The Project Gutenberg eBook of Vándorlásaim és élményeim Persiában by Ármin Vámbéry

kik pártfogásuk buzditásuk és utmutatásaikkal ifjukori magány tanulmányaimban leghathatósabban segitettek

ELŐSZÓ.

Középázsiai utazásom leirása közzétételekor azt igérém a hazai olvasónak, hogy későbben, ha vándorbotomat valami nyugalmas hajlék szögletébe támaszthatom, majd akkor több évi kóborlásom történetét egész terjedelmében akarom elmondani, a mivel különösen Középázsia határországai és az irodalmunkban hiányzó keleti szomszédországok ismertetésére czéloztam.

Jelen munkámmal igéretem első részét beváltom. Jóllehet ez irodalmunkban Persiáról a legelső mű: de azért a tiszt. olvasó ne várja, hogy olyasmit fog benne találni, mi az europai hason-tárgyu irodalomban ismeretlen volna. Persiának, mely a 16. századtól kezdve egészen az ujabb korig nyugati utazóktól annyiszor meglátogattatott és leiratott, alig van egy vidéke, mely egy Chardin, Niebuhr, Malcolm, Christie, Pottinger, Kinneir, Fraser, Rawlinson és Loftus fürkésző szemét kikerülte volna; alig egy romja, melyet egy Ouseley, Ker Porter, Texier sat. kutatásai nyomán régiség-buváraink ne ismernének. Az iráni nép jellem- s szokásrajzában, nincs azon fény- és árnyoldal, melyet VIII. Morier, Gobineau és Polak tollai ne érintettek volna, nincs ethnographiai sajátság, melyet Khanikoff és Duhousset kellő figyelemre ne méltattak volna.

Hogy ezek daczára mégis e lapok irásához fogtam, arra leginkabb e következő okok birtak: 1) Vándorlásaim és élményeim Persiában középázsiai utazásomnak mintegy mellékrészét vagy jobban mondva turkesztani dervisszerepem előkészitő tanfolyamát képezik. Europában, de különösen ott, hol az elméleti tudomány a gyakorlatin tultesz, azt szokták hinni, hogy egy utazás Khivába és Bokharába épen oly hirtelenül kivihető, mint valami kirándulás Törökország, India, Khina vagy más tengerparti országba, a hova a mindenütt rettegett europai lobogó alatt kényelmes kabinban, jó élelem és társaság mellett, csakugyan könnyen mehetünk. – Távolabb belföldi utazásoknál az ilyen felfogás azonban nagyon téves volna. Itt csak lassan és fokonkint kell előrenyomulnunk, és én tökéletesen meg vagyok győződve, hogy csak Persia népei nyelve, és szokásairól volt csekély ismereteimből készült azon hid, melyen a közel Nyugatázsiából az Oxus partjaira biztosan juthattam. 2) Azon körülmény is, hogy én Persiát keletről nyugatig, éjszakról délig egy stambuli efendi incognitója alatt bebarangoltam, elég érdekesnek látszott, hogy azon benyomásoknak, melyet a siíta Iran egy a szunita IX. elemekhez szokott idegenre gyakorol, e lapokban kifejezést adjak. Valóban feltünő, miként a khinaiak, indiaiak és más keletázsiai népek társadalmában divó elkülönzési eszmék, még Nyugatázsia népeinél is elég tisztán észrevehetők. Persák ugyan kereskedelmi czélokból bejárják az oszman birodalom minden részeit, de törökök, csak ritkán, igen ritkán találhatók Iranban, és e két már századok óta szomszéd népnek nagy tömege egymásról a legmesésebb fogalommal bir. A felekezeti gyülölet, mely Iranban különösen kiválik, a mohammedanság nagy testében egy sokkal jelentékenyebb szakadást idézett elő, mintsem rendesen azt képzelni szoktuk, és im e maiglan kellő figyelemre nem méltatott körülménynyel megismerkedni tán nem lesz egészen fölösleges.

Persia egyébként előttem, kit határozott czélja Turkesztán felé vezetett, csak másodrendü érdekkel birhatott. Mint tourista (de nem mint europai ki tele erszényére támaszkodhatik) utazám be ezen érdekes ország különböző vidékeit; mint tourista irom ezen igénytelen lapokat. Tudós elődeim munkáiból vett compilatiókat mellőzve, ez Iran föld- és népismerete, ugyszintén történetére vonatkozó czikket is csak bevezetéskép bocsátám előre. A barátságos elbeszélés egyszerü szinében festett utazási benyomások ezek, és mint olyanokat, kérem a hazai olvasót azokat szivesen elfogadni. X.

Ázsiai és europai Törökország ugyszintén India és Afghanisztánról, melyek évek óta gyakorlati és elméleti tanulmányaim tárgyát képezik, későbben akarok szólni és pedig az eddigelé követett irányban t. i. az utile dulci tételt szorosan szem elött tartva.

A könnyü olvasmánynak látszó föld- és népismereti munkák ép oly szükségesek az irodalomban, kiváltképen ott, hol kezdeményezés tétetik, mint a mély tudományosságuak, melyek száraz külsejüknél fogva nem birnak oly vonzerővel; és ha t. hontársaim gyenge tollam igénytelen termékeit figyelemre méltatják, én dúsan látom magamat megjutalmazva mindeddigi küzdéseim és fáradságaimért.

BEVEZETÉS.

Szabadságot vettem magamnak, meghivni a hazai olvasót, követne Persián átvezető vándorlásaimban. Persia igen távol fekszik hazánk határitól, s holott még legközelebbi keleti szomszédainkról, magukról a törökökről is igen keveset tudunk: ugy vélem, hogy ama távoli ország általában még sokkal kevésbé ismeretes. S ez oknál fogva – azt hiszem – senki sem találja feleslegesnek, ha ezen országnak, mindenekelőtt föld- és népismei, ugyszinte történelmi viszonyait szándékozunk vázolni rövideden; mert az előleges ismeretek megszerzése után az utazót kisérni nemcsak könnyebb, hanem kellemetesebb és hasznosabb is.

Persiának – melyet a benszülöttek Iran-nak neveznek – határai: éjszak felé Oroszország Kaukazuson tuli tartományai, a Kaspi tenger és a középázsiai sivatag; keletre Afghanisztan, délre a persa öböl, nyugat felé: Törökország. E nagy terjedelmű térség, mely 15 foknyi szélesség mellett, 25 foknyi hosszúságig nyulik és háromszor oly nagy, mint Francziaország: felszine, éghajlata s terményeire nézve igen nagy változatosságot tüntet elő. „Az én atyámnak birodalma oly nagy – mondja az ifjabb Cyrus Xenophonnak – hogy a mig egyik szélén a fagy emészti meg lakosait, a másik szélén a hévségtől gyötretnek.“ Ezen állitás valóságáról igen -2- könnyen meggyőződhetik az utazó, ha mind a déli Lar-tartományt, mind pedig a Demavend jégvidékeit meglátogatta. A talaj majd magas fensíkot, majd alacsony lapáczot képez, itt-ott számos halomlánczolatokkal, másutt sziklás hegységekkel, másutt ismét sós-pusztaságokkal.

Persiát – a szó szoros értelmében – jóformán csak is nyugati részén lakják; éjszaki és déli széleit terjedelmes pusztaság választja el egymástól; ez mélyen benyomul az egész ország szivébe, csak imitt-amott képezve oázszerü, lakható térségeket, s bizonyára minden tulzás nélkül elmondhatjuk, hogy Irannak, több mint fele, lakhatatlan sivatag, mely ember-emlékezet óta nem volt benépesítve és hihetőleg nem is lesz soha sem. Még ott is, a hol városokra és falvakra akadunk, s hol a benszülöttek véleménye szerint virágzó ipar létezik: szántóföldekre, kertekre s igen gyér faültetvényekre még ott is egyedül csak a lakóhelyek legközelebbi szomszédságaiban találhatunk. Különben – a két éjszaki tartomány kivételével egyik állomástól a másikig, – bárha egész napi járóföldet képezzenek, a szem egyetlen fűszált, egyetlen csenevésző bokrocskát sem pillanthat meg, mely emberi kéz segedelme nélkül élhetne, mindenünnen csak a kopár, nap égette hegyek és sziklák bámulnak alá merően, vagy a félig romba dőlt Karavanszerajok, fekete iveikkel s agyagból készült négyszögletes védbástyáikkal; vagy valami rablófőnök dőledezett tanyája; ezek azon tárgyak, melyek oly szomorú összhangban állnak ez egész vidékkel, s nem alaptalanul, gyötrelmes fogalmat nyujtanak a lakosság siralmas állapotáról. Ilyen képeket talál az utazó Persia legnagyobb részében, hosszú, napokig tartó vándorlásaiban egymásután. Leirhatatlan az a nyomasztó, komor benyomás, melyet e rideg természet szemlélete az -3- utasra gyakorol. A müveltség hiányának nem maga a persa az oka, ki nézetem szerint, minden keleti nép közt a legszorgalmasabb; keze minden munkája sem képes gyümölcsöt varázsolni abból a földből, melyet az év legnagyobb részén át szüntelen a legforróbb nap éget.

A földipart majdnem mindenütt mesterséges vizvezetékek segítik elő, melyek itt Kariz-nak neveztetnek; ezek néhol több napi járó földre a föld alatt vonulnak, s valamint egy-egy falu gazdagságának az a mértéke, mily gazdag viztartalmuak csatornái: az aratás is csak akkor lehet jó Persiában, ha a tél magas hóval fedé be a hegyek ormait, melyek aztán tavaszszal elegendő vizzel láthatják el a lábaiktól szerte vonuló vizvezetékeket.

A legmagasb hegyláncz az ország éjszaki részén a Kaukazus felől ered, s a Karabagon keresztül a Kaszpi-tenger felé vonul, s onnan éjszakkeleti irányban egész Meshedig terjedvén, több ágban nyúlik ki a déli sóspusztákig s keleti Persia homoksivatagjaiig. A másik hegység, melyet a régiek: Zagrosz-hegység neve alatt ismerének, a kurdisztani magaslatoknál veszi kezdetét; ez délkeleti irányban vonúl és luri s bakhtiari-hegység nevet viselve, Siraz-ig, a persa öböl mentében pedig, egész Benderbusirig nyomúl; itt azután eltűnik egy darabon, s csak Kernán déli részén emelkedik fel ujolag, s Mekran és Belutsisztanon át, Afghanisztán felé veszi irányát.

Hajózható folyamok egyáltalában nincsenek. Keleten a Karun ömöl, mely Iszfahan közelében ered, továbbá a Zenderud, mely Iszfahan mellett lejt, a Karaszu-, melynek forrása Ardelán-tartományban van, a Tab, mely a Farsz-i hegyekből származik, és az Araxesz, mely azonban a Tigrishez hasonlóan, az országnak csupán határait -4- érinti. Éjszakon van ugyan több olyan patak, melyek a magas hegyekről a Kaszpi-tengerbe ömölnek alá; azonban sokkal károsabbak, sem mint hasznot hajtók, minthogy jobbára rohanó hegyzuhatagok, melyek nyilsebességgel rohannak alá s nem egyszer nagy hirtelenséggel pusztítják el a több évi gond alkotta ültetvényeket. A keleti tartományokat a Hilmend és Ferahrud érintik, melyek Szegisztánban, a Zerra tóba ömlenek. Végül a Herat mellett ellejtő Herirud áztatja az éjszakkeleti térség egy kis részét.

A tavak közül a Derja-i-Sahi és a Siráz melletti Derja-i-Nemek, méltók az emlitésre. Sós vizükben semmiféle hal sem élhet meg, hajózás pedig csak az elsőn történik, tutajokon s más egyéb ily kezdetleges hajózási eszközökön. Kineir Macdonald számitása szerint az elsőnek körülete, mintegy 300 angol mérföldet tenne.

Figyelembe véve a természetnek mindenütt rémületet gerjesztő szárazságát, az esőtlen éghajlatot: valóban feltünő lehet, hogy Persia, termékenységre nézve, Törökországgal szemben, még elég szerencsésnek és gazdagnak mondható. Ami a gabonanemüeket illeti, a két éjszaki tartományt kivéve, a többiekben majd nem mindenütt igen szép buza és árpa, imitt-amott rozs s egy apróbb fajú köles található, melyet itt: arszin-nak neveznek; ezeken kivül kiváltképen rizs, a keletiek e fő élelmiszere, a melynek termesztésében Persia főleg jeleskedik; az amberbuj faj (ambraillatu), mely Sirazban terem, a legkitünőbb, sokkal jelesb, mint a hires egyiptombeli damijet-i, sőt azt merném állitani, a legjobb, melyet valaha Ázsiában láttam. A hüvelyes vetemények mindazon faja feltalálható itt, melyek minálunk is ismeretesek. Valamint a borsó, lencse, paszuly stb., ép ugy a -5- zöldségek is elegendőképen jól tenyésznek. A persák, kik még a törököknél is zöldségkedvellőbbek, meg sem tudnának élni a különféle laboda-paraj (spinat), sárgarépa, czékla, murok-, édes- és kerek- stb. répa nélkül; kiváltképen nélkülözhetetlen volna a retek, vereshagyma és fokhagyma, melyek igen kevés ápolás mellett, majdnem mindenütt igen jól diszlenek.

Gyümölcsére nézve, Persia rég időktől fogva hires az egész keleten; az őszi három első hónapban, az alsóbb osztályuaknak ez kizárólagos tápláléka. A gyümölcs mennyisége bizonyára legalább még egyszer annyi lenne évenkint, ha itt azon különös szokás nem uralkodnék, hogy az évi összes termésnek legalább fele éretlen állapotban szokott elfogyasztatni. A nathenzi körte, az iszfahani őszi baraczk, a sirazi granátalma csakugyan ritkitja párját, s bárha a fogyasztás igen tetemes, még is évenkint nagy kiterjedésben üzetik az aszalt szilva és aszalt sárgabaraczk-kereskedés Török- és Oroszországgal. A görög dinnye általában igen jó mindenütt, imitt-amott a sárga-dinnye is kitünőleg tenyészik; amaz elsőt minden keleti, de kiváltképen a persák annyira szeretik, hogy a városokban az élelmi árjegyzékekben, a kenyér, rizs, hus, sajt, vaj és fagylalt után, nyomban a dinnyék ára következik. „A legelső távirati sürgöny – igy beszéli Polak – mely a most uralkodó Sah-hoz intézteték a Szultanieh nyaralóhoz vezető újan felállitott távirdán, azon tudósitást tartalmazá: Kasanban érik már a sárga-dinnye; minek az uralkodó annyira megörült, hogy a sürgönyöző Ali-Kuli herczeget, táviratilag haladéktalanul a tudományok miniszterévé (vezir i ulum) nevezte ki!“ Szőlő is található majdnem mindenütt, de bort csak a nagyobb városok közelében szürnek; a legjobb bor a sirazi -6- khullari, a más egyéb fajok, tulságos alkohol tartalmuknál fogva, emlitésre is alig méltók. A mi a déli gyümölcsöket illeti: a czitrom, narancs, mandola, füge, datolya elég jól megterem Persiában, sőt még olaj-, festék- és fonaltermő növényzet is található. Amaz elsőbb fajból égető olaj és zezamfű; a buzér és sáfrány imitt-amott igen alkalmas vidéket talál; termesztetik indigó is, ez azonban India hasonnevű terményénél jóval selejtesebb. A legjobb kender Keleti-Persiában terem. Pamut az ország minden részében tenyészik, sőt Mazenderan körül még czukornád-ültetvények is találhatók, mely most nevezett tartomány majdnem egymaga látja el az egész izlam-világot egy pirosas, vékony nádfajjal, mely az irásnál toll helyett használtatik.

A persa virágok között, legkülönfélébb szinváltozataira s pazar mennyiségére nézve a rózsa foglalja el az első helyet. A kerteket ezen kivül mindenféle tulipán, kökörcsin, ranunculus, liliom, narczis, jáczint, gyöngyvirág, napraforgó, peremér (Ringelblume), jazmin és viola ékiti, gyakran még a kemény kavicsos homokot is illatos virágtakaró fedi.

Valamint a növényországot, nagy változatosságban számos faj képviseli: hasonlókép az állatországot is. Vannak lovak – s még pedig az arab és turkomán fajok után – egész Ázsiában a legjobbak; a nemesebb fajok egy-egy példányának ára felrug nem egyszer 1000 darab aranyra.

A persa lovak, az arab és turkoman fajok vegyülékéből származnak, s ennek következtében bennük a gyorsasággal kitartás párosul. Az öszvér ritkán nől igen magasra, de rendkivüli erejű; van egy kitünő teve faj is. A szarvasmarha sem nem nagy, sem nem szép, de annál -7- jelesebbek Mazenderan vizenyős tájékinak bivalyai. A turkesztani juhok után itt vannak a legjobb és legszebb juhok, egy szóval, ami háziállataink minden faja feltalálható.

Ragadozókban sincs hiány. Farszban és Kelet-Iranban oroszlánok, a Kaspi partvidék őserdeiben tigrisek, leopardok, hiuzok, medvék, hiénák, kivált pedig farkasok és sakálok találhatók. A zebra Khoraszan pusztáin otthonos, a félénk gazella majdnem minden völgymélyedésben lelhető. Végezetre még a ragadozó madarakat kell említenünk, melyek közül a sasok, keselyűk, karvalyok, sólymok minden neme és faja előfordúl.

A két éjszaki tartomány kivételével, egyéb részeiben úgy szólván alig van erdősége Persiának; ép oly szegény ásványok dolgában is. Kevés ólma, vasa és reze van ugyan, de a nemes érczeknek – melyek Persiát hajdan oly hiressé tették – ma már sehol semmi nyomuk.

Politikai felosztására nézve, a mai Persia e következő részekből áll: 1) Azerbaidsan. 2) Khamseh, fővárosa Zendsan. 3) Hamadan. 4) Kazvin. 5) Teheran. 6) Kum. 7) Kasan. 8) Iszfahan. 9) Siráz. 10) Jezd. 11) Kirman. 12) Malair Tuzirkan. 13) Khoraszan. 14) Arabisztan. 15) Kirmansah. 16) Kurdisztan. 17) Asztrabad. 18) Gilan. 19) Mazenderan. 20) Burudzsird.1) S ha már most a régiebb beosztás szerint készült földabroszok nyomán kezdenők meg körutunkat, nyugat felől mindenekelőtt Persiának élés-kamrájába, Azerbaidzsanba érkeznénk, melynek Tebrisz és Khoi a fővárosai, mikről ezen utleirásunkban bővebben akarunk megemlékezni. Ezeken kivül emlitésre -8- méltó: Maraga, a bagdadi khalifság szétrombolójának, Helagu khannak hajdani székhelye. Itt volt egykor Ázsia legelső csillagdája, melynek romjai a város melletti hegyormon mai napiglan láthatók. Erdebil, a hirneves Szofi család egykori lakhelye; igen szép könyvtárral ékeskedett, telve a legérdekesebb kéziratokkal, mik azonban az 1826–28-diki hadjárat alkalmával az oroszok kezébe jutottak. Ezen tartomány legfőbb nevezetessége az Urumia-sóstó, a hasonnevű város mellett, mely utóbbi hely persák, örmények, nesztorianusok s egy pár angloamerikai hittéritők lakhelyéül szolgál. Azerbaidsan éjszaki táján vonul végig Karabag és Karadag hegyvidéke, hol nagyobb részint harczias turkoman törzsek laknak. Innen:

2) Irak-ba jutunk, melyet Irak-adzseminek is szokás nevezni, hogy a törökországi hasonnevű Irak-arabi tartománytól megkülönböztessék. Ez a régi Media vagy Parthia nagy részét foglalja magában, s Iszfahan és Teheranon kivül több nagy és virágzó várossal bir, melyek közül Kum és Kasan neveivel előadásunk folytán még találkozunk. Délen fekszik Hamadan, melyet sokan a hajdani Ekbatana-nak tartanak, s melynek sok persa régiségen kivül, legfőbb nevezetességei: Eszther és Marduchai, ugy szinte a hires orvos Avicenna sirjai, mely utóbbinak igazi neve tulajdonképen: Ali ben Szina.

3) Ghilan, a Kaspi-tenger délkeleti partjain nyuló hegyvidék, Rest nevű fővárossal.

5) Asztrabad; amannak fővárosa Szári, emezzé Asztrabad. Ezeken kivül említésre méltók még: Barfurus, Amül és Lahidzsan. Ez utóbbi három járás képezi Iran legéjszakibb partvidékét, melyet erdőségek borítanak, -9- s bárha a sok mocsár és nedves éghajlat folytán a betegségek itt igen gyakoriak: mégis eléggé népes. Asztrabad tartományának tulajdonképen a turkoman sivatag egyik folyója az Etrek partjáig kellene terjednie, de rabló nomadok Persia fensőbbségét soha sem akarták elismerni, s igy a tartomány határa éjszak felé alig terjed néhány órajárásnyinál továbbra Asztrabad városán tul.

6) Khoraszan. Khoraszan szóról szóra annyit tesz, mint: keleti rész, s bárha ma már csupán Heratig nyulik, a hajdani persák ezen nevezet alatt azon roppant földdarabot értették, mely Belkh, Bokhara és Khokandon keresztül, messze benyomúl a khinai tartárság felé. Terjedelmére nézve Khoraszan képezi Irannak legnagyobb tartományát, azonban a mi népessége számát illeti, Iraknak jóval mögötte áll. Említésre méltó városai éjszakon: Meshed, Nisabur, Kabusan, Szebzevár és Sahrud; délre: Turbeti-Hajderi, Tersi, Khaf, Tebbesz és Bihrdzsan. Ez utóbbi járást sokan Gurian-nak is nevezik, azonban kormányzósága magában Khoraszan városában székel, s igy tényleg oda is tartozik.

7) Szegisztan tartományba érkezünk. Ez az ó persa hősvilág hazája, s ma Afghanok, Belutzsok és Persák lakják. Figyelemre méltó helyei: Dusak, vagy más néven Dzselal-Abad, s a Kuhizer nevű erőd.

8) Kirman, hasonnevű fővárosával, mely igen régi s figyelmet gerjesztő iparral ékeskedik; itt készülnek a hires kirmani sawlok, melyeket egész Ázsia a kasmiri hasonnevű szövetek után a legjobbaknak tart; itt készül -10- továbbá a dzsom nevű vékony rézlemezből alkotott csésze. Azon virágzó állapot folytán, melyet lakosainak szorgalma s a nagy kiterjedésben űzött kereskedés teremtett: e várost igen sokszor háborgatá a rabló ellenség, és Fraser méltán mondhatja: „Mindazon hóditók és zsarnokok között, a kik egyszer másszor Persiára törtek, alig van egyetlen egy, kinek sanyargatását ezen város ne nyögte volna.“

9) a nagy terjedelmű, terméketlen és kietlen: Mekran-tartomány; ez is Iránhoz számíttatik ugyan, nomad lakosai azonban ép oly kevéssé akarják urok gyanánt ismerni a persa királyt, mint éjszakon a Turkomanok. A nagy sivatagokon rendesen belutzsok és brahuak kóborlanak szélsebes dromedárjaikon, a karavánok valóságos rémei. Rablásaik alkalmával rendesen páronkint ülnek fel egy-egy ilyen gyors állatra, egymásnak hátukkal támaszul szolgálva, s mig az egyik lő, a másik megtölti fegyverét.

10) Larisztan tartományba érkezik, melynek jobbadán arabok és persákból álló lakossága, – az egész ország legszegényebbikének tartatik. Főhelyei: Lar, s a Bender-Abbaszi nevű főváros, a hollandok hajdani Gambrun-ja, kik a szemközt fekvő Ormuz szigeten, még a XVI-dik században virágzó faktoriát birtak.

11) Farsz-tartomány, a tulajdonképeni régi Parsia, melytől a mai Persia nevét vette. Fővárosa Siraz. Nevezetesebb helyek gyanánt említhetők még: Faza, Kazerun, Bender-Busir, melyet Ebusernek is neveznek, s mely az -11- indiai áruczikkek főrakhelye, s ennek következtében egy angol konsulnak széke, mely utóbbinak kormánya az utósó angol-persa háboru alkalmával ezen várost be is vette, s egy ideig hatalmában tartotta. E most említett három tartományon megy át néhány év óta az indoeuropai távirda s mely Iszfahanon és Bagdadon keresztül a törökországi vonallal áll összeköttetésben.

12) Kuzisztan tartománya képezi, a hajdani Susiana, melynek nyugati határain a Benilam, Sammar és Muntefik-arab-nomad törzsek kóborlanak. Az európaiak Persiának ezen részét látogatják legkevésbé, s eddigelé csakis néhány buzgó régiség-buvár utazott ide, a hajdani Susa érdekes romjainak megszemlélése végett. E tartomány két részre oszlik, melyek éghajlat tekintetében, nagy mértékben elütnek egymástól. Az első, mely a persa öböltől a hegységig vonúl, nyomorult vidéket mutat, melyet nyaranta a szamumhoz hasonló forró szelek nyargalnak át, emberre állatra egyaránt veszedelmet hozva. Nevezetesebb helye Muhammera, közel a Tigris torkolatához, melynek birtoka fölött a Teherani- és Konstantinápolyi udvarok sokáig versengtek egymással. A másik kerület Kuzisztán legszebb részét képezi, melyet több folyó áztat. Fővárosai: Dizful és Suszter, ez utóbbi 15000 lakossal, a bakhtiari hegység lábjában. Sok nevezetes rom található itt a szasszanidák korából, s a susai királyi palotának, kelet felé fekvő rom-maradványai, Loftus állitása szerint, valóban páratlanok.

13) Lurisztan tartománya, a leghegyesebb egész Persiában; a nomad Lurok és Bakhtiarok széke.

14) Kurdisztan tartománya, melynek Kirmansah és Szihna a főhelyei; az előbbinek lakosai jó szőnyegek gyártásáról hiresek.

15) a Persia belsejében oáz-szerüleg fekvő Jezd-tartományról akarunk még említést tenni, melynek hasonnevű fővárosa, virágzó iparáról nevezetes. Leginkább itt laknak a Gebr-ek, e türelmes, szorgalmas emberek, kik azonban – ugy látszik – lassankint, mind valamennyien Indiába fognak kivándorolni, hol a Zoroaszter vallásának követőit, a britt főhatalom teljes szabadságban részesíti.

II.

Azon rövid jegyzetek után, miket Irannak földirati körülményeiről nyujtottunk, ezen ország lakosainak ismertetéséhez akarunk hozzáfogni.

Ezek összes száma alig tesz 10 milliót, minthogy azonban persákból, törökök-, kurdok-, örmények, zsidók-, afghanok-, belutzsok-, gebrekből és czigányokból állnak: igen kérem a nyájas olvasót, engedje meg, hadd vezessem őket fajonként szemei elé.

A persak vagy irani-ak (a mint magukat nevezni szokták) részint az ó méd-persa törzsek vegyülékéből, részint az ó iráni telivér törzsből származnak. Amazok az ország délnyugati részét lakják, imezek, aránylag igen csekély számmal, a keleti határokat. Bárha a két külön csoport között phisikai tulajdonságaikra nézve sok lényeges különbség létezik, mi itt a persákról csak általában akarunk megemlékezni.

A persa ritkán nagyon magas, de ép oly ritkán tulalacsony is, jobbadán szikár, nyulánk testalkattal, meglehetős barna arczszinnel, gazdag, fekete sürü hajzattal, hosszú orral és keskeny homlokkal, nagy fekete szemekkel, s csak igen ritkán húsos arczczal. Különösen kecses testi magatartással s könnyű mozgékonysággal bir, kiváltképen pedig mindenekfölött ügyes lovas, mely ügyességét már az ó görög irók is dicsérőleg kiemelték. -14-

E most elősorolt tulajdonai folytán, a persa mintegy kiválik Ázsia minden egyéb lakói közül, s ugy látszik, hogy tagjainak egyarányosságában s vonásainak finomságában, szellemi fensőbbsége is ki van fejezve.

A persák, kik elő Ázsia minden népe között a legrégibb civilizatióval dicsekhetnek, társalgásukban udvariasak, sőt gyakran szellemdúsak, mely tulajdonok: „a kelet francziái“ nevét szerzék meg számukra, azonban fájdalom, igen ritkán nyiltak és egyenes szivüek. Valamint az iszlam népek nyelvében általában nem találunk sajátképeni szavakat az erény, lelkiismeret, és becsület fogalmainak kifejezésére, s valamint ők ezek létezését vagy épenséggel tagadják, vagy az azokat követőket balgatagoknak állitják: ép ugy a persa is – kitől a mohammedan-keleten terjedezni kezdő mai civilizatio származik – igen távol van attól, hogy tetteinek s cselekedeteinek zsinórmértékül ezeket válaszsza.

igy hangzik a közmondás, ami annyit jelent: „Jobb az ügyre hasznos hazugság, mint a reá káros igazság“ s ezen mondás tanácsát, valamennyi persa hiven követi. Valamint a király lehazudja s minden telhető alkalommal meglopja alattvalóit, ugy ezen szokás divatozik szülék és gyermekek között s viszont. Bárha gyakran érintkeztem persákkal, nem találtam egyetlen igazságot sem szavaikban; mindenütt a legszemtelenebb hazugságról s a legaljasabb jellemtelenségről kellett meggyőződnöm. A mit Morier „Hadzsi baba“ czimű szellemdús müvében remek tollal ecsetel Persiáról, nézetem szerint sok tekintetben még igen kiméletes; azon jellemhiány fölött azonban épenséggel nem csodálkozom, mert az ázsiai kormányformák -15- ezredéves despotismusa más egyéb eredményre nem is vezethetett. Sehol a világon nem tapasztalható inkább, mint épen itt: hogy a szabadság mennyire nemesít, a zsarnokság mily igen lealacsonyít.

Nem kevésbé szembetünő itt a mindenek szivében uralkodó pénzvágy, mely oly kiváló ellentétben áll a határtalan fényüzéssel (tesakh’khusz). Mindenki többnek akar látszani, mint a mi, s mégis mindenki reszket a legapróbb fillérért is, s bárha egyik-másik a nyilvános életben nagyban adja az előkelőt: házi körében kevéssel megelégszik, sőt gyakran egész az aljasságig fukar. Ezen körülménynek tulajdonítható annak folytán, hogy a persa az ozmanlihoz és a középázsiaihoz képest életmódjában oly igénytelen és mértékletes. Egy-egy harmadrangú efendi asztalára legalább is hat tál étel jő naponta, a főbbrangúakéra pedig két annyi: Persiában a leggazdagabb khannak asztalán is három, legfölebb négy tál ételnél több csak alig található.

Minthogy a szinlelésre őket vallásuk feljogosítja, szabad lévén nekik például a szunnita tartományokban a kegyes szunnitát játszaniok, bárha egyébkint testestül lelkestül siiták is; ennek következtében a persa, minden rang és kor-különbség nélkül, roppant nagy mester érzelmeinek elrejtésében. Egész Iranban csak az arab és török a szenvedélyesek, s minthogy a persa oly remekül tud uralkodni arczvonásai fölött, ez az oka annak, hogy az európaiak, bárha ismerik is a persának szinlelési tehetségét, még is oly gyakran elámíttatnak.

A vendégszeretet – melyről mellesleg megemlíthetjük, hogy ez az egész keleten sehol sem található fel olyan mértékben, mint azt a mi nyugati költőink megénekelni szokták – a persa sokkal inkább fényüzésnek, -16- sem mint jótéteménynek tekinti. Ő csak ott bőkezű, ahol gazdag viszont-ajándékot remél; ezt a mi ujdonsült európai diplomatáink bizonyíthatnák legjobban, kik, ha a tapasztalt szolgálatokat latba vetnék az érettük viszonzásul adott enam-ok (ajándékok) értékével, kénytelenek lesznek bevallani, hogy bizonyára minden lépést, minden falat kenyeret nagyon borsos áron megfizettek.

A mi a persának gyakran említett szellemi tehetségeit illeti: kétségtelen, hogy minden kelet-mohammedan nép között, Iran őslakói azok, kiket a nyugati polgárisodás számára legkönnyebben megnyerni lehetne; azonban mindemellett lelki előnyei távolról sem olyanok, minőket mi európaiak ezen fogalom alatt érteni szoktunk. Képzelmi tehetségére és éles elméjére nézve a persát olyannak tekintem, mint a minő lelki képességeket Európában: „elmés gyermek“nek szokás nevezni. Könnyen tanul, hamar felfog mindent, azonban a tökély fokára soha sem képes eljutni, mert minden kitartása, minden szorgalma daczára ő mégis mindig csak keleti marad, azaz: olyan ember, a ki fiatal korában beléje oltott világnézete folytán, egy és ugyanazon czél kitartó keresésére egyáltalában képtelen.

A törökök, kik az éjszakkeleti Iran nagy részén szétszórtan élnek, s kik, bárha évek hosszú során át lakjanak is irani elemektől körülvétetve: turko-tatár jellemvonásaikat levetközni nem képesek. Ennek arcza jóval szélesebb és husosabb, orra rövidebb és vaskosabb, szeme kevésbé van felhasítva, egész alakja inkább kifejlődött, termete csontosabb, mint az iranié. Annak következtében mozdulataiban is nehézkesebb, s az ország ős lakosainál jóval alantabb fokon áll szellemi tehetségeire nézve is, -17- mert bárha mind a vallási, mind a társadalmi körülmények egyaránt közreműködnek is évszázadok óta, hogy az Iranban létező török elemeket átalakítsák, ezek most is csak igen kevésben különböznek egyéb országokban lakó fajrokonaiktól.

Az irani török, harcziasságát is jóformán megtartotta. A persa fölött is, ki a bátorságban csak bolondságot lát, tulajdonképen ő uralkodik. A Szaszanidák bukása óta, majdnem minden dynastia török eredetű; az udvaroknál leginkább a töröknyelv volt divatozó, s valamint hajdan, ugy mind e mai napiglan épen a török tartományok szolgáltatják az állandó hadsereg legnagyobb és legjobb contingensét. Nem lehet tehát csodálni, hogy a török fajnak felsőbbsége folytán, a most nevezett nemzetségek között örökös gyülölség uralkodik; a persa: „hájfejűnek“ „pimasz“nak gúnyolja a törököt, ez viszont „gyáva alakos“nak amazt, s hogy e két faj mennyire külön vál egymástól, eléggé bizonyítja a közmondás is: „Ám apritsd darabokra a törököt és persát, főzd együtt hetek hosszat egy és ugyanazon üstben, még sem lesznek soha egygyé.“

2) Irak éjszakkeleti részein. Ezeken kivül vannak még egyes törzsek Khoraszanban, Gilanban és a déli Farszban, kik jobbadán a szeldzsuk uralom alatt vándoroltak be. Mások Timur seregének maradványai, mások ismét – de ezek száma igen kevés – azon turkoman segédcsapatok utódai, kik hosszabb időig Perzsia zsoldjában állottak, utóbb azután ezen országban végkép meg is települtek.

Minthogy épen Turkomanokról szólottunk, helyén -18- találjuk itt emlékezni meg a Göklen-ekről, kik bár pusztai lakosok lévén, egyedül a persa uralkodónak hódolnak. Ezek, a hajdankorban oly igen nevezetes Dzsordzsan tartományt lakják, egy, a Gölgen folyam torkolata mellett terülő bájoló vidéket, melynek partjai sok érdekes emléket mutatnak mind e napiglan a hajdani arab hóditás korából.

A kurdok, kiknek földje Törökország és Persia között van felosztva, s kik közül itt kevesebben laknak sem mint amott. Ezen törzsnek zöme, Kirmansah táján, Iran keleti határán tartózkodik, s mintegy Maku-ig terjed, egy másik kisebb része pedig Khoraszanban, Budzsnurd környékén található. Mint az irani törzsnek egy ága, mind nyelvére, mind vonásaira nézve rokonságban áll a persával, s minthogy ők mind a sémi, mind a turani elemek befolyása ellenében nyugat Irán egyéb ágainál jobban elszigetelve maradtak: a fajnak ős jellege náluk sokkal inkább feltalálható. Szép, tekintélyes termetük által tünnek ki, leginkább tündöklő fekete szemmel, szép sas-orral s igen szembeszökő hasonlatossággal az Afghanokhoz.

Ezek, a fékezhetlen nomadélet vágyától lévén áthatva, az ő jellemvonásaikban is ugyanazon vegyülékét találjuk a lovagiasság és rablási vágynak, hűség és alávalóságnak, piszkos fösvénység- és bőkezüségnek, mely a vándortörzseket egyáltalában jellemzi; s bárha ők szinleg a török és persa fenhatóságnak hódolnak is, mind a kettőt szivükből gyülölik. Konokúl ragaszkodva babonáikhoz, s társadalmi viszonyaik szülte évezredes szokásaikhoz és erkölcseikhez, minden reformatori törekvésnek a leghatározottabban és szivósabban ellenszegülnek, s bárha -19- Persia kurdjai a siíta vallás felvétele által némi külsőségben eltértek is törökországi testvéreiktől, jellemüket illetőleg mégis mindenütt ugyanazok.

Az örmények, kik mai napság Tebriz, Urumieh, Teheran, Iszfahan és Sirázban, s nyugati Persia egyéb városaiban laknak, s kik részint jobbadán a Kaukazuson túl tartományokból, részint magából Armeniából vándoroltak ide. Ezek is az irani törzshez tartoznak s igy nyelvük és arczvonásaik hasonlítnak a persához, de még sem annyira, mint a kurdokéi.

Ők, kiváltképen fehérebb arczbőrük, teljesb, gömbölyű arczuk, gyakran előforduló testességük által vállnak ki; s az örménynők egész keleten szépségükről hiresek. Jellemzésüket illetőleg még több hibát lehetne felróni felőlük, mint a törökországi örményekről, minthogy a sokkal súlyosb persa járom, még patriarchalis életük erényeinek is ártalmára szolgált. Közülök sokan iszákosak, s nejeik erkölcsössége sem áll oly jó hirben, mint a törökországi örménynőké.

Jobbadán nagy szegénységtől nyomottan, napról napra fogynak; s a kiknek csak valamijük van is, inkább a távol Indiába vándorolnak ki, hol a nyugati hatalomnak védszárnyai, kezük munkáját sokszor gazdag áldásban részesítik.

A zsidók, kiknek legnagyobb községei Hammadanban, Kirmansah-, Iszfahan-, Kasan-, Teheran- és Sirázban vannak, de számuk nem rug többre 2000 családnál; ezek – ha dr. Wolf nem csalódik – még azon zsidóknak maradványai volnának, kiket az ős hajdanban, a babyloni -20- fogság alkalmával ide hurczoltanak. A szaszanidák uralkodása alatt igen szép számmal voltak, azonban az Iszlammal nyomorgatás és üldöztetés ideje következett rájuk, minek folytán igen megkevesbültek; nagy része áttért az iszlamra, a többiek, Iran legszegényebb s legnagyobb nyomorban élő lakói; zsarnokság és fanatismus még ez ujabb időkben sem hagyják békén őket; igen méltányos lenne, ha az európai követségek őket is ugy vennék pártfogásuk alá, mint a nesztorianusokat – s más egyéb keresztyéneket.2) Arczvonásaik gyakran a férfiszépség valóságos mintaképei; nyelvük egy persa-patois-val igen erősen vegyített héber, mely utóbbi nyelvet az előkelőbbek irásra is alkalmazzák.

Az arabok, csak igen kis számban lakják Iran délkeleti és délnyugati részét, s a tulajdonképi Arabiából és Maszkaból veszik eredetüket. Larban sokan a siizmushoz tartoznak, nyelvük pedig a persa-arab szólamok sajátságos vegyülékét képezi.

Az Afghanok, Szegisztanban csak mint vándortörzsek élnek, a Kaspi-tenger partján egy kis telepítvényben; vagy pedig, ide menekült egyes külön álló családokat képeznek. Iran földére csak a legvégső szükség hajtja őket, mert bárha magának a Sah-nak legközelebbi közelében, -21- jótétemények és vendégszeretet által halmoztatnak is el: mindazáltal az Afghanok, mint buzgó szunniták, a siíta világ legkiengesztelhetetlenebb ellenségei. Hasonlóképen:

A Belutzsok és Brahuak is, csak a keleti sivatagot lakják, jobbára nomád életet folytatva. Mindig feltünő volt előttem ezen sátor-lakók nagy szegénysége, s ugy látszik, hogy a nomad népek között, vagyonosabbak, csupán a turani törzsek között találhatók.

A Gebr-ek, csupán egyes családokban léteznek még Jezd-, Kirman- és Teheranban, vagy Siráz és Iszfahan kervanszerájiban kereskedők gyanánt találhatók. Mehemmed Sah-idejében, kinek vezére Hadzsi Mirza Agaszi különös pártfogása alá vette őket, igen szép számmal voltak, azonban ma napról napra fogynak, s ugy látszik, nem sok idő kell hozzá és Persia ős lakói végkép felcserélik szülőföldüket Indiával, hol az angol kormány fenhatósága alatt, teljes szabadságot élveznek. Az utóbbi időkben, e most nevezett országból, egy az angol kormány védelme alatt álló művelt Gebr jött Iranba, hitsorsosai nyomorának enyhitése ügyében; ott létem alkalmával megismerkedtem vele, s a mint sajnálattal kelle hallanom, az iszlam vak fanatismusa folytán minden törekvése hihetőleg sükertelen marad. A gebr-ek, kik az irani faj különösen markirozott vonásaival tünnek ki minden egyéb persák között, általában a becsületesség és szorgalmasság jó hirében állnak, s az egész országban egyesegyedül ők azon kereskedők, a kiknek szavában megbizni lehet. Számuk – Polak szerint – mintegy -22- 8–9000. (A mi vallásuk egyes pontjait illeti, arról lásd alább a vallás-okról szóló czikkben.)

A czigányok, egészen nomad életet élve – a két éjszaki tartomány Gilan és Mazendran kivételével – majd az egész országban szerte barangolnak. Arczkifejezésüket illetőleg, mindig meglepett az a különösen nagy hasonlatosság, mely köztük s a mi „oláh czigányaink“ között létezik; jellemük sőt foglalkozásaik is majdnem ugyanazok; zenészek, tánczosok, kovácsok, jövendőmondók és varázslók. Mindenben utánozzák a mi czigányainkat, az egy lopás kivételével, mert azon közmondás igazsága: „Hol a gazda maga is tolvaj, ott bajos a lopás“, Persiában – akarva, nem akarva – becsületes emberekké teszi őket.

Kormányzat.

Egész Mehemmed sah uralkodásáig, vagyis jobban mondva, a nyugati czivilizátió befolyásaig az irani viszonyok átalakulására: ezen ország kormányzata ugyanazon despotikus-patriarchalis kormányforma vala, melyet a hajdankor minden mohammedán tartományában feltalálhatunk. A király, mint az országnak korlátlan főura, minisztereit szolgák gyanánt tekinti, a népet s országot tulajdona gyanánt, mely fölött saját bölcs belátása szerint, teljes hatalommal rendelkezhetik.

Mai napság a kormányzat csak igen kevés külsőségben vállt mássá; a sah-nak vannak ugyan miniszterei, sok polgári és katonai fő tisztviselője, néha eljátszatja az ország-tanács ártatlan játékát is, a közigazgatás külön ágaiban törekesznek ugyan ellenőröket felállitani, s egy szóval, az egész kormányformának európai-szerű látszatot -23- akarnának adni: azonban alapjában véve a dolgot, az egész kormányzás jóformán csak egy hajszálnyira sem tér el a régitől. Az ős keleti despotismus czifra európai egyenruhába van öltöztetve, mely alatt azonban a hajdani önkény, fejetlenség és törvénytelenség uralkodnak folytonosan.

Ezen, látszólagosan rendezett kormányzat feje a sah, Persia királya vagy császárja, mely utóbbi czimet rendkivüli követe által Napoleontól kérte, s melyet az néki nagylelküen meg is adott. Szabad tetszése és belátása szerint nevezi ki a legfőbb hivatalnokokat, tetszése szerint megajándékozza vagy megrabolja őket, s daczára a gyakran emlegetett igazságszeretet-nek, melynek jelmondata pecsétjét is ékesíti, egyedül a király főszeszélye és környezetének befolyása az a zsinórmérték, mely minden cselekedetét kormányozza. Első hivatalnok gyanánt a Szadraazam, nagyvezir, áll oldala mellett, kinek befolyásos egyéniségét a király igen gyakran megunja, s innen van, hogy ezen magas méltóság – mint például az én ottjártamkor is – épenséggel nem létezik néha, mikor aztán – mint azon esetben is – a Szipeh-szalar, a tulajdonképeni hadügyminiszter és generalissimus tölti be egy és ugyanazon személyben a király legfőbb tanácsosának hivatalát is. Ezt követi, rangjára nézve, az Emin ed-daule, a belügyminiszter, kinek kötelességében állana, a tartományokat igazgatni, az illető kormányzókat kinevezni, mely hivatalt azonban tényleg maga a király tölti be, miután a kormányzók nem annyira hivatalnokai, hanem inkább haszonbérlői az egyes kerületeknek, mely állásokra rendesen a legtöbbet igérők szoktak kiválasztatni. Utána az Itimad-esz-szaltanat (az ország bizalma) következik, körülbelől ugyanoly hatalmasság, -24- mint Törökországban a Reisz, a főtörvényszék elnöke, ki nem csupán a törvénykezési esetek elintézésére volna hivatva, hanem egyszermind azon különbségek kiegyenlítésére is, melyek netalán a kerületi hivatalnokok s az illető alattvalók között fordulnának elő.

Ezek volnának az ország négy főméltóságai; utánuk említendők: a Musztaufi el-memalik (országos főszámvivő) vagy pénzügyminiszter, ki a király számára a számadások, adókivetések és bevételek irásbeli elkészitéséről gondoskodik; a kincstárt a király mindig magával viszi, még a vadászatra is, és senki másra a világ kincseért rá nem bizná. A Muajjir el-memalik (az ország vizsgálója), a főpénzügyigazgató, ki az országban járó minden pénznemekre ügyel föl, melyek a rendetlen veretés folytán már az első kézben is megnyiratnak, s a közéletben csak mérték által járnak kézről kézre. A muajjin el-mülk (főtitkár), vagyis a polgári és katonai ügyek főelőadója; a Naib-i-vezir-i-dzsenk, helyettes hadügyminiszter, kinek hivatalos teendője a királyi palotára felügyelni, s a király személyét megőrzeni. A Vezir-i-ulum, oktatásügyminiszter, egy tisztán agyrémszerű czim, minthogy Persiában egyáltalában semmi féle iskolai rendezettség nem létezik. A Vezir-i-tüdzsaret, kereskedelmi miniszter, szinte csak puszta név, mert bárha minden iszlam országok között Persiának van is a legvirágzóbb kereskedelme, ugy ez nem a kormánynak tulajdonítandó érdemül, hanem a lakosság eleven szellemének, a tehetséges kereskedelmi-gremiumoknak, melyek élén mindig egy-egy Melik-i-tüdzsar (kalmárok királya) áll, s a kereskedők forró hálát adnak szivük mélyéből, ha a kormány pártfogás helyett, bántatlanul hagyja meg őket birtokaik élvezetében. A Vezir-i-duvel -25- kharidzs, külügyminiszter, ki a külhatalmak Persiában levő követeivel, s az európai udvaroknál Persiát képviselő küldöttekkel érintkezik. Ez idő szerint Persia, Oroszországgal, Angol-, Franczia- és Törökországgal áll diplomatiai összeköttetésben, mely országok, ujabb időkben, szakadatlanul képviselve vannak követeik által kölcsönösen.

A felsoroltakon kivül van még számos udvari hivatalnok, u. m.: az Isik agaszi basi, az udvari főorvos, a Münedzsim basi (udvari csillagász), a Müterdzsim basi, tolmács, a Melik es-suera, udvari költő, a Liszan-ül-mülk, udvari történész, a Vekaje nigiar, udvari krónikás, a Nakkas-basi, udvari festész, a Nizam-el-ulema, a tudósok chef-je.

A magasb rangú szolgálati tisztség közül, kik mindnyájan az Ajn-el-mülk (az ország szeme) alatt állanak, említésre méltók: a Ferras-basi, a palota főintendansa és utazások alkalmával szállásmester; a Ferras-i khalvet, benső kamarás. Továbbá az Aspaz-basi, főszakácsmester; a Kahvedzsi-basi, a legfőbb kávés, a Szanduk-dar, ruhatárnok, a Mühr-dar, pecsétőr, a Mirakhor, lovászmester, a Khazine-dar, kincstárnok, kik ezen hivataloknak csupán czimét viselik, alattuk pedig azok betöltésére számos tagból álló szolgálati személyzet áll. Ezeken kivül van még egy sereg cselédség, kiknek száma százakra és százakra megy, s kiknek kötelességükben állana a király személye körül forgolódni, azonban mindemellett igen igaz Polaknak azon megjegyzése: „hogy a számtalan cselédség daczára, minden főhatalmak között, a persa király részesül a legroszabb szolgálatban.“ -26-

Czimek és méltóságok.

Iranban ilyenek is vannak egész bőséggel, s a mi sehol az egész keleten fel nem található, itt ezek firól-fira is szállnak. Valamely khan-nak fia, hasonlóképen khánnak czimeztetik, s csak a Lakab-ok, a melléknevek, halnak el az illető egyénnel, vagy pedig a királyi kegy másokat ruházhat fel velük. Ez utóbbi szokás már a szeldzsukidák, gaznevidák és szamenidák alatt is divatban volt, csakhogy nem oly pazar módon, mint napjainkban. A hősöket ilyes nevekkel szokás felruházni: Szejf ül mülk, „az ország kardja“, Huszam el mülk, „az ország éles kardja“, Sedzsa el mülk, „az ország bátra“; a hiveket: Aszad el mülk, „ország oszlopa“, Itimad ed daule, „az állam bizalma“, sőt még nők is részesülnek ilyes kitüntető nevekben, egyik például: „Iszmet el mülk“, „az ország szüziessége“; a másik: „Dzsemal el mülk“, „az ország szépsége“ stb. Az ujabb időkben rendjelek is alapíttattak Persiában, minők például; a sir ü khursid (nap és arszlán rend), melynek közepén egy oroszlán van, s fölötte a kelő nap; mi egyszersmind az ország czimere is. A „Timszal“ Ali dicsőségére, melylyel csak a legelőkelőbb persák diszíttetnek fel.

