A nagyi titka

A születésünk történetéről és az első életévekben megélt élményeinkről jó esetben a szüleinket tudjuk megkérdezni. Fontos, hogy felnőtt életünkben ezek a történetek ne maradjanak titokban. Hogyan kezdjünk hozzá, miért lényeges ez a jelenünkben és a gyerekeinkkel való kapcsolatunkban?

Erről kérdeztük dr. Andrek Andrea pszichológust, aki az ELTE perinatális szaktanácsadó képzés egyik alapítója, és a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaság alelnöke. 

Pszichológus vagy, és az életkezdet időszakával foglalkozol. Pácienseiddel folytatott terápiás munkában a szomato-pszichoterápiás szemléleted nagy hangsúlyt kap. Kérlek mutasd be ennek a specifikumait!

Többféle pszichoterápiás irány létezik, amely nem csak a verbalitáson keresztül foglalkozik az érzelmek megélésével és kifejezésével. A szomato-pszichoterápia célkitűzése, hogy amellett, hogy a pácienssel körbejárjuk, hogy mit gondol a problémájáról, nagyon fontos, mit érez ezzel a problémával kapcsolatban. Azt a kérdést is feltesszük, hogy hol érzi mindezt a testében. Azaz milyen testérzetek formájában jelenik meg a nehézség, mely testtájékon ragadható meg az elakadás. Előfordul, hogy meghökkentő ez a kérdés, de van, aki pontosan meg tudja mondani.

Legtöbbször ezek a feszült, szorongató érzések a légzéshez kötődnek, mellkasban érzékelhetőek, vagy a nyelőcsőben (pl. ahogy beszélek róla, gombóc van a torkomban). Több esetben az emésztőrendszerhez társulnak a nehézségek (pl. mintha kő lenne a gyomromban, összeugrik a gyomrom). A fejhez is szoktak társítani feszültségeket, a halánték, tarkó területén. Illetve végtagban, végtag mozdulatában is megragadhatóak a feszültségek.

Nem biztos, hogy a kliens meg tudja ragadni a testtájékot vagy testérzetet mégis, amikor beszél a problémájáról, egy érdekes, figyelemfelhívó mozdulatot, gesztust láthatunk ismétlődni a testén vagy a végtagjaiban. Ezt kulcs gesztusnak nevezzük, amivel aztán mélyebben lehet dolgozni a terápiában.  

Jól gondolom, hogy a perinatális időszak feldolgozásához tartozó terápiás eszköztárban nem véletlen, hogy a testérzetek értelmezése nagyobb hangsúlyt kap?

Ha az emberi élet legkoraibb időszakának tapasztalataira gondolunk, figyelembe kell vennünk, hogy ezek a verbalitás előtti időszakhoz kötődnek.  A magzati fejlődés, a megszületés, a kétéves korig tartó időszak ez.

Mára úgy gondolkodunk az emberi életről, hogy az egy oszthatatlan kontinuum, minden, ami történik velünk a fogantatásunktól fogva, az valamilyen lenyomatot képez a fejlődésünkben.

Akár biológiai, élettani működést tekintve, a mostanában sokat kutatott epigenetikai szempontból is, és egyre többet gondolkodunk már arról is, hogy a lélektani történéseknek is hatása lehet a későbbi fejlődésünk szempontjából. Például a traumatikus, feldolgozhatatlan élmények, amelyek tartós ideig, magas szinten tartó stresszt váltanak ki, elárasztóak, kezelhetetlenek az egyén számára, ezekkel kapcsolatban is egyre inkább azt gondoljuk, lenyomatot képeznek.

Ezek a lenyomatok elsősorban test-válasz mintázatokban maradnak meg. Későbbi életünk során úgy mutatkozhatnak meg, hogy ha valami hasonló élethelyzettel találkozunk, mint amilyen az eredeti élmény volt, akkor ezek aktiválódhatnak, és meg tudnak jelenni bizonyos zsigeri reakciókban. Azért lényeges, hogy a test jelzéseinek elemzését bevegyük a terápia értelmezési spektrumába, mert így ruházódik fel jelentéstartalommal az egyén számára, hogy ami történik vele, annak az élettörténete szempontjából mi a jelentősége, hova kapcsolódik vissza ez az élmény.

Azaz a korai életkorban megélt stresszélmények pszichoterápiás keretben való értelmezésével a felnőtt életünkben ezekhez narratívákat tudunk rendelni. A testélményeket, zsigeri reakciókat és addig megragadhatatlan, nyomasztó élményeket jobban megérthetjük, szavakba tudjuk önteni, már nem elárasztanak bennünket, hanem kimondhatóságuk hatására a jelenünket alakíthatjuk, formálhatjuk.

Generációkon átívelő születéstörténeteink

Milyen hatással lehetnek a családi rendszer egészére nézve, ha megismerjük születéstörténetünket és a koragyermekkorunk történetét?

A jó élmények könnyebben mesélhetőek a családban, és nem véletlen az sem, hogy több születéstörténet titokban marad, mert sok fájdalom és szenvedés kapcsolódik hozzá. Tapasztalom, hogy szülő korban lévő nők nem tudnak semmit a születésük történetéről, és éppen valamilyen elakadásban vannak. Például nem fogan meg a kisbabájuk, és ahogy egyre jobban kibontjuk az élettörténetüket, megjelenik ez a hiány.

Arra buzdítom őket, hogy még ha nehéz is, próbálják megkérdezni az édesanyjukat a történetükről, mert ez sok felszabadulást hozhat. Azt azért tudni kell, hogy a korábbi generációknak az a tapasztalata, hogy a szülés-születés eseményei tabunak számítanak. Közös élményük, hogy mindenki sokat szenvedett, elhagyatottnak, magányosnak, kiszolgáltatottnak érezték magukat, és bizonyos értelemben erőszakot is elszenvedhettek. Olyan rendszerben szültek, ami több szempontból sem kedvezett a természetes szülésnek, testi-lelki szempontból mostoha körülmények között kellett szülniük. Egy konszenzus volt arról, hogy ez mindenkinek a közös titka, szenvedése, lépjünk tovább, ne beszéljünk erről.

Igen felszabadító lehet, ha az a lány, aki így született, képes ezt a nehéz szüléstörténetet meghallgatni, tartalmazni, és akár együtt érezni a saját maga kisbabaságával, akár az édesanyja szenvedésével.

Esetleg van olyan megosztható, terápiás tapasztalatod, ahol a felmenők születéstörténete, korai időszaka volt középpontban?

Egy kliensemmel történt, hogy amikor neki már két kisgyereke volt, akkor derült ki teljesen véletlenül az édesanyjáról, hogy örökbefogadták. A nagymama ekkor már hatvanéves volt, és annyira megrázta ez a történet az egész családi rendszert, hogy a páciensem négyéves gyerekének a viselkedése nagyon szétesett, nyugtalan, agresszív lett és sok feszültség keletkezett benne. Közben a páciensem mindig arról számolt be, hogy nem tud igazán közel kerülni az édesanyjához, és nem érti, miért nem tud létrejönni a közelség közöttük.  A terápiás folyamatban arra jutottunk, hogy bár több tényező is alakíthatta így a kisgyerek érzelmi hullámzását, mégis fontos volna dolgozni az anya édesanyjának történetével is.

Létrehoztunk egy olyan munkamódszert, amiben jelen volt a kisfiú gyermekpszichológusa, az anya és a kisfiú, én, aki az anyának voltam a segítője, és itt a rendelőben muffint sütöttünk együtt, a „nagyi titka” nevű lisztből. Mi hoztuk terapeuták a lisztet, amivel így önmagában nem sok mindent lehet kezdeni, hanem kellett hozzá a sok finomság, amit ők hoztak, a csoki, mazsola és a gyümölcs. Ha ezt összekeverjük, meggyúrjuk, megdolgozzuk, majd kisütjük, akkor jól fogyaszthatóvá válik. Ez volt a terápiás intervenció, mondhatnám, hogy szomato-pszichoterápiás szemléletben történt, hiszen meggyúrtuk, lenyeltük, átengedtük a testünkön a tésztát majd a süteményt.

Más események is kellettek hozzá, de az biztos, hogy ennek a közös alkalomnak hatása volt arra, hogy végül megteremtődött a nyugalom a családban. Ez a történet azért is jó, mert azt példázza, hogy a nagymama titka hogyan hat a kisunokájára, és hogy minél kevesebb a titok a családban, és lehet beszélni érzelmekről, annál inkább felszabadulnak az érintettek.

Mindenki abból tud főzni, sütni, amije van, abból is tud továbbadni. A transzgenerációs traumák felfejtéséhez kell egy hős, aki magára vállalja a szembenézést, jelen esetben az édesanya, aki felülír egy mintát, aki azt tudja mondani, hogy nem akarja a saját gyerekének továbbadni ezt a traumát.    

Mit tanácsolsz azoknak az édesanyáknak, akik a korai életkorú gyerekük nevelése közben úgy érzik, nyomasztó, terhelő és nehezen megfogalmazható fájdalmat éreznek a saját születéstörténetük, kisgyermekkoruk kapcsán? Hogyan induljanak el az önismeretükben, ebben az érzékeny időszakban?

Mindenképp érdemes perinatális szakemberhez fordulni, ennek is lehet több szintje, a probléma milyenségétől függően, de fordulhatnak ezen belül gyógypedagógushoz, klinikai szakpszichológushoz, pszichiáterhez is.

Minél nagyobbnak, megterhelőnek érzi az anya ezt a problémát, annál hamarabb érdemes szakember segítségét kérni, mert ez rányomhatja a bélyegét a gyerekével való kapcsolatára. Ezek a terápiás irányzatok kalkulálnak a gyerekkel a folyamatban, azaz az édesanyáknak nem kell addig másra hagyniuk a kisbabájukat, amíg ők terápiába mennek. Nagyon szépen megjelenik az anyák ellazultsága a kisgyerekük állapotában, például, ha van regulációs nehézségük, akkor ezek el tudnak csitulni a közösen átélt terápiás folyamatban.

Udvarnoky Zsófia

Az esetmegbeszélés egy életforma

Az esetmegbeszélés gyakorlatáról, nehézségeiről és mégis felemelő lehetőségeiről beszélgettünk Molnár Magda gyógypedagógus, klinikai szakpszichológus és DSZIT terapeutával.

A Budapesti Korai Fejlesztő Központ DSZIT teamje egy időben hozzá és Papp Tímea klinikai szakpszichológushoz járt esetmegbeszélő csoportba, amely időszakra mindig nagy szeretettel és rengeteg tanulási élménnyel emlékszünk vissza.  

Azt mondtad, hogy kiszámoltad, negyvenöt éve foglalkozol, résztvevőként és/vagy csoportvezetőként esetmegbeszéléssel. Honnan kaptál ehhez muníciót?

Molnár Magda gyógypedagógus, klinikai szakpszichológus

Szupervízió szempontjából az Óbudai Nevelési Tanácsadó (ma: Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat III. kerületi Tagintézménye – szerk.) az origo számomra. Amikor pályakezdő gyógypedagógusként odakerültem, akkor Vekerdy Tamással, Várkonyi Zsuzsával, Flam Zsuzsával, Karczag Judittal, Marót Jucival – emblematikus gyermekpszichológusokkal – dolgozhattam együtt, nagy öröm volt számomra, hogy egy ilyen szakmai teamben nőhettem föl.

Minden héten háromórás teameket tartottunk, így indult a hét. A praktikus esetelosztásokon, munkaszervezéssel kapcsolatos feladatokon kívül ebből az időből legalább egy órát esetmegbeszéléssel töltöttünk, ami igazán inspiráló volt. Rengeteget tanultam abból, ahogy a tapasztalt kollégák az eseteikről beszéltek, talán az egyik legfontosabbat is, hogy hogyan lehet beszélni, megosztani egy esettel kapcsolatos észrevételeinket, gondolatainkat, érzéseinket, kérdéseinket szakszerűen, ugyanakkor közvetlen stílusban. Útravalót kaptam ahhoz, hogy aztán a saját terápiás munkámban elemezzem, próbáljam értelmezni a tapasztaltakat, és reagálni tudjak.

A teammunkának köszönhetően kialakult a közös nyelvezet, a különböző személyiségű és képzettségű emberek összehangolt munkája az ellátásban. Nem utolsó sorban egy nagyon megtartó és bizalomteli munkahelyi légkör.

Aztán elvégeztem a pszichológiát, családterapeuta, dinamikus szenzoros integrációs terapeuta lettem, szakvizsgáztam. Később több esetmegbeszélő team is működött nálunk a „nevtanban”, családterápiás és szenzoros integrációs terápiás (az utóbbit én vezettem és akkor még nem neveztük dinamikusnak). A szenzoros integrációs terápia nyitottabb, újfajta gondolkodást igényelt és ez a saját nyelvezetben is megmutatkozott az esetek feldolgozásakor.

Most arra mondtál példát, hogy egy munkahelyi közösségben milyen többletet jelent, hogyan határozza meg alapjaiban a munkahelyi kultúrát, ha van esetmegbeszélő csoport. Mi a tapasztalatod a munkahelyen kívüli esetfeldolgozásokkal?

A különböző módszerspecifikus képzéseink hozták magukkal a lehetőséget, hogy az adott módszer szemléletében is vegyünk részt esetmegbeszéléseken.  Az is előfordult, hogy az adott módszerben járatos „külső” kollégához is elvittük egy-egy esetünket annak érdekében, hogy egy másik viszonyítási keretben is rá tudjunk látni a munkánkra, vagy szakmai kíváncsiságból, vajon mit szól hozzá az adott személy.

Kipróbáltuk azt is, hogy külső szakembert hívtunk a csoport vezetőjeként, ami új dinamikát hozott az esetmegbeszélésbe. Sokféle módját, fajtáját kipróbáltuk az esetfeldolgozásnak. Az óbudai csapattal, ha tehetjük, most is havonta találkozunk, és bár már nem dolgozunk egy munkahelyen, átbeszéljük az eseteinket. A közös esetelemzés tulajdonképpen életformává vált.

Az esetelemzés életformává tud válni, újra és újra jó közösen erőt feszíteni.

Az esetfeldolgozásnak van egy jól körülírható menete, kerete, vannak szabályai, tisztázzuk a kompetenciáinkat. Megbeszéljük, mit kérünk az esethozótól és az esetet hallgató közösségtől, de a csoport működésének hogyanját az adott csoport határozza meg. A csoportot vezetők stílusa, szemlélete, gondolkodása, képzettsége lehet eltérő, a csoporttagok mind egyéni módon dolgoznak, ahány esetmegbeszélő csoport, annyiféleképpen egyedi.  

Szerinted te milyen stílusú esetmegbeszélés-vezető vagy?

Azt mondanám, hogy többnyire gyengéd, figyelmes és támogató jelenlétre törekszem az esetcsoportok vezetésében. Olyan, szinte észrevétlen jelenlétre, amiben háborítatlanul előbb-utóbb ki-ki felismerheti a megoldásait a tagok hasonló módon való jelenlétének támogatásában.

Abból szeretek kiindulni, hogy senki más nem ismeri olyan jól az esetét, mint az esethozó, aki dolgozik az adott családdal, gyerekkel. Aki az esetét hozza, védendő állapotban van hasonlóan egy kismamához. Mi, akik meghallgatjuk őt, bízunk benne, támogatjuk, és olyan reflexiókat próbálunk nyújtani, amivel hozzá tudunk járulni a felismeréseihez.

Nagyon izgalmas ebben a munkában, hogy valaki elmondja az esetét, a kérdését, a csoport arra reagál, majd egy idő múlva kiderül, hogy változás történt az eredeti helyzetben. Ezt a fajta hatékonyságot nagyon jó megélni, hogy ugyan nem én, nem mi dolgozunk közvetlenül az adott gyerekkel, ott se vagyunk, és változás történik. Az esetmegbeszélő munka során az esetmegbeszélő team is a fókuszban levő rendszer részévé válik, és hat rá. Pontosan ezért iszonyatos felelősség, hogyan vagyunk jelen ebben a rendszerben.

Azokat, akik a hivatásuk elején járnak, szupervíziós segítséggel ajánlott ellátni, hogy túlterhelés, kiégés nélkül tudják végezni munkájukat. Nincs az a képzés, ami minden esetre fel tud készíteni, ez így van rendjén, állandó változásban élünk. Olyan a munkánk, amiben sok a bizonytalanság, a kétség, sokszor kell olyasmit tartalmaznunk, amiről eleinte nem is tudjuk pontosan micsoda, hogyan tud alakulni, fejlődni. Egy esetmegbeszélő team biztosítja, hogy ne legyünk egyedül a sokszor bizonytalansággal járó nehéz időszakokban és azt is, hogy ébren tudjuk tartani magunkban a nyitottságot és a motivációt.

Az esetelemzés agytorna, munkával jár.

Mit jelent az szerinted, hogy az esethozónak munka az esetein való gondolkodás?

Aki az esetet viszi, annak úgy kell megfogalmaznia a számára nyilvánvaló információkat az esetéről, hogy mások is értsék, és miközben szavakba foglaljuk, sőt összefoglaljuk az esetet, akkor bennünk is történik egy sor fontos változás. Az átdolgozás során elkezdjük másképp látni a történéseket, más szemszögből nézni, és szétválasztani az összetevőket abból a szempontból is, hogy mi az, ami a hozzánk járó gyerek elakadása, témája, kérdése vagy egyéb körülmény, s mi az, ami belőlünk ered, ami az önismereti munkánkhoz tartozik.  

Munkánk része, hogy időt szánunk egy óra történéseinek átgondolására, visszaidézzük, hogyan követték egymást az események. Aztán amikor a következő órára készülünk, be tudjuk építeni az előzőek tapasztalatát a jegyzeteink alapján. Ha mindezt elvisszük egy esetmegbeszélő csoportba is, azzal növeljük tisztánlátásunkat. Az elemzési lehetőségek száma végtelen, elképesztő mennyiségű információt tudhatunk meg akár csak egy óra történéseinek elemzése alapján. Mentális erőfeszítés ide vagy oda, megkönnyebbítő ez a folyamat.

Udvarnoky Zsófia

A team munka, mint védőháló

A Koraiban megvalósuló team munka rendszeréről és különböző lehetőségeiről beszélgettünk Galgóczy Anna gyógypedagógus kollégánkkal. Ebben a hónapban megjelenő cikkeinkben a hangsúly a kollégáink mentális jóllétének támogatásán van, amely közvetlenül hat a minőségi munkavégzésre, így a családokkal való eredményes együttműködésre. 

Különleges kapcsolatot ápolsz a Koraival, néhány évvel ezelőtt visszatértél ide, ahonnan indultál. Mi hozott vissza?

Galgóczy Anna, gyógypedagógus

A Főiskola után egyből a Koraiba kerültem, amiért míg élek, hálás leszek. Azt tapasztaltam meg, hogy itt a kollégák még két óra közötti szünetben is a gyerekekről beszélnek, és mindenkit nagyon foglalkoztat az, hogy mi van a családokkal, mi van a gyerekekkel. Pályakezdőként ez nemcsak tanulási lehetőség volt, hanem olyan szocializációs közeg is, amely alapjaiban határozta meg a családokhoz való viszonyulásomat. Azt éreztem, hogy a Koraiban dolgozók közösségében valódi, belülről jövő tisztelet van mind a gyerekek, mind a családok felé. Jó volt megélni, hogy ennyire komplex teammel lehet itt együtt gondolkodni a gyerekek ellátásáról. A team tagjai között, a gyógypedagógusok mellett volt gyermekorvos, gyermekpszichiáter, gyermekneurológus, gyógytornász, szociális munkás, pszichológus is, és ez most is így van. Több helyen is dolgoztam később, de a valódi inter- és transzdiszciplináris team munkára való lehetőség hozott vissza a Koraiba.

Hogy látod, min múlik a team munka eredményessége?

A team munka kereteinek a megteremtése elsősorban vezetői feladat, de tartalommal nyilván a team tagjai töltik meg. A szervezeti kultúrát a vezetők kommunikálják, alakítják például azzal, hogy megteremtik-e a megfelelő kereteket a csapatmunkára.  A team munka ugyanannyira értékes és kulcsfontosságú, mint maga a fejlesztés és a tanácsadás. Kimutathatóan sok eredményt, hasznot hoz a család ellátásának folyamatában, ha az őket érintő kérdésekről meghatározott keretek között és kellő rendszerességgel a kollégákkal együtt tudunk gondolkodni.

Ez a közös gondolkodás sokféleképpen megvalósulhat és megítélésem szerint kifejezetten előrevivő az, ha ez a sokféle és sokszínű együttműködés egyszerre, egymást kiegészítve van jelen az adott család támogatásában. Erre példa lehet az is, ha olyan szakemberrel egyeztetünk külön időt az eset átgondolására, aki szintén részt vesz az ellátásban. Ez a team munka egyik lehetséges formája. (Ez az ún. interdiszciplináris team) Elképzelhető azonban, hogy az ellátásban felmerül egy olyan speciális kérdés, aminek a megválaszolásához segítséget kell kérnem egy másik szakterülethez értő kollégától, aki személyesen ugyan nem ismeri az adott kisgyereket, de a szaktudásával támogatni tudja az őt ellátó kollégákat. (Ezt nevezzük transzdiszciplináris team munkának)

Fontos kiemelni, hogy a szülők a team teljesértékű tagjai, hiszen ők azok, akik a legjobban ismerik a gyermeküket.

Ideális esetben a szülőkkel történő konzultációban az összes gyereket ellátó szakember együtt vesz részt, így tényleg valódi összefogás alakulhat ki.

A gyerekek és családok komplex ellátásának – ezen belül a teamben való gondolkodásnak – a másik motorja a szupervízió, ahol pszichológus vezetésével egyéni vagy csoportos formában elemezzük az ellátás során felmerülő kérdéseket és a szupervízió vezetője abban nyújt támogatást, hogy alaposabban, több szempontból, újra és újra átgondoljuk a hozzánk járó családok nehézségeit, problémáit. Ezek az alkalmak azért is képviselnek nagy hozzáadott értéket a munkánkban, mert mindnyájunknak jó meghallgatni a kollégákat, hogy ők hogyan kezelnek egy-egy felmerülő kérdést, miként menedzselik a hozzájuk járó gyerekek szerteágazó ellátási rendszerét, de ugyanígy megerősítő érzés feloldozást, megnyugtatást, pozitív visszacsatolást kapni a munkánkra.

Sokszor elég annyi – sőt felszabadító – amikor egy szupervíziós csoporton kiderül, más is hasonló cipőben jár, ugyanazokkal a kérdésekkel küzd, mint én. Ebben a közös gondolkodásban önreflexiót is tanulunk, rálátunk a saját erősségeinkre és azokra a területekre is, ahol még fejlődnünk kell. Ezeken az alkalmakon elemi módon meg tudjuk élni azt, hogy együtt sokkal többet tudunk megtenni egy családért, mint külön-külön.

A team munka segítő hivatást végző szakemberként olyan alapvető szükségletünk, mint az oxigén. Az erre fordítható idői keret megtalálása viszont sok akadályt gördít ez elé. Mi itt a Koraiban törekszünk arra, hogy ezeket az akadályokat leküzdjük.

Védőháló

Merjünk nagyot álmodni! Ha meg lehetne reformálni az ellátórendszert, akkor te hogyan alakítanád át a team munka rendszerét, hogy arra megfelelő mennyiségű idő jusson?

Álmaimban él egy kép, amelynek a megvalósulása sajnos rengeteg, az intézményünk keretein túlmutató akadályokba ütközik, szóval nem reális, de hát álmodozni jó! Azt hiszem, az volna ideális, ha ugyanannyi időt tölthetnénk egy családról való, teamben történő közös gondolkodással, mint amennyit azzal az adott gyerekkel, családdal azon a héten kontakt ellátás keretében együtt voltunk. Ez a munka lehet, hogy az intézmény falain belül történik, a kollégákkal, de történhet másik intézménnyel való együttműködésben is, a gyereket ellátó más szakemberekkel. Egy család és egy gyerek körül sokszor az ellátórendszer számos eleme jelen van, (pl. kiegészítő terápiák, bölcsőde, óvoda, egészségügyi ellátók,stb.), amit az esetmenedzser szerepben lévő gyógypedagógusnak össze kell hangolnia, ez pedig meglehetősen komplex feladat.

A gyógypedagógiai ellátásnak természetesen alapvető része a szülőkkel való konzultációs munka is, a gyógypedagógiai tanácsadás, a családi rendszer minél szélesebb körű támogatása, mely organikus része a munkánknak. A szülő tehát a teljes közös munka során meghatározó része a teamnek, aktív alakítója a folyamatoknak.

Ez a szervezés, összehangolás, sokféle team munkában való jelenlét rengeteg feladatot jelent a gyógypedagógusnak. Éppen ezért abban a bizonyos álomszerű képben én heti egy egyéni szupervíziót biztosítanék minden szakembernek, amit havi rendszerességű csoportos szupervízióval lehetne kiegészíteni. Mindez persze sokkal kevesebb család ellátásával járna együtt, viszont lényegesen minőségibb munkát eredményezne. Ideális volna, a családok szempontjából is, de jelenleg reálisan egy ilyen rendszer nem megvalósítható.

A szupervízió mentális és fizikai munka is egyben.

Egy kollégánkkal, Vigh Zsuzsi gyógypedagógussal együtt vezetitek a, fejlődésmenetükben jelentősen akadályozott (súlyosan és halmozottan sérült) gyerekeket ellátó szakemberek munkaközösségét. Mesélj kérlek arról, hogy milyen jó gyakorlatok gyűltek össze ebben a két évben a teamben!

Nagyon nagy lehetőség számunkra, hogy ebben a munkaközösségben nemcsak az ambuláns ellátásból vesznek részt az ezen a szakterületen dolgozó szakemberek, hanem a Fa óvodában dolgozó kollégáink is kapcsolódtak a teamhez. Ez mindannyiunk számára nagyon megtartó.

Hospitálási rendszert szerveztünk egymás között, rendszeresen látogatjuk egymás óráit, hiszen ebben a formában is meríthetünk egymás munkamódszeréből, tanulhatunk egymástól. A fejlődésmenetükben jelentősen akadályozott gyerekekkel és családokkal való munka sokszor sajátos kihívást jelent a korai intervenciós gyógypedagógiai ellátásban. Sokat ad a közös munka szempontjából az, hogy a különböző életkorú, de ugyanolyan fejlődési problémával küzdő gyerekek  ambuláns, illetve óvodai ellátásának tapasztalatait egy mederbe tudjuk terelni, hiszen így jobban megértjük az adott állapotot, miközben ráláthatunk annak folyamatszerű aspektusaira is. Szupervízió nélkül azonban nem tudnánk végezni ezt a munkát éppen ezért a munkaközösségünk külön kap pszichológus által vezetett csoportos szupervíziót is. Ez óriási lehetőség és olyan csoportkohéziót teremt közöttünk, ami sok szempontból életmentő.

Persze az a támogatás, amit egy-egy ilyen szupervíziós alkalom számunkra nyújt nincsen ingyen. A szupervíziós munka után annyira elfáradunk, mintha hegyeket cipeltünk volna; kőkemény mentális és pszichés ráfordítás van ebben.  

Felszabadító ereje van ugyanakkor annak, hogy ezekben a szupervíziós folyamatokban azt is megélhetjük, hogy itt, ha hátradőlünk, akkor „el fognak kapni” a többiek, van védőháló körülöttünk, ugyanis nagyon erős bizalmon alapul a kapcsolatunk. Így tudunk mi is védőháló lenni a hozzánk járó családok számára.

Udvarnoky Zsófia

Együtt, csakis együtt!

A korai intervenciós rendszerben az eltérően fejlődő gyereket nevelő családok megsegítésének a motorja a team munka. Sosem egy szakember áll a család mellett, és nem is vezet jó irányba, ha egyedül akarunk egy családi rendszert támogatni.

Rácz Zsuzsa gyógypedagógus kollégánk, aki mai napig nagy hatással van a Korai szemléletére és működésére, hitelesen tudott erről mesélni, egy Pest külső kerületének bölcsődei jó gyakorlata alapján.

Különleges intézményi rendszerben dolgozol korai intervenciós gyógypedagógusként, ugyanis nem a szakszolgálat munkatársa vagy, hanem az egyesített bölcsődéké. Hogyan lehetséges ez és milyen feladatokkal jár?

Az eltérő és megkésett fejlődésű, korai életkorú gyerekekkel korábban kizárólag a helyi szakszolgálat gyógypedagógusai foglalkoztak a bölcsődékben. Arra volt már példa korábban is, és ezt a hagyományt szeretnék egyre több kerületben visszaállítani, hogy a gyógypedagógusok elérhetőek legyenek egész nap, legyenek a bölcsődei élet szerves részei.

Az önkormányzatoknak van arra lehetőségük, hogy saját jogukon egy vagy több gyógypedagógiai státuszt biztosítsanak, így kerültem ide én is, és most már Hargitai Rozival együtt (Hargitai Rozália, gyógypedagógus – szerk.) dolgozunk, a kerületi bölcsődékben.

Rácz Zsuzsa, gyógypedagógus

Hogy miben tudunk segíteni és milyen területeken lehet ránk számítani, azt egy ellátási protokoll megírásával foglaltuk össze, amit a kerület bölcsőde vezetőivel megvitattuk, majd azt kértük tőlük, hogy a kisgyermeknevelőkkel ismertessék ennek a tartalmát, hogy világos legyen, milyen esetekben és hogyan fordulhatnak hozzánk. Például lehetőség van arra, hogy ha már a beszoktatás ideje alatt egy kisgyermeknevelőnek kérdése merül fel egy gyerekkel kapcsolatban, kérhesse a segítségünket. Ekkor még nincsen szükség arra, hogy a gyermeket megfigyeljük, de a kisgyereknevelő saját jogán kérheti a támogatásunkat. Egyfajta szupervíziós lehetőség ez, nincs magára hagyva, és biztonságos térben meg tudja osztani a nehézségeit vagy a megfigyeléseit a kérdéses kisgyerek kapcsán.

Milyen más feladataitok adódnak?

Ha egy gyerekkel kapcsolatban jelzést kapunk, és a szülő beleegyezik a megfigyelési folyamatba, akkor részt veszünk annak a gyereknek és családnak a támogatásában. Ebbe beletartozik az is, hogy a tapasztalataink összefoglalása okán közösen ülünk le a szülővel és a kisgyereknevelőkkel, hogy együtt gondolkodjunk a gyerekről. Javasolhatjuk azt is, hogy a család induljon el egy diagnosztikus vizsgálóhely irányába, vagy ameddig nem tudnak plusz támogatást igénybe venni, mi is segíthetjük a gyermek bölcsődei életének könnyebbé tételét, illetve fejlődésének kísérését. Ugyanígy a kisgyereknevelőnek is szempontokat tudunk adni a szülőkkel való beszélgetéshez: hogyan fogalmazzanak, mit mondjanak, mikor problémát érzékelnek a gyermek fejlődésében, alkalmazkodásában.

Az az előnye ennek a jelenlétnek, hogy nagyon rugalmas és változatos tud lenni, a protokoll az útvonalakat, a segítségnyújtás lehetőségeit vázolja, de a támogatás végül mindig nagyon egyénre szabott lesz.  

Nyitottságot látok a közös gondolkodásra, és jó érzés azt tapasztalni, hogy a gyerekek alvás idejében rendszeresen konzultálunk a kisgyermeknevelőkkel és a szülőkkel közösen, vagy csak kötetlenül beszélgetünk a kisgyermeknevelőkkel arról, milyen volt a nap, hogyan ettek a gyerekek, mi volt nehéz, mi az, ami működött.

Nagyon izgalmas ez a sokfelé ágazó feladatkör, amiben egyszerre vagy gyógypedagógus, szupervizor, mediátor. Te hogyan definiálod ezt a sokféle munkakört?

Azt hiszem, hogy a kulcsa ennek a nyitottság, ami mindkét fél oldalán megvan, azaz a vezetőink is motiváltak az együttműködésre, és a kisgyereknevelők is igénylik a közös gondolkodást.

Az is sokszor eszembe jut, hogy korábban Borbély Sjoukje-tól (gyógypedagógus, pszichológus – szerk.) és Mózes Esztertől (klinikai gyermekszakpszichológus – szerk.) sokat tanultam a gyógypedagógiai tanácsadásról, ami szerves része kellene hogy legyen minden gyógypedagógiai ellátásnak.

Ahogy telik az idő, egyre több problémakör merül fel a bölcsődék részéről, hogy még milyen támogatásra lenne igény, így például az egyik bölcsőde dolgozóinak minden hónapban szervezünk eset – illetve témamegbeszélő csoportot. Azt az igényt is az élet hozta, hogy azoknak az eltérő fejlődésű kisgyerekeknek, akik bölcsődéből óvodába mennek, felvesszük a kapcsolatot a leendő óvodapedagógusával. Volt olyan gyógypedagógiai asszisztens, óvodapedagógus, aki eljött a bölcsibe, megfigyelte a kisgyereket, aki majd hozzájuk fog kerülni, és utána egy közös megbeszélést szerveztünk, ahol jelen volt a szülő, a kisgyereknevelő, a leendő óvónő, a gyógypedagógiai asszisztens és én. Volt, hogy a szülővel közösen kerestük fel a leendő óvodapedagógust, hogy beszélgessünk a kisgyerekről, aki szeptembertől már hozzá fog járni.

Szerintem kuriózum, és követendő gyakorlat, hogy évente egyszer létrejön egy tér, ahol jelen van az egyesített bölcsőde és óvoda vezetősége, a szülők, az önkormányzat képviselője, a szakszolgálat korai munkacsoportjának a vezetője, az önkormányzat egyik munkatársa, aki a kiemelt figyelmet igénylő gyerekek szociális referense, és mi. Ez a fórum azért jött létre, hogy a korai fejlesztésre jogosult, eltérő fejlődésű, sajátos nevelési igényű gyerekek megtalálják a számukra megfelelő közösséget, és ha lehet, az ideális óvodai közeget. Ez elképesztő lehetőség.

A team munka itt azt is jelenti, hogy védőhálót szövünk a gyerek körül.

Azt hiszem, hogy amiket eddig felsoroltál, az a teammunka kánaánja.

Persze, én ezt a szemléletet hozom magammal a Koraiból is, és itt meg egyre több és szerteágazóbb az igény a csapatban gondolkodásra. Ebben a struktúrában éppen a teammunkán van a hangsúly, mert minden szereplő, aki a gyerek körül megfordul, össze kell hogy fogjon a közös ügy érdekében. Látni kell, hogy egyik szereplő nem tud lélegezni a másik nélkül. Igen értékes tapasztalatok gyűlnek fel egy kisgyerekről két vagy három év alatt a bölcsődében, amit muszáj átadni a soron következő intézménynek, aki azt az adott gyereket majd ellátja.

Ami igazán kihívás lehet, az a közös nyelv megteremtése.

Szerintem ez egy közös tanulás, ami folyamatos. Fontos, hogy ítélkezésmentesen és nyitottan hallgassuk meg egymást, próbáljuk megérteni, hogy ki miben van, kinek miért az a szempontja, ami. Ha ez megtörtént, akkor van esély egymás felé közelíteni. Amikor több szereplő van egy gyerek körül, elengedhetetlen, hogy ezek az emberek szóba álljanak egymással. Ehhez térre, nyitottságra, teamunkára van szükség.

Ha emberekkel dolgozol, az nagyon megterhelő feladat, és nem megengedhető, hogy ezt egyedül csináljuk. Olyan impulzusok, tapasztalatok érhetnek bennünket ezekben a kapcsolatokban, amiket ha nem tudunk valakivel átbeszélni, annak nagyon rossz vége lehet.

Ennek a kommunikációs gyakorlata tanítható és tanulható. Azaz, hogy hogyan lehet jól támogatni egymást ezekben a tapasztalatcserékben, közös gondolkodásokban, esetátadásokban és probléma megfogalmazásokban. Alapszabályok, hogy ne minősítsük egymást, ne osszunk kéretlen tanácsokat, hanem hallgassuk meg, hogy mit mond a másik. Erről még van tanulnivalónk, azt hiszem, mindannyiunknak.

Udvarnoky Zsófia

Gyógypedagógiai óvodánk, a Fa ovi

A bölcsőde, óvodaválasztás témáiról gondolkodtunk márciusban. Fontosnak érezzük, hogy megjelenjenek azok a gyerekek és családok is, akik számára a közösségbe járás sokkal speciálisabb gondolkodást, környezetet jelent.

Kapronyi Ágnes gyógypedagógus kollégánkat, a Fa óvoda vezetőjét kérdeztük erről.

Kik járnak a Fa óvodába, milyen életkorú gyerekek és meddig?

Kapronyi Ágnes gyógypedagógus, a Fa óvoda vezetője

A Fa csoport elnevezés a fejlődésmenetükben jelentősen akadályozott gyerekek csoportját jelenti.   Azok a halmozottan sérült kisgyerekek járnak ide, akik háromévesek vagy december 31-ig betöltik a harmadik életévüket.  Az óvodánkba járó gyerekek többsége a Koraiba járt ambuláns ellátásba, azaz már a terápiás ellátás során felmerül, hogy a fejlesztés itt helyben, a Fa óvodában folytatódjon.

Ideális esetben az óvodába kerülést az arra felkészítő Csemete csoport előzi meg, ami heti kétórás foglalkozást jelent, két és hároméves kor között. Itt már megjelenik a szülőtől való leválás, illetve a közösségi együttlét előnye. Akiket sehol máshol nem fogadnak, előnyt élveznek a felvételben itt nálunk. Tudunk fogadni járulékos egészségügyi problémával is gyerekeket, azaz gyomorszondával, gégekanüllel, epilepsziával. Ezeken a területeken is nagy tapasztalata van a nálunk dolgozó szakembereknek.

A hozzánk járó gyerekek többsége hatéves korában fejlesztő nevelés-oktatásba megy tovább, gyógypedagógiai iskolarendszerbe. Nehéz ez, mert alapvetően mindenki maradni szeretne még egy évet, ezért meghoztuk azt a szabályt, aki háromévesen kerül hozzánk, három tanévet maradhat nálunk, ezt így érezzük igazságosnak. Nagy a várólista, ezt érezzük reális döntésnek. Előfordul, hogy valaki későbbi életkorában jön hozzánk, akkor egyénileg bíráljuk el az óvodai tartózkodásának az idejét.

Miben tér el ez az intézményi struktúra egy bölcsődétől, óvodától?

Itt egész nap gyógypedagógusok által tervezett-szervezett foglalkozásokon és tevékenységekben vesznek részt a gyerekek, és ebbe beletartoznak a gondozási tevékenységek is. Óvodánk negyvenöt órát van nyitva, és abból negyven órában gyógypedagógus is mindig jelen van. Rendszeres szülői konzultációkat biztosítunk, melyeken több szakemberrel közösen beszéljük át hogyan érzi magát a kisgyermekük az óvodában, milyen közös célok, feladatok előtt állunk a fejlődésük és jóllétük elérése érdekében, illetve ezeket hogyan sikerült megvalósítani. Ezekről minden évben egy részletes dokumentációt, egyénre szabott fejlesztési programot is készítünk.

Két öt fős csoportban tíz kisgyermeket tudunk fogadni, így családias a hangulat és közvetlenebb kapcsolat alakul ki a szülőkkel is.

Az élményterápiás hetek részeként a kutyaterápia is jelen volt a Fa óvodában

Teljesen nyilvánvaló, hogy nem tudtok mindenkinek segíteni. Hova tudnak még fordulni a halmozottan sérült gyerekeket nevelő családok, ha szeretnék, hogy közösségbe járjon a gyerekük?

A Pető Intézet óvodája (Semmelweis Egyetem Pető András Gyakorló Óvodája – szerk.), a Vakok Óvodája (Vakok Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye, Óvodája, Általános Iskolája, Szakiskolája, Készségfejlesztő Iskolája, Fejlesztő Nevelést-Oktatást Végző Iskolája, Kollégiuma és Gyermekotthona – szerk.), jobb mozgásállapot esetén a Montágh óvoda (Újbudai Montágh Imre Általános Iskola, Óvoda, Fejlesztő Nevelést-Oktatást végző Iskola, Készségfejlesztő Iskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény – szerk.) tudja fogadni őket, van is ezekkel az intézményekkel kapcsolatunk.

A szülő dönthet úgy is, hogy otthon maradnak, nem jár a gyermeke közösségbe, ilyenkor a korai fejlesztés folytatódik egészen iskolakezdésig.

A tankötelezettség hatéves kortól kezdődik, és sajnos előfordul, pláne vidéken, hogy ezek a gyerekek iskolába lépés előtt nem szereznek élményt a közösségbe járásból.

Arról még nem is beszéltünk, hogy milyen lehetőségeket rejt magában az, hogy a Fa óvoda része a Korai egységes szervezeti rendszerének.

Egyrészt óriási lehetőség, hogy ennyiféle szakember dolgozik itt, akiktől segítséget, véleményt és tanácsot, konkrét ellátást lehet kérni a csoportba járó gyerekeknek. A pszichológustól, a szurdopedagógustól, tiflopedagógustól bármikor kérhetünk tanácsot, ezt mi is érezzük, nagy támaszt jelent. Ugyanígy az is, hogy az itt dolgozók részei lehetnek egy nagyobb szakmai közösségnek, és van is olyan teamünk, ahol az ambuláns ellátókkal rendszeresen együtt tudunk gondolkodni. Sőt, ebben a teamben (súlyosan, halmozottan sérült gyerekeket fejlesztő szakemberek munkaközössége – szerk.) szupervíziós támogatást is kapunk.

Hogyan élik meg a súlyosan, halmozottan sérült gyerekek és a szüleik a beszoktatás folyamatát?

A beszoktatás egyik része arról szól, hogy a szülő és a szakember között olyan bizalmi kapcsolat alakuljon ki, ahol a szülő jó érzéssel át tudja adni a gyerekkel kapcsolatos gondozási helyzetek felelősségét. Itt fontos az is, hogy a szakember is úgy érezze, már mindent tud, és biztonsággal merje vállalni, hogy a gyerekről az óvodai időszak alatt kompetens módon gondoskodni tud, azaz a szülőtől minden információt, tapasztalatot megkapott.

A gyerekeknek gyakran csakkésőbb érkezik meg a felismerés, hogy miről is szól ez, nagyon örülünk, amikor megjelenik a sírás, amikor valóban megértésre kerül, hogy ez nehéz, hogy a szülő hiánya mit jelent. Úgy gondolom, ez minden esetben így van, de sokszor nincs jele, vagy annyival később jelenik meg. Erre volt is példa mostanában, hogy egy kigyermek nyugodt, vidám beszoktatás után novemberre vált sírossá, kétségbeesetté, és csak az egyik gyógypedagógus tudta megnyugtatni. Mint egy normál fejlődésű gyereknél, aki a hozzá közelebb álló kisgyermeknevelővel szorosabb bizalmi kapcsolatba kerül. Ezt a folyamatot a szülőknek is igen nehéz végig élnie, és jó, ha erről is tudunk beszélni.

Életkép egy fa óvodás “látod-hallod” foglalkozásáról

Mit javasolsz azoknak a szülőknek, akik még hezitálnak, és tartanak attól, hogy a súlyosan, halmozottan sérült gyereküket közösségbe adják? Milyen előnyök származhatnak abból, ha mégis belevágnak ebbe?

Nagyon lényeges, hogy a gyerek ebben a közegben kiválóan gyakorolhatja és gazdagíthatja a kommunikációs repertoárját, mert otthon minden rezdülését értik, kiszolgálják, de itt ki kell tűnniük. Közösségben vannak, a közös foglalkozások révén sokat nyílnak, másokra figyelni, várni kell. A napirend, a struktúra, azáltal, hogy sokszor ugyanaz fordul elő, rengeteg tanulást rejt magában. A foglalkozások nagyon élménydúsak, igen sok izgalmas, ingerdús, örömteli élménnyel találkoznak. 

A fejlesztő nevelés-oktatás már csak heti húsz óra, azaz a szülő ebben a három évben, amíg a gyereke óvodás, kicsit újra magára találhat, dolgozhat, lesz ideje magára is. Három nehéz év után jöhet három kicsit könnyedebb, amit érdemes kihasználni.

