Irodalmi műhely az Előhegyen – Látogatás az esztergomi Babits-emlékházban

Az emlékhely nevezetes autogramfala az idén száznegyven éve született Babits Mihálynak (1883–1941), a magyar irodalom világirodalmi rangú alkotójának, valamint barátainak, író- és költőtársainak, művészeknek az aláírását őrzi. 

A Babits Mihály Emlékházban látható kiállítás rendezője és kurátora G. Tóth Franciska irodalomtörténész, irodalmi muzeológus, akinek felsőfokú teológiai végzettsége is van. Látogatásunkkor felidézte a Babits-ház történetét: Babits azt a pénzt, amint Dante hatalmas költeménye, az Isteni színjáték fordításáért kapott, a költő és jogász Nagy Zoltán tanácsára megforgatta a tőzsdén, s így feleségével, Török Sophie-val együtt komolyabb összegre tettek szert. Esztergomi barátaik javaslatára ebből a pénzből 1924. március 27-én megvásárolták Toldezsán Istvánnétól az 1920-ban épült földszintes présházat, amelyet később hozzáépítéssel folyamatosan bővítettek. Egészen Babits 1941. augusztus 4-én bekövetkezett haláláig minden év március végétől október 31-ig itt laktak.

A költő halálát követően a ház állaga egyre romlott, 1948-ban egy része össze is dőlt. Török Sophie ekkor felszólítást is kapott a várostól, hogy nem fizette be az adóját. Az özvegy ezután bérlőket keresett, akik a bérleti díj fejében itt lakhattak. A félig vályogból, félig téglából épült ház azonban idővel lakatlanná vált.

Török Sophie végrendeletében az államra hagyta az épületet írói emlékmúzeum létesítésének szándékával, de a házat csak néhány évvel később, 1960-ban nyilvánította védetté az Országos Műemléki Felügyelőség, s 1961-től lett emlékmúzeum.  

A felújított emlékház új állandó kiállítása 2009-ben nyílt meg, a belső kivitelezés Ágoston István belsőépítész munkáját dicséri. Az emlékházat azóta vezető G. Tóth Franciska a 2000-es években egyszerre tanult a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán és az ELTE bölcsészkarának magyar szakán. A híres Babits-kutató, Sipos Lajos hallgatója volt, aki megkérdezte tőle: „Franciska, maga esztergomi, miből írja a szakdolgozatát?” „A reneszánsz kertekből” – hangzott a válasz. Sipos tanár úr végül kiváló pedagógiai érzékkel azt javasolta, hogy inkább Babits és Esztergom kapcsolatáról írjon diplomamunkát. Anyaggyűjtés közben Franciska megismerkedett idős emberekkel, akik egykor jártak még Babitsnál, amikor itt lakott. Elmesélték személyes történeteiket, sőt tárgyi emlékeket, például fotókat is átadtak neki, amelyekből azonban nem sok maradt meg. Franciska nagyon mélyen kötődik Esztergomhoz és az emlékházhoz.

Az üveges verandán beszélgetünk fényképekről és az itt, Esztergomban született Babits-versekről. „Ebéd után, elpilledve, tompán / benn ülünk a függönyös verandán. / Kávé gőzöl, édes-erős illat. / És a pasziánszot rakja ujjad” – idézi a Verses naplóból az Ebéd után című, 1932-ben írt költemény egy részletét Franciska. Fénykép is kapcsolódik a vershez, rajta a költő, felesége, Tanner Ilona – írói nevén Török Sophie – és örökbe fogadott kislányuk, Babits Ildikó, amint éppen kirakja a pasziánszot.

Az irodalomtörténész azt is megemlíti, hogy az emlékház felújításakor került ide, a verandára az Einczinger Ferenc esztergomi festőművész – Babits barátja – motívumai által ihletett gyönyörű ablaküveg, Haba Erika üvegművész munkája. Az alapötlet szerint fényekkel, élettel és színekkel tölti meg a teret, mint ahogyan a Verses napló is kezdődik: „… én is óráról-órára, ahogy jön és megy a felhő, / lelki fényeim játékát festegetem újra s újra, // fények és árnyak játékát amik jönnek és eltünnek, / de versem mint fénysugár, a távol ürbe viszi őket, / a jövőbe, mint a fénysugár a táj képét az ürbe, / ahol él és száll örökké, az Isten szemébe gyülve”. Ez olyan szépen ívelő költői kép, mint amilyen Monet híres katedrálissorozata – mondja a kurátor.

