltán Hendricks
megfordult, visszaballagott oda, ahol Willis, a Különleges Erők
testőre kávéval és szendviccsel várta.
- Erre, uram - mondta Willis, s Hendrickset a műtőhöz
legközelebbi váróhelyiségbe kísérte. Előírás szerint kiürítette, így
főnökével csak ők ketten tartózkodtak odabent.
Hendricks megpróbálta riasztani Peter Marksot, de a hívás a
hangpostafiókjára futott be. Peter nyilván terepen van, csak
olyankor kapcsolja ki a telefonját. Egy pillanatig töprengett, majd
megkérte Willist, szerezze meg neki az ATF washingtoni központi
hivatalának számát. Amikor Willis átadta neki, beütötte a
mobiljába, és Delia Trane-t kérte. Röviden, sürgetőn beszélt. A nő
azt mondta, máris indul. Higgadtnak és összeszedettnek tűnt,
Sorayának jelen pillanatban éppen erre volt szüksége Igazság szerint
neki magának is erre lett volna szüksége. Komoly és titkos jellegű
telefonhívások sorát bonyolította le, és valamelyest megnyugodott.
Olcsó, laminált lapú asztalnál ült. Willis letette eléje az
ennivalót, majd visszavonult az ajtóhoz, hiperéberen, mint mindig.
Hendricks rájött, hogy nincs étvágya. Körülnézett a helyiségben,
amelyen látszott a kórház szánalmas igyekezete, hogy otthonossá
tegyék. Kárpitozott székek és egy kanapé, mellettük kis asztalkák,
rajtuk lámpák. Minden olcsó és elnyűtt; az egyedüli érzés, amit
keltettek, a szomorúság volt. Ilyen lehet a purgatórium váróterme,
gondolta Hendricks.
Belekortyolt a kávéba, de elfintorodott, olyan keserűnek érezte
- Bocsánat, uram - mondta Willis figyelmesen, mint mindig. -
Direkt kértem, hogy főzött kávét hozzanak önnek.
Hendricks szórakozottan bólintott. Az orvos által odahajított két
bomba felrobbanással fenyegetett. Soraya agyában duzzanat van, és
a méhében pedig egy baba. Hogy a fenébe történhetett ez?
Hogyhogy nem tudott róla?
De természetesen tudta az okát. Túlságosan lefoglalta a mitikus
Nikodémusz. Az elnök nem hitt Nikodémusz létezésében, idő- és
pénzfecsérlésnek vélte, hogy Hendricks olyasmi után kutat, amit ő
legfeljebb „dezinformációs délibábnak” nevezne. Hendricks
biztosra vette, hogy az elnök Nikodémusz-projekttel szembeni
ellenérzését Holmes szította. Nem telt el úgy nap, hogy ne bánta
volna, hogy segített Holmesnak felkapaszkodni a biztonsági
rendszer ranglétráján.
Holmes valószínűleg rájött, hogy Nikodémusz Hendricks
Achilles-sarka, fogódzó, aminek segítségével végre kicsavarhatja
vetélytársa kezéből a Treadstone-t.
Amióta az elnök nemzetbiztonsági tanácsadóvá nevezte ki,
Holmesról bebizonyosodott, hogy hatalomittas. Fokozd és
stabilizáld; ezek voltak a kulcsszavak, amelyek köré karrierjét
építette. Többé-kevésbé sikeresen. Már csak egyetlen komolyabb
úttorlasz volt előtte: az, hogy Hendricks irányította a Treadstone-t.
Holmes szinte vallásos hevülettel vágyott a Treadstone- ra. E téren
párba lehetett volna állítani Hendricksszel; mindketten
megszállottak voltak. Megszállottan csaptak össze etikátlan
célokért. Hendricks tudta, hogy ha sikerülne kifüstölnie
Nikodémuszt, ha elfogná vagy megölné, egyúttal örökre
megszabadulna Holmestól is. Megnyerné nehezen megvívott
csatáját. Holmes nem súghatna többé mérgezett gondolatokat az
elnök fülébe.
De ha ösztönei cserbenhagynák, ha Nikodémusz tényleg csak
egy legenda, vagy, ami még rosszabb, gondosan kidolgozott
dezinformáció lenne, akkor karrierje sebesen hanyatlana. Holmes
megkapná, amire annyira vágyik, és a Treadstone-t más, sokkal
sötétebb célokra használná.
Nikodémusz felkutatása valójában a Treadstone lelkéért
folytatott harc.

- Harry - kérdezte Bourne -, emlékszik rá, hol született?

Alef bólintott. Bourne ismét Alefként kezdett gondolni rá.
- Dorsetben, Angliában. Harmincnégy, éves vagyok.
Bourne jelentősen visszafogta a hangját, mintha két régi barát
beszélgetne hosszú távoliét utáa
- Kinek dolgozik, Harry?
- Én… - Tehetetlenül nézett Bourne-ra. - Nem tudom.
- De arra emlékszik, hogy Libanonban volt - konkrétan Dahr el-
Ahmarban hogy információt szerezzen Ze’ev Stahlról.
- Úgy van. Talán ipari kémkedést folytattam?
- Stahl a Moszad embere.
- Micsoda? Moszad? Én miért…?
- Harry, meséljen nekem Manfred Weavingről.
Alef tekintete elködösödött, aztán megrázta a fejét.
- Nem ismerem. - Bourne-ra nézett. - Miért? Ismernem kellene?
Bourne megkockáztatott egy pillantást Rebeka felé, de Alef
rajtakapta. Csaknem 180 fokban meg kellett fordulnia, hogy
láthassa. Szeme tágra nyílt, egész testében megremegett.
- Ó? Mi a fenét keres itt ő?
 Bourne a karjára tette a kezét, miközben Rebeka feléjük lépett.
- Nem bántja magát. Ó lőtte le odakint a tónál Stahlt, mialatt mi
mindketten tehetetlenül feküdtünk, és majdnem halálra fagytunk.
- Szia, Manny! - köszönt Rebeka.
Bár a nő egyenesen rá nézett, Alef körülpillantott mintha
keresne valakit a szobában.
- Tessék? Ki ez a Weaving?
- Te vagy az - mondta Rebeka. - Te vagy Manfred Weaving.
- Nem értem, mi ez az egész. - Zavartan pislogott. - Harry
Rowland a nevem. Ezen a néven születtem, mindig is ez volt a
nevem
- Lehet, hogy nem - vetette közbe Bourne.
- Tessék? Hogy…?
- A hálózatotok, a Dzsihád hisz szaif. - Rebeka leguggolt
melléjük. - Mesélj nekünk róla.
Rowland kinyitotta a száját, már majdnem felelt, amikor valami
neszt hallottak odakintről. Félig-meddig elnyomta a hullámverés
zaja, de eredhetett egy bőrcsizma talpának súrlódásától is.
Mindenesetre nagyon közel volt a házhoz, és Rebeka némán
tátogta: Ránk talált.
- Ki? Ki talált ránk? - kérdezte Rowland.
Abban a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó.
 8.
Martha Christiana különösebb nehézség nélkül megtalálta Don
Fernando Hererrát. Miután megkapta megbízatását, párizsi
hotelszobájába vonult a laptopjával, és a következő nyolc órát azzal
töltötte, hogy a bankmágnásról gyűjtött információkat. Az alapvető
tények másodperceken belül rendelkezésére álltak. Hererra 1946-
ban Bogotában született négy gyerek legkisebbjeként, Angliában
folytatta egyetemi tanulmányait, és kitűnő eredménnyel diplomázott
Oxfordban közgazdaságtanból. Kolumbiába visszatérve az
olajiparban dolgozott, gyorsan felküzdötte magát a hierarchiában,
mígnem önállóvá vált, megvásárolta a céget, amelynél dolgozott.
Így szerezte első millióit. Tisztázatlan, miért váltott át a nemzetközi
bankügyekre, de a Martha által olvasottak szerint az Aguardiente
Bancorp egyike volt a világ Egyesült Államokon kívüli, három
legnagyobb bankjának.
A további kutatás többet is feltárt. Öt évvel korábban Hererra
Diegót, egyetlen fiát nevezte ki az Aguardiente tekintélyes londoni
fiókjának vezetőjévé. Diego pár éve rejtélyes körülmények között
meghalt, és bármennyire igyekezett, Marthának nem sikerült
kiderítenie a részleteket; gyaníthatóan meggyilkolták, talán Hererra
ellenségei, de ez is homályban maradt. Hererra első számú
tartózkodási helye Sevilla Santa Grúz nevű barriójában volt
jelenleg, de házat tartott fent Londonban, Cádizban - és Párizsban
is.
Amikor begyűjtötte a világhálón fellelhető valamennyi
információt, hátratolta a székét, felállt, a parketten mezítláb kiment
a fürdőszobába, kinyitotta a csapokat, és belépett a gőzölgő
zuhanyfülkébe.
 Mire letusolt, elkészült vázlatosan kidolgozott terve. Mire
megtörülközött, megszárította a haját, kifestette magát és felöltözött,
a tervet részletesen kidolgozta. Felvette a kabátját, kiment a
szállodából. Kocsija a bejáratnál várt rá, hatalmas motorja boldogan
duruzsolt a hideg levegőn. Sofőrje kinyitotta előtte az ajtót, ő pedig
beszállt.
Hererra a Szajna közepén fekvő Szent Lajos-szigeten lakott. A
nyugati csúcsnál volt a lakás, jó magasan, ahonnan lélegzetelállító
kilátás nyílt a bal parton a Pantheonra és az Eiffel-toronyra, a
szomszédos île de la Citén álló Notre-Dame székesegyházra és a
jobb part e szakaszán álló, nagyobb épületekre.
Martha Ghristiana kiderítette, hogy Hererra a szokások rabja.
Attól függően, hogy épp melyik városban lakott, mindig
ugyanazokba a bárokba, kávézókba, bisztrókba és vendéglőkbe
szeretett eljárni. Párizsban ez a Le Fleur en Ile-t jelentette reggel,
ebédre a Yam’tcha, vacsorára pedig a L’Agassin került sorra. Lévén
túl késő az ebédhez és túl korai a vacsorához, elvitette magát az
autóval az Aguardiente Bancorp irodaháza előtt. A zuhany alatt
fontolóra vette ezeket a helyeket, és ilyen-olyan - túl kellemetlen
vagy szembetűnő - okból mindet elvetette. Az újságban olvasott egy
kamarazenei hangversenyről: aznap este Bach-műveket adnak elő
az île de la Cité-n lévő Sainte-Chapelle-ben, a varázslatos,
ékszerdobozkához hasonlatos kápolnában zajló koncertsorozat
részeként. A koncert kellően korán kezdődik ahhoz, hogy még látni
lehessen, amint a téli nap utolsó sugarai megvilágítják a kápolna
nyugatra néző, ragyogó ólomüveg ablakait.
Martha Christiana több okból döntött a hangverseny mellett.
Először is, Hererra kedvelte Bachot, ahogy ő is. Annak alapján, amit
a férfiról megtudott, feltételezte, hogy szereti a matematikai zene
szigorú rendjét; ez nyilván vonzó egy precíz gondolkodású bankár
számára. Másodszor, Párizsban a Sainte-Chapelle volt Hererra
kedvenc koncertterme. Harmadszor, a kápolna kicsi, a hallgatóság
összezsúfolódik. Ez remek helyzetet teremt, hogy megfigyelje és a
lehető legtermészetesebb módon a közelébe kerüljön. Számos
beszédtémával szolgál a hely - zene, építészet, Bach, vallás -,
amelyekről egyszerre ártalmatlan és inspiráló társalgást
kezdeményezhet.
Igen, gondolta, amint kiszállt autójából, hogy az utolsó néhány
sarkot sétálva tegye meg a Sainte-Chapelle koncertbejáratáig,
bölcsen döntött. A sorba beállva a járdán araszolt. Valamivel
előrébb észrevette a férfit, amikor az belépett az ajtón. Elégedett
volt, csak hat emberrel volt a férfi mögött. Egy Alexander McQueen
ruhát választott az alkalomra, az egyik kedvencét: V kivágású,
tengerkék, karcsúsított ruhát vékony övvel, amihez teletalpú, fekete
bokacsizmát húzott. Ki akart ríni, de nem nagyon.
Odabent az összecsukható székek takaros, rendezett sorokban
álltak, az emberek csöndesen, szinte tisztelettudón foglalták el
helyüket, mintha misére jöttek volna, nem egy vonósnégyes
hangversenyére. Talán, gondolta Martha, mivel Bach van műsoron,
a kettő nem is áll olyan messze egymástól. Olvasta, hogy azok, akik
kedvelik Bachot, mindenki másnál inkább éreznek úgy, hogy
amikor felhangzik a zene, olyan közel kerülnek Istenhez, amilyen
közel ebben az életben egyáltalán lehetséges.
A helye három sorral Hererráé mögött volt; jól szemmel tudta
tartani. Egy Hererránál sokkal idősebb férfi mögött ült, és egy nő
mögött, akit Martha erős negyvenesnek nézett. Nem úgy tűnt,
mintha Hererra bárkit ismert volna a hallgatóságból, bár ez nem is
számított, legalábbis addig nem, amíg a vonósnégyes játszott. Bach,
ez a szinte misztikus zeneszerző sok és különféle reakciót váltott ki
hallgatóiból. Martha Christianából a zene a múltjának emlékeit
hívta elő: a ködbe burkolózó világítótornyot Gibraltár partjai
mentén, ahol született; a goromba és időcserzette apját, aki
állandóan az örökké forgó fényt javítgatta; sápadt és törékeny
anyját, akin annyira elhatalmasodott az agorafobia, hogy sosem
hagyta el világítótorony épületét, és már attól szédülés fogta el, ha
éjszaka felnézett a csillagokra.
 A zenészek muzsikáltak, a zene áradt, szigorú pontossággal
követve a hangjegyeket, s Martha Christiana látta önmagát, amint
megszökik a világítótoronyból, maga mögött hagyja normális
viselkedésre képtelen szüleit, fellopakodik egy teherszállító
gőzhajóra, amely Gibraltár kikötőjéből Észak-Afrika felé pöfögött,
ahol tizenkilenc hónapig Marrákes utcáin csavargott, újra meg újra
szűzként adva el magát ostoba turistáknak (az első alkalom után egy
hentestől vásárolt friss kecskevért, hogy meglegyen az illúzió),
mielőtt magához vette és kelletlen ágyasává tette egy dúsgazdag
marokkói. A férfi gyakorlatilag fogságban tartotta a házában,
brutálisan, kegyetlenül a magáévá tette, amikor csak úgy hozta a
kedve, ami gyakran előfordult.
Viszont képezte irodalomból, matematikából, filozófiából és
történelemből. Arra is megtanította, hogyan nézzen önmagába,
megtanította meditálni, kiüríteni önmagából minden gondolatot,
minden vágyat, és abban a transzcendens állapotban meglátni Istent.
Odaadta Marthának a világot, igazából sok világot adott neki. Végül
a tőle kapott tudás óhatatlanul rányitotta a szemét, milyen borzalmas
árat fizet mindezért. Háromszor próbált elszökni parfümillatú
börtönéből, a férfi mindháromszor elkapta. Minden alkalommal
egyre súlyosabb, egyre szörnyűbb büntetést kapott, de ő eltökélte,
hogy nem hagyja magát megtörni. Egy éjjel, amikor a férfi már
kedvét töltötte rajta, felkelt, és elnyisszantotta fogvatartója torkát az
üvegcseréppel, amit titokban mindig magánál tartott. A férfi szeme
fénytelen lett, mintha a halálát látta volna a lány arcán tükröződni.
Olyan hangot adott ki, mint amikor egy régi falióra tiktakoL Martha
széttárta a karját, mintha várná, hogy Isten lesújtson rá. A férfi ujjai
karomként vájtak belé, végigkarmolták a felkarját, mintha magával
akarta volna ragadni - de őt ragadta el egy masszív szívroham.
Martha összeszedte a készpénzt, de érintetlenül hagyott mindent,
ami nyomán visszajuthattak volna a férfihoz. Elmenekült
Marrákesből, és sose tért vissza.
Ezek egyáltalán nem voltak kellemes emlékek, de az övéi
voltak, és bár évekig próbálta eltagadni, mostanra elfogadta őket,
mint amik a részét képezik, igaz, csak egy önmaga előtt ismert
részét. Olyankor, amikor egyedül maradt a sötétben, Bachot szokott
lejátszani iPodján, felidézve ezeket az emléketet, hogy emlékeztesse
magát, ki volt ő, és honnan jött. Utána meditált, kiürítette magát,
hogy Isten feltölthesse. Ez sok idejét vette igénybe, áteresztett
magán mindenféle fájdalmat, hogy elérje ezt a létezési állapotot.
Ezekből az önelemző szeánszokból mindig megújulva és az éppen
rá váró feladat végrehajtására készen jött ki
A hangverseny végén a közönség tapsolt, aztán felállva tapsolt,
ráadást követelve. Ismét bevonultak a zenészek, hogy a jól
megérdemelt elismerést fogadják, ismét kézbe vették hangszerüket,
és eljátszottak egy rövid búcsúdarabot. Újabb taps, és ezzel véget ért
a koncert.
Martha figyelte, amint a Hererra balján álló nő a férfihoz fordul:
beszéd közben hátravetette a fejét. Inkább volt előkelő, mint csinos,
és nagyon jól öltözött volt. Semmi kétség, született párizsi.
A közönség szétszéledt, a sorok között csoszogott, lassacskán
elözönlötték a székek közötti folyosókat, miközben a koncertről
beszélgettek. Martha Christiana a vele egy sorban lévőkkel haladt,
majd a végén kicsit hátramaradt, így amikor kilépett a folyosóra, a
Hererrával lévő nő mellé ért.
- Le concert vous a-t-il plu? - szólította meg. - Tetszett a
hangverseny? J’aime Bach, et vous? Szeretem Bachot, Ön is?
- En fait, non - felelte a nő. - Valójában nem. Je préfére Satie.
Martha, hálát adva Istennek a kezdésért, Hererrához intézte a
következő kérdést.
- Et vous, monsieur, préférez-vous aussi Satie?
- Non - felelte a férfi elnézően mosolyogva társa felé. - Minden
zeneszerzőnél jobban kedvelem Bachot - eltekintve természetesen
Stephen Sondheimtől.
Martha ezüstösén csengő nevetést hallatott, s hátravetette a fejét,
feltárva hosszú nyakát és bársonyos torkát.
 - Megértem - mondta. - A Follies nekem is a kedvenc show-m
Hererra első ízben pillantott rá, és alaposan szemügyre vette.
Kiértek az utcára vezető, visszhangos márvány előcsarnokba.
Martha barátságosan biccentett, és megelőzte a párt.
Odakint szemerkélő esőtől fénylett az utca. Megállt, hogy
felhajtsa a kabátgallérját, és cigarettát vegyen elő. Az öngyújtója
után kutatott, de mielőtt megtalálta volna, Lang lobbant az arca
előtt, ő pedig előrehajolt, és mélyen tüdőre szívta a füstöt.
Miközben kifújta, felnézett: Hererra állt előtte, egyedül.
- Hol a társa?
- Korábban megbeszélt egy találkozót.
Martha felvonta a szemöldökét.
- Tényleg?
Tetszett neki a férfi nevetése. Telt, mélyről jövő nevetés volt.
- Nem. Én küldtem el.
- Akkor egy alkalmazott.
- Csak ismerős, semmi több.
Marthának tetszett, ahogy azt mondta, „semmi több”, nem
lenézően, csak tényszerűen, jelezve, hogy megváltoztak a
körülmények, s ő gyorsan alkalmazkodott hozzájuk.
Hererra szivart vett elő, s felmutatta a nőnek.
- Megengedi?
- Természetesen - felelte Martha. - Szeretem a jó szivar illatát.
Bemutatkoztak egymásnak.
Ahogy Hererra végigcsinálta a szivarvég levágásának és a szivar
meggyújtásának szertartását, olyan pontos volt, mint egy Bach-
toccata.
- Mondja, Don Fernando, járt valaha Eisenachban? - Eisenach
volt Johann Sebastian Bach szülőhelye.
- Bevallom, nem. - Most már füstölt a szivarja. - És ön?
Martha bólintott.
- Végzős egyetemistaként ellátogattam Wartburg várába, ahol
Luther Márton németre fordította az Újtestamentumot.
 - Lutherról szólt a diplomamunkája?
Martha ismét azt az ezüstös csengésű nevetést hallatta.
- Sosem fejeztem be. Nem illett volna egy lázadóhoz. - A férfi is
lázadó volt ifjúkorában. Úgy gondolta, egy rokon lélek vonzó lesz
számára. Igaza volt.
- Mademoiselle Christiana.
- Martha, kérem.
- Köszönöm. Martha. Meghívhatom egy vacsorára?
- Monsieur, alig ismerem.
A férfi mosolygott.
- A világon a legkönnyebben orvosolható dolog, nem gondolja?

- A nevem nem fontos - mondta Peter. - Richardsot követték.

Brick szeme meg se rebbent.
- Nem tudom, miről beszél.
- Komolyan? - Peter körbenézett a verandán. - És azt tudja, hol
az embere?
- Az emberem?
- Úgy van. Owen. - Peter csettintett az ujjaival. - Mi is a
vezetékneve?
Brick szeme megvillant.
- Mi van Owennel?
- Legjobb, ha megmutatom magának. - Peter oldalra lépett.
Brick vonakodva indult el a korláttól.
- Mi ez az egész?
Peter további magyarázkodás helyett kivezette a klubházból.
Elmentek a trénercenter mellett, átvágtak a bukszusok útvesztőjén,
oda, ahol Florin Popa feküdt.
Brick megtorpant.
- Mi a…?
- Halott - jegyezte meg Peter szenvtelenül, amikor Brick a test
fölé hajolt. - Mr. Brick, magát egyértelműen fenyegetik. Okosabban
tennénk, ha eltűnnénk innen.
Brick, egyik kezét Popa vállán tartva, felnézett rá.
- Kopjon le, hapsikám. Sehová sem megyek magával.
Peter komoran bólintott.
- Rendben. Itt hagyom, másszon ki ebből egyedül.
Ahogy elindult, vissza a sövények között, Brick utánakiáltott.
- Várjon egy pillanatot! Ki a fészkes fene maga, és kinek
dolgozik?

Bourne benyúlt a tűzbe, felkapott egy égő hasábot, és a

betolakodó felé hajította. A zsarátnok sistergett, felLangolt, az egyik
vége szikrázott, ahogy a betolakodó vállának csapódott. A férfi
oldalra pördült, maga elé kapta az egyik karját, hogy félreüsse az
égő hasábot. Amíg ezzel volt elfoglalva, Bourne rárontott. A
háttérből vonszoló-dulakodó hangok hallatszottak, amint Rebeka
megpróbálta elrángatni a veszély elől Rowlandot.
A betolakodó rávágott Bourne hátára, amitől az ívben
hátrahajolt, aztán lerántotta, és ütést vitt be a hasi idegközpontjába.
Galléron ragadta Bourne-t, és nekicsapta a falnak. Bourne letépett
egy nyomatat a falról, és hozzávágta a leszegett fejjel támadó
betolakodónak. Az üveg összetört. Bourne felkapott egy hosszú,
vékony szilánkot, és nem törődve a tenyerén keletkező vágással,
lesújtott.
Támadója nyakára célzott, de nem találta el; az üveg hegye a
betolakodó hátába fúródott. A támadás lendülete mindkét férfit a
földre lökte. Sebesülésére ügyet sem vetve a behatoló kést rántott
elő, és lecsapolt vele. Bourne oldalra hengeredett; a kés hegye a régi
padlódeszkák közötti résbe fúródott. Nem vesződött vele, hogy
kihúzza, a betolakodó egyszerűen eleresztette, és előrántott egy
másik fegyvert.
 Rebeka azonnal felismerte Lian Halevyt. Abban a pillanatban,
hogy Bourne összeakaszkodott a Babilóniaival Weavinget vonszolni
kezdte a sarok felé, a konyhaszekrények takarásába.
Odasuttogta, hogy „Az isten szerelmére, maradj veszteg!” s
elővett két pikkelyezőkést a fatokból, egyiket a derekához
csúsztatta, a másikat fölemelte, és amikor ismét felbukkant a sarok
mögül, még látta, ahogy a Babilóniai, akinek véráztatta hátából egy
üvegszilánk állt ki, lesújt egy tőrrel.
Rebeka nesztelenül, fürgén mozdult, maga elé tartotta a
pikkelyezőkést. A pengéje fenyegetően festett, a végén a
zsigerelőkampóval. Ha elég mélyre szúr vele, és visszarántja a
markolatnál fogva, súlyos sérülést okozhatna a Babilóniainak.
A férfinak mind az ereje, mind a kitartása legendás volt. Rebeka
tudta, hogy a hátába fúródott üvegszilánk meg se kottyan neki, nem
érezné a pikkelyezőkést sem, hacsak nem sikerül létfontosságú
szervét eltalálnia, vagy beakasztani a zsigerelőkampót a belei közé,
aztán visszarántani. Az ennek nyomán fellépő, erős vérzés meg őt is
megállásra kényszerítené.
Hiába lopakodott, a férfi megérezte, hogy közeledik, és az
utolsó pillanatban oldalt fordult, miközben két súlyos ütést kapott
Bourne-tól. Előrelökte a bal kezét, ujjai csápként markolták a nő
csuklóját, kegyetlenül megcsavarva, egymáshoz szorítva csontjait.
Rebeka tüdejéből kiszaladt a levegő, fények robbantak a szemhéja
mögött. A Babilóniai abban a pillanatban kicsavarta kezéből a
pikkelyezőkést, és feléje sújtott. Keresztben el akarta metszeni a
torkát, a nőt csak a reflexei mentették meg a halálos csapástól. A
kés felhasította a kardigánját és blúzát, a mellkasán vízszintesen
vérvörös sebet ejtett, éppen a melle fölött. Rebeka levegő után
kapkodva hátrazuhant.
Amikor Harry Rowland - mert most teljesen biztos volt benne,
hogy ez a neve - meghallotta a nyögéseket, a dobbanásokat és a
kézitusa kemény ütésváltásának hangjait, valami helyére kattant az
agyában. Rebeka parancsával mit sem törődve elómászott a konyha
sarkából. Gyakorlott, profi szemmel egy pillanat alatt felmérte a
kaotikus helyzetet. Kitisztult a kép. Úgy érezte, hogy miután
álomvilágban lebegett a stockholmi klinikán történt ébredése óta,
most hirtelen minden éles és világos lett.
Az ösztönei vezérelték, amikor feltápászkodott, a tűzhöz szaladt,
és felkapta a piszkavasat. Ügyesen kikerülte Rebekát, s odalépett,
ahol Bourne és a betolakodó vívta halálos kézitusáját. Végigmérte a
két férfit, egyiket a másik után. Olyan érzése támadt, mintha
lassított felvételt nézne, egyedül az ő életre kelt agya zakatolt lázas
ütemben. Emlékek bukkantak felszínre, ahogy a mélyből kiemelt,
ezüstös halak pikkelyei villannak meg. Gyors egymásutánban, de
most megfelelő sorrendben jöttek Sok érthetetlen dolog
megvilágosodott most előtte, mint amikor elhúznak egy vastag
függönyt; rétegenként tárul fel az az élet, amelyet azelőtt élt, hogy
lelőtték. De még nem volt teljes a kép - voltak fehér foltok,
hiányoztak darabok, egyes gondolatsorok zsákutcát jelentettek,
némely emlékek úgy siklottak tova, mint az ujjai közül kicsusszanó
halak, mielőtt visszatértek az elképzelhetetlen mélységbe. Bizonyos
gondolatoknak még mindig nem volt értelmük, de bizonyos
kényszereknek igen, és ezek határozott cselekvésre sarkallták.
Harry Rowland a feje fölé emelte a piszkavasat, és lecsapott
vele - Bourne koponyájára.
 MÁSODIK KÖNYV
9.

- Olyan világban élünk, ahol szervereken, hálózatokon,

intraneten, az interneten folyamatosan árad az információ.
Charles Thorne, miközben jegyzeteket írt iPad 3-jára, és egy
applikáció rögzítette Maceo Encarnación minden kiejtett szavát,
bólintott.
- Hamarosan felhőalapú kultúrává válunk - folytatta
Encarnación. - Az információ mennyisége minden eltelt nap minden
órájával exponenciálisan növekszik, és ez a terjedő
információcunami - az egész - valami olyan formában létezik,
amelyet egy kívülálló is elolvashat és megérthet - hallomás,
lehallgatás vagy hackelés révén.
Thorne, aki a Politics As Usual szerkesztőségében ült
Encarnaciónnal, érezte, hogy combjánál rezegni kezd a zsebében
lévő mobilja. Nem törődött vele, bátorítón bólintott Encarnación
felé. Különböző rendű és rangú alkalmazottakkal, hónapokon át
folytatott, bonyolult tárgyalások árán jutott el odáig, hogy
Encarnación, a SteelTrap vezérigazgatója vállalta az interjút. A
SteelTrap, a világ legnagyobb internetes biztonsági cége egyfajta
anomália volt az üzleti világban - méretét, befolyását és sikereit
tekintve nagy, mégis magánkézben lévő, ezért senkinek sem a
lekötelezettje. Belső struktúrája átláthatatlan.
Thorne-nak végül a szerencse is a kezére játszott. Encarnación,
úton Párizsból Mexikóvárosba, ahol egy palotaszerű rezidenciát
tartott fent, beleegyezett az interjúba, amíg magánrepülőjét
megtankolják. Kikötötte, hogy nem készülhet fénykép róla. Ez nem
lepte meg Thorn-t, mert az interjúhoz végzett kutatásai során
felfigyelt a meglepő tényre; sehol nem talált fényképet a világhálón
Encanaciónról. A férfi furcsán nézett ki annak köszönhetően, hogy
mackós alkatához képest teljesen szőrtelen volt. Thorne azon
tűnődött, vajon ez szőrtelenítés eredménye, vagy veleszületett
állapot. Egy másik különös dolgot is feljegyzett az iPadjébe:
Encarnación egyszer sem nézett egyenesen rá. A szeme nyugtalanul
cikázott ide-oda, folyton mozgásban volt, mint az egymásnak
ütköző biliárdgolyók.
- Manapság - mondta éppen - egyetlen információmorzsa sincs
biztonságban, legyen az bármilyen parányi vagy jól elrejtett.
Mindent meg lehet hackelni, és meg is teszik. Ez a terrorizmus
legújabb és legpusztítóbb formája. A kiberbűnökkel szembeszállni
valamifajta isteni elhivatottság. Ez az én hivatásom. Ezzel
foglalkozom. - Elhallgatott. Színtelen szeme mindent felmért a
szerkesztőségben. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta napszemüvege
szárát, mintha egy pillanat alatt kész volna feltenni. - Az internet
korában így keletkeznek a vagyonok.
Thorne mobilja ismét rezegni kezdett. Figyelmen kívül hagyva
így szólt:
- Mondja, Mr. Encarnación, miért kezdte el érdekelni az
internetes biztonság?
Encarnación szája vékony vonallá keskenyedett. Thorne
viszolyogtatóan idegesítőnek találta ezt a mosolyt.
- Elvesztettem mindent, minden pénzemet, amit internetes
részvénykereskedelemmel szereztem. Meghackelték a számlámat,
nehezen megkeresett pénzemet ellopták. - Ismét az az idegesítő
mosoly, amely mintha az apokalipszist jövendölné. Thorne-nak
olyan érzése támadt, mintha egy nagy, éhes ragadozó szájába nézne.
- Eltűnt Oroszország hatalmas, üres térségében.
- Ó, értem.
- Nem - mondta Encarnación -, nem érti. - Ide-oda lóbálta a
napszemüvegét. - Igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy arra a
helyre menjek, amely elnyelte a pénzem, hogy megtaláljam az
embert vagy embereket, aki vagy akik ellopták azt, ami az enyém,
mert tudtam, hogy ha Oroszországba megyek, az elevenen felfal
engem.
Thorne lebiggyesztette az ajkát, amikor a mobilja harmadszor is
erőteljesen rezegni kezdett.
- Ezt pontosan hogy érti?
- Úgy, hogy ha akkor Oroszországba mentem volna, olyan
tudatlanul, amilyen akkor voltam, sosem tértem volna vissza.
Thorne akaratlanul is elnevette magát.
- Ne haragudjon, de ez olyan gyerekesen, olyan érzelgősen
hangzik.
- Lehet - bólintott Encarnación. - Lehet, hogy úgy hangzik. -
Mosolya ugyanolyan állhatatos volt, mint Thorne mobiljának a
rezgése. - És mégis ez az igazság. Járt már Moszkvában, Mr.
Thorne?
Thorne nem akarta, hogy ebből kihallgatás legyen.
- Jártam.
- Hivatalos ügyben?
- Ó, nem. De hallottam…
- Hallotta. - Encarnación szinte az arcába köpte a szót. - Ha nem
üzleti ügyben járt Moszkvában, akkor fogalma sem lehet róla,
milyen. - Megrázta teljesen kopasz fejét, amelyre Thorne nem tudott
másként gondolni, csak koponyaként. - Pénz, megvesztegetés,
velejükig rothadt politikusok, erőszak. Ez Moszkva.
- Felteszem, ugyanezt csaknem minden nagyvárosról
elmondhatná.
Encarnación tekintetétől Thorne picinek, és ami még rosszabb,
gyöngének érezte magát.
- Moszkva más. Különleges. Közel sem elég, ha pénze van. Az
emberek, akikkel üzletelni kényszerül, többet akarnak magától.
Tudja, mi ez a valami, Mr. Thorne? Tündökölni akarnak az elnök
előtt. Annyira törekszenek erre a kegyre, hogy ha a tárgyalások nem
úgy haladnak, ahogy akarják, nem haboznak tarkón lövetni magát,
vagy ha úri kedvük úgy tartja, plutóniummal mérgeztetik meg, jóval
azután, hogy maga mögött hagyta Moszkva patkányfészkét.
„Plutóniummérgezés, Jézusom!”, írta iPadjébe Thorne.
Encarnaciónnak a szeme sem rebbent.
- Ott és akkor elhatároztam, hogy módot találok a pénzem
visszaszerzésére. A hatóságok teljesen használhatatlanok voltak;
akkoriban még annál is kevesebbet tudtak az internetes hackelésról,
mint amennyit ma.
Thorne úgy érezte, mintha egy reinkarnálódott Münchausen
báró, a legendás mesemondó volna jelen, csakhogy az volt a
benyomása, hogy mindaz, amit Encarnación mondott, igaz.
- Így jött létre a SteelTrap.
- Úgy van.
- És mindez…
- Hét évvel ezelőtt.
- Sikerült visszaszereznie a pénzét?
Encarnación arckifejezése ördögivé változott.
- Kamatostól.
Thorne éppen rá akart kérdezni a részletekre, amikor negyedszer
is rezegni kezdett a mobilja. Felvonta a szemöldökét, de ekkor
kíváncsisága felülkerekedett bosszankodásán. Elnézést kért, kilépett
az irodájából, és elővette a telefont. Négy sms Delia Trane-től.
Többször találkozott vele. Kétszer hármasban vacsoráztak
Sorayával, és hálás volt a nőnek, amiért beleegyezett, hogy azokon
az estéken alibit igazol nekik.
HÍVJ, AMINT TUDSZ!
A homlokát ráncolta. Egy tőle jött üzenetet figyelmen kívül
hagyhatna, de négyet már nem. Kikereste és tárcsázta Delia számát,
a füléhez emelte mobilját. A nő az első csengésre felvette.
- Hol vagy?
- Mégis hol lennék? - kérdezett vissza ingerülten a férfi. - A
francba, Delia, a kellős közepén vagyok egy…
 - Soraya bajban van.
A név említésére körülnézett a folyosón. Emberek jöttek-
mentek. Talpnyalók, akik semmit sem tudnak a fenyegető FBI-
vizsgálalról. Bement az üres tanácsterembe.
- Charles?
Delia sosem szólította Charlie-nak, ahogy Soraya szokta.
Becsukta maga mögött az ajtót.
- Milyen bajban? - Megvoltak a maga bajai. A legkevésbé az
hiányzott, hogy…
- Kórházba került.
Thorne szíve kihagyott egy ütemet.
- Kórházba? - ismételte ostobán, mint egy papagáj. - Miért? Mi
baj van?
- Megsebesült Párizsban. Agyrázkódás. A jelek szerint a
repülőút súlyosbította az állapotát.
- Tessék? Delia, az isten szerelmére.. .1
- Szubdurális vérömlenye van. Vérzik az agya.
Thorne hirtelen úgy érezte, le kell ülnie.
- Charles?
- Mennyire… - A hangszálai mintha lefagytak volna. Krákogott,
majd görcsösen nyelt egyet. - Mennyire súlyos?
- Elég súlyos, mert szükség volt sürgősségi beavatkozásra.
- És hogy…? - Nem tudta befejezni
- Nem tudom. Arlingtonban vagyok a Virginiai
Kórházközpontban, de még nem hozták ki a műtőből.
Thorne gondolatai visszatértek Maceo Encarnaciónhoz, aki még
most is ott várakozik az irodájában, miközben Delia tovább
bonyolítja amúgy is túlbonyolított életét.
- Enyhíteni kell az agyára nehezedő nyomást, és el kell állítani a
vérzést - mondta éppen a nő. - A beavatkozás normál körülmények
között viszonylag kockázatmentes, de Soraya esetében számolni
kell komplikációkkal.
Jézusom, mi jöhet még?
 - Milyen… komplikációkkal?
- Állapotos, Charles.
Thorne megrázkódott, mintha áramütés érte volna.
- Micsoda?
- A te gyerekeddel…

Ahogy Harry Rowland készült lesújtani rá a piszkavassal,

Bourne felnyúlt, rámarkolt, és a támadó fegyvert a betolakodó válla
felé rántotta. Ugyanabban a pillanatban térden rúgta, majd odébb
hengeredett. Rowland küzdött, nem volt hajlandó lazítani a
piszkavasat tartó keze halálos szorításán. Bourne állon csapta.
Rohand feje hátranyaklott, a fogai összekoccantak, de nem
eresztette rögtönzött fegyverét. Bourne nem tudott két helyre
figyelni. A betolakodó a bokáját találta el, ledöntötte a lábáról, ő
elzuhant, és magárai rántotta Rowlandot.
Rebeka úgy gondolta, egy pillanatra elveszthette az eszméletét,
mert amikor magához tért, és letörölte a vért az arcáról, azt látta,
hogy Bourne és Rowland összegabalyodva birkózik a Babilóniaival.
Tántorogva felállt, kitépte Rowland kezéből a piszkavasat. Galléron
ragadta és hátrarántotta a férfit, el a másik kettőtől
- Örült! - fröcsögte. - Mit képzelsz, mit művelsz?
Rowland feléje perdült, és erősen arcon ütötte,
- Gőzöd sincs, mibe keveredtél bele!
Rebeka magához térve visszaütött, de a férfi hárította az ütést,
ugyanakkor tenyere élével gyors egymásutánban háromszor
megsorozta, amitől térdre rogyott.
- Minden világos - mondta a nő fölé hajolva. - Most már
mindenre emlékszem. Mindenre, érted?!
Rebeka megpróbált felállni, de Rowland nem engedte. Az
emlékezetével együtt mintha minden erejét és ravaszságát is
visszanyerte volna. Ismét az a férfi volt, akivel Rebeka abban a
forró és fülledt libanoni szállodaszobában volt együtt, a férfi, akivel
egyfajta versenyben voltak, hol macska-egér játékot, hol itt a piros,
hol a pirost játszottak életre-halálra.
Rowland hátrafeszítette Rebeka csuklóját.
- Dahr el-Ahmarban te nyertél. De most esélyed sincs.
Miután Rowland zavaró terhe lekerült róla, Bourne
visszafordította figyelmét a betolakodóra, aki, mint kikövetkeztette,
a Babilóniai lehetett. Mindez az utolsó előtti pillanatban történt. A
Babilóniai erős karjával átfogta a nyakát, kegyetlenül megcsavarta,
próbálta elroppantani. Bourne a csavarás irányába fordult nyert
néhány másodpercet, ami elég volt ahhoz, hogy könyökét belevágja
a Babilóniai veséjébe.
Támadója felnyögött, Bourne pedig, megismételve a pusztító
erejű ütést, kisiklott a szorításból, és az asztalról felkapott nehéz, kő
hamutartóval a Babilóniai tarkójára sújtott. Vér fröccsent, a
Babilóniai hátraesett. A hátából kiálló üvegszilánk elreccsent.
Bourne azt hitte, ezzel vége a küzdelemnek. Ám ekkor a
Babilóniai, ívben megfeszítve a testét, felrúgta magát a földről, és
belefejelt a homlokába. Bourne kábán térdre rogyott, és a következő
pillanatban támadója már a tűz felé vonszolta. Elképesztő ereje volt.
Erősen vérzett, és a veséjére mért ütések mást mozgásképtelenné
tettek volna.
Bourne már a koponyája tetején érezte az égő faha sábok átható
forráságát. A Babilóniai a tűzbe akarta lökni. Csak pár araszra volt,
megállíthatatlanul csúszott a padlón. Próbálkozott többféle ütéssel,
de a Babilóniai mindet hárította. Szikrák röpködtek a szeme előtt, s
tudta, hogy nem maradt több ideje.
A feje fölött átnyúlva felkapta az egyik égó fahasábot, és a
fájdalommal nem törődve a Langoló végét a Babilóniai mellébe
döfte. A férfi ruhája azonnal tüzet fogott. Az égő ruhaanyag szaga
marta Bourne orrát.
Odébb hengeredve felpattant, és futni kezdett. Látta hogy
Rebeka a konyhába szorította vissza Rowlandot.
 A hátsó ajtó felé intve kiterelte őket a keservesen hideg
éjszakába, fel Rebeka hajójára. Míg Bourne néhányszor a hóba
markolt, hogy enyhítse felhólyagzott tenyerének sajgását, Rebeka
felrángatta Rowlandot a fedélzetre, és beindította a motort. Bourne
eloldozta a köteleket, és jeges vizet fröcskölve elindultak.

- Senkinek sem dolgozom - hazudta gond nélkül Peter. -

Legalábbis nem állandóan.
Brick rámeredt.
- Szabadúszó.
- Ahogy mondja.
Brick vadonatúj, tűzpiros Audi A8-asában ültek. Peter vezetett,
átvéve a néhai, meg sem gyászolt Florin Popa helyét. Brick
ragaszkodott ehhez, hogy szemmel tarthassa, kevés oka lévén rá,
hogy megbízzon benne. Megálltak a trénercenternél, hogy Peter
visszavehesse az utcai ruháját. Amíg öltözködött, Brick a
fémszekrényeknek támaszkodva figyelte, mint valami perverz
fószer egy nyilvános vécében; addig sem vette le róla a tekintetét,
amíg rövid beszélgetést folytatott a mobilján.
Az anyósülésen ülő Brick most felmordult.
- Honnan tudjam, hogy nem maga követte Richardsot?
- Nem tudhatja. - Peter igyekezett a lehető leggyorsabban
gondolkodni.
- Ha nem maga, akkor ki? - kérdezte Brick, miközben Peter az ő
útmutatása alapján mellékutakon haladt. - Ki ölte meg az
emberemet?
- Peter Marks. Ugyanannak a cégnek dolgozik, mint Richards.
- Gyanakodott Richardsra?
Peter bólintott, jobbra fordult, majd szinte rögtön balra.
Távolodtak Arlingtontól, maguk mögött hagyták a gondosan nyírt
pázsit és a sokmillió dolláros házak enklávéját, már a virginiai
vidéken jártak. Lankás dombok, sűrű erdők, párás völgyek
nyújtóztak előttük.
- A következő lépés - mondta Peter - bosszút állni. - Különben
ez a szervezet, amely Richardsot követve eljutott magáig, sosem
veszíti szem elől.
- Ezt nem mondhatja komolyan.
- De komolyan mondom. Akarja tudni, mit kerestem a
Blackfriarben? Magát figyeltem. - Amikor látta, hogy Brick egész
testében megfeszül, folytatta. - Magán tartottam a szemem, mert
dolgozni akarok magának. Belefáradtam, hogy egyedül
próbálkozzak, biztos munka és minden támasz nélkül.
- Kemény időket élünk - dünnyögte Brick.
- És egyre nehezebb lesz.
Brick láthatóan komolyan elgondolkodott ezen, aztán hirtelen
megszólalt.
- Húzódjon félre!
Peter engedelmeskedett, az Audival ráhajtott a kétsávos aszfaltút
melletti fűre, és üresbe tetté a sebességváltót.
Amint megálltak, Brick csettintett az ujjaival.
- A tárcáját!
Peter az egyik belső zsebébe nyúlt.
- Óvatosan, haver!
Peter széttárta a kezét.
- Akkor csinálja maga.
Brick pillantása összetalálkozott az övével. Jéghideg tekintettel
méregette
- Bassza meg, folytassa!
Hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve Peter óvatosan kihúzta
a második tárcát, amely jól látszott a titkos zseb előtt, amelyikben
az igazi iratai voltak. Átadta.
Brick a bal tenyerén tartotta, jobb kezével nyitotta szét a tárcát.
Lepillantott a jogosítványban szereplő névre.
- Anthony Dzundza. - Jeges tekintete ismét megvillant. - Milyen
kibaszott egy név ez, haver?
- Ukrán. - A fedősztorik állítólag hihetőbbnek hatnak, ha
magyarázatot igénylő név társul hozzájuk. Milyen igaz.
Brick szeme résnyire szűkült.
- Nem látszik ukránnak, öregem.
- Anyám amszterdami, igazi szépség volt fiatalon.
Brick felmordult.
- Akkor maga biztos az apjára ütött. - Megnyugodva végignézte
a tárcában lévő többi okmányt: hitelkártyákat, bankkártyákat,
múzeumi klubok tagsági kártyáit; még egy kifizetetlen gyorshajtási
büntetés is volt közöttük. - Az Anthonyt vagy a Tonyt kedveli
inkább?
Peter vállat vont.
- Attól függ, barát vagy ellenség mondja.
Brick fölnevetett, visszaadta a tárcát.
- Jól van, Tony, cseréljünk helyet. Majd kiteszem valahol.
Holnap egykor találkozzunk a klubban.
- És aztán?
- Aztán - mondta Brick halálosan komoly arccal - meglátjuk,
mihez kezdek magával.

Miután Thorne elnézést kért a világ előtt Maceo Encarnación

néven ismert férfitól, a Politics As Usual szerkesztőségéből kifelé
sietve Encarnación felkapta a kabátját, és a liftekhez ment.
Várakozás közben gyakorlott szemmel figyelte a munkahely
szokásos nyüzsgését, az összpontosító arcokat, a céltudatos lépteket,
a büszkén kidüllesztett melleket. Érezte azt az általa is jól ismert
felsőbbrendűségi és biztonságtudatot, amely majd tízezer darabra
hullik szét abban a káoszban, amely hamarosan rázúdul minden
itteni alkalmazottra.
A káosz emléke visszarepítette Moszkvába - ahhoz a
történethez, amelybe az interjú félbeszakítása előtt belekezdett, és
amelynek a végét Thorne sosem fogja megismerni. Okosan és
aprólékosan kidolgozott algoritmust használva, az embereivel
lenyomozta azokat a bűnözőket, akik meghackelték az online
számláját, és leszívták a pénzét az orosz alvilág számára. Alapos
felkészülés után órára pontosan három napot töltött Moszkvában.
Mire felült a hazafelé tartó gépre, két holttest - a saját fegyvereik
súlya húzta le őket - pihent a Moszkva folyó fenekén tágra nyílt,
hitetlenkedő szemmel. Ami a pénzt illeti, Encarnación hazautalta a
sajátját és elvette az övékét, ugyanazon a módon, ahogy azok
kirabolták őt.
Amikor szétnyílt a lift csillogó krómajtaja, belépett, és egy
hosszú lábú, lenyűgöző csípőjű szőkeség mellé helyezkedett.
Világéletében vevő volt a terebélyes csípőkre és tomporokra.
- Jó napot! - köszönt a nő széles mosolyát viszonozva.

A sadelögai halászkunyhóban a Babilóniai észvesztve tépte le

magáról ruháit, hogy minimálisra csökkentse a Langok okozta
károkat. A fogát vicsorítva kibotladozott a fürdőszobába, kinyitotta
a zuhany hideg csapját, és bevetette magát a vízsugár alá. Hirtelen
olyan füst vette körül hogy fuldokolni kezdett. Még mindig jobb,
mintha leégett volna a bőre. A füstből hamarosan gőz lett.
Kialudtak a Langok, levetette megégett alsóneműjének
maradványait, s kilépett a zuhany alól. A teste olyan vékony, a karja
olyan hosszú volt, mint egy hosszútávúszóé, csupa duzzadó izom,
kemény és feszes a napbarnította bőr alatt.
Nem merte törülközővel megtörölni az égési sebeit, amelyek
majdnem beborították az egész mellét, nyakát és a két kezét. A
mosdó fölötti tükörben megnézte az üvegszilánk okozta sebet a
hátán Ez egy kis idejébe beletelt, mert erősen könnyezett a szeme.
Úgy gondolta, a testén maradnak hegek, különösen a nyakán, de túl
jó kiképzést kapott ahhoz, hogy ezen rágódjon. Inkább hozzáfogott,
hogy sebészi pontossággal és alapossággal megvizsgálja a sebét.
Bár az üvegszilánk vége letörött, amikor ráesett, még elég
látszott belőle, hogy ki tudja húzni. A mosdó szélének dőlve, a válla
fölött a tükörképét nézve megragadta az üveg csipkés szélét. Mély
levegőt vett, majd lassan kifújta. Abban a pillanatban, hogy a tüdeje
kiürült, nagyot rántott a szilánkon, és az kicsússzant a helyéről. A
sebből dőlni kezdett a vér, de tiszta volt, ebből tudta, hogy a vérzés
hamarosan el fog állni.
A vérétől rózsaszínű vizet csöpögtetve visszament a konyhába,
kinyitotta a hátsó ajtót, és meztelenül hasra vetette magát a hóban.
Tudta, hogy a hideg segíteni fog csökkenteni a felhólyagosodást, és
elzsibbasztja a fájdalmat is. Amikor nem bírta továbbra hátára
fordult, hogy lejegelje az ottani sebet is.
Néhány újabb perc elteltével felpattant, és a házba visszatérve
átkutatta a konyhát. Amikor talált egy zacskó szódabikarbónát, a
polcról leemelt tálba rázta a port, vizet adott hozzá, és sűrű péppé
keverte. Aztán összeszorított fogai között sípolva eresztve ki a
levegőt, elkezdte bekenni ezzel a kenőccsel az égési sebeit; tudta,
hogy ez a vastag réteg egyszerre védi és gyógyítja őket.
A fürdőszobában talált egy teli tubus fertőtlenítő krémet és egy
Rebeka által hátrahagyott, erős antibiotikumot. A fiola címkéjén ott
volt a nő neve és stockholmi címe. Már enyhült a fájdalom, mintha
a szódabikarbóna kiszívta volna. Egy idő múlva ismét a hóba vetette
magát.
Lenyelt két antibiotikum-tablettát a hűtőben talált sörrel. Kését
kihúzta a padlódeszkák közül, majd föl-alá járkált, egy tigris
csöndes, vad, kegyetlen módján, mígnem teljesen visszanyerte az
erejét.
Újból megnézte az antibiotikumos fiolán lévő címkét, és
önkéntelenül elmosolyodott. A nő stockholmi címe. Utánuk megy,
és ezúttal, fogadkozott, ha elkapja őket, valamennyien meghalnak.
 10.

- Szereti a filmeket? - kérdezte Don Fernando a Le Fleur en Ile-

ben a reggeli kávé és croissant mellett.
- Persze hogy szeretem a filmeket - felelte Martha Christiana. -
Ki ne szeretné?
Előző este megállapodtak, hogy reggel találkoznak. Vacsora
után nem hívta fel a lakására a nőt. Elgondolkozott, vajon nem
okozott-e csalódást ezzel Marthának.
- Régi filmekre gondolok. Klasszikusokra.
- Még jobb. - Martha belekortyolt a kávéjába, amelyet hatalmas,
vastag falú bögrében szolgáltak fel. A kirakaton túl ott magasodott a
Notre-Dame csodás épülete; a méltóságteljes támpillérek kitárt
szárnyakként ölelték körbe. - De attól, hogy régi, még nem
feltétlenül klasszikus. Látta a Ne nézz vissza! című filmet?
Szerintem, ha nem nevetséges, akkor érthetetlen.
- Luis Bunuel Öldöklő angyalára, gondoltam.
Martha megrázta a fejét. Szeme csillogott a reggeli fényben.
- Sosem láttam.
Amikor Don Fernando röviden elmesélte a történetét, így szólt.
- Tehát ebben a házban mindenki csapdában van, ahogy mi is
életünk csapdájában vergődünk. Vitatkoznak, veszekednek,
szeretkeznek, gyötrődnek és unatkoznak. Néhányuk meghal -
Felhorkant. - Ez nem művészet, ez maga az élet!
- Milyen igaz.
- Azt hittem, Bunuel szürrealista volt.
- Szarkasztikusnak mondanám.
- Őszintén mondom, a legcsekélyebb mértékben sem találom
mulatságosnak a történetet.
Don Fernando sem találta annak, de most nem erről volt szó.
Azért jutott eszébe ez a film, mert Martha Christiana is egy öldöklő
angyal volt. Don Fernando tudta róla, hogy kicsoda, hogy micsoda.
Megfordult már hasonló nők társaságában. Több mint valószínű,
hogy még fog is. Ha túléli Marthát.
Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a nő Nikodemusz
megbízását teljesíti. Ez valahol elégedettséggel töltötte el. Mert azt
jelentette, hogy közel jutott. Olyan eredményesen kavarta fel a
pokolnak ezt a bugyrát, hogy kiküldték a nőt, tegye el őt láb alól.
Öldöklő angyalára mosolyogva így szólt:
- Amikor először néztem meg a filmet, Salvador Dali mellett
ültem.
- Tényleg? - A nő felkapta a fejét. Chanel műselyem kosztüme
színe a hajnalhasadásé; vajszín-sárga santung- selyem blúza fölső
gombjait kigombolta. - Milyen volt?
- Csak az átkozott bajuszát láttam.
Martha mosolya ugyanolyan lágy és selymes volt, mint a blúza.
- Mondott egyáltalán valamit?
- Dali soha semmit sem mondott, ha nem keltett vele
megdöbbenést. Legalábbis nyilvánosan nem.
A nő keze átlépett egy láthatatlan határt, ujjai megérintették a
férfiét.
- Érdekes életet él.
Don Fernando vállat vont.
- Egyesekénél érdekesebbet, azt hiszem. Másokénál nem.
Ahogy a nő szemébe sütött a nap, tekintete kézzel csiszolt
gyémánthoz hasonlóan villant.
- Szeretném jobban megismerni magát, Don Fernando. Sokkal
jobban.
A férfi szája széles mosolyra húzódott. Ügyes nő, gondolta.
Ügyesebb az átlagnál. De aligha számíthatott ennél kevesebbre
Nikodémusztól.
 - Örülnék neki - felelte. - Sokkal jobban, mint hinné.

Delia az épület előcsarnokában várta Charles Thorne-t. Tíz

percen át figyelte a Virginiai Kórházközpont impozáns főbejáratán
át jövő-menő embereket. Az ihatatlan kávét szürcsölgette, amit
meggondolatlanul vett egy automatából azon az emeleten,
amelyiken Soraya volt.
Delia kilenc évvel korábban ismerkedett meg vele, amikor
Soraya még a néhai Martin Lindrosnak dolgozott a CIA-nál.
Akkoriban Delia egyedül élt, bizonytalan volt önmagában, még
szexuális irányultságát tekintve is - a szex számára az élet egyik
ijesztő területe volt. Egy ideig azt gondolta magáról, hogy
aszexuális. Soraya mindezt megváltoztatta.
Deliát terepmunkára küldték, hogy szereljen szét egy
pokolgépet, amelyet a Legfelsőbb Bíróság épületének környékén
találtak. Több FBI-ügynök mellett Soraya is felvonult: azt
igyekeztek kideríteni, ki helyezte el a robbanószerkezetet, és vajon
az illető külföldi vagy hazai terrorista. Mindegyik lehetőség
félelmetes volt.
A pokolgép nehezen semlegesíthetőnek bizonyult, ami profira
utalt. Soraya kivételével mindenki biztonságos távolba hátrált,
miközben Delia a szerkezet hatástalanításán ügyködött.
- Jobban tenné, ha elhúzna innen - emlékezett most vissza saját
szavaira.
- Senkinek sem lenne szabad egyedül lennie… - kezdte Soraya.
- Ha elrontom, ez az izé felrobban.
Soraya egy pillanatra a szemébe nézett.
-…különösen a végén nem. - Aztán felvillantotta
leglefegyverzőbb mosolyát. - De nem rontja el.
Merengését a beviharzó Thorne törte meg. A feléje siető férfi
aggódó arckifejezése láttán így szólt:
 - Túl van a műtéten, és nyugodt volt az éjszakája. Mindössze
ennyit tudok.
- Amit a telefonban mondtál… - lihegte Thorne a
linóleumborítású folyosón a liftek felé követve Deliát.
- Igaz - felelte a nő, elértve a kimondatlan kérdést.
- Semmi kétség?
Thorne tekintete elborult, de hogy mi járhatott a fejében, Delia
nem tudta volna megmondani.
- Mit gondolsz, hány emberrel feküdt le, Charles? - Dühös
pillantást vetett a férfira. - Most inkább vele kéne törődnöd.
- Persze, hogyne, tudom - motyogta Charles szórakozottan.
Amint kinyílt a liftajtó, beléptek, és Delia megnyomta a
harmadik szint gombját. Csöndben utaztak. A fülkének fertőtlenítő-
és édeskés betegszaga volt, amelyen átütött az öregek nehéz,
savanyú kipárolgása.
- Itt van Hendricks miniszter is - mondta figyelmeztetőleg a
harmadik szinten kiszállva a nő.
- A francba! Hogy fogom megmagyarázni a jelenlétemet?
- Gondoltam erre is - nyugtatta meg Delia.
Végigvezette a csöndes folyosón, amelynek a végén ott
szürkéllett a műtéti szárnyba nyíló fémajtó.
Thorne lehajtotta a fejét.
- Itt csinálták?
Delia bólintott.
Thorne megnedvesítette az ajkát, aggodalma szinte tapintható
volt.
- És még nem ébredt fel? Az nem jó.
- Ne legyél már ennyire ilyen negatív! - mondta bosszúsan
Delia. - Ez rizikós műtét. De mindenre odafigyelnek.
- De mi van, ha…?
- Csönd legyen! - szólt rá ingerülten a nő, miközben elmentek a
miniszter testőre előtt, s beléptek a váróhelyiségbe.
Hendricks a plazmatévétől legtávolabbi sarokban ült a
készüléken hang nélkül folyamatosan ment a CNN adása. A
miniszter mobiltelefonon beszélt, az egyik térdén egyensúlyozott
jegyzettömbbe írt. Rájuk sem pillantott, amikor beléptek. Delia a
kávéja felszínén képződött, vékony hártyára meredt, majd
undorodva behajította a poharat a szemetesbe.
Mielőtt leülhettek volna, Hendricks befejezte a telefonálást,
felnézett. Megismerte Thorne-t, bár későn kapcsolt.
Amikor felállt, és feléjük indult, Delia megkérdezte:
- Bármi változás?
Hendricks megcsóválta a fejét, aztán figyelmét a nő mellett
toporgó férfira fordította.
- Charles Thorne?
- Bűnös - ismerte be az, mielőtt rájött volna, mit jelenthet ez a
következő napokban, hetekben.
A két férfi röviden kezet rázott.
- Be kell vallanom - mondta a miniszter -, nem egészen értem,
hogy kerül ide.
Delia mosolyt erőltetett az arcára.
- Mi hárman barátok vagyunk. Reggel összefutottunk, és
Charles ragaszkodott hozzá, hogy ő is eljön.
- Igazán figyelmes magától - felelte szórakozottan Hendricks. -
Jól jön minden támogatás.
- Nem akarom, hogy Soraya egyedül legyen, amikor felébred -
mondta Delia.
A váróban megjelent egy orvos.
- Hírekkel szolgálhatok.

Tom Brick, az anyósülésen Peterrel, dél felé, a virginiai vidék

szívébe vezette a piros Audit. Az égen esővel fenyegető felhők
kergették egymást; az előző napi napsütés emlék volt csupán.
Hosszú utat megtettek, mire Brick ráfordult végre a Ridgeway
Drive-ra, egy elkanyarodó mellékútra, amelyet sűrűn ültetett
facsemeték szegélyeztek; a lombok között csak itt-ott villant fel
egy-egy háztető. Egy balkanyar után hirtelen véget ért az út, innen
már csak az egymástól a burjánzó, erdős részekkel határolt négy ház
felé lehetett letérni
Brick a jobb oldali, jól karbantartott, kaviccsal felszórt utat
választotta. Örökzöldek sorakoztak mindkét oldalon, és egy újabb
balkanyar után az út úgy eltűnt, mintha sosem létezett volna. A
világ végén voltak, mindenkitől és mindentől elvágva.
Az Audit leállítva Brick kiszállt, és nagyot nyújtózott. Peter
követte a példáját, és közben szemügyre vette a házat, amely nagy,
méltóságteljes, szilárd építmény volt, akár egy téglából és
terméskőből készült kastély. Építészetileg a posztmodern stílust
képviselte: mély ereszes, kétszintes épület, túlméretezett ablakokkal.
Brick felsétált a lépcsőn, és az eresz árnyékából hátraszólt.
- Jön, Tony?
Peter, nem esve ki Anthony Dzundza szerepéből, bólintott, és
felment a lépcsőn. A földszint világos és tágas volt. Alacsony,
karcsú, modern bútorok fogadták - halványak, mint a hústól
megtisztított csont.
- Kér egy italt, Tony?
Peter emlékeztette magát, miért van itt. Richards egyenesen
Tom Brickhez szaladt, amikor Soraya közölte vele, megbízható
forrásból hallotta, hogy Nikodémusz kapcsolatban áll a Core
Energyvel.
Hol hallotta ezt? - kérdezte Richards. Tom Brick a Core Energy
vezérigazgatója.
És Peter - vagyis Anthony Dzundza - most itt volt Brickkel.
Sorayával biztosra vették, hogy Richards az elnöknek jelent. De
nem, ő először is Tom Brickhez rohant. Mi ez az egész? Richards
hármas ügynök lenne, aki a Treadstone-nak és az elnöknek és
Bricknek dolgozik?
Peter követte az L alakú nappaliba Bricket, aki az italpulthoz
indult, de hirtelen megtorpant. Az L rövi- debbik végénél egy férfi
állt terpeszben. Zakóját levetette, így tisztán látszott a bal hóna alatti
tokban lévő Glock.
- Tony, üdvözölje Bogdant.
Peter nem szólt semmit. Nyelve mintha a szájpadlásához tapadt
volna. A sötét arcú Bogdán, aki egy egyszerű, fatámlás szék mellett
állt, nem illett ehhez a tökéletesen tervezett házhoz. Egy férfi,
Peternek háttal, volt a székre kötözve.
A bárpultnál megálló Brick, hátra sem fordulva, odaszólt.
- Ahogy a filmekben szokás mondani, válasszon magának
mérget.
Peternek nem kellett látnia az arcát ahhoz, hogy tudja, a foglyul
ejtett férfi Dick Richards.
Amikor nem kapott választ, Brick megfordult. Ódivatú poharat
tartott az egyik kezében.
- Én ír whiskyt iszom. Töltök kettőt.
Peter kétségbeesetten igyekezett kihámozni a jelenet értelmét,
csak állt, amíg Brick kitöltötte az italokat, és az egyiket odanyújtotta
neki. Koccintottak.
- Cent anni, ahogy a maffiában mondják. - Brick felnevetett.
Aztán látva, merre néz Peter, odaintett az italával. - Jöjjön, mutatni
akarok valamit.
Peter vonakodva követte oda, ahol Richards és Bogdan, a
rémisztő testőr úgy helyezkedett, hogy az ablakon benézve nem
lehetett őket látni. Mintha bárki is leskelődne arrafelé. Kivéve
persze magát Petert.
- Azt mondta, dolgozni akar nekem. - Brick hangja meleg,
kollegiális volt, mint amikor két ember a klubjában vagy a
golfpályán beszélget. - Ez komoly kívánság. Nagyon körültekintően
válogatom meg az alkalmazottaimat, és sosem az utcáról. És, látja,
ez a gondom, Tony. Bármilyen hálás vagyok a magától kapott
információért, mégiscsak az utcáról esett be.
Brick ismét kortyolt a whiskyjéből, kiöblögette vele a száját,
mielőtt lenyelte. Majd barátságosan elmosolyodott.
- De maga tetszik nekem. Tetszik a stílusa. Ezért megmondom,
mit teszek. - Kihúzta Bogdán tokjából a Glockot, és markolattal
Peter felé nyújtotta. - Azt tanácsolta, intézzük el Peter Marksot,
Dick főnökét. Bár kedvemre való az ötlet, nem hiszem, hogy bölcs
dolog lenne egy ilyen ember után eredni. Nem akarunk szart kapni a
nyakunkba, ugye? - Hívogatón lóbálta a Glockot, Peter pedig
vonakodva elvette. - Nem. Azt hiszem, sokkal jobb csírájukban
elfojtani a dolgokat, eltakarítani az útból - ugye, maguk, amerikaiak
így mondják - a pasast, aki túl sokat tud. Ez remek húzás lenne. Itt
is van ő, alig várja, hogy lesújtson a közmondásos bárd. -
Vigyorogva előre taszigálta Petert. - Ugye, nem akarunk neki
csalódást okozni?

Ahogy közeledték Stockholmhoz, a keleti látóhatár alján

lassacskán rózsaszín sáv jelent meg.
Minimális fénynél keltek át a szárazföldre, de mivel Bourne
Christiennel már hajózott az öbölben, biztos kézzel irányítottá a
hajót az autóhoz, amelyben lehozta Rowlandot, akit a hátsó üléshez
szíjaztak. Rebeka melléje szállt be, Bourne pedig a volán mögé ült.
Órákkal később, ahogy a városhoz közeledtek, Bourne lehajtott
a sztrádáról, balra fordult a lehajtó végénél, alvó utcákon hajtott át,
végül egy beépítésre váró, üres telekhez gördült. Jobb napokat
látott, dülöngélő drótkerítés vette körbe.
Bourne, az ülésen megfordulva, hátraszólt.
- Rakd itt ki!
Rebeka tiltakozni készült, de meggondolta magát. Kinyitotta a
járda felőli ajtót, és kivonszolta Rowlandot a kora hajnali fénybe.
Bourne leállította a motort, kiszállt, elölről megkerülte az autót,
majd a gallérjánál fogva megragadta Rowlandot, és odarángatta a
kerítésen derékmagasságig érő lyukhoz.
- Bourne - kérdezte Rebeka mire készülsz?
Bourne, Rowland fejét lenyomva, áttuszkolta a férfit a nyíláson,
majd ő is átbújt. Eközben Rowland kiszabadította magát. Bourne
üldözőbe vette. Két elfagyott lábujja miatt Rowland görcsös,
ingatag léptekkel rohant, így Bourne nehézség nélkül utolérte.
Tarkón vágta. Rowland térdre rogyott, és úgy is maradt, felsőteste
előre-hátra hintázott; mintha teljesen elvesztette volna az
egyensúlyérzékét.
Rebeka odament hozzájuk.
- Bourne, ne bántsd! Most, hogy visszanyerte az emlékezetét,
szükségünk van arra, ami a fejében van.
- Egy átkozott szót sem fog mondani. - Másodszor is tarkón
csapta Rowlandot. - Vagy igen? - Rowland megrázta a fejét, Bourne
pedig a két lapockája közé sújtott. Rowland állati mordulással a
havas, sáros talajra zuhant. Bourne lenyúlt, visszarángatta vezeklő,
térdeplő állásba.
Rebeka riadtan kérdezte:
- Bourne, mit akarsz csinálni?
- Fogd be a szád! - Bournet gyilkos düh öntötte el, nemcsak
azért, mert ez az ember megpróbálta megölni - amit a
halászkunyhóban tett, azt igazolta, azért küldték, hogy megölje őt -,
hanem azért is, mert visszanyerte az emlékezetét. Bourne-nak ez
nem sikerült. A Földközi-tengerbe zuhanása óta eltelt évek alatt
semmit sem tudott meg előző életéről. Az igaz, hogy sikerült
magára öltenie a Bourne-féle személyazonosságot - most már ő
Jason Bourne -, de még mindig múlt nélküli ember, akinek nincs
otthona, nincs egy hely, amelyet a magáénak mondhatna. Csak
lebegett, horgonyt veszítve, talajtalanul, örökké keresve - még azt
sem tudta, mit keres. De ez az ember - akit, ha hinni lehel
Rebekának, a Dzsihád bisz szaif küldött, hogy megölje őt -
visszanyert mindent, amit elveszített, amikor Rebeka lövése a fejét
súrolta, betaszítva őt a Hemviken-öböl jeges vizébe. Ismét
megütötte Rowlandot. Igazságot! Igazságot akart!
- Bourne… Bourne, az isten szerelmére!
Rebeka mindkét kezével belecsimpaszkodott a jobb karjába,
hogy megakadályozza a harmadik ütést.
Bourne vesén rúgta Rowlandot, és egyfajta elégtételt érzett,
amikor a másik az oldalára zuhant.
Aztán csillapult a heves dühroham; hagyta, hogy Rebeka
közbeavatkozzon. A nő egy szemvillanás alatt leguggolt, és talpra
segítette Rowlandot. Bourne ezt nem tudta elviselni, és hátulról úgy
megrúgla Rowland térdét, hogy az ismét térdre esett. Rebeka
szembepördült Bourne- nal.
- Azért küldték, hogy megöljön engem - mondta Bourne, mielőtt
a nő megszólalhatott volna.
- Akkor egy a sok közül, nem? - Rebeka Bourne tekintetét
kereste, aztán ismét a fejét csóválta. - Egy pillanatig se hidd, hogy
nem tudom, igazából mi folyik.
- Nem tudom, miről beszélsz - mondta tompa hangon a férfi.
Kimerültnek, sőt kiürültnek érezte magát.
- Tegyünk úgy, mintha tudnád. - Rebeka egyet lépett feléje,
halkabbra fogta a hangját. - Mi haszna, ha pépesre vered? Az
ellenkező hatást éred el vele - tette hozzá, saját kérdésére
válaszolva. Majd, mintha bizonytalan volna, hogy szavai eljutottak-
e Bourne-hoz, megismételte. - Az ellenkező hatást éred el vele.
Bourne tekintete kitisztult, bólintott. A nő óvatosan
elmosolyodott.
- Na, vegyük kezelésbe. Együtt esetleg elérhetjük, ami egyedül
egyikünknek sem sikerült.
Megkerülték, leguggoltak Harry Rowland előtt, aki fátyolos
tekintettel nézett rájuk vörös karikás szemével.
- Tudom, hogy a Dzsihád bisz szaif nak dolgozol - kezdte
Rebeka, mert nem bízott benne, hogy Bourne megfelelő
hangnemben intézi a kihallgatást. - A tetteid alapján már tudjuk,
hogy a küldetésed Bourne megölése volt.
 - Amit nem tudunk - vette át tőle a szót Bourne -, hogy miért.
Rowland dülöngélve térdelt előttük. Lenyalta a szájára száradt
vért.
- Miért akarna megölni téged bárki is, Bourne?
- Veszélyt jelentesz a hálózatukra - mondta Bournenak Rebeka.
Visszafordult Rowlandhoz. - Miért?
A férfi véreres szemmel nézett rá.
- Te tetted ezt velem. Beléd habarodtam. A Dahr el- Ahmar-i
éjjeleken elfeledtetted velem a küldetésemet. - Oldalra döntötte a
fejét. - Hogy csináltad? Nem értem. Milyen varázserővel bírsz?
- Ez csak kenőnkre tartozik, Harry. - Rebeka gyengéden a férfi
vállára tette a kezét. - Oda-vissza működött a dolog. Te is bolonddá
tettél engem. Fogalmam sem volt róla, hogy a Dzsihád írisz szaif
tagja vagy. Egészen a végéig.
Rowland ismét megnyalta a száját. Nem tudta levenni a szemét
a nőről.
- Hogy történt? Olyan óvatos voltam. Mi árult el?
Rebeka kihallotta a hangjából a sajnálkozást.
- Áruld el, miért jelent fenyegetést Bourne a Dzsihád hisz szaifrz
nézve?
- A Dzsihád hisz szaiffa nézve - ismételte meg gúnyosan
mosolyogva Rowland. - Semmit sem tudsz a Dzsihád hisz szaif ról -
tette hozzá szinte nevetve.
- Akkor világosíts fel - mondta Bourne arabul, majd pastu
nyelvem. Amikor Rowland nem felelt, Bourne a fejét csóválta. -
Nem létezik a Dzsihád hisz szaif, ugye?
- Dehogyisnem.
Az önelégült mosolyt Bourne ökle törölte le Rowland arcáról.
Vinnyogó hang szakadt fel a torkából, amint a feje hátranyaklott.
Bourne elkapta, mielőtt hátrazuhant volna. Addig pofozta, amíg a
másik férfinak ki nem tisztult a tekintete.
- Nem hiszek neked - Keményen megragadta Rowland állát, -
Vessünk véget ennek. Mondd el, mit tudsz, különben…
 Abban a pillanatban egy helikopter tűnt fel a háztetők fölött, ívet
rajzolt az égboltra.
- Zsaruk? - kérdezte Rebeka, s hunyorogva nézett fel az
osztrigaszínű hajnalba.
- Nincs rajta jelzés. - Bourne kiegyenesedett, felrángatta
Rowlandot is.
A helikopter egyértelműen feléjük tartott.
- Legjobb, ha fedezékbe vonulunk - mondta Bourne. De mielőtt
mozdulhattak volna, a helikopter a fejük fölé ért.
Kattogó géppuskalövések kavarták fel a piszkos havat. A
feltépett földből mindenfelé jégdarabok és sárcsomók röpködtek.
Bourne próbálta magukkal rángatni Rowlandot, de erős tűz alá
vették őket, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy szétválasszák őket. A
helikopterben ülők nem hagytak nekik választási lehetőséget. Ő és
Rebeka a lebontott épületből megmaradt tégla- és kőrakások felé
futottak,
Bourne tett egy utolsó kísérletet, hogy elérje Rowlandot, de a
süvítő lövések visszatántorították. A helikopter folyamatos
mozgásban volt, de ahelyett, hogy fölemelkedett volna, előrelendült.
Ismét tüzet nyitott, ezúttal egyenesen Bourne-t véve célba. Ő
néhány deszka fedezéke alá vetette be magát, de azokat szinte
rögtön szétforgácsolta a géppuskatűz. Odébb gurult, el onnan, ahol
Rebeka rejtőzött. Ügyelt rá, hogy távol tartsa a nőtől a golyókat,
miközben magának keresett védelmet. Mivel a lövések egyenesen rá
irányultak, kétség sem férhetett hozzá, hogy a helikopter Rowland
hálózatához tartozik, s a benne ülők felismerték őt.
A helikopter vagy hétméternyire a föld felett lebegett. Kinyílt
egy ajtó, kötéllétra ereszkedett alá. Rowland felugrott, és dülöngélő
léptekkel szaladt feléje. Miközben Bourne arrébb kúszott a deszkák
takarásában, Rowland megragadta az egyik létrafokot.
A helikopterben ülők felcsörlőzték a létrát, és megragadták
Rowlandot, amint karnyújtásnyira ért hozzájuk. A helikopter már
közeledett ahhoz a helyhez, ahol Bourne rejtőzött. Rövid, de vad
sorozatokkal folytatódott a lövöldözés. A deszkák szétröpültek,
muszáj volt ismét odébb kúsznia, és ezáltal felfednie hollétét.
A golyók egyre közelebb csapódtak be. Bourne ekkor hallotta
meg a szirénázást. Valaki kihívta a rendőröket. Látta a villogó
fényeket, amikor rendőrautók sora fordult be a sarkon, és robogott
az utcán a telek felé.
A helikopterben lévők is meglátták. Egy utolsó sorozatot
eresztettek meg oda, ahol egy pillanattal előbb Bourne volt, aztán a
helikopter fölemelkedett, és a mind erősebb szirénázás közepette
eltűnt a felkelő nap irányában.
 11.
- Ms. Moore túl van a műtéten, és felépül - közölte az orva. A
váróban mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel
- Jól van? - kérdezte Hendricks miniszter.
- Csökkentettük a nyomást, és elállítottuk a vérzett. A következő
huszonnégy órában többet fogunk tudni.
- Ez mi a fenét jelent? - fakadt ki Thorne.
Delia gyorsan közé és a sebész közé lépett.
- Hogy van a magzat?
- Folyamatosan figyeljük. Bizakodunk. - A sebész sápadt volt.
Kimerültnek látszott. - De megint csak mondom, a következő órák
kritikusak mind az anya, mind a gyermek szempontjából.
Delia mély levegőt vett, majd kifújta.
- Szóval nem zárja ki… a beavatkozás lehetőségét.
- E pillanatban - mondta a sebész - semmi sem zárható ki. -
Körbepillantott rajtuk. - Amikor felébred, szerintem segítene, ha
baráti arcot látna.
Hendricks előrelépett.
- Majd én…
- Tisztelettel - mondta Delia -, ha önt látná, azonnal Peter jutna
az eszébe, ő pedig, ugye, nincs itt.
- Nincs. - Hendricks az orvoshoz fordult. - Nagyon szeretnék
bemenni hozzá, ha nincs ellenére.
A sebész bizonytalanul bólintott, láthatóan tartott
Hendrickstől a pozíciója miatt.
- De csak egy pillanatra, miniszter úr.
- Sajnálom - mondta Hendricks a hanyatt fekvő Soraya fölé
hajolva. - Félek, hogy túl sokat kértem magától
 Soraya hatalmas, sötét szeme kábán méregette, olykor
elhomályosodott a tekintete. Szája három szót formált: Ez a
munkám.
A miniszter elmosolyodott, kisimította a nő homlokából nyirkos
haját. Egy cső futott Soraya bekötözött koponyája mellett. Össze
volt kötve több készülékkel, amelyek a szívverését, pulzusát és
vérnyomását ellenőrizték. A nő gyöngének látszott, bőre sápadt
volt, de egyébként stabilnak tűnt az állapota.
- A munkája egy dolog - folytatta Hendricks. - De ez… ami
kisült belőle, az egészen más.
Az altatás utáni tompultság ellenére Soraya szeme meglepetten
megvillant.
- Szóval tudja.
A férfi bólintott.
- Az orvosok azt mondták, nem kell aggódni. A baba jól van.
Könny csordult Soraya szeméből, végigfolyt az arcán
- Soraya, én erőltettem, hogy lépjen át Charles Thorne-nal egy
határt, amelyet sosem lett volna szabad átlépni.
- Átléptem - suttogta a nő elhaló hangon. - Én léptem át.
A miniszter a fejét csóválta, az arca őszinte megbánást
tükrözött.
- Soraya, én…
- Ne sajnálja - mondta a nő, épp mielőtt bejött a sebész, és véget
vetett a beszélgetésnek.
Szinte abban a pillanatban, amint Hendricks visszatért a
váróterembe, megszólalt a mobilja. Rápillantott.
- Megyek. Az elnöknek kellek.
- Hogy van Soraya? - Delia arcán őszinte aggodalom
tükröződött.
- Gyenge, de úgy néz ki, rendben lesz. - Hendricks körülnézett a
kabátja után, amit végül a szobába belépő testőre nyújtott oda neki -
Figyeljen, magának megvan a mobilszámom. Tájékoztasson.
- Feltétlenül.
 - Jól van. - Hendricks belebújt a kabátjába. - Mindenesetre nagy
kő esett le a szívemről.
Ahogy egész délelőtt tette, Delia ismét visszaemlékezett a
Sorayával történt első találkozására. Miután hatástalanítóttá a
pokolgépet, és azt elszállították egy törvényszéki vizsgáló
csapathoz, mindkét nő visszatért a maga irodájába. De aznap később
megszólalt Delia telefonja. Soraya megkérdezte, nem társulna-e
hozzá egy italra.
Egy félhomályos, füstös, sör- és bourbonszagú bárban
találkoztak.
Soraya megfogta a kezét.
- Még sosem láttam ilyet. - Felnézett Delia arcába. -
Művészkezed van.
Delia kővé dermedt. Abban a pillanatban, amint Soraya
megfogta a kezét, bizsergést érzett, amely végigszaladt az egész
karján, tovább a felsőtestébe, és abból, ahol végül megállapodott,
rájött, hogy ő egyáltalán nem aszexuális. Alig tudta felidézni, miről
beszélgettek italozás közben, de amikor átmentek a szomszédos
étterembe, és a beszélgetés az életükre terelődött, Delia gondolatai
egy csapásra kitisztultak. Ő is, Soraya is kívülállóként tekintett
önmagára: nem tartoztak semmilyen csoporthoz, nem csapódtak
sehová, noha Washingtonban minden jelentős állásban a gyors
előmenetel érdekében a lehető legtöbb klubhoz csatlakozni kellett.
- Mindannyian megkönnyebbültünk - mondta most Delia
Hendricksnek, bár érezte, hogy a félelem, amely a miniszter
telefonhívása óta a szívét szorította, nem múlt el teljesen.

