„Elpusztult minden élet, és változott minden sivataggá” – A tatárjárás az irodalomban

A rendező Soós Péter, a forgatókönyvet Horváth Áron és Joan Lane írták, a főbb szerepekben olyan színészek tűnnek fel, mint Christopher Lambert, Eric Roberts és Terence Stamp.

Az alábbiakban igyekszünk bemutatni, hogyan jelenik meg a rettenetes Mongol Birodalom felemelkedése és uralma két mitologikus emelkedettségű irodalmi alkotásban: Kodolányi János A vas fiai című regényében és az orosz V. G. Jan Dzsingisz kán – Batu kán – A tatárjárás (1942–1954) című regénytrilógiájában.

Kodolányi János regénye 1936-ban jelent meg először. A könyvben együtt élnek a vallások, a kultúrák, a keresztény és a pogány elemek; különböző politikai irányzatok és életformák harcolnak, illetve vegyülnek egymással. A főhős az ifjú ormánsági parasztlegény, Bene, Öcsöd kende fia. Bene gyűlöli papnak tanuló öccsét, Ábrámot, akinek születésekor anyjuk meghalt. Bene kitaszítottnak érzi magát, úgy gondolja, senki nem szereti, verekedősnek, makacsnak, hetykének tekintik. Bezzeg Ábrám a család büszkesége, mindenki dicséri, körülrajongja. A két fivér kapcsolatában ott rejlik Káin és Ábel története.

Benét szenvedélyes szerelem fűzi egy Virág nevű falubeli lányhoz, akinek jómódú szülei hallani sem akarnak arról, hogy hozzáadják. Bene a cimboráival megszervezi a lány szökését, ami azonban balul sül el. Bene kénytelen elhagyni szülőfaluját, a tatárok elől Magyarországra menekülő kunok fogadják be. Megnősül, a kun tábor legszebb lányát veszi el, s emiatt kivívja több kun legény gyűlöletét. Ám mivel szorgalmas, sok mindenhez értő ifjú, élvezi a kunok vezetőinek védelmét, élükön a legfőbb kánét, Kötényét. Benének és asszonyának, Jopárnak kisfia születik, s az asszony hamarosan ismét áldott állapotba kerül. A helyzet úgy alakul, hogy a kunok egyik erőszakos és képmutató kánja, Alpra titokban a tatárok mellé akar állni, miközben sűrűn bizonygatja Kötény és a magyarok iránti hűségét. Amikor lelepleződik, csapatával legyilkolja a megkeresztelkedett kun tábor lakóit, amelyhez Bene és családja is tartozik. Asszonya, kisfia és a magzat is az öldöklés áldozata lesz, ő maga pedig földönfutóvá válik, majd a tatárok fogságába kerül: „Míg hurcolták, elbúcsúzott Branától és az Ormánköztől, egyenként minden ismerősétől és rokonától, elbúcsúzott a lovától, emlékeitől, egész életétől.” Amikor Bene megpillantja a minden képzeletet felülmúlóan hatalmas tatár sereget, megbénítja a döbbenet: „Mennyi katona, mennyi ló, talán százszor százezer is. Ki sem lehet mondani… Ki az a hatalmas úr, aki parancsol nekik, s mindig tudja, ki hol van, s mit kell tennie? Hiszen ezek két hét alatt elfoglalják az egész országot (…), úgy eltiporják a magyeri királyt, mint a pockot. Hogy tűrheti ezt Isten? Nézheti Jézus? Nem zokog Szűz Mária? (...) Hát valóban olyan rettenetes bűnöket követtek el az urak és a népek, hogy így kell bűnhődniük?” A mindenkijét és mindenét elvesztett Bene „olyan egyedül volt a sok rabtárs között, mintha mély verembe dobták volna”.