A hadsereg.

A persa hadseregnek állitólag 120 ezredből kellene állania, ezredenkint 1000-1000 emberrel, ami olyan szám, melynek sem eleje, sem másodika a valóságban soha sem létezett, mert bárha a kormány gyakran említi is 120,000 főből álló hadseregét, ország-világ tudja, hogy valamely háboru kitörésekor, minden erőmegfeszités daczára alig lehet csak 50,000 embert is összeterelni. A -27- közember zsoldja évenkint 7 darab aranyban volna megállapítva, mely összegből azonban a Szipeh-szalar tetemes tiszteletdijat tart vissza magának, egy másik rész a királyi kincstárba foly be, s miután a többi alsóbb rangú tisztek is elcsipegetnék belőle a maguk részét, a katona markát sokszor évenkint alig üti egy arany.

Egy-egy tartomány kormányzója összefogdostatja a kerület minden katonaképes férfiát, s azután következik a kiváltás, mely alkalommal csak a szegényebbek, mint a kik a kormányzó kincsszomját nem tudták kielégíteni, soroztatnak be az ezredekbe. Ezek után senki előtt sem lesz feltünő, ha elmondjuk, hogy az ilyen egyénekből álló hadsereg egy része, besoroztatása után is tovább folytatja előbb űzött mesterségét; s akárhány eset van rá, hogy az e vagy ama főméltóság kapuja előtt őrt álló katona, ugyanazon időben egyszersmind dinnyét vagy zöldséget is árul, s ha alkalmilag épen főnöke talál arra menni, a dinnyeárus őrálló várakoztatja vevőjét, előkapja a dinnye közt fekvő puskáját, tiszteleg, aztán megint tovább kalmárkodik.

A szolgálatidő az egész életre kiterjed, s nem egy eset van rá, hogy apa és fiu egy és ugyanazon ezredben szolgálnak. A katonai tiszti rangok e következők: a Szipeh szalar, mint hadügyminiszter, az Adzsutan bas, szóról szóra: „főhadsegéd“; a Mirpendzs, divisiotábornok; Szerheng, brigad-tábornok: Javer, körülbelől annyi, mint őrnagy; ezek után jő az első, második és harmadik Naib (helyettes); továbbá a Szultan (őrmester); Vekil, (káplár); és a Deh-basi (őrvezető.)

A lovasság még épenséggel nincs rendezve. A tartományok parancsnokai kötelesek háboru idején bizonyos -28- számu lovasságot kiállitani, mely csak a hadjárat végeig huzza fizetését. A lovasság legnagyobb contigensét egyébiránt a nomadtörzsek főnökei (Ilkhani) szolgáltatják, a szám-mennyiség azonban szabad tetszésüktől függ. A sirazi Ilkhani-tól magam hallottam, hogy ő 30000 lovast tudna nyeregbe szólitani, ha a sah őt egészen kielégítené. Iran összes hadseregében legszomorúbb képet a tüzérség mutat, mert bárha Hadzsi Mirza Agaszi töméntelen pénzt elpazarolt is ágyuöntésre: ezen és csatornakészitési dühére igen találólag mondja a gúnyvers róla:

Ipar, müvészetek és tudományok.

Hogy Iran, müvészet és ipar tekintetében jóval magasabban áll, s állott ezelőtt is Törökországnál s az iszlam világ sok más egyéb országánál: ez nem annyira a hajdankori Irán müveltségének tulajdonítandó, melynek emléke igen kevéssé maradt fen a népnél, mint inkább azon élénk, találékony szellemnek, mely ez ország lakosságánál otthonos. A persa igen könnyen utánozni tud mindent, s bárha nem tökéletesen is, mindazáltal az ország ipara oly jelentékeny, hogy néhány czikknek kivételével, minden szükségletet belföldi készitménynyel lehet fedezni. Annyi bizonyos, hogy az országban elfogyasztott beviteli czikkek nagy mennyiségének daczára a kiviteli kereskedés sokkal terjedtebb, mint amaz. Iran legkitünőbb gyártmányai: Shawl-szövetei, selyemárui, cserépneműi, arany-, ezüst- és aczél-művei, mely utóbbiak -29- közül a meshedi és sirazi kardok különösen hiresek; továbbá különféle bőrök, s a lakkozott téglák (kasi), melyek Persia igen sok pompás kúptemplomait ékesítik. Van ezeken kivül, több czukorgyára is, mint például Jezdben, ugy szinte üveg- és porczellángyárai, melyek azonban csak középszerü minőségü gyártmányokat szolgáltatnak.

Ami a müvészeteket illeti: ezeket távolról sem lehet az európaiakkal összehasonlítani; mindazáltal minden mohammedán nép között egyedül a persák azok, kiknek festészettel és szobrászattal is szabad foglalkozniok. Az elsőben Siraz és Iszfahan müvészei jelentékeny eredményt mutathatnának fel, ha a rajzban és távlatban tökéletesebbek volnának; az utóbbiban kivált a vésnökök tünnek ki, kiknek munkái valóban müvésziek, s az egész Iszlam-világ által drága pénzen fizetettek. A zenét illetőleg is Persia a tanitója mind e mai napig a mohammedán népeknek. Más egyéb helyeken a kezdetleges dallamokra az idegen befolyás kártékonyan hatott, azonban itt minden sértetlen maradt. A miben azonban Persia a legkiválóbb, az a költészet. A legelőkelőbbtől le egész a legalantabb állóig, mindenkiben megvan a költészet-kedvelés, s nemcsak a Khanok vagy Mirzák, hanem lovászok és öszvérhajcsárok is tudnak sokat könyvnélkül Firduszi s Hafisz költeményeiből; ezeket csupa kedvtelésből éneklik, s bármily elvetemült legyen is a persa, ha megfeddik s dorgálják, rögtön Szaadi egy-egy erkölcsi mondatával fog válaszolni. Nem csak szeretik pedig a költészetet, hanem igen sok müvelője is akad Persiában, elannyira, hogy Sir Jones Vilmos méltán százharminczöt nagytehetségü költőt számlál fel, „verselő pedig“ – igy folytatja – „számtalan.“ -30-

A tudományok közül, melyek itt még mindig a régi módon folytattatnak, a persák kivált a casuistikával, csillagászattal, csillagjóslattal, metaphysikával, logikával és a gyógyászattal foglalkoznak, mely utóbbi tudományágban, itt még most is Aristoteles a főtekintély. Az európai tudományosság ujabb vivmányait ha nem is tekinti a persa épen megvetéssel, de bizonyára egészen közönyös dolgoknak tartja, s bárha a teherani iskolában ujitásokat akarnánk is kezdeni, ezek a nagy tömegre a lehető legcsekélyebb hatást sem fogják gyakorolni.

Vallás.

Ó-Persia vallása sokkal érdekesebb, sokkal fontosabb a mai Iranra nézve müvelődés történelmi szempontból sokkal jelentékenyebb, sem hogy szükség ne volna figyelmünkre méltatni, ha a mai kor vallásáról akarunk szólani. A zsidó vallás kivételével, nincs egyetlen hitvallás sem, mely akár tanait, akár szertartásait nézzük, oly kevés átváltozáson ment volna át, mint az ó-persa.

Azon ős korban, midőn a történelem még mondákba vész, a persák, ugy látszik, a magusok vallását követték. Ezen tannak főelvei e következők valának: „Hit, egy mindenható, kegyelmes és jótevő Istenben, melynek helyettes uralkodói a csillagzatok; felebaráti szeretet az egész emberiség iránt, és résztvevő méltányosság az állatország irányában.“

Ennek helyébe utóbb a tűzimádás lépett, mely hitnek Zoroaszter volt helyreállitója, kinek a „Zend-aveszta“ nevű szent könyvbe foglalt tanai, egész az arab proféta feltünéséig széltében virágozának. -31-

Zoroaszter, ki némelyek szerint Urumieh-ben, mások szerint Belkh-ben lépett volna fel, állitólag Darius Hystaspes uralkodása alatt élt, Kr. e. a hatodik században. Anquetil-du-Peron állitása szerint Zoroaszter az Elburz hegységre vonulván el, ott irta a Zendavesztát. Utóbb átnyujtotta a most említett fejedelemnek, ki azt 12,000 jól kikészitett tehénbőrre leiratá, s az akkor Isztakhrban lévő királyi-kincstárban őrizteté.

Ezen mű, mely a Parszok véleménye szerint isteni inspiratio folytán iratott, s eredetileg 21 könyvből állott, melyek közül Vendidad egész teljességében fenmaradt; a többiekből csak töredékek léteznek már. A tudósok ezen Zend-nyelven irt könyvekkel gyakran foglalkoztak. A hitelesség kérdése, egyik vagy másik darabot illetőleg, aligha érdekelné valami nagyon a hazai olvasót, s igy inkább a bennük található azon főelveket akarjuk kivonatosan közölni, melyek e nagy fontosságu könyvben a Kosmogonia és Theologia felől foglaltatnak.

Ezek szerint: léteznék egy főelv, melynek Zervan a neve, mi tulajdonképen időt jelent. Ettől két tevékeny főhatalom származott: Ormuzd, minden szépnek, jónak, jótékonyságnak, igaznak és világosságnak principiuma (kútfeje), és amannak ellentéte: Ahrimán, kútfeje a gonoszságnak, megátalkodottságnak és sötétségnek. Soká, végtelen soká tartott az egymással szemben álló ezen különböző elemek tusája, mig végre a diadal Ormuzd-é lőn, ki azután csakhamar hozzáfogott a világmindenség s az azt lakó mennyei lények teremtéséhez. Ezek közt elsők a Feroher-ek voltak, test nélküli angyalok, mintaképei minden értelmes lénynek, mely majdan a földön megjelenendő vala. Ahriman sehogy sem tudott megnyugodni ezen, ismét feltámadt a világosság ellen, mire -32- aztán Ormuzd, a maga védelmére hat védangyalt teremtett: Bahman-t, ki az állatországot védelmezze, Ardibihisd-et, a tűz és világosság nemtőjét, Sarivar-t, az érczek és bányák szellemét; Eszpendermad-ot, a földnek női védangyalát, Kurdadot, a folyóvizek őrét, és Amerdadot, kire a fák és növények bizattak.

Alig voltak ezek megteremtve, s az ő befolyásuk ellenében Ahriman is hat Div-et, földalatti szellemet küldött fel az alvilágból. Az ujonan kitört háboru 3000 esztendeig tartott, s csak ennek multával foghatott hozzá Ormuzd a mennyboltozat és a csillagrendszer megalkotásához, s a földnek, terményeivel együtt való előállitásához. Ekkor, a tűz lőn az őselem gyanánt kijelentve, s azáltal, hogy a setétség hatalmasságainak eltávolítására közbenjáró szellemek teremtettek: a béke és nyugalom boldog korszaka álla be. A földön uralkodó öszhangzat igen megörvendezteté a Ferohert, és Ormuzd azt ajánlá neki ennek folytán, szállana le a földre, s szolgálna gyámolítóul a gonosz ellen, azon kikötéssel, hogy az emberi lélek végre visszatérjen ismét mennylakába. A Feroher engedelmeskedék, de szent bika alakjában alig szállt alá a földre, s ime Ahriman rémitő kigyó képében előgőrdült, veszedelmes mérget hullatott az egész természetre, a föld felszinét lángnedvvel kiszáritá, sőt magát a szent bikát is halálosan megsebesíté. Ormuzd ismét tért engedett jótékony munkásságának; az elhaló állat jobb lábából származott az első ember, neve: Kajomersz, egyéb részeiből növények lettek, magjából pedig, mely a holdba viteték, egy bika és egy tehén váltak, és minden egyéb állat ezekből származott. Kajomersz a testi lelki szépség valóságos példányképe volt, de mindez meg nem gátolhatá Ahrimant abban, hogy őt meg ne rontsa, s valóban -33- egy 90 nap és ugyanannyi éjszakán át tartó küzdelemben meg is semmisíté. Azonban a regeneratio elve ismét győzedelmeskedett; Kajomerszből két növény lett, Masia és Masiana, az emberi nemnek ősei.

Zoroaster Kosmogoniájának ezen Ádám és Évája azonban csakhamar kisértetbe esett, feltámadtak teremtőjük ellen, és Ormuzd helyett Ahrimant imádták. A bűnnek örvényébe mind jobban és jobban alámerülve, hitelt adtak Ahriman csábitó szavának, egy kecske tejét itták (hihetőleg a testté vált ördögét), tiltott gyümölcsöket ettek, mi által minden előnyük megsemmisült. Elváltak, de 50 év mulva ismét összejöttek, s a földet benépesitő emberiség utóbb az ő gyermekeikből származott. Ormuzd most biztosítani akarta teremtményeit a Gonosznak ármányai ellen, s védelmükre Zoroaszter által törvénykönyvet iratott. Ennyit a teremtésről. Zoroaszter tanában a világ tulajdonképeni végéről nincsen szó. A halálban a test anyagai egybevegyülnek alkotó elemeikkel; föld a földdel, viz a vizzel, tűz a tűzzel, s az élet a láthatatlan levegővel. Halál után a lélek három napig körüllengi még a testet, azon reményben, ha netalán vele ujra egyesülhetne; de negyed napon megjelenik Zerokh angyal, s a Csinevad hidjához vezeti. Ha büntelen volt: az égi kutya bebocsátja, hogy eldődeivel egyesülhessen a mennyben; de ha nem volt büntelen, akkor a pokol mélységébe taszíttatik. A kinek jótettei tulnyomók, annak lelkét a jó angyal a hidon át a paradicsomba vezeti; de a kinél a gonoszság a tulnyomó: az elé egy borzasztó szörnyeteg lép, mely a lelket a pokolba ragadja alá magával, hol Ahriman szemére hányja balgaságait.

A feltámadás képzi Ormuzd és az őt imádóknak tulajdonképi -34- diadalát. Ezen napon először Kajomersz, utána Masia és Masiana fognak feltámadni. Az elemek védszellemei átadják nekik mindazokat, miket egykoron az elhalók az ő gondviselésükre biztak, a lélek ujra feltalálja egykori földi társait, s a jó, végképen csak most választatik el igazán a gonosztól. Azon bűnösök, kik bűneikért elegendőkép még nem lakoltak, ujra poklokra küldetnek, bárha nem is örök büntetésre; a három rémitő nap és éjszakának irtózatait kell kiállaniok, melyek a pokol kinjainak 3000 évig tartó gyötrelméhez hasonlók, de végre könyörgő és rimánkodó szavuk meglágyítja Ormuzd szivét, s megszabadítja őket kinjaiktól. A világot gyujtó hőség és ömlő láng fogja megtisztítani, mely tűzkeresztség az igazaknak kellemes langy fürdő gyanánt fog tetszeni, de a gonoszokat iszonyú kinokkal gyötrendi. Megtisztul Ahriman is Div-jeivel és Dämonaival egyetemben, s megtér, és akkor kezdődik a vég nélküli békességnek és üdvösségnek országa.

Az ó persáknál – röviden előadva – ezekben állottak a zoroaszterféle Kosmogonianak főtanai; a gebrek tanai és szokásai – mint a kik azon ősfelekezet végmaradványát képezik – igen kevésben különböznek a most elmondottaktól. Ők is Ormuzdban imádják a minden áldások kútfejét, s kivált a tüzet és világosságot tekintik ama főlény legnemesb jelvényei gyanánt. Meghajolnak az égi testek, csillagok, hold és nap előtt is, és esti s reggeli imájukat ez utóbbi égi világosságok felé fordulva végzik. Templomaikban a szent tüzet imádják, s a papok, nehogy nyálukkal beszennyezzék a tiszta elemet, fehér kendőcskét tartanak szájuk előtt, a mig a liturgiát végzik. E papok két csoportra osztatnak: 1) Főbbekre, minők a Desztur, Mobed és Ferbed; 2) alárendeltekre, -35- kiknek a tűzre való felvigyázás tétetik kötelességükké.

A gebreknél, sem a sok-nejüség, sem az ágyas-tartás nincs megengedve. Más vallások követőivel együtt enniök és inniok tilalmas, sőt rájuk nézve még az is tisztátalanná lesz, mit amazok megérintettek. Vallásuk általános emberszeretetre int, becsületességre az élet minden cselekedetében, jóságra a teherhordó állatok iránt, s hűségre a felebbvalókhoz. A kutyákat és kakasokat a gonosz szellemek elüzői gyanánt tisztelik; azonban a kigyókat és békákat, mint Ahrimán teremtményeit – pusztítani érdem. Az elemek iránti tiszteletből sem tűzbe, sem vizbe soha szemetet nem szórnak; még kovács mesterséget sem üznek, s ha a lángok tulajdon birtokukat emésztenék is már, azokat még akkor sem szabad oltani; ezen utóbbi törvényre azonban ujabb időkben már kevésbé ügyelnek. A haldokló ágyához közel kutyát szokás tartani, hogy a gonosz szellemeket elűzze. A halál után a holttesteket nem takarítják el a földbe, hanem kiteszik valamely magaslatra a madarak ragadmányául; sőt még jót vagy roszat is jóslanak belőle, a szerint, a mint a keselyűk az igy kitettnek előbb jobb vagy balszemét vágják ki.

Ez volt a régi persák vallása egész az arab próféta megjelenéseig. A harczot – mely még Mohammed életében kezdeték – utódai szerencsésen be is fejezték. Az uj tan erőszakkal terjeszteték, s félszázad multával egész Persia mohammedánná lőn. Minthogy azonban az Izlam általában ismeretes, itt csak a siíta felekezetről akarunk tűzetesebben emlékezni, mint a mely a mai Persiának uralkodó vallása. -36-

b) Siíták és szunniták.

Az Iszlam ezen két főfelekezetének története tulajdonképen Mohammed halálával veszi kezdetét, mint a ki határozottan senkit utódául ki nem nevezvén, a meghasonlásnak főokozója volt. Egyik rész, s ez volt a nagyobb számu, azt állitá, hogy az örökösödés joga Abubekr-et illeti, mint a próféta legrégibb pályatársát; a másik felekezet ellenben, a próféta vejét, Alit, mint az uj vallás legnagyobb hősét akarta a trónra emelni, a maga állitását az üdvözültnek azon szavaival akarván támogatni, melyeket állitólag eképen mondott volna: „Makuntu Moula ve Aliun Moula“, azaz: „Valamint én ur vagyok, ugy Ali is ur.“ Azonban megbuktak. Abubekr után Oszman következék, ez után pedig Omer; Ali hivei minden alkalommal próbát tettek követelésüket érvényesíteni, azonban csak ez utóbb említettnek halála után foglalhatá el Ali, mint negyedik Khalifa, az őt rég megillető méltóságot. Az ő uralkodása, számos ellenségének ármánykodása folytán, igen nehéz és rövid idő volt; elleneinek élén maga a próféta özvegye állt. Ali végre is orgyilkos kéztől esett el, s ezen tragikus vég, előbbi szenvedéseinek kapcsolatában csak arra szolgáltatott alkalmat, hogy pártja, mely őt majdnem isteníté, súlyosan megpróbált vértanú gyanánt tekintse és sirassa. A balszerencse, mely élete folytán őt magát üldözé, halála után ugy látszék, számos tagból álló családját látogatta meg. Kilencz neje volt; de a siíták mindig csak Fatimát, a próféta legkedvesb leányát említik, kitől két fia maradt Haszán és Huszein (minthogy legkisebb gyermeke Mohaszan még kisded korán meghalálozott). A két fiú közül kiváltképen Huszein akarta örökösödési jogát érvényre -37- juttatni, s a kufaiak (hajdani város Bagdad mellett) nem nagy számu pártjának meghivását elfogadván, midőn Mekkából oda utaznék, a Tigris partján, a puszta közepén hiveivel s a vele együtt kivándorlók kis csapatával együtt, a Jezid által ellenükbe küldött hadcsapattól felkonczoltatott. Ezt a katasztrófát a mai Persáknál számtalan gyászdal (Rouze) és szinpadias előadás (Sebih) tartja emlékezetben, s még pedig oly élénken, mintha az egész esemény csak a legközelebb lemúlt napokban történt volna.

Huszein halálával Ali utódjainak nyilvános fellépése majdnem vépképen megszűnik. Azonban a hivek szivében, kik legnagyobb számmal épen Persiában éltek, a szerencsétlen család iránt, bárha rejtetten is, a rokonszenv lángja lobogott; s épen ezen ország volt az, mely Buidák nemzeti dynasztiája alatt, a sokáig titkolt vallásos érzelmekkel nyilván fellépett, s az Iszlam világban szétszórtan élő siítáknak menhelyévé és összegyülekezési pontjává vált. Egyébiránt akkor még sem a siíták tanai nem valának formulázva, sem a szunniták s köztük élő gyülölség nem volt még annyira elkeserülve, mint napjainkban. A szertartásokban, a kórán magyarázatában, s kiváltképen az iszlam történelmének felfogásában lehettek ugyan különbségek, de a végszakadás tulajdonképen csak akkor jött létre, midőn Iran hatalomra vágyó fejedelmei a persa nép vallásos érzelmeit a maguk világias czéljaik előmozdítására akarák felhasználni. A „Siísmus“ örve alatt először is a bagdadi Khalifaság alól lehetett megszabadulni, utóbb pedig a török szultánok fenhatósága alól, kik a „Khalife“ czimmel minden igaz hivő fölött uralkodni akartak, s minthogy a persák, az ő függetlenségüket a nélkül sem tudták elfelejteni, a Siísmus -38- csakhamar azonossá lett „Iran önállóságának“ eszméjével. A szunniták elleni gyülöletben azon méltó harag keresett magának kifejezést, melyet a szivek az arabok ellen érzettek, mint a kiknek vad csordái az ó-irani müvelt világ annyi nevezetes emlékét romba döntötték. Ezen politikát elsőben is a Szefevidák követék, s a szakadás csak is akkor kezdett egészen határozott jellemet ölteni, midőn ezek hatalma emelkedett Iran trónjára. A szefevidák tekintélyének növekedésével együtt növekedett a két felekezet közötti gyülölség is, mely azután nem egyszer a mi Bertalan-éjünkhez hasonló rettenetes mészárlásokra szolgáltatott okot; s bárha Nadir sah, a kiegyenlités legelső óhajtója, több kisérletet tett is a felek megbékéltetésére: mindazáltal a kölcsönös elkeseredettség csak igen kevéssé hagyott alább. Az ujabb időkben, midőn e két iszlam kormány az európai államokkal összeköttetésbe lépett, a konstantinápolyi és teherani udvarok között létezik ugyan a diplomatikai bensőség egy bizonyos foka, melyre az európai túlsuly elhatalmasodásának félelme ösztönzé az illetőket, s bárha ezek az Iszlam egységes birodalmát megszilárdítani törekesznek is: mindazáltal a teherani udvar most is mindent elkövet, hogy a két felekezetet egymástól elkülönítő válaszfalat, a mennyire csak lehetséges, fenntarthassa.

Törökországban nép és kormány meglehetősen engedékenyek a siíta felekezet irányában; azonban Persiában a gyülölség eddigelé csak igen keveset csökkent. A számos Molla a régi hévvel működik a szunnitismus ellen; sőt maga a király is – bárha tán csak kényszerűségből – pártolja törekvéseiket; s csak nem igen rég is Alinak egy állitólagos arczképét fogadá el Indiából, s alapítá ennek tiszteletére az ország legmagasabb rendjelét. Igen nevezetes, -39- hogy a török szultán a szent helyek védelmi jogát épen most osztá meg a persa sah-hal, megengedvén neki, hogy a mekkai szent sir fenntartására évenkint adatni szokott összeghez ő is járulhasson egy részlettel, a miről hajdanában szó sem lehetett volna. Sőt a siíta persák minden irányban bejárhatják szabadon a szunnita Török-birodalmat, mig a szunnitának nem igen tanácsos magát a fanatikus Persiában mutatnia.

Ha azon pontokat mint fel akarnók sorolni, melyekben e két felekezet istentiszteletére és világi szokásaira nézve egymástól különbözik: egész hosszú sorozatot, sőt többet mondunk: egész könyvet kellene irnunk. Ez, nem birván általános érdekkel, olvasóinkat bizonyára kifárasztaná. Csak a legfőbb pontokra akarunk szorítkozni, nevezetesen:

a) Ali rendkivüli bálványoztatására; s azon kárhoztatásra és átokra, melyet a három trónbitorló Khalifára, azok kortársaira és utóbb czimboráira, névszerint Ajesára, a próféta nejére Muavie-, Jezid-, és Seikh Abdulkader-i-Gilanira mondanak, kiket még a keresztyéneknél is jobban gyülölnek;

b) a szunnita hit négy oszlopának elátkozására, kik névszerint ezen törvényhozók, u. m.: Hanife, Malek, Saafi és Hanbal. Ezek, Imam Mehdit, a mohammedán Antikrisztust élőnek, s elrejtettek állitották, mig a szunniták azt tanítják, hogy az csak a feltámadás napján születendik;

c) azon nagyszámu ünnep- és gyásznapokra, melyeket a szunniták nem tartanak, minthogy azokon Ali és családjának örömei és szenvedései ünnepeltetnek.

d) arra, hogy a keresztyéneket tisztátalanoknak tartják (Nedsisz) velük együtt nem esznek sem nem isznak, -40- sőt még ha csak ruháik érintkeznek is egymással, tisztító fürdőt kell venniök.

e) Rájuk nézve nem kötelező, hogy valamely Imam előmondolására végezhessék imádságukat; ők nem használnak szőnyeget, hanem a helyett nyolczszögletű téglácskát tesznek maguk elé, mely Huszein Kerbelában fekvő sirjának földéből készült, s térdüket meghajtván, ezt érintik meg homlokukkal; imádságuk közben sem fordulnak Mekka felé, mint a szunniták, hanem mindig Kerbela felé, keletirányban, mint a hol Huszein először eltemettetett.

f) Polgári törvényeik különbségénél megemlítendő a többi között: az ideiglenes házassági szerződés (Sziga), mely szerint valamely férfiú bizonyos határidőre, de a melynél három nap a legkevesebb, nősülhet; a meghatározott idő eltelte után az elválás egészen törvényesen minden akadály nélkül megtörténik. Lényeges különbség van az egyházi hatóságokat illetőleg is a két felekezet között. Törökországban Imamokat és Kadikat, gyülekezetek és községek számára maga a kormány nevez ki; mig ellenben itt Mucstehid-ek léteznek, azaz olyan férfiakból álló egyházi hatóságok, kiket a nép tömege kegyes életük és a vallás dolgaiban való jártasságuk és bölcseségük miatt választott a vallási dolgok vezetésére.

g) A határtalan bucsujárási vágy, nemcsak Mekkába, hanem Meshedbe, Kumba, Kerbelába s más – az ő felekezetük által – szenteknek tartott helyekre; s ugy látszik, ezen szenvedélynek még haláluk után is akarnak hódolni, minthogy sokan végrendeletképen hagyják meg utódaiknak, hogy az ő holttesteiket, e vagy ama szent helyre vigyék.

h) A törvény engedélyezte szinlelés, melynek folytán -41- szabad a siítának szunnitát játszani, ha élete vagy birtokának biztonsága épen ugy kivánják.

Tagadhatatlan, hogy a persa-iszlam sokkal több fanatismust foglal magában, mint a törökországi, s egyáltalában nem méltó arra, hogy a mohammedán vallás protestantismusának neveztessék.

De a fanatismussal rendesen álszenteskedés és vallástalanság szokott karöltve járni, mely utóbbi épenséggel nem ritka Persiában. Azok, kik az uralkodó elvekhez hűtlenekké váltak, nem egyszer a szufismus vagy más egyéb dervis-rend öltönyét öltik magukra, de szívük mélyében – én legalább sokszor ugy tapasztaltam – gyakran a leghiresebb Szufik, igazi vallásosságot épenséggel nem hordanak.

Miután az uralkodó vallásról, vagy felekezetről szólottunk volna: még nehány, bárha nyilvánosan el nem ismert, de azért mégis nem üldözött felekezetről kell megemlékeznünk. Ilyenek:

1. A seikhik, kiknek főszékhelye tulajdonképen Kirmansah, azonban nyilvános mecseteket birnak Teheranban, Kazvinban s más egyéb helyeken is. Hitvallásuk néhány szőrszálhasogató kérdésnek különös felfogása által válik el egyéb felekezetektől, minő kérdés például az Imam Mehdiről szóló; a test feltámadásának dogmáját elvetik; ezen vallás követői, kiknek alapitója Hadzsi Seikh-Ahmed volt, különösen merev fanatismusról ismeretesek.

2. Az akhbarik, kik mind a próféta-, mind az Imamoktól származott hagyományokat teljes hittel fogadják ugyan, de ugy a török, mint az arab tudósok interpretatióját elvetik, melyeknél fogva az ő felekezetüket tisztán nemzetinek tartják. -42-

3. Az Ali-Allah felekezet, a kik Ali Khalifát, emberré vállt istenképen tekintik, sőt a legelső próféták sorába helyezik. Tagadják a korán érvényességét, s ennek étel- s italt illető törvényeit nem is teljesítik.

Ünnepek.

Azon ünnepek közül, melyeket a siíták a szunnitáktól különvállva tartanak, e következőket akarjuk említeni: Mehdi születés napja, mely csak nem igen régen szereztetett, épen a szunniták daczára, kik ezen Imamot, csak a feltámadás után állitják születendőnek; ez, Saaban 15-dikén tartatik. Gadir-i-Chom Dzsemazi ül akhir 17-dikén, mikor ugyanis Mohammed Mekkából Medinah-ba utazván, Alit, Khom völgyében helytartójává nevezte ki. A 27-dik Ramazan, örömnap, minthogy Ibni Muldzsem, Ali gyilkosa ezen napon halt meg. Épen igy Omer halálának évfordulata is örömünnep gyanánt ünnepeltetik. Ezen napot Omer szuzani-nak nevezik, a mi „Omer-égetőt“ jelent; ugyanis e nap estén egy szalmából fonott, Omert képviselő bábot hordoznak végig a városon minden kigondolható gúny és becsmérlés között; utóbb aztán lőporral töltik meg, s egy belé helyezet röppentyű segélyével, a gyülölt Khalifát légbe röpítik. E gyalázó-ünnep ellen a török követség több izben tiltakozott, s bárha ennek folytán az a fővárosban betiltaték is, a vidéken annál több illetlenséggel ünnepeltetik 3).

A szunnitákkal közösen, ezen következő, maga Mohammed által rendelt s az ő személyét illető ünnepeket -43- tartják a persák: a Mevlud-ot, a próféta születésnapját; a Kurban-t, áldozat ünnepet; a Ramazan bőjt-hónapját, s a rákövetkező Bajram öröm hónapot, mely utóbbiak azonban itt nem tartatnak meg oly lelkiismeretesen, mint Törökországban. Némi ünnepszerű hagyományos szokások maradtak fenn még az iszlam előtti korból is; ilyenek: a katonai zene azon kábitó harsogásai (nakara), melyekkel a kelő és leáldozó nap üdvözöltetik; ugy szinte a még sok helyen, de csak is a parasztság által ünnepelt: Ates-bazi, mely alkalommal ugyanis tavaszszal a szabad mezőn tüzet gyujtanak és körülszökdelik.

Végül még a Noruz-ról (ujév napja) akarunk említést tenni, mint a melyet méltán a legnagyobb ünnepélyességgel megülött persa-ünnepnek tarthatunk. Az ó persák ezen újév napja, a tavaszi nap-éjegyenség szakaszára esik, midőn az egész természet mintegy varázsütésre hirtelen ébred fel téli álmából, (mert sehol gyorsabban és kellemesebben a tél nyárrá át nem megyen, mint Persiában) s a fák virághimes ruháikba öltöznek. Ezen ünnep alkalmával minden persa uj ruhát szerez magának, kölcsönös ajándékok küldetnek, minden munka és foglalkozás napok hosszat szünetel, s kivált pedig a királyi udvar egészen ünnepi pompában uszik. A király nyilvános audiencziát ád az első napon, az ország minden nagyjai diszöltönyben jelennek meg s ritka fényben állják el az elfogadási terem három oldalát; a negyediken a trón emelkedik, melyre a király teljes diszöltönyben lép, a fény és ragyogás egész árjában uszva, minthogy öltönye csupa -44- igaz gyöngyöktől, gyémánt, arany és ezüsttől csillámlik. Miután megjelent volna: a csillagászok egy adott jellel kijelentik, hogy imé az év fordult, egy ágyu dördül el, az ujév megkezdődik, s mig kivül a lövések dörögnek, s mig benn mindenek ajkai ezt harsogtatják: Mubarek bad (áldott legyen!), a király ujonan vert pénzt szór az egybegyültek közé. Az ország nagyjainak elfogadása után, a jelenlevő követek is bemutattatnak a királynak, a ki azután ezeket is megajándékozza. Másodnapon nagy népünnep rendeztetik, mely alkalommal a király nyilvánosan megjelen népe között, melynek ekkor mindenféle édesség, és mulatságára mindenféle látványosság nyujtatik. Igy, e tizenhárom napig tartó ünnepélynek minden napja lakomák, mulatságok s nyilvános játékok között mulik. Egyébiránt a Noruz-t, mely eredetileg Persiából veszi származását, az egész Közép-Ázsia nagy ünnepélyességgel ünnepli, sőt még magában Konstantinápolyban is van némi nyoma, mert a gyógyszerészek legelőkelőbb fogyasztóik számára mindenféle édességeket és serbét-eket e napon szoktak ajándékba küldözgetni.

III.
Történelem.

a) Az ó-kor történelme.

Persia történelme mondákkal, de remek-mondákkal kezdődik. A történetiró, Firduszi remekmüvéből „A királyok könyvéből“ meríti az ó-persa történelem első korszakának ritka költői szépséggel s igazi lelkesedéssel megirt eseményeit. A későbbi chronisták, ugy mint: a Rauzat esz Szefa (élv-kertje) a „Khulaszet ül Akhbar“ (ujdonságok kivonata) és a „Zinet et-tevarikh“ (a történelem disze) szerzői, e fent nevezett művet használtak fel kútforrás gyanánt, s mi is ugyanazt akarjuk követni, s azon királyokat, kik az ó-parsz vallás leromboltatásáig uralkodtak: a Pisdadidák, Kejjanidák, Eskanidák és Szaszanidák négy dynastiájára osztani.

A pisdadida, vagyis legelső dynasztia Kajomerszszel kezdődik, ki a királyi család alapítója; neki földfeletti szellemekkel kellett küzdenie; az ő tettei, melyekben a sivatag oroszlánai és tigrisei szolgáltak segítségére, csodákká emeltettek. Fényes sükerrel koronázott vállalatainak hosszú sora után, fővárosába, Belkh-be vonult vissza, s uralkodása – állitólag – negyven évig tartott. Őt fia Husenk követte az uralkodásban, egy erényes fejedelem, ki atyjának viharos kormányzása után, mint szelid esőt csepegtető felhő lépett fel, s az országban hasznos mesterségeket terjesztett. Ő találta fel a tüzet, midőn a kovaköveket széttörné, ő készitteté az első vizvezetékeket, s harmincz -46- évig uralkodott. Ugyanannyi ideig ült a trónon fia is, Tahmuraz; ennek Divbend (ördögszelidítő) lőn a mellékneve, azon sükeres harczai folytán, melyeket a varázslók ellen folytatott. Utána Dzsemsid következék, az irani mondák legünnepeltebb hőse: „a fenséges.“

A „Takht-i-dzsemsid“ (Dzsemsid trónja) és Persepolis pompás romjai, mind megannyi emlék, mely az ő fényét hirdeti. Csodakelyhének mondája, melyből először itta az ő általa feltalált bort, mind e napiglan az allegoria gyöngye gyanánt él a költészetben, s ezen királyt általában, a „persa Salamon“nak nevezhetnők. Száz évig tartó uralkodása hiúvá és elbizottá tette; de a büntetés nem is maradt el, mert Zohak, a vad zsarnok országára ütött, elpusztítá birodalmát s őt magát is kegyetlenül kivégezte. Ezen Zohak, ki minden zsarnokok legembertelenebbjének vázoltatik, teste körül csavarodott éhes kigyókat hordott magával mind szüntelen, melyeket naponkint embervérrel kellett táplálnia; az áldozatok száma minden képzelmet felülmúlt, s a nép egy Iszfahani kovács vezetése alatt fellázadt, ki bőrkötényét póznára tüzvén, ezt használta a támadó sereg zászlójául, mely sereg lelkesedése csakugyan legyőzte és megsemmisíté a kegyetlen trónbitorlót. Némelyek szerint agyonveretett, mások szerint még ma is megvan, a Demawend-ormára odalánczoltan. Elég az hozzá, a nemzet Feridunt, Tahmuraz egyik rokonát emelé a trónra, ki a bátor kovácsot gazdagon megjutalmazta, bőrkötényét drágakövekkel himezteté ki, s ezt „Dirafsi Kejvani“ név alatt drága ereklye gyanánt hagyta az utókorra 4). Feridun, ki még ma is az igazság, -47- bölcseség és hirnév mintaképe gyanánt szolgál, 500 évig uralkodott, életét azonban sok családi szomoruság keserité meg. Legifjabb gyermeke, Erics, megyilkoltaték, s igy a király halála után, ennek unokája Minucsehr lépett a trónra. Ez, kit sokan a görög Mandaoces-nek tartanak, igen igazságszerető fejedelem volt, s kivált arról lett nevezetessé, hogy az ő uralkodása alatt lépett fel a legünnepeltebb persa nemzeti hős, Rusztem, kinek csodákkal teljes születése, neveltetése és csodás munkássága, a Sahnahme legkedvenczebb tárgyait képezik.

A most említett királynak fia és utódja Nozer, meglehetősen gyengének tartatik. Ez alatt tört Persiába Efrasziab, Turannak, vagyis Tatárországnak hatalmas feje, s a birodalmat tizenkét esztendeig magának hódoltatta. Zal, Rusztem atyja, elűzte ezt, s Zu-t, vagy más néven Zav-ot emelte a trónra; a háború sebeit ennek kellett behegesztenie, ki hét esztendeig adót sem szedett népétől, s általában tizenegy évig tartó egész uralkodását szelidsége teszi emlékezetessé. Ezután Kirsaszp következik, a kit Ktesias Arbianes-ének, vagy Chorenei Moses: Kardicias-ának tartanak. Ezt azonban a mindenható Zal, mint a trónra méltatlant, végre megfosztotta uralkodásától, s igy ezzel vége szakad a Pisdadidák uralmának, mely Persa számitás szerint 2450 évig tartott. „Ezen családból – mondja Malcolm – csupán tizenkét királynév maradt fenn, Kaveh lázadásán kivül pedig, egyetlen egy esemény sincs olyan, a mely történelmi hitelességre tarthatna számot.“

A kejjanidák, kikben mind a régibb, mind ujabb történészek a Méd-dynasztiát vélik felismerhetni, Kej Kuba-al, (Herodot és Chorenei Moses Dejoces-ével) kezdődnek, a ki Kr. e. 710-ben választatott királylyá, -48- midőn Persia a fejetlenség átkát nyögte. Ez a Jaxartes partvidékén sokat hadakozott volna Efrasziab ellen 5) s fővezére Rusztem volt, kinek hirneves hőstettei épen az ő korára esnek. Őt fia Kej Kausz (I. Cyaxares?) követte az uralkodásban, egy ingerlékeny fejedelem, ki a harczot szenvedélyesen szereté. A Div-ek elleni csatájában Mazendranban, Rusztem menté meg a haláltól egy párszor, s a mint Firduszi elbeszéli, hadserege egyszer egészen megvakult. Ezen természettüneményt sokan a Kr. e 601-ben történt teljes napfogyatkozásra magyarázzák, mikor a Médek harczban álltak a Lydiaiak ellenében, s épen ezt hozzák fel azon állitás alapjául, hogy I. Cyaxares és Astyages egymásra következő uralkodása, Kej Kausz idejére esik. Ugyanezen korban történt azon persa eredetű tiz hegyi néptörzsnek egyesülése is, kik előbb egészen nomad életet éltek, s kiket Cyrus (a keletieknél Kej Khoszrew) ezen új korszak alapítója egyesített. Ő a méd birodalom romjain alapítá uralkodását, s még pedig oly nagy terjedelemben, hogy ez a Földközi tengertől, egész az Indusig és Oxusig terjedt 6). A haláláról szóló tudósitásokban, mely igen sokáig tartó uralkodása után következett be, a történetirók nagyon eltérnek egymástól. Herodot, Jusztin és szicziliai Diodor ugy adják elő, hogy elfogatott és a Massageták királynőjének, Tomirisnak parancsolatára megöletett; ellenben Xenophon és utána mások azt állitják, hogy nyugodtan halt meg ágyában s Pasargadeban temetteték el, mely állitás valósága mellett az tanuskodik, hogy Nagy Sándor, kétszáz -49- évvel azután, sirját még a fenebb nevezett helyen látta. Utána fia, Kambyses következék, a szentirás Ahasverus-a, kegyetlen, kéjencz fejedelem, ki éjszaki Afrikában folytatott hadjárata alkalmával tulajdon fegyvere által veszett el, nevezetesen ugy, hogy a midőn lovára akarna ülni, kardja halálos sebet ejtett czombján. Az ál-Szmerdisz csak igen kevés ideig tarthatá fenn magát a trónon őutána pártja segedelmével; ugyanis felfedeztetett s a persa nagyok legyőzték s meg is ölték. Minthogy kettük között annak igérték a trónt, kinek lova a jövő reggel napkeletkor első nyerítene: Darius volt a szerencsés, ki lovászának kézre játszása következtében, a koronát elnyerheté. Ő ép oly szerencsés törvényhozó volt, mint hóditó; Persiát 12 szatrapiára osztotta, a földmüvelést elősegité, hadseregét szervezé, s nem elégedvén meg azon hadjáratokkal, melyeket elődei az afrikai és ázsiai országok ellen viseltek: 7000 emberből álló seregével Görögországba tört. Ezen hadviselés eredménye ismeretes; azonban a szenvedett vereség nem csüggeszté el a fejedelmet. Egy igen ügyes görög hajósnak Indiáról adott tudósitására, nagy sereggel rontott ezen országra, s már is roppant birodalmának, itt huszadik szatrapiáját alapitá. Mikor azonban a marathoni vereséget megboszulandó, ujabb hadjáratra készülne Görögország ellenében: a halál hirtelen meglepte, s igy trónját azon parancsolattal adta át fiának Xerxes-nek, hogy az athenieken boszút állana. A persa történelmi kútfőkben Kej Khosrev (az állitólagos Cyrus) után Lohraszb, ezután pedig Gustaszb következnek, mely utóbbit sokan Darius Hystaspesnek gondolnak, a mi nem is lehetetlen. Erről itt különösen azért tétetik emlités, minthogy a nemzeti hagyomány szerint, Zoroaszter a nagy bölcsész és vallásalapitó -50- épen Gustaszb uralkodása alatt lépett fel, – s kinek első tanítványai közé, maga a király is tartozék. Nem csodálkozhatunk rajta eléggé, hogy a görög történészek azon nevezetes eseményt épenséggel nem említik. Xerxes azon kegyetlenségéről hires, melyet testvéröcscse Achämenes által hajtatott végre Görögországban, s az ugyancsak itt oly szerencsétlenül végződött harczáról; életének vége is igen tragikus volt, a mennyiben Szerailjának kiadásai ármány folytán veszett el, uralkodásának 12-dik, mások szerint – 20-dik esztendejében. Gustaszb után Bahman következik az uralkodásban, ki az: Ardesir, dirazdeszt (hosszúkezű) melléknevet nyerte, a görög irók Artaxerxes Longimanus-a. Uralkodása olyan volt mint a könnyed álom, hatalma olyan mint a tünékeny árnyék, s a pusztulás jelei fiának II. Xerxesnek uralkodása alatt nyilván láthatókká lettenek; s csakugyan a Kejjanidák hatalmát csak egyetlen lökésnek kellett már érnie, hogy Darius Codamannus alatt összeroskadjon; ezen haláldöfést pedig – a mint tudva lévő dolog – nagy Sándor adta meg, a ki Iszkender néven szerepelvén a keletiek hagyományaiban, csodatevő erejü hősnek mondatik és ismertetik. A mint a görög kútfőkből tudjuk, Darius, Sándor által üldöztetvén, gyilkosok által megöleték, s vérében ázva hordszékében magára hagyaték. A macedon Polystrates végvonaglások között találta; még vizet kért, s ajka utolsó lehellete is áldást mondott Nagy Sándorra, mért hogy oly nemesen viselteték neje, anyja és gyermekei iránt. „Nyujtsd kezedet Sándornak, mint a hogy én nyujtom neked – mondá Polystratesnek – ez hálám és szeretetem egyetlen záloga, melyet jelen helyzetemben néki nyujthatok.“ Ezen szavakkal megszünt élni, s egyszersmind ő zárja be a -51- Cyrus által alapított uralkodó családból származott fejedelmek sorát, kik szám szerint 13-an, 206 évig uralkodtak Persia fölött.

Eskanidák. Ezeket a belföldi történészek Muluk-i-tevaif (a törzsek királyainak) is nevezik; a nyugatiak által azonban dynasztiájuk a Seleucida és Arsacida-uralomnak mondatik. Kezdetüket jóval Nagy Sándor halála után vették, midőn Seleucus, Kr. e. 323-ban az Euphrat, Indus és Oxus között lévő összes tartományok urává tette magát; még a Gangest is átlépte s az ind Sandracottesz-szel kötött szövetsége, sok éven át tartott. Halála után a Seleucidák uralmát Kr. e. 250-ig senki sem támadá meg, mig végre a parth-ok, a maguk törzsének egyik fejét, Arsacest választván vezérökül, ki a Macedonok hatalmát megtörte, s az ő tulajdon családját Iran trónjára juttatá. Ő, Hircania kormányzója, Seleucus Callimachus ellen küzdött egyik csatájában halálosan megsebesíttetvén, a koronát testvéröcscsére, Tiridadeszre hagyá, kit azután II. Arsaces, Praepacius és Phraates követének, mig végre a parth-birodalom legnagyobb fényét, ezen család hatodik uralkodója, I. Mithridatesz alatt érte el, ki Iran határait az Eufrattól egész az Indusig terjeszté és Syriát Demetrius Nicatortól elvevé; egy szóval, fegyverét még távolabbra villogtatá diadalmasan, mint egykor maga Nagy Sándor. Mithridatesz után II-dik Phraates, I. Artabanes és Pacorus következének, mely legutóbbi alatt a parth-ok először érintkeztek a rómaiakkal, s csakugy az Arsacida ház ezen kilenczedik fejedelme volt az, a ki Sullához követséget küldött. Harminczhét évvel utóbb, Licinius Crassus consulsága alatt, a római hadsereg I. Orodes király idejében a legnagyobb vereségek egyikét szenvedé Mesopotamia sikságán, mely győzelem -52- annyira elbizottakká tette a parthokat, hogy be nem érvén legujabb hóditásaikkal, Julius Caesar és Pompejus ellen közti villongásokba is beleavatkoztak, sőt Syrian át egész kis Azsiáig nyomultak elő, s bárha Antonius alvezérei viszszaüzték is őket, a most következő uralkodás idejében Antonius nem vala képes a Crassuson ejtett gyalázatot lemosni. Csak huzamosb idő után, az Arsacida ház 15-ik uralkodója azonban, Augusztus fenyegetéseitől megrettenve, hogy boszújának magát ki ne tegye, a Crassustól elfoglalt lobogót Augusztusnak visszaküldötte.

S igy a következő két évszázad, szakadatlan lánczolatát képezi a Roma és Parthia között meg megujuló ellenségeskedések, – megbékülések és kiegyezkedéseknek, mig végre Artabanes, a harminczadik s legutósó Arsacida, a fellázadt parthus törzsfőnök Ardesir vagy Artaxerxes ellen három egész napig folytatott csatában elesett. Vele megszünik ezen egész dynastia is, mely 180 évig ült Iran királyi trónusán.

„Nagy Sándor halálától kezdve Ardesir Babegan uralkodásáig – mondja Malcolm – majdnem 500 év folyt le, ezen nevezetes időszak, a keleti történelmi iratokban, majdnem egészen üres lapot képez. De ha a római történetiróknál kutatunk: olyan tetteket találunk feljegyezve ezen időszak folytában, minőkre a leghiúbb nemzet is méltán büszke lehet; ilyen az, hogy a parthus uralkodók, kiknek hazájuk történelme még csak nevüket sem őrzé meg, valának egyedül azon fejedelmek, kikre a római fegyverek, dicsőségük tetőpontján, semmi maradandó befolyást nem gyakorolhatának.“

Szaszanidák. Ezen uralkodó ház Ardesir Babegannal veszi kezdetét, Isfendiar unokájának, Szaszannak egyik utódjától. A parth uralkodás alatt történt felléptéről -53- már tettünk emlitést; ő három diadalmas csatája után „Sehin-sah“ (királyok királya) czimet vőn fel, s uralkodása kivált azon keserü gyülöletnél fogva emlékezetes, melylyel a megbukott dynasztia ellen viselteték, s továbbá azon buzgalmáról, melylyel Zoroaszter vallását, a maga eredeti tisztaságában visszaállitani akará. Ő egy Mobed – (papi) gyülést hítt egybe, melyen a hagyomány szerint 40000-en jelentek meg, ezek közül először 400, azután 40, végül pedig 3 egyén bizatott meg a legfőbb hatalommal. Azonban azon nagy feladat, az igazságot kitalálni, végre is egyetlen férfiúnak jutott, Erdeviraszphnak. Ez füszeres bort ivott, aludt hét nap és hét éjjel s azután előszámlálta Zoroaszter vallásának igazi tanait.