Csönd, bár valahol egy kutya ugat. Mozdulatlanság, bár valahol

elindul egy autó.
- Nos?
Peter érezte, hogy Brick pillantása kalapácsütésként sújt le rá.
 - Csinálja!
Peter megfogta Dick Richards állát, hátradöntötte a fejét, hogy a
szemébe nézhessen.
- Igen, igen… pozíciót akarok a cégénél. - Richards tekintetén
látta, hogy nagy figyelemmel hallgatott minden szót, ami a
jelenlétében elhangzott. Tudta, hogy Tom Brick Tonyként ismeri
Petert. Ha van egy kis esze, rájön, hogy a főnöke titkos feladatot
hajt végre. De Peter egy feltételezett hármas ügynök szemébe
nézett. Valójában kinek az oldalán áll Dick Richards? Úgy vélte,
ideje kideríteni.
Elengedte Richards állát, és kikattintotta a Glock tárát: üres.
Ellenőrizte a töltényűrt: egy töltény. Azt várták tőle, hogy egyetlen
lövéssel ölje meg Richardsot?
Brick érdeklődő arcába pillantott, és így szólt:
- Azt parancsolta, hogy cselekedjek. - Megfordította a fegyvert,
visszaadta Bogdánnak, aki meglehetősen mogorván meredt maga
elé, talán azért, mert megtagadták tőle a fizikai erőszak lehetőségét.
Mint egy retriever, amelynek naponta szüksége van a futásra, a
fickó úgy festett, mint aki megkívánja a napi pusztításadagját.
Peter Tom Brickhez fordult, aki egy pillanatig csak bámult rá,
majd hirtelen nevetésben tört ki. Erős cockney akcentussal azt
mondta:
- A szentségit, haver, magának aztán van vér a pucájában!
Peter nagyokat pislogott.
- Tessék?
- Vér a pucájában. Tökös fickó - szólalt meg váratlanul Bogdan.
- A cockney-k mindig ilyen fennköltek A vérükben van.
Brick odamutatott Richardsra.
- Bog, oldozd el a kis buzit, jó? - mondta immár normális
hangján. - Aztán nézz körbe odakint, hogy biztosan nyugtunk
legyen.
Richards szobormereven ült, amíg Bogdán kioldozta, majd úgy
maradt, amíg az öles termetű testőr megtöltötte és helyére lökte
Glockja tárát. Csak akkor kelt fel lassan, amikor Bogdan kisétált, és
meghallotta, hogy csapódik a bejárati ajtó. Imbolygott, mint egy
újszülött csikó.
Ezt látva Brick odament a bárpulthoz, és töltött neki egy nagy
adag whiskyt.
- Jéggel?
- Igen. - Richards nem őrá, hanem Peterre nézett. Könyörgés
volt a tekintetében. Vagy talán bocsánatkérés?
A Bricknek háttal álló Peter némán azt tátogta: Bízzon bennem.
Nagy megkönnyebbülésére Richards aprót biccentett. Azt jelenti ez,
hogy bízhat benne? Túl korai megállapítani. De arckifejezése
megerősítette Peter gyanúját. Richards valóban kettős ügynök,
egyaránt jelent az elnöknek és Bricknek. Peter leküzdötte a
késztetést, hogy megszorongassa a férfi cingár nyakát. Válaszokra
volt szüksége. Miért űzi Richards ezt a veszélyes játékot? Mit remél
nyerni Brick?
Brick melléjük lépett, odanyújtotta Richardsnak a whiskyt.
- Fenékig, pajtás!
Majd Peterhez fordult.
- Tudja, nem hagytam volna, hogy golyót repítsen Dick fejébe. -
Ezt hallva Richards majdnem megfulladt a whiskyjétől. - Nem, a kis
buzeráns annál sokkal értékesebb. Tudja, miért?
Peter érdeklődő arckifejezést öltött.
- Valóságos mágus a rejtjelek megalkotásában és
megfejtésében- Nem így van, Dick?
Richards könnybe lábadt szemmel bólintott.
- Ezt csinálja a Core Energynek? - kérdezte Peter. - Kódokat tör
fel?
- Az ipari kémkedés a mi szintünkön vérre megy. - Brick ismét
kortyolt egyet príma ír whiskyjéból. - Szükségünk van egy ilyen
képességű buzeránsra. - Hátba veregette Richardsot. - A hozzá
hasonló tudású ember ritka, mint a fehér holló.
Richardsnak sikerült elmosolyodnia.
 - Tehát, Anthony Dzundza, ismerkedjen meg Richard
Richardsszal.
A két férfi ünnepélyesen kezet rázott.
Brick intett.
- Gyerünk, kezdjük meg a kis tereferét!
Még el sem helyezkedtek az alacsony, szögletes kanapékon az L
hajlatában, Bogdan visszatért terepszemléjéről. Biccentett Bricknek,
aki attól fogva nem vett róla tudomást.
- Bocsánatkéréssel tartozik - jegyezte meg Richards, amikor a
másik két férfi leült.
- Ne szarakodjon - legyintett Brick. - Olyan rohadtul fárasztó.
Richards azonban állva maradt, kezét ökölbe szorítótta az
oldalánál, a főnökére meredt. Illetve, gondolta Peter, valamelyik
főnökére.
Brick végül felhorkant.
- Jaj, bassza már meg. - Színpadiasán Peterhez fordult. - Mit
meg nem teszek, hogy az alkalmazottaim jól érezzék magukat!
Richardsra mosolygott.
- Elnézést, hogy el kellett viselnie Bog módszereit, de
tűzpróbának kellett alávetnem Tonyt. A napi munka része.
- De nem az én munkámé, a fene egye meg!
- Maga tényleg fárasztó - sóhajtotta Brick. - Kicsit megfejelem a
havi pénzét, veszélyességi pótlék gyanánt, rendben?
Richards nem felelt, egyszerűen leült, amilyen messze csak
tudott a két férfitól.
- Bármilyen furcsa - kezdte Brick - de Dick sosem okozott
nekem csalódást. Egyszer sem. Ez komoly eredmény. - Egyenesen
Peter szemébe nézett. - Valami, amin elrágódhat, Tony, valami,
amire magának is törekednie kell. - Elmosolyodott. - Mindenkinek
szüksége van célokra.
- Megvan a magam motivációja, Tom.
Brick homloka ráncba szaladt.
- Engem senki sem szólít Tomnak.
 Csend állt be, egyre kellemetlenebből elhúzódott. Végül Peter
szólalt meg.
- Nem kérek elnézést, csak ha hibáztam.
- Ez hiba volt.
- Előbb le kellett volna fektetni az alapszabályokat.
Brick rámeredt.
- Pontról pontra végigvegyük őket?
- Előre tudom, ki fog nyerni.
A provokációnak szánt megjegyzés nevetésre fakasztotta
Bricket. Mutatóujjával megfenyegette Petert.
- Én viszont már tudom, miért kedvelem magát kezdettől fogva.
- Pillanatnyi szünetet tartott, felnézett a magas mennyezetre, mintha
az éjjeli égbolt csillagainak végtelen rejtélyén gondolkodna.
Amikor ismét rájuk nézett, megváltozott az arckifejezése.
Nyoma sem volt a brit mókamesternek.
- Más időket élünk - fogott, bele. - Nos, folyton változnak az
idők, de a változás most a mi malmunkra hajtja a vizet. Az
események egyértelműen igazolják, hogy nincs készség
kompromisszumra. A társadalom tigrisekből és bárányokból áll,
ahogy mindig is, csakhogy - és ezt tudjuk a javunkra fordítani - a
tigrisek gyöngék. A múltban bosszúállók voltak. Elég egy pillantást
vetni az emberiség háborúinak történetére, hogy ezt megértsük. A
tigrisek ma is bosszúállók, de csökönyösek is. Ez nekünk jó.
Makacsságuk sebezhetővé, manipulálhatóvá, lejárathatóvá teszi
őket. Ami azt jelenti, hogy a társadalom nyírásra váró bárányai
őrizetlenül maradtak. - Elvigyorodott. - Tehát nekünk kell
megnyílnunk őket.
Jóságos isten, gondolta Peter, mibe botlottam bele? Közönyös
arckifejezést öltve megkérdezte:
- Pontosan hogyan fog ez működni? Úgy értem, a nyírás.
- Ne siessünk ennyire előre, öregem. Először helyzetbe kell
hoznunk magunkat
Peter bólintott.
 - Rendben. Értem. De kit ért „magunk” alatt?
Amint elhagyta a száját a kérdés, tudta, hogy hibázott.
- Miért kérdi? - Brick a prédáját megszimatoló ragadozóként
hajolt előre a kanapén. Feszültté, óvatossá vált. Peter tudta, hogy
tennie kell valamit hirtelen támadt gyanakvása lecsillapítására.
- Megszoktam, hogy tudom, kinek dolgozom.
- Nekem dolgozik.
- A Core Energynek.
- Lesz hivatalos beosztása a cégnél, igen.
- De nem ott dolgozom.
- Miért dolgozna? - Brick széttárta a kezét. - Tud bármit is az
energiáról? - Legyintett, mintegy elhessegetve saját szavait. - Ne
törődjön vele, nem erre fogadom fel magát.
- Felteszem, Richardsot sem erre fogadta fel.
Brick hidegen mosolygott.
- Tartsa féken a pimaszságát, fiacskám, és garantálom, hogy
birkanyíró lesz magából. - Hirtelen megenyhült a hangja. - Hadd
tegyek fel egy kérdést, Tony. Ha jól végzi a dolgát, ez az egyetlen
kérdés, amit valaha felteszek magának: szentesíti a cél az eszközt?
- Néha - felelte Peter. - Tévednek azok, akik fekete-fehérnek
látják a világot. Az élet a szürke folytonossága, sok-sok árnyalaté,
és mindnek megvannak a saját szabályai és feltételei
Brick mutatóujjával az ajkát ütögette.
- Ez tetszik, öregem. Még senki sem fogalmazta így meg. De
mindegy is. A mi szempontunkból nincs jelentősége. Nálunk
nincsenek célok, csak eszközök. Mi eredmény kérünk-követelünk.
Ha valaki nem hozza a kívánt eredményt, máshoz fordulunk. Érti?
Nincsenek célok, csak eszközök.
- A filozofálgatással semmi bajom - jegyezte meg Peter - de
nem segít megértenem, mit csinálunk.
- Konkrét példát akar? - Brick a levegőbe bökött az egyik
ujjával. - Rendben. Vegyük a legutóbbi földrengést és cunamit
Japánban, amely oda vezetett, hogy az ország lezárt négy, az
áramszolgáltatás szempontjából létfontosságú reaktort. Tokióban és
más nagyvárosokban hónapok óta ehhez igazítják az
energiafogyasztást. Még Tokió legfőbb irodaépületeiben, a
legtekintélyesebb cégek központjában is harminc fokra kell
beállítani a légkondicionálót. Tudja, milyen harmincfokos hőségben
dolgozni? Öltönyben és nyakkendőben? A Japánban tabunak
számító öltözködési előírásokon, amelyeket szélsőségesen
fetisizálnak, lazítani kell, el kell őket törölni. Az országnak most
szembe kell néznie azzal, hogy elektromos igényeik kielégítése
érdekében vissza kell térniük a sokkal drágább és
környezetszennyezőbb fosszilis energiaforrásokhoz. Az alternatíva:
tehetetlenül várni. Kész gazdasági katasztrófa. Ekkor jövünk mi, és
olcsóbb energiaalternatívát kínálunk. Mit mondhatott volna a japán
kormány egyebet, mint igent? Szinte rávetették magukat az
ajánlatunkra. Ez csak egy példa, mindazonáltal tanulságos. A Core
Energy most megfizethető, megbízható energiaellátást nyújt.
- Rendben, ezt értem - szúrta közbe Peter. - Hasznot húznak egy
természeti csapásból, egy véletlen, egyszeri eseményből, amit senki
sem lát előre.
- Úgy tűnik, ugye? - Halvány mosoly derengett fel Brick arcán. -
De az a helyzet, hogy nem a dolgok természetes rendje okozta a
nukleáris erőművek központi magjának beolvadását. Hanem emberi
hiba. A reaktorok tizenkét évesek voltak. A vészhelyzetre való
hűtőrendszerük még árammal működik, nem olyanok, mint a
manapság használatosak, amelyek a gravitációt használják a
központi mag vízzel történő elárasztására, hogy olyankor is lehűtsék
a rudakat, amikor nincs áram.
Peter a fejét rázta.
- Nem vagyok biztos benne, hogy értem.
- Kihasználjuk az emberi kapzsiságot, fiacskám. Nukleáris
ellenőrök és kulcsfontosságú cégvezetők némi ösztönzést kaptak,
hogy… hm… nézzenek másfelé.
Egy-két pillanatba beletelt, míg Peter tudatáig eljutott, mit is
mondott Brick. Amikor felfogta, amit hallott, kábának érezte magát,
kavargott a gyomra.
- Azt mondja…? - A döbbenettől a szava is elakadt. - Azt
mondja, hogy a Core Energy okozta a katasztrófát?
- Ilyen messzire azért nem mennék - felelte Brick. - De
megtettük, ami módunkban állt, hogy elősegítsük a dolgot.
Ellenpéldaként említhetném Franciaországot, amely elektromos
áramának nyolcvan százalékát nukleáris reaktorokból nyeri. Míg
nem jövünk rá, hogyan tehetnénk ezeket alkalmatlanná, ahogy az
Japánban történt, a franciák - voltaképp egész Európa - a
létfontosságú földgázt Oroszországból kiinduló vezetékeken kapják.
Mit gondol, mi történne, ha azokat a vezetékeket blokkolnánk, vagy
egy szakaszuk szétrobbanna? Mi történne, ha az általunk is
helyeselt, úgynevezett arab tavasz felkelései a Szuezi-csatorna vagy
az Akabai-öböl blokádját okoznák? Katasztrófa. Vagy lehetőség.
Érti, nem? A világ minden más cége arra törekszik, hogy a
készleteket ellenőrizze. Mi azonban arra törekszünk, hogy az
igényeket irányítsuk. Ezzel vívunk ki magunknak központi helyet.
A döbbenet meglátszhatott Peter arcán, mert Brick így folytatta:
- Ó, nem, a Core Energytől senkit sem tudnak ezzel kapcsolatba
hozni, ha ez aggasztja. Van egy - mi is a helyes kifejezés? - titkos
műveleti részlegünk, amely az ilyen ügyeket kezeli: szükséget
teremt. Így nyílik lehetősége a Core Energynek az üzlet bővítésére.
Itt lép be a képbe maga, öregem. Mégis mit gondolt, mire fogadom
fel?

A szilánkokra lőtt deszkarakás alatti rejtekhelyéről Bourne látta,

hogy a rendőrautók többsége visszakanyarodik, és a helikoptert
veszi üldözőbe. Egy járőrkocsi és egy mentő azonban állhatatosan
haladt az üres telek felé. Már felderítette annyira a terepet, hogy
tudja, csakis a kerítés résén keresztül juthatnak be.
 A szeme sarkából mozgást vett észre. Rebeka kecmergett elő a
tégla- és kőtörmelék erőd mögül, amely menedékéül szolgált.
Bourne kidugta a fejét, és amikor a nő meglátta, ujjával a deszkák
felé mutatott. A nő megértette a néma jelzést, intett, előmászott,
ellenőrizte közvetlen környezetét. Bourne ugyanezt tette, miközben
kiásta magát a törmelékhalom és a deszkarakás alá rejtett szemét
alól. Ujjai kitapogatták két bádogdoboz kerek tetejét; körmeit
beléjük akasztva fölmarkolta mindkettőt.
A villogó fények közeledtek, nagyon kevés idejük maradt.
Perceken belül rendőrök özönlik el az egész telket. Nem hagyhatják,
hogy előállítsák őket perdöntő tanúként, vagy ami még rosszabb,
rendőrségi nyomozásban érintett személyként. A svéd zsaruk
nagyon szigorúan veszik a lőfegyver-használatot. Véget nem
érnének az elzárással fenyegető kihallgatások.
Rebeka odasietett hozzá.
- Nem találtam semmi gyúlékonyat - súgta.
- Én véletlenül találtam. - Bourne felemelte a két horpadt
festékesdobozt. Kétharmadrészt üresek voltak, de több mint elég
maradt bennük, hogy meggyújtsák.
Miközben felnyitotta a fedelüket, Rebeka öngyújtót vett elő.
Bourne kürtőszerűen elrendezett néhány deszkát a dobozok körül,
úgy állította őket, hogy a tűz huzatot kapjon. A nő meggyújtotta a
festéket, majd hátraléptek a deszkarakás mögé. Nagyon száraz volt
a festék alja, szinte azonnal Langra kapott.
A zsaruk és a mentősök észrevették a Langokat és a füstöt,
átbújtak a drótkerítés résén, egyenesen a tűz felé siettek. Addigra
Bourne és Rebeka már mintegy ötven méterre járt.
- Ügyes figyelemelterelés - jegyezte meg a nő - de még nem
jutottunk ki innen.
Bourne ment elöl, meggörnyedve, rejtőzködve, a kerítés mentén,
mígnem egy földhányás takarásába értek. Egy darab fát nyomott
Rebeka kezébe.
- Áss! - mondta.
 Miközben a nő munkához látott, ő megragadta a kerítés alját, és
megpróbálta felfeszíteni. Nem engedett.
- Hagyd! - szólt oda.
Megállt az egyik elhajló kerítésoszlop előtt, kétszer keményen
belerúgott, és úgy megdöntötte, hogy a kerítésnek az a szakasza
egyfajta rámpává alakult. Kúszva-mászva felkapaszkodtak a
tetejére, majd leugrottak a telken kívül a járdára.
Futni kezdtek.

- A gond az - mondta dr. Steen -, hogy Soraya túl sokáig várt -

Úgy méregette Deliát, mintha az funkcionális idióta lett volna. -
Olyan sokáig, amíg akuttá vált az állapota. Ha megfogadta volna a
tanácsomat…
- De nem fogadta meg - vágott közbe Delia. Utálta, ahogy az
orvosok mindenkiről lekezelően beszélnek. - Lépjünk tovább!
Dr. Santiago, a Soraya műtétét végző csapat vezető sebésze
megköszörülte a torkát.
- Menjünk egy nem nyilvános helyiségbe, rendben?
Deliát és Thorne-t egy nővér keresztülvezette a nagy fémajtón,
be a szent helyre, ahol a műtők és az intenzív őrzők voltak. Mintha
egy távoli partra jutottak volna. Dr. Santiago egy üres kórterembe
kísérte őket. A kicsi, zárt, szinte klausztrofóbiát keltő helyiségnek
erős fertőtlenítőszaga volt.
- Rendben - mondta Delia. Már előre félt, hogy az előzőnek
ellentmondó diagnózist kap. - Halljuk!
- Alapvetően arról van szó - kezdte dr. Santiago -, hogy némi
vérzés történt, amikor az ödéma szivárogni kezdett. Ezt
megszüntettük; kitisztítottuk az agyából a fölösleges folyadékot.
Továbbra is mindent megteszünk, amit tudunk. De meg kell
várnunk, hogy a teste elvégezze a többit.
- Ez veszélyezteti a magzatot?
 - Az agy nagyon bonyolult szerv.
- Az istenért, mondja meg!
- Tartok tőle, hogy igen.
- Mennyire?
- Képtelenség megmondani. - Dr. Santiago megvonta a vállát.
Kellemes külsejű, fekete szemű, sasorrú férfi volt. - Ez… olyan
komplikációi amely nélkül jól elvolnánk.
- Biztos vagyok benne, hogy Soraya nem így érez. - Delia
szándékosan hagyta, hogy hosszúra nyúljon a kínos csend, mielőtt
újra megszólalt. - Látni akarom. Azonnal.
- Természetesen. - Szemlátomást mindkét orvos
megkönnyebbült, hogy vége a beszélgetésnek. Az orvosok
gyűlölték a tehetetlenség érzését, és még jobban gyűlölték a
tehetetlenségüket beismerni.
Kifelé menet Delia odaszólt Thorne-nak.
- Én megyek be először.
A férfi bólintott, de mielőtt a nő elfordult volna, még utánaszólt:
- Delia, szeretném, ha tudnád… - Képtelen volt folytatni
- Bármit is akarsz mondani, Charles, azt neki mondd, jó?
A férfi ismét bólintott.
Dr. Santiago odakint várt a nőre. Elmosolyodott, és intett.
- Erre tessék!
Delia követte a folyosón, amely önálló, lélegző lénynek tűnt. Az
orvos megállt egy lefüggönyözött ajtónál.
- Öt perc - figyelmeztette. - Nem több.
Delia érezte, hogy a mellkasában vadul kalapál a szíve a
barátnőjéért való aggodalomtól. Nem tudta, mi vár rá odabent.
Félrehúzta a függönyt, és belépett a helyiségbe.

- Az autód…
- A barátom cégének a nevére van bejegyezve - mondta Bourne.
- Ő megfelel a rendőrség minden kérdésére.
Rebeka hátranézett. Senki sem követte őket.
- Van itt egy kis lakásom - mondta. - Oda befészkelhetjük
magunkat, amíg eldöntjük, mi legyen a következő lépésünk.
- Jobb ötletem van
Egy lakókörzetben jártak, amelynek utcáin egyre nagyobb lett a
forgalom, ahogy az emberek felkeltek és munkába indultak. Bourne
elővette mobiltelefonját, és a korai óra ellenére felhívta Christient.
- Mi a fenét műveltetek Aleffal? - csengett a fülébe Christien
hangja. - Egyfolytában hívogatnak a rendőrök.
- Visszanyerte az emlékezetét. Harry Rowland a neve, vagy
legalábbis ezt állítja. Ennyit tudtam tenni. Bourne röviden
elmesélte, ami előző nap Sadelögában történt. Megemlítette
Rebekát, de csak mint egy barátnőjét; nem akarta tovább
bonyolítani a dolgokat, vagy gyanút kelteni a barátjában.
- A francba - jegyezte meg Christien. - De neked nem esett
bajod?
- Nem. Valahogy le kellene nyomoznunk annak a helikoptemek
az útját, amelyik fölvette Rowlandot.
- Biztonságos helyen vagytok?
Bourne észrevette, hogy a közelükben kinyitott egy kávézó.
- Pillanatnyilag igen.
Christien kikövetkeztette, hogy a Gamlastanban vannak, és azt
mondta Bourne-nak, maradjanak veszteg, ő majd értük megy.
Bementek a kávézóba. Odabent körülkémleltek, felderítették,
hogy a hátsó kijárat a konyhán át vezet, mijd kiválasztottak hátul
egy asztalt, ahonnan minden be- és kilépőt láthattak.
Miután rendeltek, Bourne így szólt.
- Meséld el, hogyan tudott az izraeli kormány egy
kutatólétesítményt felállítani Dahr el-Ahmarban.
Rebeka megmerevedett a kutatólétesítmény kifejezés hallatán.
- Tehát tudod.
- Azt hittem, a Moszad egyik libanoni ideiglenes, előretolt
állására vittél.
Megvárta, amíg a felszolgáló letette a kávéjukat és
süteményüket.
- Amikor elmenekültem a Szíriában lopott helikopterrel,
rájöttem, hogy Dahr el-Ahmar nem katonai tábor. A Moszad azért
van ott, hogy egy kutatólétesítményt őrizzen.
Rebeka felkavarta kávéjában a cukrot.
- Mit láttál?
- Láttam az álcahálókat, és elég alacsonyan repültem ahhoz,
hogy lássam alattuk a bunkerépületet. Abban az épületben kísérletek
folynak, és felmerül a kérdés, miért Libanonban folytatják ezeket a
kísérletetet, és nem Izraelben, ahol sokkal nagyobb biztonságban
volnának.
- De vajon nagyobb biztonságban volnának Izraelben? - Rebeka
fölvetette a fejét. - Miért keresnének az ellenségeink izraeli
kutatólétesítményt libanoni földön?
Bourne rámeredt.
- Nem keresnének.
- Nem - mondta lassan a nő. - Ott nem keresnék.
- Mi van a bunkerlaborban? Min dolgoznak?
Három ember jött be, egy ment ki. Rebeka megint cukrot tett a
kávéjába, majd belekortyolt. A Bourne és az ajtó közötti teret nézte,
bár semmit nem látott; a saját gondolatai foglalkoztatták, mintha a
következő lépését fontolgatná.
Végül megszólalt.
- Hallottál valaha a SILEX-ről?
Bourne megrázta a fejét.
- Évtizedek óta létezik egy elmélet a nukleárisüzemanyag-
iparban, amely lefektette az U-235 kivonásának elméletét. Ezt az
izotópot használják a dúsított urániumból lézerrel előállított
üzemanyag-rudakhoz. Sokáig túlreklámozták, de minden minta
vagy hatástalannak, vagy megfizethetetlenül drágának bizonyult.
Aztán 1994-ben pár nukleáris fizikus előállt a SILEX-szel, ami az
angol rövidítése a lézeres gerjesztéssel elkülönített izotópoknak. Az
amerikaiak irányítják ezt a folyamatot, a SILEX szel kapcsolatos
kutatások továbbra sem álltak le. Dahi el-Ahmarban egy
párhuzamos technológiával álltunk elő. Azért folynak vele ekkora
titokban a kutatások, mert félnek tőle, hogy ha ellopják, a
technológia felhasználhatják terrorista sejtek vagy egy Iránhoz
hasonló ország által a fegyverfejlesztés felgyorsításához.
Bourne egy pillanatra elgondolkozott.
- Rowland megpróbálta ellopni a technológiát Dah: el-
Ahmarból.
- Ez hittem. De az a helyzet, hogy Harry semmit sem tudott
Dahr el-Ahmar valódi céljáról, pláne nem a kísérletekről. Nem, ő
téged keresett, és ironikus módon, őt üldözve egyenesen elvezettem
hozzád.
- Nem tudhattad.
Rebeka vágott egy grimaszt.
Látták, hogy kint az utcán elhúz egy hosszú, fekete autó; sokkal
lassabban haladt, mint a többi. Lehet, híjgy semmit sem jelent, de az
is lehet, hogy mindent. Szemüket az üvegajtóra szegezték. Két idős
hölgy sétált be é foglalt helyet. Egy öltönyös férfi, hóna alá csapva
az iPadjét, felállt és kiment. Egy fiatal anya sietett be a gyerekével,
és szabad asztalt keresve körülnézett. A bárom felszolgáló föl-alá
járkált. Néhány perc elteltével, mivel semmi kellemetlenség nem
történt, Rebeka ellazult.
- Kockázatot vállalok azzal, hogy ezt elmondom neked.
- Ben David ezredesnek már úgyis meggyőződése, hogy
ismerem Dahr el-Ahmar titkát. A megválaszolandó kérdés, hogy
miért küldték Harry Rowlandot a megölésemre.
- Miért? Gondolod, hogy ez összefügg?
- Nem zárhatjuk ki a lehetőséget, amíg nem ismerjük a hálózat
célját.
- Ezt Harrytól tudhatnánk meg.
Bourne bólintott.
 - Az egyetlen nyomunk az őt felvevő helikopter.
Rebeka a homlokát ráncolta.
- Mit javasolsz, hogyan…
Kérdése félbeszakadt, amikor két egyenruhás rendőr lépett be az
ajtón, és alaposan szemügyre vette a vendégeket.

Martha Christiana, aki Don Fernando Hererra

magánrepülőgépén a férfi mellett ült, hozzászokott már a
kötéltánchoz - valójában élvezte. De először azóta, hogy
megbízásokat vállalt, nem volt benne biztos, hogy tudja, hová lép.
Don Fernando nagyobb kihívásnak bizonyult, mint amire számított.
Egyfelől a férfi valamiféle talány. Másfelől nem úgy viselkedik,
mint az általa ismert, idősebb férfiak. Duzzadt az energiától, nem
ragadt le az emlékeiben, képes volt alkalmazkodni az egyre
bonyolultabb technológiai jelenhez. A tapasztalat azt tanította
Marthának, hogy az alkotóenergiáik tartalékát is felélő, idős férfiak
hajlamosak beleveszni a múltba, és kényelmesen hátradőlve nézik,
ahogy a jelen elsüvít mellettük. Don Fernando csúcstechnológiát
illető tudása azonban széles körű és bámulatos volt.
Egy elragadó, művelt és pszichésen is rendben lévő embert
ismert meg a személyében. Úgy vonzotta magához, mint a nap egy
bolygót. Olyan bensőséges kapcsolat alakult ki kettejük között,
amely a nőt egyszerre felvillanyozta és megrémisztetté. Azon kapta
magát, hogy lubickol ebben a kapcsolatban, ahogyan egy strandra
járó élvezi a napsütést. Amikor a férfival volt, boldog volt. Ez a
megbízatása sikeres végrehajtását veszélyeztette. Tudta, de nem állt
le. Teljesen idegen volt tőle az ilyen viselkedés, és maga sem tudta
mivel magyarázni.
Nem beszélve róla, hogy Don Fernando szunnyadó emlékeket
ébresztett fel benne a Marrákes előtti időkből, mielőtt elszökött a
világítótoronyból. Amikor meg viharok tomboltak, és vízfalak
csapódtak a sziklás szirtnek, amelyen az otthona szilárd oszlopként
állt. Vagy azért terelődtek gondolatai ebbe az irányba, mert Don
Fernandóval Gibraltárra repül?
- Szeretném elvinni vacsorázni - mondta a férfi aznap korábban.
- Milyen étterembe? - tudakolta Martba. - Mit vegyek fel? -
Szűk, fekete szoknyát és hozzáillő, paszományos bolerót viselt,
alatta vajszín selyemblúzt, amelyet a nyakánál ovális ónixszal fogott
össze.
- Meglepetés - csillant meg a férfi szeme. - Ami az öltözékét
illeti, semmi kivetnivalót nem találok abban, amit most visel.
Az első meglepetés a repülőgép volt, amely egy Párizs melletti
magánrepülőtéren várta őket. Don Fernando csak akkor árulta el úti
céljukat, amikor a gép végiggördült a kifutópályán, és már a
levegőbe emelkedett.
Martha zakatoló szívvel kérdezte:
- Mi van Gibraltáron?
- Majd meglátja.
Az érkezési oldalon egy autó és egy sofőr várt rájuk.
Végigsuhantak a Martha számára túlságosan is ismerős
tengerparton. Húsz perccel később meglátta a világítótornyot, amely
ifjúságának sziklaszirtjén magasodott.
- Nem értem. - A férfihoz fordult. - Miért hozott ide?
- Haragszik?
- Nem tudom, hogyan… Nem tudom… Nem, én…
Az auló lefékezett a világítótorony tövénél.
- Automatizálva van. Évek óta - mondta kiszállás közben Don
Fernanda - De még működik, az eredeti célt szolgálja.
Végigvezette a világítótorony nyugati felén, majd pár száz
métert sétált a nővel a sírhelyig. Martha megállt, kibetűzte a
sírkövet. Az apjáét.
- Miért tette ezt, Don Fernando?
- Maga haragszik. Talán hibáztam. - Gyöngéden megszorította a
nő könyökét. - Jöjjön! Azonnal elmegyünk.
 De a nő nem mozdult. Ugyanolyan gyöngéden lerázta magáról a
férfi kezét, ahogy az megfogta az övét. Tett néhány lépést, amíg
közvetlenül a sír elé került. Valaki egy óntartóban virágot hagyott
ott, de az már jó ideje lehetett. A virágok elszáradtak, szirmaik
lehullottak.
Martha Christiana meredten nézte a kőlapot, amely alatt az apja
feküdt. Majd, önmagát is meglepve, letérdelt, és megérintette a
földet. Fölötte felhők kergetőztek az azúrkék égen, a sebesen
szárnyaló tengeri madarak egymást szólongatták. A nő felemelte a
fejét, észrevett egy tengerisas-fészket, amely furcsamód a családot
és az otthont juttatta eszébe.
Ujjai önkéntelenül a nyakánál viselt brossra siklottak.
Kikapcsolta, kis üreget vájt az apja sírja feletti földbe, és beletette a
brosst. Aztán lassan, szinte tiszteletteljesen betemette, tenyerét a
földre szorította, mintha még érezné, akár egy dobogó szívet.
Amikor felállt, Don Fernando megkérdezte:
- Be akar menni?
Martha megrázta a fejét.
- Az én helyem idekint van.
A férfi bólintott, mintha pontosan értené. Ahelyett, hogy
bosszantotta volna ez a gesztus, amely kapcsolatuk
bensőségességére utalt, inkább megnyugtatta. A férfiba karolt, a
sziklaszirt széléhez vezette. Alattuk felcsapott a tenger, habzott a
messze a mélybe nyúló gránitszikláknak csapódva.
- Kislány koromban - mondta - itt szoktam állni. A tenger olyan
volt, mint a sziklán összetört üveg. Ettől mindig a családomra
gondoltam. Elszomorított.
- Ezért hagyta el őket.
Martha bólintott. Visszasétáltak az autóhoz. Amikor már
távolodtak a parttól és a világítótoronytól, a nő meg-kérdezte:
- Hogyan derítette ki?
- Manapság minden megtudható - felelte mosolyogva Don
Fernando.
 Martha nem szólt többet. Nem számított, hogyan derítette ki a
történetét, csak az, hogy tudta. De nem érezte kényelmetlenül magát
ettől. Kérdeznie sem kellete biztosra vette, hogy ez kettejük titka
marad.
A tájat nézte, és mint egy kellemes álomból ébredő alvót, szinte
mellbe vágta a rideg valóság: azért küldték ide, hogy megölje ezt az
embert. Most képtelenségnek tűnt előtte a gondolat, noha tudta,
hogy nincs más választása. Sosem volt, ha egyszer elvállalt egy
megbízást Maceo Encarnacióntól.
A kellemetlen gondolatot elhessegetve ismét a környezetére
figyelt, és látta, hogy lekanyarodnak a Castle Roadról, Gibraltár egy
előtte ismeretlen körzetébe. Több kis utcán végiggurultak, majd egy
háromszögletű parkhoz értek, amelyet karcsú cédrusok és pálmafák
árnyékoltak. Martha leengedte a sötétített üvegű ablakot, hallgatta a
lengő pálmalevelek susogását. Fényes sirálycsapat suhant el
felettük. A napfény megcsillant egy majolikacserepes tetőn;
szemlátomást ehhez az épülethez tartottak, mert az autó
felkanyarodott a felhajtón, majd megállt az oszlopos tornác előtt.
- Hol vagyunk? - kérdezte Martha.
Don Fernando szó nélkül felvezette a kőlépcsőn, át a tornácon,
be a tágas előcsarnokba, amelyet egy metszettkristály csillár és a
magas mahagónipult uralt, amely mögött egy fiatal nő a
telefonhívásokat fogadta, miközben adatokat vitt be egy
számítógépbe.
Valamilyen vállalat, gondolta Martha. Valószínűleg Don
Fernando egyik cége.
A férfi átnyújtott egy összehajtott papírt a recepciósnak. A fiatal
nő úgy nyitotta szét, mintha hivatalos okmány lenne. Gyorsan
végigfutotta, aztán felpillantott. Alaposan szemügyre vegye Don
Fernandót, majd futólag Martha Christianát is. Felkapott egy
telefont, pár szót mondott valakinek. Majd feléjük biccentett, és
mosolyogva a kétszárnyú lengőajtó felé mutatott.
Az ajtón túl egy valamivel idősebb, kedves arcú és modorú,
egyenruhás nő várta őket, kezét apácásan összefonva maga előtt.
Amikor meglátta őket, sarkon fordult, végigvezette őket egy széles,
vastag szőnyeggel borított folyosón; az egymástól jókora távolságra
sorakozó, zárt ajtók között korábbi időkből származó, Gibraltárt
ábrázoló fotók lógtak a falon. A képeken az állandóságot a
hatalmas, csipkés, időtlen sziklatömbök képviselték.
Végül a nő megállt egy ajtó előtt, és intett.
- Maradjanak, ameddig kívánják - mondta. Visszament a
folyosón, amerről jöttek, mielőtt Martha megkérdezhette volna tőle,
mi ez az egész.
Don Fernando a nő számára megfejthetetlen arckifejezéssel
nézett rá.
- Itt leszek, ha szüksége lenne rám.
Marthának számtalan kérdése lett volna, de rájött, hogy hiába
faggatózna. Mély levegőt vett, benyitott a nehéz ajtón, és belépett.

- Biztos nem bennünket keresnek - suttogta Rebeka. - Nem

ismerhetik az arcunkat.
- Akkor is itt vannak. Akár ismerik az arcunkat, akár nem,
azokat keresik, akik gyalog szöktek el az építési területről.
- Valakit, aki bűnösnek látszik, vagy megpróbál rejtőzködni.
Bourne rámeredt.
- Üss meg!
Szemük összevillant, és Rebeka megkapta a várt választ.
Áthajolt az asztalon, erősen arcon ütötte a férfit, majd kirúgta maga
alól a székét.
- Rohadék! - üvöltötte.
A rendőrök odanéztek, ahogy a kávézóban mindenki más, még a
felszolgálók is, akik dermedten álltak a helyükön.
- Csillapodj! - mondta hangosan Bourne, aki egyelőre ülve
maradt.
 - Csillapodjak?! Hogy tehetted ezt velem?! Ráadásul a saját
húgommal!
Bourne is felpattant, megkezdődött a játék második jelenete.
- Azt mondtam, csillapodj!
- Nekem te ne mondd meg, mit csináljak! - A nő felszegte az
állát. - Nincs hozzá jogod!
- Minden jogom megvan hozzá! - Bourne elkapta Rebeka
csuklóját, és akkor sem eresztette, amikor a nő hátraugrott.
- Eressz el, te gazember!
Ennyi elég volt a rendőröknek, hogy elinduljanak az asztaluk
felé.
- Uram - mondta az idősebbik - a hölgy azt kérte, hogy eressze
el.
- Maradjanak ki ebből! - vetette oda foghegyről Bourne.
- Engedelmeskedjen! - A fiatalabbik fenyegetően előrelépett,
mire Bourne elengedte Rebeka csuklóját.
- Jól van, hölgyem? - kérdezte az idősebb zsaru. - Akar
feljelentést tenni?
Rebeka dühösen odakapta a tekintetét.
- Csak el akarok menni innen! - Fölmarkolta a kabátját és
válltáskáját, sarkon pördült, és kiviharzott a kávézóból; minden
tekintet őt követte.
Az idősebbik rendőr Bourne-ra nézett.
- Rendezze a számlát, és hordja el magát! És tartsa magát távol a
nőtől, hallja!?
Bourne meghajtotta a fejét, pár koronát hajított az asztalra, és
kirobogott. Amint becsukódott mögötte az ajtó, a kávézóban
visszazökkent rendes kerékvágásába az élet. A rendőrök leültek,
kávét rendeltek, azonmód el is felejtették az incidenst.
Bourne a sarkon érte utol Rebekát. A nő ránevetett.
- Hogy van az arcod?
- Odatartsam a másikat?
Rebeka olyan önfeledten kacagott, mint még soha, amióta
ismerték egymást. Bourne ekkor vette észre az utca túloldalán a
vadonatúj, fekete Volvót támasztó, ismerős alakot. Christien
nagyokat pöfékelt szivarjából, és úgy gusztálgatta az előtte elvonuló
télikabátjukba burkolózó nőket, mintha semmi gondja nem lenne
ezen a világon.
A kocsikat kerülgetve Bourne és Rebeka átóvakodott a
túloldalra. Christien széles mosolyt villantott rájuk, különösen
Rebekára, amikor besegítette a hátsó ülésre.
Bourne az anyósülésre huppant be. Christien járatta a motort, és
kilőtt, amint rés nyílt a forgalomban.
- A helikopter könnyen lenyomozható volt - közölte. Eszébe
sem jutott Rebekáról kérdezősködni, beérte annyival, amennyit
Bourne elegendőnek tartott a telefonban elmondani. - Mondhatni
pofonegyszerű. Ilyen jelzéssel nem sok szaladgál - igazából csak
egy.
- Milyen jelzéssel? - érdeklődött Rebeka.
Christien kutató pillantást vetett rá a visszapillantó tükörben.
- Itt válik érdekessé a szöktetés.
Odaadott Bourne-nak egy dossziét, amelyben fotók voltak.
Rebeka előrehajolt az ülések között, hogy jobban lássa őket.
- A város sok megfigyelő kamerájához hozzáférésünk van -
Christien ráfordult a Prästgatanra; a növekvő forgalom miatt egyre
lassabban haladtak. - A biztonság kedvéért felnagyítattam a képeket.
Négy darab, 8 x 10 centiméteres fénykép volt a dossziéban. A
nagyítás miatt elmosódtak a színek, de Bourne és Rebeka is
felismerte a rájuk lövő és a Harry Rowlandot kimenekítő
helikoptert. Hagy kétség se férjen a dologhoz, a második felvétel az
oldalsó ajtó ablakán át Rowlandot mutatta. Bourne a harmadik
képhez lapozott.
- Kungliga Transport - olvasta Rebeka. - Tipikus kereskedelmi
gépnek látszik.
- Igen - mondta Christien - de nem az. Nézzétek az utolsó képet.
A farok rotorja mellett.
 Bourne ismét lapozott; ez a felvétel még közelebbről készült.
Bourne úgy tartotta, hogy több fény essen rá.
- Az egy cég lógója - mondta - de nem tudom kivenni a nevet.
- Túl pici, még a nagyítás után is. - Megálltak egy utcai
lámpánál. Christien megkocogtatta a lógót. - Látod a formáját?
Szokatlan, ezért a körvonalait lefuttattuk egy komputeres felismerő
programon, és találatot értünk el. Ez a helikopter a SteelTrapé.
- Internetes biztonság - jegyezte meg Rebeka. - A legmagasabb
színvonalú cucc.
Christien bólintott.
- A SteelTrap szoftverei fényévekkel megelőzik mindenki
máséit.
- Miért próbál - kérdezte Bourne - a SteelTrap megöletni engem,
ugyanakkor megmenteni Harry Rowlandot? - Rebekához fordult. -
Azt mondtad, Rowland egy terrorista hálózatnak dolgozik.
- Melyiknek? - kérdezte Christien.
- A Dzsihád bisz szaif nak - felelte Rebeka. - Hallottam, amikor
Ben David ezredes beszélt erről Dahr el- Ahmarban. Azt hitte, még
eszméletlen vagyok.
- Kivel beszélt? - kérdezte Bourne.
- Nem tudom. - A nő a fejét rázta. Hátradőlt, karját a melle alatt
összefonta. - Egy dolog viszont világosnak tűnik: a SteelTrap mást
is csinál, nem csak csúcsszínvonalú szoftvereket gyárt.
- Mit? - kérdezte Christien.
Bourne felmordult.
- Valami véresen komolyat.
 13.
Amikor Martha Christiana megpillantotta a széles ablaknál ülő
öregasszonyt, úgy érezte, mintha önmagát látná. A szoba gyéren
bútorozott volt, még gyérebb a dekoráció. Kevés személyes holmit
látott: egy fésűt, egy ezüstnyelű hajkefét. Egy sziklaszirten
magányosan álló világítótornyot ábrázoló fafaragást, egy
megsárgult fényképet, amelyen egy gyönyörű, de törékeny nő
lábába egy kislány kapaszkodott. Ez volt minden. A szoba falaiból
olyan magány áradt, hogy elakadt tőle Martha lélegzete.
Az öregasszony nem fordult felé, amikor végigment a szobán, és
kezébe vette az anyját és őt ábrázoló fényképet. Csak ekkor vette
észre, hogy e mögé rejtve van ott egy másik fotó is. Egy
tengerészkabátos, karcsú férfit ábrázolt, aki a világítótorony
jelzőfényszórója mellett állt. Ferdén sütött rá a nap, megvilágította,
de ki is emelte elkülönülését mindentől, kivéve az erős fényű
reflektort.
Martha Christiana meredten nézte az apja fényképét, de hozzá
sem ért. Szíve mélyén érezte, hogy ha megérintené, azzal
megszentségtelenítené, bár nem tudta volna megmondani, miért.
Végül letette a másik fényképet, és odament az öregasszonyhoz. Az
meredten bámult ki az ablakon: pázsit, egy pálmacsoport, mögöttük
az utca túloldalán jellegtelen épületek. Martha biztosra vette, hogy
semmit nem lát az egészből, de már-már ijesztő volt, ahogy a
számára semmit nem jelentő látványra összpontosított. Kicsit
előredőlve ült, feszülten koncentrált, mintha egy távcsövén
keresztül a múltba nézett volna.
- Mama - szólalt meg remegő hangon Martha - mit látsz?
A hangja hallatán az asszony elkezdett előre-hátra hintázni.
Betegesen sovány volt. Csontjai fehéren átderengtek leheletvékony
bőre alól. Sápadtsága úgy ragyogta körül, mint a téli napsütés.
- Mama, én vagyok az, Martha. A lányod.
Az öregasszony nem nézett fel, láthatóan bezárkózott a múltba.
Martha tétovázott, aztán óvatosan megfogta a csontvázszerú kezet.
Hideg volt, mint a márvány. Nézte a kidudorodó, kék ereket,
amelyek szinte átszakították a bőrt. Aztán belenézett anyja szemébe,
amely szürke és fátyolos volt, mint az ellentétes légáramlatoktól
felkavart, tovasuhanni nem tudó felhők.
- Mama?
A szem megrebbent, de nem volt benne felismerés - egyáltalán
semmi. Mintha ő nem is létezne. A szülei hosszú éveken át nem
léteztek a számára. És most, hogy az apja meghalt, és az anyja élete
a vége felé közeledett, ő sem számított semmit. Csupán egy
tengerbe hajított kődarab volt, amely egyetlen vízgyűrű felkavarása
nélkül merül el a mélyben.
Egy ideig mozdulatlanul állt, mint az a hatalmas szikla Gibraltár
partjánál, csak fogta az anyja élettelen kezét. Egyszer szétnyílt az
asszony ajka, és suttogott valamit, amit Martha nem értett. Nem
ismételte meg, hiába kérte. A tovatűnt évek holt csendje telepedett
rájuk.
Végül, amikor ismét levegőt bírt venni, Martha Christiana
hagyta, hogy az anyja keze kicsússzon az övéből. Az ajtóhoz ment,
bár alig volt tudatában annak, mit csinál. Don Fernando türelmesen
várakozott a folyosón. A nő szélesebbre tárta az ajtót.
- Jöjjön be - mondta. - Kérem.

- Szóval… - Brick beleharapott egy óriási olajbogyóba, kiszívta

belőle és a szájában második nyelvként megforgatta a beletöltött
paprikát, majd narancssárga péppé rágta szét az egészet. - Volna egy
kis munkám a maga számára. Készen áll?
 - Hogyne - felelte Peter - most ugyanolyan alkalmas, mint
máskor.
- Belevaló fickó!
Peternek szaporábban kezdett verni a szíve. Fogalma sem volt
róla, mit fog tőle kérni Brick, de azt biztosra vette, hogy nem sül ki
belőle semmi jó.
Brick biztonságos virginiai házának konyhájában üldögéltek.
Kettejük között több tál étel - olasz szalámi- és mortadellaszeletek,
pecorinosajt-darabok, mélyzöld olívaolaj-tartó, ropogós héjú
kenyérszeletek, egy tál olajbogyó és négy túlméterezett palackban
sötét belga sör, közülük kettő üres. Dick Richards egy órája ment el
Boggal, aki visszavitte háromsaroknyira a Treadstone-székháztól.
Brick, megtörölve a száját, felállt, és odament egy fiókhoz,
matatott benne, amíg megtalálta, amit keresett, majd visszament, és
leült Pelerrel szemben.
- Szóval - kérdezte Peter - hová akar küldeni?
- Sehová.
- Tessék?
- Itt marad. - Brick egy kis dobozt tolt át az asztalon.
- Mi ez?
- Dupla élű borotvapengék.
Peter felvette és kinyitotta a dobozkát. Négy dupla élű pengét
talált benne. Az egyiket óvatosan kivette, és megszólalt.
- Nem is emlékszem, mikor láttam legutóbb ilyesmit.
- Érthető - mondta Brick -, a múlt századból valók.
Peter kényszeredetten felnevetett.
- Nem viccelek, pajtás. Ezek levágják az ujjait, ha csúnyán néz
rájuk. Nagy odafigyeléssel lettek kiélezve.
Peter visszaejtette a pengét a többire.
- Nem értem.
- Csigavér, öregem. Itt marad. Vár. Bog idehoz valakit.
Bemutatkozik neki, szóba elegyedik vele, kedélyesen, mókásan,
ahogy szokott. Vár Bog jelzésére, aztán… - A fejével a dobozka
felé intve elhúzta a kezét a nyaka előtt.
- Micsoda? - Peremek a torkába ugrott a gyomra. - Úgy érti…
azt akarja, hogy öljem meg ezt a személyt az egyik pengével?
- Használja mind a négyet, ha úgy tetszik.
Peter nyelt egyet.
- Nem hiszem, hogy…
Brick derékból előredőlt, keze vasmarokként tapadt Peter jobb
csuklójára.
- Szarok rá, hogy mit hisz. Csak oldja meg.
- Jézusom! - Peter érezte, hogy tagjaiból kiszáll az erő, és a
pánik kerülgeti. Gyorsan találj ki valamit! - Itt mindentől el
vagyunk vágva. Nem lenne egyszerűbb pisztolyt használni?
- Bármikor beránthatok az utcáról egy szaros seggűt, aki
hajlandó közelről lepuffantani valakit. - Brick, mint egy fegyver
csövét, két ujját Peter halántékához nyomta. Aztán szélesen
elmosolyodott, és leengedte a kezét. - Tudni akarom, milyen fából
faragták, öregem. Tudni akarom, hogy bízhatok-e magában. -
Felállt. - Maga akart dolgozni nekem. Ezt az utat választotta. Esélyt
adok rá, hogy bizonyítson. - Kacsintott, de a mosolya semmi jót
nem ígért. - Nehogy elbassza, ha kérhetem.

Soraya egyetlen társaságba járt el heti rendszerességgel a

polgármester házában szervezett pókerpartikra. Még az is közelebb
hozta őket Deliával: mindketten természetüknél fogva
visszafogottak voltak, de szenvedélyes versenyző típusok,
különösen, ha pókerről volt szó. Deliának kevés, dologgal
okozhatott volna nagyobb örömöt, mint hogy bevezette ebbe a nagy
tétben játszó társaságba, és ez végérvényesen bebetonozta a
barátságukat. Ezeken a bensőséges hangulatú összejöveteleken,
amikor a washingtoni politikai elit tagjaival ültek a zöld posztó
mellett, Delia a lehető legalaposabban megismerhette Sorayát, és
rendezhette vele kapcsolatos érzéseit. Ami részéről testi
vonzalomként indult, egy mély és tartós barátságban oldódott fel.
Rájött, hogy valóban vonzódik Sorayához, de nem a szeretőt látja
benne. Nagy megkönnyebbülésére hamarosan az is kiderült, hogy
Soraya se nem leszbikus, se nem biszexuális. Így ez sem állhatott
barátságuk útjába. Ami Sorayát illeti, ő elfogadta Deliát olyannak,
amilyen. Deliának életében először nem kellett titkolóznia. Nem
érezte, hogy Soraya elítélné, viszonzásként megnyitotta a szívét és a
gondolatait előtte.
Most egy széket húzott az ágy mellé, és megfogta a barátnője
kezét. Soraya szeme kipattant. A szemhéja kék volt, és olyasvalaki
kába tekintetével nézett körbe, mint akinek csak az imént mostak be
egy hatalmasat.
- Szevasz, Raya.
- Deel…
Soraya mindkét karjából csövek álltak ki, és a fejét borító
kötésből is kikanyargott egy. Borzasztó, gondolta Delia, és próbált
nem oda nézni, de az érzelmei kiültek az arcára.
- Ennyi erővel tükröt is tarthatnál elém. - Soraya mosolyogni
próbált, de a mosolya féloldalasra, torzra sikeredett, és Delia egy
pillanatra megrettent, hogy a műtét következtében roncsolódtak az
idegek az arca egyik felén.
De aztán rájött, hogy mindez csupán a fáradtság és az altató
utóhatása.
- Hogy érzed magad, Raya?
- Rosszul. Ahogy kinézek. Rosszabbul.
Delia önkéntelenül elvigyorodott.
- Nem hazudtolod meg önmagad.
- Hendricks mondta, hogy a baba jól van.
Delia bólintott.
- Így igaz. Vele semmi baj.
Soraya felsóhajtott, láthatóan megkönnyebbült.
- Nem mondták az orvosok, mikor mehetek ki innen?
 Delia felnevetett.
- Miért? Annyira viszket a segged, hogy visszamehess dolgozni?
- Végeztem. Dolgom van.
Delia föléje hajolt.
- Most az az egyetlen dolgod, hogy meggyógyulj - önmagadért
és a babáért. - Megszorította a barátnője kezét. - Figyelj, Raya, én…
kérted, hogy ne tegyem… De tekintettel a körülményekre, úgy
gondoltam… szóltam Charlesnak a babáról.
Sorayán elhatalmasodott a bűntudat, behunyta a szemét. De
tudta, hogy tovább kell mennie a választott úton, egyik keserves
lépést a másik után megtennie.
- Sajnálom, Raya. De féltettelek. Úgy gondoltam, joga van
tudni.
- Mert alapvetően tisztességes vagy, Deel - jegyezte meg
Soraya. - Nem gondolkoztam tisztán. Tudhattam volna. - Igazság
szerint erre számított, előre bekalkulálta. - Hol van most Charlie?
- Odakint. Jó ideje - felelte Delia. - Kicsit meg is lepődtem,
hogy ilyen sokáig marad.
-Tudja a felesége, hogy itt van?
Delia vágott egy grimaszt.
- Ann Ring éjjel-nappal odafönt van a Kapitóliumon. ki sem
látszik a jövő évi belbiztonsági támogatásokkal és kiadásokkal
foglalkozó szenátusi törvénycsomagból.
- Ezt honnan tudod?
- Olvasom a politikai híreket. Nem kedvelik őt.
- Ki kedveli… a választóit kivéve? És persze a The Beltway
Journalt.
- Most azt fogod mondani, nem érted, miért vette feleségül.
Soraya ajka valami mosolyhoz hasonlóra görbült.
- A nő ment hozzá. Olyan volt, mint valami feltartóztathatatlan
erő. Charlie pedig képtelen volt nemet mondani neki.
- Egy felnőtt képes nemet mondani, ha akar, Raya.
- De nem Charlie. A nő elkápráztatta.
 - Ring szenátornő sok konzervatív republikánusra hat így.
Betetethetné magát a Playboy dupla oldalára.
- Bárcsak megtenné - jegyezte meg Soraya -, akkor mindannyian
megszabadulnánk tőle.
- Nem tudom. Úgy érzem, képes lenne azt is a maga javára
fordítani.
Soraya felnevetett, és megszorította barátnője kezét.
- Mitévő lennék nélküled, Deel?
Delia megsimogatta a kézfejét.
- Csak az égiek tudják.
- Figyelj, Deel. Beszélnem kell Charlie-val.
Delia arca elborult.
- Raya, biztos, hogy ez olyan jó ötlet?
- Fontos, hogy…
Hirtelen tágra nyílt a szeme, és levegő után kezdett kapkodni.
Keze karommá görbült, teste ívben fölemelkedett az ágyról. A
műszerek, amelyekhez hozzá volt kapcsolva, hirtelen megőrültek.
Delia ordítani kezdett; Thorne belökte az ajtót, arca fehér és nyúzott
volt.
- Mi van? - Deliáról Sorayára nézett. - Mi történt?
Delia már hallotta is a gumitalpú cipők rohanó csattogását, a
sürgető hangokat, miközben egyre kiabált.
- Segítség! Segítsenek már!

Bourne és Rebeka csöndben belépett a lány bérelt lakásába a

Kungsholmen-szigeten lévő Sankt Eriksgatanon. A harmadik
emeleten volt, három és fél háztömbnyire a víztől. Christien odalent
várta őket a Volvoban, azzal a testőr-küldönccel együtt, akit a
megbeszélt időpontban a Gamla stan sarkán vett fel.
A pár végigkutatta az összes helyiséget, ellenőrizték a szűkös
gardróbot, még az ágy alá és a zuhanyfüggöny mögé is benéztek.
Amikor meggyőződtek róla, hogy a lakás biztonságos, Rebeka
leguggolt a fürdőszoba közepén.
- Mennyi pénzt dugtál el? - kérdezte Bourne.
- Mindig kialakítok egy magántrezort. Nem biztonságos annyi
pénzt magamnál hordani.
Bourne letérdelt melléje, segített óvatosan kiszedni a vékony
gumitömítést, ügyelve rá, hogy ne szakadjon el. Az így kiszabadított
csempét Rebeka kiemelte a helyéről. Alatta vastag pénzköteg feküdt
- korona, euró, amerikai dollár.
A nő a zsebébe gyömöszölte a pénzt, és felállt
- Gyerünk! - mondta. - Libabőrös leszek ettől a helytől.
Kimentek a lakásból, lesiettek a félhomályos lépcsőn.

Ilan Halevy a bérautó volánja mögött ült, amellyel az utca egyik

stratégiai pontján parkolt le, egy saroknyira annak az épületnek a
bejáratától, amelyben Rebeka bérelt lakást. Órák óta várakozott, de
neki ezek csak perceknek tűntek; egész élete úgy telt, hogy
valaminek a bekövetkezésére várt. Tízéves fiúként arra, hogy szülei
elváljanak; tizennégy éves kamaszként arra, hogy kiderüljön,
életben marad-e a srác, akit úgy megvert, hogy kórházba került;
röviddel később pedig már a vonatra várt, amely vidékről hazája
fővárosába vitte, a legnyüzsgőbb, legragyogóbb, leginkább zavarba
ejtő helyre, ahol - úgy gondolta - eltűnhet szem elől. Ismét ölt, és
ezúttal már nem véletlenül. Alapos megfontolás után egy amerikai
üzletembert választott, akivel a főváros legmenőbb bárjában
elegyedett beszélgetésbe. Amint pénzt és új személyazonosságot
szerzett magának, leborotválta a szakállát; ugyanabban a
szállodában a Brioni butikban vett magának az üzletember egyik
hitelkártyájának a terhére két öltözet ruhát a legjobb nyugati
darabokból. Addig a pillanatig sosem látott valódi hitelkártyát,
pláne nem használt ilyent soha.
 Teljes természetességgel illeszkedett be Tel-Aviv bűnözői
alvilágába, gyorsan nevet szerzett magának, könyörtelenül, bűntudat
nélkül. Feltételezése szerint így figyelt fel rá Ben David ezredes.
Mindenesetre, amikor Ben David megkörnyékezte, kellően óvatos
volt. De idővel csak létrejött köztük a kapcsolat, amely szorosnak
volt nevezhető, ennek ellenére senki sem tévesztette volna össze a
barátsággal, különösen nem a két érintett fél.
Halevy sóhajtott, hirtelen gusztusa támadt egy hatalmas csirkés
szendvicsre vagy egy tányér birkahúsdarabokkal megszórt izraeli
kuszkuszra. Gyűlölte az északi országokat, különösen Svédországot.
Gyűlölte a nőiket, a szőke, kék szemű szuperember árja
eszményének megtestesítőit. Ha a kifutón meglátott egy svéd
manökent, szinte ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy belerúgjon
tökéletes, formás arcába. Neki a sötét bőrű, sötét hajú, mediterrán
típusú nő volt az ideálja - lehetőleg mindennap másik.
Ezek a gondolatok foglalkoztatták, amikor meglátta a legújabb
típusú Volvót az általa megfigyelt épülethez gördülni. Rebeka szállt
ki, s a járdán át a bejárathoz ment. A Babilóniai is csaknem kiszállt
a kocsiból, amikor észrevette a nő nyomában lépkedő Bourne-t.
Mi a fenéért vannak még mindig együtt? - kérdezte magától.
Együtt dolgosnak? Dühödten csikorgatta a fogát, majd hátradőlt az
ülésben, és türelemre intette magát.

Az E4-es sztráda mentén Christien letért egy benzinkúthoz. A

Rebeka lakásánál tett rövid megállótól eltekintve, amióta felvette
őket, folyamatosan észak felé mentek. Bourne azon töprengett,
vajon hová.
Sovard, a testőr-küldönc egy borítékot adott a főnökének, amint
a többi autótól távol leparkoltak.
- Két jegy - mondta Christien, és Bourne kezébe nyomta az
egyiket.
 Rebeka némileg vonakodva fogadta el a magáét.
- Hová?
Sovard előhalászott a táskájából egy iPadet, és Christien az
érintőképernyőn előhívott egy videót.
- Most kapóra jött, hogy a svédek a megfigyelés megszállottjai -
jegyezte meg.
Hármasban nézték a videót, amely különböző helyeken
felállított, zárt láncú tévékamerák sietve megvágott felvételeiből
készült összeállítás volt. Eleinte nem sok látnivaló akadt: egy
aszfaltozott útszakasz, kezeslábast, fülvédő fejhallgatót viselő
munkások motoros poggyászszállító kocsikkal suhantak ide-oda.
Arlanda repülőtér.
Aztán gyorsan szerteszét futottak, egy hirtelen léghullám
szétkergette az embereket. Egy pillanat múlva a SteelTrap egyik
álcázott helikoptere jelent meg a képen. Amint leszállt, szinte
azonnal kinyílt az oldalajtó, és kimászott rajta három ember. Az
egyikük tisztán kivehetően Harry Rowland volt. A két másik férfi
között lépkedett, majd balról jobbra mozogva, eltűnt a kamera
látóteréből.
Ugrás a repülőtér egy másik pontján felállított kamera képére.
Noha a felvétel távolabbról készült, járásuk alapján egyértelmű volt,
hogy ez ugyanaz a három férfi. Egy hosszabb útra alkalmas
magánrepülőgép várt rájuk. Egy tiszt ellenőrizte az útleveleiket,
beléjük pecsételt, és fejével intett a géphez tolt mobil lépcső felé.
Újabb vágás: ezúttal ugyanaz a jelenet más látószögből,
közelebbről, valószínűleg teleobjektíwal. A férfiak, fejüket lehajtva,
beléptek a repülőbe.
Egy utolsó vágás: a repülő végiggurul a kifutópályán,
felgyorsul. Amikor eltűnt a képről, Christien leállította a videót, és
elcsomagolta az iPadet.
- A pilótának le kellett adnia a repülési tervet az
irányítótoronynak. A gép Barcelonán át Mexikóvárosba tart. -
Christien elmosolyodott. - Maceo Encarnaciónnak, a SteelTrap
elnökének egészen véletlenül Mexikóvárosban van az első számú
rezidenciája.
- Szép munka - ismerte el Bourne.
Christien bólintott.
- A ti Aeroméxico-gépetek gyakorlatilag ugyanazt az útvonalat
követi, mint a SteelTrap gépe, de nekik kétórás előnyük van. Jól
tudom, hogy van útlevele, Rebeka?
- Sosem jövök el hazulról nélküle - felelte a nő gunyoros
mosollyal.
Christien ismét bólintott.
- Helyes. Akkor meg is vagyunk.
Sebességbe tette a Volvót, és elindult a pihenőhelyről, rá az E4-
esre, és robogott az Arlanda repülőtér felé.

Sovard visszafelé tartott a biztonsági ellenőrzéstől, ahová

elkísérte Christien VIP-vendégeit, amikor egy férfi megkérdezte
tőle, mennyi az idő. Abban a pillanatban, ahogy az órájára nézett,
éles fájdalmat érzett a tarkójánál. Ahogy előretántorodott, a férfi
elkapta a hóna alatt, és félig emelve, félig vonszolva bevezette az
„Elveszett poggyászok” feliratú ajtón. Odabent sötét volt, nem
tartózkodott bent személyzet, túl voltak a munkaidőn. Félig bénult
állapotában Sovardnak fogalma sem volt róla, hogyan került az
irodába. Az ismeretlen leültette egy rakás bőrönd, útitáska és
hátizsák mellé, de még ültében is imbolygott. Ekkor figyelt fel a
férfi nyakán éktelenkedő sebhelyekre. Amikor megpróbált felállni, a
férfi erősen rácsapott mindkét fülére, Sovardnak fennakadt szeme.
Émelygett, képtelen volt összefűzni gondolatait, nemhogy azt
kitalálni, miként juthat ki fogságából.
- Kevés időm van. - A férfi megérintette a Sovard jobb füle
mögötti ídeggócot, mire fájdalom tűzijátéka robbant a testőr
agyában. - Hová mennek?
 Sovard üres tekintettel meredt rá. Szája sarkából nyálcsík
csordult, amely rózsaszínű volt saját vérétől, és foltot hagyott az
ingén.
- Többször nem fogom megkérdezni. - A Babilóniai ismét csak
egy ujját használta, ezúttal megakadályozta a vér áramlását Sovard
nyaki vénájában, majd eleresztette. -Tíz másodperce van, hogy
feleljen a kérdésemre. Utána újra meg újra elveszíti az eszméletét, a
végén már könyörögni fog, hogy öljem meg. Őszintén
megmondom, még kedvem is lenne hozzá, de mert a szívem mélyén
emberbarát vagyok, a maga érdekeit tartom szem előtt.
Még kétszer megismételte az eljárást, mielőtt Sovard fölemelte
remegő kezét. Eddig bírta. A Babilóniai előrehajolt. Sovard
kinyitotta a száját, és egy szót mondott.

Nyolcvan perccel később Bourne és Rebeka elhelyezkedett az

első osztályon, elvették az utaskísérőtól a forró törülközőt és a
pohár pezsgőt.
- Nosztalgiát érzel? - kérdezte Bourne, tekintetével követve a
folyosón távolodó stewardesst.
Rebeka elnevette magát.
- Egyáltalán nem. Mintha egy másik életemben lett volna, hogy
utaskísérőként dolgoztam.
Bourne kibámult az ablakon, miközben a személyzet a felszállás
előtti előkészületeket végezte, aztán becsatolták magukat.
Felpörögtek a hatalmas hajToművek, a repülőgép gurulni kezdett a
kifutópálya felé. A belső hangszórón a kapitány bejelentette, hogy a
gép a második a felszállásra várók sorában.
- Jason - kérdezte halkan Rebeka - mire gondolsz?
Először fordult elő, hogy nem Bourne-nak szólította.
A férfi Rebeka felé fordult. Volt valami lágyság - szinte
sebezhetőség - a nő tekintetében, amit korábban sosem látott.
 - Semmire.
Rebeka egy pillanatig szótlanul méregette.
- Megkérdezted valaha magadtól, nincs-e ideje kiszállni?
- Kiszállni, miből?
- Ne csináld ezt. Tudod jól. A nagy játszmából.
- És mit csináljak?
- Keress egy napsütötte szigetet, dőlj hátra, hajts fel egy sört,
egyél frissen fogott halat, szeretkezz, aludj.
A gép lelassított, ráfordult a kifutópályára, sárga fények sora
villant előttük.
- És aztán?
- Aztán - felelte a nő - folytasd ezt másnap is.
- Viccelsz?
Csend lett, a gép fékezett, majd rándult egyet, ahogy
nekiiramodott a kifutópályának. A géptest fölemelkedett; behúzták a
kerekeket, feljebb emelkedtek.
Rebeka hátrahajtotta fejét az üléstámlára, és behunyta a szemét.
- Természetesen viccelek.
Miután az ételeket felszolgálták, Rebeka eltolta maga elől a
tálcáját, kikapcsolta a biztonsági övét, felkelt, és előrement. Amikor
nem mozdult, hogy bemenjen a mosdóba, miután elaludt a
FOGLALT lámpa, és kijött egy középkorú nő, Bourne utánament.
Szinte tapintható volt a nő szomorúsága.
Egymás mellett álltak, a szűk helyen egymáshoz ért a válluk.
Hosszan hallgattak, végül Rebeka szólalt meg.
- Jártál már Mexikóvárosban?
- Emlékezetem szerint egyszer.
Rebeka keresztbe tett karjának védelmébe burkolózott.
- Kibaszott kígyóverem. Gyönyörű szép, de attól még
kígyóverem.
- Az utóbbi öt évben csak rosszabb lett.
- A kartellek gyakorlatilag nyílt színen működnek, amióta
egyesültek a kolumbiaiakkal. Olyan rengeteg pénzük van, hogy
nincs az a tisztviselő, akit ne tudnának megkenni, még a rendőrök is
benne vannak az akcióikban. A kábítószer-kereskedelem kikerült az
ellenőrzés alól. Azzal fenyeget, hogy elárasztja az egész országot, és
a kormányban nincs meg az akarat vagy a hajlandóság, hogy
szembeszálljon a növekvő áradattal. Viszont ha mégis akad egy
hivatalos személy, aki megpróbál vádat emelni, annak
lenyisszantják a fejét.
- Nem igazán ösztönöz az árral szemben úszásra.
- Hacsak nem te magad vagy Isten ostora.
Ismét csend telepedett rájuk, amely mintha a magasból, a tiszta
égből, amelyben repültek, ereszkedett volna le Bourne a nő halk,
egyenletes légzését figyelte; mintha csak egymás mellett feküdtek
volna az ágyban. Ezt leszámítva azonban nagyon távol érezte magát
a nőtől - ami azt illeti, mindenki mástól is. És hirtelen megértette,
mire kérdezett rá az előbb Rebeka: valóban képtelen bárki iránt
mélyebb érzelmeket táplálni? Hirtelen úgy érezte, hogy az a sok
halál, az a sok elválás - amire emlékezett egyáltalán - érzelmileg
immunissá tette, lelkileg kiégett; képtelen volt értelmesebb dologra,
mint hogy egyik lábát tette a másik után. Nem volt számára
menekvés, és Rebeka tudta ezt. Ezért említette meg a napsütötte
szigetet. Bourne nem választhatta azt, hogy elhagyja a sötétséget.
Olyan sok évet töltött a titkok sötétjében, hogy a napvilág csak
elvakítaná. Ennek felismerése volt az, ami elszomorította Rebekát.
Vagy talán a saját sorsát látta meg Bourne-éban? Ő talán hinni akart
benne, hogy számára van kiút.
- Vissza kellene mennünk a helyünkre - szólalt meg Bourne.
Rebeka szórakozottan bólintott. Otthagyták a mosdót, elindulták
vissza a folyosón. Ekkor látta meg Ilan Halevyt; az első osztály
utolsó sorában ült, a Financial Timesot olvasta. A Babilóniai
felnézett az újság széle felett, és gonosz mosolyt villantott feléje.
 14.
- Hogy érted, hogy nem láthatom?
- Összeomlott, Charles. - Delia a férfi mellkasára tette a kezét,
és eltolta Thorne-t a kórteremtől.
A férfi a falnak dőlve állt, amint az orvosok és a rozsdamentes
acélból készült kocsikat toló nővérek elsiettek előtte.
A tekintetével követte őket. Szája félig nyitva volt, és láthatóan
nehezen lélegzett.
- Mi történik, Delia?
- Nem tudom.
- Bent voltál nála. - Thorne fénylő szemmel nézett rá. - Valamit
tudnod kell.
- Beszélgettünk, és egyszer csak összeomlott. Mindössze ennyit
tudok.
- A baba. - A férfi idegesen megnyalta az ajkát. - Mi van a
babával?
Delia elhátrált tőle.
- Aha, most már értem.
- Mit?
- Hogy miért vagy itt. Értem. A baba miatt.
Thorne láthatóan zavarba jött - vagy riadalom ült ki az arcára?
- Miről beszélsz…?
- Ha meghal a baba, azzal megszűnik minden bajod
A férfi égő szemmel ellépett a faltól.
- Honnan a pokolból veszed…?
- Meghal a baba, és neked semmi gondod nincs Annel nem
igaz? Nincs szükség magyarázkodásra, olyan, mintha a baba sosem
létezett volna, a viszonyod Sorayával csak egy távoli emlék, amit
sem az újságírók, sem a bloggerek nem lepleztek le, akik pedig napi
huszonnégy órában a mocskot keresik.
- Hülye vagy. Engem őszintén érdekel, mi lesz Sorayával.
Nagyon is. Miért nem tudod elfogadni?
- Mert egy cinikus, önző dög vagy.
Thorne mély levegőt vett, hogy lecsillapodjon. A szeme
összeszűkült.
- Tudod, azt hittem, barátok lehetünk.
- Úgy érted, azt hitted, engem is felszedhetsz. - A nő fölnevetett.
- Kopj le.
Hátat fordított a férfinak, és a Soraya kórterméből kilépő dr.
Santiagóhoz ment, hogy beszéljen vele.
- Hogy van?
- Stabilan - felelte az orvos. - Átviszik az intenzívre.
Delia tudatában volt, hogy Thorne odajött mögéje.
- Mi történt?
- Enyhe elzáródás az operált területen. Ritkán, de előfordul.
Kitisztítottuk, és nagy adag vérhígítót adunk neki. Igyekszünk minél
hamarabb leállni vele, amint biztonságosnak tartjuk.
- Neki talán biztonságos - jegyezte meg Delia. - Mi van a baba
biztonságával?
- Ms. Moore az elsődleges betegünk, az ő életének elsőbbsége
van. Egyébként a magzat…
- A gyermeke - vetette közbe Delia.
Dr. Santiago egy pillanatig talányosán méregette.
- Persze. Bocsásson meg.
Delia szomorúan és reménytelenül nézett a folyosón eltűnő
orvos után.
Thorne felsóhajtott.
- Most, hogy tudom, hogy állunk, felfedem a lapjaimat.
- Mikor érted már meg végre, hogy szarok a lapjaidra?
- Vajon ugyanígy érez-e Amy is?
Delia a férfi felé pördült.
 - Mit mondtál?
- Jól hallottad. - Thorne hangja diadalittasan csengett. -
Megvannak az Amy Brandttel váltott hangüzeneteid leiratai
- Micsoda?
- Meg vagy lepve? Egyszerű hackelés. Egy olyan szoftvert
használunk, amely utánozza a hívóazonosítót, így férünk hozzá a
mobiltelefonodhoz - voltaképpen bárkiéhez és kijátsszuk a jelszavas
védelmet.
- Vagyis neked…
- Minden üzenet, amit te és Amy hagytatok egymásnak. - A férfi
nem tudta elleplezni gúnyos mosolyát. - Némelyik elég szaftos.
Delia akkora pofont kavart le neki, hogy Thorne megpördült a
sarkán.
- Úgy ütsz, mint egy pasas.
- Hogy a francba tudod elviselni önmagad?
Thorne halványan elmosolyodott.
- Piszkos munka, de valakinek el kell végeznie.
Delia óvatosan méregette.
- Bökd már ki, mit akarsz.
- Mindegyikünk tud valamit a másikról. - Charles vállat vont. -
Amit meg lehet említeni itt-ott…
- Nem érdekel.
- De Amyt igen, ugye? Neki óvatosnak kell lennie. Sok szülő
nem szereti, ha a gyerekeit egy leszbi tanítja.
Delia végiggondolta, mit mondhatna, de abban a pillanatban két
komor tekintetű nővér kitolta Sorayát a kórteremből, elhaladt
mellettük, végig a folyosón az intenzív osztályig. Ez után egy ideig
csöndben maradtak.
- Ez lenne hát az ajánlatom - szólalt meg Thorne.
Delia visszafordult feléje.
- Törődtél valaha, akár csak egy pillanatig is Sorayával?
- Az ágyban boszorkány.
- Mi a baj? Ann nem elég neked?
 - Ann a munkájával szexel. Egyébként halvérű.
- Megszakad érted a szívem - vetette oda Delia maró gúnnyal.
Thorne ragadozószerű vigyorral nézett rá.
- Az enyém pedig érted. - Megvakarta az ágyékát. - Nem tudod,
mit hagysz ki.

A Mexikóváros fölött köröző repülőgép ablakán kinézve Maceo

Encarnación már látta az elterpeszkedő metropolisz fölött koszos
szőnyegként lebegő, barna szmogfelhőt. A város földrajzi
elhelyezkedésének és a saját maga által kibocsátott szennyező
anyagoknak köszönhette, hogy csaknem állandóan beborította. A
nagy azték megapolisz, Tenochtitlán romjaira épült Mexikóváros
úgy festett, mintha a saját jövőjében fuldokolna.
Amint kilépett a gép oldalához gurított lépcsőre, megcsapta az
orrát az emberi ürülék szaga - a növények trágyázásához ugyanis
sok helyütt ezt használták. Az utcai piacokon, ahol a gyümölcsöket
és a zöldségeket a földre pakolták ki, a kutyák és a kisgyerekek
minden következmény nélkül odavizelhettek és kakálhattak az
árukra.
Encarnación beszállt a páncélozott, fekete városi terepjáróba,
amelynek járt a motorja, hogy abban a pillanatban kilőhessen, amint
ő elhelyezkedett a hátsó ülésen. Díszes, kaliforniai gyarmati stílusú
háza, szögletes álbarokk ablakaival, előkertjével és faburkolatú
folyosóival a Colonia Polancóban, a Catelar utcában állt. Egy
mérföldre sem volt a Chapultepec Parktól és a Nemzettörténeti
Múzeumtól, halványsárga kőből és tezontléből, az őshonos, vöröses
vulkáni kőzetből épült, mint a város oly sok, nagyobb épülete.
A földterület, amelyen városi birtoka állt, egész Mexikóváros
legértékesebb telke volt, de mivel a nagy hatalmú Nemzeti
Szépművészeti Intézet fejlesztési tilalmának védelme alatt állt,
amelynek Encarnación is - nem véletlenül - a tagja volt, errefelé
nem épülhettek emeletes házak, ahogy Lomas de Chapultepecben
vagy Colonia Santa Fében
- Isten hozta idehaza, Don Maceo! Már hiányoltuk.
Az Encarnación mellett ülő férfi alacsony volt, sötét bőrű, az
aztékokra jellemző, harciasan görbe orral; a széles homlokából
hátrafésült, bezselézett, fekete haja olyan sűrű és fényes volt, mint
egy ló sörénye. Tulio Vistoso egyike volt Mexikó három
legnagyobb hatalmú drogbárójának, de Encarnación kivételével
szinte mindenki úgy hívta, az Azték.
- Igyunk egy tequilát, Don Tulio - mondta barátságosan
Encarnación -, aztán mondom a híreket.
Az Azték felkapta a fejét.
- Gondok támadtak?
- Gondok mindig vannak - legyintett Encarnación. - Más kérdés,
milyen nehéz megoldani őket.
Az Azték felmordult. Fekete vászonöltönyt viselt díszes mexikói
inggel. Lábára fényes, mahagóni színű kajmánbőrból készült
szandált húzott. A sofőr Encarnación testőre volt, a mellette ülő,
állig felfegyverzett férfi az Aztékhoz tartozott.
Encarnación házáig útközben több szó nem hangzott el. Mindkét
férfi tudta, mikor kell hallgatni, és hogy üzletről a megfelelő időben
és helyen kell tárgyalni. Egyikük sem türelmetlenkedett, nem
éreztek rá késztetést, hogy idő előtt tegyenek egy lépést is.
Az ismerős utcák és terek elmosódott színfoltokként suhantak el
mellettük. Virágzó bougainvilleák kúsztak fel éttermek és tavernák
stukkóval díszített falain, döcögő autóbuszok kormos gázt okádtak
magukból Elhaladtak a Santo Domingo tér mellett, ahol
evangélisták nyüzsögtek régi, ormótlan írógépeikkel, szolgálataikat
hangosan ajánlgatva, hogy a város írástudatlanjainak szerelmes
leveleit vagy részvétnyilvánításait megírják, egyszerű szerződéseket
elmagyarázzanak és aláírassanak, szóban továbbítsanak kilakoltatási
parancsokat, alkalmanként epés vagy haragos, rövid leveleket
írjanak meg. A karcsú, páncélozott terepjáró fürgén manőverezett a
harsány színekre festett taxik, teherautók és bűzt árasztó - férfiakkal,
nőkkel, gyerekekkel és állatokkal telezsúfolt - autóbuszok zajos
tengerében. Miközben a templomok és székesegyházak harangjai
szüntelenül kongtak, a jármű áthaladt a város sűrű mocsarán a
fennkölt Colonia Polanco felé, amelynek szívében ott fészkelt a
magas falakkal és fenyőkkel körülvett, elektromos kerítéssel őrzött
villa.
Bármilyen szemet gyönyörködtetőre is tervezték, Encarnación
háza erődítménynek épült, erre még neki is egyértelműen szüksége
volt a bűntől szennyezett környezetben. De nem az egyre növekvő
hatalmú drogbárók, hanem a folyton változó politikai viszonyok
ellen védte. Az évek folyamán Encarnación túl sokszor volt tanúja,
hogy sebezhetetlennek hitt barátait bedarálták a rezsimváltások.
Megesküdött rá, hogy ez vele nem fog megtörténni.
Épp elérkezett a la comida, az azték város nagyszabású, színházi
előadásnak is beillő ebédjének ideje; ezt az étkezést olyan komolyan
vették, mint egy szent fesztivált, és tették mindezt elegáns
odaadással. Fél háromkor kezdődött, és gyakran eltartott hatig.
Grillezett hús csilivel, cukorfehérségű bébiangolna sűrű, ecetes
szaftban, grillezett hal, a serpenyőből forrón és gőzölgőn kivett
búzatortilla, csirkemole, és természetesen kiváló évjáratú tequila
sorakozott palackokban Encarnación faburkolatú, pazarul
megvilágított ebédlőjének roskadásig megpakolt asztalán.
A két férfi egymással szemben ült, sherryszínű tequilával
mondtak tósztot, aztán nekiláttak csillapítani éhségüket. Maria-
Elenának, Encarnación régóta nála szolgáló szakácsnőjének
eladósorban lévő lánya szolgált fel nekik. Encarnación valami
különlegeset láthatott meg Anunciatában, mert mentesítette őt a sült
paprika és a pompás mole ezernyi elkészítési módjának megtanulása
alól, helyette megtanította neki a kibervilág technológiai
finomságait. A lánynak ugyanolyan éles volt az esze, mint amilyen
vonzó érett teste.
Amikor jóllaktak, és leszedték az asztalt, felszolgálták a
presszókávét és a szivart, Anunciata behozott egy hatalmas tál
csilivel ízesített forró csokoládét, amit egy hagyományos molinillo
segítségével habosra kevert. Ez volt a szertartás legfontosabb része.
A mexikóiak hiszik, hogy az ital hatalmas lelke a habban lakozik.
Mindkét férfi elé letett egy bögrét, majd olyan csöndesen, ahogy
megjelent, eltűnt, és magukra hagyta őket, hogy megbeszéljék
machiavellista terveiket.
Az Azték kedélyes hangulatban volt.
- Apránként, ahogy a haj hullik egy korosodó koponyáról, az
elnök hatalmat ruház ránk.
- Mi irányítjuk ezt a várost.
- Kezünkben az irányítás, igen. - Don Tulio felvetette a fejét. -
Ez nem tetszik magának, Don Maceo?
- Ellenkezőleg. - Encarnación töprengve kortyolgatta forró
csokoládéját. Amíg meg nem ízlelte ezt a varázslatos italt, nem
tudatosult benne igazán, hogy otthon van. - De megszerezni és
megtartani az irányítást, az két külön dolog. Ha az embernek sikerül
az egyik, az nem garantálja, hogy a másik is fog. Az ország
fennmarad, Don Tulia Sokkal azután is, hogy maga meg én porrá
leszünk, Mexikó megmarad. - Mint egy tanár az osztályteremben,
fölemelte a mutatóujját. - Ne kövesse el azt a hibát, hogy alábecsüli
az országot, Don Tulia. Kormányokat meg lehet dönteni, rezsimeket
le lehet váltani. Magával Mexikóval szembeszállni, lebecsülni, azt
hinni, hogy meg tudja dönteni, az hübrisz, végzetes hiba, amely
maga alá temeti, mindegy, mekkora a hatalma.
Az Azték, nem teljesen értve, mire akar kilyukadni, széttárta két
lapáttenyerét. Mellesleg egyáltalán nem volt benne biztos, mit jelent
a hübrisz szó.
- Ez a gond?
- Ez egy gond, egy másik napra esedékes megbeszélnivaló. Nem
ez a gond. - Encarnación hosszan ízlelgetett egy kortyot a csilis,
édes és fűszeres csokoládéhabból. - Tehát - mondta a szája szélét
nyalogatva. - A gond.
 Mellényzsebéből előhúzott egy tollat és egy jegyzettömböt, a
legfelső lapra felírt valamit, majd letépte, félbehajtotta, és áttolta az
asztalon. Az Azték egy pillanatig még őt nézte, majd lejjebb
irányította tekintetét, kezébe vette az összehajtott lapot, és
kinyitotta, hogy elolvassa, mit írt Encarnación.
- Harmincmillió dollár? - kérdezte.
Encarnación kivillantotta a fogait.
- Ez hogyan történhetett?
Encarnación, szájában forgatva a forró csokoládét, a plafonra
nézett.
- Ezért kértem, hogy jöjjön ki elém a repülőtérre. Valahol
Comitán de Domínguez és Washington között eltűnt a
harmincmillió.
Az Azték letette a csészéjét. Levertnek látszott.
- Nem értem.
- A partnerünk azt mondja, a harmincmillió hamis. Én magam se
hittem el, annyira nem, hogy odaküldtem két szakértőt, még csak
nem is egyet. A partnerünknek igaza van. A valódi harmincmillió,
amely Comitán de Domínguezből indult az útjára, hamisítvánnyá
változott.
Az Azték felmordult.
- Hogyan jött rá?
- Ezek másmilyen emberek, Don Tulia. Egyebek között, nagy
tapasztalatuk van a pénzhamisításban.
DonTulio megnedvesítette az ajkát, és töprengve összevonta a
szemöldökét.
- A harmincmillió a sokezer kilométeres úton számtalan kézen
ment át. - A Mexikó déli részén fekvő Comitán de Domínguez a
Kolumbiából származó és Guatemalán át szállított kábítószer-
szállítmányok első elosztó pontja volt. - Ez azt jelenti, hogy a tolvaj
köztünk van.
Ekkor Encarnación öklével az asztalra csapott, feldöntve a
csészéjét, telelocsolva csokoládéval a csipkés asztalterítőt, amit apai
nagyanyja kapott az esküvője napján. Az Azték szeme tágra nyílt,
az egész teste megdermedt.
- A tolvaj köztünk van - visszhangozta Encarnación. - Igen, Don
Tulio, jól érti a probléma lényegét. Egy nagyon okos tolvaj. Egy
áruló! - Csillogott a szeme, a keze remegett az alig visszafojtott
dühtől. - Don Tulio, tudja, kié az a harmincmillió. Öt évembe került,
hogy a bonyolult, reménytelennek tűnő és idegtépő tárgyalások után
eljussunk eddig a pontig. A vevőinknek negyvennyolc órán belül
hozzá kell jutniuk ahhoz a pénzhez, vagy az egyezség, amiért annyit
dolgoztam, felbomlik. El tudja képzelni, mibe került nekem, hogy
azok az emberek megbízzanak bennem? Diós de diablos, Don
Tulio! Azokkal az emberekkel nem lehet vitatkozni. Ők mondják
meg, merre hány méter, semmi mozgásterem, nincs bennük semmi
rugalmasság. Kötődünk hozzájuk, ők pedig hozzánk. Míg a halál el
nem választ, comprende, hombre?
Ismét lecsapott az ökle, a csészék és csészealjak megcsördültek.
- Ilyen nem esik meg az én házamban, nem történhet meg!
Világosan fejeztem ki magam?
- Tökéletesen, Don Maceo. - Az Azték tudta, mikor távozzon.
Felállt. - Legyen nyugodt, megoldjuk a problémát.
Encarnación úgy követte tekintetével, mint egy ragadozó a
zsákmányát.
- Huszonnégy órán belül elhozza nekem a harmincmilliót és
ennek az árulónak a fejét. Követelem, Don Tulio. Ez az egyetlen
lehetséges megoldás.
Az Azték, olyan tekintettel, mint egy döglött halé, lehajtotta a
fejét.
- Megkapja, Don Maceo, a szavamat adom rá.

