JÜRGEN NEFFE

ALBERT EINSTEIN igaz története

Prológus

Einstein titka

Princeton, New Jersey, 1955. április 18. Napsütéses hétfő reggel. Az egyetemi városka kórházában
szolgálatba lép Thomas Harvey patológus. A boncteremben a boncasztalon egy olyan tetemet talál,
akivel orvosként életében egyszer volt dolga. A negyvenkét éves férfi kezdetben a megszokott rutin
szerint jár el, akárcsak más munkanapokon. Kezébe veszi a klinika nyomtatványát, és a megfelelő
rubrikába beírja a szükséges adatokat. Keresztnév: Albert ... Vezetéknév: Einstein ... Neme: férfi...
Kora: 76 év ... Boncolás éve: 1955 ... Az adott évbeli halottszemle sorszáma: 33. Aztán a boncnok
megkezdi a boncolást.

Szikéjét a tetem egyik füle mögé helyezi, majd erőteljes mozdulattal végighúzza a hűvös, fehér bőrön,
a nyakon és a mellkason keresztül lefelé egészen a has aljáig. Ugyanezt a vágást a másik fültől
indulva is elvégzi. Azt az Y-metszést hajtja végre, amelyet 150 évvel korábban Rudolf Virchow
berlini orvos vezetett be a patológiai gyakorlatba.

A hasüreg belsejéből vér szivárog. Harvey sejti, hogy a halál oka egy szétrobbant verőér lehetett.
Nem sokkal később megállapítja: nem tévedett. Einsteinnek évek óta aneurysmája volt, egy vérrel teli
tágulat a hasi artérián. Az érfal gyengesége folytán kialakult tágulat az éjszaka felszakadt. Ennek
elháríthatatlan következménye: belső vérzés, majd halál. Ezeket az információkat az orvos a klinika
előtt várakozó riporterekkel is

megosztja, akik aztán minden részletet azonnal világgá kürtőinek.

A patológus az utcán többször is szembetalálkozott a fizikussal. Nincs ebben semmi szokatlan egy
olyan kisvárosban, mint Princeton, ahol Einstein utolsó 22 évét leélte. Szorosabb kapcsolatba csupán
egy ízben került a város neves polgárával, amikor egy kolléganőjét helyettesítve ki kellett mennie
Einstein lakására.

„Látom, nemet változtatott” - viccelődött Einstein, amint a doktor a szobájába lépett. Az orvosi
gondoskodást nyilvánvalóan jobban elviselte egy nőtől. Ágyában feküdt, mely a szobának majd a felét
kitöltötte. Testét pehelypaplan takarta, a kispárnát pedig a hajkoronája. A páciensnek megint
emésztési zavarai voltak, ezzel a bajjal már gyermekkora óta kínlódott.

Harvey megkérte, hogy tegye szabaddá az egyik karját. Keresett egy alkalmas vénát, injekciós tűvel
átszúrta a bőrt, majd a vért felszívta a fecskendőbe. Közben arról mesélt, hogy a háború előtt
barátaival heteket töltött Európában, kerékpárral szelték át a kontinenst, így Németországot is ismerte.
Az emigráns figyelmesen hallgatta. Végül az orvos átnyújtott neki egy üvegcsét, vizeletet kért tőle.
Amikor Einstein visszatért a fürdőszobából és átadta neki a testmeleg folyadékkal teli tartályt,
Harvey-ben újra és újra felötlött a gondolat: „Ez minden idők legnagyobb zsenijétől származik.”
És most itt fekszik előtte felvágva Einstein kihűlt teteme. Az utolsó alkalom, hogy eltulajdonítson
valar mit a testből, mielőtt az a krematóriumba kerül. Valamit, amire a világ egyszer majd felfigyel.
Hirtelen soha vissza nem térő esélyt lát maga előtt. Megváltozhat az élete. Komoly
következményekkel járó döntést hoz.

A boncolás során teljesen szabványos eljárás, hogy kiveszik és megvizsgálják a halott agyát. Amit
azonban Harvey a halott Einsteinnel tesz, arra nem jogosítja fel orvosi esküje és nincs rá semmiféle
engedélye. Fűrésszel felnyitja a halott koponyáját, és kimetszi belőle annak tartalmát. Kezében tartja
az agyat. Biztosra veszi, hogy az alig több mint egy kilogrammnyi idegszövetben rejtőzik a
legmagasabb szellemi teljesítmény megértésének a kulcsa. Ha sikerülne megfejtenie e szerv
működésének a titkát, ő, a patológus hírnevet és megbecsülést szerezne magának. Eldönti, hogy
magához veszi a szervet, és soha többé nem adja vissza.

A princetoni kórház, fél évszázaddal később. Mint a tettes, akit vonz tettének helyszíne, Harvey
visszatér az egykori boncterembe. Ablaktalan, neonfényes, üvegekkel, csövekkel, hűtőtartályokkal,
vödrökkel és kimustrált bútorokkal zsúfolt hátsó szoba ez. Félig iroda, félig laboratórium. A szoba
közepét még mindig ugyanaz a nemesacél asztal uralja. Előtte állva várakozik az ősz hajú férfi.
Sportingje fölött ujjatlan kötött mellényt hord. Az élet kissé már meggörbítette a hátát. 90. életévének
küszöbén van.

Belép a szobába egy fiatal, fehér köpenyes orvos, a kezében lévő papírdobozt az acélasztalra helyezi.
Har-vey úgy nyitja ki a dobozt, mint aki a mozdulatot már ezerszer elvégezte. Belsejéből először
összegyűrt törölközőket, majd két súlyos, befőttesüvegre emlékeztető üvegedényt húz elő. Mind a
kettő színültig van töltve valami sárgán áttetsző, kissé zavaros folyadékkal. Benne finom gézbe
burkolt és apró, számozott táblácskákkal ellátott rózsaszín-szürke darabkák - Einstein feldarabolt
agya alkoholos oldatban.

„Minden rendben, Harvey doktor” - tudatja a fiar tál orvos. - „Köszönöm, Elliot, a legjobbakat!” -
„Egyszer, a per után majd összejövünk, nem igaz?” Két kezébe fogva Harvey óvatosan ide-oda
forgatja az egyik üveget a fényben. „Az én ékszerem” - mondja, s miközben az üveg belsejében lévő
darabkák tompán megcsillannak a fényben, ő kalandos életének arra a hétfői napjára gondol, amikor
kincsét birtokba vette.

Milyen gondosan preparálta az agyat, vágta fel kereken kétszáz darabkára, s osztotta szét a két
üvegedénybe. Hogyan veszítette el állását tettének következményeként. Hogyan kísérték el az üvegek
kartondobozban, törülközőkbe ágyazva mindenhová, miközben ő bejárta az országot. Hányszor kellett
eldugnia őket, hol egy sörhűtő alá, hol egy ruhásszekrénybe, amikor

- már rég nem orvosi szolgálatban, hanem elszegényedett gyári munkásként - Kansasban egy
egyetemistával volt kénytelen megosztani szobáját. S végül több mint 40 év múltán hogyan vitte
vissza bűnbánóan a kényes, rablott kincset hajdani munkahelyére, hogy a klinika őrizetére bízza.

Elliot Krauss, utóda a patológián, már sokszor hallotta a történetet. „Mindez ebben a szobában történt,
Harvey doktor, nem igaz?” - „Pontosan, Elliot.” Az öreg orvos, mint korábban, tettét most is csupán
gyarlóságnak tekinti.
Einstein biztosan elítélte volna Harvey eljárását, amelyet az orvostudomány fehér leple mögé bújva
követett el - akkor is, ha egyébként nem kifogásolta volna, hogy agyát vizsgálatnak vessék alá. Erről
azonban Harvey mit sem tudott. Végrendeletében Einstein pontosan leírta, mi történjék vele halála
esetén. Maradványait még aznap égessék el, a hamut pedig ismeretlen helyen szórják szét - ez így is
történt. Semmi olyat nem akart maga mögött hagyni, amiből később emlék-

vagy zarándokhely válhatna. Ö maga volt az emlékmű. Az isteneknek nincs sírjuk.

Ki vethetne követ Harvey-ra? Einstein szemorvosa és hosszú éveken át barátja, Henry Abrams tán
nem szorgoskodott a beteg körül, röviddel a boncolás után? Gyakorlott kézmozdulattal leválasztotta a
har lőtt mindkét szemét a szemüregről, magával vitte és páncélszekrénybe zárta őket. Preparálva mind
a mai napig ott kell lenniük. Harvey eljárása kifogásolható, ám emberileg érthető - mint tudjuk, a kettő
nem zárja ki egymást. Mindamellett, mint állítja, a tudomány szolgálatában cselekedett, és az évek
során több alkalommal is mintát adott a tudósoknak szövetgyűjteményéből. Mindvégig reménykedett
benne, hogy mikroszkóppal fel tudják fedni a zsenialitás mibenlétét.

Mivel Einstein agyának vizsgálata nem csak publikációkat, de publicitást is ígért, nem csoda, hogy a
kutatók valóban rábukkantak valamire. Az úgynevezett gliasejtek száma és a fali lebeny térfogata
nagyobb volt a normálisnál, azon kívül az egyik barázdának meglehetősen szokatlan volt az alakja.

Ezek lennének az első lépések a rendkívüli alkotóerő megértéséhez? Badarság. Az agy anatómiájának
más szakértői többé-kevésbé kétségbe vonták a vizsgálatok eredményét: rossz munka, gyenge
eredmény, hibás következtetések. Az a bizonyos agy ugyan óriási teljesítményre volt képes - de csak
más agyakkal kölcsönhatásban. Ha kiemeljük abból a közegből, amelyben létezett, semmi nem marad
belőle. A kutatók még azt sem tudják, hogy Einstein idegszövetének mért eltérései - ha egyáltalán van
valami jelentőségük - nem csupán idős korára is fennmaradt erős szellemi aktivitásának
következményei-e. Hogy lehetne akkor a megfigyelt sajátosságokat úgy beskatulyázni, hogy

azok ezernyi, sőt akár milliónyi emberre is érvényesek legyenek?

Az ilyen mérések Einstein egyedi voltára semmi esetre sem deríthetnek fényt. Arra viszont
bizonyítékot szolgáltatnak, hogy a tudomány évszázadának nevezett 20. századnak még a vége felé is
tartotta magát az a babona, hogy a szellem lenyomatát fel lehet fedezni a húsban. Kifejezik továbbá a
vágyat az egyszerű formulák iránt, amilyenekre egy Einstein formátumú koponya is - az a halhatatlan
ember, aki képes volt megkapóan világos és elegáns, örök érvényű képleteket alkotni - életét és
munkásságát áldozta: az élettelen anyagra. Az élő anyagra azonban másfajta törvény-szerűségek
érvényesek.

Einstein az egyik legismertebb halandó, aki ezen a bolygón valaha is élt. Természettudós
mindenesetre még csak közelítőleg sem szerzett az övével összemérhető hírnevet és dicsőséget. Hogy
őt ennyivel jobban körülvette a titkok varázsa, azt nem utolsósorban jellemének szélsőségei
magyarázzák. Férfi, polgár, bohém, emberfeletti ember és neveletlen gyermek egy személyben, aki
képes volt fellebbenteni a fátylat a világképek ellentmondásairól, ő maga azonban az ellentmondást
magát személyesítette meg, és embertársait mindenki másnál jobban megosztotta. Az egyiknek barát, a
másiknak ellenség, egy önimádó, aki elhanyagolja a külsejét, angyal és forradalmár, emberbarát,
ugyanakkor önző, világpolgár és remete, kutatóként pacifista felfogású, még katonai beosztásban is.
Egyik oldalon a francia forradalom ideálja, síkra száll a békéért és a testvériségért, a másik oldalon a
megtestesült vakság, amikor az emberiség nőnemű feléről van szó. Itt erkölcsi tekintély, ott
házasságon kívül fogant gyermekkel való gyanúsítgatás és szifilisz.

Fejlett igazságérzetével elvileg egyformán közel áll a királynőhöz és a csavargóhoz. A nemek

egyenlősége viszont nem izgatja. Épp ellenkezőleg: a nőket csak szeretőként becsüli és használja,
egyenjogú társnak azonban soha nem fogadja el (kivéve talán a zenélésben), és a nőiességet
leplezetlenül megveti. A házasságban kétszer is szánalmas kudarcot vall.

Ritkán kerül egymáshoz ennyire közel tisztánlátás és zavaros szemlélet. A náci veszélyt, a
zsidóüldözés mértékét, a II. világháborút követő amerikai fegyverkezés demokráciapusztító hatását
aligha ismerte fel bárki is Einsteinnél korábban és világosabban. Aztán barátait és harcostársait
megint elrettentette politikai naivitásával.

Világrengető felismerések az egyik oldalon, tévedések és számítási hibák a másik oldalon.

Relativitáselmélete és alapvető kvantumelméleti munkássága a klasszikus fizika beteljesítőjévé és
meghaladójává tette őt. Még alig ismerik, amikor minden tekintélyét latba vetve a fejlődés úttörőjévé
lesz, később a fiatal generáció megcsontosodott embernek látja, aki már képtelen

haladni a korral.

Képzelőerejének köszönhetően épp oly jól ráérzett az elektronok lényegére, mint a távoli csillagok
sorsára. Amikor azonban hozzá közel álló emberekről volt szó, különösen fiairól és az ő
szükségleteikről, hiányzott belőle bármiféle empátia. Egyenesen brutális tudott lenni. Aztán újra mély
együttérzést mutatott a szegények, a gyengék és az üldözöttek iránt. ^ Semmilyen istent, semmiféle
vallási dogmát nem ismert el, mégis aligha létezett olyan természettudós, akit az övénél mélyebb
vallásosság töltött el. Egyszer jóságos bölcs, máskor javíthatatlanul makacs fafej - egocentrikus,
magának való ember, aki az egész emberiségért felelősséget érez.

Sem agyszövete, sem valamilyen testi csökevénye, sem génjei nem árulnak el semmit e végletekről,
amelyeknek erőteréből alkotóereje is táplálkozott. Titkához nem a biológia adja a kulcsot. Az az
életrajzában keresendő.

1. fejezet

Második megszületése 1919: a sorsfordító év

Albert Einstein 1919. november 7-én, egy szürke téli péntek reggelen, berlini, Haberland utcai
lakásában élete döntő fordulatára ébredt. Ettől kezdve már semmi nem lesz olyan számára, mint előtte
volt. A 42 éves férfinak fogalma sem volt arról, mi fog történni vele a következő hetekben, s hogy
élete immár e változás jegyében fog eltelni. Abbéli igyekezetében, hogy „betekintsen a Jóisten
kártyáiba”, olyan közel jutott a természet lényegéhez, mint kevesen mások. Azt az irányt azonban, amit
most a végzet kijelölt számára, még legmerészebb álmaiban sem látta. Egy hatalom térítette le addigi
útjáról. Előző nap „szentté avatták” a tudomány templomában.

Einsteint addig messze elkerülte a nyilvánosság. Ám akkor meg kellett ismernie - a tudomány és a
technika mellett - a 20. század harmadik meghatározó erejének hatalmát: a tömegtájékoztatási
eszközök felfedezték őt, és példátlan személyi kultusszal körülvéve a tudomány első globális
popsztárjává emelték. Élő bizonyítékává vált az önmagát tápláló és erősítő hírnévnek, melynek végül
önmagán kívül már nincs is más mozgatója. Ma Einstein képmása a legismertebb a világon -
különösen az a szinte sztereotípiává vált arc-

kép, amely az idős Einsteint fehér sörénnyel keretezett ráncos arccal, krumpliorral, szelíd tekintettel
mutatja.

Ismertség és média egymást feltételező fogalmak, akárcsak a Nap és a fény. A hírnév a média által
kiváltott láncreakció következménye. A láncreakciót ezen a novemberi reggelen a londoni Times
indította el. Pontosan tíz évvel a rádiózás korának kezdete előtt az újság volt a vezető médium, sőt
éppen a virágkorát élte. A brit lap „az emberi értelem egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb
teljesítményét” mutatta be olvasóinak. Azokon a lapokon, ahol máskülönben a visszafogottság és a
tényszerűség volt a jellemző, a szerkesztőség most szabad utat engedett az eufóriának, és „a tudomány
forradalmáról” írt.

A forrongás előidézőjének a cikk tartalma a távoli Berlinben nem okozott egyáltalán semmiféle
meglepetést. Ugyanis a tudósítás az ő relativitáselméletét nevezte ki „forradalomnak”, márpedig az
elmélet akkor már négyéves múltra tekintett vissza. És Einstein előtt már jó ideje ismert volt az a hír
is, amire a cikk hivatkozott: egy csillagászati mérés több mint öt hónappal azelőtt megerősítette
Einstein „új világegyetemelméletét”.

Einstein modellje tisztán elméleti természetű volt. Helyességének próbaköve gyanánt ezért több
jóslatot tett, az elméletre támaszkodva. Ezek egyike szerint a nagy tömegek szabályosan meghajlítják,
meggörbítik a teret. Amennyiben ilyen görbület valóban létezik, a fénynek pontosan követnie kell a tér
alakját. A világegyetemben hozzánk legközelebb lévő nagy tömeg a Nap, mely a teret pici, de mérhető
mértékben megváltoztathatja.

Az eltérülés nagysága Einstein formalizmusával pontosan meghatározható - geometriai

megfogalmazásban 1,7 ívmásodperc. Ez az égbolton egy gyufaszál vastagságának megfelelő
távolsággal egyenlő. Viszont ha Isaac Newtonnak, a modern fizika atyjának az egyenleteire alapozva
végezzük el ugyanezt a számítást - addig ennek az előrejelzésnek a helyességét sem ellenőrizték —,
akkor a fenti értéknek csak a felét kapjuk. Ez volt Einstein elméletének a szakítópróbája: amennyiben
jóslata a gyakorlatban is igazolható, akkor elmélete győzedelmeskedett Newton kétszáz éve
megdönthetetlen gondolati modellje felett.

A szükséges méréseket csak néhány évente lehet elvégezni, amikor a földi megfigyelő elől a Hold
néhány percre teljesen eltakarja a Napot. A napközeli csillagok ekkor válnak egyáltalán láthatóvá, a
felőlük érkező fénysugarak lehetséges eltérülését is csak ilyenkor tudjuk mérni. Nos, a Times olvasói
éppen axról"r-tesülhettek, hogy egy napfogyatkozás alkalmával brit kutatóknak a trópusokon sikerült
elvégezniük a mérést, igaz, már május 29-én.

Einstein már nyár elején értesült az eredményekről. „Ma örömteli híreket kaptam - írta szeptember
27-én rákbeteg anyjának Svájcba. - H. A. Lorentz megsürgönyözte, hogy az angol expedíció valóban
igazolta a fény eltérülését a Nap közelében.” A hírt mégis csupán november 6-án jelentették be a
Royal Society és a Royal Astronomical Society közös ünnepi ülésén. Ennek az emlékezetes ülésnek
köszönhetően alakult át szinte varázsütésre Albert Einstein élete. Alfréd North Whitehead brit
matematikus és filozófus jelen volt az említett összejövetelen.

„A feszült figyelem a görög drámák légkörére emlékeztetett - mesélte. - Mi voltunk a kórus, ki a

végzet megnyilatkozását kísérni hivatott, miközben a nagy horderejű cselekmény lassan kibontakozik.
Máx maga a rendezés is drámai vonásokat viselt magán: a tradicionális ceremónia, a háttérben
Newton portréja, amely emlékeztetett bennünket: a tudományos általánosítások mesterműve most,
kétszáz év múltán elszenvedheti első módosítását. A személyes elemek sem hiányoztak: az emberi
szellem egyik nagy kalandora biztos partot ért. (...) A sors nyelvét a fizika törvényei alkotják.”

Ebben az órában született meg másodszor is Albert Einstein: legendaként és mítoszként, egy egész
korszak idoljaként és ikonjaként. A halandó Einstein már túljutott kutatói tevékenységének
csúcspontján, de még előtte állt életének inkább tragikus színezetű második fele. Ugyanekkor fellépett
a világ színpadára egy vele azonos nevű halhatatlan - az az Einstein, aki a szellemi kalandor
archetípusaként fészkelődik be a 20. század tudatába, aki afféle világ bölcseként az emberiség
lelkiismeretét testesíti meg, aki a felelősség elvét kiterjeszti a tudományra és a haladásra, és akinek a
neve még életében a zseni szinonimájaként vonul át a köznyelvbe.

November 10-én a New York Times kapta fel a sztorit „Az ég csillagai mind csalókák” címmel, és
hírül adta a világnak: „Einstein elmélete győzedelmeskedett.” Senki ne törődjön azzal, hogy mit mond
az új elmélet - nyugtatta meg olvasóit a lap. - „Csak tizenkét bölcs férfi” képes azt megérteni. A
bejelentést november 11-én egy vezércikk követte ugyanebben a témában, sőt az év végéig szinte
naponta újabb történetek jelentek meg, amelyek arra voltak hivatottak, hogy a tisztelt olvasóhoz
közelebb hozzák a relativitáselmélet új világát és annak megalkotóját. Nem utolsósorban ezek a
notórius kíváncsi, szenzációéhes és könnyen lelkesedő amerikai közönségnek szóló tudósítások
táplálták Einstein hírnevét.

Berlinben mindebből sem november 7-én, sem az azt követő napokban nem érzékeltek semmit. A
német főváros lakóit egy évvel a háború befejezése után más gondok nyomasztották. Az emberek
többsége éhezett és fázott. A hónap elején a szokásosnál korábban beköszöntött a tél, leesett az első
hó. Alig akadt valami élelem, tüzelő pedig szinte egyáltalán nem volt. A vasút tizenegy napra
leállította a személyforgalmat, hogy legalább a legszükségesebb burgonya- és szénmennyiség
eljuthasson a fővárosba.

Szinte mindenből hiány volt. ,A lottóötös, a villámcsapás vagy egy tábla csokoládé megszerzése
egyformán a szerencse műve, és a fontossági rangsorban ugyanazon a helyen állnak” — írta a Dér
Abend. Keletről menekültek érkeztek az amúgy is túlzsúfolt városba, súlyos lakáshiány alakult ki.
Hajléktalanok táboroztak a szélvédett sarkokban. A nagyobb lakások tulajdonosainak számolniuk
kellett a kényszer-beszállásolással -az Einstein-családnak is, hiszen a Haberland utcai lakásuknak hét
szobája volt.

„Fel (bérbe) kellett adnunk az egyik szobát - írta anyjának 1919 szeptemberében Einstein. - Holnaptól
a lift sem jár, úgyhogy a lakás elhagyása minden alkalommal egy-egy újabb hegymászást jelent,
ráadásul még a nagy téli fagyok is előttünk vannak.” Első házasságából való fiainak, Hans Albertnek
és Eduardnak 1920 márciusában ezt írta: „Egy héten át áram, gáz, sőt olykor víz nélkül voltunk.”
Az efféle praktikus megszorító intézkedésektől eltekintve azonban a háziúrnak semmi oka nem volt
arra, hogy ezen a novemberi reggelen eltérjen szokásos napirendjétől. Miután felébredt elszigetelt
fekvésű, közvetlenül a bejárati ajtó mellett elhelyezkedő, egyszerűen bútorozott hálószobájában - az
ágyon és az éjjeliszekrényen kívül ott csak egy szekrény, egy láda, egy asztal és néhány szék állt -, a
könyvtáron és a lakószobán keresztülvágva a lakás másik végébe indult, a második felesége
hálószobája mellett elhelyezett fürdőszobába. Később a család együtt reggelizett. A házaspárnak és
Einstein két mostohalányának, Margot-nak és Ilsé-nek nem kellett éheznie. A „takarmány” - ahogy a
nagyétkű Einstein nevezte - a Svájcból rendszeresen érkező csomagoknak köszönhetően mindig
biztosítva volt.

Reggeli után Einstein általában dolgozni indult. Ehhez nem kellett elhagynia a házat. íróasztala a lakás
fölött, egy manzárdszobában állt, amelyet a lépcsőn felballagva kényelmesen megközelíthetett. Ebben
a toronyszobában töltötte idejének java részét. A szoba két ablakából a berlini háztetőkre látott. Az
egyik sarokban, az íróasztal és az ablak mellett állt a távcsöve. Szerény teljesítményű, amatőröknek
való darab. Ha egyáltalán használta, inkább csak a szomszédokat figyelhette meg vele, nem a
csillagokat. A falakon Schopenhauer és három nagy brit fizikus képe függött: James Clerk Maxwellé,
Michael Faradayé és kiemelt helyen Newtoné.

Einstein órákra visszavonult kis birodalmába. Olykor, ha lazítani vágyott, lement a lakásba, a
biedermeier szobában odaült a zongorához és improvizált. Hegedűjén, amely gyermekkora óta kísérte
öt, lakótársai bosszúságára többnyire csak éjszaka játszott, a kicsempézett konyhában, merthogy annak
jó volt az akusztikája.

A népszerűség közelítő viharának még az előjelei sem érték el őt. Még azokat a leveleket sem kapta
meg, amelyeket egyszerűen ,Albert Einstein professzornak, Németország” címzéssel láttak el. A napi
posta, amit

Ottónak, a portásnak később ruháskosárban kellett felhordania, még bőven elfért a levelesládában.
Egyetlen államférfi, egyetlen királynő sem nyúlt a telefonkagyló után azért, hogy neki gratuláljon.
Csupán egy táviratról van tudomásunk, amelyben holland kollégája, Hendrik Lorentz meglepetten
informálta őt az eredmények londoni közzétételéről.

Miközben az ezt követő éjszakán Londonban a Times rotációs gépei „a tudomány forradalmának” egy
újabb fejezetét sokszorosították, mely részletesen taglalta a történelmi jelentőségű napfogyatkozás
következményeit, a berliniek egy részleges holdfogyatkozas előtt álltak. A rossz időre való tekintettel
sajnos kevés esély kínálkozott a természeti jelenség megfigyelésére. A Berliner Morgenpost ennek
ellenére pontos adatokkal látta el olvasóit a küszöbönálló látványosságra vonatkozóan: „Berlinben,
ahol a telihold délután 3 óra 58 perckor kel fel, az akkor közelítőleg délen álló Hold két perccel éjfél
előtt a Föld árnyékába kerül.”

A csillagászok évszázadok óta képesek pontosan előre jelezni a nap- és a holdfogyatkozásokat. Ezek
az égi jelenségek mindig lenyűgözték az embereket. A csillagok szerelmesei az ókortól kezdve egyre
pontosabb vizsgálatoknak vetették alá az égi mechanika óraszerkezetét - először csak szabad
szemmel, aztán Galilei után már egyre finomabb távcsöveket használva. A 20. század elejére szinte
hihetetlen mértékben pontosították a csillagászati táblázatokat és csillagtérképeket. Aki tisztában van
a mechanika törvényeivel - állította Newton már 250 évvel ezelőtt az tetszőleges pontossággal képes
leírni az égi jelenségeket. A tökeletes képet csak a tizedesvessző után álló számokban tapasztalható
kis eltérések zavarják - csupán azért, hogy legyen min csemegézniük a pedáns szakértőknek.

A világ az akkori politikai élet központjából, Londonból értesült arról, hogy Berlinben az ismeretlen
Albert Einstein a newtoni mechanika lenyűgöző és tökéletes építményével egy teljesen újszerű,
tökéletesen érthetetlen, ám előrejelzéseit tekintve mégis pontosabb világegyetem-modellt állított
szembe, amely a különös „általános relativitáselmélet” névre hallgat.

Ez a férfi, aki a csillagok és a bolygók mozgásából nem értett többet egy átlagos amatőr csillagásznál,
egy különös formulaegyüttest alkotott, amely minden korábbinál pontosabban leírja a világegyetemet.
És ehhez még csak bele sem kellett pillantania valamelyik teleszkóp okulárjába, csak gondolkozott és
számolt. Még ha az új és a régi rendszerből adódó eredmények a tizedesvessző utáni számjegyekben
is csak nüansznyit tértek el, belső felépítésüket tekintve jobban nem is különbözhettek volna
egymástól. Newton a titokzatos távolhatásból indult ki, amelyet egyenletei leírtak ugyan, de nem
magyaráztak meg, Einstein modellje ellenben az égi jelenségek kiszámolására és értelmezésére
egyaránt alkalmas volt.

A boldog és vélhetően gondtalan háborús nyertesek körében, Nagy-Britanniában és az Egyesült

Államokban szinte azonnal elterjedtek a legyőzött ellenfél országából származó új eszmék.
Honfitársai azonban továbbra sem voltak tisztában elméletének hord-erejével. Ehelyett a Dér Tag
című lap november 8-án lelkesen tárgyalta egy bizonyos Johannes Schlaf könyvét, aki „újból
győzelemre viszi a Kopernikusz előtti világképet”, újra a Földet állítván a világegyetem
középpontjába. A 20. század legmerészebb alkotásáról, amely látványos bizonyítását követően szinte
megigézte a briteket és az amerikaiakat, egyetlen szó sem esett.

Zajos tetszést váltott ki a drótnélküli távíró egy éppen bemutatott példánya, amely a mai mobiltelefon
előfutárának tekinthető. ,3e kell rendezkednünk arra - írta a Berliner Hlustrierte Zeitung, amely
mindig megérezte az idők szelét hogy hamarosan a telefon is azon dolgok közé fog tartozni, amelyet az
ember ugyanúgy folyton magánál tart, mint az óráját, a jegyzetfüzetét, a zsebkendőjét vagy a
pénztárcáját.”

November 15-én végre a tudomány területéről is érkezett olyan hír, ami a németeknek is okot adhatott
némi büszkeségre: Max Planck és Fritz Haber berlini kutatók kapták meg az 1918. évi fizikai, illetve
kémiai Nobel-díjat, Johannes Stark pedig az 1919-es év fizikusa díjat. Három olyan emberről van
szó, akik jelentős szerepet játszottak Einstein életében, jó és rossz értelemben egyaránt. Neki magának
azonban még 1922 végéig kellett várnia a stockholmi táviratra. Akkor már tizedik alkalommal jelölték
a díjra.

Egyébiránt az ország az összeomlás és az újrakezdés határán lebegett. A belpolitikai fronton átmeneti

nyugalom honolt. A tervezett általános sztrájkot éppen lefújták. Ennek meghiúsulása uralta az újságok
címlapját és a közbeszédet.

A fiatal köztársaság Ebért birodalmi elnök vezetésével tárgyalt a győztes hatalmakkal a

békefeltételekről és a jóvátételről. Tizenegy nappal később pedig von Hindenburg tábornagy előállt a
hátbadöfés-legendával, ezzel megadta a végső lökést a Weimari Köztársaság széthullásához.
Ugyanezen a napon, november 18-án elsőként a Vossische Zeitung közölt - egyébként a Times
jelentésére támaszkodva — inkább józan hangvételűnek nevezhető tudósítást Einstein áttöréséről.
További, visszafogott cikkek sora követte ezt más lapokban is. A britek ellenben odavoltak a
lelkesedéstől. „Egész Anglia az Ön elméletéről beszél” - írta Sir Arthur Edding-ton, a
napfogyatkozás-expedíció tudományos vezetője Einsteinnek december 1-jén. Paul Ehrenfest
Hollandiából így tudósította november 24-én: „Az újságok tele vannak a Times cikkének fordításával,
mely a napfogyatkozásról és a te elméletedről szól.” Válaszában Einstein „a felröppenő hírlapi
kacsák gágogásáról” beszélt.

December 14-én azonban Németországban is változott a kép. A Berliner IUustrierte Zeitung aznapi
címlapján egy komoly, gondolataiba merülő, sötét, hátrafésült hajú bajuszos férfi portréját láthatjuk,
aki állát félig nyitott jobbjának tenyerébe támasztja. A fénykép alatt az aláírás: ,A vüágtörténelem új
nagysága.”

A nagy nyilvánosságnak addig szinte tudomása sem volt a fent nevezett személy létezéséről, most
rövid időn belül szinte nincs olyan ember, aki ne hallott volna Einsteinről és művéről. Egy korabeli
leírás jól tükrözi azoknak a napoknak a pátoszát: „Egyetlen nevet sem emlegettek annyit ebben az
időben, mint azét az emberét. Az emberek többségét lebilincselő szokásos univerzális témák mintha
eltűntek volna a színről. [... ] Széltében-hosszában kurzusok, mozgóegyetemek alakultak utazó
docensekkel, akik az embereket a mindennapi lét háromdimenziós nyomorából a négy-dimenziós világ
barátságos tájaira röpítették. [... ] A relativitás közismert és megváltó szóvá lett. [...]
Elképzelhetetlenül hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy a tudomány hangja uralta a világot.
Már magár bán az elképzelésben is volt valami felemelő, hogy egy élő Kopernikusz jár-kel
közöttünk.”

Einstein neve közszájon forgott - és az a furcsaság is, aminek neve relativitáselmélet, és

mindenekelőtt arról nevezetes, hogy senki sem érti. „Biztos vagyok benne, hogy ez a meg nem értés
misztériuma - reagált a tömegek izgatottságára Einstein ami ennyire vonzza és kápráztatja őket, csupán
a rejtélyesség varár zsa.”

Ekkor még hihette, hogy a „relativitáselmélet körüli hűhó” hamarosan elül. ,Mégiscsak a sors
kegyelme, hogy mindezt átélhettem - vallotta meg Max Planck-nak október 23-án. - Mióta a
fényeltérülés ismertté vált, olyan tisztelet vesz körül, amit én bálványozásnak látok” - írta 1920 elején
svájci barátjának, Zang-gernak. Amit ebben a pillanatban még nem tudott: a közelítő hírnév
dinamikájával maguk az istenek sem tudnak mit kezdeni.

Egy számára kellemetlen jel azért már mutatkozott. Állandósult a lidércnyomás, hogy levelek
tömkelegét kellene megválaszolnia. Elégedetlenségét azon versek egyikében fejezte ki, amelyek egész
életében afféle szelepfunkciót töltöttek be túláradó érzelmei szár mára:

Csönget a postás, torkom szorul, száz levél s újság reám borul.

Ha ily kín rág, mit tehetnék?

Hagyjatok már végre békén!

Még ha alig valaki érti is gondolatait, és képes var lóban élvezni igaz gyümölcseit sokéves heroikus
küzdelmének, melyet a kozmosz új rendjéért vívott - egy olyan embernek, mint Einstein, miután
Nietzsche istenét már rég halottnak nyilvánították, egyszer szóba kellett elegyednie az „öreggel”.
Néha így nevezte a teremtőt, anélkül, hogy konkrét személyre gondolt volna.

A mindenki mást fölülmúló ember nimbuszát Einstein legalább annyira hatásának, mint tetteinek
köszönhette. Amit 1919-től kezdődően átélt, mindenekelőtt Föld körüli utazásain, amikor szinte a
hisztéria határát súrolva hősként, sőt szentként tisztelték őt, az nem csupán azoknak a korszakos
jelentőségű kalapácsütéseknek volt köszönhető, amelyekkel a fizika épületét lerombolta, hogy aztán a
romokon egy új, máig érvényes világképet hozzon létre.

A tudomány a sok fájdalmas felismerést követően végre valamiféle vigasztalást hozott az

embereknek: Kopernikusz a teremtés koronáját megfosztotta attól a tudattól, hogy saját világa egyben
a világegyetem középpontja is. Darwin az isteni teremtésben való hitet vette el, végül Freud
kijelentette, hogy az emberi ént a tudatalatti uralja. Most ez az ösztönei által vezérelt, alacsony sorból
származó lény kis bolygójáról a világegyetembe kilépve megmutatja, hogy mindezek ellenére mégis
milyen nagyszerű teremtmény. Csupán a gondolkodás, a legnemesebb művészet révén sikerült
behatolnia az univerzum mélységeibe.

Nemcsak civilizációs teljesítménye emelte Einstein alakját váratlanul a mennybe - és hívta ki

ellenségei haragját. Az emberekre való hatása más okokra is visszavezethető. Először is felismerte,
hogy kiemelkedő kutatóként elért tekintélyét más - mindenekelőtt humanitárius és politikai - célok
érdekében is latba vetheti. A harmónia iránti szenvedélyes vágyát és bármiféle tekintély tagadását
nem csupán a tudomány területén érvényesítette, azt az egész emberiségre, a kulturális fejlődési
folyamatra is kiterjesztette. Einstein saját személyét bármely más kollégájánál erősebben egy politikai
programmal kapcsolta össze.

Ehhez a szerephez egyformán jól jött összetéveszthetetlen, olykor Chaplin-szerű külseje és spontán,
Groucho Marxéra hajazó elméssége. Amint a média felkapta, fokozatosan megtanulta, hogyan állítsa a
saját szolgálatába - kezdetben meglehetősen ügyetlenül, végül egyre ravaszabban. Bájos esetlensége
eközben mindvégig megmaradt. Szavának súlya volt, kijelentései szalagcímbe kerültek, beszédei
országos sugárzású rádiócsatornákon hangzottak el.

Azáltal, hogy szuverén módon bánt az újságírókkal, a rádióriporterekkel és a filmesekkel,

olyasvalamit teremtett, amit a reklámstratégák ma „márkajelnek” neveznének. Az Einstein márkában
összekapcsolódott egymással a szórakozott professzor és a béke, az emberi jogok, a leszerelés és a
világkormány rettenthetetlen harcosa, a konvencióknak és mindenféle előírásnak fittyet hányó bohém,
valamint a kor látnoki elemzője.

Amikor élete alkonyán Einstein nyelvet öltött a világra és a jövőre, végleg maga mögött hagyta azt a
képmását, amely emberből metaforává való tökéletes átalakulását szimbolizálta: a Galilei és Gandhi
személyes tulajdonságait egyesítő tabudöntőnek sikerült szintézisbe foglalni a művészek szabadságát
a filozófusok erejével - Diogenész és Dali egy személyben, minden idők legkreatívabb férfijainak a
keresztgyermeke.

A fotó ugyanakkor egy szomorú bohócot is mutat, aki naivitásának játékait és gyermeki lelkét már
soha többé nem fogja feltárni a közönségnek, mert csilla^ gára árnyékot vetett Hirosima és Nagaszaki
visszfénye. 1919. november 7. vízválasztó Einstein életében. Tavasszal, évekig tartó huzavona után
elvált első feleségétől, Milevától. A vad múlttal való szakításra ezzel hivatalosan is rákerült a pecsét,
és véglegesen leszámolt fiatalkori álmával, a „cigányélettel”. Néhány hét múlva feleségül vette
unokatestvérét, Elsát. A bohém visszatért gyermekkora polgári világába.

1919 végén beköltözött a Haberland utcai lakásba Einstein anyja, Pauline, aki meghatározó szerepet
játszott a fizikus életének első felében. A rák végstádiumában járt, és szeretett volna családi körben
meghalni. Fiának diadalát - „mely táplálta amúgy is erős anyai büszkeségét” - még megélte. Ezután
azonban már nem volt módja tovább odázni „Albertle” felnőtté válását.

2. fejezet

Albertból így lett Einstein!

Egy zseni pszichogramja

„Alulírott anyakönywezető előtt a mai napon megjelent Hermann Einstein kereskedő, ismert
személyiség, aki Ulmban, a Bahnhofstrasse 135. szám alatt lakik, izraelita vallású, és bejelentette,
hogy feleségétől, Pau-line Einsteintől, született Koch, szintén izraelita vallású, ulmi lakos, az 1879.
év március 14-én délelőtt fél 11-kor fiúgyermeke született, ki az Albert keresztnevet kapta.”

Pénteki nap, röviddel a tavasz kezdete előtt. A sváb városban hideg szél fúj. A sugárzóan kék ég alatt
csupán 7 fokot mutatnak a hőmérők. Az óváros szélén álló, jól fűtött sarokházban felsír a frissen
bepólyázott újszülött. A fiatal anya épp csak kezébe fogja elsőszülöttjét, máris rémület lesz rajta úrrá,
mert a baba feje „szokatlanul nagy és szögletes”. Kezdetben „korcsnak” gondolja.

Mindenesetre így tartja a családi legenda, amit Maja, Albert két és fél évvel fiatalabb húga már érett
nőként vetett papírra. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy a kis Albert rémületbe kergette szüleit,
akik három évvel azelőtt, egy Stuttgart melletti kis zsina-

gógában kötöttek házasságot. Nagy feje élete végéig feltűnő ismertetőjegye maradt.

A statisztika szerint megszületése napján a várható élettartama 35,6 év volt. Abban az időben a
gyermekhalandóság még súlyos gondnak számított. Róbert Koch berlini orvos akkoriban épp csak
előállította első baktériumtenyészetét. Ez volt az első lépés a kórokozók elleni sikeres harcban.

Nem utolsósorban az egyre javuló higiéniának köszönhetően Európában mindenütt gyorsan nőtt a
népesség. Albert 44 miihó lakosú országban született. Amikor 15 évesen először Itáliába, aztán
Svájcba költözött, a Német Birodalomban már 52 millió ember élt, amikor pedig 1914-ben visszatért
Berlinbe, már kereken 65 millió. Az emelkedő népességgörbén még az

I. világháború is csak egy horpadást hagyott maga után. Amikor 1932-ben Einstein örökre hátat
fordított Németországnak, az „élettér nélküli nép” újra 66 millió főt számlált.

Határtalan városépítési láz, áttörés a művészetben, törésvonalak a társadalmi együttélés területén,

gyors tudományos és technikai haladás - ezek Einsteinnek és nemzedékének az ismertetőjegyei.
Telefon, csőposta és transzatlanti kábel, toronyházak és liftek, elektromos meghajtású villamosok,
gyorsvonatok, automobilok és légi járművek - az ember és mentalitása, az áruk és az információ,
minden mozgásba lendült és felgyorsult.

A modern kor küszöbén szédítő mértékben megnőtt az épp csak kialakulófélben lévő kommunikációs
társadalom mozgási energiája. A technika jegyében megvalósuló korabeli globalizáció egységes
időmérést igényelt. Szinkronizálták az órákat, először csupán egy-egy városon belül, aztán
országhatárokon is átnyúlva, végül pedig az egész világon. Einstein életének első napjától annak a
forradalomnak a kísérőzenéjét hallotta, amely később eggyé vált a nevével.

Szülőháza, amelyet 1944-ben leromboltak, csupán néhány lépésnyire állt az új pályaudvartól. Megállt
ott a Párizs és Isztambul között közlekedő „villámexp-ressz” - Ulm összeköttetésbe került a
nagyvilággal. A vasút jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Németországban megszűnjenek a kis
államok. Nyolc évvel azelőtt, hogy Einstein először felsírt, Bismarck összekovácsolta a Német
Birodalmat. És hogyan jut el az ember a pályaudvarra? Ha nem gyalog vagy kerékpáron, ami épp
akkoriban kezdett divatba jönni, akkor fog egy hintót vagy bérkocsit, mivel az volt az egyetlen
személyszállító eszköz. Lovak kipárolgása és patkónyomok, szenes kályhák füstje, petróleumszag és
gőzgépek robaja

- ezek voltak Ulmban Einstein születésének kulisszái.

„A jövevény érkezésére a házat igazán kicsinosították - írta 50. születésnapja alkalmából a helyről,
ahol meglátta a napvilágot. - Mert megszületése alkalmával az embernek még nincsenek túl nagy
igényei, hanem mindenekelőtt ráordít a szeretteire anélkül, hogy különösebben foglalkoztatnák az
okok és a körülmények.”

Jóllehet csupán 15 hónapot élt Ulmban, az ul-miak máig magukénak tekintik. Ki is testesíthetné meg
méltóbb módon mottójukat: „Ulmenses sunt ma-thematici” - tehát ironikus büszkeséggel mindannyian
eredendően matematikusnak vallják magukat. A mondást Johannes Faulhaber számolómesternek
tulajdonítják, aki René Descartes francia tudóst, amikor 1620-ban Ulmba látogatott, bevezette a
matematika rejtelmeibe. Nem sokkal később Faulhaber állítólag Johannes Kepler asszisztenseként is
tevékenykedett.

Az ötvenéves Einstein köszönőlevelet írt az Ulmer Abendpostnak, s abban egy olyan mondatot
szentelt első lakóhelyének, amely a városról szóló reklámfüzetekben ma is megtalálható: „A
szülőváros épp oly egyedi módon kötődik életünkhöz, mint az anyaöl.” Bár ez a mondat nem is
feltétlenül az ő tényleges viselkedésmódját tükrözi, sok igazság van benne. Akárcsak szülei és húga, ő
is élete végéig megmaradt svábnak, s öregkorában az angol beszédet szinte melankolikusan ötvözte a
sváb dialektussal, és második felesége, Elsa tulajdonságai közül is annak sváb konyhaművészetét
becsülte a legtöbbre. A család 1880 nyarán elköltözött Ulmból, de az új környezet hatására Einstein
egyáltalán nem vált bajorrá vagy münchenivé, pedig hivatalosan már az volt.

Gyermekkoráról rendkívül kevés forrás áll rendelkezésünkre. Az első fényképek csinos, kissé pufók
gyermekként mutatják, aki félénken tekint a kamerába. Apai nagyanyja, amikor először meglátta a
csecsemőt, állítólag folyamatosan ezt mormolta maga elé: „Túlsá-gosan kövér! Túlságosan kövér!”
Ez a leírás ugyanúgy másodkézből való, mint Einstein húgának visszaemlékezései. Maja szerint nem
sokkal az ő megszületése után Albert már tőle, az újszülöttől kérdezgette, hogy hol van az új játék, a -
bicikli, amit a szülei ígértek neki. Ez némileg ellentmond annak az állításnak, hogy Albert későn
kezdett el beszélni — erről ő maga is beszámolt: „Igaz - írta halála évében hogy szüleim aggódtak,
mert aránylag későn kezdtem el beszélni, sőt még orvossal is konzultáltak emiatt. Hány éves lehettem
akkoriban? - nem tudom megmondani, de biztosan kevesebb háromnál.” Először a koponya alakja,
aztán ez a hosszú hallgatás erősen próbára tette az anyai reményeket. A kis Albert olykor
szemlátomást au-tista gyermeknek tűnt: gondolatait először egész mondattá formálta, majd suttogva
próbálgatta, s csak akkor mondta ki hangosan, ha minden teljesen összeállt benne.

Különös viselkedése első iskolás évein is végigkísérte. A cselédlány „hülyének” nevezte. Az Albert-
hez hasonló gyerekeket - vélekedik a német származású amerikai pszichoanalitikus - „ma speciális
vizsgálatoknak, talán még kezeléseknek is alávetnék”. Hála istennek, Einstein ezt megúszta.

A fiatal fiút félelmetesen ingerlékeny természettel áldotta meg a sors, igaz, ez a robbanékonyság
hétéves korában hirtelen elpárolgott. Ha a három sajt magas gyereknek nem tetszett valami, elsápadt,
orra kifehé-redett a dühtől, aztán ütni kezdett. Dühének egy házitanítónő is áldozatul esett. Maja
szerint „megragadott egy széket, a tanítónő felé sújtott vele, aki annyira megrémült, hogy döbbenten
elszaladt, és többé vissza sem nézett.” Majának ugyancsak el kellett viselnie bátyja támadásait.
„Egyszer egy kugligolyót vágott hozzám, máskor meg kiskapával akart lyukat ütni a fejemen.”

Életének ebben a szakaszában érte Albertet egy olyan élmény, ami „mély nyomokat hagyott benne” -
apja egy iránytűt mutatott neki. Bámulatba ejtette, hogy az iránytű mutatója mindig ugyanabba az
irányba fordul anélkül, hogy hozzáérnénk. „Lennie kell valaminek a dolog mögött, mélyen elrejtve.”
Egy zseni indulása? Ez a „csoda” aligha világít rá Einstein nagyszerűségének titkára. A remegő
iránytű vagy más meglepő fizikai jelenségek szinte minden gyermeket elbűvölnek.

A többi fiú „unalomtestvérnek” szólította őt, mert durva játékaikban és verekedéseikben nem akart
részt venni. Ha mégis, akkor csak döntőbíróként - mivel igazságosnak és pártatlannak ismerték. Ezért
keresztelték a „Biedermeier” névre. Az igazságosság és az emberek közötti egyenlőség ügyét egész
életén át szívén viselte.

A fotográfiák merengőnek mutatják, kissé elpu-hultnak, merevnek és nagyon komolynak - ez a

korabeli felfogással is magyarázható: oldottságot mutatni, nevetni nem ildomos a kamera előtt. A
szülői ház kertje vagy a család közös kirándulásai a környékbeli hegyekben - akárcsak a zene -
alkalmat adtak a kikapcsolódásra és a magányos töprengésekre. Ahelyett, hogy kint hancúrozott volna,
húga szerint Albert inkább egyedül töltötte az időt, olyan foglalatosságoknak adta át magát hosszú
órákra, amelyek nagy türelmet és kitartást igényeltek. Volt egy kőépítőszekrénye, amely merész
konstrukciókra ingerelte. Előszeretettel épített kártyavárakat. Még tízéves sem volt, amikorra már 14
emeletig jutott. Bonyolult lombfűrészmunkákba mé-lyedt. Az erő és a hő összekapcsolására vonatkozó
első, gyermeki nézeteit az a játékgőzgép ihlette, amelyet brüsszeli nagybátyjától, Cásar Kochtól
kapott.

Édesanyjában, Pauline-ben merülhetett fel először, hogy „fiából egyszer talán még nagy tudós lesz”.
A négytagú család áttekinthető fészkében ő mindenesetre minden támogatást megadott a gyermekek
egészséges fejlődéséhez. Apjában viszont derűs, szerény társra lelt, akiből hiányzott minden
becsvágy. „A kívánságok nélküli tekintet volt az ő sajátja” - írta Einstein 1919-ben barátjának,
Heinrich Zanggernak.

Az Einsteinről keringő híresztelések közül egy különösen makacsul tartja magát: hogy gyenge
teljesítményt nyújtott az iskolában. Ez egyfelől valamiféle vigaszt nyújt azoknak a szülőknek, akiknek
gyermeke nem ér el megfelelő érdemjegyet: „Hát igen, még a nagy Einstein is gyenge tanuló volt.”
Másfelől nem jelentéktelen mértékben hozzájárul az Einstein-mítosz kialakulásához.

Albert iskolai teljesítménye már egészen fiatal korában is komoly reményekre adott okot. Első
iskolaévét osztályelsőként fejezte be. Mindvégig a legjobbak közé tartozott. Csak a sportban volt és
maradt is sikertelen. Az erőfeszítéstől gyorsan megszédült. Ezen kívül mindenfajta versengést
határozottan elutasított, még a sakkot is. Meglehet, csupán a tornaórák szervezett gyakorlatai
taszították.

Ami a fiatal Einsteint a legtöbb korabeli és mai tanulótól egyaránt megkülönbözteti: az iskolával
párhuzamosan ő egy másik, sajátos képzésbe is belekezdett, és a későbbi szakmájához szükséges
fegyverzetet önképzéssel sajátította el. Folyamatosan és fáradhar tatlanul olvasott. A tanulásból még a
család locsogása sem zökkentette ki a kis autodidaktát. „Fiatalemberként mindössze annyit kívántam
és vártam el az élettől

- írta öregkorában hogy legyen egy nyugodt sarok, ahová leülhetek, és végezhetem a munkámat
anélkül, hogy tudomást vennék az emberekről.”

Ez a jellemvonás egy életre megmaradt. „Ügy vált szét benne test és lélek, mint a szentek extázi-sában
- írta második feleségének barátnője, Antonina Vallentin, aki csak életének második felében ismerte
Einsteint. — Akár pokoli lármát keltett, akár jóval kínosabb módon, csendben ráfüggesztette az ember
a tekintetét - mindegy volt, ő nem hallott, nem látott semmit.” Vallentin megfigyelte, hogy „néha
annyira magába merül, mintha egy lakatlan szigeten tartózkodna”. „Képes volt hosszú időn át
rezzenéstelen tekintettel maga elé meredni, ilyenkor szeme elfeketült, fénytelenné vált, mint a
vakoké.”

Miközben kortársai kint, a szabadban keresték a kalandot, ő belül, a fejében kereste a maga
flowélmé-nyét, ahogy „az érdeklődés tárgyában való teljes feloldódást” nevezik a pszichológusok. A
játékszenvedély és a magas fokú élmények iránti vágy szinte minden nagy szellemnek sajátja. Einstein
mérhetetlen tudásvágyának folyamatos kielégítésére vágyott. Már korán edzeni kezdte második
legfontosabb testrészét, a fenekét. Szerfölött élénk rokonai egy szórakozott kis Buddhát láttak nap mint
nap a kanapén ücsörögni, aki mintha transzban lenne, úgy meditált a matematikai kérdéseken.

Nagybátyja, Jákob Einstein, mérnök és egyben apja üzleti partnere, már akkor a matematika alapjaira
oktatta őt, amikor Einstein még csak a népiskolába járt. A bácsinak nyilvánvalóan különös tehetsége
volt ahhoz, hogy a gyermeket játékos módon megismertesse a jelek és egyenletek absztrakt világával.
„Az algebra - világosította föl a nagybácsi - a lusták számolóművészete. Amit az ember nem ismer,
azt ai-szel jelöli, aztán úgy tekinti, mintha ismert lenne, felírja az összefüggéseket, utána pedig
meghatározza ezt az a>et!” Amikor Jákob elmagyarázta neki a Pitagorasz-tételt, a fiú három hétig
minden erejét megfeszítve gondolkozott a problémán, végül önállóan rátalált a helyes bizonyításra.
Máris látható lett volna az a parázs, melyből később a kreativitás lángja fellobbant? Tény, hogy
Einstein már fiatal korában is olyan tehetséget mutatott fel, amilyennel kortársai közül kevesen
rendelkeztek. De mégis mi az, ami a tehetséget - melyben másokkal osztozott - zsenivé emeli, ami
viszont már csak nagyon keveseknek osztályrésze? Hogyan és mikor kell átállítani a váltókat, hogy az
alkotó szellemből teremtő szellem legyen? Van-e olyan minta, amelyből levezethetjük a rendkívüli
kreativitás alapelveit?

A pszichobiográfiai kutatás efféle visszatérő személyiségjegyeket keres. A Harvard Universityn Ho-

ward Gardner Einsteint összehasonlította a 20. század hat más hírességével, többek között
Picassóval, Freud-dal és Gandhival.

Vizsgálatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy minden alkotó áttöréshez a gyermeki és az érett
gondolkodás összeillesztése társul. Sőt, ennél még egy lépéssel tovább ment, amikor ezt állította: ,A
korszerűség a kora gyermekkori tudat aktiválásából meríti kreatív potenciálját.” Charles Baudelaire
szellemében, aki egy ízben „a modern élet festőinek” nevezte a gyermekeket, Einstein érett tudósként
forradalmi erejét fiatal éveinek folytonos flowélményeiből merítette.

Einstein különleges személyiségfejlődésének egyik lényeges elemét Gardner abban látja, hogy
álmodozásait szülei nem zavarták meg, békén hagyták őt. „Ezzel megadták a gyermeknek a
lehetőséget, hogy nyugodt körülmények között, saját kíváncsiságát követve ismerkedjen a világgal.”
Ily módon gyűjtötte össze „kreatív tőkéjét”. Ezért nevezi Gardner a gyermekkort „a legnagyobb
szövetségesnek”.

Jól tartja a népi bölcsesség, hogy az értelem -így Einsteiné sem - nem az égből pottyan. A későbbi
zsenik életében rendszerint van egy tízéves periódus, amely folytonos elméleti és gyakorlati munkával
telik el - ez egyfajta érési időszak. Az érettségi után Einsteinnek éppen tízévnyi szellemi fáradozásra,
mindennapos, sokszor éjszakába nyúló töprengésre, könyveken való rágódásra volt szüksége ahhoz,
hogy 1905-ben eljusson forradalmi felfedezéseihez, többek között a speciális relativitáselmélethez.
Mozart, Einstein kedvenc zeneszerzője is éppen tíz éve komponált már, amikor létrehozta azokat a
zenei költeményeket, amelyekkel bevonult a zenetörténetbe.

A kreativitáskutatók ezen kívül azt is megállapították, hogy a túl magas intelligenciahányados inkább
káros, mint hasznos a zsenivé váláshoz vezető úton. A legtöbb ember, akit zseninek minősítünk,
átlagon felül intelligens. A nagyon magas (150 feletti) IQ-val rendelkező szuperintelligens emberek
azonban szinte soha nem bizonyulnak zseniális alkotónak.

A kreatív embereket egy további finom motor is hajtja, az akarat. Feltétlenül kreatívak akarnak lenni.
Célratörők és végtelenül kitartók. Einstein „makacs öszvérnek” látta önmagát. Ha szükséges volt, szó
szerint követte a jelmondatot: „Isten megteremtette az öszvért, és vastag irhát adott neki.” A nagyon
kreatív embereknek ezért is közös ismertetőjegye, hogy -legalábbis kezdetben - erős elutasítást
váltanak ki.

Einstein, a kívülálló, egyedül fizikából és matematikából kiemelkedő, egyébként csak egy átlagos jó-
tanuló - egyetlen különbséggel: túl okos az iskolához.

,Albert kezdettől fogva ahhoz szoktatott engem, hogy kiváló érdemjegyei mellett rossz osztályzatai is
vannak” - mondta édesapja. Ez nem akadályozta meg a fiút abban, hogy összekapjon tanáraival.
Lázadó megvetéssel provokálta őket. Visszaemlékezéseiben engedetlenségét a müncheni Luitpold
Gimnázium kaszárnyastílusával, a tanárok katonás viselkedésével és „lélektelen, mechanikus
módszereikkel” magyarázta. Mindenekelőtt Einstein „rossz memóriáján” szerettek volna javítani.
„Nos, én szívesebben tettem ki magam bármiféle büntetésnek, minthogy valamit bebiflázzak.”

Utólag úgy tűnik, az összehasonlítás során a svájci Aarau kantoniskoláját tekintette mércének. Ez az
is-kóla a liberális szellemű reformpedagógus, Pestalozzi nyomdokain járt. Einstein itt érettségizett
1896-ban. A korabeli Németországban a „Luitpold” inkább a haladó szellemű oktatási intézmények
közé tartozott. Báj-szigor és fegyelem uralkodott ott, a szellem nem volt túlságosan katonás, nem
akarták megtörni a fiatalembereket. Amikor müncheni osztályfőnöke, Dr. Joseph Degenhart azt
javasolta, hogy hagyja ott az iskolát, Albert azzal védekezett, hogy hiszen ő semmi rosszat nem tett.
„A maga puszta jelenléte lerombolja a tekintélyemet az osztály előtt.”

Az alkotó szellemű ember gyakran magának való, gondolkodását nagyfokú önállóság jellemzi. A
függetlenséget sokszor félremagyarázzák, fegyelmezetlenségnek vélik. Pedig az igazsághoz való
konzekvens viszonyulást fejezi ki inkább - azt a tipikus ifjúi akaratot, mely ellentmondást nem tűrően
kiáll saját meggyőződéséért. Einstein élete végéig hű maradt ehhez a felfogáshoz - és fenséges
indítékot tudott a maga oldalán: ,A tekintély bódult tisztelete az igazság legfőbb ellensége.”

Minden tekintélyelvű struktúra ellen fellázadt: a szigorú iskolai és egyetemi szabályok ellen, a
polgári lét szabályai ellen, a konvenciók, például az öltözködési konvenciók ellen, a vallásban és a
fizikában jelenlévő dogmatizmus ellen, a militarizmus ellen, a nacionalizmus ellen, a főnökök és a
munkaadók ellen. Az opportunizmus valamennyi megnyilvánulásának elítélése Einstein
legcsodálatosabb jellemvonása.

„Kinézetében és fellépésében, a felnőttek szabályai iránti rosszul titkolt közömbösségében élete

végéig megőrzött valami gyermekit. Még idős korára is maradt benne valami egykori
gondtalanságából.”

Einstein „idős korában” pontosan ezzel magyarázta saját titkát: „Ha arról kérdeznek engem, hogyan
lehetséges, hogy éppen én fedeztem fel a relativitáselméletet, számomra az alábbi körülmény tűnik
fontosnak: a felnőttek nem gondolnak bele a téridőproblémába. Mindazt, amit itt érdemes
végiggondolni, véleményük szerint már gyermekkorukban megtették. Én azonban olyan lassan
fejlődtem, hogy már felnőttem, amikor először rácsodálkoztam a térre és az időre. Természetes, hogy
ekkor mélyebben beleláttam a problémába, mint egy közönséges gyermek.”

Einstein Jean Piaget gyermekpszichológust is biztatta: kérdezze meg a gyermekeket, milyen intuitív
elképzelésük van a sebességről, a térről és az időről. Ezzel az egyik leggyümölcsözőbb kutatási
területet adta a svájci pszichológus kezébe, aki az ilyen irányú kutatások minden bizonnyal egyik
legérdekesebb tárgyát, a kis Albertet sajnos már nem vizsgálhatta. Rajta érdekes jelenséget
figyelhetett volna meg: ahogy Oskar Matzerath, Günter Grass regényének bádogdobosa, hároméves
korában elhatározta, hogy nem fog tovább nőni, a világszobrász Einstein is egy döntő pillanatban
részlegesen megállította élete óráját. Nem volt ez szándékos vagy tudatos aktus. De azt eredményezte,
hogy élete végéig megőrzött egy darabkát gyermeki mivoltából. Személyisége emiatt némiképp
tragikus színezetet öltött. „Örökre gyermek maradt” - mondta Gardner. A kifejezés Mozartra is illik.
Erik Erikson is hasonlóan vélekedett. Ő „győztes gyermeknek” nevezte Einsteint.

Miközben életórájának egyik része késésben volt, többi része zavartalanul ketyegett tovább. Einstein
férfivá érett, apa, kiemelkedő gondolkodó vált belőle, akiben az emberek „az értelem
megtestesülését” látták - lényének gyermeki magját azonban változatlanul őrizte. Újra és újra
visszahúzódott oda, legbensőbb énjét megvédte az élet megrázkódtatásaitól. Egyazon ruházat alatt
Einsteinben két személyiség lakott.

Kettős személyiségét soha nem rejtegette, épp ellenkezőleg. Környezete töretlen, kisfiús
személyiségnek látta őt, aki elbűvöli az idegeneket, barátait azonban képes kétségbeesésbe kergetni.
Amikor 1921-ben azért rágták a fülét, hogy túlságosan is személyes tartalma miatt ne járuljon hozzá
egy róla szóló életrajz megjelentetéséhez, kollégájának és barátjának, Max Born-nak a felesége,
Hedwig ezt írta neki: „Te ezt nem érted. Te egy kisgyermek vagy. Szeretünk téged, és
engedelmeskedned kell nekünk: mi belátók vagyunk (és nem vagyunk a feleséged).”

Miután családja 1914-ben szétesett, legjobb barátja, Michele Besso újra és újra megpróbálta
rábeszélni, hogy gondoskodjon beteg fiáról, Eduardról. Sikertelenül. 1932-ben Besso zavartan írta
barátjának: „Mit tudsz te, fehérhajú gyermek, az útkeresők terhé-ről?” Einstein számtalanszor
bebizonyította játékosságát, hogy jól megtalálja a hangot a gyermekekkel, hajlik a tréfára és a
csínytevésre. Erről gúnyversben is írt:

Forró pipás, tiszta fejű,

Ő Kapitány Örökderű.

Korlátnál áll, arcán mosoly,

Előtte nincs rejtekzugoly.

Mindent meglát hajón s vizen,

Füttyjelére ugrik minden.

Építhet a legénységre,

A világnak ő nem része.

Második felesége, Elsa asszony szerint Einstein személyisége nem változott ötéves kora óta, mikor
még együtt homokoztak. Leírta például, hogy férjét túl a negyvenen is „etetnie” kellett, mert munka
közben megfeledkezett a táplálkozásról, hogy rendszeresen kiutalt neki egy kis zsebpénzt, mert férje
nem tudott bánni a pénzzel. Húga, Maja is anyaként viselkedett vele, mint aki csak látogatóban van a
fiánál, és gondoskodnia kell annak jólétéről.

A barátok és a családtagok időnként, fejüket csóválva közbeavatkoztak, próbálták megakadályozni a

nemkívánatos fordulatokat, ugyanakkor az Einsteinben lakozó gyerekember bájos volt és növelte
személyiségének varázsát. Az a lélegzetelállító könnyedség, ahogy a legsúlyosabb vereséget, az
ellenségeskedést és a válsághelyzeteket kezelte, csak növelte nimbuszát. „A félelemérzet idegen tőle”
- írta Elsa Antonina Val-lentinnek. - „Semmi nem sújtja le. Semmilyen tekintély nem uralkodik felette
- tette hozzá a maga részéről Vallentin. - A félénk emberekre jellemző lidércnyomásokat nem ismeri.”

Bárhol jelent is meg, mindenütt ugyanolyan visszhangot keltett: Thomas Mann felesége, Katia Mann,
aki amerikai száműzetésük idején, 1933-tól bizonyos értelemben Einsteinék szomszédja volt
Princetonban, ingerülten jegyezte meg: „szemei nagyok, kigúvadnak, lényében van valami gyermeteg
vonás”. Harry Kessler gróf emlékirataiban említést tett egy estéről, „melynek ez a valóban kedves,
szinte gyermekinek ható házaspár bizonyos naivitást kölcsönzött.”

Ezek a leírások és megfigyelések talán felületesnek tűnhetnek. Valójában azokról a mélységekről

árulkodnak, ahonnan Einstein az alkotóerejét merítette: a gyermeki tudat bölcsesség formáját ölti,
miként valamennyi nagy bohócnál is. Semmi esetre sem volt egyszerűen csak naiv. „Mindig arra
törekedtem, hogy megőrizzem ártatlanságomat, de ez legfeljebb 20 százalékban tudatos meggondolás
eredménye” - vallotta be. Naivitásától eltérően, amelyet stratégiai fegyverként is használt lényének
álcázására, a gyermeki vonások igar ziak voltak, nem megjátszottak. Ez a személyiségjegy nem
utolsósorban erőt adott neki, és meg is védte a legkülönfélébb dogmáktól - nincs itt semmi, amit ne
lehetne megkérdőjelezni. A gyerekesség a csörgősipkát kínálta pajzsként, és a tiszta, ártatlan
istengyermek aurájával lengte őt körül.

„Isten volt, és ezt tudta magáról” - jegyezte meg barátja és orvosa, Gustav Bucky. Nagyszerű
megítélés. Bár az idős Einstein újra és újra visszatért ahhoz a kijelentéséhez, hogy „zsidó szentet”
faragtak belőle, isten biztosan nem akart lenni - még átvitt értelemben sem. De nyilvánvalóan semmit
sem tehetett ellene, ha mások annak látták.

Isidor F. Stone, akit a fizikus a negyvenes évek végén meghívott princetoni házába, később így
emlékezett vissza a látogatásra: „Olyan volt, mintha Istenhez lennék hivatalos teára. Nem a Biblia
gonosz istenéhez, hanem a kisgyermekek felettébb barátságos és bölcs mennybéli atyjához.” Titkának
nyitja, hogy közel állt a gyermekek világához. „Elég volt látni, hogyan beszél Einstein egy
gyermekkel, máris nyilvánvalóvá vált, micsoda áthághatatlan korlátokkal veszi körül magát a
felnőttekkel való érintkezés során - mondta Antonina Vallentin. - A gyermekhez vele egyenrangúként
közelített.”

Ugyanakkor gyermekkorában Einstein a koraérettség jegyeit viselte magán. Mert az örök gyermek
másik oldala, mint ő maga írta, „a koraérett ember”. Ezért az „egészen eltérő formákban
megnyilvánuló második csoda” bizonyosan több figyelmet érdemel, mint az iránytűvel való
ismerkedése.

Visszaemlékezéseiben Einstein egyenesen mérföldkőnek nevezte, hogy hatodik iskolaévének kezdetén

„kezébe került egy könyv a sík euklideszi geometriájáról”. Nemcsak hogy elsajátította annak
tartalmát, egyszerűen falta a könyvet. Sőt: „12 és 16 éves korom között megismerkedtem a matematika
elemeivel, beleértve a differenciál- és integrálszámítást.” 16 éves korára már elsajátította a teljes
iskolai matematika-tananyagot. A számolás művészetével való első találkozására később szinte
vallásos élményként emlékezett vissza. Annak tiszta és logikus struktúrájához hasonlót csak a zenében
talált - különösen Mozartnál, akinek e-moll hegedűszonátáját minden másnál jobban kedvelte.
Hegedűje, melyen gyakran órákon keresztül improvizált, egész életében hű kísérőtársa maradt.
Mindez persze még senkit nem tesz csodagyerekké

- bár Einsteint egyesek annak tartották de az, aki ezen felül 13 évesen még Kant művét, A tiszta ész
kritikáját is bebiflázza, az a mai felfogás szerint is nagyon tehetségesnek számít. Nagybátyjának írt
levelében, 16 évesen még „meglehetősen naivnak és tökéletlennek” nevezte önmagát. Éppen ekkor
vette kezdetét tízéves érési időszaka, ami aztán 1905-ben páratlan gyümölcsöt termett.

1894 táján a félénk, puha kamaszból a lányok kedvence lett: göndör, fekete haj, erőteljes ajkak, nagy,
sötét szemek, gondolkodó és egyben kihívó tekintet -a jellem formát öltött.

Einsteinnek rendkívüli matematikai képességeihez társult öntudata volt a legfőbb támasza. Luitpold
gimnáziumbeli osztályfőnökének, Dr. Joseph Degenhart-nak a kívánságát, hogy hagyja ott a
gimnáziumot, végül rafinált módon teljesítette. Matematikatanárával, Joseph Ducrue-val írásba
adatta, hogy szaktárgyában tanítványa már egy érettségiző tanuló színvonalán áll. A család egyik
orvos barátját rávette, hogy adjon igar zolást: Albert „neuraszténiás kimerültségben szenved”, ami
Németországban 1880-tól afféle divatbetegségnek számított. Az igazolás birtokában szülei tudta
nélkül elbocsátását kérte az iskolából. Elengedték.

Apja, anyja és húga akkor már több mint egy éve Milánóban éltek. Albertnek, akit távoli rokonoknál
helyeztek el, a bajor fővárosban be kellett volna fejeznie a gimnáziumot. Az általa kaszárnyának
nevezett iskolából való megszökését hősies tettként könyvelte el. Nem a családja utáni vágyakozás
motiválta. Amikor az iskolakerülő röviddel az 1894-es év karácsonya előtt teljesen váratlanul
megjelent szüleinél, számolnia kellett megdöbbenésükkel. Az ő kis álmodozó szobatudósuk ott állt
előttük, érettségi nélkül. Albertnek azonban volt egy adu a kezében.

Matematikatanára ajánlásával, két évvel a hivatalosan engedélyezett életkor előtt felvételi vizsgára
jelentkezhetett a zürichi Politechnikumba. Néhány heti itáliai semmittevés után, amikor idejének java
részét a ligur hegyekben kószálva töltötte, eljött a biflázás ideje. A már bevált autodidakta
módszerével átrágta magát Jules Violle fizikatankönyvén. 1895 nyarán megírta első tudományos
esszéjét Uber die Untersuchungen des Atherzustands im magnetischen Féld (Az éter vizsgálata
mágneses térben) címmel, és elküldte nagybátyjának Brüsszelbe.

Einstein megbukott - és ezt „tökéletesen helyénvalónak” találta. Nem a fizikán múlt a dolog. Inkább
azok a tárgyak voltak a bűnösök, amelyek jó memóriát igényeltek, így a francia nyelv és a botanika. A
vizsgáztató professzort, Heinrich Friedrich Webert azonban annyira elkápráztatta a jelölt fizikatudása,
hogy minden szabálynak fittyet hányva meghívta őt a főiskola másodéveseinek tartandó előadására. A
fiatalember azonban más utat választott.

Az apró kudarc - Einstein ekkor még csak 16 éves volt - nagy szerencsévé érett. A sors ajándékozott
neki egy évet, ami döntő jelentőségűnek bizonyult abban a folyamatban, amelynek eredményeképpen
koraérett kamaszból érett férfivá vált. Nem szakmailag. A fizikakurzusokat ekkor már valószínűleg
balkézről elintézte volna. Hanem emberileg. A Zürichtől alig 20 kilométerre fekvő Aarau városka
kantoniskolájában 1 év alatt pótolta az érettségit. Még egy év tanulói szabadságot kapott, még egy
évet, hogy megtalálja a helyét, kipróbálja magát, első ízben szerelmes legyen és leváljon szüleiről.

A liberális iskolának, a játékos tanulásnak a „fizikai kabinetben”, vendéglátói szabadgondolkodó

szellemének és politikai hozzáállásának köszönhetően Albert itt még egyszer utoljára háborítatlanul
feltöltődhetett energiával, mielőtt a felnőtté válás folyamata őt is végleg belekényszerítette a
tanulásért és a karrierért, a fizetésért és az elismerésért vívott harcba. Osztálytársa, Hans Byland így
emlékezett vissza: „Albertra már fiatalon sem illett semmilyen sablon.” A „hetyke svábot öntörvényű,
de megfontolt személyiségnek” látta, „zseniális gúnyolódó, aki sokakat megsértett”.

Környezetéből többen is beszámoltak arról, hogy az öntörvényű sváb fiúnak jó fellépése mellett
megvoltak a maga kellemetlen tulajdonságai is. Kollégája, Dávid Reichinstein ezt írta: „Einstein
olykor heves ellenkezést váltott ki, indulatos volt, türelmetlen, sőt igazságtalan.” Barátja és orvosa,
Plesch János így jellemezte: „Nehéz őt ellenséggé tenni, de ha egyszer valakit kiejtett a szívéből,
azzal örökre végzett.”

Albert Aarau „Rösslgut" nevű negyedében lakott, Jóst Winteler és felesége, Pauline házában, a
házaspár hét gyermekével együtt. Jóst Winteler tanár volt, de nem tanította Albertet. Ő is, felesége is
fiúkként kezelték. Nemsokára Albert is „Papának”, illetve „Ma-merlnek” szólította a felnőtteket. Ez a
családi kötődés élete végéig megmaradt, sőt, végül közvetlen rokonság lett belőle. Maja az egyik
fiúhoz, Paul Winteler-hez ment feleségül, sőt Einstein barátja, Michele Besso Wintelerék Anna nevű
lányát vette feleségül. Einstein is flörtölt az egyik lánnyal, Marie-val, de a kapcsolat szerencsétlenül
végződött - legalábbis a fiatal nő szemszögéből. Mikor Einsteint tanulmányai Zürichbe szólították,
egyszeriben véget vetett a viszonynak. A családhoz való szívélyes kötődése azonban megmaradt.
Később, már Zürichből írta „Mamerlnek”, hogy „milyen jókat fecsegtek együtt a vörös szobában ülve,
a krumplik megbámulták a féltékenységtől, a Napocska bekukucskált a szobába egy kis szeretetért”.

Olyan kedves tudott lenni, mint egy kisfiú - de olyan sérülékeny is. Ebből a feszültségből eredt
kérkedése és időnként feltörő arroganciája, amelynek jelentőségét ő maga erősen eltúlozta. „Éljen az
arcátlanság!

- hirdette. - Ő az én védangyalom ezen a világon.” Még ha akarta volna, sem tudott volna kibújni a
bőréből. Ő, aki egész életében egy álomvilágát vesztett fiúhoz hasonlított, beletörődött abba a
legyőzhetetlen kettősségbe, mely gyermeki könnyelműsége és túlérett komolysága között feszült.
Ebben állt fausti tevékenységének művészete: „Menekülés az Éntől és a Mitől a tárgyak világába” - a
racionális tudományba. Szabadulni akart - ahogy maga nevezte - „a csupán személyes jelentőségű
dolgok” bilincsétől. Emellett - állítja a pszichoanalitikus Erikson - tökéletesen „tudatosította
interperszonális konfliktusainak némelyikét, amelyeket aztán megtanult elnyomni és figyelmen kívül
hagyni”.

Kívülről nézve ezért mély, megrendítő magánnyal fizetett - amin a barátságok és a találkozások sem
segítettek. Belülről magányát nemcsak terhesnek, hanem szükségszerűnek is látta. „Igazi négylovas
kocsi« vagyok, aki sem az államhoz, sem a hazához, sem a bar ráti körhöz, sőt magához a
legszűkebben vett családhoz sem tartozott soha teljes szívvel, mindezek a kötődések idegenkedést
keltettek fel bennem, és egyedüllét utáni vágyakozást.” A szélsőséges pólusok egyesítésében léte új
szerepet talált, hiú remetévé vált.

Max Planck 60. születésnapja alkalmából tartott 1918-as, emlékezetes beszédében társát Einstein
„kicsit különös, zárkózott, magának való fickóként” jellemezte. „S hogy mi hajtja őt? Schopenhauerrel
együtt hiszem, hogy a legerősebb indítékok egyike, mely a művészethez és a tudományhoz vezet -
menekülni a mindennapok fájó durvasága és vigasztalan sivársága elől, kitörni önnön folyton változó
vágyaink bilincséből.”

Mindenki kialakítja a maga sajátos módszereit, amelyek segítségével képes elviselni az élet terheit és
megrázkódtatásait. Einstein egyazon életérzés két oldalaként szemlélte az „egyedüllétet” és a „hazát”.
Konstatálta, hogy „boldog, ha szobácskájában ülve, homlokráncolva ápolja a tudományt”. Néha szinte
úgy tűnt, hogy összekeveri önmagát az emberek által róla alkotott képpel, ezzel is hozzájárulva utóbbi
érvényesüléséhez. Einstein, a magányos zseni, szintén saját teremtménye.

57 évesen így beszélt a magányosságról: „fiatal korban fájó, érett korban azonban pompás állapot”.

Akkor éppen 3 éve szinte minden olyan kapcsolatától elvágva élt, amelyek, különösen tudományos
vonatkozásban, oly értékesek voltak számára, egy idegen kontinensen, az Egyesült Államokban.
„Gyökértelen embernek” látta magát, aki „mindenütt idegen marad”. Egy alkalommal bevallotta,
mennyire nyomasztotta ez a teher: „Az egyedüllétet csak bizonyos határig képes elviselni az ember.”

Az idegenség, amelyet még a hozzá legközelebb álló emberekkel szemben is érzett (de nem sajnált),
másfelől megközelíthetetlenségként is felfogható. Barátnői „áthatolhatatlan héjról” beszéltek, mellyel
körülvette magát. „Nem volt könnyű kilépnie elszigeteltségéből, megérteni azt az utat és módot, ahogy
a közönséges halandók beszélnek és gondolkodnak” -írta asszisztense, Leopold Infeld. Menye, Frieda
ezt mondta róla: „Vékony, légből épült fal választja el Einsteint még legközelebbi barátaitól is.”
Iskolatársa, Bylaud úgy gondolta, hogy „azok közé a kettős természetű emberek közé tartozott, akik
tüskés burokkal vélik megvédhetőnek intenzív érzelmi életük törékeny birodalmát”. A burok
legmélyén azonban az örök gyermek a világegyetemben kereste és találta meg menedékét.

A hozzá közel állók felismerték Einsteinben a meg-hasonlott embert. „Maga is szeretetre vágyott -
mesélte fia, Hans Albert. — De szinte abban a pillanatban, ahogy a kontaktust megérezte, vissza is
lépett. Senkit nem engedett közel magához. Úgy zárta el az érzelmeit, mint egy vízcsapot.” — „Ez
könnyen megy magyarázta az apa ha az ember megfelelő mértékig közönyös embertársai érzelmeivel
szemben.”

Einstein belső világáról figyelemre méltó információkkal szolgált a fiatal Max Brod. Az író 1912-ben
ismerkedett meg a fizikussal Prágában, a zsidó értelmiségiek szalonjában, amelyet a kulturális
érdeklődésű gyógyszertár-tulajdonos, Bertha Fanta működtetett. Brodot alkalmanként barátja, Franz
Kafka is elkísérte az estélyekre, aki azonban sehol nem tett említést a szalonról. Brod egy olyan költő
kérlelhetetlen pillantásával figyelte Einsteint, mint aki jártas a lélekbonco-lásban. Einstein „zárkózott,
idegenszerű viselkedése” végül annyira elbűvölte, hogy Tycho Brahes Weg zu Gott (Tycho Brahe
útja Istenhez) című regényében Jo-hannes Kepler alakját róla mintázta.

Ebben a szerző „egyedi ragaszkodásról” írt, mely „őt a külvilágtól teljesen elszigetelte,
sebezhetetlenné tette, ugyanakkor képtelenné minden olyan dolog befogadására, aminek nem volt köze
a tudományához”. Kepler, alias Einstein Jelkének csupán egészen tiszta, makulátlan felszíne
érintkezett az emberekkel, amit egyenesen, gondolkodás nélkül, keményen és kérlelhetetlenül
szegezett szembe a külvilággal”. „Életének nar gyobbik és fontosabbik része tudat alatt zajlott, a szó
szoros értelmében hozzáférhetetlen volt mások és önmaga számára.” Viselkedése mögött azonban nem
volt semmi szándékosság, hiszen „tulajdonképpen beszámíthatatlan volt, nem volt felelős a tetteiért”.
Egyetlen kortárs leírása sem illik jobban Einsteinre. Későbbi asszisztense, Leopold Infeld is hasonló
megfigyelést tett: „Einstein bárkit kiválóan megértett, ha a megértés a logikán és a gondolkodáson
múlt. Nagyon nehezen jutott el a megértésig ellenben akkor, ha érzelmekről volt szó. Nehezen tudott
képet alkotni az olyan indító okokról és érzésekről, amelyek nem képezték részét saját életének.” Max
Brod Einstein-képe sok rokon vonást mutat Einsteinnek saját magára vonatkozó kijelentéseivel.
Erzsébet belga királynőnek, akihez élete utolsó éveiben meghitt barátság fűzte, elárulta: „Nem volt
könnyű megszabadulnom súlyos ter-hemtől, a féltékenységtől, melyet a természet ruházott rám, hogy
nehéz életutamon végigkísérjen.”

Ennek semmi köze az önfényezéshez. Egyik útinaplójában példátlan önelemzés található:

„Közömbösségbe forduló hiperérzékenység. Fiatal korban belső korlátok és világtól való idegenség.
Üvegfal a szubjektum és más emberek között. Indokolatlan bizalmatlanság. Papírízű pótvilág.
Aszkétahajlam.”

Még Plesch János is „testérzet nélküli emberről” beszélt. „Alszik, míg föl nem keltik. Ébren van, míg
valaki nem figyelmezteti az alvás szükségességére. Képes addig éhezni, míg enni nem adnak neki —
és eszik, míg hagyják.” Másutt pedig ezt jegyezte fel Plesch: „Különös módon akkor is nevet, amikor
mások sírnak.” Ez a viselkedés a savant-szindrómára utal, savant-nak nevezi a szaknyelv a nagyon
tehetséges, de beszűkült tudattal rendelkező embereket. Intelligens, mérhetetlenül tehetséges, valóban
zseniális emberek ők, akik azzal tűnnek ki, hogy létüket érzelemmentesen, gépiesen élik. Ez a
jellemzés Einsteinre természetesen nem illik. De szinte tomboló racionalitásának zavart érzelmi
viselkedés, túlérzékenység lehetett az ára.

„Természetfölötti, félelmetes erő szorult e testbe -írta Brod Keplerről, akit Einsteinről mintázott meg.
-Valóban senki nem volt képes eltéríteni ezt az embert létének egyetlen céljától. Szellemének szinte
végtelen tűz, nagyság és elevenség adatott meg. Teljes énjét, értelmét és szívét felemésztette a
tudományos munka, az emberi érintkezés számára létének csak egy mogorva, homályos árnyéka
maradt fenn.” A társas kapcsolatokban „érzéketlenséget mutatott minden személyes érzelem iránt”, és
„vak volt mindenre, ami eltéríthette volna tudományos céljaitól”.

Hányan gondolhattak titkon valami hasonlót Einsteinről, amikor csengő hangján zavartalanul félbeszar
kította a beszélgetést, és a legkevésbé sem alkalmas pillanatban elmesélte aktuális viccét? Vagy
amikor magáról megfeledkezve társaságban vagy nyilvános rendezvényeken elővette mindig nála lévő
jegyzetfüzetét, és képleteket írogatott bele? „Ha elhallgatott, mintha rögtön egy súlyos ajtó csapódott
volna be mögötte — egy elveszett világegyetem ajtaja” - jellemezte Anto-nina Vallentin.

Hasonlóan drasztikus következtetésekre jutottak azok a kutatók, akik a kevés fennmaradt adat ellenére
is megpróbálták posztumusz megrajzolni Einstein életrajzát, különösen gyermekkori fejlődését. 2003
tar vaszán nagy érdeklődést keltett az a bejelentés, hogy Einstein autista lehetett. Simon Baron-Cohen
képviseli ezt az álláspontot, aki a Cambridge-i Egyetem egyik vezető autizmuskutatója.

Einstein későn kezdett beszélni, a tudományos kérdések és a társadalmi problémák iránti megszállott
érdeklődése viszont nagyon korán kialakult - ennek alapján feltételezik, hogy Asperger-szindrómában
szenvedhetett. Ez az autizmus egy formája, ami nem jár együtt tanulási nehézségekkel.

A Stanford Egyetemen dolgozó Thomas Sowell egyenesen odáig megy, hogy az „olyan intelligens
gyermekeket, akik későn kezdenek beszélni és viselkedésük zárkózott”, egy külön szindrómával, az
„Einstein-szindrómával” írja le. Ezzel nyilván a patologizálástól igyekszik szabadulni. Bátorságot
akar önteni a későn beszélni kezdő gyermekek szüleibe, ne higgyék, hogy csemetéjük valamiféle
hiányosságban szenved, például autista. Attól még kiválóan fejlődhet, akárcsak a nagy fizikus.

Sowell az olyan gyerekeket nevezi Einstein-szind-rómásoknak, akik rendelkeznek a kis Albertéhoz

har sonló tulajdonságokkal. Vizsgálatai során az átlagostól eltérő gyermekek rokonságában tipikusan
egy vagy több tudóst, matematikust, mérnököt talált - ahogy Albert esetében ott volt Jákob nagybátyja
vagy apja, Hermann is, aki technikumot végzett. Nagyon gyakori, hogy valamelyik közvetlen rokon
hangszeren játszik -Einstein anyja, Pauline hegedűs volt, és nagy türelemmel tanította hegedülni a fiát.
A szülők megfigyeléseiben visszatérő motívum, hogy csemetéjüket egy meghatározott esemény
késztette nagy hirtelen megszólalásra. Nem tudunk arról, hogy Einstein életében volt-e, s mi lehetett ez
az esemény. Az érintett gyermekek döntő többsége fiú, antiszociális hajlamúak, „erős akarattal” vagy
„durvasággal” tűnnek ki, és első életévükben fejlődésükben visszamaradottnak ítélik őket.

E személyiségjegyek megnyilvánulását olykor nem könnyű elviselni. Einstein életidegen viselkedését,

önmagába zárkózását Brod könyörtelenül ítélőszék elé vonta. ,Ameddig a munkájába temetkezett,
addig nem volt tudatában önmagának, és teljes nyugalomban élt”. Ebben a nyugalomban azonban volt
„valami embertelen, megfoghatatlanul érzelemmentes, mintha egy távoli, jeges vidékről eredne.”

A dolgok kiélezésének költői kényszerét nyilván itt is számításba kell venni. Mégis, senki, aki őt
ismerte, nem beszélt Einstein belső állapotáról oly leplezetlenül, mint Brod - kivéve magát Einsteint.
„így a Jóisten állítólag megteremtette kedvenc kis bestiáját -állapította meg dacosan a fizikus. - Az
emberek balvégzete ez, amely veleszületett nagyhatalmú ösztöneik révén az embereket egymás felé,
létük közös barlangjába tereli.”

Nem csoda, hogy soha nem volt hajlandó a pszichoanalízist teljes értékű tudománynak tekinteni. Csak
előrehaladott korában látta kissé szelídebb fényben Sig-mund Freudot és annak munkásságát. „Saját
kis tar pasztalataim helyett lassan mégis magamévá tettem ezt a meggyőződést, legalábbis, ami annak
fő téziseit illeti” - mondta 1936-ban; hetvenévesen pedig megengedő értelemben nyilatkozott: „Az
Ödipusz-komplexus-sal dr. Freud valami fontos dolgot ismert fel, még ha talán mértéktelenül el is
túlozta jelentőségét.”

Freud nagy bosszúságára Einstein folyamatosan és aktívan ellenezte, hogy az orvost felvegyék a
Nobel-díjasok társaságába. Bár munkásságát, legalább részben, akceptálta, a betegekkel való
piszmogást vehemensen elutasította. „Én nem vagyok híve a pszichoanalízisnek - írta 1932-ben
kedélybeteg fiának, Edu-ardnak. - Attól soha többé nem szabadul az ember.” Egy
pszichoanalitikussal, aki felajánlotta neki a díványát, közölte: „Én szívesebben maradok meg a nem
analizált lét sötét mélységeiben.”

3. fejezet

„Új idők”
„Elsa vagy Ilse”
A fény kvadratúrája
„Drága fiaim... Apátok”
Egy felfedezés anatómiája
13. fejezet Amikor reng a téridő
Nem vagyok tigris!
A cél szentesíti a kétkedést
Barbáriából Dolláriába
„Új idők”

Gyáros fiából feltaláló

Volt egy pillanat, amikor a vendégek a fagyról is megfeledkeztek. „Rakéták röppentek az ég felé”,
végül „egy ágyúlövéssel lett vége a fölöttébb sikeres tűzijátéknak”. Az azután történtek szó szerint
óriási izgalomba hozták a schwabingeni Pfarrstrassén várakozókat - az emberiség egy sikeres
napjának néhány egészen személyes másodpercét élhették át ők 1899 februárjának végén.

„Egyszerre csak ív- és izzólámpák fényében ragyogott fel az ünnepség színhelye, valamint Schwabing
utcái, amit a jelenlévők élénk tapsviharral jutalmaztak. Einstein úr az Einstein&Cie cég
képviseletében, mely cég a közvilágítást megvalósította, a megtisztelő felkérést megköszönve átadta a
berendezést a városnak” -tudósított a Schwabinger Gemeinde Zeitung.

A kis Albert gyakran élhetett át hasonló alkalmakat a család élete során, amikor is szinte bibliai
mélységekbe pillanthatott: apu és bátya fényt hoznak az embereknek. Elfordítanak egy kapcsolót, az
elektromos lámpák megszelídített tüzének parazsa elűzi a sötétséget, a publikum bámul és tapsol. A
fénnyel együtt jár a jó érzés. Apu és bátya az est hősei. A gyermeki leírás egy formája, melyet
Einstein csak kevesekkel osztott

meg.

Kevéssel Albert tizedik születésnapja előtt Schwa-bing vezetői - Bajorországban az elsők között -
jóváhagyták, hogy a városka utcáit „erősáram” által keltett fénnyel világítsák meg. A nyilvános avatás
zajos ünneplésbe torkollt. Az ünneplő sokaság 150 kocsival végigvonult a városka kivilágított utcáin,
majd a Sal-vator sörfőzdéhez hajtatott. Ott mulattak hajnalig.

Megindító pillanat volt ez az Einstein-fivérek, Hermáim és Jákob számára is. 200 izzójuk és tíz, több
mint 1000 „új gyertya” fényerejű ívlámpájuk nem okozott csalódást. A központi állomáson pompásan
működött két Typ V XIV típusú, párhuzamosan kapcsolt dinamójuk is, amelyeket a Deutz cég 40
lóerős gázmotorja hajtott meg. A sörözőben és annak gazdasági területén szintén az Einstein-fivérek
helyezték üzembe az elektromos világítóberendezéseket.

Éppen tíz évvel a schwabingeni ünnepség előtt fejlesztette ki az amerikai Thomas Alva Edison a
szénszálas izzót. Az Albert Einsteinnel szinte hónapra egyidős találmány már javában a diadalútját
járta. Németországban 1885-ben 15 000 izzólámpát helyeztek üzembe, hat. évvel később már 2,3
milliót. Az izzók felét, már tömegtermékként, a berlini Allgemeine Elektrizitáts-Gesellschaft, az AEG
állította elő.

A nyugtalan természetű mérnöknek, Jákob Einsteinnek is része volt ebben a robbanásszerű

fejlődésben. A harmincéves férfit a meggyőzés művészeként ismerték. Sikerült rávennie nála három
évvel idősebb bátyját, hogy hozzon meg egy komoly következményekkel járó döntést. 1880 nyarán a
kereskedő Hermann feladta jól jövedelmező ágyrugóüzletét Ulmban, s ezzel biztos egzisztenciáját is.
Feleségével és fiával Münchenbe költözött. Ott Jákob üzlettársaként a korabeli viszonyok között high-
technek nevezhető elektronikai cég kereskedelmi vezetője lett. Meghatározó fordulat volt ez a kis
Albert életében. Ki tudja, ugyanazzá a tudósnagysággá, nőtte volna-e ki magát akkor is, ha apja a
kaland helyett az ulmi biztonságot választja?

Albert húga, Maja, visszaemlékezéseiben feltételezte, hogy apja döntésének hátterében a nagybáty
anyagi helyzete is közrejátszhatott. Fivérének részvétele nélkül Jákob nem tudta volna beindítani
vállalkozását. A nehezen határozó Hermannban azonban nem talált igazán jó vállalkozótársra. Jákob
ettől függetlenül szinte szikrázott a becsvágytól. Nem érte be csupán a villanyvilágítás
beszerelésével. „Változatos és el nem apadó ötletei arra késztették, hogy saját találmánya alapján
dinamót készítsen, amit aztán nagyban akart előállítani” - írta Maja. A schwabingi fényberendezésben
Jákob hatásos formában beigazolódni látta terveit.

Az új céghez szükséges pénz nagy részét Hermann apósa, Julius Koch biztosította. Néhány évvel
korábbi nagyvonalú adományát már kénytelen volt veszteségként elkönyvelni. Albert páratlan
életútján azonban fontos mérföldkő apja végzetes döntése és nagyapja elhibázott befektetése. A
nagybáty jó tanítóként házában maga vezette be a kis Albertet a matematika rejtelmeibe. A két család
kezdetben közös fedél alatt lakott a Müllerstrasse 3-ban.

Kevés elméleti fizikus szerzett annyi műszaki tapasztalatot gyermekkorában, mint Albert Einstein. A
műhely, a raktár és az üzlet is a házban volt, ott, ahol a fiú nap mint nap felébredt. Még nem beszélt
összefüggő mondatokban, amikor apja és nagybátyja termékeik csodavilágát bemutatták a Müncheni
Üvegpalotában, a Nemzetközi Elektrotechnikai Kiállításon. II. Ludwig bajor királynak, a kiállítás
védnökének a képviseletében Kari Theodor herceg nyitotta meg az eseményt 1882. szeptember 16-án
- stílusosan este, mesterséges megvilágítás mellett, ami akkor újdonság számba ment. A látogatók
rögtön a megnyitón megtapasztalhatták, mit takar a kiállítás jelmondata: „Több fényt!”

Az Einsteinek dinamóval táplált fénygépeket mutattak be - a dinamókat a közeli botanikus kertben

elhelyezett lokomobilok hajtották meg. Ezen kívül újfajta, Paterson-rendszerű telefonkészülékeket, két
telefonközpontot és zene átvitelére szolgáló mikrofonokat is kiállítottak. A „Kil’s kolosszeumból”
élőben közvetítettek egy koncertet, a kiállítás területén fölállítottak egy direkt erre a célra készített, a
külső zajoktól védett telefoncellát. A telefoncellában az Einstein&Cie Swan-rendszerű izzólámpái
világítottak.

Otthon Albert naponta hallotta, amint apja gyárában reggel felsivított a munkakezdést jelző gőzsíp. Az
esztergályos Aloys Höchtl, aki 1886-tól dolgozott az üzemben, visszaemlékezéseiben így jellemezte a
korabeli mindennapokat: „A műhelyt átszelő, kb. 25 m hosszú hajtószíj, melyet egy gőzgép hajtott
meg, lassan mozgásba lendült.”

A fiú nemcsak szemmel követte nyomon a gyár életét. Belélegezte a kenőolaj' szagát, mely a túlhe-
vült tengelyekből áradt felé. Kézbe vehette, ujjaival megérinthette a szigetelőket, kapcsolókat.
Tekercsek, vasmagok, forgórészek - ezekkel játszott a felnövekvő fiú. A mágneses és elektromos
indukció, melyek később fontos kiindulópontjává váltak a speciális relativitáselméletnek, számára
már ifjúkorban is evidenciák voltak. El kell menni egy ilyen régi műhelybe, ahol a mechanika és az
elektrodinamika egymásra talál -ott némi fogalmat alkothatunk Einstein képzelőerejé-ről, amelyet a
technológia megbízhatósága és a mögötte meghúzódó elmélet együttesen táplált.

Vajon hányszor mutatta meg Kornprobst üzem-mester a notórius kíváncsi fiúnak, hogyan viszik át a
gőzgép által keltett mozgást a dinamókra, s hogyan lesz ott a mozgásból elektromos áram? Hányszor
magyarázhatta el neki Essberger mérnök a folyamatok mögött rejtőző összefüggéseket? Viszonzásul a
fiú rögtön megoldott egy-egy problémát, amelyekkel a szakemberek régóta vesződtek. Az említett
alkalmazottak neve a cég szabadalmi leírásaiban is felbukkan. 1886 és 1894 között a vállalkozás
legalább hét ívlámpát és mérőeszközt szabadalmaztatott.

Hogy férfirokonai feltalálók, technikai újításokkal foglalkoznak és szabadalmakat nyújtanak be,

Albert számára ugyanolyan természetes volt, mint kortársai között a lovagi torna és a verekedés.
Náluk városrészek megvilágításáról, Voltról, Amperről, Ohmról folyt a szó, arról, hogyan lehet fényt
előállítani erőből. Innen nézve nem is olyan meglepő, hogy Einstein legjobb alkotói éveiben, 1902 és
1909 között Bernben szabadalmi hivatalnokként kereste meg a mindennapi kenyerét.

Évekkel később, 1919 decemberében, éppen akkoriban, amikor szinte egy csapásra világhíres lett,
barátjának, Michele Bessónak írt levelében úgy emlékezett vissza a szabadalmi hivatalra, mint
„világi kolostorra, ahol legszebb gondolatai szárba szökkentek”. Élete utolsó évében még egyszer
visszatekintett „szabadalmi szolgaként” űzött tevékenységére, és hangsúlyozta, hogy „a műszaki
szabadalmak végleges formába öntése áldásos munka volt számára”.

A fiatalon megszerzett műszaki tapasztalatok segítették Einsteint, hogy a találmányok szakértőjeként

jobban eligazodjon a gépekre és mérőberendezésekre benyújtott szabadalmak mocsaras világában. A
született szkeptikus szabályosan élvezte, hogy kritikus szemmel görnyedhet a feltalálók papírjai fölé.
Valószínűleg kezébe kerültek a perpetuum mobile megaikotását célzó értelmetlen beadványok is. A
munka, ami nagyon tetszett neki, „mert változatos volt és számtalan lehetőséget adott a
gondolkodásra”, ideális edzőpályaként szolgált kedvelt „agytornáihoz”.

Hivatali munkája mellett Einsteint a bíróság szakértőként alkalmazta - ezt a tevékenységet még akkor
is folytatta, amikor már ismert professzor volt. Hivatalnokévei alatt emellett saját találmányok
kifejlesztésével is próbálkozott. 1908-ban egy olyan készüléknek az alapelveit hozta nyilvánosságra,
amelynek segítségével nagyon kis elektromos feszültséget is mérni lehet. Akkor már egy éve dolgozott
a készüléken a Habicht-fivérekkel, Paullal és Conraddal. Még egy kis laboratóriuma is volt a Berni
Egyetemen elektrosztatikai kísérletek céljára, melyet primitív eszközökkel ő maga rendezett be - ott
igyekeztek pontosítani az elektrotechnikai mérési módszereket.

A Habicht-fivérek végül megépítették az „Einstein-féle potenciálsokszorozót”, és Paul a Berlini

Fizikai Társaságban bemutatta az „influenciagépecskét”. Einstein barátja, Besso szerint „óriási siker
aratott. Messze felülmúlja a feszített szálas elektrométert, biztos jövője van”. Bár Berlinben a „fiúk
szinte fejük tetejére álltak” örömükben, szó sem volt biztos jövőről, hát még biztos bevételről. A
„gépecske” nem került piacra, a műszaki fejlődés pedig gyorsan túllépett rajta.

Einstein nem tartotta sokra saját feltalálói tevékenységét. Épp ellenkezőleg: a mérnöki pályával
szemben fenntartásai voltak, elsőszülött fiát, Hans Albertét később egyenesen eltanácsolta tőle. Első
életrajzírójának, Alexander Moszkowskinak így mesélt 1919-ben: „Családom óhaja szerint nekem
eredetileg műszaki embernek kellett volna lennem, ez a hivatás a biztos kenyeret és a megfelelő
ellátást jelentette volna. Csakhogy ez nekem alapjában véve nem volt kedvemre való, mert az ilyen
jellegű erőfeszítések már egészen fiatal koromban is unalmasnak és szomorúnak tűntek. [... ]
Kétségeim voltak afelől, hogy a technikai fejlődés egyáltalán képes hozzájárulni az emberiség
jólétéhez.” Kétségei nem tartották vissza őt attól, hogy újra és újra kipróbálja magát, mint Homo
fabert. 1928-ban berlini kollégáját, Rudolf Goldschmidtet verses formád bán szólította fel közös
munkára:

Testgyakorlás olykor-olykor Töprengőknek sem jön rosszkor. Javasolom ezért bízvást:

Tojjunk ketten együtt tojást.

A „tojás” ebben az esetben egy hallókészülék, melyet Einstein egy ismert énekesnő számára akart
kifejleszteni. A közösen kifejlesztett és szabadalmaztatott hallássegítő eszközt az irodalom
„eredetinek” minősíti. Prototípus, illetve termék mégsem lett belőle soha. Goldscmidt válasza
elsősorban azt mutatja, mennyire szórakoztatónak találta a két professzor az efféle dolgokkal való
piszmogást:

Tojást tojni bajos dolog,

Néha komoly gondot okoz.

A legjobb tán az lesz, kérem,

Ha nem veszi ezt rossz néven,

A tojásrakás legyen torna,

S fődíjunk lesz a rántotta.

Legnagyobb feltalálói sikerét Einstein a pörgettyűs iránytű továbbfejlesztésével aratta, ami a

mágneses tértől függetlenül, tisztán mechanikai alapon működik. Először csak bírósági szakértő volt a
kiéli gyáros, Her-mann Anschütz-Kámpfe perében. Az I. világháború után azonban aktívan
közreműködött a pörgettyűs iránytű továbbfejlesztett változatának előállításában -be is kasszírozott
érte 20 000 dollárt készpénzben, hogy az adózást elkerülje. Konstruktív részvétele a cég szar
badalmából is kiderül, a bevételekből Einstein egész életén át százalékos részesedést kapott.

A pacifista Einstein életének ellentmondásai közé sorolhatjuk, hogy a harmincas években szinte
valamennyi ország hajóhada (az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kivételével) a részben Einstein
által továbbfejlesztett pörgettyűs iránytű segítségével tájékozódott a világtengereken. Az I.
világháború közepén a békeharcos abban sem talált semmi kivetnivalót, hogy a repülőgépek
hordozófelületének megfelelő kialakításán gondolkodjék. Tisztán elméleti megfontolások alapján
olyan profilra tett javaslatot, amit a szakértők a ,jnacs* kahátszárny” névre kereszteltek. A hordfelület
gyár korlati megvalósítása katasztrófába fulladt. Boldogság töltötte el a tesztpilótát, amikor „rövid, de
kínos repülést követően az adlershofi repülőtér leszállópályájának végén újra szilárd talajt érzett a
kerekek alatt.”

Nem járt jobban Einstein akkor sem, amikor a

II. világháború alatt az amerikai haditengerészet torpedóinak találati pontosságán akart javítani. A
katonai vezetők hamar belátták, hogy az elméleti fizikus a torpedófejek mágneses gyújtásának
gyakorlati problémájával nem tud mit kezdeni. 1943. szeptember 1-jén íródott levelében végül
Einstein maga is belátta alkalmatlanságát: „Nem hiszem, hogy ez alkalommal messzire lehetne jutni a
matematikai számításokkal.”

Einsteint túlzás lenne nagy feltalálóként beállítani

- és nemcsak az említett kudarcok miatt. Átütő sikere nem volt ezen a területen. Mindemellett
pályafutása során több mint két tucat találmánnyal büszkélkedhetett - igaz, többnyire másokkal
közösen. Még 1936-ban is szabadalmaztatott egy automata kamerát barátjával, Gustav Buckyval
közösen.

A legtöbb szabadalmi bejegyzése Szilárd Leóval közös alkotás. A húszas évek végén kifejlesztettek
egy hűtőgépszivattyút. Mivel ez nem mechanikai meghajtású volt, hanem az elektromágneses indukció
jelenségén alapult, a hűtőgépnek elvben zajtalanul kellett működnie. „A jégszekrény ügye jól áll -
tudatta 1928-ban fiával, Hans Alberttel. - Az AEG erősen érdeklődik utána. Három teljesen
különböző típust eszeltünk ki.” A párolgás elvén működő berendezést az 1928-as lipcsei vásáron
mutatta be a két feltaláló. A „betonhűtőszekrény” alá egy metanollal teli tartályt helyeztek.

Nem csak az aggregátor foglalkoztatta a két feltalálót, olyan, látszólag hétköznapi dolgokon is
töprengtek, mint amilyen a hőszigetelés problémája. „Szilárd és én egy nagyon csinos kis szabadalmat
nyújtottunk be - írta Einstein a fiának. - Általában drága parafa lemezeket alkalmaznak. Mi néhány
párhuzamos papírréteget használunk.” Piacképes termék mégsem lett Einstein találmányaiból - apja és
nagybátyja cége hagyományainak megfelelően, amely hamarosan hanyatlásnak indult.

A Müncheni Nemzetközi Elektrotechnikai Kiállítás, amelyen az Einstein-fivérek először szerepeltek

kiállítókként, 1882. október 15-én teljes sikerrel zárult. Az emberek házukban akarták tudni a
kiállított termékeket. Egekbe szökött a kereslet. Einsteinék 1884-ben kapták meg első
telefonvonalukat, a 722-es számmal -olyan esemény volt ez, hogy még a városi krónika is külön
említést tett róla. A kiállítás óta az előfizetők száma megkétszereződött, 335-re emelkedett.

A növekvő kereslettel együtt a cég is terebélyesedett, no meg a konkurencia is. Az Einstein&Cie

expanzióba kezdett. 1885-ben a fivérek megszerezték a Rengerstrasse 14. szám alatti területet, az
utcát később átnevezték Adlzreiterstrasséra. Ez a telek Send-ling városrészben terült el, gyárépületek,
raktárak, műhelyek, remízek, istállók és mosóházak között. A telekhez egy,ingóikért” is tartozott, amit
a gyermekek élénken megőriztek emlékezetükben. A befektetés azonban megint jóval nagyobb volt,
mint amennyit a vállalkozás likviditása megengedett. Megint Julius Kochnak kellett viselnie a
költségek java részét. Amikor nem sokkal később ő is Münchenbe, lányához, vejéhez és unokáihoz
költözött, szűkös lett a hely. A fivérek még egy kétemeletes lakóházat építtettek a telekre.

Einstein gyermekkorát a jól szituált középosztálybeliek viszonyai között élte le. Az anyagi gondokat
egyetemi tanulmányai megkezdése előtt nem ismerte. Apja és nagybátyja cégében 1882 és 1892 között
25-ről 100-ra nőtt az alkalmazottak száma. Jól ment az üzlet. A sörfőzdék különösen jó kuncsaftok
voltak. Ge-org Pschorr először csak az üzemében, azután a fogadójában és a magánlakásában is
fényberendezéseket szereltetett fel. A példát a schwabingi Petuel sörfőzde is követte.

Az Isar jobb partján épült kórház az összes világítóberendezését az Einstein-cégnél rendelte meg. Az
exportüzlet sem látszott rossznak, különösen Itáliá-val. Az észak-olasz kisváros, Varese áramellátását
és a közvilágításhoz szükséges valamennyi berendezést az Einstein&Cie-től kapta 1887 nyarán.
Szuszából is hasonló volumenű megrendelést vártak.

Szülővárosán kívül még egy délnémet várost nevezhetünk Einsten városának: Münchent. Albert itt
töltötte gyermek- és ifjúkorának meghatározó éveit. Itt tett szert azokra az alapokra, amelyekre építve
később szakmájának csúcsára emelkedhetett. A családi vállalkozás itt jutott el olyan szintre, hogy a
gazdasági életben észrevehető szerepet játszott. 1886-ban a cég, ha nem is túl nagy, de mindenképpen
látványos megbízást kapott a várostól, ősszel ezt írta a Zentralblatt für Elektrotechnih. „Az
Oktoberfest alatt a majális színhelyét az idén első ízben az Einstein&Cie 12 ívlámpája világította
meg.”

Az Oktoberfest újságjában meghatóan költői leírást olvashatunk az újdonságról: ,AZ elektromos

ívlámpák lágy, mégis intenzív csillogása meseszerű fénybe öltöztette az ezrek által benépesített
ünnepi teret, ami a szurkos fáklyákkal és bágyadt petróleumlámpásokkal ellentétben oly sajátos
vonzerőt jelentett, hogy az csak a zöldes Isarban fürdő Hold ezüstös csillogásával mérhető össze.”

Az Einstein&Cie egy újítással is szolgált: a cég maga adta az áramot. Hat és fél kilométer hosszban
légvezetéket húztak ki a gyártól a Lindwurmstrasse fölött a majálistérig. A iátogatók úgy
gyönyörködhettek a világításban, ahogy azt ma már megszoktuk: a lámpák csendben világítanak, a
gőzgépek a messzi távolban dörögnek.

Az elektromosság, legalábbis a városokban, gyorsan megvetette a lábát, ami egy új technológia esetén
egyáltalán nem megszokott jelenség. Egy évtized alatt az újítás az ismeretlenségből mindenütt
jelenlévővé vált - elterjedésének üteme csak az internet térhódításához mérhető. A fejlődés két szála
kéz a kézben járt: a gyengeáram alkalmazása a telegráfiában és a telefonjában első ízben tette
lehetővé az időkésés nélküli kommunikációt, ami a 20. század elejétől uralkodóvá vált. A távolság
hirtelen elveszítette jelentőségét.

A fejlődés másik vonulata az erősáramú technológia, mely forradalmasította a termelési feltételeket,

és ezzel mély változásokat idézett elő a munka világában és a hétköznapi életben.

A fejlődés, abban a formában, ahogy Einstein gyermekként megélte, Janus-arcúnak mutatkozott,

jobban, mint korábban bármikor. Egyik oldalról fenyegetést jelentett, futószalagmunkát, a gépeknek
való kiszolgáltatottságot, a másik oldalon viszont azzal csábított, hogy az ember a technika révén
megszabadulhat egy sor fáradságos köznapi tevékenységtől. A történelem során először kialakulhat
valamiféle szabadidőtársadalom, ami magával hozza a tömegek mobilitását, a sport széles körű
elterjedését és a szórakozás lehetőségét mindenki számára.

Az Albert életének első tizenkét évében bekövetkezett fejlődés valódi nagyságát jól illusztrálja két
kiállítás. Két elektrotechnikai kiállításról van szó, mindkettőt német földön rendezték, az egyiket
1882-ben, a Müncheni Üvegpalotában, a másikat 1891-ben, Frankfurtban. A második kiállítás
kiállítótermeit már jóval több mint egymillió ember kereste fel. „Új idők” volt a kiállítás jelmondata.
A 21 kiállító cég között megtaláljuk az Einstein&Cie-t is. A fivérek bátran kitartottak a dinamógépek
mellett. G75 jelű gépük látta el árammal a kiállítás területén a Pfungstátter Bierhallét, a Café Milanit,
egy labirintust és egy céllövöldét. Ha azonban Hermann és Jákob jobban körülnéznek, észre-vehették
volna, hogy az új idők vonata éppen elszáguld mellettük.
A kiállításon el kellett dőlnie az évek óta húzódó „frankfurti rendszervitának”: a már elterjedt
egyenáramú központok alkalmasabbak-e a városok ellátására

- ilyeneket hoztak forgalomba az Einstein-fivérek is vagy az új, műszaki szempontból

körülményesebb váltakozó áramú erőművek? A legfontosabb érveket egy demonstrációval
egybekötve vonultatták fel. A londoni Times tudósítója lelkesen írt „a műszaki elektromosság
legjelentősebb és legfontosabb kísérletéről [... j, amióta ezt a titokzatos természeti erőt az emberiség
szolgálar tába állították”.

Ezzel a váltakozó áram - az egyenáram mellett

— végleg megvetette a lábát a köznapi életben. Mivel mindenki a saját jól bevált rendszerének a
híve volt, a nagy szolgáltatók ettől kezdve mind a kétféle rendszert kínálták. Az Einstein&Cie azonban
továbbra is csak egyenárammal foglalkozott. Pedig a váltakozó áramot vezetékekben félig-meddig
veszteségmentesen lehetett nagy távolságra elszállítani. A cég nemsokára zátonyra is futott, s ennek
oka, hogy vezetői nem ismerték fel az idők szavát.

A csőd elsősorban arra vezethető vissza, hogy Her-mannt és Jákobot 1892-ben éppen szülővárosuk
legfontosabb beruházásaiból hagyták ki. A schwabingi megbízást követően a többi város elektromos
ellátásának elnyeréséért már erős konkurenciával kellett megküzdeniük. Önmagában ez a tény azonban
még nem vezetett volna csődhöz. A verseny egyre lejjebb szorította az árakat. Az elektromos ipar
koncentrálta erőit. Az ilyen szituációkat csak azok a vállalkozások képesek túlélni, amelyek
megfelelően nagy saját tőkével rendelkeznek, vagy elegendő hitelt kapnak a bankoktól.

„Az Einstein-fivérek esetében, úgy tűnik, egyik feltétel sem volt adva” - írta a cégről szóló doktori
értekezésében Nicolaus Hettler. Csupán az após megtakarításaira támaszkodva nem lehetett átvészelni
a feszült gazdasági helyzetet. További okként nevezte meg Hettler a tulajdonosok jellemét. Albert
apja, Hermann aligha volt alkalmas határozott vállalkozói döntésekre. Jákob nagybácsi viszont, akit
kötekedő természetűnek tartottak, éppen azokkal az emberekkel veszett össze, akiknek döntő szerepük
lehetett volna a cég túlélésében. Szabályos családi viszály tört ki a Müncheni Műszaki Kísérleti
Intézet vezetőjével való viselkedése miatt. Ennek a magas rangú úrnak az volt a feladata, hogy
megvizsgálja a cég termékeit és kínálatát, következésképpen rendkívül kritikusan fogalmazott.

Az Itáliában megkötött jó üzletek hatására a fivérek végül Münchenben becsukták a kaput, s először
Milánóban, aztán Paviában próbáltak szerencsét. Két év elteltével a likviditási hiány ott is, immár
véglegesen, megpecsételte a sorsukat.

Albertet a család Münchenben hagyta. Le kellett volna érettségiznie, majd elektrotechnikát tanulnia. O
azonban keresztülhúzta a család számításait, otthagyta az iskolát, és követte szüleit Itáliába. A szülők
nagyon megdöbbenhettek a fiú önkényes döntésén, mert újra a csőd fenyegette őket. Vége volt a
jólétnek és a középosztálybeli egzisztenciának - immár Albert számára is. A műszaki tapasztalatból és
a szabadalmak előkészítéséből kapott leckéket azonban a fiú már rég jól megtanulta. Ami a fejében
volt, azt nem lehetett elvenni tőle.

4. fejezet
Törpékről és óriásokról

Egy kis tudománytörténet Einstein olvasatában

„Gyermekkorodban, kedves olvasóm, bizonyára te is megismerkedtél Eukleidész geometriájának égbe

nyúló épületével, és talán több tisztelettel, mint szeretettel emlékezel erre a büszke várra, amelynek
vég nélküli lépcsőin lelkiismeretes tanítóid megszámlálhatatlan órákon át hajszoltak fölfelé.”

Einstein 38 évesen alkotóereje teljében volt, és az I. világháború megpróbáltatásai közepette minden

képzeletet felülmúló mennyiségű munkát rótt önmagára. Emellett 1917-ben egy „közérthető” művel
fordult a „kedves olvasóhoz” - 80 oldalon írt A speciális és általános relativitás elméletéről.

Örömmel adta tovább tudását, ugyanazon a módon, ahogy gyermekkorában ő maga szerezte: „Gon-
doltál-e már valaha arra, kedves olvasóm, milyennek találnánk mi, emberek a világot, ha szem nélkül
lennénk megteremtve?” Ez áll Aaron Bernstein Naturwis-senschaftliche Volksbüchem
(Természettudomány közérthetően) című művében, amely 10 és 12 éves kora között került az ifjú
Albert kezébe. Egy mű, amit

lélegzetvisszafojtva olvasott. Az ifjú könyvmolyt az ilyen könyvek szinte odaszögezték a szülői ház
kanapéjához. A 20 kötetes Bemstein-kiadásnak abban az időben ott volt a helye minden felvilágosult
és művelt polgár könyvespolcán. Negyedszázaddal később írt sorai a múltbeli ismeretterjesztő mű
dicső visszhangjaként csengenek.

Itt találhatjuk meg későbbi gondolatkísérleteinek, a makro- és mikrovilágba tett képzeletbeli

utazásainak a gyökereit. Itt ismerte meg mindazt az élvezetet, izgalmat és kielégülést, amit a
tudományos elmélyülés nyújtani képes. „Ott volt körülöttem a hatalmas világ, amely tőlünk,
emberektől függetlenül van jelen, és nagy, örök rejtélyként áll előttünk” - önéletrajzi jegyzeteiben így
írta le az örök gyermek Einstein ifjúkorának soha nem szűnő bámulatát a világ iránt.

Maja visszaemlékezései szerint Max Talmud orvostanhallgató segített bátyjának az olvasottak

megértésében. A vagyontalan medikus egy régi zsidó hagyomány szellemében hetente egyszer
hivatalos volt Einsteinék asztalához, ott teleehette magát. Albertét azonban a könyvei nem csak akkor
foglalkoztatták, amikor a kanapéra húzódott velük. Váltig azon próbálkozott, hogy az idősebb fiúval
megbeszélje mindazt, ami elméjét foglalkoztatta.

Talmud révén ismerte meg Kant művét, A tiszta ész kritikáját is, valamint Ludwig Büchner
nemzetközi bestsellerét, a Kraft und Stoff: Grundzüge dér natür-lichen Weltordnung (Erő és anyag:
a természetes világrend alapvonásai) című művet. Ludwig testvére, Georg, Danton halála és
Woyzeck c. drámáival világhírre tett szert. Ludwig könyve radikális kísérletnek tekinthető „az addigi
teológiai-filozófiai világnézet átalakítására”.

Max és Albert Alexander von Humboldt érdekfeszítő, ötkötetes, Kosmos, Entwurf einer physischen
Weltbeschreibung (A kozmosz - a világ fizikai leírásár nak egy kísérlete) c. művét szintén elolvasták
és megvitatták. A 19. század közepén a Biblia után ez volt a második legolvasottabb könyv
Németországban.
Einstein soha nem felejtette el a leckét. Abban a korban, amikor az ember keresni kezdi élete célját,
mikor teljes odaadással fordul az őt érdeklő dolgok felé, amikor jelleme formát ölt, Albert végleg a
maga útjára lépett. Míg a vele egykorúak egyre inkább a barátaikhoz, saját klikkjeikhez igazodtak, a
fiatal Einstein a nyomtatott papírra koncentrált, mely új világokat nyitott meg előtte.

Könyvei révén újra átélte, amint Galilei a távcsövébe pillant, amint Newton leírja a Hold pályáját, és
amint az elmúlt századok sok más nagy kutatója felderíti és meghódítja a csillagokat és az atomokat, a
fényt és az elektromosságot, a teret és az időt. Miként a matematika - melynek rejtelmeibe Jákob
nagybátyja már népiskolai tanuló korában bevezette -, miként az a geometriakönyvecske, amit később
„szentnek” nyilvánított, miként a különféle szerkezetekhez, műszaki találmányokhoz, szabadalmakhoz
való közelsége, úgy segített a szemléletes leírás is a gimnazista fiúnak megnyitni a kaput a
természetkutatók és felfedezők világába.

„Ámde, tisztelt olvasóm -, olvashatjuk Bernstein-nél - aki ilyen világban él, és fogalma sincs róla,
milyen úton születtek ezek a felfedezések, az nem szolgál rá arra, hogy e kornak haszonélvezője
legyen.”

Albert komolyan vette a fenti intelmet. Az elolvasott vastag kötetek segítségével önálló képet alkotott
a világról, és a szó legnemesebb értelmében átfogó műveltségre tett szert. Ha Einstein életpályájának
egyáltalán van olyan tanulsága, amit egy mai szülő gyermekével kapcsolatban leszűrhet, akkor az az,
hogy Albert a tudománnyal remek ismeretterjesztő műveken keresztül jegyezte el magát. A
rácsodálkozás képessége minden gyermekben benne rejlik. Minden azon múlik, hogy érdeklődését
idejében és a megfelelő eszközökkel keltik-e fel.

Ő könyveiben lelte meg élete célját. Még mielőtt valóban azzá válhatott volna, képzeletbeli
játszóterén magát is a nyugat nagy felfedezői közé sorolhatta, aki részt vesz „a tudomány diadalmas
előretörésében”.

Albert játékos formában foglalkozott a tér és az idő, az energia és az anyag kérdéseivel.

Megismerkedett a természettudományos munka alapelveivel, olvasott a találgatásról és az
axiómákról, elsajátította a hipotézis, az elmélet és a törvény fogalmát. A kísérletet, az előrejelzést és
a bizonyítást úgy élte meg, mint minden idők legnagyszerűbb játékát. Bernstein könyveiből néhány
praktikus dolgot is megtanult, például az időjárási térképek olvasását, a villámhárító működését vagy
„az égetett szeszek veszélyeit”. Ki tudja, az alkohollal szembeni ellenszenve talán itt gyökeredzik: a
bódulatnak csupán egyetlen formáját tartotta megengedhetőnek, azt, ami a legmagasabb fokú
koncentráció eredménye.

A hiedelmek és a mágia elleni harcában Büchner mindenekelőtt a felvilágosodást magasztalta:

„Milyen gyorsan semmivé foszlott a tudomány kezében a szellemek és istenek hatalma!” Az ész
lovagjai, mint az emberiség megmentői - melyik fiú ne szeretne azonosulni a szellemóriás hősök
tetteivel?

Büchnernél a kamaszok ízlésvilágának megfelelő politikai felhívást is talált: „Gondolkodó és

szabadságszerető elméknek örömük telik a gondolatban, hogy a világ, mint olyan, nem monarchia,
hanem köztársaság, és a világot magát is örök és megváltoztathatatlan törvények kormányozzák.” Ami
politikai úton meghiúsult, tudományos módszerrel sikerülhet: ,A-z igazságnak belső vonzereje van -
írta Büchner. - Sem tilar lom, sem külső nehézség nem állhat tartósan útjába.” Szabadság,
felvilágosodás, örök törvények, az igazság hősei - Einstein már diákként olyan fontos útjelzőket talált,
melyek később is segítették tájékozódását a lét útvesztőjében.

Csak a maga választotta autodidakta stúdiumok révén tett szert olyan széles látókörre, amellyel
felülemelkedett az egyes részterületeken, és amely lehetővé tette, hogy néhány éven belül úttörő
elméleti munkásságát megvalósítsa.

16 évesen többet tudott a tudomány lényegéről, mint néhány deres hajú professzor a nyugállományba
vonulásakor. A fizika aktuális problémáiba azonban még nem volt betekintése. Ezt a következő
évtizedre tervezte. A természetkutatás programját azonban már ismerte: „Általánosítani, és a
fogalmak egyszerűsítésére törekedni.” így írta ezt elő életének könyvében Humboldt, mint
„legmagasabb, ritkán elérhető célt”.

„Tudományunk legmagasabb rendű, végső célja minden dolgot a lehető legegyszerűbb módon
vizsgálni, valamennyi tényt egyetlen értelmezésre visszavezetni”

- hirdette Aaron Bernstein is, húszkötetes művének mindjárt az elején. A természetben előforduló
vonzóerők esetén - hozta fel példaként a szerző - ,kérdéses, hogy valamennyien egy általunk
ismeretlen természeti erőből származtathatók-e, melynek a vonzás csupán egy sajátos megjelenési
formája”. Pontosan ez a kérdés vált Einstein valamiféle fixa ideájává életének második felében.
Amiről itt Bernstein beszélt, az a világképlet örök álma.

Ludwig Büchner, „a lét végső okáról” való meggyőződésében ezt adta útravalóul Albertnek:
„Tudvalévő, hogy az egyszerűség az igazság ismertetőjegye.” Einsteinnek kellett lenni ahhoz, hogy
valaki az „erőt és anyagot”, azaz az energiát és a tömeget egy rövid képletben egyesítse, a világot az
E = mc2 képletre egyszerűsítse.

A fiú korán elsajátította a tudományos gondolkodás alapelveit. Ezek mögött az elvek mögött komoly
tradíció húzódik meg. Az elméletet mindig megelőzi a megfigyelés, az adatgyűjtés és -csoportosítás.
A természetkutatók szétválogatják a dolgokat - külön csoportba osztják a csillagokat, a növényeket, a
betegségeket. Izekre szedik a jelenségeket, a világot elemi folyamatokra és állapotokra tagolják, tiszta
anyaggal, egyre speciálisabb tulajdonságokkal, sajátosságokkal foglalkoznak. Aligha jellemzi jobban
bármi is tevékenységüket, mint az érzéki tapasztalatok alapján való megkülönböztetés képessége:
megkülönböztetik az állócsillagot a bolygótól, a körpályát az ellipszispályától, a hajítást az eséstől, a
vasat az érctől, a fehérjét a sejtfolyadéktól, az olajat a víztől.

A szétválasztás után az érzéki tapasztalatok rendezése, a gyűjtögetés után a szisztematizálás

következik. A természet sokféleségére az osztályozásban megnyilvánuló absztrakció a válasz, ami
adott esetben már a közös elvek titkát is rejti. Ugyanúgy igaz ez a növényekre és állatokra, mint a
kristályokra és a kövekre, a Napra, a Holdra és a csillagokra.

őseink legelső törekvései között ott találjuk az idő egységekre osztását. A naptár tette lehetővé a
földművelő és állattenyésztő kultúrák kialakulását. E társadalmak kialakulása kéz a kézben járt a
csillagászat fejlődésével. Minden tudományok anyjaként a csillár gászat nem csupán a matematika és
a geometria megszületésénél bábáskodott. John Desmond Bernal brit tudománytörténész szavait
idézve „a csillagászat volt az a köszörűkő, amelyen a tudomány összes szerszámát megélezték”.

Mindazon jelenségek közül, amelyeket könyveiből az ifjú Einstein megismert, talán a

legbámulatosabbak voltak a szinte hihetetlenül pontos égi megfigyelések. Már önmagában az is
lenyűgöző, hogy elődeink szabad szemmel milyen sok csillagot tudtak világosan megkülönböztetni -
Humboldt szerint Berlin fölött 4022 csillag látható. Az pedig valóban tökéletes mesterségbeli tudást
feltételez, hogy optikai segédeszköz nélkül észrevegyék a legkisebb változásokat, eltolódásokat is az
egyes csillagképekben. Ezekből az adatokból olyan rendszert fabrikálni, amely a bolygók pályáit nem
csupán leírja, de előre megjósolni is képes, már a varázslat határát súrolja.

Az emberek éppen ezt tették - már az ókortól fogva. A 16. századig tartotta magát a görög Ptole-
maiosz rendszere. Ebben a bolygók kör alakú pályái már helyes sorrendben szerepeltek, egy apró
szépséghibával: a Vénusz és a Mars között nem a Föld, hanem a Nap körpályája húzódott. És a Nap
helyett a Föld helyezkedett el a középpontban. Ezt az elképzelést korrigálta Nikolausz Kopernikusz
azáltal, hogy végleg a Nar pót helyezte a rendszer középpontjába. Kopernikusz a kis Albert
olvasmányainak egyik első hőse, hogy aztán 20 évvel később maga Max Planck ünnepelje Einsteint
„új Kopernikuszként”.

Csak halálának évében, 1543-ban jelent meg a lengyel tudós műve De revolutionibus orbium
coelestium (Az égi pályák körforgásáról) címmel, ami az univerzum matematikailag leírható
modelljét tartalmazta. Einstein megtanulta a leckét, hogy valamely elméletet esztétikai és filozófiai
alapon is értékelni lehet. A természet nem alkot felesleges dolgokat, érvelt Kopernikusz. Ezért is
döntött a segédkonstrukciók sokaságát tartalmazó ptolemaioszi rendszer ellenében egy egyszerűbb
megoldás javára. Úgy gondolta, hogy a Föld saját tengelye körül forog, és emellett a Nap körül
körpályán kering.

Az ő rendszerében is szerepeltek epiciklusok. Ezek bonyolult körpályák, amelyek középpontja

ugyancsak kört ír le. De nem ez a fontos. A kopernikuszi fordulat jelentősége nem a matematikai vagy
technikai részletekben rejlik, hanem a nagy dobásban: heliocentrikus rendszerével Kopernikusz új
világképet teremtett. A Föld és vele az ember kikerült a világegyetem középpontjából. A
világegyetem elvileg végtelenné vált.

Soká tartott, míg Kopernikusz új szemléletmódja tért hódított. Egyik védelmezőjét, az olasz Giordano
Brúnót 1600-ban eretnekséggel vádolta meg az inkvizíció, és máglyahalálra ítélte. Ugyanebben az
évben jelent meg William Gilbert könyve, a De Magnete. I. Erzsébet angol királyné háziorvosa fél
évszázaddal az iránytűelv felfedezése után a földmágnesség hatását széles körű olvasótábor előtt tette
ismertté. A mágnes-ség látszólag plauzibilis választ adott arra a kérdésre, hogy - ha nem Isten - hát mi
tartja pályájukon a bolygókat. Ha minden égitest mágneses tulajdonságokkal rendelkezik, nem
lehetséges-e, hogy a vonzóerőnek ez az ismert módja felelős - a kozmikus tökéletesség ősi
elképzelése szerint - a kör alakú pályákért?