A most említett királyt, fia Sapur (Kr. u. 242.) követé az uralkodásban, ki egy a rómaik ellen nagy szerencsével küzdött csatában azok császárát Valerianust fogolylyá tette; azonban a kegyetlenség, melylyel vele bánt volna, bizonyára tulozva van. Odenatus, Palmyra kormányzója állt boszút a rómaiak sérelméért. Sapur, fiának Bahram-nak hagyta az uralkodást, ki leginkább arról nevezetes, hogy az ő parancsolatára végeztetett ki Mani, a manichaeus hitfelekezet alapitója, ki az ő tanaiban, a hinduk lélekvándorlását akarta a keresztyén vallás tanitásaival egybeolvasztani. Utána még két Bahram következék, s ezek után Narses lépett a trónra, ki ugyanazon mezőn ütközött meg Galerius római császárral, melyen hajdan Crassus ama roppant vereséget szenvedé.

Sapur Zulektaf (III. Sapores) azaz vállas-Sapur, mely nevét onnan nyerte, minthogy a kezébe esett foglyok vállait kifuratá, s azután őket a nyilásokon keresztülhúzott kötelekkel kinozta. Persa történetirók tudósításai -54- nyomán 70 évig uralkodott, s bárha Konstantinban hatalmas ellenségre talált, még is 350-ben Kr. u. a Szingara melletti csatában boszút állt a szenvedett vereségért; ugyancsak ő vette vissza ismét a Tigris-en tuli mindazon tartományokat, melyeket elődei egykoron elvesztettek.

Ugyanezen uralkodó ház tagjai közül meg kell még említenünk: Bahram Gur-t (V. Varanesz), kinek mellékneve (gur. = vad.) rendkivüli vadászat kedvelésére czéloz; Khoszru Nusirvan-t, kinek neve még ma is úgy él minden Persának ajkán, mint a bölcseség, igazságszeretet és bőkezüség mintaképeé. Ő Kr. u. 531-ben lépett a trónra, s a későbbi mohammedán történetirók azt állítják róla, hogy bárha mint pogány élt és halt is meg, igazságszeretete s azon körülmény folytán, hogy Mohammed idejében uralkodott: érdemes a muszulman disznévre. Mikor ő trónra lépett, az egész ország tömérdek ferdeség sulyos járma alatt nyögött, de ő mindenen a lehető legjobban segített, a vérző sebeket begyógyítá, a kereskedelmet és tudományokat virágzásra juttatá, s udvarába a görög bölcsészetet vezeté be. Minden alkotásában igen hatalmas segitséget szolgáltatott neki a bölcsességéről hires minisztere: Buzurdzsmihr, ki a legalacsonyabb sorsból a legmagasb állásra emelkedett. A rómaiakkal való érintkezés is sokkal lényegesebb előnyöket nyujtott az ő uralkodása alatt, mint annakelőtte Justinian kénytelen volt a békét 30000 darab aranyon vásárlani meg, – s ezen kivül egész Syriának elfoglalása, Antiochia megvétele, s az Irani határoknak a Phasistól egész a Jaxartes és Indusig való kiterjesztése, elegendő tanúságot szolgáltatnak Nusirvan hadvezéri tehetségéről. -55-

A szaszanidák dicsősége ő alatta érte el legmagasb fokát, ő utána pedig napról napra mindinkább hanyatlott. Khoszro Perviz-nek II. Hormusz-Nusirvan egyik meggyilkoltatott fia – gyermekének, sükerült ugyan a régi fényt egy időre még helyreállítani, ki betört a római birodalomba, megrabolta Darat, Mardunt, Edessat és Amidát s el is pusztitá, úgy szinte Syriát is; bevette Jerusalemet, hol a harcz dulongása közben szent-Ilona és Konstantin fényes templomai a lángok martalékává lőnek. Azonban hadi szerencséje csakhamar elkábította, a legkicsapongóbb s legköltségesebb élveknek adta át magát, s számos pompás palotája, 12000 neje, mindmegannyi egy-egy rendkivüli szépség, 50,000 nemes lova, 1200 elefántja, Sebdiz nevű arabméne, mely a szélnél is gyorsabb vala, mindenek fölött pedig bűbájos kedvese: Sirin, mindmegannyi emlékezetes tárgy, melyekkel a Kelet költői és történetirói számtalan izben foglalkoztak. Harmincz évig tartott a szerencse szakadatlan kedvezése; azonban ekkor csatát csatára vesztett a rómaiak ellenében, s hat év leforgása alatt, minden birtokát, kincseit és hadseregét elveszté, – sőt tulajdon alattvalóitól még el is fogatott, – és saját fia szolgáltatta át az apát a bakó bárdjának.7)

Mindazon uralkodók, a kik ezután egész Jezdedzsird-ig (III. Isdigertes) uralkodtak, alig méltók az emlitésre. A szaszanidák uralma nyilsebesen hanyatlott alá, -56- s midőn az arab kalandorok telve prófétájuk vallása iránti lelkesedéssel, szerte jártak az egész keleten s betörtek Persiába is, csak egyetlen gyenge lökésre volt szükség, hogy a parsz birodalom és a zoroaszteri vallás épülete, ezer meg ezer darabban omoljon össze. Mohammed – a mint tudva van – Nusirván idejében született, a keresztyén évszámlálás 569-dik évében, s uj tanait negyven év mulva kezdé hirdetni. Mindenféle követeket küldött, kik vallását ajánló s annak felvételére szólító iratokat vittek magukkal. A büszke Khoszru sah-hoz is küldött egy ilyet. A király épen a Karaszú partján ült, midőn a „mekkai tevehajcsár“ – mint Mahommedet gunyolni szokták – követeit jelenték előtte; a merész felszólításra annyira felgerjedt, hogy a térítő iratot darabokra szaggatá és szétszórta a levegőbe, s bele a viznek árjába. Ezen idő óta – mondják a Mohommedanok, átok fogta meg a Karaszú partjait, átok nehezedik azon helyen, mely hajdan a legvirulóbb vidék egyikét képezé.

Igaz ugyan, hogy az arabok első támadása szerencsésen visszaveretett; de azok Kadesszia sikján csakhamar véres boszut álltak a szenvedett vereségért, és Persia dicsősége, örök időkre oda lett. Dirafsi Kejvani hirneves nemzeti lobogója az ellenség kezébe esett, „s a puszta meztelen rablói – mondja Gibbon – minden reményen felüli gazdagsághoz jutottak.“ Jezdedzsird – az utósó szaszanida – seregének százezer harczosa borítá a csatatért, maga a király Merv felé menekül, melynek közelében egy molnár által megöletik. Vele együtt ért véget egyszersmind Zoroaszter vallása is, azon vallás, mely bárha némely ujabb alakulásokkal – egyidejünek tekinthető a föld özönviz utáni megnépesülésével, s mely Persiában tovább fenállt 1200 esztendőnél. -57-

b) Ujabbkori történelem.

Ezen korszak első évei – mely kor az Iszlamnak Perzsiába hozatalával veszi kezdetét – az egész országban a legiszonyúbb pusztításnak, dúlásnak és rombolásnak rémképeit mutatják. Az arabok, a régi korszaknak legparányibb emlékjelét is, a vallásos fanatismus legiszonyúbb dühével semmisíték meg, s Ó-Iran annyi nevezetes műkincsének, a régi kor oly felséges emlékeinek, majdnem mind el kelle enyészniök!

Nem lehet tehát csodálni, ha az iraniak mélyen sértett nemzeti büszkesége, a fájdalom nagyságának megfelelő boszút szomjazott. Az első Khalifak virágzásban állt uralkodása alatt, gondolni sem lehetett az elszakadásra; azonban alig mutatkozott az első gyengeség a bagdadi udvarnál és Persiában már is nyiltan kitört a lázadás. Jakub ben Leis egy szegisztani czinöntő fia volt a legelső, ki a lázadás zászlaját kitűzte; ő volt az első mohammedan vallású független uralkodó Persiában, azonban dynasztiát nem alapíthatott, s 877-ben meghalván az uralkodást öcscsére Amer-re hagyta, ki Iszmail Szamani Sah által meggyőzetvén, ezen Szefarieh névvel jelzett uralkodó ház utósó tagja volt.8)

Iszmail személyében a Szaman ház lépett most uralkodásra, melyek egymásra következő tagjai: Ahmed Naszr, Nuh, Abdul melik, Nuh bin Manszur s végül -58- Manszur bin Nuh váltották fel egymás a trónon, mig végre a nagy Giznei Mahmud, néhány rövid év lefolyta alatt hatalmas országot alapitott Bagdadtól Kasgarig, s Georgiától Bengáliaig; s figyelmét Iranra is kiterjeszteni kezdé. Ez időközben ott a dilemita-ház uralkodott, melynek sorát Ali bin Buje nyitja meg. Iran ezen időben részint egészen független fejedelemségekből, részint pedig olyanokból állott, melyek uralkodói még mindig a bagdadi udvartól nyerték hatalmukat. Giznei Mahmud hatalma utóbb, egészen véget vett Iranban a dilemita Dynasztiának. Hogy ezen fejedelemnek dicsvágya és vallásos buzgalma mennyi mindent alkotott: az sokkal több, semmint hogy e történeti képek szük keretébe foglalható lenne: korának történészei hatalma nagyságát, kegyességét és igazságszeretét igen kiemelik, daczára annak, hogy nem maradt ment egyszer másszor a fösvénység és kapzsiság vádjától. Az ő uralkodása alatt élt és halt meg Firduszi a hires költő, kit, a mint ez eléggé ismeretes, ő oly kicsinyes fukarsággal jutalmazott. Mondják hogy székhelye, Gizni, a maga idejében sok szép épülettel ékeskedett, ma már csupán mausoleuma áll fenn. 1032-ben történt halála után hatalma is ép oly gyorsan elenyészett, mint a mily hirtelen támadott. Utódját, Meszud-ot, Togrulbej, a szeldzsuk törzs egyik főnöke fosztotta meg trónjától. Ezen tatár fejedelem, kit a középázsiai sivatagok legbátrabbjainak százezrei követtek, nem csak -59- magát Iránt hóditá meg rövid idő alatt, hanem Bagdadot is; s még abban a szerencsében is részesült, hogy utódjává oly jeles férfiú vállt, mint fia Arszlán, ki maga volt a megtestesült lovagiasság. Arszlán, nagy lelküségét, a többi között, Romanus Diogenes byzanti császár irányában is megbizonyitá, ki fennhéjázó büszkeséget tanusíta előbb ellenében, utóbb azonban foglyává lett: „Mit tettél volna velem – kérdé Arszlán emezt – ha sorsunk épen ellenkezőleg fordúl vala?“ „Megkorbácsoltattalak volna“ – viszonzá Romanus. „S minő bánásmódot vársz most éntőlem?“ – Kérdé a tatár fejdelem. „Ha kegyetlen vagy és vérszomjazó: – válaszolt a császár – akkor megöletsz; hahogy hiú: akkor lánczokra veretsz, és diadalszekered előtt rabszolga gyanánt hajtatsz; de ha nemesszivü és bölcs vagy: akkor elfogadod a váltságdijat és visszaadod szabadságomat.“ Arszlán ez utóbbi módon cselekvék s hazaküldé a byzanti császárt; sőt már már intézkedéseket is tőn, hogy trónjára még visszasegitse, azonban nemes tervét Romanus meggyilkoltatásának hire meghiusitotta.

Fia Meliksah, atyjához hasonló bölcs államférfiú, hatalmas hős és bátor harczos volt. Az erkölcsösség és becsületesség ritka példái élnek még e mai napiglan a népnek ajkán e fejedelemről, ki élte virágában, 38 éves korában halt el.

Őutána kezdődik a nagy zavarok korszaka, nem csak Iranban, hanem a szeldzsuk birodalom minden tartományában. Fiai szakadatlanúl háborukba valának bonyolódva egymás ellen, s az uralkodó ház utósó tagját, Szandzsart, a Kharezmi fejedelem fegyvere ejté el, midőn amaz ittas állapotban rohanna a csatába.

Persia, ezen időtől fogva, egész Helgau Khan -60- (Dzsingisz-fia) hóditásaig, mintegy évszázadon keresztül azon zavargások és kölcsönös hadviselések szinhelye volt, melyeket az Ata-bey-ek, a tartományi kormányzók támasztottak egymás ellen. Helagu, ki Persia teljes meghódoltatását hatalmas atyjától öröklé: nem csak ezen országban volt diadalmas, hanem romba dönté Mutassim-Billahnak bagdadi árny-khalifatusát is; benne azonban nem hiányzott azon szép tulajdonság sem, hogy a pusztitás kardját néha-néha hüvelyébe is rejté, s magát az irodalom és tudományok élvezetének engedte át. Tudva levő dolog felőle, hogy a hires csillagász Naszr-eddin-Tuszi számára Maragaban csillagdát épittetett, s az ő korából származó csillagászati táblák, miket Ilkhanie-táblázatoknak is szokás nevezni, mind e mai napig tiszteletben állanak. Fiáról, a szelid lelkü Abaka-khanról, úgy szinte egyéb utódairól igen kevés érdekes tárgyat lehet feljegyezni, s ha Gazan-Khant, Tebrisz szépitőjét, és Sah Khudabendet, Persia első siíta fejedelmét kiveszszük, nyugodtan elmondjuk, hogy az ő halála után, mind egész Timur felléptéig, Iran évkönyveiben pártoskodásnál és belháborúknál egyéb alig van feljegyezve, mint a melyek minden nagyszerü forradalmat rendesen meg szoktak előzni.

Timur vagy Timurlenk (Sánta Timur) nálunk Tamerlannak is nevezve, Sehri-Szebz-ben, egy Szamarkand közelében lévő kisded városkában született. Élettörténete sok tekintetben hasonlít más egyéb ázsiai hóditók és országrenditőkéihez. Előbb jelentéktelen törzsfőnök, aztán tekintélyes saját tartományában, utóbb hatalmas az egész országban, végre ott áll a vért és zsákmányt szomjazó tömeg élén, milyen Ázsia azon részeiben mindig könnyen feltalálható, s velük tartományokat -61- hódit és birodalmakat forgat fel. Iran – mely épen nyugat felé vett utjában feküdt, s a nélkül is apró tartományocskákká volt elforgácsolva, csakhamar prédájává lőn féktelen csordájának; sok régi várost megraboltak s egészen porrá hamvasztottak, sőt még Timur halála után sem lőn nyugta Persiának, mert a világhóditónak fiai elkeseredett harczokat folytattak egymással az örökségért, mig végre az erényes Sah-rukh a béke malasztjait árasztá ez ország egy kis részecskéjére. Khoraszan, Merv és Herat akkori fővárosaival képezé a bölcsek, a tudomány és költészet férfiainak gyülhelyét. Igy szinte Szultán Huszein Mirza is, kinek uralkodása mintegy fénypontját képezi a timuridák dynasztiájának, mint a müvészetek és tudományok Maecenása, némi nevet hagyott maga után. Mindamellett, általában véve a Timuridak uralma alatt, Persia majd részekre szakadva, majd a belháboruknak, majd a szomszéd turkomantörzsek pusztitásának vala szakadatlanul kitétetve, s igy előre sejthető volt, hogy az állandó nyugalom és rend csak valamely benszülött hatalmas fejedelem kormánybotja alatt fog helyreállhatni.

Ilyen után epedt egész Persia, ilyent talált is Iszmail Sah-ban a szeferi dynasztia tulajdonképeni megalapitójában, kiknek uralkodása, a mint látni fogjuk, valóságos fénypontját képezi Iran ujabbkori történelmének. Ezen uralkodó ház fejedelmei, kik egy Szofi-eddin nevű erdebil-i kegyes Seikhtől vették származásukat, az éjszaki Azerbaidzsanból, maguk is török eredetüek lévén, jókorán körükbe vonták éjszaki Irán harczias török törzseit. Ismeretes dolog, hogy a törökök akkor, két felekezetre oszlottak: a kara kojunlu-k (fekete juh) kik leginkább szunniták lévén, az ottoman fejedelmek lobogói alatt -62- harczoltak; és az Ak-Kojunlu-k (fehér juh)9), kik bárha amazoknak rokonai, mindazáltal utóbb Uzun-Haszán alatt, azoknak leghatalmasabb ellenségei s ennélfogva a siíszmus legfanatikusabb védelmezői.10) Iszmail Sah felhasználva párthiveinek vallásos lelkesültségét, országát kelet felé Mehemmed Seibani, Bokhara hatalmas szultánja ellenében megvédelmezé, valamint Szelim szultan ellen is, ha talán nem oly sükerrel is, de nem kevesebb erélylyel, ki őt Azerbaidzsan felől támadá meg. A Csaldirim-i hires csatában hada ugyan tönkre tétetett a bátor ottoman császár által, mely veszteség őt igen keserité, bárha amannak halála után megint átment az Araxesen s a meghódoltatott tartományok egyrészét ismét visszafoglalá. Egész Persiának teljes birtokosaképen halt meg nyugodtan Erdebilben, s azon nevet hagyta maga után, mint a ki Iran egykori határait ujra visszállitá, és a nemzeti hitnek megalapitója lőn.

Ép oly szerencsés volt fiának, Tahmasbnak uralkodása is, ki bárha fiatalon jutott is a trónra, mindazáltal szunnita ellenségeit, mind nyugaton mind keleten megverte. Hadi szerencséje oly nagy hirnevet szerzett számára, hogy Humajun, India császára, midőn országa lázongó nagyjai elől futni kellene, ennek udvarába menekült, -63- s ugyancsak az ő segedelmével nyerte utóbb ujolag vissza fejedelmi trónusát.

A nyugati hatalmasságokkal megkezdődött az összeköttetés. Erzsébet, Angolország királynője küldé az első követet Persiába, Jenkinson Antal személyében, ki ott huzamosb ideig tartózkodván ezen ország egyik legkorábbi s legérdekesebb ismertetését irta.

A király utódjai azonban, Iran veszedelmére, nagy versengésben éltek egymással; Haider és Iszmael, mint utódai alig méltók az emlitésre. De annál dicsőségesebb volt e most emlitett fiának, Abbasznak uralkodása, ki méltán megérdemli az utóbb melléknévűl kapott nagy nevezetet. Az 1582-dik évben jutván a trónra, uralkodása első éveit kénytelen volt az ország határaira csapott ellenségek ellenei harczokban tölteni: de meg is győzte valamennyit. Helyreállítván a nyugalmat, tartományainak belső szervezéséhez fogott, s a földmüvelés, kereskedelem és ipar felvirágoztatására annyit tett, mint sem előtte, sem utána senki többet Iranban mind e mai napiglan. Atyáskodó gondosságának legfényesebb tanujelei, a még mai napig fenálló, s az egész országban szétszórt Kervanszeraj-ok, jó országutak és vizvezetékek; legtöbb gondot azonban székhelyének, Iszfahannak csinosbitására forditott, mely az ő idejében nemcsak Ázsiának volt legszebb fővárosa, hanem hozzá hasonló, Europában is alig találtaték, mely oly virágzásnak örvendett volna, s oly gazdag lett volna pompás épületekben mint Iszfahan. Sir Dodmore Cotton angol követ, kit I. Jakab küldött Abbasz sah-hoz, csodadolgokat beszél azon pompáról és fényüzésről, mely ennek udvaránál uralkodott, ki már ekkor mélyen átértette, mennyire szükséges a nyugati fejedelmekkel jó lábon állani, s velük kereskedelmi -64- szerződéseket kötni. A keresztyének iránt is különösen türelmes volt, sőt azt is mondják, hogy Sir Robert Shirleyt, különös kedvenczét, egy szép csirkaszi nővel megajándékozván, utóbb született gyermeküknél még a keresztapai tisztet is ő maga töltötte be. De ezen türelmi-érzelmei daczára különös buzgalmat tanusitott a Persák nemzeti vallása iránt is, és hogy a Siítakat a Mekka és Medina sirjaihoz való szenvedélyes zarándoklástól visszatartsa, Imam Rizának Meshedben, s Alinak Nedzsefben fekvő eddig jelentéktelen sirjait, kitünő pompával ékesítteté föl. Uralkodását egyaránt igazságosság és jó szerencse teszik nevezetessé, s ha a mai kor persája az igazi fejedelem mintaképét akarja emliteni: mindjárt Abbasz sah nevét hordozza ajkain.

Nevezetes és feltünő azonban, hogy házi magán körében ép oly vad és barbar volt, mint a külvilággal érintkeztében a mily szelid és kegyelmes. Legkedvesb fiát kivégezteté, másoknak szemük világát véteté, s kegyetlensége őrjöngésében legkedvesb unokaleányát, ki egész ártatlanúl közelíte nagyatyjához, hogy vele enyelegjen, tulajdon kezével fojtá meg. Végre maga is mérget vett, és Malcolmnak igaza van, midőn azt mondja: „Mikor ezen nagy fejedelem megszünt uralkodni, ugyanakkor megszünt uralkodni Persia is.“ Utódai, kik magukat a teljes elpuhultságnak s a leggyalázatosabb kicsapongásoknak engedték át: virágzó országutaikat is a veszedelem örvényének szélére juttatták. A hanyatló hatalommal, együtt növekvék az előbb elnyomott népek vakmerősége, s a harczias afghanok voltak az elsők kelet felől, kik nemcsak függetlenekké tették magukat, sőt nemsokára, egyik vezérük, Mahmud vezérlete alatt még Persiára is ráütöttek és a fővárost, Iszfahant ostromolták. -65- Ez időben a jólelkü de gyenge Huszein Sah ült a trónon. A minden oldalról megszoritott főváros, mely a hanyatló Rómához hasonlóan csak panem et circenses – után epedt, képtelen volt a védelemre, ugy hogy a jó ideig tartó sulyos ostrom után, maga a szeferi család utósó királya volt kénytelen a durva Afghanok táborában megjelenni s könnyes szemekkel kegyelemért esedezni.

Huszein tömlöczbe vetteték, hol azután nemsokára el is veszett. A kincsszomjas afghanok nagy mohón rajta törtek az elhagyott fővároson. Kényük kedvük szerint dultak és raboltak, s miután több évig az ő kezükben volt e hely: a szefevi dynastia majdnem minden alkotványa, az országnak majdnem birtoka elpusztult, ugy hogy mindenütt csak siralom és pusztulás volt található. A porig megalázott ország boszút akart állani és Nadir Kulit az Afsar-törzs egy főnöke állt az elégületlenek élére Khoraszanban, és sükerült is neki a mazendraniak segedelmével az idegen dulárok hatalmát megtörni. Több izben tönkre verte az Afghanokat, ugy hogy ezek végre futásnak eredtek, azonban csak igen kevés menekült meg közülök.

Nadir, ki eddigelé csak is mint Huszein fiának Tahmaszbnak vezére szerepelt: diadalaitól megittasultan nem tudott sokáig ellenállani uralkodási vágyának, s 1736-ban, csakugyan Iran trónjára is ült, s ezen ázsiai utósó világverőnek haditettei valóban ép oly bámulatra méltók, mint a minő csodálatos volt egész kalandos pályája, az egyszerű rablófőnöktől, fel egész a királyi méltóságig. Nadir nem csak nyugaton a törököket verte meg, nemcsak éjszakon a tatárokat, nem csak visszaállitotta az ország régi határait: hanem még Indiába is becsapott, s diadalmenete Delhibe, mely ez időben egy -66- millió lakost számlált, s honnan a legdusabb s legértékesebb kincsekkel megrakottan tért vissza, valósággal oly meseszerünek hangzik, minő csak is keleten fordulhat elő. Iran, őalatta, bárha csak rövid időre, még nagyobb volt, mint Abbasz sah korában; azonban országának belső felvirágoztatására semmit sem tett, azon egy kisérleten kivül, hogy t. i. a siítákat, a szunnitákkal ki akarta békíteni, mi azonban teljességgel nem sükerült.

A mily dicsőséges volt e hóditónak nyilvános pályája: ép oly gyalázatteljesek uralkodásának utósó napjai és tulajdon életének vége is. Azt képzelte, hogy szakadatlanúl életére törnek, s ezen rémképektől gyötretve, a legirtózatosabb módon dühöngött környezete ellen. Fiát, Riza Kulit szeme világától fosztatá meg; legközelebbi rokonait és barátait rakásra gyilkoltatá, és egész városok estek dühének áldozatául, s midőn őrjöngésének tetőfokán azt határozta volna magában, hogy minden Persát ki fog irtani a földszinéről: tulajdon törzsének egy fia verte őt át fegyverével. Hatalmának kártyavára ép oly hamar roskadt is össze, mint a mily gyorsan felépűlt. Utódjai csak alig-alig tudtak megtartani néhány tartományt hatalmas vetélytársaik ellen, Mazendran és Asztrabad ez időben a Kadzsartörzs egy főnökének, Mohammed Huszein khannak uralma alatt állott; Azer bajdzsan az afghan Azad-Khant uralta, Gilanban Hidajet Khan volt független, Khoraszant pedig Sahrukh tartotta birtokában. Délen Ali Merdun Khan, a bakhtiari főnök foglalta el Iszfahan fővárost, mig ezt végre a bátor Kerim Khan Zend győzte le, ki a független fejedelmek ellen folytatott sok sulyos harcz után, királyi hatalmát ismét egész Iran fölött kiterjeszté. Kerim Khant, mint született első persa királyt, kiváltképen a -67- déli Iran magasztalja és dicsőiti leginkább, mint a melynek vidékéért ő maga is igen sokat tett, s minthogy a becsületességgel és mérséklettel a dicsvágyat és hősiséget igen alkalmasan tudta egyesíteni: méltán megérdemli az „igazságos“ nevet, melylyel őt az utókor feldiszité. Közkatonából lévén királylyá, pályafutása telve van a legérdekesebb kalandokkal, s ha Siraz lakói, hol fővárosát is tartotta, kedvencz fejedelmükről kezdenek beszélni az ember alig győzi végig hallgatni magasztalásukat.

Mint minden ideig óráig tartó nagyságoknál rendesen történni szokott: itt is az az eset állott elő, hogy az őt tulélő négy fia, nem volt képes atyjának trónját, a hatalmas főnökök tőrei és ármányai ellen megvédeni. Kerim Khan halála után, ismét kitört az Iran fölötti uralkodásért küzdő háború. A Zend család, mely a túlvakmerő Lulf Ali Khan személyében hatalmas védelmezőt birt ugyan, nem juttathatá érvényre a maga jogát a kadzsartörzs hatalmas főnöke, Aga Mehemmed Khan ellenében, kinek lobogói alatt, az ország legharcziasabb népei, a törökök egyesültek. Amazok legyőzettek, és Aga Mehemmed Khannal a Kadzsar dynasztia jutott a trónra, mely mind e mái napiglan uralkodik. Ezen fejedelem, ki férfiúságától kora ifjuságában megfosztaték, utóbb pedig ellenségei foglyává lőn, sok viszontagságon ment keresztül, s jellemében ritka erélyt és dicsvágyat egyesitett tigris-kegyetlenséggel és bosszúállással, s igen hihető, hogy ama rémület, melyet maga iránt a legyőzötteken elkövetett hallatlan kegyetlensége folytán gerjesztett, talán még fegyvereinél is többet tett hatalmának megalapitására nézve. Hajmeresztő olvasni azon városok sorát, melyeket e barbar főnök feldulatott, s azon lemészárolt tömeg számát, kiket kardélre hányatott. Még tulajdon -68- rokonai ellenében is a legbaromibb módon viselteték, egy unokaöcscse az egyetlen Baba Khan kivételével, ki atyjának 1797-ben Sise mellett történt halála után, Feth Ali Sah néven jutott a trónra, mint mind e tartományok egyetlen örököse. Őalatta kezd az európávali diplomatiai közlekedés igazán állandóvá és szakadatlanná lenni; Gardanne és Jaubert tábornokok követsége, kiket I. Napoleon küldött udvarához, ugyszinte Malcolmnak, a hires diplomata és tudósnak küldetése, mind őt közelebb hozták Európához, mind pedig minket jobban és jobban megismertetének ezen ország milyen-voltával és institutióval. Utóbb az oroszokkal is érintkezésbe jutott, sőt egy hosszadalmas háboruba is bonyolult velük, melyben a persák legyőzettek és 1828-ban a turkmacsaji11) megalázó szerződést elfogadni kényszerültek. A tetemes veszteség igen bántá Feth Ali Sahot, ki nagyon szerette magát a „fenséges“nek nevezni, mindazáltal a háborut nem lehetett többé megujitani, s még fia Mehemmed Sah alatt is, hiába óhajtoztak, az elvesztett tartományokat visszanyerni. Persia, mind jobban és jobban elhomályosítva az éjszaki Kolosz által, mostani uralkodójának, Naszr ed din Sahnak uralkodása alatt teljesen belépett ugyan, a nyugati hatalmasságok államcsoportjába, s bárha igen nagy gond fordittatik is rá, az európai institutiók átültetésével megkönnyiteni a nyugati civilisatióval való összeolvadást: mindazáltal jövendője főleg a szent-pétervári udvar óriási befolyásától függ, s ha erélyes módon nem lát hozzá, regeneratióját önön erejéből megalkotni, igen könnyen a mai török birodalom sorsára juthat, melynek létezése, a nyugati hatalmasságok kegyelmétől függ egyedül.

TEHERANBA.

Ágyudörgés, zeneszó és örömkiáltások hangzának fel a trapezunti kikötőből hajónk felé, midőn ez büszke lengéssel a parthoz közelíte. Bizonyára távolról sem fogja senkisem gondolni, hogy ezen ünnepélyes fogadtatás, talán engem, a leendő dervist, illetett, ki koldúsbottal kezében vándor-útra indult, hogy az óklassikus Ázsia nagy részét bebarangolja. Bizonyára nem engem illetett. A hódolat Emin Muhlisz pasának nyujtaték, Trapezunt ujonan kinevezett kormányzójának, ki utitársunk volt Konstantinápolytól idáig. Egy-egy török tartomány új kormányzója mindig a legédesebb remények fris kutforrását hozza magával az illető lakosság számára. A lelépettet zsarnok személyisége vagy túlzott hivatalhűsége rendesen gyülöltté teszik, s igy utódjától több igazságszeretetet, nyugalmat és rendtartást szokás várni. Variatís delectat! s bárha az ember bizonyosan tudja is, hogy a török államügy korhadt épületét, már a legerősebb támoszlop sem képes többé fenntartani, bárha bizonyos is, hogy az ujonan érkezett nemsokára hasonló lesz a távozóhoz, az ember mégis oly örömest reménykedik.

Trapezuntnak, Mithridates hajdani székvárosának, veres háztetőivel, mik a gazdag növényzet setét zöldje fölött emelkednek, a tenger-félről épen nincs kellemetlen külseje. Belseje is sokkal szebb, mint akárhány -72- más török tengerparti városé. Muhlisz pasa, kivel még Konstantinápolyban ismerkedtem meg, itt tartózkodásom idejére felajánlotta vendégszeretetét. A készen álló lovak egyikére ültem, s kiséretéhez csatlakozván, az ünnepélyes menettel együtt haladtam át a kormányzó délen fekvő palotája felé. Nem nagyszámú kisérő csapatunk mellett jobbra balra eleven, örvendező néptömeg zsibongott. A pasa apró ezüstpénzeket szóratott szét, volt imádkozás, volt üdvözlés, s midőn mindezek között magam körül tekintettem, valóban mosolyognom kellett soromnak szeszélyes intézkedései fölött. Lelkemet fájdalommal tölté el a kedves Konstantinápolytól való válás, hogy négy évig keleti kényelemben és nyugalomban éltem, s Trapezuntról, honnan utra kell vala kelnem, épenséggel sem alkottam magamnak valami ragyogó képeket, s ime első megjelenésem mégis ilyen ünnepélyes pompával történik. Jó előjel, mondja a keleti az ilyes eseményről, s bárha én magam is ilyennek akarám tartani, mindazáltal nem volt kellemes rám nézve, három egész napig ismét azon kényelemben élni, melytől egyszer már bucsút vettem.

E rövid időközt arra használtam fel, hogy a szükséges utikészleteket bevásároljam, lovat béreljek, s egyszóval mindazzal ellássam magamat, mi Törökországon és Persián átvezető kalandos vándorlásomhoz szükséges vala. Hogy mindez igen kevés gondot adott, s hogy az egészszel csakhamar elkészültem, azt mindenki elhiheti. Az efendi-szerepet egész Teheranig meg akartam tartani, de csak Kiatib, (irnok) szegény Kiatib kivántam lenni, ki a hatóságok vendégszeretetét igénybe veszi, s összes uti podgyászom nem állt egyébből egy Khurdzsinnél (tarsolyzsák), mely egypár inget, könyvet s holmi apróságokat -73- rejtett, két szőnyeg, egyik takaró, másik aláterítő gyanánt, végül egy kis üst, thea-edény és csésze. Mindezt a paripára rakták, melyen távozandó valék, s bár a pasa nem akart alábbhagyni vele, hogy vigyek magammal egy-két kavasz-t, nem annyira biztonság, mint az itt szokásos fényüzés szempontjából, e szives ajánlatát mégis megköszöntem, de el nem fogadván, az 1862-dik május 21-dikén a Szürüdzsi (lóbérlő és hajtó) kiséretében távoztam el a török tengerparti városból, a kelet felé vonuló hegységnek irányozva utamat.

Minthogy a nap már jó magasan állott, halk léptetve haladtam a körülbelől mintegy órajárásnyira terjedő csinált uton, melynek készitése – mellesleg legyen megjegyezve – nem kevesebb mint 20,000 török fontba került. Egyike volt ez azon számos izben ujra meg ujra tervezett országutaknak, melyek a rideg pontusi hegységeken át Erzerumba valának vezetendők. Azért mondom „gyakran tervezett országutak,“ mert a mennyire én emlékezem, legalább is hatszor hozzáfogtak a készitéshez, de a roppant kiadásoktól visszaijedve, azzal nemsokára fel is hagytak; a magaslat ormán, hol ezen országutnak vége szakad, veszi kezdetét a primitiv keleti ut, egy keskeny, görbe mélyedés, melyet az arra átvonuló állatok körmei vájtak, olyan ut, mely a mi európai fogalmaink szerint érdemes volna e nevezetre, innen kezdve, mind a mennyei birodalom távoli határáig, egész Ázsiában sehol sem található.

Egyébiránt nemcsak a csinált országut az, melytől az utazónak, mint az európai élet utósó emlékjelétől itt válnia kell, hanem a mély völgytorkolatban vezető uton, a tengert is elveszti szemei elől. Hadzsator, az utamban kisérő örmény szürüdzsi, figyelmessé tett ez utóbbi körülményre, -74- s a magaslat ormán meg is állottam egy kevéssé, hogy a végbucsú tekintetét vessem a különben vadul zajongó, de a jelen évszakban nyájas tóhoz hasonlatos nyugovó tengerre. A rám várakozó nehézségek és veszedelmek felől még csak sejtelem élt lelkemben, sejtelem csupán, s már ez is elég vala, hogy a legmélyebben megillessen, midőn az Euxinus végtelenbe terjedő setét hullámain merengettem. Trapezunt, mintegy mélyedésben lábaimnál feküdt, s csak a kikötő szolgált a kép előtere gyanánt, s midőn azon osztrák hajónak, mely idáig hozott, tat-árboczán utójára láttam légben lengedezni a lobogót: lehetetlen vala mély levertséget nem éreznem. Minél mélyebben nyomultam a hegyszorosba, a növényzet annál bujábbá s gazdagabbá lőn, annál meglepőbbé a mindenfelől mosolygó virágok pompája. Május közepe volt, s ha a pontusi hegység az év egyéb szakában szépnek mondható: nem csoda, ha a kikelet e szép havában valóban varázstekintetű. Az út vadul lezajló hegyzuhatag partjai mentén vonul, mindkét oldalon magas, gazdagon benőtt hegyektől környezetten. Csak imitt-amott akad az ember egyes Khanokra (fogadóház), néhol azonban az erdők tisztásai felől egy pár lakház is tekinget alá. Ezeket a köröttük álló fák dús lombozatja boritja, s bennük jobbára görögök laknak, kik még a régi pontusi tartomány lakosainak maradékai s jóformán sehol sem vegyültek össze sem örményekkel, sem törökökkel, minthogy ez utóbbiak csakis a városokban tartózkodnak.

Hat óráig ülvén a nyeregben, a körülöttem terjedő természet minden varázsának daczára, nagy bágyadtságot éreztem tagjaimban. Lovon utazni, kivált eleinte, nehéz, de még sokkal nehezebb, ha az ember paripáját valami szürüdzsitől kénytelen bérleni. Ezek az emberek -75- rendesen málhaszállitásra használják állataikat, s igy azok oly rázósak, hogy a lovagot egészen összetörik, a mellett oly lomhák, miszerint ugyancsak van dolga kéznek lábnak a hajtásban, elannyira, hogy az ember jobban elfárad, mintha gyalog tette volna meg azt az utat. Igazán, hat óráig tartó első lovaglásom, mint nagy feladatom előtanulmánya, valóban fáradalmas volt, de még terhesebb az est, mikor ugyanis Köpri mellett egy khanban az éjet először töltém a puszta földön, nomad-módra. Étvágyam egy csep sem volt, a csupa fáradságtól, sőt még az álom is elkerült. Az egész helyiség szintúgy hemzsegett a lovaktól és öszvérhajcsároktól, mely utóbbiak közül egyik állatait tisztogatá, a másik főzött, a harmadik énekelt, a negyedik csevegett stb. s nekem úgy látszott, mintha ezen egész zajt egyedül azon czélból keltenék, hogy az én álmomat elzavarják. Felemelkedtem fekhelyemen s mély elborulással gondoltam bekövetkezendő fáradalmaimra.

Szinte hallom, hogy az olvasó azt mondja: ez lesz-e hát az az utazó, ki dervis-szerepben, koldúsbottal kezében, át akar haladni Ázsián, s bebarangolni szándékozik Turkesztan sivatagait, és a távoli Oxus partvidékét? Valóban, ez nem látszik arra valónak! Őszintén szólva, Trapezunthoz egy állomásnyira magam sem hittem, hogy mindazon kalandokat és veszedelmeket kiálljam, melyek rám Konstantinápolytól Szamarkandig vezető utamon várakoztak. Vállalatom veszedelmei ismeretlenek valának előttem, azonban – mit nem tesz a megszokás! A fokozatos előrehaladás mindennek elviselésére megtanit. Az első állomás éji szállásán környezetem, fekhelyem, eledelem s általában minden, undorral töltöttek el, – s két év mulva, ugyanezt a helyet pompás hôtelnek tekintettem -76- volna. Mit nem adna Közép-Ázsia karavanjának utazója ilyen fedélért, kenyérért és vizért, s kiváltképen azon biztonságért, melyeket én az első estén nem tudtam érdemük szerint méltányolni.

(Május 22.) A lehető legrövidebb álom után Hadzsator felébresztett. „Bey Efendi – mondá – ugy gondolom, kipihented már a tegnapi utnak fáradalmait, a mai még sokkal roszabb, a trapezunti hegyek nem hagyják az embert nyugton a nyeregben ülni, s azért jobb lesz, ha addig, mig az idő fel nem melegszik, szép lassan felgyalogolsz arra a magaslatra amott balkéz felől.“ Eleinte azt hittem, tréfál, de midőn sürgetését ismétlené, felemelkedtem fekhelyemről, melyen ruhástul töltém az éjet, s neki indultam a meredek hegyi ösvénynek. Nem győztem csodálkozni azon, vajon a barmok, s még pedig ugyancsak megterheltek, hogyan haladhatnak fel ezen az uton, melynek lépcsőszerű emelkedését leküzdeni, még a gyalogszerrel járónak is kimondhatlan fáradságába kerül, s még is egész hosszú vonalt képező, erősen megterhelt öszvérekkel találkoztam, melyek a persa hajcsárok irtózatos kiáltozásai közben jöttek lefelé, ügyesen ellensulyozva terhüket. Valóban ritkítja párját, milyen ügyességgel haladnak ezek az alig kétarasznyi széles, sikos sziklaösvényen, – mely mellett feneketlen mélység tátong bizonyos veszedelemmel. S mégis a legritkább esetek közé tartozik, s az is csupán télen szokott megtörténni, hogy egy-egy ilyen állat a mélységbe zuhanjon; a legnagyobb veszedelem egyébiránt akkor fordul elő, ha két menet szembe találkozik egymással. Ennek megakadályozására szolgálnak azon nagy kolompok, mik az átvonulókat kitérésre intik, s jaj a szegény állatoknak, ha valami makacs karavanvezető igazgatja őket, ki semmibe -77- sem véve a jeladó kolompokat, utát azok daczára is folytatja. A vita és versengés először az illető tulajdonosok között szokott kitörni, azok zajongása összebonyolítja aztán az állatokat is, s hogy az ilyes esetekben, versengési vágyát mindakét fél drágán fizeti meg, arról felesleges is volna szólani.

A szakadatlanul meredek hegyi út tovább tartott négy óra folyásánál, s bizonyára egyike a legroszabbaknak egész Ázsiában. S mégis ez azon kereskedelmi ut, melyen Örményország, Persia, sőt Közép-Ázsia is, Nyugottal érintkezik! A barmok százezrei vonulnak át ezen nyári időben, jövet Ázsia terményeivel, menet az európai ipar gyártmányaival megterheltetve. Az oromra érkezvén, félórai pihenés engedtetett, bárha az út még innen is mindig felfelé haladt, ezentúl mégis jóval könnyebbé lett. A földet itt-ott még hó boritá, mi azonban épenséggel nem gátolá az e vidéki lakosokat, hogy juhnyájaikkal már is a nyári tanyákra vonuljanak. Ezen hegység igen gazdag legelők dolgában, s a baromtenyésztésre igen alkalmas volna, csakhogy a mai Törökország lakossága sokkal szegényebb, semhogy a természet áldásait teljes mértékben felhasználhatná. Néhány arra vonuló családdal találkozván, beszédbe ereszkedtem velük, s találkoztam olyanokkal is, kik a hirneves dönme-felekezethez tartoznak. Dönme annyi jelent, mint renegat (hitehagyott), csakhogy ez iszlamita értelemben veendő. Ezen görögök, a török hóditás idejében, uraiktól való féltükben azok vallását vették fel, – de csakis a nyilvánossággal szemben; mert mihelyt a városokból visszatértek ismét magános hegylakaikba, visszatértek hasonlóképen előbbi egyházuk kebelébe is. Csodálatra méltó, hogy e vallásos alakoskodás tovább tartott 300 esztendőnél, -78- a törökök jól ismerték e rajah-világ kétszinű hitét, de minthogy ezek nyilvánosan semmi megrovás alá nem jöttek, nem bántotta őket senki sem. Az 1831-dik évben, a Khati Humanjun közzététele után, vagyis jobban mondva, azon időtől fogva, mióta e tájt az orosz befolyás mind jobban és jobban mutatkozni kezdett, a dönmek mind nyiltabban kezdének szint vallani, s minthogy a szent-pétervári udvartól nyertek segedelmet, csakhamar könnyen görög nem egyesült keresztyénekké alakultak át. Ma már minden megtámadtatás nélkül élnek, s az ilyes eset épenséggel nem tartozik a ritkaságok közé, s magában Szalonikben, s Törökország akárhány más városában nem egy olyan ember él, kinek vallásfelekezete valóságos talány. Ez azonban a keleti előtt legkisebb mértékben sem feltünő, mert ő gyermek, ki a titokszerűt és rejtettet kiválólag szereti.

Daczára a terhes hegymászásnak, s daczára az oly sok nehézséggel járó lovaglásnak, a felséges tavaszi idő és a legtisztább hegyi levegő annyira megerősitettek, hogy a második állomást már sokkal könnyebben értem el. Ez pedig egy meglehetősen megtelt Khanból állott s csakis efendi czimemnek köszönhetém, hogy nyugalmas éji szállásra tudtam szert tenni. Mielőtt nyugodni tértem volna, Hadzsator tanácsára sósvizbe áztatott ruhával borogattam a lovaglás által feltört testrészeket, minek bárha élesen csipő hatása volt is eleinte, de a következő napon a lovaglás már is nem vált oly annyira terhemre.

Midőn május 23-án a harmadik állomásra jutottam, két örmény csatlakozék hozzám, kiknek egyike előbb francziául, azután pedig angolul kezdett velem beszélni. Tebrizi kereskedő volt, ki üzleti ügyekben több évet -79- töltött Angliában s most szülő városába volt visszatérendő. Csakhamar bizalmasakká váltunk egymás iránt, s az ő társasága annyival is kedvesebb volt reám nézve, a mennyiben ő az utat jól ismervén, vezetőmül ajánlkozott azon utnak egy jó nagy darabján, melyet én mint kezdő tettem meg, s bárha ő is, mint az Európából csak épen most megtérő, minden keleti, a belföldi nyelveket mellőzve, mindig francziául vagy angolul beszélt volna, mindamellett hű és biztos utitársra akadtam benne. A jó utitárs mindenütt, de kiváltképen Ázsiában, megbecsülhetetlen, s igy azon barátias viszonyra, melyet néhány héten keresztül, mindkettőjökkel folytattam, mindig a legkedvesebben fogok visszaemlékezni.

Épen harmadik napja volt már, melyet nyeregben töltöttem, a bágyadtság szemlátomást fogyott s vele együtt a nyugalmas életmód utáni sovárgás. Visszafelé sohasem epedtek többé gondolataim, sőt inkább most már mindig csak az előttem fekvő városok töltöttek el kiváncsisággal. Karabegoff, igy hivták európásitott örményemet, kinek politikai hitvallását eléggé elárulja az off – szóképző, minden utunkba esendő helyet előre lefestett előttem. Ő már több izben ment ezen az uton, ismert minden egyes házat, s igy midőn máj. 24. déltájban Baiburtba bevonultunk, ott semmi meglepőt sem találtam többé. Itt tartottunk nappali pihenést, és azután tovább vonulván, este felé a Maszad elragadó szép völgyében fekvő Khanhoz érkezénk. Az ut szakadatlanul egy folyó partján vezet egész a Khosab Bunar hegység lábáig s egyike a legvarázslóbb tájaknak, melyeket az ázsiai Törökország ezen részén találtam, mit kiváltkép a tavaszi reggeleken tapasztalám. (Máj. 25.) Barátaim, jó európai lőfegyverekkel lévén ellátva, félóra alatt több fürjet és -80- vadruczát ejtettek el, – melyek e vidéken csak ugy hemzsegnek. A vadászatnak sohasem voltam valami nagy kedvelője, s igy most is, a mig ők jobbra-balra cserkésztek, én a zöld réten halkan odább vonultam, a csalogányok bűbájos énekét hallgatva. A völgység kész paradicsom, – s a szem sohasem fáradna bele szépségeinek szemlélésébe, ha az e vidéken uralkodó tulságos szegénység a szép képpel oly szerfölötti ellentétet nem képezne. Daczára a viznek, mely itt mindenütt bőven találtatik, s daczára a termékeny mezőnek, a földeket mégis igen roszúl művelik, s nem egy helyen találkoztam földmüvesekkel, kik primitiv ekéjükön apró kis tehenekkel szántottak, sőt láttam azt is, hogy a paraszt ember szamara mellé tulajdon feleségét fogta be. Mikor a nagy szegénység okát kérdeztem, azt nyertem válaszúl: „Igen, efendi, minket a konstántinápolyi urak juttattak tönkre, a nagy adók, s a mindig megújuló kontribuczió megbénitotta erőnket. Mit használ az áldás, melylyel Isten megajándékozta vidékünket, ha urainkba lelkiismeretesség és könyörületességet nem teremtett.“ Valóban, szerettem volna, ha ekkor oldalam mellett van a portának egy némely magas állású hivatalnoka, kik az állam jövedelmeiből úgy meg szokták szedni magukat. Ezreket pazarolnak hasztalan fényüzési czikkekre, mig itt a földmives tengődni kénytelen. Feljutottunk azon hegynek ormára, melyből a Frat folyó ered. A felmenetel sok nehézséggel jár, de a tágas kilátás, mely innen nyílik a szemlélő előtt, elfeledtet minden fáradalmat, s nemcsak egész Erzerumig, mely egy szemközt álló hegy oldalában fekszik, hanem el lehet látni egész a távoli Kurdisztan-hegyekig. Gyönyörű panorama, csak a nagyon gyéren elszórt falvakat ne kellene oly keresve keresni. -81-

A hegyről lementünkben, mely út imitt-amott szinte nagyon meredek, egy sirazi karavannal találkoztam s feltünő volt előttem csúcsra nyúló magas nemez süvegük. Egészen vidáman lépdeltek szülőföldük terményeivel megrakott öszvéreik mellett, s valóban gyermekes örömet éreztem, hallva hogy a karavan-vezető Hafiz dalait énekli, melyek egyes versszakait az őt követő fiatalság, karban utána zengette. Ezek valának az első irani szavak, melyeket bennszülöttek ajkairól hallottam, s bármennyire törekvém is beszédbe ereszkedni velük, nem feleltek semmit sem. Dalolva vonultak felfelé a nehéz uton, mert – mint vezetőm mondá – ez a legjobb mód arra nézve, hogy barmaikat folytonos menésben tartsák. Valamint az arab, gyors paripáját csupán nemzeti dalaival hozza igazán tűzbe, ugy a persa is azt hiszi, hogy Hafiz dalai még az oktalan állatokra is buzditó hatással vannak. Ostort és káromkodást – igy véli – csak török állatoknál kell alkalmazni.