Amikor Bog a Treadstone székházának környékére ért, az

autóval a járdához húzódott, de visszatartotta a kiszállni készülő
Dick Richardsot.
- Mit képzel, hová megy? - kérdezte Bog.
- Vissza a munkahelyemre - felelte Richards. - Már túl sokáig
voltam távol az íróasztalomtól. - Lenézett Bog kezére, amely mint
egy kampó húzta vissza a karját. - Engedjen el.
- Majd akkor megy, ha mondják, előbb nem. - Bog Richards
arcát fürkészte. - Ideje, hogy dolgozzon.
- Dolgozzak? Eddig is dolgoztam.
- Nem - förmedt rá Bog. - Maga aludt. Most alkotni fog.
Határozott utasításokat adok magának. Az utolsó betűig végre kell
hajtania őket. Azt teszi, amit mondok, úgy, ahogy mondom, se
többet, se kevesebbet, érti?
Richards bizonytalanul bólintott.
- Természetesem
- Nem egyszerű a tervünk. - Richardshoz hajolt. - De hát mi
egyszerű az életben?
Richards megint bólintott, még bizonytalanabbul. Erre nem
számított. Hármas ügynökként eddig viszonylag simán zajlott az
élete, a kialakult sémákat könnyű volt követnie. Most már tudta,
hogy hamis biztonságérzetben ringatta magát. Bognak igaza van,
eddig aludt. Most jön a dolog veleje, most ugrik az ismeretlenbe,
ahol őt felfalni képes szörnyek lapulnak.
- Mit… - A torkán akadt a szó. Megnyalta a szája szélét. - Mit
akar, mit tegyek?
- Azt akarjuk, hogy helyezzen el egy trójai vírust a Treadstone
intranetes hálózatában.
- A Treadstone-nak vannak elektronikus biztonsági rendszerei.
Egy trójait szinte azonnal felfedeznek.
Bog bólintott.
- Igen, felfedezik. - Vadul csillogott a szeme - És ha magának
van annyi esze, hogy ne csípjék el, akkor a főnökei megbízzák a
trójai semlegesítésével.
Richaidsnakez nem tetszett, az egész nem tetszett neki.
 - És?
- És maga elvégzi a munkáját, Richards, a szokásos gyors és
hatékony módján. Jó benyomást tesz rájuk. Karanténba zárja a
trójait, közömbösíti, szétszedi - Olyan közel hajolt, hogy Richards
érezte a leheletén a hagymaszagot. - Miközben szétszedi, beültet
egy vírust, amely a Treadstone szerverein lévő összes fájlt
tönkreteszi.
Richards a homlokát ráncolva csóválta a fejét.
- Mi haszna ennek? Sosem jutok el a távoli gépeken lévő
archívumokhoz. Azokat elszigetelték a szerverektől A helyszínen
lévő szerverrendszert megtisztítják. Az archívumból helyreállítják a
fájlokat. Tizenkét órán belül feláll és újra működik a rendszer.
- A kieső időt el kell nyújtania huszonnégy órára.
- Én… - Richards nyelt egyet. Dermedtnek érezte magát, és úgy,
mintha magas láza volna. - Azt meg tudom csinálni
- Hogyne tudná. - Bog szélesen elmosolyodott. Hogy jobban
bekaphassalak, édesem. - Ennyi időre van szükségünk.
 15.
Peter arra számított, hogy Tom Brick ott marad vele a
biztonságos házban, de gyilkos utasításait kiadva elment. A
hatalmas házban egyedül maradva egy ideig tanakodott, aztán leült
egy székre, és elővette a kulcsot, amelyet Florin Popa cipőjében
talált, amikor a Blackfriar Country Gubban a bukszuslabirintusba
vonszolta.
A fény felé tartva ide-oda forgatta, minden milliméterét
megvizsgálta. Kicsi volt, kerek végén kék, gumiszerű anyaggal;
hasonlított a nyilvános csomagmegőrzők szekrényeinek kulcsaihoz -
a kilenc-tizenegy előtt még léteztek olyanok, hogy nyilvános
csomagmegőrzők. Ezen a kulcson semmiféle jelzés sem volt, de úgy
gondolta, lennie kell valaminek, ami jelzi, mihez tartozik.
A Bricktől kapott egyik borotvával, amellyel meg kell ölnie,
akárkivel lépi is át Bog a küszöböt, szétvágta és felhajtotta a
gumiborítást. Csalódnia kellett, nem volt benne semmi Végül
megfordította a kulcsot, és egy bevésést vett észre: RECURSIVE.
Új megvilágításban nézte a kulcsot, és arra gondolt, esetleg nem
is zárba illik.
Most, hogy volt egy követhető, értékelhető nyoma, nem akart a
házban maradni, és azon tűnődni, hogyan bújjon ki valaki megölése
elől, akit esze ágában sincs megölni. Felállt és a bejárati ajtóhoz
ment, de zárva találta. Ugyanez történt a hátsó ajtónál. Valamennyi
ablak is be volt zárva. Észrevette az apró kábeleket, amelyek
azonnal riasztanak, ha valamelyik ablaktábla betörik.
Ugyanez volt a helyzet az emeleti ablakokkal, de fent a
hálószoba ablakai kisebbek voltak. Lement a konyhába, és átkutatta
a fiókokat. Nem találta, amire szüksége volt, viszont az egyik
szekrényben talált egy szerszámkészletet, és benne egy üvegvágót.
Visszaszaladt az emeletre, kiválasztott egy ablakot, amely a lent
álló, terebélyes tölgyre nézett, és ejtett egy bevésést az üveg és a
keret között. A szuperéles eszköz mélyen belehasított az üvegbe.
Két másik oldalon is ugyanilyen bevésést ejtett. Aztán, letéve az
üvegvágót, az ágyhoz ment, lehúzta az egyik párna huzatát, és
rátekerte a bal kezére, majd visszament az ablaküveghez, amelyiken
dolgozott. Lassan, óvatosan bevágta a negyedik oldalt is.
Jobb keze ujjainak hegyét az üvegen tartva, bepólyált bal
kezével megütötte. Az üveg kicsit megmozdult. Ismét odaütött,
ezúttal keményebben, kimozdítva a keretéből. Jobb keze ujjaival
megragadta, mielőtt leeshetett és összetörhetett volna, aztán
megfordította és lefektette, óvatosan, hogy el ne tépje a riasztó
kábeleit. Óvatosan kimászott, megfordult, és odaugrott a tölgyfa két
vastag ágának találkozásához. Szédelegve himbálózott, egyik
karjával átölelve egy ágat. Megkapaszkodva lemászott a legalsó
ágra, és onnan, az utolsó bő fél méterről, leugrott.
Elővette az ágyékánál elrejtett mobiltelefonját, és odatelefonált a
Treadstone-hoz, hogy jöjjön érte egy autó, megadva a
hozzávetőleges tartózkodási helyét. Aztán gyalogosan elindult
kifelé a zsákutcából az út felé, amelyre ráismert, és meg tudta adni a
nevét a sofőrnek.
Három telefonhívás után megtudta, hogy létezik egy Recursive
nevű hajó, a Délnyugati Water Street 600. alatt lévő Dockside
Marina nevű kikötő 31-es számú hajóállásában. Addigra sofőrje
kitette ott, ahol a Blackfriar Country Club előtt az autóját hagyta.
Negyven perccel később odaért a Docksidehoz, és beállt egy
parkolóhelyre.
Ült egy pillanatig, ujjai között forgatva a kulcsot, miközben,
ketyegő hangot hallatva, mint egy óra, lehűlt az autó motorja. Majd
kiszállt, végigment a sétányon, amely mellett a hajókat kikötötték.
A többségüket télire lefedték, hogy védjék az időjárás
viszontagságaitól. Egyes hajóállások üresek voltak, a hajók onnan
szárazdokkba vonultak. Egypár hajón dolgoztak, leszerelték a
halászeszközöket, locsolták a fedélzetet, köteleket tekertek föl,
tisztították az üléseket és rézkorlátokat. Arra baktatva mosolyogva
odabiccentett nekik.
Különösnek tűnt neki, hogy Florin Popának, egy testőrnek saját
hajója lett volna. De aztán, belegondolva, milyen gondosan
elrejtette a kulcsot, arra jutott, talán nem is Popa volt a Recursive
tulajdonosa. Esetleg csak használta.
Peter követte a hajóállások számozását, míg elért a 31-eshez. A
Recursive egy tizenegy méter hosszú, belső kabinos Cobalt volt. A
nyitott fedélzet és az ülések alapján kirándulóhajó lehetett, nem
halászhajó. A kikötő egyik faoszlopába kapaszkodva átlendült a
fedélzetre. Először ellenőrizte, hogy biztosan senki sincs-e a hajón.
Ez elég könnyű feladat volt, tekintettel arra, hogy a Cobalton nem
volt zárt kabin, vagy, egy apró fülkét leszámítva, fedélközi tér.
Fogta a kulcsot, és bedugta az indítónyílásba. De csak félig tudta
bedugni, nem indította el a hajót. Kihúzta, és alapos kutatásba
fogott, felemelte a rakodóhelyeket fedő üléskárpitokat, az utasok
üléseivel szemközti tárolódobozokat, meghúzott egy fémgyűrűt,
amely egy másik, nagyobb tárolóteret nyitott fel, de minden hiába.
Sehol sem volt olyan nyílás a Recursive-on, ahová beilleszthette
volna á kulcsot.
Washington fölött bealkonyodott, és hideg szél borzolta a vizet.
Peter leült az egyik hátsó ülésre, a semmibe révedt, és próbált
rájönni, mi kerülte el a figyelmét. A kulcsba azt vésték bele, hogy
Recursive. A Recursive fedélzetén van. Miért nem sikerül
kiderítenie, mit kellene nyitnia a kulcsnak?
További jó negyed órán át rágódott ezen a bosszantó kérdésen.
Addigra beesteledett, felgyúltak a fények, és kénytelen volt
beismerni vereségét, legalábbis pillanatnyilag. Felhívta Sorayát
otthon, majd bontotta a vonalat, mert eszébe jutott, hogy a nő azt
mondta, rossz a vonal. Beütötte inkább a mobilszámát. Azonnal a
hangposta kapcsolt be. Rövid, szükségképpen talányos üzenetet
hagyott, kérve a nőt, hívja őt vissza, majd letette.
Odahaza maradékokból vacsorát kotyvasztott magának, de alig
érezte az ízeket. Utána körbe-körbe járkált, szórakozottan tapogatva
különféle tárgyakat, a gondolataiba mélyedve. Végül, belátva, hogy
éppolyan kimerült, mint amilyen feszült, betett egy DVD-t a
lejátszóba, és megnézte a Mad Men - Reklámörültek több részét,
ami valamelyest lecsillapította. Elképzelte, hogy ő a sorozatból Don
Draper, csak neki Anthony Dzundza a neve. Roger Sterling volt
Tom Brick, Peggy volt Soraya, és Joan volt az erőnléti edző abban a
tornateremben, ahová Peter hónapok óta próbált eljutni.

- Így végződik? - kérdezte Martha Christiana, nézve azt a rakás

tehetetlenséget, ami az anyjából megmaradt.
- Egyeseknek igen. - Don Fernando szorosan mellette állt. - A
megtörteknek.
- Nem volt ő mindig megtört.
- De - felelte a férfi - az volt. - Amikor a nő feléje fordult, Don
Fernando bátorítóan elmosolyodott. - Agysérüléssel született,
valami nem működött megfelelően a fejében. Akkoriban az
olyasmit nem tudták diagnosztizálni, de még ma sem tudnak sokat
tenni ellene.
- Kábítószerek.
- A kábítószerek belőle fiatalasszonyként zombit csináltak
volna. Az jobb lett volna?
Martha anyja ficeregni kezdett, és panaszos hangot hallatott,
mire Martha odament hozzá, és kitámogatta a fürdőszobába.
Néhány percig odabent volt vele. Don Fernando odament a
szekrényhez, és egymás után felvette és tanulmányozta a két
fényképet. Vagyis inkább azt a fiatal lányt tanulmányozta, aki
Martha Christiana volt. Megvolt az a szokatlan képessége, hogy
kiolvassa az emberek pszichológiai vonásait a róluk készült, régi
fényképekből.
Amikor kinyílt mögötte az ajtó, a fényképeket letéve segített
Marthának az ágyhoz vezetni és ott leültetni az anyját. Az
öregasszony kimerültnek látszott, vagy talán mintha nem is lett
volna ott, szinte mintha már aludt volna.
Aztán bejött az ápolónő, de Martha egy kézmozdulattal elküldte.
Néma egyetértésben Don Fernandóval ketten ágyba fektették az
idős nőt. Ahogy a párnára tette a fejét, és Martha eligazította sovány
arca körül a haját, apró szikra csillant fel az asszony szemében,
ahogy felnézett a lányára - egy pillanatig mintha megismerte volna
Marthát. De a mosoly olyan gyorsan eltűnt az arcáról, ahogy
megjelent.
Martha az ágy szélén ült, amíg anyja behunyta a szemét, és
mélyebbre merült agytekervényei áthatolhatatlan dzsungelébe.
- A végén mindannyian ide jutunk.
- …Vagy meghalunk fiatalon. - Don Fernando elfintorodott. -
Kivéve persze engem. - Bólintott. - Innen senki sem kerül ki élve.
- „Öt az egyhez”. - Martha ráismert a Jim Morrison által írt
szövegre.
A férfi elmosolyodott.
- Nem csak Bachot és Jacques Brelt kedvelem.
Martha megfordult.
- Hogy hagyhatnám itt őt?
- Már korábban elhagyta. - Martha a férfira akart förmedni, de
mielőtt bármit mondhatott volna, újra megszólalt. - Ez nem bírálat,
Martha, egyszerű tény. - Közelebb lépett. - És az a helyzet, hogy
neki itt a legjobb. Ápolásra van szüksége, és ezek az emberek
gondját viselik.
Martha megfordult, lenézett alvó anyja arcára. Valami történt.
Többé már nem látta ott önmagát.
 Amikor Peter végre elaludt, a teljes sebességgel robogó
Cobráról álmodott, és álmában kétségbeesetten úszott előtte, hogy a
hajómotor pörgő lapátjai ne aprítsák cafatokra. Másnap reggel,
amikor éppen egy csíkos bögrébe öntötte a müzlijét, támadt egy
ötlete.
Bekapcsolta a laptopját, és a Google-ba beírta a recursive szót.
Eljutott a recursion, vagyis „visszatérés” főnévhez, amelynek
meghatározása a posztmodern világban így szólt: „egy funkció
meghatározásának folyamata vagy egy számnak a kiszámítása egy
algoritmus ismétlődő alkalmazásával”. Ez semmit sem mondott
neki, de amikor kikereste a szó eredetét, felfedezte, hogy a latin
recursio azt jelenti, „visszaszaladni vagy egy eljárásban egy lépést
megismételni”, mint például a hajmosásnál: samponnal habosítani,
leöblíteni, megismételni.
Ismételje meg a kutatást? A baj az, hogy a hajón mindent
ellenőrzött, és semmit sem talált. De mi a helyzet körülötte?
Rekordidő alatt lezuhanyozott és felöltözött, visszaautózott a
kikötőhöz, ahol odament a 31-es álláshoz, és felugrott a Cobaltra.
Ugyanúgy nézett ki, mint az előző napon. Módszeresen körbejárta a
hajót, átlesett az oldal-korlátokon. Nem látott semmi különöset a bal
oldalon, a taton, és úgy tűnt, a jobb oldalon sem, mígnem lenyúlt a
második ütköző alá, és egy kötelet talált az alsó részhez erősítve.
Fokozódó izgatottsággal felhúzta a kötelet, majd kiemelte, ami a
végén volt: egy óriási, vízhatlan gumitáskát. Némi nehézség árán az
egyik hátsó ülésre cipelte. Annyi biztos, hogy a táska le volt
lakatolva. Amikor bedugta és jobb felé elfordította a kulcsot, a lakat
kinyílt.
Leszedte, és feltárult előtte a tartalma: ötszáz- és ezerdolláros
kötegek. Elakadt a lélegzete. Ösztönösen körülnézett, hunyorogva
lesett a csillogó reggeli napsütésbe, figyeli-e őt valaki. Senki sem
figyelte. Az a pár ember, aki mellett korábban elhaladt, kihajózott.
A kikötő elhagyatott volt.
A következő fél órát a bankjegyek megszámolásával töltötte,
összeadta a kötegek összegét, amelyek, mint hamar rájött, azonos
mennyiségű pénzt tartalmaztak. Amikor végzett, nem hitte el az
eredményként kapott számot.
Jóságos isten! - gondolta. - Harmincmillió dollár!

Bourne és Rebeka, a hátuk mögött a Babilóniaival,

Mexikóvárosban leszállt a repülőgépről.
- Nincs kiút - jegyezte meg Rebeka. - Csapdába csalt bennünket.
- Még ott van a vámvizsgálat és az útlevél-ellenőrzés. - Bourne
tudta, hogy a Babilóniai öt-hat emberrel jár mögöttük. Ott tellett
maradnia, hogy szemmel tarthassa őket.
- Szét kellene válnunk - mondta Rebeka, a kezében tartva
kinyitott útlevelét, amikor beálltak a Mexikóba belépő első osztályú
utasok sorába.
- Éppen ezt várja tőlünk - felelte Bourne. - Úgy gondolom,
örülne neki egy olyan ember, mint ő. Oszd meg és uralkodj.
Araszolva haladtak a betonpadlóra festett fehér vonal felé,
amely az utolsó szakasz volt, mielőtt át kell adniuk az útleveleket.
- Van jobb ötleted? - kérdezte Rebeka.
- Lesz - felelte Bourne -, egy percen belül.
Végignézett az összes arcon - férfiakén és nőkén, a mindenféle
korú gyerekekén, a babakocsikon és a babák és kicsi gyéretek
utaztatásához használatos eszközökön. Három tizenéves lány,
hátukon Teddy mackós hátizsákkal, vihorászott és riszálta magát,
egy asszony érkezett a légitársaság kerekes székében, egy
hároméves gyerek elszökött az anyja mellől, és elindult az emberek
sűrűjében. Az utasok nevetgéltek és megpaskolták a fejét.
- Valaminek történnie teli - mondta Bourne, miközben haladt
előre.
- Minek? - Rebeka követte Bourne-t, ahogy átlépett a
turistaosztályon utazóknak a csarnokban kígyózó, hosszabb sorába.
 Bourne odament a kerekes székben ülő nőhöz. Divatos,
rózsaszín Chanel kosztüm volt rajta, sűrű, fekete haját bonyolult
kontybán fogta hátra arcából. Bourne odahajolt hozzá, és így szólt:
- Nem kellene végigvárnia egy hosszú sort. Hadd segítsek.
- Nagyon kedves - felelte az asszony
- Tim Moore - mutatkozott be az útlevelében szereplő néven.
- Constanza. - A nő az arcán viselte az olmék indiánok és a
spanyol hódítóik génjeinek nyomát, amelyek az évszázados
csatározás alatt összekeveredtek. - Őszintén mondom, nem tudom,
miért küldtek engem ide. A kísérő azt mondta, várjak egy pillanatot,
de nem jött vissza.
- Ne aggódjon - mondta Bourne. - A feleségemmel pillanatokon
belül átvisszük.
Rebeka kíséretében végigtolta a nőt a hosszú sor mentén,
egyenesen az első osztályú sor elejéhez.
- Halevy figyel - súgta Rebeka.
- Hadd figyeljen - mondta Bourne. - Semmit sem tehet.
Constanza felkapta a fejét, és kérdőn nézett rá.
- Mi baj van, Mr. Moore?
- Kérem az útlevelét.
- Hogyne. - A nő átadta, amikor az útlevél-ellenőrző fülkéhez
érkeztek.
Bourne odanyújtotta a három útlevelet. A tiszt kinyitotta őket, és
megnézte az arcukat.
- Ez a nő mexikói állampolgár. Maguknak abban a másik sorban
kellene várakozniuk.
- Seńor és seńora Moore velem van - közölte Constanza. - Mint
láthatja, nélkülük nem boldogulok.
A tiszt felmordult.
- Üzleti út vagy pihenés? - kérdezte unott hangon Bourne-tól.
- Szabadságon vagyunk - felelte Bourne a tisztéhez igazodó
hangom
Útleveleiket annak rendje-módja szerint lepecsételték, majd
Bourne kitolta az asszonyt a csomagkiadó csarnokba. Rebeka
szorosan követte. Constanzával maradtak, vitték a csomagjait,
közben, pár méterre tőlük, araszolva a sorban, a Babilóniai
füstölgött, képtelen volt közelebb kerülni hozzájuk.
A biztonsági ellenőrzésen túljutva az asszony sofőrje fogadta
őket, egy öles termetű, apró malacszemű mexikói, himlőhelyes
holdvilágképpel és egy szenilis nagybácsi modorával. Kinyitott egy
elegáns, alumínium kerekes széket, és látható erőfeszítés nélkül
átültette bele gazdáját.
- Manny - mondta Constanza, ahogy valamennyien a kijárat felé
mentek - ez itt Seńor Moore és a felesége, Rebeka. Voltak szívesek
átsegíteni az útlevélvizsgálatom Kedves emberek, Manny, és
manapság olyan ritkán találkozni kedves emberekkel, nem igaz?
- Tökéletesen igaz, seńora - felelte kötelességtudóan Manny.
Az asszony elfordult.
- Mr. Moore, önnek és Rebekának el kell hozzám jönniük
vendégségbe. Az autóban rengeteg hely van, és mivel ebédidő van,
ragaszkodom hozzá, hogy velem ebédeljenek. - Legyintett. - Egy
szó ellenkezést sem akarok hallani. Jöjjenek.
Nem viccelt, hogy bőven van hely. Az autója egy Hummer
limuzin volt, egyedileg kialakított belső térrel, aminek
köszönhetően olyan kényelmes volt, akár egy nappali szoba.
- Mondja, Mr. Moore, mivel foglalkozik? - kérdezte Constanza,
amikor elhelyezkedtek, és a volán mögé beülő Manny besorolt a
repülőteret elhagyó forgalomba. Az asszonynak olyan alakja volt,
amiért a legtöbb húszéves nő ölni is képes volna: nagy mell, karcsú
derék, hosszú láb.
- Export-importtal - vágta rá habozás nélkül Bourne.
- Értem. - Constanza a maguk mögött hagyott teret figyelő
Rebekát nézte. - Annyira szeretem az olyan embereket, akiknek
titkaik vannak.
Rebeka odafordult.
- Tessék?
 - Néhai férjem, Acevedo Camargo rendkívül titokzatos ember
volt. - Ravaszul mosolygott. - Néha azt hiszem, ezért szerettem bele.
- Acevedo Camargo - ismételte meg Bourne. - Már hallottam ezt
a nevet.
- Gondoltam, hogy hallotta. - Constanza szeme csillogott,
amikor Rebekához fordult. - Néhai férjem, sok más okos mexikói
emberhez hasonlóan, kábítószer-kereskedelemmel kereste a
kenyerét. - Megvonta a vállát. - Nem szégyenkezem miatta, a
tények azok tények, és mellesleg jobb, mint arccal a porban kúszni-
mászni a gringók előtt. - Legyintett egyet. - Nem akarom bántani
magukat, de most az én hazámban vagyunk. Azt mondhatok, amit
akarok, akkor, amikor akarom. - Nyájasan mosolygott. - Nem
szabad félreérteniük engem. Acevedo jó ember volt, de, tudják,
Mexikóban elég gyakran a jó emberek halnak meg. Acevedo hátat
fordított a kábítószer-kereskedelemnek. Politikus lett belőle,
keresztes háborút vívott azok ellen, akik milliomossá tették. Bátor
vagy ostoba volt? Talán mindkettő. Ezért ölték meg, lelőtték az
utcán az irodája és a páncélozott autója között félúton, golyózáport
zúdítottak rá; senki sem menthette volna meg, még akkor sem, ha
tucatnyi testőre lett volna a három helyett. Mind meghaltak azon az
estém Emlékszem, a nap olyan vörös volt, mint egy matador
köpenye. Acevedo az volt - matador.
Hátradőlt, az emlékezés láthatóan kimerítette. Manny a Circuito
Interior sztrádán hajtott nyugat felé.
- Borzasztóan sajnálom - szólalt meg Rebeka, miután gyors
pillantást váltott Bourne-nal,
- Köszönöm - mondta Constanza -, de igazán szükségtelen.
Tudtam, milyen életet választok, amikor beleszerettem. - Megvonta
a vállát. - Mit tud tenni, ha a vágy és a végzet összefonódnak? Ilyen
szar Mexikóban az élet, az ország nyomorúságból,
reménytelenségből áll. Kudarcok végtelen sorozata. Bocsássák meg
a nyerseségemet, de elég sokat megéltem, hogy tudjam, mennyire
unalmas köntörfalazni.
 Keze kört írt le a levegőben: ujjai karcsúak, elegánsak voltak,
gyűrűket viselt, a körmei kilakkozva.
- Mert itt ilyen az élet, megtanultuk, hogy bármerre indulhatunk,
csak fölemelhessük az arcunkat a sárból. Én Acevedót választottam.
Tudtam, hogy ő kicsoda és micsoda. Nem titkolta, nem tudta
titkolni előttem a dolgait. Az évek folyamán tanácsokat adtam neki.
Természetesen senki sem tudta. Az ilyesmit nem nézik jó szemmel
egy nő esetében. - Szinte sóvárogva mosolygott. - Gyerekek helyett
még több pénzt adtam neki. Nem nekem való volt, hogy a
konyhához és a gyerekszobához láncoljam magam. Ezt a kezdet
kezdetén megmondtam neki. Mégis szeretett és akart engem. -
Mosolya szélesebb lett. - Olyan jó ember volt. Annyi mindenhez
értett. Kivéve ahhoz, hogyan maradjon életben. - Felsóhajtott. -
Bármilyen okos volt, sosem jött rá, hogy nem számít, a kormány
vagy a bűnözők tesznek-e erőszakot a törvényen, hogy melyikük
fosztogat.
Fölemelte a fejét, arcán bátor mosoly látszott.
- Erre visszagondolva, már biztosra veszem, hogy tudta, meg
fogják ölni Nem törődött vele. Meg akarta tenni, amit akart. - Újból
az a talányos mosoly. - Bátor és ostoba volt.
A sztrádáról lehajtó limuzin balra fordult a Rio Consulado
sugárútra, aztán a Paseo de la Reforma útra. Ahogy beértek a
városba, a Distrito Federal központjába, huszonkétmillió lélek
otthonába, Constanza ismét Bourne-ra és Rebekára emelte a
tekintetét.
- Dios mio - mondta, ahogy a történelmi kerület utcáihoz értek -,
hallgatják a fecsegésemet az életemről, amikor annyira szeretném
megismerni a magukét.

- Szóval - kérdezte Don Fernando - kihez tartozik?

Martha Christiana letört egy falatot vajas croissant-jából, a
reggelijére figyelt.
- Miért kellene bárkihez tartoznom?
- Minden nő vágyik rá, hogy tartozzon valakihez.
A nő belekortyolt tejeskávéjába, amelyet egy kisebb kancsó
méretű, vastag falú, fehér porceláncsészében szolgáltak fel.
- És mi van a független nőkkel?
- Különösen a független nők! - mondta lelkesen a férfi. - A
függetlenségnek valamihez kapcsolódnia kell, különben nem jelent
semmit. Nincs semmi, amivel szembeállítsák. Elsorvad és
megkeseredik.
Üvegtetejű, finoman megmunkált kovácsoltvas lábú, kerek
asztal mellett ültek kettesben, talán tucatnyi állt szétszórva abban a
tetőn lévő étteremben, amelyből kilátás nyílt Gibraltár forgalmas
kikötőjére és azon túl a mélytürkiz Földközi-tengerre. A magasban,
a kék égbolton derűs felhők kószáltak, frissítő szellő borzolta össze
Martha haját. Későn jöttek el a szobából, ahol az anyja üldögélt,
bezárva saját agyába. Marthának beszélgetésre volt szüksége, bár
eleinte szégyenkezett a látogatás miatt. Később, amikor anyját
ágyba segítette, meglepetten nyugtázta, hogy szégyenkezése elillant,
mint köd a napsütésben.
Felnézett a férfi karakteres, ráncos, naptól bronzszínű arcába.
Az észrevette a nő arckifejezését, és szélesre tárta a fezét.
- Mi van? Én vagyok az a férfi, aki szereti a nőket.
- Nem úgy hangzott.
- Akkor félreértett engem. - Megcsóválta a fejét. - Senki sem
választja az egyedüllétet, senki sem akarja.
- Én igen.
- Nem - mondta higgadtan nem akarja.
- Kérem, ne mondja meg nekem, mit akarok.
Aztán megérkeztek a tojások, mellettük a papas bravas és a
salsa verde. Egy ideig csöndben ettek. Feszültség alakult ki
közöttük. Abban a pillanatban, ahogy Martha Christiana rájött, hogy
mindez szándékos, Don Fernando így szólt:
 - Szóval, kihez tartozik most?
Halvány mosoly ült ki a nő arcára, amit elrejtett azzal, hogy
egyszerre több falat krumplit és tojássárgáját tömött a szájába. Most
megértette, mi volt a célja ennek a beszélgetésnek, és hogy miért
hozta vissza őt a férfi Gibraltárra. Elgondolkozva rágott, és lenyelte
a falatot.
- Miért akarja tudni, Don Fernando?
- Mert - felelte higgadtan és kimérten -, mert maga a halál
angyalaként érkezett hozzám. - Elcsípte a nő szeme villanását. -
Most azon tűnődöm, vajon túlhaladtuk-e már ezt.
- És ha nem?
Don Fernando mosolygott.
- Akkor magának meg kell engem ölnie.
A nő hátradőlt, és megtörölte a száját.
- Szóval tudja.
- Úgy fest.
- Mióta?
Don Fernando megvonta a vállát.
- Kezdettől fogva.
- És nem tett semmit.
- Kíváncsivá tett, Martha.
A nő komoly tekintettel fürkészte egy pillanatig, majd
rekedtesen felnevetett.
- Nyilván kezdek elbizonytalanodni.
- Nem - mondta a férfi. - Maga nem szeretne egyedül lenni.
Tartozni akar valahová.
- Maceo Encarnaciónhoz tartozom.
Tessék, kimondta a rettegett nevet. Kimondta.
Don Fernando a fejét csóválta.
- Az, kedvesem, illúzió.
- Most, feltételezem, azt fogja mondani nekem, hogy egy Maceo
Encarnación által keltett illúzió.
- Valójában maga keltette ezt az illúziót. - Tudva, hogy szereti a
frissen facsart vérnarancslét, Don Fernando újratöltötte a nő magas,
keskeny poharát. - Maceo Encarnaciónnak nincs ekkora hatalma. -
Várt egy pillanatot, mintha mélyen elmerengene. - Hacsak maga
nem ruházta fel vele. - Ismét vállat vont, tekintete összeakadt
Martháéval. - Maga annál erősebb. Ezt kérdés nélkül is tudom.
- Honnan? - kérdezte Martha. - Honnan tudja? - Don Fernando a
szemébe nézett. - Éveken át együtt voltam Maceo Encarnaciónnal,
olyan… - Azt akarta mondani, hogy olyan férfiak hosszú sora után,
akik kihasználtak engem, és akiket én használtam Marrákesből
történt elmenekülésem után, de inkább összeszorította a száját. Nem
tudta feleleveníteni a megaláztatásnak azokat a hónapjait, még ez
előtt a férfi előtt sem, akiben, mint felfedezte, kezd megbízni, ami
meghökkentő felfedezés, tekintettel arra, hogy egészen biztosra
vette, hogy soha többé nem fog tudni megbízni egy férfiban. Ez
vonatkozott Maceo Encarnaciónra is, aki bőkezűen megfizette a
szolgálatait, ahogy a kiképzését is fizette. Maga született tehetség az
emberölésben, mondta neki egyszer. A maga tehetségének
mindössze arra van szüksége, hogy több lehetőségből választhasson,
és egy kicsit finomítsanak rajta. - Bizalmas viszonyban sosem
álltak. Kapcsolatuk szigorúan üzleti jellegű volt, nem több, de nem
is kevesesebb. Azonban tény, hogy sosem gondolkozott el rajta,
hogy elárulja. Mostanáig.
Don Fernando Hererra, a vele szemben ülő férfi, úgy tűnt, a
lelke mélyére látott, mindent megváltoztatott, a feje tetejéről a
talpára állította az életét, aminek következtében a magának
kialakított összes szabályt áthágta. De alaposabban belegondolva
nem is. A férfi talán egy titkos megbízott, talán éppen most adta a
kezébe a kulcsot. A többi az ő választásától függ, ahogy a férfi a
tudtára adta. Ő az, aki kinyitotta az ajtót, és azon át belépett egy
teljesen új világba. A férfi nem mondta meg neki, hogyan
cselekedjen vagy érezzen - azt próbálta közölni vele, hogy már meg
is hozta a döntését.
Kérdés nélkül tudta, hogy Don Fernando így látta, és ezért
roppant hálás volt neki. Az a fajta férfi volt, akiről álmodozott, de
meggyőzte magát, hogy sosem fog ilyennel találkozni, hogy nem is
létezhet.
És mégis…
Elszakítva a tekintetét róla, kinézett a ringatózó hajókra, a
felgöngyölt vitorlákra, az imént visszatért halászhajók fedélzetén
száradó hálókra. A gránitsziklák egy óriás vállaként emelkedtek ki a
tengerből.
- Gyerekkoromban - szólalt meg - gyakran hittem azt, hogy a
világ végén élek. - Várt, szinte félt folytatni. Aztán megtette a
fényesen megvilágított szoba felé vezető következő lépést. -
Tévedtem. Ez a kezdete.
 16.
Constanza Camargo az Alejandro Durnas és a Luis G. Urbina
sarkán lakott, Colonia Polancóban. Az utcai frontra néző,
zsalugáteres ablakokból Bourne rálátott a Lincoln Park közepén
kialakított modernista, szögletes medencére, amelyen túl északra, a
mértani alakzatban ültetett fák mögött húzódott a Castelar utca. A
gyarmati stílusú házat otthonosan és kényelmesen bútorozták be, a
sok személyes holmi, a fotók, emléktárgyak és egy utazással töltött
fél élet emlékei barátságossá és meghitté tették.
- A családjából valaki szereti Indonéziát - jegyezte meg Bourne,
amint Rebekával követték Constanzát a sötét fával burkolt
ebédlőbe. Sötétzöld tónusú, félig absztrakt, erdőt ábrázoló képpel
tapétázták ki, a helyiség üvegajtaja egy belső udvarra vezetett,
amelyet egy hársfa és egy ugrás közben ábrázolt delfiniker-
szoborral díszített szökőkút uralt. A sápadt kőfalakon bíborvörös és
rózsaszín bougainvillea kúszott.
- Az a valaki én lennék - mondta Constanza. - Jáván álltam a
buddhista szentély tetején, Borobudurban, napkeltekor. Késő
délután hallottam a müezzin hívó hangját a borongós, napégette
völgyben. Azonnal beleszerettem a helybe.
Ahogy a tömör, háromlábú asztalnál ültek, szolgálók vették
körbe őket, mindegyik egy tál szaftos húst vagy egy tálcán egyéb
ételt, tequilás-, boros- és ásványvizes palackokat hordozott.
Miközben az ebédet módszeresen, szinte rituálisan felszolgálták,
Constanza ugyanazzal a csillogással a szemében beszélt.
- Nos, elmeséltem maguknak a történetemet, most meséljék el a
magukét.
- Valakit keresve jöttünk Mexikóvárosba - mondta Bourne,
mielőtt Rebeka megszólalhatott volna.
- Ó - mosolyodott el Constanza. - Nem vakációznak.
- Sajnos nem.
Az asszony megvárta, amíg egy szolgáló sötét, sűrű sertésmolét
mert a tányérjára.
- És feltételezhetem, hogy sürgősen meg kell találniuk ezt a
valakit?
- Miből gondolja? - kérdezte Rebeka.
Constanza feléje fordult.
- Azt hitte, nem láttam azt a gonosz tekintetű férfit maguk körül
ólálkodni az érkezési csarnokban? Lehet, hogy öregszem, de nem
vagyok szenilis!
- Szeretnék olyan éles eszű lenni, mint ön - mondta Rebeka - ha
annyi idős leszek.
- Hízelgéssel nem jut semmire - mondta egy kacsintás
kíséretében Constanza. - Mit gondol, miért ajánlottam fel a
kocsimat? - Feléjük hajolt, és mint egy összeesküvő, halkabbra
fogta a hangját. - Benne akarok lenni az akcióban.
- Akcióban?
- Akármiben, amiben maguk ketten benne vannak. Bármiben,
amiben meg akarja magukat akadályozni az a gonosz tekintetű férfi.
- Mivel nyíltan beszélgetünk - mondta Bourne - az a gonosz
tekintetű ember meg akar bennünket ölni.
Constanza a homlokát ráncolta.
- Na, ezt már nem tűröm!
Rebeka a fejét csóválta.
- Nincs megdöbbenve?
- Megettem a kenyerem javát - magyarázta Constanza - már
semmi sem döbbent meg. - Bourne felé fordult. - Különösen
olyanok nem, akik azt mondják, export-importban utaznak. A
férjemnek sok éven át ez volt a munkája!
Összetette a kezét, tovább nem érdekelte az evés, ha addig
érdekelte egyáltalán.
 - Mondja el, amit elmondhat, én meg segítek megtalálni, akárkit
keresnek.
- Harry Rowland a neve - mondta Bourne.
- Vagy Manfred Weaving - tette hozzá Rebeka.
- Legendák - jelentette ki Constanza, szemében eleven
csillogással. - Igen, tudok ilyen legendákról. Acevedo kezdetben
használta őket, amikor utazgattunk a világban.
- Van valami, ami megkönnyítheti ennek az embernek a
megtalálását - folytatta Bourne. - Szerintünk a SteelTrapnek
dolgozik.
Valami új jelent meg Constanza arckifejezésében, valami
erőteljes és sötét, és roppant kellemetlen. Egyikükről a másikra
nézett
- Kétségtelenül túlzónak fog hangzani, amit most mondok, talán
érzelgősnek is. Szeretném, ha ezek egyike volna igaz. - Tekintete
elsötétült, kifürkészhetetlenné vált a titkoktól, amelyeket jobb nem
bolygatni. - A legjobb tanács, amit adhatok, hogy felejtsék el ezt a
Rowland vagy Weaving nevű embert. Bármilyen ügyük van vele,
felejtsék eL Utazzanak el Mexikóvárosból a követező géppel.

Túl egy nyugtalan éjszakán, amelyen Charles Thorne

altatószerektől és haláltól bűzlő, nyirkos folyosók útvesztőjében
kergette, Delia a saját ágyában ébredt fel, lüktető fejfájással, amit
még a fájdalomcsillapító sem tudott teljesen elmulasztani. Megnézte
a telefonját, érkezett-e hívás az intenzív osztályról, Soraya
ápolónőjétől, bár tudta, hogy nem keresték. Egy hangpostaüzenet és
két sms várta csak Amytől, a hogyléte felől érdeklődött. Amy és
Soraya nem jöttek ki egymással, ami neki nagy bánatot okozott.
Nem akarta elhinni, de Amy féltékeny volt a Sorayához fűződő,
bensőséges viszonyára. Noha biztosította Amyt, hogy barátságuk
nem jeleni semmi egyebet, hogy Soraya szigorúan heteroszexuális,
rá kellett jönnie, hogy Amy nem hisz neki. - Elolvastam minden
cikket, ami arról szólt, milyen gyakori a homoszexualitás az arab
világban - mondta Amy egyik kevésbé kifinomult pillanatában. -
Mindent a szőnyeg alá söpörnek, minden titokban folyik, ami csak
fokozza a vágyukat. - Bármit is mondott Delia, nem tudta
eltántorítani Amyt a nézeteitől, így felhagyott a próbálkozással, és
beszélgetéseikből fokozatosan ejtette Soraya témáját.
Lezuhanyozott és felöltözött, majd egy McDrive-ban bekapott
pár falatot. Akár a csomagolókartont is megehette volna, annyira
nem érezte az ízeket.
Az irodába érve azzal foglalta el magát, hogy kigondolt egy
ördögien okos robbanószerkezetet. Mire végre az órájára nézett, két
óra is eltelt. Felállt, nyújtózkodott, és körbejárta a labort, hátha
kitisztul tóle a feje.
Hasztalan. Bármit csinált, egyedül maradt a gondolataival, és
Charles Thorne iránt érzett, sistergő haragjával. Az elsődleges
gondja természetesen Soraya maradt, de most egyáltalán nem
értette, mi vonzotta a barátnőjét ehhez a szörnyeteghez. Talán es
valami heteroszexuális dolog, gondolta egyszerre mulatva a dolgon
és keserűséggel. Charles megalázta Sorayát. És ami még rosszabb,
Soraya hagyta, hogy megalázza.
Visszament az asztalához, de most képtelen volt
összpontosítani, ezért felkapta a kabátját, és visszament a kórházba.
Valahogy fontosnak érezte, hogy Soraya közelében legyen,
különösen eszméletlen és sebezhető állapotában.
Kimerülten és iszonyatosan éhesen ment végig az intenzív
osztály folyosóján. Amikor Soraya ápolónője megnyugtatta, hogy
nincs semmi újság, lement az alagsori büfébe, tálcáját megtöltötte
mindenféle étellel, vett valami üdítőt, és fizetés után leült egy
műanyag asztalhoz. Evés közben a falon lévő, nagy óra mutatóit
bámulta, és gondolatai a barátnőjénél jártak, remélve, hogy minden
lélegzetvételével közelebb jut a gyógyuláshoz.
Édes istenem, gondolta, maradj Raya közelében, óvd őt, hadd
jöjjenek rendbe a kisbabájával.
Égett a szeme, kiszáradt a bőre a kórház levegőjétől. Tudta,
hogy el kellene mennie, ki kellene kapcsolódnia, körbesétálni egy
háztömböt, de valahogy nem bírta rávenni magát. Várta, hogy
megcsörrenjen a mobilja, jó hírt akart kapni.
És végül megtörtént. Rezegni kezdett a mobilja, ő felugrott, és
még akkor is az ápolónőt hallgatta, amikor már úton volt fölfelé,
vadul kalapáló szívvel. Túl sokat kellett volna várnia a liftre, így a
lépcsők felé fordult, kettesével vette a fokokat, és magában azt
hajtogatta, hajrá, Raya! Hajrá!
Megnyomta az ajtókat nyitó, nagy gombot a falon, és bement az
intenzív osztályra. A széles központi folyosó túloldalán
lefüggönyözött benyílókból gépek sípolása, fütyülése hallatszott, a
különféle gépeké, amelyek a kritikus állapotban lévő betegeket
életben tartották, egyes esetekben lélegeztették.
Elsietett az égési és a szívbetegek részlege előtt. Soraya fülkéje
jobbra az utolsó volt. Ápolója, egy fiatal, feltűzött hajú nő
anyáskodva nézett Deliára.
- Ébren van - közölte a Delia arcán tükröződő aggodalom láttán.
- Stabilizálódtak az életfunkciói. Bent volt nála dr. Santiago és egy
kollégája. Elégedettnek látszottak a beteg állapotának alakulásával.
Delia úgy érezte, mintha izzó tűkön járt volna.
- És mi a prognózis?
- Az orvosok óvatosak, de derűlátók.
Delia érezte, hogy a mellében a buborék szétpattan.
- Akkor kint van a vízből?
- Mondhatom, hogy igen. - A nővér felvillantotta ápolónői
mosolyainak egyikét, amely lehet, hogy semmit sem jelentett. - Bár
még hosszú utat teli megtennie, érdemleges haladást ért el.
- Látni akarom - jelentette ki Delia.
A nővér bólintott.
- Kérem, ne terhelje túl. Még nagyon gyenge, és két emberért
dolgozik.
 A nővér elfordult, de Delia utánaszólt.
- Volt valaki más bent nála látogatóban?
- Abban a pillanatban hívtam önt, hogy az orvosok befejezték a
vizsgálatot.
- Köszönöm - mondta lázas izgalommal Delia.
A nővér felkapta a fejét.
- Hívjon, ha szüksége van rám. - Előremutatott. - A
monitoroknál leszek.
Delia bólintott, majd elhúzta a vászonfüggönyt, és bement a
barátnőjéhez. Soraya, aki zavarba ejtően sok géppel volt összekötve,
félig felültetve feküdt a magas kórházi ágyban. Arca felragyogott,
amikor meglátta Deliát.
- Deel - köszöntötte, és odanyújtotta a kezét barátnőjének. Egy
pillanatra becsukta a szemét, amikor megérezte Delia kezének
melegségét. - A túlvilágból tértem vissza.
- Ezt mondták az orvosok is. - Delia őszintén mosolygott. Raya
sokkal jobban nézett ki, mint az operáció után. Visszatért arcának
pirosas-barnás színe, az előző napi halálos sápadtság után. -
Kemény volt, de a legrosszabbon már túl vagy, tudom.
Soraya mosolygott, Delia azonban elsírta magát.
- Mi van, Delia, mi a baj?
- Ez a régi mosolyod, Raya. A jól ismert mosoly, amit annyira
szeretek. - Odahajolt, és megcsókolta barátnője arcát mindkét
oldalról, európai módra. - Most már tudom, hogy visszakaptam a
legjobb barátnőmet. Minden rendbe fog jönni.
- Gyere ide! - kérte Soraya. - Ülj le mellém.
Delia letelepedett az ágy szélére, és nem eresztette el barátnője
kezét.
- Egyfolytában álmodtam, Deel. Azt álmodtam, hogy Párizsban
jártam Amunnal, hogy nem ölték meg. Álmomban Aaronnal
voltam. És azt álmodtam, hogy itt volt Charlie. - Most már tisztább
tekintettel nézett Deliára. - Itt van még Charlie, Deel?
- Nincs, elment. - Delia elkapta a szemét, majd vissza-nézett
barátnőjére. - Azt mondta, a baba mindent megváltoztatott, hogy
meg akar téged tartani az életében.
- Más szavakkal, félreismerted őt.
- Gyanítom. - Nem állt szándékában elmesélni Sorayának, hogy
Thorne megfenyegette őt.
- Jó. Az nagyon jó. - Soraya megszorította a kezét. - Pontosan
azt csináltad, amit akartam.
- Mit? - kapta fel a fejét Delia.
Soraya bánatosan elmosolyodott.
- Kihasználtalak, Deel. A roham előtt meglátogattam, de amit
akartam, annyira gusztustalannak tűnt számomra, hogy képtelen
voltam megmondani neki. Szükségem volt rá, hogy te mondd el
neki - Megszorította Delia kezét. - Ne haragudj.
- Hogyan haragudhatnék rád? - Delia megrázta a fejét. - De nem
értem.
Soraya intett.
- Kaphatok egy kis jeges vizet?
Delia felállt, egy műanyag kancsóból öntött egy műanyag
pohárba, és odanyújtotta Sorayának, aki lehajtotta az egészet.
- Gyere ide, Deell - mondta, amikor visszaadta a poharat. -
Érzem, hogy mozog a baba.
Delia odahajolt, a kezét Sorayáé mellé tette, és amikor
megérezte a baba mozgását, ö is felkacagott. Aztán hátradőlt.
- Oké, Raya, ideje, hogy elmondd, hogy jövünk mi egymáshoz,
te, én és Thorne.
Soraya egy pillanatig Delia arcát fürkészte. Végül megszólalt:
- A kapcsolatom Charlie-val nem olyan, mint amilyennek
előtted mutattam.
Delia némán rázta a fejét.
- Üzleti.
- Üzlet volt vele viszonyt fenntartani? - A megdöbbenés hulláma
futott végig Delián. - Most úgy gondolod, kurvára vicces vagy?
- Bár úgy volna. - Soraya felsóhajtott. - Először ezért kerültem
vele kapcsolatba. - Mosolygott. - Ez minden, amit el tudok
mondani. Bűntudatom van, hogy így kihasználtalak.
- Jézusom, ne, Raya. Én… - Most összeálltak azok a dolgok,
amelyeknek Delia számára korábban nem volt értelmük, - őszintén
megmondom, sosem értettem, mit láttál benne.
- Titkok, Deel. Titkok. Azok irányítják az életemet. Tudod jól.
- De ez. Az ágyába ugrani, mert…
- Évszázados hagyomány. Kérdezd meg Kleopátrát, Lucrezia
Borgiát, Mata Harit.
Delia úgy nézett a barátnőjére, mintha egészen új fényben látná.
- És a baba?
Soraya szeme felcsillant.
- Nem az övé.
- Várj, micsoda? De hát azt mondtad…
- Tudom, mit mondtam, Deel. De szükségem van rá, hogy
Charlie azt higgye, az övé. - Megsimogatta a hasát. - Amuné.
Delia kábának érezte magát, mintha elvesztette volna a
kapaszkodót abban az új világban, amelyet Soraya tárt fel előtte
egyik titokzatos rétegről a másikra.
- Mi lesz, ha apasági vizsgálatot kér?
- Mi van, ha mesélek rólunk a feleségének?
Delia új összefüggésben látta Sorayát, valaki egészen másnak.
- Raya, a frászt hozod rám.
- Jaj, Deel, eszem ágában sincs. A barátnőm vagy. Közelebb
állunk egymáshoz, mint a testvérek. Még Peter sem tudja, amit
elmeséltem neked. Kérlek, próbálj megérteni.
- Igyekszem, Raya. Becsületszavamra. De ez is csak azt mutatja,
hogy sosem ismersz valakit igazán, akármennyire hozzá közel
állónak hiszed is magad.
- De te tényleg közel állsz hozzám, Deel. - Kinyújtotta a fezét. -
Hallgass meg. Amióta visszajöttem Párizsból, rájöttem, hogy többet
is tartogat az élet titkoknál. Eddig a titkok volt mindenem, igazán. -
Elnevette magát. - Kivéve téged. - Azonnal elkomorodott. - De
most, hogy babát várok, és… Elgondolkodtam. Fegyverként
használni a babát Charlie ellen, az szörnyű. Életemben először
piszkosnak érzem magam, mintha megbetegítene, hogy átléptem
egy határt. Nem használhatom ilyesmire a gyerekemet. Nem
kívánom ezt neki. Nem ilyen életet akarok neki. Többet érdemel
árnyékoknál, Deel. Napfényt és vele egykorú gyerekek társaságát
érdemli. Olyan anyát érdemel, aki nem les folytonosan a háta mögé.
Delia odahajolt és arcon csókolta barátnőjét.
- Ez jó, Raya. Amióta beszéltél nekem a babáról, arra vártam,
hogy erre a következtetésre juss.
Soraya mosolygott.
- Most eljutottam.
- El kell mondanod Peternek,
- Már elmondtam, többé-kevésbé.
- Tényleg? Hogyan fogadta?
- Olyan peteresen. Annyira racionális. Megérti.
Delia bólintott
- Rendes fickó - Felvonta a szemöldökét. - Mit fogsz mondani
Thorne-nak?
- Egy árva szót sem. Neked nem kell bemutatnom Charlie-t.
Delia egy utálkozó vállrándítással felidézte a borzalmas,
megalázó beszélgetést, amelynek csúcspontján a férfi megérintette
az ágyékát, és azt mondta: „Nem tudod, mit hagysz ki.”
Késztetést érzett, hogy elmesélje a barátnőjének, mit művelt
Thorne, hogyan hackelte meg a mobiltelefonját, és rögzítette az
Amy által neki hagyott szerelmes üzeneteket, de magába fojtotta.
Nem akarta felizgatni Sorayát, mostani állapotában nem, amikor
éppen készült partra szállni életének következő szakaszán, készen
arra, hogy maga mögött hagyja az összes sötét szart.
Ehelyett elmosolyodott, visszatartotta a Thorne iránt érzett
keserűséget, és így szólt:
- Nem, ezekben a napokban alaposabban kiismertem. -
Előrehajolt, hogy arcon csókolja Sorayát. - Ne izgulj. A titkaid
nálam biztos helyen vannak.

- Mivel nem fogadják meg a tanácsomat - mondta Bourne-nak

Constanza Camargo nincs más választásom, mint hogy segítsek
maguknak.
- Természetesen van más választása - mondta Rebeka.
Constanza lassan ingatta a fejét.
- Maguknak még fogalmuk sincs az itteni életről Ez a végzet.
Ezt nem lehet megmagyarázni vagy megérteni, kivéve, esetleg, a
történelem fényében.
Véget ért a la comida, visszamentek az elegáns, ébenfa
burkolatú nappaliba, amely egy letűnt aranykort idézett fel. Az
asszony visszaült kerekes székébe, kezét összefűzte az ölében, és
miközben beszélt, eltűnni látszottak róla az évek nyomai, feltárva
azt a vibráló szépséget, amilyen húszas-harmincas éveiben volt.
- Maceo Encarnáción nem csak a férjem életét vette el elvette a
lábamat is. Ez a helyzet. - Elővett egy lapos ezüstdobozt, kinyitotta,
és mindegyiküket megkínálta egy cigarillóval, majd ő is kivett
egyet. A folyton mellette lévő Manny meggyújtotta neki. -
Remélem, nem bánják, ha dohányzom - mondta olyan hangon,
amely azt sugallta, esze ágában sincs leszokni.
Csak ült, és néhány pillanatig elmerengve eregette a füstöt,
mielőtt belefogott.
- Mint mondtam, Mexikóban az élet hozzá van kötve a végzet
kerekéhez. A vágy is fontos - végül is latinok vagyunk! - de végül a
vágy áll a végzet útjába. Acevedo rájött erre, amikor új útra tért.
Úgy volt megírva, hogy drogbáró legyen - ez volt a hivatása.
Elhagyta és meghalt. Tanulnom kellett volna a hibájából, de az az
igazság, hogy elvakított a bosszúvágyam, elszakított a végzetemtől,
aztán elszakított a lábamtól. Így történt: miután agyonlőtték
Acevedót, összeszedtem egy csapat embert, kolumbiaiakat, akik a
megélhetésüket, sőt az életüket Acevedónak köszönhették.
Idejöttek, és a vezetésemmel nekifogtak, hogy kioltsák a nyomorult
Maceo Encarnación életét.
Hosszan beleszívott cigarillójába, amely úgy füstölt, mint egy
elsütött pisztoly. Aztán folytatta:
- Bolond voltam, vagy inkább alábecsültem Maceo Encarnación
hatalmát. Szinte misztikus erő óvja, mintha valami isten volna.
Acevedo hű embereit lefejezték, aztán ő személyesen vetette utánam
magát.
Öklével használhatatlan lábát püfölte.
- Itt az eredmény. Nem ölt meg. Miért? Máig sem tudom Talán
az ő szemében a halálnál megfelelőbb büntetés volt, hogy
nyomorékként éljem az életem. Valószínűbb, hogy egyszerű
kegyetlenségből tette.
Felemelte egyik kezét, előre-hátra csapkodott, mintha érdektelen
volna, ahogy ezután folytatódott az élete
- Ez egy tanmese, Mr. Moore, nem az együttérzésüket állt
szándékomban kiváltani. - Rebekához fordult. - De most látja,
kedvesem, hogyan forog a végzet kereke. Elhozta magát nekem,
vagy engem magának, és ennek megvan az oka. A végzet most
összefogott a bosszúvágyammal. Elhozta nekem a szükséges
fegyvereket, Rebeka, mert egy pillanatig sem hittem, hogy maga
Mr. Moore felesége… - Mosolygott. - Mint ahogy azt sem, hogy
Moore a neve. - Tekintete visszatért Bourne- hoz. - Mr. Moore,
maga pont annyira nem hozná el a feleségét Mexikóba, mint ahogy
nem hagyná, hogy besétáljon egy oroszlán barlangjába.
Fölemelte a mutatóujját.
- És ne tévedjen, Maceo Encarnación után eredni ugyanaz, mint
belépni egy oroszlán területére. Nem számíthat kegyelemre, sem
második lehetőségre, csak, ha szerencsés, a halálra. - Elnyomta
cigarilloját. - De ha maguk nagyon szerencsések és rendkívül
okosak, még mindig kisétálhatnak a barlangból azzal, amit maguk
és én is megérdemlünk.
 17.
Tulio Vistoso tele aggodalmakkal, a szívében gyilkos haraggal
érkezett Washingtonba. Milyen nehezen ment, gondolta, Florin
Popának, hogy biztonságban tartsa azt, amit ő, Don Tulio olyan
okosan ellopott a Tuxtla Guttiérez melletti Cańón del Sumidero
meredek ösvényén, kicserélve a valódi harmincmilliót azzal, amiről
meg volt győződve, hogy lenyomozhatatlan hamis bankók. És Popa
mégis csődöt mondott, és az ő élete is elveszett, ha nem sikerül
kiengesztelnie Don Maceót és az ő szent, nagy hatalmú vásárlóit
harminchat órán belül.
Még mindig azon dühöngött, hogy cseszhette el ennyire, amikor
megérkezett a Dockside Marinához, és meglátta, hogy a 31-es
hajóállásban lévő Cobrán hemzsegnek a zsaruk. És nem egyszerűen
csak zsaruk, hasított bele a felismerés. Federales. Egy mérföldről
megérzi a szagukat. Sajátos, kimért lépésekkel mozogtak, mint a
befogott igáslovak. Megrettenve bámult rájuk. A hajót jól őrizték és
lezárták egy BŰNÜGYI HELYSZÍN feliratú, sárga szalaggal.
Krisztus a kereszten, a szentekre, mi történt? Ösztönösen
körülnézett, mintha Popa valahol a környéken ólálkodhatna. Hol a
pokolban lehet? - tanakodott Don Tulio. A gyomra összeugrott:
lelépett volna a harmincmillióval? Az ő harmincmilliójával? A
kilátás megrettentette. Vagy, ami még rosszabb, a szövetségiek
kezébe került volna? Az őrizetükben van Popa? Reszkető kézzel
küldözgetni kezdett egy sor sms-t az alvezéreinek, abban a lázas
igyekezetében, hogy a lehető leghamarabb visszaszerezze a
harmincmilliót.
Az Azték úgy érezte magát, mintha a haját húznák. Őrült
agyában ijesztő terveket forralt, de a civilizált viselkedés egy
morzsája megfékezte. Inkább sarkon fordult és elsomfordált.
Megtörölte a homlokát. A hideg ellenére izzadt, mint egy disznó.
Ekkor egy autó gördült be előtte a parkolóba, és egy pillanat
múlva egy fiatalember ugrott ki belőle. Meglökte Don Tuliót, ahogy
végigsietett a deszkasétányon, és bement a kikötőbe, a 31-es
hajóálláshoz. Valamit megérezve, az Azték megfordult. Annyi
biztos, hogy a Recursive körül nyüzsgő federale-hangyák
hajbókolni kezdtek az újonnan jött előtt: el jefe.
Ez annyira érdekelte Don Tuliót, hogy ahelyett, hogy elhordta
volna az irháját, úgy döntött, ott marad, lehetőleg kerülve a
feltűnést. Ez annyit jelentett, hogy a deszkasétányon ő is végigment
a kikötőhöz. A Recursive-on zajló tevékenységtől számára
megfelelő távolságba vonult, választott egy elhagyatott hajót, és
felmászott a fedélzetre, hogy onnan kémkedjen az újonnan érkezett
férfi után.
Hála annak, hogy a kikötő csendes volt, és a víz vezeti a
hangokat, olykor-olykor belehallgathatott a beszélgetésbe. Ily
módon megtudta, hogy el jefe neve Marks. Megjegyezte, hogy a
jármű, amellyel érkezett, egy fehér Chevy Cruze. Leugrott a hajóról,
és ráérős léptekkel visszament a rámpán a parkolóba, ahol felírta a
Cruze rendszámát. A hajóra visszatérve ismét Marksra irányította
figyelmét, és már a következő néhány lépést tervezgette.
Úgy tapasztalta, az ellenség főnökével találkozni előnyös is
lehet. De a találkozás a federalesszel, különösen azok saját pályáján,
bonyolultabb ügy. Don Tulio tudta, hogy ezt részletesen ki kell
gondolnia. Azt is tudta, hogy csak egyszer próbálhat találkozni jefe
Marksszal, így muszáj volt a lehető legtöbbet kihozni a dologból.
Nem zavarta a manőverben rejlő veszély; élete minden napján
veszélyben élt, már tízéves tora óta, amikor Acapulco utcáin
tombolt. Szerette az óceánt már akkor is, mielőtt még elkezdett
sziklákról a vízbe ugrani, hogy mutatványával pénzt szerezzen a
gringóktól. A legmagasabb szikláról ugrott le, a legmélyebbre
merült le, a leghosszabb ideig maradt lent.
 Az ugrók királya lett, sápot szedett minden bevételükből. Ez
folytatódhatott volna a végtelenségig, amíg egy gringo megvádolta,
hogy megkefélte a tizenéves lányát. Az, hogy a gringo lány
kezdeményezte a kapcsolatot, semmit sem jelentett apjának
hatalmas gazdagságával és a hatóságokkal szemben - ez utóbbi
kétségbeesetten iparkodott Acapulcót megtartani világszínvonalú
turista- célpontnak. Éppen csak sikerült lelépnie a zsaruk elől,
északra menekült, és beleveszett a hatalmas Mexikóváros urbánus
világába. De sosem felejtette el, hogyan tette tönkre életét a gringo,
mert szerette az óceán vizét, és keservesen hiányzott neki az előző
élete. Évek teltek el, új élet kezdett szövődni körülötte. Először az
anarchizmus. Amikor idősebb lett, dühét az intézményesített
korrupció ellen irányította, és szélsőséges dühvei harcolt mindenki
ellen, akinek biztos állása volt. Végül kiokosodott, és csatlakozott
egy drogkartellhez, mindenféle eszközt felhasználva
felkapaszkodott a ranglétrán, ami mély benyomást tett feletteseire,
mígnem arra utasította követőit, hogy vágják le azok fejét egy
liánvágó késsel.
Attól a véres pillanattól fogva ő lett a jefe, és a többi kartell
vezetőjével együtt konszolidálta hatalmát. De kényelmetlenül érezte
magát a társaságban. Nem volt tapasztalata a fővárosi politika mély
és alattomos vizein való hajózásban, ezért szövetséget kötött Maceo
Encarnaciónnal, ami mindkettőjüknek javára vált.
Az Azték az uralkodó szélirányba fordította a fejét, és megtudta,
hogy Popa halott. Jefe Marks ölte meg, és véletlenül megtalálta a
kulcsot. A kurva kulcsot, átkozódott magában Don Tulio, és minden
porcikája beleremegett. Nála van az a kurva kulcs. Aztán egy fokkal
higgadtabban a következő, reményteli gondolatra jutott: Nála van az
a kurva kulcs, de ez nem jelenti azt, hogy nála van a harmincmillió.
Amit egy második, reménykedő gondolat követett: Ha a federales
kezében van a pénz, mit kutakodnának olyan lázasan a hajón?
Az Azték dühében már vagy tizenhetedszer tekert fel egy
kötelet. Amikor észrevette, hogy a zsaruk kezdenek szétoszlani,
lement a kabinba, türelmesen ott várakozott, és közben,
kényelmetlenül kuporogva egy keskeny ülésen, megszámolta a
fedélzet léceibe ütött szegecseket. Az elinduló autók motorjainak
hangját figyelte. Amikor egy csapásra elhallgattak, tudta, hogy eljött
az idő.
A kabinból előjőve odanézett a Recursive-re. Üresnek látszott,
de leküzdötte a vágyat, hogy közelebb menjen hozzá. Bár az idő
nem neki dolgozott, tudta, hogy ostobaság volna mindent kockára
tenni azzal, hogy fényes nappal odamegy Sokkal jobb türelmesen
megvárni, amíg leszáll az éjszaka. Visszament a hajóra, lefeküdt a
fedélzeten, és azonnal mély, zavartalan álomba merült.

- Éjfélkor - mondta Constanza - Manny idejön, és felveszi

magukat.
Miután jó éjszakát kívánt nekik, Bourne és Rebeka visszavonult
a vendégszárny két szomszédos hálószobájába. De a lány azonnal
megjelent Bourne szobájának küszöbén.
- Fáradt vagy? - kérdezte Rebeka.
Bourne megrázta a fejét.
A lány besétált, elment mellette, az ablakhoz állt, karját
összefonta maga körül, és kinézett a belső udvarra. Bourne
odalépett melléje. Hallgatták a pálmák leveleit csattogtató szelet, a
holdvilágnál figyelték a hársfa leveleinek susogását.
- Jason, gondolsz néha a halálra? - Amikor a férfi semmit sem
szólt, folytatta. - Én állandóan arra gondolok. - Megremegett. -
Vagy talán csak ettől a helytől van. Mexikóváros mintha a pokol
tornáca lenne. Libabőrös leszek tőle.
Bourne felé fordult.
- Mi lesz, ha nem éljük túl a holnapot?
-Túléljük.
- De ha mégsem?
 Bourne vállat vont.
- Akkor itt halunk meg - felelt Rebeka a saját kérdésére.
Fészkelődéit, majd megszólalt.
- Ölelj át. - Amikor átölelte, és szorosan tartotta, a lány folytatta.
- Miért nem érzünk úgy, ahogy mások, mélyen, nem csak a
felszínen? Mi a baj velünk?
- Tesszük, amit tennünk kell - mondta halkan Bourne mert azok
vagyunk, amik. - Lenézett a lányra. - Számunkra nincs hátraarc. A
mi életünkből csak egy kijárat van, de közülünk, akik jók vagyunk
abban, amit csinálunk, senki sem akar azon át távozni.
- Olyan nagyon szeretjük, amit csinálunk?
Bourne hallgatott. A válasz magától értetődött. Így tartotta a
lányt, amíg a behajtott ajtón tapintatosan kopogva jelentkezett
Manny.
- A neve nem fontos - mondta Manny, ahogy Mexikóváros
fényesen kivilágított éjszakai utcáin haladtak. - Csak úgy ismerik, d
Enterrador, a Vállalkozó.
- Nem becsülik túl egy kissé? - kérdezte Rebeka a páncélozott
Hummer plüsshuzatú hátsó üléséről
Manny a visszapillantó tükörben ránézett, és fogait kivillantva
mosolygott.
- Várjon, amíg találkoznak vele.
Előttük rendőrautók tetején villogó fényeknél látták, hogy hat
rendőr gumibottal püföl egy tucat tizenévest, akik rugós késekkel és
törött söröspalackokkal fegyverkeztek fel.
- Csak egy átlagos mexikóvárosi éjszaka - jegyezte meg Manny
különösebb irónia nélkül.
Továbbutaztak, át a Zona Rosán, a történelmi városközponton,
láthatóan keresztülmentek az egész, polipszerű csápokkal
elterpeszkedő városon, át az egy mérföld magasban lévő síkságon, a
távolban derengő, nagy vulkán, a Popocatepetl felé, amely úgy
magasodott a táj falé, mint egy ősi azték isten.
Láttak tüzeket, egymást becserkésző, ellenséges bandákat,
hallották a gringók éjszakai szórakozóhelyekről kihallatszó,
bömbölő technóját és a bennszülött ranchera muzsikát, tanúi voltak
bosszúszomjas verekedéseknek és alkalmanként lövések
eldördülésének. Elhaladtak részeg srácok vezette, hangosan
brummogó, felturbózott autók mellett, a hangszórókból áradó
cumbia vagy rap szólt a véget érni nem akaró, rémlátomásszerö
szcenárió részeként.
De végre odaértek a Villa Gustavo a Maderóhoz. Manny
lelassította a Hummert, sötét, alvó utcákon hajtott a városon belüli
város szívébe. Előttük egy facsoport magaslott, mintha valami
történelem előtti világ kapuját lépnék át, aztán áthajtottak a fákkal
sűrűn beültetett mellékutcákon, és elértek a város szívének is a
középpontjába, a Cementerio del Tepeyachoz.
- Persze - mondta a szinte elviselhetetlen feszültséget
enyhítendő Rebeka - hol másutt lakna el Enterrador, mint egy
temetőben.
Manny azonban nem az egyik kriptához vezette őket, hanem a
Basílica de Guadelupe-hoz. Nehézség nélkül kinyitotta a bazilikába
vezető ajtót, és beterelte őket.
A pompás freskókkal díszített helyiség ragyogott, aranyozott
csillárok világították meg a kupolás mennyezet köré festett kerubok
seregét. Manny ott maradt az ajtóban, de intett nekik, hogy
menjenek végig a középső folyosón. Jóval előbb, mint hogy elértek
volna a lefüggönyözött oltárhoz, egy alak bukkant fel: hegyes
szakállú, bajuszos férfi. Fekete szemének pillantása mintha áthatolt
volna a ruhájukon, a bőrükön, mintha a férfi belesett volna a
szívükbe. A sápadtsága és a viselkedése egy kísértette emlékeztetett,
és olyan halkan beszélt, hogy Bourne és Rebeka kénytelen volt
előrehajolni, hogy hallják.
- Maguk Constanza Camargótól jönnek. - Ez nem kérdés volt. -
Kövessenek.
Amikor megfordult és elindult, felgyűrte papi köpenyének ujját,
láthatóvá téve izmos, vastag erektől hálózott alkarját, amelyet
koporsók és sírkövek szép és borzasztó tetovált képei borítottak.

Mikor az Azték felébredt, tévedhetetlen belső órája szerint

hajnali négy felé járt. Megéhezett. Nem baj. Harmincmillió oka
volt, hogy ne törődjön korgó gyomrával. Talált egy gumiborítású,
vízálló elemlámpát, azt felvitte magával a fedélzetre.
Odakint Washington fényei csillogtak a vízen. Don Tulio
átnézett oda, ahol a Recursive a 31-es hajóállásban volt kikötve.
Senkit sem látott. Az egész kikötő elhagyatottnak látszott. Az Azték
a hajón állva figyelte az éjszaka hangjait: a hajótesthez csapódó kis
hullámokét, a nyikorgó árbocokét, az árbocokat verdeső kötélzetét;
ezek mind a kikötő normális hangjai voltak. Don Tulio fülelt, hall-e
bármilyen, rendellenes hangot: egy láb halk léptékét,
beszédhangokat, bármit, ami emberek jelenlétét jelezné.
Mivel nem hallott ilyet, megnyugodott. Kimászott a kikötőbe,
először odapillantott a kikötőmester sötét viskójára, majd fürgén és
csöndesen a 31-es hajóálláshoz ment, és végre fellépett a Recursive
fedélzetére.
Azonnal odament a jobboldalt lévő második ütközőhöz, és
ujjaival benyúlt alá. Még ott volt a nejlonkötél! Zakatoló szívvel
felhúzta. Súlyra olyan nehéznek tűnt, amilyennek lennie kellett:
minden feltekert arasszal egyre biztosabb volt benne, hogy
harmincmilliója biztonságban van a kötél alsó végé.
De amikor az egészet felhúzta, és felkapcsolta az elemlámpát,
egy ólomnehezéket látott a kötél végére erősítve.
- Ezt keresi?
Don Tulio megpördült, és meglátta, hogy jefe Marks fölemeli a
vízhatlan táskát, üresen.
A harmincmillió és az ő élete eltűnt. Gyilkos harag öntötte el,
kínzójára vetette magát. Mintha rakéta robbanását hallotta volna a
fülében, érezte a testébe hatoló lövedéket, amely aztán a bal
bicepszét átfúrva távozott. De újra előrerontott, mint egy bika,
amitől Marksszal együtt átbuktak a korláton. Alázuhantak, és a
hideg, fekete víz mindkettőjükből azonnal kipréselte a szuszt.

- Kínai negyed? Tényleg? - Charles Thorne leült a műanyag

asztalhoz, szemben a magas, karcsú férfival, aki az amerikai stílust
nem túl sikeresen utánzó, fényes kínai öltönyt viselt.
- Próbálja meg a mu gu, gaj pant - mondta Li Van,
evőpálcikájával gesztikulálva. - Tényleg nagyon finom.
- Krisztusom, hajnali négy óra van - mondta savanyú képpel
Thorne. Nem volt értelme megkérdezni Lit, hogyan érte el, hogy
nyitva tartson neki egy étterem a kora hajnali órákban, amikor
senki, még egy macska sem kóborolt a kínai negyed utcáin. -
Mellesleg ez nem is igazi kínai étel.
Li Van megvonta széles vállát.
- Amerikában vagyunk.
Thorne a fejét csóválta, miközben kicsomagolta evő-pálcikáját.
- Gondolom, marhamócsingra és halgyomorra számított -
mondta láthatóan megborzongva Li.
- Barátom, túl sok időt töltött Amerikában.
- Amerikában születtem, Charles.
Thorne bekapott egy falatot a pálcika végéről.
- Pontosan erre gondolok. Vakációra van szüksége: Visszamenni
a szülőföldjére.
- Nem az én szülőföldem. Én éppen itt, Washingtonban
születtem.
Li, az entellektüell, a jeles ügyvéd a Georgetown Egyetemen
diplomázott, amitől végképp bennszülötté vált. Thorne mégsem
bírta megállni, hogy ne piszkálódjon; ez hozzátartozott a
kapcsolatukhoz.
Thorne felvonta a szemöldökét. A Li által mondottak ellenére
egyáltalán nem ízlett neki amugu gaj pan.
- Kívülállóként maga nagyon sok titkukat ismeri.
- Ki mondta, hogy kívülálló vagyok?
Thorne elgondolkodva nézte, mielőtt odaintett egy arra haladó
pincérnek, aki úgy állt meg előttük, mint akinek a hajnali időpont
dacára jobb dolga is akadna. Felemelve a zsírfoltos étlapot, Thorne
rendelt egy Tso tábornok csirkéje elnevezésű ételt.
- Extra ropogósán - mondta, bár kételkedett benne, hallotta-e a
pincér, és ha igen, törődött-e vele. Li olyan, kantoni nyelven beszélt
hozzá, amivel csak a mandarinok boldogulnak. A pincér sietősen
elrobogott.
Li mindkettőjüknek töltött krizantémteát, majd így szólt:
- Tényleg, Charles, ennyi év után illene megtanulnia a kantonit,
és a mandarint is.
- Tessék? Hogy meg tudjam felemlíteni a kínai negyed
pincéreit? Ez manapság már csak erre jó.
Li ismét a maga türelmes, kifürkészhetetlen tekintetével
méregette.
- Maga ezt szándékosan csinálja - panaszolta Thorne. - Tudja,
ugye? Bosszantom magát.
A pincér letett egy tál Tso tábornok csirkéjét, majd miután
kérdőn Lire nézett, és feleletül egy biccentést kapott, elvonult.
- Extra ropogós? - kérdezte Li.
- Tudja, hogy az - felelte Thorne, és egy keveset rátett a
rizsestálkája tetejére.
A két férfi barátságos csöndben evett, mögöttük sistergett és
gőzölgött a nyitott konyha. A szokásos nyüzsgés, kiabálás és
lökdösődés azonban hiányzott. A szokatlan csendben elhagyatottnak
tűnt a hely. Végül, amikor az első falat szájba vételének élményén
túl volt, Charles megszólalt.
- Régóta ismerem magát, Li, de mégsem értem, hogy egy
magához hasonló kívülállóra bíznak…
- Csitt, Charles.
 A kezét mocskos kötényébe törlő pincér mellettük ment el a
férfimosdó irányába.
Li Thorne ételére mutatott.
- Tényleg létezett egy Tso tábornok, tudja? Zuo Zóngtang,
Csing-dinasztia. 1885-ben halt meg. Hunanból származott. Furcsa,
mivel az étel főleg édes, és nem olyan fűszeres, mint a legtöbb
hunani fogás. Nem ismerik Csangsában, Hunan fővárosában, vagy
Hsziangjinben, a tábornok szülővárosában sem. Tehát honnan
eredhet? Van olyan feltételezés, hogy az étel neve eredetileg
zongtang csirke volt.
- Ami azt jelenti, hogy „ősi találkozóhely, csarnok”.
Li bólintott
- Ebben az esetben semmi köze sincs a jó tábornokhoz. - Egy
kevés teát forgatott a szájában, majd lenyelte.
- A tajvaniak természetesen azt állítják, hogy ók alkották meg az
ételt - Li letette evőpálcikáit. - Az a helyzet, Charles, hogy senki
sem tudja… nem tudhatja:
- Azt mondja, lehetetlen megtudni, hogyan lett maga ilyen
megbízható őrzője a…
- Hallgasson ide - mondta hirtelen határozottan Li. - Azt
mondom, hogy a kínai kultúrában sok oka van sok mindennek, és
ezek többnyire túl bonyolultak ahhoz, hogy teljesen megértsük őket
- Tegyen velem egy próbát - mondta teli szájjal Thorne.
- Nem mennék bele a származásom történetébe. Kiguvadna a
szeme, és forogna a feje. Elegendő annyit mondanom, a Pekingen
kívül élő elithez tartozom. Ami a maga javaslatát illeti, hogy térjek
vissza az anyaországba… túl értékes vagyok a hatalmasok számára
ott, ahol vagyok.
- A hatalmasok. - Thorne ravaszkásan mosolygott. - Ez egyike a
jellegzetesen kínai kifejezéseknek,
- Ahogy mondják - mondta Li, úgy viszonozva a féloldalas
mosolyt, mint egy háló fölötti, tenyeres ütést. - Peking egyenlő
részben épült futóhomokból és cementből.
 - Hogyan gondolkodnak a hatalmasok arról, hogy lefekteti
Natasha Illiont? - Li és Illion, egy izraeli hátterű modell a
túlfinomult, bordélyházi fajtából, egy éve volt a pletykák tárgya.
Li, hallgatva szeretőjének témájáról, nézte, ahogy Thorne ismét
az ételére koncentrál. Illő ideig várt, mielőtt megszólalt.
- Úgy hallom, van valami ügye.
Ezt hallva Thorne kezében félúton a szája felé megálltak az
evőpálcikák. Megdöbbenését azzal leplezte, hogy színpadias
mozdulattal, lassan és gondosan letette őket.
- Pontosan mit hallott, Li?
- Pontosan azt, amit maga. Maga és a Politics As Usual vezetői
ellen vizsgálat készül, törvénytelen hangposta-lehallgatás miatt. -
Felvetette a fejét. - Mondja, tud róla a kiváló Ann Ring szenátornő?
- Ha tudna róla - mondta csípősen Thorne - finoman szólva nem
örülne. - Megrázta a fejét. - A vizsgálat még nem kezdődött meg.
- Egyelőre:
- Mindenképpen rá fog jönni Ez lesz a vég.
- Igen, a maga aranyéletének a vége. Hány milliót ér a felesége?
Thorne barátságtalanul nézte.
- A szenátornő abban a pillanatban értesül róla, ahogy
megkezdődik a vizsgálat, ha addig nem.
- Nem tudja, higgye el,
- Ketyeg az óra, Charles.
Thorne befelé fintorgott.
- Segítségre van szükségem.
- Igen, Charles - felelte Li Van - valóban segítségre van
szüksége.