Hozzáteszi: Babits minden órában írt egy szöveget, így állt össze az 1932-es Verses napló, s fölébe oda is írta: Esztergom. Van egy szép bevezetője, s azután a további szövegeknél feljegyzi a napszakokat is: reggeli hat óra, nyolc és fél kilenc közt, délelőtt, ebéd után, négy óra felé… Érdemes megnézni – hívja fel a figyelmünket G. Tóth Franciska –, mert a költő azoknak a nyaraknak a történetét összegzi benne, amelyeket itt éltek.

Persze azt is beleírhatta volna, hogy odaát füvet kaszálnak, hiszen verssorok születtek arról is, amikor a ház bővítésekor mesteremberek dolgoztak itt: „Zeng, placcsog a szélben a vitorlaponyva. / A pallér a beton lágy husát paskolja.” És beleemelte a szövegbe a kávézást, a reggeli madárhangokat, a posta érkezését…  Megörökítette azt is, hogy mindenütt bogarak röpködnek: „Költő vagy, csupa szeretet: / szereted-e a legyeket? / vagy ölnél, ölnél ezreket, / hogy megvédd bús kényelmedet?” A Misztrál együttes örömteli, életigenlő muzsikával hangolta össze ezt a Babits-szöveget. Kis kitérőként Franciska egy személyes élményét is elmeséli: nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor az együttes nagymarosi fesztiválján fiatalok és kisgyermekes családok éneklik ezt a Babits-verset és táncolnak rá. Nem tehettem mást, én is velük tartottam. Akkor értettem meg igazán, hogy Babits nemcsak a nagy, borongós filozófusalkat mintája, hanem a felszabadult nyelvi humorral élő költő is, aki mint a modern magyar líra megújítója a nyelv természetes hullámzását is művészetté emeli – mondja.

A Verses napló költeményeiben megjelenik az esztergomi évek sűrítménye, története is, főleg a létélmények. Körülveszi az embert a hétköznapiság, gazolni kell, levágni a füvet, de mindez rögtön fölemelődik, tágasabb kontextusba kerül azáltal, hogy nemcsak a tényleges gazt irtja, hanem útvonalakat keres a lélek sötét ösvényei között. Babits szerint ebben a sűrű, gazdag természeti világban legalább olyan nehéz eljutni egyik pontról a másikra, mint végigjárni az embernek az egész életét. Az esztergomi Babitsnál is ezt látjuk: a versekben ott a folyamatos konkretizálás és minden pillanatban a megfelelő párhuzamosság. Nagyon jó, hogy Babits Esztergomban talált otthonra, mert a rá jellemző gondolatiság, spiritualitás, lelkének transzcendens nyitottsága itt képekkel és fogalmakkal töltődött fel. Olyan találkozás ez, mint amikor valami valamihez vagy valaki valakihez hozzátartozik, és ez fogalmakat nyer, mi pedig látjuk, hogy az Úristen vezetése nyilvánul meg az életében.

Babits Mihály és Török Sophie házassága viharoktól sem volt mentes. Már az sem nevezhető hétköznapinak, hogy a Tanner Ilona néven született hölgy kezdetben Szabó Lőrinc menyasszonya volt, aki lemondott róla idősebb költőtársa és barátja javára. G. Tóth Franciska felidézte a jól ismert történetet: Tanner Ilona szegény családba született, szeretett volna minél előbb elkerülni otthonról. Amikor a Külügyminisztériumban dolgozott, elcsábította, majd abortuszra kényszerítette a főnöke, s ennek következményeként többé nem lehetett gyermeke. A Babits házaspár így később örökbe fogadta házvezetőnőjük és Török Sophie öccse, Tanner Béla gyermekét, egy kislányt, akit Babits Ildikó néven anyakönyveztek.

Az irodalomtörténész arról is említést tett, hogy a Török Sophie nevet Babits adta a feleségének. Közismert, hogy így hívták a nyelvújító Kazinczy Ferenc feleségét. Babits Mihály A literátor című egyfelvonásosában Kazinczy lánykérését és házasságkötését énekli meg, kiemelve Török Sophie szerepét. Babits és Török Sophie házassága – G. Tóth Franciska erre is kitér – nem volt igazán boldognak mondható, bár tisztelték, becsülték egymást. Élete utolsó éveiben a költőn elhatalmasodott a kezdetben gége eredetűnek vélt rosszindulatú daganat, amelyről csak a Stockholmban feltalált szövettani metszetek átnézése után, az 1980-as években derült ki, hogy nyálmirigy eredetű rák volt. Török Sophie ápolta beteg férjét, de nehezen viselte az állapotával járó idegfeszültségét. Haldoklása idején azonban a Siesta Szanatóriumban is mindvégig mellette volt. Amikor Babits meghalt, idegösszeomlást kapott.