Johannes Kepler továbbfejlesztette Kopernikusz elképzeléseit, felszámolta a körpályákat. Kepler

szegény szülők gyermekeként született, és az első protestáns tudós lett belőle. Egy darabig Tycho
Brahe asszisztenseként Prágában dolgozott. Kepler nem csupán Brahe égitestekre vonatkozó egzakt
méréseire támaszkodhatott, amelyek minden addigi mérést messze felülmúltak. Mitikus, majdnem
fanatikus vágyában, hogy a kozmosz titkáról fellebbentse a fátylat, Brahe adatai alapján a
bolygópályákra vonatkozó korabeli elképzeléseket vonta kétségbe. Vég nélküli pepecselő munkával -
csak a Mars pályájára 6 évet és 900 oldalnyi számítást szentelt - rátalált a valódi pályákra: az
ellipszispályákra.

Kepler történetéből nemcsak azt tanulhatta meg a fiatal Einstein, hogy a kitartás és a helyes
megoldásban való hit előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. A csillagász munkája révén bepillantást
nyert a tudomány legnagyszerűbb jelenségébe, amivel később még sok dolga akadt: a világ jelenségei
lefordíthatók a matematika nyelvére. Hogyan lehetséges, hogy a matematikai képletek és a geometriai
alakzatok, amelyek elvben az emberi szellem alkotásai, olyan pontosan leképezik a világ jelenségeit,
mintha csak a természet a matematika nyelvén lenne megírva?

Az i.e. 3. században Arkhimédész 5 tizedes jegyre pontosította a ír értékét. Newton fejében ezekből a
200 évvel korábbi kezdetekből született meg az infinite-gimális számítás, amelynek segítségével aztán
forradalmasította a fizikát. Arkhimédész bonyolult testek, például a henger és a kúp felszínét és
térfogatát is kiszámította.

Nem sokkal később a pergéi Apollóniosz a „kúpszeletek” matematikai vizsgálatába kezdett.

Hiperbolának, parabolának és ellipszisnek nevezte el őket. Hozzá nyúlt most vissza Kepler, aki a
bolygópályák alakjára a kört nem tartotta megfelelő elképzelésnek. Apolló-niosz eszköztárát használta
- és kiderült, hogy az ellipszis annyira ráillik a bolygópályák leírására, mintha direkt arra találták
volna ki.

Még Kepler görbéi sem voltak teljesen korrektek. A rögzített ellipszispályák hamarosan már nem
voltak elegendőek az egyre pontosabbá váló csillagászati megfigyelések matematikai ábrázolására. A
pontos leírást csak 300 évvel később tette lehetővé Albert Einstein általános relativitáselmélete.

Kepler egyik kortársa nem kevésbé nagy hatással volt a fiatal Albertre. Ez az ember Pisából
származott és Galileinek hívták. Szisztematikus kísérletező munkája miatt a kísérleti fizika egyik
atyjának tekintik. Az ellenőrzött kísérletek módszerét összekapcsolta a precíz matematikai leírással.
Miközben megpróbált magyarázatot találni a tárgyak szabadesésére, lefektette a modern
természettudomány alapjait. Kísérletei alapján Galilei felvázolta a halmaz ma már megszokott
fogalmát. Állítólag szülővárosa ferde tornyából különféle tárgyakat leejtve bizonyította be, hogy a
nehezebb tárgyak nem esnek gyorsabban, mint a könnyebbek. Híres ejtési törvénye szerint a toll és a
kő ugyanazzal a sebességgel közelít a talajhoz, amennyiben figyelmen kívül hagyjuk az olyan
akadályozó tényezőket, amilyen a légellenállás, és azonos magasságból engedjük el őket.

1633-ban Galileit a római inkvizíció elé idézték, hogy eskü alatt tagadja meg a kopernikuszi,
világképet. Az egyház a vizsgálatot a nyilvánosság kizárásával végezte. A vádlottat névleges
szabadságvesztésre ítélték. Hogy híres mondata: „Eppur si muove” - azaz mégis mozog a Föld -
valóban elhangzott-e az inkvizíció előtt, a legendák birodalmába tartozik. Büntetését egyik barátja
palotájában kellett leülnie. Ott fejezte be művét a nyugalomban lévő testek viszonyairól (a statikáról)
és a mozgó testek viszonyairól (a dinamikáról). Ezzel a tudományosan megalapozott mérnöki
tudomány atyjává lépett elő.

Galileinek számos oka volt arra, hogy hű maradjon álláspontjához. Meggyőződése nem utolsósorban
arra a csillagászati megfigyelésre támaszkodott, amit ő maga végzett el 1609-ben. Hallotta, hogy
Hollandiában egy optikus jelentős felfedezést tett - mintegy véletlenül, szemüveglencsék előállítása
közben. Ennek az embernek feltűnt, hogy lencsék kombinációját alkalmazva a távoli tárgyak a
látótérben közelebb kerülnek. Galilei rögtön épített magának egy primitív „távcsövet”. Így először ő
vizsgálhatta meg az eget, segédeszközt is igénybe véve. Az éjszakai égbolt addig soha nem látott
részletei tárultak fel előtte.

A távcső, majd nem sokkal később a mikroszkóp feltalálásával a természetkutatók előtt addig
láthatatlan világ nyílt meg. Korábban ritkán mutatkozott meg oly tisztán a természettudományos kutatás
egyik elve, mint éppen ezeknek az új vívmányoknak a révén: az új eszközök új ismeretek megszerzését
teszik lehetővé, amelyek aztán megint újabb eszközök elméleti alapját képezik. A technika és a
köznapi ismeretek hasznot hajtanak a tudománynak. A technika pedig felhasználja a tudomány elveit,
bár a 18. század végéig a tudomány sokkal többet profitált az iparból, mint megfordítva.

A szétválasztás és csoportosítás programja új fázisába lépett a távcső és a mikroszkóp

felfedezésével. Eddig nem érzékelhető részletek és sajátosságok váltak egyszerre láthatóvá. Az
optikai eszközök minden újabb, javított változatával a világ csodáinak újabb rétegei tárultak fel a
természetkutatók és az otthoni szófára száműzött, fáradhatatlanul olvasó fiú szeme előtt. Az egyik
oldalon mindenekelőtt az élet finomstruktúrái, a szövetek, a sejtek és a sejtek alkotórészei sorjáztak.
A másik oldalon az égbolt megszállottal egyre messzebb tekintettek, először csak a Naprendszert,
végül a Tejutat is maguk mögött hagyták, és egyre távolabbi világokba nyomultak be.

Galilei már a maga távcsövével felfedezte, hogy a Jupiter bolygó körül holdak keringenek. A
kopernikuszi rendszer e kicsinyített másának látványa végképp meggyőzte őt a heliocentrikus világkép
helyességéről.

Galilei legjelentősebb felfedezési mégsem a Naprendszerhez, hanem a Földhöz kapcsolódnak,

nevezetesen a hajításokhoz és a golyók síkbeli mozgásához. Éles elmével felismerte, hogy a kilőtt
ágyúgolyó mozgása két komponensre bontható: a kilövés által okozott vízszintes irányú mozgásra és a
szabadesés függőleges irányú mozgására. Még egy további alapvető felismeréshez is eljutott:
elsősorban a lengő inga mozgásának megfigyelése alapján felismerte, a testek természetes mozgása
egyenletesen és egyenes vonalban megy végbe, amíg nem hat rájuk külső erő. Ez a megfigyelés
gyökeres ellentétben állt az egyház által is képviselt arisztotelészi világképpel, mert Galilei azt
állította, hogy a mozgás fenntartásához nincs szükség erőre. Ezzel a felfogásával teremtette meg az
alapját annak a hamarosan bekövetkező forradalomnak, ami a brit Isaac Newton nevéhez fűződik.

Az olasz megfogalmazott egy alaptételt, amelyet halála után hosszú ideig „Galilei-féle relativitási
elv” néven foglaltak össze. Ha a 100 kilométer/óra sebességgel közlekedő vonatban a kalauz a
menetirányban 5 kilométer/óra sebességgel mozog, akkor sebessége a sínekhez viszonyítva 105
km/óra. Ha viszont a vonat haladási irányával ellentétesen mozog a kalauz, akkor a pálya mellett álló
megfigyelőhöz képest csak 95 km/óra lesz a sebessége. A vonathoz rögzített, saját „vonatkoztatási
rendszerében” mindenképp 5 km/óra sebességgel halad, teljesen mindegy, hogy melyik irányba tart. A
pálya mellett álló megfigyelőhöz viszonyítva azonban egyszer 95 km/óra, másszor 105 km/óra a
sebessége.

A klasszikus mechanika szerint a fenti számolás teljesen helytálló. A fény és az elektronok akkoriban
még teljesen elképzelhetetlen mozgásának azonban ellentmond. 263 évvel Galilei halála után Albert
Einstein speciális relativitáselméletében a fentitől gyökeresen eltérő következtetéssel hozakodott elő.

Milyen izgalmasnak találhatta a felső iskolás Einstein, hogy utasként vehet részt a tudománytörténet
időutazásában! Mennyire megigézhették az egymást követő megfigyelések, az egymásra épülő
gondolatok és ismeretek! És mily magával ragadónak találhatta annak az embernek az életét, akinek
először sikerült összeegyeztetnie egymástól látszólag teljesen eltérő fizikai világokat!

Az újkori és a modern fizika két központi alakja, Newton és Einstein között érdekes párhuzamokat
fedezhetünk fel. Einstein is, Newton is valószínűleg As-perger-szindrómában szenvedett — ez az
autizmushoz közeli viselkedési zavar a beszédkészség kései kialakulásában, a társadalmi problémák
iránti korai, szinte megszállott érdeklődésben nyilvánul meg, ugyanakkor tanulási nehézségeket nem
okoz.

Mind a ketten az égi és a földi jelenségek kapcsolatát akarták földeríteni és a teremtő művét
megérteni. „Isten örök és mindenütt jelenvaló - mondta Newton. - Miközben örökre és mindenütt jelen
van, időt és teret alkot.” Einstein nem sokkal halála előtt ezt mondta:-„Kezdetben (ha volt valaha
kezdet) Isten megteremtette Newton mozgástörvényeit a szükséges tömegekkel és erőkkel együtt. Ez
minden.”

A speciális relativitáselmélet Newton egyik ércnél is szilárdabb alaptörvényéből indul ki: ,Adott
térben bezárt testeknek a mozgása független attól, hogy ez a tér nyugalomban vagy egyenes vonalú
egyenletes mozgásban van” - írta Newton Opus Magnumában, A természetfilozófia matematikai
alapjaiban (Principia).

Halála után, akárcsak 1727-ben bekövetkezett halála után Newton, Einstein is a szentek rangjára
emelkedett. „Itt nyugszik, ami Isaac Newtonból halandó volt” - olvashatjuk latinul Newton sírkövén a
Westminster Apátságban. Ami Einsteinből halandó volt, azt a hátramaradottak szétszórták a szélrózsa
minden irányába - ezzel is életét jelképezve, melytől idegen volt a helyhez való kötődés.

Bárkinél inkább Newton volt Einstein példaképe. Newton világképét revideálta, Newton
mechanikáját forradalmasította, és Newton volt az is, akit Einstein rehabilitált. És a brit fizikus volt
az, akihez még utolsó éveiben is alázattal szólt: „Bocsáss meg nekem, Newton; Te megtaláltad az
egyetlen utat, ami a legnagyobb szellemi alkotóerővel rendelkező ember számára a Te idődben még
éppen járható volt.”

Sok más nagyszerű felfedezése mellett Newtonnak elévülhetetlen érdeme, hogy az égbolt
óraszerkezetét lehozta a Földre. Kepler és Galilei munkásságára támaszkodó képletei alapján elvben
az égbolt valamennyi történését előre ki lehetett számítani. Ha a csillagok helyzete és sebessége
ismert, akkor jövőbeli konstellációikat meg lehet jósolni.

A tudomány ezzel úgyszólván prófétai erőre tett szert. Ez a körülmény nem elhanyagolható mértékben
befolyásolta Einstein pályáját. Newton és kortársai már képesek voltak prognosztizálni, hogy 250 év
múlva, 1919. május 29-ének késő délelőttjén a trópusokon a Hold néhány percre el fogja takarni a
Napot. A teljes napfogyatkozás, amelynek eredményeképpen Einstein véglegesen felváltotta az
áhítatosan tisztelt Newtont, már Newton idejében szerepelt a csillagászati tankönyvekben. Einstein
néhány strófában méltatta ezt a teljesítményt:
A sok csillag arra nevel,

Mesteredet hogyan tiszteld.

Newton tervét mind követi,

És az eget csendben szeli.

Newton mechanikájának átütő sikere az általa létrehozott matematikai módszerek egyikén nyugszik. A
differenciál- és integrálszámítás keretében minden középiskolás megismerkedik az infinitezimális
számítással, mégpedig abban a jelölésmódban, amit Gottfried Wilhelm Leibniz matematikus és
filozófus Newtonnal nagyjából egyidejűleg dolgozott ki. Teljesítményük annak a fejlődésnek a
csúcspontját jelenti, amely az emberi civilizációval vette kezdetét és Babilon városáig nyúlik vissza.

Newton elvitathatatlan érdeme az új módszer alkalmazása számos fizikai probléma megoldására.

Három mozgástörvénye segítségével gyakorlatilag minden mechanikai jelenséget pontosan le tudott
írni. Munkáiból új tudományterületek, például a hidrodinamika és az aerodinamika sarjadtak. Utóbbi
éppen Einstein korában, a repülőgép-építés terén talált alkalmazásra.

Newton törvényeiben a tömeg kettős szerepet játszik: a tehetetlen tömeg azt az ellenállást fejezi ki,
amit a test a gyorsító erővel szemben kifejt. Minél nagyobb egy kocsi tömege, annál több lóerőre van
szükség a mozgásba lendítéséhez, gyorsításához. A másik oldalon a súlyos tömeg a felelős a
gravitációért, azért az erőért, amellyel az egyik test vonzza a másikat. Az alma is vonzza a Földet.
Galilei esési törvényét, amely szerint minden test, tömegétől függetlenül, azonos sebességgel esik a
talaj felé, Newton azzal magyarázta, hogy a súlyos és a tehetetlen tömeg nagysága megegyezik. A
tehetetlenség növekedésével a nehézségi erő is ugyanolyan mértékben nő. Hogy miért van így, azt
Newton nem tudta megmondani.

A brit fizikus azzal érdemelte ki a halhatatlan jelzőt, hogy az égi és a földi mechanika törvényeit
egyetlen, közös rendszerbe foglalta: ami az almát a talaj felé vonzza, és ami a Holdat Föld körüli, a
Földet pedig Nap körüli pályán tartja - egy és ugyanaz az erő. Ez az erő a gravitációs vagy nehézségi
erő. Hogy tulajdonképpen mi ez a vonzóerő, az még Newton előtt is rejtve maradt. A kérdést csak
Einstein válaszolta meg általános relativitáselméletével.

Hogyan lehetséges, hogy a Hold, amelyet vonz a Föld, nem zuhan a Földre? Mi az, ami az égitesteket
pályájukon tartja? Newton világában tökéletes egyensúly van a nehézségi erő és a mozgás
következtében előálló centrifugális erő között. Ha a világ legmagasabb hegyének tetején álló
szuperágyúból úgy lőnénk ki egy golyót, hogy annak centrifugális ereje pontosan megegyezzen a rá
ható nehézségi erővel, akkor elvben végtelen sokáig keringene a Föld körül, akárcsak a Hold. Aaron
Bernsteinnél az idevágó fejezetet is megtalálhatta Einstein: „A Hold pályája összehasonlítható a
golyó pályájával.”

Galilei világában ilyesmi még nem fordult elő. Nála a golyó mindig ugyanannyi idő elteltével landol
a földön

- teljesen mindegy, hogy milyen sebességgel hagyta el az ágyúcsövet. Csupán a földet érés helye függ
a kilövési sebességtől. Newton törvényei, melyek az összes erőhatást figyelembe vették, tehát a
vonzóerőt és a centrifugális erőt is, sokkal pontosabban adták vissza a fizikai valóságot.

Továbbra is nyitott maradt azonban a kérdés, hogy mi mozog mihez képest - a golyó vagy a Hold a
Földhöz képest, vagy a Föld a Holdhoz képest. Newton itt bevezetett egy fogalmat, az abszolútum
fogalmát, melyet más gondolkodók, például Leibniz, élesen bíráltak, de csak Einstein tett a helyére.
Newton szerint a tér és az idő abszolút. Ha semmi más nem létezne, a tér és az idő akkor is jelen
lenne.

Az abszolút tér úgyszólván a világ történéseinek tartóedénye. Nem csupán a Hold és a Föld, minden
más is ebben a térben mozog. Newton, mély vállár sósságának és a Teremtő iránti tiszteletének
adózva a teret tökéletesen nyugvónak, állandónak képzelte. Ezzel azonban egy megkülönböztetett
vonatkoztatási rendszert hozott létre, úgyhogy Galilei relativitási elve többé már nem érvényesült
maradéktalanul: a robogó vonat utasai és az állomáson várakozók többé már nem mondhatták, hogy
egyikük a másikhoz képest relatív mozgásban van és megfordítva. Az abszolút térhez képest egyikük
mozog, a másik nyugalomban van.

Newton a teremtő mindenhatóságának szentelte a Principia második abszolútumát is: „Az abszolút,
valóságos és matematikai idő önmagában véve, és lényegének megfelelően, minden külső vonatkozás
nélkül egyenletesen múlik, és más szóval időtartamnak is nevezhető.” Ez azután az egész univerzumra
érvényes

órát adott meg. Az abszolút idő képzete, mely ennek az órának az ütemében telik, pontosan megfelel
köznapi tapasztalatainknak - de nem a valóságnak, mint Einstein óta tudjuk. Relativitáselméletében
Einstein fenekestül felforgatta az abszolút idő látszólag megingathatatlan eszméjét.

A newtoni mechanika, még ha egy-két dolgot nem is tudott megmagyarázni, szinte tökéletesen írta le a
fizikai valóságot. Az autók, a vonatok, a hajók, a repülők, az űrhajók mind hűségesen alávetik
magukat törvényeinek. Éppen hatalmas prognosztizáló ereje miatt volt kezdettől fogva átütő a sikere.

Aaron Bernstein „népkönyvében” sok oldalt szentelt azoknak az égi tüneményeknek, amelyek újra és
újra félelemmel töltötték el az embereket: az üstökösöknek. Ezekhez a hirtelen feltűnő, egy darabig az
égbolton látható, majd a világegyetem távoli tájai felé újra eltűnő, csóvával rendelkező égitestekhez
fűződő elképzeléseink változásával kiválóan lehetett illusztrálni a babonákkal teli középkor és a
racionális újkor közötti átmenetet. Newton előtt az üstökösökre úgy tekintettek, mint a sors
alakulásának misztikus közvetítőire, gyakran mint a gonosz hírnökeire.

Bernstein képzeletbeli utazásra invitálta olvasóit a világmindenségben: „Vízen utazzunk? Lovon?

Vasúton? Egyiken sem! Elektromos távírókészülék segítségével utazzunk!” Ez biztosan tetszett a kis
Einsteinnek, mint az első csúszás a kezdő síelőnek: az elektromos áram sebességével a világűrbe
repülni! Albert utánanézett, hogyan tanulták meg fokozatosan a csillagászok az égi jelenségek
előrejelzésének technikáját. Persze, aki az üstökösök váratlan fel- és eltűnéséből jósolni akar, az
inkább félelmetes vonásaikat helyezi előtérbe.

Newton mechanikája megteremtőjének halála után nyolc évvel aratta első nagy diadalát. Edraund
Halley angol természetkutató Newton egyenletei alapján pontosan kiszámította a később róla
elnevezett üstökös visszatérésének időpontját. Az üstökös pontosan a számításoknak megfelelően,
1675 őszén tűnt fel az égbolton.

A matematika segítségével a kutatók időutazásra vállalkozhattak és a jövőbe pillanthattak. Az

orákulum racionalitássá vált. A sors az ember alkotta mágikus képleteket követte. Ügy tűnt,
tökéletesen átlátjuk Isten óraművét. Csak Einstein mutatta meg, hogy a Teremtő jóval rafináltabb
módon alkotta meg a világ-egyetemet, mint azt Halley és kortársai Newton műve nyomán
feltételezhették.

Bernstein „népkönyveinek” 16. kötetében az ifjú Albert egy másik hihetetlen történetet talált a
csillagászati jóslásról: „1846-ban egy párizsi természetkutató, Leverrier anélkül, hogy az égre
pillantott volna, anélkül, hogy megfigyeléseket végzett volna, tisztán csak számítások alapján kihozta,
hogy tőlünk 600 millió mérföld távolságra egy bolygónak kell lennie, amit ember még nem látott. Azt
is kiszámította, hogy ennek a bolygónak 60 238 nap és 11 óra a Nap körüli keringési ideje; hogy 24 és
félszer nehezebb a mi Földünknél, és hogy egy meghatározott órában az égbolt meghatározott helyén
fellelhető lenne, ha megfelelő távcsövek állnának rendelkezésünkre. Hát nem bámulatos?”

1846. szeptember 23-án Johann Gallé csillagász a jól felszerelt Berlini Csillagvizsgálóban levelet
kapott Leverrier-től, melyben Leverrier megkérte, hogy „az égbolt pontosan meghatározott helyén
lesse meg az új bolygót". Gallé még aznap este a megjelölt irányba fordította a távcsövét. És valóban
felfedezte a bolygót, mely később a Neptunusz nevet kapta. Kopernikusz, Kepler, Galilei és Newton
matematikai fizikájának hihetetlen győzelme!

„Nem akarok csillagászt faragni belőled - nyugtatta meg Bernstein a fejezet végén olvasóját ám
remélem, sikerült ráébresztenem téged e felfedezés csodájára.” Aztán elmesélte, hogyan
következtetett Leverrier Newton nyomdokain haladva, pusztán a többi bolygó pályaadatai alapján a
Neptunusz létezésére. „Ezért: Tiszteld a tudományt, tiszteld a tudományt ápoló férfiakat. És tiszteld az
emberi szellemet, mely élesebb az emberi szemnél!”

Nem, csillagászt nem faragott Bernstein Einsteinből. De „a szellem, mely élesebb az emberi
szemnél”, már jó ideje felébredt benne. Később, saját képletei alapján ő maga tett olyan jóslatokat,
amelyek sehogy sem következtek a newtoni rendszerből. Elméletével mindenekelőtt a Naprendszer
egy olyan sajátosságát értelmezte, amely a Neptunusz felfedezését követően már csak egyedül vetett
árnyékot Newton tökéletes égi mechanikájára. Ez a folt a Merkúr perihélium-mozgása - az a görbe,
amelyet a Merkúr napközeli pontja ir le a bolygó éves keringése során. Ez a görbe picit eltért a
kiszámolt pályától.

Pontosan úgy, ahogyan a Neptunusz esetében, az akkori csillagászok hosszú ideig itt is feltételezték,
hogy egy további, eddig még fel nem fedezett bolygó okozza az eltérést. Még nevet is adtak a
hipotetikus bolygónak, Vulkánnak nevezték el. A Vulkánt azonban soha nem találták meg, nem is
találhatták. Mert nem létezik. Newton egyenletei hibás előrejelzést adtak. A Merkúr viselkedését nem
tudták megmagyarázni. A kutatók újra és újra megpróbálták leküzdeni ezt a képtelenséget, anélkül,
hogy újabb bolygót feltételeznének a Naprendszerben. A Merkúr perihélium-mozgását csak az
általános relativitáselmélet volt képes maradéktalanul értelmezni.

Még nagyobb izgalommal követte nyomon a fiatal Einstein annak a jelenségnek a kutatását, ami őt
talán mindenki másnál jobban foglalkoztatta. A fényről van szó, amelynek kettős természetére 1905-
ben világított rá a „fénykvantum-hipotézissel”, ami a kvantumelmélet alapjává vált. Aaron
Bernsteinnél ezt találta: )rA fény hírnök, mely a messzi távolban végbemenő eseményekről tudósít
bennünket.” „A fénynek ez a törvénye a világegyetem bármely sarkában érvényes, [...] bármely fajta
fényre, legyen bár távoli vagy közeli, erős vagy gyenge.” Albert számára olybá tűnt ez, mint egy krimi,
mely a fény sebességének meghatározásáról szól.

Az első látványos eredményt Olaf Rflmer érte el 1676-ban, mikor még 70 év sem telt el a távcső
felfedezésétől. Ő ugyancsak a Jupiter holdjait vonta vizsgálat alá, mint Galilei, akit a holdak létezése
győzött meg a kopernikuszi világkép helyességéről. A Naprendszer legnagyobb bolygójának
mellékbolygói ugyanúgy elsötétülnek, mint a mi Holdunk, amikor a Jupiter árnyékába kerülnek.
Römer kiemelten foglalkozott az lóval, az akkor ismert négy Jupiter-hold közül a legbelsővel. Feltűnt
neki, hogy a holdfogyatkozások rendszeresen késnek a számításokhoz képest, az eltérés 22 perc.

R0mer helyesen arra következtetett, hogy a késések a bolygónak (és holdjának) a Földhöz és a
Naphoz viszonyított helyzetével állnak összefüggésben: ha a Jupiter és a Föld a Nap egyazon oldalán
tartózkodik, akkor a fény (és vele az elsötétülés „híre”) előbb érkezik a Földre, ha ellenkező oldalán,
akkor később. Azaz az utóbbi esetben a fénynek nagyobb utat kell megtennie, és ehhez hosszabb időre
van szüksége. A megtett útból és az út megtételéhez szükséges időből ki lehet számítani a sebességét.

R0mer először 5 percet tévedett a mérésnél. Az adatai alapján kiszámolt fénysebesség 210 000
kilométer/másodpercnek adódott - ez akkoriban óriási sebességnek tűnt. És óriási elképzelésnek:
némely kortársa nehezen tudta elfogadni, hogy a fény terjedéséhez időre van szükség. További
mérései a dán csillagászt közelebb vitték a helyes értékhez, ami 299 792 kilométer/másodperc.

Jó néhány megdöbbentő hasonlóságot fedezhetünk fel Bernstein könyve és Einstein későbbi

gondolatai között. Ahogy a szerző az aberráció jelenségét, vagy ahogy ő mondta, a fénynek a Föld
mozgása miatti „eltévedését” elmagyarázta: „Képzeljük el, hogy valaki a vasúti töltés mellett állva
pisztollyal rálő a mellette el-száguldó vasúti kocsira.” A golyó átüti a kocsi falát, majd a kocsin
áthaladva a szemközti falat is. Mivel a kocsi ez alatt az idő alatt is mozgásban van, „a kocsiban ülő
utas a két becsapódási hely alapján arra következtet, hogy a kocsira nem merőlegesen, hanem ferdén
lőttek rá.”

A földi csillagkutató helyzetére lefordítva a dolgot: valamely égitestről a távcsőbe érkező fény a
csőben -és a megfigyelő szemében is - a Föld mozgása miatt ferde pályát ír le. „Az alatt a picinyke
idő alatt, míg a fény végighalad a távcsövön, a Föld a távcsővel együtt továbbmozdul - magyarázta
Bernstein. - Ha tehát állócsillagot akarunk megfigyelni, akkor a távcsövet egy pici szöggel el kell
mozdítani.” Ez az elmozdítás kiegyenlíti a fény aberrációját. Olyan ez, mint amikor a gyalogos az
esőben ferdén tartja az esernyőjét azért, hogy minél kevesebb esőcsepp érje a testét.

A bámulatos felfedezés James Bradley angol csillagász 1725-ös megfigyeléseire nyúlik vissza. Az
angol tulajdonképpen az állócsillagok Földtől való távolságát akarta meghatározni. Ehhez azonban
nem voltak elég jók a rendelkezésre álló optikai eszközök. „De mint az oly gyakran előfordul a helyes
cél felé vezető úton -írta Bernstein - Bradley is a keresett igazság helyett egy másik, nem kevésbé
fontos igazságra lelt.”
Bradley — és Bernstein szemében ez a döntő mozzanat - arra jött rá, hogy az „eltévedés" mértéke
minden csillagra ugyanaz, teljesen mindegy, milyen messze van a Földtől. És ebből - helyesen - arra
következtetett, hogy minden fajta fény ugyanakkora sebességgel mozog - ez Einstein speciális
relativitáselméletének egyik alapelve: a fénysebesség állandó.

De végül is milyen természetű a fény? Newton elgondolása szerint kicsinyke részecskékből áll,
melyek lövedékként hasítják a teret. Nagy ellenlábasa, a holland Christian Huygens viszont amellett
érvelt, hogy a fény hullámjelenség. 1801-ben a holland mellé állt Thomas Young angol orvos,
egyiptológus és fizikus. Ő a fény egyik tulajdonságával, az interferenciával érvelt: két fénysugár,
akárcsak két vízhullám, képes erősíteni vagy kioltani egymást.

Mivel ebben az időben Newtont szinte csalhatatlannak tartották, Young kezdetben nem tudott
felülkerekedni. A fény hullámelmélete lassacskán mégis beigazolódott, elsősorban a francia Augustin
Fresnel laboratóriumi körülmények között végrehajtott interfe-rencia-kísérleteinek köszönhetően.
Negyed évszázadon belül általánosan elfogadottá vált.

Felmerül azonban a kérdés, hogy mi a fényhullámok hordozóközege. Ha nem a víz, mint a tenger
hullámainál, nem is a levegő, mint a hanghullámok esetében, akkor hát mi az, ami rezeg? A
mechanikában való megingathatatlan hitüknek köszönhetően a fizikusok itt egy elképzelés rabjává
váltak, ami aztán egy évszázadon át megszabta gondolkodásukat. Mivel nézetük szerint léteznie kell
egy mechanikai módszerekkel megragadható valaminek, ami a fényhullámokat közvetíti, posztuláltak
egy hipotetikus közeget, az étert. Bár az étert soha senki nem látta, nem mérte meg tulajdonságait,
kiválóan alkalmas volt a fény hullámtulajdonságainak magyarázatára. Bernstein azt írta, hogy „éppen
a csillagászati jelenségek miatt most már semmi kétség nem merülhet fel az éter létezésével
kapcsolatban”. Tévedés, amit végleg Einstein korrigált a későbbiekben.

Könyveiben Albert korán rátalált arra a módszerre, amelyhez hasonlót későbbi kutatói programjában
is megvalósított. Egyszerre indult el - elméleti úton — a világegyetem két véglete, a legkisebb
részecskék mikroszkopikus világa és a galaxisok felé. ,Akárcsak most a fényidő az eddig
megmérhetetlen mennyiségek esetében, úgy lesz majd a fényhullám hosszából is egyfajta etalon az
atomok ma még láthatatlan és megmérhetetlen világában” — írta Bernstein szinte prófétaként.

Mint az utazó Jonathan Swift híres regényében, úgy nyomult előre Einstein is az óriások és a törpék
földjén. Ő azonban, Gullivertől eltérően, egyszerre tört kétféle célpontja felé. És amikor megérkezett,
példátlan kísérletet tett arra, hogy Lilliput és Brobdingnag országát egyetlen nagy nemzetté kovácsolja
össze.

Olvasmányélményei alapján Einstein szinte mindenről értesült, amit a tudomány gimnazista koráig
felfedezett. A kémia a 19. század folyamán óriási lépésekben fejlődött - különösen azt követően, hogy
Antoine Laurent Lavoisier francia kémikus rendet teremtett a kémiai elemek között uralkodó
káoszban, az angol John Dalton pedig bevezette a kémiába az atomelméletet. A fizikának még jó egy
évszázadra volt szüksége, hogy elfogadja az atomok létét, pedig azt már az ógörög Dé-mokritosz is
feltételezte. Az atomok elismertetéséből Einstein is kivette a maga részét, 1905-ben jelent meg A
molekulák méretének új meghatározása c. munkája.

Albert mindent megtalált a könyvekben - a kérdéseket és a válaszokat is, amelyekre később szüksége
volt a fizika újraépítéséhez. Különösen a mágnesség és az elektromosság - mely „a fény ikertestvére”
- ragadta meg, mert most a felfedezések és az elméletek felől közelített ahhoz a világhoz, amelyet apja
gyárában gyakorlatból már ismert. Bernstein újra és újra emlékeztette őt arra, hogy az anyag, ősanyag,
elektromos fluidum csupán szavak, melyekkel olyan dolgokat nevezünk meg, amelyek valódi
mibenlétét egyelőre homály fedi. Einstein később ugyanezt így fogalmazta meg: )rA fizikai fogalmak
az emberi szellem önkényes teremtményei.” Bernstein mégis kifejezésre juttatta azt a meggyőződését,
hogy „a természet általunk vizsgált titokzatos erői csupán egyetlen természeti erő különféle
megnyilvánulásai”.

A 19. század elejéig az elektromosságot és a mág-nességet két különböző jelenségcsoportnak

tartották. Bizonyos természeti jelenségek mégis az elektromosság és a mágnesség kapcsolatára
utaltak: például a villám mágnesezte a vasat és kitérítette az iránytűt eredeti irányából. Hans Christian
0rsted dán fizikus 1820-ban felfedezte, hogy a vezetékben folyó elektromos áram ugyanilyen hatással
van az iránytűre. Tizenegy évvel később egy tehetséges kísérleti fizikus, Michael Faraday Angliában
észrevette, hogy ez a hatás fordítva ugyanúgy működik: ha az elektromos vezető mentén egy mágnest
mozgatunk, akkor az a vezetékben elektromos feszültséget kelt. A dinamók és a generátorok
áramtermelésének ma is ez a „mágneses indukciónak” nevezett jelenség az alapja. Faraday egy
felfedezéshullámot indított el, mely végül elektrotechnikai forradalommá nőtte ki magát. Albert apja
és nagybátyja, vállalkozásuk révén, szintén ebben a forradalomban vett részt.

Faraday érdeme, hogy tisztázta az elektromos és mágneses jelenségek viszonyát, melyeket attól fogva
már közös névvel, az elektromágnesség névvel illetett a tudomány. Faraday azt is megmutatta, hogy az
elektromosság és a mágnesség egymással nem statikus, hanem dinamikus módon függ össze, vagyis a
mozgás kapcsolja össze őket. „Indukciós törvénye” szerint nem csupán indukálni lehet áramot, hanem
az árammal gépeket is működtetni lehet. Másfelől Faraday, a gyakorlatias ember, erővonalakról
beszélt, amelyek együttesen „mezőt” alkotnak. Az erővonal-felfogás alapja szintén egy kísérlet - ha
papírlapra vasreszeléket szórunk, és a lapot egy mágnes fölé helyezzük, a vasreszelék szabályos
mintázatot vesz fel a papírlapon, mintegy kirajzolja az említett „erővonalakat”.

A mező fogalmával új szereplő lépett a természetkutatás színpadára. Ez az, ami Einsteint egész életén
keresztül fogva tartotta. Faraday elképzelése szerint a mező, például a mágnes által keltett mező, a
teret kitöltő tulajdonság - olyan tulajdonság, amely erőt gyakorol a térben lévő testekre, például egy
vasdarabra.

Newton a maga idejében Galilei elképzeléseit mar tematikai szempontból rendkívül elegáns elméleti
formába öntötte. Most megint egy brit foglalta elegáns matematikai struktúrába Faraday intuitív
elképzeléseit. A 19. század hatvanas éveiben a skót James

Clerk Maxwell addig soha nem tapasztalt mértékben bonyolult rendszert vezetett be a fizikába - a
Maxwell-egyenleteket. Maxwell művében volt valami, ami különösen lebilincselte az ifjú Albert
fantáziáját: Maxwell két különböző területet, az optikát (a fénytant) és az elektromosságot egyetlen
elméletben egyesített azáltal, hogy felismerte: a fény is elektromágneses hullám.

Vajon mire gondolhatott a fiú, amikor „a fény hírnök szerepéről” olvasott, melyről Aaron Bernstein a
következőket írta: „Ebben az értelemben mi mindig csak a múltat látjuk, soha nem a jelent.” A
különböző égitestek fénye tőlünk való távolságuk függvényében más-más idő alatt érkezik a Földre. A
Napról nyolc perc alatt, a Jupiterről már 52 perc alatt jut el hozzánk a fény, az Uránuszról pedig még
két óránál is hosszabb idő alatt. Ám teljesen új dimenziót nyitnak az állócsillagok. A hozzánk
legközelebb eső Alpha Centauri fénye csak 3 évvel azt követően jut el az emberi szembe, hogy a fényt
a csillag kibocsátotta, a második legközelebbi állócsillagé, a Lant csillagképben található Vegáé
viszont már csak 12 év és egy hónap elteltével.

,A világegyetem ilyen eseményei mintha a múlt hangjai lennének - írta Alexander Humboldt. - Joggal
állíthatjuk, hogy nagy távcsöveinkkel egyidejűleg hatolunk be a tér és az idő mélységeibe.” Mert „a
csillagos ég látványa nem egyidejű jelenségeket takar.” Mintha csak tablettában adagolnák, az ifjú
Einstein tálcán kapta életének nagy témáit: a teret és az időt bensőséges kapcsolat fűzi egymáshoz, a
fény és az idő különös módon összefüggenek, az események egyidejűsége a megfigyelő helyzetétől
függ.

Ezek az összefüggések arra ihlették a berlini illetőségű Félix Ebertyt, hogy a témáról könyvet írjon. A
könyv a szerző nevének feltűntetése nélkül először 1846-ban jelent meg Németországban, majd egész
Európában, sőt az Egyesült Államokban is nagy népszerűségre tett szert. Amikor Eberty könyvét
1923-ban újra kiadták, immár a szerző nevének feltűntetésével, nem kisebb személyiség írta hozzá az
előszót, mint Albert Einstein.

Ennek a figyelemre méltó műnek egyes szakaszai a tudományos fantasztikum világába csapnak át - bár
a mű szilárd tudományos tényeken alapul. A szerző megfordítja a fénysugarak útját, és különböző
távolságokra lévő csillagokon ülő megfigyelők szemével tekint a Földre. Ily módon egyfajta időgépet
alkot, amelynek segítségével utazásokat tesz a múltba.

„Mivel a világegyetemben végtelen sok csillag van szétszórva - írja -, visszamenőleg tetszőleges
évszámhoz találhatunk egy csillagot, amelyről nézve Földünk adott korszaka éppen jelennek látszik.”
A „múltbéli dolgokra vonatkozó isteni mindentudás” egyszeriben természetes magyarázatra lel. „Mert
ha Isten szemét a tér minden pontjában jelenlévőnek gondoljuk, úgy egyidejű rálátása lesz a
világtörténelem egész lefutására.”

Eberty olyan „festményről” beszél, „mely egyszerre fogja át a teret és az időt, és mindkettőt a maga
teljességében mutatja, úgyhogy többé már nem is vagyunk képesek megkülönböztetni és szétválasztani
egymástól a térbeli és az időbeli kiterjedést.” Egyes sorai olybá tűnnek, mintha maga is részt vett
volna egy időutazás són, s bepillantott volna Albert Einstein világába: „Ily módon az időbeli és a
térbeli kiterjedést a szemlélettel összhangban oly közel hoztuk egymáshoz, hogy a teret és az időt
külön-külön egyáltalán nem is ragadhatjuk meg. Mert két, időben egymás után következő esemény a
térben egymás mellett helyezkedik el.”

Itt a speciális relativitáselmélet egyik központi gondolatát is felismerhetjük: a szempillantás a fénnyel

utazik. Vagy másként kifejezve: a fény magasságában az idő úgyszólván be van fagyva. Eberty
kedvére eljátszadozik ezzel a gondolattal: „A gyilkosság nemcsak a padlón hagy kitörölhetetlen
vérnyomokat, a gaztett a világegyetem térségeiben is egyre tovább tükröződik.” Ha a Földről olyan
pillanatfelvételt küldenénk az űrbe, melyen felismerhető egy óra, akkor a felvétel (ős)ideje is eljutna
a fénnyel a távoli megfigyelőkhöz, mintha az óra az utazás közben megállt volna.

„A világegyetemben tehát rendelkezésre áll minden esemény valóságos és hiteles archívuma, mely a
fény rezgéseire bízva egyre tovább terjed.” Mert „egy nagyobb és igazabb világ és világtörténet
részeként nemcsak a mi világunk, hanem az összes létező világ nyoma is egyre tovább terjed”.

E mögött a háttér mögött a tényleges tudományos fantasztikum világa már egészen más színben tűnik
fel. ,yilágos - mondja az időutazó H. G. Wells Az időgép című, 1895-ben megjelent regényében -,
hogy minden valódi test négydimenziós: van hossza, szélessége, magassága és tartama.” Az ötlet
eredeti, de nem új. Mindenesetre a matematikus Hermann Min-kowski teljesítette ki Einstein
speciális relativitáselméletére alapozva.

„Az idő csupán a világtörténelem ritmusa - nyilvánította ki Eberty 1846-ban. - Az időtartam nem
szükségszerű jellemzője a történéseknek. Kezdet és vég egybeeshet, mégis minden egy középpontot
ölel körbe.” „Időmikroszkópja” arra szolgált, hogy egyfajta kozmikus mozi nézőjeként nagyító alá
vehesse a világtörténet filmjének eseményeit, lerövidítse vagy elnyújtsa azokat

- ötven évvel a mozgófilm feltalálása előtt.

A szerző az összezsugorított tér és a felgyorsult idő gondolatával is eljátszadozott. Mi lenne, ha „egy

év hat hónap alatt telne le”? Kortársait, akik nem voltak járatosak az efféle gondolati játékokban,
biztosan meglepte a válasz: „Semmilyen változást nem tapasztalnánk - állapította meg Eberty, már a
speciális relativitáselmélet szellemében és tökéletesen helyesen ugyanis az idő múlását csak más
időtartamokkal való összehasonlításban, méréssel határozhatjuk meg”.

Ugyanez áll az Elberty által bemutatott összezsugorított térre is. Észrevennénk a változást? „Egy ilyen
kicsinyítést követően, ugyanazon a jogon, mint Lilli-put országának lakói, teljesen normális méretű
embernek tartanánk magunkat.” Az efféle fantazmagóriáknak Einstein később tudományos alapot adott,
mintha a közel fénysebességgel haladó utasról írva, aki semmit nem érzékel állapotából, csupán
Elberty régi képzeletbeli utazóját idézte volna fel újra.

Kari Clausberg kultúrtörténész szerint ezek a „fikciók és képzelgések” szolgáltak melegágyul a

tudományos teremtőerő egy új fajtájának, a gondolatkísérletnek a kialakulásához, mely a 20.
században vívta ki magának a legnagyobb megbecsülést. Ennek a művészetnek vitathatatlanul Albert
Einstein volt a mestere.

Einstein töprengései közepette a feltételes módot kijelentő módba tette át. „Mi lenne, ha követnénk a
fénysugár útját? Mi lenne, ha meg is lovagolnánk?” Egyes adatok szerint 16 évesen tette fel magának
ezeket a kérdéseket. Önéletrajzi feljegyzéseiben nem említi, hogy ezek a gondolatok ösztönözték volna
későbbi munkájában. A fenti kérdések szinte szó szerint megtalálhatók Bernstein könyveiben. A
válasz pedig - ha úgy tetszik - a speciális relativitáselméletben.

5. fejezet

Az örökség kötelez

Munkában az Einstein-nyomozók

Mindenki visz magával valami titkot a sírba, ki többet, ki kevesebbet. Mindaz, amit egy közönséges
halandó maga után hagy, néhány generáció alatt elvész. Az Einstein léptékű nagyságokról azonban,
akik már életükben legendává váltak, nem egykönnyen feledkezik meg az utókor, úgy is mondhatnánk,
hogy nem adatik meg nekik a feledés kegye - mindez nézőpont kérdése.

„Minden megnyilatkozásomat világgá kürtölik” -mondta egyszer. És amint kilehelte a lelkét, a rövid
boncolást egy újabb követte, immár a tudomány boncasztalán.

Jeruzsálem, Héber Egyetem. Dísztelen könyvtárépület. A kölcsönzőpulttól és a hallgatók zsivajától

távol található az Einstein-archívum, az Einstein-kutatás Szent Grálja. Kereken 80 000 ügyirat,
Einstein tollából származó értékek, mindenekelőtt levelek, cédulák, jegyzetek, naplók, vázlatok,
felvetések, mellékszámítások, kéziratok, mindenféle irkafirka, ami fennmaradt az idő rostáján, de
útlevelek, okmányok, fényképek is. Minden tétel savmentes szürke kartonmappában, a mappák
ugyancsak savmentes kartonpapírból készült dobozokban. Kétoldalt a mennyezetig

érő polcokon sorakoznak az anyagok, itt minden Einsteinről szól.

Közönséges halandó nem léphet be ebbe a szentélybe. Az arra feljogosított szakemberek egy félreeső,
ablaktalan szobában, szigorú felügyelet mellett tekinthetnek bele a dokumentumokba. Az itt található,
többnyire már megsárgult papírdarabok a szabadpiacon sok milliót érnek. Néhány dokumentum
sorsáról azonban még a szakértők sem tudnak. Nem csupán számlakönyvekről és válási papírokról
van szó, a hagyaték szigorú őrzői és az aggódó örökösök akarata szerint máig zár alatt van néhány
magán- és szerelmeslevél.

Izrael állam hivatalos vendégei újra és újra kifejezik óhajukat, hogy szeretnék megnézni az
archívumot. Meg is tekinthetik a fizikus gondosan vasalt ruhatárát, a könyvtárát, az „unglaublich naiv”
bejegyzést Bertrand Russell egyik könyvében, Einstein Brecht-nek szóló levelét Brecht Galilei élete
c. színművéről, egy kislánynak küldött levelét, melyben biztosította a címzettet arról, hogy „sok
csúnya bácsitól eltérően neki nincs szőr a kezén”. Láthatnak ott egy 1912-ből származó, gondosan
őrzött kéziratot is, amelynek 38. oldalán szerepel a közismert E — m<? képlet. így hát a „zsidó szent”
- itt így tisztelték őt - végül csak hagyott maga után olyan relikviákat, amilyenekről ő maga nyilván
nem is álmodott.

Pasadena, a California Institute of Technology. Kétszintes épület, a faszerkezetű házak utánzata,

körülötte gondozott gyep. A bejárat előtt álló kék táblán fehér felirat hirdeti: „Einstein Papers
Project”, alatta Einstein nevének kezdőbetűi, saját kézírásával. Ez a hely az Einstein-kutatások
központja. Iratrendezők sora, regiszterek, halványsárga kartonmappák, tűzálló acélszekrények, a
Jeruzsálemben lévő eredeti anyagok fotókópiái, megint kereken 80 000 dokumentum, az izraeli
Einstein-archívum ikertestvére, biztonsági okokból az épület alagsorában elhelyezve.

Az itt dolgozó történészek és fizikusok egy példátlan, negyven vagy tán ötven éve folyó vállalkozás
résztvevői: „Einstein összegyűjtött írásait” rendezik kiadás alá. Súlyos, fekete borítójú kötetek ezek,
külsőre szinte régimódiak. Egyetlen Einstein-kutató vagy életrajzíró sem hagyhatja őket figyelmen
kívül. Első megjelenésük óta, vagyis több mint 25 éve a Collected Papers of Albert Einstein (Albert
Einstein összegyűjtött művei) a legfőbb forrása a fizikusra vonatkozó ismereteinknek. A közzétett
írások egy része a hagyatékából származik. A másik része azonban - s erre az itteniek nagyon büszkék
- saját kutatásaik eredménye. Nagyon lelkesek, egy detektív szimatával kutakodnak szerte a világon,
archívumokban és hagyatékokban. S ha kombinációs készségük révén eddig ismeretlen
dokumentumnak jutnak birtokába, „történészszívük mindjárt gyorsabban ver”.

Anne J. Kox amszterdami professzor mondta ezt, aki Hollandiából néhány hónapra jött át Pasadenába.
Előtte szisztematikusan átvizsgálta a rendelkezésére álló forrásokat, s utalást talált egy levélre, melyet
Einstein írt holland kollégájának, Adriaan D. Fokkemak. Kox végighaladt a megboldogult tudós
alagsori archívumába vezető lépcsőkön. Az elektronikus adatbankban 7 db Fokkernek címzett levél
szerepelt, köztük az egyik dátum nélkül: 73. fiók, 264-es számú dokumentum. Ez lesz az! Amint Kox
kezébe vette a keresett papírt, örömében elállt a lélegzete. „Tudtam!” Az írás 1919-ből származott,
július 30-án keltezték Luzernben, Svájcban. Nem szenzáció, de mégis egy újabb építőelem a nagy
kirakós játékban.

A sorokból kiviláglik, miért nem látogatta meg Einstein a svájci Árosában a beteg Fokkert. „Azt a
néhány napot, amit svájci látogatásomra tudtam kiszakítani, anyámmal kellett eltöltenem, aki
szanatóriumban fekszik.” Az anya rákbetegsége végstádiumába jutott. A levél arra is jó példa, hogyan
menekült Einstein a „csupán személyes jellegű” dolgok szorításából: „Az élet mindannyiunkat kemény
próbára tesz. Még szerencse, hogy bizonyos mértékig ki tudunk bújni a bőrünkből, és képesek
vagyunk objektív dolgokkal foglalkozni, amelyek elvont magasságába már nem hallatszik fel az élet
jajkiáltása.”

A levél e mozgalmas idők „német politikai mentalitásáról” is elárul valamit, továbbá arról, hogyan
ítélte meg Einstein a németeket: „Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy egy minden
aggálytól mentes, féktelen kisebbség eszközeivé váltak. Ezért aztán a a »kikényszerített béke« útján
való leszerelés számukra nem frázis vagy képmutatás, hanem őszinte átélés.” Aztán visszatér a
tudományhoz, mint kiindulási ponthoz: „Mégis úgy tűnik, hogy megfelelő koordinátaválasztás mellett
az univerzum tömegei közelítőleg nyugalomban, statisztikai egyensúlyban vannak.”

A haldokló anya, menekülés személyes élményeinek siralomvölgyéből, az I. világháború bűnei, az

univerzum szerkezete - az akkori Einstein mintha mindent gyújtólencséje alá helyezett volna. Ha
csupán ez az egy levél állna rendelkezésünkre, akkor is sokat megtudhatnánk belőle Einstein
mindössze néhány hónappal azelőtti lelkiállapotáról, hogy bevonult a tudomány oszlopcsarnokába,
átélte az első komoly politikai támadásokat és meghalt az édesanyja.

Kezünkben van 80 000 dokumentum, és mégis nehéz megfelelő ítéletet alkotnunk. A dokumentumok
java Einsteintől származik, jóval kevesebb az olyan, amit neki, és még sokkal kevesebb, amit róla
írtak. Különösen igaz ez életének első felére, az 1919 előtti időkre. Ami ezután jelent meg róla, azt
gyakran eltorzítja a tisztelet (és nem ritkán a gyűlölet). Az Einstein-mítosz nagyobb, mint Einstein
maga. A legenda elfedi a hús-vér személyt. Ráadásul 1919-től, Einstein ismertté válásától a projekt
mintha egy hangrobbar nás kellős közepébe került volna. A hatalmas mennyiségű anyaggal nem
lehetett a szokott módon megbirkózni. Levelek és publikációk tömege, megszámlálhatatlan
mennyiségű újságcikk jelezte napnál is világosabban: Einstein életében gyökeres fordulat állt be.

Az új helyzetre való tekintettel Diana Kormos Buchwald, a projekt vezetője, szerkesztőségi

értekezletet hívott össze. A professzorasszonyon kívül egy holland, egy német, egy iráni, egy izraeli,
egy magyar és egy amerikai szakértő foglalt helyet a tárgyalóasztal mellett.
A főnökasszonynak nem kell hosszaséul ecsetelnie a kialakult helyzetet. Ö volt az első ezen a poszton,
aki nem rendelkezett többéves tapasztalattal az Einstein-kutatásban. így a szakma erősen szemmel
tartotta. Az új kötetnek 1920. április 30-cal le kell zárulnia, a tervezettnél pontosan két hónappal
rövidebb időszakot ölelve fel Einstein életéből. Hozzájárul-e ehhez a kiadó? Buchwald visszavonult
a szobájába, onnan telefonált. Várnia kellett a válaszra. Az ajtó sokáig csukva maradt. Mögötte a
főnök csak ült magányosan, cigarettázott. Nem mindennapos esemény egy kaliforniai kampuszon.
Végül kinyílt az ajtó - füstjelek. A kiadó megadta a hozzájárulást. Véglegesíthetik a kéziratot.

A professzorasszony vacsorára hívta csapatát az Athenaeumba. A Caltech tiszteletre méltó

vendégháza mindössze néhány száz méternyire van a projekt szakmai épületeitől. A munkatársak éltek
az alkalommal, hogy megtekinthetik az első emeleten lévő úgynevezett Einstein-lakosztályt. A
lakosztály, melyben pasa-denai tartózkodásakor rendszeresen éjszakázott a hős, kivételesen üres volt.
Már a lépcsőfeijárón szembetalálkozhattak vele. Az egyik falmélyedésben Einstein mellszobra látható
ugyanis, Helaine Blum szobrászművész alkotása. Olyan ábrázolás, mely megfelel a róla alkotott
általános képnek: elgondolkodó, komoly, áthatolhatatlan tekintet.

A lakosztály ablakaiból a parkra emlékeztető kam-pusz pálmáira, narancsfáira, vízeséseire és

árkádjaira nyílik kilátás. Einsteinnek tetszett ez a kaliforniai Árkádia az örökké kék ég alatt. 1930-ban
ezt jegyezte fel útLnaplójába: „Pasadena egy óriási kert, derékszögű utcái mentén pálmákkal,
kislevelű tölgyekkel és feketeborsfával díszített kertekben villák sorjáznak. — Huncutul hozzáfűzte: -
Utóbbiak kedvéért borsoznak túl minden ételt.”

Az Einstein-csapat a faburkolatú lakószobában egy csoportképhez állt össze. Csupán egyvalaki

hiányzott a képről: Róbert Schulmann professzor, aki sok éven keresztül a projekt vezetője,
negyedszázadon át pedig a lelke volt. Gyors és furfangos észjárású ember, kreatív, sőt ha kell,
agresszív is - ezek a tulajdonságai biztosították helyét az Einstein-világban. ő a szarvasgombavadász
a detektívek sorában. Szimatának, kellemének, meg nem alkuvásának köszönhető számos döntő
eredmény, sőt szenzáció. Pasadenától távol él, repülőgéppel öt óra távolságra, de ez a távolság a
számítógépen egy klikkeléssel áthidalható.

Bethesda, Washington, egy tágas lakás. Ez a mes-terdetektív bázishelye. Európa jut az ember eszébe,
amikor Schulmann és felesége vacsorához ül. Az asztalon töltöttkáposzta. Mellé rozskenyeret esznek.
Judit Magyarországról származik, magyarosan is főz. A száműzöttek osztályrésze, az emigránsok
terhe, hogy hazájukat soha nem tudják egészen elfelejteni.

Schulmann a Fülöp-szigeteken született, német beszédén a bécsivel keveredő bajor akcentus érződik.
Szülei odavalók. Tiszta, egyszerű, köznapi angoltudását Los Angelesben szedte fel. Négy éve ment rá.

Az Einstein-projekttel 1981-ben találkozott először, hat évvel azelőtt, hogy az összegyűjtött írások
első kötete megjelent. Mindenekelőtt neki köszönhető, hogy a mű megjelenését nagy csinnadratta
övezte. Kutatásaiból ismerte meg a világ Einstein életének árnyoldalait és szakadékait, melyet az
érintett soha nem vert nagydobra, s szándéka szerint az örökre titokban maradt volna.

A hagyaték Einstein által kinevezett őrzői egészen másként képzelték a dolgokat. Ott volt először is
He-lene Dukas. Egy pénteki napon, 1928. április 13-án lépett be Einstein életébe. Einstein, egyik
nagy összeomlását követően, hosszas lábadozásnak nézett elébe, ezért kisegítőt keresett, aki addig is a
rendelkezésére áll. Dukas abban az időben épp munkanélküli volt. Ez az állapot soha többé nem tért
vissza. Ezen a pénteki napon megtalálta élete célját, akit Albert Einsteinnek hívtak. Új munkaadója
így beszélt róla: jme Dukas kisasszony, az én hűséges segítőm. Nélküle senki sem tudná, élek-e
egyáltalán, mert minden levelemet ő írja.”

Dukas „magas, vékony, szigorú tekintetű fiatal nő volt, akinek tartózkodó viselkedése erős, olykor
rosszindulatú személyiséget takart”. Einstein titkárnője, később háziasszonya és szakácsnője lett, a
családdal együtt kivándorolt az Egyesült Államokba, sőt Einstein második felesége, Elsa asszony
1936-ban bekövetkezett halála után annak cerberus funkcióját is átvette, védte a mítoszokkal körülvett
férfit, az újságírókkal pedig úgy harcolt, mint „természetes ellenségeivel”.

Amikor 1982. február 10-én, 87 éves korában elhunyt, harcostársa, Ottó Náthán ezt mondta róla
,közös ellenségüknek”, a sajtónak: „Azzal, hogy ő meghalt, Einstein másodszor is meghalt.” Náthán
volt a második számú vagyonkezelő. Már a weimari időkben elismert közgazdász, a kormány
tanácsadója. A nácik elől menekülnie kellett. Az Einstein-családot az emigrációban ismerte meg,
röviddel azután, hogy azok megérkeztek az Egyesült Államokba. Princetonban a család barátjává,
gazdasági ügyekben pedig tanácsadójává vált. Közben erős szövetséget kötött Helen Dukasszal, akit
csak keresztnevén, Helennek szólított.

„Náthán még a földet is imádta, amire Einstein rálépett - mondja Schulmann. - És igazi terrierként
viselkedett, amikor Einstein érdekeinek védelméről volt szó.” Kézenfekvő, hogy 1950-ben kelt
végrendeletében Einstein, aki olyan képet akart maga után hagyni az utókornak, mely mentes minden
személyes vonatkozástól, teljes hagyatékát az említett két emberre bízta. Azok ketten, állítja
meggyőződéssel Schulmann, „Isten ajándékának tartották Einsteint”.

Náthán már néhány órával Einstein halála után átvette kijelölt szerepét. Ő állt ott a boncteremben,
amikor Thomas Harvey felnyitotta a tetemet és kivette a halott agyát. Hagyta, hogy a szervet Harvey
birtokba vegye. Élete végéig kapcsolatban maradt a patológussal, hogy értesüljön róla, ha a szerven
végzett vizsgálatok eredményre vezetnek. Nem kétséges, milyen eredményre várt: „Náthán azt akarta
hallani, hogy az agy vizsgálatai Einstein szuperzsenialitását bizonyítják” - állítja Schulmann.

Helen Dukas haláláig a Mercer streeti Einstein-házban lakott. Halhatatlan főnöke titkárnőjeként 1955
után is megválaszolta a professzornak címzett leveleket. Közvetett módon továbbra is fizetést kapott
szolgálataiért: Einstein nem csak személyes tulajdonát és további 20 000 dollárt hagyott rá. Amíg élt,
az Einstein írásaiból befolyó jövedelem is őt illette.

A hűség kifizetődő. Náthán és Dukas megnehezítették mindazoknak az életét, akik az akkoriban 42 000
tételből álló archívumhoz hozzá akartak férni. De ők is tisztában voltak vele, hogy tartósan nem
zárhatják el a világ elől a dokumentumokat. így aztán nem csoda, hogy fontos anyagok tűntek el,
akárcsak egy titkosszolgálati archívumból rendszerváltás után. Hogy pontosan hány dokumentumot
távolítottak el Einstein halála után a hagyatékból, azt senki nem tudja. De kétségtelen, hogy a
vagyonkezelők kiválogatták azokat az írásokat, amelyek Einsteint szerintük kedvezőtlen fényben
tüntették fel.

Einstein felfogása és akarata szerint hagyatékát egyedül a művei alkotják, írásai, elgondolásai,
eszméi, világképe - az a kép, amit a világ a továbbiakban róla alkot, már nem. Bár a hagyaték őrzői
őszintén hitték, hogy ebben a szellemben jártak el, mégis egy olyan Einstein-képet tálaltak fel az
utókornak, amihez ő soha nem adta beleegyezését.

Ilyen viselkedéssel rendszerint csak a kívánatossal ellentétes hatást lehet elérni. Minél jobban
elszigetelik a forrásokat, annál kitartóbbak az érdeklődők, minél szűkösebb a tájékoztatás, annál
kényszerítőbbek a kérdések, minél nagyobb a hallgatás, annál parttalanabb a gyanú és a feltételezés.

Még az ötvenes években történt, hogy a Harvard Egyetemről egy fiatal fizikus, Gerald Holton
meglátogatta Princetonban Helen Dukast. Egy konferenciára készülve eredetileg csupán egy-két
eredeti dokumentumba szeretett volna belenézni. Ekkoriban a hagyar ték két részre volt osztva: a
magánlevelezés java része továbbra is a Mercer streeti Einstein-házban volt fellelhető, a maradék,
túlnyomórészt tudományos és politikai anyagok az Institute fór Advanced Studyban, ahol Einstein
hivatali életének utolsó tizenkét évét el-töltötte. Holton az intézet kampuszán talált rá az idős hölgyre,
a főépület pincéjében, egy nagy, bejárható trezorban. „Nem voltam felkészülve arra, ami ott rám várt”
- mesélte Holton. Helen Dukas magányosan ült ott egyetlen lámpácska fénye mellett, hatalmas irat-
szekrényekkel körülvéve, és munkájába merült. „Láttára a sírkamrában ülő Júlia jutott eszembe.”

A szekrényekben a fizikus reménytelen összevisszaságot talált. Helen Dukas erejét szemlátomást

meghar ladta a feladat, hogy a rábízott hagyatékot rendezett archívummá alakítsa. Beleegyezésével
Holton és néhány hallgató vette át a munkát. Ezzel aztán megtört a jég. A hagyaték szigorú őrzője
sorra szállította be az intézetbe azokat az iratokat, amelyeket addig az Einstein-házban tárolt. Hogy
valaha hány olyan dokumentum létezhetett, ami soha nem került vissza az intézetbe, az az Einstein-
kutatás egyik ismeretlen tényezője.

A Szent Grál gyámjai és a Princeton University Press 1971-ben végre kialkudták azt a szerződést,
aminek alapján a kutatók máig dolgozhatnak. A becsvágyó projekt kezdetben mégis vontatottan haladt.
Némi huzavona után 1976-ban találtak egy alkalmas igazgar tót a Bostoni Egyetemről, John Stachel
személyében.

A relativitáselmélet szakértője 1977-ben költözött át Princetonba. Gyorsan megtapasztalta azonban,

hogy Dukas asszony nem adja fel egykönnyen a kincsei fölötti ellenőrzés jogát. „Az archívumhoz való
hozzád férést nagyon személyes alapon engedélyezte, teljesen arra hagyatkozva, hogy milyen volt a
viszonya a kérelmezővel.”

Valamirevaló tudós így nem dolgozhat. Mint kiadó, Stachel teljes szabadságot követelt. Erre Ottó
Náthán kezdett el akadékoskodni. Megtagadta a szóban forgó szerződés aláírását. Az ügy
döntőbíróság elé került. Náthán ellenfelének lett igaza, ő azonban nem nyugodott bele a döntésbe, az
eljárást minden lehetséges fórumon megtámadta. Csak 1980-ra merített ki minden jogi lehetőséget.
Végre elkezdődhetett a projekt megvalósítása.

Nathant egyre inkább falhoz állították. 1981 őszén alkalmazták Princetonban Róbert Schulmannt. A
fiar tál történészben kemény ellenfélre lelt az idős közgazdász. Mindamellett sok közös vonás volt
bennük. Például erősen kötődtek német gyökereikhez. A maguk módján mind a ketten nagyon kritikus
szemmel tekintettek az amerikai kormányzatra. Egyikük sem tudott semmit sem a fizikáról. És
egyformán megszállottak voltak, miközben egyikük védte azt, amit a másik felfedni kívánt.
Nyomozói hajlamától és történelmi érdeklődésétől azonos mértékben hajtva Schulmann új útra lépett:
nem csupán Einstein hagyatékában keresett utalásokat. Fölkerekedett, Európába utazott, addig
figyelmen kívül hagyott levéltárakat keresett fel, padlásokra mászott fel, elfeledett hagyatékok után
kutatott, korabeli tanúkkal beszélgetett, megismerkedett Einstein barátainak leszármazottaival,
interjúkat készített, kérdésekét tett fel. Fokozatosan óriási mennyiségű ismeretre tett szert, ami aztán
egyre újabb és újabb utazásokra ösztökélte.

1985 novemberének egyik estéjén kisebb társaság gyűlt össze Rés Jós fizikus házában, Zürich
külvárosában. Ötto Nathanra terelődött a szó, pontosabban az elhunyt zseni védelmében végrehajtott
egyik első akciójára. A vendéglátó csaknem egy évtizedig Einstein mellett dolgozott Princetonban,
most Európában gyűjtött pénzt a Papers Project számára. A sarkos történet, melyet Schulmann Jóst
elbeszélése alapján lépésről lépésre összerakott, még Einstein életében kezdődött, és végül
szenzációval végződött.

Mileva, Einstein első felesége hosszú szenvedést követően 1948. augusztus 4-én halt meg egy zürichi
klinikán. Mint az ilyen esetekben gyakran előfordul, menye vállalta fel az elhunyt háztartása
felszámolásár nak feladatát. Friedáról van szó, Einstein fiának, Hans Albertnek a feleségéről. Mikor
belépett a Huttenstras-sén lévő lakásba, fogalma sem volt róla, mi kerül néhány perccel később a
kezébe. Egy matrac alá dugva 85 000 svájci frankot talált készpénzben. A pénzt Mileva nyilvánvalóan
másik fia, Eduard gyógykezelésére tette félre, aki egy közeli idegklinikán tehetetlen orvosok
oltalmában élte a skizofrének szomorú életét.

Frieda felfedezett egy köteg levelet is, ami értékesebb volt, mint gondolta. Anyósa megőrizte az általa
akkor még oly nagyon szeretett Alberttel való kapcsolatának korai időszakából származó leveleket.
Frieda fogta a levélköteget, és magával vitte a kaliforniai Berkeley-be. Ott élt ugyanis férjével, aki az
egyetemen a hidraulika professzora volt.

Csaknem tíz évig semmi sem történt. A hagyaték gondozói azonban szemlátomást tudhattak a levelek
létezéséről, anélkül, hogy tartalmukat ismerték volna. Ottó Náthán már közvetlenül Einstein halálát
követően megkísérelte, hogy a levelek tartalmáról értesülést szerezzen Einstein fiától, Hans Alberttől.
Sikertelenül. 1957-ben Náthán másolatokat követelt az archívum számára. Hans Albert ellenállt. És
jó oka volt rá. Prieda elhatározta, hogy felfedi apósának emberi, érzelmi oldalát, s beszámolóját a
kényes levelekből átvett kivonatokkal együtt megjelenteti a zürichi Origó Verlagnál. A bevételt beteg
sógora, Eduard kezelésére szándékozott fordítani.

A terv megakadályozására Náthán és Dukas minden követ megmozgatott. 1958-ban egy svájci bíróság
elé vitték az ügyet, ami csúnya pereskedésbe torkollt. Hans Albert és Frieda ügyvédei azt a felfogást
képviselték, hogy a levelek a családra vonatkozó információkat tartalmaznak, ezért a családnak joga
van nyilvánosságra hozni őket. Az ellenoldal azt fejtegette, hogy mint irodalmi művek, a levelek
Einstein hagyatékának részét képezik. A bírák végül az utóbbi érvelést fogadták el. Friedának nem
adatott meg, hogy az ítélet ellen fellebbezzen. 1958 októberében meghalt.

Ettől fogva a leveleknek nyoma veszett. Az Ein-stein-szakértőknek fogalmuk nem volt sem a
tartalmukról, sem arról, hogy egyáltalán léteznek-e még.

27 évvel Frieda halála után Róbert Schulmann Jóst zürichi házában vacsorázott, ahol „Einstein volt
terítéken”. A beszélgetés a rejtélyes levelekre terelődött, és Hilda Jóst, a ház asszonya, mintegy
mellékesen, a következő történetet adta elő: jó hat évvel korábban, 1979-ben, amikor szerte a világon
kongresszusokkal és kiállításokkal ünnepelték Einstein 100. születésnapját, összefutott Hans Albert és
Frieda menyével.

ő mondta el neki, hogy a levelek gyönyörűek, és még mindig a család tulajdonában vannak.

Sr.hu1ma.nn fejében meglódultak a gondolatok. A levelek keletkezésének ideje, 1897-1903 egybeesik

azzal az időszakkal, amikor Einstein életében mind a magán-, mind a tudományos szférában jelentős
változások következtek be. És erről az időszakról jószerivel semmit sem tudunk. Schulmann
megosztotta a társar sággal izgalmának okát. Mennyire szeretne birtokába jutni ezeknek a
kéziratoknak! Milyen sokat jelentenének az Einstein-kutatás számára! De még nem gyűjtött össze
elegendő bizonyítékot.

Úgy adódott, hogy néhány nappal később Josték újra meghívták vacsorára. Ez alkalommal Heinrich
Zanggernak, Einstein közeli barátjának a lánya, Gina is jelen volt. Schulmann jól emlékezett a
„szívós, idős hölgyre, aki olykor kikotyog dolgokat”. Gina Zangger, aki már több ízben is informálta
Schulmannt, ezen az éjszakán fel akart fedni egy titkot, ami régóta nyomasztotta. „Olyan volt a légkör,
mint mikor el is akarunk mondani valamit, meg nem is” - mesélte a detektív.

A rokonokról és azok rokonairól, barátokról, ismerősökről szóló történeteknek gyakran van egy-egy
sarkalatos pontja, amikor már izzik a parázs, csak valami apróság hiányzik még a nagy durranáshoz.

Gina Zangger ugyanabban a svájci internátusban érettségizett, ahol Hans Albert és Frieda fogadott
lánya, Evelyn Einstein élt. Úgy esett, hogy Gina összebarátkozott az internátus igazgatójának
feleségével. Az igazgatónő elmesélte Friedának, hogy Evelynt csupán Einsteinre tekintettel vették fel
az intézetbe. Az idős hölgy többet nem mondott. Schulmann heves érdeklődésére sem reagált. De a
történész további felvilágosítás hiányában is könnyen összeilleszthetett egy s mást: az utalás nem
egyébre vonatkozott, minthogy Evelyn Einstein édeslánya lehet.

Schulmann később, négyszemközt megkérdezte vendéglátóját, Jostot: mit tart erről a lehetőségről. A
fizikus megerősítette, hogy már az ő fülébe is eljutott a hír. Anélkül, hogy forrását felfedte volna,
elárulta Evelynről, hogy Einsteinnek egy New York-i táncosnővel folytatott viszonyából született,
1940-ben. Schulmann nehezen tudta leplezni izgatottságát. Nem csupán annak reménye izgatta, hogy
rátalálhat a fizikus házasságon kívül született lányára. Hirtelen - ahogy ő fogalmazott - „egy
szerencsés egybeesés” ötlött fel benne: a Berkeley-ben élő Evelyn Einstein talán tudhat a nyomtalanul
eltűnt levelek sorsáról.

1986 januárjában Schulmann felhívta Einstein adoptált unokáját. Megbeszéltek egy találkozót.
Schulmann azok közé a csodálatos emberek közé tartozik, akivel rövid ismeretség után szinte
mindenki megosztja életének titkait. A megalkuvást nem ismerő gyóntató-pap és az atyaian
kérdezősködő nyomozó tulajdonságait egyesíti magában. Evelyn elmesélte Schulmannak, hogy egy
„tönkrement családban, nem szeretett gyermekként” kellett felnőnie, és nevelőapja, Hans Albert 1973
nyarán bekövetkezett halála óta a rokonság kutyába se veszi.

Hans Albert halála után ott állt minden pénz nélkül, felhívta hát Ottó Nathant, némi támogatást
remélve tőle. „Fogadott nagyapjának” hagyatéka szerzői jogok formájában mégiscsak miihókat hozott.
Náthán mégis elutasította őt. Schulmann a maga részéről felvázolta, milyen problémák vannak az
összegyűjtött írásokkal. Elsősorban a hagyaték gondnokait terheli a felelősség amiatt, hogy 31 évvel
Einstein halála után még egyetlen kötet sem látott napvilágot.

Az első találkozás alkalmával Schulmann nem merte felvetni az apaság kérdését. Egy későbbi
látogatása alkalmával, de még ugyanabban az évben, már megosztotta Evelynnel ezt a titkot. Evelynt
sokkolta a feltevés. De minél többet gondolkozott rajta, annál inkább egyetértett vele. Sok kérdés vált
egyszerre világossá előtte, amelyekre addig nem ismerte a választ. Fokozatosan megbarátkozott a
gondolattal, hogy ő Einstein vér szerinti lánya.

Nem ő volt az első, akit a szóbeszéd a fizikus hár zasságon kívül született gyermekeként kezelt. 1993
nyarán jelentkezett a New York Timesnál Ludek Za-kel cseh fizikus, és azt állította, hogy ő Einstein
házasságon kívül, Prágában született fia. Állítását nem tudta bizonyítani. Egy ízben Einstein még egy
nyomozóiroda segítségét is igénybe vette, hogy gátat vessen minden további gyanúsításnak -
eredménytelenül. Ismeretségi körét szemlátomást ugyancsak foglalkoztatta a téma: van-e a fizikusnak
„zabigyereke”. Barátjának, Plesch Jánosnak 1932-ben Einstein még egy verset is küldött ezzel
kapcsolatban:

Engem frocliz a sok koma,

S nem családom fogja vissza!

Az Igaziból elegem van,

Cipeltem őt, amíg bírtam.

Azt is mondják, szüntelen Magjaimat széthintem -Mosolyognék az egészen,

Ha nem vennétek rossz néven.

Lejegyezte:,Einstein, a mostoha.”

Hat év telt el, míg Evelyn ügye végre mozgásba lendült. Róbert Schulmann átmenetileg felhagyott a
spekulációval. „Történész lévén, szilárd tényekre kell támaszkodnom” - így vigasztalta magát.
Váratlanul mégis alkalma adódott szert tenni a hőn áhított szilárd tényekre, ráadásul olyan tényekre,
amelyeken az egzakt tudomány pecsétje virít. A New Brunswick-i Rutgers Egyetemről Charles Boyd
genetikus az érrendszeri megbetegedések genetikai összetevőinek vizsgálatára készült.
Tanulmányának lehetséges jelöltjei között felmerült az Einstein-család is. Náluk ugyanis az
érrendszeri betegségek feltűnően sokszor szerepeltek halált kiváltó okként, vagy lealábbis
hozzájárultak egy-egy családtag halálához.

Boyd kollégái tanácsára kereste meg Schulmannt. Schulmann ugyanis fejből ismerte az Einstein-
család betegségtörténetét. És feltehetőleg azt is tudta, mi lesz a genetikai vizsgálat szakítópróbája:
Einstein agya. Nem, mondta Schulmann, ebben nem segíthet. Azt nem tudja, hol lehet a fizikus
agyveleje. Él azonban még két Einstein-unoka, Bernhard Cásar, Hans Albert vér szerinti fia, és
Evelyn, Hans Albert adoptált lánya.

Abban a pillanatban, hogy egy lélegzetvétellel egymást követően említette Einstein agyát és adoptált
unokáját, Evelynt, Schulmann felismerte, hogy lehet még esélye: az agyszövetnek talán mégis lesz
valami haszna - alkalmas lehet az apasági tesztre. A konzervált szervet úgy lehetne a legbiztosabban
megtalálni, ha letartóztatnák azt a férfit, aki azt Einstein halála után magához vette: Dr. Thomas
Harvey-t.

Boyd 1993-ben rátalált a patológusra a kansasi Lawrence-ben. Harvey nagyvonalúan átadott neki egy
darabkát a homloklebenyből, a 47-es számút. Evelyn Einstein, kíváncsi lévén genetikai származására,
egy bőrgyógyásszal szövetmintát vetetett magából, és azt átadta Boydnak.

A genetikus munkához látott. Einstein agyának 47-es számú darabkája egy mixerben végezte. A
pépből Boyd kivonta a genetikai anyagot, majd egy speciális színezőanyaggal megfestette. A vizsgálat
azonban csalódással zárult. Az anyag teljesen tönkrement, kisebbnél is kisebb darabkákra esett szét,
genetikai elemzésre gondolni sem lehetett. így hát Schulmann elvesztette az egyik szálát abban a
nyomozásában, amelyet több mint hét évvel azelőtt Zürich külvárosában, egy vacsoraasztal mellett
kezdett meg.

Einstein adoptált unokája, esetleg vér szerinti lánya mindeközben szánalmas körülmények között
tengette életét egy Berkeley-hez közeli apartmanban. Súlyosan beteg volt - májbaj, lupusz, rák kerekes
széke nélkül moccanni sem tudott. Neve amúgy is teher volt számára, ezt csak tovább súlyosbította az
apaság kérdésének tisztázatlan volta. Nem, mondta, erről többé nem akar szót ejteni. - „Mit segítene
rajtam, ha tudnám?” - Családjában kiléte állítólag „nyílt titok” volt. Mégis kitaszították. Ennek okát
nem akarta nevén nevezni.

Schulmann feladta. Nem hitte, hogy a jeruzsá-lemi archívumban rábukkanhatna olyan levélre, amely
választ ad az apaság kérdésére.

Einstein családfájának korrigálásánál összehasonlíthatatlanul jobban foglalkoztatta őt egy másik

szóbeszéd. Mi van a levelekkel? Már első találkozásukkor, amikor megérezte, hogy már kölcsönösen
elnyerték egymás bizalmát, megkérdezte Evelynt, tud-e valamit a levelekről. Nem, válaszolta az
unoka, sajnálja. Van azonban egy kézirata nevelőanyjától, Friedától - annak a könyvnek a bevezetője,
amelynek megjelenését 1958-ban Ottó Náthán megakadályozta.

Feltétlenül látni szeretné a kéziratot - kérlelte Eve-lynt Schulmann. A nő megígérte, hogy majd küld
egy másolatot. Még ki sem jutott a városból Schulmann, máris csörgött a mobilja. Soha nem fogja
elfelejteni azt a pillanatot. Miután kikísérte Schulmannt, Evelyn visszament a lakásába, és elővette a
nevelőanyja kéziratát tartalmazó mappát. A mappából kivéve a kéziratot feltűnt neki néhány
papírdarab a kézirat lapjai mögött

- eddig észre sem vette őket. Mint gyorsan kiderült, a keresett levelek másolatai voltak. Schulmann
azonnal visszafordult.

Amint a leveleket kezében tarthatta, Schulmann rögtön átlátta, micsoda kincset őrzött Evelyn éveken
át, tudta nélkül: először azokba a levelekbe olvasott bele, amelyeket Einstein 1914 és 1955 között
fiának, Hans Albertnek írt. Aztán Albert és Mileva szerelmesleveleinek oly régóta keresett
másolatára esett a pillantása.

Róbert Schulmann hirtelen felismerte, hogy most már akár a levelek eredetijéhez is hozzájuthat. Az
Einstein Papers Project és a Héber Egyetem képviselői hamarosan tárgyalásokat kezdtek Hans Albert
családjának vagyonkezelőivel. Ottó Nathannak már nem állt módjában közbeavatkozni. 1986. április
18-án este, pontosan Einstein halálának 31. évfordulóján végre célhoz is értek: a család ügyvédje
személyesen vette ki egy bank széfjéből az eredeti leveleket, s ott helyben két másolatot készített
róluk - egyet a Héber Egyetem, egyet pedig a Schulmannal együtt dolgozó kutatók számára. Az eredeti
példányok a család tulajdonár bán maradtak. 1996-ban a Christie’s árverésén 442 500 dollárért
kerültek kalapács alá.

Bostonban, ahova 1984-ben az Einstein Papers Projectet átköltöztették, hektikus hónapok következtek.
Úgyszólván az utolsó pillanatban még lehetőség nyílott arra, hogy a leveleket felvegyék az első
kötetbe

- annak megjelenését megint csak késleltetve. Százával akadtak tisztázandó részletek. Schulmann és
kollégái újra Európába utaztak, hogy a levelekben említett eseményeknek könyvtárakban és folyóirat-
archívumokban utánanézzenek. A levelek aránytalanságának megszűntetéséről persze szó sem lehetett.
Az 54 előkerült levélből csupán 11 íródott Mileva kezével, az összes többi Alberttól származott.
Mileva összegyűjtötte és megőrizte a leveleket, Albert elvesztette vagy kihajította őket - gyakran csak
azután, hogy hátoldalukat mellék-számításokkal vagy jegyzetekkel telefirkálta.

Einstein élete során több mint 25-ször költözött. Egyedül svájci időszakában - 1895 és 1911 között -
15-ször változtatott lakóhelyet. Bernben Albert és Mileva hat különböző helyen lakott. A gyakori
költözés korlátok közé szorította a háztartás méreteit. Az örökös selejtezési kényszer áldozata lett a
világhíres Max Planck néhány levele is, amelyet az akkoriban még ismeretlen szabadalmi
tisztviselőhöz írt.

Ottó Náthán 87 évesen halt meg, 1987. január 27-én. Nem érte meg Albert Einstein összegyűjtött
írásai első kötetének megjelenését, az néhány hónappal Náthán halála után látott napvilágot. A
megjelenését sok éven keresztül ő maga akadályozta. Az első kötet éppen e késleltetésnek
köszönhetően tartalmazhatja a kulcsot Einstein személyiségének megértéséhez - azt a kulcsot, amelyet
a hagyaték őrzői mindenképpen titokban szerettek volna tartani.

A világ hirtelenjében egy másik Einsteint ismerhetett meg, a zsenit és szeretőt, az óriást és a
kegyetlent. És értesülhetett arról a titokról, amelyet sem Albert, sem Mileva nem adtak ki
veszekedéseik és válásuk közben sem, amit mind a ketten magukkal vittek a sírba.

6. fejezet
„Elsa vagy Ilse”

A fizikus és a nők

A szélsőségek embere volt. Aligha érezhette ezt bárki világosabban azoknál az asszonyoknál, akik
részesei voltak Einstein életének. Egyszer magához vonta, máskor meg eltaszította őket. Egyszer égett
a vágytól: „hiányzik két karod és forró, gyengédséggel teli, gyermeki ajkaid”, máskor megnyugvásra
lelt: „Mily szép is volt utolsó találkozásunk, mikor drága lényedet magamhoz szoríthattam úgy, ahogy
azt a természet kívánja”. Aztán újra fellángolt benne az öntudatos férfi: „Egyedül az hiányzik neki,
hogy valaki uralkodjon felette.” Vagy kitartott saját önfejűsége mellett: „Ha olyan lennék, amilyennek
te szeretnéd, akkor éppenséggel nem lennék Albert Einstein.”

A nőkhöz való viszonya elsősorban azáltal vált bonyolulttá, hogy Einstein személyisége már fiatal
éveiben úgyszólván felhasadt. Egyik oldalon megőrizte gyermeki lényét és gondolkodásának
tisztaságát - feltehetőleg ez volt óriási tudományos teljesítményének legfontosabb előfeltétele. A
másik oldalon azonban felnőtt egy egészséges libidóval rendelkező, vágyakozó és álmodozó, érzéki,
játékos, kíváncsi és mohó fiatalember, az udvarlásra kész majdani szerető. Levelei egy szerelmes
hódítóról vallanak, aki az első erotikus élmények feszültségterében mozog.

„Nagyon-nagyon köszönöm kincsecském aranyos levélkéjét, mely végtelenül boldoggá tett.

Csodálatos dolog szívünkre szoríthatni azt a papírdarabot, melyre két oly szerelmes szemecske
tekintett, melyen két finom kezecske siklott bájosan. Most kellett ráébrednem, angyalkám, mit is jelent
valójában a honvágy és a sóvárgás. A szerelem mégis jobban boldogít, mint fáj a vágyakozás. (...)
Lelkemnek többet jelent ön, mint korábban az egész világ.”

„Most pedig újra rajtad a sor, Kedvesem! Csókollak, megeszlek, szeretlek, ahogy hűségeddel
kiérdemelted! Napközben is gyakran gondolok rád. A kedves kiscica most újra állhatatosan fáradozik,
esténként mégis az éltet, hogy szerelemmel gondolsz rám és az ágyban megcsókolod a párnámat. Már
tudom, hogy csinálják mások!”

„Most van valakim, akire zavartalan örömmel gondolok, s akiért élhetek. Ha ezt még nem éreztem
volna át eléggé, elmondta leveled, mely már itt várt rám. Most kölcsönösen birtokába jutottunk annak,
mi oly erősen hiányzott, általa kölcsönösen egyensúlyba jutunk, és vidám pillantást vethetünk a
világra.”

Érdekes módon a leveleknek, melyekből a kivonar tokát vettük, három különböző címzettje van. Az
elsőt 1896-ban Marié Wintelernek küldte, akivel Einstein feltehetően először ismerte meg a
szerelmet, a harmar dikat 1913-ban írta unokatestvérének, későbbi feleségének, Elsa Löwenthalnak.
Csak az 1900-ban keltezett második levél szól Mileva Mariénak, egyetemi évekbeli szeretőjének,
első feleségének, gyermekei anyjának.

A korai időszakból származó Mileva-levelezés mutatta meg először a világnak a másik Einsteint,
annak jó és rossz oldalát. Miután a levelek nyilvánosságra kerültek, Einstein szerelmi élete jobban
izgalomba hozta

a nagyközönséget, mint tudományos munkássága és politikai szerepe. A leleplezés dramaturgiája

felszította a kíváncsiságot. Folytatásra vártak. Az 5. és 8. kötet Einstein és unokatestvére, Elsa
viszonyát helyezte célkeresztbe. A szerkesztőség - mint mindig, amikor prominens emberek
magánélete kerül túlzott rivaldafénybe - megjátszott felháborodással reagált. Hogy tehetik ezt egy
ilyen nagyszerű emberrel - de ha lehet, tudjunk meg róla többet is. A nagyság mindig saját
emlékművének ledöntésére csábít.

A másik nemmel folytatott levelezésében újra és újra valamiféle kettősség mutatkozik meg: egyfelől
úgy vágyott a nőkre, mint valami játékszerre, amit feltétlenül birtokolnia kell. Abban a pillanatban
azonban, mikor birtokba vette őket, vágya lelohadt. Másfelől világosan kiderül, hogy asszonyaival
akkor bánt a leg-gyengédebben, amikor távol volt tőlük. „Alig várom, hogy újra birtokba vehesselek,
én mindenem, én szajhám, én csibészem, én csitrim” - írta Milevának 1900

szeptemberében.

A Marié Winteler-flörtről az Einstein-kutatók bánatára szinte semmi nem maradt fenn. Érett fejjel
Mar rie Winteler úgy nyilatkozott, hogy csupán platói szerelem fűzte Einsteinhez. Talán ez az oka
annak, hogy a kapcsolat csupán epizód volt és maradt mindkettőjük életében. Einstein 18 évesen úgy
látta: itt az ideje, hogy testi kapcsolatban is kipróbálja magát. Szexet akart nősülés nélkül,
mindenesetre még egy esetleges jövőbeli házasság előtt. Ezt meg is kapta a haladó szellemben
gondolkodó Milevától, és később Elsától is. Udvarlásának kezdeti szakaszában így büszkélkedik El-
sának: „Biztosíthatlak arról, hogy teljes értékű férfi vagyok. Egyszer talán majd alkalmam lesz
bizonyítani.

A házasságkötés után gyakran lanyhul a szerelmi élet. Ebben Einstein és két felesége sem voltak
kivételek. Elsa esetében, mondja Róbert Schulmann Einstein-kutató, „az is kérdés, hogy 1920-tól
Einstein egyáltalán aludt-e még együtt vele”. Nem kérdés azonban, hogy az életében 1919-ben
bekövetkezett nagy változást követően szexualitását házasságon kívül, különféle szerelmi
viszonyokban élte ki. Partnerével szemben olykor tapintatlan viselkedésre való hajlama már Marié
Wintelerrel való kapcsolatában is megmutatkozott.

Albert és Marié Aarauban, a lány szüleinek házában ismerték meg egymást. Jóst és Pauline Winteler
családtagként kezelték a fiút, aki a kantoniskolában igyekezett pótolni elmulasztott érettségijét. Ő
azzal hálálta meg jóságukat, hogy összetörte lányuk szívét. Albert az volt Marié számára, ami ő Albert
számára soha: a nagy szerelem.

„Ön jól tudja, mi lakik a szívem mélyén, mit érzek csakis Ön iránt - írta a fiatal lány két fennmaradt
levelének egyikében, melyek már akkor születtek, mikor Albert a dolgot már nyilvánvalóan
elintézettnek tekintette. - El sem tudom mondani, mily szép, hogy az ő szerelmes lelke az enyémmel
összefonódva él tovább, mert nincs rá szó, csupán annyit mondhatok, hogy örökké szeretni fogom.
Isten óvja és védelmezze őt!”

A Marie-vel való flört mindenekelőtt arra szolgált, hogy Albert eljátszhasson saját erotikus
érzéseivel. Amikor a „Kincsecske” betöltötte célját, dobta anélkül, hogy döntését tudomására hozta
volna. Továbbra is moshatta fehérneműjét - s eközben itt-ott egy-egy cseppnyi remény is
beköltözhetett a szívébe. Az Aarautól mindössze húsz kilométer távolságra fekvő
Zürichben mindenesetre már nem volt szabad meglátogatnia a fiút.

Ott Einstein időközben megkezdte fizikai tanulmányait és megismerte Mileva Maricot.

Hallgatótársában, aki az egyetlen nő volt az osztályban, Einstein megtalálta mindazt, amivel Marié
soha nem szolgálhatott volna: Mileva szabadgondolkodóként osztozott a fiatal Einstein törekvésében,
hogy részesei legyenek a bohém hallgatók egyszerűségében is boldog „cigányéletének”. Szellemüket
tekintve félig-meddig egyenrangúak voltak. Mileva ugyancsak falta a fizika alapjait. „Amikor
visszatérek Zürichbe - írta Albert 1899-ben Milevának -, rögtön nekilátunk Helmholtz
elektromágneses fényelméletének.”

Mileva 1875-ben, a Vajdaságban jött világra, egy jómódú házaspár, Milos és Marija Marié első
lánygyermekeként. Akkoriban a Vajdaság még az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, apja a
monarchia hadseregében szolgálva tanult meg németül. Milevát kétnyelvűnek nevelték. így a nyelvet,
melyen később tanulmányait folytatta, a szülői házból vitte magával.

Igyekezetével és kiváló iskolai teljesítményével érdemelte ki a „Szent” becenevet. Ő volt az első lány
az Osztrák-Magyar Monarchia történetében, aki külön engedéllyel egy fiú felsőgimnáziumba járhatott.
Záróvizsgáit 1894-ben tette le, matematikából és fizikából a legjobb osztályzatot kapta. Ragyogó
bizonyítványával a kezében a nők oktatását tekintve liberális felfogású Svájcba utazott, és a Zürichi
Felsőbb Leányiskolában leérettségizett. Ez feljogosította a magasabb szintű tanulmányokra.

1896 téli szemeszterében egyedüli nőként az Eid* genössische Polytechnische Schule VI.
szekciójában kezdte meg tanulmányait, ugyanott, ahová a nőcsá-bász Albert Einstein is beiratkozott.
Hamarosan összebarátkoztak. Mileva 1897-ben vendéghallgatóként egy szemesztert Heidelbergben
töltött el. Októberben kelt, Einsteinnek címzett levele elárulja, milyen szellemes volt ez a nő:

„Nem hiszem, hogy koponyájának felépítése lenne a felelős azért, hogy az ember nem tudja
megragadni a végtelent. Bizonyosan azt is fel tudná fogni, ha a kis embert életének első napjaiban,
amikor a megértést tanulja, oly kegyetlen módon nem zárnák be négy szűk fal közé, s burkolnák
ráadásul pólyába, hanem szabadjára engednék, hogy sétálgasson kicsinykét a világűrben. A végtelen
szerencsét oly jól el tudja képzelni az ember. A tér végtelenségét is meg tudná ragadni - azt hiszem, ez
még könnyebben is menne.”

Levelezésük első, megmaradt darabja alátámasztja lelki rokonságukat. „Mennyire boldoggá tesz, hogy
benned egyenrangú teremtményre leltem, aki ugyanolyan erős és önálló, mint én magam!” -
lelkendezett Milevá-nak Albert. Mileva független szelleme és - mint Róbert Schulmann fogalmazott -
egészséges pimaszsága meghódította Albert szívét, vágyait Milevához kötötte.

„Te vagy egyetlen reményem, szerelmem, te hű lélek! - írta Albert 1900 késő nyarán. - Többé már
nem is szeretnék élni ebben a szomorú embertömegben anélkül, hogy rád gondolnék. Birtoklásod
büszkévé tesz, szerelmed boldoggá. Kétszeresen boldog lennék, ha szívemre szoríthatnálak és
láthatnám szerelmes szemeidet, melyek csak nekem ragyognak, és csókolhatnám boldogságtól remegő,
kedves ajkadat.”

- Nem sokkal később ezt írta: - „Mindig ráébredek, hogy önmagammal vagyok a legjobb társaságban,
kivéve, ha együtt lehetek veled.”
Miközben közös szerelmük formálódott, Einstein óriási tettvággyal telve meghódította másik
szerelmét is, a tudományt, amit azonban soha nem taszított el magától. Milevában mindenekelőtt az
egyedül alkalmas partnert látta, aki képes őt útján elkísérni. Az elhagyott Marié édesanyjának, akit
kedveskedő szeretettel Mammerlnak nevezett, egy meglehetősen világos önelemzésben így fejtegette a
lényében bekövetkezett változásokat: „Egyfajta különös elégtétellel tolt el engem, hogy most nekem is
el kell szenvednem annak a fájdalomnak egy részét, amelyet könnyelműségem és tudatlanságom miatt
egy oly gyengéd természetű, kedves lánynak okoztam. A megfeszített szellemi munka és a Jóisten
természetébe való betekintés szándéka lesznek az én védőangyalaim, megenyhülve, megerősödve és
mégis eltökélten fogok végighaladni segítségükkel ennek az életnek a zűrzavarán. Bárcsak átadhatnék
valamit ebből annak a jó gyermeknek! Es mégis, milyen különös, világos óráimban egy struccnak
látom önmagam, aki fejét a homokba dugja, hogy ne lássa a reá leselkedő veszélyeket. A valódi lét
örökké változó hatalma ellenében az ember megteremti saját kis világát, bármilyen szánalmas,
jelentéktelen legyen is az.”

Marié azért feltehetően sokat jelentett számára -mint „nő”, aki vonzotta és izgatta, ha elképzelte,
miként „siklik a levélpapír fölött bájos kezecskéje”. Hogy mi lakozhatott a szívében, az sejthető egy
levélrészletből, melyet Milevának írt, még kapcsolatuk kezdeti időszakában: „Egyáltalán nem kell
tartania attól, hogy most gyakran utazom Aarauba. A lányka, akibe 4 évvel ezelőtt oly borzasztóan
belehabarodtam, nem jár haza. Egyébként is meglehetős biztonságban érzem magam lelki nyugalmam
magas tornyában. Bár, ha a lányt néhányszor újra látnám, biztosain megbolondulnék, ezt tudom, és
tartok is tőle, akár a tűztől.”

Ezek a sorok némiképp talán megnyugtatták Mi-levát. Bár egy olyan érzékeny természetű nő esetében,
amilyen ő volt, akiben a szerető elvesztésétől való félelem féltékenységgel párosult, inkább riadalmat
kelthettek. Megijeszthette szerelmének az a jellemvonása is, melyet itt először, de nem utoljára
érzékelhetett: Einstein brutális őszintesége.

Fél év múltán Mileva sorsa még keserűbb fordulatot vett. Addigra viszonyuk már nagyon meghitté
vált. Az udvarias magázódást a bizalmas tegeződés váltotta fel. Albert ingerkedve „Doxerl”-nek vagy
„Miezchen”-nek nevezte Milevát, Mileva „Johonesl”-nek vagy „Jo-hannzel”-nek Albertet. Einstein a
szünidőt anyjával és húgával Melchtalban töltötte. Kíméletlenül ecsetelt egy ottani jelenetet
Milevának, amelyet anyja miatta rendezett.

„Hazaérkeztünk, én felmentem Mama szobájába (kettesben voltunk). Először a vizsgákról kellett

mesélnem, majd ártalmatlanul nekem szegezte a kérdést: »Nos, és mi lesz Doxerlből?« - »
Asszonyom? « - szóltam ugyanolyan ártalmatlanul, jó kis jelenetre készülve. Az rögtön el is
kezdődött. Mama az ágyra vetette magát, fejét a párnába temette és sírt, mint egy gyermek. Amint az
első megrázkódtatáson túljutott, rögtön kétségbeesett támadásba ment át: »Elfecsérled a jövődet,
elzárod az útját saját lehetőségeidnek. Nem való egy tisztességes családba.« - »Ha gyereke lesz, te is
csak azt kapod, amit megérdemelsz.«”

Miért mesélte el ezt ilyen részletesen Milevának? Ki akarta talán mutatni szándékát, hogy anyja heves
ellenállása dacára is kész házasságra lépni? Vagy gyötörni akarta öt? Esetleg kíméletlen
őszinteségében csupán gyermeki kedélye fejeződött ki, s egyáltalán nem is volt tudatában annak,
mennyire megsebzi a másikat?
Fiának Marie-hez fűződő szerelmétől Einstein szigorú anyja még oly boldog volt, hogy Pauline
Winteler-rel folytatott rendszeres levelezésében majdhogynem anyai áldását adta a kapcsolatra.
Mileva ellen azonban minden rendelkezésére álló eszközt bevetett: ,finnek a Mileva kisasszonynak
köszönhetem életem legkeserűbb óráit - írta névrokonának -, ha hatalmamban állna, mindent odaadnék
azért, hogy őt látókörünkből eitávolítsam, annyira antipatikus számomra.”

Anyja averziójáról Albert tompítatlanul beszámolt menyasszonyának. Levelében azt a „jelenetet is

leírta Milevának, amikor „határozottan visszautasította anyja gyanúsítását, miszerint ők erkölcstelen
módon együtt élnének”. De nem kímélte meg Milevát anyja további szóáradatától sem: „Ő nyitott
könyv számomra, akárcsak te - neked azonban szükséged van egy asszonyra.” „Mire 30 éves leszel,
már vénasszony lesz belőle.” A lelki kínzáshoz immár egy jóslat is társult. A friss viszonyt ettől fogva
anyai átok terhelte. Néhány hónappal később Milevának ezt kellett olvasnia: „Szüléimet nagyon
bántja az irántad érzett szerelmem, Mama gyakran keserű könnyekben tör ki, zavartalanul örömteli
tekintetet nem is vetnek rám itthon. Szüleim szinte elsiratnak, mintha csak halott lennék. Űjra és újra
felróják nekem, hogy a neked tett ígéretem szerencsétlenségbe sodor, hogy szerintük te nem vagy
egészséges. [...] Ó Doxerl, ez megőrjít! Nem tudod, mennyire szenvedek, amikor látom, mily nagyon
szeretnek engem, és oly vigasztalanok, mintha a legnagyobb bűntettet követtem volna el, holott csupán
azt tettem, amit a szívem és a lelkiismeretem ellenállhatatlanul diktált.”

Szenvedett. És a szülői aggodalom szóvirágaiba burkolva felrótta Milevának testi gyöngeségét, mely
a nyilvánvaló utalás nélkül is épp elég gondot okozott a nőnek. Mileva nem volt ugyan beteg, de
gyermekkora óta sántított, valószínűleg csonttuberkulózis következményeként. Amikor egyik barátja
egyszer szóvá tette Albertnek Mileva fogyatékát, és megkérdezte, hogyan képes elviselni egy ilyen
szörnyű nőszemélyt, Albert ezt válaszolta: ,,Miért is ne? Kedves hangja van.”

A csavargó lelkületű Albert Milevában megtalálta a maga cigánylány társát - egy egzotikus lényt
délies bőrszínnel - egyszer „néger kislánynak” is nevezte - és a szlávokra jellemző mély érzelmekkel.
Mileva egyszerre volt fizikus és „kiszámíthatatlan boszorkány”, csendes és tüzes szerető, aki „este és
éjszaka egyformán képes volt felszítani és lelohasztani a vágyat.”

Az elutasítás ösztökélte Albertet. Anyja, ha egyáltalán, akkor inkább a jóváhagyásával, mintsem az

ellenkezésével akadályozhatta volna meg a viszony ki-teljesedését. így azonban Mileva is annak a
harcnak a tárgyává lett, amelyet Einstein egész életén át a tekintély minden megjelenési formája ellen
folytatott. Akár akarta, akár nem, azt a célt szolgálta, hogy Albert képes legyen leválni anyjáról,
akihez erősen kötődött. Mileva biztosította számára azt az anyai gyengédséget, melyre lénye gyermeki
részének szüksége volt. Vezette a háztartást, bár pedáns svájci szomszédasszonyaihoz képest minden
volt, csak nem a tökéletes háziasszony. Főzött Albertre, tisztán tartotta a fehérneműjét, és
messzemenően gondoskodott a rendről férje folytonos összevisszaságában. „Az a jó háziasszony, aki
félúton áll a mocskos disznó és a mániákus takarító között” -állapította meg elégedetten Albert.

Végül Mileva, legalábbis az első időkben, elérte azt, amit nagyon kevesen: a férj „egyetlen édes
asszonykáját” a bizalmába fogadta, neki szabad volt áttörnie Einstein védőpajzsát. „Rajtad kívül
minden ember oly idegennek tűnik számomra, mintha egy láthatatlan fal választana el tőlük.” Egész
élete során Mileva volt az egyetlen igazi társa. Utána senki más nem nyert bepillantást
személyiségének árnyoldalára. Minden más kapcsolatából, úgy a későbbi szeretőihez fűződő
viszonyából, mint második házasságából, hiányzott a meghittségnek, figyelemnek és szellemi
közösségnek az a foka, amit legalább egy ideig az ő „Miezchen”-ével átélt.

Az Einstein-irodalom, szinte egységesen, egészen más képet fest Mileváról. Nehéz természetű,
rosszkedvű, búskomor, zárkózott, depressziós, betegesen féltékeny nőről írnak, aki megkeserítette
tréfás kedvű, vidám, könnyed, áldott jó kortársai életét. Meglehet azonban, hogy épp az ellenkezője
volt igaz, s Einstein nagyban hozzájárult Mileva fokozatos eltompulásához, bátorságának
elvesztéséhez, „komorrá, szófukarrá, gyanakvóvá” válásához. A korai levelekben nyoma van annak,
hogy Einstein minden volt, csak nem barátságos, szeretetre méltó férj.

„Ha most rád gondolok - írta 1900 szeptemberében -, egyre inkább úgy vélem, hogy soha többé nem
akarlak feldühíteni és felhúzni, örökre olyan akarok lenni, akár egy angyal! Ó, szépséges illúzió! Igaz,
egyébként olykor te is kedvelsz engem, amikor újra kitör belőlem régi korhely természetem, tele
szeszélyekkel és gonoszkodásokkal, mint mindig!”

Pontosan két év múlva ezt írta: ,Amikor nem vagyok veled, oly gyengédséggel gondolok rád, hogy azt
aligha hiszed el, noha nálad mindig kiállhatatlanul viselkedem." - Más alkalommal így szabadkozik:
„Csupán idegességből voltam mindig olyan féktelen veled szemben.”

Mileva tudta, miről van szó. Albertnek mindenesetre nem voltak kétségei önmagát és férfiúi
viselkedését illetően. Amikor az aaraui időkből származó közeli ismerőse, Júlia Niggli saját
kapcsolatát illetően tanácsért fordult hozzá, mint idősebb férfihoz, 1899-ben Einstein így válaszolt
neki: „O, személyes tapasztalatból ismerem ezt az állatfajtát, hisz én magam is ilyen vagyok. Az
ilyenektől nem szabad túl sokat remélni, ezt pontosan tudom. Ma mogorvák vagyunk, holnap
féktelenek, holnapután hidegek, aztán újra ingerültek és életuntak... és így megy ez tovább - bár
csaknem megfeledkeztem a hűtlenségről, a hálátlanságról és az önzésről.”

Milevának is szembesülnie kellett azzal, hogy Einstein nem enged saját prioritásaiból. Gondolataiban
az első helyet másik szerelme, a fizika foglalta el, s onnan Milevát egyre inkább kizárta. Mileva már
1900-ban ezt írta barátnőjének, Helene Saviénak: „így jobb az ő karrierje szempontjából, és én nem
akarok az útjába állni, ennél sokkal jobban szeretem őt, de csak én tudom, hogy közben mennyire
szenvedek.”

Milevának hamarosan újabb oka támadt a szenvedésre. A Róbert Schulmann által felkutatott
szerelmeslevelekből kiderül: 1901 májusában terhes lett, és a nyár végén hazautazott Szerbiába, a
szüleihez, hogy a tél folyamán világra hozza az ő „Lieserl”-jét. Egy év múlva házasságon kívül
született lánya nélkül tért vissza Svájcba. Einstein soha nem látta gyermekét. Rejtély, hogy mi történt
a kislánnyal.

Amikor a szenzáció kiderült, természetesen rögtön megkezdődtek a találgatások. Michele Zackheim

amerikai szerzőnő azt a nézetet vallja, hogy a kicsi nyomorék lehetett. Kétségtelen, hogy feltevése
mindenekelőtt azokra a megnyilatkozásokra támaszkodik, amelyeket Mileva A szexuális kérdés című
könyvben, illetve Az alkoholmérgezés és az tUtorcsosulás című brossurár bán tett. Zackheim azt a
merész következtetést vonta le, hogy Einstein (aki egész életében távol tartotta mar gát az alkoholtól)
szifiliszben szenvedhetett. Végül is már régóta feltételezték, hogy Einstein - Mileva tudtával -
rendszeresen igénybe vette prostituáltak szolgálatait. Hát nem Einstein berlini orvosa, Plesch János
tette közhírré Einstein halála után, hogy hasi aortájának kilyukadása kezeletlen szifiliszének kései
következménye is lehetett? Einstein körül újra és újra ez történik: bátor feltételezések történetekké
sűrűsödnek, melyek aztán súlyos könyvekben terjednek tovább, például Zackheim Einstein lánya
című könyvében.

Az azonban mégiscsak figyelemre méltó, hogy első gyermekét apja soha nem látta, sőt, későbbi
feleségét egyszer sem látogatta meg a szülés után. Akkoriban Svájcból Szerbiába egy napot sem vett
igénybe a vonatát. Ideje lett volna rá. Bizonyára méltatlan egyszerűsítés lenne Einsteinre is
kiterjeszteni Schopenhauer nők iránti megvetését. Egyik kollégájának feleségét azonban egyszer így
támadta le: „Nálatok, nőknél, a termelés központja nem az agyban van.” A nők szavazati jogáról pedig
ezt írta 1928-ban második fiának, Eduardnak: ,A nőknek ez a küzdelme nem egyéb, mint a férfiak
becsapása.” Vajon hogyan viselkedett volna, ha elsőszülött gyermeke fiú?

Lieserl sorsa nem hagyta nyugodni a kedélyeket. A kutatók többször is nyomába eredtek. Albert és
Mileva talán nevelőszülőkhöz adta a gyereket? Ez esetben valahol feltehetőleg meg kell lenniük az
adoptálási okiratoknak. A kutatás nem hozott eredményt. Egyszer a skarlát is szóba került. Tán
fiatalon meghalt a kislány? Akkor valahol Mileva szülőhazájában kell lennie a sírjának. Róbert
Schulmann is utánajárt minden utalásnak, sőt keresésbe is fogott. Máig hiába.

A kislány sorsa azért is foglalkoztatta a kutatókat, mert arra gyanakodtak, hogy köze lehetett Albert és
Mileva házasságának későbbi megromlásához. Amíg a szerelmeslevelek elő nem kerültek, az
irodalomban csupán egyetlen közvetett utalást találtak Lieserl-lel kapcsolatosan. Ez az utalás az
Einstein halála után, 1962-ben megjelent első nagy életrajzban lelhető fel. Szerzőjét, Peter
Michelmore-t a hagyaték őrzője, He-len Dukas csak azokhoz a forrásokhoz engedte hozzád férni,
amelyek kedvező fényben tüntették fel volt munkaadóját. A szétzilálódott házasságról éppoly keveset
tudhatott meg Michelmore, mint Einsteinnek unoka-testvérével fennálló viszonyáról.

Michelmore-nak azonban még alkalma volt hosszasan elbeszélgetni Hans Alberttel, a házaspár 1904-
ben született első fiúgyermekével, aki 1973-ban halt meg. Ő utalhatott szülei múltjának egy sötét
pontjára, mely nyilvánvalóan az ő megszületése előtti „esetre” vonatkozhatott. Az életrajzíró ezt
jegyezte fel: „Barátai észrevették a változást Mileva viselkedésében, és már úgy vélekedtek, hogy
Alberthez való viszonyának hamarosan vége szakad. Valami történhetett kettejük között, Mileva mégis
csupán annyit árult el, hogy a dolog túlságosan is személyes természetű. Bármi volt is az, ő nem tudott
szabadulni tőle, s valamiképp úgy tűnt, Albert a bűnös.”

Mi lehetett a „bűne”? Talán arra kényszerítette 1902-ben Milevát, hogy hagyja magára a lányát? Vagy
választás elé állította: Lieserl vagy ő? Mindamellett ekkor valóban kockán forgott hivatali
karrierjének szerény kezdete. Egy házasságon kívül született gyermekkel valószínűleg nem kapott
volna állást a Berni Szar badalmi Hivatalban. „Barátai úgy vélték, Milevának beszélnie kéne, ezzel
könnyíthetne a szívén - írta Mi-chelmore. - Ő azonban kitartott amellett, hogy a dolog túlságosan is
személyes természetű, és titkát nem árulta el.”

Akkor hát miért őrizte meg a leveleket, még azt a néhányat is, amelyben Lieserlről esik szó?
Beletörődött, vagy talán még remélte is, hogy halála után megtalálják és előbb-utóbb nyilvánosságra
hozzák őket? És ha igen, mi volt vele a szándéka? Posztumusz gyónás? Vagy így akart kései bosszút
állni híres exférjén? Mindenesetre aligha lehetett kétsége afelől, hogy a levelek kényes tartalma
inkább volt férjét, mintsem őt terheli, Einsteinnek jut a tettes, neki az áldozat szerepe.
Amikor ötéves viszonyt követően Mileva az ő Albertiének 1903. január 3-án kimondta az igent,
Einsteinben feltehetőleg már jócskán kihűlt a szerelem parazsa. Mileva ellenben valamiféle
függőségbe manőverezte magát, ami elől Einstein elzárkózott. Nem sokkal az esküvő után Mileva ezt
írta barátnőjének, Helene-nek: „Úgy érzem, még jobban kötődöm kedvesemhez, mint a zürichi
időkben, ha ez egyáltalán lehetséges. Ő az én egyedüli kísérőm és társaságom, és akkor vagyok a
legboldogabb, ha mellettem van.”

Albert hamarosan megszegte szerelmének tett ígéretét, és feladta azt a közös álomvilágot, amelyben
korábban kettesben éltek. Még vigasztalnak szánta ezt a mondatot: „Nap mint nap sóvárognék utánad,
de mégsem teszek ilyet, mert az nem lenne férfias.” Minél többet foglalkozott azonban a barátokkal, a
hallgatókkal és a kollégákkal, annál inkább elhanyagolta feleségét.

Amikor Mileva 1904-ben világra hozta fiukat, Hans Albertet, az utód megszületése fölött érzett
minden boldogságuk dacára Mileva élete súlyos törést szenvedett. Ő, aki egykor arra törekedett, hogy
egyike legyen annak az ő idejében kevés nőnek, aki természettudományos karriert fut be, aki titokban
tartott terhességével küszködve nem vehette át a diplomáját, most önfelszabadítási kísérletének
végeredményeként ugyanúgy volt kénytelen élni, mint milliónyi nő előtte: háziasszonyként és anyaként,
akinek férje a maga útját járja.

,Egyikünk a gyöngyöt kapja, másikunk a dobozát - írta rezignáltan Helene-nek. - Nagyon ki vagyok
éhezve a szeretetre, egy jó szótól magamon kívül vagyok örömömben, szinte azt hiszem, hogy a
gonosz tudomány a bűnös, és vállalom, hogy kinevetnek emiatt.”

A barátnő 1909-ben olvashatta ezeket a sorokat. A „gonosz tudomány”, melyből Mileva

kirekesztettnek érezte magát, Albertet időközben szinte teljesen eltávolította az asszonytól. Einsteint
szakmai körökben ekkor már valamelyest ismerték. Még ugyanebben az évben, 1909-ben otthagyta a
Szabadalmi Hivatalt, professzornak nevezték ki a Zürichi Egyetemen - ez az első lépés későn induló
akadémiai „pályafutásában”.

Ebből az időszakból ismerünk egy epizódot, amelynek kapcsán Mileva nyilvánvalóan képtelen volt
gátat szabni féltékenységének. Tíz évvel korábban, amikor Einstein anyjával és húgával közösen
vakációzott, néhány gyengéd, de ártalmatlan sort írt egy lány emlékkönyvébe, aki most, professzori
kinevezése alkalmából jókívánságait fejezte ki Einsteinnek. Mileva a helyi újságból értesült a
történtekről. Anna Schmidt egész életén át őrizte Einstein akkori sorait.

Kisleány, te csoda,

Mit írjak naplódba?

Ha bevallom, jobb lesz tán,

Hogy édes orcácskád Csábít a csókra.

Haragszol rám ezért?

Csak nehogy szomorkodj!

Szabd ki a büntetést:

Add vissza a csókot!

Einstein szívélyesen válaszolt az időközben már férjezett asszonynak, és meghívta őt Zürichbe. A

válasz nyilván Mileva kezébe kerülhetett, aki feltételezte, hogy Einsteinnek viszonya volt a nővel.
Dühösen tiltakozott a feladó férjénél. Einsteinnek kellett közbeavatkoznia. Bocsánatot kért a férfitól
„felesége igaztalan vádaskodásáért, ami csak erős féltékenységének tudható be”, és megígérte, hogy a
jövőben „semmi olyat nem tesz, ami boldogságuk újabb megzavarására adna alkalmat”. Ezt a dolgot
sokáig nem tudta megbocsátani Milevának. Még öt hónap múltán is ezt írta barátjának, Bessónak:
„Lelki egyensúlyomat, melyet M. miatt veszítettem el, még mindig nem nyertem vissza.” Mileva
számtalan más nőéhez hasonló sorsra jutott. Amikor házassága már többé-kevésbé romokban hevert,
újra gyereket várt. Eduard 1910-ben jött világra. A fiú még csecsemő volt, amikor Albert karrierje
újabb sorscsapást készített elő Mileva számára. A fizikus, felesége akarata ellenére elfogadta a
Prágai Egyetem meghívását. Mileva visszavonultan élt Prágában, egyetlen barátja sem volt ott, férje
16 hónapos szakmai

intermezzója alatt soha nem érezte magát otthonosan Prágában, miközben párja egyre távolabb került
tőle. Albert hetekre magára hagyta feleségét, előadásokra, konferenciákra utazott. 1911 októberében
mélységesen szomorú levelet kapott feleségétől. „Nagyon is szívesen látnám és hallgatnám egy kicsit
ezeket a kitűnő embereket - írta. - Egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást, azt se
tudom, megismersz-e még engem.”

Később Hans Albert is úgy emlékezett vissza, hogy az ő nyolcadik születésnapja táján, 1912
májusában érzékelhetővé vált szülei házasságának válsága. Nem véletlen. Pontosan ez idő tájt keltette
újra életre Einstein egy régi, gyermekkori kapcsolatát - mely unoka-testvéréhez, Elsához fűzte. Elsa
akkoriban már elvált, két lányával, Margot-val és Ilsével Berlinben élt. E viszony kezdete titok volt,
egészen a kilencvenes évekig. Roger Highfield és Paul Carter szavai szerint ez is bizonyítja,
„mennyire ügyes volt Einstein a nyomok eltüntetésében, és hogy mekkora csodálatot váltott ki
környezetéből”.

Megint csak megmaradtak olyan levelek - ezúttal Albert Elsának írott levelei közül melyek az affér
kései tanúi az utókor számára. Einstein veje, Di-mitrij Marianov, aki Einstein mostohalányát, Margot-
t vette nőül, s 1930-tól feleségével együtt Einsteinék Har berland utcai házában lakott, nyilvánvalóan
tudott a dologról. Apósáról írott életrajzában ezt olvashatjuk: „Elsának írt levelei megmaradtak,
valaha majd nyilvánosságra kerülnek, s akkor a világ legszebb szerelmeslevelei között kapnak
helyet.” Ez biztosan túlzás. Amikor azonban az összegyűjtött írásokban a levelek 1993-ban végül
megjelentek, kiderült, hogy Einstein mint szerető hű maradt saját viselkedési mintájához.

„Valakit szeretnem kell - írta 1912. április 30-án Elsának különben siralmas a létezés. És ez a var
laki Te vagy; ez ellen semmit sem tehetsz, nem kérek tőled engedélyt. Abszolút uralkodó vagyok
elképzeléseim árnyékbirodalmában, vagy legalábbis elhitetem magammal.”

Egyszer ugyan még visszavonulót fújt és kijelentette, hogy beszünteti a titkos levelezést. De 34.
születésnapja táján újra fellángolt szerelme. „Mit nem adnék azért, ha egy napot veled tölthetnék, de
(...) az én keresztem nélkül” - olvasható a fennmaradt levelekben. „Keresztje”, a korábban
körülrajongott Mileva azonban még egyszer utoljára reménykedve tekintett a jövőbe: a rövid prágai
időszakot követően Mileva nagy örömére visszaköltöztek Zürichbe, Albertet ugyanis rendes
professzorrá nevezték ki az Eidgenös-siche Technische Hochschuléra, a korábbi Polytechni-kumba.
Mileva a régi idők visszatértét várta.

A bimbózó szerelem városába való visszatérés mégsem tudta megmenteni a házasságot, „ő

fáradhatatlanul saját problémáival foglalkozik, nyugodtan mondhatjuk, hogy csakis azoknak él” -
tudatta barátnőjével, Helene-nel a csalódott Mileva. A család egyik barátjának naplóbejegyzéseiből
arra következtethetünk, hogy Einstein még verte is feleségét. Hogy képes lehetett erre, az idősebb fia,
Hans Albert beszámolóiból is kiderül. Alkalmasint a Jeruzsálemben zárolt válási papírokban is szó
esik erőszakról.

Unokahúgának - akárcsak egykor Milevának - Einstein mozgalmas életet helyezett kilátásba: „Milyen
szép is lenne, ha egyszer közösen élhetnénk a csavargók életét!” Hamarosan el is érkezett a megfelelő
alkalom. Einstein nagyon kedvező ajánlatot kapott a

Berlini Porosz Akadémiától. Döntését megkönnyítette, hogy Elsa Berlinben lakott.

,yisszavonultan, de mégsem magányosan élek, hála egyik unokahúgom gondoskodásának, akinek

hatására egyáltalán Berlinbe költöztem” - vallotta be később barátjának, Heinrich Zanggernak. Elsa
lányait már mostohagyerekeinek nevezte. Már ekkor a szeme előtt lebeghetett Milevával való
házasságának felbontása.

A lakóhely-változtatás bejelentését Mileva csapásként élte meg. Családjával épp hogy újra
berendezkedett a számára oly kedves Zürichben, s máris megint búcsúznia kellett. Ráadásul Berlinbe
költöztek, Albert rokonsága közelébe, akik gyűlölték őt. Élvezettel, szinte szadisztikus élvezettel
ecsetelte Einstein új szeretőjének hitvese szánalmas helyzetét:

„Feleségem szüntelenül jajveszékel Berlintől és rokonaimtól való félelmében. Üldözöttnek érzi

magát, és attól fél, márciusban üt az utolsó órája. Nos, valami igaza azért van. Anyám egyébként
jólelkű, anyósként azonban maga az ördög. Amikor nálunk tartózkodik, még a levegő is robbanásra
kész.”

Elsa talán örömét lelte ezekben a sorokban, de az is lehetséges, hogy együttérzett Milevával. Albert
nem sokkal azelőtt közölte vele: „Félek együtt látni őt és Téged. Úgy összegörnyedne, mint egy féreg,
ha meglátna Téged, akár távolról is!” Talán figyelmeztetés volt ez Elsa számára, hogy tudja, mire
számítson? Szeretője időközben ezt írta: „Feleségemmel úgy bánok, mint egy alkalmazottal, akinek
persze nem akarok felmondani. Saját hálószobám van, és kerülöm a vele való együttlétet.” Tíz év
elteltével Elsa ugyanerre a sorsra jut.

Sejtette-e Mileva, hogy házasságának ekkorra már befellegzett? A Németországba költözés előtt
Einstein

tudatta Elséval, hogy benne felesége „veszélyt szimatol”. Majdhogynem aljas módon felismerte
Mileva kétségbeejtő helyzetét: „Eddig úgyszólván soha nem volt dolga mással, mint velem, szegény
ördöggel.” A megcsalt asszony 1914 áprilisában érkezett meg fiaival Berlinbe. Együttélésüket Albert
Jeltételekhez” kötötte, olyan feltételekhez, amelyeket Mileva voltaképpen nem fogadhatott volna el, ha
még maradt volna benne szemernyi egykor volt büszkeségéből:

„A. Gondoskodsz

1) ruházatom és fehérneműm megfelelő állapotáról;

2) arról, hogy SZOBÁMBAN rendszeresen megkapjam a napi háromszori étkezést;

3) arról, hogy hálószobámban és dolgozószobámban mindig rend legyen, különös tekintettel arra,
hogy íróasztalomat KIZÁRÓLAG én használhatom.

B. Lemondasz minden velem való személyes kapcsolatról, hacsak nem társadalmi okból szükséges
annak fenntartása. Végképp lemondasz arról, hogy

1) otthon üljek veled;

2) közösen elmenjünk vagy elutazzunk valahova.

C. Kötelezettséget vállalsz arra, hogy a velem való érintkezés során tekintettel leszel az alábbiakra:

1) Nem vársz tőlem gyengédséget és nem teszel szemrehányásokat.

2) A velem való beszélgetést azonnal befejezed, amennyiben ezt kérem.

3) Háló* és dolgozószobámat azonnal és ellenvetés nélkül elhagyod, ha erre megkérlek.

D. Kötelezed magad, hogy gyerekeim előtt sem szóval, sem tettel nem bírálsz.”

Kétségbeesésében Mileva először elfogadta a feltételeket. Albert azonban még ezzel sem érte be, s
közölte vele, hogy ő csupán a fiai érdekeit tartja szem előtt. Kettejük viszonyában a barátság ki van
zárva, s ha Mileva nem tartja magát a szerződés feltételeihez, ő azonnal elválik tőle. Végül Albert
hivatalos válást javasolt, Milevának megígérte, hogy megtarthatja a gyerekeket, és évi 5600 márkát is
küld neki - keresetének majdnem a felét.

Milevának nem volt választása. Bedobta a törölközőt. 1914. július 29-én újra elutazott - immár
véglegesen. Albert kivitte az Anhalter pályaudvarra, megcsókolta a fiait, majd amikor a vonat eltűnt a
messzeségben, zokogni kezdett. Másnap összepakoltatta közös bútoraikat és Mileva után küldte. A
hivatalos válásig még öt év telt el.

Mileva távozása után Albert élvezte az unokahúgával folytatott „rendkívül jóleső, igazán szép
viszonyt, melynek tartósságát a házasság felbontása garantálja”. Mindjárt házassági ígéretet is tett
Elsának.

„Mi férfiak nyomorúságos, önállótlan teremtmények vagyunk, ezt bárkinek örömmel elismerem -
vallotta meg barátjának, Bessónak 1916-ban. - De ezekkel a nőszemélyekkel összehasonlítva mind
királyok vagyunk; mert a férfi félig-meddig megáll a saját lábán anélkül, hogy keresne valamit, amibe
belekapaszkodhat. A nők azonban mindig várnak, mígnem találnak valakit, akit tetszésük szerint
birtokolhatnak. Ha ez nem történik meg, egyszerűen összezuhannak.”

Elsa éppenséggel Mileva ellentéte volt, Albert anyjának reinkarnációja, Albertnek való cimbora - de
nem partner egy igazi házassághoz. Gyermekként együtt játszottak Münchenben, és olyan, életen át
kitartó bizalommal viseltettek egymás iránt, ami csak a homokozóban alakulhat ki két ember között.
Ugyanazt a dialektust beszélték, Elsa értette Albert durva sváb humorát, ugyanazok voltak a kedvenc
ételeik, s a terebélyes Elsa még termetével is a mamára, Pauline-re emlékeztetett. Semmi nem volt
benne elődjének törékenységéből és egzotikumából, tudományos ambíciók sem fűtötték, viszont
nyíltszívű, erős akaratú asszony volt, aki szerette maga körül tudni az embereket, főzött rájuk és azt a
fajta melegséget sugározta feléjük, amit német kedélyként ismerünk.

Okos egyszerűségében Elsa az ő Albertjére hagyta a tudományt, meg sem próbált belelátni a
gondolataiba. „Bár néha az idegeimre megy, és nem egy nagy zseni, de rendkívül jólelkű teremtés” -
írta később Einstein Elsáról fiának, Hans Albertnek.

Kapcsolatuk kezdetén a jómódú elvált asszony és képzett színésznő azzal egészítette ki jövedelmét,
hogy beszélni tanított. Nyilvános felolvasásokon olykor nagy tömeget kápráztatott el művészetével. A
legjobb berlini körökben ismerték, és férjét is bevezette ebbe a társaságba. Azon fáradozott, hogy
férjéből úriembert faragjon - mérsékelt sikerrel.

Az évek során a házaspár két tagja egyre inkább hasonlítani kezdett egymásra. Egyes fényképeken
már-már nővéreknek tűnnek. „Elsa restségből vagy kimerültségből fakadóan idő előtt megöregedett -
írta róla barátnője, Antonina Vallentin. - Arca felpuhult, haja korán megszürkült. Ö, aki férjének
szemére vetette, hogy elhanyagolja a külsejét, ugyanezt tette maga is.” Valahogy még az aláírása is
Einsteinére kezdett hasonlítani. Keresztnevének kezdőbetűjét régen egyszerűen, később azonban már
cikornyával írta le, mint Albert az Einstein szóban.

Jóllehet saját külsejét elhanyagolta, mintha csak ebben is férjével akarna versenyre kelni, hiúsága
nem engedte, hogy szép barna szemét szemüveg rondítsa el. Ám annyira rövidlátó volt, hogy állítólag
egyszer egy banketten még az asztalon lévő virágokat is a tányérjára rakta. Einstein nem volt hajlandó
fodrászhoz járni, ezért Elsa vágta férje haját, noha jóformán csak tenyérnyi távolságra látott élesen,
így neki köszönhető a jól ismert, kusza, loboncos sörényű Einstein-imázs.

A mindig társaságra éhes nő azért, hogy híres férje oldalán a nyilvánosság fényében sütkérezhessen, a
keserű hétköznapokat is elviselte. „Anyának az volt a sorsa - emlékezett lánya, Margot hogy Albert
minden dolgára felügyeljen: titkos, egészségi állapota miatt tiltott dohányzására, étkezésére,
vitorlástúráira. Ő, ha szabad így fogalmaznom, megmaradt gyermeknek. Emlékszem például, hogy
anyám az étkezések alkalmával gyakran rászólt: »Albert egyél, ne álmodozz! «”

Gondoskodott róla, táplálta, megvédte a tolakodó újságíróktól és a kéregetőktől, öltöztette - mert

Albert legszívesebben mindig ugyanabban a ruhában jelent volna meg a nyilvánosság előtt. „Elsa
mindig Albert árnyékában lapult, és a helyzetével maradéktalanul elégedett volt - írta Antonina
Vallentin. - Együttérzése azt is feladatául rótta ki, hogy Einstein önfejűségének következményeit
elsimítsa.”
Bizonyos értelemben Elsa teljesítette azokat a „feltételeket”, amelyeket Albert Milevától elvárt:
utaztak ugyan együtt, eljártak együtt, ültek otthon együtt. Ám Einsteinnek külön hálószobája volt, a
lakásnak abban a részében, mely a legmesszebb feküdt Elsáétól. A tetőtéri dolgozószobába Elsa csak
Albert engedélyével léphetett be. Amikor egyszer felkísért egy vendéget, és annak hogyléte felől
érdeklődött, megkérdezte, hogyan utazott, férje ráförmedt: „Zavarsz engem! Nem is tudod, mennyire
zavarsz!” Ha Elsa, mint alkalmasint minden feleség, kettejükre gondolva a mi megszólítást
alkalmazta, Albert dühében majd kiugrott a bőréből: „Beszélj magadról és rólam, de soha ne rólunk!”

Az új Kopernikusz - ahogy Max Planck nevezte egyszer Einsteint - undorítóan tudott viselkedni.
További olyan tulajdonságai is voltak, amelyek nem édesítették meg a házaséletet: „Férjem
hihetetlenül hangosan horkol - vallotta be Elsa egy ismerősének -, aludni sem lehet mellette.” Nem
mosakodott és fésül-ködött rendesen, izzadt a lába, és amikor egyszer, még kapcsolatuk kezdetén,
Elsa óvatosan formában szóvá tette ezeket a hiányosságokat, Albert azt írta neki vár laszul, hogy ha ez
neki nem tetszik, rögtön kereshet magának másik, „a női ízlés számára elfogadhatóbb barátot”. Végül
így zárta levelét: „Tehát durva káromkodással és gusztusos távolságból küldött kézcsókkal a te
örökké koszos Alberted.” A külön hálószoba ötlete talán végül nem is esett olyan rosszul Elsának.