Hogyan engeditek el az óvodába járó gyerekeket, van-e gyakorlata a gyógypedagógiai iskolarendszerbe való átadásnak?

Részletes kommunikációs útlevelet írunk róluk, videómelléklettel ellátva. Összefoglaljuk, hogy milyen élményekhez jutottak, milyen kommunikációs jelzéseik vannak, a viselkedésük minden apró mozzanatát rögzítjük, így adjuk át őket a fejlesztő nevelés-oktatás rendszerének.

A ballagásra mindig egy különleges ballagási mesével készülünk, amely hasonlóan a pénteki meséinkhez egy történetet jelenít meg, amely a sok érzékszervi, dramatikus, zenei elemmel az élményen keresztül, azt átélve válik megragadhatóvá a gyerekek számára is.

A búcsú és elválás szomorúsága mellett a reményteli jövő is megjelenik a ballagós mesében, ezt igyekszünk a ballagási műsor keretében megjeleníteni, a gyerekekkel élményszerűen feldolgozni.

Megjelenítjük, hogy jó elmenni, de milyen jó volt itt lenni. Például hajóra szállnak azok, akik elballagnak, ekkor beültetjük őket egy gumicsónakba, ehhez meghallgattunk valami jó zenét, aztán a viszontagságok is megjelennek, azaz a vihar, a szél, a kavarodás, viszont utána kisüt a nap. Vagy jön egy cápa, aki ijesztő, de aztán jön a segítség is, amivel megmenekülnek.

Vagyis hogy a nehézségek vannak, de utána remélhetőleg valami jobb dolog következik. Fontos, hogy legyen erről a gyerekeknek egy elementáris tudásuk, és talán könnyebben élik majd át az élet szükségszerű változásait is.

Udvarnoky Zsófia 

1% JÓ KEZEKBEN

Fókuszban a szülők támogatása

Ismét eltelt egy év, újra itt az adóbevallások, a civil szervezeteknek felajánlható 1% időszaka. A Budapesti Korai Fejlesztő Központ alapítványi intézményként rendszeresen fordul támogatóihoz azzal a kéréssel, hogy rendelkezzenek adójuk egy százalékáról az intézményt fenntartó közhasznú Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítvány javára. Ahogy az érintett gyermekek a Központban, úgy a felajánlásuk is jó kezekben lesznek. Itt az idő tehát arra is, hogy áttekintsük, illetve bemutassuk az elmúlt időszakban elért eredményeinket .

Diagnosztika, az ellátás kiindulópontja

Intézményünk a legfiatalabb korosztály (0-3 éves gyermekek) diagnosztikájában változatlanul kiemelkedő szerepet kap, csakúgy, mint az utóbbi években. Egyedülálló módon, több szakemberből álló, gyermekneurológus, illetve gyermekpszichiáter által vezetett, gyógypedagógussal és/vagy pszichológussal és mozgásterapeutával kiegészülő team végzi a gyermekek komplex vizsgálatát, illetve szükség esetén kiegészítő vizsgálatait.

E vizsgálatok alapján teszünk javaslatot – szükség esetén – további szakorvosi és egyéb vizsgálatokra, különféle terápiákra, korai fejlesztésre. Itt javasolunk befogadó közösséget, illetve terápiákkal, tanácsadással támogatjuk az oda történő beilleszkedést.

Kiegészítő vizsgálatok közül új szolgáltatásként jelent meg a pedagógiai látásvizsgálat, melynek célja, hogy felmérje a gyermekek funkcionális látásteljesítményét, azaz a közeli és távoli látásélességet, kontrasztérzékenységet, színlátást, látóteret, a fényhez való alkalmazkodást, a szemmozgató funkciókat, valamint a látási ingerek idegrendszeri feldolgozását.

Komplex korai fejlesztés

A diagnosztikus vizsgálatot végző szakemberek javaslata alapján a családdal egy gyógypedagógus veszi fel a kapcsolatot és megkezdődik a komplex gyógypedagógiai fejlesztés és tanácsadás.

Ellátási formák a Budapesti Korai Fejlesztő Központban

Rendszeres terápiás segítséget nyújtottunk, és heti rendszerességgel egyéni, illetve csoportos formában gyógypedagógiai tanácsadás, korai fejlesztés és gondozás, nevelési tanácsadás, logopédiai ellátást, valamint konduktív pedagógiai ellátás keretében láttunk el az év során 445 érintett gyermeket, akiknek legnagyobb hányada eltérő fejlődésű kis csecsemő, közel fele autizmussal élő, de jelentős hányaduk halmozottan sérült gyermek.

A családok alapellátásért felelős „esetmenedzser” munkatársaink a gyógypedagógia különböző területein képzettek, így intézményünk a komplex korai fejlesztést mindig fókuszáltan a gyermek nehézségeinek megfelelően tudja nyújtani.

A gyermek állapotának és a család igényeinek megfelelően a korai fejlesztést mozgásterápiás szolgáltatások, illetve egyéb speciális terápiák egészíthetik ki. 

Fókuszban a szülők támogatása

Az 2022-ben a Budapesti Korai Fejlesztő Központ 30 éves jubileumi átfogó kutatása megállapította, hogy az általunk ellátott családok mely területeket szeretnének további fejlesztéseket a szolgáltatási portfóliónkan.

A családok felől érkezők igények egyértelműen körvonalazták, hogy új rendszerbe kell foglalnunk a szülő- és családtámogatási szolgáltatásainkat, és mely területeken kell újakat indítanunk. Ez volt a 2023-as év kiemelt szakmai projektje.

Ennek érdekében létre hoztuk a pszichológusainkból, szülő-csecsemő konzulenseinkből, perinatális szaktanácsadóinkból, és mentálhigiénés szakembereinkből álló szakmai munkacsoportot, akik kidolgozták a szülő- és családtámogatási szolgáltatásaink protokollját.

Perinatális szaktanácsadás

A fogantatás, várandósság, szülés-születés és a korai időszak során átélt nehézségekre fókuszáló konzultáció.

Szülő-csecsemő konzultáció

Azon családok számára, ahol mindennapi nehézségként élik meg az étkezés körüli és/vagy az alváshoz kapcsolódó helyzeteket, gyermekük sokat sír, érzékeny, nehezen megnyugtatható.

Családterápia

Olyan lelki problémák, kommunikációs nehézségek esetén ajánljuk, amelyek tartósan nehezítik a családtagok életét, a család kiegyensúlyozott működését.

Pszichológiai tanácsadás

Segítő beszélgetés pszichológus szakemberrel lelki nehézségek, elakadások, krízisek esetén.

Gyermekpszichológiai tanácsadás

A gyermekek és/vagy testvéreik viselkedésbeli, érzelmi és kapcsolati nehézségeire irányuló segítő beszélgetés.

Szülőcsoportok, tréningek

Különböző támogató és tematikus csoportos segítő beszélgetések a családot, szülőket érintő kérdésekre, nehézségekre fókuszálva.

Szülőkonzultáció

A fejlesztési folyamat minden 7. alkalmával részletesen megbeszéljük a gyermek ellátásával, gondozásával kapcsolatban felmerülő kérdéseket.

Szociális mini-iroda

Segítséget nyújt a családokat érintő szociális ügyek megoldásában, mint például szociális juttatások és jogosultságok igénybevétele, illetve az intézményi elhelyezés kérdésköre.

A fejlesztés eredményeképp 2023-ban két új szülőcsoport indult. Erőforrás-csoportunk olyan szülőknek nyújt támogatást, akik elsősorban önmaguk jólétéért szeretnének tenni, de esetleg eddig valamiért nem találták meg ennek a megfelelő formáját. Nálunk a megszokott környezetben, az intézmény szakembereivel, biztonságos közegben vehetnek részt kifejezetten a szülők számára létrehozott csoportunkban. Az eddigi témáink között voltak a megküzdési stratégiáink, mindennapi szerepeink, kapcsolatrendszereink felfejtése, krízis intervenció és sok már egyéb téma, melyet a már csoportba járó szülők tartottak fontosnak.

Szülőcsoportok 2023-ban

Találd meg a hangod! címmel indult szülőcsoport, a hatékony szülő kommunikáció megtámogatására, olyan szülőknek (szülőpároknak), aki nehézséget éreznek a különböző kórházakkal, szakrendelőkkel, pedagógiai szakszolgálatokkal, bölcsődékkel, óvodákkal való megbeszélésekben. A program több mint 25 szülő részvételével nagyon sikeresen lezajlott, a szülőkből pedig egymást támogató sorstárs Facebook csoport is alakult. A program a FranklinCovey tanácsadó Kft. támogatásával valósult meg.

Mentorszülők – a legújabb támogatási forma

Az elmúlt évben került előkészítésre a „Szükségünk van egymásra! – Mentorszülő képzés a Budapesti Korai Fejlesztő Központban” című képzésünk, melynek novemberben lezajlott első próbaképzésén 9 önkéntes szülő vett részt. A 2024 januárjában indult mentorszülő program célja, hogy minden Korai Fejlesztő Központhoz tartozó család rendszerszintű támogatást kapjon, nemcsak a gyermek fejlesztése által, hanem a szülők megküzdésének támogatása révén is. Ebben a hálózatban a mentorszülő feladata, hogy az eltérő fejlődésű gyermek diagnózisa miatt kialakult krízist, illetve a megváltozott élethelyzetet segítse feldolgozni a családnak.

A Budapesti Korai Fejlesztő Központban már hagyománnyá vált, hogy február elején segítő, informatív tájékoztatót tartunk a szülőknek azzal kapcsolatban, hogy gyermekük három éves kora körül milyen közösségbe lépéssel kapcsolatos teendőik lehetnek. A teendők igen sokféle specifikus, erőt próbáló feladatot jelentenek. Egyszerre kell lépéseket tenni a gyermekük közösségbe kerülésével vagy éppen még az alóli mentesség intézésével kapcsolatban, valamint feldolgozni azt, hogy nagy valószínűséggel a bölcsődében, óvodában is segítségre, plusz figyelemre lesz szüksége az eltérően fejlődő kisgyermeküknek. Az idei találkozón 58 család vett részt.

Online felületek

Intézményünk saját honlapján, illetve a közösségi médiában folyamatosan törekszik a családok támogatására, a szakmai párbeszédre. Honlapunk saját Blog oldalt tart fenn, melyre heti rendszerességgel kerülnek fel új, az ellátásunkban részt vevő családok, és az intézménnyel együttműködő hazai szakemberek számára íródott saját , a kora gyermekkori intervenció különböző területeit érintő cikkek, interjúk, beszélgetések. A 2023-as évben 50 db új cikk jelent meg.

Facebook oldalunkon hetente 3-4 alkalommal a fenti cikkek megosztásán túl, hírt adunk az érintett populációt érintő kérdésekről, megosztunk eseményeket, az intézmény működését érintő kérdésekről szóló beszámolót. Az oldal látogatottsága a az elmúlt évben jelentősen növekedett, várhatóan hamarosan eléri a 10,000 kedvelőt.

A Központ belső működését tekintve érdemes megemlítenünk még, hogy a jelenlegi tanévben tantestületünkben 10 különböző munkaközösség működik, melyeknek céljai a munkatársak közötti együttműködés biztosítása, az aktuális kérdések megvitatása mellett, hogy célzottabbá és hatékonyabbá teszi a szakmai információk, újonnan megszerzett tudások megosztását. E munkaközösségek működése garantálja a családok számára nyújtott szolgáltatások szakmai minőségének fenntartását és folyamatos fejlesztését.

Törekvésünk, hogy nagy múltú intézményünk a jövőben is kiszámíthatóan, fenntarthatóan, és folyamatosan fejlődve működjön, a jelenlegi körülmények között a felajánlott 1%-ok nélkül nem lenne kivitelezhető.  Felelős gazdálkodásunk garantálja, hogy 1%-uk jó kezekben lesz! Tisztelettel kérjük további támogatásukat!

1% felajánlása

A papír alapú felajánláshoz a nyomtatványt letöltheti innen.

Budapest, 2024. április

Czeizel Barbara, intézményigazgató

Integráció – inklúzió

Március van, lélekben és gyakorlati szinten is már sok szülő és gyerek készül az óvodai kihívásokra. Interjúnkban Weibli Mónikát, szívünknek kedves volt kollégánkat, jelenleg a Budapest Főváros XIII. kerületi Önkormányzat Egyesített Óvodájának gyógypedagógusát és szakmai koordinátorát kérdeztük egy példaértékű integrációs gyakorlatról.

Különleges intézményi rendszerben dolgozol, ahol az óvodai integráció megfelelő megvalósulásáért sokat tesznek a szakemberek. Mesélj erről, kérlek!

Weibli Mónika, gyógypedagógus

Nem sok kerület óvodai integrációs gyakorlatára van rálátásom, de abban biztos vagyok, hogy ami a tizenharmadik kerületben megvalósul ezen a téren, egyedülálló. A kerületben tizenhét óvoda van, az egyesített óvoda élén két nagyon innovatív és az integráción, inklúzión folyamatosan gondolkodó szakmai vezető az iránymutató. Minden óvodának külön is van tagóvodavezetője, ezzel az egységes vezetés mellett egyfajta természetes sokféleség is jelen van. Mostanra összesen kilenc gyógypedagógus van a kerületben, akiknek az a feladata, hogy az odajáró eltérő fejlődésű gyerekek óvodai életét, csoportos mindennapjait támogassák. Ezt úgy tudják a leghatékonyabban megtenni, hogy ismeretekkel, információkkal, eszközlehetőségekkel és módszertani tudással támogatják az óvodapedagógusok munkáját.

Az utazó gyógypedagógusok a sajátos nevelési igényű gyerekek fejlesztését látják el. Ez két külön szolgáltatás, és mindkettőre igen nagy szükség van. E nevelési évtől, azaz 2023 szeptembere óta a kerületben minden óvoda fogad autista gyerekeket, éppen ezért változott az én feladatköröm is a rendszerben, és lett egyre nagyobb igény az integrációt segítő team munkára a segítő szakemberekkel. Ez egyébként egy nagyon komoly lépés, és nem kis kihívást, tennivalót jelent mindannyiunk számára.  

Te milyen munkát végzel ebben a rendszerben?

Korábban én is az óvodapedagógusok munkáját segítő, gyerekekkel is foglalkozó szakember voltam, most pedig egyfajta belső utazó gyógypedagógus. Gyerekekkel jelenleg közvetlenül nem foglalkozom, de szeptemberben minden óvodával megvalósult egy együttműködési tervezés és ez alapján most több óvodában különböző formában támogatom az integráció megvalósulását.

A gyógypedagógusokkal havi rendszerességgel találkozunk. Az aktuális kérdések, megoldandó feladatok mellett előre meghatározott szakmai tartalommal is igyekszünk foglalkozni ezeken az alkalmakon. Szakmai projekteken, szakmai ajánlókon is dolgozunk, például minden leendő óvodásnak készítettünk egy ovifüzetet. Bele lehet tenni fényképet az oviról, az óvodapedagógusokról, a gyermek jeléről, a csoportszobáról, mindenről, ami az előzetes ismerkedést segíti.

Létrehoztunk egy belső továbbképzést is, amely heti rendszerességű egy féléven át. Ide bármelyik óvodából jöhetnek óvodapedagógusok, és az autizmus témájához kapcsolódóan tudásmegosztásban vehetnek részt, jelenleg ezt én vezetem.

A kollégáimmal meghatározott keretek között, de minden szinten támogatjuk a szakmai együttműködéseket, és egy gyerek körül az összes ellátó szakembert igyekszünk megszólítani, közös gondolkodást fenntartani.

Igyekszünk bővíteni, formálni a szülőkkel való kapcsolódásokat is. Munkatársaim második éve szervezik a KerekKocka szülői fórumot. Különböző témák mentén előadásokon, beszélgetéseken, gyakorlatias workshopokon vehetnek részt a szülők.

Mi a tapasztalatod azzal kapcsolatban, hogy a gyógypedagógiai szemlélet, amely elsősorban az eltérően fejlődő gyermekek támogatását célozza, miként tud beépülni az óvodapedagógiai gyakorlatba, milyen a szakemberek közötti együttműködés?

Az integráció összes szereplője együtt tud eredményt elérni

A mai napig tanulom, hogy az ötleteim, javaslataim és az óvodai gyakorlat hogyan közelíthető egymáshoz, mi a realitása egy-egy gyakorlati megoldásnak, és nekem is hogyan kell a tudásomat adaptálnom, illesztenem az adott csoport lehetőségeihez, mozgásteréhez.

Nem csak a gyerekek sokfélék, a felnőttek is, és az együttműködések is mindig sajátosan szerveződnek, és bizony sokszor ezeket olyan konkrétumok színezik át, hogy például hány fős egy csoport, milyen a csoportdinamika, van-e plusz egy felnőtt, aki biztosítja az önmagát még megnyugtatni nem tudó, szenzorosan telítődő autista kisgyereknek, hogy egy időre ki tudjon lépni a csoport morajlásából.

Fontos kihangsúlyozni, hogy a plusz munka az óvodapedagógusé, ő az, aki a gyógypedagógus javaslatait, információit megfontolva be tudja építeni a csoport életébe azokat a változtatásokat, eszközöket és szokásokat, amelyek annak az adott gyereknek, aki több figyelmet igényel, segíti az alkalmazkodását, fejlődését és pszichés jóllétét.

Az utóbbi években sajnos tapasztaljuk, hogy egyre több kisgyermek, akinek szüksége lenne rá, nem kap SNI státuszt. Mit gondolsz erről?

A munkánk része az is, hogy azokat a gyerekeket is támogassuk, akik fejlődése eltérően alakul, az okát még nem tudjuk, és el kell kísérni őket a vizsgálatig.  Egyre nehezebben tudok jó érzéssel a szülők szemébe nézni, amikor a sajátos nevelési igényről, mint ellátási kategóriáról kell beszélnem velük, mert vannak rossz tapasztalatok. Sajnos megtörténik, hogy az a gyerek, aki az egészségügyi rendszerben autizmus diagnózist kap, a szakértői bizottsági vizsgálaton mégsem kap SNI státuszt, miközben ez teljesen jogszabály ellenes. Ez felháborító. A szülőket elbizonytalanítja, a szakembereket elkeseríti ez a valódi megsegítést nélkülöző gyakorlat. Ilyenkor az inklúzió minden szereplője nehéz helyzetben van.

Azt szoktam mondani a szülőknek, hogy a legfontosabb nem feltétlenül a státusz, hanem a tisztánlátás, a diagnosztikus út elindítása. Gyereknek, szülőnek, óvodapedagógusnak egyaránt lényeges, hogy tudja, mi áll a fejlődési sajátosság hátterében, és hogy ehhez milyen segítséget és támogatást kell odaállítani a teljes család mellé. Az, hogy milyen úton indul el, hogy a magán szférán belül, alapítványnál veszi igénybe ezeket a támogatásokat, az a szülő és a család döntése. Ezt tiszteletben kell tartani, de az erről való nyílt kommunikáció elengedhetetlen.

Számodra milyen lenne az ideális inklúzió?

Sokkal egyszerűbb és szabadabb környezetet kívánok a gyerekeknek. Az ingerek, a napirend, a környezet és az elvárások szempontjából is. Minden gyereknek szolgálná a fejlődését a nyugalmasabb, lelassultabb környezet, ami az ő jó játékához, tevékenységeihez illeszkedik.

Az is ideális volna, ha kevesebb gyerek járna egy csoportba. Nem csak azért lenne ez segítség, hogy a felnőtteknek könnyebb legyen. Az egyéni figyelem és szükségletek egy ilyen közegben jobban meg tudnak valósulni. Minden gyereknek egyediek a szükségletei, sajátos nevelési igénytől függetlenül!

Olyan életet kívánnék a gyerekeknek, melyben a szabad mozgásuk szervesen, természetesen illeszkedik az életükbe. Nem feltétlenül struktúrában kell megkapniuk ezeket az impulzusokat, hanem például a természetes közegükben, az óvodai csoportban, az udvaron meglévő lehetőségeket használva. Fára mászni, libikókán egyensúlyozni, elesni és felkelni, különböző felületekkel találkozni. Ezek a tapasztalatok elengedhetetlenek, mégis egyre inkább túlbiztosítjuk őket.

Mindezek mellett a pedagógus képzés megreformálása is elengedhetetlen. Rengeteg teher van az óvodapedagógusokon, kivétel nélkül mindannyian találkoznak eltérően fejlődő kisgyerekkel, és muszáj, hogy kapjanak ehhez megfelelő tudást. Ezáltal sem ők, sem a családok nem maradnának egyedül. Emiatt tartjuk szem előtt a team munkát, ami jelenleg is megvalósítható.

Udvarnoky Zsófia

Beszoktatás

Második rész

A bölcsőde- és óvodaválasztás kérdései és útvesztői mellett szeretnénk nagyobb hangsúlyt fektetni a beszoktatás menetére. Keveset beszélünk róla, pedig életünk egyik meghatározó első élménye, és számos hiedelem, feszültség, félelem övezi a témát.

Elsősorban a bölcsődei beszoktatásról fogunk most szólni, de sok szempont, gondolat és jó gyakorlat átemelhető az óvodai közösségbe szoktatás folyamatába is. A kérdéskörben Mózes Eszter klinikai gyermek szakpszichológus segít eligazodni.

„Úgy fogadunk téged, mint egy vendéget”

Optimális, ha a fogadóoldal, azaz a bölcsőde azt sugározza a gyerek felé, hogy várta őt, szívesen látja vendégül. Ha megmutatják neki a szekrényét, látja, hol fog enni, játszani, látja a majdani ágyát, az kapaszkodót ad számára.

Jó, ha a gyermek is érzi, hogy ki az ő bizalmasa, ki az a felnőtt, akiben az anyukája/apukája is megbízik, akihez ha bármi nehézség adódik, bizalommal fordulhat. Ő lesz az a kisgyermeknevelő, aki ebben a közegben a gyerek számára az első viszonyítási pont. Aki viselkedésével azt sugározza, hogy figyeli, követi a gyerek önindította cselekvéseit, érdekli, hogy mit játszik, mit választ, hogyan fedezi fel ezt a környezetet.  Tapintatosan, finoman közeledik hozzá, és a gondozási műveletekben való részvétel ez a figyelmes és bizalmat építő szakasz után következik.

A gondozási műveletek a felnőtt és a kisgyerek közötti dialógusban valósulnak meg, így a kisgyermeknevelő és a gyerek közötti kapcsolat is a gondozásban, gondoskodásban alakul. A gondozó nem “elcsábítani” akarja a gyermeket a szülőtől. Fontos is, hogy a gyermek hiányolhassa szüleit, hogy ez kimondható legyen, és azt együttérzéssel fogadják. A kisgyermeknevelő beszélhet a kisgyerekkel arról, hogy miket szokott a szüleivel csinálni, hogy mikor jönnek érte.

Jó dolog egy közösség részévé válni.

A közösségbe kerülés előnyei

Számos egyértelműen pozitív hozadéka lehet a közösségbe szoktatásnak és a bölcsődébe járásnak. A kortársakat látni, hallani, megfigyelni rengeteg tanulási lehetőséget hordoz magában.

Kialakul egy társas tér a családon kívül, ami hosszú távon kifejezetten emberi szükségletünk.

A gyerekek ebben a helyzetben erőfeszítést tesznek, alkalmazkodnak. Észlelik, hogy itt más helyzetben vannak, nem olyan, mint otthon. (Mi magunk is másként viselkedünk az otthonunkon kívül.) Számolni kell azzal, hogy a gyerek borzasztóan elfárad ebben az alkalmazkodásban, főleg az első hónapokban. Erre is érdemes felkészülnünk, és a délutánt  szabad, nyugodt időtöltéssel megkönnyíteni. A beszoktatás és aztán a közösségbe járás egy hosszú távú befektetés.

A bölcsődés életkorú gyerekünket segítheti, ha mi magunk is érdeklődünk a kisgyermeknevelőnél, hogyan telt a gyermek napja, és arról mi is beszélünk vele.

Az eltérően fejlődő gyerekek esetében is nagyon fontos ennek az élménynek az átélése, nem  érdemes túlságosan eltolni az ő közösségbe szoktatásukat. Rengeteg erőt adhat a családi rendszernek, ha a gyermek is biztonságban tudható, jól érzi magát egy közösségben, hasznosan telik az ideje, és a szülők is el tudják látni a munkájukat, ki tudnak kapcsolódni.

Feszültségek, nehézségek, tények

Előfordulhat, hogy a beszoktatás folyamatában, a közösségbe szokásban mégis kialakul egy konfliktushelyzet. Mondjuk valamiért nem sikerül az ott alvás, vagy éppen az étkezés körül adódik nehézség. Tudnunk kell, hogy ha egy gyermek felvételt nyert a bölcsődébe, akkor neki ott helye van, és nem kell feladni ezeket az igen fontos célkitűzéseket, legfeljebb több időre lesz szükség kialakulásukhoz. A kisgyermeknevelők mellett a gyógypedagógusok, segítő szakemberek segítségére is támaszkodhatunk, és a megoldást a gyerek igényeihez alakítva közösen találjuk meg. 

Azoknak a nehézségeknek a megoldása, amelyek a kisgyerekkel a bölcsődében töltött idő alatt merülnek fel (például konfliktus a többi gyerekkel), elsősorban az ottani szakemberek feladata. Ebben az életkorban a gyerekek az „itt és most”-ban élnek, nem érdemes megpróbálni otthon utólag megbeszélni ezeket, ebben az életkorban nem tudunk így segíteni. Fontos, hogy a szülő is tudjon bízni a szakemberekben, akiknek nagy a tapasztalata és sokféle gyerekkel, családdal találkoztak már.

Fontos tudnunk, hogy a beszokás akár fél évig is eltarthat, főleg, ha beleszámítjuk, hogy a kezdeti időszakban többször betegségek is megszakíthatják a beszokást.

Amikor egy kisgyerek már ki tudja fejezni a bölcsődében, hogy mit szeretne vagy éppen mit nem, ha már tud „nem”-et is mondani, huncutkodni, az biztos jele annak, hogy biztonságban, jól érzi magát a közösségben. Ennek azért is örülhetünk, mert ez a mi, szülői sikerünk, a gyerekkel való jó kapcsolat eredménye is.

Mózes Eszter – Udvarnoky Zsófia

Beszoktatás

Első rész

A bölcsőde- és óvodaválasztás kérdései és útvesztői mellett szeretnénk nagyobb hangsúlyt fektetni a beszoktatás menetére. Keveset beszélünk róla, pedig életünk egyik meghatározó első élménye, és számos hiedelem, feszültség, félelem övezi a témát.

Elsősorban a bölcsődei beszoktatásról fogunk most szólni, de sok szempont, gondolat és jó gyakorlat átemelhető az óvodai közösségbe szoktatás folyamatába is. A kérdéskörben Mózes Eszter klinikai gyermek szakpszichológus segít eligazodni.

„Nehéz kiengedni a zsenge gyermeket a nagyvilágba”

Mózes Eszter, klinikai gyermek szakpszichológus

Sokféle magyarázat létezik arra, hogy egy kisgyerek miért kezd bölcsődét. Szülőként a döntésünket hajlamosak vagyunk úgy megmagyarázni, hogy éppen a saját motivációnkat hagyjuk ki belőle. A nappali ellátó intézmények léte főként társadalmi szükséglet, egy kisgyerek optimális fejlődéséhez nincs feltétlenül szükség arra, hogy nap mint nap hosszú időket közösségben töltsön.

Vannak, akik úgy döntenek, mert úgy tudják szervezni a családi életüket, hogy gyermeküket otthon nevelik, és csak később, óvodás korban kezdik megismertetni egy állandó közösséggel. A gyermek ebben az esetben is minden olyan lehetőséget, ingert és figyelmet megkaphat, ami a fejlődéséhez szükséges. De nem mindenki teheti ezt meg, vissza kell mennie dolgozni, érkezik a kistestvér, vagy érezheti úgy is, jól esne már egy kis változatosság. Ezért úgy dönt, járjon a gyereke bölcsődébe.

Mindegyik út, döntés teljesen érthető, rendben van és reális. A fontos az, hogy mielőtt eldöntjük, beszélgessünk róla minél többet szülőtársunkkal, szüleinkkel, barátainkkal, és legyünk biztosak abban, hogy amit választunk, azzal képesek vagyunk azonosulni, mert ebben az esetben tudjuk a gyerekünkkel is hitelesen megbeszélni azt, hogy milyen kihívás veszi kezdetét. Meg lehet találni ebben az egyensúlyt, a gyereknek is a lehető legboldogabb szülőre van szüksége, aki ebben az új élményben is biztonsággal meg tudja Őt majd tartani.

Nehezen tudunk arra felkészülni, hogy belőlünk majd milyen érzéseket fog kiváltatni a beszoktatás időszaka. A gyerek felkészítésében is jó, ha tudjuk, ebben a bölcsődés életkorban még nem a szavak szintjén ragadható meg jól, mi is vár majd rá a bölcsődei létben, a gyakorlati tapasztalat segít majd ezt neki megérteni..

A közösségbe kerüléssel aktivizálódhatnak saját korábbi bölcsődei-óvodai élményeink, a jók mellett a nehezek is, sőt, sokszor nem is tudatosul bennünk, hogy éppen egy saját negatív beszoktatással kapcsolatos élmény gátolja a gyerekünk elengedését. A jó hír az, hogy ha ez tudatos szintre kerül, és szembe merünk nézni vele, akkor a gyerekünk közösségbe indulásával párhuzamosan a mi nehezebb élményünk is felülírhatóvá válhat. Azaz ebben a nehéz, önreflektív időszakban a gyógyulás lehetősége is ott lehet.

“Meg lehet találni ebben az egyensúlyt, a gyereknek is a lehető legboldogabb szülőre van szüksége, aki ebben az új élményben is biztonsággal meg tudja Őt majd tartani.”

Idő, idő, fokozatosság!

A beszoktatás nehéz időszak mindkét fél számára, azaz a szülőnek és a gyereknek egyaránt. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a kisgyermeknevelőkről sem, akiknek szintén kihívásokkal teli időszak az új gyerekek megismerése, s nem kevésbé a csoportba már korábban beszokott gyerektársaknak. Tehát amikor a beszoktatás témájáról gondolkozunk, egy többszereplős folyamatra és környezetre kell gondolnunk.

Az egyik segítség, ha tudjuk, hogy az időnek és a fokozatosságnak tényleg óriási szerepe van ebben a folyamatban, és egyáltalán nem éri meg kapkodni, siettetni a lépéseket. Egy legalább két hetes időszakot minimumként kellene számolni a beszoktatásra. Jó, ha a szülő ebben a fokozatos ismerkedési folyamatban sok információt is tud adni a gyerekéről, van idő beszélni a kisgyermeknevelővel a gyerek szokásairól, jellemvonásairól, egyedi igényeiről.

Az első héten nem is kell, hogy hosszabb ideig bent maradjon a kisgyerek, ez tényleg legyen egyfajta kóstolgatás, ismerkedés a helyszínnel és a környezettel. Jó, ha át tudjuk alakítani a bentléthez kapcsolódó elképzeléseinket is: nem kibírnia kell a gyereknek ezt az időszakot vagy mielőbb túllennie rajta, hanem csak annyit kínálni neki belőle, hogy másnap is legyen hozzá kedve, ő akarjon visszamenni. Kíváncsisága, érdeklődése lehet a motorja ennek a közös tanulásnak. A gyermekünk jelzései pedig segítséget adhatnak ahhoz, hogy a szakemberekkel együtt lássuk, milyen tempóban tud egyre hosszabb ideig bent maradni. Vele együtt fogjuk megtapasztalni, hogy hol tartunk ebben az ismerkedési folyamatban.

Amikor pedig elérkezik a pillanat, hogy a szülő fokozatosan eltávolodjon, akkor olyan idői támpontokat adjunk a gyermekünknek, amit már eddigre ismerhet. Például az, hogy elmegyünk wc-re, már egy ismerős időegység, azaz hitelesen tudunk jelezni számára.

Fontos, hogy úgy sose menjünk el, hogy előtte nem szóltunk, nem szabad bujkálni vagy “elsurranni”, hiszen azzal éppen a bizalma rendülhet meg bennnünk! A rövidebb eltávolodást követheti több hosszabb is, fokozatosan, de még úgy, hogy a szülő jelen van az intézményben, vagy telefonon elérhető, és ha szükséges, hamar vissza tud érni.

A cikket folytatjuk.

Mózes Eszter – Udvarnoky Zsófia

Mi lesz veled, gyermekvédelem?

Februárban tízezrek vonultak utcára a kegyelmi botrány és a magyarországi gyermekvédelem állapota miatt. Utóbbi rendszer hibáit most a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója, dr. Gyurkó Szilvia magyarázza el nekünk.

Az alábbi cikk 2024.02.28-i Nők Lapjában jelent meg, a 10-11.oldalon

Nem tudom, hogy az emberek egyáltalán látnak-e engem. Néha azt érzem, csak átnéznek rajtam. Észre se veszik, hogy ott vagyok. Máskor meg azt látom a szemükben, hogy eleve elkönyvelnek problémásnak. Olyannak, akivel csak a baj van. Pedig nekem is járna az esély – ezeket a mondatokat egy lakásotthonban élő, tizenhat éves lány mondta, miközben a gyámhivatali ügyintézőre vártunk egy szűk folyosón. Úgy érzetem, teljesen igaza van. Minden gyermeknek jár a figyelem, a gondoskodás és az esély egy jobb életre. Főleg, ha a gyerekkora nem volt zökkenőmentes, ha otthon nem bántka jól vele, ha bántották és elhanyagolták – ahogy őt is. Azoknak a gyerekeknek, akiknek nehezebben indult az életük, még több kellene hogy járjon, mint a többieknek. Még sincs így. Gyakran látjuk, hogy a kezdeti családon belüli problémákat továbbiak követik az állami rendszerekben.

Normális tünet, abnormális gyerekkor

Újabb és újabb gyermekjogi jogsértések történnek, aminek egyik fő oka, hogy a gyermekvédelmi törvény 1997-es elfogadása óta soha nem álltak rendelkezésre azok az anyagi, tárgyi, személyi erőforrások, amelyek a végrehajtáshoz valóban szükségesek lennének. A másik fő ok talán még ennél is szomorúbb: sokak szemében az „intézetis gyerekek” nem számítanak. Ami velük történik, az rejtve, következmények nélkül marad, és az sem ritka, hogy a traumatizált, súlyos bántalmazásokkal és ártalmas gyermekkori élményekkel nehezített élettörténetekkel boldogulni próbáló gyerekek tüneteit, viselkedését a környezet félreérti, őket hibáztatja. Könnyű a szökésekben, lógásokban, rossz magaviseletben, kisebb-nagyobb kihágásokban meglátni a problémát – de nehéz felismerni, hogy ezek mind normális tünetei, következményei az abnormális gyerekkornak.  Nem szabadna megbélyegezni a gyerekeket, hanem értő figyelemmel kellene fordulni feléjük, és kapcsolódni hozzájuk – hiszen mindannyian kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk. Az utóbbi azonban jelenleg (és egyre romló mértékben már évtizedek óta) nem biztosított.

Kevesebb szakember, több gyerek

A 2022. évi adatok alapján minden tizedik szakember hiányzik az alapellátásból, és sok olyan szakmai pozíció van, amelyet nem megfelelően képzett és felkészített kollégák töltenek be. Nincs elég támogatás és segítségnyújtási lehetőség azoknak a családoknak a megerősítésére, amelyekben a gyerekek még ott élnek, de már felmerült a veszélyeztetettség gyanúja, és esetleg a családból való kiemelés lehetősége is. Részben ennek, részben a szociális, családmegerősítő és egyéb támogató szolgáltatások hiányának vagy a kudarcának a következménye, részben pedig az emberi természet sajátossága, hogy vannak szülők és családok, akik és amelyek egyszerűen nem tudnak felelősen és jól gondoskodni a gyerekeikről. Ilyen esetekre a jogszabályok azt írják elő, hogy gyereket a vér szerinti családjából kiemelni csak a gyerek érdekében lehet, azonban sok esetben mégsem ez történik. Például nem lenne szabad gyerekeket pusztán anyagi okok (lakhatási problémák vagy rendezetlen jövedelmi viszonyok) miatt kiemelni a családból, a számok mégis azt mutatják, hogy a legtöbb esetben alacsony társadalmi státuszú családok kerülnek a gyermekvédelem látóterébe. Ha egy jól szituált családban fordul elő bántalmazás, erőszak, elhanyagolás, alkoholizmus, vagy itt válik a gyerek családon belüli erőszak tanújává, sokkal kisebb az esélye, hogy a gyermekvédelem tudomást szerez a problémáról, és fel tud lépni a gyerek érdekében. Gyermekvédelmi rendszerünk diszkriminál is – és nem csak társadalmi osztályok szerint. Kutatási adatok támasztják alá, hogy a roma származású gyerekek felülreprezentáltak a rendszerben, ha veszélyeztetettek és a családból kiemelt, állami gondoskodásban élők között is.  Ez utóbbi kör jelenti a gyermekvédelem másik nagy részét, a szakellátás rendszerét, melyben jelenleg több mint huszonháromezer gyerek él, és nagyságrendileg minden hetedik szakember hiányzik. Adva van tehát egy rendszer, amelyben az egyik oldalon a szükségesnél kevesebb a szakember, a másik oldalon pedig folyamatosan súlyos problémákkal küzdő gyerekek lépnek be. Őket a jogszabályi előírások szerint a szükségleteik szerint kellene elhelyezni, a testvéreikkel együtt, a vér szerinti családjukhoz közel, hogy kapcsolatot tarthassanak egymással (hiszen a cél az lenne, hogy minél hamarabb visszakerülhessenek a családjukba).

Teljes rendszert kell erősíteni

A törvények is előírják, hogy tizenkét éven aluli gyerekeket nevelőszülőnél kell elhelyezni. Ezek az előírások valójában soha nem teljesültek. A gyerekeket nem szükségleteik szerint helyezik el, hanem ott, ahol férőhely van. Nevelőszülőkből pedig olyan nagy a hiány, hogy még kisbabák közül is több száz kerül csecsemőotthonba, a családi elhelyezés helyett. A gyerekek szükségleteit figyelmen kívül hagyó elhelyezési kényszer pedig további problémákhoz vezet. Könnyű elképzelni, micsoda gondot okoz, ha egy helyen él a hétéves, akit bántalmazás miatt emeltek ki a családjából; a tizenegyéves, akiről nem gondoskodtak a szülei, és súlyosan elhanyagolták; a másik tizenéves, aki büntetendő cselekményeket követett el; meg a tizennégy éves kamasz, akivel „nem bírt a családja”. Ők olyan gyerekek, akiknek a legkülönbözőbb a történetük, és akiknek egyénileg is extra figyelemre lenne szükségük ahhoz, hogy feldolgozzák, amin keresztülmentek. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy egy átlagos nevelőszülő elmúlt ötven éves, és három-négy gyereket nevel, egy átlagos gyermekotthoni nevelő pedig nincs felkészítve arra, hogy traumatizált gyerekkel dolgozzon, még jobban érthetővé válik, milyen van annyi konfliktus, bántalmazási ügy meg szökés a rendszeren belül. Ebből a szempontból a nevelőszülők sem kivételek. 2020-2023-ban azoknak az eseteknek a kétharmada, amikor olyan súlyos veszélynek volt kitéve a gyerek, hogy a gyámnak azonnal el kellett hoznia a gondozási helyről, nevelőszülőknél történt.  Az utóbbi években a gyermekvédelem társadalmi megbecsültsége, az ott dolgozó szakemberek elismerése sokat romlott, ami részben oka, részben következménye a rendszerszintű problémáknak, és kódolja, hogy a jövőben is lesznek majd botrányos esetek. Nem kérdés, hogy ezen a helyzeten változtatni kell. 1,6 millió gyerek él Magyarországon. Mindegyiküknek joga van az egészséges, biztonságos és elég jó gyerekkorhoz. Ehhez pedig meg kell erősíteni a gyermekvédelem teljes rendszerét. Ez nem egyik pillanatról a másikra menni, de ha nem most, akkor mikor? Ha nem mi, akkor ki fogja ezt megtenni?

Gyurkó Szilvia

A cikk a 2024.02.28-án jelent meg Nők Lapjában.

Melléállás – Itt a szülő van a középpontban

A Koraiban január óta elérhető a mentorszülő program, amelynek keretében a hozzánk járó családok segítséget kérhetnek egy olyan sorstárs szülőtől, akinek a gyermeke korábban hozzánk járt. Csiznier-Kovács Andrea pedagógust, mentorszülőt, trénert, a program egyik kidolgozóját és koordinátorát kérdeztük erről a lehetőségről.

Szinte a kezdetektől kapcsolatban állsz a Koraival a gyerekeid kapcsán, és azóta is számtalan közös gondolkodásban, konferencián, szakmai napon veszel részt – velünk vagy. Ez év januárja óta pedig elindult a Koraiban a mentorszülő program, amelynek a koordinátora vagy. Mesélnél erről a folyamatról?

Csiznier-Kovács Andrea, a mentorszülő program egyik kidolgozója és koordinátora

Amikor „korais” szülő voltam, sokszor megéltem azt az érzést, hogy a szakemberek jobban értenek a saját gyerekemhez, mint én. Akkor nem így fogalmaztam meg, de ez tulajdonképpen komoly kompetenciavesztés volt a számomra, miközben zajlott bennem az a nagyon speciális gyászfolyamat is, amelyen a legtöbb hasonló cipőben járó szülő keresztülmegy: el kellett temetni álmokat, terveket, jövőt és sok mindent, amivel készültünk a babánk érkezésére. Hosszú út vezet odáig, hogy teljesen elfogadjuk ezt a helyzetet. Az ellenállás, a harag, a kétségbeesés, a mély szomorúság is természetes része ennek a folyamatnak.

Egy szakember biztatása nagyon sokat jelenthet ilyenkor, pl. azzal, hogy segít észrevenni minden új fejlődési lépést, hogy együtt örülünk egy új tudásnak, apró, de lényeges mozzanatnak. Például sose felejtem el, amikor egy orvos türelmesen elmagyarázta nekem, hogy mekkora dolog, hogy a sérült kisfiam tud szopizni, mert mennyi mindennek kell ehhez a tudáshoz összehangoltan működnie. Ezt nem is gondoltam akkor, azt hittem, ez a világ legtermészetesebb dolga.

A szülő és a szakember között azonban van egy lényeges különbség: a szakember meghatározott időben, az általa választott hivatás részeként segíti a gyerekünk fejlődését, de nekünk ez az életünk: a nap 24 órájában, az év 365 napján …

Mi tudjuk igazán, mit jelent ebben az élethelyzetben a kétségbeesés, a kimerültség, az elveszettség …  Ezeket az érzéseket könnyebb egy sorstárssal megosztani, aki maga is átélte ezeket. Végül is ez az igényt hívta életre a mentorszülő programot.

Rendkívül elbizonytalanító tud lenni, ha az ember úgy érzi, elszigetelődött mindentől és mindenkitől.

Bennem komolyan felmerült a sérült gyerekeim nevelése és a nem mindennapi élethelyzetünk kapcsán (hat gyermeke közül ketten élnek súlyos fogyatékossággal – szerk.), hogy mindez egyébként túlélhető-e. Kibírható-e ez az egész ép ésszel? Amikor annak idején a Koraiban szerveztek egy szülői estet, ahol olyan szülők is részt vettek a beszélgetésben, akiknek az eltérően fejlődő gyereke már nagyobb volt, ott tapasztalhattam meg először, hogy ugyanazokat a gondolatokat, érzéseket fogalmazzák meg, amelyek az én fejemben is dübörögnek. Már ez is nagyon felszabadító volt! De közben azt is látni, hogy milyen természetesen viselkednek, nevetnek, „jófejek” … Hát ez iszonyatosan sok erőt adott! Ebbe bele lehetett kapaszkodni, hogy akkor talán én is működni tudok, és nem csak sodródom.

A Korai 30 éves jubileuma alkalmából készült egy kutatás is (dr. Fehér Boróka, dr. Vályi Réka: A legfontosabb változások a kora gyermekkori intervenció hatására, 2022. – szerk.), amelynek keretében megkérdezték a korábban a Koraiba járó családokat, hogy mi hiányzott az ellátásukból. Itt fogalmazták meg a szülők, hogy nagy szükségük lett volna arra, hogy a fejlesztések és a mentálhigiénés támogatás mellett olyan szülőkkel is tudjanak találkozni, beszélgetni, akiknek már idősebb a gyerekük, így már több tapasztalattal rendelkeznek ezen az úton.