A regény egy másik rétege IV. Béla király erőfeszítéseit mutatja be: a tatár betörés előestéjén az uralkodó mindent elkövet, hogy megszervezze az ország védelmét a félelmetes, irgalmat nem ismerő, öldöklő hordával szemben. Béla magára veszi az ország gondját-baját. Ahogyan az őt mindenben hűségesen követő asszonya, Mária királyné mondja: „Az én uram mind csak arra törekszik, hogy megtörje a dúskálókat, s felemelje a szegényt.” Béla súlyos teherként cipeli apja, II. András felelőtlen uralkodásának káros következményeit. Az ország egyházi és világi hatalmasságai hallani sem akarnak arról, hogy visszavegye tőlük az atyja által könnyelműen nekik ajándékozott földbirtokokat. Egyéni érdekeiket a közösség érdekei elé helyezik, nem veszik komolyan a tatár veszélyt, sőt, örülnének Béla vereségének: „Az urak nagy része örömmel veti oda az országot martalékul, ha a tartár megtépi egy kissé Béla hatalmát. De egyébként is papok találmányának tekintették a mongolok erejéről szóló híreket. Itthon akarnak maradni (…), nem szeretnének elutazni a pápai zsinatra! Ha meg csakugyan baj lesz, adjon a király újabb jogokat, és adja vissza régi jószágaikat, ismerje el a fegyveres ellenállás jogát. Akkor talán segítenek rajta.”

A könyv Batu kánt, a tatár hadak vezérét, a „dzsihangirt” és kíséretét is megismerteti az olvasóval. Dzsingisz kán legkedvesebb unokája a legfőbb küldetésének tekinti, hogy hűséges legyen világhódító nagyatyjához, ami egyenlő azzal, hogy minden népet meghódít. Egyetért a pápával abban, hogy amint egy úr van a mennyben, legyen egy úr a földön is, és természetesen önmagára gondol. Ugyanakkor a nagy kán legkisebb szolgájának nevezi magát, és taszítja őt a gonosz mindenütt látható uralma: „Szégyenkezve látjuk, mily hatalommal dühöng mindenfelé a hazugság, képmutatás, a szegények kifosztása, mezítelenek, elhagyottak, árvák sanyargatása.” A részvét és bizonyos fokig a tisztelet hangján beszél Béla királyról: „Magyeri országban a jószág, a dénár, a hatalom, a hívság teszi a keresztyénséget. Pedig a föld Tengrié. (…) Sajnálom Bilát. Becsületes ember szegény, de ostoba. Mit kapaszkodik pápába, császárba, hercegbe, papokba, romlott uraiba, akik mind megértek már arra, hogy a földet trágyázzák?”

A regény egyik legmegrázóbb jelenete, amikor a tatárok a tavaszt ünneplik: „Ez a nap a szakadatlan evés-ivás, részegeskedés, tomboló jókedv, tánc és ölelkezés napja volt.” Az orgia tetőpontján a tatárok azt követelik a meggyötört magyar raboktól, hogy táncoljanak, és amikor nem hajlandók erre, legyilkolják őket: „Jézus és Szűz Mária neve együtt csattant fel a legdurvább szitkokkal. Hamar letiporták s megszíjazták őket. (…) Térdezték, verték őket, ahol érték. Amikor öregek, fiatalok a halál csendességébe merültek, a férfiakra került sor. Nem sokat teketóriáztak velük. Mutatták, hogy részegségük ellenére is biztos a kezük. A hosszú kések felvillantak a tűzfényben, s biztos suhanással csaptak le a nyak főütőerébe le, a szívig. Bátran, fagyos közönnyel fogadták a halált. Nem kiabáltak és nem sírtak. Nem hívták sem Istent, sem az embereket. Fejük lehanyatlott, testük eldőlt.”

A regény szerint a muhi csata előtt Batu kán titokban kilovagol az éjszakában, súlyos kétségek gyötrik. „A cél túlságosan nagy volt, az erők mintha nem lettek volna méltók hozzá. A bukás túlságosan nyaktörő.” Nagyapjára, „Dsingiz bogdóra” gondolt, akinek kedvenc unokája volt, s aki „Ragyogónak, Tökéletesnek” nevezte: „Koldusként, üres kézzel nem barátságot, de megvetést lehet szerezni – jutott eszébe Dsingiz mondása. És ő koldus lesz, ha elbukik. Nem barátságot, hanem az egész világon végigcsapó megvetést szerez. Ez rosszabb a halálnál. Ez elviselhetetlen!” 