Az éjet a hegység túloldalának aljában töltők, Ibrahim Agának, egy igen derék töröknek házánál, ki gazdag vacsorával látott el bennünket. Mig mi ehez jól hozzá láttunk, ő ott ült szemközt velünk, nagy élvezettel szíva csibukját, de minden kérelmünk daczára, csak egyetlen falatot sem fogyasztott volna el mivelünk. Még jobban csodálkoztam aztán másnap reggel a fölött, hogy szives ellátásáért semmi határozott árt sem akart követelni. „Efendi – mondá – nem erszényedtől, hanem szivedtől várom a jutalmat. A mi kenyszerített adomány, azon soha sincsen áldás, s egy magajószántából adott piaszter többet ér, mint tizannyi, a mit úgy követelünk.“ Egyébiránt ez a jóakarat széltében megvan az ázsiai Törökország lakosainál. Ez az egész törökfaj jellemvonása -82- Ázsia egyik végétől a másikig, mely őt más egyéb népektől megkülönbözteti. Ezek az emberek uraknak születtek, s urak is voltak mindaddig, mig kedvencz foglalkozásuk, a háború őket gazdagithatá, azonban ma már, midőn a materialismus nyugatról keletre is átvándorol, az alattomos és nyerészkedő örmények és görögök föléjük emelkednek. Ők a középkori társadalom árnyai s mint ilyenek, el is fognak enyészni bizonyára.

(Május 28.) Bárha Erzerum, mely a terjedelmes sikság végén fekszik, indulásunkkor egészen a közelségben állónak látszék, mégis nyolcz óra folyásaig kellett lovagolnunk, mig oda értünk. Ez az eset rendesen elő szokott fordulni az olyan helyeknél, melyek valamely sikság végén fekszenek. A láttani szemfényvesztés egészen elkeseríti az utazót, ki azt hiszi, hogy egy rövid óra mulva már oda érkezik, pedig még soká, soká kell még mennie. Egy Kurd – mondá Hadzsator – mérgében visszatért egykoron. Erzerum elszalad előlem – így szólt – ugy sem juthatok el oda. Mikor az ásványfürdőiről híres Ilidzsába érkeztünk, már jó dél volt, ott két óráig pihentünk, azután ugyanannyi idő alatt értünk be Erzerumba is, a hasonnevű Pasaliknak székhelyére s Örményország hajdani fővárosába.

II.

Alig lép be az utazó e városba, s már is világossá lesz előtte, hogy Ázsia belsejébe jutott. A partvidékek városainak, emeletes házaikkal és utczára nyiló ablakaikkal, félig-meddig európaias szinezetük van. Azon helyeket a török hóditás idejében jobbára görögök birták, kik a nyugatiak életmódját, kisebb-nagyobb mértékben, utánozzák. De itt már lassankint a keleties épités-mód lesz szemlélhetővé a házakon, a sárból vagy kőből emelt girbe-görbe, ügyetlen falak, az inkább udvarra, semmint utczára nyiló ablakok, a rejtett bejárás, sőt maga a belső elrendezés is sokkal jobban megközelítik Arábia, Persia és Közép-Ázsia épitményeit, semmint egyéb török városokéit, s bárha a bazarélet s a lakosság ruházata nagyon élénken Stambulra emlékeztetnek is, az utazó mégis csakhamar észreveszi, hogy itt szokatlan kép tárul fel szemei előtt.

Mikor először lovagoltam át a Bazáron, legjobban a világos szinű ruhaszövetek, a czipész-kirakatokban levő setétvörös csizmák, s a középkori fegyverzetre emlékeztető szuró-, vágó- és lőfegyverek leptek meg, melyek a boltok előtt eladás végett kifüggesztettek, s ha az ember egy-egy kurddal találkozik, ki lóháton ülve, lófarkkal diszített lándzsájával, fantasztikus turbánjával és fehér burnusával, mely olyannyira különbözik erősen megbarnult arczszinétől, hiuz szemekkel kémli a bazart, csakhamar sejteni -84- fogja, hogy nemsokára a legtelivérebb ázsiaiakkal lesz dolga.

Az oszmanli, kiben a görög örmény-arabvérnek nagy vegyüléke találtatik, külsejére nézve jobban hasonlít az európaihoz, s a kurd mellett, ehez képest ő is különfajúnak látszik, mint akár Gallia, akár Brittannia szülötte.

Lakáson nem a Khanban valék Erzerumban, mint örmény utitársaim, hanem Cserkesz Huszein Daim basánál, e város akkori térparancsnokánál. Ezen, mint mellékneve is mutatja, cserkesz származású főtiszt volt az első, ki öt évvel azelőtt, Konstantinápolyban vendégszeretőleg magához fogadott. Egyik hazámfia mutatott be neki, s minthogy fia számára épen oly egyénre volt szüksége, ki azt a franczia nyelvben s más egyéb európai tudományokban tanítaná, Mentorául épen engem választott. Huszein pasa, kinek az európai emigransokkal folytatott érintkezése folytán egészen más nézetei valának a szabadságról, mint egyéb törököknek, már nála létemben egy messze terjedő összeesküvés szálait szövé, melynek az vala terve: Abdul Medzsidet trónjától megfosztani, helyébe ennek öcscsét Abdul Azizt ültetni, több nagy befolyású akkori minisztert kivégeztetni, s a mindenütt meggyűlölt ujabb kormányforma helyett a régi török uralkodást hozni vissza. Hogy e retrográd eszmékkel hogyan egyezhettek meg az európai emigransok sugdosásai, azt valóban igen nehéz felfogni, – azonban a pasa, természeténél fogva heves fő, európai bajtársainak forradalmi tendencziái mellett, egy, kegyessége által nagy hírben álló bagdadi Seikhet is igen szivesen szokott magával látni. Igen jól emlékszem még, hogy e mindig mezitlábos, félmeztelen Khodzsa hogyan jött sokszor a -85- pasához, mily titkolózva értekezett vele stb. s az egész dolog csak akkor lett világossá előttem, midőn később tudomásomra esett, hogy a hirhedt Kuleli – összeesküvésnek az én pasám a főnöke, fia pedig – volt tanítványom, s a seikh, egykori persa nyelvtanítóm annak legbuzgóbb előharczosai. Huszein pasa – a mint tudva levő dolog – eleinte halálra itéltetett, utóbb azonban, Abdul Medzsid által, kegyelemből, életfogytiglan tartó börtönre vettetett. Valami két esztendeig ült fogva Rhoduszban, de a mostani szultán trónra lépte után szabadságával együtt azon magas állását is megnyerte, melyet most e helyen birt.

Mikor bokharai tervemről szóltam neki, meg volt lepetve, s eleinte le akart beszélni, utóbb azonban megigérte, hogy a turkesztan főváros nehány legelőkelőbb seikhéhez ajánló-levelekkel fog ellátni. Ő ugyanis, a Törökországban rejtve lappangó Nakisbendi rendhez tartozott, s ez magyarázta meg előttem azon bensőbb viszonyt, melyben Bokharához állott. Én azonban féltem hajdani főnököm fanatismusától, s minden ajánlatot köszönettel visszautasítottam. Azon három napon keresztül, melyet házánál töltöttem, utitervemben mindig valamely európai hatalom titkos missióját vélé rejleni, s hogy mily elégedetlen volt, semmit ki nem találhatván, azon hideg bucsúzásból láttam legjobban, melylyel magától elbocsájtott. Erzerum egyéb hivatalnokai között is valának sztambuli ismerőseim, kiket irodáikban, vagyis az ottani kormányzati épületben felkerestem, – s a török tartományi hivatal-helyiség örökké feledhetetlen lesz előttem. Már az ajtó maga, eltorlaszolva czipők, botok, fegyverek szerteszét fekvő kutyák egész csoportja által elegendő tanúságot szolgáltathat a belső helyiségek mivolta felől. -86- Itt egypár irnok ül a félig elrongyollott, szennyes divánon, amott egy csoport asszony czivódik, egy másik sarokban valami tréfálózó mulattatja a hivatalnokokat, megint egy másikban valami védencz hallatja a legdurvább szavakban elégedetlenségét, s ha az ember e füstös, zajos helyiségben, a tartomány adminisztrativ munkásságának központján csak egy óranegyedet töltött, már is fogalma lehet róla, hogy az ügyek itt hogyan intéztetnek.

Magánál a magas portánál is megtörténik, hogy a hivatalnok asztaláról a szolgának dohányzacskójába vándorol egyik-másik diplomatikus okirat, onnan meg ez utóbbi szennyese között veszelődik el, s mégis a konstantinápolyi hivatalok valóságos mintaképek a rend dolgában egy-egy tartományi kormányzó hivatalos irodájához képest.

Bárha igen rövid időt töltöttem e városban, mégis a minden zugból előkandikáló szegénység ép oly mértékben elundorított, mint a mennyire azon tudósitás elrémitett, hogy ez a város, a persai helyekhez képest, még valósággal szépnek mondható. A földalatti lakások, a szenny, a szemét kiállhatatlanok; különösen visszataszító az ételek szaga, melyeket Tezek12) (marhaganéjból készült égető anyag, – a magyar: tőzeg) mellett főznek, s -87- midőn még azt is meghallottam, hogy e furcsa kis fészket még a földrengés is meg szokta látogatni, kiki elgondolhatja, milyen jól éreztem magamat, mikor örmény utitársaim arról tudósitának, hogy ők már béreltek lovakat Khojig, s hogy még az nap délután indulnunk kell.

(Május 29.) A nap közel volt már a leáldozáshoz, mikor a várost csakugyan el is hagytuk. Az alkonyodás igen rövid ideig tartott, s bárha a koromfekete setét éjszakában, zugó szél és szakadó zápor között több órahosszat kellett is lovagolnunk, eszemágába sem jutott, hogy a most elhagyott nyughely fölött sajnálkozzam.

Éjféltájban ebek hangos csaholása jelenté, hogy emberlakta helynek közelébe jutottunk. Én magam lovagoltam előre, árkon-bokron keresztül, a lakházból előpislogó világosság irányában, s bárha itt már mindenek mély álomba valának is merülve, az általam használt efendi nyelv, elég hatalmas volt arra nézve, hogy nekem s átázott utitársaimnak csakhar éji szállást szerezzen. A falut, hova megérkeztünk, Kurudzsuknak hivták, s a hajlék, melybe a véletlen vetett bennünket, az ottani kizil, vagyis a biró háza volt. Az itteni lakhelyek egyetlen egy osztályból szoktak állani, hol ember és állat együtt tartózkodik. Az utóbbiak a ház két oldalán vonuló jászolhoz kötvék, amazok pedig egy szaku nevű, nem magas emelvényt foglalnak el, mely a nagy térség egyik sarkában, az ajtóval szemközt létezik. Vagyis, hogy még világosabban szóljunk, az ember itt majdnem mindenütt istállóban lakik, s nekem mindjárt az első állomáson volt alkalmam tapasztalni, mily kellemes dolog az éjet -88- 40–50 bivalynak, egypár bornyúnak, lovak- s más állatoknak társaságában tölteni, ama mély és ablaktalan épületekben. Nem is számitva a kiállhatatlan bűzt, oly meleg van e helyiségekben, hogy izzadás nélküli alvásra még csak gondolni sem lehet. Szegényesebb s nyomorultabb házak talán egész Ázsiában sincsenek, mint Erzerum környékén. Könnyü annak folytán elgondolni, mily örömmel cseréli fel az utazó éji szállásának dögleletes bensejét a tavaszi reggel szabad levegőjének illatárjával, s nemcsak az emberek, hanem még magok a barmok is sokkal vidorabbak. (30.) A 3–4 órai lovaglás után a hegyfokon fekvő Haszankaléhoz értünk, melynek megerősitése, jó szolgálatot tehetett hajdan az e vidéken lakó rabló kurdok ellen. Ezek ugyan mostanság nem igen merik már a községeket megtámadni, azonban rablási dühöket, kivált kisebb karavánokkal vagy magános utazókkal még most is sokszor éreztetik, s midőn innen távoztunk, biztonság okáért csakugyan mi is vittünk magukkal két kavaszt fedezetül. A mi engem illetett, nekem nem volt mit tartanom a megtámadtatástól, hanem örmény utitársaim értékes ékszereket hoztak magukkal Európából, s hogy nekik szolgálatot tegyek, felhasználtam azon fermánt, melyet, mint Efendinek, az erzerumi kormányzó adott.

Haszankaletől Balikőjbe – mely utóbbit Amrakumnak is neveznek – vezető utunkon az itt éjszakkeletnek forduló Araxesen keltünk át, félig romba dőlt kőhidon. A szél igen nagy erővel zúgott, elannyira, hogy nem tartók czélszerűnek a leszállást. Egy pár megrakott barmot a szél le is teritett, s midőn épen azok felsegélésével foglalkoznánk, az egyik persa oda siet hozzám s azt kérdi: „Nemde, efendi, te érted az európai nyelveket? Halld -89- csak, hogyan beszél a telegraf, mondd meg, miről szól?“ A jó persa sokáig hallgatá a híd fölött átvont szélzúgatta sodronyt, s nagyon megelégedetlen vala, midőn senkisem találkozék, a ki a képzelt hangok megmagyarázása által kiváncsiságát kielégitse.

Midőn 31-kén útra keltünk, a tavaszi reggel szokott enyhe hőmérséke, hideg, dermesztő széllé fajult, mely a jobbra fekvő hegyek felől támadott. Ez utóbbiaknál vége van a törökök által lakott erzerumi kerületnek s itt kezdődik a tulajdonképeni Kurdisztan, melynek lakosai már Herodot korában a legelvetemedettebb tolvajok és rablók hirében állottak, kiknek közelébe, az utazó épenséggel nem lép valami nagyon nyugodt érzelemmel. Délutántájban a Karabender hegyszorosba érkezénk, melynek más neve Kör oglu Kapiszi, azaz: kör Oglu kapuja, a keleti mohamedan népköltészet leghiresebb kalandoráé és hőseé. Egyik vezetőm egy, a távolban felmagasló sziklaormot is úgy mutatott be, mint e lovagnak egykori rablófészkét. Körglu, kinek történetét az orientalista Chodzko tette közzé, még a Turkomanok és Kirgisek között is nagy hirben áll. Eivasz iránti lángoló szerelmét, csodaszerű hőstetteit, s egész tarka életpályáját sok ázsiai néptörzs egyaránt csodálja. Dalait csatákban és ünnepélyek alkalmával ép úgy hangoztatják az oxus-parti törökök, mint az anatoliak a Földközitenger mellett, s a rumeliak a Duna habjainál, s a törökvilág ezen istenitett Orlandoja, kinek története egész Timurig felmegy, oly széltében elterjedett dicsőségnek örvend, mint senki másé az egész keleten.

Midőn a keskeny hegyszoroson átvonulnánk, örmény-utitársaim megtölték fegyverüket s készen tarták. „Innen kezdve – mondák – nem találkozunk többé oszmanlival, -90- egész Törökország határaig, csak kurdok és örmények laknak itt, s amaz előbbieket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember kérelem és ajánló levelek helyett, jó fajta fegyverrel lép eléjük. Este, Esek-Eliasz faluba tértünk be, s még pedig egy kurd főnök házába, ki alig hogy leültem, már is fennhéjázó tudósitást adott, magas családjának törzsfájáról. Isten a megmondhatója, honnan nem származtatá magát, Efrasziab, Dsemsid, Kejkhoszrev s az ókor más egyéb hirneves hőse valamennyi mind atyjafia volt, s midőn belőlem a csodálat és bámulás felkiáltását csalta volna ki, minden dicsekvése daczára, egypár pipa dohányt és egypár darab fehér czukrot kunyorált el tőlem. Adtam neki mindakettőből; de csakhamar megjelent neje is, 3–4 fiatal herczeggel, kiknek mindnyájuknak fehér czukor kellett, mert azt mondák, hogy e vidéken nincs a szemfájás ellen jobb szer ennél. Estebédünknél sem hagyott békét a magas arisztokrata, s addig bámult bele tálunkba, mig végre is meghivtuk magunkhoz, s midőn egypár masallaht mondanék neki jó étvágya fölött, mosolyogva jegyzé meg, hogy egész családja hasonló tulajdonoknak örvendezik, a mit én teljes valósággal el is hittem, mert ha ősei annyit nem esznek vala, talán ő sem jutott volna ilyen nagyon szegény állapotra. Igazán feltünő, hogy ez az aristokratikus magafitogtatás, mely Európában, hála a szellemi előhaladásnak és társadalmi viszonyainknak, ma már jóformán nevetségesnek tartatik, mily nagy virágzásban áll még Ázsiában, a mi annyival is inkább csodálatra méltó, minthogy a családnevek és örökös czimek teljesen hiányozván, az ember ilyesmire még csak nem is gondolna.

Minthogy a következő állomásra a Dagar-hegyen kell vala átkelnünk, mely ép oly hires útjának rosz voltáról, -91- mint veszedelmességéről: korán kellett felkelnünk. Azt hittem, hogy a magas arisztokrata nemes csemetéi még álomba lesznek merülve távozásunk alkalmával, s igy legalább megszabadulunk a kiállhatatlan koldulástól, azonban csalatkozám. Bár nem is hajnallott még, s házi gazdánk neje, ki az orrfüggőket még éjszakára sem tette le, – az egész csapattal együtt megjelent. Egy kis bakhsist mindegyiknek kellett adnunk, s midőn az ajándékok értékét összeszámítottuk aztán, úgy találtuk, hogy a kenyér és tej, itt a kurd hegyek között talán még drágább, mint magában a franczia fővárosban. (Junius 1.) Borongós, komor reggel volt, a távoli hegyek ormait köd boritá, s tavaszi ruházatom nagyon is érezhetővé tette a hideg nedvességet. Ilyenkor a gyors lovaglás segít az emberen legjobban, s a nyomorult párának, melyen ültem, habár az épenséggel sem volt alkalmas valami gymnastikus gyakorlatra, a sarkantyú és ostor nógatására futnia kellett a mint csak tudott. A faluból két kisérőt vittünk magunkkal. Az utonállók és más egyéb kalandorok jobbára e vidékről valók, gondolánk magunkban, s a málhákkal és utikészletekkel megrakott állatokat előre küldvén, mi magunk a hegy aljában theafőzéshez fogtunk. A hideg, nedves reggeli órákban ezen ital különösen üditőleg hat az emberre, s minekutána egypár csészére valót megittunk volna, egészen megfrisülve ültünk lóra, hogy az előre küldötteket elérjük. Valami félóráig ügettünk, midőn a hegyháton csendesen odább vonuló teherhordóinkat megpillantottuk. A nap sugarai szétszakaszták a ködfátyolt, s midőn szemeimet épen az előttem vonuló hegyvidéken legeltetném, észrevettem, hogy kurd kisérőink egyike, oda pillantván a málhavivőkre, villogó szemekkel szólitá meg társát s igen különös nyugtalanságot -92- tanúsított. „Mi az, mi az?“ – kérdém, de ő felelet helyett azon irányba mutatott, hol örmény utitársaim szolgái egypár öszvér-hajcsárral együtt tovavonultak. Oda tekintettünk, s a hegyháton jobbról és balról előtörő fegyveres kurdokat pillantánk meg, kik részint lóháton, részint gyalogszerrel nagy mohón rohantak az értékes holmikkal megrakott barmok felé. „Rablók, rablók!“ – kiálták az örmények. Karabegoff revolverét ragadá kezébe s előre rohant, utána barátja, én pedig, bármennyire nógatám is hegynek fel paripámat, csak harmadikul jelenhettem meg a helyszinén. A mint már elmondám, ez időben fezt viseltem fejemen, érczlappal, efendi méltóságom ismertető jeléül. A kurdok alig pillanták meg ezt távolról, midőn a megrémült csoporttól néhány lépésnyire azonnal megállottak. „Mit akartok itt?“ – dörgém füleikbe. Egy félszemű aggastyán, ki paizst, dárdát, puskát és kardot viselt, az lépett elő most és felelt: „Bey efendi, tegnap ökreink eltévedtek, s már az egész éjszaka keressük őket. Nem láttad az úton valahol?“ – „Ökröket keressz? – felelém – csak nem vagy olyan szürke szamár, hogy ökröket ily erősen felfegyverkezett állapotban keress. Szégyeld magad! Azért lett ily fehérré szakállad, hogy rablás és lopás szennyével mocskold be? Ha nem nézném esztendeid számát, mindjárt magammal vinnélek a bajazidi kajmakamhoz, szemtelen utonálló!“

Szavaim, úgy szinte kurd kisérőink felvilágositásai eléggé megértették a nyolcz tagból álló haramiacsoporttal, kikkel van dolguk. Az örményeket és perzsákat, kik a hatóságok előtt hiában perlekednek, nem igen szokták félni, de valamely efendit, a szultán tisztjét, nem látják bátorságosnak megtámadni, s így lőn, hogy a kalandorok csakhamar szerteszétoszoltak, miután fenebbi szavaimat -93- még egypár fenyegetéssel tetéztem volna. Mi is odább vonultunk aztán, s az örmények nem győztek elég köszönetet mondani; ha én velük nem vagyok – mondák – úgy a Londonból hozott drágaságok, bizonyára ezen kurdok ragadmányává váltak volna. Az egész jelenet alatt, különösen egypár persa kereskedő volt halálsápadt, kik a mult napon csatlakoztak hozzánk, s mikor aztán pihenést tartottunk, holmi édességeket hoztak ajándékul. Be kellett látnom, hogy efendi méltóságomnak van valami értéke a kurdok szemében, de kénytelen vagyok megvallani, hogy ezen első összeütközés mindazon érzelmen átvitt engem is, a miket a katona érezhet, midőn először viszik tűzbe. A veszedelem megpillantásánál remegni kezdettem, utóbb ez felhevüléssé változott s mikor már ott álltam szemtől szemben az ellenséggel, oly erősnek érzém magamat, annyira határozottnak mindenre, hogy képes lettem volna talán a legvakmerőbb lépésre is. Tovább utazásom alkalmával többször fordultak elő hasonló esetek, de lélekéberségemet nem igen vesztettem el. Gyakorlat és kényszerűség mindenre alkalmassá teszik az embert s a legelvonultabb otthonülő maga is csodálkoznék fölötte, látván mi lett belőle, ha egypár hétig lóháton utazik az ázsiai országokban.

Mikor este, Mollah Szuleiman faluba megérkeztünk, melyet csupa örmények laknak, mihelyt házigazdánk kurd kiséretünket megpillantotta, halkan suttogva mondá: „Szerencsésnek mondhatod magad, efendi, hogy semmi rosz sem történt veled. Kisérőid a leghirhedtebb rablók, s valakit eddigelé ők kisértek át a Dagar-hegyen, azt még mindig baj érte.“ Az egész kaland még csak most lett világossá előttem. A tegnap esti kurd aristokrata, valamint a mi két emberünk, kiket mellénk adott, egyetértettek -94- a tervezett támadásban, s ha barátom revolvere és az én efendi süvegem és beszédem hatást nem tesznek, ezt a napot megkeserültük volna. Ez egyébiránt épenséggel nem ujság ezen a vidéken. Mind a hivatalnokok, mind a nép elegendő tudomással birnak ugyan a rablásokról, de ha valaki a maga ügye mellett nem ember a gáton, az ajánló iratoknak itt ugyan hasznát nem veszi.

Örmény házi gazdánk, ki mind hite sorsosait mind engemet kitünő előzékenységgel fogadott, pompás vacsorát készítetett számunkra, a lelkész és a biró is eljöttek tisztelegni, s nem volt vége hossza a kurdokról szóló rablókalandoknak. A mult őszszel 40 málhahordó állatból, s 15 emberből álló karavant, – közöttük egy angol is volt – támadott meg egy hirhedt rablófőnök tizenketted magával. Mihelyt a kurdok szokott Lululú kiáltásukkal rájuk rohantak, a persak és törökök azonnal hátrálni kezdének s a fosztogatókat szabadon hagyták duskálni a málhatömlőkben. Egypár állatot el is hajtottak már, midőn az angol, stoikus nyugalommal nézvén mindezt, észrevétlenül czélba veszi revolverével a főnököt, s szerencsés lövéssel földreteriti. Ez páni rémülést okozott a kurdok között, s valamennyi az angolnak rohant, ő azonban lélekjelenlétét el nem vesztvén, lelőtte a másodikat és harmadikat is, odakiáltva reájuk: „Ide ne jőjetek, mert mind halálfiai vagytok!“ ezen kiáltásával a határozott britt valamennyi fennhéjázó kurdot futásnak iramtatott. S utóbb még a megölt főnök családja tett panaszt az angol ellen, és vérdíjat követelt, azt állítván, hogy a főnök nem rabolni, hanem csak vadászni ment. S ez igen figyelemreméltó, de még meglepőbb, hogy a törökök egészen komolyan vették e pert s ha az angol konszolosz (konzul) nem tesz nekik élénk szemrehányásokat, -95- ki tudja, mi történik még a bátor európai utazóval.

(Junius 2.) Daczára a szakadó zápornak, másnap reggel tovább kellett utaznunk. Reggeliző állomási helyül Toprakkalehoz akartunk jutni, hogy alkalmilag bemutathassuk magunkat az itt székelő kurd főnöknek Mehemed beynek. Mehemed bey, mint az egész környék heidaranlu – kurdjainak főnöke nagyobb tiszteletben áll itt, mint maga a szultán. Gazdagságáról és hősiességéről csodákat beszélnek, mindenki vakon engedelmeskedik neki, s bárha becsületességre nézve, ő csak egy hajszálnyira sem jobb akármely más kurdnál, a magas porta mégis befolyásánál fogva tiszteletbeli Kajmakam czimével ruházta fel őt, havonkénti ötezer piaszter fizetéssel.

Egyébiránt ezen hűbéri szerződés egészen új, mert a legutóbbi orosz háború alkalmával Mehemed Bey több mint 10,000 kurddal orosz részen küzdött, a mi különben nem ritkaság ezen a vidéken, mert itt az az ur, a ki fizet, mig a vallási vagy nemzetiségi kötelékek csak harmad vagy negyed rangú érdekeket képeznek. Minthogy mostani minőségében jó fogadtatást vártam részéről, valósággal égtem a vágytól, minél előbb megláthatnom Toprakkaleban. Szerencsétlenségemre azonban csak fia, a 12 éves ifjú Abdullah bey, ki már két éve nős, volt odahaza. Nagy ünnepélyességgel fogadott bennünket, s arczának igazi keleti kifejezése, hinnahval nagyon veresre festett haja, feketére kent szemöldjei különösen meglepőleg hatottak rám. A mint már emlitve volt, az igazi typus Kurdisztanban kezdődik s Abdullah Bey valóban szép példánya a kurd nemességnek.

Tejből, tejfölből, méz, – gyümölcs és húsfélékből -96- álló gazdag reggeli után elbocsáttattunk. Az ifju Bey igy szólt hozzám: „Efendi, a mig e környéknek atyám a Kaimakamja, addig nyugodtan utazhatol, minden veszedelem nélkül!“ Elbeszéltem neki tegnapi esetünket; „Meghiszem, – viszonzá ő – de Dagar nem tartozik a mi kerületünkhez. Egyébiránt az a félszemű fehér szakál nem a maga kezére dolgozik!“ A mig beszélt, diszes kurd lovagokból álló környezete néma tisztelettel hajtá le fejét. Ezen emberek arczán valami leirhatlan komolyság és fennségül s igen érthető előttem, hogy a keleti typus, külsőségeinél fogva, olyannyira elragadja az európai utazókat. Engem ezen csalképek igen kevéssé tudtak gyönyörködtetni, s mint rendesen, most is szivem mélyéből örvendeztem, midőn hátat fordítottam a kurd főnöknek és kurd vendégszeretetnek, s ujra lóháton valék Diadin felé, – azon Diadin felé, hol nagyobb karavánhoz szándékoztunk csatlakozni, a veszedelmes határon annak társaságában haladandók keresztül.

Azonban Diadin igen távol vala még s így az éjet egy tíz házból álló örmény faluban kellett töltenünk, mely nyilt fekvésénél és lakosai csekély számánál fogva, valóban sajátságos életet él. Emberek s barmok, eledel és tüzelő szer, mind egy fedél alá van halmozva s mig a lakosság fele alszik, másik fele felhuzott fegyverrel szokott őrködni a háztetőkön. Valóban nehéz élet. Kérdeztem őket, miért nem kérnek segedelmet az erzerumi kormányzótól? „A kormányzó – mondá az örmény – maga a tolvajok feje. Nekünk csak az Isten, s az ő földi helytartója az orosz czár lehet segítségünkre!“ S a szegény embernek valóban igaza volt. (Junius 3.) A szomorú hajlékot kora reggel hagytuk el szakadó zápor közben s midőn két órai haladás után az Eufrat partjaihoz jutánk, -97- – a hideg valóságos hóviharral borított el bennünket. Soká mentünk a part hosszában, valami sekélyebb helyet keresve az átkelhetésre. A szárazföldi utazás legnehezebb feladata valamely folyót átgázolni, kivált ha ez még ragadó is. A lovagnak mindig ovakodnia kell, nehogy valamiképen a vizre tekintsen, mert a gyorsan rohanó ár azt hitetné el vele, hogy lova rosz irányban halad, s gyakran el is szédül az ember, ugy hogy a tapasztalatlanok – az első átkelésnél – hideg és sokszor veszedelmes fürdővel fizetik meg járatlanságukat. A tul parton mindenütt kavics boritá a sikságot, a mi nagyon megkönnyité utunkat, – nyargaltunk is, a mennyire csak bérlett lovaink nyargalhattak, – árkon-bokron keresztül. Csak egypár nyomorult kalyibából álló örmény falucska esett utunkba, s közel volt már az est, midőn jobb kéz felől az Ücs-Kilissze zárda maradt el mellettünk, melyben örmény barátok tartózkodnak, s mely az egész környék lakossága előtt, keresztyéneknél úgy mint mohamedánoknál nagy tiszteletben áll.

Feltünő jellemvonása a keleti népeknek, hogy a barátok, varázslók, jövendőmondók, sőt gyakran még a szentek is, minden valláskülönbség nélkül, általuk egyenlőképen tiszteltetnek. A rendkivüli, a csodaszerű alázatra gerjeszti őket, s bárha a kurdok, nagy messze vidéken vad pusztitásokat tesznek is, – ezt a magánosan álló telepet, aránylag még eléggé megkimélték. „A fekete kámzsa – mondá nekem egy kurd – az ördögnek és a szemfényvesztőnek szine, mely a sértést mindig rettenetesen megboszulja!“

Estefelé elértük Diadin határfalut. Midőn a szerteszétszórt házak között a biró háza után tudakozódnám, hogy szállást kaphassak, ime egy csűr szögletében egy -98- amerikai lelkészt látok ülni nejével, testvérével és gyermekeivel, kik Urumiaban (Persiában) tartózkodván több esztendeig, Filadelfiába szándékoztak visszatérni. Urumia és Filadelfia, mily roppant távolság által elszakasztott két állomás! Egyik az ó-, másik az uj-világban – de a hitterjesztő társaság tagjai távolságot nem ismernek. A nyugati arany és a nyugati hatalom apostoli működésüket sokkal könnyebbé teszi, mint a keresztyénség kezdetén. De azért a mostani eredmény még sem oly nagy már, mint az akkori volt. Anglia és Amerika milliókat és milliókat áldoznak a biblia és keresztyénség terjesztésére, – s a mohamedán csodálkozik és bámul, – de azért csak mohamedán marad.

Végre ráakadtam a kurd kizil (igy hivják itt a falu biráját) házára, de még el sem mondtam előtte szándékomat, s már is azzal fogadott: „Légy üdvöz, efendi! De számodra szállást nem adhatok, ha csak egy katona-pasával nem akarod megosztani az éjjelre házamnak egyetlen üres osztályát.“ „Katona-pasa vagy akárki a világon – válaszolám – csak a helyet mutasd meg! Tiz órai lovaglás magát az ördögöt is megszelidítené, s azt hiszem, jól megférünk egymással!“

A kurd előre ment, kamraszerű setét helyiségbe vezetett, melyet az itt szokásos vékony olajmécs világított be, s midőn az egyik szögletben gubbasztó pasának tisztelegni kivánván, előre lépnék, ki irja le bámulatomat, midőn benne Kolmann tábornokot, más néven Fejzi pasát, hazámfiát s még hozzá legbensőbb barátomat ismertem fel. „Ezt azután csodálatos találkozásnak nevezem – mondá a pasa, midőn ölelkezésünk után a tűz mellett egymással szemben helyet foglaltunk. Kolmann tábornok a magyar emigratio egyik leggenialisabb s legderekabb -99- tagja, mióta csak Törökországban voltam, mindig a legmelegebb pártfogásban részesített. Tudta utazási tervemet s kimondhatlanúl örült, hogy itt, Törökország határán, hol ő a kormány megbizásából, épen végőrházak épitésével foglalkozott, még egy barátságos Istenhozzádat mondhat. Késő éjelig csevegve töltők az időt, s s én kimondhatlanul elkomorodtam, midőn másnap reggel, mind hazámfiától, mind azon országtól egyszerre válnom kellett, melyhez most én magam is tartozom.

(Junius 4.) Az út innen a Kazli-Göl szorosan vezet át Kizil Dize falun és veszteghelyen Ovadzsikba, mely utóbbi hely már Persiában van, s minthogy a most emlitett térség jobbára egészen lakatlan s csak is egypár kurd és török törzsnek szolgál vándorhelyül, a biztonság is sokkal inkább van veszélyeztetve, mint bárhol más egyebütt. A keletiek, mint minden túlzás barátai, ezen a téren csak erősen felfegyverzetten, vagy tekintélyes fedezet kiséretében mernek áthaladni, a mely félelmet aztán holmi kalandorok jól ki is zsákmányolnak. Ezek ugyanis jobbára kész csavargók, minden karavánhoz csatlakoznak már két óra járásnyira a határtól, a legborzasztóbb rablásokat és gyilkosságokat beszélik el, melyek állitólag épen csak a minap történtek, s igy annyira megfélemlitik az utazókat, hogy ezek mindenek előtt hozzájuk, mint idevalókhoz folyamodnak segedelemért. S még csak most kezdődik a tulajdonképi alku, s fejenkint 50, sőt 100 piasztert is kérnek s a kisérők száma vagy az ő rábeszélő tehetségüktől, vagy az utazók csüggetegségétől függ.

A mi karavánunk is hatot vitt magával ezen egyéniségekből fedezet gyanánt. Felesleges is mondani talán, hogy épen ők maguk e környék fő rablói. A török, persa és orosz hatóságok mindnyáját igen jól ismerik, csakhogy -100- ha török területen rabolnak, vagy persa, vagy orosz térségre szöknek át, s minthogy az illető államok között a kiszolgáltatási törvény igen szabályozatlan, a keleti hatóságok pedig azonkivül is igen hanyagok, rendesen a rablóké az előny, mit a három ország határainak összeszögellése nyujt.

Alig tudtam magamat a nevetéstől megtartóztatni, midőn a mi ugynevezett fedezetünk, gondos őrszemekkel körültekintve, felvont fegyverekkel, pisztolyokkal mindig a karaván előtt haladott nehány lépésnyi távolságban. A kanyargó út minden hajlatánál őrszemek küldettek előre. Erőnek erejével el akarák hitetni velünk, hogy főben járó veszedelem fenyeget bennünket, egy szóval az ép oly vakmerő, mint furfangos rablók igen jól játszszák szerepüket, de hiszen régóta is játszszák már. Az utazók egy része is jól ismeri ármányosságukat s az ember még sem igen meri védelmüket visszautasitani, mert attól lehet tartani, hogy akkor ők maguk törnének a karavánra és megrabolnák.

Egyébiránt a zordon út is igen sokat tesz arra nézve, hogy az egész táj oly nagyon barátságtalannak lássék. Az út mély, kiszáradt folyó medreken, úttalan, kavicsos síkságokon vezetett át, s csak akkor lőn járhatóbbá, mikor az Ararat aljához érkezénk. Az Ararat hegye, melynek csúcsranyuló ormát még nyaranta is hó lepi, még most is, felénél mélyebben téli mezét viselé. Mind az örmények, mind általában a környéknek egész lakossága azt állitja, hogy csúcsán még most láthatók Noé bárkájának maradványai, és sok kegyes Vartabet (pap) dicsekszik vele, hogy a szent hajó drága ereklyéit látta a hegyormon létező kristálytiszta tó vizében. Mások még tovább mennek, s a vallásos világ tisztelete számára forgácsokat -101- hoznak elő, sőt ezeket gyomorfájás, szembajok és más egyéb betegségek ellen alkalmazzák is, s jaj annak, a ki kétségbe vonná, hogy az Araraton maig is megvan Noe bárkájának legalább is két gerendája s egypár árbocza. Csodálatra méltó képzelődés! Ázsiai további utazásomban legalább is három-négy olyan hegyet láttam, a melyről a monda azt állitja, hogy Noé bárkája ott akadt fenn, három-négy olyan pontot, hol az emberek a hajdankori paradicsom nyomait fedezék fel, s mi több, még az ujabbkori szentek sirjait is több helyeken mutogatják. De lehet-e csodálkozni e fölött? Nyugaton is vannak városok, melyek azzal dicsekszenek, hogy e vagy ama nagy ember vagy jeles müvész ott született, – keleten csak a szentségben van a nagyság, s így ez a hiúság még megbocsátható.

Balra hagyván el magunk mellett a vesztegzárnak juhakolhoz hasonló épületét, az út mindig hegynek fel emelkedék, meglehetős magasságig, honnan a szem előtt eléggé tág kilátás nyilt. „Itt végződik Törökország – mondák kisérőim – s az első lépés, melyet lovaink lefelé tesznek, már persa földet érint“, – s valóban úgy is van. Ezen két legnagyobb keleti mohamedan birodalom határait, mind e mai napiglan nem jelzi sem határvonal, sem semmiféle határkő. Egyébiránt igazuk van, ha minden ilyest teljesen feleslegesnek tartanak, minthogy e rideg, barátságtalan vidéken, senkinek sem jut eszébe, egypár hold főlddel többet elfoglalni. A körülbelül négy mérföldnyi térséget gazdátlannak lehet mondani s az illető országok tulajdonképen ott kezdődnek, hol a határfalvak munkálható földe kezdetét veszi. De bármily határozatlan legyen is a két ország közti határvonal, mégis, midőn persa földre léptem, nem fojthatám el magamban a fájdalomnak -102- egy bizonyos fokát, mit Törökországtól való megválás fölött éreztem. Törökország immár négy év óta tartózkodási helyem, nyelvének, szokásainak és erkölcseinek elsajátítása által mintegy második hazámmá vált, s a mily nehéz volt Törökországba mentemkor az európai élettől megválnom, ép oly nehezemre esett most, a még távolabbi keleti tartományba lépvén, szülőföldem szomszédos országának végbucsút mondanom.

III.

A hegység alantabb fekvő részeinek oldalait, gazdag virágszőnyeg boritá, s úgy látszék, mintha maga a természet is pártolni akarná a persák bombasztikus fennhéjázását. S csakugyan, alig léptük át Iran határát, s ime ezen előbb oly csendes, szerény és tartózkodó utitársak a lehető legvakmerőbb alakot ölték magukra. „Iran egészen más föld, mint a tied, efendi; vigyázz csak, csodákat fogsz látni!“ Leirhatatlan öröm ragyogott ezen persák arczain azon pillanattól kezdve, hogy a legelső persa falu szemünkbe ötlék, mert sokat kellett szenvedniök szegényeknek Erzerumtól idáig, mely uton sok örmény falu van, a vendéglőket pedig általában örmények tartják. A síita törvények szerint nemcsak a keresztyén tisztátalan, hanem mindaz, valamire kezét ráteszi, s a mi csak az ő házából kikerül, azt Ali követője nem élvezheti. Hat napra való kenyérfeleség volt náluk; tojáshoz, sajthoz, sóhoz, sőt még a vizhez sem volt szabad nyulniok, melyet keresztyén érintett. Könnyen megmagyarázhatám tehát magamnak sietségüket, mihelyt a legelső persa faluba, Ovadzsikba bevonultunk; rögtön éji szállást fogadtak, mi azonban használni akarók a napnak még hátralevő részét s még átmentünk a másfélórányira fekvő Arabdizeh faluba.

Majd el is feledém mondani, hogy Ovadzsik, Irán határfalva, egy magsabb tisztnek szolgál állomási helyeül, -104- ki Hafizi Szerhad (határőr) czimet visel. Itt jártunkban egy bizonyos Khalfa Kuli khan, a legdurvább irani török példány tölté be e tisztséget, ki háza kapuja előtt négy kitömött medvét tartott, mint vadászati ügyességének tanujeleit. Mikor ellovagoltunk előtte, oda állt a sorba ötödik medvének, s bárha a legudvariasabban köszöntém, meg nem állta, hogy, törökös fövegemre tekintvén, egy pár szitokszóval ne illessen. „Az efendi méltóság – mondá örmény utitársam – most nem lesz valami nagyon kényelmes; mert a síita tartományokban, mindazt, a mi oszmanli, gyülölik.“ S a mint későbbi tapasztalatom megbizonyitá, valóban igaza is volt.

Ez volt az első est, melyet persa födél alatt töltöttem, s a szokások bizarr képe, bárha a lakosok törökök, s nemzetiségi szempontból közelebb kellene állaniok az oszmanlikhoz, nagyon meglepett. Az azerbajdzsani élet, mint itt a legelső estén láttam, a tatár és persa szokások vegyüléke. A török jellem egyenes modora a persa müveltség mázával van bevonva, de az eredeti szin, igen sokszor keresztültör rajta. A persa finomság és udvariasság egyébiránt igen roszúl áll ezen embereknek; mert valamint nyelvük soha sem tudja az irani beszédet elég hiven utánozni, ép úgy a persa szokások utánzásában is rendkivül ügyetlenek.

(Junius 5.) Igen korán utnak indultunk, s minthogy a mai napon a nem mindig egészen biztos Karaajnei hegységen kellett átmennünk, örmény utitársaim czélszerünek látták néhány fegyveres lovast kérni fedezet gyanánt. Az út majdnem egészen elhagyatott vala, de azért semmi különös sem ért bennünket. Karaajnet kora délután elértük, s nagyon örültem, midőn egy átellenünkben fekvő házból zenehangok, fegyverdurrogás és örömkiáltások -105- hangzának elő, s arra figyelmeztettek bennünket, hogy ott valami ünnepély tartatik. Azon kérdésemre, vajjon részt vehetek-e benne én is, házi gazdám fia azonnal a szomszéd házba vezetett. Épen lakodalmat ültek, s mikor beléptünk, akkor érkezék meg a vőfélek nagy csoportja is, hogy a menyasszonyt az apai háztól férjéhez vezessék. A ház elé érkezve, jöttükről egypár lövéssel adtak jelt, a menyasszonyt aztán erre vörös fátyolba takarva, kivezették, kit a két első vőfél, nem igen gyengéd kézemelintéssel, lóra segített. Bárha be volt burkolva s redős ruhákba borítva, a fiatal hölgy elég erősen megült a nyeregben, nagy tömeg zajongott körülötte s mig az asszonyok karéneket éneklének, mely mindig ezen refrainnel végződik: „A barát barát maradjon, az ellenség megvakuljon, oh Allah!“ a menet halk léptetve vonult a vőlegényes házfelé. Én is a csoport közé vegyültem, sőt még az asztalnál is kaptam helyet, de az ételek elhordatván, a szokásos ajándékgyüjtés alkalmával busásan meg kellett fizetnem az élvezetet. Ugy láttam, hogy a menyegzői ünnepély Azerbajdzsanban nemcsak oszmanlikétól különbözik, hanem eltér a persák hasonló ünnepélyeitől is, ellenben igen sokban megegyezik a Turkomanok nászszokásaival, a mi ismét azt bizonyítja, hogy a Persiában levő törökök leginkább azon turkoman rablók utódai, kik a szeldzsuk fejedelmeket, hóditási pályájukon a tatársivatagokról nyugat felé követék.

Este, házi gazdám ismerősei közül többen meglátogattak. Bárha ezen falu a főut mentén fekszik, hol nincs szűke az utazóknak, az idegent mégis száz és száz kérdés ostromolja. A török parasztok sorsát általában igen magasztalák az övékhez képest (mely csakugyan nem volt valami nagyon irigylésre méltó, a mint láttam). Abdul -106- Aziz szultánt a legnagyobb dicséretekre méltaták, s nem egy kiváncsi azt kérdezte tőlem, igaz-e, hogy ő valóban síita? Mert jónak és szunnitának lenni, ez olyan két tulajdonság, melyeket Persia lakója nem tud együtt képzelni; egyébiránt ez majdnem mindenütt igy van. A szeretett egyéniséget az ázsiai mindig rokonnak tartja, s Irán nem egy helyén hallottam, hol az orosz politikát és kormányzást szeretik, miszerint egész határozottsággal álliták, hogy ő felsége a minden oroszok czárja, titkos síita volna.

(Junius 6.) Mikor Karaajneből a legközelebbi állomásra, Tsurukba menendők, napfelkelte előtt korán utra keltünk volna, valami két órányira az elhagyott állomástól a közeli hegység mélyedéséből különös csaholás és vonitás hangzott felénk. Épen egy magaslaton állottunk – a kis utitársaság egy lépést sem tett odább, s persa kiséretünk lövésre tartá készen fegyverét, mind aggodalmasabb szemekkel tekintve a mély út torkolatára. A csaholás mindig hangosabbá vált, s egyszerre gyönyörű szarvas csörtetett elő, két üldöző farkassal nyomában. Ez a tünemény felvillanyozta a vadászat-kedvelő persákat. Ketten előre ugrottak, mindenki feszült kiváncsisággal nézett s bárha sebes nyargalvást rohantak is, egyikük oly ügyesen czélzott, hogy a büszke agancsú vad abban a pillanatban összerogyott. A lövés megijeszté a farkasokat s elszaladtak, de a midőn a csend lassankint megint visszatért, s ők éhségtől gyötretve, ragadmányuk veszteségét el nem feledheték: méltó csodálkozásunkra az egyik ismét elősompolygott. A vadászok hagyták jönni nyugodtan, s midőn már közel volna a szarvashoz, ő is halálos golyót kapott, s ott terült le áldozata mellett. Ez aztán általános örömet okozott a kis társaság minden -107- tagjának, leszállottunk, a szarvast felmetéltük, s ott nyomban fanyársakra tűzdelve, pompás pecsenyét szolgáltatott. Csak a legjobb falatokat vittük magunkkal, a többi, valamint a farkas is, ott maradt.

(Junius 7.) Csurukból még hét óráig tartó út vezetett Khojba, Persia egyik jelentékeny városába – s az elsőbe, melyet a nyugatról jövő utazó ér. Khoj különösen bájos és varázsszép völgyben fekszik, s bárha már előre nagy hirét hallottam, mégis a virágzó földmivelés, a leggyönyörűbb zöld mező, kivált pedig a másfélóra hosszant tartó fasorozat, valósággal elragadtak. A kép annyival inkább is meglepő volt rám nézve, a mennyiben a leggazdagabban viruló fák, s a legtarkább virágokkal ékeskedő mezőség, az első igazi keleti tavaszkép élvezetében részesitének. Maga a város is, kiválólagos keleti jellemével, egészen uj volt előttem. A török városokon kisebb-nagyobb mértékben mindenütt észre lehet venni a nyugattal való érintkezést, de itt minden olyan tisztán keleti, mint 1000 évvel ezelőtt volt, olyan, mint a minőknek az ezeregy éjszaka tündérmeséi festik a keleti városokat, egészen olyan, mint a minőnek én a keleti városi életet képzelém. Hogy e meglepetés alatt, melyet Khoj okozott, nem a szépnek és fenségesnek benyomását értem, azt talán emlitenem sem kell a nyájas olvasó előtt. Khoj egészen keleties, s mint ilyen, házai, utczái, a különböző viseletek, kiváltképen pedig a bazárok, nagyon meglepik itt a Konstantinápolyból jövőt. A bazár valóságos elfogadási terme a keleti városoknak, melyhez a magánházak mintegy hálószobákat képeznek, mert a mig az egész világ nappal amaz elsőkön sürög-forog, ez utóbbiakba csak éjjelre vonul vissza. A bazár-élet itt egészen régi fényében mutatkozik, mig Stambulnak hasonló épületeit az -108- európai befolyás talán kényelmesebbekké tette ugyan, de eredetiségükből egészen kivetkőzteté. S a ki Khojban a délelőtti órákban látta a szük, hüvös utczák járás-kelését, adók és vevők taglejtéseit, a különböző szöveteket, fegyvereket s élelmi szereket, a hullámzó tömeg viseletét, be kell vallania, hogy Konstantinápoly bazárjai keleties jellemvonások dolgában nagyon szegények.

Az első tekintet valósággal elbüvölt, és sokáig nem tudtam megválni e sajátságos látványtól; olyan lárma, olyan zaj, olyan kiabálás volt ez, minőt még soha életemben nem hallottam, s midőn az egyik kúpozott helyiségbe léptünk, a hol mintegy harmincz kolompáros dolgozott serényen az üstökön, alig tudtam hová lenni bámulatomban, látva, hogy e pokoli zaj közt két gyermek-iskola létezik, valami üresen maradt hajlékban rögtönözve. A tanitó, hosszú, vékony suhánggal felfegyverzetten – hihetőleg azért ilyennel, hogy a legutolsó sorban ülőket is megcsippenthesse – ott ült a félhold alakban elhelyezett gyermekek között, s habár én egészen közel állottam is az iskolai helyiséghez, s több perczig hallgatóztam, egyetlen egy szótagocskát sem tudtam kivenni. Mind a tanitónak, mind a tanítványoknak olyan felfujódott képük volt a kiabálástól, mint a kanpulykának, ereik kifeszültek, s mégis azt mondják, hogy a tanitó tisztán meg tudja különböztetni, ha egy-egy arab szót (olvasmány és tanulmány a koran lévén) a tanitványok roszul hangsulyoznának. Olyasvalami, a mi előttem igazán megfoghatatlan.