Erre az igényre reagáltak Barbaráék (Czeizel Barbara intézményigazgató és Kemény Gabriella fejlesztési vezető, igazgatóhelyettes – szerk.), amikor felkérték Katát (Nemescsói Katalin, mentálhigiénés szakember, a Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítvány kuratóriumi elnöke – szerk.) és engem arra, hogy találjuk ki közösen, hogyan tudna működni egy mentorszülői hálózat a Koraiban. Én a Down Alapítványnál sok évvel ezelőtt már elvégeztem a mentorszülő képzést, így voltak tapasztalataim és gyakorlati ötleteim. Fantasztikus munka volt Katával együtt kidolgozni a képzést! Minden percét élveztem! Nagyon hasonlóan képzeltük el a képzés felépítését, azt, hogy mikre helyezzük a hangsúlyokat, hol legyenek a fókuszok, mire mennyi időt kell szánni, milyen arányban, milyen módon szeretnénk tudást és élményt adni a jövendő mentoroknak.

Milyen folyamatban, képzésben kell részt vennie egy mentorszülőnek?

2023 novemberében összesen kilenc mentorszülőt képeztünk ki, akikből csodálatos csapat, nagyszerű közösség lett. Ők felkérésre érkeztek a gyógypedagógusok ajánlására, akikkel korábban kapcsolatban álltak. Elhivatott önkéntesek, akik 2×2 teljes napon át arra készültek, hogy minél biztosabb támaszt jelentsenek majd a családoknak.

Nagyon fontos része volt a képzésnek az önismeret fejlesztése, a saját érzéseik felismerése, tudatosítása. Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a mentorszülők felismerjék a saját kompetencia-határaikat, vagyis hogy észrevegyék, ha a mentorált szülő számára egy képzettebb szakember segítségét kell kérni. A mentorszülőség etikai oldaláról is sokat beszélgettünk. Az egyik legfontosabb etikai szabály pl. az, hogy érzékeny információ soha nem kerülhet ki az adott családról. Minden mentorszülőt titoktartás kötelez. De még nagyon sok minden szóba kerül a képzés alatt. Őszinte, néha katartikus beszélgetések zajlottak.

Milyen támogatás áll a mentorszülők mögött?

Van egy mentál-team a Koraiban, ahol a pszichológusoktól bármikor segítséget kérhetnek a mentorszülők, ha úgy érzik, hogy elakadtak a kísérésben. Az etikai kódexünknek pedig része, hogy félévente kötelező a szupervízió. Hozzánk, képzőkhöz is bármikor lehet fordulni kérdésekkel, de akár pozitív élményekkel is.

Az első jelentkező család mentorszülője már írt is egy levelet a teljes csapatnak arról, hogy mit jelentett számára ez a találkozás, milyen nagy élmény volt megélni a bizalmat, milyen sokat adott ez neki is.

Ebből is látszik, hogy ebben a fajta kapcsolatban mindkét fél sokat kap.

Hogyan képzeljük el ezt az együttműködést a segítő és a mentorált között?

Furcsán hangozhat, de ez a kapcsolat hasonlít egy kicsit az idegenvezetésre. A mentorszülő már ismeri azt az utcát, ahol megyünk, a házat, ami mellett elhaladunk, az utcakövet, mindent. Majd mellélép a szülő, aki először jár ott, és a mentor tud neki segíteni a tapasztalataival: mesél neki a házról, az utcakőről, a szembejövő emberekről – persze csak ha ő akarja, hiszen nagyon fontos, hogy itt a szülő van a középpontban, az ő érzései, kérdései, megélései.

Mindig a család jelentkezik nálunk, ők kezdeményezik a kapcsolat felvételét. Szerencsés esetben mindkét szülő és a gyermek is jelen van ebben a folyamatban, és az egész családdal való megismerkedés, kapcsolatfelvétel is része ennek a melléállásnak. 

A kereteket mindig az igénylő családhoz igyekszünk igazítani. Nincsen korlátja, hogy meddig tart ez a kísérés. Például az is elképzelhető, hogy a szülő jelzi, elég volt egy-két beszélgetés, és majd esetleg jelentkeznek újra, ha elakadnak valamiben, de ha szükséges, akkor éveken át is tarthat a kapcsolat. A formája is rugalmas: az otthoni látogatástól az online beszélgetésig sok minden beleférhet. Azt szeretnénk, ha mindenki komfortosan érezné magát ebben a folyamatban.

Mit kívánsz magatoknak az elkövetkezendő időszakra?

Azt kívánnám először, hogy minél több család élje át azt, hogy jó, ha meg tudja osztani a nehézségeket, jó, ha támaszt talál valakiben és ezzel könnyebbséget, lendületet, derűt tud vinni a saját családjába.

A csapatunknak meg nagyon sok olyan lelkes, elhivatott, odaadó mentorszülőt kívánnék, mint akik már most várják a jelentkező családokat. Szeretnénk, ha ez a kör bővülne, igény is van rá, ezért tervezzük, hogy hamarosan újabb képzést hirdetünk meg.

Udvarnoky Zsófia

Bölcsődei és óvodai mérlegelések

A Budapesti Korai Fejlesztő Központban már hagyománnyá vált, hogy február elején segítő, informatív tájékoztatót tartunk a szülőknek azzal kapcsolatban, hogy gyermekük három éves kora körül milyen közösségbe lépéssel kapcsolatos teendőik lehetnek.

A teendők igen sokféle specifikus, erőt próbáló feladatot jelentenek, ugyanis egyszerre kell lépéseket tenni a gyermekük közösségbe kerülésével vagy éppen még az alóli mentesség intézésével kapcsolatban, valamint feldolgozni azt, hogy nagy valószínűséggel a bölcsődében, óvodában is segítségre, plusz figyelemre lesz szüksége az eltérően fejlődő kisgyermeküknek.

Az alábbiakban Czeizel Barbara intézményigazgató előadásából szeretnénk kiemelni a legfontosabb tartalmakat és jó tanácsokat.

Milyen határidőkre figyeljünk?

A három éves életkor fejlődési mérföldkő, ezt minden szülő, szakember jól tudja. A jelenleg hatályos jogszabályok pedig megfogalmaznak bizonyos kötelező lépéseket, amit egy három éves gyerek intézményes nevelésével kapcsolatban tennünk kell. Ez pedig nem más, mint hogy valahogy döntenünk kell arról, hogy közösségbe lép-e, és ha igen, bölcsődébe vagy óvodába. Bölcsődébe járni nem kötelező, de azok a gyerekek, akik harmadik életévüket augusztus 31-ig betöltik, de szüleik úgy döntenek, nem íratják be őket semmilyen közösségbe, ezt megtehetik, de ehhez a szakértői bizottság véleménye szükséges.

Ami biztos, hogy bölcsődébe csak három éves kor előtt lehet beíratkozni. A beiratkozás folyamatos, és minden kerület Egyesített Bölcsődéjét kell felkeresni, ott a vezetőtől informálódni a szükséges lépésekről.

Az eltérően fejlődő kisgyermekek járhatnak korai fejlesztés és gondozásra jogosult, illetve sajátos nevelési igényű státuszban bölcsődébe, sőt, három éves korban sajátos nevelési igényű státusz birtokában tovább is maradhatnak ott. Ekkor mérlegelni kell a bölcsődei szakemberek, a saját szülői megérzések és tapasztalatok, valamint a gyermeket segítő egyéb szakemberek véleménye alapján, hogy melyik lehet a jó irány. Ami mindebből kiemelendő, hogy egy eltérően fejlődő, több támogatást igénylő kisgyermeknek nem kötelező három évesen óvodát kezdenie. Ahhoz viszont, hogy a gyermek bölcsődei ellátásban maradjon három éves kora után is, az illetékes Megyei/Fővárosi Szakértői Bizottság szakértői véleménye szükséges.

A közösségbe kerülés megszervezése igen alapos építőmunkát jelent

Tanácsok, fontos lépések óvodába lépés előtt

Amennyiben a gyermek óvodát kezd szeptemberben, az egyik legfontosabb szempont, amire ügyelnünk kell, a folyamatos előretervezés.

Manapság az óvoda kiválasztása és az oda való bekerülés egy tipikusan fejlődő gyermek esetében is sok munkát, előkészítést jelent a szülőknek. Egyre kevesebb a férőhely, a szakember, ezért nem biztos, hogy oda tud kerülni a gyermek, ami éppen a legideálisabb volna a család szempontjából, már ekkor megkezdődik a rangsorolás, a „felvételiztetés”. Pontosan ezért javasoljuk, különös tekintettel az eltérően fejlődő gyermeket nevelő családoknak, hogy már most, februárban kezdjék el a tájékozódást, és érdeklődjenek, kérdezzenek az óvodák vezetőitől, titkáraitól. Ebben az időszakban már kezd látszódni egy körülbelüli létszám, ami felszabadulhat majd az iskolába lépő gyerekek miatt, és óvatosan, de lehetnek már arról információk, hogyan tervezzenek az esetleges új belépőkkel.

Minden ilyen tájékozódó beszélgetés előtt információt kell gyűjteni az óvoda honlapjáról, elolvasni a pedagógiai programot, alapító okiratot, minden közérdekű dokumentumot, amit az óvoda közzé tesz az erre alkalmas fórumain. Azért is kulcsfontosságú ez az időben való tájokozódás, kapcsolatfelvétel, mert ez lehet egy majdani bizalmi kapcsolat kiépítésének is az előszobája.

Közösségbe sosem csak a gyerek jár, hanem az egész családja, őt körülvevő közvetlen környezete

Nem mindegy ugyanis, hogy gyermekünket hogyan képviseljük ezekben az intézményekben, a szülők tudnak igazán a gyerekeik hangja lenni, és kijárni azokat az utakat, melyek a lehető leginkább a gyerek érdekét szolgálják. Egyszerre kell óvatosnak, előzékenynek mégis határozottnak és kitartónak lenni. Egyáltalán nem könnyű, mert sok „korais” kisgyerek nem jár közösségbe az óvodába lépés előtt, és megannyi kérdés, akár félelem és aggodalom lehet a szülőkben, hogy milyen lesz ez az új életszakasz, gyermekük miként fogadja majd az elválást, az új kihívásokat, az alkalmazkodást és a hétköznapok megváltozott ritmusát.

Ha sikerül megtalálni azt az óvodát, akitől már minimum telefonon, de leginkább személyesen előzetesen informálódtunk, legjobb volna mielőbb befogadó nyilatkozatot is kérnünk, hogy a szakértői vizsgálatra már e dokumentum birtokában érkezzünk meg. Nagyban megkönnyíti a további hónapokat, a szakértői bizottság munkáját, de legfőképp a szülők stressz-szintjének csökkentésében van ennek szerepe, mert így azt mondhatjuk, a gyereknek biztosan van már óvodai férőhelye. Sajnos ez nem mindig működik ennyire gördülékenyen, és a lépések felcserélődhetnek.

Kommunikációs tréning

A tavalyi tanévben volt először arra lehetősége a hozzánk járó szülőknek, hogy ingyenes formában kipróbálhassanak egy kommunikációs tréninget, ami kifejezetten abban segít, hogy hogyan tudják jól képviselni önmagukat, és ezáltal a gyerekeiket a legkülönfélébb bürokratikus útvesztőkben. Idén is várható, hogy indul ilyen csoport, előreláthatólag márciusban, pénteki napokon.

Bővebb információ: https://www.koraifejleszto.hu/talald-meg-a-hangod-es-hallasd/

 A 2024. február 2-án és 9-én tartott Hogyan válasszunk bölcsődét és óvodát? című tájékoztató diasorát itt tekinthetik meg:

Udvarnoky Zsófia

A kezdetektől korais

Szeretnénk bemutatni azokat a kollégáinkat is, akik ugyan a háttérben dolgoznak, mégis kulcsfontosságú munkaterületekért felelősek. Ezúttal a Korai egyik első munkatársával, Nagyné László Ildikó titkárságvezetővel beszélgettünk.

Te vagy a Korai egyik első munkatársa, harminckét évvel ezelőtt kezdődött ez a történet. Hogyan találtál rá az akkor induló Budapesti Korai Fejlesztő Központra?

Nagyné László Ildikó, titkárságvezető

Ezt az irodai állást egy újságban hirdették, amire a barátnőm talált rá. Egyébként az újsághirdetést a mai napig őrzöm, sőt az elmúlt harminckét évből a Koraival kapcsolatos összes fontos fényképet, újságban megjelent interjút, cikkeket, konferenciák, rendezvények anyagait, emlékeket mind eltettem.

A barátnőm kapta a munkát, de kerestek még mellé valakit az irodára. Az egyik alapító tag, Dubecz Dorka (Dubecz Dorottya gyógypedagógus – szerk.) kisfia ekkor még néhány hónapos volt, és időnként vigyázni kellett rá, a barátnőm pedig engem ajánlott erre a feladatra. Így ismerkedtem meg közelebbről az egyik alapító taggal, és hívtak a Koraiba. Hamar kiderült, hogy jól együtt tudunk dolgozni. Megfogott a személyiségük, és a lehetőség, hogy egy újonnan alakuló szervezet munkájában indulástól kezdve részt vehetek, és vonzott, hogy szülők, gyerekek, családok segítésében közreműködhetek.

Akkor még a Déli pályaudvarnál, egy bölcsődei épület helyiségeiben kaptunk néhány szobát, és Barbara (Czeizel Barbara – gyógypedagógus, intézményigazgató – szerk.), Gallai Mari (Gallai Mária gyermekpszichiáter, pszichoterapeuta – szerk.) és Dorka indították el a Korait. Összesen nyolcan kezdtünk.

Nagyon különlegesnek éreztem ezt a lehetőséget, ahogy azt is, hogy itt egy olyan munkalehetőség adódott, ahol minden egyes lépést együtt dolgoztunk ki. Nem egy kész munkakörben kezdtem el tevékenykedni, hanem az első szék megvásárlásától, az adminisztrációs feladatok kialakításán át mindennek a részese voltam, és ez mind a mai napig így van.

Hogyan változott meg mostanára a feladatköröd, összehasonlítva a kezdetekkel?

Első néhány évben a barátnőmmel dolgoztunk együtt, az utóbbi öt évben Somogyi Krisztina az irodai munkatársam.

A kezdetek kezdetén a pályázatírásokban, a gazdasági tevékenységek szervezésében, a működéssel kapcsolatos összes adminisztrációs munkában való részvétel is a feladatainak közé tartozott, ma ezek már külön munkakörök. Van szakszolgálati titkár, képzésszervező, fejlesztési és gazdasági vezető.

Én a legjobban a családokkal való kapcsolatot szeretem a munkámban, az első beszélgetést, az első alkalmat, amikor megérkeznek a vizsgálatra, és bármit, amiben a továbbiakban mi segíteni tudunk nekik.

Ráadásul azóta sokszorosára nőtt a kollégák száma is. Nem hiányzik az a közelség, ami az elején megvolt, amikor csak nyolcan voltatok?

De, az egészen más volt, sokkal személyesebb. Egykorúak voltunk nagyjából, akik kezdtük, most már sokkal szélesebb skálán mozog az is, hogy különböző életkorú, élethelyzetű szakember dolgozik együtt. Az a lehetőség, hogy mindenkit közelebbről ismersz és tudsz róluk, sajnos már kevésbé van meg.

Gyönyörű lett a felújított régi és az új épületünk, ezt én, aki minden eddigi helyszínt, költözést végigéltem, nagyon is tudom, mekkora kincs. Ugyanakkor az átépítés után mi, az irodán dolgozók, térben kicsit távolabbra kerültünk a vezetőség többi tagjától, az adminisztratív területen dolgozóktól és a kollégáktól, és ezt sajnálom. De például az új konyhánk, amit nagyon szeretek, kicsit ellensúlyozza ezt, mert ott legalább összefutunk, másokkal is. 

Bártfai utcai épületünk irodája

Az első beszélgetés kulcsfontosságú a szülővel. Mesélnél erről?

A szülőknek, akik telefonálnak, sok esetben előtte kevéssel mondta az orvos, a védőnő, a kisgyermeknevelő, hogy a probléma olyan jellegű a gyermekükkel, amivel már szakemberhez kell fordulniuk. Ettől, érthető mód, érzékeny állapotba kerülnek, előfordul, hogy sírnak is a telefonban, és ezt nekem mind kezelnem kell. Vannak telefonbeszélgetések, amikre a mai napig emlékszem, és előttem van, amikor ezt követően a vizsgálatra megérkeznek. Jól emlékszem a gyerekekre, szülőkre, még harminckét év távlatából is, mint egy fényképet, látom Őket magam előtt.

Az nehéz, amikor az életkoruk miatt vagy más okból nem tudjuk fogadni őket, de mára már van egy listám ellátóhelyekkel, ahova iránytani tudom őket. Még ha minden esetben megpróbálok rögtön információt nyújtani nekik, akkor is megterhelő ez a beszélgetés.

Az irodán dolgozol, minden nap bent vagy a Koraiban, mégis sokan nem tudjuk, hányféle munkaterületért vagy felelős. Foglald össze kérlek, mi mindennel foglalkozol a Koraiban!

A titkárságon folyó munkát vezetem, és részt veszek a vezetőség munkájában is. Az épületek fenntartásával kapcsolatos munkák és ehhez tartozó kollégákkal való kapcsolattartás is a feladatom, ahogy minden, ami a családok ügyeit érinti.

Az Alapítvány (Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítvány – szerk.) kuratóriumának is a tagja vagyok, szóval nagyon sokrétű a munkám. Az idejáró kisgyerekek közül nincs olyan, akivel ne találkoznék, mindenki az iroda közreműködésével érkezik meg hozzánk. Azaz rengeteg kisgyerekkel és családdal van napi szintű kapcsolatom.

Bár fejlesztési órákon vagy vizsgálatokon nem veszek részt, de nagyon érdekel, hogy mi történik velük. A kollégáktól mindig megkérdezem, mi lesz a kisgyerekkel, hogy van, miként alakul a fejlődése. Nincs a házban olyan munkaterület, amiről ne tudnám, hogy mi történik, a vizsgálati teamet is követem online formában.

Hogyan töltekezel, ki tudod-e kapcsolni időnként a Korait?

Nem igazán tudom kikapcsolni, mert például a központi email címünkre érkező levelek is hozzám futnak be, amit hétvégén és a szünetekben megnyitok bárhonnan. Előfordul, hogy kollégák is megkeresnek a munkaidőn túl, de ez számomra nem jelent problémát, szívesen teszem, én alakítottam így.

Nagyon-nagyon szeretek olvasni, művészek, festők, szobrászok életrajzát különösen kedvelem. Szeretek kirándulni, szép városokban sétálni, és szívemhez igen közel áll a szép kastélyok, várak felfedezése. A nagyobbik lányom révén, aki három éves volt, amikor elkezdtem dolgozni a Koraiban, már van egy két hónapos unokám is, így a családom teljes, és nagyon örülünk neki.

Udvarnoky Zsófia

“Vigyázzunk magunkra, mert más nem fog!”

Az elkövetkező tizenkét hónapot átívelő közös gondolkodásunk az erőforrásaink, lelki tartalékaink és a mindig megújulásra váró energiáink témái körül forog majd.

A január hónap új kezdetet is jelent(het), sokféle döntést kell meghoznunk, újra megtalálnunk a motivációt a munkához, vagy éppen a családi élet menedzseléséhez, miközben lehet, energiakészletünk éppen lemerülőben van.

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológust kérdeztük arról, hogyan lehet természetes módon belevágnunk az új év kihívásaiba, és hányféle erőforrás szegélyezheti utunkat, ha jól körülnézünk.

A decemberig tartó időszak a folyamatos ingerelárasztásról és a még többet, még gyorsabban, ugorj fejest az ünnepekbe szlogenjeiről szól. Aztán jön a januári sivárság, a puffanás, hogy vége az ünnepeknek, de sebaj, itt az idő lefogyni, sportolni, nyelvet tanulni. Hogy látod, miként lehet mégis megtalálni eközött a sok ellentmondás között valamiféle személyre szabott és normalitást nyújtó utat? Gondolok itt arra, hogy nyilván nem lehet, és nem is kell ennyi szempontnak megfelelni, mégis tapasztalom, hogy a január tele van egy csomó szorongással, aggodalommal és néha üresség érzésével is.

Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus
(A kép forrása: Orvos-Tóth Noémi facebook oldala)

Az ünnepek körüli időszak mindig felfokozott érzelmi állapottal jár, így ami utána következik, értelemszerűen csak nyomottabb, csendesebb lehet. Ezt sokan sivárságként, ürességként élik meg. Ez hasonló állapot, mint amiről a színészek szoktak egy-egy intenzív próbafolyamat után beszámolni. Fontos, milyen elnevezést használunk az érzéseinkre, hiszen a címkék maguk is befolyásolják az érzéseinket. Ha üresség helyett elcsendesedést, ha unalom helyett nyugalmat mondunk, máris pozitívabb a helyzet megítélése és megélése is.

Általános szabály, hogy nem csak a megterhelő, intenzív időszakokra, hanem az azokat követő periódusokra is fel kell készülnünk, hogy ne érezzük magunkat úgy, mint egy leeresztett lufi. Akár pontosan meg kell tervezni a következő napokat, kitalálni a menetrendet. Én a nagy fogadkozásokban, hangzatos életmódváltoztatásokban nem hiszek, szerintem kár ezzel frusztrálni magunkat. Sokkal szerencsésebb, ha apró, de állhatatos lépéseket tervezünk meg, és hajtunk végre.

Nagyon sokat használjuk az erőforrás szót, és sajnos néha olyan kontextusban is megjelenik, amiben éppen a lényege vész el. Te hogyan írnád körül ezt a fogalmat?

Az erőforrás olyan külső vagy belső tényező, ami segít egy cél elérésében, egy probléma megoldásában vagy egy pszichés kihívást jelentő életesemény elviselésében. Erőforrás lehet egy tulajdonságunk, a tapasztalataink, az egzisztenciális helyzetünk, de a körülöttünk lévő kapcsolati hálónk, a barátaink, a családunk is. Hasonlóan a hit, a remény is kapaszkodót jelenthet, amikor kihívásokkal terhes időket élünk.

A köznevelésben tanévben mérjük az időt, és eszerint az időszámítás szerint januárra eltelik a közös munkából, ami a gyerekkel és a szüleikkel történik, a fele. Mindkét oldalon megjelenik a számvetés igénye, a hova jutottunk idáig kérdésköre, és bizony azzal is szembe kell nézni, hogy a gyermekük eltérően fejlődik, állapota lassan változik, fejlődése más úton halad. Mit tanácsolsz nekünk, korai fejlesztésben dolgozó szakembereknek, milyen erőforrásokat tudunk mozgósítani annak érdekében, hogy ebben az időszakban jól segítsük a családokat?

Az rendben van, hogy szeretnénk felmérni, honnan hova jutottunk, ám szülőnek és fejlesztő szakembernek is fontos tudatosítani, amikor a számvetést végzi, hogy minden gyerek csak önmagához mérhető. Sokszor látom, hogy óhatatlanul is egy elképzelt ideált állítunk mércéül, ezért frusztrálónak, elégtelennek tűnik az elért eredmény. Arról nem is beszélve, hogy legtöbbször csupán a számszerűsíthető teljesítményt vesszük figyelembe, miközben egy ember életminősége sokszor nem azon múlik. Érdemes segíteni a szülőknek a szorongásaik csillapításában, hiszen egy szorongó szülő maga lesz a gyermeke fejlődésének gátja.

A segítő szakemberek életében elengedhetetlen a lelki öngondoskodás gyakorlása. Én ezt „napi jónak” hívom.

Minden nap teszek valamit a belső egyensúlyom helyreállításáért, hogy valódi támasza lehessek a hozzám fordulóknak.

Ez lehet egy tempós séta, relaxáció, sport vagy pár perc légzőgyakorlat. Azt hiszem, az is nagyon fontos, hogy időnként eltávolodjunk az „itt és most” helyzetektől és kicsit távolabbról nézzünk rá, hogy mi történik. Ez önmagában is felszabadító érzés lehet. 

A közösség erejét szintén nem lehet elégszer hangsúlyozni. Fontos, hogy a munkahelyen alakítsunk ki úgynevezett „ventillációs szeánszokat”, amikor egyszerűen csak ki tudjuk beszélni a minket bántó, foglalkoztató, nyugtalanító eseteket, anélkül, hogy bárkinek feladata lenne okos megoldásokkal előállnia.  

Sok hozzánk járó kisgyermek ilyenkor januárban kezdi a bölcsődét. A beszoktatás a gyerekeknek és a szüleiknek is igen komoly igénybevételt jelent. Hogy látod, melyek lehetnek azok a szempontok, amelyek biztosan segítenek könnyebbé tenni ezt az időszakot?

Minden élethelyzetváltozás kihívást jelent – ha már ez elhangzik, sokat könnyül a szülők lelke. Én azt látom, az emberek megijednek még a legtermészetesebb érzéseiktől is, ezért szükségük van arra, hogy a szakember érvényesítse számukra azokat. Egy picit bölcsibe, oviba adni nagy lépés a család életében, ami úgynevezett normatív krízist eredményezhet. Jó, ha lehet beszélni a megjelenő kételyekről, szorongásokról, bizonytalanságokról. A legfontosabb kérdés általában így hangzik: Kinek a legnehezebb az elválás. Általában kiderül, hogy a szülőnek, a gyermek pedig „csak” átveszi a szülő érzéseit. Ha ezt sikerül tudatosítani, a beszoktatás is könnyebben megy majd.

Nemrégiben volt arra lehetőség, hogy az ünnepek alatt, a téli szünet idejében pihenni lehessen, és ilyenkor felmerül, mit lehetne átmenteni a dolgos hétköznapokba ebből az időszakból? Szerinted mit jelent a pihenés, és hogyan lehet szünettől, szabadságtól függetlenül is megteremteni ennek a lehetőségét?

A szünetek azért nagyon hasznosak mert elhatárolják egymástól a teljesítmény időszakait. Ezt azonban kicsiben is meg lehet valósítani, akár egyetlen napon belül, mondjuk úgy, hogy az ebédszünetben járunk egyet a tömb körül vagy ha erre nem lenne idő, néhány mélyebb lélegzetvétel erejéig kilépünk az udvarra. A lényeg, hogy iktassunk be a napi, heti menetrendbe a tevékenységeket elválasztó szakaszokat, vagyis a munka ne váljon egy egybefüggő folyammá.

Minden olyan aktivitás pihenést jelenthet, ami eltér az egész napos tevékenység jellegétől. Ha szellemi munkát végzünk, akkor a fizikai igénybevétel jelent pihenést a szervezetünk számára, ha fizikai munkát, akkor pedig bármilyen szellemi elfoglaltság. A rendszerességet a pihenéssel kapcsolatban sem szabad figyelmen kívül hagynunk. A kampányjellegű pihenés vagy alvás nem képes pótolni a hosszan nélkülözött kikapcsolódást. Vigyázzunk magunkra, mert más nem fog!

A fénykép 2023. október 27-én készült a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkatársaival 🙂

Udvarnoky Zsófia

Mesekönyv ajánló

Ha már a gyűjtögetés témája körül forgolódunk egész januárban, arra gondoltunk, készítünk egy gyerekkönyv ajánlót. Kifejezetten azzal a céllal, hogy a hozzánk járó, 0 és 3 éves korú gyerekpopuláció számára igényes, befogadható és örömmel használható könyveket ajánljunk.

A legkisebbek olvasmányai

Alapvetés, hogy az első három életévben a könyv ugyanúgy játék, mint a labda, a maci vagy a gyurma. Jobban mondva az az igazán jó mesekönyv, ami ennek az elvárásnak megfelel. Azaz lehet belőle építeni, hangja van, különböző felületű és minőségű anyagokat lehet benne felfedezni, cselekvésre sarkall (nyitogatható, mozgatható), és nagyon fontos, vizuálisan jól kódolható, feldolgozható. A legeslegkisebbek számára adható első könyvecskékre pedig mindez hatványozottan igaz.

Pár hónapos kisbabáknak adható Nagy Diána feket-fehér (kontrasztos) Babageometria sorozat összes könyvei, melyek egyben leporellók is, és kisméretűek.

Aztán jó, ha puha könyvet is a kisbabák kezébe adunk, olyat, amiben mozgatható elemek vannak, illetve tükör, hogy önmagukat is megcsodálhassák, és ami finom hangot ad. Például a Little Dutch tengerészes puha kiskönyve vagy a Scolar Kiadó Kacsás, csörgő könyve.

Teljesen felesleges ekkor még a szöveg, mi találjunk ki hozzá egy-egy kísérő mondatot, a vizuális élményen, a tapinthatóságon, a kézbevehetőségen, a felfedezés örömén van a hangsúly.

Idővel pedig ezek a tárgyak, amiket mi felnőttek könyvnek nevezünk, beépülnek a rakodás – cipekedés (vagyis a játék) világába, és az is lehet, hogy egy-egy kisgyerek ezen támaszkodik, vagy épp a feje alá akarja betenni, esetleg összekeni vagy bemaszatolja picit. Ez így van rendjén, a valódi olvasó először saját és közeli, tapasztali tudást szerez a könyvéről.

A leporellók manapság kevésbé elérhetőek könyvesboltokban, pedig azért nagyon jók, mert hosszan elkísérik a gyerekeket. Kiváló csúszdát, utat, búvóhelyet lehet építeni belőlük, vagy az éppen hason fekvő gyerek szemlélődést támogatni velük. Később már mint mesék is nagyon hasznosak, segítik, hogy a történet sorrendiségét követni lehessen, azaz hogy miként épül egymásra (szó szerint) egy összefüggő elbeszélés. Mozgó könyvárusoknál, antikváriumokban, zsibvásárokon és a legváratlanabb helyeken még szembe jönnek. 🙂

Az alvás, önmegnyugtatás témái

Az első három életév egyik legnehezebb témái közé tartozik az alvás és a megnyugtathatóság. Ennek a ritmusa, a rituáléi és a fejlődésének az alakulása sok kreativitást, türelmet és erős idegzetet igényel a szülőktől. Éppen ezért számtalan mesekönyv szól erről, de csak kevés olyan van, ami a gyerekek számára is értelmezhető. Olyanra gondolok, ahol el van rejtve valami játék, mozgatható elem a könyvön belül, amihez ők is kapcsolódhatnak, amivel tevékenykedhetnek.

Sajnos már nem kapható a Jó reggelt!Jó éjszakát mesekönyv, amiben egyszerre lehet kihajtani az oldalakat, megsimogatni az állatokat és letisztult tartalommal találkozni, de Patricia Geis Jóéjtpuszi mindenkinek! könyve hasonló célokat tűz ki. Itt a gyerekek az esti rutin részeit gyakorolhatják be, viszont elég nehézkes a kartonból készült darabok mozgatása, rakosgatása.

Jó szívvel ajánljuk még a témában a Jó éjt Toppancs!, a Kisnyuszi aludni megy, a Jó éjszakát kisnyuszi mesekönyveket.

A szobatisztaság dilemmái

Valljuk be, a szobatisztasággal kapcsolatos útvesztők, “kaki parák”, pelenka megpróbáltatások is előkelő helyet foglalnak el a kisgyermekkorral kapcsolatos témák erdejében. Nagyon fontos szerep jut ebben a mesekönyveknek, mert a szobatisztaság témájához szorosan hozzátartozik, hogy a testünkkel egyre jobb viszonyt legyünk képesek ápolni, azaz a testtudatossággal elmélyülten foglalkozni. A testrészekkel való ismerkedésben megfelelő kiindulás lehet ez a könyv, ahol jókat derülhetünk azon (és kihajtós része is van), melyik állatnak milyen a “popója”.

Ehhez a témához tartozóan ajánljuk még a Pisilés, fogmosás, fürdés, A Bili-buli és a nagy kedvencünket, a Mese a vakondról, aki tudna akarta, hogy ki csinált a fejére című mesekönyveket.

Cselekedtetős, simogatós, mozgatható könyvek

Továbbra is hangsúlyozzuk, a könyv játék eszközként is felfogható, például jó, ha van kéznél olyan, amit be lehet vizezni, és ennek hatására előjön egy figura. A pancsolós könyvek közül ez a dinós nagyon izgalmas, csak ha víz éri, bukkannak elő a dinoszauruszok. Lehet spricnivel, vizes szivaccsal is próbálkozni.

Aztán az is jó, ha hangot ad, mozgatni lehet benne valamit, megváltozik attól valami, ha a kisgyerek hozzáér. Erre a célra az úgynevezett pop-up könyvek, húzd és mondd! sorozat darabjai vagy a formabeillesztőket tartalmazó könyvek kiválóak. Ebbe a kategóriába sorolható a Kedvencek, a Nyihaha!, az Autók az úton, A dzsungelben, A kukucs, itt a kert! című mesekönyvek, ezeket szívesen ajánljuk. A Scolar Kiadó nagysikerű kiadványa, a Megfújni és tapaszt rá! címmel sajnos most nem kapható, de az egyik legjobb mesekönyv, amiben tényleg végig játszani is lehet.

A cselekedtetős könyvek közül szeretnénk kiemelni azokat, amelyek illusztrációja, témája művészi igénnyel készült el, ilyen Hervé Tullet Pötty könyve, ahol a lenyűgöző grafikai megjelenítés mellett varázslatban lehet része a gyerekeknek. Ha tapsolnak, ha megrázzák a könyvet, ha rányomnak arra a pöttyre, amelyikre a könyv kéri őket, a következő oldalon mindig történik valami. Ez a mesekönyv egészen sokáig elkísér bennünket, és felnőttként is szívesen időzünk el vele.

Ugyanezen a logikán alapul az Érintsd meg a csodafát! című mesekönyv is, ami lírai hangvételű, az évszakok változásán kívül az élet körforgását is meg lehet belőle érteni, és mindezt könnyed, egyszerű és igazán szép képek segítik.

Egy orvosi vizsgálat előtt pedig kifejezetten hasznos, ha játszva készítjük fel a gyereket az ismeretlen és izgalommal teli pillanatokra. Ehhez mi az Első orvosi táska könyvemet ajánljuk.

Rövid történetek, első mesék

Amikor a gyermek már képes egy hosszabb mesét megfigyelni, egy összefüggő történet részleteit végighallgatni, akkor ezeket a mesekönyveket ajánljuk.

Pipp és Polli A piros lufi könyve kellően letisztult, egyszerű és rövid történet, sok ismétléssel, átlátható vizuális rendszerrel, jó megjelenítéssel, életszerű szituációkkal van tele.

Ajánljuk a Boribon könyveket, mert az illusztrációk ennek a korosztálynak tökéletesen követhetőek, a könyveknél fontos és követendő példa, hogy a szöveg és a kép elkülönül, tehát nincsen túl sok információ egy-egy oldalon. Ráadásul a bevezető Boribon könyvek (Boribon autózik, Boribon vendégei) kifejezetten a legkisebbeket célozza meg.

A Maszat sorozatot jól ismeri mindenki, közülük mi a Maszat játszik címűt ajánljuk, mert olyan helyzeteket lehet belőle a gyereknek átélni, amelyek egy közösségben nap mint nap előfordulnak, és mindezt érthető és izgalmas illusztrációk segítik.

A gyűjteményünk nem hiánytalan, viszont abban az értelemben hiánypótló, hogy kifejezetten a “korais” szempontok szerint, a kollégák ajánlásával készült.

További javaslatokat szívesen fogadunk és jó játék – és olvasás élményeket kívánunk!

Udvarnoky Zsófia

A borítókép Szimonidesz Hajnalka alkotása.

A gyűjtögetés fontossága

Gyakran beszélgetünk a szülőkkel a kisgyermekük játékfejlődése kapcsán a ki-és bepakolás fontosságáról, de vajon eleget tudunk ennek a kulcsfontosságú játékfejlődési szakasznak a hátteréről?

Ebben segít eligazodni most Kálló Éva a csecsemő-és kisgyermeknevelés egyik szakembere, a Magyarországi Pikler-Lóczy Társaság korábbi társelnökének A gyűjtögetés címmel megjelent cikke a témában.

Miről lesz szó?

Ebben a cikkben azokról a jellemzőkről olvashatunk, amelyek egyaránt megfigyelhetőek a gyűjtögetés korai és későbbi fázisaiban is. Ez a korszak viszonylag hosszan elkíséri a gyerekeket, felületesen sokszor csak ki-és bepakolás időszakának nevezzük, de ennél sokkal többről van szó. Egyéves kor körül jelenik meg a többtárgyas manipulációba ágyazottan, és körülbelül kétéves korra beépül más játéktevékenységekbe, addig pedig sokféle állomáson megy keresztül. A lényege, hogy a gyermek valamiért kiválaszt számára fontos és érdekes tárgyat, tárgyakat, azokat egy helyre gyűjti és/vagy tárolóedénybe helyezi. És mit tanul mindebből?

A gyűjtögetés vágya hosszan elkíséri a gyermeki fejlődést, és ehhez (is) az érzékszervi tapasztalás elengedhetetlen

A gyűjtögetés fejlődési állomásai

Egyéves kor körül a kisgyermek miközben ismerkedik a tárgyakkal, ide és oda rakosgatja azokat, észreveszi, hogy közöttük vannak egyformák is. Először még elvétve teszi ezeket egymás mellé, aztán már egyre több szándékosság is megfigyelhető ebben. A tárgyak különbözőségeit még nem veszi észre (pl. kislabdák, építőkockák színe), ekkor még az a fontos, hogy ezekből mennyiséget gyűjtsön és örüljön annak, hogy egyben látja azokat. Könnyen elterelődik még erről a tevékenységről a figyelme, más tárgy vagy cselekvés felé fordul. Azonban másfél éves kor körül tapasztalhatjuk azt, a gyűjtögetés válik a fő tevékenységévé.

Fontos, hogy eddigre már nagyon sokféle textúrájú, színű, alakú tárgyról lett tapasztalata, a szájával, a lábával és kezével is sokszor felfedezte azokat, tehát amikor ezek közül az egyformákat megtalálja, már nem vizsgálgatja őket, hanem a hangsúly azon lesz, hogy belegyömöszölje, belerakosgassa, felhalmozza azokat egy másik, üreges tárgyba.

Mindeközben alakul ki az a tudása, hogy ezek a tárgyak többféle szempontból osztályozhatóak. Alakjuk, színük, nagyságuk szerint csoportosíthatóak, például a Duplo-építőből kiválogatja az ember figurákat, egy másik alkalommal meg a csak a sárga elemeket vagy a kocka alakúakat. Sőt, idővel már két szempontot is figyelembe tud venni, a színt és a formát is. Mindez azt is jelenti, hogy a gyűjtögetéssel elemez, összehasonlít, bizonyos tulajdonságokat kiemel, másokat figyelmen kívül hagy, azonos tulajdonságok szerint kategóriákat alkot. Vagyis kognitív műveleteket végez, cselekvésbe ágyazottan, észleléshez kötötten, bonyolult gondolkodási lépéseket él át és ért meg.

Ezekben a pötyi típusú játékokban az is a jó, hogy sok hasonló formájú elemből állnak

A beszéd- és nyelvelsajátítás szempontjából is kulcsmozzanat ez az időszak, a kategóriák kialakítása egybeesik azzal az időszakkal, amikor a gyerekek az első szavakat mondják, megneveznek dolgokat, azaz megértik, hogy a világ dolgai osztályozhatóak, és nevük van. Sőt, ha ezeket egymás után rakosgatják, azaz mondatokat alkotnak, egészen sokféle dolgot meg tudnak értetni önmagukból a külvilágból.

Lényegesen szempont, hogy eközben elsősorban önmagáért a cselekvésért teszi mindezt, nem az eredménnyel törődik, hogy mennyit gyűjtött össze, a csoportosítás, a válogatás öröme hajtja. De ahogy halad előre az idő, és egyre több információval rendelkezik, illetve közösségbe kerül, bizony a gyűjtögetésnek már a mennyiségi szempontja is legalább annyira fontossá válik számára. Nem lesz elég egy-egy darab az adott tárgyból, a gyűjtemény minden darabja szükséges, legszívesebben ráülne, el is rejti vagy ráhelyezi olyan területre, ami az övé. Sőt, ha egy időre el kell távolodnia ettől a kollekciótól, a távolból így is szemmel tartja. Ha egy másik kisgyermek vagy a testvére közelít az általa gyűjtött darabokhoz, zokon veszi. Ilyenkor nem tud ebből egyet adni, vagy semmit sem ad belőle, vagy a teljes gyűjteményt kínálja fel, keserves sírás után.

Kétéves korra a gyűjtögetés már nem önálló játéktevékenységként van jelen, hanem fejlettebb tevékenység részévé válik. Például amikor a gyermek tornyot szeretne építeni, kiválogatja a hozzá megfelelő elemeket, vagy amikor elhatározza, hogy kiskonyhájában főzni fog, összeszedegeti a megfelelő konyhai játékeszközöket. Tehát azért tud átlépni egy magasabb szintű játékfejlődési állomásra, mert előtte begyakorolta a tárgyakkal kapcsolatos osztályozási, válogatási szempontokat a gyűjtés során, és eközben ismét megélhette hatékonyságát, az „én csinálom” örömét.

Viszont a gyűjtés, a megőrzés vágya tovább él bennünk a gyermekkor során, sőt, felnőttkorban sem ismeretlen ez az érzés. A tó partjáról hazavitt kavics, a zsebben őrizgetett kagylók, a játszótéri botok mind-mind értékes kincsek, amiket még sokáig haza kell vinni, elrejteni mások elől, nagy becsben tartani.

Szabó T.Anna költő képe az Instagram oldaláról

Milyen módon támogathatjuk a gyermeket a gyűjtögetés időszakában?

Egyrészt a megértéssel máris közelebb járunk ahhoz, hogy megértsük, mi a jelentősége ennek a fejlődési állomásnak, ahol azért lássuk be, a gyermek viszonylag hosszan időzik el.

Legyenek otthon üreges tárgyak, kosarak, dobozok, vödrök, különböző átmérőjű üvegek is akár, mert ebben a kísérletezésben igen lényeges szempont a belepakolás, hogy abból a sok mindenből, amit a gyerek összegyűjt, mi mibe fér bele. Azaz az elemzés során azt is megtapasztalják a gyerekek, hogy a legkülönfélébb alakú, kiterjedésű tárgyból mennyi fér bele egy másik, befogadásra alkalmas tárgyba. Elég elvont lépés már, de ide tartozik az víz öntögetése is, persze kelt(het) némi feszültséget, ha a terítő állandóan vizes lesz, mert a furfangos másfél éves pohárból pohárba öntöget, de hát mikor fogja megtanulni ennek a szabályszerűségét?

Természetesen ki kell próbálni, hogy mi magunk is beleférünk-e abba az üreges tárgyba 🙂

Türelem, ez mindenképp kell hozzá, és annak a tudása is, hogy bizony a másfél-kétéves gyerek a gyűjtögető életstílusa mellett eléggé rendetlen. Vagyis annak tűnik, mert ugye azt már megértettük, eközben ő iszonyatosan sokat tapasztal, tanul. Mi eközben azt tehetjük, hogy megpróbálunk egy-egy részt rendbe rakni, olyat, ami már kevéssé érdekes, sőt, őt is bevonhatjuk ebbe a folyamatba, mert a rendrakás is osztályozás.

Nem elvárható, hogy önállóan elpakoljon maga után egy ennyi idős gyermek, de alkut köthetünk vele, hogy egy-egy korábbi gyűjteményét megpihentesse különböző fiókrendszerekben, hogy újabbaknak helyet adhasson.

Meg kell értenünk, hogy a gyermek sérelemként éli meg, ha a számára kedves tárgytól vagy tárgyaktól meg kell válnia. A fejlődés természetes része, hogy a kisgyermekek ragaszkodnak az általuk kiválasztott tárgyakhoz, éppen ezért természetese, ha a közösségben birtokolnak, és nem osztozkodnak.

