Wayne Champman - A Halál Havában (M.A.G.U.S.)

Wayne Chapmen
A halál havában
"Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,

te, ki magadhoz oly könnyelmű vagy;
vagy valld be, sokak bálványa lehetnél:
annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.
Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,
hogy folyton lázadsz magad ellen is,
csak rombolod a szép épületet,
bár fő tiszted az volna, hogy javítsd...
óh, változz, s lelkem változik!"
SHAKESPEARE
X. szonett (részlet);
Szabó Lőrinc fordítása
Wayne Chapman A halál havában
ELSŐ RÉSZ
1.
A sziklapárkány árnyéka messze előrevetült a látóhatár felé süllyedő hold rőtes

fényében. Rőten lobogtak a lángok is, amelyeket a párkány alatt felhalmozott fahasábok
tápláltak. E hasábok - akár azok az alakok, akik a tábortüzet körülülték - jó négyezer
mérföldet tettek meg, míg Taba el-Ibara peremére, a Sheral hegységtől a Kereskedő
Hercegségek gyepűiig húzódó sivatag mélyébe értek. A hasábok öszvérháton zötykölődtek
idáig, a melegedőket gebék hordozták - bár legtöbbjük bizonnyal kést ránt, ha hátasát holmi
vakmerő fickó ilyen névvel illeti. Az Erionban vásárolt málhás állatok kétharmada elhullott
útközben, ez azonban mit sem számított, hisz az élelmiszertartalék is jócskán
megfogyatkozott már, s itt, a párkány oltalmában, a sorsdöntő napot megelőző éjszakán a
tűzrevaló is befejezte útját.
Napszállta óta folyvást hűlt a levegő; az emberek toldozott-foltozott köpenyükbe
burkolóztak, s a lángok gyér fényében sandán fürkészték egymást.
- A manase - mondta épp egy forradásos arcú figura, aki fiatalabb éveiben jó nevű
bérgyilkosnak számított a Délvidéken - olyanféle barom, mint a mantikore, csak tán még
annál is komiszabb. Volt egy fickó odahaza, olyan szerencsekatona-féle, az a fajta, aki
megfordul mindenfelé, ő akadt egyszer össze a vaddal. Látnotok kellett volna a képit, ahogy
beszélt róla! Neki a bal karját tépte le, de a kapitánya még rosszabbul járt! - Lehunyta egyik
szemét, bal mutatóujját elrévedve húzta végig az ábrázatát éktelenítő sebhelyen. - Mert,
lássátok, akkoron épp kicsinyei voltak a manasénak, és hát a kapitányt...
- Kránra! - csattant egy éles hang. - Hazug a májad, hergoli fattyú, és hazug a fajtád is!
A manase ritka jószág, olyan ritka, hogy jöttment zsoldosok aligha botlanak bele! Ha meg
mégis útjukba kergeti a rosszsors, nem ússzák meg annyival, mint ez a te földid! A fenevad
egyetlen pillantásával kővé dermeszt, és ha nem morzsol össze, csak azért teszi, hogy Themes
elvetemült papjai, akiket szolgál, ocsmány szertartásaikhoz használhassák a testedet, ahogy a
vérrel, a zsigerekkel és a csontokkal szokták! - Az ösztövér abasziszi boszorkánymester
előrehajolt, kivillantotta csorba fogait. - Szóval, ha netán abban reménykedel, hogy egy
orvtámadással itt is célt érsz, hadd súgom meg: nincs több esélyed, mint ezeknek a
semmirekellőknek, ni! - A tűz körül kuporgó fegyveresekre bökött. - Ha drága a bőröd, ha
elevenen akarsz kikerülni ebből a kis vállalkozásból, csakis a mágiám erejében bizakodhatsz,
vésd jól az eszedbe! Egyetlen szavammal...
Egy rongyos Arel-pap ennek hallatán sokatmondóan kiköpött. A boszorkánymester
feléje fordult, szája, akár a támadó kígyóé, résnyire kinyílt. Átkot mormolhatott - a társaság
tagjai legalábbis erre gyanakodtak -, mert a következő pillanatban a hold rőt fénye, akárha
gyertyát koppintottak volna el, kihunyt. Arel szolgája gondolkodás nélkül kirántotta tőrét, s
talán bele is hajítja az abasziszi korcsba, ha a mellette ülök el nem kapják a karját.
- Várj! - sziszegte valaki. - Várj! Nem varázslat volt! Amhe Ramun tüstént felszítja a
Kék Tüzet!
A jelenlévők feszült csendben várakoztak. Minden tekintet a keleti látóhatárra tapadt,
ahol akvamarin fényudvartól övezve bukkant fel e világ második égi kísérője. Tekintetével
egykettőre eloszlatta az Éjközép homályát, beezüstözte a sívó homokot.
2
- Egy napon - suttogta az Arel-pap vérfagyasztó mosollyal, miközben leeresztette a tőrt -

patkányokként pusztulnak majd mindazok, akik patkányok módjára éltek. Egy napon...
- Csendet! - vágott a szavába a sebhelyes képű. - Valaki jön!
Elfúló szusszanással tucatnyian pattantak fel, kaptak fegyverük után - hogy
pillanatokkal később, vigyorra ránduló ajakkal leeresszék.
- A bárd az - mondta egy köpcös kis dzsad. - A félkegyelmű.
- Az ám - bólintott a boszorkánymester. - Hol járhatott mostanáig?
- Tán danolt - vélekedett a bérgyilkos.
- Azt hallottuk vón'. ámbár, amilyen bolond ez, miért pont a danászást csinálná úgy,
mint a többiek? - A kurta termetű dzsad kedvtelve nézte a közeledőt. - Ide, te bárd! Ülj
közénk!
A félkegyelmű a tűz fényének külső körébe ért. Ott leguggolt, elmélyülten
tanulmányozta a lábnyomokat.
- Nyugodt lehetsz - vetette oda neki az eddig szótlan nyomolvasó. - Azok ott egytől-
egyig a mieink; a lovak nem merészkednek ilyen közel, más élőlényt pedig aligha találsz itt...
Rég eliszkolt a templom közeléből valamennyi!
A bárd még mindig guggolt, csak a fejét billentette félre, mintha hallgatózna.
- Süket vagy talán? - fortyant fel a nyomolvasó. Ki nem állhatta ezt a figurát.
Túlságosan magas, túlságosan vállas volt az ő ízlésének; ha nagy ritkán megszólalt, bőszítő
északi akcentussal beszélt. S mintha mindez nem lenne elég: finom öltözékben, pompás
lovon járt, mint afféle ficsúr. A nyomolvasónak, gyakorlatias ember lévén, nem fért a fejébe,
minek küldött velük El Hamed nagyvezíre egy komédiást Themes papjai ellen... Igazság
szerint a jelenlévők mindegyike eltöprengett már azon, nem volna-e jobb megszabadulni tőle,
a bárdok varázshatalmáról szóló mendemondák azonban óvatosságra intettek. - Vagy tán nem
bízol eléggé a tudományomban, nagyokos?
- Hagyd már! - röhögött a dzsad. - Nem látod, hogy szórakozik?
A félkegyelmű lassan felegyenesedett, közelebb lépett a kuporgókhoz, s tétován helyet
keresett köztük. Jóképűnek teremtették, ám úgy tetszett, hogy az istenek, akiknek szabályos
vonásait, szürke szemét és büszke fejtartását köszönhette, valami okból méltatlannak találták
ezekre az adományokra. Arca bal felén - úgy lehet, gyermekkorától - görcsösen feszült,
olykor meg-megremegett egy izom. Szája gyakorta görbült fura, féloldalas mosolyra, s ilyen
alkalmakkor, nyilván igyekezetében, hogy méltóságát megőrizze, mozdulatai is bizonytalanná
váltak. Időről időre megingott; rémlett, csak a sokéves báltermi gyakorlat menti meg az
orrabukástól - s hogy mindig talpon maradt, a kívülálló számára még bosszantóbb volt.
Múltjáról sosem beszélt, így a többiek találgathattak csupán, lovasbaleset, egy féltékeny dáma
tucatnyi pribékje, vagy valamiféle méreg okolható balsorsáért. A fáradalmakat zokszó nélkül
tűrte, senkibe bele nem kötött, pedig vért is onthatott volna egynémely durva tréfa hallatán.
Alkalmanként félrevonult - talán hogy istenéhez fohászkodjék, hogy vezekeljen valamely
kimondhatatlan bűnéért, vagy hogy felhangolja nyolchúrú lantját.
Játszani sosem látták.
Ezen az éjszakán megbékélt hangulat uralkodott a sziklapárkány alatt: az ital fűtötte
bajtársiasságból kijutott a félkegyelműnek is. A martalócok a vállát veregették, karcos gro-
ugoni pálinkával teli tömlőt dugtak az orra alá, vagyis minden lehetséges módon kényeztették.
- Közeleg az idő... - suttogta átszellemülten a sebhelyes arcú. Előrehajolt, egy pofa
szeszt köpött a lángok közé, amelyek dühödten csaptak a magasba, de egykettőre lelohadtak
megint. Felállt, s a muzsikust maga után vonszolva felkapaszkodott a dombtetőre, ahonnét
Themes híveinek ezerszer átkozott templomára láthattak. - Hát ide süss, te bárd: holnap
ilyenkorra visszafelé tartunk arról a pokoli helyről... és gazdagok leszünk, nagyon gazdagok!
3
Tudod-e, mihez kezdünk, mihelyt Erionba érünk? Ugye nem? Megmondom én: kibérelünk
egy egész nyavalyás kuplerájt! Bármibe lefogadom, hogy Lótusz Lányai bukni fognak arra a
szép, sima képedre!
A szürkeszemű zavartan mosolygott, arca bal felén összerándult az a bizonyos izom. A
tűz körül ülök - bár nemigen hallhatták, miről esett szó - röhögtek.
- Épp a manaséről beszélgettünk - folytatta a bérgyilkos bizalmasan. - Van, aki szerint
száll, mint a madár, egy másik azt állítja, hogy a vízben is megél, de nem olyan, mint egy
oroszlán, inkább a polipra hajaz... Neked mi a véleményed, he?
- Manase... - visszhangozta különös zengzetekben bővelkedő hangján a bárd. A
sebhelyes arcú tarkója bizseregni kezdett, ám az érzés tovatűnt, még mielőtt amúgy
istenigazában bosszankodni kezdett volna miatta. - Egyszer, jó rég, tanultam egy dalt. Szende
szüzekről szólt - vallotta be szemlesütve -, meg erről a...
A hergoli reményvesztetten legyintett. A ficsúr nyilván saját pálinkatartalékkal
rendelkezik, másként nem zagyválná össze a manasét az unikornissal.
- Eridj pihenni! - förmedt rá nyersen. - Nehéz napunk lesz, és nekem eszem ágában sincs
helyetted megszolgálni a jutalmat!
A bárd szótlanul sarkon fordult, imbolygó léptekkel indult vissza a tűzhöz. A bérgyilkos
összehúzott szemmel bámult utána.
Még hogy varázserő! Még hogy veszedelmes! Na, szépen...
Még akkor is ezen füstölgött, mikor - a társaságból utolsóként - aludni tért.
Az ezüstkék hold már jócskán a nyugati horizont felé hajolt, átellenben folyvást
erősödött a hajnali derengés, mikor a bárd kinyitotta a szemét.
Sötét köpönyegébe burkolózva úgy emelkedett fel, mint holmi lidérc, nesztelen léptei
még egy embervadásznak is becsületére váltak volna. Egyetlen egyszer sem ingott meg,
ahogy távolabb lépdelt a kihamvadt tűz hamufoltjától. Az alvók nyugtalanul meg-
megrázkódtak, amerre elhaladt, a félkörben kipányvázott állatok ellenben nyugodtak
maradtak, mintha éreznék: nincs mitől tartaniuk.
A férfi átbújt a napszálltakor sebtében kifeszített kötelek közt, s ahhoz a hatalmas, fehér
ménhez lépett, amelynek hátára táborveréskor - a többiek élceivel mit sem törődve - tartalék
köpenyét terítette. Jöttére a ló felszegte fejét, azután kísérteties, néma üdvözlés gyanánt
bólintott, egyszer, kétszer, háromszor is.
A bárd jobbja hipnotikus lassúsággal mozdult, megpihent hátasa nyakán. A holdezüst
pászmák csíkozta szőr alatt az északi erdőségek egyszarvúiéval vetekedő izmok feszültek, a
kerek, sötét szempárban az Ynev fölé boruló csillagkárpit parányi mása tündökölt. Enyhe szél
kerekedett, belekapott a bárd fekete köpönyegébe, összeborzolta a fehér sörényt: ezek ketten
úgy álltak ott, a szitáló, finom porban, mint az örök kozmikus kettősség eleven szimbólumai.
A férfi oldalra billentette fejét, mosolygott, s ebben a mosolyban - hogy, hogy nem -
árnyéka sem kísértett a bizonytalanságnak, még kevésbé gyengeségnek. Közeledett a pirkadat,
a szél nem ült el. Talán még erősödött is valamelyest; fekete, fehér...
- Nemsokára vége - súgta a mén fülébe a bárd, s közben úgy cirógatta, ahogy csak
hitvest, szeretőt szokás. - Hamarosan!
4
2.
A nap fokonként, kelletlenül hágott mind feljebb az égen: Themes a homoksivatagra

nyitotta égő szemét, tekintete nyomán egykettőre felhevült, vibrálni kezdett a levegő. Szél járt
az apróbb-nagyobb sziklaalakzatok közt, zúgása azonban nem nyomta el az élők neszezését,
sem a kövek reggeli dongását - ezt az ősidők óta ismert, különös hangot, melyben az egyszerű
lelkek afféle himnuszt sejtettek.
Az árnyékok még mindig hosszan mutattak nyugatnak, mikor a templom roppant,
kétszárnyú kapuja kitárult, s a homályból előlépett a napisten helyi főpapja, hogy illőn
köszöntse imént felbukkant mesterét. Kortalan, bronzszínű arcán ájtatos kifejezéssel három
lépést tett előre, majd ledobta aranyszálakkal átszőtt köntösét, s két karját széttárva mély,
torokhangú kántálásba kezdett.
Ősi dallam volt ez, meglehet, ősibb még a kövek énekénél is, ősibb mindannál, amit e
föld népei a magukénak ismertek. A generációkon át dúló háborúk alatt - ezek változtatták
pusztasággá e hajdan zöldellő vidéket - e hangra más síkok teremtményei bukkantak fel, hogy
győzelemre segítsék Themes fiainak ügyét. A mezők azóta sivataggá változtak, ama nevezetes
lények pedig kihaltak, netán elköltöztek; már csak a biztonságos távolban húzódó
karavánutakat járó dzsadok - az ifjabb, feltörekvő emberfaj képviselői - rémisztgetik egymást
a vérfagyasztó kántálás hallatán, tudván tudva, hogy ott, ahonnét száll, változatlanul
emberáldozatok zajlanak...
A főpap kántált, ám nem volt szerencséje: a napból válasz gyanánt csupán nyílvesszők
érkeztek dühödt surrogással, mellét, nyakát ütötték át, a legutolsó tágra nyílt szájába
csapódott, s agyába hatolva tüstént megölte. Hanyatt zuhant a homokba, szeme vakon meredt
a reggeli égboltra: egyetlen jel sem árulta el, de útban volt már istenéhez.
A kalandorok szedett-vedett csapata a kapuhoz tódult.
- Tüzet! - förmedt a boszorkánymesterre a hergoli, aki a falhoz lapulva kotorászott a
zsákjában. Egykettőre előkerültek, az abasziszi intésére fellobbantak a fáklyák, tompán
villantak a hüvelyükből kiröppenő kardok. - Rajta!
Alighogy berontottak, Themes újabb két szolgája bukkant fel szemközt. Fogazott
pengéjű fegyvereik azonban tüstént lehanyatlottak, ahogy a hajítótőrök és a nyílvesszők
átjárták szívüket. A legyező alakban sokfelé ágazó oszlopsorok közt furcsamód eltompultak a
hangok, távolinak tetszett a két elhaló hördülés, a köre hulló fém csendülése. A támadók ajtót
keresve rohantak végig az előcsarnokon. Az oszlopok között sötét árnyak mozdultak; a
lemaradó Arel-pap későn eszmélt, így mire visszaperdült, már két kard csapása zúdult rá. Egy
csusszanással, csípője apró mozdulatával tért ki az egyik elől, a másik azonban végighasította
rongyait - lendülete hangos ropogással tőrt meg az eltűnő, olajos-feketén csillogó láncingen.
- Afrad! - A harci kiáltás mélyről tőrt fel, a behatoló kezében félkört írt le a hosszú
tőrkard, s az egyik ellenfél átvágott torokkal zuhant hátra. Arel szolgája oldalt lépett, az
egyensúlyát veszített második képébe nyomta fáklyáját, azután felpillantott. Egy, a keleti
partvidékről származó óriás - hajdanán kalóz - vagdalkozott mellette pallosával. A neki jutott
préda mindkét kezét leszelte már, s most készült a halálos csapásra... Az oszlopok közül egy
pillanatra előtűnt a sebhelyes hergoli. Követhetetlenül gyors mozdulata nyomán mintha csak
elfáradt volna, úgy csúszott a földre egy hátba szúrt Themes-pap, a bérgyilkos pedig ismét
beleolvadt a félhomályba... Az előcsarnok háromszögének legtávolabbi sarkában, ott, ahol
társai a boszorkánymestert sejtették, ezerszínű fényözöntől bénultan bukott előre az újabb
bronzbőrű alak - egyenest az abasziszi késébe.
- Gyorsabban!
5
Rohantak. Lépteik fülsiketítően csattogtak a fal és az oszlopsor közti szűk térben. Az

élen nyargaló dzsad hirtelen megtorpant és felsikoltott, mikor egy fogazott pengéjű kard az
oldalába tépett. A Themes-papot az egykori kalóz vágta le, majd átgázoltak rajta mindannyian
- kivéve a dzsadot, aki némán térdelt saját vérében, s elködösülő szemmel meredt előkígyózó
beleire.
A templom belső termeibe vezető átjáró mintha az éjszaka feneketlen mélységeibe nyíló
kapu lett volna, a behatolók számára azonban nem volt már visszaút. Ketten-hárman messze
előrehajították fáklyájukat, majd harsány kiáltásokkal zúdult tovább az egész csapat.
- Eggyel kevesebb... - zihálta futás közben a hergoli.
- Kettővel - vetette oda a boszorkánymester. - A toroni is meghalt odakint.
- Láttad?
- Csak azt, ami megmaradt belőle. Lefejezték.
A sebhelyes arcú elkáromkodta magát, aztán kiköpött.
- Vigyenek az ördögök, ha bánom! Minél kisebb a csapat, annál több a pénz!
- Nono - dörmögte a pallossal felfegyverzett kalóz. - Ahhoz még elő kell kerítenünk a
nőt!
A fáklyák gyér fényében fenyegetően rajzolódott ki az oszlopok erdeje. A védők nem
mutatkoztak.
- És ha megölték már? - firtatta valaki.
- Nem ölhették meg időnek előtte: hitük szerint az ilyesmi istentelenség - közölte az
Arel-pap. Azután hirtelen az eszébe ötlött valami, és hátrafordult. - Hol a bárd?
A jelenlévők összenéztek.
- Ki vele, látta valamelyiktök? Talán felfordult ő is?
- Fenéket! Hátramaradt, megbújt a nyavalyás! Kezdettől fogva sejtettem, hogy így lesz:
csak úrfélével ne kezdjen az ember! Most aztán...
- Tartsd a szád és lódulj! A végén majd benyújtjuk neki a számlát!
Szemközt roppant, feketén csillogó obeliszk tűnt fel, jobbra messze a homályba nyúlt
egy újabb, kétoldalt sűrű oszloperdővel szegélyezett folyosó. A hergoli összevont
szemöldökkel Megálljt parancsolt, nemtetszését éles szisszenéssel tette még nyomatékosabbá.
- Le a hátsó fáklyákkal! - javallotta. - És ügyeljetek, mert...
Elfúlt a hangja. Valahol a mélyben mintha irdatlan harangot vertek volna félre. A
kondulást elnyelték ugyan a hideg kőfalak, a rezgések azonban így is megtették a magukét: a
behatolók egy pillanatig úgy érezték, képtelenek talpon maradni. Nyomban ezután
vérfagyasztó üvöltés harsant, akárha temetetlen holtak serege ébredezne körös-körül, hogy
szörnyű bosszút álljon minden vakmerőn... A csarnokban szél támadt, élénk, pinceszagú
légáramlat; a rezgés ismétlődött, s ezúttal már hallották a surranó léptek neszét is.
Themes megmaradt szolgái közeledtek, ellentámadásra készültek prédájuk, istenüknek
szánt áldozatuk védelmében.
A bárd félúton járt már az oltár meg az áldozókamra nyílása felé, amikor meghallotta a
hangot.
A rezgés itt, az oszlopok erdejében nem volt annyira félelmetes. Tudta, hogy így lesz.
Tudta azt is, hogy tanácsos meglapulnia, amíg a templomfalba vágott üregekből előrontó
fanatikusok dühe csillapul valamelyest - csakhogy nem érzett kedvet ehhez.
Valami belopta magát a lelkébe a kapu körül zajlott küzdelem perceiben. Nem azért jött,
hogy öljön: az élet kioltását mesterségének hátulütői közé sorolta, s felettébb ritkán pusztított
6
indulatból, ahogy az imént tette. A toroni veszte érthetetlen módon szíven találta, pedig nem
kedvelte meg különösebben a hosszú arcú, fehérszőke hajú alakot, aki ráadásul ostoba volt,
reménytelenül ostoba... És mégis: gyilkosával, a rejtekéből kipattanó Themes-pap~pal
farkasszemet nézve ösztönösen döntött, ahogy hasonló helyzetben mindig. Igazított valamit
saját, belső használatú idején, ellépett egy csapás elől, azután, immár minden szánakozás
nélkül, megölte a fickót. Ahogy megölte volna akkor is - és ebben egy pillanatig sem
kételkedett -, ha az valamivel beljebb, az oszlopok határolta szűk térben toppan eléje. újabb
ellenfél azonban nem akadt, a kiáltások eltávolodtak; folyvást gyengülő derengés jelezte
csupán, merre jár a csapat. Kezdettől csapatként gondolt rájuk, s úgy érezte helyénvaló
megadnia nekik az esélyt, hogy maguk döntsenek sorsukról. A riadót meghallva dönthetnének
a visszavonulás mellett is, s talán ez lenne a legjobb, a legtisztább megoldás...
Kétsége sem volt azonban afelől, hogy számukra nincs többé visszaút, s hogy ez a
munka már nem lesz mocsoktalan. Sosem az, ha papokról, nőről, ráadásul ennyi pénzről van
szó.
Megvárta, míg elhal a moraj, kioltotta lámpását, s ismét az övére akasztotta. úgy
becsülte, az oltárhoz vezető folyosótól három oszlopsor választja el; társai jóval messzebb,
valahol balra verekedtek, a fény és a fegyvercsörgés mind több fanatikust vonzott oda. Idővel
érvényre jut majd a kalandorok számbeli fölénye, fegyverzetükről és alvilági tapasztalataikról
nem szólva. Néhányan talán még az áldozókamráig is eljutnak, de onnét aztán nincs tovább -
legalábbis ha a mendemondáknak hinni lehet.
Elhúzta a száját.
Mendemondák! Kellő ismeretek híján egyetlen teremtett léleknek sem szabadna
belevágnia efféle kalandba. Ha az intelmeknek foganatja volna, sokkal több bor fogyna,
sokkal kevesebb örömlány heverne parlagon a messzi Erionban...!
Hátát egy oszlopnak vetve néhány mély lélegzetet vett, majd kitekintett. Semmiféle
lámpásra nem volt szüksége ahhoz, hogy lássa az áldozókamrát lezáró hatalmas kőlapot.
Themes isten drágakövekből összerakott szobrának belsejében mintha tűz parázslott volna.
Szobroknak rémlettek a talapzatot körbevevő alakok is. Hárman voltak. Egy negyedik figura
kissé távolabb, a túloldali falnál guggolt, holmi zárszerkezettel bajlódott éppen. A bárd nem
szenvedhette, ha megnehezítik a dolgát, ösztönei pedig azt súgták, nem várhat tovább. A jó
harminc napja használatlan, keskeny tőr villant egyet bal kezében - s a pap sosem fejezte be,
amit elkezdett. A hozzá legközelebb álló hallotta csak a hangot, amelyet kis híján elnyomott a
földre hulló kulcs csörrenése. Felkapta fejét, kiáltani akart, elnyíló szájjal meredt a sötétség
megelevenedett darabjára, amely magasra emelt karddal bukkant fel az oldalán. A csapás
azonnal leterítette, sebéből Themes oltárára freccsent a vér.
Megmaradt két társa egy emberként fordult a bárd ellen, aki kísérletet sem tett a
menekülésre. Mi több, jobbjából lassan kicsúszott a fegyver. Elnézte a vele szemben állók
torz fintorát, az élethalál-küzdelem görcsébe rándult, kifehéredő öklöket, a fogazott pengék
hosszában táncoló fényreflexeket - azután visszahúzta köpönyege alá szabaddá vált kezét,
oldalra billentette fejét, és lőtt.
A könnyű nyílpuska vesszeje keresztülsuhant a fekete kelmén, átcikázott a három férfit
elválasztó csekély távolságon, áthatolt a közelebb álló pap testén, úgy vágódott a másik
mellébe. A bronzbőrű emberek meginogtak, majd szinte egyidőben hanyatlottak a földre:
tekintetük őrizte még a vég pillanatának határtalan döbbenetét.
A bárd rántott egyet fegyvere szíján, felvette a kardot, kihúzta a tőrt, azután a kőfalba
süllyesztett ajtóhoz lépett. Nem nyúlt a kulcsért, amit a pap keze érintett: egyszerűen
odébbrugta.
7
A sziklakamra homályából tizenhat év körüli, elrongyolódott köntöst viselő dzsad leány

bámult rá elkerekedett szemmel. Cserepes ajkai néhány szót formáltak - a bárdnak hallania
sem kellett őket ahhoz, hogy illendő választ adjon rájuk.
- Nem az ördög, kedvesem, sőt, ami azt illeti, épp ellenkezőleg... - Közelebb lépett,
lekanyarította köpönyegét, és a lány vállára terítette. - Az áldozati szertartás, nyilván sejted
már, elmarad. Tier Nan Gorduin a nevem; apád, a dicső emír, és jövendőbelid, az ostoba
fráter üdvözletét hozom. Velem kell jönnöd!
A kalandorok két embert veszítettek az obeliszknél, egyet a folyosótorkolatban, négyet

az oltárhoz vezető átjáróban. Néhányan - köztük a hergoli és a boszorkánymester -
megsebesültek. Themes szolgái tucatjával hullottak, de szörnyű fegyverüket nem engedték el
mindaddig, míg el nem szállt belőlük az élet, ahhoz pedig egy-egy döfésnél, vágásnál mindig
többre volt szükség. A véres kavarodás méterről méterre közeledett a szobor felé, amelynek
talapzatánál most megremegett, felemelte a fejét bárd tőrétől halálra sebzett pap.
Hallotta a kiáltásokat, látómezejében bizonytalan körvonalú alakzatok moccantak:
egyik-másik a saját fajtájából való volt, a legtöbben azonban idegen. Idegenek a pusztaságon
túli, bűnben tobzódó városokból; idegenek, akik megszentségtelenítették ura szentélyét,
elragadták a neki szánt áldozatot, öt magát pedig megfosztották az életétől...
Halványan érzékelte, hogy a fekete alak eltűnt, s hogy eltűnt vele a lány is. A
legszívesebben felüvöltött volna tehetetlen dühében, a megfontolás azonban arra intette,
takarékoskodjék erejével: hátha valami hasznosabb célt szolgálhat vele...
Tekintete az oltárra tévedt, megpihent az áldozókamra megnyitására szolgáló, patinával
borított, a használattól itt-ott kifényesedett rézkarikán. Ajka, mely sosem ismert mosolyt,
kínosan megvonaglott, tekintetében felvillant a káröröm. Themes szólt hozzá. Themes
megmutatta, mit kell tennie!
Irtóztató sikoly visszhangzott a folyosó hosszában: egy fogazott penge lapjával
alázúdulva szétzúzta a zsoldosok egyikének vállát. Az Arel-pap kitért a lehanyatló sebesült
elől, s a pillanatnyi zűrzavart kihasználva kardját a boszorkánymester hátába döfte. Szabad
kezével keményen vállon ragadta emberét, úgy sziszegte a fülébe, hátha hallja még:
- Tiszteltetem Ranagolt!
Ezzel csaknem egyidőben a hajdani kalóz pallosa, akárha véletlenül történne, szélesebb
ívet írt le a megszokottnál, kissé túllendült, így két bronzszín fejet követve lehullt egy
harmadik is: a vigyázatlan hergolié.
A lomhán, keskeny vércsíkot húzva kúszó Themes-pap haloványan bár, de látta
mindezt, s felfogta a történtek jelentőségét is. Némi elégtétellel töltötte el a felismerés, hogy
az, aki a haramiákat felbérelte, súlyos hibát vétett: összeszokott csapatot kellett volna
küldenie, olyat, amelynek tagjai előre tisztázzák, hogyan osztozkodnak, s a kialkudott
összegért nem csupán a piszkos munkát végzik el, hanem annak rendje-módja szerint vissza is
térnek... Minden sebnél jobban gyötörte azonban a bizonyosság, hogy míg ezek itt
legyilkolják egymást, a feketeköpenyes, a hidegfejű sátán - neveztessék bárminő néven -
kijuthat a templomból zsákmányával.
Persze nem jut ki. Megdöglik a lánnyal együtt, akár a többi, csontok se maradnak
utánuk. A bűnben tobzódó városok nagyjai gyászruhában vehetik számba megtakarított
aranyaikat, a dzsadok jó ideig megint nem merészkednek ide, a túlélők új áldozatot - ezúttal
egy közrendű szüzet - kerítenek, a szent fenevad csak jól jár, és... és...
És Themes mosolyogni fog.
8
Felnyúlt, megragadta a rézgyűrűt, és megrántotta. Meglepően könnyen engedett. A

talapzat belsejében gépezet csikordult, az elősikló lánc a haldokló jobbja mellett csörrent. Az
áldozókamrát fedő kőlap remegni kezdett, majd hátrafelé mozdult a durván megmunkált
görgőkön. A nyílás folyvást tágult, a mélyből hullámokban tőrt elő a torokszorító bűz. Az
elmúlás, a rothadás szaga volt ez, meg azé a lényé, amelyet a halál táplált, amióta egy másik,
messzi templom áldozókamrájának sötétjében megszületett. Most, megszimatolva a vért,
felbődült odalent. A pap tisztán hallotta a sziklán súrlódó karmok neszét, ugyanekkor érezte,
hogy valami sosem tapasztalt, valami jeges telepszik a mellére, s lassan, de
feltartóztathatatlanul kezdi kiszorítani belőle a szuszt. Összeszedte hát minden maradék erejét,
és éles kiáltással magához szólította a bestiát. Csak ezután ernyedt el a teste, és szállt el belőle
a lélek, hogy méltó helyet keressen magának a Themesért elesettekéi közt. Szeme nem látott
már, mikor üregéből, akár holmi pokolbéli démon, előpattant a manase. Fél méternyire tőle
ért földet, bal hátsó lábával szétmorzsolta jobb karját, s ahogy ismét nekirugaszkodott, odébb
is penderítette, mint egy rongycsomót - ám a papnak semmi sem fájt többé.
A pallost forgatva előretörő kalóznak valami az útját állta. Megtorpant, megbabonázva
meredt a vérrel pettyezett bundájú, háromfejű szörnyetegre, azután - mert apja arra tanította,
nyomban pusztítson el minden élőlényt, ami nálánál hatalmasabb - hirtelen nekihuzakodott,
hogy kettészelje. Nem számolt - nem számolhatott - a háromfejű gyorsaságával, erejével, sem
azzal az őrjöngő indulattal, amelyet az idegen kétlábúak felbukkanása, és a pap kiáltása
szabadított el benne... Pallosa még félúton sem járt, mikor a manase karmai feltépték az
oldalát. Egy második csapás a bordáit zúzta be, s ahogy előregörnyedt, a fenevad fogai
összecsattantak a nyakán. A csontok iszonytató roppanással engedtek, és...
- Le a fáklyákkal! - üvöltötte Arel szolgája. - Minddel, barmok, különben...
...és egy pillanattal később a kövön puffant, pár métert gördült a véres fej; az emberek
bömböltek, akár a halálra sebzett bikák, sorra vágták földhöz fáklyáikat, néhányan a
fegyverüket is. Lábuknál szikraeső kavargott, a tünemény sokszorosan tükröződött a
rémülettől tágra nyílt szemükben. A csarnokban úgy ereszkedett alá a sötétség, mint holmi
óriás, fekete lepel; elfedett minden borzalmat, azaz majdnem mindent, mert az Arel-pap,
mintegy megbabonázva, még a félhomályban bámult a szörnyetegre, a manase pedig középső
fejének rezzenetlen hüllőtekintetével visszabámult rá, s miként írva vagyon, nyomban kővé -
valóságos, tessék-lássék megmunkált szoborrá - dermesztette. Társai ezt a görnyedten álló,
tőrkardot markoló figurát látták utoljára, azután vakon, egymás sarkát tiporva menekülni
próbáltak. A sötétben is otthonosan mozgó manase azonban két hosszú ugrással máris előttük
termett, azután ölt, egyre csak ölt... Themes papjai a nyakukban függő szent szimbólum után
kaptak, ha elérték, lekuporodtak, úgy várták az elkerülhetetlen halált.
Egyikük sem kiáltott: a kifelé igyekvő bárd, Gorduin fülében saját társainak sikolyai
visszhangzottak csupán. A lány szájához kapta mindkét apró öklét, a falhoz lapult.
- Ez... ez...
Gorduin megtorpant, lejjebb csavarta lámpása lángját, azután féltérdre ereszkedett, és
iszákjába nyúlt.
- Ne lármázz!
- A rém - suttogta a lány halálra váltan. - A rém!
Gorduin elővette a taplót meg a kovát, azután mást gondolt, és elrakta mindkettőt.
Összehúzott szemmel fürkészte a sötétséget, s szeme sem rebbent a manase diadalüvöltése
hallatán. Felegyenesedett, halványan rámosolygott a lányra, s ujjasa egyik felső zsebéből
hüvelyknyi, barna rudacskát kotort elő, a szájba kapta, a másik végét pedig - iszonyat,
iszonyat! - lámpása lángjához tartotta. Amint a rudacska felizzott, elégedetten csettintett,
azután újból a kis dzsad felé fordult, és füstöt fújt ki az orrán, akár a mesebeli sárkány. Megint
9
féltérdre ereszkedett, kirázta iszákjából a durvára őrölt, sötét színű por maradékát. A lány
eltűnődött, vajon minek cipekedett idáig, ha az iszákot már az oltárnál kihasította. A
kiszóródott por csíkját követve könnyedén a nyomukban maradhat bárki... És ha értékes az a
por? Ha az ősi Nép szörnyűséges papjai nem érik be az oltár talapzatánál elhelyezett -
engesztelő ajándéknak szánta vajon a férfi? - mennyiséggel...?
A közeledő manase bömbölése égzengésként dübörgött végig az oszlopok erdején.
Gorduin homlokán néhány apró verítékcsepp jelent meg, a halvány mosoly mégsem hervadt
le ajkáról, még akkor sem, mikor a rudacska parázsló végét a porhalomhoz érintette. Sercegés
hallatszott, különös, fanyar illat érződött a levegőben. A parázs érintésére a por mintha
megelevenedett volna: átalakult, tekergődző tűzkígyóként iramodott vissza a homályba. A
lány tiszta homlokán két kis ránc mélyült el. Tűzimádó volna a rejtelmes idegen? Vajon
biztonságban érezheti magát mellette?
- Sogront szolgálod? - súgta szelíd áhítattal. Sokat hallott már a Tűzkobra papjairól, s a
mendemondák némelyike ugyancsak lenyűgözte. - Egyenest Ordanból jöttél, ugye?
A férfi nem válaszolt, fintora azonban minden szónál ékesebben beszélt. Karon ragadta
a döbbent teremtést, s magasra emelt lámpással a kijárat felé iramodott. A lány szédült. A
legszívesebben karba vétette volna magát az idegennel, de nem mert szólni: még lehordaná
érte... Messze a hátuk mögött egyszerre tombolni kezdett Sogron Kígyója. Hátukban érezték
forró leheletét, tompa mordulása még a szörnyetegét is túlharsogta. A küszöbön jártak már,
mikor megtaszította őket egy láthatatlan, nem épp kíméletes kéz: a levegőbe emelkedtek,
néhány feledhetetlen pillanatig együtt szálltak az aranyló homok felett, azután alázuhantak,
súlyosan akár a holdak közti űrt megjárt vándorok. A kis dzsad érezte, hogy a férfi felemeli.
Végre, gondolta megkönnyebbülten, nem érezvén elegendő erőt ahhoz, hogy
megszólaljon. Haja kibomlott, megmentője derekát verdeste. Egyenest a sátrába cipel vajon?
Igen, minden bizonnyal így tesz, hisz az íratlan tőrvények szerint joga van hozzá...
Fel sem ötlött benne, hogy ugyanezen tőrvények szerint kapálódznia - vagy legalább
szégyenkeznie illenék.
Az oltártalapzat réseibe helyezett szelencék robbanása - igazolva a Gorduin

képességeiről terjengő, ijesztő mendemondákat - szétvetette Themes drágakőszobrát - s e
csekélységgel végzetes egyensúlyzavart okozott a templom évezredes statikai rendszerében.
A megszentségtelenített épület középpontjában nagyot roppant, lassan darabokra hullt a
fekete obeliszk. A lezúduló törmelék eltemette, porába fojtotta az őrjöngő manasét s
mindazokat, akiket valami csoda folytán eddig megkímélt. A tűzförgeteg százával tarolta az
oszlopokat, s ez megpecsételte a tetőszerkezet sorsát is: iszonytató recsegéssel
megereszkedett, beomlott, tonnányi kőtömbökkel morzsolva tovább a régi dicsőség
maradványait. Egyetlen hírmondó ágált tovább a szitáló pernye, a kavargóhomok fellege közt:
a bálvánnyá merevült Arel-pap, akit minden bizonnyal istennője óvott meg, hagyott okulásul
a majdan erre vetődök számára...
Tier Nan Gorduintól és társnőjétől megtagadtatott e látványosság. A bárd a dombtetőre
érve tüstént a fehér mén után nézett, nyeregbe emelte zsákmányát, mögé pattant, s vissza sem
tekintve délnyugatnak vette az irányt. A léglökettől kába málhások ott ügettek a nyomában.
- Csodaszép a lovad - sóhajtott a lány. - Apám udvarában kaphatnál érte akár... -
Gorduin fintora láttán elhallgatott, s szemlesütve így folytatta: - Megbocsáss, nagyuram,
elfelejtettem, hogy rengeteg a pénzed!
10
- Nem vagy-e kíváncsi, pontosan mennyi is az a rengeteg? - firtatta a bárd. - Ennyire

tisztában lennél saját értékeddel?
A kis dzsad felszegte a fejét. Elbámult a fehér mén feje mellett, nézte a Sheral kék
ködön átsejlő nyúlványait, a csúcsokat, amelyeken túl népe hite szerint a felhők születnek, és
nem szólt többet.
Megsértettem, gondolta Gorduin. Nagy kár, de nincs mit tenni, sőt, talán jobb is így.
Tiszta munkára szerződtem, és a történtek után semmi kedvem hurokba dugni a fejemet épp
őmiatta!
A lányra pillantott, s tudta, hogy felesleges lenne magyarázkodnia.
Azt azonban nem sejtette még, mi lakozik a törékenynek és ártatlannak tetsző
teremtésben, hogy kitartóbb és makacsabb bármely érett nőnél, s nem is sértődött meg
annyira. Igaz, kiderült hamarosan: már az első éjszakán.
A visszaút pedig - áldás vagy átok - jó húsz napig tartott.
11
3.
Kongütés reszkettette meg a palota nagytermének levegőjét.

- Rahim! Küldjetek Rahimért!
Malik al Avdal, El Hamed emírjének vezíre ellépett a belső kertre néző ablak mellől, s
dühödten fújt egyet. Máskor, nyugodtabb pillanatokban akár órákig is gyönyörködött pompás
rózsáiban, mostanság azonban vajmi kevés örömet szerzett neki a látvány.
Rózsák! Haszontalan gyom mindahány. Nagyratörő terveinek megvalósításához
egyetlen virágszálra lett volna szüksége mindössze, s az istenek tudói, nem is állt messze
attól, hogy megszerezze. Ám azt a rózsát elragadták tőle, s meglehet, hiába minden
erőfeszítés, sosem láthatja többé...
A gyászos nap óta mindennél inkább bosszantotta ágyasainak alig palástolt káröröme,
háznépének ostoba részvéte. Mintha bizony magát a virágot sajnálná! Hisz ha a rossz
nyelveknek hinni lehet, ura, Musztadzsin El Hamed leánya nem rózsaszál, vadmacska inkább,
az a fajta, akit a büszke férfi nem szép szóval, hanem korbáccsal tanít tisztességre!
- Hol késik már az a pokolfajzat? - sziszegte bőszen Malik, akinek képét kora
gyermekségétől fogva himlőhelyek garmadája csúfította.
- Máris jön nagyuram, máris itt van... - A fehér burnuszt és fezt viselő szolga
megrettent. Nemrégiben történt, hogy gazdája dühében kivégeztette jövendőbeli felesége
kíséretének megmaradt tagjait. Pedig ők aztán mindent megtettek...
A vezír keze ökölbe szorult.
"Rahim a te jobbod, uram; bízz meg bennem, és minden rendbe jön! Hidd el nincs más
vágyam, csak hogy téged szolgáljalak, hisz mindenki ismeri nagylelkűségedet!" - idézte
emlékezetébe bizalmasa szavait. Az ám, Rahim... Nagyratörő, talán túlságosan is az. Ráadásul
az utóbbi időben egyre szemtelenebb. Hamarosan eljön az idő, mikor végeznie kell vele. Egy
igazi politikusnak tudnia illik, mikor váljon meg jobb, bal, netán mindkét kezétől, hogy újakat
növesszen a helyükre...
Mikor úgy tűnt, legdédelgetettebb terve füstbe megy, persze nagyon is rászorult
szégyentelenül hízelgő, ám minden hájjal megkent fickó hozzáértésére.
újra és újra eszelős haragra gerjedt, ha eszébe jutott az a két hónappal ezelőtti nap. Az
emír leánya sivatagi napkeltében óhajtott gyönyörködni. Küszöbön állt a menyegző, s bár a
kis szuka hajlandósága vajmi keveset számított, Malik úgy döntött, a kedvében jár, és
elengedi. Kicsit később úgyis vadászbaleset éri majd jövendőbelije apját, s ö, frigyüknek hála,
nyomban átveheti tisztét... A lehetőség csábító volt, nem óhajtotta veszni hagyni. Húsz
válogatott katonája vigyázta a lány gyaloghintóját - biztos, ami biztos -, mégis megtörtént a
baj. Néhány perccel napkelte után mintha a homok kelt volna életre; egy tucatnyi bronzbőrű,
fogazott pengével felfegyverzett rontott a kimerészkedőkre. A kíséret zöme elhullott, de az a
két harcos és egy eunuch sem járt jobban, aki túlélte a mészárlást, és hírül hozta, hogy az emír
szeme fénye Themes-papok karmaiba került: már másnap nyilvánosan lefejezték
mindhármukat. Ekkor ajánlotta Rahim, hogy katonák helyett kalandozókat küldjenek a lány
kiszabadítására. Sok pénzbe kerülnek ugyan, magyarázta, de a siker garantált. Hamarosan útra
is kelt a szerencsevadászok paradicsomaként ismert Erion felé, amelynek bordélyai - igaz, ezt
nemigen emlegette - ifjabb éveiben oly sok kellemes tapasztalattal tették gazdagabbá. Jó pár
hétig maradt távol, s mikor sivatagi porral lepetten, lefogyva, kiürült erszénnyel visszatért,
mosolyogva csak ennyit mondott: "Minden a legnagyobb rendben lesz!" Azóta meg...
- Nagyuram...?
12
Malik megperdült a sarkán, úgy meredt a nesztelenül jött, kecskeszakállú figurára.

Az istenek szerelmére, minek settenkedik az átkozott? És mire tartom az ajtónállókat, ha
arra sem képesek, hogy bejelentsék?
- Rahim el-Haszra - kántálta a fehérburnuszú szolga. - Rahim, a hű, a szolgálni serény,
kinek...
A vezír leintette, ugyanekkor közelebb lépett tanácsadójához, aki korai ráncok szabdalta
ábrázatával, apró, sötéten csillogó szemeivel kezdettől homoki gyíkra emlékeztette. Enyhe
szél kerekedett odakinn, beszáguldotta a kertet, s magával hozta a falak közé a frissen vágott
fű, meg a rózsák illatát.
- Nagyuram - ismételte Rahim -, úton voltam már, hogy színed elé járuljak, mikor
hívásod elért. Kérlek, ne titkold tovább méltatlan szolgád elől, hogyan...
- ...hogy hogyan segíthetnél ama gondok megoldásában, melyek homlokomat felhőzik?
- érdeklődött Malik vészjósló nyugalommal. - Megmondom én, Rahim: add elő az
aranyaimat!
A csupa ránc figura nyilván megdöbbent, ám erről csupán szemhéjának alig észrevehető
rezdülése árulkodott.
- Az aranyaidat, nagyuram? Nem emlékszem az alkalomra, mikor szorultságomban
segítségedhez folyamodtam, de elég egyetlen szó, és...
- Azokra az aranyakra gondoltam, amelyeket Erionba magaddal vittél, hogy zsoldosokat
fogadj belőlük. Azokra, amelyeknek nagy része bizonyára a Lótusz Leányainak erszényébe
vándorolt, a maradékot meg italra költötted! - A vezír felemelt kézzel hárította el a
közbeszólást. - Nem, ne is mentegetőzz! Elverted a pénzt, gazember, és hazugságokkal áltattál
heteken át! Hol vannak a te híres kalandozóid!? Alighanem még mindig azokban a koszos
ivókban, ahol az én kontómra áldomást vedeltetek... Akik veled szóba elegyednek, amúgy is
csak arra lehetnek jók, hogy miután felöntöttek a garatra, eltűnjenek a foglalóval! - Rahimhoz
lépett, lepillantott rá. - Ugye tudod, mi vár rád, ha a lány nem kerül elő? Hisz maholnap
letelik a két hónap, míg Themes papjai életben tartják a kiszemelt áldozatot, hogy annak lelke
megtisztulhasson börtöne sötétjében! A harmadik hónap első napján aztán irgalom nélkül a
szörnyeteg elé vetik, és akkor... - Kivárt, mély lélegzetet vett. - ... akkor mindennek vége!
Rahim, arcán a méltatlanul meggyanúsítottak örök fájdalmával, hátrahúzódott. Felnézett
urára, aki feszült figyelemmel, jól érzékelhető rosszindulattal méregette.
Időt kell nyernem, gondolta. ó, Galradzsa, adj még egy kis haladékot; ne engedd, hogy
ez a gyanakvó sakál olyasmiért vétesse a fejemet, amit el sem követtem!
- Biztosíthatlak, nagyuram - mondta rekedten -, hamarosan viszontlátod hőn szeretett
menyasszonyodat! - Kétségbeesésében túl gyorsan beszélt, ki is fulladt egykettőre. - A hajnal
nap mint nap az ablaknál talál. Fáradhatatlanul fürkészem az északkeleti látóhatárt.
Fürkészem és reménykedem; szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a legrátermettebb,
legderekabb vitézeket nyertem meg ügyünknek. Csak pár napig légy még türelemmel, nagyon
kérlek!
E pillanatban feltárult az ajtó, s a terembe mintegy bevitorlázott egy sokszínű köntösbe
öltözött, apró, kövér emberke, a hárem agája.
- ó, Délvidék Tigrise, Asszonyok Öröme - trillázta -, engedd meg legalázatosabb
szolgádnak, hogy emlékezetedbe idézze: eljött az óra, mikor ígéretedhez híven áldoznod illik
a gyönyörök oltárán! Vár a fürdő, vár a mirrha, vár az illatos kerevet! A hurik karjai közt
elcsitul majd haragvó szíved, csókjuk lágy balzsam lesz táncuktól felkorbácsolt érzékeidre,
dalukra pedig könnyű álomba szenderülsz, s kipihenten ébredsz egy-két óra múltán... Jöjj hát
kövess belső termeidbe, melyek őrizetét, akár egészséged védelmét, végtelen bölcsességedben
reám bíztad!
13
Malik, hirtelen haragú ember lévén, előbb tőréhez kapott, aztán az eunuch, végül
tanácsosa szeme közé nézett, és zordan felnevetett. Vajon mennyi idejébe, hány aranyába
került a homoki gyíknak, hogy ezt megszervezze?
- Itt várj, Rahim, nem végeztünk még! - mondta, és sóhajtva nekiindult. Az ajtóból
hátranézett, szemében különös, baljós fény villant. - Pontosan tudni akarom, hova került a
pénzem, hogy kinek és mennyit adtál belőle. Töprengj hát egy sort, de vigyázz: vannak
eszközeim, hogy kihúzzam belőled az igazságot, a teljes igazságot, bármibe kerüljön is! -
Kivillantotta a foga fehérjét, selyemövébe akasztotta mindkét hüvelykujját, rántott egyet
széles vállán s távozott, magára hagyta Rahim el-Haszrát a rózsák illatával átjárt teremben.
A korai ráncok szabdalta arcú vándor kilenc héttel korábban lépte át a Kalandozók
Városának keleti kapuját. A déli közelebb esett, a nyugatit elegánsabbnak tartották, ám
ezeknél állt lesben a város zsebmetszőinek, tolvajainak, orgyilkosainak zöme is. Délről az
ordani karavánokat, dzsad kereskedőket, nyugatról az északi hajósokat, utazókat várták.
Keletről elszegényedett, munkát kereső zsoldosok, pihenni vágyó kalandozók érkeztek csupán
- márpedig azokba nem tanácsos belekötni. A hatalmas tömeg, a város sokszínűsége minden
szennyel, veszedelemmel együtt újfent lenyűgözte Rahimot.
A kaputól jobbra terült el a Nekropolisz szürke kőkerítéssel övezetten,
megszámlálhatatlan sírral és templommal, különféle kultúrák halottaknak állított
emlékműveivel. Ezek mindössze egy közös vonással bírtak: környékükön éjjelente élőholtak
hordái kutattak préda után. Az Erion központjába vezető főút bal oldalán terült el a Fogadók
Negyede ezernyi kisebb-nagyobb kocsmájával, tavernájával, a Lótusz Lányainak egy-egy
szentélyével. Napközben itt nyüzsgött a munkátlan kalandorok, küldetésükből visszatért
szerencsevadászok nagy része, hogy az est leszálltával szerterajzanak a kontinens
leghatalmasabb városának zegzugos utcáiba. A kimerült tanácsnok érkeztekor azonban még
ott vitatkoztak, hencegtek kalandjaikkal mind: bőrvértes alidaxi katonák, Hergol és Toron
orgyilkosai rongyos köpenybe burkolózó abasziszi boszorkánymesterek, az Északi Hármak
láncinges harcosai csakúgy, mint Erigow ragyogó páncélzatú lovagjai. A legkülönfélébb
lények siettek a dolguk után: orkok, félorkok tülekedtek; időnként - valahányszor egy ivóból
kidobták őket - goblin bandák özönlötték el a sikátorokat, új helyet keresve. Elfek nagy ritkán
tűntek csak fel, s látható megvetéssel viseltettek az efféle aljanép iránt. Majd minden sarkon
gnóm mutatványosok tanyáztak, forgatták ki pénzükből az óvatlanokat. A sötét zugokban újra
és újra tőrök, kardok villantak, leszámolások végződtek, vérbosszúk fogantak, a városi őrség
azonban rendületlenül, lábhoz tett fegyverrel állt: beavatkozásra csupán olyan esetekben
került sor, ha valahol gyújtogatók garázdálkodtak, vagy ha békés polgárokat fenyegetett
veszedelem. Erion - a falai közt tanyázókhoz hasonlóan - a maga tőrvényei szerint élt s dacolt
a zordon idővel, no meg a szelekkel, amelyek a Teremtés utolsó napjától fogva formálták e táj
arculatát.
Azokból, akik a város arculatának alakításában jeleskedtek, sajnos hiányzott a szelekre
jellemző természetes szépérzék. Némely építőmester kezét mintha a Káosz démonai
irányították volna: a homlokzatok tüzetesebb vizsgálatra kivétel nélkül inogni látszottak, a
kémények, apróbb-nagyobb tornyok összeesküvők módján hajoltak össze; stílusok,
stílusjegyek keveredtek, e labirintus mégis az elpusztíthatatlanság benyomását keltette s így
bíztatta a világ összes kontárját: "Jöjj, itt büntetlenül alkothatsz olyan csúfságot, ami
maradandó!" A kontárok, a különcök, az eszelősök pedig századokon át özönlöttek
mindenfelől, hogy a halhatatlanság reményében Erion-szerte otthagyják kezük nyomát...
14
Rahim meghúzódott egy gyümölcsárus ponyvájának árnyékában, s nagyot húzott

vizestömlőjéböl. Hátasát a biztonság kedvéért már a kapun kívül eladta: öt aztán nem fogják
egy nyavalyás ló miatt hátba döfni! Ha eleget tett küldetésének, majd vesz másikat, esetleg
kettőt is... Visszaakasztotta övére a tömlőt, a tűző napba nézett, eltöprengett, hogyan tovább -
azután a Lótusz Lányaihoz ment, ahogy mindig, s szokás szerint elégedetten távozott tőlük
alkonyattájt. (Igaz, tőrétől egy pillanatra sem vált meg: épp eleget hallott a Romlás Virágai
néven emlegetett női szektáról, amelynek tagjai a tisztes, ősi mesterség művelőiként kelletik
magukat, ám az első adandó alkalommal átvágják a vigyázatlan férfi torkát.) újult erővel
vetette magát a forgatagba, nyomába eredt a legharsányabb társaságoknak, megfogódzott a
beszélgetések peremében. Egy-két óra múltán azután úgy érezte, épp eleget hallott már, s a
friss tudnivalókkal felvértezetten Torozon hírhedett tavernájába indult.
Az épület - egyike a város nevezetességeinek - egy kis téren állt, nem messze Erion
központjától, a Godorai Felső Palotát övező Főnixek Parkjától. A teret is a tavernát birtokló
családról nevezték el - de hogy ki is volt az első Torozon, és mikor építette ennek a
hatemeletes óriásnak az elődjét, senki sem tudta. A tanácstermeket, pénzváltót és fürdöt
magában foglaló fogadó találkahelyként szolgált a világ összes csirkefogója, kalandozója és
szerencsevadásza számára. Roppant kaszárnyára emlékeztető, homokszín kőlapok borította
tömbjét helyenként egy-egy szürke bazaltkeretbe foglalt ablak, számtalan, fából ácsolt,
faragványokkal ékes erkély, és legalább egy tucat tornyocska tarkította. Körülötte számos
melléképület, s egy kis temető is akadt - ez utóbbi azok számára, akik épp e hajlék falai közt
lehelték ki lelküket. A bejárat - különösen ellenálló fémötvözetből kovácsolt, kétszárnyú ajtó -
a taverna nagytermébe nyílt. A küszöböt átlépve Rahimot szinte mellbevágta a zaj, a röhögés,
az ordítozás, az edénycsörömpölés, szék- és asztalrecsegés e különös vegyüléke, meg egy fura
illat, amelyben - így tűnt legalábbis - képviseltette magát a világ valamennyi aromája...
Hihetetlenül hatalmas volt a terem. Mennyezetét látni sem lehetett, még körvonalai is
feloldódtak a sűrű, füstös levegőben. Csak a lépcsök, a körfolyosók sorjáztak rendületlenül:
körfolyosó hátán, meglehet, az égig. Hosszabb szemlélődés után megerősödött a benyomás,
akad azért valamiféle rendszer ebben az összevisszaságban. A helyiség három egységre
tagolódott. A söntés előtt hitvány ülőalkalmatosságok sorakoztak, a terem távolba vesző
szegletében emelvény várta a magukat különösképp kitüntetett - tehetős vagy híres -
vendégeket. A köztes területet kisebb-nagyobb asztalok foglalták el.
Hirtelen egy csapat bőrpáncélos zsoldos zúdult be odakintről. Kis híján leverték lábáról
a bámész dzsadot.
- Hé, vakok vagytok talán? - Rahim megfordult, hogy szemügyre vegye az arcátlanokat.
- Tuskók! Majdnem...
A rowoni katonák körbevették a burnuszos alakot, s meglepődve méregették, nem
tudván mire vélni merészségét. Néhányan körbenéztek, de egyetlen jel sem mutatott arra,
hogy valamelyik társasághoz tartozik.
- Tartsd a szád - javallotta egyikük szelíden. - Okos ember nem kötegszik, mer' tuggya,
milyen rosszul járhat!
- Üssétek má' le, azt' kerüljünk beljebb! Mit álldigálunk itt az ajtóba'? - értetlenkedtek a
leghátul állók.
A tanácsos megrettent. Eszébe ötlött, hogy most nincsenek vele a vezír alabárdosai,
hogy az élete itt fabatkát sem ér, s hogyha nyoma veszne, a sakál se vonítana utána...
- Ügyet se vess rájuk, uram! - suttogta egy hang. Rahim acélos ujjakat érzett a karján, s
az ezt követő rántás szinte kitépte a zsoldosok gyűrűjéből. - Ezek a barmok mind ilyen
nagypofájúak, ha egyszer falkába verődtek! - Az enyhén görnyedt hátú, sebhelyes férfi
15
odahajolt hozzá, belebámult az arcába, azután tovább húzta az asztalok felé. - Üljünk tán le,
mer' hát egységben az erő, meg osztán nem fog megártani neked se egy kis pálinka!
Az asztal körül, melynél megálltak, néhány szakadt, koszos köpenybe burkolódzó alak
ült feltűnően hallgatagon. Rahim megmentője néhány szót szólt valami ismeretlen nyelven,
mire a társaság morogva, zsörtölődve felszedelőzködött, és beleveszett a füstbe. Az idegen
kihúzott egy széket, helyet mutatott a dzsadnak, majd maga is leült. Egy ideig szótlanul
méregették egymást, aztán Rahim nem bírta tovább: felkapott egy kupát és kortyolt belőle. A
legszívesebben azonnal ki is köpte volna - a lötty pokolian égette a torkát, bűze a rothadt
zöldségére emlékeztetett. Megrázta fejét, hogy szeme kitisztuljon. A sebhelyes arcú kajánul
figyelte. Kiválasztott egy másik ivóalkalmatosságot, gondosan ellenőrizte, üres-e, s csak
ezután töltött az asztal sarkán álló kancsóból. Egy darabig tartogatta a szájában az italt,
mielőtt lenyelte. Elvigyorodott.
- Nem is hittem volna, uram, hogy komálod az ork pálinkát...
- Eh...! - Rahimot magához térítette az ital, kihúzta magát, büszkén, egy kissé
rosszallóan az idegenre nézett és megköszörülte a torkát. - Embereket keresek.
- Ezt bizony sejtettem. Ilyen finom úr nem jár ide csak úgy - különösen ork pálinkáért
nem. De talán tudok segíteni. Miféle emberekre lenne szükség?
A dzsad elgondolkodva körülnézett, tekintete megakadt a többitől kissé távolabb helyet
foglalt társaságon, amelyet a hangoskodók érezhető tisztelettel, nagy ívben elkerültek. Azok
négyen ügyet sem vetettek a tömegre: izgatott beszélgetésbe merültek egy fekete szobrocska
fölött.
- Olyanokra, amilyenek azok ott! - vágta ki, mire a sebhelyes idegen bántó hangon
felnevetett.
- Amilyenek azok ott! - visszhangozta gunyorosan. - Attól tartok, uram, nem tudnál
számukra se megfelelő feladatról, se megfelelő ellenszolgáltatásról gondoskodni!
- Miért, kik azok? - horgadt fel Rahimban az önérzet. - Nem úgy néznek ki, mintha túl
gazdagok lennének...
Az idegen húzott egy nagyot kupájából, köpenye szegélyébe törölte száját, úgy kezdett a
magyarázatba:
- Az a magas a jobb szélen Lándzsás Erik - mutatott egy folyvást mosolygó, szőke
harcosra. - Ha az őrség itt éri, abból nagy verekedés lesz. Kitiltották már innét is. Pedig... -
legyintett egyet, mint aki tudja, alighanem hiába magyarázná, azután folytatta: - Mellette,
fekete vértezetben a renegát Ariun Al Maremet látod. ő Darton papja, szakított Pyarronnal, s
most azon van, hogy saját egyházat alapítson... Nekünk háttal, kék köpenyben Vaskezű Alex
ül. Valami istentelen fajtából származik, de ha hinni lehet a szóbeszédnek, gyűlöli saját népét,
s ahol csak tud, árt nekik. Azt a némbert a két karddal a hátán nem ismerem, de ha ezekkel
mászkál, nem lehet akárki. Tegyél hát le róluk: gazdagabbak mint te, vagy akár az urad! -
Ehelyütt kutatóan pillantott a dzsadra, mintha megpróbálna az erszényébe látni. - Persze ha
tudnám, mennyi pénzt szánsz a dologra, és hogy mi a feladat, biztosan többet tudnék
mondani...
Rahim úgy határozott, nem kertel tovább.
- Egy nőről van szó - sóhajtotta.
- No egen - mormolta nem minden malícia nélkül a vágott arcú. - Engedelmeddel, jó
uram, erre is esküdni mertem volna, hisz e világ majd minden gondjának forrása az
asszonyállat! - Kiürítette kupáját, együtt érző grimaszt vágott. - Netán a feleséged az a nő?
Megsebezte a szívedet, ugye? Összeadta magát valami jöttmenttel, méltatlanná vált a
bizalmadra, és mert nem kenyered se a veszekedés, se az oktalan vitézkedés, úgy határoztál,
előbb a csábítót öleted meg, aztán...
16
- Korántsem! - vágott közbe Rahim hevesen, sérelmesnek találva már a feltételezést is,
hogy hozzá bárki hűtlen lehet. (Igaz, valaha kacérkodott a gondolattal, hogy feleséget vesz,
akár a többiek, ám anyja idejekorán lebeszélte a dologról. "Mifelénk csak afféle nőket
találsz." - hajtogatta makacsul, s újra meg újra fia emlékezetébe idézte a közmondást: "Alidar
túl messze van!") El Hamed emírjének leánya, uram, a vezír jövendőbelije halálos
veszedelemben forog: emberáldozó papok fogságába került!
- Vagy úgy - mondta az idegen egész más hangon. - Ez má' komoly dolog. Olyan
komoly, hogy nemigen lennék képes vele egymagamban megbirkózni. - A dzsadban csak
később tudatosult, hogy e ponton valami jelet adhatott közelben ödöngő társainak; az
asztalnál egyszeriben megszaporodtak az ismeretlen arcok, a székekre sorra zökkentek le az
erioni söpredék jellegzetes képviselői.
- Hej, Hadrag! - köszöntötték a sebhelyes képűt. - Mi a legújabb feladat?
Rahim összerezzent.
- Ti... ti összetartoztok?
- No igen - bólintott az egyik jövevény. - Hadrag nem túlzott, jó uram: csakugyan
egységben az erő. Ez a társaság csupa megbízható, kemény emberből áll, ráadásul
könnyűszerrel irányítható, nem úgy, mint az, amelyet bocsánatos tapasztalatlanságodban az
imént kiszemeltél! Akadnak köztünk fortélyos, nagy erejű harcosok éppúgy, mint varázstudók
- ez utóbbiak, mint bizonyára tudod, létfontosságúak bármely küldetés sikere szempontjából...
- A kopottas öltözékű férfi mosolygott, s a nyakában függő ezüstmedállal babrált, amelyben a
dzsad Arel istennő szent szimbólumára, a Sólyomholdra ismert. - Egyet se félj, jó uram:
nálunknál rátermettebb fickókat aligha találsz a rendelkezésedre álló rövid idő alatt. Folytasd
hát, mondd, mi a teendőnk! Figyelmesen hallgatunk valamennyien...
Rahim nagyot nyelt. Óvatlan volt, ám visszakozni, másutt, másokkal újból kezdeni még
nagyobb óvatlanság volna. Meglehet, ez a társaság csakugyan képes végrehajtani a feladatot.
Meglehet, Galradzsa ez egyszer valóban kegyes volt hozzá. Ha pedig mégsem - nos, az efféle
figuráknak akkor sem tanácsos nyíltan ellentmondani. Hisz bármikor kifoszthatják, még meg
is ölhetik... Nem, nem, csak semmi titkolódzás! Beszélni! Később találhat majd megoldást a
kordában tartásukra.
Halványan elmosolyodott, intett a sebhelyes arcú Hadragnak, aki készségesen nyomban
színültig töltötte kupáját. Előrehajolt, kortyolt az italból, azután megköszörülte torkát, és
beszélni kezdett.
Egy jó órába telt, mire végzett, és mire annak rendje-módja szerint ismét
elbizonytalanodott.
Savanyú képpel, gondolataiba merülve üldögélt még azután is, hogy a társaság
felszedelőzködött, és a másnap hajnali indulásban megállapodva odébbállt. Minél több időt
töltött velük, annál biztosabb volt benne: szüksége van még valakire - egy igazi kalandozóra,
aki alapjában különbözik a hergolitól és társaitól.
Kalandozók!
Sokat hallott már e fura, nyughatatlan természettel megvert figurákról. Szerte a
sivatagban rengeteg történet keringett róluk - s Rahim irigyelte őket, hisz titokban mindig
hasonló pályafutásról álmodozott. Érezte, hogy azok, akiket az imént felbérelt, csak annyiban
hasonlítanak a kalandozókra, mint a vezír háremének agája az emírség legtüzesebb csődörére:
hímnek született mindkettő...
17
Egy fertályóra és három kupa savanyú bor után megérlelődött benne az elhatározás,
hogy a sebhelyes képű bérgyilkos intelmei dacára mégiscsak megkörnyékezi azokat a
hírességeket, akik a szobrocska felett tanakodtak.
Felemelkedett ültéből. Nyomban le kellet támaszkodnia, hogy megőrizhesse
egyensúlyát. Bizonytalan léptekkel indult Lándzsás Erikék törzshelye felé, de csalódnia
kellett: a kalandozók időközben eltávoztak. Rahim útjában jókora tömeg tolongott most; az
asztal tetején bolondul kiöltözött goblin állt, s valami történetet mesélt.
A dzsadot hirtelen szédülés fogta el - az ork pálinka és a haonwelli bor megtette a
magáét. Kábán, émelyegve, megmagyarázhatatlan kényszertől vezérelve tőrt át az
embergyűrűn, egykettőre az asztalnál kötött ki. Megkapaszkodott a szélben, úgy nézett fel a
goblinra.
A lény másfél méter magas lehetett, mégis arányosnak, izmosnak hatott. Arca az emberi
ábrázat karikatúrája volt túl nagy szájával, orrával és szemével. Bőrének tiszta narancsszínét
bármely fajtársa megirigyelte volna; hófehér haját ezüstpánt fogta át. ápoltsága ugyancsak
meglepte Rahimot. Makulátlan, díszes fekete selyemruhát viselt, felsőtestét könnyű láncing
védte, hátára keresztben rövidkardot szíjazott. Lenyűgözőbb látványt nyújtott, mint
egynémely sivatagi naplemente; a dzsadnak mégis minden maradék erejére szüksége volt
ahhoz, hogy történetére koncentráljon.
- ...amikor bemegyünk, azt mondja, legyek résen, mert nem egész egy hete itt tűnt el egy
barátja. Kérdem tőle, miféle barátod; tán tartozott neked, vagy mi? Mert én olyanról nem
tudok, hogy te valakivel csak úgy barátkoznál, Tier Nan Gorduin! Erre ő nevet, és megint
mondja, hogy nyissam ki rendesen a szememet, másképp bajba kerülhetünk. Nem értettem,
mitől lett ilyen gyanakvó - körös-körül csudaszép nők, isteni illatok, mint minden rendes
Ellana-templomban, ahol a Lótusz Leányai gyakorolják mesterségüket... - Szünetet tartott,
végighordozta pillantását hallgatóságán. - Biztos voltam benne, hogy keveri egy másik
hellyel, de inkább nem szóltam semmit. Előkerül aztán két lány. Hát, azokat látnotok kellett
volna...! Bevezetnek minket a nagyterembe, leültetnek, a kezünkbe nyomnak egy-egy kupát.
Beleszagolok, de Tier úgy megszorítja a karomat, hogy még most is érzem, aztán odasziszegi
nekem goblinul, hogy ha iszom, ott helyben kettéhasít... Jóféle ork pálinka volt pedig, nekem
elhihetitek! Na, gondolom, ez teljesen meghibbant, de hát nem tanácsos vitatkozni vele, mert
ha dühbe gurul, nagyon komisz... Utána azt mondja, öntsem ki az italomat, de tegyek úgy,
mintha felhajtottam volna.
- Pálinkát kiönteni? - dünnyögte valaki panaszosan.
- Kiönteni, igenis! Mert az én cimborám akkor tudta már, mire megy ki a játék... - A
goblin ismét körbenézett. - Bizony, több esze van ennek a Tiernek egymagában, mint nektek
együttvéve! Mondja még, hogy ha elmegyek a lánnyal, csináljam úgy, mint rendesen, csak a
végén színleljek alvást. Tiszta sor. Érzem én már, hogy nem a levegőbe beszél, és hogy nagy
verekedés készül. úgy teszek mindent, ahogy mondja, nem is esik nehezemre. Utána játszom
a hétalvót: nem moccanok még akkor se, mikor az én szép kis cafkám csendben elillan
mellőlem. Bejön aztán két új nő - de olyan izmosak, hogy férfiból is kevés olyan akad
mostanság. Fura gönc van rajtuk: kék köpeny, az övükben tőr, a nyakukban medál, olyan
fekete virágforma... Fölkapnak, visznek, én meg csak durmolok, bár a szememet résnyire
nyitva tartom közben. Lám, kit vonszolnak mellettem a lábánál fogva, ha nem a nagyeszű
Tiert? - Csak bólogatott a döbbent arcok láttán. - Akadtak persze még néhányan a fajtánkból,
rendesen elbódítva. A kékbe öltözött nők lecipelnek minket egy rakás lépcsőn, be egy
alacsony mennyezetű terembe, feldobnak valami kőasztalra; nem finomkodtak velünk,
elhihetitek. Sokáig semmi. Aztán nagy zenebona kezdődik, bevonul egy csomó kék köpenyes
ribanc, meg egy, aki a főribanc lehetett, tiszta vörösben. A falikárpitot egy darabon
18
félrehúzzák, a mélyedésben ott trónol a bálvány; a viasz meg a vér egész frissnek látszik rajta.
Az áldozati gyertyák most újra égnek. Az álribancok felénk fordulnak, kántálni kezdenek és
tőrt húznak: tovább nem várhatunk... - Nagyot nyelt. - Egyszerre pattantunk fel Tierrel, mire
nyomban elszabadult a pokol. A legközelebb állók szó nélkül nekünk estek, finomkodni nem
lehetett a mérgezett pengéik miatt, levágtuk hát őket, ahogy a férfiakat szokás. A ravaszabbak
kifelé iparkodtak, hogy ránk zárják, vagy legalább eltorlaszolják az ajtót, míg felszívódnak...
Mire Tier? Intett egyet - de olyat, hogy zöld fény maradt utána a levegőben; kiáltott pár szót
valami istentelen nyelven, és az az átkos ajtó úgy kivágódott, hogy rühelltem volna a
túloldaliak helyében lenni: egy csontjuk se maradt épen!
Rahimot rég tapasztalt zsongás kerítette hatalmába, azután elfeketedett előtte a világ;
feje jókorát koppant az asztallapon.
Mikor - pár perc, esetleg pár óra múltán - feleszmélt, a goblin elvonult, a hallgatóság
szétszéledt már, az ő elnehezült fejében azonban még mindig visszhangzott a név.
Tier Nan Gorduin.
Efféle ember kell neki! Egy vérbeli, pénzért bármire kapható kalandozó, mind Lándzsás
Erik, vagy mint... mint az ott!
Alig karnyújtásnyira magas, szőke, harcosnak tűnő férfi haladt a kijárat felé. Kardján,
tőrein látszott, hogy megbecsüli az efféle szerszámokat; valaha díszes öltözéke mostanra kissé
megkopott már. Profilja mégis határozott volt, megfontoltságot, erőt sugárzott. Körülnézett,
mintha keresne valakit, aztán lemondóan legyintett, és elhagyta a tavernát.
Rahim mélyen beszívta a levegőt.
Most vagy soha!
Erőt vett magán, feltápászkodott, és a kalandozó nyomába eredt.
A bejárat mellet kikötött hátasok közt érte utol. Tekintete végigrebbent a lovakon. Vajon
melyik lehet az idegené? Talán az az almásderes? Szó ami szó, illenék hozzá... De nem,
mégsem. Hát persze, ott az a gyönyörű, fehér mén! Egyetlen más ló sem sugall a magányos
figuráéhoz fogható, csöndes méltóságot. Híres harcos lehet ez az ember, s tán épp munka
nélkül lézeng...!
A szőke időközben odaért a ménhez, megpaskolta a hátát, súgott valamit a fülébe. A ló -
Rahim nagy megrökönyödésére - bólintott, majd odébbtáncolt, és úgy rúgta mellbe a "hőst",
hogy az jó három métert repült, mielőtt elnyúlt volna a fal tövében.
A dzsad rekedt kiáltást hallatott, s bizonytalan léptekkel nekiindult, hogy a
szerencsétlenül járt férfi segítségére siessen, mikor a füléig jutott a hang:
- Hadd pihenjen.
Az újabb idegen bal felől érkezett, onnét; amerre Rahim a taverna hátsó kijáratát
sejtette. Magasnak magas volt, éles vonású arca, egyenes szálú, sötét haja északi származásról
árulkodott, a szemlélőre mégsem megjelenése, hanem mozgása tette a legmélyebb benyomást.
Az apró termetű tanácsnok tüstént ráébredt: az embervért is ízlelt nagyragadozók járnak így,
tempósan, némiképp hányavetin, tudván tudva, hogy nincs több méltó ellenfelük az ég alatt...
- Biztosíthatlak, nagyuram... - kezdte sután - ... nekem nem állott szándékomban ... úgy
értem, semmi részem a...
A messziről jött ember - aki, bár akcentus nélkül beszélte a közös nyelvet, s a sok
napsütéstől az ő bőre is sötétebbé vált, akárha tábortűz füstje csapta volna meg, mégiscsak
északi volt - futólag a dzsadra pillantott.
- Tudom - mondta mosolyogva. - Tudom... - Azzal, a halkan nyöszörgő szőkére ügyet
sem vetve a ménhez lépett, sörényébe markolva gyengéden, ám határozottan magához húzta a
fejét, s beszélt hozzá, mi több, félrebillentett fejjel figyelte a választ.
19
- Igen - suttogta végül. - Azt hiszem, valóban tisztességtelen szándékkal közeledett

hozzád... - Várt. - Hogy honnét tudom? Öt perce sincs, hogy elzavartam a holmim mellől
odabent!
- Nagyuram... - próbálkozott ismét Rahim. - Ha kegyeskednél...
- Gorduin - mondta a férfi, rávillantva acélszürke szemét. - Tier Nan Gorduin. - A
nyereggel bíbelődött, azután, mintegy mellékesen, hozzáfűzte még: - Szolgálatodra.
Időbe telt, míg az elhangzottak a dzsad tudatáig jutottak - Galradzsa ezt megelőzően
nem tüntette ki különösebben kegyeivel. Utólag belegondolva újra meg újra megborzongatta e
találkozás sorsszerűsége, pedig tudta jól: Erionban csak a játékasztalok mellett szokás bármit
a szerencsére bízni.
- Nagyuram... - kezdte újból, azután, egy sugallat hatására, taktikát változtatott: -
Drágakövek.
A kalandozó elmosolyodott. Kesernyés, halovány mosoly volt ez, csendes beletörődés a
dolgok megváltoztathatatlanságába.
- Nyers kövek? - érdeklődött. - Csiszoltak? Nekem kellene megszereznem őket
számodra, vagy épp ellenkezőleg, nekem tartogatod ezt a kincset? S ha igen, miért?
Rahim elmondta neki. A megkönnyebbüléstől kissé reszketegen beszámolt mindentől:
aprólékosan leírta a hergolit és társait, feltárta a velük kötött alku részleteit. Legvégül óhaját
és az árat nevezte meg, amelynek hallatán Gorduin félrebillentett fejjel hunyorgott, mint aki a
napba néz.
- Rendben van - bólintott azután. - Nyugodt lehetsz, kis ember: másodszorra jól
választottál. - Azzal sarkon fordult, hátasát száron vezetve nekiindult, a dzsad meg csak állt,
bámult utána szóra képtelenül, s azon töprengett, beéri-e majd ura és parancsolója efféle
biztosítékkal.
Most, csaknem három hónappal később, Rahim a vezír palotájának nagytermében, az