Batu kán vissza akar fordulni, de a nagyatyjához és hozzá is mindig hűséges hadvezére, Szubutáj Bahádur durván közli vele: „Hazamehetsz, de én maradok, és leigázom a magyeriakat.”

Batu kán a győztes muhi csata után sem tud megnyugodni. Nem érez diadalt, változatlanul kétségek gyötrik: „Arra gondolt, hogy az uralma alatt álló nyugati birodalom székhelyét ide helyezi, egészen Nyugat kapujába, a hegyekkel védett, gazdag, viruló, termékeny és népes Magyarországba, de már elment tőle a kedve. Érezte, esztendőkig tartó, lépésről lépésre haladó, véres harc sem tudja végképp meghódítani, legfeljebb teljesen kiirtani. (…) Itt a király seregét szétverték, az urak elpusztultak vagy menekülnek, a királyt üldözik, de a nép, amely a mezőkön, erdőkön, folyók partján él, és dolgát végzi, nem hódol az új urak előtt. (…) Ez a nép utálja a maga urait, de az új urak nem kellenek neki.”

A tatár fogságból szabaduló és ormánsági szülőfalujába hazatérő Bene sorsa pedig az újrakezdés reménységét szimbolizálja. Bár úgy érzi, „az élete egészen értelmetlen és a véletlen martaléka lett”, otthon lehetőséget kap arra, hogy újrakezdhesse az életét. Akárcsak az ország, amely nem kevés idő elteltével, hatalmas áldozatok révén talpra állt a borzalmas tatár pusztítás után.

V. G. Jan regénytrilógiájának első kötete Dzsingisz kánnak a hatalmasnak és legyőzhetetlennek tartott Horezm – és a környékbeli muszlim országok – ellen vezetett hadjáratáról szól. A második és harmadik kötet Batu kánnak a ruszok (oroszok) és Kelet-Európa elleni támadását eleveníti fel. A három kötet csaknem három évtizedet ölel fel, az 1219 és 1248 közötti időszakot, amikor pusztító hadjárataik révén a mongolok létrehozták a világtörténelem legnagyobb birodalmát.

A trilógia központi alakja a muzulmán vallású, hazátlan, szegénységi fogadalmat tevő tudós dervis, a bagdadi Hadzsi-Rahim, aki rögtön a mű kezdetén így fogalmaz: „A világot járom, és a hazugság tengerében az igazság szigetét keresem.” Hadzsi-Rahim rendkívüli tehetségű ifjú imám, de mivel ragaszkodik vallási meggyőződéséhez, és szembeszáll az idősebb, tekintélyes imámokkal, száműzik, apját és öccsét pedig börtönbe vetik. Rendkívüli viszontagságok után először írnok lesz Dzsingisz kán kancelláriáján, majd a világhódító kedvenc unokájának, Batu kánnak a nevelője, később udvari krónikása. Többször veszélybe kerül az élete, de mindannyiszor megmenekül. A regény szerint az ifjú Batu jellemében akkor állt be döntő változás, amikor a szellem emberétől, Hadzsi-Rahimtól elvette a nevelését Szubudáj-Bagatur, Dzsingisz kán legnagyobb és leghűségesebb hadvezére, a félszemű, csacskakezű, sánta, arca sebhelyes és érzelmek nélküli gyilkológép. Ő a könyvek szeretete és a lelki-szellemi értékek tisztelete helyett azt tanította meg Batu kánnak, hogyan legyen irgalmat nem ismerő, világhódító, nagy hadvezér, hogy megvalósítsa nagyatyja álmát, s kiterjessze a mongolok hatalmát egészen a „Végső-tengerig”.

Hadzsi-Rahim ekkor vándorútra kel, kifaggatja a túlélő szemtanúkat a tatároktól elszenvedett gyötrelmekről, s közben szorgalmasan jegyzetel. Elhatározza: egész könyvet szentel Dzsingisz kánnak „arról, hogyan lett olyan hatalmassá, hogy az egész világ meghódítását tervezte, és arról, hogyan pusztult el minden élet, és változott minden sivataggá, amerre a mongolok jártak”.