Nem sokkal azelőtt kéjes örömmel adta tanújelét függetlenségének: „Szolgálati ügy: a hajkefét
rendszeresen fogom használni, egyébként is aránylag rendesen fogok tisztálkodni. Az életmódváltás
többi része csak blabla. A fogkefét tisztán tudományos okból nyugdíjba küldjük: a disznósörte a
gyémántot is átfúrja; hogy állhatnának neki ellen az én fogaim?”

Amikor 1919-ben - nem sokkal Milevától való vár lása után - feleségül vette Elsát, hosszú időre vége
szakadt a féltékenykedésnek - legalábbis részéről. Elsának - akinek 100 000 márka volt a hozománya
- végig kellett asszisztálnia, hogy férje házon kívül kereste a szerelmi örömöket.

Erősen megoszlanak a vélemények atekintetben, hogy a másik nemből Einstein milyen típust kedvelt.
„Szerelmi partnereiben nem volt válogatós - állította Plesch János mégis inkább a természetes
romlatlan-ság vonzotta, nem a társasági dámák.” Plesch fia még fanyarabbul fogalmazott: „Einstein
szerette a nőket, minél közönségesebbek és izzadtabbak voltak, annál jobban tetszettek neki.” Veje,
Dimitrij Marianov ezt mondta: „Mindig az volt az érzésem, hogy Einstein csupán mély együttérzésből
érdeklődik a csúnya nők iránt.” Házvezetőnője, Herta Waldow viszont más emlékeket őriz felőle:
„Gyengéi voltak a szép nők, azoknak meg Einstein.”

A berlini évek afférjai arról tanúskodnak, hogy Einstein egyáltalán nem kerülte a „rafinált társasági
dámák” társaságát. Legalábbis hagyta, hogy limuzinjukban hazaszállítsák, koncertre, színházba vigyék.
A pénzzel nem tudott bánni, ezért ilyen alkalmakkor Elsa utalt ki neki némi zsebpénzt, hogy legalább a
ruhatári díjat maga fizesse ki.

Gyakran találkozott a kacér Estella Katzenbogen-nel, aki Berlinben számos virágboltot üzemeltetett.
Rendszeresen töltötte az éjszakát egy wannseei villában, Tóni Mendelnél, egy jómódú özvegynél.
Herta Waldow számolt be arról, hogy Tóni újra és újra pralinéval kenyerezte le Elsát, akiről
köztudott volt, menynyire szereti az édességet. A legfontosabb forrás, ami elárulhatta volna e
kapcsolat részleteit, időközben elveszett. Örökösei, Einstein nyomatékos kívánságát teljesítve, halála
után az összes, Tóni Mendelnek írt levelét megsemmisítették.
Betty Neumann rövid ideig titkárnőként dolgozott Einstein mellett. Hozzá írt leveleit a jeruzsálemi
Einstein-archívumban zárolták. Fritz Stern történésznek egyszer véletlenül keze közé került „a
primitív csomagolású (de lezárt) dosszié”. „Még mielőtt szimatolni kezdhettem volna, kirántották a
kezemből.” Stern szerint több mint tíz éven át tartott a szerelem.

Hetente egyszer Margaret Lebach látogatott ki a caputhi nyári lakba. A megcsalt feleséget ő is
édességgel kenyerezte le, maga sütötte vaníliás kiflivel. „Az osztrák nő - emlékezett vissza Herta
Waldow - fiatar labb volt a professzorasszonynál, nagyon jól nézett ki, vidám volt, sokat és szívesen
nevetett, akárcsak a professzor.” A házvezetőnő beszámolt arról, hogy azokon a napokon, amikor
Lebach felbukkant, Elsa „külszolgálatra ment”. „Amikor ő jött, a professzorasszony mindig Berlinbe
utazott, megrendeléseket és beszerzéseket intézni. Ilyenkor mindig korán elindult a városba, és csak
késő este tért vissza.” Meg nem erősített hírek szerint Lebach is szült egy gyermeket Einsteintől.

Amikor Elsa végül nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, és kiöntötte a szívét lányainak, Margot és
Ilse értésére adták, hogy nincs más választása: vagy elválik ,Albert aputól”, vagy elfogadja annak
szerelmi ügyeit. Anyjuk sírva az utóbbi változat mellett döntött, a Lebach-látogatások alkalmával ezek
után még szorgosabban intézte berlini ügyeit. „Elsa szerelme oszthatatlan volt - vélekedett Konrad
Wachsmann, a caputhi ház tervezője, a család barátja. - Egyszerűen nem volt képes felfogni, hogyan
érdeklődhet a férje más nők iránt.”

„Úgy vonzotta a nőket, mint mágnes a vasat -mondta Wachsmann. - Igaz, jól érezte magát
nőtársaságban, érdeklődött minden nőies dolog iránt. A házastársak közötti veszekedés mindenesetre
általában Elsa féltékenységi jelenetével kezdődött. [...] Einstein néhány napig tűrte ezt, majd
feldühödött, mert az ilyen viselkedést gyerekesnek tartotta. Többnyire ez volt az a pont, amikor
kettejük között a válás szóba került.”

„A házasság sikertelen kísérlet a véletlen tartósítására - mondta egyszer Einstein -, rabszolgaság

kulturált mezben.” Idősebb korában kijelentette: „A házasságot bizonyára egy fantáziától mentes
disznó találta ki.” Élete vége felé elismerte, hogy „a házasság olyan vállalkozás, melyben ő kétszer is
kudarcot vallott”.

Ha a nőkhöz való viszonya tekintetében és erkölcsi mércével vizsgáljuk Einstein jellemét, az

irodalom, a zene, a művészet vagy a politika nagyjaival nehéz őt összevetnünk. Akár Kennedyre vagy
Picassóra, Mozartra vagy Brechtre gondolunk - az erkölcstelenség vétke velük kapcsolatban inkább
szóba jöhet. Einsteinre viszont jobban illik a szexualitástól mentes, gyermeki lelkületű bölcs figurája,
mint a kéjsóvár szoknyavadászé. Akárcsak Gandhi vagy Mózes, Einstein is a próféták tisztaságát
egyesítette a pacifisták bűntelen-ségével. Az erkölcsi parancsolatokat humoros pragmatizmussal
kezelte: „A tisztának minden tiszta, a disznónak minden disznó.”

Elsának már házasságkötése előtt meg kellett tapasztalnia, milyen megalázó módon képesek bánni a
férfiak a nőkkel, milyen kegyetlen tud vele lenni az ő „örege” is. 1918 májusában szörnyű választás
elé állította őt és lányát, Ilsét.

A történetre csak néhány évvel ezelőtt derült fény, mert az intim sorok címzettje nem tett eleget írójuk
kívánságának: „Miután elolvasta, kérem, nyomban semmisítse meg ezt a levelet!” Georg Nicolai
orvosprofesszor hagyatékában találták meg az írást, mivel II-sének egy időben viszonya volt a
városszerte ismert bonvivánnal.

„Tegnap Albert váratlanul azt a kérdést tette fel, hogy akkor most mamát vagy engem vegyen-e
feleségül. [...] A. elhárította magától a döntést, ő mindkét eshetőségre készen állt. Hogy Albert szeret
engem, úgy, ahogy talán többé egyetlen férfi sem fog, tegnap maga közölte velem. [...] Én soha nem
kívántam a testi közelségét, a legcsekélyebb vágyat sem éreztem iránta. Nem úgy ő - legalábbis az
utóbbi időben. Egyszer bevallotta, mennyire nehezére esik uralkodnia magán. [...] Kérem, segítsen
nekem!”

Nicolai válaszát nem ismerjük. Ilse mindenesetre elzárkózott a kéréstől. Anyja azonban egy évvel
később az eset dacára is beleegyezett az Alberttal való házasságba. Albert valószínűleg nem rúgott
labdába a kacér és törékeny lánynál, aki mindig a legújabb divat szerint öltözködött, és órákat töltött a
szépségszalonokban. Bizonyos célzásai azonban arra utalnak, hogy Albertban nem aludt ki rögtön a
tűz. 1919-ben közölte Ilsével, hogy lehetne a titkárnője - de csak akkor, ha feladja részmunkaidős
laboránsi állását az egyetemen. „Az ok: a szűzies vonzerő megtartása és lehetőség szerinti növelése.”
1920-ban, amikor norvégiai utazásra készült, barátjának és kollégájának, Fritz Habernak ezt írta: „A
nők közül csak egyiket vinném magammal, vagy Elsát vagy Ilsét. Utóbbi alkalmasabb lenne, mert
egészségesebb és gyakorlatiasabb.”

7. fejezet

A csodagyermektől a csodás évig

Einstein angyala

Segített vagy nem segített? Aligha van olyan kérdés, amelyet az alábbinál többször elővettek az
Einstein-kutatók: mennyiben járult hozzá Mileva az ő szeretett Albertjének tudományos áttöréséhez,
egyáltalán van-e része abban, hogy férje rátalált a sikerhez vezető útra? Érdemben hozzátett-e valamit
Einstein 1905-ös korszakalkotó munkáihoz? Esetleg Mileva ötleteinek köszönhetően emelkedhetett
Einstein a fizika csúcsára, s vált később világhírűvé - úgyszólván Mileva volt a „relativitáselmélet
anyja”, ahogy az Emma című folyóirat az 1983 októberében megjelent izgalmas cikkében nevezi őt?
Talán más képet kellett volna az Einstein-életrajzokban Mileváról, s nem egy fizikailag hátrányos
helyzetű, házasságlevéllel és gyerekekkel is rendelkező átmeneti élettársét, akit Einsteinnek fel kellett
áldoznia a tudomány szent oltárán? Vagy Einstein sui ge-neris zseni volt, és Mileva nélkül ugyanúgy
célba ért volna?

Az Emma cikke lényegében egyetlen forrásra támaszkodik, mégpedig egy Milevaréletrajzra. A szerb
szerzőnő, Desanka Trbuhovic-Gjuric ezt írja a spéci-

ális relativitáselmélet 1905-ös felfedezésével összefüggésben: „Büszkék lehetünk arra, hogy

keletkezésében és szerkesztésében részt vett a mi nagy Mileva Marinunk.”

Mileva apjának Einstein egy alkalommal állítólag ezt mondta: „Mindent, amit létrehoztam és elértem,
Milevának köszönhetek. Ő az én zseniális ihletőm és védangyalom, megvéd engem a bűnbeeséstől az
életben, sőt még inkább a tudományban. Nélküle soha nem kezdtem volna el, így nem is fejeztem
volna be művemet.” Einstein egyik sokat idézett levelében, melyet 1901. március 27-én írt
Milevának, ezt olvashatjuk: „Milyen boldog és büszke leszek, amikor ketten együtt győztesen
befejezzük a relatív mozgásról szóló munkánkat!”

E gyorsan terjedő történetre a „komoly” kutatás is reagált. John Stachel, az Einstein Papers Project
első igazgatója ezzel zárta le az ügyet: „Kutatásaim arra a végkövetkeztetésre vezettek, hogy neki
[Milevának] kicsi, de szignifikáns szerepe volt.”

Konkrétan mi lehetett a szerepe? Einstein leveleiben, amikor Milevának a tudományról írt, sokkal
gyakrabban fordult elő az „én” és az „enyém” szó, mint a „mi” és a „miénk”. 1901 április végén kelt
levelében mégis ez áll: „Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a mi konzervatív molekuláris erőink gázokra
is igaznak bizonyulnak-e.” Nem sokkal később pedig ezt írta Gus-tav Weber professzorra
vonatkoztatva: ,Átadtam neki a dolgozatunkat. Bárcsak hamarost részünk lehetne abban a
szerencsében, hogy együtt haladunk tovább ezen a szép úton!”

Közös „szép útjuknak” meglehet éppen itt értek a végére. Mert Mileva terhes lett - és ez fordulópontot
jelentett tudományos karrierjében. Kezdetben valószínűleg még a dicső Curie-házaspár lebegett a
szeme előtt példakép gyanánt. Most azonban ahelyett, hogy a relativitáselmélet anyja vált volna
belőle, Einstein hús-vér ivadékát hordozta a testében.

És mi történt korábban? Minden kreatív ember tudja, hogy a konkrét javaslatok és a bátorítás mellett
az alkotó munkának nehezebben megfogható összetevői is vannak, ilyenek például a gyenge pontokra
vagy ellentmondásokra való közvetett utalás, egy-egy megvilágosító erejű kérdés, vagy a konyhaasztal
mellett váratlanul feltörő szabad asszociáció. A csúcsra vezető úton Mileva volt Einstein
legfontosabb kísérője. Ha teljes erőbedobás mellett is csupán az alaptáborig tudta elkísérni, akkor is
kiépített legalább egy segítséget jelentő állást az eget ostromló férj számára. Einstein egy szóval sem
említette Mileva szerepét. De hogy is lehetne másképp? Amikor először ecsetelte a relativitáselmélet
keletkezésének történetét, már rég elfordult Milevától. Öreg koráig újabb és újabb változatokkal állt
elő. Mileva neve azonban soha nem bukkant fel. De nemcsak az övé. Más közreműködőket, segítőket
sem említett.

19. századi emberként, az ifjúsági regények magányos hősének zsenikultuszától áthatva Einstein soha
nem volt csapatjátékos. A segítséget kedvesen elfogadta, gyakran egész életén át hálás volt érte
anélkül, hogy művében említést tett volna róla - úgyszólván természetesnek tartotta a dolgot.

A magányos zseni kétségkívül porlepte, átszellemült elképzelés. A nyilvánvalóan emberfeletti

képességekkel bíró egyénnek nem sok köze van az emberi együttélés komplex rendszereinek
valóságához. Mivel minden életpálya a fejlődés során átélt nyereségekből és veszteségekből áll
össze, a zsenialitás fogalma az egyénről a rendszerre tevődik át - magyarázza Ursula Staudinger, a
Brémai Nemzetközi Egyetem pszichológusa és életrajzkutatója. Az olyan magájízók, mint Einstein,
eszerint egyfajta olvasztótégelyt képviselnek, melyben az egymástól különböző elemek új minőséggé
kapcsolódnak össze. „Zsenialitásuk” végső soron abban áll, hogy csalhatatlan ösztönnel felismerik a
valóban fontos alkotóelemeket, ötleteket és összefüggéseket, kiragadják és egységbe kovácsolják
őket. Megfordítva, a zseni olyan csiszolatlan gyémánthoz hasonlít, melynek kicsiszolásában sokan
működnek közre.

Ha ilyen felfogásban vizsgáljuk Mileva hozzájárulását Albert munkásságához, akkor ő csupán egy
része annak a sokszínű és kiterjedt komplexumnak, amely az Einstein nevű rendszer valamely elemét
valamilyen ponton támogatta. Einstein előtt, mellett és mögött olyan emberek sorjáztak, akik kvázi
őrzőangyalként vettek részt élete drámájában, a megfelelő időpontban újra és újra színre léptek azért,
hogy melléálljanak. Kérdéses, hogy közreműködésük nélkül is ugyanazzá -máig ünnepelt nagysággá -
vált volna Einstein, bármennyire szerette is a magányt.

Abban is szerencséje volt, hogy kezdettől fogva a világra nyitott, haladó szellemű környezetben
élhetett. Amikor a „csodagyerek” - hisz még csak tizenhét és fél éves volt - 1896 októberében
beiratkozott a Zürichi Politechnikumba, ezzel Svájc legnagyobb városába került

- egy bankmetropoliszba, s egyben nemzetközi pénzügyi központba, amely Svájc iparosodásának a

gerincét adta. Mérnökökre és természettudósokra volt szükség. Ezeket speciális főiskolákon képezték,
ilyen volt a „Poly” is. Einstein beiratkozása idején a Politechnikumnak kereken 1000 hallgatója volt,
nem több, mint a müncheni gimnáziumnak. A „matematikai és természettudományos irányultságú
szakemberek iskolájá-bán” Einstein Mileván kívül - aki az egyetlen nő volt a VIA osztályban -
elsősorban Jákob Ehrathoz, Louis Kollroshoz és Marcel Grossmannhoz kötődött. Gross-mann és
közte igaz barátság alakult ki, előbbi egész életén át önzetlenül segítette Einsteint. Grossmann
állítólag már első találkozásukat követően azt mondta a szüleinek, hogy „ebből az Einsteinből egyszer
még nagy ember lesz”.

Albert egyetemi szálláshelyei - három különböző címen lakott albérletben, illetve panzióban — a
polgári Hottingen városrészben helyezkedtek el, ahonnan rövid sétával eljuthatott a Politechnikumba.
Megélhetéséről a gazdag itáliai rokonok gondoskodtak havi 100 frank formájában. Az apai cégnek
megint konkurenciája támadt, így szülei - átmenetileg - anyagilag ismét szorult helyzetbe jutottak.
„Természetesen nyomaszt szegény szüléink szerencsétlensége - írta húgának, Majának. - Én csupán
terhet jelentek rokonaink számára. [...] Valóban jobb lenne, ha nem is élnék.” Egyetemistaként, havi
zsebpénzéből mégis gondtalanul, „vidám pintyként” élhette életét, mert - mint ő maga írta -„semmi
késztetése nem volt a melankolikus hangulatok iránt”. Zenélt - hegedűje mindig a keze ügyében volt
kirándult, az éjszakát füstös kocsmákban töltötte, részt vett a hallgatók csínytevéseiben. Einstein
csupán annyiban különbözött társaitól, hogy soha nem nyúlt alkoholhoz.

Egyszer egy héten - mint annak idején szülei házánál Max Talmud - degeszre ehette magát a Fleisch-
mann család asztalánál. Fleischmann a genovai rokonok üzleti partnere volt. Szülei közbenjárásával
Alfréd Stein családjánál is otthonra lelt. A Zürich határain messze túl is ismert történészprofesszor
„atyai barátsággal” állt mellette. Einstein később hálával emlékezett vissza arra, hogy „szomorú vagy
keserű hangulatában nem egyszer fordult a Stein-családhoz, és náluk mindig újra visszanyerte
jókedvét és belső egyensúlyát”.

A keserű hangulatra tanulmányai adhattak okot. „A magamfajta, töprengő típusú emberre az egyetemi
tanulmányok nem feltétlenül vannak áldásos hatással

- írta röviddel halála előtt. - így aztán fokozatosan megtanultam békében együtt élni rossz
lelkiismeretemmel.” Hamarosan beletörődött abba, hogy csak „közepes hallgató”. Mint már a
középiskolai évek alatt, most is maga fejlesztette tovább tudását és képességeit a rendelkezésére álló
kínálatból. „Tulajdonképpen csodaszámba megy - mondta utólag visszatekintve hogy a modern
oktatógyárak nem fojtják el teljesen a szent kutatói kíváncsiságot.”
Az akaratos hallgató azonban nem könnyítette meg a saját dolgát. Hermann Minkowski és Adolf Hur-
witz professzoroktól a matematika terén talán a legjobb képzést kaphatta volna egész Európában. Ezt
a lehetőséget azonban szinte teljes egészében elmulasztotta. „Felismertem, hogy a matematika számos
speciális részterületre tagolódik, s azok mindegyike rövid életünk egészét igényelné - írta idős
korában. -Így Buridán szamarának láttam magam, aki nem tud dönteni két szénabála között.”
Könnyelműsége később megbosszulta magát. Éppen Minkowski lett később egyik mentőangyala,
pedig korábban többször is szóvá tette Einstein hanyagságát. 1908-ban olyan matemar tikai
megfogalmazását adta a speciális relativitáselméletnek, amely nem csekély mértékben egyengette az
általános relativitáselmélethez vezető utat.

Az első „mentőövet” mégis Marcell Grossman dobta oda Albert barátjának. Amikor elérkezett a
matematikavizsgák ideje, és Einstein tudta magáról, mennyire felkészületlen, a nála egy évvel idősebb
Grossmann odaadta neki saját jegyzeteit, melyeken korábban már gondosan bejelölte a feltétlenül
elsajátítandó ismereteket. A részvizsgára is Grossmann segítségével készült fel, s azt ráadásul
Grossmannt is megelőzve, az osztály legjobbjaként tette le. Mellesleg az is Grossmann volt, aki az
általános relativitáselmélet matematikai megfogalmazásával küszködő Einsteint később kihúzta a
csávából.

Mivel nem tetszett neki a „kezdőknek való fizikai gyakorlat” és ezért gyakran távolmaradt, írásbeli
intőt kapott, s mellé a legrosszabb osztályzatot. Heinrich Friedrich Weber professzor előadásait
azonban „rendkívül nagyra tartotta”, állította barátnője. Weber volt az, aki az elrontott politechnikumi
felvételi vizsga ellenére annak idején meghívta Einsteint saját előadásaira.

A Weber-féle alapkurzusról készített jegyzet egyike annak a kevés dokumentumnak, amely ebből az
időből megmaradt. A széljegyzetekből kiderül, hogy ebben a korai időszakban Albert érdeklődését
elsősorban a molekulák között ható erők kötötték le. Weber jól felszerelt laboratóriumában megint
„közvetlen érintkezésbe került a gyakorlattal”, elsősorban is az elektrotechnika területén, újra
előszedve és tovább erősítve azokat a tapasztalatokat, amelyeket apja és nagybátyja gyárában
korábban megszerzett. Mivel azonban Weber az előadásaiban figyelmen kívül hagyta a legújabb
eredményeket, bevallotta: „sokat lógtam, és otthon állhatatos igyekezettel tanulmányoztam az elméleti
fizika mestereit”. Újra csak az autodidakta szerepére kárhoztatva az általa leginkább
megjegyezhetőnek tartott úton sajátította el az elméleti fizikát. Ebben a kalandban legalább még teljes
szívvel osztozott Mileva. S a fizika asztala gazdagon meg volt terítve.

Einstein a különösen fontos feladatok közé sorolta James Clerk Maxwell és Heinrich Hertz
elektromágnességre vonatkozó munkásságának, továbbá Ludwig Boltzmann és Hermann von
Helmholtz új műveinek áttanulmányozását. Boltzmann a mechanika statisztikus módszerével vezette le
a hőtan alaptörvényeit, Helmholtz viszont, a termodinamika főtételeinek megfogalmazásával, új
alapokra helyezte őket.

Példaképként lebegett előtte Helmholtz tétele az energia megmaradásáról. Ez a tétel azt mondta ki,
hogy „minden természeti erőt, amelyeket eddig egymástól elkülönítve vizsgáltunk, [...] ugyanabban az
egységben lehet mérni, nevezetesen az energia egységében, és az energia összmennyisége a
világegyetemben nem csökken, de nem is növekszik”. Nem lehet nem észrevenni az egybecsengést
Einstein fiatalkori olvasmányaival.
1900 tavaszán, amikor eljött a záróvizsgák ideje, a VIA osztály öt hallgatója közül Einstein csupán a
negyedik helyen végzett. A hat lehetséges osztályzatból a hatos volt a legjobb érdemjegy. Einstein
4,91-os átlar got ért el. Akkoriban azonban olyan szigorú szabályok voltak érvényben, hogy Mileva a
maga 4-es átlagával éppen megbukott. Szakmai életútjuk itt kettévált. Albert az akaratos gyermekek
tapintatlanságával tovább ment a maga útján, Milevának azonban meg kellett ismételnie a vizsgát, így
szükségképpen lemaradt.

A hivatalos tanulmányokat Einstein több-kevesebb rutinnal letudta. Nem így a privátstúdiumot, melyet
gyakorlott módon otthon a fotelben, vagy valamelyik kávéházban, pipával a kezében folytatott.
Ismeretelméleti írásokat is olvasott, különös tekintettel az osztrák Ernst Mach műveire. Machra épp a
megfelelő időben hívta fel figyelmét életének másik kísérőangyala, a nála hat évvel idősebb mérnök,
Michele Besso-.

Intellektualitása és életvezetése szempontjából Albert a rendszertelen, spontán, időnként zseniálisan

gondolkodó Bessóban a fegyelmezett, mindig összpontosító, kiváló matematikus Marcel ellentétét
találta meg. Grossmann, „akivel hetente egyszer szertartásos módon összejövünk a Limmat partján
lévő Metropol kávéházban, nem olyan vagabund, magának való ember, mint én”. Bessóban ellenben a
peches alakot látta, a szerencsétlen flótás és a semmirekellő elegyét. „Ő gyenge ember ugyan, a
törtetésnek még a szikrája sincs benne, bármilyen köznapi cselekedetre is csak nehezen szánja rá
magát, de rendkívül jó feje van, ezért nagy élvezetet jelent számomra beletekinteni kétségkívül
rendezetlen gondolkodásába.”

Grossmann és Besso külsőre is erősen különböztek. Grossmann megnyúlt arcú, hosszú orrú, széles
homlokú, szigorú tekintetű, északi férfi volt, Besso dé-lies alkat, fekete fürtökkel, sűrű szakállal.
Einstein kinézetre is valahol kettejük között állt. Az egyetemi évek alatt a pelyhedző, bátortalan
tekintetű kamaszból öntudatos fiatalemberré vált, aki erőteljes vonásar ival és a rá oly jellemző
bajuszkezdeményével kihívóan nézett a fényképezőgép lencséjébe.

Ernst Mach ismeretelméleti téziseit Einstein behatóan megvitatta Bessóval. Ezen iskolázta filozófiai
gondolkodását éppen abban az időben, amikor önképzése során a tudomány fogalmi alapjaival
foglalkozott. Az osztrák fizikus és filozófus egy gondolkodásökonómiai elméletet állított fel,
amelyben nem kaphattak helyet alá nem támasztott hipotézisek és segédkonstrukciók. Mach szerint az
olyan fizikai fogalmakat, amilyen a sebesség, az erő és az energia, egyértelműen össze kell kapcsolni
az érzéki tapasztalattal. Ebből az alaptételből vezethető le Einstein későbbi ismeretelméleti
meggyőződése: „Nem tartom jogosnak, ha a fogalmak logikai függetlenségét elválasztjuk az érzéki
tapasztalar toktól - mondta. - Kapcsolatuk nem a leves és a marhahús összefüggésének felel meg,
sokkal inkább a ruhatári biléta és a kabát kapcsolatával szemléltethető.”

Az abszolút tér és az abszolút idő jószerivel Newton óta változatlanul érvényesnek tekintett
fogalmáról Mach kijelentette, hogy azok nem egyebek puszta állításoknál. Minden tapasztalatot
nélkülöznek. Soha senki nem látta és nem is hallotta az ütését annak az órának, mely a világegyetem
történéseinek ritmusát megszabná - mert ilyen óra nem is létezik. Az ominózus étert, mely a fény
megértéséhez szükséges segédkonstrukció, éppoly kevéssé figyelte vagy mérte meg bárki is.

Mach azonban élesen szembeszegült az atomelmélettel is, mert az atomok létezésére csupán indirekt
módon következtethetünk. Még senki sem mutatott akárcsak egyetlen atomot. Ezen a ponton Einstein
kivonta magát Mach befolyása alól. Helyette az egyre újabb és újabb sugárzástípusok felfedezése
varázsolta el őt. Különösen az elektromosság területén felfedezett sugárzások izgatták, melyekkel már
gyermekkorában meghitt viszonyba került: például katódsugarak keletkeznek akkor, ha két pólus
között elektromos feszültséget keltve ívfényt húzunk.

1895-ben a francia Jean-Baptiste Perrinnek sikerült igazolnia, hogy a katódsugarak részecskékből

állnak. 1897-ben a brit Joseph John Thomson „elektronként” írta le ezeket a picinyke, negatív töltésű
részecskéket. Ezzel az atomok első építőkövei kiléptek a láthatatlanságból - miközben felfedezői nem
voltak tisztában azzal, hogy az elektron voltaképpen az atom egyik alkotóeleme.

1895-ben katódsugarakkal kísérletezve a német Wilhelm Röntgen úgyszólván véletlenül fedezte fel a
később róla elnevezett nagyenergiájú sugárzást. A röntgensugár szilárd anyagokon is képes áthatolni.
1901-ben a világon elsőként Röntgen kapta meg a Nobel-díjat.

Két évvel azt követően, hogy a francia Antoine-Henri Becquerel 1896-ban felfedezte a természetes
urán sugárzását, honfitársai, Marié és Pierre Curie felfedezték a radioaktivitás általános jelenségét.
1897-ben pedig a brit Ernest Rutherfordnak sikerült igazolnia, hogy a radioaktív sugárzás legalább
kétféle sugárzásból áll, az alfa- és a béta-sugárzásból.

Három évvel később Becquerel volt az, aki megállapította, hogy a béta-sugarak valójában megint
csak elektronok. Ezek a piciny töltéshordozók ekkor tűntek először az őket kisugározó atomok
alkotórészeinek. Ezeknek a felfedezéseknek a hatására Einsteinből gyorsan az atomelmélet híve vált.
„Csodálatos évében”, 1905-ben nem csupán a speciális relativitáselméletet dogozta ki. Három
kevésbé ismert, ám ugyanolyan nagy jelentőségű munkájában lefektette az anyag ato-misztikus
elméletének alapjait.

A friss diplomás fiatalember a sikerhez vezető utat kezdetben meglehetősen rögösnek találhatta. Ám
Einstein talán legnagyobb titka és erőssége éppen az a képessége volt, hogy legyőzte az elébe
tornyosuló akadályokat. Igaz, nehéz anyagi körülmények között, szakmai szempontból pedig
bizonytalanságban élt akkoribán, mégis teret és időt szakított magának a kibontakozáshoz. Ahelyett,
hogy azonnali karrierépítésre pazarolta volna energiáit, kezdetben jelentéktelen intézményeken
keresztül vezetett az útja. Ebben az időben legfontosabb támasza a szülei által oly élesen bírált
Mileva. Besso a feleségével együtt Milánóba költözött, egy elektrotechnikai vállalkozás műszaki
szakértőként alkalmazta. Grossmann 1901-ben tanítani kezdett, Thurgau kanton frauenfeldi
iskolájában.

Milánói látogatásáról visszatérve Einsteinnek azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy osztályában
ő az egyetlen végzős hallgató, aki nem kapott asszisztensi állást. Ezt valószínűleg annak köszönhette,
hogy tanulmányai alatt hanyag és lázadó szellemű hallgatóként viselkedett. Aki az elemi udvariassági
szabályokat megszegve következetesen „Weber úrnak” és nem „professzor úrnak" szólítja főiskolai
tanárát, az nyilván kevesebb támogatást várhat el tanárától, mint mindig kifogástalanul viselkedő
versenytársa.

Einstein elszántan nekivágott, hogy más utat keres a tudományos intézmények felé: szakfolyóiratokba
kívánt cikkeket írni. Első két publikációja arról árulkodik, hogy egyelőre meglehetősen bizonytalanul
tapoga-tódzik ezen az ismeretlen területen. Jókora öntudatról tanúskodnak ezek a cikkek.
Mindamellett fel is mutat valamit - bár később elismerte, hogy csupán „két értéktelen zsengéről” volt
szó.

„Képzelheted, milyen büszke vagyok az én drágámra! - lelkendezett Helene barátnőjének Mileva, aki
saját ambícióit egyre inkább Albertben látta megvalósulni. - Ez ugyanis nem egy közönséges munka,
hanem jelentős dolog. Boltzmannak is elküldtük, és nagyon szeretném tudni, mit gondol róla,
remélem, hamarosan válaszol.”

Ludwig Boltzmann válasza nem ismeretes. Mindenesetre egészséges önbizalomról tanúskodik maga a
tény, hogy a friss diplomás Albert maga és barátnője művét elküldte kora egyik legjelentősebb
fizikusának Tény az is, hogy Albert szinte fékezhetetlen elbizakodottságában attól sem riadt vissza,
hogy Paul Drude giefieni fizikus figyelmét felhívja annak egyik tévedésére.

Két hónappal később dühösen számolt be Mile-vának Drude válaszleveléről. „A levél írójának
szánalomra méltó voltát oly csalhatatlanul bizonyítja, hogy ahhoz magyarázatot sem kell fűznöm.
Mostantól nem fogok személyesen írogatni az efféle ürgéknek, hanem tekintet nélkül nekik megyek a
folyóiratokban, ahogy azt megérdemlik.”

Tekintély és rang nem számított nála, ha az igazságról volt szó. „A bátor sváb nem hátrál” - idézte
szakadatlanul honfitársát, Ludwig Uhland költőt.

Doktori disszertációt szeretett volna benyújtani, de már az első megbeszélésen összeveszett Weber
professzorral. Ekkor Weber kollégájához, Alfréd Kleiner-hez fordult. A források szerint megint csak
eredménytelenül. Újabb kudarcát csupán egy 230 frankról szóló számla bizonyítja, melyet Einstein
dolgozatának visszavonása után kapott kézhez. „Valóban szörnyű, hogy ezek a kispolgárok mennyi
akadályt gördítenek a nem magukfajta emberek útjába - panaszkodik barátnőjének a visszautasításra
reagálva. - Az ilyenek ösztönösen úgy érzik, hogy minden intelligens, fiatal koponya az ő
méltóságukat veszélyezteti.”

Átmenetileg feladta a disszertáció tervét. „Nem sokat segítene rajtam, és untat az egész komédia.”
Ehelyett elküldte pályázatát egy sor asszisztensi állásra. „Hamarosan minden fizikust megtisztelek
ajánlatom-mai, az Északi-tengertől Itália déli csücskéig” - jelentette be Milevának. De ez a
vállalkozása is rosszul sült el. Azon túl, hogy alkalmasint visszaigazolták pályád zatának
kézhezvételét, érdemi választ nem kapott.

Dacosan írta Milevának 1901 decemberében: „(Horribile dictu) egyetemisták maradunk életünk
végéig, és teszünk a világra.” Amikor „néhány újabb állásvadászat sem hozott eredményt”, kudarcáért
végül öreg professzorát hibáztatta: „Már rég találtam volna állást, ha Weber nem űzne velem kétszínű
játékot - sejteti Grossmann-nak írt levelében. - Ennek ellenére megpróbálok minden lehetőséget, és
nem hagyom, hogy megkeserítsék az életemet.”

Fia jövőjéért való mély aggodalmában még Hermáim Einstein is latba vetette befolyását. „Kérem,
bocsásson meg jóságosán egy apának, aki fia érdekében bátorkodik Önhöz fordulni, tisztelt Professzor
Úr - írta a híres fizikusnak, Wilhelm Ostwaldnak Lipcsébe. -Jelenlegi állástalan helyzetében fiam
szerencsétlennek érzi magát, s nap mint nap erősödik benne a tudat, hogy pályája félresiklott, és nem
talál fogódzót.”
Miután a jómódú rokonság a szaktanári diploma finanszírozásával már megtette a magáét és a szülők
sem tudták finanszírozni megélhetését, a fiatalember fokozatosan pénzzavarba került. Amikor Mileva
terhes lett, Einstein megmásíthatatlan döntést hozott: „ Azonnal állást keresek magamnak, legyen az
bármilyen szegényes - közölte Milevával. - Amint erre szert tettem, feleségül veszlek és
összeköltözünk.”

Legalább egy újabb kudarcáról biztosan tudunk -,közöljük, hogy választásunk nem Önre esett” -, aztán
néhány hétre kisegítő tanárként menedékre lelt Win-terthurban. 1901. szeptember elején végül
magántanári állást kapott Schaffhausenben. Ott egy angol fiatalembert kellett felkészítenie az
érettségire, a matematikatanár, Jákob Nüesch szárnyai alatt. A tanulóval jól megértették egymást, a
vendéglátó családdal azonban hamarosan konfliktusba keveredett. Amikor azt követelte, hogy
munkaadója kontójára házon kívül étkezhessen, mert őt untatja az asztal körül folyó társalgás, betelt a
pohár. „Hát jó, legyen, ahogy akarják - írta Albert Milevának december 12-én. - Pillanatnyilag
engednem kell. De keresni fogok számomra megfelelőbb egzisztenciális feltételeket. (Gondold el,
micsoda szemtelenség, az én helyzetemben!)”

Azzal, ahogy csökönyössége révén mégis felülkerekedett, és célját elérni vélte, tökéletesen
felingerelte Nüescht. )rAz emberek tajtékzanak dühükben, de én most ugyanolyan szabadnak érzem
magam, mint bárki más.” Sokáig amúgy sem volt fenntartható ez a helyzet. 1902. február 12-én
közölte újdonsült barátjával, Conrad Habichttal, akit Schaffhausenban ismert meg: „Csattanóval
vitorlázom el N mellől.”

Tárgyilagosan szemlélve az ügyet kiderül, hogy el-vitorlázása talán nem is olyan rámenős formában
zajlott, mint azt soraival elhitetni szándékozott. Habicht Bernből kapta Einstein levelezőlapját, és nem
véletlenül. A háttérben Marcel Grossmann szőtte a szálakat: „régi barátja, a szerencsétlen flótás”
érdekében apjának is ecsetelte Einstein helyzetét. A Grossmann papa baráti viszonyt ápolt Priedrich
Hallerrel, a Svájci Szabadalmi Hivatal igazgatójával, és beajánlotta a fiatal szakembert az
„Eidgenössisches Amt für geistiges Eigentum”-hoz, vennék fel, ha megüresedik egy állás. Einstein
azonnal biztosra vette a helyét. A fővárosba költözött, és lakást keresett magának.

Decemberben adhatta be pályázatát. Az állás betöltéséhez szükséges svájci állampolgárságát hosszas

huzavona után szerencsére már korábban, február 21-én elismerték. A zürichi városháza még egy
magándetektívet is ráállított. A detektív „nagyon szorgos, igyekvő és szolid embernek” találta őt,
véleményét azzal egészítette ki, hogy még absztinens is. Végül Albertét a városháza illetékes
bizottsága elé citálták, és a bizottság nem gördített akadályokat állampolgárságának elismerése elé. A
hivatalnokok természetesen mit sem tudtak Albert szerelméről és annak terhességéről. A svájci
katonai szolgálattól való félelme alaptalannak bizonyult: visszértágulata, lúdtalpa és lábizzadása
miatt lemondtak szolgálatairól.

Mileva, aki 1901 júliusában végleg elbukott a vizsgákon, az év végén átmenetileg visszaköltözött
szüleihez, Újvidékre. Szenvedésekkel teli terhességét követően 1902 januárjában ott hozta világra az
ő „Lieserl”-jét.

„O is egészséges, és tud már kiabálni? - érdeklődött rögvest az újdonsült apuka. - Milyen a szeme?
Melyikünkre hasonlít inkább?” - Gyerekes hevületében jókedvűen ezt írta: „Egyszer szeretnék én is
magamban hordozni egy Lieserlt, biztosan nagyon érdekes lehet! Sírni bizonyosan tud már, nevetni
azonban csak jóval később tanul meg. Ebben mély igazság rejtőzik.”

Épp csak megérkezett Bernbe, ebbe az „ódon hangulatú, kedélyes városba, ahol pont olyan jól lehet
élni, mint Zürichben”, máris gondoskodott róla, hogy neve megjelenjen a helyi hirdetési újságban. A
hirdetés, melynek ki kellett hatnia életének ekkor kezdődő új szakaszára, másnap meg is jelent:

,Egyetemi hallgatóknak és tanulóknak magánórákat ad matematikából és fizikából Albert Einstein, az

eidgen. Polyt. szaktanári diplomájával, Gerechtigkeit-gasse 32, 1. emelet. A próbaóra ingyenes.”

A szükség, mely az apróhirdetés feladására kényszerítette, végül újabb védőangyalokat terelt hozzá.
Először a Romániában született zsidó, Maurice Solo-vine jelentkezett nála, egy nagyra nőtt férfi, aki
négy évvel idősebb volt Einsteinnél, és magas homloka alatt ülő apró szemeivel kissé sötéten tekintett
a világra. A Berni Egyetem hallgatója volt, fizikát és filozófiát tar nult, és szerette volna megvitatni
valakivel e két tudomány határterületének alapkérdéseit - olyan kérdéseket, hogy létezik-e reális
külvilág, s ha igen, tudomást szerezhetünk-e róla.

Rövidesen Conrad Habicht csatlakozott a duóhoz. Hármójuk közül ez a finom vonásokkal megáldott,
éles eszű, Einsteinnél három évvel idősebb svájci keltette leginkább egy értelmiségi fiatalember
benyomását vékonykeretes szemüvegével és homlokából lendületesen hátrafésült hajával. Ahelyett,
hogy a munkanélküli Einsteintől tanultak volna, ezzel valamicske jövedelemhez juttatva őt, a három
bajuszos fiatalember vitakört alapított, mely rendszeresen ülésezett. A kört szertelenségükben
Akademie Olympiának (Olimpiai Akadémia) nevezték el. Hogy a másik kettő csupán Einstein
felvetéseire rezonált-e, vagy fontos eszmékkel járultak hozzá a kör működéséhez, ma már
megfejthetetlen titok.

Az akadémia esti ülései kolbász, svájci sajt, gyümölcs, némi méz és egy-két csésze tea vagy
feketekávé mellett nagy komolyan, mégis vidáman zajlottak. A vitát egy két-nap múlva folytatták,
gyakran éjszaka a Café Bollwerkban, egy sötét, füstös barlangban. Mindaz, amit az akadémia tagjai
üléseiken összeolvastak és megvitattak, részévé vált annak a formár lódó világképnek, aminek alapján
Einstein 1905-től halomra döntötte a térről, időről és az anyagról alkotott hagyományos
elképzeléseket. Fiatalkori olvasmányainak világához nem is találhatott volna az akadémiánál jobb
folytatást.

Hogy a három fiatalembernek mennyi örömet szerzett saját klubjuk, arról egy gravírozott óntányér is
árulkodik. A gravírozást Habicht készíttette Einstein számára: „Albert a farkcsont lovagja, továbbá az
Olimpiai Akadémia elnöke.” A trió esti munkaprogramjában Ernst Mach Az érzetek elemzése és Die
Mechanik in ihrer Entmcklung (A mechanika fejlődése) című művei mellett további olyan művek is
szerepeltek, amelyek a pozitivizmus szellemében szembefordultak az egyház metafizikus
abszolutizmusával és a mágiával. A biztos és kétségkívül adott dolgokban, a tényekben látták a
„pozitívumot” - azaz az érzékelésben és a gyakorlati tapasztalatokban.

Kari Pearson The Grammar of Science (A tudomány nyelvtana) és Richard Avenarius Kritik dér
reinen Erfahrung (A tiszta tapasztalat kritikája) voltak azok a művek, amelyeken Einstein az
empirikusan megtapasztalható világgal összefüggésben elméjét élesítette. John Stuart Mill A System
of Logic, Ratio-cinative and Inductive (A deduktív és induktív logika rendszere) című művében
találták meg az olimpikonok a tudomány módszereinek talán legmélyebb és legrészletesebb kifejtését
- a méréstől és a kísérlettől kezdve a legáltalánosabb természeti törvények elméletéig.

Az akadémia három tagjában Ernst Mach művei mellett talán Dávid Hume és Henri Poincaré hagyta a
legmélyebb nyomot. A skót Hume mindenekelőtt az ok és okozat elvét, s ezzel az oksági törvény
általános érvényét kérdőjelezte meg. „Hogy a Nap holnap nem kel fel, nem kevésbé érthető és
ellentmondásos mondat, mint az, hogy felkel.” Meggyőződésünk, hogy a

Nap fel fog kelni, mondja Hume, csupán a tapasztalatra épül. így fog történni, mert mindig is így volt.
Hume szerint azonban az oksági törvény csupán az ismert tapasztalati tartományokon belül igaz -
másutt másként festhetnek a dolgok.

A bizonyosság csupán az összefüggéseken áll, ahogy azokat a matematika leírja. Hogy háromszor
négy egyenlő tizenkettővel, az végül is csupán egy megállapodás, másként is lehetne. Ha azonban ez a
megállapodás érvényes, akkor visszavonhatatlan következmény, hogy háromszor négy egyenlő kétszer
hattal. Ezért Hume az emberi megismerés végső céljának tekinti, hogy tudásunkat összeegyeztessük az
empirikusan felismert okokkal. Einstein relativitáselméletének éppen ez a veleje. Nem mond semmit
arról, hogy mi a tér és az idő, ellenben leírja kölcsönös viselkedésüket.

Végül Henri Poincaré matematikus és filozófus műveiben is fontos gondolatokra lelt az akadémia
három tagja, különösen a La Science et l’hypothese (A tudomány és a hipotézis) című műben. A
francia 1900-ban egy nagy filozófiai kongresszuson foglalta össze nézeteit: „Nincs abszolút tér, és
csak relatív mozgást tapasztalhatunk” - hirdette, és ezzel egylépésnyire került a nagy áttöréshez.
Odáig ment, hogy a teret és az időt csupán szemléleti formáknak nevezte - tehát nem úgy, mint Kant,
aki a teret és az időt a dolgok és történések adott keretének tekintette. „Nincs abszolút idő -hirdette -,
ha azt mondjuk, hogy kétféle idő azonos, akkor ez csupán egy kijelentés. [...] Nemcsak két idő
azonosságáról nincs közvetlen szemléletünk, két különböző helyen lezajló esemény egyidejűségéről
sincsen.” Ezt Einstein sem mondhatta volna szebben.

Habichttal és Solovine-nal közösen jutott el Albert kora legfontosabb ismeretelméleti kérdéseinek

lényegéhez. Közben a hármak a világirodalom nagy alkotásait is felvették programjukba, például
Szophoklész Antigonéját, Cervantes Don Quijotéjét- ami Einstein egyik kedvenc könyve volt Platón
Dialógusait, Baruch Spinoza Etikáját, mely később központi szerepet töltött be Einstein „kozmikus
vallásában”.

Hány fizikus mondhatta el magáról abban az időben, hogy ilyen kiváló alapokkal rendelkezik? Albert
fiatal szelleme függetlenedett a megcsontosodott előítéletektől. Kiváló áttekintése volt a fizikáról és a
filozófiáról. Gyakorlatias szemléletre is szert tett az otthoni üzemben és a főiskola laboratóriumában.
Továbbá oly módon keveredett benne az egocentrizmus, az ösztön és az intuíció, hogy együttesen
rávezették a helyes útra.

És ekkor a tudományos-műszaki képzelőerő újabb iskolája következett. Május végén véget értek
bemutatkozó beszélgetései a szabadalmi hivatalban. Gross-mann-nak köszönhetően június végén már
munkába is állhatott mint „III. osztályú műszaki szakértő”. Mellette további tizenkét szakértő
dolgozott az összesen 29 alkalmazottat foglalkoztató hivatalban. Javadalmazását évi 3500 frankban
állapították meg, munkaideje heti 48 óra volt, azaz hat munkanapon át napi nyolc óra, a munkakezdés
ideje pedig reggel 8 órakor. Többnyire új kockás öltönyében járt munkába, amit Fried-rich Heller
hivatalvezető kívánságára varratott.

Az a képszerű, kritikai-elemző gondolkodás, amit a szabadalmi beadványokkal való munka hozott

magával, a szükséges irányban élesítette szellemét, mert ő az elmélethez nagyon is valószerű
gondolatkísérleteken keresztül kívánt közeledni. A hivatali munka, és az azzal együtt járó anyagi
gondtalanság áldás volt Einstein számára - ő maga „életmentőnek” nevezte ezt a

tevékenységet. Úgy tűnt, sikertelen akadémiai pályafutását végre maga mögött tudhatta.

Emellett, miután befejezte hivatali munkáját, egy magántanulót is tanított, a nála kilenc évvel idősebb
nyugat-svájci Lucien Chavant. Chavan 1942-ben bekövetkezett halálakor jegyzetfüzetei között találtak
egy fényképet, továbbá egy meglehetősen pontos leírást egykori tanáráról: „Einstein 1,76 méter
magas, széles vállú, tartása kissé hajlott. Hihetetlenül széles a homloka. Arcbőre világosbarna színű.
Érzéki szája fölött vékony, fekete bajusz rügyezik. Enyhén sasorra van. Szeme barna, tekintete lágy és
átható. Hangja megnyerő, mint egy rezgő csellóé.”

És Mileva? Ö lányával továbbra is szülei házában élt. Összesen több mint egy évet Alberttól külön
töltött. Ez alatt az idő alatt nem csupán szakmai karrierje szenvedett immár véglegesen törést.
Barátjával kialakult tudományos-intellektuális viszonya ugyanúgy szertefoszlott. Amikor röviddel
1902 szilvesztere előtt visszatért Svájcba, élete alapjaiban megváltozott. Már a gyermekétől való
elválás is mélyen megsebezte, ezek után azt kellett tapasztalnia, hogy barátjának szellemi életéből is
kiszorult. Az Olimpiai Akadémia otthoni üléseit ugyan figyelemmel kísérte, de a vitában nem vett
részt, magába fordult. Növekvő ellenszenvének ez lehetett az egyik oka.

Einstein beváltotta ígéretét, néhány nappal visszar térése után, 1903. január 6-án feleségül vette Mile-
vát. Tanúik Conrad Habicht és Maurice Solovine voltak. Később „kötelességérzetről” beszélt, mely
minden „belső ellenállása dacára” rákényszerítette erre a lépésre. Mindenesetre apja egyetértésével
nősült meg. Még októberben Milánóba sietett, épp időben, hogy

búcsút vehessen nemzőjétől. Halálos ágyán Hermann Einstein beleegyezett fiának házasságába.

,Amikor közeledett a vég, Hermann mindenkit megkért, hogy hagyják el a szobát, mert egyedül akar
meghalni — mesélte Helene Dukas Einstein életrajzírójának, Abraham Paisnak. - Fia erre a pillanatra
soha nem tudott bűntudat nélkül emlékezni.”

A házasságkötéssel a tipikus munkamegosztás alakult ki az újdonsült házastársak között, a közös

erőfeszítésekről szőtt álmok elhamvadtak. „Most tehát nős ember lettem, és feleségemmel nagyon
kellemesen élünk - tudatta Bessóval alig néhány nappal a házasságkötés után. - Elsőrangúan
gondoskodik mindenről, jól főz, mindig jókedvű.” Ezt vajon Mileva is aláírta volna?

Amikor 1903 nyarán újra Szerbiába utazott, hogy kislányáról gondoskodjon, szíve alatt Mileva már
újabb gyermeket hordozott. „Neveld gondosan a kis magzatot, hogy jó állapotban legyen - bátorította
Albert. Majd így érdeklődött: - Lieserllel akkor összeszedtél valamit? Nagyon gondosnak kell
lennünk, hogy a gyermeknek később nehogy nehézségei legyenek.” Ismeretlen sorsára való tekintettel
ezt utalásként is felfoghatjuk, Lieserlt talán valóban örökbe adták. Újra csak nehéz terhességet
követően 1904. május 14-én a berni Kramgasse 49. szám alatt végül világra jött Hans Albert.
1903 novemberében a házaspár a berlini óvárosba, a híres óratoronytól szinte csak néhány lépésre
fekvő kis lakásba költözött. Einstein kinyilvánított akarata ellenére, hogy halála után emlékére ne
alakítsanak ki semmiféle kegyhelyet, ez a lakás ma az ő emlékének szentelt kicsinyke múzeum. A
bevásárló utca felőli keskeny lépcsőt nap mint nap koptatják a világ minden részéről származó
turisták, hogy beírják nevüket a vendégkönyvbe. A Berni Szabadalmi Hivatal leltárában lévő
íróasztal, vagy az eredeti írópult előtt úgy fényképezik egymást, mint a célba ért zarándokok
sóvárgásuk tárgyával. Meglehet a tér és az idő relatív - de a zseni ezek között az abszolút falak között,
1905 nagyon is reális tavaszán vetette papírra speciális relativitáselméletét. Divatos, kárómintás
öltönyében e mellett az írópult mellett fényképeztette le magát Einstein, hogy aztán a képet minden
lehetséges címzettnek szétküld-jék.

1904-ben Conrad Habicht sikeresen megvédte doktori disszertációját, majd a nyár folyamán
elköltözött Bernből. ,dicséretes akadémiánk akadémiai üléseinek” szép hagyománya ezzel viszonylag
gyorsan kialudt. Ezzel majdnem egy időben tért vissza a városba Michele Besso, és Einstein
tanácsára ugyanannál a szabadalmi hivatalmái vállalt II. osztályú szakértőként munkát, ahol barátja
már két éve dolgozott. Nap mint nap látták a két barátot, amint a berni óváros árkádokkal szegélyezett
utcáin, egymás oldalán, beszélgetésbe merülve sétálnak a munkába, vagy onnan haza. Ezekben a
beszélgetésekben kerültek helyükre a relativitár selmélet utolsó építőkövei. És számos segítőtársa
közül Einstein egyedül Bessónak mondott köszönetét a publikációja végén. Különben, a kollégák nagy
megütközésére, semmiféle forrásra nem hivatkozott.

Mindeközben pimaszul azt fontolgatta, hogy egy, a kiemelkedő kutatókra vonatkozó szabály alapján
doktori disszertáció nélkül is tanári jogot nyer a Berni Egyetemen. Az a két dolgozat azonban, amit
addig az Annalenben megjelentetett, egyáltalán nem volt elegendő e különleges eljáráshoz.
Akadémiai pályafutásának megkezdése megint csak halasztást szenvedett. A folyóiratban eztán
megjelent három publikációja azonban már nyilvánvalóan tanúsította a tudományos érettségében
bekövetkezett komoly változásokat.

Hogy Mileva mekkora részt vállalt ezekben a változásokban, utólag már lehetetlen megállapítani.
Hatásának mindenesetre nincs kézzelfogható jele. Hozzájárulása vélhetően kimerült abban, hogy
mentesítette Albertet a háztartás és a gyermek gondjaitól.

1904 novemberében olyan hír látott napvilágot, amelyet újabb, sőt tán a legkellemetlenebb döfésként
érzékelhetett: a fizikai Nobel-díjat abban az évben Pierre és Marié Curie kapta. Első alkalommal
kapta nő a legmagasabb természettudományos kitüntetést.

Még 1904 végén felkérték Einsteint, hogy legyen az Annáién dér Physik mellékletének külső
munkatársa. Elsősorban könyveket és más szakfolyóiratokban megjelent cikkeket készültek megvitatni
ebben a mellékletben. Így tovább tudta fejleszteni íráskészségét, és értesült az aktuális kutatásokról is,
mert addig rendkívül rosszul volt ellátva természettudományos szakirodalommal. Abból a 23
szövegből, amit a mellékletekbe írt, 21 az ő csodálatos évének nevezett 1905-ös évben jelent meg.

Ezt az elnevezést természetesen nem Einsteinnek a mellékletekben megjelent fejtegetései miatt

érdemelte ki az 1905-ös év - példa nélkül álló produktivitásában ezeket szinte félkézzel intézte hanem
amiatt az öt rikk miatt, amelyek az Annáién főlapjában jelentek meg. E cikkek hatására a fizika
lényegileg megváltozott. 1905 májusában tájékozatta Einstein Habichtot az öt közül negyedik
munkájáról, s ez a levél egy egyedülálló pillanat dokumentumaként vonult be a tudomány történetébe:
„Kedves Habicht!

Ünnepélyes csend honol közöttünk, ezért szinte bűnös megszentségtelenítésének érzem, hogy most egy
kevéssé jelentős csevegéssel megtöröm azt. De hát nem így tesznek folyton a magasztosak ezen a
világon?

Mit csinál hát, maga fagyasztott cet, maga agyonfüstölt, kiszárított, bűnös lélekdarab - vagy mi
egyebet vághatnék még a fejéhez, 70%-ban haraggal, 30%-ban együttérzéssel telve? Csakis ez utóbbi
30 százaléknak köszönhetően nem küldtem újra egy konzervdoboznyi aprított fokhagymát és hagymát
azok után, hogy hús-vétkor sem bukkant elő a maga feltűnés nélküli módján. Hát miért nem küldte el
mindeddig a disszertációját? Talán nem tudja, hogy én egyike vagyok annak a másfél fickónak, aki azt
érdeklődéssel és mulatsággal olvassa, maga nyomorult? Cserébe érte sok munkát ígérek. [...]

A negyedik munkám csupán koncepciójában van meg, a mozgó testek elektrodinamikája a tér és idő
tanának egy módosítását alkalmazva; ennek a munkának a tisztán kinematikai része biztosan érdekelni
fogja magát.”

Nem egyébre gondolt itt, mint a speciális relativitáselméletre.

8. fejezet
A fény kvadratúrája

Hogyan fedezte fel Einstein a relativitáselméletet ?

1905 májusának ez az éjszakája volt életének talán legfontosabb napja. A pontos dátum ismeretlen,
miként a részletek is. Nem voltaik tanúk, és mendemondáit sem keringenek az ekkor történtekről. Amit
tudunk, azt 1922 végén jegyezte le valaki Kiotóban. Az időközben már világhírnévre szert tett
Einstein német nyelvű előadásában ecsetelte azokat az órákat, amelyek számára a nagy áttörést
meghozták. Ez az egyedüli ismert forrásunk.

A visszaemlékezés „csodaszép” napról szól. Einstein együtt üldögélt barátjával és szabadalmi

hivatali kollégájával, Michele Bessóval. Mint általában, most is egy fizikai problémáról vitatkoztak.
Nem akármilyen problémáról, hanem az egyik legjelentősebbről: hogyan lehetne leküzdeni azokat az
ellentmondásokat, amelyek az utóbbi években alapjaiban rengették meg az uralkodó fizikai
világképet? Ezzel a kérdéssel a legkitűnőbb szakemberek sem tudtak megbirkózni - és most Einstein
is kapitulálni készült: „Feladom" - közölte barátjával.

Aztán eljött az éjszaka. Hogyan tölthette el Einstein ezt az éjszakát? Mint mindig, biztosan sokat
dohányzott - pipázott és cigarettázott. Számtalan papírfecnit telefirkálhatott, levelek, számlák
hátoldalát. Egyre ment nála, mire ír, csak legyen papír a keze ügyében, hogy formát adhasson
gondolatainak. Tudott-e egyáltalán aludni? Vagy az izgalom ébren tartotta? Fölsírt-e az egyéves kicsi,
Hans Albert? Megosztotta-e gondolatait Milevával? Segített-e neki az asszony a számolásban? Vagy
egyedül dolgozott, s Mileva szerepe most is csak annyi volt, hogy ajtaja elé odakészítette az ételt?

A Bessóval folytatott beszélgetés során történnie kellett valaminek. Lehetséges, hogy barátja adta a
döntő tippet. Vagy csak megfelelő időben tett fel egy mentő kérdést. „Hirtelen rájöttem, hol van a
probléma kulcsa” - mesélte Einstein jó 17 évvel később Japánban.

Reggel újra találkozott Bessóval. „Még mielőtt egyáltalán üdvözölhettem volna - mondta Besso -,
Einstein elújságolta a nagyszerű hírt: Hála neked, teljes egészében megoldottam a problémámat!” A
megoldás csak néhány évvel később kapta meg végleges nevét, a speciális relativitáselméletet.
Hogyan jött rá Einstein az elméletre, mely úgy összefonódott nevével, mint az evolúció Darwinéval,
illetve a pszichoanalízis Emudéval - senki nem tudja. Miként jutott el a megvilágosodásig, agyának
mely idegvégződései jöttek izgalomba, milyen logikai következtetéseket tett, milyen képeket kapcsolt
össze, hogyan élte át a győzelem pillanatait, sok éven át tartó töprengésének jutalmát - mindez a múlt
ködébe süllyedt. Egyik rejtély a másik után. Ez maga Einstein.

Arról azonban már képet tudunk alkotni magunknak, hogy mi történt előtte, mi az, amit tudott, mire
reagált, mi hajtotta, miért kellett rátalálnia a relativitáselméletre. A zseninek nem az őrültség, hanem a
szerencse a leghűségesebb társa. Utólag visszatekintve a szabadalmi hivatalnok kiválasztott ember
volt - a megfelelő ember a megfelelő helyen és megfelelő időben.

Az einsteini forradalom gyökerei messzire nyúlnak. Visszatekintve mindent tökéletes összhangban

lévőnek látunk. A fiatalkori olvasmányokat, az önképzést, a fizikus szeretőt, az Olimpiai Akadémiát, a
Bessóval folytatott beszélgetéseket. És megérett az idő arra, hogy valaki a teret és az időt
négydimenziós képződménnyé, téridővé olvassza össze. Albert már diákként azt olvasta Alexander
csillagászati művében, hogy „nagy távcsöveinkkel egyidejűleg nyomulhatunk előre mind a tér, mind az
idő mélységeibe”. Félix Ebertynél pedig ez állt: „Ilyenformán a térbeli és időbeli kiterjedés az érzéki
szemlélettel egybeesve oly közel kerülnek egymáshoz, hogy a teret és az időt egymástól elválasztva
már nem is érthetjük meg.”

Humboldt és Eberty Einstein gyermekkorának egyik sokat vitatott témájáról írnak: az idő mint
negyedik dimenzió, szorosan összekapcsolva a tér három dimenziójával. Együtt, egy egységként kell
felfogni őket. Erre nem Einsteinnek kellett rájönnie.

Pontosan ezek az eszmék alkotják a relativitáselmélet alapelemeit - akkor is, ha Einstein más úton
jutott el hozzájuk. Először át kellett verekednie magát az elméleti ellentmondások útvesztőjén. Ma
már felülről tekinthetünk erre a labirintusra, és nyomon követhetjük Einstein tapogatódzó lépteit. Ha
egyáltalán volt valami, ami őt odüsszeáján végigkísérte, akkor az életének nagy témája, a fény.

Mit látunk akkor, ha „nagy távcsöveinkkel egyidejűleg nyomulunk előre a tér és az idő mélységeibe”?
Fényt látunk - olyan fényt, amely távoli forrásoktól indulva jut el szemünkbe, de előtte egy ideig úton
volt. A terjedéshez a fénynek időre van szüksége. Mindegy, hogy egy könyv lapjairól vagy távoli
csillagokból jut a retinánkra: az adótól a vevőig, a forrástól a célig a fény valamekkora utat tesz meg
a térben, s ez időbe telik.

Közben úgy viselkedik, mint minden egyenletesen haladó utazó: minél hosszabb az útja, annál tovább
van úton, annál több időt tölt el az utazással. Igaz, a fény sebessége elképzelhetetlenül nagy. De nem
végtelen nagy, a fény sebessége is véges érték. 1 másodperc alatt 300 000 km-t hagy maga mögött.
Ezért a kilométereket években, az éveket pedig kilométerekben is mérhetjük. Egy fényév pontosan
tízbillió kilométernek felel meg. Az egyest itt 13 nulla követi.

Tér, idő és fény tehát szoros kapcsolatban vannak egymással. Mint Einstein fiatalkori olvasmányaiból
megtanulta, ezt a kapcsolatot már a 18. században észlelte Olaf Romer dán csillagász a Jupiter Io
nevű holdjának vizsgálatakor. A holdfogyatkozás később következett be, ha a bolygó a Földtől
távolabb volt megtalálható, és előbb, ha a Jupiter éppen földközelben állt.

Akár közeli, akár távoli eseményről van szó: a fénynek időre van szüksége, és az az esemény,
amelynek a képe eljut hozzánk, már a múlté. „Amit látunk -írta Aaron Bernstein a
Naturwissenschaftliche Volks-büchemben valójában mindig csupán a múlt, soha nem a jelen.” A
Nap fényének például nyolc percre van szüksége ahhoz, hogy elérje a Földet. Ez azt jelenti, hogy mi
földi teremtmények olyannak látjuk a Napot, amilyen nyolc perccel korábban volt. Ha hirtelen
kialudna a fénye, csak nyolc perccel később köszöntene sötétség a Földre. Ez már Einstein
fiatalkorában is nyilvánvaló volt.

Tegyük fel, hogy a Nap egy óra, számlapokkal és mutatókkal, melyről forró napokon a Földről is
kényelmesen leolvashatjuk az időt. Tegyük fel továbbá azt is, hogy a napóra tökéletesen együtt jár a
szemlélő mellett elhelyezett földi órával. Mindkét órán pontosan 24 óra alatt telik el egy földi nap.
Csak egy pillantást kellene vetnünk az égboltra, és máris megtudnánk a pontos időt.

Tulajdonképpen mit is látnánk, ha a Nap az éppen aktuális időt mutatná? Mivel a fény, s vele az
óráról alkotott kép nyolc percig úton van, mi nem azt az időt látnánk, amit az égi óra aktuálisan mutat,
hanem a nyolc perccel korábbi óraállást. Abban a pillanatban, amikor az égi órán pontosan tizenkét
órát látunk, annak mutatója már éppen nyolc perccel előbbre tart. Azaz a Napon pontosan 12 óra 8
perc van. Ahhoz tehát, hogy az égi óra a helyes időt mutassa nekünk, földi szemszögből nyolc percet
sietnie kell. Ez egy látszólag egyszerű számolás, amelyet már jóval Einstein előtt elvégeztek.

A relativitáselmélet alapfelfogása szerint döntő mozzanat, hogy miközben úton van, az órának és
mutatóinak képét a fény nem változtatja meg. Úgy tűnik, mintha a pillanat utazna, azaz az idő bele van
fagyva a fénybe. Az óra úton lévő képe nyugalomban van, mintha csak egy fénykép lenne. Valami
különös történik az idővel és a térrel. És ez nyilvánvalóan a fénnyel függ össze, mely bizonyos
értelemben az idővel együtt száguld át a téren.

A fénysebesség véges volta végül is szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy az időt nem lehet
megelőzni. Mert ha lehetne, akkor beletekinthetnénk a jövőbe, és még meg sem történt eseményeket
észlelhetnénk. Ez ellentmond a józan észnek (még akkor is, ha a kvantumok különös világában
látszólag ilyen események is előfordulnak). Mivel az időt semmi nem előzheti meg, márpedig az
fénysebességgel mozog, következik, hogy semmi sem mozoghat gyorsabban a fénynél. Az
univerzumban a fénysebesség határsebesség. Mint egyfajta abszolút, állandó sebességet, Einstein a
fénysebességet minden dolgok mértékeként értelmezte.

Aki ezt megértette, az már érti a speciális relativitáselmélet egyik alapgondolatát is. Einstein nem ezt
a gondolatmenetet követte ugyan, de az alapötlet ebből a háttértudásból nőtt ki. Egyik legfurcsább
kijelentése így hangzik: az órák annál lassabban járnak, minél gyorsabban mozognak a megfigyelőhöz
képest. A fénysebességhez közelítve az órák járása egyre lassul, míg végül megállnak úgy, mint a
napóra képe.

Einstein maga mondta, hogy már iskolás korában - feltehetően Bernstein könyvének valamely hasonló
ötletét véve alapul - összeállított egy gondolat-kísérletet, amelyet később lényegesnek vélt a
relativitáselmélethez vezető úton: milyennek látnánk a vilár got egy fénysugáron utazva? E mögött az
az (egyébként értelmetlen) kérdés húzódik meg, hogy meg lehet-e előzni a fényt, és mit látnánk ebben
az esetben. Rögzített képpé dermedne a világ? Vagy ugyanúgy festene, mindegy, mekkora sebességgel
haladunk?

A relativitáselmélethez vezető hosszú úton Einstein két alapfeltevéssel élt, melyeket rendkívül
fontosnak tartott. A fénysebesség (vákuumban) állandó. Ez az egyike annak a két megmásíthatatlan
elvnek, amelyekre a speciális relativitáselmélet, mint két oszlopra támaszkodik. Amíg a fény nem
ütközik bele valamibe, sebessége változatlan marad. A másik elv az úgynevezett klasszikus
relativitási elv, amely Galileire és Newtonra vezethető vissza.

Ki vagy mi „mozog” voltaképpen, amikor egy tárgy másikhoz viszonyított mozgásáról beszélünk?
Galilei rövid válasza: mindkét tárgy „relatív” mozgást végez a másikhoz képest. Amikor a vonat
elhalad a peron mellett, akkor a peronon várakozók szemében a vonat mozog. A vonatban utazó
utasok szerint azonban a vasúti pálya és a vonatra várakozók haladnak el mellettük.

Ennek az első pillantásra triviális kijelentésnek messzire ható következményei vannak. Más
megfogalmazásban azt jelenti, hogy nincs kitüntetett szemlélő. Bárki ugyanolyan joggal állíthatja, hogy
ő maga nyugalomban van, s hozzá képest minden más relar tív mozgást végez. A Galilei-féle
relativitási elv második pontja is nagyon egyszerűnek tűnik, ami a sebességek összeadhatóságát
haiigsúlyozza. Az „addíciós elv” összhangban van a hétköznapi szemlélettel. Ha egy vonat 50 km/h
sebességgel mozog, a másik meg vele szemben 100 km/h sebességgel, akkor a sebességüket össze
lehet adni. Egymáshoz képest mindkét vonat 150 km/h relatív sebességgel mozog. Ha a kalauz 5 km/h
sebességgel gyalogol a 100 km/h sebességű vonaton menetirányban, altkor kívülről nézve a kalauznak
105 km/h lesz a sebessége. Ezt a bárki által könnyen belátható számítási eljárást nevezzük Galilei-
transzformációnak.

Ahol a klasszikus relativitási elv van érvényben, ott saját világán belül minden test nyugalomban van.
Felöle nézve csupán a többi test mozog. így nekünk, földi élőlényeknek is a Föld egy tökéletes,
nyugvó vonatkoztatási rendszer, jóllehet bolygónk valójában forog, azon felül még nagy sebességgel
száguld is a világűrben. A száguldó vonat önmagában tekintve ugyanúgy nyugalomban van. Galilei
felfogása szerint minden vonatkoztatási rendszer egyenértékű.

Egyetlen egyenletesen mozgó járműben sem lehet mechanikai kísérletekkel kideríteni, hogy a jármű
mozog vagy nyugalomban van - ez Galilei központi gondolata. Az egyenletesen mozgó vonatban az
alma épp úgy függőlegesen esik a földre, mint a peronon. A Földön a dolgok függőlegesen esnek,
amennyiben nem forognak. Számunkra ez természetes. Galilei korában nem volt az. A természeti
törvények, legalábbis a mechanika törvényei tehát függetlenek a mozgásállapottól, amennyiben a
mozgás egyenletes. így van ez vajon az elektrodinamikában is, ahol nagyon nagy sebességekkel,
például mozgó elektronok sebességével, illetve a fénysebességgel van dolgunk? A korabeli tudomány
számára ez volt a nagy titok.

És ez a speciális relativitáselmélet központi kérdése is. Megválaszolásához Einsteinnek hosszú utat

kellett megtennie. Nem azzal kezdte a munkát, amiről ma a nevét ismerjük, azaz a tér és az idő
fogalmának újraértelmezésével és egy új világkép kialakításával. Odáig csak útjának végén jutott el.
Előbb túl kellett lépnie a szokásos gondolkodási sémákon, át kellett verekednie magát a fizikai
ellentmondások dzsungelén és a pretudományos bizonyosságok tágas mezején. így jutott el a
forradalmi gondolatokhoz, mintegy legeslegutolsó lehetőségként. Csak így tudta leküzdeni a
klasszikus fizikában felgyülemlett ellentmondásokat.

A legkirívóbb ellentmondás a között a két elv között feszült, amelyet Einstein elmélete oszlopaiként
kezelt, azaz a fénysebesség állandóságának elve és a klasz-szikus relativitási elv között. Mekkora
relatív sebességgel mozog egymáshoz képest két olyan rendszer, amelyek egymás felé tartanak és
sebességük a fénysebesség 75 százaléka? Galilei összegezési szabálya szerint relatív sebességük a
fénysebesség 150 százaléka, azaz másfélszerese. Ez azonban lehetetlen, ha nincs a fénysebességnél
nagyobb sebesség. A relativitási elv és a fénysebesség állandósága kizárják egymást. Einstein
zsenialitása abban állt, hogy felismerte: ezzel az ellentmondással az összes többi ellentmondás is
összefüggésben áll, és új elméletével jószerivel az összes ellentmondást egyszer s mindenkorra
kisöpörte a fizikából.

Ismereteink szerint Einstein kezdettől fogva úgy járt el, mint egy bírósági alkalmazott - mint egy
figyelmes gyakornok, aki minden osztályon jól kiismeri magát anélkül, hogy bárhol is adnának a
szavára. Az egyik osztályon a kábítószerrel való visszaélést, a másikon a közlekedési vétségeket, a
harmadikon a gazdasági, a negyediken az erőszakos bűncselekményeket vizsgálják, és a gyakornok az
egyetlen, aki észreveszi, hogy az igazságot hajszoló kollégák esetei egymással összefüggnek.
A klasszikus fizikában az egyes osztályokat mechanikának, hőtannak és elektromágnességnek nevezik.
Mindegyik a saját módszereivel és elméleteivel igyekszik megadni a környező valóság lehető
legpontosabb leírását. Több mint 200 éve, mióta Isaac Newton rendszerbe foglalta, vitathatatlanul a
mechanika uralja a történéseket. A mozgásokra és az erőkre felállított Newton-féle törvényeket
pontosságuk és megbízhatóságuk miatt örökkévalónak tekintették.

A 19. században azonban mégis kopni kezdett a newtoni mechanika fensége. A mechanisztikus
világképnek először a hőtan személyében támadt konkurense. Ennek az osztálynak termodinamika
nevű képviselői azt hitték, mindent meg tudnak magyarázni az energiához hasonló fogalmak
segítségével. Az elektrodinamikái osztály is beleszólást követelt a dolgokba. Ők az elektromágneses
elmélettel és az abban szereplő mezőkkel akarták értelmezni a fizikai világot.

A hatóságnál, melyet küldönci feladatai révén csak Einstein gyakornok ismert igazán, a századforduló
tár ján bábeli zűrzavar uralkodott az adatok és azok értelmezése tekintetében. Nem hiány, inkább
többlet mutatkozott az eredményekben, melyek nem voltak összhangban egymással. Az igazságügyi
hivatal munkatársai nem látták a fát az erdőtől - a fiatal küldönc kivételével. Einstein felismerte, hogy
az ügyeket jobban lehetne intézni, ha a kollégák közösen járnának el. Éppen ez volt későbbi
diadalának a kulcsa. Ahelyett, hogy elkötelezte volna magát valamelyik, saját részlegesen helyes
világképét hercegség módjára védelmező osztály mellett, inkább a kevésbé zárt határterületekkel
törődött.

Az 1905-ös évben keletkezett valamennyi munkája határterületek problémáival foglalkozott.

Mindegyikük fizikai elméletek egyesítéséhez vezetett - úgy, ahogy azt ifjúkori olvasmányai mint
legmagasabb rendű célt megjelölték. Einstein már 1901-ben bizalmasan közölte barátjával,
Grossmann-nal: „Nagyszerű érzés felismerni az egységet egy olyan jelenségkomplexumban, melynek
elemei a közvetlen érzéki észlelés számára egymástól tökéletesen különböző dolgoknak tűnnek.”
Természetesen nem Einstein volt az egyetlen fizikus, akinek feltűnt a fizikai elméletek kirívó
ellentmondása - például a Galilei-féle relativitási elv és a fénysebesség állandóságának
ellentmondása. Ahelyett azonban, hogy a hivatal egészét vonták volna revízió alá, a fizika minden
hercege egyre csak a saját osztályán takarított. Az egyik nagy átvilágítót, Hendrik Lorentzet Einstein
egész életén át forrón tisztelte: „Csodálom ezt az embert, mint senki mást - írta 1909-ben -, szinte azt
mondhatom: szeretem őt.”

Lorentz 1895-től kiterjesztette James Clerk Maxwell elektromágneses elméletét, mely minden
elektromos, mágneses és optikai jelenséget egységesen volt képes értelmezni. Mint Maxwell és szinte
minden kortársa, vizsgálódásai során Lorentz is elfogadta annak a furcsa közegnek a létezését, amely
René Descartes korától ott kísértett a fizikai elméletekben: az éterét. Ezt az ominózus anyagot soha
senki nem látta, végképp nem mérte közvetlenül, és semmi más módon sem szerzett tudomást róla. A
fizikusok segédfogalomként vezették be elméleteikbe, hogy mechanikai folyamatként tudják értelmezni
a fény és más elektromágneses hullámok terjedését. Tömeg nélküli, merev anyagnak képzelték, mely
az egész világegyetemet kitölti a benne lévő testekkel együtt. A fényhullámok úgy terjednek ebben a
szilárd közegben, mint a földrengés lökéshullámai a földkéregben.

Ez a misztikus anyag már fiatal korában szinte megigézte Einsteint. Adakozó hajlamú brüsszeli
nagybátyja, Cásar számára 1895 nyarán ajándék gyanánt megírta első tudományos esszéjét, Uber die
Unter-suchung des Átherzustandes im magnetischen Felde (Az éter vizsgálata mágneses térben)
címmel. 1899-ben, húszéves korában ezt írta Milevának: „Egyre inkább meggyőződésemmé válik,
hogy a mozgó testek elektrodinamikája jelenlegi formájában nem felel meg a valóságnak, egyszerűbb
alakban is tárgyalható. »Eter« néven olyan közeget vezettünk be az elektromosság elméletébe,
amelynek a mozgásáról kellene beszélnünk anélkül, hogy ehhez a fogalomhoz bármiféle valóságos
fizika, tartalom kötődne.” Eszerint ekkor tudatosult benne, milyen problémákkal jár, ha a „fény
hordozóközegeként” az éterhez hasonló fogalmat vezetünk be.

Einstein nagyon komolyan vette ezt a problémát. Kezdetben még saját kísérleteket is tervezgetett
egykori tanárával, Konrad Wüesttel. „Aarauban - írta Milevának 1899 szeptemberében - jó ötletem
támadt annak vizsgálatára, hogyan befolyásolja az átlátszó testekben a fény terjedési sebességét a
testek éterhez viszonyított relatív mozgása.” Ekkor tehát még hitt ennek a titokzatos közegnek a
létezésében. Nézete azonban hamarosan megváltozott.

Az éter létezésével szoros kapcsolatban vethető fel egy alapvető kérdés: az éter tökéletesen
stacionárius közegként nyugalomban van a világegyetemben, s az égitestek - köztük a Föld -
száguldanak benne? Vagy mozoghat és az égitestek sodorják magukkal oly módon, hogy a Földhöz
képest nyugalomban legyen, mint a levegő egy szélcsendes napon? August Flöppl tankönyve szerint,
amelyet Einstein egyetemi évei alatt olvasott, ennek a kérdésnek a megválaszolása „napjaink talán
legfontosabb kutatói feladata”.

A Maxwell-Lorentz-elmélet olyan fényhordozó közegből indult ki, amelyet úgymond semmi sem
billenthet ki nyugalmi állapotából. Korának más nagyjaihoz hasonlóan Einstein is feltette a következő,
döntő jelentőségű kérdést: ha az éter mozdulatlan közegként kitölti az egész világegyetemet, akkor
nem lehetne-e valamiképp kimutatni a Föld éterhez viszonyított mozgását? Bolygónk másodpercenként
30 kilométeres sebességgel kering a Nap körül. Ez azt jelenti, hogy a nyugalomban lévő éternek a
Földön ugyanilyen nagyságú ,szelet” kellene keltenie. Ha az éter mindenen, még rajtunk, embereken is
áthatol, akkor a fény számára érzékelhetőnek kell lennie - egyfajta hátszélként vagy szembeszélként
aszerint, hogy a Föld mozgásirányába vagy azzal ellentétesen küldünk fényjelet. A fénysebességnek
tehát növekednie vagy csökkennie kell, akárcsak az úszó tempójának, ha az árral vagy az árral
szemben úszik. Legalábbis ezt kívánja meg a klasszikus relativitási elv, a sebességek
összegződésének elve.

Látva, hogy a tanárával közösen tervezett kísérletekből semmi sem lesz, Einstein belevágott egyik
kedvenc foglalatosságába: végigolvasott egy terjedelmes értekezést, ami az éter létezésének
bizonyítására tett kísérletekről szólt. Közülük a legfontosabb két amerikaié, Albert Michelsoné és
Edward Morley-é volt, melyet 1887-ben végeztek el. Külön erre a célra egy új mérőeszközt
konstruáltak, melyet „interferométernek” neveztek. A máig használt készülékben a kétfelé osztott
fénysugár tükrökön visszaverődve ide-oda szaladgál, s ily módon a fénysugarak sebességében fellépő
legkisebb különbséget is érzékelhetővé teszi. Sebesség-különbségnek azért kell fellépnie, mert a két
fénysugár egymásra merőlegesen halad - az egyik az éter mozgásának irányában, a másik arra
merőlegesen.

Legnagyobb meglepetésükre Michelson és Morley semmiféle sebességeltérést nem tudtak rögzíteni.

Akárhogy forgatták készüléküket, a fénysebesség mindig ugyanaz maradt. )rAz éter még a legfinomabb
éter-szélkakast sem érzékelte” - írta Einstein utólag, 1920-ban. Úgy tűnt, a Föld nem mozog az éterhez
képest. A megfigyelések és az optikai kísérletek azonban pontosan az ellenkezőjét bizonyították.
Durva ellentmondás, amit Einstein nem tudott elfogadni.

Hendrik Lorentz, aki szilárdan hitt az éterben, elegáns kiutat talált. Anélkül, hogy ezt bármiféle
kísérlet alátámasztotta volna, feltételezte, hogy nagy sebesség esetén a tárgyak az éterszél hatására
összehúzódnak. Ezzel a „kontrakciós hipotézissel” helyesen tudta értelmezni a kísérleti eredményeket,
még a Michelson-Morley-kísérletét is: az interferométer az éterszél irányában pontosan olyan
mértékben rövidül, hogy kompenzálja a fénysebesség-növekedést. Ezért nem mutat a műszer
semmiféle eltérést. Úgy tűnt, a holland megmentette az éterelképzelést.

A forrófejű svájci fiatalember azonban nem engedett: „Isten [...] valóban egy éterszélbe ültetett
bennünket - kérdezte Einstein miközben akkurátusán úgy alakította a természeti törvényeket, hogy
nekünk ne lehessen semmiféle tudomásunk erről a szélről?” Válasza nem hagy kétséget: „Valójában
mi magunk találtuk ki az étert az éterszéllel együtt.”

Róbert Rynasiewicz, aki filozófiával és relativitáselmélettel foglalkozik a baltimore-i John Hopkins

Egyetemen, rámutatott egy ellentmondásra, amelybe Lorentz bonyolódott. Nyugvó éterével egy olyan
vonatkoztatási rendszert részesített előnyben, amelyhez képest minden más mozog. Ez a vonatkoztatási
rendszer

- így a fizikatörténész - párhuzamba állítható Newton abszolút terével, mely minden mozgás keretét
adja. Ezt követően - ahogy azt józan ésszel nap mint nap belátjuk - a világ összes eseménye egy
rögzített, nyugalomban lévő színpadon zajlik.

Minden mozgás, tehát a fény terjedése is erre az abszolút térre vonatkoztatva megy végbe. Az ilyen
nyugvó vonatkoztatási rendszer azonban ellentmond a relativitási elvnek, ahogyan azt Galilei a
mechanikai mozgásokra előírta. A Galilei-féle relativitási elv szerint ugyanis nem csupán a mozgás
viszonylagos. A nyugalom is csak relatív, egyformán jogosan tekinti magát nyugalomban lévőnek a
mozgó vonat utasa és a peronon várakozó utas. Egyetlen vonatkoztatási rendszer sem kitüntetett vagy
abszolút, minden megfigyelőhely egyenjogú.

A fenti tulajdonság olyan szimmetriát kölcsönöz a klasszikus relativitási elvnek, ami rendkívül fontos
Einstein felfedezései és a modern fizika egésze tekintetében: akárhonnan is nézzük, két mozgó
vonatkoztam tási rendszer egymáshoz való viszonya mindig ugyanaz.

Ez a szimmetria nem egyeztethető össze a stacionárius éter képzetével. Lorentz szerint mozgó
rendszerekben, így a feltételezett éterben mozgó Földön is megrövidülnek a hosszúságok és a
mérőrudak, nyugalmi rendszerekben azonban nem változnak meg. Mivel a sebesség a hosszúság és az
idő hányadosa, ezért egy mozgó és egy nyugalomban lévő vonatkoztatási rendszerben más-más időt
kell mérnünk. Lorentz úgy védekezett ez ellen az aszimmetria ellen, hogy újabb mankót vezetett be,
amit ő „lokális vagy helyi” időnek nevezett. Einstein ebbe sem törődött bele.

Az igazságügyi hivatal gyakornoka ekkorra már összegyűjtött egy sor képtelenséget a fizika területén.
Lényegében most jutott el odáig, hogy megvizsgálja, a klasszikus relativitási elv mindkét aspektusa
alkal-mazható-e az elektrodinamika világára. Amennyire az elektromágnesség Maxwell-Lorentz-féle
elméletét megismerte, úgy tűnt, az ellentmond a relativitási elvnek.
És nem csupán azért, mert az éter, s ezzel egy fiktív vonatkoztatási rendszer létezését feltételezi. Egy
másik szimmetriasértést is tartalmazott, amit Einstein ellentmondásosnak talált. így adódott aztán,
hogy az Ein-stein&Cie elektrotechnikai gyár tulajdonosainak fia, illetve unokaöccse a
relativitáselméletről szóló 1905-ös dolgozatát a következő kijelentéssel kezdte:

„Ismeretes, hogy a maxwelli elektrodinamikának mozgó testekre - a jelenlegi felfogás szerint - való
alkalmazása olyan aszimmetriákat eredményez, amelyek a jelenségekben magukban nincsenek meg.
Gondoljunk például mágnes és elektromos vezető kölcsönhatására.” Képzeljünk el egy dinamót,
melynek a tekercsében lévő huzal az előbb említett elektromos vezető. A tekercset a mágneshez
képest mozgatva a vezetőben áram keletkezik.

A maxwelli elmélet külön tárgyalja azt az esetet, amikor a mágnes és annak mágneses tere mozog az
árammentes vezetőhöz képest, valamint azt, amikor az áram által átjárt vezető mozog a mágneshez
viszonyítva. Einstein - leegyszerűsítve - azt kérdezte: honnan kellene „tudnia” a mágnesnek és a
vezetőnek, hogy melyikük mozog a másikhoz képest? Nem tökéletesen mindegy, hogy a dinamó melyik
alkatrésze forog a másikhoz viszonyítva - hasonlóan a vonatban ülő, illetve a peronon várakozó utas
esetéhez?

Az alapötletet Einstein minden bizonnyal August Flöpplnek köszönhette, aki tankönyvében hasonló
gondolatkísérletet írt le: ha egy mágnes és egy vezető együtt, ugyanolyan sebességgel mozog az
éterben, nem keletkezik elektromos áram. Tehát nem az éterhez viszonyított abszolút mozgáson, hanem
az egymáshoz viszonyított relatív mozgáson múlik a dolog. Ezáltal azonban, mondta ki már Flöppl, az
éter is feleslegessé válik - pontosan úgy, ahogy azt Einstein végül megfogalmazta.

1905 tavaszára lényegében már minden bizonyíték együtt állt. Már annak felismerése is óriási
teljesítmény volt, hogy az összes építőkocka ugyanannak a kirakós játéknak a része. Hiányzott azonban
még az a kulcsfontosságú ötlet, amely a bizonyítékokat összefüggő láncolatba rendezi. Mindemellett
Einstein nem csupán egyetlen osztályon akart rendet tenni, az egész törvényszéket fel akarta esketni.
Kétségbeesetten kereste az utat, mellyel a különféle építőelemeket egységbe rendezheti. Sehogy sem
akart sikerülni. Egy dolog felfedezni az ellentmondásokat, de egészen más dolog feloldani őket.
Amikor úgy érezte, megállt a tudománya, csalódottan közölte barátjával: „Feladom.”

Ebben a pillanatban Einstein gondolatai „körben forogtak” - mondja a filozófus Rynasiewicz. És nem
látszott kiút. Mintha „éveken át tartó tapogatódzás után” egy sötét börtönbe került volna - mesélte
később maga Einstein az 1905-ös évnek arról a bizonyos májusi napjáról, amikor majdnem feladta.
1932-ben, visszatekintve ezt írta: „Korán eljutottam ahhoz a meggyőződéshez, hogy az
ellentmondások alapja az elméleti rendszerek tökéletlensége. Kívánságom, hogy ezt a tökéletlenséget
felderítsem és megszüntessem, lelki feszültséget idézett elő bennem.” Nos, „hét éven át tartó
hiábavaló kutakodást követően” hogyan volt képes feloldani ezt a feszültséget a huszonhat éves
fiatalember?

Einstein egyvalamit megtanult az évek során: azok az elméletek, amelyek bizonyítatlan hipotézisekre
tár maszkodnak, gyenge elméletek. Bizonyítatlan hipotézis például az éter létezése, vagy mechanikai
kontrakció feltételezése az éterszél kompenzálására. Ezért Lorentz iránti minden tisztelete ellenére
Einstein sutba dobta ezeket a feltételezéseket, és kijelentette, hogy semmi szükség a hipotetikus éterre.
Bízott az empíriában, a kísérleti eredményekre hagyatkozott.
Mivel „sem a mechanika, sem az elektrodinamika nem formálhatott igényt egzakt érvényességre” -
emlékezett később Einstein -, kényszerítve érezte magát, hogy ismeretlen területre lépjen. A
fénysebesség állandósága mellett döntött - és ez valóban bátor, látnoki lépés volt mert az valóban
független a forrás és a vevő mozgásától. Állandó, ahogy azt a Maxwell-Lorentz-elmélet is jósolta.
Michelson, Morley és már sok pontosan mértek. Másfelől azonban a relativitási elvnek is
érvényesnek kell lenni. Szilárdan hitt ebben, mert különben olyan aszimmetriák keletkeznének,
amelyek a fizikát Galilei előtti ősállapotába sodornák vissza.

Ügy érezte, végleges ellentmondás fogságába került. Nem kellene feladnia vagy a klasszikus
relativitási elvet, vagy a fénysebesség állandóságának elvét? Az akkor érvényes fizika keretein belül
mindkettő nem lehetett igaz. A feladás gondolata, amit Bessónak beismert, valószínűleg feloldotta
annyira a benne lévő feszültséget, hogy hirtelen mindenki másnál világosabban volt képes
gondolkozni. Művét azért volt képes befejezni, mert átlátta a tér, az idő és a fény belső kapcsolatát.

Einstein elsőként lépett gondolkodásunk egy új kontinensére. Nem akarta megtenni ezt a lépést, de
kényszerítve érezte magát. Mert csak így volt képes maga mögött hagyni az ellentmondásokat,
összerakni a képet, és megoldani a számára kijelölt feladatot.

Hogyan tette ezt? Az éter létezésének megkérdőjelezése briliáns, de nem világrengető gondolat,
másnak is eszébe jutott. Ami valóban egyedülálló volt Einstein gondolkodásában, azt egy kiotói
előadásán árulta el, 1922-ben. Az erről az előadásról készült jegyzet azoknak a drámai napoknak az
egyedüli, bár csak közvetett tanúja: „Megoldásom az idő fogalmának analízise volt.”

Einstein nem csupán fizikai, de filozófiai szempontból is vizsgálat alá vette az idő fogalmát. Mi az
idő, mint olyan, ha egyetlen ember sem méri? Mit teszünk valójában, amikor időt mérünk? Mint jelent
két esemény egyidejűsége? Felemelő pillanat lehetett, amikor a helyes útra rátalált: egyik pillanatról a
másikra felismerte, hogy a problémát gyakorlatilag „teljes egészében” megoldotta.

Einstein mindent megkérdőjelezett, még az olyan alapfogalmakat is, mint a tér, amelyek
tulajdonképpen megkérdőjelezhetetlenek voltak, mert a hagyományos felfogás szerint a tér a világ
eseményeinek a kerete. A felvilágosodás kezdetén Immánuel Kant a teret realitásnak tekintette, olyan
formaként értelmezte, amelyben a dolgokat megragadjuk. A tér a priori létező, minden tapasztalatot
megelőz, és önmagában, a benne lévő dolgok nélkül is létezik. Einstein a teret az érzékelhető
tartományba sorolta, melyről az ember tapasztalatokat gyűjthet.

Korán felismerte, hogy „csak egy általános formális elv vezethet biztos eredményre”. Egy
megmásíthatatlan elv, amilyen például a perpetuum mobile lehetetlensége, mely utóbbi szerint energia
nem keletkezhet a semmiből. Hirtelen világossá vált számára, hogy csak úgy találhat kiutat a
tudomány zsákutcájából, ha Newton világegyetemét úgyszólván a feje tetejére állítja: a
fénysebességet a természeti állandó, a fényt pedig - szinte bibliai módon - az abszolútum rangjára
emeli. Ehhez a teret és az időt meg kellett fosztania abszolút mivoltuktól. „Relativizálta” őket — s
ezzel hirtelen minden ellentmondás megszűnt, minden egyenletes mozgást, az elektronok mozgásától a
távoli csillagok mozgásáig, egyetlen világképben lehetett értelmezni. Fantomból tárgyiasítható
jelenséget teremtett. A relativitás realitássá vált.

Honnan vette a bátorságot, hogy új elveket alkosson, melyek univerzális alapja lényegében csak egy
egyszerű kijelentés? Egyedül saját intuíciója vezette, az alapprobléma megértésének vágya. Ezeknek
az elveknek csak utólag adott szilárd alapot a belőlük levezetett és mindent ellentmondásmentesen
értelmezni képes elmélet. Mivel Einstein eltökélten ragaszkodott mind a fénysebesség állandóságának
elvéhez, mind a relativitási elvhez, dolgozatában az idő fogalmát kezdte boncolgatni: „Mit értünk itt
idő alatt?” Majd továbbment: „Azt kell szem előtt tartanunk, hogy mindazok az ítéleteink, amelyekben
az idő szerepet játszik, mindig egyidejű eseményekre vonatkozó ítéletek. Amikor például ezt mondom:
»A vonat 7 órakor érkezik«, ez a következőt jelenti: »Az a két esemény, hogy az órám mutatója 7 órát
mutat, és a vonat megérkezik, egyidejű. «”

Ilyen mélységű művet sem előtte, sem utána nem fogalmazott meg senki ennyire egyszerű formában.
Einstein a magától értetődőből csinált szenzációt. Elmélete nem csupán a modern fizika alapja.
Mélyen megrengette a természethez és a világhoz fűződő viszonyunkat is.

Az összefüggések fenségesen egyszerűek. A vasúti pálya mellett, illetve a vonatban - Einstein

korában a vonat volt a leggyorsabb közlekedési eszköz - elhelyezett megfigyelővel végzett
gondolatkísérletek formár jában rá lehetett világítani ezekre az összefüggésekre. Elképzelte például,
hogy a vasúti pálya mentén, a megfigyelőtől azonos távolságra két villanófényt helyezünk el. Ha a
megfigyelő egyszerre látja felvillanni a két vakut, akkor számára a villanások egyidejűek. Nem úgy a
vonatban utazó megfigyelő számára. Amíg a fényfelvillanások hozzá eljutnak, ő egy darabkát
továbbmozog a téridőben. Mivel az egyik vakutói távolodik, a másikhoz pedig közeledik, azt a vakut,
amelyhez közeledik, előbb látja felvillanni, mint azt, amelytől távolodik. Saját szemszögéből teljesen
jogosan állítja, hogy a két felvillanás nem egyidejű.

Fordítva is hasonló a helyzet: ha a villanófényeket a vonat elejére, illetve végére szereljük fel,
felvillanásukat a vonat közepén elhelyezett megfigyelő egyidejűnek érzékeli, a pálya mentén
elhelyezkedő megfigyelő időbeli eltérést tapasztal a két villanás között. Egymással nem képesek
egyetértésre jutni. Amikor az egyik időkülönbséget mér a két esemény között, akkor a másik
megállapítja, hogy a két esemény egyidejű.

A feszítő ellentmondások gordiuszi csomóját Einstein egy átütő erejű gondolattal vágta át: az
egyidejűség relatív. Nincs olyan pillanat, amire az egész világ egyetértésben azt mondaná: most.

A gondolatkísérletnek azonban itt még nincs vége. Tegyük fel most, hogy egy kosárlabda-játékos
utazik a vonaton, aki helyben állva le-föl pattogtatja a labdát. A vonaton utazó megfigyelő szerint a
labda függőleges irányban mozog le és föl. Aki azonban a vasúti pár lya mellől követi nyomon a
labda helyzetét a mellette elhaladó vonatban, azt fogja mondani, hogy a labda cikkcakkban mozog.
Nem csupán lefelé és fölfelé, hanem a vonattal együtt oldalirányban is mozog. Kívülről nézve - és ez
a fontos - a labda nagyobb távolságot tesz meg, mint a vonatból nézve.

A kosárlabdás és labdája helyett Einstein gondolatban egy berendezést helyezett el a vonatban,

amelyben két tükör között egy fényjel szaladgált. Ugyanaz a látvány adódik: az utasok számára a
fényjel függőleges irányban, le-fel mozog. A pálya mellől nézve azonban

- ha a vonat elég gyorsan halad - cikkcakkban.

Most következik a speciális relativitáselmélet egyik legfontosabb gondolata: belülről vizsgálva

minden nagyon egyszerű. A fényjel le-föl ugrándozik. Kívülről nézve azonban hosszabb utat jár be,
mint belülről nézve. A vasúti pálya mentén álló megfigyelő ebből arra következtethetne, hogy a
vonatban nagyobb a fény sebessége. Ezt a lehetőséget azonban Einstein kategorikusan kizárta. Ebből a
helyzetből egyetlen kiút van: mivel a fénynek a hosszabb út megtételéhez hosszabb időre van
szüksége, a vasúti pálya mellett álló megfigyelő szemszögéből nézve a vonaton az órák lassabban
járnak. A mozgó rendszerben az idő lassabban telik. Ezt a jelenséget nevezzük „idődilatációnak”.

Minél gyorsabban megy a vonat, kívülről nézve annál nyújtottabbnak látszik a cikkcakkvonal, és annál
lassabban járnak az órák. A fénysebességet elérve a fényjel teljesen felhagy az ide-oda
ugrándozással, a pálya mellől nézve a vonaton lévő órák megállnak. Pontosan ugyanaz a szituáció áll
elő, mint a Nap esetében, amikor óraként használtuk. Az óra képe fénysebességgel jutott el hozzánk és
nyugalomban volt. Mindez természetesen csupán gondolatkísérlet. Egyetlen valódi óra és valódi
vonat sem száguldhat fénysebességgel.

Az egészben a legkülönösebb a relativitási elv, amit Einstein Galilei nyomdokain haladva

továbbfejlesztett. A vonatban ülő megfigyelő szemszögéből semmi sem változik. Számára a fénysugár
továbbra is függőlegesen le s fel mozog. Órája továbbra is normálisan jár. Saját vonatkoztatási
rendszerét, a mozgó vonatot, nyugalomban lévőnek tekinti, teljes joggal. Ha azonban a vonatból a
pálya mentén pattogó labdát vagy a tükrök közt ide-oda ugráló fénysugarat nézi, akkor az ellentétes
effektust tapasztalja: az utas regisztrál cikkcakkvonalat, és mivel a fénysebességnek állandónak kell
lennie, az ő szemszögéből a pálya mentén elhelyezett órák járnak lassabban.

Döntő szempont, hogy az idődilatáció mind a két irányban érvényesül. így ugyanis megmarad a
szimmetria. Az utas számára a pálya mellett álló megfigyelő órája növekvő sebesség mellett
ugyanannyival jár lassabban, mint az álló megfigyelő számára a vonaton utazó utasé. Ez a
relativizálás Einstein nagy tette: valamely időtartam hossza a megfigyelő mozgási állapota szerint
változhat, és nem szubjektív, hanem objektív, órával mérhető módon.

Newton az abszolút időből indult ki, egységes órát képzelt az egész világra. Az idő, mint feltételezte,
„önmagában véve, egyenletesen múlik”. Hát nem pontosan így éh meg az ember az időt, a bölcsőtől a
koporsóig? Einstein a fényt az idő urává emelte. És a tér urává is. Mert a mozgó rendszerekben az
órák lelassulásával együtt a térbeli hosszak is megváltoznak. Minél inkább megközelíti a vonat
sebessége a fénysebességet, annál rövidebb lesz a mérőrúd hossza.

Ezt a „hosszúságrövidülésnek” nevezett jelenséget ugyancsak a mozgással lehet megmagyarázni.

Amikor a mozgó vonatban kívülről mérve lelassul az órák járása, azaz egy másodperc tovább tart,
akkor a méterrúd is a megfelelő mértékben megrövidül. A vonattal utazó megfigyelő megint eltérően
ítéli meg a helyzetet: számára az egy méter továbbra is egy méter marad. Ő a pálya mentén nyugvó
méterrúdnál érzékel hosszúság-rövidülést. Röviddel azelőtt, hogy mozgásának sebessége elérné a
fénysebességet, a pálya mellett nyugvó méterrúd hosszát már csak egy centiméternek méri.

Hosszúságrövidülés csak mozgásirányban történik, arra merőlegesen nem. A mozgó járművön utazó
négyzetlap növekvő sebesség mellett kívülről nézve egyre keskenyebb téglalappá zsugorodik -
miközben magassága változatlan marad. Fénysebesség közelében pálca lesz belőle, mintha
elveszítette volna egyik dimenzióját. A kontrakciót perspektivikus hatásként is el lehet képzelni: a
nyugvó megfigyelő számára a mozgó tárgyak mintha egy görbe tükörben jelennének meg, ami a
sebesség növekedésével egyre inkább henger alakot vesz fel. Az ilyen tükörben minden keskenyebb,
de nem rövidebb.

Hát nem ugyanezt feltételezte Hendrik Lorentz is a maga kontrakciós hipotézisével? Ez a körülmény
máig félreértésekre ad okot. Lorentz azt hitte, hogy a tárgyak azért rövidülnek, mert az éterszél
összenyomja őket. Einstein azt mondta, hogy „az éter bevezetése felesleges”. Az idődilatációnak és a
hosszúságkontrakciónak semmi köze az óra vagy a méterrúd mechanikai megváltozásához, mint azt
Lorentz feltételezte. Sokkal inkább a tér és az idő egy fontos tulajdonságát tükrözik.

Lorentz egy segédfogalmat vezetett be az éterelképzelés megmentésére. Einstein elméletében az

idődilatáció és a hosszúságrövidülés reális jelenségek: minden rendszernek „sajátideje” van. Ez azt
jelenti, hogy az idő mint egységes jelenség nem létezik abban a formában, ahogy azt a fizika
Newtontól fogva látta (s a laikusok gyakran még ma is látják). A hagyományos elképzelés szerint - és
Humboldtól Ebertyig mindenki hasonló képet festett - a tér minden részében egyidejűleg ugyanaz az
idő, teljesen mindegy, mi hogyan mozog. Einstein olvasatában ilyen világóra nem létezik. A Napról,
mint óriási óráról mondottak is csak azzal a feltétellel igazak, hogy a Föld és a Nap együttesen egy
rögzített vonatkoztatási rendszert képeznek.

Einstein nem ad semmiféle értelmezést a jelenségekre. Senki nem tudja, hogy valójában mi a fény
vagy mi az idő. Egyáltalán nem tudjuk, mi micsoda. A speciális relativitáselmélet alkalmasint egy
mérési előírás

- egy tökéletesen logikus épület, mely megszünteti a korábbi ellentmondásokat.

Még ha nem is tudunk semmit a dolgok lényegéről, egymáshoz való viszonyukról és viselkedésükről
nagyon is sokat mondhatunk. Az elmélet olyan formulákat ad a kezünkbe, amelyek segítségével
pontosan kiszámolhatjuk a „relativisztikus” rendszerek fura viselkedését. Ha például ismerjük egy
mozgó tárgy sebességét, akkor ki tudjuk számolni a nyugalmi hosszát. Ha egy űrhajó a fénysebesség
90 százalékának megfelelő sebességgel haladna el mellettünk, és mérőrúdunk tanúsága szerint az
űrhajó öt méter hosszú, akkor a benne utazó űrhajósok számára a hajó hossza nagyjából 11 méter
lenne.

Az alkalmazott egyenletek a Lorentz-transzformá-ciók. És ez nem véletlen. Semmi köze ahhoz, hogy

Einstein tisztelte a holland fizikust. A dolog a téridő matematikai struktúrájából következik. Henri
Poin-caré és más kutatók már korábban eljutottak pontosan ugyanezekhez a formulákhoz. De egyedül
Einstein tette meg a döntő lépést.

Eredeti dolgozatában mindezt így fogalmazta meg: „A kifejtésre kerülő elmélet - mint bármely más
elekt-rodinamikai elmélet - a merev testek kinematikájára támaszkodik, mert minden elmélet tételei
merev testek (koordináta-rendszerek), órák és elektromágneses jelenségek közötti kapcsolatokra
vonatkoznak. Ennek a körülménynek a nem kellő módon való figyelembevételében gyökereznek azok a
nehézségek, amelyekkel a mozgó testek elektrodinamikájában jelenleg küzdünk.”

A szövegben Einstein virtuóz módon négy elemet kapcsolt össze: a kinematikát (ez a mozgások tana),
a merev testeket (azaz a koordináta- vagy vonatkoztatási rendszereket), az órákat (és ezzel az időt),
valamint az elektromágneses jelenségeket (például a fénykibocsátást és fényelnyelést). Ezzel pontosan
azt az illesztő felületet írta le, amelyen a klasszikus fizika problémái találkoznak - és megoldhatók.

A „merev testen” belül, például egy vonat vagy űrhajó belsejében Einstein megfogalmazása szerint „a
nyugvó rendszerek ideje uralkodik”. Teljesen közömbös, hogy kívülről nézve a jármű mozog-e vagy
sem

- bent nyugalom honol. És a nyugvó rendszeren belül egyidejűség van érvényben. Ezért definiálhatunk
Föld nevű űrhajónkon egy „világidőt”, és ezért szinkronizálhatjuk bolygónk valamennyi óráját. Ha
azonban két merev test egymáshoz képest mozgásban van, mindkettőnek megvan a maga sajátideje,
saját jelene. Az egyidejűség fogalmának zseniális bevezetésével Einstein minden ellentmondást képes
volt kiküszöbölni.

Egyetlen izgalmas kérdés maradt: hogyan jutott eszébe ez az ötlet? Megmentő, világképformáló
ötletének keletkezésére vonatkozóan a Bessóval való beszélgetés nem ad elegendő támpontot.
Einstein olyan úton jutott célba, amely mély filozófiai, ismeretelméleti és gyakorlati ismeretekkel volt
kikövezve.

Jiirgen Renn, a Max-Planck-Institut für Wissen-schaftsgeschichte kutatója ezzel összefüggésben

„különböző tudásrétegekről” beszélt, „amelyekhez Einstein visszanyúlt”. A tudományt nem lehet
Einsteinből kiindulva megérteni, de fordítva igen, Einsteint meg lehet érteni a tudomány fejlődése
alapján. Renn berlini kutatócsoportjának épp az a célja, hogy ezt a tudománytörténet keretei között
megtegye. Milyen módon függ össze az egyes emberek gondolkodása az aktuális tudományos tanokkal
és a hozzájuk kötődő világképpel? Hogyan játszódnak le azok a folyamatok, amelyek tudományos
forradalomhoz vezetnek? Mekkora jelentősége van a tapasztalati tudásnak és mekkora a kulturális
környezetnek? A tudományos ismeretek mellett számít „a köznapi gondolkodásunkra jellemző intuitív
tudás” is - mondta Renn.

Renn kollégája, Peter Galison a Harvard Egyetemről egy lehetséges köznapi összefüggésre mutatott
rá: a századfordulón az egyidejűség fontos műszaki probléma volt. A vonatok pontos közlekedésétől
kezdve a hajóforgalom koordinálásán keresztül a finoman összehangolt katonai műveletekig egyre
meghatározóbb szerepe volt a pontosan szinkronizált óráknak.

A szabadalmi hivatalnál egyre újabb és újabb javaslatokat nyújtottak be a szinkronizálással

összefüggésben. Szabadalmi szakértőként Einstein a szó szoros értelmében az idő pulzusán tartotta a
kezét. Nagy műszaki költséggel egyeztették az órákat, először csak a városokban, később vidéken is,
végül pedig az egész világon. Számtalan könyvet, újság- és szakfolyóiratcikket szenteltek a témának.
Mindez, véli Galison, fontos szerepet játszhatott Einstein áttörésében. Ho-ward Gardner pszichológus
szerint, aki Einsteint „örök gyermekként” jellemezte, Einstein legfőbb erénye, hogy képes volt
gondolatilag összekapcsolni vizuális képzeteket, matematikai formalizmust, empirikus jelenségeket és
elemi filozófiai problémákat.

A speciális relativitáselmélet végleges, elegáns formája mégsem Einstein keze nyomát viseli magán -
az egykori tanárának, Hermann Minkowskinak köszönhető. Ő öntötte abba a matematikai formába, ami
elvben máig változatlan. „Ettől az órától önmagában a tér és önmagában az idő árnyékba süllyedt, s
csak kettejük egyfajta uniója őrizte meg önállóságát” - hirdette ki a matematikus 1908
szeptemberében. Azáltal, hogy a relativitási elvet kiterjesztette „az abszolút világ posztulátumává”,
olyan fogalmi világot teremtett, amelyet a science fictionök szerzői is megirigyelhetnének. Az
események úgynevezett világvonar lakon helyezkednek el, s azok együttese alkotja a „világot”. Csak
Minkowski matematikai formalizmusával vált olyan átláthatóvá Einstein elmélete, hogy a néha
egyenesen érthetetlennek tűnő következményeket, például az ikerparadoxont is értelmezni tudjuk.

Ebben a gondolatkísérletben egy ikerpárt tekintünk, legyen a nevük Tim és Tóm. Tim űrutazásra indul,
közel fénysebességgel távolodik a Földtől. Tóm otthon, a Földön marad. Tóm számára Tim órája
jelentősen lelassul. Ez azt jelenti, hogy Tim lényegesen lassabban öregszik. Egy év múltán Tim
vissza-fordul, és további egy év elteltével leszáll a Földre. Csodálkozva állapítja meg, hogy testvére
nem két, hanem húsz évet öregedett. A paradoxont, úgy tűnik, az okozza, hogy a relativitási elv
értelmében Tim szerint Tóm órája jár lassabban, s így Tómnak ugyancsak sokkal fiatalabbnak kellene
lennie Timnél. Azt azonban még Einstein relativitáselmélete sem engedi meg, hogy mind a ketten
fiatalabbak legyenek a testvérüknél. Hogy lehet megmagyarázni ezt a különös ellentmondást?

Einstein maga is sokat töprengett az ikerparado-xon megoldásán. Még 1919-ben is nehezére esett
azzal az elegáns formával próbálkozni, amit Minkowski matematikai formalizmusa tesz lehetővé. A
matematikus komolyan számolt a negyedik dimenzióval, amellyel kapcsolatban Einstein ifjúkorában
Félix Ebertynél azt olvashatta, hogy „a tér és az idő egymástól nem is oly nagyon különböző
fogalmak”.

Minkowski ötlete és az ikerparadoxon megoldása legjobban a tér és a téridő, vagyis a három-, illetve
négydimenziós világ egy analógiáján keresztül világítható meg: tegyük fel, hogy egy luftballon
pontosan egy méter távolságot tehet meg a szobában. Három irányban mozoghat - fölfele, hosszában
és széliében. Minél magasabbra száll, annál kevésbé változtathatja helyzetét előre vagy hátra, jobbra
vagy balra. Ha csupán felfelé emelkedik, akkor az egyméternyi távolságot egyetlen dimenzióban teszi
meg. Ha függőleges irányban felhasználta minden lehetőségét, akkor a másik két dimenzióban már egy
centit sem tehet meg. Fordítva, ha a ballon síkban mozog, azaz a padlón gurul 1 métert, akkor felfelé
már nem mehet.

Minden normális ember képzelőerejét meghaladja, hogy ezeket a mozgásviszonyokat átültesse négy
dimenzióra. Elegendő azonban, ha a következőt tudjuk: a négy dimenzióban négy tengely van, ahogy a
három dimenzióban három. Az idő, mint negyedik dimenzió, merőleges a másik háromra - ahogy a
háromdimenziós térben is mindegyik tengely merőleges a másik kettőre. Minél jobban közelít
mozgásunk az egyik tengelyhez, annál kisebb távolságot teszünk meg a többi tengely irányába.

Ha egy „merev test” nyugalomban van, azaz egyáltalán nem mozog a három térbeli tengely mentén,
akkor mozgása teljes egészében az időtengelyre esik. Csupán öregszik, más nem történik vele. Ez
történik mindannyiunkkal, ahogy a fotelban üldögélő kis Alberttal is. Amikor a fiú feláll és átmegy a
szobán vagy fölmegy a lépcsőn, térbeli pozíciója megváltozik. Minél gyorsabban távolodik
kiindulópontjától - a szülői házhoz vagy a Földhöz, azaz saját vonatkoztatási rendszeréhez képest -,
azaz minél nagyobb távolságot tesz meg a három térbeli dimenzióban, téridőbeli mozgásának annál
kisebb hányada jut az idődimenzióra. Mert megtett útja összességében most a hosszúságból, a
szélességből, a magasságból és az időből tevődik össze. Amit térben tesz meg, az hiányzik az időből,
épp úgy, ahogy a háromdimenziós szobában is a lufi által függőlegesen megtehető távolságból
hiányzik a síkban megtett hányad, ha a lufi síkban is mozgott.
Einstein és a többi ember életkorában nem okoz változást a hétköznapok során megvalósuló mozgás.
A fény által bejárt úthoz képest minden emberi léptékű távolság elenyésző. Utazzunk akár
gyorsvonattal, akár repülőgéppel, gyakorlatilag akkor is csak az időtengely mentén valósul meg a
mozgásunk. Folyamatosan öregszünk. Csak akkor zsugorodna az idő, mint Tim számára, ha
vonatkoztatási rendszerünkhöz viszonyítva képesek lennénk nagyon nagy sebességgel mozogni -a
fénysebesség közelében pedig az eltelt idő egyenesen nullához tartana.

A fény úgyszólván együtt terjed az idővel. Téridőben megtett útja teljes egészében a térbeli
dimenziókra esik - ahogy a földön guruló lufi is csak a sík két dimenziójában mozog. A további
dimenzióra - a lufi esetében a függőleges irányú mozgásra, a fény esetében az időirányú mozgásra -
már nem marad lehetőség. Mivel a fényrészecskék nem az időben, hanem az idővel mozognak, azt
mondhatjuk, hogy nem öregszenek. „Most” és „örökké” ugyanazt jelenti számukra. Örökre saját
pillanatukat „élik”. A napóra áll.

Mivel mi gyakorlatilag egyáltalán nem mozgunk a térbeli dimenziókban, térben úgyszólván

nyugalomban vagyunk, ezért mozgásunk teljes egészében az időtengely mentén történik. Emiatt érezzük
szinte egy az egyben az idő múlását. Az idő szinte hozzánktapad.

Az előzőek alapján most már az ikerparadoxont is megérthetjük, mely a relativitáselmélet szerint már
nem is paradoxon. A Földön maradt Tóm valóban idősebb lesz szupergyorsan utazó testvérénél. Ezt a
jelenséget a téridő okozza. Tóm - mintha csak egész életében a fotelben üldögélt volna - csak az
időben haladt előre. Világvonala az időtengelyen fekszik. Tim azonban, aki nagyon nagy sebességgel
utazott, téridőbeli utazásának jelentős részét térdimenziókban tette meg. Világvonala jelentősen eltér
az időtengelytől. Ennek megfelelően kevesebb időt „használhatott fel”. Ezért ő, közös vonatkoztatási
rendszerben, a Földhöz rögzített vonatkoztatási rendszerben tekintve, valóban fiatalabb. Ha
fénysebességgel utazott volna - mint a napóra képe -, akkor utazásához nem is lett volna szüksége
időre, akár a fény, ő sem öregedett volna. „A téridőben jelen, múlt és jövő kiterítve, mozdulatlanul
fekszik előttünk, akár a szavak egy könyvben” - írta Einstein későbbi asszisztense, Banesh Hoffman.

Elképesztő következményei vannak annak a ténynek, hogy a testek mozgása a téridőben megy végbe: a
téridőben haladó űrhajóból kitekintve menetirányban több csillagot látunk, mint hátrafelé. A
jelenséget egy esernyővel szemléltethetjük: minél gyorsabban haladunk, annál inkább előre kell
dönteni az esernyőt, ha nem szeretnénk átázni. Nagy sebesség esetén gyakorlatilag szemből kapjuk az
esőt, hátulról egy csepp sem esik ránk. Mivel a Föld csupán a fénysebesség töredékével mozog, ezért
az égen mindkét irányban ugyanannyi csillagot látunk. A közel fénysebességgel haladó űrhajóból
nézve azonban elölről minden csillag fénye eljutna a szemünkbe, hátulról viszont nem. Mert a róluk
jövő fény is „csak” fénysebességgel haladhat, és alig-alig lenne képes beérni űrhajónkat.

A fenti példák jól mutatják, milyen mélységben revideálta Einstein tér- és időfogalmunkat, pusztán
egyszerű kinematikai vizsgálatokra támaszkodva. További jelentőséggel bír, hogy némely kollégája
arról beszél: Einstein Pandóra szelencéjét nyitotta fel. Ez annyit jelent, hogy mindent a
relativitáselmélethez kell hozzáigazítani. A téridővel Einstein egy új kontinenst fedezett fel. Ezen a
kontinensen most mások is követik útját, s ott további váratlan dolgokra fognak bukkanni.

1905-ös dolgozatában Einstein csupán a kezdetekig jutott, a relativitáselméletnek megfelelően

módosította az optika és az elektrodinamika törvényeit. Sikerült megszüntetnie a mágnes és az
elektromos vezető egymásra hatásában mutatkozó, korábban oly sokat emlegetett aszimmetriát is. Úgy
tekintett az elektromos és a mágneses térre, mint egy érem két oldalára, és az elektromágneses tér
formájában egyesítette őket. A mágnes is, a vezető is elektromágneses teret indukál, amennyiben
egymáshoz képest mozognak.

A következő években a fizikusok csapata azon fáradozott, hogy megvizsgálják a fizika törvényeit, és
átfogalmazzák őket oly módon, hogy eleget tegyenek a speciális relativitáselmélet kívánalmainak. A
speciális relativitáselmélet mindmáig általánosan érvényes a természetben - ebben azóta is csaknem
egységes a fizikusok véleménye. A természettudomány igazságügyi hivatalának részlegei azzal az új
alaptörvénnyel dolgoznak, amellyel az ifjú gyakornok lepte meg őket 1905-ben. Olybá tűnik, hogy
Einstein új optikát készített a természet leírásához, minden természeti törvényt a relativitáselmélet
szemüvegén keresztül kell vizsgálni.

Speciális relativitáselméletének legfontosabb következményét Einstein mégis csupán néhány héttel azt
követően ismerte fel, hogy dolgozatát elküldte a szerkesztőségnek. Szeptemberben beküldött egy
mindössze háromoldalas kiegészítést, az 1905-ös évben immár ötödik, zseniális munkáját.
„Elektrodinamikai munkámnak egy további következményét ismertem fel - értesítette a hűtlen
Olympiartagot, Conrad Habichtot. -A relativitási elv a Maxwell-egyenletekkel összefüggésben
ugyanis megköveteli, hogy a tömeg a test által tartalmazott energia mértéke legyen; a fény tömeget
szállít.”

E mögött a kijelentés mögött nem kisebb jelentőségű dolog rejtőzik, mint a világhírűvé vált E = mc2
összefüggés, azaz az energia egyenlő a tömeg és a fény-sebesség négyzetének szorzatával. Ez az
egyenlőség a szó szoros értelmében egyfajta gyúelegy. Leírja, micsoda energia szabadul fel az
atommagok felhasadása során. Ezt a folyamatot Ottó Hahn Lise Meitnerrel közösen fedezte fel és
értelmezte. Első, szörnyűséges alkalmazására 1945-ben, Hirosimában került sor. „A rádium esetén
észrevehető mértékű tömegcsökkenésnek kell bekövetkeznie” - fűzte hozzá Habichtnak írt levelében
Einstein. Abban az időben a rádium egyike volt annak a kevés ismert radioaktív elemnek, amely
nagyenergiájú sugárzás kibocsátására képes.

A tömeg és az energia ekvivalenciáját Einstein nem azért fedezte fel, mert alaposan végiggondolta a
két fogalom viszonyát. Az ekvivalencia - és ez a legérdekesebb - tisztán logikai úton adódik a
speciális relativitáselméletből. A tömeg gyorsításához energiára van szükség. Minél nagyobb a
sebesség, annál nagyobb a gyorsításra fordítandó energia mennyisége. A fénysebesség eléréséhez
végtelen sok energiára lenne szükség. Ezért nem mozoghat fénysebességgel olyan tárgy, amely
„nyugalmi tömeggel” rendelkezik. Ilyesmi csak gondolatkísérletben lehetséges. Másfelől a fotonoknak
nincs nyugalmi tömegük. Egész tömegük mozgási energiájukban van elrejtve. Semmi más nem érheti
el a létező legnagyobb sebességet - a fénysebességet.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy az E = mc2 összefüggés révén a speciális relativitáselmélet a világ

legbonyolultabb leegyszerűsítése. „Ilyen kevés kellett a világegyetem megrendítéséhez? - kérdezi
Gaston Ba-chelard francia tudománytörténész. - Egyetlen nagy gondolat képes semmissé tenni két-
három évszázad rar cionális gondolkodását?”

Az anyag és az energia kapcsolata azt is megmutatja, milyen óriási mennyiségű energia rejtőzik az
anyagban. Egyszerű oka van annak, hogy erre az összefüggésre korábban miért nem jött rá senki: az
energia oly mélyen van elrejtve az anyagban, hogy nem mérhető. „Pontosan úgy áll a dolog, mint egy
mesésen gazdag emberrel, aki soha egyetlen fillért sem költ, így aztán senki nem értesülhet
gazdagságáról.” Egy 100 watt teljesítményű izzólámpa által 100 év alatt kibocsátott energia három
ezredgrammnál is kevesebb anyagnak felel meg.

Ennek alapján már alkothatunk magunknak némi fogalmat arról, hogy kis mennyiségű anyagban is
milyen óriási energia rejlik. „Érvelésem vidám és megkapó - zárja Habicthoz írt levelét Einstein de
nem tudom, a jóisten nem nevet-e rajta, miközben engem az orromnál fogva vezet.”

A tömeg energiává alakulását nap mint nap hatásosan demonstrálja központi égitestünk, a Nap: ebben
az izzó tűzgolyóban másodpercenként milliótonnányi anyag alakul át irdatlan mennyiségű sugárzó
energiává, és biztosítja az élet lehetőségét a kék bolygón.

Az Einstein-házaspár szokatlan formában ünnepelte az 1905. július 20-i áttörést. Leitták magukat -ez
az egyetlen ismert alkalom, amikor Einstein alkoholhoz nyúlt. Conrad Habicht történelmi kuriózumnak
számító képeslapot kapott: „Tök részegen az asztal alatt heverünk mind a ketten. Az Ön szegény
farkcsontja és felesége.”

9. fejezet

Miért kék az ég?

Einstein - egy karrier története

„Örökre felfoghatatlan, hogy a világ felfogható” - írta Einstein aforisztikus formában 1936-ban,
csodálkozó szemtanúként, Kantra utalva. A világ olyan, mint egy nyitott könyv. Már ha képesek
vagyunk olvasni benne. Kevesen fejtettek meg nálánál több titkot ebből a könyvből. 30 éves kutatói
pályafutás állt már mögötte. Soha nem kereste a kisebb ellenállást, sőt éppen fordítva. Nem
valamiféle foglalkozást űzött, hanem a hivatásának élt. Einstein a tudomány művésze volt, tökéletesen
megtestesítette ezt az embertípust.

Egy évvel korábban, két kollégájával a kvantum-mechanika híveit provokálta. Az úgynevezett

Einstein-Podolsky-Rosen-paradoxon, amiről később még lesz szó, máig rejtély az elméleti
szakemberek számára. Ma már tudjuk, hogy lényegében ez volt az utolsó jelentős tudományos
alkotása. De nem nem ez volt munkásságának a vége. Ugyanis halála napjáig fáradhatatlanul
dolgozott. Többnyire egyedül. Tartósan produktív korszaka 1935-ben lezárult.

Amit azonban az addig eltelt harminc évben alkotott, példa nélküli. Nem csak a 20. század két nagy
fizikai forradalma viseli az ő kézjegyét (a relativitáséi-

mélet teljes egészében az ő műve, a kvantummechanika csak részben), a modern fizika megalapozása
mellett jelentősen hozzájárult a kémia fejlődéséhez, megalkotta a lézerek elméleti alapjait, de
csillapíthatatlan kíváncsiságában olyan kérdéseket is megválaszolt, mint: „miért kanyarognak a
folyók”, vagy hogy „miért kék az ég”. Mélyen hitt abban, hogy a világ értelmesen van felépítve, ezért
egyetlen fizikai probléma elől sem hátrált meg.
Életpályáját kezdetben egyfajta időeltolódás jellemezte. Szakmai előmenetele messze tudományos
teljesítménye mögött kullogott. Éveken át szabadidős tevékenységként, heti 48 óra szabadalmi hivatali
munka mellett folytatott tudományos kutatást. Még 1908 elején is ezt írta neki egy würzburgi kolléga,
Jákob Laub: „Nyíltan meg kell mondanom, bámulattal olvastam, hogy Önnek napi 8 órán keresztül egy
hivatalbaji kell ülnie.”

Einsteinre ráillik a közmondás, hogy jó bornak is kell a cégér. Már fiatal korában úgy érezte, kétféle
idő szerint halad az élete. Tudományos érdeklődése és teljesítménye alapján messze megelőzte
kortársait, akadémiai pályafutása azonban szinte el sem indult. Fizikusi karrierje már csodálatos éve,
1905 előtt elkezdődött, professzori pályafutása azonban csak 1909 őszén

- 13 évvel azután, hogy „Jövőbeli terveim” című francia érettségi dolgozatában azt a célt jelölte ki
önmaga számára, hogy az „elméleti természettudományok” professzora legyen. Ezt a célt éppen akkor
érte el, amikor első ízben szerepelt a Nobel-díjra jelöltek között. Igaz, a díjat csak 1922-ben kapta
meg. Addigra már jócskán megalapozta karrierjét a tudomány világsztárjaként és homo politicusként
egyaránt.

Einstein kénytelen-kelletlen beletörődött sorsába. Gondoskodnia kellett feleségéről és gyermekéről.

Állás nélkül a fizika nem hozott kenyeret a konyhára. A szabadalmi hivatalnál kétszer annyit keresett,
mint egy egyetemi asszisztens. 1904-ben a hatóság véglegesítette addig csupán határozott időre szóló
munkaszerződését, javadalmazását pedig 3500 frankról évi 3900 frankra emelte.

A tanulmányai befejezése után szerzett nyomasztó tapasztalatok fényében ez az anyagi biztonság

komoly lelki támaszt jelentett a feltörekvő fizikusnak. Érdeklődését munkaidő után, szabadidejében
kellett kielégítenie. „Gondolja csak meg - írta Conrad Habichtnak, régi barátjának és az Olimpiai
Akadémia oszlopos tagjának hogy a napi nyolc óra munka mellett még mindig marad napi nyolc óra
plusz az egész vasárnap a hasztalanságokra.”

Még mielőtt speciális relativitáselméleti dolgozatát befejezte volna, 1905. április 30-ára elkészített
egy cikket A molekulák méretének új meghatározása címmel. Ebben megmutatta, hogy a folyadékok
és oldatok mérhető tulajdonságaiból, például a cukoroldat viszkozitásából meg lehet határozni a
benne oldott cukormolekulák nagyságát és számát. Bár továbbra sem voltak szemmel láthatók,
Einstein dolgozata révén az atomok és molekulák egyre inkább fizikai realitássá váltak. Jelentős tett
volt ez egy olyan korban, amikor még a legnagyobb fizikusok némelyike is kételkedett az atomok
létezésében. Nem mellékesen az úgynevezett „kolloidkémia” alapjául is szolgált, melynek
pótolhatatlan szerepe van az ipari nyersanyagok előállításában.

Kilenc nap múlva elkészült Einstein következő dolgozata. Ebben is az atomokról és a molekulákról
esett szó, nevezetesen folyadékokban való mozgásukról. Ro-bért Brown angol botanikus már 1827-
ben észrevette, hogy az apró részecskék, például a pollenszemcsék vagy a fiistrészecskék mikroszkóp
alatt vizsgálva rendezetlen, véletlenszerű mozgást végeznek. Korábban már sokan megpróbálták
értelmezni ezt az úgynevezett „Brown-mozgást” Egyesek a folyadékmolekulák és a szuszpendált
részecskék direkt ütközését látták benne. Einstein felismerte, hogy az ilyen ütközés túlságosan gyenge
és rövid időtartamú ahhoz, hogy a pollenszemcsék felismerhető elmozdulását előidézze. Olyan,
mintha egy porszemmel akarnánk odébblökni egy biliárd-golyót. Ellenben meg tudta mutatni - tisztán
statisztikai módszerekkel -, hogy sokmilliárdnyi apró ütközés együttesen eredményezheti a részecskék
tapasztalatilag igazolt elmozdulását. Ezzel kapcsolatot talált az anyag makroszkopikus és
mikroszkopikus jellemzői, a hőmérséklet és a molekulaméret között. Ez az összefüggés a
gyógyszeripari kutatások fontos eszköze. A felfedezéshez nem volt szüksége mikroszkópra.
Egyenleteket állított fel és számolt. Az elmélet volt Einstein mikroszkópja.

Egész alkotótevékenységére jellemző ez a séma: ő maga nem végez kísérleteket, ehelyett megjósol
várható megfigyelési és kísérleti eredményeket, amelyek utólagos igazolása a kutatókat részben még
ma is foglalkoztatja. A Brown-mozgásra vonatkozó összefüggéseivel egy kulcskísérletre —
experimentum crucis — ösztönözte a kutatókat, amit 1909-ben sikerült elvégeznie Jean-Baptiste
Perrinnek. Ez a kísérlet végképp megrendítette az atomok és molekulák létezésében kétkedőket, a
franciának pedig Nobel-díjat hozott. A „valódi atomméret pontos meghatározása” a lehetőségek
határain belül sikeres volt. Egy mérföldkő a fizika történetében - a kvantumelmélet és a
relativitáselmélet árnyékában.