ablaknál állt, az alkonyfényben fürdő rózsakertet nézte, s csendesen búcsút vett az életétől.
Midig tudta, hogy ügybuzgalma egy napon a vesztét okozza majd, nem is érzett egyebet
csalódottságnál. Rászedték, kijátszották, méghozzá kétszer egymás után! Lehangoltan
állapította meg, hogy apróbb-nagyobb csalások, udvari és egyén praktikák közepette eltelt
éveiből az ura visszatértéig hátralévő órák maradtak csupán. Igaz, csengő arannyal fizetett a
hárem agájának minden számára megmentett pillanatért, ám mindenkinél jobban tudta, hogy a
legédesebb gyönyör sem tart örökké. A "Sivatag Oroszlánja" legkésőbb sötétedésig visszatér,
elszámoltatja az utolsó pénzdarabbal is, aztán meg alighanem bakói kezére adja, hogy tagjait
külön-külön tétethesse pellengérre a város legforgalmasabb pontjain... Legvégül a föld alá
kerül, s még csak nem is ebben, vagy ehhez hasonló rózsakertben: hantján kóbor kutyák,
sakálok üvöltenek majd, ellenségei széthordják nehezen összekuporgatott vagyonát, féltve
őrzött versei, no meg könyvei - az asszonyi álnokságról - napvilágra kerülnek, a legutolsó
koldus is mocskos kezével illetheti őket... Elvégeztetett!
Moccanás nélkül, az örök lépteinek neszére fülelve állt, és nagyon, de nagyon
szerencsétlennek érezte magát.
Hét óra után néhány perccel megjelent a láthatár felett a vörös fényű hold. A vezír még
mindig nem mutatkozott. Nyolc óra tájt El Hamed három kapuja közül kettő visszhangzó
csattanással zárult be éjszakára.
A harmadikon át érkezett valamivel kilenc előtt a lány és Tier Nan Gorduin.
20
21
4.
Takard el az arcodat!
Malik bosszúsabb volt az indokoltnál, s ezt a terhet kíséretének valamennyi tagja
nyögte. Az emír csak az imént távozott - alig várta, hogy eltűnjön, mert ki nem állhatta az
érzelgést, meg a családi jeleneteket. Mire való a felhajtás? Egyetlen pillanatig sem kételkedett
Rahimban. Kezdettől fogva tudta, hogy emberei sikerrel járnak, hogy a kis szuka végül
előkerül!
Igaz, egyet s mást azért furcsállott ő is. A legkevésbé a lény tekintete és úti öltözéke
tetszett neki...
- Takard el az arcodat! - ismételte ingerülten, tudomást sem véve az oldalt, pár lépésnyi
távolságban álló magas, feketeköpenyes alakról. Északi söpredék! Ha csak rajta múlna,
drágakövek helyett félszáz botütéssel fizetne neki, aztán kiűzetné a városból. - És fedd el a
kebleidet is! - Nagyot nyelt; egészen kiszáradt a torka. - úgy festesz most, mint egy afféle nő!
A lány köpönyegébe burkolódzott, az odakínált fátylat azonban ismét elutasította.
Végigmérte jövendőbelijét, tekintetében gúny lappangott, tartása sugallta a pimasz kérdést:
"Ugyan, mit tudsz te az afféle nőkről, nagyuram?"
Ez a csendes dac olyannyira elképesztette a vezírt, hogy önkéntelenül az északi
zsoldosra pillantott, és összerezzent, mert nyomban ráébredt, hogy amit a kis szuka visel, az
csakis a fickó tartalék köpönyege lehet. Különös, roppant különös... Bár nem néznek
egymásra, nem is szólnak, valami mintha összefűzné őket. Valami, amire jobb nem is
gondolni; valami, amiért...
- Kaftánt az úrnőnek, az enyémek közül! - förmedt szolgáira. - Azt a szennyes rongyot
pedig égessétek el!
- Engedelmet - szólalt meg erre az északi -, de úgy hiszem, én hasznát látnám még
annak a ruhadarabnak. Mindazonáltal - fűzte hozzá mosolyogva -, ha sérti nagyuram szemét,
készséggel átengedem bárminő célra, egyetlen ezüstért.
Malik keze a kardmarkolat felé mozdult.
- Fajankó! - sziszegte. - Két ezüstöt kapsz: egyet a köpenyért, egyet a szívességért, hogy
az úrnőt idáig kísérted. Most menj! Rahim elintézi a többit.
A kalandozó napégette arca egykedvű maradt. Jó fél percig csak állt, szél borzolta
egyenes szálú, sötét haját. Majd nyíltan a lányra pillantott, elmosolyodott megint.
- A fényes tekintetű emír - mondta nyomatékkal - ittjártakor rendezte már a számlát,
nagyuram. Mint mondotta, kezdettől figyelemmel kísérte a vállalkozást, és nem kíván
senkinek tartozni egyetlen leánya életéért... - Azzal iszákjába nyúlt, előhúzta, tenyerén
méregette a drágakövekkel teli zacskót. - Te sem tartozol hát nekem!
Malik, mint akit skorpió csípett meg, szembefordult vele.
- Kifelé mindenki! - dörrent kíséretének tagjaira. - Négyszemközt akarok beszélni ezzel
az emberrel!
A lány tiltakozó mozdulatot tett, azután, hogy tekintete találkozott az északiéval,
lehajtotta a fejét, és kisietett. A szolgák, az alabárdosok és az eunuchok követték.
Amint magukra maradtak, a vezír összehúzott szemmel méregette, majd megkerülte,
szinte körülszimatolta a zsoldost.
Kandúr, gondolta Gorduin. Kandúr, aki vakon bízik karmai erejében, s szívesen tépi
meg a területére merészkedő kóbor macskákat... A lány nem túlzott: csakugyan veszedelmes.
A hiúsággal párosuló ostobaság teszi azzá.
22
- Láttam a hangszeredet - szólat meg rekedten a himlőhelyes képű dzsad. - Bárd vagy,
igaz-e? Hol a hazád?
Gorduin könnyedén fejet hajtott.
- Ilanorban, nagyuram.
- Ilanor... - ízlelgette a szót a vezír. - Lovasnép lakja, mi? Mostanság arrafelé is
csatornákat ásnak, csúf kőházakat emelnek, de ha épp nem verekszenek, változatlanul korcs
isteneket imádnak... - Vigyorgott saját elmésségén. - A neved?
- Tier.
- Elégedett vagy-e a munkáddal, ilanori Tier?
- Nem panaszkodom, nagyuram.
- Nos hát - mondta erőltetett nyájassággal Malik -, én elégedett vagyok vele. A biztos
haláltól mentetted meg választottamat, és ezért jutalmat érdemelsz. Méghozzá tőlem.
Remélem nem sértesz meg azzal, hogy visszautasítod!
Gorduin egyenesen előrenézett, s egyre mosolygott. Ajka körül, két szeme alatt sajogtak
még az izmok; tudta, jó pár hét kell ahhoz, hogy a küldetés alatt vágott grimaszok emléke is
elenyésszen. Nem szívesen öltötte fel a félkegyelmű maszkját, ám mindig ehhez folyamodott,
ha biztosra akart menni. Abból az egyszerű megfigyelésből indult ki, hogy az emberek
nehezen emelnek kezet a náluknál esendőbbekre.
- Várom a választ! - emlékeztette a vezír.
Gorduin olyan pillantást vetett rá, mintha életében először látná. Szemernyi kétsége sem
volt afelől, hogy ez a férfi a vérére szomjazik. Nyilván észrevett valamit, s ehhez nem is
kellett különösebben szemesnek lennie: a lány szinte kérkedett a hazavezető úton
történtekkel... ö, a büszke ilanori lesz tehát kénytelen valamiképp helyrehozni a dolgot, ha
csak annyi időre is, míg bérével a zsebében odébbállhat.
- A világért sem bántanám meg azt, aki nagylelkű hozzám - mondta erőltetett
nyugalommal. - S noha nem említettem még, bizonyos okok miatt nagy szükségem van a
pénzre.
Malik övébe nyúlt, s újabb apró bőrzacskót húzott elő.
- Mi másért vinnéd vásárra az irhádat? - sziszegte, s az északinak hajította. - És most
menj! Talán titkolnom illenék, de igaz, ami igaz: városunkban alkonyat után nem épp
tökéletes a közbiztonság...
Gorduin fejet hajtott.
- Hálára kötelezel, nagyuram.
A dzsad egy kézmozdulattal útjára bocsátotta. Gorduin az ajtónál járt már, mikor utána
szólt:
- Térj be hozzánk pár év múltán, ha erre visz az utad! A fiaim bizonnyal jó hasznát
látják majd egy magadfajta fegyverforgató leckéinek!
- Nem csak kegyes, bölcs is vagy, nagyuram - érkezett nyomban a felelet. - Valóban, a
tanulást nem lehet elég korán kezdeni. Szívesen állok az ifjú oroszlánok rendelkezésére, amint
visszatérek...
Malik mosolyogva bólintott, azután, hogy a bárd mögött becsukódott az ajtó,
elkomorodva suttogta:
- És ha visszatérsz!
A bárd rendszerint nem egyéb muzsikás világcsavargónál. Száz közt tán ha két olyan
akad, aki a hangszerénél meg az orránál messzebbre lát, de rendszerint még az effélék is
23
beérik a vándorlás közben, költői vetélkedések alkalmával learatható babérokkal. Életük

természetesen így sem veszélytelen - nem lehet az, hisz kifinomultságuk a prédára lesőkben a
sebezhetőség hamis benyomását kelti. Ráadásul felettébb kedvelik őket a nők, ami tekinthető
áldásnak, de akár átoknak is...
Tier Nan Gorduin azon kisebbséghez tartozott, amelynek tagjai réges-rég leszámoltak
illúzióikkal. Eleget látott ahhoz, hogy megkeseredjék, ám a túlélés művészei nem engedhetik
meg maguknak az efféle gyengeséget, hisz az érzelgés éppoly méltatlan volna hozzájuk, mint
fegyverzetük elhanyagolása, vagy az, ha félork némberek karjában érnék őket.
Mégis - talán a gyémántok tették -, Gorduin, miközben a lovára szállt, némi
lelkifurdalást érzett. A hosszadalmas, számára ugyancsak megalázó utazás, az iszonytató
templom, a küzdelem, legvégül a lány: a legősibb, legveszedelmesebb kombináció, nem vitás.
ő pedig ismét engedett a pillanat varázsának, s ezzel alaposan megkavarta a dolgokat ebben a
városban. Mert aligha kétséges, hogy az erőviszonyok megváltoztak. Méghozzá a lány
jóvoltából, aki kevesebb is, több is lett annál, ami volt. A jövőben aligha tűri, hogy
játékszernek, akarat nélküli bábnak tekintsék. Malik, ha megvan a magához való esze, lemond
róla - vagy megpróbálja betörni, s ezért előbb-utóbb az életével kell fizetnie. Nappal, éjjel,
kard, zsineg, netán méreg által: dzsad nőkkel sosem lehet eléggé óvatos az ember...!
Körülötte tömeg kavargott, ő azonban ügyet sem vetett a dologra, természetesnek
tekintette. Az élet - amely napközben, a nagy meleg miatt lustán folydogál - napszállta után
hamar megélénkül errefelé: az utcákat zsibongó, portékájukat nagy hangon dicsérő, esküdöző,
szitkozódó dzsadok lepik el. A kalmárok, a csalók, a vendéglősök, a cafkák, no meg a
gonosztevők ideje ez.
A hatalmas fehér lován lassan léptető idegent; míg vagyonát számbavette, sokan
megbámulták. A tolvajok helyi céhének tagjai is felfigyeltek: Gorduint egykettőre egész
seregre való koldus vette körbe. Alamizsnáért könyörögtek, válasza és a mén dühödt
horkantása azonban kedvét szegte mindazoknak, akik merészséget forgattak a fejükben. Így
aztán, mire a városkapu közelébe ért, utcagyerekek hada követte csupán biztos távolságból,
testalkatának és fegyverzetének kijáró, tiszteletteljes csendben.
A kapu két oldalán zömök bástyák sötétlettek, halovány árnyékuk a hold rőt fényével
bevilágított kövezetre vetült. Gorduin az épületek félkaréját elhagyva bal kéz felé egy
elfüggönyözött ablakú gyaloghintót pillantott meg. Reflexszerűen felmérte az alkotmány
mellett pihenő szolgák elhelyezkedését, s kilencven-kilencvenöt százalékra taksálta
győzelmének valószínűségét a velük vívandó esetleges küzdelemben. A fekete bőrű emberek
azonban feléje se pillantottak, egykedvűen bámultak maguk elé. A bárd iszákjába tette a
drágakövekkel teli zacskót, s a mén kantárját szorosabbra húzva tovább lassított. Jobbra egy
magányos őrszem alabárdjának pengéjén játszottak a holdsugarak, a fal tövében, az indigószín
homályban tevék kuporogtak, tekintetükkel kísérték a közeledőt. Gorduin odaintett a fent
szobrozó fegyveresnek, előremutatott és várt. Aztán...
- Ne nyiss kaput!
A fehér mén a kiáltásra parancs nélkül a hang irányába fordult s leszegte fejét, de a bárd
ezúttal nem nyúlt a nyílpuskáért. Jobbra fordult ültében, úgy figyelte a sikátorok egyikéből
kiléptető lovasokat.
Hárman voltak. Ketten bőrvértet viseltek, a harmadik vajszín köpönyege alól aranyozott
láncing villant elő. A palotaőrség egy magas rangú tisztje, vagy...
Gorduin nagyot nyelt.
Miért? Miért kell mégis így történnie?
Malik rohanvást közeledett; az övébe tűzött pengén meg-megcsillant a fény. Valami
parázslott a tekintetében is, ám ez az izzás nem vörös volt, hanem sötét. Éjsötét.
24
- Megállj!
A bárd gyors pillantást vetett a bástyán időző őrre. A köpenyébe burkolódzó alak
mozdulatlan volt, meglehet, elnyomta az álom. A gyaloghintó-hordozók egyike
felegyenesedett, eltátott szája, tágra nyílt két szeme, három szabályos, fekete kör.
Malik egészen közel járt már testőreivel. Fej fej mellett haladtak mindhárman; a két
bőrpáncélos dzsad kezében meztelen kard. Gorduin lélekben vállat vont. Harcra idomított
lóhoz ilyen közel merészkedni még akkor is megbocsáthatatlan óvatlanság, ha a lovas
történetesen fegyvertelen, így pedig... Nos, kár szépítgetni, semmi esélyük rá, hogy
megússzák a dolgot. A gyűlölettől és vérszomjtól elvakított vezírért nem kár, hanem az a két
szerencsétlen... Hisz a Nagy Ember intézhette volna másképp is! A térre vezető utcák
torkolataiba vértesek, a háztetőkre egy-egy csapatnyi íjász, egy vezényszó, és ö, a bárd, a
híres-hírhedt kalandozó csapdába esett vadként pusztul el...!
Gyorsan körülpillantott. A szunnyadó bástyaőrön meg a gyaloghintó-hordozókon kívül
nem mutatkozott senki, senki az égvilágon - a nap a történtek dacára tehát még mindig az ő
napja.
Halk kattanás: a nyílpuska tárja a helyére került. Egy rántás a feszülő kantáron: a fehér
mén jelezte, hogy készen áll a küzdelemre.
A bőrpáncélosok egyszerre megtorpantak, elbizonytalanodtak. Kétség lopódzott a
lelkükbe a leszegett fejű ló, a rezzenetlen arcú lovas láttán, s lejjebb eresztették pengéiket.
- Menjetek - szólt oda nekik Gorduin. - Még odébbállhattok!
ám a testőröknek, oldalukon a tajtékzó vezírrel, aligha volt választásuk, sőt, a bárd
figyelmeztetésével csak olajat öntött a tűzre. A kardok ismét felemelkedtek, a holdfény
acélon, fogak fehérjén csillant. A szembenállók valamennyien érezték, hogy mozdulataikat
egy láthatatlanságában is fenyegető szerzet pillantása kíséri, ám ezt a valamit - rendszerint
Halálnak neveztetik - egyvalaki ismerte csupán eléggé: Tier, az ilanori.
Malik egy intéssel Megálljt parancsolt, nagy levegőt vett, kiáltani készült, Gorduin
azonban beléfojtotta a szót.
- Nem várt megtiszteltetés ez, nagyuram. Miben lehetek még szolgálatodra e kései órán?
- Szolgálatomra...? - A vezír hangja baljós suttogássá halkult, azután hisztérikus éllel
csapott fel: - Szolgálatomra megdöglesz, nyomorult északi fattyú! Hát ennyire ostobának
hittél? Mit gondolsz, nem sejtettem kezdettől fogva, mit műveltél azzal a lánnyal?
Bemocskoltad hitvesi ágyamat, meggyaláztad a szerelmemet, és...
- Az ember nem gyalázhat meg olyasvalamit, ami sosem létezett - mondta Gorduin. -
Ami pedig a bemocskolt hitvesi ágyat illeti ... nos, őszintén remélem, hogy az emír nem
követi el a végső, legnagyobb hibát; és abból a bizonyos ágyból nem lesz hitvesi ágy. Ami
történt, aligha volt Galradzsa akarata ellen való, nyugodj hát bele a döntésébe, ó vezír, engedj
utamra! Épp eleget késlekedtem.
Miközben beszélt, Malik szemét figyelte. Nyugtázta a támadást megelőző, jellegzetes
elhalványulást - s tüstént cselekedett. Combjának szorítására a fehér mén előreszökkent,
lovastul gázolta le az egyik kísérőt. A dzsad kibukott a nyeregből, egyetlen kurta üvöltésre
maradt ideje, mielőtt a paták halálra zúzták. Eközben a bárd mindkét keze előkerült a fekete
köpönyeg alól: az egyikben a nyílpuska, a másikban hosszú, egyenes kard; a vezír felhördült,
oldalt hajolva nekihuzakodott egy csapásnak, ám pengéje még félúton sem járt, mikor az
északi kard hegye a láncing aranyozott szemei közt utat törve a szívéig hatolt.
A dühtől lángoló, sötét szemek most egészen elkerekedtek, az ernyedő jobból kifordult a
szablya. Malik lova megriadt az acél villanásától, a lecsorduló vér melegétől: megrázta magát,
majd kitört. A vezír lehanyatlott, a kengyel azonban nem eresztette - fejjel lefelé függve
maradt félúton. Sisakját elvesztette, haja kibomlott; ahogy a hátas távolodott vele, két keze a
25
száguldás ütemére vadul kaszált a levegőben, mintha a Nagyhatalmú még mindig élne, s
tiltakozna...
A megmaradt testőr megbabonázva bámulta az északi kardpengéjét díszítő, ura vérétől
vöröslő rúnákat. Saját, fegyvert szorító ujjai kifehéredtek. Valami fohászfélét mormolt
rekedtesen: alighanem gonosz varázslatot látott az egészben.
- Kotródj! - kiáltotta rá a bárd, a fickó azonban túlságosan kétségbeesett, netán
túlságosan elvakult volt ahhoz, hogy feladja: éles kiáltással, kerek pajzsát mellmagasságba
emelve támadott. Gorduin két nyílvesszője egy szempillantással később átütötte, testéhez
szegezte a hasznavehetetlen készséget. A barna arc megvonaglott, a szemek fennakadtak: a
testőr egyetlen sóhaj nélkül, élettelenül zuhant a földre.
Gorduin felkapta a fejét: úgy rémlett, neszt hall; mintha kígyó szisszent volna a fehér
mén bal oldalán. Ösztönszerűen markolta, rántotta meg a kantárt, az állat hátsó lábaira
emelkedett s felnyerített - nyakát zöldtollú dzsad nyílvessző horzsolta végig.
Az íjászok huszan-huszonöten lehettek, a kapuval szemközti sikátorból, az alacsony
épületek tetejéről röpítették vesszeiket az északi lovas felé. Valahol hátul parancsszó harsant,
messzebb, a szűk utcák labirintusában már paták csattogtak. A jelek szerint a vezír mégsem
szándékozott semmit a véletlenre bízni.
A bárd lebukott jobbra, így megúszta a második sorozatot is - a nyilak pár hüvelykkel
felette cikáztak el, a maguk jól ismert hangnemében a halál melódiáját dunnyogták. Gorduin a
ló nyakára hajolva mozdulatlanná dermedt, várt. Várta, hogy azok ott szemben újabb
vesszőket fektessenek az idegekre, hogy közelebb nyomuljanak; hogy ismét, ezúttal hátasával
együtt, célba vegyék, megsebezzék és megöljék. Nem tudta gyűlölni őket. Aggasztó tünet volt
ez, annak a fásultságnak a jele, amellyel előbb vagy utóbb minden kalandozó birokra kel,
hogy megerősödve, vagy inkább megkeseredve kerüljön ki a küzdelemből. Neki, sajnos,
aligha lesz alkalma arra, hogy rendet teremtsen. Pedig talán...
Idáig jutott gondolataiban, mikor meghallotta az előzőnél is vérfagyasztóbb hangot, a
kondulást.
Várt még pár pillanatig, azután, hogy semmi nem történt, erőt vett magán, és
felpillantott.
A rőt holdat némi por fátyolozta - mozdulatlan ezüstlepel.
Szél sem rezdült többé; a kapu felriadt őrének képére ráfagyott az iszonyat grimasza,
láncingére egy portyázó bagoly árnya vetült.
A nyílvesszők fellege alig kőhajításnyira, egyhelyben sötétlett a levegőben, az
acélhegyek, vádló ujjak gyanánt, egytől-egyig a bárdra mutattak.
A fehér mén nyugtalanul felhorkant, pár lépésnyit odébbtáncolt, majd megvetette a
lábait, és furcsán, alig észrevehetően remegni kezdett. Gorduin ösztönei parancsának
engedelmeskedve tüstént leugrott a nyeregből, lövésre kész nyílpuskáját a gyaloghintó mellet
állókra emelte. Jobb karjának izmai görcsösen feszültek, szeme résnyire szűkült, miközben
eszébe idézte az apjától rámaradt nagy igazságok egyikét: "őrizkedj a varázstudóktól; sose
bízz bennük, különösképp akkor ne, ha ajándékot adnak!"
Tiszában volt vele, micsoda hatalommal ruház fel egyeseket a mágia. Alkalmanként,
noha teste-lelke ugyancsak berzenkedett az efféle megoldások ellen, ráolvasásokhoz, apróbb
trükkökhöz folyamodott maga is, mint minden kalandozó... Egy pillanatig sem hitte, hogy
kárt tehet a gyaloghintó utasában, ahogyan azt sem, hogy kereket oldhat, ha az ismeretlen
nem akarja: az idővarázs, melyet a testőrökkel szemben alkalmazott, bármikor eleven
szoborrá dermesztheti öt és hátasát. Tehetetlenné, kiszolgáltatottá - pedig talán semmit nem
utált úgy, mint a kiszolgáltatottságot.
26
Némán, összeszorított fogakkal állt, nyílpuskáját markolta, farkasszemet nézett a

varázstudó kísérőivel.
- Mire vártok? - csattanta gyaloghintó utasának éles hangja. - Irány a ház, ostobák!
Rajta!
A férfiakat mintha korbácsütés érte volna. Megragadták a rudakat, s máris
nekiiramodtak a súlyos alkotmánnyal. Gorduin a bezárt kapura, a mellvéd mögött álló,
mozdulatlan alakra, a fenyegetően sötétlő nyílfellegre sandított, azután ismét hátasa nyergébe
pattant. Azt latolgatta, vajon mennyi időbe telne szabaddá tenni az utat kettejük előtt. Ha most
belevág...
- Meg se próbáld! - szállt feléje a figyelmeztetés a gyaloghintó függönye mögül. - Még
bajod esnék...
A fehér mén fújt, dühödten kapált, egyhelyben forgolódott: lába előtt két-három
megkésett nyílvessző csapódott a földbe. A bárd szeme nagyot villant, ajka két kurta szót -
egy közhasználatú, nem épp szentélyekbe való kifejezést - formált. Nekieresztette lovát, és a
gyaloghintó nyomába eredt.
27
5.
Rossz hírű zugok, utcák, épületek nagy számban akadnak a Délvidéken: a fajok, népek,
kultúrák keveredése, és valami megfoghatatlan kipárolgás - a Romlás leheletének is nevezik -
szüli őket, akár a hírhedett gonosztevőket, no meg a rémhistóriákat. Koldusudvar, bérgyilkos-
odú minden valamirevaló településen található, egyes oázisok még kísértetkaravánnal is
büszkélkedhetnek, abban azonban minden utazó egyetért, hogy szívesebben lépné át Krán,
netán s szörnyű északi birodalom, Gro-Ugon határát a dzsadok földjén Lidérctanyaként
ismert, El Hamed városában álló hajlék küszöbénél.
Az épülettel kapcsolatos mendemondák éppoly zűrzavarosak, mint e vidék története,
csak annyiban csengenek egybe, hogy a tanyát ősréginek tekintik - igaz, ebben a mohos,
helyenként omladozó falak, korhadt ajtó- és ablakkeretek láttán a szemlélőnek aligha jut
eszébe kételkedni. Suttogják, valaha boszorkánymesterek találtak itt menedéket, s számos
ocsmányságot műveltek, míg annak rendje s módja szerint ki nem füstölték, kardélre nem
hányták őket az elszánt kalandozók. Mások tudni vélik, hogy a leszámolás kevésbé hősiesen,
lesből, íjak és nyílpuskák segítségével történt, ám ez nem sokat számít. A sötét praktikák
szakértői megtértek isteneikhez, s felperzselt helyiségeket, csontokat, meg jó néhány komisz
csapdát hagytak maguk után. A városlakókban nehezen halványult az emlék, az átutazók
tömegében azonban mindig akadtak bolondok, akik hajlottak rá, hogy fogadó helyett épp ott
töltsék az éjszakát, hátha bizonyos lappangó titkok nyomára jutnak. Egyesek mindörökre
eltűntek, mások dudvával sűrűn benőtt halmok alatt porladoznak a Lidérctanya belső
udvarán... Idővel persze megritkultak a próbálkozók, az emír és tanácsadói eljátszadoztak az
épület földig rombolásának gondolatával, a terv azonban terv maradt csupán, hisz
csákányozók semmi pénzért nem merészkedtek a falak közelébe, a tőrvényes utat járó
varázstudók pedig csak hümmögtek a közelben kuporgó, páriákkal zsúfolt hajlékok láttán, és
sosem indították útnak lánggolyóikat...
Ezen a kései órán a páriák is szunnyadtak már - mi több, úgy tetszett, az egész város
varázsálomba merült. Egyetlen őrjárat sem került az elfüggönyzött ablakú gyaloghintó, s az
azt kísérő magányos lovas útjába. Az utat kétfelől szegélyező viskókban egyetlen mécses sem
gyúlt ki a zajok hallatán. Egyetlen éjszakai jószág sem lopódzott most a kertek alatt, s mintha
mindez még nem lett volna elég különös, az éjszaka színei megfakultak kissé: a holdsugarak
vérvöröse márgaszínné sápadt, az égbolt olyanná vált akár a viseltes bársony; Gorduin
ilyennek utoljára kölyökkorában, a magas északon, télvíz idején látta. Most megrázta fejét,
rakoncátlankodó hátasa nyakát veregette, úgy bámulta a fölébük magasodó épületet, az
ablakokban pislákoló fényeket. S bár sejtelme sem volt róla, hová tart, megborzongott: úgy
találta, nincs miért irigyelnie azt az alakot, aki e baljóslatú hajlékot otthonának nevezi.
- Beljebb, csak beljebb, Gorduin uram!
A bejáratot vigyázó szerzetek rezzenetlen hüllőtekintete a közeledőkön pihent, ám
ahogy a gyaloghintó elhaladt mellettük, kétrét görnyedtek, mintha gerincükre kiállhatatlan
súly nehezednék. A bárd láttán hátrahúzódtak, némelyikük kurtán felszisszent, akár a
zsákmányát védelmező homoki vipera; a kámzsák alatt valami nedvesség csillant sötéten...
Pillanatokkal később nagy zajjal csapódott be a kétszárnyú kapu: az ilanori lovast és
megmentőjét falai közé fogadta a Lidérctanya.
28
Rahim - hisz könnyű álma volt, mint holmi rágcsálónak - tüstént felriadt a neszekre.
Felült, és a köntöse után kapott. Nem érezte szükségét, hogy az ajtóhoz, vagy akár az
ablakhoz menjen, anélkül is tudta, mi okozza a zűrzavart. Már akkor tudta, mikor az este, a
kalandozó távozása után ura szemébe nézett, s felfedezte tekintetében azokat a lángokat,
amelyek Malikot rendszerint csak belülről hevítették. Valahányszor mások számára is
láthatóvá lettek, tragikus események színterévé vált a város, a palota: ellenségeinek némelyike
távozott az élők sorából, nem ritkán egész családjával együtt. A belső izzás csupán az emír
jelenlétében csillapult valamelyest, ám nyílt titoknak számított, hogy a vezír mihamarabb
változtatni kíván méltatlan helyzetén. A változáshoz természetesen házassága jelentette a
kulcsot, a házassághoz pedig... nos, választottjának engedelmessége.
Rahim erőt vett magán, az ablakhoz csoszogott, s hunyorogva letekintett. Egész sereg
fáklya lobogott a mélyben, a lángok tánca Malik szemének dühödt villanását idézte, ám egy
perc sem kellett hozzá, hogy a tanácsnok megbizonyosodjék róla: az a tűz többé senki
emberfiát nem fenyeget. El Hamed vezíre holtan hevert megjuhászodott hátasa lábainál, üres
tekintettel meredt az éjszakai égre, a mellén ejtett sebből már nem szivárgott vér. Testőrei
közül mindazok, akiket elmulasztott beavatni tervébe, most hozzárohantak, pajzsfalat vontak
köré, aljas merényletről kiáltoztak, s a palota kapuinak bezárását sürgették. A szolgák szállása
felől rohanvást közeledtek az újabb fáklyahordozók, valaki megfúvatta a kürtöket, Rahim
pedig arra gondolt, hogy Galradzsa valamennyi teremtménye közt a legmihasznább állat az
ember.
Nem érzett kedvet ahhoz, hogy ezen kései órán az emír színe elé járuljon, s a
bizonyosság, hogy bizony mégis ezt kell tennie, végtelen levertséggel töltötte el. Az alapelvet,
miszerint a város érdeke az elsődleges, oly alaposan belenevelték, hogy saját sorsa miatt csak
valamivel később, az uralkodó hálótermének küszöbét átlépve kezdett aggódni.
Ellentmondásos érzelmekkel gondolt az északi zsoldosra, akit ő maga bérelt fel Erionban a
lány kiszabadítására, és aki fenekestől felforgatta a dolgokat idelent. Isteni sugallatra tette
volna...? Ilyen időkben bizony ez is elképzelhető. A városkaputól visszatért íjászok, akikkel a
folyosón összeakadt, elkékült ajakkal gonosz varázslatról dadogtak, a mindenütt jelenlévő
besúgók meg a Lidérctanyát emlegették... Rahim, noha nem tartotta magát különösebben
babonásnak, beleborzongott a magától adódó következtetésbe. A település ősi falai közt sötét
erők lappanganak. Malik óvatlanságot követett el, s az életével fizetett érte. Válságos napok,
netán hetek következnek, a helyzet egy bölcs, határozott férfit kíván. Miért ne lehetne ö,
Rahim, ez a férfi?
Lopva elmosolyodott, azután elhúzta a száját. Apja, a kalmár világéletében arra
tanította, hogy soha semmit ne bízzon a véletlenre, első mestere, a vén kádi pedig azt vallotta,
hogy mindig hallgattassék meg a másik fél is. Ha tehát igazi politikushoz illőn kíván
cselekedni...
Nagyot nyelt.
No igen: amint itt végez, mindenképp fel kell keresnie a Lidérctanyát.
Gorduin kelletlenül kászálódott le a nyeregből, és körülpillantott. Az elvadult kerten át

kövezett ösvény vezetett a főépület bejáratáig, ahol pár kámzsás figura strázsált.
Mozdulatlanok voltak, akár a lombok, meg az árnyékukban szanaszét heverő emberi
maradványok. A koponyák zugaiban tanyát vert lények némelyike felütötte fejét az elhaladók
láttán, s fenyegetően percegett, jelezve: kész mindhalálig védelmezni jogos tulajdonát. Az
aljnövényzetben itt-ott kardok, csatabárdok rozsdásodtak, fennen hirdetve az enyészet
29
diadalát. A kert közepén álló, valaha minden bizonnyal csodaszép szökőkút jócskán
omladozott már, medencéjét bűzlő, nyálkától és iszaptól sűrű víz töltötte ki. A víztükör felett
szél sírt, mint egy élettől búcsúzó sakál, a hold képmása sápadt volt, betegesen remegett.
Körös-körül szinte tapinthatónak rémlett az iszonyat, s a bárd, noha már számos szörnyűséget
vészelt át utazásai során, csak abban reménykedett, hogy odabenn - legyen barát vagy
ellenség - eleven házigazdára lel...
Tekintete a gyaloghintót kereste, azt azonban, a fehér ménnel együtt, akárha a föld
nyelte volna el. A kámzsások ellenben ugyancsak megszaporodtak: félreérthetetlen
mozdulatokkal az ajtó felé tessékelték.
Mikor átlépte a küszöböt, mozdított egyet a bal alkarjára szíjazott hajítótőrön. Több volt
ez rutinszerű előkészületnél; már-már szertartásszámba ment. Hozzá tartozott pár sor egy régi
románcból, egy dalból, amelyet fennhangon sosem énekelt, szavait csupán ajka formálta
némán: "S ha majd pokolra szállunk mind a ketten/Hogyha van pokol/Más forró tengerár
dobálgat engem,/S téged más bugyor..."
- Légy üdvözölve szerény hajlékomban, Tier Nan Gorduin!
A jókora, ám alacsony mennyezetű helyiségben meglepően hideg volt. Talán a falakra
aggatott vértek és pajzsok - megannyi dzsad munka - árasztották, vagy az az alak, aki
középütt hajolt egy errefelé ismeretlen készség, valódi északi parázstartó fölé. A lassú
izzásnak indult pipafű aromája egykettőre átjárta a levegőt, mintha feledtetni igyekezett volna
az érkezővel a kerti tó vészterhes bűzét. A házigazda néhány füstkarikát indított útnak a
mestergerenda felé, azután sarkon fordult, és elmosolyodott. Termetes férfi volt, vagy másfél
hüvelykkel a bárdnál is magasabb. Palaszürke köntösét az ynevi égbolt tizennégy fő
csillagjegyének képe díszítette. Határozott vonású, sápadt arcát deres szakáll foglalta keretbe.
Haja az esztendők során még jobban megfakult, a gyér fényben egészen fehérnek látszott. Dús
fehér szemöldök alól gleccserkék szempár fürkészte Gorduint, aki rezzenetlenül viszonozta a
pillantást önnön lélegzetének sebesen oszladozó párafelhőjén át.
- Az a fajta ember vagy - mondta az idősebb férfi, s közelebb lépett -, aki kész megtenni
bármit. Talán e pillanatban is azt latolgatod, hogy meg kellene ölnöd, ha másért nem, hát
azért, mert varázstudó vagyok. Márpedig te a köpenyedet se bíznád holmi varázstudóra, ezt a
mostanit meg, aki a dolgaidba avatkozott, és eltüntette a lovadat, egyenesen Kránba kívánod!
Gorduin értett a szóból, s elméjét nyomban egy külön e célra betanult, egyhangúságában
őrjítő litánia mondataival töltötte be.
- Ügyes - mosolygott az ősz férfi. - Roppant ügyes! S most, hogy a gondolataidból
kiszorítottál, elárulod-e, milyen sorsot szánsz nekem, Ilanor szülötte?
Gorduin balja követhetetlenül sebesen lendült, a tőr valamivel a házigazda feje mellett
cikázott el, s háromujjnyira fúródott a legközelebbi gerendába.
Az ősz férfi tekintete megrebbent, a pipát tartó kezek azonban mozdulatlanok maradtak.
- "Élni és élni hagyni": valahogy így hangzik a magamfajták mottója - felelt higgadtan a
bárd. - Szívességet tettél nekem odakint a kapunál; bárki légy is, nincs mitől tartanod.
A varázstudó felpillantott, elmélyülten vizsgálgatta a pengét, azután megint
elmosolyodott.
- Minek tagadnám: épp efféle válaszban reménykedtem... Jöjj hát közelebb, és ülj le!
Beszédem van veled.
Gorduin elhúzta a száját.
- És mit gondolsz, meddig jutunk, mielőtt az itteniek ránk gyújtják a tetőt? Főbenjáró
bűnt követtem el, és te az én érdekemben avatkoztál közbe. A házadba fogadsz, pedig annak,
megbocsáss, e nélkül is veszett híre van. A dzsadok eddig nem találtak igazán nyomós okot
30
arra, hogy lerombolják, de most... - Legyintett, és mégis leült. - Amúgy azt tartják, a tanya
egészen elhagyatott. Mióta élsz itt egyáltalán?
Az ősz férfi letette a pipáját és - inkább modorosságból, semmint szükségből - a parázs
felett melengette hosszú körmű kezeit. Szusszant egyet: lehelete, akár a sarkvidéki szél.
- Nemrégiben érkeztem - mondta. - Ez a birtok, számos más birtokhoz hasonlóan,
pihenőhelyként szolgál csak utazásaim során: egyetlen hely a sok közül, ahol békén
munkálkodhatok, töprenghetek, ahol fejemet álomra hajthatom...
- Inkább hálnék Krilehor várában - szólt Gorduin fanyarul. - A kertedet, az útitársaidról
nem beszélve, ellenségemnek se kívánom!
- Ne ítélj elhamarkodottan, barátom, ez aligha méltó hozzád! E hajlék talán valóban
rossz hírű, teljesen veszélytelennek sem mondanám, de lásd: hol másutt tudhatnám magam
biztonságban az ártó szándékúak, a tolakodók és a kíváncsiskodók seregétől? Hidd el,
felettébb fontos, felettébb veszedelmes a munkám, segítséget se kérek hozzá akárki fiától!
- Megtisztelsz.
- Nem áll szándékomban. Mindössze arra kérlek, hallgass végig nyílt elmével, és dönts
belátásod szerint. Az emír katonái, efelől kezeskedem, nem zavarhatnak meg, nem árthatnak
nekünk. Az a kevély és ostoba férfi, akinek vérét nemrég kiontottad, egyetlen, elhanyagolható
szem volt csupán az eseményláncolatban, amely utamba vezérelt. Egyesek véletlent, mások
isteni beavatkozást emlegetnének, én az Univerzum örök tőrvényeinek működésével
magyarázok mindent! - A varázsló a pipáért nyúlt, összevonta dús szemöldökét. - A sors,
bármit tartsanak felőle az ostobák, eleven lény: bizonyos tőrvények ismeretében, a kellő
határozottsággal éppúgy engedelmességre szorítható, mint egy makrancos hátas, vagy egy
önfejű nőszemély. Hajnalig azon leszek, hogy ezt bebizonyítsam, ilanori Tier. És ha kudarcot
vallanék... - Mosolya most szélesebbre nyílt, fogai, akár az apró jégcsapok. - Nos, arra kérlek,
akkor se feledd, hogy tartozol nekem!
Gorduin Malik végső, nagy döbbenetére, az íjak pendülésére, a neki szánt nyílvesszők
mozdulatlanná dermedt felhőjére gondolt, és hallgatott.
Hogyan is feledhetné?
31
6.
- Kezdetben - suttogta a varázstudó valahonnét a sötétből - volt az anyag.

Gorduin kinyújtóztatta a lábát, újabb szivart kotort elő, s a fejét ingatta.
- Nem akármilyen kezdet! Véleménynek se utolsó: épp elég ahhoz, hogy bármelyik
vallás fanatikusai a nyakadat szegjék miatta!
Az ősz férfi jelenlétéről most mindössze pipájának fel-felszikrázó parazsa árulkodott.
Meditációs kamrájának padlóját prémek borították, bútor egyáltalán nem akadt benne. Mielőtt
az olajmécses kilobbant, a bárd még meghatározta a számára előkészített kancsó és kupa
helyzetét - napkeltéig egyébre nemigen lesz szüksége.
- Az anyaghoz - folytatta a varázstudó - az úgynevezett Magasabb Síkok egyetlen
lényének sincs köze: az anyag önmaga hívta életre a létezését szabályozó tőrvényeket. Hogy
bizonyos istenségek világokat hoztak létre belőle, s azokat a maguk teremtményeivel
népesítették be, mit sem változtat a lényegen. A gondolkodó számára a végső cél csakis az
anyag valódi természetének újrafelfedezése lehet, hisz így módja nyílik rá, hogy függetlenítse
magát önnön teremtőitől, testben és lélekben egyaránt!
- Többszörös szentséggyalázás... - mormolta Gorduin. - Én se fogalmazhattam volna
különbül.
Az ősz férfi hangtalanul nevetett - legalábbis erre vallott a hirtelen feltámadó, jéghideg
fuvallat.
- Jól sejtettem: mi ketten majdhogynem azonosan szemléljük a világ dolgait. A
különbség mindössze annyi, hogy én valamivel messzebbre látok... - A mécses lángja
felpislákolt, a házigazda felállt. - Kívánsz-é te is messzire látni, Tier Nan Gorduin?
Válasz sem várva intett. Meglehet, a kámzsások egyike mindvégig szemmel tartotta
őket, s most elmozdított valami emeltyűt - a meditációs kamra mennyezete mindenesetre
félresiklott, s az egyre táguló nyílásban felszikráztak a csillagok.
- Jöjj! - suttogta a mágus
A kamra egyik sarkában finom kelmével félig takartan különös szerszám, rézcsövek,
kristálylencsék és tükrök bonyolult együttese állt. Az ősz férfi odalépett, elbabrált vele, a
legvaskosabb csövet egyenest a lomhán alászálló vörös holdra irányozta.
- Nézz a kristályba! - parancsolta Gorduinnak. - Nézz bele, s mondd, mit látsz!
A bárd engedelmeskedett. Látmezejében ódon városok düledékeit idéző, csupa kő,
csupa üreg labdacs úszott tova: épp olyan volt, mint húsz-egynéhány esztendővel korábban,
mikor gyerekfejjel, mentora, a vén Gerum kristálylencséjén keresztül tekintett rá. Az az
élmény lenyűgözte, egész testében megborzongatta, s hosszú esztendőkön át vele maradt - ez
a mostani arra volt jó csupán, hogy tulajdon mulandóságára emlékeztesse. Lám, egyre dacol
az idővel a Rötszakállú Hajós. De hol van már az a vézna, égő szemű északi kölyök, s hol a jó
bort meg az istentelen könyveket kedvelő Gerum...?
- Nos? - firtatta a varázstudó. - Mit látsz?
- Egy öreg barátot.
- Semmi egyebet? Nézz csak körül alaposabban! - Azzal a mágus igazított valamit a
szerkezeten, s Gorduin, aki mindegyre a kristályba tekintett, egyszerre úgy érezte, zuhan,
aláhull a végtelen ürességbe... Már-már kiáltott, mikor fölködlött előtte egy újabb fényfolt,
amely fokozatosan alakot öltött. Keskeny ezüstsarló volt, alig kivehető vonás felezte.
- A Miramar - közölte száraz torokkal a bárd. - Szabad szemmel messze égő lámpásnak
látszik csak, pedig, mint mondják, egész világ, melyet egy valaha széthullt másik világ
törmeléke övez.
32
- Sokat tudsz - biccentett az ősz férfi elismerően. - Felelj hát meg erre: mi lehet a
Miramaron túl?
Gorduin nem válaszolt azonnal. Most, ő maga állított a műszeren. Csillagok. Mindenütt,
akárha a pillantása szülné őket. Kéken, sárgán, vörösen szikrázó napok, amelyek közt - ezt
szintén jó rég tanulta - egy-egy örökkévalóságnyi az út... Ellépett a szerkezet mellől, bort
töltött a kupába, nyomban kiitta, azután szembenézett vendéglátójával.
- A halál.
- Elmés felelet! A Mindenség, alighogy megszült, nyomban kitaszított minket, a
tőrvényei azt bizonyítják, közömbösebb már nem is lehetne a sorsunk iránt... - A mágus ismét
jel adott, a mennyezet lassanként a helyére siklott. - Isteneket láttál-e odakint? Hát más
csodalényeket, tévelygő lelkeket, démonokat?
- Nem.
- Ugye nem? Pedig, a jelek legalábbis erre mutatnak, van összefüggés a csillagsorsok és
az embersorsok között... - Az ősz férfi ráérősen lekuporodott, életre keltette már-már kialudt
pipáját. - Bizonyos jelenségek, akár idelent, odafent sem ismétlődnek, mások olyannyira
gyakoriak, hogy fel sem keltik a magunkfajták figyelmét, megint mások, bár ezredévente
csupán egyszer fordulnak elő, kiemelkedő fontossággal bírnak valamennyiünk szempontjából.
Az ismertebbek régtől fogva feljegyeztetnek, az igazán iszonytatókat ellenben hallgatás övezi,
s bizony mondom, rendjén való ez így - az egyszerű lelkek alighanem tüstént hurkot vetnének
a nyakukba, ha megtudnák, mi mindent tartogatnak nekik a csillagok!
- Meglehet.
- A krónikák szerint sokan tettek már így... Legutóbb, midőn a kyrek öt istene alászállni
készült, hogy új, az előzőnél is hatalmasabb birodalmat kovácsoljon össze. Tharr árulása, ha a
hagyománynak hinni lehet, előre látható volt: bizonyos jegyek együttállása különös
jelenségeket eredményezett. A Holló tájékán megmagyarázhatatlan villódzást észleltek a
megfigyelők, gyors egymásutánban három csillag hullt alá, a Sogron égi másaként tisztelt
Igram Azeb pedig egészen elhomályosult, mintha a Tüzek Ura elfedte volna arcát...
- Valóban?
- Valóban - visszhangozta némiképp ingerülten a mágus. - Ott van azután a Pyarron
bukását megelőzően fellángolt Mennyei Kéve, vagy az óriás Pöröly, amely, mint mondják,
Orwella parancsára sújtott le világunkra; nyoma messzi délen még ma, évezredekkel később
is látható, s látható marad az idők végezetéig!
A bárd leverte a hamut szivarjáról. Most rajta volt a mosolygás sora.
- Zavarbaejtő, mi mindenre képesek az égiek, hogy álságos hatalmukat fitogtassák, nem
igaz?
A varázstudó kőmerev arccal, lehunyt szemmel hallgatott egy darabig, azután
felkacagott.
- Igazat szólnak, akik azt tartják, hogy benned a Tagadás Szelleme öltött testet, Tier Nan
Gorduin! Nem tisztelsz te se istent, se embert; kételkedsz, míg valaki minden kétséget
kizáróan meg nem győz a maga igazáról... De legyen: kiindulópontként fogadjuk el, hogy
azok, akiket világunk lakóinak legtöbbje ilyen vagy olyan módon szolgál, nem valósabbak
álmainknál. Fogadjuk el azonban, hogy akadnak mindannyiunkat nyomasztó, lidérces álmok,
amelyekből tanácsos mihamarabb felébredni! - Mellmagasságba emelte két kezét, ujjaiból
tűzkígyók tekeregtek elő, sokszorosan egymásba fonódtak, akár a repkény szárai, élénkzöld
fénybe vonták arcát. - Akadnak álmok, amelyek testünket, lelkünket egyaránt megkínozzák,
amelyek hatására rémült gyermekekké válunk, s azt kívánjuk, bár a világra se jöttünk volna...
Akadnak álmok, amelyekben igazságot, irgalmat hasztalan keresnénk, amelyekben
közömbösen les ránk az ezernyi maszkú halál... És nem is akármilyen álmok ezek, Gorduin
33
uram: ragályosak, mint a lepra, mint a himlő, mint a tavaszi láz! Ráadásul makacs
természetűek: újra és újra felütik ocsmány fejüket, s ahol ez megtörténik, ott elszánt
kirurgusra, gyors beavatkozásra van szükség! - Nagyot fújt, mire a tűzkígyók megremegtek, s
világítóbogarak gyanánt, tucatnyi irányba rebbentek szét. - Az éjszaka - folytatta halkabban -
az álmok és a csillagok ideje, kétkedő barátom, én pedig, legyen elég ennyi, az álmok ás a
csillagok jó ismerője vagyok. Planétáim egy idő óta gonosz álomról suttognak. úgy hiszem, ez
idáig csak én hallottam meg szavukat. A torzulások egyelőre szinte észrevétlenek, az álom
még messze jár - de bizony mondom, gonosz álom az, s hosszúnak, mélynek ígérkezik. Egész
népek válnak majd rabjaivá, rontanak egymásnak pokoli kábulatban, annak akarata szerint,
aki az álom szívében rejtezik, mi több, ő maga az álom!
Gorduin nem mozdult.
- A neve...?
- Bizonyos álmok nem egykönnyen nevezhetők néven - mormolta a mágus. - Bizonyos
célok felfoghatatlanok e világ lakói számára, a miérteket firtatni botorság. Az ártatlanok
gyanútlanok, a sötétség torz fajzatainak némelyike ellenben máris megneszelte a változást, s
erőre kapott. Kettőre közülük főszerep vár a Néven Nevezhetetlen iszonyú álmában, úgy
rendeltetett hát, hogy egybekeljenek... - Szemei alatt elmélyültek a ráncok, a távolba révedt. -
Hella Riquill és Raginal Dhuvir. A boszorkány és a démon. Ismerem mindkettőt. Tudom
micsodák, mik voltak, mivé lehetnek. Szándékaik oly világosak előttem, mint bármely
halandó gondolatai, s tisztában vagyok vele, mit kell tennem!
A bárd kioltotta szivarját és összpontosítani próbált: tudatát változatlanul a monoton
litániával védelmezte. Elmosolyodott.
- Bár állíthatnám ugyanezt én is!
- Az életedet köszönheted nekem - mondta nyersen a mágus. - Adósom vagy, akár a
többiek, akiket ezen az éjszakán vendégül látok. Négyen várakoztok itt, egy vagy több
elismert szakma mesterei. Tartozásotok fejében valamennyi képességetekkel engem
szolgáltok, teljesítitek első és egyetlen parancsomat! - Előrehajolt, Gorduin szeme közé
nézett, úgy suttogta: - Holnap reggel útrakeltek az Elátkozott Vidék, Gra-Tinol hegye felé,
behatoltok Orwella főszentélyébe, és elpusztítjátok a tisztátalanokat!
Gorduin a fejét ingatta - megfontolt embernek tartotta magát, amellett elege volt már a
szentélyekből.
- Ha pedig nemet mondunk... - vetette fel próbaképpen.
- Meg kell halnotok - jelentette ki a házigazda mély meggyőződéssel.
A szűk utcák labirintusából fegyveresek szállingóztak elő, íjászok tünedeztek fel a

Lidérctanyával szomszédos épületek tetején. Biztonságosnak vélt távolságban aranyozott
pikkelyvértes tisztek feszítettek, ám hátasaik nyugtalan horkantására ők is minduntalan
összerezzentek. A néhai vezír testőrségének tagjai nem mutatkoztak: zömük Malik palotája
körül csoportosult, hogy a fosztogatásnak elejét vegye, néhányan eltűntek - világgá futottak,
netán haragosaik végeztek velük. A nyugati horizonton lassanként elenyészett a rőtes
ragyogás, az ezüstkék hold függött most a város felett, hogy a pirkadatig hátralévő néhány
órában háborítatlanul uralja az égboltot.
Rahim nem nézett az égre, miközben átverekedte magát az alabárdosok hármas során.
Nem nézett a katonákra, sőt, a lába elé sem, akik látták, megesküdtek volna rá, hogy
gondolataiba merül. Valójában rettegett, ám ez vajmi keveset számított, hisz sikerült
elrejtenie, ahogy sikerült eltitkolnia pályafutása során majdnem mindent, ami gyarlóságokkal
34
állt kapcsolatban - minden bizonnyal ez óvta meg attól, hogy Malik meg a hozzá hasonlók
sorsára jusson. Ezekben a percekben, mivel szinte kizárólag afféle - faragatlan, vérre
szomjazó - figurák vették körül, ösztönei még fokozottabb elővigyázatosságra intették.
Igyekezett minél ártalmatlanabbnak, ugyanakkor minél határozottabbnak,
nélkülözhetetlenebbnek mutatkozni.
- A fényestekintetű emír parancsa! - kiáltotta, mihelyt a tisztekhez ért. - Egyetlen lövés
se essék! Mindenki a helyén marad!
A tisztek helyeslő mormogásba kezdtek - a kapunál történtek után egyikük sem érzett
különösebb kedvet a vitézkedéshez. Rahim, a korai ráncoktól szabdalt arcú, sokat tűrt Rahim
befelé elmosolyodott: ezek itt még csak nem is sejtik, mi fán terem a tárgyalásos rendezés...
Forrón remélte, hogy a Lidérctanya lakói ennél azért felvilágosultabbak. És ha mégsem...
Nos, akkor a küszöbön álló találkozás egy szépen induló vezíri karrier záróakkordja
lesz!
35
7.
Gorduin az álom és az ébrenlét határán lebegett, abban a homályos közegben, amelyet

csupán a sejtelmek keskeny fénynyalábjai járnak át. Valahányszor lazított önfegyelmén, már-
már átlendült a túloldal sötétségébe, ám mindannyiszor visszafogta magát - igaz, nem a
sötétség borzongatta meg, hanem az álomvilágból feléje áradó, merőben szokatlan hideg.
Idővel azután kinyitotta szemét, de ez sem segített sokat: szobájának ablakait, az épület
többi ablakához hasonlóan, bedeszkázták. Tudta, mit találna a deszkák mögött: rácsokat. A
rácsokon túl a csontokkal teliszórt kert, no meg a fal. Innenső oldalán a kámzsások, kívül a
néhai Malik kebelbarátai: túl sok a jóból. Nem is ház, ketrec ez, néhány kétlábú ragadozó
számára, akiknek a házigazda jóvoltából hírnevükön kívül immár életcéljuk is van...
Feltápászkodott a derékaljról, az ajtóhoz ment, résnyire nyitotta. Senki. Kilépett,
végighaladt a folyosón, egészen a következő bedeszkázott ablakig. A háziak itt nem végeztek
olyan tökéletes munkát: a padlót néhány ezüstös holdfénysáv csíkozta. Gorduin a párkányra
telepedett, felhúzta bal térdét, ujjasa egyik belső zsebéből előkotorta a flótát. Meggyőződött
róla, nem felejtett-e tűlövedéket valamelyik csőben, majd felidézte rajta a dallamot, amellyel a
sivatagi utazás során oly sokszor ringatta álomba a lányt...
Egyszerre azon kapta magát, hogy mosolyog, noha nincs különösebb oka rá: ilyesmi
gyakorta esett meg vele mostanság. Gyanította, hogy énje egy része, szándéka ellenére, még
mindig a félkegyelműt játssza, teste pedig engedelmeskedik, ahogy mindig, a legképtelenebb
helyzetekben is.
A képtelen helyzetekről aztán eszébe jutott a mágus, és mindaz, amit az álmokról, a
csillagokról, a szörnyetegekről és az adósairól összehordott. Vajon hallották-e az istenek? És
ha igen, ugyan mit szólnak hozzá?
Ismét Gerumra gondolt - rá, és arra az eszmefuttatásra, amellyel az öreg a
Felsőbbrendűek létezését cáfolta, valahányszor alkalma nyílt rá: "A dolgok igenis egymásból
következnek, Tier, és ez a felismerés félelmetes fegyverré válhat a kezedben! Ha csakugyan
vannak istenek, ha olyanok, amilyennek általában tartják őket, ha minden cselekedetüknek
valamiféle célja van, mondd meg nekem: melyikük, s mi végre teremtette a nőt...?"
Szemközt, alig karnyújtásnyira, padlódeszka reccsent. Gorduin helyében bárki
abbahagyta volna a játékot, hogy a fegyvere után kapjon, hogy felugorjon, szitkozódjon,
egyszóval megszégyenüljön. A bárdot azonban más fából faragták, tiszta, magas hangot
fogott, hasonlót ahhoz, amellyel szükség esetén a mént szólította, s közben, mintegy
mellékesen, szemügyre vette a homályból kibontakozó alakot.
Igaz, ami igaz, nem talált túl sok néznivalót. Az idegen bő, mohaszín köpönyeget viselt,
kámzsája alól mindössze egy-egy hamuszín hajtincs bukkant elő. Jobbjával embermagas,
unikornis-szarvra emlékeztető botot markolt - Gorduin úgy ítélte, képtelen lenne akár egy
percre is megválni tőle. A jövevény most még közelebb lépett; mozgása könnyed volt, akár az
ismerős közegben járó nagyvadé. Felpillantott. Szeme résnyire szűkült a ráhulló holdfényben.
A bárd lélekben vállat vont, és elismételte az iménti dallamot.
- Ember létedre szokatlanul fogékony vagy a hangulatokra - suttogta a zöldköpenyes.
- Elf létedre szokatlanul termetes vagy - felelte nem kevésbé halkan Gorduin. - Amellett
irigylésre méltóan csendes léptű... - Körültekintett. - Csak nem a kijáratot keresed? Ha igen,
attól tartok, sokat nem segíthetek.
- Te csak a bárd lehetsz - jelentette ki az elf. - A bárd, aki El Hamedben főrangút ölt. A
neved pedig...
- Tier. Tier Nan Gorduin.
36
A jövevény halvány mosollyal fejet hajtott. Keskeny arca a várakozásnak megfelelően

sima volt, kortalannak tetszett.
- Alyr Arkhon - mondta nyomatékkal. - Alyr, akit Gro-Ugonban megmentettek.
- Szóval szintén a házigazda adósa vagy - állapította meg Gorduin. - És hogy sikerült
idáig cipelnie? Remélem, nem láncra verve!
- E háznak - mondta az elf - számos szokványos mellett jó néhány különleges ajtaja van.
Az egyik Gro-Ugon fővárosának egy sikátorára nyílik. A sikátor kőhajításnyira kezdődik
onnét, ahol a mágus... - félrenézett - ... kisebb szívességet tett nekem.
- Szívességet, mi? - A bárd nem tudta, kacagjon-e vagy bosszankodjék. - Tehát nem
kizárt, hogy a dzsadokon kívül egy falkára való orkkal is számolnunk kell. Hová nyílhat a
többi ajtó? A Gályák Tengerének fenekére? A Kráni Tizenhármak erődjének valamelyik
gyilokjárójára? - Fújt. - A legjobbkor érkeztél, ó Alyr! Felfedező útra készültem éppen, de a
körülményekre való tekintettel elhalasztom, azt hiszem...
Az elf halvány mosolya ismét felderengett. újonnan támadt érdeklődéssel szemlélte
Gorduint.
- Ha nem tévedek, te képviseled csoportunkban az erőt. Örülök, hogy így alakult. Holmi
keményfejű barbárral sokkal nehezebb volna.
- Nem vitás.
- Jellemzően emberi felelet. A kíváncsiság ellenben mintha kiveszett volna belőled.
Nem érdekel tán, mi lesz az én szerepem?
- Lássuk csak... - A bárd a homlokát ráncolta. - Kardforgatónak, tőrvetőnek, íjásznak,
netán zenésznek aligha kellesz: a köznapi szerszámokkal magam is elég tűrhetően bánok. Ami
téged illet: szavaidból ítélve nem vagy jöttment erdőjáró, így hát nyomolvasóként se
vehetnénk hasznodat az Elátkozott Vidék vadonjában. S bár alig ismerlek még, többre tartalak
egyszerű falmászónál - ebből következik, hogy látnok, illuzionista, igéző, idéző, esetleg más
efféle szerzet lehetsz.
- Kikezdhetetlen érvek - ingatta fejét az elf. - Nagyszerű mestered lehetett, Tier Nan
Gorduin!
- Vagyis...?
- Voltaképp nem tévedtél. - Alyr mosolya furcsamód eltorzult, már-már fensőbbséges
ajakbiggyesztéssé változott. - Az említett szemfényvesztőkhöz azonban nagyjából annyi
közöm van, mint bármely útszéli fegyverforgatóhoz: mindössze az eszközök hasonlóak, a
célok - hogy az eredményt ne is említsem - merőben különböznek. Nekromanta vagyok.
Vizsgálódásaim tárgya az életerő, amelyben mi, elevenek ugyancsak bővelkedünk, s melynek
hiányában egy percig sem létezhetnénk tovább ezen a földön... Az istenek első és egyetlen
számottevő adománya, az az energiafajta, amelyet uralva bárki okkal érezheti magát
egyenrangúnak velük!
- A jóvoltodból tehát holtak légiói sietnek majd a segítségünkre, ahányszor csak
szükségét látjuk... - Gorduin diszkrét fintort vágott. - Pazar!
Meglehet, az elf válaszolni akart, ám a folyosó túlsó végében egyszerre kivágódott a
mágus termeibe nyíló ajtó. Néhány kámzsás figura karcsú, sötéthajú lányt taszigált ki rajta.
A bárd nyomban felállt.
- Megbocsáss... - súgta a nekromantának, azzal nekiindult, hogy ha kell, beavatkozzék.
Léptei zajára a kámzsások sorra összerezzentek, mozdulatlanná váltak. Tág félkört
alkottak most a falnak támaszkodó teremtéssel szemben. Gorduin még kettőt lépett, azután
megállt. Meg kellett állnia: a lány félrehajtott fejjel kifújta homlokából egy rakoncátlan
hajtincsét, és szorítástól zsibbadt vállát dörzsölgetve rápillantott.
37
A shadoni bajvívók szertartásos, csupa fehér, csupa fekete öltözékét viselte. Az ing
túlságosan bő volt számára, a csizma szárát többször visszahajtotta, ám az még így is
combközép fölé ért. A köpenyt valahol elveszítette. Kimerültnek, de elégedettnek látszott.
Szemei - éji szemek, macskaszemek - ellenállhatatlanul vonzották a bárd tekintetét.
Ilyen fiatalon, ilyen rendetlenül aligha arathatott sikert a shadoni társaságban, gondolta,
hacsak...
Hacsak a szemeivel nem.
A lány várt még pár pillanatig, azután szándékolt lassúsággal az ajkába harapott, és
lepillantott. Gorduin úgyszintén. A bő, fehér ing ujján apró vércseppek vöröslöttek.
- Minden rendben - hallatszott az ismét előrehulló sötét haj függönye mögül. - Tudod,
nem az enyém.
A kámzsások egyike hirtelen nekilendült, hogy megragadja, a bárd azonban résen állt, és
egy rúgással visszapenderítette. Ahogy felegyenesedett, szeme sarkából megpillantotta Alyrt.
Az elf megfontoltan közeledett, botját most bal kezében tartotta. Gorduin úgy sejtette, ez a
fegyverforgató keze.
- Elég!
Az ajtónyílás sugárzó négyszögében feltűnt a mágus alakja. Nem kellett felemelnie a
hangját, hogy mondandójának nyomatékot adjon: a jelenlévők mindegyike pontosan tisztában
volt az erőviszonyokkal.
- Eriel! - fordult a lányhoz. - Azonnal a szobádba mégy!
- Értsem úgy, hogy nincs több mondanivalód? - mosolygott ádázul a lány. - Csak nem
rémítettelek meg? - Kacagott, látni engedte porcelánfehér fogait. - Pedig igazán tetszettek a
bolygók, amiket mutattál - elnézném őket akár reggelig is!
A mágus merőn bámult rá.
- Menj - intette -, míg mást nem gondolok...!
Eriel összefont karral lépett el a fal mellől. Konokul összeszorította ajkát, amelyen
változatlanul ott játszadozott a mosoly. Gorduin figyelmét nem kerülte el, hogy a kámzsások
felettébb elővigyázatosak vele. Már-már közrefogták, de nem akadályozhatták meg abban,
hogy mintegy véletlenszerűen a bárdhoz dörgölőzzék, s odasúgja neki:
- Ha lepihennél, álmodj rólam! Szabad...
A házigazda várt egy darabig, azután, hogy a távozók eltűntek egy fordulóban,
Gorduinra és Alyrra pillantott, majd halkan, elégedetten felnevetett.
- Lám, a dolgok a vártnál kedvezőbben alakulnak. Alig telt el pár óra, a négyből hárman
máris összeismerkedtetek - s hozzá a legregényesebb módon. Azért azt tanácsolom, vigyázz
Gorduin uram! Eriel hivatásos tolvaj létére a végletekig kiszámíthatatlan. Ostobának nem
ostoba: miután házam Shadonra nyíló ablakainak egyikén bejutott, hamar rájött, hogy
becsapták, s ezúttal egyetlen drágakövet sem talál. Mégis ellenállt, mikor rátörtük az ajtót,
olyan hevesen, hogy egyik szolgám kénytelen volt leütni. Mikor magához tért, felfedtem
előtte szándékaimat, elébe tártam mindazt, amit kettőtöknek már megmutattam, közöltem
vele, milyen feladatot szánok neki. Belenyugvást színlelt, ám mihelyt hozzáfért elrejtett
tőréhez, nyomban megölte azt, aki korábban kezet emelt rá. Könyörtelen és veszedelmes. Ne
feledd szavam!
A bárd nagyot kortyolt a lány illatával terhes levegőből. Mosolygott.
- Holtomig emlékezni fogok rá - ígérte, majd tüntetően körülpillantott. - Hát a társaság
negyedik tagja? Róla még semmit nem tudunk.
A mágus összevonta sűrű szemöldökét.
- Alszik - közölte. - Hosszú utat járt be, a leghosszabbat négyötök közül: ugyancsak
ráfér a pihenés. Reggel módotok lesz megismerkedni vele. Nagytudású férfiú: ő lesz az, aki a
38
Gyilokpusztán át elvezet benneteket egy Kapuhoz, amelynek pontos helyét rajta kívül csak én
ismerem. A Kapu az Elátkozott Vidék déli peremére nyílik. Ha derült időben érkeztek - amit a
tájék ismeretében erősen kétlek -, a messzeségben láthatjátok majd a Gra-Tinol ormát. De
anélkül is tudni fogjátok a dolgotokat, nem igaz...? - Ökölbe szorult kezének ujjai fehéredni
kezdtek. Erőt vett magán, nagyot nyelt. - Ennyi elegendő?
- Bőségesen.
- Ezt örömmel hallom... Ami pedig a többit illeti - fordult az elfhez immár újra
higgadtan a varázstudó -, olybá tűnik, Gro-Ugon orkjai lemondtak arról, hogy bejussanak. Fél
órája végképp elvonultak, hogy valahol ismét leigyák magukat. Kezdettől jobban aggaszottak
az El Hamed-i fejlemények, hisz ez az a hely, ahonnét reggel fel kell kerekednetek. A
környező utcákat katonák szállták meg: a vezír szerettei - ha ugyan akadnak ilyenek - nyilván
bosszúra szomjaznak. Szerencsére akadnak a városban józanul gondolkodó emberek is, az ő
segítségükkel elejét vehetjük a kellemetlenségeknek... - Hátralépett, szélesen elvigyorodott. -
Hadd mutassam be az új vezírt, El Hamed emírjének személyes megbízottját, a Galradzsáéval
vetekedő bölcsességű Rahimot!
A dzsad behúzott nyakkal óvakodott elő. Az imént kiontott vér látványa nem hagyta
érintetlenül: arca homokszínű volt. S mintha ez nem lenne épp elegendő, úgy érezte, hogy a
jelenlévők, a házigazdát is beleértve, neheztelnek rá, amiért rejtelmes tevékenységüket holmi
potomsággal megzavarta. Igazában csak szálas termetű, feketébe öltözött bárdnak tartozna
számadással - elvégre ő volt, aki belerángatta a dologba... Most, hogy rápillantott, megint
beleborzongott a gondolatba: ez az ember a saját kezével öl. Veszedelmes, sokkalta
veszedelmesebb még annál az Erielnek nevezett lánynál is... Micsoda változásokat idézett elő
pusztán azzal, hogy elvégezte, amiért megfizették! Lehetséges volna, hogy épp ezért
választotta? Lehetséges volna, hogy titokban mindvégig remélte, elvégez még valamit? Talán.
Kockáztatott, és valamiképp nyert - nem számít semmi más. Az emír szeme fénye él - sőt,
mint mondják, elevenebb, mint bármikor azelőtt. A város nyugalmát fenyegető házasság
meghiúsult, Malik halott, ami pedig öt, a sokáig mellőzött Rahimot illeti...
- Uram üzenetét hozom - mondta elfogódottságtól rekedtes hangon. - Határozott óhaja,
hogy mielőbb elhagyjátok a települést, amelynek békéjét a sajnálatos események annyira
megzavarták. A nagyhatalmú emír - Galradzsa nyújtsa hosszúra életét! - nem kíván az
igazságosztó szerepében tetszelegni: az ilyesmit az égiekre hagyja, s csupán azt reméli, hogy
engedékenysége viszonzásaképp e tanya lakóinak távozása csendes, és mindenek felett békés
lesz. Miközben szavaimat hallgatjátok, a környékről visszahúzódik a csapatok zöme. Alig
maroknyian maradnak napkeltéig, hogy biztonságotokat szavatolják. Uram fogadja - fűzte
hozzá -, hogy amennyiben e hajlék gazdája ötven esztendő múltán - és semmiképp sem előbb
- visszatér, minden tulajdonát háborítatlanul, épségben találja majd!
- Világos beszéd - bólintott a mágus. - Térj meg uradhoz, ó El Hamed bölcse, s add
tudtára, hogy nagylelkű ajánlatát elfogadjuk: napkelte után elhagyjuk a várost, s az
elkövetkező ötven esztendőben egyikünk sem lép be a kapuin...
Gorduin és Alyr összenéztek: a varázstudó gátlástalansága éppúgy lenyűgözte őket, mint
az imént Erielé.
Rahim jelentőségteljesen bólintott. Elégedettnek tűnt a fejleményekkel. Azután gondolt
egyet, nagy levegőt vett, és a bárdhoz lépett. A gyomra kissé remegett még, de nem bánta:
egyetlen kalandozó sem érezheti magát különbül addigi legsikeresebb vállalkozása
befejeztével, új felmérhetetlen lehetőségekkel kecsegtető harcok előtt.
- Köszönöm, Gorduin uram - mondta, és ügyelt rá, hogy hangja ugyanolyan acélos
maradjon, mint a sötétbe öltözött férfi tekintete. - Nem kevés gondom származott a döntésből,
amit Erionban hoztam, de jó, ha tudod: nem bántam meg semmit. Köszönöm~!
39
A bárd lepillantott rá, féloldalasan elmosolyodott, s ezután Rahimmal olyasmi történt,

ami korábban soha, s melyhez hasonlóban - noha hosszú élet, magas poszt, felmérhetetlen
gazdagság várt rá - többé nem is volt része.
Vállon veregették.
40
MÁSODIK RÉSZ
1.
A sivatagi nap vöröslő korong volt csupán a keleti horizont felett, amikor a négy lovas
bántatlanul elhagyta a Lidérctanyát, majd a várost. Mire a kimerült Rahim végre álomra
hajthatta fejét, magasabbra hágott már, ám fénye órákkal később sem talált utat Malik
háremének belső termeibe...
Karina úrnő, a néhai vezír első ágyasa ketrecbe zárt vadként rótta köreit szobájában. Jó
időbe telt, mire megelégelte a dolgot, és dühösen toppantott.
- Megmondtam, hogy azonnal kerítsétek elő! - Zöld szeme villogott, akár a támadó
vadmacskáé; egyenes szálú, aranyszőke haja a csípőjéig ért. - Ha eddig képes volt nap mint
nap idejárni, most miért levelet küld nekem? Akit érte szalajtottál, ostoba teve: ha Malik élne,
nyomban a fejét vétetné!
A hárem agájának természetesen volt saját véleménye - s volt jó oka is, hogy véka alá
rejtse. Az utolsó mondat hallatán azonban, alig észrevehetően bár, de elmosolyodott. Arra
gondolt, ami történt volna, ha a vezírnek - hurik hada környékezze mennyei ágyát! -
tegnapelőtt a fülébe súgják, hogy kedvenc ágyasát, az emírség egyetlen aranyhajú asszonyát
tíz hónap óta egy idegen férfi kerülgeti... Bizony, ha az ügy kitudódott volna, az északi
szépség feje előbb hullik le, mint bármelyik szolgájáé!
- úrnőm, ha kegyeskednél mégis szemügyre venni...
Karina forgatta egy darabig a vörös pecsétviasszal lezárt, nyolcszöget formáló papirost,
majd csettintett:
- Hozass lámpásokat, és kint várj a válaszomra! Hanem ha még egyszer levéllel
merészkedsz elém... - Erőt vett magán, és merőben más, már-már behízelgő hangon folytatta:
- Légy egy kicsit találékony, ó aga! Szükségem van a fajankó szolgálataira, csak nem azokra,
amiket eddig ajánlgatott!
Amint magára maradt, Karina visszatért a levélhez. Gondolatai a férfi körül forogtak aki
az elmúlt hónapokban - a Pusztítás Hónapjaiban - nap nap után megjelent a palota hátsó
bejáratánál. Előbb a közös emlékek idézgetésével, rábeszéléssel, majd dühöngéssel,
fenyegetésekkel, legvégül könyörgéssel próbálta rávenni, hogy folytassák tizenkét év előt
megszakadt kapcsolatukat. ő pedig nem állt kötélnek, s alighanem okosan tette: ura, Malik,
gyanakvó természetű lévén, kémekkel vigyáztatta minden lépését. Az asszony ennek ellenére
örömét lelte a kegyetlen játékban, s arról sem feledkezett meg, hogy egy idegenbe szakadt,
gyenge nőnek, ha a sora rosszra fordul, bizony szüksége lehet baráti segítségre. S lám...
Míg merengett, megérkeztek a fáklyák, s a messzi földről hozott állatbőrökkel,
szőttesekkel díszített szoba - a fáklyatartók mögött elhelyezett tükörrendszer segítségével -
fénybe borult. Malik szerette a pompát, különösen a "barbár" északi pompát.
Ez volt, emlékeztette magát Karina, az én eddigi legnagyobb szerencsém!
Eltűnődött. Messze járt megint, jó tizenöt esztendő távolában: felrémlett előtte a

kavarodás, a karavánt kísérő harcosok haláltusája, s látta magát, az ártatlan, szőke lánykát,
koromtól és vértől szennyes dzsad útonállók félkörében. A férfi - akkortájt égő szemű suhanc
41
csupán - éppoly mohón, lenyűgözve bámulta akkor is, mintha az Öröklét Mezejéhez vezető
kapu kulcsát vélte volna felfedezni kezében. A többiek persze egészen mást láttak benne, és...
Mindegy. Nehéz idők voltak. Ha élni akart, alkalmazkodnia kellett, hát alkalmazkodott.
Utóbb már nem is tűnt olyan nehéznek. Mosolyokért, simogatásokért cserébe kapta meg
mindazt, amire szüksége volt, s lassanként - ó ifjú szívek dőresége! - sikerült elhitetnie
magával, hogy más, többre hivatott a közönséges rabszolgáknál.
A suhancot egykettőre elbolondította. A suhanc rejtegette, napközben nedves homokkal
kente be arcát, s rongyokba öltöztette, hogy szépsége meg ne ragadja az idősebb portyázók
figyelmét. Hála a homoknak, bőrét nem perzselte hólyagosra a nap, s "pártfogója", aki az
osztozkodáskor megszerezte, hálát rebegett korcs istenének előrelátásáért. Lelki szemei előtt
bizonyára felrémlett a temérdek arany, amit az efféle északi rózsabimbó bármely
rabszolgapiacon megér - no meg az az ártatlan gyönyör, amelyben portékája árúba
bocsátásáig részeltetheti. Akkor még hitte, hogy ő dönt. Akkor még hitte, hogy képes lesz rá.
Amikor pedig kiderült, mekkorát tévedett, már nem tudott lemondani róla - sőt, nyilvános
menyegzőt fontolgatott.
Menyegzőt!
Erre aztán megrémült a lány. Nem akarta egy sivatagi rabló, egy gyilkos sorsához kötni
a magáét. óvakodott magát elárulni, de miközben Északról mesélt neki, azon ábrándozott,
hogy egyszer - talán nem is túl sokára - valami dúsgazdag nagyúr háremében teheti majd
ugyanezt. Egy igazi férfiról álmodott, olyanról, aki valóra válthatja legmerészebb álmait... S
csodák csodája, hamarosan feltűnt egy ilyen férfi: El Hamed emírjének jobbkeze, Malik.
Vezír volt, ifjú, ám máris hadaknak parancsolt, ráadásul azt suttogták, nincs nála szilajabb
szerető a Sheral innenső oldalán. Tudták róla, hogy bolondul Észak kincseiért - s ugyan
létezhet-e nagyobb kincs egy gyönyörű, szőke lánynál, akihez foghatót az emír asszonyai közt
sem lelni?
Találkozásuk minden bizonnyal a véletlen műve volt, Karina azonban, évek távolából, a
sors kezét látta benne. A suhanc, aki csak itta szavait a hófödte hegyekről, győzhetetlen
birodalmakról, Toron Boszorkánymestereiről, kóborlókról és embervadászokról, lassanként
eltávolodott tőle, ahogyan eltávolodott a valóságtól is. A történetek lángra gyújtották, rabul
ejtették képzeletét, és miután Malik pénzzel, fenyegetéssel rákényszeríttette, hogy megváljon
kedvesétől, hamarosan eltűnt a városból.
Vélhetőleg északnak indult. A lány fellélegzett, noha már ekkor érezte: ha el nem viszi a
kórság, ha meg nem ölik ott a messzeségben, előbb-utóbb visszatér.
Idővel aztán megfeledkezett róla, hisz nem volt könnyű dolga. Hiába emlegették
széltiben, hogy a dzsad emírségek sorsát jobbára az uralkodók ágyasai irányítják, a cselszövés
szabályait eleinte nemigen ismerte. Pozíciói az évek múlásával, Malik hatalmának
gyarapodásával mégis erősödtek. A vezír első számú ágyasa lett, immár megengedhette
magának, hogy szeszélyes, irgalmatlan legyen. Előbb számbajöhető vetélytársait állította
félre, majd ura politikai ellenfeleire kerített sort. Bizonyos időközönként furcsa járványok
söpörtek végig El Hameden: az áldozatok kizárólag a tehetős családok férfitagjai közül
kerültek ki; a tünetek láttán fejüket csóválták, szakállukat simogatták a tudós doktorok.
Néhányan (főként azok, akik nagy titokban méregkeveréssel is foglalkoztak)
meggazdagodtak, mások ágynak estek s kilehelték lelküket: Karina úrnő mindenkit érdemei
szerint jutalmazott.
Az egyetlen komoly gondot Rahim, a nyomorult, a képmutató patkány jelentette.
Alighogy Malik mellé került, máris suttogni kezdte átkozott tanácsait: "Ne higgy az
asszonyok szavának, nagyuram! Galradzsa tőrvényei nem hiába óvnak bennünket
42
mesterkedéseiktől... Egyformák mind: romlásba döntenek, időnek előtte sírba juttatnak, ha

nem ügyelsz. S a legveszedelmesebbek mind között az északiak!"
Rahim. Nem sok hiányzott már ahhoz, hogy a nyakát szegje - elegendő lett volna egy
hiba, egyetlen elejtett, tiszteletlen szó. Csakhogy a patkány nagyon ügyelt.
Olyannyira, hogy sikerült túlélnie gazdáját, mi több, nyomban a helyébe lépett...
Odakint felhangzott a gyászolók - fizetett siratóbanyák - kiáltozása. Karinát e jajongás
zökkentette vissza a valóságba. ó, mennyire undorította a fájdalom ily nyilvánvaló, ráadásul
őszintétlen kifejezése! A dzsadok szokásai közül ezt az egyet máig sem volt képes
megemészteni. A zokogás szerencsére hamar elhalkult, ahogy a tömeg végighömpölygött a
palota mögötti téren, s egy mellékutcában folytatta útját. Az asszony fülelt még egy darabig,
azután sóhajtott, ismét kezébe vette a levelet, s feltörte pecsétjét. A hajtogatással bajlódva
mosoly derengett fel ajkán: lám, kívül-belül toronivá lett első szeretője, az egykori haramia!
Vajon mi egyebet tanult még? Tisztességet aligha...
Olvasni kezdett, s halovány mosolya egykettőre baljóslatú grimasszá torzult, határtalan
megvetésről árulkodott.
Ohó! Hűséges voltál, hát persze, akárcsak én, hisz egyvalakihez mindvégig hű
maradtam: saját magamhoz. Az örök szerelmet sem tudtad feledni. Igazán? Nem gondoltam,
hogy ilyesmi is létezik; ha létezne, talán tudnék róla, ha mástól nem hát szegény Maliktól. ő
hatalmas volt, dúsgazdag, gyengéd... És szeretni is tudott, nem is akárhogyan - ezt te, szegény
barátom, sosem mondhattad el magadról. Legalábbis akkor nem. Most pedig... Nos, aligha
lesz alkalmad bizonyítani. Ezt nem. Adok ellenben egy lehetőséget, hogy megmutasd:
csakugyan bármire képes lennél értem...!
- Aga! - kiáltotta. - Papírt és tollat hozz: magam írok választ!
Mindig büszke volt arra, hogy képes gondolatait önállóan rögzíteni. A bizalmatlanság
késztette egyebek közt a betűvetés elsajátítására is. Elvégre a tudás roppant hatékony fegyver.
Majdnem olyan hatékony, mint az ölelés...
A "hárem őrzője" halálra váltan botorkált be. Sápadtságát tarka öltözéke még feltűnőbbé
tette. Lerítt róla, hogy retteg, jobban, mint az elmúlt napokban bármikor.
- Megérkezett úrnőm! - szűkölt. - Itt áll az ajtó előtt! - Tekintetében az iszonyat e ponton
némi tisztelettel vegyült. - Az örök megpróbálták feltartóztatni, mire... mire...
- Beszélj!
- Hallom és engedelmeskedem. Egyikük meghalt, a másik talán feleszmélt már. Ha igen,
bizonyára azon töpreng, miféle démon rontott rá. Vigyázz az idegennel, úrnőm! Engedj neki,
ha teheted! - Nyugtalanul hátrapillantott, úgy folytatta. - Láttam, amikor az alabárdosok...
Alig hallható szisszenés, s az aga jobbjában máris kihunyt a lámpás.
- Nincs szükség ennyi fényre - hallatszott az ajtó felől. - Illetlenségnek hat. És ami azt
illeti, nincs szükség rád sem aga!
Egy árnyék, termetes, mégis nyúlánk férfi árnya vetült a prémek borította kerevetre, s
lassanként előbbre kúszott. úgy tetszett, az idegen nem lép, inkább siklik, mint a kígyó -
Karinát legalábbis valami csúszómászóra emlékeztette fürgeségével, hangtalanságával, no
meg a síkossággal, mely körüllengte. úgy, úgy: kígyóvá cseperedett hát a kis pondró!
Meglapul, az alkalmat lesi, azután lecsap, nem hiányzik még az ezüstös villanás sem. Talán
nem pikkelyeken, hanem egy láncing szemein csillan a fény, ám ez aligha számít. A Kígyó
kígyó marad. Kedveli a homályt. Csöndes, halált hozó. Eddig csak dicsekedett. Büszke volt
arra, amit elért, amivé vált. Hisz nem közönséges halandó többé, hanem a félelmetes
orgyilkos klánok legveszedelmesebbikének, az Ikrek Szektájának tagja. S mint mondta, az
Ikrek lesből, orvul a legritkább esetben ölnek. A pusztítás teljes eszköztárát művészi tökéllyel
alkalmazzák. Életük titokzatos, tetteik legendásak, s bár szolgálataik úgyszólván
43
megfizethetetlenek, aki teheti, hozzájuk fordul, ha úgy hozza a szükség. Azért, mert nem
ismerik a sikertelenséget, s nem ismernek fenntartásokat - vagyis nem válogatnak a
megbízások közt, mint a Szövetség szolgálatában álló társaik... Suttogták róluk, hogy a
gyilkolás mesterségét meggyőződésből űzik, s ez a szóbeszéd itt, El Hamed néhai vezírének
palotájában igen-igen megalapozottnak rémlett.
- Hívtál - suttogta az árny. - Hívtál, s lám, eljöttem megint.
Az aga lépésről lépésre kihátrált, kettesben hagyta úrnőjét az emberbőrbe bújt halállal.
Karina mégsem jött zavarba. Túl sokat látott, túl messzire jutott ahhoz, hogysem zavarba
jöjjön.
Te vagy az, gondolta. Megemberesedtél, a hajadat rövidre vágattad, szembetűnően jól
bánsz a hajítótőrrel, de azért változatlanul önmagad vagy. Ezért hát, mint mindig, csak
olyasmit tehetsz, amit én is akarok!
- Ismerlek - mondta hűvösen. - Ha engedelmeskedtél, csak azért tetted, hogy
alkalomadtán kényes helyzetemre emlékeztess. Hogy tudtomra add: egyetlen nap alatt
mindenből semmi, sőt még annál is kevesebb lettem, s hogy felvilágosíts: létfontosságú
számomra álságos jóindulatod!
A férfi keskeny ajka megvonaglott.
- Kegyetlen vagy.
- ó dehogy! - kacagott Karina. - Mindössze gondolkodom olykor, barátom, s ez nagy
különbség! Az, hogy magamra maradtam, része asszonyi sorsomnak, ahogyan része vagy te
magad is. De míg a legtöbb nőnek eszébe sem jut birokra kelni végzetével, én kesztyűt dobok
neki, viadalra hívom és legyőzöm - ha kell, hát egyedül!
A férfi most közelebb lépett, a kerevettől alig karnyújtásnyira torpant meg. Mélybarna,
már-már fekete szeméből szinte sütött a vágyakozás.
- Hisz tudhatnád - mondta meglepően lágy hangon -, hogy ha úgy óhajtod, egyetlen
percig sem kell többé egyedül lenned. Tudnod kell...
- Ugyan, mit kellene tudnom? - csattant fel az asszony. - Jól ismerem a férfiakat. Hogy
áhított céljukat elérjék, készek bármire, ám miután megkapják, ami hitük szerint megilleti
őket, a maguk feje után mennek megint. Te sem vagy jobb náluk, átkozott! Látom, a
szemeden látom, hogy semmiféle aljasságtól nem riadsz vissza, s hogy ha ellenszegülök
akaratodnak, talán meg is ölsz!
A toronivá lett dzsad, a rettegett embervadász lassan térdre ereszkedett, előhúzta fekete
tőrét, és bálványának nyújtotta.
- Ha így vélekedsz - szólt rekedten -, ne tétovázz, végezz velem nyomban!
Karina tenyerén méregette a fegyvert.
És ha megtenné? Ha gyenge nő létére segítség nélkül végezne a Kígyóval? Csábító
lehetőség, csak éppen...
Csak éppen az égvilágon semmire se mennél vele.
Feltekintett, s mert úgy akarta, szemében most könnyek csillogtak. Mert úgy akarta,
ujjai közül a kerevetre hullt a keskeny toroni penge. A férfi minden bizonnyal csak erre várt: a
karjába zárta, mohó csókkal pecsételte le ajkát, s fuldokló módjára szívta be hajának illatát.
- Az enyém vagy - mormolta közben. - Egyedül az enyém, én pedig a tiéd vagyok, s te
tudod ezt, mindig is tudtad... Miattad jöttem, teérted dacolok minden veszéllyel... Akik rosszat
kívánnak neked, porrá lesznek; végzek velük, azután elviszlek innét, el Északra, ahol nem
találnak ránk soha többé. Csak mondd, mit kell tennem...! Az emírt öljem meg? Vagy azt a
barázdált képűt, Rahimot? Ha kívánod, elintézem mindkettőjüket, vagy akár a Lidérctanya
urát... A tiéd vagyok, s ha kívánod, mától Bosszúra változtatom a nevem! Mondd hát, mit
kívánsz?
44
Karina viszonozta a csókot, majd kibontakozott a férfi öleléséből, és közölte óhaját.