V. G. Jan részletesen bemutatja a meghódítandó népek mindennapjait is. A hatalma teljében lévő Horezmi Birodalmat szinte szétfeszítik a belső ellentétek. Az állam élén álló Muhammed sah az akkori iszlám világ legnagyobb, de egyúttal legkegyetlenebb uralkodója is. Betegesen félti a hatalmát, nem bízik senkiben, ezért megfogadja anyja tanácsát: zárja ki az utódlásból legidősebb fiát, törvényes örökösét, Dzselál ed-Dinnt, aki a sugallat szerint a trónjára tör. Erről szó sincs, sőt, a félelmet nem ismerő ifjú később a Horezm hatalmát megdöntő mongolok elleni harc jelképes alakjává válik.

Ugyanez a helyzet az orosz fejedelemségekben is. A bojárok és a nagyhercegek egymás ellen harcolnak, és mire észbe kapnak, már késő. A viszálykodás, a féltékenység nem idegen a tatároktól sem: Dzsingisz kán fiai irigyek egymásra, legszívesebben megölnék a másikat, és az ellenségeskedés terjed az utódaik között is: Gujuk kán, Batu unokatestvére például többször küld gyilkosokat Batu ellen, de ő is gyűlöli Dzsingisz kán legkisebb fiát, Kulkánt. Beigazolódik Dzsingisz kán félelme, hogy halála után fiai megszegik akaratát, és ellenségeskednek egymással, pusztító zavarokat okozva a birodalomban.

A regénytrilógia fő alakjai Hadzsi-Rahim mellett Dzsingisz kán, Batu kán és mindkettőjük hűséges hadvezére, Szubudáj-Bagatur. Látva a mongol hadak irgalmat nem ismerő öldökléseit, Hadzsi-Rahimban időről időre megszólal a lelkiismeret, és nem törődve azzal, hogy életét is veszélybe sodorja, így fordul Batu kánhoz: „Újra könyörgök neked: eressz el! Nem akarok ebben a vértengerben élni. Miért pusztítasz el annyi népet, amely békében és szabadon akar élni?” Batu kán lelke meg sem rezdül a kéréstől, öntelten válaszol: „Védjék meg karddal a szabadságukat! A mongolok mindenkinél erősebbek! Az egész világnak meg kell hódolnia nagyatyám, a Szentséges Vezér utóda előtt.” Batu azért akarja, hogy Hadzsi-Rahim kövesse, mert csak Szubudáj, kedvenc felesége, Julduz-hatun és ő az, akik őszinték hozzá. Az igazat azonban szigorúan csak négyszemközt mondhatják meg neki.

Hadzsi-Rahim kiszolgáltatott helyzetben van, melyből nincs menekvés. Ám hisz abban: igaz ugyan, hogy a hatalom bármikor megölheti, de „nem tudják meggyilkolni a szabad gondolatot”. Egy tevére helyezett, fonott kosárban kuporogva a térdén tart egy ív szürke, szamarkandi papirost, amelyre pennájával rója a mongol hadak könyörtelenségét megörökítő sorokat: „Ez a had elnyel és megsemmisít mindent, ami útjába kerül. (…) Minden ember, asszony vagy gyermek a könyörtelen harcosok gyámoltalan áldozatává lesz. (…) Minden ellenállást halálbüntetés sújt, minden megadás súlyos rabszolgasággal jár, és semmi sem menti meg azokat, akik szembeszállnak velük. (…) Ki veti vissza a pusztai rablókat, akiket csakis a fosztogatás és az erőszakoskodás szenvedélye tölt el?”    

V. G. Jan részletesen leírja a megöregedett, közelgő halálát érző Dzsingisz kán félelmét. Magához rendeli a messze földön híres, hegylakó bölcset, Csan Csunt, akitől az örök élet titkát akarja megtudni. Ő azonban kéréssel válaszol: „Hagyd abba kegyetlen háborúidat, ajándékozd meg népeidet az áldott békességgel, és békítsd meg őket egymással.” Ám az egész életét öldökléssel töltő Dzsingisz kán ellene mond ennek: „Hogy béke legyen az egész világon, ahhoz háború kell! Csak akkor lesz béke széles e határban, ha megölted ellenségedet, akit nem lehetett megbékíteni. És én még nem öltem meg összes ellenségemet.”