S ha már a bazár tekintete is megörvendeztetett, még inkább meglepett azon csinos kis Karavanszerai, a melybe bevonultunk. Törökországban és Arabiában az utazó mindenütt csak szennyes Khanokra akad; azonban -109- itt Persiában, hol emberemlékezet óta mindig igen sokat fordítottak a közlekedésre, a karavanszerajokban olyan vendéglőkre talál az ember, melyek, már a mi keletet illeti, semmi kivánni valót sem hagynak. Ezen épületek jobbára a bazaroknak közepette fekszenek, s rendesen szabályos négyszögből állanak, melynek minden oldala bizonyos számu czellákra van felosztva. Az egyetlen fél kerek nyilás, mely mind ajtóul, mind ablakul szolgál, az épület körül futó terrasse-szerű emelvényre nyílik, mely alatt az istállók vannak, ugy hogy az utazó, ki az első emeleten lakik, elláthatja maga alatt a földszinten lovát is. E terrasse legfölebb 4–6 láb magas s a tulajdonképi udvarba vezet, melynek közepén kút áll, gyakran virágos kertecskével kerített. Valamint e czellák nappal hüvös enyhelyet szolgáltatnak, ép úgy egyáltalában éjjel-nappal a Karavanszeraj a legbiztosabb helyiség az utazó számára. A kúpalakú bejárásban lakó dalundar (kapus) van megbizva a rend fenntartásával, ő az érkező idegent már lováról, nyeregszerszámáról felismeri, s kiki ehhez illő szállást nyer. A lapos tetőkön éjjenkint őrök állanak, kik egyhangú kiáltásaikkal elriasztják a tolvajokat, s igen ritka eset, hogy egy-egy karavanszerajban tolvajlás történjék.

Minthogy e helyiségek gyakran az odavaló kalmároknak lakó- és áruhelyekül is szolgálnak, az itteni életet majdnem szünetlenül élénknek lehet nevezni. Nappal ott sürög-forog a járó-kelő tömeg a boltok körül, a málhatömbökkel megrakott udvarban, – itt tevék s öszvérekből álló hosszú menet érkezik, ott a másik épen most távozik, házalók, koldúsok, Mollahk, gyermekek, asszonyok egyik a másikat éri szünet nélkül, s ha az ember mind ehez oda képzeli a persát, a mint vizi pipáját szippantgatva -110- nagy csendesen ott ül czellája ablakában, a vad taglejtésekkel alkudó tömeggel szemközt, – ugy némi halvány fogalma lesz talán a karavanszerajok életéről. Minthogy épen a persák alkudozását, adás-vevését emlitém, hozzá kell tennem, hogy e hevesvérű keletiek, a rábeszélést illetőleg, még a khinaiakat is felülmulják. Mindjárt a legelső napon volt alkalmam meghallgathatni, hogy egy gyapjú-kereskedő, kinek a vevő a talált hiba folytán visszaadta portékáját, hogyan kinálta meg ezzel amazt másodszor is. Költőnek sem válnék szégyenére az a képbeszéd, melylyel áruczikkének fehérségét, finomságát, gyengédségét elmagasztalá. Olyan tűzbe jött beszéde közben, hogy képes lett volna a legmakacsabbat is megrendíteni. A vele szemközt álló persa nyugodtan végig hallgatá s azután azt mondá: „Barátom, teljesen igazad van, és szavaid, Isten bocsássa meg bűnömet, oly igazak, mint maga a Korán, de azért még sem hihetem. Ám találja más olyannak portékádat, mint a minőnek leirod, de nekem hibás az, és igy kénytelen vagyok visszaadni.“ Valóban hihetetlen, hogy a persa a legkisebb csekélységre mennyi esküvést pazarol, mennyire bizonygatja saját életével, családja életével, a király diademjével, Fatima ártatlanságával, Huszein és Ali szentségével stb. s hogy az embert valami ilyes alkalommal busásan rá ne szedjék, csakugyan hasonlóképen persának kell lennie.

(Junius 8.) Nehogy a másnap kezdődő Kurban Bajram-ünep megakadályoztasson bennünket utunk folytatásában, másodnap estefelé már eltávoztunk Khojból s még ugyanekkor Szeid Hadzsi Aga faluban szállottunk meg, melynek lakosai csupa Szeid-ek, tudniillik a próféta utódai. Ezek az urak, kik származási gőgjük folytán egész Persiában a legszemtelenebbek, kiváltképen az idegennel -111- szemközt oly követelők, hogy az embert végre is kihozzák sodrából. Bármily gazdagok legyenek is, azért mégis koldulnak mindenütt. Nem alamizsnát kérnek, hanem valóságos adót, melylyel nékik mint az Izlam feje utódainak mindenki tartozik. A szentség leple alatt sokszor a legnagyobb bűnöket követik el, s a nép nem igen meri tőlük számon kérni tettüket, azonban a hatóság nem oly nagyon aggályos, s a mint hallottam, a tebrizi kormányzó, az egész világ szörnyűködésére, egy rablást elkövetett szeidet, elégetés általi halálra itélt. A Mollahk kifogásokat tettek, de a kormányzó azt mondá: „Ha igazi szeid, akkor ugy sem fog elégni“, s a bűnöst csakugyan lángokra vetteté.

Későn érkezvén, az éjet egy üresen álló juhakolban kényteleníttettünk tölteni. Egyébiránt a néhány órai nyugalmat, melyet ezen helyiség nyujtott, igen drága áron kellett megfizetnünk, mert a midőn másnap reggel a világosság első sugarainál egymás szemébe néztünk, úgy találtuk, hogy mind valahányunk arcza tele van nagy vörös foltokkal. Ugyanilyenek boriták testünk egyéb részeit, s ezek azon látogatásnak valának eredményei, melylyel bennünket a mult éjjel a juh-kullancsok, éji szállásunk régibb lakói megtisztelének. Valamint én magam is csodálkozom még most is azon mély álom fölött, melyből sem engem, sem utitársaimat még ez állatok marása sem tudott felébreszteni, – bizonyára ép úgy csodálkozik az olvasó is; de a több órai lovaglás csodálatos hatással van az alvásra, s az állomásra fáradtan érkező utast talán csak a skorpió tudná nyugalmában megzavarni.

(Junius 9.) Ezen faluból utunk hegynek felfelé vezetett, sziklás földön, s gyakran igen keskeny hegyi ösvényeken, -112- bárha az utak itt már rendesebbek s jobb karban tartatnak, mint Törökországban. Ugyanezen utat, a mint hallám, egy khoii gazdag czukor-kereskedő saját költségén hozatta rendbe, s az ilyen példák nem ritkák Persiában.

A gazdag, a ki jó emléket akar hagyni maga után, ezreket áldoz egy-egy út elsimitására, egy karavanszeraj vagy kút épitésére, s Iran közlekedése nem egy könnyebbségét ezen régi szép szokásnak köszönheti. A nap nem tünt még fel, midőn már a magaslatra jutottunk. Lapos táj volt ez, meglehetősen kezelt rétekkel és szántóföldekkel. Balról a hajnalpir bibortengeréből a nap kiemelkedék aztán; csendesen lovaglék, szemeimet a természet szép játékán legeltetve s mily nagy vala meglepetésem, midőn körültekintvén, a hegy túloldalának aljában bájoló tavat láttam egyszerre magam előtt terülni, a legtisztább azurkék tükörrel s közepette phantasztikus szigetekkel. Ugy látszék, mintha az egészet varázsolás állitotta volna elő, s még mielőtt földabroszomat elővehetém vala, utitársaimtól már is meghallám, hogy ez a szép Urania-tó, mely más néven Derja-i-Sahi (királyi tengernek is neveztetik. A tó, az őt minden oldalról környező s a jelen évszakban még hólepte tetejű hegyeivel, valóban leirhatatlanúl szép vala, s ismételve meg kell jegyeznem, hogy azt a mélységes mély kék szint, minőt ennek sima tükre mutatott a hajnal keltekor, sehol többé azután az egész keleten nem találtam. Már három hete nem láttam tengert, nem csoda tehát, ha ezen tekintet az Euxinust és a festői Bosporust idézte fel ujra lelkemben.

A lemenet még meredekebb, mint a feljövet volt, s valami félórányi távolságban lehet a parttól. Innen balra tértünk el, s meglehetősen jól müvelt, de sok helyen -113- sziksóval boritott térségen haladván át, jó déltájban Shehva faluba érkezénk. Itt épen a Kurban Bairomot ünnepelték, azonban a lakosság oly szegény, hogy alig kaphattunk kenyeret, husra vagy más egyéb élelmi szerekre pedig gondolnunk sem lehet. Másnap (Junius 10.) Dize Halilba mentünk, jobbadán sóboritotta vidéken át. Köröskörül a természet igen szegény s a szemnek nem igen van más mi egyében gyönyörködnie, mint a távoli Urumia-tóban. 11-kén reggel végre mocsáros csatornák által szegdelt tájon haladtunk át Majinon keresztül Tebriz felé, Azerbajdzsannak fő-, Irannak pedig legnagyobb kereskedő városa felé, mely most egyszersmind az én utamnak is legalább egy ideig, végczélját képezé.

Tebriz, Irannak a középkorban oly nevezetes városa, a helagidak s más egyéb tatárfejedelmek székhelye, távolról ép oly kevéssé vala meglepő, mint Khoi. Kertekkel gazdagon megrakott területén, itt-ott látszott egy-egy keresztül döledezett mecset kék kupja, vagy valami hajdan pompás épület puszta romja, s ha nincsen az a gőzkör, mely a levegőt a város fölött megsüríti, ugy az utazót semmi sem figyelmezteti arra, hogy Persia második városához közelít. Minél közelebb jutottunk, a levegő annál nyomasztóbb, forróbb lett, s bárha persa utitársaim a Tebriz szó (láz-üző) etymologiai magyarázatával a város rendkivül egészséges éghajlatáról akartak is meggyőzni, mégis komoly aggodalom szállta meg lelkemet, midőn a kertek és romok magas agyagkerítései között, hol a melegség már kiállhatatlanná kezde válni, mintegy másfél óráig kellett vonulnunk, míg a város belsejébe juthatánk.

IV.

Midőn a tömkelegszerű, keskeny, görbe utczákon a bazár felé vettük utunkat, képzelőtehetségem minden élénksége daczára, sem valék képes ezen roppant romhalomban a régi Tebriz legparányibb képecskéjét is magam elé varázsolni, melyet állitólag a hires Harun el Rasid hitvese alapitott volna, mely a maga idejében Rhageszszel versenyzett; s melynek szépitésére Gazan Khan oly sok gondot fordított. A mogul főváros hajdani pompájának legkisebb nyomát sem találtam s csakis – már az ős hajdankorban magasra emelkedett kereskedelmi fontosságáról szereztem magamnak némi fogalmat, midőn a még mindig tekintélyes bazárokon halkléptetve keresztüllovagoltam. A mit Khoiban találtam, az a tebrizi bazárélethez képest még csak miniatur-képecske. Itt százszorta oly nagy a lárma, a zajongás, a kiáltozás, nem hiába hogy mind e napiglan legnagyobb kereskedő városa egész Irannak, mit a bazárok is megbizonyitanak, melyek az egész ország e fajta épületeihez hasonlítva, kétségtelenül a legnagyobbak. Miután azt ajánlották, hogy az Emir karavanszerajban, mint a legszebben és tágasabban, vegyek szállást, majd egy órahosszat kellett a bazáron végigvonulnom, mig oda juthaték. Mint az eféle látványokhoz szokatlan ujoncz, majdnem roszul éreztem már magamat, az itt-ott túlságosan sürű tömeg, a keresztül-kasul -115- vonuló, hosszú sort képező megrakott öszvérek között, minden lépten-nyomon veszedelmes összeütközéstől féltem, hogy vagy engem üt meg valaki, vagy én ütök meg mást, s ha visszagondolok rá, hogy a vadul üvöltő dervisek hogy szökdelének előttem e roppant zűrzavarban, s hogyan hajigálták a levegőbe éles fejszéiket, meg ujra elkapva azokat: még most is valóságos csodának tartom, hogy én mint tapasztalatlan, minden ámulásom és bámészkodásom daczára, hogyan juthattam oda sértetlenül a fenebb emlitett szép karavanszerajhoz.

Örmény utitársaim szerény czellát rendeltek számomra, s minthogy ők rendeltetésök czélját immár elérték, csakhamar megváltak tőlem azzal az igérettel, hogy másnap felkeresnek és szülővárosukban ők maguk lesznek vezetőim. Az elválás nehezemre esett, mert a kik keleten huzamosb ideig együtt utaznak, azok végre egészen rokonok gyanánt tekintik egymást, s engem a válás annyival is inkább fájdalmasan hatott meg, minthogy e becsületes jó emberekben, nemcsak utitársakat, hanem jóakaratú Mentorokat is találtam ázsiai utam első szakaszában. Mikor ők eltávoztak, késő estig ott ültem szobácskám ajtajában, – részint fáradság által visszatartóztatva, részint pedig a végett, hogy a körülöttem zsibongó életet bámulhassam. A helyi szokáshoz hiven, csakhamar kiváncsi csoport gyülöngött körém, egyik kereskedőnek tartott s árúczikkeit ajánlá fel, másik pénzváltónak nézett s azt kérdezé, vannak-e beváltani való imperialjaim vagy kopekeim, a harmadik, ruházatomról itélve, a teherani követséghez tartozónak gondolt s szolgálatát kinálá, s valóban fárasztó, a mennyit ki kell az ujonnan érkezettnek állnia egy ilyen persa karavanszerajban ez örökké -116- éber spekulansok ostromától. Csak késő este, midőn lassankint minden elcsendesült, élvezheték nyugodolmat. Minthogy eddigelé örményekkel utaztam együtt, még csak a mai volt az első est, midőn vacsorám elkészitésével tulajdon magamnak kellett foglalkoznom. Ettől a fáradságtól meg akartam kimélni magamat, s az egész Persiában oly hires tebrizi csilau-t (ris-étel) kóstolám meg, egy adag Lule-Kebab-bal (nádpecsenye), vagyis vékony vesszőre felszúrt, zsirból kisütött vágott hussal, de ezeket az eledeleket igen nehezeknek találám s már másodnapon saját kezemmel fogtam hozzá a magammal hozott főzőeszköz használatához, azonban bárha a szakács-müvészet első próbái nem sükerültek is valami nagyon szerencsésen, mégis a tulajdon magam által készitett ételek izletesebbek s egészségesebbek valának. Sokkal nyomasztóbb volt azonban rám nézve az esti órák magányossága, de persa szomszédaim nyájassága ezen is segített, s az ország szokásainak és nyelvének ismerete csakhamar mindenütt barátokat szerzett.

Tebrizben két hetet tölték, először azért, hogy a megtett út kiállott fáradalmait egészen kipihenjem, másodszor pedig azért, hogy Persia ezen második fővárosában huzamosabb tartózkodásom folytán mind az azerbajdzsani tájszólás sajátságait, mind a siíta felekezet legszembetünőbb speczialitásait, a mennyire csak lehetséges, megismerjem s hogy e tekintetben igen sok ujat és érdekeset tapasztaltam, az könnyen érthető. Huzamosb évekig szakadatlanul szunnita körökben élvén, mindenekelőtt az itt talált vallási viszonyok különbözése vonta magára figyelmemet. A siíták az Iszlam protestansai, igy hallottam s olvastam gyakran, s iparuk és szellemi fensőbbségük hire csakugyan ilyest sejtetett is velem, de mily nagy volt -117- bámulásom, midőn már a legelső napon minden lépten-nyomon sokkal vadabb fanatismust, sokkal kirivóbb álszenteskedést találtam itt, semmint Törökországban. A koran eltérő magyarázata, s az a körülmény, hogy Persia Iszlamja sokkal elválasztottabb maradt minden nyugati elem befolyásától, mint a törökországi, ezekben keresendő annak oka, hogy a siíta felekezet sokkal inkább fentartotta a kegyesség magamagának ellenmondó számos fogalmát, s igy itt minden színlelt szenteskedés mellett sokkal kevesebb benső vallásosság létezik, mint az Iszlam akármely egyéb követőinél. Nagyon meglepett mindenekelőtt a persák azon tartózkodása, melylyel az európaiakat kerülik, s az a törvény, hogy ha netalán az ő ruháik csúcsa, az európaiét érintené véletlenül, már ezáltal is nedzsisz-szé (tisztátalanná) lesznek, s haladéktalanul fürdőbe kell menniök, nekik, kikben a többi között, mindjárt másnap e következő vonásokat tapasztaltam: A karavanszeraj közepén itt is, mint mindenütt, vizmedencze áll, eredetileg kegyes mosdások czéljából, – s ime, míg az egyik a kut egyik sarkánál szennyesét mosta ki, a másik félig cserzett bőreit áztatá, a harmadik egy csecsemőt mosdatott teste különböző részein: a másik oldalon emberek álltak, kik nagy áhitattal fogtak hozzá vallásos mosdásukhoz ugyanezen vízben, sőt egy szomjazó leguggolt az egyik sarokban s a zöldes setét nedvet, nagy ihlettséggel szürcsölé két marokra. Meg nem állhatám, hogy hatalmas „Pfui“-t ne kiáltsak feléje; de a persa oda fordult hozzám, tudatlannak nevezett s kérdé, vajon nem tudom-e, hogy a Seriat szerint (szent törvény) a 120 itczénél többet tartalmazó viz vak, – azaz olyan, mely nem lehet szennyessé és tisztátalanná. S ezek az emberek azon véleményben vannak, hogy még a legeslegtisztább -118- európainak illetése is, nagy mértékben be fogná őket szennyezni!

S ha fanatismusról szólok, vajon hogy ne emliteném azt a csodálatraméltó Dervist, ki esetlegesen épen akkor utazott itt keresztül, az egész bazart bámulatra ragadta, s mint eredeti tünemény, előttem is örökké feledhetetlen marad. Ez az ember, teljesen meg levén győződve Alinak az első khalifaságra tartott jogos igényéről, már, a mint hallám, harmincz esztendővel azelőtt azt a fogadást tette, hogy beszédszerveit egész életén át mi egyébre sem használja, mint az „Ali, Ali“ névnek kiejtésére, mi által több mint 1000 évvel azelőtt elhalt Khalif legbuzgóbb párthive gyanánt fogja magát megbizonyitani. Odahaza, nős lévén, nejéhez, gyermekeihez, barátaihoz, rokonaihoz semmi egyéb szót nem intézett, csak azt: „Ali, Ali“, ha ételre, italra, vagy bármi más egyébre volt szüksége, megint csak: „Ali, Ali“, ha a bazáron valamit venni vagy kéregetni akart, megint csak: „Ali, Ali“, ha valaki bántalmazá vagy megjutalmazá, ismét csak az „Ali, Ali“ név hangzott ajkairól.

Buzgóságában az utóbbi időkben annyira ment, hogy lóháton ülve, eszeveszettként egész nap az utczákon rohant fel s alá, a levegőbe magasan botot dobált fel s vadul kiáltozá: „Ali, Ali“; hogy ezt az embert fél szent gyanánt tisztelék, könnyen elgondolhatja mindenki. Egy városba érkezvén, a legelőkelőbb s leggazdagabb ember istállójába ment, s kétszeres „Ali, Ali“ kiáltására, gyönyörű, felnyergelt lovat kapott ajándékba, rögtön felpattant rá, s rohant utczáról utczára, vadul üvöltve szokott mondását: „Ali, Ali!“ Öltönye vagy egészen fehér, vagy zöld vala, s még botja is ezen szinek szerint változott. S mintha még most is látnám, hogyan állt meg az Emir -119- karavanszeraj kapuja előtt, s a rettenetes bazári sürgés-forgásba villogó szemekkel, olyan erővel bele kiáltott, hogy fején és nyakán erei megdagadtak: „Ali, Ali!“ Leirhatatlan csodálkozással ültem egykor valami öt perczig e különös férfiúval szemközt. Hallgatott ugyan, de a harmincz évi megszokás olyanokká alakitá ajkait, hogy még némaságában is „Ali, Ali“ nevét vélte az ember szájából kihangzani.

Csak akkor, miután nehány napot töltöttem Tebrizben, lőn világossá előttem, milyen igazi keleti elem között élek, s hogy a távoli Stambul, a keleti világ ezen tarkára festett függönye a keletnek csupán hamisított, s félig-meddig európaivá tett képét mutatja. A kelet minden meglepetéseivel, tetszett ugyan az első pillanatra, de csakhamar visszakivántam a nyugati életet, s igen nagy volt örömöm, midőn a karavanszerajban, Würth és Hanhardt urak személyében, derék sveiczi németeket s müvelt európaikat találtam. Erővel azt akarák, tegyem át szállásomat hozzájuk, de ezt megköszöntem, s csak asztaluk szives felajánlását vettem gyakrabban igénybe. Általuk megismerkedtem egyéb, itt lakó európaiakkal is, s kimondhatlanul jól esett, ha a nyugati czivilizáczióról, nyugati nyelven folytatott hosszas társalgás után, valami persa társaságban, ismét effendivé alakulhattam át. Ez az átmenet, egyik társaságból a másikba, már Stambulban is igen kedves volt előttem, de kivált itt, különösen sok élvet nyujtott. A persa világ csodálta ugyan azt a benső viszonyt, melyben az európaiakhoz állok, de tudták, hogy a szunniták, mint a kikhez tartozónak véltek engem is, nem olyan nagyon szigorúak a más hitűekkel való érintkezést illetőleg, legalább senki sem tett ezért soha valami szemrehányást. Míg európai barátaim, némely -120- helyi viszonyt és erkölcsöt, az ő felfogásuk szerint közlöttek velem, ezeket azután a benszülöttek világánál is megtekintém, s ha az olvasó kétszinű szerepemet talán hibának mondja is, be kell vallanom, hogy e gáncsot szivesen elviselem azon élvezetért, melyet az itteni szokások és életre való helyes belátás nyujtott, tapasztalataim azon tömegeért, melyeket a keleti népek felől, a Bosporustól mind egész Szamarkandig szereztem magamnak.

Sok érdekes adatot hallottam Bokharáról s egypár európai utazóról, kik odamentükben ezt a várost útbaejtették. Az akkori angol konzul, Mr. Abbot, testvére azon hires Abbot kapitánynak, ki Herattól Khiváig utazott, ennek sok nevezetes kalandját elmondá nekem, s általában mindenek leplezetlenül kijelenték, kételkednek tervem kivihetőségén. Az ő állitásuk szerint ily nagy nehézségekkel járt a Közép-Ázsián való átutazás. Az eredeti doctor Wolf Józseftől – vagy, mint egy gunyoros kritikus nevezé: a baireuthi pápáról – is sok furcsa történetet hallottam. Ezen Wolf József ugyanis, mint ezt a hazai olvasó már ismeri, nemcsak kétszer utazta be Bokharát, hanem saját állitása szerint az ottani Khant, és minden kegyes Őzbeget, valóságos apostoli buzgósággal a keresztyén vallásra is akart téríteni. Ez utóbbit azonban, mit anglikán barátai hisznek ugyan, én részemről bátor vagyok kétségbe vonni, hogy azonban kétszer volt Bokharában, az való igaz, s annyival is inkább csodálatos, mivel ő a legfélénkebb emberek egyike, s még e mellett a szükségesebb nyelvekben is járatlan volt. A mi azonban a fanatikus mohamedanokkal szemközt leginkább hasznára vált, az, öltözetének hihetetlen elhanyagolása s különös hajlama a szennyességre, egyszóval azon körülmény volt, hogy ő a dervisek hűséges képmása. Nem is -121- nevezték sehol másnak, csak dervisi frengi (európai dervis)-nek, s minthogy keleten az e fajta emberektől igen sokat eltür mindenki, mit másnak ugyan nem volna tanácsos mondania, ugy Dr. Wolf Józsefet is, vagy a mint ott nevezék, Mollah Juszufot, türelmesen hallgatták mindenütt. A többi között azt mondják róla, hogy az angol követet, Sh… ezredest nem csekély zavarba hozta, midőn ez őt Persia királyának bemutatá, s a doktor alig lépett be a minden siíták fejének elfogadási termébe, s ez hogylétéről tudakozódnék, ő azzal felelt, hogy haladéktalanul keresztyén hitre akarta a királyt tériteni. Apostoli buzgalma – melylyel maga dicsekszik legjobban – még akkor sem hagyta el, mikor Khoraszszanban, tél közepén egy kurd csoport megrabolta, s minden ruhájától megfosztván, órákhosszat ott állatá a szabad sivatagon, a vadul süvöltő őszi szélnek közepette. Az ihlett missionarius, saját szavai szerint, vaczogva nem könyörületességért esedezett, hanem még fél fagyottan is a holy Gospel-t (a szent Irást) prédikálá – természetesen angol nyelven – a vad kurdoknak. S oh csodák csodája! azok megtértek, sőt útnak ereszték.

Hasonló csodákat tett a Turkomanok között is. Egyszer egy régi nadrágért adták el, máskor béna szamárért cserélték be, de gazdáját mindig jó útra térité (ismételve mondom – a nélkül, hogy annak nyelvét tudta volna –) visszanyerte szabadságát s Bokharába ért. Itt teljes papi ornatusban, nyitott bibliával tartá bevonulását s az ép oly fanatikus, mint kényurilag vad Naszvullah khan nem tett neki egyebet, csakhogy szörnyűképen ráijesztett, tisztjei pedig tetemes pénzösszeget csikarván ki tőle – világnak bocsáták. A mint tebrizi barátaim beszélték, egy kegyes nőegylet (mert Anglia hölgyeinek kiváltképen -122- kedvencze volt) egész ládára való finom fehérneműt küldött ide számára, a mire nagy szüksége is volt. Mindazáltal azon apró állatkáktól, miket Közép-Ázsiából magával hozott, alig lehetett őt megszabadítani. Csodálatos szórakozottságáról is eredeti történeteket beszélnek. Ha sok rábeszélés után végre szobájába ment, hogy inget váltson, valami félóra mulva egészen az előbbi állapotban jelent meg ujolag, s az inget, feledékenységből zsebkendő gyanánt zsebébe dugta s használta. Máskor megint vasárnapi alkalommal a gyülekezet szine előtt szószékre lépvén, papi palást helyett, szórakozottságból, női köpönyeget kerített nyakába. Sokat irtak már róla, de még többet lehetne elmondani, mert dr. Wolf, valóban minden tekintetben eredeti és ritka ember volt.

E nagy persa kereskedő városban eltöltött első napjaim igen gyorsan s kellemesen folyának, s társaságom majd európaiak, majd ázsiaiak között váltakozván, elegendő szórakozást nyujtott. Ehez még két más körülmény is járult, nevezetesen az első, hogy épen ittlétem alkalmával rendkivüli ünnepélyek tartattak, s a második, hogy azokban én is részt vehettem. Az ujonan kinevezett Veli Ahd (trónörökös) első ünnepélyes bevezettetése teljes mértékben feltárta előttem a persa etiquettet és fényüzést. Muzaffar-ed-din Mirza, a király kilencz éves fia, ki az itteni szokás szerint kora ifjuságától kezdve trónörökösnek választatván, e gazdag tartomány kormányzójaként szerepelt, épen e napokban vala nyilvánosan feldiszítendő a khalattal, a királyi diszöltözettel. Az egész város talpon volt. Az ünnepélyek több napig tartának, s igazán felettébb kiváncsi voltam, midőn a legelső napon a nagy tömegtől környezett Ala konak (fejedelmi lak, magas palota) kapuin át, a benső udvarokba hatoltam, -123- mint a hol az ünnepélyes szertartásnak véghez kelle mennie. Milyen tarka vegyülék, mennyi szenny és mennyi gazdagság, milyen büszkeség és milyen nyomor tárul itt fel a szem előtt! A bejárással szemközt álló fedett teremben ott ültek a nagyok: a herczeg, a papok s a herczegi háztartás főtisztjei. Mind valamennyinek arczán kimondhatlan komolyság ült, a redős öltönyökbe burkolt testek magatartása, a kezek fontos mozdulata, a fejek büszke hajtogatása, mindez azt mutatá, hogy keleten nem egyedül az ozmanlik azok, a kik ünnepet tudnak ülni. Az udvarban köröskörül két sor szerbaz (katona) volt felállitva, szomoruságos alakok s európai egyenruhában, persa prémes süveggel. Mintha csak vasvillával hányták volna rájuk a ruhákat, – de legnevetségesebbek nyakravalóik voltak; egyik elől, másik féloldalt, a harmadik épen hátul kötötte meg, – s hát még a gombok, kegyelmes Istenség! Az egyik alul feledett ki hármat, a másik felül. Nem lehet valami komikusabb, mint a persa katonák európai egyenruhában! S hát még ha tisztelegnek! A vezényszó egyszerre hangzott ugyan fel, hanem a fegyver még valami félóra mulva is mindig csörgött, mert ha az utósó sor egyik másik legénye épen barátságos beszélgetésbe van is merülve, midőn a „tisztelegj!“ szó felhangzik: van benn annyi lelkiismeretesség, hogy a parancsolatnak, s ha mindjárt egy óra negyed után is – engedelmeskedik. A kert egy egész oldalát czukor-süvegek, különféle persa czukor-sütemények s édességek tölték el, miket óriás-kondzsakra (fatálak) szokás felállitani, s miknek Persiában semmiféle ünnepélynél sem szabad hiányozniok.

Középen emelkedék a trón, melyen a kilenczéves gyenge, halvány kinézésű herczeg, komoly, mély fontoszágú -124- arczczal helyet foglalt, mig gazdag kisérete körötte sereglett. Mikor leült, hatalmas ágyudörgés hangzott fel, a katonai zenekar háromszoros tust fujt, s ekkor megjelent a királyi követ a diszöltönynyel, ezt, új méltósága jeleül, nyilvánosan a herczegre teritendő. A ráterités aktusa után, a Sir-ü-khorsid gyémánt rendjel feltüzése következék, azután pedig gazdag szőnyegek közül a királynak vászonra festett arczképét leplezték fel. Ekkor felállt az egész társaság, a herczeg tiszteletteljesen megcsókolá, s miután az ujra befedetnék, ő is ujolag helyet foglalt. Erre megint ágyúdörgés, megint kábitó zeneharsogás következék. Azután magasrangú főpap lépett elő, ki Isten áldását könyörgé alá, erre felolvastaték a királyi parancs fennhangon, azután pedig egy költő jelent meg, ki a trónnal szemközt állittatván, az ujonnan kinevezettnek dicsőitésére egy kaside-t (dicséneket) olvasott fel. A szavalás modora egészen uj volt előttem s még jobban meglepett mint magának a költeménynek bombasztikus tartalma. A ifju herczeget majd gyengéd rózsához, majd tündöklő naphoz hasonlitá, majd drága gyöngyhez, melyet a királyi családból halásztak ki s most Iran koronának legdrágább ékességévé vált, – azután megint hatalmas hősnek nevezé, ki egyetlen kardcsapással seregeket semmisít meg, kinek tekintete előtt hegyek remegnek, kinek haragja lángjától folyók száradnak ki, – egy szóval, használt olyan metaphorákat, hogy a szegény kis gyermek, ha mindezeket megérti vala, bizonyára remegni fogott volna saját maga előtt.

Miután az uj trónörökös a terem aljában egybegyülekezett nagyokhoz lépett volna, a kolosszalis fatálak édességei pazar bőkezűséggel osztattak szét a jelenlevő vendégek között. A szermester ezen kivül még mindenkinek -125- különös köszönetet mondott szives megjelenéseért, – s azzal az ünnepélynek vége lett.

A fenebb emlitett ünnepélyek másodika Cerutti, olasz követ fogadtatása volt, ki huszonöt tagból álló küldöttség élén ezen utazott át Teheranba. Az olaszok, kik Persiával kereskedelmi szerződésre akartak lépni, Konstantinápolyt jóval az én távozásom előtt hagyták el, de ők a Poti és Tifliszen át vezető útat választák, minthogy e gavallérok egynémelyike szivesebben halálra rázatá magát valami orosz droske által, semhogy kiállja a nyeregben való utazás fáradalmait. S ha érkezésük hire az itteni kormányzót, illetőleg annak helytartóját Szerdar-Aziz-Khant s ugyszinte valamennyi persa hivatalnokot örömre gerjesztett, minthogy egészen neki adhaták magukat szenvedélyes tündöklési vágyuknak, az uj királyság képviselőinek megjelenése az itteni európai kis gyarmatot, még nagyobb örömmel tölté el. Hogy az elfogadásnál jelen lehessek, én is ez utóbbiakhoz csatlakozám. Forró juniusi nap kora reggelén valami két órajárásnyira lovaglánk eléjük a városon kivül, s mikor oda érkeztünk, az egész küldöttség épen átöltözéssel foglalkozott. A persák előtt teljes diszben akartak megjelenni, s nem kevés időbe telt, mig 25 európai, kik részint a diplomatiához, részint a katona-, kereskedő- s tudós-osztályhoz tartozának – díszöltözékével elkészült. A nap magasan állt már, s a forróság valóban szenvedhetlen volt, midőn ezen urak gazdagon felékesített egyenruháikban, mellükön csupa rendjelekkel, tollas sisakokkal és pompás kardokkal a város kapuin át bevonultak. Nekem, a távoli Ázsiában, különösen tetszett az európai élet szemlélete, a persa nézők közé vegyültem, hogy itéletüket kihallgassam s épenséggel sem csodálkozám fölötte, hogy az egész ünnepélyes menet -126- csak gunyos megjegyzéseket idézett elő a persáknál. A mit mi pompásnak nevezünk, azt a keleti nevetségesnek tartja – s viszont.

Az ő szemeikben a mi kurta, testhez álló felöltönyeink a legaesthetikátlanabbak; az ő fogalmuk szerint mind az, a mi terjedelmes, redődús, sokat mutató ép oly szép, mint a mily nyomorúságos hatású mindaz, a mi vékony s igénytelen. Az ő pruderiajuk s álszemérmük szabta elveik szerint a test bizonyos részeit el kell rejteni és fedezni, – s pedig az európaiaknál épen ezek mutatkoznak a leghatározottabb körvonalokban, s igy a keletinél csak visszatetszést szűlhetnek. A lovon ülőnek erőszakolt, katonás tartása sem tetszik nékik, s ebben én is osztom nézetüket, mert a mellét merően kifeszitő európai lovag valóságos karikatura az oly sok kellemmel s lovát mégis oly büszkén megülő keletinek ellenében.

Egyébiránt az ujonan megérkezett európaiaknak, az elfogadás napján, valósággal pokoli útat kellett tenniök. Hogy a nép kiváncsisága kielégíttessék, majdnem kétóra hosszat hurczolták őket összevissza a városon, mig lakhelyükhez juthatának. De még itt sem volt nyugodalmuk, mert az üdvözlők, s az ajándékokat hozó, de még kövérebb ajándékokat váró szolgák csoportja, három egész napig szünetlenül gyötörték őket. Ugy hiszem, nem csalódom, ha azt mondom, hogy e heves vérű olaszok közül, kik egyébiránt nem idegenek a pompázástól, csak egy is örömmel csatlakozzék valaha, Persiában, a nyári hónapokban tartandó diszmenetekhez. Minthogy ezen ünnepélyek között az örökös látogatásnak, viszontlátogatásnak, kirándulásoknak, estélyeknek nem volt se végük, se hosszuk, – lassankint az a vágy lopózott szivembe, jó volna utamat Teheran felé folytatni. Tebriz igen érdekelheti -127- azt, ki Iran kereskedelmi állapotait tanulmányozza, mert bárha a nyugati határokon fekszik is, mindazáltal a jezdi, sirázi, iszfahani, középázsiai, khoraszani, iraki s ugy szinte a bagdadi és kirmahsahi utak itt folynak egybe valamennyien. Azon kereskedők, kiknek nem áll módjukban a nyugati portékákat Konstantinápolyból hozatni, Tebrizt tekintik a nyugati közlekedés rakhelyéül, mint a honnan Erivanon, Tifliszen vagy Erzerumon át az ut a Feketetengerhez vezet. Mai nap még, a régi szokáshoz hiven, minden félelmesség, minden nehézségek és a török fenhatóságok minden hanyagságok daczára, sokkal nagyobb a közlekedés a török területen, semmint az oroszon át. Ez azonban nehezen fog sokáig igy tartani. Oroszország, mely a fekete s a kaspi tenger között tervezett vasutja által Persiat közelebb akarja hozni Európához, régi vetélytársán veszedelmes csapást ejtend ez által. Mint általában mindenütt, ugy keleten is a kereskedelmi út képezi a leghatalmasabb életeret, s mig a bosporusparti álmos effendik a szép jövendő képeit csak felgomolygó csibuk füstjükben akarják felfedezni: addig az éjszaki Kolosz vaskarja, történelmileg nevezetes fáradhatatlansággal munkálkodik minden irányban, déli szomszédjának előbb-utóbb bizonyára bekövetkező romlásán.

Minthogy Persia bensejében a Tebrizhez vezető utak karavanok s kisebb utitársaságok szakadatlan lánczolatától hemzsegnek, az itteni szokás szerint egészen magánosan akarám folytatni utamat a főváros felé, csupán az egy Csarvadar kiséretében, mint a hogy itt a paripák és teherhordó-barmok bérbeadóit nevezik. Igen szerény árért még sokkal szerényebb paripát bérlettem tehát, melyre podgyászostúl felrakodtam s bucsút vevén a barátságos -128- európai Koloniatól, junius 25-én, nehány órával napfelkelte után, eltávoztam Tebrizből. Az a két hét, melyet itt töltöttem, egyrészről mélyebben belevezetett ugyan a keleti világba, de másrészről a nyugatiakkal való gyakori érintkezés által ujra felelevenité bennem az európai élet emlékeit. Ennek következtében meglehetősen nehéz volt az elválás, azonban a szilárd elhatározottság eszméje csakhamar feledteté a közbejött episodokat, s midőn a csarvadar társaságában, ki hasonlóképen megterhelt barmon ült, meglehetősen élénk uton tovább vonulnék, az európai világ ezen előőrsei, már másodnapon, jóformán végkép eltüntek a feledékenység ködhomályában. Tebrizre nézve kielégitém kiváncsiságomat, s képzelődésem most a főváros távoli képével kezdett játszadozni.

A főváros, az udvar székhelye, s a nevezetes országnagyjainak, gazdagainak és tudósainak gyülpontja, daczára a bizonyos csalódásnak, mégis mindig birt valamely különös varázszsal rám nézve, s bárha a jobban és jobban előhaladó évszak mindig kiállhatatlanabb melege, az egyhangú táj, s az a szegény mód, melylyel utamat folytatám, nem nyujtottak is valami különös élvezetet, mégis az az ujabbság varázsa, s az utazás és tovább menés örökké fris élvezete testileg s lelkileg megerősitének, s a szokatlan életmódot oly kellemessé tették előttem, minő az sohasem volt annakelőtte. Sőt mi több, örültem s ohajtottam mindazon eshetőségeket, melyek a nagyon igénytelen eszközökkel ellátott utazót érhetik; örültem nekik, mert mindjárt utam elején azt tapasztalám, hogy a keleten való utazásban, ha az ember e tájak életét és erkölcseit akarja tanulmányozni, semmi sem lehet előnyösebb, mint e szűken levő eszközök, semmi sem óvhat -129- biztosabban bármely veszedelemtől, mint a kis táska és a szegényes öltözet.

A mi európai touristaink, követségi titkáraink és attaché-ink, kik visszatértük után éleményeik előadásával vagy fényes szalonokban, vagy irodalmilag is fellépnek, hihetőleg nevetni fognak ezen állitásomon, de ám hozzák fel ellenemben a macska és hús meséjét, én viszont azt mondhatom róluk, hogy az ő nézeteik és felfogásuk, melyeket a keleti népek szokásairól és életéről közlenek, engem még inkább nevetésre gerjesztenek. Keleten, hol még a legzsengébb gyermekkorban is minden csak szinlelésen alapul, hol minden igazságot, mint unalmast, izetlent s hasznot nem hajtót, mellőzni szokás, hiába fegyverzi fel az ember a legélesebb belátás üvegével szemét, a csalódást aligha el fogja kerülni. Ha látni s tanulni akarunk, a népközt s a néppel együtt kell élnünk, jóban roszban hozzá kell alkalmazkodnunk és simulnunk, mert a keleti, csak a jelentéktelen és figyelemre nem méltó előtt fog az ő igazi világosságában mutatkozni.

Trapezunttól egész Tebrizig állomásról állomásra pontosan feljegyzett tudósitásokkal untattam az olvasót, s csak azért, hogy azon munkák egy példányát mutassam be én is, minőkben számos utazó, naplójának száraz tartalma szerint közleményt nyujt a meg tett utakról. De igen jól tudom, hogy az ilyen eljárás, még abban az esetben is, ha valakinek a legavatottabb toll áll rendelkezésére, s bármi egyéb az olvasóra nézve, csupán csak nem kellemes. Aprólékos élemények tetszhetnek ugyan a tourista felhevült kedélyének, de az olvasó többre becsüli a megrövidített és összevont előadást, minek folytán egész Teheranig mi is csak a legnevezetesebb helyeket s a legjelentékenyebb kalandokat akarjuk ide iktatni.

Bárha indulásunkkor csupán az egy csarvadar volt is is mellettem, hála az utak elevenségének, ritkán voltam mégis egy vagy több kisérő nélkül. Majd nehány órányira csatlakoztam valami csoporthoz, majd több napok tartamára egy-egy utitársasághoz, egyszer-másszor aggodalmassá tett ugyan némely utazónak zordon, vad tekintete, azonban szegénységem biztos fedezetűl szolgált, s a biztonsághoz tartozó legszükségesebb czikkek, vagyis a mint tebrizi barátaim mondák, a tekintélyesség emelésére magammal hozott pisztolyok és puska mindig elegendő bátoritékul szolgáltak. Persák, törökök, arabok, vagy bármely vallás avagy nemzet tagjai, szinte rövid -131- idő alatt bizalmasakká váltak irántam. Az állomásokon mindig a legszerényebb éji szállást kerestem fel, s egypár napi gyakorlat után annyira beletaláltam magamat az egyedül utazó szerepébe, hogy az annakelőtte nélkülözhetlennek vélt társaság hiányát épenséggel nem éreztem.

Két nappal Tebrizből való távozásom után Turkmancsaj faluban töltém az éjt. E hely azon békekötésről nevezetes, mely az 1826–1828-ki persa-orosz háborúnak véget vetett, melyben Paskievicz orosz tábornok a tehetséges Abbasz Mirza herczeget és trónörököst több izben, döntőleg megverte, s Irantól ennek éjszaki két tartományát Nakhcsevant és Erivant elszakasztá, melyek mai napság, mint az orosz hatalom előőrsei India felé, a kaukazuson-tuli kerületbe kebelezvék. Megmutatták azt a házat, s még a szobát is, hol e nevezetes szerződés aláiratott, melynek leglényegesebb pontjai e következők: a) Persia átengedi Oroszországnak Erivan és Nakhcsevan khanságokat, s azonfelül fizet Oroszországnak 20 millio rubelt hadi költség fejében; b) A kaspi tengeren, melyet eddig a persák eddigelé sajátjokul tekintének, csak orosz hajók járhatnak ezután s azon a persa lobogó sehol meg nem jelenhet; c) A persah-sah, mindazok számára (s pedig ezek nem voltak kevesen) általános amnesztiát hirdet, kik e lefolyt háborúban Oroszország részén állottak, s egy év tartamára kivándorlási szabadalmat enged nekik; d) Az orosz alattvalók szerezhetnek maguknak Persiában fekvő birtokot, a nélkül, hogy az ottani helyhatóságnak alávetve lennének. (Ezt még eddigelé semmi más Mahomedan ország sem engedé meg, s Törökországban a mi követségeink, nyugat minden tulnyomó hatalma daczára nem valának képesek kivinni); e) Az -132- orosz követeknek ezentúl saját országuk szokása szerint, szabad a persa udvarnál csizmában, sarkantyúsan megjelenniök, s nem kell czipőiket levetniök, mint a hogy a persa illemszabály annakelőtte megkivánta; f) A gulistani békekötés alkalmával Oroszországnak átengedett, de ettől utóbb ismét visszavett földrészek, a Persák által Oroszországnak ismét visszaadassanak.

Megszégyenitő s megalázó béke volt ez Persiára, s a sz.-pétervári udvar elég hatalmas boszút állt mindazon erőszakoskodásokért, miket ellene egykoron Nadir sah elkövetett. Egyébiránt e szerencsésen végződött hadjárat moralis győzelme, még sokkal jelentékenyebb volt annak praktikus hasznainál is. Minden paraszt, ki azon időben is élt már, mihelyt erről a háborúról van szó, azonnal a legnagyobb tisztelettel és magasztalással fogja emlegetni az orosz fegyelmet és igazságszeretetet, s bárha siíta ő felsége ezen szeretett felekezet védura akarna is lenni minden áron, ha már egyéni boldogságról van szó, itt mindenki irigyelni fogja azon persák sorsát, kit ez idő szerint az orosz hatalmasság alatt állanak. Turkmancsajtól egész Mianeig semmi nevezetes nem történt velem, egy kis tréfa kivételével, mely a déli pihenés alkalmával egy magánosan álló karavanszerajban esett rajtam. Elmondtam már, hogy a siíták, valahányszor szunnita gyanánt léptem fel közöttük, tőlem mindig Nuszkha-kat (talizmanokat) követeltek. A többi között itt is egy siíta szeid mutatta be magát, ki is – miután számára egypár mondatot irtam volna fel a koránból egy darab papirosra, még egy pipa dohányt is kért tőlem azon erős fajtából, melylyel tebrizi barátaim láttak el engemet. „Szeid – mondám neki – te a gyenge kurdisztanihoz vagy szokva, az én dohányom nem fog jót tenni neked!“ -133- De a zöldfejű zelota nem hagyott alább kérelmeivel, s végre beteljesitém kivánságát. Azonban alig tölté meg rövid pipáját, s more patrio alig nyelt el egypár szippantást, már is hatalmas kábulás fogta el. Halálsápadttá lőn, hányni kezdett s ki az udvarra rohanva, kiáltozá: „A szunni, a szunni megmérgezett, segítség, siíták!“ Utána futottam. Már akkor ott feküdt a földön, néhány persától környezetten, s igazán szerencsésnek mondhatom magamat, hogy mentegetődzéseim ékesszólása minden veszedelemtől megszabadított.

Magában Mianeban, mely még a 10-dik században jelentékeny város vala, ma pedig nyomorult falucska, nem igen kellemes éjet töltöttem. A mint hallám, ezen hely a hazája azon mérges poloskáknak, melyeket Melehnek neveznek, s melyek az idegeneket nem egyszer halálos sebekkel marják meg. Rendesen régi, omlatag épületekben találhatók, s a kit megcsiptek, csak azáltal szabadulhat meg a sulyos veszedelemtől, ha három egész hónapig, minden hús- és sósételt mellőzve, csupáncsak édességekkel él. Utóbb megtudtam ugyan, hogy az egész hazug mese-beszéd, s hiszem is hogy az, de akkor a Melehektől való félelem az egész éjszakán át gyötrött, ugy hogy szememet sem tudtam bezárni. E rovarokon kivül Miane még nagyszámu kéjhölgyeiről is hires, kik ide az ország minden részéről egybesereglenek s az átvonuló utazóknak felajánlják bájaikat. Utitársaim ketteje, kik velem együtt szálltak meg, nem tudtak ellenállni a csábitásnak, s engem kimondhatlanul meglepett, midőn este, két harpiaszerű alak jelen meg, a leggroteszkebben kifestve, utánok pedig egy pap jön, ki a Sziga-t (ideiglenes házassági szerződést) olvassa fel, mert – elég csodálatos ugyan – hogy e gyalázatos üzletet itt egészen törvényesnek -134- tartják. Papok és hetairák osztoznak a nyereményen. Dorbézolók és zenészek társaságában, közel hozzám a legundokabb orgia tartaték, s hogy ezen éj hogyan eshetett nekem, kit a Meleh-k és a tobzódók zaja egyaránt gyötörtek, ezt mindenki könnyen elképzelheti.

Alig várhatván be a következő hajnal hasadtát, másnap reggel minden kiséret nélkül keltem át a Kaflankuh hegységen. Az út meglehetős meredek és nehéz volt, ép úgy a túloldali alászállás is, melynek aljánál a szép Kizil uzun folyó hömpölyög, s a mely fölött igen jó kőhid vezet. A táj, változatossága s kivált pedig a Persiában oly igen nélkülözött folyó megpillantása igen kellemesen hatott rám, elannyira, hogy meg nem állhatám egy közeli romnak, Kale-i Duchter (szüz vár)-nak árnyában ledőlni s szerény reggelimet, jó ital folyóvizzel elkölteni. Midőn így, egészen magánosan fekve, elmaradt csarvadarom elérkeztét várnám, rögtön előtünt matrona lepett meg, ki nyájasan közelíte felém, s utam czélja s állapotom felől oly bizalmasan kérdezősködék, mintha erre, évek sora óta tartó ismeretség jogosította volna fel. Minekutána pedig észrevette volna, hogy én irásban és a koránban jártas egyéniség volnék, félrevonta redős arczáról a vászonfátyolt s különös egy történetet beszélt valami csodálatos cziczuskáról, ki ezen várat épitette, szerelmi viszonyáról és tragikus végéről, s az európai regényiró, meglehet, igen alkalmas tárgyat talált volna előadásában, de engem további utamon annyi ilyes történettel tartottak, s azok mindannyian oly hasonlók egymáshoz, hogy az én lelkemben bizony egy sem nyomódott be mélyen közűlök.