El Enterrador a szentély hátsó felébe vezette őket, végig egy

rövid, gyengén megvilágított folyosón, be a parókiára, amely
füstölőtől, politúrozott fától és emberi izzadságtól szaglott. Egy
hatalmas feszület alatt ott állt Maceo Encarnación Castelar
villájának építészeti terve.
- Biztos benne, hogy az emberünk oda fog menni? - kérdezte
Bourne még korábban az est folyamán Constanza Camargótól.
- Ha, mint mondják, ide repült Mexikóvárosba - felelte az
asszony - akkor ez az oka a jövetelének.
El Enterrador szintről szintre, szobáról szobára megismertette
velük a házat.
- Két szint - suttogta és a legfontosabb az alagsor.
- Elmondta nekik, miért.
- A tető hagyományos mexikói máztalan cserépből készült.
Nagyon erős. A földszinten két kijárat van, elöl és hátul. A második
szinten egy sincs, az ablakokat nem számítva. Ami az alagsort
illeti… - Hosszú, tőrszerű ujjúval a tervrajz megfelelő pontjára
mutatott.
Aztán fölemelte a felső rajzot, hogy megmutasson egy másikat.
- Azok voltak az eredeti tervek. Itt vannak a Maceo Encarnación
beköltözésekor végrehajtott változtatások. - Mutatóujjával ismét
odabökött. - Látják, itt, itt és itt. - Fekete szemével hidegen
végigpillantott rajtuk. - Előnyt jelentenek maguknak, valószínűleg.
De talán nem. Nem rám tartozik. Azt mondtam Constanza
Camargónak, hogy bejuttatom magukat. A többi a maguk dolga.
Felállt, csuklyás ruhája sötét árnyékot vetett a módosított
tervrajzra.
- Utána, ha sikerrel járnak, ha sikerül elmenekülniük, ne jöjjenek
ide, és ne menjenek Constanza Camargo házához se.
- Megbeszéltük vele, mi fog történni utána - mondta Rebeka.
- Tényleg? - Hallhatóan felcsigázták el Enterrador érdeklődését.
- Nocsak, nocsak.
- Nyilván kedvel bennünket.
El Enterrador bólintott.
- Azt hiszem, kedveli magukat.
- Honnan ismeri seńora Camargót? - kérdezte Rebeka.
 El Enterrador gonosz mosolyt villantott feléjük.
- A mennyországban találkoztunk - suttogta - vagy a pokolban.
- Ezzel sokat mondott.
- Mexikóban vagyunk, seńorita. Vannak itt vulkánok, kígyók,
őrültség, istenek, szent helyek. Mexikóváros az azték világ közepére
épült. Itt találkozik a menny és a pokol.
- Folytassuk - szólt közbe Bourne jó?
Az álpap ajkaira visszatért a gonosz mosoly.
- Egy hitetlen.
- A cselekvésben hiszek - felelte Bourne -, nem a beszédben.
El Enterrador bólintott.
- Ez korrekt, de… - Egy apró tárgyat adott Bourne-nak. Egy
emberi koponya kicsi mása volt, kristályokkal díszítve. - Tartsa
biztos helyen - mondta. - Ez védelmet nyújt
- Mi ellen? - kérdezte Bourne.
- Maceo Encarnación ellen.
Abban a pillanatban Bourne-nak eszébe jutott, amit Constanza
Camargo mondott: „Alábecsültem Maceo Encarnación hatalmát.
Szinte misztikus erő óvja, mintha valami isten volna.”
- Köszönöm - mondta.
El Enlerrador látható elégedettséggel lehajtotta a fejét.
- Itt maradunk? - kérdezte Rebeka.
- Nem, átviszik magukat a ravatalozóba, ott várjanak, amíg befut
a hívás.
- Oda fognak telefonálni, a ravatalozóba? - tudakolta Bourne.
- Oda, nem máshová.
Bourne bólintott, jeléül, hogy tudomásul vette.
El Enterrador egy dísztelen, kisebb ajtón át kivezette őket a
parókiáról a templomkertbe. Mögötte egy hatalmas temető terült el,
amely szinte egy külön városnak látszott. Egy halottaskocsi várt
rájuk, a motorja halkan duruzsolt.
A férfi kinyitotta a hátsó ajtót, beszálltak.
- Vaya con Diós, mis hijos - mondta papi hanghordozással, és
keresztet vetett. Aztán becsapta az ajtót, a halottaskocsi kigördült a
templomkertből, távolodott a bazilikától, és egy temetési menet
tempójában végigment a Cementerio dél Tepeyac sötét
mellékútjain, egyre mé-yebben hatolva a város misztikus szívébe.
 18 .

Peter lent a mélyben a halál hidegét érezte. Kezek fonódtak a

torkára. Rúgott egyet, de az iszapsűrűségűnek tűnő víz elvette
támadása erejét. Kezét bedugta a torkát markoló kezek alá, és
szétfeszítette őket, amint megérintették egymást. A szorítás
megszűnt, de mindketten tovább süllyedtek lefelé.
Lábával ollózó mozdulatot tett felfelé, de kezek kapaszkodtak
belé, és visszarángatták. Ennek az embernek nem kell ugyanannyira
levegőt vennie, mint neki, nem sajog a tüdeje, nem lüktet a feje,
nem dörömböl a mellkasában fájdalmasan a szíve?
Peter nem látta ellenfelét, tulajdonképpen még egyáltalán.
Abban a pillanatban, amint elemlámpája ráirányult a hajón,
elvakította a férfi lámpájának fénye. Aztán jött a támadás, és
mindketten a víz alá kerültek.
Egyre lejjebb és lejjebb.
Peter érezte, hogy a hideg kiszívja az erejét. Lábát holt súlynak
érezte. Aztán egy kar fonódott a torkára, fojtogatta, amit nem bírt
elviselni. A férfi arca után tapogatott, hüvelykujját belenyomta a
szemébe, és csak nyomta és nyomta minden megmaradt erejével, és
bár a víz akadályozta, annyit elért, hogy abbamaradt a hajtogatás.
Peter megpördült, hogy szembe kerüljön támadójával. Semmi
fényt nem látott a sötétben. Fogalma sem volt róla, milyen mélyre
merültek, csak azt tudta, hogy nincs már egy perce se, a tüdejéből
elfogy a levegő.
Kiegyenesedett, lábait szétterpesztette, de egy újabb, hasztalan
rúgás helyett cipője sarkát belevágta támadója arcába. Aztán
gyorsan ismét ollózott a lábával, karjával pedig felnyúlt. Az
elsődleges célja a felszínre jutás volt. Ezt rögzítve agyában, minden
korábbinál erősebbet rúgott. Egy örökkévalóságnak tűnt az út
felfelé, ami alatt egy pillanatra el is ájulhatott, a valóság részekre
esett szét, amelyeket semmi sem kapcsolt össze, mintha agya
teljesen elhagyta volna a testét. De végre meglátta maga fölött az
imbolygó fényt, amely, amint feljebb érve rájött, a víz színén
tükröződött.
Amikor a felszínre bukkant, izmos karok nyúltak le érte, erős
kezek ragadták meg - az általa leadott lövéssel riasztott emberei
attól a pillanattól fogva kereshették, hogy a Recursive fedélzetére
léptek.
Mormolást hallott maga fölött, felemelte a fejét, és két-három
arcot látott, köztük Sam Andersonét, a helyetteséét vette ki a vakító
reflektorfénybem Hallotta, amint Anderson odakiáltott, hogy a
lámpákat kicsit fordítsák el, és hálás volt, amikor az emberei rögtön
engedelmeskedtek.
Akkor érezte meg, hogy valami ráfonódik a lábára, majd egy
nagy súly feltartóztathatatlanul visszarántja a vízbe. Felkiáltott, és
közben arra gondolt, hogyan tudott támadója ilyen sokáig lent
maradni, és még mindig maradt benne annyi eró, hogy lehúzza a víz
alá.
A feje fölül mindenfelől kiáltozást, szörnyülködést hallott.
Anderson nyugodt hangon parancsokat adott ki. Miközben az
emberek kettőzött erővel markolták, Anderson felállt, előhúzta
oldalfegyverét, és Peter közelében a vízbe lőtt.
Amikor a negyedik lövedék is becsapódott a vízbe, Peter érezte,
hogy megszabadult a tehertől. Az emberei felhúzták és átemelték a
korláton, fel a Recursive fedélzetére. Rögtön takarókba burkolták. A
fedélzetet időről időre vörös fények pásztázták végig, Peter látta,
hogy az egyik villogó fény egy utóé. Két termetes mentős hordágyra
emelte.
- Anderson - mondta még a saját fülének is bizonytalannak
hangzó hangon - szedje le rólam ezeket az embereket. Nem megyek
sehová.
 - Bocsánat, főnök, de muszáj megvizsgálniuk.
A hordágyat a fedélzetről kiemelték a kikötőbe. Peter felfedezte,
hogy le van kötözve, tehetetlen. Anderson ott baktatott mellette,
mialatt végiggurították a kikötőn a parkolóban várakozó
mentőautóhoz.
- Az a faszfej még mindig odalent van. Azonosítanunk kell.
Hívja ki a búvárokat.
- Már megtörtént, főnök. - Anderson mosolygott. - Közben a
parti őrség három hajója fényszóróval átfésüli a kikötőt.
Mielőtt , a mentősök beemelték a kocsi hátuljába, Anderson a
mellére tette a mobiltelefonját.
- Miközben összevizezte magát, sürgős hívást kapott a HM-től. -
Hendricks.
A mentősök már a létfontosságú szervei működését vizsgálták.
- Hívom, amint kiszabadulok - mondta Peter. - Anderson,
találják meg azt a faszt.
- Meglesz, főnök.
Bevágódott az ajtó, és a mentőautó elindult. Anderson
visszasétált a 31-es hajóálláshoz, és folytatta a munkát. A főnök azt
mondta, találják meg az a faszt, és ő pontosan ezt fogja tenni

Aznap kora reggel Maria-Elena korán kiautózott az erősen

őrzött Castelar utcai épületből, és mint mindig, a kedvenc piacára
ment, hogy megvegye a vacsorára valót. A szokások rabja volt.
Egész életében egyetlen embernek dolgozott. Tizennégy éves volt,
amikor Maceo Encarnación fölszedte Puebla utcáiról, és a reszkető,
sovány, alultáplált kislányt bevezette a háztartásába. Mint kiderült,
őstehetség volt az ételek elkészítésében - az akkori szakácsnak
csupán csiszolnia kellett egy kicsit a tudományán. Attól a pillanattól
fogva, hogy Maria-Elena megfőzte első vacsoráját a férfi házában,
azonnal Maceo Encarnación kedvence lett. Személyzetének többi
tagja fölé emelte, akik régebben dolgoztak nála, ami természetesen
súrlódásokhoz vezetett.
Később, magas pozíciójából visszanézve Maria-Elena rájött,
hogy Maceo Encarnación szándékosan keltett átmeneti zűrzavart a
személyzet tagjai között a kitüntető figyelmével. Ilyen módon
akarta eltávolítani a házából a zúgolódókat és bajkeverőket, mielőtt
valami bosszantó történne. Elbocsátásuk után a háztartásban
visszatért a békesség, még nyugodtabban teltek a napok, mint
azelőtt. Maria-Elena biztosra vette, hogy Maceo Encarnación
zseniálisan kezeli az embereket, nem csak a személyzete tagjait.
Megfigyelte, hogyan bánik a vendégeivel - beszélget az egyikkel,
hízeleg a másiknak, megint másokat megaláz és ultimátumokat ad
nekik, a vendég személyiségétől függően ravasz vagy egyenes -,
hogy megkapja tőlük, amit akar.
Végül is ugyanez a helyzet velem is, gondolta a friss gyümölcs,
zöldség, csili, hús, csokoládé és hal vásárlása közben. Ismerte az
összes árust, akik szintén ismerték őt, és tudták azt is, kinek
dolgozik. Természetesen mindenből a legjobbat kapta, és mindent
alacsonyabb áron, mint amennyit más vásárlóiktól kértek. Időről
időre Maria-Elenának és a lányának, Anunciatának is adtak valami
apró finomságot. Végtére is fontos embernek számítottak az ő
világukban, ráadásul Maria-Elena a negyvenes éveinek elején még
szép és kívánatos nő volt, bár ő nem tartotta magát szépnek, nem
úgy, mint Anunciatát. Egyébként egyáltalán nem vágyott férfira.
Vásárlás után mindig sétált egy kicsit az Avenida President
Masarykon, ahol Maceo Encarnación a divatos, egyedi tervezésű
holmikat szokta megvenni. Tizenhét éve, Anunciata születése után,
amikor még kórházban feküdt, Maceo Encarnación egy Bulgari
karkötővel állított be hozzá. Hetekkel később, félve próbálta fel,
noha mindennap eljátszadozott vele, és a párnáján maga mellett
tartva azzal aludt minden éjjel.
Azon a délelőttön, miután bekukucskált néhány erődszerűen
védett kirakaton, letért az Avenida Presidente Masarykról valódi úti
célja felé. Az Oscar Wilde 20. szám alatti Piel Canela-butikhoz
ment. Megállt a kirakat előtt, és a puha anyagból készült
kézitáskákat, kesztyűket, retikülöket és öveket nézegette, amelyek
arra a szépséges kígyóra emlékeztették, amelyről fiatal korában
sokszor álmodott. Szeme lassan megtelt könnyel, ahogy a
vágyakozás a szívét és a tüdejét égette. A kirakat közepén ott állt a
vágyott kézitáska, és dupla szíjába félig betekerve az elegáns
kesztyű. Mindkettő dulce de lecke színű volt. Maria-Elena annyira
akarta őket, hogy a torka viszketett tőle. De tudta, hogy sosem fogja
megvásárolni egyiket sem. Szeméből csorgott a könny, patakokban
folyt le az arcán. Csak sírt és sírt. Nem mintha nem lett volna elég
pénze. Elég hosszú ideje állt Maceo Encarnación szolgálatában, és
gazdája bőkezűen megfizette, így megengedhette volna magának,
hogy megvegye őket. De ő az utcák lánya volt; ugyanúgy nem
vehette meg magának ezeket a drága holmikat, ahogy sosem lépett
volna ki Maceo Encarnación szolgálatából, még a történtek után
sem.
Kora délelőtti kirándulásának utolsó megállója a Paso de la
Reformán lévő La Baila volt, csupán négy sarokra a Lincoln
Parktól. A színes mexikói csempékkel díszített, hangulatos étterem
ízletes és eredeti ételeket kínált. Az évek folyamán Maria-Elenának
sikerült kicsalnia a tulajdonos-szakácsból a harminc káprázatos
összetevőből készülő mólé de Xico receptjét.
Az enyhe időben egy kinti asztalhoz ült le, nem törődve vele,
hogy beszívja az elviselhetetlenül forgalmas Reformán pöfögő
autók kipufogógázát. Amikor kedvenc pincére, Furcal az asztalához
érkezett, a szokásost rendelte, atolét, kukoricából főzött és aznap
bíborkaktusz- szal ízesített italt, empanadas de plátano rellenos de
frijoh és egy dupla espresso cortadót.
Most volt ideje önmagára, amikor kicsit mentesült Maceo
Encarnaciónnal szembeni kötelezettségeitől, amikor szabadjára
ereszthette a gondolatait, ahogyan minden este a lefekvés és az
elalvás közötti pillanatokban. Csakhogy Maceo Encarnación házán
belül, ahol a férfi akarata a nappal és az éjszaka bármelyik
pillanatában utolérte, még akkor sem volt igazán szabad. Nem úgy,
mint most, amikor egyedül üldögélt egy ismerős étteremben, és a
város kormos levegője ott kavargott körülötte.
Egy számára ismeretlen pincérnő mosolygott rá melegen, amint
letette Maria-Elena atoléjét.
- Remélem, ízleni fog az ital - mondta. A mindig udvarias
Maria-Elena megköszönte, kortyolt egyet, majd még egyet,
nagyobbat, és bólintott, azután elengedte a Beatrice nevű pincérnőt.
Két kezével átfogta a kézzel készített bögrét. Most volt ideje
végiggondolni az Anunciata naplójában olvasottak jelentőségét. Az
előző héten véletlenül került a kezébe, amikor a lánya.szobájában
takarított. A lány, nyilván véletlenül, berúgta az ágy alá. Maria-
Elena tökéletesen tisztán fel tudta idézni azt a pillanatot, amikor a
tenyerében tartotta a könyvet, és tudatosult benne, hogy az egy
napló. Részletesen megelevenedett előtte a végzetes pillanat, mielőtt
kinyitotta a naplót, amikor még minden olyan volt, mint mindig.
Majdnem nem nyitotta ki. Valójában lehajolt, hogy visszategye
olvasatlanul a helyére, Anunciata ágya alá. Akkor mi történt volna?
Nem hasadt volna szét és nem formálódott volna át a valóság.
De a kíváncsiság, mint egy gonosz kígyó, nem hagyta nyugodni.
Még akkor is kinyújtotta a karját, hogy visszategye a naplót az ágy
alá. De valami - a vágyott tudás kígyója?-megállította, és látta
magát, ahogy visszahúzta a karját.
Nem állt fel, és most csodálkozott rajta. Térdelve, mintha
imádkozna, kinyitotta a tiltott könyvet, és elolvasta, amit sosem
kellett volna elolvasnia. Mert abban, a vége felé, olyan tüzes sorok
álltak, hogy beleégtek az agyába. Felordított volna, ha azonnal nem
tömte volna a szájába az öklét.
Anunciata - a lánya, az ő egyetlen gyereke - rendszeresen bebújt
Maceo Encarnación ágyába. A szenvedélyes szavak iszonyú
részletességgel felidézték az első alkalmat, és minden utána
következőt. Maria-Elena becsapta a naplót. Izzott az agya, de
halálosan megsebzett szíve már hamuvá porladt.
Kézitáskájából egy darab papírt vett elő, és nehézkesen
kanyarítva a betűket, írni kezdett. Közben könnyek csorogtak az
arcán, foltot hagyva a papíron. Nem törődött vele. Szíve túlcsordult
a szégyentől és a bánattól, de ez nem állította meg. Vadul írt tovább,
amíg a rettentő véghez ért. Aztán összehajtotta a papírt, meg sem
nézve, amit leírt. Minek izgassa magát? Örökre bevésődött a
szívébe.
Megszállta valami. Kiitta az atdét, a többihez hozzá sem nyúlt,
az asztalra dobott néhány bankjegyet, majd elsietett a járdán.
Visszaérve a Piel Canela-butikhoz az Oscar Wilde 20. alá, belépett
az ajtón, előhúzta a hitelkártyát, amellyel megvette az ételt Maceo
Encarnación-nak, és megvásárolta a régóta vágyott táskát és
kesztyűt. Míg az eladó beütötte az árat, végigsimította őket, majd
megkérte, hogy az ajándékot csomagolják be. Figyelte, amint
pasztellszínű papírba burkolják és gondosan behelyezik egy vastag
dobozba, amelyre kétoldalt arany betűkkel a butik nevét és
emblémáját nyomtatták. A ládikát egy rózsaszínű-zöld szalaggal
kötötték át.
Az elárusítótól kapott kártyára ráírta szeretett lányának a nevét.
Alá a következőt írta: „Ezt neked vettem.”
Kilépett az üzletből a vakító napsütésbe. Megállt a járdán,
képtelen volt továbblépni. Lába nem engedelmeskedett, és melle bal
oldalába éles fájdalom hasított. Dios, mi történik velem? Borzalmas
ízt érzett a szájában. Az italában lett volna valami?
Szédülés fogta el, elesett. Kiáltozás és szaladó lábak hangja
jutott el hozzá távoli visszhangként, agyában nem kapcsolódva
hozzá vagy ahhoz, ami történt vele.
Ott fekve, az égre nézve ismét feltörtek a könnyei, mélyről
felszakadó zokogásban tört ki. Borostyánkőbe zárt agya, a halálos
eszméletlenség peremén lebegve, visszatért az egyedüli dologhoz,
ami számított: az egy héttel korábbi leleplezés pillanatához.
A katasztrófa az ő hibájából történt. Bárcsak elmondta volna
Anunciatának, de meg akarta kímélni a lányát származásának
szennyes részleteitől. Az anya most ugyanazokat a szennyes
részleteket olvasta lányának naplójába. Isten segítsen neki, anya és
lánya ugyanazon a hatalmas ágyon, ugyanazon a szörnyűséges,
nagyhatalmú emberen, ugyanazon a megbecstelenítésen osztozott.
Maceo Encarnación volt Anunciata apja. Most a szeretője is.
Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt a kávézóban elfogyasztott
méregtől megállt a szíve.

Martha Christiana borongós hangulatban ült a repülőgépen a

visszaúton Gibraltárból Párizsba. Mellette Don Fernando a Robb
Report legfrissebb számát lapozgatta. Martha az ablakon át a
végtelen, kék eget nézte. Alatta a felhők olyan pámásnak látszottak,
hogy azt képzelte, le tud feküdni rájuk,-és megpihenhet rajtuk.
Leginkább pihenésre vágyott. Pihenésre és mély, zavartalan
álomra, amelyekről tudta, hogy egyik sem adatik meg neki. Don
Fernando minden alkalommal meglepte valamivel. Most, apja
sírjának meglátogatása után, és látva, mivé vált anyja, hogyan
járhatna tovább ugyanazon az úton, amelyen éveken át? De hogyan
tudnék letérni róla? - kérdezte magától.
Odafordult Don Fernandóhoz:
- Szomjas vagyok. Hol az utaskísérő?
- Múlt éjjel visszaküldtem a személyzetet - mondta a férfi fel
sem nézve.
Martha folytatta a töprengést. Ráébredt, hogy a világon nincs
olyan hely, ahol úgy horgonyozhatna le, hogy minden zugot ismer.
Most olyasmivel találkozott, amire nem számíthatott, és nem tudta,
mit lépjen. Megint kislánynak érezte magát, elveszettnek és
magányosnak, csak el akart futni onnan, ahol van, az ismeretlen
ürességbe. Szédült, mintha nagy magasságból zuhanna lefelé. Csak
most döbbent rá, hogyan formált meg körülötte egy világot Maceo
Encarnación, egy olyan környezetet, amelyben ő működőképes - de
mint micsoda? A vasökle vagy a bábja, amely minden egyes új
megbízatás alkalmával úgy táncol, ahogy ő fütyül. Halál, halál és
még több halál. Most látta, hogyan babonázta meg a férfi, hogy azt
gondolja, kizárólag ölésre alkalmas, hogy a férfi nélkül, a tőle
kapott megbízások nélkül, a tőle kapott pénz nélkül semmit sem ér.
- A halál pillanatáért élsz - mondta neki Maceo Encarnación. -
Ez tesz téged különlegessé. Egyedülállóvá. Ez tesz téged értékessé
számomra.
Most ismerte fel a jelentőségét annak, mennyi mindent kapott
tőle, annak, hogy hízelgett neki, cirógatta az egóját, simogatta a
szavaival. Lelki szemei előtt egy bábfigurának látta önmagát, akit
Encarnación dróton rángat. Megfagyott a vér az ereiben, és
megremegett belül.
- Mit gondol erről az új Falcon 2000S-ről? - kérdezte Don
Fernando, és Martha ölébe pottyantotta a magánrepülőgépet
ábrázoló két oldalnál kinyitott magazint. - Ennek a gépnek esedékes
egy nagyobb javítás. Helyette magasabb kategóriájú gépre
gondoltam.
- Komolyan beszél? - Martha ránézett, nem a Falcon
fényképére. - Ezen jár az esze?
Don Fernando vállat vont, és visszavette a magazint.
- Talán nincs érzéke a repülőkhöz.
- Lehet, hogy magának nincs érzéke ahhoz, ami történik -
mondta Martha jóval indulatosabban, mint szerette volna.
Hererra félretette a magazint.
- Figyelek.
- Most mit fog csinálni?
- Az teljes mértékben magától függ.
Martha dühösen rázta a fejét.
- Hát nem érti? Ha nem ölöm meg magát, Maceo Encarnación
engem öl meg.
- Értem.
 - Szerintem nem érti. Nem leszek képes elmenekülni előlük
- Megint csak értem.
- Akkor mit fogok…?
- Tervezi még, hogy megöl engem?
Martha felhorkant.
- Nem beszéljen butaságokat.
Don Fernando egész testével feléje fordult.
- Martha, egy hasonló pálfordulás mindig nehéz helyzeteket
teremt.
- Ezt senki sem tudja nálam jobban. Láttam, milyen felfordulást
tudnak okozni. Az utolsó pillanatban…
-…Az ember mégsem képes végigcsinálni.
- Bármennyire akarja.
- Néha - mondta Don Fernando - érezve, hogy nincs kiút, inkább
önmagukat ölik meg.
Martha nyugodtan nézett rá.
- Az velem nem fordulhat elő.
Don Fernando megfogta a nő kezét.
- Hogy lehet biztos benne, Martha?
- Gibraltárban maga fogta és szétszedte a szívemet, kivágta
belőle az összes sötét részt, majd ismét összerakta.
- Nem - mondta a férfi. - Azt maga csinálta.
Martha elmosolyodott.
- De ki adta a kezembe a szikét?
A gép ereszkedni kezdett, megérintette a felhők tetejét, majd
hirtelen közöttük szállt, az ég elszürkült, mintha egyedül lettek
volna a levegőben, belevesztek volna a világba.
- Hamarosan landolunk - mondta Martha. - Fel kell hívnom.
- Tegye meg.
- Mit fogok neki mondani?
- Mondja neki azt, amit hallani akar - felelte Don Fernanda -
Mondja neki, hogy teljesítette a megbízatást. Mondja, hogy halott
vagyok.
 - Mindig bizonyítékot követel.
- Akkor szállítjuk neki.
- Meggyőzőnek kell lennie.
- Az lesz - biztosította Don Fernando.
Martha összevonta a szemöldökét.
- Nem értem.
Biztonsági övét kioldva Hererra fölállt.
- A gép nem fog leszállni.

Acapulco partjainál a víz türkizkék volt és tiszta, egészen a

sziklás fenékig. Nagy magasságból leugrani bele ügyességet és
edzett tüdőt igényelt. Bent tartani a levegőt, amíg a víz alá süllyedés
tart, majd megküzdeni az áramlatokkal, örvényekkel és a
hullámveréssel a tajtékzó felszínre emelkedés közben, hosszú
gyakorlást és megint csak acélos tüdőt igényelt.
Mire tizenegy éves lett, Tulio Vistoso, a napsütötte üdülőváros
legügyesebb sziklaugrója majdnem kilenc percig vissza tudta tartani
a lélegzetét. Tizenöt éves korára legalább egy perccel tovább.
A Dockside Marina körüli víz olajosan fekete volt, de a fény
hiánya nem ijesztette meg az Aztékot. Elengedte jefe Marks lábát,
amikor a lövések a vízbe csapódtak; nem volt értelme tovább
próbálkozni. Ha akkor nem is húzta le a mélybe Marksot, tudta,
hogy ez csak idő kérdése. Nem mintha Maceo Encarnación sok időt
adott volna neki, a fele pedig már le is telt. Valakinek a fejével és
legalább a harmincmillió visszaszerzésének az ígéretével kell
visszatérnie Mexikóvárosba.
Amint abbamaradt a lövöldözés, és jefe Marksot kihúzták a
vízből, Don Tulio lendületbe jött. Tudta, hogy Marks emberei
hamarosan búvárokat küldenek a vízbe. Ennek bekövetkezte előtt
vagy biztosan el kell rejtőznie valahol a vízben, vagy ki kell jutnia a
partra. Mivel a hajók kint voltak a vízen, aligha úszhatott ki a
kikötőből. Ráadásul azt tellett feltételeznie, hogy a gringo federates
már felállított körülötte egy kordont.
A Recursive közelében lévő, síkos mólótól nem messze úszott a
felszínre, érezte a többi hajó rezgését. Aztán erős fényszórókat
kapcsoltak be, és a víz sötétjét pásztázták, eltüntetve az árnyékokat,
amelyek között el akart rejtőzni. Arra nem jut ki, állapította meg.
Mint ahogy a következőnek kinézett móló cölöpjei és keresztrúdjai
sem feleltek meg: ahogy próbaképpen kidugta a fejét a vízből,
kutyák lihegését és szimatolását hallotta, egész biztosan
megtalálnák a móló alatt.
Így csak egy lehetősége maradt, ami nem viszont nem tetszett
neki. Ismét alábukva, hogy elkerülje a fénycsóvákat, és lassan
tempózva, hogy ne kavarja fel a vizet, végigúszott a kikötő és a
Recursive jobb oldala között. Addig araszolt előre, amíg közvetlenül
a második, nagyobb ütköző alá nem ért.
Ujjaival tapogatózva egy fémgyűrűt talált, amelyet ugyanolyan
színűre festettek, mint a hajó törzsét. Ha nem tudná, hogy ott van,
aki nem keresi, sosem venné észre. De a Recursive mindenekelőtt
csempészhajó volt; fel volt szerelve mindenféle trükkös kellékkel. A
rejtek a hajó jobb oldalán, éppen a merülési vonal fölött
helyezkedett el. Fentanyl és heroin szállításához használták, de
szükség esetén egy ember is elfért benne. A gond az volt vele, hogy
nem volt teljesen vízhatlan, legalábbis az Azték súlyával
megterhelve. Ezért vonakodott fontolóra venni a használatát. Egy
dolog kilenc percig visszatartani a lélegzetet, de teljesen más egy
koporsó méretű hely csapdájába esni, miközben az lassacskán
megtelik tengervízzel.
Mégis az élve eltemetkezés volt most Don Tulio egyetlen
esélye, és élt is vele. Elcsavarta a gyűrűt, kinyitotta a fedelet, és
bevetette magát a lyukba. Vele együtt víz is befröccsent, és
megtöltötte a tér alját. Most már sietve becsukta az ajtót, és belülről
zárt helyzetbe fordította a gyűrűt, hogy ne lehessen meglátni.
Aztán, miközben a szíve szaporán vert, elkezdett imádkozni egy
rég elfeledett istenhez.

Negyven perccel a sürgősségi osztályra érkezése után Peternek

megengedték, hogy felüljön, miközben intravénásan beadott
folyadékokkal hidratálták. Felhívta és ezzel felébresztette
Hendrickset.
- Hol a pokolban volt? - mordult bele a telefonba a miniszter.
Amikor Peter elmesélte neki, hogy beszivárgott a Core
Energyhez, hogy annak főnöke szavakban elismerte, hogy
belekeveredett valamibe, hogy Dick Richards titokban Tom
Bricknek dolgozik, és hogy követte a Recursive fedélzetén lévő
harmincmillióhoz vezető nyomokat, Hendricks hallhatóan
megenyhült.
- Utálom, amikor mindkét igazgatóm kivonja magát a
forgalomból.
Peter feje egy csapásra teljesen kitisztult.
- Miről beszél?
- Soraya kórházban van - közölte komoran a miniszter. -
Összeesett, és sürgősségi beavatkozásra volt szüksége.
Felindultságában Peter kis híján kitépte magából az infúziót.
- Hogy van?
- A legutóbbi információm szerint az állapota stabil. Vele van
Delia, alig mozdul el mellőle.
- Hol fekszik?
- Ugyanabban a kórházban, mint maga. De a hangján nem úgy
hallom, hogy…
- Én jól vagyok! - csattant fel Peter, kicsit túl agresszívan. Még
ő is észrevette, noha késve. - Elnézést, uram, ez az egész kikötői
dolog kikezdte az idegeimet.
- Rendben. Mindenről számoljon be, és amint azonosították a
támadóját, tudni akarom, világos?
 - Igenis, uram.
Egy darabig hallgattak.
- Ami Richardsot illeti, el akarja kapni, vagy futni hagyja?
Peter, miközben Sorayán járt az esze, eltöprengett a kérdésen.
- Adjon egy-két napot, hogy meglássam, miben mesterkedik.
Most, hogy elszöktem Brick házából, látni akarom, mi történik.
- Bárcsak tudnánk, kit hozott vissza, hogy megölje magát.
- Én is szeretném tudni, főnök. De lehet, hogy senkit, Brick
igazából a maga fejét akarja. Inkább a kulcsra koncentráltam.
- Hallottam. De e pillanattól fogva Richardsot fenyegetésnek
kell tekintenünk.
- Így van, főnök. De ha felhasználhatjuk, hogy cáfolhatatlan
bizonyítékot szerezzünk arról, miben sántikál Brick, nem akarom
elszalasztani a lehetőséget.
- Remek. - Hendricks nem volt túl lelkes. - Ha bármilyen
támogatásra van szüksége…
- Akkor azonnal hívom.
- Tegye azt. És addig is védelmet rendelek maga mellé.
- Ezt ne tegye, uram. Minden tiszteletem mellett, nem tudom
úgy végezni a dolgom, ha valaki árnyékként követ. Nem aktakukac
vagyok. Tudok vigyázni magamra.
Csönd a vonal túlsó végén.
-…Uram?
- Peter, az isten szerelmére, vigyázzon jobban magára - mondta
Hendricks, mielőtt bontották a vonalat.

- Két lehetőség közül választhatnak - közölte a temetkezési

vállalkozó - vagy a padlón alszanak, vagy az egyik koporsóban.
- Szép selyem - jegyezte meg Rebeka egy koporsó szélét
végigsimítva.
A temetkezési vállalkozó mosolygott.
 - Lágy, mintha egy felhőn feküdne. - Sápadt, sovány, horpadt
mcllkasú férfi volt, ceruzabajusszal és nőiesen piros ajakkal. Keze
porcelánfinomságúnak látszott. Lakkozta a körmeit. Diego de la
Rivera néven mutatkozott be. - Választhatnak - mondta. - Akárhogy
is, értesítem magukat, ha itt az idő.
- Biztosra veszi, hogy Maceo Encarnación emberei felhívják? -
kérdezte Bourne.
- Több mint biztos - mondta de la Rivera. - Sőt biztos vagyok
benne, hogy személyesen Maceo Encarnación fog felhívni.
- Hogyhogy?
De la Rivera elhúzta a száját.
- A húga a feleségem.
Ez nem tetszett Bourne-nak.
- Nem sűrűbb-e a vér a víznél?
De la Rivera ajka szinte gúnyosan görbült le.
- Maceo Encarnación nem az én vérem. Annak az embernek a
bőre alatt is pénz van, mégis úgy bánik a húgával, mint egy darab
szarral. - A padlóra köpött. - És velem? Szeret üzlethez juttatni; azt
hiszi, hogy szükségem van rá. „Téged csak a pénz érdekel”, ezt
szokta mondani nekem, amikor pedig csak azt akarom, hogy
emberként bánjon velünk. Szóval megnyugodhat: nincs itt szó
vérről, se a feleségem részéről, se az enyémről Baszódjon meg, mit
törődöm én vele. - Legyintett. - Akármilyen felfordulást okoz,
kurvára tapsolni fogok magának.
Nem folytatta, kiment, és kifelé lekapcsolta a mennyezeti
világítást. Az íróasztalán égve hagyta a lámpát, úgy festett, mindig
így tesz, még ha el is hagyja a helyiséget. Távoztával csak a mély
hangú zümmögés szűrődött át a betonpadlón az alagsori
hűtőegységek felől, kísérteties hangulatot teremtve.
- Le akarsz feküdni? - Rebeka Bourne-ról, akinek az
arckifejezésétől nevethetnékje támadt, és a nyitott koporsóra nézett.
- Én sem akarok.
Bourne szétnyitotta a város részletes térképét, amelyet el
Enterrador adott neki, és a halvány világításnál tanulmányozni
kezdte.
- Világos, hogy mit kell tennünk - kérdezte - ha egyszer
bejutunk?
- Először Rowland, aztán Maceo Encarnación.
Bourne felpillantott. A lámpa fényét látta visszatükröződni a
lány szemében, fénykorona vette körül a pupilláját.
- Figyelj ide, gondolkodtam - mondta halkan. - Kezdem
gyanítani, hogy a Dzsihád bisz szaif…
- Nem is rejtőzködik. A szemünk előtt van.
- Azt mondod?
Rebeka bólintott.
- Része Encarnación birodalmának. Annak kell lennie.
Bourne visszatért a város útvesztőit ábrázoló térkép
tanulmányozásához.
- Ezt mire alapozod?
- Ideérkeztünk, átautóztunk a városon… Hallgattam, amit
Constanza Camargo mondott, és tudtam.
- Tévedsz - jelentette ki Bourne. - A Dzsihád bisz szaif egy
kísértet. Nem létezik.
- De mi van azzal, amit Dahr el-Ahmarban kihallgattam?
- Dahr el-Ahmar. Az a kulcs, ugye? - Bourne ismét felnézett. -
Ben David ezredest hallottad. Azt mondod, azt hitte, még mindig
eszméletlen vagy, ugye?
Rebeka bólintott.
- És mi van, ha tudta, hogy hallgatózol?
A nő rámeredt.
- Gondold végig, Rebeka. Ben David tudta, hogy te vittél engem
Dahr el-Ahmarba, a Moszad egy idegen országban lévő, titkos
táborába, ahol egy még titkosabb kísérletet folytattak párhuzamosan
a SILEX-szel, izotópok lézeres gerjesztéssel való szétválasztásával,
hogy gyorsan és hatékonyan tudjanak fegyvergyártáshoz megfelelő
minőségű nukleáris anyagot dúsítani. Nos, hirtelen nem tudta, vajon
megbízzon-e benned. Ezért csapdát állított. A hallótávolságodon
belül beszélt a Dzsihád bisz szaifról Miért tette volna ezt? Valóban
kockáztatna, hogy tényleg eszméletlen vagy-e? A francokat
kockáztatná. Nem, azért beszélt a Dzsihád bisz szaifról, hogy
meglássa, mit teszel. És mit tettél? Leléceltél. Nem csoda, hogy
utánad küldte a Babilóniait.
Rebeka a fejét rázta.
- Nem. Ez lehetetlen.
- Tudod, hogy nem az - erősködött Bourne. - A legtöbb
embernél jobban ismerjük Ben Davidot. Szerintem mindketten
láttuk a legrosszabb formájában.
- És akkor mi van Rowlanddal?
- Őt Maceo Encarnación küldte - felelte Bourne. - Encarnación
az, aki holtan akar engem látni. Láttad, hogy jött utánam
Stockholmban a helikoptere.
Látta, ahogy a lány mélyeket lélegez, összeszedi magát. Amikor
Rebeka visszafordult feléje, csillogott a szeme, és enyhe remegés
futott végig rajta.
- Azt hittem, olyan okos vagyok.
- Felejtsd el. Mindannyian hibázunk.
- Nincs senki a Moszadon belül, akiben megbízhatnék, és a
végén Ben David is elárult engem.
- Szerintem ő másképp fejezné ki magát.
Rebeka újabb mély lélegzetet vett.
- Valójában mi történt közted és közte? Úgy értem, azelőtt.
Bourne sokáig méregette Rebekát. A lány közben erősen érezte
a félhomályban a nyitott koporsók, a halvány selyemmel bélelt
szigetecskék jelenlétét. Egyáltalán nem látszottak kényelmesnek,
hívogatónak.
- Amikor bealkonyult Mubarak egyiptomi rezsimjének, a
kormánya elvesztette az ellenőrzést a Sínai felett - mondta Bourne. -
De ezt biztosan tudod.
Rebeka bólintott.
 - Ott találkoztunk először Ben Daviddal. Az IDP egységei a
helyi beduin karavánokat ellenőrizték, amelyek kábítószert,
fegyvereket és Eritreából származó rabszolgákat csempésztek
Izraelbe. Ben David öt Moszad-ügynökkel volt ott, hogy
utánajárjanak annak a szóbeszédnek, amely szerint Mubarak és
valaki, egy magas beosztású ember a kormányában állt a
szállítmányok mögött, ők kenték meg a beduin törzsfőnököket. Én a
saját nyomozásom kellős közepén tartottam, amely kismértékben
érintette az IDF-et is. Elég, ha annyit mondok, hogy a céljaink
ütköztek egymással.
- Az biztosan nem tetszett neki.
- De nem ám - felelte Bourne. - Jellemző Ben Davidra, hogy
kiagyalt rólam egy történetet, és azt eladta az IDF parancsnokának.
Ennek eredményeként az IDF utánam eredt.
- Amivel két legyet üthetett volna egy csapásra: téged
lekapcsolnak, és az IDF-et is lerázza, hogy szabadon végezhesse a
maga dolgát, közbeavatkozás nélkül. Ügyes.
- Nem volt elég ügyes - vélekedett Bourne. - Meglógtam az IDF
elől, egy fegyverkereskedőt megszemélyesítve, az egyik beduin
karavánhoz csatlakozva. Amikor Ben David és az egységei rájuk
támadtak, ott voltam.
Rebeka intett, hogy üljenek le a padlóra.
-Mi történt azután? - kérdezte, miután elhelyezkedtek.
- Ben Davidra élete legnagyobb meglepetése várt. A karaván
vezetője szerint a szállítmányok Pakisztánból, Szíriából és
Oroszországból származtak, nem volt közük az egyiptomi
kormányhoz.
- Hittél neki?
Bourne bólintott.
- Nem volt rá oka, hogy hazudjon. A magam részéről én azért
voltam ott, hogy felügyeljem a saját szállítmányomat. A fizetségét
orosz fegyverkereskedőktől kapta, olyanoktól, mint amilyennek én
is kiadtam magam. És olyan terrorista sejtektől, amelyek a
kolumbiai és mexikói kartellekkel álltak kapcsolatban.
Csillogott a szeme.
- Ben David hírszerzői értesülése vagy helytelen volt, vagy
szándékosan félretájékoztatták. Akárhogy is, a saját és a Moszad
idejét vesztegette a Sinain. A baj az volt, hogy Ben David nem akart
hinni nekem. Elrendelte a kivégzésemet, és majdnem meg is történt.
- De elszöktél.
- Egy újsütetű beduin barát segítségével. Ben David irtózatosan
dühös lett, megfogadta, hogy le fog vadászni és megöl engem.
- Ez a történet vége?
- Amíg újra nem kezdődött, amikor berepültünk Dahr el-
Ahmarba.
- A francba, bár tudtam volna.
- Mit tettél volna másképpen? - kérdezte Bourne. - Azonnali
orvosi segítségre volt szükséged. A Moszad-tábor volt a
legközelebbi biztonságos hely.
- Figyelmeztetnem kellett volna téged.
Bourne felmordult.
- Ben Davidot újra látni elegendő figyelmeztetés volt.
- Hegyeket mozgatott meg, hogy elkapjon téged - mondta. - De
megint csak halálra rémítetted.
- Azt kapta, amit megérdemelt.
- Sosem hagyja abba a vadászást rád.
Bourne halványan rámosolygott.
- Nem ő az első. És nem ő lesz az utolsó.
- Nem lehet… - Rebeka mintha elvesztette volna a hangját vagy
a bátorságát.
- Mit nem lehet?
- Nem lehet könnyű az általad választott élet.
- Azt hiszem - válaszolt Bourne halkan ez az élet választott
engem.
Rebeka a fejét csóválta.
- Te a változás ügynöke vagy.
 - Lehet, hogy csak a mérleg nyelve.
- Az elég… talán több is, mint ami egy embernek elég.
Aztán csöndben ültek, a saját gondolataikba merülve, mígnem
kaparászást hallottak. Felgyulladt a mennyezeti világítás, és
megjelent Diego de la Rivera.
- Befutott a hívás - közölte. - Itt az idő.
 19.
- Maga megőrült. - Martha Christiana felnézett Don Fernandóra.
- Azt mondja, egyedül vagyunk a gépen?
- Igen.
- A pilóta és a navigátor kiugrott ejtőernyővel.
- És azt tervezi, hogy lezuhan a gép…
- Lezuhan. Igen. - Lehúzott egy vastag, gravírozott aranygyűrűt,
vérvörös, gömbölyűre csiszolt rubinnal a közepén. - A mentőcsapat
ezt meg fogja találni. Az enyémként fogják azonosítani.
Martha lélegzete elakadt. Még mindig nehezen hitte el ezt az
őrült tervet.
- De nem találnak testi maradványokat.
- Ó, dehogynem.
Követte Don Femandót a gép hátsó részébe, ahol megtorpant,
amikor meglátott három egymásra rakott hullazsákot. A férfira
meredt.
- Ez egy vicc, ugye?
- Nyissa ki a zsákokat.
Olyan nyugalommal mondta ezt, hegy Marthának a hideg
futkosott tőle a hátán. Erről az oldaláról eddig nem ismerte Don
Fernandót. A férfi mellett a legfelső zsák fölé hajolt, és egy remegő
kézzel lehúzta a cipzárt. Egy holttest üres tekintetű, fehér arcába
nézett.
- Három ember - mondta Don Fernando. - A pilóta, a navigátor
és én. Így fog szólni majd a jelentés.
Martha feléje fordult.
- És magával mi lesz? Csak úgy eltűnik az Aguardiente Bancorp
éléről?
- Megoldom - felelte a férfi elfordulva. - Most jöjjön. Kifutunk
az időből. - Elővett két ejtőernyőt, és az egyiket a nőnek nyújtotta. -
Vagy meg akar halni?
- Nem hiszem el, hogy ez megtörténik.
- Pedig megtörténik. - Don Fernandó magára rángatta a
köteleket, és mellén megerősítette a kapcsokat.
Mintha most vette volna észre a nő tétovázását, felvonta a
szemöldökét.
- Meggondolta magát?
- Nem értem…
- Akkor öljön meg most, és legyen vége. Elfogy az ideje. Hajtsa
végre Maceo Encarnación megbízatását. Kétlem, hogy meg tudnám
állítani.
Martha összevonta a szemöldökét.
- Azt mondta, maga mindent el akart tőle venni.
- Mennyit tud a birodalmáról?
Martha megrázta a fejét.
- Na, akkor nincs oka rá, hogy a megjegyzése befolyásolja
magát.
Martha arra a találkozásra gondolt Maceo Encarnaciónnal,
amely a Place de la Concorde-on zajlott le, a forgalom zajában, a
mit sem sejtő, kiáltozó, nevetgélő turisták között. A nyaktiló és a
terror uralmának árnyékában.
- De befolyásolt.
- És akkor… - Don Fernando szélesen széttárta a kezét. Amikor
a nő nem válaszolt, felé lépett, kivette kezéből az ejtőernyőt, és
rátette a vállára a köteleket. De amikor kezdte a derekára erősíteni a
széles hevedert, Martha megragadta a kezét.
- Várjon.
Találkozott a tekintetük.
- Utolsó esély, Martha - mondta. - Most döntenie kell. Maradjon
Maceo Encarnaciónnal, vagy tegye meg az első lépést az új kezdet
felé, amelyről Gibraltárban beszélt.
Levette magáról a nő kezét, és szorosabbra húzta rajta a
hevedert.
- Nekem úgy tűnik, hogy a múltját egy sor férfi követése
határozta meg. - Az ajtóhoz vezette, és a kezét rátette az azt nyitó,
hatalmas fémrúdra. - Folytassa vagy változtasson, Martha. Ilyen
egyszerű a választás.
- Ezt egyszerű választásnak nevezi?
- Nevezze, aminek akarja, de magának kell megtennie. -
Lágyabb lett a hangja. - Ebben a döntésben senki sem tud magának
segíteni, Martha. Én meg sem próbálnám.
A nő mély lélegzetet vett. A világítótoronyra, apja sírjára
gondolt, és az anyjára, aki beleveszett abba a világba, amelyben
Martha kislányként még része volt az életének. Don Fernando
szemébe nézett, ki akart olvasni onnan valamit, de a férfi állta a
szavát: meg sem próbálta őt befolyásolni. És hirtelen rájött, hogy ő
az életében az első férfi, aki nem próbálta őt manipulálni.
Aztán bólintott, és a férfi helyett az ajtózár rúdjára tette a kezét.
- Hadd csináljam - mondta.
Don Fernando felnevetett, és két oldalról szeretetteljesen arcon
csókolta.
- A legjobb, ha először mutatok valamit.
- Azt mondta, kifogytunk az időből.
A folyosón visszavezette a gép elejére, kinyitotta a pilótafülke
ajtaját, és megmutatta neki az életben lévő és székében ülő pilótát és
a navigátort.
- Jó lenne, főnök, ha bekötnék magukat - mondta a pilóta. -
Hamarosan leszállunk.

Charles Thorne nyugtalanul megfordult az ágyban. Igazság

szerint gyűlölte Li Vant, és félt tőle, a két férfit mégis összekötötte
az általuk ide-oda továbbított titkok áramlata. Olyanok voltak, mint
egy vezeték szakaszai, szükségük volt egymásra.
 Thorne ismét megfordult, igyekezett kényelmesebben feküdni,
de hiába.
Sokkal rosszabb, hogy irigyelte Li Vant. Szerelmes volt Natasha
Illionba, az izraeli szupermodellbe, Li kedvesébe. És megesküdött
volna rá, hogy Li tudja. Amikor együtt voltak, Li mintha
szándékosan felvágott volna Natashára. És Natasha, talán ő is benne
volt Li kis mókájában, mindig a legprovokatívabb, legdivatosabb
ruhát viselte - a köldökéig ért a kivágása, vagy olyan neccfelsőt
húzott, amelyen keresztül Thorne lopva megpillanthatta kicsi, de
tökéletes mellét, meggyszínű mellbimbóját. Thorne felnyögött,
elképzelte, amint szája összezárul körülötte.
Biztosra vette, hogy Li és valószínűleg Natasha is kineveti az
együtt töltött éjszakáikon, mintha egy állat volna, amelyiket a
kerítése rácsán túlról csúfolnak.
Az ágya melletti óra fénye átszűrődött a szemhéján. Alig egy
órája tért vissza a Livel a kínai negyedbeli étteremben lezajlott
találkozójáról. Tso tábornok csirkéje megfeküdte a gyomrát, mintha
egy viaszlabdát nyelt volna le, nem mozdult, emészthetetlennek
bizonyult.
Megint megfordult, majd kigurult az ágy szélére, és felült. Ma
nincs pihentető alvás, nincs kiút a körülötte kérlelhetetlenül
összeszoruló hurokból. Természetesen kérhetne Sorayától védelmet,
de ez annyit jelentene, hogy térden csúszva mászna vissza hozzá,
hason kúszna, mint egy alja koldus. Örökre Soraya hatalmában
maradna, és keserű tapasztalatból tudta, milyen könyörtelen tud
lenni a nő, ha úgy érzi, a másik rosszat tett. De mi van, ha ő az
egyedüli menedéke? Li utalt rá, hogy segítene neki, de inkább a
vonat elé veti magát, mint hogy annak a mocsoknak legyen az
adósa.
Nem, gondolta most, ahogy lelógatta a lábát az ágy mellett.
Soraya az utolsó reménysége, hogy kimásszon ebből a
kalamajkából, mielőtt az igazságügyi minisztérium nyomozása
mindenre fényt derít.
 Aztán eszébe jutott, hogy Soraya kórházban van, az ő babájával
állapotos, és hirtelen kellemetlenül megmoccant benne Tso
tábornok csirkéje.
Felpattant, rohanva éppen keresztülért a hálószobán, át a
fürdőszoba csempézett padlóján a vécékagylóhoz, mielőtt olyan
erővel hányta el magát, mintha a belső részei fordultak volna ki

A Natasha Illion képtelenül hosszú lábai között élvezkedő Li

Van felvette titkosított mobiltelefonját, és megnyomott rajta egy
gombot. A vonalban kongó hangok hallatszottak, ahogy a hívás
végigszaladt az országon, a Csendes-óceánon végigfutó titkos
alállomások során, míg aztán Pekingen belül őrülten ide-oda
pattogott egy csomó, szintén titkos figyelőállomás között. Az
Állami Gabonaügyi Hivatal irodáit a központi kormányzati
negyedben álló, hatalmas Guohong épületben helyezték el. Bár a
legfelső három emeleten is az ÁGH lógója látszott, a hivatal alsóbb
szinteken dolgozó munkatársai közül senkit sem engedtek fel ide.
Külön lift vitt fel az óriási előcsarnokból azokra a felső emeletekre,
anélkül, hogy a közbülső szinteken megállt volna. Ami a lent
dolgozó munkatársakat illeti, a fölöttük lévő irodákban a
Gabonaügyi Hivatalt irányító miniszterek dolgoztak, közvetlen
összeköttetésben magával a Politikai Bizottsággal - így senkiben
sem munkált a vágy, hogy felmenjen oda; valójában számukra nem
léteztek azok az emeletek.
Li Van és a hozzá hasonlók számára azonban csak azok az
emeletek léteztek a Guohong épületben. Nem érdekelte őket a
gabonatermesztés, a kvóták vagy az évenként felhasznált
mennyiség. A washingtoni reggelen Natasha Illion selymes lábai
közül általa kezdeményezett hívás végső célpontja a Guohong
épület legtetején egy nagyon tágas iroda volt.
Pekingben délután hat óra volt, de nem volt jelentősége, hogy
éjszaka van-e, vagy nappal, ezekben az irodákban a hét minden
napján huszonnégy órás szolgálatot teljesítettek.
A főminiszter a hatalmas helyiség szélén állt. A teremben
ezerötszáz számítógép kapcsolódott egy saját intranetes hálózathoz,
tíz és tizenkilenc év közötti fiatalok kezelték a gépeket. Ezek a
fiatalok valamennyien hackerek voltak, akiket a kínai hadsereg
válogatott ki; a munkájuk abból állt, hogy hatoljanak át külföldi
kormányok és az ezeket ellátó, multinacionális cégek, valamint a
legmodernebb fegyverzettel és technológiával felszerelt
katonaságok tűzfalain és intranetes hálózatain. Ehhez kis
egységekre osztották őket, és mindannyian a legújabb generációs
trójai és egyéb vírusokkal, férgekkel dolgoztak, például Stuxnettel,
Gingerjarral vagy StikyfingerreL Ha valaki megpróbálja
visszakeresni ezek forrását, hosszadalmas, vesződséges kutatás árán
megállapítja, hogy az ISP-szám Fi Hszu-langé, egy kegyvesztett
közgazdaságtanprofesszoré, aki Guangdong tartomány egyik
eldugott falujában él.
A miniszter őszintén büszke volt a központban folyó munkára,
amelyet ő harcolt ki és hozott létre. Az összelopkodott információk
már bebizonyították roppant értéküket barátjának, Huang Li-kun
tábornoknak és a kínai katonaság többi vezetőjének.
A miniszter megérezte mobiltelefonjának rezgését, kiment a
hackerek kínzóterméből, végighaladt a folyosón a végébe, és
belépett a saját irodája ajtaján. Leült az ébenfából készült,
elefántcsont berakásos íróasztal mögé, amelyen tökéletes rend
uralkodott. Az egyik oldalon hat vezetékes telefon sorakozott, a
másikon egy orrszarvú szarvcsonkjából készített levélnehezék állt.
Előtte egy SZIGORÚAN TITKOS feliratú, nyitott dosszié feküdt.
Az ötven év körüli miniszternek karmestert vagy koreográfust
idéző, hosszúkás, elegáns arca volt. Fekete haját hátrafésülte széles,
intelligens ember benyomását keltő homlokából. Hosszú és karcsú
ujjai, a keze ugyanolyan gondosan ápolt volt, mint az arca vagy a
haja. Miközben mobilján a hívást fogadta, a dosszié belsejéhez
erősített fényképet nézte. Türelmesen kivárta, amíg Li Van hívását
átirányítják az egyik telefonjára. A füléhez tartotta a telefont, de a
szemét nem vette le a fényképről, amely egy megfigyelő által
teleobjektíwel készített, fekete-fehér felvétel volt.
Amint létrejött a kódolt telefonkapcsolat, beleszólt.
- Beszéljen. - Elvékonyodott hangon szólalt meg, mint egy
megbüntetett gyerek.
- Oujang miniszter úr, komoly fejlemény történt.
Oujang szemhéja félig lecsukódott. Maga elé képzelte a szobát,
ahonnan ügynöke telefonált. Amerika keleti partvidékén reggel öt
óra volt. Eltűnődött, vajon Li Van egyedül vagy hosszú lábú
barátnőjével van-e.
- Ez pozitív vagy negatív hatással lehet a ma estémre, Li.
Melyik?
- A butaságnak köszönhetően rendkívüli lehetőséget kaptunk.
- Mr. Thorne-nal kapcsolatban?
- Igen.
- Őt és a szerkesztőségi bandáját rajtakapták egy telefon-
lehallgatási botrányon, amelynek révén az elmúlt tizenkilenc
hónapban néhány rendkívüli, exkluzív anyagot közöltek, ami
javított a pénzügyi eredményeiken, de az amerikai igazságügyi
minisztérium vizsgálódni akar náluk.
- Ez nekem nem újdonság. - Oujangnak megvoltak a maga
kapcsolatai az igazságügynél - Kérem, folytassa, Li polgártárs.
- Az első naptól kezdve az volt a küldetésem, hogy kapcsolatot
kialakítva Charles Thorne-nal, jussak el a feleségéig.
- Mint az újonnan megalakított Belföldi Hadászati Megajánlási
Bizottság elnöke, Ann Ring szenátor roppant jelentőséggel bír
számunkra. - Oujang továbbra is a fényképet nézte, mintha próbálná
megfejteni az egyik megfigyelőcsapata által lefényképezett férfi
agyában lévő titkokat. Marón megjegyezte: - Mindeddig azonban
nem igazán sikerült kapcsolatba lépnie vele.
- Annak vége - mondta Li. - Thorne a falhoz van szorítva.
Szüksége van az én - a mi - segítségünkre. Azt hiszem, itt az idő,
hogy a szükség órájában feléje nyújtsuk támogatóan a kezünket.
Oujang halkan, finoman felmordult.
- Miért cserébe?
- Ann Ring szenátorasszonyért.
- Az volt a benyomásom - hadd emlékeztessem, hogy maga
sugallta ezt -, hogy Thorne házastársi kapcsolata nem mindenben
olyan, mint lehetne, amilyennek lennie kellene.
Oujang arra célzott, ennek valamilyen módon Li az oka. Ez
jellemző volt a miniszterre.
Li belement a spekulálásba.
- Ha kissé elhidegülnek egymástól, az most a javunkra válik -
jelentette ki.
Oujang roppant finoman végigfuttatta ujjait a fény-képen látható
férfi arcán.
- Ezt fejtse ki, kérem.
- Ha Thorne és Ann Ring közelebb állnának egymáshoz,
biztosra veszem, hogy beszélt volna az asszonynak a küszöbönálló
vizsgálatról. De, mint elmesélte, semmi sem áll távolabb az
igazságtól. Ha azonban nekünk sikerül kiutat mutatni neki, ha
sikerül biztosítanunk, hogy megússza, hálás lesz - és hálás lesz az
asszony is.
- Ring szenátorasszonynak példás a kongresszusi pályafutása.
Bármilyen botrányba keveredik - még ha a férje révén is az, mint a
Belföldi Hadászati Megajánlási Bizottság elnökét, érzékenyen
érintené. Ha kegyvesztetté válik és lelép, visszajutunk a kiinduló
pontra. Értékes időt veszítünk. Nem engedhetjük meg magunknak,
hogy elölről kelljen kezdenünk.
Nem, gondolta Oujang miniszter, egész biztosan nem
engedhetjük meg.
- Utálom az ostobaságot - jelentette ki.
Li bölcsen fékezte a nyelvét.
- Megvan a veszélye annak, ha bizonyos mértékig szerepet
vállalunk abban, hogy kihúzzuk Thorne-t a csávából. - Oujang
mintha magában töprengett volna, igyekezett mérlegre tenni Li
javaslatának pozitívumait és negatívumait. - Vékony jégen
táncolunk.
Tekintete egy pillanatra sem kalandozott el az ismerős arcról, az
arcról, amelyet hosszú, újra meg újra visszatérő, véget nem érő
rémálmaiban Iát.
- Értem, miniszter úr. Thorne-t azonban én képeztem ki, jó
lehetőség a számunkra.
- Elég jó - ismerte el Oujang.
- Valóban.
Az archoz név is tartozott, természetesen - egy név, amely
utálatos, egy név, amelynek szerette volna, ha sosem létezett volna a
tulajdonosa.
- Sokáig és keményen dolgoztam ennek a kapcsolatnak az
ápolásán. Meg lehet menteni a közelgő vihar elől - mondta Li teljes
meggyőződésének hevességével.
- Mindaddig, amíg maga nem lepleződik le, mindaddig, amíg a
terve nem kerül veszélybe, megkapja az engedélyemet. - Oldalra
hajtotta a fejét, egyidejűleg összpontosított a Livel folytatott, fontos
beszélgetésére és a számára ugyanolyan fontos fényképre. Morgott
egyet. - Ne okozzon nekem csalódást, Li.
Miközben Li elmotyogta, milyen hálás, Oujang megnyomta a
képen a férfi szemét, először az egyiket, aztán a másikat,
gondolatban megvakította, mielőtt megölné. A neve ott
visszhangzott a fejében: Bourne,Jason Bourne, Jason Bourne.

- Szia!
- Szia. - Soraya elmosolyodott, amikor meglátta a szobájába
belépő Petert, és meghallotta ismerős hangját. De meglátva sáros
ruházatát, arckifejezése rögtön megváltozott.
 - Mi a fene történt veled?
- Harmincmillió dollár. - Odahúzott egy széket, és belefogott a
Richardsról, a Core Energyről, Tom Brickkről, Florin Popáról szóló,
lassan kibontakozó történetbe, ami elvezette a Dockside Marinában
kikötött Recursive mellett vízhatlan táskában a vízbe eresztett
harmincmillió dollárhoz.
- Mit jelent mindez? - kérdezte Soraya, miután felfogta, hogyan
kötődnek össze a különböző szálak.
Peter megrázta a fejét.
- Nem tudom, de ki fogom deríteni.
- Mi van Richardsszal?
Ugyanezt kérdezte tőle Hendricks is.
- Bármiben mesterkedik is Brick, azt Richardson keresztül teszi.
- Nem fog gyanút Brick, hogy nem vártad meg, hogy megöld,
bárkit hoz is vissza a virginiai házba?
Peter előrehúzta a székét.
- Nem hiszem. Akinek csak kis esze van, nem maradt volna ott.
Szerintem ez csak egy próba volt.
- Intelligenciapróba.
- Brick nem bízik bennem teljesen. - Peter megvonta a vállát. -
Miért bízna? Az ő szemszögéből én egy lyukból másztam elő, végig
kellett futtatnia egy útvesztőn, mielőtt teljesen elfogadott volna.
- Vagyis ismét kapcsolatba lépsz vele?
Peter rákacsintott.
- Nyertél. - Felállt. - Most pihenj. Hamarosan talpon akarlak
látni.

Don Tulio bérautójában ülve figyelte, ahogy Sam Anderson,

miután csapata átkutatta a kikötőt, és lekotort a tenger fenekéig,
bármilyen nyomát keresve annak az embernek, aki rátámadt a
főnökükre, letolja beosztottjait, és újabb próbálkozásra visszaküldi
őket. Anderson parancsokat adott egy férfinak, akiről Don Tulio a
kihallgatott beszélgetésből tudta, hogy Sanseverino a neve.
Sanseverino bólintott, és visszament a parkolóba. Don Tulio követte
Sanseverinót, aki Peter autóját vezette a kórházhoz. Don Tulio
remek sofőr volt; tudta, hogyan kell valakit észrevétlenül követni.
Most az autójában ült, nézte, amint Sanseverino betrappolt a
sürgősségi részleg bejáratán, és eltűnt a kórházkomplexum
belsejében. Nem akarta odabent követni Sanseverinót, mert biztosra
vette, hogy odabent biztonságiak vannak, és nem akart kockáztatni.
Minek izgulni, amikor mindössze csak meg kell várnia, hogy jefe
Marks előbukkanjon, beszálljon az autójába, és elhajtson? Don
Tulio, akinek fogytán az ideje, követni fogja, és bele fog metszeni a
húsába. A Mexikóvárosba visszavivő repülőgépet már kibérelte,
indulásra készen várja őt.
Ami a harmincmilliót illeti, azt biztosan tudta, hogy annak vége.
A federales kezében van, ami annyit jelent, hogy köddé vált. A Don
Tulio által saját soraikból kiválasztott áldozati bárányt az alvezérei
lefejezték, és szorgosan ügyködtek a harmincmillió pótlásán.
Ugyanilyen súllyal nehezedett rá, hogyan rehabilitálja saját magát
Don Maceo szemében. Már nyilván megenyhült, legalábbis
átmenetileg, az Azték alvezérei által szállított fej láttán. De
mindaddig nem lesz meghatva, amíg vissza nem szerzi a pénzt, és
Don Tulio nem szállítja le neki a második fejet, és tájékoztatja róla,
kié.
Az Azték még egyszer ellenőrizte a 911-es kézifegyvert, az
expanzív töltényeket. Aztán a fegyvert a mellette lévő ülésen fekvő
gravitációs kés mellé tette, hátrahajtotta a fejét, és félig behunyta a
szemét. Kifejlesztette magában a félig csukott szemmel való alvás
képességét, mint egy hüllő. Semmi sem kerülte el a figyelmét ebben
az állapotban. Az agya pihent, de érzékei éberek maradtak. Ez a
különleges képessége riasztotta, amikor jefe Marks Sanseverino
kíséretében kijött a kórházból. A két férfi egyenesen Marks
autójához ment. Kisebb szóváltás kerekedett, mert Sanseverino
ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen. Marks beleegyezett,
helyettese beült a volán mögé, Marks pedig beszállt melléje.
Don Tulio egy pillanattal Sanseverino előtt fordította el az
indítókulcsot. Diszkrét távolságból követte a kórházi parkolóból
kigördülő autót, váltogatva a közöttük lévő autók számát. Vezetés
közben egy cumbia dallamát dúdolta, ami olajosan csillogó karok és
erős lábak, verejtékező testek képét idézte fel benne, amint
tulajdonosaik agávéból párolt mezcallal átitatott aggyal a kitartó
dobolás ritmusára mozognak.

- Sajnálom, de még nem találtuk meg, főnök - mondta egy

kanyarban Sanseverino. - Talán az áramlatok elsodorták, mert ha
odalent lett volna, mostanra megtalálták volna a búvárok. Az
áramlat kifelé vitte volna, mint mesélték, ezért Anderson leküldte
őket, hogy szélesebb körben kutassanak.
- A francba - fakadt ki Peter -, azonosítanom kellett volna, hogy
követni tudjam a pénz nyomát, vissza a forrásához. Nélküle
zsákutcában vagyunk.
- A zsákutca az zsákutca - mondta Sanseverina
- Na azért még nincs vége - morgolódott Peter. Rossz kedve
volt. Ma minden rosszul alakul, gondolta, és nem volt hajlandó
beismerni, mennyire aggódott Sorayáért. Ráadásul nem tetszett
neki, hogy Soraya kirekesztette; ez nem vallott rá.
- Anderson azt mondta, hagyjuk, és menjünk haza - mesélte
Sanseverino. - A nappalt és az éjszakát használjuk arra, hogy
összeszedjük magunkat.
Peter megrázta a fejét.
- Most, hogy Soraya kiesett, a Treadstone létszámhiánnyal küzd.
- Körbe-körbe járunk, észrevette? - kérdezte Sanseverino. -
Fogalmam sincs róla, hová megyünk.
- Vegyen egy mély lélegzetet. - Peter elővette a mobiltelefonját.
- Egy pillanat, és megtudja. - Kikereste Delia számát a
névjegyzékből, és rákattintott a kijelölt számra. Egy pillanat múlva
Delia fölvette.
- Peter vagyok - mondta barátságtalanul. - Beszélnünk kell.
- Én…
- Most.
- Hűha.
Torzan vigyorgott.
- Úgy van, hűha, basszus. Hol vagy?
- Kint az irodából. Egy eseten.
- Odamegyek hozzád. - Pattintott az ujjával. - A címet.

Don Tulio vidékre is követte jefe Marks kocsiját, amint egyre

távolodtak Virginia Washingtonhoz legközelebb fekvő,
legnéptelenebb körzetétől. Hamarosan eltévedt. A bérelt autót nem
szerelték fel GPS-szel, de a mobiljában volt. Fél kézzel előkotorta,
és bekapcsolta.
Nem mintha számított volna, hol vannak pontosan, legalábbis e
pillanatban nem. Csak a szemét kellett rajta tartania az előtte haladó
autón, és ahogy ritkult a forgalom, ügyelnie kellett rá, hogy autóját
ne vehesse észre sem Marks, sem Sanseverino. Ez szükségessé tett
néhány ügyes manővert, de szerencséjére, még ott is, ahol a
legritkább volt a forgalom, akadt mindig egy-két teherautó, amely
mögött egy időre elrejtőzhetett.
Don Tulio a szemből sütő nap elől összehúzta könyörtelen azték
szemét, és csak taposta a gázpedált. Az nem lett volna jó, ha
egyenletes sebességet tart, mint Marks, mert azzal felhívja magára a
figyelmet. Tükrük látóteréből kimaradva, majd belelépve szinte
láthatatlanná tette magát.
Közel negyven percig utaztak, amikor Don Tulio tőlük jobbra
meglátott egy nagy, vörös téglás épületet. Silversun High School.
Egy csoport hivatalinak látszó autó parkolt nagy összevisszaságban
a főbejárat közelében. Közelebbről szemügyre véve, bő dzsekit
viselő alakokat látott, a hátukon túlméretezett, világossárga betűkkel
írt ATF felirat állt.
Egy pillanat múlva Marks autója lelassított, és jobbra készült
fordulni az iskolához vezető útra.
Ez az, gondolta az Azték. Sosem lesz ennél jobb esélyem.
Gázt adott, és közvetlenül Marks kocsija mögé ment, mintha a
semmiből termett volna ott. Egy gombnyomással teljesen
leeresztette az ablakát. A Chevy felgyorsult. Felkapta az ülésről a
911-est. Aztán jobbra kormányozott, és másodpercek alatt utolérte a
Chevyt.
Az autó mellé érve meglátta, hogy jefe Marks sápadt arcával
érdeklődve feléje fordul. Meglátta Marks rendőrségi Glockjának a
csövét. Egyenesen Marks arcába célozva a 911-essel, leadott egy,
kettő, három lövést, aztán rátaposotl a fékre, hogy semmi esélyt se
adjon a válaszlövésekre.
Előtte vadul imbolygott a Chevy, majd kifarolt, csikorogtak a
kerekek, amint a sofőr a fékre lépett, és élesen elkanyarodott. Ez
volt az Azték számára a végszó. Ismét felgyorsított, oldalról
nekiment a Chevynek, a vezető felőli oldalon mindkét ajtót
benyomva. Autójának orra begyűrődött, olyan eróvel csattant, hogy
a foga is összekoccant tőle.
Feje nekicsapódott az ülésnek, kinyílt a légzsák, de készült rá,
kése hegyével kilyukasztotta, és a pengével félretolta maga elől. A
biztonsági öve beakadt, de késével abból is kiszabadította magát.
Türelmetlenül várta, hogy meglássa munkájának eredményét.
Csikorogva kivágta az ajtót, ferdén álltak az illesztések. Kicsit
szédelegve kiszállt.
Odatántorgott a Chevyhez, és látta, hogy oldalról telibe találta
Sanseverinót. A légzsák csapdájába esett férfi egész bal oldala
összezúzódott a fémajtó ütésétől. A feje természetellenesen ferdén
állt, mintha a pedálokat vizsgálgatta volna. De nem vizsgált semmit
sem, amint az Azték megállapította. Halott volt.
Odahajolva mélyebben belesett a Chevy belsejébe. Hol van jefe
Marks? Az ő oldalán nyitva volt az ajtó, az ablak leeresztve, de
nyoma sem volt testnek, sem élve, sem holtan. Ez hogy lehet? Az
Azték három golyót eresztett a Chevy ablakába, olyan közelről,
amilyen közel csak egy mozgó járműhöz mehetett.
Sietve megkerülte elölről a roncsot, és meglátta Marksot, aki
úgy festett, mintha a saját autója alá szorult volna. A jefe
eszméleténél volt.
- Hogyan? - kérdezte angolul az Azték. - Háromszor magára
lőttem. Hogyan úszta meg egy karcolás nélkül?
Marks felnézett Don Tulióra, és olyan hangon szólalt meg,
mintha száraz falevelek zizegtek voina.
- Golyóálló üveg.
- Bassza meg!
- Kicsoda maga?
- Az, aki a halálát okozza. - Az Azték oda lépett, ahol Peter
feküdt. - Ellopta a harmincmilliómat, faszfej.
- És maga kitől lopta azt a harmincmilliót?
Don Tulio egyik kezében a 911-est tartotta, a másikban a nyitott
kést. Most Marksra célzott a fegyverrel.
- Mivel mostantól harminc másodperc múlva el lesz választva a
törzse a fejétől, megmondom. Don Maceo Encarnacióntól.
- Köpök Don Maceo Encarnaciónra - mondta a jefe. - És köpök
magára is.
Peter egy szemvillanás alatt elővette a kezében markolt Glockot,
meghúzta a ravaszt, és az előtte álló férfi mellének bal oldalába lőtt.
De Peter két lövést hallott, nem egyet. Ahogy a férfi
hátratántorodott, Petert vakító fájdalom borította el. Megpróbált
levegőt venni, köhögött, és érezte, hogy forró vér tolul a torkába, és
fojtogatja. Nem kapott levegőt. A szíve kalapált, fogyott az ereje.
Szóval így ér véget, gondolta. És furcsa módon nem érezte, hogy
bánná.
 20 .

Rebeka mozdulatlanul feküdt Bourne-on, amint a halottaskocsi

áthajtott a kora hajnali Mexikóvároson. Egy fényezett szilfa
koporsóban feküdtek, amelyet Maceo Encarnación rendelt Maria-
Elenának, meghalt szakácsnőjének. A sofőr mellett Diego de la
Rivera ült. A tágas hátsó raktérben csak a rozsdamentes acélsínek
közé zárt koporsó volt. Az ablakokat fekete függönyök borították.
- Maceo Encarnación a toporsóban szállíttatja vissza a
halottasházba az elhunytat - közölte velük indulás előtt Diego de la
Rivera. - A koporsó anyagát és stílusát már kiválasztották. A
biztonsági őrei ismernek engem; benéznek elöl a kocsiba, de nem
fogják átkutatni. Bízzanak bennem.
Az események pontosan úgy zajlottak le, ahogyan Diego de la
Rivera mondta. A halottaskocsit a kapu előtt megállították. A
koporsóban Rebeka és Bourne tompán hangokat hallott, egy
pillanattal később kinyílt a széles hátsó ajtó, újabb hangok
hallatszottak, ezúttal közelebbről. Aztán egy csattanással
becsukódott az ajtó. Valami nyers röhögés, aztán bebocsátották a
halottaskocsit Maceo Encarnación birtokára. Kavics ropogott a
kocsi kerekei alatt, ahogy a jármű temetési tempóban végighaladt a
félkör alakú felhajtón, majd a villa hátsó részéhez ment.
Újabb, kevésbé szőrszálhasogató hangok. Ismét kinyílt a hátsó
ajtó, de ezúttal kioldották a koporsót a helyéről, és Diego de La
Rivera és a sofőrje becipelték a házba, feltehetően oda, ahol Maria-
Elena feküdt.
Egy ponton letették a koporsót. Egy hármas kopogást követő
dupla kopogás jelezte, hogy utazásuk véget ért. Felemelték a
koporsó fedelét, és, mint éjszaka a vámpírok, kimásztak a
félhomályos szobába, amely parfüm- és halálszagú volt.
A szerencsétlen Maria-Elena holttestétől eltekintve csak Diego
de la Riverát és a sofőrjét látták. A nő hálószobájában voltak. Tele
volt csecsebecsékkel, egész polcokat borítottak miniatűr koponyák
és csontvázak, derűs, foszforeszkáló színekkel kifestve,
nyilvánvalóan az évek során a halloweenkor gyűjtötték őket. A
tetem fehér pamuttakarón feküdt, amelynek szélét karikák
díszítették. Maria-Elena csinos nő volt: széles olmék arc, nagy
keblek, széles csípő, de keskeny derék. Kezét összefűzték a hasán.
Piros pipacsmintás, sárga ruhába öltöztették.
- Az ajtó előtt egy fegyveres áll. Ő az, aki a hátsó ajtónál
fogadott bennünket - súgta nekik Diego de la Rivera. - Vaya con
Dios. Mostantól magukra maradnak.
Bourne megragadta a könyökét.
- Még nem egészen.

Maceo Encarnación embere odafordult, amitor Diego de la

Rivera kilépett Maria-Elena hálószobájából.
- Valamit a halottaskocsiban hagytam - közölte vele.
A férfi bólintott.
- Magával megyek.
Ahogy-az őr de la Rivera után indult, Bourne kilépett, és tarkón
vágta. A férfi épp félig visszafordult, így Bourne ütése a feje oldalát
találta el. Elterült, eszméletét vesztette.
Bourne bevonszolta a hálószobába, lefegyverezte, és Sig Sauerét
az övébe dugta. Talált egy gravitációs kést, azt is zsebre vágta.
Maria-Elena fiókjából kiválasztott egy ruhadarabot, és beletömte a
biztonsági őr szájába. Aztán egy sállal hátrakötözte a kezét, és
betolta az ágy alá, úgy igazítva el a takaró szélét, hogy egyáltalán
nem látszott ki.
 - Na - mondta a hálószobába visszatérő de la Riverának - most
vaya con Dios.
Bourne és Rebeka csöndben, mozdulatlanul állt Maria-Elena
hálószobája előtt, a ház neszeit hallgatták, éberen figyelve mindent
lépést, beszédhangot, bármit, ami azt jelezte volna, hogy mind a
házon belül, mind odakint biztonsági őrök vannak, de egy rádiót
leszámítva, amely halkan a Besame Mucho Tino Rossi-féle, 1945-ös
változatát játszotta, semmilyen életjelet nem hallottak.
Nagyon korán volt, alig kelt még fel a nap. Megnyugodhattak
volna, hogy a ház urai még alszanak. De valakinek ébren kellett
lennie, aki a dallamos zenét hallgatta. És most halk lépéseket
hallottak a folyosó felől, így behúzódtak egy fürdőszobába, résnyire
nyitva hagyva az ajtaját.
Bourne egy szép, fiatal nőt látott, aki bonyolult virág- és
indamintás, hosszú selyemköntösbe burkolva jött le a szélesen
kanyargó, polírozott falépcsőn, és elsietett mellettük a folyosón.
Láthatóan meztelen volt a köntös alatt. Vonásai és gyászos
arckifejezése alapján úgy sejtette, hogy ő lehet Maria-Elena lánya.
Óvatosan kilesve látta, hogy eltűnik anyja szobájában. Kisvártatva,
amikor kiléptek rejtekhelyükről, a hálószoba ajtaja mögül
kétségbeesett, halk sírást hallottak.
- Szegény teremtés - súgta Rebeka Bourne fülébe.
Bourne a kétszintes villa alaprajzára gondolt, amit el Enterrador
mutatott nekik. A nem a személyzethez tartozók hálószobái odafent
voltak. Bourne kíváncsian látta, hogy Maria-Elena lánya onnan jött
le; nem a földszintről, ahol lennie kellett a hálószobájának.
Ráadásul a rajta lévő köntös annyiba kerülhetett, mint anyja egész
évi jövedelme. De ezekkel az apró furcsaságokkal most nem
törődött, elindultak fölfelé a lépcsőn, minden érzékszervükkel
feszülten figyelve.
Miután meggyőződtek róla, hogy rajtuk kívül nincs más a
lépcsőn, a hátralévő fokokon felrohantak, és gond nélkül felértek a
második szintre. Ezt a szintet két részre osztották. A nyugati
szárnyban - tőlük balra - volt Maceo Encarnación hatalmas,
hálószobás lakosztálya, amelyhez tartozott egy minden luxussal
felszerelt fürdőszoba és egy tágas, faburkolatú dolgozószoba. A
keleti szárnyban - tőlük jobbra - négy, egyenként két helyiségből
álló hálószoba volt a vendégek számára. A keleti szárny felé
mentek, lehúzva a fejüket a korlát magassága alá, amíg addig a falig
nem értek, ahol elkezdődtek a hálószobák, mindegyik oldalon kettő-
kettő.
Bourne jelezte, hogy ő a bal oldali hálószobákat ellenőrzi,
Rebeka pedig nézze meg a jobb oldalon lévőket. A lány bólintott, és
végigment a folyosón. Bourne egy pillanatig kísérte a szemével,
majd az első ajtóhoz lépett.
Egyik fülét az ajtóra tapasztotta, hallgatózott, de a
légkondicionáló halk zümmögését leszámítva semmit sem hallott.
Elfordította a kilincset, kinyitotta az ajtót, és halkan belépett a
hálószobába. Súlyos függönyök lógtak az ablakon. A félhomályban
kivette a fő bútorokat: ágy, toalettasztal, íróasztal, szék. Senki sem
feküdt az ágyban, a takaró érintetlen volt. Állott szaga volt a
levegőnek, fölösleges volt ellenőrizni a fürdőszobát.
A folyosóra visszatérve látta, hogy Rebeka is kijön az ő oldalán
lévő első hálószobából. A lány megrázta a fejét: ott sincs senki.
Továbbmentek a folyosón, amíg a harmadik és negyedik hálószoba
elé nem értek.
Halk lépteket hallva a lépcső felől, megfordultak, leguggoltak,
és nekilapultak a falnak. Maria-Elena szépséges lánya libegett föl a
lépcsőn, mögötte libegett pazar köntöse. A lépcső tetejére érve balra
fordult, a nyugati szárnyba indult, és eltűnt a házigazda
lakosztályának díszesen faragott mahagóniajtaja mögött.
Bourne és Rebeka összenézett, mielőtt folytatták a munkát. Mint
korábban, Bourne a hálószoba ajtajához tette a fülét, de ezúttal,
nagyon halkan, folyó víz hangját hallotta. Intett Rebekának, hogy
csatlakozzon hozzá, lassan elfordította a kilincset, és annyira
nyitotta ki az ajtót, hogy beleshessen. Ebben a hálószobában is
olyan homály volt, mint az előzőben, de az ágynemű fel volt hajtva,
a párnán jól látszott egy fej okozta bemélyedés.
Bourne besurrant a szobába, Rebeka hangtalanul követte. Folyt
a víz a zuhanyzóban, a fürdőszoba ajtaja kicsit nyitva állt. Jelezte,
hogy be fog menni. Miközben a lány a gardróbot ellenőrizte,
Bourne végigosont a hálószobán, oldalra fordította testét, picit
megtolta az ajtót, és átcsusszant a szélesebb nyíláson a gőzzel teli
fürdőszobába. Éles fények égtek, vakítóan tükröződött vissza a
fényesen fehér padlócsempéről.
Bourne egy nagy lépéssel átvágott a helyiségen, karját
előrenyújtotta, és félrehúzta az átlátszatlan zuhanyfüggönyt.
Csörgött a víz a zuhanyrózsából, de egyenesen a lefolyóba. Senki
sem volt a zuhanyfülkében.
Derengeni kezdett neki valami. Felhördülve megpördült, és
hátrálni kezdett, kifelé a fürdőből a hálószobába. Rebeka, félig a
gardróbban, megfordult, amikor belépett. Ekkor a gardrób mélyéből
felbukkanó Harry Rowland ököllel az oldalába vágott, éppen oda,
ahol hat héttel korábban Damaszkuszban megkéselték. Mielőtt
Bourne mozdulhatott volna, kést szorított a lány torkához. A lány
háta mögül vigyorgott, mint egy halálfej.
Bourne biztosra vette, hogy Rebeka legalább tucatnyi módját
ismeri annak, hogyan szabaduljon ki. De képtelen volt rá; Rowland
gondoskodott róla. Könyörtelenül meghajlította a lány törzsét,
amitől az úgy tátogott, mint egy partra vetett hal. Lassan vörös folt
terjedt szét inge oldalán, ahol a férfi megütötte.
- Az egyik apró, de hasznos értesülés, amit a Dahr el-Ahmar-i
táborban szimatolva felcsippentettem - mondta sötét tekintettel
Rowland -, hogy hol sebesült meg, és mennyire súlyosan.
Egy kis mozdulattal megigazított valamit, amit Bourne nem
láthatott, mert Rebeka útban volt. Aztán oldalba ütötte a lányt, aki
összeszorított foggal sziszegett fájdalmában. A vérfolt szélesebb
lett. Véreres szemmel nézett Bourne-ra.
- Ereszd el, Rowland - mondta Bourne.
 - Ez kérés vagy fenyegetés? Mindegy. - Rowland megrázta a
fejét. - Ez a picsa a fél világon keresztül követett, és most te is
csatlakoztál a vadászathoz. - Fogait kimutatva mosolygott. - Látod,
ilyen, ha visszanyered az emlékezeted. - Bólintott, és folytatta. - Ja,
igen, tudom, ki vagy, te szerencsétlen, amnéziás korcs.
Gyakorlatilag sajnállak, hogy fél életet élsz, magaddal hurcolva egy
árnyékot, éjjel-nappal, ébren és alva. Rémes lehet. - Rebeka
megmozdult, mire a férfi ugyanott megütötte.
- Mit akarsz? - Bourne kereste a módját, hogy elejét vegye
Rebeka további bántalmazásának.
- Véget akarok vetni a vadászatnak. A halálotokat akarom.
Bourne látta, hogy Rebeka összeszedi megmaradt erejét, és
tudta, hogy miért. A szemével jelzett a lánynak, hogy álljon le, ne
tegyen semmit. Van egy tervem, mondta a tekintetével. Bízd rám
Rowlandot. De a lány rá se hederített, nem olyan kiképzést kapott.
- Van számunkra egy másik kiút - mondta Bourne, mindent
elkövetve, hogy elvonja Rowland figyelmét egy pillanattal az előtt,
hogy Rebeka lépne.
Utóbb Bourne nem tudta megállapítani, mi alakult rosszul -
túlságosan kimerítette Rebekát a fájdalom? Rowland volt túl gyors?
Rebeka kissé nehézkesen megmozdult, mire a férfi ellentámadásba
ment át. Miközben Rebeka kipördült, a kés az oldalába hatolt, aztán
a lány állon vágta a férfit.
Rowland egyensúlyát vesztette, eleresztette Rebekát, de ő is
hátratántorodott, a kés markolatig mélyedt az oldalába. Amikor
Bourne előrelépett, a lány a karjába omlott. Bourne fölemelte és
kirohant vele a hálószobából, végigfutott a folyosón a pincébe
vezető ajtóhoz.
A ház alaprajza ott volt a fejében, minden, amit el Enterrador
elmondott nekik az alagsorról, ott visszhangzott a fülében, mint
menekülésük egyedüli ígérete. Karjában a vérző Rebekával csak
arra tudott gondolni, hogy elmeneküljön Maceo Encarnación
birtokáról, és a lányt a lehető leghamarabb kórházba juttassa. Letette
Rebekát a betonlépcsőre. Egy kapcsoló kattintására a pince fénybe
borult. Egy szerszámos szekrényben talált egy elemlámpát,
felkapcsolta. Az elektromos elosztóhoz lépve elvágta az összes
kábelt. Kihunytak a fények, nem csak a pincében, hanem az egész
házban, és velük együtt kikapcsolt a riasztóberendezés is.
- A pince közepén van egy esővízlefolyó - mondta nekik el
Enterrador. - A ház alatt feljönne a talajvíz, nagyra van szükség. -
Az elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy ember.
Az elemlámpa fényénél Bourne megtalálta a lefolyót. Rebeka
felnyögött, amikor letette. A kés markolata még mindig kiállt az
oldalából. Bourne nem húzhatta ki anélkül, hogy a sebből ömleni ne
kezdene a vér. Még ha bekötözné is, jobban vérezne, mint most.
Ujjait ráfonta a lefolyót fedő rácsra, és fel akarta rántani. Meg sem
moccant.
Hirtelen csizmás, rohanó lábak hangját hallotta a feje fölötti
padlódeszkák felől. Odanézett Rebekára, aki körül vérfolt terjengett
a betonon. Odafent látható nyom vezet a pincelejáróig.