A felnőtteknek kell ügyelniük arra, hogy ugyanazokból a tárgytípusokból sok legyen egy bölcsődei csoportban, és ha valaki előbb megszerzett valamit, de egy másik is ugyanarra pályázik, bizony jogos érzés, ha nincsen kedve azt odaadni. Mi természetesen segíthetjük ezt az egyezkedést, a cserét megbeszéléssel, némi kompromisszum megkötésével, de csak nagyon apró lépésekben.

A másfél-kétéves korú gyerekek megélik, és fejlődésük része, hogy amit gyűjtöttek, az az övék, azaz az én fejlődése szempontjából, még ha sok konfliktussal is jár, elengedhetetlen állomás, hogy ez az öröm, felfedezés és kompetencia élmény megadassék.

Udvarnoky Zsófia

Az ismertető Kálló Éva – Balog Györgyi Az önálló, szabad játék kezdete című könyvének A gyűjtögetés című cikke alapján íródott.

Kalandra fel!

Új évet köszöntünk, ráadásul jobban csengőt, a 2024 véleményünk szerint egy szép és harmonikus szám. Az elkövetkezendő egy év blog és facebook tartalmainak fő csapásirányait szeretnénk most meghatározni, és arról hírt adni.

Az elmúlt évben minden hónapnak volt egy összekötő, fő tematikája, ami alapján interjúkat, ötleteket, cikkeket osztottunk meg. A 2024-es évben komolyabb kihívás elé állítjuk magunkat, és már most tudjuk, az elkövetkező tizenkét hónapot átívelő  közös gondolkodásunk  az erőforrásaink, lelki tartalékaink és a mindig megújulásra váró energiáink témái körül forog majd.

Az óévből az újba való átlépés mindig is sokféle babonával, izgatottsággal, feszültséggel járt, rengeteg szokás, hagyomány kapcsolódik ehhez az ünnephez is. A népi kultúrában egész itiner gyűjteményt olvashatunk arról, hogy mit szabad és mit nem tennünk január 1-jén, egy sor pontos előírás szabályozza, hogyan készüljünk az új év fogadására. Ha átolvassuk a tanácsokat, jól látszik, hogy a legfőbb vágy, ami ezt a szokásrendet mozgatja nem más, mint hogy jó volna, ha mi is hatással lehetnénk arra, hogy alakul a következő évünk.

Sőt, a legjobb az volna, ha előre tudni lehetne, bő lesz-e a termés, egészséges marad-e mindenki, áll-e szerencse a házhoz, örülhetünk-e gyermekáldásnak, és végre rátalá-e a szerelem arra, aki eddig magányos volt.Sokan január 1-jén megmártóznak egy hideg vizű tóban, így remélve frissülést, egészséget, a szív-és érrendszeri betegségek megelőzéseként.  

Ami biztos, az az, hogy szükségünk van egy kis megállásra, tervezésre, hiszen egy új év egyben egy új kezdet záloga is. Azaz bármilyen élethelyzetben is vagyunk, remélünk valamit, sokan fogadalmakat is tesznek, hogy ezúttal biztosan minden másképp lesz. Rengeteg sporteseményre való felkészülés indul az új évben, online mozgáscsoportokkal, több hetes kihívásprogramokkal. Elgondolkodtató, hogy míg októbertől decemberig minden azt hirdeti, vegyél még többet, egyél amennyit bírsz, januártól a megoldás is tálcán érkezik, „mi segítünk megszabadulni a plusz kilóktól”.

Az év vége a túlzás és a költekezés, túlhajszolás ideje, januártól pedig az önmegtartóztatás és spártai fegyelem venné kezdetét. Hogyan tudunk eközött a sok szélsőség között mégis eligazodni vagy valamiféle belső iránytűt megtalálni?

A tervkészítés már elindulás az erőforrások nyomában

Egy dolog állandó, mi magunk és a gondolataink, vágyaink, szándékaink és érzéseink. Óriási feladat és szabadság is ez, akkor, ha jól hasznosítjuk erőinket és eszközeinket, azaz erőforrásainkat.

A magyar nyelv értelmező kéziszótára szerint az erőforrás azt jelenti, hogy valamely szellemi, anyagi, gazdasági, társadalmi tényező vagy erő, amely lehetőséget biztosít egy vagy több konkrét cél eléréséhez vagy továbbfejlesztéséhez. Ez tehát lehet belső erőforrás is, de érkezhet kívülről is. Sőt, a műszaki nyelvezetben egy olyan gépezetet jelent, amely erőt szolgáltat, mint például az akkumulátor. Szoktuk is emlegetni, amikor egy kisgyerek bebújik az anyukája vagy apukája ölébe, hogy most töltőre teszi magát. 🙂

Mi úgy szeretnénk megközelíteni ezt a témát, hogy ebben az évben azokat a belső és külső erőforrásokat járjuk körül, amelyek erőt adnak, támaszt jelentenek, ahonnan tanácsot, információt és segítséget nyerhetünk.

Lehetnek ezek olyan erők, amelyek egy karnyújtásra vannak, de nem gondolunk rájuk, és bennünk rejlő, még kiaknázatlan források. Szeretnénk megkeresni azokat a személyeket, intézményeket, civil társulásokat, kezdeményezéseket, melyek kapcsolódnak intézményünk célkitűzéseihez, vagy támogató információkat és segítséget adnak mind a hozzánk járó családoknak, mind pedig a nálunk dolgozó szakembereknek.

A mentor szülői támogatás, az intézmény keresésben való többfókuszú segítségnyújtás, a környezetünkben fellelhető természetes segítők, a szakembereknek nyújtott szupervíziós és esetmegbeszélő támogatás mind ide tartoznak.

Úgy gondoljuk, hogy a január az útkeresés, az elindulás ideje is, azaz már önmagában az, hogy rá akarunk lépni egy útra, bepakolunk a tarisznyánkba, kifényesítjük távcsöveinket, leporoljuk a túrabakancsunkat, mind-mind erőt adnak, és nem kevés energia mozgósítani őket.

A kulcs az, hogy valami elindul bennünk, hogy kételkedünk, utakat mérlegelünk, irányokon gondolkozunk, veszünk egy mély levegőt. Jó dolog arra gondolni, hogy nem vagyunk egyedül ezzel az érzéssel, és hogy sok forrást, eszközt kereshetünk fel, akiktől energiát nyerhetünk. Induljunk el, és nézzünk szét, honnan várhatjuk a segítséget?

Udvarnoky Zsófia

Ha tényleg tudni akarod…

Idén karácsonykor is volt milyen könyvet várni, és reménykedni abban, hogy a fa alá bekerül. Az óhajaim meghallgattattak, s Vibók Ildi és Szegleti Gabriella könyve, a Ha tényleg tudni akarod című hozzám is megérkezett az ünnepben.

Vibók Ildi már sokadik gyerekkönyvét írja, ráadásul kétszeres Hubby díjas szerző (az Év Ifjúsági Könyv Írója díj – szerk.). Legutóbb a Furi című könyvét olvastam, amely a szenzoros feldolgozási zavarral küzdő gyerekekről szól. A szerző ezúttal is kért szakmai tanácsot könyve megírásakor, a Bethesda Kórház ADHD Ambulanciájának vezető pszichológusa, dr. Szegleti Gabriella volt a könyv szakmai tanácsadója.

A téma pedig több szempontból is különleges, egyrészt azért, mert a neurodiverzitás szakkifejezést említi rögtön a könyv borítóján, másrészt azért, mert az összes leggyakrabban előforduló eltérő fejlődési zavar jelenséget ebbe a kategóriába sorolja. Azaz a figyelemzavar legkülönfélébb típusairól, az autizmusról, a tik zavarokról, a részképesség problémákról ír, mindezt úgy, hogy az érintett gyerekek bőrébe bújik, és tanmeséken keresztül, az eltérő idegrendszeri működésből fakadó egy-egy nagyon jellegzetes tünetet, viselkedést ágyazza mesébe. A történetek szereplői iskolás gyerekek, talán egy osztály tanulói. Megjelennek a felnőttek is, a szülők, nagyszülők, testvérek és a tanárok is. Sőt, a könyv egyik záró története egy felnőtt ADHD-s édesanyáról szól. Azok a gyerekek is szerepelnek a könyvben, akik neurotipikusan fejlődnek, és a történetek főszereplőinek barátai. Egyik kedvenc történetem éppen ez, ahol ugyanazt a délutáni programot, majd összezördülést elmeséli egy autista kisfiú, és aztán annak tipikusan fejlődő barátja is.

A kép az Olvasókuckó FB oldal ajánlójából való

A könyv tele van jó szándékkal, magyarázattal, sőt, a fejezetek végén összefoglalókat is kapunk, melyek a legjellemzőbb viselkedési jegyeket tartalmazzák, amelyeket a környezet emleget a neurodiverz gyerekek kapcsán. Olyan tipikus panaszlisták ezek, amelyeket maguk az érintett gyerekek nap mint nap „megkapnak” a környezetüktől. Például, „tényleg nem tudnál viselkedni legalább most az egyszer?”, „na persze, megint ki nem ért ide időben?”, „az ég szerelmére, figyelj már oda egy kicsit!”.   

Ez tehát az egyik legfőbb célja a könyvnek, hogy gondolkozzunk, mielőtt címkéket, bántó mondatokat fogalmazunk meg egy-egy valóban feltűnő, feszültséget keltő és látványos viselkedésjegy kapcsán. Ez talán a legszomorúbb része a könyvnek, hogy mennyi plusz konfliktus, bántás és szorongás ered abból, hogy ezeket a gyerekeket nem akarják megérteni. A történetek főszereplői nagyon is tisztában vannak nehézségeikkel, hogy mennyi olyan helyzet van, ahol nekik sokkal éberebben kell viselkedniük, több időre van szükségük, vagy éppen nagy nyugalomra, esetleg magányra. Sokkal reflektáltabbak, mint az őket körülvevő környezet, éppen ezért még fájóbb annak a megélése, hogy sajnos sok esetben csak legyintenek rájuk, vagy egy bántó mondattal illetik. Szerencsére feltűnik a könyvben olyan pedagógus, szülő és felnőtt, akik szeretettel, megértéssel és valódi figyelemmel veszik körül őket.

A megértés és a tünetek mögött meghúzódó lelkiállapot feltérképezése lenne a kulcs ahhoz, hogy segíteni tudjunk. Ebben is kapunk segítséget, konkrét gyakorlati tanácsokat, hogyan tudjuk a környezetet valóban akadálymentesíteni, illetve az eltérően fejlődő gyerekeknek eszközöket adni ahhoz, hogy könnyebben alkalmazkodjanak a hétköznapok erdejében.

A történetek mégis inkább tanmesék lettek, azaz statikusak, műviek és érződik, hogy legfőbb céljuk a tanítás, némileg szájbarágósan. Én úgy olvastam, hogy gyerekeknek és felnőtteknek szól ez a könyv, akik kíváncsiak, nyitottak és talán éppen azért olvassák ezt a könyvet, hogy önmagukat is jobban megértsék. Az utóbbi hónapokban jelent meg ugyanezzel a céllal Berszán Lídia Egymásmesék könyve, amely amellett, hogy az elfogadást célozta meg, és a hasonlóságokat fogalmazta meg a fogyatékossággal élő és a tipikusan fejlődő gyerekek között, amellett valódi meséket írt, sokkal élőbb és elképzelhetőbb karakterekkel, életszerű szituációkkal.

Fontos, hogy van ez a könyv, születhetne hozzá egy pedagógusoknak szóló módszertani kiadvány is, hogy hogyan lehetne ezeket a történeteket feldolgozni, a gyerekek számára közelebb hozni. Sajnáltam, hogy ezúttal Vibók Ildi nem fordított nagyobb figyelmet az illusztrációk finomságára, mert ez is hangsúlyos része egy gyerekkönyvnek.

Udvarnoky Zsófia

Megérkezés az ünnepbe – ünnepbe érkezés

Pár nap múlva elcsöndesedik minden, még a boltok is bezárnak egy kicsit, és ünnepre készülődünk. Vagy csak annak örülünk, hogy végre szabadságra mehetünk. Az is lehetséges, hogy van, aki alig várja, hogy újból kinyisson minden, és ne maradjon egyedül. Családok, férfiak és nők, felnőttek és gyerekek, sokan és sokféleképpen, együtt vagy egyedül. Boldogan, szomorúan, fáradtan és bizakodóan, nem egyformán.

A közelgő ünnepek kapcsán fontos kérdésekről gondolkoztunk Czeizel Barbarával, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ intézetigazgatójával.

Már szeptember végén, október elején karácsonyi dalok, dekorációk szivárognak be az életünkbe, miközben októberben még nyár volt. Szerinted hogyan tudunk ennyi zűrzavar, ingerelárasztás ellenére mégis megérkezni valamiféle ünnepbe, lecsendesedésbe?

Czeizel Barbara, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ intézetigazgatója

Nem könnyű. A rövid ősz után hirtelen érkezett meg a tél, sok vírussal, ami külön kihívás az ember szervezetének, a családoknak. Szóval szerintem most leginkább abban bízunk, hogy egészséges, békés karácsonyunk lesz, a betegségeket hátrahagyva, megnyugodva, egymásra hangolódva.

Sokfélék a családok, de a legfontosabb, amire mindannyian vágynak, vágyunk, az elfogadás, megértés, a támasz és szeretet. Nincs olyan család, ahol ne lenne ebben az időszakban is kihívás, különleges igény, vagy nehézség.

Merjünk nyitottak lenni magunkkal és másokkal, mert ez vezethet el egymás megemeléséhez, az egymáshoz való közelebb kerüléshez.

A karácsonyi időszak sokféle érzést kelthet bennünk, és nem feltétlenül szól ez csak a csillogásról, az ajándékozásról, a békéről. Ugyanakkor óriási szükségünk van minderre. Szerinted mi, mint intézmény hogyan tudunk jól segíteni a hozzánk járó családoknak abban, hogy a nehézségek, akadályok ellenére megélhessék egy ünnepben ezeket?

Fontos például megnyugtatni a szülőket, hogy a téli szünetben jó, ha tudnak pihenni is. Ők is, a gyerekek is, nem baj, ha kimarad néhány fejlesztés, mert ebben az időszakban, a korábban gyakoroltak jól be tudnak épülni az ünnepi mindennapokba. Munkatársaim ugyanakkor tudnak segítséget nyújtani a szülőkben felmerülő, erre az időszakra vonatkozó kérdések megválaszolásában: pl. hogyan, mit mondjunk el a tágabb család tagjainak, ha frissen kaptak egy diagnózist, vagy ha a szenzorosan érzékeny gyermekünk várhatóan nehezebben fogja viselni a nagyobb, ingergazdagabb családi eseményeket.

Számodra mit jelent az, hogy család?

Szűkebben elsősorban a gyermekeimet, a gyermekeim édesapját, a testvéreimet, a páromat, a testvéreim párjait, az ő és a párom gyerekeit. Tágabban a nagy Czeizel családot, ahol édesapám testvére, unokatestvérei, az ő gyerekeik és párjaik, unokáik és párjaik gyűlünk össze. De ide tartozik már a párom Németországban élő nagy családja, és  a barátaim is. Nagy, színes család vagyunk így is.

Nekem azonban van egy másik, a „Korais” családom: 65 csodálatos munkatárssal és több száz ellátásunkban lévő családdal, akik megtisztelnek minket bizalmukkal. Ez egy még nagyobb, még színesebb választott család.

Hálás vagyok a sorsomnak, a gondviselésnek, minden családtagomnak, mert teljessé teszik az életemet úgy, hogy folyamatosan változunk, fejlődünk a kihívások megoldásának keresése útján, néha azért megpihenve, rátekintve az eddigiekre. Az elmúlt időszakban már megelégedettséget is érezve, ami nagy eredmény egy olyan hiperaktív, impulzív embertől, mint én.

Milyen tervekkel, gondolatokkal készülsz az új évre, és hogyan látod most a Korai jövőjét?

Mindig vannak terveim, terveink. Most az egyik legújabb szolgáltatásunk a „Mentor szülői támogatás” bevezetése jelenti az egyik legnagyobb örömöt, és izgalmat számomra. Erre a feladatra felkészített, régebbi „Korais” szülők fognak önkéntesként rendelkezésre állni abban, hogy segítsék a jelenleg hozzánk járó családokat a különböző kihívásokban, krízisekben. A 30 éves kutatásunk – ahol megkérdeztük a családokat arról, hogy milyen irányba fejlődjünk a jövőben – egyértelműen ezt az igényt fogalmazta meg.

Olyan élethelyzetekben, mint például egy frissen megkapott diagnózis feldolgozása, a hetek óta kialvatlan szülők tanácsokkal ellátása, a „túlélési technikák” átadása, vagy a játszótéren más szülőktől megtapasztalt megjegyzések, viselkedések lereagálása. Olyan szülőtársak fognak tudni segíteni, támaszt nyújtani, akik már átélték ezt az élethelyzetet.  Az éppen krízis helyzetben lévő szülőknek ez egy olyan erőforrás lehet, amit mi, szakemberek nem biztos, hogy nyújtani tudunk. Pontosabban erősíteni, kiegészíteni tudjuk egymást a mentor szülőkkel a családok ellátásában.

Van olyan emlék vagy számodra fontos pillanat, ami valamilyen ünnephez kapcsolódik, és szívesen megosztanád az olvasókkal?

Ezek az emlékek többnyire azok, amelyeket a gyerekeim éltek meg a várakozás és az ünnepek alkalmával. A kisgyerekek, akik számára csoda lehet egy-egy ilyen ünnep, tudják a mi, akár nem mindig felhőtlen, ünnepekhez kapcsolódó élményeinket felülírni, újra értelmezni. Nekem sok ilyen szép megélésem van a mai napig.

Mindenkinek békés, nyitott, szeretettel teli Ünnepeket kívánok!

Udvarnoky Zsófia

Egymásmesék

„Egymást látni, hallani, érezni, mesélni a fontos.” Ezekkel a gondolatokkal kezdődik Berszán Lídia egyetemi oktató, családterapeuta és lelkigondozó szeptember végén megjelent mesekönyve.

A mesekönyvben szereplő gyerekek mind eltérően fejlődnek, valamilyen akadállyal együtt élik az életüket, és ugyanúgy óvodába, iskolába járnak. A történetek mindenkinek szólnak, hogy jobban megismerjük egymást és ezáltal önmagunkat is.

Azt olvastam, hogy egyetemen tanít, családterapeuta és lelkigondozó is. Hogyan kapcsolódik össze ez a sok terület Önben?

Berszán Lídia (balra) az Egymásmesék könyvbemutatóján
(a kép forrása: Koinónia Kiadó FB oldala)

1996-ban fejeztem be az egyetemet szociális munka szakon, és az első kolozsvári munkahelyem a Bethánia fejlesztő központ volt. Itt családsegítő szociális munkásként találkoztam olyan családokkal, akik valamilyen mértékű speciális igénnyel élő gyermeket neveltek. Pár évvel később, egyetemi óraadóként is ez volt az első tárgy, amit tanítottam.

Kezdetben csak annyit tudtam, amit az egyetemen tanultam, illetve volt egy családi érintettségem is, a tágabb családban volt súlyosan mozgássérült gyerek. Mivel egyből 60 családdal kellett dolgoznom, nagy szükségét éreztem annak, hogy elvégezzem a családterápiás képzést is.

Lelkigondozást azért vállalok, mert számomra megtartó erő, biztos háttér a hit mind a magánéletemben, mind a szakmai tájékozódásomban, és sok olyan fiatallal találkozom, aki keres, aki nem tudja, hogy lehetne integrálni a családból hozott keresztyén nevelést mindazzal, amit tanul és amivel a nagyvárosi élet kihívásaiként találkozik.

Úgy tudom, hogy már tizenhét éve működik Kolozsváron a speciális igényű gyerekek és szüleik klubja, az Integrált Játszóház. Mi a célja ennek a klubnak, és milyen lehetőséget jelent az odalátogatóknak?

Igen, már rég együtt van ez a kis közösség. Leginkább közösségként lehetne meghatározni azt, akik vagyunk, és ami történik a találkozásainkkor. Hetente egyszer találkozunk, ilyenkor beszélgetünk, játszunk, éneklünk, kézműveskedünk, szülinapokat ünneplünk, bibliai történeteket hallgatunk, imádkozunk. Vannak rendkívüli tevékenységeink is: volt, hogy főztünk, falfestésben tevékenykedtünk, animációs filmet készítettünk, sőt, Paralimpián veszünk részt már kilenc éve. Szoktunk együtt kijárni városi rendezvényekre, évente együtt táborozunk. De a legfontosabb az, hogy együtt vagyunk, számon tartjuk egymás örömeit és nehézségeit. A szociális munka szakos hallgatók és más önkéntesek is bekapcsolódnak ezekbe az együttlétekbe. A cél a közösségi érzés, a valahová tartozás megerősítése.

Nagyon jó érzés volt olvasni az Egymásmesék történeteit, mert természetesek, és komolyan veszik az olvasót is. Azzal a céllal is íródtak, hogy a jövő generációjának lehetősége legyen befogadóbban és sokszínűbben gondolkodni?

Igen, legszívesebben magam is érzékenyítő történeteknek nevezném az Egymásmesék tartalmát. Úgy gondolom, úgy tapasztalom, vannak olyan árnyalatai a speciális igény által meghatározott létezésnek, ami nehezen mondható el szaknyelven.

Ezekben az írásokban igyekeztem nem a másságot helyezni előtérbe, mert a másság túlhangsúlyozása nem kedvez az elfogadásnak.

Azt szeretném, hogy az legyen az olvasók első benyomása, hogy mennyi minden hasonló: hogy én is gondolkodtam a csillagokról, én is készítettem finomságot, hogy én is rájöttem arra, mennyivel nehezebb ’jónak lenni’, hogy én is az apa-anya-gyermek háromszöget éreztem a teljességnek, engem is bántott, ha elneveztek. Ez az, ami kimarad, ha a más, a speciális felől közeledünk és nem a gyermek felől. Beszélgetés indítóként tudom leginkább ajánlani ezeket az írásokat.

Az érzelmi intelligencia nagyon fontos abban a tekintetben is, hogy képesek legyünk átélni olyan tapasztalatokat is, amelyeket nem mindig könnyű helyre tenni, amelyek kérdéseket ébresztenek bennünk, amelyek megérintik a biztonság érzetünket. A fogyatékosság ténye minden bizonnyal ezek közé tartozik. Van benne sok küzdelem, fájdalom is. Ezért írtam meg azokat a tapasztalataimat, amelyek a képességet mutatják fel ezeknél a gyerekeknél és nem a hiányt.

Úgy gondolom, az fejleszti az érzelmi intelligenciát, amikor tanulom egészében látni az embereket: képességeikkel és hiányaikkal, örömeikkel és küzdelmeikkel együtt. Ez az önmagunkkal való kapcsolatunkban is elfogadóbbá tesz.

Az Egymásmesék könyvbemutatóján
(a kép forrása: Koinónia Kiadó FB oldala)

A történet főszereplői a gyerekek, de mindegyik mesében fontos szerep jut a szülőknek, nagyszülőknek is. Mi a tapasztalata azzal kapcsolatban, hogy az eltérően fejlődő gyerekeket nevelő családoknak hogyan tudunk jól segíteni abban, hogy ezt a nem mindennapi szülőséget hosszú távon képesek legyenek működtetni?

Igazából legelőször a szülőket írtam meg. Az mindig hatalmas élmény volt és rendkívüli tanulási lehetőség szakemberként is, amikor olyan szülőkkel találkoztam, akik megfejtették a gyermekeik ’másságait’ és megtanultak, sokszor küzdelmesen, sok-sok áldozat árán összehozni egy élhető családi életet. Azt tapasztaltam, hogy az egymásra figyelés volt a megtartó erő ezekben a családokban.

Ugyanez az egymás értése az alapja a GPS-apa történetnek is. Ott a mesélő az egészséges testvér, aki előbb a szülőket figyeli ki, általuk tanulja, hogy egymást érteni mindennél fontosabb, még akkor is, ha az autizmus vonalain nem mindig lehet átlépni, legfennebb tiszteletben tartani lehet. Mert csak így lehetnek családként ott egymásnak. Hihetetlenül fontos a család, a tágabb család, a közösség megtartó, támogató jelenléte. És itt nem arra gondolok, hogy csupa szakértőből kell állnia a családnak. A jelenlétük a fontos, az, hogy vannak, elérhetőek és tudnak szeretetet adni.

Milyen visszajelzéseket kapott az olvasóktól, hogyan fogadták ezt a mesekönyvet? Úgy tudom, sok gyerek is elolvasta, és talán a felnőttek is segítettek nekik abban, hogy ezekről, a könyvben felmerülő témákról beszélgetni lehessen.

Ilyen visszajelzéseket kaptam:

„Hát ez nem esti mese álmos gyerekeknek! Elkezdtem olvasni az öt éves fiamnak, de az első után, miután jól kikacarászta magát a finomságokon, ő elaludt. Én tovább olvastam és egyre inkább felébredtem tőle. Végig is olvastam akkor este az egészet, s jó sok zsebkendőt elhasználtam közben. Van, volt a családunkban mozgássérült gyermek, lehet ezért is hatott rám ennyire. „

„Elolvastam a könyvedet, nagy élmény volt, mintha apró igazgyöngyöket találtam volna. Te nem csak más szemmel, hanem más szívvel és láttad a Másságot. Köszönöm az élményt.”

„Dánoska tízparancsolata, áldása sajat gyermekkoromba visz vissza és hangos kacagásra késztet. Köszönöm ezt a könyvet!

„Divatos ma a párhuzamos univerzumokról beszélni. Gyakran a másságot is párhuzamosnak látjuk. Azért szeretem ezt a könyvet, mert itt nincs párhuzam, hanem inkább metszéspontok rengetege. Számomra ez személyes meghívás: szőjünk olyan világot, amiben mindenkinek értjük a szavát.”

„Mindenki el kellene olvassa: aki érintett, azért, aki meg nem, az azért, hogy átélje egy kicsit a mélységeket és a magasságokat, ahová ez a kis könyv elvisz. „

Az Egymásmesék című mesekönyvet Szimonidesz Hajnalka illusztrálta
(a kép forrása: Koinónia Kiadó FB oldala)

Udvarnoky Zsófia

A borítókép Szimonidesz Hajnalka alkotása.

Mikulás ünnep a Koraiban

December 6-án és 7-én is ellátogatott hozzánk a Mikulás, a Zuglói és a Budai Házba is. Az eseményre hangolódást az épületek ünneplőbe öltöztetésével kezdtük. Fontosnak érezzük, hogy azok a terek, ahova nap mint nap érkeznek a családok, a karácsonyi ünnepekre való készülésben legyenek díszesebbek, fényesebbek, csillogóbbak.

Az ünnepség helyszínein sokféle finomsággal vártuk a hozzánk érkezőket, sőt, a családok is készültek saját készítésű süteményekkel, a Mikulást pedig meghitt és bensőséges térben vártuk.

Már a váróban megbeszéltük a gyerekekkel és a felnőttekkel, hogy milyen program várható. Egy kolléganőnk fia, Beni tisztelt meg bennünet, és egy ukulele koncerttel örvendeztette meg az egybegyűlteket. A fergeteges ukulele dallamok után a kollégák készültek egy csokor dallal és mondókával. Minden szeretetük, lelkesedésük és dalolós kedvük benne volt ezekben a mozdulatokban, hangokban.

Két dallam is felcsendült az ukulelén

A dalok után egy mese következett a mikulásról, amit együtt megnéztünk a kivetítőn. A mese feldolgozását tárgyakkal, hangokkal, illatokkal és tapintással segítettük. Majd pedig előkerültek a búzaszemek, és megmutattuk a gyerekeknek, hogyan lehet a búzaszemek gondos ültetésével, ápolásával azokat kizöldíteni. A búzaszemeket lehetett szórni, vízzel megfújkálni, beletúrni, majd egy kis csomagban hazavinni. Nálunk már zöldül, és nálatok? 🙂

Aztán kopp-kopp-kopp, kopp-kopp-kopp, bekopogtatott a Mikulás, annyi dallal, játékkal készültünk az érkezésére, hogy rénszarvasai segítségével, szánján besuhant a zuglói épület parkolójába. Puttonyában pedig természetesen ajándék is lapult.

Mivel a Mikulásnak ezekben a napokban nagyon sok kisgyereket kell meglátogatnia, ezért másnap újból felkerekedett, és a Budai Házban is tiszteletét tette. Meglepetésvendége is volt, Farkasházi Réka és a Tintanyúl személyében.

Több szívet melengető pillanata is volt ezeknek a délutánoknak. A váróban izguló családok, akik gyerekeikkel valódi ünnepet várva érkeztek meg hozzánk, és még sütni is volt idejük. A kollégák, akik szívvel-lélekkel készültek ezekre az alkalmakra, és minden erejüket mozgósítva meséltek, játszottak, kapcsolódtak. A gyerekek, akik örömmel fogadták, hogy ezen a helyen, ahova hétről-hétre járnak, most valami egészen másfajta együttlétben vegyenek részt. A találkozások, az ismerősség és mégis újfajta összekapcsolódási lehetőség volt az igazán nagy értéke ennek a két délutánnak. S úgy érezzük, talán jó volna folytatnunk ezt a szokást, és ilyen keretek között is találkoznunk.

A hangulat a tetőfokára hágott, már éppen búcsúzni készültünk, amikor előkerültek a hangszerek, s még a legfáradtabb gyerekek is visszajöttek a közös térbe, hogy a délutánt egy közös zenéléssel, bulizással búcsúztassuk. Köszönjük a közös élményt, biztosan felejthetelen marad.

…ho-ho-hóóó, jövőre is jövök! 🙂

Udvarnoky Zsófia

Média – művelődés – együtt

Nagy Krisztinával, a Televele Egyesület alapítójával és jelenlegi elnökével beszélgettünk médiatudatosságról, és a szülők és gyerekeik médiahasználati szokásainak kölcsönhatásáról.

A hangsúly a társas tanuláson, az önismereten és kereteken van, azaz, ha értjük a működésünket és az okos eszközök mechanikáját, nyert ügyünk lehet.

Milyen út vezetett a médiatudatosság területére?

Nagy Krisztina, a Televele Egyesület elnöke

A médiahatóságnál dolgoztam 1996 és 2010 között, főképp a gyermekvédelem témájával foglalkoztam. Azzal a kérdéssel, hogy a korlátokra épülő szabályozás hogyan segítheti a gyermekek védelmét a médiahasználatban. A médiakörnyezet átalakulása miatt azonban egyre egyértelműbbé vált, hogy a szolgáltatókra vonatkozó tartalmi korlátok egyre kevésbé alkalmasak a megfelelő védelem megteremtésére, viszont intézményes szinten a médiaműveltség fejlesztése megoldást jelenthet.

A gyerekek felvértezése, a médiakörnyezet egészséges használatának megtanítása – természetesen a szolgáltatók megfelelő szabályozása mellett – komoly eredményeket hozhat.

2009-ben alapítottuk meg pszichológusokkal, pedagógusokkal együtt a Televele Médiapedagógiai Egyesületet, azzal a céllal, hogy a gyermekkori médiahasználat egészséges alakítását célzó óvodai és iskolai programokat fejlesszünk. Párhuzamosan a pszichodráma képzést is elvégeztem, ami jól illeszkedett ahhoz a gyakorlathoz, amit a médiaélmények feldolgozása kapcsán is alkalmazunk.

A médiaműveltségi tudás manapság alapvető kellene hogy legyen? 

Igen, hiszen ahogyan egy élelmiszernél feltüntetik, hogy milyen összetevőket használtak az elkészítésénél, a jellemzően ma már nagyrészt online fogyasztott információ sajnos nincsen felcímkézve. Azaz, hogy ki készítette, milyen céllal, milyen anyagból, mennyi idő alatt. Viszont ugyanolyan módon hat ránk, mint egy élelmiszer, abban az értelemben, hogy hatással van ránk, befolyásolja a döntéseinket, gondolatainkat, érzéseinket. Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódik az Egyesületünk neve is – Televele, azaz, hogy ne hagyjuk egyedül a gyerekeinket a médiafogyasztással, „te-vele együtt használd a telekommunikációs eszközöket”.

Egészen mást jelent ez egy két éves, egy öt éves, egy kilenc és egy tizenkét éves gyereknél, de ugyanennyire fontos az idősebbek edukálása és támogatása ebben. Sőt, gondolnunk kell arra is, hogy a gyermeküket váró édesanyákat felkészítsük arra, hogyan hat a megszülető gyermekre a szülők médiahasználata. Például a még meg nem született gyerekükről szóló posztok gyártása miként hathat a gyermek majdani magánszférával kapcsolatos igényére és tapasztalatára. Fontos, hogy a szülő értse, miért van szüksége a gyerekének arra, hogy ezt a határt a magánszféra és a médiakörnyezet között tartani tudja. Teljesen érthető, hogy a szülő büszke a gyermekére, és ezt a világgal is meg szeretné osztani, de ha megérti, hogy ez milyen hatással lesz a gyermeke én-fejlődésére, akkor tudatosabban választ formát, ennek az érzésnek a megosztására.

Egy szülőben, aki követi a facebook oldalunkat, megfogalmazódott a kérdés, hogy egy két és fél éves gyerek médiatudatosságát hogyan kell elkezdeni, és milyen lépéseket kell szem előtt tartanunk.

A szakértői ajánlások, köztük az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia ajánlása szerint jobb, ha tizennyolc hónapos korig a gyerekek egyáltalán nem képernyőznek, maximum a videó telefonálás lehet kivétel ez alól.  De ehhez is szükség van a szülő értelmezésére, segítségére, aktív jelenlétére.

A tizennyolc és huszonnégy hónapos kor között el lehet kezdeni nagyon rövid vizuális tartalmakat nézni, de igazából jobb volna, ha két éves kor előtt egyáltalán nem néznének a gyerekek rajzfilmeket, videókat, mozgóképet.  

Két éves és öt éves kor között maximum napi egy óra médiafogyasztás javasolt. Nagyon nehéz a család helyzete, pláne akkor, ha több gyerek is van. A mindennapokban fogas kérdés, hogyan tudja a szülő betartani ezeket az időkorlátokat. A televízió használatot jobban lehetett uralni, kontrollálni, de a mobileszközök megjelenésével ez lényegesen bonyolultabb feladattá vált.  

Ugyanilyen fontos a válogatás, az, hogy a szülő tudatosan válasszon médiatartalmat a gyermek számára. Ez nem pusztán a minőségi tartalom szempontjainak az ismeretét igényli, tehát, hogy a szülő tájékozott legyen abban, hogy mi egészséges, megfelelő tartalom az adott életkorú gyermek számára. Hanem abban is igényel tudatosságot, hogy mi az adott médiahasználat célja: a gyermek szórakoztatása, fejlesztése, vagy csak azért képernyőzhet egy kicsit a gyermek, mert gyorsan el kell intézni valamit a szülőnek.

A valódi segítség az lehet, ha előbb a szülő végiggondolja, hogy ő hogyan használja ezeket az eszközöket, mert az hatással van a gyerekére is. Például, ha arra használjuk az Instagramot, hogy megnyugodjunk vagy csak úgy bambuljunk, akkor nem csoda, ha önkéntelenül is valamilyen mesével akarjuk megnyugtatni a gyereket is, amikor kijön a sodrából. Azaz tudat alatt kódolódik, hogy ezeket a tartalmakat önmegnyugtatásra, a feszültség kezelésére használjuk.

A testvérek médiahasználata különösen feladja a leckét a szüleiknek

Kutatások bizonyítják, hogy az agy fejlődésére hatással van a kisgyermekkori képernyőzés. Hogy kell ezt értenünk?

Szülőként azt kell tudatosítanunk, hogy egészen másfajta az agy és az idegrendszer fejlődése akkor, ha túl korán és nagy mennyiségben találkozik a gyermek képernyős médiatartalmakkal. Kimutathatóan kevéssé jönnek létre olyan idegrendszeri kapcsolódások, amelyek például az iskolába lépéshez szükséges képességeket alapozzák meg.

A fejlesztő hatásúnak vélt gyerekeknek szánt tartalmak sem képeznek kivételt, mert ezekhez is szükség van az információ megfelelő feldolgozásához az interakcióra.  A személyközi kommunikációban megvalósuló tanulás alapja, hogy erősen mozgósítja az érzelmeket. 

Ugyanis a tanulás is kapcsolat alapú, akkor van értelme és akkor tud magasabb idegrendszeri szinteken szerveződni, ha azt egy másik emberrel együtt lehet átélni és megtapasztalni. Ezt a virtuális tér sosem pótolja.

A hangsúly tehát azon van, hogy együtt. De hogyan tud jól segíteni a szülő a gyerekének a médiafogyasztásban?

Fontos az időkeret, a szűrés, hogy előtte legyen tisztában a szülő az adott mesékkel, vizuális tartalmakkal, amit aztán a gyerekének megmutat. Fontos, hogy ebben a befogadásban együtt legyenek jelen. Ugyanis a figyelem önmagában fejlesztő hatású, ha semmi mást nem csinálunk, csak leülünk a gyerek mellé, és neki szenteljük a figyelmünket, az járul hozzá a tanuláshoz, és testi-lelki jólléthez.

A médiabefogadás segítését talán úgy tudjuk a legjobban támogatni, ha megvárjuk, hogy a gyereknek milyen kérdései merülnek fel a látottak alapján, és arra válaszolunk, mert így kialakulhat egy párbeszéd, közös értelmezés. A gyerek kérdéseiből derül ki, mi az, amit felfogott a látottakból, és az azzal kapcsolatos beszélgetés lesz számára motiváló. Azaz abból képes tanulni, ami őt érdekli. Ha kialakítjuk a képernyőzésnek ezt a módszerét, később is, amikor már egyre önálóbban használja a médiakörnyezetet, számíthatunk arra, hogy a gyermek megosztja velünk a médiaélményeit.

A másik, amit jó, ha tud a szülő, hogy nem csak a felnőttekre igaz, hanem a gyerekekre is, hogy azt emelik ki a médiatartalmakból, ami éppen foglalkoztatja őket, ami leginkább kapcsolódik a belső vívódásaikhoz, ami legjobban rezonál a lelkiállapotukra. Ráadásul minden életkornak megvannak a maga témái, mint például óvodás korban a kicsi vagyok – nagy vagyok kérdésköre. Onnan tudhatjuk, hogy a látottakból egy téma különösen foglalkoztatja, hogy napokig arról kérdez, azzal játszik, a motívum, témakör megjelenik a szerepjátékaiban is. A szülő szempontjából itt az a fontos, hogy elérhető legyen, hogy figyelmével segítse a gyermek értelmezését, érzelemszabályozását.

A tévézés közös élményként egészen mást jelent

Ezeket a szempontokat figyelembe véve, abban tudsz segíteni, hogy egy eltérően fejlődő, három év körüli gyermeknek hogyan tudja jól segíteni a szülő a médiabefogadását? Sok hozzánk járó kisgyerek nem beszél, nehezen kommunikál, hullámzó a beszédértése, azaz a mesék nézése után sokszor csak a viselkedésükből következtethetünk érzelmi állapotukra.

A Televele Egyesületben kialakított programjainkban eddig nem foglalkoztunk kifejezetten ezzel a problémával, ezért nehezen is tudok tapasztalatokra épülő választ adni. Az óvodai programjaink is inkább a nagyobb óvodásokat célozzák.

Ezeknél a kisgyerekeknél még fokozottabban figyelni kell a képernyőidő mennyiségére, arra, hogy inkább a mozgásos, valóságban zajló játékok töltsék ki az életüket, mint a passzív képernyőzés. A szülői jelenlét itt is nélkülözhetetlen a médiabefogadás segítésére, amit közös játékba, mozgásba fordíthatunk át. Például egy közösen megnézett rövid, kisóvodásoknak való rajzfilm után bábozhatunk a mesehősökkel, vagy mozoghatunk úgy, ahogy az állatok, vagy az autók, kismotorok mozogtak a rajzfilmben. Az a lényeg, hogy a gyermeknek lehetősége legyen a látottakat mozgásban, játékban feldolgozni.

Udvarnoky Zsófia   

Szociális mini-iroda

Marton Kinga szociális munkás és gyógypedagógus kollégánkkal beszélgettünk a Koraiban igénybe vehető szociális segítségnyújtásról, illetve arról, mit jelent a szociális háló, hogyan tudunk annak feltérképezésében jól segíteni.

Egyszerre vagy képzett a szociális munka és a gyógypedagógia területén. Hogyan kapcsolódnak ezek össze benned?

Marton Kinga, a szociális mini-iroda vezetője

Abban biztos voltam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, óvó néni szerettem volna lenni, de az anyukám lebeszélt erről. Az ELTE-n akkoriban indult a szociális munka szak, nagyon színvonalas képzést adott, amihez a szociálpolitikát is felvettem, elvégeztem. Kapcsolatba kerültem a martonvásári diákotthonnal, (Gyermekvédelmi Központ Fejér Vármegye – szerk.) többször jártunk oda a családommal adománygyűjtésre, és a vezető az egyik alkalommal megkérdezte, lenne-e kedvem ott dolgozni szociális munkásként. Elkezdtem itt dolgozni, de rájöttem, hogy a gyermekotthonban végezhető szociális munkában tehetetlennek érzem magamat, sokkal inkább a gyerekekkel való kapcsolódásban teljesedtem ki.

A diákotthonban középfokban értelmileg érintett, államilag gondozott gyerekekkel kezdtem el foglalkozni, és emellett jelentkeztem a Bárczira (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.) a gyógypedagógus képzésre. Még mindig van olyan gyerek, aki ugyan már húsz éves, de ír nekem, kapcsolatban vagyunk.

Azaz megtapasztalom nap mint nap, hogy felelősséggel tartozunk ezekért az emberekért, és a kapcsolódásunk nem pillanatszerű.

A szociális munkáról igazából keveset tudunk, és a kifejezés sem a legszerencsésebb. Te hogy látod?

Igen, sokszor úgy élem meg, hogy az emberek a legtöbbször a konkrét anyagi juttatásokkal kapcsolatos jogszabályok felkutatására akarják használni ezt a szolgáltatást, és kevésbé kerül előtérbe a támogató, kísérő funkció. Amit a kezdetekben tanultam a szociális munkáról, az sokkal inkább a mentálhigiénés segítő beszélgetés területéhez kapcsolódik. Ami egyszerre családrendszert támogató, egyéni életvezetésben segítő szaksegítség tud lenni, és mintha ez a szerepkör kezdene kikopni a jelenben sajnos.

A Koraiban a Fa csoportban dolgozom, (gyógypedagógiai óvoda súlyosan, halmozottan sérült kisgyermekek számára – szerk.) és egyszerre ezt az oldalamat is meg tudom élni. Itt nagyon megtaláltam magamat és hasznosnak érzem a munkámat. A szülőkkel együtt gondolkozom arról, hogy az aktuálisan felmerülő nehézséget hogyan lehetne a belső és a külső erőforrások segítségével megoldani. Partneri viszonyban, nem egy aszimmetrikus kapcsolatban, ami számomra rendkívül fontos. Nekem van egy plusz tudásom, amit oda tudok állítani melléjük, de ők tudják végül megtenni azt a lépést, ami a legjobban illeszkedik hozzájuk. Ráadásul a kollégák is részt vesznek ebben a folyamatban, azaz egy közösség együtt segít megoldani a felmerülő problémákat.

A közösségteremtésnek óriási felhajtó ereje van!

Bárcsak jobban meg tudna jelenni ez a funkció az egyéni gyógypedagógiai kísérésekben is. Én úgy érzem, minden jó szándék ellenére, hogy ott van valami állandó nyomás a fejlesztések irányában.

Elképesztő sokk lehet a szülők számára, hogy egy vizsgálat, esetleg egy diagnózis megfogalmazása után hogyan is folytassák a hétköznapjaikat. Nem biztos, hogy a három kocka egymásra helyezése a legfontosabb cél, több egyéni támogatásra lenne szüksége a szülőknek. A család kompetenciáját kellene megerősíteni, a szülőket támogatni. Lehet, hogy nem minden esetben ez az igény, de erre nekünk segítő szakemberként minden esetben gondolnunk kell.

Mi az a szociális mini-iroda?