Ebben az időszakban Einstein, az amatőr kutató fontos döntést hozott. Mivel szeretett volna szakmar
ilag továbblépni, 1905. július 20-án, nem sokkal relativitáselméleti dolgozatának leadása után, a
Zürichi Egyetemnek doktori disszertációként benyújtotta a moiekulaméret meghatározásáról szóló,
mindössze 17 oldalas cikkét. Relativitáselméleti értekezésével soha nem avatták volna doktorrá.
Ahhoz az túl merész és spekulatív jellegű volt. A disszertáció véleményezésére azt a Kleiner
professzort kérték fel, akinél néhány évvel korábban Einstein egyszer már kudarcot vallott. Ez
alkalommal azonban rendben mentek a dolgok. Kleiner tanúsította: „megbizonyosodott arról, hogy a
jelölt képes sikeresen foglalkozni tudományos problémák megoldásával”.

A dolgozatot elfogadták. Einstein a „Barátomnak, Dr. Marcel Grossmann Úrnak ajánlom”

kiegészítéssel ellátva előírásszerűen nyomdába adta a disszertációt. Máig ez a legtöbbet idézett
publikáció a fizika területén. A kötelespéldányok leadása után „Einstein Professzor Úrnak” inár csak
azt kellett kivárnia, hogyan reagál a tudományos világ az 1905-ös év tavaszán megjelent további
agyszüleményeire, többek közt a kvantumelméletet megalapozó fénykvantum-hipotézisre.

Helyzete olyan forradalmáréra emlékeztetett, aki behatolt a fizika épületébe, és ott mindjárt több
bombát is robbantott. Robbanószere az a négy cikk volt, amelyek a kor legjelentősebb fizikai
folyóiratában, az Annalenben jelentek meg. Kezdetben Einstein úgy látta, a fizika lomha gőzhajóként
viselkedik, lassan továbbhalad a maga útján. Türelmetlenül várta a szakma reakcióját. Inkább
kritikákra számított, nem dicséretre. Sokáig azonban semmi sem történt. Sem egyetértésben, sem
elutasításban nem volt része.

A fiatal doktor előbb a szabadalmi hivatalban futott be karriert. 1906 márciusában JI. osztályú
szakértőnek” nevezték ki, s egyben 4500 frankra emelték éves javadalmazását. A család most már
megengedhette magának, hogy bútorozott lakást béreljen az Aerger-tenstrasse 53. számú házban. Igaz,
ez a lakás távol esett Besso lakhelyétől, így Einstein ezután kénytelenkelletlen egyedül járt munkába.
Különben is kissé magányosnak érezte magát. 1906. április 27-én ezt írta barátjának, Solovine-nak:
,Amióta Ön elment, senkivel nem érintkezem magánjelleggel. Most már Bessóval sem beszélgethetek
hazafelé menet, Habichtról pedig abszolút semmit nem hallottam az utóbbi időben.” Mindamellett
azért pozitív közlendője is volt: „Munkáim méltatásra találtak és alkalmat adnak a további
vizsgálatokra. Nemrég Planck professzor írt nekem (Berlinből).” Planck levele oly sokat jelentett
Einstein számára, hogy húga, Maja még 20 év távlatából is emlékezett rá: )rA hosszú várakozást
követően ez volt az első jele annak, hogy cikkét egyáltalán olvasta valaki. Annál nagyobb öröm volt a
fiatal tudós számára, hogy teljesítményét épp a kor legnagyobb fizikusa, Max Planck ismerte el. [...]
Abban az időpontban Planck érdeklődése morális szempontból végtelen sokat jelentett neki.”

A hírneves kolléga az elsők között volt képes az évszázad művét, a relativitáselméletet értékelni. A
fizikustársadalom csak évek múltán fogadta be. Planck még 1907 júliusában ezt írta Einsteinnek:
,Amíg a re-lativitási elv képviselői oly szerény kasztot alkotnak, mint most, addig kétszeresen is
fontos, hogy egymással egyetértsenek.”

1907 szeptemberében a greifswaldi Johannes Stark professzor felkérte Einsteint, írjon áttekintő cikket
a relativitáselméletről az általa létrehozott Jahrbuch dér Radioaktivitat und Elektronik című
folyóiratba. Később, 1919-től kezdődően éppen Stark vált Einstein és a relativitáselmélet
legelkeseredettebb ellenfelévé.

Einstein ráállt. Rögtön bocsánatot is kért, „mert nincs abban a helyzetben, hogy a témában megjelent
valamennyi cikknek utánanézzen, ugyanis az ő szabadidejében a könyvtárak már zárva vannak". Az
amatőr kutató sorsa. Október 1-jén ezt írta Starknak: ,AZ évkönyvbe szánt munkám első része
elkészült; igazán szűkösen mért szabadidőmben szorgosan dolgozom a második részen.”

Az említett második részben - melyet november végén fejezett be -, pontosabban annak Relativitási
elv és gravitáció című 5. fejezetében Einstein bebizonyította, mi mindenre képes „igazán szűkösen
mért szabadidejében”. Egy vakmerőségben aligha felülmúlható felvetéssel máris új távlatokat nyitott.
„A relativitási elvet, azaz azt az előfeltevést, hogy a természeti törvények függetlenek a vonatkoztatási
rendszer mozgásállapotától, eddig csak gyorsulásmentes vonatkoztatási rendszerekre alkalmaztuk.
Elképzelhető, hogy a relativitási elv olyan rendszerekre is érvényes, amelyek egymáshoz képest
gyorsulnak?”

Ez a kérdés, józan megfogalmazása miatt talán ártalmatlannak tűnik, valójában mégis akkorát szólt,
hogy visszhangja ma is hallható a fizikai kutatóintézetekben. Einstein főművének, a nyolc évvel
később befejezett általános relativitáselméletnek az alapjait fektette le itt. Nem tudjuk, mennyi ideje
töprenghetett már akkor speciális relativitáselméletének általánosításán. Fejtegetései arra utalnak,
hogy már messzire juthatott. Máris megjósolta, hogy a nehézségi erő (a mozgás) lassítja az órák
járását. És annak a jelenségnek is elébevágott, amelynek bizonyítása az 1919-es napfogyatkozáskor
világszerte ismertté tette a nevét: „Ebből következik, hogy a fénysugarak [...| a gravitár ciós mezőben
meggörbülnek.”

Einstein gondolatai már az általános relativitáselmélet körül jártak, miközben még a speciális
relativitáselméletet sem fogadta el a szakma. Az egyik probléma az volt, hogy a fizikusok csak
lassanként fogták fel egyáltalán a speciális relativitáselméletet, a másik az, hogy sokan közülük még
Hendrik Lorentz elektromágneses elméletén csüngtek, és képtelenek voltak elszakadni az
éterelképzeléstől.

A francia Henri Poincaré, akit csupán egy apró, de döntő lépés választott el attól, hogy maga jöjjön rá
a speciális relativitáselméletre, 1912-ben bekövetkezett haláláig nem tulajdonított jelentőséget az
ismeretlen berni fizikus munkájának. Egyetlen alkalommal találkoztak, 1911 őszén, Brüsszelben.
Einstein ekkor ezt írta Zanggernak: „Poincaré egyszerűen elutasító volt, bármilyen éles is az elméje,
úgy tűnt, nem érti a szituációt.”

Másfelől az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy Einstein soha egy szóval sem méltatta Poincaré
munkásságát, nem ismerte el, hogy hatással lett volna a speciális relativitáselmélet kialakulására.
Mindössze egyetlen egyszer, egy Bessónak írt, 1952-ből származó levelében említette meg Emst
Mach és Dávid Hume mellett a franciát is, mint akinek „meglehetős hatása volt rá”. Nagyon kevés ez
olyan emberről szólva, aki feltehetően a legfőbb ötletadója volt.

Furcsán viselkedett azzal a két amerikai kutatóval, Michelsonnal és Morley-val szemben is, akik
1887-ben interferométerükkel megerősítették a fénysebesség állandóságát, Einstein speciális
relativitáselméletének egyik legfontosabb alaptételét. 1905-ös dolgozatában Einstein egy szóval sem
említette őket. Ezt az ügyet később sem tisztázta. Önmagának is ellentmondva hol azt állította, hogy
nem tudott a kísérletről, hol meg azt, hogy „bár ismerte a kísérletet, nincs tudomása arról, hogy az
közvetlenül befolyásolta volna saját munkáját”. Kétség nem fér hozzá, hogy ismerte a kísérletet, már
1899-ben, önképzős korszakában is biztosan olvasott róla.

Ahogy késlekedett a relativitáselmélet elismerése, Einstein egyre nehezebben viselte szabadalmi

hivatalnokként és amatőr kutatóként folytatott fura kettős életét. 1908 elején tanácsért fordult
barátjához, Mar-cel Grossmannhoz: „Félek, kinevetsz, így hát óvatosan közlöm, merényletet tervezek
a Winterthuri Technikum ellen. Nem hinném, hogy nagyzási hóbortból vagy komoly féltékenységből
lépnék erre az ösvényre; inkább az a lelki vágy hajt, hogy privát tudományos elfoglaltságomat
kevésbé kedvezőtlen feltételek között folytathassam.”

A szakmai berkekben egyre ismertebb fizikus tanár akart lenni? 1908 januárjában, nem sokkal azt
követően, hogy befejezte a Johannes Stark évkönyvébe szánt munkáját, már megpályázott egy
megüresedett matematikatanári állást a Zürichi Gimnáziumban. Pályázatába beleírta, hogy „a fizika
tantárgy oktatására is készen áll”. A 21 pályázó közül még a második körbe sem jutott be.

Oktatási „vágyának” előzménye, hogy újra kudarcot vallott akadémiai karrierje elindításában. Mint
egyszer már 1903-ban, 1907 júniusában Einstein másodszor is megkísérelt direkt módon tanítási jogot
szerezni a Berni Egyetemen, de most már „17 elméleti fizikai cikkel a háta mögött”. Az október végi
kari ülésen a rendes professzorok „elutasították megkeresését addig, amíg Einstein Űr nem nyújt be
egy habilitációs dolgozatot.”

Az elutasított pályázónak nem maradt más választása, mint alkalmazkodni az előírásokhoz, tehát
összeállította a kívánt dolgozatot. 1908. február 24-én a kar úgy döntött, „elfogadja a habilitációs
dolgozatot és Einstein Urat próbaelőadásra hívja”. Négy nappal később Einstein megtartotta
előadását, másnap pedig megkapta oktatói engedélyét, a „venia docendit”. így magándocens lett
belőle.

Ezzel azonban még egyáltalán nem ért végére annak az útnak, mely az akadémiai taposómalmon
keresztül vezet. Először az 1908-as nyári szemeszterre hirdetett meg egy kollégiumot a Berni
Egyetemen -kedden és csütörtökön reggel 7 órára, hogy 8 órára még pontosan beérjen a Szabadalmi
Hivatalba. Mindössze három hallgató jelentkezett: két szabadalmi hivatali kollégája, Michele Besso
és Heinrich Schenk, továbbá egykori magántanítványa, a már munkába állt Lucien Chavan. A téli
szemeszterre, amikor az órákat estére tette át, a kis csoporthoz csatlakozott még egyetlen valódi
tanítványként Max Stern. Amikor azonban a következő nyári szemeszterről három régi ismerőse is
elmaradt, csupán Stern tartott ki, Einstein lemondta az előadás-sorozatot.

1908 szeptemberében a fiatal magándocens elmulasztotta relativitáselméletének első nyilvános

méltatását a német természetkutatók kölni ülésén. Eredetileg ugyan rész akart venni az ülésen, végül
mégis úgy döntött, nem utazik, mert „nagy szüksége volt rá, hogy rövid hivatali szabadságát
pihenéssel töltse”. Pedig utaznia kellett volna! Politechnikumbeli öreg professzora, Hermann
Minkowski, aki akkor már Göttin-genben volt professzor, a következő híres kijelentésével kezdte az
elmélet matematikai formalizmusának bemutatását: „Ettől az órától fogva az önmagában vett tér és az
önmagában vett idő fogalma teljesen háttérbe szorul.”

E nagyszabású kijelentés ihletője mindeközben továbbra is szabadalmi szolgaként tengette életét.

Föladta az egyetemi álláshoz fűzött reményeit: „A professzori állás története kútba esett, ez azonban
már teljesen közömbös számomra - írta Jákob Laubnak. -Nélkülem is épp elég iskolamester van.”
Aztán mégis másképp alakultak a dolgok.

A történet háttere: Zürichben egy rendkívüli fizikaprofesszori állást hirdettek meg, mert az addigi
egyetlen fizikaprofesszort, Einstein régi ismerősét, Alfréd Kleinert rektorrá nevezték ki. 1908
nyarának elején Kleiner, aki Einsteint lehetséges jelöltként tartotta számon, Bernbe utazott. Beült
Einstein kollégiumára, hogy Jóssá a medvét”, ahogy Einstein később Laubnak előadta.

A látogatás rosszul sült el. .Akkoriban valóban nem voltam mennyei előadó - részben, mert nem
készültem föl rendesen, részben mert idegeimre ment a teljesítménykényszer.” A történet elterjedt a
fizikusok körében, és a soha meg nem alkuvó Einstein írásbein tett panaszt Kleiner eljárása miatt:
,jössz hírbe kever engem, s ezáltal fáradságos munkával megszerzett pozíciómat véglegesen aláássa.
Mert az ilyen híreszteléssel semmivé válik reményem, hogy valaha is választott szaktárgyamban
dolgozhatom.”

Kleiner úgy döntött, ad még egy esélyt Einsteinnek. A jelöltnek Zürichben kellett előadást tartama.

Ezúttal „szerencsém volt. Szokásommal ellentétben jól adtam elő.” Szakvéleményében Kleiner azt
írta, hogy „az eszmék felfogása és követése tekintetében a jelölt szokatlan éleselméjűségről és az
elemekig hatoló mélységről tett tanúbizonyságot”. A felvételi eljárás során Einstein leghőbb
támogatója az orvosi kar dékánja, Heinrich Zangger volt, Einstein barátja. Az állást végül csak azért
kapta meg, mert versenytársa, akit alkalmasabbnak tartottak, gyógyíthatatlanul megbetegedett,
tuberkulózist kapott. Május elején jelentette Einstein Laubnak: „Most már én is egy hivatásos vagyok
a kurvák stb. céhében.”

A fizetésről tárgyalva Einstein megmakacsolta mar gát. Jóval kevesebbet kínáltak neki, mint a
Szabadalmi Hivatalnál, „de erre beintettem” - fogalmaz. Végül mégis megkapta az igényelt évi 4500
frankot plusz a hallgatónként és vizsgadíjakat. A munkába lépés kezdete: október 15. Még mielőtt
Einstein professzor először lépett volna hallgatói elé, július 8-án a Genfi Egyetem tiszteletbeli
doktori címet ajándékozott neki. Két nappal előtte mondott fel a Szabadalmi Hivatalnál, október
közepi határidővel. 30 éves volt ekkor.
Szeptember 21-én a frissen kinevezett professzor, mint tiszteletbeli meghívott, a természetkutatók
salzburgi ülésén megismerkedhetett a vezető német tudósokkal. Sokan voltak kíváncsiak a fény
természetéről tartott előadására, amely évtizedekkel később fordulópontként vonult be az elméleti
fizika történetébe.

Űj állása heti nyolc óra előadásra kötelezte, s ez jobban igénybe vette idejét és energiáját, mint
korábbi hivatali tevékenysége. Einsteinnek ki kellett dolgoznia előadásait, és minden egyes
előadására több órán keresztül készült. Hallgatói örömére új stílust vezetett be. Olyan baráti viszonyt
alakított ki velük, ami csupán a 20. század hetvenes éveitől vált mindennapossá. „A szünetekben -
emlékezett vissza egy diákja - gyakran körülvették őt a hallgatók, újabb és újabb kérdésekkel
ostromolva. O türelmesen és barátságosan igyekezett mindenre választ adni.” Az esti szeminárium
után gyakran átment a fiatalokkal a „Café Terrasse”-ba, ahol éjszakába nyúló vitákba bonyolódott a
társaság.

1910 nyarán Einstein a kék éggel foglalkozott -tisztán elméleti alapon természetesen. Egy nem sokkal
korábban felfedezett jelenségre, az „opaleszcenci-ára” hivatkozott. Az opaleszcencia a folyadékokban
és gőzökben tapasztalható fényszóródás, a sűrűségingadozás következménye. Tulajdonképpen két
1905-ös dolgozatát akarta folytatni, egészen új módszert keresett a molekulák méretének
meghatározására. Képlete mintegy mellékesen arra is magyarázatot adott, napközben miért csillog
kéken az ég, szürkületkor pedig miért fénylik vörösen: a napfény a színkép minden elemét tartalmazza,
ezért összességében fehér színű. A Föld légkörében azonban szóródik a napfény, a rövid
hullámhosszú kék sugarak jobban, a hosszú hullámú vörösek kevésbé. Az égre felpillantva a szórt kék
fényt látjuk. A Nap azonban sárgának, nem fehérnek tűnik szemünknek azért, mert spektrumából
részben hiányzik a kék komponens. Minél közelebb kerül a Nap a látóhatárhoz, fénye annál nagyobb
utat tesz meg a légkörben, így a kék összetevőből egyre több megy veszendőbe, ezáltal a Nap egyre
vörösebb lesz.

1910 márciusában jött el az ideje, hogy Einstein újabb lépcsőfokkal feljebb hágjon a karrierlétrán: a
Prágai Egyetem rendes professzori állással és „lényegesen magasabb fizetéssel” csábítgatta. Szakmai
karrierje immár nagy léptekkel haladt előre, beérve tudományos karrierjét.

A prágaiak pontosan tudták, kit hívnak egyetemükre. Épp akkoriban jelent meg egy könyv Max
Plánoktól, amely történelmi dimenzióban méltatta a relativitáselméletet: „A fizikai világnézetben
okozott változások terjedelme és mélysége tekintetében a rela-tivitási elv csak a kopernikuszi
világrendszer bevezetésével mérhető össze.”

Einstein zürichi hallgatói, akik feltétlenül szerették volna megtartani kedvenc professzorukat,
petícióval fordultak az egyetem vezetőihez, akik a petíció hatására hajlandónak mutatkoztak 5500
frankra emelni Einstein éves javadalmazását. Szeptemberben ennek ellenére is elutazott Bécsbe, az
Osztrák-Magyar Monarchia fővárosába, ugyanis Prága a Monarchiához tartozott. A császári
hivatalnokok átszámítva valamivel több mint 9000 frankot ígértek neki, s ő elfogadta az ajánlatot. A
császár 1911. január 6-án írta alá a kinevezését. Három hónap múlva az Eduard megszületésével
immár négytagúvá bővült Einstein-család megérkezett a Moldvarparti városba. Egy tágas, új építésű
lakásba költöztek a Palacky-híd közelében. Az immár nagypolgári háztartásról egy szobalány, Fanni
gondoskodott.
A munkakörülményekkel Einstein tökéletesen elégedett volt: „Pompás intézetem van itt” - írta Gross-
mann-nak, s mint (életében egyetlen) svájci doktoran-duszával, Hans Tannerrel tudatta: „Prága ugyan
nem Zürich, de a könyvtár elég jó, a hivatali kötelezettség pedig kevés.” - Csupán a bürokráciával
akadt megint gondja: „A hivatali tintanyalók száma végtelen.” A prágai egészségügyi viszonyok pedig
a kelet előszobájára emlékeztették őt. A vezetékből barna és egészségtelen víz folyt.

A várossal kevés, az emberekkel több gondja akadt. „Prága különben csodálatos, oly szép, hogy már
önmagában is megér egy nagy utazást - csábítgatta Bes-sót. - Csak az emberek idegenek számomra.
Hiányzik belőlük a természetes érzékenység: kedélytelenek, a gyökereikre való büszkeség és a
szolgalelkűség sajár tos módon keveredik bennük anélkül, hogy másokkal szemben bármiféle
jóakaratot mutatnának. Hivalkodó luxus, mellette surranó nyomorúság tapasztalható az utcákon.
Gondolkodásbeli sivárság, hit nélkül.”

Úgy érezte, el van vágva barátaitól és kollégáitól. Kezdettől fogva többé-kevésbé világos lehetett
számára, hogy Prága csupán futó epizód lesz az életében. Előmenetele szempontjából azonban mégis
fontos lépés volt: végre megfelelő körülmények között dolgozhatott, ugyanakkor jól meg is fizették.

Ottani elszigeteltségéből adódóan prágai időszakának legfontosabb eseménye paradox módon nem is
Prágához, hanem Brüsszelhez kötődött. Ernest Sol-vay belga iparmágnás csúcstalálkozóra hívta a kor
18 legjelentősebb fizikusát, hogy megvitassák a tudomány aktuális problémáit. Az 1911. október végi
első összejövetelből alakult ki később a Solvay-konferenciák har gyománya. Einstein találkozott saját
céhének nagyja-ival. A holland Lorentz elnökletével - akit Einstein „élő műalkotásnak” nevezett - a
nagyvilági brüsszeli „Grand Hotel Metropolban” beszélgetett, vitatkozott egymással Einstein mellett
többek között Max Planck, Marié Curie, Ernest Rutherford és Henri Poincaré.

Tudományos szemszögből a kongresszus nem hozott érdemi előrelépést. „Pozitív dolog nem jött létre”

- foglalta össze benyomásait Einstein. Karrierje szempontjából azonban mégis döntő jelentőséget
tulajdoníthatunk ennek a kongresszusnak. 32 évesen a fizika

Olümposzán találta magát, a tudomány isteneinek csoportjába sorolva. Itt már nem voltak érvényesek
az országhatárok. A legmagasabb szinten alig több mint tucatnyi ember beszélgetett egymással.

Már a konferencia előtt hozzáfogott Prágából való távozásának előkészítéséhez. 1911. augusztus 23-
ával teljesítette hivatali esküjét, és másnap máris tárgyalásokat kezdett az Utrechti Egyetemmel.
Szeptemberben meglátogatta öt Zürichből Heinrich Zangger, és arról a lehetőségről beszélgettek,
hogyan kerülhetne vissza Einstein egyenesen az Eidgenössische Techni-sche Hochschuléra (ETH), az
egykori „Polytechnikum-ba”.

Zangger megkísérelte eloszlatni svájci kollégái kétségeit, akik elsősorban Einstein előadói
képességeit kérdőjelezték meg. „Nem azoknak a lomha gondolkodású uraknak a tanára ő, akiknek
csupán az a céljuk, hogy teleírják füzetüket és azt kívülről fújják a vizsgán, nem is egy szónok, ám
Einsteinben első osztályú oktatóra lelnek mindazok, akik valóban tanulni akarnak, fizikai
gondolkodásukat bensőségesen akarják felépíteni, minden premisszát körültekintően szeretnének
megvizsgálni, látni akarják a szirteket és a problémákat, át szeretnék tekinteni megfontolásaik
megbízhatósági korlátait. Einstein előadásaiban mindez szuggesztív módon kifejezésre jut,
együttgondolkodásra készteti hallgatóit, feltárja a problémák mélységét.”

A prágai professzor karácsony előtt Svájcba utar zott. Nem sokkal később már egy szóbeli ígéret
birtokában hagyta el az országot. 1912. január 22-én az iskolatanács javasolta a szövetségi tanácsnak
Einstein alkalmazását, február elején pedig Einstein máris ünnepelhetett: „Két nappal ezelőtt
meghívtak a Zürichi Polytechnikumba (halleluja)!” Nyáron kellett szolgálatba állnia. Tanítási
kötelezettsége csekély volt, éves fizetése 10 000 frank, és még további 1000 frank különleges pótlék a
szövetségi kormányzattól.

1912 húsvétján a német birodalmi fővárosba utazott, hogy pótolja azokat a szakmai beszélgetéseket,
amelyeket Prágában olyannyira hiányolt. Berlinben a Solvay-konferencia részvevői, Max Planck és
Walther Nernst mellett a világhírű kémikussal, Fritz Haberrel, valamint Ervin Freundlich
csillagásszal, a babelsbergi csillagvizsgáló munkatársával is találkozott. Planck mellett Habernek
köszönhette Einstein, hogy később Berlinbe került. És Freundlich vetette fel, hogy az Einstein által -
akkor még helytelenül - megjósolt gravitációs fényelhajlást a Nap közelében kellene megvizsgálni.
1920-tól Erich Mendelsohn építészen keresztül ő sürgette a Potsdam melletti „Einstein-torony”
megépítését is. A napobszervatóriumot, mely az általános relativitáselmélet igazolására volt hivatott,
később Freundlich maga vezette. A berlini látogatás idején minden valószínűség szerint Einstein egy
további dolgot is cselekedett, ami aztán megváltoztatta az életét, nevezetesen: találkozott Rudolph
nagybátyjának lányával, azaz (már elvált) unokatestvérével, Elsa Lö-wenthallal (lánykori nevén Elsa
Einsteinnel).

Ahogy Prága beleillik életrajzának logikájába, úgy harmadik zürichi időszaka is szinkronban volt
fejlődésének ritmusával. Híres fizikusként, rendes professzori kinevezéssel és pompás fizetéssel tért
vissza egykori főiskolájára. Még mielőtt karrierje Berlinbe, s egyben pályafutása csúcsára vinné,
valamit még el kellett intéznie Zürichben: főművén, az általános relativitáselméleten vatló munka
ekkor jutott a döntő szakaszába. S ebben a stádiumban Einsteinnek feltétlen szüksége volt a meghitt
környezetre és barátaira, mindenekelőtt Marcel Grossmannra.

Habár tökéletesen jól érezte magát Zürichben, hamarosan immár harmadszor ismétlődött a megszokott
minta: még jobb állás reményében megint tárgyalásokba bocsátkozott. 1913. július 12-én meglátogatta
őt Berlinből Planck és Nemst, és olyan ajánlatot tettek neki, amit nem utasíthatott vissza. Einstein
tudta, hogy a berliniek előbb-utóbb kinyújtják érte a kezüket. A két emisszárius ajánlata mégis
meglepte őt. A tiszteletre méltó Porosz Tudományos Akadémia július 3-án véglegesen megtárgyalta
azt a javaslatot, hogy Einsteint tagjai közé emelje. „Összefoglalva elmondhatjuk

- állt az indítványban hogy ama nagy problémák között, melyekben a modern fizika bővelkedik, alig
van olyan, amelyben Einstein ne foglalt volna állást.”

A „fizikai-matematikai osztály” tagjai régi hagyomány szerint fehér, illetve fekete golyókkal szavaztak
a javaslatról. Lenyűgöző volt az eredmény. 21 fehér és csupán egy fekete golyó jutott a jelöltre. Nem
tudni, kié volt az ellenszavazat. Eves fizetését 12 000 márkában állapították meg, mely felerészben az
akadémiát terhelte, másik felét Leopold Koppéi iparmágnás biztosította. És ez még nem minden.
Amennyiben elfogadja az ajánlatot, oktatási kötelezettséggel nem járó rendes professzori állást is kap
a Priedrich-Wilhelm-Universitáten. Maga döntheti el, hogy tart-e szemináriumot egyáltalán, s ha igen,
mikor. Végül vezetnie kell az épp csak megalakult Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft -ez a Max-Planck-
Gesellschaft (Max Planck Társaság) elődje - keretében külön Einstein számára létrehozott Elméleti
Fizikai Intézetet.

E szinekúra (elvben minden kötelezettség nélküli apanázs) dacára, sőt annak ellenére is, hogy Nernst
olyan városként írta le Berlint, ahol a relativitáselméletet értő tizenkét emberből nyolc megtalálható,
Einstein gondolkodási időt kért. Csak másnap akarta közölni döntését Nernsttel és Planckkal. A
pályaudvaron fogja várni a rigi-hegyi kirándulásról visszatérő két berlini tudóst, és igenlő válasz
esetén fehér kendővel integet nekik - ez volt a megállapodás. Hogy mi járhatott a fejében a döntés
előtti éjszakán, nem hagyta az utókorra. Biztosan szerepet játszhatott döntésében, hogy ily módon
közelebb kerülhetett unokahúgához, Elsához. Másnap fehér kendőt lengetve várta a pályaudvaron
újdonsült akadémiai kollégáit.

Először csupán a hozzá legközelebb állókkal tudatta döntését. Az összegyűjtött írásokban először egy
Elsának írott levél bukkan fel: „Legkésőbb tavasszal örökre Berlinbe költözöm.” Néhány nappal
később ezt írta: ,rA veled való találkozás a legszebb dolog, ami ott rám vár.” Jákob Laubnak, aki
időközben Argentínád bán lett fizikaprofesszor, elárulta: „Húsvétkor ugyanis kötelezettségek nélküli
akadémiai tagként, kvázi élő múmiaként Berlinbe költözöm. Nagyon örülök ennek a nehéz
foglalkozásnak!”

Miután a Porosz Tudományos Akadémia 1913. november 22-én hivatalosan is kihirdette tagságát,
köszönő levelében Einstein szerényen fogalmazott: „Ha arra gondolok, hogy gondolkodásom gyengéit
nap mint nap meg kell tapasztalnom, a nekem szánt magas kitüntetést csak bizonyos aggodalommal
fogadhatom el.” Zürichtől búcsúzva egykori hallgatótársának, Louis Kollrosnak azonban elárulta, mit
tart valójában a berlini ajánlatról: 1TA berlini urak úgy spekulálnak velem, mint egy díjnyertes
tojótyúkkal; csakhogy nekem fogalmam sincs róla, tudok-e még tojni.”

Döntését megkönnyítette az a kilátás, hogy hivatalos kötelezettségek nélkül dolgozhat tovább

relativitáselméletén. Csupán emiatt azonban nem vetettek volna rá szemet a berliniek. Új kollégái
jelentős hozzájárulást vártak Einsteintől az atomelmélet kidolgozásában. Okos előrelátással már
ekkor egy komoly tudományos potenciál kialakításába kezdtek, de ugyanezt tették a technika és az ipar
területén is. Azt remélték Einsteintől, hogy életre hív egy interdiszciplináris kutatási projektet,
továbbá hozzájárul a kémia elméleti megalapozásához. Ebből a szakmai határok fölött átívelő
együttműködésből azonban soha nem lett semmi. Einstein július 2-án, az akadémia frissen felavatott
új épületében, az Unter den Linden 2. szám alatt tartotta székfoglaló előadását, melynek
középpontjába -a várakozásokkal ellentétben - a relativitáselméletet állította. Max Planck „nem tudott
ellenállni a kísértésnek, hogy engedetlenségemet jelentse”.

Einstein 1914 áprilisában érkezett Berlinbe. Rögtön megállapíthatta, hogy bizonyos értelemben
megelőzte önmagát. 35 évesen az akadémián találta mar gát, idősebb uraktól körülvéve, akik látszólag
minden másnál fontosabbnak tartják az etikettet és a megfelelő ruházatot. Május 4-én ezt írta egykori
matematikatanárának, Adolf Hurwitznak: „Az akadémia habitusában engem egészében egy fakultásra
emlékeztet. Úgy tűnik, a tagok többsége beéri azzal, hogy írásos formában egyfajta méltóságteljes
fecsegést fitogtasson. Az itteni beilleszkedés várakozásom ellenére mégis jól megy; csak az
öltözködésbeli stb. szokások rontják kissé általános elégedettségem, melyekhez egyik nagybátyám
tanácsára azért alkalmazkodom, nehogy az itteni emberek kivessenek maguk közül.”
Ekkor már azt a pozíciót birtokolta, melyben a világhír utolérte, s amelyet 19 év múltán csak
kényszerből adott fel. Magasabbra aligha juthatott. Október elsejétől a megegyezés szerint a Kaiser-
Wilhelm-Institut für Phsyik igazgatója lett. Az intézetnek nem volt saját épülete, ezért egy
postafiókcég formájában Einstein lakásán működött. Mindezért évi 5000 márka ütötte a markát,
továbbá még egy titkárnőt is alkalmazhatott. Egészen Berlinből való távozásáig további munkatársak
nélkül működött Einstein „intézete”, és főként a kutatáshoz szükséges eszközök biztosítása végett
létezett.

A további megkereséseket, többek közt 1918-ban az ETH és a Zürichi Egyetem rendkívül nagyvonalú
közös ajánlatát is elutasította. Ehelyett óraadói megbízásban állapodott meg a svájciakkal, ami évente
négyhat hétre Zürichbe szólította. 1920-ban Leidenben volt vendégprofesszor, 1930-ban az oxfordi
Christ Church College-ban vállalt hasonló kötelezettséget.

Közben a tudomány politikailag aktív személyiségeként újabb karriert épített, holott erre igazából
nem is vágyott. Hogy ez 40. életévétől kezdve milyen következményekkel járt, 1929-ben egy
versikében maga foglalta össze:

Bárhová is visz utam,

Viszontlátom önmagam:

Fotóm falon, asztalon,

Csillogó medálokon.

Fényes urak, úrhölgyek Autogramért jönnek,

A kiművelt fickónak Firkájáért hódolnak.

Egy-egy jobb pillanatban Azt kérdezem magamban:

Tán elkapott az őrület,

Vagy ily barmok a többiek?

A díjak és kitüntetések korát élte ekkor. 1920-ban a Pour le Mérite érdemrend „polgári osztályának”
legfiatalabb tagjává választották. 1922. november 9-én neki ítélték az 1921. évi fizikai Nobel-díjat.
Megkésett Nobel-előadásában, az Északi Természetkutatók göte-borgi ülésén megismétlődtek a
berlini akadémiai székfoglalón történtek. Einstein nem a kvantumelméletről beszélt, amelyhez való
hozzájárulásáért a díjat kapta, hanem „A relativitáselmélet alapgondolatáról és problémáiról”.

Foglalkoztatására vonatkozó utolsó döntése 1932 augusztusára esett. Einstein elfogadta az akkor
alapított Institut fór Advanced Study meghívását. Ezután félévenként felváltva hol Berlinben, hol
Princetonban kutatott. Amikor már nem térhetett vissza Németországba, Princetont választotta állandó
lakhelyéül - ez lett életpályájának utolsó állomása. Az Angliából és Franciaországból érkező
ajánlatokat visszautasította.
Az amerikaiak most már valóban „kvázi élő múmiaként” kapták meg a híres professzort, akinek
tudományos képességeiből már csak az „Einstein-Podolsky-Rosen-paradoxonra” telt. Több mint
három évtizeden át azt tapasztalta, hogy „a világ érzékleteink által megragadható. S hogy
megragadható, ez csoda.”

Mi volt Einstein karrierjének ára? Az árat mások fizették meg helyette. A legszomorúbb áldozato-kát
Európában hagyta maga mögött: két fiát, Hans Albertet és Eduardot, valamint anyjukat, Milevát. Az ő
világukkal szemben örökre érzéketlen maradt.

10. fejezet
„Drága fiaim... Apátok”

A zseniális apa drámája

Berlin, Anhalter Bahnhof, 1914. jűlius 29. szerda este, kilenc óra tájt. Egy kellemetlen nyári nap a
végéhez közeledett. A szürke, esős égbolt alatt a hőmérők délutánra épp hogy elérték a 16 fokot. Erős
északnyugati szél fújt. Az előtérbeli kioszk pulthoz rögzített újságjainak címlapját fel-felcsapta a
huzat.

„Küszöbön a háború” - állt a főcímekben, s ezt harsogták a pályaudvar mozgóárusai is. „Háború
Szerbiáért!” Több mint 40 békében eltöltött év után Európa történelmének legvéresebb fegyveres
összecsapása a küszöbön állt. És a pályaudvaron, a délre tartó éjszakai vonat mellett a harmincöt
éves Albert Einstein éppen életének legkeserűbb kudarcát élte át.

Szemben vele családja, akiktől búcsúzni kényszerült. Mellette barátja, Michele Besso. Besso azért
jött át Svájcból, hogy magával vigye Milevát és a gyerekeket. Még világos volt. Egy pillantást vetett
feleségére

- „haraggal válunk el” -, majd az apa lehajolt fiaihoz, a tízéves Hans Alberthez - beceneve Adu - és a
kis Eduardhoz - akit inkább Tetének vagy Teddynek

szólítottak, és csak néhány napja töltötte be negyedik életévét. Akkor utoljára csókolta meg őket.

Fújtatva lendült mozgásba a fekete mozdony, barátja és családja lassan a semmibe veszett. Az
állomáson magára maradt a fizika fiatal német szupersztárja. Éppen négy hónapja élt a birodalmi
fővárosban. Új kollégája, Fritz Haber a pályaudvarra is elkísérte. Az utóbbi napokban még
közvetíteni is próbált a házas-társak között - eredménytelenül.

A két tudós elhagyta a pályaudvar impozáns várótermét, s amint kiléptek a szélfútta Askanischer
Platz-ra, Einstein könnyekben tört ki. „Tegnap elsírtam mar gam — írta másnap unokanővérének és
szerelmének, El-sának, aki két lányával épp egy alpesi üdülőhelyen tartózkodott, s aki miatt Einstein
megvált családjától bőgtem, mint egy kisgyerek, délután és este is, miután elmentek.”

Négy nappal előtte „Haberrel való tárgyalásairól” tudósította őt: „Három órán át tartott. A válás útját
is egyengettük. Most megkaptad annak bizonyítékát, hogy képes vagyok áldozatot hozni érted.” S
mintha a két nő közötti választását újabb bizonyítékokkal kellene alátámasztania, az „utolsó tárgyalás”
után Elsa lakására ment, és ott töltötte az éjszakát: „Ma éjszaka a te ágyadban pihentem! Különös,
mennyire összezár vart. Végül is épp olyan ágy, mint bármelyik, amiben még soha nem aludtál. És
mégis szinte jótéteménynek éreztem, hogy szabad belefeküdnöm, valamiféle gyengéd bizalommal
töltött el.”

Einstein a fiait siratta. És önmagát. A veszteség és a bűn könnyei voltak ezek. „Az efféle dolog kissé
rokon a gyilkossággal! - írta Elsának bűnbánóan, három nappal a pályaudvari jelenetet megelőzően.
— Eljárásomat Mileva ellene és a gyerekei ellen irányuló bűncselekményként fogja fel. Mégis Te,
Elsácskám, leszel az én asszonyom, s meg foglak győzni arról, hogy nem is olyan nehéz mellettem
élni.”
Egy férfi elhagyja feleségét, és helyette másikat keres. Mindennapos esemény. Az elhagyottat terheli
minden felelősség. így akarta tálalni a dolgot Einstein a környezetének. Valamennyi barátjának
ugyanazt a verziót mesélte: Mileva elviselhetetlen volt, ezért el kellett válniuk. „A feleségem nélkül
az élet valóságos újjászületés - írta zürichi barátjának, Heinrich Zang-gernak 1915 tavaszán. -
Felderít, hogy a tízévnyi börtönéletet magam mögött tudhatom.”

Két héttel a búcsú előtt, miután kiköltözött közös lakásukból, Einstein közölte Milevával: „A történtek
után baráti viszonyról szó sem lehet közöttünk.” Biztosította feleségét, hogy „a maga részéről korrekt
módon fog viselkedni vele, akárcsak egy ismeretlen nővel.” Hogy pontosan mit történt köztük, nem
tudhatjuk. A részletekről nem világosította fel barátait sem. Mileva is hallgatásba merült, az 1914
eleje és 1918 vége közötti időszakból csupán két levele áll forrásként rendelkezésünkre. Egyetlen
Elsától származó levélről sem tudunk, amelynek a rá adott válasz miatt be kellett volna kerülnie az
összegyűjtött írásokba. Mennyire aktívan vett részt ő - Elsa - a házasság lerombolásában? Mennyiben
befolyásolta, netán gyakorolt nyomást döntéseiben Einsteinre unokatestvére és a család? Olyan ez,
mintha egy párbeszéd résztvevői közül csak az egyiknek a hangját hallanánk, s a beszélgetés többi
részét nekünk magunknak kellene kitalálnunk. Ugyanígy a válás utáni, Milevához, illetve a fiúkhoz
fűződő viszonyáról is csupán Einstein tollából értesülhetünk, illetve néhány olyan helyről, amelyet
hátramaradt levelezése alapján rekonstruáltak.

Haber kolléga „tökéletesen megérti, hogy képtelen vagyok Mizával együtt élni - írta Elsának. - Nem a
gyűlölködése, hanem a konoksága, az alkalmazkodásra, simulékonyságra, gyengédségre való
képtelensége teszi lehetetlenné a családi légkör javulását. Nem tart kemény gonosz embernek,
ugyanúgy szeret, mint korábban.” Einstein még Müeva barátnőjével, Helene Savic-csal is felvette a
kapcsolatot, nála is magyarázkodott: „A Mizától való válás számomra túlélési kérdés volt. Közös
életünk lehetetlenné vált - írta 1916 szeptemberében. - Levágott testrészem ő, s az is marad
mindörökre.”

Mi ez? Fantomfájdalom? Mileva érzéseire egy sort sem vesztegetett. De önkritikára sem. Ehelyett a
kapcsolatot elejétől fogva rossz színben tüntette fel. Az egykori csábító „élő sorscsapássá” változott -
magyarázta -, „aki már ifjúkoromtól kezdve megnehezítette életemet”. Egyedül azok a
szerelmeslevelek mutatják másként a kapcsolat első éveit, amelyeket Róbert Schulmann az Einstein
Papers Projectből felkutatott.

Bármi történt is közöttük, bármilyen nehéz is volt Einsteinnel együtt élni, ezek a tényezők nem estek
latba. Einstein Milevával való kapcsolatának részleteit illetően Elsa magára volt utalva. „A tapintat
és a tartózkodó viselkedés csodája lenne, ha rád nem mint afféle gyilkosra tekintenének; a látszat
erősen ellenünk szól”. És még ugyanazon a napon: „Most pedig a sok töprengés és munka után otthon
egy szerelmes asszonykára találok, aki boldogan és elégedetten nevet a szemembe.” Ezt a gond- és
kritikamentes könnyed szerelmet, mely lehetővé tette, hogy Einstein energiáit teljes egészében a
tudománynak szentelhesse, gyerekeinek anyja, s az anyaság következtében végül szakmailag is
kudarcot vallott élettárs nem tudta biztosítani.

Einstein már néhány nappal később visszavonta Elsának tett házassági ígéretét. „Nem az igazi
vonzalomra való képesség hiánya az, ami engem a házasságtól újra és újra elrettent. Inkább a
kényelmes élettől, a jó bútoroktól való félelem - félek ezek ódiumát mar gamra vállalni, sőt, talán
attól tartok, hogy magam is kényelmes nyárspolgárrá változom.” Egyik utolsó alkalommal ágaskodott
fel benne az ifjonti dac, mely az elkerülhetetlent szerette volna elkerülni. Utóiratként a legjobbakat
kívánta „mostohagyerekeinek”.

Einstein most először élt egy igazi metropoliszban. Annak háborús nyüzsgését igyekezett létéből
messzemenően kizárni. 1915 májusában megvallotta Zang-gemak, hogy „itt szinte ideálisan szép az
életem, eltekintve azoktól a dolgoktól, amelyekre nincs befolyásom”. Még egy évre rá is arról tudatta,
hogy „nyugodtan és békésen élek itt csendes remetelakomban, ahová egyetlen újság sem tolakodik
be”. Fontos barátai, hál istennek, tőle távol éltek. így a levelezésből életjelek láncolata áll össze,
melynek alapján fogalmat alkothatunk arról, milyen volt Einstein magánélete ebben az időben.
Leveleiben szakadatlan párbeszédet folytatott önmagával. „Nyugodtan folytatom békés tűnődéseimet”
- írta barátjának, Paul Ehrenfestnek.

Nem volt intézete, alig voltak kötelezettségei, hitvesiek sem, és alig állt kapcsolatban a külvilággal.
El-barikádozta magát, szerényen élt, konzervet evett, a tudományba mélyedt, gyakran átdolgozta az
éjszakát. Bármiféle zavaró tényezőt nehezen viselt. Arra készült, hogy általános relativitáselméletével
a fizika világát újra a feje tetejére állítsa. Az utolsó hetek, 1915. szeptember vége és november eleje
közötti időszak életének legintenzívebb munkafázisa. Ha valaki az útját keresztezte, megtapasztalhatta
Einstein tapintatlansár gát. Sok porcelán tört össze ebben az időben. Gyereke-ihez, különösen a már
öntudatra ébredt Hans Albert-hez fűződő viszonya tartósan megromlott. „Einstein valóban magas árat
fizetett kreatív elszigetelődéséért"

- állapítják meg összegyűjtött műveinek kiadói.

1914 végén a berlin-dahlemi lakásból, amelyet Mi-leva még a család részére vett ki, átköltözött a
Wittel-bachstrasséra, Berlin nyugati városközpontjába. Innen csupán néhány percre lakott Elsa a
lányaival és szüleivel (Einstein nagybátyjával és nagynénjével). A Haberlandstrasse 5. csak pontosan
három évvel később lett Einstein új otthona. Az agglegény mentalitású Einstein művének befejezéséig
haladékot adott magának, mielőtt átengedte volna magát a polgári lét kényelmének - anélkül
természetesen, hogy ő maga nyárspolgárrá változna.

1914. augusztus 18-án közölte Milevával: „nem áll szándékomban a válást kikényszeríteni, csupán azt
kívánom tőled, hogy maradj a gyerekekkel Svájcban”. Elsa nem érte be ennyivel. Hódításán nem akart
osztozkodni. Öt éven át harcolt azért, hogy Albert a férje legyen, öt év telt el házassági ígéretek és
szakítással való fenyegetődzések közepette.

Mindamellett Einstein biztonságban tudhatta feleségét és fiait. 1914. augusztus 2-án Németország
hadat üzent Oroszországnak, és ezzel kezdetét vette a vészterhes I. világháború. Csaknem egyidejűleg
kezdődött Einstein magánháborúja is, olyan háború, amilyet számtalan, családját elhagyó férfi
kénytelen végigharcolni: küzdelem a pénzért és a gyerekekért. „Én csupán kevés dolgot tartottam meg
magamnak - írta Milevá-nak -, nevezetesen a kék pamlagot, a parasztasztalt, (az anyámtól megörökölt)
két ágyat, az íróasztalt, a nagyszüleimtől való kis komódot, az elektromos lámpát, amelyre sajnos te is
igényt formáltál, holott nem is sejtettem, hogy ennyire ragaszkodsz hozzá.” Eskü alatt a kis dolgok is
fontosak.

Eltartási kötelezettségei a jól kereső Einsteint a csőd szélére juttatták. „Szívesen utalnék neked még
többet, de egyáltalán nincs több pénzem, úgyhogy bar ráti segítség nélkül ki sem jönnék.” Mint oly
sok férfitársának, neki is meg kellett állapítania, hogy a különélés többe kerül, mint az együttélés, s a
szabadság válással való megváltása, ami 1919-ben végül bekövetkezett, anyagi csődhöz vezethet.

A pénzért való küzdelem azonban csak apróság a gyerekekért való küzdelemhez képest. 1914. július
19-étől, ama könnyekben gazdag naptól fogva Einstein és fiai érzelmek váltófürdőjében éltek: hol a
szeretetteljes vonzalom, hol a merev elutasítás került előtérbe, s ennek okát az apa mindvégig hajdani
szerelmében kereste. „Elvetted tőlem a gyerekeimet, és gondoskodsz arról, hogy apjuk iránti
érzéseiket megmérgezd.” Rászolgált erre Einstein?

„Megszámlálhatatlanul sokszor dajkáltam a gyerekeket éjjel és nappal, babakocsiban toltam őket,

játszottam, tornáztam, tréfálkoztam velük - írta lelkesen Elsának. - Ujjongtak, amikor megláttak.” És
most? „Ügy tűnik, nem adod át a gyerekeknek üdvözletemet

- veti Mileva szemére 1914. december 12-én -, különben üyen hosszú idő alatt legalább egyszer ők is
üdvözöltek volna engem.” Einstein pontosan úgy élte meg a szemrehányások, félelmek, tanácstalanság
és bizonykodás zűrzavarát, ahogyan sok más, családját elhagyó apa.

„Eltartásotokról bőségesen gondoskodom - írta Mi-levának - s nagyon méltatlannak tartom

szakadatlan próbálkozásodat, hogy mindent, amim van, elragadj tőlem. Ha 12 évvel ezelőtt úgy
ismertelek volna, mint ma, kötelezettségeimet egészen másként ítélem meg, mint akkoriban.”

Gyermek és pénz, pénz és gyermek - örök huzavona. Ugyanebben a levélben követelte, hogy „a
gyermekekre ne gyakoroltassék semmiféle nyomás, mely arra irányul, hogy bennük torzkép alakuljon
ki rólam.

- És végül: - Ha azonban azt látom, hogy a kis Albert általad sugallt leveleket ír, a gyermekre való
tekintettel fel fogom függeszteni a levelezést.” Nem látta be, hogy az efféle fenyegetésekkel csak
tovább rontja a helyzetet. A fiainak elvesztésétől való látens félelem, mint oly sok apánál, az immár
ellenőrizhetetlen, a gyermekeket egyedül nevelni kénytelen anya féltékeny gyűlöletébe fordult át.
Ennek a vészterhes bonyodalomnak a másik oldalán ott állt a fiúk örök küzdelme apjuk szeretetéért.

1915 nyarán Einstein Elsával és Elsa lányaival 8 hetet töltött el Rügen szigetén, Sellinben. A
csavargó először látta a tengert. „Csodás itt - írta barátjának, Zanggernak. - Ügy kipihentem magam,
mint még soha, mióta felnőtt vagyok.” így megerősödve, szeptemberben Zürichbe ment, hogy
viszontlássa elhagyott családját. Ott válsághelyzettel kellett szembesülnie, mely később egyre
gyakrabban ismétlődött.

„Fiam egy goromba lapot írt nekem, melyben határozottan visszautasítja a velem való körutazás
tervét” - háborgott még júliusban Zanggernak. A levelezőlapot szívesen megtekintenénk, akárcsak a
fiúk összes többi, Einsteinhez írt levelét. Einstein magánéleti bújócskája ezen a ponton, ha lehet, még
zava-

rosabbá vált. Gyermekeihez fűződő, haláláig elhallgatott, bűnökkel terhelt viszonyát csupán
töredékesen ismerjük a „kedves Adunak”, „kedves Tetének”, „kedves gyermekeknek” vagy „kedves
fiúknak” írott levelek monológjaiból. Hogy a „kedves Papának” mit írhattak az ő gyermekei, csak
másodkézből, Einstein válaszai alapján sejthető.
Fennmaradt az a levél - 1915 áprilisában íródott -, amelyben Einstein tudatta Hans Alberttel a „14
napos vagy háromhetes, csak veled kettesben tervezett utazást. Közben sok szépet és érdekeset fogok
mesélni neked a tudományról és sok más egyébről” - állt a levélben. Az utazás a maga valóságában
már közel sem volt ilyen harmonikus. „Kétszer voltam együtt a gyermekekkel - írta Elsának. - Aztán
szünet. Az ok: az anya attól való félelme, hogy túl erős hatással vagyok a kicsikre. - Majd két nappal
később: - A gyerekeket csupán kétszer láttam; ő gyanakvóvá vált.”

Mindemellett Einstein ekkor már tudta, hogy Zang-ger gondját viseli gyermekeinek. Októberben így írt
neki: „Örülök, hogy a fiam Önhöz került. Kérdezze meg tőle, hogy megkapta-e hosszú levelemet. -
Sem a levél, sem a lehetséges válaszlevél nem ismert. - Ha azonban azt látom, hogy az asszony
meghiúsítja erőfeszítéseimet a fiammal való érzelmi kapcsolat fenntartására, jogi úton fogom
kikényszeríteni, hogy a gyermek évente egy hónapot velem tölthessen. - Azért a problémák egy részét
maga is érzékeli: - Jól látom, Al-bertnek és anyjának mennyire kellemetlen mások előtt, hogy zürichi
tartózkodásom alatt nem náluk lakom. Ezt megértem.”

November elején Einstein megkönnyebbülhetett: jelentkezett a fiú. „Már attól féltem, soha többé nem
akarsz írni nekem” - korholta Hans Albertet. A vál-

tozás Anna és Michele Besso közvetítői tevékenységének köszönhető, akik szeretetteljesen kiálltak
Mileva és a gyermekek mellett. „Elismerjük, jogos óhajod

- írták október 30-án hogy gyermekeiddel zavartalanul érintkezhess, ahogy feleséged fenntartásait is,
amennyiben ezek a találkozások berlini rokonaid közelségében valósulnak meg.” A válási
szerződésben Mileva biztosítékot kapott arra vonatkozóan, hogy „E. asszony a gyerekeket soha nem
bízhatja rá saját rokonaira.”

Bessóék jogszerűnek látták Mileva viselkedését, és így érveltek: „Az abból fakadó
megosztottságérzés csak ártana a gyerekek lelki harmóniájának. Ha ezt belátod, mindkettőnk
véleménye szerint kétségtelenül el fog jönni majd az idő, amely szenvedéseitekért és a pillanatnyi
kényelmetlenségekért bőségesen kárpótolni fog téged is. A berlini találkozásnál minden bizonnyal
jobb a gyermekek számára, ha egyáltalán nem találkoztok.”

A barátok még annak írásbeli megerősítését is kérték, hogy „anyagi függőségét kihasználva, előre nem
látható okok miatt sem fog nyomást gyakorolni Mi-levára a gyermekek nevelését illető kérdésekben.”
Ez talált. Einstein hallgatott, mint kisfiú a felnőttekre. Megjegyzést nem tett, ehelyett dúrról mollra
váltott. „Őszintén megörültem levelednek - közölte Milevával

1915. november 15-én mert azt olvasom ki belőle, hogy a fiúkkal való kapcsolatomat nem kívánod
akar dályozni.” A fiúk befolyásolása - akiket, mint oly sok apa, saját képére nevelne - ez volt Einstein
legnagyobb gondja.

A levél, amely Einsteint az előjelek alapján némiképp váratlanul érhette, egyike annak a két Mileva-
levélnek, amelyek az 1914 és 1918 közötti időszakból fennmaradtak- Belőle képet alkothatunk Mileva
okos és türelmes igyekezetéről, ahogy megpróbált dűlőre jutni „szeretett Albertjével”. Arra kérte a
férfit, hogy ne a kicsikkel egyezkedjen, „a gyerekeket érintő dolgokban velem állapodj meg”. Mert,
„hidd el nekem, ha Albert érzi, hogy amit követelnek tőle, azt szülei egyetértésben teszik, sokkal
inkább képes lesz együtt örülni veled, mint ha azt tapasztalja, hogy Te ellenségként harcolsz az ellen a
kis világ ellen, amit én itt a gyerekek számára felépítettem, amelyben élnek, s amelyet szeretnek.”

Einstein Hans Albertnek címezte saját reakcióját: „Újév táján Svájcba utazom. Látogatásom három
hétnél rövidebb lesz, a viszonyok megint összezavarodtak.” Az apa úgy beszél fiával, mint egy
felnőttel. Fenyegeti, feddi, bünteti, mimózaként, sértődötten reagál - gyermekként, de a gyermekek
számára érthetetlen módon. „Hosszas hallgatásod és barátságtalan leveled alapján arra következtetek,
hogy látogatásom kevés örömöt okoz neked. Nem tartom jó mulatságnak kétszer 20 órát utazni azért,
hogy még egy barátra se leljek. Csak akkor foglak újra meglátogatni, ha erre te magad kérsz.”

Megint Bessónak kellett közbelépnie, aki újra csak Milevát vette védelmébe: „Neki nehezebb
megértenie téged, mint őt neked, már csak azért is, mert egy zseniális férfi feleségének lenni soha nem
könnyű szerep. Mindez az indulatos döntések következménye.” Másnap levél ment Milevának:
„Félreértések láncolata volt.” Einstein teszi a szépet, azért verseng, hogy az asszony Hans Albertet
„időről időre rábízza”. „Befolyásom az intellektus és az esztétika területére korlátozódik. Lényegében
csak a gondolkodásra, az ítéletalkotásra és a valóság értékelésére akarom őt megtanítani”

- mintha a fiú anyja erre nem lenne képes, vagy nem tartaná azt kívánatosnak.

„Imént érkezett leveled arra sarkall, hogy mégiscsak elutazzam Svájcba - írta 1915. december 10-én.

- Mert újra ott csillog előttem a lehetőség, hogy érkezésemmel Albertnek örömet okozok. Mond ezt
meg neki, és gondoskodj róla, hogy hozzám baráti érzülettel közeledjék.” Ha a fiú valóbein örömmel
várta a küszöbön álló találkozást, hát nagyot kellett csalódnia, mert röviddel karácsony előtt ezt az
üzenetet kapta: „Oly nehéz átjutni a határon. [...] Ezért most nem tudok eljutni hozzád. Húsvétkor
azonban biztoséin meglátogatlak.”

Még mielőtt a húsvéti látogatásra sor kerülhetett volna, Einstein gondoskodott távol lévő családja
„kis világának” felbolygatásáról: „Ezennel indítványozom, hogy mostanra már kipróbált
különélésünket véglegesítsük válással. Számodra ez puszta formaság, számomra azonban
megkerülhetetlen kötelezettség. Gondolj bele az én helyzetembe. Elsának két lánya van, a nagyobbik
18 éves, azaz eladósorban van. Ő szenved a híresztelésektől, mellyel anyját a velem való kapcsolata
miatt illetik. Ez engem terhel, és formális házasságkötéssel kell jóvátennem.”

Nem Mileva, hanem a saját helyzetét találta elfogadhatatlannak, mert a vetélytársnő lánya „szenved”
miatta. Hogy közben mit tett az elhagyott nővel, a gyerekeit egyedül nevelő anyával - az számára
közömbös volt. A megcsalt nő színlelt vigasztalásaképp cinikusan hozzáfűzte: ,függetlenségemet, mely
számomra leírhatatlan jótétemény, soha nem fogom feladni.”

Mileva válaszát nem ismerjük, de Einstein következő leveléből arra következtethetünk, hogy
ellenállása fokozatosan gyengült, s hallgatott a józan ész parancsára. „Nos, erőt vettem magamon -
írta - és elvi hozzájárulásod alapján a válásunk dolgát megbeszéltem egy ügyvéddel.” Közelgő
látogatására gondolva fenyegetően hozzátette: „Bízom benne, hogy ez alkalommal nem tartod távol
tőlem a fiúkat. Ha újra megteszed, mint, legutóbb, nos akkor egyhamar nem térek vissza Zürichbe.”

Amikor egy héttel később fiait karjába zárhatta, „nagyrabecsülését fejezte ki Milevának a fiúk jó
állapotáért”, megköszönte neki „helyes nevelésüket” és hogy „nem idegenítette el őket”. Az Elsának
küldött képeslapokból tudjuk, hogy valóban sor került a Hans Al-berttel közös túrára, melynek során
„némi disszonancia" azért volt közöttük. „A fiú sok örömöt szerzett, kivált értelmes kérdéseivel és
szerénységével.”

A fiúkhoz fűződő kapcsolatát nem kis mértékben Einstein teljesítményelvű gondolkodása formálta.
Neki az volt a fontos, hogy a fiúk teljes emberré váljanak. S ezen ő mindenekelőtt szellemi, nem lelki
érettséget értett. „Még mindig nagyon hibásan írsz!” - intette Hans Albertet. Később egy ízben, Tetére
célozva bizalmasan közölte annak bátyjával: „Vastag falakat áttörni bizonyára nem a szenvedélye, ám
olyan fickóknak is lenniük kell a Földön, akik csupán arra szolgálnak, hogy Isten kedvét lelje saját
teremtő erejében - s tán nincs is komolyabb célja velük.”

Mileva nyilvánvalóan szerette volna személyesen megbeszélni a válás részleteit, amíg Einstein
Zürichben időzött. A férfi azonban kitért a beszélgetés elől, a dolgot ügyvédre kívánta bízni. Hans
Albert megpróbált segíteni anyjának. Néhány nappal a kellemes emlékű túrát követően Einstein így
panaszkodott unokanővérének: „Unszolt, hogy látogassam meg az anyját. Amikor ezt határozottan
visszautasítottam, dacossá vált és vonakodott a délutáni visszatéréstől. Ennyiben maradtunk, s attól
fogva egyik gyermekemet sem láttam többet, de nem is igénylem a velük való együttlétet. Csak akkor
akarom látni a fiúkat, ha nem állnak anyjuk befolyása alatt.”

Az állandó nyomás következtében Mileva súlyos idegösszeomlást kapott. „A húsvéti látogatás komisz
tapasztalatai” hatására Einstein kategorikusan megtagadta az asszony meglátogatását - „részben, mert
ezt visszavonhatatlanul eldöntöttem, részben, mert további izgalmakat nem kívánok előidézni.”
Ahelyett, hogy egy percig is aggódott volna hajdani feleségéért, feltételezte, hogy Mileva
megtévesztette a barátait. „írásodat olvasva úgy tűnik, feleségem valóban komolyan beteg - írta
Bessónak. - Ám élek a gyanúperrel, hogy benneteket, jólelkű férfiakat - Besso mellett Zanggerra
gondolt - ez az asszony az orrotoknál fogva vezet. - S arra az esetre, ha barátja ezt nem venné
komolyan: - Neked fogalmad sincs, hogy természetétől fogva mennyire alattomos tud lenni egy ilyen
nő.”

Válaszában Besso biztosította Einsteint, hogy nézete szerint a színlelés kizárt: „Az asszonyon már
külsőleg is régóta szenvedés jelei mutatkoznak, keveset járt el, túlterheli magát a munkával.” Einstein
azonnal megfelelt: „Ami a feleségemet illeti, kérlek, vedd fontolóra az alábbiakat. Gondtalan élete
van, ott van nála a két pompás fiú, gyönyörű környéken lakik, rendelkezik az idejével és a büntetlenül
elhagyott fél glóriája is övezi.”

A nőkről vallott felfogásában nyilvánvalóan számított férfibarátai szolidaritására. Hogy Besso és

Zang-ger Mileva pártjára álltak, őt pedig belátásra kérték, egyenesen megrémítette. „Kedves Michele!
20 éven át jól megértettük egymást. S most azt kell látnom, hogy harag gerjed benned ellenem egy nő
miatt, akihez semmi közöd. Óvlak ettől! Ha százezerszeresen igaza lenne, akkor se lenne érdemes rá.”

1916. július 25-én ezt írta Hans Albertnek: „Most nem tudok elutazni, túl sok a munkám.” Zanggernak
még aznap elárulta a visszautasítás valódi okát: „Attól félek, hogy nejem látni kíván. (...) Ez esetben
arra kényszerülnék, hogy a gyerekekre vonatkozóan olyan ígéretet tegyek, melynek alapján még akkor
is elragadhatnák őket tőlem, ha anyjuk meghal.” Ám a baráti fejmosás hatása is megmutatkozott:
„Nagyon sajnálom nőmet, úgy látom, velem összefüggő komor élményei legalább részben felelősek
súlyos betegségéért.”

Valódi érzelmeit hívebben mutatják augusztus végén Bessónak írt sorai: ,3a mint valószínű,
agytuberkulózisról van szó, a gyors vég jobb lenne a hosszú szenvedésnél.” Nem hullatna könnyeket
az asszonyért. Egészen másutt szorítja a cipő: „Albertem nem ír nekem. Irántam való érzéseinek
hőfoka, azt hiszem, a fagypont alá süllyedt. - Majd a frusztráció és az apai büszkeség őszinte keveréke
került felszínre: — A jelenlegi viszonyok közepette az ő helyében és életkorában bizonyára én is így
tennék.”

Szeptember 6-án végül megenyhült: „Mostantól nem fogom a válással zaklatni - közölte Bessóval. -
Vége a rokonaimmal való harcnak. Megtanultam ellenállni a könnyeknek.” Mileva pontozásos
győzelme Elsával szemben. Einstein fő problémája viszont ezzel még nincs megoldva. „Harmadízben
írok neked most anélkül, hogy választ kaptam volna - hadakozik a 12 éves Hans Alberttel. - Már nem
emlékszel az apádra? Nem kellene újra találkoznunk?”

Tizennégy nappal később újra megtört a jég, a könyörgés meghallgatásra talált, jelentkezett Hans
Albert. „Még ha itt ülök is, távol tőletek - könyörgött Hans Albertnek mégiscsak az apátok vagyok,
aki benneteket mindenek fölött szeret, folyamatosan gondol rátok és gondoskodik rólatok.” Október
végén újra jókedvre derült. „Nem öröm és kényelem által lesz valakiből kemény legény - okítja
idősebbik fiát a régi éllel -, hanem szenvedések és méltánytalanságok révén. Apád útja sem volt
egykor rózsákkal hintve, inkább tövisekkel.”

Hogy Einstein fennmaradt levelezése távolról sem teljes, alátámasztja Besso 1916 december elején
keltezett vészjelentése: „Újra mozdulatlanul kell feküdnie, s érthető módon elcsüggeszti, hogy öt hét
elteltével újra visszatértek a rohamok. Úgy tűnik, a rosszabbodás időben egybeesik egy levéllel,
melyet Albertli (tőled?) kaphatott, s nem akart édesanyjának megmutatni.”

Einstein 1917 januárjában Hans Alberthez írt sorai arra utalnak, hogy Besso fején találta a szöget:
„Örülök, hogy Mama újra jobban van; mindig megmutathatod neki a leveleimet.” Aztán újabb,
aggodalomra okot adó esemény következett be: az év elején a hatéves Eduard súlyos tüdőgyulladással
és magas lázzal nyomta az ágyat. A papa reakciója: „Elviselni, nem szánakozni - ez legyen a jelszó. A
betegekről és vigasztalásukról az egészségeseknek kell gondoskodniuk.”

Einstein a nagyobbik fiúért küzdött: „Erősen foglalkoztat a gondolat, hogy Albertet kivegyem az
iskolából, magam tanítsam, illetve magánórákra járassam, ha ismereteim itt-ott kevésnek
bizonyulnának -közölte bizalmasan Bessóval 1917. március 17-én. -Azt hiszem, sokat tudnék adni a
fiúnak, nem csak intellektuális szempontból.”

Eduardról azonban lesújtó véleménnyel volt: „Lehangol kisebbik fiam állapota. Ki van zárva, hogy
var laha is teljes ember lesz belőle.” Mint korábban az anya esetében, előre beletörődött Tete
halálába is: „Ki tudja, talán jobb lenne, ha búcsút venne tőlünk, még mielőtt az életet ténylegesen
megismeri! Bűnt követtem el ellene, szemrehányást teszek magamnak, először életemben.”

Egy laikus diagnózis alapján Tete betegségét kapcsolatba hozta felesége mirigyduzzanatával, amely a
kisebbik fiú fogantatása idején kínozta Milevát. A „scrophulus”, a nyirokcsomók egyfajta
tuberkulózisa „átöröklődhet a gyermekre”, s ezt ő akkoriban nem tudta. „Gyermekeink génállománya
amúgy sem kifogástalan” - magyarázta Milevának. Évtizedeken keresztül gyötrődött magában Tete
„siralmas állapota miatt”. Csupán 1948. augusztus 4-én, miután Mileva haláláról értesült, avatta
bizalmába Hans Albertet: „Ha megfelelő információk lettek volna birtokomban, ő nem jön világra.”

Sok kortársához hasonlóan Einsteint is erősen foglalkoztatta a genetika. A pszichoanalízis mellett az

örökléstan volt korának aktuális divattémája. 1900-ban egyszerre három kutató fedezte fel újra az
augusz-tiánus szerzetes, Gregor Mendel örökléstanát. A rákövetkező évben először írtak le egy
„mutációt”, 1906-ban megalkották a „genetika”, 1909-ben pedig a gének fogalmát.

Einstein újra és újra visszatért a kényes témához. Fiaiban, mindenekelőtt az idősebbikben, nem
csupán saját vonásait kereste. Mileva kedélyállapotát kapcsolatba hozta felesége nővérének,
Zorkának, és fiának, Eduardnak a lelki bajaival. „Sajnos minden jel arra mutat, hogy Eduard családi
terheltsége meghatározó következményekkel jár - írta Bessónak 1932-ben. - Tétén kiskorától láttam,
hogy a baj lassan, de feltartóztathatatlanul közeledik felé. Az ilyen esetekben a külső ráhatásnak a
kiválasztódás ellenében szinte semmi szerepe sincsen.”

Igaz, az öröklött terheknek mai nézőpontból is van szerepük: nem hagyhatott-e mély nyomokat a kisfiú
lelkében, hogy még újszülöttként szerencsétlen anyjával Prágába kellett költöznie? És hogyan hathatott
lelkiállapotára a házastársak közötti háborúság? Az An-halter pályaudvari könnyes búcsú súlyos
traumaként vésődhetett belé.

Amint apja elfordult tőle, megkezdődött Tete egész életen át tartó Odüsszeiája, mely kórházakon,
szanatóriumokon, pszichiátriai intézeteken át vezetett - javulással és visszaeséssel, elbocsátással és
újabb beutalással. Szomorú történet ez a zseni tehetséges ivadékáról, aki bűnösségének tudatával
élete végéig küzdött, nem csupán a genetikai örökség miatt, hanem saját viselkedésének
következményeként is.

A barátok javaslatára a legyengült Tétét magashegyi kúrára küldték. „Természetesen egyetértek vele,
hogy egy évre a hegyekbe kerüljön. Ilyen az ember!

- írta Einstein Zanggernak. - Belső meggyőződésem, hogy a spártaiak módszerének alkalmazása

közérdeklődés tárgya.” Egy évre rá megelégelte a dolgot: „Határozott kívánságom, hogy újévre Tete
lekerüljön onnan. Ellenemre van, hogy egy gyerek ifjúságát egyfajta fertőtlenítőkészülékben töltse el.”

1917-től Einstein „perlekedő teste” kezdett bosszút állni a tudós életmódjáért. 1913-ban még így
büszkélkedett Elsának: „Eltökéltem, hogy ha eljön az órám, minimális orvosi segítség mellett fogok
fűbe harapni. Mindaddig azonban szorgosan vétkezem, ahogy azt nyughatatlan elmém sugallja. Az én
diétám, hogy füstölök, mint egy gyárkémény, dolgozom, mint egy öszvér, megfontolás és válogatás
nélkül eszem, sétálni csak valóban jó társaságban megyek - tehát többnyire egyedül rendszertelenül
alszom, stb."

Most benyújtották a számlát. Orvosa epekövet diagnosztizált, s Taraspba, egy svájci gyógyfürdőbe
küldte kúrára. Kezdetben segített az „ivókúra, a szigorú diéta, melynek alapanyagait Zangger szerezte
be. Sokkal jobban érzem magam, nincsenek fájdalmaim, jobban is nézek ki.” Az 1917-es év során úgy
tűnt, egészségi állapota stabilizálódott. )rA sok friss levegő, a gondos ápolás, a kényelmes, nyugodt lét
megtette hatását” - írta Svájcból.
Csupán a tizenhárom éves Hans Alberttel, akivel Svájcban találkozott, nem alakultak a dolgok a
kívánsága szerint: „Jól fejlett, bár velem szemben gyakran durván, a már megszokott minta szerint
viselkedik.” Zangger, aki Bessóval együtt gondoskodott a gyerekről, figyelmeztette: „Harmadszor
nem okozhat olyan csalódást Albertnek, hogy ő várja Önt, de Ön nem érkezik meg.”

Az év második felében Einstein állapota fokozatosan rosszabbra fordult. „A gyomrom - írta Hans
Albertnek december elején - olyan érzékeny és gyenge, hogy úgy kell táplálkoznom, mint egy
kisgyermeknek. Ha így marad, oda az utazásunk, mert szükségem van valakire, aki külön főz nekem.”
És karácsony estéjén: „Gyomorpanaszaim miatt 4-6 hete nyomom az ágyat.” Az emésztőrendszeri
problémákhoz nyilvánvalóan még sárgaság is társult. Nem négy hétig, hanem négy évig tartott a
felépülés - ez azonban nem tartotta vissza őt attól, hogy továbbra is megszállottan dolgozzon.

1918 januárjában megismerte a pontos diagnózist. „A gyomorszájnál lévő makacs fekélytől

szenvedek, ami csak nagyon lassan akar gyógyulni - tudatta Hans Al-berttel, aki az anya többszöri
súlyos visszaesését követően ekkor a család egyetlen egészséges tagja volt.

- Kétségtelen, hogy ez a bajom már a Te születésed előtt is megvolt. [...] Teljesen egészséges nem is
leszek többé, életem további részében egyfajta gyermektáplálékra szorulok.” - Ugyanebben a
bekezdésben azt is fia tudomására hozza, hogy ki fogja ezt számára elkészíteni: „Kuzinom nagyszerűen
gondoskodik az én madáreleségemről”.

1918 decemberében a szenvedések megtörték Einsteint, megadta magát sorsának. Felszámolta

legénylakását és a Haberlandstrasséra költözött, Elsa oltalmába. A szeretőből gondozónő lett, aki
valóban féltő gondoskodással vette őt körül. Einstein időközben 65 kilóra fogyott, pedig normál
testsúlya ennél 25 kilóval több volt. A diétához, melyet Elsa a „rozoga belekre" szabott ki,
hozzátartozott az édesített tejberizs. Már Mileva és anyja, Pauline is tudták, hogy Einstein rejtett belső
világába a gyomrán keresztül vezetett a legrövidebb út. Most Elsa jól megérdemelt jutalmát követelte.

Nem feltétlenül szerelemből, sokkal inkább a házi gondozás szükségességét belátva Einstein engedett
a nyomásnak, felhagyott az ellenkezéssel: beleegyezett a házasságba. Ebben Elsa családjának is része
volt. „A törekvés, hogy engem a házasságba belekényszerítse-nek - írta Zanggernak unokahúgom
szüleitől ered, és főként a hiúság táplálja.”

Miután kereken két évig nyugton hagyta, 1918. január 18-án - az úgyszólván folyamatosan
betegeskedő - Milevának válási ajánlatot tett: „Iparkodásom, hogy végre valamelyes rendet tegyek
magánéletemben, arra ösztönöz, hogy másodszor is előálljak válásunk kérdésével.” Most meg akarta
vásárolni a szabadságát, arról beszélt, hogy kész „kolosszális áldozatot” hozni. Felajánlotta a Nobel-
díj teljes összegét — mellyel már előre kalkulált (átszámítva 180 000 svájci frankot) -megint csak
fenyegetéssel társítva: )rHa. nem egyezel bele a válásba, mostantól fogva évi 6000 márkánál egy
fillérrel sem utalok többet Svájcba.”

Mileva válasza - második fennmaradt levele - nyugodt és körültekintő reakció: „Megértheted, hogy
jelenlegi betegségemben nehezen jutok elhatározásra. Változást nem látok - már csak a gyerekek miatt
is előbb hozzá kell szoknom a gondolathoz. Felfogom, hogy szabad jövőt akarsz; hogy ez önmagad és
a munkád szempontjából valóban szükséges-e, nem tudom, de nem szeretnék utadba és szerencséd
útjába állni.”
Ám Milevának is megvolt a maga ára. Albert nagyvonalú ajánlatát a minimumnak tekintette a válás
esetére - elegendő pénznek ahhoz, hogy jól beosztva viszonylag gondtalan életet élhessen. Ezen a
ponton Einsteinhez hasonlóan vélekedett: mindketten jó neveltetésben kívánták részesíteni a
gyerekeket. A pénz ugyancsak szerepet játszott abban, hogy Einstein újabb frontot nyitott. A kiélezett
helyzetben összekapott svájci barátaival.

„Kikérem magamnak, hogy folyamatosan iskolás gyermekként rendelkeztek velem - förmedt rá Bessó-
ékra, miután azok a család nem kielégítő anyagi támogatása miatt bírálták őt. - Ez egy végtelenített
sróf, energikusan véget kell vetnem a zsarolásnak.” És röviddel ezután az éppen csak tizennégy éves
Hans Albertnek elárulta: „Az egész szerencsétlenségben zürichi barátaim a vétkesek, akik e kapcsolat
vonatkozásában lelkiismeretlenü! járnak el.”

Mindenekelőtt Tete arosai tartózkodásának parttalan költségei bosszantották. Nem csupán azt
ismételgette Tete testvérének, hogy bolondság őt ilyen soká odafönn dédelgetni. - Inkább azt fájlalta, -
hogy az „ott tartózkodás rengeteg pénzt felemészt, összes megtakarítása rámegy.”

Nyilvánvalóan Zanggerra is dühös volt, aki a válással való fenyegetőzést „váratlanul a toroknak
szegezett késnek” látta. Besso feleségének március elején így panaszkodott: „mindannyian
összefognak életem szükségtelen megnehezítésére. - Ugyanolyan éretlen módon a megértésre apellált,
mint annak idején Mile-vánál tette: - Gondoljanak a két fiatal lányra, házassági kilátásaikra, amit a
jelenlegi viszonyok közepette az én vétkem jelentősen befolyásol.”

Einstein valóban előállt azzal a tervével, hogy Mileva betegsége miatt idősebbik fiát elveszi anyjától,
és nevelését saját húgára, Majára bízza. Amikor még szeretőjével, ápolójával közös új lakóhelyét is
szóba hozza

- „gondoljanak csak a nehézségekre, amelyekkel lépten-nyomon szembe kell néznem, mivel arra
kényszerülök, hogy szenvedéseim miatt Elsával közös lakásban éljek” Anna Besso-Winteler kifakad.

„Ha Elsa nem akarja nevetségessé tenni magát -írta válaszul Einsteinnek nem fogja Önt ilyen
feltűnően magához láncolni. Egy gyermekes anyának tudnia kell, mit tesz. [...] Az Ön betegsége
sorscsapás, de nem értem, miért lenne ok a házasságra. [...] Nar gyón fonák dolog Elsától - és Öntől
hogy ezeket az embereket [itt férjére és Zanggerre gondol], akiket én jól ismerek (mindkettőt a maga
módján), támadja. Én nem fogom hagyni, hogy bekössék a szememet.”

Még hónapok múltán is panaszkodott sógornőjére, Annára Einstein, nem másnak, mint Milevának:
„Olyan arcátlan levelet írt nekem, hogy nem is válaszoltam neki, és soha többé nem kívánok
kapcsolatba kerülni vele.” Ugyanakkor Besso sem tud megbocsátani az antidiplomatának: „Még senki
nem viselkedett velem ilyen pimaszul, s remélem nem is fog!”

Einstein ajánlatát Mileva elfogadta, amennyiben évi járandóságukat 6000-ről 8000 frankra felemeli.
„Készséggel teljesítem kívánságaidat” - így szól a szinte azonnali válasz, majd elkezdődik a huzavona
a részletes szabályozásról, mely aztán 1918 végéig elhúzódik. Milyen jó lenne megismerni Mileva
leveléből azt az összefüggést, amelyre Albert 1918 májusában így reagált: „Biztos csak a halál,
semmiféle tulajdon nem az. Ezen nem változtathatunk. [...] Mindenesetre a legjobb, amit fiaimra
hagyhatok, illetve tőlem megörökölhetnek, az nem a pénz, hanem az ész, a békés természet és a
kifogástalan (...] név, melyet a világon mindenütt ismernek, ahol tudományszerető emberek élnek.”

Röviddel később kísérletet tett az ügy végleges lezárására: „A napokban 40 000 márka érkezik a
nevedre értékpapírokban a zürichi bankba. Arra kérlek, küldd el a szerződést és add be a válást.”
Kívülről úgy tűnik, könnyedén vette a dolgot. ,,Kedves Michele! - írta

1918 júliusában, kiengesztelődött barátjának. - Leveledet a válási szándéknyilatkozat eredeti

példányával együtt megkaptam - Till Eulenspiegel.” Gondolatait mindenekelőtt az anyagi terhek kötik
le. Egyik álmában - kevésről tudunk részleteket - borotvával vágta át a saját torkát.

Júniusban Einsteinnek végre oka volt némi kis magánéleti örömre is. ,,Nagyon szenvedek attól, hogy
nem láthatom a fiaimat” - írta Bessónak. Most Eduard -életében először - ír apjának. „Drága Tete! -
válaszolt haladéktalanul. - Nagyon büszke vagyok, hogy már kisebbik fiam is tud írni.” A Keleti-
tenger mellett fekvő Ahrenshoop üdülőhelyről, ahol nyári szabadságát töltötte - „fekszem a parton,
mint egy krokodil, süttetem magam a nappal, újságot sem olvasok, fütyülök a világra” -, a tizennégy
éves Hans Albertet mondhatni abszurd darabbal szórakoztatja, amit levél formájában adott elő:
„Mennyivel egyszerűbb lenne számodra is, ha eljönnél hozzám, amikor csak akarsz. (...) Beláthatod,
hogy igaztalanul tettél szemrehányást nekem; valaha tán majd eszedbe jut, hogy jobb lett volna, ha
többet törődtél volna velem ez alatt az idő alatt.” Ennek ellenére továbbra is ,.nagyon boldoggá teszik
fiai levelei”. Még ugyanabban a postában ezt olvashatta Besso: „Tanácsodnak köszönhetően újrahá-
zasodásom sínen van.” Barátja nyilván óva intette őt attól, hogy újra elkövesse ugyanazt a hibát.
„Nem fogom azt az utat követni. Mert ha valaha arra a döntésre jutnék, hogy második feleségemet is
elhagyom, akkor már semmibe sem kapaszkodhatnék.”

A Keleti-tenger mellől Zanggernak is írt. Nem éppen igazságos apai gőggel azt fejtegette, mit tart
idősebbik fia titkos, majdani hivatását illető terveiről: „Albert érdekes módon már most technikai
problémákon töri a fejét. Végül is minden szellemi élénkségnek örülök, akkor is, ha az kicsinyes
dolgokhoz tapad. Egyszer talán majd belátja, mennyire feleslegesek a hasznavehető dolgok.”

Peter Michelmore életrajzíró, aki még személyesen beszélhetett Hans Alberttel, így ecsetelte a
Zürichben kialakult drámai helyzetet: „Hans Albert ellenségesen kezelte apját. Zömök, kifejezetten
önálló tizenöt éves kamasz volt akkoriban, aki közölte apjával, hogy végérvényesen eldöntötte:
mérnök lesz. [...] » Borzasztó ötletnek tartom« - válaszolta Einstein. - »Es mégis mérnök leszek « -
vágta rá a fiú. Einstein erre egyszerűen faképnél hagyta a fiát és azt mondta: többé látni sem akarja.”

Hans Albert bölcsen elzárkózott apja kívánságától, hogy természettudósként a nyomdokaiba lépjen,
ehelyett a technika irányába tekintgetett. Ezt apja csak évekkel később látta be: „Tulajdonképpen
örülök, hogy egyikőtök érdeklődése sem fordult a tudomány felé, mert az kemény dolog, tele
haszontalan munkával.” Eduard azonban bálványozta apját, utolérhetetlen mintaképnek látta. „A
kisebbik finom teremtés -mesélte Zangger barátjának Berlinben félénk, lányos a mozgása, nem
Einstein-típus. A fiú zenél, olvas és verseket ír.”

Később költészetében és orvosi, pszichológiai tárgyú íráskísérleteiben zseniális vonásokat mutatott

fel

- mintha el kellett volna játszania a zsenit, aki nem tudott lenni. Minden bizonytalansága és elutasítása
ellenére, amivel beteges volta miatt fiát illette, az apa ekkor mégis büszkének és reménytelinek
mutatkozott. A mai pszichológiai ismeretek szerint Einstein a lehető legrosszabb dolgot tette fiával,
amit csak megtehetett: az eltaszítás és a szeretetnyilvánítás szakadatlan váltakozása miatt kettejük
kapcsolata soha nem szilárdulhatott meg. A lehetséges következmény: megfelelő kapcsolatok
kialakítására való képtelenség egy életen át. Az érzelmek váltófürdője vélhetően a másik félre is
hatott, Tete emocionális kiegyensúlyozatlansága erősen megviselte az apát. Egyik oldalon a rajongó
csodár lat, másik oldalon az éles elutasítás, a két véglet közt teljes közöny - ez Einstein
tudathasadásos állapotát mutatja.

1918. november 9-én levélben megegyeztek a vár lásban: „A javasolt móddal teljes egészében
egyetértek - jelentette ki Albert Milevának. - Lásd be, ha meggyorsítod az eljárást, előbb jutsz a 40
000 márka birtokába.”

Szenteste előtt egy nappal a Berlin-Schönebergi Királyi Bíróság titkára 1286/1918 ügyiratszám alatt
a beidézett professzor jelenlétében „az Einstein kontra Einstein” ügyben a következőket
jegyzőkönyvezte: „Megfelel a valóságnak, hogy házasságtörést követtem el. Hozzávetőleg 4 és fél éve
együtt élek unokatestvéremmel, Elsa Löwenthallal, vele intim viszonyt folytatok. Feleségem, a
felperes [...] 1914 nyarától fogva tud bizalmas kapcsolatunkról. Tudomásomra hozta, hogy ezt az
állapotot nem kívánja tovább elviselni.” A válást 1919. február 14-én mondták ki, mindkét fél
jelenlétében.

Ebben az időszakban egyre inkább a betegség és a szenvedés került Einstein életének középpontjába,
akinek még fiúként is súlyos próbát kellett kiállnia: „Sajnos anyám halálos betegen fekszik Luzemben
-írta 1919 júniusában Hans Albertnek. - Egy éven belül biztosan meg fog halni, és borzasztóan
szenved.”

1919 nyarán Einstein Svájcba utazott, s a szanatóriumban meglátogatta édesanyját. Elutazását

követően írta anyjának: „három napig tartózkodtam Zürichben, az időt igazán kielégítő módon
töltöttem el Hans Al-berttel.” Azután azonban Conrad Habicht barátjához, Schaffhausenbe menekült.
„Legfőbb ideje volt; csütörtök este a nőstényoroszlán visszatért barlangjába.”

A beteg „nőstényoroszlánnak” végül meghökkentő javaslatot tett: „Ennélfogva kívánatos és szükséges,

hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, német területre költözzetek. Az infláció és a kedvezőtlen
árfolyam miatt pénzünk egyre értéktelenebb.” Einstein busás illetménye dacára is csak nehezen képes
gondoskodni Svájcban élő családról. - „Egy Svájcba készülő badeni családdal lakást cserélve itt
búvóhelyre találnátok” -unszolta Milevát.

A költözés ügye éveken át napirenden volt. Hans Albert felsőfokú tanulmányainak megkezdése előtt
azt javasolta az asszonynak és a gyerekeknek, hogy költözzenek Darmstadtba. „Jó műszaki főiskola
van ott, nemcsak jobban élhetnétek, mint Zürichben, még jelentős összeget is megtakaríthatnátok,
miközben most majdnem a teljes jövedelmem arra megy el, hogy számotokra szegényes egzisztenciát
biztosítsak Zürichben.” Még 1938-ban is azt kéri Milevától, fontolja meg: „hogy az a pénz, amit most
havonta Tetének adok, Jugoszláviában mindkettőtök számára elegendő lenne”.

Einsteint az infláció annyira tönkretette, hogy alkalmasint még nagybátyjának és egyben apósának,
Rudolfnak a segítségére is rászorult. Mileva mégis elutasította a költözést. Továbbra is kitartott
amellett, hogy választott hazájában, Zürichben éli tovább életét. Einstein végül megenyhült: „Ügy
tűnik, egyfajta cigányélet a mi osztályrészünk. A fennálló körülményekre tekintettel meg tudlak érteni.
A költözéssel egyelőre várjunk egy félévet.”

1919. november 16-án, tehát nem sokkal azt követően, hogy körülötte megkezdődött a hírnévvel
együttjáró hercehurca, így írt Milevának: „Nagyon vágyom Albert és Tete néhány sorára. Kérlek,
mondd ezt meg nekik!” 1920. február végén helyreállt a kontaktus. Hans Albert egy levelében
gyengéden „nagy mackónak” szólította apját. „Te is nagyon hiányzol nekem”

válaszolta Einstein. Röviddel később így kérlelte a fiukat: „írjatok mielőbb az iskoláról és mindarról,
ami egyébként foglalkoztat benneteket”.

Anyagi nehézségeit a fiúknak írt leveleiben is egyre-másra kifejezésre juttatta. „Ki tudja, egy szép
napon talán rákényszerülök, hogy külföldön keressek magamnak állást” ~ fontolgatta 1920. április 5-
én kelt, Hans Albertnek írt soraiban, és reményét fejezte ki, hogy az őszi szünetben találkozhatnak:
„Akkor valóban el kellene jönnöd hozzám, ha lehet, Tetével. Nekem túl sokba kerül a svájci út.”
Júliusban praktikus tanácsokat adott: „Érdeklődj, kedves Albert, a német konzulátuson, hogy mi
szükségeltetik az utazási engedélyhez. Azt is mondd el azonban, hogy te a Berlinben élő Einstein
professzor fia vagy.”

Einstein felháborodására Mileva következetesen megtagadta, hogy - az ő szavaival - gyermekeit a

rokonságnak kiszolgáltassa: „A jövőben valóban le kell tenned arról, hogy megtiltsd legalább Albert
berlini utazását. Egyszerűen nevetséges, ahogy egy szinte felnőtt ember fölött gyámkodni akarsz. Az
asszony majd visszafogja magát Alberttel szemben; az étkezéseket kettesben is megejthetjük, ha úgy
kívánja. Ezek azonban nevetséges dolgok. Az egykori ellenlábasról nem kell ennyit képzelődni.”

Augusztus 1-jén a kilencéves Tetének írt: „Számomra is fájdalmas, hogy ennyire keveset lehettek
velem. Én azonban nagyon elfoglalt ember vagyok, ritkán tudok eltávozni innen. (...] Oly kevés időt
tölthettünk együtt, hogy szinte alig ismerlek, bár az apád vagyok. Bizonyára neked is csak homályos
emlékeid vannak rólam.”

1923 nyarán, miután visszatért az USA-ban tett első nagy útjáról, végre alkalom adódott arra, hogy a
két fiú társaságában töltse el szabadságát Észak-Németországban. „Albert remek fickó - adta hírül
Mi-levának Tete okos, persze kissé még kialakulatlan.” A kis költő egy képeslapon így szabadkozott
anyjánál: „Drága Mama! Feladom, hogy minden alkalommal egy verset küldjék neked; hihetetlen
forróság van, és ez a hőség megbéklyózza szellememet.”

A nyaralást követően Einstein így írt Milevának a „szeretett fiúkról”: „Hálás vagyok neked amiatt,
hogy a fiúkat irányomban baráti érzületre nevelted.” - Emellett azt is megjegyezte, hogy - a fiatalabb
lány, Ilse -akit szívesen feleségül vett volna Elsa helyett - „derék, határozott teremtés, és nem tehető
felelőssé az öregek tetteiért.”

A béke azonban nem volt tartós. Hans Albert nyilvánvalóan vonakodott magára vállalni a közvetítő
szerepét elvált szülei között. Hűséges maradt anyjár hoz, és ez számára kellemetlen, kényes
szituációhoz vezetett. Einstein a tizenkét éves Tétét avatta bizalmába: „Képzelheted, mennyire
bosszant Albert viselkedése; egyetlen apa sem hagyhatja, hogy úgy bánjanak vele, ahogy Albert
feleselt legutóbbi levelében. Ebben a levélben bizalmatlansággal, figyelmetlenséggel vádol, durván
viselkedik velem. Erre valóban nem szolgáltam rá, nem hagyhatom ennyiben, hisz nagyon
megszenvedem, ha Albert elhidegül tőlem.”

Az átmeneti nyugodtabb időszakok dacára az idősebb és az ifjabb Albert viszonya a következő évek
során tartósan fagyos maradt. Miközben „egyébként nagyszerű fickónak” tartotta idősebbik gyermekét,
a kisebbikről laikus pszichológiai felkészültséggel sötét diagnózist állított fel: „Tete már súlyosabb
probléma

- írta Milevának 1925-ben. - Szellemiekben talán még erősebb. Úgy tűnik azonban, hogy hiányzik
belőle az egyensúly és a felelősségérzet (egoista). Kevés emberhez fűzi meghitt viszony, túlteng
benne a becsvágy. Ebből ered magányosságérzete, egyfajta félelemérzés és más egyéb hátrányok.
Tulajdonképpen sokban hasonlít rám, de ezek a tulajdonságok nála kifejezettebb formában
mutatkoznak. Érdekes fiú, nem lesz könnyű dolga az életben.”

Einstein húga, Maja klasszikus ellenpólusokként jellemezte a fiúkat: „Tete hosszúra nőtt,
majdhogynem magasabb nálam és Albertnál, könyvmoly, szellemes, rendetlen, megbízhatatlan. [...]
Albert kissé nyersebb, uralkodó hajlamú, nagyon szorgalmas és okos, rendszerető, felelősségteljes,
megbízható, nem túl tapintatos, jóindulatú. {...] Mindemellett azonban, ahogy a csar Iádban mondjuk,
tüske van a fiúkban, amit nehéz lesz eltávolítani.”

A Berlin és Zürich közötti eszmecsere hangneme egyre élesebbre váltott. Legalábbis erre
következtethetünk az Einstein-levelezés fennmaradt darabjai alapján: „Nagyon sajnálom, hogy Tete
betegsége rosszabbra fordult. Mégsem utazom Zürichbe, mert biztosan érzem, hogy nem fogtok velem
szemben becsületesen viselkedni.” Megint az anyagiakról volt szó. Mileva a Nobel-díjból bérházat
vásárolt, holott azt tulajdonképpen arra kellett volna fordítania, hogy kényelmesen megéljenek.
Einstein, nem minden alap nélkül, Mileva szemére hányta, hogy nem tud bánni a pénzzel.

„Ehelyett minden alkalmat megragadtok, hogy tőlem pénzt csikarjatok ki. A bizalom helyreállítása
immár rajtatok múlik. Tegyetek jogszerű nyilatkozatot, melyben vagy együttesen kimondjátok, hogy a
Nobel-díj összege beszámít a gyerekek örökségébe, vagy kijelentitek, hogy végrendeletemet nem
fogjátok megtámadni. [...] Tudom, a gyerekeknek nem is mondtad el, hogy a Nobel-díj teljes összegét
megkaptátok. Sőt Zürichben megpróbálod azt a látszatot kelteni, hogy én megkárosítalak téged és a
gyerekeket.” Valószínűleg már az lebegett a szeme előtt, hogy vagyonának egy részét mostohalányaira
hagyja. Einstein halála után Margot többet kapott, mint a két fiú együtt, ő 20 000 dollárt örökölt,
továbbá a házat az ingóságokkal, Edu-ard 15 000, Hans Albert 10 000 dollárt kapott.

Einstein egyoldalú, monologizáló levelezése sokat elárul, mégsem eleget. Az Einstein Papers Project
pár sadenai székhazának alagsorából, a végtelen sorokban tárolt dossziék egyikéből, az Einstein által
írt levelek között váratlanul felbukkant egy papírlap, gömbölyded női kézírással: Mileva írta
Einsteinnek és Elsának - új dimenziókba helyezve ezzel a korábbi Einstein-képet. A levélen nincs
dátum, a címzettek neve kezdőbetűkkel van feltüntetve:

„K. A. Köszönöm leveled, egyben megköszönöm Elsának is részletes beszámolóját. Szomorúan

veszem tudomásul, hogy rövid időre sem látogatsz meg bennünket. Az utóbbi napokban szüntelenül
foglalkoztatott, ezért talán nem veszed rossz néven, ha még néhány sort papírra vetek ezzel a
problémával kapcsolatban. Remélem, nem felejted el teljesen, hogy neked van egy súlyosan beteg,
szerető gyermeked. Ha lenne némi fogalmad arról, hogy ez alatt a szenvedésekkel teli, hosszú másfél
év alatt mily gyakran gondolt rád vágyakozva, otthagynál mindent, csakhogy egy kis időt vele tölthess.
Hányszor tette fel nekem az aggódó kérdést: »Jönni fog, elhiszed?« S vált egyre szótlanabbá, ahogy
telt-múlt az idő, s te nem jelentkeztél.”

S mintha ez még nem lenne elég fájdalmas, Mileva a beteg gyermek csendes szemrehányását
közvetlenül tolmácsolta az apának: „Ügy hat hete” a kicsi állítólag ezt mondta: „Ah, mit törődik ő egy
ilyen fiúval, hiszen én beteg vagyok!” Arra az esetre, ha ez az ütés is célt tévesztene, Einstein kap egy
újabbat: „Egy ideje nem beszél rólad, a rólad folyó beszélgetésekbe nem kapcsolódik bele. Azt
hiszem, az ő szegény, sze-retetre vágyó szíve mély sebet kapott attól, hogy azt hiszi, nem akarod látni
őt, s ez a betegségét is károsan befolyásolja.”

Aztán a tátongó szakadék fölött Mileva hidat épített Einsteinnek: „Senkinek sem kell megtudnia, hogy
te itt vagy, ha este érkezel, és zárt kocsiban hajtatsz Teddihez. - Majd így zárja levelét: - Te
mindenkin segítesz, aki hozzád fordul, miért nem segítesz saját gyermekeden?”

A legyőzött Mileva még Elsához is - aki mindig „majdhogynem együttérzéssel” beszélt róla - kétség-
beesett felhívást intézett: „K. E. Te mint nő és anya talán jobban megérted, mennyire szenvedek annak
látásától, hogy Teddi forrón vágyik apját viszontlátni, ő ellenben egyáltalán nem kívánja ezt a vágyat
beteljesíteni.” Nem tudjuk, hogyan reagált Einstein ezekre a sorokra. A következő leveleiből azonban
kitűnik, hogy

- írásban - közeledni szeretne Tetéhey, míg Hans Alberttól továbbra is elfordul. Bár az idősebbik fiú
ekkor már a huszadik életévét is betöltötte, a köztük levő félreértés inkább serdülőkori konfliktusnak
tűnik.

Az apa és a fiú közötti válság akkor eszkalálódott, amikor Einstein 1925-ben bele akart avatkozni
huszonegy éves fia szerelmi ügyeibe. Einstein úgy vélte - s ezt Milevával is tudatta —, hogy „a fiú
nyilvánvalóan erősen gátlásos a másik nemmel szemben. [...] Észrevétlenül el akartam őt igazítani
kissé, már amennyire magam képes vagyok rá.” A fiatalember azonban nem hagyta. „Észrevétlen”
eligazításról szó sem lehetett.

A fiával folytatott magánháborújában Einstein valósággal tüzet okádott a barátnőre, Hans Albert
későbbi feleségére, Frieda Knechtre - mintha csak saját anyjának viselkedését utánozná, aki egykor a
Milevával való viszonyát igyekezett megtorpedózni. Mivel Mileva nyilvánvalóan átlátta ezt az
összefüggést, Einstein kényszeredetten így nyugtatta: „Én nem akarlak téged Albert nőjéhez
hasonlítani.”

Hans Albertet viszont megpróbálta észre téríteni: „Minden abból fakad, hogy ő elragadott téged, és
Te most benne látod mindenfajta nőiesség megtestesítőjét. [...] Knecht kisasszonyt soha ne hozd és ne
is küldd hozzám, mert azt, a dolgok jelenlegi állása mellett, nem lennék képes elviselni. Ha azonban
egyszer majd szükségét érzed, hogy elválj tőle, ne légy rútarti, hanem bízd rám magad, és én segíteni
fogok. Egyszer eljön ez a nap.”

Néhány éven át leveleit a Frieda elleni kirohanások uralták, szerinte túl idős (a nő kilenc évvel
idősebb a fiúnál), továbbá apró termete miatt (alig 150 cm magas) genetikai szempontból is rossz
választásnak tartotta. Einstein belelovallta magát genetikai képzelgéseibe, a berlin-neuköllni kórház
igazgatójához és a Zürich melletti Burghölzli pszichiátriai intézethez fordult, hogy

- mint Hans Albertnek írta - a bajt feltartóztassa, mármint Hans Albert és élettársa gyermekvállalását
valami módon megakadályozza. „Személyesen semmi bajom Knecht kisasszonnyal; egy nőszemélytől
nem is várhat az ember felelősségérzetet és önmegtartóztatást. Tőled viszont elvárható.”

Az éppen tizenhat éves Tetével tudatta: ,A vér lerontása nagy baj, a legrosszabb dolgok egyike. Ezért
nem tudom elfelejteni Albert vétkét. Ösztönösen kerülöm a vele való találkozást, mert nem tudnék jó
képet vágni hozzá.” - Aztán a kedélybeteg fiú is megkapta a magáét: „Azt hiszed, apád vétkes ebben?
Talán. Akkor add vissza egzisztenciádat. A teremtésnek is szüksége van a luxusra, ha Istent nem
tisztelik.”

Add vissza egzisztenciádat! Mivel Hans Albertet, mint beszélgető vagy inkább levelező partnert
elvesztette, szükségében fatális módon egyre inkább labilis egészségi állapotú kisebbik fiában kereste
bizalmasát. „Valódi belső rokonságot látok benne” - írta Milevának. Tete már 15 évesen ilyeneket
olvashatott: „Mert az ember a majmokon keresztül kétlábú barommá lett, kevéssé kitartó
tudatdarabkával és atavisztikus ösztönökkel.” Ám nemcsak általánosságokban filozofált, konkrétan a
család szennyesét is kiteregette. Einstein lelki vákuumba került. Gyámoltalanul kijátszotta egymás
ellen a fiait.

,Albert jólelkű, lélektani szempontból differenciálatlan ember - írta a kamasz Tetének. - Az a nő

ravasz, önző, romlott teremtés, aki uralkodik a bátyádon. Pszichológiailag bonyolultabb lelkialkat a
testvérednél, akinek intelligenciája a vizuális és a hivatali gondolkodásmódban merül ki. Talán az a
homályos érzés dolgozik benne, hogy lelke szárny nélküli madárhoz hasonlatos.”

1927 karácsonyán Eduard hosszú levelet kapott apjától, melyben nyilvánvalóan egy igencsak
körülményes írásműre hivatkozva meggondolatlanul pszicholo-gizál: „Ha állati módon vágynék rád,
ezzel úgy vélekednék, mintha a természetes érzéseket és cselekedeteket a szellem nem lenne képes
megzabolázni. Állatról szólva nem a tigrist képzelem, mert az, nem lévén szociális természetű, nem
rendelkezik a legnemesebb késztetésekkel és érzésekkel.” Nem nehéz elképzelni, lázas elmével
miként falhatta a fiatalember híres apjának e sorait. Einstein talán nem tudta, micsoda érzelmi
vulkánon táncol? Talán hiányzott belőle a képesség, hogy saját viselkedését kontrollálja? Vagy
egyszerűen csak a fiú tudtára akarta adni, mennyire komolyan veszi őt, hogy máris felnőttnek tekinti?

„Az életnek nincs magán az életen túlmutató külső oka - ezt a gondolatot én teljes egészében
magamévá tettem, s legyen ez a Te axiómád is. (...] Egy eszméért élni helyes lehet, ha az eszme az
életet szolgálja, az egyént pedig kiszabadítja énjének rabságából anélkül, hogy másfajta szolgaságba
sodorná. A tudomány és a művészet képes ily módon hatni, de szolgasághoz vagy beteges
érzékenységhez, túlérzékenységhez is vezethetnek. Azt azonban kétségbe vonom, hogy ezeknek a
célkitűzéseknek életképtelenség lenne az eredménye. Végül is még a víz is méreg, ha az ember
belefojtja magát.”

A víz, mint a fuldokló mérge. Einstein lebeszélte fiát az írói pályáról: „Főállásban irodalmi művet
teremteni olyan, mintha egy állat kizárólag liliommal táplálkozna.” - Szolidaritást vállalt Eduardnak
az egyetemet bíráló megjegyzéseivel (Eduard orvosi tanulmányokat folytatott): „Én is épp így voltam
a felsőfokú tanulmányokkal. Az ember oly passzívnak érzi magát, mint a liba, melyet tömnek.” - Óvta
őt attól, hogy szar kot váltson, s lélekgyógyászattal kezdjen foglalkozni: „Csak a különlegesen erős
emberek engedhetik meg maguknak, hogy eltervezett életpályájukat hajótörés és belső sérülések
nélkül elhagyják.” - Bírálta Eduard „ítéletecskéit” - neked nagyon következetes apád van -, mert azok
- az ő ízlése szerint okoskodók, kevéssé természetesek és eredetiek. - Azonosult a fiú érdeklődésével:
„Ha egyszer eljössz hozzám, megtaníthatnál a pszichoanalízisre; megígérem, hogy [...) figyelni fogok,
és mindenhez komoly képet vágok. Örömmel tölt el, hogy közöttünk lelki rokonságot konstatálhatok”.
Majd arra törekszik, hogy - akárcsak bátyja esetében - Tete szerencsétlen szerelmi életébe
beavatkozzon: „Ügy tűnik, Téged rendíthetetlenül körbezár az örök nőiesség. Ne csüngj az idősebb
nőkön, túlságosan rafináltak hozzád. Ártalmatlan barátnőt keress magadnak inkább, akire barátságos
játékszerként tekinthetsz.”

Egy ízben a fiú szenvedéseivel is szolidaritást vállalt: „Tudom, mit érzek jómagam, amikor ideges
vagyok. Mindig ez történik, ha aktuális tevékenységemet és az akaratomat széttartani látom: sokféle,
egymást kizáró szándék, mely nem elég erős ahhoz, hogy zavartalan cselekvésre vezessen. Ezt az
állapotot külső okok idézik elő, például túl sok, azonnal megválaszolandó levelet kapok. [...] Ezáltal
egyfajta depresszió alakul ki bennem, mely a kiváltó okoktól bizonyos mértékig függetlenedik, és az
egységes, eredményes tevékenységet akadályozza.”

Ez biztosan helyes megállapítás. Eduard azonban, aki a pszichiátriának mindkét oldalát ismerte,
bármennyire óhajtotta is az apjával való lelki rokonsár got, mégiscsak lelki beteg volt. A szándékolt
empátia nem hozza magával automatikusan a beleérző képességet — erről árulkodnak Einsteinnek a
pszichiátriai diagnózis felállítása - skizofrénia - után Tetéhez írt sorai: „Az embernek eszméletlen
állapotában is át kell verekednie magát az elkerülhetetlenen, hogy ne rohanjon újra és újra fejjel a
falnak. [...) Leveledből érzem, hogy higgadtságod már nem a régi. (...) Nem szabad beleesned abba a
hibába, amit sok szenvedő ember elkövet: túlságosan fontosnak tartja magát, azt gondolja, minden
őérette van.”

Komolyan hihette, hogy az efféle intelmek segíthetnek egy pszichés betegen? Végül fia élénk
pszichológiai érdeklődésére apellált: „Betegségtüneteid egy kapcsolat során még előnyösek is
lehetnek: nincs annál mélyrehatóbb megismerés, mintha egy jelenséget magunk élünk át.” - Majd így
folytatta: „Ugyan én is bolond vagyok, de csakis a magam módján.”

Amilyen veszélyes ügyetlenséggel magyarázkodott kisebbik fiának, ugyanolyan elánnal harcolt a

nagyobbikért. Kétségbeesésében még Milevában is szövetségest keresett. „Lassacskán észrevehetnéd,
hogy aligha van nálam kellemesebb elvált férj. Nem abban az értelemben ugyan, amint arról egy fiatal
lány álmodik, de én mégis hűséges vagyok hozzád.” Ugyanez teljesen másként fest húgának, Majának
írt levelében, ahol Milevát „disznónak” nevezte.

„De Alberttel a legrosszabb. Néha még abban is kételkedem, hogy normális-e egyáltalán. A nő
befolyása alatt újra pimasz levelet írt nekem. - Az élettárs bomlasztó hatását pedig így ecsetelte:
„Téged úgy kever bele az érzéseibe, mintha én konspirálni szeretnék vele, ellened. Ebből azonban
semmi sem igaz. [...] Soha nem mondtam neki olyat, hogy nem kellene gondoskodnia rólad, és soha
nem is tettem olyat, amivel rávehettem volna, hogy jó és áldozatkész anyja iránt érzett természetes
háláját elfelejtse. [...] Az a nő rossz hatással van rá.”
Az idő előrehaladtával egyre nyíltabban fogalmazott: „E nő nyomorúságos mivoltát abból is láthatni,
hogy Albert mellette mily rövid idő alatt lezüllött. (...] Hibás lépése következményeként a fiú tönkre
fog menni.” - Elsősorban az utódok kérdése foglalkoztatja: „Már azzal is beérem, ha nem próbálkozik
az adott esetben rendkívül aggályos utódnemzéssel.” - Jövendőbeli menyét személyesen is
megismerve valamelyest csökkent az ellenállása: „Önző teremtés ugyan, egocentrikus és nem túl
tapintatos. De sok rosszabb van nála. [...] Röviden - ha továbbra sem lesz gyermekük, belenyugszom
a sors akaratába.”

Végül bizonyos értelemben fegyverszünetet ajánlott a fiúnak: ,3a szilárdan leszögezed, hogy a
Knecht-lánnyai nem lesz közös gyermeked, akkor őszinte szívvel belenyugszom házasságodba,
jóllehet azt mindkettőtökre nézve sajnálatos lépésnek tartom.” - A „szerencsétlenséget” még Einstein
sem tudta feltartóztatni. 1927-ben Hans Albert feleségül vette Friedát. 1930-ban pedig világra jött az
unoka, Bernhard Caesar. Einstein úgy látta, hogy „tiszteletlenül nagyapává léptették elő”. A nagyapa
mégis szívébe zárta a kis Hadut, szinte saját gyermekének tekintette, önmaga folytatár sát látta benne,
végül még szeretett hegedűjét is rá hagyta. A hegedű ma Paul Einstein hegedűművész birtokában van,
ő Bernhard Caesar fia, Albert Einstein dédunokája.

A biológiai örökség mellett a bajok másik forrása az anyagi örökség - s itt többről volt szó, mint a
hegedűről. Amit a génekkel nem lehetett, azt Einstein megpróbálta pénzzel elintézni: nevezetesen az
ellenőrzést. A háttér a saját betegségtörténete: „Súlyos szívpanaszokat állapítottak meg nálam
(szívmegnagyobbodás, magas vérnyomással és alacsony pulzussal kísérve). Hogy lényegesen jobban
leszek-e - írta Hans Albertnek - még nem tudni. Mindenesetre hónapokig feküdnöm kell.”

1928 márciusában, svájci látogatásakor utazótáskáját több száz méteren keresztül cipelte hegynek fel,
amikor keringési rendszere hirtelen összeomlott. Nagyon rossz állapotban tért vissza Berlinbe, s ott
hónapokig ágynyugalomra, mellette szigorú diétára kényszerült. Kiváló orvosa, Plesch János
szívburokgyul-ladást állapított meg nála. 49 évesen Einstein olyan rossz állapotban volt, hogy az
életéért aggódhatott. „Közel voltam hozzá, hogy máris elföldeljenek - írta Bessónak 1929-ben -, amit
persze végleg nem lehet elkerülni.” Ettől fogva egyre többet foglalkoztatták azok az óvintézkedések,
amelyeket halála esetére készült foganatosítani. Az örökségről nyilvánvalóan megvolt az elképzelése,
azon első családja nem osztozhatott.

Einstein mindhármukkal dühösen összeveszett. Látta, hogy az egész világon tisztelték, csak a gyerekei
fordultak ellene. Ezt nem volt képes feldolgozni.

1932 őszén írt Hans Albertnek, aki a család többi tagjának is a szócsöve volt: „Meg kell értened,
hogy a bizalmam fokozatosan szertefoszlott, semmi kedvem Zürichbe utazni, hiába kérnek rá. Állapota
miatt Teté-hez többé nem fordulhatok. Beszélj anyáddal, s ha lehet Tetével, egyébiránt tégy úgy,
ahogy jónak látod. Én ismételten és minden eredmény nélkül kifejtettem neked mindent, amikor még
lett volna mód elkerülni a bajokat. Most el kell viselni a változtathatatlant.” Könyörtelen szavak ezek
egy humanista felfogású embertől, aki fennen hirdette: „Csak a másokért való élet az érdemes élet.”

Augusztus végén a beteg Eduardnak hasonlóan nyers formában fújt takarodót: „Kedves Tete! Utóbbi
két körülményes leveledben nem adsz határozott választ érdeklődésemre. Felteszem, hogy Mamával
és Alberttel megvitattad a dolgot. Emiatt a könnyed bizalmatlanság jogos gyanakvásba fordult
bennem. Sajnálom, de megtanultam, hogy a nyilvánvaló dolgokat figyelembe kell venni, amikor eljön
a cselekvés ideje. Ilyen körülmények között együttlétünk nem lenne üdítő, sőt inkább káros,
mindkettőnkre nézve. Mindenki azt teszi, amire képes, vagy - inkább - amit tennie kell. Ez a sorsunk.
Ennek tudatában üdvözöl Apád.”

Ezek a sorok egyebek mellett hűen tükrözik a levél írójának döbbenetes türelmetlenségét is. E
türelmetlenség eredetére vonatkozóan a család egy közeli barátja adott némi támpontot: ,Apjával való
kapcsolatában forró, odaadó csodálat volt megfigyelhető a fiúnál, ami hirtelen zárkózottsággá
változott át, amint titkos ellenszenv ébredt fel benne. Talán öntudatlanul így mutatta ki tiltakozását a
számára megközelíthetetlen ideálnak - emlékezik Elsa barátnője, Antonina Vallen-tin. - Hirtelen
összefüggéstelen levelek érkeztek Svájcból, melyekben egy gyenge jellem önérvényesítési igénye
manifesztálódott patetikus formában, hogy aztán sötét kétségbeesésbe csapjon át. Szívet tépő, beteges
levelek voltak ezek, mélységesen felkavarták Einsteint. Ő semmit sem értett a túlhajszolt képzelet
tévútjai-ból. A fiatal Einstein apja iránti féltékeny szeretete minden előzmény nélkül fordult át
gyűlöletbe, mely keserű vádakban tört fel, átkokban, beteges gyónási hajlamban.”

Einstein újra Eduardhoz, egyetlen családbeli tár maszához könyörgött, bár a látogatást továbbra is
megtagadta: „Különösen fontos számomra, hogy ne okozzak neked súlyos csalódásokat. A többiek
vonatkozásában ezt könnyebben elrendezem magamban.” - Ezután újra tudatta vele: „Azt írod, messze
vagyok tőled, de ez a távoliét az én sorsom, s jól van ez így.”

Hogy verbális formában miért csapott oda oly türelmetlenül, segít megértenünk egy írógéppel írt,
dátum nélküli levél másodpéldánya, melyet Hans Albert küldött apjának, nyilvánvalóan 1932-ben.

„Neked magadnak kell belátnod - áll a levélben -, hogy azok közül, akik közel állnak vagy közel
álltak hozzád, én vagyok az, aki a legkevesebb fáradságot okozta neked, legalábbis pénzügyi
vonatkozásban. Fokozatosan belátom, ostobaság volt azon fáradoznom, hogy megélhetésemet mielőbb
megszolgáljam. Míg gyengeségedben és betegségedben téged ápoltak és kényeztettek, úgy tűnik, nem
vetted észre, hogy én gondoskodom magamról, sőt nyilvánvalóan még arra is méltatlannak találsz,
hogy tőled valami olyan tárgyat kapjak, ami halálod után emlékeztetne rád, s teszed mindezt úgy, hogy
már az életem során megloptál engem. Amennyiben velem szemben táplált apai érzéseid valóban a
nullpontra zsugorodtak, úgy az lenne a legjobb, ha egyszer nyíltan közölnéd velem.”

„Az életem során már megloptál engem.” - 1932 novemberében kapta meg Hans Albert a nem
kevésbé kíméletlen választ: „Szememre hányod, hogy nem vagyok jó apa. A lelki rokonság nekem
mindig többet jelentett a vér szerintinél. Ennek igazságát újra átérez-tem szeretetlen, brutális
leveledet olvasván, melynek szellemisége az enyémtől oly távol esik, mint a néger törzsek harci tánca
” 1933 áprilisában ezt írta Milevá-nak: , Albert viselkedését nem fogom megbocsátani akkor sem, ha
számításba veszem, hogy nagyobb részben felesége hatásának tudható be.” Azokban a felkavaró
napokban történt mindez, amikor Einstein, Hitler hatalomátvételét követően, lemondott német
állampolgárságáról, és örökre elhagyta németországi otthonát.

A további történésekre vonatkozóan nincsenek forrásaink. Kijózanította-e őt Mileva, amikor Einstein

1933 májusában végre mégis meglátogatta őt és Edu-ardot Zürichben? Vagy újra a barátok léptek
közbe? írt volna egy másik levelet is Hans Albert, mely felnyitotta apja szemét? Vagy belső
indíttatásból jutott el Einstein odáig, hogy belátta: neki, akinek eztán már tilos (és nem is áll
szándékában) Németország területére lépni, hazája után nem szabad a családját is elveszítenie?
Mindenesetre a kijózanító erejű zűrzavarra tekintettel viselkedése fordulatot vett. 1933. május 30-án -
három héttel azt követően, hogy a berlini Be-belplatzon más szerzők mellett az ő könyveit is elégették
- ezt írta Oxfordból:

„Kedves Albert! Belátom, viselkedésedet de facto hibásan, rád nézve előnytelenül ítéltem meg. A
mellőzöttség érzése és valamiféle bosszúvágy volt ennek fő oka.” Két héttel később Milevát is
megkövette: „Szembenállásom miatt nem ismertem fel, hogy a veletek való belső szakítás mennyi
szenvedést okozott nekem.” Az emigrációban Einstein életére a betegség és a halál árnyéka vetült.
1934 májusában Elsa Párizsba repült, haldokló Ilse lányát látogatta meg, akit nővére, Margot ápolt.
Bár szinte esdekelve kérte, férje mégis megtagadta a közös utazást. Ilse tuberkulózisban szenvedett.
Mint oly sokan abban az időben, ő is oly mélyen hitt a pszichoanalízis mindenhatóságában, hogy
elvakultságában minden orvosi kezelést visszautasított, és végül nyomorúságos módon pusztult el.
Elsa megtört asszonyként, Margot és férje kíséretében tért vissza Princetonba. Nem sokkal azután,
hogy átköltöztek a Mercer Street 12-be, Einstein végső prince-toni lakhelyére, Elsa súlyosan
megbetegedett.

1937. január 4-én Einstein közölte Hans Albert-tel: „14 nappal ezelőtt feleségem hosszú szenvedés
után elhunyt. Valóban minden összejött.” Még ugyanebben az évben a fiú családjával együtt
kivándorolt az Egyesült Államokba. Einsteint egyre gyakrabban foglalkoztatta saját halála. „A mi
korunkban az ördög szűkén méri a szabadságot” - irta Zanggernak 1938-ban. Ebben az évben, amikor
végre személyesen láthatta, hallhatta unokáit, a családot újabb csapás érte: az 1933-ban született
második unoka, Klaus Martin diftériában meghalt. „Kedves gyerekek! - írta Einstein 1939 januárjában
Hans Albertnek és Friedának.

- Fiatalon megtörtént veletek a legrosszabb, ami érző szívű szülőkkel megtörténhet.”

Egy évre rá végre jó hírt kapott: „Örülök, hogy ezekben a bizonytalan időkben volt bátorságotok
újabb gyereket felvállalni. Azt hiszem, helyesen cseleksze-tek.” A fiú és a meny adoptáltak egy
csecsemőt, a ma Berkeley-ben élő, súlyosan beteg Evelyn Einsteint, feltehetően Albert Einstein vér
szerinti lányát, aki egy New York-i táncosnővel való kalandjából született. „Éveli is szépen fejlődik -
írta anyjának 1942 júliusában Hans Albert. - Most 16 hónapos, ugyanolyan erős lábacskái és
egészséges étvágya van, mint a fiúknak volt.”

Einstein egészségi állapota ellenben egyre több kívánnivalót hagyott maga után. „Gyomorfekélyt
állapítottak meg nálam” - közölte Hans Alberttel 1947 júniusában. Később részletesen is leírta
pimaszait: „Ha eszem valahol, különleges előkészületekre van szükség, és ennek ellenére rosszul
leszek tőle. Az influenzát is elkaptam, nyomorultul érzem magam, a szokásosnál is kevesebb bennem a
bátorság.” És szeptemberben ezt írta neki Mileva: „Nem szívesen érném meg, hogy már semmire sem
vagyok jó, de mindenkinek el kell fogadnia azt, amit rámér a sors.” Nem Einstein, hanem a súlyos
beteg Mileva állt a halál kapujában.

Amikor Hans Albert 1948 júniusában Svájcba készült, hogy anyjáról gondoskodjon, apja így
aggályoskodott: „Gondold meg, nem helyesebb-e a megtakar rításokat a még életképesek, az itt
maradók sorsának jobbítására felhasználni, mint egy ily reménytelen esetre hatástalanul elkölteni.”
Hans Albert nem utazott el. Einsteinnek menye útjával kapcsolatban is voltak kételyei. „Nem tartom
szerencsés ötletnek, hogy Friedi Zürichbe utazzon, főként pszichológiai okokból. Ő egyike azoknak a
nőknek, akik Mileva férfivilágát (Einstein képzeletében) kifosztották.”

Mileva Einstein magányosan halt meg egy zürichi kórházban. Miután Einstein Tete gyámjának
táviratából értesült volt felesége haláláról, Hans Albert súlyos szemrehányást tett neki. Einstein így
felelt: „Tökéletesen megértem indulatos reakciódat e szomorú eset kapcsán, mégis azt gondolom,
jobb, hogy nem utaztál Európába. A hozzánk legközelebb állók halála régi, fiatalkori sebeket tép fel.
Közvetlenül nem tudok segíteni neked; a saját részét végül mindenkinek magának kell feldolgoznia.”

Az anyát épp csak eltemetik, máris újabb csapás fenyeget. 1948-ban, kevéssel karácsony előtt Hans
Albert nyugtalanító levelet kap apjától. ,Azért írok neked ma, mert egy nagy műtét előtt állok. [...] Ha
ott maradnék, az sem lesz korai. Azért írom meg, mert nem lenne finom dolog, ha az újságból
értesülnél a történtekről.” 1949 március 2-án Einstein elégedetten adhatta hírül: ,A bélösszenövéseket
feloldották, s ez határozottan javított a funkción.” Néhány nap múltán, épp hetvenévesen, átélt egy
„szülinapi jégesőt, ami olybá tűnt, mint az élve elföldelés”.

Einstein három asszonnyal osztotta meg házát, Margot-val, Majával és Helene Dukas titkárnővel.
Mostohalánya nem sokkal azután vált el férjétől, hogy 1934-ben megérkeztek Amerikába. Einstein
húga 1939-ben költözött az Egyesült Államokba, férjét, Pault Európában hagyta. Még 1944 végén is a
visszatérésre gondolt. „Túlságosan is szép - írta Tetének - újra arra gondolni, hogy viszontlátom
mindazt, ami közel áll a szívemhez.”

Az utazásból mégsem lett semmi. Maját, aki időközben, ugyancsak fehér hajával szinte már híres
bátyja ikertestvérének látszott, egy gutaütés 1946-tól ágyhoz szögezte. Margót szeretettel gondozta őt,
Albert pedig minden este ágyához ült, költeményeket és filozófiai műveket olvasott fel neki. „Mindig
várom ezeket az órákat - írta Maja egyik barátnőjének -, s számomra nagy elégtétel látni, hogy ő is
örömmel van mellettem.”

Húgának 1951 tavaszán bekövetkezett halála súlyosan érintette Einsteint. Hamarosan teljesen magára
maradt. Intézkedett saját halála esetére. „Hétfő délután 4 órakor megvált tőlünk nővérem. [...] Kedden
délelőtt 11-kor barátok nélkül kísértük őt Trentonba, a krematóriumba. Eldöntöttem, hogy nálam
ugyanígy kell majd történnie.” 1954 decemberében jött el a vég. Makacs és nagyfokú
vérszegénységem van, ami házhoz köt” - tudatta Hans Alberttel. Még jó fél éve volt hátra. Legalább
egy fontos magánjellegű kapcsolatát tekintve békében búcsúzhatott el a világtól: az éveken át tartó
veszekedések után, úgy tűnik, megbé-kült elsőszülött fiával, akinek azzal a teherrel kellett együtt
élnie, hogy Berkeley-ben az ,Albert Einstein professzor” néven mindig apjára fognak emlékezni.

Hans Albert 50. születésnapjára, 1954 májusában ezt írta az apa: „Örömmel tölt el, hogy van egy vér
szerinti fiam, aki saját lényem lényegi oldalát megörökölte: felülemelkedik a puszta léten azáltal,
hogy erőit évek során át egy személytelen cél szolgálatába állítja. Ez a legjobb, sőt az egyetlen
eszköz, mellyel személyes sorsunktól és az emberi sorstól is függetlenné válhatunk.”

Eduard - „az én szeretett kis csibészem” - azonban az élet árnyékos oldalán élt. Einstein még
kivándorlása előtt, 1932-ben véglegesen leírta őt, aki „amúgy is hipochondriára hajlamos, és örökre
problémás gyerek marad”. 1932-ben Besso újra felemlítette, miért nem foglalkozik Tetével: „Vidd
magaddal egyik nagy utadra. Ha hat hónapon keresztül vele töltőd szabad óráidat, egyszer s
mindenkorra tisztába tehetitek kapcsolatotokat.”

Fiának, aki felváltva hol anyjánál, hol egy pszichiátriai intézetben lakott, 1932 októberében Einstein
valóban föl is ajánlotta ezt a lehetőséget: „Ne bánkódj azon, hogy a kolostori kezelésről le kellett
mondanod. [...] Ne a testamentumok dolgai foglalkoztassanak elsődlegesen. [...] Remélem, jövőre
magammal vihetlek Amerikába.” Erre mégsem került sor. 1933. májusi, zürichi látogatásáról
semmiféle részletet nem tudunk, de Einstein akkor látta utoljára Milevát és Eduardot. Húga, Maja így
jellemezte unokaöccse állapotát: „Csüggedt, elvesztette a beszélgetés fonalát.”

Amikor Tete 1934-ben egy gondozó kíséretében meglátogatta Einstein lánytestvérét és annak férjét,
Maja megdöbbent a változásokon: „Felpuffadt, saját elméletei foglalkoztatják, nem jár ki, ráadásul
valami ólomsúlyú melankólia ül rajta, amely ritkán, de villámgyorsan feltörő, régi napsugaras
nevetését még szomorúbbá teszi. [...] Borzasztóan szenved, szegény fiú.”

Einstein kezdetben még szórványosan kereste a kontaktust kisebbik fiával, akinek válaszleveleiről mit
sem tudunk. 1937-ben Einstein ezt írta Tetének: „Magányos öregemberként élek, lassacskán készülök
a búcsúra.” Még 18 éve volt ekkor hátra. Ugyanezen év júniusában Besso a fiúval való találkozását
így ecsetelte: „Tegnap este [...j orgonajáték [...] gyönyörűen adta elő Eduard Einstein. Fizikai
állapota aggodé lomra ad okot: túlsúly, félelem a külvilágtól - egy éve nem hagyta el a lakást az őt
látni kívánó barátokat nem mindig engedi be. És újra, az utóbbi időben harmadszor: tökéletesen
felépített, igen eredeti előadások a pszichológia területéről: előadásmódja kemény, mintha csak egy
ősrégi orgonán a billentyűket ököllel kéne leütnie, a szótagok úgy követik egymást, mintha a félelem
függönye mögül nyomulnának előtérbe, ám elragadó hévvel, amit megint csak az orgonajátékhoz
hasonlítanék.”

,Einstein orvosi egyetemi hallgató” együtt élt skizofréniájával, egyre gyakrabban a burghölzli
ideggyógyintézetben, kezdetben még vendégként, később már bentlakóként. Közben-közben anyjánál
is lakott, majd annak 1948-ban bekövetkezett halála után néhány évig családi gondozás alatt állt -
először egy lelkészházaspár, majd egy ügyvéd özvegye gondoskodott róla. Frei-müller lelkész és
felesége átmenetileg még a közösségbe is integrálni tudták, címfestői állást találtak neki. Szeretettel
gondoskodott a betegről a publicista, Einstein életrajzírója, Carl Seelig is, aki Eduard mellett a har
sonlóképp Burghölzliban elhelyezett költőt, Róbert Walsert is pártfogolta. „Az ön fiának arcán - írta
Seelig Einsteinnek — nyugtalanság, elfojtott fájdalom tükröződik, ám derűs nevetés is, bizalom, mely
azonnal elbűvöl.”

Saját pszichoanalízisét Tete néhány nap elteltével megszakította. Az akkoriban felkapott terápiás
eljárásról oly sok ismerettel rendelkezett, hogy állandó, gyakran okoskodó közbeszólásaival
ellehetetlenítette a kezelést. Burghölzli betegkartotékának (27445. sz.) 1933. január 10-én kelt
felvételi ívén is ez áll: „Már annak előtte, hogy [1932 őszén) nálunk vendégbetegként tartózkodott,
kizárólag a pszichoanalitikus elméletek foglalkoztatták. Éppen túl volt egy idősebb nőhöz kötődő
sajátos szerelmi viszonyon, aki későn és hibás pszichológiai feltételek mellett közösülésre késztette
őt. Emiatt kisemmizettnek érezte magát, félelmei voltak stb. Ezt kellene most feldolgoznia.
Metaforákkal terhes, zavaros nyelvet beszél, de csökönyösen ragaszkodik saját elméleteihez.”

A kartotékban a Burghölzli igazgatójának, Hans W. Maiernek egy feljegyzése is megtalálható, ami -

ha olvashatta volna - bizonyára nagy elégtétellel töltötte volna el Einsteint, a genetika feltétlen hívét.
„Bizonyos, hogy a skizofrénia anyai ágon öröklődött, az anya nővérét skizofrén görcsök miatt zárt
osztályon kellett tartani.” Einstein ugyanezt ismételgette: , Az anya ski-zoid személyiség.”