A Babits-kutató irodalomtörténész emlékeztetett arra, hogy Török Sophie egész életét az identitáskeresés hatotta át. Megjelenni, megmutatni magát, erre vágyott. Nem volt tehetségtelen, írt szabadverseket, novellákat, egészen jó regényeket is, mint például a Hintz tanársegéd úr vagy a Nem vagy igazi! Ez utóbbiban az áhított, de soha meg nem élt anyaságot siratja el. Babits halálát követően Török Sophie megbomlott személyiségében, írástechnikájában is. Nagy tervei voltak, de nem tudta megvalósítani azokat. „Akarok valami nagyot, de mégsem egészen jön össze…” – ilyen bejegyzések olvashatók a naptárában. Leírja azt is, hogy minden író őrült. „Én az őrültek között éltem… Megbántam, hogy én írófeleség vagyok, de egy szöveg sem szól rólam… Többet ér annak a cukrászlánynak a kicsi ujja, akibe szerelmes volt” – utal Babits fogarasi tanáréveinek titokzatos szerelmére, Sugár című versének ihletőjére.

Sok költő, író és művész fordult meg a házban, ettek, ittak, beszélgettek. Rendszeresen itt készítették a Nyugatot. Talán Gellért Oszkár járt legtöbbször a házban, aki a folyóiratot szerkesztette, amikor Babits már főszerkesztő volt. Az emlékház kurátora egy fényképet mutat, amelyen Babits Mihály Ascher Oszkár színművész társaságában látható: korának egyik leghíresebb színésze többször tartott irodalmi estet Babits költeményeiből, valószínűleg éppen ezt beszélték meg akkor is, amikor a fénykép készült. Egy másik kép 1935 júniusából való, s ennek alapján valóban megerősödik bennünk a meggyőződés, hogy ez a ház a Magyar Parnasszust jelentette akkoriban. A felvételen ott van Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, a feleségek és még egy vendég.

Babits itt, az esztergomi házban fejezte be a magyar irodalom egyik leghíresebb művét, a Jónás könyvét. G. Tóth Franciska elmesélte: 1938. augusztus 17-én itt olvasta fel az elkészült művet feleségének és barátainak, és le is tisztázta. Ez nagy nehézségek közepette történhetett, hiszen Babits akkor már súlyos beteg volt, a képeken látható, hogy a nyakát sál takarja. Vannak képek, amelyeken fedetlen a gégéje – a fémkanül megrázó látvány. A Jónás könyvének van egy gyönyörű ajánlása: „Kedvesemnek, aki e versek első olvasója volt, kifogyhatatlan szeretettel adja a kéziratot, mely épp e napon készült el, névnapjára 1938-ban Mihály.” A költőnek ebben a művében Jónás bibliai története teljesen egybeolvad, átitatódik a babitsi világgal és mindannyiunk útkeresésével – fogalmaz G. Tóth Franciska.  

A tárgyi emlékek közül megemlítendő az a mókás papírmasé, amit Zolnay László régész, történész talált meg az 1950-es évek végén. Ezt Einczinger Ferenc és Bajor Ágost festőművészektől kapta Babits 1926-ban, két évvel az ideköltözésük után „Egy régi névnapi köszöntő emlékéül”. Török Sophie a család kedvencét, Ádáz kutyát tartja a kezében s az örök életet adó olajágat, és Pegazuson szárnyal felfelé a csillagokba. Kellemesen évődő, humoros hangulat alakulhatott ki itt, így született meg ez az alkotás. Einczinger Ferencről az emlékház kurátora elmondta: bankár volt, az esztergomi Takarékpénztár igazgatója, s mellette tehetséges festőművész, Babits legkedvesebb barátja Esztergomban. Télen ő ügyelt a házra. Többnyire a két feleség levelezett egymással, olykor a férfiak is.

Einczinger Ferenc írja: „Hivatali szobámból fellátok a házig”, és milyen aranyos, kedves a ház, ahogyan a hó a tetejét és a környezetét beborítja. Közli azt is: „Ilonkának rossz híreim vannak” – amikor ugyanis felment a házba, a „befőzöttjeit” három darabban találta a földön, a nagy hidegben tönkrementek.  Nagyon kedvesek azok a levelek is, amelyek Ádáz kutyáról szólnak. Babitsék Budapesten egy háromemeletes ház egyik lakásában laktak a Reviczky utcában, majd az Attila úton, így Ádáz kutyát Esztergomban hagyták, Einczingerék gondjaira bízták. A vidám, ugrándozós foxterriert nem lehetett könnyű elviselni, ráadásul kifosztotta a szomszédok baromfiudvarát. Előfordult, hogy a tornácra hordta a zsákmányolt állatokat, s Babits azokon keresztül bukdácsolt. Lehet, hogy aznap verset sem írt, mert átjöttek a szomszédok, és közölték: szeretnék, ha a tanár úr kifizetné a kárt, a kiskutya ugyanis nagy pusztítást végzett a baromfiudvarukban.