Alapvetően azért jött létre, hogy ha egy család támogatása során megfogalmazódik az igény a szociális megsegítés szükségességére is, akkor a szociális munkás, azaz jelen esetben én, felveszem velük a kapcsolatot. Lehetőség van segítő beszélgetésre, amelyben együtt feltérképezzük a nehézség hátterét, és segítek megtalálni a körülöttük fellelhető szociális hálót, igénybe vehető támogatásokat.

Azaz felveszem a kapcsolatot az illetékes önkormányzattal, szociális vagy gyermekvédelmi osztályokkal, és informálódom a helyi szociális témájú rendelkezésekről, igénybe vehető szolgáltatásokról. Tudok segíteni a bölcsődei és óvodai elhelyezések kérdésében is. 

A segítő beszélgetés sokszor abban ad támpontot, hogy egyáltalán merre induljunk el

A gyakorlatban legtöbbször emailes úton keresnek meg a családok, és inkább a juttatások folyamatában segítek, de sor került már személyes beszélgetésekre is, melyek nagyon jól sikerültek. Még keressük a helyét ennek a Koraiban igénybe vehető szolgáltatásnak. Lehet, hogy szükség volna egy emberre, aki pár alkalmas beszélgetés alapján segít eldönteni, hogy annak az adott családnak milyen konkrét mentálhigiénés segítségre volna szüksége. Akár ez is lehetne a szociális mini-iroda feladata.

Mit jelent a segítő háló feltérképezése?

A szociális munkás képzésen során ez volt az egyik kulcsfogalom. Ki az, akire számíthat, és kitől milyen segítségre számíthat az egyén. Például ki tud bevásárolni, ki tud segíteni a gyermek felvigyázásában, azaz az apró mozzanatok összegyűjtése.

Kik lehetnek a természetes segítők, a szomszéd néni, a barátnő, bárki, aki csak egy kicsit is könnyebbé teheti az életét. Például, ha egyedül el tud menni az az anya hajat mosni, és addig a szomszéd együtt játszik a gyerekkel, az óriási feltöltődést jelenthet. Szabad segítséget kérni, ez nem szégyen. Ez korábban természetesen működött, hogy egy anya nem volt egyedül a gyermekével, volt körülötte egy falu, egy közösség. Ez borzasztóan nagy hiány most, és nem csak az eltérően fejlődő gyerekek szülei szenvednek ettől. Éppen ezért még nagyobb hangsúly van a segítő hálózat felkutatásán.

Aztán az is ide tartozik, hogy az úgynevezett professzionális segítőknek, mint például egy védőnő, mi a feladata, milyen kérdésekkel lehet hozzá fordulni. Vagy az is, hogy milyen támogató szolgálatok vannak, ahova biztonsággal fordulhatnak. S mindeközben ne tévesszük szem elől azt az alapvetést, hogy aki a segítséget kéri, ő dönt végül, mi csak ajánlásokat teszünk. Ha mégsem él a felkínált lehetőségekkel, azt el kell fogadnunk. 

Ajánljunk most néhány ilyen szervezetet az olvasóknak, hogy hova fordulhatnak még segítségért.

A KézenFogva Alapítványt, az Egyszülős Központot és az Otthon Segítünk Alapítványt jó szívvel ajánlom. Sokszor a fejlesztésekre való eljutás is kérdés, a támogató szolgálatokat ajánlom ebben a kérdésben. A Református Szeretetszolgálat, illetve a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ezekben a kérdésekben biztosan segít.

Bővebb információk:

https://otthonsegitunk.hu/

https://www.egyszulo.hu/

https://kezenfogva.hu/

Udvarnoky Zsófia

„Ki korábban érkezett”

Siba Mónika gyógypedagógus-logopédus, TSMT terapeuta, szülő-csecsemő konzulens kollégánkkal beszélgettünk a Koraszülöttek Világnapja alkalmából.

Beszélgetésünkben kitértünk arra, hogy jelenleg milyen ellátási lehetőségek vannak a Koraiban a koraszülött gyermekek és a családjaik számára, és azon is gondolkoztunk, milyen másfajta bevonódással jár az ezen a területen dolgozó szakemberek munkája.

Nagyon sokféle szaktudással vagy jelen a Koraiban. Mióta dolgozol itt?

Ha jól számolom, tizenkét éve vagyok a Koraiban, először TSMT terapeutaként kezdtem, és mozgáscsoportokban voltam benne. Illetve Tamás Márti zeneterapeutával tartottuk a Bölcsődal nevű csoportot, ami a koraszülött programban lévő gyerekeknek és szüleiknek szólt.

Siba Mónika, gyógypedagógus

Először tanítói-óvónői diplomát szereztem Kecskeméten, ahol már egy fakultáció keretében megismerkedtem a gyógypedagógiával. Elvégeztem a HRG és a TSMT terápiákat, később dolgoztam is az Alapítványnál (BHRG Alapítvány – szerk.), valamint egy speciális igényű gyerekek iskolájában tanítottam. A gyerekeim születése mellett elvégeztem a Bárczin (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.) először az oligofrén és tanulásban akadályozottak pedagógiája szakirányokat, és később lettem logopédus. Sosem foglalkoztam tipikusan fejlődő gyerekekkel.

A Koraiban aztán bekapcsolódtam a logopédiai vizsgálatokba, majd elvégeztem a szülő-csecsemő konzultációt, párhuzamosan az evéssel kapcsolatos ellátás kidolgozásában is részt vettem. Ma pedig az ellátáson kívül az evésfókuszú gyógypedagógiai terápia oktatásában is nagyobb részt vállalok.

A legtöbb gyerek a Koraszülött Prevenciós Programból kerül hozzám, illetve sokféle evésproblémával is foglalkozom, és kisebb számban logopédiai esetekkel.

Mindezek mellett dolgozol a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet Koragyermekkori Evés-Alvászavar Ambulanciáján is.

Itt olyan 0-3 éves korú gyerekek ellátására szerződtünk, ahol a problémák fókuszában az evés és az alvás zavarai jelennek meg. Az itt dolgozó segítő szakembereken kívül az orvosok is szülő-csecsemő konzulensek, elsősorban a regulációs nehézségek támogatásában vagyunk jártasak. Azonban nagyon sokszor nálunk jelennek olyan evéssel kapcsolatos problémákkal, melyek hátterében egy átfogóbb fejlődési zavar áll.  Az evés egyébként egy lakmuszpapír is abból a szempontból, hogy ha bármilyen fejlődési területen vagy a szülő-gyerek kapcsolatban van valami nehézség, az az evés területén azonnal megjelenik.

Mit jelent az, hogy mérsékelt rizikójú koraszülött gyermekek kerülnek a Koraiban a Koraszülött Prevenciós Programba?

A Koraiban ezalatt azokat a gyerekeket értjük, akik a bekerülő vizsgálaton a születési korukhoz közelítenek minden fejlődési területen, vagy legalább a korrigált életkorukat elérik, ők vehetnek részt a prevenciós programunkban. Ha egyik kritériumnak sem felelnek meg, akkor a korai intervenciós ellátásba kerülnek, azaz intenzívebb és beavatkozást igénylő terápiás ellátásban részesülnek. 

A program keretében gyógypedagógiai kísérés, nyomon követés és tanácsadás történik, vagyis igen átfogó és komplex témákat foglal magában. Az evéssel, alvással kapcsolatos kérdések átgondolása, a gondozási és otthoni helyzetek alakítása azzal a céllal, hogy miként tudja a szülő a legoptimálisabban támogatni a gyereke spontán fejlődését mind beletartozik a prevenciós ellátás körébe. Vagyis ez nem egy klasszikus gyógypedagógiai fejlesztés, abban az értelemben, hogy még nagyobb hangsúly van a szülővel való folyamatos konzultáción, ami egyébként a találkozásoknak a része. Ez a kísérés lehet kétheti, havi rendszerességű.

Mindeközben a gyógypedagógusnak az is a feladata, hogy nyomon kövesse a csecsemő fejlődését, és ha szükséges, akkor javaslatot fogalmazzon meg intenzívebb fejlesztés irányában. A programnak része az is, hogy a gyermek korrigált egyéves és kétéves korában is kontrollvizsgálatokat végzünk.

Milyen típusú pszichés támogatást tud nyújtani az Intézmény a koraszülött kisbabák szüleinek?

A Koraiban többféle munkacsoport dolgozik együtt, én a koraszülöttekkel foglalkozó szakemberek munkaközösségét vezetem. Intézményünkben perinatális szaktanácsadó, pszichológus, családterapeuta és szülő-csecsemő konzulens segítsége is igénybe vehető. Szükség is van ezekre a szülőket támogató szolgáltatásokra, ugyanis az aggodalom többféle színben és sokszor erősen megszilárdulva veszi körül a korábban érkezett gyerekek családját.

Fontos, hogy a családi rendszer is meg legyen tartva, különösen akkor, ha az első életév sokszor a mérésekről, a táblázatoknak való megfelelésekről és az életféltésről szól.

Úgy tudom, hogy mostanában a koraszülött gyerekek közül több az ikerpár. Mi a tapasztalatod, ez a tendencia a Koraiban is megjelenik?

Határozottan igen, most összesen huszonkilenc gyerek van a Kora programban, és közülük kilenc ikerpár. Pontosabban közöttük vannak, akiknél az ikerpár egyik tagja heti rendszerességű komplex gyógypedagógiai fejlesztésben és mozgásfejlesztésben részesül, és a másikuk a prevenciós programban vesz részt.

Fontos látni, hogy ami a méhen belül történt, az mindkettejüket érintette, és ezért az ikrekre ilyen szempontból is kiemelt figyelemmel kell lennünk. Hozzám jár olyan ikerpár, ahol az egyikük fejlődését kell erőteljesebben támogatnunk, mégis mindkét kisbabát el szoktam hívni, hogy együtt lássam őket. Sőt, evéssel, alvással kapcsolatos kérdésekben jó, ha mindkét gyerek igényét követve adunk tanácsot, illetve gondoljuk át közösen mindkét gyerek szempontját.

Több ikerpár is megjelenik Koraszülött Prevenciós Programunkban

Úgy érzem, hogy teljesen másfajta bevonódással jár szakemberként a koraszülött gyerekek kísérése.

Éppen most fogják kontrollálni a hozzám járó ikerpárt, és bevallom, én is izgulok. Bennünk is bennünk van, hogy folyamatosan gondolkozunk a mozgó rizikóról. Mégiscsak egy mérsékelt rizikójú koraszülött is koraszülött, és akkor is lehet speciális útja a fejlődésüknek. Sokszor a kétéves kori kontrollokon derül ki, hogy a fejlődés mégis más irányt vett, és olyan utat jár be, ami egyéves kor körül még nem látszott. Azaz egy aktuális állapotról tudjuk azt mondani, hogy az megfelelő, nem ad okot az aggodalomra, de azt nem mondhatjuk, hogy ez az óvodába, iskolába lépéskor is ugyanígy lesz.

Mit lehet tanácsolni azoknak a szülőknek, akiknek a volt koraszülött gyermeke a mai ellátási rendszer kaotikusságában 3 és 5 éves kor között van?

Felkészíteni lehet őket az óvodai létre, hogy ez egy nagy változás az egész család szempontjából, különösen akkor, ha az a kisgyerek nem járt bölcsődébe. Nagy valószínűséggel felerősödnek azok a tünetek, amelyek korábban egy-egy fejlődési területen megjelentek, és lehet látni ebben egy kis visszaesést. Önmagában a közösségbe szokással járó feszültségek ezt magyarázzák, de ha ez nem változik fél év után sem, és ugyanott tartanak, mint a beszoktatás elején, akkor mindenképpen keressenek segítséget.

Általában egyébként a Kora Programba járó gyerekek ellátása kétéves korukra véget ér, bár sok esetben valamilyen csoportot javaslunk még a kétéves kori kontrollon és a nyomon követésük, illetve a közösségbe szoktatással kapcsolatos támogatásuk ilyen formán zajlik. Öt éves korukban pedig felhívjuk a volt kora programos gyerekek szüleit, és felajánlunk számukra egy részképességeket vizsgáló lehetőséget, a Sindelar vizsgálóeljárást.

A korai fejlesztés megszűnése után a szülők rengeteg akadállyal találják szemben magukat az ellátórendszerben

Mit szeretsz a legjobban a különböző, de egymást kiegészítő szakterületeidben?

Nagyon szeretem a logopédiában a beszédindítást, amikor jönnek a szavak, és azt a közös élményt, hogy ez a tudás megszületett, ennek együtt vagyunk részesei. A Mese-móka csoport is a szívem csücske, igazi örömjáték a Koraiban, minden évben van valami vezérfonál, ami mentén szerveződik. Szeretem a koraszülött kisbabákat, és a velük kapcsolatos sokfelé ágazó közös gondolkodást a szülővel. Az is nagyon érdekel és feltölt, amilyen egy evés vizsgálat, a nyomozósdi, hogy számítasz valamire az előzetesen megkapott dokumentáció alapján, és aztán valami egészen mást tapasztalsz a vizsgálaton. Az a team munka pedig különösen értékes számomra, ami ebben is megmutatkozik.

Udvarnoky Zsófia

A címben szereplő idézet Lackfi János Aki korábban érkezett című verséből származik.

A legkisebbek jogai

Gyógypedagógusként a Főiskola évnyitó ünnepségén esküt tettünk arra, hogy tudásunkat a lehető leghatékonyabban az akadályokkal élő emberek szolgálatára fordítjuk. Megismertük és elfogadtuk a munkánkat segítő etikai kódex tartalmát. De vajon mennyire vagyunk tudatosak ezek értelmezésében és használatában?

A Budapesti Korai Fejlesztő Központban a legkisebbekkel és a családjaikkal foglalkozunk. Elengedhetetlen, hogy jól értsük a gyerekekkel és a szüleikkel való párbeszédben milyen szabályok teszik biztonságossá az együttműködésünket.

A gyerekjogokkal kapcsolatos eligazodásban Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember segítségét kértük.

Mit jelent számodra az a szó, hogy szabály?

Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója

A szabályok, amiket követek, és amiket például a gyerekekkel kapcsolatos munkában fontosnak tartok, számomra mindig kereteket jelentenek. Olyan kereteket, amiket odafigyeléssel alakítottunk ki, és ami nem csak figyelemmel van a gyerek szükségleteire, igényeire, de ha csak lehet, őt is bevontuk a szabály megalkotásába, megértésébe és elfogadásának folyamatába. Amelyik szabály nem így keletkezik, és nem ezt jelenti, az számomra gyakran üres, így betartanom (meg betartatnom) is nehéz.

Sokat gondolkozom azon, hogy gyógypedagógusként hogyan tudom egy korai életkorú gyerek önrendelkezését tiszteletben tartva bevonni őt a terápiás ellátásba. Természetesen a szülei tudnak dönteni arról, hogy kérik az intézmény által felkínált ellátást, mégis úgy érzem, hogy attól is engedélyt kell kérnünk, életkorának megfelelően persze, akivel ez a folyamat a legintenzívebben történni fog. Fontosnak tartom, hogy rend legyen ezzel kapcsolatban a fejünkben, és minden más korai életkorú gyereket ellátásba vonó szakember fejében. Ha ez így van, akkor megtaláljuk a jó mondatokat is.

Segíts nekünk kérlek, hogy mire kell a legnagyobb hangsúlyt fektetnünk a tájékoztatásban akkor, amikor egy korai életkorú gyereket szeretnénk bevonni a terápiás folyamatba?

Már önmagában az, hogy ebben gondolkodtok, nagyon fontos. A gyerekek bevonásának kérdése sokszínű probléma, aminek kapcsán az elmúlt években sokat fejlődött minden olyan szakma, ami gyerekekkel dolgozik együtt. Az igazságszolgáltatásban megjelentek a gyerekbarát módszerek (pl. a gyereknyelvű, közvetlenül a gyerekeknek szóló tájékoztatás igénye), és ma már alapelv, hogy a gyerek bevonása az őt érintő ügyekben nem életkor kérdése.

A szenzoros bevonási technikák például most kezdenek megerősödni ezen a területen is, ami azt jelenti, hogy egy egészen kicsi gyereknél a testi érzetekre, az érzésekre vagyunk kíváncsiak, és az azokból gyűjtött információ segíti a döntéshozatalt. Tehát nem az a kérdés, hogy “mit gondol” a gyerek, hiszen ott a belátási és beszámítási képesség óhatatlanul akadályokat képez, hanem hogy “mit érez”. Ez elképesztően fontos fordulópont abban a folyamatban, ami a gyerekek partnerként kezelését, és az inkluzív, bevonáson alapuló technikák elterjedését illeti.

De nem csak az igazságszolgáltatás változott sokat, hanem az oktatási rendszer és az egészségügy is, a maga gyerekbarát módszertanaival és protokolljaival. Viszont az is igaz, hogy hiába áll már rendelkezésre sokféle elméleti tudás és ajánlás, a gyakorlat átalakulásához ez nem elég. Ahhoz hosszabb idő kell, és folyamatos kísérletezés, nincs tehát rövid válaszom a kérdésedre. Gondolataim, ötleteim vannak arra, hogyan tudjátok a gyerekeket partnerként kezelni, de ezeket az általános elképzeléseket mindig az adott gyerek és az adott helyzet konkrét körülményei között kell értelmezni.

Vannak persze hüvelykujj szabályok:

  • ne beszélj a gyerek feje felett, (ha ő is ott van, beszélj hozzá, vagy ha a jelenlétében a szülőhöz beszélsz, magyarázd el a gyereknek, hogy ez most miért történik);
  • legyél önazonos (ne gügyögj vagy használj olyan szavakat, amiket amúgy nem tennél, azért hogy “gyerekes” legyél – inkább figyelj arra, hogy gyerekbarát módon beszélj, tehát rövid mondatokban, érthetően, kerülve az idegen kifejezéseket, időről-időre visszakérdezve, hogy a gyerek tényleg érti-e);
  • adj lehetőséget a gyereknek arra, hogy kontrollálja a vele kapcsolatos dolgokat (kérj tőle engedélyt, adj neki döntési lehetőséget – pl. “Most meg kell fognom a lábadat, és el kell fordítanom ebbe az irányba. Ez lehet, hogy kellemetlen lesz. De figyelek rád.”).

A figyelem, a partnerségre törekvés, a gyerekhez való valódi kapcsolódás mind-mind fontos elemek ebben a kérdésben, miként annak elfogadása is, hogy minden gyerek más, nem lehet mindent mindig megvalósítani (a legjobb szándék mellett sem), miközben érdemes folyamatosan törekedni erre.

Többek között azért is, mert fontos kutatási adatok támasztják alá, hogy a gyerek könnyebben és jobban kooperál – meg persze kevésbé traumatizálódik, ha a közötte és a felnőtt között horizontális a kapcsolat (és nem hierarchikus).

A hozzánk járó gyerekek a helyváltoztatásban, szándékaik megvalósításában és vágyaik kifejezésében is igénylik a felnőtt támaszát, így érintését is. A szülők, amikor bizalmat szavaznak nekünk, ezt az érintéssel kapcsolatos jogkört is megosztják velünk. A legkülönfélébb manuálterápiák is fellelhetőek ellátásunkban, de enélkül is, sokszor érintjük meg a gyerekeket. Itt is elengedhetetlen, hogy ehhez az engedélyüket kérjük. Mire figyeljünk, és hogyan legyünk még tudatosabbak e téren is?

Az érintés fontos, jó, gyógyító, – lelki értelemben is – és az is marad, amíg a gyerek szükségleteiről és érdekeiről szól. Pár napja egy külföldi szervezet munkatársai egy gyerekvédelemi konzultáció során mesélték, hogy ők megtiltották a munkatársaiknak, hogy megöleljék a gyerekeket. Azért döntöttek így, mert a kollégáik elkezdtek félni attól, hogy ha megölelnek egy gyereket, akkor megvádolhatóak azzal, hogy átléptek egy határt. Fájdalmas volt ezt hallani, és utána még sokáig beszélgettünk arról, hogy valójában miről szól egy ilyen szabály (merthogy a gyerekvédelemről biztosan nem), mennyire fontos az átláthatóság (a keretek, szabályok tisztázottsága), és az, hogy azok a felnőttek, akik a gyerekekkel dolgoznak, pontosan tudják hogyan tarthatják tiszteletben egy gyerek testi integritását és érzelmi biztonságát.

Ebben a kérdésben is ugyanazok az alapelvek fontosak, mint amikről korábban beszélgettünk: a felnőtt legyen tudatos abban, hogy a gyereket azért és úgy érinti meg, ahogyan neki szüksége van erre.

A gyerek tudja, hogy mi miért történik (megbeszélték vele, megmutatták neki, egy számára fontos, bizalmi felnőtt – szülő – is jelen volt), és persze hogy a gyerek azt érezze, nem tárgya, hanem alanya az érintésnek, kezelésnek.

Ezt segíti, ha hozhat saját döntéseket, nem kontrollvesztett. Például maga vetkőzhet, a saját tempójában; dönthet arról, ki van még vele, milyen zene szóljon, meggyújtsanak-e egy gyertyát, hova üljön a szülője, milyen jelre kezdődjön a kezelés…látszólag apró dolgok, mégis sokat jelentenek abból a szempontból, hogy egy érintés biztonságos-e a gyerek számára. Szintén fontos, hogy a gyereket soha ne vetkőztessük túl, mindig csak olyan mértékben, amit a kezelés, érintés indokol. 

A kép forrása: www.athletico.com

Előfordul, hogy a gyerek szülei ebben a korai időszakban válnak el, és a fejlesztés ténye, milyensége is a tárgyalás részét képezheti. Mit tanácsolsz, mire figyeljünk ebben az egyébként sem könnyű helyzetben, mi lehet a mi feladatunk?

Amikor a szülők elválnak, akkor is szülőtársak maradnak, legalábbis gyermekjogi szempontból azt mindig fontos kihangsúlyozni, hogy a gyerek számára a válás nem jelentheti a szülő elvesztését. Optimális esetben a szülőknek továbbra is közösen kell felelősséget vállalniuk a gyerekük jóllétéért. Mondom ez úgy, hogy tudom, azokban a válásokban, amikkel ti találkoztok, gyakran pont azért történik a válás, hogy ne kelljen egy megterhelő és fizikailag, érzelmileg meg pénzügyileg is igénybevevő helyzetben benne maradnia a szülőnek.

Ezzel együtt is, az egészségügyi információk, a gyerek fejlesztésével kapcsolatos feladatok mindkét szülőre tartoznak. Amire ti tudtok figyelni, az a válás tényének figyelembevétele a gyerek kezelésekor, hiszen ez egy krízishelyzet. Ha a válás konfliktusos, akkor potenciálisan traumatizáló is, ami kihat a gyerek készségeire, képességeire, terhelhetőségére, stb. Az ilyen helyzetben lévő gyerekek kibillenhetnek az egyensúlyukból, amire fontos lehet felhívni a szülők figyelmét is. 

Az etikai kódexünk mindenre kiterjedően szól arról, hogyan képezzük magunkat, hogy hogyan tegyünk minél többet annak érdekében, hogy jól tudjunk segíteni. Vajon miért marad ki a legfontosabb, azaz, hogy ebben a terápiás kapcsolatban nagyon el lehet fáradni, és lehet, sőt kell pihenni is.

Teljesen egyetértek veled, hogy ez komoly probléma, ahogy az is, hogy nem beszélünk arról, hogy a gyerekek nem tudnak jobban lenni, mint azok a felnőttek, akik gondoskodnak róluk. Ha egy szülő vagy szakember fáradt, túlterhelt, vagy kiégett, akkor nehezebb hozzá kapcsolódni (a gyereknek is, meg a többi felnőttnek is), és az is kérdés, hogy a rutinon túl, vajon tudja-e a munkáját elég jól végezni az, aki ilyen állapotban van. Szerintem amúgy nem, tehát nem önzés, ha megállsz, nem luxus, ha magadra figyelsz, nem felesleges, amikor önmagadról gondoskodsz.

Minden rendszerbe és szervezeti struktúrába be kellene építeni azokat a támogató szolgáltatásokat, amik nem a klienseknek, hanem a munkatársaknak szólnak. Ehhez érdemes még hozzátenni azt is, hogy a leginkább akkor égeti az embert egy munka, ha sokszor egyedül marad benne, tehát a team munka, az egyik legfontosabb prevenciós eszköz. Ez főleg a gyerekvédelemben, gyerek ellátásban dolgozóknál fontos, hiszen hogyan várhatnánk el, hogy egy gyerek szükségleteire, jóllétére figyeljen az, aki azt érzi, hogy az ő saját szükségletei és jólléte nem számít, nem fontos. Rendszerszintű megoldásra van szükség, ahol teljesen természetes, és a munkaidőbe beépített minden, amire a munkatársaknak van szükségük ahhoz, hogy jól legyenek (szupervízió, intervízió, pihenés, stb.).

A segítő szakmában erre tudatosan kell figyelnünk, hiszen itt mindig nagyobb a csábítás arra, hogy az ember akár saját kárára is újabb feladatokat vállaljon, vagy ne figyeljen a saját jóllétére. Ezt én saját tapasztalatból is mondom, és bízom benne, hogy hitelesen tudom képviselni, hogy időről-időre az embernek nem szabad dolgoznia ahhoz, hogy a legjobban tudja végezni a munkáját.

Udvarnoky Zsófia

Látod-hallod

Egy rövid beszámoló erejéig még visszatekintünk az októberre és a látás hónapjára, ugyanis egy kis betekintést szeretnénk nyújtani a Gyógypedagógiai Óvodánk egyik csoportos foglalkozásába.

A Látod-hallod foglalkozás központi témája a vizuális és auditív ingerek észlelésének, érzékelésének fejlesztése. A foglalkozásokat úgy építjük fel, hogy az egyszerűtől haladunk a bonyolult felé, vagyis a mindennapok során észlelhető, akár a gyermekek számára már ismert, megtapasztalt ingerektől indulva eljutunk az elvontabb, különlegesebb, a mindennapok során nem érzékelhető ingerforrások felé.

Havonta változik a téma, így változnak a hangok és a látvány is.

Célunk, hogy az óvodába járó súlyosan-halmozottan sérült gyerekek minél több tapasztalathoz jussanak, ezáltal lesz számukra könnyebben értelmezhető környezetünk. 

Az alábbi galéria ezen foglalkozások néhány mozzanatát mutatja be:

Kapronyi Ágnes

Látómező

A tiflopedagógus kollégáinkat kérdeztük sorozat második részében Csiszér Ágnes gyógypedagógust szeretnénk bemutatni. Beszélgettünk a pályájának tudatos tervezéséről, a CVI-ról és arról is, hogy nem csak a látássérülések kapcsán fontos a vizuális fejlesztés.

Nagyon tudatosnak tűnik a szakmai karriered alakítása, jól érzem?

Csiszér Ágnes, egy fejlesztési órán

Amikor pályát választottam, nem tudtam még, hogy mi lesz ebből. Végzős gimisként láttam a Vakvagányok című magyar filmet, amiben a főbb szerepeket vak fiatalok játsszák, és nagyon megragadott ez a film. Utánanéztem, kik foglalkoznak látássérült emberekkel, így szereztem tudomást a gyógypedagógia szak létezéséről. Így azt tudtam, hogy a Bárczira (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.) azért megyek, hogy látássérültek pedagógiája szakos legyek.

A szomatopedagógia szak választása emellé azért történt, mert szerettem volna valami erősebb szakpárt, olyat, ahol az idegrendszerről tanulhatok, mert addigra nagyon megszerettem a témát az anatómia tantárgy kapcsán.

A tudatosságom csak a mesterképzésben jelent meg, ott állt össze a kép, hogy hol van a két szak közös metszete. Ott értettem meg, amikor az agyi eredetű látássérüléssel kapcsolatos tantárgyakat tanultam, hogy hogyan ér össze a két érdeklődési területem, mi az, ami engem igazán érdekel. Addigra a neurológiát is jobban értettem és nagyon mélyen beleástam magam az agyi eredetű látássérülés témájába, a diplomamunkámat is ebből írtam.

Azt hiszem, jó esetben a diplomamunka megírásakor már az ember érzi, mivel akar foglalkozni.

 Olyannyira, hogy passziváltattam a tanulmányaimat egy évre, mert Londonba költöztünk, és ezt az időt annak szenteltem, hogy ezt a szakdolgozatot megírjam. A British Library-ben minden aktuális szakirodalom, ami az agyi eredetű látássérüléssel kapcsolatos volt, elérhetővé vált számomra, szerintem mindent el is olvastam. Nyilván sokkal kevesebb kutatással is meg lehetett volna írni ezt a szakdolgozatot, de annyira beszippantott, illetve éreztem azt is, hogy most van erre időm, ilyen sose lesz többet, hogy ez igen motivált. Dolgoztam, minden nap tanultam a könyvtárban, különleges időszak volt ez az életemben. Megírtam a diplomamunkámat, és azóta tudom, hogy ez az én témám.

Segíts abban kérlek, hogy pontosan mit is jelent a CVI? (cortical visual impairment, azaz az agyi eredetű látássérülés – szerk.)

Egy idegrendszeri sérülés, behatás okán vizuális észlelési nehezítettség jelenik meg. Nem a szemmel, mint szervvel van probléma, az akár teljesen ép is lehet, de az idegrendszeri folyamatok másképp szerveződnek. Van, hogy kimutathatóan vannak idegrendszeri területek, amelyek érintettek, s ami miatt a vizuális információ nem tud feldolgozásra kerülni, ezért támogatott vizuális környezetre van szükség ahhoz, hogy az agy az ingert fel tudja dolgozni.

Ez egyébként elég komplex feladat, megtalálni azokat a tényezőket, amelyek annál az adott gyereknél befolyásolják a látást. Van, akinek minden tényezőt módosítani kell a befogadhatósághoz, azaz, nem mindegy, mennyire összetett az a vizuális környezet. Például lehet, hogy ha egy tárgyat egy könyvespolc előtt kínálok fel, nem fogja észrevenni a gyerek, de ugyanez fekete háttér előtt biztosan célba ér.

Ugyanígy fontos szempont figyelni a tárgy színére, a tárgy ismertségére, hiszen egy ismert tárgyat már könnyebben előhívunk az emlékezetünkből. Valamint a látótér is érintett lehet, tehát nem mindegy, milyen irányból érkezik az az adott inger, és még az is számíthat, hogy egy mozgó tárgyra hamarabb felfigyelünk, amit egy csillogó tárggyal imitálni tudunk. Ezeket a tényezőket méricskéljük akkor, amikor a gyermek vizuális észlelésével kapcsolatos válaszreakcióit figyeljük.

Hozzám elsősorban súlyosan, halmozottan sérült gyerekek járnak, ahol egy komplexebb tüneti képben jelenik meg a látással kapcsolatos probléma.

Prof.John Ravenscroft előadása a CVI-ról

Nagyon összetett megfigyelési helyzetként képzelem el.

Egy órán belül is változhatnak ezek a reakciók, a gyerek fáradásával, esetleges éhségével is más válaszokat kapunk. Például, ha azt érzékeljük, hogy a gyermek kifáradt, akkor azzal is segítjük az észlelési teljesítményt, ha nem beszélünk, nem nehezítjük meg a dolgát azzal, hogy több csatornán érkező információval együtt kelljen dolgoznia, mert ők még nem tudják befogni a fülüket, így ilyenkor inkább a látást “kapcsolják ki”.

Azt gondolom egyébként, hogy sokkal több gyereknél jelenik meg a CVI enyhébb tünetekkel is, de ezt nehezebb észrevenni, ezért a korai életkorban ezek a finomabb észlelési nehézségek sokszor nem is derülnek ki. 

Iskoláskorra szoktak inkább detektálhatóvá válni és általában valamilyen más névvel illetik, ami a tanulási nehézségekhez köthető. Ez is egy spektrum és általában csak a nagyon egyértelmű tüneteket mutató gyerekek kapnak ilyen diagnózist. Sokszor még a szemészek is nehéz helyzetbe kerülnek ilyenkor, mert nagyon átalakult a látássérült gyerekek kóroki háttere az utóbbi időben, kérdéses, ki az, aki adhat ilyen diagnózist.

Úgy gondolom, hogy elég nagy eszköztárat ad az ember kezébe a látássérülésekkel kapcsolatos gyakorlati munka.

Ezzel a tudással sokkal könnyebb egy halmozottan sérült gyereknek segíteni, és azt gondolom, hogy ezt nem csak a tiflósoknak kell tudnia. Tehát aki súlyosabb sérülésekkel született gyerekekkel és családjaikkal dolgozik, számukra ez a tudás szinte kötelező. Amikor a Koraiba kerültem, én voltam az egyetlen, aki a CVI-t ismerte, előadást is tartottam róla a kollégáknak, egy konferencián, konzultáltam kollégákkal, akiknél érintett gyermek volt. Számomra is fontos lenne sokkal többet tudni mondjuk a logopédiai problémákról, de nem lehetünk mindennek a szakértője, ezért is lényeges és elengedhetetlen a team munka, amit a családok köré oda tudunk állítani.

Egy időben vizsgáltál is a Koraiban, ebből mit tanultál?

Két évig vizsgáltam, és most is szívesen csinálnám, csak az időmbe nem fér bele. Jó volt, hogy teljesen másfajta gyerekekkel is találkoztam, mint akikkel egyébként foglalkozom, tehát sokszínű tapasztalatra tettem szert. Segít abban is, hogy ébren tartsam magamban azt a tudást, hogy mit is kell tudnia egy tipikusan fejlődő gyereknek az adott életkorban. Inspirált az, hogy azon gondolkoztam, hova irányítsuk őket, és hogy mennyire más problémák és tünetek kerültek a látóterembe, mint amiket a halmozottan sérült gyerekek ellátásában megismertem.

Jól gondolom, hogy a foglalkozásaidon a gyakorlati tennivalók nagy hangsúlyt kapnak? Hogyan tudsz a szülővel is dolgozni?

A konzultációt be szoktam építeni az órába, mert ott tudom megmutatni azokat a tennivalókat, amiket otthon is majd jó volna kipróbálni. Tulajdonképpen megtanítom a szülőt arra, hogy a gyereke viselkedését megfigyelje, és az otthonukban olyan környezetet teremtsen, ami a gyerek számára vizuálisan jobban érzékelhető.

Nem akarok mindent beléjük nyomni ebben a negyvenöt percben, nem gondolom, hogy az lenne a feladat, hogy ilyen rövid idő alatt „megfejlesszem” a gyereket. Inkább legyen benne minden, ami megalapozza azt, hogy lehetősége legyen fejlődni, jól érezze magát abban a helyzetben. Ehhez nekem át kell mozgatnom, pozícionálnom kell, azaz a testét olyan helyzetbe hoznom, hogy be tudja fogadni a legkülönfélébb ingereket. Olyan játékokat hozni, megmutatni, ami az adott gyerek számára érdekes lehet, elérhető és észlelhető, és ami az egyik legfontosabb, mindeközben arra figyelni, hogy ezek a helyzetek természetes módon teremtik meg a kommunikáció lehetőségét. Mint ahogy a gondozási helyzetek is. És ezt a szempontot a szülőnek igyekszem átadni, megmutatni, hogy a gyereket folyamatosan arra ösztönzöm, hogy aktívan vegyen részt a helyzetek alakításában. Ehhez sokkal lassabbnak kell lennem, megvárnom és észrevennem egy apró arcmozdulatot, ami mondjuk egy felkínált ingerre érkezik, és amit kommunikációs gesztusként értelmezek, és eszerint lépek tovább.

Támogatott vizuális környezet és szenzoros élmények

Sokszor emlegetjük, hogy a látásfejlesztéssel kapcsolatos foglalkozások a sötét szobában vannak. Mi az a sötét szoba?

Úgy kell elképzelni, mint bármelyik másik fejlesztő szobát, azzal a különbséggel, hogy itt van lehetőség arra, hogy rendesen be tudjunk sötétíteni. Sosem szoktam egy teljes órát besötétíteni, inkább időközönként van erre szükség, mert egyébként az a cél, hogy a lehető legtermészetesebb körülmények között dolgozzunk.

Ha annyira nehezített a vizuális észlelés, hogy le kell csupaszítani a teret, mert csak így tud bejutni egy vizuális inger, akkor szoktam teljesen sötétet csinálni, hogy a gyerek észlelni tudjon valamilyen vizuális ingert. Van olyan gyerek, aki a vizuális ingerekkel kapcsolatban erősen élménykereső, és olyankor is bevetem ezt a sötétítős technikát, mert élményt és megnyugvást hoz számára, hogy csak fények vesznek körül bennünket, és abból töltekezik.

A tipikusan fejlődő gyerekek számára is élmény a fénnyel és a sötétséggel való játék, a legkülönfélébb világító eszközök, a diavetítés. Sőt, én is nagyon szeretem ezeket az ingereket,  most vasárnap el is megyek a Light Art Museum kiállítását megnézni.

Szóval én nagyon szeretek ezekkel a vizuális ingerekkel dolgozni, és az a tapasztalatom, hogy bármilyen típusú korai fejlesztésnek fontos, hogy része legyen a vizuális élményszerzés is, mert a korai életkorban ezek az ingerkvalitások nem válnak szét egymástól.

Udvarnoky Zsófia

Szembenézés

Interjút készítettünk Bata Timi gyógypedagógus-tiflopedagógus kollégánkkal, aki a látással és láttatással egészen széleskörűen foglalkozik. Hivatásának állomásairól, a pedagógiai vizsgálatokról, tanításról és önismeretről is beszélgettünk.

Szerintem a gyógypedagógia területén belül a látássérültek pedagógia szakirány kuriózumnak számít. Hogyan indultál éppen ebbe az irányba?

Bata Timi gyógypedagógus-tiflopedagógus

Nálunk a családban nincsenek gyógypedagógusok és pedagógusok sem, viszont mindig is érdekelt, hogyan működik az ember elméje és a lelke. A humán terület tehát adta magát, a segítés pedig mindig erős motiváció volt az életemben. Az, hogy gyógypedagógus lettem, azt az élet rendezte így. Az egyszakos képzésben szereztem meg a diplomámat, alapvetően logopédus akartam lenni, és aztán intuitív módon választottam a látássérültek pedagógia szakirányt. Az biztos, hogy vonzott a terület különlegessége, és egyébként ehhez a területhez társul is egyfajta misztikum. Sok hiedelem kapcsolódik ahhoz, hogy a látássérült emberek hogyan élnek és gondolkodnak.

Számomra az egyik legelbűvölőbb dolog az emberi szervezet működésében az az, hogyan nyerünk információt a környezetünkből vizuális úton és hogyan működik a látásunk.

Egyértelmű volt, hogy a legkoraibb időszakkal fogsz foglalkozni?

Szerencsésnek mondhatom magamat, mert így, hogy egyszakos voltam, nagyon sok hasznos és elmélyülésre lehetőséget adó szaktantárgyam volt. A korai fejlesztés alapjait is meg tudtam tanulni a Főiskolán (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar- szerk.). Szeretem a korai életkort, egészen más a legkoraibb időszakban lévő kisgyerekek gondolkodása, éppen ezért teljesen másfajta ráhangolódást jelent, mint mondjuk az iskoláskorúakkal való foglalkozás.

Előbb integrációt segítő utazó gyógypedagógus voltam, óvodásokkal és kisiskolásokkal foglalkoztam, ez egyébként sok önbizalmat adott, hogy lássam, hova tud egy látássérült kisgyerek eljutni nagyobb korában, és mit kell a korai életkorban nagyon megalapozni. Majd a Látásvizsgálóban nagy erőkkel belevetettem magamat a vizsgálatokba (FPSZ, Székhely Szakértői Bizottság, Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat Látásvizsgáló, Gyógypedagógiai Tanácsadó, Korai Fejlesztő, Oktató és Gondozó Tagintézménye- szerk.), egészen 0 és 18 éves kor közötti életkorú gyerekek pedagógiai látásvizsgálatát végeztem. Itt kezdtem el a korai fejlesztést is először. Rengeteget tanultam az ott dolgozó kollégáktól, akikkel a mai napig nagyon összetartunk.

Mit jelent a pedagógiai látásvizsgálat?

Fontos, hogy már egy szakorvosi lelettel érkeznek a gyerekek, hogy lássuk, van-e bármilyen neurológiai vagy szemészeti eltérés. A pedagógiai látásvizsgálat nem dolgozik klasszikus szemészeti vizsgálóeszközökkel, de optimális esetben szemész is van a Látásvizsgálóban. A cél az, hogy oldottabb és életközelibb körülmények között ellenőrizzük, például egy játékhelyzetben, hogy a gyerekek hogyan tudják használni a látásukat.

Ellenőrzünk vizuális alapfunkciókat, látásélességet, kontrasztérzékenységet, látóteret és színlátást, de a hétköznapi működésre is nagy hangsúlyt fektetünk. Például arra, hogy különböző fényviszonyok között hogyan tud egy gyerek a látására támaszkodni, kell-e plusz megvilágítás vagy épp árnyékolni kell, mert fényérzékeny.

Azaz, hogy meg tudjuk azt mondani, annak az adott gyereknek az óvodai vagy iskolai közegben milyen plusz támogatásra van szüksége.

Ilyenekre gondolok, hogy például ültessék előre a gyereket, a táblán megmutatott szemléltető eszközök mérete milyen legyen, vagy hogy használhassanak nagyobb vonalazású füzetet. Ugyanígy az is része ennek a vizsgálatnak, hogy a szülőket támogatjuk abban, hogy a hétköznapokban hogyan tudnak jól segíteni a gyermeküknek, hogy a legkevesebb hátrány érje őt a látássérülése miatt.

A CVI, azaz az agyi eredetű látássérülés egyre nagyobb számban fordul elő. Te mit tapasztalsz ezzel kapcsolatban?

Azt tapasztaljuk, hogy az orvostudomány fejlődésének köszönhetően egyre inkább nő a koraszülött gyermekek életbenmaradási esélye, és emiatt jelentkezik egy eltolódás a vezető szemészeti megbetegedések terén. A koraszülöttséggel gyakran jár együtt a ROP (retinopathia praematurorum, koraszülöttek ideghártya károsodása – szerk.), mint szemészeti megbetegedés, de szerencsére ezt már a legtöbb magyarországi településen egy fejlett egészségügyi protokollal tudják szűrni, hamar kezelni.

Az agyi eredetű látássérülés viszont nagyon magas számban jelenik meg, az extrém koraszülött gyermekek születésekor vagy születése után bekövetkező agyvérzésből, és egyéb agyi károsodásokból is eredeztethetően. Egyre ritkábban találkozom olyan klasszikusabbnak mondható látássérüléssel, mint a szürkehályog vagy glaucoma. Sajnos az oktatási rendszer nincsen még felkészülve erre a problémakörre. Engem ez a terület érdekel a legjobban, és látom, hogy mennyire másfajta hozzáállásra lenne szükség mind társadalmi szinten, mind pedig az ellátásban. Például a CVI már témája a főiskolai képzésnek, bár a vizsgálati protokollja hazánkban még sajnos kiforratlan.

A CVI teljesen másfajta gondolkodást igényel a látássérülések területén

Úgy tudom, hogy egy darabig tanítottál is. Mit adott ez hozzá a gyakorlati munkádhoz?

Az biztos, hogy az ember azáltal tanul a legtöbbet, ha elkezd tanítani másokat. Sok munka volt, hogy a saját tudásomat egyrészt rendszerezzem, másrészt megújítsam. Rengeteg hasznos szakirodalmat gyűjtöttem, ami azon túl, hogy a hallgatókat segítette, hogy a legfrissebb eredményekről olvashassanak, az én tudásomat is tovább alapozta. Abba is izgalmas volt belelátni, hogy milyen a mostani hallgatók világa, vagy hogy milyen most a főiskolai élet, miközben mindez épp a covid idejére esett. Azaz a képernyőn keresztül kellett „megfogni” őket.

És ami a legfontosabb, hogy az oktatói létforma ad egyfajta szabadságot is, és teret annak, hogy átgondoljam, milyen szakember vagyok, hogyan dolgozom, hogyan vagyok együtt a családokkal, szóval ez önismeret is egyben. Azaz szembe kell nézni a gyengeségekkel is.

Több mint egy éve már, hogy megszületett az Egymese projekt, azaz az akadálymentes mesék nem csak speciális igényű gyerekeknek. Ennek te vagy az egyik oszlopos tagja.