Nemsokára kisérőm is megjelent, s arról értesitett, -135- hogy immár túl vagyunk Azerbajdzsan határán, s Khamszeba léptünk, Irannak azon kerületébe, mely Pentapolis arab nevét, öt egymáshoz közel fekvő városától vette. Khamsze volna leghiresebb Azerbajdzsan után termékenységére nézve, de én ezt a jeles tulajdonságot, legalább utazásom két első napján, nem fedeztem fel benne, mert mind Zendsan állomás, mind az utána következő Nikbeh, nem egyebek nyomorúságos falvaknál, melyek egyes egyedül a karavanokból élnek, de földmüvelésnek viruló kertészetnek, legalább az út közelében, sehol semmi nyoma. Nikbehben volt először alkalmam, egy Tazien vagy Sebihen jelen lehetni, azaz olyan szini előadáson, melyek a siítákat szunnita atyafiaik nagy boszuságára oly igen mulattatják. Sok ilyen müvész-társaság van. A nagyobbak és ügyesebbek a városokban szoktak fellépni, a kevésbé hiresek falukon, s igy ez is, melyet ma láttam, ez utóbbiak közé tartozott. Egy nikbehi gazdag lakostól 25 darab aranyat kaptak, ki hitsorsosainak lelki épülésére áldozá fel ezen összeget. Huszein kedvelt tragoediáját adták elő, de minthogy nem sokára úgyis kimeritőleg fogunk a Taziekről szólani, legyen elég itt csak annyit mondani, hogy e mély bánatos hangon elénekelt szép dalok első benyomása, a tragikusok nem egészen megvetendő müvészete, az egész közönség meghatottsága, a nők zokogása, sőt még a gyermekeknek is sirása, majdnem engem magamat is könyekre indítottak.

Minthogy ezen helytől Zendsanig, e most emlitett kerület fővárosáig már csak hat órai utat kelle tennem, még nap kelte előtt indultam, hogy a várost hüvös reggeli időben érhessem. A midőn csendesen lovagolnék, nemsokára egy persa csatlakozék hozzám, a ki külsejéről itélve, a tanultak osztályához tartozott. Nagyon meglepett, -136- midőn a nélkül, hogy azelőtt ismert volna, egyszerre efendinek szólitott. Beszédes lévén, mint a persák általában, félórai társalgásunk alatt, igen sok tárgyat megérintett; elmondá hogy ő orvos, s így tehát nem Mollah, s épen most tér vissza a környéken levő nehány betegének látogatásából. Nemsokára utána jött szolgája is, gazdagon megrakott öszvérrel, mely aszalt gyümölcsöt, gabonát s más egyéb természeti tárgyakat hordott, mindmegannyi honorariumát az orvosi tudománynak. A beszédes Aeskulap egész uton mást sem emlegetett, mint az ő csoda-gyógyitásait, s nem egyszer csodálatát fejezé ki a fölött, hogy mernek itt Persiában még a frengik is fellépni orvosi tudományukkal, itt Ali Ben Szina (Aricenna) hazájában, hol a nagy Bokrat-nak (Hippokrates) mai napiglan oly sok jeles tanítványa van. Egészen naivul megjegyzé, hogy amuletjai és talizmanjai által mily csodaműtéteket vitt véghez, s ha, a különben olvasott és értelmes ember elkezdte mondani hegyiről tövire, hogyan űzött ördögöket, meddő asszonyokat hogyan tett termékenyekké, némáknak, vakoknak, siketeknek hogyan adta vissza szavát, látását, hallását: s mindezt semmi egyébbel, csupán kabbalisztikus szavaival: valóban alig tudtam hova lenni bámulatomban, s bizonyossá lettem a felől, hogy ez maga is meg van győződve mindarról, a miket most elbeszélt.

Az orvosi tudományról Zendsan városának leirására tért át, s előadta annak nevezetességeit, s legutóbbi eseményeit, melyek közül az köté le figyelmemet leginkább, a mit ő mint szemtanú, a fanatikus Babi-felekezet lázadásáról és utczai harczáról beszélt, mely felekezet itt oly nagy szerepet játszott, s a melyről mazendrani utunkban bővebben meg akarunk emlékezni. Mikor a városnak romokban -137- oly gazdag külsejéből a belvárosba nyomulnánk, majdnem minden pontot olyanul mutatott be előttem, mint ama vadúl lelkesültek hősiségének szinhelyét. Itt, egy közülök 40 ellen küzdött, amott egy földöntúli lény mutatta meg csodás alakját, s általában igen sok rendkivüli dolgot beszélt a babikról, de annyi csakugyan igaznak látszék előttem, hogy a harcznak keménynek kellett lennie, mert bárha borzalmai óta évek már Zendsan még most is nyomait viseli ama küzdelmeknek.

A karavanszerajhoz vezető utamon semmisem tünt fel annyira, mint a városban sok helyütt látható magas póznákra kitűzött fekete lobogók. A Moharrem hónap 10 első napja volt, melyek alatt az egész Iszlam-világ mindenféle ünnepélytől megtartóztatja magát, de itt a siíta világban, itt már egy hónappal előbb gyászba öltözik mindenki, bőjtől, elegia-elmondással és Tazie látogatással foglalkozik. Ama lobogós póznák azon helyeket jelzék, hol e most említett előadások tartatnak, s melyeket még a délutáni órákban is nagy tömeg szokott körülvenni. Minden ajk egy hires énekesről beszélt, ki Ali Ekber szerepében tűnik ki, s ki ma a kormányzó Taziejénél fog fellépni, minek folytán talán mondanom sem kell, hogy alig érkeztem meg a karavanszerajban, nem volt forróbb óhajtásom, mint a most emlitett előadáson jelenlenni, minthogy már a nikbehi e fajta kis ünnepély kiváncsiságomat a legnagyobb mértékben felgerjesztette.

A tömeghez csatlakozva, nem sokára a kormányzó udvarába jutottam, melynek közepén valami 6 lábnyi magas, négyszögletes emelvény állt, – itt szaku-nak nevezve, a mely körül magas rudakon tigris- és párduczbőrök, aczél és bőrpaizsok, fekete lobogók és meztelen kardok -138- függenek s még imitt-amott néhány lámpa is, az esti előadás megvilágitására. Ez a tulajdonképeni szinpad. S míg a tágas udvar balfelén a hölgy világ foglalt helyet, a másik részén a férfiak gyülekeztek egybe. Maga a Tazie-adó pedig, tudniillik a kormányzó, egész családostúl s a város legelőkelőbbjeitől környezetten, az első emeletről nézte a szindarabot. Minden mély gyászba borult, mindenki arcza leirhatatlanul komor és szomorú volt.

Tazie.

Mielőtt a tulajdonképi előadás kezdetét vette volna, egy, hihetőleg az opium tulságos élvezetétől zilált külsejű Dervis lépett az emelvényre, ezen kiáltással: Ja Mu menin! (Oh ti igazhivők!) – s abban a pillanatban néma csend lőn.

Azután hosszú imádságba kezdett, melyben előbb a siíta nagyok erényeit és hős tetteit emelé ki, azután pedig épen oly túlzott kifejezésekben a szunnita világ büneit és gonoszságait ecsetelé. S midőn e most emlitett felekezet legkiválóbb férfiaihoz érkeznék, igy kiálta fel: „Testvéreim, ezeket vajon nem kell-e elátkoznunk, nem kell-e kárhozatot kiáltanunk reájuk? Én azt mondom, átok legyen a három kutyára, a három bitorlóra Abu Bekr, Omar és Oszmanra!“ Ekkor megállapodék, s az egész közönség egyhangulag bisbad, bisbad (még több legyen, még több legyen) kiáltásokkal tetézte s helyeselte átkait és kárhoztatásait. Tovább ment, megátkozta Ajesát, a próféta hitvesét, megátkozta Moaviet, utódait Jezidet és Samr-t, s a siísmus minden hirhedt ellenét. Minden egyes névnél megállapodott, s a tömeg minden egyes névnél hatalmas bisbad-ot dörgött visszhang gyanánt. Dagályos dicsbeszédet tartott aztán a Sah fölött, -139- Persia mostani ulemai, – s a kormányzó fölött, s midőn mindezt bevégezné, nagy izgatottságnak közepette leszállt az emelvényről s a közönség közé sietett, hogy tanúsitott buzgalmának jutalmát elnyerhesse. Ez volt a Prolog. Nemsokára ezután egypár kendőkbe burkolt alak jelenék meg a szinpadon, kik részint karban, részint egyenkint elegiákat éneklének, hogy a közönséget ellágyítsák és a fényes játékra előkészitsék. Ez Imam Huszein felléptével kezdődék, ki nejeitől s gyermekeitől környezetten, azon jelenetet ábrázolá, midőn Kufa felé tett utjában, hova őt hiveinek kis csoportja hívta meg magához, Jezid csapataitól körülvétetve, a szomjuságtól gyötrötten, epedő családjának kinjait vigasztaló szavakkal enyhítgeti. Ezalatt a háttérben Jezid trónja emelkedik, ki egész pompával ül ott, és pánczélos környezetének a legkegyetlenebb parancsolatokat adja ki Huszein és övéi ellen. Ali Ekber, Huszein legifjabb gyermeke, szülei és testvérei kinjától meghatottan, a környező ellenség daczára a Tigrisz partjára akar menni vizmeríteni. Szülék és barátok a leggyengédebb kifejezésekben s a legmelegebb szeretetet nyilvánitó szavakkal akarják őt visszatartóztatni. A kiáltó anyának kérelme, s az atyának esdeklése valóban nagyon meghatók, s el lehet képzelni, hogy a szerencsétlen kis csapat zokogására hogyan válaszol a néző közönség. Kiváltképen az asszonyok oly keservesen sírtak és jajgatának, hogy az igazán szép párbeszédnek nem egy szavát sem hallhatám. Ali Ekber azonban nem tágít, anyja elájul, de csakhamar megerősiti lelkét, fiát hős gyanánt akarja látni s imádkozik üdveért. Az atya maga övedzi fia derekára kardját, ez lóra pattan, de alig nyargalta körül egypárszor az emelvényt Jezid csoportjának egyik hatalmas lovagja is nyomba kél s a legkeserűbb -140- kifakadások között üldözi. A küzdelem hevessé lesz, a jelenet érdekessé, a feszültség mindig nagyobbá; végre a lovag eléri a hős ifjut, csapás csapást követ, – s végre Ali Ekber vére (külön e czélra magánál tartott piros festék) minden oldalról ömölni kezd testéből, mire rémitő jajveszéklés támad a küzdelem kimenetét megtörötten váró család közepéből. Ali Ekber összerogy, félholtan emelik le lováról s hozzák a szinpadra, s midőn atyja, anyja és testvérek zokogva borulnak tátongó sebeire, s azokba balsam helyett szüléi könyeket öntenek, ekkor éri el a hallgatóság jajveszéklése is tetőfokát. Az asszonyok mellüket verik, port és szecskát (hamu helyett), mint a gyász jeleit, hint fejére mindenki, s csakugyan annyira odáig van az egész jelenlevőség, a mennyire az európai müvészet legnagyobb tragikusa sem tudja soha elragadni közönségét. Haldokló fiának tekintete lángra gerjeszti Huszeint is. Ő is lóra ül, boszút veendő fia halálaért, de Samr által, a Jezid csoportja egyik lovagja által üldözőbe vétetik és levágatik. S mikor az ő holt tetemét is behozzák, a közönség jajgatása még nagyobbá lesz. Oda teszik ezt is fia mellé s leborítják fekete gyászkendővel. Akkor aztán nagy mészárlás következik, s az oly szeretett háznak elhal minden tagja. Mind ott fekszik kiterítve a szinpadon, s míg a kegyes nézők könyáztatott szemeikkel iszony és rémület miatt fel sem mernek tekinteni a szinpadra, – a szinészek távoznak – s a tragoediának vége van.

Ez volt az egyik darab. A másik, mely ezután következék, Isáknak Ábrahám általi feláldoztatását ábrázolá, s ez is meglehetős hiven adatott elő. Az öreg patriarcha, parancsot vevén Istentől, minekutána gyermekét megölelné és csókolgatná, mégis elég erős, hogy azt megkötözze -141- s az oltárra feltegye. Kivonja kardját, élét oda helyzi amannak meztelen nyakára, s midőn már vágni akarna, angyal jelenik meg két báránynyal. A gyermek felugrik az oltárról, s helyette a két állatot ölik meg, melyekből aztán a szinészek jó vacsorát készítenek maguknak. Valamint az első darabnál, ugy ebben is az tünt fel előttem különösen, mily komolyságot s milyen ügyességet tanúsitnak itt az együtt szereplő gyermekek. Vannak közöttök olyanok is, a kik még a hatodik évet sem töltötték be s több száz versre menő szerepüket mégis tökéletesen tudják könyv nélkül. A mimika és a taglejtés is olyanok, hogy ezek ellen még nálunk Európában sem lehetne kifogás. A mi azonban a legcsodálatosabb, ez az, hogy minden előadás énekelve történik, s gyakran igen jó hangú szinészeket lehet találni, kik, kivált a mi a gyászos, mélabús hangokat illeti, bármely társaságra nagy hatást tudnának gyakorolni.

A Tazieket, melyeknek rendesen ilyes tárgyak szolgálnak alapúl, igen különféleképen szokták előadni. A különbség leginkább az episodok felfogásában s tartalmasságában, úgyszinte a külfényben szokott nyilvánulni, a szerint, a mint egyik-másik társaság jobban begyakorolta szerepét, vagy a Tazie előadatója kisebb-nagyobb fényt kölcsönözhet az előadásnak. A legszebb Taziek kétségkivül a teherani udvarnál tartattak, melyekre csakis az egy török követség – mint egyedül mohamedan – szokott meghivatni. Mint ez utóbbinak vendége, én is részesültem abban a szerencsében, hogy egy ilyenen megjelenhettem, s azt a pompát, mely itt tárult fel szemeim előtt, soha nem fogom elfeledni. A szinészek mind valamennyien a legszebb s legdrágább sawlokba voltak öltözve, fegyvereiket igazi gyémántok és egyéb -142- ékkövek diszíték. Minden markolat tiszta aranyból és ezüstből állott, s ha még azt is hozzá teszszük, hogy az előadás itt a leghivebb 13), senki sem fog csodálkozhatni, ha azt állitom, hogy a ki Teheranban az ilyen előadásoknál megjelen, az valósággal azt hiszi, hogy csakugyan ott van magánál Jezidnél, legközelebbi környezetében. Annyira csalékony az egész.

Zendsanban három napot töltöttem, s minthogy a kegyességre szentelt ezen egész idő alatt itt senki egyébbel nem foglalkozék vallásos dolgoknál, itt kelle kiállanom szunnita incognitom első tűzpróbáját, midőn egy épen vallásos szokásokról vitatkozó társasághoz csatlakozám. Egy buzgó Tazie-énekes ugyanis, nekem mint ozmanlinak szememre vetette, hogy nálunk Huszein halálát s általában az aliíták balsorsát nemcsak hogy közönyösen veszik, hanem mi Jezid, Moavie s más egyéb siíta ellenségek pártján állunk. Mentségünkül felhoztam ugyan, hogy Muharrem tizedik napját, mint a most emlitett vértanú halála napját az egész Szunnita világ gyásznap gyanánt tartja, s némi jótéteményekre utaltam, melyek e napon Konstantinápolyban s más egyebütt is szokásban vannak; de a kegyes opera-énekest nem tudtam megtériteni. Ő a legélesebb okokat hozta fel ellenem, s minthogy az izlamita történelem e kérdéses korszakában meglehetősen jártas volt, s e mellett állitásai bizonyitására egy sereg episod és adoma állt rendelkezésére, dolgot -143- adott, hogy általa teljesen le ne verettessem. Egyébiránt meg kell jegyeznem, hogy mindjárt ezen első alkalommal meglepett a persának türelme, mit bármely vitatkozásban megbizonyít. A török, s tartozzék bár akármely országhoz vagy földövhöz, soha sem fogja megengedni, hogy az ő vallásának valamely hitczikke vita tárgyává tétessék, s a ki ezt merészelné szemben véle, könnyen roszúl járhatna. Azonban a persa egészen más ebben. Még vallása legistenítettebb egyéniségeit is meglehet támadni, szentségüket kétségbe vonni s őket gyalázni, csakhogy az ember bizonyitékokkal és okokkal támogassa állitását, mert a mit ő állit, abban mindig van valami logika és következetesség. S itt, nagy csudálkozásomra, egy siíta Mollah is nekem fogta pártomat, s ennek abban találom megfejtését, hogy a Mollahk általában igen haragusznak mindenféle Tazie-darabra, s ha ezeket látogatják is, a közvéleménynek hódolván, mindazáltal nem szünnek meg eretnek szokásokúl kárhoztatni. Félnek a világi rendhez tartozó énekesek konkurrencziájától, s minthogy az egyház a maga fillérkéjét mindenütt sértetlenül akarná élvezni, ezt a vallásos buzgólkodást bűn nevével illetik.

Ezen városból, hatórai lovaglás után, a középkorban oly nevezetes Szultanie városba érkeztem, mely a Dzsingiz-házból származott több fejedelemnek kedvencz tartózkodási helye volt, kivált pedig Khuda Bende Sah-nak, kinek a teherani út mellett álló büszke mauzoleuma, még ma is bámulatra ragadja az utazót. A fenséges kupola, a kápolna, a remek arabeszkek, s kiváltkép a páratlanul szép Szuluszirás, mely az azurkék téglákra irva, a falakat körülfutja, oly tökéletes, melyhez hasonlót sehol egész Ázsiában nem találtam, s habár további utamban -144- Herat és Szamarkand épitészeti emlékei elragadtak is, be kell vallanom, hogy Szultanie egy a maga nemében, s szerény pompáját sohasem fogom elfelejteni. – Egyébiránt Khuda Bende neve mai napiglan él a nép ajkain. Mikor ugyanis este visszatértem volna a romok meglátogatásából, török gazdám e szavakat mondá: „Hja! Khuda Bende egészen más fejedelem volt, mint a mostani kadzsarok“; s abban a nyomban egész sereg adomát mondott el hőse igazságszeretetének bizonyitására.

Ma Szultaniet az teszi nevezetessé, hogy fennsikján, sokkal üdébb a levegő, mint bárhol máshelyütt Iranban, s ha a Sah nagyobb hadi szemléket akar tartani, rendesen ide szokott jönni. A szomszéd hegyek gazdagon ellátják vizzel a völgységet, s a lovak számára is elegendő a fű. De a mily kellemes itt a nyár, a tél ép oly veszedelmes az utazóra nézve. E fennsikon vad orkanok tombolnak, s nem egy utazó, sőt egész karavan találta már sirját a hó-zivatarban.

Másnap Churremdere (bájoló völgy)-hez jutottunk, mely nevének megfelelőleg csak annyiban bir természeti szépségekkel, a mennyiben a falu környéke más egyebeknél sokkal gazdagabb a kertek dolgában, s a házak tömkelegében átrohanó hegyi zuhatag, a szántóföldekre is áldásos hatású. Mindamellett, a most említett előnyök daczára, a fa itt mesésen drága; este ugyanis arra kértem házigazdámat, hogy, izletes vacsorát akarván élvezni, készittessen számomra valami csirkesültet; de mily nagy lőn bámulásom másnap reggel, midőn a felhasznált tüzifáért háromannyit kellett fizetnem, mint magáért a csirkéért. „Nagyon vén kappan lehetett az!“ – mondám a persának. „Igazad van, Mirza – viszonzá ez, -145- – fájdalom, nagyon vén volt, – a fa pedig igen fiatal, tudniillik nyers, – s ebből származik az egyenetlen arány.“

Midőn e most emlitett helyről az anguri hegylánczon át Kazvinba mennénk, a völgységben egypár nomadtörzsre akadtam, a Keikuvan és Sah-Szevend török fajból kik addig legeltetik egyik-másik helyen nyájaikat, mig a mezőben tart. „A nomadok tolvajok – mondá persa kisérőm – a legkisebb tárgy is felgerjeszti birtokvágyukat, s bizonyára jobb lenne, ha valami kiséretre várakoznánk!“ Én azonban nem hallgattam óvatosságára, s nem is volt okom megbánni, mert a rettegett bántalmazás helyett, a sátrakban még tejet és sajtot is kaptunk. Ugyanaznap két persa ezreddel is találkoztunk, kik diszfedezet gyanánt küldettek az olasz követség elé. Diszfedezetet mondék, de ez elcsufitott hadcsapat tekintete annyira meglepett, mintha egypár ezer gézengúz akasztófavirágot és koldust láttam volna magam előtt, kiket csak egypár órával ezelőtt eresztettek ki a börtönből. Iran gyalogsága, a képzelhető legnyomorultabb gyalogság. A katonák kora 10–60 év között változik. Egy és ugyanazon ezredben gyakran apa, nagyapa, gyermekek és unokák együtt szolgálnak, s ha az ember ezeket a kiéhezett, piszkos embereket maga nem látja, vagy igen hosszú, vagy igen is rövid kék vászon egyenruháikban, egyiket csizmásan, másikat mezitláb, de azért valamennyit talpallóval, mely sokszor térdig ér, kopott süvegekben, régi rozsdás puskákkal, melyek közül egynek kakasa hiányzik, másiknak töltővesszeje, s mellettük apró árúkkal megrakott szamaraikkal (mert a katona egyszersmind rendesen kis-kereskedő vagy házaló is) – ha – ismételjük, – valaki mindezt saját szemeivel nem látja, aligha -146- lesz fogalma arról, micsoda voltaképen irani ő felségének győzhetetlen serege. Mikor közöttük voltam, őszintén szólva, jobban féltem, mint a rablóknak festett nomadok között, s nem mondhatom ki, mennyire örültem, mikor őket egy hegyi hajlatnál elvesztém szemeim elől, s másnap, a sikság kezdetén fekvő Kazvinba érkezém.

Kazvin is volt már egyszer az ország fővárosa. Hires hely hajdanában, mely azonban mai nap egykori nagyságának még csak romjait sem képes felmutatni. Mikor a külvárosok jól müvelt gazdag kertjei mellett, be a városba hatolnék, s kivált mire a karavanszerajba érkeztem, már jóformán setét volt, s képzelje csodálkozásomat az olvasó, mikor a szükséges élelmi szereket bevásárlandó, jó negyed óráig lótottam-futottam mindenfelé s egyetlen boltot sem találtam nyitva. „Holnap Huszein halála napja van – hangzott felém minden oldalról – a siíták jó muzulmanok és sokkal kegyesebbek, semhogy a mai napon, melyen Huszein és a többi szentek annyit szenvedtek, még üzletüket folytatnák.“ Nemde, nyájas olvasóm, már te is belefáradtál a sok Huszein történetbe és gyászünnepbe; bizony magam is megsokaltam az egészet, s az volt a legkellemetlenebb, hogy ez este olyan fárasztó napi járat után, étlenül kellett czellámba vonulnom. Nem maradt egyéb hátra, mint kolduláshoz fogni, de a persa adománya sokkal gyérebb szokott lenni, semhogy lecsillapíthatná az utazónak óriási étvágyát, s ez esten üres gyomorral kellett lefeküdnöm. Másnap reggel mégis sikerült egy magános embertől nagy titokban kenyeret és főtt rist vennem. Sietve visszamentem a karavanszerajba, utitársamat indulásra serkentém, de a midőn a bazáron át a város kapuja felé haladnánk, -147- szerencsétlenségünkre gyászoló és vezeklő körmenettel találkoztunk, minők e napon régi szokás szerint egész Persiában uton utfélen láthatók, hogy éktelen orditoztásukkal és barbar fanatismusokkal a világot áhitatva buzdítsák. Áhitatra, mondom, de ez csak keleten lehetséges; mert ha az ember ezen eszeveszettekhez hasonlóan ugrándozó ficzkókat látja, melyek némelyike oly erővel veri mellét, hogy vért kezd köpni, mások testüket megszabdalják, hogy a kiömlő vér által indítsák meg a tömeget, bizonyára be fogja vallani, hogy a helyesen gondolkodó embert inkább undorra, semmint vallásos ihlettségre gerjesztik. Én legalább igy érzettem, midőn a bazár egy sarkába megvonulva, magam előtt elvonulni láttam a tomboló tömeget, melynek üvöltésétől az egész környék viszhangzott. Kisérőm elmondá, hogy Kazvin, a kegyes Kazvin – a mint ő nevezé – azáltal tünik ki mindegyebek fölött, hogy itt e napon mindig meghal legalább két ember Huszein iránti szeretetből, a mit én kész is voltam elhinni, mert a mi itt Muharrem tizedik napján történik, az tökéletesen olyan, mintha az indiaiak öncsonkitásának, vagy az egyptomiak vallásos buzgalmának egy episodja volna, kik a bairam napján a mecset előtt hasra fekszenek, hogy a főpap kövér lovával ellovagoljon fölöttük.

Mikor a körmenet elhaladt mellettem, minden netaláni akadályt kikerülendő, sietve siettem a városból ki a szabadba. De alig mehettem egy órahosszat s a velőkig ható forró nap, egy falucskába kényszerített betérni, melyben az egész napot töltöttem. Az elmulasztott állomást tehát nap lemente után kellett elérnünk, s habár egy részről az álmatlanság kinzott is, mégis a hüvös esti ut igen nagy előny vala s elhatároztuk magunkban, -148- hogy a még hátra levő két másik állomásra is, éjszaka fogunk átutazni. S minthogy épen teljes holdvilág volt, tervünket annál könnyebben létesíthetők, s barátságtalannak csakis a nagy éjszakai csendességet találtam, mert bárha imitt-amott akadtunk is egyes utazókra és kisebb karavanokra, melyek Teheranból jöttek, mindazáltal oda menet semmi alkalmas utitársakra nem leltünk, s igy egyedül kellett maradnunk. A mint már emlitém, igénytelen eszközeim és szegényes uti podgyászom folytán, nem volt mitől tartanom; azonban az ovatosság majdnem ösztönszerűvé lesz az emberben. A legkisebb mozgás magára vonta figyelmemet, s minthogy kisérőm majdnem hortyogva jött nyomomban, elővigyázatom nem is volt felesleges. Ennek igazságát leginkább a következő éjjel láttam be, midőn, távol még a fővárostól, – egy sík úton haladnánk. Körülbelől éjfél tájban lehetett, midőn először távoli beszéd, utóbb pedig mind jobban közelitő lódobogás üté meg füleimet. Fegyveremet a nyeregkápára fektetve, előre hajoltam, hogy annál jobban láthassak s figyelhessek. Három lovag volt az, kik fegyverüket magasan villogtatva, ránk törni készültek. Tréfa volt-e az egész vagy komoly valóság, nem tudom megmondani, de nem hagytam őket közel jönni, hanem fegyverem lövésre készen tartva, rájuk kiáltottam: „Félre az útból, vagy lelőlek benneteket!“ Az idegen dialektus hangja volt-e, volt-e a persától eltérő öltözet, mi őket megrettenté, elég az hozzá, szétoszoltak, s bárha kisérőm az egész dolgot csupán tréfának itélé, az esemény engem mégis meglehetősen nyugtalanná tett, s igen jól éreztem magamat másnap este azon tudatban, hogy Teheran immár csak egyetlen állomásnyira van tőlem.

Azon érzelem, hogy a persa fővároshoz eljutottam, s -149- igy czélom első részét elértem, mind jobban felinditotta egész bensőmet. Mindig az aggasztott, milyen benyomást fog tenni megjelenésem a török követre, s minő fogadtatásban fogok nála részesülni. Minthogy utamat efendi minőségben kezdém meg, mondanom sem szükség, hogy itt Teheranban, a török követségnél kell vala szállást találnom. Ezen vedégszeretet illetőleg, az itteni török követ konstantinápolyi barátaitól meleg sorokban irtt ajánlólevelet szereztem számomra, s minthogy Haider efendit (igy hivták) általában mindenki emberszerető, egyenes és jóakaratú egyénnek ismerte, eleitől fogva a lehető legjobbat várhattam volna. Még e fölött a konstantinápolyi efendik és pasák engem mint valami kuriozumot, valami különczöt, ugy ajánlottak neki, mint a ki belefáradván a paradicsomszerű Konstantinápoly nyugalmas életébe, Persia sivatagjain keres felüdülést. A levélben kiváló sulyt fektettek arra is, hogy engem a keleti török nyelv tanulmányozásának bizar eszméje vezet keletre, egy szóval megtettek mindent, hogy Haider efendi előtt bebizonyítsák, miszerint én, minden politikai fontosság nélkül való egyéniség vagyok, s mint ártatlan fantaszta, – méltó az ő pártfogására. S igy, ezeket előre bocsátva, bizton számolhaték a jó fogadtatásra, de mégis utitervem sükere egyes egyedül a szultán helytartójának egyéniségétől függvén, mind e mai napig megbocsátható az az aggodalom, melylyel a fővárosban töltendő legelső órákat vártam.

Másrészről az a gondolat is nagy és hatalmas befolyást gyakorolt rám, hogy Trapezunttól Teheranig két egész hónapon keresztül, a hosszadalmas karavan utazásnak minden elgondolható fáradalmait kiállván, immár egypár hónapi pihenésben fogok részesülni. Utazás -150- mesterségem tanulói korszaka csakugyan két hónapig tartott, s bárha megsoványodtam is, arczom megbarnult s megszeplősödött is, a nélkül hogy az önbálványozás bünébe essem, nem csodálkozhatám felette eléggé, hogy azelőtti nyugalmas életmódom daczára most oly soká utazhattam nyeregben, oly rosz gebéken, – a nélkül, hogy egészségemnek ártottam volna. S valóban, ez a gondolat igen megörvendeztetett.

Ez biztositani látszék további tervem kivihetősége felől, s mondhatom mindazoknak, kik Közép-Ázsián át tett utazásom felett csodálkoznak, hogy dervis-szerepem sükerülését, csakis a szegény utazó fáradalmai s küzdelmeiben való fokonkénti résztvevésnek, s a keleti élet, nyelv és szokások fokonkénti elsajátításának köszönhetem.

Ily gondolatokba mélyedve, érkezénk a kis Kerecs patak partjaira. Már egy egész csoport utazót találtam itt, kik még részint aludtak, részint mosdáshoz készültek, részint a part mentén imádkoztak. Igen hüvös nyári reggel volt, a mi annál nagyobb nappali forróságot jelentett.

A főváros láthatásának kiváncsisága engem nem hagyott nyugodni. Megmosdottam csakhamar a patak tiszta vizében, lóra ültem aztán tüstént s kisérőm nem csekély boszúságára, ki itt legalább is félóráig szeretett volna pihenni, a fővárosnak vezető uton indultam. Háromszor is kérdeztem: „Hol van Teheran?“ mert semmi nyomát sem láttam. Mindig csak azt nyertem feleletül: „Ott!“ S bármily soká függesztém is szemeimet a megmutatott pontra, a hegyoldalában elterülő várost csak akkor ismertem föl, a fölötte lebegő szürkés ködfelhőről, midőn legfölebb már csak félórányi távolságban -151- állott előttem. A nap keltével szétszakadt e fátyol, zöld-mázos cserepekkel fedett, majd megaranyozott kupolák mutatkozának, s ime a királyok királyának residencziája – mint a hogy a Sah magát nevezni szokta – ott feküdt szemeim előtt a maga teljes szegénységében.

VI.

Azok után, a mit a főváros külső tekintetéről, s azok után, miket általában Iran egyéb városairól mondottam, bizonyára egy olvasó sem lesz kiváncsi megtudni, milyen benyomást gyakorol e város benseje az ujonan érkezőre. Ha az ember a sáragyagból tömött falnak szűk kapuján át – mit a persák valóságos sziklafalnak tartanak – utat tör magának a keskeny, szabálytalan, szögletes utczákon, melyek közepét egy-egy csatorna hasítja, keresztül az egyenetlen, fellyuggatott járdán, melyen gyalogok, lovasok, megrakott öszvérek és tevék tarka csoportja kevereg, – a legjobb akarat mellett is, kiki igen szomorú képet nyujthat Iran mai fővárosáról. Azt a pillanatot idéztem fel lelkem elé, midőn Konstantinápolyt először megláttam. Milyen óriási különbség a kettő között! A Bosporus között is nagy köz van a távlat és valóság között. Az európai utazók nem fejezhetik ki eléggé, mily undoritónak tűnik fel szemeik előtt a régi Konstantinápoly belseje, – s azt, Teheran mellett én mégis valóságos Párisnak mondanám. Az emeletes házak, bárha csak fából, az ablakok, bárha elrácsozva, a kövezet, bárha csak hegyes kövekből, mindamellett mégis európai városokra emlékeztetnek; itt, hol az utazóra mindenfelől csak girbe-görbe, szürke sárból tömött falak bámészkodnak, még a házak alakját is nehéz kivenni, nemhogy valamely utczáról lehetne az embernek -153- fogalma, s igazán bámulnom kell Krczic osztrak Genie-kapitányt, ki Teherán városáról egy tervrajzot készitett. Kellemesen egyáltalában nem lepettem meg tehát, s a csodálkozás és visszatetszés érzetével telve, csak hosszas kérdezősködés után találtam rá a török követség palotájára. Az egészen üres volt. A jelenlévő katonák arról tudósitának, hogy a követ, minden egyéb diplomatikus tiszttársaival együtt, az előkelő világ szokása szerint, falura ment lakni, még pedig Dzizerbe, a közeli hegységek aljában fekvő kis falucskába, mely hegyek levegője a fővárosénál sokkal üdébb lévén, Simranat gyüjtőnéven neveztetnek, a mi nyári lakokat jelent.

Ennek a tudósitásnak igen megörültem, mert hogy Teherán a nyári hónapokban valóban lakhatatlan, azt mindjárt a legelső napon tapasztalám. Oly rekkenő melegség, oly kiállhatatlan volt itt a hőség, melyhez hasonlót soha életemben nem szenvedtem, s mi több, a levegőt ezer meg ezer miasma annyira eltölté, hogy egész napon át alig ehettem valamit, oly annyira leverőleg hat ezen klima az ujonan érkezettre. Estefelé valamivel hüvösebbé lett ugyan az idő, s minthogy tebriszi utitársamat már elbocsátottam, a két órányira fekvő Dzsizerig, szamarat kellett bérlenem. Mikor oda megérkeztem, öregeste volt már. Szembetünő különbséget tapasztaltam a légmérsékletben. Minden erőm ujra megjött, s minthogy a követségi személyzetet, a kertben felvert pompás selyem sátorban épen estebédnél találtam, könnyen elgondolhatja mindenki, milyen hatást gyakorolt rám az efendik szives fogadása és vacsorájukhoz való barátságos meghivása. Mind Haider efendi, mind pedig titkárai, kik, a mint emlitém, némileg ismertek is, azt hitték, az égből pottyantam le. S ha Iran bensejében -154- mindenki örömmel hallgatja azt, a ki Konstantinápolyról beszél, mennyivel inkább a törökök, s kivált még a konstantinápolyiak. A kérdéseknek nem volt vége-hossza, s egész éjfélig kellett beszélnem Abdul Aziz uralkodásának kezdetéről, a Boszporusz paradicsomszerű szépségeiről, s ki tudná elmondani, a török élet mi mindenféle tulajdonságairól. Utazásom tulajdonképeni czéljára csak másnap reggel került a sor, s a barátságos oszmanlik nagy szemeket meresztettek, midőn arról értesültek, hogy tovább akarok utazni, még pedig Közép-Ázsiába, melyet egész Persia a durvaság legrémitőbb székhelyének s a legborzasztóbb pusztaságnak ismer. Tervemet legfurcsábbnak épen maga a nagykövet találta. Haider efendi, egy áldott jó ember, rendesen azt szokta mondani: „További uti terveidről majd beszélünk még, egyelőre maradj itt egypár hónapig, tekintsd meg Persiát s azután tovább utazhatol.“ Ezt mondá, de szive mélyében tökéletesen meg volt győződve arról, hogy a további utazástól elmegy minden kedvem, s hogy kalandos terveimről bizonyára le fogok mondani.

Hogy az útnak kiállott fáradalmait teljesen kipihenjem, a jó oszmanlik minden telhető kényelemben részesitének; külön sátort kaptam, külön szolgát, lovat – s egyszóval a szegény utazóból egyszerre gentlemanná változtam. Bemutattak a többi ott székelő követségeknek, kik hasonlóképen a legbensőbb melegséggel fogadtak. Ennyi jóságot s előzékenységet valóban nem reménylettem, s ennek folytán Iran fővárosát, Teheránt, egész kényelemmel tanulmányozhatám. Az ázsiai utazásoknál sőt általában minden szárazföldi utazásnál igen nagy fontosságú, hogy mind az országokat, mind a társadalmakat, fokozatonként ismerje meg az ember. A ki Közép-Ázsiát -155- akarja meglátogatni, sokkal jobban cselekszik, ha utját Irannak s nem Oroszországnak veszi. Az utóbbi úton az ember igen hirtelen beleesik az orosz-czivilizatioból a turkesztan világba, mig ellenben amaz elsőn lépésről lépésre készülhet el rá, s a ki a persák nyelvében, szokásaiban s életmódjában jártas, azt a közép-ázsiai csak fél idegennek fogja tekinteni.

Hogy nekem, ki az egész keletet eddigelé csak Stambulból s a törökországi török életből ismerém csupán, itt a persa czivilizatio fő székhelyén sok minden feltünt, – ezt a hazai olvasó könnyebben elgondolhatja. A törökök és persák közti különbségről alkalmilag már szólottunk útleirásunkban, most a városi élet egymástól való eltérését akarjuk ecsetelni, mert valamint keleten, sőt gyakran nyugaton is, a nép, urának szokásait tulajdonítja el, mint ezt az arab példabeszéd oly helyesen illusztrálja: „En nas ala dini Mulukuhum“ (a nép, fejedelme hitét vallja), ép úgy a főváros élete is, az egész ország életmódjának hű képét szolgáltatja. A házi, magán életen akarjuk kezdeni.

Ennél, mindenekelőtt a tisztaság kérdése fog meglepni bennünket, mely az első és másodrangú török házaknál majdnem mindenütt feltalálható, – azonban itt – teljességgel hiányzik. Az oszmanli igen nagy gondot fordit mind benső háztartására, mind benső ruhaneműire s házi eszközeire, melyekhez fehérneműje és ágyiruhája tartozik. Itt épen az ellenkező esetet találjuk. S bárha a persa, egészen butortalan termeit gazdag szőnyegekkel borítja is be, s habár falait dús ékitményekkel látja is el, mindazáltal a konyha, az éléstár s az Enderun (minta hogy itt a haremet nevezik) gyakran a legnagyobb hanyagságot mutatják, úgyszinte ruhái is. Azoknak, kik -156- dzsübbeikre (felöltöny) sokszor 50–100 aranyat fordítanak, alig van változtatásra két, három ingük, s a férgek, melyek Törökországban még a középosztálynál is undornak tárgyai, Persiában még a legmagasb körökben is feltalálhatók. Az előkelő stambulinak toiletteje is sokkal keresettebb és jobban felszerelt, mint a persaé. Amazok szappan nélkül s hófehér törülközők nélkül, melyek gyártásában Törökország még Angliát is fölülmulja, az életet képzelni sem tudják, mig ez utóbbiaknál a szappan, mint fölösleges fényüzési czikk, igen ritkán fordul elő s nem egy magas müveltségű Khant láttam, a ki szolgájának zsebkendőjébe törülközék, melyben, mellesleg mondva, a másnapra eledelül szolgáló húsadag is benn szokott lenni. Igy szinte a fürdő is sokkal jobb tisztitó szer Konstantinápolyban s általában Törökországban semmint Persiában. A bosporus-parti hamamok, fehér márvány falazatukkal, tiszta vizükkel, hófehér fürdőruháikkal, bárkit is kielégithetnek; de itt Persiában ezen helyiségekben kiállhatatlan szag uralkodik, s a helyett, hogy Törökország mintájára, a persák is úgy öntetnének magukra a vizet, egy négyszögletes kis medenczébe állanak, sokszor huszan is egyszerre, s olyan szorosan egymás mellé, hogy, a mint egy török barátom egyszer megjegyzé, „egy bolha sem tudna közöttük elugrani“; s bárha magam is többször meg akartam próbálni a persa fürdőt, mindig olyan undor fogott el, hogy soha sem tudtam szándékomat létesíteni. A mi azonban a persa gentlemant, minden fénye és pompás öltözéke daczára, egészen undokká teszi, ez a hennah-festés, a mi a lausonia inermis nevű növényből készült, vizben felolvasztatott sárga porral történik. Képzeljük csak azt a férfiút, ki szép fekete szakállát tégla-veresre festi, de ugy, -157- hogy még arcza is ilyen, egész a szeméig, s bekeni kezét és körmeit is, hogy fashionabb légyen! Ezen divatnak van még egy másik rosz oldala is, s ez az, hogy a festék befedi a szennyet, s az olyan úr vagy asszonyság, a ki magát igy kifestette, a mosdást több napokig is nélkülőzheti.

Igy Törökországban az ételek s azok élvezési módja is sokkal izletesebb mint Persiában. Az evés izlés dolga, s hogy Iranban czukorral és fahéjjal főzött húst esznek, s más egyéb vajmi bizarr eledeleket, ez magában véve még épen nem róható fel hibául; de az asztalnál széltében hiányzanak itt a török házak hófehér hauli-i (asztalkendő) s ha ez utóbbiakban kés és villa mind ez ideig valami idegenszerű még, Persiában a kanalat is feleslegesnek tartják. Az a finom modor, melylyel a házi úr a főtt tyúkot ujjai között szétszaggatja, s a hogy a kellem egy bizonyos nemével oda tesz egy darabot vendége asztalára, az az udvariasság, melylyel a Szorbet-csészét körüljáratják, mibe már legalább is egy tuczat férfi mártotta csúful befestett bajuszát, ez még azt is visszatetszéssel tölti el, ki csak a törökös asztali illemszabályokhoz van szokva, s ne vélje tulzásnak a nyájas olvasó, ha azt mondom, hogy még a harmadrangú efendi is sokkal tisztább minden tekintetben, mint a magát finom szokások dolgában páratlannak tartó persa herczeg vagy fejedelem.

A persa szokások finomsága, mint azt e könyv olvasója számtalanszor tapasztalhatja, csupán a külső taglejtésekben, beszédben és társalgási modorban található, s ebben a persák csakugyan felülmulnak minden keletit, sőt azt merném állitani, még talán a nyugatiakat is, s a főváros ezen tökéletességnek valóságos ne továbbja. -158- A viszonzott látogatások, levelezések és társalgások illeméről köteteket lehetne összeirni, egyik túl akar tenni a másikon, s a gyengédség és udvariasság hyperbolikus kifejezései annál nevetségesebbek, minél jobban ismerjük a persa magán élet rendkivüli mosdatlan állapotát. Igy kellem és tisztaság dolgában a persa főváros urhölgyei szinte sokkal alantabb állanak, semmint a konstantinápolyiak. Igaz, ezek is, amazok is burkoltan jelennek meg a nyilvános helyeken, de mégis egészen más az a benyomás, mit a török nő gyakorol az emberre, félig fátyolozott arczával, suhogó selyem bugyogójával, redős feredzsejével (köpeny) csinos sárga papucskáival, mint a persa nőnek egészen zsákszerű kék öltönye, egész mellig érő hosszú két harisnyája, s vászon elővetővel borított orczája. A mi a házi öltözéket illeti, az előkelő török nőket sokszor megbámulták már európai festészeink azon képeken, mik a hárem bensejét ábrázolják. A persa nők pongyolája kevésbé ismeretes Európában, de bizonyára senki sem fogja valami nagyon festőinek találni a persa hölgyet, ki otthon mezitláb jár fel s alá kurta s gyakran mégis húsz rőf szövetből készült szoknyájában, mely a csipőn alúl fütyög, s mellét fedő rövid ingecskéjében, melynek a hasat szabadon kell hagynia. Ezt az illetlen öltözetet ifjú s vén egyaránt viseli, s ki még meg nem szokta, lehetlen hogy ne botránkozzék meg rajta.

Az utczai élet is sokkal kirivóbb ellentétben mutatja fel az egymással mereven szemben álló pompát és szegénységet, mint a Bosporus partjain. Emitt, még a nagyvezir is legfölebb hat ember kiséretében megy a portára, más magasrangú tiszteknek is, ha két szolgájuk és egy csibukdzsijuk van, s akárhányszor lehet látni, hogy a miniszterek gyalog mennek hivatalukba; Teheranban -159- mindez egészen máskép van. Míg egyik-másik zugutczában egypár félmeztelen dervis vagy koldus ténfereg, a másik utcza-sarkon egyszerre csak egy-egy khan törtet elő lóháton, roppant kisérettel. Hosszú botokkal fegyverzett szolgák vonulnak körötte kétsorban, néha 40–60 is egyszerre, kiknek közepette maga a khan, gazdagon diszített paripáján, fontos arczczal, fejét és szakállát kellemteljesen lengetve. Kisérői lármás fellépte, szemtelen magukviselete mindazok irányában, a kik velük szemben jönnek, azt hitetné el az emberrel, hogy urok legalább is miniszter. Pedig távol legyen! sokszor semmi egyéb, mint valami fülig eladósodott khan, ki a fővárosban hónapok hosszat kunyorál hivatalért, s még csak kisérői sem tartoznak háztartásához, hanem a megnyerendő hivatal reményében egy csoport éhenkórász csatlakozik hozzá, kik pompáját puszta risikóra emelendők, nyilvános megjelenésénél előtte s körötte mennek. Csupa szemfényvesztés, csupa csuszás-mászás!

Épen oly mértékben volt rám nézve meglepő az a teljes loyalitás-hiány, mit a persákban tapasztaltam; a persákban, ismétlem, kik fejedelmükkel szemben oly túlzott tiszteletet tanúsitanak, hogy egy udvaroncz egykor, kit a Sah magához közelebb intett, rögtön befogta szemeit s igy kiálta fel: „Oh uram, kimélj meg engemet, nem léphetek közelebb hozzád, fenséges pompád sugártengere vaksággal veri meg szemeimet!“ Tudva levő dolog, hogy az egyes tartományokban a Sah parancsolatait annál kevésbbé szokás teljesiteni, kérelmeire vagy fenyegetéseire annál kevésbé hajtani, minél távolabban esik az a tartomány a fővárostól, mint a tulajdonképi hatalom központjától, sőt hogy többet mondjunk, a fejedelem legközelebbi környezete, legmegbizhatóbb szolgái vagy hivatalnokai -160- is, kiket ő tett gazdagokká, félik talán urokat, de nem ragaszkodnak hozzá szeretettel. Házi körükben a legundokabb hireket hordják ajkukon az uralkodó magánéletéről, nejei tiltott viszonyairól, s általában minden cselekedetéről, legyen az helyes vagy helytelen. Ezen hirek szétszóródnak aztán a nép között, a népköltők satyrákká dolgozzák fel, s hogy az uralkodó meg nem becsülése valóban már is tetőfokra hágott, mi sem bizonyitja meg jobban, mint az a körülmény, hogy a midőn nyilvános helyen megjelen, kénytelen a tömeget szolgái töméntelen csoportjának „berin, berin“ (félre, félre) kiáltásaival szétoszlattatni, hogy királyi szemeit a közönyösség szégyenétől megkimélje. A török fővárosban ez egészen másképen van. Itt, még a hivatalából rég elbocsátott hivatalnok is bizonyos tisztelettel szokta kiejteni az Efendimiz (Urunk) kifejezést. A szultán személyéről (Zati Sahanie) mind Stambulban, mind minden egyéb török tartományban a legnagyobb tisztelettel beszélnek, s a császári harem viszonyairól, melyek néha, mint például Abdul Medzsid idejében, igen sok kivánni valót hagytak, legfölebb a titok zárt pecsétje alatt szokás egyet-mást fülbe sugni. Igaz, hogy az ottoman dynastiák uralkodói is sokszor a legfeketébb hálátlansággal viszonozták szolgáik hűségét, de a loyalitás érzelme egyik fő jellemvonása a töröknek, az ozmanliban úgy, mint az özbégben s az uralkodó kénye amott soha sem szerezhet magának annyi ellenséget, mint Persiában.

Bárha a persák az élet örömeit inkább kedvelik, mint a törökök, bárha itt a háremélet kötelékei sokkal lazábbak, mint ott, mégis mind Teheranban, mind általában Iran minden nagyobb városában teljesen nélkülöznöm kellett a nyilvános felderülés és mulatozás azon -161- szép képét, mi a nyugati utazót oly kellemesen lepi meg Törökországban. Azon sétányok (szejrjeri), minőkkel Kiatkhane, Kandilli, Csamlidzsia, Fener és Modaburnu ékeskedik, hogy a mindkétnemű török beau monde csendes harmoniában legfölebb jelek által társalog egymással, azok a kis csalitok a Boszporusz partjain, melyek alatt a török vagy töröknő csibukja felgyürüző kék füstgomolya mellett, a tenger még kékebb hullámain órák hosszat legelteti szemeit az édes Kejfben, a megelégedettség e merengő, de mégis derült hangulata, mindez sehol, sehol nincs Persiában. Itt abból áll a nyilvános szórakozás, hogy az emberek csoportosan kilovagolnak a szent Sah Abdul Azim sirjához. Világiasak akarnának lenni s vallásos szemfényvesztést gyakorolnak. Az odavezető széles uton nem egy ifju Mirzát láthatni, ki arra lovagló szépét vászonredőinek csokráról felismervén, egypár bókot mond neki, még a szentélyben is udvarolni szokás egymásnak, az utmentén imitt-amott egy csésze theát is iszik az ember frisitőül, természetesen nyeregben, de mindez messze elmarad, a török mulatság vonzó képének mögötte.