Charles Thorne nyugtalanul hánykolódott hol alva, hol ébren a

hatalmas franciaágyban. Hallotta, hogy kattan a bejárati ájtó zárja,
erre felült. Vagy csak álmodta? Halk lépteket hallott a hálószobához
közeledni. Úgy ismerte azt a járást, mint a sajátját.
Megérkezett a felesége.
- Felébresztettelek? - kérdezte a nyitott ajtóban állva Ann Ring.
- Számít az? - Próbálta kirázni az álmosságot a fejéből.
- Nem igazán.
Ez a párbeszéd pontosan jellemezte kapcsolatukat. Egy forró
szex működtette házasság alakult át a kényelmesség házasságává, a
kémiai anyagok okozta szenvedély kialudt, és ők feloldódtak a
mindennapi élet rutinjában.
Nézte, ahogy felesége bejött a hálószobába, és odament az
öltözőszekrényéhez, ahol elkezdte levetni az ékszereit.
- Majdnem reggel hét óra van. Hol voltál?
- Ugyanott, mint te. Odakint.
Ann lehúzta a cipzárját, és lerázta magáról a ruhát. Thorne fel
tudta idézni azokat az időket, amikor kettejük között olyan
elviselhetetlen volt a forróság, hogy csupán az egymásba oldódásra
tudtak gondolni, mindegy, hol voltak. Most mintha egy fényképet
nézett volna.
Most elviselhetetlen volt őt nézni, és beismerni magának, mit
veszített el.
Mi lett belőlem? - tűnődött. - Hogyan távolodtam el ennyire a
kijelölt úttól? Természetesen nem volt rá válasz, eltekintve a
nyilvánvalótól: zajlott az élet, és egyszerre egy döntésből, a szikla
felszínén ejtett kis bevésésből földcsuszamlás lett, és most
állandóan fenyegette a veszély, hogy maga alá temeti.
Ann meztelenül bement a fürdőszobába, és felkattintotta a
lámpát. Kisvártatva, amikor Charles meghallotta a zuhany hangját,
felkelt az ágyból, és oda ment, ahová az asszony a földre hajította a
ruháját. A fürdőszobából beszűrődő fénynél átkutatta a ruha
csípőrésznél lévő zsebeit, majd a retiküljében kutatott.
Ahogy árnyék vetült rá, megdermedt.
- Segíthetek valamit? - Ann az ajtóban állt, és jéghideg
tekintettel nézte.
Egyáltalán nem állt be a zuhany alá. Thorne behunyta a szemét,
és szapulta magát, hogy ennyire nyilvánvaló csapdába esett.
Visszatekintve nyilvánvaló. Annyira gyűlölte az asszonyt, hogy
szinte érezte a gyűlölet ízét.
Sietve hátralépett, amikor az asszony kilopta a kezéből a
retikült.
- Tudni akarod, hol voltam? - Ann orrcimpája kitágult, amint a
fejét rázta, a megvetéstől elváltozott az arckifejezése. - Kis
látogatást tettem Mr. Linél. - Ahogy a férje szeme tágra nyílt, az ő
szája mosolyra húzódott. - Úgy van, a te Mr. Lidnél. - Kihúzta
toalettasztalának egyik fiókját, betette a retikült, majd ráhajolt a
nyitott fiókra, mintha azt akarná mutatni a férfinak, mennyire unja
már őt. - Csakhogy sosem volt a te Mr. Lid. Legalábbis nem
kizárólag.
- Hogyan…? - Thorne úgy érezte, megbénult. Mintha agya
elvesztette volna azt a képességét, hogy összefűzzön két gondolatot.
- Hogy csináltad…?
Az asszony némán mosolygott.
- Mit gondolsz, ki mutatta őt be az izraeli barátnőjének?

A szerszámos ládához visszatérve Bourne felkapott egy

feszítőrudat, és felfeszítette a rácsot. Majd félretette, és a lámpa
sugarát lefelé irányította, hogy megnézze a lefolyó ívét. Egyszerű,
függőleges volt, körülbelül két és fél méter mély, ami után enyhén
tovább lejtett. A fogai közé szorította az elemlámpát, és a karjába
vette Rebekát. Magához szorítva lecsúszott az esővízlefolyóba,
cipőjének talpa tompán puffant a függőleges rész fenekén.
Ahogy a karjában tartotta a lányt, nem érezte mozogni. Úgy
fordította a fejét, hogy a lámpa Rebeka arcába világítson, és látta,
hogy szeme csukva van. Oldalán a seb mély volt, azon töprengett,
vajon a kés pengéje megvágott vagy átszúrt-e létfontosságú szervet.
Nem tudta megállapítani. Megint próbálta elállítani a vérzést, de
csak részben sikerült neki.
- Rebeka - szólt halkan. Aztán hangosabban. De csak az után
nyílt ki a szeme, hogy megveregette a lány arcát. - Nehogy elpatkolj
nekem - mondta. - Ki foglak vinni innen - Rebeka felnézett rá, kicsit
ködös olt a tekintete. - Csak még egy kicsit tarts ki.
Nyomasztotta, hogy sürgősen menekülniük kell. Amint átjutott
vele a kanyaron, végigsietett a lejtőn, amely fokozatosan enyhült.
Menekülési útvonaluknak beton-, avar- és rothadásszaga volt. A
fenekén nedves, nyirkos volt.
 Bourne felemelte a fejét, a lefolyó tetejére világított, azt a
szolgálati elágazást keresve, amely el Enterrador elbeszélése szerint
mintegy háromszáz méterre volt a birtok falától, és a Lincoln Park
fákkal sűrűn benőtt térségébe vezet.
A cső lassan keskenyedett, amit el Enterrador elmulasztott
megemlíteni. Bourne haladását lelassította, hogy folyton
manővereznie kellett Rebeka testével, hogy igazodjon a változó
méretekhez. Folytatta útját, halkan mormogott, hogy eszméleténél
tartsa a lányt. Még mindig nem látta a szolgálati elágazás jelét.
Aztán pislákolni kezdett az elemlámpa fénye. Sötétség váltotta fel a
világosságot, majd visszatért a fény, de kisebb erővel. Gyengültek
az elemek.
Bourne megkettőzte az erejét, hogy gyorsabban haladjon előre,
de a cső tovább keskenyedett, ami araszolásra kényszerítette, fejjel
előre, magán cipelve Rebeka testét. Érezte a lány szívének
dobogását, légzésének akadozását, ami egyre szaggatottabb lett,
ahogy levegő után kapkodott. Azonnal ki kell jutnia fele a földre, a
levegőre.
Folytatta útját előre, egyik arasz a másik véres arasz után, most
már minden másodperc sorsdöntőnek bizonyulhatott. Az elemlámpa
fénye ismét pislákolt, és mindig egyre tovább tartott, míg ismét
felvillant. De ennél a szaggatott fénynél Bourne végre meglátta a
szolgálati leágazás, a parkba vezető függőleges aknakörvonalát.
Próbált felgyorsulni, a háta felhorzsolódott, átázott a ruhája,
ahogy a csővezeték alján mászott, magán cipelve Rebekát. A félkör
alakú perem éppen felragyogott fölötte, amikor az elemlámpa
végérvényesen felmondta a szolgálatot. Koromfeketeség borult rá.

- Natasha Illion? - Thorne úgy érezte, kicsúszik a lába alól a

világ. - Én nem…
- Nem érted? - Ann továbbra is hidegen mosolygott. - Szegény
Charles. Mondjunk csak annyit, hogy Tasha és én barátnők
vagyunk, és hagyjuk is ennyiben.
- Te ringyó! - ordította, és a felesége felé ugrott.
Ann előhúzta a kezét a toalettasztal fiókjából. Egy kis Walther
PPK/S-t tartott a markában. Thorne vagy nem látta, vagy nem
törődött vele. Őrjöngve felemelte a kezét, hogy megfojtsa.
Ann meghúzta a ravaszt, egyszer, kétszer, határozott
mozdulatokkal. A nagy erejű ,32-es ACP lövedékek átszakították a
testét, és olyan erővel csapták Thorne-t a falnak, hogy visszapattant
róla.
Thorne szeme döbbenten és hitetlenkedve nyílt tágra. Majd jött
a mindent elborító fájdalom, és az asszonynak zuhant. Egy
pillanatig úgy szorította, mint egykoron, amikor szenvedélyes
szeretők voltak.
Kinyílt, majd becsukódott a szája.
- Miért…? Te…
Ann nyugodtan nézte, ahogy haldoklik.
- Áruló vagy, Charles. Velem, a házasságunkkal szemben, de
mindenekelőtt a hazánkkal. - Thorne térdre rogyott. - Tudod, mibe
keveredtél a tiszteletre méltó Mr. Livel? Tiszteletre méltó mint kém,
erről van szó.
Thorne úgy érezte, jobban már nem döbbenhet meg. A
földcsuszamlás maga alá temeti.
- Isten veled, Charles! - Ann eltolta, és meglátta magán a férfi
vérét. Átlépett fölötte, visszament a fürdőszobába, ahol belépett a
zuhany alá, és elkezdte tisztára sikálni magát.

Bourne tovább ment előre, a lelki szeme előtt az akna még

fénylő peremének utolsó képe alapján megbecsülve a távolságot. A
vezeték most már olyan keskeny volt, hogy hason fekve érte el a
tetejét felemelt karjával. Így tette meg a peremig az utolsó néhány
métert.
Letette Rebekát, felegyenesedett az aknában. A feje fölé nyúlva
kitapogatta a nyílásfedél alját. Az aljáról egy fémgyűrű lógott le. Ezt
elfordította balra, és felnyomta a fedelet, aminek jutalma hirtelen
beáradó fény és friss levegő volt.
Szabadság!
Ismét alábukott, még egyszer felemelte Rebekát, beemelte az
aknába, és feltolta a felszínre. Egy pillanattal később ő is követte a
lányt. Nappali fény ragyogott körülöttük. Egy erdős részre jutottak,
ahol a fákat tökéletesen szimmetrikus elrendezésben ültették,
minden oldalon négy állt.
Rebekát úgy tartotta, hogy ne legyen szem előtt, ő felemelte a
fejét, és figyelte, hallja-e az üldöző hangjait. A liget pereméről csak
a forgalom távoli zaját hallotta. Túl korán volt még, hogy járókelő
jöjjön a parkba. Maguk voltak.
Ismét ellenőrizte Rebeka állapotát, és látta, hogy már
gennyesedik a seb. A szerszámos ládából kivett rongydarabbal
próbálta elállítani a vérzést, de a ruhaanyag szinte rögtön átázott. A
csatornán átvezető, nehéz út nem tett jót a sebesültnek.
Meghallgatta a lány szívét, aztán a tüdejét, és nem tetszett neki, amit
hallott. Próbálta kiszámítani, mennyi vért veszített - többet, mint a
Damaszkuszitól Dahr el-Ahmarba vezető repülőút alatt. Rebeka
arca hamuszürke volt, próbált megszólalni, de nem sikerült neki. Ha
nem jut vele hamar kórházba, biztosan el fog vérezni.
Rebeka kinyitotta a száját, és mondott valami érthetetlent.
- Tartalékold az erődet - suttogta Bourne. - Már csak egy kis utat
kell megtennünk a kórházig.
Bourne ismét felemelte a fejét. Most szállító eszközre volt
szükségük.
- Rebeka - mondta. - Elmegyek, szerzek magunknak egy autót. -
Felállt, kiment a fák négyszögéből, átvágott a parkon, és kicsit
odébb meglátott egy parkoló autót.
A forgalomban egy taxi ment el mellette. Arra gondolt, hogy
leinti, de az így cirkáló taxikat gyakran vezetik bandatagok, hogy
megtámadják és kirabolják a gyanútlan turistákat. Inkább a parkoló
autó mellé állt. Éppen készült betörni, amikor arra gurult egy
rendőrautó. A rendőrök észrevették, autójuk lelassított. Bourne
elfordult. A járőrautó megállt, ő pedig az orra alatt szitkozódott.
Újabb taxi fordult be a sarkon, és feléje jött. Szabad volt,
leintette. A szeme sarkából látta, hogy a rendőrautó elindul és elhajt.
Amikor a taxi megállt, Bourne megkérte a sofőrt, hogy várjon.
Szapora léptekkel visszament a ligetbe. Miközben Rebekát áthozta a
parkon a várakozó járműhöz, a lány ismét motyogott valamit.
Ezúttal Bourne közel rakta a szájához a fülét. Rebeka kinyitotta a
szemét, látható erőfeszítéssel nézett rá, és erőt véve magán
megismételte az érthetetlen szót. Egy név volt az.
Odaértek a várakozó taxihoz. A sofőr odafordult, nézte, amint
Bourne beteszi Rebekát a hátsó ülésre, majd beszáll mellé.
- żQué pasa con ella? - kérdezte.
- Ponemos al Hospital General de Mexico - utasította Bourne.
- Hé, teljesen összevérezi az ülésemet!
- Megszúrták - mondta előrehajolva Bourne. ˇVamos!
A sofőr fintorgott, sebességbe rakta a taxit, és besorolt a
forgalomba. Három háztömb után Bourne tudta, hogy rossz úton
mennek. A Hospital General de Mexico innen délre volt, ők pedig
északnak tartottak. Éppen mondani akart valamit, amikor a sofőr
kezdett oda húzódni, ahol két zömök, maja külsejű férfi dohányzott
a sarkon.
Bourne előrevetette magát, egyik karjával átfogta a sofőr torkát,
és erősen meghúzta. Ugyanakkor szabad keze a dzsekije alatt
keresgélt, megtalálta a pisztolyt, és előrántotta válltokjából.
- A kórházba - mondta Bourne, és a férfi halántékához nyomta a
fegyver csövét - vagy meghúzom a ravaszt.
- És megkockáztatja, hogy az autó irányítatlanul menjen? - A
sofőr még mindig a bűntársai felé tartott, és a fejét rázta. - Nem
fogja meghúzni.
 Bourne meghúzta a ravaszt, a sofőr feje szétrobbant, vér,
agyvelő és csontok röpködtek szanaszét. A taxi előrekacsázott,
egyenesen a két férfi felé. Azok felismerték a közeledő járművet,
elhajították a cigarettájukat, és készen álltak a munkára. Aztán a taxi
felugrott a járdára, ők pedig üvöltve szétrebbentek.
Addigra Bourne előremászott az első ülésre. A sofőrt kilökte az
ajtón, becsússzant a volán mögé, megfogta a kormányt, és éppen
csak elkerülve egy utcai lámpát és pár gyalogost, sikerült
visszaterelnie az autót az útra.
Látványos U kanyart írt le, átrobogott a záróvonalon. Fékek
csikorogtak, dudák harsantak, haragos kiáltások hallatszottak. De
pillanatok múlva már mind mögötte voltak, ahogy a sávok között
ide-oda cikázott, lóhalálában délnek hajtva, a kórház felé.
A visszapillantó-tükörben Rebekára nézett, látta rendkívüli
sápadtságát, és hogy mintha nem lélegezne. Úszott a vérben.
- Rebeka - szólt. Aztán hangosabban: - Rebeka!
A lány nem válaszolt. Üres tekintettel meredt fölfelé. Bourne
egyre gyorsabban hajtott a modern épületek és az ősi múltat idéző
terek mellett, bele a füstös, nyers hússzínű mexikóvárosi hajnalba.
 HARMADIK KÖNYV
21.

A Treadstone belső riasztórendszere pontosan reggel 7:43-kor

szólalt meg. Anderson, a Treadstone rangidős tisztje reggel 8:13-kor
telefonált Dick Richardsnak, miután stábjának nem sikerült
azonosítania azt a trójait, amely áttörte a tűzfalat, hogy megtámadja
a központban lévő szervereket, és amelyet még kevésbé tudtak
karanténba zárni és megsemmisíteni.
- Jöjjön a központba - mondta Anderson -, minél gyorsabban
Richards, aki az ágya szélén ült, és a telefonra várva a szó
szoros értelmében tövig rágta a körmét, felugrott, vizet locsolt az
arcára, majd felkapta esőkabátját, s kiviharzott az ajtón. Az úton
megengedett magának egy önelégült mosolyt.
Amikor tizennégy perccel később megérkezett, az irodában
kisebb felfordulás uralkodott. Még senki sem jött rá, hogyan tudott
egy trójai rátámadni a benti szerverekre, és ez a kérdés, továbbá az,
hogy mekkora károkat okozott, uralta az informatikai részlegben
folyó beszélgetést.
Miután benézett a sebtében összehívott csapathoz, Richards
elhelyezkedett a szerver termináljánál, és elkezdte követni az általa
alkotott és időzített bombaként a Treadstone intranetes hálózatába
behelyezett trójait. A trójai megalkotása volt a vicces rész, de az
általa elképzeltnél sokkal nehezebbnek bizonyult a beültetése, és
szidta magát, hogy a Treadstone-nál töltött, rövid idő alatt nem
fordított több figyelmet a tűzfal megismerésére.
Elkövette azt a hibát, hogy azt feltételezte, a Treadstone tűzfalát
ugyanazzal a kiberstruktúrával építették, mint a honvédelemét és a
Pentagonét, amelyeket jól ismert. Nagy megdöbbenésére gyorsan
felfedezte, hogy ez teljesen más, amelyiknek az algoritmusa idegen
volt számára.
Órákon át törte a fejét, próbálta megérteni a felépítését.
Mindaddig nem találta meg a módját, amíg rá nem jött, hogyan
működik az alap algoritmus. Hajnali négy felé feltörte.
Ünneplésképpen felállt, kiment vizelni, majd a hűtőből kiválasztott
egy sört és néhány szelet sonkát. A szeleteket szivarként
összesodorta, csípős mustárba mártogatta, egyesével megette, és
sörrel leöblítette őket. Rágott és nyelt, miközben annak lehetséges
útjait fontolgatta, hogyan helyezze be a tűzfalon át a trójait. Úgy
kell megcsinálnia, mintha egy külső ügynökség volna a felelős érte.
Megmosta a kezét, és visszatért a munkaasztalhoz, nekikezdett
áttörni a Treadstone tűzfalát. Az általa tervezett program egyszerű,
de roppant hatásos volt Ha egyszer bejutott, a Treadstone
információkérését olyan zsákutcába irányítja, amely hamarosan az
egész intranetes forgalmat csikorogva leállítja.
Most, ahogy Richards ott ült a szerver termináljának
billentyűzeténél, az volt a dolga, hogy akkor aktivizálja az
előkészített vírust, amikor a megsemmisítés előtt karanténba zárja a
trójait. Azt a látszatot kell keltenie, mintha a vírus a trójaiból indult
volna ki, miközben azt izolálták. Elég hajmeresztő, de akkor Sam
Anderson odahúzott egy széket, és leült melléje.
- Hogy megy?
Richards morgott, remélte, hegy Peter helyettese hamar elunja
magát, és elmegy. De még ott ült, bámulta, ahogy a számsorok
futkosnak a képernyőm. A Stuxnetet az előző évben
összehasonlították az általa tervezett mutáns programmal: ez egy
fejlett vírusforma volt, amely egyesíti a Stuxnet algoritmusának
legjobb részeit, és beleilleszkedik egy teljesen új architektúrába,
melyet az ő köreiben Duqu néven ismernek, és amely más, ügyes
eszközök mellett hamisított és lopott digitális bizonyítványokat
használ, hogy beférkőzzön a boot-programba, minden operációs
rendszer magjába. Onnan, ahonnan minden utasítást eltorzít.
- Halad vele?
Richards a fogát csikorgatta. Nem számítolt rá, hogy meg fogják
figyelni.
- Azonosítottam a trójait.
- És most?
Másfelől, gondolta, Anderson szart se tud a szoftverekről, tehát
mi kelthetné fel a gyanakvását?
- Most karanténba kell zárnom.
- Úgy érti, el kell mozdítania?
- Bizonyos értelembem - Az idióta kérdések megnehezítették
Richardsnak az összpontosítást. - Bár a „mozgás” a kibervilágban
viszonylagos fogalom.
Anderson előrehajolt.
- Meg tudná ezt nekem magyarázni?
Richards csak arra koncentrált, hogy ne üvöltsön fel. Az ő
közbeavatkozása nélkül is elég idegtépő három gazdának dolgozni.
- Talán majd valamikor máskor.
Anderson újabb kérdést készült feltenni, amikor rezegni kezdett
a mobiltelefonja. Felvette, és hallgatta a vonal túlsó végén beszélőt.
- Bassza meg. - Minél tovább beszélt a hang, Anderson annál
jobban ráncolta a homlokát.
Richards megkockáztatott feléje egy pillantást.
- Mi az?
De Anderson már el is indult a helyiségen át. Felkapta a
kabátját, és kiviharzott az ajtón.
Richards vállat vonva visszatért szabotázsakciójához.

- Szükségem van egy emberre. - Hendricks miniszter Roger

Daviesszel, az első szárnysegédjével beszélt mobiltelefonon. - Férfi,
családi kötelékek nélkül. Egy betöréses lopásért elítélt ideális lenne.
És arra is kérem, küldjön át egy személyesen kiválogatott
takarítócsoportot. Egy lakást kell fertőtleníteni. - Rövid ideig Davies
hangjának bugását hallgatta a vonal túlsó végéről, mielőtt
közbeszólt.
- Értem, csak intézze el most.
Hendricks bontotta a vonalat, és utálkozva nézett le Charles
Thorne holttestére.
- Átkozottul jó lövés, Ann - mondta. - De az istenért, bárcsak
talált volna más módot.
- Bárcsak. - Ann a hálószobájában, a miniszter mellett állt, és
vastag törülközőt tekert maga köré. Miután telefonált az
edzőtársának, arra gondolt, hogy felöltözik, de Hendricks túl jól
kiképezte. Nem akarta összekuszálni a helyszínt, amíg a miniszter
meg nem érkezett a további utasításokkal. - De nem hagyott nekem
más választást. Gyanítom, hogy bekattant.
Hendricks megtörölte a homlokát. Ann-nel felvetette a padlóról
a ruháját, és átnézte, vérfoltok után kutatva. Utána utasította, hogy
akassza be a szekrényébe. A cipője más történet. Több vérpöttyöt
fedezett fel, így a magával hozott nejlonzacskóba tette a lábbelit.
Eldobható kesztyűt és cipővédőt húzott fel, mielőtt átlépte a lakás
küszöbét.
Fölvette az asszony Walther PPK/S-ét, és módszeresen elkezdte
letörölni róla a nő ujjlenyomatait.
- Úgy gondolod, egyedül el tudod intézni Lit?
- Titokban dolgoztam neked, meddig is? Tizenhat évig? - Ann
bólintott. - Halálbiztos, hogy el tudom intézni. - Hendricks szemébe
nézett. - De te igazából nem Li miatt aggódsz.
- Nem. - Hendricks sóhajtott. - Hanem amiatt, akinek jelentett. -
Elfordult, nem akart a tetemre nézni, amíg Roger megérkezik a
rakományával. Egy sereg beosztottjának kiadhatta volna a feladatot,
de tudta, hogy így alakulnak ki a lékek, még a legbiztosabb titkos
szervezetnél is. Megtanulta, hogy minél piszkosabb a munka, annál
fontosabb, hogy személyesen intézze az ember. És ez különösen
piszkos munka volt. Felsóhajtott. - A kínai titkosszolgálat
struktúrája több mint átláthatatlan Mérhetetlenül nagy segítség
volna tudni, kivel is állunk szemben
Visszafordult az asszonyhoz.
- Erre lesz most tőled szükségem. Nem kérhetjük szegény
Charlestól. - Természetesen nem kérhették. Thorne csak egy ostoba
összekötő volt - hamis információkat továbbított Linek, nem tudva,
hogy hamisak. Elbizakodott és sürgető törekvése a hatalomra vakká
tette. Ami rossz volt neki, de jó Hendricksnek. Ahogy Hendricks
várta, ez a törekvése téves ítéleteket szült, mint például amilyent
Charles Thorne akkor hozott, amikor ágyba bújt Livel, hogy
szenzációs értesüléseket szerezzen a Polilics As Usual számára.
Most, sajnos, a műveletnek ez a szakasza idő előtt véget ért.
Lehetséges, merengett a miniszter, hogy Ann rosszul kezelte a
kapcsolatukat. Gondolatban vállat vont. Ezt a kockázatot vállalni
kell, amikor másokat manipulál az ember; a viselkedésük nem
mindig kiszámítható.
- Ne aggódj - mondta Ann.
Egy dolgot el lehet mondani Annról, gondolta Hendricks, hogy
jég csordogál az ereiben
- Ugy nézel ki, mint aki aggódik.
- Soraya miatt.
- Ja, igen. Hallottam. - Ann felemelte a fejét. - Hogy van?
- Majdnem meghalt - felelte Hendricks, a szándékoltnál több
érzelemmel.
Ann hűvösen méregette, karját összefonta a melle előtt.
- De ugye nem halt meg?
- Nem.
- Akkor adjunk hálát a szerencsecsillagunknak.
- Választhattam volna…
- Azért választottad őt, mert ő volt az alkalmas ember a
munkára.
- Egyszer azt mondtad nekem, hogy a férjed belebolondult.
 - Igazából, Christopher, egyáltalán nem ez volt az ok. Az, hogy
Charles belebolondult, csak megkönnyítette Sorayának a tőled
kapott megbízatás végrehajtását. Talált volna rá más megoldást is,
Soraya kivételesen okos lány. És, az általad mondottak alapján,
élvezettel továbbította az információmorzsákat Charlesnak.
Hendricks bólintott.
- Nagy örömet szerzett neki, hogy közvetlen szerepe van Li és
csapata lebuktatásában.
- Tessék - jegyezte meg Ann. - Látod? Csak azért van
bűntudatod, mert az agyrázkódása kórházba juttatta.
Egyáltalán nem erről van szó, gondolta Hendricks bánatosan.
Vagy legalábbis nem egészen. Mindenekelőtt Soraya terhessége
nyugtalanította. Világosnak tűnt neki, hogy Charles Thorne
gyerekével állapotos. Ha ez a helyzet, hogyan fog rá Ann reagálni?
Az asszony volt a legdrágább, jó helyen lévő kincse. Nem
engedhette meg magának, hogy elveszítse, különösen most nem,
hogy ilyen szoros kapcsolatot teremtettek Livel.
A Hendrickset leginkább gyötrő kérdés Li tartójának a személye
volt. A legjobban értesült forrásai sem tudták megmondani neki,
kinek jelentett Li Van.
Hendricks gondolatai jóval gyakorlatiasabb dolgok felé
fordultak.
- Ann, szeretném, ha felöltöznél, és elmennél innen, mielőtt
megérkezik a csapat. Van hová menned?
A nő bólintott.
- Egy szoba a Liaisonban. Akkor használom, ha késő estig fent
vagyok a Hegyen.
- Menj most oda. Holnap magadra öltöd a gyászoló özvegy
szerepét.
- Mi van Livel?
- Majd részvétét akarja nyilvánítani - felelte Hendricks. -
Bátorítsd, hogy tegye meg személyesen.
- Nem lesz könnyű. Mint láttuk, nagyon gyanakvó ember. Ha
most gyanút fog, sosem derítjük ki, ki futtatja, és mit akarnak.
- Igazad van. - Hendricks egy pillanatra elgondolkozott. -
Valami olyasmit kell tenned, ami minden gyanakvását eloszlatja.
- Annak valami nagy dolognak kell lennie - valami fontosnak.
Hendricks bólintott.
- Egyetértek. Add fel a csaját.
- Tessék? - Annt ez láthatóan megrázta, elképedve nézett a
férfira. - Nem tehetjük. Tudod, hogy nem lehet.
- Van jobb ötleted?
Csönd.
- Jóságos isten - mondta Ann Ring. - Nem erre szerződtem.
- De igen. Tudod, hogy erre.
Ann megnyalta a szája szélét. Arca sápadt volt.
- Hogy emberek életét manipuláljuk.
- Nem civilekét - jelentette ki Hendricks. - Mindannyian
ugyanazt a dokumentumot írtuk alá.
- Vérrel.
A miniszter nem ellenkezett vele.
Az asszony egy utolsó pillantást vetett férje holttestére.
- Melyik az a pont - kérdezte -, amikor minden emberi érzelem
elszáll belőled?
- Jobb, ha mész - felelt Hendricks. Nem tudott világos választ
adni a nőnek.
Négy perccel Ann Ring távozása után megérkezett a
takarítóbrigád. Nem sokkal később Davies leszállította azt az
embert, aki egy betöréses rablás kellős közepén agyonlőtte Charles
Thorne-t. Hendricks a tetem jobb kezébe tette a Walthert, és
mutatóujját ráhajtotta a ravaszra. Amikor Daviesszel a helyére
tették, és meggyőződtek róla, hogy minden rendben van, felhívta
Eric Breyt, az FBI igazgatóját, és tárgyilagosan tájékoztatta a
gyilkosságról.
 - Bassza meg - fakadt ki Peter Marks - hát élek.
- Csalódottnak hallatszik - mondta Anderson. - Delia ért
elsőként magához. Bent volt az iskolában, amikor lezajlott a
lövöldözés. Azonnal felhívott engem.
Peter megnyalta a száját.
- Hogy vagyok?
- Jól van - felelte Anderson.
- Hol lőttek meg?
- Maga… - Anderson tekintete a tőle jobbra ülő mentősre
villant.
Peter hirtelen görcsöt érzett a gyomra mélyén.
- Semmit sem érzek.
Anderson arca semmit sem árult el.
- Trauma. Semmit sem jelent.
- De nem érzem… - Peter átölelte magát. - Érte a gerincemet?
Anderson megrázta a fejét.
Jobb holtan, gondolta Peter, mint nyomorékként.
Anderson a vállára tette a kezét.
- Főnök, tudom, mi megy most végbe magában, de
pillanatnyilag semmi sincs kőbe vésve. Csak engedje el magát.
Maradjon nyugton. Egy sebészcsapat áll készenlétben. Hadd
végezzék a dolgukat. Minden rendben lesz.
Peter behunyta a szemét, azt akarta, hogy üvöltő agya
hallgasson el. Erre a pillanatra kellett összpontosítania. Que sera
sera. A jövő majd eldől.
- A férfi, aki meglőtt. Muszáj tudnom, ki az.
- Nem volt nála igazolvány, főnök.
- Ujjlenyomat, fogászati dokumentáció, DNS.
- Mindenről gondoskodunk.
Peter bólintott. Megnyalta az ajkát.
- Van még valami. Richards.
- Rajta vagyok, főnök. Ma délelőtt rés keletkezett az intraneten.
Behívattam Richardsot.
Peter arra gondolt, hogy Richards Tom Bricknek és a Core
Energynek dolgozik.
- Richards lehet az, aki beültette. A faszfej elég okos hozzá,
hogy átjusson a tűzfalon.
- Gondoltam rá - mondta Anderson. - Elhelyeztem egy
elektronikus keyloggert arra a szerverterminálra, amelyet a trójai
azonosításához és karanténba zárásához használt.
- Szép munka, Sam. - Peter arca eltorzult, most némi fájdalmat
érzett, - Még nem tudom, miért akar Brick behatolni a Treadstone-
ba.
- Kiderítjük. Most lazítson, főnök.
Látta, hogy Anderson odabiccent a mellette lévő mentősnek, aki
egy tűt bökött a vénájába. Finom meleg áradt szét bensőjében.
- Fontos, nagyon fontos - mondta egyre elkentebben.
- Gondoskodom mindenről, főnök. - És tartva a szavát,
miközben Peter eszméletlenségbe merült, mobiljába máris beütötte
az első számot a sok közül.

Ahogy Bourne áthajtott Mexikóváros engesztelhetetlenül lüktető

szívén, orrában érezte a vér szagát. Nem feledkezett meg a
Babilóniairól. Valahol ott van a város fénylően tarka forgatagában,
egy plázában áll, figyel, ugyanazokon a kaotikus utcákon vezet,
mint Bourne, felhasználja lehetséges mexikói összeköttetéseit,
informátorait, hogy újra felvegye velük a kapcsolatot.
Jobb volt Lian Halevyn gondolkodni, mint Rebekára gondolni,
akit nem sikerült megvédenie, aki meghalt, mielőtt befejezhette
volna a megbízatását, a megbízatást, amely elég fontos volt
számára, hogy otthagyja a Moszadot, és a saját lábára álljon.
A lány küldetése most az ő küldetése lett.
A város utcáin áthajtó Bourne tűz és félelem szagát érezte az
orrában, Halevyt kereste, ugyanolyan elkeseredetten meg akarta
találni a Babilóniait, mint Halevy őt.
Kelet felé, a repülőtér irányába ment, és amikor meglátta a
Superama világító emblémáját, lekanyarodott. A Revolucion 1151,-
nél, a Merced Gómezen át a Benito Juárez felé behajtott egy óriási
parkolóba, becsússzant a taxival egy üres állásba, és kiszállt.
A csomagtartót kinyitva egy halom rongyot talált. Az egyikkel
kitörölte az autó teljes belsejét. Amikor végzett, megállt, és
Rebekára nézett. A lány inge szétszakadt. Alatta egy
alumíniumborítású tárcát látott. Ujjhegyeivel kiemelte, és letörölte
róla a vért. Benne volt a lány hamis útlevele, a stockholmi bérlakás
padlódeszkái alól kiszedett pénz és egy finom ezüst nyaklánc, rajta
egy David -csillaggal. Sosem mutatta meg neki a talizmánt. A tárcát
és annak tartalmát hátrahagyni olyan volt, mintha a lány egy részét
hagyta volna hátra, hogy valaki összeszedje, ezért magához vette
őket. Tudta, hogy többet nem tehet Rebekáért. Néma istenhozzádot
mondott, a rongyot használva becsapta az ajtót, és a parkolón át
bement az áruházba.
A mosdóban eldobta a rongyot, és lemosta a kezéről a lány
vérét. A szemetesbe gyömöszölte véráztatta kabátját és ingét, és
elment új ruhát keresni. Fekete farmernadrágot, fehér inget és egy
szénfekete dzsekit vett.
A parkolóba visszatérve végigment a sorok között, egy régibb
autót keresett. A háta mögül egy motorkerékpár öblös hangját
hallotta. Nagy motor volt - egy Indián Chief Dark Horse. A szeme
sarkából látta, hogy közeledik. Olyan lassan gurult, hogy alig
fordított rá figyelmet, de abban a pillanatban, ahogy felgyorsult,
odafordult. Férfi vezette, de sisakja eltakarta az arcát. A nap
vakítóan fényesen verődött vissza a fekete ütésálló műanyagról.
Az Indián egy párhuzamos sorban haladt. Bourne visszafordult a
kiválasztott autóhoz. Az áruházból magával hozott ruhaakasztót
kiegyenesítette, és a kampós végét az ablak és az ajtókeret közé
dugta. Felpattant a zár. Éppen ki akarta nyitni az ajtót, amikor ismét
megjelent az Indián, az ellenkező oldalról jött feléje, és nagyon
gyorsan.
Bourne az ajtónál állt, és nézte a közeledő motorkerékpárt.
Csaknem odaért, amikor kivágta az ajtót. Az Indián első kereke
tompa csattanással nekiütközött a fémnek, a motor leblokkolt, míg a
hátulja felemelkedett, kirepítve üléséből a vezetőt. Az szaltót írt le,
átrepült az autó behorpadt ajtaja fölött, és a tetőre ért le.
Ahogy lefelé csúszott, Bourne megragadta, és odacsapta háttal
az autó oldalához. Letépve a sisakot, és közelről meglátta, milyen
kárt tettek a Langok Halevy nyakán.
Ahogy a Babilóniai ráugrott, Bourne kést döfött Halevy
ágyékába, majd ököllel oldalról fejbe vágta. Elkapta, amikor oldalra
dőlt. Halevy belerúgott a térde oldalába, aztán kicsavarta magát
Bourne szorításából, és ököllel gyomorszájon ütötte. Bourne a testét
elfordítva vesén rúgta a Babilóniait.
Amikor Bourne a földre esett, Halevy rávetette magát, kést
rántott, és kis ívben Bourne torka felé szúrt. Bourne felnyúlva
végighúzta a körmeit a Babilóniai égési sebekkel tarkított nyakán.
Míg Halevy elhátrált, az izzó fájdalomtól könnybe lábadt szemmel,
Bourne odacsapta a csuklóját az autó aljához. A kés az aszfaltra
hullott, Bourne Halevy torkához szorította az alkarját.
- Mesélj nekem Oujangról. - Az Oujang volt az a név, amelyet
Rebeka a halála előtt mondott.
Halevy vészjóslón nézett rá.
- Ki vagy mi az az Oujang?
Bourne a Halevy nyakán lévó ideggócba nyomta az ujját.
Halevy kivillantotta fogsorát, a szeme kidülledt. Veríték öntötte el
az arcát. Baloldalt vörösre perzselódött, meggyűrődött, felrepedezett
a bőre a Langokban. Egyre nehezebben lélegzett.
- Oujang - sürgette Bourne.
- Honnan tudsz Oujangról?
Bourne megismételte, amit csinált, ezúttal Halevy teste ívben
felemelkedett, megfeszített izmai önkéntelenül remegtek. Nyitott
száját apró nyögések hagyták el, mint egy csapdába esett állaté,
amely saját lábát készül lerágni.
- Ben David üzletel Oujanggal.
- Nem az igazgató vagy Dani Amit?
Halevy, a száján kieresztve a levegőt, megrázta a fejét.
- Ez privát dolog. Nem Moszad-ügy.
- Akkor honnan tudsz róla?
- Én nem… - A Babilóniai némán rángatózott, amikor Bourne
harmadszor is kezelésbe vette. Az arca kékesfehérré változott, még
égési sebe is halványvörös lett, fakónak hatott erős borostája
mellett. Patakzott róla a veríték. - Rendben, jól van. Oujang
főminiszter Kínában. Ben Davidnak van vele valami ügye, de
esküszöm, nem tudom, mi. Ben David beszervezett, hogy lépjek
közbe Tel-Avivban, nehogy az igazgató vagy Amit rájöjjön, miben
mesterkedik. - A tekintete egy pillanatra élettel telt meg. - Dé
Rebeka rájött, ugye?
- Nem számít - mondta Bourne.
- De számít. - A Babilóniai fájdalmas mosollyal nézett Bourne-
ra. - Ben David vonzódott hozzá. Mindig is.
- És mégis ideküldött téged, hogy öld meg.
- Ilyen ember. - Halevy reszketve vett levegőt. - Kettősség
jellemzi, mindig is kettősség jellemezte, ahogyan országunkat, a
Közel-Kelet minden országát is. Szereti Rebekát. Nem tudom, mi
váltotta ki, hogy elrendelte a lány megölését. - Ismét az a hörgő
lélegzés. - Nincs rá okod, hogy elhidd, de örülök, hogy még él.
Ekkor Bourne felállt, a grabancánál fogva felhúzta a Babilóniait,
és visszament vele a taxihoz. Odanyomta Halevy arcát az ablakhoz.
- Látod őt ott? Halott, Halevy - mondta Bourne. - Ben Daviddal
együtt téged tartalak felelősnek.
- Nem én csináltam. Tudod, hogy nem én. - Miközben ezt
mondta, megpördült. Egy tűszerű fegyvert tartott a tenyerében, a
hegye nedvesen csillogott, valamilyen gyorsan ható méreggel
lehetett bekenve. Karját felemelve Bourne érezte, hogy a tű
átszakítja a dzsekije anyagát. A hegye végigsúrolta a bőrét, de nem
tépte fel. Bourne a tenyere élével Halevy orrára csapott, aztán egy
második ütést mért a torkára, eltörve a gyűrűs porcot.
Elrántotta a karját a tű elől, és fültövön ütötte Halevyt. A
Babilóniai levegő után kapkodott, de még mindig kétségbeesetten
igyekezett megszűrni a tűvel Bourne-t. Bourne megragadta, térddel
ágyékon rúgta, és addig ütötte újra meg újra, amíg azt nem érezte,
hogy Halevy mellében eltörnek a csontok.
Miután a Babilóniai meghalt, Bourne becsússzant a kiválasztott
régi autóba, és kihajtott a parkolóból. A Benito Juárez Nemzetközi
Repülőtéren vett egy első osztályú jegyet, majd elment, hogy
keressen valami ennivalót.
Míg az ételére várt, elővette a kristályokkal kirakott, apró
koponyát, amelyet el Enterrador adott neki, hogy megóvja Maceo
Encarnacióntól. „Szinte misztikus erő óvja, mondta neki Constanza
Camargo, mintha valami isten volna.”
Megjött az étel, de rájött, hogy már nem éhes. Miközben a
koponyát forgatta az ujjai között, végiggondolt mindent, ami vele és
Rebekával történt, amióta Mexikóvárosba érkeztek, mindent, amit
így vagy úgy, Constanza Camargo diktált nekik. És aztán valami
máson kezdett el gondolkodni. Miért rejtőzött volna el Harry
Rowland abban a szobában, ha nem tudta, hogy jönnek? Honnan
tudta olyan pontosan, hogy ők hol vannak?
Bourne a kristálydíszes koponyára meredt, és más istenek
jutottak az eszébe - a technológia istenei. Az asztalra tette a
koponyát, és a tenyere aljával rácsapott. Óvatosan keresgélt az
összetört darabkák között, és kikaparta a közepébe rejtett, parányi
követő berendezést. Otthagyta a törmelékek között, anélkül, hogy
szétrombolta volna. Azt akarta, hogy a jeladó továbbra is működjön,
mintha nem fedezte volna fel.
Felállt, kifizette az érintetlenül hagyott ételt, majd kiment a
parkolóba, hogy egy alkalmasnak talált autóval visszamenjen a
városba.
 - Sok módja van annak, hogy az ember a halála után is életben
maradjon. - Don Fernando felnevetett Martha Christiana
arckifejezése láttán. - Ez csak az egyik közülük.
A pilóta Párizs mellett, egy nagy síkságon tette le a gépet. Nem
volt kifutópálya, nem volt szélzsák, nem volt vámvizsgálat. A gép
egy izgatott hangon leadott segélykérés után eltért repülési tervétől,
és ami a Charles de Gaulle és az Orly repülőtereket illeti, eltűnt a
térképről.
- Nincsenek a világon varázslók, Martha. Csak illuzionisták -
mondta Hererra. - Az ötlet a halál illúziójának megteremtése. Ehhez
hiteles katasztrófára van szükségünk, ezért szállt le itt a gép, ahol
senki sem fog megsebesülni.
- Azok a testek, amelyekét a gépen láttam - mondta Martha -
valódiak.
Hererra bólintott, és odaadott a nőnek egy dossziét.
- Mi ez?
- Nézzen bele.
A dossziét kinyitva egy törvényszéki orvosi jelentést talált
három holttestről, amelyeket egy olyan repülőgép roncsai közül
szedtek ki, amelyik még le sem zuhant. A három tetem a
felismerhetetlenségig összeégett, de fogászati dokumentáció alapján
azonosították őket. Megnevezték Hererrát, továbbá a pilótát és a
navigátort.
Martha fölemelte a fejét.
- Mi van a családjaikkal? Mit fog nekik mondani?
Hererra odaintett a fejével a még mindig járó hajtóművű gépből
kiszálló férfiak felé.
- Ezeknek az embereknek nincsen családjuk, ez az egyik fő ok,
amiért felfogadtuk őket.
- De hogyan…?
 - Vannak az Élysée Palotában barátaim, akik a baleset helyszínét
ellenőrzik.
A pilóta Hererrához közeledett.
- Megfelelően elhelyeztük a három holttestet - közölte. -
Bármikor folytathatjuk.
Hererra a karórájára nézett.
- Hét perce tűntünk el a radarról. Csinálják most.
A pilóta bólintott, és a navigátorához fordult, aki tőlük távolabb
állt. Egy kis, fekete dobozt tartott a kezében. Amikor megnyomott
rajta egy gombot, a gép hajtóműve éles hangon felpörgött, mígnem
sikításhoz hasonlított a hangja. Egy másik gombnyomás távolról
kioldotta a fékeket, a repülő előreugrott, hamar felgyorsult, és
belecsapódott a mező távolabbi végén álló fákba. Vad lárma
keletkezett, egy pillanatra megsüketítette őket. Remegett a föld,
olajos fekete-vörös tűzgolyó szállt fel az égre.
- Menjünk - mondta Hererra, és mindannyiukat a mező peremén
rejtve álló négykerék-meghajtású terepjáró felé terelte. - Most.

A Cementerio del Tepeyac és különösen a Basilica de

Guadelupe teljesen másként nézett ki nappali fénynél. Mielőtt lopott
autóját száz méterre leparkolta, Bourne több percet a bazilika
közvetlen környékének körbeautózásával töltött. Nyoma sem volt a
halottaskocsinak, amely őt és Rebekát Diego de la Riverához,
Maceo Encarnarión sógorához szállította. Ugyancsak nyoma sem
volt a rejtélyes álpapnak, el Enterradornak sem. Bourne élénken
emlékezett az alkarját ékesítő tetovált koporsókra és sírkövekre.
Körbement a bejárathoz, és besurrant. Odabent a levegő
tömjénillatú volt, angyali hangok kórusa szállt a menny felé. Mise
kezdődött. Bourne a szentély végébe ment!, visszatért a
félhomályosán megvilágított folyosóra, amely a parókiára vezetett.
Mielőtt odaért, megállt, mert hangokat hallott a kis irodából. Az
egyik egy női alt volt. Továbblopakodva belesett a paplakba,
amelyet szokás szerint egy óriási megfeszített Krisztus uralt. Aztán
látóterében megjelent az alt hang forrása. Meglepetten ismerte fel a
szépséges, fiatal nőt, aki Maceo Encarnación villájában lelibegett a
lépcsőn, aki felkiáltott, amikor Bourne sejtése szerint meglátta az
anyját kiterítve, készen arra, hogy a temetkezési vállalkozó
munkába vegye. Bourne-nak ismét eszébe jutott, hogy a fenti
hálószobák felől jött le, ahol nem tartózkodhattak volna szolgálók,
és hogy drága köntöse alatt meztelen volt. A lány bement a
házigazda lakosztályába, ahol feltehetően az ágyneműk között
Maceo Encarnación feküdt.
Mit teresen ott? Bourne a tekintetével követte Maria Elena
lányát, aki izgatottan járt körbe a paplakban. Hallotta de la Riverát,
a temetkezési vállalkozót, amint a halott szakács nevét mondta. A
lány egy pillanat múlva egy köpenyes és kapucnis férfi előtt állt
meg. Hegyes szakálla elárulta, hogy el Enterrador az.
- Oldozzon fel a bűneim alól - mondta halkan a lány. - Gyilkos
gondolatokat forgatok a fejemben.
- Cselekedtél e gondolatok szerint? - kérdezett vissza a férfi
rekedt hangon.
- Nem, de…
- Akkor minden rendben lesz, Anunciata.
- Azt nem tudhatja.
- Miért?
- Mert maga nem tudja, amit én tudok - jelentette ki keserűen.
- Mindenesetre meséld el nekem - mondta halkan, de
fenyegetően az álpap.
A lány egy pillanatra elbátortalanodott, majd mélyet fújtatott.
- Bíztam Maceóban. Azt hittem, szeret engem - mondta hirtelen
megváltozott hangon, valahogy mélyebben és sötétebben.
- Bízhatsz benne. Szeret téged.
- Anyám hagyatéka. - Szétnyitott egy papírt, és megmutatta a
férfinak. - Maceo anyámmal hált, mielőtt velem lefeküdt. Ő az
apám.
El Enterrador megérintette a feje búbját.
- Gyermekem - szólalt meg, mintha igazi pap lett volna, és
abban a papi hangulatban folytatta: - Az Édenkertből kiűzetve
mindannyian egy sötét helyről jövünk. Ez az örökségünk, közös
hagyatékunk. Mindannyian bűnösök vagyunk egy bűnös világban.
Akármilyen törvénytelen volt is a kapcsolatuk, a szüleid adtak
neked életet.
- És ha megtörténik a legrosszabb, ha teherbe ejt?
- Természetesen gondoskodnunk kell róla, hogy ez ne történjék
meg.
- Levághatom a cojonesét - mondta maró gúnnyal Anunciata. -
Az boldoggá tenne.
El Enterrador így felelt:
- Ismertem anyádat, amióta Mexikóvárosba jött. Én gyóntattam.
Éltet a remény, hogy nehéz időkön segítettem át, mert segítségre
volt szüksége, és nem tudott máshová fordulni. Most te jössz
hozzám segítségért és tanácsért. Menj atyádhoz. Beszélj vele.
- Mit tettünk! - Anunciata megremegett. - Ez ocsmány bűn.
Magának mindenkinél jobban kellene tudnia.
- Hol van most Maceo?
- Azt mondja, nem tudja? Elment. Rowlanddal a repülőtérre
ment.
- Hová mennek? - kérdezte Bourne, belépve a paplakba.
Mind Anunciata, mind el Enterrudor feléje fordult és rámeredt.
Egyértelműen a pap volt jobban meglepve, hogy látja. A fiatal nőn
csak kíváncsiság látszott.
- Kicsoda maga, senor? - kérdezte Anunciata.
- Rebeka és én voltunk ma reggel a villában.
- Akkor maguk…
De Bourne már el is fordult tőle
- A repülőtéren kellene lennem. Ugye, erre gondol?
- Én honnan…
 - A kristály berakásos koponya, amit maga adott nekem.
Megtaláltam a belsejében a jeladót.
S Enterrador a köpenye alól hosszú pengéjű tőrt húzott elő, de
Bourne a fejét csóválva ráfogta a Maceo Encarnación testőrétől
elvett fegyvert.
- Tegye le, Vállalkozó.
Anunciata szeme tágra nyílt. Még szebbnek látszott, mint
korábbam
- Ő pap. Miért szólítja el Enterradornak’?
- Ez a gúnyneve. - Bourne a fejével intett. - Mutassa meg neki
az alkarján lévő tetoválásokat, pap.
- Tetoválások? - visszhangozta Anunciata. Láthatóan
megdöbbenve nézett a társára.
Az semmit sem szólt, még csak feléje sem nézett.
A lány odanyúlt, feltűrte a köpenye ujját, és tátogva nézte a
feltáruló, díszes mestermunkát.
- Mi ez? - Nem volt világos, kihez intézi a szavait.
- Mondja meg neki, Vállalkozó - nógatta Bourne. - Én is
szeretném hallani
El Enterrador ránézett.
- Magának nem kellett volna visszajönnie.
- Magának sem kellett volna a nyomomat követnie. - Bourne
bólintott. - Na, most elő a farbával.
- Mit mondjak? - kérdezte suttogva el Enterrador. - Maceo
Encarnación segítséget kért tőlem. Megadtam neki
- Rebeka, a nő, a barátom, halott. Tegye az asztalra a kést.
Némi habozás után el Enterrador engedelmeskedett.
- Az igazságot - mondta Bourne. - Azért vagyok itt. Mi van
magával, Anunciata?
A lány a fejét rázta.
- Nem értem.
- Kérdezze meg a Vállalkozót. Ő az, akinek igazából
megbocsátásra van szüksége.
 A lány megint a fejét rázta. Bourne folytatta.
- Rebekával egy halottaskocsin jutottunk be Maceo Encarnación
villájába. Hogy ez megtörténjen, valakinek a villában meg kellett
halnia.
- Az anyámnak.
Bourne bólintott.
- Az anyjának. De honnan tudhatta volna valaki előre, hogy meg
fog halni? - Egyenesen a papra nézett. - Néhány embernek tudnia
kellett, hogy a maga anyja meg fog halni. Ami azt jelenti, hogy
meggyilkolták.
Anunciata szemében könnyek csillogtak.
- Az orvos azt mondta, szívrohamban halt meg. Nem volt rajta
semmilyen nyom. Tudom. Én öltöztettem fel… a temetkezési
vállalkozónak.
- A méreg nem hagy külsérelmi nyomot - közölte Bourne. - És
ha elég okos, talál olyan mérget, amelyik belsőleg, sem hagy
nyomot. - Bólintott. - Azt hiszem, az a maga része lehetett a
gyilkosságban, Vállalkozó.
A lány el Enterrador felé pördült.
- Ez igaz?
- Természetesen nem - mondta gunyorosan a férfi. - Maga az
ötlet, hogy ártanék az édesanyjának, képtelenség.
- Nem az, ha Encarnación kérte, magától.
- Maga tette? - Anunciata arca Langolt. Egész testében
reszketett.
- Mondtam már…
- Az igazat! - kiáltott rá a lány. - Ez egy templom. Az igazat
akarom hallani!
A férfi a tőr után matatott, de a lány megelőzte. Vagy talán már
készült rá. Felkapta a kést, előrelépett, és egyetlen erőteljes
lendülettel beledöfte a kést el Enterrador torkába.
A férfinak döbbenten és hitetlenkedve elkerekedett a szeme.
Estében az asztal szélébe kapaszkodott, de máris zsibbadt ujjai
lecsúsztak, ő pedig a padlóra zuhant, bele saját vérének gyorsan
terebélyesedő tócsájába.
 22.
A pekingi Központi Bizottság Föld és Ég Country Klubja csak
nyolc kilométerre északra feküdt a fővárostól. De lehetett volna akár
száz is. Itt, túl a várost állandó alkonyba borító, vastag ipari
szmogon, tiszta volt az égbolt. A biztonság kedvéért árammal
megerősített, három és fél méter magas szögesdrót kerítésen belül
hajszálpontosan párhuzamos, végtelen sorokban káposzta, uborka,
paprika és borsó termett, valamint hagyma, mogyoróhagyma, gai
lan, bök choy és chili, több egyéb termény mellett. Ami ezeket a
szigorú biztonsági intézkedéseket szükségessé tevő növényeket
illeti, valamennyi biotermény volt, rovarirtó szerek nélkül,
természetes körülmények között nőttek. A Föld és Ég északi
részében, a farmon teheneket tartottak biotáplálékon.
Oujang miniszter a Föld és Égbe tartott állami limuzinján havi
kétszeri látogatásának egyikére. A Föld és Ég terményei kizárólagos
állami tulajdonban voltak a Központi Bizottság fogyasztására, és
azok a magas beosztású miniszterek kaptak még belőle, akiknek,
mint Oujangnak, hozzáférésük volt ehhez az ajándékhoz. A pekingi
központi kormányzat sok minisztériumában huszonöt hatalmi szint
létezett. Mindegyik szint meghatározott mennyiségű bioélelmiszerre
volt jogosult. Minél magasabb szintű volt a miniszter, annál
nagyobb volt a havi juttatás. Ez a feudális rendszer Mao rezsimje
óta tartotta magát, a kínai föld és ég válságszinthez közeledő, súlyos
szennyezettsége tette szükségessé.
Oujang miniszternek ezen a napon azonban egészen más oka
volt a klub felkeresésére. A sorompóval elzárt kapu kinyílt, és
odabent egy másik, várakozó autót látott. Egy katonai gyakorlóruhát
viselő férfi az autó mellett állt, és egy láthatóan az indáról imént
letépett uborkát evett.
Amikor Oujang kiszállt limuzinjából, és közelebb ment,
meglátta a férfi arcának oldalán a fakó sebhelyet.
- Ben David ezredes - mondta. A napsütés ellen sötét
szemüveget vett fel. - Rég nem láttam.
- Tudja - mondta az autónak támaszkodó Ben David még mindig
jobban szeretem az izraeli uborkát. - Lassan rágcsálva majszolta a
Föld és Ég zöldségét. - Valami haszna is van a sivatagi napnak.
Oujang miniszter mosolyra húzta a száját.
- Legközelebb hoz magának ételt?
- Nem mondtam, hogy nem jó.
- Mi történt az arcával? - kérdezte Oujang, súlyosan vétve a
kínai illemszabályok ellen.
Ben David egy ideig csak nézte.
- Tudja, miniszter úr, kicsit nyúzottnak látszik. Csak nem ivott a
maguk hírhedett, a fehérjevizsgálati siker érdekében melaminnal
kevert, vizezett tejéből?
- Csak a Föld és Ég tehenészetéből való tejet iszom - felelte
hidegen Oujang.
Ben David a földre hajította az uborka csumáját, és ellépett az
autótól.
- Tudja, mi jutott az eszembe? Mi annyira utáljuk egymást, hogy
csoda, hogy együtt tudunk dolgozni.
Oujang kivillantotta a fogsorát.
- Szükség törvényt bont.
- Mindegy. - Ben David megrántotta a vállát. - Mi tette
szükségessé ezt a személyes találkozást utazásunknak ennyire a
végéhez közeledve?
Oujang miniszter egy vékony dossziét vett elő, és átnyújtotta
neki Ben David kinyitotta. Sebhelyének vöröse felizzani látszott,
ahogy a Jason Bourne-ról egy megfigyelő által készített fényképre
nézett. Felemelte a szemét, düh csillogott benne.
- Mi a fasz ez, Oujang?
 - Maga ismeri ezt az embert - jelentette ki őrjítő nyugalommal
Oujang.
Ben David becsapta a dossziét.
- Ezért ragaszkodott hozzá, hogy kilenc órát utazzak idáig?
Oujang rendíthetetlen volt.
- Kérem, erősítse meg a kijelentésemet, ezredes úr.
- Két alkalommal találkoztunk - mondta közömbösen Ben David
.
- Akkor maga a munkára alkalmas ember.
Ben David pislogott.
- Miféle munka? Maga egy kibaszott munkát akar adni nekem?
A ragyogó napsütésben ezüstösen csillogó repülőgép haladt át
felettük, a motor bőgése olyan távoli volt, hogy akár a világ másik
feléről is jöhetett volna. Tőlük balra egy traktor haladt át lassan a
barázdált földön. A hirtelen feltámadt szélben erősen érződött az
agyagos föld szaga.
- Mondja, ezredes úr, mennyi ideje dolgozunk a közös
projektünkön?
- Ugyanolyan jól tudja, mint én. - Ben David felsóhajtott. - Hat
éve.
- Hosszú idő, nyugati normák szerint, de nem olyan hosszú úgy,
ahogy mi mérjük az időt itt, a Középső Királyságban.
Ben David utálkozva nézte.
- Ne jöjjön nekem ezzel a „Középső Királyság” szarral. Ez üzlet.
Mindig is üzlet volt. Nincs szó politikáról, ideológiáról vagy
ájtatosságról. Semmi misztikus, de még rejtélyes sincs benne. Maga
is, én is tudjuk, hogy a pénz mozgatja a világot. Ez a mi futamunk,
Oujang, ez hozott össze bennünket. Listánkon az első és az utolsó. -
Türelmetlen mozdulatot tett a fejével. - Ez volt a programunk hat
hosszú, fájdalmas, vészterhes éven át. Most le akar térni: Nem
szeretem a letéréseket.
- Minden szavával egyetértek - mondta Oujang miniszter. - De a
világ folyton változik. Ha programunk nem tud alkalmazkodni a
változásokhoz, nem lehet sikeres.
- De már elértük a sikert. Két napon belül…
- Egy örökkévalóság ahhoz, hogy valami rosszul alakuljon. -
Oujang a dossziéban lévő fényképre mutatott. - Ez a Bourne nevű
ember figyelemre érdemes tehetségét most arra fordítja, hogy
megállítson bennünket.
Ben David úgy hátrált meg, mintha megütötték volna.
- Ezt honnan tudja?
- Kapcsolatban állok más partnereinkkeL Maga nem.
- Bassza meg! - Ben David a combját csapkodta a dossziéval. -
Csak nem azt kéri, hogy eredjek utána?
- Fölösleges - felelte Oujang miniszter - Ő boldogan elmegy
magához.
Az angyali kórus hangjai úgy szálltak, hogy a korál betöltötte az
egész Basilica de Guadelupe-ot. A parókián Bourne lenézett el
Enterrador holttestére és odaszólt Anunciatának:
- Most el kell mennünk.
A lány tekintetre végigsiklott a még kezében tartott tőröm
- Sehová sem megyek magával. Maga része volt a tervnek.
- Sejtelmünk sem volt róla, milyen technikával csempésznek
bennünket be Maceo Encarnación villájába - mondta Bourne. - A
barátnőmet a miatt a nyomkövető eszköz miatt ölték meg, amelyet a
Vállalkozó helyezett el nálam.
Úgy néztek egymásra, mintha nagy szakadék tátongott volna
közöttük. Mindkettőjüket veszteség érte Maceo Encarnación miatt.
Ez különös módon vonzotta egymáshoz kettőjüket.
A lány leeresztette a tőrt, és bólintott.
Bourne kivezette a paplak kicsi bejáratán, végig a bazilikával
érintkező temető mentén, oda, ahol leparkolta az autóját. Lassan
elhajtottak. Bő kilométer múlva a járda mellé gördült, és leparkolta
az autót.
- Ha tudja, hová ment Maceo Encarnación és Harry Rowland,
meg kell mondania nekem.
 A lány ránézett.
- Megöli őket?
- Ha muszáj.
- Muszáj - jelentette ki Anunciata. - Nincs más mód.
- Ismeri Rowlandot?
Lehajtotta a fejét.
- Ő Maceo kedvence, a védence. Maceo a fiaként tekint rá.
Nagyon fiatal kora óta ő nevelte fel.
- Kik a szülei?
- Azt nem tudom. Azt hiszem, Rowland árva, bár nem beszélünk
egymással. Maceo megtiltotta.
- Harry Rowland az igazi neve?
- Sok neve van - közölte Anunciata. - Ez is a mítosz része.
Valami jeges érzés hasított Bourne-ba.
- A mítosz?
- Maceo a mítoszok megszállottja. „A mítoszok megóvják az
embereket” - Ezt szokta mindig mondogatni. „A mítoszok
megóvják őket, mert elválasztják másoktól, a mítoszok emberibbé
teszik őket, a mítoszok másokat félelemmel töltenek el”
- Hogyan szőtt Rowland köré mítoszt?
Anunciata egy pillanatra behunyta a szemét.
- Az aztékok központi mítosza szerint az embereket az istenek
táplálékául teremtették, különben az istenek tűzesőt bocsátottak
volna alá, és az elpusztította volna őket és mindent, amit építettek.
Az istenek az emberi vérben valami szent anyagot ettek meg.
- Maga az aztékok emberáldozatának gyakorlatáról beszél.
A lány bólintott.
- Az azték papok az áldozatok dobogó szívét kivágták és az
isteneknek ajánlották. - Egy pillanatra kinézett az ablakon az arra
haladó emberekre; egy asszony gyümölcsöt cipelt a fején, egy fiú
rozzant biciklin kerekezett. - Ez persze réges-régen volt. -
Visszafordult Bourne felé. - Manapság a lefejezés járja. - Megvonta
a vállát. - A vér ugyanaz, és az istenek elégedettek.
 - Ezek ugyanazok az istenek, akik hagyták, hogy a spanyolok
legyőzzék a népeiket.
Anunciata szája halvány mosolyra görbült.
- Ki fürkészheti ki az istenek céljait? Mexikó túlélte a
spanyolokat. - Tekintete elrévedt. - A fontos a következő: az
aztékok küzdelme a végzet feletti uralomért ugyanaz, mint a mi
küzdelmünk. Jézus eljövetele Mexikóba semmin sem változtatott.
Még mindig vérontás zajlik, még mindig mutatnak be áldozatokat, a
végzet és a vágy még mindig az egyedüli, ami számít.
- Hogyan illik ebbe bele Harry Rowland?
- Ó az előőrs, a hírvivő.
- Az Utat Megvilágító Dzsinn - mondta Bourne.
Anunciata szeme tágra nyílt.
- Szóval maga tudja. Igen, Rowland az az ember, aki bemutatja
a mítoszokat életben tartó áldozatokat, ami elválasztja őt másoktól,
ami félelmetessé teszi őt az emberek szemében.
- Ó Nikodémusz.

- A bíborkaktuszon ülő és kígyót falatozó sas a mai Mexikó

címere - magyarázta Maceo Encarnación Nikodémusszal szemben
ülve Bombadier Globan 5000-esének széles bőrülésén ülve. Jó ideje
a levegőben voltak. - Ez a két teremtmény a mexikói és azték
kultúra két központi figurája. A nap és a háború istene azt mondta a
népének, hogy legnagyobb városukat olyan helyen kell
létrehozniuk, ahol sast látnak bíborkaktuszon ülve, ahová fivérének
szívét temették el, és egy kígyót falatozik. Ide épült a Tenochtitlán,
és annak hátán évszázadokkal később Mexikóváros.
Maceo Encarnación a mindenfajta oktatást gyűlölő Nikodémuszt
nézte, a reakcióit leste. A másik szokásos egykedvűségével nézte őt.
- Azért mondom el neked ezt a mesét, Nikodémusz, mert te
outsider vagy, kolumbiai. - Várt, hátha érkezik valamilyen válasz.
Amikor nem érkezett, folytatta. - Azért tanulunk meg felfalni, hogy
ne bennünket faljanak fe. Hát nem ez a világ rendje?
- De, ez - helyeselt némi élénkséget mutatva Nikodémusz.
Mindig kiemelte borongós állapotából, ha a halálról beszélgettek. -
Bárcsak én öltem volna meg az Aztékot.
- Tulio Vistosa volt az általam keresett áruló. Ó lopta el a
harmincmilliót. - Maceo Encarnación felkacagott. - A
pénzkötegeket az utolsó pillanatban kicserélték. Nagyon
mulatságos, de nem neki. Ellopta a hamis dollárokat, és meghagyta
nekem az eredetieket. - Maceo Encarnación a fejét csóválta. - Ezek
között a banditák között kellett volna élned, hogy beleláss a fejükbe.
Közülük valónak kellett volna lenned.
- Mint Acevedo Camargo - jegyezte meg Nikodémusz.
Maceo Encarnación örült, hogy a másik figyelt rá.
- Constanza Camargo első osztályú énekes volt, amikor
megismertem. Még jobb színésznő volt, de nem akart filmben
játszani.
- Több időt akart a férjével, Don Acevedóval tölteni.
Maceo Encarnación a fejét csóválta.
- Bizonyos értelemben. Fiatal és befolyásolható volt, amikor
megismerkedett Don Acevedóval. Aki gazdag és sármos volt.
Akkoriban Don Acevedo Camargo volt a dél drogbárója. A nőt
annyira vonzotta az az élet, ahogyan vonzották más férfiak,
szeretők, akikkel titokban találkozott. Szerette az ármánykodást. A
vele kapcsolatban és a háta mögött kiagyalt terveket! Dios mio,
vérszomjas egy nő volt.
- Becsvágyó.
Maceo Encarnación bólintott.
- Mint Lady Macbeth. Élvezte a tőlem kapott szerepet, amit
Bourne-nal és Rebekával eljátszott.
Rebeka nevének említésére valami sötét suhant át Nikodémusz
arcán.
- Ennek nem így kellett volna lennie - vetette közbe halkan. -
Nem Rebekának kellett volna meghalnia, hanem Bourne-nak.
- Sehogy se lehet kiszámítani az emberi tényezőt. Nem kellett
volna megszúrnod a lányt.
- Nem volt más választásom!
- Nekem úgy tűnik - felelte Maceo Encarnación - mindig van
választási lehetőség.
- A pillanat néha kizárja a választást - magyarázta Nikodémusz.
- Csak a puszta ösztön működik.
Abban a pillanatban megjelent a folyosón a légi kísérő, karcsú
lábán megállt Maceo Encarnación előtt, és odahajolt hozzá.
Miközben a férfi fülébe súgott valamit, az a nő dekoltázsát
tanulmányozta. Encarnación bólintott, a nő pedig visszament a
folyosón. Mindketten formás fenekének gömbölyűségét csodálták.
Maceo Encarnación sóhajtozva elővette mobiltelefonját, beütött
egy számot, és a füléhez tette.
- Valaki érted jön - mondta a telefonba. - Egy órán belül
Párizsban lesz.
Nikodémusz hálás volt, hogy leszállt Rebeka megkéselésének
témájáról.
- Don Fernando Hererra halott - szólalt meg. - Felrobbant,
amikor a magánrepülője Párizs környékén lezuhant. Miért állunk ott
meg, amikor tovább kellene mennünk?
Maceo Encarnación megfordította a telefont, és megmutatta neki
a híreket.
- Martha Christiana továbbítani fogja a halottként jelentését,
amely megerősíti, hogy Hererra tényleg a repülőn volt. Mindig
sikerül megszereznie azokat a jelentéseket, és az ördög tudja,
hogyan. Szép, mi? - Eltette a mobiltelefont. - Amint leszállunk,
elmész hozzá.
- Mit akar, mit csináljak? - kérdezte Nikodémusz. - Öljem meg?
- Dios, ne! - Maceo Encarnación rémültnek látszott. - Martha
Christiana számomra sokat jelent, érted?
- Nem hinném, hogy bárki sokat jelent magának, de mit számít?
 Maceo Encarnación egy pillanatig úgy méregette Nikodémuszt,
mintha valami alacsonyabb rendű életforma lett volna. Világosnak
tűnt, hogy a Moszad ügynöknője valahogy a lelkéhez férkőzött,
amit teljességgel elképzelhetetlennek tartott. Azon tűnődött, milyen
hatással lehet a lány halála a férfira. Tapasztalatból tudta, hogy nagy
érzelmi bátorság kell hozzá, hogy megöljön valakit, akihez kötődik.
Persze Nikodémusz sok embert megölt, többségüket hidegvérrel,
némelyeket szemtől szemben.
- Martha Christiana Párizsban van. Csak hozd el hozzám. És
Nikodémusz, bánj vele egy igazi hölgyet megillető módon.
- Hölgy - visszhangozta Nikodémusz. Az ablakhoz fordult,
tekintete a távolba révedt.
- Nikodémusz - szólította meg Maceo Encarnación -, mi jár a
fejedben? - Amikor Nikodémusz nem felelt, folytatta. - A lányom a
világ másik felén él, férjhez ment, és remélhetőleg boldog.
- Nem törődöm Maricruzzal.
Utálod őt, gondolta Maceo Encarnación.
- Mivel törődsz te egyáltalán? - Semmi válasz, megint Rebekára
gondol. - Értem.
- Jason Bourne-on gondolkozom - mondta Nikodémusz, amikor
már elviselhetetlenné vált a csönd.
- Mi van vele?
- Jason Bourne többet jelent puszta problémánál. Ő lehet a
vesztünk.
- Higgadj le. - Nem Jason Bourne-ról volt szó, és ezt Maceo
Encarnación nagyon jól tudta.
A székében fészkelődé Nikodémusz tovább bámult kifelé az
ablakon. A repülőgép sebessége ellenére elsuhanni látszottak a
felhők, mintha álmodna.
- Még azt sem tudjuk, meghalt-e Rebeka.
Na, most rátérünk a lényegre, gondolta Maceo Encarnación.
- Abból, amit mondtál, valószínűtlennek tűnik, hogy életben
maradt, még ha Bourne-nak sikerült is valahogy kórházba juttatnia,
de nem sikerült. Figyeltetem, tudnák, ha felvették volna valahová.
- Bourne-nak megvannak az emberei Talán egy magánorvos.
- Ahogy leírtad a sebet, nincs orvos, aki megmenthette volna.
Egy teljes sebészcsapatra lett volna szüksége, és még akkor is…
Felejtsd el őt. Az a fejezet le van zárva.
Nikodémusz borúsan merengett.
- De a Bourne-nal kapcsolatos nem
- Természetesen nem.
- Nem értem, miért nem hagyott ott Mexikóvárosban, hogy
elbánjak vele.
- Elbánj vele? - kérdezett vissza Maceo Encarnación -
Hallgattam rád; egyszer már megpróbáltuk. Látod, mi lett belőle.
Rebeka halott, és Bourne még mindig szabadon járkál. Most
valakinek ki kell dolgoznia egy igazi tervet, és azt végre kell
hajtani, hogy a végén Bourne meghaljon. Pontosan ezt tettük.
Anunciata gondoskodik róla.

Dick Richards ügyes és aprólékos volt, mint a legjobb

órásmesterek. A különbség az volt, hogy ő a kibervilágban
dolgozott, egy végtelen, de kiterjedés nélküli térben. Sikerült
karanténba zárnia saját trójaiját, és most hozzálátott, hogy belépjen
a Corc Energy hálózatába, ahol elraktározta azokat az előzetes
kódokat, amelyek aktiválni fogják a vírust, amelyet már elhelyezett
az egyesek és nullák kiberszívében. Azok a kódok még az ő
memóriájának is túl bonyolultak voltak, viszont semmiképpen sem
kockáztathatta meg, hogy elcsípjék egy pendrive-val vagy SD-
kártyával. Mellesleg a támadásnak a Treadstone-on kívülről jövőnek
kell látszania, és a kínaiakhoz kell visszavezetnie. Csak a
Treadstone intranetjén kívülről eredő kóddal tudja beültetni a hamis
ISP-nyomot.
A mennyezeten elhelyezett szellőztetőkből áradó konzervlevegő
ellenére veríték csörgött a hóna alól, végigfolyt előregörnyedő
hátán, amint a székén feszülten ült, remegős izgalommal telve,
borzalmasan félve.
Ez volt a nagy vizsgája, belépőjegye a hackelés felső osztályába.
Ha ez sikerül neki, nélkülözhetetlennek bizonyul Tom Brick és a
Core Energy számára. Ezt akarta, mindennél jobban. Eddig mások
zsebelték be az ő áttöréseiért a sikert, ő vékonyka fizetést kapott, és
az elnök úgy bánt vele, mint egy ölebbel, alkalmanként
megsimogatta, de sosem engedte fel a bútorra, ahol emberi gazdái
ülnek. Áthelyezése a Treadstone-hoz váratlanul javított a helyzetén.
Noha Soraya és bizonyos mértékig Peter is gyanakvással és
megvetéssel kezelte, nem hibáztatta érte őket. Azért küldték ide,
hogy kémkedjen utánuk. Megérdemelte a gyanakvásukat és a
megvetésüket. De látta, hogy igyekeznek megadni neki az őt
megillető bizalmat, ha hűségesnek mutatja magát.
Igaz, Brick is gyakran bánt vele úgy, mint egy kutyával, de
időnként mégsem. És mocskosul sokkal többet fizetett, mint a
kormány valaha fizethetett volna. Egészen mostanáig Richards
igyekezett hűséges lenni mindhárom gazdájához, de a feszültség
szinte széjjeltépte. Nem tudott tovább így élni. Választania kellett.
De mi van Peterrel? Hogy sikerült beszivárognia a Core
Energyhez? Honnan tudott Tom Brickről? Ha Richardsnak valakit
választania kell, akkor el kell döntenie, mitévő legyen Peterrel.
Mondjon el neki mindent, amit tud Brickről, a Core Energyról és
arról a titkos társaságról, amelyiktől az utasításokat kapja? Másfelől
feltárja-e Bricknek Peter valódi személyazonosságát? Mielőtt a
Treadstone-nál kezdett dolgozni, a választáson nem kellett volna
agyalnia. De most a Treadstone megakadályozta. Be kellett vallania,
hogy szívesen van itt. Rejtélyes módon á légkör inkább a
magánszektoréhoz hasonlított. Nem volt bürokrácia, erről a
társigazgatók gondoskodtak.
A választáson rágódva folytatta munkáját, de a gondolatai
másutt jártak, annyira, hogy majdnem elnézte a dolgot. Valamilyen
ösztön, agyának legprimitívebb részébe beágyazva, abba részbe,
amelyikre a túléléshez számítanak az emberek, néma riasztást
küldött, ami visszazökkentette a teljes összpontosításba. Valami
nem stimmelt. Azonnal felemelte a kezét a billentyűzetről.
Az általa beírt kódra meredve érezte, hogy jeges hideg kúszik
fel a gerincén. Aztán sokáig semmit sem csinált, csak a képernyőt
bámulta. Lassan visszahúzta kezét a billentyűzet fölül,
megpihentette az ölében, és mintha bűnbánó hívó volna,
imádkozott. A Treadstone irodájának normális hangjai - halk
beszélgetés, a gépek zümmögése, cipők óvatos léptei - mintha
messziről érkeztek volna hozzá.
Mobiltelefonjának csengésére összerezzent.
- Richards, itt Anderson beszél.
Bűnös szíve a torkába ugrott.
- Igenis, uram - sikerült végül kinyögnie.
- Sikerült haladnia?
- Az, izé, a trójai karanténban van, uram.
- Szép munka.
- Csak… nehezebbnek látszik megszabadulni tőle, mint
gondoltam. Úgy néz… Úgy néz ki, valamilyen mechanizmus van
beleágyazva. - Amint kimondta, tudta, hogy hibázott.
- Ez mi a fenét jelent? - mennydörgőit Anderson.
Próbálta előre felmenteni magát minden gyanú alól, amikor a
vírus támad, de a jelek szerint csak feltüzelte Andersont.
- A franc egye meg, Richards. Feleljen!
- Rajta vagyok a problémán, uram. Csak tovább tart, mint
vártam.
- Most, hogy a trójai karanténban van, ne vacakoljon vele
tovább.
Jaj, te bolond, szapulta magát Richards.
- A legfontosabb dolga kideríteni, hogyan cselezte ki a kibaszott
trójai a tűzfalunkat, megértette?
- Igenis, uram
 - Egy óra múlva visszajövök a központba. Addigra választ
akarok.
Richards remegő kézzel bontotta a vonalat. Próbálta
lecsillapítani magát, de agya olyan sebesen pörgött, hogy
összeszedni a gondolatait olyan volt, mint macskákat terelni.
Hátratolta a székét, felállt, izgalomtól merev lábbal a legközelebbi
ablakhoz ment. Ott állt, homlokát a hűvös üvegnek szorítva. Úgy
érezte magát, mintha láz égetné. Most úgy látta, szakadékba ugrott
anélkül, hogy bármit végiggondolt volna, anélkül, hogy felfogta
volna, mekkora a tűrőképessége egy hazudozásról és
kétkulacsosságról szóló életben.
Egy alig hallható nyögéssel eltolta magát az ablaktól, és
visszatámolygott íróasztalához. Most ott volt előtte a lehetetlennek
tűnő határidő. Anderson egy órán belül visszajön. Addigra meg kell
értenie a helyzetet, és kiutat kell belőle találnia.
Asztalához visszatérve beletúrt a hajába, közben a képernyőre
meredt. Mi a baj? A billentyűk leütése és a kódnak a képernyőn
való megjelenése között a legkisebb szünet volt csupán. Képernyőt
cserélve ellenőrizte a hardvert a vezérlőn, de a közelmúltban nem
hajtottak végre kiegészítést. Az eszközvezérlővel ugyanerre az
eredményre jutott. De amikor a számítógép processzorúnak (CPU)
használatát ellenőrizte, szokatlan, felfelé mutató kiugrást észlelt,
amelynek időpontja egybeesett azzal, amikor elkezdett dolgozni.
Érezte, hogy hirtelen vér tolul a fejébe. Az alkalmazásprogramozási
felületre (API) alapuló keyloggert adtak hozzá a CPU
használatához, ami minden egyes billentyű leütését figyelte és
rögzítette
A rohadék Anderson, gondolta indulatosan Richards, mindent
felvett. Az egészet előre kitervelte, ez egy csapda.
De hogyan? Csak egyetlen válasz volt rá. Peter Marks. Marks
elárulta őt, nem hitt benne, hogy ő feladhatja Tom Bricket a
Treadstone-nak.
Forró düh öntötte el Richardsot, hevességétől megremegett. Egy
utolsó pillantást vetett a képernyőn látható, befejezetlen vírusra, és
azt gondolta: Bassza meg. Bassza meg. Bassza meg mindenki.
További gondolkodás nélkül kikapcsolta a keylogger szoftverét,
és folytatta a munkát a kódjával, úgy dolgozott, hogy szinte
lélegzetet sem vett. Az agya mélyén azért fohászkodott, hogy
Anderson ne kerüljön elő túl korán.
Majdnem ötven perccel később, hat perccel az előtt, hogy
Anderson visszatérése esedékes volt, Richards helyre tette a kód
utolsó részét. Most csupán az ENTER gombot kellett megnyomnia,
és a vírus elárasztja a Treadstone helyben lévő szervereit, ezzel
kinyírja az egész hálózatot, lefagyasztja az összes kommunikációs
csatornát, és magát az operációs rendszert is hazavágja.
Felállt, felkapta a kabátját, és hirtelen mozdulattal lenyomta az
ENTER-t. Utána átsétált a termen, kiment az ajtón, a lifttel lement
az előcsarnokba, és kisétált, vissza Tom Brickhez.