Egy családdal való közös munkából indult el ennek az alapgondolata, amikor is a covid idején egy mikulás videón törtük a fejünket a Koraiban, és rájöttünk, nem minden hozzánk járó családot tudunk megszólítani. Itt különösen azokra a gyerekekre gondolok, akiknek az idegrendszere nagyobb mértékben érintett, és akik jó pár esemény megéléséből kimaradnak, mert a környezet nem tud eléggé akadálymentesen tervezni. Kevés olyan vizuális anyag áll rendelkezésünkre, és itt a könyves mesékre is gondolok, amelyeket egyrészt jó érzéssel tudunk ajánlani ezeknek a gyerekeknek, másrészt akár fejlesztő hatásúak is.

A Hol a labdám? című mese jelenleg az egyik legnépszerűbb videó az oldalon

A vizualitás befogadhatóságán túl lényeges, hogy a történetek egyszerűek legyenek, illetve, hogy azok a tárgyak, játékok, amelyek előfordulnak benne, azok ismerősek, otthon fellelhetőek és valósághűek legyenek. Úgy gondoljuk, hogy fontos, hogy megteremtődjön a közös meseélmény, hogy a gyerekeknek és a szülőknek egyaránt élvezetesek legyenek a videóink. Az élményt pedig játékba tudják fordítani, hiszen ezek a tárgyak, amik a meséinkben előfordulnak, nagy valószínűséggel vannak otthon. 

A jövőben már a grafikai megjelenítés irányába is elindulunk, szóval izgalmas terveink vannak. Ehhez egy pályázat keretében, a LÁRESZ Egyesülettel együttműködve, meg is nyertük az E.ON Hungária támogatását, melynek köszönhetően lehetőségünk nyílik kifejezetten látásfejlesztő meséket is készíteni.

Fotózol is, és már nem csak a magad kedvére, hanem az Egymese meséihez is. Olyan jó, hogy te ennyire sokféle módon tudsz kapcsolódni a szakmádhoz.

Nagyon nagy szükségünk van erre a szabadságra, hogy teremtő-alkotó munkát is végezzünk a hivatásunkhoz kapcsolódóan.

Mindannyiunknak fontosnak lenne, hogy teremtsünk ilyen lehetőségeket, hogy tovább tudjuk gondolni a saját munkánkat, az eszköztárunkat, és hogy hogyan tudunk alkalmazkodni ehhez a nagyon gyorsan változó világhoz.

Olyan skilleket, ismereteket és rugalmasságot elsajátítani, melyek birtokában a gyerekekhez is másként tudunk szólni.

Udvarnoky Zsófia

„Nem munkának tartom a gyerekszemészeti rendelést, hanem vendégségnek.”

Interjút készítettünk dr. Sényi Katalin gyermekszemésszel, akivel élénk szakmai kapcsolatban vagyunk, és sokszor gondolkozunk együtt a hozzánk járó családok kapcsán. Most a munkájáról, a vizsgálatokról és az ellátás nehézségeiről beszélgettünk.

Hogyan választotta a gyermekszemészet hivatását, és mi terelte ebbe az irányba? Úgy tudom, nem is olyan könnyű ezen a szakterületen képzést szerezni, Ön kitől tanulta a legtöbbet ezen a területen?

Az egyetem előtt már nagyon szerettem a fizikát és a fotózást is, gondolkodtam azon, hogy alkalmas lennék-e fotósnak, és a Képző és Iparművészeti Gimnáziumba jelentkeztem emiatt, de egy latinos osztályba vettek fel a Rákóczi Ferenc Gimnáziumba. Ott a biológia szakkör és a fotószakkör  nagyon megragadott, igaz matematika versenyt is nyertem, és  az Állatkertben külön biológia képzésre is jártam minden vasárnap. Remek volt.

dr. Sényi Katalin, gyermekszemész

A tanáraim, különösen Jablonkay Pál  biológia és Lantosy Károly fizika  tanárom, meglátták bennem azt, hogy  az embereket meg tudom nyugtatni, és türelemmel meghallgatom  a panaszaikat.

Már a gimnáziumban is gyerekszemész szerettem volna lenni. Az egyetem alatt  már jártam a közelünkben lévő gyermekszemészeti rendelőkbe. Igyekeztem a Logodiban  Pálfia Ernő bácsitól ellesni a tudományt, majd végigjártam  a nagy gyerekszemészeti rendelőket. Voltam a Rókus Kórházban Vörösmarthy Dánielnél, majd a Péterfyben Pajor Ernőnél, majd a  Mária utcai klinikán  Véli Margit, Molnár Kálmán munkáját figyeltem, sőt ügyeletben  Korcsmáros tanár úr is tanítgatott . Nagy élmény volt medikusként ott dolgozni a műtőben, mint segítő műtősnő.

Az egyetem befejezése után  a I. sz. Szemklinikára kerültem. Ott bátran említettem dr. Radnót Magda professzornőnek, hogy gyerekszemész szeretnék lenni, de ő nem tartotta sokra  ezt az ágát  a klinikai munkának, és próbált más feladatokat adni nekem.

Aztán születtek a gyermekeink és  a harmadik kisleány születése után már a Professzornő is elfogadta, hogy talán nekem tényleg a gyerekszemészettel kellene foglalkoznom. Akkor kerültem dr. Szabó György  keze  alá, aki a szemészeti élettant kutatta, és próbálta megmagyarázni  a gyerekszem fejlődését, csodás megfigyelései voltak. Ekkor már mi fiatalok éreztük, hogy ki kell harcolni a gyerekszemészeti továbbképzéseket, és  néhányan összefogtunk és tartottunk  saját magunknak cikkreferáló gyűléseket havonta egyszer a Mária utca tantermében. Ott különböző nézetek ütköztek, Pálfia Ernő Molnár Kálmán , Szabó György és mi fiatalok Soproni Anna, Mester Erzsébet,  Csoma Éva, Juhos Piroska, Fodor Magdolna, Szekeres Márta. Nagy lelkesedéssel készültünk ezekre a találkozókra.

Később folytatódott ez az önképzés a Heim Pál Kórház szemészeti osztályán szerdánként, amikor is Juhos Piroska lett ott a főorvos. Ide már Pest megyéből is eljöttek a kollégák. Sőt messzebbről is. Bedő Kornélia,  Paxy Klára és Nazáth Lívia is felutaztak Budapestre. Segítettük egymást.

Süveges Ildikó Professzornő  feljött a Szemklinikára, és megalakult a Magyar Gyermekszemészek és Strabológusok társasága  éppen 30 éve. Ezzel indult  a hivatalos képzés is. 

Nekem sikerült kijutnom Drezdába, Münchenbe, Salzburgba, St. Pöltenbe és Würtzburga is, ezeken a helyeken gyerekszemészetet tanulhattam, és persze végigjártam az országban működő  gyerekszemészeteket is. Debrecenbe, Szegedre, Pécsre is eljutottam, Szombathelyen Baján Ernő gyerekszemészeti munkáját ismertem meg.

Kiváló tanáraim voltak, és nem mondom, hogy nehéz volt, mert azt tehettem, amit szeretek.  Még most is tanulok. A fiatal kollégák kijutnak  nagy külföldi intézetekbe, és onnan  hozzák haza a tapasztalatot, megosztják velünk.

Van olyan tanára, akire különösen szívesen emlékszik vissza?

A biológia tanárom foglalkozott sokat velem.  Ő eredetileg az Orvosegyetemen volt tanár, és a biológia szakkörön sok kísérletet végeztünk, meghatároztuk a szakkörre járók vércsoportját. Én 0 negatív  vércsoportú vagyok. Tudtam, hogy ha a férjem pozitív lesz, akkor az összeférhetetlenséget okoz, és a kicsi magzat kilökődhet, nem marad meg a terhesség. Amikor ebben az időben elkezdett a mostani férjem udvarolni nekem, őt is megvizsgáltam, és az derült ki hogy B pozitív. Ez az összeférhetetlenség sem választotta el a kapcsolatunkat. Itt kell elmondanom, hogy öt lányunk közül négy a férjem vércsoportját örökölte, csak egy lett    nulla negatív, azonban semmilyen gond nem volt a babákkal, hiszen lehetett védő oltást, anti D gamma globulint kapni, és nem termelt a szervezetem  ellenanyagot.

Fontos, hogy oldott hangulatú vizsgálati helyzetet teremtsünk

Hogyan dolgozik egy gyermekszemész? Hány éves korú gyerekeket fogad? Miként teremti meg a gyermek számára a biztonságos vizsgálati helyzetet?

A gyermekszemészeti rendelő legyen világos, lehetőleg színes, és nem árt, ha van játék a váróban. Fontos, hogy ha lehet, tudjon szabadon mozogni a gyermek, valamint az anyuka, apuka is nyugodtan le tudjon ülni.

Az egyik leányom optometrista lett, és ő a szülőknek a betegfelvételek alkalmával elküld emailben egy barátságos mesét, amely abban segít, hogy mi várható a rendelőnkben, milyen lesz a vizsgálat. Aki ezt meghallgatja és elmeséli a gyermekének, az jól elő tudja készíteni a baba vizsgálatát.

Fogadunk  egy-két napos , egy-két hónapos gyermektől egészen felnőtt korig minden kisgyermeket, nagy gyermeket, sőt kísérjük őket felnőtt korban is, ha szükség van a kezelésükre.

Fontos hogy először csak olyan vizsgálatok legyenek, amelyek könnyűek és sikerélményt nyújtanak a gyermeknek. Érezni kell, hogy van-e kontaktus. Azt gondolom egyébként, hogy a gyermekek  barátságosak, ha nem ijesztjük meg őket, akkor  készségesen segítenek a vizsgálatokban.

Nem ragaszkodom a vizsgálatok sorrendjéhez, azt végzem, amelyikkel könnyebben feloldom a feszültséget. Semmiképpen nem vagyunk erőszakosak. Mindent előre elmondunk, és a szülő beleegyezésével végezzük. Például a szemcseppentést, vagy ha szükséges, más kisebb beavatkozást.

Nem munkának tartom a gyerekszemészeti rendelést, hanem vendégségnek.  Folyamatosan megosztom a gyerekekkel és a szülőkkel  az élményeimet, tapasztalatokat. Például tegnap kikérdeztem, ki hallott a két új Nobel-díjas magyarról, meg hogy kik kaptak magyarként Nobel-díjat.

Tavasszal tavaszi, ősszel őszi verseket mondogatok, sőt feladom házi feladatnak, hogy a következő kontrollig tanulja meg. Ezzel sokkal közelebbi kapcsolatot tudok teremteni a gyermekkel.

A gyermek szívesen működik együtt, ha játékos kedvvel közelítünk

Mit üzenne azoknak a szülőknek, akik gyermekükkel szemészeti kivizsgálásra várnak, hogyan készítsék fel gyereküket erre az alkalomra?

Fontos hogy a szülő ne izguljon jobban, mint a gyermek, előbb javasolt tájékozódni, hogy mi is a panasz   kezelésének módja. Azt szoktam kérni a szülőtől, hogy írja meg emailben a panaszt, küldje el a gyermek arcfotóját, és írja le a családi anamnézist, esetleg a korábbi lelelteket is küldje el.  Ezt a gyermek kartonjára előre felvezetem, és persze a szülőnek előre megírom, hogy mi  várható. Így a szülő elő tudja készíteni  a vizsgálatra elhozott gyermeket.  Ha cseppenteni kell akkor a szülő engedélyével kaphat a gyermek “CS” vitamint, azaz csokit. Ez  meg szokta nyugtatni, fel szokta deríteni őket. Persze tudunk  úgy cseppenteni, hogy szinte észre sem veszi a gyermek, ha például felfelé néz, vagy ha becsukja a szemét, és csak az alsó szemhéj belső felszínére cseppentünk, az nem kellemetlen, nem csíp.  Készültek kis könyvecskék is arról, hogy mi történik a rendelőben, ezeket a kis könyvecskék sokat segítenek.

Mi a tapasztalata a team munkával kapcsolatban, szokott-e a gyermeket ellátó gyógypedagógussal konzultálni?

Fontos a team munka. Nem értünk mindenhez egyformán, és a szülőnek is jó, ha a gyermeke helyzetét más szakemberrel, nemcsak a gyermekszemésszel, az optometristával, az asszisztenssel  beszéli meg, hanem a gyógypedagógus is  segít továbblépni. Ott van a szülő egy gyerekkel, akit fejleszteni kell, és nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Még a szemüveget sem tudja rajta tartani a kicsi fejecskéjén.  Rendszeresen  el szoktam küldeni a gyermekeket    a gyógypedagógushoz, mert fontos a komplex fejlesztés.

Viccesen előadásokon azt szoktam mondani, hogy az öt lányom kiegészít engem a munkámban. A két nagylányom pedagógus, napi szinten tanulok tőlük, a harmadik optometrista, ügyesen intézi a vizsgálóba érkezők  ellátását, szemüveget készít nekik, az ötödik lányom látásfejlesztő gyógypedagógus és logopédus. Csak a negyedik lányom a jogász, aki mindünket az álmodozásainkból helyre tesz.

Mára jelentősen megváltozott a látássérülések mögött meghúzódó okok háttere, és előfordul, hogy a diagnosztika nem tud elég átfogóan reagálni. Sokszor itt, az első állomásnál elcsúszhat egy gyermek fejlesztési protokollja, nem azt a támogatást kapja, ami a legfontosabb lenne. A szülő pedig azt se tudja, merre induljon. Hogy látja, ha lenne hozzá kellő erőforrás, miként lehetne ezen a tendencián hatékonyan változtatni?

A gyermek születése  után a súlyos látássérültek hamar eljutnak a szemészetre, de  hogy valamennyi eljut-e a korai fejlesztésre, ez már kérdéses. A gyógypedagógus képzés folyik, de meg kell szervezni, hogy a védőnő, a gyermekorvos tudja, ismerje, hogyan és hová lehet  beutalni a gyermeket komplex ellátásra.

Én csaknem minden hozzám érkezőt elküldök készségfejlesztésre, korai látásfejlesztésre, mozgásfejlesztésre.  Ki kellene dolgozni a betegutakat, és persze ki kellene dolgozni azt, hogy a gyermekorvos, védőnő hová tud fordulni. A szülő az interneten elindulva sokszor tévutakra kerül. A sok felesleges idegeskedés, kutatás helyett egy jól megszervezett, kidolgozott komplex fejlesztési protokollal lehetne kiváltani, és eredményesebben segíteni a gyermekeknek és a szüleiknek.

Udvarnoky Zsófia

A kompetens szülő

Szülőtámogatási formákról gondolkoztunk két volt kollégámmal, akik jelenleg az Egy sima egy fordított – Egyesület az Inklúzióért csapatában dolgoznak. 

Szirányi Mariann és Sugár Sára gyógypedagógusok arról is meséltek, hogy őket hogyan formálta át az, hogy az érintett szülőket nem közvetlenül, hanem komplex támogatási rendszerekkel segítik. 

Az Egy sima egy fordított – Egyesület az Inklúzióért hogyan indult el? 

Szirányi Mariann: Az alapítók, Bokor-Bacsák Györgyi, Élő Fruzsina és Török Flóra A MagikMe projektben fogtak össze, és kitaláltak egy olyan játszótéri rugós hintát, amit egyszerre tud használni egy mozgásában akadályozott és egy átlagosan fejlődő gyermek. Azóta több játszótéren is ott van ez az eszköz, de rájöttek, hogy a valódi kapcsolódáshoz először a fejekben van szükség az akadálymentesítésre. Ez a lendület vitte előrébb az alapítókat, elkezdtek iskolákba járni és lehetőséget teremteni ahhoz, hogy a gyerekek kérdezhessenek és közelebb engedjék magukhoz a fogyatékossággal kapcsolatos témákat. Mindemellett megteremtették az esélyét a kapcsolódásoknak „simák és fordítottak” között. 

A koronavírus járvány teljesen ellehetetlenítette, hogy kijárjunk az iskolákba, viszont így rá voltunk arra kényszerítve, hogy olyan programokat hozzunk létre, amelyek az Egyesület célkitűzéseit a gyakorlatban segítenek megvalósítani, és amihez már nincs szükség arra, hogy fizikálisan jelen legyünk. Ekkoriban csatlakoztam a csapathoz én is, és óriási növekedés indult el. Megszületett a Meseposta, a PAD projekt, ekkor alakult ki a Legoval való együttműködésünk is, és lett az AAK képzésünk, illetve az Erőforrás csoport szülőknek. 

Szirányi Mariann (balról) és Sugár Sára (jobbról)

Sugár Sára: Én lassan két éve vagyok tagja az Egyesületnek, és jó látni, hogy a kezdeti koncepció megmaradt, azaz, hogy a társadalmi szemléletformálást az óvodákban és az iskolákban kell elkezdeni. Elképesztő növekedés indult be ezzel párhuzamosan a képzések terén, és megjelentünk a munkaerőpiaci integráció világában is. Például projektmenedzser voltam az OTP bankkal való együttműködésben, egy olyan tananyag kidolgozása kapcsán, ami a dolgozókat segíti felkészíteni a fogyatékossággal élő ügyfelek fogadására és ügyfélkezelésére.

Ti hol helyezkedtek el ebben a szerteágazó egyesületi vérkeringésben?

Sári: Mazsival (Szirányi Mariann – szerk.) korábban ugyan egy munkahelyen dolgoztunk, de korántsem volt olyan intenzív munkakapcsolatunk, mint most. Volt egy terve, amihez engem is segítségül hívott, az Augmentatív és Alternatív Kommunikációs képzés kidolgozása, amely alapjaiban helyre rakja és egységesíti a szakemberekben és a szülőkben is ezt a tudást és szemléletet. Mazsi az anyja ennek a képzésnek, én pedig a legkedvencebb bébiszittere. Ezt a képzéscsomagot azóta is együtt csináljuk. Most pedig az Egyesület social media felületeinek kezelésébe kezdtem bele.

Mariann: A képzésszervezésen keresztül, az előadások megtartásán át, felkérések teljesítése mellett rendszergazda is vagyok, például a honlapfejlesztést viszem végig a grafikussal. Közben arról álmodozom, hogy még milyen felületeken tudnánk megjelenni, és különböző cégekkel tárgyalok a munkánkról. Szóval körülbelül mindenben benne vagyok nyakig. 

Az Egy sima egy fordított csapat egyik része

Említettétek a szülőknek szóló AAK képzést. Hogyan találnak rátok?

Mariann: Azok a szülők, családok, akik elkezdenek közel kerülni az Egyesülethez, ők közel is maradnak, és jönnek a képzéseinkre, vagy az erőforrás csoportokra. Éppen ezért is igyekszünk felújítani az inkluzív piknikünket, ami egy kötetlen és szabad formája annak, hogy a családok találkozhassanak egymással. 

Sári: Az alapítók között eleve vannak érintett szülők és gyógypedagógusok, akik a saját köreikben hírét viszik ennek a lehetőségnek. Aztán egy facebook hirdetéssel jelentőset lendítettünk a képzés népszerűsítésén, és olyanok is ránk találtak, akik egyébként nem biztos, hogy tudomást szereztek volna erről a lehetőségről. 

Az Egyesület egyik képzésén

Mariann: Eleve koncepciónk az is, hogy az általunk kiképzett terapeuták ellátásában lévő családok is jöjjenek el hozzánk képzésre. Tehát adott, hogy ezekben a szakmai körökben megosztjuk a képzés hírét. Mindezek mellett azt is tudjuk, hogy az érintett szülőknek sokszor egyáltalán nincs ideje ilyesmiben elköteleződni, mert annyi feladata és szerveznivalójuk van, hogy örülnek, ha ezeknek a végére érnek. A terapeuta képzésünkre kétszeres túljelentkezés van, míg a szülőképzéseknél nehezebben verődik össze a társaság. 

Milyen célokat tűztetek ki ezen a szülőknek szóló AAK-s képzésen? 

Mariann Minél több AAK-ra épülő órát tartottam, ahol a szülő jelen volt, egyre inkább azt éreztem, hogy sok és jól körvonalazható kérdés merül fel bennük, amelyek megválaszolására külön időt kell szánnunk. Azt érezzük, hogy edukálnunk kell a szülőket abban, hogy kompetenssé váljanak a téren is, hogy eldöntsék, az a szakmai ajánlás, ami a gyermekük kommunikációs támogatására irányul, valóban rájuk illik-e. 

Értsék, hogy mi az AAK, és hogy ezen belül melyik az az út, amelyik a gyermekük aktuális fejlődési profiljához leginkább illeszkedik. Saját élmények megtapasztalásán keresztül együtt fogalmazzák meg, mi az AAK definíciója.  Megbeszéljük azt is, hogy a fejlesztések ezen a téren abban tudnak segítséget nyújtani, hogy további kérdéseket lehessen feltenni, és a már kipróbált eszközöket tesztelni.  Az otthon lesz a terepe annak, ahol az eszközzel gyakorolni tudnak, és ezáltal beépül a mindennapjaikba. Vagyis a szakemberrel való együttműködést igyekszünk hatékonyabbá és gyorsabbá tenni ezáltal. 

Sári: Tulajdonképpen segítjük a szülőket abban is, hogy megtanulják megfigyelni a gyermeküket, és tudjanak ezen a tapasztaláson keresztül segítséget kérni. Fontos az utánkövetés is persze, de alapvetően azt gondoljuk, kompetenssé kell tennünk őket arra, hogy a saját közegükben, a saját erőforrásaik mozgósítása révén, elégedetten tudják használni ezt a szemléletet.

Nem az a jó irány, ha mindig mi szakemberek mondjuk meg, hogy mi a megoldás, hanem abban kell segítenünk, hogy ők hogyan találják meg a számukra legmegfelelőbb megoldási útvonalakat. 

Hogyan formálta át a gyógypedagógusi munkával kapcsolatos szemléleteteket az, hogy ilyen komplex módon gyakoroljátok a szülőtámogatási rendszert? 

Mariann: Nagyon élvezem, hogy a személyiségemnek azt a részét is tudom használni a munkában, ami nekem eddig is fontos volt, hogy valamit megváltoztathassak annak érdekében, hogy az hatékonyabb, személyre szabottabb legyen. Iszonyúan élvezem, hogy ennek a komplex szövetnek a része vagyok, és nem csak az énemnek az a része használódik, ami a családok ellátására fókuszál, hanem a szervezés és a rendszerezés is bőven helyet kap a munkámban.

Sokszor hiányzik is a családokkal kapcsolatos intenzív munka, de megváltozott az életem, nekem is lett egy családom, és nem biztos, hogy be tudok már fogadni annyi személyes történetet. Azon is sokat gondolkozom, visszatekintve a korábbi munkámra, hogy de jó lett volna ebben a szemléletben ellátni a családokat, bárcsak már akkor szerveztem volna egy inkluzív pikniket az összes hozzám járó családnak. Kilépni egy szabadabb térbe a szülőkkel, ahol össze lehet röhögni azon, ki hogyan issza a kávéját, vagy mennyire pakol el maga után. Más perspektívából egymásra nézni, és ezáltal önmagunkra is. 

Sári: Az Egyesületbe úgy csöppentem bele, hogy előtte nagyon intenzíven benne voltam a magán ellátásban, és el tudtam dobni a kötelező kereteket. Olyasmire gondolok, hogy egy terápiás folyamatot egy időre nem egyéniben, hanem például a bölcsődei környezettel kapcsolatos feladatokra fókuszálva vittünk tovább. A közoktatás nem teremt ehhez ekkora szabadságot.  Közben meg mégis vannak eszközeink arra, hogy a fejlesztéseken túlmutatóan arra reagáljunk, amire éppen annak a családnak szüksége van.

Nekem jó érzés így is jelen lenni a családok mellett, amiben persze sokszor van egy nagyobb távolság, mint a terápiás munkában.  Más minőségben is látok szülőket, az agyamnak más részét is kell használnom, és azt érzem, hogy a valósághoz sokkal közelebb visz az, hogy nem csak egy buborékban látom őket.

Érdemes volna elgondolkodnunk azon, hogy a fejlesztések halmozása-e a siker kulcsa vagy az, hogy meghallgatjuk a szülőket, nekik mire lenne igényük, és bevonjuk őket abba a közös munkába, ami alapvetően arra irányul, hogy ők jobban legyenek. 

Udvarnoky Zsófia

Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró…

Magyarországon a becslések szerint összesen húsz-huszonötezer gyerek és felnőtt él anafilaxiás allergiával. A témában egy volt kolléganőmet, Zahorecz-Pertorini Adriennt kérdeztem, akinek az egyik gyermeke szintén érintett. 

Mit jelent az anafilaxiás allergia?

Zahorecz-Pertorini Adrienn

Az anafilaxia egy akut, életet veszélyeztető, több szervrendszert érintő allergiás reakció. A tünetek általában igen gyorsan, másodperceken vagy perceken belül kialakulnak. Az anafilaxiás reakciót legtöbb esetben az allergén nyálkahártyával való érintkezése indítja el.

Leggyakrabban táplálék okozza az anafilaxiát, de bizonyos gyógyszerek, rovarméreg, latex is kiválthatja. Ezt az érzékenységet legmegbízhatóbban az első tünetek megjelenése után egy molekuláris allergia vizsgálattal tudják megállapítani. 

Az anafilaxiás allergiát teljesen el kell választani azoktól a típusú allergiáktól, amelyek ugyan kellemetlen tünetekkel járnak, de nem közvetlenül veszélyeztetik az adott személy életét.

Az érzékenység nagyon egyedi mintázatokat is hozhat: például van olyan, aki nyersen nem tudja feldolgozni azt az adott allergént, de főzve igen, illetve olyan is, akinek teljesen ki kell iktatni az étrendjéből egy adott alapélelmiszert, mint a tej vagy a tojás. Egy anafilaxiás allergiás gyermek számára már az is veszélyhelyzetet teremthet, ha egy terméssel csak érintkezik, megfogja és játszik vele, vagy ha a környezetében valaki az adott allergént fogyasztja, és utána megpuszilja.

Mit tanácsolsz azoknak a pedagógusoknak, akik kisebb gyerekekkel foglalkoznak, és az eszköztáruk alap része mindenféle termés?

Bátran használjanak terméseket, hiszen nagyon fontos tapasztalás a velük való játék, de azt ki kell mondani, hogy aki anafilaxiás, nem jó, ha azzal a terméssel alkot, amelyre reakciója van, még akkor sem, ha csak a magok héjaival készítenek például egy képet. Érdekes erről beszélni, mert nekem se jutott soha eszembe, mikor kiszórtam egy zsák dióhéjat a szőnyegre egy fejlesztő órán, és nem is hangsúlyoznám a fejlesztéseken való használat veszélyeit, mert senkit nem akarnék ezzel megijeszteni. Nem reális tehát még nem ismert allergia esetén mellőzni ezek használatát. Ennek abban az esetben van csak relevanciája, ha ismert érzékenységről van szó. 

Kísérletezzünk a termésekkel, de óvatosan!

Sajnos még egy ismert érzékenység kapcsán is, a legjobb szándékkal együtt is lehetnek veszélyes helyzetek.  

Nemrég jutott tudomásomra egy olyan eset amikor egy gyerektársaság babzsákot dobált egymásnak, és a zsákban lévő hüvelyesek szálló pora miatt az egyik gyerek anafilaxiás lett.  Tudtak az allergiáról, de ez a veszélyforrás senkinek se jutott eszébe. Jó, ha benne van a fejünkben, hogy a foglalkozások előtt rákérdezünk, fennáll-e bármilyen allergia, illetve ebben a témában a szülőedukáció is része kell hogy legyen a munkánknak.

Komolyan kell venni egy étkezés után közvetlenül jelentkező bőrpírt, egy száj körüli átmeneti pirosságot is, és kivizsgálni, mi állhat a háttérben.

Ma már tudjuk azt is, hogy az első anafilaxiás reakciók 20%-a intézményben történik meg, óvodában, iskolában.

Fontos lenne tudni, hogy hogyan előzhető meg a probléma, hogyan minimalizálhatjuk a kockázatot, hogyan ismerjük fel a tüneteket, ha gond van, és hogyan reagáljunk, hogy szakszerű segítséggel biztonságban tudhassuk a gyermeket. 

Nálatok hogyan derült ki, hogy erről van szó?

Körülbelül egy, másfél éves lehetett a kisfiam, amikor egy újfajta szószos étellel kínálgattuk, amiben volt földimogyoró. Nagyon heves hisztirohamot kapott, aminek semmi indokoltsága nem volt egyébként, és aztán azt is észrevettem, hogy csalánkiütéses lett. Az orvosok akkor azt mondták, hogy kerüljük el a földimogyorót, mert nagy valószínűséggel ez lehetett, ami kiváltotta ezt a heves reakciót. Aztán kétéves korában egy zsúron, ahol volt földimogyoró, és megkínálhatták vele, azonnal sugárban hányni kezdett, éjszakára csalánkiütése is lett.

Négy éves volt, amikor egy táborban egy félreértés miatt majdnem evett egy földimogyorós snacket. Szájába vette, kiköpte, és rögtön szólt a táborvezetőnek, hogy véletlenül olyat evett, amit nem szabad.  Hazahoztuk, tiszta ödémás volt a feje, és nagyon fáradt volt, kérte hadd feküdjön le. Ezután az eset után mentünk el a saját megérzéseinkre hallgatva egy molekuláris allergia vizsgálatra. Az allergológusunk akkor mondta, hogy szerencsénk van, hogy felébredt a gyermekünk, mert ez egy anafilaxiás reakció volt. Korábban vettek tőle vért egy gasztroenterológiai kivizsgálás során, és a földimogyoróra kijött, hogy eléggé allergiás, de azt senki nem mondta, hogy ez konkrétan mit jelent. Vagy azt, hogy akár életveszélyben is lehet.

 Nagyon nehéz lehet ez a folyamatos készenléti üzemmód annak, aki ebben érintett. 

Igen, sok szorongással is jár anafilaxiás allergiásnak lenni, és ez egyben egy életösztön is. Azok a gyerekek, akik ebben érintettek, kicsit mindig bizalmatlanok a környezettel, és folyamatosan monitorozzák, veszélyben lehetnek-e. 

A fiam több esetben is előbb érzi, ha baj lehet, például, ha egy addig bevált és ehető élelmiszernek egyszer csak megváltozik az összetétele, mint mi. Ugyanakkor nekünk abban is segíteni kell őt, hogy ami meg nem életveszélyes számára, azt ne kerülje el rögtön.  Tény, hogy állandó éberséget követel tőle és tőlünk is.

Gondoljunk csak bele, hogy az evés minden fontos társas helyzetnek része, étkezéssel ünneplünk, a gyerekek folyamatosan megkínálják egymást, az étkezés állandó része az életünknek.

Arra törekszünk, hogy ne maradjunk ki emiatt semmiből, több tervezést igényel, de minden megoldható.

Fontos, hogy ne legyen betegségtudata, egyszerűen csak megtanulja, hogy neki jobban kell figyelnie bizonyos helyzetekben. Megfelelő felkészültséggel a stressz azért minimalizálható, egyszerűen megtanulunk így élni, nekünk ez a természetes.

A nem anafilaxiás allergiások is valami fontosat tanulhatnak ebből. 

Fontos, hogy egy gyerek mindent megkóstoljon, nyisson az új felé, közben ott kell lennie annak a gondolatnak is a fejünkben, hogy vannak, akiknek bekapcsol az életösztön, és ezért utasítanak vissza egy táplálékot. Nem mindig szelektív evésről van szó, erre is gondolnunk kell.

Közben pedig a legfrissebb ajánlások szerint a csecsemőknek minél korábbi életkorában, 4 és 6 hónapos kora között ajánlott találkozniuk az allergénekkel, mert sokkal kisebb az esélye, hogy kialakuljon immunválasz, ha időben ismerkednek vele. Nem szabad rágörcsölni sem, kell kóstolni, nyitni az új ízek felé, minél korábbi életkorban, de óvatosan és körültekintően. 

Úgy tudom, tagja vagy az Anafilaxiás Allergiásokért Egyesületnek.

 A családok támogatása, a sorsközösség segítő ereje, a médiában való megjelenések, fontos alappillérei az Egyesületnek. Az Anafilaxiás Allergiásokért Egyesület nagyon fontos lépéseket tett, hogy a környezet értse, mit jelent ez az allergia, illetve, hogy a jogszabályi háttér támogassa a köznevelési intézményeket abban, hogy biztonságban lehessenek azok, akik érintettek. Előfordulhat, hogy valaki óvodában vagy iskolában lesz anafilaxiás, ehhez is meg kell teremteni a személyi és tárgyi feltételeket.

Ma már az életmentő autoinjektor TB által támogatott, minden intézményben lennie kellene, és ez persze nem elég, ismerni kell a tüneteket, és meg is kell tanulni használni az eszközt.  Emellett elérte az Egyesület, hogy a legnagyobb közétkeztetési cég, a HunGast kivonta a leggyakrabban, legsúlyosabb tüneteket okozó allergéneket. A Belügyminisztériummal való tárgyalások eredménye lett, hogy az új köznevelési törvénybe belekerült az anafilaxiás allergiások helyzetének protokollja is, ami nagyon lényeges előrelépés. Fel kell venni az érintett gyerekeket, az intézményben kell legyen életmentő autoinjektor, a pedagógusok számára elérhető tanfolyamokat szerveznek, ahol felkészítik őket az anafilaxia kezelésére, felismerésére. Sajnos Magyarországon nincsenek még nut free iskolák, de vannak már olyan intézmények, amelyek megpróbálják allergén minimalizálni a környezetet.

Az ételekkel szembeni szorongás életösztön is.

Van már gyakorlat arra is, hogy ezeket a gyerekeket hogyan lehet pszichésen támogatni? 

Ez gyerekenként, családonként eltérő lehet, hogy ki hogyan kezeli és él együtt ezzel az élethelyzettel. A szülőket is nagyon megterheli az a tudat, hogy esetleg olyan ételt adnak a gyereküknek, ami veszélyt jelenthet az életükre. Van már olyan pszichológus által vezetett csoport, ami kifejezetten eköré az érintettség köré szerveződik, valamint létrejött egy olyan program is, az Életem az ételed nevű, amely ételallergiás gyermeket nevelő szülőknek nyújt támogatást.

Arról is olvastam már, hogy az anafilaxia hatással lehet a tanulási folyamatokra, hiszen állandó figyelmet igényel, szóval komplex kérdéseket vet fel, és társadalmilag is sokkal felkészültebbnek és körültekintőbbnek kellene lennünk. 

Udvarnoky Zsófia

Az érzékelés problémája

Az evés és az eltérő érzékelési problémák kapcsolatáról olvashattok ebben a cikkben.

A cikk a Budapesti Korai Fejlesztő Központ evésfókuszú gyógypedagógiai munkacsoport a JóLenni! munkája.

Egy kisgyerek lehet túlérzékeny, ami azt jelenti, hogy kevésbé erős ingerekre is érzékenyen reagál, elutasítja azokat. A túlérzékenység annyira erős is lehet, hogy a gyermek védekező reakciót mutat az őt érő ingerek hatására, azokat határozottan elutasítja. Előfordulhat az érzékelés csökkenése is, amikor erősebb ingerekre sem reagál.
Ha a kisgyereknek nem volt lehetősége kezével és szájával felfedezni az őt körülvevő világot, ez a folyamat valami miatt akadályozott volt, vagy kimaradt az életéből, esetleg rossz élmények érték ezzel kapcsolatban, könnyen kialakulhat a száj és az arc eltérő érzékelése. Ezek az eltérő érzékelések előfordulhatnak a szájon belül, a tenyéren, a talpon esetleg az egész testen.

Az ingerek megvonásával a gyermek a saját szabályozását is tanulja

Ezek az okok állhatnak a háttérben:

  •  idegrendszeri (neurológiai) problémák
  • korábbi rossz tapasztalatok (pl.: fájdalmas, kellemetlen vizsgálatok; gyakori félrenyelés, köhögés; erőszakos etetés; szondán keresztüli etetés; a nyál vagy egyéb gyakori leszívása),
  • túl kevés a tapasztalata (még nem kapott szájon keresztül ételt, mert eddig szondán keresztül táplálták; csak egyfajta ételt kapott szájon keresztül; kezét, játékait nem tudta vagy nem akarta a szájába venni),
  •  légzési problémái vannak,
  •  fájdalmai vannak (nyelőcső gyulladás, reflux stb. miatt),
  •  pszichés, lelki okok

Az érzékelési problémák tünetei:

  • sírás,
  •  ellenállás, tiltakozás,
  •  különböző grimaszok,
  •  szem forgatása, fokozott pislogás,
  •  az izomtónus fokozódása, az izmok megfeszítése,
  •  akaratlan mozgások fokozódása,
  •  tónus belövellések,
  •  öklendezés, hányás

A csökkent érzékenységről kicsit részletesebben

Az ilyen típusú gyermek lassan, kevésbé reagál az őt ért ingerekre, mint ahogy azt várnánk. Erősebb és több ingerre van szüksége. A csökkent érzékenység gyakran jár együtt csökkent izomtónussal. Ilyenkor gyermekünk izmai puhább tapintásúak, gyengébbek az átlagosnál. A szopás és később a rágás nehezebben megy a gyengébb izmok miatt, gyakran előfordul, hogy csorog a nyáluk (nem csak akkor, amikor nő a foguk). Ezek a gyerekek kevésbé érzékenyek az őket ért ingerekre, ízekre, hőmérsékletre vagy tapintásra. Ezért kedvelik az erőteljesebb ízeket, a nagyon meleg vagy éppen nagyon hideg ételeket, szeretik a ropogós ennivalókat. Gyakran előfordul, hogy teletömik a szájukat étellel. Nyelés után is maradhat étel a szájukban, ami azonban nem zavarja őket.


A túlérzékenységről kicsit részletesebben

Az ilyen típusú gyermekek gyorsabban és fokozottabban reagálnak az őket ért ingerekre, mint ahogy azt várnánk tőlük. Nem szeretik az erőteljesebb ízeket, a túl meleg vagy túl hideg ételeket. Hárítják az érintéseket is. Súlyos esetben az ingerek hatására izmaik megfeszülnek, nyelvükkel kilökik az ételt a szájukból, állkapcsukat összeszorítják.
Ha az ingerekre a gyermek teljes védekező reakcióval reagál: ilyenkor a gyermek nem tudja megkülönböztetni a különféle ingereket egymástól. Sokszor előfordul, hogy elutasít bizonyos állagú, folyékony, pépes vagy darabos ételt. Máskor ízek szerint válogat, és csak egy bizonyos ízű ételt hajlandó megenni. Nem szeret fogat mosni. A játékokat akkor sem veszi a szájába, amikor a vele egykorú gyerekek mindent a szájukba tömnek. Sokszor teljes testmozgással válaszol az általa rossznak, kellemetlennek ítélt ingerre. Ez a heves reakció nagymértékben érzelmi töltetű, félelemmel és haraggal párosul.

Okai:

• idegrendszeri (neurológiai) eltérés vagy éretlenség,

• értelmi akadályozottság,

• érzékszervi (különösen látás-) sérülés

• autizmus,

• korábbi erőszakos beavatkozások a száj környékén (vizsgálat, erőszakos etetés),

• pszichés (lelki) okok.

Az evésprobléma kezelésének megkezdése előtt fontos alaposan megvizsgálni, feltárni a lehetséges okokat. Nagyon fontos megállapítani a terápia megkezdése előtt, hogy evés vagy ivás közben nincs-e veszélye a félrenyelésnek!

Javaslatok

• testközeli ingereknek (bazális stimuláció) hívjuk a módszert, amivel ezeket az átlagostól eltérő érzékeléseket fejleszteni lehet. A teljes testen, a tenyereken, a száj környékén különböző felületű, tapintású anyagokkal simogassuk a gyermeket. Rezgő ingerekkel, meleg vagy hideg levegő fújásával is kísérletezhetünk. Nagyon fontos, hogy az ingereket mindig a gyerek igényeinek megfelelően adagoljuk, mert akár ronthatunk is a helyzeten, ha nem vesszük figyelembe a gyermek jelzéseit. Mindig nagyon fontos apró lépésekben haladni, közben folyamatosan azt figyelni, hogy a gyermek hogyan reagál az érintésekre és egyéb ingerekre. Ha azt látjuk, hogy szorong vagy nyugtalan lesz, azonnal meg kell állni. A lábaktól haladjunk felfelé a test érintésében. Ha a testén és a végtagjain már elviseli az érintést, csak akkor lehet az arca féle közelíteni.

• az eltérő (gyenge vagy feszes) izomtónus kezelése kihagyhatatlan. (gyógytorna, manuálterápia)

• fontos megtalálni a megfelelő helyzetet, s ebben mozgásterápiás szakember segítségét kérjük

Lábaktól haladjunk felfelé a test érintésben

Kézmozdulataink

Kézmozdulataink lehetnek megkomponáltak, tanultak, de leginkább ösztönösen berögzültek, sokat elárulhatnak az érzelmeinkről, a vágyainkról és a gondolatainkról.

Continue reading

„Nagyon jó volt együtt énekelni, mert éreztük egymás hangját!”

Interjút készítettem egy volt kollégámmal, Matesz Monika gyógypedagógussal, aki alakulásától kezdve igen nagy szerepet vállalt a Budapesti Korai Fejlesztő Központ szellemiségének és szakmaiságának formálásában. Mona egy eltérően fejlődő felnőttekből álló kórust vezet, és ezúttal erről beszélgettünk.

Egy különleges kórust vezetsz, a Tabáni Bandát. Mi a történetetek?

Matesz Monika, a koncerten

Ez a mostani kórus 2019-ben alakult, de már huszonöt évvel ezelőtt is létezett, egy másfajta felállásban.  Még tizennyolc éves koromban egy nyári tábor kapcsán ismertem meg a Hit és Fény nemzetközi közösséget, ekkor találkoztam és kerültem kapcsolatba először sérült emberekkel. Aztán elkezdtem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolát, és a magyarországi Hit és Fény közösségből megkérdeztek engem és egy zenészt, hogy alapítanánk-e egy kórust sérült emberekkel. Rögtön igent mondtam, és aztán ez a formáció hat-hét évig ki is tartott. Később a gyerekeim születése és a családom körüli teendők kerültek a fókuszba.

2013-ban megismertem a Csíkszerda kórust, aminek azóta is tagja vagyok. Zeneileg, tudásban és kapcsolatok terén is olyan sokat adott, hogy egyre erőteljesebben éreztem, hogy ezt a tudást szeretném tovább adni, és pontosan tudtam, hogy kiknek. Azaz megalapítottam ezt a mostani kórust, melynek van olyan tagja, akivel még a húszas éveinkből ismerjük egymást, mások pedig azóta csatlakoztak hozzánk. Ez a kórus baráti közösségként működik, vannak tagjaink, akik több segítségre szorulnak, látássérült, értelmileg akadályozott, autizmusban érintett emberek, és vannak segítők is, illetve több szülő is részt vesz. Ami a közös pont, az az éneklés és a zene szeretete.

Aztán jött a koronavírus járvány, és úgy tudom, próbáltatok tovább.

Igen, nem függesztettem fel a találkozásainkat, csak átszerveztük az online térbe, ami azért nem volt egyszerű. Sok kórustag él otthonban vagy idősebb családtagokkal, így pláne fontos volt a biztonság, ugyanakkor a technikai lépések kivitelezése bőven feladta a leckét. Több pozitívuma volt ennek az időszaknak, olyanok is aktívan részt vettek, akik távolabb élnek, és egyébként nem tudnak a kórusba járni, illetve sok spontán módon alakult találkozás, ami a virtuális térben egy csomó örömet okozott. Ekkoriban történt az is, hogy Gryllus Dániel megzenésítette a Hit és Fény közösség imáját is, amit egy felkérésre meg is tanultunk.

A nevünk is az online próbatérben született meg, amikor egy karácsonyi koncertre készülődtünk. Eredetileg, a covid előtti időkben a Tabáni Plébánián találkoztunk, így ez adott volt, a banda szót két fiú kezdte el mondogatni egy próba alkalmával, ami annyira megtetszett mindenkinek, hogy egy emberként kezdték dobolni, ta-bááá-ni ban-da, ta-báá-ni ban-da, és ez maradt a nevünk.

A banda lehetne egy család is, hiszen több ez, mint egy kórus.