Kérdésünkre, hogyan látja az istenkereső Babitsot, az emlékház kurátora határozottan leszögezte: Babits szinte minden versében ott az Isten, s van, amikor nagyon erősen jelen van a misztikum.  Az előttünk heverő, Babits esztergomi verseit és esszéit tartalmazó kötet címét idézte: „… kinyúlhat égig a lélek…” Nem szabad elfelejtenünk, hogy az Amor Sanctus. Szent szeretet könyve című kötetben közreadott középkori himnuszok és Dante Isteni színjátéka fordítójára is emlékezünk. Visszatérve Ádáz kutyára, a róla szóló versében ezt írja Babits:

„(...)Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz. 

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem érteni, mint te engem, Ádáz!”

Nagyon erős, fájdalmas mondatok ezek – szögezte le G. Tóth Franciska. Babits kereső költő, bármiről ír, mindig ott van a szövegekben a kérdezés és a keresés. Tudni szeretné, mi van a dolgok mögött.

Az irodalomtörténész arról is beszélt: vannak forrásaink, melyek alapján tudhatjuk, hogy Babits részt vett szentmiséken. Az nem ismert, hogy minden vasárnap ott volt-e a templomban, de erősen élt benne a katolikus családi örökség, még akkor is, ha a Nyugat feszegette ezeket a hagyományokat. Babits úgy volt hagyományőrző, hogy egyúttal újító is.

Tavaly megemlékeztünk az esztergomi bazilika alapkőletételének kétszázadik évfordulójáról, és idén emlékezünk a száznegyven évvel ezelőtt született Babits Mihályról. A város és a költő kapcsolatáról G. Tóth Franciska a következőket mondta: Babits 1923. augusztus 15-én, vagyis Nagyboldogasszony ünnepén jött először Esztergomba. (1038-ban éppen ezen a napon, földi életének utolsó napján ajánlotta fel az országot Szent István király Szűz Máriának.) 1938-ban így idézte fel első esztergomi látogatása emlékét Babits a Szent István városa című esszéjében: „A valóságos, eleven Esztergomot hajóról pillantottam meg először, a Dunán: s ez csakugyan olyan volt, mintha valami fenséges és szent királyi székhelyre vonulnék be. A bazilika magasból nyújtotta elibém keresztjét; az alkony aranyszőnyeget terített a hullámokon át a palotáig; fölötte széles karzatot mímelt a várhegy fennsíkja, ahol nagypénzű s szenvedélyesen tervezgető prímások egykor a Magyar Siont ábrázolták ki. Igaz, hogy ez már nem az ősi Esztergom volt: nem a szent király középkori, legendás városa. Szent István palotája lent hallgatott a hegy belsejében, a földbe temetve: ami még látszott volna belőle, azt maguk az új terv építői földelték el, hogy egyenes és szabad térséget nyerjenek a középkorias zegzugok helyett. Annál szédítőbb arányokban állt ott a modern Főtemplom: méltó emlékműve az ezredéves Nagy Magyarországnak, a szimbóluma a Szent István-i eszmének! Egy magyar San Pietro, a hozzátartozó magyar Vatikánnal. Messziről uralkodott az egész tájékon, szinte nyomta a hegyet és a várost. (…) Ilyen pompával, ekkora arányokkal hatott rám Esztergom, az első benyomásomban!”

Az emlékház kiállításának rendezője és kurátora szerint Babits nagyon mélyen átérezte Esztergom feladatát, hivatását, kereszténységét, és mindezt gyönyörűen beleszőtte itt született esszéibe, verseibe. Ez az eszmeiség mindenütt megjelenik a szövegeiben. 

A Babits Mihály Emlékház április 1-jétől október 31-ig tart nyitva. Évente több ezer látogató keresi fel. Amikor elbúcsúzunk G. Tóth Franciskától, úgy érezzük: aki egyszer eljön ide, alig akar elmenni, és alig várja, hogy visszatérjen. Köszönhető ez a költő sugárzó lelkiségének és szellemiségének s G. Tóth Franciska személyes elhivatottságának, szeretetének, lelkesedésének, annak, ahogyan a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjáról beszél. Az irodalom természetes közelsége, értése, a mély hagyománytisztelet és az együttlátás öröme külön ajándék itt, az esztergomi Babits Mihály Emlékházban.

Szerző: Kuzmányi István, Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.