Igy a házi mulatságok képe is sokkal erkölcsösebb Konstantinápolyban, semmint a persáknál. Az Efendi-osztály, melynek minden tagja, kevés kivétellel, egy-egy pohárka rakit (pálinkát) szokott élvezni estenden, kisebb-nagyobb csoportokban néha iddogálásra is egybegyül. Soká, igen soká kell a kis pohárkáknak körben járniok, hogy a társaság a hagyományos bonton-ról megfeledkezzék, s a mámorban túlboldogok még akkor is csak annyiban térnek el a józan állapottól, hogy az ülés, felkelés stb. illemszabályait kevesebb figyelemre méltatjak, a halk beszéd helyett fesztelenebbül kezdenek társalogni, vagy a sarokban elvonult zenészek müvészetétől elragadva, -162- némelyik élénken veri az ütenyt térdein, a másik pedig – ez azonban nagy ritkaság – a dallamot is énekli. Az ilyes ivás Törökországban rendesen vacsora előtt szokott történni, s valóban alig láttam egyet is, a kit azután az asztalnál való megjelenésben netalán az ittasság megakadályoztatott volna. A persa fővárosban az e fajta mulatság sokkal zajosabban szokott véghezmenni, s nemcsak az illem határait lépi át, hanem valóban orgiának is nevezhető, az ilyen tobzódásnál ritkán hiányzanak a tánczosnők, kiknek müvészete, mint alább majd elmondandjuk, a legrikitóbb erkölcstelenségen alapul. S e dorbézolásban nemcsak ifjak és vének vesznek részt együtt, hanem, a mi Konstantinápolyban soha sem történik meg, itt nem egyszer még a nők is megjelennek. Ezen erkölcsi állapotok fölött annyival inkább is csodálkozhatunk, mert hiszen a persák, kora ifjuságuktól fogva az iszlam világ legelső moralistainak olvasásával foglalkoznak s minden cselekedetük a kiváló finomság szinét akarván magán hordani.

Ha már most a társadalmi élet különbségeinek ezen néhány halvány vonása után párhuzamot akarunk vonni a két főváros épitészeti müvei között: bizonyára nem lephet meg senkit sem, ha azt állítjuk, hogy Stambul, a a byzanti császárok e régi székhelye, méltán sértve érezheti magát, midőn mi a régi Rhagesz romjaira csak az ujabb időkben ráépitett nyomorúságos Teherannal akarjuk összehasonlítani. Rhagesz, az ős hajdankor, sőt még a középkornak is nevezetes régi városa, valóban óriási volt mind terjedelmére, mind pompás épületeinek számára nézve, de mindezekből egypár romon kivül (s pedig ezek is már csak az arab korszakhoz tartoznak) semmi fenn nem maradt, s a mije a mai Teherannak van, -163- az csak a Kadzsarok harczias turkdynasztiájának müve, kiktől a szép müvészetek kedvelése, nagy bajjal tudott egypár fillért kicsalogatni. A belvárosban álló királyi palota, melyen a szél kénye-kedve szerint átfütyörész: falai minden arabeszkje és aranyozása daczára, igen szomorú benyomást tesz a látogatóra, sőt még a persák által oly fennen magasztalt azon részek is, hová az Európából hozott müvészeti és fényüzési czikkeket helyezték el összevissza, ezek is inkább valami díszáruraktárra emlékeztetnek, semmint királyi palotára. Hogy ez nem csak Dolma Bagcseval egybe nem hasonlítható, mely tündéri fényben emelkedik a Boszporus partján, s nemcsak Begler-Beg Szeraillal nem, mely bárha fából van is csak, de belülről gyönyörűen el van látva mindennel, sem általában a szultán legkisebb palotájával sem, – sőt még azon jalik-kal (nyaralók) sem versenyezhet, miket az előkelő török főméltóságok szoktak maguknak épittetni, ezt, ugy hiszem, mondani is felesleges. Ha a persa a Nizamieh, Nigarisztan vagy a Kaszri Kadzsar (Kadzsar Kioszk) palotákat, mely utóbbi a várostól mintegy félórányira fekvő kisded halmon áll, az ő szokott nagymondhatóságával leirja, az ember valóban azt hinné, hogy mindezek igazán keleti fényben úszó nyaralók, – azonban távol legyen! az ember vajmi nagyon csalódik, az uj persa épitészet szót sem érdemel, diszitései kiáltók, feltünők ugyan, de nem szépek, a kertek vagy elhanyagoltak, vagy mind valahány a legkezdetlegesebb állapotban, a szökőkutak csak igen csekélyek és mind régi szabásuak, egy szóval a királyi palotákat Persiában csak azért magasztalják oly nagyon, mert épitésük, realis értéküket rendkivül tulhaladó összegbe került, melynek – természetesen – fele -164- is a vállalkozók és magasabb hivatalnokok zsebébe vándorolt.

Egyébiránt a szunnita főváros roppant fölényét maguk a persák is elismerik s ezt legjobban a következő adoma bizonyíthatja: „Egy persa sah, ki előtt a boszporusz-parti palota nagyon magasztaltaték, előhivatá udvari főépitészét, s megparancsolta neki, utazzék haladéktalanul Stambulba, vegye szemügyre az ottani épületeket s azután Iranba visszatérvén, emeljen ott hasonlókat. Az épitész elutazott. Vissza is tért azután nem sokára, megjelent a fejedelem előtt s így szólott: „Uram, trónod zsámolyára teszem le fejemet, mert lehetetlen parancsolatodat teljesítenem, a konstantinápolyi palota utánzása felülmulja minden én tehetségemet.“ „S vajon miért?“ dörgé feléje haraggal a fejedelem. „Uram – viszonzá amaz – benső szépségeit még nem volna nehéz utánozni, de falai aljához naponkint két világfejedelem dörzsöli oda homlokát hódolata jeleül, – és ezt nem lehet utánozni!“ A persa müvész ugyanis a szerail falainál zsongó fekete és márvány tengerek habjait értette. Fejedelmeknek mondja azokat, melyek a szultanilak előtt hódolatukat mutatják be, s valóban jóformán igaza is van, mert olyan tulajdonokat, minők Konstantinápoly körül egyesülnek, más egyebütt a természet sehol sem tud felmutatni.

Épen oly roppant nagy a különbség a két főváros éghajlata között is. Stambulban is van hideg, mely a faházakban nagyon is érezhető, s van meleg is, mely a nyári hónapokban némely városrészekben, mint például Akszerajban, meglehetősen nyomasztóvá válik. De van e mellett két hatalmas mérsékelője is, télen a déli szél, s nyáron az éjszaki, melyek az éghajlati kellemetlenségeket -165- jóformán mérsékelik. Teheranban a tél elég enyhe ugyan, de annyival borzasztóbb a hőség, a nyári nap nyomasztó forrósága, s bárha a házak szelelőkkel vannak is ellátva, mégis a város bensejében nyaranta forró időjáráskor, még maguk a pinczék is kiállhatatlanok.

VII.
A király és udvara.

Naszr-ed-din Sah, Iran mostani uralkodója, még csak 16 éves volt, midőn az 1848-ik szept. 6. atyja, Mohammed Sahnak haláláról értesült. Nem, mintha talán az valami nagyon szerette volna, hanem más egyéb vetélytársa nem lévén, Veli Ahd-dá (trónörökös) neveztetett ki, s mint ilyennek, át kellett venni törvényes szokás szerint Azerbaidzsan tartományának kormányzatát. A trónváltozás Iranban rendesen zűrzavarokkal, küzdelmekkel, sőt véres polgárháborúkkal szokott egybekötve lenni. Az uj uralkodónak kiváltképen teli erszénynyel kell ellátva lennie, hogy az egyéb követelőket eltehesse láb alól, – Naszr-ed-din Sahnál azonban épen ez hiányzott legjobban. Az egész piszkosságig zsugori Hadzsi Mirza Agaszi, atyjának vezirje, soha sem juttatta pénzhez, s midőn most Teheranba akart menni, a trónt elfoglalandó, minden szükséges, sőt nélkülözhetlen eszköznek hiányával volt. Kölcsönt akart kieszközölni a tebrizi kereskedőknél; de a persák nem merték pénzüket neki adni, s csak is a görög Ralli és társa kereskedő-háznak köszönheté, hogy az attól nyert pár ezer aranynyal útnak indulhatott. Naszr-ed-din Sah nem is feledkezett meg ezen szivességről, s fél év mulva gazdag ajándék kiséretében küldé meg tartozását. Az első csomagra ez volt irva: „Ezt Naszr-ed-din herczeg küldi“, a másikra „Ezt Naszr-ed-din király.“ -167-

A tizennyolcz éves uralkodó, ki e fölött annakelőtte még a legnagyobb elvonultságban és félelemben is élt, nem tarthatta volna kezében sükeresen a kormány-gyeplőt, ha olyan férfiú nem állt volna oldalánál, mint Mirza Taki Khan, kivel Tebrizben ismerkedett meg, s ki őt veziri minőségben követé Teheranba. Ezen férfiú, ki egyenesszivűségére, hazája szeretetére, ritka belátására és statusbölcseségére nézve, nem Persia történelmében, hanem az egész kelet ujabb korszakában valóban páratlan, vaskézzel ragadta meg Iran regeneratiójának óriási munkáját. Igazán csodálatra méltó, hogy rövid idő alatt mennyit tett a földmüvelés és kereskedelem emelésére, azon terhek könnyitésére, melyek a földmüvelőt már-már tönkre tették, s a Persa befolyásnak s tekintélynek az ország határain tul való sokasbitására. Még az olyas meggyökerezett hibákat is, minők a megvesztegethetés, a fényüzés s némely osztályok veszedelmes kiváltságai, ezeket is meg akará semmisíteni s a szerénység példájával maga járván elől, a Nagy-vezir czimet visszautasitá s helyébe Emiri Nizan, rend-felügyelő, nevet vőn fel, s csakis utóbb, midőn tettei a világot bámulatra ragadták, maga a nép, Emiri Kebir (nagy Emir) dísznévvel tisztelé meg őt. Nem csoda tehát, hogy e férfiúnak a nagyok elvetemedett és romlott körében sok és hatalmas ellensége támadt. Ezeknek élén maga az anya-királynő állott. Az ifjú király sokáig siket volt minden sugarlás ellen, s midőn e féfiút legjobban vádolnák előtte, épen akkor adta neki nőül tulajdon testvérét, – de végre gyenge jelleme mégis eltérité az igaz utról. A tevékeny vezir kegyvesztetté lőn, a városból száműzeték s utóbb halálra is itéltetett. A nagy férfiú, ki a halál nemét maga választhatá, fürdőjében életerét nyitotta meg, Fin kastélyában, Kasanhoz közel. -168- Elvérzett s vére nyomai a most nevezett helyiségben mind e mai napig láthatók, de kora halálának nyomait, az egész ország még sokáig fogja viselni; mert ha Emiri Kebir még nehány évig a kormány élén állhat, Iran ma bizonyára tekintélyes állam keleten. A mint Polak mondja, s én magam is hallám Teheranban, a király utóbb megbánta volna elhamarkodott itéletét. Ügyes vezirjének elhunyta óta az országnak igen sok veszedelmet kellett viselnie, s a Turkomanokkal való szakadatlan küzdelmeken kivül, kivált Oroszország ösztönzésére Iran gyakran háborúba bonyolult Herattal, a mi hosszas küzdelmekre szolgáltatott okot mind az Afghanok, sőt még az angolok ellen is. A király, minden tekintet nélkül országának zilált állapotára, leginkább hóditási tervekkel, kedvencz eszméivel, foglalkozott, s minthogy a pénzvágyó miniszterek a hadjáratokban gazdagodhatnak meg leginkább, a fiatal fejedelem hiú óhajtásai minden oldalról pártfogoltattak. Ezer meg ezer aranyat s még több vért pazaroltak el hiába, sőt azon szakadatlan támadási kisérletek folytán, melyeket a szent pétervári udvar az indiai és közép-ázsiai britt uralom ellen intézett, Persia Oroszországnak egészen közönséges eszközévé alacsonyult, s annak korlátlan befolyása alatt áll mind e mai napiglan.

Ennyit a király politikájáról. A mi személyiségét illeti, Naszr-ed-din Sah, ki sokkal idősebbnek néz ki, semmint a mily koros, közép termetű férfiú, igen kellemes külsővel, szabályos arczvonásokkal, szép szemekkel, ajkai körül nyájas mosolylyal, gyönyörű bajuszszal s egészen kurtára nyirt szakállal. Magatartása valóban fejedelmi, ugyszinte társalgási modora is, csak beszéde gyors egy kissé, ugy hogy a ki először beszél vele, nehezen fogja megérteni. -169- A mi szellemi képzettségét illeti, minden hizelgés nélkül mondva, – egész Iranban bizonyára ő a legmüveltebb férfiú. Meglehetősen jártas mind az arabok, mind tulajdon országának irodalmában, folyékony, jó irálya van, kalligraphicus irása, meglehetősen rajzol is 14), e mellett a franczia nyelvben is jártassága, de különös bámulatos földirati ismeretei, a miről saját magamnak is volt alkalmam meggyőződni. Senkit sem találtam egész Iranban, a ki Közép-Ázsiáról oly alaposan tudott volna beszélni, mint ő, de e mellett a többi világrészek földrajzát is tökéletesen ismeri s tulajdonképen ez képezi kiválólag kedvencz tanulmányát.

Minthogy szellemi képzettségének fensőbbsége folytán sem udvaránál, sem miniszterei között nem igen talál olyanokat, kikkel hasznos mulatságban tölthetné idejét, nem is csoda, ha udvari környezetét unalmas etiquettjével nem szereti valami nagyon, s inkább Teheran környékén tesz kirándulásokat, vagy, ha csak szerét teheti, vadászni megy. Az évnek legalább is háromnegyed részét ezen szenvedélye kielégitésének szenteli, a mi kitünő vadászszá tette, s minthogy az idő minden viszontagságával daczolni megtanult, testileg sokkal edzettebb, mint sokan nagyjai közül, kikre nézve nem lehet gyötrelmesebb kötelesség, mint urokat fagyban s hőségben a szabadba követni. A mily jól érzi magát annakokáért a király e kirándulások alkalmával, ép oly kellemetlen neki palotája benseje, nagyjai ármánykodásai, nejei cselszövényei, az őt környező tisztek csúszás-mászásai, kikben egyébiránt oly kevéssé bízik, hogy magán -170- kincseit nem egyszer még vadászataira s egyéb utazásai alkalmával is magával viszi.

Nagyon meglepett engem általában az a különbség is, mely a török és persa birodalom uralkodóinak mind személye, mind általában egész udvari élete között létezik. Azt a nymbust, mely Oszman régi dynastiáját mind e napiglan dicsőséggel és hódolattal környezi a Boszporusz partinál, az oly sokszor előfordult trónváltozások folytán hiában keresnők Iranban. Igy az udvari etiquette, bárha külsőleg modernizálva van is, alapjában véve most is a régi még, a mi Persiában lehetetlenné lett, Törökországban nemcsak magát az uralkodót, hanem még rokonait is a legnagyobb tisztelet illeti. Ezek a külvilágtól egészen elzártan élnek, s bárha több évig laktam Konstantinápolyban, ritkán találkoztam egy-egy olyan pasával, ki az uralkodó testvéreivel érintkezhetett volna. A Kadzsar dynasztiában épen ellenkezőleg áll az eset. Minthogy itt a fejedelmek, alatvalóik közül is házasodhatnak, a királyi rokonság aránytalanul jobban el van terjedve. Különös például kivált Fethali sahot emlegetik, ki, a mint mondják, száznál több törvényes gyermeket hagyott maga után. Testvérei hasonlóképen nem csekélyebb számú utódoknak örvendhetének, s így nem csoda, ha a királyi család tagjai annyira megszaporodtak, hogy az uralkodó fejedelemnek csak legközelebbi atyjafiaira lehet gondja, s ha az államkincstárt nem akarja nagyon igénybe venni, mi egyébiránt Iranban nem is jut eszébe senkinek sem, – kénytelen egy egész csomó királyi herczeget minden figyelem nélkül hagyni. Ezek annakokáért, hogy megélhessenek, kénytelenek sokszor minden osztályba bevegyülni, mindenféle életmódot megragadni, s képzelhető, milyen csodálkozva néz itt az olyan utazó, ki Konstantinápolyban -171- huzamosb időt töltött, egy-egy asztalosra, szakácsra vagy lovászlegényre, ki neve után oda teszi a Mirza czimet, mi ebben az esetben herczeget jelent, s mostani alacsony állása daczára, az ereiben folyó királyi vérre utal.

Természetesen az irani királyi család magán vagyona is sokkal kevesebb, mint a törökországi oszman dynastiáé, mely utóbbinak minden tagja a szép és gazdag birtokokon, vám-jövedelmeken, s bizonyos városokon és tartományokon kivül, miket mindjárt születése után mintegy zsebpénzül kap, az állampénztárból azonkivül még busás havi pénzben is részesül. A kadzsarok gazdagsága kiváltképen a király magán kincstárából áll, mely pénzül a legjobb időkben sem igen megy többre öt-hat millió aranynál, drága ékszerekben azonban valósággal gazdag. Oly szerencsés voltam, hogy ezt egykor a török követ kiséretében megláthatám, s azon rövid jegyzetek után, miket magamnak hamarjában tehettem, némelyeket közölni is akarok felőle. Első s legszebb darabja e kincstárnak a nagy Derjai-nur-gyémánt (világosság tengere), melyet Nadir Sah hozott Indiából, s melynek egyedüli vetélytársa csupán az angol kincstárban létező Kuhinur (világosság hegye.) Mikor én láttam, egy övbe volt foglalva, s a nagy, hosszúdad s közepén emelt drága kő valóban csak olyannak látszék előttem, mint valami közönséges hegyjegecz. Van itt azután egy értékes rubin, melyet Tavernier a hires franczia utazó adott el, s úgy szinte van több más gyémánt s három nagy smaragd, melyeket Nadir Sah hozott Indiából. Mondják, hogy azon igaz gyöngyök is igen nagy értéküek, melyeket közbe-közbe egy-egy smaragddal füzötten, nagy ünnepélyek alkalmával a király mellén szokott hordani. A gyémántok -172- közül, az előbb emlitett nagyon kivül, leghiresebbnek mondják azon másik tizet, miket a király egy díszruháján gombok gyanánt szokott viselni ötösével egy-egy oldalon. Van ezeken kivül még számos öltönydarab, melyek a leggazdagabb drágakövekkel egészen elborítvák, – ilyenek például: egy küledzse (felöltöny), kiválólag szép sawlból, melynek nyaka, hajtókája s melle tele vannak gyémántokkal. Ilyen a Tadzsi kejvan (korona alakú kucsma), melynek csúcsán kis tojás nagyságú smaragd van, több gömbölyű vánkos, szőnyeg s más egyéb ruhaneműek, mik drága ékességeikkel a szemet majd hogy meg nem vakitják. Van ezeken kivül hat vagy nyolcz királyi pálcza több gazdagon diszített fogantyús kama, nagyszámú drága öv s más egyéb sulyos arany és ezüstneműek.

A dynasztia ezen magán birtoka fölött mindig maga az uralkodó rendelkezik korlátlanul s a család egyéb tagjainak, valamint tulajdon nejeinek is be kell érniök azzal, mit az ő nagylelkűsége nekik ajándékul juttat. A herczegek ennek folytán csak úgy lehetnek gazdagokká, ha maguknak vagy szorgalmuk, vagy valami zsiros hivatal által szereznek birtokot, s a király nejeiről tudva levő dolog, hogy ezek zsebpénze gyakran oly csekély, hogy toilettejük legszükségesebb kellékeit is alig tudják megszerezni. Már maga e most emlitett körülmény is elegendő ok arra, hogy Iran előkelő leányai nem tartják különös szerencséjüknek, ha a királyi kegy őket tiszteli meg, sőt van akarhány olyan szülő, a kit egészen boldogtalanná tesz az a körülmény, ha a király az ő gyermeküket akarja nőül venni, minthogy szülöttüket nem örömest teszik ki az udvari ármányoknak, s az uralkodó változékony szeszélyének. -173-

Senki előtt sem lehet tehát feltünő, ha azt mondjuk, hogy a teheráni királyi harem nagyban különbözik a boszporusz-parti gynaczeatól. Bárha ez utóbbinak tagjai egyesegyedül pénzen vett csirkaszi leányokból állanak (mert a török szultánok alattvalóik családjából nem házasodhatnak), a mi a szabadságot, pompát, fényt és befolyást illeti, a konstantinápolyi hárem-hölgyek állapota sokkal fényesebb, mint irani hasonfeleiké. Emlékezem, hogy Abdul Medzsid szultánsága korában, több, bárha pénzen vásárolt Kadin, hihetlen mértékben uralkodott mind a szultán, mind az egész ország fölött. A többi között csak az egy Szerfiraz Hanimot akarom például felhozni, ki fejedelmi urát oly rettegésben tartotta, hogy ennek a nő tulajdon kértére bele kellett egyeznie a Tewfik bey-el, titkos kedvesével, kötendő házasságába, miután a szultán magát tőle törvényesen elválasztatta. Ilyesmi Persiában hallatlan. A király egészen kénye-kedve szerint rendelkezik nővérei, nagynénjei s tulajdon leánya keze és szive fölött, s testvéreinek egyike semmi kifogást sem tehetett ellene, midőn nem nagyon rég, a király három olyan magasb rangú hivatalnoknak jegyezte el egymásután, kiket ezen kitüntetésre méltóknak itélt. Egyébiránt azon körülménynek is igen sokat lehet tulajdonítani, hogy Naszr-ed-din sah, a mi a keletieknél vajmi nagy ritkaság, nem kedveli különösen az asszonyokat, s igy a haremet elhanyagolja. Nagyon ingatag lévén szerelmében, a király néha mindent el szokott követni, hogy egyik-másik irani szépséget, kinek tekintete királyi szivét véletlenül megsebezte, hatalmába kerithessen. A legkisebb bú nélkül elvál egyiktől, hogy a másikat elvehesse, de a kegyencznők szerencsecsillaga rendesen csak igen rövid ideig szokott tündökleni; mert a király rabja -174- lévén a vadászatnak és a katonai életnek, csakhamar megunja a haremet és annak bájos lakóit, s örül, ha tőlük megszabadulhat.

A teherani királyi család körében tehát teljesen hiányzik a bensőség és bizalmasság azon köteléke, mely Konstantinápolyban mind a kegyencznőt, mind az exkadin-eket urokkal egybefűzi. A teherani királyi család minden tagja arra törekszik, hogy egyik a másik rovására meggazdaguljon. Minden egyesnek lelkében bizalmatlanság és vak önzés honol. A szigorú, erélyes fejedelem félelmet gerjeszthet ugyan személye iránt, de szeretetet soha sem, s ennél fogva könnyen érthető, hogy a fiatal Naszr-ed-din sah, ki bárha nem mutatja is, keresztül lát családi életének nyomorult viszonyain, csak akkor érzi egészen jól magát, ha távol a palota dögleletes légkörétől, távol az őt körüldongó tömeg ármánykodásaitól, künn a szabad természet ölén magán élvezeteit felkeresheti. Hogy a királyi nőkre térjünk vissza, ezekről meg kell jegyeznünk, miszerint eltekintve azon eszközök korlátoltságától, melyek szolgálatukra állanak, személyes szabadságuk is sokkal lebilincseltebb, mint a konstantinápolyi császári urhölgyeké. A ki e most emlitett városban ünnepnapokon a császári fogatok gyakran nagyon is hosszú menetét látja, a legszebb lovak által vont díszkocsikat, melyekből gazdagon öltözött, drága kövek és más ékszerek fényében uszó hölgyek, minden őket környező eunuchok daczára, egészen fesztelenül űzik szerelmi tréfáikat, a ki tudja, hogy Göttsuban vagy az édes vizeknél hogyan enyelegnek és tréfálnak ezek az őket körülzsibongó ifju efendi-világgal, azt bizonyára igen meg fogja lepni, ha Teheranban egy kék zsákba öltözött királyi hölgygyel találkozik. Állása fényét semmi sem mutatja, -175- ha csak azon ütések nem, melyeket az őt környező ferrasok osztogatnak a tömegnek, hogy minden tekintetet elfordítsanak róla. S még az ilyen kalitkában való sétálás is igen nagy ritkaság, mert az egyiknek vagy nincs meg szükséges ruhaneműje, a másik talán ékszereit zálogosította el, s valóban e nők sorsa egyáltalában nem irigylésre méltó, s hogy rangjuk mily jelentéktelen, semmi sem bizonyítja meg jobban, mint azon kettőnek példája, kikről Polak azon tudósitást közli, hogy a királytól elválván, egyik egy könyvkötőhöz ment utóbb nőül, a másik pedig a királyi kollegium valamely növendékéhez.

Valamint az egész persa nemzet sokal távolabb van Európától, semhogy a mi institutióinkkal közelebbről megismerkedhetnék, vagy az európai politika ostoraitól annálinkább félhetne, ép ugy a Teherani udvar is sokkal fesztelenebbül megtarthatja keleti jellemét, mint a török udvar szerailja, mely az európai diplomatia tekíntetének s az odavaló és külföldi ujságirók argus-szemeinek szakadatlanul ki van tétetve. Azon időben, midőn Morier közzé tette csipős satyráját Persiáról, a teherani udvar, nehogy olyannak láttassék, kiben semmi önérzet nincs, erélyes tiltakozást bocsátott közre a hajdani angol követségi tagnak tolla ellen. Mondják, hogy Naszr-ed-din Sah ujabb időben is nagyon felgerjedt Gobineau Persiáról szóló legujabb könyve ellen, minthogy a franczia gróf, ki a teherani udvarnál a legnagyobb tiszteletben állott, némely viszonynak fátyolát nem a leggyengédebben lebegteté. Azt is mondják, hogy a király felgerjedésében valamennyi franczia tisztet el akart bocsátani szolgálatából, de én azt hiszem, hogy mind ez csak prima furia történhetett, s mindenki azzal a gondolattal nyugtatá meg magát: „Páris sokkal távolabbra van mi tőlünk, -176- semhogy az a rosz hir, melyet felőlünk ott költenek, minekünk valami komoly aggodalmakat okozhatna.“ S valóban, nemcsak Páris, hanem az egész európai szellem is nagyon távol van a teherani udvari élettől. S valamint a Boszporus mellett azon mértékben csökken a háremélet histoire scandaleuse-e, a mily mértékben a nyugati befolyás terjed, ép úgy a teherani udvar visszaélései is csak akkor fognak megszünni, ha ez Európával közelebbi érintkezésbe jövend. Ez azonban aligha fog egyhamar megtörténni.

KIRÁNDULÁSOM DÉLPERSIÁBA.

Közép-Ázsia óriási városának, a hajdani Rhagesznek romjaihoz támaszkodva, bánatos szemmel tekintettem Khoraszan felé, mint a melyen utamnak át kelle vezetnie a távoli keletre, a még mindig varázsfényben tündöklő Oxus partjaihoz. Heratot, a most említett tartomány egykori fővárosát, melynek Teheran után második nyughelyemmé kell vala lennie, a hatalomvágyó Doszt Mohamed Khan ostromolta. Ez az ősz barekzi főnök a maga vad afghanaival nemcsak Közép-Ázsiának e kapuját, hanem az egész vidéket is elzárta. A mily haszonleső, ép oly gyanakvó harczosaihoz egyetlen karavan, egyetlen utazó, s mi több, egyetlen koldús sem mert közelíteni, – mennyivel kevésbé én, kinek idegen vonásaiban a keleti előtt oly rémszerűleg hangzó „frengi“ (európai) nyilván olvasható vala, kinek léptei még a legteljesebb békeidőben is gyanút gerjesztettek vala, a harcz viharai folytán pedig még árnyékát is mint valami balszerencsével terhes kisértetet üldözték, s minden irgalom nélkül elpusztítottak volna, – kiváncsiság, kedv, lelkesedés, mind nem használt semmit, s ha csak a bizonyos veszedelembe nem akartam rohanni, nem választhattam egyebet a várakozásnál. Az utazni vágyónak mindig nehezére esik ugyan a türelem, azonban az a gondolat: „később, de annál biztosabban“ vigasztaló hatást gyakorolt rám, s nem sokára teljesen belenyugodtam sorsomba. -180-

Ott maradtam Teheranban. Nyolcz-tíz napig meglehetősen kellemes volt az a kényelem, melyet a török követség vendégszeretete nyujtott, de, a mint a keletiek mondják, alig temettem el a megtett utazások fáradalmait a nyugalom puha párnáinak redőibe, s az utazási vágy már is ujra felgerjedt szivemben. A régi Rhagesz romjaihoz vezető kisebb séták élénk érdekeltséget gerjesztének bennem mind az iránt, a mi Ó-Iran emlékekben gazdag fénykorával egybefügg, s minthogy e kor maradványainak legszebbjei délen, illetőleg Sirász környékén találhatók leginkább, meg nem állhatám, hogy egy kirándulást ne tegyek Farsz tartományba. Az világos volt előttem, hogy én, egy Chardin, Niebuhr, Ouseley s Ker Porter sokoldalú kutatásai s annyi utazó kimeritő leirásai után, melyekben e nevezetes emlékek minden pontja, minden oldala ismertetve van, semmi ujat sem fogok látni, s minthogy Iran s mindaz, a mi ennek történelmére tartozik, reám nézve csak másodlagos érdekű volt, csupán műkedvelő gyanánt akartam odautazni, bizonyos lévén felőle, hogy az az élvezet, melyet a szefevik hajdani fővárosának, Persepolisnak, Naksi Rusztem s más egyeb őstörténelmileg nevezetes helyek s azok romjainak megtekintése nyujtani fog, bizonyára méltók lesznek arra, hogy értük az ember némi utazási kellemetlenséget is kiálljon.

Fel! Sirázba! hangzék bensőmben. De minő jellemben, minő nemzetbeli képében tegyem meg ezt az utat? – ez volt az a kérdés, mely eleinte foglalkoztatott. Teheranban ozmanli gyanánt jelenvén meg, a persa hatóságok előtt ilyenül mutattatván be, mégis furcsa lett volna egyszerre európaivá lenni, s ilyen minőségben indulni útnak. Az oszmanli vagy szunnita név a siíta Persiában -181- majdnem kellemetlenebb hangzású még a frenginél is, s bárha az ember a fővárosban a kormány s a török követség védszárnyai alatt meglehetősen szabadon mozoghat is, ez eset épen nem áll a városon kivül, legkevésbé pedig a siíta fanatismusáról oly hirhedt Délpersiában. Ott oszmanlikat igen ritkán látnak, a szunnitákat pedig minden különbség nélkül gyűlölik és megvetik. Ez oknál fogva oszmanli gyanánt utazni oda, ha talán veszedelmet nem is, de kellemetlenségeket bizonyára okozhatott volna. S épen, minthogy oszmanli igen ritkán jut el oda, nagyon érdekes lenne látni, hogyan gondolkoznak s hogyan fogadják Ali ezen buzgó követői más véleményű hitsorsosukat. S minthogy a jövendőbeli dervisnek, nem szabad félnie a kalandos tervektől, igen kevés küzdelmembe került, hogy a török követségen lévő jóakaróim lebeszélései daczára, határozattá érleljem szándékomat s egypár nap mulva csakugyan kész is valék egy épen Sirazba induló kisebbfajta karavanhoz csatlakozni.

II.

Az 1862-dik szept. 2-ka volt, midőn én, egy bagdadi szunnita dervis öltözékében, hosszú, egész bokán alul érő entariban (alsó ruha), piros övvel s fekete csíkos maslakkba öltözötten, fejemet pedig az ép oly csinos, mint czélszerű keffie-vel körülfonva, a Sah Abdul Azim kapun át eltávoztam. A kis karavan gyűlhelyeül, egy a városon kivül fekvő karavanszerai volt meghatározva, minthogy Teheran kapuit naplemente után be szokták zárni, s a külvilágot kicsukják onnan. Az illető utitársak itt ismerkedtek meg egymással, a málhatömbök ujra felrakattak, s minekutána barmaink abrakot kaptak volna, mintegy két órával éjfél után útra kelt a kis karavan, mely körűlbelől mintegy harmincz megrakott öszvérből, néhány lovasból, Mollahból, Meshedből visszatérő zarándokból, iparosokból, kereskedőkből s csekély magamból állott. Utunk eleinte a Sah Abdul Azimba vezető tágas ösvényen vitt, mely a teheraniak különös tiszteletben álló bucsújáró helye, s ezelőtt az én mindennapi sétáimnak is czélpontja. Nappal, s kivált a délutáni órákban, igen zajos élet szokott itt pezsegni. Az ember mindig egy csomó felpiperézett úrnővel találkozik, kik a lovat férfimódra ülvén meg, jönnek s mennek váltakozva, előkelő Mirzákat és Khanokat, számos kisérettel, néha-néha egy-egy európai kocsit is, melyet itt csak az udvar használ, mert Sah Abdul Azim, bárha bucsujáró hely, a teheraniaknak -183- egyszersmind caroussel-je is. S midőn e tájon az éjféli órákban haladnék át, – a mindenek fölött uralkodó csendesség annál nagyobb hatást gyakorolt reám. A hold egészen nappalias fényt hintett a balkéz felől vonuló hegységre s azon aranyos kupolára, mely alatt a szent Sah Abdul Azim pihen. S csakis miután mintegy jó órahosszat lovaglánk, kezdé a karavan egyik-másik tagja élénk hangu beszélgetés által megtörni éji vándorlásunk egyhanguságát. A karavanok mindig egy társaságot képeznek ugyan, de annak egyes tagjai majd többé, majd kevésbé bensőbb viszonyba szoktak lépni egymás között, mire leginkább az azelőtti ismeretség, vagy a czélnak azonossága szokott okot szolgáltatni.

Én egy fiatal bagdadi Szeidet választék ki magamnak utitársul, ki foglalkozására nézve Rauzekhan (vallási énekes) lévén, müvészi körutat akart tenni Dél-Persiában. Rauzekhanoknak tulajdonképen azok neveztetnek, kik a Persiában oly nagy hirre kapott vértanúnak, Huszeinnak halálát éneklik meg elegiákban, s e mellett, a mi igen könnyen érthető, különösen fanatikus siíták. Barátságunk annál feltünőbbnek látszhatik tehát, de a szeid, mint bagdadi s a magas portának alattvalója, nem átallá az efendivel szorosabb ismeretségre lépni. Bemutatott aztán a karavan többi tagjainak is, s minthogy víg czimbora volt, ki gyászdali énekes minősége daczára nem egyszer a legfrivolabb énekekbe kezdett, mindjárt az első esttől fogva kedvenczévé lőn az egész társaságnak, s ismeretsége nekem nagy hasznomra vált. Hogy mind az ő, mind a többi utitársak kegyeit megnyerjem, ovakodtam minden vallásos beszédtárgytól eleinte, a mit egyébiránt igen nehéz elkerülni, minthogy a persák, nagy kedvelői lévén a vitatkozásnak, keresztyénekkel, gebrekkel, -184- de kiváltképen a szunnitákkal csakhamar disputátióba szoktak elegyedni. Azt gondolám magamban, elég időnk lesz még erre, s felhasználva bensőm nyugodt hangulatát, inkább kalandos kirándulásom ábrándjaiba merültem.

Délpersiát, főszékhelyét az ó-persa, majdnem azt merném mondani, az ó-ázsiai müveltségnek, azt a helyet, hol az ember Hafizt és Szaadit látogathatja meg, még reményeim legvakmerőbb képeiben sem merném magam elé festeni. Egypár esztendővel ezelőtt egy-két persa verspár elegendő volt arra nézve, hogy a legnagyobb mértékben el legyek ragadtatva, s ime most mint keleti, született keletiek között utazom oda, olyan módon, minőnek eddigelé még csak igen kevés európai örvendhetett. Boldogságom érzetére nagy befolyással volt a felséges időjárás is. Hiába kisérteném meg Persia holdvilágította szeptember éjjelének szépségeit ecsetelni. A tiszta lég, a hegyek, egyes magános fák, romok, s a vékony vonalban tova vonuló karavánok fantasztikus árnyai, a csengők merengésre gerjesztő egyhangú zengése s kiváltképen a páratlanul felséges csillagos ég oly meglepő varázst gyakorolnak a nyugatról ide származottnak kedélyére, hogy az ilyennek a környék sivár természete fel sem igen tűnik. A Sah Abdul Azimtől egész a hegylánczig vezető ut nem egy sziklaomolványon, árkon és kiszáradt patak medrén vezetett keresztül, de én figyelmemre sem méltattam az út nehézségeit, sőt teljesen rábizván magamat szamárkám biztos lépéseire, szemeimmel inkább a szeid mozdulatait kisérém, ki minden csillagról tudott egy mesés történetet. Minden csillagnak meg van a maga mythosza, jó és rosz hatása, s bizonyára igen sokat vesztettem volna előtte, ha szavainak feltétlenül hitelt nem adok. -185-

A gönczölszekere már a nyugati láthatárnak hajlott, midőn a karizeki magaslatra érkezénk, melynek tuloldalán Kenaregird, első állomásunk, fekvék. Még egy pillanatot vetettem a szép éji tájképre, s mikor a hegy másik oldalán alávonulnánk, a támadó hajnal már lassankint halványítani kezdé a hold világát. Mihelyest feltűnik az égen a hajnalcsillag, a karavanok ennek képében szokták az uj napot üdvözölni. Az, a ki a társaság tagjai között a legbuzgóbb, egy-egy ezanba kezd, mit most a mi szeidünk teljesitett, a félhomályt mosdásra szokás fordítani s még mielőtt az első napsugár tündöklenék a hegyek ormain, a karavan rövid szünetet tart imádkozás végett. A barmok megállanak csendesen, földre hajtott fejjel, a lovagok letérdelnek sorban kelet felé, olyan töredelmes, bűnbánó helyzetben, minőt csakis mohamedánoknál lehet találni, s csak az első Allah Ekber dallamos felhangzása alkalmával szerencsélteti Phoebus az utitársaságot megjelenésével. Napkelte után aztán még egy kis ideig odább szokas haladni, a szerint a mint az esti indulás korábban vagy későbben történvén, az állomás is közelebbre vagy távolabbra esik, s igy mi is épen akkor tértünk be első nyugvó helyünkre, midőn az égető nap sugárai már-már azt érezteték, hogy mindenekelőtt valami árnyas fedélre lesz szükségünk.

Tágas karavanszeraiban szálltunk meg, mely Kenaregird falu mellett fekszik. Mint már a Kenaregird név is mutatja, ez homok szélét jelentvén, e falutól keletre nyúlik a Desti-Kuvir sóspuszta. Ennek borzasztó helynek kell lennie, s bárha alig hiszem, hogy a hires Khalatánál iszonyúbb legyen, mely Bokhara és Khiva között létezik, vagy a nagy hirkani pusztaság némely részénél, mégis szerfölött csodálkozom azon, hogy összes persiai -186- vándorlásaim alatt, egyetlenegy bennszülöttel sem találkozám, ki e pusztán illetőleg annak Kenaregird és Tebbesz között fekvő részén valaha átutazott volna. Ha Desti Kuvinról beszél a persa, tud mindig egy egész csomó rémtörténetet, divekkel, ördögökkel s más egyéb rosz szellemekkel fűszerezettet, mikkel hallgatóját el akarja rémiteni. Leggyakrabban azon mondát szokták emlegetni, mely szerint e vidék elpusztulásának egyedül Samr, a Huszein gyilkosa s minden siíta persának halálos ellensége volna főoka. Lelkiismereti furdalásoktól gyötrötten, ide menekült hajdan, s puszta megjelenése is elég volt, hogy a különben oly viruló táj, ily sivár sóspusztasággá változzék. A sós tavak és feneketlen mocsárok az ő verejtékcseppjeiből származtak, de mindenek fölött Kebir Kuh volna a legborzasztóbb hely, hol maga a gonosz Samr lakik. Jaj az utazónak, kit a lidérczek bolygó fénye erre a környékre vezet. Ilyenek s ezekhez hasonlók valának azon rajzolatok, miket én utitársaimtól, Persia sóspusztája felől nyertem.

A karavanszerajba érkezvén, valamennyien egy-egy árnyas helyre telepedtünk egész kényelemmel, s mint a hogy rendesen történni szokott, csak nehány perczbe telt s a vándor város fürge telepitvénynyé változott. Mig a barmok a száraz árpaszalmát ropogtatják, a persa ösztövér ebédjének elkészitéséhez fog. A gazdagabbak szolgáik által megnyomogattatják magukat, megroppantatják tagjaikat s az ember alig pihente ki egy kissé a megtett állomás fáradalmait, midőn mindenki már is reggelizéshez fog, azután pedig nyugalomra tér. Ez a nyugalom pótolja ki az éjen át elmulasztott álmot, melyért, nyári hónapokban kiváltképen éjjel történvén az utazás, a déli órák pihenése szokott rendesen kárpótlást -187- nyujtani. E tekintetben a barmok is utánozzák az embereket. Estefelé, míg ezeket vakarják és kefélik, tűzhez teszik a pillan-bográcsot, s az indulás előtt egy órával történik rendesen a vacsorálás. A derviseknek vagy más egyéb ilyes Isten kegyelméből való lustálkodóknak sokkal könnyebb sorsuk van, mint egyéb utazóknak. Az állomásra érkezvén, minden bú nélkül nyugalomnak adhatja át magát, s midőn az üst párolgása az estebéd közeledtét jelenti, előveszi Keskuljat (kókoszdióból készült edény) s egy-egy hatalmas Jahu! Jahakk! kiáltással, néha igazán páratlan szemtelenséggel közelít minden csoporthoz. Mindenki ád neki neki egy-egy adagot az estebédből. Mindazt összekeveri aztán, s miután a kört bejárta volna, bizonyos lehet róla, hogyha nem is valami sumptuosus, de mindenesetre elég gazdag vacsorához jutott. „Neki nincs semmi úti készlete, nem is főz, mégis jól lakik, – mondják a keletiek – az ő konyháját Isten látja el.“

Kenaregirdtől egészen a pusztán kelle átmennünk a második állomásig. Ez a rész, Desti Kuvir egy idáig benyuló földnyelv, melynek határa egész Kumig terjed; azonban ennek közepén áll a Hauz-i-Szultan (a szultán víztartója) nevű állomás, melyet egy nagy karavanszeraj képez, melyhez földalatti vízvezeték viszi, az itt különben teljesen hiányzó drága nedvességet. Mikor Kenaregirdból útnak eredtünk, valami egy óra-folyásig haladtunk volna már a pusztán: a holdvilágította puszta tájnak képe mind regényesebbé és regényesebbé vált. Az éji csend, mely itt e nagy sivatagon úgy szólván még egyszer akkorává lesz, kimondhatatlanul nyomasztólag hat az utazóra, s előérzete annak, hogy Közép-Ázsiában még sokkal nagyobb pusztaságokat fogok meglátogatni, -188- mintegy kényszerített arra, hogy a csodálatos látványon szemeimet kétszerte oly mohó vágygyal legeltessem. Bármily távolra tekintsen is a szem e setét láthatáron, sehol sem talál semmi támaszpontot. Csak itt-ott tornyosulnak a szél kavarta homokoszlopok, – egyik helyről másikra lebegnek éji rémek gyanánt, s igen érthető előttem, hogy a félénk lelkek a furiáktól üldözött szellemeket látnak bennük. Utitársam, úgy látszék, ez utóbbiak sorába tartozott, mert erősen beburkolózott köpenyébe, mindig odavegyült a karavan legsürűbb tömegébe s a kelet felé terjedő pusztaságra csak oda sem mert pillantani.

Mintegy éjfél tájon lehetett, midőn távolról tompa kolomphang üté meg füleinket, s a mint értém, ez egy nagyobb karavan volna, mely mintegy jó órával előbb kelt útra mielőttünk. Lépteinket siettetni kezdők, hogy elérjük, de alig jutottunk valami százlépésnyi távolra hozzájuk, midőn kiállhatatlan dögszag kezde mindenfelé terjedezni. A persák ismerték már okát; mind sebesebben haladtunk, a bűz is mindig szörnyűbbé és szörnyűbbé lőn, s mikor kiváncsiságtól gyötretve, az egész felől kérdezősködném, azt nyertem válaszul, hogy ez halottas karavan. Halottas karavan, gondolám magamban, ez ugyan furcsa dolog, s bővebb felvilágositás végett szomszédomhoz fordultam. De ez csak azt kiáltá felém: „Siess, siess!“ s én, a már úgyis eléggé gyötrött szamarat még gyorsabb sietségre nógatván, többi társaimmal együtt nem sokára odaérkezvén a mintegy 40 lóból és öszvérből álló s három arab lovag vezetése alatt haladó karavanhoz, melynek barmaira koporsók valának rakva, s melyeket mi teljes erőnkből elkerülni ügyekvénk. Borzasztó látvány volt az, midőn e lovagok egyikét megpillantottam, -189- kinek orra és szája be volt kötve, s kinek halvány, sápadt arczát a holdvilág még jobban eltorzitá, de minden kiállhatatlan bűznek daczára meg nem állhatám, hogy egypár kérdést ne intézzek hozzá. Az arab elmondá, hogy ő e holtakat már tized napja viszi, de még legalább is husz napig kell mennie, mig Kerbelába jut, azon helyre, hová e kegyesek, Huszein iránti szeretetükből, magukat eltemettetni ohajták. Egyébiránt ez a szokás megvan egész Persiában, s a kinek csak módjában áll, ha a távol Khoraszanban lakott is, Kerbelaba viteti magát, hogy ugyanazon földben tétessék örök nyugalomra, melyben a szeretett Imam Huszein pihen. A halottat néha két egész hónapig is viszik, míg rendeltetése helyére jut, s mint gazdálkodási szempontból, három-négy koporsót is szokás egy öszvérre felrakni, a kegyes persákat oly szorosan odaszoritják a négy deszka közé, a mennyire csak lehetséges, – s hogy testesebbek voltak-e vagy sem, arra nem szokás tekinteni. Laposra nyomnak mindent, s Kerbelába megérkezvén, nem egy potrohos, sovány ficzkó gyanánt sétálhat az örökéletre. Télen még csak megjárná mindez, de elgondolható, milyen kigőzölgésük van e holttesteknek a persiai juliusi melegekben! S e mellett az igaz hivőnek nem szabad elkiáltania magát: „Huh, be büdös!“ mert a kegyes zarándokok halottszaga, rózsa és ambraillatnak tartatik. Azonban mégis azt is hallottam, hogy azon arab holttest-gyüjtők, a kik ezen szomorú foglalkozást űzik, legfölebb egy-két esztendeig tartják ki, s a mi elég csodálatos, még a teherhordó barmokat sem lehet egy könnyen hozzászoktatni e portéka hordására.

Már jó távolra magunk mögött hagytuk a halottaskaravant öldöklő szagával, mikor én még egyszer visszafordultam, -190- hogy egy tekintetet vessek az átvonuló halottakra. A hosszú koporsókkal megrakott barmok, mélyen szügyükbe vágván fejüket, s a lovagok jól távol a szomorú menettől, puszta kiáltozással nógaták amazokat a haladásra, s bárha ezen látvány akármely vidéken is igen komor lenne, de kivált itt, a puszta kellő közepén, valami kimondhatatlanul szomorú volt az. A holttesteket gyakran borzasztón megcsonkítva teszik le örökös nyughelyükre. De mindez nem gátolja a persákat, hogy e szokásnak évszázadok óta hódoljanak. Mert a ki Kerbelaba juthat, annak az az édes reménysége van, hogy a szent vértanú közvetlen szomszédságában lévén, annak vezetése alatt fog a paradicsom örök zöld virányaira átvándorolhatni.

III.

A gyorsított haladás folytán, Hauz-i-Szultant, még a hajnalcsillag feltünte előtt értük el. S ez annyiban vala előnyös a karavanra, hogy a négy udvarból álló nagy épület legjobb helyét keresheté ki a maga számára. S bárha csak néhány óra folyásáig haladtunk is víztelen tájakon, mégis, megérkezvén, a karavan minden tagja abban a nyomban a medenczéknek rohant, ivott, mosdott, imádkozott, s alig telt egy fél órába, s az egész társaság Morpheus karjaiba mélyedett. Mikor déltájban kisétáltam a karavanszerajból, körülnézni a vidéken, a halottas karavan ujra ott állt szemeim előtt, de meglehetős távolságban a karavanszerajtól. Soha sem települhet meg az ilyen a lakott helyek közeletén, s mindig úgy kell helyet foglalnia, hogy a szél a rosz szagot a lakatlan táj felé vigye. Mikor siíta társaim előtt csodálkozásom fejezném ki e fanatismus fölött, ezek sarkasztikus megjegyzések kiséretében, engem, illetőleg pedig a szunnitákat, Imam Huszein tragikus végével kezdének vádolni. Különösen egy, Meshedből épen most jövő délpersiai, mint ujdonsült meshedi, kelt ki legdühösebben, a ki a szó szoros értelmében kész lett volna hajba kapni. Azonban az én szeidem s több higgadtabb utitárs is közbe veté magát, s azzal ügyekeztek lecsendesiteni, felemlitvén, mily hűséggel őrizteti a szultán e szent vértanú sirhelyét. S valóban csodálatos. A szultánról Persiában ép úgy beszélnek, -192- mint valami európai keresztyén királyról. A siíták és szunniták közötti évszázados versengés oly válaszfalat emelt, hogy ez utóbbiakat, bárha törvényesen Muszulmánoknak hivatnak is, a persák olyanokul tartják, kiknek Mohamed koránjával és az Iszlammal általában semmi közük.

Minthogy elegendő kilátásom volt immár a vallásos vitatkozás ujból való megkezdésére és folytatására, egyelőre kezdetül elégnek tartottam ennyit s távoztam, a pompás karavanszerait megszemlélendő, melyet – a mint mondák – a mostani király anyja építtetett saját költségén, a hires Hadzsi Mirza Agaszi ösztönzésére. Persiában igen sok e fajta épület található. Nincs az egész keleten egyetlen ország, mely a kereskedelem s nyilvános közlekedés javára többet áldozott volna, mint Persia. Sokszor a legnéptelenebb pusztaságon is a legbámulatosabb épitmények lepik meg az utazót, miket az uralkodók buzgósága és egyes vagyonosok kegyessége emeltetett, s valóban kimondhatatlan jótétemény, a hosszú útnak fáradalmaitól meggyötört utas számára enyhadó fedélről gondoskodni.