Fontos, hogy van egy jól körvonalazott közös célunk, hogy énekeljünk, dalokat tanuljunk. Emellett pedig szerves része a beszélgetés és a közös étkezések is, a barátságok, az, hogy ki lehet mozdulni a lakóotthonokból és intézetekből, kapcsolódni másokhoz. Kéthetente egyszer találkozunk, és az odautazások-visszautazások is részét képezik a folyamatnak. Nagyon jó érzés, hogy a kórust körülveszi egy támogató közösség, akik segítenek eljutni ezekre az alkalmakra, akik a szervezési háttérmunkát vállalják. Én is rendszeresen hozok-viszek két kórustagot a próbákra. Sőt, pár napja az egyikükkel együtt készítettünk sárgabaracklekvárt.

Azt is tanulják együtt, hogyan tudnak a saját hangjukon kívül a másikéra is figyelni

Hogyan zajlanak a próbák, honnan merítesz?

A Csíkszerda kórusból hozom a legtöbb inspirációt, és feltett szándékom, hogy a Tabáni Bandával is a lehető legtöbb módon tanuljuk meg a hangunkat tudatosan használni, ismerjük meg a lehetőségeit, és vegyük észre, hogy mások is vannak körülöttünk. Azaz a kóruséneklés ereje és egyben legnagyobb kihívása is feladatunk, hogy ne csak magunkra figyeljünk közben. 

Sok zenei improvizációs játékot próbálunk ki: például ismert dallamot nem szokványos módon elénekelni vagy szétszedni elemekre, a hangunkkal kísérletezni. Aztán a hangot és a mozgást is össze kell kapcsolnunk, hiszen több látássérült kórustag is van, akik számára a klasszikus jelzések nem érzékelhetők. Kettesével, párban is éneklünk, a teremben felállva és sétálva, egyszerű ütőhangszerekkel kísérve, illetve úgyis, hogy arra kell figyelni, kinek hasonló hangzású a hangja.

Ebben a kórusban arra is van lehetőségünk, hogy megismerjük a saját fejlődésünket, s általa saját magunkat is.

Hogyan hat vissza a gyógypedagógusi munkádra az, hogy ennek a kórusnak a vezetője vagy?

Nagyon jól kiegészíti egymást ez a két érdeklődési terület.  Korai fejlesztő gyógypedagógusként különösen érzem azt a felelősséget és nyomást, amit a fejlesztési célokra való koncentrálás jelent. Itt a kórusban pedig észre tudom venni, amikor valaki átlépi a saját korlátait.

A kórusban azt tapasztalom meg, hogy az élet természetes része, hogy különböző fejlődésűek vagyunk, és össze tudunk kapcsolódni.

Erre csodálatos példákat tudok mondani, hogy felnőttként is hogyan tudunk megtanulni valamit, amit addig nem tudtunk. Például a legújabb tagunk, aki nemrég csatlakozott hozzánk, megérkezett és első alkalommal elénekelte a Tavaszi szél című népdalt. Az egyik segítő, aki őt gyerekkora óta ismeri, mesélte, hogy látta festeni, olvasta írásait, de soha nem hallotta még énekelni. Mégis, ebben a közegben valahogy feloldódott, és meg tudta mutatni ezt az oldalát is.

A koncertfotókat Rozványi Beáta készítette

Akkor mi a különbség az életkoron túlmenően, a kontextus?

Leginkább a figyelemmel levés, a másként figyelés. Azt gondolom, hogy már kicsiként is ott lehetnek az eltérően fejlődő gyerekekben ezek az izgalmas és másfajta tapasztalások, csak akkor nem tudják megfogalmazni, elmondani. Amit a legjobban meg tudunk tanítani a korai fejlesztésben szülőknek az ez, ez a figyelni tudás, amit minél szélesebb körben kell életben tartaniuk magukban.

Nem lehet csak arra koncentrálni, ami nem megy, vagy ami sérült, hanem az egész személyiséget kell megérteni, hogy a gyerekük hogyan van jól a saját lehetőségeivel.

Elképesztő felhajtó erő az a biztonságos tér, ami egy felnőtt fogyatékos ember számára is megadatik egy ilyen kórusban.

Igen, jó példa erre a kapcsolódási készségeiben támogatást igénylő egyik kórustagunké, aki egy több fős beszélgetésben egyszer megjegyezte – amikor oda egy új beszélgetőtárs érkezett-, hogy esetleg elmondhatnánk neki is, miről is van szó, mert most érkezett, nem tudhatja. A szülők számára is egy lehetőség, hogy a felnőtt gyerekükről valami mást, valami újat tapasztaljanak meg, és nagyon megérintett, amikor az egyikük konkrétan ezt visszajelezte.

Olyan is volt egy alkalommal, hogy valaki egyedül szeretett volna egy dalt elénekelni, amit már nagyon jól ismert, és amit erőteljesen és gyorsan adott elő. Sokat beszélgettünk arról, hogy ezt hogyan lehetne lágyítani, és az előadás után azt mondta, olyan jó volt, hogy időnként tudott arra is figyelni, hogy lágyabban és lassabban énekeljen. Ez óriási dolog, saját magunkra figyelni tudás és reflektálás lehetősége.

Ezek a példák már a májusi koncertről valók, jól tudom?

Bizony, már régóta tervezgettük, ez volt az első igazi, személyes jelenlétű koncertünk. Sok mindenki ereje, szeretete és odaadása kellett hozzá, hogy megvalósuljon. Minden lépése úgy alakult, hogy azt éreztem, csak támogatás van ezen a projekten. A meghívó apropóján ünnepi, művészi értékű fekete-fehér portrék készültek a tagokról. A Csíkszerdából néhányan eljöttek énekelni, így a kórustagok is megtapasztalhatták, milyen az, amikor valami több szólamban megszólal – volt, aki szinte ujjongott örömében. Első felkérésre akadt, aki a dalainkat gitáron, vagy zongorán kísérte. Helyszínként pedig egy csodálatos teret kaptunk ajándékba.

A koncert hatalmas ünnep volt. A kórustagok, a közönség és mindenki, aki részt vett benne, valami egészen különleges élménnyel távozott. Minden csíkszerdás, még a fotósunk is, megköszönte, hogy meghívtuk erre az eseményre, mert annyit adott számukra.

A koncert meghívójának fényképeit Hajtó Krisztina és Gábor Sára készítette

Számomra ezt jelentené az inklúzió, ahogy ez itt megteremtődik.

Ahhoz, hogy a zenéhez kapcsolódni lehessen, nekünk is nagyon nyitottnak kell lennünk, hogy a zenebefogadást többféle szinten értelmezzük. Van olyan kórustag, aki minden próbát mosolyogva, de csendben tölt el. Azt viszont pontosan meg tudja mondani, hogy melyik az a dal, amit szeretne, ha mindenképp elhangozna, ő azonban nem énekel, legalábbis nem hangosan.

A koncerten is így történt, és mivel nehéz számára a helyváltoztatás, ezért én annál az adott dalnál mellé álltam, és így kapcsolódott össze az egész kórussal. Mindenki kapott szóló lehetőséget, persze senkire nem volt rákényszerítve sem, részt lehetett venni párban vagy kisebb társulásban is.  Az egyik énekesünk abban volt határozott, hogy tudta, kivel szeretne együtt énekelni a koncerten, és utána azt mondta, nagyon jó volt együtt énekelni, mert éreztük egymás hangját. A legfontosabbat mondta, hogy az együtt éneklés, a másikra figyelés miatt érdemes ezt az egészet csinálni.

Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

Kinetikus homok

Jó szívvel ajánljuk a Magyar Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápiás Egyesület egyik cikkét a kinetikus homokról, amelyet Szvatkó Anna klinikai szakpszichológus, gyógypedagógus írt.

Mozgó homok. Ez a szókapcsolat addig nem jelentett számomra semmi különösebbet, amíg a kezembe nem került a Kinetikus homok. Most azonban pontosan tudom, hogy ez az anyag a homokkal való bánás egy új fejezete, az ujjak közül finoman kipergő por helyett egy simulós, formálható, de mintegy önálló akarattal bíró, a mozgásainkat továbbgondoló matéria.

A kinetikus homok felhasználásának csak a képzeletünk szabhat határt

A gyermekekkel foglalkozó pszichológusok eszköztárában mindig is fontos helyet foglalt el a homokozó tálca a benne lévő homokkupaccal. Sok kisgyereknek segített a homokkal való játék olyan nehézségek megjelenítésében, amelyhez nem voltak meg a megfelelő szavaik, a kellő bátorságuk.

A lapátolás, simítás, szórás, lapogatás – a kéz örömei – támogatták az ellazulásban, a világgal való barátságos kapcsolat felvételében.

Persze a homok könnyen szétszóródott, összekente a szobát, kezet kellett mosni utána, sok baj is volt vele. Nem így a kinetikus homokkal: kellemes tapintású, nem ragadós, nem szóródós, tiszta marad utána a kéz. De ami a legfőbb, ha kiengedem a kezemből, hihetetlen formagazdagságot produkálva továbbmozog – kinyílik, átalakul, más alakot ölt. Ha azonban határozott kézzel megregulázom, elegánsan formázhatóvá válik, és felveszi a kívánt alakot, lehet belőle formákat kiszúrni, rajzolni, írni a felületére, mintázni belőle.

Könnyű vele bánni, és nem ragad.

Különleges kalandot jelent azoknak a gyerekeknek, akik számára a tapintási élmény nem kellemes, a szenzoros integrációs gondolkodás szerint ők tapintásosan hárítók. Nem szeretik, ha hozzájuk érnek, nem viselik el a másoknak átlagos tapintásos ingereket, mint a ruhák címkéje tarkó alatt, az óraszíj a csuklón, szemüveg nyerge az orron, lánc a nyakban.

Kamilla is ilyen gyerek, de amikor meglátta a kinetikus homokot, hosszú perceken át azt kérte, hogy én játsszak vele, ő csak nézi. Majd látszódott, hogy nem bír ellenállni, közel kell engedje magához ezt a csodát, és az arcán ugyan undorral, de hozzányúlt. Először csak éppen meglökdöste, de nem volt elégedett az eredménnyel, ezért kénytelen volt a markába venni és az ujjai közül kinyomni. Több mint fél órát játszott vele, és nagyon élvezte, az arcvonásai is megenyhültek. Komoly lépést tett előre abban, hogy egy eddig elzárt érzékleti csatornát használhatóvá tett, idegrendszeri működését tökéletesítette.

Vonzódnak ehhez a homokfajtához azok a gyerekek is, akik tartózkodóbbak, szorongásra hajlamosak. Nehezebben fejezik ki az érzéseiket szóban, viszont gyakorta láthatjuk, hogy a kezük „él” – örökösen matatnak, gyurkálnak, szöszmötölnek, vagy éppen gyötrik a szájukat, rágják a körmüket. Úgy tapasztaltam, hogy a mozgó homok az ő fantáziájukat és cselekvési vágyukat is beindítja. Jár a kezük, gyúrják, simítják, lyuggatják a homokot és közben képesek magukról, gondjaikról mesélni. Kifejezetten segítségükre van ez az anyag abban, hogy megnyugodjanak.

Szívesen ajánlom kipróbálásra minden kollégámnak és sok szülőnek is, de legfőképpen a gyerekeknek. Érdemes.

Szvatkó Anna klinikai szakpszichológus, gyógypedagógus

Nem elvárással vagyunk, hanem kivárással

Sorossy Ágnes gyógypedagógust, a Pikler Ház munkatársát kérdeztem arról, hogy a szobatisztaság és a fürdetés témájában milyen szemléletben gondolkoznak a szülőkkel. Az interjú különlegessége az is, hogy Ági korábban a Koraiban kollégám volt, és bár most nem dolgozunk együtt, szívesen kapcsolódtunk össze ebben a beszélgetésben, s gondolkodtunk közösen. 

Sokszínű szellemi centrum a Pikler-ház, kérlek mutasd be!

A Pikler Ház 1946 óta működik
A kép: nurturepeople.org

Három szervezeti egység alkotja, két civil szervezet, a Magyarországi Pikler-Lóczy Társaság és a Lóczy Alapítvány a Gyermekekért, hasonló tevékenységgel és szakmai együttműködéssel. Valamint ugyanitt a Lóczy Lajos utcában működik egy bölcsőde három csoporttal, amit a két civil szervezet támogat szakmailag, módszertanilag. Ez ugyanaz a helyszín, ahol annak idején Pikler Emmi a csecsemőotthont megnyitotta és működtette igen sokáig.

A főbb feladatok egyrészt, hogy a bölcsőde a pikleri szemlélet szerint tudjon működni, valamint a közösségbe még nem járó gyerekek számára JátékTér csoportokat szervezünk. A csoportok lehetőséget adnak a gyermek játék-és mozgásfejlődésének kibontakoztatására társas térben, és szüleiknek arra, hogy a megfigyeljék őket ebben a térben. Ez a koncepció már több mint húsz éve létezik, és körülbelül száz család veszi igénybe egyszerre.

Ezekhez kapcsolódóan havi rendszerességgel tematikus műhelybeszélgetésekkel várjuk a szülőket személyesen, a kisgyermekek nevelésével kapcsolatos legfontosabb témák közös átgondolására.

Mindezek mellett pedig magyar és nemzetközi, kisgyermekekkel foglalkozó szakmabeliek továbbképzése is része a tevékenységeinknek, valamint a könyvkiadás és értékesítés is.

Te hol vagy elérhető ebben a rendszerben?

Sorossy Ágnes, a Pikler Ház munkatársa

JátékTér csoportokat és műhelybeszélgetéseket vezetek, valamint most kezdek becsatlakozni a szakemberek képzési programjába is. A Magyarországi Pikler-Lóczy Társaság ügyvezetőjeként is működöm egy ideje, így mind a gyógypedagógus, mind pedig a közgazdász tudásomat is kamatoztathatom itt. Azaz egyszerre tudok a gyerekekkel és a szüleikkel foglalkozni, egy erős szakmai közösségnek a része lenni, rengeteget tanulni, és a szervező, pénzügyi-közgazdász énemet is bele tudom tenni ebbe, ez nagyon feltöltő.

Említetted, hogy a műhelybeszélgetések során a leggyakoribb kisgyermekek nevelésével kapcsolatos témákkal foglalkoztok. A szobatisztaság kapcsán milyen szempontokat tartotok fontosnak képviselni?

Sokat gondolkodunk azon, milyen szóval tudnánk jól leírni ezt a folyamatot, mert a magyar nyelvben a szobatisztaság szó nem szerencsés kifejezés erre. Azt feltételezi, hogy minden, ami az önálló wc használat előtt történik, nem eléggé tiszta a felnőtt világ számára, valamint nem jelenik meg benne a gyermek önállóságra való törekvésének igen hosszú folyamata.

Tipikusan fejlődő gyermekek esetében a tréningre vagy a szoktatásra nincsen szükség, a pelenka elhagyása a kisgyermekek érési folyamatának természetes része. Fiziológiai, idegrendszeri és szocio-emocionális érési folyamat együtt. Azaz a kisgyermek érti és érzi, hogy ami a testével történik, azt ő képes uralni, és eljut oda is, hogy szeretne a felnőttre hasonlítani, és a wc-be üríteni.

Vagyis történik vele valami nagyon fontos az érzelmi érésben is?

A kisgyermek részéről ez egy lemondás is, hogy a szükségleteit nem tudja azonnal kielégíteni, vállalja azt a kényelmetlenséget, ami az öltözéssel és vetkőzéssel jár, hogy meg kell szakítania egy kellemes (játék)tevékenységet, annak érdekében, hogy ne a pelenkába, hanem a bilibe vagy a wc-be pisiljen, kakiljon.

A felnőtt abban tudja őt segíteni, hogy támogatja, a szükséges eszközöket beszerzi, készenlétbe helyezi és megfigyeli a gyermekét. Amikor a gyermek észreveszi, mi történik a testével, azaz képes lesz már befelé is figyelni, akkor tud a szülő vele beszélgetni arról, hogy akár használhatja a bilit, a wc szűkítőt, és tud már nem csak a pelenkájába üríteni. A felnőtt megajánlja ezeket az eszközöket, de a gyerekre bízza az irányítást. Azaz bízik abban, hogy megtörténik ez a folyamat anélkül, hogy erőltetni kellene.

Az önálló wc használattal a kisgyermek azt is eldönti, szeretne ebben is a felnőttre hasonlítani.

Azt szoktuk javasolni a szülőknek, a nyár jó alkalom arra, hogy elkezdjenek ismerkedni a szobatisztasággal. Erről mit gondolsz?

A nyár jó alkalom lehet arra, hogy ez a folyamat kapjon egy kezdeti lendületet, de ez megint a gyereken múlik. Attól, hogy nyár van, nem biztos, hogy az érési folyamatokban ott tart, hogy már minden szempontból készen álljon erre a kihívásra. Ne fűzzünk nagy reményeket a nyárhoz, csak azért, mert ez látszólag adná magát, hogy keresztülvigyük a tervünket. Abból a szempontból viszont jó alkalom, hogy kevesebb a ruha, és a gyermek kis segítséggel tudja megoldani ezt a folyamatot, azaz az önállóságát e téren jobban meg tudja élni. Fontos az is, hogy önmagát jobban meg tudja figyelni, és felfedezni a testén az eddig elfedett részeket.  Könnyen előfordulhat, hogy a nyári szabadság-élményben elengedik a gyerekek a pisit, de ez még nem a szobatisztaság, és ahogy megint több réteget kell magukra venniük, lehet ebben visszaesés, de ez természetes.

Mi a teendő akkor, ha nem tipikus fejlődésű gyermek pelenka elhagyását szeretnénk támogatni?

Az erőltetés egyik esetben sem szabad, hogy jelen legyen, ne kerüljön szembe egymással a szülő és a gyerek. Az viszont segítség lehet, ha ezeket az alkalmakat bizonyos helyzetekhez, rutinokhoz kötjük. Például ébredés után vagy étkezés előtt, azaz ismétlődő, kiszámítható és természetes helyzetekhez kötötten. Itt is fontos, hogy megfigyelésen alapuljon ez a rendszer, azaz, ha a gyermek ébredés után ürít a pelenkájába, akkor érdemes ezekben a szituációkban felajánlani számára a bilit vagy a wc-t. Itt a felnőtt átveheti a kezdeményezést, de lényeges, hogy a gyermek is megélhesse a döntést, hogy ő ezt akarja vagy nem.

Szerinted mikorra várható reálisan, hogy egy kisgyermek megérkezik a pelenka elhagyásának önállóságához?

Valamiért a 2-2,5 éves kort tartják a szülők alkalmasnak arra, hogy a gyermekük szobatisztaságával foglalkozzanak, pedig azt látjuk, hogy ez inkább a 3-4 éves kor közötti időszakra érik meg. Ebben a 2-2,5 éves kor körüli időszakban egyébként is sok témában kerülhet szembe egymással a gyermek és a felnőtt, ahogy a gyermek önállósága, akarata erősebben megnyilvánul, nem érdemes ezt a szobatisztaság erőltetésével is megnehezíteni.

Nagy valószínűséggel ez egy nyomás inkább az óvodai elvárások kapcsán alakulhatott így. A gyerekeket egyébként tényleg korábban elkezdi érdekelni ez a téma, de ez nem jelenti azt, hogy az elhatározás is megszületik bennük.

A felnőtt megajánlja és készenlétbe helyezi a szükséges eszközöket

A pikleri szakirodalmakban a gondozási műveletek kapcsán megjelenik a „gondozás művészete” kifejezés, ez mit jelent?

Még korábban a csecsemőotthoni gondozók, és a mostani kisgyermeknevelők valóban szinte művészi szinten vannak jelen a gondozási helyzetekben, precízen, gondosan tervezik meg a körülményeket, nyugodtan mégis magabiztosan, jól átgondolt mozdulatokkal nyúlnak a gyermekekhez, úgy, hogy az egésznek a középpontjában az áll, a gyermek szempontjai a legfontosabbak, hogy neki jó legyen, biztonságos és komfortos.

A gondozási helyzetek (azaz az étkezés, pelenkázás, öltözés, fürdés – szerk.) kiváló lehetőséget adnak arra, hogy a gyerekünkkel kapcsolatba kerüljünk, kommunikáljunk, és nem utolsó sorban abban segítsük, hogy a testképével jó viszonyban legyen.

Az, hogy hogyan érintjük meg a csecsemőt, illetve milyen módon segítjük őt abban, hogy ő is aktív alakítója legyen a gondozási helyzetnek, megalapozza azt, hogy később ő miként viszonyul a testéhez.

A fürdetés akkor az egyik legkülönlegesebb művészeti ág.

Igen, ez a leghosszabb gondozási művelet, mert van benne vetkőzés, pelenka levétel, tisztogatás, fürdetés, majd pelenkázás és öltözés. A legfontosabbnak azt tartjuk, hogy odafigyeléssel, lassan, egymásra hangolódva történjen a fürdetés, és vegyük észre, hogy ez egy nagyon jó lehetőség a kommunikációra, az együttműködés megalapozására.

A néhány hónapos csecsemőtől is elkérem a karját, hogy nyújtsa oda, és kivárom, amíg legalább elindít egy mozdulatot abba az irányba. Azaz ebben együtt vagyunk benne, kölcsönösen alakítjuk ezt a helyzetet is. Fontos még, hogy közben mondjuk is el a gyermeknek, mi következik, mi történik vele, egyrészt felkészítjük őt arra, ami történni fog, másrészt a testképét, önmagához viszonyulást támogatjuk ezzel.

A gondozással töltött idő kiváló alkalom az összekapcsolódásra

Azaz például egy fürdetési helyzetben a kompetencia élményt is el tudjuk mélyíteni.

Bizony, megint a szülő megfigyelése lendíti előre a gyermeket azzal, hogy követi, hol tart a gyermek az önállósodásban, mi az, amire már képes lehet, és hogyan tudja ebben támogatni, megadni számára azt, hogy egy-egy mozzanatot már ő szervezzen, ő indítson el, és élje meg, hogy az az ő teste, ő tudja, mi az, ami igazán jó neki. Nem elvárással vagyunk, hanem kivárással.

Nehéz azért szülőként, pláne sokszor jó minta nélkül, ennyire bízni az ösztönökben.

Egyetértek, a mai szülők helyzete egyáltalán nem könnyű. Mégis, talán az tud minket átlendíteni a szorongáson, ha merünk abban bízni, hogy a gyerekünk a saját fejlődésének legtöbb területén kompetens, tud autonóm módon játszani, mozogni, pelenkát elhagyni. A saját tempójában, magától képes lesz a maga idejében szobatisztává válni, és ha ehhez sikerül olyan intézményi struktúrát is találni, ami ebben támogatja, akkor azt is megláthatja a szülő, hogy nem kell minden felelősséget magára vállalnia. Lehet abban bízni, tipikus esetben gyermekünk fejlődése magától és jól alakul.

Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

Mindannyian a víz gyermekei vagyunk

Ezt a címet dr. Michel Odent azonos című könyvcíméből emeltük át. Odent nemzetközi hírű szülésspecialista és Franciaországban elsőként vezette be a vízben vajúdás és szülés lehetőségét. A vízben vajúdás és szülés egy reális lehetőség a természetes szülés folyamatában, a megfelelő körülmények megteremtése mellett. Bálint Balázs és Bálint Sándor tanulmánya[1] alapján szeretnénk ebbe most betekintést nyújtani. A cikket Udvarnoky Zsófia foglalja össze.

A víz lételemünk

Először is fontos tisztáznunk, hogy a víz mindig is jelen volt a szüléseknél, gondoljunk a magzatvízre, ami jelzi a szülés folyamatának megindulását, az orvos kézmosására, amiről már tudjuk, Semmelweis Ignácnak köszönhetően, hogy életet ment. A vajúdó arcát és testét is vízzel hűsítik, a folyadékpótlás pedig elengedhetetlen a szülő nő számára, és végül, az újszülöttet is megfürdetik, remélhetőleg az aranyóra után.

Rengeteg mítosz és monda is kering arról, hogy a vízben szülés természetes gyakorlat volt már az ókori görög és egyiptomi születéseknek is. A nyolcvanas években aztán Michel Odent megjelentetett egy cikket, amiben 100 vízben szülésről számolt be. Akkor és azóta is sokan ezt divatnak gondolják, és mai napig nagyon megosztó témája ez is a szülészeti ellátásnak, ugyanakkor vannak olyan pozitív hatásai, amelyek mellett nem lehet elmenni.

Az újszülött vízből vízbe való érkezése óriási lehetőség a születésben

Pozitív hatások

Vegyük sorra, milyen kimutathatóan is pozitív következményei lehetnek a vízben vajúdásnak és szülésnek is. Ezeket a tanulmány konkrét kutatási eredményekre alapozza, melyet szintén érdemes elolvasni a korábban már jelzett könyvben.  

  • A vízben való felhajtóerő miatt könnyebb és lazább a kádban való mozgás
  • Fájdalomcsillapító hatása van
  • Kisebb mértékű a szülő nő deréktáji fájdalma
  • Vérnyomáscsökkentő
  • Kevesebb a gátmetszés, a szülésbefejező beavatkozás és a császármetszés
  • Emelkedik az először szülők örömteli természetes szülési aránya
  • Csökken a szorongás, az anyai elégedettség és érzelmi jóllét nő
  • Csökken a születés időtartama
  • Rövidebb a tágulási szak és gyorsabb a szülés
  • A magzat számára az oxigénellátás fokozódik
  • A magzat haladása (forgása) a szülőcsatornában gyorsabb
  • Hatásosabb az azonnali bőr-bőr kontaktus
  • Az intenzív gyermekosztályra (PIC) való átszállítás kevesebb
  • Gyorsabb a születés utáni adaptáció a külvilághoz

A viták ellenére azt a konklúziót már le lehet vonni, hogy az egészséges, azaz úgynevezett alacsony kockázatú nők és újszülöttjeik számára ez a szülési forma semmilyen kockázatot nem jelent akkor, ha mindenki betartja a szigorú szakmai, szervezési és higiénés szabályokat. A vita mostanra inkább akörül forog, hogy azt már tudjuk, a vajúdási szakaszban a kitolásig biztonságos a vízben tartózkodni, de a kérdés az, hogy a kitolási és lepényi szakaszban szabad-e alkalmazni. Az amerikai szülészorvosok kollégiuma támogatja a vízben vajúdást, sőt, elfogadja a nagy mintán végzett vizsgálatok eredményeit is, miszerint az anyára és magzatára kifejezetten pozitív hatásokkal bír a vízben vajúdás lehetősége, de a vízben szülést már nem támogatják. Úgy gondolják, hogy a szülés közben felléphető kockázat nagyobb, mint a víz kedvező hatása. Az angol és amerikai szülésznők viszont támogatják a vízben vajúdást és szülést is.

dr. Bálint Balázs szülész-nőgyógyász beszél a vízben szülés előnyeiről

Magyarországon a vízben szülés

Magyarországon 1994-ben indult el vízben vajúdás gyakorlata, A Szent István Kórház egyik szülőszobájába tettek kádat, és vajúdásra használták. Sajnos azonban a szülészeti kollégium az elmúlt évtizedekben nem foglalkozott a vízben vajúdással és szüléssel sem, és jelenleg sincsen erről hivatalos állásfoglalás. 2000-ben Bálint Sándor jelentetett meg egy cikket a Nőorvosok Lapjában, amelyben két vízben szülés esetét ismertette, de nem született erre semmilyen érdemi szakmai válasz.

Tudjuk, hogy zajlanak vízben szülések egyes kórházakban, a Szent Imre Kórházban 1996-tól 2016-ig 409 vízben szülés zajlott le. Angliában és Németországban a vízben szülés a szülészet részévé vált, van olyan nemzetközi gyakorlat, amely már harminc évre tekint vissza e témában, és sok olyan intézmény van, amely már kifejezetten a vízben szülésre specializálódott. Magyarországon egyelőre arra volna szükség, hogy a szülészeti alternatívákat, így a vízben szülést is, oktatni lehessen erre szakosodott intézmény(ek)ben, mert egyelőre kevés az információ és gyakorlat ehhez. 2019 óta Magyarországon is hivatalosan is elfogadott szülési móddá vált a nem szárazföldi változat, éppen ezért is nagy szükség volna arra, hogy ez ne maradjon tabutéma, és az információ minél több helyen elérhető legyen.

Végezetül szeretnénk leszögezni, hogy nem állást foglalunk egyik vagy másik szülési forma mellett, hanem a tudásmegosztásban veszünk részt. A vízben szülés is lehetőség, és erősíti azt az alapvetést, hogy a szülő nő kompetenciáját nem szabad elvenni, meg kell teremteni a szülés biztonságos terét, amelynek része kellene hogy legyen a vízben szülés lehetősége is. Ezt támasztja alá egy igen megható idézet is, amely a tanulmány egyik vízben szüléssel kapcsolatos kommentárjából származik. Az eseményről a bába és az orvos ezt nyilatkozták:

„Tulajdonképpen nem akadt sok munkánk. Annyi dolgunk volt, hogy szívhangot hallgassunk, és örvendezzünk. Nagyon szép emlékű szülés ez számunkra. Nem erőltettünk semmit egymásra. Mariann (az anya) nem azzal jött, hogy mindenáron vízben akar szülni. Ő csak azt szerette volna, amit minden várandósnak felajánlunk: mindaddig engedjük a folyamatokat a maguk útján járni, amíg nincs komoly okunk rá, hogy beavatkozzunk. Láttuk, hogy jól érzi magát a vízben, ezért megkérdeztük, szeretne-e végig ott maradni. Mariann úgy döntött, hogy a vízben marad, és ez így volt jól. Mindannyian jó érzéssel gondolunk vissza arra az estére. “

[1] Vízben szülés: divat, jogos igény, elfogadott szülési mód, vagy még keresi a helyét a mai magyar szülészeti gyakorlatban? In: Varga Katalin (szerk.) A szülési fájdalom kezelése. Nem farmakológiai módszerek. Medicina Könyvkiadó Zrt. Budapest, 2021.

Keveset iszik

Az evési nehézségeknél is jobban rejtve marad, amikor egy gyermeknek az ivás okoz gondot. Talán a nyári nagy melegek, a kánikulai időszak az, amikor a szülők által megneveződik abbéli félelmük, hogy a gyermekük nem iszik (eleget vagy egyáltalán). Fontosnak tartottuk, hogy mi itt külön is beszéljünk róla, hogy a szülők mielőbb segítséget kapjanak.

Magzati korban a csecsemők az anyaméhen belül töltött folyamatos folyadékkal körülvett időszakban szabadon kortyolnak a magzatvízből.

Minden gyermek alapvető tapasztalata az ivás: magzati korban az anyaméhen belül töltött folyamatos folyadékkal körülvett időszakban szabadon kortyolnak a magzatvízből. Gyakori tapasztalat, hogy a nehezebben ivó gyermekek könnyebben fogadják el a pohárból kínált vizet pl. fürdés közben, vagy ezt megelőzően akár csak a fürdőkádból hajlandók kortyolni a vizet. Ilyenkor ne feledjük, hogy egy nagyon mélyen gyökerező, elemi saját tapasztalatukhoz térnek vissza. A testi ellazulás, a szabadon mozgó végtagok (szemben pl. az etetőszékek biztonsági öveivel) ugyancsak segítik ezt a folyamatot.

Alapvetések az ivás körül

Mindig érdemes a szülőknek, és különösen az anyáknak első körben a saját ivási szokásaikra rátekinteni. Mennyi folyadékot fogyaszt egy nap, látja-e ezt a gyermeke? A szoptató anyák általában még nagyobb figyelemmel fordulnak saját folyadékbevitelük felé, de ahogy a gyermek fokozatosan átáll a szilárdabb ételek fogyasztására, az anyai ivás is egyre inkább a régi szokásokat mutatja. Ráadásul minél nagyobb a gyermek, annál több lehetőség adódik az otthontól távolabbi programok szervezésére. Amennyiben az anya kényelmetlenül érzi magát a nem otthoni mosdó használatakor, akkor előfordulhat, hogy megvonja magától a folyadékot, mintegy kiszáradás közeli állapotban tartja magát, hogy ne kelljen ilyen kényelmetlen helyzetbe kerülnie. A gyermek számára – csak úgy, mint az evésnél -, az anyai minta nagyon sokat közvetít a világ befogadásának és elfogadásának lehetőségeiről. Mindenképpen szánjunk időt magunkra, a saját folyadékháztartásunk rendben tartására!

A folyadékok fogyasztása csak fokozatosan különül el a szilárd táplálékoktól, ezért nem annyira szembetűnő, ha a gyermeknek problémája van vele. Vannak – főleg az érzékelésükben sajátosságokat mutató – gyerekek, akik számára mind az evés, mind az ivás nehézséget jelent, vagy legalábbis egyéni jellegzetességeket mutat. Más gyerekeknél az evés fejlődése elfogadható, jó menetben zajlik, de folyadékot nem szívesen vesznek magukhoz. Ennek hátterében több dolog is állhat. A száj körüli mozgásaikat még nehezebben koordináló gyerekek gyakran szívesebben fogadják azt a pépes vagy szilárd táplálékot, aminek a szájban lévő útját könnyebben tudják követni. A gyorsan áramló folyadék fogyasztása azonban nehezebb még számukra. Ilyenkor a nagymozgások fejlődése, fejlesztése révén finomodó finommozgások, és a szájkontroll fejlődése tudja előremozdítani a gyermeket.

Van a nem ivás esetének egy az eddigiektől erősen különböző esete. Ilyenkor a családi anamnézisben gyakran fordul elő az alkoholizmus, ami a „Ne igyál annyit!”, „Az ivás káros!”, „Már megint iszol?!” mondatok gyakori elhangzását vonja maga után. Amennyiben ezek a felkiáltások mélyen beivódnak egy családba, akár több generáció után is éreztetni tudják a hatásukat.

Fontos a szabad kísérletezés lehetősége az étellel és a folyadékkal egyaránt.

Nagyon fontos, hogy a csecsemők és a kisgyermekek az egész testükkel esznek, isznak. A szoptatott babák a kezeikkel matatnak, markolásznak, a lábukat fogják, kalimpálnak. A cumisüvegesek is hasonlóan „tornáznak”, ill. szeretnek kapcsolatba kerülni az üveggel, megfogni azt. Később, már ülő helyzetben is fontos számukra, hogy az egész testük részese legyen az étkezés élményének. Az iváshoz is fontos, hogy szabadon próbálkozhassanak: hozzáérhessenek az anya melléhez, az üveghez, kézbe vehessék a poharat, később megpróbálhassanak önállóan tölteni maguknak.

Anyatejes-tápszeres táplálás időszaka

A többi témától különbözően az ivásra már a korai időszakban is máshogy kell tekintenünk az anyatejes (szoptatott) babáknál, és máshogy a tápszeres babáknál. Bár mindkettő folyadék jellegű táplálék, és úgy tűnik, egy étkezésben kielégítésre kerül mind az evési, mind az ivási szükség, van egy nagyon fontos különbség a kettő között.

Az anyatej sűrűsége és összetétele egy szoptatás folyamán is, és napszakok szerint is változó, sőt követi a baba növekedését.

A szoptatás elején meginduló ún. első tej hígabb, míg a vége felé érkező ún. hátsó tej zsírosabb, sűrűbb. Az a baba, akinek lehetősége van a saját belső szükségletei szerint szopni, befolyásolni tudja, hogy mennyire vágyik csak a szomjoltásra jobban való hígabb tejre, vagy mennyire az éhségét jobban csillapító hátsóra. Ennek azonban feltétele, hogy ne szigorú időrend szerint, és ne a mérleg által előre meghatározott mennyiségeket kelljen ennie.

A baba érésével, ahogy egyre gazdagodik a saját teste által adott jelzések feldolgozásával, és az azokra adott jó anyai válaszokkal, a hozzátáplálás időszakára fokozatosan eljut odáig, hogy már egész jól el tudja különíteni az éhség- és szomjúságérzetét. A kizárólag anyatejes babáknál viszont valóban igaz, hogy nem különül el az ivással és az evéssel szembeni ellenérzésük az első félévben – amennyiben van ilyen.

A tápszerrel táplált babák itatására különösen nagy hangsúlyt kell fektetni.

A tápszerrel táplált babák ezzel szemben nem kínálhatók korlátlanul tápszerrel, hiszen könnyen elhízáshoz vezethet, ha minden diszkomfort érzésére az etetés az egyetlen válasz. Ráadásul a tápszerrel táplált babák jóval gyakrabban esznek előre, a szülők által kialakított napirend szerint, a tápszer összetétele pedig mindig azonos.

Az ízek és állagok változatosságának megtapasztalására jó eszköz lehet az itatás. Míg a kizárólag anyatejjel táplált csecsemőket még a nyári nagy melegben sem szükséges itatni (amennyiben korlátozás nélkül hozzájuthatnak az anyatejhez), addig a tápszeres babáknál érdemes viszonylag hamar kialakítani a tiszta víz ivásának szokását (akár cumisüvegből, akár egy kicsi, vastag falú – ún. presszós – üvegpohárból). A babák hamar jelzik, hogy meg tudják különböztetni az etetésre és az itatásra szánt üveget (ezért érdemes másikat használni), és ügyesen differenciálni tudnak a választásukban éhségük vagy szomjúságuk szerint. A szoptatott babákhoz hasonlóan a hozzátáplálás (6 hó) idejére már egyértelműen különbséget tudnak tenni abban, hogy mit szeretnének fogyasztani. Természetesen kerülni kell az erőszakos közeledést az ivás területén is.

A hozzátáplálás-váltás időszaka

A hozzátáplálás időszaka a csecsemők számára a valódi differenciálódás kora. Nem csak a szilárdabb táplálék befogadását, feldolgozását és nyelését gyakorolják ilyenkor, hanem a folyadékfogyasztás egy a szopásétól teljesen különböző technikáját. A szopás, de még a cumisüvegből való etetés során is a folyadék szakaszos szünetekkel, a baba szájüregének hátsó részébe érkezik. Ezzel szemben a pohárból ivásnál a folyadék folyamatosan ömlik (ezért eleinte mindenképp segítsük a gyermeket), és már az ajkakat elhagyva rögtön szétömlik a szájüregben. Eleinte természetes, ha a csecsemő a pohárból ivás próbálkozásainál még köhécsel, vagy a szája szélén a folyadékot kifolyatja, esetleg a pohárból kiönti. A legjobb, ha ezekre a gyermekünk növekedésének természetes kísérőiként tekintünk.

Amennyiben úgy érezzük, hogy gyermekünknek gondot okoz az ivás, érdemes az alábbi kérdéseket körbejárni:

Ha a hozzátáplálás időszakának első hónapjaiban, a kóstolás idején vagyunk, és a babánk szopik, nem szükséges még nagy mennyiségeket innia.

  • Elég türelmesek vagyunk vele?
  • Nem akarjuk-e sürgetni a fejlődését, esetleg nem kaptunk-e olyan megjegyzést, hogy már ügyesebbnek kéne lennie ezen a téren?
  • Mennyire zavar bennünket, ha a baba maszatol, a ruhája vizes, foltos lesz?

Amennyiben ezek a dolgok kényelmetlenséget okoznak nekünk, gyermekünk kerülni fogja ezeket a helyzeteket, hogy ne ő legyen az okozója ezeknek a kellemetlen érzeteknek.

  • Szerezhet-e a babánk a test többi részén (főleg a kezén) is tapasztalatot a folyadékok különbözőségéről? Megengedjük-e neki, hogy kezével a pohárba, tányérba belenyúljon, esetleg a két dolgot keverje, a pohárból a vizet kiöntse, áttöltse?
  • Fürdés közben megengedjük-e, hogy a vízbe belekortyoljon, a kezéről, testéről a vizet lenyalja?

Azon szülők számára, ahol a ruha bepiszkításának elfogadása nehézséget jelent, a fürdés ideje jó alkalom lehet az ivás bevezetésére, hiszen akkor nem kell aggódni a kiömlő folyadék miatt.

Az önállósodás időszaka

A gyermekek önállósodásának egyik alapköve a szobatisztaság elérése. Ez azonban már egy hosszú folyamat végpontja, és talán nem meglepő módon, kihatással lehet a gyermek ivási szokásaira is. Ugyanúgy ahogy az evésnél, ivásnál, a szobatisztaságra szoktatásnál is kerülni kell mindenféle erőteljes és hirtelen döntést, a büntetést.

Fontos tudnunk, hogy az idegrendszer egy kellő szintű érettsége szükséges ahhoz, hogy a gyermeke befolyásolni tudja az ürítését.

Másrészről kellő számú tapasztalatot kell szerezni a saját testi érzeteiről, amik előre jelzik számára, hogy „közeleg az idő”. Harmadrészt, barátságba kell kerülni azzal az érzéssel, hogy pelenka nélkül már el kell távolodnia a testéből távozó dolgoktól, amik eddig az ő saját részei voltak. Amennyiben ez a folyamat túl gyors, erőltetett vagy sok szidás, mérgelődés kíséri, a gyermek – hogy megelőzze a baleseteket -, korlátozhatja saját folyadékbevitelét.
Legalább ennyire fontos azt is végiggondolni, szülőként milyen mintát mutatunk a gyermeknek: ha kizárólag otthon érezzük elég biztonságosnak a mosdó használatát, és ezért inkább (magunk számára sem tudatosítva) nap közben nem iszunk, akkor miért várnánk, hogy gyermekünk rendszeresen, és eleget igyon?

A szívószállal ivás technikája jól edzi a száj körüli izmokat.


Ebben az időszakban már különösen fontos, hogy az ivás technikája elkülönüljön a régebbi szopómozgástól. A hosszan fenntartott cumisüveg használat akadályát képezheti ennek a lépésnek. Amennyiben gyermekünk semmiképp nem akar nyitni a pohárból ivás felé, érdemes megkérdeznünk magunkat, számunkra milyen érzés az ő fejlődése, növekedése?

  • Nincs-e a mi viselkedésünkben, vagy a vele való kapcsolatunkban nyoma annak, hogy szívesebben tartanánk őt még a baba korban?
  • Hogy tekintünk a gyermekünkre, milyen megszólítást használunk, a beszédünkkel babásítjuk-e még?

A cikk forrása: jollenni.hu

A JóLenni evészavarokkal és evésterápiával foglalkozó oldalt a Budapesti Korai Fejlesztő Központ szakemberei hozták létre a Norvég Civil Támogatási Alap által támogatott komplex evésterápiás program keretében. A munkában gyermekorvosok (gyermek neurológus, gyermek gasztroenterológus, gyermek rehabilitációs szakorvos) gyógypedagógusok, gyógytornászok, pszichológusok vettek részt.

„Megpróbálom a szülőt kíváncsivá tenni a gyereke történetére”

Interjút készítettünk Zagyva Judit, Bowen alkalmazó kollégánkkal az érintés témáját körül járva. A beszélgetőtárs Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus volt.

Az érintésen keresztüli gyógyítás folyamatosan része volt az életednek, a hivatásodnak. Honnan indult?

Zagyva Judit, Bowen alkalmazó

Gyermek szakápoló voltam a Schöpf Merei Ágoston Anya- és Nővédelmi Központ koraszülött osztályán, ahol a koraszülöttek utógondozását végző gyermekambulanciát vezettem. Az ápolók érnek a legtöbbet a kórházban lévő felnőttekhez, kisbabákhoz, ápolják, gondozzák őket. Az inkubátorban fekvő kisbabákat is nagyon sokszor kivettük, és dajkáltuk, szeretgettük őket, mert ez elemi szükségletük. A csecsemők jelezték is az igényüket erre, hogy meg legyenek tartva, kézbe vegyék őket.

Az érintéssel biztonságos tér teremthető, ami egy kisbaba számára megadja a lehetőségét annak, hogy körülnézzen, felfedezzen, önmaga lehessen.

Ez pont ugyanaz a helyzet, mint mikor kezelésre érkezik hozzám egy csecsemő és az édesanyja.

Mi történik egy Bowen kezelésen?