A regénytrilógia mindhárom részében előfordulnak tragikus szerelmi történetek. Az elsőben ilyen a fekete lovas, Kara-Koncsár (a valóságban is élt horezmi hős) és Gül-Dzsámil szerelme. A lány szépsége rabul ejti Muhammed horezmi sahot, erővel magával hurcolja háremébe, noha már háromszáz felesége van. Gül-Dzsámil azonban szembeszáll a sah akaratával. Kara-Koncsár bosszúból kifosztja az uralkodó karavánjait. Amikor pedig a mongolok ostromolják a fővárost, Gurgandzsot, kiszabadítja a lányt börtönéből, ám a víz mindkettőjüket elsodorja. Az író nyitva hagyja a kérdést, hogy mi lett velük. A nép körében azt beszélik, egy szigetre menekültek, és ott élnek háborítatlan boldogságban. Ugyancsak balladai szépségű a második és a harmadik kötetben Julduz-hatun és a parasztfiú, Muszaka beteljesületlen szerelme, ami ráadásul szigorúan tiltott, hiszen Muszaka Batu kán egyik testőre. (Julduz-hatunba Hadzsi-Rahim is szerelmes titkon.) A második kötetben a hitét rendíthetetlenül hirdető és bátor orosz követet, Fjodor herceget Batu kán felkoncoltatja az embereivel. Miután a herceg felesége hírt kap ura és szerelme tragikus haláláról, a toronyból a mélybe veti magát, magával rántva kisfiukat is.

Mindhárom kötetben kiválóan megrajzoltak a mellékalakok, mint például a Dzsingisz kán legfiatalabb fiát, Kulkán kánt lenyilazó ifjú orosz harcos, Toporka, vagy a novgorodi bojár, aki közvetíteni próbál Batu kán és az egyik nagyherceg között. Plasztikusan megformált az áruló Gleb nagyherceg alakja is, akit nemcsak népe, de Batu kán is megvetéssel sújt.

A regénytrilógia végén az Oroszországot is meghódító Batu kánt – hiába jutott fel hatalmának csúcsára – kétségek gyötrik. Utolsó beszélgetésük alkalmával őszintén feltárja félelmeit Hadzsi-Rahimnak: „Mit érek vele, hogy feldúltam és felégettem Kijóvot? Óriási, pótolhatatlan veszteségeket szenvedtem el.” Az oroszok ugyanis az utolsó csepp vérükig harcoltak. A győzhetetlen dzsihangir irigyli a novgorodi Iszkendert, aki nem adta fel, nem hajlandó alkudozni a világhódítókkal, csapataival behúzódott az erdőbe, és onnan csap le a mongol hordára. Batu kán gyötrődik, és azt kérdezi Hadzsi-Rahimtól, hogy ki lenne méltó utódja, ha meghalna. Hadzsi-Rahim válasza: „Ha az igazi nagyságot keresed, akkor azt az élet minden területén keresned kell.”

Batu kánt győzelmei csúcsán hagyják magukra leghűségesebb emberei, Szubudáj-Bagatur, kedvenc és mindeddig hűséges unokatestvére, a fiatal Ieszun-Nohaj és udvari krónikása, Hadzsi-Rahim is: „Északon ott fenyeget a nyugtalanító árny, a novgorodi Iszkender. (…) És ha hirtelen rám tör seregével? Ezek a kétségek marcangolnak éjjel és nappal. De erről nem szabad tudni egyetlen embernek sem. Sötétnek és nyugtalannak látom birodalmam jövőjét.”

A tudós dervis krónikája ezekkel a sorokkal zárul: „Most, befejezvén e könyvet, és visszaemlékezvén mindenre, amit ama szörnyű években hallottam és láttam, csak azt kívánhatom leendő olvasóimnak, hogy életük során sohase éljék át a legrettenetesebb megpróbáltatást: a kegyetlen és értelmetlen háború mindent elpusztító viharát.”

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. augusztus 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.