A svájci Thomas Hounker szerint Eduardot 1944-ben elektromos sokkterápiának vetették alá, amelyet
a hatodik kezelés után megszakítottak. Egy évvel később követte el első öngyilkossági kísérletét.
Előtte több inzulinsokk-terápiát is elviselt - minden eredmény nélkül. Még szörnyűbb dolog is
fenyegette: „Agyműtétre vagy alvásterápiára gondolsz? - kérdezte Einstein Milevát. - Én azt mondom:
el a kezekkel a gyerektől!”

„Nagy kár, hogy a fiúnak a normális egzisztencia reménye nélkül kell leélnie az életét - panaszkodott
Einstein Bessónak, egy 1940-ből származó levelében.

- Azóta, hogy az inzulinkezelés végképp balul ütött ki, nem bízom az orvosi segítségben. Általában
sem tartom sokra ezt a társaságot, egészében üdvözítőbbnek látom, ha Eduard sorsát a természetre
bízzuk.”

Valamikor 1946 folyamán végleg világossá vált Einstein számára, hogy fia soha nem lesz képes
önálló életre. Ezért, írta Milevának, „feltétlenül szükségesnek tartom Tete gyámság alá helyezését”. A
család ismerőse, Dr. Heinrich Meili személyében Eduard élete hátralévő részére gyámot kapott.
Pácienséről szóló, 1953-ból származó szakvéleményében azt írta, hogy ez idő szerint a fiú „annak
lehetőségét tanulmányozza, hogyan juthatunk el tudományos alapon az eldorádóba. Úgy véli, lennie
kell egy útnak, mely bizonyos növények keresztezése révén kenyértermő fákhoz vezet.”

Einstein végül minden kapcsolatot beszüntetett a fiával. „Ennek alapja egy gátlás, melyet képtelen var
gyök kielemezni - írta a halálát megelőző évben Carl Seelignek. - De közrejátszik benne, hogy azt
hiszem, fájdalmas érzéseket keltenék benne, ha valamiképp újra színre lépnék.”

Apja halála után az elhízott, láncdohányos Teddy egyre kilátástalanabb állapotba jutott.
Betegdossziéjába 1957 márciusában ez a feljegyzés került be: „a ház körül őgyeleg, és útonálló
külsejével riogatja a látogatókat”.

Két évvel halála előtt Elfeledve Zürichben címmel egy újságcikk foglalkozott a Burghölzli „3.
osztályos bentlakójának” életével, aki bajuszával ijesztően hasonlított apjára: „Kék felsőruha és
facipő volt rajta, mert a mezőn dolgozott. |...] Szívesen gyakorolna a zongorán, de játéka zavarja a
többi bentlakót, és ő megérti. Nem szeret a földeken dolgozni, de felfogja, hogy a munka jót tesz neki.
Szeretne egyedül aludni, mégis képes belátni, hogy ez nem lehetséges, |...j Megszokta az itteni életet,
csak egyszer volt rohama”.

A haláláról tudósító közleményben, 1965 októberében ez állt a neve alatt: „A korábban elhunyt
Einstein professzor fia” - Mileváról azonban szó sem esik. Betegaktái között találták meg verseinek
gyűjteményét. A címe: Magányos vég-.

Érzem, magányban végzem,

Némán enyészem.
Fába sem véstem, hogy itten éltem.

A vetésem

Elenyészett kósza szélben.

Víz mosta el, mit építettem,

Már nyoma sincsen.

Érzem, magányban végzem,

És a szégyen Viszi létem,

S végül mindent.

11. fejezet
Egy felfedezés anatómiája

Hogyan jutott el Einstein az általános relativitáselmélethez?

„Papa, mitől vagy te olyan híres?” - Az apa gondolkodott néhány pillanatig, aztán így felelt kilencéves
fiá-nak: ,3a egy vak bogár végigmászik egy görbe ágon, nem veszi észre, hogy az ág görbe. Nekem
szerencsém volt, észrevettem azt, amit a bogár nem.” - így magyarázta el Einstein kisebbik fiának az
általános relativitáselmélet lényegét. Ami a bogárnak az ág, az a fizikusnak a téridő: észrevehetetlenül
görbült.

„És hol a papa laboratóriuma?” - Einstein uj-jával a homlokára koppintott és így szólt: „Itt.” -
Kísérleteit a fejében végezte el. Képzeletbeli fénysugáron lovagolt, szupergyors vonatokon utazott,
lifttel a világűrbe suhant, bogarakat terelgetett, rajzokkal és számokkal egy új rendet alkotott.
Képekben tette ezt, melyek agyában filmmé álltak össze. „Egyetlen természettudós sem gondolkodik
képletekben” - jelentette ki kategorikusan.

Jó lenne működése közben bekukucskálni ebbe az agyba? Thomas Harvey patológus tettének
köszönhetően a szerv még ma is létezik. A tartósított szövetdarabkákban az emlékezet nyomai után
kutatni persze körülbelül olyan lenne, mintha Einstein hegedűjét arra kérnénk, hogy szólaltassa meg
Mozart valamelyik szonátáját Einstein előadásában. Mégis vannak tudósok, akik valami hasonlóval
kísérleteznek. Visszamenőleg próbálják kifürkészni Einstein gondolatvilágát. Ehhez útmutatást ad
Einstein rejtélyes szimbólumokkal és egyenletekkel zsúfolt jegyzetfüzete a zürichi időkből, az 1912-
13-as évből - mely köznapi halandók számára megfejthetetlen rejtély. A hozzáértők előtt azonban,
akik a 84 oldalas kéziratot - minden egyes pontra és vesszőre kiterjesztve figyelmüket - alaposan
végigelemezték, lehull a lepel annak a kanyargós útnak egy fontos szakaszáról, mely Einsteint az
általános relativitáselmélethez elvezette.

Minneapolisban két férfi mélyed a mágikus képletek fölé. Mindkettőjük előtt ott fekszik kinyitva a
jegyzetfüzet egy-egy fénymásolata. Az eredetit a jeruzsá-lemi Einstein-archívumban őrzik az örökség
gondozói. A kutatók szinte pillantásra sem méltatják a festői kilátást, amely szobájuk hatalmas
ablakából az egyetem behavazott épületeire nyílik. Bent egy tudományos alkotóműhely meghitt
hangulata uralkodik, két szellemi partner hevesen vitatkozik - akcióban az Einstein-labor. Titokzatos
dolgokról folyik a szó: „metrikus tenzorok”, „általános kovariancia”, „másodlagos levezetések”,
„gamma kappa 1, dx kappa dx 1” - félreértés és zűrzavar, hiúság, csalódás és a győzelem ígérete
bújik meg ezek mögött a szavak mögött.

Amikor Jürgen Renn és Michel Janssen egy-egy tudományos megbeszélésre összejönnek, hol Minnear
polisban, hol Berlinben, Einsteint újra életre keltik. Olyan, mintha a fizika óriása ott lenne velük a
teremben, beszélgetne tanítványaival, akik - tudósként és emberként - meg akarják érteni őt.
Belegondolnak gondolataiba, az ő szavaival szólnak, az ő érvelését követik, kipróbálják trükkjeit,
átlátják fortélyait, és amikor világképének puszta váza a maga egyszerű eleganciájában lelki szemeik
előtt újra megjelenik, akkor néha-néha egyszerűen csak átadják magukat a kockás papírra gondosan
rótt sorok varázslatának.

Finom, szinte vonalszerű, kissé jobbra dőlő kézírását a világ összes írása között is azonnal
felismernék. A kézirat nélkül is elboldogulnának. A 15 évnyi kutatásnak köszönhetően minden egyes
egyenletet képesek akár álmukból felébresztve is felmondani. Az után-gondolás több időt emészt fel,
mint a gondolkodás. Renn, a berlini Max-Planck-Institut tudománytörténeti igazgatója, és Janssen, a
University of Minnesota munkatársa alkotják a kutatócsoport magját (a zürichi jegyzetfüzettel
időközben már nyolc kutató foglalkozik). Kétségbe vonják azokat a legendákat, amelyek Einstein
körül a zsenikultuszt megteremtették.

Kutatásukat annak a szerencsés véletlennek köszönhetik, hogy John Stachel, az Einstein Papers Pro-
ject igazgatója, a hamisítatlan relativitáselmélet-szakértő részt vehetett az Einstein-hagyaték
felmérésében. Stachel avatott szeme az ezernyi lap és füzet között felfedezte a jegyzetfüzet kéziratos
tudományos feljegyzéseit, és felismerte a befejezetlennek látszó munka óriási értékét. Egy
laboratóriumi jegyzőkönyvet tartott a kezében - az Einstein gondolatkísérleteiről szóló feljegyzéseket.

Einstein egyszer maga mondta, hogy az általános relativitáselmélethez mérve a speciális

relativitáselmélet kidolgozása „gyerekjáték” volt. A speciális elmélet nélkül azonban nem juthatott
volna el az általánoshoz. 1905-ös munkájában a tér és az idő abszolút jellegét vette vizsgálat alá.
Relativizálta e fogalmakat azáltal, hogy a fénysebességet tette meg minden (mozgó) dolog mértékének.
Lehetővé tette, hogy a matematikus Minkowski keze alatt a tér és az idő négydimenziós téridővé
olvadjon össze. Fejében Einstein-vonatok száguldottak, és új értelmet adott az egyidejűség
fogalmának. Felismerte, hogy az elektromos és a mágneses mező ugyanannak az éremnek a két oldala.
Fölöslegessé tette az éterfogalmat, mint a fény és az elektromágneses hullámok hordozóját. Felfedezte
a tömeg és az energia lényegi azonosságát, s ezt az B — mc2 képletben foglalta össze.

Ennyi elég egy életre. Ezzel már díszhelyet érdemelt ki a tudomány Olümposzán. Einstein azonban
gyorsan felismerte, hogy még csak félúton jár.

A 20. század elején a speciális relativitáselmélet már a levegőben lógott, előbb vagy utóbb más is
felfedezte volna. Az általános relativitáselmélet felé azonban Einstein magányosan vágott utat. Maga
Planck sem tartott sokat a nagy szellemi kalandról: „Mint öreg barátja, tanácsolom, hagyjon fel ezzel
a próbálkozással. Egyfelől, mert nem fogja tudni végigvinni; másfelől, ha mégis végigvinné, senki
nem fog hinni Önnek.” Einstein reakciója: most az egyszer igazat adott neki.

Addig csupán azt mutatta meg, hogy a relativi-tási elv egyenletes mozgásokra érvényes. Az állandó
sebességgel mozgó vonat utasaira ugyanazok a fizikai törvények érvényesek, mint a vasúti pálya
mellett álló megfigyelőre. Egymáshoz képest lassulnak az órák, rövidülnek a szakaszok. Most tovább
akarta vinni a munkáját, a relativitási elvet szerette volna kiterjeszteni nem egyenletes mozgásokra is
-- amikor a mozdonyvezető fékez vagy gyorsít s ezzel általánosítani az elméletet. Innen ered az
elnevezés is. Szigorúan erre törekedett, ám kudarcot vallott - ez Janssennek, Renn-nek és
kollégáiknak az egyik legmeglepőbb felismerése.

A repülőgépben vagy más járműben a sebesség-növekedés a centrifugális erő által okozott

gyorsulással jár együtt - ezt minden gyerek jól ismeri a játszótérről: ha egy korongot (körhintát)
forgatni kezdünk, minden tárgy, ami nem a korong középpontjában helyezkedik el, lövedékként
gyorsulva a korong széle felé csúszik. Aki a toronyból leugrik a medencébe, a nem egyenletes mozgás
egy köznapi formáját, a szabadesést éli át. Az új elméletnek magában kellett foglalnia a gravitáció
vagy más erő hatása alatt tapasztalható nem egyenletes mozgásokat is.
Einsteinnek temérdek kérdést kellett tisztáznia. Először is a mozgó rendszerek szimmetriáját: ameddig
két jármű egymáshoz képest állandó sebességgel mozog, a viszonyokat matematikai eljárással le lehet
képezni egymásra. Az egyik rendszer mozgásának ismeretében a Lorentz-transzformációk segítségével
kiszár míthatjuk, hogyan járnak a másik rendszerben az órák, hogyan rövidülnek a mérőrudak és
fordítva. El lehet érnünk ugyanezt akkor is, ha a két rendszer gyorsulva közeledik vagy távolodik
egymástól? Másként megfogalmazva: olyan viszonyban állnak-e az egymáshoz képest nem
egyenletesen mozgó vonatkoztatási rendszerek, hogy mindig ugyanazoknak a képleteknek a
segítségével térhetünk át egyikről a másikra és megfordítva? A fizika nyelvén szólva: „kovariánsak-
e” a nem egyenletesen mozgó vonatkoztatási rendszerek? És ha azok lennének: a relativitási elv,
amelyet Einstein Galilei nyomán általánosított, alkalmazható-e a forgómozgásnál tapasztalható
centrifugális erőre is? Mi a helyzet a nehézségi erővel, ami a speciális relativitáselméletben
egyáltalán nem játszik szerepet? Egyáltalán, mi a lényege ennek a különös gyorsító erőnek, a
gravitációnak, amely Newton szerint nem csupán az almát húzza a földre, de az égitesteket is a
pályájukon tartja? Milyen kapcsolatban áll a gravitáció a téridővel, amelyben a tömegek közötti
vonzást megvalósítja? Hogyan függ össze egymással a téridő és az anyag, amely utóbbi az E = m<?
képlet szerint egyben energia is?

Minden válasz újabb kérdéseket szül, minden áttörés újabb akadályokat. Ilyen a tudomány! A fiar tál
kutatók általában azzal foglalkoznak, hogy az előző generáció által újonnan felvetett problémákat
megoldják. Kopernikuszt Kepler követte, Galileit Newton, Faradayt Maxwell. A relativitáselmélet
esetében Einstein volt önmaga elődje és követője. Ügy viselkedett, mint az a maratoni futó, aki a
célba beérve elhatározza, hogy újra végigfutja a távot.

Newton tehetetlenségi törvénye kimondja, hogy egy tárgy mindaddig megtartja mozgási állapotát,
amíg valamilyen erő nem hat rá, és nem kényszeríti másfajta mozgásra. Az autó esetében ezt az erőt a
motor képviseli. A szükséges erő nagysága nyilván függ a tárgy tömegétől. Nagyobb autó esetében
ugyanakkora gyorsulás eléréséhez erősebb, azaz nagyobb teljesítményű motorra van szükség. Newton
törvénye pontosan ezt takarja: „Minél nagyobb egy tárgy tehetetlen tömege, annál nagyobb erő
szükséges ahhoz, hogy egyik helyről a másikra mozgassuk, vagy hogy meghatározott mértékben
felgyorsítsuk.”

A nehézségi erő esetében azonban - mint azt Galilei ejtési kísérleteivel oly kifejezően bemutatta -
furcsa helyzet áll elő: minden test ugyanolyan gyorsan esik, mindegy, milyen nehéz. Egy hídról két
különböző nagyságú kavicsot leejtve mi is elvégezhetjük Galilei kísérletét: mind a két kavics
egyszerre éri el a víz felszínét. Légellenállás hiányában, azaz nagyjából légüres térben a tollpihe is
úgy gyorsul, mint a kő - függetlenül a súlyától. Hogyan lehetséges ez? Hogyan képes ugyanaz az erő
különböző nagyságú tömegeket azonos mértékben gyorsítani? Mi az, ami itt más, mint az autónál,
amely annál nagyobb erőt igényel a gyorsításhoz, minél nehezebb? Einstein színre lépéséig ez volt a
természet egyik legmélyebb titka.

Newton a jelenségre nem talált ugyan magyarázatot, mégis orvosolta a helyzetet, mégpedig a
nehézkedés törvényével. Senki nem tudta megmondani, hogy tulajdonképpen mi ez a titokzatos erő.
Mégis hűségesen aláveti magát a gravitációs törvénynek, amint azt Newton leírta: minél nehezebb egy
tárgy, annál erősebben hat rá, mint neve is elárulja, a nehézségi erő. A test külső erőhatásokkal való
szembenállását jellemző tehetetlen tömeg növekedésével együtt nő. De nemcsak ez igaz: a súlyos és a
tehetetlen tömeg pontosan ugyanakkora. A súlyerő száz százalékig úgy hat a tehetetlenség ellenében,
hogy vákuumban minden test, függetlenül a súlyától, ugyanolyan gyorsulással esik a föld felé. Mondja
Newton.

A Newton halálától számított két évszázadon át különös módon senki sem tudott magyarázatot adni a
súlyos és a tehetetlen tömeg pontos egyezésére. Mivel azonban Newton törvényei oly csodálatos
módon alkalmazhatók voltak, a (hite szerint isteni eredetű) égi mechanikára ugyanúgy, mint az ember
által alkotott mechanikus szerkezetekre, az egybeesést a természet különös véletleneként fogták fel.

Valaki azonban végleg kétségbe vonta ezt a véletlent: Albert Einstein. Ő alapvetően bizalmatlan volt
minden ellenőrizetlen feltevéssel szemben - ez a tudomány legfőbb parancsa. Olyan elmélet
megalkotására törekedett, amely nem csupán leírja, hanem meg is magyarázza a természet jelenségeit.
Hogyan fejtheti ki a Föld a hatását a világűr egy távoli sarkában, hogyan vonzhatja magához a
tárgyakat a súlyos tömegüknek megfelelő erővel, miközben még a Holdat is pályáján tartja? Mi és
hogyan közvetíti ezt a - mechanikai -erőhatást, ha a tárgyak nem érintkeznek egymással? Mit jelent
egyáltalán ebben az összefüggésben az erő fogalma?

Einstein bizalmatlanságát egy további furcsaság is táplálta. Newton gravitációs törvénye magában
foglalt egy olyan effektust, amit nem lehetett összeegyeztetni a speciális relativitáselmélettel: két test
közvetlenül vonzza egymást, időbeli késedelem nélkül. Einstein szerint azonban efféle távolhatás nem
lehetséges. A fénynél gyorsabban semmi, a nehézségi erő sem terjedhet, végképp nem végtelen nagy
sebességgel.

Amikor Einstein az összes nyitott kérdést világosan látta maga előtt, visszavonult képzeletbeli
laboratóriumába. 1905-ös Einstein-vonatában semmilyen fizikai kísérlettel nem tudta eldönteni, hogy
vonata áll vagy száguld. Az elejtett alma függőlegesen esik a padló felé az egyenletesen haladó és az
álló vonatban egyaránt. Az utasok sem érzik a sebességet. Amikor azonban a mozdonyvezető a gázra
lép, s a vonat nekilódul, a mozgásállapot változása közvetlenül érzékelhető: az alma ferdén esik a
padló felé. Az utas is világosan érzi a gyorsulást, a reá ható erő formájában. Ez az erő az üléshez
nyomja őt. Ezek a köznapi körülmények - a mozgásra vonatkozó érzeteink - szolgáltak az általános
relativitáselmélet alapjául.

Einsteinben már 1907-ben felötlött egy gondolat-kísérlet, amely a gyorsítást észrevehetetlenné teszi.
Ezt az ejtési kísérletet, amely a nehézségi erőt a gyorsító erővel összekapcsolta, később „élete
legszerencsésebb gondolatának” nevezte. Einstein drasztikus formában illusztrálta a nehézségi erő
hatását. Egy ház tetejéről lezuhanó megfigyelőt képzelt maga elé. Miközben zuhan, érzékeli-e a
megfigyelő a nehézségi erő hatását? Gondolatkísérleteiben később a megfigyelőt Einstein egy
ablaktalan liftbe zárta, mely a föld felé zuhan. Abban a megfigyelő sem az ellenszelet, sem a zuhanást
nem érzékeli. Amit viszont zuhanó börtönében ugyancsak nem regisztrálhat - következtetett Einstein -,
az a nehézségi erő hatása. Gyorsulást sem érez. Mert ő saját vonatkoztatási rendszerében - a liftben -
lebeg.

,AZ a rendkívül különös tapasztalati tétel, amely szerint ugyanabban a nehézségi erőtérben minden test
ugyanakkora gyorsulással esik, e megfontolások révén mély fizikai tartalmat nyer - így fogalmazott
Einstein a későbbiekben. - Ha ugyanis a megfigyelő valamely testet elenged, az hozzá képest
nyugalomban lesz, vagy egyenletes mozgást végez.”
Amit itt leír, az nem más, mint amit az első űrutazás óta ismerünk: a súlytalanság állapota. Az űrhajós
elengedi a fogkrémes tubusát, s az ott marad a térben, ahol az űrhajós elengedte. A tubusra semmilyen
irányból nem hat külső erő. Viszont, ha az űrhajós ujjával hozzáér, akkor a tubus keresztülrepül az
űrhajón, míg csak valaminek neki nem ütközik. Einstein idejében még nem volt ismert a súlytalanság
állapota. Ö mégis helyes képet alkotott róla. A szabadon eső liftben elengedett tárgyak is lebegnek -
elvben ugyanúgy, ahogy a vákuumban zuhanó toll és kavics. A súlytalanság és a szabadesés során a
nehézségi erő egyformán nulla.

Einstein megfigyelői s minden, velük lebegő tárgy a nehézségi erővel azonos szemmagasságban
található

- itt ugyanazzal a szemléletes megfogalmazással élünk, mint amikor (a speciális relativitáselmélet

értelmezésekor) a napóra képéről, azaz az idővel együtt utazó pillanatról beszéltünk: a fotonok nem
öregszenek. Ennek a gravitáció esetében az a következménye, hogy a szabadon eső megfigyelő nem
érzi azt az „erőt”, ami őt a Föld felé repíti. „Joga van hozzá - mondta Einstein

hogy saját állapotát nyugalmi állapotnak tekintse, környezetét pedig gravitációtól mentesnek tartsa.”
Valaminek lennie kell ott, ami minden testre ugyanúgy hat, függetlenül annak tömegétől, és nem a
tömeggel növekvő mértékben, ahogy Newton gondolta. De mi lehet az?

Elméletét Einstein elvekre építette. A speciális relativitáselmélet esetében ez az elv a relativitási elv
volt, amelyet Galileitől vett át és általánosított, továbbá a fénysebesség állandóságának elve.
„Szerencsés gondolata” révén beleütközött az általános relativitáselmélet egyik elvébe, az
úgynevezett ekvivalencia-elvbe. Ez kimondja, hogy a nehézségi erőnek és a gyorsító erőnek ugyanaz a
hatása, egymással ekvivalensek

- ellentétben Newtonnal, aki azt feltételezte, hogy itt két különböző erőhatásról van szó. Amit Isten
egybekötött, ember ne válassza szét - szólt oda Einstein Newtonnak. A súlyos és a tehetetlen tömeg
azonos egymással, nem két különböző dolog, amelyeknek az értéke csak véletlenül egyezik meg. A
látszólagos véletlen így az elvi azonosság szintjére emelkedett. Einsteinnek újra egy mentőötlet
mutatta meg az utat -egyetlen különbséggel: az ekvivalenciaelv eredeti formájában nem volt végig
fenntartható.

Einstein szellemi örökösei, Renn és Janssen ezen a hátsó ajtón keresztül lopakodtak be a felső
szobába. Az új elv megfogalmazásában elkövetett apró tévedésnek komoly következményei vannak -
mondja Janssen. „Einstein hitte, hogy képes létrehozni egy új gravitációelméletet, s ezzel egy
csapásra a relativitási elvet is általánosítani.” Pontosan ez a próbálkozása fulladt kudarcba. A dolog
ennél jóval bonyolultabb.

„Mivel ösztönösen kitartott intuitív módon felállított, valójában hibás elve mellett, Einstein el tudott
indulni a hosszú úton - mondja Renn. — Bár végül revideálnia kellett, kezdetben komoly
ismeretelméleti értéke volt ennek az elvnek.” Először ugyan rossz szemüveget tett fel, azzal azonban
mégis látott annyira, hogy később észrevegye a jót. Korán felderengett benne, hogy a tehetetlen és a
súlyos tömeg közötti szoros kapcsolatnak ennél többet kell jelentenie. Ösztön és intuíció briliáns
összefonódása avatta őt zsenivé.
Nem csupán az ekvivalenciaelv volt segítségére. John Stachel mutatott rá a zseni egyik, többnyire
figyelmen kívül hagyott gondolatkísérletének fontosságára. Einstein az Ehrenfest-paradoxon néven
ismert jelenséget vette elő, megfigyelőjét egy forgó korong középpontjába helyezte. Mivel a korong
széle a középpontjához képest mozgásban van, a speciális relativitáselmélet szerint a korong peremén
az órák lassabban járnak, mint a korong középpontjában. A Föld egyenlítője mentén az órák valóban
kicsit lassabban járnak, mint az északi pólus közelében. Ez paradox jelenségnek tűnik, hisz az órák
egyképp a Földön találhatók. A korong szélén elhelyezett órák - mint azt mindenki, aki ült már
körhintán, tudja - gyorsító hatásnak is ki vannak téve. Amennyiben, az ekvivalenciaelv szerint, a
gyorsító erő megfeleltethető a nehézségi erőnek, úgy a nehézségi erőnek is lassítania kell az órák
járását. Ez volt az első felismerése az általános relativitáselmélet felé vezető úton: a gravitáció
befolyásolja az időt.

Ebből fontos következtetésre jutott: az óráknak annál gyorsabban kell járniuk, minél távolabb vannak
a középponttól, minél kisebb a rájuk ható nehézségi erő. Ezzel egy kísérleti úton ellenőrizhető
elméleti jóslatot tett: a relatíve könnyű Földről ez a hatás a jóval nehezebb Nap közelében mérhetővé
válik. Hogyan lehetne a földi órák járását a Nap közelében lévőkkel összehasonlítani, hisz ott
egyáltalán nincsenek órák. A kutatók számára az atomok belső rezgései pótolják az órát, e rezgések
szabályos voltát használják ki az atomórák is. A rezgés ütemétől függ az atom által kibocsátott fény
frekvenciája. A frekvencia szabja meg a fény színét a spektrumban. Minél lassúbb a rezgés (az óra),
annál kisebb a frekvencia, a szín annál inkább a vörös felé tolódik. Spektrométerrel az ilyen frekven-
ciaeltolódásokat nagyon pontosan lehet mérni. A nagy tömegű és nagy vonzóerővel rendelkező Napon
az óráknak lassabban kell jármuk, tehát a fénynek jobban el kell tolódnia a vörös felé, mint a Földön.

Jóval azelőtt, hogy az általános relativitáselmélettel elkészült volna, Einstein megjósolt egy másik
fontos effektust: a gravitációs vöröseltolódást. A megjósolt érték kétségkívül olyan csekély volt (öt
százezrednyi), hogy az effektus létezését csak sok évvel Einstein elméleti jóslatát követően tudták
kísérletileg igazolni -és nem is a Napra, hanem a Szíriusz csillag közelében lévő nagyon nehéz
égitestre.

A gravitációnak egy másik hatását is nagyon korán felismerte Einstein. Ezt is a fejében berendezett
laboratóriumban fundálta ki. Gondolatkísérletében egy lyukon keresztül fénysugarat küldött át a
szabadon eső liften, keresztirányban. Ez a fénysugár a lift szemközti falát magasabban éri el, mivel
közben a lift maga is mozog. Mivel a lift mozgása gyorsuló mozgás, miközben a fény az egyik
oldalfaltól a másikhoz elér, ez ehhez szükséges idő töredéke alatt a lift egyre nagyobb távolságot tesz
meg. A liftben ülő megfigyelő ezért úgy látja, hogy a fény görbe vonalú pályán mozog. Ha azonban a
gyorsító erő és a nehézségi erő egymással ekvivalensek, akkor a nehézségi erőnek ugyanígy kell
hatnia a fényre. így az általános relativitáselmélet, jóval azelőtt, hogy végleges formában elkészült
volna, egy további előrejelzésre volt alkalmas: a nagy tömegek eltérítik a fénysugarakat. Amíg a
korrekt egyenletek hiányoztak, a fényelhajlás értékére vonatkozóan Einstein nem tudott konkrét
értékkel szolgálni. Az okot azonban megragadta.

A korong Ehrenfest-paradoxona, a centrifugális erők és a peremen lassabban járó órák révén Einstein
egy további, rendkívül fontos belátásra jutott. A speciális relativitáselmélet szerint az egyenletes
mozgást végző rendszerekben nem csak az órák járnak különbözőképpen, hanem a mérőrudak hossza
is változik. Ennek további konzekvenciái vannak, hiszen ha a mé-rőrúd hossza a mozgás miatt
megrövidül, akkor ez nem egyebet jelent, mint hogy a korong peremére többféle mérőrúd is
ráilleszthető.

Mint azt minden iskolás nagyon hamar megtanulja, az euklideszi geometria törvényei szerint egy kör
kerületének és sugarának hányadosa a pí szám kétszeresével egyenlő. Mivel hosszúságrövidülés csak
a mozgás irányában lép fel, arra merőlegesen nem, az egyik végével a korong középpontjához, másik
végével a korong pereméhez illesztett mérőrúd hossza - a korong sugara - nem változik. Ha azonban a
korong kerülete megváltozik, a sugara viszont nem, akkor az euklideszi geometria érvényét veszti -
mégpedig a gyorsulás, vagy az ekvivalenciaelv szerint, a gravitáció következtében. Ez a következő
fontos felismerés az általános relativitáselmélethez elvezető úton: a gravitáció nem csupán az időt
befolyásolja, a geometriát is megváltoztatja. Éppen a rotáció az, ami Einsteint a legfontosabb
gondolatokhoz elvezette - mondja Janssen.

Einstein abból indult ki, hogy a gravitáció megváltoztatja a (tér)idő struktúráját, és hogy ezek a
változások matematikailag leírhatók, de ebben a leírásban már nem segíthet az euklideszi klasszikus
geometria. Azt is tudta azonban, hogy új elmélete semmiképp sem mondhat ellent a newtoni fizika
kísérletileg ezerszeresen ellenőrzött alaptételeinek, hanem azokat éppenséggel magában kell
foglalnia. Hogyan lehet szavatolni a régi és az új elvek egyidejű érvényességét?

„Einstein csupán valami csodálatos dolgot tett -állítja Jürgen Renn. - Hagyományőrző módon
gondolkodott.” Ahelyett, hogy mint a maga idejében Newton a differenciálegyenleteivel, maga is egy
új rendszert gondolt volna ki, megbízott a rendelkezésére álló fizikai tudás kincsestárában. Elméletét
elvileg ugyanolyan típusú téregyenletekre építette, mint tette azt James Clerk Maxwell az
elektromágnesség elméletének megfogalmazása során. Ahelyett, hogy új formalizmust keresett volna,
szilárd alapra kezdett építkezni, amit mások már megvetettek helyette. Emellett az intuíció és a
szerencse voltak a segítőtársai.

A bizonyított elméletek megbízható keretei Einsteinnek minden körülmények között támaszt adtak.
Ösztönösen abban reménykedett, hogy a gravitáció is leírható téregyenletekkel - az
elektromágnességből már ismert mezőkhöz hasonlókkal. Az ilyen mezők nem gyakorolnak közvetlen
erőhatást. Inkább a tér tulajdonságait változtatják meg oly módon, hogy a tárgyak követik őket - úgy,
mint a vasreszelék egy mágnes „erővonalait”. Einsteinnek végül igaza lett. De oly egyszerűen, ahogy
azt kezdetben talán képzelte, nem lehetett megragadni a problémát.

Hosszú ideig olyan Maxwell-típusú téregyenleteket szeretett volna felállítani ugyanis, amelyek
minden feltételének eleget tesznek. Ám minden próbálkozása zátonyra futott. Ügy tűnt, az alapokban
nem stimmel valami. Lázasan kutatta a hibát gondolatmenetében

- eredmény nélkül. Csak 1912-ben ötlött fel benne a mentő gondolat - megint csak a speciális
relativitáselméletre visszatekintve. Egyáltalán mi a forrása a gravitációnak? - kérdezte önmagát.
Newton válasza: a tömeg által kifejtett nehézségi erő. Einstein E — mc2 képlete szerint a tömeg
energiacsomag. Ennek következményei vannak: a nehézségi erőtér, amely a tömegeket pályájuktól
eltéríti, maga is energiát - és egyben tömeget - tartalmaz. Einstein felismerte, hogy itt olyan
folyamattal van dolga, amit a fizika eddig nem ismert. A mező tartalmazza saját forrását. A nehézségi
erő nehézségi erőt hoz létre, a gravitáció önmagát teremti.
,3izonyos értelemben a mező a saját üstökét ragadja meg” - magyarázza Janssen. A nehézségi erő és a
tömeg kéz a kézben járnak - mint az egymásba fonódó jin és jang. A tömeg szabja meg a gravitációs
mező alakját. Ugyanakkor a gravitációs mező alakja határozza meg a tömeg mozgását.

Einsteinben felderengett, hogy egy ilyen komplex dinamika leírására nem lesznek elegendőek
egyszerű téregyenletek. Ha minden, ami mozog, szakadatlanul minden más mozgást is befolyásol,
akkor bonyolultabb lesz a matematikai leírás. Az a matematika, amit Newton és még a speciális
relativitáselméletben maga Einstein is használt, itt már elégtelennek látszott. A gimnáziumi idők
csodagyermekének most kellett szembesülnie az elrettentő ténnyel: hiányos a matematikai fegyvertára.
Most bosszulta meg magát, hogy az egyetemen nem vette elég komolyan a felsőbb matematikát. Úgy
járt, mint a géplakatos, aki spórolni akart a szerszámokon, aztán emiatt a legfontosabb szerelési
munkát nem tudta elvégezni.

Einstein mégis megint jókor volt jó helyen. A Zürichi Műszaki Főiskola rendes professzori állást
kínált neki. Harmadik zürichi korszaka, s ezzel együtt zürichi jegyzetfüzete is, 1912-ben kezdődött. És
milyen a sors - a matematikai fakultáson egyik kollégáját Gross-mann professzornak hívták. Az a
Marcel Grossman ő, akinek letisztult jegyzetei alapján pótolta Einstein annak idején az ellógott
matematikarelőadásokat, s aki apja révén hozzásegítette őt a szabadalmi hivatali álláshoz.

Einstein visszagondolt azoknak az előadásoknak az anyagára, amelyeket egyetemistaként elhanyagolt.

A matematikusfejedelemről, Carl Friedrich Gaussról is esett szó egykor, aki sutba dobta Eukíeidész
párhuzamossági axiómáját, és felfedezte a görbült felületek geometriáját. Egy pillantás a földgömbre,
s máris érzékelhetjük a különbséget: sík felületen a négyzetnek mind a négy csúcsa derékszög. Két
pont között az egyenes a legrövidebb összeköttetés. A négyzet szemközti élei párhuzamosan futnak.
Egy gömbön, amilyen a Föld is, mások a viszonyok. A hosszúsági és a szélességi körök megfelelő
darabjai nem párhuzamosak egymással, az általuk alkotott szögek nem derékszögek. A görbület miatt
a derékszögnél kisebbek, illetve nagyobbak. A jelenség az egyenlítő közelében a legkevésbé feltűnő,
a sarkok közelében viszont drámai.

Görbült felületen a két pont közötti legrövidebb szakaszt „geodetikus görbének” nevezzük. Ez a
görbülettől függő mértékben hosszabb, mint a két pont közötti direkt összeköttetés, ami a gömb
belsejében haladna - a gömb belseje azonban nem tartozik hozzá ehhez a világhoz, azt nem is a Gauss-
féle geometria írja le. A geodetikusok, mint a legrövidebb összeköttetést biztosító görbék, fontos
szerepet játszanak az általános relativitáselméletben.

Einstein emlékezett, hogy Gauss görbült felületekre alkotta meg új geometriáját. Csakhogy Gauss
rendszere, a józan észnek megfelelően, csupán három dimenziót ismert: a magasságot, a hosszúságot
és a szélességet. Einsteinnek azonban a téridőben négy dimenzióval volt dolga. Ezzel ki is merült
minden tudása, így hát írt barátjának: „Grossmann, segítened kell nekem, különben megbolondulok.” -
És nézzenek oda, a barát tudta a módját, hogyan segítsen. A matematikusok már régóta olyan
kontinensek felfedezésével foglalkoznak, amelyek mindenekelőtt csak a matematikusok saját
univerzumában léteznek. Gauss örökségeként eljátszottak a dimenziókkal, úgy, ahogy azt közönséges
halandó el nem képzelheti. És ez lett most Einstein óriási szerencséje: Grossmann-nak köszönhetően
rátalált a megfelelő matematikai eszközre, mégpedig tökéletesen kidolgozott állapotban.

A 19. század közepén Bernhard Riemann német matematikus tisztán matematikai megfontolásokból
általánosította Gauss rendszerét. Eközben kialakított egy bonyolult számítási eljárást, mely a nem
euklideszi geometriák vonatkozásában háromnál több dimenziót is kezelni tudott. Riemann
geometriája Eukleidészé-hez képest olyan volt, mint a hegyes vidék a síksághoz képest. Éppen a
Riemann-geometria „metrikus tenzo-rára” volt Einsteinnek szüksége.

Hogy mi dolga volt vele, megérthetjük, ha kezünkbe veszünk egy földrajzi atlaszt. A világtérkép a
Föld görbült felszínét síkban ábrázolja. Mindenki tudja, mennyire torzak az arányok egy ilyen
térképen, a kontinensek térképi ábrázolása távolról sem a valóságos arányokat tükrözi. Két pont
tényleges távolságát átszámítási szorzók segítségével kaphatjuk meg, két szorzó létezik az észak-déli,
kettő pedig a keletnyugati irányra. Ezek a szorzók együttesen a metrikus tenzor komponenseit adják. A
térképi távolság valódi távolsággá alakításának módját a „metrikus tér” írja le.

Einsteinnek nyilvánvalóan ennél bonyolultabb feladata volt. Míg az atlasz csupán egy gömb felszínét,
a Föld folyókkal és partvonalakkal szabdalt kétdimenziós felületét ábrázolja egy papírlap sík
felületén, addig Einsteinnek egy négydimenziós, görbült objektumot, a téridőt kellett leképeznie. A
szükséges eszközt Marcel barátja adta a kezébe, s a zürichi naplójegyzet 14. oldalán Einstein
korrektül meg is nevezi a forrást: „Grossmann”. Most tehát újra nekiveselkedhetett a
téregyenleteknek. Csakhogy „Riemann-tenzorral” számolni borzalmasan bonyolult...

Renn, Janssen és kollégáik ezen a ponton döntő felfedezést tettek. Einstein alapvetően másként járt el,
mint azt a világ később hinni szerette volna. Tudományos mítoszának részeként ma is makacsul tartja
magát az a verzió, hogy elméletét kvázi megálmodta, s csupán formális matematikai szépsége miatt
tartotta helyesnek. „Valójában egészen másként viselkedett, nevezetesen jó fizikusként” - mondja
Janssen. Ez annyit jelent, hogy az adatok és törvényszerűségek ismeretében a fizikai valóságra
irányította figyelmét. „Bolondság, hogy erről később Einstein tudni sem akart” - teszi teljessé a képet
Renn.

Tudománytörténeti detektívmunkájukat ők ketten, temperamentumuk szerint, egymástól egészen eltérő

módon végzik. A berlini kutató a madártávlatot, min-neapolisi partnere a békaperspektívát kedveli.
Miközben Renn távolról tekint rájuk, Janssen szinte testi közelségből szemléli az egyenleteket. így
kerülik el, hogy a szimbólumok erdejében szem elől veszítsék az összképet, s eyáltal mindvégig
képesek maradnak Einstein eljárását az egyes munkafázisok ritmusában áttekinteni.

„Bizonyos távolságból válik láthatóvá - mondja Renn hogy Einstein két utat is kipróbált, egyet
matematikai, egyet pedig fizikai stratégia mentén. Ez azt jelenti, hogy nem csupán a matematikai
formalizmust próbálta a valóságra illeszteni. Fizikai alapfeltevésektől is elindult, s kereste az ezekre
ráillő matematikai formalizmust.” - „Közelebbről vizsgálva megmutatkozik - így Janssen hogy a
kétféle stratégiát folyton váltogatta.” Végül azonban a fizika mentette meg őt.

,A matematika az egyetlen módszer, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember önmagát a saját
orránál fogva vezesse” - mondta egyszer Einstein. Majd egy másik alkalommal: >rAz azonban biztos,
hogy életemben még közelítőleg sem kínlódtam ennyit, és igen nagy tisztelet alakult ki bennem a
matematika iránt, míg végre eljutottam odáig, hogy árnyalt részleteiben képes legyek meglátni a tiszta
szépséget.” Küzdelme jól kifejeződik jegyzetfüzetének megjegyzéseiben: „Ki kellene esnie” - áll a
14. oldalon; majd: „túl körülményes” - olvashatjuk a 17.-en.
A számítások vonatkozásában Janssen felhívja a figyelmet egy jelentős lépésre: „Einstein számításai
kettős célt töltöttek be - mondja. - Nem csak a gravitár ció tulajdonságait ragadták meg, hanem a
téridőét is.” Ezzel elhárult egy újabb akadály - még ha nem is az utolsó: ha valaki egy fizikai
tulajdonságot, amilyen a gravitáció, geometriai módon akar leírni, olyan egyenletekre van szüksége,
amelyekben az egyik oldalon fizikai, a másik oldalon geometriai mennyiségek szerepelnek - egyik
oldalon a mérhető valóság, a másikon geometriai formulák.

Janssen olyan ember, aki nem csupán olvasni képes Einstein kézírásos hieroglifáit, mint a zenész a
kottát. 0 gondolatolvasó - a szerző szándékát is felismeri minden egyes lépése mögött. A véleményét
is meg meri mondani nagy elődjének. „Értelmetlenség” - fakad ki, amikor Einstein saját
„előítéleteiről” és „öncsalásairól” beszél. A csodatévő zseni mögött, aki egyedül, csupán önmagára
utalva a legnagyobb tudományos művet vetette papírra, ők ketten az igazi Einsteint keresik.
Janssennek nincs kifogása ellene, ha felfedik bálványa gyengeségeit. „Einstein olykor összekeverte a
matematikát a fizikával” - mondja.

Einstein nem csupán egy új gravitációs elméletet akart létrehozni. Egyidejűleg a speciális
relativitáselméletet is általánosítani akarta. Ehhez az szükséges, hogy az egymáshoz képest gyorsuló
vonatkoztatási rendszerekben elhelyezkedő megfigyelők egymás viszonyairól ugyanazokkal a
képletekkel adhassanak számot. „Mintha az almát és a körtét hasonlítanánk össze” -mondja Janssen.

Jürgen Renn felüti a jegyzetfüzet 19. oldalát. Ott az olvasható Einstein kézírásával, hogy „a síkbeli
ten-zor újbóli átszámolása” - egyike ez annak a néhány sornak, mely közérthető nyelven van írva. ,A
gamma kappa 1, dx kappa dx 1 itt az x-re vonatkozó második levezetés - mondja Janssen aztán
következik még két levezetés y-ra, z-re és t-re vonatkozóan. Ezektől meg kell szabadulnunk, ha a
tenzort a newtoni gravitáció-elméletre mint határesetre alkalmazzuk.” Renn ujja végigsiklik az
egyenleteken. „Itt egészen boldognak tűnik. A számítások végén ezt írja: »az eredmény biztos.
Érvényes azokra a koordinátákra, amelyek eleget tesznek a delta pszí egyenlő nulla egyenletnek.«” A
két tudós elemében van.

„A trükköt bizonyára a matematikai szakiroda-lomból vette - mondja Janssen. - A 20. oldalon tettük a
legizgalmasabb felfedezést. Itt lapul a legfőbb építőelem, a korrekt tenzor, mely lehetővé tette, hogy
az általános relativitáselmélet 1915-ben kiteljesedjen.” Einstein 1913-ban mégsem becsülte meg a
kezében lévő kincset. ,A mai kutatások tükrében ez egy lélegzetelállító eredmény volt” - mondja
Renn. Einsteinnek további két kemény évre volt szüksége, míg ide visszajutott. „Miért dobta félre a
helyes egyenleteket? -csodálkozik Janssen. — Ez a kérdés már 15 éve foglalkoztat bennünket.”

A 22. oldalon újra feltűnik Grossmann neve. Ez azt jelenti, hogy Einstein még mindig tartja magát a
matematikai stratégiához. „Ezzel újra és újra nehézségei támadtak” - mondja Renn. Ám Einstein nem
adta fel. A 24. oldal alján áll be a fordulat. Áttért a fizikai stratégiára. Itt azonban egészen másfajta
problémák vették körbe. A dolog fizikai részével megbirkózott, de semmit nem tudott arról, hogy az

egyenletek kovarianciájának matematikai feltétele teljesül-e. Grossmann-nal közösen mégis publikált

egy cikket Entwurf für eine allgemeine Relativitatstheorie (Egy általános relativitáselmélet terve)
címmel. Nem tudta volna, hogy melléfogott? Vagy egyszerűen nem akarta tudomásul venni?

Itt jön be a képbe egy további dokumentum, amelyet Janssen évek óta vizsgál -- az úgynevezett
Einstein-Besso-kézirat. Ez azokat a számításokat tartalmazza, amelyeket Einstein a barátjával közösen
végzett 1913-ban. A papíron mindkettőjük kézírása felismerhető. Ez az 52 oldal az a hiányzó
láncszem, a hosszú idő óta keresett összefüggés, mely fényt derít Einstein munkamódszerére. A két
barát először kiszámolta, hogy Einstein 1912-ből származó egyenletei helyes értéket adnak-e a
Merkúr perihélium-eltolódására, vagyis végre letudhatják-e azt a borzasztó kis foltot, amely az égi
mechanika newtoni épületét tartósan bepiszkolta. Bonyolult számítás, oldalakat tölt ki. Einstein
elmélete azonban csődöt mondott. A számítások csak a felét adták a csillagászok által újra és újra
ellenőrzött értéknek.

Ez azonban - állítja Renn és Jenssen - e pillanatban nem aggasztotta Einsteint. Olyannyira meg volt
győződve munkájának helyességéről, hogy nem hagyta magát eltéríteni. Másodjára Einstein és Besso
azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy az (akkoriban még hibás) elméiet igaz-e a forgómozgásokra,
például a forgó korongra. A kéziratban szerepel egy meglehetősen hanyag számolás, amelyben
Einstein egyszerűen elveszít néhány mínuszjelet. Annyira meg van azonban győződve a saját igazáról,
hogy még a számítási hibával sem törődik. A következő oldalon elégedetten jegyzi fel: ,stimmel”.

Az Einstein-kutatás sokáig feltételezte, hogy Einstein nem vette észre a hibát, vagy nem adott hitelt
neki. 1998-ban azonban Róbert Schulmann Svájcban áttanulmányozta a kézirat további 14 oldalát, s
az e feltételezésnek az ellenkezőjét támasztotta alá. A feljegyzésekből világosan kitűnik: 1913 végén
Einstein tudta, hogy számításai hibásak. Besso megmondta neki. Egyszerűen száműzte ezt a tényt a
tudatából? Vagy csupán türelmetlenül vágyott művének befejezésére?

Einstein meggyőződésének erejét mutatja elkötelezettsége is elméletének tudományos megerősítése

mellett. Néhány nappal az I. világháború kitörése előtt, 1914 nyarán az ő kezdeményezésére, a
potsdami Erwin Freundlich vezetésével egy expedíció indult Oroszországba. Pontosan azt akarták
tenni a Krím-félszigeten, ami aztán öt évvel később Sir Eddingtonnak sikerült is: napfogyatkozáskor
megmérni a távoli csillagok fényének elhajlását a Nap közelében. Az expedíció azonban háborús
zavargások közé keveredett. Freundlichot és kollégáit, mint ellenséges külföldieket, internálták. Ez
volt Einstein szerencséje: elmélete akkoriban még hibás értéket adott. A korrekt mérési adatok
visszavetették volna a munkában, és tudományos hírnevének sem tettek volna jót.

1914 októberében egy áttekintő cikket tett közzé, melynek címe is mutatja, mennyire bízott az
áttörésben. Már nem „tervről” van szó, a cím így hangzik: Formaié Grundlage dér Allgemeinen
Relativítátstheo-rie (Az általános relativitáselmélet formális megalapozása). A bevezetésben
kijelentette, hogy az elmélet minden mozgást relativizál, az egyenletes mozgást, a gyorsuló mozgást és
a forgómozgást is. „Egyszerű szá-mítassal megállapíthatta volna, hogy ez nem igaz" — állítja Janssen.

1915-ben jött a megrázkódtatás. Először úgy tűnt, minden nyugodt mederben folyik tovább. Nyáron
Einstein Göttingenben mutatta be új művét. A hallgatók közt ott ült Dávid Hilbert is, korának
legnagyobb élő német matematikusa. Einstein barátjának, Heinrich Zanggernak így számolt be a
történtekről: „Göttingenben 6 előadást tartottam, melyek során meg tudtam győzni Hilbertet az
általános relativitáselméletről. El vagyok ragadtatva tőle, csodálatos erővel megáldott, mindenről
önálló véleményt alkotó férfiú.” Akkor még nem tudta, hogy a következő hónapok folyamán Hilbert a
legfőbb ellenlábasává válik. Hilbert a lehető legnagyobb figyelemmel követte végig Einstein
előadásait, s a nagy koponyák küzdelmében végül övé lett a trófea. A matematikus felismerte, hogy
Einstein elmélete hibás - akkor is, ha megalkotója helyesnek véli. „Einstein nagyon bízott magában” -
mondja Janssen.

Einsteinhez vélhetően csak 1915 nyarának végén jutott el a megrázó hír. Válása óta először kereste fel
feleségét és fiait Zürichben, ahol Bessóval is találkozott. A régi, berlini időkből való hűséges barátja
újra emlékeztette őt a forgómozgás problémájára, amit már két évvel korábban felvetett - és ezzel
mentőövet nyújtott. „Ügy gondoljuk - mondja Renn hogy Einstein végre ellenőrizte korábbi, hibás
számítását. Megdöbbenve állapította meg, hogy egyenletei nem működnek.” Szeptember 30-án értesíti
Freundlichot, az Oroszországból boldogon visszatért csillagászt „elméletének egy nyilvánvaló
ellentmondásáról”.

„Vagy numerikus hiba van az egyenletekben, vagy elvileg hibásan alkalmazom őket - vallotta be. -
Nem hiszem, hogy magam képes lennék megtalálni a hibát.

[...) Sokkal inkább arra kell hagyatkoznom, hogy egy romlatlan társelme talál rá.” Minden hiába?
Nyolc év kitartó munka mehet a kukába? A bajok betetőzéseként - mint Einstein arról időközben
értesült - ez a társelme Göttingenben az utolsó pillanatban megpróbálta elragadni tőle az elméletét. A
matematikus egyszer tréfásan kijelentette, hogy a fizika túlságosan bonyolult ahhoz, hogy azt a
fizikusokra hagyhassák. Ez a tréfa most véresen komolyra fordult.

őrületesen tevékeny hetek következtek, megszállott napok és éjszakák, lázas töprengéssel teltek az
órák, a percek, hol kétségbeesést, hol csendes optimizmust hoztak. Gigászok harca - az I. világháború
kellős közepén. Einstein, a védő, Hilbert, a támadó ellenében. Göttingen, a matematika fellegvára,
Berlin, a fizika fővárosa ellenében. A két ellenfél mindeközben levelezett egymással - barátian,
tapintatosan, tartózkodón, de támadásra készen. Tudja, közölte Einstein joviálisán Hilberttel, hogy
„hajszálat talált a levesben”. Rövidesen ,axiomatikus megoldást fogok adni a problémára” - írta
Hilbert Einsteinnek. Einstein megőrizte udvariasságát: „A levelében említett célzások a legnar gyobb
várakozással töltenek el.”

Mi történhetett 1915. szeptember vége és november eleje között, miközben Einstein vendégelőadóként
a hollandiai Leidenben is eltöltött két hetet? Hogyan jutott el a megoldáshoz? Melyik fonalat vette fel
elméletének dzsungelében, amely által vezettetve végül meglátta a fényt, egymásra talált a matematika
és a fizika? A szokásos verzió szerint Einstein a fizikától újra a matematikához tért vissza. Ez
kézenfekvőnek látszik, hisz szemléletmódját folyton váltogatta. Jürgen Renn és Michel Janssen mégis
úgy vélekedik, hogy Einstein megtévesztette a publikumot - és önmagát is. Elvakíthatta a népszerűség.
A tiszta matematikával nem juthatunk-e könnyebben célhoz, mint a tisztátalan, a valóságos dolgokkal
foglalatoskodó fizika révén? Kétségtelen, a zseni jelzőt sokkal inkább szokás azokra ragasztani, akik
az univerzum távoli dobbanásait a tudományok királynőjének sztetoszkópjával hallgatják le.

De miért akart volna Einstein a matematika embereként tündökölni? Korábbi gondatlanságát akarta
tudat alatt kompenzálni? Új hitvallása, a matematikai elegancia és a kozmikus harmónia együttese még
sok felfedezéshez segítette őt a későbbiekben. „Emellett károsan is hatott a modern fizikára - teszi
hozzá Janssen. - Az emberek máig úgy vélik, hogy nem rossz stratégia ez, hiszen Einstein is így
alkotta meg elméletét.”

Valójában Einstein mindig is hű volt a fizika eredményeihez. Soha nem tért le arról az ösvényről,
amelyről tudta, hogy teljesíti a fizika követelményeit. Ügymond a háttérből ösztökélték őt régi
ismerősei, a matematikai módszerekkel megalkotott, de 1913-ban félredobott egyenletei. Most meg
kellett tudnia, mennyit érnek. A fordított úton, így Renn, nem lett volna semmi esélye.

Arnold Sommerfeld fizikushoz írt levelében Einstein megemlítette „végzetes tévedését”, mely hibát
okozott a gravitációs mező definíciójában. Janssen képes megmutatni, hogy ennek az ügyetlenségnek a
helyesbítése azonnal, szinte automatikusan a helyes egyenletekhez vezet. „0 azonban nemcsak
egyszerűen a csomót akarta átvágni, meg kellett oldania a problémát.”

Csütörtökön, 1915. november 4-én Einstein kiállt a Porosz Tudományos Akadémia tagjai elé, és tőle
szokatlan nyíltsággal kijelentette, hogy teljes mértékben elveszítette bizalmát az általa felállított
téregyenletekben. „így jutottam vissza az általános kovariancia követelményéhez, melyet Grossmann
barátommal közösen három évvel ezelőtt kidolgoztam, s akkor nehéz szívvel elvetettem.”

Az ősz hajú uraknak bemutatta új téregyenleteit. Alig volt valaki, aki bármit is kezdeni volt képes
velük. Ah, ez az Einstein, tán ugyanazt meséli be nekünk újra? Előadását általános morajjal
nyugtázták. Fogalma sem volt senkinek, mit vitt végbe a szónok az utóbbi néhány hétben. Aligha fogta
fel bárki is, hogy bár óriási előrelépés történt, a cél még arrébb van. És hogy Einstein azért állt oly
elhamarkodottan elébük, mert már a tarkóján érezte üldözőjének leheletét.

Einstein tisztában volt helyzetével, ezért haladéktalanul újra munkához látott. Egy hét múlva
megismétlődött az akadémiai színjáték. Megint új téregyenletekkel állt elő, de továbbra sem a
véglegesekkel. A rákövetkező csütörtökön, december 18-án újra az egybegyűlt professzorok előtt
beszélt. Most egy meglepetéssel is szolgált. Elméletét fontos tesztnek vetette alá, új egyenletei alapján
kiszámolta a Merkúr perihélium-eltolódását.

Az eredmény láttán szíve vadul dübörögni kezdett. Mintha csak az égiek az ő képleteit követték volna.
A számított érték pontosan megfelelt a csillagászok utóbbi száz év során egyre pontosított méréseinek.
Lélekszakadva írt Bessónak: „Megvan a peri-hélium-mozgás kvantitatív magyarázata. A gravitáció
szerepe az anyag felépítésében. Csodálkozni fogsz.”

„Néhány napig fékezhetetlen, örömteli izgalom vett erőt rajtam” - vallotta meg barátjának, Paul
Ehren-festnek. Még néhány apró javítást kellett elvégeznie, s azzal a végleges egyenletek birtokába
jutott. Ugyanazon a napon azonban, amikor a perihélium-számítást bemutatta, megdöbbentő levelet
kapott Hilberttől. A matematikus olyan egyenleteket állított fel, amelyek elképesztően hasonlítottak az
övéire. Szombaton, november 20-án nyújtotta be Hilbert a munkáját a Göt-tingeni Tudományos
Társaságnak, Die Grundlagen dér Physik (A fizika alapjai) címmel. Einstein újabb simításokat
végzett egyenletein. 1915. november 15-én, egy csütörtöki napon, egy hónapon belül immár
negyedszer mutatta be akadémikustársainak átdolgozott elméletét - mégis volt egy óriási különbség:
amit az urak akkor megismerhettek, azok az általános relativitáselmélet máig érvényes téregyenletei
voltak.

Ezzel Einstein tudományos munkájának csúcsára jutott, és másodszor is győzedelmeskedett Newton

felett. Mihelyt nagy sebességekről és erős gravitációs terekről van szó, az ő matematikai
fegyvertárának eredményei nagyobb összhangban vannak a tényekkel, mint a brité. És ezt - sok kolléga
szemében hallatlan aktussal - gyakorlatilag mérési eredmények ismerete nélkül vezette le. A
klasszikus fizika megszokott módszerével ellentétben elméletét nem a tapasztalatokra alapozta. Ezért
látta azt a fizikusok többsége spekulatív matematikai játszadozásnak.

Mégis pontosan ezen az úton haladva sikerült Einsteinnek meghódítania az óriások országát. Királyi
esküvőt ült a fizika és a matematika. Gravitáció és geometria: a világszínpad részévé vált, miként a
tér és az idő, de nem Newton elképzelése szerinti színpaddá, mely független a darabtól, mit rajta
előadnak. Később, egyszer egy riporter azt kérte Einsteintől, foglalná össze tömören elméletének
lényegét. Einstein ezt mondta: „Korábban azt hittük, hogy ha a világegyetemből minden anyag eltűnne,
akkor is megmaradna a tér és az idő; a relativitáselmélet szerint az anyaggal a tér és az idő is eltűnik.”

A tér nem egy üres tartály, amelyben Isten tetszőleges módon elhelyezhet dolgokat. A történések
meghatározzák a színpadot, és fordítva, a színpad a történéseket. Az anyag és az energia hatása és
mozgása feszíti ki a téridőt. Nélkülük nem lenne tér, és nem lenne idő. És világ sem?

Mivel az univerzum a benne megvalósuló mozgások összessége, egyszeri, alternatíva nélküli jelenség.
Ezzel Einstein a nehézségi erőt, a világegyetem jelenségei közül a legmisztikusabbat, egyszerűen
megszűntette. Nincsen olyan „erő” - ahogy az Newton óta a fizikusok képzelték amellyel két test,
tömegük révén egymásra hatna. A gravitáció nem más, mint a téridő görbülete. A téridőt a tömeg
görbíti meg, az szabja meg a gravitációs mező alakját. Ezzel egyidejűleg a gravitációs mező szabja
meg a tömeg téridőbeli mozgásának mikéntjét.

A tömeg, azaz az energia összecsomósodása tehát megváltoztatja a téridő geometriáját. Minden test
geodetikus görbe mentén mozog. Bármilyen görbült cs tekervényes is a téridő, a testek mindig a
legrövidebb úton haladnak, amíg külső erő nem hat rájuk - például a rakétahajtómű nem kezdi
gyorsítani őket, vagy a Föld felszíne meg nem akadályozza további szabadesésüket. Egyedül a téridő
struktúrája szabja meg a mozgás irányát, semmi egyéb.

A négydimenziós tér geodetikusai az általános relativitáselmélet varázsösvényei. Legkönnyebben

egydi-menzióban érthetjük meg őket. Tegyük fel, hogy egy negyedik emeleti lakás ablakából a hátsó
udvarban golyózó gyerekeket figyeljük. Az udvar talaja egyenetlen, kiemelkedésekkel, gödröcskékkel
tarkított. Ez azonban nem látszik őrhelyünkről. Fentről úgy tűnik, mintha a golyókat egy
megmagyarázhatatlan erő hol vonzaná, hol taszítaná.

Newton is valahogy így látta a világot. Vak volt, mint az a bogár, amelyről Einstein a fiának, Eduard-
nak mesélt, vak a további dimenziókra. Csak Einstein tette a bogarat látóvá. Lement az udvarra és
felismerte a valódi viszonyokat. A golyókat a talaj egyenetlenségei térítik el. Pályájukért a görbült
felszín geometriája a felelős.

Semmiféle, szokásos értelemben vett erő nem hat itt - akkor sem, ha Newton szellemében mind a mai
napig vonzóerőről beszélünk. Nem valamiféle erő tart bennünket a talajon. A téridő szerkezete
kényszerít bennünket a Föld középpontja felé mutató pályára, s ezen a pályán való haladásunkat csak
a talaj akadályozza meg. Ez azt is megmagyarázza, miért nem játszik semmiféle szerepet a testek
tömege, miért esik minden test, ahogy Galilei felismerte, ugyanazzal a sebességgel a Föld középpontja
felé. A görbület mindenki számára ugyanaz.

A súlytalanság állapotával tehetjük nyilvánvalóvá az összefüggést. Amikor az űrhajós elhagyja a Föld

körül keringő űrállomást, bármilyen kicsi is a tömege az űrállomáséhoz képest, együtt repül vele a
közös geodetikus görbén. Gyökeresen más a helyzet, ha valóban erő hat a testre, például valamilyen
hajtómű révén. Ekkor az energia gyorsulást okoz, a test elhagyja addigi pályáját, a geodetikus görbét.
Amíg hat az erő, a test nem geodetikus görbén halad. Amint a hajtás megszűnik, a test újra a téridő
előírásának megfelelő geodetikus pályára áll.

A különbség minden esetben megfigyelhető: a hajtómű által okozott gyorsítást érezni lehet. Amit vi-

szont nem érzünk, és itt mutatkozik meg az eredeti ekvivalenciaelv gyengesége, az a szabadesés
gyorsulása. Aki leesik a tetőről, az geodetikus görbén mozog, ellentétben az íróasztalánál ülő
Einsteinnel. Az ülő érzi a különbséget - a hátsó felén.

Ez megmagyarázza az idő lényegére vonatkozó drár mai következtetéseket is. Minél jobban letér egy
test saját geodetikusáról, annál kisebb az a térrész, amelyet saját téridejében legyőzhet - az
ikerparadoxon esetében így járt az útra kelő Tim, az otthon maradó Tömhöz viszonyítva. Ezzel több
ideje maradt. Ez azt jelenti, hogy a gravitációs térben az órák lassabban járnak - pontosan úgy, ahogy
Einstein feltételezte.

Szörnyű gondolat - sokkal messzebbre ható következményekkel, mint az első relativitáselméleti

munka: az anyag képes befolyásolni az időt, szélsőséges esetben akár meg is állíthatja. Egyszerre
csak végiggondolha-tóvá válik a világ fejlődése. Ez az alapköve a konkrét formában először 1947-
ben megfogalmazott ősrobbanáselméletnek. Az ősrobbanás-elmélet szerint a tér és az idő a
világegyetemmel együtt keletkezett.

És Hilbert? Tőle távol álltak az efféle természet-tudományos megfontolások. A Die Grundlagen dér
Physik mégis megjelent 1916 márciusában, ugyanazokkal az egyenletekkel, amelyeket Einstein
november 25-én bemutatott. Mivel a matematikus a publikációt 5 nappal Einstein beszámolója előtt
benyújtotta az akadémiának, tulajdonképpen Hilbertet illette a babérkoszorú. Egyes kutatók később
valóban azt hitték, hogy Einstein kopírozta Hilbertet. A vádlott természetesen másként látta a dolgot.
Barátjának Zanggernak úgy ecsetelte a szituációt, ahogy azt Göttingenből is előadta neki: „Csak
egyetlen kolléga értette meg valójában és igyekezett azt ügyesen nosztrifikálni” - azaz:

átvenni és úgy megváltoztatni, hogy azt saját munkaként lehessen eladni. És Einsteinnek igaza volt.

Mert Hilbert sem volt angyal. 1997-ben Jürgen Renn, John Stachel és kollégájuk, Leó Corry végre
fényt derített a dologra. Megtalálták Hilbert cikkének kefelevonatát. Abból kétségbevonhatatlanul
kiderült, hogy Hilbert a helyes egyenleteket utólag, 1915 decemberében csatolta a cikkhez. Nem
Einstein másolt, a konkurens javított utólag. Hilbert kissé átlátszó módon kért bocsánatot Einsteintől,
mondván, nem emlékezett a göttingeni előadására.

Mégis a sértett mutatott nagyvonalúságot. „Objektíve sajnálatos - írta vissza -, ha két derék legénynek
nem okoz kölcsönös örömöt, amikor ebből a csúf világból megragadnak valamit.”

De még mindig nem tartunk a történet végénél. 1916 márciusában Einstein megjelentetett egy áttekintő
cikket, melyben újra a hibás egyenletek szerepeltek. „Még mindig nem tanulta meg a leckét - mondja
Janssen. - Továbbra is azt hitte, hogy az általános kovariancia ugyanaz, mint az általános relativitás.”
Einstein grandiózus gravitációelmélctet alkotott, ehhez nem fér kétség. 1917-től erre fektette le a
modern kozmológia alapjait. Ezzel meghódította az egyik csúcsot, amelyről kezdettől fogva
álmodozhatott. Valóban általánosan kovariáns egyenleteket talált. Azt a célt azonban, amely felé tíz
évvel ezelőtt elindult, továbbra sem érte el. Nem sikerült minden mozgást relativizálnia. Amit nem
tudott megoldani, az a forgómozgás problémája.

Newton az abszolút teret egy vödör víz segítségével szemléltette (s egyben tagadta az általános
relativitást) - egy olyan kísérlettel, amit a konyhában bárki elvégezhet. Amíg a vödör a padlón áll, a
vödör is, a víz is nyugalomban van. Függesszük fel a vödröt egy kötélre és kezdjük el forgatni. A víz
kezdetben nyugalomban van, felszíne sík. Ha azonban a vödröt tovább forgatjuk, akkor a víz
mozgásba lendül, míg végül a vödörrel pontosan együtt forog. Felszíne deformálódik, a vödör pereme
felé haladva a vízszint magassága egyre nő. Amikor a vödröt megállítjuk, a víz nemcsak hogy tovább
forog, a felszín a vödör széle felé emelkedő, görbült formáját is megtartja egy ideig.

Newton érvelésének érdekessége a következő: a második és a negyedik állapotban, tehát röviddel a

forgás megkezdése után, illetve közvetlenül a vödör forgásának megszüntetése után a vödör és a víz
egymáshoz képest mozgásban vannak. Kívülről nézve először a vödör mozog a vízhez viszonyítva,
másodszor a víz a vödörhöz viszonyítva. A víz felszíne azonban az első esetben sík, a másodikban
görbült. A különbség azt bizonyítja, így Newton, hogy a vízfelszín alakjáért nem a relatív mozgás a
felelős. Különben a két esetben azonos lenne a víz felületének alakja. A különbség inkább az abszolút
forgásból eredeztethető, tehát az abszolút térhez viszonyított forgásból.

Látszólag banális kísérlet. Értelmezésén mégis fizikusok generációi rágódtak. Ernst Mach bécsi
fizikus a 19. század végén különös megoldással állt elő: nem a vödör és a víz relatív mozgásáról van
itt szó, hanem mindkettőjük forgásáról az univerzum többi részéhez képest. Einstein téregyenletei is
ezt a felfogást látszanak megerősíteni. A hiba azonban változatlanul ugyanaz: összekeveri a
kovariancia - ténylegesen teljesülő - matematikai tulajdonságát a relativitás fizikai fogalmával, ami
viszont nem igaz.

Einstein az 1915 utáni években minden lehetőt elkövetett annak érdekében, hogy úrrá legyen a
rotációs problémán. „Végül bedobta a törölközőt” - mondja Janssen. A vödör fala és a benne lévő víz
nem képes olyan szabadon mozogni, ahogy azt a gravitáció előírja. Itt kényszererők hatnak, a vödröt
egyben tartó erők és a vizet a vödörben tartó erők. Nem végeznek szabad mozgást, tehát letérnek
geodetikus görbéikről.

Az Einstein szabadalmi hivatali irodájának ablaka előtt, a tetőről lefelé zuhanó megfigyelő nem
állíthatja, hogy ő van nyugalomban, Einstein és az egész Föld pedig mozog egy nehézségi erőtérben.
Az állandó sebességgel mozgó vonattal ellentétben a két, egymáshoz képest gyorsuló mozgást végző
rendszerben elhelyezkedő megfigyelő nem vehető egy kalap alá, helyzetük nem szimmetrikus.
Egyszerűen szólva: az egyik ül, a másik zuhan.

„Ebben az értelemben a víz mozgása Newton vödrében abszolút” - mondja Janssen. A brit kései
pontozásos győzelme — bár azzal a megszorítással, hogy az abszolút tér nincsen nyugalomban, hanem
önmagát folytonosan változtató, dinamikus egységet alkot. Janssen ennek ellenére kijelenti: „Az
általános relativitáselméletnek nincs joga a nevére.” Figyelmet érdemlő mondat - különös tekintettel
mindazokra a félreértésekre és bonyodalmakra, amelyekre ez az elnevezés utólag vezetett. „Az
elmélet egyes ellenzői ugyanis, akik Einstein relativitáselméletét később támadták, fizikai
szempontból helyesen érveltek - mondja a holland. - Ezt Einstein barátai is tudták. De hallgattak, mert
ezek az érvek antiszemita német ncmzctiszocia-listáktól származtak.”

Einstein 1920-ban írt egy cikket a brit Natúré folyóirat számára, amely azonban soha nem jelent meg.
Ebben azt fejtegette, hogy a szituáció a speciális relativitáselméletéhez hasonló, amelyben ő egy
kalap alá vette az elektromos és a mágneses teret. Ahogy Maxwell és Faraday szerint egy mágnes az
őt körülvevő térnek meghatározott jelleget kölcsönöz, úgy határozzák meg az égitestek a tér jellegét. A
tehetetlenség és a gravitáció éppenséggel nem azonosak, csupán ugyanannak az éremnek két oldalát
alkotják, a „súlyos-tehetetlen térét". Hogy melyik összetevő írja le aktuálisan egy test mozgását, az a
megfigyelő mozgásállapotától függ.

Ugyanebben a cikkben Einstein figyelemre méltó beismerést tett: „Emiatt 1905-ben azon a nézeten
voltam, hogy éterről a fizikában egyáltalán nem lenne szabad beszélni. Ez a döntés azonban
túlságosan radikális.” - És a cikk végén így fogalmaz: „Azt mondhatjuk tehát, hogy az általános
relativitáselméletben az éter újra föltámadt - mert végső soron a tér és az éter fogalma egymásba
folyik.”

Más öltözetben az éterfogalom érvényesült most újra, amelyet akkoriban még ismeretlenként, a
tapasztalt fizikusok keserű ellenállása dacára éppen ő negligált. Ha a téridő görbülhet, azaz az anyag
sajátosságait mutathatja fel, akkor mi az a nagy különbség, amiről Einstein beszélt? Meredek feltevés
ellenfelei részéről, akik valójában soha nem gondoltak bele komolyan a téridő-geometria
koncepciójába, és 1919 után összecsődültek, hogy közösen szálljanak szembe Einsteinnel. Nem
minden vak bogár szeretne megtanulni látni.

12. fejezet

A lambda él

Einstein, „az univerzum főmérnöke”

Úton vagyunk a csillagok felé, fel a magasba, egy olyan fcrfi oldalán, aki jól kiismeri magát a köznapi
emberek elől elzárt világban. Mégis - mondja ő - szemünk és távcsöveink, antennáink és
űrállomásaink révén otthonosan fogjuk érezni magunkat. Einstein sokszor pillanthatott fölfelé, amikor
a világegyetem távoli sarkát fürkészte.

Meredeken vezet az út felfelé. Az egyik kanyar mögött árnyékszerű tömbök és kupolák tűnnek fel
hirtelen. „Fényszórót lekapcsolni - mondja a férfi. - Minden mesterséges fény zavarja a munkánkat.”
A világ hirtelen sötétbe burkolódzik. Csillagok szinte érintés-közeiben és messze túl a szemhatáron.
Milliárdnyi csillag milliárdnyi galaxisba tömörülve - ez a világ-egyetem, a semmi grandiózus
tagadása. Valahol, az egyik foltban, amit Tejútnak neveznek, s a Tejút ezernyi napja közül az egyik
körül keringő bolygón John Beckman, a csillagászat professzora, nagy elődje, Albert Einstein
nyomdokán haladva a világ végét és az idő kezdetét fürkészi. Az alfát és az ómegát, amelyek a téridő
és a gravitáció téregyenleteiben egyesülnek.

„Minél távolabbra nézünk a világegyetemben, annál mélyebben látunk bele a múltba” - mondja a
professzor, miközben elfoglalja munkahelyét az Observa-torio dél Teidében, Európa legmagasabban
fekvő csillagászati megfigyelő állomásán, a Kanári-szigeteken, Te-nerifén. Kupolák, házak,
konténerek, vakító fehérség nappal, selymes szürkeség éjszaka. A fakó fényben a megdermedt láva
közepén úgy fest a környék, mint az első emberi település a Holdon vagy a Marson. A horizonton
sötéten emelkedik a Teide 3770 méter magas vulkáni kúpja, Spanyolország legmagasabb hegye.

Beckman fényévekről beszél, szédítő fényévmilliárdokról, s teszi ezt úgy, mintha csak egy tucat
tojásról vagy hét méter szövetről lenne szó. Alighogy elhelyezkedik fűtött konténerében, ennek az
ötvenes évei végén járó, Spanyolországban dolgozó britnek máris száguldani kezdenek a gondolatai.
A modern kozmológia kezdeteiről beszél, Einstein örökségéről, jóslatokról és megerősítésükről,
ösztönről és tévedésről, továbbá a csillagászatról, ahogy azt ma ő és kollégái művelik. Illik rájuk „az
univerzum főmérnöke” kifejezés, ahogy egy levélíró nevezte el egyszer Einsteint, mint saját
szakmájának prófétáját.

Az első szavak egyike, amit a kis John kimondott, a távcső volt. Az égbolt szabad szemmel is látható
csillagait négyéves kora óta figyeli. Tízévesen már jól tájékozódott az égbolton, 15 éves korában
pedig úgy „olvasta” azt, mint más egy várostérképet. Fizikus hallgatóként mégis szinte magára maradt
álmai hivatásár val: csillagász szeretett volna lenni, mint Kopernikusz, Kepler, Eddington és
Preundlich.

„A II. világháború után szinte senki sem törődött az égbolt titkaival” - meséli Beckman. Teljes
fizikusgenerációk fordultak el a csillagászattól - és az áltar lános relativitáselmélettől. Az óriások
országa többé már nem tartozott a kedvelt kutatási területek köze. Mindenki a törpéket, a szubatomi
területet, az anyag építőköveit akarta tanulmányozni. Az egyre nagyobb és drágább gyorsítókkal
kvarkokra, kvantumokra vadásztak, bomlástermékeket mértek, részecskeröppályá-kat követtek
nyomon, és hagyták a csillagokat ott, ahol vannak.

így történt meg, hogy Einstein már nem élvezhette elméleti vetésének legszebb gyümölcseit.
Mindannak, ami manapság a kedélyeket a távoli világűrből leginkább izgatja és Beckman munkás
hétköznapjait is meghatározza, a fekete lyukaknak, a barna törpéknek, a sötét energiának és a sötét
anyagnak, csak jóval Einstein halála után értettük meg a valódi jelentőségét. S azt, hogy mindez az ő
felismerésein alapul.

1916-ban Európa az I. világháborúba süllyedt. Berlin komoly ellátási zavarókkal küzdött. A

tudomány takaréklángon üzemelt. Számos kutató kikerült a frontra. Egy valaki azonban teljes erővel
dolgozott tovább. Általános relativitáselméleti munkáján épp csak megszáradt a tinta, Einstein máris
szinte egymaga megalkotta azt a kutatási területet, amit ma kozmológiának nevezünk. A John Beckman
által „pokolian nehéznek” nevezett téregyenletekkel zsonglőrködött. Ezek lényegében
megoldhatatlanok. Egy anekdota szerint Sir Arthur Eddington angol csillagász, arra a kérdésre, hogy
valóban csak három ember képes megérteni ezt az elméletet, így reagált: „És ki lenne a harmadik?” A
téregyenletek valamit mégis lehetővé tettek, olyasvalamit, ami Einstein előtt nem sikerült:
segítségükkel meg lehetett határozni a világ egészének geometriai alakját.

Az első látványos alkalmazás azonban nem Einstein nevéhez fűződik, hanem - Einstein meglepetésére

- egy frontkatonának, Kari Schwarzschild csillagásznak, a Potsdami Csillagvizsgáló igazgatójának a

nevéhez, aki a háború kezdete óta mint önkéntes tiszt az orosz fronton szolgált, és a tüzérségi
lövedékek pályáját számította ki. Amint eljutott hozzá Einstein előadásának híre, amelyet 1915-ben
tartott a Porosz Tudományos Akadémián, rögtön belevetette magát a munkába, egyfajta
ujjgyakorlatképpen alkalmazta az új képleteket egy egyszerű csillagászati feladatra: milyen lenne
egyetlen tömegpont gravitációs tere az egyébként üres térben? Másként megfogalmazva: ha csupán
egyetlen égitest lenne az univerzumban, hogyan hatna a téridőre önmaga, más tömegek közreműködése
nélkül?

Einstein szerint ilyesmi egyáltalán nem fordulhat elő. Ő még sokáig az osztrák fizikus és filozófus,
Ernst Mach felfogását követte. E felfogás szerint a gravitáció nem egyetlen testben lakozik, nem úgy.
ahogy a vonzóerő egy mágnesdarabkában. Sokkal inkább csupán a testek kölcsönhatásának
eredménye, vagy általánosan megfogalmazva: a kozmoszban fellelhető valamennyi anyag
kölcsönhatásának következménye. Einstein az összefüggést később Mach-elvnck nevezte. A névadó
nem érte meg az univerzumról alkotott kép eztán bekövetkező radikális változásait. Egy nappal 78.
születésnapja után Mach az öröklétbe távozott.

Ugyanebben az évben Kari Schwarzschild is meghalt a háborúban - gyógyíthatatlan bőrbetegségben.

Előtte azonban még kiérdemelt egy díszhelyet a tudomány templomában. Einstein egyenleteit szinte
játszadozásképp alkalmazta arra a hipotetikus kérdésre, hogy miként viselkedik a gravitáció egy
égitest belsejében (nem pedig annak környezetében). Számításai bizarr eredményt adtak: az égitest
középpontjától meghatározott távolságban a képletek határértékbe ütköznek. A tömeg és az energia
annyira összesűrűsödik, hogy a téridő a lehető legkisebb térfogatra húzódik össze, önmagába zárul,
meg a fény sem tud kilépni belőle. A ma Sehwarzschild-sugárnak nevezett horizonton túl minden, még
az idő is a semmibe hull. Amit a csillagász leírt, azt ma, évtizedek múltán „fekete lyukként” ismerjük
- és közvetett módon meg is figyelték.

Hasonló megfontolásokat tett már a 18. század végén Pierre Simon de Laplace francia matematikus és
filozófus is: ahhoz, hogy egy tárgy valamely égitest erőteréből eltávozhasson, át kell lépnie a szökési
sebességet. Ámde mi történne, ha az égitest egy kis térfogatban akkora tömeget egyesítene, hogy a
szökési sebesség a fénysebességet is meghaladná? „Az univerzum legnagyobb testei láthatatlanok
lehetnek számunkra”

- következtetett Laplace. így hát ő volt az első, aki először gondolt a fekete lyukakra. Schwarzschild
számításai szerint a Nap akkor lenne fekete lyuk, ha teljes tömege három kilométer átmérőjű gömbben
koncentrálódna, a Föld pedig akkor, ha nem lenne nagyobb tíz centiméternél. Hogy ez a számítás nem
marad örökre tisztán matematikai spekuláció, hanem a mérhető valóságot fogja tükrözni, sem
Schwarzschild, sem Einstein nem érhette meg.

Értesülve a csillagász eredményeiről, Einstein igencsak elcsodálkozott azon, hogy egyenletei az

egyébként üres univerzum egyetlen égitestére is alkalmazhatók. )TA tehetetlenség, éppen az én
elméletem szerint, végső soron tömegek közötti kölcsönhatás - írta döbbenten a keleti fronton
állomásozó kollégának. -Tréfásan így is fogalmazhatnánk: ha a világegyetemből minden eltűnne,
Newton szerint a Galilei-fcle tehetetlenségi tér maradna vissza, az én felfogásom szerint ellenben
semmi.”

Mégis be kellett látnia, hogy képletei valami ilyesmit megengednek: egy teljesen magára hagyott
égitestet, mely saját téridejét feszíti ki, és ezáltal saját realitását alkotja. Mégis mi ez? Univerzum az
univerzumban? Az ördög teremtménye, aki ellopta Istentől a teremtés titkát?

Einstein kezdetben tartotta magát a Mach-elvhez, és egy statikus, változatlan univerzumot feltételezett.
Modelljének stabilizálása érdekében merész lépést tett, mely első ránézésre gyengének tűnik ugyan,
ma már azonban úgy tekintünk rá, mint Einstein hihetetlen alkotóerejének újabb megnyilatkozására.
„Megint elrontottam valamit a gravitációelméletben - írta barátjának és kollégájának, Paul
Ehrenfestnek 1917. február 4-én. - Végül még a bolondokházába kerülök.”

Négy nap múlva a fáradhatatlan tudós már bemutatta az akadémián „az általános relativitáselmélethez
kapcsolódó kozmológiai vizsgálatait” - ekkor írta le először tisztán matematikai-geometriai formában
az univerzum egészét. Eközben tette meg azt a lépést, amit később „legnagyobb szamárságának”
nevezett: nevezetesen bevezette a lambdartagot. Ez a kozmológiai állandó a gravitáció ellensúlya,
egyfajta univerzális ellenerő, amely megóvja a kozmoszt az összeomlástól. A lambda valami olyasmi,
ami - Goethe után szabadon

- a világot széttartja.

Einstein természetesen tisztában volt vele, hogy elméletét itt olyan trükkel szilárdította meg, amelynek
semmiféle ismert fizikai tényállás nem felel meg. A kollégák zúgolódtak. „Ha ezt az egészet el kell
hinnem -írta Einsteinnek de Sitter, a leideni csillagvizsgáló igazgatója akkor az Ön elmélete
számomra sokat veszít klasszikus szépségéből.” Einstein mégis megalkudott a gyengeségekkel, mert
csak így volt képes megállni a lábán az egész univerzumot átfogó elmélete. Úgy fedezett fel új
kontinenseket, hogy először hidat vert, majd miután átkelt a hídon, nyugodtan végignézte annak
összeomlását. Az igazsághoz vezető úton, mint minden jó teoretikusnak, neki is a spekuláció volt a
szövetségese, ami aztán utólag, a megismerés fényében már homályba vész.

Einstein meggyőződése jelentős következményekkel járt a világegyetemről alkotott képünk

vonatkozásában: az általános relativitáselmélet talaján, a lamb-da-tag segítségével állította fel
Einstein a véges, mégis határtalan univerzum elvben ma is érvényes modelljét a négydimenziós
téridőben. Az Einsteinhez és Beck-manhoz hasonló fizikusok képesek eligazodni ezek között a
matematikai képietekkel adott „zárt, kváziszfé-rikus, hipereukiideszi világmodellek” között, akárcsak
a zenészek a többszólamú művek kottájában. Ha valakinek nincs ilyen fegyverzete, jobb, ha úgymond
egy sebességgel visszakapcsol, először a síkban és a térben, a két- és a háromdimenziós világban
vizsgálódik.

Véges, de határtalan geometriai alakzatra Einstein egy gömböt hozott fel példának, melynek felületén
egy rovar sétára indul. Bármilyen hosszú ideig araszoljon is a rovar, soha nem ütközik korlátba,
annak ellenére, hogy csak egy véges felület áll rendelkezésére. Ha elég nagy a gömb, a rovar még
síknak is gondolhatja - az emberek is sokáig lapos korongnak képzelték a Földet. Az ő tapasztalati
tartományukban valóban sík is volt. Mivel azonban a rovar csak két dimenziót ismer, s ő maga is
kétdimenziós, akár egy kivágott képregényfigura, semmiképpen sem észlelheti a harmadik dimenziót,
amelyben az ő világa gömbfelületté görbül. Ezt egyszerűen nem képes elképzelni. A háromdimenziós
lény, mint az ember, fel tudja fogni, hogy a környező világ valójában gömb alakú. Akkor támad
gondunk, ha a négydimenziós téridőt akarjuk magunk elé képzelni.
Einstein megfontolásainak szemszögéből fontos körülmény, hogy a kétdimenziós gömbfelület - és
ennek általánosításaként az univerzum háromdimenziós tere - nem rendelkezik középponttal. Elvben
minden pont egyenértékű, egyik sem kitüntetett a többihez képest. A gömbnek van ugyan középpontja,
de ez nem jöhet szóba a bogár univerzumának középpontjaként. A gömb középpontja nem a
gömbfelületen fekszik, tehát nem tartozik hozzá a kétdimenziós világhoz. Az egyik pólustól a másikig
vezető legrövidebb szakasz nem a tengely, hanem az a geodetikus, amely a két pont között egy félkört
ír le. Ezt az elképzelést vitte át Einstein - tisztán formális úton - egy olyan három-dimenziós térre,
amelynek nincs sem középpontja, sem határa.

Ebben a világban az útjára indított fénysugár nem vész el a végtelenség nirvánájában. Téridőbeli útja
során valamikor visszatér kiindulási pontjába - ahogy a bogár is a gömbön előbb-utóbb keresztezni
fogja saját korábbi útvonalát. Még az elképzelhető legnagyobb tá-. volságból, azaz a legtávolabbi
múltból, rég elhamvadt galaxisokból is eljut egyszer a fénysugár a földi megfigyelő távcsövébe. A
csillagászok, mint Jolm Beckman, felderítőműszereikkel ma szinte a világ végéig, azaz az idő
kezdetéig, az ősrobbanásig ellátnak. Zseniális csínyével Einstein kihúzta a végtelen tér problémájának
méregfogát. Újabb nagyszerű tett volt ez, mely érthetővé teszi, miért nevezik Einsteint az olyan
emberek, mint Beckman, a modern kozmológia megteremtőjének.

Ezzel Einstein begyújtotta relativitáselméletének harmadik fokozatát. Az elsőben, 1905-ben a teret és

az időt téridővé olvasztotta össze. A másodikban, 1915-ben a téridőből geometriai alakzatot formált,
melynek alakját a tömegek szabják meg és fordítva, a téridő szabja meg a tömegek pályáját. És végül.
1917-ben, az anyag cs a téridő együttesének struktúrát adott. Ezzel a további, viharos fejlődés útját
egyengette.

Hangos közbekiáltással újra figyelmet kért Hollandiából Willem de Sitter. Kimutatta, hogy nem
Einsteiné az egyedüli lehetséges modell. Ám, újabb bosszúság gyanánt, a holland világegyeteme üres
volt, így ellentmondott a Mach-elvnek, mely szerint téridő és anyag egymástól elválaszthatatlan
fogalmak. De Sitter számításai szerint a téridő görbületének meghatározár sához csupán a lambda-
tagra van szükség. „A lambda-tag az én négydimenziós világom - fejtegette csendes kárörömmel -,
nem a világanyag.”

A csillagász mindenekelőtt annak a feltételezésnek üzent hadat, amely a világot gépiesen

kvázistacioná-riusnak, azaz kozmikus léptékben mozdulatlannak tekintette. „A világról csak
pillanatfelvételünk van, és abból, hogy a fotográfián nem látunk nagy változásokat, még nem szabad
arra következtetnünk, hogy minden örökre olyan is marad, amilyennek azt a felvétel pillanatában
látjuk.” Ezzel egy központi gondolatot fogalmazott meg, amely számos jelenkori csillagász munkáját
döntően meghatározza: a világegyetem változó. Megvan a maga története, vélhetőleg volt kezdete, sőt
lesz vége is. A kozmikus történelem kinyomozása egyre jobb teleszkópok segítségével - ez áll
napjaink csillagászati kutatásainak középpontjában.

Einstein hevesen ellentmondott kollégájának és figyelmeztette: „A meggyőződés jó hajtóerő, de rossz

bíró”. De Sitter azonnal visszaírt: „Meggyőződésünk különbözőségének az a nyitja, hogy Ön egy
meghatározott dologban hisz, míg én szkeptikus vagyok.” 1918-ban Einsteinnek be kellett látnia, hogy
de Sitter eredménye valóban a Mach-elv egy ellenpéldája. Az univerzum nem szükségképpen van
nyugalomban, és a világegyetemben a tömegek hatása nélkül is számolni lehet a gravitációval.
Beismerését azonban Einstein soha nem hozta nyilvánosságra.
A kozmológia húszas évekbeli fejlődéséhez egy másik tragikus sorsú kutató is hozzájárult. Akárcsak
Schwarzschild és de Sitter, az orosz matematikus, Alexander Priedmann sem respektálta a Mach-
elvet Einstein kozmológiai egyenleteinek vonatkozásában, és nem statikus univerzummal számolt. Ezt
a tehetséges embert 1925-ben, csupán 37 évesen vitte el a tífusz. Hátrahagyott azonban - tisztán
elméleti számításokra támaszkodva - egy olyan modellt, amely a csillagászoknak, köztük Beckmannak
ma is munkát ad. Einstein képleteivel Friedmann egy olyan univerzumot írt le, amely folyamatosan
tágul. Előrejelzése 1929-ben látványosan beigazolódott: öt évvel korábban felfedezték az első,
galaxist - mármint a Tejúton kívül. Most Edwin P. Hubble amerikai csillagász megállapította, hogy a
galaxisok távolodnak a Tejúttól - annál gyorsabban, minél távolabb vannak tőle. Az univerzum
valóban tágul.

Einstein, aki Friedman következtetését még elutasította, 1930-ban meglátogatta Hubble-t

Kaliforniában, és a tények végül meggyőzték őt. 1932-ben, egykori ellenlábasával, de Sitterrel
közösen megjelentetett egy cikket, amelyben a lambdát nullával egyenlőnek vette. Ezzel olyan
világegyetem-modellt mutattak be, melyet lényegében ma is érvényesnek tartunk. Einstein örült, hogy
„legnagyobb szamárságától” megszabadult, s egyenletei ismét régi szépségükben, megújult
tartalommal sugároznak.

Az univerzum tágulását nem robbanásként kell elképzelni, melynek következtében a repeszek a

rendelkezésre álló térben a detonáció középpontjától távolodnak. Sokkal inkább egy általános, tehát a
világ-egyetemet magát érintő tágulásnak felel ez meg. A tér együtt tágul a benne lévő tömegekkel. Ez
nem egy robbanás, itt nem létezik középpont. A táguló univerzum, bárhonnan is vizsgáljuk, ugyanúgy
fest: minden galar xis távolodik, ráadásul a megfigyelőtől távolodva egyre nagyobb sebességgel,
függetlenül a megfigyelő tartózkodási helyétől.

Könnyebben képet alkothatunk a tágulásról, ha megint visszalépünk két dimenzióba, és egy olyan
léggömböt képzelünk magunk elé, amelyre kis pettyek vannak felragasztva. Ahogy a ballonba egyre
több levegő kerül, nő a felszíne, a pettyek azonos mértékben távolodnak egymástól. Két pötty
távolsága nő, mégpedig távolságukkal arányos mértékben. Akármelyik pontból nézünk is körül,
mindenütt ugyanaz a kép tár rul elénk. A pöttyök mérete azonban nem változik - a galaxisok nem
tágulnak.

Einstein már jó ideje az Egyesült Államokban élt, amikor ott egy bizonyos George Gamow nevű orosz
emigráns, a tragikus sorsú Alexander Priedrnann egykori tanítványa 1942-től egy gigantikus
ősrobbanáselméletet - Big Bang - hozott létre. Eszerint az elmélet szerint az univerzum nem létezett
mindig, meghatározott kora van, ami mai ismereteink szerint 14 milliárd év. Ez a gondolat nem is volt
teljesen új. Hasonló elgondolással állt elő 1931-ben Georges Lemaitre belga matematikus és teológus
a Natúré c. folyóirat hasábjain: „A világegyetem kezdetét egyetlen atom formájában képzelhetjük el,
melynek atomsúlya megfelel a világegyetem össztömegének.” Gamow elmélete szerint a tér és az idő
az ősrobbanással jött létre - egy szingularitásból, amit Einstein hosszú időn át fizikai képtelenségnek
tartott. Az univerzum életvonalában ezzel valami olyasmit fedezhetünk fel, ami Newton abszolút
idejéhez hasonlít: a kozmikus időt, melyet az ősrobbanás pillanatától számítva fényévekben
mérhetünk.

Az ötvenes évek végéig az általános relativitáselmélet szinte feledésbe merült. Mivel gyakorlatilag
nem volt lehetőség a kísérleti ellenőrzésre, fél évszázadon keresztül úgyszólván Csipkerózsika-
álomban élt. Tán ha féltucatnyi fizikus foglalkozott vele komolyan. Köztük nem kisebb név, mint J.
Róbert Oppenheimer, Einstein kollégája a princetoni Institute fór Advanced Studyban, a .Alanhattan-
terv”, az atombomba előállításának vezetője. Oppenheimer 1939-ben döntő javaslattal állt elő.
Számításai szerint a fekete lyukaknak (1967-ben nevezték így őket először) valóságos viszonyok
között létezniük kell. Akkor jönnek létre, amikor egy óriáscsillag, miután kiégett, saját nehézségi ereje
következtében összeomlik.

A fiatal brit matematikus, Roger Pcnrose 1960-ban új és lényegesen egyszerűbb számolási eljárást
dolgozott ki az Einstein-egyenletekre. Az új eljárással lehetővé vált az égi jelenségek szupernehéz
szingula-ritásainak módszeres kutatása. Ennek a kutatásnak kiemelkedő alakja Stephen Hawking, a
high-tech tolószékhez kötött fizikus, aki egy számítógép segítségével kommunikál a külvilággal.
Hawking kiszámolta cgye-bek között, hogyan olvad egybe két, egymáshoz közeli fekete lyuk. Az idő
rövid története című könyve, melyben leírta a kozmológia bizarr elméleteit, és tovább álmodta
Einstein álmait, a legnagyobb tudományos bestsellerré vált.

Ám nem azok a csillagászok tesznek a legtöbbet a haladásért, akik íróasztal mellett dolgoznak. „Az
ötvenes évek óta - mondja Beckman - nem az elmélet, hanem a teelmológia a csillagászat legfőbb
hajtóereje.” Az egyre újabb módszerek, mint a rádió-, röntgen- cs infravörös-csillagászat révén egyre
távolabbra tekinthetünk a világegyetemben - s ezzel az időben is. „Korábban csak egy hangot tudtunk
lejátszani a zongorán, ma már a teljes klaviatúra a rendelkezésünkre áll ” A legtávolabbra
visszatekintő felvételt, mely az univerzum több mint 13 milliárd évvel ezelőtti állapotát mutatja,
nemrégiben készítették el a Hubble-űrteleszkóp segítségével.

Az ilyen látványos eredmények dacára - folytatja Beckman - a csillagászat fejlődése, jobban, mint
valaha, a földi megfigyeléseken alapszik. Az Observato-rio dél Teide egyik kupolájában áll az ő
másfél méteres, infravörös tükrös távcsöve. Jóval a tonnányi műszer tartóprofiljai, kábelei, tömlői,
mérőműszerei felett gombnyomásra nyílik a kupola, s feltárul az éjfekete égbolt. A teleszkóp
automatikusan mozgásba lendül, felveszi előre beprogramozott mérési pozícióját.

Ezzel a készülékkel Beckman nem csupán a csillagok születését látja - „ami hozzávetőleg ugyanolyan
bonyolult, mint egy ember megszületése” az ősrobbanás nyomait is fürkészi. A méregdrága gyorsító
berendezések alternatívájaként ma az égbolt „a kisemberek laboratóriuma”. Röviddel a Big Bang
után, egy „ősi tűzgolyóban” alakultak ki az első kémiai elemek, többek között a teljes hidrogénkészlet,
a hélium nagy része és nyomokban a lítium. Beckman és kollégái a hidrogén és a hélium arányából
következtettek a korai univerzum anyagsűrűségére. Számításaik meglepő értéket adtak: az ismert
anyag csupán 5 százaléka annak az össztömegnek, amely egy einsteini értelemben zárt világegyetem
létezéséhez szükséges. Hol rejtőzik a maradék 95 százalék?

A professzor ezután elmeséli, hogyan kelt új életre Einstein lambdája. Körülbelül a hatvanas évek
közepétől ez a tag újra és újra felütötte fejét az elméleti munkákban. Végül két amerikai fizikus 1995-
ös publikációjában tisztán és világosan így fogalmazott: „A lambda-tag először Einstein félresikerült
próbálkozásában tűnt fel, amikor az általános relativitást összhangba akarta hozni a Mach-elwel.
Most a lambda saját látványos visszatérését ünnepelheti.”

A „kozmikus háttérsugárzás”, az ősrobbanás gyenge visszhangja minden irányból érzékelhető. Az erre

vonatkozó mérésekből a csillagászok le tudták vezetni a hiányzó tömeg egy részét - nagyjából 23
százalékát - mint „sötét anyagot”. A maradék 73 százalékot egy spekulatív erőtér számlájára írják,
amelyet „sötét energiának” neveztek el. Hogy ez valójában micsoda, csak találgatni lehet. Többek
között „kvintesszencia-ként”, „ötödik szubsztanciaként” beszélnek róla, amely mint egyfajta éter tölti
ki a világmindenséget. Mindenesetre ugyanúgy funkcionál, mint a lambda, meghatározott távolságban
tartja, vagyis eltaszítja egymástól a galaxisokat. Nem is rossz teljesítmény a „legnagyobb
szamárságtól”: Einstein intuitív felfedezése a világegyetemnek majd a háromnegyedét írja le.

A szupernóvamérések egy típusa 1998-ban újabb szenzációs felfedezést hozott: a világmindenség nem
egyszerűen csak tágul, mint azt Edwin Hubble 1929-ben megállapította, hanem gyorsulva tágul. E
széles körben elfogadott elképzelés szerint „gyorsuló univerzumban” élünk. Ezzel a címmel jelent
meg 2000-ben egy könyv, melynek tárgymutatója plasztikusan érzékelteti Einstein jelentőségét
napjainkban: míg az ő neve hússzor fordul elő, a második leggyakoribb előfordulás (szám szerint tíz)
bizonyos Alexander Vilenkiné, a harmadik helyen pedig Hubble áll (nyolc előfordulással).

A gyorsulás, azaz a sebességnövekedés miatt kétségessé vált az is, hogy a kozmológiai állandók
valóban állandók, mint azt Einstein statikus univerzuma feltételezi, vagy maguk is változnak. A dolog
még nincs eldöntve. Sok szakember meglepetésére a legújabb, összesen 42 szupernóvára kiterjedő
mérések eredménye mégis inkább a változatlan állandókat valószínűsíti.

Ilyen mérési adatokhoz a kozmológusok a csillagászok segítségével juthatnak hozzá. „A

távolságmérés -állítja Beckman - minden további asztrofizikai levezetés kulcsa.” Ez okból keresnek a
csillagászok úgynevezett „standard gyertyákat”. Segítségükkel - meghatár rozott csillagok jól definiált
távolsága alapján - minden más távolságot úgynevezett távolságlétrával derítenek ki. Azon az elven
járnak el, mint a földmérők. Eddig elsősorban a cefeidák szolgáltak afféle égi mértékként

- ezek pulzáló változócsillagok, és a világegyetemben mindenütt fellelhetők.

,3a mélyebbre akarunk tekinteni az univerzumban, erősebb standard gyertyákra van szükségünk” -
mondja Beckman. Az egyik la típusú szupernóvát véve standard gyertyának, sikerült megmérni nagyon
messzi galaxisok távolságának és sebességének arányát, és ebből következtettek az univerzum
gyorsulására. Beck-mán csoportja jelenleg egy új standard gyertya után kutat, nevezetesen „a
csillagközi gáz ionizált tartományainak közös populációját vizsgálják, egy újonnan születő társulást,
melyet fényes csillagok vesznek körül”.

Halkan zümmögnek a számítógépek. Vibrál a neonfény. Kint fénylő csillagok haladnak pályájukon.
Ezen a fekete égbolton indulnak sétára John Beckman gondolatai. így kezdődött a természettudomány.
Az emberek felnéztek az égboltra, és megpróbálták leolvasni róla a természet törvényeit. A
kozmológiában kétféle idő létezik - az Einstein előtti idő és a vele kezdődő idő.

trA relativitáselmélet él - mondja John Beckman, már újra az autóban, mely az Observatorio dél
Teidét elhagyva, a szűk úton lefele halad. A fénytelen éjszakában a vulkanikus környék alakzatai
kísérteiként vonulnak el mellettünk. - Ám, hogy a valóságot írja-e le, az inkább hit. mintsem
bizonyítékok kérdése.”
13. fejezet Amikor reng a téridő

Nagyító alatt a relativitáselmélet

A gépteremben Einstein várakozik. Nagykabátban, fején kalappal, bal keze a zsebében, jobbjával
könyvet szorít magához. Meglehetősen ismert kép, valamikor 1920 körül készült Berlinben,
körülvágták és kartonra kasírozták. A Mesternek jelen kellett lennie, amikor a nagy pillanat elérkezik:
az általános relativitáselmélet közvetlen bizonyítást nyerhet, ha sikerül kimutatni a gravitációs
hullámokat.

Einstein már 1916-ban hihetetlen dolgot állított: kizárólag a mezőegyenleteire támaszkodva

kijelentette, hogy létezniük kell gravitációs hullámoknak. A tömegek és gravitációs tereik hirtelen és
nagymértékű változásai - mint pl. egy csillag összeroppanása - megrengetik a téridőt. Azt azonban
hozzáfűzte: a hatás feltehetően olyan kicsi, hogy valószínűleg soha nem lesz észlelhető. Azóta
álmodoznak a tudósok a kozmikus rengésekről.

Ruthe közelében, Hannovertől mintegy 20 kilométerrel déli irányban most valósággá válhat az álom.
A GEO 600 bevetésre kész. Ha Peter Aufmuth, a Max Planck Társaság Albert Einstein Intézetének
munkatársa a gyümölcsfák és gabonatáblák közötti nyílegye-

nes úton a kísérleti állomáshoz közeledik - még ha csak lépésben vezet is jötte nem marad
észrevétlen. Ugyanis mindaz, amit a brit-német közös projekt keretében a fizikus és munkatársai az
utóbbi tíz évben itt felépítettek, az a földkerekség legérzékenyebb rezgésérzékelő eszköze.

A gépteremben a kísérleti fizika úttörőinél szokár sós konténerirodai romantika uralkodik. Mintegy tíz
munkahely, lapos képernyők, mindenütt számoszlopok, grafikonok, cédulákon képletek, az
étkezőasztalon italos dobozok, gyorsmenük üres tálcái, gyűrött tegnapi újság, a falon tudományos
poszterek.

„Az általános relativitás elmélete egyetlen mondatban összefoglalható - magyarázza Aufmuth, és már
mondja is: - A gravitáció nem erő, hanem a tér sajátsága.'’ Ebben az értelemben a gravitációs
hullámok nem egyebek, mint „véges sebességű zavarok a téridőben” - kis rengések, amelyek a
lökéshullámokhoz hasonlóan fénysebességgel terjednek. Ám hatásuk kalandosan parányi, jókora
vakmerőség kell ahhoz, hogy valaki meg akarja mérni.

Bő 30 évre volt szükségük a kutatóknak ahhoz, hogy az első prototípusoktól (a München melletti Gar-
chingban és a skóciai Glasgow-ban) idáig eljussanak. Ők bizonyítani akarják a gravitációs hullámok
létezését, egyúttal eloszlatva a mérhetőséggel kapcsolatos einsteini kételyeket. Ámde minden
előrelépés újabb problémákat szül. Ugyanis a mérőműszerek érzékenységének növelésével a
berendezések egyre több zajt regisztrálnak.

,bennünket minden zavar - mondja Aufmuth. -Nemcsak a sarkon elhaladó gépkocsi, hanem még a
felettünk átvonuló felhők is.” — Megismétli: „Bennünket minden zavar.” FYappáns mottó egy
kutatási programhoz... Hogy mennyire komolyan gondolja a fentieket, a gravitációs detektornál
alkalmazott megoldásai mutatják. Ügy emlegeti a detektort, mint apa a túlérzé-keny gyermekét, aki
minden köhintéstől halálra rémül. „Első alkalommal épp csak összeállítottuk, máris vadul kilengett.”
Igen ám, de nem a várva várt kozmikus jel volt a kilengés oka, hanem csupán egy közönséges
földrengés - a programban részt vevő 70 kutató számára ez azonnal nyilvánvaló volt.

„Egy 7,2 erősségű földrengést detektáltunk - eleveníti fel Aufmuth az eseményeket de a földrengés
nem itt, a közelünkben történt, hanem Vanuatun.” A Csendes-óceánon, a Föld túlsó oldalán. Azután
Aufmuth magyarázatba kezd az általános relativitáselmélet alapegyenletének csodálatos
egyszerűségéről - valóban egyszerű, legalábbis első pillantásra: G = KT. „Azonban ha jobban
szemügyre vesszük, a látszólag egyszerű képlet mögött tíz csatolt nemlineáris másodfokú
differenciálegyenlet bújik meg, és egyik sem törhető fel, ki kell cseleznünk őket. - Majd folytatja: -
Csak ekkor érzékelhető, hogy mégis milyen merev a téridő. Benne a Föld csak egy aprócska torzulást
hoz létre, mindössze milliárdodnyi eltérést mutat az általános struktúrától. Ezért óriási tömegekre és
nagyon gyors eseményekre van szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán mérhető legyen valami.”

Egyértelmű számokkal teszi érthetővé, mit is jelent az előző kijelentés: a mérhető gravitációs
hullámok forrásaként csakis hatalmas kozmikus folyamatok jöhetnek számításba, mint például óriás
szupernóvák vagy szupernehéz fekete lyukak ütközése, ám a téridőre még ezek is csak nevetségesen
kis hatást képesek gyakorolni. Egy ilyen hullám áthaladásakor a Nap és a Föld közötti távolság is -
mintegy 150 millió kilométer

mindössze akkora mértékben rándul össze, amekkora egy hidrogénatom átmérője. Földi méretekben ez
nem egyebet jelent, mint azt, hogy az egy kilométer hosszú mérőszakasz összehúzódása az atommag
átmérőjének az ezredrészével egyenlő. Nos, a hannoverieknek még egy kilométeres mérőrúd sem áll
rendelkezésükre.

A GEO 600 két, egyenként 600 méter hosszú szakaszból áll a Föld felszínén. Külsőre a műszer két,
rezgésmentesen felfüggesztett, finomított nemesacélból készült, egymásra merőlegesen elhelyezett
cső. Benne extrém erős vákuum van. A téridő rezgései a műszer két „karját iránytól függően
különböző, hajmeresztőén kis mértékben húzzák össze, ill. nyújtják meg, így a két hosszúság
különbsége elárulhatja a gravitációs hullám jelenlétét - persze csak abban a szerencsés esetben, ha az
egyéb zavaró jelek, „zajok”, kellő mértekben kiszűrhetők. A készülék még a távoli Északi-tenger
hullámverését is regisztrálja: „Szinte halljuk, ahogy a hullámok a parthoz verődnek” - mondja
Aufmuth.

A berendezés működésének elvi alapjai azonosak azzal a zseniális „interferométerével”, amivel az

amerikai Michelson és Morley 1887-ben igazolta a fénysebesség állandóságát, mintegy előrevetítve
az cterelmé-let végét. Egyszerűen összefoglalva: a félig áteresztő tükör a ráeső fénynyalábot két, az
egymásra merőleges karokban továbbhaladó nyalábra osztja. A karok végén található tükrök
visszaverik a fényt a kiindulási pontba. Ott a két karból érkező fényhullámok inter-ferálnak. A
hannoveriek a „jelet” úgy állították be, hogy „destruktív interferencia” révén a fényhullámok éppen
teljesen kioltsák egymást. A két kar közötti legkisebb eltérés is azonnal érzékelhető, az interferáló
sugarak fényessége megváltozik. Az interferenciakép egy fekete-fehér monitoron közvetlenül látható.
Az ötvenes évek tévékészülékeire emlékeztető fekete-fehér monitor a kísérlet varázsszemeként trónol
a sok modern színes képernyő között.

A jel a „központban” jön létre, egyszerű, földbe betonozott kockában, ahol az interferométer karjai
találkoznak. Amikor Péter Aufmuth védőszemüvegben és steril lábzsákban belép a ^szentélyébe”, alig
tudja visszafogni a lelkesedését. „Nagy csoda, hogy az összeszerelés után a berendezés azonnal
működött.” Köröskörül csavarhúzók és huzalok, forrasztópákák és dobozkákban elektronikus
alkatrészek hevernek.

„Mindenben jobbnak kell lennünk a rendelkezésre álló technikánál” - mondja, és lábujjhegyen oson át
annak a detektornak a folyosóján, amelyik éppen megkezdte a tesztüzemet. A legkisebb porszem is
megzavarhatja őérzékenységét. A pontossággal szemben támasztott extrém követelmények miatt itt
működik a világ legjobb speciális lézere. Szigorúan monokromatikus, nagymértékben stabilizált
nyalábot bocsát az újonnan kifejlesztett szintetikus kvarcüvegből készült nyalábosztóra, ami az osztott
nyaláb felét az északi, felét a keleti csőbe továbbítja. A csövek végén levő „zárótükrök” cs a
nyalábosztó felfüggesztése hármas ingával történt. Egyedül ezzel a megoldással érhető el a külső
zavaró rezgések százmilliószoros csillapítása. Minden speciális kivitelezésű, minden saját készítésű:
a lengésszigetelés, az optikai rezonátorok, a teljesítményerősítők, a jelfokozók, a sokszoros
zajcsillapítás, és minden a lehető legfinomabban össze van hangolva.

Olyan emberekre van itt szükség, mint Peter Aufmuth, aki fizikusi tudással, tudományos tapasztalattal
és rendkívüli kézügyességgel rendelkezik - továbbá kellő kitartással és akaraterővel is, amikor a
Kutatási Minisztérium hirtelenjében lefaragja a költségvetésüket. Ezek az emberek ragaszkodnak az
álmaikhoz, mindent saját kezűleg szereltek össze, és mindezt mindösszesen hétmillió euróból. Ez vicc,
nevetségesen kevés ahhoz a 300 millió dollárhoz képest, amit az USA két hasonló, „Ligo” néven futó
projektre költött. Ott az antennakarok 4 kilométer hosszúak, ami a gravitációs hullámokkal szembeni
érzékenységüket csaknem a tízszeresére növeli. „Olyanok vagyunk, mint Dávid és Góliát - mondja
Aufmuth. - Az amerikaiak előnyét érzékenyebb technikával dolgozzuk le.”

Ilyen hatalmas ráfordítás egy elmélet igazolására? „Nem egy elmélet - mondja a fizikus -, hanem az
elmélet, a Világegyetemünk elmélete. Ha ténylegesen észlelnénk a téridő rengéseit itt a Földön, akkor
az volna az einsteini egyenletek legközvetlenebb alátámasztása.” Az 1919. évi napfogyatkozás
adatainak nyilvánosságra hozatalát követően Einstein példátlan diadalt aratott csupán azáltal, hogy a
megjósolt fényelhajlást az adar tok egyértelműen igazolták. „Egyszer megkérdezték tőle, mi lett volna,
ha Sir Eddington nem bizonyította volna a fényelhajlást a napfogyatkozás megfigyelésével. » Akkor
nagyon sajnáltam volna a Jóistent. De az elmélet helyes.«”

Mindazonáltal korántsem lehet még tudni, hogy örökérvényű-e, vagy egy szép napon Newton tömeg-
vonzási törvényének sorsára jut. Hiszen már az angol elmélete is olyan közel járt a megtapasztalható
valósághoz, hogy a parányi kis eltéréseket - mint a Merkúr perihéliumának nagyon kis eltolódása -
hosszú ideig elhanyagolhatónak tekintették az ezernyi bizonyítékhoz, pontos eredményhez képest.
Megtörténhet-e, hogy Einstein elmélete ugyanúgy meghaladottá válik egyszer, mint Newtoné?

Maga Einstein határozott igennel válaszolt a fenti kérdésre. Bár azon sem csodáikkozott volna
egyáltalán, hogy 50 évvel a halála után a nagy fizikai kongresszusokon még mindig plenáris
előadásokat szentelnek a kérdésnek: „Igaza volt-e Einsteinnek?” Mai kollégáinak többsége kísérleti
fizikusként dolgozik, s mindig akad köztük néhány, aki kutatási célul tűzi ki maga elé az általános
relativitáselmélet igazolását - vagy megdöntését. A relativitás a fizika csaknem minden aspektusát
befolyásolja. Ezért nem kevés szakmabeli hiszi, hogy az einsteini elmélet előbb-utóbb megdől.
Egyelőre viszont stabilan áll.
Azok kezében, akik nagyon nagy sebességekkel dolgoznak, olyan magától értetődő munkaeszköz a
speciális relativitáselmélet, mint az ügyvédek és bírák számára a törvények szövege. Az ötvenes évek
óta végzett számos részecskefizikai kísérlet - túl kitűzött céljukon, mintegy mellékesen - igazolta az
elmélet helyességét. Egy sajátosan összeállított kísérlet még a bizarr ikerparadoxont is - a testvérek
eltérően öregszenek a Földön, illetve a világűrben nagy sebességgel száguldó űrhajón

- reális folyamatként mutatta be. A hetvenes években mintegy 60 órán át „utazott” egy óra egy
repülőgépen, és valóban a számított késést produkálta a vele azonos földi órához képest. Az ilyen
kísérletek az általános relativitáselmélet számára is bizonyítékokat szolgáltatnak. Mivel a gravitáció
is befolyásolja az órák járását, mégpedig úgy, hogy a gravitáció növekedésének hatására azok egyre
lassabban járnak (mígnem egy fekete lyuk elérésekor teljesen leállnak), fordított esetben, a Földtől
távolodva, a csökkenő gravitációs mezőben egyre gyorsabban járnak. Minél magasabban repül a
repülőgép, annál jobban érzékelhető ez a hatás.

Az űrutazások előtt csaknem feledésbe merült az általános relativitáselmélet. Csupán a hatvanas

években került ismét előtérbe. A vöröseltolódással kapcsolatos kísérletek, az órák lelassulása, az
atomok rezgései gravitációs hatásra egyre pontosabb eredményeket mutatnak. Napjainkig a kísérletek
és megfigyelések szerint legalább 99,995%-ban igazoltnak tekinthető Einstein elmélete.
Napfogyatkozások alkalmával egyre pontosabban mérhető a Nap melletti fényelhajlás. A távoli
galaxisok és kvazárok rádiófrekvenciás sugárzásait vizsgálva, 8zuperpontos mérésekkel a fenti érték
már négytizedes pontosságú lett. A 2003-as év újabb fényes bizonyítékot szolgáltatott: a Cassini
űrszonda, útban a Szaturnusz bolygó felé, a Nap „mellett” elhaladva is küldött rádiójeleket a Földre.
Ezek elhajlása pontosan akkora volt, amekkora értéket az általános relativitáselmélet alapján
számítottak. A két relativitáselmélet egyetlen rendszerben történő műszaki alkalmazásai a fejlett ipari
országokban már csaknem a hétköznapi szabványokhoz sorolhatók, az egyenletek helyességének újabb
és újabb igazolásaiként.

A már napjainkban is általánosan használt megvalósítások közül érdemes kiemelni az 1995 óta
használt Globális Helymeghatározó Rendszert („Global Po-sitioning System”, GPS), lévén, hogy ez
sem működne az einsteini egyenletek alkalmazása nélkül. A 24 műholdon az órákat úgy állították be,
hogy a Föld felszínéhez viszonyított mozgásukból származó késést, valamint a kisebb gravitáció miatti
sietést is figyelembe vették. A pályákon keringő atomórák pontatlansága egy nanoszekundum naponta,
azaz a másodperc egy-milliárdod részével késhetnek vagy siethetnek egy földi nap alatt. A
mozgásukból eredően naponta 7200 na-noszekundumot veszítenek, ugyanakkor a kisebb gravitáció
miatt nyernek napi 45 900 nanoszekundumot. A céladatok csakis ezen relativisztikus hatások
figyelem-bevételével határozhatók meg a szükséges pontossággal. Ha ezeket figyelmen kiviil hagynák,
a teljes GPS-rendszer néhány percen belül használhatatlanná válna. A mai autósok Einsteinnek
köszönhetik a navigációs rendszereiket. Ugyanakkor a GPS eredeti, katonai céljai is teljesültek. A
Bagdadra irányított bombák precíz célba juttatása ugyanúgy az einsteini elmélet gyakorlati
alkalmazása, mint a navigátor barátságos hangja.

A nagy tömegek közelében bekövetkező fényelhaj-lássál összefüggésben Einstein az ún. gravitációs

lencsék létezését is előre jelezte. Ha a Föld és egy távoli égitest között nagy tömegű anyag található,
akkor a földi megfigyelő szabályszerű lencsehatást érzékel, a fénynek a nagy tömegű anyag gravitációs
terében történő eltérülése miatt. Még többszörös képek is keletkezhetnek. Az Einstein hagyatékában
nemrégiben fellelt egyik jegyzetfüzet tanúsítja, hogy ezt a jelenséget ő már 1912-ben felfedezte. A
vonatkozó egyenletek publikálására azonban csak 1936-ban került sor, Rudi W. Mandl, cseh amatőr
természettudós unszolására küldte el a Science-nek.

Később a következőket írta a főszerkesztőnek: „Ismételten köszönöm a szívességét azon kis

publikációval kapcsolatban, amelyet Mandl úr kipréselt belőlem. Nem túl értékes ugyan, de ez a
szegény fiú örül neki.” Lám, a szerénység újabb einsteini példája... A 20. század végén feltűnően sok
előrejelzése igazolódott. A csillagászok a kozmikus lencséken keresztül kereszteket, gyűrűket és
íveket látnak, amiket Einsteinről neveznek el. Ha a lencsehatást kiváltó objektum maga nem is látható,
az Einstein-gyűrűk vagy -keresztek képei alapján lehet következtetni arra, milyen sötét anyagot rejt a
világűr a megfigyelő és a kvazárszerű objektum között.

Azonban csalódott lehet az, aki úgy hiszi, hogy az Einstein-elmélet számos bizonyítékon nyugszik.
Miután felébredt Csipkerózsika-álmából az általános relativitáselmélet, még éppen csak
megkezdődött annak kőkemény tesztelése. Egyre elszántabb kísérleti ellenőrzéseknek vetik alá a
súlyos és a tehetetlen tömeg egyenértékűségét - ez mindeddig kétségtelenül fennáll. A nehézségi erő
nyilvánvalóan valóban visszavezethető a téridő görbületére, amelyben valamennyi test geodetikus
vonalak mentén mozog.

2004 áprilisában az Amerikai Űrhajózási Hivatal, a NASA a kaliforniai Vandenberg légibázisról

bocsár totta Föld körüli pályára a „Gravity Probe B” elnevezésű kísérleti műholdját. Elkészültét 45
év előkészítő munka, csaknem száz, a tervezett kísérletet megalapozó doktori értekezés és 700 millió
dollár kiadás előzte meg - mindezekért cserébe a műholdnak egy sajátságos hatást kell ellenőriznie: a
Föld saját tengely körüli forgása révén, vagyis saját tömegének a forgása révén hozzájárul-e
valamilyen mértékben a környező téridő torzulásához? A feltételezés még onnan ered, hogy Einstein
vitatta a Mach-elvet. Két osztrák fizikus 1918-ban téregyenleteikből arra a következtetésre jutott,
hogy a súlytalan, Föld körül lebegő testnek az állócsillagokhoz képest kissé el kell fordulnia.

A fellőtt műholdon sajátos körülmények uralkodnak: a négy, kvarcgömbökkel szerelt pörgettyű

szuper-hűtött, lég- és szennyeződésmentes térrészben van elhelyezve. A mérés nehézségét itt is -
ugyanúgy, mint a gravitációs hullámok kimutatása esetében az okozza, hogy elképzelhetetlenül parányi
hatást kell érzékelhetővé tenni. Ugyanis a kimutatandó elfordulás évente mindössze a szögfok egy
százezred része! Összehasonlításul: ekkora szög alatt látszik az emberi hajszál vastagsága fél
kilométer távolságról. Azt pillanatnyilag senki sem tudja, hogy a kísérletből mikor nyerhetők
értékelhető adatok, ha egyáltalán lesznek valaha is ilyen adatok.

Világűrben végzendő kísérletekről álmodozik Pe-ter Aufmuth és csapata is. „A csillagászat új

korszaka következik, a gravitációs hullámoké.” Az égbolt fiir-készésére manapság használatos
elektromágneses sugárzások - a látható fény, az infravörös, a rádió- és a röntgensugárzások - csak
akkor érik el a Földet, ha semmilyen akadály nem állja útjukat. Azonban a világmindenség nagy részét
sötét felhők alkotják. Az elektromágneses sugárzások számára a világmindenség csak az ősrobbanást
követő 380 000 év — kozmikus méretekben ez az idő csak egy szempillantás - múlva vált átláthatóvá.
Ezzel szemben a gravitációs hullámok számára az egész világmindenség átlátszó, segítségükkel térben
és időben követhetővé válik, ami korábban láthatatlan volt.

A gravitációs hullámok révén visszatekinthetünk az Ősrobbanásig. A kozmológusok számításai szerint

ugyanis a nulla időpillanatot követően a 10_24-edik másodpercben már gravitációs hullámok
keletkeztek — ez a másodperc ezermilliárdod részének az ezermilliárdod része. Némiképp hasonló
folyamat történik akkor is, amikor a téridő csillagrobbanás miatt reng - a gravitációs hullámok
keletkezése órákkal előzi meg a látható fényt. így a jövőben Peter Aufmuthéknak lehetőségük lesz
arra, hogy idejekorán értesítsék kollégáikat - például John Beckmant Tenerifén megmondhatják nekik,
hogy az égbolt melyik részére érdemes irányítaniuk teleszkópjaikat, ha szupernóva-robbanást akarnak
látni.

Az új szakterület, a „gravitációshullám-esillagá-szat” egyre szélesebb körben hódít. Az einsteini

jóslatok igazolása kételyek óriási tömegét oszlathatja el. Jóllehet még nem sikerült a földi kísérlet, a
kutatók már tervezik a világűrben végrehajtandó változatát. Az Európai Űrügynökség (ESA) cs a
NASA a közös „Lisa” program keretében három műholdat küld a világűrbe, amelyek gigantikus
interferométerként mérik majd a gravitációs hullámokat, a Földön lehetségesnél
összehasonlíthatatlanul nagyobb pontossággal.

„Az a legszebb a történetben - mondja Aufmuth hogy a konkurencia itt megkönnyíti az üzletet.” A
kutatók világszerte egymásra vannak utalva. A GEO 600 és a két Ligo-detektor mellett
Olaszországban a „Virgo”, Japánban a „Tama” állomás működik. Ha egyidejűleg több antenna vesz
összevethető jeleket, és így a Föld rezgéseiből származó zajok kiszűrhetők, akkor a gravitációs
hullámok egyértelműen kimutathatók lesznek.

Felmerül a kérdés, hogy mennyire kifizetődők az einsteini elmélet igazolására tett erőfeszítések. Erre
frappáns választ adhat két amerikai kutató, Russel A. Hussel és Joseph H. Taylor, akik 1993-ban
Nobel-díjat kaptak a gravitációs hullámok létezésének „mindössze” közvetett kimutatásáért. Az
általuk 1973-ban felfedezett kettős pulzár, a PSR1913+16, a Tejútrendszerben egymás körül keringő
két égitest megfigyelése kapcsán szenzációs felfedezést tettek: az égitestek keringési ideje pontosan
annyival csökken, amennyi a gravitációs hullámok kibocsátásakor bekövetkező energia-veszteség
alapján számítható.

Mindazonáltal csak a 21. század elején, 90 évvel Einstein publikációi után látták úgy a fizikusok,
hogy elérkezett az ominózus hullámok közvetlen mérésének az ideje. Bárkinek, akinek ez sikerül,
rcsze lesz abban a legnagyobb elismerésben, amilyet természet-tudós csak kaphat: távirata érkezik
Stockholmból. A ma is szorosan együttműködő kutatócsoportok tagjai közül legfeljebb három ország
három kutatója részesülhet a gravitációs hullámok közvetlen kimutatásáért esedékes Nobel-díjban.

Német részről siker esetén Aufmuth főnöke, Karatén Danzmann kaphatja meg a díjat. A gravitációs
hullámokkal foglalkozó első publikációkban már felmerült a neve, egyenrangúként 300 másik névvel.
Az, hogy csupán három kutató kaphatja meg a Nobel-díjat, ahelyett, hogy az egész munkacsoportot
jutalmaznák -jelzi, milyen korszerűtlenné vált a Nobel-díj odaítélésének módja Einstein
„egyszemélyes” munkássága óta. Ám ez nem jelent problémát olyanok számára, mint Peter Aufmuth.
Jelen lenni, amikor az einsteini elmélet kísérleti bizonyítást nyer - ez mindenképpen tudományos
pályafutása csúcsa volna. De tudja: meglehet, az álom nem válik valóra.

14. fejezet

Legnemesebb küzdelme
Einstein, Németország és a politika

1915. május 15-én megrendítő dolgot közölt Einstein Zürichben tartózkodó feleségével: „Haber
asszony két héttel ezelőtt agyonlőtte magát.” Egy évvel korábban, amikor Einstein családja darabokra
hullott, Fritz Haber kolléga felesége még szeretettel pártfogolta Mile-vát. Mileva Clarában szenvedő
sorstársra talált, Clara házassága sem állt jól, mindketten becsapottnak érezték magukat. „Amennyit
Fritz ez alatt a nyolc év alatt gyarapodott, azt - vagy még többet - én veszítettem el.”

Az öngyilkosságnak azonban nem csupán a kudarcba fulladt házasság és a szakmai csalódás volt az
oka. Milevától eltérően Clara kémiai doktorátust szerzett, és tudományos munkát végzett addig, míg az
anyaság és a háztartási kötelezettségek miatt arra nem kényszerült, hogy feladja karrierjét. Azért vett
búcsút az élettől, mert Fritz Habernek szerepe volt abban, hogy a nyugati fronton dúló lövészárok-
háborúban a németek mérges gázt vetettek be, amit Clara, mint a háború ellenzője, vehemensen
elutasított.

A bűnbeesés helye: Ypern. A belga kisváros hasonló jelképpé vált a kémiában, mint a fizikában
Hirosima. Ez az a hely, ahol a tudomány végleg elveszítette ártatlanságát. Az időpont: 1915. április
22. Végzetesen kedvező volt a szélirány, kiadták a parancsot, hogy egy hat kilométer hosszú
frontszakaszon nyissák ki a gázpalackok szelepét. 5 percen belül 150 tonna klórgáz tódult a levegőbe,
„s egy ügető ló sebességével” terjedt tova az ellenséges állások felé. A becslések szerint csupán
ebben a bevetésben 5000 ember halt meg, és további 15 000 kapott súlyos mérgezést. ,A tudomány
korai bukása a sátán szolgálatában” - így írt az esetről Fritz Stern történész. A gázháborút mindössze
harminc év választotta el az atomháborútól.

A bevetést, a Stern megfogalmazásában „a korar beli Manhattan-tcrvet” Haber, ez a briliáns,

energikus, törekvő és hazájához hű vegyész pontosan előkészítette. Kiutazott a frontra is, hogy a
bevetést maga felügyelje. A siker meghozta a köpcös, tar fejű, monok-lis őrmesternek a várva várt
előléptetést, századossá nevezték ki. A május 1-jei ünnepen Clara még egyszer megpróbálta
rábeszélni férjét, hogy hagyjon fel addigi tevékenységével. A férfi azzal vágott vissza, hogy felesége
hátba támadja őt. E kora reggeli órán Clara fogta férje szolgálati fegyverét, kiment a kertbe és szíven
lőtte magát.

A megözvegyült férfi még ugyanezen a napon elindult a keleti frontra, ahol újabb kísérleteket végeztek
a harci gázzal. A harci gáz bevetéséért, ami a szárazföldi háborúra vonatkozó 1907-es hágai
rendelkezések szerint háborús bűntett volt, többek között vaskereszttel tüntették ki Habért. Nála
jobban aligha testesíthette meg bárki is a tudomány Janus-arcú mivoltát. Az egyik oldalon felfedezései
emberéleteket semmisítettek meg, a másik oldalon viszont emberéleteket mentettek meg. Azzal, hogy a
nitrogént sikerült megkötnie a műtrágyákban, emberek millióit óvta meg az éhezéstől. Az
ammóniaszintézisben elért áttöréséért az I. világháború befejezése után kémiai Nobel-díjat kapott.
Berlini intézete a mai napig az ő nevét viseli.

A harci gázok ügyében nem ismerjük Einstein állásfoglalását. Amilyen hevesen lépett fel a háború és
egyáltalán a katonaság ellen, éppoly kevéssé nyilvánított véleményt a katonai eszközök és azok
természet-tudományos eredete vonatkozásában. „Amíg én a kutatók útját járom - mondta egy
alkalommal addig a gyakorlat, vagyis minden olyan gyakorlati eredmény, amely egyidejűleg vagy a
jövőben a kutatással összekapcsolódhat, számomra teljesen közömbös.” Nem húzott választó vonalat
az - általa az elméleti fizika területén űzött - alapkutatás és az alkalmazott tudomány közé, mely a
„tiszta” ismeretek bázisán célirányosan hoz létre tárgyakat és rendszereket - gázgránátokat és
atombombákat is.