Semmiség, szinte annál is kevesebb - s mégis, micsoda gyönyört jelentett!
Csak ne lett volna a Kígyó bőre olyan nyirkos, a csókja meg olyan keserű...
Mihelyt magára maradt, mégis hátravetette a fejét, s szárazon felnevetett. Rahim, a
bölcs! Rahim, a vezír! El kell ismerni, ügyesen játszott, ám sosem fogja megtudni, hogy az
életét végső soron neki köszönheti. Most, útban a csúcs felé, már csak egy asszonyra van
szüksége ahhoz, hogy valóban legyőzhetetlenné váljon. Egy északi asszonyra, aki tisztában
van saját értékeivel, aki tigrisként védelmezi, ha kell, s majd utódokkal ajándékozza meg...
Igen. Vár még pár napot, hogy Malik emléke kissé elhalványuljon, azután felkeresi.
Időbe telhet, míg a bizalmába férkőzik, de sikerül biztosan. És egy napon, esetleg éjszakán,
mikor a jóllakott Kígyó is messze jár már; mikor egyiküknek sem lesz oka félni többé,
előhozhatja és örök emlékeztetőül átnyújtja neki ura gyilkosa, az ilanori kalandozó, Gorduin
fejét!
45
2.
A város elhagyása után, akárha összebeszéltek volna, valamennyien erős iramot

diktáltak hátasaiknak: igyekeztek kihasználni az igazi forróság beköszöntéig hátralévő órákat.
El Hamed karcsú tornyai sem látszottak már a déli horizonton, mikor alábukott az ezüstkék
hold - az utazók nyomban elveszítették halványabb, már-már a végtelenbe nyúló árnyékukat,
s lovaikat visszafogva, szemüket beárnyékolva tekintettek az égen aranyló korongra.
A sivatagi nap hevét nem könnyű elviselni, különösen akkor nem, ha valaki először
próbálkozik ezzel életében. A homok rövid időn belül szinte izzani kezd - "parázzsá lesz",
mondták a régiek -, a forró levegő alig rezdül, s ha mégis szél kerekedik, kilószám sodorja a
port, amely mindenüvé behatol, s különbül perzsel a dzsad bakók bármely
kínzószerszámánál... Gorduin szívéből szánta a mohazöldbe öltözött, enyhébb fuvallatokhoz
szokott elfet, aki hajlott háttal, arcát óvó csuklyát babrálva ült a nyeregben, a így még a
fajtársaitól megszokottnál is törékenyebbnek látszott.
Csuklyás köpönyeget viselt a mindeddig szótlan, ismeretlen útitárs is - rozsdabarnát,
olyan árnyalatút, amilyen a róka őszi gereznája, öt azonban a hőség láthatóan nem zavarta.
Eriel nagy önmérsékletről tett tanúbizonyságot: fekete felleghajtójától megszabadult ugyan,
ellenállt azonban a késztetésnek, hogy szabaddá tegye vállait: egyszer-másszor csúnyán
leéghetett már életében. A hosszú szárú csizmához se nyúlt, nadrágja szárát viszont (gyors
pillantás a bárdra) mindkét oldalon végighasította, hogy a levegőnek szabad utat biztosítson.
Hátravetette a fejét és hunyorgott: szélborzolta hajával, konokul összeszorított ajkával úgy
festett, mint a világ legelszántabb, legmacskaszerűbb shadoni bajvívója. Váratlanul
felkacagott - a hang mint édes méreg szivárgott Gorduin fülébe, s jólesően megborzongatta
hátgerincét. Különös. Felettébb különös, és...
No igen, némiképp nyugtalanító.
A lány nekieresztette fekete lovát, de alig pár lépésnyire meg is fékezte, majd
szembefordult a társasággal. Már csak a pillantása kacagott, nem kevésbé gyönyörűen.
- ó, urak! - kiáltotta elragadtatva. - Meglehet, nem hiszitek, én mégis azt mondom,
örültem a találkozásnak. Az éjszaka, meg az előadás valamelyest még az elmaradt
zsákmányért is kárpótol! - Várt, a fekete ló egyre keringett, táncolt. - Azt azonban, remélem,
senki nem gondolta komolyan, hogy tovább megyek, és... - Jelentőségteljesen észak felé intett
- ...meg se állok az Elátkozott Vidék szívéig! A vadon, nem szólva Orwella ocsmány
szentélyeiről, csapnivaló vadászterület a magamfajtának, amellett jó apám, aki igazi úriember
és igazi bölcs volt, szavamat vette, hogy soha még csak a közelébe se merészkedem a Gra-
Tinolnak, ahol az ősidőkben annyi rettentő fajzat vére hullt. És mivel világéletemben
igyekeztem engedelmes leány lenni, nos, nem marad más hátra, mint hogy elválásunk előtt jó
szerencsét kívánjak. Már amennyiben... - S e ponton egyenest a bárd szemébe nézett -
...egyikőtök se tart inkább velem!
Csend. Odafent magányos keselyű körözött kitartóan, árnyéka újra meg újra
végigrebbent a homokon.
- Mi lesz? - türelmetlenkedet Eriel. - Tán egy árva istenhozzádot se kapok?
Gorduin a madár röptét kísérte tekintetével, sehogysem akaródzott megszólalnia. A lány
pillantását egyedül az elf viszonozta, borostyánszín szemében némi vidámság lappangott,
kortalan arca azonban kőmerev maradt.
- Tartok tőle, hölgyem, hogy sajátos félreértés áldozata vagy. Meglehet, házigazdánk és
megmentőnk nem tette számodra kellő képp világossá, ezért hadd közlöm én: nincs
választásunk. Nem holmi kéjutazás ez, amelyet akkor szakítunk meg, amikor épp kedvünk
46
tartja! Noha örök nincsenek mellettünk, pontosan azt kell tennünk, amire parancsot kaptunk,
máskülönben...
- Máskülönben?
- Meg kell halnunk. - Alyr eleddig udvarias hangja megkeményedett, szeméből is
tovatűnt minden vidámság. - Aligha tartod sokra a varázstudókat, mégse hidd, hogy
szabadítónk, vagy, ha tetszik, foglyulejtönk kötözni való bolond! A helyében bárki számolna
az eshetőséggel, hogy megbízottai a közvetlen veszedelem elmúltával gondolnak egyet, és
újból a maguk feje után mennek! Alig félnapi utat tehetnél meg úgy, hogy nem a cél és a
végrehajtandó feladat lebegne előtted, s máris lobot vetne benned az a mágikus úton
beplántált kórság, amelyek eredményeképp egy holdfordulón belül iszonytató kínok közt
pusztulnál el. A varázslat egyetlen ellenszere a sikerrel bevégzett küldetés. úgy gondolom,
felesleges felemlegetnem, hogy bármelyikünk szökése, esetleges halála mindannyiunk
esélyeit jelentős mértékben csökkenti. Már csak ezért is maradnod kell!
Eriel hitetlenkedve billentett oldalra fejét, szája két sarkában aggasztóan
megszaporodtak az apró barázdák. Pillantása ismét Gorduinét kereste. A bárd alig
észrevehetően bólintott.
Több szóra nem volt szükség.
- Akkor hát... indulhatnánk - mondta rekedtes, borízű hangján a rókaprémszín
köpönyeges idegen. Időközben hátravetette a csuklyáját - korosodó férfi párnás, jóindulatú
arca bukkant elő. Feje leborotválva, csak a búbján sötétlett néhány, vaskos copfba csavart
tincs. A kedvező összképet csupán a mélyen ülő, vízkék szemek és a sárgás ragadozófogak
rontották valamelyest: a jámbor férfiú a jelek szerint nem volt mindig ilyen jámbor.
Fegyvereket nem láttak nála, ám azok rejtőzhettek bő köpönyegében vagy akár a hatalmas
barna kanca nyergéhez erősített utazóládában is.
- Talán, gondolom, eljött az ideje, hogy bemutatkozzam!
Gorduinnak az a bizonytalan érzése támadt, hogy valaki a háta mögött beszél. Halvány
benyomás volt, alig pár pillanatig tartott.
- A nevem Molluh - mondta a borotvált fejű. - Molluh Kwa Tamar. Talán, gondolom,
látszik: Pyarronból jöttem. Mondjuk úgy, zarándok vagyok. Hogy miként kerültem a vén...
hm, a mágus pártfogásába, az mellékes. Mindegyikünknek jobb, ha ezt nem feszegetjük. Hm,
talán, gondolom elég annyi, hogy ugyanúgy hálára kötelezett, mint benneteket.
A lány közelebb léptetett. A bárdot megint macskára emlékeztette, ahogy körbejárta a
zarándokot - még a rosszalló fújást is hallani vélte. Eriel benyomásai nem lehettek túl
kedvezőek, mert hamar visszavonulót fújt, s biztonságos távolból, összehúzott szemmel
figyelt tovább.
- Szóval pap vagy...
Annyi gúny és megvetés áradt hangjából, hogy azt már nem lehetett nem észrevenni. A
zarándokot azonban hidegen hagyta Eriel rosszindulata, akárcsak az elf fürkésző tekintete, és
Gorduin árulkodó közönye.
- Talán, gondolom illenék megszívelni vajákos barátunk (Alyr felhorkant) tanácsát,
hölgyem! Ha tetszik, ha nem, összetartozunk. Ez a lényeg. Aki nem kíváncsi rám, azzal
természetesen nem osztom meg nézeteimet az égiekről. Bár, talán, gondolom, igencsak
hasznát látjuk majd a segítségüknek. És beszélgetnünk sem feltétlenül muszáj!
Eriel cinkos pillantást vetett a többiekre, majd, ahogy tovább poroszkáltak, tüntetően az
elf meg a bárd mellé húzódott.
Telt-múlt az idő. A vidék őrjítő egyhangúsága lehangolta őket, a nap tűzött, olyan
forróság uralkodott, amilyen csak a déli sivatagokban lehetséges. Mérföldekre ellátni
47
mindenfelé, bár nézni sem érdemes, hisz a szárnyas dögevők elsuhanó árnyait leszámítva
közel-távol nem akad látnivaló.
- Az embernek - dörmögte az elcsigázott pyarroni - voltaképpen nincs mit keresnie ezen
a tájon. Még a dzsadok se merészkednek ide, pedig az ám az eszeveszett társaság! A Sheralig
húzódó lapályt amúgy Gyilokpusztaként emlegetik, és talán, gondolom, jó okuk van rá... A
legendák szerint furcsa népség él itt. A homoki elfek, egy elfeledett, ellenséges faj, amely
nem tűr meg betolakodókat a földjén...
A kilátásba helyezett kellemetlenségek dacára a négy utazó csak egy érezte magát
igazán pocsékul: Alyr. A zarándok kitartása hátasáéval vetekedett, a lány nem csupán a
macska kecsességét, szívósságát is magáénak mondhatta. Ami pedig Gorduint illeti, ő kevés
híján egy teljes esztendőt töltött már e tájon, s szervezte éppúgy alkalmazkodott a mostoha
körülményekhez, mint az őslakóké.
A sivatag íratlan tőrvénye elfásulás ellen beszélgetést javall, a pyarroni azonban nyilván
sosem hallott még erről, mert a legegyszerűbb kérdéseket is csak hosszas unszolásra
válaszolta meg. Az elf úgy szenvedett a hőségtől - vagy talán az erős fénytől - hogy kimódolt
ellene valami egyszerű varázst, amelynek fenntartásához állandó összpontosításra volt
szüksége, így hát ő is elhallgatott. Maradt a lány. Gorduin örült ennek, bár úgy érezte, hogy
amit ő hallani vagy mondani akarna, az nem ide, a tűző napra, a pusztaság porába való. Hogy
mi jár Eriel fejében, csupán találgatni lehetett; végül ez a páros is némán, unalomtól
lehangoltan poroszkált tovább.
Alkonyatkor tábort vertek, és úgy döntöttek, hogy az egész éjszakát pihenéssel töltik. A
nekromanta ugyan azzal állt elő, hogy folytassák az utat, és inkább napvilágnál ejtőzzenek, de
lehurrogták. Eriel nyomban ezután melléje telepedett, igyekezett kiengesztelni, ám időről
időre oldalra pillantott, hogy lássa, mit művel, kellő képp féltékeny-e a bárd.
Gorduin egykedvűen terítette a földre köpenyét, leült. Kedvelte az éjszakát, mint
minden ragadozó: a tűz mellett, a csillagok alatt egykettőre elhalványult a megpróbáltatások
emléke, csak a táplálék, az elégedettség, a pillanat létezett, no meg az óhaj, hogy sose legyen
másképp. Ilyen alkalmakkor lantja is előkerült. Csak mostanság kezdett komolyan
fogalakozni vele, pedig jó tíz esztendeje vásárolta Erionban, mert úgy ítélte, része a bárdokról
kialakított általános képnek. Eleinte eszközként bánt vele - ha a maga örömét kereste, flótával
múlatta az időt -, ám e "drámai" zeneszerszám, melynek kezeléséhez oly sok türelemre volt
szükség, idővel elnyerte rokonszenvét. Valahányszor megszólaltatta, mesterére kellett
gondolnia, aki voltaképp megjövendölte ezt a fordulatot is: "Tier, fiacskám, hogy te
választasz hangszert, mesebeszéd. Bárki bármit állít, a hangszer választ téged!"
Alyr időközben megszabadult a lánytól, s a holnappal nem gondolva, önfeledt élvezettel
táplálta a tüzet. A pyarroni ennek láttán Gorduinhoz sündörgött, és baljóslatú történetekkel
kezdte traktálni a homoki elfekről.
- Talán, gondolom, sejted - suttogta -, hogy ezen a terepen egy tucat mérföldre is
ellátszanak a lángok! Ha ez a rettentő népség megneszeli, hogy itt éjszakázunk, s csak négyen
vagyunk, egykettőre itt terem, és...
- Nem hiszem, hogy kezet emelnének békés vándorokra - mosolygott a bárd, noha
korántsem volt biztos a dolgában. - Semmi okuk rá. Csak a janneket, a dzsadokat, meg az ősi
Nép maradékát gyűlölik. Elvégre az ő háborúik változtatták ezt a vidéket kietlen pusztasággá.
A zarándok elismerően csettintett.
- Egyszerű kalandozó létedre meglepően sokat tudsz, jó uram. Tán csak nem... - A
váratlan roppanásra hevesen összerezzent, azután erőt vett magán, és szemrehányó pillantást
vetett a száraz gallyakkal bíbelődő nekromantára. - ...tán csak nem minálunk nevelkedtél?
48
- Nem volt olyan szerencsém - felelte Gorduin. - Elfogult elbeszélésekből ismerem

csupán Pyarront. Első tanítóm járt ott, de nem maradt tovább pár hónapnál. Mint mondotta,
napról napra érezhetően terjengett a levegőben... - Félrenézett és megint elmosolyodott, hisz
Gerum annak idején egészen más szavakat használt - ...Krán mérges lehelete.
A zarándok elkomorodott.
- úgy, úgy, Krán - mormolta. - A Tizenhármak egy ezredéve lesték az alkalmat, hogy
kíméletlenül végigtiporhassanak rajtunk, s lám, végül célt értek átkos praktikáik. Érdekelte is
őket, hogy a szentéllyel, a könyvtárakkal, a tisztelendőkkel együtt felmérhetetlen mennyiségű
tudás vész el mindörökre! - Sóhajtott, maga elé bámult. - Apám, a Scriptoria magisztere... -
folytatta akadozva - ...részt akart venni a Fellegvár védelmében. Az Aranykör lovagjai
azonban úgy ítélték, hogy többet használhat a városnak azzal, ha életben marad. A hegyeken
át északkeletnek mentünk, hogy elkerüljük a portyázó ork hordákat... Hónapokkal később,
Shadonban vettük hírét a tragédiának. Apám nem egészen két évvel élte túl, anyám pedig...
Hagyjuk. Amint tehettem, visszatértem. Dolgoztam a romok között, törmeléket hordtam és
temettem, akár a többiek. Később összegyűjtöttük a megmaradt könyveket, új falakat
húztunk, tetőt emeltünk fölébük... Pedig éreztük, tudtuk valamennyien, hogy az a Pyarron,
amit mi ismertünk, sosem fog már tündökölni. Túl közel Krán, túl messzi az igazság, túl sok
volt a kiontott vér! - Felszegte fejét, könnyektől nedves szemmel, szinte esdeklőn pillantott a
bárdra. - Egészen biztos, hogy nem mifelénk nevelkedtél?
Mielőtt Gorduin felelhetett volna, könnyű lépteket hallott: Eriel közeledett, a tépett
bajvívóköpeny lángnyelvként csapkodott mögötte. A zarándok tüstént kört rajzolt a szíve fölé,
mint aki valami rémisztőt, istenektől elrugaszkodottat lát, azután távolabb húzódott,
igyekezett elveszni jókora, durva szövésű pokrócában. Szemközt Alyr tovább bíbelődött a
tűzzel, szántszándékkal kerülve mindhármuk tekintetét.
- Mi szépet mesélt a pap? - érdeklődött a bárd mellé zökkenve a lány.
- Fontos ez?
- Dehogy. Hiszen hazudik.
Gorduin nem kockáztatott újabb pillantást a holdsarlóformán elkeskenyedő, éjsötét
szemekbe.
- Honnét tudod?
- Tudom. Egyelőre érd be ennyivel!
- És ha erre azt mondanám, te vagy hazug?
- Akkor... - suttogta Eriel fura áhítattal - ...akkor megölnélek, tudván tudva, hogy ostoba
alak vagy, akitől jót amúgy se várhatok; megölnélek, pedig gyanítom, sokan sírnának utánad!
Hirtelen előrehajolt, hűvös ujjai a férfi homlokát érintették. A macskaszemek
lecsukódtak: gazdájuk átmenetileg befelé fordulva figyelt.
- Látlak - suttogta.
- Valóban? - Gorduin lazított egy keveset mentális védelmén. - És milyennek látsz, ha
szabad kérdeznem?
Eriel azonban csak a fejét rázta, ajkai meg-megvonaglottak az összpontosítástól.
- Tűz - mondta rekedten. - Tűz és tűz; gerendák, kötelek és vásznak égnek. Egy férfi jön,
lángok környékezik, a kezében kard; a te kardod, mégsem te vagy az... A te hangodon kiált
egy asszonyra: "Ugorj!" Az asszony a te szemeiddel néz vissza rá, azután... - Megrázkódott,
de az ujjait nem húzta vissza. - Füst. Füst a víz felett. Hullámok, sziklás part, azon túl... -
Vonásai ellágyultak, mint olyasvalakié, aki a messzi múltba réved. - Erdő. Vénséges fák. Híd
a folyó felett. A messzeségben tornyok, fal és kapu; a férfi karjában viszi az asszonyt. A te
hangodon nevet...
Hallgatott egy sort, azután kinyitotta a szemét, és maga is felkacagott.
49
- Nagyszerű ember volt az apád! Kevesen tennének meg manapság ekkora utat egy nő
miatt. Remélem, sose bánta meg...
Gorduin fázott.
- Olyan rosszul megy tifelétek egy boszorkánynak, hogy kénytelen tolvajnak állni?
- Mifelénk - mondta a lány hunyorogva - csak azoknak megy rosszul, akik nem
hallgatnak az ösztönök sugallta okos szóra, ó, vitéz! Mifelénk úgy mondják, a jövőnket
mindannyian magunkkal hordozzuk, mégis, ki kavicsot cipel, ki aranyrögöt... - Hátrébb lökte
jókora iszákját, elheveredett, majd, miután köpenyébe burkolózott, ráhajtotta fejét.
A bárd még körülpillantott, ellenőrizte, lovaik a helyükön vannak-e, azután ő is
fekhelyet rögtönzött magának a gyorsan hűlő homokon.
- Nem kényelmetlen? - kérdezte a lánytól néhány perc elteltével.
Eriel arcán felderengett a diadalittas mosoly.
- Miért lenne az?
- Hát az aranyrögök miatt...
A lány bosszúsan szisszent, a másik oldalára fordult.
Várt. Várt jó három órán át, amíg leáldozott a vörös hold, amíg parázzsá enyészett a tűz.
Akkor, és csakis akkor (meggyőződvén arról, hogy az elfet meg a pyarronit is elnyomta az
álom) Gorduinhoz húzódott, nézte, míg a férfi fel nem riad, azután hozzáhajolt - ám csók
helyett keményen, könyörtelenül az ajkába harapott, majd egy kígyó fürgeségével siklott
odébb.
Gorduin nem nyúlt utána. Félig lehunyt szeme sarkából figyelte a pár lépéssel távolabb
újból elhelyezkedő, karcsú alakot. Látta, hogy Eriel a csillagokat nézi, hogy futólag le-
lepillant - és bár tudta, hogy a kimerültség olykor ostoba tréfát űz az emberrel, megesküdött
volna rá, hogy dorombol is, mint afféle elégedett nagymacska, ha prédája vérét ízlelgeti
éppen.
50
3.
A hatodik nap végére nagyon is indokolt fásultság lett úrrá rajtuk. Már ahhoz sem volt
kedvük, hogy a mágus, netán egymás rovására élcelődjenek; a nap heve átmenetileg kiölt
belőlük minden indulatot, kételyt, szorongást: már csak a cél létezett, az azonban éppoly
távolinak rémlett, mint az égbolt bármely csillaga, vagy mint a forró levegő rezgése ott elől, a
horizont végpont nélküli ívén.
Egykettőre felfedezték, hogy vezetéklovaik nem igénylik a vizet - minden bizonnyal
valamiféle varázs hatása alatt álltak -, így ők maguk nemigen takarékoskodtak vele. Alyr
kezdetben árgus szemmel figyelte reggelente a delejtűvel bíbelődő zarándokot, azután
felhagyott vele: ha a pyarroni irányt téveszt, arra jó darabig úgysem derül fény. A
számonkérés ideje akkor érkezik el, ha két hét múltán sem lelki meg azt a híres Kaput...
Gorduin közben Erielre ügyelt, a lány pedig őrá. Napjában húszszor is találkozott a
pillantásuk, az első éjszaka óta azonban több szót nem váltottak. Majdhogynem észrevétlen,
néma párviadal zajlott közöttük: a bárd éber alvó volt -mostanság, a Gyilokpuszta őslakóira
gondolva különösen -, ám egy hajnalon mégis keskeny, kétélű shadoni tőrt pillantott meg
nyakától alig egy hüvelyknyire a homokba döfve, a reggelinél pedig nehezére esett nem
észrevenni a lány ádáz mosolyát. Nem viszonozta az ajándékot. A tőr is csak három nap után
került elő: szilárdan állt egy haramia mellében, aki homokkal beszórt köpönyeggel takartan,
kúszva közelítette meg tüzüket, s már-már lecsapott Erielre.
- Alattomos féreg! Kránfattya dögbogár! - tajtékzott a lány. Megkerülte a tetemet,
félrelökte a lassan ocsúdó, bizonytalan léptekkel közeledő pyarronit, aztán Gorduinra
sandított. - Bármelyikünket eltalálhattad volna! - közölte vádlón.
A bárd ülve maradt. Saját tőre, amelyet második dobásra készen kapott elő az imént,
tokjában lapult megint.
- Talán. A könnyebbik célpontnak mindenesetre te tűntél.
- Kiálthattál volna!
- Nem volt szívem hozzá. Olyan édesen aludtál...
A lány sarkon fordult, tett pár lépést, azután visszanézett.
- Köszönöm.
A reggeli aznap elmaradt. Délutánra - láss csodát! - a hőség alábbhagyott valamelyest: a
magasban feltorlódtak a Sheral ormai felett született, nyugatnak sodródó fellegek. A horizont
vonala elmosódott, alkonyattájt pár csepp eső is hullott, ám mintha a pusztaság maga
berzenkedett volna e méltatlanság miatt, rövidesen feltámadt a szél, tisztára seperte az eget.
Előtűnt, s halovány, gyöngyházszín fényudvarral övezetten kúszott a Zenit felé a vörös hold.
- Pihen! - szállt a szürkületben Molluh rezes baritonja.
A táborhelyükül szolgáló magaslat zöld fűvel benőtt domb, netán sírhant lehetett valaha.
Alyr az út során többször említette, hogy e föld csatában elhullt elfjeinek csontjait ódon
hantok rejtik. A rúnákkal ékes köveknek nyomuk sem látszott már: noha évezredeken át
hirdették a hősök dicsőségét, s nem árthattak nekik az erdők és lugasok pusztulását okozó
erők, néhány kurta évszázad alatt végzett velük a nappali forróság, az éjszakai fagy, a port
sodró orkán. Lassanként maguk a lejtök is megszelídültek, elsimultak, akár a ráncok egy
révbe ért tengerész homlokán. Csak a nyugalom maradt változatlan, hisz a nyugalom
nyugalom marad, legyen bár a békességé vagy a halálé; a nyugalom errefelé örökkévaló, mint
a gyémánt - az óidők elfjei háborítatlanul szunnyadhattak sziklasírjaikban.
Alyr a nyeregből leugorva tüstént távolabb húzódott társaitól, s fohászba kezdett.
Tarsolyából fűszeres illatú füveket, gyökereket kotort elő, apró serpenyőben lángra
51
lobbantotta őket - keskeny füstcsík kanyargott az esti égre. A zöldköpenyes összecsapta két
tenyerét, mintha a bolyongó szellemek figyelmét kérné, szétdörzsölt egy darabkát a szikkadt
földből, a szélbe szórta, azután elégedett ábrázattal visszatért a többiekhez.
- Ma éjjel senkinek sem kell virrasztania - jelentette ki. - Az Eltávozottak oltalma alatt
állunk. Bármi történjék is, ne rántsatok fegyvert, és ne merészkedjetek a tűztől száz lépésnél
távolabb!
A zarándok borzongva pillantott körül.
- És ha a homoki elfek...
- Három napja a nyomunkban vannak - közölte egykedvűen Alyr. - De ne aggódj, a
bárdnak igaza volt: ha ártani akarnának nekünk, már rég nem élnénk. Észrevétlenebbül járnak,
mint a sivatagi dzsadok, gyorsabbak, mint a lecsapó kígyó, amellett képesek rá, hogy vihart
támasszanak, amikor a szükség úgy hozza; egy teremtett lélek sem menekülhet előlük, ha nem
akarják... - Elhúzta a száját. - Aligha kétséges, hogy nélkülem nagy bajban lennétek.
Eriel a homályt fürkészte.
- Aligha kétséges: nem a tudományod, hanem a jelenléted tartja vissza őket, ostoba elf!
- Hölgyem - suttogta farkasmosollyal Alyr -, ideje megtudnod, hogy...
- Egy pillanat! - szólt közbe Gorduin. - Már itt is vannak.
A tüzet tápláló vaskos fahasábok egyike megroppant, szikraözön szállt az égnek. Amint
eloszlott, az utazók alakokat pillantottak meg a sötétség és a fény határán. A zarándok
tüdejéből hosszú sóhajjal tőrt elő a levegő: vállig érő hajú, aranyló szemű homoki elfek
közeledtek mindenfelől, jobbjuk kardjuk markolatán nyugodott, felemelt baljukban
borostyánfényű, apró mécsesek izzottak.
- Ne mozduljatok! - sziszegte társainak Alyr. - Azért jönnek, hogy őseik előtt
tiszteletüket tegyék.
- És vajon mit szólnak majd - firtatta Molluh fogvacogva -, ha látják, hogy egy csapatnyi
betolakodó a tiszteletreméltó harcosok sírhantját választotta pihenőhelyül? Mi lesz, ha...
- Hallgass!
Az elfek már csak négy-öt lépésnyire járhattak, de nem jöttek tovább. A tábortűz fénye
meg-megcsillant az övükben hordott rövid pengéken, a homokszín köpenyek alatt viselt
láncingeken. A mécsesek sugározta forróság a sivatagi nap hevét idézte: az ember
önkéntelenül hunyorgott, valahányszor odapillantott. A szélzúgást leszámítva teljes volt a
csend. Majd, mintha jelet kaptak volna, a jövevények féltérdre ereszkedtek, s a kiszáradt
földre helyezték mécseseiket. Nyomban ezután mély torokhangú kántálásba fogtak - Gorduin
kénytelen volt megállapítani, hogy ettől a mostoha körülményekhez alkalmazkodott
társaságtól nagy árat követelt a természet: a túlélésért a fajukat jellemző finomság jó részével
kell fizetniük...
- Eleink vért adtak a földnek - fordított suttogva a zöldköpenyes. - A föld életükért
cserébe életet ad nekünk. Mi tüzet adunk a földnek, s tüzet kérünk érte cserébe, az ősök
vérének jogán!
Csend. A mécsesek borostyánszín fénye elhalványult, szinte kihunyt. Az elfek
felegyenesedtek, hátraléptek, s megdöbbentően egyforma mozdulatokkal takarták el
szemüket.
- Ne nézzetek a mécsesekre! - sziszegte hirtelen észbe kapva Alyr. - Vigyázzatok!
A tábortűznél kuporgóknak épp csak annyi idejük maradt, hogy arcuk elé kapják
kezüket. Körülöttük sok tucat, ha nem több száz apró nap gyúlt ki, tündöklésük közepette
egymásba olvadtak az álló alakok hosszan elnyúló árnyai. A dombot tiszta, aranyszín fény
ragyogta be, melege simogató volt: vigasztaló üzenet. A kántálás folytatódott - a bárd
azonosította a köszönet veretes, óelf eredetű kifejezéseit. Az izzás, mintha csak ezeket leste
52
volna, egykettőre alábbhagyott, s az éltető energiával megtelt mécsesek sorra tünedeztek el

tulajdonosaik köpenyének redői közt. Fém csendülése, léptek nesze, szél zúgása: mire az
utazók felocsúdtak, a jövevényeket elnyelte már a sötétség.
Alyr mosolygott.
Az éjszaka közepén fordult, új erőre kapott a szél: csontig ható hideget hozott a Sheral
keleti vonulatának hófedte csúcsai felől. A tűz a lány hibájából kialudt. A zarándok és az elf
zokszó nélkül vonult félre, a szokásos varázslatokhoz folyamodtak mindketten. Gorduin
fejcsóválva kotorta elő kisebbik kulacsát, néhány korty karcos toroni pálinkát nyelt, azután
széthajtogatta legmelegebb pokrócait.
Első álmából motozás verte fel. Egy jéghideg kéz kereste az övét, valami borzas, valami
vacogó simult hozzá olyan szorosan, mintha az életét féltené. A bárd színlelt ingerültséggel
dünnyögött, oldalára fordult, mint aki lerázni készül tolakodót - a hideg ujjak tüstént tarkója
cirógatásába kezdtek, mozgás kezdődött lejjebb, az öve tájékán is, aztán, hogy ellenállása
alábbhagyott, abbamaradt. Gorduin sóhajtva mondott búcsút a kényelemnek és az éjszakai
nyugalomnak, ám ezúttal kellemesen csalódott: talán egész Yneven nem akadt ezekben az
órákban alkalmazkodóbb lány Erielnél...
53
4.
Még két nap, és a Kapuhoz érünk!

Molluh borízű hangja elégedettségről és megkönnyebbülésről árulkodott: végtére is az
elmúlt tíz-egynéhány nap során az ő vállán nyugodott a legtöbb felelősség. Időről időre
jókora, bőrbe kötött könyvet kotort elő, annak segítségével tájékozódott.
- A sivatag és a Gyilokpuszta térképei vannak benne - súgta egy este Gorduin fülébe a
lány. A jeges keleti szél ugyan rég elcsitult már, ám az éjszakákat még mindig együtt
töltötték. - Tudod, kilestem tegnap alkonyattájt, mikor felütötte.
- Remélem, nem vett észre.
- Sértegetsz? - Eriel valamennyiüket megdöbbentette járása nesztelenségével. Maga a
bárd is összerezzent olykor-olykor, nyakán érezve tarkót bizsergető leheletét... Nem,
egyáltalán nem meglepő, hogy sikerült a zarándok közelébe férkőznie. Hanem az a könyv!
Gorduin a leírás alapján Roxund Homoki história című munkájára ismert benne, csak nehezen
tudta titkolni ámulatát. Hisz ezt a térképekkel kiegészített történeti összefoglalót a legritkább
fóliánsok közt tartják számon, félszáz, vagy annál is több gyémántot fizetne érte bármelyik
könyvtár...! Töprengett egy darabig a dolgon, ám idővel e tényt is elraktározta a küldetéssel
kapcsolatos furcsaságok közé.
A cél közelségének tudata kellemes izgalommal töltötte el. Társai is felélénkülni
látszottak: Alyr a hevesen tűző nappal dacolva vetette hátra csuklyáját, Eriel úgy fürkészte a
környéket, mint aki gazdag zsákmányt szimatol. Kifújta szeméből a rakoncátlan hajtincseket,
s a bárd mellé léptetett.
- Ennek az átkos kaptatónak a tetejéről már látnunk kell a Sheral vonulatát... - zihálta
hátrafordulva a zarándok. - A dombokon túl hosszú lapály következik. A terepre nézve csak
bizonytalan utalásokat találtam; nem kizárható hát, hogy közsivatagban leszünk kénytelenek
folytatni utunkat. A végén egy völgybe érünk - ott rejtőzik a Kapu.
Alyr intett, jelezve, hogy felőle akár indulhatnak is. Gorduin azonban egyre a
hallottakon töprengett.
Kövek! Hogy kerülnek egy homoksivatag mélyére kövek? Valószínűtlen. Hacsak...
Egyszerre belévillant egy gondolat, afféle baljós előérzet, sietségre ösztökélő borzongás.
Arcából kifutott a vér. Előrehajolt a nyeregben, mire a fehér mén tüstént nekiiramodott az
emelkedőnek.
ó, Kránra, és mindenre, ami ocsmány, ami rút - csak ne afféle kövek legyenek!
A kaptató tetejére érve megzabolázta lovát. Fekete kövek szemhatárig nyújtózó
mezejére tekintett. A távolban kékes párába burkolódzón, titokzatosan, mégis hívogatón
emelkedtek a Sheral csúcsai.
A bárd felemelte jobbját, legyinteni akart, azután mást gondolt, és inkább az ajkát
nedvesítette meg.
A sonioni opálmező!
A világ legértékesebb ásványa egyes-egyedül itt, a Taba el-Ibara sivatagban lelhető fel.
Pontos helyét szigorúan titokban tartják, a legpontosabb térképek sem közlik, a
legrészletesebb tanulmányok sem említik. A közhiedelem szerint az opált csak vásárolni
lehet, s csakis a sonioniaktól. Mindezidáig egyetlenegyet sikerült büntetlenül elrabolni. Egy
időben mégis százával szervezték az expedíciókat e kincs felkutatására, még azután is, hogy a
vállalkozó kedvűeknek sorra-rendre nyomuk veszett...
úgy ám, gondolta Gorduin keserűen. Ha az opálok itt vannak, nem lehet messze maga
Sonion, a Nap Harmadik Titkos Városa sem. És persze itt kell lenniük az őrzőknek is...
54
- A mindenségit, ezt nevezem! - A pyarroni ugyancsak megilletődött. Időközben

mindannyian felértek, s most a bárd mellől figyelték a baljóslatú, fekete ragyogást.
- Talán, gondolom... - próbálkozott Molluh - ...ezek azok a híres opálok, nemdebár?
Alyr fojtott hangon szitkozódott. A lány néhány nagy levegőt vett.
- Ti tudtátok ezt? Tudtátok, hogy erre vezet az utunk? - Hitetlenkedve rázta a fejét. - Hát
azt tudjátok-e, hogy akkora vagyon hever előttünk, amekkora nincs is a világon? Gondoljátok
meg! - folytatta nekitüzesedve. - Telerakjuk a zsákokat, és ha visszatértünk erről az istenverte
útról, soha többé nem kell a pénz miatt aggódnunk! Hatalmas birtokot vehetek Shadon keleti
részén, és talán még egy valódi grófot is kapok hozzá!
Gorduin úgy érezte, máris az Elátkozott Vidék vadonjában jár, s hogy olyan kelepcébe
esett, melyben egyetlen rossz mozdulat azonnali halált jelent.
Egek, hogyan fogjuk megmagyarázni neki, hogy nem nyúlhat a kövekhez? Vajon hisz-e
nekünk? Ha nem, menthetetlenül itt pusztulunk...
- Hölgyem - törte meg a feszült csendet a pyarroni -, talán, gondolom, jobb ha tudod: az
opálhoz senki nem nyúlhat büntetlenül. Senki, még te sem. Ami pedig engem illet, nem
akarok elpusztulni semmiféle uradalom vagy grófi cím kedvéért. Így hát... - hangja különös,
fenyegető éllel csendült - ...ha észreveszem, hogy akár csak egy követ is kézbe veszel, én
magam öllek meg, még mielőtt az őrzök valamennyiünkkel végeznének!
- őrzök? - Eriel fejében láthatólag meg sem fordult, hogy a társaságnak néhány jöttment
őrző gondot jelenthet. - Mifélék?
- Jobban jársz, ha sosem tudod meg - jelentette ki Alyr, miközben nekivágott a lejtőnek.
- Érd be annyival, hogy a figyelmeztetés, amit kaptál, indokolt volt. Ehhez tartsd megad,
máskülönben...
- Tudom, tudom! - A lány gúnyosan felkacagott. - Máskülönben végeztek velem, ahogy
a rettenthetetlen hősökhöz illik. Legyen. Miattam nem kell aggódnotok. De a segítségemre se
számítsatok, ha azok a lidércek netán mégis megjelennek!
Némán lovagoltak tovább. A fekete kövek jócskán megnehezítették az előrejutást, így
estig csak feleannyi utat tettek meg, mint eddig bármikor. A tűzifából csaknem kifogytak már,
s bár Gorduin ismét pár korty szíverősítőhöz folyamodott, nyugtalanul hajtotta álomra a fejét.
Ezen az éjszakán - oly hosszú idő óta először - nem akadt társasága.
A zarándok ébresztette őket, valamivel napkelte előtt. Markában színes kendőket

szorongatott, megannyi olcsó rongyot a hamed-i bazár kimeríthetetlen kínálatából.
- Kössétek be a szemeteket! - mondta sürgetően. - Talán, gondolom, jó tudnotok:
reggelente a kövek kápráztatóan ragyognak. Meg is vakulhatunk, ha nem ügyelünk! Kész
szerencse, hogy a dolog nem tart sokkal tovább, mint az Éjközép...
Veszedelem ide, sietség oda, elsőként hátasaik biztonságáról gondoskodtak. A
nekromanta lova nyugtalankodott, ide-oda kapkodta fejét, míg Alyr valami egyszerű bűbájjal
le nem csillapította. A fehér mén moccanás nélkül tűrt: különb megpróbáltatásokat is átvészelt
már a bárd szolgálatában... A sivatagi napkelte kezdetét enyhe fuvallat jelezte, amely
kellemesen melengette hajnali fagytól elgémberedett testüket. Miközben lovaik nyergében
feszengtek az indulásra várva, a keleti égbolt színe palaszürkéről fakókékre változott, itt-ott
már sugárkévék vetültek az alacsonyan járó felhőkre. Gorduin, más dolga nem lévén, a
helyzet fonákságán tűnődött. Négy bekötött szemű lovon négy bekötött szemű lovas, a
sonioni opálmező kellő s közepén! Micsoda helyzet, micsoda kilátások! Ismét - Ranagol a
megmondhatója, hányadszor már - megfogadta, hogy ha ezt megússza, soha többé nem vállal
munkát Délen.
55
Akárhogy hegyezte a fülét, nem hallott neszt. Mi lehet azokkal az átkos opálokkal? Ha a
napfény hatására át is forrósodnak, mint a homoki elfek mécsesei, a pyarroni lova biztosan
megbokrosodik, és Alyré sem állhatja túl soká a próbát. Akkor pedig...
- Próbáljunk most már sietni! - hallatszott balfelől a zarándok hangja. - A kendőket
levehetitek, de egyelőre tartsátok magatoknál őket. ámbár... - fűzte hozzá zsémbesen -
...miként utaltam rá, kutya legyek, ha még egyszer ebben a közsivatagban ér a reggel!
Egész álló nap lovagoltak, ám estig így is csak a kitűzött útszakasz feléig sikerült
eljutniuk. Eleinte jó iramban haladtak, ám a tempó lassult, valahányszor fehérlő csontokra
leltek. Az emberi, félemberi és állati maradványok mellett fegyverek, felszerelési tárgyak is
szép számmal akadtak: egész kalandor-karavánok temetője lehetett az opállal teliszórt lapály.
Míg társai borzongtak, a nekromanta láthatólag felélénkült. Apróra megvizsgált
mindent, s tapasztalatairól jegyzeteket készített zöld kötésű könyvébe. Táborverés utáni
felderítő útjáról egy kézfejjel tért vissza, és szótlanul felmutatta: a merev ujjak közt baljósan
csillant egy ökölnyi, fekete kő.
Gorduin figyelmét nem kerülte el, hogy a lány ajka megvonaglik.
- Az őrzök - mondta szárazon. - Az ő művük. És így jár mindenki, amióta a mező
legértékesebb kövét megkaparintotta egy vakmerő. Sem azelőtt, sem azóta nem sikerült
senkinek élve kijutnia innét a kinccsel, és...
- A fickó nyilván nem csak vakmerő volt, hanem szerencsés is - vetette oda Eriel
mogorván. Aztán hirtelen felkacagott. - Ki vele, hogyan történt? Míg jobb dolgunk nem akad,
szívesen hallgatunk, ó dicső bárd!
Gorduin higgadtan bólintott.
Várj csak, várj, feltámad még a keleti szél!
- Valaha réges-rég - kezdte -, mikor a Godorai Birodalom hatalma delelőjén állt, s
dicsősége teljében virágzott; mikor Pyarron helyén még hanga tenyészett, a Kráni Tizenhárom
háborítatlanul járta a világot: egy teremtett lélek sem akadt, aki összemérhette volna velük
erejét. A legidősebb, Shackallor, ekkor alapozta meg nagyságát - csak az istenek a
megmondhatói, miféle gonosz praktikákat űzött... A fekete mágia rejtelmeiben elmélyedve
mindenesetre olyan tudásra tett szert, amely azóta is párját ritkítja. Noha ő maga ritkán
mozdult ki várából, valamiképp nyomára bukkant az opálmezőnek, és eltökélte, hogy
felfedezéséből a lehető legnagyobb hasznot húzza. Vetélytársaktól itt sem kellett tartania:
Ynev déli részén akkoriban barbár törzsek vándoroltak, s vajmi kevés érdeklődést mutattak az
öscivilizációk titkai iránt...
A többieknek fel sem tűnt, mikor került elő a lant, hogy néhány hangból álló, egyszerű
dallammal kísérje Gorduin mondandóját. Látszólag csupán aláfestésként szolgált, mégis úgy
hatott a társaságra, mint a mákony: gyengéden bár, de a régmúlt századok homályába
taszította őket.
- ...A varázslóherceg képzeletét ugyancsak megmozgatták a mágiának ellenálló fekete
kövek, hisz tudván tudta: e képességüket átruházzák viselőikre is. Csakhamar felfigyelt arra a
darabra, amely, noha nem látszott túl nagynak, tökéletes védelmet ígért. Különb kámeát
keresve sem találhatott volna jogarához! Először szolgáit küldte az ökölnyi drágaságért, ám
azok sosem tértek vissza. Az őrzök - a valaha Sonion vidékét uraló civilizáció félistenei -
makacsul védelmezték az opálmező szívét, amelyet az ősidőkben egy alászálló isten lába
érintett. Utóbb azonban maga Shackallor jelent meg tizenkét testvérével, s velük nem
mérkőzhettek sikerrel még e különös lények sem...
56
Ne bánd a veszteséget, Eriel, s ne táplálj szívedben haragot! - A sugallat a történettel, a

zenével együtt talált utat a lány tudatába. A dal bűvkörébe vont hallgatók mindenkor
engedelmeskedtek az efféle utasításoknak - különösen, ha épp Tier Nan Gorduin regélt nekik.
- A varázslóhercegnek azonban - folytatta a bárd, mintha mi sem történt volna -
csalatkoznia kellett. Az elrabolt opál ellene szegült, így nem tudta eredeti elképzelései szerint
felhasználni. Kudarca feletti dühében minden tudását latba vetette, hogy elpusztítsa - hiába.
Ekkor Krán hegyeinek egy mély barlangjába vetette, s más létsíkokról megidézett fajzatokkal
őriztette, hogy soha senki ne fordíthassa a maga javára a benne rejlő erőt... Eriel, feledd
haragod, és ne bánd...
- Ott hevert a kő jó öt évezreden át, mígnem Chei, a Mogorva, a pyarroni Fehér Páholy
varázslóinak segítségével tudomást nem szerzett hollétéről. A legenda többi részét alighanem
ismeritek. Chei a barlang őreinek éberségét kijátszva megszerezte az opált, és a kor
legnagyobb kalandor-mágusa, Sonor közreműködésével Északra menekült. Mint mondják,
Eren erdeiben éjszakázott éppen, midőn a kő egyszerre felizzott az ezüstkék hold fényében, s
testet öltött Arel istennő... Hogy ezután mi történt, senki sem tudja biztosan. Az azonban tény,
hogy Mogorva Chei akkor és ott új nevet ruházott az opálra. Így lett az Istenek Talpkövéből
Eldir, vagyis Észak Lángja, s ez az elnevezés használatos azóta is. Sonor közbenjárásával a
Fehér Páholy legnagyobb mesterei, a tarini tőrpék segítségével, kardot készítettek Cheinek, ez
a markolatába kovácsolt opálról szintén az Eldír nevet kapta. Krán szolgái azóta gyakorta
próbálták visszaszerezni a fegyvert, s vele a követ, ám kísérleteik mindezidáig csúfos
kudarccal végződtek. Így tartja a hagyomány, és így regélem én!
Mikor Gorduin elhallgatott, s a húrok rezgése is elcsitult, pár pillanatra tökéletessé vált a
csend. A lány mosolygott. Alyr és Molluh döbbenten néztek össze, a bárd rezzenetlen képpel
emelkedett fel, hogy kinyújtóztassa tagjait.
Figyelmét nem kerülte el, hogy a nekromanta a kőtől megszabadulva öltözékének egyik
bugyrába rejti a fonnyadt kezet. Később - abban a meggyőződésben, hogy egy lélek sem látja
- újból előkotorta zsákmányát, sokáig nézegette, majd előhúzott egy különleges fénnyel
tündöklő, smaragddal ékített markolatú tőrt. A kézfejre, az ujjakra valamely rég feledésbe
merült nyelv rúnáival ősi megidéző formulákat karcolt.
Az ilanori igyekezett szemmel tartani - ám ekkor jól ismert horkantás ütötte meg a fülét:
hátasa figyelmeztette így a veszedelem közeledtére.
Mintha mi sem történt volna, csendesen visszahúzódott a tűz fényköréből, s a
félárnyékban, köpenyébe burkolózva helyére csúsztatta nyílpuskája tárát. Felpillantott: a
pyarroni és a lány a tűz túloldalán foglalatoskodtak, nem inthette óvatosságra őket. újabb
gyors pillantás jobbra: a nekromanta sehol. Gorduin gyomra enyhén megremegett, fegyvert
markoló ujjai zsibbadni kezdtek.
Küzdelem. Megint küzdelem; hogy miképp, hogy ki ellen, mellékesnek rémlett.
Igyekezett felfedezni azokat, akik a jelek szerint máris lecsaptak egyik társára, amikor a
sötétben valami ezüstöset látott megvillanni. Felpattant, célpontot keresett. Háta mögött
vakító fény lobbant, majd kihunyt. Gorduin megperdült a sarkán, felemelte e nyílpuskát,
azután lassan leeresztette.
A jövevények hárman voltak: fehérbe öltözött, mindannyiuknál jó egy fejjel magasabb
férfiak. Arcuk akár az antik szobroké, s mintha ez nem lett volna épp elég, csak úgy sugárzott
belőlük a kor, a bölcsesség, a felsőbbrendűség méltósága.
Az őrzök!
A bárd moccanás nélkül állt néhány pillanatig, azután némán fejet hajtott.
Az őrzök - ha csakugyan azok voltak - elnéztek a válla felett: figyelmüket a tűz
túloldalán állók kötötték le. Gorduin hátrapillantott, és intett. A testes zarándok nyomban
57
elhajította hirtelenjében előkerült csatabárdját, Eriel pedig ámulva engedte le a keskeny

tőröket. Az idegenek egyike ekkor előrelépett, és a sötétségbe fúrta tekintetét.
- Látnak, Alyr - mondta Gorduin rekedten. - Akár elő is jöhetsz.
Az elf kelletlen ábrázattal bontakozott ki a homályból. Baljában botját tartotta,
jobbjában valami zölden, baljósan izzott. Csuklyáját hátravetette, ezüstszürke haja lobogott a
hirtelen feltámadó szélben, borostyánszín szemei gyémántkéményen szikráztak. Látnivaló
volt: az éjszaka az ő ideje, s nem szívesen mond le az ezzel járó előnyökről. A bárd szavára
mégis előre indult, megkerülte a tüzet, árnyéka a jövevényekre vetült. Még mindig roppant
veszedelmesnek tűnt.
Gorduin e pillanatokban szívesen fohászkodott volna, ám sejtette, nemigen akad az
ynevi panteonban olyan istenség, aki egy hitetlen imáját komolyan veszi. Jobb híján
csendesen remélte, hogy a nekromanta nem támad az örökre. Tudnia kell, hogy közönséges
halandónak nincs esélye ellenük.
Üdvözlet nektek, idegenek!
Az utazók tudatában mintha apró szikrák pattogtak volna, Gorduin mégis elhúzta a
száját, ahogy a fehérbe öltözött alakokat szemlélte. Amit látott, sehogyan sem fért össze a
vérfagyasztó történetekkel, meg a szerteszét szikkadó csonthalmokkal.
Az ellentmondás látszólagos, csendült fejében az iménti hang. Tetszésünk szerint
bármilyen alakot felvehetünk, ó bárd! E testeket azért választottuk, mert alkalmasak rá, hogy
tiszteletet ébresszenek anélkül, hogy félelmet keltenének.
Mentális összeköttetés, állapította meg Gorduin. Másként aligha értenénk szót egy ilyen
ősi létformával. De vajon honnét veszik, hogy tiszteletet érzek irántuk?
Egyikőtök elméjéből merítettük ezt a megjelenési formát, közölte nyomban a középütt
álló őrző. ő - mutatott Erielre - ilyennek képzelt minket, s mivel együtt utaztatok, úgy hittük,
ti is hasonlóképp vélekedtek rólunk. ám ha kívánod, Gorduin uram, számodra ismerősebb
alakot öltök!
A bárd nagyot nyelt: a fehér alak lassú változásba kezdett. Zsugorodott. Magassága pár
pillanatig megegyezett egy átlagos emberi lényével, azután tovább csökkent. Teste mind
vaskosabbnak tűnt: az utazók bámuló szeme láttára növesztett visszataszító hordóhasat. Karjai
már-már a földig értek. Arcát mintha képlékeny viaszból mintázták volna: férfiasan szép
vonásai förtelmesen eltorzultak. állán többhetes, rőt szőrzet ütközött ki, orra ferde lett, két
szeme apró, tekintetében az ostobák céltalan rosszindulatának tompa fénye csillant. Bal
halántékán apró sebhely jelent meg, s egy pillanat alatt állig húzódó forradássá mélyült. Még
öltözéke is átalakult. A fehér lepel agyonfoltozott, mocskos köpenynek adta át helyét, alatta
csupa szakadás bőrvért barnállott. Jobbjában alabárd, tenyérnyi széles övén súlyos
kulcskarika függött. Vigyorgott. Iszonytató volt.
Alyr halk, csengő hangon felkacagott, Gorduin azonban egyre komorabban méregette az
őrzőt, aki most a megszólalásig hasonlított a toroni Boszorkánybörtön egyik porkolábjára,
akivel ugyancsak meggyűlt a baja annak idején.
Most már jobban emlékeztetek egy valódi őrzőre?, érdeklődött a szörnyeteg. A
hasonlóság szerencsére valóban csak a megszólalásig tartott: a gondolathullám torzítatlan
maradt.
- Igen, hogyne - bólintott Gorduin. Amikor hátrafordult, Eriel hitetlenkedő pillantásával
találkozott a tekintete.
Nesze neked tóga, nesze neked szoborszerű férfiasság!, somolygott. álmodj csak, leány,
de ne feledd, hogy a legkeményebb fickók némelyikének forradásos képe és hordóhasa van...
58
- Holnapra - fordult ismét az örökhöz - elhagyjuk ezt a vidéket, és nem térünk vissza
többé soha. Ha belénk láttok, tudnotok kell, hogy igazat beszélek. Nem keressük a bajt - így
talán sikerül elkerülnünk.
A szörnyeteg a két fehérbe öltözött alakra sandított.
Tudjuk, hogy igazat beszélsz, ó bárd. De a tudomásunkra jutott valami más is! Kihúzta
magát. Már nem vigyorgott. Azért jövünk, hogy figyelmeztessünk benneteket: gyilkosok
járnak a nyomotokban. Ha élni akartok, rövidesen harcolnotok kell...
59
5.
Napfelkelte előtt egy órával, miután átvette az őrséget Alyrtól, Gorduin felkapaszkodott
egy közönséges kőhalom tetejére, s onnan kémlelte a messzeséget. Gondolatai a lány körül
forogtak, ezért néhány pillanatnyi késéssel fedezte fel az egyik domb mögül előbukkanó
fekete pontokat.
Összehúzott szemmel igyekezett azonosítani őket, amikor megérezte, hogy nincs
egyedül. Eriel olyan nesztelenül közelített megint, hogy csak az utolsó másodpercben vált
nyilvánvalóvá a jelenléte. Lábujjhegyre állva előrehajolt, szélfútta hajtincsei a férfi nyakát
csiklandozták.
- Próbáld ezzel... - suttogta, és egy kurta fémcsövet csúsztatott a bárd markába. Az
eszköz, amelynek mindkét végében mesterien csiszolt kristálylencse csillant, igencsak
emlékeztetett a mágus asztalán szanaszét heverő kisebb látcsövek egyikére.
Alighogy beletekintett, Gorduin teste megfeszült: a pontok egyszeriben sivatagi
utazáshoz öltözött lovasok sziluettjeivé terebélyesedtek.
Nagyot nyelt.
Fegyveres csapat ez, nem holmi karaván, állapította meg. Opálvadászok lennének?
Azok nem vágnak neki málhás lovak nélkül, s nyomban megtorpannak a mező legszélén, ahol
a legnagyobb az esélyük arra, hogy zsákjaikat teletömve megléphetnek Sonion démonai elől!
Nem... Igazított valamit az elülső lencsén, hogy még tisztább képet kapjon. Ezek nem köveket
keresnek, hanem bennünket - pontosan úgy, ahogy az őrzök mondták!
Vezetőjük ruházata, fegyverzete nemigen hagyott kétséget efelől. Embervadász volt, az
Ikrek közül való. Erre vallott különleges, abbitacél ötvözetű pikkelyvértje éppúgy, mint a
sajátjához hasonló, egyenes pengéjű északi kard, no meg a sötét fémből készült, vörös
kámeákkal ékített homlokpánt, amelyet a klán tagjai kizárólag küldetésbe indulásuk előtt
öltenek fel.
- Na, mit látsz? - türelmetlenkedett a lány. Nagy, sötét szemei tágra nyíltak, sarkukban
parányi szarkalábak mélyültek el az erőfeszítéstől.
- Társaság. El Hamed óta a nyomunkban lehetnek. - Gorduin elhúzta a száját. -
Tizennégyen-tizenöten vannak. Egyikük embervadász. A többi közönséges csavargó
kalandor... - Nem tette hozzá, hogy első pillantásra sokkal veszedelmesebbnek tűnnek, mint
azok, akikkel a Themes-templomnál járt. Eriel nyomban kishitűséggel, ha nem mindjárt
gyávasággal vádolná.
- Keltsük fel a többieket, és tűnjünk el! - A jelek szerint a lány is hallott egyet s mást az
embervadászokról. - Hátha még nem vettek észre... Egyébként hogy a Kránba tudtak így ránk
találni ebben a pusztaságban?
- Nem lepne meg, ha mágia segítette volna őket. A toroni Boszorkánymesterek
szolgálatában álló Ikrek gyakorta használnak mágiát, illetve mágikus tárgyakat. Ez a mostani
persze nyilván magánakció: a néhai vezír barátai közül valaki játszani hív. A tét nyilván a
fejem... - Gorduin ismét a látcsőbe pillantott. - Igazad van, tényleg okosabb odébbállnunk. Ha
nem is tudjuk lerázni őket, annyit azért nyerünk, hogy mi választhatjuk meg a küzdelem
helyét, és kellő képp felkészülhetünk rá.
E percben kiáltás harsant - tisztán hallották: délről fújt a szél -, s az üldözök
nekilódultak.
- Észrevettek! Most aztán futás! - A bárd a lány kezébe nyomta a látcsövet. - Mindkét
végére kötözz tiszta gyolcsot, nehogy a lencséket baj érje - tanácsolta. - Ha ennek vége, tán
még meg is veszem!
60
A pyarroni és az elf szeméből hamar kiszállt az álom: kapkodva szedelődzködtek, s

magyarázatra sem várva máris hátasaik után néztek.
Háromórás vágta kezdődött, mely ismét komoly próbára tett lovat s lovast egyaránt, ám
végül nyilvánvalóvá vált, hogy harc nélkül nincs esély a menekülésre. Kardpárbaj tizenöt állig
felfegyverzett szerencsekatonával? A vad rohanásban Gorduin mindvégig jobb megoldáson
töprengett, egyelőre eredménytelenül. A sors azonban ezúttal haladékot biztosított számukra:
újból kaptatók következtek, s mert állataik jobban bírták a terhelést, az utazók némi előnyre
tettek szert. A zarándok váltig állította, hogy felesleges fegyvert ragadni, hogy elég napkeltéig
kitartani, a szemeket elkendőzni, a többiről már az opálmező gondoskodik - ám az éjjel
elborult ég kora délelőttig borús maradt, s a kövektől mindössze néhány alig észrevehető
felvillanásra futotta... újabb fél óra, s a fehér mént kivéve valamennyi ló lába rogyadozni
kezdett: nem jártak már messze a végkimerüléstől.
Gorduin a helyzetet átlátva megálljt parancsolt, leugrott a nyeregből, és összehúzott
szemmel dél felé tekintett. Üldözőik előőrse épp ekkor bukkant elő szemközt egy dombgerinc
mögül, és gyorsan közeledett.
Az ilanori dacosan dobta hátra sötét felleghajtóját.
Gyertek hát. Legyen, ahogy akarjátok!
A Kígyó kicsiny, az időjárás viszontagságaitól és a kortól patinás bronzlapra pillantott.

Az ötször öt hüvelykes, majd fél hüvelyk vastag hasábon rúnák izzottak - az üldözök és
üldözöttek közti távolság fogyatkozásával mind fényesebben. E kis készség minden toroni
szolgálatban álló embervadász alapfelszerelésében helyet kapott. A Kígyó most áldotta igazán
a jó sorsot, mely az Ikrek közé vezérelte: e segédeszköz nélkül sosem bukkant volna az északi
fattyú nyomára. Szinte lehetetlennek tűnt olyan tárgyat keríteni, mely hosszabb ideig a
tulajdonában volt. Az emír becses leányától végül mégis sikerült elorozni egy köpenyt - pedig
ereklyeként őrizte a kis cafat. Ehhez a feladathoz viszonyítva minden egyéb gyerekjátéknak
minősült. A megfelelő szertartás, a ráolvasások után a bronzlap már híven követte a köpeny
gazdájának minden mozdulatát. Nem volt hát nehéz megtalálni öt meg a bandáját: ó,
egyáltalán nem! A nyavalyásnak egész mostanáig nyilván eszébe sem jutott, hogy bárki
követheti. Meg sem próbált tenni a Fürkész ellen, pedig nyilván tudja, mire képes... Nos,
ostobaságáért most fizetni fog, méghozzá társaival együtt. A hosszas, kimerítő vágtáért külön
is benyújtja majd a számlát: megtáncoltatja őket, egyiket a másik után!
A bronzlapra meredt. úgy tűnt, végre megálltak az átkozottak... A Fürkész rúnáinak egy
sora lassanként zöldes árnyalatúvá vált. A Kígyó természetesen nem ismerte az ókyr
írásjeleket, csupán annyit tudott, hogy ha az a bizonyos sor zöldes fénnyel kigyúl, nincs már
messze a végső összecsapás. Ami csakis győzelemmel végződhet. Erre biztosíték saját
személye, s persze a jelentékeny túlerő. Persze valóságos művészet néhány óra leforgása alatt
megbízható, s főleg használható fegyveresekre lelni - ám ő minden kétséget kizáróan művésze
a szakmájának, s az igazi mesterek többségéhez hasonlóan szerencsés is. A Déli
Kolostorokból a városba érkezett karavánt egy nomád törzs harcosai kísérték: aranyért
bármire kapható, szívós, kíméletet nem ismerő martalócok. A jutalom, a gazdag zsákmány, s
nem utolsó sorban a shadoni nő megszerzésének reményében tüstént vállalkoztak az újabb
feladatra. Noha véres legendákból ismerték csak a "Nagy Sivatag"-ot, készséggel követték a
Kígyót arra a vidékre, ahol - a vének és az énekmondók szerint legalábbis - vallásuk démonai
egykor megszülettek. Mindannyian alacsonyak, erős testfelépítésűek, talán még a dzsadoknál
is sötétebb bőrűek, ám szalmaszőke hajúak, kékszeműek voltak. Vért gyanánt acéllemezekkel
61
borított bőrmellényt viseltek, fegyverzetük görbe rövidkardból és csatabárdból állt. A

közelharc mestereinek számítottak, s széltiben visszhangozták, milyen remek lovasok. A
sivatagban egyszerű dzsad haramiáknak tűnhettek, burnuszuk és a szállongó homok megtette
a magáét; csak egészen közelről lehetett felismerni bennük a másságot, akkor is csupán
világító kék szemükről.
Magabiztosak voltak, bár mire idáig értek, a Kígyót már-már babonásan tisztelték. Most
egyetlen intésére harci alakzatba tömörültek, hogy az utolsó két dombon átjutva
lezúdulhassanak és egyetlen rohamukkal elsöpörhessék, a földbe tiporhassák azt a pár
féleszűt, aki szembe mer szállni velük. Bennük is forrt az indulat, akárcsak vezérükben.
Persze nem a közsivatag miatt, amely teljességgel ismeretlen volt számukra, hanem mert
elmaradni látszott a vállalkozás legizgalmasabb része: a vadászat. Mikor azok négyen
kétségbeesve menekülnek, s ők hátulról lecsapnak rájuk, meg-megsebezve őket, míg vérezve,
önbecsülésük utolsó, nagy fellángolásában ellenük nem fordulnak - akkor, és csakis akkor jön
el az igazság pillanata. Az űzöttek dühe egykettőre rettegésnek adja át a helyét: arcukba nézni
ilyenkor maga a színtiszta diadal, a vadász diadala. És azután a csatabárd lecsap... A
nyomorultak azonban, úgy tűnik, ezúttal megfosztják őket e mennyei érzéstől, az egyetlentől,
ami a harcnak valódi értelmet ad. Felmérhetetlen ostobaságukban megállnak és
szembefordulnak végzetükkel. Ezért élve fogják majd el őket, s a kárhozottak minden kínját
megízleltetik velük, mielőtt elvégzik, amit el kell végezniük!
Hamarosan...
Gorduin újból ellenőrizte nyílpuskája tárát. Meggyőződött arról, hogy nem kerültek-e a
Kahréból származó fegyver mechanikájába homokszemek, majd egy tartalék tárat vett elő - ha
a többiek teszik a dolgukat, talán jut majd idő újratöltésre is.
Körülpillantott. A zarándok, nem érezvén elegendőnek csatabárdját, parittyát kotort elő,
s mindkettőt a keze ügyében tartva imába mélyedt. Gorduin figyelmét nem kerülte el, hogy
körülötte mágia sűrűsödik. Tehát valamely Külső Síkról származó erő lesz a segítségünkre...
Sebaj. Minél sötétebb, annál jobb! Eriel a tőrökkel bíbelődött, rendre pár cseppet csurrantott
pengéjükre egy apró fiolából. Kesernyés illat terjengett a levegőben, melynek hatására Alyr
tüstént felkapta a fejét - a számára minden másnál ismerősebb halál szaga volt ez... Nem szólt,
csak elmosolyodott, mielőtt folytatta volna sajátos ténykedését. Jókora kört rajzolt maga köré
a porba, majd kiegészítette egy pentagrammával. Öt csúcsába egy-egy ókyr rúna került, a
közepébe egy megidéző formula Abdul al Sahred Necrografia című könyvéből. A magasabbik
domb tetején jártak már a lovasok, mire az elf intett egyet a dorani Szarvtornyot jelképező
botjával - s a pentagramma csúcsaiba írt rúnák kékes fénnyel nyomban felizzottak. Alyr
csúfondáros ajakbiggyesztéssel kántálásba kezdett. Készen állt.
A lovasok tempósan közeledtek. Gorduin e pillanatokban már-már szánta őket. Ezeknek
a nomádoknak sosem volt alkalmuk megtanulni a legalapvetőbb szabályt: Soha, semmilyen
körülmények között ne támadj magányos, netán kis csoportban utazó kalandozókra! Ha pedig
mégis úgy hozza a sors, hogy meg kell tenned... Nos, akkor készülj fel a legrosszabbra! A
pyarroni mágiájának természetével nem volt tisztában, a nekromanta körül formálódó aura
azonban életenergiával manipuláló varázslatra vallott, s ez megborzongatta. Az elf nem
csupán életüktől képes megfosztani áldozatait, hanem még a halál nyugalmától is!
A kántálás egyre erősödött. Alyr előhúzta a minap zsákmányolt kézfejet - kékes
derengés övezte, akár magát a zöldköpenyest...
A lovasok időközben nekivágtak az utolsó kaptatónak: közeledtüket torokhangú
kiáltások jelezték.
62
A domb tetején jártak, amikor Molluh felállt, kezeit ökölbe szorította, majd hirtelen
kinyújtotta, és két szót kiáltott.
A legelöl vágtató haramia megingott nyergében. Agyába fájdalom hasított, a világ
elhomályosodott előtte, majd megszűnt létezni számára. Utolsóként egy kép töltötte be
elméjét: éjfekete ruhába öltözött, magas, természetfelettien sovány lény egy hatalmas
csatabárdot emel rá. Az ősi legendák démona - mert minden bizonnyal az volt - a
sivataglakóéba fúrta izzó tekintetét, azután lecsapott, s a szerencsétlen szétzúzott koponyával
fordult le lováról.
A Kígyó, aki kissé lemaradt - hiszen az óvatosság ilyenkor sem árt -, ekkorra megérezte
a bajt, az események azonban túl sebesen követték egymást: elkésett a beavatkozással...
Gorduin felemelte fegyverét és lőtt: egyszer, kétszer, ötször egymás után. Öt támadó bukott le
a nyeregből nyílvesszőtől átjárt torokkal, ám társaik tovább zúdultak.
Még ötven méter.
Alyr megszorította a kéken fénylő kezet. A burnuszos csapat három élen haladó tagja
előtt egy-egy kéken sugárzó fantomkéz tűnt elő. Mielőtt az áldozatok kitérhettek volna, már le
is csaptak rájuk. Szorítást éreztek torkukon. Pár pillanatig ellenálltak, küzdöttek még, de ezt a
szorítást a legerősebbik sem bírhatták sokáig. A kék derengésben csontok reccsentek. A
lovasok, társaik döbbent tekintetének kereszttüzében borzalmas változáson mentek keresztül.
Rohamosan vénülni kezdtek, egykettőre sok ezer éves múmiákhoz váltak hasonlatossá, a
folyamat azonban nem maradt abba, sőt, folyvást gyorsult. A szemek körül már repedezett a
megszikkadt hús, a szájak förtelmes, torz koponyavigyorra nyíltak, az ínyek úgy
szürkéllettek, akár a napra tett, döglött varangy bőre... Egy végső hördülés után
mozdulatlanná dermedtek mindhárman. A fantomkezek szertefoszlottak. Az áldozatok
szemüregében rőt fény lobbant, s mire baljós izzássá tompult, az aszott jobbok ismét
mozdultak.
A tetemek kirántották kardjukat s döbbent társaikra rontottak.
Gorduin, aki féltérdre ereszkedve töltött, hunyorogva emelte fel fejét: a támadókat rejtő
porfelhőben felnyihogott egy halálra sebzett ló. Rövid és egyenlőtlen tusa folyhatott, hisz az
Alyr alkotta szörnyeken nem fogott semmiféle fegyver, kegyetlenségük pedig vetekedett Gro-
Ugon vagy Krán legmegveszekedettebb orkjaiéval. Fejek és karok, kettétört pengék hullottak
a porba - mire a Kígyó odaért, már nem tudta elejét venni a fejvesztett menekülésnek. Dühödt
hördüléssel sújtott egy balján elsuhanó alakra, s a csapás talált: lova nyakára záporesőként
hullt a vér. A toroni rántott egyet a kantáron, az állat azonban mintha megmakacsolta volna
magát, remegő lábakkal állt, majd leroskadt - szügyében keskeny pengéjű shadoni tőr. A
Kígyó lába a kengyelbe akadt, kardja kihullt a markából, ahogy alázuhant. Hátába, vállába
izzó fájdalom hasított. Már nem látta a felette átugratva támadó két sivataglakót, s nem
hallotta a bárd nyílpuskájának két újabb szisszenését sem - elvesztette az eszméletét.
Gorduin lőfegyverét baljába kapva kardot húzott, ellenfelet keresve meredt a
kavarodásba. A porfelhő oszladozott, méhében ott sötétlett a három élőhalott mozdulatlan
sziluettje.
A pyarroni nagy levegőt vett, önkéntelenül hátralépett. Nyomban vörösen izzó szemek
fordultak feléje, s a szablyák ismét felemelkedtek.
- Ne mozdulj! - sziszegte Alyr, majd botja egy sebes húzásával megtörte a
pentagrammát.
A lidérces figurák mintha felsóhajtottak volna. Karjuk visszahanyatlott, nyakuk
előrebicsaklott. Félelemtől őrjöngő, fel-felágaskodó lovaik egykettőre levetették őket: úgy
hevertek a homokon, akár az elunt, sarokba hajított bábok.
63
Gorduin rázta le magáról elsőként a bénultságot. Megragadta a fehér mén zabláját, és

nyeregbe pattant. Az elesetek halmából hörgés szállt feléje, egyre halkuló hörgés. Férfiak
haltak meg ott - s hozzá egy semmiség miatt... Megköszörülte a torkát. Szíve szerint
szitkozódott volna, mégsem tette.
"A játék lényege" - okította Gerum - "az, hogy minden körülmények közt te tűnj a
legerősebbnek!"
- El innen! - kiáltotta rekedten. - Tovább...!
Az ezüstkék hold magasan járt már, mire az embervadász visszanyerte öntudatát.

Mozdulatlanul feküdt a bal oldalán, arcát, nyakát alvadt állati vér szennyezte, elhomályosítva
a toroni kámeák ragyogását. Annál fenségesebben tündököltek mindenfelé a kövek,
amelyeket halandó keze büntetlenül nem érinthet, és amelyekért oly sokan adták életüket a
századok során. A közvetlen közelben pedig...
Nyögés.
Emberi hang.
A Kígyó tekintete megakadt valamin. Alig karnyújtásnyira ívelt, rövid penge csillant
hidegen. Ahogy rábámult, majd a fölébe hajló férfi kíntól és dühtől összeszűkült szemébe
nézett, felfogta, hogy élete még mindig egy hajszálon függ. Tudta, nincs módja elérni,
kirántani tőrét: a sivataglakó - bár nyilván súlyos sebet kapott a küzdelemben - elég gyors
ahhoz, hogy megölje, mielőtt megtehetné.
- Mit akarsz? - suttogta a legelterjedtebb nomád dialektusban, gyanítva, hogy
"segítőtársainak" egyike-másika nem ért a közös nyelven. - Arany kell? Megkapod, csak
szabadíts ki innét!
- Arany... - visszhangozta nehezen forgó nyelvvel a sebesült, majd a közös nyelvre
váltva felcsattant: - Arany! Sulaf ben-Toron hazud nekünk sok napokon át, hazud egész úton!
Sulaf beszél gazdag utazók, zsákmány, hamar hazaérés! - Sakál módjára vicsorgott, olyan
erővel markolta kardját, hogy ujjai elfehéredtek. - Nem mond fekete kő drágakő, nem mond
szent kő, hadzsi csak menni, menni, halni meg! - Előrehajolt, megfontolt lassúsággal mély
sebet ejtett a Kígyó bal karján, és kedvtelve bámulta az eredményt. - Hadzsi vett víz Sulaf
ben-Torontól. Vett arany, vett térképek. Vett vér. Most vesz szent kő, aztán... - Ajkába
harapott és felszisszent: az embervadász most vette csak észre derekában az északi nyílvessző
fekete csonkját. - ...aztán indul haza, sivatagon át. Sulaf ben-Toron marad. Marad örökre!
A Kígyó szemében a kín könnyeivel, fékkönyökre emelkedett. Erőt öntött belé a
rémület.
- Ne nyúlj a kövekhez! - hörögte. - Ezek... - Fogcsikorgatva kutatta a kevésé ismert
nyelv megfelelő szavát. - Ruaf ulam! Halál!
A sivataglakó azonban csak vigyorgott, majd felegyenesedett, kábán pár lépést tett
közelben bóklászó lova felé. A Kígyó tüstént tőre után kapott, ám mielőtt kiránthatta volna,
elkápráztatta egy villanás.
A hadzsi feje pár lépésnyire repült, s tágra nyílt, vádló szemekkel meredt az éjszakai
égre. Teste megingott, azután lassan, nagyon lassan jobbra dőlt, végigterült a homokon.
Iszákjából szanaszét gurultak az opálok, s rendre felszikráztak az őrző tekintetének kénsárga
lángjában.
Az embervadász mozdulatlanná dermedt, igyekezett mind jelentéktelenebbnek látszani.
A bal karjából szétsugárzó fájdalom semmiségnek rémlett az iszonyathoz képest, mikor a két
keskeny fénypászma megpihent rajta. Mégsem veszítette el a fejét: utat nyitott a fantom előtt
64
tudatának egy jól előkészített zugába, egy zugba, ahol apró-cseprő jócselekedetek emlékeit
tárolta csupán; valahol ott fészkelt az indulatoktól bilincsbe vert szerelem is, no meg a
gyermeki álmélkodás... Ennek persze nem örült, olyannyira nem, hogy keskeny, forradás
csúfította ajka megvonaglott... Lehunyta égő szemét, s mire ismét kinyitotta, a ragyogás
kihunyt. Az őrző eltávozott.
A férfi, akit idelent Kígyónak, Sulaf ben-Toronnak, Északon pedig merőben más
neveken neveztek, nagyot fújt, azután szárazon felnevetett. újból kijátszotta hát a sorsot!
Életben maradt!
Mire kivergődött lova teteme alól, természetesen elpárolgott már minden jókedve. A
balján ejtett seb kötözés közben ugyancsak tüzelt, csípőjén sajogtak a zúzódások, ereje
azonban lassanként visszatért. átlépett a lefejezett sivataglakó hulláján, a gazdátlan pej
nyergébe szállt, és a messzeségbe bámult. Karinára gondolt. Forrt benne a düh. Megalázták.
Legyőzték, mint holmi nyomorult kezdőt!
- Gorduin! - üvöltötte a közönyös ég felé fordulva. - Tier Nan Gorduin! Követlek, te
kutya! Ha kell, a világ végéig is!
A nyomokat vizslatva napkeltére maga mögött hagyta Sonion mezejét. Keményen
markolta a kantárt; hevenyészett kötésén csakhamar átütött a vér.
65
6.
Düledező falak kettős gyűrűje, omladozó sáncok, alig pár öl magas csonka torony: a
romos Kapu ódon erődítményéhez hasonlatosan, elhagyatottan sötétlett a késő délutáni
napfényben. A bárd beárnyékolta szemét, szótlanul figyelte a szélesen mosolygó zarándokot.
- Célhoz értünk! - lelkendezett a testes figura. - Hála legyen a régi mestereknek!
- És persze jóakarónknak, a bölcs mágusnak - tódította Alyr. - Minden bizonnyal
elégedett.
- Talán, gondolom, valóban az... - bizonytalanodott el a pyarroni. - De hát ez aligha
tartozik ránk. Ha eleget teszünk óhajának szabadok vagyunk. Én beérem ennyivel. A hozzá
hasonlókat nem helyes botor beszéddel megharagítani...
- Tán csak nem arra célzol, hogy hall bennünket? - élcelődött a lány. - A végén még
kiderül, hogy lát is!
Molluh mereven mosolygott.
- Aki eszközeivel Miramarig tekint, aki megérti az istenek által hátrahagyott égi
üzeneteket, s akaratuk érvényesítésére kalandozókat fogad fel, bizony bármire képes lehet,
szép hölgy. Ha kegyeskednél...
Eriel vállat vont.
- Melléfogtál, ó zarándok, és melléfogott nagyhatalmú gazdád is. Sosem voltam
kalandozó. Kereskedőnek készültem, csak éppen...
Molluh savanyú képpel fordult el, úgy kurjantotta:
- Pihen!
Alkonyatkor Gorduin a csonka torony déli oldalán terítette szét a takaróját. Leemelte a
nyerget a fehér mén hátáról, megitatta az állatot, majd pár kellő képp lapos követ keresett, s
apró, oltárforma alkotmányt rögtönzött belőlük. Tüzet csiholt, uscayhagyökér illatú
élelmiszeres zsákjából tenyérnyi lepényeket kotort elő. A sivatagi utazás első számú tőrvénye:
Alkalmazkodj, érd be minél kevesebbel! Hát Gerum aranyszabálya? "Ha az ember nap mint
nap kockáztatja az életét, botorság magától bármit is megtagadnia~!" Az ilanori elnézte a tíz-
egynéhány lépésre lobogó nagyobbik tüzet, a mellette kuporgó pyarronit, a kissé távolabb
húzódott, sarkán ülve töprengő elfet. Várt. Mélyen beszívta a piruló tészta illatát, azután
meghallva a jobbról közeledő könnyű léptek neszét, elmosolyodott.
- Mivel szolgáltam rá a megtiszteltetésre? - kérdezte.
- A megtiszteltetésre? - visszhangozta a homályból kibontakozó Eriel. - Miféle
megtiszteltetésre?
- Először fordul elő, hogy oldalról, és nem hátulról lepsz meg. Ez bizonyára jelent
valamit. Tűz vagy víz? Képtelen vagyok eldönteni.
- Tűz - mondta a lány, és tőre hegyére tűzött egy épp hogy elkészült lepényt. - De azért
megleptelek, muzsikus. És bármikor meglephetlek újra!
- Nem kétlem.
- Figyeltelek - mondta Eriel komoran. - Figyeltelek, és tudom, amit tudok... Szavadat
kell adnod, hogy nem próbálkozol ma éjjel semmi olyasmivel, amiért meg kellene öljelek. -
Közelebb hajolt. - Esküdj!
- Ahogy kívánod - sóhajtotta a férfi, s kihúzta magát ültében. - Én, Tier Nan Gorduin,
Abrado grófja, lovagi becsületemre fogadom...
A lány apró fogai elővillantak már, a harapásból mégsem lett semmi. A macskaszemek
egészen összeszűkültek - a bárd esküdni mert volna rá, hogy ámulat tükröződik bennük.
66
- Gróf? Lovag? - Eriel most a lábuknál izzó parázshalomra meredt, aztán hirtelen
felkapta a fejét. - Éreztem én! Már a házban, amikor nem engedted, hogy azok a
szörnyszülöttek nekem essenek... Felkacagott. - Tegnap meg, miután azokat a jöttmenteket
elintéztük, már majdnem biztos voltam benne! Egy bárd sosem harcolna így. - Meglepő
erővel szorított Gorduin karját. - Hatalmas birtokaid vannak Gorvikban, igaz? Mondják,
Abrado mesésen gazdag tartomány, tiszta vérű, büszke nép lakja. A hercegi udvar meg... -
Sóhajtott. - Bejáratos vagy a hercegi udvarba is, ugye? Rengeteget hallani a bálokról, a
falkavadászatokról, a lovagi próbákról. Lefogadom, nem egyet megnyertél már. A legszebb
hölgyek színeit viselted; közülük nem lehetett nehéz kiválasztanod a... - Hallgatott egy sort,
eltöprengett. - Nős vagy? - érdeklődött tárgyilagosan.
- Nem. - A bárd bánta már, hogy elkezdte a komédiát: nem sejtette, milyen sokat
jelenthet ez egy shadoni lánynak. - Sőt, ami azt illeti, a kastélyomban sem jártam soha. Egy
szomszéd birtokos foglalhatta el, vagy talán már romba is dőlt. Tizenöt éve, egy nagyobb
társasággal fordultam meg utoljára Gorvikban. Nem láttam belőle mást, csak pár fogadót,
meg a keleti vadont. Ott lettem gróf és lovag.
Eriel hallgatott, feszülten figyelt. Nem tűnt igazán csalódottnak. Elvégre a legfontosabb
tény tény maradt.
- Mindannyiunk fiatalok voltunk és ostobák - folytatta Gorduin. - Abrado számkivetett
hercege, Amadeus Rabuchini vezetett bennünket. Egy tizenkilenc éves kölyök, aki eltökélte,
bármi áron visszaszerzi ősi jussát. Egy éjjel álmot látott: fekete kos szegődött a nyomába,
fején hétágú koronával... Erre kisütötte, hogy felkeresi a kosfejű isten egyik templomát, és
magától Ranagoltól kér segítséget. Beteg volt persze, alighanem születésétől fogva, mégis
képes volt magával ragadni bárkit - mondják, az eszelősök némelyikének megadatik ez a
sajátos képesség. Néhány hónapi bolyongás után találtunk egy templomot. Kapujában egy
gorviki lovag várt bennünket: kardjára támaszkodva, teljes fegyverzetben állt ott emberöltők
óta. Gyanút kellett volna fognunk, mi azonban csak mentünk leszegett fejjel, amerre az a
gyerek vezetett... A termekben szobrokon kívül semmit nem találtunk, a kriptában viszont
halmokban hevertek a porladó csontok. Megleltük a lovag naplóját, sőt társainak
maradványait is. ő maga végzett velük.
- Micsoda?
- A templom építői Ranagol szobrán át utat nyitottak hozzánk más Síkok démonai
számára. Sok száz évvel születésünk előtt valami okból a falak közt rekedt egy ártó szándékú,
anyagtalan lény, amely emberi testekbe rejtőzve ölt. Az a szerencsétlen, akit prédának
kiszemelt, a többiek legyilkolása után nem hagyhatta el a templomot: odabent bolyongott egy
életen át... Minderre apránként jöttünk rá. Szétzúztuk a szobor mellébe ágyazott kristályt,
vagyis lezártuk az átjárót - szép gesztus volt, de nem használt sokat. A központi csarnok egyik
frízén hamarosan felfedeztük a fiú arcmását: a démon öt választotta... Mikor hírül vette, a
szemünkbe nevetett. Nyoma sem látszott rajta félelemnek. Néhányan persze ellene fordultak,
meg akarták ölni, még mielőtt kárt tehetne bennünk. Hárman rontottak rá hátulról, de én
voltam a gyorsabb. Meglehet, hibáztam. A herceg némán állt, nem húzott kardot, míg a
zendülök talpon voltak - azután rendre lovaggá ütötte mindazokat, akik hűségesek maradtak
hozzá. Amíg élek, nem felejtem el a tekintetét. A sötét erők formálta dombormű mindvégig
látszott a válla felett... - Gorduin az eget nézte. - Mikor aztán aludni tértünk, otthagyott
minket. Udvari gyilkosától fedezve megindult a kapu felé. Mégis megriadt, netán egyszerűen
elunta a dolgot - ki tudná megmondani? Fegyvercsörgésre, kiáltásokra riadtunk. Mire a kapu
termébe értünk, már a földön hevert, oldalán a testőr tetemével: végzett vele, de ő maga is
halálos sebet kapott. A lény nyilván tudta ezt, mégsem eresztette: bizonyára örömét lelte
67
rettenetünkben. A fiú egyre mosolyogva talpra állt, ledobta összeszabdalt ujjasát, és nekünk
támadt. Azután...
- Azután? - suttogta Eriel.
- Megöltem - felelte Gorduin. - Megöltem a hercegemet. Ahogy másodszor is leroskadt,
a démon eltávozott belőle, hogy nyomban másvalakiben verjen tanyát - hogy ki volt az, aligha
számít. A fiú vérzett, beszélni akart, hogy mit mondhatott volna, nem tudom, és nem is
akarom tudni. Meghalt, én pedig ott helyben megfogadtam, hogy végzek a szörnyeteggel, ha
addig élek is. A gorviki lovag feljegyzéseiben utóbb megtaláltuk a megoldást, kimondtuk a
szavakat. Öten voltunk, amikor megjelent, de mire elpusztult, csak ketten maradtunk. - Várt. -
A másik útban visszafelé, a vadonban halt meg. ő volt az egyetlen, akit tisztességgel
eltemethettem...
A lány szótlanul megkerülte a rögtönzött tűzhelyet, szorosan a bárdhoz húzódott, úgy
suttogta:
- Gyakran álmodsz a fiúval, ugye? Talán segíthetek... - Hozzáhajolt, megcsókolta. - Ne
várass soká! - sziszegte azután, és amilyen hirtelen felbukkant, oly hirtelen tűnt el az ódon
falak közt megsűrűsödött sötétségben.
Gorduin még akkor is némán, gondolataiba merülve kuporgott, amikor letelepedett

melléje Alyr. Hátravetette csuklyáját, borostyánszín szeme ragyogott.
- Gyönyörű - suttogta átszellemülten.
- Valóban az - bólintott a bárd. - De hogy őszinte-e...
Az elf halványan elmosolyodott.
- A holdra értettem.
- Vagy úgy.
- Gyönyörűség látni, ahogy felbukkan a horizont azúr ködében; ahogy végiggördül a
számára kijelölt pályán. Sosem késik, sosem hagy cserben, s bár eltávozik olykor, mindig
visszatér: olyan, akár egy igazi barát. Márpedig mindenkinek szüksége van barátokra, nemde?
Gorduin megfontoltan bólintott.
Hát ez vajon hová vezet?
- Olykor eltűnődöm - folytatta az elf -, vajon hogy keveredhettél bajba odalent El
Hamedben? A magadfajta rendszerint jó előre megérzi a veszélyt, és ha teheti, odébbáll az
útjából... Maguktól adódnak a kérdések: "Miért tart a csapattal ez a bárd? Mi haszna a
küldetésből? Tud-e olyasmit, ami szerinte egyedül rá tartozik?"
- Minden okod megvan tehát arra, hogy ne bízz bennem - összegezte Gorduin. - Mégis a
bizalmadba fogadsz, megosztod velem kételyeidet. Sajátos ellentmondás!
A nekromanta futólag rápillantott.
- Ellentmondásról szó sincs, ember. A bizalom, mint szinte minden, kizárólag nézőpont
kérdése, s mint ilyen, viszonylagos. Mondjuk úgy: a furcsaságok dacára inkább bízom
benned, mint a nőben.
- Hát Molluh? - firtatta a bárd. - ő hogy tetszik? Mindeddig remekül eleget tett a
feladatának, sőt, túl is teljesítette. Most hová tűnt?
- A Kapunál gubbaszt - válaszolta az elf kedvetlenül. - Nem tud betelni vele. Még a
vacsorájáról is megfeledkezett.
- Milyen?
- Csapnivaló.
Ezúttal Gorduin mosolyodott el.
68
- A Kapura értettem. Milyen? Valóban olyan kísérteties, amilyennek az efféle rég

használt átjárókat lefestik?
- Csak sötét.
- Mint az éjszaka?
- Mint a Káosz - suttogta Alyr. - Igazában az is: a Káosz bélyege... Kijárat a Semmibe,
ahol nem létezik sem távolság, sem idő. Aki határozott cél nélkül próbál áthaladni rajta,
menthetetlenül megtébolyodik, azok pedig, akik útközben találtatnak könnyűnek, eltűnnek
benne mindörökre.
- Bíztató kilátások.
A nekromanta türelmetlen mozdulatot tett. Mintha hirtelen bánni kezdte volna az
egészet.
- Pihenj! - mondta, miközben felállt. - Reggel nekivágunk.
- Nem feleltél a kérdésemre - emlékeztette a bárd.
- Miféle kérdésre?
- Az egyetlen igazán fontos kérdésre. Hogy tetszik Molluh?
Az elf összehúzott szemmel körülpillantott. Homlokráncolva töprengett pár pillanatig.
- Nem tetszik - közölte végül. - Egyáltalán nem...
Visszatért a helyére, néhány fahasábot vetett a tűzre, majd köpenyébe burkolózva, botját
markolva mozdulatlanná vált: csupán a hozzáértők számára volt nyilvánvaló, hogy továbbra is
őrködik. Gorduin várt még néhány percet, azután homokot szórt a lábánál vöröslő
parázshalomra, és felállt. Előkereste kisebb kulacsát, de csak egyet kortyolt a toroni
pálinkából - valami azt súgta neki, az elkövetkezőkhöz ereje legjavára még szüksége lesz.
Számított még egy utolsó próbatételre, hosszas bújócskára, netán egy orvtámadásra a
romok közt, Eriel azonban tisztességesen játszott: eltökélhette, hogy ezen az éjszakán másként
okoz meglepetést.
A romba dőlt torony köveinek félkaréjában várt leszegett fejjel, azután, a bárd
közeledtének neszére, felpillantott - a macskaszemek különös tűzben égtek, fényük nem az
omladék résein át-átcsillanó tűz, vagy a pályáján lomhán tovagördülő hold fénye volt. Ahogy
Gorduin feléje mozdult, felállt, egyetlen sima mozdulattal megszabadult bő ujjasától, s csak
mosolygott a férfi döbbenetén. Szoborra emlékeztetett most, a Tegzes Arel híres-hírhedt
szobrára, melyet, mint mondják, a kráni Tizenhármak készítettek hajdanán, hogy általa
veszejtsék el a művészetekért lelkesedő Rusenor királyt - márványsima bőre, ajka azonban
forró volt, forróbb, mint bárkié azok közül, akikkel a bárdnak azelőtt dolga akadt, ujjai
maradtak csak mindvégig hűvösek... Gorduin szinte kívánta, hogy hunyja le szemeit, fordítsa
el tekintetét, amelyben átmeneti szállásra lelt a diadalittas mosoly - ám alighogy megtörtént,
máris arra vágyott, hogy újra kinyissa. Fényük híján ismét a rettegett szoborhoz vált
hasonlatossá; a szoborhoz, mely alkalmanként eleven lénnyé, azután - rendszerint a
legrosszabbkor - megint kővé vált. Nézte a keskeny, sápadt arcot, a vékony csuklót, a hajába
markolni készülő kezet, s csak ámult erején.
Szikrák villantak a félhomályban, ahogy homlokuk összeért. Gorduint ugyanaz a
különös szorongás fogta el, amely az első éjszakák egyikén tőrt rá, mikor Eriel az apjáról
beszélt... Akárha feneketlen kútba bámult volna, a zuhanás képzete kísértette, majd egyetlen
villanással kitisztult a kép: fákat látott és templomokat, a messzi, idegen országok partjait
ostromló tengert. Az égen sárkányok úsztak - színes papírból készült valamennyi, kivéve azt
az egyet, az igazit, mely most egyenest rámeredt, s szélesre tárta roppant szárnyait... Erielt
látta, immár el-elmosódón: fura, alacsony derékaljon hevert egy napsugaraktól átjárt, kicsiny
szobában, körös-körül bő, arannyal hímzett köntösök lebbentek. Eriel könnyezett, öt
szólította, azután...
69
Azután minden kihunyt.

- Niare - suttogta lehunyt szemmel a lány.
- Micsoda?
A keskeny kezek szorítása fokozódott, Eriel szaporán szedte a levegőt.
- A híd... A Suo Gan hídja! Ne hagyd, Tier! Ne engedd... - Hirtelen elhallgatott, azután
tárgyilagosan hozzáfűzte még: - A túloldalon meghalok.
Éjsötét szemei néhány pillanat múltán tágra nyíltak. Gorduin a karjában tartotta.
Mindketten meg-megborzongtak.
- Beszéltem - mondta a lány. - Az arcodon látom... Beszéltem igaz?
- Nos...
- Előfordul olykor, ha valami okból elengedem magam. Dolgok a múltból, dolgok a
jövőből... Jelentéktelen dolgok, anyámat mégis máglyára küldték miattuk, úgyhogy... - Eriel
zord képet vágott. - ...egy szót se többet effélékről! Lépj hátrébb!
Gorduin tétovázott. Zúgott a feje. A lány egykettőre megelégelte a dolgot, kisiklott az
ölelésből, és az omladozó falhoz osont, melynek túloldalán Alyr vigyázta a tüzet.
- A lábadnál - pillantott a bárdra - összecsavart fekete kendőt találsz. Terítsd a földre!
A kelme súlyos volt, fémes tapintású, jókora négyszöge könnyedén lebbent, majd
alászállt, ránctalanul sötétlett a homokon. A bárd leguggolt, két ujjal megkocogtatta, azután
mélyet sóhajtott.
Egy Hajlék!
- Gondolom, ezt is anyádnak köszönheted - mondta fanyarul. Világéletében a
hétköznapi varázslatoktól idegenkedett leginkább.
- Apám ajándéka - közölte Eriel. - Hogy ő hol kerítette, nem tudom. Nem is érdekel.
Csak az a fontos, hogy van hová elrejtenem a zsákmányt... - Szeme nagyot villant. - Befelé!
- Kéred vagy parancsolod? - firtatta Gorduin.
A lány csizmája szárából tőrt húzott elő, jobbjából baljába dobta, s megforgatta
néhányszor, mielőtt válaszolt:
- Ajánlom.
Az ajtóvá szilárdult kelmedarab csikorogva fordult rég olajozott sarokvasain. A bárd
egyetlen pillantást vetett a homályos üregre, majd kelletlenül lebocsátkozott. Ostobának és
sebezhetőnek érezte magát. Micsoda kilátások!
- A mécses jobboldalt lóg - suttogta Eriel. - Eléred?
- Igen.
Az ökölnyi üveggömbben kék láng lobbant, akár holmi erőtlen, megzabolázott villám:
két hosszú árny vetült a hordozható hajlék szőttesekkel borított falaira, s a széles kerevetre,
melyet a legkitűnőbb minőségű shadoni rókaprém takart. Körös-körül ékszerek, nevesincs
bálványoknak szánt áldozati ajándékok, takarók és nyergek hevertek. Enyhe tömjénillat
érződött a levegőben.
- A kelengyém - magyarázta Eriel. - Apám azt az elvet vallotta, hogy egy tisztes polgár
számára a legfontosabb az anyagi függetlenség, s hogy egyetlen lányának sem szabad
érdekből házasodnia.
- Apád - suttogta Gorduin -, nem tolvaj volt, hanem valóságos ördög! Ezek a holmik
itt...
- Kincset érnek? - kacagott Eriel. - Tudom. - Hirtelen elkomolyodott. - Csukd be az
ajtót!
Hasonló helyzetben a legelővigyázatosabbak sem töprengenek sokat: a bárd
engedelmeskedett. Retesz kattant, s mintegy varázsütésre elhalványult az üveggömb is,
70
csupán az éji szemek kettős parázsfoltja jelezte, merre jár a lány. Mécsese a kerevet mellett
izzott fel megint. Gorduin a homlokát ráncolta.
- Az enyémek úgy tartják - kezdte ráérősen -, hogy a déli sivatagokban számos veszély
leselkedik az óvatlan utazóra. Az embert nem csak a haramiák kardja, a kóbor lidércek dühe,
a hőség meg a szomjúság fenyegeti: akadnak itt alattomosabb ellenségek is. Ilyen például
"Amhe Ramun öröme", az a kis kígyó, melynek marása észrevétlen, s mérge csak hetekkel a
támadás után öl... - Mosolyogva közelebb lépett a kereveten elnyúló Erielhez, ledobta zekéjét,
azután megszabadult könnyű láncingétől is. - Akad persze ellenszer, a hatása azonban...
- ...nagyban függ attól, hol ért a harapás. - A lány komoly maradt, csak a szeme nevetett.
- Egy-egy hosszabb út végén elengedhetetlen az alapos ellenőrzés, ugye?
- A dzsadok szerint bizony az.
Eriel ráfújt az üveggömbre, azután hátravetette a fejét, úgy suttogta a homályba:
- Tedd hát, amit tenned kell, uram...
71
HARMADIK RÉSZ
1.
Napkelte előtt kerekedtek fel.

Az alagútban terjengő sötétség nyúlós, majdhogynem cseppfolyós volt, a levegő nehéz
és párás. Minden lépés nesze megszázszorozódva verődött vissza az anyagtalan, láthatatlan
falakról, hogy azután belefúljon az émelyítő csendbe. Maga az idő megtébolyodott: olykor
állni látszott - a percek ilyenkor évezredeknek rémlettek, kínosan vonszolták terhüket, a sorsot
-, majd meglódult, nem is akárhogyan: évezredek zsúfolódtak egy-egy tétova mozdulatba,
mellyel az előrenyomulók újabb visszhangot vertek.
Gorduin, bár épp eleget pihent, úgy érezte, tagjait ismét ólmos fáradság húzza. Egyszer-
egyszer csaknem egyensúlyát vesztette a síkos, mocsárszagú köveken. Már nem tudott volna
számot adni arról, pontosan mióta botorkál a pyarroni nyomában. Valahol a háta mögött ott
bukdácsolt a lány, hallotta bosszús szisszenéseit, megfordulni mégsem mert. A dimenziók
összekavarodtak, az irányok értelmüket vesztették; időről időre félelem telepedett rá, a nemlét
iszonyata... Jéghideg csomóba gyűlt zsigereiben, elárasztotta minden tagját: a legszívesebben
felordított volna, de mert tudta, nem tanácsos lármázniuk, legyűrte az érzést.
A sötétség helyenként megcsomósodott, akár holmi varázsfőzet a druidák üstjében, e
csomók azután virágszirmok, bámuló szemek, fogatlan szájak gyanánt nyiladoztak, s
valósággal okádták a jelen, a múlt és a jövő vízióit... A vándorokat kimondhatatlan
balsejtelmek gyötörték, próféciák villantak fel borzongatón, incselkedtek egy keveset, azután
elhalványultak, eltűntek a tudatalatti szédítő mélységeiben. A távolban újra meg újra
lidércfények, kék és borostyánszín lángok gyúltak. Hívogatón hajladoztak, táncukban
azonban tisztán tapintható fenyegetés rejlett - s hogy a bárd rájuk sem hederített,
megdühödtek. A neszek felerősödtek, a hangok már-már érthető szavakat formáltak: pokoli,
suttogó litánia volt ez, förtelmes zagyvaságok özöne... S mégis, hallatán Gorduin kedvet
érzett, hogy nekivágjon a végtelennek, s maga is árnnyá legyen... Elegendőnek bizonyult
azonban egyetlen világos gondolat, hogy megtörje a varázst. A litánia ilyenkor tébolyult
kacajba fúlt, majd elcsendesedett, hogy kettőzött lendülettel támadjon fel megint... A levegő
mind párásabbnak tűnt, a bárdnak nehezére esett minden egyes lépés; álmai alattomos
ingoványában gázolva küszködik így az ember, persze hasztalan - testét elnyeli az iszap, a
szennyes lé felszínén buborékok pattannak szét, azután...
Azután oszladozni kezdett a homály.
Szemközt, alig karnyújtásnyira tűnt fel a kijárat négyszöge; az alacsonyan járó nap
sugarai halvány fénybe vonták a Kaput díszítő faragványokat. Ahogy kilépett a szabad
levegőre, láthatatlan pókháló gyanánt, kelletlenül szakadozott le róla a kimerültség és a
szorongás. Megkönnyebbülten sóhajtott, s mikor a fehér mén vállához dörgölte a fejét,
rádöbbent, hogy jó néhányszor bizony a ló óvta meg az eltévelyedéstől odabent.
- Köszönöm - suttogta. - Köszönöm.
Másodikként Eriel érkezett: mintha véletlenül történne, Gorduinhoz dörgölőzött ő is,
azután megcsókolta. Együtt léptek félre a szédülő Molluh útjából, a földre dobták málhájukat,
s mellé rogytak.
72
Alyrt láthatólag nem viselte meg túlságosan az utazás: lekuporodott ugyan, de fel is
pattant nyomban, hogy tájékozódjék.
- Erőltetett menetről nem volt szó - zsörtölődött erőtlenül a lány. - Arról pedig végképp
nem, hogy rángatsz, valahányszor elvéted a lépést, ostoba elf!
- Nem tettünk meg többet másfélszáz méternél - magyarázta ádáz mosollyal Alyr. - És
ha hiszed, ha nem, egyetlenegyszer sem érintettelek. Hat-nyolc lépés távolságot tartottam.
Szükség esetére...
Erielnek nem állt szándékában firtatni, mire gondol.
- Érdekes - mondta. - Akkor vajon ki próbált leverni a lábamról?
- Kérdezd inkább így: micsoda? - A pyarroni arca lassanként visszanyerte vörhenyes
színét. - És örvendezz, hogy a választ nem kell megtudnod soha!
A lány vállat vont, azután körbenézett, és megcsóválta a fejét.
- Nem mintha különb helyre jutottunk volna, de isten neki: ha kívánod, örvendezem...
A Kaput rejtő kőépítmény ideát egy kis mélyedésben lapult. A Káosz e nyúlványát
kétfelől közrefogó fehér kőoszlopok élesen elütöttek a környező vidék egyhangú zöldjétől. A
márványt az óidők klasszikus faragványai ékítették, ám a korokkal ezelőtt elporladt kyr
mesterek munkáit sokhelyütt újabb keletű vésetek csúfították a lehető legobszcénebb módon:
a torz figurák, fejek, tagok mintha egyenesen a mítoszbeli hősük testéből sarjadtak volna... A
látóhatáron rémisztő fenséggel magasodtak a Tinolok ormai, a mindent elborító dzsungel
indái szikláik köré fonódva az eget ostromolták. Különös és fenyegető volt a csend, a
legkomiszabbnak mégis a bágyasztó hőség, a halálos mozdulatlanság tűnt. Minden ág,
minden levél, a legapróbb hajtás is az elmúlás leheletét árasztotta, s mindezek felett ott
érződött az elemi erejű rosszindulat.
A növények, amelyek az évezredeken át húzódó csatározásokban megfertőzött talajból
merítették táplálékukat, némán acsarogtak, szemernyi kétséget sem hagytak ártó szándékuk
felől.
- Hát jó - suttogta az erdő felé fordulva, lehunyt szemmel Eriel. - Ha épp tudni akarod,
én is utállak!
Semmi sem mozdult, semmi sem rezdült, az alacsony égen fakón vöröslött a napkorong.
Csapásnak ösvénynek nyoma sem látszott, a bércekhez tetszőleges számú út vezetett - s
valamennyi a rengetegen át...
- Meglehetősen kihaltnak látszik... - Molluh körbeszimatolt. - Ráadásul alattomosnak.
Mintha maguk a hegyek figyelnének bennünket, nem találjátok? Nyilván még mosolyognának
is, tudván tudva, hogy semmi esélyünk ellenük...
- Pedig rajtunk és a fákon kívül alig akadnak élőlények errefelé - jegyezte meg Alyr. - A
dzsungel viszont ugyancsak eleven... - A sarkára ült, botjával óvatosan megpiszkált egy
közelben tekergőző indát. - Minden rosszban van azért valami jó: legalább vérszívóktól nem
kell tartanunk!
Nyomott hangulatban szedelőzködtek fel, vágtak neki a rengetegnek. A fák közé érve
megdöbbenéssel nyugtázták az aljnövényzet teljes hiányát, s noha ez ugyancsak könnyítette
az előrehaladást, továbbra is levertek maradtak. A lovak patái nyomán fel-felporzott a
grafitszürke föld, körös-körül támadásra kész csörgőkígyók módján neszeztek az álmukból
felriadt levelek... Az állandó készenléttől csakhamar ólmos fáradtság lett úrrá a társaságon,
egyedül Alyron látszott: ő egyenesen élvezi a lebilincselő környezetbe tett kiruccanást.
Csuklyáját hátradobta, hamuszín haja kibomolva verdeste vállát - Gorduin pedig arra gondolt,
hogy az Elátkozott Vidéken nemigen kívánhat az utazó különb kalauzt egy nekromantánál.
Később, csak hogy elüsse valamiképp az időt, eltöprengett, vajon volt-e már ehhez
foghatóan komisz helyzetben pályafutása során, de mindig csak oda lyukadt ki, hogy
73
nemigen. Azt latolgatta, vajon mi keresnivalója itt - mi tagadás, effélével szórakoztatta magát
a wendoli portya előestéjén, sőt, még a Godorai Függőkertben is, midőn alászálló istenekre
várva fürkészte az eget, persze mindhiába. Mi késztetheti arra, hogy meglett férfiként
forrófejű ifjoncokhoz illő életet éljen? Az ambíció, a pénz aligha. Lehetséges volna, hogy a
lelke legmélyén szereti, mi több, igényli a veszélyt? No nem: ezt csak a gyógyíthatatlanul
ostoba, meg a kezdő kalandozók merik állítani, és előbb vagy utóbb az életükkel fizetnek érte.
Elhúzta a száját.
Az én helyemben a legtöbben az istenek számlájára írnák a dolgot, gondolta. Micsoda
fintora a sorsnak, hogy még ezt sem tehetem! Túlságosan felvilágosodottra sikeredtem, ez a
helyzet...
Gyűlölt itt lovagolni, de sejtette, ugyanígy - ha nem jobban - gyűlölne most nyugodtan
üldögélni valahol. Különös, roppant különös! "A nyughatatlan ember mindig titkol valamit" -
állítják az erigowi bölcsek. Vajon mi lappang az ő tettrekészsége mögött? Mi, vagy ki
hiányzik az életéből; mi vagy ki az, aki egyre újabb, egyre veszedelmesebb vállalkozásokra
ragadtatja...?
Töprengéséből az elf kiáltása riasztotta fel. Alyr eltért az útiránytól, s egy, a fák közt
megbúvó kicsiny tisztáson fékezte meg lovát. Leugrott a nyeregből, lehajolt, úgy vizsgálgatta
az itt-ott előtűnő, szürkésbarna kőzetet. Egy idő után felegyenesedett. A többiek döbbenten
fedezték fel, hogy megváltozott: látnivaló volt, hogy csordultig telt energiával. Most feléjük
fordult, s intett, lépjenek közelebb. A pyarroni megvonta vállát, lekászálódott és elindult a
nekromanta után. Gorduin, aki egyáltalán nem találta kedvére valónak a tisztást, Erielre
sandított, aki elmosolyodott.
- Minek tagadnám, uram: világéletemben érdekeltek a kövek. A legutóbbi alkalommal
nem volt lehetőségem, hogy kielégítsem kíváncsiságomat. Ezúttal talán...
A bárdot, ahogy a lány mellé lépett, különös érzés kerítette hatalmába. Egyszerre volt
émelyítő és magával ragadó. A mindeddig mozdulatlan levegő remegni kezdett, szinte
felizzott. Eriel szava elakadt. Tétován, elkerekedett szemmel állt ott, azután erőt vett magán,
lehajolt, s hirtelen mozdulattal némi kőtörmeléket markolt fel. A magasba emelte, nyomban
odamutatta az erőnek, majd maga is arrafelé fordult, amerre a Gra-Tinolt sejtették.
Pillanatokig némán, ajkán szokatlanul halovány, mindentudó mosollyal - a hatalom
istenasszonya, Dreina ábrázoltatik így -, szembenézett valami láthatatlannal. Várt. Azután
hirtelen megrándult, testén görcsös remegés futott át: úgy tetszett, erejét megfeszítve küzd.
Egyszerre kifordultak kezéből a kövek, s a földre hullva szanaszét gurultak. Eriel
megtántorodott, talán el is bukik, ha a férfi mellette nem terem, hogy megtámogassa. A lány
homloka az övéhez ért, és...
...és váratlanul alászálltak megint; csak ketten voltak, akár előző éjjel, a Hajlék meghitt
félhomályában, ám a vízió annyira erős volt most, olyan valószerű, hogy Gorduin egykettőre
megfeledkezett minden párhuzamról.
Zuhantak, azután egyszerre falak négyszögében találták magukat: körülöttük élénk
színek, lágy hangok, különös, fanyar illatok. A helyiség afféle tanácsterem lehetett.
Beláthatatlanul hatalmas volt, át- meg átjárta a sugárzó napfény. Szemközt pompás öltözetű
szótlan alakok ültek; Gorduin még sosem látott nyugodt méltóságban hozzájuk fogható
embereket - ha ugyan emberek voltak egyáltalán. Öles termetükkel, tejfehér, vállig omló
hajukkal az ókyr mágusokra emlékeztettek. Valamennyik arcán ünnepélyes kifejezés: nagy
jelentőségű eseményre várhattak éppen.
A bárd körülpillantott. úgy becsülte, a jelenlévők száma a százat is meghaladja, csupán
egy emelvényre helyezett aranyozott karszék állt üresen. Ajtót nem sikerült felfedeznie - a
74
roppant rózsaablakon kitekintve pedig olyan kép tárult elébe, amelynek láttán még a lélegzete
is elakadt.
Népes várost pillantott meg, a távolban pedig egy irdatlan tornyok tucatjaival ékes
erődítményt...
A Csaták Palotája, a kontinens máig páratlan múzeuma, húsz évezred száz és száz
ütközetének panteonja! Ráadásul éppen olyan, amilyennek azokon a rézkarcokon ábrázolják...
A bárd megmozdult. Tett egy lépést előre, a látomás azonban nem halványult el.
Koncentrált, tudati energiáit nyalábbá sűrítette s a lányra irányította:
Elég!
A tanácsterem pár pillanatra kimozdult a fókuszból, elmosódó állóképnek adta át helyét.
Gorduin önmagát látta az Elátkozott Vidék baljóslatú tisztásán, a karjában Eriellel - azután a
körvonalak ismét a helyükre kerültek: a vízió diadalmaskodott.
Kránra!
Az ilanori újabb kísérletet tett, hogy megszabaduljon a látomástól, de most sem járt több
sikerrel. A teremben várakozók közben felélénkültek. Néhányan suttogó hangú párbeszédbe
kezdtek, s a bárd csak most, a gyülekezetet alaposabban szemügyre véve döbbent rá:
alighanem a kyr Hatalmasok tanácskozásának kellő s közepébe csöppent. A férfiak jobbján
csillogó gyűrűk segítségével sorra azonosította a jó fél tucat évezrede felszámolt tartományok
küldötteit.
Most már kíváncsi volt. Vajon milyen évet írnak odakint a városlakók? Hirtelen
belévillant egy gyermekkori emlékkép: a vén Gerum lanttal a kezében ősi dallamot játszik,
azután rémes ork-fintort vág, és kacag. Ha itt volna! Ha látná, amit...
Összerezzent.
Egy apróság, amelynek mindeddig nem tulajdonított jelentőséget, egyszerre értelmet
nyert. új, nyomasztó értelmet.
Toron tartomány Hatalmasai csak tízen vannak.
Márpedig - és ebben egészen, bizonyos volt - a Kyr Birodalom húszezer éves fennállása
során egyetlen olyan alkalom akadt, amikor Toron küldöttsége csonkán járult a császár színe
elé: az árulás Napja.
Beleszédült a felismerésbe.
Valahol odakint, e régmúlt jelenben háború dúl, a kyrek utolsó háborúja. Most érik a
nagy döntés: visszameneküljenek-e az óceánon túlra, eleik földjére, vagy próbálják meg
elpusztítani legfőbb ellenségüket, Orwellát...?
Gorduin fanyarul elmosolyodott. Ha "szerencséje" kitart, talán még a legendás Jahrn-On
Kryelt is láthatja, aki utóbb, a végveszély esztendeiben hadba szólította az anuriai
sárkánylovasokat! Meglehet, már most is ehhez igyekszik megszerezni az engedélyt. És nem
kapja meg. Pedig talán...
Igaz ami igaz, ifjabb éveiben ugyancsak kedvelte a hírhedetten makacs hőst. Hányszor,
de hányszor hivatkozott rá nevetve, mikor tanítómestere csökönyösségéért ostorozta! "A
valóban cselekvők számára önmagukon kívül nincs más mérce!" - idézte életelvét, s
hasonlóan hangozhatott a sajátja is, mikor a kóborlók, a kalandkeresők útjára lépett. Azóta
sok minden változott persze, csak egyvalami tűnt megváltoztathatatlannak: a történelem.
- Jaering, hol marad tizenegyedik társatok? - fordult egy tanácsnok a toroni csoport
vezetőjéhez. A kérdezett kedvetlenül válaszolt valamit, de túl halkan ahhoz, hogy Gorduin
megérthesse.
Amúgy mindegy, gondolta. Nem ez számít - hisz a ma dicső Boszorkánymestereinek
ősei épp most igyekeznek az egész Tanácsot a Rettenet Asszonyának kezére játszani!
75
S noha nem kedvelte különösebben a kyr mágusokat, a renegátok öncélú rosszindulata

felettébb bosszantotta. Mint Themes sivatagi templomában, most is hatalmába kerítette a
bosszúvágy. ó, ha egyet, csak egyetlenegyet üthetne rajtuk...!
Eltöprengett, mi várna rá, ha - egy újabb nyugtalanító csodának hála - megtehetné.
Felfedeznék vajon? És ha igen, képesek lennének ártani neki?
Mintegy végszóra, a toroni Hatalmasok egyike feléje pillantott.
S néhány ránc jelent meg a homlokán.
Gorduin érezte a tekintet súlyát, s rádöbbent, hogy bár a tanácsnok a szó igazi
értelmében nem látja öt, körvonalazatlan gyanú ébredt benne. Egyelőre tétovázik, a levegő
rezdüléseit lesi, mert nem tudja mire vélni a tüneményt - ám hamarosan átlátja a helyzetet,
azután cselekszik...
Ekkor belépett a Tanács vezetője, s a toroni - a megkönnyebbült ilanorival együtt - a
terem közepe felé fordult.
A Hatalmasok leghatalmasabbika talán minden jelenlévőnél méltóbb volt e névre. Az
övéhez mérten jelentéktelennek tűnt alárendeltjeinek minden méltósága - így kellett lennie,
hisz császárnak született, férfiági ősei számtalan nemzedéken át úgyszintén császárok voltak,
s akár ö, gyermekkoruktól fogva a kontinens leghatalmasabb birodalmának kormányzására
készültek. Javakorabeli férfi volt, haját feketeacél pánt fogta össze, közepén Calowyn
Csillaga, e különös, kék kristály szikrázott, elhomályosítva tekintetének ragyogását.
Shri-En Igron, a Kyr Birodalom utolsó uralkodója felemelte jobbját - kezdetét vette a
tanácskozás. Ekkor, és csak ekkor vált világossá Gorduin számára, miért is lázadt fel e jelkép
ellen mindjárt két tartomány: a gyarló, a gyenge jellemű ember számára nincs bőszítőbb a nap
alatt az ilyen szembeötlő tökéletességnél...
A megbeszélésen elhangzottakból alig néhány szót értett. Felkészült rá, hogy így lesz,
most mégis elbizonytalanodott. Pontosan mikor és hogyan leplezték le az árulást a császárhoz
hű tanácsnokok? A percek múlásával már azt sem tudta biztosan, leleplezték-e egyáltalán...
Ismét magán érezte a toroni fürkésző pillantását - s mert a visszavonulás lehetőségétől eleve
megfosztatott, úgy határozott, marad ahol van, és mentáltestét is láthatatlanná teszi.
Energiáit szabadjára engedve falat hozott létre maga és a lány előtt. Az efféle "pajzs"
visszaveri az elmét fenyegető támadásokat, elnyeli a fürkésző elme kisugárzását; használója
átmenetileg semleges közeggé válik, akár a puszta lég; nem csak anyagi teste, szellemi
vetülete is láthatatlan...
Várt, visszafojtotta lélegzetét - s mikor az eredmény nyilvánvalóvá lett, halványan
elmosolyodott. Számítása bevált: a renegát összpontosítás nélkül, erőtlen hullámokkal
pásztázta a gyanús zugot, természetesen eredménytelenül, s noha továbbra is gyanakodott,
ébersége alábbhagyott valamelyest.
Most, hogy átmenetileg biztonságban érezhette magát, Gorduin újból azon kezdett
tépelődni, hogyan figyelmeztethetné a császárt, vagy a tanács bármely más tagját. Nem volt
teljesen tisztában a kyrek mentális képességeivel, az azonban, amit varázshatalmukról tudott,
óvatosságra intette. Nem tartotta valószínűnek, hogy fizikai valójában veszély fenyegeti - ám
ha a Hatalmasok tudatszerkezete csak annyira különbözik a ma élő emberekétől, mint
testfelépítésük, elméjében komoly kárt okozhat az összekapcsolódás.
Mit tehet? Számítson a belátásukra? Az irgalmukra...? Egyik megoldás sem volt igazán
a kedvére való.
Tucatnyi lehetőséget fontolt meg s vetett el, mire kikötött a legkevésbé kockázatosnál.
Képeket alkotott és rakott sorba, felidézve magában mindazt, amit a Tanács elárulásáról
tudott. óvatosnak kellett lennie, ezért néha meg is akadt, de minden alkalommal sikerült a
helyes útra visszatalálnia. Benyomások százait sűrítette egyetlen sejtelemmé, kivárta, míg a
76
kyrek figyelme az épp felszólaló tanácsnok felé fordul - majd a császár tágra nyílt tudatába
röpítette üzenetét.
A hatás nem maradt el, noha alapjában különbözött attól, amire számított.
A pajzs homorú tükrén átcikázó gondolatvillámot a toroni is érzékelte. Nyomban forrása
ellen fordult: tudatának nyúlványai támadó kobrákként csaptak az ilanori felé. A védfal nem
állta ki a megpróbáltatást: azonnal összeomlott. Gorduint csak reflexei mentették meg az
azonnali megtébolyodástól. Mielőtt bármi egyébbel próbálkozott volna, ösztönszerűen
felidézte s morzsolni kezdte a gondolati folyamtok palástolására betanult litániát. Megszédült,
de egyensúlyát nem veszítette el.
Nyomban felfedezték valamennyien. Nem volt túlságosan nehéz dolguk: egyszerre
láthatóvá vált, szellemi értelemben, fizikai valójában egyaránt.
A Tanács tagjai legalább annyira meglepődtek és megzavarodtak, mint ő maga. Sikerült
kihasználnia az így nyert haladékot; sebtében újraformált pajzsa hárította a toroni második
csapását is. Fájdalom hasított a tarkójába, de nem elég átható ahhoz, hogy letörölje merev
mosolyát. Két roham után még mindig áll: nem megvetendő teljesítmény! Az persze egy
pillanatra sem volt kétséges számára, hogy a teremben tartózkodók mentális hatalma
nagyságrendekkel múlja felül az övét.
A toroni pontosan tisztában volt ezzel - akár a császár.
Az előbbi ölni, az utóbbi közbelépni készült, mikor megjelent a színen a harmadik fél:
egy idegen, mindkettőjükénél kiterjedtebb tudat.
A bárd érezte, hogy a neki szánt harmadik csapás lendülete megtörik (rapír hegye vásik
így el a hideg kőfalon), egy szemvillanásnyi ideig tökéletes csend ölelte körül, a Minden és a
Semmi nyugalma - aztán ismét felhangzottak a kiáltások. Istenek nevei, átkok keveredtek
bennük egy visszatérő szóval, melyet az elsők közt tanult meg messzi jövőjében, s azóta sem
felejtette el:
- Ath'lhay! A Jel! - mennydörögte a császár.
- A Jelet hordozza! - visszhangozta sok tucat torok.
Elszabadult a pokol. Vakító fény lobbant a kupola alatt, megelevenedni látszottak a
mozaikpadló szörnyalakjai; hogy miféle jelet hordoz, Gorduin már nem tudhatta meg...
Nagyot zuhant, s mire kinyitotta szemét, ismét ott volt az Elátkozott Vidék vadonjában.
Erielt még mindig a karjaiban tartotta, s az a bizonytalan érzése támadt, hogy valójában egy
pillanatra sem engedte el. A lány most lassan eltolta magától, és megborzongott. Elkerekedett
szeme zavarosnak tűnt. Egy darabig kábán ingatta a fejét, majd felsóhajtott.
- Mi volt ez? Valami nagyon furcsa történt velem: sötét lett, és valami magával akart
ragadni... - Hunyorgott. - Gyerünk, szóljatok már egy szót! Legalább annyit, hogy nem csak
nekem van elegem ebből a pokoljárásból!
- Ha jól láttam, megszédültél - mondta rekedten a pyarroni. - A meleg lehet az oka,
nemdebár?
Alyr a lányt figyelte. Látszott, hogy fontos kérdésben igyekszik dönteni - aztán vállat
vont, és beszélni kezdett:
- A melegnek ehhez nincs köze. És szerencsésnek mondhatod magad, hogy élsz még, te
lány: amit a kezedben tartottál, a legkülönlegesebb kőzet, ami az Elsődleges Anyagi Síkon
valaha a felszínre került. A föld csontjának nevezik, és nem más, mint a világot alkotó négy
őselem egyikének esszenciája, mely a Föld Elemi Síkján kívül csak itt lelhető fel. Az
évszázadokon át tomboló háborúk alatt gonoszsággal itatódott át - s persze mágiával is.
Különös képességekkel rendelkezik: némelyiket ismerjük, a legtöbbet azonban nem.
- Én csak... - próbálkozott Eriel, ám a nekromanta egyetlen intéssel elhallgattatta.
77
- Bizonyos titkok kifürkészhetetlensége a dolgok lényegéből fakad - folytatta. - Bármit

állítsanak a papok, a természet alapjában közömbös irántunk. Ha az élettelen anyag
rosszindulatot árul el, bizonyosak lehetünk benne, csak azért gonosz, mert valaha valakik azzá
tették. Keresve sem találhatnánk szemléletesebb példát ennél a vidéknél! - Körbemutatott,
azután ismét lepillantott. - A föld csontja. Majdnem ugyanolyan értékes, mint a sonioni opál.
A mágusok bármilyen árat megadnak egyetlen darabjáért. Ha kellő képp elvetemültek, a kő
segítségével új távlatok nyílnak meg előttük a sötét tudományok gyakorlásában. Olyan
távlatok, amelyekről korábban nem is álmodhattak... Az egyenes utat járók persze semmire
sem mennek vele, ha pedig gyengének bizonyulnak, könnyen a vesztüket okozhatja e
csontokkal való játszadozás. Bár e helyet nem vigyázzák őrzök, nem egy kincsvadász esett
áldozatul a kövek hatalmának az idők folyamán.
- Meghaltak? - tudakolta a lány.
- Rosszabb. Testetlen lidércként bolyonganak e földön, olyan erők játékszereként,
amelyeket sem megérteni, sem uralni nem képesek. - Alyr félrenézett. - Halandó ember
számára elképzelni sem lehet szörnyűbb sorsot! - Kihúzta magát, hangjába belopódzott a
büszkeség. - Minden varázstudó számára nagy kihívást jelent próbát tenni e kővel... s nagy
veszedelmet is, mert a magunkfajtát nem egyszerűen elpusztítja, hanem a sötétségbe taszítja.
Mégis meg kellett kockáztatnom.
- És... és...? - türelmetlenkedett Eriel.
- Rajtam nincs hatalma - felelte Alyr egykedvűen, majd, mint aki álomból ébred, a
lányra villantotta vérfagyasztó mosolyát.
Mire visszatértek a lovakhoz, már mindannyian gondolataikba merültek. Gorduin a
látomáson töprengett. Eriel az eget, a pályájukon lassan vonuló holdakat nézte, arca olyan
volt, mintha kacagni és sírni akarna egyidőben. Alyr gondolatai messze északon, Doran körül
kalandoztak - így azután egyikük sem vette észre, hogy a pyarroni lemaradt kissé, s kapkodva
megtöltötte iszákját a föld csontjaival...
78
2.
A jókora sólyom mozdulatlanul, félrebillentett fejjel gubbasztott rúdján. Borvörös

bársonysapkát húztak rá, nem láthatta hát a kalitka zárjával bíbelődő kezet. Csak akkor
rezzent össze, mikor a karomszerű ujjak végigsimítottak fehérrel pettyezett nyakán. Kitárta
szárnyait - a lábára kötözött csengettyűk csilingelése messzire szállt a sötéten, fenyegetően
zöldellő erdő felett.
A megtermett alak, aki a kalitkát idáig hozta, most hátralépett, lehajtotta fejét, hogy
elkerülje a madárral játszadozó nagyúr csontig ható pillantását. Bár nemesnek számított ő
maga is, bár tíz-egynéhány esztendeje állott a rettegett gro-ugoni lovagrend, a Kard
Testvérisége szolgálatában, büszkesége, keménysége egyszeriben semmivé lett, amint azokba
a kénsárga lánggal égő szemekbe mélyedt. Borzongás kerítette hatalmába, akár a többieket,
pedig szép számmal akadtak a jövevények közt olyanok is, akik nem csupán a
fegyverforgatásban, hanem a sötét tudományok gyakorlásában is jeleskedtek. Irtózattal
vegyes rajongással tekintettek a nagyúrra mindannyian: félték a benne megtestesült hatalmat,
s a sötétséget, mely alapjában különbözött az általuk istenített Káosz homályától. Az ösztövér,
fekete láncinget, fekete ujjast viselő, fekete köpenybe burkolódzó férfit a másság szavakkal
kellő képpen meg nem ragadható aurája övezte védelmezőn, s e falon egyetlen eleven lény
sem hatolhatott át büntetlenül - kivéve persze a boszorkányúrnőt...
A feketében öltözött férfi gyakorlott solymászra valló mozdulatokkal szabadította ki
kalitkájából, ültette meg balján a madarat. Az egyre berzenkedett, azután, ahogy az izzó
szemek rászegeződtek, egyszerre mozdulatlanná dermedt: félig kitárt szárnyaival, rikoltásra
nyílt csőrével éppolyan volt most, mint azok a köbe vésett sólymok, amelyeket északi
fejedelmi sírboltok bejárata felett látni.
A nagyúr várt. Továbbra is a madarat nézte, elgyönyörködött könnyű, mégis erős
csontozatában, a szárnyakat, a nyakat és a karmokat mozdító izmok feszülésében, no meg a
csöppnyi szívben, amely az imént még oly hevesen vert a mellkas rejtekén... Csekély
erőfeszítéssel újra indíthatta, vagy akár szétmorzsolhatta volna, mégsem tette, hiszen életében
megfontolt ember volt, s nem vitte rá a lélek, hogy kárt tegyen valamiben, ami ennyire
célszerű, ilyen gyilkos ösztönű - ráadásul eleven. Különös módon rokonszenvvel viseltetett e
mulandó lény iránt, melynek agyában életet első napjától fogva ott lappang az ölni vágyás, s
mely a maga módján éppoly hatékonyan tesz eleget istenektől kapott feladatának, mint ö.
A Kard Testvériségének madarásza mélyen meghajolt, és pánikszerű visszavonulásba
kezdett - a feketébe öltözött férfi nem kárhoztatta érte. Emlékezett, ó, nagyon is jól emlékezett
még a rettenetre, ami azelőtt vett erőt rajta, valahányszor az elmúlásra gondolt.
Elmosolyodott. Emlékezett a megvilágosodásra is - képtelen volt rá, hogy bármit
elfelejtsen. Mindazokra, akik félik és szolgálják, nagy meglepetés vár a túloldalon... A kérdés
csak az, akad-e köztük akár egyetlenegy, aki képes kihasználni a sors adta lehetőséget; aki,
mint ö, saját akaratából visszatér...?
A Gra-Tinol ormát koronázó szentély kilátójában állva, karján a sólyommal, végignézett
a világon.
Helyében a legtöbben ködlepte bérceket, sziklákat, láthatártól láthatárig húzódó
lombtengert figyelhettek volna meg mindössze - ő azonban, mint már kiviláglott, más volt.
Hideg tűzzel égő szeme, ha úgy akarta, a lélek és az anyag legmélyébe tekintett, sőt, azon is
túl: emberi érzékkel felfoghatatlan világokba, amelyek lakói számára ugyanolyan
valóságosnak tűntek, mint azok, akik ideát környékezték. Tetszése szerint láthatta
mélykéknek vagy feketének az eget, szembogarában éjjel-nappal ott szikráztak a csillagok
79
tűhegynyi fénypontjai. Nem rejtőzhettek el tekintete elől azok a lények, akik gályákkal,
roppant erődökkel, vagy épp lélekvesztőkkel rótták az utat világtól világig; csak maguk az
istenek maradtak rejtve előle - hogy mi okokból, azon sosem töprengett, s létezésük sem jutott
eszébe kétségbe vonni. Létezniük kell - másként értelmetlen volna az ő léte is.
Halk szisszenéssel keltette életre a sólymot. Megszabadította a sapkától meg a
csengettyűktől - gyűlölte a lármát -, azután még feljebb emelte jobbját, nekieresztette és nézte,
ahogy távolodik: rozsdaszín folt a horizont kéklő hátterén. Bizonyára még lélegzetét is
visszafojtotta volna, ha teheti, így azonban csak mosolygott, majd utána eredt.
A madár, pihent lévén, gyors volt, akár a villám, a gondolattal azonban nem
versenyezhetett; a feketébe öltözött férfi akarata beérte, körülfogta, a szempillantás alatt úrrá
lett testén. ő maga volt most a sólyom, ő lebegett kábán a végeláthatatlannak rémlő rengeteg
felett, utóbb ő emelkedett feljebb három erőteljes szárnycsapással. Érzékei bámulatosan
kifinomultak. A nyugati szél az óceán kesernyés aromájával volt terhes, az északi a suttogó
fenyvesek gyantaillatát hozta, a persze ott volt a vér szaga, a halál is a szélben - de a halál ott
rejlik mindenben, hisz nincs nálánál nagyobb hatalom; palástja alatt eggyé válik gyönyör és
fájdalom, kezdet és vég...
Akaratának engedelmeskedve a madár a felhőkbe vágott, azután kiterjesztett
szárnyakkal vitorlázott alá: apró, kerek szemeiben ugyanaz a kénsárga tűz lobogott most,
amely a kilátó párkányára támaszkodó férfi tekintetét hevítette. Második köre végeztével
megpillantotta a szirteket, a szentélyeket, és ismét elámult évezredes fenségükön. E hegyek
barlangjaiban születtek az óidők orkjai és goblinjai, hogy teremtőjük akaratának
engedelmeskedve halálos csapást mérjenek a kyrek Birodalmára. E hegyek lábánál küzdöttek
Orwella ellen Tharr, Sogron, még a többi szánalmas kisisten bábjai... S bár sokfelől kaptak
segítséget, bár a hadiszerencse nem egyszer elpártolt a Rettenet Asszonyától, máig az ő
templomai emelkednek itt, magukban hordozva visszatérésének ígéretét!
A sólyom e pillanatban mozgást fedezett fel a szentély kilátójába vezető csigalépcsőn.
Anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, jókora félkörrel arrafelé indult. Csökkentette
magasságát, átcikázott a faragványokkal ékes tornyok között, s mielőtt visszakanyarodott
volna, elvakította a hegyhátak felett tündöklő nap.
A fekete öltözött férfi nem hunyorgott. Könnyedén irányította a madarat, nem tekintet a
lépcső felé - anélkül is tudta, hogy a boszorkány jön. A vöröshajú boszorkány hajlékony
testével, zöld szemével és sajátos aurájával, amely éppúgy megrémíti az északról jött
lovagokat, Orwella eltökélt híveit, mint sajátja... Közös vonás ez, s nem is az egyetlen. Jó,
hogy így alakult, hisz közös jövőnek néznek elébe idefent. Amellett Hella Riquill az a fajta
nő, aki hajdanán képes lett volna megdobogtatni a szívét...
Emlékezett rá, hogy bolondult valaha a nőkért - s mi tagadás, azok is vesződtek érte.
A boszorkány melléje lépett, tekintetével szótlanul követte a sólyom röptét. Mentazöld
selyemruhát viselt, jobb kezén zöldköves gyűrű sziporkázott; szemében, ahogy a férfira
pillantott, ott fészkelt a türelmetlenség.
- Megvárattál - mondta.
A feketébe öltözött alak megint elmosolyodott, kivillantotta fogait, palaszürke ínyét.
Sosem tulajdonított különösebb jelentőséget az időnek - akkoriban sem, amikor még oka lett
volna rá.
Ha eljön a pillanat, felelte szavak nélkül, élvezettel fitogtatva képességét, ha elvégeztük,
amit el kell végeznünk, ha kettesben maradunk végre, kárpótollak majd mindenért. Melletted
maradok, míg rám nem unsz, ha pedig ez bekövetkezik, új alakot öltök, olyat, amilyet
leginkább kívánsz. Együtt fogunk várni, s ha úrnőnk végre alászáll, ahogyan a próféciákban
áll, ha magához emel, első lehetsz a hozzád hasonlók között!
80
- Te meg a próféciáid... - sziszegte a boszorkány. A férfi karjába fogódzott, lehunyt

szemmel kéjelgett tekintetének hidegében. - Engem akarsz bolonddá tenni? Azért választottál,
mert a Kard Testvérisége engedelmeskedik nekem; felőled lehettem volna akár félszemű,
lótuszevésben eltompult vén banya is... Csakhogy - dorombolta - horogra akadtál, én szép
hercegem! Még mindig túlontúl sok lappang benned régi önmagadból, hiába titkolod -
képtelen leszel hát arra, hogy kihasználj, azután eltaszíts, ahogy eredetileg tervezted! Ez az én
szerencsém - és a tiéd. Mert kiderülhet, hogy új életed, amit oly sokra becsülsz,
végeredményben nekem köszönheted...
- Mit beszélsz? - csattant fel játékát elunva a férfi.
- Még csak nem is sejted, igaz? Pedig tudnod kellene, hogy a gro-ugoniakat leszámítva
csupán a titoktartás oltalmában reménykedhetünk! Azt hiszed talán, ez az első eset, hogy az
égiek valamelyike beavatkozással próbálkozik? Azt hiszed, nem nyilvánvaló valamennyik
számára, miképp lehet kijátszani az ősi Egyezményt? A Rettenet Asszonya semmit sem tehet,
hogy megoltalmazzon bennünket társai, és persze a halandók haragjától. Szükség van ugyan
ránk, hogy elvégezzük idelent, amit egyetlen isten sem végezhet el, de abból, ami azután
következik, én nem kérek~! Mihelyt a szertartás megkezdődik, amint az oltárra helyezzük a
fekete tőrt, Ynev-szerte száz és száz varázstudó figyel majd fel a jelenlétünkre, s alig két hét
múltán nyakunkon az első kalandozó horda! Mit gondolsz, meddig ülhetnénk a babérjainkon
édes kettesben, te meg én? - Komolykodva nézett a fantomra, csak a szeme nevetett. - Amint
lehet, szedjük a sátorfánkat, eltűnünk innét, s meg sem állunk Beriquel szigetéig. Ott, a magas
északon, az óceán hullámai fölé hajló szirteken emelünk új templomokat Orwellának, hogy
kiengeszteljük - ha úgy kívánja, még tüzeket is gyújtunk viharos éjszakákon, hogy a halandók
hajóit tévútra vezessük... Várni, lapulni fogunk, szépséges uram, míg el nem dől a harc, s
végül illő hódolattal adózunk a győztesnek, bárki legyen is az! Odafenn nem férhet hozzánk
senki emberfia, talán még az istenek sem... - A férfihoz bújt, úgy duruzsolta: - Bár a csillagok,
amelyekben oly gyakran gyönyörködsz, míg a nyoszolyámon fekszel, az ő vigyázó szemeik,
tehetetlenül acsarognak majd, meglásd!
A sólyom egyre szűkülő köröket írt le a központi torony körül; lankadó szárnycsapásai a
férfi zavaráról árulkodtak.
- Miből gondolod - érdeklődött, összeszedve méltóságának maradékát -, hogy veled
tartok?
Hella Riquill nem felelt. Kinyújtotta balját, egy villanás, s tenyerén máris fehér galamb
jelent meg, majd, akárha álomból ébredt volna, felrebbent. Egy ideig keletnek sodródott az
erős széllel, mint holmi apró felhő, majd felkapta egy áramlat, s messze a magasba ragadta. A
halhatatlan herceg szeme összeszűkült, felizzott, tekintete ismét a sólyomra tapadt - a madár
nyomban felélénkült, méltóságteljesen emelkedni kezdett a napsütésben, árnyéka végigsuhant
a hangtalanul kacagó boszorkány arcán. A feketébe öltözött férfi arcát, nyakát hosszúkörmű
ujjak cirógatták, nyomukban ott tapogatódzott a mozgékony kígyónyelv.
A férfi váratlanul előrehajolt. Kíméletlen erővel vonta magához a párját, s ahogy
csókolni kezdte, lehunyta iszonytató szemét. A szirtek felett azonban felhangzott már a
vijjogás; a magasból fehér pihék szállingóztak alá, majd néhány vértől vöröslő galambtoll
érkezett pörögve... A fekete alak fogai Hella Riquill ajkát marcangolták, a boszorkány körmei
a férfi nyakán ejtettek mély sebeket. A sólyom ismét megjelent, s ráérősen körözött a
fényben.
- Velem tartasz - sziszegte boszorkány. - Velem jössz és mellettem maradsz, mert én
vagyok az egyetlen, aki tudja, mi kell neked!
81
82
3.
A haldokló egy árokszerű mélyedésben feküdt, amelyet bármely más erdőségben

vízmosásnak mondtak volna. Az Elátkozott Vidékre zúdult csapások azonban, mint minden
mást, a vizek útját is megváltoztatták, föld alá kényszerítettek forrást, patakot és folyót; csak a
mélyedések maradtak, s persze a fák, melyek közönyösen szívtak fel minden nedvességet,
legyen az víz vagy vér.
Ettől a haldoklótól nemigen volt mit elrabolniuk. A testen ejtett sebek eleven fénnyel
izzottak, körülöttük vibrálni látszott a levegő: a különös szerzetet mostanáig tápláló energiák
mágikus örvénylés közepette olvadtak át a szélbe. Egyszer-egyszer felnyögött, de hangja
inkább tűnt fenyegetőnek, mint panaszosnak, s ujjai sem ernyedtek még el a mellette heverő
bestia torkán...
Gorduin óvatosan közelítette meg a küzdelem színhelyét. A nyomokat firtatta, de túl
sokat lelt belőlük a kiszikkadt talajon; igazi nyomkeresőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy
kiigazodjék rajtuk. A fejét ingatta, úgy pillantott a meredélyen közeledő Alyrra.
- Odafent jó néhány, súlyosan sebesült embert találtam - közölte a zöldköpenyes,
végigsimítva az övében hordott tőr markolatán. - Megszabadítottam őket kínjaiktól.
- Ez igazán... nagylelkű cselekedet volt - lehelte a bárd mellett guggoló Eriel. -
Számíthatunk-e mi is hasonló elbánásra, ha úgy hozza a sors?
A nekromanta rezzenetlen arccal mérte végig.
- Esetleg - felelte. - Ha a sors úgy hozza, és ha testedet e vidék kíméletlen mérgei
emésztik, bizonyosan.
Molluh, aki a haldokló mellett térdelt, s a maga eszközeivel igyekezett késleltetni az
elkerülhetetlent, most megköszörülte torkát.
- Talán, gondolom, szemügyre vehetnéd azokat az elesetteket te magad is, bárd uram -
mondta. - Sokat utaztál, sok mindent láttál; meglehet, neked szavak nélkül is megvallják,
honnét jöttek, mi járatban voltak errefelé. Hamarosan utánad megyek. Neki - sandított az
emberszerű, mégsem emberi lényre - már nem sokáig lesz szüksége rám.
Az ilanori bólintott, s máris nekiindult. A lány némi tétovázás után követte.
- Csak vigyázzatok! - szólt utánuk Alyr. - Nem éppen szívderítő látvány...
Egykettőre kiderült, hogy még szépített is a sanyarú valón. A magaslaton heverő
tetemek némelyikét darabokra kaszabolták. Azokat, amelyek egészben maradtak, szörnyű
sebek éktelenítették - hasonlót halandó fegyvere nem ejtett még a világnak ebben a korában -,
azok arcát pedig, akik sértetlennek látszottak, fura grimasz, a jellegzetes "méregmaszk"
torzította iszonytatóvá. Gorduinnak, akit már odalent hatalmába kerített a baljós előérzet, be
kellett látnia, hogy az Elátkozott Vidék titokzatos lakói rászolgáltak hírükre: nem irgalmaztak
senkinek, s végeztek még a jövevények hátasaival, málhásaival is.
Közelebb lépett a maradványokhoz, köpenyét hátradobva a sarkára ült, s eltöprengett.
A fegyverek, a szanaszét szórt felszerelési tárgyak jellegzetességei alapján felismerte az
áldozatokban az északiakat, szánalmat mégsem érzett irántuk - mert széles pengéjű, egyenes
kardot, ékformán elkeskenyedő, keresztvas nélküli tőrt sok nép használ a Sheral túloldalán,
idomított querdát, Káosz szülte ebet csak Toron szerencsekatonái hurcolnak magukkal
portyáikra. A querdák, e nehezen kezelhető fenevadak méltó ellenfelei az Elátkozott Vidék
lakóinak, hisz ugyanitt születtek, innét - bármire kapható dzsadok, félelmet nem ismerő orkok
közvetítésével - jutnak a Quiron-tengerig s tovább, mindenhová, ahol a kérges szívűek állat-
meg gladiátorviadalokkal múlatják az időt.
83
- Kincsvadászok, igaz? - firtatta Eriel. - Biztosra veszem, hogy azok - elvégre temérdek
drágaság halmozódhatott fel itt a századok során! - Körülpillantott. - Nem akarok mohónak
látszani, de... elképzelhetőnek tartom, hogy jó nyomon jártak. Mi másért rontottak volna rájuk
a bennszülöttek?
- Nem jártak jó nyomon - dünnyögte a bárd -, és amit látsz, nem holmi vademberek
műve. Maradj veszteg!
A lány közelebb húzódott hozzá. Nem szólt többet; a maradványok és az elhangzottak
gondolkodóba ejtették. Csak akkor rezzent fel, mikor megjelent a nekromanta: kámzsás alak a
bolyongó árnyak mezején. Tűnődve, ám merőben más szemmel nézte a küzdelem színhelyét,
ajka körül halvány mosoly játszadozott.
- Akár egy igazi ütközet - jegyezte meg. - S mint rendesen, ezúttal is nehéz
megállapítani, kik a győztesek, kik a legyőzöttek... - Oldalt lépve kikerült egy tetemet, majd
felfelé mutatott unikornisszarvat formázó botjával. - Mi a véleményetek arról ott?
Gorduin és Eriel ösztönösen a magasba pillantottak. Rőt derengést véltek látni a fák
összefonódó ágai közt.
- Íjász - közölte Alyr. - Ma reggel legalábbis még az volt. A küzdelem során azonban
felfedezték, s a megtámadottak közt sem volt hiány jó céllövőkben. - Egyre mosolyogva
tekintett az ilanorira. - Mire következtetsz ebből, ó világlátott bárd?
Gorduin viszonozta a mosolyt, s bár nem volt a legkitűnőbb hangulatban, úgy döntött,
elfogadja a kihívást.
- Arra, hogy a jövevények számítottak a támadásra. óvatos vezetők, nyomolvasók voltak
köztük. Éles szemű lövészek, varázstudók és betört querdák kísérték őket. átgondoltak,
megterveztek mindent, ahogyan az igazi toroniakhoz illik, mégis rajtavesztettek - talán azért,
mert alábecsülték az ellenfelet... - Sóhajtott. - Soha jobb alkalmat, hogy okuljunk hibáikból!
- Magam is így gondolom - mondta Alyr, s a bárd mellé guggolt. - Folytassuk hát költői
kérdéssel: vajon mit kerestek errefelé a toroniak?
Eriel összehúzott szemmel pillantott rá. Még számára is nyilvánvaló volt, hogy a
zöldköpenyes nem kimondottan lírai alkat.
- Kincset - jelentette ki. - Mithrillt és aranyat. Drágakövet, varázstárgyakat. -
Felragyogott az arca. - Használjátok már a fantáziátokat! Hát nem nyilvánvaló?
Alyr a fejét ingatta.
- Egyáltalán nem.
A lány felszisszent.
- Hát ide hallgass...!
Gorduin a karjára tette a kezét, csendet kért tőle.
- Jól felszerelt csapat volt - szögezte le. - Elég számos ahhoz, hogy boldoguljon az
Elátkozott Vidék vadonjában, de nem túl nagy; azok, akik megszervezték, nyilván kerülni
akarták a feltűnést. - tőrt húzott, előrehajolt és felhasította az inget az egyik elesett mellén. A
krétafehér bőrön régi tetoválás zöldre fakult nyoma látszott csupán. - Nincs Szent
Szimbólumuk. Nem hordozzák egyetlen vértestvériség jeleit sem. Közönséges
szerencsevadászoknak tűnnek, mégis úgy harcoltak a láthatatlan ellenséggel, mintha látnák
őket, és veszteséget okoztak nekik. Erre csak mágiahasználók lehettek képesek - esetleg
olyanok, akik valamely... úgynevezett istenség támogatását élvezték.
Alyr lassan bólintott, Eriel azonban csak a vállát vonogatta.
- Akkor hát hol vannak a Szent Szimbólumok?
Az elf és a bárd összenéztek.
- Annak az istenségnek a Szimbólumát, akinek ők szolgáltak, jó ideje nem hordja senki -
magyarázta Gorduin türelmesen. - Elrejtett bélyegét megtalálhatnánk persze a halottakon, de
84
nekem - és ezzel aligha vagyok egyedül - semmi kedvem a további kutatáshoz. Érjük be
annyival, hogy ezek a toroniak ugyanoda tartottak, ahová mi igyekszünk.
- Ha nem is ugyanabból az okból - fűzte hozzá a nekromanta. - ők azért kerekedtek fel,
hogy őseik nyomdokába lépve a Kitaszított szolgálatába álljanak.
Gorduin szusszant egyet és felállt.
- A rájuk maradt hagyomány nyilván őrizte a Visszatérés várható időpontját és helyét;
többre nem is volt szükségük. Érdekes kérdés, mi történt volna, ha célhoz érnek. Hella Riquill
és démonszeretője biztosan nem kívánja másokkal megosztani kétes érdemeit...
Eriel néhány lépéssel hátrább húzódott, s ha lehet, még nagyobb irtózattal nézett az
elesettekre.
- Orwella hívei? - suttogta. - De hiszen... szóval, tudtommal Toron népe Tharrt, a
Háromfejűt imádja!
- Toron népe a hatalmat imádja, hölgyem - magyarázta Alyr türelmesen. - Hogy
császáruk jelenleg milyen hitet vall, nem tudhatom, az azonban tény, hogy bár a
boszorkánymesterek egykor a Kitaszítottért küzdöttek, mostanság hivatalosan csak Tharr
kultuszát támogatják. - Vérfagyasztóan mosolygott. - Politika. A Rettenet Asszonya, mióta
világunkból kiűzetett, nem képes igazán naggyá tenni híveit.
- Gyűlölöd a toroniakat - állapította meg a lány, s nem is igyekezett leplezni
kíváncsiságát. - Ugyan mi okod rá?
- Megvetem őket, ez nagy különbség - felelte a zöldköpenyes. - Ha többet tudnál róluk,
nem firtatnád, miért.
- Hagyjuk - legyintett hirtelen Eriel, s ismét a bárd tekintetét kereste. - Kiráz a hideg,
valahányszor körülnézek; már semmi sem érdekel, ami ezekkel a szörnyű alakokkal
összefügg. Bárkik végeztek velük, nyilván még a közelben ólálkodnak, és velünk sem fognak
finomkodni, ha arra kerül a sor. Tűnjünk el innét!
- Ez egyszer egyetértek - mormolta Alyr. - De tartok tőle, hogy az árnyjárók elől nem
lesz könnyű meglépnünk. Jelen vannak szinte mindenütt: észrevétlenek és némák, akár a
homoki elfek, de sokkal nehezebb a kedvükben járni. Ami engem illet, fogalmam sincs,
hogyan érthetünk szót velük, ha egyszer...
Molluh érkezett sietve, telt arca vöröslött az erőfeszítéstől. Néhány lépésnyire
megtorpant, s széles mozdulattal parancsolt csendet.
- Na tessék - lehelte Eriel. - Kezdődik megint...!
Gorduin és Alyr felfelé tekintgettek, igyekeztek felfedezni a rejtőzködőket az ágak közt.
Nem jártak eredménnyel, egyelőre nyilak sem szálltak a magasból, a bárd Asztrál- és
Mentálsíkra nyitott harmadik szeme azonban bizonytalan villódzást érzékelt. Mintha maguk
az árnyak sűrűsödtek volna eleven lényekké körös-körül; mágikus energia és már-már
tapintható fenyegetés telítette a levegőt.
- Itt vannak! - zihálta a zarándok. - Figyelnek bennünket! Mesterem, segíts...!
Gorduin nem nyúlt fegyver után. A nekromantára villantotta tekintetét.
- Látod őket?
A zöldköpenyes halotti maszkot idéző, kifejezéstelen arccal intett igent. Mozdulatlan
volt, alakját az Asztrálsíkon smaragd örvénylés, a Mentálon gyémántkémény jégfal övezte.
Felkészült a küzdelemre, és... igen, a pusztulásra.
- Sokan vannak? - tudakolta a bárd.
Smaragdörvény, jégcsillanás.
- Négyünk ellen mindenképpen.
Várj! Figyelj!
85
Gorduin összerezzent. A sziszegő hang - ha ugyan hang volt egyáltalán - forrása

meghatározhatatlan maradt számára. Ráébredt, hogy az üzenetet nem neki, s nem is társainak
szánták. A sugallat odakintről, a sűrűsödő árnyak világából érkezett, s megborzongatta
hidegével. Még mindig nem látta, hallani azonban hallotta már az árnyjárókat. Minden
energiájával a terjedő homályra összpontosított, s forrón remélte, sikerül valahogy elkerülnie
azokat a mérgezett nyílhegyeket.
Csend.
Közeledés.
Elmosódó árnyak, égő szemek a sötétségben. Mögöttük pedig...
Emberek?
Harmadik szeme előtt felmagasodott valami, s fokozatosan humanoid alakot öltött;
hatalmasabb volt egy közönséges halandónál, ám valamiképp szánandóbb, sebezhetőbb is. Az
Anyagi Síkon egyáltalán nem létezett, asztrál- és mentáltestét pedig mintha éteri tűz perzselte
volna: vonaglott a fájdalomtól.
Igen, szállt a sóhaj Gorduin felé abból a homályból, ahol az árnyjárók lapultak. Ilyenek
vagyunk.
A kín tompa volt de állandó, akár valamely jól-rosszul beforrt, régi seb nyoma. És a
bárd felismerte: ó igen, hisz számtalanszor találkozott már hasonló lenyomattal; a különösen
iszonyú átkok torzítják így el áldozatukat, kiragadva őket az Örök Körforgásból, megfosztva
őket a hosszú álom nyugalmától, melyet úgy hívnak, halál...
Szemei tágra nyíltak. Most már látta az árnyjárókat, és tudta, hogy azok is tisztábban
látják öt.
- Molluh - fordult a zarándokhoz. - Mi van a haldoklóval?
A pyarroni vaskos ajkai mozogtak, hangja azonban erőtlen volt, akár egy zokogástól
kifulladt gyermeké.
- Molluh!
A testes férfi megköszörülte torkát. Borotvált fején, vastag nyakán veríték csillogott.
- Szenved. Sebei olyan mélyek, hogy nem enyhíthetem kínjait, és nem irgalmaznak neki
az égiek sem. Hiába küzd, nem távozik belőle a lélek: olyan erő börtönözte a testbe, ami ellen
semmit nem tehetek. Talán, gondolom, érdemes volna...
- Nem érdemes - közölte színtelen hangon Gorduin. úgy rémlett, befelé figyel. Két
lépést tett előre, majd, hogy semmi nem történt, újabb kettőt. Magán érezte Alyr és a lány
tekintetét, s persze az árnyjárókét, akik közelebb húzódtak mindenfelől - talán hogy jusson
nekik egy kevés az eleven testek melegéből. A bárd igazi énje tudata legmélyére húzódott
vissza, mozdulatait ösztönei irányították, ahogy lefelé indult a kaptatón, egyenesen oda, ahol a
sebesült árnyjáró hevert. Hallotta szélzúgásra emlékeztető sóhaját, figyelte az alakját
környékező energiákat. Eltöltötte a borzongató bizonyosság, hogy sorsuk valamiképp
összeköttetett - nekikészült hát, hogy felemelje.
Ahogy a haldoklóval a karjában lépdelt, mélységes sötétség ölelte körül. Csak egy
ösvény maradt látható számára, azt követte makacsul, nem latolgatva, vajon merre vezet.
Az érzés, mely az árnyjárók megpillantásakor uralkodott el rajta, hasonló volt a Csaták
Palotájában átélthez, ám ezúttal nem tapasztalt bensőjében idegen jelenlétet. Önmagával
hasonlott meg: tudta és hitte, hogy eltéphetetlen kötelék fűzi a sebesült lényhez, s
mindazokhoz a lényekhez, akik útját tekintetükkel kísérik.
86
Az Elátkozott Vidék kísérteties lakóinak gondolatáramai sokszorosan keresztezték

egymást. A szavak már nem jutottak el Gorduinig, a mondatok értelme azonban fel-felvillanó
képek, benyomások sorozataként rögzült tudatában:
Fényesség.
Fény és árnyék; élesen tűző nap az erdőség felett. Fénypászmák tőrnek át a széllel
sodródó füstön, baljós alakzatokkal rajzolják tele a kiszikkadt földet. Lassan, elővigyázatosan
halad a csapat: egy... nem is, több kalandozó vezeti őket a vadont átszelő csapáson. A század
lobogója zöld, zöld a harcosok könnyű, csupa szelvény vértezete. Jobbjukban lándzsa,
oldalukon kard; ezüstfehér hajuk súlyos fonatokban verdesi vállukat-hátukat. Arcukon
különös, átkozottul ismerős kifejezés: azok néznek így a világba, akiknek az életen kívül
semmi vesztenivalójuk, de azzal is elszámoltak már. Kyrek, egy halódó birodalom halálra
szánt katonái, elsők a kiválók között. Azért indultak útnak, hogy elmúlásukért cserébe
dicsőséget szerezzenek - s nem járnak már messze céljuktól...
Gorduin, akinek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ismét a letűnt időkben jár,
összeszorított fogakkal haladt tovább. A fák mintha megritkultak volna körülötte, de ebben
nem lehetett bizonyos; szemében összemosódtak a jelen és a messzi múlt képei. Homlokán
verejték gyöngyözött, mert...
...mert az Elátkozott Vidék levegője forró, noha napjában többször is orkán erejű szelek
kavarják; a büszke és gazdag Rualan várai, városai lángolnak, a pusztulás leheletét sok ezer
mérfölddel távolabb, a tenger mellékén is érezni. Az ismert világ végóráit éli, a Káosz fekete
szíve itt, a hajdan oly kies tartomány bércei közt lüktet: a Rettenet Asszonya eltávozott ugyan,
de szörnyek sokaságát hagyta hátra, azok pedig az ő nevében, az ő sötét erejétől támogatva
tombolnak mindenütt. Hiába küzd a császár, hasztalan vetik latba minden tudásukat a
birodalom varázstudói: maga a megszentségtelenített föld fordult ellenük, s mágikus
viharokkal, napról napra növekvő rengeteggel nehezíti a kyr seregek mozgását. Igaz, nem
valamennyi csapattestét - mert ez a század, egy kivérzett és felmorzsolt légió maradéka
rendíthetetlenül tőr célja felé, hogy...
Gorduin torka kiszáradt, léptei azonban egyenletesek maradtak: így kellett lennie.
Hogy még egyszer zászlót bontson.
Hogy bosszút álljon halottaiért.
A kor - a Pyarron előtti harmadik évezred - legnevesebb kalandozói kísérik őket.
Kalandozni: az ő idejükben ez támadást és menekülést jelent, no meg a bizonyosságot, hogy
mindent megtesznek az embernem védelmében, ami az adott körülmények közt lehetséges.
Sutheo, a Bíbor Láng őrzője.
Grond, a titokzatos pengeművész.
Planitia, a könnyű léptű, villámsebes kezű tőrvető.
Gorduin olyannak látta őket, amilyennek a lándzsát markoló kyr harcosok láthatták:
keménynek és eltökéltnek. Különlegességük abban állt, hogy nem csupán Kyriáért, nem is
egy eszméért indultak harcba, hanem valamennyiért - a maguk módján már akkor és ott egész
Ynev polgárai voltak, és...
...és meglapultak a fák, a vádló ujjként égbe mutató sziklák árnyékában, míg az égen,
magasan felettük kitárt szárnyú fantomok vitorláztak, nyergükben kifinomult szaglású, éles
szemű orkokkal. A Tinolok vonulata egészen közelinek rémlett. A bárd - akár a többiek -
tudta, hogy oda igyekeznek: a bércek közt megbúvó barlangok valamelyikébe, ahol számos
templomot építettek, s ahol a Világok Elnyelőjét, a Tüzek Csiholóját, azaz Orwellát imádják.
Saját istent nem ismernek még: Hram, a Mélységben Lakozó Dobos csak jó kétezer évvel
később vet szemet gyarlónál is gyarlóbb lelkükre...
87
Hogy ő maga hová tart, legfeljebb találgatni tudta, abban azonban nem kételkedett, hogy
jelenbéli társai - Eriel, Alyr és Molluh - makacsul követik a nyomát. Aztán...
...aztán kijutott neki az éles kövek sebezte ujjak, a végsőkig feszülő izmok fájdalmából;
zihált, ahogyan a század maradéka tette, míg felfelé, a barlangok bejáratáig kapaszkodott a
csapat. Néhány pillanat erejéig Sutheo volt, hálásan kortyolt a sebhelyes képű Grond
kulacsából; égkék szemű, hósörényű kyr kapitány volt, kesztyűbe bújtatott jobbját nyújtotta a
kötéllel bajlódó Planitiának - s egész testében megborzongatta a majd hétezer esztendeje
váltott csókok emléke... Érezte az árnyjárók döbbenetét: most már egészen közel járt
hozzájuk, s a távolság egyre csökkent.
Fény és árnyék.
A forró szél zúgása a szirtek magasában.
- Az őröket bízzátok ránk - suttogta Grond. Tekintete, dérlepte acél, a karcsú lányra
villant. - Ha jelt adunk, indulhattok, de vigyázzatok!
Sutheo magába mélyedt, ajkai valamely rég elfeledett nyelv szavait formálták némán.
- Szeretlek... - Planitia ismét megcsókolta a kapitányt, aztán dacosan megrázta szép
fejét, s elosont a pengeművész nyomában.
Gorduin megtorpant, megingott. Amit érzett, több volt egyszerű aggodalomnál: a
bizonyosság volt, hogy mindez már megtörtént egyszer, s hogy az utazásnak, a románcnak
tragikus véget kell érnie. Egyszerre összerezzent...
...pedig csak Grond tőre csapott le a barlang homályában, átjárva egy ork strázsa szívét.
Planitia a második őrre vetette magát, s célját ezúttal sem vétette el.
- Tovább!
Egyre erősödő, rőtes ragyogás rekedt hangú kántálással kísérve: szertartás zajlik a
sziklatemplomban, rémek százai esdekelnek támogatásért a Kitaszítotthoz... Az oltáron
lecsupaszított koponyák halmai, a tisztátalan faggyúból öntött gyertyák sercegve, vörös
lánggal égnek. Az elmúlás bűze tölti be a levegőt, erősebb még az orkok szagánál is; a
kapitány és lándzsásai eltorzult arccal, szikrázó szemmel tőrnek előre Sutheo nyomában...
Sutheo nem látja, nem is hallja őket: egyetlen alakra koncentrál, aki széttárt karokkal, ki-
kivillanó agyarakkal ágál a szörnyetegek félkörében, s akit a mágikus hatalom sötét glóriája
övez...
- Rajta!
Tompa surrogás: lándzsák tucatjai szelik a levegőt; hörgésbe fúló kiáltások harsannak
mindenfelől.
Smaragdszín villanások a boltozat alatt: a hüvelyükből kiröppenő kyr pengék.
Éles szisszenés: Sutheo pusztító energiái a sziklatemplom tartóoszlopaira zúdulnak. A
szertartást vezető sámán széttárt karú alakja porfelhőbe vész, hangját azonban nem nyomhatja
el még a hasadozó kőtömeg robaja, a fokozódó harci zaj sem.
A sámán éjfekete szemei a por függönyén túlról egyenest a támadókra szegeződnek.
Sutheo egyszerre felfogja, kivel-mivel áll szemben, s lánggolyókat röpít feléje; a bömbölő
orkok, groteszk káoszlények tucatszám hullanak az emésztő tűzben. A felszínre vezető
egyetlen folyosó torkolatában is a halál arat: a császár harcosai kímélet nélkül vágják,
pusztítják az ellenséget.
Gorduin ölt és megöletett; szörnyű sebeket osztott, tucatnyi véget élt át néhány pillanat
alatt. Vállában érezte egy szöges buzogány csapásának kínját, mellében egy sosem ismert
méreg dermesztő hidegét; részt kapott abból a rettenetből is, mely az alakzattól elszakított,
sebesült kyreket kerítette hatalmába: számukra (számára?) nem volt menekvés... újra meg újra
megingott, terhét azonban szilárdan tartotta.
88
Nem felejtette el, hogy az út végéig a haldokló árnyjáróval együtt kell eljutnia. Tudta,
hogy ebben a vérfagyasztó illúzió-játszmában igazi élete - s persze nem csak az övé - a tét.
- Mit művel? Mi az ördögöt művel most? - suttogta Eriel halálra váltan. Közelebb
húzódott a nekromantához, mint eddig bármikor; Alyr rendes körülmények közt
felkínálkozásként értelmezhette volna a dolgot - hogy magában derüljön egyet, mielőtt annak
rendje s módja szerint kitér előle.
- A Lelkek útját járja - felelte egykedvűen. - A Lelkek útján pedig könnyen megbotlik
bárki, még akkor is, ha nem árnyjárók tekintete kíséri.
A lány megborzongott. Ami azt illeti, őket is figyelték azok az iszonytató homály-
lények; figyelték attól a pillanattól fogva, hogy a bárd nyomába eredtek. Mégsem tehettek
mást, követniük kellett, ha másért nem, hát a maguk érdekében. Elvégre a varázstudó
világosan értésükre adta: csak közös erővel teljesíthetik küldetésüket.
Meg aztán...
Az ajkába harapott.
Nem. Bármit, csak ezt nem; nem eshetsz csapdába ilyen könnyen, te ostoba liba!
Emlékezz anyád sorsára, emlékezz arra, amire apád okított, mielőtt...
De hiába igyekezett, minduntalan a bárd testének melege, a bárd vérének íze járt az
eszében - és nagyon, de nagyon szerencsétlennek érezte magát.
Molluh, aki hol a napnyugta, hol a fantomok kényelmetlen közelsége miatt sopánkodott,
hirtelen elnémult, úgy mutatott előre: a fölébük tornyosuló sziklák, a sziklákon szerteszórt
csontok látványa szinte megbabonázta.
- Ez... ez...
- Ez az - segítette ki Alyr -, amit az Elátkozott Vidék legalaposabban elátkozott lakói
kies hajléknak neveznek. Barlangok mélyén tengetik napjaikat, akár hajdani ellenségeik;
nyilván jó pár hasonló erőd rejtőzik még az erdőségben. - Eltűnődött. - Csak annyit várnának
az embertől, hogy sebesült társukkal... és velünk együtt idáig vánszorogjon? Merőben
valószínűtlen.
- Talán... gondolom van más magyarázat - nyögte ki a zarándok össze-összekoccanó
fogakkal. - Akárcsak arra, miért nem végeztek... nyomban velünk is...
- Csendet! - sziszegte Eriel. - Nézzétek!
Az erődítménynek is beillő sziklasor magasából száz meg száz teremtmény tekintett le
rájuk. Némelyikük kezében fáklya; lángja fekete, akár a halandók tüzének legsűrűbb füstje,
szaga a keserűmanduláéra emlékeztette a méregtanban is jártas nekromantát.
- Ha az őrtüzeik is felizzanak, végünk - közölte halkan -, bármerre fúj éppen a szél. Az
árnyjárók különös gonddal válogatják össze a gyújtósnak valót.
Molluh beleszimatolt a levegőbe. Bólintott.
- Hatalmas istenek! Akár egy kőrisbogárfészek! Ajánlatos lenne hátrébb húzódnunk,
míg...
- Míg micsoda? - csattant fel Eriel. - Míg eljátszadoznak a bárddal, és rajta keresztül
valamennyiünk életével? Ha csak ilyen tanácsokat vagy képes osztogatni, inkább tartsd meg
valamennyit!
- Hölgyem, olykor az a benyomásom...
Alyr közéjük lépett.
- Nyugalom - suttogta.
89
Molluh visszahőkölt, s a lány is meghátrált a rezzenetlen tekintet elől, de nem tágított;

úgy táncolta körbe a zöldköpenyest, akár egy harcolni, marni kész mongúz.
- Csapdában vagyunk. Kelepcében, érted? Semmit nem tehetünk, valamit mégis muszáj
tennünk - vagy nem ezzel az ostoba szöveggel rángattál bennünket idáig? Shadlek összes
ördögére, megőrjítesz ezzel az álságos higgadtsággal! Miben bízol egyáltalán, átkozott,
ostoba elf...?
A nekromanta ezúttal megőrizte hidegvérét, legyintett. Gorduint figyelte, aki a
legmagasabb sziklatorony árnyékában állt türelmesen halódó terhével.
Egyedül az ő erejében, válaszolta volna szíve szerint, de sajnálta rá a fáradtságot.
Megérzései ritkán csalnak, a lány pedig úgyis gyanítja már, miféle értékek forrása az ilanori,
akit kiválasztott - s aki előbb vagy utóbb a zsákmánya lesz.
Gorduin, noha látni alig látta, megérezte a sziklaerőd közelségét. Erőt merített eddigi
sikeréből: már a kyr harcosokra zúduló halálos csapások sem tudták megingatni. Eközben...
- A földre! - rikoltotta Sutheo.
Grond, aki a küzdelem során a varázstudó hátát fedezte, máris ugrott, de csak Planitiát
és egy kardforgatót sikerült lerántania; a körülállókra fekete tollú nyílvesszők fellege zúdult.
Néhányan elhanyatlottak, az orkoknak azonban nem maradt idejük arra, hogy ismét
megfeszítsék íjukat: a megroggyanó boltozat kövei maguk alá temették őket... Sutheo ismét a
sámán felé fordult, összpontosított, noha tudta, hogy az ellencsapásnak már aligha veheti
elejét.
- Raogh 'a khaul! - rikoltotta a széttárt karú alaknak. - Legyen némává a te szád!
Hasztalan. A sámán torkából robbanásszerűen törtek elő a bűvigék. Valamely istentelen,
Yneven tán nem is létező nyelv szavai voltak, a gyűlölettől eltelve csatázó kyrek nem is
értették őket - nem sejtették, hogy sorsuk, a küzdelem kimenetelétől függetlenül,
megpecsételődött.
Gorduin szemei tágra nyíltak.
SOHA NE HAGYHASSÁTOK EL A RETTEGÉS BIRODALMÁT!, mennydörgött az
átok. SOSE LELJETEK NYUGALMAT SE ITT, SE MÁS FÖLDEKEN;
BOLYONGJATOK ÖRÖKKÉ, FEHÉRHAJÚ SZENTSÉGTÖRŐK!
Elvégeztetett.
Fények és árnyak - de főképp az árnyak.
A kyr katonák - no meg a Gorduint figyelő lények - megtántorodtak. Nem anyagi
testükön felizzottak a szörnyű sebek: ezekben a pillanatokban mintha valamennyien
haldokoltak volna.
A bárd enyhén remegve, de tökéletesen tiszta fejjel állt az erődítmény kapuja előtt. Noha
csak egy hajszál választotta el a pusztulástól, dacosan elmosolyodott: úgy érezte, a próbát
senki, még a rég elporladt Planitia szívszerelme sem teljesítette volna különbül.
Lepillantott a sebesült árnyjáróra - és embereket fedezett fel a formák és színek mindent
elbizonytalanító kavargásban. Mert ahogyan a test, az arc is változóban volt: a vonások
összemosódtak, újraformálódtak; a homály-lények tucatnyi nemzedéke halódott ebben az egy
alakban. Molluh a maga körülményes módján rátapintott az igazságra: az árnyjáró szabadulni
igyekezett az élettől, az azonban nem eresztette, felbőszített querdaként marcangolta, ahogy
rendeltetett - és Gorduin szánalmat érzett iránta, mert tudta, honnét jön, s hogy mekkora utat
kellett bejárnia.
- Türelem - súgta neki bátorítón. - Vége lesz hamarosan.
90
Társai, akik jó ötven lépéssel hátrább, a fák közt várakoztak, ugyanettől tartottak. Az
árnyjárók több százas csoportjából kivált néhány árny, és hangtalan léptekkel a bárd felé
indult.
Gorduin lehunyta szemét. Tudata kinyúlt, megérintette őket. Engedte, hogy érezzék,
amit kezdettől fogva érezni akartak: azt, hogy a vérükből való, hisz kyr anya szülte; hogy
felismeri bennük egykori önmagukat, és hogy...
Szemhéja megrebbent. Akadt itt még valami, valami más, nagyobb erejű kötelék a
vérrokonságnál. Nem véletlen, hogy épp öt választották, hogy éppen öt látták a legtisztábban,
mikor összeakadtak. Egyszerre rádöbbent, hogy távolságtartásuk nem csupán tiszteletet,
félelmet is sugall; gyanú ébredt benne, hogy bármilyen könyörtelenek és fékezhetetlenek
egyébként, képtelenek lennének ártani neki. A különös Jel az oka? Meglehet. De azért...
Lehunyt szemmel is látta a közeledő fantomokat, és tudta, hogy - ha másért nem, hát
társai érdekében - minden mozdulatára ügyelnie kell.
Az árnyjárók legmagasabbika alig karnyújtásnyira torpant meg. Gorduin felemelte a
fejét, és farkasszemet nézett vele. A lény pillantása kiszáradt kút volt, éppoly mélységes és
sötét, mint a múlt, melynek átkát nyögte, ám ebben az eltorzult, minden élőt megvető lélekben
ott lakozott a hőstettek emléke is - a hőstetteké, melyek Kyriát hajdan naggyá tették.
Nem tudtunk hazatérni, sugallta a fantom. Az ő erői nem engedték.
Gorduin bólintott. Száraz volt a torka.
Tudom.
A hatalmas árny meg sem rezdült.
Nem szolgálunk sem istent, sem császárt. Nem maradt semmink; nem adhatunk, csak
elvehetünk: így akarja a Kitaszított... Megfigyeltük, hogy az ő eszközei másféle árnyakká
lesznek, és különbözik tőlük mindazok árnya, akik hidegek lesznek a mi kezünktől... A lény
várt. Te miféle árny vagy, vérünk?
Gorduin eltűnődött.
Kóborló árny, felelte azután. A szentélyekhez igyekszem társaimmal. Ha eljutunk odáig,
az ő szolgái hidegek lesznek a kezünktől, lelkük idegen poklokra száll. Engedj utunkra,
kérlek!
Alkonyi szél cibálta az árnyjáró szakadozott palástját, ahogy a fák közt meghúzódó
hármas felé fordult.
Nem a véreink, állapította meg. De kóborló árnyak, akár te magad. Hideggé teszik az ő
szolgáit, azt mondod?
Ígérem, válaszolta a bárd. Egy az akaratunk.
Az árnyjáró bólintott. Mintha megnőtt volna: egész karhosszal tornyosult most az ilanori
fölé, ahogy szertesugározta gondolatait:
A kóborló árnyak hideget visznek az ő oltárához, ahogy eleink tették! Meghagyjuk
lelküket!
Sóhaj hullámzott végig a fegyveres sokaságon.
Visszahozták egyik vérünket, aki a segítségünk nélkül nem szabadulhat a létezés
nyűgétől, folytatta a hatalmas termetű vezér. Vérünk az ő szolgái ellen küzdött, az Elődöknek
áldozta épségét. Mi legyen a jutalma?
A csend, visszhangozták némán az árnyjárók. Bocsásd el!
A haldokló megmoccant Gorduin karjában. A bárd óvatosan a földre eresztette:
mélykék, majdnem emberi szemek tekintettek rá kíntól zavarosan. Erői végső megfeszítésével
féltérdre emelkedett a sebzett harcos, és lehajtotta fejét.
91
- Bocsáss el...! - zihálta Kyria nyelvén, úgy ejtve a szavakat, ahogyan az Elátkozott
Vidéken kóborló, folyvást halványuló, folyvást szaporodó Elődök ejthették őket,
évszázadokon, évezredeken át. - Akarom.
Az ilanori hátrált. Hátrált, de közben látnia kellett, ahogy a vezér kivonja, magasra tartja
különös fényű pengéjét, s hogy a pallos egy szemvillanás alatt fejszévé válik, majd lecsap;
hallotta a csontok reccsenését, de hallott mást is: valami kiáltásfélét, mely a börtönéből
szabadult lélek sikolya lehetett - volt ami volt, átolvadt a szélbe, mielőtt az élettelen, fej
nélküli test a földre roskadt...
Gorduin a lány érintésére rezzent fel. Eriel keményen tartotta magát - tehette, hisz neki
csak a látványt kellett elviselnie.
- Eltűntek mögülünk - suttogta rekedten. - Visszahúzódnak a fészkükbe! Ez azt jelenti,
hogy... futni hagynak?
- Igen.
- Akkor gyerünk innét! - kapott a szón Molluh, s máris nekiiramodott. - Gyerünk, még
mielőtt ezek a rendszerető népek szabadjára engedik a házőrzőiket!
92
4.
Erőltetett menetben haladtak, hogy behozzák az elvesztegetett időt. Nem volt könnyű
dolguk: az éj közeledtével tovább sűrűsödött a rengetegben uralkodó homály, mind
hatalmasabbnak látszottak az összefonódott ágú, fenyegetően ágáló fák. Kicsorduló nedvük
úgy derengett, akár az árnyjárók vére - de nem ez, s nem is a vidékre telepedő nyirkosság
fokozta tovább Gorduin gyászos hangulatát.
úgy érezte, túl könnyen megy minden. Noha nem volt szokása alábecsülni magát, s
tudta, hogy megbízójuk jó érzékkel választotta ki a többieket is, bizonyos kétségek gyötörték.
Irtózott a túlontúl kézenfekvő dolgoktól csakúgy, mint a misztika ködébe burkolt,
agyonbonyolított ügyektől. Az Elátkozott Vidéknek valami okból veszett hírét költötték.
Tapasztalatai azt sugallták, ezzel az okkal - az igazival - még szembesülni fognak.
Emlékezetébe idézte a mendemondákat. Számos tekintetben különböztek egymástól, az
ismétlődő motívumok azonban kétségtelenné tették: a legnagyobb veszedelem éjszaka
leselkedik a behatolókra.
Az élőhalottaktól egy cseppet sem tartott: míg a nekromanta él, nem jelentenek veszélyt.
A sziklaerődítmény lakói? Kevéssé valószínű, hogy meggondolják magukat, s a nyomukba
erednek, de azért...
"Akarom."
Megborzongott, ahogy a mélykék szemekre, a pallosból fejszévé változó fegyverre, a
távozó lélek kiáltására gondolt. Békesség? Nézőpont kérdése. Végezhették volna így is, ám a
vadon a jelek szerint más, meglehet még sanyarúbb sorsot szán nekik.
Mondják, nem mindenki hal csúf halált errefelé. Egyesek "csak" megtébolyodnak.
Gorduin elhúzta a száját. Felrémlett előtte a gianagi Hegyitörpe fogadó söntésében látott
vén bolond, akiről kiderült, hogy nem több harminc évesnél, pedig legalább száznak látszott, s
a legkisebb zajra is rémülten rezzent össze, egy-egy hangosabb kiáltás miatt pedig zokogva a
sarokba kuporodott. Azt suttogták róla, zsoldoskapitány volt valaha, s azt a botorságot
cselekedte, hogy ötvenedmagával az Elátkozott Vidékre merészkedett "kincset gyűjteni". Hat
emberrel tért vissza, ám társai rövid időn belül rendre elpusztultak. Akadt, aki önkezével
vetett véget életének egy ork megpillantásakor; volt, aki arcára fagyott borzadállyal találtak
holtan az ágyában, sebet azonban hasztalan kerestek a testén; s akadt olyan is, aki egyszerűen
eltűnt.
Rebesgették, hogy a Tinolok körüli föld rémeket álmodik, de hogy pontosan mit jelent
ez, senki sem tudta. A bárd nem akarta lekicsinyelni a veszélyt: ha félt valamitől egyáltalán,
az józan eszének elvesztése volt. A túlvilágban nem hitt, a halált elodázható - és elodázandó -
csapásnak tekintette, a teljes kiszolgáltatottságnak azonban még a gondolatába is belesápadt.
Csak azt remélte, lesz elég ereje és ideje végezni magával, ha a rontó hatalom diadalmaskodik
felette...
A sötétség palástként borult rájuk. A vadon, mintha csak erre várt volna, tüstént őrjítő
neszezésbe kezdett, a zajok forrását meglelni pedig legalább olyan céltalannak tűnt, amilyen
kivihetetlennek. A vörös hold fakószürke felhők mögé rejtőzött, a szemlélőben folyvást
erősödött a benyomás, hogy vakrozsda kezdte ki az éj pompás kupoláját. A talaj repedései
sűrű, lomhán gördülő párát eregettek, amely hamarosan már a lovak szügyéig ért. Körös-körül
lidércfények gyúltak, sokkarú szeráfokként bolyongtak a hűvös levegőben. A növényi
rothadás szaga a halál bűzével elkeveredve, hullámokban tőrt az utazókra; a hátasok fel-
felhorkantak, az előrejutás egyre nehézkesebbnek rémlett, a nekromanta azonban nem
engedte, hogy megálljanak és pihenőhely után nézzenek.
93
- Keresnünk kell egy magaslatot; itt a fák közt egy pillanatra sem hunyhatnánk le a
szemünket - hajtogatta.
Eriel nem bírta tovább, s a neszek, a jövés-menés hallatán, tekintetében alig palástolt
rémülettel feltette azt a kérdést, amely mindnyájukat foglalkoztatta. A bárd és a pyarroni
csupán sejtették, Alyr tudta a választ.
- Mik vagy kik ólálkodnak körülöttünk? Mintha azt mondtátok volna, hogy a homály-
lényeken, pár makacs állaton és mérges növényen kívül nem él meg itt semmi. A fák, a kövek
nálunk nemigen kísértenek éjszakánként, vagy ha mégis, hát illedelmes csendben teszik!
- Dögök - mormolta az elf.
- Hogyan?
- Évezredekkel ezelőtt itt pusztult emberek, orkok és káoszfattyak kóborolnak. Nem
találnak nyugalmat ők sem, ezért hajlamosak rá, hogy másoktól elirigyeljék. Érthető az
izgalmuk, hisz ritkán akad prédájuk mostanában: kevesen mernek akár egyetlen éjszakát is itt
tölteni. Hogy egészen őszinte legyek, nincs is miért! - Körülpillantott. - Tudod, a természet
többnyire nagy árat követel a tőle kapott szépségért, s e vidék jó ideig az adósa volt - elég
soká ahhoz, hogy a sors tartozása fejében mindenéből kiforgassa. Egykor a Kyr Birodalom
legkiesebb tartományának számított. Miatta tőrt ki a történelem legkegyetlenebb és
leghosszadalmasabb háborúja; hiszed vagy sem, ötszáz-egynéhány esztendeig folyt
egyvégtében. A Tinolok tája előbb végignézett minden létező borzalmat, majd maga is
megkínzatott. Anyagából szörnyeket formáltak az emberi nem megcsúfolására. Százezrek
pusztultak el, hevertek szerteszét temetetlenül, tűzviharok tomboltak évtizedeken át. Egymás
után nyitották a Külső Síkokra vezető Kapukat, mágusok küzdöttek mágusok ellen, olyan
erőket idézve fel, amelyeket sosem lett volna szabad kísérteniük... - Szembefordult társaival,
szája szögletében gunyoros mosoly derengett. - Nagy és hősi idők voltak, a végeredmény
pedig önmagáért beszél. Rualan tartomány, a császári diadém legszebb ékköve eltűnt, mintha
sosem lett volna, átadta helyét annak, amit magatok körül láttok. Az felvette a hozzá illő
egyetlen nevet: Elátkozott Vidék. Az árnyjárók, a querdák, a gyilkos mérgű növények, a
kóborló dögök hona, nemzedékek temetője, a Káosz lábnyoma! Kerüli, aki teheti; némi idő
kell ahhoz, hogy ismét divatba jöjjön... - A távolba révedt. - Ha jól tudom, tizennégy évvel
ezelőtt járt itt utoljára nagyobb expedíció. Erioni kalandozók érkeztek, porig rombolták az
akkoriban idetelepedett Kard Testvériségének erődjét, s be sem érték ennyivel: nemlétbe
taszították az akkori nagymestert, Orwella főpapját.
- Sokat tudsz - jegyezte meg Molluh. - Sok olyasmit is, amit nálunk, Pyarronban fel sem
jegyeztek. Pedig hihetnénk, hogy a Tudás Városának figyelmét nem kerülheti el az, amit a
magadfajta, egyszerű nekromanta észrevesz...
Hangja színtelen maradt, Alyr szeme mégis megvillant, botja - igaz, nem feltűnően -
megemelkedett, aztán leereszkedett megint.
- Rég járhattál Pyarronban, ha mindez újdonság számodra - közölte. - Bár akadnak
dolgok, amelyeket a magamfajta, egyszerű nekromanták tudnak csak, vesznek észre legelébb.
Egyeseknek a világ dolgaival is törődniük kell - mert a Fehér Páholy nagyjai csak vonakodva
fecsérlik potomságokra drága idejüket... - Kihúzta magát nyergében. - De ha már itt tartunk,
pyarroni, te is büszkélkedhetsz egy-két furcsasággal! Akarod-e, hogy rendre felsoroljam
mindet? - Hangja e ponton fenyegető élt kapott. - Megtehetem.
Mielőtt a pap válaszolhatott volna, Eriel közéjük léptetett, s végigmérte mindkettőjüket.
- Pihenő - mondta nyomatékkal.
Alyr megvonta vállát, és az élre rúgtatott. Hamuszín haja ezüstös fényt kapott, glória
gyanánt tündökölt most a félhomályban. Gorduin figyelt. Bár csak találgathatta az indulatok
elszabadulásának okát, a közjáték elmélyítette balsejtelmeit. Olyasmit vélt kivenni a
94
nekromanta szavaiból, ami legkevésbé sem volt ínyére - nevezetesen, hogy "felsőbb"
hatalmak is beleszólnak ebbe a játszmába. Mi több, nem csupán beleszólnak, hanem
irányítják is!
Eddig egészen egyszerűnek tűnt minden. Hóbortos megbízójuknak elszámolni valója
akadt egy hasonlóképp különc varázstudóval és annak ágyasával. úgy döntött, a piszkos
munkát hivatásosokra bízza, s ennek érdekében kiagyalt egy valószínűtlen történetet.
Gyakorta megesik ilyesmi...
De ha téved?
Ha ez alkalommal igaz a mese, és csakugyan a világ eljövendő sorsa a tét?
Nem messze a kis csoporttól, ahol megritkultak a fák, s majd másfél mérföldön át csak a
puszta kő szürkéllett, halk sercegés támadt.
Itt, a Gra-Tinol tőszomszédságában élőholtak sem jártak már, s bölcsen tették, mert az
elkínzott dimenziók - ahogy időtlen idők óta minden éjjel - tébolyult kavargásba kezdtek. A
háborúk során mérték nélkül alkalmazott mágikus energiák réseket szakítottak a Síkokat
elválasztó korlátokon, olyan sebeket, amelyek sosem hegedhettek be többé. A sercenések
nyomán kékes izzás ébredt megint a szférák határán. Alig néhány perc múltán már egymást
érték a villámlobbanások, noha az ég tiszta maradt; a kóbor lidércfények, akárha forgószél
kapta volna szárnyra őket, összeverődtek, örvénnyé öblösödtek. A szikrák, a lángok, a
szeráfok egyketőre kéken derengő gomollyá tapadtak össze.
A gomoly lüktetett, akár egy roppant szív. Tétovázni látszott. Szétterült, majd
nyúlványok százait lökte a magasba, végül nekiindult, mint egy dárdaerdőt szegező, eltökélt
sereg. Rohamosan terjedt, az egész síkságot elborította. A sercegés egyre erősödött, a
kisülésekben más Síkok energiái szabadultak el, feszültek egymásnak, s helyenként
lelassították, másutt meg is fékezték az idő folyamát. A vörös hold elhomályosult, a csillagok
alig pislákoltak. Egyedül a Tinolok tűntek rendíthetetlennek - elvégre komiszabb
tüneményeket is átvészeltek már...
A sercegés váratlanul maradt abba. A lomhán gördülő kékség mélyén maga a valóság
vajúdott, s irtóztató fantomokat fialt.
Kürtök jajongtak a messzeségében. Riadót jeleztek.
Válaszképp tompa dördülések sora visszhangzott: ork üstdobok.
Az Elátkozott Vidék életre kelt.
Színpadán ismét kezdetét vette az évezredes színjáték.
A vörös hold a nyugati horizont felett függött súlyosan, átadni készült helyét, mire az
utazók kikeveredtek a rengetegből. Lovaik érezték meg hamarabb a veszélyt, a fehér mént
kivéve harsány nyerítéssel ágaskodott fel, hőkölt vissza mindahány. Válaszképp feltámadt,
bömbölve rontott rájuk a szél; a csillagok sorra kihunytak, mintha egy láthatatlan, óriási kéz
seperte volna tisztára az eget: eljött az idő.
Alyr kiáltott valamit, de a bárd nemigen hallotta a szavát. A pyarroni felé fordult, az
azonban leugrott már a nyeregből, megkezdte a visszavonulást a fák irányába. Az elf
csuklyájával óvta arcát, hátasát csitítgatta, hiába. Eriel meg...
ó, az ég szerelmére!
95
Gorduin csettintett, s a fehér mén máris nekiiramodott, szinte felfeküdt a tomboló szélre.
A kavargó porban épp csak sejteni lehetett a megbokrosodott lovával bajlódó lányt.
A fenébe! Mintha azzal kérkedett volna, hogy ilyesmi vele sosem eshet meg!
- Vissza! - rikoltotta Alyr. - Vissza!
Eriel hamar úrrá lett a helyzeten: a bárd látta, hogy előrehajol, súg valamit az állat
fülébe. Körülpillantott, azután rántott egyet a kantáron, s lépésben megindult - a kék derengés
felé.
A rossz irány!
Gorduin átkozódva fékezte meg a fehér mént, majd ismét nekieresztette. Itt, a
fényörvény peremén alábbhagyott a szálzúgás, hallhatóvá vált ellenben a dobok duhogása; a
gyomrot remegtető, baljós ütem, egy és kettő, három és négy...
- Vissza, ostobák! - kiáltott ismét a nekromanta. Hangja mintha az óceán túlpartjáról
érkezett volna, erőtlen és távoli maradt, akár egy alvó sóhaja; nem ingathatta meg a bárd
elszántságát.
A lány alig két lóhossznyira rúgtatott - két lóhossznyira a kék ködben. Ahogy utána
vetette magát, hirtelen Gorduin is érezni kezdte a különös késztetést, amely Eriel hátasát
összezavarta.
Jöjj csak, jöjj, suttogta valami az örvény szívében. Ezt mindenképp látnod kell!
Az ilanori elhúzta a száját, és lenyúlt a nyeregkápához a nyílpuskáért. Egyetlen,
könyörtelenségében roppant egyszerű megoldás kínálkozott: végezni a megbűvölt fekete
lóval, méghozzá nyomban. Fel is emelte a fegyvert, azután nyomban leeresztette.
És ha ez egyszer, valami gonosz bűbáj miatt, megcsalja a szeme? Ha ez a céda
örvénylés épp abban leli örömét, hogy áldozatai egymást küldik a túlvilágra...?
Émelygett.
Azt már nem! Ha csakugyan valami látványosság akad odabent, Eriel és ő egyszerre
érkeznek majd, hogy véleményt mondjanak róla!
Társnője néhány pillanatra eltűnt a szeme elől. Azután ő is eljutott addig a pontig, ahol a
valóság kopottas szövedéke meghasadt az imént, és tétovázás nélkül átugratott...
...hogy káprázó szemmel; ám harcra készen torpanjon meg a túloldalon. Bár a nap épp
szemből tűzött, csakhamar megpillantotta a három irányból feléjük nyomuló seregeket.
- Tier... - suttogta bizonytalanul a lány. Amennyire tehette, melléje húzódott, görcsösen
markolta a zablát. A fekete ló kábán ingatta fejét; Gorduin tartott attól, hogy felbukik, s
magával rántja lovasát is.
Megbocsáss cimbora, gondolta sajnálkozva, vannak dolgok, amiket nem tanácsos a
véletlenre bízni!
Villámgyorsan a lány hóna alá nyúlt, maga mögé emelte át Erielt, akinek tiltakozni sem
volt alkalma, olyan sebesen követték egymást az események. Kürtszó jutott a fülükig. A fehér
mén felágaskodva máris fordult, és riadt nyihogással hőkölt vissza a tempósan közeledő,
csupa koponya hadijelvények láttán.
Gyors pillantás visszafelé: a napfény megsokszorozódva szikrázik a meztelen pengéken,
az élénk szél szalagforma csatalobogókat lenget. Hat-nyolcezer lovas emitt, harminc-
negyvenezres gyaloghorda amott. Lándzsák, hosszú, egyenes kardok, pajzsok a lovasoknál,
láncos buzogányok, harci csákányok, fűrészes élű szablyák odaát. Büszke, komor és
kegyetlen férfiarcok. állati indulat torzította, acsargó ork pofák. Egy forró nap a sok közül a
Pyarron előtti negyedik évezred derekán, a szűnni nem akaró háborúság korában, amikor a
Tinolok vidéke még nem volt elátkozott, s épp hogy tanulni kezdte az öldöklés fortélyait...
Hát az éji vadon? Az elf? A zarándok?
96
Gorduin szitokra nyitotta száját, ám ekkor valami különöset érzett megint. Egész
testében viszketni kezdett; a lány kapaszkodó kezei mintha lesiklottak volna róla. újabb
néhány másodperc múltán már azt is tudta, ezúttal nagy a baj. Nincs egyedül: minden átmenet
nélkül ketten lettek odabent.
Valaki a tudatába költözött.
97
5.
Jan-Ro Ryen, Kyria Hetedik - enrawelli - légiójának hadnagya lélekszakadva rohant a

vezér sátra felé.
Mikor jelentették neki, hogy a szemközti dombon két félisten jelent meg, természetesen
csak legyintett, aztán - harcosai unszolásának engedve - mégis kilovagolt, hogy saját
szemével győződjék meg az igazságról. Most, hogy a jelentés helytállónak bizonyult, gyilkos
jókedv kerítette hatalmába. Sikerült magukra irányítaniuk az égiek figyelmét. Még nem késő.
Még győzhetnek - mert győzniük kell!
Nem mintha nem állt volna készen a halálra. Az életet azonban szerette, s az esélytelen
küzdelmet szívesen meghagyta volna a Pusztítóknak. E két félisten minden bizonnyal
megfordítja majd az ütközet kimenetelét. Noha túl közel nem jutott hozzájuk, sikerült
kivennie, hogy egyikük férfi, a másik nő. Sötét hajúak, sötétbe öltözöttek mindketten. A Jelet
a férfi hordozta.
A sátor hűvösébe érve tisztelettudóan megállt. A seregvezért, ezt a deresedő halántékú,
márványba metszett arcú enrawelli származású férfit - a Hatalmasok egyikének tőrvénytelen
gyermeke, suttogták -, a Pusztítóktól, a kyr hadsereg elit fegyvernemétől vezényelték ide.
Mivel egész életében kart karba öltve járt a halállal, a legkisebb ellentmondást sem tűrte, a
legapróbb fegyelemsértést is szigorúan megtorolta. Most egy székben üldögélt, kupájából
kortyolt valamit. Mikor észrevette hadnagyát, barátságosan intett neki. Remek hangulatban
volt; látszott, elemében érzi magát. Lan-Ro tudta: minél közelebb jutnak a halálhoz, ez az alak
mind jobb kedvre derül, s hogy ezt a különös elragadtatást ö, az egyszerű harcos soha nem
lesz képes megérteni.
- történt valami, hadnagy? - A vezér hangja végtelen nyugalomról árulkodott. Olyan
ember benyomását keltette, akinek nincs vesztenivalója. Igaz, nem is akadt.
- Engedelmével uram... A portyázók két félisten feltűnését jelentették. Magam jártam
utána, s kétségtelen, hogy ez alkalommal hozzánk pártolt a szerencse! Egyikükön, noha a
távolság igen nagy, ki tudtam venni a Jelet!
A deresedő halántékú férfi felállt. Borvörös köpenye szétnyílt, láthatóvá vált az
olajzölden csillogó vért. Összevonta szemöldökét, tekintetét a hadnagyéba fúrta, úgy
kérdezte:
- Két félisten, azt mondod? Melyik kettő? Vagy tán nem mondta az anyr?
- Nem ismerte fel őket, uram. Jósszándékúaknak tartja őket, de hozzátette, hogy ilyen
különös teremtményekkel még nem találkozott. Mindkettő sötét hajú; a férfi talpig feketében,
fehér lovon érkezett...
- Hát a másik? Értsem, úgy hogy a másik nő? - A vezér hangjából olyan fokú kétkedés
csendült ki, hogy Lan-Ro önkéntelenül elmosolyodott.
- Igen, uram, így áll a dolog.
- Felkészültetek a harcra? - csattant nyomban a következő kérdés.
A témaváltás készületlenül érte a hadnagyot, olyannyira, hogy pár pillanatig adós
maradt a válasszal. Mikor megszólalt, még mindig bizonytalannak tűnt.
- Igen, uram... Felkészültünk valamennyien.
- Van híred arról, hogy azok a micsodák...
- Orkok, uram.
- ...hogy azok az orkok mit művelnek éppen? - A vezér kivonta kardját, pengéje zölden
sziporkázott a sátor homályában. A mozdulat, amellyel a hüvelyt a sarokba hajította,
megértette a hadnaggyal: perceken belül parancsot kapnak a sorsdöntő támadásra.
98
- Készülődnek, uram. - Lan-Ro hallotta már emlegetni, hogy a Pusztítók a csata

küszöbén félrerakják fegyverük hüvelyét, s csak akkor veszik újból kézbe, ha a győzelmet
kivívták. Ismét elmosolyodott, ő is kihúzta kardját, s a deresedő halántékú férfira nézett. -
Megengedi? - A letámasztott hüvelyhez lépett a magáéval.
- Hát persze. - A vezér atyaian a fiatalember vállára tette kezét. - Helyezd nyugodtan az
enyém mellé! - Azzal kifelé indult, félúton azonban megállt, megfordult, úgy kérdezte:
- Mit is mondtál, mit csinálnak azok a félistenek?
- Várnak, uram.
- Hát akkor ne várakoztassuk őket túl soká! - intett a seregvezér, s a tekintetében olyan
kegyetlenség villant, hogy a hadnagy beleborzongott.
Mire kiért, a deresedő halántékú férfi már nyeregbe szállt. Lovon feszített a sereg anyrja,
Weila isten papja is. A sötétzöld köpenyes, könnyű vértezetű harcosok csatarendbe fejlődve
várakoztak. A seregvezér végigléptetett a sorok előtt, majd középütt megállt.
- Katonák! Olybá tűnik, az ellenfél túlerejével eleve meghatározta stratégiánkat. Ék
alakban fogunk támadni, s remélem, mindenki megteszi, amit lobogójának hírneve és tulajdon
becsülete megkövetel. Mondanom sem kell, ha a portyázók észlelte két félisten be nem
avatkozik az oldalunkon, nem győzhetünk: bukás és halál vár ránk. Elvárom azonban, hogy
minden körülmények közt megtegyétek kötelességeteket!
Megfordult, intett a kürtösöknek, s lassan nekiindult a magaslat felé.
- Nem győzni jöttünk - rikoltotta övéinek ősi, hírhedetté vált jelmondatát -, hanem
pusztítani!
A lódobogás hallatán az orkok üvöltözésbe fogtak. Igyekeztek pajzsfalat emelni - meg
sem fordult a fejükben, hogy egy lovasroham lendületét ily módon megtörni képtelenség.
A támadók élvonalában helyet kapott Lan-Ro zordan elvigyorodott. Nála nem volt
lándzsa. Baljában pajzsot tartott, jobbjában kardja villogott. A lovak vágtába kezdtek, kavargó
porfelhőben zúdultak az ork falanxnak. Hát a két félisten? Vajon mikor tesznek már valamit?
Cselekszenek-e egyáltalán...?
Ezt látogatta meg akkor is, mikor az ék messzehangzó roppanással célba ért.
Elsöpörték, szétmorzsolták a foghíjas pajzsfalat, önnön lendületüktől hajtva a
szörnyetegek alakzatának szívéig hatoltak. Akit a lándzsák, a kardok elértek, lehanyatlott,
beleveszett a forgatagba; az ork hadrend megbomlott, sokan elhajigálták fegyvereiket, s mert
nem volt hová futniuk, a földre vetették magukat, hogy a paták alatt leljék halálukat... A
lovasság előrejutásának tempója azonban folyvást lassult, s Lan-Ro, akár a többiek, jól tudta,
hogy mihelyt megtorpannak, fordul a kocka, a gyalogos tömeg sokszoros túlereje érvényre
jut. Két megsemmisítő erejű csapás közt a dombra pillantott. A félistenek még mindig
egyhelyben álltak.
A seregvezér egyszerre irányt változtatott. Példáját követve valamennyien rövidebbre
fogták a kantárt, és kanyarodásra ösztökélték hátasaikat. A hadnagy átlátta a terv lényegét. Ha
sikerül kivágniuk magukat, mielőtt teljesen elvész a lendület, még reménykedhetnek...
Körülnézett, közben tovább osztogatta a csapásokat. Veszteségeik mindeddig jelentéktelennek
tűntek, a hollócímeres lobogó fennen hirdette még a Hetedik Légió vitézségét. A harcban
lovasok, lovak egyaránt megrészegültek; az orkok zavart üvöltözéssel, iszonyodva hátráltak,
sorsukra hagyva sebesültjeiket. A küzdelemre idomított mének harapásai karmos mancsokat
téptek le, nyomorítottak meg, rúgásaiknak a legremekebb pikkelyvért sem állhatott ellent... A
zászlótartókra most már csapatostul rontottak az orkok. A seregvezér maga sietett
beavatkozni, s az egyik rém feje tüstént messzire repült: két álmélkodó szem az égben. Társai
bömbölve, agyarukat villogtatva fordultak ellene, ám a széles pengéjű szablyák csapásai
99
rendre lesiklottak a deresedő halántékú férfi vállát, nyakát, a ló szügyét takaró páncélzatról,
második csapásra pedig a rút fajzatok egyikének sem volt lehetősége.
Ahonnét elindultak, egyszerre dördülés hallatszott: sok száz láb hosszú, zöld villám
csapott az ork horda sűrűjébe. A domb tetején ott állt az anyr, s kezét ismét az ég felé
lendítette. A következő dördülés az elsőnél is fülsiketítőbb volt, a nyomában viharzó erő jó
félszáz szörnyeteget terített le azok közül, akiket a lovasok rohama valamiképp elkerült...
Mire felhangzott a harmadik dördülés is, a kyrek szigorú rendben visszakanyarodtak.
Soraikból alig pár tucatnyian hiányoztak, sebesült csak elvétve akadt. újból ék alakzatot
vettek fel. Mindannyiukat furcsa könnyedség kerítette hatalmába. Nem gondoltak már a
halálra, csupán a düh lobogott bennük. Időközben az orkok szintén rendezték soraikat, s
megindultak előre. A kürtök ismét felharsantak, tisztán, ércesen szóltak, a szél felkapta és
messzire ragadta hangjukat. újabb roham, újabb vágta, véres kavarodás. Weila isten papja
fáradhatatlanul küldözgette villámait az orkok tömegébe. Ahová lecsaptak, a megperzselt
szőr, az égett hús dögletes bűze terjengett... A lovasok megint visszakanyarodtak - s
másodszor is sikerült számottevő veszteség nélkül a kiindulópontig eljutniuk.
A fogyatkozó sereg hetyke halálmegvetéssel harmadszor áll csatasorba. Az orkok
rendíthetetlenül nyomulnak előre, bömbölésükkel megtelik a levegő. Tízen, ha nem százan
ugranak egy-egy kidőlő helyébe... A lovasok harmadszorra is nekivágnak - kevesebb hely,
kisebb a lendület, de nem tőrödnek vele. Kiáltásaikat a Tinolok visszhangozzák:
- Nem győzni jöttünk, hanem pusztítani!
És lecsapnak ismét; kaszabolják, letiporják a feléjük törekvő ellenséget. Lendületük még
mindig elegendő ahhoz, hogy senki meg ne állhasson előttük, dühük még mindig elég erőt ad
ahhoz, hogy egyetlen csapásnál többet senkire ne kelljen pazarolniuk... A hadnagy maga előtt
látja a zöld lánggal lobogó vezéri kardot, hallja a deresedő halántékú férfi hangját. Arrafelé
igyekszik, s amerre rúgtat, egyetlen ork sem marad talpon; a sebzett szörnyetegek vérükben
fetrengve a lovak inait igyekeznek elmetélni, birokra kelnek a nyeregből kibukó kyr
harcosokkal... Lan-Ro végre a vezér mellé kerül, az rápillant: arcán kegyetlen farkasvigyor; a
hadnagy csak most eszmél rá, hogy ugyanilyen vigyor torzítja az ő vonásait is.
Ekkor villámcsapásként éri a megvilágosodás: nincs tovább. Nem tudnak többé kijutni -
itt helyben kell verekedniük, amíg lehet. Körülöttük végeláthatatlanul örvénylik az ork
sokaság, de különösképp már ez sem bántja. Nincs más vágya, mint kitartani, s magával vinni
közülük, amennyit csak bír... Felötlik benne, vajon nem mágia hatása alatt áll-e, azután
lélekben vállat von; örömmel nyugtázza, hogy mind a négy zászló fennen lobog még, s
hirtelen elhatározástól vezérelve a legközelebbi felé indul... A lovasság kis csoportokra
bomlott, mindegyik körül szörnyetegek tömege kavarog, de minden egyes levágott, vagy a
lóról lerángatott kyrért tízszeres árat kell fizetniük. S még ha sikerül is a földre rántaniuk őket,
az emberek véres rendet vágnak maguk körül, amíg oldalról, vagy hátulról le nem sújt rájuk a
halál. És az elesettre tucatszám ugranak az orkok, hogy - akár puszta kézzel - darabokra
tépjék...
A csata heve a tetőfokra hág. Ha valahol összeverődik egy maroknyi lovas, a csapat
tüstént elindul valamerre, s csak tőr előre céltalanul, míg azután megint sorai közé
furakodnak, s újból részekre szakítják, bekerítik... Segítség híján tíz-egynéhány perc, egy
fertályóra leforgása alatt szétszóródnak elvéreznek a küzdelemben.
A Hetedik Légió egyre fogy, a négy zászlója közül már csak kettő áll, a tisztek majd egy
szálig elestek; a seregvezér és a hadnagy verekszik mindössze, az orkok sorai azonban nem
ritkulnak. Övék lesz a győzelem - csupán az ár kérdéses még, s már az sem sokáig...
A dombtetőn, a vezéri sátor közelében magányos alak vívja kilátástalan varázspárbaját
Orwella papnőivel. Ereje legjavát villámaihoz használta el, a maradék csak védekezésre
100
elegendő. Arra törekszik, hogy valamiképp ellenfelei közelébe férkőzzön: oldalán istene által
megszentelt kard.
A vérzivatarban elszántan forgolódó Lan-Ro még egyszer felpillant: a két félisten
sziluettje mozdulatlanul sötétlik a közeli magaslaton. A felhőtlen ég elhomályosul, kétfelől
fekete tollú nyílvesszők záporoznak... A hadnagy félfordulattal egy nekihuzakodó ork torkába
döfi kardját, egy másikat vasalt bal öklének csapásával térít le, azután egyre mosolyogva, a
seregvezér felé int.
Legyen meg Weila akarata...!
Gorduin önkéntelenül emelte kezét a homlokához. Az elméjében tanyát vert valami nem
avatkozott közbe: várt, figyelt, ám ez mit sem javított a bárd közérzetén. Összegyűjtötte
mentális energiáit, megpróbálta tisztára söpörni tudatát. Semmi változás. Tarkójában fájdalom
pislákolt fel, azután alábbhagyott.
Nagy levegőt vett. No igen. Egy ősöreg tölgy kicsavarása is könnyebb feladat lett
volna...
Attól tartok, hiába próbálkozol. Maradok, amíg maradnom kell.
Az ilanori lehunyta szemét.
- Ki vagy? - súgta szinte hangtalanul. Jó előre irtózott ettől a beszélgetéstől.
Már találkoztunk, közölte a hang. Persze meglehetősen régen; aligha emlékszel rám...
Mintha eltöprengett volna. És találkozunk megint, elhiheted!
- Vagy úgy, egy régi ismerős... - mormolta a bárd. - Nos, őszinteségért őszinteség jár: a
legrosszabbkor érkeztél. Egyáltalán nem örülök neked.
Nem azért vagyok itt, hogy boldoggá tegyelek. A hang nem nélkülözte a malíciát. A
világ már csak ilyen.
Gorduin akaratlanul elmosolyodott.
- Ki a fene lehetsz?
Hagyjuk ezt, javallotta a hang. úgysem hinnéd el...
- Tégy próbára, kérlek! Bizonyos dolgokat fenntartás nélkül elhiszek.
Az én létem nem tartozik közéjük.
- Hogyan lehetsz ennyire biztos ebben?
Ne feledd barátom, hogy képes vagyok a te fejeddel gondolkodni! Ismerlek jól - talán
jobban, mint bárki más, saját magadat is beleértve.
- Ez úgy hangzik, mint valami fenyegetés.
Nem annak szántam.
Gorduin várt, töprengett, azután elhatározta magát.
- Mit tartasz az istenekről?
Még eggyel sem találkoztam, volt a válasz.
- Meglehetősen egyénien értelmezed a társalgás fogalmát - bosszankodott a férfi. - A
könnyedségből ítélve, amellyel a lényeg mellett elsiklasz, lehetnél akár angolna is...
Ha azt mondanám, léteznek igazi istenek, vajon elhinnéd-e?
- Semmiképpen.
Sejtettem. És hadd viszonzom az őszinteséget egy titokkal: bizonyos teremtmények
cselekedetei egész világok sorsának alakulását befolyásolhatják. Mi a véleményed?
- Nem hiszek a sorsszerűségben sem.
Elég rosszul teszed. De nem vitázni jöttem, csupán azért, hogy figyelmeztesselek:
küldetésed felettébb fontos.
101
- Csakugyan? - firtatta a bárd. - És ugyan kinek? Mert nekem csak annyira az, mint
bármelyik nemszeretem munka: igyekszem mielőbb túllenni rajta.
Tréfálsz.
- úgy hangzik, mintha tréfálnék? Hát ide figyelj... - Gorduin kinyitotta a szemét, de látni
semmit nem látott. - Sok ez a jóból. Az őrzök, a sivatagi haramiák, a bérgyilkosok meg a
fejvadász még hagyján, a Kaput is kipróbáltam, de ami ideát végbemegy, igazán nem nekem
való. Alyr Arkhon, a nekromanta a te embered: sokkal többet konyít a mágikus
ostobaságokhoz, mint én. Megmutattad, mit tudsz - elintéztél egy lovat, a múltba
penderítettél, elvakítottál, kiokosítottál. Érd be ennyivel, és távozz!
Valóban dühítette a dolog. Lelki szeme előtt ott imbolyogtak a közeledő ork
hadijelvények. Ki kell jutniuk innét, méghozzá mielőbb!
Az idő, mondotta rendíthetetlen nyugalommal a hang számomra olyan, mint számodra a
távolság: belátható, bejárható, előre és hátrafelé egyaránt. Vannak azonban olyan mélységei,
amelyeket csak nagy sokára, súlyos áldozatok árán érhetek el, ráadásul gyakorta ütközöm
akadályokba az oda vezető úton. Semmi részem abban, ami veletek történt, de nem
hagyhattam ezt a lehetőséget kihasználatlanul!
- Pazar - acsargott a bárd. - ám bárki légy is, nem hinném, hogy mindehhez közöm
volna!
Nem csupán ehhez van közöd, Tier Nan Gorduin, közöd van még sok egyébhez is. Ami
engem illet, csakugyan régóta ismerlek, akadnak azonban olyanok, akik csak most figyelnek
fel rád - s az ő érdeklődésükben még annyi örömed sem lesz, mint az én jelenlétemben! - A
hang egyszerre elhalkult; úgy tetszett, tulajdonosa másfelé figyel. Ez egyszer a kedvedre
teszek - mennem kell. Ne feledkezz meg rólam! Hasznodra válhat, ha tudod: rajtad a Jel!
- "És nem hagy el..." - Gorduin nagyot nyelt, ahogy tarkójába ismét belehasított a
gyorsan múló fájdalom. Ostoba románcok! Tönkreteszik a boldogtalan énekest...
A tekintetére borult homály oszladozott, ismét érezte Eriel szorítását, s tudván tudta,
hogy kettejük valós idejéből aligha pazarolt a beszélgetésre néhány pillanatnál többet.
Keményen megmarkolta a kantárt, s arrafelé fordult, amerről jöttek - s ahol most rudakra
erősített ember- és lókoponyák imbolyogtak a fekete sereg közeledtének ütemére.
- Kapaszkodj! - vetette oda a lánynak. - történelemleckét veszünk...
Alyr megfogódzott lova nyergében. Az előtte kavargó kék fényörvény nem volt rá
hatással, de látta, hogy a fekete ló megbokrosodik, s a dimenziók viharába ragadja a lányt.
Ebben a pillanatban már tudta, mi következik.
Az az ostoba bárd! Azzal, hogy utána veti magát, nem csak saját életét kockáztatja,
hanem a küldetés sikerét is! Nélküle, karja és fegyverei ereje nélkül aligha jutnak a Gra-
Tinolon emelt főszentélybe, s ha netán bejutnak is, legfeljebb percekig maradhatnak életben...
Kiáltott, megpróbálta jobb belátásra bírni az esztelent, de az vagy nem hallotta, vagy
nem akarta hallani a figyelmeztetést: előredőlt felsőtesttel vágtatott a lány nyomában. Alyr
gyanította, nem érheti utol - erről az örvény maga gondoskodik...
És valóban: a két alak máris eltűnt a szeme elől, vízbe hajított kövek gyanánt merültek a
sosem változó múltba. Az elf kínzó tehetetlenséget, s valami egyebet is érzett - meglehet,
keserűség volt, bár maga sem tudta, társai elvesztését fájlalja-e, vagy a küldetés balsikere,
önnön végzete felett kesereg. Lehajtott fejjel állt, mígnem megérezte maga mellett a pyarronit.
Felpillantott, szemében szomorúság tükröződött, s Molluh ugyancsak meglepődött ezen.
- Hová lettek? - kérdezte remegő hangon. Hunyorgott, nem nézett a fénybe.
102
- Ha a feltevések helytállóak, hétezer esztendő választja el őket tőlünk - felelte

kíméletlen tárgyilagossággal az elf. - Alighanem az életükért harcolnak éppen a múlt
valamelyik nagy ütközetében. Soha többé nem látjuk viszont őket. Ketten maradtunk.
- Tudsz valami módot arra, hogy megmentsük őket? - Molluh hangjából is elkeseredés
csendült ki. - úgy értem, a mágiád segítségével... Talán, gondolom érdemes lenne
megpróbálni!
A nekromanta eltöprengett. Végiggondolt mindent, amit az idő- és térmágiáról valaha
tanult, s lassan kelletlenül ingatni kezdte a fejét. A pap rátapintott a lényegre: talán. A
nyeregkápán függő zsákból vaskos, fémveretekkel díszített könyvet kotort elő, s hátrébb
léptetve tanulmányozásába fogott. Ha valahogy hatástalanítani tudná a kövek mágiáját, lenne
rá esély, hogy kiragadja társait a veszedelemből - ha egyáltalán életben vannak még...
Molluh egy darabig ott téblábolt mellette, azután észbe kapott, odébbvonult, és imáiba
mélyedt.
A maga módján.
Iszonytató bömbölés dübörgött végig a csatázó orkok és kyrek sorai felett. Visszhangja
jó darabig kóborolt a Tinolok ametisztben gazdag bércei közt. A harc pár pillanatra
abbamaradt. Mindkét oldalon a magyarázatot keresték, hiába. Kisvártatva újabb kiáltások
harsantak, ám ezúttal jóval közelebbről: azok az orkok lármáztak, akik a kettős teherrel is
könnyedén repülő fehér mént megpillantották. Szablyájukat fejük fölé emelve útját állták -
hatan másodpercekkel később nyílvesszőtől átjárt torokkal, átlőtt szívvel zuhantak a földre.
Egyet fegyverének tusával taglózott le a bárd, kettőt hátasa tiport agyon; nyomban ezután
villámként szökkent ki hüvelyéből a rúnákkal ékes ilanori kard, szikrázó íveket rajzolt a
fenevadak kipárolgásától sűrű levegőbe, a ahová lecsapott, onnét szanaszét fröcskölt a
rozsdaszín vér... És az orkok, a nap folyamán immár másodízben, rémülten hátrálni kezdtek,
mintha lemondtak volna arról, hogy megtörjék a párja helyett is harcoló férfi erejét. Alig
maroknyian állták a sarat, illesztettek vesszőt otromba íjuk idegére, hogy célba vegyék és
leterítsék - s egy szempillantás alatt őket is elérte a vég. A legtöbb hang nélkül hanyatlott le,
egyikük-másikuk azonban úgy maradt meggörnyedten, ahogy a nyílpuska lövedéke kioltotta
életét. Gorduin átugratott felettük, lefejezett egy zsákmányolt lándzsát nekiszegező, fekete
pikkelypáncélos óriást, s máris nekihuzakodott megint...
A kyr sereg megmaradt, jobbára gyalogosan küzdő katonáiba új erőt öntött
megjelenésével: ismét csoportokba verődtek, és kettőzött lendülettel rontottak az ellenségre.
Az élen imbolygó, csupa koponya hadijelvény úgy dőlt el, akár egy derékba tőrt árboc, tizet-
tizenkettőt is letaglózott azok közül, akik hordozóit mindeddig védelmezték... A dombok közt
a seregvezértől eltanult Pusztító-jelmondat eltérő hangú szólamai visszhangoztak most,
elkeveredve az orkok állati bömbölésével - egyedül Gorduin verekedett némán, ahogy apja
nem kevésbé veszett hírű nagybátyja okította egykor: "Ha kiáltasz, csak felhívod magadra az
ellenséges varázstudók, és az amúgy közönyös égiek figyelmét... Ha ölnöd kell, ölj
csendben!" És ölt, ölt mindaddig, míg sikerült lélegzethez jutniuk.
Lerázta kardjáról a vért, úgy pillantott vissza arrafelé, amerről jöttek. Siralmas látvány
tárult a szeme elé: a kiégett füvű síkon ezerszám hevertek a megcsonkított holttestek,
halmaikon élők gázoltak át, hogy újból egymásnak rontsanak; a levegőben por, füst és pernye
kavargott; a haldoklók kezei itt is, ott is az ég felé emelkedtek, mintha kúszónövények szárai
volnának, vagy mintha eltökélték volna, hogy erejük maradékával elérik, megragadják és
magukkal rántják a napot... A kyr légiónak alig a tizede maradt talpon, ám az orkok még
103
ennél is iszonytátóbb veszteségeket szenvedtek. Az emberek Lan-Ro Ryen, a később mitikus

hősként megénekelt hadnagy vezetésével egy magaslaton foglaltak állást, a sereg vezére tőlük
távol, magányosan vívta végső párviadalát sorsával - a bárd megesküdött volna, hogy ajkán
boldog mosoly játszadozik...
Megrázta fejét, sietségre ösztökélte a fehér mént. A haragoszöld vadon helyén nyújtózó
síkság felé szabad volt az út, mögöttük, a dombgerincen azonban, akárha a föld rögei
moccannának, felbukkantak már az üldözésükre indult fekete alakok.
- Gyerünk, Alyr! - esdekelt Gorduin. - Biztos vagyok benne, hogy egyetlen árva
bömbölésnél többre is futja az erődből! Nyúlj le értünk - most mindjárt, ha kérnem szabad!
Fény lobbant, vakító, kénsárga fény: palástként borult rájuk, s a nyomukban törtető,
őrjöngő orkokra. Egykettőre elhomályosult a múltbéli táj, a csatamező képe: a villódzásban az
elmúlás jól ismert szaga kísért, kart karba öltve a zuhanás képzetével, azután...
Azután az Elátkozott Vidék éjszakájában voltak megint; a fények - kékek, sárgák -
nyomban kihunytak, szemközt, egy pentagramma közepén ott állt a hamuszín hajú elf.
Leeresztette két kezét, elmosolyodott, majd váratlanul megingott, s végigterült a kiszikkadt
földön.
Gorduin leugrott a nyeregből, és megperdült a sarkán. A lány két tőrét markolva lassan
hátrált, elkerekedett szemmel bámulta a közeledő orkokat. Azok pár pillanatra
elbizonytalanodtak, lejjebb eresztették alvadt vértől feketéllő szablyáikat, ám számbéli
fölényük tudatára ébredve - nyolcan-tizen lehettek - nekiindultak ismét. Ügyet sem vetettek
Erielre, hisz a kimerült nekromanta nálánál is könnyebb prédának ígérkezett...
Mire feltápászkodott, már csaknem körbevették. Kihúzta magát, botját figyelmeztetően
támadói felé tartotta, ám az orkok, mivel sosem hallották még Doran és mágusai hírét, nem
rettentek vissza. A bot ekkor kék szikrákat vetett: többre nem futotta már a végsőkig
elcsigázott elf erejéből. Keserű mosollyal tőrt húzott hát, a nekikészült, hogy legközelebbi
ellenfelére vesse magát, ám hátulról durván megragadták, térdre kényszeríttették, hajába
markoltak, és hátrarántották fejét: látta felemelkedni a fűrészes élű kést, volt ideje felismerni,
hogy ez a vég - mielőtt az ezüstös holdfény megvillant a gyilkos döfést megakasztó északi
pengén.
A bárd merev mosolya rezzenetlen maradt, ahogy jobbja oldalra, balja előre lendült.
Három ork roskadt össze élettelenül. A negyedik magasra emelte buzogányát, majd shadoni
tőrrel a tarkójában előrebukott. A rejtekéből vad üvöltéssel előrontó pyarroni csatabárdja két
sisakos fejet zúzott szét. Gorduin leeresztette kardját, és hátralépett. Az egyetlen megmaradt
szörnyeteg ösztönösen feléje mozdult. Alyr féltérdre emelkedve szíven szúrta.
Eriel a tetemeket kerülgetve a bárdhoz ment, felpillantott rá. Hosszan, kutatón nézte,
aztán félrebillentette fejét. Valószínűtlenül sápadt volt az arca.
- Kötve hiszem - suttogta -, hogy ugyanezt egy kedves öreg hölgy kedvéért is
végigcsináltad volna... - Lábujjhegyre állt, és megcsókolta. - De legközelebb a lovamról se
feledkezz meg, kérlek! Mögüled nézve túlontúl mozgalmas nekem a világ. - Az elfhez fordult.
- Megtudhatnám, mi történt? Mintha...
- Holnap - felelte kurtán Alyr. Aki épp akarta, kiérezhette belőle ezt is: Sohanapján.
Némán felszedelőzködtek, s lovaikat kantárszáron vezetve megindultak a magaslat felé,
amelyen hatvan-egynéhány évszázaddal korábban egy szerencsétlen véget ért kyr sereg
fanatikus vezérének sátra állt.
A tábortűz javában égett, a pyarroni készítette már a szegényes vacsorát, amikor a
nekromanta Gorduin mellé sodródott, s úgy pillantott rá, ahogy soha azelőtt.
- Köszönöm, barátom - suttogta.
104
105
6.
Higanyfényű éjszaka volt, asztronómusoknak, kóborlóknak, vérfarkasoknak,

szeretőknek való; nyugat felől bőven áradt a tengerillatú, vitorlákat dagasztó szél, felfrissítette
kissé az Elátkozott Vidék levegőjét, hogy aztán kiesebb tájak felé suhanjon tova.
Eljátszadozott az útjába kerülő ágakkal, indákkal, trollbőrnél szívósabb levelekkel, s fel-
fellebbentette a gra-tinoli orkok maradványai felett guggoló férfi tépett köpönyegét.
A Kígyó régóta járta már a halál iskoláját, ám ez a hely számos meglepetést tartogatott a
számára. Elmélyülten vizsgálgatta az elesettek sebeit, kezébe vette fegyvereiket, ujjait
végighúzta a sisakokat díszítő véseteken - hasonlókat sem látott még soha azelőtt. Pedig ha
valaki, ő aztán ismeri ezt a népséget, de még mennyire, hogy ismeri!
A furcsaságokat természetesen az Elátkozott Vidék számlájára írta - az ember sosem
tudhatja, mibe botlik ideát... A történelem világéletében hidegen hagyta. Hírét sem hallotta a
Pyarron előtti 3573. évben itt zajlott ütközetnek, se a kyrek vitézségét hirdető daloknak:
feladatára s a végcélra gondolt, amely a gyűlölet vöröslő ködében lebegett lelki szemei előtt.
Jéghideg nyugalmat erőszakolt magára, úgy figyelte a szemközti dombon lobogó
tábortüzet, s a rőt derengésben kirajzolódó alakokat, legfőképp a bárdét. Még nem sejti az
alávaló, hogy napjai megszámláltattak, hogy az Ikrek legkiválóbb ítéletvégrehajtója - sosem
használta a "bérgyilkos" elnevezést - a nyomában jár... Aligha hiszi, hogy bárki is követni
tudja - vagy meri - azon az úton, amely ily nyilvánvalóan a Kárhozat Trónusához vezet!
Igaz ami igaz, miután áthaladt a Kapun, megingott ő is - de csak néhány pillanatra.
Az Elátkozott Vidék!
Pontosan tudta, hogy ha tapasztalt vezető nélkül indul neki, majdnem biztosan
rajtaveszt. Azután nekiindult - és túlélte. Éltette a bosszúvágy, no meg Karina illatának
emléke, amelytől ifjúkora óta nem tudott, nem akart szabadulni. Éltette a gyűlölet, amelyet a
démonként küzdő, feketébe öltözött énekes iránt táplált. A könnyedségben, amellyel pengéit
kezelte, a hivatásos embervadászok eleganciája kísértett - maga volt a megtestesült
veszedelem, s láttán a Kígyó olyasmit tett, amit addig soha: őszinte buzgalommal imádkozott
egy fertályórán át. Uwelhez, a Bosszúállás Atyjához könyörgött erőért, de legfőképp
kitartásért. És lám, Pyarron korcs bálványainak egyike nem csupán a Kapun segítette át,
megóvta életét az ártó szellemektől hemzsegő vadonban is! Talán mégsem olyan erőtlenek
ezek az újak, mint azt Tharr papjai állítják...
Egyszer ugyan majdnem letért a helyes ösvényről, s már egészen közel táncoltak hozzá
a nemlét gyönyöreiről suttogó, csalfa fényszeráfok, ám egy belső hang idejekorán
megállította, s újból a helyes irányba terelte.
Az Elátkozott Vidéken töltött első éjszaka iszonytató volt. Kitaposott ösvények híján
szorosan prédái nyomában kellett maradnia, de annyira mégsem merészkedhetett a közelükbe,
amennyire szeretett volna - betegesen félt attól, hogy időnek előtte felfedezik. Hisz annak a
fehér dögnek, amelyik a bárdot cipeli, nyilván nem csak a hallása, a szaglása is kitűnő! Azzal
vigasztalódott, hogy eltökélte: amint végez, nyeregtakarót készít a bestia bőréből...
Már az úton pontosan kitervelt mindent. Hogy mihez fog majd, ha azok elérik céljukat,
minden bizonnyal valami átkozott templomot, vagy egyéb kincslelőhelyet. Vár, míg
legyilkolják a drágaságok őreit - szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy innét egy csipetnyi
földet sem vihet el az ember bántatlanul -, s mikor elcsigázottan, gyanútlanul visszafelé
indulnak, lesből végez az ostoba pappal, a varázslóval, és talán a szukával is. Elvégre ő volt,
aki a lovát megölte! A bárdot hagyja utoljára. Vele szemtől szembe, férfi módján, karddal és
106
tőrrel akar megküzdeni. Mindkét pengéjét mérgezte. Biztos, ami biztos. Ha Uwel ismét
kegyes lesz hozzá, az északi kutya fejével együtt egész vagyont helyezhet úrnője lábai elé!
Nem sejtette, hogy választott hazája, Toron boszorkánymestereknek is köszönhet egyet-
mást. Fogalma sem volt, hogy csak a bőrébe égetett mágikus bélyeg óvja az árnyjárók
dühétől; időről időre elővették kétségei. Mintha összeesküdött volna ellene a rengeteg, mintha
szándékosan akadályozná tervei keresztülvitelében. Pedig ha a híresztelések igazak, a
Sötétség fészke ez is, mint Krán, vagy (e ponton rendszerint elmosolyodott) mint ő maga.
Igaz, eleinte nem akaródzott elismernie a dolgot. Lázadozott a neki jutott szerep ellen -
de hát igen fiatal volt még. Mostanság kedvtelve szemléli az előtte és mögötte járó rettenetet;
ez a legkevesebb, ami egy avatott kezű embervadásznak kijár. Együttérzést, mi több,
rokonszenvet várt az erdőtől, a jelek szerint hiába: még le sem áldozott a vörös hold, amikor
az élőhalottak rárontottak.
A bárd bandáját bezzeg elkerültétek, acsargott némán, miközben kivonta kardját. Majd
egy órába telt, mire felszabdalta őket - fáradtságos és ocsmány munka volt. A sivatagban
kapott sebek újra tüzelni kezdtek, a nyugalomról le kellett mondania. Utálkozva gondolt a
boszorkánymesterekre, akik céljaik érdekében még efféle fajzatok szolgálatait is igénybe
veszik. Esküdni mert volna rá, hogy a késedelem miatt a kalandozók nyomát veszíti, ám
ezúttal, a fényvihar képében, hozzá pártolt a szerencse.
Mire a helyszínre ért, javában folyt a küzdelem az orkokkal, s a Kígyó szívét marokra
kapta a rémület: mi lesz, ha prédái elhullanak, mielőtt lecsaphatna rájuk?
Aggodalma természetesen alaptalannak bizonyult, s most, jó két óra múltán, tüzüket,
meg az elf lassan mozduló alakját szemlélve már hasznosnak ítélte a tapasztalatot. Érezte,
ezek el fognak jutni céljukhoz, bárhol legyen is az. El fognak jutni odáig, s minden bizonnyal
teljesítik küldetésüket, vissza azonban nem térnek soha...!
Megint elmosolyodott. Azután gondolt egy merészet, s lassan, óvatosan, sokéves
gyakorlat szülte biztonsággal kúszni kezdett a tábor felé.
Két órájába telt, mire hangtalanul a közelükbe férkőzött; a lovak számára kifeszített
pányvákkal átellenben, az elf és a pyarroni pihenőhelye között találta magát. Egy darabig
gondolkodott, melyiküket vegye szemügyre tüzetesebben, melyik alvó testén ejtsen fájdalmas
sebet tőrével - azután a köpcös, láthatólag veszélytelenebb zarándok mellett döntött.
Nem tehetett meg azonban három métert sem, amikor az felegyenesedett, s egyenest
rábámult.
Világosban egészen másként fest, állapította meg tárgyilagosan a Kígyó. A fene se
gondolta, hogy ilyen hórihorgas, és...
Mozdulatlanná dermedt.
A zarándok szemgödrében kénsárga láng lobbant, kísérteties fénybe vonta a
pergamenszerű bőr borította, csontos arcot. A lény halk szisszenésekkel vette a levegőt,
teleszívta tüdejét, majd kezére pillantott: ujjai karmokká görbültek, s lüktettek.
- Nem! Ne még...! - zizzent a hang az embervadász koponyájában, s az, noha időközben
ráébredt, hogy a fantom nem láthatja öt, reszketni kezdett, majd verítékben fürödve elhátrált
onnét, s nem is mert többé a tűz felé pillantani. Jó fél mérföldnyire torpant csak meg, egy
fának vetette hátát, úgy várta, hogy a borzongás csillapuljon. Nem szándékozott a történtek
jelentőségén töprengeni. Bűbáj, érzékcsalódás, az átkos vadon újabb káprázata!
Nyakára hágott egy flaska szesznek, köpönyegébe burkolódzott, s lassanként álomba
merült - és álmodott. Egy feneketlen szakadék túloldaláról Karina szólongatta, a homályban
kiállhatatlanul izzottak a kénsárga szemek, mégsem mert a kardjához nyúlni, mert megérezte,
ha megteszi, menten porrá omlik.
107
Egy óra múltán felriadt, kábán meredt a dombtetőről felszálló füstre, a lazacszínnel
csíkozott keleti horizontra, azután ismét alámerült: reggelig csak bosszújáról álmodott már.
108
7.
A rákövetkező nap alkonyára az utazók maguk mögött hagyták a csontok, elrozsdállt

fegyverek tömegét rejtő lapályt. Táborukat ismét egy dombon ütötték fel. Eriel Gorduin mellé
telepedett, elkészítette vacsoráját, de enni alig evett - annál gyakrabban tekintgetett a felhőtlen
égre.
Az ezüstkék holdtölte utáni második órában az alig parázsló tűznél megjelent Alyr.
- Itt az ideje, hogy mi ketten őszintén beszéljünk - jelentette ki ellentmondást nem tűrő
hangon. - Küldd el a lányt!
A bárd oldalra pillantott. Ellenkezésre számított, ám ismét csalódnia kellett: Eriel
zokszó nélkül tápászkodott fel, s vetette át vállán pokrócát.
- Várlak - suttogta, s már ott sem volt.
Az elf hátradobta a csuklyáját, s elgondolkodva nézett utána.
- Közötök van egymáshoz... - Kijelentésnek szánta, nem kérdésnek. Gondterhelten vonta
össze szemöldökét, tőrével a zsarátnokba kotort. Vörös szikrák szállongtak, aztán elenyésztek.
Gorduin a kardja markolatába foglalt karneliánt, egy régi barát ajándékát fényesítette el-
elrévedőn.
- Esetlegesen fogalmazol, de nagyjából erről van szó. ö... - Megrázta fejét, arrafelé
intett, amerre a lány eltűnt - ...az a fajta, akinek muszáj tartoznia valakihez. Legalábbis ideig-
óráig, azt hiszem.
Alyr bólintott, hamuszín haja a homlokába hullt.
- Maholnap akár meg is halhat - suttogta. - Mihez kezdesz akkor?
Gorduinnak eszébe jutott a romok közt Eriellel töltött első éjszaka. Hallotta a lány
szapora lélegzetvételét, érezte ujjai szorítását, fülében csengett különösmód fátyolos hangja,
amellyel egy messzi országról, furcsa emberekről, egy hídról, meg önnön végzetéről beszélt.
"A túloldalon meghalok...
- Nem éri baj - mondta Alyrra pillantva. - Ezúttal nem.
- Bízol benne? - firtatta az elf.
- Egy lélekben sem bízom.
Alyr felvillantotta halovány mosolyát.
- És mégis az életedet kockáztattad, hogy megmentsd az övét - és az enyémet. Különös
ember vagy te, Tier Nan Gorduin!
A bárd félrenézett, azután a pengére sandított. A fémre ujjnyi pászmákat vetet az
ezüstkék hold világa. A vérfoltok egészen feketének látszottak.
- Mondták már mások is...
Az elf a fajára jellemző fürgeséggel szökkent talpra, körülpillantott, azután megint a
sarkára ült. Nyugtalannak látszott.
- Molluh a lovak mellett maradt - mondta Gorduin. - Nyilván alszik már.
- Bajt hoz ránk - mondta erre tompán a nekromanta. - ö...
- Tudom - bólintott a bárd. - Éreztem én is. Van itt néhány dolog, amit kezdettől
furcsállok, és néhány olyan, amit sehogyan sem tudok a képbe beilleszteni. Eriel az egyik.
Molluh a másik, és a harmadik...
Alyr lassan bólintott.
- A harmadik én vagyok.
- Valaki - folytatta Gorduin -, esetleg valakik elhallgatják előlem az igazságot. A teljes
igazságot. Én pedig semmit nem gyűlölök jobban a titkolódzásnál. - Kísértést érzett, hogy
említést tegyen a tudatában tanyát vert, majd eltávozott idegenről, de leküzdötte. - Így hát, ha
109
csakugyan fontos mondanivalód van a számomra, vágj bele, ó Alyr, mielőtt ismét
megzavarnak! Bizonyos dolgokkal nem jó az utolsó pillanatig várni.
A hamuszín hajú nekromanta előrehajolt, pár percen át a rőt és fekete lemezkéket
villogtató pajzsra bámult.
- A feladat körül, nyilván kitaláltad már, nincs minden rendjén - mondta végül. - úgy
rémlik, a vén mágus igazat beszélt: odafenn a hegyen csakugyan pokoli fajzatok tanyáznak, s
arra készülnek, hogy valami megmagyarázhatatlan gonosztettet kövessenek el. De hogy
miként jött rá, s főként, hogy miért érzi kötelességének a beavatkozást, rejtély számunkra.
- Számunkra? - visszhangozta a bárd. - A dorani mágusokról beszélsz?
- Mi sem vagyunk egészen bolondok, Tier Nan Gorduin! Figyelmünket éppúgy
felkeltették az égi változások, mint a mágusét. Már azon voltunk, hogy a végére járjunk a
dolognak, amikor...
- Amikor rájöttetek, hogy messze délen egy vén bolond ugyanerre készül. Arra a
következtetésre jutottatok hát, észrevétlenebbül érhetsz a helyszínre, ha egy csoport tagjaként
utazol... - mosolygott fanyarul a bárd. - Ezért hagytad magad Gro-Ugonban "megmenteni",
igaz?
Alyr bólintott.
- Azt a feladatot kaptam, derítsem ki, mi folyik a szentélyekben. Egymagamban nem
vághattam volna neki - előbb vagy utóbb kénytelen lettem volna olyan eszközökhöz
folyamodni, amelyek elárulják közelségemet az ellenségnek. Túlságosan nagy volt a távolság,
túl rövid az idő is... Hisz jócskán benne járunk már a Halál Havában, azok odafent pedig
cselekedni fognak, még mielőtt véget ér! Az Elátkozott Vidékre nyíló Kapu pontos helyét
nem ismertük; Kránhoz kellett volna fordulnunk segítségért, azt pedig elkerüljük, ha csak
lehet... - Tenyerébe támasztotta állát. - Orwella híveinek szervezkedése mindenkor politikai
ügy. Könnyelműség lett volna ezt épp most figyelmen kívül hagynunk.
Gorduin szórakozottan húzta végig ujját a kardlapon.
- Vagyis a felderítés a feladatod... Semmi több?
- Mi egyebet tehetek én? - felelt a kérdésre kérdéssel az elf. - A döntő pillanatban talán
sikerül felhívnom ottlétünkre megbízóim figyelmét, s ezzel esetleg megmenthetem
mindannyiunk életét, de aztán... - Legyintett. - Mindegy. A kígyófészek kifüstölése a
nálunknál hatalmasabbakra vár.
- Hát a mi mágusunk?
- Bárki legyen is - tűnődött Alyr -, biztosan nem tréfál; ha cserben hagyjuk, pusztulás
vár ránk. De... nem csak erről van szó.
A bárd az égre emelte tekintetét. A csillagok keményen, ellenségesen ragyogtak, s most,
hogy a kék hold a bércek mögé bukott, tisztán látszott a számtalan fénypontból összetevődő, a
zeniten áthúzódó Sárkánygerinc.
- Halljam, mi egyebet tartogatsz még?
- Jó okom van feltételezni, hogy a pyarroni külön alkut kötött a mágussal. Talán a
vállalkozás ellenőrzése a feladata, talán az ítélet-végrehajtás, netán az, hogy elnémítson
bennünket, miután elvégeztük, amit el kell végeznünk... Az első perctől fogva nyilvánvaló,
hogy hazudik: a mágia, amit használ, nem papi mágia, hiába igyekszik ezt a tényt minden
lehetséges módon leplezni. Alighanem sejti is, hogy nem sikerült elbolondítania, s nem
csodálkoznék, ha odabent a templomban, a harc zűrzavarában megpróbálkozna valamivel.
Ügyelj a hátadra te is!
- Megteszek minden tőlem telhetőt - biztosította Gorduin. - Milyen szerep vár a lányra?
- A kapubástyát megmászva be kell jutnia a templomba, hogy utat nyisson nekünk.
Orwella szentélyeinek rendszerint csak egy bejárata van. Azok, akik a bérceken most tanyát
110
vertek, repülve érkeztek. Ismered a Gro-Ugon hegyei közt fészkelő pteroptákat, ugye? A Kard
Testvérisége, akár az orkok bandája, gyakorta használja őket hátas és teherszállító gyanánt.
- A Kard Testvérisége... - visszhangozta Gorduin összeszűkült szemmel. - Nem hittem
volna, hogy ilyen hamar kiheverik nagymesterük elvesztését.
- Hella Riquill meggyőző ereje közismert - mondta Alyr. - És ott van még a párja is...
A bárd erre csak bólintott, és letörölte kardját. A boszorkány tetteiről kontinens-szerte
mendemondák terjengtek - nyugtalanító mendemondák.
- Jó néhány embert ismerek - mormolta -, akik egész kis vagyont fizetnének a nő fejéért.
Nem kevés ellenséget szerzett magának, mielőtt felcsapott volna a Kitaszított
szálláscsinálójának... És vajon ki az a Raginal, akit urául kiszemelt?
Alyr félrenézett.
- Ki tudná megmondani? Gro-Ugonban valósággal hemzsegnek Orwella fanatikus
papjai, meg azok a megszállottak, akik Tőle eredeztetik hatalmukat. A boszorkány csak
választott közülük - vagy talán öt választották. Maholnap többet is megtudhatunk...
- Eddig világos - mondta Gorduin. - Bejutunk, levágjuk a lovagokat, megfékezzük Hella
Riquillt meg a jövendőbelijét, és a te istened, a mágusról nem is szólva, roppant elégedett
lesz. Most már csak azt áruld el, mit keresünk!
- Hogyan? - rezzent fel az elf.
- Kell lennie ott valaminek - sóhajtott Gorduin. - Valaminek, ami tisztátalan. Ami a
Rettenet Asszonyának princípiumát, vagy annak egy részét hordozza. Valami ékszer. Egy
drágakő - vagy egy égből hullott kő, amilyen ez itt... - Kardja markolatára csapott. - Esetleg
élőlény. Orwella csupán ilyen formában képes behatolni világunkba az ősi Egyezmény
megsértése nélkül. - Várt, töprengett. - Idő. Idő kell neki. Meglehet, rég mesterkedik már.
Meglehet, csak erre az apróságra van szüksége, ahhoz, hogy keresztültörjön és testet öltsön.
Nem kizárt, hogy eszköz a kezében maga a mágus is. Ha pedig így van...
- Ha így van - mondta nyugodtan az elf -, meghal, még mielőtt a hónap véget ér. Erről
az enyémek gondoskodnak.
Nem nevezi meg a patrónusát, gondolta a bárd keserűen. Elárul ezt-azt, de korántsem
mindent, vagyis pusztán időt akar nyerni; azt akarja, hogy ne legyen módunk visszakozni...
Vajon hányszor kellene kihúznom a bajból, hogy igazán őszinte legyen?
Nagyot nyelt, azután felállt.
- Takarékoskodj az erőddel! - intette csöndesen az elf. - Ki tudja, mit hoz a holnap?
Gorduin elhúzta a száját, vállára dobta köpenyét, és a lány keresésére indult. A domb
túloldalán, a lovaknak rögtönzött karámtól tíz-tizenöt lépésnyire mécses égett, fénykörében a
zarándok üldögélt, látszólag fohászába feledkezve. Amikor a bárd melléje ért, lassan
felemelte, azután ingatni kezdte fejét - szemének az első pillanatokban csak a fehérje látszott -
, s fojtott hangon megszólalt:
- Az elf hazug.
Gorduin nem lassított léptein.
- Tudom.
- őrizkedj tőle! És a lánytól.
A bárd erre megtorpant, a pyarroni füléhez guggolt, úgy suttogta:
- Te pedig tőlem őrizkedj, rendben? Ha ki-ki sikerrel jár, nyugodtan alhatunk...
Micsoda társaság!, gondolta, miközben ismét nekiindult. Micsoda éjszaka~!
111
8.
A lány ébren várta a Hajlék homályában. Alighogy kattant a zár, lejjebb csavarta az
örökégő lámpás lángját, és a kezét nyújtotta feléje. Volt valami különös a mosolyában, mintha
sírni és nevetni szeretett volna egyidőben.
- Itt az ideje, hogy mi ketten őszintén beszéljünk - mondta, azután a szokott
alapossággal csókolni kezdte Gorduint, s abba sem hagyta jó tíz percen át. Nyála édes volt, a
szeme szomorú. - Ocsmány dolgokat tudtál meg, ugye?
- Hogyne - suttogta a férfi. - A papról kiderült, hogy álruhás barbár, az elfröl, hogy
álruhás gnóm, rólam, hogy voltaképp nő vagyok, ami pedig téged illet...
Eriel a szájára tapasztotta tenyerét, hozzáhajolt, hosszan, figyelmesen nézte. Gorduin
ámulva fedezte fel, hogy szemében könnyek csillognak. Egyszerre beszélni kezdett.
Szaggatottan, nehézkesen törtek elő belőle a szavak, látható erőfeszítéssel fékezte meg
remegését.
- Nem akartam, hogy tudj róla, de most... Muszáj! Valamelyikük biztosan észrevette, és
legkésőbb holnapután... mindenképpen elárulná... - Elmázolta könnyeit. - Ne kérdezz semmit,
kérlek! Biztos voltam benne, hogy kihúzom, de valahogy... talán amiatt, amit tettünk...
Éreztem, elkezdődik, de harcoltam ellene... Vártalak! Most azt akarom, hogy lásd... Hogy
légy mellettem... utána, de legfőképp közben. Nem maradhatok egyedül! Odakint... Ezek
talán meg is ölnének, de te... Ugye nem... Ugye nem bántanál engem?
Vállait néma zokogás rázta, Gorduin kézfejére, nyakára forró könnycseppek hulltak. A
lány keze az övén matatott, megkaparintotta, messzire hajította tőrét, azután a mellére borult,
átölelte a nyakát, úgy szipogta:
- Tíz-egynéhány éve, odahaza Shadonban... még mielőtt apám odébbállt... egy este nők
jöttek a házhoz... Felice szektájához tartoztak, de akkor máig nem tudtam erről... Minket,
gyerekeket anyám aludni küldött, és ránk parancsolt, hogy semmiképpen ne leskelődjünk... A
vendégszobába gyűltek össze, még... még az öreget is elzavarták valahová. Aludni
próbáltunk, de nekem... sehogy sem sikerült. Odalent tüzet gyújtottak: éreztem a füstölőszerek
illatát, meg... meg azt a másikat - bár ne éreztem volna soha! Fogalmam sincs mi ütött belém,
de egyszerre... lefelé indultam. átlopóztam a házon, ki a kertbe, a vendégszoba ablakáig...
Vártam, hogy énekeljenek, de csak nem kezdtek neki... Pedig biztos voltam benne, hogy
affélék ők is, mint anyám, és hogy jó pár hasznos trükköt... elleshetek tőlük. álmomban sem
gondoltam, hogy észrevehetnek, hiszen odakint vaksötét volt, koromsötét! Az ablakhoz
osontam hát, és belestem - átkozott legyek mindörökre...! - Arcát a bárdéhoz szorította. - Jaj
Tier... Ugye nem gyűlölsz meg? Ugye nem űzöl el magad mellől?
- Miért üldöznélek el?
Eriel váratlanul összerázkódott, görcsösen szorította Gorduin kezét, és egészen más,
majdhogynem élettelen hangon rebegte:
- Azt parancsolták, sose beszéljek róla... Hogy ha elkezdődik a változás, rejtőzzek el, ha
férfi van mellettem éppen, öljem meg... Az a nő... a legidősebb, aki észrevett, aki utánam
küldte őket... sebet ejtett rajtam a kezével. Megízlelte a véremet, azután levetkőzött, és arra
kényszeríttet, hogy nézzem! Anyámat hívtam, kiáltoztam, de hiába... És egyszerre... éreztem,
hogy én is... hogy én is olyanná leszek... "Ezután mindig vadászni támad kedved, ha süt a
hold!" - mondták. "Mától fogva közénk tartozol!" Adtak egy... egy szent szimbólumot is, de
már másnap elhajítottam. Nem mertem szólni apámnak, anyámnak, sem bárki másnak... Azt
mondták, megölnének érte... És azóta... azóta, kéthavonta egyszer...
112
Felsikoltott, oldalt vetette magát, mindkét kezét arcához kapta. Azután, mintha pusztító
őrület hatalmasodott volna el rajta, csapkodni kezdett maga körül. Egykettőre leverte a
lámpást, mely elhalványult de nem hunyt ki teljesen. Gorduin utána kapott a rájuk hullt
félhomályban, Eriel azonban kisiklott az ujjai közül, a Hajlék legtávolabbi sarkába hátrált, s
elkerekedett szemmel meredte rá.
- Ne bánts! - könyörgött. - Ne...
Feje lekókadt. Kapkodva szedte a levegőt, azután hirtelen elcsendesedett, és
felpillantott. Tekintetében két fénybogár táncolt most, két izzó zsarátnok. Gorduin
önkéntelenül hátralépett. Tudta amit tudott Felice szolgálóiról, de azt remélte, Eriel valóban
különb tolvajnak, mint ragadozónak.
Várt. Figyelte a ruháitól megszabaduló lányt, tekintete végigsiklott törékenynek tetsző,
fiús alakján - azután pedig, hogy a változás elkezdődött, elfordult, hogy egy darabig ne kelljen
látnia.
Köpenyét a lámpásra borította. A homály méginkább elmélyült, a körvonalak
jótékonyan elmosódtak; a prémekkel kibélelt Hajlék csaknem teljes sötétségbe borult, mintha
az izzó macskaszemek is kihunytak volna. Csend volt, tökéletes, vérfagyasztó csend.
Gorduin beletörődő sóhajjal végignyúlt az ágyon, a kulacs után tapogatódzott, azután
váratlanul valami puhát, valami elevent ért a keze - egy lapos fej keményen hozzá
dörgölődzött, a dorombolás az egész üreget betöltötte... ő csak várt, egyetlen hirtelen
mozdulatot sem tett, hagyta, hogy a doromboló nagyvad melléje szökkenjen, hogy
elhelyezkedjék az oldalán. Ujjait az izmos nyak dús szőrzetébe fúrta, halkan, megnyugtatóan
a nevén szólította a lányt, baljával tapogatódzott csak tovább, ám mire meglelte a szíverősítőt,
rádöbbent, nincs már szüksége rá.
Oldalán idővel abbamaradt a fészkelődés: Eriel, a hiúz elszunnyadt, s valószínűleg aludt
egy keveset ő is, mert mire újból kinyitotta szemét, a fekhely mellett, újból égett a lámpás, a
lány pedig ember volt megint: bátortalanul rámosolygott, azután szeretni kezdte, a kezével, a
szájával; lassú lüktetéssel, hálásan eggyé vált vele, majd boldog mosollyal merült ismét
álomba mellette.
Gorduin várt még egy darabig, azután lélekben vállat vont: lesz ami lesz, pihenni fog,
akár tetszik a macskafélék kegyetlen istennőjének, akár nem. Közelebb húzódott a lányhoz,
lehunyta szemét.
És csak tessék-lássék őrizkedett.
113
NEGYEDIK RÉSZ
1.
Kilenc napba telt, mire a Gra-Tinol lábához értek. Kilenc napon át küszködtek, kilenc
éjszakát töltöttek sárban - mert a fényvihart követő harmadik nap hajnalán megeredt az eső, és
úgy zuhogott, mintha abba se akarná hagyni többé...
Valamennyi ruhadarab ronggyá ázott, mert az El Hamedből való pár vég
viaszosvászonnal inkább felszerelésüket óvták. Alkonyat után, bár a hőség alig enyhült,
vacogtak mindannyian. A felázott föld a világosság óráiban miazmás párát lehelt, néhányszor
feltámadt a szél is, majd egykettőre orkánná vadult, arcukba vágta a felragadott bűzlő
permetet.
A harmadik nap délutánján névtelen mocsár állta útjukat - két napon át bolyongtak
sárgás ködében. Minden lépéssel életüket kockáztatták, minden pillanatban elnyeléssel
fenyegette őket a láp: útjuk legkomiszabb időszaka volt ez. Ismét eluralkodott a levertség, a
hallgatás csak nagynéha tőrt meg, de a beszéd nem enyhített a négyük közti feszültségen.
Gorduin figyelmét nem kerülték el a csípős megjegyzések, amelyekkel Alyr Molluhot
bosszantotta, a pyarroni azonban mindvégig adós maradt a felelettel. Eriel szintén nem
vesztegette a szót, csupán annyit közölt már a kezdet kezdetén, hogy ő bizony senkinek nem
vet kötelet, ha arra kerül a sor.
Könnyű neki, gondolta a bárd. Ha igaz, hogy a macskaféléknek kilenc életük van, nem
veszíthet túl sokat...
Az út során négyszer támadtak rájuk élőhalottak. Egyszer, Alyr figyelmetlensége
folytán, kézitusára is sor került, s az egyik tetem karmával végigszántott a lány bal vállán. S
noha a küzdelem elfújta a fásultságot, noha a következő nap valamivel gyorsabban telt az
addigiaknál, a legkomiszabb pillanatok csak ezután következtek: a sebesült ereje rohamosan
fogyott. Enyhe sebláz, közölte a pyarroni, és átkötözte a karmolást. A negyedik nap éjjelén
Eriel láza mégis magasba szökött.
Gorduin, aki immár nem érezte szükségét a titkolódzásnak, társai szeme láttára nyitotta
meg a Hajlékot, cipelte fekhelyére a lányt, aki önkívületben hánykolódott egész éjjel, olyan
hevesen, hogy a bárd olykor komolyan aggódott az életéért.
Az ötödik napon egy tapodtat sem haladtak. A lázrohamok szüneteiben, mikor tudata
kitisztult, Eriel éjsötét, fáradt szemeit Gorduinra emelte, követte tekintetével a férfi minden
mozdulatát.
Ne menj!, esdekelt a pillantás. Szükségem van rád...!
Aztán megint kínkeserves órák jöttek, s mert mit sem csitult a zivatar, odabent tanyáztak
valamennyien. A Hajlék fedelén vigasztalanul dobolt az eső, a zarándok hortyogott, Alyr
nyitott szemmel meredt a homályba, a bárd pedig tartotta, s ha kellett, bátorítón megszorította
a kimerülten ziháló lány kezét. Eriel néha suttogott, s ilyenkor Gorduin nagyon figyelt, hátha
valami fontosat tudhat meg - a suttogás azonban többnyire összefüggéstelen maradt, egyszer-
egyszer bukkantak csak a felszínre eltemetett emlékek; Eriel hevesen vitázott valakivel, felült,
rekedten kacagott, aztán erőtlenül hanyatlott vissza a párnáira.
Az újabb roham csak hajnaltájt csillapult: a lány nyomban mély, álomtalan álomba
merült. Gorduin nagyot sóhajtott, azután nekiindult, hogy szót váltson a nekromantával.
114
Az ég változatlanul szürke volt, az eső azonban elállt; Alyr a Hajlék lejáratától pár
lépésre élesztgette a gonddal kiszárított gallyakból rakott tüzet. Néha felpillantott, s lángmarta
pengéjű tőrével egy bizonytalan eredetű csontdarabot farigcsált. A bárd léptei hallatán
összerezzent, a homlokát ráncolta: földbe szúrt botja halványzölden felderengett, majd
kihunyt.
- A lány?
A bárd beszámolt a fejleményekről. Az elf kurtán biccentett, azután két apró gyökeret
kotort elő feneketlen iszákjai egyikéből. Felemelte bal kezét, ujjait elhúzta az arca előtt, s úgy
tett, mint aki szimatol: gyógyító pára.
Gorduin megköszönte, azután előszedte mindeddig gonddal óvott, jobb időkre
tartogatott lantját, s hangolásba fogott.
Mikor visszatért a Hajlékba a lány aludt még. Arcán lázrózsák égtek, szíve szaporán,
egyenetlenül vert, bal karján különös csík sötétlett - sebesült vállától egészen a csuklóig ért...
Az ilanori lecsavarta a lámpás lángját, feltornyozott néhány vánkost, azután a füstölő
tálkájába dobta a nekromantától kapott gyökereket. Illatukról felismerte őket, és halványan
elmosolyodott. Infidus galveni, a ritka Felcsercsarab, minden kuruzsló, javasember és udvari
orvos álma! Az elfnek ugyancsak drága a beteg élete... Erielt kedvelte volna meg ennyire?
Aligha. A tolvajra van szüksége, aki képes megmászni az Orwella-szentély kapubástyájának
falát!
A barnásvörös gyökérdarabok lassan felizzottak, éles fényt és átható illatot árasztottak.
Gorduin félretette a lámpást, ám az még így is elég világosságot adott ahhoz, hogy láthassa a
lány elgyötört profilját. Várt pár percet, azután megpengette a húrokat: az egyszerű dallam,
akár a füst, egykettőre betöltötte a helyiséget. Eriel halkan felnyögött, mintha valami
láthatatlan ellenféllel küzdene; két szeme alatt veríték csillogott. Gorduin gondolt egyet,
szivart keresett, elmélyülten nézegette, azután a gyökérparázshoz érintve meggyújtotta. A
Felcsercsarab illata a dohány kesernyés aromájával keveredett, a füst egyre sűrűbb lett a
Hajlékban. Sűrű volt, de nem fojtogató, hisz a fedél nem zárt légmentesen, s ahogy ezt az
eszébe idézte, a bárd ráébredt, nem vesztegetheti az időt: az értékes pára egy fertályóra alatt
biztosan elillan.
Megint kézbe vette a lantot, s tovább játszott. A hangok egymásba olvadtak, finom
szövedéket alkottak, maguk is parázslani látszottak. Gorduin szabadjára engedte teremtő
ösztöneit, befelé fordult, kutakodni kezdett emlékezete kacattárában... Tüstént megjelent
előtte az a ködülte északi völgy, nem messze Erentöl, ahol Gerum a gyógyítás dalaira
tanította. Igaz ami igaz, akkoriban sokkal inkább foglalkoztatták képzeletét a másféle dalok:
azok, amelyek hatalmat adnak az állatok és az emberek felett; azok, amelyekkel
gyönyörködtetni, bájolni, vadítani, irányítani vagy épp parancsolni lehet... Az azóta eltelt
évek során persze kiszeretett belőlük, ahogyan a legszilajabb szeretőre is ráun egyszer az
ember - s most, hogy a dalból szőtt gyógyító fátyol lassanként aláereszkedett, most volt csak
igazán hálás az öregnek, amiért az hajthatatlan maradt, s fejébe verte a valóban hasznos
melódiák egész sorát.
A szivar csonkig égett, mire befejezte a dalt. A vége felé - csak úgy, a maga örömére -
dúdolt is hozzá egy kicsit. A Hajlékból kiszellőzött a füst, a lány elcsendesedve, egyenletesen
lélegezve szunnyadt tovább. Bal karján halványulóban volt a vonás: a seb felé húzódott
vissza, hogy ismét eggyé váljon vele, azután elenyésszen.
Gorduin a falnak támasztotta lantját, melléje kuporodott, s elégedett mosollyal lehunyta
szemét.
Másnapra a lány láza alábbhagyott. Hamarosan ereje is visszatért, s a rákövetkező este -
noha az eső ismét zuhogott - kitessékelte a társaságot Hajlékából.
115
Egyedül a bárddal tett kivételt.
A kilencedik nap végére hatalmasan, ősi fenségében magasodott fölébük a hegy. A

haragoszöld növényzet itt ritkásabb volt, azt a benyomást erősítette a szemlélőben, hogy a
Tinolok legkisebbike körül pusztító tájfun tombolt nemrég. Az eső elállt, élénk szél söpörte
tisztára az eget, a meggyötört tájon elömlött az alkonyi fény. Számos jel utalt arra, hogy a
szentélyben valamiféle tevékenység folyik, az érkezők ízlésének túlontúl lázas tevékenység...
A vadont itt is, ott is irtások szabdalták, sárkánylánggal végigperzselt had maradványai
gyanánt meredeztek a tuskók, mindenfelől széles csapások vezettek a hegycsúcs irányába,
ahol a sziklatemplom sötétlett. Túlnan, a messzeség kék ködében más ormok, más
építmények - ám ez itt óriásibb, fenyegetőbb volt valamennyinél. Valóságos erődítmény, az
Orwella akaratából emelt csúfságok legcsúfabbika, roppant falak, sokszögű bástyák,
szarvakként meredező tornyok együttese; sárga, mint a kránkö, mint a tűző napon szikkadt
csont. A repedésekben tenyésző hamuszürke moha dögletes bűze messze szállt a széllel.
Gorduin intett a lánynak, átvette tőle a mágus kicsiny látcsövét. S lám: a szentély
mellvédje mögött, a bástyákon, a tornyokban alakokat pillantott meg. A páncélok, pengék az
alábukó nap vörös tüzében égtek. A bárd az örök ismétlődő kiáltásra fülelt, s a gro-ugoni felső
nyelvjárást felismervén méginkább elkomorodott. Hiába no: egy dorani - ha ráadásul elf is -
szinte sosem téved. A Kard Testvériségének lovagjai, s mindjárt ennyien...!
Leeresztette a látcsövet, és Molluhra sandított. A zarándokról lerítt a lázas izgalom,
mohón szemlélte Orwella híveinek fészkét, mintha sosem látott volna szebbet, ígéretesebbet
életében. Szemeiben különös derengés, az alkonyfény tükröződése, esetleg valami más...
Mihelyt azonban észrevette, hogy Gorduin öt figyeli, erőt vett magán, s vállat vont.
- Talán, gondolom, megérkeztünk volna - mondta széles mosollyal, kivillantva tekintélyt
parancsoló fogsorát. - Holnap ilyentájt már hazafelé tartunk. ámbátor lehet, hogy kedvem
támad átkutatni az egész szentélyt! - Eriel hitetlenkedő pillantására sietve hozzáfűzte: -
Természetesen csak a tudásszomj vezérel. Célom, hogy minél több érdekességről
számolhassak be Pyarronban. Talán még könyvet is írok az utunkról - már ha nincs
különösebb kifogásotok ellene... Gondolom tudjátok: nagyon, de nagyon kevesen jutottak el
élve idáig. S még kevesebben tértek vissza ép bőrrel, ugyebár...
- Mi sem fogunk - szólt rekedten Gorduin -, ha azok, akik áldozatok, imák és
bűbájosságok helyett fegyverrel szolgálják a Rettenet Asszonyát, reggelig el nem hagyják
őrhelyüket.
- A... a Testvériségre gondolsz? - érdeklődött a nagydarab figura. - Csak nem tartasz
tőlük? Ez nem vall rád. Hiszen...
- Tudod - mosolygott a bárd, figyelmen kívül hagyva a kétes értékű bókot -, csak azt
nem értem, miért nem gondolt erre a mi bölcs mágusunk. Épp ezt az apró akadályt ne látta
volna előre? Vagy az a pár tucat lovag túlságosan jól elrejtőzött előle a csillagok közt?
A pyarroni összerázkódott, mintha végigvertek volna rajta. Szemében megint kigyúlt az
a különös fény, úgy sziszegte:
- A mágus tekintete elől senki nem rejtőzhet el, Gorduin uram! Mindenre gondolt,
mindent megtervezett, nem okoz csalódást neked, elhiheted! - Elfordult, s mikor újból
megszólalt, hangjában nem érződött indulat. - Talán, gondolom várnunk kell egy kicsit. A
lovagok a szertartás megkezdése előtt kénytelenek lesznek elhagyni a terepet: az oltárnál csak
beavatottak lehetnek jelen. Ha mindannyian tesszük, amit tennünk kell, sikerrel járhatunk!
116
Gorduin megvonta a vállát, Alyrra nézett, majd minden lelkesedés nélkül bólintott.
Aggasztotta az a dolog az oltárral. Elvégre egyikük sem beavatott...
Eriel, aki eddig némán fürkészte a környéket, s csak fél füllel hallgatta a párbeszédet,
most egy tisztásra mutatott, mely a csapásoktól távol, a hegy keleti oldalán szürkéllett,
láthatólag időtlen idők óta. Közepén roppant kőtömb hevert - ilyen távolságból mord
házőrzőre emlékeztetett, melyet a vadon növényei - ők tudták, miért - nagy ívben elkerültek.
Jó ideig méregették a kiszemelt táborhelyet. A bárd ismét a látcsőhöz folyamodott, s
noha az árnyak ekkorra ugyancsak elmélyültek, segítségével rajzolatokat fedezett fel a kövön.
Rúnák maradványai lehetnek - márpedig Orwella követőinek egyetlen csoportja sem használt
soha rúnaírást...
ők négyen mégis végtelen elővigyázatossággal közelítettek a tisztáshoz, s felváltva
őrködtek hajnalig. Hogy mind élők, mind holtak számára láthatatlanok, a pyarroni tudta csak -
és ő hallgatott.
117
2.
Napkelte előtt egy órával Gorduin éberen kuporgott rögtönzött leshelyén. Egy darabig a
derengő keleti horizontot figyelte, szippantott egyet-egyet az elmúlás bűzével terhes
levegőből, azután lehúzta kesztyűjét, megmozgatta ujjait, és munkához látott.
Tartalék pokrócainak széthajtogatásakor két vaskos, nyolcszögletű acélcső került elő -
tíz-tíz hüvelyk hosszúak voltak, és rátét nélkül is pontosan egymásba illeszkedtek. A bárd
belefújt az így kapott, immár goblinmagasságú csőbe, mely lehetett volna akár szerzetesi
vándorbot is - de hát nem volt az. Egyik végére különös, sárkányfejet formázó csappantyúval
ellátott zárszerkezetet erősített, elmozdított egy emeltyűt, s a halk kattanásra bőszen
elmosolyodott. Legutoljára a kőrisfa válltámasz került a helyére. A sárkány az égre bámult, a
veretek tompán csillogtak: Talman, az e világban oly ritka tűzfegyverek készítője művészi
hajlamokkal megáldott férfiú volt, kínosan ügyelt a részletekre. Akárkit persze nem szolgált
ki - némelyek egy életen át hiába várták, hogy megnyissa előttük műhelye kapuját...
Gorduin, sanyarú sorsát ismerve, nem kárhoztatta elővigyázatosságáért. Talman
nagyapja, apja és bátyja egyaránt a fegyverkovácsok istenének papja volt - kasztjuk ősi
kiváltságaival élve tervezték, alkották meg a kránkö, szén és kén vegyülékével működő
mordályokat, holdfordulónként egyet-egyet. Hajdanán koronás fők, harcos-királyok
versengtek értük, hisz a fegyver zajosan bár, de jókora távolságból ölt, esélyt adva
használójának az amúgy megközelíthetetlen varázstudók ellen. Az ifjú szakember hamar
megtanulta, hogy minden darab - akár a lövedéket kiröpítő fekete őrlemény - aranyat ér, hogy
megbízhatóságán, gyorsaságán csaták, hadjáratok, egész országok sorsa fordulhat meg - s
mert hatékonyan kívánta szolgálni Gilront, újításokra határozta el magát. Két-, három- és
négycsövű modelleket készített; botnak, pálcának látszó puskákat tehetős polgárok,
kereskedők részére; szeretőit a világ álnokságára figyelmeztette, és tenyérbe simuló, apró
pisztolyokkal ajándékozta meg. Végezetül olyan eszköz tervezésébe fogott, amely néhány
pillanat alatt ólomgolyóbisok százait zúdíthatta volna az ellenségre, s még a Kráni
Tizenhárom figyelmét is felkeltette - megpecsételve Talmannak és családjának sorsát. Házát
tulajdon kasztjának bérencei gyújtották fel, fiatal felesége, két lánya, egész vagyona
odaveszett, segítségükre siető apját és bátyját orgyilkosok golyói terítették le. öt magát elszánt
megrendelőinek maroknyi csoportja menekítette el pokoli küzdelemben. A bárd vezetésével
északkeletnek tartottak. A Doardon-hegység lábainál bevárták, s mind egy szálig levágták
üldözőiket: Talman, aki mindvégig a halált kereste, szétzúzott bal térddel, mély fejsebbel
került ki a kavarodásból... Társai hordágyat rögtönöztek számára, úgy folytatták útjukat a
havasok közt. Gorduin emlékezetébe valósággal beleégett a holtsápadt, vézna férfi képe:
világtalanná lett bal szemével az égre mered, kezei a saroglya rúdját markolják, azután, ahogy
öntudata felpislákol, ökölbe szorulnak újra és újra...
Három hét múltán értek célhoz, pihentek meg a csúcsok árnyékában megbúvó kolostor
falai közt. Itt, a kontinens különböző részeiből összeverődött, különféle okok miatt rejtőző
menekültek fellegvárában várták be a tavaszt, s mire beköszöntött, a puskaműves sebei úgy-
ahogy behegedtek. Botjára támaszkodva olykor-olykor az udvaron is megjelent, s mielőtt a
bárd és társai megint felkerekedtek, még láthatták: Tarinból száműzött tőrpék segítségével új
műhely berendezésébe fog. Ekkorra leszámolt már istenével, sőt, mintha fogadalmat tett
volna, hogy ezután az ősi tőrvények megszegésében leli örömét: szolgálatára állt
mindazoknak, akiket arra érdemesnek ítélt. Márpedig legalább olyan kitűnő volt
emberismerőnek, amilyen mesternek, művésznek. Gorduint - okkal vagy ok nélkül -
különösképp szívelte.
118
Most, a Gra-Tinolra néző búvóhely ponyvája alatt, a bárd gonddal megtöltötte,

felporozta, azután ismét pokrócba kötözte a puskát, nehogy a csappantyúra meg a
zárszerkezetre harmat szálljon. Felemelte fejét - az ormon túli szürkeség fémes árnyalatot
kapott, a keleti lejtőket már napfény fürösztötte, s a szentély, mintha csak jelre várt volna,
megszólalt, messzehangzó vijjogással köszöntötte a reggelt...
Gorduin meglapult, figyelt. A tornyok, bástyák gyűrűjéből fekete árnyak, óriás, kitárt
szárnyú pteropták emelkedtek fel, néhány percen át falkában köröztek az építmény körül,
azután nekiindultak északkelet, a messzi Gro-Ugon felé; rikoltozásuk messze szállt az
élénkülő széllel, sértette a bárd érzékeny fülét. Azt latolgatta, milyen képet vágnának a
hátukon szorongók, ha valami csoda folytán megpillantanák öt idelent, a hajdanvolt
Hatalmasok rúnáival telirótt kő mögött... A templomba visszatérni aligha mernének: a falak
közt Orwella papjain, néhány varázstudón és fegyverbíró tanoncon kívül egy léleknek sem
lehet maradása. A mai nap, a mai éjszaka az ő idejük - az övék, no meg a Rettenet Asszonyáé,
aki a kyr mágusokkal vívott utolsó ütközetben sorsára hagyta porból vétetett testét és saját
síkjára távozott, hogy ideje kiteltével - s fondorlat árán, ha kell - visszatérjen...
A roppant fajzatok távolodtak, majd el is tűntek a csúcsok közt gomolygó köd
függönyén túl. Gorduin a köre könyökölt, jobb karja hajlatába támasztotta a látcsövet, ám
őröket ezúttal hiába keresett odafent.
Felegyenesedett, tett pár lépést, hogy lábaiból kiálljon a zsibbadás, azután vállára dobta
a fegyvert, s a közelben elhelyezett Hajlékhoz baktatott. Alyr és a pyarroni ébren voltak már,
de ezt csak tartásuk, ajak- és arcizmaik egy-egy rezdülése árulta el: bőszen meditáltak
mindketten. A bárd leguggolt, megkopogtatta a lány búvóhelyének fedelét.
- Eriel...
- Egy szót se - hallatszott odabentről rekedten. - Kitalálom: indulás...
119
3.
Miközben a társaság a vadon réges-rég elhagyott tisztásán tábort vert, pihenőhelyet

keresett a Kígyó is. Nyugalmat erőltetett magára, s meghúzódott a fák között. Az elmúlt
napok öt is halálosan meggyötörték: csak kivételes fizikumának köszönhette, hogy egyáltalán
életben maradt. A dzsungel, az eső és az egyedüllét kis híján megőrjítette; napok óta beszélt
magában félhangosan. Fura kábulatban, makacsul követte Gorduinékat. A valóság, s lidérces
álmai világa összemosódott előtte, legjózanabb pillanataiban is e két szféra pengevékony
mezsgyéjén egyensúlyozott.
Eleinte Abaszisz ködülte erdeibe képzelte magát, hangosan szidta útitársait,
szívtelenséggel és fennhéjázással vádolta őket. A vadon fái - akárcsak ott messze, ifjúságának
éveiben - most sem adták tanújelét részvétüknek. Néha, mikor majdnem lefordult lováról,
egy-egy régi cimboráját hívta segítségül, mígnem egyszer belévillant, kinek a nevét suttogja
már órák óta, és elborzadt. Az az alak tíz év óta nem segíthet sem neki, sem másnak - ami azt
illeti akkor sem igen jeleskedett embertárai megsegítésében, mikor még módjában állt a
jótékonykodás. A Kígyó eztán csak abban reménykedett, hogy a fickó árnya nem hallotta
könyörgését, s nem bukkan fel, hogy benyújtsa a számlát...
A rettegés nagy szolgálatot tett neki: pár órára felszította benne az értelem tüzét. Az eső
egyhangú dobolása ezután azt a képzetet ültette belé, hogy orkokra vadászik megint Gro-
Ugon gyepűin. Ni, hogy futnak az ocsmány vadak! Hogy verik dobosaik a riadót! Ilyenkor
harsányat kiáltott, s üvöltve, kardjával csapkodva ösztökélte vágtára lovát, egyenest a
képzeletbeli kunyhók közé - a felszálló pára ilyenkor füstnek rémlett, s ez újabb szitkokra
adott okot: azok az átkozottak várhattak volna a falu felgyújtásával, legalább addig, míg kiér!
Lova az ingoványba veszett - mikor beleugratott, a Kígyó még mindig úgy hitte, a toroni
pagonyok egyikében jár. Az állat halála lesújtotta. órákig gubbasztott mozdulatlanul a
zsombékok egyikén, s eközben megelevenedtek, holmi színjáték képei gyanánt sorjáztak
előtte emlékei. általa meggyilkolt emberek és más teremtmények tucatjai jöttek véresen, s
egyenest őrá mutattak. Némelyeken csak kacagott, egyesek láttán azonban irtózatos rémület
uralkodott el rajta, zsigereibe markolt, végül már öklendezett az iszonyattól; nem hagyta
nyugodni a tudat, hogy hasonlóképpen végezhette volna ő is... ígért, fogadkozott, utóbb
fenyegetésekkel igyekezett elűzni a fantomokat, ám azok kitartottak mellette, míg álomba
nem merült - sőt, azután is.
A következő éjszakán dacolva a felfedeztetés veszélyével, tüzet gyújtott, evett egy
keveset, reggel pedig sajgó tagokkal ébredezve a vigasztalanul zuhogó esőben újból, immár
másodjára imádkozott Uwelhez. Kérte a Bosszúállás Atyját, segítse tervének végrehajtásában,
s őrizze meg elméjének épségét - azután rádöbbent, hogy mivel fattyú lányának birodalmában
jár, fohásza alighanem hiábavaló. Nagy volt a kísértés, hogy Orwellához forduljon, ettől
azonban visszariadt, megszakította a szertartást, és gyorsan odébbállt. Napja ennek dacára
eseménytelen maradt, s az egyhangúság napszálltára újból éreztetni kezdte hatását. Bőszen
vitába szállt El Hamed vezírével: az északi lány az övé, senki másé, fegyverrel szerezte a
kiontott vér ősi jogán, amelyet még egy nagyúr se vonhat kétségbe! De Malik - a szél - csak
nevetett, gonoszabbul, mint annakidején, s Karina szeme is kajánul csillogott. Vagy nem is
egy szeme van annak a cafkának? Nem, nem egy pár ez, hanem három, sőt talán négy...
Ezen már el kellett töprengenie. Ráadásul határozottan emlékezett, hogy Karina szeme
kék, mint az őszi ég, nem pedig izzó vörös, mint emezeké!
Homlokráncolva figyelt. Hát persze! Nem az asszony közeledik, hanem... hanem azok
négyen, akik ott a háborgó Quiron-tengeren jussukat követelték a zsákmányból! A fajankók!
120
Szembefordult velük, és kivonta kardját. Az alakok némán, parázsló tekintettel

nyomultak mind közelebb. Fura... Mintha akkoriban nem viseltek volna rozsdás láncinget. És
mire vélje, hogy handzsárjukat csatabárdra cserélték...?
- Egyszer már megöltelek titeket! - kiáltotta. - Hogyan jöttetek vissza a tenger
fenekéről? Azt hiszitek, megrémülök, amiért épp itt, és épp a Halál Havában toppantok elém?
- Azzal máris ugrott, pengéje villámként sújtott a közeledők egyikére. Csont reccsent, savós
sziszegése pár pillanatra elnyomta az eső egyhangú surrogását. - Csakhogy megint nektek kell
halnotok! Végzek veletek, százszor, ezerszer ha kell, és ha megint előmásztok... Na mi az,
már nem is válaszoltok egy régi barátnak?
A talpon maradt három élőhalott néma maradt. Némák voltak, akár a sír, melynek
nyugalma sosem adatott meg nekik; csatabárdjuk megemelkedett, de csak a levegőt kaszálta:
a dzsad remek vívó volt, s tébolya még a szokottnál is fürgébbé, leleményesebbé tette,
ráadásul emberfeletti erőt kölcsönzött neki. Éles gúnykacajjal kitért, újból támadott,
könyörtelenül kaszabolta a lomhán moccanó, csontsovány alakokat. Jó ideig abba sem hagyta,
s mert az egyik levágott koponyában csak nem hunyt ki az izzás, felemelte, és irgalmatlanul
megrázta.
- Most más elég volt, ugye? - firtatta. - Zálogul, jó Ringrolom, nálam marad a fejed.
Végre hasznossá teheted magad... Világítasz majd a sötétben. Mert ahová én megyek, nagy
lesz a sötét, meglásd!
A szétszórt csontokat hamarosan elnyelte a süppedékes föld, ám a Kígyó még ezután is
beszélt támadóihoz, keményen megfeddte őket, amiért portyázásban betöltött szerepük
jelentőségét eltúlozták.
Másnap, egy józanabb pillanatban persze megdöbbentette és undorította a fej, meg is
szabadult tőle - múltja elől azonban nem menekülhetett ilyen könnyen.
Egy nap végre elállt az eső, s az éggel együtt a Kígyó tudata is kitisztult valamelyest.
Most, az új nap hajnalán ott kuporgott a fák közt, úgy figyelte a társaság készülődését.
Követi őket!
Nem tervezgetett, nem gondolkodott, ereje legjavát a döntő pillanatokra tartogatta.
Érezte, ha idáig eljutott, senki és semmi nem állhat az útjába többé.
121
4.
Gorduin a lány derekára hurkolta a kötelet, azután hátralépett és feltekintett. A

kapubástya nyugati oldalán is dúsan tenyészett a sötétlő moha; látnivaló volt, Erielnek
jócskán lesz gondja miatta. Innét, a fal tövéből a mellvéd éppoly távolinak és elérhetetlennek
tűnt, mint a nap vagy a holdak; a kőtömbök felszínét alig-alig kezdte ki az idő, az illesztések
nem emberkéz munkájára vallottak, keskeny forradások gyanánt hálózták a csontszín
felületet.
- Menni fog? - kérdezte rekedten a pyarroni, a lány azonban nem fordult feléje, néma
maradt; ujjai egyenetlenségeket kerestek, fényes haját összeborzolta a szél. A bárd
félrebillentett fejjel gyönyörködött benne - milyen fiatal, milyen dacos, és hogy érti a
mesterségét!
Bár feszülten figyelt, nem sikerült elkapnia a pillanatot, amikor Eriel lendületet vett s
nekirugaszkodott: egyszerre jó két öllel feljebb termett, onnét tekintett le rájuk halványan
mosolyogva. Balja a mohapárnák közt újabb világos foltra lelt, ujjai karmokká görbültek,
horogként akaszkodtak a köbe - Gorduin pontosan tudta, hogy az efféle mutatványoknak
kedvező esetben is tíz-tizenkét esztendei gyakorlás az ára -, testsúlyát bal lábára helyezte,
rúgózott, azután feljebb tornászta magát.
A tempó percről percre gyorsult. A lány félúton tartott csak szünetet, mozdulatlanná
dermedt, mint a sziklán sütkérező gyík, a fülét hegyezte, majd intett.
Alyr szájának bal sarka felfelé görbült, szorítása azonban mit sem enyhült az unikornis-
szarvat formázó boton.
- Megteszi - suttogta Molluh. - Bármi legyek, ha meg nem teszi!
Eriel hüvelykről hüvelykre feljebb kapaszkodott. A szél ott örvénylett körülötte, úgy
suttogott az élet, de főként a halál dolgairól... A mohapárnák förtelmes bűzét nem is érezte
már. Egymaga volt, ahogyan hasonló alkalmakkor mindig, egyedül a bércek magasában. Ha
jobbra nézett, a Tinolok vonulatára, kopár platókra, mély szurdokokra látott, balfelől az
Elátkozott Vidék vadonjának keleti nyúlványa zöldellt. Az alacsonyan járó felhők alatt köd
szitált, apró cseppekkel szórta be a lány égő arcát. Tartott tőle, hogy a nedvességtől kesztyűi
elnehezülnek, lerángatta hát őket a fogaival, és hagyta, hogy aláhulljanak - ha itt végez, vehet
egy új párat. Netán kettőt...
Jobbjával kitapogatta a mellvédet, majd mindkét kézzel fogást keresett rajta, s
felhúzódzkodott. átdobta magát a párkányon, nesztelenül futásnak eredt a gyilokjáró
hosszában, amerre ösztöne, ez az ősöktől rámaradt, kifinomult műszer vezette.
A sors szeszélye folytán - nem először - ennek köszönhette az életét is: megérezte az
egyik oldalsó járatból előbukkanó alak jelenlétét, mielőtt megpillanthatta volna. A kétélű,
egyenes kard lecsapott, de nem ért célt: hegye kék szikrákat hányva vásott el a falon. A
szürkekámzsás figura egyetlen hang nélkül ismét nekihuzakodott, a lány azonban megint
kitért, s egy gyors, balkezes vágással végighasított támadója mellén. A köntös kétfelé esett,
alóla előtűnt a csillogó fém... Eriel balra ugrott, azután talpra szökkent és fújt, a fickót
azonban sem gyorsasága, sem arckifejezése nem hatotta meg - továbbra sem kiáltott, felemelt
karddal szembe fordult vele, s feléje lépett közömbösen, mint akit a megszokás mozdít;
kétséget sem hagyott szándéka felől.
Fellépése megtette a magáét: ahogy közeledett, a lány ajka remegni kezdett, jobbjából
kifordult, a padlóra hullt a tőr. Lassan térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, szemmel láthatólag
122
megadta magát sorsának. Vállait néma zokogás rázta, majd - érezvén a köntös, a penge szelét
- baljával a férfi védtelen torkába hajította a második tőrt.
A kámzsás megtorpant. Kardja a mennyezetnek csapódott, jókorát csendült, talán ketté
is tőrt; Eriel nem figyelte, hová esik. Támadója meglepettnek tűnt. Tétován a nyakához nyúlt,
azután, mintha láthatatlan ököl csapása érte volna, megingott és végigterült a kövön. Ajkát
egész idő alatt egyetlen hang sem hagyta el.
- Ezt megbeszéltük, ugye...? - zihálta a lány féltérdre emelkedve. A bárdra gondolt, aki
nálánál sokkal elegánsabban intézi az efféle nézeteltéréseket, és halványan, kimerülten
elmosolyodott.
Az ám, a bárd!
A legközelebbi réshez lopódzott, szemügyre vette a mellvéd fölé hajló vízköpőt. Durván
kifaragott, ódon förtelem volt három acsargó pofájú fejjel, vaskos, kurta lábakkal - a célnak
épp megfelelő. Ráerősítette, két helyen is megcsomózta a magával cipelt kötelet, s nyomban
leengedte társainak: ha idefent ekkora a forgalom, talán el se jut a kapuig, hogy saját kezűleg
engedje be őket... Visszaszerezte, tessék-lássék megtisztogatta keskeny pengéjű tőrét.
Méregette egy darabig a felhasított, vérrel pettyezett szürke köntöst is, azután megrázta a
fejét, s nekiiramodott megint. Eztán minden fordulónál hallgatózott egy sort, ám a kapubástya
nem tartogatott számára újabb meglepetést. A délre néző nyílásokkal szemközt lándzsák
alkotta paliszádot fedezett fel, s nem állta meg, hogy bele ne tekintsen az egyik fegyver
makulátlan pengéjének tükrébe. Résnyire szűkült szemek, szélcsípte, zordon arc: egy
ragadozó arca. Nem rossz, határozottan nem!
Szelíd elégtétellel kerülte ki a kalandozóknak szánt csapdát. Lefelé indult a se vége, se
hossza csigalépcsőn: remélte, híres szerencséje kitart, míg a végére ér.
A lánckamrában lelt emeltyűk alaposan próbára tették erejét - egyiket-másikat nyilván a

Végítéletre tartogatták, arra a napra, amikor az ég tüzet fog, a két hold a Zeniten ütközik,
azután lehull... Hogy mégis boldogult velük, azt biztató jelként értékelte, a csörlő recsegése
ellenben balsejtelmekkel töltötte el: egész testében megborzongott. Ha viszont időnek előtte
mutatkozik az előcsarnokban...
Visszhangzó csattanás.
Felkapta a fejét, a falhoz lapult, úgy figyelte a fáklyák rőt fényében odakint imbolygó
árnyakat.
Pár pillanat múltán valaki a kamrába lépett - kivont kardján apró lángvirágok. Eriel
tisztán látta vállas alakját, a jóféle gro-ugoni posztóköpenyt éktelenítő címert; visszafojtotta
hát lélegzetét, hunyorgott, nehogy szemének villanása az árulója legyen, és várt.
- Az a pokolbeli nő! - hangzott odakintről. - Az akaratával olykor megmozdít ezt-azt.
Szórakozik. A csörlőn húzott egyet megint.
- Mintha nem bízna bennünk eléggé - tódította az emeltyűket bámuló lovag. - Pedig az
akarat hatalma olykor édeskevés, akadnak helyzetek, mikor nem dönthet más, csak a kard
meg a kar... - Hátralépett. - Gyerünk innét! Minél távolabb kerülünk az oltártól, annál
könnyebben lélegzem. Folytassuk odafent!
A lépések eltávolodtak, Eriel azonban várt még. Várt jó néhány percen át, azután ismét
az emeltyűhöz lopódzott és bezárta a kaput - ha a többieknek ennyi idő sem volt elég, jobb
kint maradniuk.
Leverte tenyeréről a port, kifordult az alacsony mennyezetű folyosóra és futásnak eredt.
123
Alig tíz lépést tett meg, amikor az egyik sötét alkóvból árny pattant elébe. Vállon
ragadta, magával rántotta. Két kezét acélos ujjak szorították az oldalához, tőreit nem érte el...
Kétségbeesetten, némán küzdött az életéért, míg az árny magához emelte és gyengéden, de
ellentmondást nem tűrőn csókolni kezdte.
Gorduin volt az, a kötnivaló északi énekes.
124
5.
A többiek? - pihegett a lány mihelyt lélegzethez jutott.

A bárd a sötétséget fürkészte.
- Könnyebbet kérdezz! Én a kötélen jöttem...
Az előcsarnokban mélységes csend honolt. A terem hatalmas volt, Gorduin csak egyszer
látott életében ehhez hasonlót: az erigowi hercegi palota nagytermét. Ott persze világos volt, s
bármerre nézett, a felmérhetetlen gazdagság ereklyéivel találkozott a tekintete... A
szentélyben fakón derengett minden, s noha a hatalom kisugárzása érezhető volt itt is,
mindketten tudták: ez másféle hatalom: sokkal ősibb, sokkal gonoszabb bárminél a nap alatt...
A derengés a falakra szegezett állati koponyákból eredt, a padlat szürkének tetszett. A falakon
kuszán egymásba fonódó alakokat mintázó frízek futottak - láttukon az a különös érzés vett
erőt a szemlélőn, hogy kúszó, vonagló, eleven lényeket lát. Itt is, ott is üregek szája ásított, a
járatok talán csak a szentély alatt húzódó csatornákba vezettek, talán mélyebbre, egy ősibb faj
démonainak poklába, ahol a Rettenet Asszonya trónol évezredek óta...
A csendet sietős léptek zaja törte meg: az elf és a pyarroni érkezett szótlanul. Nem volt
mit mondaniuk - minden elhangzott már. A végzet ösvényét járták, ahonnét nincs visszaút.
Most olyan súllyal zuhant rájuk az elemi erejű gyűlölet, az emberi faj lényegétől idegen
rosszindulat, hogy egyszerre mindannyiukban felütötte fejét a kétkedés. Meglehet, eddigi
küzdelmük céltalan volt, ebben a szentélyben úgysem lehetnek ők győztesek... Gorduin
mélyeket lélegzett, összeszorított fogakkal állta a kishitűség rohamát.
- Valahol a teremben a Kilátástalanság Szimbólumai rejtőznek. - Alyr hangja elhaló
suttogás volt csupán. - Szerencsére túl sötét van ahhoz, hogy megpillantsuk őket...
- Akkor talán, gondolom, mehetnénk is tovább - mormolta Molluh. - Rám semmiféle
szimbólum ne hasson idebent!
Szemközt négy járat nyílott, két-két vaskos oszlop vigyázta valamennyit. Az oszlopok
oldalán csupa korom fáklyatartók.
Egyszerre halálszagú fuvallat kelt, s a koponya-lámpások pár pillanatig tartó hunyorgás
után kialudtak. Körös-körül neszezés kezdődött: a templom, ha megkésve is, tudtára ébredt
jelenlétüknek.
Gorduin nem késlekedett. Megszorította a lány kezét, úgy kiáltotta:
- Ugorj!
Eriel a legközelebbi nyílást választotta. Szemük ekkorra hozzászokott már a
sötétséghez: nem kellett attól tartaniuk, hogy a keskeny folyósón csapdába esnek. A neszek
folyvást erősödtek a hátuk mögött, futásnak eredtek hát, s rohantak, ahogy a lábuk bírta. Csak
a negyedik forduló után lassítottak, majd meg is álltak, hogy falnak vetett háttal kifújják
magukat.
Néma csend.
Nyugtalanító csend.
Nem csak az előcsarnokban tapasztalt neszezésnek szakadt vége, az is világossá vált,
hogy ketten maradtak. A nekromanta és a zarándok más utat választott.
- Hol lehetnek? - Eriel szeme sárgán világított a sötétben. Egyetlen mozdulat, s
markában ismét megjelent a tőr.
Gorduin egykedvűen szivarra gyújtott, néhány mutatós füstkarikát formált.
- Ne aggódj miattuk... - Mondta, és kézbe vette a puskát. A fegyver fémje hűvösen,
megnyugtatóan simult bal tenyerébe. Nem kételkedett abban, hogy az ellenség egykettőre
rájuk talál. Vajon hányan maradtak a falak között? Mind elrepültek-e a madaraik hátán? Ha
125
nem, ha az ocsmány dögök közül csak egy is elpusztult idebent, tucatnyi, vagy még több
kardforgatóra számíthat. Tucatnyi, vagy még több nekikeseredett kardforgatóra...
A biztonság kedvéért rántott egyet a köpenye alá rejtett nyílpuska szíján. Hat ember.
Meglazította hüvelyében kardját.
Még négy, szerencsés esetben öt is... Hát a többi? A templomszolgák? A varázstudók?
A pokol fejedelme, és mátkája, a boszorkány...?
Megindult előre.
- Ha jól emlékszem - suttogta Eriel -, az oltárt meg a többit egy szinttel lejjebb találjuk.
- Ha jól emlékszel? - Gorduin hangja hitetlenkedőn csengett.
- No igen... A pyarroni könyvében persze a templom alaprajza is megvolt. Igyekeztem
megjegyezni minden részletet, és úgy látszik sikerült. - A lány arcát beragyogta a mosoly.
Tudod, bizonyos helyzetekben igenis jól vág az eszem. Elvégre a kenyerem múlik rajta...
Mikor az előcsarnokban kialudt a fény, a pyarroni azonnal bevetette magát a szabadon

maradt járatok egyikébe. A két embert az elffel együtt lerázta végre, s ez megelégedéssel
töltötte el. A sötétség természetesen egy pillanatra sem hátráltatta - épp ellenkezőleg:
körülölelte, balzsamként hatott napsugaraktól meggyötört szemére -, s most, hogy nem kellett
már féken tartania erőit, hallani is sokkal jobban hallott bármely élőlénynél.
Hallotta a nekromanta és a másik két kalandozó jóformán nesztelen lépteit, ahogy azt is,
hogy odalent minden készen áll már szertartás megkezdésére.
Az ám, a menyegző!
Nem csak hallotta persze, érezte is. Ugyanolyan biztonsággal érzékelte, mint mások a
fényt, az ízeket és az illatokat. Csendben várakozott, s míg várt, emberi alakja úgy foszlott le
róla, mint holmi viseltes ruha. Nőni kezdett. Mindaz, ami Molluhból, a zarándokból
megmaradt, szürke porként hullt a lábaihoz. Lehajolt, hangtalan kacagással túrt a porba,
szanaszét szórta, aztán felpillantott. Mélyen ülő szemeiben kénsárga láng lobogott.
Csatabárd? Hártyavékony lapokra kapkodva lejegyzett varázsigék? A végső harcban nem lesz
szüksége effélékre. Utána pedig újrateremthet mindent, ha épp kedve tartja - mindent, még ezt
a hitvány bábot is!
Hirtelen mindennél világosabban érzékelte Raginal jelenlétét: hatalmának kisugárzása
áthatolt a szentély méternyi vastag sziklafalain, s már-már elviselhetetlen testi-lelki kínt
okozott neki. Most örült csak igazán, hogy megóvta a pusztulástól a legfontosabbat, a néhai
Molluh bőriszákját, benne a föld csontjaival.
átalakulásának e szakaszában a hamed-i mágus volt megint. Lehelete nyomán dértől
fehérlettek a falak; kivillantotta jégcsapokra emlékeztető fogait, összevonta sűrű szemöldökét,
és - immár fennhangon - nevetett.
úgy sikerült minden, ahogy eltervezte. Itt áll Orwella főszentélyében, s hamarosan
kezdetét veszi a rég várt leszámolás... Földöntúli nyugalom töltötte el. Így, visszatekintve
sokkal, de sokkal egyszerűbbnek rémlett minden. Pedig mennyi idejébe és vesződségébe telt,
mire a nyomára bukkant annak a néhány próféciának, amely a Jelet emlegette! Hát még mire
felfogta, micsoda lehetőséget kínált neki a sors! Kísérletezésbe fogott. újra és újra oda lyukadt
ki, hogy a Jel hordozóit megtalálni szinte lehetetlen. Senki nem ismeri őket - tán csak az
istenek. ő maga azzal sem volt tisztában, mi a Jel, s hogy milyen lehet a hordozójának lenni.
Igaz, nem is érdekelte. Egyvalamit tudott csupán: a kiválasztott társaságban utazni annyit tesz,
mint láthatatlanul utazni. A hatalom kisugárzásait elfedi a kyr próféciákban fel-felbukkanó,
titokzatos Jel. Ilyen álcázással azután nyugodtan járhat-kelhet szerte a világban: senki nem
tudhatja, ki s milyen szándékkal közlekedik...
126
Kemény feladatot adott magának, mikor eltökélte, felkutatja a Jel hordozóját. Kutatásait
jóval jelenlegi útitársai születése előtt kezdte - talán az elf sem élt még akkortájt. Az évtizedek
múlásával négy személy maradt a listáján mindössze. ám hiába tett azon túl bármit, többet
nem tudott meg; bárhogy is próbálkozott, nem jöhetett rá, ki az igazi. Végül úgy döntött, mind
a négyet magával viszi, akkor nem lehet baj. A sors azonban közbeszólt. Mielőtt terve
kivitelezésébe foghatott volna, egyikük eltűnt a szeme elől, s képtelen volt újból rátalálni. S
noha fennállt a veszély, hogy az épp eltűnt negyedik az igazi, s kockáztatott, s nekivágott a
maradék hárommal. Szerencséje ezúttal nem hagyta cserben. Mire megérkezett az Elátkozott
Vidékre, már tudta: győzött, a Jel hordozója ott van közöttük. Hogy ki lehet az, még most sem
sejtette. A lány, a nekromanta, vagy talán a bárd? Amúgy mindegy. Lassanként eltávolodnak
tőle mindannyian: az álcázás percről percre gyengül. Pillanatok kérdése csupán, s Orwella
hívei felfedik jelenlétét. Persze ez sem számít. Most már nem számít semmi - a bosszún kívül.
Elindult az oltár terme felé. Lassan, komótos léptekkel haladt. Készüljenek csak fel a
fogadására, hisz tenni ellene már úgysem tudnak... A kutatással töltött évszázadok egyetlen
napját sem vesztegette el. Megtalálta azt a támadási formát, amely ellen még annak sincs
ellenszere. Nincs bizony. Ez ellen még maga Orwella is tehetetlen volna. Hogy valóban az-e,
sosem tudja meg, hisz a Rettenet Asszonya rég eltávozott, és nem is lesz módja egyhamar
visszatérni...
Elmosolyodott.
Nahát, csaknem elfelejtette! Ha másutt nem is, egy régi ismerős társaságában
mindenképpen adni illik a formaságokra. Akárhogy nem toppanhat be Raginal esküvőjére - de
nem ám!
Az átalakulás folytatódott, irama egyre gyorsult. A mágus cifra köntöse szertefoszlott. A
hatalmas termetű alakon most fekete öltözék feszült, vállára vörös palást borult. Csomókban
hullt az ősz szakáll, az arccsontokra feszült, felpattogzott, utóbb lepergett a megszikkadt hús;
a szemek kénsárga izzása halovány fénypászmákat vetett a járat homályába. A jövevény
vigyorgott - s ezt, a halál vérfagyasztó koponyavigyorát legfeljebb láncos buzogánnyal
lehetett volna képéről letörölni. Visszanyerte eredeti alakját. Pompásan érezte magát. Sokkal
jobban, mint az elmúlt ezer év során bármikor.
Készen állt a küzdelemre.
127
6.
A Kígyó csendben figyelte a felkerekedő társaságot. Elismeréssel adózott a lány

ügyességének: ilyen sebesen még ő sem mert volna felfelé haladni a hajnali harmattól nedves
falon. Lélegzetét visszafojtva figyelt, s ugyanúgy megkönnyebbült, mint prédái, ahogy
megpillantotta a magasból aláereszkedő kötelet.
A bárd tüstént kapaszkodni kezdett, a másik kettő csak várt - s nem hiába, mert néhány
perc - legfeljebb negyed óra - múltán résnyire nyílt előttük a roppant kapu.
Az embervadász szemhéja alig észrevehetően meg-megrebbent. Eredetileg úgy tervezte,
idekint vár a sorára, ám a szentély túlságosan nagy kihívást jelentett, delejkőként vonzotta
tekintetét. Zaklatottságában máris a rang és a hírnév sosemvolt - de számára nagyon is létező -
piramisának látta, a misztikus akadálynak, melyet mások pimasz könnyedséggel vesznek,
melyen csak ö, ő nem juthatott feljebb soha...
Szakállas arcát eltorzította a vigyor. Bármi történjék, nyugodt marad, nekifut még
egyszer, aztán majd csak lesz valahogy.
Macskaléptekkel a hátrahagyott kötélhez osont, rántott rajta egyet. Rendben lévőnek
találta, mégsem vitte rá a lélek, hogy használja. Jobbfelé futott a fal mentén, a szentély
kapujából aztán rongyba bugyolált kampót dobott fel a kilátó párkányára, s miután
meggyőződött arról, hogy jól tart, fürgén, akár a gyík, felkapszkodott.
A sziklateraszról körbekémlelt, mint valami hadvezér. Vesztére tette, mert jó néhány
percen át képtelen volt elmozdulni onnét: meglegyintette, megrészegítette a hatalom igézete.
Lelki szemei előtt csillagok sziporkáztak: gyémántpor az ég bársonyán. Tüzük átjárta, jólesőn
melengette testét, csak a forradások maradtak jéghidegek - de hát a forradásokkal nincs mit
tenni, azokat a halál véste, a halálnál pedig nincs nagyobb hatalom, míg világ a világ...
A halálról azután eszébe jutott Malik, Karina, s mindaz, amit maga mögött hagyott. Düh
fogta el, öklével fenyegette az alacsony, szürke eget, szitkokat mormolt, majd, ahogy
fokozatosan kitisztult a tudata, elnémult. Tétován állt, mintha nem tudná eldönteni mit keres
itt, de csakhamar erőt vett magán: nekiindult, hogy a szentély - a Nagy Élet - belsejébe is utat
találjon.
A szellőzőnyílást lezáró vasrács meglepő könnyedséggel engedett, néhány mozdulat, s
szabad volt előtte az út. Tíz-egynéhány öllel beljebb rács, majd széles, homályba vesző
lépcsősor következett. A Kígyó szeme egykettőre alkalmazkodott, jobbja a kard markolatára
tévedt.
Nem volt ínyére, hogy ismét lefelé kell mennie. Azzal az alapvető igazsággal vigasztalta
magát, hogy egy ponton túl szükségképpen felfelé vezet majd az út... Furdalta a kíváncsiság,
hogyan haladnak, meddig jutottak kiszemelt áldozatai. Beléhasított a rémület, valahányszor az
északi kutya sebesen cikázó pengéjére gondolt. Mi lesz, ha azt a bizonyos kincset csak
néhányan őrzik, ha az a szürkeszemű ördög egyetlen karcolás nélkül, viszonylag pihenten
kerül ki a küzdelemből...? Ha odalent kifosztott szentély várja, ugyancsak sietnie kell majd,
hogy a társaság elébe vágjon. A végén még arra kényszerül, hogy az erdőben végezzen velük
- pedig ezt a megoldást több okból is szerette volna elkerülni. Meggyorsította hát lépteit. úgy
érezte, közel jár már, mikor szemközt, a fordulóban árnyak mozdultak, a súlyos léptek
dobbanása adta értésére: harc nélkül aligha jut tovább.
A lehetőség nem boldogította különösképpen. Hisz ezzel is a gyűlölt kalandozók dolgát
könnyíti...!
óvatosan kikémlelt a sarok mögül: négy fekete páncélzatú, állig felfegyverzett alak
strázsált a lépcső alján, mellettük, falra erősített tartókban, fáklyák lobogtak.
128
A Kígyó elhúzta száját, előrelépett.

Négy ember. Négy közönséges kardforgató! Az igazat megvallva valami komiszabbra
számított, s megkönnyebbülésében rekedten felnevetett.
A Testvériség lovagjai felszegték fejüket, rámeredtek. Megmarkolták, kivonták
kardjukat, de rögvest le is eresztették: nem láttak komoly ellenfelet a beesett arcú, égő szemű,
rongyos ruházatú betolakodóban. Egyikük legyintett, aztán nekiindult, talán épp hálóért, ám
egy pillanattal később holtan rogyott össze; három társa önkéntelenül hátrahőkölt, ám a széles
pengéjű toroni kard ismét lecsapott s csontig hatolt, a két túlélő felüvöltött, oldalt ugrott és
támadott. Fémnek feszülő fém csendülése nyomta el az embervadász eszelős kacaját. Kék
szikrák záporában újabb test zuhant hátra, falnak csapódó karja szabálytalan alakú foltot
hagyott a kövön. Egy fáklya kialudt, a levegőben füst és vérgőz terjengett. A negyedik férfi
megcsúszott, féltérdre zuhant. Elkerekedett szemmel meredt ellenfelére.
- Te... - suttogta. - Hisz ismerlek. Ismerlek, a fenébe is! - Odébblökte kardját, bal karját
bizonytalanul előrenyújtotta, és nevén nevezte a Kígyót, ahogy valaha rég. - Toronban
találkoztunk, az Ikrek iskolájában... Együtt kerítettük azt a szalmabábot, amin a Pelin-féle
cselt gyakoroltuk, meg aztán vitorláztunk is, nem emlékszel? - Hisztérikusan felkacagott. -
Azé a marha Odlamé volt a bárka, a bordázata csupa rés... Egy szép napon Anvariáig hajózik
vele, azt mondta. Aztán elpatkolt. Van az úgy... - Megbabonázva meredt a rezzenetlen
pengére. - Tedd már le! Tedd le az istenek szerelmére! Nincs dolgom veled!
- Mindjárt - nyugtatta a Kígyó. - Mindjárt, ígérem...
És megölte.
129
7.
Gorduin és Eriel az oltár termének közvetlen közelében járt már, amikor Orwella hívei
ellentámadásba kezdtek.
Odafentről jöttek, a mennyezeti fülkék sötétjéből. Széttárt karokkal, markukban korbács
és görbe tőr; szürke köntösük bő ujja úgy feszült szét, akár a denevérszárny... Olyan hirtelen
bukkantak fel, hogy még a kifinomult ösztönű lányt is meglepték. Négy döfést irányoztak a
bárdnak, aki kettőt sikerrel hárított, a harmadikat és negyediket pedig eltérítette kissé, így a
pengék csak nyakán és oldalán ejtettek fájdalmas sebeket... Megperdült a sarkán, ugrott,
elsodorta és megóvta egy gyilkos erejű korbácsütéstől Erielt, de nagy árat fizetett érte: bal
vállába izzó fájdalom hasított, lezárt szemhéja mögött vakító láng lobbant, s az Univerzum
pompás kupolája mintha meghasadt volna, a szabálytalan alakú résben felszikráztak a
csillagok.
A fény nyomban ezután elhalványult, de nem hunyt ki egészen. Megőrizte öntudatát,
sőt, a kardját sem ejtette el.
Ez volt a fordulópont.
Kámzsás alakok környékezték, kilencágú korbácsok sziszegtek és tekeregtek - ő pedig
kitért előlük, mintha világéletében ezt tanulta volna. Megragadott és elroppantott egy tőrrel
feléje kaszáló kart, kilépett, rövidebb pengéjét egy tágra nyíló szájba döfte. Kardja csak
ezután villant meg: hárman elterültek, egy negyedikkel a lány végzett; valami nagyot
reccsent, valaki vérfagyasztót üvöltött, azután minden elcsendesedett.
Azaz majdnem minden.
Gorduin mereven állt, lassan kifújta tüdejéből a levegőt. Ujjasa alatt, baloldalt, mintha
parazsat szítottak volna. Kinyújtott bal karján végigcsordult a vér, s a hideg köre cseppent.
- Jól vagy? - érdeklődött fojtott hangon a lány, s mozdult, hogy felemelkedjék. - Várj,
mindjárt...
- Ott maradsz! - sziszegte az ilanori, azután leguggolt, félretette kardját, s a puskáért
nyúlt.
Volt valami a hangjában, s ez a valami ideiglenesen leszerelte Erielt. Még akkor sem
ellenkezett, mikor a férfi szabad kezével letépte, szemfödél gyanánt terítette rá fekete
köpenyét. ámbár meglehet, nem is a figyelmeztetés művelt csodát, hanem az a megfoghatatlan
fenyegetés, mely e percben telítette a levegőt.
Szemből magányos alak közeledett a küzdelem színhelye felé. Lassan, megfontoltan
lépkedett, azután, az első elesett vonalába érve, megállt és felpillantott. Zöld fény csillant a
szívére mutató acélcsövön.
Hella Riquill volt az.
Gorduin nyakán, mellén újabb keskeny vérpatak csordult végig. Ravaszra feszülő jobb
mutatóujja mozdulatlanná dermedt, zsibbadni kezdett, s ez a zsibbadás hüvelykről hüvelykre
terjedt: előbb a csuklóját érte el, majd a könyökét; fájdalmai alábbhagytak, mégsem lélegzett
fel - nem volt képes fellélegezni.
Csak elbeszélésekből ismert, baljós közöny lett úrrá rajta, szeme könnybe lábadt, a
célpont elhomályosult. Tudta, hogy lőnie kellene, s egykedvűen nyugtázta, hogy mégsem
teszi. Torka összeszorult. Három furcsa, egymástól jól elkülöníthető illat terjengett körülötte,
nyelve hegyén csakhamar meggyűlt két, semmihez sem hasonlítható íz. A zsibbadás már jobb
vállát ostromolta - a boszorkány zöld szeméből áradt a kettejüket összekapcsoló, épp csak
sejthető fényfonálon. Arra ösztökélte, hogy engedje le a fegyvert.
Hogy leengedje!
130
Hunyorgott, s birokra kelt a szándékaitól idegen késztetéssel, tudván tudva, hogy ha a

zsibbadás egyszer súlyosan lüktető szívéig ér, alul marad - ezúttal végérvényesen... Harcolt,
noha a puska pillanatról pillanatra súlyosabbnak rémlett, noha a különös illatok és ízek mind
inkább eltompították érzékeit.
Hella Riquill elmosolyodott. Uszályos, fekete ruhát viselt, vörös haját baloldalt
nefritköves csat fogta össze. Két kezén jó féltucat gyűrű - eleven fénnyel szikrázott
valamennyi.
- Nem mindennapi ember vagy - mondta. - Más körülmények közt sok örömünk telne
egymásban, ezt biztosra veszem. Sajnálom, hogy épp most érkeztél. Amibe belefogtunk,
túlságosan fontos ahhoz, hogysem megzavarhasd... - Félrebillentette szép menyétfejét. -
Engedd le a fegyvert! - suttogta. Hisz nem akarhatsz megölni egy védtelen nőt!
Gorduint mintha folyvást vastagodó jégréteg választotta volna el a valóságtól. A
zsibbadás ágyékába fészkelte magát, kegyetlenül incselkedett vele, azután megindult felfelé,
hogy beléfojtsa a szuszt.
Hisz nem akarhatsz megölni egy védtelen nőt!
Érezte, a szívverése menten kihagy, kétségbeesett erőfeszítéssel rántott egyet a szürke
szempárt a zölddel összekötő fényfonálon... Halványan érzékelte a mozgást jobb kéz felől:
tulajdon köpenye sötétlett ott, alatta pedig...
- Tier!
A világ fordult egyet vele. Az illatokat, ízeket orkán erejű szél söpörte el; a boszorkány
összerezzent, figyelme a pillanat egy törtrészére Eriel felé fordult, ám a bárd számára ez a
csekély haladék is elegendőnek bizonyult: meghúzta a ravaszt.
A lövés fültépő döreje ide-oda vergődött, míg végül elhalt a falak között. Gorduin, aki
megállíthatatlanul könnyezett, nyugtázta, hogy Hella Riquill eltűnt. átellenben néhány nagy,
sötét foltot látott a frízeken, de jó ideig nem tudta őket mire vélni. Letette a puskát, két-három
bizonytalan lépést tett előre, a tőréért nyúlt - azután belebotlott valamibe, s mikor
odapillantott, megértette, hogy további vitézkedésre semmi szükség.
Szétvetett karokkal heverő, kibomlott hajú torzó: ennyi maradt a reménybeli arából, aki
fegyvertelennek mondta magát, kis híján mégis megölte öt...
Nem emlékezett rá, mikor ült le. állát felhúzott térdére támasztva várt, hagyta, hadd
szólongassa a lány. Az első érintés szúró fájdalmat okozott, a második, a harmadik azonban
semmiben sem különbözött a korábbiaktól - azaz mégis: ráébresztette önnön elevenségére, és
kimondhatatlan megkönnyebbüléssel töltötte el.
- Tier! Tier, szedd össze magad! - esdekelt a lány. - Tovább kell mennünk, mielőtt...
Elnémult.
Messze elől, ott ahol az oltár termét sejtették, felettébb ismerősnek tűnő kacagás
visszhangzott.
A világokat némelyek szerint az akarat, mások szerint az anyag szüli, a birodalmakat a

végzet, a poétákat a kor, a hősöket, a tolvajokat az alkalom - de mit mondhatunk vajon a
viszontlátásról? Ilyen esetekben többnyire sorsszerűséget emlegetnek az emberek, kört
rajzolnak a szívük fölé, hogy elhárítsák a bajt, pedig a baj - akár a tolvaj vagy a hős - nem
holmi mulasztásra, csupán jó alkalomra vár...
A feketébe öltözött, szikár férfi a boszorkány távozása után magára maradt az oltárnál.
Feltekintett Orwella középütt emelkedő roppant szobrára - a Kígyóhajú, a Bűvölő, a Hadak
Végzete változatlanul a messzeségbe révedt, mint akit híveinek fáradozása teljességgel
hidegen hagy. Igaz ami igaz, hosszú esztendőkig kell még bolyongania a Külső Hidegben és
Sötétségben, míg újjászületésének ideje elérkezik. ám az első lépések megtétettek: akik az
131
útjában állottak, eltűntek, s szerte a kontinensen élnek már azok, akik a kellő pillanatban
vérüket adják majd érte. S itt a tőr is, a fekete tőr - pengéje sima, akár az üveg, de bármilyen
közel hajoljon hozzá az ember, tükörképét nem leli benne; a tőr, melyet nem emberi kéz
kovácsolt, s mely nem emberi kéz számára rendeltetett, most Orwella oltárán hever, hogy
általa megszenteltessék, s maholnap visszatértének záloga legyen.
A siketítő dördülés hallatán sarkon fordult, s az emelvényre lépett. E pillanatban már
tudta, hogy a szertartás nem lesz zavartalan. De mert halandóként makacsul hitt abban, hogy
bizonyos dolgok eleve elrendeltettek, rajtuk változtatni sem szép szavakkal, sem nyers erővel
nem képes, nyugodt maradt. A maga módján szerette Hella Riquillt, ám óvakodott attól, hogy
pusztulását saját végzetével azonosítsa. Kockáztattak és veszítettek: nincs ebben semmi
rendkívüli, sőt, talán jobb is így. Végez a kalandozókkal, és egyedül fejezi be!
Kihúzta magát. Várt.
Azután meghallotta a kacagást...
A lény aki nemrég még Molluh, a pyarroni volt, a terembe lépve fellebbentette vörös
palástját, gúnyosan meghajolt, azután intett.
- Megismersz? - kérdezte.
Az emelvényen álló halhatatlan herceg szeme összeszűkült, vértelen ajka mosolyra
rándult. Nem számított a fordulatra - halála óta azonban semmiféle fordulat nem rázhatta meg
többé.
- Üdv néked, Armador, Godora grófja - mondotta. - Nem reméltem, hogy viszont
láthatlak. Mi járatban vagy, mondd? Medvék vagy rókák lelték meg jeltelen sírodat?
A vöröspalástú két lépést tett előre, s megint felkacagott.
- Nem változtál - szólt kedvtelve. - Mégiscsak érdemes volt hát útra kelnem, grófom...
halálom!
- Másfélezer esztendő alatt sem tanultál - közölte a szentély őre. - Eltapostalak, mert az
utamban álltál, s mert sötét praktikákkal gyaláztad az eget. Ha kell, eltiporlak megint. Ostoba
vagy, ha gyengének hiszel!
- Napszálltakor talán még hatalmas voltál - suttogta Armador. - Most senki és semmi
vagy. Választottad egy halandó kezétől esett el, szolgáid halottak. Tetemre hívlak hát,
Raginal, Godora grófja! Porból és hamuból kiemelkedve toppanok eléd: noha megölettél,
noha tetememet szelindekjeid elé vettetted, túltettem rajtad! Rászedtelek, tönkretettelek - s
most visszaküldtelek oda, ahonnét kikapszkodtál, hogy elfoglalhassam a helyedet! -
Csontujjával rámutatott. - Azt akartam, hogy láss. Hogy tudd, mi vár rád!
Orwella kiválasztottja belátta, hogy minden további szóért kár: mélyről jövő hördüléssel
tüstént támadott. Armador körül lángnyelvek csaptak fel, talpa alatt fortyogó masszává olvadt
a kő, körös-körül gejzírek fakadtak.
- Pusztulj! - sziszegte Reginal. - Pusztulj!
A vöröspalástú nem mozdult. Alakját a föld csontjának mágikus aurája övezte
védelmezőn; a hasztalan tomboló lángok rőt fénybe vonták arcát.
- Nagyszerű, kegyelmes úr, nagyszerű! - kiáltotta. - S most, engedelmeddel, én
következem!
Mentális energiájának súlyos pörölyével viszonozta a csapást, melyet a Rettenet
Asszonyának fekete tőre hárított el: Raginal megtántorodott, de csakhamar visszanyerte
egyensúlyát. Kesztyűs jobbjának mutatóujja máris cirkalmas rúnát írt a levegőbe - a
Megsemmisítés ősi jegye volt ez. Megjelent, felizzott, majd növekedni kezdett, végül
Armador felé lódult, hogy hálóként borítsa be, s eleméssze... A vöröspalástú északi szélként
süvöltő, jeges fuvallattal felelt, kioltotta a halálos rúnát, dérlepelbe öltöztette ellenfelét, majd
követhetetlenül gyors mozdulattal kardot rántott.
132
- Most, Raginal - sziszegte. - Most!

A szentély őre megadón tárta szét a karját - fegyvere tüstént kiszökkent hüvelyéből, s
egyetlen csapással, vállból szelte le Armador jobb karját. ám sem a kar, sem a kard nem
hullott a földre. Félúton függve maradt, különös örvénylés kezdődött körülötte a levegőben; a
sötét foltok egyetlen alakká, a vöröspalástú árnyává álltak össze. A fantom suhintott párat a
pengével, s továbbnyomult.
- A fejét! - rikoltotta Raginal.
A bűvös kard kettőt villant, Armador megingott. Lenyakazott testéből és fejéből
azonban két újabb fantom született - mindhárom alak fenyegetően közelített Orwella
kiválasztottja felé.
Raginal szorultságukban két hasonló árnyat formált, és támadásba lendült megint.
Fantomjai rendre eltűntek, s az istennő szobrának talapzata körül, a terem közepén bukkantak
fel, birokra keltek a három Armadorral. A vöröspalástú most már nem használhatta pengéjét,
a markolatot azonban iszonytatú erővel ellenfele oldalába döfte, szabadon maradt baljával
pedig torkon ragadta hajdani gyilkosát.
- Godorait fogtam... nem ereszt... - gúnyolódott Raginal. - Lássuk hát kinek vannak
hatalmasabb pártfogói odafent, netán odalent! Ha győzöl, a tiéd lehet minden. De ha
alulmaradsz...
Armador érezte a hullámokban feléje áradó energiát, az erőfeszítést, mellyel ellenfele
tudatának kioltására törekedett. Ismét a "zarándok" iszákjában lapuló köveket hívta
segítségül, s a nyomás tüstént enyhült. A két hatalom - az egyik a világgal, a másik magával
az univerzummal volt egyidős - egymásnak feszült.
Alyr Arkhon, aki mindeddig a homályban lapult, most megmarkolta botját, s nekiindult.
Nem kellett kapkodnia - jól szemügyre vette már a terepet. Az összefogódzva küzdő
alakok felé közeledve nadrágja zsebébe kotort, majd, ahogy megtorpant, egy marokra való
sonioni homokot szórt saját lába elé. Sebes mozdulatokkal, biztos kézzel dolgozott: rúnával
töltötte ki az aranysárga foltot. Pergamentekercset rántott elő, három szót olvasott fel róla,
azután a kéken izzó alakzatra dobta, és hátralépett.
Felfedezték. Rátekintettek mind a hatan, szemük sugara elvakította volna, ha bölcsen
félre nem néz... Épp olyanok voltak, mint a képeskönyvek, vásári bábjátékok démonai:
festőiek és rémisztőek, no meg ostobák is - ha nem azok, bizonyára hamarabb felismerik mit
tett velük. Így azonban csak álltak, bámultak, miközben hátuk mögött meghasadt a valóság
szövedéke, s a rés pillanatok múlásával mind hatalmasabb, mind feneketlenebb torokká
kerekedett.
- Jól csináltad nekromanta! - rikoltotta a vöröspalástú. - Tetszel nekem~! Folytasd! Ha
végzünk, neked ajándékozom az életedet!
Az elf immár sebesen hátrált, a nyúlványokat növesztő fekete örvénybe bámult, úgy
kiáltotta:
- Az életemet? Azzal egyedül én rendelkezem, ó, szánalmas árny! A dorani Szarvtorony
urainak küldötte vagyok, s ekként az isteneké is - az égi isteneké, akiket tetteitekkel oly
hosszú időn át gyaláztatok! Most mindkettőtök ideje lejárt: bűneitekkel együtt semmivé
lesztek! Többé nincs hatalmad fölöttünk, Armador: a béklyót, amit rám aggattál, visszaadom!
Feje fölé emelte mindkét karját, de hogy mit kiáltott, azt a godorai lidércek éppúgy nem
hallhatták, mint az oltár mögött lapuló Tier Nan Gorduin... Az éjfekete torok egyszerre
nyúlványok százait okádta ki, szorosan körülfonta, mélyébe rántotta a tehetetlen
133
lidércfejedelmeket. A beláthatatlan messzeségben lángtenger terült szét, forrósága ideát is

érezhető volt; a felhevült levegőben éjjeli pillangók tömegeként kavargott a pernye.
- Muyrtah wynchar! - sziszegte a nekromanta valamely különös, ősi nyelven. - Dos mar-
callen gwytha!
A Kapu gyorsan zárult, körvonalait skarlátszín derengés rajzolta ki, a "pillangók"
csigavonalban sodródtak a semmibe.
A bárd ezt a pillanatot választotta. Orwella oltárára pattant, felragadta a fekete tőrt - a
fém kesztyűn át is perzselte bőrét, mégsem engedte el.
- Mint a csalán - kiáltotta oda az elfnek. - De oda se neki! Szépen beszéltél, Alyr: az a
dolgunk, hogy megtisztítsuk világunkat az efféle szeméttől, amíg még nem késő!
A nekromanta megrettent. Az oltár felé iramodott, majd megállt. Pillantásuk találkozott
- Gorduiné minden elképzelhető szemrehányásnál ékesebben beszélt. Lendületet vett, s a
folyvást szűkülő sötét torokba hajította a fegyvert. Az perdült egyet, azután eltűnt, mintha
sosem lett volna.
A bárd mosolygott, az elf arcát figyelte. Alyr ábrázata elsötétült, de csakhamar ismét
közönyössé vált. Dicséretére legyen mondva, meg se próbált jó képet vágni a dologhoz.
- Hát, ha így döntöttél... mormolta kedvetlenül, aztán lassan, nagyon lassan
elmosolyodott. Azok, akik sok ezer mérföldes útjára küldték, nem feledkeztek meg róla,
bátorító üzenetet juttattak el hozzá.
"Hiba volt titkolóznod előtte Arkhon, de vigasztalódj: a tőr nélkül is elejét vesszük a
bajnak, meglásd!"
Gorduin mellet Eriel jelent meg.
- Vérzel, kedvesem - szólt a világ legtermészetesebb hangján, aztán az emelvény
lépcsőjére telepedett, s nekilátott, hogy bekötözze.
A durván őrölt szürke por maradéka, amelyet a bárd Taba el Ibara óta cipelt, a Kárhozat
Asszonya szobrának talapzata köré került. A zsákoktól keskeny porcsík kanyargott a
félhomályba borult folyosókon át, egészen az előcsarnokig. Az emeltyűket ismét
elmozdították, a kapu résnyire nyitva állt, odakint indulásra készen kapáltak, pányváikat
rángatták a lovak.
Gorduin búcsúpillantást vetett az oltár termére. A robbanás nem lesz megsemmisítő
erejű, de a bálványt minden bizonnyal szétzúzza majd. És ha a kazamatákban, raktárakban
gyúlékony anyagok is akadnak - nos, semmiképp nem szeretne Orwella esetleg még
rejtőzködő híveinek helyében lenni.
A kijárathoz vezető lépcső tetején vigyázva leguggolt, tüzet csiholt, elnézte egy darabig
a porcsík mentén lefelé araszoló sárga lángot, azután meghúzta a vállára vetett bőrzsák szíját,
és társai után indult.
Alyr és Eriel még odabent vártak rá baljóslatú némaságban. Az elf botja a földön, a lány
keze az oldala mellett, mögöttük pedig...
A bárd nagyot nyelt.
A Kígyó derékmagasságban tartotta pengéjét, lassan előrelépett. Napégette, beesett
arcán veríték csillogott, ajkán a hetedhét országot bejárt, s végül célba ért bérgyilkosok
üdvözült mosolya. Beszélt, de Gorduin nem hallotta a szavát. Eriel rémülettől elkerekedett
szemébe nézett, az oltár terme felé kúszó lángra, a tűzförgetegre gondolt, és lehunyta a
szemét.
- ...a küzdelem halálig folytatódik - suttogta épp az embervadász. - Csak ketten leszünk,
te és én. Harcos harcos ellen. Acél acél ellen. Ha nemet mondasz, ha kibúvót keresel,
megölöm mindkettőt. Válassz~!
134
A bárd hunyorgott. A toroni pálinka hatása múlóban volt, sebei egyre jobban sajogtak.
Magába mélyedt, s a körülményekre való tekintettel gyors döntést hozott. ám legyen.
- Mi a neved, fickó? - kérdezte.
- Nevezz csak Kígyónak! - acsargott a dzsad, és előrelépett.
Eriel figyelmeztetően felkiáltott.
Tier Nan Gorduin eleresztette a zsák szíját, terhe a földre esett. Vele csúszott a fekete
köpeny is.
- Rosszkor jöttél, Kígyó - mondta csendesen, és nyílvesszőt röpített a bérgyilkos
szívébe.
135
ŐTŐDIK RÉSZ
Harmadik hete fújt már a nyugati szél, országrésznyi felhőket hozott és makacsul szitáló
esőt; fogolyként terelte délnek a kurta őszt, mely lomha köddel ülte meg a Kalandozók
Városának zegzugos utcáit. ámbár meglehet, nem köd, hanem az égőáldozatok füstje
terjengett mindenfelé - az égőáldozatoké, melyek Darton szentélyeiben lobbantak fel, s a
Halál hónapjainak elmúltát jelezték.
A negyedik hét első napján azután fordult a szél, az idő enyhült, a levegő is kitisztult
valamelyest. Erion kapui nyitva álltak, a karavánok, az utazók a zarándokcsoportok azonban
megritkultak - annál többen igyekeztek a falakon kívülre, hogy aztán - gyalogszerrel, ló- vagy
teveháton, szekéren, cifra hintón - szerterajzanak a négy égtáj felé... A jómódú polgárok
házaikba zárkóztak, a hercegi palotát vigyázó katonaság létszámát megkettőzték. A városi
őrség tisztjei lelkiismeretesen megolvasták, azután kiosztották a megemelt összegű zsoldokat;
éjszakánként egy-egy pofa szíverősítő is akadt, ahogyan az készenlét vagy ostrom idején
ősidőktől fogva szokás... A boltok, csapszékek némelyike bezárt - élelmes, elszánt dzsad
kereskedők máris kétszeres áron kínálták silány portékájukat -, a kegytárgy- és
koporsókészítők műhelyében ellenben lázasan folyt a munka: tömjén és gyanta illata
terjengett, a polcokon egyre szaporodtak a "garantáltan" valódi, minden bajt elhárító Uwel-
talizmánok...
Torozon híres tavernájának forgalma ugyancsak megcsappant: csak olyanok időztek
most itt, akik úgy érezték, nincs félnivalójuk; olyanok, akik épp erre az időszakra vártak - no
meg olyanok, akiket az esztendőről esztendőre ismétlődő cécó hidegen hagyott. Be-betoppant
olykor néhány tudatlan lélek is: őket a jószándékúak nyomban a legközelebbi kapuhoz, netán
a Kovácsok Utcájába irányították, mondván: "Tisztuljatok, vagy öltsetek vasruhát".
A törzsközönség ezen a borongós délutánon az asztalok köré gyűlt, kockázással,
titkosírás-fejtéssel, rémisztő esetek, merőben valószínűtlen hőstettek felelevenítésével múlatta
az időt. Ital alig fogyott - elvégre a Bosszú hónapjaiban sosem leget elég józan, eléggé óvatos
az ember... Az általános elővigyázatosság közepette egyvalaki bőven locsolgatta kiszáradt
torkát: Chuhar, az alkimistából lett áfiumkereskedő, aki egy álló héten át el sem mozdult
lombikjai mellől, hogy kellő mennyiségű ártó párlattal, porral és labdaccsal állhasson ügyfelei
rendelkezésére - és akinek övében (a hajítótör meg az aranyak mellett) jókora adag univerzális
ellenméreg lapult.
Tier Nan Gorduin szokott helyére, a hátsó kijáratra néző sarokasztal mellé telepedett,
szivarra gyújtott, azután pillantott csak a homályban meghúzódó elfre.
Alyr egy csészényi átható illatú löttyöt kevergetett elmélyülten.
- Feketeleves - magyarázta. - Egy felettébb eleven kúszónövény magvaiból főzik: elűzi a
fáradságot, szétoszlatja a kétségeket, ráadásul... - vigyázva kortyolt egyet - ...olyan keserű,
hogy miután megízlelted, jó ideg édesnek tűnik az élet. - újabb korty, halvány mosoly. - A mi
partjainkon nem terem. A messzi Anvariából hozzák; egy-egy szállítmány fél esztendőn át
hánykolódik valami hajó gyomrában, mire célhoz ér. A maga módján érték ez is, akár a föld
csontja, vagy a sonioni opál. Az, hogy alkalomadtán vér hull miatta, természetesen még
kívánatosabbá teszi egyesek számára, akiket nem kívánok most megnevezni... - Felemelte
mutatóujját. - Régi igazság: ha uralni kívánod a helyzetet, ismerd ki ellenséged szokásait!
A bárd, hetek óta először, szívből kacagott.
- Alyr, az ég szerelmére! Hogyan sikerült rávenned Torozont, hogy kráni itókát
szolgáljon fel neked?
A nekromantának szeme sem rebbent.
136
- Azzal kecsegtettem, hogy ha megteszi, még ma este odébbállok. Egy időre megint elég
a forró fürdőkből, kiadós vacsorákból, vetett ágyakból. A magamfajtának a csillagos ég a
legkülönb fedél, meg aztán... - Legyintett, kiitta a feketelevest, és ijesztő grimaszt vágott. -
...illik mielőbb számot adnom mindenről, ami az Elátkozott Vidéken történt.
Gorduinon volt most a mosolygás sora.
- Elégedettek lesznek vajon a megbízóid?
- Remélem - felelte savanyú képpel az elf.
- S te? Te elégedett vagy-e?
Alyr nem válaszolt rögtön. Borostyánszín szemét lehunyva, állát jobb tenyerébe
támasztva töprengett.
- Utazni mindig tanulságos - jelentette ki végül. - Némelyeknek inkább, másoknak
kevésbé. Szeretném hinni, hogy én az előbbiekhez tartozom.
A bárd lassan bólogatott. Látnivaló volt, nem éri be ennyivel.
- Értsem úgy, hogy tanulságot is sikerült levonnod a történtekből?
A nekromanta homlokán, közvetlenül az ezüstös szemöldök felett, két aprócska ránc
jelent meg, ám mielőtt barázdává mélyülhetett volna, Gorduin váratlanul félrenézett.
Köhintett, azután úgy tett, mintha a taverna falába karcolt, örökérvényű bölcsességek egyikét
böngészné.
Hűvös légáram remegtette meg a gyertyák lángját. Ajtócsapódás hallatszott, súlyos
léptek dobbanása.
- Fogadós! - visszhangzott egy bikahangú kiáltás.
- Megbocsáss egy percre... - súgta Alyrnak a bárd, de nem moccant, várt, míg a
jövevények - holmi nemesúr meg a kísérete - elhaladtak, helyet kerestek maguknak a pult
közelében. Egyikük - karóvékony, csapott vállú figura, alighanem a számadó - beszédbe
elegyedett a sietség nélkül mozduló tulajjal. Jókora erszényt nyújtott át neki, majd gazdája
nyomában nekivágott az emeletre vezető lépcsőnek. A súlyos, ezüstveretű utazóládákat két
harcos cipelte utánuk. Az asztalnál négy fickó maradt: kötélizmú, kesehajú, jól-rosszul
kimosdatott északi barbár valamennyi.
Gorduin felállt. Az elf aggodalmas pillantásaival mit sem tőrödbe feléjük indult, mintha
azt sem tudná, mi fán terem a kapkodás... A termetes férfiak egyike időközben a pulthoz
lépett, magyarázott valamit bikahangján - nem rezzent fel még akkor sem, mikor az ilanori
mögéje lépett.
- Kalidar.
Erre aztán megperdült sarkán a férfi. Tekintetében a felismerés szikrája villant, teste
láthatóan megfeszült.
- Tier Nan Gord...
Az ökölcsapás nem látszott túl keménynek, a barbár mégis átbucskázott a söntés
túloldalára, s csak néhány pillanat múltán tűnt fel ismét. Fogódzkodni próbált, tétován rázta
fejét, kese haja a homlokába hullt. Társai közelebb húzódtak, hahotáztak, s a bárd vállát
veregették.
Pár lépéssel hátrább Alyr ismét a falnak támasztotta botját, és várt.
A bizonytalan léptű Kalidar megkerülte a pultot, az asztalra telepedett, mohón ivott a
keze ügyébe tolt kancsóból. Torozon egyik legénye vederrel érkezett. A barbár elégedetten
felhördült, aztán gondolkodóba esett, és lekanyarította prémgalléros köpönyegét, mielőtt a
jeges vizet magára borította.
- Tier Nan Gorduin! - bömbölte. - Hála az isteneknek, ezer éve nem láttalak!
Az ilanori mosolyogva melléje zökkent, tenyerük visszhangot verve csattant össze.
137
- A dolgodat mindenesetre jól felvitték időközben - mondta. - Posztóruha,

szattyáncsizma, tisztes fizetség... És még cipekedned sem kell~!
- A barmoknak való munkát a barmoknak hagyom - fújtatott Kalidar. - Két éve mán,
hogy csak jobbal nyúlok a tálba, és táncleckéket is vettem, ahogy a múltkor tanácsoltad...
Még pár év, és finom ember leszek, meglásd!
A nekromanta kiöntötte magának a maradék feketelevest. Mire felhajtotta Gorduin
visszatért.
- Egy régi ismerős - magyarázta. - Tíz-egynéhány éve akadtunk össze; első, bátortalan
lépéseit tette épp az úgynevezett nagyvilágban. Látszott, helyén a szíve, csak hát... -
mosolygott - ...bárdolatlan kissé, és lángésznek se mondanám: az a fajta, akire ügyelni kell.
Jóval később vettem hírét, hogy valami abasziszi hátba szúrta. Hónapokig lebegett élet és
halál közt - ennyit a reflexeiről. Kötelességemnek éreztem, hogy kézbe vegyem kissé. És mert
a szóból nemigen ért, vetélkedést ajánlottam neki.
- Vetélkedést?
- Valahányszor találkozunk, igyekszünk meglepni egymást. Ha sikerül a háta mögé
kerülnöm, megüthetem - és megfordítva. Kilenc éve gyakoroljuk. Az eredmények egyelőre
kielégítöek.
Alyr felhúzta a szemöldökét.
- Hányszor sikerült megütnie?
A bárd félrenézett.
- Egyszer sem. De fejlődőképes, a karizmait meg nyilván láttad az előbb... Vigyáznom
kell.
- Vigyázz hát - mondta az elf, és felállt. - Vigyázz jól!
- Máris mégy? Várhatnál reggelig. Hisz tudod: világosban sokkal biztonságosabbak az
utak, és... - Ahogy a nekromanta színlelt felháborodással ráemelte a botját, Gorduin
elmosolyodott. - Sok szerencsét, Alyr.
Mosolygott az elf is.
- Sok szerencsét, Tier Nan Gorduin...
Felragadta zsákját, az ajtó felé tekintett. Egy aranyat hajított Torozon odasiető
legényének, aki nyomban sarkon fordult, s kiviharzott, hogy elővezesse a lovát.
A két férfi némán állt egy darabig. Alyr mohazöld csuklyájával babrált, Gorduin a
lányra gondolt, aki félálomban, illatozó, forró testtel várja odafent... Valahányszor magához
ölelte, valahányszor a nevén szólította, valahányszor beléhatolt szobájuk szantálfaillatú
félhomályában, rövidnek, ijesztően rövidnek érezte a számukra rendeltetett időt. Nem követ-e
el szégyenletes bűnt, ha magához láncolja, magával ragadja világába - az életbe, melynek
következő állomása akár Niare, a Suo-Gan hídja, a halál is lehet...?
- ő jár a fejedben - szólt tárgyilagosan az elf. - úgy tűnik, véghezvitte azt, ami eddig
senkinek sem sikerült megtennie: csapdába ejtett. A kérdés most már csak az, mi a szándéka
veled.
A bárd elnézett a válla felett. Erielt látta, s az ég vizében lomhán úszó sárkányokat.
- Felice bélyegét hordozza - folytatta megfontoltan a nekromanta. - S bárki is volt
azelőtt, szájával Felice szól, szemével Felice hunyorít rád. ö, akinek a hűség üres szó csupán...
Erre, vagy valami hasonlóra próbálta felhívni a figyelmedet a mi "varázstudónk" azon az
éjszakán El Hamedben... - Merőn Gorduin szemébe nézett. - S mert barátaim közé számítalak,
elárulom, mi számomra a küldetés tanulsága. Légy őszinte magadhoz, és másokhoz - ha nem
vagy az, ott és akkor vallasz kudarcot, amikor a legkevésbé várod. - Mosolygott, indulni
készült. - Ne feledd el. Soha ne feledd az olyan bölcsességeket, amelyek életelv és sírvers
gyanánt egyaránt megteszik. Erre tanított engem ember anyám...
138
Azzal sarkon fordult és ment, az ajtóból intett csak néma istenhozzádot, azután botját,
zsákját könnyedén emelve nyeregbe szállt, s elvágtatott.
Gorduin visszatért az asztalhoz, bámulta csonkig égett szivarját. Mozdított egyet a
réztálkán - a szivar nyomban szürke porrá omlott szét -, majd, saját használatra, szavakba
öntötte a helyzet lényegét:
Szeretek egy lányt, akinek miattam kell majd meghalnia...
Tenyerére szórt egy csipetnyi hamut, majd nagyot fújt: por a porhoz, ahogy az Egyetlen
hívei mondják - de mit kezdjen az épeszű ember ilyen alázattal? Hiszen...
Nem hiszek a sorsszerűségben sem, hallotta egy hónap - más nézőpontból jó nyolc
évezred - távolából saját szavait.
Magába mélyedt, várt, hátha felcsendül megint az a bizonyos hang, amelynek gazdája
láthatatlan jelet hagyott rajta, amelynek oly sokat köszönhetett; újabb sugallat azonban nem
érkezett odabentről. A mindenség eltaszította. Segítség nélkül maradt.
Egy pohárka toroni pálinkát rendelt, felhajtotta, azután konokul rántott egyet a vállán, s
felfelé indult a lépcsőn - a magasba, Erielhez.
Nyugodt volt megint, mire az ajtó elé ért. Nyugodt, ahogy egy meglett férfihoz illik;
nyugodt, akár egy nyári éjszaka. Lenyomta a kilincset, belépett, összehúzott szemmel meredt
a bevetetlen, üres ágyra; ösztönösen, hűvösen azonnal vérnyomokat keresett, persze hiába. A
szoba levegője őrizte még a lány illatát, de csak ez maradt belőle, semmi több. Eriel eltűnt,
ahogy eltűnt a holmija, sőt, a Torzontól kapott két gyapjúpokróc is; a tűz alig parázslott már, a
szél a csukott ablaktáblának feszült, s bebocsátásért esdekelve rázta, rázta a vasalást...
Gorduin összeszedte saját felszerelését, bezárta az ajtót, azután visszatért asztalához, és
várt. Sosem volt még biztosabb abban, hogy amit tesz, nem hiábavaló.
És csakugyan: tíz perc sem telt el, máris ott feküdt előtte a levél - nem a tulaj legénye,
hanem egy vézna, lovászforma kölyök settenkedett oda vele. A bárd újabb adag pálinkát
rendelt, újabb szivarra gyújtott, csak azután hajtogatta szét; tekintete rezzenetlenül pihent a
sorokon.
És megállt az idő.
Tier Nan Gorduin és a többiek számára egyaránt.
Torozon sok vihart, s még több csetepatét látott tavernájában elképzelni is nehéz
tökéletesebb idillt. A játékosok két mozdulat közt dermedtek meg, merev, fénytelen tekintetük
az élén álló kockán pihen; egy épp felborult kupából kifreccsenő bor cseppjei rubinszilánkok
gyanánt szikráznak. Kalidar és zsoldos társai egyetlen szoborcsoportot alkotnak, a
kompozíció címe: Sültlesők. A konyha alacsony mennyezete alatt megrekedt a gőz meg a füst
- de kavarogni nem kavargott egyik sem. Rezzenetlenek a serpenyők alját hevítő lángok
éppúgy, mint a gyertyák vagy a szerelem lángjai; a homokóra tégelyének aljára nem hull
egyetlen szemcse sem. A szolgálók egyikének vedréből kifelé loccsanó víz fehér
tajtékszegélyű kék szőttes: beletörődön, netán gyönyörködve lesik a célba vett kóbor ebek.
Elül a szél.
A szürke égen kitárt szárnyú sirályszobor.
Nem moccan, lélegzetét visszafojtva várakozik az egész világ.
Pár pillanat - egy egész örökkévalóság - múltán Torzon tavernájának padlatára fény
vetül, vakító vörös fény. A magasból, a cserepeken, a gerendákon, a padlásra halmozott
limlomon tűz át, nyalábja az alacsonyan járó felhők közt tűnik el, halandó szemmel
láthatatlan kiindulópontjában úgy ragyog, akár a nap...
139
Azután váratlanul felszikrázik odalent is, néhány csík a ház ugrás közben megdermedt
kandúrjának bundájára hull. Tigris! Háromszög rajzolódik ki a padlaton, mélyvörös tűzkút; a
falak, a székek, az asztalok, a merev figurák narancsszín fénybogarak gyülekezőhelyévé
válnak, e fénybogarak azután felrebbennek, kavarognak, táncukkal köszöntik az érkezőt...
A kámzsás alak hihetetlen sebessége csupán a két világ, a szférák határán csökken
valamelyest, ám ö, akár a jó gazda, a legrozsdásabb zárak nyitját is ismeri: máris tovább
suhan, s máris a tavernában van; szélesvállú, termetes alak, tűzvörös kámzsáját aranyfonat
szegélyezi, kinyújtott, hosszúkörmű keze csupa smaragdpikkely... Most elhagyja a
lángháromszöget, hangtalanul lépdel - dehogy, siklik a kőkockák felett, egyenest a hátsó
ajtóra néző sarokasztalig, ahol Tier Nan Gorduin, a bárd ül a levélbe temetkezetten.
A kámzsás visszahúzza kezét, feljebb emelkedik és közelebb hajol. Tüzetesen
szemügyre veszi a férfit. Talán azért, hogy tapasztalatairól másoknak is beszámolhasson, vagy
talán azért, hogy amit itt lát és érez, azt soha többé ne felejtse el. Gorduin sötét arcéle oly
tapinthatón formálja számára a gondolatokat, hogy hátrahőköl - de csakhamar közelebb siklik
megint, s megérinti az ilanorit pikkelyes kezével. Amit érint, nem azonos azzal az anyaggal,
amelyből a halandók gyúrattak egykoron: ritkább, értékesebb - s ez a felismerés ugyancsak
megdöbbenti a kyrek nagyhatalmú istenét.
Egyszerre a fénynyalábra pillant - az alig észrevehető lüktetésben hívás rejlik, óhaj és
fenyegetés. Sogron, a Tűzkobra fellebben hát a feketébe öltözött férfi mellől, molylepke
gyanánt kerüli az égből áradó lángokat, azután, mielőtt az örvénybe vág, hogy visszatérjen a
magasba, csettint.
S a világ tovább forog...
Gorduin tekintete megrebbent.
"Tierem,
<D>
Mire ezeket a sorokat kézhez kapod, már messze járok - elég messze ahhoz, hogy
őszinte lehessek, már ha az ember képes őszintén beszélni vagy írni egyáltalán. Nyilván
észrevetted, hogy gondolkodtam a dolgon, a kettőnk dolgán, mindazon, amit miattam vagy
értem tettél, és még tehetsz. Igazán szép lett volna felkerekedni, és meg sem állni Abradóig,
még akkor is, ha nem vagy se olyan gazdag, se olyan befolyásos, amilyennek hittelek...
Szeretlek, és mindig szeretni foglak, de míg odalent voltál, történt valami - valami fontos
(legalábbis nekem az), ami segített, hogy belássam: nem maradhatok tovább veled..."
<D>
Gorduin felhajtotta a pálinkát: tüze szétáradt tagjaiban, felcsillantott előtte egy keveset
az öncsonkítás gyönyöréből.
"Raddim gróf, aki az imént érkezett, és a miénkkel szomszédos szobában szállt meg,
igazán fontos ember; azért jött Erionba, hogy kalandozókat toborozzon egy vállalkozáshoz,
amely könnyen az életébe kerülhet. Jobb ha erről nem mondok többet - be kell érned
annyival, hogy kihallgattam, amit azzal a csapott vállú alakkal beszélt, és úgy érzem,
segíthetek neki. ő még nem tud erről. Nem is fog tudni mindaddig, míg meg ismerkedem vele
- hogy pontosan hol és hogyan, megint csak nem volna helyénvaló elárulnom. Büszke és
ostoba férfi - azt hiszem, sosem fogom megengedni, hogy hozzám érjen. De a felesége leszek
140
(az első vagy a második; nem ismerem túl jól a gorviki szokásokat), és idővel talán felfigyel
rám valaki az udvarnál is...
Nem kívánom, hogy megérts, sem hogy megbocsáss. Azt akarom, hogy az elválás
végleges legyen, ezért magammal viszem a lovadat, és..."
<D>
Gorduin a hátsó bejárat mellett álló lovászfiúra pillantott. A suhanc remegett, mint aki a
halállal néz farkasszemet: moccanni, elfutni nem mert, jobbjában görcsösen szorongatta a
lánytól kapott aranypénzt...
"...és amint lehet, közlöm a gróffal, hogy az Északi Hármak bérgyilkosa vagy; hogy azt
a parancsot kaptad, pusztíts el minden gorviki kutyát, aki csak az utadba akad. Nyilván tudod,
a grófot zsoldosok őrzik. Ha követnél bennünket, meg kellene ölnöd őket - aligha fogod
megtenni. Kívánom, hogy tudd: szinte sosem hazudtam; kívánom, hogy szerencsével járj - és
kívánom, bár kívánnád te is ugyanezt nekem. Szeretlek. Szeretlek!
<D>
A bárd gondosan összehajtotta a levelet, ujjasa zsebébe csúsztatta, azután felállt,

körülpillantott.
Kalidar és társai még mindig az asztalnál ültek, s körükben, dísztelen szürke
kalandozóköpönyegben, ott időzött immár maga Raddim gróf is. Hosszú arcú, göndör fürtű
fiatal férfi volt, vonásaiban Gorduin semmi megkapót, semmi visszataszítót nem talált.
Vízkék szemeit kezdte hát figyelni, melyek minduntalan megrebbentek: egy áldozat szemei
voltak, hasonlókban gyakorta hunyt ki a fény Erion rossz hírű sikátoraiban vagy a Romlás
Virágainak tanyáin; a bárd a ránctalan homlokon ott látta a közeli, erőszakos halál
letörölhetetlen jelét, s szánalmat érzett iránta, semmi mást.
A hátsó kijárathoz ment, újabb aranypénzt nyomott a reszkető fiú markába, azután
félretolta, kilépett, teleszívta tüdejét a füsttől szagló levegővel.
Az asztalukhoz mehetne persze, Kalidar segítségével elmagyarázhatna mindent,
elvághatná a lány útját, sebet ejthetne rajta, cserébe a rajta ejtett sebekért, talán még a gróf
életét is megmenthetné - de nem fogja megtenni. Mindenki magáért, csak az istenek
mindenkiért: a taverna, bármelyik taverna falára odakarcolhatná ezt a bölcsességet is, azzal
együtt, amelyet búcsúajándékként kapott Alyrtól. Az istenek, a nemlétezök, ez egyszer
döntöttek helyette...
Hálásnak kéne lennem érte, gondolta. Vajon eljön-e majd a nap, amikor az leszek?
Aztán előkotorta a flótáját, és belefújt. A tiszta, magas hang messze szállt az
alkonyatban, s valahonnét a távolból, a város keleti kapuján túlról válasz érkezett: elrabolt
hátasának nyerítése...
A bárd a fülét hegyezte. Rémlett, hallja a lóról lebukó Eriel fájdalmas kiáltását:
kísértetiesen hasonló volt ahhoz a másik kiáltáshoz, amit Orwella szentélyében a dzsad
fejvadász támadásakor hallatott - ám az érte vívott harc valahogy távolabbinak rémlett most,
mint a kiáltás maga. Kettejük közös jövőjének képei elenyésztek, s mire az utca végében
feltűnt a visszafelé ügető fehér mén, Tier Nan Gorduin nem csupán remélte, hitte is, hogy a
holnap nem tartogat számára több hűtlen szeretőt, hidat és sárkányokat.
Mosolygott, ahogy nyeregbe szállt. A lány gyalogszerrel nehezebben jut majd el odáig,
ahol összekötheti sorsát a boldogtalan gróféval - de hogy eljut, abban egy pillanatig sem
141
kételkedett. S mert Eriel keletnek indult, ő a nyugati kapun át hagyta el a várost, rúgtatott
tovább az óceán felé. Mielőbb találnia kell egy hajót északra, és egy lányt éjszakára.
Pontosan úgy, ahogy abban a régi románcban áll.
VÉGE
142
FÜGGELÉK
Ezen irat földrajzi tárgyú megállapításai nagyrészt Igrain Reval Geoframia című
munkájából valók. A XXV. században élt pyarroni szerzetes könyve kivonatosan tartalmazza
az azóta elveszett Enrawelli Tudástár IX., X. és XI. köteteinek anyagát, valamint a Krad-
lovagok által a XXV. században megszerzett kráni Birodalmi Emlékezet címet viselő
enciklopédia idevágó részeit. A kontinensre vonatkozó minden adatának a szerző személyesen
is utánajárt: a Geoframia hatvan, folytonos utazások közepette eltelt esztendő megkoronázása.
A történeti anyaghoz művek sokasága szolgált forrásul, az alaphangot azonban egy
ismeretlen szerzőtől származó Legendák és Enigmák című gyűjtemény, illetőleg a minden
tekintetben legtökéletesebb történeti összefoglalás, a M. A. G. U. S. - Miracle Adeptia Guns
Urrus Sorate, avagy a Kalandorok Krónikái adta meg.
A kozmogóniai, filozófiai tárgyú szócikkek a legnagyobb hetedkori gondolkodók
nézeteit foglalják össze. Távolságtartó voltuk teszi őket különlegessé; a kontinens lakói ebben
a formában sosem olvashatták egyiket sem.
A különféle nyelvek neveit és szavait egységesen a dorani átírás szabályai szerint
jegyeztem le, mert ez logikailag jóval közelebb áll az angolhoz, mint az eredetiek. Kizárólag
egyes ókyr és aquir neveknél tartottam ki az eredeti íráskép mellett - vagy azért, mert ezeknek
dorani átírása nem ismeretes, vagy azért, mert az átírás erőteljesen eltorzította a szót, hogy
hangalakja (az eredeti hangalakban rejtőző erők kitörésének elkerülése végett) teljesen
megváltozzék. Mivel azonban Földünk Elsődleges Anyagi Síkját az ynevitől dimenziók
sokasága (a mi fogalmainkkal kifejezhetetlen távolság) választja el, úgy ítélem, hogy az
eredeti szóképek használata esetünkben aligha jelent veszedelmet.
143
Abaszisz
A Quiron-tenger déli partján, az Onpor-medencében élő nomád törzseket a Pyarron
szerinti XVIII. században egyesítette egy messzi földről száműzött hercegfi, Hiere Otlokir. A
királyság fővárosa a félmillió lakosú Ifin. A síkvidéken Darton, Uwel és Dreina kultusza
dívik, a hegyek lábainál élők Ranagolt imádják. Ifinben székel Észak-Ynev leghírhedtebb
méregkeverő szektája, közismertek boszorkánymesterei és fegyverkovácsai is. A kontinensen
csak itt, az Onpor-hegységben bányásznak abbitot - e monopólium teszi Abasziszt a Quiron-
tenger első számú kereskedelmi nagyhatalmává.
abbit-acél
Rendkívül értékes vas-abbit-ezüst ötvözet. A P. sz. XX. században kezdték alkalmazni
Abasziszban. Különösen ellenálló a fizikai behatásokkal szemben, emellett rugalmas,
könnyen megmunkálható. Rendszerint pajzsok, ritkább esetben páncélok és vértek
előállításához használják. Az alkotóelemek arányának titkát csak a négy legnagyobb abasziszi
fegyverkovácsklán tagjai ismerik.
Abdul al Sahred
A P. sz. V. században született dzsad, minden idők legnagyobb nekromantája. Tőle
származtatják a teljes Necrográfiát. Abdul al Sahred életútját számos titok és találgatás övezi.
Haláláról sincsenek pontos adatok: egyes híresztelések szerint még a VIII. században is
felbukkant Erion környékén.
Abrado
Gorvik királyság legészakibb, az Abradói fennsíkon elterülő, szabadosságáról közismert
tartománya. Uralkodói emberemlékezet óta a Rabuchini hercegi családból kerülnek ki.
afrad
Helyesen a-frad; kyr nyelvből származó csatakiáltás, melyet Mogorva Chei honosított
meg a kalandozók, illetve Arel papjai között. Jelentése: "Harcba!"
Airun Al Marem
144
P. sz. 3644-ben született, pyarroni nemesi családban. Darton isten papjává szentelték
3663-ban. Rendhagyó módon értelmezte istenének tanításait. Karizmatikus egyénisége hamar
követőket szerzett neki. 3675-ben találkozott a Vaskezűként emlegetett Alex-szel. Utazásaik
során egy éjszaka istene testet öltött előtte, felszólította, hogy alapítson számára birodalmat, s
szent pallossal ajándékozta meg. A megnyilatkozás nem maradt hatástalan: Airun Alex
segítségével létrehozta a Darton-lovagok Rendjét, s szakított a pyarroni hagyományokkal.
Darton-papok sokasága csatlakozott hozzá, mozgalma rohamosan terebélyesedett. 3676-ban,
Pyarron pusztulásakor Darton legfőbb papjának, prófétájának és földi helytartójának
kiáltották ki. Még abban az évben különvált a Vaskezűtől, és csatlakozott egy társasághoz,
amelynek célja, Amhe Ramun elrejtett fegyverzetének megszerzése volt. Nem rejtette véka
alá, hogy a zsákmányolt isteni ereklyéket eljövendő birodalma javára szándékszik
felhasználni. Ekkor ismerkedett meg Alyr Arkhonnal, s szoros barátság szövődött kettejük
között. 3677-ben, a fegyverekhez vezető úton elesett, istene azonban új életet lehelt belé, hogy
folytathassa a harcot Amhe Ramun és szolgái ellen. A társaság nem járt sikerrel, Airun Al
Marem másodszor is életét vesztette. Miután újból életre kelt, északnak vette útját, hogy a
Darton-hívök számát tovább gyarapítsa. 3685-re lovagrendje hallatlanul megerősödött, ám
ekkorra Pyarron is kiheverte a kráni Dúlás okozta megrázkódtatást, s kitagadta Airun Al
Maremet, renegát szektájával együtt. A próféta válaszul szent háborút hirdetett a város ellen,
amelynek hatására rabló hadjárat rabló hadjáratot követett délen. 3691-ben Airun végleg
Északra települt, s székhelyét a Városállamokhoz tartozó Rowonba tette át.
Alidar
Északkelet-Ynev hírhedett, roppant nehezen megközelíthető városállama - az Anublien
tóvidék egyik szigetének dísze. Különlegességét a P. sz. XI. század óta közismert
szolgáltatása adja: rendelésre minden elképzelhető igény kielégítésére alkalmas leányokat
nevel. E leányok feleségnek, szeretőnek, ágyasnak egyaránt megvásárolhatók, státusuk nem
sokban különbözik a rabszolgákétól, értékük azonban lényegesen felülmúlja azokét. Emiatt
elsősorban főnemesek, tehetős kalmárok keresik fel Alidart, melynek gazdagságát, rendjét a
kíméletlenségig szigorú, kívülállók számára olykor érthetetlen tőrvények vigyázzák.
Alidax
Abaszisztól keletre található, közepes méretű városállam, mely Iridan hegyén épült.
államformája matriarchátus. Alidax úrnője, ez a mágikus tudományokban jártas teremtés
Toron boszorkánymestereinek csatlósa, egy Fekete Lobogó őrzője, az északi Vörös Hadurak
esküdt ellensége.
Alyr Arkhon
Ember anyától, szürke elf apától származó félelf. Erionban látta meg a napvilágot
ikertestvérével, Tret Arkhonnal együtt, P. sz. 3610-ben. Apja a Sirenar Szövetség harmadik
145
hercege, születése után két évvel, egy Calowynbe indult expedíció során eltűnt. Anyja, két
gyermekét nővérére bízva, 3614-ben K'Harkad ikerhegye felé vette útját, hogy részt vegyen a
Livinai Gyülekezet tízévenkénti összejövetelén. A sors különös szeszélye folytán a K'Wyn
Lioron átkelve Tharr szerzeteseibe botlott kísérőivel, s a velük vívott küzdelemben
alulmaradt. Alimare Vinielt, a Livinai Gyülekezet hierarcháját 3614-ben, Dreina havában
feláldozták Tharr oltárán: Alyr és testvére árván maradt. Nagynénjük hosszas töprengés után,
3619-ben Alyrt Doronba, Tretet Shadonba küldte tanulni. Tret, a fiatalabb fiú rövidesen a
Szürkecsuklyások nevű alvilági szervezet soraiba került, Alyr pedig a mágikus tudományok
novíciusa lett. Hamar kitűnt éleselméjűségével, de mesterei legnagyobb megdöbbenésére,
amikor választania kellett, a nekromanciának kötelezte el magát. Húsz évet töltött a dorani
Szarvtoronyban, a nekromancia északi fellegvárában. Adeptusi beavatására 3644-ben került
sor. Ezután újabb két évtizeden át ki sem tette lábát a Szarvtoronyból: Abdul al Shared
munkáját, a Necrográfiát tanulmányozta, s megírta első könyvét, mely a nekromancia újszerű
értelmezésével tűnik ki. Mindezenközben tucatnyi saját varázslatot dolgozott ki, s mikor
3666-ban öccse találkozóra hívta Erionba, végre felkerekedett. A találkozás mély benyomást
tett rá, szívébe zárta Tretet, s oldalán járta a világot négy esztendőn át. 3670-ben öccse eltűnt,
s két hónap múltán megérkezett halálának híre. Alyr megkeseredett. Ettől fogva a halált
kereste maga is: résztvett a 3671-72-es toroni hadjáratban, de még sebet sem sikerült kapnia.
A következő évben ellátogatott a Sirenar Szövetségbe, majd, mivel ott sem találta a helyét,
átkelt a Riegoy-öből túloldalára, s bejárta a Shanice-hegységet. Hogy itt pontosan mire
bukkant, soha senkinek nem árulta el - életkedve azonban visszatért, noha cinikusabb lett,
mint valaha. Sietve Doranba ment, ahol hamarosan a Varázslótanács tagjai közé választották.
Függetlenségét mindvégig megőrizte, noha alkalmanként a Vörös Hadurak szolgálatára állt;
3676-ban Amhe Ramun fegyvereinek elpusztítására indult. A kudarcba fúlt küldetés a
tapasztalatokon túl Airun al Marem barátságával gazdagította. Csodával határos
menekülésének végállomása ismét Doran. A varázslóállamból két év múlva indult útnak
megint, s alighanem Calowynba hajózott. Tizenkét évet töltött távol, s mikor hazatért,
nagyobb erőknek parancsolt, mint bármikor azelőtt.
3691-ben Gro-Ugonban bukkant fel, hogy Orwella követőit kijátszva megszerezze a
fekete tőrt, amelynek segítségével a doraniak a kitaszított újbóli testet öltését remélték
megakadályozni.
Amadeus Rabuchini
A gorviki Abrado tartomány uralkodócsaládjának sarja. A P. sz.-i 3663-ban született, de
az akkori viszályok miatt nem kerülhetett a hercegi trónra. 3682-ben, a Nagy-Gorviki
tanácskozás befejeztével, miután a királyság egyesítésére irányuló törekvéseket Akvilona
tartomány főpapja, Gecha Girini Ranashavik segítségével megakadályozták, elhatározta, hogy
visszaszerzi jogos örökségét, s egy kalandozókból verbuvált csapattal Warvik tartományba
ment, hogy Ranagol ősi szentélyében magától az istentől kérjen támogatást. A küldetés
kudarcba fulladt, a társaság tagjai az ilanori bárd, Tier Nan Gorduin kivételével elhullottak.
Amhe Ramun
146
Az amund, más néven az ősi Nép négy istenének egyike, a Kék Hold Ura; az amund
mitológiában a gonoszság megtestesítője. Themes, a Napisten, és Refis, a Földanya
gyermeke, Nesirének, a vörös hold istennőjének öccse. Prófétái a P. sz. 3692-re várják
alászállását. E katasztrófát megakadályozandó indult útnak 3676-ban az a kalandozócsoport,
amelynek tagja volt Alyr Arkhon és Airun Al Marem is. A kudarc következményei egyelőre
beláthatatlanok...
A Nap Harmadik Titkos Városa

Az ősi Nép fővárosa, Sonion közkeletű elnevezése. Pontos helyét a Hetedkorban szinte
senki nem ismeri; a különféle mendemondák csak annyiban egyeznek, hogy e legendás
települést minden dzsad porfészektől, oázistól és karavánúttól távol, a Mélysivatagban
lelhetik meg a vakmerők.
Anuria
Az Anuriai-fennsík a Ygil közsivatag közepén fekszik, gyakorlatilag
megközelíthetetlen. Tengerszint feletti magassága mintegy másfélezer láb, majdhogynem
függőleges sziklafalak határolják. A fennsíkon folyó életről megbízható forrásokban még
utalások sem találhatók, a legenda azonban azt tartja, hogy az Anvariáról érkezett sárkányok
leszármazottainak birodalma rejtőzik ott. Több krónikás beszámolt arról, hogy a kyr háború
végső csatáiban Jahrn-On Kryelt sárkánylovasok légiója segítette győzelemre. E harcosokat
azóta is anuriai sárkánylovasokként emlegetik.
Anvaria
A világ második legnagyobb kontinense, amely Ynevvel átellenben - egyes források
szerint "messze napnyugaton" - található. Területe hozzávetőleg 25 millió négyzetmérföld.
Kereskedelmet mindössze parti városai folytatnak Ynevvel. Mindez ideig huszonhat ynevi
expedíció indult a földrész belsejének felkutatására, de egyetlenegy sem tért vissza.
A legendák szerint Anvaria sárkányok őshazája - e lények a történelem előtti időkben a
Calowynról származó kyrek legádázabb ellenségei voltak. Az Enrawelli Tudástár szerint
huszonhat évezreddel ezelőtt a kyrek pusztító háborút vívtak Anvaria lakóival, ám a teljes
pusztulást megakadályozandó, végül békét kötöttek, amelyben kimondták, hogy egyik nép
fiai sem léphetnek soha a másik földrészre. Egyes legendák arról is beszámolnak, hogy az
Anuriai-fennsíkon élő, úgynevezett sárkánylovasok voltaképpen Anvaria őslakóinak
leszármazottai, akik a kyrekkel egy időben érkeztek Ynevre. Ezeket az állításokat azonban
sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet.
147
anyr
A Kyr Birodalom papi kasztjának elnevezése - a legfelsőbb anyr a mindenkori kyr
császár volt. Titkaik javát magukkal vitték a túlvilágra, illetve a Változások Síkjára.
Aranykör lovagrend
Elorand és Heliodor lovagok által, Pyarron építésekor alapított lovagrend. Védőistenük
Krad, ezért gyakorta Krad-lovagoknak is nevezik tagjait. Székhelyük Pyarronban volt a város
lerombolásáig - s bár Dél lovagjainak színe-virága együtt pusztult az Égi Templommal, Krán
pribékjei megízlelhették már az új, az ifjú nemzedék vasát... Második legjelentősebb
rendházuk Erigowban található. Ismertető jegyük a fehér paláston tündöklő aranyszín kör.
Arel
A pyarroni panteon főistenének forróvérű, csapodárnak tartott párja, a Harc és
Természet istennője. Testét finoman megmunkált abbitacél láncruha óvja, amelyet Gilron
készített számára. Adron segítségével bármely elem támadásával szemben ellenállóvá vált.
Mindig célba találó íja, ha úgy akarja, dögvészt, pestist, fekete himlőt terjeszt. Fekete haját
zöld jadepánt fogja össze, s jadezölden ragyognak szemei is.
A vakmerőség, esztelen bátorság meggyőződése szerint a legfőbb erény. Határtalan
felelőtlensége volt egyik oka annak, hogy bár hatalom dolgában felülmúlja férjét - Orwella
utolsó lázadását is ő fékezte meg -, mégsem öt választották az istencsalád fejévé. Kedveli az
egyedi hőstetteket, különösen azokat, amelyeket puszta virtusból, az ő kedvéért hajtanak
végre. Papjai általában kalandor zsoldosok, Ynev legnagyobb szélhámosai, de esztelen
vállalkozásaikról, öngyilkos hőstetteikről éppúgy ismertek. Arel szent állata a sólyom,
elpusztítása a legnagyobb véteknek számít a szemében. Szentélyei a kontinens erdeiben,
magányosan állnak, csak fából, vagy más növényi anyagból épülnek. Kultusza elsősorban az
Északi Szövetség államaiban, illetve a déli Yllinorban terjedt el.
Armador Dogan an Godora

A hajdanvolt Godorai Birodalom grófja, Ranagol eltökélt híve. A kardforgatáson kívül a
sötét tudományok gyakorlásában is jeleskedett. P. sz. 1675-ben bekövetkezett halálát örök
vetélytársa, Raginal gramen (birodalmi őrgróf) árulásának tulajdonítják. A hagyomány szerint
szörnyű esküvéssel fogadta: visszatér...
Asztrális Sík
148
A kozmoszt, az Elsődleges Anyagi Síkokat körülvevő, a Felsőbb - Elemi és Éteri -

Síkoktól elválasztó végtelen közeg, amelyben semmiféle létforma nem teremtődhet. Járható.
aquir
Az ősi, ember előtti fajok gyűjtőneve. Ezek elsősorban földalatti civilizációkat hoztak
létre, közös jellemzőjük a gonoszság. Egyes bölcsek szerint a Gonoszság Elemi Síkjáról
kerültek Ynevre. Aquir a sötét mágia legtisztább nyelvezete is. E nyelv olyannyira átitatódott
a fekete mágia hatalmával, hogy minden egyes vigyázatlanul kiejtett szó halált, vagy még
rosszabbat hozhat a próbálkozóra. Suttogják, Shackallor, a Kráni Tizenhármak
leghatalmasabbika a Sötét Tudomány című munkáját aquirul írta, s csak utóbb ültette át
emberi nyelvre. Az aquir elsősorban írott formában ismert, kiejtésével ma már csak egyes
kráni varázslóiskolák, nekromanciával foglalkozó mágusok, s persze maguk az aquir népek
vannak tisztában.
Birodalmi Emlékezet
Krán tőrténelmét összefoglaló mű, amelyet egy ismeretlen szerzetesrend tagjai írtak
majd három évszázad alatt. Első példányát Igrain Reval hozta magával kráni fogságából.
Beriquel
Ynev második legnagyobb kiterjedésű szigete, az északi sarkkörön túl helyezkedik el.
Valószínűleg innen származnak mind a keleti barbárok, mind a tarranok. A P. sz.-i XXII.
században néhány, telepesekkel zsúfolt hajó indult útnak Tiadlanból, s Beriquel partjain
csakhamar kolóniák létesültek. Néhány évtizeden át élénk volt a kereskedelem, a harmadik
ezredforduló elején azonban minden kapcsolat megszakadt a vakmerőkkel. Azóta is rejtély,
milyen sors jutott osztályrészükül.
Bosszú Hava
A hideg évszak utolsó harmadának, Uwel isten három hónapjának közkeletű elnevezése.
A Bosszú Hónapjai a Halál Hónapjait követik, ezután köszöntenek csak be a békésebb idők, a
Dal Hónapjai.
Calowyn
149
A kyrek őshazája. Egyes forrásokban Vörös Kontinensként szerepel. Noha szinte

felmérhetetlen távolság választja el Ynevtöl, időről időre felbukkannak nálunk onnét érkezett
utazók, s nem egy kalandozó vallja, hogy maga is megfordult arrafelé...
Crewoini őstár
A Déli Kolostorokban élő szerzetesek által írott történelmi összefoglalás, amely a
benépesülés évszázadaitól fogva egész Dél-Ynev fejlődését nyomon követi.
Csaták Palotája
A Kyr Birodalom fővárosában, Enrawellben egykoron állt hatalmas palota, amely a
kyrek - többnyire győztes - háborúinak állított méltó emléket. Minden termét egy-egy
színpompás ábrázolás díszítette.
Darton
A pyarroni panteonban a halottak istene, a túlvilág őrzője, a tréfamester, Krad és Arel
gyermeke. Súlyos páncélt visel, roppant pallos a fegyvere. Noha alapjában jóindulatú,
kedvvel tréfál meg halandókat, s e tréfák olykor igen komoly következményekkel járnak.
Airun Al Marem, a próféta fellépése óta népszerűsége érezhetően csökkent a kontinens
lakóinak körében.
Doardon-hegység
Észak-Ynev legmagasabb hegysége; bércei között a Titkos Szekta kolostorai rejtőznek.
A hozzájuk vezető út még a beavatottak számára is kemény próbatételt jelent.
Déli Kolostorok
A Déli Gyűrűhegység csúcsai közt megbúvó kolostorrendszert Dél-Ynev őslakói
emelték, még az írott történelem előtti időkben. A szerzetesek azóta is dacolnak a
nagyvilágban zajló események sodrával, mintegy kívülállókként szemlélik államok, népek,
olykor egyének sorsát.
150
Doran
Az Arowin-hegy tetején fekvő városállamot, P. e. 1214-ben alapította három mágus:
Vinidius Artemora, Quirin Dan Jeir és Eloriol Calendil. Céljuk világszerte egyedülálló
varázslóközpont létrehozása volt. Mindhárman a mágia egy-egy alapformáját vitték tökélyre,
eleinte e három formát - a sík- és térmágiát, az időmágiát és a megidézés tanait - oktatták az
akkor még kicsiny településen. A tanítványok számának rohamos növekedésével Doran előbb
városkává, majd nagyvárossá növekedett. P. e. 462-ben a Dorani Varázslótanács úgy döntött,
hogy a várost kétfelé osztja. Létrehozták, s elkülönítették a Belső várost, mely a mágusiskolák
központjait, a mesterek, tanítók és tanítványok lakhelyét foglalta magába. A Külső városba
szorult a polgárság, s itt emelt fellegvárat a Vigyázók rendje is. E rend a dorani
Varázslótanács fanatikus harcos-lovagokat tömörítő csoportja, feladata a mágusok
politikájának támogatása - "világi" eszközökkel.
P. sz. 348-ban felépítették a Szarvtornyot, s ezzel hivatalosan is befogadták a
nekromanciát Doran falai közé. Az évszázadok során a varázslóváros befolyása folyvást
növekedett, végül Észak-Ynev egyik meghatározó tényezőjévé vált. P. sz. 1457-ben
csatlakozott az Északi Szövetséghez, ily módon hangsúlyozta szembenállását a Toron
Birodalommal, és a kyr hagyományok felélesztésével. A XX. század végére nincs Észak-
Ynevnek olyan országa vagy városállama, amely teljesen függetlennek mondhatná magát
Doran mágusaitól.
Doran Belső városa lassanként teljesen elzárkózott, s mára állandó lakóin kívül senkinek
nem lehet maradása falai közt. A varázslóállam urai mind titokzatosabbakká váltak, újabb
kilétüket is homály fedi.
Dreina
A pyarroni pantheon legtöbb hívővel bíró tagja, a Hatalom, a Rend istenasszonya, Krad
és Arel gyermeke. ő maga két gyermeket szült Adronnak, a fény és a mágia istenének:
Ellanát, a szerelem és a szépség istennőjét, és Dellát, a művészetek pártfogóját. Harmadik
gyermeke a fattyú Orwella, a Kitaszított, akit Uwel, a Bosszúállás Atyja nemzett neki.
Dreina papi rendjének tagjai világszerte elismert tudósok, közülük kerülnek ki a
legnagyobb politikusok, udvari tanácsnokok. Egyetemeik Ynev-szerte a legjobb hírű iskolák,
Dreina papjai a Pyarron érdekszféráiba tartozó vallási központok gazdasági, világi vezetői. Az
istennő templomai minden nagyobb városban megtalálhatók, szerzetesrendjei, zárdái számos
elkeseredett embernek adnak menedéket.
dzsad
A Taba el Ibara sivatagban és annak környékén tanyázó népcsoportok gyűjtőneve. A
dzsadok minden valószínűség szerint a jannek leszármazottai. Olajbarna bőrű, göndör, sötét
hajú, sötét szemű emberek. Ibara környéki emírségeiken kívül tekintélyes számban élnek a
Nament sivatagban, illetve Erionban, ahol saját városrészt hoztak létre. Elsősorban
151
kereskedők, de jeleskednek az állattenyésztésben, mesemondásban, sőt, a hadakozásban is.

Ynev lakói számtalan illatszert és afrodiziákumot köszönhetnek nekik.
Elátkozott Vidék
A Tinolok övezte medence, a Kyr Birodalom Rualan tartománya a P. e.-i XXXVI.
században kapta az Elátkozott Vidék nevet.
Az itt élők mindig is sértve érezték magukat, amiért a székesfőváros-választáson nem
Rualan, hanem Enrawell részesült a legfelsőbb kegyben. A gyűlölködés évszázadok során át
tartott, s mikor P. e. 3631-ben oda költözött az akkori császár ikertestvére, Reigh-En Zerdal,
szívélyes fogadtatásra talált. A gyenge idegzetű herceg kora gyereksége óta gyűlölte bátyját,
váltig állította, hogy az udvar tévedés áldozata: voltaképp ő az elsőszülött, az a másik csak
bitorolja a trónt. Az udvar iránt érzett gyűlölete rokonszenvet ébresztett a rualaniakban, így
amikor a herceg - ki tudja, miként - megidézte Orwellát, az esemény titokban maradt. A
Kitaszított első megjelenését követte a második, a harmadik, és a többi. Idővel a Gra-Tinolon
felépítették az istennő fő szentélyét, s az ezt követő esztendők során az ormokon gombamód
szaporodtak Orwella templomai.
A herceg tanácsadói megígérték, hogy letörik az anyrok és a mágusok hatalmát, s öt
ültetik a császári trónra, amennyiben kész Orwellát a Birodalom főistenévé nyilvánítani...
Sorra végeztek a tartomány főpapjaival, Rualan felett ettől kezdve voltaképp a Rettenet
Asszonya uralkodott, Reigh-En Zerdal szánalmas báb volt csupán. Hogy pontosan mikor
ölték meg lelkét anélkül, hogy testében kárt tettek volna, nem tudja senki, de ötven-
egynéhány év múltán, midőn bejelentették a tartomány kiválását a Birodalomból, testét sem
tartották szükségesnek többé: mint mondják, a hegyek valamely feneketlen barlangja nyelte
el... Ekkorra a Tinolok méhe már több százezer orkot és goblint rejtett - ezeket a kreatúrákat
Orwella, az embereket kigúnyolandó, torznak és elvetemültnek teremtette.
A kikiáltott függetlenséget a császár nem ismerte el, s légiói három hónap múltán
megindultak Rualan felé. A Rettenet Asszonyának főpapnője kiengedte felfegyverzett lényeit
a hegyek gyomrából; dühüket a vidék lakossága nyögte. A nyugatról bevonuló harcosok
elborzadva szemlélték a pusztulást, majd kitelt az ő idejük is: a Gra-Tinol árnyékában
megsemmisítő vereséget szenvedtek.
A visszavágás nem késett soká. Hamarosan megérkezett a Hatalmasok Tanácsának
nyolc tagja, és három óra leforgása alatt megtizedelte az orkok és goblinok seregét. Az
öldöklésnek Orwella és papnői vetettek véget: a Hatalmasok elvesztették a halhatatlannal
vívott varázspárbajt, és maguk is odavesztek.
A következő hat évben nem volt tanácsos a tartomány területére merészkedni, mert - a
temetetlen holtak bosszúja gyanánt - kegyetlen járványok dúltak, elpusztítva mindazokat,
akiket az orkok és a kyrek megkíméltek.
A Kitaszított papnőivel élőhalottakká változtattatta kivérzett szörnyetegeit, így rontott
ismét a Birodalomra. Közben a hegyek mélyén megint orkok, goblinok és más elfajzott
teremtmények születtek a semmiből.
Az ezt követő évszázadok csatáinak kimenetele váltakozó volt. Lassanként a környező
tartományok is elnéptelenedtek. A Hatalmasok még kétszer semmisítettek meg majd minden
élőt és élettelent, végül P. e. 3502-ben repedések támadtak az Asztrális Sík és az Elsődleges
Anyagi Sík határán. A hatás eleinte csak szokatlanul heves viharokban mutatkozott meg, a
folytatás azonban annál rémisztőbbnek bizonyult.
152
Az idők folyamán a vidék gonoszsággal itatódott át. Különös dzsungel nőtte be a

szikláig lecsupaszított tartományt. A vadon többször jelét adta rosszindulatának: egy
alkalommal mindenestül elnyelte a harcoló feleket. Ezen a helyen később óriási mocsár
keletkezett, örök mementójául a Tini-Tinoli csatának. Ekkor, valószínűleg Orwella
közbelépésére, az erdő felhagyott önálló tevékenységével, s több élőlényt nem ragadott el.
A háború kimenetelét végül az döntötte el, hogy Toron tartomány urai is a Kitaszított
oldalára álltak. A hadszíntér áttolódott Keilor és Freiglund tartományokba, s mind közelebb
került Ernawellhez.
Az Elátkozott Vidék a majd négyszáz évig húzódó háború során mindvégig a Rettenet
Asszonyának székhelye volt. Ütközetre újfent már csak P. e. 3012-ben került sor, amikor is az
anuriai sárkánylovasok és a megmaradt Pusztítók Jahrn-On Kryel vezetésével felmorzsolták
az istennő hadseregét. A Hatalmasok megmaradt csoportja behatolt a fő szentélybe, végzett a
kitaszított papnőivel, és Orwellára támadt. A kyrek végső kétségbeesésükben felidézték az
őstüzet, ezt a mindent elemésztő erőt, amelynek azonban képtelenek voltak parancsolni. Az
őstűz kis híján megölte a Rettenet Asszonyát - annyira meggyengítette, hogy kénytelen volt
évezredekre egy távoli síkra menekülni -, de a felidézők közül is sokakat a nemlétbe taszított.
Az Elátkozott Vidék azóta a borzalom, a megnevezhetetlen gonoszság, az élőhalottak
földje. A romok között kísértetek és lidércek bolyonganak, egyetlen élőlény sem maradhat
meg az átkos dzsungelben, mely éjszakánként rémeket álmodik, kéklő időviharokban újra és
újra játsza a régmúlt csatáit.
Eldir
Mogorva Chei kardjának neve. Pontos jelentése: Észak Lángja. Az elnevezés a kard
markolatának gombjába kovácsolt, ökölnyi opálra utal.
Elfendel
A déli elfek birodalma. Lakói Krán fenyegetése elől menekültek Tysson Larból a
Lasmosi-félszigetre.
El Hamed
A három nagy dzsad emírség közül a legészakibb. Igazi felvirágzása a Bölcsként tisztelt
Rahim el-Haszra vezírségének idejére tehető. Az Amhe Ramun-manifesztáció háborúja során
az ősi Nép megszállta ugyan, de megtartani nem tudta.
Ellana
153
A Szerelem és a Szépség Istennője a pyarroni panteonban. Adron és Dreina gyermeke.

Papnői hivatásos kurtizánok, templomai, szentélyei szerte a világon a legismertebb
bordélyházak. Szent szimbóluma a lótuszvirág, papnőit rendszerint a Lótusz Leányaiként
emlegetik.
Elsődleges Anyagi Sík

A legbelsőbb létsík, egyes értelmezések szerint maga a végtelen kozmosz. Az istenek e
síkon hozták létre az élet általunk ismert formáit.
embervadász
Az embervadászok különlegesen képzett fejvadászok, bérgyilkosok. Két nagy
szervezetük létezik: az egyik az Északi Szövetség szolgálatában ténykedik, s csupán a klán
által elfogadott célok érdekében, illetve gazdaságosnak vélt ügyekben hajlandó részt vállalni.
Az embervadászok másik csoportja az Ikrek Szektája. Tagjai rátermettség szempontjából
semmi kívánnivalót nem hagynak maguk után, ám elsősorban a toroni Boszorkánymesterek
szolgálatában állnak. Igaz, jó pénzért bárki felbérelheti őket: gyakorlatilag bármiféle
aljasságra kaphatók.
Enrawell
A hajdani Kyr Birodalom fővárosa, a mai Erigow helyén állt. A források tanúsága
szerint nagyobb s pompásabb volt bármely korunkbéli településnél... Maradványait csak
nemrégiben kezdték feltárni, kincseit múzeumban őrzik.
Enrawelli Tudástár
Az Enrawelli Kristálykönyvtár anyagának egy részét a P. e. XV. században ismeretlen
kezek papírra írták át. Ezt a gyűjteményes munkát nevezik Enraweli Tudástárnak. E munka
sok szempontból máig feldolgozatlan, valóságos kincsesbánya tehát a magunkfajtának.
Eren
Az Északi Szövetség egyik alapító tagja, Észak-Ynev legbefolyásosabb hercegsége.
Gazdag, mélyen gyökerező katonai hagyományokkal rendelkező állam. Harcos kasztjának
154
elitjét az Ereni Felső Lovagrend alkotja. Uralkodója a dorani mágusok által örökifjúvá tett
Eligor herceg, a Vörös Hadurak egyike.
Eriel
I. A nemesen született shadoniak körében oly kedvelt Aerielle leánynév köznépi alakja.
Az Egyetlen kultuszában a négy légszellem egyikét hívják így. Alakját bizonyos szekták a
Szabadság védangyaláéval mossák össze.
II. A niarei Kuan-dinasztia ifjú, tragikus sorsú császárnéja. Testét a hagyomány szerint a
Keleti Szél Pagodájában, a dinasztiaalapító O Kuan Han jobbján helyezték örök nyugalomra.
Erigow
Észak-Ynev egyik hercegsége. Lovagrendjei világszerte híresek, elsősorban az Erigowi
Krad lovagrend, illetve a Hercegi Vörös lovagrend. Az Erogowi Hercegség az ősi kyr kultúra,
művészet és tudomány letéteményese, ugyanekkor a pyarroni vallás kultikus központja,
északi bástyája is.
Éjközép
A vörös hold lenyugvása és a kék hold felkelése közötti, nagyjából három perces sötét
periódus közkeletű elnevezése. Évszaktól és földrajzi helytől függően általában éjjel tizenegy
és egy óra között következik be.
Északi Szövetség
P. sz. 1249-ben létrehívott katonai szövetség, mely kezdetben a tarini tőrpék birodalmát,
Erent, Gianagot, Haonwellt Erigowot és a Tiadlan Királyságot tömörítette. A Szövetség fő
ellenfele mindig Toron és a Gro-Ugon, illetve az alkalmilag velük szövetkező Városállamok
voltak, de meggyűlt a bajuk a Tengeri Városok némelyikével, sőt, olykor Abaszisszal is.
1457-ben csatlakozott a Szövetséghez Doran, majd 1678-ban, a Dwill Unió.
Az Északi Szövetség zászlaját a két hold jelképe ékesíti, ezért tagjait gyakorta a Kettős
Hold országaiként emlegetik.
Északi Hármak
155
Az Északi Szövetség három tagját, a Tarin-hegység övezte Traidlan medencében

elhelyezkedő hercegségeket: Erent, Gianagot és Haonwellt nevezik így.
Fehér Páholy
A pyarroni Okkult Tudományok Egyetemének mágustanácsa, amely a város és Dél-
Ynev pyarronhű varázstudóit tömöríti. A Fehér Páholy vezetője a P. sz.-i 3300-as évek óta
Sonor, a Legnagyobb.
Felcsercsarab
Mérsékelt égövi, gyógyító hatásáról nevezetes kúszónövény. Magvai a legenda szerint
egy Égi Hajó hombárjából hullottak Ynev rögei közé.
Felice
Az Éji Vadászok úrnője, a macskafélék patrónusa, misztikus lény. Feltevések szerint az
anur kisisten, Bast leszármazottja. Hívei - többségükben nők - minden huszadik
holdhónapban kisebb véráldozattal kedveskednek neki.
Fellegvár
A Pyarron hegyén Krad-lovagok által emelt lovagvár, illetve rendház közkeletű
elnevezése. Míg a világvallás alapítója, Selmo atya élt, védői rendíthetetlenül küzdöttek a
Dúlás viharában is: egyetlen lény sem juthatott falain belülre. A Próféta halálát követően
döntötte romba a magasból aláhulló Gömbszentély.
föld csontja
A négy őselem egyikének megjelenési formája az Elsődleges Anyagi Síkon. Noha a föld
jobbára pozitív tulajdonságok hordozója, a föld csontja a kyr háborúk során átitatódott elemi
gonoszsággal. Egy sokoldalúan képzett, kellő képpen elvetemült varázstudó, amennyiben
maga is ártó mágiát alkalmaz, kedvére felhasználhatja. A föld csontja egyike Ynev
legértékesebb mágikus kellékeinek, egy-egy darabjáért egy falu árát kérik azok a kalandorok,
akik zsákmányukért az Elátkozott Vidékig merészkednek - hisz a föld csontja kizárólag e
rosszemlékű tájon lelhető fel.
156
Föld Elemi Síkja

A Belső Síkok közül a legközelebbi, a négy őselemi Sík egyike. A Föld Elemi Síkján
nincs más, csupán a földanyag számtalan formációja. Különféle föld-eredetű lények élnek itt,
amelyek az Elsődleges Anyagi Síkon sosem fordulnak elő.
Főnixek Parkja
A Kalandozók Városának szíve, a godorai hercegi palotát övező park. Elnevezését a
parkban élő hat különböző főnixről kapta, amelyeket a P. sz.-i XVII. században Ediomad
föhierarchája ajándékozott Vidiorta Da Tiomusnak, Erion hercegének. A főnixek évente
egyszer, a Kettős Hold Ünnepén lángokba burkolódzva riogatják-szórakoztatják Erion lakóit.
Fürkész
A térmágia alapjait és a szimpatikus elven működő megidéző mágiát alkalmazó, kyr
eredetű szerkezet, amelyet szökevények felkutatására használtak az óbirodalom századaiban, s
leírások lapján készítettek el újra Toron Boszorkánymesterei, hogy a szolgálatukban álló
embervadászok felszerelését gazdagítsák.
Galradzsa
A dzsad panteonban az utazók és a kereskedők Istene.
Gerum Olofra
Ilanori bárd, polihisztor, a hírhedett "Istentelen Ének" szerzője, Tier Nan Gorduin
nevelője.
Gianag
A Traidlan medence nyugati részén fekvő hercegség. Az Északi Szövetség egyik alapító
tagja. Az Északi Hármak közül ennek a hercegségnek a legjobbak a kapcsolatai Tarin
törpéivel. Hasonló nevű fővárosán kívül még egy hatalmas várossal dicsekedhet, amely
legalább háromnegyed részben a föld alatt búvik meg. E várost, Sinog Kult, a tőrpék
157
segítségével építették. Itt található az Északi Szövetség legnagyobb börtöne, s az a hatalmas,

föld alatti tó, ahol a hozzáértők a vízmágia fogásait gyakorolhatják.
Gilron
A pyarroni istencsalád tagja, a fegyverkovácsok patrónusa. Templomai nincsenek, ám
azok a fegyverkovácsok, akik öt választják védelmezőjükül, beavatási szertartáson esnek át.
Megismertetik őket a mesterség olyan fortélyaival is, amelyek birtokában lőfegyverek
előállítására képesek. A Gilron-hívő fegyverkovácsok egyben az isten felszentelt papjai is,
titkaikat szigorúan őrzik, a minden eszközzel megakadályozzák az avatatlanokat azok
felfedésében. Az esetleges újítások ügyében a kaszt nagyjai döntenek. Alapjában maradiak.
Noha Gilron fegyverkovácsait megbecsülés övezi szerte a világon, számuk csekély: évente
mindössze három új tagot fogadnak soraikba.
Godorai Birodalom
A Kyr Birodalom bukását követő évszázadokban született hatalom. Az anarchikus
állapotban leledző Észak kulturális értékeinek zömét ide menekítették. Hercegei kezdetben a
helytartó címet viselték, s a kyr civilizáció újbóli felemelkedéséért küzdöttek. Kyr isteneket
imádtak, a kyr volt a hivatalos nyelv, kyr hagyományok szerint zajlott minden szertartás.
Hiába gyűjtöttek azonban egybe minden tudást, hasznát nemigen látták, a godorai nemesek
inkább harcosok voltak, mint tudósok, s szüntelenül viszálykodtak a környező államokkal. A
birodalom ennek ellenére kétezer éven át virágzott, az uralkodó székhelyt, Eriont a Városok
Városaként emlegették.
Az idők folyamán a kyr hagyományok lassanként háttérbe szorultak. A godoraiak
ragaszkodtak kyr isteneikhez, a formákkal viszont mind kevesebbet törődtek. A helytartókból
hercegek lettek, Erionban megépült a Felső Palota, amely már alig emlékeztetett az
előkelőség netovábbjaként emlegetett enrawelli császári palotára. A hanyatlás szelétől
meglegyintve Godora nagyjai kísérletet tettek a Kyr Birodalom visszaállítására. Létrehozták a
Godorai Függőkertet, hogy szent ligeteiben testet ölthessenek, mindent újra kezdhessenek az
istenek. A kyrek öt halhatatlanjának találkozása azonban ádáz küzdelembe torkollott, s a
Függőkert sorsával együtt megpecsételődött az új Birodalomé is. A P. sz.-i X. században
darabokra hullott, városai - Eriont, a kalandozók paradicsomát leszámítva - elnéptelenedtek.
Erion koronás fői a zordon valósággal dacolva viselik mégis a "Godora hercege" titulust, s
birtokuknak vallják a Godorai alföldtől az Anurial fennsíkig húzódó, kietlen pusztaságot.
Gorvik
158
Gorvikot a P. sz.-i XV. században alapította Amanovik, a kalandor pap. Uralma

megerősítéséhez Shackallor, a kráni mágus segítségéhez folyamodott - sikerrel. Hogy kedvére
tegyen, Ranagol hitére tért, mi több, erre szorította országa lakóit is. A sátánisten újdonsült
birodalma, az őshaza, Shadon ádáz ellenfele lett, s bár Shadon sokszorta hatalmasabb
Gorviknál, az utóbbit maga Ranagol, s kráni szolgái oltalmazzák, teszik legyőzhetetlenné.
Különös fintora a sorsnak, hogy Gorvikban a shadonihoz hasonló lovagi kultúra alakult ki,
bár az erkölcsök itt korántsem annyira szigorúak. Gorvik nem egységes, öt tartomány alkotja.
Urai (Abrado, Akvilona, Gorvik, Warvik és Rokmund hercegei és főpapjai) szüntelenül
marakodnak egymással.
3682-ben, Todvarban megrendezték a Nagy-Gorviki Tanácsülést, amelynek célja az
egység megteremtése volt, a felek azonban nem jutottak egyezségre. A fiaskóért a hagyomány
szerint Abrado kevély hercege és Akvilona intrikus főpapja a felelős.
Gra-Tinol
A Tinol-hegység egyik bérce. Nevének jelentése: a középső Tinol. Ezen a hegyen idézte
meg először Orwellát Reigh-En Zerdal, a kyr császár testvéröccse. Egyes bölcsek szerint az
orom már a teremtésekor éteri kapcsolatban állt a világmindenség azon erőivel, amelyeknek
egyik manifesztációja a Rettenet Asszonya. Tény mindenesetre, hogy Orwella itt múlt el a
világból, s a legenda szerint itt várható a visszatérése is...
Gro-Ugon
A birodalom szinte teljes népességét a Gro-hegység goblinjai, illetve az Ugon-hegység
orkajai teszik ki. Számbeli fölényük folytán az utóbbiak gyakorolják a tényleges hatalmat. E
nép hat törzse az Ugoni bányarendszerekben él. Ezekről a labirintusszerű tárnákról az a hír
járja, hogy rabszolga élve még nem jutott ki a mélyükből...
A hat ork törzs a Vérivók, az Irtóztatók, a Látók, az Irgalmatlanok, a Holdimádók,
illetve a Kacagók nevet viseli. A birodalom királya mindig a hat törzs főnökei közül kerül ki,
mindennapos hát a viszály. A Kard Testvériségének higgadtsága és vasfegyelme nélkül
valószínűleg állandó háborúk dúlnák Gro-Ugon szörnyeteg birodalmát. A király személye is
gyakorta változik - az kerül trónra, aki megszerzi a Testvériség feltétlen támogatását.
A goblinok a Gro-hegység járatokkal, vájatokkal, kazamatákkal teli mélyét lakják. A
három törzs: az Ordítók, az Acélszarvúak, és a Feketék.
Mindkét hegység gyomráéban rabszolgák százezrei dolgoznak, bővítik a bányákat, föld
alatti városokat emelnek, s persze pusztulnak. Utánpótlásukat Tiadlan királyságából és
Niaréból szerzik, de szívesen vásárolnak Toron rabszolgakereskedöitől is.
Gro-Ugon fővárosa Reag. Ezen a városon kívül nincs több számottevő felszíni település,
hiszen odafent torz dombóriások, és egyéb elfajzott humanoid szörnyetegek kutatnak préda
után. A vad pusztaságban elszórva emelkednek a Kard Testvériségének
rabszolgagazdaságokkal övezett erődítményei.
159
Gyilokpuszta
A Taba el Ibara középső, El Hamed és Sonion között elterülő részét hívják így. Az elf
nép egy furcsa, elkorcsosult alfaja él itt, a hajdanán e tájon virágzó civilizáció örökösének
vallva magát.
hadzsi
Utazó, portyázó, szabad harcos (dzsad).
Haonwell
Az Északi Hármak legkisebb hercegsége: gyakorlatilag egyetlen hatalmas városból áll.
Méretei ellenére a leggazdagabb a három hercegség között, vagyonát hatalmas unikornis-
méneseinek, illetve pegazusainak köszönheti - ezeket a jószágokat az Északi Szövetség
területén csak itt tenyésztik.
Hatalmasok
A Kyr Birodalom uralkodó osztályának tagjait, a mágusokat emlegetik így. A
Hatalmasok szűk körből házasodtak, így egészen a Birodalom bukásáig megőrizték a kyr faj
jellemzőit: fehér haj, kék, ritkábban zöld szem, kreol bőrszín. Majd' kivétel nélkül szálas
termetűek voltak, két méternél alacsonyabb ritkán akadt köztük.
A Hatalmasok a mágia egy elfeledett, a Hetedkorban alkalmazottnál sokkal fejlettebb

formáját használták. Ennek működésével kapcsolatban tények nem ismeretesek; lenyűgöző
hatása leírásával egyes krónikákban találkozhatunk.
A Hatalmasok a Kyr Birodalom pusztulásakor kétfelé váltak, egy csoportjuk
visszamenekítette a Kristálykönyvtárat Calowynre, az őshazába, a másik felvette a harcot
Orwellával. A harcot választók zöme odaveszett, tízen azonban megmaradtak, s
visszavonultak a Himano sivatagba. Jövőlátók néven ismeri őket néhány beavatott.
Nyugalmukat elszántan védelmezik: akik a területükre merészkednek, a legritkább esetben
térnek vissza.
Mint mondják a Jövőlátók időtlen idők óta készülnek a végső leszámolásra Orwellával,
s a háttérből irányítják az eseményeket rettentő hatalmukkal.
Hella Riquill
160
A Fidiori Belső Boszorkányrend királynője. A P. sz.-i 3651-ben született egy, a

K'Harkad lábainál megbúvó városkában. Szerencsecsillaga kezdettől fogva fennen ragyogott:
nem volt még húsz esztendős sem, midőn elnyerte a legbelsőbb misztériumokba való beavatás
jogát. Elsősorban a megidézőmágia, illetve a nekromancia érdekelte - tucatnyi könyvet írt e
témakörökben, s értekezést állított össze a mérgezések leghatékonyabb módozatairól is -, a
valaha élt legképzettebb női mágusok közt tartják számon. Suttogják, mindenek fölött
kedvelte a férfiakat, s azok sem maradtak irányában közömbösek. Évekig szeretője volt a
toroni Boszorkánymesternek, Fried-Ri Villarnak, majd Gro-Ugonba ment, ahol hamarosan a
Kard Testvériség nagyasszonyává lett. Személye köré legendák tucatjai szövődtek. Nem
egyszer elcsábította azokat az ellenfeleket, akik csak hírből ismerhették, majd a legintimebb
pillanatban a vérüket ontotta. Két alkalommal tett utazást Felsőbb Síkokra, de hogy pontosan
hová, az mindörökre rejtély marad. Életét Orwella szolgálatának szentelte, nem kisebb célt
tűzött maga elé, mint a főpapnői méltóságot. A Gra-Tinolon emelkedő szentélyben pusztult el
a Pyarron szerinti 3691. esztendő Halálhónapjában, egy kalandozó golyójától.
Hergol
Dél-Ynev egyik városállama, amely orgyilkos klánjáról vált hírhedtté. A mendemondák
szerint a helyi klán vezére valaha embervadász volt az Ikrek között, s miután meghalt, egy
abasziszi boszorkánymester hozta vissza (kétes eszközökkel) az életbe. Tény, hogy a klán
fejével élő ember még sohasem találkozott, rendelkezéseit két beszélő kőszobor segítségével
továbbítja alárendeltjeinek.
Holló
Ynev déli égboltjának legfeltűnőbb csillagképe. A kontinens lakói már jóval a kyrek
eljövetele előtt ismerték. Amund elnevezése is fennmaradt: Hafet Heper, azaz a Teremtés
Méhe.
Homoki História
Roxund által írt értekezés, amely Taba el Ibara helyén egykor élt népek - amundok,
jannek és elfek - háborúinak és hanyatlásának történetét beszéli el. Roxund munkája minden
szempontból egyedülálló, ritkaságszámba megy, s harminckét térképből álló függelékével
egész vagyont ér.
Igram Azeb
161
Az ynevi égbolt egyik ékessége, mely a Sheral mindkét oldaláról, majd minden
évszakban megfigyelhető. A Kyr Birodalom idejében Sogron, a Tűzkobra égi másaként
tisztelték. Ma használatos, dzsad nyelvű elnevezésének jelentése: Aki Lámpást Emel.
Igrain Reval
E vándorló szerzetes bejárta egész Ynevet. Életcéljának tekintette, hogy az elképzelhető
legteljesebb földrajzi értekezést hozza létre a kontinensről.
A P. sz.-i 2412-ben indult útnak, és nem egészen egy évtized alatt feltérképezte az egész
Dorlan-medencét, a környező pusztaságokkal egyetemben. A 2421-es esztendő már a Déli
Jégmező kolostorainak egyikében találja, ahol egy rég letűnt kultúra emlékei között megleli
az ún. Crewoini őstárat. A kilenckötetes mű teljes feldolgozására már nem jutott ideje: a
kolostor-rendszerben kirobbant lázadás miatt menekülnie kellett.
Pár évre rá a déli elfek földjén, Elfendelben és a Lasmosi-öből másik partján folytatta
kutatásait. Az elfek barátsággal fogadták, s maguk is hozzájárultak munkája sikeréhez.
Földjük igencsak lenyűgözte Igraint, aki így ír: "...országuk a kis tavak, a lankás rétek és a
gyönyörűségesen komor fenyőerdők hazája. Klímája a mi kora tavaszunkhoz fogható,
felettébb ritkák a nagy hidegek; a levegőt mindenkor egészséges frissesség jellemzi..."
Az öböl túlpartján csak barbár nomád törzseket talált, ezek több ízben jelét adták
ellenséges érzületüknek. Az utazó állandó veszedelmek közepette mégis majd egy évig
kalandozott a majdani - Mogorva Chei által 3592-ben megalapított - Yllinor Birodalom
földjén. Végül visszatért az elfek közé, akik kérésére hajót szereltek fel. Ezzel indult neki,
hogy fellelje az elfek legendás őshazáját, Tysson Lart, hogy felkutassa a fél évezrede
elpusztult fővárost, Tyssont. Tengeri útja másfél évig tartott, ezalatt többször is kikötött a
Tysson-öbölben fekvő szigetek némelyikén. Mikor végre partra lépett, a Kráni Hegység
övezte erdőségben már nem telhetett túl sok öröme: a Kránból áradó gonoszság köd gyanánt
ülte meg a tájat. Szerencséje is cserbenhagyta: a valaha volt elf főváros tanulmányozása
közben népes orkcsapat támadt az expedícióra. Igrain kísérőinek legtöbbje odaveszett a
küzdelemben, öt harmadmagával Kránba hurcolták és bebörtönözték.
A huszonkettedik hónapot töltötte már rabságban, mikor portyázó Krad-lovagok egy
csoportja kiszabadította, és három hónap alatt, kalandos körülmények közt hazajuttatta
Pyarronba. Fogságának kézzel fogható emléke is akadt: a Birodalmi Emlékezet, amelyet a
börtönéül szolgáló várkastély könyvtárából hozott magával. Rabságát, szenvedéseit egyébként
nem tartja cél nélkül valónak: "...habár szándékomban állt, valószínűnek tartom, saját
akaratomból soha el nem jutottam volna a Gonoszság földjére. Kínkeserves utam során
számos érdekes megfigyeléssel gazdagodtam. Noha a legendák mást állítanak, e
tűzhányókban bővelkedő birodalomban nem csupán szörnyetegek élnek. Mi több, legalább
annyi emberi települést, várost láttam, ahány rémtanyát. Igaz, az itt élő embereken a Sötétség
bélyege izzik: tartásuk görnyedt, rosszindulatot sugárzó tekintetükből ítélve inkább
vélhetnénk őket ork-származékoknak, mint közönséges halandóknak..."
Miután kipihente kráni kalandját, s megírta a Geoframia idevonatkozó kötetét, Északra
indult, s haláláig az ottani birodalmakat járta.
Ikrek szektája
162
A Vörös Hadurak három kitűnő embervadásza hajdanán, valamely kisszerű sérelem

okán a toroni Boszorkánymesterekhez pártolt, s segítségükkel a P. sz.-i XXII. században
létrehozta az Ikrek szektáját. Az elnevezés eredete a homályba vész, a bölcsek csak találgatni
képesek; a leggyakrabban említett feltételezés szerint az Ikrek maguk a pártütő
embervadászok voltak.
Ilanor
A Peralton félszigetre a P. sz.-i VI. században benyomult lovasnép a maga nyelvén
Ilanornak, azaz Szépmezőnek nevezte új hazáját. Noha nagyon sokáig nem települtek le,
csupán lótenyésztéssel foglalkoztak s törzsi szálláshelyüket változtatva legelőről legelőre
vándoroltak, idővel Észak-Ynev legderekabb nemzeteinek sorába emelkedtek. Földben,
fában, szélben lakozó isteneik helyébe fokozatosan a pyarroni panteon felsőbb lényei
kerültek, kultúrájuk azonban nem sorvadt el, csupán új elemekkel bővült. Ilanor fővárosában,
Dorianban máig számos hatalmas kert, fából összerótt palota akad - építőmestereik a követ
nem szívesen használják.
Itt született a később legendássá vált Mogorva Chei, aki a XXXIII. század közepén
telepes társaival saját államot alapított messzi Délen, Yllinorban.
Ilanorban öt nemzetség törzsfői uralkodtak, öt herceg, s a hercegi tanács dönt a
legfontosabb kérdésekben.
E föld lakói az "új" istenségek közül elsősorban Arelt - no meg Ellanát imádják.
Istenek
Az ynevi kultúrák felsőbb lényei; definíciószerűen halhatatlanok, de korántsem
mindenhatók. Megjegyzésre érdemes, hogy az úgynevezett hitetlenek sem létezésüket, csupán
hatalmuk mértékét vitatják, s tagadják főszerepüket a mindenség teremtésében. Az
elfogulatlan vizsgálódás azt látszik igazolni, hogy az univerzumot - sőt, még a kontinenst
hordozó világot sem - Ynev istenei hozták létre, legalábbis nem azok, akiket a Hetedkor
szülöttei imádnak.
Vita tárgyát képezi, ők maguk mikor születtek. Egyes gondolkodók szerint egyidősek a
fénnyel és a sötétséggel, s kizárólag rajtuk áll, mikor nyilvánítják ki végtelen hatalmukat. Ez
az elmélet (egylényegű, sokarcú istenek) Kyria történetének első évezredében született.
Eredetileg arra szolgált, hogy elfogadtassa a hódítók panteonját a kontinens őslakóival - ám a
tény, hogy máig fennmaradhatott, relatív igazságtartalmának bizonyítéka. Hátránya, hogy
nem tud mit kezdeni a más tájakon élő népek hasonlóan régi, nem kevésbé hatalmas isteneivel
(Themes, Ranagol), sem az olyan förtelmekkel, mint az ork és goblin bálványok (Hram,
Tha'usur); másodvirágzását Pyarron felemelkedésének köszönheti.
Közismert, ha nem is közkedvelt elmélet az élősdi istenek eszméje. Az a tény a
kiindulópontja, hogy a felsőbb lények hatalma egyenes arányban áll híveik számával, s ha
valamelyikük kultusza követők nélkül marad, nem nyilvánul meg többé Ynev Elsődleges
Anyagi Síkján. E modell kidolgozói szerint az istenek a semmiből jönnek, a semmibe
tartanak, s a hívőktől orzott energiával metafizikailag értelmezhetetlen végzetüket próbálják
163
elodázni. A gondolatmenet a nihilista ynevi filozófia alapvetése, hisz értelmében a felsőbb

lények viszálykodása csupán komédia, a halandók félrevezetettek, lelkük pedig szabad
prédája az univerzum vak erőinek.
A legáltalánosabb elméletek szerint (minden nagy panteonhoz tartozik egy-egy) Ynev
létének záloga az istenek hatalmi egyensúlya. Egyetlen világ sem vészelheti át a csapást,
melyet a birtoklásáért folytatott háború jelent - az ősi Egyezmény létrejötte előtt efféle háború
dúlt a kontinens égboltján is. Fontos megjegyeznünk, hogy az ősi Egyezmény szükségességét
a legelvetemültebb vallások teológusai sem vonják kétségbe, noha úgy tartják, hogy az
egyensúly hosszú távon mindenképp a tettrekész (ti. a szabályok egy részét semmibe vevő)
halhatatlanok javára módosul majd. A kráni Tizenhárom léte, Amhe Ramun testet öltése e
nézetet látszik alátámasztani, a gondolkodók azonban bíznak az Élet, a Rend szféráinak
erejében; vallják, hogy a teremtés műve - dicsérje bár ezen vagy más istenek keze munkáját -
sokkalta bonyolultabb az általunk véltnél, s hogy a világ minden korában akadnak égi lényegű
hősök, akik az egyensúlyt a gonoszság minden hatalmával dacolva szavatolják.
Ezen elmélet a teológiára kevéssé fogékony kalandozók körében is roppant népszerű.
Jaering-Yd Garun
A kyr háborúk alatt Toron Hatalmasainak lázadását vezette, s az utolsó tanácskozáskor
csaknem sikerült tőrbe csalnia magát a császárt is.
Jahrn-on Kryel
A Kyr Birodalom Harmadik Légiójának seregvezére, legendás hős, aki mit sem tőrödbe
az évezredekkel azelőtt kötött egyezményekkel, dacolva a Hatalmasok Tanácsának akaratával,
Anvariaból hozott segítséget. Felmentette az ostromolt Enrawellt, s P. e. 3012-ben, a második
Gra-Tinoli ütközetben legyőzte, megsemmisítette Orwella seregeit. Egy időben az Északi
Szövetség lovagjainak példaképe volt, divatos történelmi alak - ezt annak is köszönhette,
hogy kristálykönyvben rögzített önéletrajza fennmaradt.
Kalandozók Városa
Erion közkeletű elnevezése. A város ma már két évezred óta elsőrendű feladatának
tekinti a kalandozók, kalandorok felszerelését, szórakoztatását, ellátását - és megkopasztását.
Az év bizonyos hónapjaiban majd' tízmillióan nyüzsögnek falai közt. Rendeltetése
egyedülálló, éppen ezért tőrvényei is különlegesek: a városi őrség csak akkor lép közbe, ha a
"vendégek" ügyletei miatt az állandó lakosok élete, vagyona kerül veszedelembe.
Egy szólás azt tartja, hogy amit Erionban nem lehet megtalálni, az nem is létezik. Van
ebben igazság. Erion bazárjai, boltjai, italmérései, örömtanyái minden igényt kielégítenek -
ám az árak is tízszerte magasabbak, mint bárhol az ismert világban. Mégis, ha valakinek
kényes, megoldásra váró problémája akad, Erionba szalajt valakit, netán maga indul útnak, s
164
bizonnyal nem csalatkozik: tanyájuk vezérelvéhez alkalmazkodva a kalandozók is mindenre

kaphatók.
Kapuk
Mágikus nyílások a tér, az idő szövedékén; a kontinens nagyobb civilizációit elválasztó
távolságok leküzdhetetlenek lennének nélkülük. A Hetedkor végére szinte minden jelentős
ynevi települést, kultikus helyet és kereskedelmi csomópontot állandó Kapuk hálózata köt
össze, segítségükkel a merész utazó egyetlen nap alatt juthat Dorantól Erionon át Shadonig.
Nem állandó Kapukat háborús időkben, szükséghelyzetben vagy sötét terveik részeként
nyitnak az erre képes mágiahasználók. Mondják, a godoniak egy része a Birodalom bukásakor
sebtében nyitott Kapun át menekült a Tizenhármak haragja elől. Jelentős szerep jutott az
ideiglenes Kapuknak Észak benépesülésében is: a mai Tiadlan nagy tudású, harcban kitűnő
lakói a bolygó messzi szigeteiről érkeztek rajtuk keresztül a Hetedkor hajnalán.
Legendák szólnak egy palotáról, melyet a kyrek, netán még náluk is nagyobb tudású
lények emeltek valaha. A Kapuk Palotájának mondják, ahonnét a mindenség bármely
pontjáig, tán még az istenek trónusához is csak egy szemvillanás az út...
Karina
Ez az északi születésű, feltehetően a Nemes Házak egyikéből származó asszony a Bölcs
Rahim El Haszra első ágyasaként vált közismertté. A hagyomány szerint valamely régi
sérelem késztette arra, hogy négyszer is ura életére törjön - próbálkozásai azonban
sikertelenek maradtak.
Kard Testvérisége
A P. sz.-i XXII. században alapított lovagrend, amely védasszonyául Orwellát
választotta, s célul tűzte ki a Rettenet Asszonya visszatérésének előkészítését. A Pyarroni
Paktum miatt, amely tiltja az emberáldozó vallások gyakorlását, Pyarron feldúlásáig csak
Gro-Ugonban, illetve (titokban) Toronban és a Városállamokban tevékenykedtek. Mára Gro-
Ugon uralkodó rétegévé vált, ezzel Észak-Ynev meghatározó politikai tényezőjévé nőtte ki
magát. Székhelye Reagban található. Jelképük a földbe szúrt kard.
Kereskedő Hercegségek
Kilenc kisebb-nagyobb államból összetevődő érdekszövetség, amely egész Dél-Ynev
kereskedelmét ellenőrzi.
165
Kahre
A Zedur-hegység technokrata városállama. Ynev legkülönösebb szerkezeteit, valóságos
mechanikai csodák egész sorát készítik itt.
Kígyó
Az Ikrek szektájának embervadásza, véres tetteinek némelyikét az Északi Szövetség
Fekete Könyve is megemlíti. A P. sz.-i 3691. esztendőben, délvidéki utazása alkalmával
veszett nyoma.
közös nyelv
Godoni eredetű nyelv, amelyet Pyarron örökölt, s az ő közvetítésével, a P. sz.-i VI.
századra vált egész Yneven elterjedt, általános nyelvvé.
Külső Síkok
Mindazon - általában istenek, felsőbbrendű szellemi esszenciák által lakott - síkok
összefoglaló elnevezése, amelyek nem tér- vagy időjellegűek.
Krad
A pyarroni mítosz főistene, a tudományok patrónusa, Kyel legidősebb fia. Ideje legjavát
- felesége, Arel nem kis bosszúságára - elmélkedéssel tölti, a halandók és világuk dolgaival
nagy ritkán, akkor is csak elméleti szinten foglalkozik. Mérhetetlen bölcsessége okán
választotta Kyel éppen öt utódául. Uralkodása első napjaiban alkotta meg az Elsődleges
Anyagi Síkon zajló eseményekbe való be nem avatkozás tőrvényét - ez az ősi Egyezményként
emlegetett égi Paktum alapja. Döntése helyességéről csaknem valamennyi istent sikerült
meggyőznie...
Krad nem kíván áldozatokat, bonyolult szertartásokat, megelégszik akár sebtében
elsuttogott, ám szívből jövő imákkal. Helyesli, hogy tudós papjai sok tájat, országot bejárnak,
hogy folyvást gyarapítják tudásukat. Elvárja tőlük, hogy tapasztalataikat átgondolják és
könyvekben rögzítsék. Az elmélkedést mindennél többre tartja. Hirdeti a könyv szeretetét,
vallja, hogy a jónak el kell nyernie méltó jutalmát - és ekként is cselekszik. Leghíresebb
követője, első és legnagyszerűbb prófétája Pyarron megalapítója, Selmo atya. öt az isten,
tettei elismeréseként, örök élettel jutalmazta, és erőszakos úton bekövetkezett halála után
maga mellé emelte az istenek közé.
166
A mítoszok szerint Krad emberfelettien szép férfi. Bő, fehér köntöst visel, tekintete
nyugalmat tükröz, magas homloka a sok elmélkedés dacára ránctalan. Fegyvere a tudás,
erőszakhoz sosem folyamodik. Ha netán harcra kényszerül, mágiával védi magát.
Krán
Krán a létező birodalmak, országok legöregebbike. A legendák szerint Krán időtlen idők
óta létezik, és örökkön fennmarad. A "Sötétség Földje", a "Gonoszság Hazája" - ilyen és
ehhez hasonló jelzőkkel illetik az utazók, kik valaha is visszatértek a Kráni Hegység bércei
közül. Mesék és igaznak hitt történetek keringenek a gonosz sárkányokról, mérhetetlen
hatalmú fekete mágusokról, no meg hősökről, akik meghalni indultak vad, homálytól megült
erdeibe...
A Kráni Birodalom, amelyet sokan egyetlen hatalmas királyságnak vélnek, valójában
nem más, mint több tucat apró hercegség, száznál is több városállam, számtalan lovagi birtok
egyetlen erős akarat által összefogott szövetsége. Az akarat, amely e minden vétekre, akár
egymás elpusztítására is kész nyájat uralja, a Krámi Tizenhárom legnagyobbikának,
Shackallornak az akarata. Segítői, akik egyben testvérei is, mind félistenek, a Kosfejű
Ranagol tőrvénytelen gyermekei, akiket az isteni igazság az Elsődleges Anyagi Síkra
száműzött még a történelmi idők kezdetén, a P. e. XIV. évezred folyamán. Akkoriban még
óelfek, kyrek, jannek és amundok lakták a világot, meg azok a még ősibb, kétes eredetű,
önnön gonoszságukban tobzódó fajok, amelyeknek egyedei még napjainkban is ott lapulnak
feltáratlan mélységekben épült föld alatti városokban...
Shackallor tizenkét kísérőjével a ma Kráni Hegységnek nevezett hegylánc által gyűrűbe
zárt vidéken telepedett le, és látott hozzá a Kráni Torony építéséhez. Mivel tökéletesen
beszélték az említett kétes eredetű, ősi népek sötét mágiával átitatott nyelvét, az aquirt, hamar
megegyezésre jutottak ezek ottani kolóniáival.
Shackallor és testvérei visszavonultan szövögették terveiket. A Kráni Birodalom csak P.
e. 3000-ben lépett ki a politika porondjára. Nyomasztó, sötét hatalma esztendők alatt
engedelmességre szorította az emberek akkortájt kialakuló államait. A behódolt ősi, gonosz
népek fiai - sötét elfek, aquirok, és egyéb félelmetes lények - szabadon járták a világot,
rettegést vetettek, s halált arattak. Krán fölénye kétezer évvel vetette vissza egész Dél-Ynev
fejlődését, a Sötétség Földje kiszipolyozott minden értéket a régi civilizációk maradványaiból.
Az emberiség csak a P. e. X. században ébredt fel rémálmából, midőn a Godoni Birodalom, és
vezető rétege, a Godoni Belső Iskola mágusmesterei feltűntek. A godoni varázslók tudása
szintén a mágia ősi forrásaiból táplálkozott, így méltó ellenfeleivé válhattak Krán
pribékjeinek.
Két évezreden át küzdött egymással a két iskola, az emberek és a sötét népek
tudománya. A második évezred végére Krán praktikái célt értek: P. sz. 1134-ben meghalt a
Godoni Belső Iskola nagymestere, és rövidesen követték a halálba társai és tanítványai is. A
Godoni Birodalom, amely nem létezhetett mágusai nélkül, szinte esztendők alatt összeomlott,
de szerepét betöltötte: elvonta a meggyengített Krán figyelmét az időközben már ezredéves
fennállását ünneplő Pyarronról.
Krán, okulva a tapasztalatokból, közelebb engedte magához az új fajt, az emberiséget. A
Birodalom kebelében sorra születtek az apró, emberlakta hercegségek, és a kráni
varázslóiskolák is megteltek ifjú, emberi novíciusokkal. Shackallor megírta a fekete mágia
legmélyebb titkait feltáró művét, az embereknek szánt Sötét Tudományt.
167
P. sz. 3676-ban Krán elérkezettnek látta az időt, hogy újabb ellenfelével, Pyarronnal is
leszámoljon. Jól bevált eszközéhez, a politikai cselszövéshez folyamodott ismét. Unszolására
a déli nomád törzsek rátörtek a Pyarron oltalmában élő, de a nagy testvér védelmére hivatott
országokra: a Hárompajzs Szövetségre, Predoc és Edorl hercegségekre, s azok haderejét véres
viszálykodásban lekötötték. Krán a kavarodást kihasználva ork- és goblinhadakat küldött a
virágzó, ám katonailag erőtlen Pyarron ellen. A háború ismét a Gonoszság hazájának javára
dőlt el, s mint Krán győzelmei után annyiszor, újból a káosz évei következtek...
Kránkö
A salétrom ynevi elnevezése. A legnagyobb salétrombányákat a Kráni Hegység rejti. A
kránkö alapvető komponense a térmágiának és a megidézömágiának.
Krilehor
A Kráni Tizenhármak legszerencsétlenebbike. Noha maga is híres fekete mágus, a
mérgezés nagymestere, testét két ízben is elpusztították, ezáltal árnylétre kényszeríttették.
Először a P. sz.-i 3398-ban érte el a vég, midőn megzavarta a szertartásba feledkező
Mogorva Cheit, aki legendás kardját, az Elidírt használta ellene...
Hogy újabb ynevi manifesztációjára ne kelljen négy évszázadot várnia, bátyja,
Shackallor ideiglenesen élőhalottá tette. Krilehor kiköltözött a Kráni Toronyból, saját várába
húzódott szolgáival, hogy ott várja ki, míg ismét testet ölthet. P. sz. 3674-ben azonban
kalandozócsapat támadt az erősségre, valószínűleg a Fehér Páholy urainak megbízásából, akik
tisztában voltak Krilehor sebezhetőségével. Adron harmadik havában, a két hold
együttállásakor Vaskezű Alex és társai újból elpusztították a kráni mágus porhüvelyét.
Kronus Magra
Korunk egyik legismertebb bölcse, a Shadoni Birodalom királyának személyes
tanácsnoka. Felbecsülhetetlen értékű pergamentekercs-gyűjteményéről legendákat mesélnek.
Kyria
Valaha rég, jó húszezer esztendeje hatalmas hajóhad futott be a Riegoy-öbölbe.
Calowynről jöttek. Építőik jóval fejlettebb kultúrával rendelkeztek, mint az Ynev északi
részén elszórtan élő őslakók. A hajók számtalan harcost hoztak magukkal, akik hamarosan
megszállták e területet, egészen a Sheral-hegységig. Az őslakók elkeseredetten küzdöttek, de
alig néhány év leforgása alatt teljes vereséget szenvedtek, s kénytelenek voltak alávetni
magukat a kyrek - így nevezték magukat az érkezők - akaratának.
168
Az évszázadok során azután lassanként elmosódtak az ellentétek, a Kyr Birodalom

felvirágzott. Gazdagsága párját ritkította; városok, kikötök épültek, a tartományokat pompás
úthálózat kötötte össze. Az újonnan érkezettek immár egyetlen népet alkottak a hajdani
leiázottakkal.
A hatalmat a császár, az anyrok - vagyis főpapok -, no meg a Hatalmasok - a birodalom
mágusai - együttesen gyakorolták. ők váltig őrizték vérük tisztaságát. A legfelsőbb papi
méltósággal is felruházott uralkodó, a tizenegyedik anyr, egyben a Hatalmasok tanácsának
feje volt.
A Birodalom tíz tartományra oszlott (Adwilron, Enrawell, Freiglund, Giffitha, Keilor,
Kyall, Rualan, Toron, Vindoria, Zighroat), mindegyik élén egy tartományi herceg, egy anyr és
tíz Hatalmas állt. A főváros Enrawell, a mai Erigow helyén állhatott, s az akkori világ
legnagyobb csodájának számított. Itt épült meg a Csaták Palotája, a Kristálykönyvtár, az
őselemek Szentélye és a Jendari Aréna.
A Birodalom virágzását semmi sem zavarta, a Sheral lábainál előforduló
határvillongások csak arra voltak elegendőek, hogy a Birodalom harciasabb fiataljainak
kalandvágyát kielégítsék. úgy tűnt, Kyria az örökkévalóságig fennmarad.
Mintegy hatezer éve azután Orwella istennő megszegte az ősi Egyezményt, székhelyét
az Elsődleges Anyagi S1kra tette át, s a Birodalom vesztére tőrt. Megteremtette az orkokat és
a goblinokat. Egy tartomány, amely később az Elátkozott Vidék nevet kapta, helyet adott
papjainak és teremtményeinek. A veszélyre a császár és tanácsadói későn figyeltek fel, s
rosszul mérték fel a helyzetet, mikor lekicsinyelték. A fellángoló háború ötszáz éven át
tombolt, és a Birodalom minden energiáját, tartalékát felemésztette. Tetőzte a bajt Toron
tartomány Hatalmasainak lázadása, Orwellához csatlakozása is.
A Birodalom már a széthullás küszöbén állt, amikor a Hatalmasok két pártra szakadtak.
A Tanács egyik fele elmenekült a könyvtárral, társaik leszámolásra készültek a Rettent
Asszonyával. A véget azonban sem a Gra-Tinoli csatában (P. e. 3012) aratott kyr győzelem,
sem a mágusok vereséggel felérő diadala nem odázhatta soká. A Birodalom dicsősége
elenyészett, a megmaradt tíz anyr az utolsó császárral, Shri-En Igronnal együtt a Változások
Síkjára menekült a zűrzavar elől. Odaát a legenda szerint roppant tornyot emeltek, s maguk
köré gyűjtöttek, síron túli léttel ajándékoztak meg minden csatában elpusztult kyr harcost.
Lan-Ro Ryen
Mitikus hős, a P. e. XXXVI. században született. Túlélte az első Gra-Tinoli csatát (P. e.
3573). állítólag ötvenedmagával menekült meg, s ezzel az ötven vitézzel attól fogva a
legkilátástalanabb helyzetben is képes volt a kyrek javára fordítani az ütközetek sorsát. Mint
mondják, a második Gra-Tinoli csatában Jahrm-On Kryel mellett harcolt, s a győzelem után
Égi Hajóra szállva tűnt el a bámulók szeme elől.
Lándzsás Erik
A P. sz. 3650-es években tűnt fel először Yneven. állítása szerint Calowynröl, a kyrek
őshazájából érkezett. Kalandozásai közben szoros barátságba került az Északi Szövetség
egyik nagyurával, Eren uralkodó hercegével, Eligorral. Indulatos természete sok helyütt bajba
169
keverte: több városból mindörökre kitiltották, itt-ott halálos ítéletet is kiróttak már rá.
Toronban, és egy tucat városállamban vérdíjat tűztek ki a fejére, minek következtében jó ideje
bújócskázik az Ikrek szektájának embervadászaival. Kitűnő harcos, egyedülálló
lándzsaforgató hírében áll. Tucatnyi kétes hitelességű történet kering róla, tény azonban, hogy
3673-ban harmadmagával részt vett Gro-Ugon királyának meggyilkolásában, és tagja volt
annak a csapatnak is, amely a Kard Testvériség Elátkozott Vidékre költözött nagymesterét
3679-ben saját kastélyában tette el láb alól.
Legendák és Enigmák
Enika Gwon roppant, több mint félmillió oldalas könyve. Az egész kontinensen egyetlen
teljes példánya ismeretes. Tartalmazza az Yneven keringő összes mendemondát, legendát,
mítoszt és történetet, vagyis a majd harmincezer éves egyetemes kultúra remeke.
Valószínűnek tartják, hogy szerzőjét a munkában Magasabb Síkok lényei segítették. Egyesek
szerint maga Alborne, a bárdok istene vezette Gwon kezét. Az egyetlen hiteles példányt
Erigowban őrzik, a Legendák Tornyában, amely eredetileg Enika Gwon lakhelyéül szolgált.
Mivel szent könyvnek tartják, a bárdok legtöbbje kötelességének érzi, hogy életében
egyszer elzarándokoljon a toronyhoz, s szemügyre vegye az ereklyét. A zarándoklat során
bizonyos időt - rendszerint két órát - ki-ki a kötet tanulmányozásával tölthet. Mint mondják,
egy bizonyos Iriogo Orelnek kétszáznyolcvan történetet sikerült megjegyeznie, s ennek
köszönhetően haláláig a kontinens legkeresettebb énekmondója volt...
Lótusz Leányai
Ellana papnőinek, Ynev leghíresebb kurtizánjainak közkeletű elnevezése.
Magasabb Síkok
Mindazon létsíkok összefoglaló elnevezése, ahol az emberekét meghaladó hatalommal
megáldott lények élnek. A Magasabb Síkok közé tartozik az összes Külső Sík is.
M. A. G. U. S.
A kyr Miracle Adeptia Guns Urrus Sorrate rövidítése, a Kalandorok Krónikáinak
közhasználatú elnevezése, a Shanice-hegység bércei között meghúzódó, eredetileg Dreina-
imádó szerzetesrend folyamatosan bővülő munkája. Noha valaha - Pyarron alapításának
idején - mintegy mellékesen kezdtek foglalkozni a világ dolgainak kalandozó szemléletű
feljegyzésével, ez a feladat idővel minden mást kiszorított életükből, olyannyira, hogy mára a
múlt homályába vész alapításuk története is, sőt, a szerzetesek annyira eltávolodtak Dreina
hitétől, hogy csak pergamenen számítanak az istennő híveinek. Yneven sosem látott, különös
170
rituálékat gyakorolnak. Valamely megmagyarázhatatlan módon kapcsolatban állnak a

kontinens minden kalandozójával, sokszor azok tudta nélkül. Figyelik cselekedeteiket,
számon tartják származásukat, lejegyzik tetteiket, a legjelentéktelenebbtől a legnagyobbig. A
M. A. G. U. S. minden bizonnyal az Yneven létező legrészletesebb történeti munka,
tudományos értéke - a kolostor megközelíthetetlensége folytán - fel nem becsülhető. Az
évezredek során mindössze néhány kalandozó jutott el falai közé, tapasztalataikról azonban
mélyen hallgattak, amíg csak éltek...
Malik al-Avdal
Karavánozó családból származó dzsad harcos, a Bölcs Rahim el-Haszra elődje El
Hamed vezíri székében. A krónikások megjegyzésre érdemesnek találták kettejük
kapcsolatának fonákságait, s leszögezik, hogy Rahim mindent megörökölt tőle - első
ágyasának szerelmét kivéve.
manase
Themes papjainak szent állata, háromfejű sivatagi oroszlán; középső fejének
pillantásával kővé dermeszti az óvatlanokat. Rendszeres emberáldozatot - szűz lányokat -
kíván. Az elsőt a legenda szerint maga Themes teremtette a Bakht-vádi vörös agyagából.
Noha fogságban is hosszú ideig élnek, meglehetősen ritkák: minden templomban csak egy
rejtőzik belőlük.
Mennyei Kéve
Ynev égboltján fel-feltűnő üstökös. Rendszerint baljós jelnek tartják, sorsfordulókkal,
katasztrófákkal hozzák összefüggésbe.
Miramar
Külső bolygó, csupán megfelelő műszerrel észlelhető az éjszakai égen. Különleges
formájáról már a kyr asztronómusok is beszámoltak.
Mogorva Chei
Eredeti nevén Chei O'Shenon, a P. sz.-i 3295-ben, Shenon bárójának második fiaként
született Ilanorban. Korán Erenbe került, s az akkori idők egyik legnagyobb mesterétől
sajátította el a fegyveres és szabadkézi harc fortélyait. Valószínűtlen gyorsasága és ügyessége
171
hamar ráirányította a figyelmet. Szép jövőt jósoltak neki Ilanorban, de nem volt még
tizenkilenc éves sem, mikor tanulmányait befejezve hazatért, s megölte bátyja
testőrkapitányát, aki megsértette. Menekülnie kellett. Délre vezető útján ismerkedett meg az
akkor még szintén huszonéves varázsló adeptussal, Sonorral. Együtt maradtak, s hamarosan
Ynev leghíresebb kalandozó-párosává váltak.
Chei hallgatag, nehezen barátkozó, hirtelen haragú férfivé érett. Már a kezdet kezdetén
elkötelezte magát Arel mellett, s halálmegvető bátorságával, lehetetlen vakmerőségével
nemsokára magának az istennőnek a figyelmét is felkeltette. P. sz. 3320-ban Kránban járt,
ahol - máig érthetetlen okból - bizalmába fogadta a Tizenhármak egyike, s egy gyűrűvel
ajándékozta meg, amely büntetlenséget biztosított számára a Gonoszság Földjén. Ezek után
egy időre eltűnt Ynevröl, s a feltételezések szerint más Elsődleges Anyagi Síkokon
kalandozott. Magányosan érkezett vissza Ynevre, a Shadon Birodalom kellő s közepére, ahol
összeismerkedett egy alkimistával. Az különböző szolgálatai fejében egy kardot ajánlott fel
neki. Chei elfogadta az adományt, s botorul cselekedett, mert a penge átkozottnak bizonyult:
rákényszeríttette akaratát, s Shadon-szerte hírhedett papgyilkossá tette. A Sátán szolgájának
kiáltották ki, valóságos hajtóvadászatot indítottak ellene. Szorult helyzetéből barátja, Sonor
mentette ki: végérvényesen megszabadította az átkozott kardtól. Arel tudtára adta, hogy
visszafogadja kegyeibe - ekkortájt tett szert legendás fegyverére, az Eldírre is.
A sonoini opál elorzásával magára haragította Kránt, nem egyszer került szorult
helyzetbe, ám útja során újabb társakra lelt egy Gáin nevezetű törpe, s egy Maestróként
emlegetett shadoni bajvívó személyében. Tíz éven át elpusztított kráni települések, porig
rombolt városok jelezték útját. A P. sz.-i 3342-ben felhagyott a gyilkolással. Pyarronba ment,
ahol Arel papi misztériumaiba avatták. Ismét idegen létsíkra távozott, s mikor visszatért, egy
kétszarvút hozott magával, ráadásnak megszerezte a Titkos Szekta egyik szerzetese, Lanog
barátságát.
Kétszázötven éven át hol itt, hol ott bukkant fel Yneven, mindig ott, ahol legforróbb volt
a helyzet - az összes létező csatában részt vett. 3589-ben elhatározta, hogy új birodalmat
alapít, ezért kétszázhetvenöt év után hazatért Ilanorba, hogy az államalapítás ügyének
harcosokat, családokat toborozzon. 3590-ben hárommillió ilanori indult vezetésével délnek.
Két év leforgása alatt - a hagyomány szerint száz csata árán - végighaladtak egész Yneven, a
elfoglalták választott hazájukat, új-Ilanort, amely később az Yllinor nevet kapta. Chei igazi
politikusként járt el: övéin kívül csakhamar hazájának mondhatta földjét a tarranok népe,
néhány keleti barbároktól származó törzs, s az erdei elfek két nemzetsége is. P. sz. 3610-re
felépítették fővárosukat, Ru-Shenont. Suttogják, az aratás ünnepén Mogorva többször
elmosolyodott, s egyszer - egyetlenegyszer - hangosan felnevetett.
Noha istennőjébe, Arelbe szerelmes, feleségül vett egy niarei hercegnőt, aki 3672-ben
fiút szült neki.
Musztadzsin el-Hamed
El Hamed emírje, e néven a negyedik. A dzsad hagyományban elsősorban "Rahim
árnyéka"-ként ismert.
Necrografia
172
A valaha élt legnagyobb nekromanta, a dzsad Abdul al Shared könyve, amely a

nekromancia aspektusait taglalja, s különböző formáit gyűjti egybe. Minden idők
legtökéletesebb munkájának tartják. Egyes részei máig érthetetlenek - talán szántszándékkal
azok -, s felettébb valószínű, hogy tanaiból egyet s mást ugyancsak félremagyaráz az utókor.
A lapokon egyébként szép számmal akadnak homályos jövendölések és utalások is. Egyes
részeit kyrül, némelyiket dzsadul, másokat pedig aquirul írt a mester, aki a legenda szerint
nem volt egészen épelméjű.
Niare
Niare lakói a legősibb népek sorába tartoznak. Legendáik szerint a P. e. IX. században
érkeztek a kontinensre távoli őshazájukból, a keleti szigetvilágból.
Évezredeken át elszigeteltségben éltek. Részben természetük parancsára, részben azért,
mert Yneven káosz uralkodott, anarchia tombolt - birodalmuk földrajzi adottságai
mindenesetre jócskán megkönnyítették a dolgukat. Egyedül a vízi út, a Jindao-tenger volt
nyitva a kontinens belseje felé. A P. sz.-i XII. században egy lázadó herceget egész
nemzetségével együtt száműztek, s ő a tenger egyetlen óriási szigetén telepedett meg
létrehozva Enoszuke hercegséget.
Mint mondják ez volt az utolsó alkalom, hogy Niare kikötőiből hajók futhattak ki - a
Jindao-tenger rejtélyes módon hajózhatatlanná vált. Hogy ez az istenek haragjának, vagy
emberek bosszújának következménye-e, máig sem tisztázott; Niare minden esetre végképp
elszigetelődött a kontinens többi részétől.
Niare császárság; lakói Kaorakut, a sárkányistent imádják. Az ország harminchárom
tartományra oszlik, mindegyik élén egy-egy hoan (hercegi címnek megfelelő méltóság) áll. A
Yian Yiel-hegység azonban nem tartozik egyik tartományhoz sem. Az ott élő szerzetesek saját
uruknak, a sárkányisten főpapjának engedelmeskednek.
Ordan
A Kráni- és a Sheral-hegység találkozásánál húzódó völgyben épült város, amely az
Észak- és Dél-Ynev közötti kereskedelem neki jutó sápjából, vámokból, illetékekből
gazdagodott meg.
Ordan a tűzmágusoknak, Sogron isten papjainak és híveinek székhelye, Ynev összes
tűzimádójának szent városa.
Orwella
173
A Kitaszított; Dreina és Uwel gyermeke. Tekintélyt el nem ismerő, mindenkinek ártani

vágyó lényként hamar kitűnt, visszataszító külseje dacot és gyűlöletet érlelt meg benne a
harmónia minden megjelenési formájával szemben. A sors szeszélye folytán jókora
hatalommal áldatott meg. Eonokon át készülődött, igyekezett kifürkészni az istenek előtt is
rejtett titkokat. Végül úgy döntött, hogy mindent megértett már - megpróbálta hát letaszítani
trónjáról Kyelt, az istenek alkotóját, a Teremtés és a Pusztítás ősapját. A főistent készületlenül
érte a lázadás: noha megfékezte Orwellát, a sikerért hatalmának legjavával kellett fizetnie. Az
istencsalád tagjai kitaszították maguk közül a lázadót, s a Kárhozat Sivatagjának nevezett, a
Negatív Elemi Síkok sorába tartozó dimenzióba száműzték. Orwella ismét fellázadt - ekkor
Arel vetett véget őrjöngésének. Azóta csak Yneven, és más Elsődleges Anyagi Síkokon
tevékenykedik, "Káoszt vet és halált arat", ahogy a regékben áll.
óriás Pöröly
Dél-Yneven az ősidőkben becsapódott roppant anyagtömeg, bizonyos források szerint
szerencsétlenül járt Égi Hajó.
Öröklét Mezeje
A pyarroni hit szerinti mennyország, ahová az istenhez hű lelkek kerülnek. E hit
egyébként a halál után három síkot különböztet meg; az Öröklét Mezején kívül a Kárhozott
Lelkek Sivatagába, illetve a Döntés Hegyének Poklába - minden poklok legkomiszabbikába -
kerülhet az elhunyt. A Kárhozott Lelkek Sivatagában Darton, a Döntés Hegyének Poklában
Orwella az úr.
őrzök
Egy ősi, a sonioni kultúra előttről itt maradt, Magasabb Síkokról származó civilizáció
lényei, akik halállal büntetik a sonioni opál megszerzésére törekvőket.
ősi Egyezmény
Az Istenek Tanácsa által jóváhagyott paktum, voltaképp az Elsődleges Anyagi Síkon
való be nem avatkozás tőrvénye. Kimondja, hogy egyetlen égi sem avatkozhat az Elsődleges
Anyagi Síkon zajló folyamatokba úgy, hogy isteni hatalmát közvetlenül, teremtésre vagy
pusztításra használja.
174
ősi Nép
A rejtőző népek egy, a földfelszínen élő, mára meglehetősen megfogyatkozott fajtája, az
amundok közkeletű elnevezése. Az amund nép faji jellegzetességei: bronzszín bőr,
valószínűtlenül izmos test, hollófekete haj, mélykék szemek, amelyek egészen a halántékig
húzódnak.
Pelin Ovieran
A Toron Birodalom P. sz.-i XXI. században élt, neves kardforgatója, aki tudományáról
három könyvet is írt. Neki tulajdonítják a Hármas Keresztvágást, a Kétkezes Haránt
Szélmalomvágást és a "Szúrj, mintha vágnál" cselt.
Pteropta
Gro-Ugon hegyeinek megközelíthetetlen csúcsain tanyázó, röpképes óriáshüllő-faj;
egyes kutatók szerint az Ediomad-hegység wyvernjeivel áll távoli rokonságban.
Pusztítók
A Kyr Birodalom hadseregének elit egységei. Tagjai még az őshazából, Calowynről
származtak, az Ötszázéves Háború alatt keltették új életre őket. Különleges harci
kiképzésükön kívül arról voltak nevezetesek, hogy készen álltak akár életük árán is a lehető
legnagyobb veszteséget okozni ellenségeiknek. A halál közelsége valóságos örömet szerzett
nekik. Utolsó egységeik a második Gra-Tinoli csatában harcoltak a P. e.-i 3012. esztendőben.
Pyarron
Az új idők kezdetén két, egymással szemközt emelkedő hegy képezte Pyarron
települését. A Dorlan folyó egyik partján a Krad rend lovagvára épült - alapkövének
letételétől számítják az úgynevezett pyarroni időt (P. sz.) -, a túlpart ormán templomok
tucatjait emelték. Ez utóbbi lett az Istenek Hegye.
A szerzetesek és a lovagok megjelentével a csúcsok körüli pusztaságon megélénkült a
gazdasági és szellemi élet. P. sz. 500-ben már pezsgő kereskedelmet folytató, igazi
nagyvárosról beszélhetünk. Az eltelt fél évezred alatt a pyarroni új vallás és eszme lángja
futótűzként perzselte végig egész Ynevet, a régi hitek lassan oszló hamuját hagyva maga után.
Az emberek mindenütt befogadták az új tanokat, és Pyarront a vallás központjává, szent
földdé avatták. A város ékkőként tündökölt saját dicsfényében, pompáját újabb és újabb
175
adományok gazdagították. Kultúrája kelettől nyugatig, északtól délig bűvkörébe vonta az

egész világot.
P. sz. 1000-ben, az alapítás milleneumán az istenek megajándékozták a várost az Égi
Templommal, más néven a Gömbszentéllyel, amely ettől fogva tetői felett lebegett, az Istenek
Hegyéről nézve mindenkor a nap előtt, annak fényétől glóriával övezetten. Az Égi Templom
glóbusza a mítosz főistenének, Kradnak szentélyét, valamint a szent ereklyét az Aranykört
rejtette, s otthont adott a legnagyobb prófétának, a hit elterjesztőjének, az immár több mint
ezer esztendős Selmo atyának.
Közel három évezreden át tartott Pyarron virágzása, közben városállamból országgá,
majd birodalommá nőtt, igazi fénykorát mégis a P. sz.-i XXXV. században élte. Ekkorra
nyelve - amelyet az egykor volt godoni civilizációtól örökölt - a világ közös nyelvévé lépett
elő. Papjai, tudósai a legismertebb tanácsadóknak számítottak szerte Yneven. Az Aranykör
Lovagrend, Krad isten rendje a legmegbecsültebb lovagrenddé vált, az Okkult Tudományok
Egyetemének varázslórendje, a Fehér Páholy pedig egy rangra emelkedett Észak-Ynev
legendás hírű varázslóállamával, Dorannal. Iskoláiban, egyetemein ezrek és ezrek részesültek
az összegyűjtött tudásból, könyvtáraiban számtalan nemzedék kutatta az ősi korok titkait.
P. sz. 1500 óta folyt a "csendes háború" Kránnal az úgynevezett Fekete Határon:
mindkét fél megmozdulásai határvillongásokban merültek ki. P. sz. 3676-ban következett be a
fordulat: a Tizenhármak seregei áttörték a védelmi vonalakat, és a világ fővárosát ork hadak
dúlták fel. A vidék népe, a magas, szőke, arisztokratikus arcélű pyarroniak kelet felé
menekültek, míg otthonra nem leltek Shadonban, vagy más népek között.
A várossal egyidős Selmo atya a Gömbszentély mélyén imádkozott, ám hatalma nem
bizonyult elegendőnek, hogy szétoszlassa a Kráni Tizenhárom átkát, amely saját temploma
foglyává tette, és tehetetlenségre kárhoztatta. A lerombolt városban egyedül az Aranykör
Lovagrend fellegvárába visszavonult lovagok tartották magukat. Az ork és goblin hordák
hónapokon át ostromolták, de nem voltak képesek megtörni a hősök elszántságát.
Három hónap múltán erős varázslatok védelme alatt a helyszínre érkezett a tizenhárom
Kráni mágus, a tizenhárom istenfattya félisten, és a Selmóval vívott varázspárbaj az ő
győzelmükkel végződött. A Próféta meghalt, az Égi Templom a városra zuhant, és maga alá
temette a lovagvárat, bátor védőivel egyetemben.
Pyarron 3676-ban elpusztult.
Ma, P. sz. 3691-ben a szegénysége és önmegtartóztatási hirdető, a vallás fő irányzatától,
a selmoviták tanától eltávolodott pyarronita rend sosem látott méretű kolostorrendszert épít a
város romjain. Dél-Ynev nyugati és középső vidéke elszigetelt, nyomorban tengődő
városállamokra esett szét, amelyek könnyű prédái a portyázó ork hordáknak. Pyarron büszke
népe természetesen készül a visszavágásra, ám hogy Yllinor kalandozó-királyán és egyes
shadoni lovagrendeken kívül kikre számíthatnak még harcukban, egyelőre bizonytalan.
A selmovita rend ó-Pyarrontól több ezer mérföldnyire építi új-Pyarron városát.
Raddim gróf
Teljes neve Raddim Fualgar am Gorvik; a hagyomány szerint ellenfelei elől menekült
északra, hogy holmi belháborúhoz zsoldosokat toborozzon. 3692-ben vesztette életét egy
Warvik tartománybeli udvarház ostromakor.
176
Rahim el-Haszra
A Taba el Ibara pusztaságban fekvő emirátus, El Hamed legnevesebb vezíre a P. sz.-i
3661-ben született a jóval jelentéktelenebb Haszra városában. Egy kétes szavahihetöségű
legenda szerint tevehajcsár apját hasonszőrű társai fojtották meg Erionban. Anyja példás
szigorral egymaga nevelte fel - Rahim sokak szerint életét köszönhette a tőle elsajátított
ravaszságnak. Üzleti érzéke, hírhedett alkalmazkodóképessége révén sikerült beverekednie
magát El Hamed kereskedőcéhének döntéshozó testületébe, s nem sokkal ezután a
"Véreskezű"-ként emlegetett Malik al-Avdal tanácsnoka lett. Ura halála után egy ügyes
húzással sikerült elhárítania a várost fenyegető vészt, kegyébe fogadta maga az emír - akit a
sors iróniájaként csakhamar háttérbe szorított bölcsességével. történelmi nagyságát
legfényesebben a Manifesztációként emlegetett isteni lény - az Elsődleges Anyagi Síkra
betört Amhe Ramun - ellen vívott háborúban bizonyította. A krónikákban leggyakrabban
előforduló jelzői: Umar-Ahnat, vagyis Égi Ravaszságú, s Kalit ab Bhin, azaz Északbarát...
Ranagol
A Kosfejű, más néven Sátánisten; az Yneven létező civilizációk nagy többsége számára
az ördög maga. Hívei azt tartják, ő az egyetlen igazi isten, a többi a sors szánalmas bábja
csupán. Kultusza Gorvikban, Kránban és néhány városállamban terjedt el, de szektái és
nyitott templomai majd minden államban megtalálhatók. A Pyarroni Paktum tiltja vallásának
gyakorlását, mert emberáldozatot kíván.
Raginal Hokmet Dhuvir am Godora

A Godorai Birodalom grófja. A maga idejében, a P. sz. XIII. század tájékán mint
"Mágusölőt" ismerték. A legenda szerint arra ítéltetett, hogy a sírban se leljen nyugodalmat:
lidérc vált belőle, ám e csapást ajándéknak tekintette, s frissen nyert hatalmával sokakat tartott
rettegésben ezután is. Második életében Orwella hívéül szegődött, nagyra törő terveket
dédelgetett: a 3691. esztendő halálhónapjában az Elátkozott Vidéken bukkant fel, azután
nyoma veszett - suttogják, egy dorani varázsló parancsára a Semmi nyelte el.
Romlás Virágai
Orwella titkos boszorkányrendje. Tagjai kurtizánok, általában a Lótusz Leányainak
adják ki magukat, s a hozzájuk betévedt vendégeket helyben feláldozzák a Kitaszított oltárán.
Székhelyük Fearisco városa. Az utóbbi időben több kalandozó határozta el, hogy felkutatja és
elpusztítja templomaikat, sőt P. sz. 3674-ben egy titokzatos boszorkányvadász rend is alakult
Inkvizítorok Szövetsége néven. Mint mondják, dolgozott nekik egy ideig Tier Nan Gorduin
is.
177
Rowon
Északi városállam, amely hírnevét az oda települt Darton-prófétának, Airun Al
Maremnek köszönheti.
ruaf-ulam
A déli barbárok egyik halálszava. Hasonló egy tucat is akad.
sárkánylovasok
Az Anvarián őshonos, egyes feltételezések szerint Ynev Anuria-fennsíkján is
megtalálható sárkánylények köznapi elnevezése. A róluk szóló leírások ellentmondásosak, a
falfestmények mindegyikén másként ábrázolják őket.
Shackallor
A Kráni Tizenhárom legidősebbje, varázslóherceg, Ranagol félisten fia, minden idők
legnagyobb fekete mágusa. Az ő vezényletével építették a Kráni Tornyot, s ő uralkodik egész
Krán felett.
Shadon
Ynev napjainkban létező legnagyobb birodalma, gorvik ősellensége, a Domvik-hit
őshazája. A déli lovagi kultúra központja, több, mint húsz tartományra osztott királyság.
Pyarron pusztulása után Dél-Ynev és Pyarron kulturális értékeinek menedéke.
Shri-En Igron
Az utolsó kyr császár, aki birodalma széthullása után a Változások Síkjára költözött.
Sogron
178
Sogron, a Tűzkobra, a kyr panteon egyik főistene, a Tüzek, a Fény, a Tudás és a Bosszú
Ura. Kultusza még ma is dívik szerte Yneven, noha korántsem olyan elterjedt már, mint a Kyr
Birodalom napjaiban volt. Szent városa az Észak és Dél határán épült Ordan, ám a magad
északon is több kolostorrendszer hirdeti dicsőségét.
Sonor
Ynev leghíresebb kalandor-mágusa. A P.sz.-i 3291-ben született, állítólag pyarroni
nemesi családban. Majd' száz éven át nyögte az istenek átkát: rútabb volt mindenkinél. Végül
elkészítette medalionját, amelynek segítségével olyan külsőt ölthetett, amilyet csak kívánt.
Feljegyezték róla azt a furcsaságot is, hogy mindazok, akiket indulatában tőrével igyekezett
elcsúfítani, valamely isteni csoda folytán csak szebbé váltak...
Évszázadokon keresztül gyűjtötte a tudást, mire a hírneves Fehér Páholy vezetője lett.
Számtalan hőstettén kívül rendkívüli sokoldalúsága tette naggyá: szinte ugyanolyan
otthonosan mozgott a tűzmágia vagy a démonológia területén, mint az általa Ynevre hozott
mentalizmusban. Alakját máig rejtélyek serege övezi, bizonyosságokkal, legalábbis életének
egyes részeiről, csak fegyvertársa és barátja, Mogorva Chei szolgálhatna, ő azonban e témáról
makacsul hallgat...
Suo Gan
Niarei eredetű dal, a 3690-es évek végén terjedt el a kalandozók között. Közös nyelvű
szövegét a hagyomány szerint Tier Nan Gorduin írta.
Szarvtorony
A nekromancia dorani fellegvára. Elnevezését unikornisszarvra emlékeztető formájának
köszönheti. A "szarv" rovátkái a csúcsáig körbekúszó függőfolyosók. A torony egyike a
varázslóváros legtitokzatosabb épületeinek, belülről csak a beavatott kevesek ismerik; urát, a
Hatodik ősmágust pedig még senki sem láthatta szemtől szembe.
Talman
Kahrei puskaműves, Tier Nan Gorduin barátja. Egész családját mesterségéhez való
ragaszkodása miatt veszítette el.
179
Tarini törpebirodalom
A Tarin-hegység tárnákkal, járatokkal át- meg átszőtt mélyét, barlangvárosait, a
Traidlan-medence alatt meghúzódó hatalmas föld alatti birodalmát tőrpék lakják. Velük a P.
sz.-i XIV. században kötött barátságot Haonwell akkori hercege. A tarini tőrpék kitűnő
kovácsok, építészek, mérnökök, s nem utolsó sorban rettenthetetlen harcosok: az Északi
Szövetség gyalogos légióinak derékhadát alkotják. Lovasságuk ősidőkből származó, furcsa,
hüllőforma lényeket használ hátas gyanánt. A Tarini törpebirodalom uralkodója a király, a
most kilencszázadik évét taposó Torrof Oggi, aki, mint mondják, a mágikus tudományokba is
belekontárkodott.
Tharr
A kyr istenek között a gonoszság megtestesítője. Tharr, a Háromfejű, Tharr a Néma -
kultusza még ma is dívik a kontinensen. Hívei manapság elsősorban Abasziszban és a
szomszédos városállamokban találhatók, de a legutóbbi időkig Toronban is államvallás volt
az övé. Háromfejes szimbóluma (bak, kígyó, oroszlán) néhány Tengeri Város címerében
köszön vissza.
Papjai időről időre fiatal fiúkat rabolnak, hogy szerzeteseket neveljenek belőlük,
átalakítva, eltorzítva őket Tharr kedvére. Ezektől a kénsárga csuklyás köpenyt viselő,
pikkelyes bőrű, smaragdszemű, félig hüllő- félig emberszerű teremtményektől okkal retteg a
világ.
Az Északi Szövetség területén Tharr szertartásait gyakorolni tilos, a tőrvények
megszegése azonnali halált jelent. A Vörös Hadurak annyira gyűlölik, hogy nem egészen húsz
évvel ezelőtt véres irtó hadjáratot indítottak Tharr hívei ellen, s ezzel kis híján világméretű
háborút robbantottak ki. Kultusza Délen szinte ismeretlen, a Pyarroni Paktum is tiltja, mivel
emberáldozatot kíván.
Themes
Az amund mitológia napszimbóluma, az ősi Nép főistene. Szent városa Sonion.
Tier Nan Gorduin

A P. sz.-i 3659-ben Ilanorban született középnemes; kalandozó, vándor énekes és
zsoldos. Anyja a Miracle Adeptia tanúsága szerint toroni nő volt, családjában öt generációra
visszamenőleg költök, tengerészek, vívómesterek és aranyművesek akadtak. Neveltetése -
amelyért hazája egyik köztiszteletnek örvendő, vén bárdja volt a felelős - korán eltávolította
az istenektől: egész életét tudatosan vállalt hitetlenségben élte le, noha nem egyszer vált isteni
eredetű praktikák részesévé. Sosem nősült meg. A kalandozók tudni vélték, hogy szerelmi
viszony fűzte egy shadoni lányhoz, aki az ő oldalán, öt védelmezve esett el Niarében, s akit
egyes források a Keleti Szél Pagodájának úrnőjével azonosítanak. Tier Nan Gorduin a
180
Hetedkor végéig egyedül járta útját, majd tisztázatlan körülmények közt végképp eltűnt
Ynevröl.
Toron
Valaha a Kyr Birodalom egyik tartománya volt. Urai az ötszáz éves háborúban Orwella
mellé álltak, így a Birodalom bukása után, az ezredéves anarchia poklában is megőrizhették
államuk egységét. Toron lakói kyreknek vallják magukat, s eltorzítottan bár, de őrzik a kyr
szertartási hagyományokat. Megülik a kyr ünnepeket, nemességük máig a kyr isteneket,
elsősorban Tharrt imádja. Fajtájukra jellemző a kreol bőr, a világos, néha lenszőke haj, a
szürke, ritkábban kék szem. Fővárosuk Shulur. A névleges uralkodó a császár, a valódi
hatalmat azonban a tíz lázadó Hatalmas egyenesági leszármazottai, a Boszorkánymesterek
gyakorolják.
A Birodalom elsősorban kalmárkodásból - évszázadok óta a Quiron-tenger első számú
kereskedelmi nagyhatalma -, és rabló hadjáratokból él. állandó háborúban áll az Északi
Szövetséggel, gyakorta lepaktál ellenük Abaszisszal s néhány városállammal is.
Toron a káosz és a bűn hazája. A tőrvényeket Shuluron és néhány nagyobb városon
kívül nyíltan semmibe veszik, tolvaj- és orgyilkosklánok mondják ki a végső szót majd'
mindenütt. Két legnagyobb tolvajklánját Szürkecsuklyások illetve Kobrák néven nevezik.
Emberkereskedelme ugyancsak számottevő, ebben a Láncbarátok nevezetű társaság jár élen,
amely, mint mondják, közvetlenül a Boszorkánymesterek fennhatósága alá tartozik.
Toroni Boszorkánymesterek
A tíz lázadó toroni Hatalmas leszármazottai, a birodalom felett hatalom letéteményesei.
A Quiron-tenger egy kis szigetén tanyáznak roppant palotában. Kilétükkel csak a császár és a
főnemesség egyes tagjai lehetnek tisztában. Mindahányan hatalmas mágusok, egyes bölcsek
nem tartják kizártnak, hogy - Yneven egyetlenekként - kyr alapú mágiát használnak.
Noha őseik Orwella mellé álltak az ötszáz éves háborúban, ők mégis Tharr hívei, a
Kitaszítottat kellemetlen, csak alkalmanként kívánatos szövetségesnek tartják. Kultuszának
terjedését nem gátolják, de nem is szorgalmazzák Toronban. Hírszerzésükről legendákat
mesélnek. Kémeik, híveik, mint tanácsadók Észak-Ynev számtalan államának uralkodója
mellett megtalálhatók.
Torozon Tavernája
A Kalandozók Városának közepén épült hatalmas fogadó, Ynev leghíresebb ilyen
intézménye. Megépítésétől (P. e. XVIII. sz.) kezdve a Torozon család birtokában van. Azóta
többször leégett, és más módokon is elpusztult, de újra és újra - s mindig ugyanazon a helyen
- felépítették ismét. Nevezik Béke Szigetének, Ereklyetartónak sőt, Farkaslaknak is: tény,
hogy a kontinens nevesebb kalandozói kivétel nélkül megfordultak, s megfordulnak benne.
181
Tűzkobra
Sogronnak, a kyrek egyik, a tűzimádók egyetlen istenének rituális neve.
Tysson
A hajdani elf királyság, Tysson Lar fővárosa volt, s mikor a királyság hatalma
elenyészett, magányosan, de büszkén, erőtől duzzadón fél évezreden át hirdette még az ősi
népek egyikének dicsőségét, fura diadalát a Kránból előhömpölygő gonoszság felett. A P. sz.-
i 2003-ben pusztult el. A katasztrófa okát egy ismeretlen járványban, illetve az ezt követő ork
támadásokban vélik megtalálni.
Tysson Lar
Elf szó, közös nyelven Elf-Erdöt jelent. A déli elfek őshazája, a P. e. XX. századtól
egészen a P. sz.-i XV. századig virágzó elf birodalom. A Pyarron megalapítása előtti nagy
háborúk, Krán hatalmának erősödése miatt lakói már a VIII. században megkezdték
áttelepülésüket a Lasmosi-félszigetre. Bukása a XV. századra tehető. Manapság a Kránból
áradó gonoszság már teljesen elborította, orkok és más, megnevezhetetlen szörnyetegek
költöztek fái közé. Ennek ellenére Tysson Lar ma is az elfek szent erdeje, s mindegyiküket ősi
honvágy gyötri utána.
Uwel
A pyarroni istencsalád talán legellentmondásosabb figurája, az igazságos bosszú istene,
közkeletű nevén a Bosszúállás Atyja. Papjai egyben lovagok is, akik Ynev-szerte magányosan
álló erődítményekben, várakban élnek, a környék adományaiból, illetve megbízásaik szerény
béréből tartják fenn magukat. Uwel papjait bárki felkeresheti: ha bosszúját igazságosnak
ítélik, s nyilvánvaló, hogy nem tudja maga beteljesíteni, akkor minimális, sok esetben
névleges ellenszolgáltatás fejében bevégzik azt. Félelmetes harcosok hírében állnak, s azt
tartják róluk, amíg egy ügyet le nem tudtak, nem nyughatnak. Ha valamelyikük odavész,
menten egy társa áll a helyére...
Vaskezű Alex
Valódi neve sosem került napvilágra - rebesgetik, maga sem tudja már. Titok övezi
születésének pontos dátumát és helyét is: valamikor a P. sz.-i 3600-as években született,
182
alighanem Taba el-Ibarában. Amund, azaz az ősi Nép sarja, ennek ellenére olthatatlan
gyűlölettel viseltetik övéi iránt. Gyermekkorát annak a hajónak a fedélzetén töltötte, amelynek
kapitánya rálelt annak idején. Később egy gorviki kikötővárosban kovácsinas volt, s egy
magányos tolvajnál lakott, akitől megtanulta mesterségének fortélyait. Tizenöt évesen elf
gladiátoriskolába került, s egy évtizeden belül Dél-Ynev egyik legismertebb gladiátorává vált.
Kalandozni is ekkor kezdett. Akaratán kívül egy csetepatéba keveredett, s attól fogva
számára nem volt többé visszaút. Pyarroni megbízásból Kránba ment, ott elpusztította a Kráni
Tizenhármak sorába tartozó Krilehor emberi testét. Ezután megint Taba el-Ibarába vetette a
végzet: itt Amhe Ramun papnőjének fogságába esett, aki arra készült, hogy feláldozza, noha
egy vérből származtak mindketten. Megfosztotta a férfit bal karjától, amelyet megmentése
után egy hajdanvolt isten ereklyéjével, egy fémből készült kézzel pótoltak.
Miután Airun Al Maremmel létrehozták a Darton lovagrendet, a Vaskezű úgy
határozott, élete hátralevő részében az eljövendő birodalom ügyének szenteli magát.
Weila
A kyr istencsalád főistene, a Sorskovács. A Birodalom széthullásával hívek nélkül
maradt, s kiszorult Ynev Elsődleges Anyagi Síkjáról. A híresztelések azonban arról szólnak,
hogy Calowynról a P. sz. II. évezred végén Weila néhány papja érkezett, hogy felélessze
kultuszát. Ennek ellenére templomairól, szerzeteseiről és híveiről sehol sem tudnak: ha
vannak is, a legnagyobb titokban tevékenykednek, talán, hogy fel ne hívják magukra a
gyűlölködő Tharr figyelmét.
Yllinor
Mogorva Chei által a P. sz.-i 3592-ben alapított királyság. Fővárosa Ru-Shennon. Négy
tartományra oszlik, népei - ilanoriak, elfek, tarranok és az itt őshonos nomádok - békében
élnek. Népessége hozzávetőleg húszmillió fő. államvallása az Arel-hit. Yllinor Dél-Ynev
egyik legjelentősebb katonai nagyhatalma, még a Dúlás (P. sz.3676) sem okozott itt
számottevő károkat. A pyarronita államok közül egyedül Yllinor vészelte át ilyen
"könnyedén" a háborút. Chei király seregei már a következő év tavaszán támadásba mentek
át, s fokozatosan megtisztították a Gályák Tengerének mellékét Shackallor hordáitól.
Ynev
A Crewoini őstár említi először, hogy az Elsődleges Anyagi Síkok - ritkán előforduló
kivételektől eltekintve - általában gömb alakúak, s az univerzumok végtelen sokaságában
jobbára hasonló pozíciókat foglalnak el. Az őstár planétának, bolygónak nevezi ezt a
matériaformát, maradjunk hát mi is ennél az elnevezésnél.
Bolygónk, amelyen Ynev, a kontinens található, napjának negyedik égiteste. 550 millió
négyzetmérföldnyi felületének jó kétharmada szárazföld. Az Emrawelli Tudástárat összeállító
kyr bölcsek korai munkáikban Keleti- és Nyugati-óceánként említik a kontinenseket
183
elválasztó vizeket. Ezek méretéről akkor alkothatunk csak fogalmat, ha tudjuk, hogy még a
kisebbik, Keleti-óceán is huszonháromszorta hatalmasabb az egész flottákat elnyelt Quiron-
tengernél.
Lakhelyünk három főbb kontinenssel, Anvariával, Calowynnel és Ynevvel, két roppant
szigettel, Beriquellel és Larionnal továbbá kiterjedt szigetvilággal büszkélkedhet. Ami
tanulmányunk tárgyát, Ynevet illeti, kiterjedése már az ősidőkben partjaira vetődött kyreket is
megdöbbentette. Kétszázmillió négyzetmérföldes területével nemcsak az egyes szárazulatok
nagyságát múlja felül: óriásibb valamennyinél.
184
Az első rész ötödik fejezetében olvasható verstöredék * - Tier Nan Gorduin jó pár
dalának szövegéhez hasonlóan - nem valamely észak-ynevi, hanem egy európai szerző, Jean
Cocteau, a Prince des Poétes munkáját dicséri. Mondják, szép freskókat is festett. 1963-ban
ment el - akkortájt a nagybetűkkel ismerkedtem éppen.
Hiányolom.
Wayne Chapman
Concord, New Hampshire, 1987
* Ha napba nézek én (részlet); Radnóti Miklós fordítása
185

Wayne Champman - A Halál Havában (M.A.G.U.S.)

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Wayne Champman - A Halál Havában (M.A.G.U.S.)

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Wayne Chapmen

"Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,

A sziklapárkány árnyéka messze előrevetült a látóhatár felé süllyedő hold rőtes

- Egy napon - suttogta az Arel-pap vérfagyasztó mosollyal, miközben leeresztette a tőrt -

A nap fokonként, kelletlenül hágott mind feljebb az égen: Themes a homoksivatagra

Rohantak. Lépteik fülsiketítően csattogtak a fal és az oszlopsor közti szűk térben. Az

A sziklakamra homályából tizenhat év körüli, elrongyolódott köntöst viselő dzsad leány

A kalandorok két embert veszítettek az obeliszknél, egyet a folyosótorkolatban, négyet

Felnyúlt, megragadta a rézgyűrűt, és megrántotta. Meglepően könnyen engedett. A

Az oltártalapzat réseibe helyezett szelencék robbanása - igazolva a Gorduin

- Nem vagy-e kíváncsi, pontosan mennyi is az a rengeteg? - firtatta a bárd. - Ennyire

Kongütés reszkettette meg a palota nagytermének levegőjét.

Malik megperdült a sarkán, úgy meredt a nesztelenül jött, kecskeszakállú figurára.

Rahim meghúzódott egy gyümölcsárus ponyvájának árnyékában, s nagyot húzott

- Igen - suttogta végül. - Azt hiszem, valóban tisztességtelen szándékkal közeledett

Most, csaknem három hónappal később, Rahim a vezír palotájának nagytermében, az

beérik a vándorlás közben, költői vetélkedések alkalmával learatható babérokkal. Életük

Némán, összeszorított fogakkal állt, nyílpuskáját markolta, farkasszemet nézett a

Gorduin kelletlenül kászálódott le a nyeregből, és körülpillantott. Az elvadult kerten át

- Kezdetben - suttogta a varázstudó valahonnét a sötétből - volt az anyag.

A szűk utcák labirintusából fegyveresek szállingóztak elő, íjászok tünedeztek fel a

Gorduin az álom és az ébrenlét határán lebegett, abban a homályos közegben, amelyet

A jövevény halvány mosollyal fejet hajtott. Keskeny arca a várakozásnak megfelelően

A bárd lepillantott rá, féloldalasan elmosolyodott, s ezután Rahimmal olyasmi történt,

Eltűnődött. Messze járt megint, jó tizenöt esztendő távolában: felrémlett előtte a

mesterkedéseiktől... Egyformák mind: romlásba döntenek, időnek előtte sírba juttatnak, ha

Karina viszonozta a csókot, majd kibontakozott a férfi öleléséből, és közölte óhaját.

A város elhagyása után, akárha összebeszéltek volna, valamennyien erős iramot

- Nem volt olyan szerencsém - felelte Gorduin. - Elfogult elbeszélésekből ismerem

volna, egykettőre alábbhagyott, s az éltető energiával megtelt mécsesek sorra tünedeztek el

Még két nap, és a Kapuhoz érünk!

- A mindenségit, ezt nevezem! - A pyarroni ugyancsak megilletődött. Időközben

A zarándok ébresztette őket, valamivel napkelte előtt. Markában színes kendőket

Ne bánd a veszteséget, Eriel, s ne táplálj szívedben haragot! - A sugallat a történettel, a

elhajította hirtelenjében előkerült csatabárdját, Eriel pedig ámulva engedte le a keskeny

A pyarroni és az elf szeméből hamar kiszállt az álom: kapkodva szedelődzködtek, s

A Kígyó kicsiny, az időjárás viszontagságaitól és a kortól patinás bronzlapra pillantott.

borított bőrmellényt viseltek, fegyverzetük görbe rövidkardból és csatabárdból állt. A

Gorduin rázta le magáról elsőként a bénultságot. Megragadta a fehér mén zabláját, és

Az ezüstkék hold magasan járt már, mire az embervadász visszanyerte öntudatát.

Gorduin még akkor is némán, gondolataiba merülve kuporgott, amikor letelepedett

- A Kapura értettem. Milyen? Valóban olyan kísérteties, amilyennek az efféle rég

Azután minden kihunyt.

Napkelte előtt kerekedtek fel.

S noha nem kedvelte különösebben a kyr mágusokat, a renegátok öncélú rosszindulata

- Bizonyos titkok kifürkészhetetlensége a dolgok lényegéből fakad - folytatta. - Bármit

A jókora sólyom mozdulatlanul, félrebillentett fejjel gubbasztott rúdján. Borvörös

- Te meg a próféciáid... - sziszegte a boszorkány. A férfi karjába fogódzott, lehunyt

A haldokló egy árokszerű mélyedésben feküdt, amelyet bármely más erdőségben

Gorduin összerezzent. A sziszegő hang - ha ugyan hang volt egyáltalán - forrása

Az Elátkozott Vidék kísérteties lakóinak gondolatáramai sokszorosan keresztezték

Molluh visszahőkölt, s a lány is meghátrált a rezzenetlen tekintet elől, de nem tágított;

Jan-Ro Ryen, Kyria Hetedik - enrawelli - légiójának hadnagya lélekszakadva rohant a

- Készülődnek, uram. - Lan-Ro hallotta már emlegetni, hogy a Pusztítók a csata

- Ha a feltevések helytállóak, hétezer esztendő választja el őket tőlünk - felelte

ennél is iszonytátóbb veszteségeket szenvedtek. Az emberek Lan-Ro Ryen, a később mitikus

Higanyfényű éjszaka volt, asztronómusoknak, kóborlóknak, vérfarkasoknak,

A rákövetkező nap alkonyára az utazók maguk mögött hagyták a csontok, elrozsdállt

Egyedül a bárddal tett kivételt.

A kilencedik nap végére hatalmasan, ősi fenségében magasodott fölébük a hegy. A

Most, a Gra-Tinolra néző búvóhely ponyvája alatt, a bárd gonddal megtöltötte,

Miközben a társaság a vadon réges-rég elhagyott tisztásán tábort vert, pihenőhelyet

Szembefordult velük, és kivonta kardját. Az alakok némán, parázsló tekintettel