Amíg az anyával beszélgetek, a csecsemő megszokja a hangomat, és azt is megtapasztalja, hogy nem fogok azonnal hozzáérni, csak akkor, ha már ő készen áll erre. Mutatom nekik a kezem, mondom, hogy hozzád fogok érni, ilyenkor sokszor ők érintenek meg engem először, és ehhez kapcsolódom én. A kezelés egésze alatt narrálom, hogy mi fog történni, a Bowenben eleve szünet van az érintések között, azaz van idő regenerálódni két rövidebb érintés között. Szinte bármilyen testhelyzetben adhatóak ezek az érintések, és nem korlátozzuk vele a gyermeket a helyzetváltoztatásban. Nálam nincsen feladathelyzet, nem kell teljesíteni, azt kell elérnem, hogy elfogadják, hogy én hozzájuk érek. A kapcsolódás szándék nélküli, nem túlingerlő, hanem megtartott és figyelő helyzet.

Mondhatjuk, hogy ezafajta manuálterápiás megközelítés az egyik legősibb formája a gyógyításnak?

Már egy magzat és az édesanyja között is az érintés az első kapcsolódási forma. Aztán gondoljunk bele, ha szomorúak vagyunk, pont elég, ha mellénk ül valaki, és a vállunkra teszi a kezét, tudjuk és érezzük, vigasztal minket, velünk érez. Ha fáj valamink, és erre az érzékeny területre tesszük a kezünket, melegítjük, azonnal komfortosabban érezzük magunkat. A betegágy mellett is sokszor megéltem ezt, amikor valaki azt kérte, csak fogjam meg a kezét.

Azaz, ha egy feszes és merev izomtónusban lévő ember bele tud illeszkedni egy puha érintésbe, akkor létre tud jönni az a megtartó közeg, amiben a gyógyulás lehetősége is rejlik.

Egy csecsemő gyógyulásához hozzátartozik, hogy a szülei ezt a nyugalmat otthon is meg tudják teremteni. Hogyan tudod átadni ezt a tudást a szülőknek?

Vannak nagyon nyitott szülők, akik valóban kíváncsiak, hogy mit miért csinálok. Ilyenkor még könnyebben tudom kihangosítani, hogy mit látok a babán, hogy reagált az érintésre, miért olyan testhelyzetben van épp. Már egészen korai időszakban képesek a csecsemők magukat megfigyelni, egy érintés hatására a testükben lezajló folyamatokra koncentrálni, és erre fontos a szülők figyelmét is felhívni.

Ugyanis nem szokványos az sem, hogy a felnőttek képesek legyenek magukat és a testi történéseiket monitorozni, és mondjuk azt szavakba önteni. Ugyanakkor azt is lényegesnek érzem, hogy ha nem is kezelem az anyát a gyerekkel együtt, mert egyébként erre is van mód, és bizonyos esetekben kimondottan erre van szükség, akkor is legyen saját testi tapasztalata a Bowenes érintésről.

Tulajdonképpen segíted a szülőt abban, hogy jól meg tudja figyelni a csecsemőjét.

A Bowen kezelés a gyermek testhelyzeteihez alkalmazkodik.

Nekem azt kellett megtanulnom, hogy jól érzékeljem a szülő nyitottságát, hogy mennyi az az információ, amit éppen be tud fogadni. Azaz a gyermek kíséréséhez hozzátartozik, hogy figyelem a szülő nyitottságát, tiszteletben tartom a szülő érzékenységét. A csecsemő a családjával együtt értelmezhető, azaz bár a gyermek érkezik, őt hozzák hozzám a kezelésre, de ugyanennyire fontos az is, hogy az anya vagy az apa is fókuszt kapjon.

Kérdésekkel próbálom meg a szülőt kíváncsivá tenni a gyereke történetére, ezt a gondolatot Appletontól hallottam (Matthew Appleton testorientált pszichoterápiával és craniosacrális terápiával foglalkozik Angliában – szerk.), az integratív babaterápia képzésen. Olyan is elő szokott fordulni, hogy megkérem a szülőt, mesélje el a gyermek születéstörténetét újra. Miközben ő mesél, a baba reagál erre, és ezt kihangosítom a szülőnek, vagyis ráirányítom a figyelmét, és engedem, hogy rácsodálkozzon erre. Nagyon izgalmas folyamat ez.

Talán nekünk, felnőtteknek nehezebb már ezeket a testi élményeket verbálisan megragadni. A csecsemők még sokkal természetesebben kapcsolódnak, közelebb vannak ezekhez az ősi test-élményekhez.

Az érintéshez hozzátartozik, hogy egy szándékból indul, el akarunk érni vele valakit vagy valamit. Ez egy kíváncsi, érdeklődő nyúlással kezdődik, amit érdemes megvárni a gyereknél, és utána erre reagálni. A nyúlás nagyon mélyen belénk van programozva, és a legelső nyúlás a szánkkal történik. Az újszülött a szájával követ, és keresi az édesanyja mellét. Egy egészséges újszülöttnek nem is kell a szájába adni az anya mellét, ő nyúl érte, keresi ösztönösen. Mint egy végtag, olyan ez ebben az időszakban, az élete múlik rajta, mert így tudja megszerezni az életben maradásához a táplálékot.

Vannak olyan kisbabák is, akik bizalmatlanabbak, más habitusúak, védik az arcukat, mellkasukat, kezeiket, de közben azért kíváncsiak. Azt tapasztaltam, hogy ők a lábukkal nyitnak, nyúlnak a másik emberért, egy játékért, helyzetért. Ez teljesen rendben van, ebbe érdemes belemenni, mert ha ez tiszteletben van tartva, akkor eljön a törzsből való odafordulás, a karok kinyitása, és megnyitja magát felénk. Olyan szempontból is lényeges, hogy lássuk, mi az, ami neki nem tetszik, derüljön ki, milyen is ő, mert így alakul a személyisége is.

Vannak, akik előbb a lábukat engedik megérinteni.

Sokféle embert érintesz meg a munkád során, és te is érintődsz. Hogyan tudsz pihenni?

Tudatosan törekszem az önismereti munkára, verbálisan, de ugyanúgy mozgáson keresztül is. Sokat sétálok az erdőben, utazom, moziba járok, valamint rendszeresen meditálok, ami számomra egy nagyon megtartó közeg. Fontosnak tartom a jó alvást is, tudom magamról, hogy nekem nagy az alvásigényem, és ezért törekszem is arra, hogy ilyen szempontból is egyensúlyban legyek.

A művészetterápia mágiája

Erőforrás csoport, azaz komplex művészetterápiás szülőcsoport indult a Koraiban. Kruss Sarolta gyógypedagógus kollégánkkal, az egyik csoportvezetővel készítettünk interjút, olvassátok el!

Gyógypedagógus és művészetterapeuta vagy. Egyenes út vezetett e két alapvetően segítő hivatás felé?

Előbb kezdtem el művészetterápiát tanulni az MMSZKE-ben (Magyar Művészet-és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesület-szerk.), és közben kezdtem el gyógypedagógiát tanulni. Az általam képviselt művészetterápiás irányzatra az jellemző, hogy a művészeti ágakat közvetítő közegként használjuk arra, hogy a belső tartalmak megjeleníthetőek legyenek. Azaz nem elvárás, hogy valaki tudjon festeni, rajzolni, valamilyen hangszeren játszani, hanem a használatuk módja és a produktum szimbolikus értelmezése lesz érdekes. Azt tapasztalom, hogy ez eléggé megmutatja, hogy a hétköznapokban hogyan működünk, és segít felszabadítani a mélyebben fekvő, esetleg kontrollált gondolatokat, érzéseket, vágyakat, amik szintén bennünk vannak. A komplex művészetterápia magában foglalja a vizualitást, a zenét, a mozgást és a verbalitást. Úgy éreztem, hogy a gyógypedagógia és a művészetterápia természetes módon összekapcsolható, jól alkalmazható például az autizmus spektrum zavarban érintett gyerekek körében. De közben most végzem el a mentálhigiénét is, amin keresztül látom, hogy más területeken is hasznosan alkalmazható.

Ebben a tanévben indult el a Koraiban az Erőforrás művészetterápiás csoport, szülőknek. Mesélnél erről?

Kolléganőmmel, Annával (Ulveczki Anna pszichológus-szerk.) kezdtünk bele ebbe a komplex művészetterápiás csoportba, amelynek elsősorban az önismereti munka a célja. Emellett az is, hogy függetlenül attól, hogy kinek milyen módon érintett a gyermeke, találjuk meg, ő, az édesanyja milyen erőforrásokhoz nyúlhat a saját töltődése érdekében. Illetve legyen abban is egy rendszer és rendszeresség, hogy a saját igényei, vágyai teret és időt kapjanak. A csoport alkalmak elején a verbalitásból indultunk, és mindig voltak témáink, amihez a második részben egy másfajta kifejezési módot, alkotási folyamatot kapcsoltunk. Főként a vizualitásból indítottunk, és tudatos volt az, hogy egy-egy témát milyen eszközzel közelítettünk meg. Például amikor a családon belüli én-határokról beszélgettünk, ehhez hoztunk fonalakat és választani lehetett tárgyakat a teremből, amikkel meg kellett építeni, kinek hol és hogyan helyezkednek el ezek a határai. Bele is álltak, megnézhették más-más szögből, és arra is volt lehetőség, hogy a feldolgozó beszélgetés hatására alakítsanak ezen. Azaz hogyan csinálnák másképp, miként változtatnák meg a „határszéleket”, hogy például a saját nőiességüket jobban védeni tudják a hétköznapokban egy-egy helyzetben.

Azt hiszem, ez egy nagyon fontos terápiás hatás.

Bizony, ez katartikus élmény, és ez a művészetterápia mágiája, ami az empowerment technikának is köszönhető.

Azaz, hogy olyan teret hozunk létre, amiben van arra lehetőség, hogy itt és most lehet változtatni, és ebből fakadóan lesz olyan tapasztalatunk saját magunkról, hogy képesek vagyunk változtatni, bennünk van ez az erő.

 Ha ez piciben átélhető lesz, sikerélményt nyújt, akkor elraktározódik, és hétköznapi helyzetben is előhívható. Ehhez hozzátartozik, hogy ez egy biztonságos térben, mindenki számára tiszta és elfogadható terápiás keretek között zajlik.

Talán nem véletlen, hogy főképp a vizualitáshoz nyúltatok a csoportban. Hogyan választottad ki a témákhoz az anyagokat?

Én festek, és számomra ez egy nagyon természetes önkifejezési mód. Azért hangszereket is gyakran elővettünk, de tényleg inkább ez a képi megalkotás lett hangsúlyosabb.

A konkrét anyagok tekintetében vannak ajánlások is, amikhez nyúlhatunk, például a vízfestéket nem szokás az első alkalmakon elővenni, ahhoz már hosszabb terápiás folyamatra van szükség. Azért, mert hamar megszólítja az érzelmeket, nagyon nyitott teret teremt, és ijesztő lehet hirtelen mindezzel szembe találni magunkat. Használtunk ceruzát, színeset és feketét, festékeket, gyurmát, porpasztellt, de készítettünk kollázst, montázst is, és tárgyakkal is dolgoztunk. A papír magában is eszközünk volt, összegyűrtük, alakítottuk, hogy ne csak síkban legyen. Az nagyon jó, hogy Annával szinte mindig ugyanarra az anyagra gondoltunk az adott témák mentén, és a választásban a saját tapasztalataink, és az érzetek átfordítása konkrét textúrákba is segítettek.

Nagyon hiszek abban, hogy ha egy belső érzet képpé, megragadhatóvá, lerajzolhatóvá válik, azaz testet ölt, azt könnyebb kordában tartani. Már nem ez fog uralni bennünket, hanem mi leszünk tudatosabbak.

Lassan lezáródik ez a folyamat, mik a tapasztalatok?

Egyelőre négy édesanya vett részt a csoporton, olyan szülők, akiknek a gyereke a Koraiba jár. Eléggé mélyre tudtunk menni, talán jó is volt, hogy most kevesebben lettünk, mert a végére a gyászfolyamatok megdolgozására is igény lett, és volt olyan csoporttag, aki azt mondta, számára ez a tér adta meg azt, hogy igazán nehéz dolgok kimondhatóak legyenek, hogy őszinte legyen, tudjon sírni. Tudatosan törekedtünk arra, hogy a gyakorlati szinten is támogassuk a résztvevőket, hogy a témákat realizáljuk, és azokat a mindennapi akadályokat és kérdéseket is előtérbe helyezzük, amelyeken sokszor nincs idő gondolkozni sem. Például azt is meg tudtuk jeleníteni, hogy kitől milyen típusú segítséget lehet kérni, hol lehet megtalálni ezeket a támaszokat, és hogy hányféle forrásunk lehet ehhez a környezetünkben.

Neked mit adott ennek a szülőcsoportnak a vezetése?

Nagyon különleges hangulatúak voltak ezek a csoportok, és felszabadító volt mindkét fél számára, hogy most nem voltak jelen a gyerekek, csak az anyukákra figyeltünk. Jó volt megtapasztalni, hogy milyen kreatív, jó fej nők ezek az anyukák, akiknek fontos a mentális jóllétük, és tesznek azért, hogy jobban legyenek. Az, hogy ennek szemtanúja lehettem, és hogy beengedtek ebbe az őszinteségbe is, az nagyon sokat adott. 

Lesz folytatás?

Igen, szeretnénk tovább vinni a csoportot, csak ezúttal a fókusz lesz egy picit más. Olyan szülőket várunk, akiknek három éves a gyereke, illetve már óvodába készülődik. A témánk pedig az lesz, hogy hogyan erősítsük meg magunkat azokra a kihívásokra, amelyek a gyermek óvodai, iskolai életének egyengetése során várhatóak lesznek. Miként tudják hatékony stratégiákkal képviselni a gyerekek érdekeit, önmagukat felvértezni énerősítő – akár – kommunikációs stratégiákkal. És jó volna csak apuka csoportot is indítani, ez is a terveink között szerepel.

A beszélgetőtárs Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus volt.

Várandós apák

A várandósság idején a nőkben zajló hatalmas átalakulás szemmel látható és elfogadott folyamat. De mi történik mindeközben a férfiakkal? Hisz számukra is ,,más állapotot” jelent ez a változásokkal teli időszak. Korek Réka és Varga Rita perinatális szaktanácsadók írásán keresztül betekintést nyerhet az olvasó abba, a talán kevésbé ismert, de számos férfit érintő jelenségbe, melyet a perinatális tudomány Couvade-szindrómaként tart számon.

Az apaszerep

Az utóbbi néhány évtized az apaszerep történetében nagy változásokat hozott. Az anyai és apai funkciók sok helyen már egyre kevésbé különülnek el egymástól. A gyermekvállalás közös döntés, melyben fontos a párok egymásra való támaszkodása és egyenlősége. A változás, szemléletváltás igénye nemcsak a nőkben, de a férfiakban is felmerült, így találkozhatunk egyre többet a ,,bevonódó” apa fogalmával és jelenségével (szerencsés esetben egészen közelről).

Mit is takar ez a ,,bevonódás”? Legegyszerűbben úgy fogalmazhatunk, hogy testi és lelki támaszt és kapcsolódást a várandósság, majd a gyermeknevelés során. Hisz a gondoskodás már az egészen korai időszakban megkezdődik, a várandósság idején is kiemelkedő fontosságú a magzat és szülei közötti kapcsolat. Ennek a korai apai (viselkedési és érzelmi) bevonódásnak pedig bizony többféle hatása is tetten érhető. Az egyik ilyen, a férfiakban is zajló hormonális változás, és így érkezünk meg a “várandós apák” és a Couvade-szindróma témájához. Ez a misztikusnak hangzó és talán kevésbé ismert szindróma éppen ennek az apai ráhangolódásnak, a várandósságba való bevonódásnak egyik gyönyörű példája. 

A Couvade-szindróma

A Couvade-szindróma egy pszichoszomatikus tünetegyüttes, mely leginkább azokat a férfiakat érinti, akiknek partnere a várandósság időszakában vagy éppen a vajúdási szakaszban van. A jelentkező fizikai tünetek kísértetiesen hasonlítanak azokhoz az érzésekhez, változásokhoz, amikről a várandós nők számolnak be a 9 hónap alatt. A jelenséget kutató szakirodalom ,,szimpatikus terhesség”, illetve ,,várandós apa-szindróma”-ként is említi. Első gyermeküket váró férfiak körében gyakori jelenség, ami legtöbbször a csecsemő születését követően magától megszűnik.

A ,,Couvade” fogalmának első leírása Tylor (1865) nevéhez köthető, aki antropológiai megközelítésből tekintett e jelenségre. A Couvade-szindróma kifejezés, a francia ,,couver” (költeni, kotlani) szóból származtatható. Természeti népeknél számos olyan rituálé és gyakorlat kötődik hozzá, mely többek között az apát pihenésre kötelezi és eltiltja bizonyos tevékenységektől vagy adott ételek fogyasztásától.

Legfontosabb tünetek

A szindróma jellegzetes tünetei az első és harmadik trimeszterben, vagy éppen a vajúdás, szülés közben erősödnek fel. A “mézeshetek” időszakaként is ismert, második trimeszter, mind az édesapa, mind az édesanya számára megkönnyebbülést jelent. Ezekben a hetekben, hónapokban a testi tünetek zavaró jellege enyhül és teret enged a kíváncsiság, várakozás önfeledt pillanatainak. A várandós pár a magzat felé fordul, központba a fejlődése a vele való kapcsolat mélyítése kerül. A fantáziák időszaka ez. Hogy kiben milyen változások indulnak el, egyénenként változhatnak, és előfordulhat, hogy amit az egyik édesapa érez, arról másik férfi társa nem tud beszámolni. 

A gyakran felbukkanó tüneteket két nagy csoportba sorolhatjuk: 

Fizikai tünetek között az étvágyvesztés, testsúly gyarapodása vagy csökkenése, fogfájás, émelygés (gyakori a reggeli rosszullét is), emésztési problémák, hasi fájdalom, puffadás érzése, illetve a székrekedés vagy ellenkezően, hasmenés szerepelnek leggyakrabban.

Pszichológiai tünetek csoportjában sokszor jelenik meg a szorongás, depresszió, alvásproblémák, ingerültség, csökkent szexuális vágy.

A háttérben meghúzódó okok

Pszichoanalitikus elmélet

A pszichoanalitikus elmélet úgy tartja, hogy a szindróma kialakulása mögött a férfi irigysége áll, mely a női teremtés képességére irányul. Ahhoz a gyermekkori életformához térnek vissza ekkor, amire a passzivitás, a másoktól való függés jellemző. Ez az állapot a magzat növekedésével fokozódik és feszültséget szül a felnőtt férfi autonómiára való törekvésével.

Egy másik elmélet szerint a várandós apa riválisként tekinthet a magzatra, aki elveszi tőle az anyai, női figyelmet. 

Pszichoszociális elmélet

Szociálpszichológiai nézőpontból fontos kiemelni, hogy míg az anyává válást számos kereskedelmi, szociális és orvosi szolgáltatás segíti, addig az apává válás, hasonlóan nehéz és bizonytalan talaját kevésbé egyengeti a társadalom. A tény, hogy nem képesek szülni, önmagában kispadra ültette őket a babavárás kérdésében, felerősítve ezzel a haszontalanság érzését az apákban. A Couvade-szindróma egy olyan tudattalanul végbemenő folyamatként is értelmezhető, mellyel a férfiak, a számukra is épp olyan fontos figyelmet kaphatják vissza, ebben a szorongásokkal teli, de csodálatos állapotban.

Átalakulás és krízis

A babavárás időszaka transzformáló hatással bír. A szüléskor a magzatból kisbaba, a párból szülő válik. Míg a nők számára ezt a lelki változást a testi átalakulás is támogatja, addig a férfiak számára ez nem adatik meg. Mindez okozhat belső konfliktust, így az is érthetővé válik, ha valaki “várandós tüneteket” mutat férfi létére. Ezzel valójában a saját normatív krízisét támogatja, hogy azt testileg és lelkileg megélve megérkezzen aztán az új szerepébe: apává váljon.

Kötődés

Az érzelmi bevonódás egyértelmű összefüggést mutat a kötődéssel, valamint ez a két jelenség oda-vissza hat egymásra. A várandósságra, szülésre való hangolódás erősíti mindezeket, így a kutatások azt mutatják, hogy a felkészülésben részt vevő apák hajlamosabbak a Couvade-szindróma tüneteinek produkálására. Már a ‘80-as évek elején is kutatott jelenség hátterében okként jelent meg: az apának a várt gyermekhez való kötődése és a várandósságban való aktív részvétele.

Hormonok játéka

Az anyák és apák hormonális változásaiban hasonlóság fedezhető fel a gyermekvárás idején: megemelkedik a prolaktin- és kortizolszint. A férfiaknál pedig csökken a tesztoszteronszint a születést követően. Mindez a szülői válaszkészség és a gondoskodó magatartás alapjait adja. A tünetek jelenléte annál gyakoribb, minél bevonódóbb az apa.

Összegzés

A fent leírtakból is kirajzolódik a babavárás érzelmi sokszínűsége: kihívásai és szépségei. A várandós pár együtt és külön-külön is életének új szakaszába lép, melyhez alkalmazkodnia és megérkeznie szükséges. A magzat megadja szüleinek ezt az időt és a 9 hónap alatt lehetőségük adódik felkészülni a családdá válásra.

Szerencsére egyre többféle segítség és forrás áll rendelkezésre, hogy ez a ráhangolódás tudatos jelenléttel átitatott lehessen.

Az apró lépések is sokat jelenthetnek. Az úton való elinduláshoz jó szívvel ajánlunk néhány ötletet.

A férfiakat hívó Apa-füzetek eszközt adhatnak arra, hogy a talán nem is tudatosuló érzéseiket, feszültségeiket felszínre hozhassák. Ezek letölthetőek az alábbi honlapról:

https://www.haromkiralyfi.hu/apa-fuzetek

Az együtt töltött minőségi időt és közös élményt nyújthatnak a hamarosan megjelenő gyönyörű színezők, ahol az érzelmek kavalkádja megjelenhet, kifejeződhet. Ezek megtalálhatóak ,,Birth your colours – Szívtől színig” néven a nagy közösségi oldalon.

Zágoni Bettina „apakártyái” segítenek abban, hogy megerősítő mondatokkal, gyönyörű képi világgal támogassák a férfiakat apai szerepükben: https://www.moderngoddess.hu/products/apakartyak

Felhasznált szakirodalom 

Andrek A. (2019). A szülő–magzat kötődést befolyásoló tényezők. Doktori disszertáció. ELTE PPK Pszichológia Doktori Iskola, Budapest.

Enoch, D., Puri, B., K., Ball, H. (2021). Common psychiatric syndromes. Routledge, London.

Varga K., Andrek A., Molnár J. szerk. (2019). A szülés és születés minősége a perinatális tudományok megközelítésében. Medicina Könyvkiadó Zrt. Budapest. 

www.healthline.com

http://perinatus.hu/csoportok/varandossag-es-magzati-let/varandos-apak/ 

www.theconversation.com

Családdá válni, egy olyan szeretet kupaccá, amiből már nem lehet kilépni

Interjút készítettünk Orosz Katalin klinikai szakpszichológussal, a közelgő Születés hete kapcsán.

Először matematika-fizika szakos tanári diplomát szereztél, és sokkal később lettél klinikai szakpszichológus, majd transzperszonális terapeuta. Az emberélet legkoraibb időszaka lett a fő témád. Úgy gondolom, ennek mindig oka van, elmesélnéd, hogy a figyelmed miért ebbe az irányba fordult?

A dolog úgy kezdődött, hogy megszülettem, és ez a történet szomorú, az édesanyámat és engem is nagyon megviselt. Később jöttem rá, hogy mennyire lényeges az egész életem szempontjából az, hogy mindez az élmény rám hogyan hatott akkor. Amikor ez tudatosult bennem, elhatároztam, hogy minden kisbabát meg kell menteni attól, hogy születésének élménye traumatikus legyen. Ha pedig megtörtént, fel kell, és fel is lehet dolgozni utólag ezeket a rossz élményeket. Az újszülöttek igenis mindent éreznek és ez hatással lesz életükre. A testük emlékszik, és egy új és nehéz élmény hatására ezek a tapasztalatok aktiválódhatnak. 

A világra érkezésem során nehéz élményeket éltem át, ebből három betegség is kialakult fokozatosan gyerekkoromban. Akkoriban ezeket még nem diagnosztizálták betegségként, így nem alakult ki betegségtudatom. Az ötvenes években születtem, amikor senkinek nem volt semmije, és meglehetősen kilátástalan volt a helyzet. Nehéz sorsú, de nagyon jó családom volt, egy négyszobás lakásban laktunk másik két családdal együtt. Nekem gyerekként ez nagyon jó volt, a sok rokon és barát között mindig volt jó szó, figyelem és sütemény, sosem voltam egyedül, magamra hagyva, és rengeteg gyerekkel lehettem együtt. Azt máig sem tudom, miből éltünk.

Hat éves koromban tizenhat kilóval, négyoldali gerincferdüléssel, fokozódó fájdalommal kezdtem meg az iskolát. A legnehezebb az volt, hogy nem tudtam, mitől vagyok más, mint a többi gyerek, de felfogtam, hogy másképp látom a világot. Időnként éreztem, hogy a társaim mit éreznek vagy gondolnak, ami néha kibuggyant belőlem, és emiatt elfordultak tőlem. Tizenhárom évesen vízbe fulladtam, több mint öt percig voltam a víz alatt, megmentettek. Egy orvos sem tudta megmondani, hogyan lehetséges ez. Fiatal felnőttként tovább romlott a testi állapotom, Scheuermann-kórt diagnosztizáltak második gyermekem szülése után, minden gerinccsigolyám be volt törve, ami súlyos fájdalmakkal járt.

Az új modern elméletek alapján magam jöttem rá, hogy egy ősi primitív reflex nem íródott felül, aktiválható maradt a megdermedési reakcióm, amit én egy perinatális élményhez kötök. Mostanra úgy gondolom, hogy születésemkor is halálközeli élményem volt, ezért alakultak ki már pici  gyerekként kényszerképzeteim arról, hogy boszorkány vagyok és megkínoznak. Ezek a korai tapasztalatok segítettek aztán abban, hogy pszichológusként törekedjek mindezt megérteni, és mások problémái mögött is megtalálni a perinatális élmények összefüggéseit, jelentőségét. Mára a transzperszonális pszichológia tudásanyagának az alapjává vált a Porges elmélet és egy sor neurobiológiai kutatási eredmény. Matematika-fizika szakos tanárként a pszichológiában is a rendszert kerestem: az nem lehet, hogy egy tünet csak úgy ok nélkül jön a semmiből, és nincs magyarázata. Tulajdonképpen én olyan tudást szedtem össze, amelyek az én gyógyulásomhoz a legszükségesebbek voltak, és ezek segítettek mások tüneteit, viselkedését is megérteni. Formálódott, a gyakorlati munkában sok más kollégával együtt tudásunk alapjává vált a transzperszonális szemléletű perinatális terápia.

Az autogén tréning hogyan kapcsolódik ebbe a szövetbe?

 Tizenhét-tizennyolc éves koromban már meditáltam, keresztény alapokon, később többféle ezoterikus irányt is megismertem. Nagyon tetszett a Szepes Mária által képviselt spirituális irodalmi irány (Szepes Mária író-szerk.). Már a hetvenes évek derekán kóstolgattam a természetgyógyászat módszereit, harmincnyolc éve vagyok vegetáriánus. A zöld mozgalmak egy része is ezen a szálon fejlődött ki. Később a buddhizmust kezdtem gyakorolni (1984), és egyik alapítója lettem egy magyarországi buddhista közösségnek is, a Szelíd mosoly buddhista szangának. Ennek során tanultam meg jó pár gyakorlatot, buddhista meditációt, amit később beépítettem a munkámba. Autogén tréninget nyolcvanegyben kezdtem el tanulni, és azóta folyamatosan gyakorlok,. Most hetvenhárom éves vagyok, és a vérképem annyira rendben van, hogy a doktornő is megirigyelte. Mindenkinek javaslom az autogén tréninget, bárki el tudja sajátítani rövid idő alatt. Most is, ahogy itt beszélgetünk, közben csináltam egyszer két apró gyakorlatot, így tudok aktív maradni, és a munkát is jobban bírom.

Kodály Zoltántól tanultuk, hogy a gyermek zenei nevelése az anya megszületése előtt kilenc hónappal kezdődik. Hogy látod, a kompetens magzat édesanyja milyen úton-módon válhat kompetenssé, ha nem olyan környezetben nevelkedett, ahol az önismeret a legtermészetesebb módja a fejlődésnek?

Azt gondolom, hogy így valahogy együtt tudjuk egymást segíteni. Nagyon hiányoznak azok a többgenerációs együttélések, közösségek, amiben természetes módon meg lehetett élni az anyaságot, és el lehet tanulni többféle megoldási stratégiát a gyereknevelésre. Ezért akárhová megyek, közösséget kezdek alapítani, például most egy Nyím nevű faluban a Nyimi Öko Közösséget. Előadásokat tartok ezekről a témákról, mert hiszem, hogy a fiatalok szívét és a nagyszülőket kell megszólítani. Átalakultak a szerepek, ma már a nagyszülő is elfoglalt, kitolódott a nyugdíjkorhatár, kemény szervezés kell hozzá, hogy az unokák és a nagyszülők találkozhassanak. Vagy valamiért nem értenek szót, és nem jól tudnak egymáshoz kapcsolódni. Társadalmi szinten van szükség a változásra, komoly kampányokat kellene indítani azzal kapcsolatban, hogy miért is kulcsfontosságú, hogy egy gyermek hogyan érkezik a világra és milyen a kapcsolata a szüleivel. Aztán az anyaköröket is kiemelném, hogy nagyon jó színvonalon és megtartóan működnek, ahova szintén bárki bekapcsolódhat. Ott is az az elv működik, amiben én nagyon hiszek, hogy kezdetben van egy szakember, aki vezeti és összefogja az édesanyákat, aztán már abban támogatja őket, hogy közösséggé váljanak, és nélküle is találkozzanak.

Mit tanácsolsz azoknak, akik éppen most várandósak, milyen segítséget vehetnek igénybe?

Először is el lehet olvasni a honlapjainkat (perinatus.hu, kheiron.org), mert nagyon sokféle, specifikusan a szülés és születés témái köré épülő segítségeket lehet itt igénybe venni. S. Nagy Zitával (S. Nagy Zita neuropszichológus, egyetemi adjunktus-szerk.) írtunk egy könyvet, a „Sorsformáló 9+1 hónap” címmel, amely tulajdonképpen egy kézikönyv. Nem csak arra való, hogy olvasgassuk, hanem segítségével önismereti munkát is végezhetünk, és szembe tudunk nézni nehéz érzéseinkkel is. Fontos az is, hogy tudjuk, nem egyedül kell végig csinálnunk a szülésig tartó időszakot, ez nem csak biológia, és nem csak az orvos mondja meg, mikor mi következzen. Az anya nagyon is aktív alakítója ennek a történetnek, nem pedig elszenvedője.  Ez azt jelenti, hogy vissza kell szereznünk az irányítást a testünk felett abban az értelemben, hogy képesek legyünk mi magunk csökkenteni a stressz reakciót. Rájövünk, hányféle helyről jöhet a segítség, hogy lehet és érdemes is például dúla támogató kísérését kérni, aki a gyermek megszületését követően a gyermekágyas időszakban is rendkívül hasznos segítségünkre lehet. Mindez azért is kulcsfontosságú, mert mire a kisbaba megérkezik, addigra begyakorolja az anya azt is, hogy ha valóban oda tud fordulni magzatához, újszülött babájához, akkor ő maga képes megnyugtatni, hatással lenni rá. Ez a kölcsönös kapcsolódás pedig alapjaiban határozza meg a viszonyulásunkat a környezetünkhöz. Itt térnék vissza ahhoz, hogy nekem mennyire fontos a természet, mert vallom, hogy azok, akik jól érkeznek meg a világra, vagy fel tudják dolgozni a születésük történetét, ők a saját testükhöz, és ezen keresztül a közvetlen környezetükhöz, a természethez is tudatosabban és óvón viszonyulnak.

Júniusban ünnepeljük az apákat, és szeretném, ha még nekik mondanál pár biztató gondolatot!

Ha jelen vannak a szülőszobában, a megszületést követően bátran vegyék kézbe a kisbabáikat, és az első egy óra így hármasban telhessen. Ekkor válnak családdá, mert az a szívbéli melegség, ami ekkor megteremtődik, segít abban, hogy családdá váljanak. Egy szeretet kupaccá, amiből többet már nem tudnak, de nem is akarnak kilépni.  Talán azt is fontos elmondani, hogy ha az apa a szülés alatt nem kíván bent lenni, akkor is tudnak kicsit később így egymás felé fordulni.

Kedves Kati, köszönjük, hogy szántál ránk időt! Emlékezetes beszélgetés marad ez számunkra!

A beszélgetőtárs: Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

 A Perinatus Alapítvány júniusban tartja a Születés hetét, amelynek programját itt olvashatják a kedves olvasók.

„Kibújás vagy bebújás? Ez a gondom óriás!”

Weöres Sándor versében (A medve töprengése) a barna medve azon töpreng, hogy ha elhagyja a jó meleg és biztonságos barlangját, amelyben télen az igazak álmát aludta, akkor kinn fázni fog. Nem tudja, mi vár rá, biztonságos-e a kinti világ. Igazán éhsége miatt kényszerül elhagyni a bázist, mert málnát és mézet szerezni csak áldozatok útján lehet, ki kell lépnie a bizonytalanságba, „és ez a gondom óriás!”.

Májusban a születés körül járnak gondolataink, így esett a választásunk az alagútra, a korai fejlesztés egyik emblematikus játékeszközére. Sok hozzánk járó kisgyerek egyik legkedvesebb játéka a bújócskázás, azaz önmaguk vagy a tárgyak pillanatnyi eltüntetése, a cipekedés, a ki-be pakolás, a szűk helyeken való átpréselődés és a mászás. Az alagút azért is fantasztikusan hasznos játék, mert ezt a sok érdeklődést egyszerre mind képes kielégíteni, és akkor még nem szóltunk arról, hogy mennyire pozitív hatással van az idegrendszer érlelődésére. Ráadásul számos fajtája létezik, hosszú és rövid, bő és szűk, átlátszó és sötét, kuckóval bővíthető, gurítható, zörgős anyagú, hajlékony és tömör.

A leggyakrabban vízszintes irányban használjuk, de a tömörebb fajtáját lábra is állíthatjuk, és a bemászást, elbújást, pakolást játszhatjuk vele. Sok kisgyerek, aki még nem is jár stabilan, meglátva ezt a csalogató játékot, azonnal belekéredzkedik. Örömmel mászik át benne, vagy szívesen időzik el benne ücsörögve, a bátrabbak még azt is megengedik, hogy a lábára állított alagutat befedjük egy tetővel, és teljesen sötétet teremtsünk számukra. Mégis vannak, akik megtorpannak az alagút láttán, nagyon érdekesnek találják, de belemászni egy kis varázslat után mernek csak.

Sokan úgy gondolják, hogy az alagúttal való játék egy korai életkorú gyermek számára a születésével kapcsolatos élményeket képes aktiválni, és akinek itt elakadása, rossz tapasztalata van, vagy éppen hiányzik ez az élménye, annak időre van szüksége ahhoz, hogy a játékon keresztül újra-vagy megélje ezt az élményt. Azt biztosan tudjuk, hogy a születés a újszülött számára egy igen fontos vesztibuláris-proprioceptív és taktilis tapasztalatszerzés is, óriási munka a szülőcsatornán való átpréselődés. Arról nem is beszélve, hogy egy újszülött is megélheti, vajon hova érkezik meg, mi vár rá a hosszú alagút végén. Az elindulás, a megszületés ezt a dilemmát is magában rejti. Nem véletlen, hogy mi, akik fogadjuk a megérkezőt, készülünk, hogy amennyire csak lehet, biztonságossá és körülölelővé tegyük ezt a folyamatot. Ezt az élményt képezi le az a játék is, amely a legtöbb alagúttal való tevékenykedés közben előfordul. Begurítunk egy izgalmas labdát, ezzel meghívjuk a gyermeket az átmászásra, és az alagút végén az anyukák és az apukák várják a bátor „barna medvéket”. Ilyenkor sokszor elhangzik, de ügyes voltál, milyen jó, hogy átbújtál, örülök, hogy itt vagy.

Az átmászáshoz kedvet kell csinálnunk, különösen akkor, ha a gyermek valamiért tartózkodik ettől, viszont ehhez számos eszköz áll rendelkezésünkre. Érdemes olyan alagúttal kezdeni, ami masszívabb, rövidebb, és amit függőleges irányban is tudunk használni. Ekkor egy-egy kedves tárgy bedobálgatásával, és annak kihozatalával rögtön szimpatikussá tudjuk tenni a tárgyat. Bele is kiabálhatunk, felborítva pedig megmutathatjuk a gyermeknek, hogy milyen könnyedén lehet az adott tárgy téri helyzetét megváltoztatni. Egy ilyen alagút tetejére is rá lehet ülni, lovagolni, rugózni, mindezt egy tükörben nézni, és az élmény megélésével rengeteg saját testről való információt gyűjteni. Vannak, akik előbb gurítják ezt a fajta alagutat, mint egy labdát, így lehet ez a kapcsolódás eszköze is. A felborítás után a belemászást is felkínálhatjuk. Ha a gyermek már ezt is szívesen teszi, óvatosan gurítani is lehet benne, és idővel arra is ráéreznek a nagyobbak, hogy gurulásukat önmaguk is előidézhetik. Ha már minden irányból szimpatikussá tettük az alagutat, biztosan kedvet csináltunk a vízszintes irányokhoz is, azaz az átmászáshoz. Ha megtörténik az áttörés, és már voltunk benne összekuporodva, ültünk a tetején rugózva, ringatóztunk benne, azt fogjuk tapasztalni, hogy szüntelenül ezt szeretné gyakorolni a kisgyermek, és kacagva, magabiztosan mászik át akármilyen hosszú, szűk és sötét alagúton.  

Forrás: https://lovevery.com/

Ha jobban belegondolunk, ennek az élménynek a megélése magában hordozza az önszabályozás tanulását is. A gyermek megélheti, hogy az, ami feszültséget teremt benne, ami a kiszámíthatatlansága miatt bizonytalanná teszi, az sok küzdelem árán mégis bevehető és tanulható lesz. Nem egyedül kell ezt átélnie, fontos, hogy legyen ebben társa, és az sem utolsó szempont, hogy ez egy játékfolyamatban történik. Ideális esetben a gyermek és a szülő együtt tanulják meg ebben a szituációban (is), hogy képesek együtt átverekedni magukat egy nehéz érzésen, és felül tudják azt írni. Kibújás, bebújás, nekiindulás.

Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

“Olyan ez a babzsák, mint egy középpont…”

Két gyógypedagógus kolléganőmmel, Illés Tímeával és Rajnik Katával beszélgettem arról, milyen saját tapasztalataik gyűltek össze a babzsákos játékok kapcsán.

Mik azok a babzsákos játékok?
Rajnik Kata: Kiscsoportos, irányított helyzetek, ahol a cél a szociális, kommunikációs készségeknek a fejlesztése, egy nagyon fókuszált helyzetben. Ezekben a helyzetekben a babzsákot sokszor nem is használjuk, hanem ez egy elnevezése lett annak, hogy egy vagy kisebb csoportnyi gyerekkel leülünk, és kérdés-felelet mentén valamilyen interakciót alakítunk ki közösen. A babzsák nagyon jól tudja vinni a fókuszt arra a személyre, akinél éppen van, akinek lehetősége van a közölni valamit. Egy olyan elvont dolgot, mint amilyen egyébként egy kommunikációs helyzet, érthetővé és láthatóvá teszi.

Névtelen terv – 1

Annyit halljuk azt, hogy a babzsákos játékok. Szerintetek miért éppen a babzsák lett ennek a játék programnak az eszköze?

Illés Timi: Nincs még egy ilyen jó játék eszköz, mint a babzsák. A labda elgurul, kemény. A babzsák tud idomulni ahhoz, akinek a kezében van, és könnyebb vele bánni. Segít a figyelmet megtartani, és egymásra is jobban ráhangolódni. Olyan ez a babzsák, mint egy középpont. Bármivé változhat, csak a fantáziánk szab neki határt. Ha akarom fagyi, vagy pogácsát sütök belőle és megeszem.

Kata: Ráadásul a korai életkorú gyerekek számára ez egy figyelemfelkeltő szenzoros élmény is, mert tapogatni lehet, a testrészeikre tenni, van hangja és pakolgatni, nyomkodni lehet. 

Ez egy anyag, amit úgy formálok, ahogy akarok, bármi lehet belőle?

Timi: Nem biztos, hogy maguktól ilyesmiket játszanának ezzel a gyerekek, de mint ajánlat, mégis elfogadják ezeket az ötleteket. Sőt, ezzel a játékkal jobban érzékelhető, hogy van mögötte valaki, aki akar tőlem valamit. Ez el tud jutni egy csoportos helyzetig is akár, ahol már egy közös középpont van, egy babzsákkal. Létre tud jönni egy kör, amiben fontos az is, akinek a kezébe adom, és az is, akitől kapom. A babzsákkal még azt is határozottabban lehet jelezni, ha elég volt egy játék, és elfáradt benne a figyelmünk. Ha ezt eldobom, akkor az nem olyan, mint egy labda, ami véletlenül elgurult, vagy kiesett a kezemből, ezt jól oda lehet vágni a földhöz, és jelezni, csináljunk most valami mást.

Milyen esetekben érzitek a leghasznosabbnak a babzsákos játékokat?

Kata: Szerintem egy csoportban a leghatékonyabb ez az eszköz. Segít megtanulni, hogy többen vagyunk egy interakciós helyzetben, akik sorra kerülnek, vagy éppen random kerül rájuk a sor. Egyértelmű, hogy ki kérdez, ki válaszol. Aztán ennek segítségével át lehet beszélni a legkülönfélébb témákat is, nagyobbakkal már arról beszélgetünk, mitől boldogok, mitől szomorúak. A kisebbeknél körbe adogatjuk egymásnak, érzékelni kell, hogy mellettem is vannak emberek, akivel úgy kerülhetek interakcióba, hogy csak átveszek valamit a kezéből. Lehet, hogy egymásra sem néznek még, de már odafordulnak, átveszik, amit kapnak, amit birtokolnak egy darabig, majd továbbadják egy másik embernek. Ez egy nagyon komplex és bonyolult helyzet, amiben segítőre is szüksége lehet egy autista kisgyereknek ahhoz, hogy ezt a folyamatot jól átlássa. A babzsák ebben a legjobban a figyelmet segít rendezni, hogy egy „szobányi” történésből mi az, ami választ vár tőlem, ami nekem szól, amivel kapcsolatba kell kerülnöm. 

Van kedvenc babzsákos játékotok?

Kata: Nekem a „csiribú-csiribá” memóriajáték a kedvencem. Nem is biztos, hogy ez egy tipikus babzsákos játék, inkább ahhoz kapcsolódóan alakult ki. Lerakunk tárgyakat, elég először három darabot, megfigyeljük őket, aztán letakarjuk, valami eltűnik közülük, és az a kérdés, mi nincs ott, ami eddig ott volt. Úgy tudunk ebből babzsákos helyzetet csinálni, hogy segítjük a gyerekek figyelmét, hogy jól látható legyen, ki az, akinek a kérdést szánjuk, és ki az, akinek várakoznia kell és egyelőre csöndben maradnia.

Timi: Nagyon szeretem a babzsákokat elrejteni a szobában, a legkülönfélébb helyekre, van, hogy csak egy részlete látszik, előfordul, hogy direkt szokatlan helyre rejtem el. Aztán össze lehet gyűjteni, szállítani, és utána el lehet kérni tőlük szín szerint, így a késleltetést is gyakorolhatjuk. Ezek előkészítő játékok, amikor ott még egyáltalán nem tart a gyermek, hogy utánozzon, sőt, a teret is teljesen le kell csupaszítani, hogy csak egy dologra legyen képes koncentrálni. Viszont, ha ez a közös figyelem megteremtődik, akkor nagyon élvezem azt, ahogyan ugyanaz a babzsák pillanatok alatt átváltozhat szinte bármivé. Vagyis nem kedvenc babzsákos feladatom van, hanem azt szeretem, amikor megteremtődik ez az együtt csináljuk, egyre figyelünk helyzete, azaz amire valójában hivatott ez az eszköz, hogy létrejön a kapcsolat.

Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus