Krétai ujjlenyomatok 5.
Alkonyodik, amikor megpillantom az elsőt. Gyermeki lényemnél ragad meg, nem tudok szabadulni a látványától, egyből megtetszik. Csak aztán gondolkodom. De akkor már késő. Belehabarodom a kis madáretetőbe. Nagy becse lehet itt a madaraknak, ha ilyen bűbájos etetőt építenek nekik, így magamban. Ilyen elbűvölő, takaros, padlásszobás, piros cserepes madárházikót nem láttam Magyarországon sehol. Nem szívesen használom azt a szót, hogy cuki, de ez a házikó tényleg cuki. Hajnalban azon agyalok, milyen madárbarát úti maradékot apríthatnék, őrölhetnék a madárkáknak. Mivel semelyik ételmaradékom alkalmasságában nem vagyok biztos, üres kézzel indulok hajnali sétámra. Nem szépítek, nem hagyott aludni a hajnali fényben tündöklő, imádni való kis házikó látványának vágya. Emlékszem, legutóbb arra intett a papunk, hogy madáretetők legyünk, ne madárijesztők. Ennek értelmén töprengek és mentemben bámulom a csodálatos műgonddal megdolgozott mediterrán kertet.
Gyakorlott, szakavatott kertészek munkáját látom a hotelt körbeölelő kert minden szegletén. A pálmák olyan szaktudással vannak felnyírva, mint a körúti borbélyszalonból kilépő férfiak tarkója. A nagy pálmatörzsek alatt fészekalja pálmacsibe dülöngél a szélben, magról keltek, nem tojásból, azért hajladoznak ilyen tündérien esetlenül. Már ott is vagyok áhított házikómnál. Te jó ég! Ezt jól benéztem! Ez nem madáretető, hanem valami más. Na de hát mégis, mi a csoda?
Arra, hogy kápolna, avagy kápolnácska, akkor jövök rá, amikor derékszögbe hajolok, és bekukkantok a belsejébe. Aranyozott füstölőtartó tűnik a szemembe, megfeketedett, füstös lyukakkal a tetején. Mellette gyertyák áttetsző műanyag dobozban. A sarokban barna keretben lefóliázott szentasszony-alak emberi fejet tart a kezében, a fejből sarkig nyitott, szimpatikus, nyugodt szempár néz ki. Családiasan horrorisztikus, transzgenerációsan traumatikus, elvont emlékeket ébreszt bennem a látvány. A másik sarokban sárkányölő Szent György. Őt a rusnya sárkányról simán be tudom azonosítani, nem beszélve arról, hogy olvastam valahol, hogy nevezett római kori férfiú Görögország védőszentje.
Miközben írom e jegyzetet, kinagyítva fürkészem a lefényképezett „madáretetőmet”, és felfedezek a füstölő talpazatánál egy csigát. Miért nem vettem észre a helyszínen? Talán azért, mert a szentek elvonták a figyelmemet a részletekről? Állatnak régen örültem ennyire, mint ennek a csigának. Talán pár hete a házi sáskámnak, aki ragaszkodása és kötődése okán mitikus állattá nőtt a szememben. Ha levittem reggel a teraszról a kertbe, felmászott délre. Ha levittem délben, visszamászott estére. A Kőműves Kelemen című népballada jutott eszembe, és az, hogy lám-lám, a népköltészet örök érvényű, még holmi neonzöld városi sáskák is magukra ismerhetnek általa. A teraszi sáskámról még csak annyit, hogy pár napja holtan találtam egyik virágzó muskátlim tövénél. Visszajött a teraszra meghalni, gondoltam, és lelkiismeret-furdalásomon csak a dúsan virágzó muskátlivirágok enyhítettek valamicskét. Miért kellett nekem szegény sáskát állandóan kiűznöm a paradicsomából?
Visszatérve görög csigámhoz, egyre csak nagyítottam és nagyítottam a képet, hátha felcsillan az élet nedve hobbikeresztény állatom csavarodó házának tágas bejáratánál, de nem. Barna-fehér spirál futott körbe örökkévaló házán, rá kellett jönnöm, rajta már a szentek sem segíthetnek, végérvényesen kiszáradt, mint a sáskám. Viszont el kellett ismernem, adekvátabb helyet nem is választhatott volna kolumbáriumnak. Nem hiszem, hogy túl sok görög csiga mondhatja el magáról, hogy kápolnában alussza örök álmát. Mi van, ha előre kitervelten, kegyes szándékú nyereségvágyból ment oda? Mi van, ha az állatok sokkal több mindenre képesek, mint ahogy azt az ember képzeli róluk?
Másnap, harmadnap, negyednap ha utam ide-oda vitt Görögországban, árgus szemmel bámultam az útszéli profán „postaládákat” és szent „madáretetőket”, mert számtalan helyen állnak ezek a kis oltárok, szakrális kisemlékek. Az egyik utastársam a szerpentin legveszélyesebb szakaszán azt mondja fejhangon, hogy balesetben elhunytaknak vannak állítva ezek a kis szentélyek. Azt ott egy buszvezető halálának emlékére emelték, mondja és kimutat a buszból. Fogalmam sincs honnan veszi, első ránézésre nem úgy néz ki a hölgy, mint aki tud görögül. Markáns mondatától nem leszek nyugodtabb. Sőt! Imára kulcsolom a kezem, hogyha el kell vesznünk, nosza, vesszünk el gyorsan. Legalább nem kell ősszel a szokásos orvosi szűrésekre menni, sőt a hűtőt sem kell leolvasztani az utazás után. Amikor megnyugszom, arra gondolok, milyen nagyszerű fotósorozat témája lenne, végigzarándokolni Görögországon, és lefotózni minden kis kápolnát. Nagyot sóhajtok, sajnos, azt hiszem, ez a küldetés nem rám vár. De mi van, ha igen!?
Amikor elmúlik a vészhelyzet, odamegyek az idegenvezetőhöz, eljött az igazság pillanata, itt az idő, most vagy soha, valljon színt? Miért rakták ki ezeket a kereszttel koronázott kis segélykérő telefondobozokat az útszélre? Hisz mindenki mobiltelefont használ. Jóízűen felnevet. Nem, nem, feleli. Ezek baleset helyszíneit jelölő szentélyek. Volt már olyan, hogy valaki azért emeltetett kápolnát, mert túlélte a balesetet. Más meg nem élte túl, annak emlékére a családja állíttatta. Aztán vannak, akik vallási áhítatból rakatnak kápolnákat az út szélére. Ahogy a görögök családi vagyonhelyzete javul, úgy lesznek egyre csicsásabbak a szentélyeik. Vannak olyan családok, akiknek a kertbe épített kiskápolnáiba lehajtott fővel simán be lehet lépni. Amolyan kerti atyaházak ezek, ahol szerény szertartásokat lehet tartani. Szent ünnepek egyikén, vagy egy fölöttébb fontos családtörténeti napon szokták felavatni a kápolnákat. Azon gondolkodom, melyik lehetne a mi családunkban az a nap, melynek emlékére kápolnát nyithatnánk a kertben. Amikor találok egy jónak tűnő dátumot, rögtön megszólal bennem egy rosszalló hang, ne, ne akkor, mért pont akkor? X vagy Y nagyon megsértődne, ha nem vele kapcsolatos nap mellett döntenénk. Na, gondolom, a család az család, én maradok inkább a szent ünnep alkalmából történő nyitásnál, abból nem lehet családi vita vagy truccoskodás. Egy örök éltű szent emlékébe csak nem mer belekötni egyetlen halandó családtagom sem.