A távolban szirénák vijjogtak, hangjukra járművek robogtak a

Basilica de Guadelupe felé. A mise véget ért. Valaki megtalálta el
Enterrador holttestét.
- Nem tudom, hová ment Maceo Encarnación és Nikodémusz -
mondta Anunciata. - De ismerek valakit, aki tudhatja.
- Mondja el - kérte Bourne. Az utcát fürkészte, rendőrautókat
keresett.
- Odavezetem.
- Nem. - Bourne ránézett. - A maga belebonyolódásának vége. -
Elővette Rebeka tárcáját. - Ideje, hogy elmenjen - Rebeka a
végsőkig elment volna, hogy segítsen valakinek új életbe
menekülnie. Tudta, hogy ez tetszene a lánynak.
Kinyitotta a tárcát, és megmutatta a tartalmát Anunciatának.
- Van itt pénz, több mint elég, hogy eltüntessük magát, jó
messze Mexikótól. És egy útlevél. - Belelapozott. - Látja a
barátnőm fényképét. Elmehet helyette. Nagyjából ugyanolyan
magas és ugyanolyan súlyú. Találjon egy jó fodrászatot, vágassa le
a haját, és festesse be, hogy hasonlítson hozzá. Egy profi kicsit
sminkelje ki. Csak ennyire van szüksége.
- Mexikó a hazám.
- És ez lesz a halála is. Menjen el. Most. A mai nap után túl késő
lesz.
Anunciata, tenyerében tartva új életének kulcsát, felnézett rá. A
szeme megtelt könnyel.
- Miért csinálja ezt?
- Megérdemli egy új élet esélyét - felelte.
- Azt sem tudom, van-e hozzá erőm…
- Az anyja ezt kívánta magának.
Eleredtek a könnyei. A szirénák tovább vijjogtak.
- Van valami…
Bourne várt, majd a lány szemébe nézett.
- Anunciata…
- Semmi. - Felnézett. - Semmiség. - Mosolygott. - Köszönöm.
- Most pedig - szólalt meg Bourne, ujjait a tárcára fonva -,
mondja meg, kihez kell mennem.

Salazar Flores repülőgép-szerelő volt. Többnyire magángépeken

dolgozott, leginkább Maceo Encarnación Bombardier Global 5000
típusú gépén Bourne a karbantartó hangárban találta, munka
közben, pontosan ott, ahol Anunciata elmondása szerint abban az
időben délelőttös lesz, azon a magánrepülőtéren, ahol Encarnación a
Bombardier-t tartja.
Flores alacsony, középkorú férfi volt. Tokás arca csupa maszat
volt, lapáttenyere elszíneződött a naponta használt folyadékoktól.
Oldalról nézett fel, amikor Bourne feléje közeledett, aztán felállt,
beletörölte a kezét a kezeslábasa hátsó zsebéből előhúzott, olajos
rongyba, és szembefordult a jövevénnyel.
 - Miben segíthetek? - kérdezte.
- Egy Gulfstream SFX-et veszek - kezdte Bourne - és arra
gondoltam, hogy itt helyezem el.
- Rossz emberhez jött. - Flores a kifutópálya túloldalán, éppen a
hangárral szemben álló irodaépület felé intett. - Castollóval kell
beszélnie. Ő a főnök.
- Jobban érdekel a magával való beszélgetés - felelte Bourne. -
Maga fogja gondját viselni a gépemnek.
Flores Bourne-t méregette
- Honnan halott rólam?
- Anunciatától.
- Tényleg?
Bourne bólintott.
- Hogy van a mamája?
- Maria-Elena tegnap meghalt. - Bourne a jelek szerint átment
valamilyen vizsgán.
Flores bólintott.
- Felfoghatatlan tragédia.
Bourne-nak nem állt szándékában közölni Floresszel, mennyire
felfogható volt Maria-Elena halála.
- Jól ismerte?
Flores egy pillanatig végignézett rajta.
- Egy cigire van szükségem.
Kivezette Bourne-t a kongó hangárból, ahol másik három
szerelő dolgozott, kimentek a repülőtérre. Maradva a kifutópálya
ezen oldalán, elővett egy cigarettát, megkínálta Bourne-t is, majd a
szájába vette és meggyújtotta.
Felnézett a felhőkre, mintha valamilyen jelet keresne.
- Maga gringo, tehát azt gondolom, jobban ismeri Anunciatát. -
Ajkai között eresztette ki a füstöt. -Maria-Elenának nehéz élete volt.
Anunciata nem szeretett beszélni róla. - Megvonta a vállát. - Talán
nem tudta, Maria-Elena nagyon óvta a lányát.
- Nem ő volt az egyetlen - mondta Bourne, és arra a
beszélgetésre gondolt Anunciata és el Entenador között, amelyet a
Basilica de Guadelupe-ban hallgatott ki. - Maceo Encafnación úgy
tartotta, mint egy értékes, melegházi virágot.
- Arról semmit sem tudok. - Flores körülnézett, mintha
bármelyik pillanatban felbukkanhatna Maceo Encarnación egyik
embere.
Bourne vállat vont.
- Feltételeztem, hogy mindkettőjüket jól ismeri.
Flores egy utolsó szívott cigarettájából, eldobta a csikket, és
csizmája sarkával eltaposta.
- Vissza kell mennem dolgozni.
- Veszélyes vizekre eveztünk?
Flores egy pillantást vetett feléje.
- Akármit is akar, nem segíthetek.
- Ez azonban segíthet. - Bourne felmutatott kettőjük között egy
ötszáz dolláros bankót.
- ˇMadre de Dios! - Flores felfújta az arcát, erősen kifújta ajkai
között a levegőt. Felnézett Bourne-ra. - Mit akar?
- Csak egy dolgot - felelte Bourne. - Maceo Encarnación ma
reggel elrepült. Merre ment?
- Azt nem mondhatom meg.
Bourne a másik kezeslábasába dugta a bankjegyet.
- A felesége meg a srácai biztos örülnének az új ruháknak.
Flores ismét körülnézett, még mindig ideges volt, bár senki sem
volt hallótávolságon belül, és akiket láttak, a legcsekélyebb
figyelmet sem fordították rájuk.
- Elveszíthetem a munkámat… vagy a fejemet. És akkor hová
lesznek a feleségem és a gyerekek?
Bourne adott még egy ötszázast.
- Egy pár iPad hőssé teszi magát.
A láthatóan izzadó Flores végigsimította a haját. Bourne látta az
arcán, hogy küzd benne a kapzsiság és a félelem. Flores még
habozott. Ideje volt kijátszani az utolsó kártyalapját.
 - Anunciata javasolta, hogy beszéljek magával Encarnación úti
céljáról.
Erre tágra nyílt Flores szeme.
- Ő azt akarja, hogy mondja meg nekem. - Egy repülőgép
fordult rá a kifutópálya elejére, hajtóművei felbőgtek. Bourne egy
lépéssel közelebb ment. - Fontos, seńor Flores. Köze van Maria-
Elena halálához.
Flores arcára döbbenet ült ki.
- Ezt hogy érti?
- Nem mondhatom meg - felelte Bourne -, maga pedig nem
akarja tudni. - Flores megnyalta a szája szélét, egy utolsó pillantást
vetett a repülőtérre, és bólintott. Ahogy a repülő végigrobogott a
kifutópályán, majd zajba és füstbe burkolózva felemelkedett,
előrehajolt, és egy szót súgott Bourne fülébe.

Martha Christiana higgadtan fogadta Maceo Encarnación

telefonhívását. Gépe egy órán belül leszáll, érte küldi az egyik
emberét, és ezzel vége is lesz. Az örvény közepén lesz, és nem fog
tudni kikászálódni belőle. Abban a pillanatban, ahogy a
repülőgépébe lép, börtönben lesz - érezte ezt. Túl sok terhelő dolgot
tudott a férfiról. Így vagy úgy, sosem engedi meg neki, hogy
elhagyja.
Don Fernando nappalijának ablakából epekedve nézte a fényben
úszó Notre-Dame éteri, pókhálószerű csipkézetét. Az éjszaka
közepén teljesen ébren volt. Don Fernando nem. A hálószoba nagy
ágyának egyik oldalán aludt, a függönyöket behúzták, hogy ne
hatoljanak be a város fényei és lármája.
Lentről, az île Saint-Louis nyugati csúcsától fiatalok
nevetésének hangja szállt fel, egy gitárt pengettek, valami kocsmai
kórus rekedtes, részeg hangjai hallatszottak rövid ideig. Aztán újabb
nevetés, egy kiáltás. Ökölharc tört ki, egy sörösüveget összetörtek.
 Martha nem nézett le. Nem akart részese lenni a lenti
csúfságnak; elég csúfság volt a saját életében, inkább hagyta, hogy
tekintete elkalandozzon a székesegyház ősi kecsessége felé. Fáradt
volt, de nem volt álmos.
Mint olyan gyakran, amikor a szeme elé szépség tárult,
marrákesi otthonára gondolt, arra a szépségre, amivel jótevője,
foglyul tartója, tanítója vette körül magát. A férfinek volt érzéke az
esztétikumhoz. Ő tanította meg rá, hogyan méltányolja a művészet
minden formáját, amely szépséget és örömöt hozott az életébe. -
Számomra nincsen más - mondta neki egyszer. - Művészet, szépség
nélkül a világ csúnya hely. - Erre gondolt, amikor elmenekült a férfi
levegőtlen, gyötrő múzeum-villájából. Sokszor gondolt rá utána,
minden emberölés után, miután végigült egy koncertet, vagy
ellátogatott egy művészeti galériába, vagy egyik megbízatástól a
másikig repült magasan a föld felett. Ahogy ma este is, a szomszéd
szobában alvó Don Fernandóval, még egyszer szembenézett a világ,
az élete szépségével és csúfságával.
Minden elől bezárta a szemét és a fülét, csak vérének áramlását
hallotta. Úgy hallotta a szívverését, ahogy egy orvos hallhatja. Ismét
Marrákesben járt, tömjénfüstben, díszes ezüst étkészletek, bonyolult
mintájú, fával burkolt és mértani ábrákkal ékesített fafalak, a színes
padlócsempék között. Megint fiatal önmaga volt, börtönbe zárva.
Kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy az ölében tartja
kézitáskáját, úgy tartotta, mintha egy játékkutyus lett volna. Oda
sem nézve kinyitotta, kutatott, amíg egy levél gyufát nem érzett a
kezében. Elővette. Az egyik oldalán MOULIN ROUGE felirat állt.
Ahol a gyújtó résznek kellett volna lennie, egy vékony fémrúd volt.
Amikor egyik körmét aládugta és meghúzta, egy nejlonszál
gombolyodott le négy és fél méter hosszan. Saját kezűleg készítette
ezt a gyilkos fegyvert, az asszaszinok hagyományai szerint; az
asszaszinoké egy régi perzsa szekta volt, amelynek célja a hitetlen
keresztény lovagok megölése volt.
Olyan hirtelen állt fel, hogy öléből a szőnyegre csúszott a
kézitáskája. Leérve nem csapott zajt. Mezítláb átment a nappalin,
ahhoz az ajtóhoz, amely mögött Don Fernando aludt az ágyában.
Don Fernando azt mondta neki, hogy különbözik Martha
életének minden férfijától, aki így vagy úgy manipulálni akarta a
saját javára, hogy pisztolyként vagy késként használják, hogy
hatalmi és bosszúvágyuk érdekében dolgozzon nekik.
Attól a pillanattól fogva, hogy felszállt Don Fernando
repülőgépére, életbe lépett a férfi terve, hogy eltérítse őt
küldetésétől. A férfi rájátszott az ő rég eltemetett érzéseire,
szembesítette a múltjával, halott apjával, megtébolyodott anyjával.
Hazahozta, próbálta a saját akaratának megfelelően meglágyítani,
mert élni akart. És a visszaúton a repülőn még egyet húzott a
csavarokon, amíg ő olyan döntést nem hozott, amit mindvégig akart
tőle: tegyen le a megbízatása teljesítéséről.
De őt nem olyan könnyű rászedni. Sokkal jobban uralkodott az
érzelmein, mint azt a férfi gondolta. Elvégzendő munkája volt, most
már tisztán látta, átlátott az összes szarságon, amit füstfüggönyként
borítottak rá a férfiak. Végül meglátta a szarságokon átvezető
ösvényt, hogy egyszer s mindenkorra végigmenjen rajta, át a másik
oldalra.
Mindig bebörtönözve.
Belépett Don Fernando hálószobájába. A férfi az ágy hozzá
közelebb eső oldalán a hátán feküdt, mély árnyékban. Az ablakhoz
lépve elhúzta a függönyt. A férfi nemes arcát megvilágították Párizs
lágy fényei. Visszament hozzá, kinyújtotta a kezét, és megérintette a
vállát. Don Fernando horkantott egyet, és oldalra fordult, vele
szembe. Tökéletes.
Fölemelte a fojtózsinórt, és kizárólag a céljára összpontosított.
Amikor látása kiélesedett, amikor csupán szívének ütemes
dobogását hallotta, a cél cselekvéssé változott.
Tökéletes pontossággal irányította mozdulatait.
 21

Abban a pillanatban, ahogy dr. Santiago kihúzta a fejéből a

csövet, Soraya úgy érezte, mintha a halál közeli szürke zónából tért
volna vissza egy színes és ígéretekkel teli világba. Minden élesnek
látszott. Látása és hallása olyan volt, mint egy héjáé. Minden
felszín, amelyet végigsimított, újnak, másnak és izgalmasnak
érződött.
Amikor ezt megjegyezte dr. Santiagónak, az orvos szélesen
elmosolyodott.
- Isten hozta újra a világunkban - mondta.
Soraya, amióta bekerült, először volt szabad, lekapcsolva a
folyadékok és monitorok éltető vonalairól. Saját lábán járt körbe a
szobában.
- Ná, nézzenek oda - mondta Delia -, nézzenek csak oda!
Soraya szorosan megölelte barátnőjét, de vigyázott a kettejük
között lévő babára. Könnyeit letörölve mindkét oldalról arcon
csókolta Deliát. A szíve megtelt szeretettel.
Csak egy gondolat árnyékolta be a túlvilágról való visszatérését.
- Deel, meg kell látogatnom Petert. Segítesz?
Delia szó nélkül elment egy kerekes székért, Soraya beleült.
Órákkal korábban, legutóbbi látogatásakor Hendricks mondta el
neki, hogy Peter meglőtték. - Még nem tudjuk, mennyire súlyos -
mondta - de azt akarom, hogy készüljön fel. A golyó a gerince
közelében fúródott be. - Ő tudja?- kérdezte Soraya, Hendricks pedig
bólintott. - Most nem érzi a lábát.
Mielőtt elment, Hendricks intett Deliának, és együtt mentek ki
Soraya szobájából. Most, ahogy Delia végigtolta a kórház csöndes
folyosóján, Soraya megkérdezte:
- Miről beszéltetek Hendricksszel?
Beszédes csönd következett.
- Raya, koncentrálj Peterre. Nem hiszem, hogy most…
Soraya a keretekre tette a kezét, megállította a kocsit.
- Deel, gyere előre, hogy lássalak. - Amikor barátnője
engedelmeskedett, így szólt: - Mondd meg az igazat, Deel. Valami
köze van a babámhoz?
- Jaj, nincs! - kiáltott fel Delia, Letérdelt Soraya elé, megfogta a
kezét. - Nem, nem, nem, a baba remekül van. Viszont… - Megint a
beszédes tétovázás. - Raya, Charles meghalt.
Soraya csalódott döbbenetét érzett, semmi egyebet.
- Tessék?
- Ann lelőtte.
Soraya megrázta a fejét.
- Ezt nem… ezt nem értem
- Veszekedtek. Charles rátámadt, ő pedig megvédte magát. Ez
nem a hivatalos történet. Betöréses rablás során lőtték le, ezzel
etetik az újságokat. - Soraya egy ideig nem szólalt meg. Nővérek
gumitalpú cipói csikorogtak, telefonok csörögtek halkan, orvosokat
szólítottak a hangosbemondón, néha sürgősen. Egyébként csönd
volt.
- Nem hiszem el - suttogta Soraya.
Delia a barátnője arcát fürkészte.
- Raya, jól vagy? A miniszter rám hagyta, hogy mondjam el, de
nem tudom, ez volt-e az alkalmas időpont.
- Nincs alkalmas időpont - felelte Soraya. - Csak a jelen van.
Agya zugaiban kutatva nem talált Charles Thorne-nal
kapcsolatban semmilyen más érzést, csak csalódottságot, hogy
munkakapcsolatuknak vége. Nem könnyű információs forrást
találni, különösen nem olyat, aki ilyen tökéletesen halad az
információs szupersztráda közepén. Másfelől viszont Charles-nak
igaza volt a küszöbönálló vizsgálatot illetően, a hasznossága
mindenképpen véget ért volna. Leginkább megkönnyebbülést érzett.
Gusztustalannak találta, hogy hazudnia tellett volna a férfinak a
babáról. Legalább e bűn alól feloldozhatta önmagát.
- Raya, mire gondolsz?
Soraya odabiccentett Deliának.
- Gyerünk, nézzük meg Petert!

Már egy órája kint volt a műtőből, és ébren volt. Láthatóan örült
nekik.
- Szia, Peter! - köszöntötte ragyogó arccal Soraya.
Peter kísértetiesen nézett ki, karjába tűket böktek, amelyek
végén a csövek fel-alá tekeregtek rajta. Arcát fájdalom torzította el,
noha igyekezett elrejteni. Féloldalas mosolyától Sorayának
megszakadt a szíve.
- Jól nézel ki - mondta Peter.
- Te is. - Soraya állt, a férfi ágyának korlátjába kapaszkodott.
- Mennem kell - mondta Delia. Megölelték egymást Sorayával.
- Később - súgta a fülébe Soraya.
- Be vagy szarva - jegyezte meg Delia távozása után Peter. -
Mint mindig.
Soraya felnevetett, megérintette barátja térdét az összegyűrt
takaró alatt, csakhogy kapcsolatot teremtsen kettejük között, amit
olyan fontosnak tartott.
- Örülök, hogy még itt vagy
Peter bólintott.
- Bárcsak azt mondhatnám, hogy amikor kikerülök innen, olyan
leszek, mint új koromban.
Soraya szíve jéggé dermedt.
- Ezt hogy érted? Mit mondtak neked az orvosok?
- A golyó nem találta el a gerincemet
- Az jó hír!
 - Bárcsak eltalálta volna.
- Hogy érted?
- A becsapódás megrepesztette. A darabkák mindenfelé
megakadtak, beleértve a gerincoszlopomat is.
Soraya hirtelen száraznak érezte a torkát, görcsösen nyelt egyet.
Összetalálkozott a tekintetük.
- Nem érzem a lábamat - mondta Petet - Megbénult.
- Jaj, Peter. - Soraya érezte, hogy felgyorsul a szívverése,
kavarogni kezdett a gyomra. - Biztosak benne? Még korai ezt
megítélni. Ki tudja, mi történik a jövő héten, vagy akár holnap?
- Biztosak benne.
- Peter, nem adhatod fel.
- Nem tudom. Az elnök ránk vadászik, te a kilépésről beszélsz,
aztán ez történik. - Nevetése gyöngének és hamisnak hallatszott. -
Ez három, nem igaz? Ez a vége.
- Ki mondta, hogy kilépek? - Ez kicsúszott a száján, mielőtt egy
pillanatig is elgondolkodhatott volna rajta.
- Te mondtad, Soraya. Emlékezz a parkbeli sétánkra, azt
mondtad…
- Felejtsd el, amit mondtam, Peter. Csak locsogtam egy
barátnak. Sehová sem megyek. - Nagy meglepetésére rájött, hogy
komolyan beszél. Noha remekül hangzott, hogy Párizsba költözzön,
ez csak egy vágyálom volt Az élete a Treadstone-hoz, Peterhez
kötötte. Peter arcába nézve tudta, nem hagyhatja el ebben az
állapotában, talán sosem fogja elhagyni, még ha ez nem történt
volna meg vele, akkor sem.
- Soraya. - Peter mosolygott.
Arca kisimult. Soraya látta, mennyire megviselte a férfit az ő
távozásának gondolata, és sajnálta, hogy ezt valaha megemlítette.
- Ülj lel - Visszatért a vér Peter arcába. - Sok mindent meg kell
beszélnem veled.
 Don Fernando álmában a tenger szélén sétált, a part vonalát
követve. Az volt a különös, hogy a vízen sétált, nem a homokon,
amely gőzölögni és bugyborékolni látszott, mintha egy nagy üstben
kavargatnák. Lába csupasz volt, lábszárán fel volt tűrve a nadrág.
Bőre sápadtnak és homályosnak látszott, mintha víz alatt nézné.
Csak sétált és sétált, de a táj képe semmit sem változott, mintha
sosem jutna sehová sem.
A következő szívdobbanásra már ébren volt. Egy árnyék suhant
át óriási madárként felette, olyan közel, hogy érezte a szagát.
Martha Christiana illata volt. Abban a pillanatban fölötte volt a lány,
és ő bénultnak érezte magát, mintha két álomvilág közé ragadt
volna, az egyik, amelyben a vízen sétált, a másik, amelyben Martha
kitárta a szárnyait, és fölötte repült
Aztán eltűnt az árnyék, vele Martha is, aztán pedig hallotta,
hogy fa és üveg törik össze. A következő szívdobbanásnyi
pillanatban jeges szél fújt be a szobába a folyó felől.
Megfordult, félig még aludt, látta, hogy őrülten lebegnek a
függönyök, az ablaküveg és a párkány széttörve, mintha valami
nagy erő pusztított volna. Csak amikor a kintről felszálló ordítást
meghallotta, akkor kelt fel kíváncsian, majd, ahogy közeledett a
megrongált ablakhoz, kíváncsiságából egyre hatalmasabb rettegés
lett.
- Martha - szólt hátra a válla felett. Majd még hangosabban. -
Martha!
Semmi válasz.
Persze, hogy nem volt válasz. Kidugta a fejét az ablakon, nem
törődött a tenyerébe fúródó üvegszilánkokkal. Lenézett, és meglátta
a lányt, a keskeny utca kövezetén elterülve. Körülötte, mint egy
hercegkisasszony gyémántágyán, üvegszilánkok csillogtak
nedvesen.
Vér csorgott a lány teste alól, patakokban folyt. Közben tömeg
verődött össze körülötte. Folytatódott az ordibálás, még a rendőrség
és a mentők szirénázásának eltéveszthetetlen hangjai után is,
miközben a járművek a rakparton közeledtek.

- Kedves Ring szenátor - mondta Li Van - hadd nyilvánítsam ki

elsők között együttérzésemet az önt ért veszteség miatt.
Ann Ring halványan elmosolyodott. Elégedett volt, hogy Li
megjelent.
- Köszönöm - mormogta. Milyen ostoba szavak, gondolta.
Mennyire oda nem illők, mennyire hamisak. Undorodott a temetési
színjátéktól, a dicshimnuszoktól, a gyászidőszakoktól. A halottak
elmentek, hadd menjenek békében.
Li Van fekete öltönyt viselt, mintha ő gyászolna, nem pedig az
asszony. Utóbb eszébe jutott, hogy a halál és a gyász kínai színe a
fehér. Nos, gondolta kényszeredetten, fehér inget viselt, annyira ki
volt keményítve, hogy úgy tűnt, a gallérja vége bármelyik
pillanatban megsebezheti.
Ann bordó St. John kosztümben ült az Északnyugati
Tizennegyedik utcában a Vineyard temetkezési vállalkozás családi
helyiségében. Még gyászában is olyan nő volt, akiből áradt a
szexuális vonzerő. Szokásos kísérete vette körül, mellettük a
távolabbi barátok. A ravatalozás, amely a főváros belsejéből
kollégák, szövetségesek és ellenségek százait fogja vonzani, még
szerencsére egy nappal odébb volt. Most csend volt. A levegő
illatozott a falak mellett sorakozó, hatalmas koszorúktól és az
asztalokon és néhány használaton kívüli széken elhelyezett,
virágcsokrokkal teletömött vázáktól.
- Ez már történelem - mondta halk, monoton hangon Li - és a
történelem jelent mindent.
- Ebben egyetértünk, Mr. Li - mondta nyugodt hangon az
asszony.
A férfi kicsit lehajtotta a fejét, és megkockáztatott egy halvány
mosolyt, miközben átadott egy papírba burkolt csomagot.
- Kérem, fogadja el bánatomnak ezt az alkalmatlan jelképét.
- Ön nagyon kedves. - Ann elvette a csomagot, és az ölébe
fektette, Li arcát figyelve. Várt, és arra gondolt, a férfi tudja, hogy ő
várakozik.
Végül Li megszólalt.
- Ülhetek itt magával egy kicsit?
Ann intett.
- Kérem.
A férfi kimérten ült, mintha egy teknősbéka lett volna, amely a
páncéljába akarja behúzni a végtagjait. Szinte nőies volt a
viselkedése, amit az asszony visszataszítónak talált.
- Tehetek önért valamit, szenátor asszony?
- Köszönöm, nem. - Különös, gondolta. Úgy viselkedik, mint egy
igazi kínai, nem úgy, mint egy amerikai kínai. A férfihez fűződő
kapcsolat különleges természete miatt, amit Chris Hendricks vázolt
fel előtte, szükségét érezte, hogy utánajárjon ennek a
benyomásának. - És kérem, szólítson Ann-nek.
- Ön túl kedves - mondta a fejét ismét behúzó Li.
Mit árul el nekem ez a viselkedés? - kérdezte magától Ann.
Li a szemközti falnál álló, virágokkal beborított asztalt nézte.
- Sok emlékem van az ön férjéről, szenátor asszony. - Li kis
szünetet tartott, mintha tépelődne, folytassa-e, vagy sem. - Az
emlékeket, egy idő után, megoszthatjuk.
Most megtudhatok valamit, gondolta az asszony. Összességében
azonban nem volt tiszta, a férfi vajon hivatalos küldetésben jár-e.
Szíve nagyot ugrott, hogy esetleg magánjellegű lehet, hogy valami
történt Li és Charles között, ami megváltoztathatta a közöttük lévő
összhangot, vagy ha nem erről van szó, Li céljait, amelyek szemben
állnak saját kormánya céljaival.
- Tudja, Mr. Li, nekem megvannak a férjemről a magam saját
emlékei. De kellemes lehet másokét is meghallgatni.
Li keskeny válla picit megrándult.
 - Ez esetben örülnék a lehetőségnek, hogy meghívjam egy teára,
szenátor asszony, amikor kedvet érez hozzá, természetesen.
- Milyen kedves öntől, Mr. Li. - Itt vigyáznia kell, nagyon
óvatosnak kell lennie. - Hosszú listám van albizottsági és
költségvetési értekezletekről… Ugye megérti?
- Igen, szenátor asszony. Természetesen megértem.
Ann vágyakozó arckifejezést öltött.
- Másfelől bizonyára üdítő lenne a Capitoliumtól független
dolgokról beszélgetni. - Li ajándékát birizgálta. - Talán ma este, a
virrasztás után. Adtam magamnak időt egy étkezésre.
Li Van bizakodónak látszott.
- Akkor esetleg egy vacsora?
- Igen - felelte az asszony, rájátszva vágyakozó arckifejezésére. -
Az nagyon kedves lenne.
- Ide jövök önért, ha szeretné. - Mr. Li mosolygott. - Csak azt
kell megmondania, hányra.

Sam Anderson negyed órát töltött el hiába azzal, hogy a

Treadstone személyzetének tagjait elküldte, kutassák át az épületet
Richards után. Mivel nem találták meg, visszahívta embereit, és az
FBI-nak és a főváros rendőrségének sürgős jelzéssel körözést
küldött át.
Utána csatlakozott az összegyűlt informatikusokhoz, akik
lázasan dolgoztak a Treadstone szervereit elárasztó és
használhatatlanná tevő vírus azonosításán. Kiemelte az egyiküket,
Timothy Neverst, és megbízta, hogy ellenőrizze a keyloggér
szoftverét és a hozzá tartozó hardvert, amit a Richards által használt
terminálra állított rá, és elemezze ki az eredményt.
Peter remekül választotta meg jobbkezét. Anderson nem volt
sem becsvágyó, sem engedékeny. Teljesen a kapott munkára
összpontosított, és a Treadstone-on belül mindenkinél jobban
végezte a dolgát. A titkosszolgálaton belüli kollégáinak többségétől
eltérően értett az emberek nyelvén, példás vezető volt. Akik
követték az utasításait, kérdés nélkül tették. Hittek benne, hitték,
hogy ki tudja segíteni őket minden bajból, amibe beleszaladtak.
A vírus rendkívüli mértékű gondot okozott. Minden percben,
amellyel az informatikusok késlekedtek azonosítani az alap
algoritmust, a vírus újabb akadályt tört át és semmisített meg. Az
épületben lévő Treadstone-szerverek kezdtek svájci sajthoz
hasonlítani; már szinte semmit sem lehetett leszedni róluk, még ha
az informatikusok találtak volna is módot rá a vírus kikerülésével
vagy azon keresztül, mint ahogy pillanatnyilag nem találtak.
- Folytassák - mondta Anderson, majd Tim Nevershez fordulva
így szólt: - Meséljen.
- Ez a Richards nevű fickó egy istentelen programozózseni -
közölte Nevers. - Még mindig csak nézegetem a trójait, amit
mellesleg egyértelműen ő kódolt és tett be a rendszerbe.
- Mi van a vírussal?
Nevers megvakarta a fejét. Alig múlt harminc, és már borotválta
a fejét, mert kopaszodott.
- Ez a rohadék a vírusok velociraptora, csak annyit tudok
mondani.
- Nem nagy segítség - jegyezte meg Anderson. - Vallami olyat
kell mondania, amit továbbadhatok a többi informatikusnak.
- Minden tőlem telhetőt megteszek - mondta Nevers, miközben
ujjai cikáztak a billentyűzeten.
- Tegyen többet.
Ezt mondogatta mindig Anderson apja, nem kedvesen, de úgy,
hogy attól Anderson jobban akarta csinálni, nem csak azért, hogy
apja kedvére tegyen, bár ez természetesen ott derengett előtte. Az,
hogy jobban csinálja, sikerre vezetne, és mellette megtanult magáról
valamit. Anderson apja katona volt, és a Központi Hírszerzésnél
kötött ki. Tökéletesítette egy sor titkos hírszerzési módszerüket, és
jutalmul a rossz szíve miatt kirúgták! Utált otthon őgyelegni, és
tizenhat hónappal az elbocsátása után meghalt. Főnökei mind azt
hajtogatták; „Mi megmondtuk magának”, de Anderson tudta, hogy
az apja tisztában volt vele: otthon nem képes „jobban csinálni”.
Hasznavehetetlen emberként egy este lefeküdt, és többé nem ébredt
föl. Anderson biztosra vette, apja előre tudta, miközben
elszunnyadt.
- Mondjak valamit…! - fakadt ki Nevers. - Kikódoltam a
trójaiból a vírus algoritmusát. A végtelenségig megújul. Tényleg
káprázatos.
- Azt akarom tudni, Nevers, hogy meg lehet-e állítani.
- Beavatkozunk - mondta bólogatva Nevers. - Nem úgy, ahogy
valaha egy vírus megsemmisítését elképzelte. Le kell kattintani egy
kapcsolót, hogy úgy mondjam, az algoritmuson belül
Anderson előrehúzta a székét, hogy jobban lásson.
- Akkor csinálja.
- Ne olyan gyorsan - mondta Nevers. - A vírusba csapdák,
hibamentesítő mechanizmusok és zsákutcák vannak bekódolva.
Anderson felnyögött.
- Egy lépés előre, kettő hátra.
- Jobb, mint a sötétben tapogatózni. - Nevers lenyomta az
ENTER gombot. - Most átküldtem a többi informatikusnak
mindent, amit eddig feltártam. - Megfordult és a főnökére
mosolygott. - Lássuk, többre mennek-e vele.
Anderson morgott egyet.
- Richards tönkretette a keyloggert, mielőtt aktiválta a vírust. Ez
a probléma veleje. A szoftver a programnak csak egy részét
rögzítette, nem az egészet. Addig nem tudjuk leállítani, amíg a kód
egésze nincs a kezünkben.
- Nincs elég információja, hogy egy tervet készítsen,
beavatkozzon és lekattintsa az algoritmus kapcsolóját?
- Megtehetném - felelte Nevers -, de nem teszem- Andersonhoz
fordult. - Nézze, ez a vírus tele van tüskékkel - más szóval,
programkioldókkal -, amelyek miatt, ha nem tudom pontosan, mit
művelek, akaratlanul elindíthatom valamelyik kioldót, és végtelenül
elronthatom a dolgot.
- Elronthatja? - kérdezte hitetlenkedve Anderson. - Mi lehet még
rosszabb, mint hogy minden adatunk törlődik?
- Az alaplap túlterheltté válik, a szerverekből nem marad egyéb,
mint egy rakás szilikon, ritkaföldfém és kiégett kábelek.
Létfontosságú kódolt kommunikáció szakadhat meg, meg az isten
tudja, mennyi időre.
Aztán elmosolyodott.
- De a jó hír… - Az asztal alól előhúzott és felemelt egy
hosszúkás, pici tárgyat. - Richards nem találta meg a bluetooth-os
adót. Ha bármit letöltött kívülről, ezen rögzítve lesz. Ami még jobb,
vissza tudjuk nyomozni a forrásig.

Amikor Nikodémusz meglátta Don Fernando Hererrát, szoborrá

dermedt. Hererra halott - legalábbis Martha Christiana szerint. De ő
hazudott, és most ő maga halott, ott fekszik az le Saint-Louis
utcájának kockakövén. Hogy vajon kiugrott-e az ötödik emeleti
ablakból, vagy kilökték, azt képtelenség megállapítani. Ami viszont
kétségtelen, az Hererra jelenléte, amint a zsarukkal beszélget,
miközben a helyszínen fényképeket készítenek, és ujjlenyomatokat
vesznek fel.
A nyakát nyújtogatva Nikodémusz az ablakon át látta, ahogy a
zsaruk nyilván Hererránál járkálnak. További villanófények
világították meg az éjszakát, minden szobában ujjlenyomatokat
rögzítettek. Hogy mit reméltek találni, arról Nikodémusznak
sejtelme sem volt, de nem is érdekelte. Figyelme, amely eddig
Martha Christianára irányult, akit Maceo Encarnación utasítása
szerint fel kellett volna vennie, hogy elvigye a várakozó
repülőgéphez, most Hererra felé fordult. Nikodémusz már semmit
sem tehetett Martha Christianáért, de bizonyára tennie kellett
valamit Hererrával kapcsolatban.
Visszahúzódva a sarok körüli árnyékba, előhúzta
mobiltelefonját, és felhívta Maceo Encarnaciónt.
- Don Fernando Hererra lakásának a sarkánál állok - közölte,
amikor a vonal túlsó végén meghallotta a másik férfi hangját. - Nem
tudom, hogy adjam elő önnek, de Martha Christiana halott.
Elvette a fülétől a mobilt a belőle áradó káromkodásáradat elől
- Kizuhant vagy kilökték, nem tudom - folytatta, amikor Maceo
Encarnación befejezte - Őszintén sajnálom. De egyéb dolgokkal kell
foglalkoznunk. Martha Christiana hazudott Hererra halálával
kapcsolatban… Tudom, én is… De itt áll teljes életnagyságban…
Persze, hogy biztos vagyok benne, hogy ő az.
NIkodémusz a következő pár pillanatot Maceo Enearnación
szavainak feldolgozásával töltötte, majd azt kérdezte:
- Tehát biztosan ezt akarja, hogy tegyem.
A további, lesújtó szavak alatt Nikodémusz elkezdett felkészülni
a Maceo Encarnacióntól kapott megbízásra.
- Intézd el - fejezte be Maceo Encarnación. - Huszonnégy órád
van. Utána, ha nem kerülsz elő, nélküled szállok fel. Világos?
- Tökéletesen - felelte Nikodémusz. - Visszaérek a határidő
előtt. Számíthat rám.
Bontva a vonalat, zsebre tette a mobilt, és visszasétált a
helyszínre. Martha Christianát betették a mentőautóba. Hererra még
mindig a nyomozókkal beszélgetett, ő beszélt, azok bólogattak.
Egyikük jegyzetelt, amilyen gyorsan csak tudott.
Nikodémusz elővett egy cigarettát, rágyújtott, egykedvűen
dohányzott, és közben továbbra is a helyszínt méregette. Amikor a
nyomozók végre végeztek Hererrával, névjegyeket nyújtottak át
neki, ő pedig megfordult, és visszament a házába. Nikodémusz
figyelte, ahogy beütött egy négyjegyű kódot az utcára nyíló, nagy
faajtótól jobbra lévő panelen.
Megvárta, amíg elmentek a nyomozók, és a bámészkodók lassan
oszló tömegében megállt a panellel szemben, amelyen tíz kiálló
rézbillentyű volt, egytől nulláig megszámozva. Kis fiolát vett elő, és
hintőpornál finomabb, fehér port fújt a gombokra. A por rátapadt
Hererra ujjlenyomatának zsíros maradékára, négy gomb
kifehéredett. A harmadik kombinációra egy kattanással kinyílt az
ajtó zárja, ő pedig belépett.
Egy pillanatig megállt a kövezett belső udvarban, ahová
évszázadokkal korábban utasokkal zsúfolt, ló vontatta kocsik
gördülték be, és libériás inasok tülekedtek lesegíteni és lakásaikba
kísérni az előkelőségeket. Most persze sokan laktak az épületben, de
a történelem itt maradt, szinte ontották magukból a kövek.
Két nő, egy fiatalabb és egy idősebb, a tragédiát beszélte meg.
Az idősebbik dohányzott. Nikodémusz cigarettát vett elő, odament
hozzájuk, és tüzet kért.
- Borzalmas. - A fiatalabbik nő megremegett. - Ki tud ilyesmi
után aludni?
- Az utcán hemzsegni fognak a kíváncsiak - mondta a fejét
csóválva az idősebbik nő.
Nikodémusz együtt érzőn bólogatott.
- Miért vetné ki magát valaki az ablakon? - tűnődött hangosan.
- Ki mondhatná meg? - Az idős asszony megvonta húsos vállát.
- Az emberek őrültek, ez a véleményem. - Megint beleszívott
cigarettájába. - Ismerte a szegény lányt?
- Régen - felelte Nikodémusz. - Gyerekkori barátok voltunk.
Az idős nő bánatosnak látszott.
- Bizonyára nagyon boldogtalan volt
Nikodémusz bólintott.
- Azt hittem, tudok neki segíteni, de túl későn érkeztem.
- Fel akar menni? - kérdezte a fiatalabbik.
- Nem akarom zavarni seńor Hererrát.
- Ó, szerintem jólesne neki egy kis együttérzés. Erre. - Odalépett
az ajtóhoz, kihúzta a zsebéből a kulcsot. A rajta függő korongot
hozzányomta az ajtó melletti fémlaphoz, és az ajtó berregve kinyílt.
Nikodémusz megköszönte, és bement a magasba felnyúló
lépcsőházba, ahonnan hosszú vaslépcső kanyargott fölfelé. Az
épület furán csendes volt, mintha mindenki rettegve fogná vissza a
lélegzetét. Senki sem járt a lépcsőn, minden lakásajtó be volt
csukva, mintha gyorsan terjedő kór ellen védekeznének.
Don Fernando szintje is hasonlóan elhagyatott volt. Hangtalanul
végigment a folyosón, és megállt a lakás előtt. Figyelt, de semmit
sem hallott.
Aztán az ajtóhoz tette a fülét.

Bent a lakásban Don Fernando még érezte a zsaruk és a

detektívek ruhájának állott szagát. Úgy érezte, mintha betörtek
volna az otthonába. Nem akart mást szagolni, csak Martha
Christiana jellegzetes illatát, és mélyen neheztelt a hivatalos invázió
miatt. Mereven állt, és próbálta gondolatait elválasztani az
érzelmeitől.
Felelős volt Martha Christiana haláláért, ezzel kapcsolatban nem
voltak kételyei. Manipulálta a lányt, és mint kiderült, tarthatatlan
helyzetbe hozta, Maceo Encarnación ellen fordította. Erősen
szorította őt, bár a biztonság kedvéért lassan, noha ez a végén nem
számított. Végül a lány nem tudta sem őt, sem munkaadóját követni.
Az egyedüli kiutat választotta, amely elhozta neki a véget. Talán ez
volt a végzete attól fogva, hogy beleszületett egy szeretet nélküli
otthonba, ahonnan elszökött, hogy, mint gondolta, megóvja
önmagát. Ehelyett össze-vissza szaladgált a végzete felé, ehhez az le
Saint-Louis-n lévő lakáshoz, a Quai de Bourbon utcakövein rá váró
halál felé.
Talán ennek semmi köze sincs hozzá, de Don Fernando nem hitt
ebben. Martha Christiana vágyai okozták a végzetét. Most halott.
Lassan körbefordulva a lány hiányát érezte, mintha ezekben a
számára jól ismert szobákban több volna az árnyék, mintha hirtelen
létezne egy másik szoba, amelyet sosem vett észre, és nem használt,
egy szóba, amelynek a berendezése megijeszti.
Még egyszer megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, noha
agyának racionális fele azt súgta, hogy valóban egyedül van. Halk
léptekkel bement a fürdőszobába, recsegő ízületekkel leguggolt, és a
karomszerű lábakon álló fürdőkád és a márványpadló közötti résből
kivette Martha Christiana kézitáskáját; ide rakta be, mielőtt a
rendőrök bekéredzkedtek a lakásba.
Lehajtotta a vécé fedelét, leült, a combjára tette a táskát. Hosszú
percekig így maradt, ujjai végigtapogatták a puha bőrt, orrcimpája
kitágulva szívta be a lány illatát, amely a táska belsejéből szállt fel,
és könnyeket csalt a szemébe
Bár az életösztön vezérelte tetteit, őszintén megkedvelte
Marthát. Sajnálatot is érzett iránta csapdahelyzete miatt. De mi
haszna volt ennek a rokonszenvnek, eltekintve attól, hogy a
végzethez vezető utolsó pár méteren végighajtotta.
Sóhajtott, hirtelen felkapta a fejét. Hangot hallott, fülelt, mintha
a lány mezítlábas, halk lépteit hallotta volna, mintha még élne,
mintha az utóbbi néhány óra egy rémálom len volna, amelyből csak
másodpercekkel ezelőtt ébredt volna fel, ölében a lány
kézitáskájával. Aztán lenézett, és teljes bizonyossággal tudta, hogy
amit a kezében tart, csak annyi maradt a lányból.
Lassan kinyitotta a táskát, és belelesett. A szokásos női holmikat
találta: rúzs, púderdoboz, szemhéjtus, egy kis csomag zsebkendő.
Kivette a lány mobiltelefonját.
Le volt zárva, de sok mindent tudott arról, miket kedvelt a lány.
Több kóddal is próbálkozott a gombokon, míg ráakadt a
megfelelőre, és kioldott a zár. Ez mélyen meghatotta. Mintha a lány
hívogatta volna a védett részéhez.
- Mea culpa, Martha - mondta. - Bárcsak itt volnál.

Nikodémusz közvetlenül az ajtó előtt hallotta ezeket a lakásból

kiszűrődő szavakat, és fülét erősebben tapasztotta az ajtóra.
Eközben megreccsentek az öreg falapok.
Megdermedt, alig mert levegőt venni.

Don Fernando érzékei kiélesedtek, mint egy vadászkutyáé,

amikor szimatot kap, teste remegni kezdett. A bejárati ajtó felől
jövő reccsenés nyílként repült át a lakáson, és a halál előérzeteként
hasított a szívébe.
Félretéve Martha kézitáskáját, felállt, kiment a fürdőszobából, és
a hálószobán át a nappaliba lépett. Ott megállt egy pillanatra, nem
mozdult. Új nyom után szimatolt a levegőben. Mereven nézte a
bejárati ajtót, amelyet gondosan bezárt abban a pillanatban, amint az
utolsó nyomozó elhagyta a helyszínt. Figyelte a fadeszkákat, mintha
azok elárulhatnák neki, mi vagy ki van az ajtó másik felén.
Végül odaosont az ajtóhoz, lehajolt, és az öreg fához szorította a
fülét. Lélegzéshez hasonló hangot hallott, de hogy ez az épületből
jött-e, vagy valakitől, aki az ajtó túloldalán álldogált, azt nem tudta
megmondani. Ha félelmet nem is, roppant nyugtalanságot érzett.
Nem tartott a lakásban pisztolyt, ami eddig a javára vált. A zsaruk
elkobozhatták volna, és felkelthette volna a gyanakvásukat, hogy
Martha Christiana halála inkább gyilkosság volt, nem pedig
öngyilkosság. Most azonban sajnálta, hogy nem rejtett el egyet
valahová. Nem érezte magát biztonságban
Újabb eredménytelen hallgatózás után elhátrált az ajtótól, és
visszament a fürdőszobába, ahol fölvette Martha táskáját, és
folytatta a kutakodást.
Elősző: a mobiltelefon híváslistáját nézte meg. Az utolsó bejövő
hívás talán ötven perccel az előtt érkezett, hogy ő kilépett az
ablakon. Tekintettel a hívás időpontjára, úgy gondolta, fontos
lehetett, különösen azért, mert a szám benne volt Martha
telefonkönyvében. A számhoz tartozó név helyett csupán a
kezdőbetűk voltak ott, de nem fért hozzá kétség, kihez tartozik az
„ME”, hogy Maceo Encarnaciónt jelenti.
Mit mondott neki Maceo Encarnación, amitől a lány hirtelen
elhatározza, hogy megöli magát? Gondolatban nem kételkedett,
hogy a lány kiút nélkül, csapdában érezte magát közte és
Encarnación között.
Ellenőrizte a hangpostát, az összes szokásos dolgot, amivel
szinte minden ember mobiltelefonja tele van, de semmi
érdemlegeset sem talált. Martha Christiana túl óvatos volt. Ahogy
végigpörgette a lány névjegyzékét, rezegni kezdett a saját telefonja.
Felvette. Christien hívta.
- Halott vagy még? - kérdezte nevetve Christien.
- Sajnos nem. - Don Fernando sóhajtott egyet. - De Martha
Christiana az.
- Mi történt?
Don Fernando elmesélte neki.
- Hát legalább nem jelent többé fenyegetést a számodra.
Gondoskodom a halálodról szóló sajtóhírek helyreigazításáról. -
Rövid szünet következett. - Tudod, hol van Bourne?
- Azt hittem, te nyomon követed.
- Senki sem tudja őt nyomon követni, Don Fernando. Ezt te
mindenkinél jobban tudod.
Don Fernando felmordult. Gondolkodás nélkül visszatette
Martha mobilját a kézitáskába.
- Az ellenségeink mozgásba lendültek - mondta Christien. -
Maceo Encarnación és Harry Rowland elutazott Mexikóvárosból.
Egy órája szálltak le Párizsban. Úgy gondoltam, jobb, ha
figyelmeztetlek.
- Valami történik.
- Igen, de remélem, nem az, amitől féltünk.
Don Fernando végigsimított az arcán.
- Csak egy módon deríthetjük ki.
- Mivel Maceo Encarnación Párizsban van, aggódom érted.
 - Maceo Encarnaciónnak több esze van annál, mint hogy
mutogassa magát Párizsban. Túl sok szemem és fülem áll
készenlétben Rowland azonban más eset.
- Jason és az a moszados lány, Rebeka követte Rowlandot.
Don Fernando meztelen lábát nézte a fürdőszoba
padlócsempéjén Marthának tetszett a lába. Azt mondta, szexis.
- Ha ez a helyzet, nem sikerült a tervük.
- Nem akarok arra gondolni, hogy Jason kudarcot vall.
- Én sem. - Don Fernando szíve még nehezebb lett, amint
Martha púderesdoboza a kezébe akadt. - Figyelj, Christien, kell
lennie valaminek, amit tehetünk Jasonért.
- Túl gyorsan pörögtek fel a dolgok, kicsúsztak a kezünkből -
mondta Christien - Most csak annyit tehetünk, hogy bízunk benne,
Bourne kimászik a slamasztikából.
- Ha valaki képes rá… - Vaya con Dios, hombre, gondolta a
vonalat bontva Don Fernando.
Fáradt volt, több is, mint fáradt. Felállt, még mindig kézben
tartva a púderesdobozt, és visszament a fürdőszobába. Kora reggel
volt, amikor a még mindig álomba burkolózott város remegni kezd
a reggeli forgalomtól, amikor az emberek felsorakoznak a
pékségeknél, hogy reggelire bagettet és croissant-t vegyenek,
amikor biciklisek kerekeznek át a hidakon, munkába víve
tulajdonosaikat.
Lefeküdt az ágyára, alatta összegyűrődött az ágynemű, de ezzel
csak a látóterébe került az ablak, amelyet Martha Christiana az
életből kilépve tönkre tett. Átfordult, felült, tekintetét ismét a
púderesdobozra szegezte. Furcsa, gondolta, hogy Martha ilyesmit
hordott magával, holott ő sosem látott az arcán púdert. Rúzst és
szemfestéket használt; természetes szépségének többre nem volt
szüksége. És mégis…
Kezében újra meg újra megforgatta a dobozt. Majd hirtelen
sugallatra kinyitotta. Ott volt a vékony kis szivacs, de amikor
kiemelte, nem volt alatta púder, csak egy pici valami az aljám Egyik
körmével felemelte a peremét, és alóla egy nyolc gigabájtos SD-
kártya került elő.
Oldalra hajtotta a fejét, próbálta ismét elcsípni a halk hangot.
Nem fért hozzá kétség, valaki állt a bejárati ajtó előtt. Csöndben
felkelt, kiment a konyhába, és kivett a fiókból egy nagy pengéjű
konyhakést.
Visszament a nappaliba, majd megállt a bejárat előtt,
hallgatózott. Ismét hallotta a hangot, ahogy cipőtalpak súrlódtak a
folyosó padlójához. Közelebb lépett, megfogta a kulcsot, és lassan,
csendben elfordította a zárban.
Egy azonnali döfésre készenlétben tartva a kést, megragadta a
kilincset, és gyors, határozott mozdulattal felrántotta az ajtót.
 24.

Dick Richards, várva, hogy bevezessék Tom Brick palotaszerű

irodájába a Core Energy Északnyugati Tizenhatodik utcában lévő
központjában, úgy érezte magát, mint egy szökevény, aki nem csak
a Treadstone-tól szökött meg, hanem magától az élettől. Óráknak
tűnő ideig várt, miközben emberek valóságos seregét kísérték be és
onnan ki a vezetők irodáiban.
Amit a nyolcadik vagy kilencedik alkalomnak vélt, az után
felállt, odament a pult mögött ülő fiatal nőhöz, és ismét
bemutatkozott. A nő a fiatalokra jellemző lezserséggel ékszerként
viselte vezeték nélküli fülhallgatóját.
Pengevékonyságú szájjal mosolygott rá.
- Mr Richards… - Dick meglepődött, hogy a nő emlékezett a
nevére - …Mr. Lang szeretne pár szót váltani önnel.
Stepben Lang a műveleti alelnök volt. Richards eltűnődött, miért
akar vele találkozni.
- Én Tom Brickhez jöttem.
A recepciós elmosolyodott, és megérintette a fülhallgatóját.
- Pillanatnyilag nincs az irodában
-Tudja, hol van?
- Azt hiszem, Mr Lang erről akar önnel beszélni - Felemelte
formás, csupasz karját. - Ismeri az utat?
Richards bólintott.
- Ismerem.
Átment az áttetsző kristályüveg ajtókon, jobbra fordult, majd
megint jobbra. Előtte állt Lang tágas sarokirodája. Számtalanszor
járt ott, amikor Brick elhozta ilyen-olyan projektjeinek szervezési
megbeszéléseire.
Stephen Lang elhízott egykori sportoló volt. Alakja és izomzata
nagyjából még mindig a Michigan védőjátékosára emlékeztetett, de
az arca kiszélesedett, pocakja kigömbölyödött. Amint Richards
belépett az irodájába, kacsázó léptekkel előjött íróasztala mögül, és
a füstüveggel fedett, posztmodern asztal mellett álló, kárpitozott
szék felé intett a fejével
- Úgy hallom, a Treadstone számítógépei megzavarodtak. -
Íróasztala sarkára kuporodva bólogatott. - Szép munka, Richards.
- Köszönöm. De most végem. Nem mehetek vissza.
- Nem kell aggódnia. Segített elérnünk a célunkat a Treadstone-
nál. Ideje továbblépni. - Lang összeütötte a tenyerét. - Figyeljen,
Tom személyesen akar magának gratulálni Az utolsó pillanatban
elhívták, ezért intézkedett, hogy egy autó sofőrrel elvigye magát
oda.
- A biztonságos házban van?
- Igen, de ami azt illeti, a biztonságos ház többé nem
biztonságos. - Lang megint tapsolt egyet. - Mint mondtam, ideje
mennie. - Felállt, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. Ismét kezet
nyújtott. - Biztonságos utazást, Richards - mondta. -
Felbecsülhetetlenül értékessé vált számunkra, ezért jelentős
fizetésemelés várja magát, nem beszélve az egyéb juttatásokról -
Intett egyet. - Tom mindent elmagyaráz.
Richards kipirult arccal ment ki az irodából.Végre megkapja az
őt megillető elismerést. Egy pufi arcú szőkeség köszöntötte egy
mosollyal, majd lelifteztek az előcsarnokba. Annyira meglepődött,
amikor a nő mondott neki valamit, hogy alig hallotta a szavait.
Homályosan ismerős volt neki, de válaszként csak egy ostoba
mosolyt sikerült magára erőltetnie.
Odakint, ahogy Lang mondta, egy fekete Lincoln Navigator
várta. Nyirkos, borongós késő délután volt, a szél fújta a szemerkélő
esőt. Nem kellett bemutatkoznia. Bog megismerte, rámosolygott, és
kitárta előtte az utas felőli ajtót. Aztán beült a volán mögé, elindult,
és nagyon gyorsan vezetett a város zsúfolt utcáin.
Richards hátradőlt, élvezte új életének kezdeti perceit. Jól
választott. A kormány szolgálata bolondoknak való, akik
elégedettek vele, hogy kirívóan sokat túlóráznak, hetente hazaviszik
sovány fizetésüket, és végül nyugdíjba mennek az ismeretlenségbe,
elcsigázottan, tönkretéve a végtelen bürokráciától.
Átmentek a Woodrow Wilson Memorial Bridge-en Virginiába,
majd észak felé fordultak. Tíz perccel később Alexandriában a
Navigator a Founders Park egyik, a vízre néző oldalbejáratához
fordult. A sofőr kiszállt, kinyitotta Richardsnak az ajtót, és
végigvezette a Potomacba benyúló rakparton. A távoli végén egy
viharvert kilátó állt, amely alatt meglátta Tom Bricket, aki egy, az
árnyékban lévő alakkal beszélgetett.
Megfordult, amikor Richards és a sofőr a kilátó beszögelléséhez
ért.
- Ó, hát megcsinálta, Richards. Szép munkát végzett. - A vele
lévő másik alak felé intett, a Richardsot a liftben kísérő, pufók arcú
szőkeség volt az.
Richardsnak csak egy pillanatba telt, hogy meglepetten észlelje
az oldalába hasító, iszonyú fájdalmat. Kiáltásra nyitotta a száját, de
a sofőr vaskos keze erősen rátapadt. Kifutott belőle a vér, térde
megroggyant. A sofőr félig a levegőbe emelte.
Tom Brickre nézett, aki a szőkeséggel együtt láthatóan
érzelemmentesen szemlélte.
- Micsoda? - hebegte. - Miért?
Tom Brick sóhajtott egyet.
- A puszta tény, hogy ezt kérdezi, megerősíti, hogy maga többé
már nincs hasznomra. - Richards felé lépett, megragadta az állát, és
fölemelte az arcát, hogy a szemébe nézhessen - Maga idióta, mit
képzelt, amikor bejelentette, hogy maga a szabotőr?
- Én… én… - Richards agya lassan megbénult, de még
kétségbeesetten igyekezett felfogni, mi történik vele. És akkor a
szeme sarkából meglátta a rá mosolygó szőkeséget, és rájött, hogy a
Treadstone alkalmazottja - egy asszisztens, olyan beosztásban, hogy
a szervezetben mindenkit megfigyelhetett. Jézusom, gondolta. Jézus
Krisztus.
- Ezt az árat kell megfizetnie, amiért több gazdát szolgált,
Richards. - Tom Brick gyengéden, bánatosan, megértőén beszélt. -
Nem volt más lehetséges befejezés.
Richards vértől megfosztott agya másodpercről másodpercre
egyre jobban leblokkolt. De végül mégis megértette.
- Maga egyből megismerte Peter Marksot.
Brick bólintott.
- Hála az itt lévő Triciának, megismertem.
- Akkor miért hagyta, hogy ő…?
- Amikor rájöttem, hogy követett, hogy többet tud, mint álmodni
mertem, elengedhetetlen volt, hogy kiderítsem, miben sántikál. -
Brick hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette Richards állát. -
Nem mondta meg nekem; ki ő, Richards. Miért nem mondta meg?
- Én… - Richards becsukta a szemét, nehezen nyelt. Haldoklott,
tehát a pokolba vele. - Azt hittem, ha ő és Soraya Moore kedvel
engem, befogad, akkor én…
- Mit? Mit kaphatott volna, Richards? Barátokat? Kollégákat? -
Csóválta a fejét. - Senki sem törődik magával, Richards. Senki sem
akar magával dolgozni. Maga egy rovar, amelyet eltaposok. Van
egy adottsága, de emberi gyarlóságai nagyobbak, mint a
hasznossága számunkra. Maga nem megbízható.
- Választottam. Magát választottam. - Richards szavai
szánalmasan hangzottak, még saját magának is. Könny szivárgott a
szeméből, sírva fakadt. - Ez nem tisztességes. Nem tisztességes.
Tom Brick látható utálkozással elengedte, felemelte a tekintetét,
és odabiccentett a sofőrjének. A kés beljebb hatolt, és olyan erővel
csavarodott meg a testében, hogy Richards szeme majdnem kiugrott
üregéből. A hang, amely a szájára tapasztott kéz alól kicsúszott,
olyan volt, amilyet a disznó ad ki, amikor lesújtanak rá.
Abban a pillanatban, amikor a lakás ajtaja kitárult, és a
konyhakés előrelendült, Bourne elkapta Don Fernando csuklóját.
- Nyugalom, Don Fernando.
Don Fernando rámeredt, láthatóan megdöbbent.
- Te voltál az, Jason? Te álltál itt korábban az ajtóm előtt?
Bourne megrázta a fejét a lakásba belépve, és becsukta maga
mögött az ajtót.
- Csak most értem ide. - Felvetette a fejét. - Valaki megpróbált
bejutni a lakásba?
- Igen, vagy megfigyelt.
- Nem volt a ház körül megfigyelő - mondta Bourne, és kivette
az idős férfi kezéből a konyhakést. - Ellenőriztem.
- Maceo Encarnación és Harry Rowland itt van Párizsban.
Szerintem korábban Rowland volt az ajtóm előtt.
- Don Fernando - mondta Bourne - Rowland Nikodémusz.
- Tessék? Biztos vagy benne?
Bourne bólintott.
- Maceo Encarnaciónnal van, Mexikóvárosból követtem őket
ide.
- A nő?
- Rebeka a Moszad ügynöke volt. - Bourne leült egy kanapéra. -
Meghalt.
- Jaj, akkor mindketten elveszítettünk valakit. - Don Fernando
szorosan Bourne mellé ült. - Sajnálom.
- Mit történt?
Don Fernando röviden elmesélte neki, hogy Maceo Encarnación
ráküldte Martha Christianát, hogy ölje meg ót, és hogy mi történt,
miután megismerkedett Marthával.
- Kiugrott a hálószoba ablakán, átugrott rajtam, amíg aludtam.
Megölhetett volna, de nem tette.
- Szerencséd volt.
Don Fernando megrázta a fejét.
- Nem, Jason. Ma a legkisebb mértékben sem érzem magam
szerencsésnek. - Összefűzte az ujjait. - Szenvedő lélek volt az övé.
Talán papra lett volna szüksége. Én nem vagyok pap. Ebben az
esetben csak az ördög szerepét játszottam el.
- Mindannyiunkat árnyak üldöznek, Don Fernando. Időnként
utolérnek bennünket. De nem hátrálhatunk meg.
Don Fernando bólintott. Felvette Martha Christiana
púderesdobozát, kinyitotta, és megmutatta Bourne-nak a hamis
fenék alá rejtett mikro-SD-kártyát.
- Muszáj arra gondolnom, hogy azért hagyta itt, hogy
megtaláljam. - Megvonta a vállát. - De talán csak szeretném, hogy
így legyen.
- Megnézted, mi van a kártyám*
Don Fernando megrázta a fejét.
- Még nem.
- Hát akkor - mondta a kártyát a kezébe véve Bourne - ideje,
hogy megnézzük.

Maceo Enearnación bement magánrepülőjének pilótafülkéjébe.

Nyitva volt az ajtaja, kínai pilótája a felszállás előtti ellenőrzést
végezte.
- Gondolja, hogy időben visszajön? - kérdezte a pilóta, de nem
nézett fel.
Maceo Enearnación valamit morogva beült a navigátor ülésébe.
- Lehetetlen megmondani.
- Közismert, mennyire ragaszkodik hozzá.
Maceo Enearnación egy ideig a pilótát méregette.
- Maga arra gondol - szólalt meg végül lassan -, hogy Oujang
miniszter úr helyteleníti a ragaszkodásomat Nikodémuszhoz.
A pilóta, aki egyúttal Oujang miniszter ügynöke is volt, semmit
sem szólt. Nagyon nyugodtan ült, mintha a légáramlatokat akarná
megfejteni.
- Nikodémusz a fiam. Én neveltem fel, én tanítottam.
 - Elvette a nőtől.
A pilóta nem ítéletet mondva beszélt, hangja tökéletesen
semleges volt. Maceo Encarnación azonban mégis megsértődött.
Nem tehetett másként, a vérében volt.
- Az anyja máshoz ment feleségül - mondta Maceo Encarnación,
inkább magának, mint a pilótának. - Szerettem őt, de a férje nagy
hatalmú ember volt, és nekem szükségem volt a hatalmára. Nem
tarthatta meg a gyereket, nem lehetett a férjével sem, amíg benne
növekedett a gyerek. Arra az öt hónapra, amíg látszott rajta a
terhesség, elment Méridába, a nagynénje birtokára. Elvettem tőle és
felneveltem a fiút.
- Ezt már mondta.
Maceo Encarnación gyűlölte ezeket az embereket, de
rákényszerült, hogy velük üzleteljen. Senki másnak nem volt ekkora
hatalma, szakértelme és ilyen vastag pénztárcája. Mégis gyakran,
mint most is, vasakaratra volt szüksége, hogy ne verje őket véres
péppé. A tény, hogy nem bánhat velük ugyanúgy, mint a sajátjaival,
olyan volt, mintha hasba szúrták volna. Gyakran álmodta, hogy ez a
kínai ügynök a Csendes-óceán partján van, levágott feje kiguvadt
szemmel gurul a hullámverésben, vért fröcskölve magából, mint a
Chapultepec Park szökőkútja a vizet.
- Azért ismételtem meg, mert szeretném, ha képbe kerülne, és
sosem lehetek biztos benne, hogy megérti a spanyolt. - Maceo
Encarnación nem vesződött vele, hogy megvárja az ügynök
válaszát, mert tudta, hogy arra hiába vár. Létezhetnek-e gyatrább
szövetségesek, mint egy extrovertált mexikói és egy introvertált
kínai?
Ennek az ügynöknek volt neve, de Maceo Encarnación sosem
használta, feltételezte, hogy az hamis név. Helyette úgy emlegette
magában, hogy „Hé, fiú!”, ami utálatos kifejezés, viszont végtelenül
mulattatta. Elmesélné neki az egész történetet - egy részét, amit a
másik egésznek tartana mert ez szórakoztatta. Amit nem mesélne el
neki, az a magánjellegű rész. Nikodémusz és Maricruz nevű
lánytestvére anyjának kilétét megtartja magának. Constanza
Camargo évekig tartó viszonyuk korai szakaszában szülte meg
Nikodémuszt. Maricruz három évvel később született. Constanza
volt az egyetlen nő, akit valaha szeretett, az egyetlen nő, aki sosem
lehetett az övé, először Constanza férje miatt, aztán meg maga
Constanza miatt sem, aki szerette őt és vele a két gyereket, de
megesküdött rá, hogy sosem látja őket, sosem szakítja meg életük
folyamát az igazság közlésével, hogy ne bonyolítsa és befolyásolja
sorsukat, csupán saját vágyának engedve.
- Szóval - szólalt meg most Maceo Encarnación - Nikodémusz
elvált az anyjától, az enyém lett, testestől, telkestől. Amint elég idős
lett hozzá, egy különleges kolumbiai iskolába küldtem. Fontosnak
tartottam, hogy kereskedelmet tanuljon.
- A kábítószer-kereskedelmet - vetette közbe az ügynök
fölösleges indulattal. A Középső Királyságnak az 1800-as évek
közepén helyrehozhatatlan károkat okozott az ópiumkereskedelem.
A kínaiak emlékezete évszázadokra visszanyúlt.
- Azt és fegyverkereskedelmet. - Maceo Encarnación
lebiggyesztette az ajkát. - Ahogy Oujang miniszter úr jól tudja, a fő
érdeklődési területem azok felfegyverzése, akiknek erre a
legnagyobb szükségük van. - Amikor az ügynökkel beszélt, mindig
azt feltételezte, hogy Oujanggal a pekingi hálójának közepén
trónoló pókkal beszél.
- Ön roppant önzetlen.
Maceo Encarnación bal karja megrándult. Nem először lépte át a
határt Hé, fiú, ami más körülmények között a szó szoros értelmében
a fejébe került volna. Maceo Encarnaciónnak megint emlékeztetnie
kellett magát, milyen rendkívül fontos neki Oujang miniszter a
talpnyalóival együtt. Oujang segítsége nélkül sosem vált volna
lehetségessé az üzlet Ben David ezredessel.
- Önzetlenségem csak Oujang miniszter úréhoz fogható -
mondta lassan és gondosan ejtve ki a szavakat. - Jó, ha ezt alaposan
az emlékezetébe vési.
 Az ügynök kinézett a pilótafülke ablakán.
- Mikor indulunk?
- Amikor azt mondom, hogy indítsa be a hajtóműveket. - Maceo
Encarnación körülpillantott. - Hol van?
A pilóta ránézett vágott szemével, majd az ülése alól előhúzott
egy olajosbarna dobozt, ujjlenyomat-érzékelős zárral. Maceo
Encarnación az érzékelőre nyomta jobb mutatóujjának a hegyét,
mire a zár kinyílt.
Felemelte a tetejét, és belenézett a szorosan összekötözött
ezerdolláros bankjegyekre.
- Harmincmillió. Csodálatos látvány - mondta -, még nekem is.
- Ben David ezredes elégedett lesz - mondta pléhpofával az
ügynök.
Maceo Encarnación csöndben sóhajtott egyet.
- Mindannyian azok leszünk.

Soraya éppen távozni készült Peter kórterméből, amikor

beviharzott Hendricks miniszter
- Örülök, hogy az ágyon kívül látom, Soraya - mondta. Aztán
Peterre nézett. - Hogy érzi magát?
- Bénának - felelte Peter - minden elképzelhető szempontból
Hendricks kipréselt magából egy vakkantásszerú nevetést.
- Nézze, Peter, nincs sok időm. Helyzet van a központban.
- Lerobbant a számítógépes hálózat.
- Úgy van - erősítette meg Hendricks.
Közben Soraya megszólalt.
- Micsoda?
- Dick Richards. - Peter Hendricksre nézett, aki bólintott. -
Mondtam Samnek, hogy tartsa rajta a szemét.
- Anderson ügy döntött, megpróbálja végérvényesen
összekapcsolni Richardsot és a Core Energyt. - Hendricks legyintett.
- Brick végtelenül óvatos volt. Annak ellenére, amit állítólag
magának mondott…
- Nem állítólag, a francba! - vágott közbe indulatosan Peter.
Hendricks hagyta, hogy Peter kiadja a mérgét.
- Egy bíróság maga ellen döntene - mondta kisvártatva. -
Megpróbáltuk a pénz nyomát követni, de ha Richardsot a Core
Energy vagy annak egyik leányvállalata fizeti, akkor erre még
bizonyítékot kell találnunk. Anderson tudta ezt, ezért helyezett el
egy keyloggert a Richards számára odakészített terminálra.
- Ne is mondja - jegyezte meg savanyúan Peter. - Nem
működött.
- Miért mondja ezt?
- Felteszem, Richards őrizetben van.
Hendricks első ízben látszott bosszúsnak.
- Lelépett, eltűnt.
- Találja meg Bricket - mondta Peter. - Richards hozzá ment,
garantálom.
Hendricks halkan beszélt a mobilján. A beszélgetés befejeztével
folytatta.
- Brick valamilyen okból tönkre akarja tenni a Treadstone
rendszerét. Miért?
- Feltéve, hogy önnek igaza van - mondta Soraya - valószínűleg
a tengerentúli megfigyelésünkkel van kapcsolatban az oka.
Peter pattintott az ujjaival
- Igazad van. De mitől fél, mit találunk? - Egy pillanatig a
hüvelykujját rágcsálta.
Hendricks egyik lábáról a másikra állt.
- Peter.. - Hirtelen úgy látszott kellemetlenül érzi magát. Amikor
Peter felnézett rá, folytatta. - Figyelembe véve mindazt, ami
magával történt, jelenlegi sérülésének súlyosságát, azt hiszem, az a
legjobb, ha felmentem a Treadstone társigazgatói posztjáról
- Tessék? - kérdezte Peter.
Soraya előrelépett.
 - Ezt nem teheti.
- De igen - jelentette ki Hendricks. - És meg is teszem.
- A lábam bénult le - szólt Peter nem az agyam.
- Nagyon sajnálom, Peter, de eldöntöttem.
Amikor megfordult, hogy távozzon, Soraya megszólalt.
- Ha Peter megy, megyek én is.
Hendricks visszafordult, súlyos pillantást vetett Sorayára.
- Ne bolondozzon, Soraya. Ne dobja oda a karrierjét egy…
- Egy miért? Hogy lojális legyek a barátomhoz? - vágott vissza.
- Peterrel a kezdetek óta együtt szolgáltunk. Egy csapat vagyunk, és
kész.
Hendricks a fejét csóválta.
- Összekeveri az elkötelezettséget a lojalitással. Ez borzasztó
hiba, amelyből a jelek szerint nem tud kigyógyulni.
- A Treadstone az, ami nem heveri ki, ha elveszíti a
társigazgatóit - mondta Soraya olyan hevesen, ahogy a torkán kifért.
A miniszter láthatóan megdöbbent.
- Úgy beszél a Treadstone-ról, mintha az egy család volna. Nem
az, Soraya. Az munka.
- Tisztelettel közlöm, miniszter úr, hogy a Treadstone egy család
- jelentette ki. - Minden tengerentúli kapcsolat hozzám tartozik. Ha
távozom, velem együtt távoznak ők is…
- Nem fognak.
- …ahogyan tették, amikor eljöttem a Cl-tól a rezsimváltás
idején. - Szembeszegült Hendricksszel, nem félt, mert valóban
semmi vesztenivalója sem volt. Nem akart Peter nélkül a
Treadstone-nál maradni. - Akkor megmondtam önnek, hogy a
rezsimváltás hiba volt, és kiderült, hogy igazam volt. A Cl csak
korábbi önmaga árnyéka. Működésképtelen, és a légköre sokkal
rosszabb, mint a kilenc-tizenegyet követő hetekben.
- Nem reagálok túl jól a fenyegetésekre - mondta Hendricks.
- Szerintem nem én vagyok itt az, aki fenyegetőzik.
- Nézze, Anderson ott van a terepen, most is, miközben
beszélgetünk. Peter nevezte ki, és…
- Samet éppen úgy kedvelem, mint bárki mást - szólt közbe
Peter - de még nem elég érett, hogy hosszabb ideig vezesse a
Treadstone terepen végzett akcióit.
- Kettőjük közül bármelyikük meg tudja ezt csinálni? -
Hendricks ingerülten legyintett. - Nézzenek magukra. Egyikük sem
tudna a saját erejéből kisétálni innen.
- Semmi sem akadályozhatja meg, hogy itt, Peter szobájában
felállítsunk egy ideiglenes főhadiszállást - mondta Soraya. - Mivel a
Treadstone szerverei használhatatlanná váltak, egy tartalék hálózat
tűnik pillanatnyilag a lehető legjobb megoldásnak.
Peter, aki eddig úgy figyelte a vitát, mint egy teniszmeccs
nézője, megszólalt.
- Várjunk egy percet! Soraya, az általam talált harmincmillió.
Azt feltételeztem, hogy kábítószekereskedelemből származik, de mi
van, ha mégsem?
Soraya a homlokát ráncolva megfordult.
- Mire gondolsz?
- Mi van, ha valami más kifizetésére használták?
- A pénz hamisnak bizonyult - jegyezte meg elutasítóan
Hendricks.
- Micsoda? - kapta oda a fejét Peter. - Komolyan?
Hendricks bólintott.
- Aha.
- De hát ennek nincs értelme. A fickó, aki majdnem megölt…
- Tulio Vistoso - közölte Hendricks. - Alias Azték. Egy nagy
hatalmú mexikói drogbáró.
- Nem értem - mondta Soraya.
- Szerintünk ez egy csel volt - magyarázta a miniszter. -
Klasszikus félrevezetés Maceo Encarnacióntól. Ha Mexikóvárosban
van, ezek ketten gyakorlatilag összenőnek, mint a sziámi ikrek.
Peter a fejét csóválta.
- Nem vagyok benne biztos. Az Azték a végletekig elment, hogy
megvédje a pénzt.
Ismét rövid csend állt be.
- Lehetséges - dünnyögte Soraya -, hogy Vistoso nem tudta,
hogy a pénz hamis?
Peter kíváncsivá vált.
- Ez azt jelentené, hogy átejtették.
- Ez nem áll össze - mondta Hendricks. - Vistoso a mexikói
három nagy drogbáró egyike volt. Ki merné őt becsapni?
- Valaki, aki nála is nagyobb menő. - Peter egyikükről a másikra
nézett. - Mint amilyen Maceo Encarnación.
- Követte a nyomát? - fordult Soraya Hendrickshez.
- Pár nappal ezelőtt Encarnación Washingtonban járt, interjút
adott a Politics As Usualnék.
- Én még mindig a hamis harmincmilliónál tartok - mondta
Peter. - Valami ezzel nagyon nem stimmel. - Pattintott az ujjúval. -
Kerítenünk kell egy szakértőt, aki meg tudja nekünk mondani, ki a
pénzhamisító.
- Már dolgozunk rajta - közölte Hendricks. - De miért érdekelne
ez bennünket?
- Harmincmillió hatalmas összeg - tűnődött Peter. - Nagyon, de
nagyon jó munkának kellett lennie. Egy hamisító mestert vontak
ebbe bele. Talán tőle megtudjuk, mi köze van az egészhez Maceo
Encarnaciónnak.
Soraya karba fonta a kezét megduzzadt mellei előtt.
- Apropó, tudjuk, hová ment Maceo Encarnación az interjú
után?
- Visszarepült Mexikóvárosba, a főhadiszállására. - felelte
Hendricks.
- Most ott van? - kérdezte Peter.
Hendricks már a mobilján beszélt, utasításokat vakkantott bele.
Várt, Peterre nézett. Egy pillanat múlva megkapta a választ.
- Most Párizsban van, de még ki kell szállnia, bár nagyon furcsa,
hogy már jó hat órája a földön van a gépe.
 - Akkor rendben - mondta Peter -, mert Vistoso volt Maceo
Encarnación első helyettese, és mivel harmincmillió még hamis
pénzben is hatalmas összeg, úgy gyanítottuk, hogy Encarnaciónnak
benne kell lennie.
- Nekem az jár a fejemben, hogy Tom Brick tönkre akarta tenni
a Treadstone rendszerét - mondta Soraya. - Lehet kapcsolat közte és
Maceo Encarnación között?
- Az a rendszer - jegyezte meg Peter - a legjobb megfigyelő
posztunk a Közel-Keleten.
- És Párizs - vetette fel Soraya - sokkal közelebb van a Közel-
Kelethez, mint Mexikóváros.
Hendricks gyorsan bólintott.
- Maceo Encarnación pilótájának le kell adnia egy repülési
tervet Párizsból.
- Ha azt megszerezzük - bólintott Peter -, pontosan tudni
foglyuk, hová megy. Ha a Közel-Keletre, akkor megvan a
bizonyítékunk Encarnación részvételére.
Hendricks, fülén a mobiltelefonnal, elkezdett utasításokat kiadni
- Várjon - szólt közbe Soraya. - Elfelejti, hogy mi már nem
dolgozunk magának.
- Azt ki a fasz mondta? - Hendricks egy mosolyt villantott
feléjük, mielőtt kilépett az ajtón.

- Gondolj úgy rá, mint egy trojkára - mondta Bourne, miközben

a Martha Christiana SD-kártyáján lévő információkat futotta át. -
Maceo Encarnación, Tom Brick és a kínaiak.
- Azt nem értem - Don Fernando a fejét rázogatta -, miért
tartotta Martha magánál ezeket az információkat.
- Ez volt a biztosítéka - magyarázta Bourne. - Azért gyűjtötte
össze ezeket az információkat, hogy felhasználja őket.
Don Fernando egy ideig hallgatott. Szomorúan nézte
laptopjának képernyőjét. Aztán nagyot sóhajtott.
- De végül nem használta fel. - Bourne-hoz fordult.
- Miért?
- Ez egy kiút lehetett volna, de több másik között csak az egyik.
Ettől még egész életében a háta mögé kellett volna lesnie
- Azt nyilván nem akarta.
- Az általad elmondottak alapján nem. De másfelől kétlem, hogy
ki akart volna szállni. Ez volt az alapvető dilemmája. Tovább nem
mehetett előre, és számára már nem volt visszaút sem. Nem létezett
más út, másfajta élet, amit el tudott volna képzelni.
- Beszéltem neki erről - kesergett Don Fernando. - Mindezt
megvilágítottam előtte.
- Képtelen volt meghallani, vagy nem tudta elhinni.
Don Fernando lemondóan sóhajtott.
- Te jó barát vagy, Jason. Nincs sok hozzád hasonló.
A forgalom megállás nélkül dübörgött odakint. Egy arra haladó
Bateau Mouche fedélzetéről az idegenvezető hangszóróval
felerősített hangja felkúszott hozzájuk a falakon, aztán elhalt a víz
hullámain, csupasz fák hajladoztak a Szajna felől fújó szélben.
Odalent, a Quai de Bourbonon még járkáltak bámészkodók, akik az
előző éjszakai öngyilkosságról sutyorogtak egymás között. A
cirkusz még nem csitult el.
Bourne a képernyőre mutatott.
- Martha információi szerint a kínaiak Maceo Encarnaciónon
keresztül végeztek pénzmosást.
- A harmincmilliót valaminek a megvásárlására fordítják egy
ismeretlen közel-keleti valakitől - olyas valami megvásárlására, ami
nagyon fontos - mondta Don Fernando. - De Martha nem tudta, mi
az, vagy kitől akarják megvásárolni.
Bourne azonban tudta, mert Rebeka elsuttogta neki a nevet,
mielőtt elvérzett a mexikóvárosi taxi hátsó ülésén.
Don Fernando visszaült.
- Azt nem értem, mit kap ebből az ügyletből Maceo
Encarnación. Tízszázalékos pénzmosási jutalékot? Aligha éri ez
meg az általa vállalt kockázatot.
Bourne ismét végigpörgette magában Martha információit.
Valami, amit korábban látott, beugrott neki.
- Tom Brick szerepe! - Don Fernandóhoz fordult. - Mit nyerhet
a Core Energy a Maceo Encarnaciónnal és a kínaiakkal való
üzletelésből?
Don Fernando egy pillanatra elgondolkozott.
- Attól függ, mit vásárolnak a kínaiak.
- Energiával függ össze - mondta Bourne. - Hát nem látod? Az
energia az a láncszem, amely ezeket az embereket összeköti.
- Igen, hatalmas gazdasági fellendülésével, termelésével,
infrastruktúrájával és népességével Kína folyton alternatív
energiaformákat keres. Azt látom, hogy Brick és a Core Energy
szeretne egy szeletet a tortából, akármilyen technológia után járnak
is a kínaiak. - A fejét rázta. - De Maceo Encarnación?
- A trojkának csak akkor van értelme, ha Maceo Encarnación és
a Core Energy valahogyan szövetségesek.
- Tessék? De hát Christien és én biztosan tudnánk róla.
- Valóban?
- Rajta tartjuk a szemünket, mind Maceo Encamaciónon, mind a
Core Energyn, Jason. Nem találtuk pénz nyomát kettejük között.
- Ha Brick és Maceo Encarnación megfelelő szövetséget kötött,
akkor ilyen nyom nem is lesz. A pénz nyoma lenne az első, ami
miatt lelepleződnének. Abból, amit olvastam, a Core Energynek
több mint elég leányvállalata van világszerte, hogy elfedjék a pénz
nyomát.
- Előlünk azonban nem - makacskodott Don Fernando. -
Christien kifejlesztett egy saját programot, amely beleássa magát a
legjelentéktelenebb külső cégek és holdingok ügyeibe is. Én
mondom neked, hogy nincs nyoma a pénznek.
Bourne felnevetett.
- Persze! Itt lépnek be Maceo Encarnación drogbárói, akik
visszapiszkítják a Maceo Encarnación és a Core Energy között
áramló pénzt.
- Visszapiszkítják?
Bourne bólintott.
- Ahelyett, hogy a piszkos pénzt törvényes forrásokba folyatnák
bele, Brick és Maceo Encarnación az ellenkezőjét teszik. Fogták a
kettőjük cégei között áramló pénzt, és drogbárókon átfolyatva
bepiszkították, és ezért lenyomozhatatlan. Mind készpénz, oda is,
vissza is. Mindegy, milyen okos és fejlett Christien szoftvere, az
ilyen jellegű tranzakciókat nem találja meg.
- Ez remek. - Don Fernando az egyik kezét végighúzta a
homlokán. - Istenem, bárcsak én találtam volna ki.
- Don Fernando - mondta Bourne -, Maceo Encarnación és a
harmincmillió Libanonba megy, megkötni egy üzletet.
Az idős férfi arca felderült, pedig Martha Christiana halála
láthatóan nagyon megrendítette.
- Akkor a lehető leghamarabb oda kell jutnunk.
Bourne óvatosan méregette.
- Sehová sem megyünk, amíg nem gondoskodtunk
Nikodémuszról. Azt mesélted, sok gondot vállaltál, hogy
bebizonyítsd Maceo Encarnaciónnak, hogy meghaltál, amikor a
magánrepülőd lezuhant. De ha Nikodémusz járt korábban az ajtód
előtt, akkor megvan rá az esély, hogy látott téged a házon kívül.
Encarnación tudja, hogy életben vagy. Nikodémusz nem hagyja,
hogy élve elhagyd Párizst.

- Annyi minden alakulhat rosszul.

Oujang miniszter egy pici, áttetsző teáscsészét egyensúlyozott
az ujjai között. A csodálatos Csonghuagong nagy központi
termében állt, a Tiltott Városban eltemetett Csien-lung császár
magánlakosztályában, aki a Csing-dinasztia idején uralkodott.
Keveseket engedtek be ezekbe a termekbe, amelyek ragyogtak a
császárok drága jádefigurákból és kézírásos tekercsekből álló,
elkápráztató gyűjteményeitől. Ilyen késő órán csak Oujang
miniszter és a Központi Bizottságból még néhányan nyertek
bebocsátást. Vaskos, sárga gyertyák sora szórt imbolygó, csillogó
fényt, amely megvilágította a Középső Királyság kincseit.
A nő, akinek Oujang kifejtette aggodalmát, macskaként
kuporgott egy erre a célra behozott mandarindíványon, és kávészínű
szemével követte a minisztert. Még ebben a helyzetben, csillogó
santungselyem köntösbe burkolva is jól látszott hosszú lábának
szépsége.
- Ha így gondolod, kedves, így is lesz majd.
Oujang elég hirtelen fordult meg, hogy a forró tea megégesse az
egyik ujját. A fájdalommal nem törődve meredt a feleségére.
- Sosem foglak megérteni, Maricruz.
A nő a fejét kicsit lehajtva nyugtázta a felső osztálybeli kínai
visszafogott bókját; azóta élt együtt vele, amióta tíz évvel ezelőtt
Pekingbe érkezett.
A hagyományos, hosszú mandarinköntöst viselő Oujang egy
lépést tett feléje
- Tényleg nem olyan vagy, mint egy nyugati
- Ha az volnék - mondta higgadt és mély hangon a nő -, sosem
vettél volna feleségül.
Oujang úgy méregette, ahogy egy festő legfontosabb
műalkotásának modelljét.
- Akarod tudni, végül mi vonzott hozzád? - Maricruz picit
kinyitotta a szemét. - A türelmed. - Oujang belekortyolt teájába, egy
pillanatig a szájában tartogatta, majd lenyelte. - A türelem a
legnagyobb erény. Szinte teljesen ismeretlen Nyugaton. Az arabok
ismerik a türelem értékét, de hozzánk képest ők primitívek.
Maricruz felnevetett.
- Azt hiszem, ezt szeretem a legjobban bennetek, kínaiakban;
hogy milyen hihetetlenül nagyra tartjátok magatokat. - Ismét
nevetett. - A Középső Királyság.
Oujang újból kortyolt a teából, legalább annyira élvezte, mint
ezeket a feleségével vívott intellektuális bokszmeccseket. Senki
másnak nem volt mersze hozzá, hogy ilyen nyersen beszéljen vele.
- A Középső Királyságban élsz, Maricruz.
- És minden percét élvezem.
Oujang egy keskeny nyíláshoz lépett, és kivett egy kis
jádedobozt, amelynek tetején stilizált felhők mezejében egy
mesterien faragott, vad sárkány látszott. Két kezébe fogta a dobozt.
- A Középső Királyság mindig gazdag forrása volt a
mitológiának. Szerintem ezt tudod, Maricruz. A te kultúrádat is
átitatják a mítoszok és legendák. - Oujang sötét szeme csillogott. -
Viszont a mi történelmünk hosszú és bonyolult, sok akadályba
ütköztünk, és valamennyi borzalmas volt. Az első sok évszázaddal
ezelőtt jelentkezett, i. e. 213-ban, amikor a Csin-dinasztiából
származó Si Huangdi császár elrendelte minden olyan könyv
elégetését, amelynek tárgya más volt, mint gyógyászat, jóslás és
földművelés. Így veszett el a Középső Királyság mitológiai
forrásainak zöme. De mint ahogy itt gyakran megesik, Si Huangdi
rendelete a visszájára fordult, és i. e. 190-ben az irodalom nagy
részét helyreállították. Viszont úgy írták őket újra, hogy támogassák
az akkor hatalmon lévő császár számára előnyös eszméket. Értékes
információk vesztek el örökre,
A nő felé lépett, úgy tartva a dobozt, mint valami végtelenül
értékes holmit.
- Ritkán, de valahogy felfedezik a drága múlt egy darabját, vagy
a véletlennek köszönhetően, vagy annak vágynak, hogy
mindenképpen rátaláljanak.
Megállt az asszony előtt, és odanyújtotta a dobozt.
Maricruz óvatosan nézte a jádét.
- Mi ez?
- Kérlek - mondta meghajolva előtte Oujang.
Maricruz elvette a dobozt, amely sokkal nehezebb volt, mint
várta. Hideg volt a tapintása, sima, mint az üvegé. Egyik kezével
felnyitotta a fedelet. Ujjai remegtek. Egy összehajtott papír volt
benne. Felnézett Oujangra.
- Az anyád nevei Maricruz.
A nőnek kinyílt a szája, de hang nem jött ki rajta
- Ha meg akarnád találni
- Életben van? - Maricruz zihált.
Oujang fénylő tekintettel nézte.
- Igen.
A nő nagyon lassan becsukta a dobozt, és letette a mellette lévő
kanapéra. Maricruz a férfi által lélegzetelállítónak talált, ruganyos
mozdulattal kinyújtózott. A férfit a 40-es évek amerikai
filmcsillagaira emlékeztette. Ahogy az asszony felállt, szétnyílt a
köntöse, feltárva kemény mellének gömbölyűségét. Testét a
férfiéhoz szorította.
- Köszönöm, Oujang - mondta előírásosan.
- Mit fogsz csinálni?
- Nem tudom - súgta az asszony. - Tudni akarom. És nem
akarom tudni.
- Lehetőséged van rá, hogy visszavond a saját személyes
történelmed átdolgozását.
- Ezt azt jelenti, hogy szembeszegülök apámmal. - A férfi
vállához dörgölte a homlokát. - Mi van, ha anyám nem akar látni?
Miért nem próbálta meg…?
- Ismered apádat - mondta gyengéden Oujang -, mindenki
másnál jobban.
- Kell, hogy legyen oka - mondta. - Te tudod, mi az?
- Ebben az ügyben tudásom határához érkeztem. - De Oujang
természetesen ismerte az okot, ahogy Maricruz is tudni fogja abban
a pillanatban, ahogy meglátja anyja nevét, aki feleségül ment egy
hatalmas drogbáróhoz, egy baráthoz, üzlettárshoz, akit Maceo
Encarnación szemernyi lelkifurdalás nélkül felszarvazott.
Megkívánta Constanza Camargót. Dióhéjban ilyen volt Maceo
Encarnación.
- Időre van szükségem - szólalt meg Maricruz.
Bár Oujang teste is reagált a nő közelségére, gondolatai
visszakanyarodtak a Maricruz által mondottakra.
- Igazad van, Maricruz. Tökéletes társaim vannak. Semmi sem
alakul rosszul.
Felesége rámosolygott, karja átölelte a férfit.
- Ezt a tervet nélküled nem volna lehetséges kivitelezni - mondta
az asszony fülét szimatolgatva. - Az apád és a bátyád részvétele
nélkül.
Maricruz mély torokhangon, gurgulázva nevetett.
- Szegény bátyám, Juanito, a ráakasztott Nikodémusz névvel, és
azzal a csúfnévvel, hogy az Utat Megvilágító Dzsinn; mindkettőt az
apja adta neki, hogy még sötétebb figurának tűnjön.
- Apád a SteelTrap vezérigazgatójaként törvénytisztelő
vállalkozónak tűnik. A törvénytelen üzletei a drogbárók és
fegyverkereskedők krémjével más lapra tartozik.
Ujjhegyével a nő csupasz vállát simogatta a köntös alatt.
- De én ismerek egy másik Maceo Encarnaciónt, azt, aki
sötétben mozog, aki sakkmesterként mozgatja a bábuit, aki
különböző elemeket hoz össze, gyakran azok tudomása vagy
beleegyezése nélkül, azt, aki számomra felbecsülhetetlen értékű. - A
halkan és egyenletesen lélegző Maricruz a férfi vállgödrébe hajtotta
a fejét. - Végtelenül okos, végtelenül kegyetlen, és végtelenül ki tud
használni bárkit, ha az megfelel a céljainak.
Oujang mosolygott.
- Apádnak és nekem nincsenek illúzióink a kapcsolatunkat
illetően. Kihasználjuk egymást. Ez szimbiózis. Ily módon sokkal
többet érünk el.
- És Ben David ezredes?
- Eszköz a cél eléréséhez.
- Életre szóló ellenséget szerzel.
Oujang mosolygott, miközben kezébe fogta az asszony mellét.
 - Ez nem gond Nem fogja túlélni.
Az asszony kis sóhajtással elhátrált.
- Ben David a Moszad ezredese. Komolyan azt hiszitek, hogy a
közelébe tudtok juttatni egy bérgyilkost?
- Már megtettem, ami tőlem telt. - felelte Oujang, és visszahúzta
magához az asszonyt. - Apád pedig minden egyebet elintézett.
A férfi mosolygott.
- Jason Bourne lesz az, aki szenvedélyes dühében kivégzi Ben
David ezredest.

Sam Anderson rossz hangulatban tette le a telefont a Hendricks

miniszterrel folytatott beszélgetés végén. Úgy érezte, cserbenhagyta
Petert. Haragudott magára, mert nem tudott egyszerre két helyen
lenni, haragudott, mert nem küldte, nem utasította egyik
beosztottját, hogy tartsa szemmel Dick Richardsot.
Amint egy James nevű ügynökkel autóba szállt, a Treadstone
fölött tomboló, gonosz isteneket átkozta.
A szervezet a létrehozása óta szerencsétlen volt. Néha, mint
most is, úgy tűnt neki, hogy a Treadstone mostani állománya fizet
meg az alapítók ballépéseiért és bűneiért. Nem lehetett másként
értékelni, hogy a két társigazgató egyszerre robban le.
A washingtoni forgalomban robogva odabiccentett Jamesnek.
- Most.
James a mobiltelefonján beütött egy számot, majd
kihangosította. Amikor egy női hang beleszólt, Tom Bricket kérte.
- Megkérdezhetem, ki keresi? - érdeklődött a női hang.
James Andersonhoz fordult, aki bólintott.
- Herb Davidoff, a Politics As Usual főszerkesztője.
- Egy pillanat, kérem.
Anderson kikerült egy cammogó teherautót. Félig a járdán
haladva rátenyerelt a dudára, szétkergetve a gyalogosokat.
 Nyugi, főnök, tátogta feléje James.
- Mr. Davidoff? - tért vissza a női hang.
- Itt vagyok.
- Sajnálom, de Mr. Brick most nem érhető el.
- Kérem, mondja meg neki, hogy egy címlapsztorihoz van
szükségem tőle pár mondatra - sürgette James. - Az idő nagyon
sürget.
- Sajnos, nem segíthetek, Mr. Davidoff. Átkapcsolom a
hangpostájára. Biztosíthatom, hogy Mr. Brick napjában többször is
lehallgatja.
- Nagyon köszönöm - mondta James, és bontotta a vonalat.
Andersonra pillantott. - A virginiai ház? - Arra a házra gondolt,
ahová Tom Brick Petert vitte.
- Küldje ki a COVSIC embereit, - Anderson rálépett a gázra. A
titkos helyszínelő csapatra gondolt. James bólintott, és cselekedett.
Aztán befutott egy hívás Anderson mobiljára.
- Intézze maga - vakkantotta. Nem volt kedve hivatali
döntésekhez.
- Uram, Michaelson vagyok. Három sarokra a Founders Parktól
Virginiában. A rendőrök most halásztak ki a Potomacból egy
holttestet. Dick Richards az.
- Bassza meg, bassza meg, bassza meg - fakadt ki Anderson,
miközben egyenesbe hozta kifaroló kocsiját, majd egy éles U
kanyarral elrobogott.

- Mondd, milyen kapcsolatban van Ben David ezredes a trojka

tervével? - kérdezte Don Fernando.
- A SILEX-szel kezdődött. - Bourne a lakás két kanapéja közül a
nagyobbikon helyezkedett el. - Az eljárás rendkívül tiszta lézerfényt
igényel, hogy szelektíven mozgassa az uránium dúsított formáit.
Azonosították, kiválasztották és kivonták a szükséges izotópot. Ha
működik, a módszer megváltoztatja az eljárásrendet. A nukleáris
erőművekhez képest töredék idő alatt és a jelenlegi költségek
töredékéért elő lehet állítani dúsított urániumot. A gond az -
folytatta Bourne - az, hogy a SILEX könnyen elérhetővé teszi az
urániumot a fegyvergyártáshoz is. A robbanófejekhez szükséges,
sárga sütinek nevezett uránium napok alatt előállítható.
- De nem működik - mondta Don Fernando.
Bourne bólintott.
- A GE 2006-ban megvásárolta a SILEX jogait, de még
tökéletesítenie kell a folyamatot. - Megfordult, és kinézett az
ablakon a forgalom lassan hömpölygő folyamára. Mindig úgy
festett, mintha azt nézné, ahogy az emberek a maguk békés,
mindennapi életét élik, miközben körülöttük a világot a háború
szakadéka felé lökdösik.
- A SILEX csak a kezdet volt. Három évvel ezelőtt az izraeliek
felállítottak egy titkos kutatóüzemet Libanon északnyugati részén,
egy Dahr el-Ahmar nevű kisváros közelében. A telepet válogatott
Moszad-ügynökök kicsi egysége őrizte Ben David ezredes
parancsnoksága alatt. - Visszafordult Don Fernandóhoz. - Rebeka
Dahr el- Ahmarba irányított, amikor hat hete mindketten
megsérültünk Damaszkuszban egy tűzpárbajban. Ez volt a
legközelebbi biztos menedék, legalábbis Rebeka számára. Lázas
volt, nagyon súlyosan megsebesült. Szerintem nem tudott tisztán
gondolkodni. A biztonsági szabályok súlyos megsértését jelentette,
hogy engem Dahr el- Ahmarba vitt. Ben David ezredes megpróbált
megöletni engem. Sikerült elmenekülnöm a helikopterrel, amellyel
odarepültünk, de távozás közben egy pillantást vetettem a
bunkerekkel ellátott létesítményre. A többit Rebeka mesélte el. Az
izraeli tudósok áttörést értek el. Az ő SILEX-változatuk működik.
Egyre mélyebb lett a csend, egy idő elteltével Don Fernando
megköszörülte a torkát.
- Na, hadd rakjam ezt rendbe. Ben David ezredes belement,
hogy eladja az eljárást Maceo Encarnaciónnak?
 - A kínaiaknak - felelte Bourne. - Úgy sejtem, Maceo
Encarnación perifériális alak ebben az egészben - talán ő a
közvetítő, aki összehozta Ben David ezredest a kínaiakkal.
- Az nagyon is meglehet. - Don Fernando elgondolkozva
tapogatta mutatóujjával a fogait. - Végül is a SteelTrap sok izraeli
szakembert foglalkoztat. Eladja a saját internetes biztonsági
rendszerét az izraeli kormánynak, sok egyéb, hatalmas ügyfél
között. - A fejét csóválta. - Azt nem értem, miért árulná el a hazáját
Ben David ezredes.
- Harmincmillióért. Elég pénz, hogy ha meglóbálod egy olyan
ember előtt, egy katona előtt, egy elégedetlen liszt előtt, aki
valószínűleg sosem keresett évi ötvenezer dollárnál többet, akkor
elcsábuljon.
- Honnan szeded ezt a számot? Légből kapott?
- Mondjuk - felelte a mobilját lengetve Bourne.
Don Fernando füttyentett egyet.
- Ez még Christiennek és nekem is vagonnyi pénz. El tudom
képzelni, hogy ellenállhatatlan Ben David ezredesnek.
Lehuppant a kanapéra.
- A gond az, hogy csapdában vagyunk a saját lakásomban.
Nikodémusz lepuffanthat egy orvlövészpuskával, amint kilépek az
ajtón.
- Nem fog lelőni - mondta Bourne. - Nikodémusz világában
hagyományosan kézzel ölnek. Ez becsületbeli ügy. Távolról
megölni téged, az nem elégíti ki. Le akarja nyisszantani a fejedet.
- Nem túl megnyugtató - mordult egyet Don Fernando.
- Viszont a kezünkre játszik. - Bourne, ismét az ablakon
kinézve, tekintetét a folyó jobb oldalára, a túlsó partra irányította -
A saját térfelemre kell csalnom Nikodémuszt.
A távolban éppen csak ki tudta venni a Montmartre tetején a
Sacré Coeur cukorfehér kupoláját.
- Mondd, Don Fernando, mikor jártál legutóbb a Moulin Rouge-
ban?
 Peter és Soraya összenézett, miután Hendricks miniszter kiment
a szobából.
- Miért csináltad? - kérdezte Peter.
Soraya mosolyogva odament, és leült az ágy szélére.
- Ó, szívesen.
- Miattam?
- Magam miatt. Nem akarok elmenni. - A nő vállat vont. - Ez
olyan hihetetlen?
Peter egy ideig Sorayát vizsgálgatta, aztán ivott egy korty vizet
egy műanyag pohárból. Mintha magában vitatkozott volna
valamiről.
- Meg kell kérdeznem… Soraya, te hazudtál nekem.
- Visszatartottam bizonyos információkat. Az nem ugyanaz.
- Ha nem bízhatunk meg egymásban, mi értelme van együtt
maradnunk?
- Jaj, Peter. - Odahajolt, és arcon csókolta a férfit. - Az életemet
is rád bíznám. Csakhogy… - Egy pillanatra elkapta a tekintetét. -
Nem akartam, hogy bárki tudjon a terhességemről. Úgy gondoltam,
az veszélyeztetné az állásomat.
- Azt hitted, elárulnálak Hendricksnek?
- Nem, én… Hogy őszinte legyek, Peter, nem tudom, mit
gondoltam. - Megérintette feje bekötözött oldalát. - Nyilván nem
gondolkodtam tisztán.
Peter megfogta a kezét, így ültek egy ideig, szótlanul,
túlcsorduló érzelmeikkel küzdve. Odakint, a folyosón a kórházi
segédszemélyzet hordágyakat gurított, nővérek siettek, orvosokat
szólítottak. Mindez egy másik világ részének tűnt, amelyhez nekik
semmi közük.
- Segíteni akarok neked - szólalt meg végül Soraya.
- Nincs szükségem segítségre.
 De ez ösztönös, csípőből adott válasz volt, és ezt mindketten
tudták. A közös tudás mintha megtörte volna az újonnan képződött
jeget, hogy visszatérítse őket ahhoz az időhöz, amikor közelebb
voltak egymáshoz, mint a testvérek, amikor mindent megosztottak
egymással.
Soraya közelebb hajolt, és halkan, meghitt hangon beszélt
hozzá. Peter nagyon figyelmesen hallgatta, amint felvázolta, milyen,
szigorúan titkos megbízást kapott Hendrickstól.
- Figyelj, Peter - fejezte be -, Charles halott, annak vége, de ez a
kapcsolat vele szigorúan Hendricks ötlete volt. Ő keresett meg vele,
mondván, hogy nemzetbiztonsági ügy, én meg úgy éreztem… hát…
hogy nem utasíthatom vissza.
- Nem kellett volna ezt kérnie tőled.
- Azt már tisztáztam vele. Tudja, hogy átlépte a határt.
- És mégis megtette - jegyezte meg Peter -, és megint meg fogja
tenni. Te is tudod, én is tudom.
- Valószínűleg.
- Mit fogsz neki mondani legközelebb?
Soraya megérintette a pocakját.
- Most a gyerekemre kell gondolnom. Más lesz a helyzet.
- Úgy gondolod?
Soraya tekintete elrévedt.
- Igazad van, nem tudhatom.
Peter megszorította a kezét.
- Egyikünk sem tudhatja - soha akármilyenek a körülmények.
Apró mosolyra húzódott Soraya ajka.
- Ez igaz. - Ismét lehajolt, és megölelte a férfit. - Sajnálom,
Peter.
- Ne sajnáld. Mindennek megvan az oka.
Soraya visszahúzódott, és őt figyelte.
- Komolyan hiszel ebben?
Peter szárazon felnevetett.
- Nem, de ha ezt mondogatom, az tartja bennem a lelket.
 Soraya állhatatosan nézte.
- Nehéz küzdelem lesz, akármi történik is a lábaddal.
- Tudom.
- Itt leszek.
- Azt is tudom. - Peter felsóhajtott. - Ki fognak vezényelni egy
pszichológust, hogy állapítsa meg, alkalmas vagyok-e a szolgálatra.
- Na és? Egyet már nekem is kivezényeltek. Alkalmasak
vagyunk a szolgálatra, Peter. És ezzel vége.
Megint baráti csendben üldögéltek. Egyszer egy könnycsepp
gördült ki Peter szeméből, és lecsorgott az arcán.
- A fene egye meg - fakadt ki, és Soraya ismét megszorította a
kezét.
- Mondj valamit - kérte Peter - Mondj valami pozitívat.
- Kezdjük Jason Bourne-nal - mondta Soraya - és hogy
mennyire szüksége van a segítségünkre.
 26 .

La Goulue volt az első a Moulin Rouge híres

kánkánkirálynőinek sorában. Minden este a jól elrejtett és szinte
ismeretlen entrée des artistes-on át jutott be a híres színházépületbe,
egy apró lépcsőn, amely a Montmartre koszos mellékutcáiból a
mennyországba vezetett fel. A kopott lépcsőt, amelyet a Moulin
táncosainak és kabarészínészeinek generációi tapostak
évszázadokon át, az utóbbi években egy újabb hátsó színészbejáró
váltotta fel, Don Fernando azonban tudott a létezéséről.
Felhívta jelenlegi Doriss Girl ismerősét, Cerise-t, aki, mint erről
Bourne-t biztosította, tökéletesen megbízható.
Este nyolc óra után léptek ki Don Fernando Quai de Bourbonon
lévő házából. Don Fernandót egy sofőr várta autóval a kedvenc
szolgáltatójától.
- Mondd meg a sofőrnek, hogy meggondoltad magad - szólt oda
Bourne.
Amikor Don Fernando elküldte az autót és a sofőrt, Bourne-nal
mindenféle incidens nélkül átmentek a közeli hídon a folyó jobb
partjára.
- Nem láttam őt - mondta Don Fernando.
- Nem is fogod - nyugtatta meg Bourne. - De jó esély volt rá,
hogy lefizetett valakit a cégnél, amelyikkel gyakran utazol.
A tömeget el akarták kerülni, ezért odamentek egy
taxiállomáshoz az Hotel de Ville közelében, és beszálltak az ott
várakozó autóba. Don Fernando bemondta a sofőrnek a Moulin
Rouge címét, és a Mercedes besorolt a forgalomba.
- Nagyon magabiztosnak látszol, Jason - jegyezte meg az ülésén
elhelyezkedve Don Fernando.
- Sosem fizetődik ki biztosnak lenni bármiben is - felelte Bourne
- kivéve azt, ha a sötétben az egyik lábadat a másik után teszed.
Don Fernando bólintott, és a sofőr tarkóját nézegette.
- Sosem kérdeztelek a Moszad ügynöknőjéről.
- Rebeka - mondta Bourne. - Mindketten ugyanazt az embert
követtük, Szemid Abdul-Kahhart, a müncheni mecset vezetőjét, a
Muzulmán Testvériség egyik befolyásos tagját. Egyesítettük
erőinket, segítettünk egymásnak. Jó ember volt - valaki, aki
igyekezett helyesen cselekedni, még ha az esetleg a Moszadon
belüli pozíciójába kerülhetett volna is.
Don Fernando elmerengve bólintott.
- Mindig meg kell fizetni az árát, ha az ember a helyes dolgot
teszi - dünnyögte az egyetlen kérdés, hogy mekkora az ár. - Arcához
dörgölte a kézfejét. - Annak is megvan az ára, ha az ember nem
képes a helyes dolgot tenni. - Sóhajtott. - Azt hiszem, ilyen az élet.
- Különösen a miénk.
Beszélgetésük félbeszakadt, amikor a mögöttük lévő autó nekik
koccant. Kis sebességnél történt, nem sokat számított; a sofőrük
azonban megállította a Mercedest, kiszállt és veszekedni kezdett a
másik autó vezetőjével.
- Szállj ki! - mondta hirtelen Bourne. Nekinyomta magát Don
Fernandónak. - Szállj ki, most!
Bourne meghúzta az ajtó kilincsét, de a sofőr ülésénél lévő
kapcsolón be volt kapcsolva a központi zár. A sofőr, akik beléjük
ment, a taxi vezetőjének egy kis csomagot adott át.
Bourne átvetette magát az első üléseken, de abban a pillanatban
egy alak dugta be a fejét a Mercedesbe, és egy Sig-Sauert fogott rá,
arra kényszerítve, hogy menjen vissza a hátsó ülésre.
- Most nincs menekvés - mondta a volán mögé becsusszanó
Nikodémusz.
Bólintott, és a taxisofőr is visszatért az autóhoz. Rájuk fogva a
Sig-Sauert, Nikodémusz kioldotta a központi zárat. A sofőr feltépte
az ajtót, hátrakötözte Bourne kezét egy nejlonkötéllel, majd
megismételte ezt Don Fernandóval.
- Tedd őket a csomagtartóba - szólt Nikodémusz.
- Túl keményen jöttél nekünk - mondta a sofőr. - A zár
behorpadt, nem nyílik ki a csomagtartó.
- Rendben. Tűnj el - mondta Nikodémusz.
A sofőr becsapta a hátsó ajtót, és visszament a Nikodémusz által
korábban vezetett autóhoz.
A Mercedes volánja mögött ülő Nikodémusz rájuk mosolygott.
- Most jön az igazi sötétség, Jason.
Bourne semmit sem szólt. A kötél erejét próbálgatta. Külső
segítség nélkül nem fogja tudni eltépni.
A maga melletti ülésre téve a Siget, Nikodémusz elfordult tőlük,
és előrenézett.
- Sokkal jobb, ha az ember idomított állatokat szerez - mondta,
és a visszapillantó-tükörben nézte őket, miközben sebességbe tette a
Mercedest, és kigördült az esti utcára -, mint vadállatokat
lemészárolni.

- Vicces dolog történt velem úton az irodájába, Mr. Brick -

mondta Anderson. - Vicces, fura, vagy nem is tudom.
- És mi lenne az, Anderson ügynök?
- Most jöttem egy, a Potomac folyóból kihalászott holttest
helyszíni szemléjéről. Nem volt ott sokáig, maximum néhány óráig.
Tom Brick a Core Energy legfelső emeletén egy teljes sarkot
elfoglaló, hatalmas irodájában nagy íróasztala mögött ülve széttárta
a kezét.
- Igen? És?
- Kétszer oldalba szúrták.
- És mi közöm van nekem ehhez?
- „Mi közöm van nekem ehhez?”, kérdezi a pasas. - Andersen,
oldalán Jamesszel, az irodának körülbelül a közepén állt.
Miután felmutatták hivatalos igazolványukat a titkárnők,
asszisztensek és válogatott szolgák seregének, bevezették őket Brick
irodájába, ahol a férfi láthatóan megbeszélést folytatott egy
öltönyössel, aki az íróasztallal szemközti kanapén ült. Brick nem
kínálta hellyel az újonnan jöttékét. Anderson megvizsgálta a profin
megborotvált öltönyös arckifejezését, mielőtt visszafordult Brick
felé.
- Kíváncsi vagyok rá, Mr. Brick, miért nem kérdezte meg az
áldozat nevét.
Brick egy döglött hal tekintetével nézett rá.
- Nem érdekel a pasi neve.
- Azt mondja, pasi, pedig én csak holttestet említettem.
Brick horkantott egyet.
- Ne játssza itt nekem az NCIS-helyszínelőt, Anderson.
- Mindenképpen megmondom magának, mert ismerte. A neve
Dick Richards.
Brick egy pillanatig mozdulatlanul ült. Aztán felállt, és intett a
férfinak, akivel Anderson és James érkezésekor beszélgetett.
- Talán ideje, hogy megismerkedjenek Bill Pelham-meL
- Mint a Pelham, Noble és Gunn?
Brick nem tudta visszatartani mosolyát.
- Úgy van.
A Pelham, Noble és Gunn a washingtoni jogi irodák legjobbjai
közé tartozott. Ügyfelei között számon tartott sok elnököt, korábbi
elnököt és szenátort, nem beszélve az FBI vezetőjéről, valamint
Washington polgármesteréről és rendőrfőnökéről. Befolyásos cég
volt, kapcsolatban a kormánnyal.
Anderson tőle telhetőén próbált nem törődni a széles vigyorral.
- Mindenesetre, Mr. Brick, beszélnünk kell. Most.
- Nincs beszélgetés - jelentette ki a kanapéról felállva Bill
Pelham - Nincs beszélgetés, sem most, sem máskor.
 - Három dolog van, amit ki nem állhatok - mondta Ann Ring. -
A zűrzavar, a bonyodalmak és a képmutatás. - Körülöttük, a Li Van
által választott étterem posztmodern, tágas terében ezüst
evőeszközök csilingeltek, poharak koccantak össze. Terefere hangja
töltötte be a helyiséget. A mobiltelefonjaikon elmélyült
beszélgetésbe merült emberek rá se hederítettek a körülöttük
lévőkre. Ann belenézett Li obszidiánfekete szemébe. - Sajnos az élet
csupa zűrzavar, bonyodalom és képmutatás. - Vörösre rúzsozott
ajkaival mosolygott. - A tisztaságot szeretem - legalábbis a tiszta
kezdetet.
Li előrehajtotta keskeny fejét.
- Mint én is, Ring szenátor.
- És mégis, mindketten itt vagyunk Washingtonban. - Könnyű
volt megkedvelni a nevetését, amelynek célja az volt, hogy
hallgatója ellazuljon. Li ez ügyben nem volt könnyű célpont.
- A hatalom központjában lenni olyan, mint egy mágneses
viharban. - Belekortyolt fehérborába. - Szívderítő és félrevezető
egyszerre.
Ann oldalra hajtotta a fejét.
- Ugyanígy van Pekingben is? - Li arckifejezésének
megváltozását látva átkozta magát.
- Nem tudom. - A férfi túlzott óvatossággal tette le a poharát. -
Én magam sosem jártam Pekingben. Azt fel-tételezte…?
- Ezer bocsánat, Mr. Li. Semmit sem akartam…
- Ó, abban biztos vagyok. - Legyintett. - Valójában Peking
nekem ugyanolyan idegennek tűnik, mint ahogy feltételezésem
szerint önnek.
Ann megengedett magának egy apró nevetést.
- Újabb dolog, amiben egyformák vagyunk.
A férfi fürkésző tekintete az övét kereste.
- Ritkaság, hogy közös vonásokra akadunk valakivel, különösen
egy mágneses viharban.
- Teljesen egyetértek, Mr. Li. - Ann felvette az étlapot, és azzal
takarva el az arcát, megkérdezte: - Mit fogunk enni?
- Steaket, azt hiszem - mondta Li, a saját étlapjába bele se nézve.
- És előételnek egy Cézár-salátát. - Spenótkrém, hagymakarikák?
- Miért ne?..
Amikor félretette az étlapot, látta, hogy a férfi az arcát
vizsgálgat ja. - Emlékezz rá - mondta neki az elején Hendricks -, ez
nagyon veszélyes ember. Szerénynek látszik, de annál semmi sem áll
tőle távolabb.
Li odahívta a pincért, és leadta rendelésüket. A pincér felvette az
étlapokat, és elment.
- Erről az estéről egy történet jut eszembe - fogott bele Li,
amikor ismét kettesben maradtak. - Volt egyszer Chicagóban egy
üzletember. Elvett egy nőt feleségül, akinek helyén volt az esze.
Olyannyira, hogy javaslatait megfogadva a férfi üzlete
növekedésnek indult, először az eredeti kétszeresére, majd
háromszorosára fejlődött. Képzelheti, hogy az üzletember boldog
volt. A pozíciója a közösségben ugrásszerűen megerősödött.
Megkeresték cégösszevonások ügyében, tanácsokat kértek tőle.
Minden esetben konzultált a feleségével, és a tanácsait minden
esetben követve egyre nagyobb hírnévre és vagyonra tett szert. - Li
szünetet tartott, hogy újratöltse poharaikat. - Nos, azt gondolhatná,
hogy az üzletember élete tökéletes volt. Mindenki, aki ismerte, és
mindenki, aki tudott róla, irigyelte a helyzetét és a gazdagságát. De
nem. Valójában nyomorult volt. A felesége sosem melegítette az
ágyát, csak másokét. - Li fölemelt poharába nézett. - Egy nap
meghalt az üzletember felesége. Nagyon hirtelen és teljesen
váratlanul. Az üzletember természetesen meggyászolta, de inkább
az asszony üzleti érzékét gyászolta, mint magát az asszonyt.
Hetekkel később így szólt hozzá a fivére: „Mihez fogsz ezek után?”
És az üzletember némi merengés után így felelt: „Azt teszem, amit
mindig tettem, és remélem a legjobbat.”
 Ann Ring a lehető legközömbösebben mosolygott. Ez nem
egyszerűen egy Li által valamikor hallott történet volt. Igazából
valószínűleg Li ott helyben találta ki. Akárhogy is, tanmese volt. Az
üzletembernek a fivére által feltett kérdés ugyanaz, mint amit Li tőle
kérdez. Szándékosan-e vagy sem, az időzítés tökéletes volt.
Megérkeztek a Cézár-saláták, fehér kerámiatálban tették le
mindkettőjük elé. Ann egy ideig a salátát kóstolgatta, frissen őrölt
borsot kért, és megköszönte a pincérnek.
- Tetszik az üzletember válaszának az első fele - mondta
óvatosan -, de a második fele nem. Sosem bölcs dolog csupán
hátradőlni, és a legjobbat remélni.
- A történet elgondolkodtat, ki hozza meg igazából a döntéseket
a családokban. Úgy tűnik, a válasz sosem az, ami a felszínen látszik.
Ann megértette, hogy Li róla és Charlesról kérdez, ő éppen ezért
nem válaszolt a burkolt kérdésre, szívesebben tartotta magát a saját
menetrendjéhez. Evett még a salátából, hozzá fokhagymás pirítóst
rágcsált.
- Meglep, Mr. Li, milyen jól ismeri a házasságomat CharlesszaL
A férfi letette a villáját.
- Nem könnyű ezt mondanom, szenátor asszony. A férje nem
volt boldog ember.
Ann talányos arccal figyelte Lit.
- Úgy érti, nem volt elégedett. - Éppen csak kivillantotta a
fogsorát. - A kettő nem szinonimája egymásnak.
Li az est folyamán először látszott nyugtalannak.
- Tessék? - mondta.

A Mercedes ablakán kinézve Bourne látta, hogy Nikodémusz

átviszi őket a folyó bal partjára. A III. Sándor hidat szegélyező,
varázslatos, aranyozott lámpák miniatűr napként vonultak el előttük.
Nikodémusz kétségtelenül arra a helyre viszi őket, amit kiválasztott,
hogy végezzen velük. Bourne nem szándékozott hagyni, hogy
elérjen velük oda.
Addig fészkelődött az ülésen, amíg közvetlenül Nikodémusz
háta mögé került. Akkor ívben megfeszítette a hátát, és erősen
nekitámasztotta az ülés támlájának. Lábát az első ülés fölött
Nikodémusz nyakának két oldalán előrenyújtotta, majd összezárta a
két lábát, bokáját összefűzve Nikodémusz torkán. Ahogy várni
lehetett, Nikodémusz hátrafeszült, teste reflexszerűen ki akart
szabadulni a fojtó szorításból. Don Fernando sarokkal erősen
megrúgta a jobb fülét. Amikor Nikodémusz feje megremegett,
Bourne erősebben szorította, izmai vas-szalagként feszültek.
Nikodémusz vakon tapogatózott az ülésen a Sig után.
Bourne minden erejét beleadva elrántotta Nikodémuszt balra, és
a férfi válla olyan erővel vágódott neki a bezáratlan ajtónak, hogy az
kinyílt.
A Mercedes egyre szélesebb ívben kacsázott, a Sig leesett a
padlóra, távol Nikodémusz kezétől. Dudák harsantak fel, fékek
csikorogtak, a hirtelen megálló kerekek féknyomokat hagytak a híd
aszfaltján. A tágra nyílt szemű Nikodémusz arra kényszerült, hogy
kiszabadítsa magát, miközben vezetett. A vak ösztön lett rajta úrrá.
Miközben megpróbálta lefeszíteni magáról Bourne lábát, levette a
kezét a volánról. De ahogy megint hátrafeszítette magát, a jobb
lábával önkéntelenül rálépett a gázpedálra. A Mercedes egyenesen
előrelőtt, a híd oldalát vette célba. A sebesség és a kocsi súlya
együttesen fellökte a járművet a gyalogosjárdára, nekiütődött a régi
köveknek, és itt-ott behorpasztotta a híd díszes korlátját.
Az ütközés ereje mindenkit előrelökött, és egy pillanatra enyhült
Bourne szorítása is, de abban a pillanatban egy kis teherautó,
próbálva kikerülni a közlekedési akadályt, oldalról meghúzta a
Mercedest, és átlökte a már összetört korláton.
Az erős ütközéstől a Mercedes kipördült a folyó fölé, a
lendülettől szélesre kitárult a vezető felőli ajtó, és az autó egyenesen
lefelé csapódott. Rázuhant a vízre, amely azonnal kegyetlen erejű
áramlással befolyt, elárasztotta az utasteret, és azzal fenyegetett,
hogy megfojtja a bent lévő három férfit.

Ann macskadorombolást idéző hangot hallatott. Félretolta a

salátáját.
- Tudja, Mr. Li, most jut eszembe, hogy semmit sem tudok
Natasha Illionról, kivéve azt, amit a W-ben, a Vogue-ban és a Vanity
Fairben olvastam, de az mind csak látszat, reklám.
Mr. Li mosolygott. Újra ismerős terepen jártak.
- Tasha meg én nagyon eltérő életet élünk - mondta egy
vállrándítás kíséretében.
- De amikor összejönnek… - Egy apró mosoly. - Bocsánatot
kérek.
- Tashát nem könnyű kiismerni - mondta Li, mintha nem
hallotta volna az asszonyt. - Az izraeliek nyersek, őszinték, gyakran
zavarba ejtően azok. Mint közülük mindenki, leszolgálta idejét a
hadseregben. Szerintem az megváltoztatja őket.
- Valóban? - Ann az egyik kezébe fogta az arcát. - Hogy érti
ezt? - Elvitték a salátástálakat, meghozták a túlméretezett
steakkéseket, és szertartásosan megterítettek velük.
- Tashát például gyanakvóvá, bizalmatlanná tették. Az egész
életét titoknak tekinti.
- És maga ezt persze érdekesnek és elragadónak találja.
Li hátradőlt, amíg felszolgálták a főételt és a köretet. Pár
borsszórással később felvette a villát és a steakkést, és szeletelni
kezdett. A hús véres volt, pontosan úgy, ahogy rendelték.
- Meggyőződéses idegenkedvelő vagyok. Elragad, ahogy maga
mondta, a másság, az egzotikus, a megismerhetetlen.
- Képzelem, hogy nincs egzotikusabb egy izraeli
szupermodellnél.
A férfi lassan, alaposan rágott.
 - Elégedett vagyok azzal, amim van.
- Nem úgy, mint az én néhai férjem. - Ann hússzeletének
ropogós tetejére jópár karika hagymát tornyozott. Hirtelen felnézett,
olyan tekintettel, akár egy késszúrás. - Charlie bizalmasan elmesélte
magának a nőügyeit.
Nem kérdés volt ez, Li nem is vette annak.
- Úgy látszott, Charlesnak kevés barátja és bizalmasa volt -
mondta.
- Kivéve magát. - Ann kitartóan nézte. - Nekem kellett volna
annak lennem.
- Nem kaphatjuk meg mindig, amit akarunk, szenátor asszony. -
A fogai közé vett egy falat húst, hosszan rágta, aztán lenyelte. - De
megpróbálhatjuk.
- Azon tűnődöm, miért érezte úgy Charlie, hogy megbízhat
magában.
- A válasz elég egyszerű - mondta Li. - Könnyebb bensőséges
dolgokról egy idegennek beszélni.
De ez nem minden, és ezt mindketten tudták. Ann kezdett
belefáradni a kínai szokások által megkövetelt társalgási
körülményességbe. Bár Li amerikai születésű, e téren nagyon
hagyománytisztelő volt. Lehet, hogy a kínaiak azért ragaszkodnak
ezekhez a hosszadalmas verbális kerülőutakhoz, hogy kifárasszák,
felpuhítsák az embert a tárgyalás igazi kezdetére.
- Gyerünk már, Mr. Li. Maga és Charles megosztották a
titkaikat.
- Igen - felelte. - Megosztottuk.
Ann annyira meglepődött ezen a merész beismerésen, hogy egy
pillanatra elakadt a lélegzete.
- A férjével volt egy egyezségünk, szenátor asszony. Egy
egyezség, amely azonos mértékben szolgálta mindkettőnk javát.
Ann még csak nem is pislogott.
- Hallgatom.
- Úgy látom - folytatta Li - maga egész este figyelt.
 Ann szárazon, mint egy fadarab, felnevetett.
- Akkor megértjük egymást.
Li picit lehajtotta a fejét.
- Viszont nem ismerjük egymást. - A hangsúly finom, de világos
volt.
- Ez a hiány az én figyelmemet sem kerülte el. - Az asszony
bízott benne, hogy a ravaszság jele nélkül sikerült mosolyognia. -
Ezért szeretném meglepni egy ajándékkal.
Li tökéletesen mozdulatlanul ült vele szemben, a teste se nem
feszült meg, se nem lazult el. Egyszerűen várt.
- Valami értékest, ami pótolja ezt a hiányt kettőnk között.
Retiküljéből elővett egy nagy borítékot, és átnyújtotta az asztal
fölött. Li több pillanaton át a nő szemébe nézett. Csak utána hagyta,
hogy pillantása a borítékra essem
Mozdult a keze, elvette a borítékot, és kibontotta. Kirázta a
tartalmát, amely egyetlen papírlapból, egy hivatalos okmány
másolatából állt. Tekintete először a lap tetején lévő bélyegzőre
irányult.
- Ez… gyalázatos, őrültség - morogta, szinte magában.
Ahogy átfutotta a lapra írtakat, egy izzadságcsepp jelent meg
gondosan fésült haja tövében. Aztán felnézett Ann arcába.
- A maga imádott Tashája nem csupán szépség, Mr. Li, hanem
egy szörnyeteg is - közölte Ann. - Moszad- ügynök.

Bourne követte Nikodémuszt a nyitott ajtón át, de azonnal

vissza kellett fordulnia Don Fernandóért, aki ott ügyetlenkedett elöl.
Mivel a keze hátra volt kötözve, Bourne a fogával ragadta meg az
ingét. A segítségért hálás Don Fernando lábával ollózva kirepítette
magát az ajtón.
Sötét volt a víz alatt. A két férfi egymásnak háttal helyezkedett
el, a kezüket összeakasztva próbáltak figyelni, hogy ne veszítsék el
egymást. A felszínre bukkanva hallották a hídról a gyalogosok
kiáltozását, a távolból szirénák hallatszottak. Bourne a híd egyik
hatalmas pilléréhez irányította magukat, amelyen vastagon állt a
rozsdaszínű és zöldesfekete növényzet Először magát tolta a
pillérhez, és az annak oldalára tapadt kagylókkal elfűrészelte a
nejlonkötelet.
Don Fernando nyugodtan taposta a vizet.
- Majdnem kint vagyunk belőle - szólalt meg Bourne.
Don Fernando bólintott. De ahogy feléje nyúlt, Bourne-t
lerántották a víz alá.
Nikodémusz!
Bourne a pillér felé ütött, majd nagy erővel kirúgott, ahogy a víz
alá bukott. Érezte Don Fernando csapkodását és Nikodémusz lábát.
A sötétben megtalálta Don Fernandót, a magához vett egyik
kagylóval elvágta a nejlonkötelét, majd a felszín felé lökte őt.
Sokba került neki a manőver. Nikodémusz a víz alatt elfordult,
és oldalról fejbe vágta Bourne-t. Bourne átbucskázott a víz alatt,
buborékok szálltak fel az ajkáról.
Nikodémusz ismét megütötte, a nyaka oldalán lévő ideggócnál.
Bourne kis híján eszméletét vesztette. Próbált mozdulni, de semmi
sem működött. Tudta, hogy Nikodémusz a háta mögött
manőverezik, kirúgott, de egy síkos kötél fogta körbe a nyakát, vad
nyomás szorította össze a torkát. Égett a tüdeje, sajgott a torka.
Körbetapogatózott, Nikodémusz a gégeporcát nyomta. Ha az
összeroppan, másodpercek alatt megfullad.
Kezdte elveszteni az eszméletét, amikor érezte, hogy egy éles,
nagyjából kör alakú eszköz kerül az ujjaihoz, de nem tudta, lesz-e
annyi ereje, hogy használja. Elviselhetetlenné vált a torkára
nehezedő nyomás. Nikodémusz ujjai bármelyik pillanatban
összeroppanthatják, és a fekete víz lezúdul a torkán, be a gyomrába
és a tüdejébe, ő pedig lemerül a folyó iszapos fenekére.
Roppant erőfeszítéssel felemelte a karját. Minden olyan jeges
lassúságúnak tűnt, bár agyának egy másik része tudatában volt,
hogy túl gyorsan fogy az ideje. Befelé hajlította a karját,
szorosabban megmarkolta természet adta fegyverét, és végighúzta
először Nikodémusz egyik szemén, majd a másikon.
Vér fröccsent ki. Nikodémusz rángatózott, és embertelen erő
ragadta meg Bourne-t egy hosszú pillanatra, ami majdnem végzett
vele. De a kezében tartott kagyló ismét munkába lendült, és balról
jobbra elmetszette Nikodémusz torkát.
A folyó vizénél feketébb vérfátyol bugyogott elő. Nikodémusz
szája kinyílt, majd becsukódott, egy pillanatig megvilágította a híd
lámpáinak fénye. Aztán eltűnt Bourne torkáról a szorítás, ő elájult,
két karja kitárult, és a gyenge fényből alámerült a folyó mocskos
mélyébe.
 27.
Amikor a karcsú légikisasszony felemelte a fejét, hogy apró
nyögést hallasson, Maceo Encarnación visszanyomta csupasz vállai
közé, amitől feltárult lágy tarkója. Egyenruhájának kabátja a padlón
hevert; vékony, gyöngyház színű blúza keskeny dereka körül, hogy
a férfi hozzáférjen rengő melléhez. Testhez álló szoknyája a
csípőjéig felhúzva, öve a bokája körül.
Amint Maceo Encarnación ismételten belényomult hátulról, a
férfi kéje Tenochtitlán régi azték isteneinek képét idézte föl.
Közöttük a főnök, Tlazolteotl a kés és a bűn istennője. Tlazolieotltól
egyaránt féltek és imádták. Féltek tőle, mert emberáldozatokkal
társították; szerették, mert amikor hibátlanul idézték meg, elnyelte
az ember bűneit, szabaddá tette, hogy folt nélkül folytathassa az
életét.
Amikor Maceo Encarnación Tlazolteotlra gondolt, nem az őt
ábrázoló különböző kő- és jádeszobrokat látta, amelyeket a Nemzeti
Múzeumban őriznek, hanem Constanza Camargo jelent meg lelki
szemei előtt. Csak Constanza volt rá képes, hogy elnyelje az ő sok-
sok bűnét, hogy megtisztítsa őt, hogy ismét egésszé tegye. És mégis,
bár sokszor megtisztította, sosem oldotta fel a vele szemben
elkövetett bűn alól. A bűn, amit ellene elkövetett, még az ősi és
hatalmas Tlazolteotlnak is túl hatalmas volt, hogy eleméssze.
Maceo Encarnación egy utolsó lökéssel ráhanyatlott a
légikisasszony csupasz hátára, remegett és izzadt. Mellkasában
dübörgött a szíve, élesen érezte a pusztulás fájdalmát, hatalmas
ürességet, amely végtelen és örök éjszakaként közeledett feléje. Az
egyetlen, ami megrémisztetté Maceo Encarnaciónt, az üresség volt -
az a semmi, ami jó eséllyel az örökkévalóságig tarthat. Mit neki a
hosszadalmas misék, mit neki a hetenkénti szentbeszédek közhelyei,
mit neki az „Isten tervéről” szóló hamis szellemi táplálék. Istennek
nincs terve; nem létezik Isten. Csak az ember nyomorúságos
rettegése létezik az ismeretlentől és a kiszámíthatatlantól.
Ezekben az elviselhetetlenül hosszú, elviselhetetlenül üres
pillanatokban, amelyek a beteljesülést követték, Maceo Encarnación
fájdalmasan vágyódott Constanza Camargo után, ahogy életében
még soha senki után sem epekedett. A tény, hogy tőle száműzetve
él, olyan volt, mint egy belsejében megérinthetetlen és
begyógyíthatatlan seb. Az, hogy ez volt az ő büntetése, hogy
rászolgált, nem tette könnyebben elviselhetővé. Ellenkezőleg,
felbőszítette. Sem gazdagsága és sötét hatalma, sem pusztító ereje
nem volt hasznára. Ha Constanza Camargóról volt szó, akár lehetett
volna a legalja koldus is egy eldugott piac szarral keveredő
mocskában, betegen és nyomorogva. Nem tudta behízelegni magát
hozzá, nem tudta kényszeríteni, nem tudott elérni hozzá.
Hátralépett, felhúzta nadrágja cipzárját. Izzadtnak, olajosnak
érezte magát. Bőréből áradt a légikisasszony altestének kipárolgása.
A nő a repülőgép gazdagon díszített támfalát nézve felöltözött, és
ment, hogy eleget tegyen a kötelezettségeinek, egy pillantást sem
vetve hátra.
Maceo Encarnación a szövetet nézve meglátott egy foltot, ahová
benyomódott a nő nyirkos homloka az ő hátulról beléhatoló
lökéseitől. Mosolyogva, ujjhegyével megsimogatta a foltot. Ez a
megadás jele, a bűn foltja volt.
Constanta Camargónak is megvolt a maga foltja: sorozatos
hűtlenségének a bűne. A férje halála után egy héttel leesett saját
házának lépcsőjéről - az éjszaka kellős közepén felriadt a férfi
kísérteties hangjára, amit vagy álmodott, vagy elképzelt.
Csodálatos, meztelen lába eltévesztette az első lépcsőfokot, és
lezuhant.
A földszinti szőnyegen végigmászva talált egy telefont, és
felhívta Maceót. Addigra viszonyuk már kiégett; hónapok óta nem
hallott az asszonyról. De nem habozott. Előkerítette neki az ország
legjobb gerincsebészét, aki azonnal helyrehozta az esés okozta
porckorongsérvét. Sajnos, ahogy az a gerincműtétek egy kis
részénél előfordul, az asszonynál perifériás ideggyengeség lépett
fel; a fájdalmas és egyre rosszabbodó állapot ellenállt a kezelésnek.
Maceo gondoskodott azonban róla, hogy mindenfajta kezelést
megkapjon. Most tolókocsija állandóan emlékezteti rá, hogyan
árulta el Acevedo Camargót. Ahogy a férjével is megesett, a vágy
kettészelte a sorsát, megváltoztatta annak menetét.
És mi lett a sebésszel, aki megoperálta Constanza Camargót?
Fél évvel az után, hogy közölte, az asszony állapota
visszafordíthatatlan, egy hétre elutazott a szeretőjével Punta Mitára.
Egy korán kelő fiatalember a víz szélén kocogva a ködös reggelen,
két emberi fejbe botlott, amelyeket pontosan leválasztottak a
testekről. A rendőrség először azt feltételezte, hogy egy drogdíler és
a szeretője, egy rivális banda tagja, aki megpróbált a saját területén
kívül dolgozni. Amikor fény derült a fejek tulajdonosainak igazi
személyazonosságára, a helyi rendőrség motiváció híján megakadt,
sejtelmük sem volt róla, kik lehettek a tettesek. Az ügyet sietős
papírmunkával hamarosan eltemették és elfelejtették.
Maceo Encarnación gondolatai visszatértek a jelenbe.
Pillanatokkal az után, hogy magára maradt, megnézte az óráját,
végigment az ülések közötti folyosón, elment a légikisasszony
mellett, aki a vacsoráját készítette neki, és bement a pilótafülkébe,
ahol a pilóta és a navigátor az iPadjükön cumbiát hallgatva várták
az utasításait. A pilóta vette észre elsőként, kihúzta füléből a
fülhallgatót.
- Ideje elindulni - mondta Maceo Encarnación.
A pilóta szemében kimondatlan kérdés látszott. Tudta, hogy
Nikodémusz nem tért vissza.
Maceo Encarnación bólintott, válaszul a kérdésére.
- Itt az idő - ismételte meg, mielőtt visszament az üléséhez, és
bekötözte magát. Hallotta, amint elöl, a pilótafülkében a pilóta és a
navigátor beszélget a felszállás előtti ellenőrzést végezve.
A pilóta kapcsolatba lépett a toronnyal, beszélt és hallgatott,
majd megint beszélt, és elindult a géppel a felszállás helyére.

- Őszintén szólva, nem tudom, miért vagyok itt.

Huang Li-kun tábornok körülnézett Jang De-ming lakásában. Az
idős ember volt Peking legjobb feng shui mestere, így nagyon sokan
keresték meg. Némiképp meglepődött, hogy a Dongzsimen
metróállomás közelében lévő, ultramodern, méhkaptárszerű épület
egyik tágas lakásában él.
A lakás tele volt fényes felületekkel, polírozott fával,
márvánnyal, lazurittal és jádéval, a padlótól mennyezetig érő
ablakon túl, a barnás pekingi szmogon át ki lehetett venni a CCTV
Rem Koolhaas építette, hatalmas épületét.
Huang Li-kun tábornok sosem ismerné be, de imponált neki,
hogy Maricruznak sikerült, ráadásul ilyen rövid időn belül,
elintéznie egy találkozót. Annyi biztos, hogy noha Oujang miniszter
felesége volt, mégis külföldinek minősült, bár a mandarin finom
labirintusában piszkosul jól, jobban eligazodott, mint sokan azok
közül, akikkel Huang Li-kun napi munkája során találkozott.
- Azt hiszem -mondta Maricruz a tábornoknak, miközben
elfogadott egy csésze Ironwell teát Jang De- mingtől -, maga jól
tudja, miért hívtam önt ide.
Ekkor az öregember elmosolyodott, bólintott Maricruznak, és a
tábornok nagy meglepetésére mindkét oldalról arcon csókolta a nőt,
mielőtt felemelkedett, majd mezítláb kitrappolt a szobából.
Maricruz a kis teáskanna felé intett.
- Velem tart?
A tábornok túlbuzgó és meglehetősen merev mozdulattal
bólintott, ami elárulta, mennyire feszélyezve érzi magát.
Miután.elfogadta a kínálást, és az egyre feszültebb csendben
kortyolgattak, megszólalt.
- Nos, ha megengedi…
A tábornok a hatvanas évei elején járt, két évtizeddel volt
idősebb Oujang miniszternél. Barátságuk a szükségszerűségből
fakadt, és fokozatosan változott. A két férfiban közös volt egy
kellemes és mélyen gyökerező gyakorlatiasság, ami létfontosságú
vonás a modern kori Kínában. Volt egy víziójuk is a huszonegyedik
század felé és azon túl haladó Kínáról. Mindketten fontosnak
tartották az új és innovatív energiaforrásokat, és hitték, hogy ezen új
energiaforrásoknak Afrikából kell származniuk, arról a földrészről,
amely mindkét férfi erőfeszítései révén gyors tempóban vált Kína
bástyájává. Voltak természetesen akadályok is a két férfi
becsvágyának útjában, mind személyes becsvágyukéban, mind
pedig Kínáéban. A legnagyobb és legközvetlenebb fenyegetés volt
az oka, amiért Maricruz összehívta ezt a találkozót, és ezért volt a
helyszíne ennyire szokatlan, mintha a Párt pekingi radarjai alatt
akartak volna repülni.
- Itt viszonylagos elszigeteltségben és teljes biztonságban
vagyunk - közölte Maricruz - Cso Hszi-lannak köszönhetően. Cso
volt az aktuális titkára a nagyhatalmú Csongkuing Pártnak. A
Kommunista Fárt Központi Bizottságának legutóbbi ülése után Cso
szókimondó támadást intézett a status quo ellen, azzal érvelve, hogy
az ideológia erodálódott abban az őrült lármában, amely Kína
külföldi jelenlétének terjedését övezte. „Külföldön” természetesen
Afrikát értette, és ezzel az álláspontjával szembekerült Oujang
miniszterrel és a tábornokkal Cso úgy döntött, ragaszkodik egy
olyan pártvonalhoz, amelyik „mérsékelten virágzó országot épít,
amelyet áthat a szocializmus ideológiája”, és ily módon elkerüli a
Középső Királyságon kívüli országokban fellángoló nyugtalanságot,
a felső és az alsó osztályok közötti gazdasági megosztottságot.
- Háború közeleg, tábornok úr - mondta az asszony.
- Ez Kína. Itt nincsenek belső háborúk.
- A csontjaiban érzem.
 - Most érzi? - kérdezte a tábornok egy fölényes gúnymosollyal.
- Olyan országból jövök, amelyik az osztályharc vérében fürdik.
E megjegyzés nyomán csak szélesebb lett a gúnyos mosoly
- Erről szól a kábítószer-kereskedelem? - Harsányan felnevetett.
- Osztályharc?
- Itt, Kínában idegenek kezdték a kábítószer-kereskedelmet,
rásózták a part menti lakosságra, függővé tették őket a mák
termésétől. Másfelől, mi, mexikóiak ellenőrzés alatt tartjuk a
kereskedelmünket, és ez így van a kezdetektől fogva. Mi
külföldieknek adunk el, és a profitot önmagunk megerősítésére
fordítjuk a regionális kormányzatok és a federales végtelen
korrupciója ellen. A miénk szegénységbe született nép. Mocskot
ettünk maradékokkal, amiket sikerült összeszednünk, de minden
egyes lélegzetvételünkkor egy szabad életről álmodoztunk. Most,
hogy megvan ez a szabad életünk, tudjuk, hogyan tartsuk meg. Ön
elmondhatja ugyanezt, tábornok úr?
Huang Li-kun hátradőlt, és ezt a káprázatos, szörnyű teremtést
nézte, aki úgy száll vele szembe, mint egy sötét alvilági istennő.
Honnan jött? - tűnődött magában. Hogy talált rá Oujang miniszter?
Ő és Oujang Jidan barátok voltak, ez igaz, de a barátságnak vannak
határai, olyan területek, ahol nem szabad kutakodni. Ily módon
Huang Li-kun tábornok csak nagyon felszínesen ismerte Maricruzt,
noha rengetegszer találkozott vele partikon, hivatalos alkalmakkor,
még bensőségesebb természetű vacsorákon is. A vele kapcsolatos,
korábbi tapasztalatai alapján nem gondolta volna, hogy a nő ilyen
beszélgetésre képes. Mennyit mondott el neki Oujang a terveikről?
Honnan tudta, hogy az asszony megbízható? Oujang a tábornokon
kívül senkiben sem bízott.
Feltételezte, hogy a nő hívta össze ezt a megbeszélést Oujang
megbízásából, ezért úgy hitte, nem veszíti el arcát, ha beleegyezik,
hogy elmegy. Most megértette, hogy Maricruz mélyen és
kibogozhatatlanul belebonyolódott Oujang - és ennek révén az ő -
üzleti ügyeibe, hogy a barátja nevében beszél, aki ravaszul a
feleségét küldte el a követeként, mert a tét óriási volt, háborúról
lehetett szó. Külföldi lévén, Maricruzzal nem törődtek Oujang
üzlettársai, és ami fontosabb, az ellenségei sem, akik megvetették a
nőt. Maricruz biztonságban volt, és ezért most hálás volt a tábornok.
- Sajnálatos, Maricruz - szólalt most meg -, hogy én nem
mondhatom ezt el. Kérem, folytassa.
Az asszony töltött még teát maguknak.
- Több mint öt évvel ezelőtt maga és Oujang arra törekedtek,
hogy utakat és infrastruktúrát építsenek Kenyában. Meglátták a
földben a végtelen gazdagságot, és elszántan meg akarták szerezni
Kína növekvő energiaigényeihez. Oujang előre megmondta, hogy a
kenyaiak nem kérnek magas árat az általuk kétségbeesetten akart
munkáért, és neki lett igaza. És most, ennek következtében, azt kap
meg Kenyából, amit akar - olajat, gyémántot, nyers urániumércet,
talán még ritkaföldfémeket is.
A tábornok bólogatott.
- Hazardírozásunk jól kifizetődik.
- És mégis - folytatta Maricruz -, a megszállott Cso Hszi-lan ez
ellen a hihetetlen jövedelem ellen lépett föl. Miatta Zimbabwe még
mindig arra vár, hogy Kína tegyen eleget infrastruktúrára vonatozó
ígéreteinek, Guinea pedig olajhoz fűződő jogait ruházta át
kilencmilliárd dollár értékű házakért, közlekedésért és közművekért,
de ezt Kínának még teljesítenie kell. Mindez Cso miatt, aki kiadta a
Kína teljes visszavonulását sürgető felhívását, hogy „kitakarítsák a
házat”, ahogy ő nevezi azt, hogy egy új seprűvel elsöpörjék a
fedezékbe vonult, korrupt politikusokat. - Megrázta a fejét. - Maguk
szolgáltattak saját maguk ellen muníciót Csónak. Előásott egy sereg
afrikai politikust, akik vastagon leszakították a maguk pénzét, és
kibélelték a saját zsebüket.
A kissé bosszús tábornok kemény hangon válaszolt.
- Afrikában így mennek az üzleti ügyek. Nincs ebben semmi
újdonság.
- Kivéve, amikor Cso erről szóló bizonyítékot tesz le a Központi
Bizottság elé. Rávette őket, hogy minden kifizetést állítsanak le,
nem igaz? Politikai tőkét kovácsolt, nem igaz?
Maricruz belekortyolt a teába, hagyta, hogy valamelyest
lehűljön a légkör, majd letette a fül nélküli csészét.
- Elnézést, hogy ilyen nyers voltam, tábornok úr, de rövid az
idő. Cso valójában vissza akar térni Mao idejéhez, egy központi
vezetőhöz, aki egyenes, igazságos és ideológiailag dogmatikus.
Nem kevesebbet akar, mint Kína felett uralkodni, vaskézzel
irányítani.
A tábornok ismét ivott a teából, hogy lecsillapítsa kavargó
gondolatait. Gondolatok, ötletek kergetőztek a fejében, mint
halivadékok egy korallzátony körül. Végre megszólalt:
- Tételezzük fel, csak a vita kedvéért, hogy egyetértek a maga
komor helyzetértékelésével.
- Adja áldását arra, hogy Libanonba küldik Oujang embereinek
egy csoportját. Utolsó szakaszában jár az ottani projektünk.
Lényegében kiszámíthatatlan, hogy ez mekkora, energiával
kapcsolatos lehetőségeket hoz Kínának. Cso nem akarja, hogy akár
maga, akár Oujang ilyen hatalomra tegyen szert. - Végigfuttatta
tekintetét a férfin. - Bármit megtesz, hogy megakadályozta a projekt
befejezését.
A tábornok tekintete el-elkalandozott, ahogy kezdte elveszteni
az érdeklődését.
- Ezt mind tudom. Már elegendő biztonsági ember van a
helyszínen. Oujang miniszter és én a terv ezzel kapcsolatos részében
egy hónapja megállapodtunk.
- A terepen megváltozott a helyzet - jelentette ki Maricruz.
A tábornok felkapta a fejét, és felvont szemöldöke alól
mogorván nézett a nőre.
- Milyen értelemben?
- Jason Bourne belépett a képbe. - Huang Li-kun erő-teljesen
kifújta a levegőt. - Igen. Egy Moszad-ügynökkel utazott. De ez
önmagában semmit sem jelent. - Legyintett. - Ráadásul a Moszad-
ügynök halott.
Maricruz rezzenéstelenül folytatta.
- Bourne ott járt Dahr el-Ahmarban, és elmenekült.
- Ez is régi hír, Maricruz. Oujang miniszter intézkedett, hogy
iktassák ki Bourne-t, ha még egyszer feltűnne Dahr el-Ahmarban,
amikor lebonyolódott az üzlet.
- Felteszem, hogy Ben David ezredesről beszél - jegyezte meg
Maricruz. - Az a baj, hogy Oujang nem bízik Ben David-ban.
Ez meglepetésként érte Huang Li-kun tábornokot. Hirtelen
megértette, miért gondoskodott Oujang olyan aprólékosan a
biztonságról, miért bízta meg Maricruzt, hogy személyesen hozza el
az értesülést. Keményen Maricruz szemébe nézett. Igaza volt a
nőnek, nem maradt sok idő. Mostantól kilenc órán belül le kell
bonyolódnia az üzletnek. Bólintott.
- Azonnal aláírom a parancsot. Mondja meg Oujang Jidannak,
hogy egy órán belül egy felségjelzés nélküli repülőgép fogja
indulásra készen várni az embereit.

- Benne vagy egy kis úszásban?

Don Fernando Bourne-ra nézett.
- Öreg vagyok, Jason, nem halott. - Felnézett a III. Sándor híd
mentén kavargó fényekre és a tömegre. - A rendőrség egész kis
produkciót koreografált odafent.
- Ki kell jutnunk a környékről - mondta Bourne - mielőtt még
jönnek, és búvárokat eresztenek le a vízbe.
Don Fernando bólintott.
- Lefelé megyünk a folyón. Látod a Pont des Invalides-ot? Nincs
messze.
- Ne aggódj miattam, Jason. Mindig készen állok egy jó kis
úszásra. - Mosolygott. - Egyébként is, a gyors menekülés eltékozolt
ifjúságomra emlékeztet.
 - Akkor rendben.
Bourne lecsúszott a síkos pillérről, amelyre úgy tapadtak, mint a
kagylók. Óvatosnak kellett lenniük, mert a víz vonala alatt sok élt
belőlük, és a héjuk pereme igen éles volt. A rendőrök most
fényszórókkal pásztázták a vizet, megvilágították azt a környéket,
ahová az autó zuhant. A folyón fölfelé minden hajóforgalmat
leállítottak. Egy pár rendőrcsónak jött abból az irányból, nyilván
búvárokkal megrakva.
Bourne figyelte a hangtalanul lecsúszó Don Fernandót. A két
férfi együtt úszott erőteljes csapásokkal a fekete vízben, távolodva a
fényszóróktól, a tömegtől és a közeledő rendőröktől.
Gyalog nem volt messze a Pont des Invalides, de a vízben
sokkal lassabban haladtak. Nagyon hideg volt a víz, és ők már egy
ideje nedvesek voltak. Átázott ruháik húzták őket lefelé, de nem
engedhették meg maguknak, hogy megálljának, és lehámozzanak
bármit is magukról. Egyébként is fel kell hogy legyenek öltözve,
amikor kimásznak a vízből. Bourne erőteljes csapásokkal haladt, és
meglepetésére Don Fernando tartotta vele a tempót. Lehet, hogy
öreg, de még mindig bivalyerős volt. Egyre távolodtak az erős
fényszórók fényei.
Viszont hamar újabb problémával kellett szembesülniük. A
hídtól távolabb felerősödött az áramlás, kavargón, forgott
körülöttük, alkalmanként még a víz alá is sodorta őket. Bourne
kezdte elveszíteni hitét a végtagjaiban, ujjhegyei elmerevedtek, már
egyáltalán nem érezte a lábujjait. Bár volt rajta zokni és cipő, a lába
folyamatosan vízben volt azóta, hogy az autó a folyóba zuhant, és
beáramlott a víz.
Lassan, csapásról csapásra haladtak lefelé a folyón a Pont des
Invalides felé. Bourne éppen jókor fordult meg, hogy lássa, amint
Don Fernando kezdett elmerülni. Odanyúlt, és a víz fölé húzta az
öregember fejét, majd a jobb parthoz legközelebbi pillérhez húzta.
Don Fernando feje lelógott, álla a mellkasán pihent, és úgy
zihált, mint egy úszó a La Manche-csatorna átúszása után. Bourne
közelebb húzta, védőn átölelte az öreg vállát.
- Pihenj egy kicsit - mondta Bourne. - Aztán le kell úsznunk az
utolsó részt.
- Utolsó rész? Úgy érted, még van hátra?
- Látod, ott… - mutatta -…a folyó fala lépcsőzetesen jön le a
Szajna szintjéig. Könnyen fel tudunk mászni annál a pontnál.
Don Fernando feje előre-hátra imbolygott. Hosszú sörénye
lelógott a kimerültségtől nyúzott arca két oldalán.
- Én kivagyok. - Remegett a keze. - Nem hiszem, hogy tovább
tudok menni.
- Akkor pihenj - mondta Bourne. - Nézd a III. Sándor híd
fényrevüjét, amíg telefonálok egyet.
Don Fernando kifakadt:
- Telefonálsz egyet? És hogyan csinálod? Minden elázott!
- Vízhatlan műholdas telefon. - Bourne elővett egy hosszúkás,
gumiborítású tárgyat az egyik belső zsebéből.
Ennek láttán az öregember torkából bugyborékoló nevetés tört
fel. Megrázta a fejét, majd hirtelen elfordult. Sokáig hallgatott. A
víz csapkodta a pillért. Az éjszakai szél elhozta feléjük a zuhanás
helyszínén lévő rendőrcsónakokból felharsanó kiáltásokat.
- Tudod, Jason, volt idő, amikor azt reméltem, hogy a fiam
olyan lesz, mint te vagy. De csalódást okozott. A végén mindent
elfuserált, az értékei valahogy a visszájukra fordultak. Nem is
tudom.
- Nem most van itt az ideje…
- Pontosan most van itt az ideje, Jason. Nem hiszem, hogy
máskor lesz hozzá bátorságom, hogy elmondjam. - Bourne felé
fordult. - Nem bántam veled mindig jól. Gyakran nem mondtam
neked igazat, máskor információkat tartottam vissza tőled.
- Figyelj, Don Fernando…
Az idős férfi fölemelte a kezét.
- Ne, ne, hadd fejezzem be. – Minden múló pillanattal láthatóan
erőre kapott. - Bárcsak ne bántam volna veled olyan gyatrán.
Bárcsak vissza tudnám forgatni az időt. Bárcsak…
Egy helikopter hangját hallották. Hatalmas fénysugár világított
fel az égre, aztán végighasított a vizen.
- Don Fernando - mondta kicsit sürgetőn Bourne -, muszáj most
mennünk. Fenntartalak a vízen, ha kell.
- Tudom, hogy megteszed, Jason. - Ahogy Bourne készült
becsúszni a vízbe, Don Fernando elkapta. - Várj. Várj. Most már
tudok valamit - mondta. - Tudom, hogy te sosem okoznál nekem
csalódást.

Sam Anderson nem volt ijedős ember, még ha Washington

legtekintélyesebb ügyvédi irodájának egyik tulajdonosa
próbálkozott is vele. Mindenesetre ő minden lehetőségre felkészülve
érkezett. Előhúzott a belső zsebéből egy dokumentumot, és átadta
Bill Pelhamnak. Miközben az ügyvéd azt olvasta, Anderson
odaszólt Tom Bricknek.
- Most velünk jön, Mr. Brick. Nemzetbiztonsági ügybe
keveredett. Ügyvédek serege sem akadályozhatja ezt meg.
Brick Pelhamra pillantott, aki bólintott neki:
- Vacsora előtt kihozunk.
Brick előjött íróasztala mögül, Anderson és Tim Nevers előtt
kilépett az irodájából, végigment a folyosón, és beszállt a liftbe.
- A helyszínelők - szólalt meg lefelé menet Anderson - találtak
Richards holttestén valami érdekes anyagot.
Brick semmit sem szólt, maga elé meredt.
- Nem lesz otthon vacsorára, Brick. - Anderson mosolygott. - Jó
sokáig nem lesz otthon.
Kinyíltak az ajtók, de Brick a helyén maradt, még akkor is,
amikor Nevers odalépett, hogy megakadályozza az ajtó
becsukódását.
- Le vannak szarva - mondta Brick.
 - Megoszthatja a véleményét Hendricks miniszter úrral. -
Anderson odajött, hogy lássa Brick arckifejezését.
- Ő akar találkozni magával.
Az autóban Nevers beült a volán mögé, Anderson pedig Brick
mellé ült a hátsó ülésre.
- Egy dologban igaza van - mondta Anderson, miközben Nevers
beindította az autót. - Túl korai még, hogy a helyszínelők bármi
határozottat mondjanak.
Brick elmosolyodott.
- Ez az első tény, amióta betrappolt az irodámba.
- Másfelől - folytatta Anderson - az elektronikus jeladó, amit a
keyloggerrrel összekötve telepítettem, hogy megfigyeljem Richards
piszkos munkáját a Treadstone szerverein, visszavezettek a Core
Energy hálózatához, ahol a vírus aktiválásához szükséges kódot
tárolták biztonságban.
- Nekem semmi…
- Fogja be - förmedt rá Anderson. - Magának mindenhez köze
volt, Brick, és ezt be fogjuk bizonyítani.

- Li - kérdezte Ann Ring -, most mit fog csinálni?

Li Van, akinek szinte szétrobbant az agya, amikor Ann feltárta
előtte Natasha Illion valódi kilétét, élete legnagyobb
kutyaszorítójába került. Ezt nyilván nem mondhatja el Oujang
miniszternek. Sosem bíznának meg benne többé, és jogosan.
Kétségbeesetten próbálta kiszámítani, mennyi információt tárt fel
önkéntelenül Tashának az ágyban vagy bárhol, ahol keféltek. A
borzalmas igazság az, hogy nem emlékezett rá. Karrierje
megfeneklett, és nemcsak a visszacsúszás veszélye fenyegette, de az
is, hogy végső esetben elteszik láb alól. Igazság szerint azonnali
segítségre volt szüksége.
Ann Ringre nézett, kinyitotta a száját, majd becsukta, aztán így
szólt:
- A jelenlegi helyzetem tarthatatlan.
- Maximálisan egyetértek. - Az asszony kitartóan nézte.
Hallgattak. A csaknem teljes, döbbent csöndben Ann, talán
megérezve, hogy a férfinak helyváltoztatás kell, azt javasolta,
menjenek át egy éjszakai bárba, ahol beülhetnek egy régimódi,
magas támlájú bokszba, teljesen elkülönülve a többi vendégtől, akik
teljes figyelmüket az ivásra és az ESPN csatornáján menő
labdarúgómeccsre irányították.
Li hiába várta, hogy Ann Ring javasoljon valamit.
- Az ilyen helyzetekben - szólalt meg végül Li - csak egy módon
lehet kezelni a dolgokat. - Várt egy kicsit. - Meg kell védenie
engem.
Ann szeme elkerekedett.
- Én az Egyesült Államok szenátora vagyok, nekem semmit sem
kell csinálnom.
Li nyelt egyet.
- Ugyanúgy segíthetek önnek, ahogy a férjének segítettem.
- Tényleg? És mit segített neki?
- Információkat továbbítottam, amelyeket a Politics As Usuál
kizárólagos értesüléseként tudott tálalni. Azok az exkluzív anyagok
teremtették meg a hírnevét.
- Erről én miért nem tudtam?
- Charles nagyon jól tudott titkot tartani.
- Igen. Ahhoz értett. - Ann egy pillanatig elgondolkozott. - És
maga mit kapott Charlestól viszonzásként?
Li végighúzta a szeme előtt a kezét, semmit sem szólt.
- Sajnálom, nem tudok segíteni, Li - mondta a poharát eltolva
Ann, és elkezdte távozáshoz készülődve összeszedni a holmiját.
- Várjon! Kérem - Helyzete roppant súlyossága vette rá, hogy
elgondolkodjon rajta, mondja-e el, mire volt szüksége Charlestól. -
Mondja, szenátor asszony, hallott már a SILEX-rőI?
Ann elgondolkodva húzta fel a szemöldökét.
 - Hallottam, de e pillanatban nem tudom felidézni, milyen
összefüggésben.
- A SILEX az izotópok lézeres gerjesztéssel történő
szétválasztásának angol rövidítése - közölte Li. - Ez alapjaiban
megváltoztatja a játékszabályokat, ha dúsított fűtőanyagot lehet
gyorsan előállítani nukleáris reaktorokhoz.
- Most már emlékszem - szólt közbe Ann. - Az eljárást
megvásárolta a GE, és társult a Hitachival. Azt mondták, látják
maguk előtt azt a SILEX-üzemet, amely elegendő urániumot tud
dúsítani évente hatvan reaktor kiszolgálásához. Ez elegendő lenne
az Egyesült Államok egyharmadának áramellátásához.
- És akkor a kormány beavatkozott - mondta Li.
- Aggódtunk a fegyvertisztaságú uránium elterjedése miatt, ha
ellopnák a SILEX képletét.
Li bólintott.
- Engem kizárólag az érdekelt, hogy naprakész információkat
kapjak róla, hogyan halad a SILEX.
- Miért érdekli a kínai kormányt a mi haladásunk a SILEX-szel?
- Nem tudom megmondani - felelte Li -, mert nem tudom. - Ez
volt az igazság; Oujang miniszter nem bízott meg benne. Ahogy
eddig még soha, Li most értékelni tudta, milyen bölcs dolog
szétválasztani, ki mit és mennyit tudjon.
Rövid csendet követően, amely Li számára egyáltalán nem tűnt
rövidnek, Ann bólintott.
- Rendben, hogyan segíthetek magának?

- Gyorsan sehová sem jutok be - jelentette ki Soraya.

- Nincs időnk műholdas telefonon felvenni a kapcsolatot a
terepen lévő minden emberünkkel - felelte Peter.
- Tudom. Próbálom elérni a Gibraltáron lévő távoli
szerverünket. - Soraya a Treadstone központjából átküldött laptop
képernyőjét nézte. A kórházi tartózkodásuk idejére Soraya és Peter
mellé kivezényelt informatikusok gyors szélessávú kapcsolatot
építettek ki a gépére. Bluetoothon keresztül a mobiltelefonját is
bevonták az összeköttetésbe. - Eddig nincs szerencsém.
- Remélem, hogy nincs - mondta Peter. - Annak a szervernek
meghackelhetetlennek kell lennie, még ha a Treadstone-on kívül tud
is valaki a létezéséről
- Na, ne aggódj - mondta Soraya morcosán. - Az is.
- Ami aggaszt…
Soraya fölemelte a fejét.
- Mi az?
- Semmi. - Peter elfordította a fejét.
- Ne mondd nekem, hogy „semmi”, - A laptopot félretéve
Soraya átment az ágyaik közötti kis közön.
A kórház átköltöztette őket egy jóval nagyobb, világos
kórterembe, amelyen megosztozhattak, együtt a Treadstone
informatikusai által beállított elektronikus eszközökkel.
Letelepedett a férfi ágyára, és megfogta a kezét.
- Mi az?
- Én… - Ismét Soraya szemébe nézett. - Fáj a lábam.
Fantomfájdalom.
- Honnan tudod, hogy nem igazi?
- Az orvosok…
- Baszd meg az orvosokat Peter. Ők sem tudnak mindent.
- Az idegeim nem reagálnak. A lábam halott.
Soraya megszorította a kezét.
- Ne mondd ezt!
Sötét karikák voltak Peter szeme alatt, amely azelőtt sosem volt
ilyen, bármilyen sokat dolgozott, vagy bármilyen fáradt volt is.
Sorayának megszakadt érte a szíve.
Peter, aki olyan jól ismérte őt, talán megérzett valamit az
érzéseiből.
- Minél hamarabb hozzászokom a tényhez - mondta -, annál
jobb.
Soraya feléje hajolt.
- Nem adjuk fel
- Senki sem adja fel, megígérem. - Sikerült egy könnyes mosolyt
produkálnia. - Miben mesterkedtél a laptopodon?
- Skype-olni próbáltam JasonnaL Arra gondoltam, esetleg tudja,
miért tette tönkre a Cole Energy a hírszerző hálózatunkat.
- És?
- Nincs online. Hagytam neki üzenetet a mobiltelefonja
hangpostáján.
- Miért nem arra összpontosítunk, amit kontrollálni tudunk?
Mint például, hogy Bricknek hogyan sikerült Richardsot átjuttatnia
az ellenőrző eljárásunkon.
- Esetleg az után jutott el hozzá, hogy már nálunk dolgozott.
Peter megrázta a fejét.
- Lehetetlen. Emlékezz rá, kettejükkel voltam Brick virginiai
házában. A kapcsolatuk annál régebbi keletű volt.
- Ki kell hallgatnunk Bricket - mondta Peter - amint behozza őt
Sam.
- Ugye viccelsz? - Soraya legyintett. - Nézz ránk, Peter.
Egyenesen idehozatjuk? Kihallgatásra? A mi állapotunkban? - A
fejét rázta. - Nem. Samnek kell a helyünkre lépnie. Mi pedig rá
tudunk kapcsolódni az iroda zárt láncú tévéhálózatára. Vezeték
nélküli fülhallgatón keresztül kapcsolatban leszünk Sammel.
Bármilyen kérdés merüljön is fel bennünk, közölni tudjuk Sammel.
Rendben? Peter?
Peter vonakodva bólintott. Elcsüggedt, Soraya eszébe juttatta az
állapotát. A nő sajnálta, de nem volt más lehetősége. Tovább
rontotta a helyzetet, hogy ez a következő hetekben és hónapokban
újra meg újra meg fog ismétlődni.
Soraya egy ideig kitartóan nézte.
- Tudod, a gyerekemnek szüksége lesz egy férfi jelenlétére, egy
apafigurára.
 Peter vakkantásszerűen felnevetett.
- Úgy van! Én vagyok az igazi…
- De hát az vagy, Peter. - Csillogó szemmel kereste Peter
tekintetét. - Ki mást akarnék, hogy a kisgyerekem közelében
legyen?

Jacques Robbinet, a francia kulturális miniszter páncélozott

Renaultjának hátsó ülésén ülve fogadta Jason Bourne telefonhívását.
Elöl ült a sofőrje és a testőre. Este kilenc óra harminckét perc volt.
Robbinet úton volt, hogy a szeretőjével vacsorázzon, ezért kis híján
nem fogadta a hívást. Másfelől a Renault dugóba került, így
idegeskedett és unatkozott.
- Jason - szólt a telefonba őszinte szívélyességgel - hol vagy?
- A folyó jobb partján, a rakpart falának a lépcsőjén a Pont des
Invalides-dal szemben.
Robbinet, akinek a kulturális miniszteri tisztsége valódi állását
álcázta, miszerint ő volt a Quai d’Orsay-nak, a Központi Hírszerzés
francia megfelelőjének a vezetője, azonnal kapcsolt.
- Ott voltál a III. Sándornál történt balesetben? - Robbinet húsz
perccel korábban kapott jelentést róla, és kiküldte egy pár ügynökét,
hogy segítsenek a rendőrségnek a nyomozásban. Nem minden este
zuhan át egy gépkocsi Párizs valamelyik hídjának korlátján;
fokozott biztonsági intézkedéseket vezetett be.
- Emberrablási és gyilkossági kísérlet történt - mondta régi
barátjának Bourne. - Leúsztunk a folyón.
- Úsztunk?
- Egy barátommal vagyok. Don Fernando HererrávaL
- Atyaisten!
- Ismered Don Fernandót?
Robbinet előrehajolt, megveregette a sofőr vállát, és szólt neki,
hogy változtasson útirányt.
 - Valóban ismerem, Jason - Robbinet szólt a sofőrjének, hogy
kapcsolja be a szirénát, kerülje ki a dugót, és használja a járdát, ha
kell, de lépjen a gázra. - Maradjatok ott, ahol vagytok. Perceken
belül ott leszek.
- Figyelj, Jacques, szükségem van egy repülőgépre.
Robbinet hitetlenkedve felnevetett.
- Ez minden?
- A lehető leggyorsabban Libanonba kell jutnom.
Robbinet nagyon is jól ismerte ezt a hangsúlyt.
- Ennyire komoly a helyzet?
- Halálosan. Azért raboltak el, hogy távol tartsanak onnan.
- Rendben van. Először is szedjünk ki benneteket a vízből, és
adjunk száraz ruhákat. - Robbinet agya fénysebességgel dolgozott. -
Addigra várni fog benneteket egy repülőgép - Eleget tudott, hogy
higgyen Bourne-nak.
- Egy katonai gép. Azt akarom, hogy legyen felfegyverezve,
csak a biztonság kedvéért. Köszönöm, Jacques.
- Azzal köszönheted meg nekem - közölte Robbinet szárazon -,
hogy nem öleted meg magad.
 28 .

- Az egész csak átverés volt?

- Elejétől a végéig. - Bourne kihallotta Soraya hangjából a
hitetlenkedést. Nem hibáztatta érte. - Maceo Encarnación nagyon
messzire elment, hogy tőrbe csaljon engem.
Bourne áttette egyik füléről a másikra a műholdas telefont,
amely lényegesen nehezebb volt a mobiltelefonjánál. A
pilótafülkében ült. A Robbinet által szerzett Mirage vadászgép nem
volt kényelmes, de nem is azért építették, hanem háborús célokra.
- Attól a pillanattól kezdve, hogy Constanza Camargót a
repülőtér egy embere betolta a csomagkiadó csarnokba, én voltam a
célpontjuk.
- De honnan a fenéből tudta, hogy ott leszel?
- Maceo Encarnacióntól.
- És hogyan sikerült az asszonynak átjutnia a biztonsági
ellenőrzésen, hogy előbb ott legyen a biztonsági zónában?
- Mexikóvárosban élt, és életben maradt - mondta lassan
Bourne. - Maceo Encarnación a markában tartja a fővárost.
Soraya egy pillanatig várt.
- És a történet, amit Constanza a férjéről mesélt?
- Nos, a férj valódi volt, azt ellenőriztem - felelte Bouine. - És a
halála is úgy történt, ahogy elmesélte.
- Hű! A legügyesebb hazudozók a lehető legtöbb igazságot
csepegtetik a történetekbe.
- Ha ismerném a Constanza Camargo és Maceo Encarnación
közötti valódi kapcsolatot - folytatta Bourne úgy érzem, mindent
tudnék. - Kinézett a pilótafülke üvegén, a Mirage gyorsan hasította a
levegőt. Bourne-nak rendeznivaló számlái voltak, nem csak Maceo
Encarnaciónnal, hanem Ben David ezredessel is.
- Minden összefügg, azt akarod nekem mondani - jegyezte meg
Soraya. - Maceo Encarnación, Nikodémusz, a Core Energy és a
Moszad-parancsnok a Dahr el-Ahmar melletti izraeli
kutatóállomásról.
- És van még egy elem - szólt közbe Bourne -, egy elem,
amelyre rendkívüli fontossága miatt csak célozgattak.
- Tudod, hogy ki vagy mi az?
- A kínaiak. Különösen egy Oujang nevű valaki.
- Tartsd egy kicsit - mondta Soraya. Egy pillanaton belül
visszatért. - Információim szerint Oujang Jidan az Állami
Gabonaügyi Hivatal minisztere. Mit szimatolgat Dahr el-Ahmar
körül?
Amikor Bourne beszélt neki az izraeli SILEX- projektről,
Soraya megdöbbent.
- Most mit csinálunk? Ha Ben David is benne van, senkiben sem
bízhatunk a Moszadnál.
- Azt bízd rám - mondta Bourne. - Órákon belül Dahrban leszek
- Felmérted, hogy Dahr el-Ahmar csapda is lehet?
- Igen.
Soraya várta, hogy Bourne további magyarázattal szolgáljon, de
amikor nem tette, folytatta.
- Ha bármilyen logisztikai segítséget tudunk…
- Megkaptam.
- Ami még talány számomra - mondta Soraya -, az a Peter által
talált, hamisított harmincmillió dollár. Nem tudom, lehet, hogy csak
az Azték próbálta meg megvágni a főnökét. Az emberek bármit
megtennének, hogy rátegyék a kezüket annyi pénzre.
- Ez bizony igaz.
- Az az érdekes, hogy a Peter által talált pénz nem is olyan jó
hamisítvány. Meg sem közelíti a színvonalát a kínaiak által
hamisított pénzekének. Azok, és ezt szomorúan mondom, a
hamisítás művészetének valódi remekművei. - Pillanatnyi szünetet
tartott. - Őszintén szólva, ez az oka, amiért úgy gondolom, hogy a
pénznek ehhez az ügyhöz nincs köze. Mi van, ha Maceo
Encarnación a szervezetén belül gyanúsított valakit, hogy lenyúlja a
pénzt? Ez mindig előfordul. Tehát úgy készíti el ezt a
forgatókönyvet, hogy ha a tettesnek sikerül is lelépnie a pénzzel,
végül is semmije sem marad.
- Ennek van értelme - vélte Bourne. - Miért nem mentek tovább
ebben az irányban?
- Már megtettem. Úgy látszik, az Azték első helyettese a szó
szoros értelmében a kezébe adta a fejét.
- Akkor ez le van zárva.
Akart még mesélni a saját és Peter állapotáról, de visszafogta
magát. Bourne-nak éppen elég gondja van. Ráér majd akkor
tájékoztatni, ha mindezen túl van. Talán még vissza is jön
Washingtonba, hogy meglátogassa. Ennek örülne.
Megköszörülte a torkát.
- Akkor rendben. Azt hiszem, egyelőre ennyi. Maradjunk
kapcsolatban.
Ezt olyan hevességgel mondta, hogy Bourne elkezdhetett volna
faggatózni, ha ő már nem bontotta volna a vonalat. De Bourne ismét
elhelyezkedett az ülésben, behunyta a szemét, és a Don Fernandóval
folytatott legutóbbi beszélgetésére gondolt.
Robbinet és a sofőrje elvitte őket a tizenharmadik kerületben
egy kicsi, de elegáns szállodába, ahol a legfelső emeleti
lakosztályban egy negyvennél többnek nem kinéző, elegáns nő várta
őket. Ez a varázslatos teremtés, akinek Stephanie volt a neve, egy
kis, fekete Dior ruhát viselt, ő volt Robbinet aktuális szeretője. Már
kikészítette a ruhákat mind Bourne-nak, mind Don Fernandónak.
Amikor Robbinet felhívta telefonon, Bourne nem tudta elmondani,
de hallatlanul hálás volt neki.
Amíg Don Fernando lezuhanyozott, Bourne tájékoztatta
Robbinet-t a helyzetről, amely idehozta őt és Don Fernandót
Mexikóvárosból Párizsba.
 - A holttest, akit a búvárjaitok ki fognak húzni a Szajnából,
Nikodémuszé - fejezte be. - A valódi neve azonban találgatás
tárgya.
- A halott az halott. Ezt elfogadom - mondta Robbinet szokásos,
tárgyilagos modorában. - Csak örülök, hogy neked és Don
Fernandónak nem esett bajotok. - Morgott egyet. - Ez aztán kemény
nap volt, az emberrablással, és azzal, hogy Don Fernando immáron
másodszor tért vissza a sírból. Közreműködtem a magánrepülőjének
Párizs melletti lezuhanásáról szóló jelentés buherálásában. -
Figyelmesen nézte Bourne-t. - Ti aztán jól egymásra találtatok.
Bourne Stephanie-hoz fordult.
- Elnézést, hogy elrontottuk az estéjét.
- Jacques mellett már megszoktam az ilyen közbejövő dolgokat.
- Elragadóan mosolygott. Amikor a szőnyegen át a minibárhoz
ment, a csípője könnyedén ringott. - Ez ellen nincs mit tenni.
Egyébként Jacques-nak és nekem ott az egész éjszaka.
Bourne és Robbinet a repülőútról tanácskozott. Robbinet
előhívta iPadjére a Dahr el-Ahmar körüli térséget a Google Earth-
ön.
- Nem látom az izraeli tábort.
- Minden álcázva van - magyarázta Bourne. - A Google kamerái
nem láthatják részletesen. Próbáld csak megnézni a Fehér Házat és a
környékét a programmal - semmit sem látsz.
Robbinet bólintott.
- Biztonsági okokból mi is ezt csináljuk Párizs bizonyos
részeiben. - Mutatóujjával megkocogtatta a képernyőt. - Van itt,
Racsajában egy felszállóhely. - Kinyújtotta a mutatóujját. - Megvan
az az előnye, hogy egyfelől kihalt vidék, másfelől kevesebb mint
három kilométerre van Dahrtól. Amikor földet értek, egy sofőr és
egy autó fog várni benneteket.
- Nincs rájuk szükségem - mondta Bourne.
- Ez az ember, Fádi, alaposan ismeri a környéket - felelte
Robbinet. - Azt tanácsolom, vedd igénybe a szolgálatait.
 Addigra Don Fernando kijött a fürdőszobából. Ragyogóan
nézett ki a Stephanie által vásárolt ruhában
- Tökéletesen illik rád - mondta Robbinet irigykedve. - Jó, hogy
ilyen jól ismerlek mindkettőtöket.
Bourne a következő húsz percben a Szajna kavicsait, mocskát és
bűzét sikálta le magáról. Talált egy doboz eldobható borotvát,
megborotválkozott, és mire belebújt új ruhájába, úgy érezte,
újjászületett.
A Robbinet által kirendelt Mirage-ban csak egy hely volt, így
Bourne-nak nem kellett külön lebeszélnie Don Fernandót, hogy
eljöjjön. Elköszöntek Robbinet-tól és Stephanie-tól, a kis liften
lementek az előcsarnokba, és onnan ki az utcára, ahol a miniszter
autója várt rájuk.
Párizson csendben keresztülhajtva kiértek a Périphérique-re. Az
utolsó pillanatban, ahogy átmentek a katonai repülőtér aszfaltján,
Don Fernando Bourne-hoz fordult.
- Tudod, amikor fiatalabb voltam, szilárdan hittem, hogy ha
majd megöregszem, és visszanézek az életemre, nem fogok
sajnálkozni egyáltalán. Micsoda hülyeség! Most, hogy többé-
kevésbé abba a korba értem, úgy találom, sok mindent sajnálok,
Jason. Többet, mint amennyire egyszerre gondolni tudok.
Csendes volt a repülőtér. Leszámítva a kifutópálya végén
kuporgó, karcsú Mirage-t, amelynek fényei villogtak, hajtóműve
indulásra készen állt, közel-távol semmilyen tevékenység nem folyt.
Robbinet nyilván intézkedett, hogy biztonsági okokból legyen tiszta
a környék.
- De az egyetlen sajnálatos dolog, ami a többinél is jobban fáj,
az Maceo Encarnación - folytatta Don Fernando. - Most, mielőtt
felszállsz, itt az ideje, hogy elmeséljem.
A szél felborzolta a haját. Szokatlanul meleg éjszaka volt,
mintha a tavasz idő előtt elűzte volna a telet, mintha eltemetettnek
hitt érzelmek emelkednének a felszínre.
Don Fernando egy szivart vett elő, és szándékosan törvényt
szegve rágyújtott. Bourne már tudta, hogy a szivarozás
megnyugtatja.
- Életemben, Jason, sokszor szerettek engem. Ez nem dicsekvés
egyébként, hanem puszta tény. Sok nő jött és ment. - Szivarjának
lassan izzó végét nézte. - Most mind csak füstfellegnek tűnik - itt
van, és mielőtt észrevennéd, már el is ment. - Visszadugta szájába a
szivart, beleszívott, halványkék, illatos füstglóriát varázsolt a feje
köré. - De mindvégig csak egy nő volt, akit valaha szerelemmel
szerettem. Mexikóvárosban ismerkedtünk meg. Nagyon fiatal,
nagyon szép, nagyon karizmatikus volt. Volt körülötte valami… -
Leszegte a fejét. - Hát, nem is tudom. - Ismét szivarja parázsló végét
nézte, mintha az újra tudná éleszteni a múltat. - Nem
Mexikóvárosban született egyébként, ami azt illeti, de ahogy
mozgott és beszélt, nem jöttél volna rá, hogy paraszti származású.
Aztán megtanultam, hogy született utánzó - azonnal felszedett
kiejtéseket, szókészleteket, stílust, testmozgást.
Bourne-nak rettenetes előérzete támadt.
- Mint bármelyik nagy színésznő - jegyezte meg.
Don Fernando bólintott, és erősen beleszívott a szi-varba.
- Amikor megkértem a kezét, nevetett, megcsókolt, és
kijelentette, hogy a sorsa máshová vezérli.
- Hadd találgassak - szólt közbe Bourne. - Hozzáment Acevedo
Camargóhoz.
Don Fernando megpördült, hogy szembeforduljon Bourne-nal.
- Honnan…?
- Mexikóvárosban találkoztam Constanzával. Maceo
Encarnaciónnak dolgozott. Engem tökéletesen bolonddá tett.
Don Fernando szomorúan mosolygott.
- Mindenkit bolonddá tett, Jason. Hosszú a lista, kezdve
Acevedóval. Maceo Encarnación utasítására ment hozzá feleségül.
Maceo nem bízott Acevedóban, és amióta Acevedo csillaga
drogbáróként emelkedni kezdett, Maceo biztonsági kockázatnak
tekintette - sőt talán még rosszabbnak, a vetélytársának tartotta. Az
nem tűrhette, ezért, hogy úgy mondjam, beküldött egy rókát a
csirkeólba.
- Constanzát.
Don Fernando bólintott.
- Új házastársának azt mondta, nem tud teherbe esni,
ugyanakkor, ahányszor csak tudott, ágyba bújt Maceóval. A kor,
amikor egy férfi elkezd gondolkodni, mit hagy maga után, korán
elérkezett Maceo számára, kétségbeesetten szeretett volna egy
gyereket. Constanza egy hónapon belül észrevette, hogy állapotos.
Acevedo természetesen nem tudhatta, így hát elutazott Mérida
nénikéjéhez hosszabb időre, amíg megszült egy fiút, akit,
egyezségük értelmében, Maceónak adott, hogy ő nevelje fel.
Don Fernando eltaposta szivarja maradékát, és elindult a
várakozó Mirage felé, így Bourne azt feltételezte, hogy
beszélgetésük a végéhez közeledik.
- Én ezt kiderítettem. Azon az éjszakán, amelyiken utoljára
megbasztam, elhagytam Mexikóvárost. Elnézést a nyerseségért, de
az ember ezt csinálta Constanzával: megbaszta. Az ő szótárában
nem volt helye a szeretkezni szónak. - Megvonta a vállát. - Talán
ezért találtam olyan ellenállhatatlannak. Az ember nem tudta
elhinni, mi jött ki a száján. Úgy hazudott, mint a vízfolyás. Jóval
később gyanítani kezdtem, hogy ő minden hazugságát elhitte.
- Az teszi annyira hatásossá, hogy ő maga is elhiszi, amit mond..
- Kétségtelenül - Don Fernando zsebre dugta a két kezét. -
Mégis jobban akartam, mint bármilyen más nőt, akivel találkoztam.
- Felnézett az éjszakai égre, amelyre csíkokat rajzolt az Eiffel-
torony világítása. - Martha Christiana Constanzára emlékeztetett.
Volt benne valami… nem is tudom… Mintha a lelkük mélyén
ugyanolyan anyagból gyúrták volna őket.
- Nehéz lehetett elveszíteni Marthát.
- Én öltem meg őt, Jason. Ezzel küzdők még mindig. Talán
túlságosan akartam őt. Talán azt hittem, hogy kárpótol majd, amiért
Maceo Encarnación elvette tőlem Constanzát.
 Bourne úgy gondolta, legalább annyira Constanza Camargo
hibája volt, mint Maceo Encarnacióné. Másfelől ez az emberi dráma
Mexikóvárosban játszódott le, ahol minden lehetségesnek látszott.
A Mirage ívelt hátsó részénél jártak.
- Ideje mennem, Don Fernando.
- Tudom.
Búcsúzóul kezet ráztak. Bourne bemászott a pilótafülkébe, és
elhúzták a létrát. Don Fernando hátralépett, úgy hátrált az aszfalton,
hogy le nem vette a szemét a Mirage-ról, amely végigrobogott a
kifutópályán, fölemelte az orrát, felemelkedett az éjszakai égbe, és
eltűnt, mint a fogyó hold.

- Őrizetbe veszik.
- Azt mondtam, igen.
A lakása ajtajában álló Li erősen Ann Ringet nézte.
- Nincs más út?
- Milyen másik út?
Közel álltak egymáshoz, suttogva beszélgettek.
- Tudja, mire gondolok, szenátor asszony. - Li megnyalta a szája
szélét. - Mi történt Charlesszal. Egy betörés, halál.
Ann Ring egy lépést tett hátra.
- Én nem leszek gyilkosság részese, Li. Nem tudom elhinni,
hogy egyáltalán fölveti ennek a lehetőségét.
A férfi halkan lélegzett, és felhorkant, mint egy ló.
- Csak azért, mert vannak nagyon kíváncsi emberek. Nem
engedhetem, hogy kikezdjék a jó híremet.
- Higgyen nekem, Li, nem engedem ezt megtörténni. - Ann a
fejével a lakás felé intett. - Maga biztos benne, hogy ő odabent van.
- Két fényképfelvétel között alszik. Csaknem két hete megállás
nélkül dolgozik.
- Akkor rendben van.
 Li egy pillanatig habozott, majd visszadugta a kulcsát a zárba,
kinyitotta az ajtót, és bement. Odabent sötét és csend volt.
Végiglopakodtak a szobákon, míg a férfi hálószobájához nem értek.
Ott mély álomban találták Natasha Illiont. Az oldalán feküdt, az
éjjeli lámpa lágyan megvilágította arca ívét, leeresztett
szempillájának árnyékát.
- Olyan, mint egy gyerek - suttogta Ann fülébe Li - Nem tud
teljes sötétségben aludni.
Ann bólintott, majd intett, hogy menjenek vissza a nappaliba,
ahonnan telefonált Hendricksnek, hogy küldjön ügynököket Tasha
őrizetbe vételére. Li kitrappolt a konyhába egy kis vízért. Ann még
mindig Hendrickset tájékoztatta, amikor Li elsuhant mellette,
visszament a hálószobába.
- Várjon, itt… - Anélkül, hogy várakozó állásba kapcsolta volna
Hendrickset, berobogott Li mögött, éppen jókor, hogy lássa, amint a
férfi lesújt egy hosszú pengéjű késsel, amit nyilván a konyhából
hozott be.
Ann felordított, amint a férfi Tasha tökéletes lapockái közé döfte
a kést. A lány ívben felemelkedett, a fájdalom és a sokk kiszakította
álmából. Ann Li felé rohant, de az már kiszabadította a kést, és a
most a lány nyaka felé döfött.
Ann üvöltött, és durván elrángatta a férfit; Natasha Illionból
borzalmas tempóban ömlött a vér. Másodperceken belül saját
vérében fürdött, és Ann tudta, hogy semmit sem tehet a lányért.
Mégis megpróbálta, négy hosszú percen át küzdött érte, miközben
Li mozdulatlanul állt, mint egy szobor, háttal annak, amit művelt.
Végül Ann leszállt az ágyról. Vér borította. Fölvette a mobilját,
kisétált Li hallótávolságán kívülre, és beleszólt.
- Natasha Illion halott. Li agyonszúrta.
- Felvetted az egészet? - Hendricks hallhatóan gyorsan kapkodta
a levegőt.
Ann megérintette a derekához erősített minifelvevőt.
- Az utolsó kockáig - felelte Ann. - Li most már a miénk.
 - Közeledünk.
A pilóta hangja szólalt meg a belső kommunikációs rendszerből
Bourne kinyitotta a szemét. A szélvédőn kinézve semmit sem látott,
egyetlen fényt sem. Libanon a szíriai határ közelében. Sivatag. A
távolban hegyek. Száraz szél. A semmi.
Úgy érezte, mintha hazaérkezett volna.
 29.

Maceo Encarnaciónnak, aki magánrepülőjén ült, borongós

hangulatban, úgy tetszett, nagyon sok embert hagyott maga mögött.
Most hozzáírhatja a névsorhoz Nikodémuszt is. Noha nem ez volt
Nikodémusz valódi neve, nehézséget okozott neki másként gondolni
rá. Most, hogy távol került tőle, ott maradt Párizsban - élve vagy
halva, azt nem tudta megértette ennek az okát. Mindig könnyebb
hátrahagyni valakit, ha az ember eltávolodik tőle valamilyen
módon.
Élve vagy halva. Elgondolkozott ezen a mondáson, de a gyomra
mélyén valami azt súgta neki, hogy Nikodémusz halott. Halottnak
kell lennie; egyedül a halál akadályozhatta meg, hogy visszajöjjön a
repülőgépre.
Nikodémuszt ő teremtette meg. Teljesen Maceo Encarnación
teremtménye volt, ahogy a nővére, Maricruz sosem volt, és nem is
lesz az. Maricruz nagyon is saját maga volt. Bár Nikodémusznak
megvolt a haszna, sosem ért fel a nővéréhez. Maceo Encarnáción
úgy szerette Maricruzt, ahogy Nikodémuszt sosem. Nikodémusz
eszköz volt, a cél elérésének eszköze; Maricruz maga volt az egész
műhely, maga a vég. Maricruz tudta, hogy ő az apja, Nikodémusz
nem. És egyikük sem tudta, ki volt az anyjuk.
Elszunyókált egy időre, álmában Constanza Camargo a
Tenochtitlánt megalapító nagy kígyó volt. Constanza kitátotta a
száját, kidugta villás nyelvét, feltárva végzetet és vágyakozást, és
Maceo Encarnación, kisfiúként, tudta, hogy a kettő közül
valamelyiket választania kell. A végzetet választotta, és minden
vágyakozás kiűzetett belőle.
 Ily módon könnyen maga mögött tudta hagyni az embereket, és
ez olyan élvezetes volt számára, mint egy évek során megérlelt
tequilát kortyolni.
Amikor órákkal később felébredt, a repülőgép óriási sasként
ereszkedett le az égből a kis repülőtér felé Racsaja hegyi város
peremén. A gép remegni és süllyedni kezdett, Encarnación
bekapcsolta az ülésén a biztonsági övét. Az ablakon kinézve látta,
hogy megváltozott az időjárás. Itt szél kavarta a havat, mint a
magasabb régiókban, és ismét hó hullott az acélszürke égből. Ben
David ezredes nem okozott csalódást: a parancsnoksága alatt lévő
két AH-64 Apache helikopter egyike ott állt készenlétben, hogy
elrepítse Maceo Encarnaciónt a Dahr el- Ahmar melletti Moszad-
táborba.

A hívás az alatt futott be, amíg a kimerült Soraya és Peter mély,

kimerült álomba merült. Delia, felgyülemlett szabadnapjaiból
néhányat kivéve, figyelte őket. Odament a Soraya ágya melletti
asztalhoz, felvette a mobilját, és látta, hogy a hívás Hendricks
minisztertől jött.
Soraya fölé hajolt és megrázta. Aztán, látva, hogy barátnője
lassan tér magához, mélyebbre hajolt, és homlokon csókolta. Soraya
kinyitotta a szemét, meglátta a mobilját feléje tartó Deliát, és el
tudta olvasni Hendricks nevét a kijelzőn.
Amikor Soraya elvette tőle a mobilt, Delia bólintott,
mosolyogott, és kiment a szobából.
- Miniszter úr - szólt bele hivatalos hangon Soraya.
- Soraya, jól van?
- Remekül, uram. Elaludtam.
- Senkinek sincs több joga aludni, mint magának, de sürgős hírt
kaptam Tom Brickről. Sam Anderson pár órával ezelőtt őrizetbe
vette. A helyszínelők a nadrágja hajtókáján Dick Richards vérének a
nyomát találták.
Soraya felegyenesedett ültében.
- Uram?
- Brick nem akar börtönbe vonulni. Alkut kötött. Megadta
nekünk annak a személynek a nevét, aki megkéselte Richardsot -
mondta Hendricks. - De van ennél több… sokkal több. Biztosan
emlékszik a Peter által felfedezett, hamis harmincmillióra.
- Emlékszem, uram. - Soraya meghallgatta Hendricks
mondandóját arról, amiről Sam Anderson küldött neki írásos
anyagot Tom Brick saját kézírásával - Jaj, istenem - szólalt meg,
amikor Hendricks befejezte.
- Én is pontosan így gondolom. Állítsa rá a libanoni ügynökeit
erre, amilyen hamar tudja.
- Ráállítom - felelte Soraya. - Köszönöm, uram.
- Andersonnak köszönje, ha találkozik vele. Az az ember
fantasztikus munkát végzett.
Soraya, abban a pillanatban, ahogy bontotta a vonalat főnökével,
benyomta a gyorshívó gombokkal Bourne számát. Amikor a vonal
túlsó végéről meghallotta a hangját, beleszólt.
- Megvan a válaszom a hamisított harmincmillióra.

- Uram - mondta Bourne pilótája - nem fogom tudni letenni

Racsaja repülőterén. Egy magángép áll a kifutópályán.
Maceo Encarnación, gondolta Bourne.
- Lehetőségek?
- Csak egy van - felelte a pilóta. - Keletre másfél kilométerre
van egy sík terep.
- Meg tudja csinálni?
A pilóta elmosolyodott.
- Letettem ezt én már rosszabb helyen is.
Bourne bólintott.
 - Akkor gyerünk. - Műholdas telefonjával a Robbinet-tól kapott
számot hívta, és a jelszavak ellenőrzése után megadta a rá várakozó
sofőrnek az új koordinátákat.
- Ugye megérti, hogy nem fogom tudni megvárni önt - mondta a
pilóta, miközben a géppel kelet felé fordult. - Akármekkora is
Robbinet miniszter úr befolyása, minél rövidebb ideig van a gép
libanoni légtérben, annál jobb. - Amikor szemük elé tárult a síkság,
gyorsan ereszkedni kezdett. - Manapság a libanoni kormány
érthetően nyugtalan.
- Van valami ötlete, hogy az a gép mennyi ideje van a földön?
- Nem több mint húsz perce. Egy óra harmincöt perccel
korábban szállt fel, mint mi, de a Mirage gyorsabb. Egy utasszállító
gép általában négy óra alatt teszi meg az utat. Mi két óra negyvenöt
perc alatt tettük meg. Az a gép jóval lassúbb. Mielőtt felszálltunk,
kiszámítottam a két gép sebességét.
- Ügyes - mondta Bourne.
- Köszönöm, uram. - A pilóta kézbe vette a gép irányítását. -
Most kapaszkodjon, ez egy kicsit rázós lesz.
A Mirage nagyon gyorsan jött lefelé, de a leszállás a
körülményekhez képest sima volt. Bourne azonnal kikapcsolta a
biztonsági öveket, amint a gép a földön kezdett gurulni, és
összeszedte a Robbinet-tól kapott hátizsákot, hogy a Mirage
megállásának a pillanatában felhajthassa a fülke tetejét, és
lemásszon a gép oldalán. Futott, félig lehajolva, ahogy csak tudott,
szabadon hagyva a helyet a pilótának a felszálláshoz. Ahogy a sík
térség távoli széléhez ért, a gép megfordult, majd gyorsan a
levegőbe emelkedett.
Bourne elfordult, és elindult a csenevész fenyőcsoport felé,
amely mögött a sofőr és a jármű fog várni rá. Cipője talpa alatt
megcsikordult a földet borító, többcentis hó, amely a fák között csak
foltokban állt meg, mintha a fenyők tűleveleinek ágyán elolvadt
volna. Csípős szél fújt gyászos hang kíséretében a fák között; száraz
és ritka volt a levegő, áthatotta a fenyőgyanta eltéveszthetetlen
szaga.
A fák közötti résen kilesve északnyugat felé nézett. Annyi
biztos, hogy ott állt a jármű, egy oldalt nyitott, vászontetejű régi
katonai dzsip. Mellette, lustán cigarettázva, ott állt Fádi Robbinet
embere: alacsony, sötét bőrű, izmos férfi kerek vállal és bozontos,
fekete hajjal. Nyilván hallotta a gépet leszállni, mert a síkság felé
nézett, mintha Bourne azonnali érkezését várta volna.
Bourne összehúzta az ajkát, madárfüttyöt utánzóit. Fádi a fák
közé nézett, majd elmosolyodott, amikor meglátta a kilépő Bourne-
t. Beszállt a dzsipbe, beindította és éles ívben megfordult vele, majd
megállt Bourne előtt.
- Pontos volt - mondta, amint Bourne beszállt melléje. A hátsó
ülésre nyúlt, és odaadott Bourne-nak egy báránybőr kabátot. -
Tessék, vegye fel. Ilyen magasan a hegyekben sokkal hidegebb van,
mint Párizsban.
Ahogy Bourne levetette a hátizsákját, és bedugta a karját a
kabátba, Fádi sebességbe tette Jeepet.
- A következő megálló Dahr el-Abmar.
Egy hirtelen, fémes bogárzümmögés kirepítette Bourne-t a
kocsiból. Végiggurult a hó borította talajon, míg a pontosan
középen eltalált dzsip a hátára fordulva a sistergő levegőbe
emelkedett a vállról indítható rakéta robbanásától. A robbanás
visszhangzott a hegyek tövében, a fenyőfák közül a legközelebbinek
a csúcsa elfeketedett és füstölt. Az autó összeroncsolódott, Fadi a
fenyőcsúcsokhoz hasonlóan fekete és füstölő teste kirepült az
elüszkösödött roncsok közül, és kifacsarodott tagokkal, összeégve
ért földet az olvadó havon.

Bourne négykézláb mászva ügyelt rá, hogy az égő jármű végig

közte és a hely között legyen, ahonnan, gondolta, a rakéta érkezett.
Egy kis emelkedő volt arra, ahol szilárd meggyőződése szerint az
ellenség feküdt és várakozott. Sokféle következtetést lehetett
levonni a járműből szétlövéséből, de a legelső, ami Bourne-nak
eszébe jutott, az volt, hogy várták őt. Talán hallották, ahogy leszállt
a gépe; lehet, hogy Fádit követték. Bárhogy is, Sorayának igaza
volt. Fel volt készülve rá, hogy Dahr el-Ahmarban csapda vár rá, de
itt nem, miután a Mirage eltért eredeti úti céljától. Lehetséges
viszont, hogy Encarnación pilótája észrevette a Mirage-t, és
kapcsolatba lépett a táborral.
A feléje leadott puskalövések elől visszaszaladt a fenyők
csoportja nyújtotta menedékébe; az egyik lövés olyan közel
csapódott be a válla mellett, hogy ijedten felkiáltott, és eldobta
magát, mintha eltalálták volna. Szája belsejét elharapta, a melegség
betöltötte a száját, aztán néhányszor vért köpött, és közben
bevonszolta magát két fatörzs közé.
Miután elrejtőzött, elővett a hátizsákjából egy nagy
teljesítményű katonai távcsövet. Robbinet gondoskodott róla, hogy
amit kért, minden benne legyen, Bourne végigpásztázta a közvetlen
környéket, hol lehet Maceo Encarnación többi embere. Figyelmét
vonzotta a kis emelkedő. Azok tudták, hogy életben maradt, és most
azt hiszik, megsebesült. Nem hagyják, hogy innen élve távozzon,
ebben nem kételkedett. A fák mögött azonban nem volt fedezék
számára, akár jobbra, akár balra nézett körül. Kiválasztották azt a
tökéletes pontot, ahonnan megfigyelhetnek és támadhatnak. Nem
számít; most, hogy sebesültnek hitték, ide fognak jönni hozzá. Most
csak türelmesnek kellett lennie, és figyelni őket, mikor lépnek be a
fák közé.
Várakozás közben azon gondolkozott, hogyan jöttek ide.
Kételkedett benne, hogy gyalog, de az emelkedő túl alacsony volt
hozzá, hogy mögötte elrejtsenek egy járművet. Újra a szeméhez
emelte a távcsövet, és valamilyen álcázást keresett. Balra meg is
találta, úgy száz méterre onnan, ahol azok kuporogtak.
Éppen csak kivette a körvonalait, amikor hóban taposó csizmák
halk reccsenését hallotta. Nem tudva, hány embert küldött ellene
Maceo Encarnación, elindult a hang irányába, amely kis
időközönként újra meg újra megismétlődött.
A férfi az ő vérnyomait követte. Bourne körülnézett a fenyők
között. Noha viszonylag lágy fájuk volt, és nem volt ideális az
ágszerkezetük, sikerült egy olyat találnia, amelyik megfelelt neki.
Felnyúlt, felkapaszkodott a tűlevelek sűrűjén át, gyorsan mászva, de
ügyelt rá, hogy egyetlen ágat se terheljen meg túl soká.
Várta, hogy a férfi a látóterébe lépjen. Egy QBZ-95-ös
rohamfegyvert tartott készenlétben. Mielőtt Bourne meglátta volna
az egyenruháját, a QBZ-ről tudta, hogy a feléje lopakodó ember a
kínai hadsereghez tartozik. Tehát jelen van Oujang miniszter.
Bourne az utolsó pillanatban összeszedte magát, ököllel tarkón
vágta a férfit, és amikor az botladozva megfordult, elkapta a fejét, és
a fa törzséhez verte. A katona kődarabként hullott a földre, vér
csorgott az orrából és a szeméből. Bourne mérlegelte, hogy ruhát
cserél a katonával, de az túl alacsony volt.
Bourne falkapta a QBZ-t, és a többiek után indult, akikről
feltételezte, hogy más irányból jöttek be a fák közé. A QBZ a
legújabb kínai rohamfegyver volt, de Bourne ügyetlennek találta,
elsősorban a nagy, harminctöltényes tár miatt, amely éppen a
ravaszvédő kengyel mögött helyezkedett el. Hideg, kovácsoltvas
csöve azonban, noha rövid volt, kivételesen pontossá tette.
Hátát egy fatörzsnek vetve Bourne megállt, és erősen fülelt.
Semmit sem hallott. Maceo Encarnaciónnak előnye van vele
szemben; nem ért rá macska-egér játékot űzni ezekkel az
emberekkel.
Kilőtt egy rövid sorozatot a QBZ-vel a tőle jobbra lévő fák közé,
aztán balra szaladt. Az biztos, hogy a lövés több katonát odavonzott.
Felismerték a QBZ lövésének hangját, és feltételezték, hogy
honfitársuk eltalálta prédájukat.
Egy második sorozattal Bourne leterítette az egyiket, de a
harmadik megúszta a golyózáport. Elveszett a meglepetés ereje, de
sikerült megtudnia, hogy csak három katona volt vele az erdőben.
 Végiggondolta az utolsó helyet, ahol a harmadik katonát látta;
magasabb volt a másik kettőnél, és Bourne-tól jobbra mászott el,
ezért balra indult körbe, hogy az ellenkező irányból kapja el.
Egy lövéssorozat csaknem levitte a fejét, éppen levetette magát
a lehullott tűlevelek ágyára. Újabb, ezúttal rövidebb lövések.
Továbbgurult. A katona nyilván rájött Bourne stratégiájára, és a
szeme elől eltűnve irányt változtatott, balra indult, hogy elkapja őt.
Manővere kis híján bevált, de most Bourne pontosan tudta, merre
van. Magasra célozva a QBZ csövével, lőtt. A golyók letéptek egy
maréknyi faágat, amelyek éppen oda záporoztak, ahol a katona
guggolt. Bourne készen állt, amikor a katona felugrott; lőtt, a
golyók a katona vállába csapódtak, és leverték a lábáról. Belelőtt
annak a fának a törzsébe, amely talpon tartotta a katonát. Amikor
Bourne ismét lőtt, a katona előrevetette magát. Bourne megint lőtt,
de kifogyott a lőszerből. Nem volt utánpótlása. Elhajította a
fegyvert, benyúlt a hátizsákjába, és közben a magányos katona után
indult.
A kis erdő hirtelen elcsendesedett. A lövések szaga ködként
lebegett a levegőben. Bourne leguggolva araszolt fától fáig. Golyók
repültek feléje, olyan közel csapódtak be hozzá, hogy érezte a
levegő süvítését. A fegyver felvillanó fénye felé futott, és abban a
pillanatban, ahogy meglátta a katonát, előrehajította a hátizsákból
kivett kést.
A katona lőtt, de a golyók felrepültek az égbe, miközben
hátrahanyatlott - a kés markolatig belemélyedt melle bal oldalába.
Bourne óvatosan odament hozzá, félrerúgta a fegyvert, majd
leguggolt melléje. Meggyőződött róla, hogy halott, gyorsan
levetkőztette, utána levetette saját ruháit. Az egyenruha mérete
elfogadható volt. Az ing véres volt, de ez könnyen
megmagyarázható a fák közötti, ádáz harccal.
Felvette a halott katona fegyverét, és elindult a kis erdő azon
széle felé, amelyik a legközelebb volt az emelkedőhöz, amely
megül a katonák rájuk támadtak. Megkerülte az emelkedő bal
szélét, felvette az elhagyott rakétaindítót, és meglátta, hogy meg
volt töltve arra az esetre, ha az első rakéta célt tévesztett volna.
Magánál tartotta, és átkutatta a környéket. Mivel nem talált több
katonát, az álcázott jármű felé indult. Öltözékében nem volt értelme
gyalog visszamenni a táborhoz.
Míg odaért a járműhöz, á kínai katonák jelenlétén töprengett,
ilyen közel egy a Moszad által őrzött, szigorúan titkos izraeli
támaszponthoz. Lehúzta az átlátszatlan álcázóanyagot, hogy aztán
szembetalálja magát egy civil ruhás emberrel, aki egy izraeli Tavor
TAR-21-esssel volt felfegyverkezve; ez kis halálos, pontos fegyver,
mint a Moszad minden fegyvere. Az ügynök - nyilván ő hozta a
terepre a kínaiakat - Bourne arca felé fordította a Tavor csövét.
 30.
Ben David ezredes szemben állt Maceo Encarnación-nal, és
minden sértődöttség és lebecsülés, amit attól a pillanattól raktározott
magában, hogy tárgyalni kezdett a mexikói vállalkozóval, most
mérgezőn felbugyogott a torkán. Utált közvetítők révén üzletelni,
aki ez esetben Maceo Encarnación volt, de még jobban utált
üzletelni a kínaiakkal Oujang miniszter alakjában. Nem volt más
választása; egy kellemetlen körülmény volt ez, amit harmadik
találkozásukkor el is mondott Maceo Encarnaciónnak.
A mexikói állt elő az ötlettel. Ennek meg kellett volna lágyítania
Ben David érzéseit Encarnación iránt, de nem lágyította meg.
Ellenkezőleg, a javasolt megoldás olyan leleményes, olyan tökéletes
volt, hogy Ben David csak megbántottságot érzett, amiért nem ő
találta ki. Attól a pillanattól fogva Maceo Encarnación lekötelezettje
volt.
Ben David ezredes, a születésénél fogva keserű, természeténél
fogva paranoiás ember, akit gyötört mind a nemzetisége, mind a
vallása, képtelen volt bármilyen pozitív érzelemre. Haragra gerjedt,
mert Oujang miniszternek olyan, terhelő bizonyíték volt a
birtokában, amely, ha Dani Amit vagy az igazgató kezébe kerülnek,
nemcsak a pályafutásának vetne véget a Moszadnál, hanem élete
hátralévő részére börtönbe is juttatná. Ilan Halevyvel olyan
gyilkosságokban működött együtt, amelyek túlléptek a Moszad
hatókörén. Tízezrével hajtottak végre egyének ellen Ben David
nyomatékos kérésére emberölési kísérletet, és a Babilóniai követte
el a gyilkosságokat. Egyben azonban hibáztak: papíron nyomot
hagytak az első gyilkosságról. Hogy hogyan jutott hozzá Oujang
miniszter ehhez az információhoz, azt Ben David nem tudta. De
tény, hogy a kezében volt, és felhasználta, hogy megkapja Ben
David-tól, amit akart: jelesül a Dahr el- Ahmar-i tudósok által
tökéletesített, módosított SILEX-képletet, amely lehetővé teszi
Kínának, hogy gyorsabban jusson nukleáris fűtőanyaghoz és
fegyverekhez.
Megtörve rövid merengését, Ben David Maceo Encarnaciónról
Han Cong ezredesre nézett, aki az Oujang minisztert képviselő,
hattagú csapat parancsnoka volt.
- A jelentése, ezredes úr? - kérdezte.
- Az ellenséges járművet elpusztítottuk - felelte Han.
Maceo Encarnación a kínaihoz intézte szavait.
- Bourne és a sofőr?
- Még nem erősítették meg, hogy halottak.
- És miért nem? - kérdezte Ben David ..
Han ezredes megköszörülte a torkát.
- Még nem hallottam az embereim felől.
Ben David hirtelen elveszítette iránta az érdeklődését. Maceo
Encarnaciónhoz fordult.
- Halottak - jelentette ki. - Bourne közeledik.
- Bocsásson meg - szólt közbe Han ezredes. - Honnan tudja?
Halvány mosoly suhant át Ben David ezredes arcán, mintha
várta volna ezt a kérdést.
- Ismerem Bourne-t, Han ezredes.
Han ezredes felvonta a szemöldökét.
- Három magas színvonalon kiképzett és talpig felfegyverzett
katona…
- Tudom, mire képes Bourne. - Ben David ezredes megérintette
arcán a fakó sebhelyet. - Nagyon is jól.
Han megvonta a vállát.
- Akkor amilyen hamar csak tudjuk, be kellene fejeznünk a
tranzakciót. - Odabiccentett Maceo Encarnaciónnak, aki a
háromlábú asztalra tett egy bőröndöt. Kinyitották az ujjlenyomat-
érzékelő zárat, felpattant a fedél, és feltárult a harmincmillió
amerikai dollár.
- Itt van. Oujang miniszter a szavát adta. - Han ezredes a kezét
nyújtotta. - Most kérem a képletet.
Ben Danid a zsebébe nyúlt, és előhalászott a gyakorlóruhájából
egy pendrive-ot. A kínai tenyerébe tette.
- Itt van - mondta szárazon. - A szavamat adtam.

A Moszad-ügynök egy pillanatig habozott, amikor

megpillantotta a kínai egyenruhát, ami Bourne-nak lehetővé tette,
hogy lebukjon.
Eldobta a rakétaindítót, megragadta az ügynök mellényét, és
kirántotta a járműből a havas földre. Az ügynök a hátára fordult,
tüzelt a Tavorral, majdnem szétlőve Bourne fejét. A lövedékek hője
égette Bourne arcát, miközben a QBZ tusával lesújtott a férfi
szegycsontjára. Az ügynök saját fegyvere tusával Bourne-éra
csapott, az utolsó pillanatban hárítva annak ütését, így az a
bordájára csúszott, majd a földre. Felfelé rúgott, eltalálta Bourne bal
csípőjét, és kibillentette egyensúlyából.
Feltápászkodva Bourne-ra rontott, keresztben tartva a Tavort.
Bourne nyakára ment, amitől az a jármű oldalának tántorodott. Az
ügynök hátradöntötte, ahogy olyan erősen szorította a fegyvert
Bourne torkához, hogy minden levegőt kipréselt belőle. Az
erőlködéstől vicsorogva csak a céljára összpontosított - közelgett
áldozata halálának pillanata.
Olyan erős, olyan vad volt a szándéka, hogy megölje, hogy nem
vette észre Bourne jobb sarkát, amint átkulcsolta az övét. Ahogy
Bourne hátrahúzta a lábát, az ügynök elvesztette az egyensúlyát. De
esés közben meglendítette a Tavort, Bourne mellkasára célozva.
Földre estében meghúzta a ravaszt, de a kilőtt golyók mellé mentek,
ekkor Bourne a fegyvere tusával arcon vágta az ügynököt. A
második ütés eltörte a szegycsontját és pár bordáját, és az egyik
borda átdöfte a mellét, Valószínűleg átszúrta a tüdejét is, mert
rózsaszínű hab szivárgott elő az ügynök ajkai közül, amit egy sűrű,
alvadt vérrög követett.

Han ezredes nem adta jelét, hogy meghallotta volna Ben David
szúrós megjegyzését, a pendrive-ot bedugta a táblagépébe, és
bekapcsolta a készüléket.
Maceo Encarnáción ajka megrándult
- Akár hiszi, akár nem, Han ezredes fizikus szakértő, különös
tekintettel a lézergerjesztésre.
A két férfi nézte, amint Han ezredes előhívta a pendrive-on lévő
fájlokat, és átnézte őket.
Abban a pillanatban megszólalt Ben David ezredes műholdas
telefonja. Egy darabig hallgatott, és egyre mélyebben ráncolta a
homlokát.
- Nem, semmit se csináljon. Csak tartsa szemmel. - Bontotta a
kapcsolatot, majd megszólalt. - Észlelték a járművünket. Csak egy
ember van benne.
- Bourne? - kérdezte Maceo Encarnación.
- Dov egyenruháját viseli - Ben David a fejét csóválta. - De
kétlem, hogy Dov az. - A kínaihoz fordult. - Han ezredes, azt
hiszem, legfőbb ideje, hogy távozzon.
Han felnézett a képlet tanulmányozásából, bólintott, és
kikapcsolta táblagépét. Zsebre vágta a pendrive-ot, hóna alá csapta a
táblagépet, odabiccentett a két férfinak, majd fürgén kilépett Ben
David katonai sátrából.

Bourne az ügynök ruháját viselve a Dahr el-Ahmar melletti

Moszad-tábor felé tartott járművével. A betöltött rakétaindító az
ülések előtt feküdt, mögötte. Világos elképzelése volt a tábor
alaprajzáról, Rebekával tett előző látogatásakor a levegőből látta.
Azon kapta magát, hogy normális körülmények között annyira
gyakorlatias agya visszakalandozott Rebekához. Emlékezett rá,
amikor először meglátta a Damaszkuszba tartó utasszállító
repülőgépen, légikisasszonyként, aki körül kavargott egy rejtély,
amit ő meg akart fejteni. A lány csak később fedte fel, hogy ő a
Moszad ügynöke. A terrorista Szemid Abdul-Kahhar erődítménye
elleni együttes támadás alatt a lány bebizonyította, hogy
szenvedélyes, intelligens és bátor. Úgy fájt neki a lány elvesztése,
mintha Maceo Encarnación a bordái közé döfött volna. Constanta
Camargo azt mesélte neki, hogy Maceo Encarnaciónt ősi azték
istenek óvják, de ahogy megismerte az igazságot, az sokkal e
világibb és sokkal vészjóslóbb volt. Maceo Encarnaciónt mindazok
az emberek óvták, akiket elcsábított, megvesztegetett, erőszakkal
kényszerített, rászedett és engedelmesre veretett. Elegendő védelem
a modern világban.
Vezetés közben Bourne észrevette a bevont üveglencsékről
visszaverődő, éles napfényt. Figyeli a Moszad, figyelik Maceo
Encarnación emberei, illetve azok, akik megmaradtak a kínai
katonai kontingensből.

Maceo Encarnación kikísérte Han ezredest Ben David sátrából,

mellette lépkedett, amint a kínai ahhoz a repülőgéphez tartott,
amelyik őt és csoportja megmaradt tagjait visszaviszi Pekingbe,
ahol Oujang miniszter várta az ajándékot, amelynek ellenében
harmincmilliót küldött Maceo Encarnaciónnak.
- Jól játszotta a szerépét - mondta Han ezredes a kínaiakra
jellemző, leereszkedő hangon, amitől Maceo Encarnación
vicsorítani tudott volna.
Encarnación elképzelte, amint egy nagy ívben meglóbált
liánvágó késsel elválasztja Han ezredes fejét a törzsétől, és így
felelt:
- Most átvenném a jutalékomat.
Han ezredes, egyenesen maga elé nézve, mintha egyedül
sétálna, zubbonya belső zsebéből előcibált egy borítékot. Felemelte,
de láthatóan nem akarta még átadni. –
Mit csinált, amivel kiérdemelte ezt a bőkezű fizetséget,
Encarnación?
Maceo Encarnación érezte, hogy vér tolul az agyába, a
halántékához nyomta ujjai hegyét, ahol úgy érezte, hogy második
szívként lüktet az ér. Válaszadás előtt le-csillapította magát.
- Közvetítőként szerepeltem. Én mutattam be Óujang minisztert
Ben David ezredesnek, és felügyeltem a tárgyalásokat. Oujang
nélkülem sosem jutott volna el Ben David hoz.
- Eljuthatott volna. - Han ezredes a kézfejét paskolta a
borítékkal. - Oujang miniszter úr nagy hatalmú és találékony. - Úgy
vonta meg a vállát, mintha végre kellene hajtania az utasításait, bár
azokkal nem ért egyet. Felemelte a borítékot, és Maceo
Encarnaeión, akivel éreztették, hogy fizetett alkalmazott, nem pedig
üzlettárs, elvette a borítékot, és az ezredes jelenlétében gondosan
megszámolta a bankjegyeket.
- Ott van mind az ötmillió - mondta Han pontosan ugyanolyan
hangon, amilyet Ben David sátrában megütött.
- De nem hamisak? - Maceo Encarnaeión találomra kihúzott
három bankjegyet, és a magával hozott fiolából szemcseppentővel
kétfajtá vegyi vizsgálatnak vetette alá őket.
- Elégedett? - kérdezte savanyú mosollyal Han. - Valódiak. Nem
úgy, mint az a harmincmillió, amit a cionista Ben David-nak maga
hozott. Ő egy bőröndnyi hamis pénzért adta el az értékes képletet.
Maceo Encarnaeión cinkosan elmosolyodott.
- De a bankjegyek olyan remekül sikerültek, hogy beletelik egy
időbe, mire rájön, hogy becsapták.
- És addigra - mondta diadalmasan Han - már túl késő lesz.
 A repülőgépe előtt állt. Jelzett megmaradt három katonájának,
mire azok beszálltak a gépbe.
- Mi van a többi emberével? - kérdezte Maceo Encarnación. -
Nem akarja tudni, hogy élnek-e, vagy meghaltak?
- Mivel látták Bourne-t, teherré váltak.
- Nem Bourne megállítása volt a küldetésének az egyik célja?
- Kiegészítő cél. - Han ezredes elindult felfelé a lépcsőn a
géphez. - Nálam van a képlet. Csak ez számít.
- De nem Oujang miniszter úrnak.
- Nem - felelte Han ezredes. - De a felettesemnek, Huang Li-kun
tábornoknak igen.
Han felment a lépcsőn, és eltűnt a gép belsejében. Nem sokkal
később az egyik katona becsukta az ajtót, és belülről be is zárta.
Felpörögtek a hajtóművek, és Maceo Encarnación arra kényszerült,
hogy szapora léptekkel elhátráljon. Nem volt elég gyors ahhoz,
hogy elkerülje a repülőgép által az arcába kavart léghullámot.
Szemcsék repültek a szemébe, könnyezni kezdett. Megfordult, és
futva ment vissza Ben David sátrához.

Bourne hallotta a repülőgép hajtóműveinek felbőgését, és abba

az irányba fordította a járművet. Ha a gép felszállni készül, akkor a
SILEX-képlet ügyében létrejött az üzlet. Túl későn érkezett.
Rátaposott a gázpedálra, és áttört egy fakorlátot. A szétugrott
ügynökök lőni kezdtek rá. A gépet megpillantva újra a gázra lépett,
és eltávolodott tőlük Kínai felségjelű, polgári repülőgép volt.
Bourne a hátizsákjában kutatott. Közeledett a repülőhöz, amely
kigurult a hevenyészett kifutópálya végéhez, ott élesen balra fordult
járművével, hogy párhuzamosan haladjon a repülő útjával. Tőle
balra lövéseket adtak le, így lehúzta a fejét, miközben golyók
csapódtak járműve bal oldalába.
Már a repülő nyomában járt, amikor balról motorbőgést hallott.
Egy futó pillantással egy dzsipet vett észre, amelyben a sofőr
mellett egy felfegyverzett ügynök ült. Az ügynök a Tavor TAR-21-
gyel őt vette célba. Bourne erőteljesen jobbra rántotta a volánt, hogy
a kocsi oldala súrolta a repülőgép törzsét, így nem hagyott
lehetőséget az ügynöknek a lövésre, ha az nem akarta eltalálni a
repülőt.
Abban a pillanatban kiengedtek a repülőgép fékei, és a gép
nekiindult a kifutópályának. Bourne közelebb húzódott hozzá, és
éppen elővette a Robbinet-től kapott gránátot, amikor beleütközött
az ügynök dzsipje. Hátrafordult, karja meglódult, elérte az
ügynököt, aki hátralökődött. Dzsipje ment tovább, végighúzva
Bourne járművének az oldalát. Bourne jobbra fordult, majd élesen
balra, így autójának orrával nekiütközött a dzsipnek. Mindkét férfi
megmerevedett, amint a sofőr erőteljesen el akarta fordítani a
kormányt, és a fegyveres ügynök átugrott Bourne járművébe. Az
erősen meglökött dzsip keményen elpattant róluk. Az ügynök
hátulról fejbe vágta Bourne-t.
A repülőgép távolodni kezdett.
Ben David ezredes kamaszosan nevetett, amikor Maceo
Encarnación visszatért a sátrába. Marokszámra dobálta fel a
bőröndből az amerikai dollárokat.
- Nézze meg ezeket - mondta vidáman - egy kupac szar.
- Nagyon remek kupac szar - mondta a sátron keresztülmenve
Maceo Encarnación. - Kivételes mestermunka.
- Persze. - Ben David bólintott. - Ez a kínaiak műve. Tökéletes
pénzhamisítók azok a szarzsákok. - Gúnyosan mosolygott. - A
SILEX-képlet harmincmillió kamu dollárért. Oujang azt hitte, ezzel
sikerül engem átvernie.
- Sikerülhetett volna, nélkülem.
Ben David bólintott.
- Az igaz. Ha azt a képletet megcsinálják, a földdel teszi
egyenlővé a laboratóriumot, ahol készült. Egész jó kis tréfa
Oujanggal. - Vonakodva lehajtotta a fejét. - Magának az adósa
vagyok.
- Maga utál bárkinek az adósa lenni - jegyezte meg ravaszul
Maceo Encarnación.
- Különösen a magáé.- - Ben David grimaszolt.
- Nem olyan rossz az. Lehetne Oujang adósa is.

A Moszad-ügynök olyan erős volt, hogy félig kirángatta

Bourne-t a sofőrülésből. A jármű őrülten kacsázni kezdett,
kibillentve egyensúlyából az ügynököt. Ellenállás helyett Bourne
hátravetődött, és az ügynök összefont alkarját használva csinált egy
hátraszaltót. Az ügynök elfordította a törzsét, és a könyökét Bourne
oldalába vágta, éppen akkor, amikor az autó ismét elkanyarodott.
Bourne félig kiröpült belőle, az egyik lába és a csípője éppen csak a
föld fölött lebegett.
Az ügynök fegyvere tusával készült fejbe vágni Bourne-t, de
egy újabb, szélesebb kanyartól a jármű a repülőgép törzsének
ütközött. Az ügynök otthagyta Bourne-t arra a pillanatra, amíg az
átrepült a hátsó ülés felett, beült a volán mögé, és visszaszerezte az
uralmat a jármű fölött.
Bourne-nak sikerült az egyik lábát úgy rákulcsolnia a kocsi
oldalára, hogy többé-kevésbé vízszintesen feküdt.
Nagyon közel volt a repülőgéphez, közvetlenül előtte volt a
légakna, az ügynök feje fölött. Az üzemanyag miatt lényegében
lehetetlen volt lélegezni, alig látott. Bourne viszont tudta, hogy
olyan közel volt a célszemélyéhez, amilyen közel csak juthatott.
Kibiztosította és erős karlendítéssel éppen a lendület ívének csúcsa
felett elhajította a gránátot. Az egy rögbilabdához hasonlóan pörgött
a levegőben, de a hajtómű légaknája arrébb lendítette, így a
robbanás nem tett kárt a repülőgépben
Látva, hogy a detonáció elvonta az ügynök figyelmét, Bourne
visszamászott hátúlra. A repülőgép most felemelkedett, egyre
gyorsabban és egyre magasabbra szállt, hogy elrepüljön a fák teteje
fölött. Bourne a vállára kapta a rakétaindítót, célzott, és meghúzta az
elsütő billentyűt. A rakéta kirepült, és egyre gyorsulva szállt a
repülőgép felé.
A megdöbbent ügynök megfordult, és még látta leugrani
Bourne-t. Miközben gurult, két karjával eltakarta a fejét, védekezőn
összegömbölyödött, mielőtt a rakéta felrobbant, felszakítva a
repülőgép egész oldalát. Lángok és gomolygó, fekete, olajos füst
csaptak magasan az ég felé, miközben a gép a földre zuhant és
darabokra szakadt. A dzsip túl közel merészkedett. Elkapta a
robbanás szele, felemelkedett a kerekeiről. Lángolva pördült át saját
tengelyén, aztán túlizzított fémként és égő szövetként zuhant rá.
Végül belobbant az üzemanyagtank, rezgéshullámok szálltak a
lángoló repülőgép felé. A jármű hatalmas robajjal darabokra
szakadt, a közvetlen közelben mindenkit és mindent lángokba
borítva.
Ben David ezredes Maceo Encarnaciónra nézett.
- És a fizetség?
Maceo Encarnación mosolygott.
- És a képlet?
Ben David felmutatott egy 32 gigabájtos SD-kártyát.
- Ezúttal az igazi.
Maceo Encarnación kinyitott egy borítékot, és annak tartalmát a
bőrönd fenekére öntötte. A gyémántok csillogtak-villogtak a lámpa
fényében.
- Harmincmillió értékű tökéletesség.
Ben David bólintott. Átadta az SD-kártyát.
- Amikor ezt beteszi közvetlenül a mobiltelefonjába - mondta -
minden megjelenik.
Maceo Encarnación szorosan a markába zárta.
- És a Core Energy sarokba szorítja mind a nukleáris fűtőanyag
piacát, mind a fegyverpiacot.
Abban a pillanatban mindketten meghallották az első robbanás
zaját. Félúton voltak kifelé a sátorból, amikor a második és
harmadik robbanás lökéshullámai ledöntötték őket a lábukról.

A tűzvészből egyenesen Bourne felé repült egy lángoló

autógumi. Félremászva egy hófoltra gurult, hogy megakadályozza
ruhája lángra lobbanását. Mire fél térdre emelkedett, három
fegyveres Moszad-ügynök futott feléje. Amikor leadták az első
lövéseket, egy raktárépület mögé ugrott. A lángoló dzsip
megakadályozta, hogy az ügynökök közelebb menjenek hozzá,
Bourne pedig az alkalmat kihasználva félig lehajolva a tőle néhány
száz méterre balra lévő következő épülethez futott, amelyben az
álcázott laboratóriumban dolgozó tudósok laktak.
Noha jól fel volt fegyverkezve, Bourne különösebben nem
vágyott rá, hogy lelője az ügynököket, kivéve, ha önvédelemre
kényszerül. Ő a parancsnokuk és Maceo Encarnación után jött.
Szívesebben maradt elrejtőzve, és kitért az útjukból, miközben azok
őt keresték.
Ahogy belépett az épületbe, becsapódott az ajtó. Majd kitört az
egyik ablak, és egy vastag lángnyelv lángra lobbantotta a keretet.
Az égő vegyi anyag maró szaga betöltötte a helyiséget: valaki
lángszórót használt.
A lángok csaknem azonnal elborították az egész belső teret.
Bourne visszafordult, de az ajtó, amelyen besurrant, kívülről be volt
zárva. Megpróbált eljutni az egyik ablakhoz, de a tűz olyan gyorsan
terjedt, és a lángok annyira forrók voltak, hogy még a közelükbe
sem sikerült jutnia. Feltépte egy párna huzatát, az orrához és a
szájához szorította, és ledobta magát a padlóra, ahol néhány fokkal
hűvösebb volt a levegő. Savas füst gomolygott, mint egy viharfelhő,
eltakarva az alacsony mennyezetet.
Az égő fa szikrázásán, pattogásán túl hangokat hallott. Egy alak
töltötte be a kitört ablak keretét, belépett rajta. A férfi tűzálló
öltözéket, viselt külön légzőkészülékkel. A kezében lángszórót
tartott, és előbb jobbra, majd balra nézett. Az egyik ágy alatt
rejtőzve Bourne ki tudta venni az üveg arcvédőn át Ben David
vonásait.
Bourne látta az első lángnyelvet, tudta, hogy a lángszóró
folyadékkal - valószínűleg napalmmal - működik, amit propángáz
lobbantott be. Most, ahogy Ben David ismét elfordult őt keresve,
Bourne két tartályt pillantott meg a hátán. A napalm nyilván a hátán
lévő tartályban van, a propángáz tartálya pedig mögötte, elrejtve
bárki elől, aki az ezredes előtt áll. Bourne célra emelte fegyverét:
csupán egy golyót kell a propángáz tartályába eresztenie, hogy
elevenen megsüsse Ben David-ot. De ebben a zárt térben, amely
már így is égett, Bourne az ellenségével együtt sülne meg.
Próbált nem köhögni, úgy figyelte, ahogy Ben David átvizsgálta
a helyiséget, egyik ágy után a másik alá benézve. Amint otthagyta
állását a törött ablak előtt, Bourne kimászott az ágy alól, és átlósan
átfutott a füsttel és hamuval teli helyiségen. Ahogy felugorva
átvetette magát az ablakon, Ben David megfordult, és bekapcsolta a
lángszórót. Újabb lángnyelv csapott fel, át a falon, kinyúlva az
ablakon, ahol a lángnyelv vége megnyalta és felgyújtotta Bourne
dzsekije hátát.
Azonnal megérezve a forróságot, Bourne egy mélyebb hófoltra
vetette magát, és a hátára fordult, hogy elfojtsa a lángokat. Látta,
ahogy Ben David kilépett az ablakon, és rá irányítja a lángszórót.
Bourne ráemelte a rohamfegyvert.
- Patt - mondta sisakját levetve Ben David. Mintha
megfeledkezett volna a mögötte lángoló épületről. - Úgy fest,
mindig az utamban vagy így vagy úgy, Bourne. Mit műveltél
Rebekával?
- Rebeka és én jó csapatot alkottunk. Próbáltam megmenteni őt.
Ben David összevonta a szemöldökét.
- Ezt hogy érted?
- Megölték… Maceo Encarnación mexikóvárosi házában halálra
késelték.
Ben David fenyegetően lépett egyet Bourne felé.
- Az isten verjen meg! Sosem lett volna szabad őt ide-hoznod!
- Azt hiszed, a halála az én hibám volt? Ő a saját küldetésén
volt, ami egybeesett az enyémmel. Mellesleg te küldted a
Babilóniait, hogy ölje meg őt, mert túl közel jutott a te kis
műveletedhez.
- Mit tudsz róla?
- Most azt akarod velem elhitetni, hogy még mindig érzelmekkel
viseltetsz iránta?
- Azt kérdeztem tőled…
- Mindent tudok, egészen a kínaiak által hamisított pénzig.
Ben David előrehajolt.
- A nevét sem tudod.
- Oujang miniszterre gondolsz?
Ben David csak bámult rá.
- Miért utál téged zsigerből?
Bourne viszonozta a tekintetét.
- Nem fogod nekem ezt a boltot elcseszni, Bourne.
Amikor Ben David szorosabban az elsütő billentyűre tette az
ujját, Bourne megszólalt.
- Nem akarod tudni, ki ölte meg Rebekát?
- Nem érdekel. Ő halott.
- Nikodémusz volt az, Ben David , Maceo Encarnación fia.
Az ezredes döbbenten állt.
- Micsoda?
- Ugye nem tudtad, hogy Nikodémusz az üzlettársad fia?
Ben David semmit sem szólt, csak megnyalta a szája szélét.
- Ami azt jelenti, hogy Maceo Encarnación adta ki a parancsot,
öljék meg Rebekát.
- Játszadozik magával, Ben David .
Maceo Encarnación hagja hallatán mindketten megfordultak.
- Miért nem ölte meg? - kérdezte Encarnación, egyik kezében
egy pisztollyal, a másikban egy hatalmas liánvágó késsel, amelynek
a pengéje gonoszul nézett ki.
Ben David Bourne-ról Encarnaciónra nézett
- Miért ölette meg Rebekát?
- Tessék? Én senkinek sem magyarázom meg a tetteimet.
Ben David a fejét rázta.
- Volt választási lehetősége: Elfoghatta volna…
- Megőrült? Túl veszélyes volt a nő ahhoz, hogy elfogjuk.
Mellesleg foglalkoznunk kellett Bourne-nal is.
- …Maga megölette a fiával.
Maceo Encarnación hirtelen megdöbbentnek látszott.
- Nekem nincs fiam.
- Nikodémusz. A maga fia.
- Ki mondta ezt magának? - csattant fel Encarnación.
Ben David a fejével Bourne felé intett.
- És hisz neki?
- Túl sok értelme van ahhoz, hogy hazugság legyen.
Maceo Encarnación kiköpött.
- Egyáltalán, hallotta, amit mondtam? Túl sok füstöt szívott be.
Rebeka halott, Nikodémusz is az. A múltat eltemettük. Most a
jövőnkre kell összpontosítanunk. Bourne az egyedüli, aki…
Ben David Encarnación felé fordította a lángszórót, és meghúzta
az elsütő billentyűt. Napalm lövellt ki, éppen csak a mexikói mellé
talált. Bourne egy szemvillanás alatt lábra pattant. Kirúgott,
hátrataszítva Ben David-ot a törött ablakon át kinyúló
lángnyelvekhez.
Maceo Encarnación, vissza se nézve, az épület hátuljához
szaladt. Bourne utána eredt. A saroknál egy golyó arra
kényszerítette, hogy hátrébb húzódjon. Amikor rohanó lábak zaját
hallotta, kilőtt a saroktól, és menet közben tüzelt.
Maceo Encarnación eltűnt. Bourne utána lopakodott,
lábnyomokat keresve a havas talajon. A három Moszad-ügynök, aki
korábban rálőtt, hevesen küzdött a tűzzel, amely egyre közelebb
terült a laboratóriumot mind az ég, mind a föld felől álcázó hálóhoz.
Az épület végénél Bourne a laboratóriumhoz vezető
lábnyomokat pillantott meg. Mivel őrizetlen területen tellett
átmenni, óvatosan mozgott. Félúton járt, amikor észrevette, hogy az
egyik ügynök felvette műholdas telefonját, lehúzódott, és igyekezett
minél kevésbé feltűnő lenni. A korommal borított ügynök, akinek a
ruhája helyenként megégett, megperzselődött, bólintott, otthagyta
társait, és futva elindult az épületegyüttes távolabbi oldala felé.
Bourne követte a szemével, amíg el nem tűnt az égő épület mögött,
aztán felállt, és követte Maceo Encarnación lábnyomait, amelyek
egyenesen az álcázott labor bejáratához vezettek. Követni készült a
nyomokat, amikor megfordult, mert a szeme sarkából mozgást
észlelt.
A Moszad-ügynök felbukkant az égő épület túlsó oldalánál, és
nem volt egyedül. Ben David ezredes volt vele.

Maceo Encarnación átkozta azt a napot, amelyen beleegyezett

Tom Brick tervébe, hogy vegye meg a SILEX-eljárást a pénzsóvár
Ben David-tól. Bricknek az az érve győzte meg, hogy az eljárás azt
jelentené, a Core Energy végül uralkodóvá válna az nukleáris
fűtőanyagok piacán, ami, bizonyos visszaesések ellenére a legfőbb
energiaforrás lesz a nem fosszilis üzemanyagokra épülő jövőben.
Talán Bricknek igaza volt. Maceo Encarnación ezt nem tudta, és
többé már nem is érdekelte. Az ő ötlete volt Oujang miniszter
belerángatása, tudva Maricruz heti jelentéseiből, hogy a kínaiak
milyen kétségbeesetten próbáltak még több energiát szerezni,
különösen most, hogy haladásuk nagy hajtómotorja lelassult az
országot elborító, hatalmas légszennyezés miatt. A kínaiak
meghökkentő ütemben építenek atomerőműveket. A dúsított
uránium iránti igényük exponenciálisan növekszik. Maceo
Encarnación pedig páratlan szenvedéllyel gyűlölte a kínaiakat. Ők
jelentettek mindent, amit utált, mindent, ami ellen egész felnőtt
életében harcolt: elnyomást, szabályozást, az ország népessége
szabad lelkének letörését. Meglátva a lehetőséget, hogy
kicseszhetnek velük, túl nagy volt a kísértés. De most, hogy ott állt
a laboratórium ajtaja mellett, megértette, hogy ez a vágya
összeütközésbe került a sorsával.
Nem kellett volna itt lennie, Jason Bourne elől menekülve.
Otthon kellene lennie Mexikóvárosban Anunciatával. Most azzal a
pillanattal kellett szembesülnie, amelyben egy birodalom csúszik ki
valakinek a markából, amikor a gazdagság, befolyás és hatalom
várakozásait elhomályosítja az önfenntartás és a túlélés vágya.
Megdermedt, amikor a laboratórium ajtaja centiméterről
centiméterre, lassan kinyílt. Az épület belseje, amelyet az öt itt
dolgozó tudós tervezett meg, kisebb helyiségekre volt felosztva,
ahol a képlet önálló folyamatait finomították, mielőtt
összekapcsolták volna a többivel az épület távoli végében lévő,
legnagyobb térben. Ez az utolsó tér ólommal volt beburkolva, és
minden óvintézkedést megtettek, tekintettel az itt előállított
radioaktív anyagra. Amennyire meg tudta állapítani, valamennyi
tudós a távolabbi laborban gyűlt össze, éppen az utolsó SILEX-
vizsgálatot fejezték be.
Tovább nyílt az ajtó. Maceo Encarnación ellenőrizte a fegyverét,
és felfedezte, hogy a tár üres. Félrehajította, és a feje fölé emelte a
liánvágó kést, készen állva rá, hogy lecsapja Bourne fejét abban a
pillanatban, amint belép az épületbe. Egy árnyék vetődött az ajtó
mind szélesebb részére, és Maceo Encarnación érezte, hogy az
elszántságtól remegés fut végig a karján az ökléig, amely egy
hivatásos hóhér szorításával martolta a kést.
A kirajzolódó árnyalak körvonalait figyelte: az orrot, ajkat, állat,
míg kirajzolódott előtte a teljes fej. A liánvágó kés lesuhintott, a
hosszú, gonosz penge röviden megcsillant, mielőtt bezuhant az
árnyékba, átvágott egy nyakat, és elválasztotta a fejet a törzstől.
A fej végigpattogott a padlón, miközben a törzs táncolt és
forgott, és a heves szívdobbanásokkal egy ritmusban spriccelt belőle
a vér. Maceo Encarnación egy pillanatra visszarepült Mexikó
tengerpartjára, az öböl lágy hullámai végigfutottak a parton, a
tengervíz és a homok felitta a vért, ahogy a fej ide-odaringott a
hullámok rózsaszínű tajtékában.
Aztán rakétasebességgel visszatért a jelen, és látta, hogy a
levágott fej nem feléje néz. Az orrba akasztva a lábát, maga felé
fordította. Egy partra vetődött cápa kifejezéstelen szemével nézett
fel rá. Jól ismert arc volt, de nem Bourne-é.
Megdöbbent kiáltást hallatott, amikor Bourne megragadta, és
háttal olyan erővel nekivágta a falnak, hogy elejtette a véres
liánvágó kést. Bourne-ról a levágott fejre nézett.
- Azt hittem, Ben David halálra égett.
- Az egyik ügynöke megmentette, én pedig megszabadítottam az
ügynökétől - mondta Bourne. - Azt akartam, hogy a halálának
legyen értelme.
Maceo Encarnación tekintete visszatért Ben David arcára, amely
a padlóról nézett fel rá.
- Azt hittem, hogy maga lesz az - jelentette ki Maceo
Encarnación.
- Természetes, hogy azt hitte.
Maceo Encarnación összerezzent.
- Hadd menjek el. Nálam van a SILEX titka. Képzelje el,
mekkora vagyonon osztozhatnánk, maga meg én.
Bourne a szemébe nézett.
- Maga ölte meg Nikodémuszt Párizsbaa - Ez csak félig volt
kérdés.
- Megkéselte Rebekát - adott sajátos választ Bourne. - Rebeka
lassú, fájdalmas halált halt.
- Azt sajnálom.
- A szemébe néztem, láttam a fájdalmat. Láttam a véget
közeledni, és semmit sem tehettem
- Egy olyan embernek, mint maga, tényleg borzalmas lehetett.
 Bourne ököllel gyomron ütötte Encarnaciónt. Az kétrét
görnyedt, Bourne pedig a hajánál húzva felegyenesítette.
A mexikói vörös karikás szeme tágra nyílt.
- Maga megölte a fiamat.
- Saját magát ölte meg.
Maceo Encarnación arcon köpte.
- Hogy merészeli!
- Próbáltam a víz alatt megfékezni, de maga túl jól kiképezte.
Megölt volna engem, és Don Fernandót is, ha én nem ölöm meg őt.
- ˇAsesino! - Encarnación egy tőrt húzott elő a ruhája alá rejtett
tokból. Csuklója előremozdult, a penge Bourne szívét vette célba.
Bourne elkapta a csuklót, megcsavarta és kettétörte. Maceo
Encarnación arca eltorzult, de másik tenyere élével torkon ütötte
Bourne-t. Bourne bensőjéből halk, állatias kiáltás fakadt fel, két
kézzel megragadta a másik férfi fejét, és teljesen kettéroppantotta a
nyakát. Amikor elengedte Maceo Encarnaciónt, a mexikói feje
természetellenes szögben lógott, mintha kezdett volna elválni a
testtől.
 UTÓSZÓ
- Az igazgató szeretne beszélni magával - mondta Dani Amit, a
Moszad adatgyűjtési részlegének vezetője.
- Beszélni velem - jegyezte meg Bourne. - Nem megölni.
Amit felnevetett, de halványkék szeme rezzenéstelen és komor
maradt. A két férfi egy kis asztalnál ült az Entr’acte-ban, Tel-Aviv
kellemes tengerpartján.
- A kivégzési parancs hiba volt. Nyilvánvalóan.
- A mi szakmánkban - mondta Amit hangjához igazodva Bourne
- utólag szinte minden hibának minősül.
Amit tekintete a víz felé kalandozott, a part mentén üres székek
sorakoztak.
- Ami ami nem öl meg bennünket, az megerősít.
- Vagy megőrjít.
Amit visszakapta a tekintetét.
- Őrültség volt valakit Rebeka után küldeni - mondta Bourne
- Letért a szabályok útjáról. Megsértette az előírásokat.
- Mert senkiben sem tudott megbízni.
Amit felsóhajtott, és összetette a két kezét, mintha imádkozna.
- Ami Dahr el-Ahmart illeti, hálával tartozunk magának.
- Rebeka gyanakodott, hogy Ben David romlott alak. - Bourne
még nem eresztette el a témát. - Igaza volt.
Amit megnyalta a szája szélét.
- Ami Rebekát illeti, megkaptuk a holttestét a mexikóvárosi
hatóságoktól.
- Tudom. Díszes temetést rendeznek neki. Ott akarok lenni.
- Kívülállókat nem engednek be… - Amit elharapta az
automatikus választ, és bólintott. - Természetesen.
Enyhe szellő borzolta össze Bourne haját. Sajgott a teste. Érzett
minden helyet, amelyet láng ért, minden helyet, ahol Maceo
Encarnación megütötte.
- Volt családja?
- A szülei halottak - felelte Amit. - A temetésen találkozik a
bátyjával.
- Ő is a Moszad embere.
- Igya ki a kávéját - mondta Amit -, aztán mennünk kell.
Az igazgató hajóján Bourne elé tárult a város szép panorámája.
A nap apró felhőktől pöttyazött égboltról sütött, felhők robogtak az
őket kergető szélben. A jelek szerint távol került Libanon hófödte
magaslataitól.
- Maga kiváló tengerész - jegyezte meg az igazgató. - Milyen
tehetségét rejtegette még előlünk?
- Nem bocsátók meg.
Az igazgató ránézett.
- Ez nagyon moszados vonás. - Fénylő haja szinte meg sem
rezdült a széltől. - Úgy értem, mindannyian emberek vagyunk,
Bourne.
- Nem - szólt közbe Bourne. - Maga moszados.
Az igazgató lebiggyesztette májfoltos ajkát.
- Hát, van benne igazság, semmi kétség, de mint már rájött, nem
vagyunk tévedhetetlenek.
Bourne visszanézett a ragyogó fehér városra, és hirtelen a letűnt
korokra gondolt. Elővette a vékony aranyláncot a Dávid-csillaggal.
Az igazgató észrevette, és leült vendége mellé.
- Rebekáé volt.
Bourne bólintott.
Az igazgató mély lélegzetet vett, és lassan kifújta.
- Mindig vitorlázom, ha egy emberem meghal.
Bourne hallgatott. A Dávid-csillag ott libegett kettejük között,
lassan pörgött, néha megcsillant rajta a visszatükröződó napsugár.
Hosszú idő elteltével megszólalt.
- Ez segít?
 - Idekint a tiszta levegőn és a nyugodt vízen, hogy nincs a
nyakamban a város terhe, végül megérzem, menynyire elveszett
vagyok. - Az igazgató lenézett saját erős, ügyes kezére. - Az
segítség? - Vállat vont, és folytatta, mintha magában beszélt volna. -
Nem tudom. Maga tudja?
Bourne arra gondolt, mennyire tehetetlen volt, amikor elillant
Rebeka élete, és borzalmas véglegességgel megértette, hogy
ugyanolyan elveszett, mint a mellette ülő férfi.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Köszönet illeti unokatestvéremet, David Schiffert, mert
naprakészen tájékoztatott a terroristák, nemzetközi fegyver- és
kábítószerkereskedők megtalálásának módszereiről; barátomat, Ken
Dorphot, a Közel-Keletre vonatkozó, egyedülálló látásmódjáért és
idegen országokról szóló bennfentes történeteiért; és feleségemet,
Victoriát szerkesztői észrevételeiért, korrektori szakértelméért.
Külön meg kell említenem Carlos Fuentest, akinek csodálatos
regénye, a Layoluntady la fortuna (Akarat és szerencse) egyik nagy
ihletője volt Bourne mexikóvárosi utazásának, amely behálózza és
bővebben részletezi személyes élményeimet és más, első kézből
származó történeteket.