1930 táján Habért „tragikus figurának” nevezte, „akinek hazafias érzésein erőszakot tettek”.
Kollégájához fűződő baráti viszonyán mit sem változtatott, hogy az a német vegyipart a katonaság
szolgálatába állította. Elnézte, hogy Planck ünnepélyesen elbúcsúztatja háborús szolgálatra bevonuló
tanítványait, vagy hogy Walther Nernst, a hadsereg iránti lelkesedésében a villája előtti kavicsos úton
masírozott, és a katonai tiszteletadás módozatait gyakorolta. A pörgettyűs iránytű és a repülőgépek
hordozófelülete révén - melyek megkonstruálásában részt vett - Einstein maga is folytatott hadiipari
tevékenységet. Berlini fizetését felerészben egy olyan gyárostól kapta, aki támogatta a katonai
kutatásokat.

Haberben elsősorban a barátot és a kutatót látta. Csak a kikeresztelkedett zsidó túlzott önzése,
hazafias ügybuzgalma borzolta az idegeit. „Sajnos mindenütt Haber képe látható ••• panaszolta 1913-
ban szeretőjének, Elsának írt levelében. - Bele kell törődnöm, hogy ennek az egyébként nagyszerű
embernek a személyes hiúsága néha nagyon ízléstelen módon nyilvánul meg."

Haberrel és német kollégáival Einstein már fél évvel Berlinbe érkezése után nézeteltérésbe
keveredett. Két hónappal a háború kitörése után 93 német híresség a világszerte terjesztett Felhívás a
német néphez és a kultúrvilághoz című nyilatkozatával provokatív módon próbálta megakadályozni,
hogy a közvélemény elítélje Németországot a semleges Belgium lerohanása és az ott elkövetett
szörnyűségek miatt. Az aláírók között szerepelt többek közt Max Liebermann festő és Gerhart
Hauptmann költő, valamint Einstein kollégái, Haber, Nernst és Planck. A „kilencvenhármak mani-
fesztuma” Németország határain túl általános felháborodást váltott ki. Einstein később így
kommentálta a dolgot: „Ha egy rakás embert kollektív őrület fog el, ártalmatlanná kell tenni őket.”

A felhívás ellen Németországban alig tiltakoztak. Maga Einstein sem volt aktív. Csupán mások
kezdeményezéséhez csatlakozott. A berlini szívspecialista, Georg Priedrich Nicolai, Elsa jó
ismerőse, sőt lányának, Ilsének későbbi szeretője tett elébe egy nyilatkozatot .felhívás az
európaiakhoz” címmel. „A ma tomboló harcnak aligha lesz győztese, valószínűleg csak legyőzőiteket
hagy maga után - áll a felhívásban. - így arra kérjük önt, amennyiben azonos felfogást vall velünk és
eltökélte, hogy az európai akaratnak minél messzebb ható visszhangot teremt, adja aláírását!”
Einsteinen kívül a felhívás megfogalmazója csupán két további aláírót talált, és az szinte észrevétlen
marad. A protestáló professzort viszont büntetésül áthelyezték a keleti frontra. 1918-ban egy
repülőgépen látványosan Koppenhágába menekült.

Berlinbe költözése idején, 1914-ben, a széles körben elterjedt véleménnyel ellentétben Einstein még
nem volt politikailag aktív. Egyfajta „politikai” értékítéletet ugyan tükröz barátjának, Paul
Ehrenfestnek írott, 1914. augusztus 9-én kelt megjegyzése: „Hihetetlen, mibe fogott most őrültségében
Európa. Ilyen időkben látni, milyen szomorú állatfaj az ember.” Ifjúkorában kialakult
antimilitarizmusa azonban még hosszú ideig nem fordul át abba a verbális pacifizmusba, mely később
majdhogynem ismertebbé tette őt, mint fizikusi tevékenysége. „Nyugodtan bóbiskolok békés
töprengéseim közepette, csupán az együttérzés és az undor valamiféle keverékét érzem.”

Einstein mindenekelőtt a tudomány csigaházába vonult vissza. ,A döntés, hogy elszigetelem magam,
áldás számomra” - írta Ehrenfestnek 1914. december elején. Az általános relativitáselmélet minden
energiád ját igénybe vette. 1915 áprilisában bizalmasan közölte zürichi barátjával, Heinrich
Zanggerral: „Most kezdem csak jól érezni magam az őrült zűrzavar közepette, mikor tudatosan
elengedem magam mellett mindazokat a dolgokat, amelyek ezt a bolond közösséget foglalkoztatják.
Miért ne lennék képes kiszolgáló személyzetként elégedetten élni a tébolydában? Az ember mégiscsak
tisztel minden őrültet, mint olyat, akinek érdekében a ház felépült.”

A csörgősipka, a svájci útlevél és az elméleten való munkálkodás akkora függetlenséget biztosítottak

számára, amilyenről német kollégái csak álmodozhattak. Egy hónappal később tudatta Zanggerral:
„életem ideálisan szép itt, eltekintve azoktól a dolgoktól, amelyek nem rajtam állnak”. A háborúból,
„ebből a nemzetközi zűrzavarból” őt csupán a hasonszőrűeknek - a tudomány világpolgárainak -
határokon is átnyúló fenyegetettsége sújtotta. „A nemzetközi katasztrófa engem, mint internacionális
embert, súlyosan érint.”

A ,zsidókérdés” mellett itt bukkanhatunk rá Einstein későbbi politikai aktivitásának másik

mozgatórugójára. Mindenekelőtt a globális egyetértés eszméjét viselte a szívén abban az értelemben,
ahogy a tudományban - egyetlen igazi hazájában - az a közös munka és a továbblépés alapja. Ettől a
magatartástól indíttatva egyik alapító tagja volt 1914 novemberében az „Üj Haza Szövetségnek”. Ezt
a tiszteletre méltó, ám teljesen súlytalan, demokratikus egyesületet 1916 szeptemberében betiltották.
Elsa ugyancsak tagja volt az egyesületnek.

1915 őszén Einsteinnek sikerült kiemelnie fejét elméletének örvényei közül, és a berlini Goethe
Szövetségnek megfogalmazott egy cikket, Véleményem a háborúról címmel. Ebből a cikkből
ismerhetjük meg először radikális - és teljesen modern - politikai felfogását. A problémák
megoldására szinte látnoki módon egy, a mai Európai Unióra emlékeztető „Európai állam-
szervezetet” javasolt, mely „éppúgy kizárná az európai háborúk lehetőségét, mint jelenleg a Német
Birodalom léte zárja ki azt Bajorország és Württemberg között”.

Leveleiben újra és újra hangot adott a modern szellem romlása miatti aggodalmának. „A sokat
dicsőített technikai haladás, egyáltalán a civilizáció olyan, mint a fejsze egy beteges bűnöző kezében”
- írta Zang-gernak anélkül, hogy további konzekvenciákat vont volna le. Politikai átalakulására
Romain Rolland francia íróval és pacifistával folytatott eszmecseréje világít rá: „Ennek az országnak
1870-es katonai sikere, az ipar és a kereskedelem terén elért eredményei nyomán a hatalom vált a
vallásává - jelentette ki 1917 augusztusán bán. - Ez a vallás szinte valamennyi képzett embert az
uralma alá hajtott, a Goethe és Schiller idejéből származó ideálokat szinte teljes egészében elnyomja,
\...\ Szilárd meggyőződésem, hogy ezt az eltévelyedést csak a rideg tények képesek megszüntetni.”
Magyarul: csak a vereség segíthet.

Szórványos politikai kötődései nem taszították ki Einsteint az akadémikusok és entellektüelek - a

háború következtében kétségkívül erősen átpolitizált - közösségéből. 1914 végén beválasztották a
hazafias elkö-telezettségű Német Fizikai Társaság vezetőségébe, sőt 1915-ben elnökké nevezték ki. A
Porosz Tudományos Akadémia ülésein zajló heves, részben politikai jellegű vitákban gyakran hallatta
hangját (1918 végéig 135 ülésen vett részt). A hadsereg legfelsőbb parancsnokságának beszámolója
szerint előfizetője volt a liberális kötődésű Berliner Tageblattnak cs pacifista szervezetekhez állt
közel - mindezt azonban feltűnés nélkül tette. A demokratikus reformmozgalommal és az azt leginkább
megtestesítő SPD-vel 1918-ig nem volt semmilyen kapcsolata.
Einstein a téridőről beszélt, Németország az élettérről, Einstein Mozartot játszott, a németek
indulókat. Nyugalomért és függetlenségért jött Németországba, belül közben mégis átalakult, s ez a
változás 1918 elejétől olyan fellépésre sarkallta, mintha fél életét a politikában töltötte volna el. Az
év elején már kilencedik helyen szerepelt a berlini rendőrség pacifistákat és szociáldemokratákat
számon tartó, 31 névből álló listáján. Erről azonban fogalma sem volt. November 9-én ezt írta az
előadásaira emlékeztető jegyzetfüzetébe: „A forradalom miatt elmarad.”

Röviddel a monarchia összeomlása után Max Bora fizikuskollégájával és Max Wertheimer

pszichológussal közösen először vállalt aktív politikai szerepet. A berlini egyetemen a munkás- és
katonatanácsok mintájára hallgatói tanács vette át az irányítást. Első intézkedéseik között
megfosztották hivatalától a rektort és a többi tisztségviselőt, és lecsukták őket. Hogy szabadon
engedésüket kieszközölje, a három professzor felkereste a hallgatók képviselőit a Reichstag egyik
konferenciatermében. A fiatalemberek arra hivatkoztak, hogy az ügyben nem ők az illetékesek,
kiállítottak azonban szár mukra egy belépési engedélyt az újonnan megalakult kormányhoz. A
Wilhclmstrassén fekvő birodalmi kancellárián aztán Einsteinnek köszönhetően valóban sikerült
bejutniuk az újonnan kinevezett elnökhöz, Fried-rich Eberthez. ő írt néhány sort az illetékes
miniszternek, s az egyetem vezetőségét röviddel ezután szabadon engedték.

Az 1918. novemberi forradalom után négy nappal volt Einstein első nagy politikai fellépése, a háború
vége előtt újjáalakult „Új Haza Szövetség” egy nyilvános találkozóján. „Elvtársak és elvtársnők! -
szólította meg az 1000-nél is több főből álló hallgatóságot a berlini Spichern-terem emelvényéről. -
Engedjenek meg néhány szót egy régi demokratának, aki nem most képezte át magát.” - Meglepő
előrelátással óvott attól, hogy a régi jobboldali osztályzsarnokságot egy új, baloldali
osztályzsarnokságra cseréljék fel: „Ne engedjenek annak a bosszúvágy diktálta végzetes
meggyőződésnek, hogy az erőszak ellen csak erőszakkal lehet harcolni, hogy a proletariátus
diktatúrájára ideiglenesen szükség van azért, hogy a szabadságot beleverjék hontársaik fejébe.”

Ezzel szembefordult a radikális baloldallal, amely szovjet mintára tanácsköztársaságot akart

létrehozni. 1920 januárjában Max Bornnak mégis ezt írta: „Egyébiránt be kell vallanom neked, hogy
nézetem szerint a bolsevikok nem is olyan rosszak - mulatságosak az elméleteik. Átkozottul érdekes
lenne egyszer közelebbről megvizsgálni a dolgot.” A Szovjetunió területére azért soha nem lépett.
1932 derekára megváltozott a bolsevizmusról alkotott értékítélete: ,felül hatalomra éhes személyek
küzdelme önző indítékból a legalávalóbb eszközökkel. Lent a személyiség és a véleményalkotás teljes
elnyomása. Ilyen feltételek közepette miféle értéke lehet az életnek?”

Baloldalisága eközben mit sem változott: „Ha valaki fejét az ablakon kidugva nem látja, hogy
megérett az idő a szocializmus számára, az vakon rohan keresztül a századon.” A háború alatt
társadalomkritikai lelkiismeretét irodalmi táplálékkal látta el, esténként a „Bristolban”, vagyis a
gáton, Heinrich Mann Alattvalóját olvassa, amely privátnyomat formájában kézről kézre járt a
beavatott körökben. „A társadalmi osztálykülönbségeket - mondta - nem érzem jogosnak, és végső
soron erőszakra vezethetők vissza.” Az 1923-ban „Az emberi jogok német ligája” névre átkeresztelt
„Szövetség” programja ma majdnem olyan radikálisnak tűnik, mint a Kommunista Kiáltvány. Einstein
mellett aláírta többek között Heinrich Mann, Káthe Kollwitz. Max Wertheimer és Magnus Hirschfeld.
Bessónak így számolt be élményeiről: „Élvezem egy szoci hírnevét.” Szociáldemokrata lenne a
pontos megnevezés.
A demokratikus alkotmánnyal rendelkező, jövőbeli német köztársaság iránti lelkesedése
majdhogynem naiv optimizmusban fejeződik ki: „Valami valóban nagyszerűt értünk el - tudatta
Bessóval 1918. december elején. - Eltűnt a katonai vallás. Hiszem, hogy nem fog visszatérni.” Két
nappal később a Münchenben élő Amold Sommerfeldnek így jellemezte a kialakult helyzetet: „Ha
Anglia és Amerika elég megfontolt, és kiegyeznek egymással, többé egyáltalán nem lesz háború.”

Einstein német szíve bizakodó hangon hirdette: „Szilárd meggyőződésem, hogy a kultúraszerető
németek hamarosan ugyanolyan büszkék lehetnek hazájukra, mint valaha - és megalapozottabban, mint
1914 előtt. Nem hiszem, hogy a jelenlegi szervezetlenség tartós károkat hagyna maga után.” 1919
júniusában Max Bornnak írt levelében pedig ez olvasható: „Meggyőződésem, hogy az elkövetkező
évek jóval kevésbé lesznek kemények, mint az utóbbi néhány év volt.” Végzetes tévedés! A
horogkereszt ekkor még nem zavarta meg a képet. De az ultrajobboldal jelképeként már ott kísértett a
feltörekvő fasiszták hátsószobáiban.

,Einstein - anélkül, hogy ő maga bármiféle tekintélyre igényt formált volna - sok ember szemében
korának bölcse és prófétája volt - vélekedett később Kari Jaspers filozófus. - Az emberi lét
alapjelenségeiről alkotott nézetei tisztességesek, találóak, de nagyon korlátosak voltak.” Miközben a
kapitulációval és a császárság bukásával a hagyományosan inkább konzervár tív felfogású
kollégáinak többségében, így Haberben és Planckban is egy világ dőlt össze, Einstein az újrakezdést
ünnepelte. Húgának, Majának és férjének így írt az „elképzelhető legnagyobb külső élményéről”, négy
nappal a novemberi forradalom után: „Hogy ezt megélhettem! Nincs olyan kudarc, amelyet ne lenne
érdemes elviselni ily nagyszerű ellentételezés mellett.

Nálunk befellegzett a militarizmusnak és a titkos tanácsosi álmoknak.”

Einstein békemámorban úszott. Alig egy hónappal később az akadémián, Bessóval ellentétben, a
deres hajú eminenciásokon gúnyolódott: „Furák most az akadémia ülései is; az öreg emberek
legtöbbje irányt vesztett és szédül. Szomorú karneválként érzékelik az új időket, siratják a régi
gazdálkodást, amelynek eltűnése a magunkfajtának igazi felszabadulást jelent.” Zangger 1919
karácsonyán válaszolt: „A szerencsétlenség összehasonlíthatatlanul jobban áll az embernek, mint a
siker."

Berlinben már hosszú ideje nem számított ismeretlen embernek. Igazi súlya azonban 1919
novemberének attól az emlékezetes napjától fogva volt a szavának, amikor hirtelen világhírre tett
szert. A tanuló és vándorévek után a világ első számú fizikusává lépett elő, s most, mint a tudomány
aktív csillaga, újabb, ezúttal politikai karrier felé tört, ahol nagyrabecsülés és ellenségeskedés,
tevékeny hozzájárulás és nemkívánatos kisiklás permanens kettőssége várta.

Zsidóként, baloldaliként, pacifistaként és másként gondolkodóként minden együtt volt benne, amit
ellenfelei gyűlöltek. Már külső megjelenésével is nyilvánvalóan elutasította a fennálló rendet,
kívülállóként határozta meg önmagát. Neki nem voltak titkos tanácsosi előjogai, mint Max Plancknak,
elragadó szabadságvágya ellentétes volt a korszellemmel. A világot nézete szerint három erő
irányítja: a butaság, a félelem és a fösvénység. Ezek távol álltak tőle, bár 1919 karácsonyán ezt írta
Heinrich Zanggernak: ,Ahogy nő az ismertségem, egyre ostobább leszek - ami teljesen szokványos
jelenség." Másfelől művei - amelyekről mindenki beszélt anélkül, hogy megértette volna -
titokzatosságuk révén félelmet és bizalmatlanságot váltottak ki az emberekben.
A relativitáselmélet elnevezéséről 1921-ben ennyit jegyzett meg: „Elismerem, a névválasztás nem
szerencsés, és filozófiai jellegű félreértésekre ad alkalmat.” Nemcsak filozófiai jellegűekre. Hibás
értelmezésekre épp az elnevezés adott alkalmat. Végzetes mindenekelőtt a relativizmussal mint
világnézettel való összekeverése. Utóbbi minden megismerés relatív voltát hangsúlyozta, tagadta az
általánosan elfogadott erkölcsi normákat, az etikai igazságosságot az egyén vagy egy nép érzésére
bízta - s ezzel előkészítette a talajt a 20. század szélsőséges nacionalizmusa számára. Einstein ennek
pontosan az ellenkezőjét gondolta.

Ha minden relatív (ezt Einstein soha nem állította) és a „relativitás” egy általános elv, akkor semmi
sem lehet biztos és elmozdíthatatlan. Viaszpuha elmélet, amely annak ellenére, hogy
napfogyatkozáskor megerősítést nyert, a közönséges emberek számára nem ellenőrizhető. Az ember
vagy elhiszi, vagy nem. Bár beszélgetésekből ismerős, mindig idegen marad. Ajtót, ablakot nyit a
tudomány ellenfeleinek, elsősorban azoknak, akik képesek áltudományos nyelven érvelni. Előidézőjét
nyugodtan meg lehet vádolni felforgatással és a nyugalom megzavarásával. És ráadásul ez az ember
politikailag ténylegesen olyan irányba fordult, amely semmiképp sem nevezhető többséginek.

1919. december közepén Einstein hivatalosan üdvözölte Paul Colin belga pacifistát - kétségtelenül
bátor tett, tekintettel egykori ellenfeleinek még mindig felfokozott hangulatára. A civil kurázsitól a
Gandhi felfogása szerinti civil engedetlenségig vezető lépést ellenben soha nem tette meg. Nehezen
képzelhető el Einstein, amint éppen éhségsztrájkot folytat. Tüntetők élén soha nem mutatkozott. Inkább
félelemmentes, mintsem bátor. Németország új társadalmi és politikai rendjének neves pártfogójaként
mégis kritikát, sőt ellenségeskedést váltott ki. Ez tovább növelte ismertségét - sok ellenséget és sok
hívet szerzett neki.

Sorsfordító évének utolsó előtti napján A keleti bevándorlók című cikkel hívta fel magára a figyelmet.
Ebben írt először politizálásának - a tudomány nemzetköziségének fenntartása mellett - legfontosabb
okáról: a zsidókérdésről. A kívülálló szolidaritást vállalt a kívülállókkal - és ezzel rátalált „saját”
politikai témájára. És a téma is megtalálta őt. Azzal, hogy felemelte szavát zsidó „törzstársai”
érdekében mint baloldali és mint zsidó - mindkét fogalmat összekapcsolják a németség
katasztrófájával - ideális támadási felületet adott a múltbeli és a jövőbeli gyilkosok számára. A
reménytelen antiszemita szétdaraboltság közepette művét végül „a zsidó fizika” formális címkével
illették. Az „Einstein csaló tana” című dal német létének kísérőzenéje volt. Korai életrajzírója,
Alexander Mosz-kowski szerint Einstein a kritikát mégis „nemcsak, hogy harag nélkül, de bizonyos
jóakarattal fogadta. Mert a szakadatlan ováció tulajdonképpen kellemetlen volt számára, valami
fellázadt lelkében az efféle primadonnakultusz ellen.” Másfelől magára vonta a kollégák irigységét,
akik mindenkit besároztak, aki primus in-ter pares szerepéből publicisztikai szikrákat kovácsolt.

Meglehet, alábecsülte ellenfeleit, akik a komoly tudomány leple alatt ellene felsorakoztak -
mindenekelőtt Ernst Gehrckét. ő mindenkinél alaposabb indokokkal utasította el Einsteint és
relativitáselméletét anélkül, hogy antiszemitának tűnt volna fel. Ez a kísérleti fizikus, a Birodalmi
Műszaki-fizikai Intézet osztályvezetője - tehát komoly beosztásban lévő ember -még 1911-ben, két
cikk formájában intézte az első tár madást Einstein elmélete ellen. 1913-ig hét cikket írt ugyanabban a
témában: A relativitáselmélet ellen felhozható kifogások címmel. Ezzel egy időben Gehrcke szinte
ráakaszkodott ellenfelére, mindent összegyűjtött róla, az anyagot mappákba és dobozokba rendezte,
színessel kiemelte az újságcikkeket, kivágta a fényképeket, karikatúrákat, jegyzeteket. Később más,
vele azonos nézetet valló emberekkel létrehozta Einstein ellenfeleinek nemzetközi hálózatát, amelynek
karjai még az Egyesült Államokba is elértek.

Csípős nyelvű ellenfelét Einstein már nem sokkal Berlinbe érkezte után megismerte. Heinrich Rubens
professzor szerdánként fizikakollokviumot tartott a Berlini Egyetemen. 1914. május 20-án és 27-én a
relativitáselmélet volt a téma. Ezt az alkalmat Gehrcke arra használta fel, hogy szembesítse Einsteint
az iker-paradoxonnal: mivel a relativitáselmélet szerint bárki állíthatja, hogy a másik az, aki hozzá
képest mozog, mindig a másik megfigyelő órájának kell lassabban járnia, ami logikailag lehetetlen.
Einstein erre azt a (gyengécske) választ adta, hogy az órák késését az egymáshoz viszonyított
gyorsulás okozza - mire Gehrcke elégedetten (és nem túl okosan) feljegyezte: „A gyorsuló mozgás a
relativitáselméletben abszolút.”

Einstein még 1919-ben is ebben az irányban érvelt ahelyett, hogy a téridő geometriáját, valamint a
geodetikus és nem geodetikus görbék közötti különbséget hangsúlyozta volna - mintha csak a saját
elmélete nem egészen lett volna alkalmas a magyarázatra. 1916-ban a tekintélyes Annáién dér Physik
folyóiratban Gehrcke az ekvivalenciaelvet kezdte ki, és Einsteint még plágiummal is megvádolta.
Állítása szerint bizonyos Paul Gerber már 1899-ben felállította azt a képletet, amelynek alapján
Einstein 1915-ben a Merkúr perihélium-eltolódását kiszámította. A sértett kurtán közölte az Annáién
titkárával, hogy „Gehrcke ízléstelen és felszínes vádjaira nem fog válaszolni”. Mivel Gehrcke
továbbra sem maradt nyugton, Einstein az egyik lapban közzétett egy megjegyzést, amelyben
rámutatott, hogy „Gehrcke elmélete tarthatatlan, mivel egymásnak ellentmondó előfeltevésekre épül”.

Gehrcke ekkor már nem magányosan harcolt. Prominens harcostársat tudhatott az oldalán: Lénárd Fü-
löp, akivel Einstein 1905-től még baráti levelezést folytatott, 1918-ban megjelentetett egy később
többször is iijrakiadott cikket Über Relativitátsprinzip, Áther, Gravitation (A relativitási elvről, az
éterről és a gravitációról) címmel. Ebben keményen állást foglalt a relativitáselmélet ellen, egyben a
gravitáció éterelmélete mellett.

Einstein csak 1918. november végén érezte szükségét, hogy relativitáselméletének kritikájára egy cikk
formájában reagáljon - a cikket Galilei nyomán párbeszédes formában írta meg, melynek szereplői a
„Kritikus” cs a „Relativista”. Végül a Kritikusnak „be kell látnia, hogy a cáfolat nem olyan egyszerű,
mint első pillantásra tűnik”. Képzeletbeli ellenfele mégis újra megkérdezi: „Mi a helyzet akkor most
az elméleti fizika beteg emberével, az éterrel, amelyet egyesek közületek már halálraítéltek?”

„Változatos sors van mögötte - felel a Relativista, azaz Einstein -, és nem állíthatjuk, hogy biztosan
halott lenne.” - Védőbeszédét ezzel az intéssel zárja: „Csupán óvakodnunk kell attól, hogy ehhez az
éterhez anyagszerű tulajdonságokat [...| rendeljünk hozzá.” Az éter újraélesztésével, melyet 1905-ben
ismeretlen fiatalemberként ő maga száműzött oly alaposan a világból, most szükségtelenül újabb
támadási felületet nyújtott. 1919. november 15-én bűnbánóan írta Hend-

rik Lorentznek: „Helyesebben tettem volna, ha korábbi publikációimban csupán az étersebesség

fogalmár nak tartalmatlan voltát hangsúlyozom, ahelyett, hogy az éter létezését tagadom."

A vele szembeni polgárháború azután kapott csak igazán lendületet, amikor Einstein hírességgé vált.
„Idegeimre megy az újságok üres fecsegése! - írta Zangger-nak 1919 decemberében. - Furcsa, hogy
engem mindenütt bolsevikként tartanak számon, isten tudja, miért, talán mert nem dőlök be minden, a
Berliner Ta-geblattban megjelenő locsogásnak.” 1920. február 12-én váratlan esemény jött közbe:
„Tumultuózus jelenetek egy Einstein-előadáson” - jelentette a Tageblatt esti kiadása, az Abendblatt.
Einstein előadásai nemcsak az egyetemistákat vonzották, hanem másokat is. A berlini turisták között is
afféle titkos tippként terjedt az Einstein-előadások híre. A professzort ez nem zavarta, népszerű
relativitáselméleti előadásainak voltaképp azt volt a célja, hogy eszméit a szélesebb publikum
számára is hozzáférhetővé tegye. Az egyetemisták azonban - némi joggal - tiltakoztak a bejelentés
nélkül érkező vendéghallgatók miatt. Amikor Einstein békí-teni próbálta őket, „kínos jelenetekre
került sor - írta az újság antiszemita megnyilvánulásokat is hallani lehetett”.

A cikk végén Einstein maga tudatta: „A további előadásokról kénytelen vagyok lemondani.”
Kollégáival ellentétben ő ezt megtehette. Hogy okosan tette-e, az már egy másik kérdés. Megint
egyszer megrendítette barátait — és védekezni kényszerült: „Épp most kaptam meg levelét, amelyben
engem nyomorult politikusnak csúfol. Inkább hisz az újságok zagyvaságainak, mint nekem? - kérdezte
Zanggertől. - A hallgatókkal és az egyetemmel szemben csupáncsak diplomatikusan jártam el.”
Néhány héttel később a németek és a berliniek a jobboldali Kapp-puccs révén közvetlenül
megtapasztalhatták, mennyire labilis volt a politikai helyzet az országban. Csak az általános sztrájk
kényszerítette jobb belátásra a zendülőket. Einstein így kommentálta az eseményeket: „olyan
emberhez hasonlít az ország, mint akinek kellemetlen gyomorrontása van, de még nem tudta kihányni
magát.”

Gehrcke és Lénárd alapjában véve még tudomár nyosnak tekinthető bírálata kapóra jött az erősen
reakciós alkalmi újságíró és antiszemita demagóg Paul Weylandnak. Megalapította a „Német
Természettudósok Egyesületét a Tiszta Tudomány Megőrzése Céljából”. A bombasztikus név leple
alatt jószerivel egyetlen ember tevékenykedett. A munkaközösség első írása Ernst Gehrckétől jelent
meg, Die Relativitatstheorie. Eine wissenschaftliche Massensuggestion, gemeinver-standlich
dargestellt (Relativitáselmélet. A tömegek tudományos befolyásolása közérthető tálalásban) címmel.

Weyland, aki az „Einstein-ellenes írások őrzője-ként” aposztrofálta önmagát, szabályos kampányt

indított. Néhány gyújtó hatású újságcikket követően nagygyűléssorozatot tervezett a relativitáselmélet
ellen. Az elsőre 1920. augusztus 24-én került sor a berlini filharmóniában. Nem hagyhatták, hogy
Einstein egyedül menjen oda, elkísérte hát őt mostohalánya és titkárnője Ilse, valamint kollégái,
Walther Nernst és Max von Laue.

Ha csupán Weyland lép fel, aki „reklámszenvedély-ről”, „tudományos dadaizmusról” beszélt és

plágiummal vádolta, aligha érinti mélyebben Einsteint, tán nevet és tapsol is, oly szórakoztatónak
találja a dolgot. A demagógok valódi szándékait azonban leleplezték az antiszemita feliratok és az
előtérben árusított horogkeresztek. Amikor Weyland után Gehrcke is szólásra emelkedett, Einstein
átlátta a helyzet komolyságát: tudományos ellenfelei, bár kritikájuk aligha tartható, közösséget
vállaltak az ultrajobboldalla]. Gehrcke tényszerűen, kifogástalan modorban beszélt. Távol tartotta
magát a politikai polémiáktól.

Az újságok részletesen kommentálták az eseményt

- általában Einstein rovására. Augusztusban, a Mo-rusban „Az Einstein-csíny” címmel megjelent egy
paródia, amely leleplezte ellenfeleinek indítékait. A „bar-nainges egyetemisták kórusát” és a
„heccprofesszorokat”. Már a felvezetés megmutatta, miről is van szó tulaj donképpen:
Egy zsidó mellét kidülleszti,

S az időt térben elsüllyeszti.

A sok német mind beveszi,

S ajánlani nem szégyenli.

Bitang mózsi, hát semmi neked E „Dicső Idő” és a nemzet?!

Még ugyanazon a napon megjelent a Berliner Ta-geblattban egy Einstein-cikk, ,yálaszom” címmel.
Valójában ez volt az igazi szamárság. Már „A relativitáselmélet-ellenes Kft.-ről” felütéssel jól
odabökött ellenfeleinek. Egy kalap alá vette Gehrckét Weylanddal, és megállapította: „mind a két
szerző méltatlan a válaszomra; jó okom van azt hinni, hogy ezt a vállalkozást más célok vezérlik, nem
az igazság kiderítése. (Ha német nacionalista lennék, horogkereszttel vagy anélkül, nem pedig egy
szabadságszerető, internacionális szellemiségű zsidó, akkor ...)” A végkövetkeztetést az olvasóra
hagyta.

Gehrcke mindenkinél jobban szeretett volna visszavágni neki. 0, filharmóniabeli szereplése ellenére
soha nem voit a jobboldal híve. Nem úgy Weyland, aki később belépett az SA-ba, és Lénárd, aki
hamarosan csatlakozott a nácikhoz. Gehrcke Berliner Tageblatt-ban megjelent válaszcikkére Einstein
nem reagált - holott Gehrcke nyomatékosan felszólította őt, hogy „tárja fel bizonyítékait, amelyek
alátámasztják, hogy tényszerű relativitáselmélet-ellenességének személyes és politikai indíttatása
van”.

Einstein a lázadók tapintatlanságával siklott át jogos megfontolás és természetes érzékenység felett.

Több mint kétszáz éven át arra hagyatkozhattak az emberek, hogy a kozmosz egy óraműhöz
hasonlatosan Newton törvényei szerint működik. Ez az Einstein egyszer csak azt állítja, hogy ez a kép
illúzió. Nem tudunk róla, hogy Einstein valaha is megértően bánt volna a kétkedőkkel, akik a
bizonyítandót bizonyítani akarták. Ilyen a forradalmárok természete.

Einstein Gehrcke után Lénáidra is rátámadt, aki a filharmóniabeli összejövetelen nem vett részt:
„Csodálom Lcnárdot mint a kísérleti fizika mesterét; az elméleti fizikában azonban még semmit sem
mutatott fel, és felvetései az általános relativitással szemben annyira felszínesek, hogy eddig nem
tartottam szükségesnek részletesen válaszolni rájuk.”

így szerez valaki életre szóló ellenségeket. Éppen Lénárdnak ment neki, aki valaha annak az
intézetnek volt a várományosa, amelynek élén akkor már Einstein állt, és aki sok más kollégához
hasonlóan úgy érezte, hogy Einstein Berlinbe költözése óta neki csak a közfigyelem morzsái jutnak. A
relativitáselmélet prominens ellenzőjét nyilvánosan nevetségessé tenni nem vall éppenséggel jó
taktikai érzékre. Einsteint saját belső hangja irányította, amikor politikai beszédet mondott vagy írt.
Ez a belső hang azonban nem intette őt elővigyázatosságra, megfontoltságra.

Barátai magukon kívül voltak, úgy megszidták, mint a gyereket szokás, aki egy óvatlan pillanatban
rossz fát tett a tiizre. Paul Ehrenfest: „Legalább olyankor tartózkodhatnál a szerencsétlen
fordulatoktól, amikor saját kezűleg írsz alá valamit.” Max Bora felesége, Heidi is felrótta neki „az
újságban megjelent, nagyon ügyetlen választ.” És hozzátette: „Nagyon kedvezőtlen képet alkothat
Önről ennek alapján az, aki nem ismeri.” Einstein még ugyanaznap válaszolt: „Kedves Bornék! Ne
legyenek ilyen szigorúak hozzám. Időről időre mindenkinek meg kell hoznia a maga áldozatát az
ostobaság oltárán Isten és az emberiség érdekében. Cikkemmel én ezt alaposan megtettem.
Bizonyítják ezt kedves barátaim általam rendkívül nagyra becsült levelei.” Hát nem a férfiban
megbúvó gyermek csillan fel ezekben a sorokban, akinek értelme sokkal mélyebbre hatolt, mint azt a
látszat sejteni engedte?

Ehrenfesttől megértést kért: „Ezt kellett tennem, ha Berlinben akarok maradni, ahol minden gyermek
ismeri a fényképemet.” Einstein csökönyös, hiába rágta a fülét még Arnold Sommerfeld, a Fizikai
Társulat elnöke is, hogy Lénárd ellen irányuló támadását „nyilvánosan, ahogy megtette, vonja is
vissza”. Utólag igazolta cselekedetét, hogy Lénárd később valóban össze-szűrte a levet a jobboldali
antirelativistákkal. Miután Weyland augusztus elején meglátogatta őt Heidclberg-ben, azt írta a
reakciós újságíróról, hogy „a reformok híve, aki különösen Einstein célt tévesztett mesterkedései és
egész - nem német - eljárásmódja ellen következetesen harcol”.

Közvetlenül a filharmóniabeli Weyland-rendez-vényt követően, az ott elhangzott Einstein-torzítás

miatt Nernst, von Laue és Rubens egy szolidaritási felhívást tett közzé a Táglicher Rundschau
hasábjain. Megerősítették, hogy Einstein „hatását a tudományos életre Berlin, sőt egész Németország
aligha képes túlértékelni”. Néhány nappal később egy újabb nyilatkozat jelent meg a Berliner
Tageblattban jelentős közéleti személyiségek - egyebek közt Max Reinhardt és Stefan Zweig -
aláírásával. „A nagyszerű személyisége ellen irányuló össznémet uszításon felháborodva”
biztosították Einsteint, hogy ők büszkék rá, és a világtudomány egyik vezető alakjának tartják.

E kinyilatkoztatások hátterében Einstein nyilvánvalóan spontán, de az összes újságban idézett

bejelentése állhatott, mely szerint el kívánja hagyni Németországot. Az ottani sajtóból még
Németország londoni ügyvivője is értesült Einstein szándékáról. A külügyi hivatal tudósításában az
ügyvivő „elsőrangú kulturár Hs tényezőnek” nevezte őt, majd így érvelt: „Egy ilyen embert, aki
ténylegesen alkalmas a kulturális propagandára, nem űzhetünk ki Németországból.” Más kérdés, hogy
Einstein valóban komolyan fontolgatta-e a távozását - még ha ekként vádaskodott is: Akadémikusaink
politikai felfogása vak konokság formáját ölti.”

1920. szeptember 9-én, két héttel az emlékezetes filhar-móniabeli eseményeket követően Heidi és
Max Born-nak megvallotta: „A támadás első pillanataiban valószínűleg csak a menekülésre
gondoltam. Aztán hamarosan jobb belátásra jutottam, egykedvűségem visszatért.”

Már szeptember 23-án újabb lehetőség adódott, hogy Einstein és ellenfelei összemérjék erejüket. A
Német Természettudósok és Orvosok Társaságának Bad Nauheim-i kongresszusán Einstein vitába
keveredett Lénárd Fülöppel. Ez a vita azonban „egyenesen mintaszerű formában, a tényszerűség és a
nyugalom talaján zajlott le” - ahogy azt a Deutsche Allgemeine Zeitung tudósítója megjegyezte. A
Berliner Tageblatt néhány nappal később rövidített formában leközölte a vitát.

Lénárd: „Én nem képletek, hanem valóságos események között mozgok a térben. Ez a szakadék
Einstein és köztem. Speciális relativitáselmélete ellen semmi kifogásom nincsen. De a
gravitációelmélete? Amikor a száguldó vonat lefékez, akkor a hatás mégiscsak a vonatban lép fel,
nem valahol kint, ahol minden templomtorony változatlanul a helyen marad!” - Ebben alapjában véve
igaza is van.

Einstein: ;rA vonatban zajló jelenségek egy gravitációs mező hatására jönnek létre, amelyet a
közelebbi és távolabbi tömegek összessége indukál.” - A Mach-elvet védelmezi.

Lénárd: „Egy ilyen gravitációs mezőnek másféle folyamatokat is elő kellene idéznie, olyanokat,
amelyeket önmagamnak szemléltetni tudok.”

Einstein: „H°gy mit tart az ember szemléletesnek, az nagyobb léptékben az idő függvénye. Galilei
mechanikáját kortársai még nagyon kevéssé szemléletesnek tarthatták. Ennek a »szemléletes«
elképzelésnek megvoltak a maga hiányosságai, pontosan úgy, mint a sokat idézett »józan észnek«.
(Derültség)”

Újra csak némi kérkedés rezgett a levegőben. És aki korábban Einstein ellen volt, még inkább
igazolva érezte magát. Lénárd alapjában véve egyáltalán nem érvelt rosszul. Einstein pedig ismét
elszalasztott egy alkalmat, hogy kifejtse gravitációelméletének lényegét, a téridő geometriáját. A
fékező vonat elhagyja saját geodetikus görbéjét - a templomtorony viszont nem.

Paul Weyland a Deutsche Zeitungban éles hangot ütött meg. Azon dühöngött, hogy „míg Lénárd
elutasítja a fizika matematikai dogmákkal való megerőszakolását, a másik oldalon az Einstein-imádók
rar gaszkodnak álláspontjukhoz, és gyorsan visszavonulnak képleteik Parnasszusára”. A Német
Fizikai Társulatról pedig nemes egyszerűséggel úgy vélekedett, hogy „legfőbb ideje kitakarítani a
tudományos korrupciónak ezt a patkányfészkét”.

Max Planck, aki a Bad Nauheim-i ülést levezette, egy kollégájával együtt megpróbálta rendbe hozni
Einstein és Lénárd viszonyát. Ennek eredményeként a Berliner Tageblattban Einstein őszinte
sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy „a cikkében leírt szemrehányások |...] az általa oly nagyra becsült
Lénárd Úr ellen irányulnak”. Lénárdot azonban nem lehetett lecsillapítani. Az ülést követően kilépett
a Fizikai Társulatból, és heidclbergi intézetében tájékoztató táblákat helyeztetett el azzal a felirattal,
hogy a Fizikai Társulat tagjainak a továbbiakban tilos az intézet területére lépniük.

Johannes Starkkal (akinek „évkönyvében” jelent meg 1907-ben Einstein látnoki cikke a
relativitáselméletről) közösen Lcnárd elindította az „árja fizika” mozgalmat, amely - Nobel-díjas
alapítói dacára - még a Harmadik Birodalomban is alig talált visszhangra. Akárcsak Gehrcke, aki
soha többé nem akart a reakciósok szekértolójának látszani, Lénárd is elfordult Wcy-landtól. A
demagóg Weyland amúgy is elveszítette érdeklődését Einstein és elmélete iránt, és a tervezett
nagygyűléssorozat két estével kifulladt.

Einstein „tudományos” ellenfelei mégsem adták fel a kötekedést. Amikor 1922 áprilisában a
Frankfurti Vásár keretében megtartották a relativitáselméletről szóló - mind ez ideig a
legrészletesebb, trükkfelvételeket is tartalmazó, de sajnos ma már nem létező - 90 perces filmnek az
ősbemutatóját, az azt követő vitában megmutatkoztak az Einstein-hívek és -ellenfelek közötti
feszültségek. A nézők szemszögéből nézve „komoly” Einstein-ellenesck közösen teremtették meg a
táptalajt egy náluk messze veszélyesebb ellenfél, az ultrajobboldali, antiszemita német
nemzetiszocialisták számára, akik már Einstein életére törtek.
Az Einsteiimel baráti viszonyt ápoló német külügyminiszter, Walther Rathenau 1922. június 24-i
meggyilkolása után terjedt el az a híresztelés, hogy Einstein igen elöl áll azoknak a prominens
zsidóknak a listáján, akiket hasonló végzet fenyeget. Einstein már régóta tudta, hogy van oka a
félelemre. Egyre-másra kapta a leplezetlen fenyegetéseket. A reakciós Staats-bürger Zeitungban már
1921. január 9-én olvasható volt, hogy „Einstein és elvtársai esetében nyilvánvalóan fennáll a
hazaárulás bűntette. Minden németet, aki ezeket a csirkefogókat lelövi, a német nép jótevőinek
tartunk.”

Einstein időközben kiköltözött Berlinből, és visszavonult a nyilvánosságtól. A természettudósok

következő, lipcsei ülésén való részvételét is lemondta. „Mert én ahhoz a csoporthoz tartozom,
amelynek tagjai ellen a népi oldal merényleteket tervez - szabadkozott Plancknál. - Itt nem segít
semmi, csak a türelem és a háttérbe húzódás.” Planck elégedetlenül írt vissza: „Szerencsésen
eljutottunk odáig, hogy gyilkoló bandák (...) diktálják egy tisztán tudományos társaság programját.”

Lipcsében Lénárd és elvtársai még keményebben léptek fel, mint Bad Nauheimben. Diákjaik
röplapokkal tiltakoztak a relativitáselméletről tervezett plenáris ülés ellen. A relativitáselmélet
képviselői „egyszerűen eltitkolták a nyilvánosság elől, hogy számos nagy tekintélyű tudós [...] a
relativitáselméletet nem csupán igazolatlan hipotézisnek tekinti, hanem mint alapjaiban elhibázott és
logikailag tarthatatlan fikciót, el is utasítja.” A tudományosság máza, amelyet Lénárd és Stark
személye kölcsönzött az Einstein-ellenes ligának, úgy hatott a politikai motivációjú ellentáborra, mint
olaj a tűzre. Úgy látták, Weyland lelépése után tudományos oldalról ők vannak legjobban
felszerelkezve a német kultúra és tudomány „megtisztításáért” folytar tott hadjárathoz.

Einstein további alkalmakat kínált fel a rágalmazásra ellenségeinek. Külföldi utazásai miatt a
reakciósok és a revansisták hazaárulónak bélyegezték. Bosszú és megbocsátás között őrlődve olyan
dilemma elé került, mely létének legtragikusabb momentumához vezetett: „Elsőrangú kulturális
tényezőként” szolgálta hazáját, ahonnan csak hálátlan uszítás és gyűlölködés érte.

A külföldi utazások kapóra jöttek. Úgy vonult vissza a német nyilvánosságtól, hogy egyszerűen nem
volt jelen, s ezzel az élete ellen irányuló látens fenyegetést is elkerülte. 1920 és 1925 között idejének
nagyjából felét külföldön töltötte. Siegfried Grundmann berlini történész Einstein kiruccanásait „az
emigráció egy formájának” nevezte. A fizikus örömét lelte a tartós távollétben, így beszélt: „a feszült
légkör elől egy időre távozni kényszerülök hazánkból, mely engem oly gyakran állított nehéz helyzet
elé”.

Másfelől viszont a külföldi utazások Einsteint hozzásegítették két fontos céljának eléréséhez: széles
körben megismertetni elméletét, és visszaállítani a tudósok nemzetközi közösségét. A
relativitáselmélet „reklámozása”, amit Weyland afféle zsidó kofáskodásnak titulált, Einsteinnek
éppenséggel szívügye volt. Mert műve nem csak Németországban, máshol is ellenállást váltott ki.
Einstein, egy tanait hirdető és híveket to-borzó vallásalapító modorában, szerte a világon zsúfolásig
teli termekben tartotta előadásait. Sikerét bizonyították a német követségek híradásai, valamint az a
tény, hogy a külügyi hivatalokban külön aktát nyitottak „Einstein professzor külföldi előadásai’'
címmel.

Einstein a kormány, az új köztársaság, a fiatal demokrácia érdekében cselekedett, „a jó német ügyet

szolgálja, amelytől távol áll mindenfajta sovinizmus" -hangsúlyozta Wilhelm Solf, Németország japán
nagykövete. Bár mindig igazi hazája, a tudomány világligája állt gondolatainak előterében. Nevét,
tekintélyét, diplomáciai ügyeskedésektől mentes nyíltszívűsé-gét vetette latba a német tudósokat sújtó
bojkott feloldása érdekében. A német külpolitika titkos követeként még azt a jégpáncélt is sikerült
felolvasztania, amely a nagyzási hóbortban szenvedő Németországot az I. világháború végétől
körülvette.

A semleges Hollandiában és Norvégiában, de még Prágában és Becsben is könnyű dolga volt. Sőt az
Egyesült Államokban is - mely jó viszonyra törekedett Németországgal, még részleges békeszerződést
is aláírtak - alig-alig ütközött elutasításba. Ám hazafelé tartva, 1921 tavaszán Londonban, és még
inkább egy évvel később Párizsban, már tartózkodó hűvösséget, sőt nyílt szembenállást tapasztalt.

A londoni Kings College-ban, az előadóterembe belépve kínos csend fogadta őt. Ráadásul a gyűlölt
német nyelven fogott bele előadásába. Bátorsága, őszintesége és feltétlen szándéka révén, hogy
betemesse az árkokat, továbbá elmélete varázsának köszönhetően mégis sikerült fellelkesítenie a
publikumot. Sőt! London szellemi elitje őszinte ovációval éltette. 1924-ben még Ernst Gehrcke is arra
kényszerült, hogy idézzen a németellenes Daily Mail cikkéből: „ő zsidó. [...] És forradalmár. Mégis,
nemcsak hogy barátsággal, de lelkesen fogadták. [...[ Nem számít, hogy értették-c a nyelvét vagy sem.
Érezték, hogy diadalmaskodik felettük egy kényszerítő erejű személyiség, egy szellemi hatalom.”

Ezen az útján Einstein a Westminster Apátságban virágcsokrot helyezett nagy elődje és példaképe,
Isaac Newton sírjára. Cselekedetét a britek úgy értékelték, hogy Einstein még az ellenségeskedések
közepette sem feledkezik meg a sportszerűségről. Épp csak elült a háború zaja, de az ellenséges
ország tudósának máris elismeréssel adóztak. Sőt, a csillagász Arthur Edding-ton felvállalta a
döntőbíró szerepét a két gigász vitájár bán, expedíciót szervezett annak érdekében, hogy nap-
fogyatkozáskor megfigyelhesse az Einstein által megjósolt fényelhajlást - és a vitában utóbb Einsteint
nyilvánította győztesnek. (Csak később derült ki, hogy Eddington mérései kevésbé voltak
egyértelműek, mint állította, sőt egyes, a képbe nem illő mérési eredményeket egyszerűen figyelmen
kívül hagyott.)

Einstein a tudósok közötti kapcsolatok helyreállításáért is küzdött. Ezzel egyidejűleg az egymással

veszekedő nemzetek viszonyán is javított valamicskét. Ebben segítségére volt Schweizer, aki szintén
háborúellenes propagandát folytatott, és nem írta alá a ki-lencvenhármak felhívását sem. Einstein
ártatlansága éles ellentétben állt hazai és külföldi politikai ellenfeleinek gyanakvásával.
Németországnak már az is épp elég kínos volt, hogy egy angol szerzett bizonyítékot a
relativitáselméletre, most még kínosabb volt szemükben az ellenség barátságát keresni.

Az 1922. márciusi franciaországi út minden addiginál kritikusabbnak tűnt. A francia nacionalisták

határozottan tiltakoztak a látogatás ellen, a jobboldali sajtó hecckampányt indított az ellenséges
országból érkező tudós ellehetetlenítésére. Az egyetemisták erőszakoskodásától tartva Einstein egy
mellékvágányon szállt ki, és titokban hagyta el a pályaudvart. Az aggodalom utólag feleslegesnek
bizonyult. A hallgatók csupán szíves fogadtatásban akarták részesíteni a neves fizikust. A sárga
bőröndös kis ember, örökös szürke felöltőjében és legendás művészkalapjában, meghódította a
szíveket.

Akárcsak többi útján, Einstein itt is élt azzal a lehetőséggel, hogy a tudományos kapcsolatok
normalizálásának szándékán túl saját elméletét is bemutassa
- ez alkalommal ráadásul az ország nyelvén. A túlzsúfolt előadótermekben minden előadást vita
követett. Nagy megelégedésére a berlini Vossische Zeitung tudatta olvasóival, hogy „a vita
egészében Einstein elmélete szemszögéből kedvező fordulatot vett”.

A Berliner Tageblatt egyenesen ódákat zengett a látogatásról: „Ez a német meghódította Párizst.
Minden újság közli a fényképét, egész Einstein-irodalom született. [...] Einsteinből divat lett.
Akadémikusok, politikusok, művészek, nyárspolgárok, csendőrök, kocsisok, pincérek és zsebtolvajok
mind tudni akarják, mikor lesz Einstein következő előadása. [...] A párizsi kávéházakban a kokottok
arról faggatják gavallérjaikat, hogy Einstein hord-e szemüveget, elegáns ember-e. Párizs mindent tud
Albert Einsteinről, és még annál is többet beszél róla.”

Az út vége felé vendéglátói teljesítették Einstein egy különös kívánságát: meg akarta tekinteni az I.
világháborús csatamezőket. A vele frissen összebarátkozott Paul Langevin fizikus és régi barátja,
Maurice Solovine kísérte el. A rövid látogatás elmélyítette Einstein fontos politikai meggyőződését:
mindenfajta hár ború elutasítását. A pacifizmus miatt lett aktivista, kereste a szónoki pulpitust és a
nyilvánosságot. A felkavaró órákról egy francia újságíró tudósított: „Itt, ahol most szökken szárba a
búza, még látszanak a védelmi vonalak nyomai. Itt az első, hevenyészve kialakított temető, ahol
egymás mellett sorakoznak a fehér és a fekete keresztek, a francia, illetve a német katonák
nyugvóhelye felett. Einstein leveszi a kalapját. Halk hangon, szomorú beletörődéssel beszél a
háborúról, a militarizmusról, amit gyűlöl és mindig is gyűlölni fog. [...] »Minden diákot el kellene ide
hozni Németországból, az egész világról, hogy lássák, milyen kegyetlen dolog a háború* - mondja.”

A németországi reakciók nem sokáig várattak magukra. Einsteint most hitehagyottnak titulálták. A
Nobel-díjas Stark, akkortájt Lénárd mellett a legkellemetlenebb ellenfele, a sajtóban bírálta Einstein
viselkedését, „a franciákhoz dörgölődzését”, ahelyett, hogy elismerte volna: Einstein bebizonyította,
milyen nagy morális értéke van a tudománynak. Jótett helyébe jót ne várj. A politika Németországban
ez egyszer némi elégedettséget mutatott titkos külügyminiszterével kapcsolatban. „Kétség nem fér
hozzá - táviratozta a nagykövetség Párizsból hogy Einstein úr révén, akit végül mégiscsak németnek
kell tekintenünk, a német szellem és német tudomány itt meghallgatásra ta-lalt, és megújult hírnévre
tett szert.”

Einstein Németország képviseletében, ráadásul a „jó” Németország képviseletében - mai

szemszögből furcsa megítélés. Egyedül mélyen gyökerező szabad-sagvágya, amelyet a Weimari
Köztársaság demokratikus tavaszán a halk remény gyenge fuvallata erősíthetett, kölcsönzött
szerepének bizonyos plauzibilitást. Talán a nyárspolgárság meghaladása is - mely mindig is szívügye
volt - lehetségesnek tűnt a liberális Berlinben. Ha nem lett volna annyi áporodott németeskedő,
antiszemita, revansista, bosszúszomjas reakciós - Einstein talán hazára lelt volna Németországban.

Németország Einstein számára mindig is a végzet asszonya volt. Ha közelített hozzá, megégette magát.
Mégis képtelen volt szakítani vele. Szőkesége megbabonázta, egy nyelvet beszéltek, díjazta
szorgalmát, bevéste gondolatait, mesélte vicceit, értette a szavát, főzte ételeit, érezte filozófiáját.
Gyűlölte és szerette, az ország pedig viszontszerette és viszontgyűlölte, mint egy belső démont,
amelyet soha nem űzhet ki magá-ból- Önfegyelmével, alkalmanként felülkerekedő ön-
kontrollhiányával olykor sokkal inkább németként viselkedett, mint szerette volna. Ugyanakkor
hiányoztak belőle olyan jellegzetes német jellemvonások, amilyen az öngyűlölet, a nagyzási mániával
kompenzált kisebbrendűségi érzés és a káröröm.
Már egyik, Berlinbe költözését megelőző látogatása után meglehetősen előnytelen véleményt alkotott
a németekről: „Milyen durvák és primitívek. Hiúság, valódi önérzet nélkül. Civilizáció (tiszta fogak,
elegáns nyakkendő, pödrött bajusz, kifogástalan öltöny) személyes kultúra nélkül (durva beszéd,
mozgás, hang érzés).” ’ ’

Ráadásul a militarizmus menyegzője idején tért vissza az országba, melyet éppen militarizmusa miatt
hagyott el, pontosabban azért, hogy a fegyveres szolgálatot elkerülje. Einstein visszataszítónak találta
a kiképzést és az érzéketlenséget, a parancsot és a tekintélynek vakon engedelmeskedő fegyelmet, a
csizmás, egyenruhás férfiak tömegét. Minden, ami katonai jellegű, ellentmond a természetesnek, mert
ami természetes, az nem ismeri a hatalomvágyat. A rendfokozatok és váll-lapok segítségével
megvalósított kényszert és erőszakot ugyanúgy átkozza, ahogy ő a szabadság eszméjét isteníti.

A háború alig négy hónapot váratott magára, és Einstein szülőhazájának - melynek

állampolgárságáról egykor már lemondott - vereségét kívánta. Amikor ez bekövetkezett, elérhető
közelségbe került a szabadság-és békeszerető Németország utópiája. Ez volt az alapja Einstein
szerfelett sikeres törekvésének, hogy az emberek szívét még a legellenségesebb országokban is
megnyerje magának és művének, de egyben szenvedő hazájának is.

1922 végén Elsa és Albert Einstein egy kiadó meghívására több mint 6 hetet töltött Japánban.
„Utazása győzelmi menethez hasonlított” - jelentette Solf nagykövet Berlinnek. A híradás szerint „az
egész japán társadalom, a legmagasabb méltóságoktól a riksakulikig, spontán, minden előkészítés és
látszatkeltés nélkül”, türelmesen és jóságosán követte nyomon Einstein néha öt óránál is hosszabbra
nyúlt előadásait. Viszonzásképp Einstein idealizálta Japánt. így az ország sorsa 1945, Hirosima és
Nagaszaki után még több fejfájást okozott neki.

Utazásuk csúcspontjaként Einsteinék a királyi családdal töltötték a krizantémünnepet. „Mindenki

szerette volna a jelenkor legismertebb alakjának legalább a kezét megszorítani - írta a követ. - A sajtó
Einstein-történetekkel volt tele, igaz és valótlan történetekkel egyaránt. [...] Még Einstein-karikatúrák
is megjelentek, melyeken főszerepet kapott rövid pipája, dús, a fésűnek ellenálló haja, ugyanakkor
finoman céloztak nem mindig az alkalomhoz illő öltözékére is.” Fésületlen haj, alkalomhoz nem illő
öltözék - ilyen képet festett róla a nagykövet. Személyének bája és naivitása azonban ellensúlyozták
etikettbeli hiányosságait.

Einstein svájci útlevéllel utazott, ez jelentősen egyszerűsítette a dolgot. Nem köztudott, de a „német
ügy” mellett ő valamiképp választott helvét hazáját is reklámozni akarta. De hisz ő német! Azzal, hogy
belépett a Porosz Tudományos Akadémia tagjainak sorába, tán nem vált automatikusan német
állampolgárrá is? Ez a megválaszolatlan kérdés rendkívül kényes helyzetet idézett elő a japán
kirándulás idején, amelyen Einstein svájci állampolgárként vett részt. Épp a Távol-Keleten
tartózkodott, amikor 1922-ben odaítélték neki a Nobel-díjat. A stockholmi díjátadó ceremónián
természetesen nem tudott részt venni, de felmerült a kérdés, hogy a svájci vagy a német nagykövet
helyettesít-se-e őt az ünnepségen.

„Einstein birodalmi német” - táviratozta a berlini akadémia Svédországba. Épp ily kategorikusan
lépett fel Nadolny követ svájci kollégájával szemben, aki erre udvariasan átengedte az elsőbbséget. A
német követnek később be kellett látnia balfogását, egy feljegyzésben azonban azt kérte Berlintől,
hogy „Einstein svájci állampolgárságáról lehetőleg szó se essék”.
Sokat írtak arról, hogy Einstein „honosítása” az ő megkerülésével történt. Egykori felesége, Mileva
érdeklődésére ő maga ezt írta 1938 júliusában: „Először 1919-ben unszolt az akadémia, hogy a svájci
polgári jog mellett a németet is akceptáljam. Voltam olyan ostoba, hogy beleegyeztem.” Az iratok
szerint 1920. július 1-jén letette az esküt a birodalmi alkotmányra, 1921. március 15-én pedig a
porosz alkotmányra. Tehát, következtet az Akadémia, „Einstein úr ezzel minden további nélkül a
német birodalom állampolgárává vált”.

Hivatalosan csak 1924 februárjában jelentette ki a honosított, hogy a svájci mellett porosz
állampolgársággal is rendelkezik - igaz, védekezésképpen: „Ez ellen az értelmezés ellen semmit nem
tudok felhozni.” 1925-ben nagy dél-amerikai kőrútjához még német útlevelet is kért. A dokumentum
kiállítása Gustav Stre-semann külügyminiszter kifejezett támogatásával meg is történt. Éppúgy, mint
Rathenau, Stresemann sem csupán tanácsadóként tartotta becsben Einsteint, hanem afféle különleges
nagykövetként is olyan helyeken, ahol a hivatásos diplomaták zárt ajtókra találtak.

A Távol-Keletről visszatérve Einsteinnek újra meg kellett tapasztalnia, hogy nem lehet próféta a saját
hazájában. A barna mocsárból megint romlott gyűlölet áradt felé. Életét veszélyben érezte, és két
nappal az 1923. november 9-i müncheni Hitler-Ludendorff-puccs előtt Hollandiába menekült. Mivel
úgy tűnt, hátat fordít Németországnak, Max Planck könyörgött neki, hogy „ne tegyen most olyan lépést,
amely Berlinbe való visszatérését végképp és örökre lehetetlenné tenné”. Planck pontosan tudta: „A
külföld régóta irigyli tőlünk e drága kincset. De gondoljon mégis azokra, akik itt szeretik és tisztelik
Önt, ne hagyja, hogy túlságosan megszenvedjék e harapós banda feneketlen aljasságát, amellyel
szemben minden körülmények között úriembernek kell maradnunk.”

Planck valószínűleg feleslegesen könyörgött. Einstein már karácsony előtt visszatért Berlinbe.
Addigra észrevehetően csökkent ott a feszültség. Tavasszal már némi megkönnyebbüléssel tudatta
barátjával, Bessó-val: ,A politikai helyzet stabilizálódott, miattam hála istennek többé már nem kell
aggódnotok, nyugodtabb, zavartalanabb az életem.” Hitler (fölöttébb kényelmes) várfogságát töltötte,
és dühödt nyugalommal írta későbbi bestsellerét, a Mein Kampfot.

A járadékmárka bevezetésének valamint a nyomában elkezdődő külföldi befektetéseknek, főleg az

amerikai tőkének köszönhetően a német gazdaság 1924-től újra lendületbe jött. A legyőzött ország
elsősorban a tudomány és a technika területén bizonyította, hogy micsoda tartalékok rejtőznek benne
az I. világháború katasztrófája és a forradalmi zavargások ellenére is. Ennek világszerte figyelmet
keltő, hatásos jelzése volt 1924-ben az Atlanti-óceán átszelése léghajóval. A munkanélküliség
csökkent, a fogyasztás növekedett, a kultúra virágzott, a belpolitikai helyzet nyugvópontra jutott.
Néhány év alatt Németország az USA mögött a világ második ipari országává vált, és újra
nagyhatalomnak számított. Berlin különösen összeforrott a háború utáni nagy időkkel. A Nagy-Berlin
1920-as megalapításával elkezdődött építkezési hullámmal, v&-lamint az U- és S-Bahn-hálózat
kibővítésével a birodalmi főváros messze túlnőtte egykori határait.

1925-ben márciustól júniusig Einstein egy korábbi meghívást teljesítve beutazta Argentínát, Uruguayt
és Brazíliát. Ismét telt ház előtt adott elő, fogadásokon vett részt, államfőkkel találkozott, tiszteletbeli
professzorrá nevezték ki Montevideóban, „Einstein-díjat” kapott Rio de Janeiróban. Egyedül
Argentínában lelt hűvösebb fogadtatásra, mert „az ottani német kolónia távol tartotta magát
valamennyi előadásától” azért, mert szerintük Einstein egy interjúban túlságosan is pacifista nézeteket
vallott. A német követ fogadásán ezt jegyezte fel naplójába: „Fura társaság a németeké. Büdös
virágnak tartanak, mégis folyton a gomblyukukba tűznek.”

E nagy utazást követően néhány éven keresztül Einstein félig-meddig valóban úgy élhette életét, ahogy
mindig is szerette volna. Az ellenségeskedések megszűntek - Max Bora későbbi megjegyzését idézve:
„legalábbis a felszínen”. Ha Németországban nem köszöntött volna be a Hitler-korszak (a Hitlerei,
ahogy Einstein nevezte), akkor Einstein „németként” valószínűleg ott éli le életének hátralevő részét.

A sztárkultusz most már a színészek, írók, zenészek, sportolók, kalandorok és műszaki újítók egész
elitjére kiterjedt. A hatnapos futások, az autóversenyek, a sportpalota, Európa első autóútja, a
zeppelin és a repülőgép, Josephine Baker, Ásta Nielsen és Mar-lene Dietrich már rég leszorították
Einstein nevét az újságok címlapjáról. A frissen megízlelt szabadság a köztársaságot és annak
fővárosát a művészetek és az élvezetek kísérleti terepévé változtatta.

Berlinbe eljutott a jazz, a kabaré, és a politikai szatíra is konjunktúrára lelt. A radikális építészeti és
formatervezési elképzelések megtörték a modernizmus dísztelen egyszerűségét. A festészet és a zene
szakított a régi hagyományokkal, helyettük újakat teremtett. Az avantgárd addig ismeretlen
szabadságot hozott a szexualitás és a női emancipáció terén. Ebben az időszakban, a Marlene
Dietrichről, Dinah Nelken-ről, Rosa Valettiről szóló tudósítások között Einstein úgy bukkant fel, mint
az éjszakai életet kedvelő ember, befolyásos személyiségek gyakori vendége, aki többek között Erich
Maria Remaxque-kal együtt a „szabad életet” és a „megújult nőiességet” élteti.

1925 táján amellett, hogy belpolitikai tavasz köszöntött be, a külpolitikai helyzet is sokat enyhült. A
német tudomány bojkottja megszűnt, túlnyomórészt jó együttműködés alakult ki. Németország politikai
emisszáriusaként Einstein csupán a saját kötelességét teljesítette. A hazafias érzelmű háborús hős,
Haber, akit korábban senki sem volt hajlandó fogadni az „ellenséges" külföldi országokban, Einstein
úttörő tevékenységének köszönhetően most tovább építhette a nemzetközi kapcsolatokat. Ekkorra
Einstein is - nagy megkönnyebbülésére - kikerült az érdeklődés középpontjából.

Érdekes, hogy 1922-től „német” képviselőként vett részt a Népszövetség Szellemi Együttműködési
Bizottságának munkájában (ahova Németországot csak 1926-ban vették fel). A külügyi hivatal
szkeptikusan vette tudomásul, hogy Einsteinnek ez a melléktevékenysége a bizottságból való 1932-es
végleges kilépéséig 9 dossziét töltött meg. 1922 májusában fogadta el az együttműködést, július
elején lemondta, nem sokkal később hagyta újra meggyőzni magát, és 1923 márciusában, távol-keleti
útjáról visszatérve megint bekapcsolódott a bizottság munkájába, de tevékenységét egy sértéssel
kezdte: „Az utóbbi időben az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a Népszövetségből hiányzik az
erő és az akarat nagy feladatának betöltésére.”

Egy évre rá visszalépett a visszalépéstől. Megismerte a „legbénább vállalkozást, melyben élete során
részt vett”, a beszédekből és újságcikkek írásából álló rágós politikai üzletmenetet, a „bibliográfiai
albizottsággal” való együttműködést, különböző országok „történelemkönyveinek illetlen helyeit”, a
„képtávíró-kutatás nemzetközi koordinációját”, a posztok körüli huzakodást, mely végül bejuttatta a
bizottságba a far siszta Olaszország oktatási miniszterét. Miután 1928-ban megnevezte utódját és
egyúttal deklarálta lemondását, 1930-ban még részt vett egy ülésen, majd 1932-ben lépett ki immár
véglegesen, amikorra a bizottság erősen jobboldalivá vált.

Amilyen nehezen boldogult Einstein a politikai szervekkel és szervezetekkel, humanistaként oly

lelkesen állt ki a gyengék mellett és küzdött az igazságtalanság ellen. Már a háború alatt sikerrel járt
közben halálra ítélt barátja, Adler Frigyes érdekében, aki novemberben lelőtte az osztrák
miniszterelnököt, Kari Stürgkh grófot. A háború után a szocialista Adler-nek megkegyelmeztek. Az
anarchista Erich Mühsam érdekében 1924-ben személyes meghallgatást kért Max birodalmi
kancellártól - és elérte, hogy Mühsamot szabadon bocsássák.

Einstein soha nem volt a köztársaság feltétlen híve. A közrend birodalmi biztosa 1923-tól nyomon
követte Einstein politikai tevékenységét. 1926-tól szerepelt a politikailag gyanús személyek listáján.
Az indexre tett szervezetek közül Einstein kapcsolatot tartott fenn „Az Emberi Jogok Ligájával” („a
pacifista propaganda egyik legfontosabb terjesztőjével”), az „Új Oroszország Baráti Körével” és a
KDP-hez közel álló „Nemzetközi Munkás Segélyezővel”. Minden jó ügyhöz a nevét adta anélkül,
hogy a bonyodalmakba belegondolt volna. Bár gondolkodásmódja egyre inkább a politikai paletta
baloldalára helyezte őt, miközben a politikai hangulat Németországban fokozatosan jobbra tolódott,
radikális marxista és leninista soha nem vált belőle. „Nem hiszek a tervgazdaság
termelékenységében” - írta Bessó-nak.

Ellenfeleit és megfigyelőit mégis gazdagon ellátta munícióval, amikor a „Rote Hilfe” nevében, 1929-
ben így írt egy nevelőotthon gyermekeinek: „Engedjétek, hogy a legjobbak vezessenek benneteket!
Olvassátok Rosa Luxemburg leveleit!” Vagy amikor a Marxista Munkásiskolában, a MASCH-ban
„Amit a munkásoknak a relativitáselméletről tudniuk kell” címmel előadást tartott. Vagy amikor az
orosz forradalom vezetőjéről ezt mondta: „Olyan embert tisztelek Leninben, aki személyének
feláldozásával minden erejét a szociális egyenlőség megvalósításának rendelte alá. Módszereit nem
tartom célszerűnek. Egy azonban bizonyos: a hozzá hasonló férfiak az emberiség lelkiismeretének
őrzői és megújítói.”

A haladásba vetett meghatóan naiv hitét mutatja felszólalása a 7. Német Rádiókiállítás megnyitóján,

1930. augusztus 22-én Berlinben. A következő legendás mondatokkal kezdte beszédét: „Tisztelt
jelenlévők és jelen nem lévők! Miközben a rádiót hallgatják, gondoljanak arra is, hogyan jutott az
ember e csodálatos hírközlési eszköz birtokába.” Nem csak arra hívta fel a figyelmet, hogy „az első
igazi demokrácia lehetőségét a technikusok adták kezünkbe” - mintha ez másként nem lenne
lehetséges. „Napjainkig a népek kizárólag egymás sajtójának torzító tükrében ismerhették meg
egymást - folytatta. - A rádió révén egymást elevenebb formában, s ami a fő, barátságosabb
oldalukról ismerhetik meg. A rádió hozzá fog járulni a kölcsönös idegenségérzet megszűnéséhez, mely
oly könnyen csap át bizalmatlanságba és ellenségeskedésbe.” Három évvel később ugyanarról a
helyről a nácik a rádiózás egységesítését szorgalmazták.

Még ha Einstein politikai tevékenységét gyakran naivnak és dilettánsnak állítják is be, egy ponton
végig hűségesen kitartott a Weimari Köztársaság mellett: harcos pacifistaként Kurt Tucholsky máig
vitatott mondatának („A katonák gyilkosok”) szellemében járt el. Nem kisebb nagyságokkal együtt,
mint Tho-mas Mann, Romain Rolland, Stefan Zweig, aláírt egy felhívást, melyben leplezetlenül néven
nevezték a dolgot: ,A katonai képzés a test és a szellem kitanítása az ölés művészetére.”

1930 júliusában, időben pontosan félúton Ypern és Hirosima között, Einstein aláírt egy nyilatkozatot,
amely leplezetlenül hangsúlyozta a tudomány fegyverkezésben játszott szerepét: „Tudják Önök, mit
jelentene egy újabb háború a tudomány által naponta tökéletesített pusztító eszközökkel?” - Saját
magának is szegezve a kérdést: „Mi haszna egy képletnek, ha nem képes megakadályozni, hogy az
emberek kölcsönösen legyilkolják egymást?” A hadiszolgálat megtagadását legendás módon
támogatta. Újra egyre többet volt úton, különösen hosszú időt töltött az Egyesült Államokban - ez már
a tervezett emigrációról árulkodik.

1930 végén beszédet tartott New Yorkban, melynek kulcsmondata a radikális pacifizmus
vezérgondolatává vált: ,3a a katonai szolgálatra behívottaknak csupáncsak két százaléka megtagadná
az engedelmességet, s emellett a nemzetközi konfliktusok békés megoldását követelné, a kormányok
máris elvesztenék fölöttük hatalmukat.” A civil engedetlenségre való buzdítás arra a merész
számításra alapozott, hogy az államok nem tudnának mit kezdeni 2 százaléknyi ellenszegülővel. Ennek
a felfogásnak a „bűnös naivitását” harcostársa, Romain Rolland igazolta 1933 szeptemberében.

Ellenőrizetlen és átgondolatlan javaslataival, valamint ellentmondásos személyiségével Einstein

egyre-másra sértette meg barátait és a vele azonos nézetet vallókat. Világszerte ismert pacifistaként
hitet tett a halálbüntetés mellett: „Elvben semmi kifogásom az értéktelen, sőt káros egyének megölése
ellen; csupán azért ellenzem, mert nem bízom az emberekben, azaz a bírákban. Az életben többre
becsülöm a minőséget, mint a mennyiséget.” Az ilyen ellentmondásokhoz való jog az ő szemében a
szabadság elengedhetetlen része. ■Amíg van hangom, kifejezhetem, sőt ki is kell fejeznem a
véleményemet.” Minden naivitása ellenére újra és újra jó politikai megérzésről tett tanúbizonyságot.
Azzal, hogy óva intette az emberiséget a fasizmustól és a háborútól, messze megelőzte kortársait.

1930-tól kezdődően Einsteinnek több ellensége volt politikai, mint fizikai nézetei miatt - még az őt jól
ismerő körökben is. Minden elképzelhető kérdésben megnyilvánult. ,A terhesség bizonyos
stádiumában az anya kérésére engedélyezni kell a magzatelhajtást. A fiatalkorúak szükséges védelme
mellett a homoszexua-litást nem szabad büntetni. A szexuális nevelés vonatkozásában nincs helye a
titokzatoskodásnak.” - Ezek a követelések a mai modern demokratikus társadalmakban már magától
értetődő realitások.

A jó ügy érdekében Einstein sokszor latba vetette befolyását, ám ugyanolyan gyakran meg is tagadta
támogatását: „Gondolnom kell ugyanis arra, nehogy hangom amiatt veszítsen súlyából, hogy túl
gyakran hallatom csip-csup ügyekben.” Nem hagyta, hogy minden kocsi elé befogják. Amikor 1932-
ben „Japánnak a Szovjetunióval szembeni nyíltan agresszív viselkedése miatt fenyegető
kiszámíthatatlan konfliktus” ügyében kérték együttműködését, elutasította azt: „Soha nem fogok részt
venni egy olyan kongresszuson, amely tehetetlenségében csak szánalmat kelthet. Olyan ez, mintha a
vulkáni tevékenység megakadályozására vagy a Szahara csapadékmennyiségének növelésére hívnánk
össze kongresszust.” Ilyen módon semmit nem lehet elintézni, mert „a háttérben mindent a
csillapíthatatlan nyereségvágy ural”.

Einstein nem egyszerűen csak az 1929-ben elkezdődött gazdasági világválság következtében előállt
barna veszélyt ismerte fel mindenkinél világosabban, hanem azt is, hogy a nácik hatalomra jutása
világégéssel fenyeget. „Ha megengedjük a demokrácia romba döntését, azzal saját bukásunkat
kockáztatjuk” - figyelmeztetett. Szidta a németek titkos fegyverkezését; 1932-ben, többek közt Romain
Rolland-nal, Maxim Gorkijjal, Upton Sinclairral és Heinrich Mann-nal nemzetközi kongresszust
sürgetett az újabb világháború megakadályozására; részt vett a Népszövetség genfi „leszerelési”
konferenciáján; a katonai szolgálatot megtagadók megsegítésére életre hívta az „Einstein-alapítványt”;
1932 nyarán Káthe Kollwitz, Erich Kást-ner és mások mellett ő is aláírta azt a „sürgős felhívást”,
amely „egységes munkásfront kialakítását szorgalmazza annak érdekében, hogy a parlamenti
választásokon az SPD és a KPD közösen induljon.” A felhívásnak nagy volt a visszhangja, de
bosszantó az eredménye. A fasiszták fenyegető győzelme ellenére sem volt képes a két baloldali
rivális szövetségre lépni. Einstein feljegyzi: „Káint és Ábelt valószínűleg könnyebb lenne
összebékíteni.”

Sigmund Freuddal való levelezése (amely 1933-ban Mire jó a háború címmel kis példányszámban
megjelent) akkoriban jóformán észrevétlen maradt. ,yan-e lehetőség úgy irányítani az ember
pszichikai fejlődését, hogy ellenállóbb legyen a gyűlölet és a pusztítás pszichózisával szemben?” -
szegezte a pszichoanalitikus-nak legfontosabb kérdését a fizikus. „Nem látok esélyt arra, hogy az
agresszív hajlamot megszüntessük” - vár laszolta Freud, és egyben továbbgörgette a kérdést: ,fiiért
undorodunk annyira a háborútól? ön, én és még sokan mások, miért nem tekintünk rá úgy, mint, az élet
sok egyéb kínos kényszerhelyzetére?” Hosszú válasza végén FYeud némi engedményt tett: „Talán nem
utópisztikus remény, hogy a két tényező hatása, a kulturális beállítottság és egy jövendő háborútól
való jogos félelem, belátható időn belül véget vet a hadvezérek hatalmának.” Einstein azonban nem
érte be a reménnyel, ő cselekedni akart.

Ezért aztán az első volt azok között, akik hajlandók megváltoztatni nézeteiket. Hitlert 1933. január
végén birodalmi kancellárrá nevezték ki, leégett a Reichstag, a szociáldemokratákat és a
kommunistákat üldözni kezdték, pártjaikat végül betiltották. A parlament 1933 márciusában, a
„felhatalmazási törvénnyel” a hatalmon lévők javára lemondott saját szuverenitásáról, április 7-én
pedig kiadta a „tisztviselői kar visszaállításáról” szóló cinikus törvényt, amelyre hivatkozva két éven
belül elbocsátották a német főiskolai tanárok 15 százalékát, és nyolc Nobel-díjas német fizikusnak el
kellett hagynia az országot. Április 1-jén „a zsidó bojkott napján” megmutatkozott a
nemzetiszocialista antiszemitizmus gyilkos kegyetlensége, a május 10-i könyvégetéssel pedig a
kulturális háború igazi arca és mérete. Einsteint ezek az események arra késztették, hogy 1933
júliusában feladja pacifista magatartását: ,A mai viszonyok között belgaként nem tagadnám meg a
katonai szolgálatot, sőt szívesen felvállalnám azzal az érzéssel, hogy az európai civilizáció
megmentését szolgálom.”

Ezzel a kijelentésével a pacifistákat és a nácikat egyaránt magára haragította. Romain Rolland így írt
német íróbarátjának, Stefan Zweignek: „Egy ügy barátjaként Einstein veszélyesebb, mint
ellenségeként. Csak a tudományban lángész. Más területeken inkább balga. [...] Bárcsak tartózkodna
minden akciótól! Csak az egyenleteinek van teremtve.”

Ha azonban a hitleri Németországról volt szó, Einstein nem ismert kompromisszumot. Kevesen látták
nála tisztábban, hogy a „hatalom elbitorlásával” igazi katasztrófa közeleg. Ugyanilyen látnoki módon
figyelmeztetett a világbékét fenyegető veszélyekre - emiatt rémítgetéssel vádolták elveszett hazájában.
Einstein azt hirdeti, idézte őt a Kölnischer Zeitung, hogy „Európának óvakodnia kell, nehogy rég
letűnt korok barbarizmusába essen vissza. Minden barátunknak arra kell koncentrálnia, hogy súlyosan
veszélyeztetett civilizációnktól távol tartsa ezt a világjárványt. Én velük vagyok.” Az újság így
kommentálta szavait: „Talán oda költözne, ahol biztonságos távolságban érzi magát a nemzeti érzés
mérgező hatásától? Csak jó, ha a szellemek eltávoznak.”

1931. december 6-án, miközben az Egyesült Állar mok felé tartott, Einstein a következőket jegyezte
fel noteszába: „Ma eldöntöttem, hogy berlini állásomat lényegében feladom. Tehát életem hátralévő
részében vándormadár leszek.” Planckot már ugyanezen év júliusában így unszolta: „Kérem,
gondoskodjék róla, hogy állampolgárságom törölve legyen, illetve értesítsen arról, hogy ez a változás
összeegyeztethető-e a Tudomás nyos Akadémián betöltött állásommal.”

Einstein végleges búcsúja Németországtól végül ugyanolyan lélegzetelállító tempóban zajlott le,
ahogy „Barbária” nácivá alakulása. Többé-kevésbé véletlen, hogy Hitler birodalmi kancellárrá
választásakor éppen külföldön, nevezetesen Pasadenában tartózkodott - valószínűleg nagy
szerencséjére. A nácik aligha szerettek volna bárkit is jobban elkapni akár élve, akár halva, mint
éppen őt. Állítólag vérdíjat is kitűztek a fejére.

Ha amolyan végső bizonyosságként kivárta volna az 1933. március 5-i birodalmi választásokat,
fejtegette Einstein öt nappal később, már visszatérőben Európa felé, soha többé nem lépett volna
német földre. Két héttel később, még a hajó fedélzetéről, nyilvánosságra hozza kilépését a
Tudományos Akadémia tagjainak sorából. „A porosz kormánytól való függőséget, mely állásommal
együtt jár, a jelenlegi viszonyok között elviselhetetlennek érzem.”

Az Akadémia gyűlése erre úgy foglalt állást, hogy „Einstein úr kilépése részükről minden további
intézkedést feleslegessé tesz”. Értsd: ha nem ment volna magától, kirúgták volna. Heynmann titkár
ilyen értelmű sajtóközleményt jelentetett meg, teljesen önkényesen: ,A Porosz Tudományos Akadémia
egyre súlyosabb problémaként érzékeli Einstein agitáló fellépéseit külföldön. [...] Ezen az alapon
semmi oka rá, hogy Einstein kilépését sajnálatosnak tartsa.”

Max von Laue rendkívüli ülést indítványozott, s arra 1933. április 6-án került sor. „Ez volt életein
egyik legszörnyűbb élménye” - emlékezett vissza Laue. „Indítványoztam, hogy az Akadémia vonassa
vissza Heynmann nyilatkozatát. De senki sem csatlakozott hozzám. [...] A hosszas vita végén Schlenk,
a kémikus, miután hosszan súgdolódzott a mellette ülő Haberrel, szót kért, és szintén Heynmann
oldalára állt.”

Közben egymást érték az események. Április 1-jén, a zsidó bojkott napján a Deutsche Tageszeitung
„egy szegény hülye” címmel, amolyan homályos jóslatként, egy karikatúrát tett közzé Einsteinről,
amelyen egy hatalmas cipő úgy fenéken billenti, hogy lebucská-zik a lépcsőn. A rajz alatt ez állt: ,A
Brüsszeli Német Követség háziszolgáját azzal bízták meg, hogy gyógyítson ki betegségéből egy ott
őgyelgő ázsiait, akinek az a tévképzete, hogy ő porosz.” A háború után Max von Laue így emlékezett
vissza: „Kapóra jött volna a náciknak, ha ezen a napon Einsteinnek az Akadémiáról való kirúgását is
hírül adhatják. A minisztériumban tomboltak dühükben amiatt, hogy Einstein megelőzte őket.”

Einsteinnek nem voltak illúziói németországi megítélésével kapcsolatban: „Ott én most a leginkább
gyűlölt emberek egyike vagyok.” Április 4-én Ostendé-ből kérelmezte porosz állampolgárságának
megszűntetését. Ennek a formális lépésnek következményei támadtak: ahelyett, hogy a „sarlatánt”, a
„legismertebb cionista uszítót” egyszerűen elengedték volna, az állampolgárság megvonását,súlyos,
megalázó büntetésként” kívánták éreztetni. Csak 1934. március 24-én tettek pontot az ügy végére. Az
adminisztratív bábszínház ellen Einstein mit sem tehetett, a szomorúság és a düh mellett egyetlen
fegyvereként a szarkazmus maradt. Húgának, Majának írt levelében így fogalmazott: ,A németek most
büntetnek engem, s erre - hála istennek - valóban rá is szolgáltam. [...] A vitorlásom és a barátaim
viszont ott maradtak. H. azonban komolyan vett engem, amit a legkevésbé sem sajnálok.” H. Hitlert
jelöli.
Einstein életének legfájóbb tapasztalatai közé tartozott akadémiai kollégáinak viselkedése, akik
kipenderítették volna, ha kilépésével maga nem megy a dolog elébe. Csalódását először verses
formában adta ki magából a kollégáknak írott levelében:

Rémmeséket mondasz nekünk?

Szörnyű módon megbüntetünk!

Még ha igazat is szólsz,

Akkor is csak meglakolsz.

Planck keserű panasszal válaszolt: „Most mégis azzal kell szembesülnöm, hogy bár ezek alatt az évek
alatt én csak jobbítottam Németország hírnevét, és meg sem fordult a fejemben - még az utóbbi néhány
évben sem hogy a jobboldali sajtóban hecckampány indulhat ellenem anélkül, hogy bárki is venné a
fáradságot arra, hogy kiálljon értem. Védtelen zsidó testvéreim megsemmisítésének kísérlete most
azonban arra késztet engem, hogy érettük minden lehetséges befolyásomat latba vessem. [...] Vagy
nem a német zsidók halálra éheztetése a jelenlegi német kormány programja?”

Fritz Haber, aki beárulta őt, később így buzdított: „Nem jó üzlet egy olyan értelmiségi rétegnek
dolgozni, amelynek tagjai közönséges bűnözők előtt hason csúsznak, sőt bizonyos mértékig ezekkel a
bűnözőkkel szimpatizálnak. Engem nem tudtak megtéveszteni, mert soha nem mutattam irányukban
tiszteletet és szimpátiát - eltekintve néhány rendkívüli személyiségtől (Planck 60%-ig, Laue 100%-ig
nemes).”

Az 1933. május 11-i ülésen Planck méltatta Einstein kimagasló munkásságát, „melynek jelentősége
Jo-hannes Kepler és Isaac Newton teljesítményéhez mérhető”. Mindenekelőtt azért hangoztatta ezt,
„nehogy az utókor egyszer arra a következtetésre jusson, hogy Einstein úr kollégái nem voltak abban a
helyzetben, hogy munkájának jelentőségét teljes egészében felfogják”. Ugyanakkor azt sem hagyta
említés nélkül, hogy „Einstein úr politikai viselkedése lehetetlenné tette akadémiai tagságának
fenntartását”.

A német fizika méltóságteljes, hűvös doyenje, aki már életében emlékművé vált, idős emberként
leckét kapott a politika mocskos természetéből. Az ülés előtt néhány nappal ünnepelte Planck a 75.
születésnapját. A tragikus, szívében még mindig császárhű hivatalnok a „gyilkos bandától” való
minden viszolygása ellenére is elkötelezve érezte magát a köztársaság mellett, illetve amellett, amit a
demokratikus úton hivatalba lépett barnaingesek csináltak belőle. Miként néhányan mások is, aVik
kitartottak a náci Németországban, Planck abban látta saját feladatát, hogy a tudományt vcdje a még
rosszabb következményektől. 1938-ban a Császári és Királyi Társaság elnökeként, öregen és betegen
vonult vissza. Röviddel halála előtt, 1947-ben beleegyezett, hogy az utódintézmény az ő nevét viselje:
1948-ban alakult meg a Max Planck Társaság.

1933. szeptember 9-én Einstein örökre búcsút intett az európai kontinensnek. A tavasz és a nyár
folyamán Le Coq sur Mer belga üdülőhelyen, egy kis nyári lakból, a Villa La Savoyarde-ból követte
nyomon, miként süllyed bele szülőhazája a barna mocsárba. Miután az SA kifosztotta Haberland utcai
lakását, értékeit, szőnyegeit, képeit elrabolta, mostohalánya és annak férje a francia nagykövetség
segítségével diplomáciai rakományként Franciaországba juttatta Einstein iratait és bútorainak javát,
majd ott felrakatták egy Amerikába induló hajóra.

Einstein először Angliába utazott, ahol többek között Winston Churchill-lel találkozott. 1933. október
3-án, egy héttel azelőtt, hogy végleg búcsút vett Európától, 10 000, állva tapsoló ember előtt a Royal
Albert Hallban tartott előadást. Anélkül, hogy néven nevezte volna Németországot, hiányos angol
tudásával visszafogottan beszélt az egyre növekvő háborús veszélyről. Könyörögve tanácsolta „a
vezető államférfiaknak, hogy hozzanak létre olyan viszonyokat, amelyek közepette a háborús kaland
minden állam számára eleve kilátástalannak tűnik”.

Előadása végén, mintegy komor sejtelemként arról beszélt, mi vár rá emigráns nyugállományú
professzorként — miközben dicsérte a gondolkodó magárautalt-ságát: „Olyan tevékenységre
gondolok, amilyen a világítótorony őrének szolgálata. Nem lehetne fiatal embereket kijelölni ezekre a
posztokra, akik tudományos problémáknak, mindenekelőtt matematikai cs filozófiai természetű
kérdéseknek akarnak utánajárni?” Az első pillantásra életidegen felvetéssel valójában vágyakozását
fejezte ki a tudósok köztársasága iránt, melyben a tudomány szabadon - az államtól és a politikától
függetlenül, befolyástól és korlátozástól mentesen - kiteljesedhet.

Einstein valóban „Hitler egyik legnagyobb ellenjátékosa” lett volna, ahogy azt Ármin Hermann
stuttgarti tudománytörténész állítja? A fizikus csupán gondolatainak erejét állíthatta szembe a
politikus ördögi hatalmával, akinek „hideg, barbár, állati elszántságát” Einstein korán felismerte.
Amikor a német nép, mely oly sokat köszönhetett a tudósnak, hatalomra juttatta a nácik vezetőjét,
Einstein számára nem maradt hely a teutonok országában. A tudatos és aktív tudósok mintaképeként,
annak ellenére, hogy befolyása az egész világra kiterjedt, Einstein a tudomány tehetetlenségének is
jelképévé vált, pontosabban az egyetlen olyan tudós volt, aki szembement a politikával.

Bár a két dolog jelentősége nem mérhető össze, mégis megemlítjük, hogy Fritz Habért, az I.
világháborús hőst, a gázháború tudományos atyját, az áldásos műtrágya felfedezőjét is utolérte
végzete. Annak ellenére, hogy zsidó hitéről áttért, hogy példamutatóan szerette hazáját, hogy
nagyszerű tudós volt, és hogy Max Planck személyesen járt közben Hitlernél az érdekében, végül
mégis ki kellett vándorolnia. Még 1933 nyarán Angliába költözött.

1933 augusztusában egy levelet kapott sorstársától, a belgiumi Le Coqból: „Nagyon örülök - írta
Einstein baráti gúnnyal hogy a szőke démon iránti korábbi szerelme kihűlt.” 1934 januárjában, bázeli
tartózkodása alatt Habért szívinfarktust döntötte le a 1 ár bárói.

15. fejezet
Nem vagyok tigris!

Einstein az ember

Erika Britzke felpillant. A szemüveg mögül tengerkék tekintet néz ránk. Haja rövidre van vágva, arca
nyílt és barátságos, amikor mosolyog. Felnőtt életének felét Einstein társaságában élte le -
gondolatok, idézetek és képek között, mely utóbbiak lezárt szemhéjai mögött tűnnek fel, s aztán
szavakba formálódnak: Einstein tréningruhában. Hajója felé tart. Gondolataiba merül, mint általában.
Szomszédai kedvesen köszöntik a kerítésen keresztül. A férfi, aki mindenen nevetni tud. Aki még a
legszélsőségesebb helyzetekben sem érez félelmet. Nem tud úszni, de nem vesz fel mentőmellényt.
„Ha megfulladok, hát fulladjak meg becsülettel.”

„Jaj, Albert” - zsörtölődik Elsa, a feleség. Az erdőben a barátoknak megmutatja kedvenc helyeit.
Tízóraira tojásos gombát visz magával, amit mindig Herta, a házvezetőnő készített el. Egyik barátja
kisfiával jojózik, nagy divat volt akkoriban ez a játék a berlini iskolások között. Lemegy a pincébe,
szenet lapátol a kazánba, bőrkabátjában korán megőszült fiatalembernek látszik.

Erika Britzke 25 éve gondozza az Einstein-házat, kint Caputhban, Potsdamtól vonattal

kétmegállónyira. A ház mögött erdő, melyben Einstein gyakran órákon át sétált, elöl, a lejtős kerten
túl a bájos falucskára és a tóra nyílik kilátás. Ott van kikötve a „Tümmler”,

Einstein imádott, testes vitorlás hajója. A házacska tulajdonképpen nyári lak, tágas terasszal,
körülötte a kertben gyümölcsfák, virágok, epres. Egyszerűségében is elegáns faház, az ablakok, a
berakások, a korlátok fehérek, a homlokzat sötét színű.

Sehol másutt nem érezte oly jól magát Einstein, mint éppen itt. Boldogan öregedett volna meg ezen a
helyen. A sors azonban csupán három nyarat ajándékozott neki, 1930 és 1932 között. A nácik kiűzték
a paradicsomból. A ház máig ott áll az utókor számára, Einstein bútorai, könyvei és ruhái nélkül. A
szobák javarészt üresek, csupán néhány régi bútordarab található ott a korabeli hangulat
érzékeltetésére, néhány fotó a falakon, úgymond bizonyíték gyanánt, máskülönben a ház csupán a
múltbéli álmok csontváza.

Einstein magánéletének hangulatából mcgis ebben a caputhi kis házban maradt meg valami.
Dolgozószobája, alvófülkéje, a fürdőszoba a mosdókagylóval és a fürdőkáddal szinte nyugtalanítóan
intim, Erika Britzke mégis méltósággal és szeretettel őrzi, óvja ezeket a tárgyakat. Einstein 100.
születésnapja, 1979 óta szolgál ezek között a falak között.

Akkoriban ez a hely még az NDK-hoz tartozott. Az Einstein-centenárium közeledtével Nyugat- és Ke-

let-Berlin versengett egymással a különféle szimpóziumok, ünnepi események, kiállítások
megrendezésében. Nyugaton Walter Scheel kancellár mondott beszédet. Keleten Willi Stoph
miniszterelnök dicsőített, a forradalmárt a forradalmárral, azaz a Lenint tisztelő Einsteint az Einsteint
tisztelő Leninnel helyettesítette. Az NDK Tudományos Akadémiája hozatta rendbe a fahár zat, a
gondnoki feladatok ellátásával pedig az egykori művészeti nevelőt, Erika Britzkét bízta meg.
„Akkoriban az NDK kezében volt az adu” - mondja Britzke.

Negyed évszázad múltán, a fizikus születésének 125. évfordulóján ünnepelte Britzke asszony
„ezüstlakodalmát Einsteinnel”. Akkoriban, amikor az állást elfoglalta, úgy érezte, légüres térben
mozog. „Űristen, hova kerültem!" Elkezdte hát kiokosítani magát. Először a szomszédasszonnyal,
Heidi Waldowval beszélgetett, aki 6 éven át volt Einstein házvezetőnője Berlinben és Caputhban.
Aztán elment a Markische Volks-stimme fényképarchívumába, a Berlini Állami Könyvtárba, majd
végiglátogatta a világ Einstein-kutatóit. A fordulatot követően Ulmba, Izraelbe és az Egyesült
Államokba is kiutazott. És mivel a caputhi házban szerfelett magára hagyatva élt - néha két hétig sem
nézett arrafelé látogató -, olvasott, egyre mélyebbre ásott. Rendelkezésére állt a teljes Einstein-
irodalom

- „beleéltem magam a szituációba” mígnem a tájékozatlan kezdőből hozzáértővé nőtte ki magát:

autodidakta szakértővé, helytörténésszé, mindenes szakemberré.

A caputhi nyári lak története a húszas évek elejére nyúlik vissza. A hirtelen hírnév és ellenfeleinek
mesterkedése nyomán Einstein egyre többet gondolt arra, hogy keres egy helyet, ahova hívei és
ellenségei tolakodása elől visszavonulhat. Nem sokkal azt követően, hogy nyílt ellenérzést tapasztalt
személyével kapcsolatban, és megírta dühös „válaszát” az antire-lativistáknak, amikor barátai és
kollégái attól féltek, hogy elhagyja Németországot, Einstein ezt írta a Born-családnak: „Egyre többet
gondolok arra, hogy veszek magamnak egy vitorlás hajót és egy vidéki, vízparti házat Berlin
közelében.”

A nagy álom próbaverzióját időközben meg is va-lósítta: 1922 nyarán Spandau mellett, Bocksfelde
kertes övezetében kibérelte azt a házacskát, amit a berliniek „Laubennek” neveztek, és bérelt egy kis
hajót is. Hans Albert meglátogatta itt őt, de felesége, Elsa soha. Az asszonynak túlságosan primitív
volt a „kis-kastély”. Einsteinnek azonban épp megfelelt. Amikor a gaz elburjánzott a kertben, a
lakóegyesület megdorgálta a tulajdonost. Einstein bűnbánóan vallotta be, hogy ő béreli a pavilont.
Állítólag a caputhi nyári lak felépüléséig, 1929-ig rendszeresen kijárt Bocksfeldébe.

Az 1919-ben hirtelen jött hírnév és a mentsvár megszerzése között tíz év telt el. Olyan fázisa ez
Einstein életének, amikor hozzá kellett szoknia, hogy „az emberek úgy bámulnak rá, mint egy pünkösdi
ökörre”. A tömeg és az energia ekvivalenciáját híres E — m<? képletében örökítette meg, de meg
kellett ismernie a tömegek energiáját is, mint az ismertség függvényét, „ő a világ foglyává vált” - így
fogalmazott veje, Dimit-rij Marianov -, olyan emberré, aki még életében megtapasztalja saját
halhatatlanságát. 1930-ban egy londoni banketten köszönetét mondott George Bemard Shaw-nak
„mitikus névrokonához címzett felejthetetlen szavaiért, aki az ő életét annyira megnehezíti”.

„Pontosan érzékeli, amikor a pillantások rászege-ződnek - jegyezte meg Antonina Vallentin írónő -,
látja, ahogy nő a tisztelet sövénye körülötte, hallja az emberek dünnyögését. Oldalpillantással
érzékeli a tolakodókat is, akiket el szeretne kerülni.” A Római Kávéház szabadgondolkodói oly
leplezetlenül meresztették rá a szemüket, hogy a lehető leggyorsabban elhagyta a művészlokált.

„Még Chaplin is úgy néz rám, mint valami csodabogárra, akivel tulajdonképpen nem tud mit kezdeni

- panaszkodott a megbámult ember. - A szobámban úgy viselkedett, mintha egy templomba vezettem
volna be.” Einstein derekasan próbált ember maradni az emberek között, hírnevét „divathóbortnak”
tartotta, azzal ámította magát, hogy egyszer majd visszatér a normális élete, ami persze lehetetlen egy
olyan ember számára, amilyen ő volt. „Az a bizonytalan megérzésem támadt - írta Vallentin hogy
kinézetre is szeretne másokhoz hasonlóvá válni.”

Ám a névtelenség mindörökre véget ért. „Az emberek büszkék rá, hogy vele egy korban, egy városban
élnek - magyarázta a híres orosz rendezőnő, Natalia Saz. „Minden nyilvános fellépést egyfajta
procedúraként élt meg” - mondta Konrad Wachsmann, a nyári lak építésze. Einstein még saját
lakásában is állandó támadásoknak volt kitéve, amelyeket csak feleségének, a szigorú Elsa
asszonynak a segítségével volt képes elhárítani.

,Ajtaja előtt afféle csodaváró körmenet alakult ki”

- írta Elsa barátnője, Antonina. Wachsmann személyesen is átélte, amint folyton kéregetők, házalók
vagy lelkes turisták tűntek fel a ház körül, akik „legalább egyszer szerették volna látni Einsteint”.
Vagy festők és fotográfusok, akik „halálosan komolyan állították, hogy ők szakmájuk legjobbjai, ezért
feltétlenül meg kell örökíteniük a tudóst”. Ha azonban az ajtóhoz ment volna, családját gyorsan romba
döntötte volna, „mert habozás nélkül szétosztja havi fizetését a professzionális kéregetők és a valóban
segítségre szorulók között”.

A nehézségekhez még a napi posta is hozzájárult. „Az egyik azt írja, hogy végre felfedezte az alvás
lényegét, a másik, hogy megtalálta az egyedüli helyes utat a szén árának csökkentéséhez.” Aztán a sok
„szakértő”, aki Einsteint cáfolni akarta - máig nem fogytak el. Amikor Einstein a politika és
pacifizmusa miatt került az újságok címlapjára, csupán a klientúra változott meg: ,AZ ajtaját ostromló
fecsegő feltalálók, félreismert zsenik helyébe most olyan különcök léptek, akik a világbékéhez
kínáltak fel hathatós szereket.” Néha, mikor a látogatókat semmiképp sem lehetett visszautasítani,
Einstein a személyzeti bejárón keresztül volt kénytelen elhagyni a lakást. Ahelyett, hogy mérgelődött
volna, csupán csodálkozott az emberek csodálatán. „Einstein számára megfejthetetlen titok volt saját
hírneve” - állította Thomas Bucky, Einstein orvosának fia.

„Az emberek - emlékezett vissza Born akik a szükség, a gyilkos harcok, a hazugságok és
rágalmazások éveiben elveszítették a hitüket minden magasabb rendű értékben, ennek az egyszerű,
szerény férfinak a feltűnésével újra reménykedni kezdtek, mert ő a pokol közepén nyugodtan
elmélkedett a tér, az idő és az anyag lényegéről, és a teremtés titkairól is fölleb-bentette kissé a
fátylat.” A barátok és a tudóstársak szemszögéből nézve ez a hírnév olvasata. Vigaszról és
iránymutatásról szól, reményről, a megismerés csodád járói. ,A relativitáselméletet új gyógyító
tanként ünnepelték - mondta Wachsmann és Albert Einsteinben a század messiását látták.”

A vallásosság határát súroló tudományos forrar dalma önmagában mégsem elegendő ahhoz, hogy
Einstein hatását megmagyarázza. Más tényezőknek is szerepük volt. Szembeötlő külső megjelenése
nem kis mértékben járult hozzá karizmájához. A berlini években életvitelének, herkulesi munkájának
és súlyos betegségének köszönhetően mértéken felül öregedett. Repült az idő, miközben Einstein
olyanná vált, amilyennek maismerjük: a világ legismertebb koponyája, látnokok és művészek által
dicsfénybe vont üstök, jóságos arc, hatalmas homlok, összevont szemöldök, barna, örökké élénk
szemének szúrós, mégis mélységesen bölcs tekintete, erőteljes orr, jellegzetes arcéi, bajusz, telt,
gúnyos ajkak, gödröcske az álion.

Bársonyos hangjával, viharos nevetésével, túlsúlya ellenére is mozgékony alkatával - mely erős
izomzatá-nak volt köszönhető tolakodást nem ismerő, ráérős természetével, ugyanakkor ruházatának
avantgárd rendezetlenségével, nyitott inggallérjával, zsákszerű, nadrágtartós nadrágjával, zoknit ritkán
megtűrő lábával Einstein úgy hatott kortársai között, mint egy marslakó.

„Ügy áll szemben a társadalommal, mintha egy másik bolygón született volna" - írta Vallentin. Nem
véletlen, hogy Steven Spielberg E.T. jóságos tekintetét Einstein szeméről mintázta (a hasonlóságért
Michael Jacksonnak milliókat kellett volna felajánlani). Einstein ideális objektum volt a riporterek,
fotográfusok és a népszerűség többi papja számára, akikkel sajátos szimbiózisban élt. Számukra a
férfi látványosabb volt elméleteinél, mítosza pedig érdekesebb, mint maga az ember. Ha valaki a
foglalkozása iránt érdeklődött, így válaszolt: „fotómodell vagyok”.

Azon kívül másként gondolkodó, aki azt mondta ki, amit gondolt, mintha rá a közönséges emberekétől
eltérő szabályok vonatkoznának. És akkor ott van még az Einstein szó. Könnyen bevésődik az
emlékezetbe. Különös, egyszerű, jelentésterhes német név, egy monolit súlyával, a kő és az egy
szavak összetétele, amelyek még rímelnek is egymásra.

Az Einstein házaspár hamarosan a berlini társasági élet fontos szereplőjévé vált. Bár a ház ura az
emberek egyenlőségét és az osztálynélküliség eszméjét nem csak prédikálta, hanem azt valóban úgy is
gondolta - az étkező nagy asztala körül többnyire orvosok, bankárok, politikusok, iparmágnások, írók,
újságírók, festők, zenészek és természetesen kollégák - köztük Nobel-díjasok is - gyűltek össze.

Berlini barátaik sokfélesége különös képet fest a polgárház bohém világáról, melyet Mileva, Einstein
volt felesége és vándorévei alatt a szeretője így írt le: „Általánosságban úgy veszem észre, hogy az
egyszerű ember élete és mindennapos küszködése jobban megőrzi az idegek egyensúlyát, mint a
g.h.o.t. = gazdag henyélők osztályához tartozás.” Einstein a felső tízezerrel, a társaság milliomos
hölgyeivel és uraival ugyanolyan súrlódásmentesen érintkezett, mint baloldali elvtársaival. Hagyta,
hogy autójukat a sofőrrel együtt rendelkezésére bocsássák, asztaluknál étkezett, meglátogatta őket
vidéki birtokukon - mintha csak saját vidéki terveit készítené elő. Az adakozók mintegy
ellentételezésképpen Einsteint afféle házibarátnak tekinthették, ami az akkori idők Berlinjében a
legcsillogóbb emberi trófeának számított. Még szalonlovagnak is titulálták, álruhába öltözött
gyereknek, aki saját szórakoztatására Einstein-maszkba öltözik.

Az orvosokhoz való viszonya, akik többnyire vár rosszerte ismert, jólétben élő villatulajdonosok
voltak, valószínűleg hipochonder vonásaira vezethető vissza. Betegségét hajlamos volt eltúlozni, több
ízben egyenesen már a halálos ágyon érezte magát. Kereste az orvosok társaságát, bár kétségtelenül
inkább az emberre, mint az orvosra volt kíváncsi. „Szerette az orvosokat, de nem szerette az
orvosságokat” - mondta róla egy alkalommal egy ismerős. Moritz Katzenstein személyében igazi
barátra talált, vitorlázó és tereferélő partnerre. Gustav Bucky, a Rudolf Virchow kórház főorvosa már
Einstein mostohalányát, Margot-t is kezelte, később, az emigrációban a család bizalmasa lett.

Csodálatos barátság fűzte Einsteint Plesch Jánoshoz, „az elegáns és sznob szalonlovagok
prototípusához, aki mindig megtalálta a módot, hogyan tűnjék ki a társaságban”. Konrad Wachsmann
szerint e két ember úgy viszonyult egymáshoz, mint „a tűz és a víz”. Plesch annyi autót mondhatott
magáénak, hogy azokkal akár egy taxivállalatot is beindíthatott volna. Einstein soha nem tulajdonolt
és soha nem is vezetett autót. Plesch „finom iróniával, távolságtartóan” kezelte a fennhéjázó
professzort és élvezte a vele való izgalmas beszélgetést. Ha valamitől irtózott, azok a buta és tudatlan
kortársai voltak: , Jeges hallgatással gyorsan túllépett azokon az embereken, akiktől nem kaphatott
semmit.”

Ha este valami rendezvényre került sor, Einstein már egész nap rosszkedvű volt. Az etikett élete
végéig idegen terep maradt számára. Gyűlölte a gallért, a nyakkendőt, elutasította ezeket, mint az
ember rabszolgává tételének külső kényszerítő eszközeit. „Beszélhettek neki erkölcsről és
szokásokról, ha valaki még nem ismerte őt, annak oly türelmesen fejtette ki vonatkozó nézeteit, mint
egy fejlődésben visszamaradt gyermeknek” - mesélte Vallentin.

Amikor Einsteinék adtak ebédet vagy vacsorát -amit Elsa sűrűbben, Einstein ritkábban szeretett volna
a Haberland utcában a belépő uraságok ,kissé már megkopott polgári kényelemmel” találkoztak,
melyben Einstein idegenként mozgott. „Folyvást úgy tűnt, Einstein teljesen véletlenül tévedt ezekbe a
szobákba, s csupán azért él ott, mert nem találja a kijáratot” -mondta Wachsmann.

A szalonban Nagy Frigyes portréja alatt perzsa-szőnyegek borították a padlót. A szép zongora nem
volt összhangban a biedermeier utánzatú bútorokkal. A sarokszekrényben csiszolt kristályüveg mögött
őrizte

Elsa asszony az ünnepi porcelán étkészletet és a nippe-ket. Üvegben néhány aranyhal úszkált. A
konyhában a Bibo vagy Biebchen névre hallgató törpepapagáj csi-csergett.

Elsa valaha részt vett egy színészképző tanfolyamon, és ismert személyiségek utánzásával mindig
megnevettette vendégeit. Albertból akkor is feltört olykor a nevetés, amikor a többiek semmi
nevetnivalót nem érzékeltek. Még szomorú alkalmakkor is tréfálkozott. Jelentéktelen történeteken
képes volt újra és újra derülni. Kedvenc könyveinek egyike a Száz legjobb zsidó vicc.

Általában akkor volt a legjobb a hangulat, amikor Einstein barátja és kollégája, Max von Laue jött
látogatóba, az egyetlen ember, akivel Einstein könnyed hangon bolondozni tudott. Kit nevezhetünk
barátjának? Einstein tucatnyi barátját nevezte meg annak ellenére, hogy legbelső világát soha nem
tárta fel előttük, s ez fordított irányban sem történt meg. Haberrel, Nernsttel jóval szemérmesebb volt
a viszonya, Pianck-kal pedig szinte formális. Amikor az asztal fölötti beszélgetés a tudományra
terelődött, Elsa és lányai hallgatásba burkolóztak. Háziasszonyként Elsa kétséget nem hagyott afelől,
hogy ő professzorfeleség, Herta segítségére támaszkodva inkább a vendégek testi jólétéről
gondoskodott.

Herta, Elsa útmutatásai alapján rendre ugyanazt a menüt tálalta fel: az első fogás szinte mindig
húsleves volt tojással. Azután majonézes lazac következett, főételként pedig gesztenyés sertéskaraj. A
desszert eper-habba kevert földieper volt tejszínnel. Az eper „egy életen át a professzor úr kedvenc
csemegéje” maradt, a spárgát is örömmel fogyasztotta. „Úgy falt, mint egy gyerek” - emlékezett a
Plesch-fiú, Péter. A húst mindig jól át kellett sütni. „Nem vagyok tigris” - közölte Einstein a
szakácsnővel. A borhoz vagy Elsa zellerbóléjához soha nem nyúlt. Inkább a konyakospohárból
szürcsölgetett.

A kiadós, tíz óránál ritkán rövidebb éjszakai pihenés után reggelire tükörtojást vagy rántottat
készíttetett magának, hozzá pirítós kenyeret vagy zsemlyét evett, ami addigra már egy zacskóban a
bejárati ajtón lógott. Nagyon szerette a mézet, ezért mindig egész csöbörrel tettek belőle az asztalra.
1918-ban bekövetkezett súlyos betegsége után már csak koffeinmentes kávét ivott, amit külön neki
főztek, máskülönben meg sok fekete teát.

Az „igazán nagyon koszos Albert” közben hozzáfogott tisztálkodási procedúrájához. ,A Professzor úr

ugyanis minden reggel fürdőt vett.” A vacsoraidő este hat és hét között volt, többnyire felvágott, sajt,
tojás került az asztalra. A háziúr minden alkalommal elfogyasztott legalább két tükörtojást. Einsteint
zömöknek tartották, a fotókon azonban inkább túlsúlyosnak látszik. Amolyan medvealkat, buddhaszerú
pocakkal. Miközben egy művész portrét készített róla, Einstein egy ízben feljegyezte: „Ez a kövér,
zsíros disznó lenne Einstein professzor?” A hűtőgép feltalálójának háztartásában csak egy
hagyományos hűtőkészülék volt található, amely betolható jégrudakkal működött. Elektromos hűtő
csak a caputhi konyhába került. Berlini „dolgozószobájában”, mesélte lelkendezve húga, Maja, „volt
egy elektromos fűtőtest, amelynek sugárzó hője nem az egész szobát, hanem csupán a közelében ülő
személyt melegítette (kb. 20 márkába került)”.

A nap java részét Einstein a manzárdszobában töltötte, sűrű szövésű kék takarójába burkolódzva
töprengett. Férje felgyógyulása óta Elsa lent rossz szemmel nézte a dohányzást, így hát a professzor
fent füstölt. Barátai beavatottként segítették őt. Még Plesch professzor is megszegte saját elveit, és
cigarettával látta el páciensét. Einstein a társasági eseményeket arra is felhasználta, hogy a lakásban
való dohányzás tilalmát megszegje. Pipája annyira összenőtt vele, hogy mikor nem égett, akkor is
szájában tartotta, úgy járt-kelt.

Mivel a toronyszoba mellé hatósági engedély nélkül egy könyvraktárát és egy kamrát építtetett, 1927-
ben büntetés terhe mellett megtiltották azok használatát. Einstein folyamodvánnyal fordult a
rendőrfőnökhöz: ,A szobát kizárólag én használom, más személyek nem. Az esetleges higiéniai
hiányosságok ezért csak rám üthetnek vissza.” Keresetének helyt adtak.

A tetőtéri menedék tartósan nem volt képes elnyomni a vidéki házról szőtt álmait. 1929 januárjában a
„Kék angyal” meghozta Marlene Dietrich számára a nagy áttörést. Ugyanebben az évben kerülte meg a
Földet az első léghajó. És 1929. március 14-én ünnepelte Einstein az ötvenedik születésnapját. A
zaklatásoktól való félelmében kiköltözött a Tegel See partján álló Plesch-villába, és ott szűk körben
ünnepelt. A lakásban időközben egyre-másra gyűltek az ajándékok. „Az asztalokra, a székekre, a
zongorára, minden szabad felületre valamilyen csomag került - emlékezett Wachsmann. - Volt olyan
milliomosnő, aki Brod Tycho de Brache-regényének hatására ma már megfizethetetlen Brahe-
kéziratokat ajándékozott neki.” Az egyik cigarettagyáros a legújabb márkáját relativitásnak nevezte el.

Ottó, a portás ruháskosárnyi levelet, táviratot, képeslapot hordott fel a negyedik emeleti lakásba. A
táviratokon a feladók olykor elhagyták a címzést, hogy ezzel is spóroljanak. ,Albert Einsteinnek,
Berlin” — csupán ennyi állt rajtuk. A ház előtt riporterek és fotósok posztoltak. Végül be kellett
látniuk, hogy a madárka kirepült a kalitkából. Einstein huncutul örült trükkje sikerének.

Mit is ajándékozzon az ember egy Einsteinnek, 50. születésnapjára? Tehetős barátai megtanakodták a
dolgot, és építtettek számára egy vitorláshajót - 20 négyzetméteres vitorlafelülettel, beépített
edényszekrénnyel, lehajtható asztallal, süllyeszthető főzőlappal, két alvóhellyel. Ezt a hajót, az ő
„Tümmlerét” úgy szerette Einstein, mint gyermek a kedvenc játékát. „Az új hajó - írta előző
feleségének, Milevának - gyönyörű, oly szép, hogy kissé félek felelősséget vállalni érte.”

Egyik ajándékának akkor még nem örülhetett az ünnepelt: Berlin városa is kigondolt ugyanis számára
egy, a hajóhoz tökéletesen illő adományt: egy vízparti házat. Nagyszerű terv, kiábrándító
megvalósítás. Pedig kezdetben minden jól haladt. Először Neu-Cladowban ajánlottak házat
Einsteinnek. A birtokot nem sokkal korábban milliókért vásárolta meg a város. Amikor Elsa
megtekintette az „ajándékot”, meg kellett állapítania, hogy az előző tulajdonos még ott lakik -
élethosszig tartó élvezeti joggal. A városi tanács módosított a terven, és kárpótlásképp egy vízparti
telket ajánlott Einsteinnek Gatowban, a Havel partján. A házat már magának kellett volna
megépítenie. „Szerényen, mint mindig, férjem el is fogadta az ajánlatot -panaszolta Elsa. - Az ajándék
egyre kisebb lett.”

Az akkoriban még teljesen ismeretlen, fiatal Kon-rad Wachsmann, Walter Gropius mester tanítványa,
megszimatolta a lehetőséget. Sok más kérelmezőhöz hasonlóan egyszerűen elment Einsteinék lakására,
s amikor Elsa ajtót nyitott neki, ezt mondta: „Építész vagyok, és szeretném felépíteni Albert Einstein
házát.”

Elsa nem látott át a fiatalemberen, aki addig csupán egyetlen építkezést vezetett le, és beengedte őt.
Hamarjában azt is eldöntötte, hogy kihasználja a fiatalember tapasztalatait, s a város által felajánlott
telket a szakértővel együtt szemléli meg. A helyszínen azonban kiderült, hogy a telek közvetlenül egy
motorcsónakklub mellett fekszik. A beígért nyugalomról tehát szó sem lehetett. A telken álló öreg fák
miatt Elsa mégis lelkesnek mutatkozott.

Amikor Elsa meghívta őt vacsorára a Haberland utcába, Wachsmann úgy látta, eljött az ő ideje. A
terepszemle alatt Elsa részletesen elmondta neki Einstein kívánságait, s ezeket figyelembe véve egész
éjszaka vázlatokat készített. „Barnára legyen pácolva, francia ablakokkal, sötétvörös cseréptetővel.”
Einstein inkább szerény kinézetű házat szeretett volna. Ragaszkodott a fához, bár Elsa inkább
kőházban gondolkodott. Nagy teraszt akart, saját háló- és dolgozószobát.

A vacsoránál Wachsmann a megdöbbent asszony jelenlétében a telek hátrányait ecsetelte Einsteinnek.

„Ezzel az erővel rögtön a strandfürdőbe is beköltözhetnék” - ismerte fel a helyzetet a csalódott
építtető. Az építész a patthelyzetet kihasználva a házaspár elé rakta vázlatait. Mint egykori szabadalmi
szakértőnek, Einsteiimek volt gyakorlata a műszaki rajzok olvasásában. „A rajzai és az ötletei
tetszenek nekem.” Wachsmann ugyan később még hozzáigazította terveit a caputhi lankákhoz, de
elvben már akkor azt a nyári lakot tükrözték, amelyet a százéves Einstein-évforduló óta Erika Britzke
őriz.

Miután a család visszautasította a gatowi telket, a város számos újabbat ajánlott fel. Ám azok mind
alkalmatlannak bizonyultak, végül a városi tanács felajánlotta: válassza ki Einstein maga a megfelelő
telket, a város pedig megszerzi azt.

Véletlenül, egy ismerőse révén jutott Elsa tudomására, hogy Caputh falucskában van egy eladó telek.
Berlin Város Tanácsa 1929. április 24-én döntött arról, hogy megvásárolja a telket, „mely a nagy
tudós összes kívánalmának megfelel: nyugodt, szép fekvésű, összeköttetésben áll a Ravellel, így
alkalmas a vitorlássport gyakorlására, közlekedési eszközökkel jól megközelíthető”.

A városi képviselői gyűlésen a terv mégis ütközőponttá vált a német nacionalisták és a kormányzó
szociáldemokraták között. A határozatot elnapolták. Ettől aztán a „nagy tudósban” elszakadt a cérna:
„Teljes a szégyen - tudósított a Berliner Tageblatt 1929. május 14-én -, Einstein visszavonta
beleegyezését. Tekintettel arra, hogy a bürokrácia útja hosszú, az emberi élet pedig rövid”, nem
akarta kitenni magát a politikai huzavonának, mely a fennálló körülmények között sok fecsegésre és
gúnyos megjegyzésre adott volna alkalmat.

Vágyaitól azonban nem hagyta magát eltéríteni. „A ház fel fog épülni, akkor is, ha éheznem kell érte.”
Ebben az időben még nyilvánvalóan nem voltak kétségei afelől, hogy Németországban maradhat - a
fenyegetések és a náci zsarnokság ellenére sem. A család saját erőből megvásárolta a caputhi telket
és fölepíttette a faházat - Wachsmann tervei alapján.

Az építész el sem merte hinni, mekkora szerencse érte. Öntelten újabb vázlatokat tett Einstein elé, a
Bauhaus stílusában - és durva elutasításban részesült: „Nem akarok olyan házat, ami úgy néz ki,
mintha kartonpapírból lenne, óriási kirakatüvegekkel.” Hasonlóan elítélően nyilatkozott a fizikus
1922-ben a pots-

Hami Einstein-toronyról, Erich Mendelsohn expresszionista építész egyik legjelentősebb alkotásáról.

Einsteint inkább a gótikus székesegyházak geometriai tisztasága lelkesítette.

A ház, végleges formájában, hagyomány és korszerűség kompromisszumát tükrözte. Amikor a

berendezés megtervezéséhez Wachsmann a fiatal Bauhaus-művé8zt, Marcel Breuert ajánlotta, ismét
megtapasztalta, mennyire szkeptikus Einstein a kortárs formanyelv iránt: „Nem akarok olyan
bútorokban ülni, amelyek folyton egy gépteremre vagy egy műtőre emlékeztetnek.” A nappalit Elsa
elkpzelése szerint rendezték be, a Haberland utcai lakás padlásáról származó bútorokkal. Erika
Britzke józanul fogja fel a dolgot: „Nem akart kiadni egy rakás pénzt lakberendezőre."

Einstein és a modernizmus azért érdemel említést, mert gondolkodása és világképe befolyásolta a

művészetekhez, mindenekelőtt a képzőművészethez való viszonyát - bár ő ezt folyamatosan és
határozottan tagadta. A fizikai és a hétköznapi relativitást nem szabad összekeverni, hangoztatta.
Munkája és a kubiz-mus vélt kapcsolatáról kategorikusan kimondta a véleményét: „Ennek az új
művészi nyelvnek semmi köze a relativitáselmélethez.”

Piet Mondrian flamand festő mégis ugyanazon dolog kétféle megnyilvánulásának nevezte a teret és az
időt - akár tetszik ez Einsteinnek, akár nem. És a kubizmus megteremtésével Pablo Picasso művészi
formában ugyanazzal próbálkozott, mint Einstein a relativitáselmélettel: új módon, mélyebben
közelíteni meg a tér geometriáját.

Ulrich Müller berlini művészettörténész kiemeli, hogy Paul Klee milyen intenzíven kísérletezett a
téridő négydimenziós voltának megragadásával. Bauhausos tanítványainak Klee megfontolásra
ajánlotta, hogy a festő elé korlátokat állít „a folytonos tér képzete a maga negyedik, imaginárius
idődimenziójával”. A három dimenzióban gondolkodó és tervező építészekre azonban ez az
elképzelés felszabadítóan hatott. így - állította Müller - ezek az eszmék beszivárogtak a Bauhaus
művészeinek képzeletbeli kozmoszába. S onnan, a modern építészet kerülőútján Einstein forradalma
Mies van dér Rohe, Le Corbusier, Frank Lloyd Wright és Walter Gropius alkotásaiban öltött testet.

Einstein ugyan ezt az okfejtést badarságnak tartotta - mégis támogatta a „Bauhaus Baráti Kört”. A
szabad művészet túlteszi magát a művészi tudósnak a tartalomra és a kifejezésmódra vonatkozó
minden aggályán. Amikor azonban Space, Time and Architecture (Tér, idő és építészet) című, sokak
által nagyra értékelt munkájában Sigfried Giedion építész nyomatékosan Einsteinre hivatkozott,
Einstein ugyanolyan nyomatékosan visszautasította a vele való bármiféle gondolati közösséget.

Einstein - bár hivatkozott rá — szkepszissel és tanácstalanul állt az avantgárddal szemben. „A

modernizmus egyetlen olyan művészeti irányzata sem nyerte el tetszését, amely az ő árnyékában jött
létre” - vélekedett Howard Gardner pszichológus. „Az ember, aki átalakította a fizikai világképet,
tanácstalanul álldogált a vásznak előtt, nem tudta megfejteni a színek és az ecsetkezelés hierogliféit -
fogalmazott Konrad Wachsmann. - Nem volt abban a helyzetben, hogy egy modern kép
ikonográfiájával foglalkozzék, lelke mélyén akadályozta őt valami abban, hogy egy festmény
mondanivalójára ráérezzen.” Az építész nézete szerint Einstein úgy hitte, hogy a modern művészi
alkotások vizsgálata csupán a hivatásos szakemberek dolga. Max

Liebermann festhette le őt, nem pedig Marc Chagall, aki ugyancsak szerette volna.

A 19. század szellemét idéző konzervatív művészetfelfogásával Einstein messze elmaradt a

tabudöngető avantgárd képviselői, Picasso, Albán Berg, James Joyce mögött. Kedvenc írója Heinrich
Heine volt. Kedvelte Wilhelm Busch vidám strófáit. George Bemard Shaw munkásságát nagyra
becsülte. Upton Sinclairt elsősorban társadalomkritikája miatt értékelte. A modern irodalomhoz
azonban nem volt hozzáfűznivalója.

Fordított irányban azonban számos helyen tapasztalható Einstein hatása korának irodalmára - T. S.
Eliotnál, Ezra Poundnál, Hermann Brochnál vagy Marcel Proustnál. Proustnak Az eltűnt idő
nyomában című művében az elbeszélő korának egyik templomát úgy fogja fel „mint a négydimenziós
térben elhelyezkedő építményt”.

Thomas Mann 1924-ben megjelent világhírű regényében, a Varázshegyben a szereplők párbeszédet

folytatnak közvetlenül a relativitáselméletről: „Egy perc olyan hosszú... vagyis annyi ideig tart, ainíg
a másodpercmutató egyszer körbejár - mondja Joachim unokafivérének, Hansnak davosi látogatása
alkalmával. -Ténylegesen - feleli Hans Castorp - a mutató körbejárása, az a mozgás, térbeli mozgás,
ugyebár? ... Az időt tehát térrel méred. De hisz ez olyan, mintha a teret az idővel akarnánk mérni...
erre pedig csak tudománytalan elmék vetemednek.”

Leghatásosabban a fiatal William Faulkner boncolgatja a relativitáselmélet belső lényegét 1929-ben

megjelent, botrányt keltő művében, A hang és a tébolyban. Azon a napon, amikor megöli magát,
Quen-tin Compson összetöri zsebórájának, nagyapai örökségének fedelét, és elcsavarja annak
mutatóját. Egész nap ide-oda hordozza az órát, ami jár, de nem mutatja az időt. „Előhúztam az órámat,
hallgattam ketyegését anélkül, hogy sejtelmein lett volna arról, hogy soha nem képes hazudni.” Egész
nap a téridőben botorkált saját világvonalán, a véghez közelítve. „Az evészet is tér, tér és idő
összevisszasága. A gyomor delet mond, az agy ebédidőt. Mindenesetre tudni szeretném, hány óra van,
hány.”

Ez nem Einstein világa. Ha már regény, akkor legyen a történet izgalmasan elbeszélve, mint Keller-
mann Dér Tiinnel (Az alagút) című jövőregényében. Bár könyvtárában volt egy Dosztojevszkij-
összkiadás, és A Karamazov testvéreket ugyanúgy falta, mint Don Quijote történetét, viszolygott a
vastag könyvektől, különösen a kortárs művek esetében. Olyan emberként, akit saját érzelmei is
megrémítettek, az érzelmi rajongást az irodalomban, sőt az operában is elutasította. Gyötrődött a
Buddenbrook házzal, hogy beszélni tudjon róla. Alkotójához, Thomas Mannhoz soha nem került
igazán közel. Furcsának találta a „selyeminges” férfiakat. Az ő szemében Mann „jó benyomást keltő
iskolamester volt. Folyton oktatnia kellett valakit.” Az íróban annyira erős a tanítói hajlam,
tréfálkozott Einstein, hogy ő folyton attól félt, Mann rögtön elkezdi neki magyarázni a
relativitáselméletet.

Thomas Mann testvérével, Heinrichhel viszont, aki Az alattvaló című regényével hozzá hasonlóan
szinte egyik napról a másikra vált híressé, Einstein nagyon jól megértette magát - talán, mert politikai
nézeteik is hasonlóak voltak. Heinrich Mannra, akárcsak önmagára, ráillett Einstein jellemzése:
„kifogástalan szoci”. írókkal, költőkkel szőtt kapcsolatait sokszor vejének, Rudolf Kaysernek
köszönhette, aki szerkesztőként dolgozott a Neue Rundschaunál. Einstein rendszeresen érintkezett
korának ünnepelt drámaírójával, a hiú Ger-hart Hauptmann-nal, akit — annak ellenére, hogy A
takácsok című műve szinte gyújtó hatással volt a munkár sokra - lenézett és izzadságszagúnak tartott.
„A Hid-densee Hauptmann világa, nem a munkásság hátsó udvara.”

Hauptmann mindig az udvartartásával érkezett. „Valahányszor szóba került egy ismert ember -
emlékezett vissza Wachsmann, az építész mindig megkérdezte: és én hová tartozom?” Einsteintől
távol állt az efféle kérkedés. Ennek ellenére .kedvelte a jellegzetes arcokat”, sőt Hauptmann kedvéért
még alkoholizálni is képes volt. Az új német költőfejedelemért az egyik diáknapja óta rajongott. Ügy
tudta, hogy Hauptmann fia, Benvenuto szemet vetett Einstein mostohalányára, Margot-ra. Erika
Britzke ellenben úgy véli, hogy Margót szeretett bele a költőbe, sőt szerelmesleveleket küldözgetett
neki. így terjed a pletyka.

Wachsman szerint Einsteinnek „borzasztóan rossz véleménye” volt Bertolt Brechtről, aki viszont
forrón imádta őt. Amikor Margot unszolására egyszer megnézte a Koldusoperát, a mostohaapa
mindennek látszott, csak lelkesnek nem. Mindenekelőtt Kurt Weill hangművészetével nem tudott mit
kezdeni. Einstein és a zene viszonya - kényes téma. Elsősorban azért, mert hegedűsként maga is kitűnő
előadó volt. Egy alkalommal, még egyetemi évei alatt, egy nyitott ablakból zongoraszót hallott, mire
berohant a házba, s rárivallt az elképedt, zongorázó lányra: „Ne hagyja abba!” Einstein elővette
hegedűjét, s a hölggyel eljátszott néhány duettet.

Játékának színvonaláról erősen megoszlottak a vélemények. Iskolatársa, Hans Byland az idő

távlatából így éltette: „A hellén szépségeszmény teljes pompájá-bán egy igazi Mozart született a
szemem előtt.” A józan vélemények, amilyen Brigitte B. Fischeré is, var lószínűleg közelebb állnak a
valósághoz: „Úgy találom, hogy a muzikalitás volt az ő erős oldala, nem a technika. Nem volt igazán
jó a hangzása, inkább jó dilettánsként játszott.” Egyszerűbben fogalmazott Erich Mendelsohn lánya,
amikor azt írta, hogy Einstein „nye-kergése” mindig kínosan érintette a szüleit. „Einstein Isten
kegyelméből hegedült - mondta Herta, a házvezetőnő -, úgy kezelte a vonót, mint egy favágó.” A
hegedűs maga is önkritikusan, iróniával viszonyult tevékenységéhez :

A dilettáns is zenélhet,

Még ha nem is megy szegénynek;

Nem árt ő a légynek se,

De ablakát zárja be!

Egy-egy alkalommal ugyan nyilvánosan is fellépett, rendszerint jótékonysági hangversenyeken,

Einstein elsősorban nem a közönségnek játszott, hanem közösségi élmény gyanánt - vagy egyszerűen a
maga kedvére, pihenésképpen, inspirációért. A zongorához is gyakran leült és improvizált. Úgy vélte,
a zene az ember kedélyére hat, nem az intellektusára. Bárhova ment, hegedűjét, Linát mindig magával
vitte, akárcsak a pipáját.

A közös játék lehetőségét gyermekkora óta kereste, attól fogva, hogy anyja kívánságára nem kis
fáradsággal megtanult hegedülni. Zenélt az egyetemi hallgatókkal és kollégáival, Bessóval, Bornnal,
Planckkal és Ehrenfesttel, magánemberekkel és előkelőségekkel, pótanyjával, Pauline Wintelerrel
Aarauban ugyanúgy, mint Erzsébet belga királynővel Brüsszelben. A gramofon és a rádió napjaiban a
házi muzsika az együttlét magától értetődő formája volt - ahogy később, a sztereó lejátszók hajnalán a
közös zenehallgatás.

Einstein soha nem volt nagy muzsikus. Mindazonáltal egész életében zenélt. A zseniális
természetkutatónak azonban - aki a világkép matematikai leírását előrelendítette - még a zenélésből is
csak baja származott. A zene - mondják egyesek - mint kottafejekbe öntött matematika, segítségére
lehetett a világegyetem harmóniájának feltárásában. A tudomány talán nem hasonló módon fedezi fel
az ismeretlent a természetben

- így szólt a patetikus következtetés mint a zene az emberi lélekben? Ezen a jogon azt is állíthatták
volna, hogy Einstein azért szeretett vitorlázni, mert az a kísérleti fizika egyik megnyilvánulási
formája. Ő maga csupán ennyit jegyzett meg: „A zene nem hat ki a kutatómunkára, de mindkettőt
ugyanaz a megismerési vágy táplálja.”

Zeneszerető emberként Einsteinnek Berlin kedvére való hely lehetett. Egy héten olykor három
koncertet is meghallgatott. Gyakran elkísérte őt a műértő Margot, aki épphogy nem a neve miatt,
hanem annak ellenére szerzett magának szobrászművészként hírnevet. A modern alkotásokkal Einstein
ezen a területen is hadilábon állt. Az olyanok, mint Paul Hindemith, mélységesen irritálták. Az Arnold
Schönberghez hasonló zeneszerzőket egyszerűen bolondnak tartotta. A lényének idegen romantikára
úgy tekintett - vélekedik korai életrajzírója, Carl Seelig mint egyfajta illegitim eljárásra, amely olcsó
módon akarja megragadni a dolgok mélyebb lényegét .

A 18. századi zene állt hozzá legközelebb, Bach, Vivaldi vagy Haydn zenei építkezése. A Reclams
Uni-versum című folyóirat felkérésére írt egy cikket Bach-ról, amelyben így summázta a lényeget:
„Hallgatni, játszani, szeretni, tisztelni, és tartani a szánkat.” Már Beethovennel is bajban volt.
Kamarazenéjét értékelte

- súlyos szimfóniáival azonban nem tudott mit kezdeni. Johannes Brahmst nem értette, Richard
Wagner egyenesen ellenszenves volt számára.

Leginkább a salzburgi örök gyermekhez vonzódott: „Mozart zenéje oly tiszta és szép, az univerzum
belső szépségét látom benne.” Ebben a muzsikában egyetlen hangjegy sem felesleges, mondta
Einstein. A harmónia és a melódia pontosan kimért egyensúlya. Mozart zenéje, esztétikai
egyszerűségét tekintve rokon Einstein fizikai formavilágával. De Mozart gyermeki mivolta is vonzotta
őt, humora, a disszonanciák bátor kezelésmódja, mely a fizikai paradoxonok Einstein-féle
megragadására emlékeztet.

Nem akart univerzális zseni lenni, és soha nem is volt az. Legfeljebb hívei és rajongói szemében.
Hatásának titka sokkal inkább abban keresendő, hogy megfért benne egymás mellett a szinte
emberfeletti teljesítmény és a mindennapos tevékenységét végző ember egyszerűsége. Albert Einstein,
akit a Time Magazin a 20. század emberének választott, élete végéig megmaradt a népből jött
kisembernek. Nem utolsósorban éppen ebben áll emberi nagysága.

Ha nem állt rendelkezésére valamelyik gazdag barátjának az autója, Einstein az U-Bahnnal elment
annak Bayerischer Platz nevű megállójáig, vagy busszal zötyögött be az akadémiára. Az
utazóközönség nem zavarta, a vonatra harmadosztályú jegyet vett. „Minden tulajdon csak béklyó az
ember lábán” - mondogatta, továbbá: „Nincs olyan dolog a világon, amiről bármely pillanatban ne
lennék képes lemondani.” A kísértések és csábítások dacára mindvégig megőrizte szerénységét és
sváb jólelkűségét.

Tulajdonosi büszkeségét az „Einstein-kúriában” élte ki, amelyről még egy képeslap is fennmaradt -
ennek azonban semmi köze nem volt a kérkedéshez. A vendégkönyvbe jegyzett néhány sort így írta
alá: „a háziúr caputhi házfelügyelőségének nevében”:

Hölgyek, Urak, gyermekek, Könyvecskémhez jöjjetek!

Oly szavakat ne hozzatok,

Mit a pórnép összekoszolt.

Mind szép legyen, s oly drága,

Költő tűzné tollára.

Kínlódni ne féljetek,

Helyes útra léptetek.

Ilyesmit az előkelőségek közül csak egy Einstein engedhetett meg magának. Az egész világ nem
konvencionális gyerekemberként ismerte őt. Nem volt fényűző villája, mint Thomas Mann-nak, nem
tartott tivornyákat az Adlon luxushotelben, mint Hauptmann, nem volt elegáns autója, mint Brechtnek.
Neki elég volt az oregoni és galíciai fenyőből épült, csodás illatú házacska, melyben néha
Robinsonnak érezhette magát. Elsa nagyobb házat szeretett volna, Einstein így is szinte szégyenkezett
tulajdonának mérete miatt.

„Én azt hiszem, elegendő hely van itt arra, hogy a világ összes tudósa, akik új pályára állították a
tudományt, összegyűlhessen, beszélgethessen és ehessen nálam.” Mit akarhatott volna még? Alázattal
és köszönettel élvezte annak luxusát, hogy legalább időnként, a nyilvánosságtól nem háborgatva,
normális ember lehetett. „A vitorláshajó, a panoráma, a magányos őszi séták, a relatív nyugalom - ez
maga a paradicsom.” Természetesen itt is, Einsteinhez illő módon, a hangsúly a relatív szón vein.
,Ennek a paradicsomnak ugyanis sajnos volt egy hiányossága: nem voltak benne arkangyalok, hogy
tüzes pallosukkal elűzzék a kíváncsi bámészkodókat és a terhes látogatókat.”

Mégis, Berlinnel összehasonlítva Einsteinek Cár puthban szinte kolostori életet élhettek. A tavasz
első leheletétől az őszi viharok beálltáig három nyarat töltött itt a család. Még a telefont sem köttették
be. Szükség esetén a szomszédban hívhatták őket, akiknek jeladás céljára külön kürtöt ajándékoztak.
Felmerült az is, hogy feladják a városi lakást. „Talán végleg kiköltözöm” - írta Einstein idősebb
fiának.

Elsa persze nem hagyhatta, hogy a szalonját vidékre száműzzék. Nem volt könnyű Caputhban visszar
utasítani azokat a váratlan vendégeket sem, akik vállalták a fárasztó utat. Azáltal azonban, hogy az
alkalmi vevőkör eltűnt, normalizálódott az élet. A Ha-berland utcai lakással ellentétben Einstein
Caputhban otthonosan mozgott. Háló- és dolgozószobáját Wachsmann dupla fallal és több réteg
szigetelőanyaggal izolálta a ház többi részétől. Az ágy, az íróasztal és a fotel mellé Einstein csupán
csak három berendezési tárgyat kívánt: egy lámpát és két nyitott dobozt, egyet a tiszta lapok, egyet
pedig a feljegyzések számára.

„Einstein egyszerű és gyakorlatias ember volt -meséli Erika Britzke. - Nem akart hivalkodni a
szomszédok előtt.” Sok látogató csalódottan távozott, mert egy pompás házat vártak. A háziúr azonban
nem törődött ezzel. ,A földi javak kísértése lepergett róla.”

Britzke újra becsukja szemét, és hagyja, hogy negyedszázaddal korábbi, a valóság és a fantázia
talaján született emlékképei újra leperegjenek agyában. Einstein a folyosón hegedül. Kényelmesen
elhelyezkedik a teraszon lévő fotelben. Hans Albert egy motorkerékpárral kerül elő. Az
oldalkocsiban, vastag takaró alatt a kis unoka, Bernhard. A nagy kerek asztalnál Einstein, Planck,
Nernst és Haber ül, spárgát fogyasztar nak. Aki ismeri őket, tudja, ki nem állhatták az asztal melletti
trécselést. Most is inkább fizikáról beszélnek. Herta cs Elsa tálal, majd szó nélkül eltűnik. „A párja
nélkül képtelen lett volna meglenni” - mondja Erika Britzke. És ezt mindkettőjükre érti.

Az indiai költő, Rabindranath Tagore nagy kísérettel érkezett Caputhba. „Magányos ember” - jegyezte
fel a poéta. A két híresség az okságról és a zenéről beszélgetett, a lét univerzalitásáról és a vagyon
törvényéről. Egy újságíró feljegyezte a beszélgetést. Erika Britzke nem hisz a tudósítónak. Tagore és
Einstein aligha értették meg egymást. Az asszony néhány más dologban is kételkedik. Hogy Einstein
virágot öntözött vagy gyomlált. „Nem hiszem, hogy bármi módon beleavatkozott volna a természet
rendjébe” - mondja.

Einsteinék Caputhból való távozásának elhíresült történetével sem tud egyetérteni. Amikor 1932
novemberében becsukták maguk mögött a ház ajtaját, Albert állítólag ezt mondta Elsának: „Nézz körül
meg egyszer! Többé nem fogod látni!" Mítosz - véli Britzke asszony. Utánanézett. Ha valaki úgy
gondolja, hogy nem fog visszatérni, az nem veszi meg 10 000 márkáért a szomszédos kertet a kis kerti
lakkal. Britzke asszony megtalálta a szerződést, 1932. november 15-én írták alá. „Vissza akart jönni”
- állítja. Einstein sem gondolta, hogy a náci hatalomátvétel ilyen gyorsan bekövetkezik.

„Nekem is megvolt a magam Einstein-válsága -fűzi tovább a történetet. Mindenekelőtt a szerelmi kar
landok miatt. - Azt hiszem, leszólított fiatal lányokat. .. És nem csak leszólított... Caputhban nyílt
titok” a vitorlás hajó fedélzetén megejtett szerelmi légyott. A házasságon kívül fogant gyermek
Prágában jött világra - „ezt Margót is megerősítette”.
Nem sokkal a berlini fal leomlása előtt Britzke asszony lányának apja nyugatra ment, majd onnan az
Egyesült Államokba. Gyűlölte a kommunistákat. Erika Britzke bízott az NDK-ban. „Jó ország volt
nekünk, nőknek.” De nehéz is. Egyszer, amikor a ház rekonstrukciója során kétségbe vonta a
berendezés hitelességét, és Hertát, a volt házvezetőnőt hívta tanúként, kiszállt egy elvtárs a
párttitkárságról, és ezt mondta: „Ez nem a maga dolga.” A zacskóból az utolsó szemig kiönti a cukrot
a kávéjába. Háborús gyermek. Nem hagyja, hogy elpusztítsák. „Tudtam én, hogy a munkás-paraszt
államnak egyszer vége lesz.”

Az NDK-nak szüksége volt Einsteinre, a baloldali pacifistára. És a tudósra. A zsidó Einsteinnel

azonban már nehezebb volt a dolga. Ahogy minden zsidóval. Erika Britzke, még tanárnő korában, az
iskolár bán gyakran hallotta a gyerekek pusmogását: „Zsidók kifelé!” Úgy hangzott, mint a harmincas
évek visszhangja. Einstein távozását követően házából zsidó gyermekotthon lett. Azt kell mondanunk,
hogy a téboly idején is okosan használták. A kristályéjszaka következtében a lakókat 1938-ban
elhurcolták. A Hitlerju-gend költözött be. A caputhi polgármester elégedetten állapította meg, hogy
helysége zsidómentes. És 40 év elteltével a gyerekek újra ezt suttogják: „Zsidók kifelé!” Erika nem
jelenthette fel őket. A pártfőnökök ivadékai is közöttük voltak. Akkor nézett új állás után. A
gyalázkodók elhallgattak. A caputhi ház leendő őrző-jeként tiszteletre tett szert, Einstein megvédte őt.

16. fejezet

Az Einstein nevű zsidó

Egy elv volt az istene

„Lenn a templomfalnál (a siratófalnál) arccal a fal felé fordulva, ringó mozgással testüket előre-hátra
döntve korlátolt nemzetségbelijeim hangosan imádkoznak. Jövővel nem, csupán múlttal rendelkező
emberek szánalmas látványa.” Einstein, Jeruzsálem, 1923. február 3. Űtinaplójába írta ezeket a
kijózanító, könyörtelen sorokat. Emitt a rítus, a múlt hajlongó emberei. Amott a vízió, a határok
nélküli nemzet, azonos nézetű emberek globális közösségének modellje. És a kettő között a
széttagoltság, a cionizmus feszültségekkel teli tere, asszimiláció és antiszemitizmus, feltörés és búcsú
egyben. Az ellentét áthatotta Einstein zsidó lelkét, zsidó identitását. A zsidóság mint hit- és
sorsközösség - az egyház, a politika és a kultúra ügye. Einstein már rég döntött. A hit ellenében, a
nemzetség javára.

„Einstein professzor - szólt neki oda a cionista végrehajtó tanács elnöke a Jeruzsálemi Héber
Egyetem ünnepélyes megnyitása alkalmából -, kérjük, lépjen arra a helyre, mely kétezer éve Önre
vár.” Némiképp szorongva tapasztalta Einstein, hogy „zsidó szentként” ünnepük. Angliában egy évvel
korábban már , Jézus

óta a legnagyobb zsidóként” emlegették. „Feltétlen Jeruzsálemben akarnak tudni engem” - jegyezte fel
noteszába látogatásának utolsó estéjén. „A szív igent mond, az ész nemet!” Ez volt egyetlen utazása
szívbéli hazájába.

A kéthetes ott-tartózkodás mély nyomokat hagyott benne: „Nemzetségem tagjai nagyon tetszettek
nekem Palesztinában, mint parasztok, mint munkások, és mint polgárok - írta barátjának, Maurice
Solovine-nak. -Az ország [...] morális központtá fog válni, de nem tudja felszívni a zsidó nép java
részét.” A zsidóság és a zsidó állam eztán már élete végéig foglalkoztatta. Nem mindig volt ez így.
1921-ben, Hogyan lettem cionista címmel megjelent újságcikkében ezt írta: „35. életévemig nem
voltam tudatában zsidó voltomnak, és semmi olyan nem történt életemben, ami zsidó érzéseimet
felébresztette volna. Ez megváltozott, mihelyt Berlint tettem lakóhelyemmé. Ott sok fiatal zsidó
nehézségeivel szembesültem.”

Pontosabban fogalmazva: a cionizmus iránti szimpátia csak 1918 után ébredezett benne. Addig,
például 1911-ben és 1912-ben, még a prágai időszakában, a cionistákat középkorinak tetsző,
világmegváltó emberek kis csoportjának” tartotta. Az ott élő német-zsidó en-tellektüelek, mint Brod
és Kafka, Egon Erwin Kisch és Franz Werfel nem tudták felébreszteni lelkesedését a cionizmus ügye
iránt. Ahhoz, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában állami szolgálatba léphessen, számot kellett
adnia vallási hovatartozásáról. A megfelelő űrlapon „mózesiként” jelölte meg vallását, és hűvösen
hozzátette: „Ábrahám ölére visszatérni semmibe sem kerül. Egy aláírt papír az egész.” Amint elhagyta
Prágát, visszatért a „vallástalan” megjelöléshez - az is maradt élete végéig.

A zsidóság különleges társadalmi helyzetéről Németországban, ahol életének első 14 évét töltötte,
már gyermekfejjel is tapasztalatokat szerezhetett. „Magában a családban - emlékezett húga, Maja -
vallási vonatkozásban dogmáktól mentes szellem uralkodott, amelyet a két szülő még otthonról hozott
magával. Vallási dolgokról és előírásokról nem esett szó.” A gyerekeket Albertnek és Máriának
keresztelték, nem Ábrahámnak és Eszternek.

A müncheni általános iskolában Albertnek kötelező vallási oktatáson kellett részt vennie. Az
iskolában csak katolikus oktatás volt, így oda járt. A zsidó vallásról a család egy távoli rokonától,
otthon kapott útbaigazítást, amelynek révén - így Maja - Jelébredt benne egyfajta bensőséges vallásos
érzés”. A vallási előírások pontos betartását illetően buzgó hívőnek mutatkozott, nem evett többé
például disznóhúst, és ezt a szüleitől is elvárta. Dalokat írt és zenésített meg Isten dicsőségére, ezeket
otthon és az utcán is énekelte. „Éveken keresztül hűséges maradt az általa választott életmódhoz.”

A két tanár együttes tanítása — mindketten az ótestamentum talaján álltak - a vallások

egyenértékűségének bizonyítékául szolgált számára. Veje, Rudolf Kayser szerint azonban egy nap az
általa oly nagyra becsült katolikus oktató egy nagy szöggel érkezett az iskolába. Ilyennel feszítették
keresztre a zsidók Jézust

- magyarázta. A hatás nem maradt el. A gyerekek, nagyjából hetvenen, mind ujjal mutogattak az
osztályban jelen lévő egyetlen zsidóra. „Első ízben tapasztalta meg Einstein az antiszemitizmus
mérgező hatását és a nyomában terjedő félelmet” - írta Kayser. Később maga is beszámolt arról, hogy
az iskolába menet vagy onnan jövet gyakran volt kitéve „szidalmazásnak vagy tettleges inzultusnak”,
melyek „nem voltak túlságosan rosszindulatúak”, de ahhoz mindenképpen elegendők, hogy „már
gyermekkorban élénken átélje a kitaszítottság érzését”.

Az Einstein fiatalkorában tapasztalható ellenségeskedések természetéről sokat elárul egy nem zsidó
sehwabingeni polgár tiltakozó jegyzéke abból az alkalomból, hogy az Einstein&Cie cég elektromos
világító-testeket szerelt fel városkájában. Mivel csupán a Leo-poldstrasséra voltak tekintettel, a
mellékutcákra nem, a közösség polgárait „mesterségesen két osztályba sorolták: az 1. osztály az
előjogokkal rendelkező szemita fénypolgároké, a 2. osztály a hátrasorolt keresztény sötétpolgároké!”
A gazdag zsidó - örökös toposz.
Kétséges, hogy harmincöt éves koráig Einstein ne lett volna tudatában zsidó mivoltának.
Mindenesetre nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Gimnáziumi évei alatt különböző
emberek, köztük két rabbi, tanította őt a zsidó vallásra és a héber nyelvre

- ami Kayser szerint „felejthetetlen élmény” volt számára. Később Einstein mégis úgy emlékezett
vissza, hogy „mély vallásossága 12 éves korában hirtelen véget ért”. Éppen egy zsidó iskolatársa,
Max Talmud látta el őt azokkal az írásokkal, amelyek a hittől eltérítették. „Népszerű
természettudományos könyveket olvasva hamar eljutottam annak belátásához, hogy a bibliai mesékben
nem sok igazság lehet.” ,A hagyományos nevelési struktúra által minden gyermekbe beleplántált
vallásosságra egyenesen fanatikus szabadelvűség következik. Az ifjúság így elvesztett vallási
paradicsoma készítette elő a helyet a dolgok gondolati értelmezésére irányuló szellemi
törekvésének.”

Amikor 1901-ben, szakmai nehézségei miatt Einstein fontolóra vette, hogy Itáliában keres asszisztensi
állást, a gondok között zsidó volta szerepelt az első helyen: „Először is itt rögtön kiesik a fő nehézség,
az antiszemitizmus - írta Milevának Milánóból ami a német ajkú országokban épp oly kellemetlen,
amilyen hátrányos lenne számomra.” Barátnőjének, Helene Saviénak írt levelében Mileva kételyeit
fejezte ki, hogy Albert német nyelvterületen a közeljövőben biztos pozícióba juthat: „Az én
kedvesemnek nagyon nagy a szája, és ráadásul zsidó.” Ezt figyelmen kívül hagyva, ő, a katolikus,
akkoriban mégis férjhez ment a zsidó Einsteinhez, következésképp a gyerekeket is keresztényként
nevelték.

Még 1908-ban, amikor egy tanári állás ügyében valamilyen kapcsolatot keresett, így kérdezősködött
barátjánál, Grossmann-nál: „Nem teszek rá rossz benyomást (nem vagyok svájci német, kinézetem
zsidó stb.)?” Hogy aggodalmával mennyire nem tévedett, mutatja egy, a rákövetkező évben készült
szakvélemény, első zürichi professzorátusának fellebbezési eljárásához: mivel az ,antiszemitizmust
sem a bizottság, sem a fakultás nem kívánja zászlajára tűzni, az állást zsidó származása ellenére
megkapja - jóllehet a zsidó tudósokat akadémiai vagy hasonló hivataluk teljesítése kapcsán
mindenféle kellemetlen jellemtulajdonságokkal, például tolakodással, pimaszsággal,
kalmárszellemmel vádolják, és számos esetben nem is minden alap nélkül. - Ennek ellenére nem lehet
senkit pusztán amiatt hátrányosan megkülönböztetni, mert véletlenül zsidónak született”.

Mivel Einsteinnek akkoriban Prágában már volt professzori állása, a zürichi eseményekről hosszú
ideig nem is értesült, így rögtön feltételezte: „Szemita származásom miatt a minisztérium nem fogadta
el pályár zatomat.” Aligha elképzelhető, hogy azokban az időkben egy német nyelvterületen élő zsidó
elfeledkezhetett zsidó származásáról.

Berlinben még zavarosabb volt a zsidók helyzete. A császári birodalomnak egyfelől egyenjogú
polgárai voltak, másfelől hivatalosan eltűrték az antiszemita mozgalmat. Ideológiai szempontból a
mozgalom a berlini antiszemitizmus-vitára támaszkodott, amit Einstein születési évében, 1879-ben
hajánál fogva rángatott elő a befolyásos történész, Heinrich von TVeitschke, A zsidókérdés
Németországban című értekezésével. Pamfletjének végkövetkeztetése: ,A zsidók a mi
szerencsétlenségünk”. Érvelése kevéssé volt faji vagy vallási természetű. A zsidókat, különösen a
zsidó bankárokat és pénzembereket sokkal inkább az 1873-tól bekövetkező gazdasági pangásért tette
felelőssé.
Kereskedőként, gyárosként, iparmágnásként vagy jogászként, orvosként, kutatóként a zsidók évtizedek
alatt számarányukhoz viszonyítva kiugróan sok vezető pozíciót szereztek a társadalomban. A
kulturális életben íróként, zeneszerzőként, muzsikusként, filozófusként betöltött szerepük messze
túlnőtt azon a mértéken, amit a népességben való részesedésük indokolt volna. Három német zsidó -
Marx, Freud és Einstein

- volt a 19. és a 20. század legbefolyásosabb gondolkodója. Einstein gyermekkorának városaiban,

Ulmban és Münchenben, a birodalom megalapításakor mindössze 2 százaléknyi zsidó élt. A
századfordulón Berlinben 100 000 izraelitát tartottak nyilván, ez a teljes népesség 4 százaléka volt.
Kétségtelen, hogy a városban ők fizették az összes adó 30 százalékát. A 20. század elejétől közülük
sokan kiköltöztek a nagyvároshoz közeli településekre, például Charlottenburgba, Wilmesdorfba és
Schönebergbe - Einstein is itt lakott 1915-től. Kiar lakúit egy modern, liberális nagyvárosi zsidó
közösség.

A hagyományos zsidóságot csak maroknyi ortodox képviselte.

Újra és újra felbukkant a rosszindulatú kérdés, hogy a zsidók németek-e, német zsidónak vagy zsidó
németnek tekintendők. A 19. század végétől kelet felöl megkezdődött a,külföldi zsidók” bevándorlása,
ami tovább fokozta a feszültséget. A cionizmusnak Berlinben alig volt támogatója, s ha mégis, akkor
sem Palesztinára kacsintó politikai mozgalomként, inkább - Martin Buber író elnevezésével - afféle
„kulturális cionizmusként” létezett.

Az I. világháborúig a németországi zsidókkal szemben nem volt könnyű bármi kifogást emelni,
alkalma-sint azért - legalább is Simon Dubnow történész szerint -, mert „kötelességüknek tekintették
az új rend szolgálatát. Törekvők voltak, hazafiasak, s nem maradtak el az igazi németek mögött a
nagyhatalmi álmokkal űzött bálványimádásban sem.” Ez olyan kimagasló személyiségekre is igaz,
mint Einstein kollégája, Fritz Haber, vagy a vele baráti viszonyban lévő iparmágnás, későbbi
külügyminiszter, Rathenau. Rathe-nau egyszer ezt mondta: „Nem ismerek más vért, mint a németet,
nem ismerek más nemzetséget, más népet, mint a németet. [...] Apámnak és nekem nem volt más
gondolatom, csak a német gondolat.” Még arra vonatkozóan is voltak próbálkozások, hogy a
hagyományos szombati istentiszteletet vasárnapra tegyék át.

Az asszimilációs törekvések az I. világháború kitörése idején érték el csúcspontjukat. 1914. augusztus

elején felhívással fordultak a hittestvérekhez: „Német zsidók! Ebben az órában újra megmutathatjuk,
hogy mi, származásunkra büszke zsidók hazánk legjobb fiai közé tartozunk.” A háborúra tekintettel a
császár fegyvernyugvást hirdetett ki a különféle közösségek között, és Chana S. Schütz történész
szerint „ez nagyobb felemelkedési lehetőséget nyújtott a zsidók számára, mint, bármilyen esemény az
1869-ben életbe léptetett egyenjogúsítás óta”. Minden vitát, a felekezetit is, beszüntettek.

A német hadsereg sorsával együtt azonban a németországi zsidók helyzete is megváltozott. Hirtelen
azzal vádolták őket, hogy kihúzzák magukat a háborúból, vétkesen bennragadtak a pozíciókért vívott
harcban. Golo Mann történész szerint ebben az időszakban erősebb volt az antiszemitizmus, mint
1933-ban, a nár cik hatalomra jutásakor. Albert Einstein ezzel kapcsolatos nézeteit nem ismerjük. A
zsidókérdéssel ezekben az években még nem foglalkozott.

Csupán az I. világháborút követően - amelyben több mint 12 000 zsidó halt meg német katonaként a
fronton -, miután 1919-ben egy csapásra híressé vált, nyilvánult meg Einstein látható, hallható
formában a zsidóság és a zsidóság sorsának vonatkozásában. Keserűen ironikus megjegyzést tett nem
sokkal azt követően, hogy a londoni Times közölte a napfogyatkozáskor mért adatokat: „A relativitási
elv egy további alkalmazása az olvasó gyönyörködtetésére: engem ma Németországban német
tudósnak, Angliában svájci zsidónak neveznek. De ha egyszer >> bűnbaknak« nevezhetnének ki, akkor
megfordulna a helyzet, és Németországban lennék svájci zsidó, Angliában német tudós.”

Az ügy háttere: „Itt erős antiszemitizmus és dühödt reakció tapasztalható, legalább is a »képzett«
emberek körében” - írta 1914. december 9-én barátjának és kollégájának, Paul Ehrenfestnek. Éppen
az akadémiai antiszemitizmus készítette elő a talajt a közelgő barbárság számára. Mivel a
szenzációéhes sajtó a maga mindentudó módján szalonképessé tette, az antiszemitizmus kihasználta a
tömegmédia adta lehetőséget, felemelte a hangját - és így végérvényesen kilépett elszigeteltségéből.
1919. december 30-án Einstein megjelentetett egy cikket a Berliner Tageblattban „A keleti
bevándorlás” címmel. Ebben egyfelől jóslatszerűen óvott a jobboldali demagógiától: „Mindezeknek
az érveléseknek az a céljuk, hogy szigorú intézkedésekkel koncentrációs táborokba kényszerítsék az
érintetteket, vagy minden eszközzel kierőszakolják kivándorlásukat.” Másfelől itt tett először -
indirekt formában

- engedményt a cionizmusnak, ami a keleti zsidók számára „lehetőséget biztosítana a kivándorláshoz”:

„A zsidó nép szabad fiaiként remélhetőleg sokan igazi hazára lelnének az újjáalakult Palesztinában.”

Einsteinben valószínűleg már jeruzsálemi látogatása előtt is élt az a - cionistának tűnő - gondolat,
hogy a zsidók hazára lelhetnének ősi földjükön. Előtte nem emelt szót a zsidó nép palesztinai jogaiért.
A zsidósághoz való viszonyában ezzel megnyitotta az első frontot: cionista eszméket képviselt a
cionizmus eszméje nélkül: a zsidó államalapítást támogatta. A szocialista kicsengésekkel, például a
kibucmozgalommal egyetértett, de a zsidó sovinizmust megvetette.

1919. november 9-én, három nappal azt követően, hogy a tudomány templomában szentté avatták, ezt
írta barátjának és kollégájának, Max Bornnak, valamint feleségének, Heidinek: „Az antiszemitizmust
végül is úgy kell felfogni, mint valóságos, örökölt minőségeken nyugvó dolgot, akkor is, ha az
számunkra, zsidók számára kellemetlen.” Még az ellenséges magatartást is érthetőnek tartotta azon az
alapon, hogy „a zsidók számukhoz képest aránytalanul nagy befolyást gyakorolnak a német nép
szellemi életére.” Végül kijelentette: „Hiszem, hogy a német zsidóság az antiszemitizmusnak
köszönheti fennmaradását.”

Azokban a nehéz időkben Einsteinnek a zsidósághoz való viszonyát a politikai és kulturális

nézőponton kívül mindenekelőtt szociális érzékenysége határozta meg. Hitt minden ember egyenlő
voltában. Ösztönösen kiállt a hátrányos helyzetűek, a kirekesztettek, bármilyen felekezethez tartozó
szegények mellett. A keletről jött zsidók erre nagyon is rászorultak. A háború után keletről
Németországba menekült 30 000 zsidóból húszezren Berlinben maradtak. Az orosz zsidó
egyetemistáknak Einstein külön kurzust tartott. Az lett volna a legnagyobb csapás számára, ha szegény
testvéreit a tanulásból is kirekesztve látja. Ebből a meggyőződésből a szolidaritás mint vallás - állt ki
oly bátran a palesztinai Héber Egyetem megvalósításáért, amit a világban elszórtan fellelhető zsidó
közösségek szellemi központjaként képzelt el.

A keletről bevándorolt zsidók kapcsán Einstein második frontot nyitott a zsidókérdésben. Űj

ellenséget ismert fel, az asszimilációra való hajlamot, mely szerinte az antiszemitizmusnál is nagyobb
veszélyt hordoz magában. „Mindannyiszor nagyon visszataszítónak találom zsidó testvéreim
alkalmazkodási vágyát”

- mondta 1919 végén. „Ennek az ^integrációnak* alkotóeleme volt a megszokás is, amellyel a zsidók -
Einstein döbbenetére - eltűrték a lebecsülést, sőt még az ellenségeskedést is” - magyarázta a
szituációt az építész Wachsmann.

Amikor 1920 áprilisában meghívót kapott a Zsidó Hitű Német Állampolgárok Központi
Egyesületének ülésére, melyet „az akadémiai körökben tapasztalható antiszemitizmus elleni harcnak
szentelnek”, Einstein csípős választ fogalmazott. A nyílt levélben, amely a svájci zsidó hetilapban
jelent meg, a korábbinál is erőteljesebben fejezte ki nemtetszését az alkalmazko-dókkal szemben, akik
közé Fritz Haber barátját is odar sorolta.

„Felvilágosítás révén először magunk, zsidók között kellene leküzdenünk az antiszemitizmust és a

szol-galelkűséget. Több méltóságot és önállóságot sorainkban! Csak ha mi magunk nemzetnek
tekintjük magunkat, csak ha becsüljük önmagunkat, akkor érdemeljük ki mások figyelmét, illetve
akkor már erőfeszítés nélkül el is nyerjük. |...] Amikor zsidó hitű német állampolgárokról kell
olvasnom, nem tudok visszatartani egy fájdalmas kacajt. [...) Respektálhatja egy árja az efféle
hízelgőket? [...] Zsidó vagyok, és örülök, hogy a zsidó néphez tartozom, bár én ezt a népet soha nem
tartottam kiválasztottnak. Hagyjuk meg nyugodtan az árját az antiszemitizmusában, és őrizzük meg a
ma-gunkfajták iránt táplált szeretetünket.”

Zsidó hallgatóinak azt tanácsolta Einstein, hogy „a nem zsidókkal szemben udvarias, de tartózkodó
magatartást mutassanak. így a magunk módján élhetünk, nem kell utánoznunk a lényünktől oly idegen
ivászatot és hangoskodást. Lehetünk az európai kultúra hordozói, az állam jó polgárai és hithű zsidók
egyszerre.” A zsidókat olyan fejlődési típusként írta le, akiknek „hiányzik a nemzet mint közösség
összetartó támogatása. A következmény az individuum olykor erkölcsi instabilitássá fajuló
bizonytalansága.”

Einstein „a zsidók élő közösségéről” álmodott, és vérzett a szíve amiatt, hogy „értékes emberek
hozzájuk méltatlan mimikri mögé bújnak”. Bár „a múlt és a jelen sajnálatos módon kikeresztelkedett
zsidó titkos tanácsosaitól” borzadt - ez a kijelentés leginkább Fritz Ha-bernek szólt, aki 24 évesen
áttért az evangélikus hitre, barátságát nem vonta meg a kémikustól. „Einstein és Haber önmagukat egy
nemrégiben létrejött hit, nevezetesen a tudomány papjainak tekintették” - állította Fritz Stern történész.
A közöttük ily módon kialakult gondolati közösség átsegítette őket minden nézeteltérésen.

„A zsidó szolidaritás ellenségeink találmánya - fejtegette Einstein, és gúnyosan hozzáfűzte: - Az

antiszemiták szívesen emlegetik a zsidó rafinériát, de látott-e valaki a német zsidók elvakultságánál
jobb példát a nyájszerű ostobaságra?” Visszatekintve megsemmisítő ítélet volt ez saját nemzetségéről,
mely a fenyegető katasztrófa árnyékában inkább becsukta a szemét: ,A legnagyobb tragédia, amely
Németországban lejátszódott, hogy az embereket a jóléten keresztül tették rabszolgává. A gazdag
zsidó polgárság a félreérthetetlen előjelek dacára is ragaszkodott vagyonához, házaihoz, bútoraihoz.”

Einstein nem törődött a német zsidóságon belül abban a vonatkozásban fennálló

véleménykülönbséggel, hogy ők most inkább zsidók vagy inkább németek-e. Számára az volt a fontos,
amit látott. És azt megalázónak tartotta - másként, mégis ugyanolyan mértékben megalázónak, mint a
siratófal tövében való haj-longást. Ezzel kétfelő! is határvonalat húzott. Nem kért sem a klérusból,
sem a kishitűségből. Idealisztikus magatartás, ami a semmibe visz - a legsúlyosabb aggodalmak
utólagos megerősítésén kívül. „Az a legnagyobb szerencsétlenség - írta barátjának, Bessó-nak 1934
márciusában Princetonból hogy az eddig még megkímélt országok jóllakott zsidósága balga módon
abban reménykedik, hogy hallgatásával és hazafias gesztusaival megvásárolhatja saját biztonságát.”

Elítélte amerikai „testvéreit”, akikről 1922-es, amerikai látogatását követően így írt Bessónak: „A mi
nemzetségünk tagjai inkább okosak, mint bátrak - ezt világosan megfigyelhettem." Amerikába indulása
előtt, 1921-ben Fritz Haber - az antiszemita reakcióktól való félelmében próbálta meggyőzni őt, hogy
ne menjen. „Biztosan föl fogja áldozni ezzel azt a keskeny kis földsávot, amelyen a zsidó hitű tanárok
és diákok helyzete a német főiskolákon nyugszik.” Einstein nem hagyta, hogy félénk emberek
szándékától eltérítsék, bár nem voltak illúziói saját szerepével kapcsolatban: „Természetesen nem a
képességeim miatt van szükségük rám - írta Habernek hanem kizárólag a nevem miatt, melynek
reklámereje meglehetős sikerrel kecsegteti őket Dollária gazdag zsidai körében.” Solo-vine
barátjának is elmondta, hogy „neves főnökként és csalimadárként dollárt fogok koldulni”. Chaim
Weiz-mann cionista vezetővel együtt Einstein adományokat gyűjtött a tervezett Héber Egyetem orvosi
kara számára. Végül csak „a tudat maradt meg, hogy valami valóban jó dolgot cselekedtem, zsidók és
nem zsidók tiltakozása ellenére tettem valamit egy zsidó ügy érdekében”.

Hazatérése után úti élményeit egy cionista összejövetelen a berlini Brüthner-teremben ecsetelte.
Rákövetkező nap a Jüdische Rundschau közölte a beszédet: „Legnagyobb élményem az volt, hogy
életem során először láthattam a zsidó népet. Hölgyeim és Uraim! Rettentően sok zsidót láttam már
(derültség), de a zsidó népet Berlinben vagy másutt Németországban nem láttam. [...] Ezek az
emberek még hordozzák magukban a nemzeti érzést, az egyének atomizálódása és szétszóródása ott
még nem rombolta le.” Manhattan-ben, a City Hall-beli fogadáson New York város zenekara a német
himnuszt és a hatikvát, a későbbi izraeli nemzeti himnuszt játszotta. A németországi helyzettel
összehasonlítva, az amerikai zsidók, úgy tűnt, az Egyesült Államokban szeretett hazára találtak.

Mi tesz egy zsidót zsidóvá? Mint az örökléstan és a genetika eszmei támogatója, a Weimari
Köztársaság első éveiben Einstein olyan megfogalmazással élt, ami mai olvasatban szinte
rasszistának hangzik: „Már most meg vagyok győződve arról - írta Hong Kong kis zsidó közösségével
való találkozása után hogy a zsidó faj meglehetősen tisztán megőrződött az elmúlt 1500 év során.”

1930-ra már tetemeset változott az általa felrajzolt kép: „Elismerem, hogy kulturális örökségünk
tiszteletre méltó; erkölcsileg egészében megfontoltak, intellektuálisan egyoldalúak vagyunk, ám
erősek, művésziek és világnézeti szempontból szegényesek [... ] összességében kitűnően konzerváltak
vagyunk, de személyiségünk elsorvadt [... ] az erkölcsi nemesség [... ] a mi politikai
világpolgárságunk.”

1930. január 29-én a berlini zsidó közösség jótékonysági koncertjén, az Oranienburg utcai nagy
zsinagógában Einstein yarmulkában, második hegedűsként szerepelt. A náci fenyegetés hatására egyre
jobban átadta magát a közösségi és kulturális együttérzésnek: „Érdektelen, hogy a zsidók mennyiben
alkotnak faji közösséget - mondta 1932 júliusában. - A cionizmus híve vagyok. Biztos, hogy közös a
sorsunk, és sürgetően szükségünk van a kölcsönös segítségre.”
Nem sokkal Hitler hatalomra jutása után Németországban egy náci írás keringett „A zsidók rád
tekintenek” címmel, amely az országból eltávozott fizikust körözött személynek állította be: „Einstein.
Feltalálta az erősen vitatható »relativitáselméletet«. A zsidó sajtó és a gyanútlan német nép forró
szeretettel ünnepelte, amit ő azzal hálált meg, hogy külföldön hazug uszításba kezdett Adolf Hitler
ellen. (Még nem akasztották fel.)”

Einstein életének egyik legkeserűbb élménye, hogy az új hatalom képviselőinek megtorlásaira egyes
zsidó körök úgy reagáltak, hogy Einstein ellen fordultak. „Férjem sorsának az a tragikuma - írta 1934-
ben Elsa barátnőjének, Antonina Vallentinnek hogy az összes német zsidó őt teszi felelőssé a
személyüket ért szörnyűségekért. Korlátoltságukban kiadták a jelszót, hogy el kell fordulni tőle, és
gyűlölni kell őt. így több gyűlölettől izzó levelet kaptunk a zsidóktól, mint a náciktól.”

Einstein egyre nyilvánvalóbban határvonalat húzott a német zsidók, akiket csökönyös hazaszeretetük
balvégzete vakká tett, és azok közé, akik felismerték a baljós idők jeleit. 1938-ban Bessónak egy
anekdotát adott elő, ami szerinte önmagáért beszél: „Egy német jogász, aki zsidó nőt vett feleségül,
arra a kérdésemre, hogy nem érez-e honvágyat, így felelt: de hát én nem vagyok zsidó! A fickó
kapiskálta a lényeget.” Einstein is. Ebben az időszakban keletkezett alábbi négysorosa, amely jól
mutatja, mennyire vegyesek voltak az érzései:

Zsidaimra tekintvén,

Bosszús leszek időnként.

De ha nézek másokat,

Zsidóságom megnyugtat.

,Ami összeköti, és évszázadokon keresztül összekötötte a zsidókat - mondta 1938-ban -, az elsősorban

a társadalmi egyenlőség demokratikus eszméje, továbbá a kölcsönös segítségadás kötelezettségének
vállalása és a türelem.” Ezzel egyidejűleg a palesztinai államaid pítás ellen fordult: „A zsidóság
lényegével kapcsolatos érzéseimnek ellentmond egy határokkal, hadsereggel és rendkívüli hatalmi
eszközökkel felruházott zsidó állam gondolata. [...[ Tartok a belső károktól, amit a zsidóság emiatt
elszenvedhet.”

Miután a holokauszt során néhány családtagját ő is elveszítette, már kevésbé keményen fogalmazott:
„A cionizmus szinte egyáltalán nem volt képes megvédeni a német zsidókat - írta a mozgalom egyik
ellenzőjének. - De a túlélőknek mégis erőt adott ahhoz, hogy méltósággal viseljék a
megpróbáltatásokat, és ne veszítsék el egészséges önbecsülésüket.” 1949-ben már áldását adta az új
államra: „A zsidók harcának célja Palesztinában nem önmagában a politikai függetlenség
megszerzése volt, hanem annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy a számos országban létükben
fenyegetett zsidók az új államba kivándorolhassanak.” Mégis - mint immár negyedszázaddal korábban
is

- újra arra intett, hogy Izrael csak az arabokkal együtt, s nem azok ellenében találhatja meg saját
boldogulár sát. Már 1929-ben ezt írta Bessónak: „Az arabokkal való kiegyezés és a velük való közös
munka nélkül nem fog menni. [...] Szó sem lehet arról, hogy az arabokat saját földjükről elűzzük. Az
ország saját lehetőségeihez képest gyéren lakott.” Álláspontját minden lehető alkalommal szinte
imamalomszerűen ismételgette. Amikor első államelnöke, Chaim Weizman halála után Izrael 1953-
ban Einsteinnek ajánlotta fel ezt a hivatalt, alázattal visszautasította, bár elismerte: „a zsidó néphez
fűződő viszonyom minden emberi kötelékem közül a legerősebb.” Mostohalányának, Margot-nak ezt
mondta: ,3a elnök lennék, olykor olyan dolgokat kellene mondanom Izrael népének, amit az emberek
nem szívesen hallanának.”

A zsidó hithez való viszonya ellenben már egészen más kérdés volt. Azzal, hogy fiatalon hirtelen hátat
fordított a „mély vallásosságnak”, a zsidósággal való élethosszig tartó vitájában egy harmadik frontot
nyitott. Vallásáról ugyan soha nem mondott le, ettől fogva azonban hite olyan irányt vett, amit a
„tudományos kutatás legerősebb és legnemesebb hajtóerejeként" jellemezhetünk. „Minden idők
vallási géniuszait ez a kozmikus vallásosság tüntette ki, mely nem ismer olyan dogmákat és olyan
istent, mely az ember képére van kigondolva.”

Ezzel a lépéssel, Gerald Holton amerikai tudománytörténész kifejezésével, Einstein belépett a

„harmadik paradicsomba”. Ez a harmadik paradicsom az elsőnek és a másodiknak, bizonyos
értelemben a metafizikának és a fizikának az egybeolvasztásával állt elő, és Einstein „általánosítási
igényére” vezethető vissza, mely mélyen benne gyökeredzik a német kultúrában -vélte Holton.
Einstein a mechanikát az elektrodinamikával, a tömeget az energiával, a teret az idővel, a gravitációt
a téridővel, végül minden elméletet egy világegyenletben egyesített, illetve egyesített volna.
Ugyancsak egyesíteni kívánta valamennyi ország kutatóit, a világ összes zsidóit, a vallásokat és a
nemzeteket - egy világkormány vezetése alatt. Nem kellettek neki a határok és sorompók, végképp
nem saját vallási és tudományos nézetei között.

„A vallás a titokzatosság félelemmel vegyes élményeként mutatkozott meg nekem - foglalta össze
gondolatait 1931-ben. - A számunkra felfoghatatlan létezésének tudata, a mélyebb értelem és a
sugárzó szépség manifesztációja, mely értelmünk számára csak annak legprimitívebb megnyilvánulási
formáiban hozzáférhető - ez a tudás és ezek az érzések adják az igazi vallásosságot; ebben az
értelemben én a mélyen vallásos emberek közé tartozom.” És egy másik értelemben is - az élet
mélységes tisztelete tekintetében. Ebben osztozott a hívő zsidókkal - és mindvégig megőrizte
magában, annak ellenére, hogy a halálbüntetésről oly könnyelmű ítéletet alkotott. Előszeretettel idézte
Walther Rathenau egy mondását: ,3a egy zsidó azt mondja, hogy saját szórakoztatására vadászni megy
akkor hazudik.”

Jóllehet a zsidó hagyomány a természet isteni vonatkozásainak megismerésében egyenesen szentnek

tartotta a tudományt, a vallási közösség „hitéhez” Einstein soha nem tért vissza. „Nem vagyok képes
hinni egy olyan istenben, mely teremtményeit jutalmazza vagy bünteti, egyáltalán a miénkhez hasonló
akarattal rendelkezik.” A hívők emlékkönyvébe kíméletlenül beírta: „A zsidó isten csupán a babona
tagadása, a képzelet pótléka annak eltávolítására. Egyben az erkölcsi törvények félelemre
alapozásának kísérlete, sajnálatosan dicstelen kísérlete.”

Semmiféle tekintélyt, legyen bár csak képzeletbeli, semmiféle istent nem ismert el az ember felett.
„Einstein vallása az alázat - állította veje, Rudolf Kayser.

- Egy magasabb szellem gyermeki csodálatából áll.” íme megint felbukkan az örök gyermekkel való
hasonlatosság. Einstein nem hitt valamilyen megszemélyesített istenben, de gyermeki bölcsességgel
alkalmazta az istenképet. Nem az egy istenét, amely jutalmaz és büntet, hanem olyanét, aki a
természetet oly törvények szerint teremtette meg, hogy azokat az univerzumban mindennek követnie
kell. Minden, ami van, előre meghatározott, kiszámítható, törvények által szabályozott folyamatok
végtelen láncolata.

„A világegyetem realitását s benne a maga helyét Einstein oly erősen érezte, hogy ez az érzés szinte az
ellentétébe fordult át - jegyezte fel 1938-ban asszisztense, Leopold Infeld. - Amikor istenről és a
világ teremtéséről beszélt, folyamatosan a természeti törvények egymásból következésére és logikus
egyszerűségére gondolt.” Csak ezt a fajta tekintélyt ismerte el. Az ő istene egy elv volt - az ok és
okozat elve. Hitt a kauzalitásban, mert egyedül abban fejeződik ki az isteni hatás. És a zsidó szent
istenével azonos magasságba tört, az »örökös rejtvényszerzőnek« szeretett volna belelesni a
kártyáiba, átlátni művét, megtudni, hogyan teremtette a világot - ennél nem kevesebbet akart. „Engem
nem ez vagy amaz a jelenség érdekel, emennek vagy amannak az elemnek a skálája. A gondolatait
akarom megismerni, minden más csupán részlet.”

Einstein, a determinista, nem hitt a szabad akaratban. Isten kapott egy esélyt, és azóta minden úgy
megy végbe, ahogy azt a megváltoztathatatlan törvények előírják. De egyáltalán volt-e esélye,
legalább egyetlen alkalommal volt-e Istennek szabad akarata? „Leginkább az a kérdés foglalkoztat,
hogy a világ megteremtésekor volt-e választása Istennek” - mondta. Az ismert természeti
törvényeknek létezik-e alternatívája? Vagy ezek az egyedül lehetségesek? Mi a törvények természete?
Talán ők maguk alkotják Istent? Az örökkévalóság és a végesség érzetétől kétségbe esve szembe-
szállhatunk-e mégis Istennel, miközben az Ő szabályjátékát betűzzük?

„A tudomány béna a hit nélkül, a hit vak a tudomány nélkül” mondta. A vallást sajátjának tekintette,
jobban, mint hívő kollégáinak többsége. „Minden valódi természetkutatóhoz közel áll a vallásos
érzület valamely formája; mert a rendkívül finom összefüggések láttán nem hiheti, hogy ezt ő maga
képes lett volna valaha is kigondolni. A kutató úgy érzi magát az ismeretlennel szemben, mint a
gyermek, aki a felnőttek fölényes erejét szeretné megérteni” Talán ez Einstein titka. Az ő világában
Isten eleven, hiába nyilvánította már rég halottnak Nietzsche - akit Einstein szigorúan elutasított: „Ha
valamit gyűlölök, hát az ő munkáit.”

1929-ben Hcrbert S. Goldstein táviratban megkérdezte Einsteint: „Hisz Ön Istenben? Stop. 50 szavas
válasz fizetve.” Einstein ezt válaszolta a New York-1 rabbinak: „Hiszek Spinoza Istenében, aki a
létezők törvényszerű harmóniájában nyilatkozik meg, de nem hiszek olyan Istenben, aki az emberek
sorsával és cselekedeteivel foglalkozik.” Ezzel csak a kifizetett egységek felét használta fel - hitvallás
22 szóban (németül 25 szó). Különösen Spinoza 29. tétele hatott Einsteinre: „A természetben
nincsenek véletlenek - áll benne -, hanem az isteni természet szükségszerűségei határoznak meg
mindent, hogy mi módon létezhet és hathat.”

A vő, Rudolf Kayser így foglalta össze Einstein világképét: „A nyugtalan földi valóság átváltoztatása
tiszta és örök idealitássá; Leibniz »eleve elrendelt harmóniája* és Spinoza intellektuális monizmusa;
a törvényszerűség, mint a legnagyobb győzelem az anarchikus véletlen és az önkény elbizakodottsága
fölött.” Isten nem dönt semmiről, amiről már korábban ne döntött volna. A téridőben a tekintet mindig
a maga útját járja be. Anyag nélkül nincs téridő, ok nélkül nincs hatás. Utóbbi következik az
előbbiből, és nem fordítva. Isten nem játszik a véletlennel.
„Öregkorában újra és újra mélyen vallásos hitetlenként jellemezte önmagát” - írta apósáról Rudolf
Kayser. így keletkezett Einstein híres mondása, melyben a mindenhatónak, mint afféle palackba zárt
szellemnek, megtiltotta a szerencsejátékot: „Isten nem kockázik.”

17. fejezet
A cél szentesíti a kétkedést

Einstein és a kvantumelmélet

A mérőműszerre eső fény hatására az klikk-klikk hangot ad. A műszer a bécsi egyetem Kísérleti
Fizikai Intézetének detektora. Jelentéktelen doboz vezetékekkel, kapcsolókkal és digitális kijelzőkkel,
melyeken a számértékek időnként a magasba szöknek. Egy kis hangszóróból hallatszik a klikkelés.
Nem folyamatos vagy hosszan hallható hang, csak rövid, pattogós klikk, klikk. Élesen lehatárolt,
megszámlálható jelek ezek, pontosan Einstein 100 évvel korábbi jóslatának megfelelően. Akkor, az ő
csodálatos évében, nem érte be azzal, hogy a relativitáselméletben központi szerepet juttatott a
fénynek. Azt is tudni akarta: mi a fény?

1905 tavaszán már „a tér pontjaiban lokalizált energiakvantumokról” beszélt, amelyek nem oszthatók
fel részekre, és csak teljes egészükben nyelődhetnek el vagy keletkezhetnek. A 20. század egyik
legjelentősebb gondolata. Ezzel egy elméleti forradalom vette kezdetét, amelynek technikai
következményei ma mértékadó módon meghatározzák az emberiség történetét. Ezen az elméleten
alapul a mikroelektronika, a mobiltelefónia

és a digitális fényképezés high-tech világa, a számítógép, a chip és az internet, a szupravezetés, a

nanotech-nika és a modern kémia.

Relativitáselméletével Einstein a tudományt 1905-ben az óriások országába vezette el, a véges, de

határok nélküli kozmoszba. Még ugyanebben az évben a törpék világát is megmutatta, az anyag
legkisebb, szubatomi összetevőit. Csupán ezzel a teljesítménnyel már feljutott volna a fizika
Olümposzára - a relativitás és a gravitációelmélet nélkül is. ,Százszor annyit töprengtem a
kvantumproblémán, mint az általános relativitáselméleten” - mondta egy alkalommal.

Einstein megint a természet legmélyebb titkainak egyikét fedte fel: a fény kettős természetét.
Kétféleképpen viselkedhet a fény: viselkedhet hullámként, amint azt a 19. századi klasszikus fizika
leírja, és (vagy) viselkedhet részecskeként, kvantált energiacsomagként. A részecske-hullám
dualizmusnak - két egymást kizáró tulajdonság egyidejű meglétének - eme korai megfogalmazásával
Einstein hozzájárult a kvantumelmélet alapjainak lerakásához. Kvantált energiaállapotú, később
fotonnak keresztelt fényrészecskék száguldanak a térben, s detektor segítségével hallhatóvá lehet tenni
őket - minden klikk egy-egy fotont jelent.

Becsben, a Boltzmann utcai intézetben Einstein vállain állva egy olyan területen dolgoznak a tudósok,
ami a „kvantumkommunikáció” névre hallgat. Az intézet vezetője, Anton Zeilinger
„kvantumszámítógépek-ről”, „kvantumkódolásról” és ,Jcvantum-teleportálásró!” beszél majdnem
olyan természetességgel, mint ahogy Einstein fiatalkorában a világ az izzólámpától, a generátortól és
a távbeszélőtől volt hangos. Zeilinger, a „Kvanton” (így nevezik kollégái), fiatalember: szakállas,
sármos, vérmes természetű, olyan dolgok fölött uralkodik, amelyeket senki sem ért, míg ő el nem
magyarázta.

Einstein fátylának nevezi a könyvét, amely „a kvantumfizika új világáról” szól. 1924-ben Einstein
egy „nagy fátyolról” beszélt, mely elrejti előlünk a kvantumvilág titkait. Zeilinger megkíséreli
fellebbenteni a fátylat - bár nem ringatja magát abba az illúzióba, hogy a kvantumelméletet bárki
valóban képes lehet megérteni. Annak ellenére, hogy mind a mai napig nem értjük pontosan, mégis a
közvetlen technikai alkalmazások küszöbén állunk. A foton, mely 1905-ben még titokzatos fogalom
volt, ma már központi szerepet játszik a kvantumfizikában, rutineljárások nyersanyaga.

Zeilinger 1977-ben tett szert világhírnévre, amikor neki és társainak a világon először sikerült
fényrészecskék nyalábjával teleportálást végrehajtani a Star Trek stílusában, ha nem is anyagét, de
információét. „Ez sokkolta volna Einsteint” - mondja Philip Walther, a bécsi csoport
doktoranduszainak egyike, aki épp oly fiatal, mint akkoriban a Berni Szabadalmi Hivatal óriása.
„Einstein hihetetlenül nagy tudása” és ,hűvös logikája” az, ami őt elkápráztatja. Nagyszerűnek,
izgalmasnak találja saját kutatómunkáját. Ha barátai megkérdezik, mivel vacakol a laboratóriumban,
így vár laszol: „Őrültségekkel foglalkozom.”

Bár 1905-ben forradalmárként még Einstein segített kiemelni a keresztvízből a kvantumvilágot, élete
második felében - épp az előbb említett őrült értelmezések miatt - nem tudott vele megbékülni. A
kvantumoknál (és a később még részletesen említendő „világ-egyenletnél”) mutatkozott meg
Einsteinnek mint tudósnak a tragédiája. 1925-ben a fejlődés végleg maga mögött hagyta őt. Élete
végéig megmaradt nagy kétkedőnek. Talán ő volt a legproduktívabb kétkedő a tudomány történetében.
Kételyeinek hatásán maga Einstein is csodálkozott. Vagy mégsem?

Zeilinger csapata tartja a világrekordot egy sajátos tudományágban: a részecske-hullám dualizmus

határait tesztelik. Rafinált kísérleti eszközökkel ki tudják mutatni, hogy a 60 szénatomnál is többet
tartalmazó úgynevezett futbalHabda-molekulák, az atomi skála szabályos sziklái is hullámként
viselkednek. És ha a bécsi kvantumkirály irodájának hosszú falán talál még egy talpalatnyi helyet -
leginkább amellett a fénykép mellett, amely a dalai láma társaságában ábrázolja őt -, egyszer
valószínűleg a stockholmi okiratot is felakaszthatja oda. Nem ő lenne az első Einstein örökösei
között, aki elnyerte a Nobel-díjat.

A kitüntetést a mester maga 1921-ben kapta meg „a fény keltéséről és átalakításáról” szóló 1905-ös
munkájáért - nem a relativitáselméletért. Bár az 1919-es napfogyatkozás az elméletet látványosan
igazolta, a svéd akadémia túlságosan spekulatívnak találta azt. Einsteint még csak nem is a fény kettős
természetének felismeréséért tüntették ki, hanem a fényelektromos jelenség ezzel egyidejűleg
megfogalmazott elméletéért. Ez az elmélet a fényenergiával értelmezi az elektronok kilépését a
fémből - ami például a digitális fényképezés alapja. E mögött egy olyan folyamat húzódik meg,
amelyet a köznapi nyelvben kvantumugrásként ismerünk.

A jelenséget Max Planck fedezte fel, amikor 1900-ban felismerte, hogy a fénysugárzás nem folytonos,
hanem „kvantált” jelenség. Ha egy „fekete testtel" (amilyen például a tűzhelylap) energiát közlünk,
amint felforrósodik, elektromágneses sugárzást bocsát ki - magas hőmérsékleten látható fényt, aminek
színe a vöröstől a fehéren izzóig terjed. Bár a közölt energia mennyisége folyamatosan nő, a fém
(vákuumban) már nem folytonosan, hanem lépcsőzetesen fog sugározni. Az egyes lépcsők között
mennek végbe a közmondásos ugrások.

A kvantumelmélet kialakulása előtt elvileg minden természeti folyamatot folytonos görbékkel

rajzoltak fel, Leibniz és Newton óta pedig egyenletekkel fejeztek ki. A sebesség, az erő, az impulzus
vagy az energia megváltozása a klasszikus fizika törvényei szerint fokozatok nélkül, folyamatosan
zajlik, amiképpen a tér és az idő is folytonos mennyiségek. A folytonosság Maxwell elektromágneses
elméletében és Einstein gravitációs téregyenleteiben teljesedik ki.

Amikor az autó gyorsul, folyamatosan nő a sebessége. A sebességmérő mutatója folyamatosan fordul

a magasabb sebességtartományok felé. A hetvenes években divatba jöttek a digitális sebességmérők.
Ezek a sebesség értékét mindig egész számként mutatják. Ez azonban nem felel meg az autó
viselkedésének, mert annak mozgása sima, nem érezhető semmiféle rángás. Teljesen más a helyzet a
kvantumvilágban. A kvantumesemények szemléltetéséhez tökéletesen megfelel a digitális tachométer.
Mert az atomi méretek világában a folyamatok nem folytonosan, hanem ugrásszerűen zajlanak - mintha
az autó csak 70-nel, 71-gyel, 72-vel lenne képes haladni, közbenső értékkel nem. A mennyiségek nem
feltétlen egész számok, ámde kvan-táltak. Ez volt a kvantumelmélet nagy újdonsága, amikor
felbukkant a tudomány színpadán.

Planck tudatában volt felfedezése alapvető jelentőségének. Akarata ellenére lett forradalmár, így
aztán mindent elkövetett, hogy a szellemet visszazárja a palackba. A német fizika óvatos fejedelme
megijedt saját felfedezésétől. Natura non facit saltus, azaz a természet nem végez ugrásokat - így szólt
a tudomány vastörvénye. És ennél kell maradnunk. Még 1908-ban is azt hitte, hogy „jelenlegi
világképünk [...J bizonyos vonásait semmiféle forradalom, sem a természetben, sem az emberi
elmében lezajló forradalom nem tüntetheti el”. Egy fiatalember Bernben éppen akkoriban szabadította
ki újra a palackból a szellemet, amelyet aztán többé már nem lehetett visszazárni. Einsteinnek
köszönhetően a kvantum valósággá vált. Ennél fogva joggal tekinthetjük őt a kvantumelmélet szellemi
atyjának, a fizika ezen új irányzatának megszületésénél kezdettől fogva ott bábáskodott.

Einstein már egyetemistaként is érdeklődött a fekete test és a hősugárzás témája iránt. 1899-ben
tudatta Milevával: „A sugárzással kapcsolatos tűnődéseim egyre szilárdabb alapot kapnak - magam is
kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle.” Két évvel később már pontosabb képet alkotott, és ezt írta
Milevának: „Max Planck sugárzáselméleti tanulmányaival szemben elvi aggályaim vannak.” Aztán
1904-ig hallgatott a témáról. Kétség nem fér hozzá azonban, hogy ez alatt az idő alatt mindvégig
erősen foglalkoztatta Planck úttörő munkája, melynek 1900. december 14-i megjelenésétől számítjuk
a kvantumkorszakot.

Akárcsak a relativitáselméletet, az „üreg sugárzására” vonatkozó Planck-féle levezetést is egy rövid,

fundamentális egyenlet koronázta meg - amely nem vált ugyan olyan híressé, mint Einsteinnek a tömeg
és az energia ekvivalenciáját leíró képlete, de a fizika egésze számára történeti szempontból egyike a
legfontosabb összefüggéseknek. Felfedezője a formulát kétségbeesetten erőszakolta ki magából. Úgy
tekintett rá, mint, olyan dologra, ami igaz, pedig hibásnak kellene lennie.

Christian Morgenstern után szabadon: nem létezhet az. aminek nem szabad léteznie. Ami a
relativitáselméletnek az E egyenlő m-szer cé a négyzeten összefüggés. az a kvantumelmélet számára
az E egyenlő há-szór nű. A görög nű (v) a fény frekvenciája, ami a hullámhossz növekedésével
csökken. A latin h betű viszont Planck korszakalkotó új felfedezését jelöli - egy új természeti
állandót, talán a legfontosabbat: a Planck-féle hatáskvantumot, h univerzális állandó, akárcsak a c
fénysebesség. Az egész világegyetemben érvényes, és durván szólva a mikro- és a makrofizika közötti
átmenetet írja le.

Planck mégis csupán „matematikai hipotézisnek tekintette saját képletét, amely mögött nem húzódik
meg fizikai tartalom” - Helge Kragh dán tudománytörténész szerint. Nem ismerte fel azt sem, hogy új
sugárzási törvénye nyilvánvalóan szakít a klasszikus fizika szemléletmódjával, és mindent tagad,
amihez addig hozzászoktunk. Ugyanígy kollégái sem tettek említést a Planck formalizmusában rejlő
forradalomról. „Az évszázad első öt éve úgy telt el, hogy szinte teljes volt a csend a kvantumhipotézis
körül - mondta Kragh.

- Einstein felismerte a forradalmi következményeket, tudatosan lett a kvantumelmélet prófétája.” A

fény kvantumhipotézisében, amelyet tudományos felismerései közül egyedül tartott ő maga is
„forradalmi jelentőségűnek”, Einstein jóval tovább ment, mint Planck a hősugárzás elméletében. Az
energiát, sőt magát a fényt is energiacsomagokkcnt, kvantumokként írta le. Hallatlan javaslat, amely
kezdetben csupán fejcsóvá-lást váltott ki. Csak 20 év múltán ismerték el a fizikusok a fénykvantumok
realitását.

Einstein 1909-ben, a Német Természetkutatók és Orvosok Társaságának salzburgi ülésén állt elő
először a kvantumhipotézissel - akkoriban még épp csak kinevezték professzornak. Vendégszónok
volt a fizikai szekcióban. Témája: „A fény természetére vonatkozó nézeteinket illető legújabb
változásokról”.

Ha úgy tetszik, Mozart városában egyszerre lépett a színre Einstein a relativista és Einstein a
kvantista. Az első „túlhaladottnak” nevezte az éterhipotézist. A második pedig világossá tette, hogy a
fény az éter mint hordozó közeg nélkül csak elektromágneses mező formájában terjedhet a térben. Az
elektromágneses mezők „önálló képződményként”, azaz kvantált energiaállapotú részecskeként
viselkednek. A kollégák hitetlenkedve és csodálkozva hallgatták a jövő tudományos sztárját.

„A fizika fejlődésére tekintve, úgy hiszem, nagyon örülnünk kell egy fiatal és ily eredeti gondolkodó
feltűnésének” - írta Walther Nernst 1910-ben, miután lá-togatóban járt Einsteinnél Zürichben.
„Nagyfokú vakmerősége az elmélet területén nem okoz kárt, mert bensőséges kapcsolatban marad a
kísértettel. Einstein »kvantumhipotézise« a legkülönösebb dolog, amit ember valaha kitalált; [...]
amennyiben hibás, örök időkre »szép emlék« marad.”

Einstein egyre bizakodóbbá vált. ,A kvantumelmélet szerintem helytálló” - írta 1910 márciusában
egykori munkatársának, Jákob Laubnak. Csupán afelől voltak kétségei, hogy az elmélet kiteljesíthető-
e. „Hogy a kvantumok valóban léteznek, többé már nem kérdőjelezem meg - állt egyik levelében,
amelyet 1911 májusában barátjának, Bessónak küldött. - Többé azt sem kutatom, hogyan épülhetnek
fel, mert beláttam, az en agyam ezt képtelen felfogni. Meglehetősen alaposan vizsgálom viszont a
gyakorlati következményeket, amelyek révén ez az elképzelés taníthatóvá válhat.”

A brüsszeli Solvay-konferencián, 1911 őszén mély benyomást tett a résztvevőkre Einstein

felszólalása. Azt állította, hogy a természetben kikerülhetetlenek a kvantumok és általában a diszkrét
mennyiségek. Újra kiállt a „kvantumelmélet mellett, [...] mely a szó megszokott értelmében nem is
elmélet, mindenesetre nem olyan elmélet, amelyet jelenleg egymással összefüggő formulák
segítségével teljessé tehetnénk”. Barátjának, Heinrich Zanggernak így panaszkodott a kongresszusról:
,Jezsuita atyák ördögi élvezkedése ez a történet.” Tisztelt kollégájának, Hendrik Lorentznek pedig ezt
írta a Planck-féle hatáskvantumról: „A /i-betegség általánosságban egyre rosszabbul fest.” A
kvantumok üzenetének lényegét kollégái mégis fokozatosan megértették. Ugyanakkor a résztvevők
többsége nem ismerte fel, micsoda szakadék tátong a klasszikus fizika és a kvantumelmélet között.
„Kollégáinak többsége olyan utakat keresett óvatosan, amelyek mentén valamiféle kvantumokat be
lehetne építeni a fizika elméleti struktúrájába - írják Einstein összegyűjtött írásainak kommentátorai. -
Voltak, akik készen álltak elfogadni a mechanika alapvető megváltoztatását, mint lehetőséget, de az
elektrodinar mikában Einsteinen kívül valószínűleg senki sem várt ilyen mély változásokat.” Einstein
akkoriban Prágában élt. Látogatóit időnként odavezette dolgozószobájának hatalmas ablakához, mely
egy parkra, s a benne álló pszichiátriai gyógyintézetre nézett. „íme azok a bolondok, akik nem
foglalkoznak a kvantumelmélettel” — mondta.

Einstein fényrészecskéit, amelyek az elektrodinamikában gyökereztek, még azok sem méltatták

figyelemre, akik egyébként az energia kvantált voltát lassacskán elfogadták. 1913 júniusában, amikor
javasolták Einstein felvételét a Porosz Tudományos Akadémia tagjai sorába, ezt írta Planck, Nernst
és kollégáik: „Hogy spekulációi során olykor túllő a célon, mint például a fénykvantum-hipotézissel,
azt nem szabad túlságosan felróni neki.”

Lassacskán azért felderengett a többségnek, hogy az anyag szerkezetének megértéséhez új fizikára van
szükség, mely nem nélkülözheti a kvantum fogalmát. ,A kvantum fogalma nyílt ellentmondásban állt
Newton és Maxwell felfogásával - idézte fel évtizedekkel később Banesh Hoffmann, Einstein
asszisztense. - Teljesen kilátástalannak látszott összhangba hozni az újat a régivel. A tudomány mély
válságba jutott - sokkal mélyebbe, mint azt a tudósok akkoriban gyanították.” Nagyjából a 20. század
elejétől az atomokat a mak-rovilág fogalmaira támaszkodva képzelték el. A negar tív töltésű
elektronok bolygóként keringenek a pozitív elektromos töltésű centrum körül. Abban az időben az
elektronokat tekintették az anyag és az elektromosság legkisebb építőkövének. Miután 1910 táján
Rutherford felfedezte az elektronokhoz képest összehasonlíthatatlanul nagyobb atommagot, továbbra
is a parányi Naprendszer maradt az atom modellje: az elektronok a tömör mag hatására maradnak meg
pályájukon - a mag és az elektronok között ható erő persze nem a gravitáció, hanem az
elektromágneses erő. A dolognak csupán egy szépséghibája volt: Maxwell elmélete szerint a mozgó
elektronnak elektromágneses sugárzás formájában energiát kell kibocsátania. Az energiaveszteség
következtében nem maradhat meg pályáján, bele kell zuhannia a magba. Ezt azonban mégsem teszi
meg.

„Az elektromágneses elmélet nem egyeztethető ösz-sze az anyagban uralkodó valódi feltételekkel” -
írta 1911-ben, doktori dolgozatában egy fiatal dán fizikus, és éleslátásról téve tanúbizonyságot, ő arra
esküdött, hogy „a természetben léteznek a megszokott mechanikai erőhatásoktól teljes mértékben
különböző erők . A fiatalembert Niels Bohrnak hívták, és két évvel később előállt egy új
atommodellel, amelynek révén a kvantum fogalma végleg teret nyert a fizikában: az elektronok a mag
körül csupán „megengedett” pályákon keringhetnek, amelyek az atom meghatározott
energiaállapotainak felelnek meg. Első pálya, második pálya, harmadik pálya, de nem lehetséges 2,5.
pálya. Az egész számú pályák kivételével minden más pálya ki van zárva. A diszkrét értékek
„objektív módon” írják le a természetet.

Az elektronok mozgására Bohr szerint érvényesek a szokásos mechanikai törvények, az

elektrodinamikai törvények azonban nem. Mert a pályáján való mozgás során Bohr modellje szerint
az elektron nem bocsát ki, és nem is nyel el fényt. Csak amikor kvantumugrással az egyik megengedett
pályáról egy másik megengedett pályára megy át, akkor ad le vagy vesz fel energiát az
elektromágneses sugárzás formájában, méghozzá pontosan meghatározott adagokban, kvantumokban.
Az energiaállapotok közötti eltérés - és ez az alapvető áttörés Bohr modelljében - pontosan
levezethető az üreg sugárzási törvényéből, amit Planck a fekete test felmelegedésére állapított meg.
Az energiaváltozás és a kisugárzott vagy elnyelt fény frekvenciájának (azaz a szín jellemzőjének) a
hányadosa pontosan a Planck-féle h hatáskvantum.

Ezzel a zseniális meglátással hirtelen értelmezhetővé vált jó néhány, addig titokzatosnak tűnő kísérleti
megfigyelés. Értelmezhetővé váltak a hevített atomok által kibocsátott fény színképvonalai, sőt a
Bohr-modell elsőként tette lehetővé, hogy legalább félig-med-dig helytálló magyarázatot adjunk a
kémiai elemek atomszerkezetére. „Ez a legmagasabb rendű zeneiség a gondolatok területén” - így
rajongott a Bohr-modellért Einstein.

A kvantum feldarabolt energiaként való értelmezése fokozatosan lábra kapott. A fény Einstein-féle
kvantumelmélete azonban továbbra sem nyert elismerést. Még Bohr is kerek perec elutasította a
fényrészecskéket. Továbbra is Planck felfogása volt az uralkodó, amely szerint a fény tetszőlegesen
osztható, és kvantálása csak az anyaggal, azaz az atomokkal való kölcsönhatásában valósul meg.

Ez a körülmény azonban nem bátortalaníthatott ei egy olyan kaliberű kutatót, mint Einstein. A fény
mibenléte továbbra sem hagyta nyugodni őt. Gravitációelméletét (1915 végén) épphogy befejezte,
(1916 júliusában) máris megjelentetett egy új cikket, amelyet ő maga a legjobb munkái közé sorolt.
„A Planck-formula egy megdöbbentően egyszerű levezetése - mondhatnám, hogy a levezetés - írta
Bessónak. - Minden kvantált.”

Ezzel a cikkel, valamint a következővel, ami 1916 augusztusában jelent meg, Einstein tágabbra
nyitotta a modern kvantumelmélet kapuját. Azzal a - nem klasszikus - feltevéssel élt, hogy minden
egyes fény-kibocsátás és -elnyelés impulzusátadással jár együtt, pontosan úgy, ahogy a biliárdgolyók
ütközésekor. Rár adásul a fény nem minden irányban terjed. „Gömbhullámok formájában való
kisugárzás nem létezik” -ezt kategorikusan kijelentette Einstein. Az emisszió sokkal inkább olyan
meghatározott irányú egyedi folyamatok összessége, amilyen a puskalövés - ez volt a döntő lépés a
fotonok felé vezető úton. „Ezzel a fénykvantumok léte biztosra vehető” - áradozott Bessónak írt
levelében.

Einstein kétféle fénykibocsátást tartott számon. Az „indukált emisszióval” - elméletben, mint mindig -
mélyenszántó felismerésre jutott, amely 35 év múltán talált gyakorlati alkalmazásra. Ha egy atom
gerjesztett energiaállapotban van, akkor egy alkalmas energiájú foton - ahelyett, hogy az atom
elnyelné a fotont -az atomot újabb foton kibocsátáséira késztetheti. Ezzel a fényerősítési eljárással -
egy fotont juttatva a rendszerbe, kettő lép ki belőle - egy jelentős újítás, a lézer (LASER - Light
Amplification by Stimulated Emission of Radiation) alapjait rakta le. Ezen az elven működik ma
számtalan technikai eszköz - a DVD-lejátszótól az orvosi műszerekig.

Einstein a második típusú fénykisugárzással újra csak felnyitotta Pandóra szelencéjét, melyet aztán
többé már nem lehetett visszazárni: anélkül, hogy szándékában állt volna, újra felfedezte a véletlent.
A fény spontán emissziója esetén, mondta, nincs lehetőség arra, hogy egy adott fotonról
megállapítsuk, mikor fog kilépni az atomból. A foton viselkedését csupán egy valószínűségi képlettel
írhatjuk le, akárcsak a radioaktív bomlást. Ezzel a valószínűség — és a véletlen — fogalma új
jelentést nyert.
Amikor feldobunk egy érmét, a fej és az írás valószínűsége egyaránt 50 százalék. Minden egyes
érmefeldobás vagy ezt, vagy azt az eredményt adja. Az eredmény mindig 100 százalékos
valószínűséggel fej, vagy 100 százalékos valószínűséggel írás, más lehetőség nincs. Mivel az
érmefeldobás a klasszikus fizika törvényeinek engedelmeskedik, az eredményt elvben előre
megmondhatjuk. Amennyiben minden sarokszám, úgy, mint az érme esésének sebessége és iránya
pontosan

ismert lenne, akkor pontosan kiszámolhatnánk a feldobás eredményét. Itt - a kvantummechanika

nyelvén szólva - csupán „szubjektív véletlenről” van szó. Ha egy baseball-labda a játékteret elhagyva
a nézőtéren landol, és azt egy szurkoló elkapja, akkor ő ezt - szerencsés - véletlennek tartja.
Szubjektív szempontból igaza is van.

Alapvetően más a helyzet a fotonkibocsátás es a radioaktív bomlás esetében. Ha egy anyag felezési
ideje 1 óra, akkor egy konkrét atom egy órán belül 50 százalékos valószínűséggel elbomlik, és 50
százalékos valószínűséggel nem bomlik el. Hogy a bomlás megtörténik-e vagy sem, erről kizárólag a
veletlen dönt, mégpedig az „objektív3’ véletlen. Még ha minden (számításba jövő) körülményt
ismernénk is, akkor sem tudnánk előre megmondani vagy kiszámolni, hogy egy konkrét atom mikor fog
elbomlani. Hogy a véletlennek ez az új felfogása lesz egyszer a kvantummechanika egyik tartóoszlopa,
abban az időben senki nem sejtette

- még olyan nagyságok sem, mint Einstein és Bohr.

1920 tavaszán találkoztak először Berlinben, nem sokkal azután, hogy Einsteint felkapta a világhír.
Két férfi aligha különbözhet jobban egymástól. Bohr Dániában futballistaként szerzett magának nevet,
Einstein semmire sem becsülte a sportot. Viszont nagyon élénken vetette bele magát a beszélgetésbe,
bátran, erőteljesen magyarázott. Bohr ellenben félénken viselkedett, mint egy megfélemlített
fiatalember, szinte érthetetlenül motyogott, szakadatlanul ismételgette a gondolataiban felmerülő
szavakat. Akkor sem javult a helyzet, ha írásban kellett kifejeznie magát. Ügy hatott, mintha béna
lenne, minden szöveget le kellett diktálnia, a felső iskolában az édesanyjának, később a feleségének
vagy az intézeti munkatársainak. Einsteinnek minden sorából kitűnik, hogy az írás örömmel töltötte el.
Bohr házassága hosszú és boldog volt, Einsteinről kiderült, hogy a családi életre többé-kevésbé
alkalmat-lan volt.

A fizikában azonban mégis egymásra találtak -még ha később a világ szét is választotta őket. Szinte
már találkozásuk pillanatában azzal kezdtek el foglalkozni, ami aztán évtizedekre összekapcsolta őket.
Az elmélet problémáit elemezték, különösen sokat beszéltek az atom szerkezetéről. „Ritkán fordult
elő életem során, hogy egy ember a puszta jelenlétével akkora örömet okozzon, mint ön” - a találkozás
után így írt a svájci tudós Németországból dán kollégájának. „Egyik legnagyobb élményem, hogy
Önnel találkozhattam és beszélgethettem” - érkezett az azonnali válasz.

Hiába volt hozzá Bohr kifejezetten barátságos, abban az időben egyre csak nőtt a szorongás
Einsteinben. Az volt az előérzete, hogy felfedezésével, mely szerint a fotonkibocsátásban az objektív
véletlen játszik szerepet, a természettudományok utolsó alaptörvénye, az ok és okozat törvénye is
csődöt mond, amiben ő úgy hitt, mint mások Istenben. „Én is sokat kínlódom a kauzalitással - írta
1920 elején barátjának és kollégáján nak, Max Bomnak. - Nagyon nem szívesen mondanék le a teljes
kauzalitásról.” A kvantumfizikával szembeni kritikájának gyökerei itt mutatkoztak meg először.
Már ebben az időben kezd kirajzolódni a „kvantumválság”, amely aztán 1924-ben érte el tetőpontját.
Egyre gyakrabban tűntek fel anomáliák, a kísérleti eredményeket többé nem lehetett összhangba hozni
a Bohr-modellel. Ezzel egyidejűleg erősödött meg Born szerint Einstein „fizikai-filozófiai hitvallása:
elutasította a fizikai alaptörvények statisztikai jellegét”.

1924. április 29-én kelt, Bornnak írott levelében ezt olvashatjuk: „Elviselhetetlen gondolat
számomra, hogy a sugárzásnak kitett elektron szabadon eldöntheti, mikor és milyen irányban lép ki az
atomból. Ha ez így van, inkább leszek suszter vagy egy játékterem alkalmazottja, semmint fizikus.”
Szilárd meggyőződése volt, hogy a részecskék nem rendelkezhetnek szabad akarattal. Önmagukban
semmire sem képesek. Az események csupán megtörténnek velük. Minden mozgásuk mögött
valamilyen ok húzódik meg.

Born már egy évvel azelőtt követelte, hogy a fizika elveinek rendszerét „az alapoktól kezdve” újítsák
meg. Az első lépés megtételére - még nagyjából Einstein szellemében - egy egészen fiatal
doktorjelölt, név szerint Louis de Broglie vállalkozott. Olyan modellel állt elő a francia, amely -
leegyszerűsítve - az Einstein-és a Planck-egyenleteket vegyíti: az energia egyfelől a tömeg szorozva a
fénysebesség négyzetével, másfelől a Planck-féle hatáskvantum szorozva a fény frekvenciájával. Mire
jutunk, ha az energia kétféle kifejezését egymással szembeállítjuk? Ha m a tömeg, u pedig a
frekvencia, akkor talán minden részecskéhez egy hullámot rendelhetünk hozzá?

De Broglie ismerte fel a hullámhossz és az impulzus közötti alapvető összefüggést. Ezzel értelmet és
jelentést adott a Bohr-modell „megengedett” elektronpályáinak. ,Állóhullámként” fogta fel őket.
Mivel ez a hullám nem halad, mint az óceán hullámverése, hanem áll, akárcsak a hegedű rezgő húrja,
elérhető stabil állapot. De Broglie anyaghullám-felfedezésén alapul Anton Zeilinger csoportjának
munkája a futball-labda-molekulákkal. Azt kutatják, milyen mérettartományban viselkednek
hullámként a részecskék. Zeilinger már tervezi, hogy még nagyobb molekulákat, például
inzulinmolekulát, végül pedig egész vírusokat is tesztelni fog.

Meddig mehet ez? A határ talán a természet egy újabb titkát rejti a senki országában - félúton az
óriások és a törpék birodalma között? „Semmi jele annak

- mondja Zeilinger hogy a kvantumvilág pont ott szűnne meg, ahol világnézeti és koncepcionális
szempontból kívánatos lenne, nevezetesen a mikroszkopikus és makroszkopikus rendszerek határán.”

De Broglie felfedezésének idejében született Einstein egy további mesterműve, amelynek mélysége és
hordereje csak a 20. század végén mutatkozott meg. A dakkai egyetemről egy fiatal indiai fizikus,
Satyendra Nath Bőse szakmai lektorálás céljából elküldte Einsteinnek egy cikkét, amelyben a Planck-
féle sugárzási törvényt teljesen újszerű módon vezette le - leszámlá-lási eljárás segítségével.

Einstein felismerte, micsoda felfedezést tett a fiatal indiai. Általánosította Bőse kvantumleszámlálási
módszerét egy olyan eljárássá, amelyet ma Bose-Ein-stein-statisztikaként ismerünk. A Bose-Einstein-
star tisztika egészen bámulatos dolgokat jósolt az anyag meghatározott állapotaiban. Mindenekelőtt
egy új, ötödik halmazállapotot a szilárd, a folyékony, a légnemű és a plazmaállapot mellett. Az
abszolút nulla fokhoz közeli hőmérsékleten ezek a Bose-Einstein-kon-denzátumok egyetlen óriás
atomként viselkednek. Ilyen szuperatom előállításáért tüntették ki 2001-ben fizikai Nobel-díjjal Eric
Cornell és Carl Wieman amerikai, valamint Wolfgang Ketterle német fizikusokat. A próféta vetésének
terméseit szellemi örökösei aratták le.

Ebben a szuperhideg állapotban az anyag számos újszerű tulajdonsággal rendelkezik - a

kondenzátumot az utóbbi évtized legnagyobb felfedezéseként kezelik.

A lehetséges alkalmazások sora szárnyakat adott a kutatók és mérnökök fantáziájának. A felfedezés a

kvan-tum-számítógépek információtárolási lehetőségét szolgálhatja. A nanotechnológusoknak máig
elérhetetlen pontosságot ígér a legkisebb méretű struktúrák felépítésében az úgynevezett atomlézer
segítségével. Ket-terle és kollégái egy ilyen rendszert 1997-ben mutattak be először. Ezek a lézerek
nem fénysugarat bocsátanak ki, hanem a Bose-Einstein-kondenzátum azonos fázisban lévő
anyaghullámait. Albert Einstein üdvözli a 21. századot.

A húszas évek a fizika példátlan ütemű fejlődését hozták, szinte hetente született egy-egy korszakos
jelentőségű áttörés. Max Born, miután 1921-ben kinevezték a göttingeni egyetem professzorává,
briliáns asszisztenseivel, Wolfgang Paulival és Pascal Jordánnál a kvantumelméleti kutatások
világközpontjává tette a niedersachseni kisvárost. A fiatalemberek annyira újszerű gondolatokkal
álltak elő, hogy azokat még egy Bornhoz fogható nagymester is csak nehezen tudta befogadni.
„Gyakran minden erőmet össze kell szednem, hogy érvelésüket egyáltalán követni tudjam” - vallotta
meg Einsteinnek.

1925 nyarán Heisenberg megjelentetett egy cikket, amely - mint azt Born követelte - alapjaiban
változtatta meg a fizikát. Ez az „új munka - írta Born Einsteinnek - nagyon misztikus, de bizonyosan
helyes és mélyenszántó”. Heisenberg egy „a klasszikus mechanikához hasonló elméleti
kvantummechanika” bevezetését javasolta. Ennek hátterében végleges fordulópontot jelző felismerés
húzódott. Hasonlóan Einsteinhez, aki a speciális relativitáselmélet megalkotása során arra kérdezett
rá, hogy mit is jelent valójában a mérés és az idő, Heisenberg a kvantummechanikai folyamatok
méréselméletét helyezte újszerű megközelítésének középpontjába: mi az, ami megfigyelhető, és mi az,
ami nem? Az atomi elektronpályákat például nem lehet megfigyelni - nagyon is meg lehet figyelni
ellenben az elektron által kibocsátott fényt, amikor az elektron egyik pályáról a másikra ugorva az
energiaállapotát megváltoztatja.

Heisenberg egyenesen a feje tetejére állította Niels Bohr atomelméletét: míg a dán 1913-ban pályákat
írt le, nem átmeneteket, a német pontosan ezekkel az elektronátmenetekkel foglalkozott. Az
állapotokat, amilyenek az elektronpályák, mondta ő, csakis az átmenetek révén lehet értelmezni.
Heisenberg egy tökéletesen új számolási módszert javasolt bevezetni a fizikába. Ez a
„mátrixmechanika” ma is a kvantum-fizikusok eszköztárához tartozik. Valamely lehetséges állapotból
egy másik lehetséges állapotba való átmenet mátrixként ábrázolható. A mátrix elemei számok, s a
mátrixokkal ugyanúgy számolni lehet, mint a közönséges számokkal.

A mechanika Heisenberg-féle értelmezését - ami a szubatomi valóság egy erősen matematizált

modellje -legtöbb kortársa és nem utolsósorban ő maga is képtelen volt megemészteni. Átmenetileg
még az is felmerült benne, hogy a különös képleteket tartalmazó pár pírlapokat egyszerűen tűzre veti.
Einsteinnek is problémát okozott az absztrakt matematikai modell megértése, mert annak semmi köze
nem volt a fizikai intuícióhoz, ehelyett fáradságos munkával el kellett sajátítani, majd begyakorolni.
Max Born azonban felismerte az új elmélet értékét, és néhány hónap alatt Heisenberg-gel és Pascal
Jordánnál közösen megbízható formába öntötte.
Akkoriban élénk szél fújt a fizikai megismerés csúcsai körül. A három férfi munkájától függetlenül az
angliai Cambridge-ben az akkor még csak huszonhárom éves Paul Dirac más formában fogalmazta
meg ugyanezt az elméletet. A zürichi egyetemen pedig az előbb említettekhez képest a maga 39 évével
szinte aggastyánnak számító Erwin Schrödinger 1926-ra kifejlesztette saját „hullámmechanikáját”.
Ebben a mindig elegánsan öltözött, a nők által bálványozott szerző az általánosan elterjedt
részecskeszemléletnek ellentmondva az anyagot kizárólag hullámok formájában írta le. Ezek a
hullámok absztrakt négydimenziós terekben terjednek. Munkája mégis figyelmet keltett. Azért, mert a
kvantumproblémát differenciálegyenletekkel közelítette meg, tehát egy olyan matematikai eszközzel,
amelyben Schrödinger és kollégái sokkal inkább megbíztak, mint a Heiscnberg-féle
mátrixmechanikában. Elképesztő módon a két elmélet mégis ugyanazt az eredményt adta, amikor
egyszerű fizikai rendszerekre kipróbálták őket. Hamarosan kiderült, hogy a két elmélet absztrakt
matematikai értelemben egy és ugyanaz.

Néhány héttel a Schrödinger-féle áttörés után újra Max Bornon volt a sor. Más értelmezést adott az
osztrák elméletének - annak akarata ellenére. Schrödinger erre fel még azt is megbánta, hogy valaha
elkezdett foglalkozni a kvantumfizikával. Igen, hullámok, de nem anyaghullámok, hanem valószínűségi
hullámok

- mondta Born. Olyan felfogása ez a kvantummechanikának, ami még napjainkban is őrültségnek tűnik.
Born interpretációja szerint a részecske tartózkodási valószínűsége az, amit ki lehet számolni.

Maradt azonban még egy probléma: eddig még nem egyeztették össze a modellt Einstein speciális
relativitáselméletével. A kapcsolatot megint csak Paul Dirac teremtette meg 1926-ban „az elektron
kvantum-elméletével”. Ezzel a speciális relativitáselmélettel var lami olyasmi történt, ami az
általános relativitáselmélettel nem: összeegyeztették a kvantumelmélettel. Munkájában Dirac egy új
részecske (és ezzel az „anti-anyag”) létezését is megjósolta, amit hamarosan fel is fedeztek: ez a
részecske a pozitron, a pozitív töltésű elektron. Dirac elméletével lezárult a modern
kvantummechanika úttörő korszaka. Manapság azt vizsgálják a kutatók, hogy az antianyag képes-e
eltéríteni a fényt.

És Einstein? Szilárd meggyőződésével, hogy a világegyetem mindenfajta megfigyeléstől függetlenül

létezik, hogy a Hold akkor is világít, ha nem nézünk oda, hirtelen mellékvágányra került. Éppen
barátja, Born szembesítette tudományos pályájának kétségkívül legnagyobb kihívásával: a világ mint
valószínűségi függvény. ,A kvantummechanika nagy figyelmet kíván

- írta Einstein Bomnak 1926 decemberében. - Ám egy belső hang azt súgja nekem, hogy az mégsem az
igazi Jákob. Az elmélet sok mindent értelmezni képes, de a jó öreg titkához aligha visz közelebb.
Mindenesetre meggyőződésem, hogy ő nem kockázik.

A következő években ez lesz az ő hangja. A véletlen zenéje nem volt kedvére való, jóllehet ő maga
m-tonálta. Einstein a világot ugyanúgy látta, mint nagy elődje, Newton: gigantikus és bonyolult
szerkezetként, amely szigorú előírások szerint működik - Istent pedig egy nagy órásmesternek
képzelte, akinek műve ok és okozat kölcsönhatásában teljesedik ki. Szinte vallásos áhítattal csüngött a
determinizmuson, mely szerint a jövő megjósolható, amennyiben a jelent teljes egészében ismerjük.
Einstein Istene - a kauzalitás - most mégis elveszítette mindenhatóságát. A kvantumvilág kaszinójában
a kocka nem törődik a kauzalitással. Az ő korának vége.
Az új eszméket Einstein „gyermeteg fizikának” titulálta. Born megpróbálta megnyugtatni: „A
részecskék mozgása valószínűségi törvényeket követ, maga a valószínűség azonban a kauzalitással
összhangban terjed.” Einstein nem éri be ezzel. Hogy lehet objektív módon beszélni valamiről ott,
ahol semmi bizonyosság nincs, csak valószínűségek léteznek? Még ha a részecskék együttesen a
kvantumvilág törvényeit követnék is, hogyan lenne lehetséges, hogy minden egyes részecske, mint
Born állítja, ,szabad döntése” szerint viselkedik. Hol van az akció oka, végső alapja?

Újabb bosszúságok következtek. 1927 tavaszán Heisenberg megfogalmazott egy elvet, amely később
örökre összekapcsolódott a nevével: a „Heisenberg-féle határozatlansági elv” azt mondta ki, hogy az
ember a saját makroszkopikus világában, ahol a méréseit végzi, nem képes mindent kideríteni, ha a
mikroszkopikus világra tekint. Ha egy dolog a kvantumvilágban két meghatározó tulajdonsággal
rendelkezik, akkor csak az egyiket lehet „pontosan” megmérni, ezzel egyidejűleg a másikat nem. Ha
mindkét mennyiséget egyidejűleg mérjük, akkor ezt csak bizonyos határozatlansággal tehetjük meg.
Minél pontosabban mérjük az egyik mennyiséget, annál pontatlanabbá válik a másik mennyiség
mérése. Másként fogalmazva: az egyik mennyiség egyre pontosabb mérése egyre jobban zavarja a
másik mennyiség mérését. Ezzel Heisenberg szemléletes jelentést adott mátrixai absztrakt algebrár
jának.

Ha a részecske helyét pontosan megmérjük, ugyanabban az időpontban nem tudjuk pontosan

meghatározni mozgásának sebességét is. Fordítva, ha pontosan megmérjük a részecske sebességét,
akkor ezzel elveszítjük tartózkodási helye pontos meghatározásának lehetőségét. Mai
szemléletmódunk szerint, amely az információ fogalmára van tájolva, azt mondhatjuk, hogy a mérés az
összes információt „kimeríti”, további információ nem áll rendelkezésre.

Ha azonban nem ismerjük egyidejűleg a részecske helyét és sebességét, az úgynevezett kezdeti

feltételeket, akkor nem lehet megmondani, hogy a későbbiekben hol fog tartózkodni a részecske. A
jövője nyitott. A kauzalitás vagy a mérés kapitulál a kvantum előtt? A kezdeti feltételek pontos
ismerete nélkül a jövő nem megjósolható, legalábbis mikroszkopikus méretekben. A kvantumelmélet
korlátokat állít a determinizmus elé. A jövő bizonytalan — ki tudhatná ezt jobban, mint az egyén. Az
elmélet magja úgyszólván az anyag szabadságára vonatkozó állítást tartalmaz - bár ezt a filozófia
máig vitatja.

Kvantumléptékben ugyanakkor a világ kiszámítható. A folyamatok között valószínűségi hullámok

kísértenek kiszámítható úti céllal. Az új típusú determinizmus valószínűségi formában teszi lehetővé
az előrejelzést - bizonyosság a bizonytalanság talaján. A kvantummechanika jóslatai eddig egytől
egyig beigazolódtak.

Jelölései ellenére Heisenberg nem állított fel semmilyen új elvet, amilyen például az energia
megmaradása vagy a fénysebesség állandósága. Sokkal inkább új értelmezéssel próbálkozott,
megteremtette a helyes interpretációt. Maga a mérés, mondta, döntő hatást gyakorol az eredményre. A
klasszikus és a kvantumelmélet illeszkedéséről szólva a „mérőműszer befolyásáról” beszélt, végül is
a mérőműszer okolható az „összefüggések statisztikus jellegéért.” - Aztán rögtön Einstein Istenére tért
rá: „A világ kettéválasztása megfigyelőre és megfigyelt rendszerre akadályozza meg tehát az oksági
törvények éles megfogalmazását.”

Ezért aztán egyáltalán nem szabad úgy beszélni az atomok belsejében zajló folyamatokról, mint a
makroszkopikusan mérhető folyamatokról. A mért értékek inkább két állapot viszonyából adódnak. A
klasszikus mechanika a tárgyak mozgásának leírására alkalmas elmélet, a kvantumelmélet ellenben a
kölcsönhatások elmélete. Itt lép színre először a holisztikus jelleg. A klasszikus elmélettől eltérően az
egész itt több, mint részeinek összege.

A rendszer leírása egyfelől összehasonlíthatatlanul gazdagabb lesz, másfelől viszont többértelmű is.
Amennyiben „klasszikus” értelemben adva van egy állapot, akkor semmilyen másik állapot nem
lehetséges. Ha a váza itt áll az asztalon, akkor sehol másutt nem lehet. Egy kvantumállapot mellett
bizonyos valószínűséggel más állapotok is előfordulhatnak. Itt van az elektron, de azért egy kicsit
amott is... Hogy pontosan hol is van, azt a mérés dönti el. Addig csupán a valószínűség vau
érvényben. Ennek a valószínűségnek azonban semmi köze ahhoz a valószínűséghez, amit a
kockadobások eredményének kiszámítására használunk. Az előbbi valószínűség a
kvantumrendszereknek valódi alkotóeleme, lényegi vonása.

Heisenberg határozatlansági relációja fordulópontot jelez a tudomány történetében. Benne összefolyik

a fizika és a filozófia. A világ egy adott időpontbeli állapotát elvileg sem ismerhetjük. Ezért mindaz,
amit megfigyelünk, csupán egy válogatás az összes lehetőségek együtteséből, s egyben a korlátozása
is mindannak, ami a jövőben lehetséges lesz. A fizikának az észlelések közötti viszonyok leírására
kell korlátozódnia. Nem magához a tárgyhoz, csupán a tárgyak kölcsönhatásához képes hozzáférni.
Mind a mai napig ellentétes álláspontok harcolnak arra vonatkozóan, hogy a határozatlansági elv
valóban kizárja-e a kauzalitást és a determinizmust. „Egészében a filozófia nem olyan, mintha mézbe
írták volna? - kérdezte egyszer Einstein. - Amikor először rápillantunk, minden csodálatosnak tűnik,
aztán mikor újra odanézünk, már minden megváltozott. Csak a kása maradt.”

Niels Bohr, akit időközben egész Európa a kvantumelmélet papjaként tisztelt, 1927 őszén még tovább
húzta a srófot. A fizikát és vele az egész természettudományt új filozófiai alapokra helyezte. Messze
túlment Heisenberg határozatlansági elvén. A klasszikus világtól eltérően a kvantumvilágban egy
rendszert soha nem lehet megfigyelni anélkül, hogy megváltoztatnánk. Ha valaki mérést végez egy
elektronon, azt fénysugárral, tehát fotonokkal teszi, és eközben befolyásolja a mérést. Míg Heisenberg
nem zárta ki azt, hogy a rendszer jellemzői a mérés előtt is rendelkeznek meghatározott értékkel, Bohr
még egy lépéssel tovább ment: azt állította, hogy a fizikai mennyiségek értéke a mérés által jön létre.
Ezzel alapjában véve Immánuel Kant gondolatát követte: a rendszer magától semmilyen
tulajdonsággal nem rendelkezik, azokra csupán a mérés által tesz szert.

Hogy megérthessük, hogyan lehet akkor egyáltalán mégiscsak leírni valamely rendszer állapotát, Bohr
bevezette a „komplementaritás” elvét. A fizikai mennyiségek Bohr szerint akkor komplementerek, ha
elvileg lehetetlen őket egyidejűleg pontosan meghatározni. A legismertebb példa magától Einsteintől
ered - a részecske-hullám dualitás. Jóllehet a makroszkopikus világból kölcsönzött elképzeléseink
szerint ez a két tulajdonság látszólag kizárja, bizonyos módon mégis inkább kiegészíti egymást, mivel
a mikroszkopikus világ leírását csak együttesen teszik lehetővé.

A két szemléletmód közötti konfliktus a megfigyelőben áll elő, mondta Bohr. Mivel mi magunk is
részét alkotjuk az általunk kutatott világnak, egyidejűleg nézők és szereplők is vagyunk a lét nagy
drámájában”. Einstein (továbbra is kétértelmű) kérdésére: „Mi a fény?” - a válasz a megfigyelő
szemében van. Olyan ez, mint annak a gyermeknek a helyzete, aki maga akarja eldönteni, hogy ő most
vak vagy süket, ezért moziba megy. Ha süket, akkor némafilmet lát, ha vak, akkor hangokat, zenét és
zajokat hall csupán. A kettő együtt nem megy. Ennek ellenére mégiscsak képet alkothat magának a
történtekről.

A megfigyelő maga választja meg, hogy egyik vagy másik mennyiséget szeretné megmérni. Mivel
Heisenberg szerint mindkettőt egyidejűleg nem lehet, a méréssel a megfigyelő lerombolja a
komplementáris nézőpont érzékelésének lehetőségét. Ami a legbizarrabb a történetben: a mérés
időpontjáig a részecske, mondjuk egy foton, egyszerre mindkét tulajdonsággal rendelkezik és egyikkel
sem. Valami felettébb különös sem-sem, is-is állapotban létezik. Egyes kvantumfizikusok, például
Anton Zeilinger, egyenesen azt állítják, hogy „a mérés előtt egyetlen részecskének sincs jól
meghatározott sebessége. Az csak a méréssel jelenik meg.”

A véletlen és a szükségszerűség keveri itt a kártyár kát. Mikroszkopikus léptékben, úgy tűnik, a
szabadság és az önkény az úr. A makroszkopikus világ - eltekintve a kaotikus folyamatoktól - a
kiszámíthatóság törvényének engedelmeskedik: a bolygók előre megjósolható pályán mozognak. A
biliárdgolyó pályája számos ütközéssel együtt is megtervezhető. A vadász golyója szíven találja az
őzet. A véletlen itt bukásra van ítélve. Azt azonban senki nem tudja, hol húzódik a két világ közötti
határvonal. Mindenesetre ez a határ nem eles. Az átmenethez Bohr egy további segédeszközt vezetett
be, a „korrespondenciaelvet”. Ez durván azt mondja ki, hogy a határ közelében a klasszikus fizika
által megfogalmazott szabályok a kvantumvilágban is érvényesülnek.

A „koppenhágai értelmezés” - Heisenberg 1955-ből származó elnevezése a dán főváros bölcseire

utal -Bohr kortársaiban kevesebb visszhangot keltett, mint ahogy utólag tűnik. A téves benyomás
mindenekelőtt Einstein éles ellenállására vezethető vissza. Ez nyilvánosan először 1927 októberében,
a brüsszeli Solvay-konferencián mutatkozott meg. Az elméleti fizika két gigásza között kibontakozó
vita, melyet több hasonló követett, a tudománytörténet nagy pillanatai közé tartozik, s egyben a 20.
századi mondakincsnek is része. Annak az útnak a kezdetét jelzi, amely végül Einstein tudományos
száműzetéséhez vezetett. Több mint 20 evén at harcolt a tudomány élvonalában, s hirtelen azt kellett
ereznie, hogy mellékvágányra szorult. Az új generáció múltbéli hősként tisztelte. A jelenben többé
nem volt helye. A fiatalok tisztelettel és fejcsóválva elfordultak tőle.

Einstein tiltakozott, és provokálta a „fiúkat”. Ez azonban végül oda vezetett, hogy amazok megélezték
fegyvereiket, finomítottak érvelésükön, elméletüket megerősítették. Einstein komoly ellenvetései - így
mondja Anton Zeilinger - „végül is a tudományt segítették , konstruktív kritikával és konstruktív
tagadással. A cél szentesíti a kétkedést.

Paul Ehrenfest a maga sajátos stílusában jegyzeteket készített a két nagyság párbeszédéhez: „Mint egy
sakkjátszma. Einstein folyton újabb példákkal áll elő. Egy bizonyos másodfajú perpetuum mobilével,
hogy a pontatlansági relációt megtörje. Bohr folyton egy filozófiai füstfelhőben keresi az eszközt az
újabb és újabb példák cáfolatához. Einstein egy ketrecbe zárt ördög. Reggelre kelve visszanyeri
frissességét. Óh, igazán pompás volt.” Az idősebb által a reggeli mellé frissen feltálalt ellenvetést a
fiatalabb a vacsoránál mégis mindig megcáfolta. ,JÉn fenntartás nélkül Bohr mellett álltam, Einstein
ellenében - foglalta össze Ehrenfest.

- Pontosan úgy viselkedett Bohrral, mint az abszolút egyidejűség hívei vele szemben.”
Keserű összefoglalás. Einstein tíz éve még egy új világkép védelmezőjeként lépett fel, most meg a
belátás nélküli kritikusokkal cserélt szerepet. A fiatalok idegesen „reakciósnak” titulálták. Az ő
szemükben Einstein sértett idős úrként viselkedett, aki a levitákról papol az új nemzedéknek, s ezzel
nevetségessé teszi magát. Magánéletében párhuzamot fedezhetünk fel: ebben az időben úgy küzdött
fiának, Hans Albertnek a párválasztása ellen, mint annak idején az ő anyja Mileva ellen.

1930-ban, a soron következő Solvay-konferencián

- egyben az utolsón, amin Einstein részt vett - a játék megismétlődött. Einstein felkészültebben
érkezett, s amikor a határozatlansági reláció cáfolatára előadott gondolatkísérletet nem tudta azonnal
hatálytalanítani, a dán annyira megdöbbent, hogy a „fizika végóráit” látta közeledni. Az esetről
Ehrenfest nem csak jegyzeteket, hanem fényképeket is készített. Képeinek egyike a két párbajhőst
ábrázolja, mindkettőjüket kalapban, amint a brüsszeli őszben sétálnak. Bohr kabátja a kar-

jára vetve, épp szóra nyitja a száját, szinte pánik ül a tekintetében, nagy léptekkel utolérni készül
Einsteint ironikusan mulat, mintha épp most vitt volna be

egy csinos kis ütést ellenfelének. Ez az utolsók egyike.

A párbaj végül a három évvel azelőttihez hasonlóan Einstein vereségével végződött. Bohr és hívei
megerősödve hagyták el a ringet. Egy álmatlanul töltött éjszakán rábukkant arra az érvre, amivel
Estein gondolatkísérletet érvényteleníthette. A gondolatkísé-

let ugyanis éppen az általános relativitáselmélettel volt összeegyeztethetetlen. Ez talált. Einsteinnek

újra be kellett ismernie vereségét. Saját forradalma rombolta szét a hitet Harciasságát ennek ellenére
megtartotta.

„le a kockázó Istenben hiszel, én viszont valami objektív letező által meghatározott, teljes egészében
törvényszerű világban - írta később, 1944-ben Prince-tonból Max Bornnak, aki időközben már
Edinburgh-ben élt. - A kvantumelmélet nagy kezdeti sikere ellenere sem tértem át a kockajátékosok
hitére, bár jól tudom, hogy a fiatalabb kollégák ezt a meszesedés számlájára írják” Barátjának,
Michele Bessónak ezt írta 1951-ben: „50 évnyi tudatos töprengés sem vitt közelebb annak a
kérdésnek a megválaszolásához, hogy »Mi a fénykvantum?« Ugyan ma már minden korhely azt hiszi,
tudja a választ, de tévednek.”

Niels Bohrral Einstein már a harmincas évek végen is kerülte a beszélgetést, amikor Bohr
Princetonba látogatott. Leveleiben továbbra is saját hóbortjával szembesítette a dánt, a kérdéssel,
hogy „Isten kockázik vagy sem es hogy fenntarthatjuk-e vagy sem az érzékelhető valóság fizikai
leírását.” 1949 áprilisában Bohr baráti következetességgel így válaszolt: ,Annyit azért mégis
szeretnék mondani, hogy senki - még maga a

szeretett Isten sem - tudhatja, hogy ebben az összefüggésben mit jelenthet a kockázni szó.”

A történetnek szinte minden leírás szerint ez az olvasata. Mégis, éppen a fiatal tudománytörténészek
körében egy másik olvasat is népszerű: Einstein a kvantummechanika máig tátongó sebébe nyomta
bele az ujját. „Erősen szimpatizálok Einsteinnel - mondja Chris-toph Lehner, aki öt éven keresztül
dolgozott az Einstein Papers Projectnél, ma pedig Berlinben a Max-Planck-Institut für
Wissenschaftsgeschichte munkatársaként a kvantumfizika fejlődését kutatja. - Bohr nem ad értelmes
magyarázatot, csak leírja a problémát.” Lehner szerint Bohr, hasonlóan a legtöbb mai fizikushoz,
alternatíva hiányában csupán zenész volt, aki játszott a hangszeren. A kvantummechanika csodálatos
hangszer, előrejelzései pontosan teljesülnek. Ezt Einstein sem vonta soha kétségbe. Nem a
kvantummechanika ellen érvelt, hanem annak interpretációja ellen.

A valóság leképezésének Bohr-féle kísérlete kudarcot vallott - vcli Lehner. „Máig nincs általánosan
elismert és megnyugtató megfogalmazása.” Einstein szerinte éppen ezt követelte. Öröksége az a máig
érvényes, eredendően metafizikus igény lenne a fizikával szemben, hogy az a világot objektív módon
írja le. Ezt az igényt sem Bohr, sem követői nem elégítették ki. Éppen erre irányult volna Einstein
utolsó nagy csapása, amit a kvantumfizika még mindig nem hevert ki.

1935-ben, utolsó maradandó jelentőségű munkájában Einstein és két kollégája a kvantumelmélet

védelmezőinek fegyverletételét követelte - ezúttal egy paradoxon formájában. Az „Einstein-Podolsky-
Rosen-paradoxont” az eredeti értelmezés szerint máig nem oldották meg. A kvantumelmélet, mondták
a hármak, a világról nem ad teljes leírást. Legyen bármennyire is igaz, a valóságnak csak egy részét
fedi le. Korlátozott tudásunk nem jelenti azt, hogy nem is rendelkezhetünk több ismerettel. Vajon
nincsenek-e olyan „rejtett paraméterek”, kérdezte a három kétkedő, amelyek az eseményeket a
legkisebb léptékig elegyengetik - éspedig a kauzalitás szellemében?

Einstein fizikai tényeket követelt, kitartott az ok és okozat elve mellett. Ha egy részecskének - érvelt -
korábban nem volt meg valamilyen tulajdonsága, például spinje vagyis saját impulzusmomentuma,
most pedig van, akkor objektíve megváltozott benne valami. De mitől? Míg Einstein fizikusként
érvelt, Bohr és hívei úgy beszéltek, mintha tisztán pszichológiai természetű folyamatról lenne szó. A
részecskével nem fizikai értelemben történik valami, hanem csak koncepcionálisan - a történés
bizonyos értelemben a megfigyelő fejében megy végbe. Einstein paradoxnak tekintette, hogy egy ilyen
ködös elképzelést egyáltalán kapcsolatba hozunk a valósággal. „Neki jó érve volt, nemúgy Bohrnak" -
mondja Lehner.

Kortársai másként látták a dolgot. „Einstein újra megnyilvánult a kvantummechanikáról -

gáncsoskodott Wolfgang Pauli. - Köztudott, hogy ez mindannyiszor katasztrófát jelent.” Einstein
ellenkezése megizzasz-totta a fizikusokat, de nem tántorította el a koppenhágai értelmezéstől.

Ekkor Erwin Schrödinger egy további paradoxonnal barátja, Einstein oldalára állt. Laikus körökben
inkább erről ismerik a nevét, semmint nevezetes „pszí-függvényéről”: „Schrödinger macskája” - mert
így nevezték el - egy kamrában ül egy radioaktív atom társaságában. A kamrában egy olyan készülék
is van, amely az atommag bomlásának hatására cianid-gázt bocsát ki, halálos dózisban. A felezési idő
alatt az atom 50 százalékos valószínűséggel elbomlik. A klasszikus felfogás szerint a macskának 50
százalék esélye van az életben maradásra. Vagy él, vagy elpusztul aszerint, hogy az atom elbomlik-e
vagy sem.

A kvantumfizika koppenhágai értelmezése szerint az atom a „rárakódás” állapotában van. Csak a

mérés, mely éppen arra hivatott, hogy megállapítsa, az atom elbomlott-e vagy sem, rombolja szét ezt a
„szuperpozíciót”. Matematikai kifejezéssel élve ekkor omlanak össze a hullámfüggvények. A halálos
gépezet révén ez a macskára is igaz. Amíg valaki utána nem néz, a macska mindaddig valami köztes
állapotban van, nem is élő, de nem is halott. Azért komoly ellentmondás, hogy csak a mérés hozza
létre a valóságot! Nem kellene inkább egy másik értelmezést keresnünk? - így Schrödinger.

Einstein gratulált barátjának a felfogásbeli eltérések ily plasztikus ábrázolásához. Bohrról ezt írta:
„Még mindig van egy misztikus, aki mint tudománytalan módszert, megtiltja, hogy mérés nélkül
rákérdezzünk valamire, ami attól függetlenül létezik, hogy megfigyeljük-e vagy sem; ebben az esetben
azt a kérdést, hogy a macska a megfigyelés előtt, egy meghatározott időpontban él-e vagy sem.”

70 évvel később a rárakódás problémája a kvantumfizikai dolgozatok középpontjába került. „A

szuperpozíció reális” - mondja Anton Zeilinger. Ha a lar boratóriumban fényt bocsátunk egy kettős
résre, akkor egyetlen foton valóban ugyanakkora valószínűséggel halad át a két résen - ahogy a
macska élő is, halott is lehet. Csak a mérés dönt a viselkedéséről - vagy másként megfogalmazva:
csak a mérés során dől el a viselkedése. Eszerint a ránézés dönt a macska életéről? Bolond érvekkel
a valóság nem száll vitába.

Látjuk, hogy a kvantumfizikai laboratóriumokban, például Zeilinger bécsi laboratóriumában első

pillantásra teljesen normális dolgok zajlanak, akárcsak az iskolai fizikaórákon. Fényt küldenek útjára,
a szemnek láthatatlant, de a műszerek számára érzékelhető! A sugárosztóban útjaik elválnak,
vízszintesen irányítják az egyiket, függőlegesen a másikat - de csak amikor megmérjük őket, akkor jön
a klikk-klikk. Mert egymással továbbra is kapcsolatban maradnak, vagy ahogy itt mondják,
összefonódnak. Bármilyen messzire távolodjanak is egymástól - amikor mérést végzünk, az egyik
fénysugár ismeri a másik orientációját. Itt a jobb kéz tudja, hogy mit csinál a bal, akkor is, ha többé
már nincsenek kapcsolatban. Ez az effektus teszi lehetővé a kvantum-teleportálást.

Az „összefonódás” fogalmát, amely az új kvantumvilág bázisává lett, az Einstein-Podolsky-Roscn-

paradoxonnal összefüggésben vezette be Schrödinger. Az összefonódás a kvantumállapotok egymásra
rakodása révén jön létre. Az összefonódást Zeilinger laboratóriuma időközben már rutinszerűen képes
létrehozni. A kvantálás és a határozatlanság mellett az összefonódás is a kvantummechanika
sarokkövének számít.

De nem azt jelenti-e ez - érvelt Einstein, Podolsky és Rosen 1935-ben, hogy ez egymástól nagy
távolságra lévő fotonok azonnali információcserére képesek? Legalábbis ezt kellene tenniük, ha a
kvantummechanika teljes lenne. Ámde az efféle „kísérteties távolhatás” Einstein szerint lehetetlen
dolog. A közvetlen információcsere ellentmond a speciális relativitáselméletnek, így tehát a
részecskék már előzetesen is rendelkeztek a kérdéses tulajdonsággal.

„Einstein állításából levezethető egy egyenlőtlenség, ami ellentmond a kísérleti eredményeknek” -

magyarázza Christoph Lehner. Másként fogalmazva: a kísérletek pontosan azt bizonyítják, amit
Einstein lehetetlennek tart - a bécsi kutatócsoport hétköznapi természetességgel hajt végre ilyen
kísérleteket. Az Einstein-Podolsky-Rosen-kísérlet adja az alapot a Zeilin-ger-csapat munkájához.
Einsteinnek nem kellett volna feltételes módot használnia akkor, amikor azt mondta, hogy ha a
kvantummechanika teljes lenne, akkor a fotonok azonnali információcserére lennének képesek. Itt a
kijelentő mód a helyes: a kvantummechanika teljes. Az információcsere megtörténik. A
kvantummechanikai rendszerek valóban olyan különösek és kísértetiesek, ahogy érvelésében Einstein
előadta. „Ezzel nem számolt - mondja Lehner. - A kísértetiesnek tartott távolhatás realitás - és ez
igencsak figyelemreméltó tény.”
Itt Bécsben kísértetekkel űzik játékaikat. 2003 májusában Zeilinger egy tekintélyes tudományos
folyóirat, a Natúré címlapjára került. A lap az összefonódott fotonok előálh'tását ünnepelte.
Ugyancsak 2003-ban a bécsi kutatócsoport 600 méteres távolságban - szabad térben, a Duna felett -
valósította meg az összefonódást - ez világrekord. A rákövetkező évben látványos kísérlettel
demonstrálták az összefonódás kvantum-kriptográfiai alkalmazásának lehetőségét. A nyilvánosság
bevonása mellett a bécsi városházáról átutalási megbízást küldtek el egy bankfióknak kvan-
tummechanikailag kódolt formában. A kódolás a fotonok összefonódása révén történt. Nem a kísérlet
helye - Bécs csatornarendszere -, hanem az összefonódás elve védte meg az adatokat a nemkívánatos
felhasználóktól: harmadik személy titokban nem férhetett hoz-zajuk. Mérése azonnal megzavarta volna
a rendszert, s így nem maradhatott volna észrevétlen.

A koppenhágai értelmezés mind a mai napig vita tárgya a kvantumfizikusok körében. Meglehetősen
bizarr értelmezésekről folyik az eszmecsere, például a sokvilágmodellről. Eszerint a
kvantummechanikai leírás valóban teljes - ez az, amit Einstein kétségbe vont. Ez úgy lehetséges, hogy
az univerzum minden megfigyeléssel több univerzumra hasad fel. Vagy egy helyett több állapotra. Az
egyikben él Schrödinger macskája, a másikban halott.

Egyesek hiábavalóságnak tartják az efféle értelmezéseket: ők jól megvannak a ,kísérteties távolhatás”

nélkül is. Anton Zeilinger fizikai szempontból értéktelennek tartja ezeket a verziókat, amelyek csupán
a tudományos fantasztikus irodalom rajongóit tartják lázban. Ö továbbra is érvényesnek tekinti a
koppenhágai értelmezést. Bölcs előrelátással mégis Niels Bohr egy mondatát idézi, mely egy briliáns
kibúvóra mutat rá a fizika területén: „Minden igazság ellentéte hamis, ámde a mély igazságok
ellentéte újra csak egy mély igazság.”

18. fejezet

A kudarcot vallott ember nagysága

A világképlet keresése

Kutatói munkásságának csúcsa lehetett volna. A végső győzelem, mely minden korábbit felülmúl,
álmai netovábbja - valamennyi fizikai elmélet egyesítése. Ennek az egyetlen nagy célnak több időt
szentelt Einstein, mint összes többi munkájának együttvéve. Több mint 30 éven keresztül azon
dolgozott, hogy egyetlen formális rendszerbe foglalja a világnak a kvantumoktól az univerzumig
terjedő eseményeit, azaz a mikrovilágra és a makrovilágra egyaránt érvényes elméletet alkosson.

Kezdetben még a figyelem középpontjában állt, a külvilág kitartóan és érdeklődve várta, mikor száll
fel szobácskájából a leírhatatlan ismeretek fehér füstje. A várakozás 1929-ben, röviddel Einstein 50.
születésnapja előtt érte cl csúcspontját. A Porosz Tudományos Akadémia 1000 példányt nyomatott ki
legújabb munkájából, s az 1000 példány egyszeriben elfogyott. Egy exkluzív londoni áruház, a
Selfrigdes a kirakatába rakta a cikk oldalait. Kíváncsiak hada tolongott körülötte. A New York Herald
Tribüné berlini tudósítója a kéziratot telexen küldte cl a szerkesztőségnek, amit aztán teljes
terjedelmében leközöltek. Természetesen

egyetlen ember sem értette meg, amit itt kiállítottak, amott pedig közreadtak. 100 riporter ostromolta a
Har berland utcában álló házat, Einstein otthonát, valar mennyien első kézből szerettek volna
értesülni a nagy újságról.

„A világ az Ön magyarázatára vár” - így fogalmazott Wythe Williams a New York Timestól, amikor a
sajtó által üldözött Einsteint házában köszöntötte. Már 1928 novemberében szárnyra kelt ennek a
műnek a híre, jelezték: „Einstein nagy felfedezés előtt áll”. Ezt jósolta az újság, mióta egyik
szerkesztője egy matematikai hibát fedezett fel Einstein egyik egyenletében. Williams volt az egyetlen
riporter, aki bebocsátást nyert, így hát igyekezett kihúzni Einsteinből valami szenzációt. Einstein a
kezébe temette a fejét, csak ennyit mondott: „Ó Istenem!”

Egy évtizeden belül két alapvető modell is született a világ jelenségeinek leírására, a
relativitáselmélet és a kvantumelmélet, amelyek egymást kölcsönösen kizárták, mégis mindkettő az
általános érvényűség igényével lépett fel. A relativitáselmélet téregyenletei a világot nagy
léptékekben írják le, nyelve a geometria. A kvantummechanika ellenben pici dolgokról alkot képet az
algebra nyelvén. Két engesztelhetetlen testvér, természetre azonosak, belső törvényeik ellenben
homlokegyenest különbözők.

Akinek sikerül egyesíteni őket, az a bölcsek kövét: a világképletet tartja a markában. Innen a tömeg és
vele a sajtó elragadtatása, amint a berlini szellemóriás leereszkedett hozzájuk. Amikor a New York
Times fényképésze megkérte Einsteint, hogy alkalmas módon álljon be a fénykép elkészítéséhez,
Einstein a riporterhez, Williamshez fordult: „Talán szívesen venné, ha fejtetőre állnék?” A fizikus
végül az alábbi szavakkal búcsúzott az újságíróktól: „Nem tudom felfogni, mi végre ez a nagy cirkusz
az én kis írásom körül.”

Hogy ez a „kis írás” mennyire közel állt Einstein szívéhez, elárulja egy levél, melyet 1929 január
elején írt barátjának, Michele Bessónak: „A legfontosabb munkám, amin töprenkedve és számolgatva
töltöttem el napjaim javát, sőt éjszakáim felét, immár készen áll, hét oldalba sűrítve, Egységes
térelmélet címmel.”

Einstein már a húszas évek elején megpróbált behatolni arra az ismeretlen és ingoványos terepre,
amelytől a törpék és óriások birodalmának, vagyis a makro-és mikrokozmosznak a majdani
összebékítését remélte. A két térelméletet, azaz a Maxwell-féle elektrodinamikát és a gravitációt
(ahogy azt általános relativitás-elméletében leírta) akarta egybeolvasztani. A fizikai teret a tudomány
legnagyobb vívmányának tartotta, olyan nézőpontnak, „mely által mélyen átéreztem a létezés
magányosságát” - írta később Schrödingernek bizalmasan. Az „egységes térelmélet” lett Einstein
mániája, mantrája, mártíriuma.

Más, hasonló formátumú emberek iskolát alapítanak, intézetet vezetnek, tudásukat és bölcsességüket a
felnövekvő generációk szolgálatába állítják. Einstein kutató elme maradt, hívei kézen-közön
támogatták, jobbára azonban egyedül állt a csatamezőn. Már 1925-ben úgy vélte, hogy „szakadatlan
kutatása” a végcélhoz közelít, „megtalálta az igazi megoldást”. Tévhit - mint utóbb hamar kiderült.
Egyben a híradások, publikációk végtelen sorának kezdete, szinte évente ismétlődő vereséggel, a
vereség beismerésével, visszavonulással és újraéledő bizakodással.

„Ódivatúnak látszik - ujjongott 1929 elején Bessónak írt levelében Einstein, amikor új egységes
térelméletét említette neki és a kedves kollégák, ahogy Te is, kedvesem, hallatán mindenekelőtt a
nyelvüket fogják öltögetni. Mert ezekben az egyenletekben nem fordul elő a Planck-féle h. De amikor
majd nyilvánvalóan eljutunk a statisztikai bolondéria teljesítőképességének határára, bűnbánóan
fogunk visszatérni a téridőszemlélethez, és akkor ezek az egyenletek jelentik majd a kiindulópontot.”

Einstein szilárdan hitt új egyenleteiben. Általán nos relativitáselméletének s a benne megjelenő

téridőfelfogásnak a sikere, valamint zsigeri idegenkedése a kvantumelmélet statisztikai
bolondériájától, rövidlátóvá tették őt. Valóban lehetségesnek tartotta az elmélet általánosítását úgy,
hogy figyelmen kívül hagyja a Planck-féle h mennyiséget - az általános érvényű har táskvantuinot.
Olyan összefüggést keresett, amely szerint az anyag csupán a téridő görbülete, ahogy azt a
relativitáselmélet leírja - egyik elmélet egyfajta ráerő-szakolása a másikra: ahogy Newtont sem
cáfolta, hanem saját elméletének keretei között érvényes módon értelmezte, ugyanúgy az egységes
térelméletnek is speciális esetként kellett tartalmaznia a kvantummechanikát. Gulliver törpéinek kell
eligazodniuk az óriások országában, és nem fordítva. Olyan országot, amelyben mindketten egyformán
otthon érezhetik magukat, nem látott maga előtt. A nagy Einstein - saját meggyőződése
aranykalitkájának foglya.

Mivel a kvantumokat nem vette számításba, 1925-től kezdődő, s harminc éven át tartó erőfeszítései a
világképlet megtalálására mindenesetre csupán anekdotaként vonultak be a fizika történetébe - úgy is
csupán csak azért, mert Einsteintől erednek. Mindeközben hűséges maradt eredeti tervéhez. Olyan
természettörvényekre akart rátalálni, amelyek megfelelnek a tudományról alkotott ideáljának, a világ
teljes és egységes leírásának. Csakhogy ez alkalommal a szerencse cserbenhagyta őt.

A relativitáselmélet megalkotása során is sorra vette az elvileg végtelen számú lehetőséget, és

szerencsésen rátalált a helyes elméletre. Most azonban hiányzott neki valami, amit korábban kétszer
sikeresen levezetett: olyan elvek, mint az ő relativitási vagy ekvivar lenciaelve, melyek elméletének
alapjául szolgáltak. És itt szinte kirívó volt az empirikus alapoknak már az általános
relativitáselmélet esetében is feltűnő hiánya: nem állt rendelkezésre olyan megfigyelés vagy kísérleti
adat, amilyen a Michelson-Morley-kísérlet volt a fénysebesség állandóságának mérésére, vagy a
Merkúr perihélium-mozgása, ami irányvonalként szolgálhatott volna.

A világképletet Einstein még egy további ok miatt sem találhatta meg - állítja Thomas Thiemann, egy
fiatal professzor a Toronto közelében fekvő Waterlooból. „Nem vette figyelembe az összes ismert
természeti kölcsönhatástípust.” Nem csak elektromágneses és gravitációs erő létezik, amelyeket
Einstein egyesíteni akart. Ott van még a radioaktív bomlásban szerepet játszó „gyenge kölcsönhatás”,
továbbá az „erős kölcsönhatás” is, amelyeket a harmincas években fedeztek fel. ,A mindenre érvényes
egyesített elméletnek - mondja Thiemann - az összes ismert kölcsönhatást magában kell foglalnia.”

A Potsdam mellett fekvő Albert Einstein Institut fizikusai és munkatársai mellé a Waterlooi Perimeter
Institute megalapításával — mintegy második hadoszlopként - egy új kvantumfizikai kutatóközpont
csatlakozott. Mike Lazaridis helybéli vállalkozó, aki a vezeték nélküli hírközlés révén hatalmas
vagyonra tett szert, egy paradicsomot hozott létre ott az elméleti fizikusok számára, akik a
hierarchiától mentes szervezeteket, a teljes függetlenséget és az intellektuális közeget mindig többre
becsülték a biztos állásnál. Busás díjazásuk mellett itt a bár, az étterem, a konferencia-központ és a
squashpálya szolgáltatásait is élvezhetik

- ez a 21. század Institute fór Advanced Studyja.

Aki az elméleti fizika hieroglifáiról álmodik, egyszerre kívánja látni az egyedit és az összességet, s az
univerzumra irányított objektívjával képes szemrebbenés nélkül a két szélső határ között zoomolni,
nos az itt hozzájárulhat Einstein utolsó látomásának megvalósításához. Thiemann beavatott zseninek
számít, agyte-kervényeiben sűrűn egymás mellett sorakoznak az értékes gondolatkristályok. Ablakából
egy kisváros tégla-és faházaira lát, mint sokan mások a világnak ezen a táján. Szobája egy remetelak
rendezett egyszerűségére emlékeztet. íróasztal számítógéppel és telefonnal, egy szék, egy vendégszék,
könyvespolc és a kötelező falitábla, amelyen a végső igazság morzsái sorakoznak titkosírásának
bozótjába rejtve.

A fiatal professzor a „Hurok-kvantumgravitáció” osztályon dolgozik, a világképletet helyezi új

alapokra. Ezzel lélekben közvetlenül Einstein nyomdokán jár. Fejében mint kapcsolóteremben futnak
össze a modern fizika különböző szálai. Ősrobbanásról és sötét energiáról beszél, szupernóvákról és
fekete lyukakról, gravitá-cióshullám-detektorokról, részecskegyorsítókról, kvan-tumtérelméletről és
kozmológiáról. Mert mindezeket a modelleket és megfigyeléseket, jelenségeket és kísérleteket,
Einstein és Heisenberg egyenleteit, a hannoveri Peter Aufmuth és a tenerifei John Beckman méréseit
végül egyetlen „tökéletes elméletnek” kell összefognia.

Thiemann és harcostársai - szerte a világon mintegy 100 kutató - a népszerű húrelmélet árnyékában
dolgoznak, mely utóbbi jó 1000 tudóst foglalkoztat. Modelljüknek egy olyan problémát kellene
megoldania, amelyen eddig minden világképlet meghiúsult: ha végtelen kis részecskékből indulunk ki,
ahogy azt a klasszikus fizika teszi, egyszer csak bizonyosan úgynevezett „szingularitásoknál” kötünk
ki, ahol aztán a téregyenletek újra és újra megrogynak. „Ott matematikailag értelmezhetetlen értékek
jönnek elő, amilyen a végtelen mennyiség vagy a 100 százaléknál nagyobb valószínűség” -
magyarázza Thiemann.

Amennyiben a részecskék nem egyedi pontok, hanem kiterjedt, rezgő fonalak (stringek) lennének - így
az új elmélet hívei a problémát elegánsan megkerülhetjük. A rezgő húrokon zenélő univerzum szép
elképzelésének azonban megvan az ára: a legnagyobb jóakarattal sem lehet olyan geometriát találni,
amelynek négydimenziós téridejében megvalósulhatnának a húrok rezgései. Csak ha a térhez és az
időhöz még legalább hat további dimenziót hozzáveszünk és az elméletet szuperhúrelméletté
terjesztjük ki, csak akkor „működnek” a húregyenietek.

A kiegészítő dimenziók ötlete nem új. Theodor Kaluza königsbergi matematikus már 1921-ben
hozzácsatolt egy ötödik dimenziót Einstein téridejéhez azzal a céllal, hogy e látszólag zseniális trükk
révén a gravitációelméletet egyesítse a Maxwell-féle elektrodinamikával. Kaluza göttingeni
kollégája, a svéd Oskar Klein általánosította Kaluza munkáját, s ezek után egy darabig úgy tűnt, hogy
a Kaluza-Klein-modellel beteljesült Einstein álma a mindent átfogó elméletről.

Nem sokkal később azonban Einstein már azon töprengett, hogy az ötödik dimenzió létezhet-e valójár
bán, vagy csupán egy tisztán matematikai segédeszköznek tekintendő. Téridejének négy dimenziója
fizikai tartalommal bírt, az ötödik dimenzió ellenben úgyszólván a levegőben lógott. A Kaluza-Kiein-
elmélet végül tarthatatlannak bizonyult. Hasonló kétségei vannak Thomas Thiemann-nak és
kollégáinak. „A húr tíz vagy tizenegy dimenzióban lakozik - mondja de mi csak négyet tapasztalunk. -
Ezért gondoskodni kell arról, hogy a további dimenziók ne legyenek érzékelhetők - ami azonban eddig
még senkinek sem sikerült”. A hurok-kvantumgravitáció hívei ezért a világegyenletet a négydimenziós
téridőben keresik, s Einstein álmát talán a leginkább mértéktartó módon szeretnék megvalósítani.
Elképzelésük szerint a tér nem homogén: végtelen sok, egymást pókhálószerűen át- meg átszövő
hurokból áll.

A téridőt ezek után nem kontinuumként kell elképzelni, a téridő kvantált, akárcsak az anyag. A
nagyságrend, ahol ez a kvantálás megtörténik, megdöbbentően kicsi: ha egy atom akkora lenne, mint a
galaxisunk, a kvantumhurok akkor sem töltene be egy atomnál nagyobb teret. Thiemann
„kvantumhabról” beszél. Ez a fogalom épp oly rejtélyes, mint a tíz- vagy tizenegy dimenziós húrok
képzete, egy előnye azonban van: nem kellenek hozzá pótlólagos dimenziók.

Hogy Einstein szívesebben járt volna a kvantumgeometria útján, mint a húrokén? Thomas Thiemann
nem állít fel hasonló alternatívákat. Mindennek egybe kell csengeni! „Mi nagyjából annyit érünk, mint
a húrelmélet hívei” - mondja. Döntő ütközetre azonban nem gondol: „Konkurensnek és együttműködő
partnernek tekintjük egymást.” - Inkább azt tartja valószínűnek, hogy együtt futnak célba, a
teljesítmény többet számít, mint a győztes kiléte. „A siker a fizika forradalmát jelentené, akkora
forradalmat, amekkorát a relativitár selmélet és a kvantummechanika együtt jelentett.”

„Közös erőfeszítésekről” beszél, mint Einstein, ám ő sem adta fel egészen a magányos hős ideálját.
Mindenkinek át kell tudnia tekinteni a feladatot, továbblépni azonban végül mindig csak egyeseknek
sikerül. „Mindenkinek, aki e játékban részt vesz, új ötletekkel kell előállnia, s akkor
valamelyikünknek talán sikerül átugrani az akadályt, melynek túloldalán minden egyszerűvé válik.”
Ez - feltételezi Thiemann - már néhány évtizeden belül bekövetkezhet. „Durván szólva négy akadályt
már vettünk, kettő van még előttünk. Ez megerősít bennünket abban a hitünkben, hogy egyszer az
utolsó ellenőrzési ponton is túljuthatunk.”

A húrelmélet és a Perimeter Institute által intenzíven kutatott hurok-kvantumgravitáció közötti egyik

különbség az, hogy az utóbbit fejlesztői lehetőség szerint ellenőrizni szeretnék egy bizonyos
kozmológiai kísérlettel. „Nagyon messziről jövő fényjelekre gondolunk — így Thiemann. - Az
évmilliárdok óta felénk tartó fotonoknak elég idejük volt arra, hogy magukkal hozzák a tér
finomszerkezetére vonatkozó információkat.” Át kellett haladniuk a legkisebb hurkokon is. A
nagyenergiájú fényrészecskék a hurkokon való áthalar dás következtében jobban lefékeződtek, mint a
kisebb energiájúak. ők később érkeznek el hozzánk - és a különbség mérhető. ,3izonyos körülmények
között akár 10 másodpercnyi eltérés is várható.”

Amit azonban az „akadályokról” és az „ellenőrzési pontokról” gondol, az valójában az elmélet

rendkívül bonyolult matematikai konzisztenciavizsgálatát jelenti. „Operátorainak” és geometriai
egyenleteinek bárki utánanézhet az interneten. Einsteinnek még matematikus kortársaihoz kellett
fordulnia, amikor alkalmas eszközt keresett elméletéhez. A matematika mint az elmélet bábája fölött
azonban legfelsőbb bíróságként a fizikai valóság mond ítéletet. A számításoknak a valóságban kell
helytállniuk. Ez is magyarázza, miért vallott kudarcot Einstein az egyesített elmélettel. Asszisztense,
Banesh Hoffmann visszatekintve kiemeli: „A kutatás inkább tapogatózásnak volt mondható egy
matematikai dzsungelben, melynek homályát alig-alig csökkentette a fizikai intuíció.” Megbosszulta
magát Einstein önámítása, hogy az általános relativitáselméleten dolgozva az elmélet értékét a
matematikai eleganciában látta? A szépség és a szimmetria önmagában kevés, amikor arról van szó,
hogy a makro- és mikrovilág közötti szakadékon kell átlépnünk. „Einstein kiválóan úszott — mondja
Thomas Thiemann. — Ezzel azonban <5 maga is tisztában volt, nem voltak illúziói.” Hát nem fogott
mellé 1912 és 1915 között az általános relativitáselmélettel, s aztán mégiscsak győzedelmeskedett?
A kísérleti fizikusok kritikájára reagálva írta Wolf-gang Pauli Einsteinnek: „Nincs más lehetőségük,
mint hogy gratuláljanak (szívesebben mondanám, hogy kon-doleáljanak) Önnek amiatt, hogy Ön az
elméleti matematikusokhoz fordult.” 1923-ban, a Nobel-díj átvételekor tartott előadásában az
egyesített elmélet vonatkozásában maga Einstein is világosan kijelentette: 3 fáradozásainkat nem
támasztják alá olyan kísérleti eredmények, mint amilyeneket a gravitációelmélet levezetése során
élvezhettünk [...], itt csak a matematikai egyszerűség önkényességtől sem mentes kritériumára
szorítkozhatunk.”

Végzetes és egyben vigasztaló körülmény: a munkájába, az alapelvek helyességébe vetett hit adott
erőt Einsteinnek. A Daily Chronicle című angol lappal készült interjúban, 1929 januárjának végén
valóban így fogalmazott: „Most már tudjuk, hogy az elektronokat az atommag körüli ellipszispályán
tartó erő ugyanaz az erő, mint ami Földünket Nap körüli pályájára kényszeríti, fényt és meleget hoz
nekünk, s a földi életet lehetővé teszi.”

Gyönyörű leírás arról, hogy milyen kérdésekre várnak választ a világegyenlet megszállottai. Válasz
egyelőre nincsen. Ma sem ismeri senki. Talán soha nem is lelnek rá. Einstein kudarcot vallott, s ki
tudná megmondani, nem ugyanerre a sorsra jutnak-e mindazok, akik a fizika szentjeinek nyomdokába
lépnek? Mert világegyenlet nem is létezik? „Aki az igazság és a megismerés terén tekintélyre akar
szert tenni, az istenek gúnykacaját hívja ki” - mondta egyszer Einstein.

Életének órája nyilvánvalóan a valóságos idő mögött ballagott — csak álmai jártak előtte. A tömegek
és a média érdeklődése fokozatosan csökkent, nem úgy Einstein buzgalma. Bizakodva hozta
nyilvánosságra a következő áttörést, majd csendben visszavonta. Már

1930-ban egy teljesen új elmélettel állt elő, s aztán így ment ez a továbbiakban is - mint akkoriban az
általános relativitáselmélettel a nagy áttörést megelőzően. Nem lehet, hogy a dolgok megismétlődnek?

,Albert oly elánnal dolgozik, mint korábban soha

- tudatta a feleség barátnőjével, Antonina Vallentin-nel. - A legcsodálatosabb elméletet gondolta ki.

Napról napra egyre szebb formába önti. Bárcsak igaz mar radna!” Wolfgang Pauli, mint általában,
most is szarkasztikus: „Einstein minden évben új elmélettel szolgál, és legalábbis pszichológiai
szempontból érdekes, hogy mindannyiszor a legújabbat tartja a végleges megoldásnak.”

1938 nyarán Einstein tudatta, hogy „ebben az évben, húszévnyi hiábavaló kutatás után jó kilátásokkal
rendelkező térelméletre jutott”. Öregsége, száműzetése és magányossága enyhítő körülménynek
számít. Ha nem Einsteinről lett volna szó, súlyos küzdelmét környezete csak egy kívülálló felesleges
időpocsékolásának tartotta volna. Hobbija számára a hazát, a menedéket és az életet jelentette,
amelynek más formáit nem ismerte. „Megszállottként dolgozom, vadul lovagolok vesszőparipámon”.
Nem szállhatott le, mert akkor ott állt volna üres kézzel.

Mikortól gyaníthatta, tudhatta, hogy olyan problémákkal tusakodik, melyek egyetlen ember számára
talán sohasem oldhatók meg? Néhány hónappal halála előtt ezt közölte bizalmasan barátjával,
Bessóval: „Tökéletesen lehetségesnek tartom, hogy a fizikát a térfogalom, azaz folytonos
képződmények feltételezése nélkül is meg lehet alapozni. Akkor a gravitációelmélet léggömbjéből
semmi sem marad ”
19. fejezet
Barbáriából Dolláriába

Einstein Amerikája

Úgy sikítottak, mintha le akarnák tépni a testéről a ruhát: „Einstein! ... Einstein!” Néhány száz
rövidszoknyás lány zászlókkal és vörös virágokkal felfegyverkezve sorakozott fel a San Diegó-i
rakparton, a tudomány popsztárjának zajos ünneplésére készülődve. Trombiták, kereplők, éneklés,
vezérszurkolók és minden, ami ezzel jár. „Feljöttek a hajóra - jegyezte fel az utas a naplójába és az
összes hatalmas vörös csokrot átnyújtották nekem, a kilincset már nem is tudtam megfogni. Végül
bemenekültem a kabinba, hogy egyek valami reggelit.”

Kora reggel történt mindez, 1930. december 29-én, alig hét óra után. Mégis hatalmas volt a nyüzsgés.
„Gyerünk az autóhoz, át a tömegen - írta az üldözött.

- Ebéd a hotelben, aztán megint a rádió. El ne felejtsem, délelőtt fogadás a városi park árkádjai alatt.
Orgonamuzsika (Wacht am Rhein), majd beszélgetés a hivatalnokokkal.”

A riporterek mindvégig követték, át a városon. Egyikük egy lapot dugott az orra alá, tele képletekkel,
és figyelte őt, mint egy ismeretlen állatot: bekapjam

a felkínált falatot, vagy inkább mint egy földönkívülit, aki várhatóan a szokásostól teljesen eltérő
módon reagál. Már-már megszabadult a csőcseléktől, amikor Cissy Patterson a Washington
Héráidtól újra rábukkant, napfürdőzés közben leste meg, nem volt rajta más, csak egy tiszta
zsebkendő, melyet jellegzetes módon, négy sarkát megcsomózva fejfedőként viselt. A riporternőnek
nem volt bátorsága megszólítani, aztán mégis közzétett egy kétértelmű tudósítást, amit az újság a
címlapon hozott le. „Einstein eladó” - sehol nem tudták ezt jobban a kiadók, mint Amerikában. Aztán
leírta a sztoriját: hogyan s miért nem kapott interjút a tudóstól.

Az Egyesült Államokban tapasztalt túláradó reakciók nélkül Einsteinből soha nem lett volna az a
szupersztár, akinek őt a világ később megismerte. Az amerikaiaknak a győztes gyermek iránt érzett
naiv, őszinte tisztelete emelte őt a tudomány popikonjává. Amerika csodálta és ünnepelte - olykor
jobban, mint azt maga szerette volna. Einstein új kontinenseket fedezett fel, s ez minden másnál
jobban imponált az amerikaiaknak. Akit Európa az új Kopemikuszként ünnepelt, azt az amerikaiak „a
tudomány új Kolum-buszának tekintik, ki egymaga kelt át a gondolatok ismeretlen tengerén”. A
Princeton University elnöke ezekkel a szavakkal üdvözölte őt - németül amikor tiszteletbeli
professzorrá nevezték ki. Ez még 1921-ben történt, pontosan 10 évvel a San Diegó-i lenyűgöző
fogadtatás előtt.

Az előbb említett látogatással kezdődött Einstein és Amerika kalandja. Azokban a napokban

valószínűleg sokat töprengett, hogy micsoda szédítő magasságokba emelte hirtelen támadt hírneve,
amelyre a nap-fogyatkozási adatok 1919. novemberi közzététele nyomán tett szert, most azonban már
nem volt számára más lehetőség, át kellett adnia magát a kompromisszumok nélküli ünneplésnek. A
riporterek hada már 1921. április 1-jén, a New York-i kikötőben is megrohamozta a gőzöst, s neki
már akkor is a meglepett áldozat szerepe jutott.

A New York Times tudósítása szerint „Einstein bátortalanul nézett szembe a fotóriporterek falkájával.
Egyik kezével fényes bruyer-pipáját markolta, a másikban egy értékes hegedűt tartott”. Ilyesmiben
még nem volt része. Szakadatlanul villogó vakuk, másodpercenként mennydörgésszerűen ismétlődő
kérdések, amelyek közül végül csak a leghangosabb jutott el hozzá. És mind ugyanazt akarta: a
relativitáselmélet magyarázatát.

Einstein, aki nem bírta az ország nyelvét, csak Elsa asszony iskolás angoltudását segítségül véve volt
képes megértetni magát. Mégis, ez alkalommal valahogy el kellett magyaráznia, hogy: „korábban azt
hittük, ha a világegyetemből minden anyagi dolgot eltűntetünk, még mindig ott marad a tér és az idő. A
relativitáselmélet szerint azonban a dolgokkal együtt a tér és az idő is eltűnik”. A hajót elhagyva a
tolongás egyre csak fokozódott. A kikötőben izgatott, kurjongató embertömeg gyűlt össze. Az amerikai
és cionista zászlókkal feldíszített autók végtelen sorából fülsiketítő dudaszó áradt felé. Ahelyett, hogy
rögtön a hotelbe indultak volna, a nyitott kocsi Einsteinnel és Chaim Weizmann cionista vezetővel
először átszelte egész Manhattant, a Lower East Side-ig. „Szinte végig az út mentén emberek ezrei
álltak a járdán és integettek” — adta hírül a New York Times. A kezüket nyújtogatták, hogy
megérinthessék őt. Egyébként ugyanígy ünnepelték a sportolókat, a filmsztárokat vagy a győztes
katonákat is. Einstein szó szerint le volt nyűgözve.

Néhány nappal később a riporterek egészen a Wal-dorf Astoriarbeli lakosztályukig kísérték a

házaspárt. Az állandó szorongatást Einstein ekkor még derűsen tűrte. „A New York-i nők minden
évben új stílust igényelnek - magyarázta az újságíróknak. - Ebben az évben a relativitáselmélet jött
divatba.” Humora sikert aratott. A bohóc megtalálta közönségét.

A mulatságnak azonban hamar vége szakadt. Az élet elszólította őt. Április 8-án a város díszpolgárrá
avatta Einsteint és Weizmannt. 1921. április 12-én Manhattanben, a 69. ezred szertárában 8000 ember
előtt az est legrövidebb szónoklatát Einstein tartotta: „Vezetőtök, Dr. Weizmann szólt hozzátok az
imént, s ő mindannyiunk számára örömteli módon beszélt. Kövessétek őt, és sorsotok jobbra fordul.
Ez minden, amit mondhatok.” Tomboló taps fogadta az el sem mondott beszédet. Einstein szinte
felfoghatatlan hatással volt a tömegekre. A New York Times tulajdonosa, Adolph Ochs felfedte, hogy
ő maga „pszichopatologikus esetnek” tartotta a tömegek Einstein iránti érdeklődését.

A Hardling amerikai elnökkel való találkozás, mely április 25-én jött létre a Fehér Házban, Elsa
szerint — mint hazautazásukat követően a Berliner Tageblattnak elmesélte - pantomimba fordult.
Einstein alig beszélt angolul, Hardling semmilyen más nyelven nem beszélt az angolon kívül. így
mindketten beérték annyival, hogy hosszasan egymás kezét rázogatták, míg végre a fotósok is
megelégelték a kattintgatást. Május 13-án a Chicago Daily Tribüné így tudósított: „Einstein itt van,
nem relatív módon, hanem hús-vér valójában. Azt mondja, öt napra van szüksége, hogy kidolgozza
elméletét.” Ennyi szakmaisággal be is érte a riporter, az interjú további részében egyéb dolgokkal
foglalkozott. Einstein és Elsa közös fotója alatt aláírás gyanánt, kérdés formájában ez állt: „A világ
legokosabb embere?”

Bostonban a várakozó riporterek egyike egy kérdőívet tolt elé, melyet az ottaniak hosszú ideje
vitattak. Thomas Edison feltaláló és vállalkozó mindenkit, aki a cégénél megpályázott egy állást,
ezzel az összesen 150 kérdésből álló kérdőívvel tesztelt. A kérdőíven olyan kérdések szerepeltek,
mint: „Ki találta fel a logaritmust?” vagy „Mik azok a leukociták?” vagy „Mekkora a Föld és a Nap
távolsága?” Most Einsteinnek kellett megmutatnia, milyen okos is valójában! „Mekkora a
hangsebesség?” - fordította le a kérdést németre az egyik riporter. „Ezt nem tudom fejből - szólt
Einstein riposztja. - Nem tartok fejben olyan információkat, amelyek a könyvekben készen
megtalálhatók.” Pontozásos győzelem Edison ellenében, akit egyébként nagyra értékelt.

A hónap vége felé a Cleveland Press a körülrajongott vendéget, akinek fogadása a 3000 várakozó
ember miatt szinte csendháborítás számba ment, „tipikus professzorként” jellemezte, „ősz,
meglehetősen hosszúra nyírt hajat visel.” Szándékosan vagy sem - Einsteinre tökéletesen ráillett a
tudomány avantgárd művészének kliséje.

Amikor princetoni látogatásakor hirtelen szárnyra kapott a hír, hogy állítólag megcáfolták a
fénysebesség állandóságát, s ezzel a relativitáselmélet helyessége is megkérdőjelezhető, Einstein
később legendává vált kijelentéssel reagált: „Rafinált a Jóisten, de nem gonosz!” Ezt a mondását kőbe
vésték - a matematikai osztály klubjának kandallópárkányán a mai napig látható.

Einstein első, Egyesült Államokban tett utazásának volt egy bosszantó utózöngéje. Még ekkor sem
volt elegendő tapasztalata a sajtóról. 1921. július 4-én interjút adott a Niveuwe Rotterdamsche
Courant riporternőjének, s a riport felzúdulást keltett Amerikában. Július 8-án a New York Times
szalagcímben hozta le Einstein kijelentéseit: „Einstein szerint itt a nők uralkodnak. A tudós azt állítja,
hogy az amerikai férfiak a másik nem ölebei. Az emberek végtelenül unalmasak.”

Özönlöttek a dühös olvasói levelek, és az újság egy vezércikkben utánajárt Einstein viselkedésének:
„Tirádáit az amerikaiak többsége a józan ítélőképesség hiányának tudja be, ami - úgy tűnik - az ilyen
típusú embereknek sajátossága, különösen olyan valaki esetében, aki jóllehet vér szerint nem német -
ez tévedés kizárólagosan a német nevelés produktuma - ez többé-kevésbé igaz. - Einstein
professzornak nem lett volna szabad ilyen pimaszui kigúnyolnia udvarias vendéglátóit.”

Einstein sajnálkozott, a holland cikk tartalmával kapcsolatban „megdöbbenést” mutatott, és hálájáról

biztosította az amerikaiakat. De később sem ment minden simán. Mikor nézeteinek kettősségét
leplezni szerette volna, képtelen volt a máskülönben rá oly jellemző brutálisan őszinte
megfogalmazásra. És akkor még nem is ismerte az amerikai udvariasság kétarcú mivoltát, melyet az
idegenek gyakran a barátsággal kevernek össze. Már ismerkedett az országgal és népével, de még nem
ismerte meg. Az akkori idők Amerikája nem volt sem nyíltan nacionalista, sem támadóan hazafias.
Védekező viszont igen. Ha valaki kikezdte őket, akkor az amerikaiak összetartottak. Ez ma is igaz.
Másfelől Amerika nagylelkű, gyakran szinte gya^ nútlan, képes a megbocsátásra - ez egyik
legnemesebb sajátossága. Amikor tíz év múltán Einstein beutazta Kaliforniát, visszatérésére már
semmi nem vetett árnyékot.

Ez volt a második látogatása. Ekkor még csak flörtölt Amerikával. A vezérszurkolók ünnepelték. Két
újabb vizit következett ezután. Aztán 1933-ban a száműzetés. A flörtből minden romantikától mentes
kapcsolat szövődött, amely 1940-ben, az állampolgárság megszerzésével érdekházasságba torkollott.
Szerelemről mindeközben soha nem volt szó. „Soha nem volt boldog az Egyesült Államokban” -
emlékezett vissza később Izrael washingtoni nagykövete, Abba Eban.

Németország kitaszította, Európa elveszett, életének utolsó harmadára Einstein hontalanná vált. Élete
végéig reménytelen honvágyat érzett az európai kontinens és annak kultúrája után. A Németország
iránti titkos féltékenység olykor azonban nyílt, engesztelhetetlen gyűlöletbe csapott át. Csak ebből a
perspektívából érthetjük meg Einstein egyesült államokbeli életét, politikai tevékenységét, kiállását a
menekültek mellett, a pacifizmus eszméjének (átmeneti) cserbenhagyását, a katonai kutatásokban való
részvételét, szerepét az atombomba előállításában, Izraellel kapcsolatos megalkuvását. Szomorú
bátorsággal harcolt a szívében valamiképp továbbra is ott lakozó német démon ellen.

1930 szilveszterén a „Wacht am Rheint” játszották neki az orgonák - nem kedvelt hazai muzsika a
„Paradicsomban”, ahogyan ő Kaliforniát többször is nevezte. Az éden pálmákkal, parkokkal és
palotákkal díszített utánzata, egy olyan jövőműhelynek a kulisszája, ahol a felszínt megkísérlik a
tartalom fölé emelni. Színlelés az értelem pótlására - széles mosoly széles limuzinokban, széles
körutakon. „Két lakosra jut egy autó - jegyezte meg a vendég. - Gyalogost csak nagy ritkán látni.”

Az otthoni barátok a „Tönende Wochenschauban” látják és hallják Einsteint. A „virágokkal és

gyönyörű sellőkkel díszített autó” láttán Heidi Bora ezt írta: „Ostobaság kívülállóként ítélkezni ilyen
dolgokban, mégis az az érzésem, hogy csak a Jóisten tudja, mit cselekszik!” A szupermarketben tett
első látogatásáról Einstein így áradozott: „A boltok csodálatosan vannak berendezve. Mindenki maga
veszi el, amire szüksége van, s azután kifizeti a kosarába felhalmozott dolgokat. A csomagolás
zseniális, különösen a tojáskarton. Az utcán mindenki megismer és rám mosolyog.”

Filmszerepeket kínáltak neki, és Elsa asszonynak minden diplomáciai érzékét latba kellett vetnie,
hogy elhárítsa az ajánlatokat. Egy milliomos nő 10 000 dollárt adományozott a pasadenai California
Institute of Technologynak (ez a „Caltech”, ahol az Einstein Papers Project is helyet kapott) csupán
azért, hogy meglátogathassa Einsteint. Einstein visszautasította. Kérték, hogy elhasznált cipőjét ajánlja
fel egy kiállításnak, ahol filmcsillagok és elnökjelöltek használt lábbelijei láthatók. Alaszkai lazacot
tettek asztalára, trópusi gyümölcsöt kosárszámra, díjnyertes sonkát. „Az élelmiszert többnyire
különféle rasszhoz tartozó emberek hozzák a házba, akiknek egyetlen közös vonása az amerikai
mosoly” - így foglalta össze Einstein a benyomásait.

Vendéglátóinak nemcsak örömet szerzett a konzervatív Kaliforniában. Upton Sinclairnek - akihez attól
fogva baráti szálak fűzték - interjút adott egy szocialista hetilap számára. És a Caltech hallgatóit így
biztatta: „Minden technikai törekvés homlokterében az ember és annak sorsa kell, hogy álljon, a
munka szervezeteinek és a javak elosztásának nagy és megoldatlan kérdései, azért, hogy a szellem
termékei az emberi nemre áldást és ne átkot hozzanak. Ne feledkezzetek meg erről, amikor rajzaitok
és egyenleteitek fölött tűnődtök.” Ezek a szavak biztosan nem tették boldoggá a támogatói körnek azt a
200 gazdag tagját, akikkel a kutatóhely klubjában együtt vacsorázott.

Pasadenában Einstein találkozott a legendás Albert Michelsonnal is, aki Edward Morley-vel együtt
1887-ben bebizonyította a fénysebesség állandóságát, és ezzel az éterelméletnek is véget vetett.
Munkájuk nélkül a relativitáselmélet csupán spekuláció maradt volna - biztosította Einstein az immár
89 éves tudóst. Ám ez alkalommal is átsiklott afölött, hogy 1905-ös cikkében nem tett említést a
korszakos jelentőségű interferométer-kísérletről.

A közeli Mount Wilson Csillagvizsgálóban felkereste Edwin Hubble-t, aki egy évvel korábban
fedezte fel a távoli galaxisok fényének vöröseltolódását, s ezzel a világegyetem tágulását. Einsteinre
olyan nagy har tást gyakoroltak Hubble eredményei, hogy eztán már feleslegesnek tartotta saját
kozmológiai állandóját -azt a bizonyos lambdát, ami aztán a 20. század végén győzelmesen újra
visszatért a kozmológiába. A forgatócsoportok újra és újra elkísérték kirándulásaira -Einstein a világ
legnagyobb teleszkópjánál, Einstein a sivatagban, Einstein Palm Springsben, Einstein szép nők
társaságában piknikezve.

Végül aztán irány Hollywood - „látogatás a filmesek cárjánál, Laemmlenél, egy púpos és dörzsölt
zsidónál és beteges családjánál, aki bábuként mozgatja a filmcsillagokat, és a varázslatok
nagymestere”. Lar emm megmutatta Einsteinnek legújabb szalagját, melyet Erich Maria Remarque
Nyugaton a helyzet változatlan című regénye alapján forgatott, és amely szépítés nélkül mutatta be az
I. világháború borzalmait. „Jó darab, a nácik boldogan tiltanák be Németországban”

- írta naplójába Einstein.

Találkozni szeretett volna a némafilmszínészek Hollywood által adoptált angol királyával is. Belső
rokonságukhoz társult Einsteinnek Chaplin figuráival való hasonlósága. Einsteinben testet öltött az,
amit Chaplin eljátszott. Köreiből senki sem férkőzött ennyire közel az általa teremtett csavargó
képéhez, hát még egy természettudós. A filmbeli csavargó átköltözött a való életbe, de herceg
módjára tágas terekben élt, és hegedűjéből Mozart-szonátákat csalogatott elő. Amikor később Chaplin
viszontlátogatást tett Einsteinék-nél, a Haberland utcai tágas lakást szűknek és szerénynek nevezte.

Charlie meghívta Albertet a Nagyvárosi fények premierjére. Einstein, mint Chaplin is, szmokingban
jelent meg. Az ünnepi öltözék káprázatosán jól állt neki. Elsa ellenben bő estélyi ruhájában és
elmaradhatatlan lornyonjával a kezében úgy festett, mint egy kiöltözött falusi liba. Az előadást
követően a közönség állva ünnepelte a két hőst, a film és a fizika hősét. Az elmélet embere
megkérdezte a gyakorlat emberét: ugyan mit jelentsen ez a tetszésnyilvánítás? „Semmit -mondta
Chaplin. -- És mivel magyarázzam ezt a nagy tiszteletet? - Nekem azért tapsolnak az emberek, mert
mindannyian értenek engem, Önnek pedig azért, mert senki sem érti.”

Chaplin etikettfelfogásáról is elárul valamit Einstein naplója. A történetet még ugyanebben az évben,
angliai tartózkodásakor vetette papírra: ,Átöltözéskor a tiszta inget nem gombolta be rendesen, így
szőrös melle minden második mozdulatnál elővillant.

Átkutattam az agglegény hálószobáját, találtam tűt és cérnát, szépen összevarrtam az inget, épp
annyira, hogy én magam még bele tudtam bújni, de ezzel diszkréten korlátoztam mozgásszabadságát-
A vacsoránál nem találtam a fagylalthoz való kanalat (igazi angol menü volt idegen nyelvű
konvencionális társalgással kiegészítve); komoly képpel kanalaztam hát a fagylaltot a sónak szánt
kanálkával, mígnem a felszolgáló megmutatta nekem a tányérom alá dugott kiskanalat.” A
mindennapok komédiája. Kár, hogy Einstein ma már nem írhat naplót.

Einstein hagyta, hogy kézről kézre adják. Még akkor is, ha közben úgy bámultak rá, „mint orangutánra
az állatkertben” - benne volt a játékban. Útban hazafelé a házaspár vonattal átszelte a kontinenst,
közben megáll a Grand Canyonnál. Az egyik hopi törzs főnöke „The Great Relative’-nak nevezte
Einsteint - szójáték, mely a rokon és a relativitás felfedezője fogalmakat egyesíti. Einstein hálája
jeléül tolldíszben tetszelgett. Egy kis konc a kiéhezett fotóriportereknek. Szó nem volt semmiféle
kényszerről.

Chicagóban Frank Lloyd építész oldalán egy platóskocsiról nagy tömeg pacifista előtt mondott
beszédet, és felszólította őket a hadiszolgálat megtagadására. New Yorkban még egy jótékonysági
vacsorán vett részt, amelyet a cionisták javára rendeztek. 16 órára Manhattan megint Einstein-
mámorban úszott. A német konzul állítólag a tömeghisztéria egy új fajtájáról beszélt. A Riverside
Churchben a világtörténelem kőbe faragott nagyságai között Einstein volt az egyedüli élő nagyság.
Amikor végre Elsával a „Deutsch-land” gőzös fedélzetére lépett, mely Európába vitte,
megkönnyebbülten lélegzett fel - vége volt a megerőltető túrának. Ekkor fogalmazódott meg benne az
első halk kritika, mely ettől fogva az Egyesült Államokhoz való viszonyában mindig megcsendült és a
későbbi alaphangot megadta.

,Annak minden fájdalmával és bajával együtt az ember csügg a vén Európán, és szívesen tér oda
vissza"

- vallotta meg Elisabeth belga királynőnek. „Európának egy amerikai látogatást követően lehet csak
öfülni

- írta Bessónak. - Előítéletektől ugyan inkább mentesek ott az emberek, viszont többnyire üresek és
érdektelenek, inkább, mint nálunk.” „Lapos, jellegtelen társadalom, téged hamarosan borzongással
töltene el”

- ecsetelte látogatásának tapasztalatait Ehrenfestnek.

Választott hazájáról nyilatkozik itt valaki? Vagy csupán azt a kétségbeesett előérzetet tükrözik ezek a
sorok, hogy a német viszonyok következtében hamarosan megszűnik minden választási lehetősége?
Utólag visszatekintve valószínűnek látszik, hogy Einstein jóval Németország kényszerű elhagyása
előtt belül már jócskán eltávolodott hazájától. Második kaliforniai látogatásakor, 1932-ben
találkozott valakivel, aki nem csekély mértékben befolyásolta életének további alakulását.

Abraham Flexner évekig a Rockefeller Alapítvány titkára volt. Úgy gondolta, az lenne
kutatásszervezői tevékenységének a csúcsa, ha létrehozna egy szellemi műhelyt. Tervéről még csak
győzködnie sem kellett Einsteint. Ha nem hozhatunk létre egy képzett köztársaságot, hozzuk hát létre a
tudósok köztársaságát

- a gondolkodók boldog szigetét. A határok felett átívelő tudomány gondolata kétségtelenül már
régóta a szeme előtt lebegett. Egy intézet Berlinben világhírű tudósokkal, akik Einstein privilegizált
státuszát élvezik: kötelezettségektől mentesen, csupán a kutatásnak élve.

Az ember sorsát néha magasabb hatalmak írják. Flexner álma megvalósult, sőt néhány hónap alatt a
tudományos kutatás világméretű központjává vált, éppen abban a végzetes időszakban, amikor a
barnainge-sek hatalomra jutottak Németországban. Az Institut fór Advanced Study 1933-ban kezdte
meg működését Princetonban. És Albert Einstein lett annak legfőbb jelképe. Évi 10 000 dolláros
javadalmazást kapott, továbbá útiköltség-térítést önmaga és felesége számára. Eredetileg úgy
tervezte, hogy felerészben Amerikában, felerészben Európában fog tartózkodni.

Az előre nem tervezett száműzetést megelőzte egy kis affér, mely ízelítőt ad Einstein és Amerika
viszonyár ról akkoriban és az elkövetkezendő két évtizedben. Korai látogatásai alkalmával tapasztalt
pacifista és szocialista megnyilvánulásai miatt a konzervatív erők nem feltétlenül rajongtak érte. A
National Patriotic Coun-cil nyilvánosan német bolseviknak nevezte, a konzervatív feminista Woman
Patriotic Corporation egyenesen odáig ment, hogy beutazásának megtagadását követelte. 16 oldalas
leiratban hívták fel a figyelmet Einstein kommunista üzelmeirc - szerintük „számos esetben Einstein
és Sztálin ugyanazokkal az anarchistakommunista csoportokkal állt kapcsolatban” -, és azt állították,
hogy a relativitáselmélet aláássa az állam, az egyház és a tudomány tekintélyét.

Einsteint behívatták a berlini amerikai konzulátusra, hogy foglaljon állást az ügyben. Amikor feltették
neki a szokásos (és a későbbi, hidegháborús időszakban mindvégig alkalmazott) rutinkérdést, hogy
„melyik párt tagja vagy szimpatizánsa? Például kommunista vagy anarchista-e?” - Einsteinnek
elfogyott a türelme. Mint azt Elsa az Associated Press berlini tudósítójának azon melegében
kikotyogta, férje így üvöltött rá a konzulátus alkalmazottjára: „Mi ez itt, tán az inkvizíció? Vagy a
felbosszantásomra tett kísérlet? Nem áll szándékomban ostoba kérdésekre válaszolni.”

Első ízben pillantott bele Einstein Amerika már sik arcába, amelyből paranoia, intolerancia és
adminisztratív nehézségek néztek vissza rá. És Amerika is megismerhetett egy másik Einsteint, nem a
kedves professzort, hanem a kíméletlent, számítót és kellemetlenkedőt. „Nem fogok imádkozni azért,
hogy Amerikába mehessek - olvasta az ügyintéző fejére. - Az Ön honfitársai hívtak meg engem; igen,
ők adták be a kérelmet. Ha gyanúsítottként kell az Ön országába utaznom, akkor egyáltalán nem
akarok oda menni. Ha nem akarja megadni nekem a beutazási engedélyt, kérem, mondja ezt meg.
Akkor tudni fogom, hogy hol a helyem.” Sem ő, sem a tisztviselő nem lehetett tisztában az ügy
pikantériájával, tudniillik, hogy ez alkalommal Einstein végleges lakóhelyváltásáról vitatkoztak.
Fogta a kabátját és kalapját, és végül még visszakérdezett: „Saját örömére teszi ezt velem, vagy
felsőbb utasításra?” -ezzel Elsa kíséretében elhagyta a konzulátust anélkül, hogy a választ megvárta
volna.

Otthonról újra telefonált, kijelentette, hogy az utazásról lemond, amennyiben 24 órán belül nem kapja
meg a vízumot. Elsa még ennél is tovább ment. Az Associated Press tudósítójának azt mondta, hogy ő
már hat bőröndöt összecsomagolt, s ha másnap nem küldi el Brémába, már késő lesz: „Ez amerikai
utazásunk végét jelentené.” A New York Times munkatársaival pedig tudatta férje reakcióját: „Hát
nem lenne komikus, ha nem engednének be? Az egész világ Amerikán röhögne.”

Mindennek betetőzéseként Einstein még egy dörgedelmet is megfogalmazott a szervezett nők

ellenében, ami december 4-én jelent meg a New York Timesban: „Még soha nem tapasztaltam a
szebbik nem részéről ennyire energikus elutasítást mindenféle közeledéssel szemben; s ha ez mégis
megtörtént volna, hát biztosan nem ilyen sok nő részéről egyidejűleg. De tán nincs igazuk ezeknek az
éber polgároknak? Mert kit vagy mit is engednének egy olyan ember közelébe, aki ugyanazzal az
étvággyal és tetszéssel hétpróbás kapitalistákat zabái fel, akár csak a Minotaurusz a finom görög
szüzeket, és tetejébe még olyan közönséges is, hogy minden háborút visszautasít, kivéve a saját
nejével való elkerülhetetlen küzdelmeket? Hallgassatok hát okos és hazafias asszonykáitokra, s
közben gondoljatok arra, hogy a hatalmas Róma szenátusát egykor hűséges libák szárnycsapkodása
védte meg az ellenségtől.”

A nyomás és a fenyegetés meghozta az eredményt, Einsteinék időben és akadálytalanul megkapták

vízumukat. A szebbik nemről alkotott sajátos szakvélemény azonban nem oda került, ahova való volt:
a történelem papírkosarába. Különös karrier állt előtte, Einstein aktájának első darabjává vált a
Federal Bureau of Investigationnél, röviden az FBI-nál.

1933 februárjában, Kaliforniában készült a kerékpározó Einsteint ábrázoló híres fénykép. Mai
szemmel szinte jelképnek tűnik a fotó, jól jellemzi a Németországból távozni kényszerült tudós
helyzetét. ,Az ember is olyan, mint a bicikli - írta 1930-ban Eduardnak csak lendületben tartja meg az
egyensúlyát.” Amikor utolsó európai tartózkodásukat követően Elsa és Albert Einstein 1933 őszén
Helene Dukas titkárnő és Walther Meyer asszisztens - akit „a számolónak” neveztek - társaságában
megérkeztek Prince-tonba, az új lakosok megint a média érdeklődésének középpontjába kerültek.
Einstein vaníliafagylaltot eszik, élvezettel fal fel egy szelet csokoládétortát, fésűt vásárol magának (ez
volt az első dolga Princetonban) - a legbanálisabb történetek is az újságok címlapjára kerültek. A
fésűs történetet világszerte lehozták a lapok: „Olyanok az emberek, akár a tenger - írta Einstein 1933
végén Eduardnak néha simák és barátságosak, máskor viharosak és álnokak — lényegében azonban
nem egyebek víznél.”

Ám nemcsak a sajtó eredt a nyomába. Baloldali üzelmek halvány gyanúja miatt gyakorlatilag egyesült
államokbeli életének első napjától fogva megfigyelés alatt állt. Miután 1933 márciusában nyilvánosan
bejelentette, hogy nem kíván visszatérni Németországba, még ezt is hozzátette: „Mindaddig, amíg erre
lehetőségem nyílik, olyan országban fogok élni, ahol érvényesül a politikai szabadság, a tolerancia és
valamennyi polgár törvény előtti egyenlősége.” Annyira toleránsnak, egyenjogúnak és szabadnak új
hazája sem bizonyult, mint megálmodta. A lehallgatás, a rasszizmus és az antiszemitizmus burkolt és
nyílt formában egyaránt hozzátartoztak a korabeli társadalmi valósághoz.

Már 1932-ben megjelentetett egy cikket a színes bőrűeket támogató Nemzeti Egyesület The Crisis
című lapjában. Azt tette szóvá, hogy „a kisebbségeket -különösen azokat, amelyek egyedei testi
sajátosságaik alapján felismerhetők - a többség alsóbbrendű osztályként kezeli. A kisebbségek
szellemi felszabadítása csak szoros összetartás és felvilágosító jellegű nevelés eredményeként
valósulhat meg. Az amerikai négereknek ebbe az irányba mutató törekvései minden elismerést és
támogatást megérdemelnek.” Nem véletlen a hasonlóság a zsidó öntudat kialakítása érdekében a
húszas évek elején folytatott tevékenységével.

Ami 1932-ben még tőle idegen dolgokba való beavatkozásként volt értelmezhető, a rákövetkező
évben már a szomszédokkal való viszony megromlásához vezetett. Einstein számára Princeton nem
csupán „a Föld egy csodálatos szöglete volt, ahol, mint a mesékben, gólyalábon járó félistenek élik
fura ceremóniákkal tarkított életüket”. Olyan városban élt, amelyben a lakosság 20 százaléka fekete
volt, akik a fehér többségtől elkülönítetten, nyomorban éltek, a moziban csak a számukra fönntartott
helyre ülhettek, gyerekeiket a számukra kijelölt alapiskolába kellett küldeniük. A Princetoni Egyetem
nem vett fel néger hallgatókat -zsidót is csak keveset, számukat kvóta korlátozta. A városka
tantestületében mindössze két zsidó professzor kapott helyet — Einstein és barátja, hagyatékának
későbbi őrzője, Ottó Náthán, akit azonban egy év után kirúgtak. Húgának, Majának azt írta Einstein,
hogy „a gazdasági antiszemitizmus még ebben a szabad országban is virágzik”.

Amikor a Nassau Inn Hotel nem adott szobát Marian Anderson neves fekete operaénekesnőnek,
Einstein meghívta őt saját házába. Összebarátkoztak, és attól fogva az énekesnő mindig a tudósnál
lakott, valahányszor Princetonban időzött. A fehér angolszász protestánsok nem nagyon örültek ennek
a fejleménynek. Einstein azonban soha nem engedte, hogy döntéseit efféle konzervatív meggondolások
befolyásolják. Rettenthe-tetlenül, csökönyösen és az íratlan szabályoknak fittyet hányva, az írásba
foglalt jogoknak megfelelően élt szabadságával.

Abraham Flexner már röviddel Einstein Prince-tonba érkezése után tapasztalta, hogy vendége milyen
érzékenyen reagál függetlenségének bármiféle csorbítására. Az új intézet büszke direktora annyira
komolyán vette a védencéért vállalt felelősséget, hogy felnyitotta annak postáját, sőt önkényesen
lemondta egyes meghívásait. Állítólag csupán a nyugalom biztosítása volt a célja, valójában azonban
tartott Einstein politikai félrelépéseitől. Amikor a pártfogolt kerülő úton megtudta, hogy Flexner a
nevében még az elnöki házaspár meghívását is visszautasította, felháborodott a beavatkozáson, mely
„egyetlen egyenes embernek sem tetszene”. Nyíltan felmondással fenyegette meg az igazgatót, és
tárgyalásokat javasolt „az intézethez való viszonyának méltó megoldására”.

Flexnernek engednie kellett. Elsa és Albert 1934 januárjában, a Fehér Házban együtt vacsorázott
Franklin és Eleanore Roosevelttel, sőt még az éjszakát is ott töltötték. Einstein erős szimpátiával
kezelte a demokrata elnök szociális és gazdasági reformjait. Az intézet igazgatójához fűződő
viszonyában támadt repedést azonban többé már nem lehetett betapasztani.

Flexner végiggondolhatta volna, hogy valóban szívességet tesz-e, ha a neves professzorral így bánik.
Maurice Solovine szerint „Einstein ekkor már úgy festett, mint egy régi, pecséttel ellátott múzeumi
tárgy, nagy értékű ritkaság”. Kollégáitól, például Kurt Gödéitől és Neumann Jánostól eltérően az
intézet hírnevéhez inkább már csak a nevét adta.

„A ravasz Princeton megint a tudás melegágyával hozakodik elő - rágódott 1935-ben húgához,
Majához írt levelében. - Csupán az a vigaszom maradt, hogy a fő dolog, amit létrehoztam, magától
értetődő módon tudományunk részévé fog válni.” Majd egy évvel később: „Lehet ez másként egy
megszállott esetében? Akárcsak ifjúkoromban, csak ülök itt szüntelen, töprengek és számolok,
remélve, hogy mély titkokra lelek.” Ekkor még pontosan 20 éve volt hátra.

Einstein mindennapjai szinte meghatóan nyugodt menetrend szerint teltek. A habfürdő és a kiadós
reggeli után - mely legalább két tükörtojásból állt - minden reggel munkába indult. Mercel Street-i
házától 20-30 percre volt az intézet, ennek ellenére mindig gyalog tette meg az utat. A Fuld Hallban
kapott egy sarki irodát (amit máig változatlan formában őriznek). Vagy egyenleteibe mélyedt,
számtalan lapot teleírva képletekkel, vagy asszisztenseivel (Walther Mayert Leopold Infeld követte,
és még vagy fél tucat munkatársa volt) a falitábla előtt dolgozott. Haját ujja köré csavarta, dörzsölte a
bajuszát, közben pedig a világképletben, vagyis az egyesített térelméletben való előrelépés útját-
módját fejtegette. Még ha nem is jutott olyan eredményre, amit az utókor említésre érdemesnek tart -
jelenlétével mégis mindenkinél nagyobb mértékben formálta a tudományt.

Infeld szerint „a vele való munka nem volt könnyű”, mivel munkatársait „arra kényszerítette, hogy
azok folyamatosan felfokozott aktivitásban éljenek. Mindenekelőtt a tudomány túladagolása kezdett
fárasztani engem.” - Említett egy esetet Tullio Levi-Civita matematikussal, aki alig tudta elharapni
nevetését, ahogy „Einstein félpercenként újra és újra felhúzta zoknijának a szárát.” - Emlékezett,
hogyan beszélt a két tudós egymás közt „valami olyan nyelven, amit csak ők tartottak angolnak”.

Einstein soha nem tanulta meg igazán az őt befogadó országnak a nyelvét - ami csak fokozta magára-
hagyatottságát és idegenségérzetét. Munkatársnak kizárólag német nyelven beszélő asszisztenseket
alkalmar zott, akiknek szakadatlanul Goethe Faustjából idézett. „Einstein angoltudása nagyon
egyszerű volt, nagyjából 300 szóra korlátozódott, s azokat felettébb sajátos módon ejtette ki” -
emlékezett vissza Infeld. Későbbi utóda, Banesh HofFmann mesélte, hogy Einstein képtelen volt
kimondani az angol „th”-t, s a német mondatszerkezetet véve alapúi felettébb fura mondatokat hozott
össze, például: „I will a little tink.” Aki sváb beütésű angolját hangszalagon meghallgatja, könnyen el
tudja képzelni, hogy Einstein ajkát elhagyhatta olyan mondat, amilyet egyik princetoni diákja
hagyományozott ránk: „Oh, he is a very good formula.” Amikor a televízióban angolul tartott
szónoklatot a hidrogén-bomba ellen, olyan zagyván beszélt, hogy a nézők számára feliratozni kellett
az adást.

1940 táján is keringett róla egy anekdota, ami a többihez hasonlóan írásos formában nem maradt fenn,
de találóan jellemzi a hallgatókkal való bánásmódját. Einstein egy zárthelyin felügyelt. Jelentkezett az
egyik vizsgázó és így szólt: „Professzor úr, hisz ezek ugyanazok a kérdések, mint az előző évben.”
„Igen - felelte Einstein , de mások a válaszok.”

Délben rendszerint hazatért, ahol Helene Dukas hazai ételekkel várta őt. A hagyományos ízeket nem
utolsósorban a barátok által Európából rendszeresen áthozott leveskockák, illetve zacskós levesek
biztosították. A berendezés is a régi berlini lakásból származott. A hazafelé vezető utat gyakran
munkatársai vagy kollégája, Kurt Gödéi kíséretében tette meg, akivel Istenről és a világról
beszélgetett.

Princeton és a sajtó időközben hozzászokott Einstein jelenlétéhez, és már nem háborgatták. Azért
továbbra is „éhes, bámuló tekintetek meredtek rá” - írta Infeld. Ő azonban megtanulta, hogyan nézzen
keresztül a kíváncsiskodókon. Ha mégis megállt mellette egy autó, s utasa engedélyt kért egy fotó
elkészítésére, Einstein készségesen pózba vágta magát, s aztán rögtön el is felejtette a közjátékot.
Meglehet, ráérzett a legpraktikusabb viselkedésre. Nem volt elutasító, a kíváncsiskodókat az élet
részének tekintette, akárcsak a legyeket. Végül is nem volt közömbös számára, milyen képet alkotnak
róla. Amikor fotósok közeledtek felé, kezével fölborzolta a haját, s a kameráknak már a tipikus
Einstein-ábrázatát mutatta.

Ebéd után felvonult emeleti dolgozószobájába, Princetonban ez a szoba vette át a berlini manzárd és a
caputhi menedékhely szerepét. A kérésére utólag beépített hatalmas ablakból figyelte az évszakok
váltakozását a kertben. Az ebéd utáni sziesztát követően Helene Dukasszal a levelezést intézte -
naponta nagy halom levelet kapott. Emiatt így sóhajtozott:

Jön zsákszámra a sok levél,

Kín és halom egekig ér.

Mért nem gondol arra senki,

Egy címzettnek ír mindenki?

A levelek közt sok volt a rajongói levél, melyek valahogy így kezdődtek: „a szeretett Albert Einstein
professzornak, Isten követének és az emberiség szolgálójának”, vagy „a legzavarosabb fejű Albert
Einsteinnek”. E leveleket a jeruzsálemi Einstein-archívumban, külön mappában, a „komikus
mappában” őrzik. íme néhány részlet: „Megtiszteltetés lenne számomra, ha megmoshatnám a lábaidat.
- Legbelső énem titkos hangja azt súgja, hogy Önnek kell szentelnem életemet. — Testvérem, aki 16
éves, nem akarja levágatni a haját. Csodálja és tiszteli önt, miközben állítja, ő lesz az új Einstein. -
Négyszemközt kell beszélnem Önnel. Jézus Krisztus követője vagyok. Kérem, siessen. - Ha egy nap,
egy hét vagy bármilyen más időegység eltelik, hová lesz? - Kérem, mondja meg, kell-e fizikát tanulni
az élet meghosszabbítása érdekében?”

Délután visszatért a munkájához, rendszerint az asszisztensek társaságában. Vajon valóban hitte-e

még, hogy rátalál a régóta vágyott képletre? A kérdés másodrendű. Az út, a kutatás a lényeg, a cél
csupán csak egy cél. Egyszer állítólag azt mondta, hogy szeret utazni, de gyűlöl megérkezni. „Nem
szeretnék úgy élni, hogy már nem tudok dolgozni” - írta Bessónak 1938 októberében. Régi barátjának,
Maurice Solovine-nak ugyanebben az évben megvallotta: „Gondolkozni még tudok, de a
munkaképességem csökken. És akkor: halottnak lenni sem rossz dolog.” Ekkor még 17 éve volt hátra.

Miközben hatása már rég kiterjedt az egész világra, hatásköre egyre kisebbedett. Olykor-olykor
kirándult egyet, többnyire New York közelébe. Sokkal messzebbre nem merészkedett. Nyáron
megszökött a nyomasztó Princetonból, néhány hetes szabadságát lehetőleg víz mellett, gyakran Long
Islanden töltötte. A daliás kétárbocos jacht, a Tümmler utóda a Tinnef névre hallgatott. Kis vitorlás
volt, híján minden komfortnak. Még ülőpárnát is a kísérőjétől kellett koldulnia. A mentőmellény
használatát azonban továbbra is visszautasította az úszni nem tudó professzor.

Máskülönben az egykori csavargó alig mozdult ki a kisvárosból. A 20 évet összességében tekintve

úgy tűnik, hogy ott is mozgalmas életet élt. Kora nagyjainak meg-, illetve viszontlátogatása Niels
Bohrtól Wilhelm Reichen, Nehrun és Ben-Gurionon keresztül Thomas Mannig, aki egy ideig csupán
néhány utcányira lakott tőle, töltötte ki az idejét. Koncertek, előadások, jubileumok, sőt a társasági
élet révén újra a sajtó látókörébe került. Két évtizednyi előnyugdíjas állapot, amin aztán a
nyugdíjazás sem sokat változtatott. Ráadásul egy hölgykoszorúval élt szimbiózisban, mely éppoly
minden részletre kiterjedő módon gondoskodott hétköznapi igényeiről, ahogy ő a megfelelő
jövedelemről.

Helene Dukas, aki annyira elkötelezettje volt a hár ziúrnak, mint egy apáca Isten fiának, lányaként
gondoskodott róla, a főzéstől a levelezésig mindent elvégzett. Margot, a mostohalánya elvált férjétől,
Dimitrij Marianovtól. Akárcsak Dukas, érett éveinek javát, sőt Einstein halála után öregkorát is a
Mercer Streeten töltötte el. Ő hozta a házba a macskákat, akiket Einstein módfelett kedvelt. Amikor
számuk már harminc fölé emelkedett, a háziúr szelíden megálljt parancsolt. Egy alkalommal, amikor
folyamatosan zuhogott az eső és a macskák már erősen panaszkodtak, Einstein állítólag így szólt:
„Tudom, mi bajotok van. De nem tudom, hogy állíthatnám el az esőt.”

Elsa asszonynak csupán két év adatott meg a száműzetésben. 1934-ben, Párizsban meghalt a lánya,
Ilse. Emiatt elveszítette életkedvét, életerejét, s végül 1936-ban az életét is. Einsteinnél az örömöt és
a szenvedést néha csupán egy pontosvessző választotta el egymástól. Ezt írta Max Bornnak:
„Feleségem sajnos súlyos beteg; magam részéről nagyon boldognak érzem itt magam, leírhatatlanul
élvezem, hogy valóban nyugodt körülmények között élhetek.”

Einstein még inkább visszavonult védelmet nyújtó barlangjába, a munkába. ,kitűnően berendezkedtem
itt - írta Bornnak akárcsak a medve a barlangjár bán, és tulajdonképpen otthonosabban érzem magam,
mint, változatos életem során bármikor. Medveszerűségem az emberekhez inkább kötődő élettársam
halála után csak fokozódott.” Az otthon számára csupán a nyugalmat jelentette.

Amíg Elsát le nem verte lábáról a betegség, tőrbe esett férje bosszúságára továbbra is igyekezett
vacsorák, fogadások révén kivenni részét a társadalmi életből. Bár az asszony valóban egyre
gyengült, Einstein minden meghívást azzal mondott le, hogy ő maga beteg.

1939-től Elsa helyét Maja vette át a háztartás vezetésében. Ugyancsak hosszas betegség után ő 1951-
ben halt meg. A halál újabb és újabb, Európába átívelő hidakat sodort el. Ehrcnfest 1933, Grossmann
1936, Mileva 1948. „A Paul Langevin halála fölött érzett fájdalom azért oly égető, mert eluralkodott
bennem az érzés, hogy teljesen egyedül, magamra hagyatva állok a világban” - mondta Einstein 1946-
ban, a francia fizikus halálát követően. Amily kevéssé volt képes olykor az együttérzésre és együtt
szenvedésre, saját bőrén nagyon is megtapasztalta a fájdalmat és a szenvedést. Egyedüllétre való
törekvése is menekülés volt: „Mindennek, amit az emberi közegben fölvállalok

- mondta 1949-ben Carl Seelignek -, az a tendenciája, hogy majomkomédiává fajul.”

Bármennyire is örült „pompás izolációjának”, Einstein nem hunyhatott szemet afölött, ami azokban az
években körülötte, az Egyesült Államokban történt. Hallgatta a rádiót, olvasta a New York Timest -
legalább szórványosan. Az 1929 októberének „fekete csütörtökével” kezdődő gazdasági válság
súlyos károkat okozott Amerikának. A bruttó nemzeti össztermék, a magánbevételek és a
külkereskedelem 50 százalékkal esett vissza. Az építkezések szinte teljesen leálltak. New Yorkban az
utolsó felhőkarcoló, a Rockefeller Center 20 év alatt épült fel. 1933-ban nagyjából 15 millió
amerikai volt munka nélkül, a munkaképes korú lakosság egynegyede.

1933. március 4-én - szinte ugyanakkor, amikor Einstein bejelentette, hogy száműzetésbe vonul -
foglalta el hivatalát az Egyesült Államok 32. elnöke, a demokrata Franklin D. Roosevelt. Egy sor
társadalmi és gazdasági reformot vezetett be, amelyek „New Deal” néven hivatali idejének jelképévé
váltak. Az államilag megszelídített kapitalizmus lassan megfékezte a lecsúszást. Einstein azonban még
ebben a már kissé emberségesebb formájában is kritikus szemmel tekintett Amerikára, olyan ember
szemével, aki a szociális állam európai eszméjén nőtt fel. „Sebes és tekintet nélküli hajsza van itt -
írta 1937 májusában fiának, Eduard-nak -, igazi tánc az aranyborjú körül, vad és gyűlöletes tánc.”
Ugyanebben az évben Maja ezt írta: „Valójában itt semmi más nem számít, csak a pénz.”

Amikor 1937-ben Hans Albert bejelentette érkezését, az apa örült, hogy hamarosan a közelében
tudhatja fiát. „Csak félek, hogy nem vagy eléggé felnőtt ehhez a szélhámos bandához.” Bessónak is a
lelkére kötötte 1938-ban: „Mert itt is ténylegesen a pénz az úr, és a bolsevikoktól való félelem vagy
általánosságban a tulajdonosok félelme, hogy elvesztik privilégiumaikat.” Azt magyarázta barátjának,
hogy „a business-man a nemzeti szentség. Azt értem ez alatt, hogy egy újszerű harisnyakötő többet
nyom a latban, mint egy újszerű filozófiai elmélet.”

Mindez azonban nem sokat számított a Németországból jövő hírekhez képest, ahol a zsidók és
másként gondolkozók üldözése aggasztó méreteket öltött. Ekkor Einstein olyasvalamire vállalkozott,
ami tudományos és politikai munkássága mellett életének talán legnagyobb tette, ennek ellenére
gyakran átsiklanak felette. „Dukas kisasszonnyal közösen van egy kis bevándorlási irodám” - közölte
húgával, Majával 1938-ban.

E mögött több rejtőzött szerény üzleti tevékenységnél. O, akinek mentőangyala nem egyszer
odanyújtotta segítő kezét, most maga vált angyallá. Azon kevesek közé tartozott, akik a gyakorlatban
bizonyították be, hogy a humanizmus és az emberség egy tőről fakad. Senki nem számolta össze, hány
ember köszönhette neki az életét. De számuk százakra tehető.

Számtalan ajánlólevelet és szakvéleményt fogalmazott - szinte többet, mint amennyi egy-egy eset
pozitív elbírálásához kívánatos lett volna. „Mindenkinek Einsteintől volt ajánlólevele” - írta Infeld.
Emellett kisebb vagyont költött arra, hogy üldözött zsidó művészek cs tudósok Németországból való
kijutását és az Egyesült Államokba való beutazását lehetővé tegye. Különösen az utóbbi ütközött
komoly nehézségekbe a harmincas években, a restriktív amerikai bevándorlási politika miatt. A
felnőtteknek születési anyakönyvi kivonattal, hatósági erkölcsi bizonyítvánnyal és a leendő munkaadó
kötelezvényével kellett rendelkezniük (az utóbbit ki lehetett váltani anyagi garanciavállalással, amit
Einstein százaknak megtett). A náci rezsim üldözöttéi a szükséges papírokat a legritkább esetben
tudták magukkal hozni. Az amerikai külügyminisztérium ráadásul megtagadta a belépést azok számára,
akiknek a neve a Gestapo listáján szerepelt - és nem kevesen voltak ilyenek. Az Egyesült Államok
1941 végén bekövetkezett hadba lépéséig a hatóságok kölcsönösen és hatékonyan segítették egymás
munkáját az Atlanti-óceán két partján. Elég volt annyi, ha valakinél a Gestapo ,kommunista
szimpátiára” utalt, a beutazást máris megtagadták.

Itt következett Einstein és Amerika viszonyának legszomorúbb fejezete. A nagy demokratikus nemzet
vaskos dossziét hozott létre, melyben a tudós tényleges és állítólagos politikai tevékenységét
rögzítették. A háttérben J. Edgár Hoover állt, az FBI ultrakonzervar tív, köztudottan zsidóellenes
főnöke. Ő „titkos háborút vívott a világ legismertebb tudósa ellen” - ezzel a mottóval jelent meg Fred
Jerome amerikai újságíró The Einstein File című könyve. Einstein épp csak kikerült Hitler
poroszlóinak karmai közül, máris Hoover hivatala pikkelt rá.

Azóta, hogy az FBI nyilvánosságra hozta az Ein-stein-aktát, nyilvánvalóvá vált, hogy az egyszerű
bevándorlóból az örökös szimatolás és rágalmazás csinált „szélsőséges radikálist”. A több mint 1800
oldalas anyag a Stasi NDK-beli machinációira emlékeztet. Azt az embert, aki csakis a békéért harcolt
és a francia forradalom eszméit vallotta magáénak, akinek a legcsekélyebb tehetsége sem volt a
bomlasztáshoz és az állam veszélyeztetéséhez, az FBI dossziéja egy eljövendő kommunista hatalom
felforgató ügynökeként mutatta be.

Az indítékok egyike az volt, hogy Einsteint titokban kikémleljék: pártfogolja-e a Gestapo által
„kommunista szimpatizánsnak” minősített menekülteket. Ezek az emberek gyakran közvetlen
életveszélyben forogtak, ezért Einstein éppen értük vetette latba befolyását - ezzel az FBI mit sem
törődött. Egy további körülmény is gyanússá tette őt: támogatta a Franco fasisztái ellen irányuló
demokratikus spanyol polgár-háborút. A jobboldali sajtó már akkoriban igen élesen reagált politikai
tevékenységére.

„Einstein professzor menedékjogot kapott ebben az országban” - írta vezércikkében az

ultrakonzervatív katolikus újság, a The Tablet 1938. május 14-én. És most állítólag nem a kormány
előírásai szerint cselekszik. „Ami még ennél is rosszabb, hogy támogatja azt a mozgalmat, amely
Spanyolországban keresztényeket üldöz és lő agyon.” - A cikk azzal a javaslattal zárult, hogy
„küldjék vissza Einsteint Németországba, ahol valóban tisztára moshatja magát, vagyis
ügyeivel kizárólag saját magának okoz gondot”.

20. fejezet
„Az emberiség rossz találmány”

Einstein, az atombomba, McCarthy és a vég

1939 júliusa. Az Einstein-család Long Islanden, egy Nassau Point nevű kis helységben töltötte
vakációját. Aki tehette, menekült a princetoni forróság elöl. Itt fenn, nem messze New Yorktól, a
hőség dacára is kellemesebb volt az élet. Ott volt a strand, lágy szellő fújdogált, igazi vitorlázóidő
volt. Egy autó állt meg a víkendház előtt, két férfi szállt ki belőle. Einstein üdvözölte régi barátját és
kollégáját, Szilárd Leót, akivel a húszas években egy új típusú hűtőszekrényt szabadalmaztatott,
valamint a Szilárd oldalán érkezett fiatal fizikust, Wigner Jenőt. Miután a három emigráns helyet
foglalt a teraszon álló asztal mellett, a jövevények olyan hírt közöltek a hatvanéves, szabadságát töltő
hár zigazdával, ami még egyszer utoljára új irányt szabott életének. A hír: lehetséges, hogy a németek
atombomba előállításán dolgoznak.

A legenda szerint Einstein e találkozás alkaimár val hallott először az atomi láncreakció
lehetőségéről. „Erre nem is gondoltam” kiáltott volna fel. Igaz-e vagy sem, ami ezután következett,
leginkább úgy ért-

hető meg, ha feltételezzük, hogy mélységesen csalódott egykori titkos szerelmében, Németországban.
Barbár riáról bármit el tudott képzelni. Egy német „uránbomba” olyan lenne, mint a fejsze egy
patologikus bűnöző kezében. Nem felejtette el, hogy az I. világháborúban milyen következetesen
használták fel a tudomány vívmányait, amikor barátja, Fritz Haber vezérletével bevetették a mérges
gázt. Pillanatok alatt megértette, hogy a legmagasabb köröket tájékoztatni kell a fenyegető veszélyről.

A legenda második fele magától Einsteintől ered: „Egy kész levelet hoztak, s én csupán aláírtam” -
így hangzik életének legkeserűbb hazugsága. Valójában az történt, hogy amikor július végén
másodszor találkozott Szilárddal és honfitársával, Teller Edével (a hidrogénbomba atyjával), ő maga
diktálta le annak a levélnek a tervezetét, amely aztán 1939. október 3-án jutott el Roosevelt elnökhöz
- Albert Einstein aláírásával.

„E. Fermi és L. Szilárd újabb kutatásai alapján feltételezem, hogy az urán elem belátható időn belül
új, fontos energiaforrássá válhat - áll a levélben. - Az új jelenség bomba készítéséhez is vezethet. (...]
Egyetlen ilyen típusú bomba hajón szállítva vagy egy kikötőben felrobbantva a kikötőt és a környék
egy részét is maradéktalanul megsemmisítené. Az ilyen bombák légi úton való szállítását súlyuk miatt
valószínűleg kizárhatjuk.”

E sorokkal a bűn és bűnhődés olyan etűdje kezdődött el, ami nem túl gyakori a világtörténelemben. A
főszereplő: Albert Einstein. Egyfelől emlékezete csorbította a saját szerepét. Másfelől lelkiismerete
eltúlozta felelősségének mértékét. A Roosevelthez írt első levelet 1940. március 7-én egy második,
sürgetőbb hangú követte:

„A háború kitörése óta Németországban fokozott érdeklődés tapasztalható az urán iránt - fejtegette a
levélben. - Most hallottam, hogy a kutatások a legnar gyobb titokban folynak, és a Kaiser-Wilhelm-
Gesell-schaft egy másik ágára, a fizikai intézetre is kiterjednek.”

Bár az eljárás gyakorlati megvalósíthatóságát sokáig kétségbe vonta, az atomenergia pusztító hatása
tekintetében Einsteimiek nem lehettek illúziói. Első életrajzírója, Alexander Moszkowski Rutkerford
atomátalakítási kísérleteinek lehetséges következményeiről kérdezte öt, s Einstein ráhagyta:
„meglehet, most egy új fejlődés kezdetén állunk, mely valamikor talán a technikában is új
lehetőségeket nyit”.

Moszkowski tovább megy spekulációiban - lehetséges, hogy H. G. Wells 1914-ben megjelent Új

világ a régi helyén című regényének hatására. Abban egy elképzelhetetlenül nagy pusztító erővel
rendelkező atombombát dobnak Párizsra. „Ilyen mérvű robbantás nem szolgálna, csak rombolna - írta
az Einstein-életrajzíró 1920-ban. - Ezzel a pusztító erővel összevetve az összes eddigi bombázás
ártalmatlan gyermekjáték. [...] Adja az ég, hogy az emberiség soha ne jusson ekkora pusztító erő
birtokába!” Az atombomba már negyedszázaddal Hirosima előtt is intellektuális viták témája volt. A
szerző a következő prófétai mondattal zárta fejtegetését: „Einstein csodálatos szezám-képlete: »a
tömeg szorozva a fénysebesség négyzetével erőszakosan kopogtat a jövő ajtaján.”

Alapvető hiba lenne közvetlen kapcsolatot keresni a relativitáselmélet és az atombomba, 1905 és

1945 között. Hirosimában nem alkalmazták, csupán kegyetlen módon igazolták az E = mc2
összefüggést. Az iszonyatos robbantáshoz sokkal inkább az atomfizikán keresztül vezetett az út, s
annak fejlődését Einstein csak érintőlegesen követte nyomon. Az atomfizikai felfedezések az ő
„szezám-képlete” nélkül is megtörténtek volna. A kezdetek 1896-ra nyúlnak vissza, akkor fedezte fel
Henri Becquerel a radioaktivitás jelenségét.

Amint 1932-ben a brit James Chadwick végre megtalálta az elmélet által már rég megjósolt neutront,
az atomkutatás a döntő szakaszába lépett. Alig két évvel később az olasz Enrico Fermi és munkatársai
bejelentették, hogy uránatommagot neutronokkal bombázva előállították az első transzurán elemet - az
elnevezés onnan ered, hogy a magok neutronokat nyeltek el, tehát nehezebbeknek keilett lenniük az
urán magjánál. A hír hallatán Berlinben Lise Meitner és Ottó Hahn is hasonló kísérletekbe kezdtek.

Ida Noddack német kémikus - akit a tudomány-történet hosszú ideje méltatlanul mellőz - rövidesen új
értelmezést adott az addigi eredményeknek: „Elképzelhető, hogy ha a nehéz magokat neutronokkal
bombázzuk, azok több nagy részre esnek szét.” Messzire vezető jövendölését 1938. december 18-án
Berlinben Ottó Hahn és Fritz Strassman kísérleti úton bebizonyította.

A döntő lépést mégis Lisa Meitner tette meg, aki még ugyanezen év júliusában Berlinből Stockholmba
menekült. Unokaöccscvel, Ottó Frischsel együtt, aki Niels Bohr mellett dolgozott Koppenhágában,
Ida Noddack nyomán sikerült helyesen értelmeznie a folyamatot: amennyiben az uránmagot
neutronokkal bombázzuk, bekövetkezhet annak „hasadása". Az elnevezés a biológiából ered,
sejtosztódáskor a sejtmag felhasad. A magfizika e számos következménnyel bíró felfedezése sietős
aktivitást váltott ki a világ laboratóriumaiban.

1939 végéig több mint 100 publikáció jelent meg a maghasadásról.

Szilárd Leót már 1934-től foglalkoztatta a neutronláncreakció és az így kiváltott robbantás lehetősége.
Miközben Einstein talán még kételkedett az atombomba gyakorlati megvalósíthatóságában, a sajtó már
világgá kürtölte az újdonságot. „A fizikusok annak lehetőségét fontolgatják, hogyan lehetne
négyzetmérföld-nyi területeket a levegőbe röpíteni” - írta a Washington Post 1939. április 29-én.
Ilyen előzmények mellett és Szilárd nyomására tette meg Einstein azt a bizonyos lépést, amelyet
később mindenki másnál jobban megbánt — levelet írt az Egyesült Államok elnökének. Ennyiben
azonban ki is merült az atombomba előállításában való „részvétele” Roosevelt ugyan felállított egy
bizottságot, annak azonban még nem voltak megfelelő eszközei, alkalmasint csupán tanácsadói
szerepet látott el. Bár Einstein maga is szívesen részt vett volna a projektben, nem kapott meghívást.
Az ok: fokozott biztonsági kockázat. Ez egy FBI-dossziéból derül ki, melyre hivatkozva J. Edgár
Hoover nem javasolta Einstein részvételét a bizottság munkájában.

Abban a bizonyos dossziéban a caputhi vidéki ház „Einstein Wannsee melletti villájává” változott, és
a „Háború és Fasizmus Elleni Liga” 1947. novemberi kongresszusának támogatása pedig úgy
szerepelt, mint „Moszkva kémeinek bújtatása” -• azaz bizonyíték Einstein bomlasztó tevékenységére.
Az akkori idők amerikai politikája egyfelől szívesen szemet hunyt bizonyos dolgok fölött, mert a
bolsevizmus elleni védőbástyaként szüksége volt Németországra és a többi fasiszta államra -
másfelől azonban árgus szemmel figyelt, s a pacifista tevékenység önmagában elegendő volt ahhoz,
hogy bárkit baloldalinak bélyegezzen.

Einstein kezdetben félvállról vette a kommunista meggyőződéssel való gyanúsítást. „Észrevehető,

hogy E. Princetonban van - viccelődött Majához írt levelében még 1937-ben a P. Egyetem legutóbbi
publikációja vörös kötésben jelent meg.” Hamarosan elment a kedve az efféle tréfáktól.

„Radikális hátterére való tekintettel - áll az FBI-papírok összefoglalójában - a hivatal nem tanácsolja,
hogy Dr. Einstein titkos természetű ügyekkel foglalkozzon.” Az FBI legfontosabb forrása éppen az a
16 oldalas pamflet volt, amellyel a „Woman Patriotic Corporation” Einstein beutazását próbálta
megakadályozni. Pred Jerome kutatásai szerint ez teszi ki a dosszié tartalmának 80 százalékát.

Még ha soha nem is tudta meg, hogy hivatalosan eltiltották az atombombával kapcsolatos
tevékenységtől, Einstein hamarosan észrevehette, hogy egy gigantikus méretű kormányprogram indult
el. A legtöbb ismert fizikus, közöttük olyanok is, akikkel Einstein együtt kezdte meg száműzetését,
hirtelenjében eltűnt. Bár barátai messzemenően betartották az új feladatukra vonatkozó titoktartási
kötelezettségüket, Einstein biztosan tudta, min fognak ők hamarosan teljes intenzitással dolgozni.

Hogy miért épp Einsteint tiltották el a részvételtől, persze az FBI titka maradt. Az egyetlen
dokumentum egy levél, ami végleg eltűnt az aktájából. A kommunista meggyőződés gyilkos vádja
vagy a zsidóság óvatos támogatása (bár Hoover antiszemita volt) önmagában nem lehetett elegendő
ok a munkából való kizáráshoz. A titkos Manhattan-terv nem kevés alkalmazottjának voltak jóval
követhetőbb kapcsolatai kommunista csoportokkal, s a sok zsidó emigráns bevonása nélkül a
vállalkozás így is, úgy is kudarcba fulladt volna.

A haditengerészetnek nem voltak aggályai, Einsteint (napi 25 dollárért) alkalmazta a torpedók ki-
fejlesztésénél. Hozzájárulásának jelentőségét reálisan értékelte: „Kíváncsi vagyok - írta Hans
Albertnek vajon mit tehetnék én a haditengerészetért, még a háború befejeződése előtt; itt ülök kis
lakásomban, mindentől elvágva.” Sokkal hatékonyabban járult hozzá a háborús erőfeszítésekhez
azzal, hogy lemásolta, majd elárverezte relativitáselméletének kéziratát: a 6,5 millió dollárnyi
bevétel a hadikasszába vándorolt. Az értékes írásmű ma a kongresszusi könyvtárban található.

Az FBI embere és a fizikus egy ponton éppen ellentétes véleményt képviseltek. Hoover, aki titokban
szimpatizált a nácikkal és kapcsolatban állt a Gestapo főnökével, Hemrich Himmlerrel, 1941 végéig
az elkülönülés híve volt, és ellenezte az Egyesült Államok hadba lépését. Einstein ellenben, aki jó
előre látta, hogy a németek hódító háborúra készülnek, most félretette pacifizmusát, Amerikában látta
az egyetlen hatalmat, amely képes szembeszállni a barnaingesek előrenyomulásával. Ebben a
kérdésben Thomas Mann oldalán állt, aki Rooseveltben „született ellenjátékost” látott.

Az amerikaiak csak akkor gyorsították fel az atom-bombarelőállítást célzó kutatásokat, amikor Pearl
Har-borban megtámadták a flottájukat, és 1941 végén beléptek a háborúba. Hogy a bomba végül
Japánt és nem Németországot sújtotta - Einstein csak Németországot tartotta az egyedül elfogadható
célpontnak nézete szerint a legnagyobb katasztrófa volt azokban a katasztrófákkal teli időkben. Az
atombomba megépítéséről szóló végleges döntést a japán támadás nem befolyásolta. A döntés 1941.
december 6-án született, egy nappal Pearl Harbor előtt.

„Keményen oda kell csapnunk, a mértékletességet másokra hagyva” - mondta Einstein 1941 végén a
New York Timesnak. Őt, aki 1940. október 1-jén felvette vendéglátó országának állampolgárságát,
állítólag „különösen boldoggá tette, hogy amerikai lehet”. Már 1935-ben odaszólt pacifista
barátainak: „Más idők, más eszközök, még ha a cél ugyanaz maradt is.'1

1943 elején az angol és amerikai erőfeszítéseket a „Manhattan Engineering District” fedőnevű

katonai szervezetben egyesítették. Ez év tavaszán kezdték meg a munkát J. Róbert Oppenheimer
(Einstein barátja) vezetésével a Los Alamos-i laboratóriumban, Üj-Mexi-kóban. A legnagyobb
titoktartás mellett szerte az országban számos fióklaboratórium dolgozott össze a Los Alamos-i
központtal. A legfontosabb alkalmazottak, a fizikusok nem csekély hányada Európából származott

- köztük Szilárd Leó, Enrico Fermi, Niels Bohr, Hans Bethe és James Franck.

Hitler ellen Einstein a legkeményebb fellépést is jogosnak tartotta. A béke kikényszerítése érdekében
viselt háborút, sőt az atombomba bevetését is. Amikor az óceán túlpartjára átjutottak a holokausztról
szóló hírek, Einstein ténylegesen egyenlőségjelet tett a nácik és Németország közé. 1944-ben a varsói
gettó hőseihez írt nekrológjában ezt írta: „A német nép egésze felelős ezért a tömeggyilkosságért, és
ezért az egész népet meg kell büntetni.”

1944 közepén már aligha volt kétséges, hogy Németország nem képes saját atombombát előállítani,
ezért a Manhattan-terv fizikusai körében vita alakult ki munkájuk etikai következményeiről. A tervben
való részvétel legfőbb indítéka a fizikusok többsége számára már nem állott fenn. A gigantikus
vállalkozás azonban akkor már túlságosan is előrehaladott állapotban volt ahhoz, hogy leállítsák.

Sok fizikusban felmerült az égető kérdés, hogy titkos fegyverük vajon milyen hatással lesz a háborút
követő időkre. Jóllehet Einstein hivatalosan semmit nem tudott a tevékenységről, de tudott a vitákról,
s ezért Bohrhoz fordult. Világosan látta - ahogy mások is -, hogy titkos fegyverkezési verseny fog
kezdődni. „Egy nemzetek fölött álló kormány tűnik az egyedüli alternatívának” - mondta a
kozmopolita és emberbarát, mély meggyőződéssel dacolva az emberi gyengeséggel. A világ vezető
tudósainak emellett kell síkra szállniuk. Bohr megdöbbent: egy újabb Einstein-félrelépés
szerencsétlenséget okozhat. A titoktartási kötelezettség megsértése miatt a dánt és kollégáit a
legsúlyosabb retorzió érhette. Bohr azonnal Princetonba utazott, hogy Einsteint lebeszélje tervéről.
Egyelőre ugyan hagyta meggyőzni magát, ám 1945 tavaszán mégis akcióba lépett, amikor az
atombomba németek elleni bevetése már lekerült a napirendről, s helyette lehetséges célpontként
Japán került a látótérbe. Semmiről sem lett volna szabad tudnia, de épp eleget tudott ahhoz, hogy
belső kényszernek engedve március 25-én újabb levelet fogalmazzon Roosevelt elnökhöz. „Ezennel
szeretném bemutatni Önnek Dr. Szilárd Leót, aki bizonyos megfontolásokat és javaslatokat ajánlana
az Ön figyelmébe.” Einstein támogatásával Szilárdnak kellett volna megakadályozni, hogy a fegyvert
városok és civilek ellen bevessék. Roosevelt azonban április 12-én meghalt. A levelet néhány nappal
később felbontatlanul találták meg íróasztalfiókjában.

Utóda, Henry Truman határozottan szovjetellenes politikát folytatott. James Francknek és hat
kollégájának indítványa nem talált meghallgatásra. 1945 júniusában egy beszámolót készítettek a
védelmi miniszternek címezve, melyben sürgősen indítványozták, hogy az amerikai bombát „egy
gondosan kiválasztott, lakatlan tájékon felrobbantva ismertessék meg a világgal”.

A tudósok azonban indítványozhattak, amit csak akartak. Minden idők legnagyobb kutatási
projektjében, amelynek becsült költsége kétmilliárd dollár volt, szigorú fegyelem mellett
megalkothatták a legfélelmetesebb fegyvert, amely valaha is az ember birtokába jutott. A fegyver
birtokosai azonban egyenruhát hordtak, és saját céljaikat követték. Az első atomrobbantásra 1945.
július 16-án került sor, „gondosan kiválasztott, lakatlan környéken” - az Alamogordo-sivatagban, az
Egyesült Államok délnyugati részén. Ámde ahelyett, hogy az eredményt mintegy elrettentésképpen a
világ tudomására hozták volna, a katonai vezetők az úgynevezett „Trinity-Test”-et a legszigorúbb
titoktartás mellett, a tényleges bevetés előkészítéseképpen végeztették el.

1945. augusztus 6-án, reggel 8 óra 16 perckor robbant fel Hirosima felett a „Little Boy” névre
hallgató négytonnás urániumbomba. A „kisfiú” azonnal kioltott százezernél több emberi életet,
további hetvenötezren megsebesültek és még tízezrek haltak meg az utóhatások következményeképp.
Négy kilométer átmérőjű térség maradéktalanul romba dőlt.

Az Einstein-család New Yorktól északra, az Adi-rondack-hegységben, a festői Saranac-tó mellett épp

a vakációt élvezte. Elsőként Helene Dukas hallotta meg a borzasztó hírt a rádióban. Amikor
Einsteinnek elújságolta, Dukas leírása szerint Einstein csupán felsóhajtott: „Ó jaj!” - Vajon mit
mondott volna, ha a bomba Hamburg vagy Frankfurt fölött robban?

Az amerikaiak nyilvánvalóan lelkesen fogadták az új fegyvert. Egy hónappal Hirosima után egy
közvélemény-kutatás szerint csaknem 70 százalékuk meggyőződéssel helyeselte az atomfegyver
bevetését. ,A jap-csik választhattak a fegyverletétel és a megsemmisülés között” - így a Newsweek.
Augusztus 9-én, helyi idő szerint fél tízkor a négy és fél tonnás „Fát Mán" névre hallgató
plutóniumbomba eltörölte a Föld felszínéről Nagaszaki városát. Robbanóereje kétszerese volt a
(rLittle Boy”-énak. Öt nappal később Japán kapitulált. Ezzel a Napnál is világosabban kiderült: a
tudomány képes eldönteni a háború kimenetelét és befolyásolni a történelem alakulását. De milyen
áron?

Nem volt kérdés, hogy az atomfegyverrel véghezvitt első csapás a háborút lerövidíti, hozzájárul
annak befejezéséhez, és ezzel amerikai katonák életét menti meg. Ugyancsak kétségbevonhatatlan,
hogy az így megmentett életek száma nem összemérhető a legyilkolt civilek számával. A nukleáris
őrület politikai értelmét az Egyesült Államok által önmaga elé tűzött cél adta meg: ,kittié Boy” és
„Fát Mán” az ország világhatalomra való feltartóztathatatlan törekvésének volt a jelképe.

A Harmadik Birodalom vereségével a történelem egyik, feszültségekkel teli hatalmi háromszögének

is befellegzett. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és a Német Birodalom (mindenkori
szövetségeseikkel) folyton változó átmeneti szövetségeket kötve egy darabig, mint jó kártyajátékosok,
kezükben tartották a világ-politikát. Németország és Amerika először ellenségnek tekintette a
kommunista Szovjetuniót, a Hitler-Sztálin-paktummal azonban hirtelen az Egyesült Államok és a világ
maradék része vált közös ellenségükké. A paktum felmondása és a Szovjetunió megtámadása
Oroszország és az Egyesült Államok együttműködését eredményezte, a Harmadik Birodalom
ellenében. Közvetlenül azután, hogy a két — társadalmi szerkezetüket tekintve egymástól teljesen
idegen - nagyhatalom fegyvertársként felőrölte a közös ellenséget, maguk is ellenséggé váltak - a
legyőzött harmadik ország egy része (az NDK) amolyan pufferként terült el közöttük.

Einsteintől merőben idegen volt minden nagypolitikai számítás. A háborút - átmenetileg - csak
egyszer és kizárólag Németország ellenében támogatta. Németország vereségével - amit nem
felszabadításként, hanem az egészében bűnös német nemzet szükségszerű leveréseként élt meg -
számára az atombomba bevetése, mint opció, el volt intézve - a cél: demonstrálni Amerika erejét
valamennyi potenciális ellenség számára teljesült. Nem akarta elhinni, hogy a két partner, a
Szovjetunió és az Egyesült Államok szövetsége, miután közös céljukat elérték, szinte egyik pillanatról
a másikra ellenségeskedésbe fordul át.

Einstein óva intett: „A háborút megnyertük de a békét még nem” - mondta 1945 végén, egy Alfréd
Nobel tiszteletére adott vacsorán. Furcsa módon nem bírálta nyomatékosan a japán városok bombázár
sát. „A II. világháború sok millió áldozatára tekintettel mondta - az atombomba csupán
mennyiségileg, nem minőségileg változtatott a dolgokon” - aini tévedés, mint az a 20. század második
felében kiderült. Éppen a pusztító erő új minősége emelte olyan magasra a gátlási küszöböt, hogy
eddig még nem robbant ki atomháború. Einstein remélte, hogy a szövetségesek továbbra is
szövetségben maradnak. Politikai naivitása megint bebizonyosodott. De végül is mit jelent ez? Hát
nem naiv minden idealizmus? Mégis üdítő és felszabadító, ellentétben az ideológiákkal és az objektív
kényszerekkel.

Nyolc nappal a nagaszaki robbanás után Einstein interjút adott a londoni Sunday Expressnek.
Meglehetősen realisztikusan ismerte fel, hogy „az atombombát azért dobták le, hogy lezárják a
csendes-óceáni háborút, még mielőtt a Szovjetunió közbeavatkozna" - azaz a szovjet hatalmi blokkot
távol akarták tartani a világ e részétől. O azonban állítólag biztos volt benne, hogy „ha még életben
van. Roosevelt elnök megtiltotta volna Hirosima bombázását”. Igaza volt-e vagy sem, ha Roosevelt
elolvassa Einstein harmadik levelét, az nem marad-e ugyanúgy következmények nélkül, mint az első
kettő, nem tudhatjuk.

Einstein mégis hitt sorainak bizonyos mérvű har tásában. Jóllehet az FBI tanácsára őt a Manhattan-
tervben való bármiféle részvételből kizárták, lelkiismeretére élete végéig árnyékot vetett részleges
bűnösségének tudata. „Ha tudtam volna, hogy a németek nem képesek megépíteni az atombombát,
mindettől távol tartottam volna magam” - mondta a háború után. Néhány hónappal halála előtt Linus
Pauling Nobel-díjas kémikusnak is bevallotta: „Úgy vélem, hibát követtem el, amikor azt a bizonyos
levelet aláírtam.”
Erkölcsi szempontból Einstein bűnösebbnek tartotta magát, mint ahogy azt a történelem megítélte.
Mert amikor 1939-ben és 1940-ben megírta levelét Roosevelt elnökhöz, messze nem rendelkezett
elegendő mennyiségű megbízható információval ahhoz, hogy az amerikaiak részéről egy atomprogram
beindítását követelje. Ha nem írta volna meg a levelet, az sem változtatott volna a történelem menetén
- a feltételes mód azonban nem segítette őt dilemmájának feloldár sában. Mégis valamiféle
beszámíthatatlansággal védekezett. 1945 szeptemberében ezt írta fiának: ,kedves Albert! Tudományos
munkám és az atombomba között csupán közvetett összefüggés van.” Novemberben ezt nyilatkozta a
The Atlantic Monthlynak: „Nem tekintem magam az atomenergia atyjának.”

Ez persze nem védte meg őt a közvélekedéstől.

1946. július 1-jén az ő összetéveszthetetlen arcképe díszelgett a Time magazin címlapján. Mellette
egy gombafelhő, rárajzolva az E = mc2 képlet. Alatta ez volt olvasható: ,tA világromboló Einstein.
Minden anyag sebességből és lángokból áll.” - Majd a cikk első szakar szában: „A robbanások és
lángnyelvek ránk váró poklában mindazok, akik a kauzális összefüggések iránt érdeklődnek,
halványan egy aggódó, gyermeki, bűn-telen, szelíd tekintetű férfi körvonalait látják kirajzolódni, egy
életunt kutya petyhüdt vonásaival és a viharok következtében szétzilálódott hajjal.”

Az efféle támadásokat Einstein magabiztos alázattal védte ki. Vagy figyelmen kívül hagyta őket. Vagy
tényszerűen helyreigazított, mint tette azt 1947 márciusában, a Newsweek alábbi szalagcímére
reagálva: „Einstein az az ember, aki mindent mozgásba lendített.” Lelkiismerete azonban messze
túlnyúlt saját tevékenységének horizontján. Ö ugyan ki volt zárva a Manhattan-tervből, mégis
közösséget vállalt az érintettekkel. Alkotásukat a kutatók kiadták a kezükből, a felelősséget azonban
nem. Elfogadta az „Atomku-tatók Vészbizottságának” elnöki tisztét - ugyanakkor ő volt a bizottság
egyetlen olyan tagja, aki nem vett részt az atombomba előállításában. A fizika bűnbeesését kollektív
tehernek látta, mint az öröklött bűnt, amellyel minden olyan embernek együtt keli élnie, aki hisz a
Bibliában. „Segítettünk ennek az új fegyvernek az előállításában azért, hogy az emberiség
ellenségeinek elébe vágjunk - mondta. - Most a tüzet kell sakkban tartanunk.”

Einstein lelkiismerete azt diktálta, hogy az egyetlen igazolható háború, a nácik ellen viselt háború
után minden korábbinál határozottabban lépjen fel a béke, a világbéke érdekében. Pacifizmusával egy
időben lij-jáéledt kritikus magatartása is Amerikával szemben. 1945-től a nagyhatalmak
erőviszonyában drámai változás következett be. Az Egyesült Államok haderejének Németország
elleni bevetését Einstein örömmel üdvözölte, ekkor azonban már egyre veszélyesebbnek látta. „Az
ittenieknek különösen fejükbe szállt a siker

- írta 1947-ben Hans Albertnek, aki időközben már átköltözött Amerikába. - Isten országa egyre
elbiza-kodottabb és eszeveszettebb.” Einstein állítólag „jobban tartott az amerikai, mint a szovjet
nacionalizmus megerősödésétől - írta Antonina Vallentin —, mert nár lünk egyfajta tömeghisztériát
érzékelt, ami rosszul áll annak a nemzetnek, amely más vonatkozásokban oly nagyszerű erényeket
mutat fel”.

Különösen az Egyesült Államok militarizálása ellen emelte fel szavát, mely őt a német császárság
„militarista vallására” emlékeztette. Amikor 1948 tavaszán a New York-i Camegie Hallban
ünnepélyes keretek között átvette a „One World Award” díjat, megint tisztán látta, hogy komor évek
következnek, amelyeket az amerikai történelemkönyvek „McCarthy’-éraként emlegetnek. „A nemzet
kilátásba helyezett felfegyverzése nem csupán közvetlenül fenyeget bennünket a háború lehetőségével,
lassan, de biztosan a demokratikus szellemet és az egyén jogait is alá fogja ásni.”

Az 1945 júniusában megalakult ENSZ-ből kiábrándulva követelte: „A bomba titkát egy

világkormányra kell rábízni.” Életének központi gondolata, az egyesítés. most politikai síkra
terelődött. A kommunizmus cs a kapitalizmus harmonizálása azonban épp oly lehetetlennek bizonyult,
mint a kvantummechanika és az általános relativitáselmélet egyesítése. Moszkvát és Washingtont
egyformán bírálta amiatt, hogy nem teszik magukévá a közösen kormányzott világ eszméjét.
Kétségtelen, hogy a korábbi idők nacionalizmusa többé már nem volt időszerű.

Már 1945-ben így figyelmeztetett: „Elkerülhetetlen az újabb háború, ameddig a független államok
fegyverkeznek, és fegyverzetüket titokban tartják.” Biztos szimattal előre látta, hogy az Egyesült
Államok el fogja veszíteni atommonopóliumát. Ezért, mint az Atomkutatók Vészbizottságának az
elnöke, szembenállás helyett együttműködést követelt. „Ezt a fegyvert az amerikai és angol népnek
kell átadni, mint az egész emberiség vagyonkezelőinek, mint a béke és a szabadság harcosainak.”

Csupa okos gondolat, ami azonban a háború utáni valóság viszonyai között megint meglehetősen
naivnak tűnt. És veszélyesnek is. A vészbizottságot az FBI rögtön annak megalakulása után
megfigyelés alá vonta. Ha Einstein áll a bizottság élén, akkor gyakorlatilag elkerülhetetlenül
megszegik a titoktartási kötelezettséget - ez volt az FBI logikája. Odáig még nem ment el az FBI, hogy
közvetlenül kémkedéssel vádolják meg a fizikust. Nem szovjetellenes magatartása miatt mégis
amerikaellenesnek bélyegezték, és tartós megfigyelés alá vonták.

Hiába volt titkos az FBI tevékenysége, Einsteinnek nem lehettek illúziói saját helyzetével
kapcsolatban. 1948 júliusában egy vacsorán a lengyel nagykövetnek a következőket mondta:
„Tisztában kell lennie azzal, hogy az Egyesült Államok többé már nem tekinthető szabad országnak,
beszélgetésünket kétségtelenül feljegyzik. Ez a terem be van drótozva, házamat szigorúan ellenőrzik.”

Szomorúsága külsején is megmutatkozott, egyre több aggkori vonást vett fel. „Einsteint teljes
súlyukkal nyomták az évek. Nehézkes léptekkel jött felém, mozgásában semmit nem tudtam felfedezni
egykori rugalmasságából és nesztelen siklásából - írta Elsa barátnője, Antonina Vallentin, aki 1948
tavaszán még egyszer meglátogatta Einsteinéket Princetonban. - A legmegrendítőbb változást azonban
a szemén tapasztaltam. Szemkörnyéke mintha barnára perzselődött volna, távolabb nagy lila karikákba
ment át, amelyek egészen a pofacsontjáig nyúltak. [...] Szemgolyói mély barlangban ültek, már semmi
nem maradt a villámló tekintetből, mely valaha olthatatlan, vad tűzzel lángolt. Sápadt arca belülről
fogyott el. Néha ugyan még most is nevetésben tör ki, akárcsak egykor, ha valami felkeltette abszurd
humorérzékét. Most azonban nevetése kurta, mintha forrása kiszáradt volna. Nem teli torokból jön,
csupán ajkai vesznek részt benne, mintha csak önmagukat élték volna túl.”

A Hoover-hatóság az Einstein-ügyet kezdetben viszonylag ártalmatlan formában kezelte, 1949-től

azonban - bár továbbra is szigorú titoktartás mellett -durva boszorkányüldözésbe kezdett. Az
ügynökök deklarált célja volt: Einstein állampolgárságának megvonása és - nemkívánatos
személyként - kiutasítása az országból. A hajsza méreteivel és részleteivel Einstein bizonyosan nem
volt tisztában, de úgy érezte magát, mint húsz évvel korábban Németországban. A szabadságszerető
Amerika illúziójától megfosztották, utolsó öt éve életének legszomorúbb fejezete.
Winston Churchill már 1946-ban beszélt a „vasfüggönyről”. A nyugat-európai országok, a szovjet
terjeszkedési törekvések visszaszorítására, szövetségesre leltek az Egyesült Államokban,
mindenekelőtt a Marshall-terv formájában. Moszkva nem sokáig késlekedett a válasszal: 1948
februárjában a kommunisták puccsal átvették a hatalmat Csehszlovákiában, 1949 júniusában -
válaszul a Német Szövetségi Köztársaság májusi megalakulására - az oroszok blokád alá vették
Nyugat-Berlint. Októberben megalakult a Német Demokratikus Köztársaság. Ugyanebben az évben a
kommunisták kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. 1950 derekán az Egyesült Államok megint
háborúban találta magát, mert a kommunista északiak ellenében Dél-Koreát támogatta. 1949
szeptemberében fontos esemény történt, ami a kommunista fenyegetéstől való félelmet egyenesen
hisztériába fordította. A Szovjetunió felrobbantotta első atombombáját, s ezzel véget vetett az USA
atomfegyver-monopóliumának. A robbantás tényénél is nagyobb megdöbbenést keltett, hogy a szovjet
„siker” hátterében nyilvánvalóan kémkedés bújt meg. 1950. január 13-án Klaus Fuchs német fizikus
az angol biztonsági hivatalnak elismerte, hogy megszegte titoktartási kötelezettségét. Éveken keresztül
élvezte az angol és amerikai nemzetbiztonsági hivatalok bizalmát, ismereteit azonban titokban
továbbadta Moszkvának. Erre mindenki gyanússá vált - különösen a tudósok. Még a komoly újságok
címlapját is a „vörös kémről” szóló történetek uralták.

Egymást érték az események. 1950. január 31-én Truman elnök meghirdette a hidrogénbomba-progra-
mot, amelynek célja a Japánra ledobott bombáknál összehasonlíthatatlanul nagyobb pusztító erővel
rendelkező atomfegyver előállítása. A program vezetésével a Magyarországról menekült Teller Edét
bízták meg. Megkezdődött a fegyverkezési verseny, s ezzel együtt az amerikai történelem egyik sötét
fejezete. A wisconsini Joseph McCarthy szenátor február 9-én tartotta első hírhedt beszédét a
kommunizmus ellen. Még ebben az évben az „amerikaellenes tevékenységet” vizsgáló szenátusi
bizottság elnökévé választották. Beköszöntött a „McCarthy-éra”

Fél évtizeden át gyanú, rágalmazás és téves ítéletek mérgezték a társadalmi légkört az Egyesült
Államokban. Napirenden voltak a letartóztatások, karrierek dőltek romba, gyakori volt az
öngyilkosság. Durva becslés szerint 10 000 ember csupán azért veszítette el munkahelyét, mert nem
volt hajlandó együttműködni a kommunistákra vadászó ügynökökkel.

A gyanúba fogottak egyike röviddel a McCarthy-beszéd után máris hallatta hangját: 1950. február 12-
én egy országosan sugárzott televíziós adásban hozzászólóként Einstein a hidrogénbomba
következményeire hívta fel a figyelmet. Az egész emberiség sorsa forog kockán - üzente milliónyi
embernek az NBC „Today with Mrs. Roosevelt” című adásában. „Leszerelni vagy meghalni - mondta
Einstein.” így kommunikálta Einstein hozzászólását a The New York Daily News. A politikai
magazinok ezen előfutárában még maga a korábbi elnök özvegye, a műsor vendéglátója is gyanúsított
volt.

Másnap Edgár Hoover, az örök FBI-főnök, általa nem kedvelt polgártársának részletes aktáját
követelte. Február 15-én már kezében tartotta az iratokat. A győzelem mámora tölthette el azt
olvasván, hogy Einstein beutazása az Egyesült Államokba illegálisnak minősül, mivel felforgató
szervezeteknek, többek közt az Inter-nationaler Arbeiterhilfének volt tagja. Ezen felül a fizikus 1930
táján, állítólag, mint személyes ügynök, leveleket, táviratokat és telefonközleményeket továbbított a
Kommunista Párt Központi Bizottságának. 1947 decemberében Einstein állítólag így nyilatkozott:
„Hibát követtem el, amikor Amerikát mint a szabadság országát választottam, olyan hibát, amit
életemben már nem tehetek jóvá.”

1950. március 13-án készült Einsteinről az első részletes titkosszolgálati jelentés. Hosszú listát
tartalmazott feltételezett kommunista kapcsolatairól és németországi tevékenységéről - számos olyan
információval, amelyet Einstein bocsátott készségesen a rendelkezésükre. Soha nem rejtette véka alá,
hogy a háború és az igazságtalanság elleni harcukhoz a legkülönbözőbb szervezeteknek adta a nevét,
köztük kommunista szervezeteknek is.

Az FBI számára Einstein már azzal gyanússá vált, hogy tiltakozott a feketék meglincselése ellen. A
lincse-lések száma a háború utáni időszakban ugrásszerűen megnőtt. Gyakran fellépett a rasszizmus
ellen. Tiltakozott az amerikai kommunisták bebörtönzése miatt is. Együttérzését fejezte ki a
halálraítéltek iránt. 1948-ban Henry Wallace baloldali, független jelöltet támogatta az elnökválasztás
során. Sokszorosan gyár nússá vált amiatt, hogy az atomtitok kezelésére világkormány felállítását
javasolta az oroszok részvételével. Hoover remélte, hogy most, amikor az oroszok a hidrogénbomba
után kémkedtek, és az ellenséges ügynököktől való félelem a tetőfokára hágott, rábizonyíthatja
Einsteinre a kémkedés vádját.

Az FBI már 1934-től gyűjtötte az Einsteint terhelő leveleket - közöttük hamis tanúk gyanúsításait és
valódi őrültekét is, akiket - mint egyszer ő maga mondta - mágnesként vonzott. Ezekben a
dokumentumokban egészen különös állítások is előfordultak, például a Jersey Citybe való Lucy
Apostolina szerint Einstein feltalált egy elektromos robotot, amely az emberi gondolatokat olvasni és
befolyásolni képes. Egy névtelen informátor állítása szerint Einstein olyan sugarakkal végzett
kísérleteket, amelyek repülőgépeket és harckocsikat képesek szétrombolni.

„így én már elég rossz hírbe keveredtem” - közölte Bessóval Einstein. Panaszkodott amiatt, hogy az
amerikaiak „a legjobb úton haladnak afelé, hogy katonai érzület dolgában még a németeken is
túltegyenek.” Még soha nem idegenedett el ilyen mértékben az emberektől, sehol nem talált semmit,
amivel közösséget tudott volna vállalni. Mindenütt csak brutalitást és hazugságot tapasztalt. Soha nem
volt magányosabb. „Kedves barátaim többsége már elment” - írta 1952 májusában Max Bornnak.

Einsteint a kozmopoliták magányossága is terhelte, az olyan embereké, akik nem tudnak megnevezni
egy helyet, amely után honvágyat éreznének. Egyedül a caputhi nyári lakot érezte valamennyire
otthonának, ott azonban mindössze három nyarat tölthetett. Ha létezne olyan útlevél, amin a
„világpolgár” felirat áll, Einstein lenne az elsők egyike, akinek azt ki kellene állítani. Miután
elvesztette Amerika iránt táplált illúzióit és úgy vélte, hogy ott fasiszta tendenciák mutatkoznak, nem
maradt számára olyan ország, ahol ideáljait megvalósítva láthatta volna — az egykor oly szeretett
Svájcban sem, melyhez kettős állampolgársága révén élete végéig kötődött.

„Ugyanolyan mértékben szeretem ezt az országot, amennyire az nem szeret engem” - mondta három
évvel a halála előtt. Bosszankodásának háttere: amikor 1933-ban elhagyta Németországot, a nácik
által elkobzott vagyonának védelmére Svájcot kérte fel. Kettős állampolgárként ez a védelem
megillette őt, a svájci kormány azonban megvetően kezelte Einsteint. Mivel „Einstein professzor
német diplomatarútlevéllel utazott, nyilvánvalóan megállja a helyét az a feltételezés, hogy svájci
diplomáciai védelmét eltitkolta.”

Mivel németként ünnepeltette magát, a svájciak véleménye szerint ebben az esetben is a németekkel
kellett volna érintkezésbe lépnie. „Ráadásul azok az intézkedések, amelyekkel őt Németországban a
hatóságok sújtották, éppen a birodalomhoz tartozásával és állampolgári kötelezettségeinek állítólagos
megszegésével voltak kapcsolatban.” Svájc tehát alapvetően úgy érvelt, hogy felháborodásával
Einsteinnek a német kormányt kellett volna megcéloznia.

Einstein tiltakozott és kijelentette, hogy „őt nem vehetik egy kalap alá azokkal az emberekkel, akiket
Svájcban tipikusan csak » papíron svájciként^ emlegetnek.” Honfitársai mégis tétlenül nézték, hogy a
Gestapo kisajátította 58 000 márka értékű vagyonát. Pár naszkodott is Hans Albertnek: „a svájciak a
kisujjukat sem mozdították azért, hogy megakadályozzák német-országi megtakarításaim
eltulajdonlását.” Milevának ezt írta Zürichbe: „A svájciak fikarcnyit sem segítettek rajtam.”

Az elszigetelt és kiábrándult Einstein 74 évesen még egyszer elhatározta, hogy nyilvánosan

offenzívába megy át. Arról volt szó, hogy Julius és Ethel Rosenber-get kivégzés fenyegeti. A
házaspárt a kémkedési hisztéria tetőpontján, 1950-ben börtönbe zárták, és azzal vádolták meg őket,
hogy kiadták Moszkvának az atomtitkot, ezért 1951 áprilisában a bíróság halálra ítélte őket. A vád
lényegében Ethel bátyjának vallomásán alapult, s az a vallomás nővérének és sógorának har

Iáit, neki viszont az életet jelentette. Csak 2001 végén vallotta be, hogy eskü alatt hazudott.

Ahogy közeledett a kivégzés időpontja, szerte a világon tömegek tiltakoztak az ítélet ellen. Százezrek
vonultak ki Párizs, London, Róma, Moszkva, Prága, Varsó, New York, Washington és Torontó
utcáira. Einstein először magánúton próbálkozott, levelet írt TYu-man elnöknek. Amikor ezzel nem
jutott előbbre, csatlakozott azokhoz, akik kegyelmet követeltek a Rosen-berg-házaspárnak. A kegyelmi
kérvényt más kiválóságok mellett támogatta Pablo Picasso, Jean-Paul Sartre, sőt XII. Pius pápa is. A
házaspár a tiltakozások dacára villamosszékben végezte.

Azzal, hogy Einstein kiállt az elítéltek mellett, újabb anyagot szolgáltatott Hoover és McCarthy
számára. Aktája egyre vastagodott, különösen akkor, amikor bátran kifejtette véleményét az
öntörvényű ko-pókról és áldozataikról. Mivel az amerikai viszonyokat a Hitler hatalomra jutása előtti
németországiéhoz hasonlította - nyílt törvényszegést követett el.

„Nem látok más lehetőséget, mint az együttműködés megtagadásának forradalmi útját Gandhi
szellemében - írta nyílt levélben 1953. május 16-án egy üldözött tanárnak, aki segítségért fordult
hozzá. - Minden értelmiséginek, akit valamilyen bizottság elé idéznek, meg kell tagadnia mindenféle
együttműködést, azaz fel kell készülnie a börtönre és az anyagi ellehetetlenülésre, röviden, személyes
érdekeit fel kell áldoznia az ország kulturális érdekeiért. [...] Ha elegendő személy áll készen arra,
hogy ezt a nehéz utat végigjárja, siker lesz osztályrészük. Ha nem, akkor ennek az országnak az
értelmisége nem érdemel többet a szolgaságnál, amire egyébként is szánják.”

Már csak ezek miatt a sorok miatt is bizottság elé idézhették volna. Ám a végső következményektől
Hoover is, McCarthy is visszariadt. Utóbbi ugyan „Amerika ellenségének” nevezte Einsteint, afelől
azonban nem lehetett kétsége, hogy az esküdtszék előtt a vádlott vádlói ellen fordul.

Ugyanebben az évben, 1953-ban Hoover FBI-főnök előtt újra felcsillant a remény, hogy Einsteinre
mégiscsak rábizonyíthat valamit. Szeptember 4-én felkereste a miami FBI-irodát egy jól öltözött,
hatvanas éveiben járó úriember, hogy vallomást tegyen Einstein kommunista múltjáról. Paul
Weylandként mutatkozott be

- ő volt az, aki létrehozta a „Német Természettudósok Egyesületét a Tiszta Tudomány Megőrzése
Céljából” és 1920 augusztusában, a berlini filharmóniában Gehrckével közösen nagyszabású
rendezvényt szervezett Einstein és a relativitáselmélet ellenében, aztán hamarosan eltűnt a színről.

Most jegyzőkönyvbe mondta, hogy Einstein 1920-ban, egy újságcikkben kinyilvánította kommunista
nézeteit. Hogy miért épp most tette ezt a vallomást, nem tudni, meglehet, az Einstein iránt érzett
gyűlölet vezette. Az is lehetséges, hogy szerette volna meggyorsítani önmaga és felesége számára az
állampolgárság elnyerésének folyamatát. Hoover nem tudhatta, hogy egy megbízhatatlan fráterrel van
dolga, akit a nácik börtönbe dugtak. A háborút követően Berlinben az amerikaiaknak dolgozott,
először fordítóként, majd a dokumentációs központ munkatársaként, ahol az NS-DAP összes aktájához
hozzáférése volt. Ismereteit arra használta, hogy nyomást gyakoroljon az egykori párttagokra. Még
épp időben lépett le - az Egyesült Államokba ment.

Hoover nem soká reménykedhetett. Az állítólagos újságcikket sehol nem találták, a dolog kudarcba
fulladt, mint szinte minden Weyland életében. A másik oldalon viszont Einstein civil engedetlenségi
felhívása zajos tetszést aratott szerte a világon. Az ily módon nevetségessé tett mccarthyzmus
gyűlöletet szított Amerika ellen. Einstein még az Egyesült Államokban is erőteljes támogatásra lelt -
igaz, ellenállást is keltett. Követelték például, hogy „toloncolják vissza Németországba, s ott küldjék
munkatáborba”. Einstein azt válaszolta, hogy szívesebben lenne bádogos, mert akkor minden további
nélkül kimondhatná azt, amit gondol. Erre föl a bádogosok egyesülete tiszteletbeli tagságot ajánlott
neki.

Haláláig elkísérte őt az az általános vélekedés, hogy hálátlanul viselkedett, „sokkal többet kapott az
Egyesült Államoktól, mint amennyit ő adott az országnak”. A legbefolyásosabb újságok
szembefordultak vele. ,A civil engedetlenség erői - írta a New York Times 1953. június 13-án -
nemcsak törvényellenesek, de »természetelleneseké is.”

Az üldözött tanárnak válaszul írt felkavaró nyílt levelével Einstein még idős korában is hőstettet
hajtott végre. Ügyesen feszítve a húrt nem csupán kritizált, de ellenállásra is buzdított, s ezzel komoly
visszhangra lelt. Nem csekély mértékben járult hozzá a McCarthy-éra megtöréséhez, mely őt csupán
néhány évvel élte túl.

Az ügynek Einstein szempontjából egészen más kimenetele is lehetett volna. Ellenségei baloldalinak
tartották őt, olyan személynek, aki felnéz Leninre és számos, a kommunistákkal szimpatizáló
szervezetnek tagja. A McCarthy-korszakban tomboló parttalan hisztéria megfelelő hátteret adott volna
az Einstein elleni vádemeléshez - amennyiben Edgár Hoover birtokában lett volna mindazoknak az
információknak, amelyekkel ma rendelkezünk.

1945-től az FBI Helen Dukasról, Einstein titkárnőjéről is gyűjteni kezdte a terhelő iratokat. Néhány
héttel Einstein halála előtt közvetlen munkatársát felkereste két nyomozó. A kihallgatás ugyan nem járt
eredménnyel, az ügynökök azonban jó nyomon jártak. Dukas berlini lakásában valóban aktív
tevékenységet folytattak a McCarthy-ellenes „komcsik” („commies” -a jobboldali amerikaiak így
nevezték a kommunistákat). 1931 tavaszától 1933 közepéig a KDP egy illegális irodát tartott fent a
lakásban, ahol kémjclentések készültek, üzeneteket kódoltak és dekódoltak. Már soha nem fog
kiderülni, hogy Helen Dukast informálták-e tevékenységükről, de valószínűtlen, hogy egyáltalán nem
tudott róla.

Einstein azonban még ennél is közelebb állt a titkosszolgálati tevékenységhez. Siegfried Grundmann
berlini történész kutatásai szerint nem lehet kizárni, hogy Einstein lakása szovjet kémek
kommunikációs központjaként működött. Ugyanis Moszkva egyik ügynökének szabad bejárása volt a
Haberland utcai lakásba: mégpedig Einstein vejének, Dimitrij Marianov-nak. Amikor a ház ura
hosszabb ideig távol volt -nyáron Caputhban, télen az Egyesült Államokban -, a városi lakást
Marianov és felesége, Margot rendelkezésére bocsátotta. Nem tudjuk pontosan, milyen üzelmeket
folytatott ott Marianov. Mindenesetre Grundmann azt írta, hogy „mindannak alapján, amit tudunk,
feltehető: Einstein lakását kémkedési célokra használták”.

No de ha még Margarita Konyenkovárói is tudott volna Hoover és McCarthy, akkor Einstein

alighanem a markukba kerül. A 41 éves orosz nőt 1935-ben ismerte meg, amikor annak férje, a
szobrász Szergej Konyenkov mellszobrot készített Einsteinről. Szerelem szövődött a nő és a fizikus
között, féltékenységgel teli leveleket írtak egymásnak {amelyek csak 1998-ban kerültek elő). A
viszony addig tartott, míg az orosz házaspár 1945-ben vissza nem tért Moszkvába. Mindazt, amit
megosztottak egymással, Einstein ötlete alapján ,Almar”-nak nevezték. A szó az Albert és Margarita
keresztnevek vegyítése.

„Itt minden rád emlékeztet - írta Einstein egy alkalommal. - Almar takarója, a szótárak, a gyönyörű
pipa, amit halottnak tartottunk, valamint a többi apróság szobácskámban; és a magányos fészek is.”
Amit a fizikus bizonyára nem tudott: Konyenkova nagy valószínűséggel a szovjet titkosszolgálatnak, a
KGB-nek dolgozott. Hogy valóban kémkedett-e utána, s hadititkokat akart-e kiszedni belőle —
amelyeknek Einstein nem volt birtokában kérdéses. Edgár Hoo-vemek azonban bizonyos mértékig
igazat kell adnunk abban, hogy nem járult hozzá Einstein részvételéhez a Manhattan-tervben.

Az orosz nőnek nemcsak szőke szépsége igézte meg Einsteint. A vén Európát is megtestesítette
számára, ahova az Üjvilágban töltött évek alatt mindvégig hiába vágyakozott. „A régi világ egy
darabját látta szerelmében, Johanna Fantovában is, akivel a negyvenes évek végén került szoros
kapcsolatba — írta princetoni bar rátja, Gillet Griffin. - Goethe műveiből olvasott fel neki. Olyan
dolgokhoz kapcsolta őt, amelyeket nélkülözni volt kénytelen.”

A 22 évvel fiatalabb Hannét — így nevezte őt -Einstein vette rá, hogy 1939-ben Prágából az Egyesült
Államokba emigráljon. A prágai évek alatt ismerte

meg a nő férjének családját. A férj anyja, Bertha tartotta fenn annak idején azt a szalont, ahol Einstein
Max Broddal és Franz Kafkával is találkozott. Most hajdani vendéglátójának menyével kezdett
flörtölni. Visszafogott stílusban leveleket és verseket írt hozzá, melyeket alkalomadtán a „Te
Elefántod” aláírással látott el. Magával vitte vitorlázni (Einstein a kedvenc kacatjait vette fel, a nő
elegáns ruhában pompázott), együtt mentek koncertre, hetente többször is beszéltek egymással
telefonon, Hanne rendszeresen meglátogatta Einsteint otthonában, még a férfi haját is megnyírhatta.
Einstein jó néhány verset szentelt neki.

Drága Hanne!
A hiányod már nem bírom,

E levélben hát megvallom,

Szobám mélyén rejtezem,

S rád gondolok szüntelen.

Szent szombat ha közeleg,

Ügy vár téged, fél s remeg,

Ez a büszke elefánt,

Ki jobbat soha nem kívánt.

A legboldogabb virslis-csókos Viszontlátásra!

A. E.

Az 1981-ben elhunyt Fantova a hírneves nyugdíjassal közös élményeit naplójában megörökítette. 200
februárjában fedezték fel véletlenül a 62 oldalas gépelt anyagot a Princetoni Egyetem könyvtárának
személyes aktái között. A felfedezés kisebb szenzációt kelteti Ez az egyetlen részletes feljegyzés
Einstein utolsó éveiről olyan valakinek a tollából, aki ennyire közel áll

hozzá. Az is kiderül a feljegyzésekből, hogy a „vén forradalmár” - ahogy önmagát nevezte - milyen
lelkesen harcolt a végsőkig. „Politikai szempontból még mindig lángokat okádó Vezúv vagyok."

A McCarthy-hívőkrőI ezt mondta: „A hülyék uralmát legyőzni képtelenség, mert oly sokan vannak, és
az ő szavazatuk épp annyit számít, mint a miénk” -a demokrácia dilemmája a demagógia és a
populizmus között. „Isten országa egyre különösebb formát ölt - írta 1954 decemberében fiának, Hans
Albertnek.

— Mindenből, még a butaságból is tömegtermék lesz.” Fantovának pedig ezt mondta: „Politikai
szempontból gyűlöletes itt a helyzet.” A boszorkányüldözés egyik legismertebb áldozata Einstein
legközelebbi princetoni barátja, J. Róbert Oppenheimer, a Manhattan-terv irányítója és az Institute fór
Advanced Study igazgatója volt: beismerte, hogy közel áll bizonyos baloldali körökhöz, s emiatt
eltiltották az atomenergiabizottságban való részvételtől.

Fantova szerint Einstein nem azon izgatta fel magát, hogy barátját kidobták, hanem amiatt, hogy ő ezt
személyes vereségként élte át. „Oppenheimer nem olyan cigány természetű, mint én, aki elefántbőrrel
születtem - mondta. - Senki nem sebezhet meg, lepereg rólam, mint krokodilról a víz.” Szellemi
páncélja, amellyel a „csupáncsak személyes jellegű” dolgokat távol tartotta magától, késő öregkoráig
jól működött.

Egy alkalommal ezt írta fiának, Hans Albertnek: „Az irigységnek valamennyi formáját
megtapasztaltam. Most sincs ez másképp. De már nem függök azoktól, akik gyűlölnek engem.”
Ugyanakkor elismerte, hogy élvezi a tréfálkozás szabadságát: „A kioltott nyelv politikai nézeteimet
tükrözi” - mondta Fantovának. A kép, mely végleg a védjegyévé vált, 72. születésnapján készült.
Poszterek, gombok, pólók motívuma lett. A teljes fénykép egy automobil utasterében ábrázolja őt,
Frank Aydelotte, az Institute fór Advanced Study egykori igazgatója és felesége társaságában. A
képnek csak az a részlete vált általánosan ismertté, mely az ő fejét mutatja. Erről Einstein maga
gondoskodott: számtalan példányt készíttetett belőle és küldte szét barátainak, ismerőseinek,
kollégáinak. Ám az élete távolról sem volt olyan vidám, mint azt legismertebb képmása alapján
feltételeznénk. Amikor intézetbeli kollégái nem tudtak megegyezni az igazgatójukért, Op-penheimerért
való egységes kiállásban, Einstein undorodva fordult el tőlük: „Undorító volt, az emberiség rossz
találmány.”

Határozottan elítélte a német fegyverkezést is: „Ahelyett, hogy megegyeznének az oroszokkal,

segítenek felfegyverezni Németországot.” Mivel úgy tűnt,

,feledésbe merült a németek valamennyi szörnyű tette”, újra nagy háborús veszélyt látott kialakulni.
Amikor 1954 októberében Werner Heisenberg Princetonba látogatott, Einstein „nagy nácinak”
nevezte, „nagy fizikusnak, de kellemetlen embernek”. Heisenberg és a nemzetiszocialista rezsim
kapcsolatáról mindmáig megoszlanak a vélemények. De bizonyosan nem volt a bar-naingesek
ellensége.

A németekkel Einstein örökre leszámolt. A kapcsolatok helyreállítását célzó minden próbálkozást

élesen elutasított. Nem akart külső tagja lenni az újjár szervezett Max Planck Társaságnak
(„egyszerűen egészségügyi okokból”), de más akadémiai kapcsolatait sem akarta újraéleszteni.
Arnold Sommerfeldnek meg is írta Münchenbe: „többé nem akarom, hogy dolgom legyen a
németekkel, még a viszonylag ártalmatlan akadémiával sem”. Theodor Heuss nyugatnémet elnökkel
tudatta, hogy „egy öntudatos zsidó semmiféle német rendezvénnyel vagy intézménnyel nem kíván
kapcsolatba kerülni.” Egyedül a német ifjúságnak tett engedményt, amikor hozzájárult, hogy egy
iskolát róla elnevezzenek. A Berlin-Neuköllnben található Albert Einstein Gimnázium végzősei
érettségi bizonyítványuk mellé mind a mai napig megkapják Einstein levelének másolatát is.

Utolsó barátnője azt is feljegyezte, hogyan romlott fokozatosan Einstein egészségi állapota. Egyre
gyakrabban panaszkodott fájdalomra, különösen a májára. „Csak egészen kevés vajat ettem, mert a
bőröm teljesen kiszáradt, de keservesen meg kellett lakolnom érte - még mindig rosszul vagyok.”
Amikor Fantova megkérdezte tőle, miért nem hegedül újabban, így válaszolt: „A zongora
alkalmasabb az ábrándozásra és a magányos játékra, és én minden nap zongorázom.” Az őt
meglátogató világhírű Juilliard-vonósnégyes kedvéért még egyszer kézbe vette a hegedűjét. A
zenészeknek vissza kellett venni a tempóból, hogy követni tudja őket. A hallomás szerint azonban a
közös zenélést követően a vonósnégyes tagjai könnyeiket visszafojtva távoztak a házból.

Az utolsó hónapokban, a hideg princetoni tél idején képleteiben keresett vigaszt. „A problémákkal
való birkózás függetlenít az emberi szférától - árulta el szíve hölgyének -, és ez felbecsülhetetlen
áldás.” Amióta Bessónak írt utolsó levelében önmagának is bevallotta, hogy,Jégvárából” talán
„semmi sem marad”, a világ lényegét illető elmélkedései egyre inkább a világtól menekülő ember
reflexeire emlékeztettek, aki halálos ágyán utolsó képleteit veti papírra.

„Eretnek vagyok a fizikában - mondta. - Soká fog tartani - már rég halott leszek -, míg mostani
munkám jelentőségét felismerik.” ő, aki mindenkinél jobban tudott hidakat építeni, végül két szék
között a padlón találta magát. „A fizikusok azt mondják, matematikus vagyok, a matematikusok viszont
fizikusnak tartanak

- idézte őt barátnője. - Teljesen elszigetelt ember vagyok, bár mindenki ismer. Kevesen vannak
viszont azok, akik valóban ismernek.” A végsőkig számolni, gondolkodni és tervezni a halál
ellenében - Einstein mesteri fokon űzte ezt a művészetet.

„Az ördög fölöttébb lelkiismeretesen számolja az éveket, ezt meg kell hagyni” - írta Maurice
Solovine-nak, röviddel a halála előtt. 1953-ban nekrológot írt a halhatatlan Olimpiai Akadémiának,
mely inkább bátorságát, mintsem fájdalmát tükrözte: „Rövid és aktív léted alatt gyermeki örömmel
élvezted mindazt, ami világos és értelmes volt. [...] Mi, az akadémia három tagja legalább kitartónak
nevezhetjük magunkat. Még ha kissé elaggottak is vagyunk, derűs és serkentő világosságodból valami
még átsugárzik a mi magányos életfonalunkra; mert te nem öregedtél velünk, és nem nőttél fel, mint a
káposztába forduló palánta. Hűségünk és ragaszkodásunk az utolsó leheletig elkísér.”

Valamikor az ötvenes évek elején Michele Besso egy alkalommal túlzottan tiszteletteljes hangot ütött
meg vele szemben. Einsteint „Kedves szellemóriás bar rátom”-nak szólította, mire válaszul ezt kapta:
„Régi barátod vagyok, de az »óriás« megszólításra csak azt tudom mondani: kár, hogy apáink e
kifejező szava számodra ennyire hétköznapivá vált. A részvét és a gőg elegyének kifejezésévé.”
Csupán csak régi barátnak maradni, nem többnek - egy olyan ember számára, mint Einstein, minden
másnál nehezebben elérhető cél.

Amikor Besso 1955. március 12-én Genfben meghalt, Einstein élete legfontosabb támaszát veszítette
el

- egy őszinte társat, aki még a fizikáját is megértette. „Most e különös világtól való búcsúban is
megelőzött kissé engem - írta Besso fiának és nővérének. - Ez semmit nem jelent. Számunkra, hithű
fizikusok számára a múlt, jelen és jövő elkülönülése csupán makacs illúzió.”

Utolsó akaratát már 1950 márciusában papírra vetette. Egy héttel a halála előtt politikai végrendeletét
is aláírta. Bertrand Russell filozófussal közösen nyomatékosan felhívta a kormányok és a világ
népeinek figyelmét, hogy egy atomháború világméretű katasztrófát okoz. Nem lehet kizárni, hogy „a
hidrogénbombával megvívott háború az emberi faj pusztulását jelenti”. Félő, hogy a hidrogénbomba
bevetése a globális halált hozza el mindannyiunk számára, „a kisebbség számára azonnal, a többség
számára azonban csak a gyötrelmes szenvedés megváltásaként”.

Az Einstein-Russell-kiáltvány alapozta meg az elmúlt 50 év legjelentősebb békemozgalmát, az

alapítás helyéről elnevezett Pugwash-mozgalmat. A mozgalom kitartó erőfeszítése nagyban
hozzájárult ahhoz, hogy a hidegháború csupán hidegháború maradt. A Pugwash-mozgalom
vezetésében végzett 40 évnyi munkájáért Joseph Rotblat fizikust 1995-ben Nobel-béke-díjjal tüntették
ki. Azon kevesek egyike volt, aki (1944 decemberében) kilépett a Manhattan-projektből. Bizonyos
értelemben ő volt a legméltóbb Einstein nemes örökségére.

Einstein azt mondta, „elegánsan” szeretne távozni. „Akkor szeretnék elmenni, amikor én akarok -
magyarázta. - ízléstelen dolog az életet mesterségesen meghosszabbítani.” - Régóta hitte: az ember
orvosi segítség nélkül is képes meghalni.” Amikor halálának előestéjén barátja, Gustav Bucky magára
akarta hagyni, megkérdezte, miért indul máris. „Önnek aludnia kell”

- válaszolta az orvos. - „Abban nem fog zavarni az Ön jelenléte” - replikázott a beteg tréfamester.

Mostohalánya, Margot az utolsók között volt, aki még életben látta. Véletlenül épp a princetoni kórház
szomszédos szobájában feküdt, amikor Einsteint 1955. április 15-én oda beszállították. „Először nem
ismertem meg - sápadt volt, és a fájdalom eltorzította az arcát - írta le a találkozást. - Lénye azonban
változatlan maradt. Tréfálkozott velem, és tökéletesen tudatában volt állapotának; mély nyugalommal,
sőt gyengéd humorral beszélt az orvosokról, és úgy várta saját végzetét, mint valami küszöbön álló
természeti eseményt. Épp oly félelemmentes volt, mint életében mindig -csendben és szerényen várta
a halált. Szentimentaliz-mus és sajnálat nélkül hagyta itt ezt a világot.” Még ezt mondta
mostohalányának: „Itt elvégeztem a dolgom!”

1955. április 18-án éjszaka, röviddel egy óra után Albert Einstein búcsút vett ettől a világtól. Valamit
még mondott az anyanyelvén. Az éjszakás nővér sajnos nem tudott németül. A világtörténelem egyik
legnagyobb alakjának utolsó szavait nem értették meg.

Néhány órával később feltűnt egy fiatal amerikai patológus, név szerint Thomas Harvey, felboncolta a
halottat, az agyat kimetszette a koponyából. Elkezdődött Einstein halál utáni élete.

Kedves Utókor! Ha nem lesztek igazságosabbak, békésebbek és egyáltalán okosabbak, mint mi

vagyunk, illetve voltunk, vigyen el benneteket az ördög.

Minden nagyrabecsülésem mellett ezzel a jámbor kívánsággal maradok a ti (egykori)

Albert Einsteinetek (1936) sk.