Minthogy a következő állomás tiz ferszakh távolságot tett, még naplemente előtt kapattunk és indulánk. Az állomást meglehetne ugyan rövidíteni, ha az ember innen Pul dellakba megy előbb s onnan aztán tovább Kumnak, de a szegényebb utazók örömest megtakarítják egy-egy állomás abrakját, s igy az utat, bárha nagyon fárasztó is, egy huzomban szokás megejteni. Három napig utazott ugyan még csak együtt a társaság, azonban már is teljebizalmasság és barátság kapott lábra közöttünk. Hogy én született európai volnék, kinek már puszta illetése is tisztátalanná teszi a siítát, s kivel egy tálból enni a legrémitőbb -193- véteknek tartatnék, senkinek ez még csak esze ágába sem jutott. A konstantinápolyi efendit látta bennem mindenki, a török követség vendégét, ki Arzui Szejahat (utazásvágy) által ösztönöztetve, a királyi Iszfahant s a paradicsomszerű Sirázt – mint a persák nevezik – akarja meglátogatni. Összebarátkoztunk; de azért egypár makacs siíta meg nem állhatá, hogy egyszer-másszor szememre ne lobbantsa a szunniták igazságtalanságát, különösen egy varga volt az, kinek nagy, zöld turbánja Alitól vett származását jelenté, ki ujra, meg ujra a három khalifa bünös bitorlását kezdé felhordogatni, mit állitólagos őse ellen elkövettek. „Mit, hát Omeri Hattab (Omer, a fakereskedő) s e nevet egy sereg szitok követé – mit, hát az eszeveszett Oszman akartok-e szembeszállni Alival, Istennek ezen oroszlánjával, a leghatalmasabb hőssel, ki a prófétától csak egyetlenegy hajszálnyira különbözött? Istenemre, efendi, csodálom, hogy olyan tulajdonaid mellett be nem látod e kiáltó igazságtalanságot s a mi vallásunkat fel nem veszed.“ Hogy a heveskedések kikerültessenek, sokszor félbeszakaszták őt, s más tárgyra vitték át a beszédet, de az én vargám megint neki melegedett s akárhányszor csak azon vettem észre magamat, hogy megragadja paripám kantárát s ezen örökösödési kérdésről oly lelkesülten beszél, mintha az egész esemény, mely 1200 évnél is régibb, talán csak tegnap történt volna.

Az éj igen szép volt, hasonló az előbbi kettőhöz, s az idő gyorsan mult vidám beszélgetések és vitatkozások között, s még távol vala a hajnal, midőn a kis pusztaság utolsó részén is átkeltünk s a Pul dellak (a fürdőszolga hidja) karavanszeraihoz érkezénk. Ez a nyugati hegységből eredő s elegendő széles folyón visz át. E hid, mely -194- imitt-amott már pusztulásnak indul, egy fürdőszolga költségén épült, s azt beszélik róla a többi között, hogy egy e vidéken járó arisztokratikus khan, méltóságán alulinak itélé, oly alacsony származású ember épitményét venni igénybe, a miért is minden cselédestül inkább a folyón akart átgázolni, de a rohanó ár magával ragadta s büszkesége büntetéseül a habok között lelte sirját. „A folyó fenekéről pokolba jutott – tevé hozzá utitársam – hol arisztokratikus érzelmei gyötrelmére egy katlanban föl majd a legalábbvaló gonosztevőkkel.“

A karavanszerai egészen a hid mellett áll. Megálltunk, s mikor itt a hideg, puszta kőre egy kis pihenés végett lefeküdtem, oly hatalmas álom környékezett meg, hogy a világ minden kincseért nem adám vala, ha legalább egy félórig alhatom. Nem maradhattunk tovább egy igen kurta negyednél, minthogy a társaság kora reggel akart Kumba, a szent városba érkezni, hol bucsu, vásárlás és sok egyéb foglalkozás várakozott a kis karavanra. Kum, mely a távolban csakhamar feltünt számos zöld kupoláival, s kivált pedig a sirboltnak a kelő nap által megvilágított, s gazdagon aranyozott nagy kupolájával, a persa hölgyvilág szent városa. Itt nyugszik Fatima, Imam Riza nővére, ki az akkor Meshedben tartózkodó bátyja iránti gyengédség által vonzatva, Bagdadból hozzá akart utazni. A magasságos asszony nem juthatott el vágyai czéljához, mert Kumban megbetegedett, meg is halt, s most 444 szent társaságában itt fekszik eltemetve. Ezen szent sírokon kivül, valamint Kerbela, úgy ezen város is kedvencz temetkezési helye a persa nőknek, kik az ország minden tájáról ide hozatják magukat. Meddő anyák, férjeiktől elűzött asszonyok s a Hymenért mind hiába epedő leányok járulnak ide e sirhoz, a szent urnő kegyteljes -195- pártfogásáért esedezni. Ez azonban egy általában nem szolgál azért akadályul, hogy e város tolvajok, rablók, gyilkosok s más egyéb gonosztevők gyűlhelye legyen; mert Kum, Beszt (asylum) a törvény által üldözöttek számára, s ki a bakó kezéből kisiklék és szerencsésen ide menekült e szent falak közé, biztos lehet róla, hogy bántalom nem éri.

Azon ponton kezdve, honnan a város már láthatóvá lesz, itt is, mint egyéb bucsújáró helyek közelében, apró kőhalmocskákat találni, melyeket kegyes zarándokok emelnek, szent zsolosmák éneklése közben. Imitt-amott egy-egy bokor is áll, beaggatva a legtarkább rongyokkal. Mindenki itt akarja hagyni tiszteletének zálogát, s egyik a kövekhez, másik a rongyokhoz folyamodik. Mondják, hajdanában szokás volt az is, hogy az ilyen szent fákba minden arra menő egy szöget ütött, a mi ősrégi szokás s hihetőleg ugyanebben keresendő a nálunk oly sokak előtt talányszerű „vastuskó“ eredete is. Én is leszálltam szamárkámról és piros selyem keffiemnek egy rojtját szinte odaakasztám az egyik bokorra. Milyen csodás vegyülék van itt egybe halmozva, a világ minden részének szöveteiből! India és Kasmir szövetei, Anglia és Amerika gyártmányai, a kurd, arab és turkoman nomad törzsek durva ruhaneműi tarkán vegyülnek egymással. Imitt-amott egy-egy gyönyörű sawl-darab is található, mely persze nagyon szemébe ötlik az értte epedő utazónak, de azért senki sem mer hozzá nyulni, mert az eltulajdonitás a legnagyobb szentségtörésnek tartatik.

Még mielőtt a városba jutottunk volna, egy igen nagy temető maradt el mellettünk. Ez lehet legalább is félmérföld terjedelmű, sokkal nagyobb, mint a meshedi, de azt mondják, hogy nagyságra nézve a kerbelaihoz nem -196- is hasonlítható. Maga a város a lehető legszomorúbb tekintetű. A bazár közepén álló karavanszeraiban szálltunk meg, s nem mondhatom ki, mennyire örültem, meghallván, hogy a karaván itt két napi pihenést tart. Egypár órával felüdülésünk után, incognitomhoz hiven, mindenekelőtt a szent sirt kellett meglátogatnom, s ruháimat megtisztitván, s a szokásos mosdásokat végezvén, a többi bucsújárókhoz csatlakoztam, kik a távolról pompásan ragyogó kápolna felé indulának. Ha nem csalódom, csakugyan én voltam a legelső európai, ki azon szerencsében részesült, hogy a persa hölgyvilág ezen szentélyét meglátogathassa. Chardin azt irta le, a mit szolgája mondott el neki, Ouseley a maga sovány tudósitását egy persától nyerte, ki a követségi személyzet tagja volt, s bárha Carlian úr, a mostani udvari fényképész s a vegytan tanára Teheranban, az előcsarnokot lephotografirozta is, s a képet: „un tableau reussi du saint sépulcre“-nek czimezte is, egész bizonysággal állithatom, hogy műtétele közben, a belső udvar ajtai zárvák valának, mert a világ minden befolyása sem lenne elég hatalmas azt kieszközölni, hogy a tisztátalan frenginek megengedtessék a szentélybe csak egy pillanatra is betekinteni.

Az ember először egy küludvarba jut, mely szép fákkal van beültetve, s azon számos szeidnek szolgál tartózkodási helyül, kikre az állitólagos ősanya őrzése van bizva. Már innen vezet egy út, magas portalén át a benső udvarba, melynek közepén a pompás kupolával koronázott kápolnácska emelkedik. A „nagy“ Abbasz Sah és az „igazságos“ Kerim Khan voltak azok, kik ez épület felékesitésére legtöbbet tettek. Mesés azon aranyak száma, melyeket a meglehetősen nagy kupola megaranyozására -197- fordítottak, s ha jól tudom, a kupolát három körömvastagságú aranylemez borítja. A bejárást egy portale diszíti, melynek remek kasi-müvei, a legfrisebb szinekkel tarkálló s részarányosan elrakott arabeszkei, melyek között a mély azurkék a túlnyomó, varázs hatást gyakorolnak azon utazóra, ki ilyes keleti diszépületet most lát legelőször. Tizenhat márványlépcső vezet az ajtóhoz, mely vastag ezüstlappal van boritva, de rendesen nehéz szőnyeggel van fedve. Már a legalsó lépcsőn le szokták venni a zarándok saruját, el fegyverét vagy botját, s ha az ember azután meglehetősen meggörbült állásban felmegy, mindenekelőtt meg kell csókolnia a küszöb hideg márványát s csak azután lehet belépnie. Az épület benseje még sokkal meglepőbb, mint a most emlitett rész. Itt az arabeszkek és kasi-müvek közé tükrök s gazdagon megaranyozott virágok vegyülnek, s bárha egészen gömb is, mind a kupola mélyedése, mind a fal annyira túl van halmozva száz meg száz prismával, dombormüvekkel, fülkékkel s más egyéb épitészeti czifraságokkal, hogy pompásnak igen, de csinosnak és izlésteljesnek bizonyára nem mondható. A koporsó, melyet massiv ezüst-rácsozat kerít, s mely mindig drága szőnyeggel van boritva, épen középen áll a nagy csillár alatt, a boritékot évenkint csak egyszer veszik le a szent hulláról s a kegyes zarándokoknak rendesen csak egy kis részecskéjét szokták megmutatni. Mint másutt mindenütt, ugy itt is imatáblák függenek alá a kerités rácsairól, némelyek maguk olvassák ezeket, mások úgy olvastatják, mások ismét az itt nyüzsgő szeideknek fizetnek, hogy a korán egy némely mondatát ezek reczitálják el helyettük. Van itt kiáltás, ének, sirás-rivás, szeidek szemtelen hangú ajándék-követelése, – de mindez az áhitatoskodókat nem -198- zavarja, mert a kiállhatatlan lármának közepette nem egyet lehet látni, ki, homlokát a kerités hideg érczéhez nyomva, ott ül órákhosszat, merően bámulja a koporsót, magát semmi által sem zavartatva. Beléptünkkor engem a falakra s a rácsokra aggatott drágaságoknak nem annyira tarka vegyülete, mint inkább roppant tömege lepett meg kiváltképen. A persa igen szereti a drága köveket és nemes érczeket. Azt hiszik annálfogva, hogy ezekben a szenteknek is nagy kedvük telik, s innen van, hogy ez utóbbiak nyughelyét igen meglepő nagyszámú ékszer diszesíti. Minden gyémántnak, minden aranynyal vert fegyvernek meg van a maga története, vagyis azon oka, mely az adományozót arra ösztönzé, hogy idehozza. Előttem egy igen szembeötlő ezüst-tű vala különösen feltünő, s midőn e felől tudakozódnám, azt nyertem válaszúl, hogy ezt egy férj hozá ide ajándékul. Ez ugyanis hűtlenné lett nejéhez s utóbb azt el is adta a Turkomannoknak. A nő évek hosszat epedt a turkesztani rabságban, s midőn onnan a szentnek sirjához ajándékot küldene, – férjét annyira előfogta a lelkiismeret mardosása, hogy hét egész esztendeig mind szünet nélkül kereste aztán, s midőn végre feltalálta, kiváltotta s hazavitte, akkor adá a most emlitett hálaáldozatot a szent Fatimának. Bárha bagdadi öltözetem a siíták fanatikus gyülekezetében nem egy előtt szemet szúrt is, hála utitársaimnak, nem ért semmi kellemetlenség. Ha az ember meglátogatta már ezen szentnek koporsóját, szokás a közelében nyugvó földi nagyokról is megemlékezni. Ezen oknál fogva én is velük mentem azon utitársakkal, kik Feth Ali Sah és két fia sirját keresék fel, s kik gyönyörű alabastrom koporsókban fekszenek, melyek külsején, az egyszerű feliraton kivül, meglehetősen hűn talált képük is -199- oda van vésve. Feth Ali Sah, bárha Kadzsar, ha egyébért nem is, de legalább személyiségeért nagy kedvességben állott a persák előtt. Az egész országban neki volt leghosszabb szakálla, mindig ő öltözött a legszebben, korának legnagyobb hölgykedvelője, s a legügyesebb és legdélczegebb lovasok egyike. Uralkodása méltatlankodásait csakhamar elfeledték, de ezen tulajdonai sokáig fennmaradtak még a hiú persák emlékezetében.

IV.

A kegyes kötelességeknek eleget tévén, neki indultam a városnak, nevezetességeit megszemlélendő. S mint rendesen, itt is a bazáron kezdém, mely épen most a gyümölcsérés ideje alkalmával, telve volt az egész Persiában oly hires görög-dinnyével. Ezen gyümölcs jóformán egész Persiában otthonos, s az őszi hónapokban a népség nagy részének kizárólagos eledele, nedvét pedig (Abi Hinduvana) – a mi elég különös – számos betegségnél orvosság gyanánt szokás használni. S mi több, még héját is felhasználják. Előbb megszáritják, aztán megfőzik s ha már most ennek forró levébe valami vászondarabot áztatnak, ezt a növény phosphortartalma használható taplóvá változtatja. A dinnyén kivül itt igen jó őszi baraczk és gránátalma is található. Leghiresebbek azonban az itteni cserép-neműek, kivált egy bizonyos fajta hosszú nyakú korsók, miket a szent város földéből gyártanak. Mikor igy a bazárban andalognék, a többi között egy karton-festő egyszerű bódéja tünt fel előttem kiváltképen. Az iparos persa hatalmasan nyomkodá kék festékbe mártogatott nyomómintáival az előtte fekvő durva vászondarabot, s mikor hosszasan nézném munkáját, felkaczagott s engem frenginek tartván, odakiálta hozzám nyeggetve: „Megszabadulunk nem sokára a ti drága és furfangos kartonszöveteitektől, eltanulunk tőletek nem sokára mindent, s ha a persáknak nem lesz már szükségük -201- frengisztan mesterségére, bizonyosan tudom, idejöttök koldulni valamennyien.

Épületek dolgában Kum, bárha már az ős hajdankorban is hires város, ma igen szegény. Környékét páratlan zöld virányúnak szokás emlegetni, a mi természetesen csakis a sivár Persiára nézve állhat, s mi egyedül azon gazdag vízvezetéknek köszönhető, mely e becses nedvességet a szomszéd hegyekről idehozza. Mindamellett a szabadon merített víz némileg sós izű, de a mi a kutakból jön, az ment ettől, okát kérdezvén, azt nyertem egy persától válaszul, hogy a szent Fatime kiséretében egy arab jött ide hajdan, ki a várost bizonyos agyagvegyülék készitésére tanitá meg, melylyel ha a kutakat és vízmedenczéket kisározzák, a víz lassankint minden sós izétől megszabadul. S bárha itt ezen hatást tisztán természetfeletti erőknek tulajdonítják is, meg nem állhatom, hogy a netalán itt megforduló európai szakértőnek a most említett agyag vegybontását ne ajánljam.

Jó darabig időzvén a városban és környékén, visszatértem a karavanszeraiba s itt egy sarokban szegényesen öltözött, félénk tekintetű persákat láttam gubbasztani. Feléjük mentem, s épen meg akarom őket szólítani, midőn egyik utitársam odakiált: „Efendi, mit cselekszel? Csak imént jártál bucsút s már is be akarod szennyezni magadat ezekkel a tisztátalan zsidókkal?“ Zsidók, gondolám magamban, akkor ugyan kiáltozhatsz, persa barátom! S midőn Izrael e szegény fiai észrevették nyájasságomat, kijöttek többen czelláikból, a szó szoros értelmében körben fogtak, s mindig félénken körültekintgetve, elmondák, hogy ma (pénteken) készítik el a holnapi szombatra való eledelüket, minthogy akkor semmi olyassal sem szabad foglalkozniok, a mi netalán a dolog szinét viselné -202- magán. Az idősbek egyike meg nem állhatá, hogy könyezve ne szóljon azon sanyargattatásokról, miket az ő hitsorsosai itt szenvednek, s mily öröm ragyogott szemében, midőn előttem, a vélt ozmanli előtt a szultán szelid kormányát magasztalá. A szultánt nem tudta eléggé áldani; de az Izraelitának sejtelme sem volt arról, hogy az ottani nemes cselekedetek rugója egyedül a mi felvilágosodott nyugotunkban keresendő.

Kumot harmadnap mulva hagytuk el, s a mintegy négy óra hosszat tartó kietlen, sivár út után Lenkiran faluba érkezénk. A karavan benn a faluban települt le, de én kellemesebbnek tartám a napot egy közeli kertben tölteni, melynek közepén egy Imamzade (Imam utód) kápolnácskája áll. Ezen Imamzadek sirjai nagy számmal vannak Persiában, s bizonyára nem élt hajdan egy tizedrésze sem e szenteknek, kiket mai napság tisztelnek. Nem csoda; minden falu, legyen az bármily kicsiny, külön szentet akar birni. Kapják magukat, hevenyésznek egyet, kigondolnak róla valami mesét, a költött hős csontjai fölé kápolnát emelnek, melyet nyomban zöld cserép alá fognak. Zöld vala azon szín, melyet a szent sarjadék élete folytán fején hordott, zöldnek kell lenni sirjuk fedelének is. A mint a fák árnyékában ott pihennék nyugalmasan, oda settenkedett nem sokára a sirnak őre is. Csodadolgokat beszélt az üdvözült szentnek hatalmáról, s csak épen tegnap történt, mondá, hogy egy persa khan, ki ugyanazon helyen pihent, melyen most én ülök, midőn utóbb ittas állapotban akarna a kápolna belsejébe menni, a guta abban a nyomban megütötte. „Igen, efendi – mondá – a szentekkel nem lehet tréfálni.“ Arcza a beszéd folyama alatt a lehető legkomolyabb vala, de csakhamar úgy sejtém, hogy egypár fillér volt tulajdonképen -203- szive igaz ohajtása, s mikor ezt átadtam neki, el is tisztult onnan azonnal.

A magánosság sokszor igen jól esik az embernek, a különben mindig pezsgő karavan-életnek közepette, kiváltképen állt ez az eset rám nézve, kinek a fanatikus siíták társaságában örökké csak a legfurcsább felekezeti vallásos kérdésekre kellett felelgetnem. Magányomban képzeletem a legcsodálatosabb képeket festette oda maga elé. Gondolataim Persiából el a messze nyugatra repültek, s visszagondoltam mindazon alakokra, melyekben a keletet, kivált pedig a régi persiát, egykor képzelém. Igaz, sok másként állt azokban, sokkal költőiebben, mint a mit a valóság nyujtott, s még sem fojthatám el magamban a mély meghatottságot, midőn tekintetem egyik-másik falusi lakosra esett, kiben a med typusz itt különösen észrevehető. Arczélük körvonalai azon illustratiókat juttaták eszembe, melyeket syr és méd dombormüvek nyomán Layard, Rawlinson s más utazók müveiben láttam, s hogyan dobogott szivem, midőn az előbbi másolatok helyett, most maguk az eredetiek állottak előttem.

A nap rég leáldozott már, midőn Szengszeng, úgymint a legközelebbi állomás felé utra keltünk. Rendesen Surab és Paszingan felé szokás járni, de a jelen esetben a táj egészen viztelen levén, ezt az irányt mellőztük. Az út a legborzasztóbb sivatagok egyike. Az egész környéken nincs egyetlen egy vízcsepp, nincs a földmivelésnek semmi nyoma sem, s pedig e hely Persia szivében fekszik. Miután elfeledtem vizzel ellátnom magamat, sokat kelle a szomjuságtól szenvednem, s Szeng-szengbe érvén, a csatorna kellemetlen szagú vize nem sok enyhülést adott, miért is nagyon örültem, mikor a jövő éjjel utunknak a pusztán átvezető legutolsó darabját is megtettük, -204- s szemeink előtt Kasannak, Persia másodrangú városának kupjai tüntek fel a távolban. A persák társaságában utazó európait mindig a kiváncsiság egy bizonyos foka tölti el, valahányszor egy-egy városhoz közelít, mert utitársai igen sokat beszélnek annak fényéről, pompájáról s ritka érdekességéről. Kasan szépségeit három órával a kapun való bementünk előtt, már a legdagályosabb kifejezésekben hallám magasztaltatni. De ezek puszta szavak jobbára, melyek egyébiránt egy keleti tudós földirati munkájában is találhatók, ki Kasant kertjeire, szántóföldjei- és vizére nézve páratlannak mondja az egész világban. De mind e magasztalt tárgyak közül, engem csak egy lepett meg igazán, s ez a rézművesek bazárja, kik a hires kasani üstöket készitik. A Miskaran bazarban valami 180 műhely áll egymás tőszomszédságában, melyekben izmos kezek kolompolnak egész napon át, s s holott a zaj már jó messziről is hallható, el lehet képzelni, hogy veszi ki magát ez a pokoli lárma, a bazárnak kellő közepén.

Feltünő volt előttem, hogy e pokoli zajban hogyan értik meg egymást ezen emberek; azonban nem hangjai a szájnak, hanem csupán mozgása közli a gondolatokat, s az idegen csak úgy vehet ki valamit, ha fülét egész közel tartja oda a kiáltóhoz. Bárha a nyers érczet a távoli Oroszországból hozzák is ide, a gyártás mégis a kasaniaké kizárólagosan, kiknek müvei szilárdságra és csinra nézve páratlanoknak tartatnak. Mondják, hogy a hires fényezett téglákat, melyek világos szineik tündöklő fényét évszázadokon keresztül megtartják, – ezen városban találták volna fel. Hajdan kasani-nak neveztettek, ma azonban csab kasi-nak hivják s egész Közép-Ázsia épitészeti emlékeinél, fődiszítmény gyanánt találhatók. -205- Gyakran egész homlokzatok, kivált portalék, a legszebb arabeszk-alakban ilyen fényezett téglákkal rakvák ki, másutt ismét, mint például Szamarkandban és Heratban ilyes téglamozaikból a legszebb virágok láthatók. Minden egyes levélke más és más földdarab, mely ugy van mesterségesen egymásba illesztve, zománcza oly erős és tartós, hogy a tégla maga hamarább eltörik, semmint boritékja megsérülne.

Ezen müvészet állitólag Timur korában volt Kasanban a legvirágzóbb állapotban, űzetik ugyan még ma is, de az elsőség hajdani dicsőségét, ma már egyéb városok is kétségessé teszik.

Kasan ezen kivül nem csak selyem- és bársonygyártmányairól hanem skorpióiról is hires, melyek a bennszülöttek állitása szerint az idegen utazót csupa vendégszeretetből nem bántják. Azonban ez is ép oly költöttnek látszik előttem, mint a mianei poloskákról szóló ellenkező tudósitás, s bizonyára mind e rovaroknál sokkal gyötrelmesebb az a tömérdek Luti (csavargó komediások), kik Kasanban minden idegent megrohannak, s nem mennek addig nyakáról, mig nyugodalmát valami adománynyal meg nem vásárolja. Mikor a karavanszeraiban megérkeztem, már valami tíz darab várakozott reám, kik síppal, dobbal, trombitával éktelen lármát ütöttek, s míg az egyik medvét tánczoltatott, egy másik szemközt állt velem s magasztaló költeményeket szavalt, melyekbe nagy csodálkozásomra az én nevemet is beleszőtte, melyet előlegesen, természetesen az utitársaságtól tudakolt ki. Valami félóráig eléggé nyugtalan hallgatója voltam e fülsértő zajnak, mit a persák mulatságnak neveznek, s mihelyt visszavonultam, azonnal megjelent a banda feje, ki minden tiltakozásom daczára, melylyel bizonyítani -206- ügyekvém, hogy én magam is koldus volnék, s hogy egészen közönyösen hallgattam előadásukat, nem tágított mindaddig, mig valamit nem fizettem neki.

Kasanból az út jobbra egy falu romjai mellett visz el, melyet Gebrabadnak (Tüzimádók helyének) neveznek, s átvezet a hegyen, melytől a sík és pusztaság balkéz felé maradnak el. Ha a holdvilágos éj a Desti-Kuvir már elhagyott részeit is regényes szinbe öltözteté, még inkább cselekvé ezt most, mikor a keskeny hegyi uton haladánk, óriási sziklaszirtek s a legbizarrabb alakú hegyek között. Minden tíz lépésnyire mássá lett a táj, többé-kevésbbé regényes, a szépség főfokát azonban akkor érte el, midőn azon nagy Bend vagyis vízmedencze alá érkezénk, melyet Sah Abbasz a sziklákba vágatott, hogy a hegyi hólevet, a nem messze fekvő kopár sikságra vezesse. Bár az idő késő őszre járt, a hosszú, tojásdad medencze, melyet az elzárt völgy képez, szinig telve volt vizzel s az ötven láb magas sziklafalról alá ömlő vizzuhatag a holdvilágitott éjjelen – mint a persák mondák – gyémánt vagy drágakő folyóhoz hasonlított, s bizonyára nem hiányzott szépsége. A zuhatag tompa moraja messze elhangzik a néma éjszakában a hegyek között, s a ki ide a sivatag puszta felől érkezik s szomját egy enyhitő itallal csillapíthatja, ezt a vizet nem adná a legfelségesebb tokajiért.

Nekem igen tetszett a vidék, s midőn utitársaim csodálkozásomat hallanák, azt mondák: „Ez még mind semmi Kuhrudhoz, jövő reggeli állomásunkhoz képest; az valóságos paradicsom. Olyan tágas kerteket, oly gazdag gyümölcs-áldást, s olyan jó levegőt, bizonyára sehol a világon nem találsz.“ S ahoz képest, a mit utam eddigelé nyujtott, Kuhrud a maga kerteinek tömegével, messzeterjedő, gondosan müvelt szántóföldeivel csakugyan -207- igen kellemes tekintetet nyujtott, s valóban méltó Persia egyik legszebb helyének nevére. Ezen nyájas völgyben esett volna el, mondják, Darius orgyilkos kezektől, a nagy Sándorral küzdött szerencsétlen kimenetelű csata végeztével, legalább Chardin s utána más európai utazók ezt állitják.

A mintegy 300 házból álló Kuhrud falucskában igen vidáman töltők a pihenés idejét. A karavan a Csaparkhane-val (postaház) szemközt települt le, mely itt is, mint Persiában mindenütt, emeletes épületből állott, melynek emelete azonban (Balakhane)15) csak egy szobát foglalt magában előkelő utasok számára. Miután derült utitársaimmal együtt theámat elköltöttem volna, körülnéztem kissé a faluban, s végül a most emlitett póstaházat is meglátogattam, melynek fenső vendégszobájában egy csomó, európai nyelven s irónnal irt karczolás vonta magára figyelmemet. Az egyik sarokban kettős franczia pársor áll. Gallia valami heves vérű fia, ki a fárasztó lovaglás után itt nehány pillanatig enyhet akart találni, az első két sorban epedő szavakban fejezi ki honvágyát, mely a „belle France“ után sovárog, a másik kettőben pedig keserű evődését azon csalódás felett, mit az oly költőileg rajzolt Persia költe benne. Közel ehez, hegyes hosszúlábú betűket fedeztem fel a falon, mikkel itt egy derék Teuton akarta nevét megörökíteni. S mit hisz a nyájas olvasó, mit irt ez a falra? Kritikát a francziának négy sora fölött, kritikát, mondom, s még pedig ugyancsak éleset. Szegény, becsületes német! A persa póstalovak, ezek a valóságos gebék összetörték minden csontját! -208- Ki akarja magát pihenni, de azért van mégis annyi ideje, hogy a távol Iránban nyomát hagyja nemzete hires alapos tudásvágyának. A fal egyéb részén hieroglyphszerű vonásokban különböző neveket láttam felirva, közel az ajtóhoz pedig angol nyelven e következő különös felirást: „Sokkal fáradtabb vagyok, semhogy valamit irhatnék, tehát nem is irok semmit. J. L.“ Egyébiránt e kezdőbetűk viselőjét személyesen is ismerem s emléke kivált egy felelete folytán nyomódott lelkembe. Egyszer ugyanis azt a kérdést intézém hozzá, miért alszik ő tíz óra folyásáig, holott más ember hattal vagy héttel is megelégszik, britt stoicismussal azt felelé: „Igen uram, ön és a többi szárazföldiek heves vérüek és gyorsan alusznak; de én lassan alszom át álmomat.“

Majd el is feledém felhozni azon kölcsönös szerződést, melyet itt a karavan nehány tagjával kötöttem. A mint tudva levő dolog, Teherantól egész idáig sokat kelle kiállanom siíta utitársaimtól pseudoszunnita voltomért; mert minden kinálkozó alkalmat megragadtak, hogy az oly kedvelt, előttem azonban annyira gyűlöletes diskussiókba bocsátkozzanak, s ha visszavonultam, a legkeserűebb sarkasmusok nyilzápora kisért mindenüvé. Egyik Omert kezdé szidni, másik Oszman és Abu-Bekr khalifák ellen fakadt ki, a harmadik, a legilletlenebb kifejezésekben nyilatkozott Ajesa, a próféta neje, mint a sziíták legfőbb ellensége ellen, s bárha ezen urak és urhölgyek gyalázása, in petto nem okozott is nekem valami nagy keserűséget, nem volt szabad hivatalos haragomat valami mormogással ki nem fejeznem, vagy, a mi természetesen még veszedelmesebb volt, egyik vagy másik megjegyzést nem tennem. Minthogy ezen szóvita nem egyszer igen szenvedélyessé fajult, s száműzött minden nyájasabb társalgást, Kuhrudban -209- azt határoztuk és állapítottuk meg, hogy ezután a siítismusról és szunnitismusról naponkint csak egyszer fogunk beszélni, s ekkor is a reggeli imádság után. A ki ezen tárgyat a nap egyéb részén szőnyegre hozza, egy görög-dinnyét fizet büntetésül. Mind beleegyeztek, csupán egy agg Sirazi, ki a bitorló Omar elleni gyülöletből ennek nevét saru-talpa bensejére irá, hogy egész napon azon tapodjon, csak ennek volt kifogása ellene s azt mondá: „Ha 100 hold dinnyét kell is fizetnem, még sem szünöm meg Omart, azt a rühes kutyát szidalmazni!“

Kuhrudtól az út még egy darabig hegynek fel vezet, s azután meglehetős meredeken hajlik alá a tuloldali sikságra, melyen Szof falu, következő állomásunk fekvék. Minthogy utunk legnagyobb része hegyes vidékeken vezetett át, a kora reggel nem csak hüvös, hanem meglehetősen dermesztő és hideg volt. Az utazók imitt-amott leszállottak s egy köteg Bute-t szedtek, egy fajta mézgás cserjét, mely nyers korán is ég, száraz állapotban azonban hangos ropogással lángol. Rendesen egy nagy rakást szokás meggyujtani, melyhez mindenki egy-két darabot szolgáltat, a láng vidoran lobog, s ha az ember felmelegült, tovább folytatja utját ujolag. Midőn e reggel körülbelül mintegy másodizben álltunk az ilyen tűz előtt, élénk czivódás hangzott fel mögöttünk, melybe néha-néha vad kiáltás vegyült, s mikor mind figyelni kezdénk, két lövés dördült el, szörnyű jajkiáltással nyomában, mi a karavant egészen megrémitette. Mindazon irányban szaladtunk, honnan a lövés hangzott, s egyik utitársunkat ott találtuk zúzott karral a földre terülve. Az egész esetnek ez volt az oka: Néhány lovas, kik Sirazból a kormányzó által évenkint küldetni szokott adót vitték volt -210- Teheranba, észrevették azon zsidó-kalmárokat, kik Kuhrudban hozzánk csatlakozának, s elébb gunyolni, utóbb pedig tettleg bántalmazni is kezdék őket. Egy persa, ki a bántalmazottak iránti rokonszenvből védelmezni akará utitársait, keményen feddőzve dorgálá a hetyke siraziakat. Ez utóbbiak egyik heves ifjú tagját az még jobban felingerlé. Fenyegetőzött, s midőn a mieink nehány lépést tettek feléje, ő – mint mondá – ártatlan tréfából, golyót akart keresztül röpíteni ez egyik zsidó magas prémes süvegén. Lőtt. De Allah pártfogása alá vette Ábrahám fiait, s a golyó, a zsidónak süvege helyett, a persának karját találá. A földön, vérében fekvőnek megpillantása felbőszité egész karavanunkat, s bárha a gonosztevő megiramlott is, a mint csak lova birta, mégis utoléretett, s mindjárt abban a nyomban irtózatosan elverték, s előbb leköpdösvén és szidalmazván, megkötözték irgalmatlanul s odahozták karavanunkba. Minthogy sem a félholtra vert sirazi, sem a megsebzett iszfahani sem gyalog, sem lóháton nem mehettek, egy öszvérre tették őket kosarakba, s már fél óra mulva a legbizalmasabban beszélgettek egymással. Egymás sebeit kötözgették, vigasztalák egymást és összecsókolództak, mert keleti felfogás szerint egyik sem volt oka semminek. A sors akarta igy s ennek végzetébe bele kell nyugodnia mindenkinek.

Ott, hol a hegység végződik, a vidék egész Iszfahanig, bárha a mi fogalmaink szerint távolról sincs még jól kimüvelve, mégis sokkal nagyobb gond van a földekre fordítva, mint bárhol egyebütt. Szof felé, a szefevik egykori fővárosa előtt, utolsó állomásunk Murcsekhar nevű falu vala. Itt a falusi biró, a sirazi kormányzóhoz való ragaszkodásából meg akarta szabadítani a foglyot; de a -211- karaván határozottan ellene szegült s másnap reggel tovább folytatta utját, hogy a gonosztevőt az iszfahani törvényszék kezébe szolgáltassa.

Midőn szeptember 13-kán reggel azon az uton voltam, mely nem sokára a nagy Abbasz hajdani fővárosába vezet vala, minden azelőtti olvasmányom daczára Iszfahan pusztulása, szegénysége és romhalmaza felől, nem fojthatám el növekvő kiváncsiságomat. Valami három órányira a régi fővárostól már észrevehetők egykori nagyságának nyomai, melyek között a Maderi Sah karavanszerai (a sah anyjának karavanszeraija) a legnevezetesebb. A maga idejében kétségtelenül ez volt a legpompásabb e fajta épület, mely oly pazar fénynyel vala épitve, mi nem egy királyi palotának méltán diszére válhatnék. Minthogy a várost a kora őszi reggelen ködszerű homály boritá, csak a jobbra s balra álló egypár minaretet vehettem ki, s azon magas, gömbölyű tornyokat, melyek galambfészkekül szolgálnak. Feltünő, hogy ezek Herat, Nisabur és egyéb városok környékén is mutatkoznak, mi arra látszik utalni, hogy egész Közép-Ázsiában szokás volt a keletiek ezen kedvencz madarainak a városokon kivül ilyen diszes galambduczokat emelni.

Végre a köd felemelkedett s szemeim előtt ott terült a valóban óriási terjedelmű Iszfahan. A persa, kiváltképen az iszfahani, mindig felszokott kiáltani, ha szülővárosáról beszél:

Hogy terjedelméről fogalmat nyujtson, azzal a kifejezéssel szokott élni: hogy a legderekabb lovasnak is két -212- nap kellene, a míg a várost körül-lovagolja. Ez körülbelől 16–20 farsakh lenne. Azonban a város körfala, midőn Chardin látta, virágzása idejében sem tett többet hat német mértföld kerületnél, s ha a városon kivül létező, terjedelmes kertekkel környezett lakházakat hozzá veszszük is, a persák mondása mégis csak keleti, azaz túlzott marad, Iszfahan, a mint így először merül fel az utazó szemei előtt, csakugyan imposans. Kelettől nyugatig lakások és kertek végtelen lánczolata vonul a szemlélő előtt, melyek között imitt-amott egypár kupola, torony vagy egyéb magas épület emelkedik. A szem semmerre sem találhat valami véghatárt. „Iszfahan környékének szépségét és termékenységét semmi sem mulhatja felül – mondja Malcolm – s a város első megpillantása meglepő. A mit a szem lát, az mind elragadó, a ligetek, a fasorok, a terjedelmes kertek, melyek száma ki nem mondható, s melyek, az egykor oly nevezetes város romjait eltakarják. De a közelebbi megszemlélés eloszlatja a csalódást, azonban mindamellett, ha tán fénynek nem is, de gazdagságnak nem egy maradványa található még e helyeken.“

Keleten minden csak kivülről szép, minden csak a távolban csillog; s épen ez oknál fogva egy cseppet sem voltam meglepetve, midőn a városba lépvén, ugyanazon görbe utczákat, nyomorúlt viskókat, szennyet és mocskot, s az utczákon ugyanazon gödröket találtam, mint Teheranban s Persia minden eddig látott városában. Minthogy Iszfahanon szélességében kell vala áthatolnunk, majdnem egy órába telt, midőn a tágas, hosszú bazárokon, mik most jobbadán elhagyatvák, a város azon részébe jutottunk, mely a mai tulajdonképi központot képezi, s aránylag meglehetősen sok lakost számlál. -213- A legközpontibb karavanszeraiok egyikében szerény szállást fogadtam, egy napi nyugovással kedveztem magamnak s aztán másnap reggel azonnal neki indultam a pusztulása daczára is még mindig nagyon nevezetes várost megtekinteni.

V.
Iszfahan nevezetességei.

Az első, a mi Iszfahanban az idegent meglepi, ezek, a még mindig imposansoknak látszó bazárok. Órák hosszat lehet bolyongani e magas, fedett utczákon, melyek a város minden részében tömkelegszerűn nyomulnak s melyekben, nehogy az ember eltévedjen, ügyes vezetőre van szüksége. A város fénykorában ez valóban a legnagyszerűbb látványok egyike lehetett. Iszfahan akkor fél Ázsiának központja volt. E boltok zsufolva valának kelet és nyugat mindenféle áruczikkével, s körülöttük annyi külön nemzet tarka vegyüléke hemzsegett. Iszfahan, a nagy birodalom középpontja nem csak persáknak és araboknak, hanem indok, afghanok, középázsiaiak, georgiaiaknak, örmény és néha európai kereskedőknek is gyűlhelyül szolgált. Milyen pompa és fényüzés tárulhatott fel itt egy Abbasz idejében a szemlélő előtt! Ma, a mint már emlitém, a bazár nagy része jóformán puszta. Az igazi persa bazár-élet csak egy igen kis darabon terjed, más felé sok pompás, tágas áruhelyen csak egy-egy dinnyeárus lézeng, ki óriási gyümölcseit mindenütt szétteríti, hogy raktára belterét valamiképen betöltse. Más helyiségekben szegényes kis kereskedők találhatók, kik tulságos nagy térben minden portékástul majdnem egészen elvesznek. A bazar nagy része, jóformán, azt mondhatnám, egész utczák részint romba dőltek, részint teljesen -215- elhagyatvák, vagy a használhatóbbak istállókká alakíttattak át, – másfelé ismét az egyhangú síricsendet legfelebb egy a falak mellett félénken elsompolygó eb zavarja meg. Roppant ellentét a hajdan oly nagy Iszfahanhoz képest, s az európai utazónak, ki ezen ellentétet szemléli, mintegy önkénytelenül azon versek jutnak eszébe, melyet a hóditó Mohammed mondott volna, midőn a pókhálólepte konstantinápolyi Caesar-palotába lépett:

Nem szándékom az olvasót Iszfahannak már oly sokszor adott leirásával untatni. A pompás maradványokról én részemről már semmi ujat, semmi ismeretlent nem mondhatok, s csakis futó tekintet vetésére hivom meg a nyájas olvasót. A bazárból egy út vezet a hires Mejdani Sahra (a Sah főtere). E körülbelől 700 öl hosszú 200 öl széles Hippodrom szabályos négyszöget képez, melyek minden oldalán két sor boltozott fülke áll, mikben hajdan a legdrágább fényüzési czikkek árultattak, ma azonban részint pusztuló félben vannak, részint egypár szegényes Szerbaznak szolgálnak tartózkodási helyül. Azon részén léptem be, mely fölött hajdan Abbasz Sah óriási zenekara állott, melyet a persák Nakara Khanenak neveznek, s mely annak idejében 500 trombitásból állott (relata refero), hogy ős persa szokás szerint mind a kelő nap első, mind a lenyugvónak utósó sugarait üdvözöljék, vagy ünnepélyes menetek alkalmával a tömeg örömét zengő harsogásban repitsék a levegőégbe. Ezen részszel szemközt áll a Meszdzsidi Sah (Sah mecsetje), mely bárha pusztulásnak indult is, még mindig fenséges épület, s nyilásánál most is ott van még egypár azon büszke fák közül, melyek hajdan az egész tért diszítették. Közel a -216- meglepően pompás benyilóhoz szegényes kis kunyhó látható. Ugy hallám, hogy ez már régóta ott van, s egy dervis építteté, kinek a mecset annyira megtetszett, hogy engedelmet kért szegényes házikóját annak tőszomszédságában emelhetni fel. Az engedelmet megnyerte, s a szegénységet ily közel látni a gazdagsághoz, épen nem szúrt szemet, hisz a keletiek annyira szeretik a szélsőségeket. Meglátogatám Lutf Ali balra fekvő mecsetét is, s nem maradt már egyéb hátra, csupán a meglehetősen központilag fekvő Ali Kapi (magas kapu) még, mely a palotába vezet. Ezen épületek ajtószárnyai ezüsttel valának bevonva, s midőn az e fölött álló erkélyre léptem, honnan az egész Mejdani Sahon elláthattam: bár minden oldalról csak romok meredeztek felém, lehetetlen volt mégis mély bámulatra nem gerjednem. Ezen tér, mely bizonyára a legnagyobb, melyet valaha város a maga bensejében zárt, virágzása idejében hihetőleg igen tarka, sajátságos és fölötte érdekes képet nyujthatott. A képzelet majd azon mozzanatokat idézi fel gondolatban, melyekben a szerencsés tömeg zsibongó tolongásban járt élvezetei után. A persák élénk, vidor véralkata ismeretes, ugy szinte az is, mennyire szereti a keleti a világos szineket s a tündöklő pompát, miért is kristályokat, drágaköveket és pipereczikkeket egészen Velenczéből s Francziaországból hozattak maguknak. Valóban, ez a persa Belvedere igazán nagyszerű lehetett! Azután ismét azon időkbe képzeljük oda magunkat, midőn a nagy Sah ezen erkélyről tartott szemlét harczosainak ezrei fölött, kik Ázsia más meg más részeiről gyülöngtek ide, hogy a királynak magukat bemutathassák. A persák, kik a parthus lovaglási müvészetet öröklék, a turkomanok s az arabok szellőparipáikon, az afghanok, georgiaiak, indok, -217- örmények, mind valamennyien összejöttek itt, s az európai utazóra, még azon puszta visszaemlékezés is varázshatást gyakorol, mely gondolatban lelke elé idézi az ázsiai hajdankor e marczona alakjait. Mai napság mindez örömtelen, elhagyott pusztaság, a nap legnagyobb részén át síri csend uralkodik e helyeken s a mélabús hangulatot csak az töri meg, ha a főtér egyik sarkában hetenkint kétszer a szamár-kereskedők tartanak piaczot, vagy valamely ünnepnapon a város főpapja, óriási zöld turbánokkal fedett kisérettel vonul át e tájon. Minő gúny a fénykor emlékére!

Az Ali Kapin belépvén, különféle palotákat s épületeket látogathat meg az utazó, melyek közül a Csihil Szutun (40 oszlopos), Talari Tevile (istállók előcsarnokai) Hest bihist (8 paradicsom), Gül deszte (rózsa-csokor) a legnevezetesebbek és emlitésre legméltóbbak. Én a Csihil Szutunon kezdettem. A 40 oszlop közül, melyek az egész épület falaihoz hasonlóan tükörrel vannak bevonva, s arany diszitéssel ékesitve, én már csak 20-at láttam, – a többi húszról azt mondják, elégtek. Mindazáltal ez a palota kristályszerű oszlopaival s vakitó bensejével mégis a legpompásabb minden egyebek között. Bensejében egy 75 láb hosszú s 36 láb széles terem létezik, melynek falain e következő hat nagy festvény látható, s még pedig mind a hat igen jó rajzzal s meglepő szinélénkséggel:

1. Abbasz Sah, a nagy, trónján ülve fogadja az özbeg fejedelmet Abdul Mumin bey-t, a persa fényes udvari környezet jelenlétében, melyben az udvari bohócz különösen az által válik ki, hogy egy másik udvaroncz hátán lovagol. Ezen képpel szemközt

2. A „kis“ Abbasz Sahot ábrázoló kép alá, a mint az -218- India követét fogadja, ki hazája legkülönfélébb terményeit terité a persa király lábai elé.

3. Egy csatakép, még pedig a hires Csaldirani ütközet, első Szelim és Iszmail Sah között. A persákra nézve egyébiránt szerencsétlenül végződött csata itt ellenkezőleg van feltüntetve. Több csoportozat meglepő szép. Ezzel szemközt:

4. Nadir Sah, Ázsia e legutolsó világverője, a mint indiai ellenségével küzd, mely utóbbit elefántja földre dobja.

5. Sah Tamaszp, midőn Humajun, északi India büszke uralkodóját fogadja. Ennek átellenében

6. A „kis“ Sah Iszmail, ki előtt Abdul Aziz, a bokharai sejbani fejedelem mutat be hódolatot.

Csihil Szutunból a Hest bihist palotába mentem. Ez is gazdagon fel van ékesítve aranynyal, tükrökkel és arabeszk-diszitésekkel. Hajdan varázs-szép kert környezé, de ma csupa pusztaság az egész környék s a palota csak is az előkelő hivatalnokok s az európai követségek nyaralójaul szolgál, kik Délpersiából a mai főváros felé közelitenek. Lehetlen volt persa kisérőimnek ellenállanom, s hogy nemzeti büszkeségüknek hódoljak, az annyira magasztalt Eden egyéb részeit is meglátogatám s az út valósággal meg is érdemelte e fáradságot.

E pompás, részint félig, részint egészen elpusztult paloták környékéből egy nagy fasoron át a Zinde Rud, vagy a mint mondani szokás, Zaiende Rud folyóhoz érkezik az ember. Hajdan mind a két partját lakták, ma csupán az innensőt. Ugyszinte a hidak száma is megkevesbült s ma már csak három vagy négy áll fenn belőlük, melyek egyike a kőből épült s háromemeletes, még mindig méltó a csodálatos épület nevére. Huszonnégy ive -219- van, melyek úgy épitvék, hogy a víz keresztül-kasul kigyózik el alattuk, s hogy az iszfahaniak ezen hidat a világ nyolczadik csodájának tartják, azt mondanom is felesleges, egyébiránt be kell vallanom, hogy amennyire én Ázsiát ismerem, ilyen épületre csakugyan sehol sem akadtam. A tulparton mai napság már csak az egy Dzsulfa falu nevezetes, melyet tisztán örmények laknak, kiket az Araxes partján levő hasonnevű városból Abbasz Sah hozott ide, a mikor számuk 30,000-et tett s huszonegy templomuk és nagyszámú papságuk volt. A jelen évszázad elején ezen oly szép és virágzó telepitvény 500 családra olvadt le s ma már alig számlál mindössze 1000 lelket, kik a Teheranban székelő orosz követség fenhatósága alatt tengődnek. Zsarnokság és önkény végre tönkre tette a sokat nyomorgatottakat; egy része Indiába menekült, vagy Java és Szumatrába, – a másik Orosz- vagy Törökországba, s igen találó vala püspökük válasza, midőn tőle a mostani király nyájának hogylétéről kérdezősködött. „Felség – viszonzá a főpap – a nagy Abbasz Sah idejében Transkaukáziából Iranba 50,000, Törökországba pedig csak 400 család vándorolt be; s ime, amaz előbbiben a roppant szám egypár nyomorult gunyhóra olvadt, az utóbbiban 100,000 gazdag s jóllétben élő hozzá szaporodott.“ Taddeus ur – mint a püspököt nevezék – ezen nyilatkozatával a törökök igazságszeretetére s a persák zsarnokságára akart utalni; szive mélyében azonban egyaránt gyűlöli mindakettőt; mert ha az orosz czár ő felségétől számára ideküldött gazdag gyémánt rendjelre tekint mosolyogva, melynek évenkint legalább is egypár ezer rubelt köszönhet, már e mosoly egy maga kifejezi, milyen hódolattal viseltetik a minden oroszok uralkodója iránt. Mind ő, mind valamennyi örmény, kik keleten -220- messze szerteszét szórva élnek, nem egyebek, mint amaz óriás láncznak szakadatlan szemei, melyek által a szent pétervári udvar befolyásának villanyfolyamát a Jegestenger partjaitól messze, egész az indiai tengeröbölig árasztja. Ezen örmény gyarmatnak azonban még a persák zsarnokságánál is többet árt a görög-nem-egyesült (keleti) és katholikus örmények között levő vak felekezetességi gyülölet. Amaz előbbiek, nagyobb számmal is lévén, nagyobb gyülölettel és megvetéssel tekintenek a nyugati szertartáshoz hajló testvéreikre, mint magukra a persákra és tűzimádókra. A katholikusok, mintegy 120 család, franczia védurság alatt állanak s egy Erzerumban lakozó Monseigneur kormányozza őket. Ezek ép oly franczia vagy jobban mondva római érzelműek, mint a hogy amazok oroszok, s valóban érdekes látni, hogy az éjszaki nagy kolosznak a nyugati hatalmak elleni küzdelme hány helyen s mennyi minden viszony által van képviselve.

Hogy még egyszer visszatérjek az imént emlitett épületekre, meg kell még jegyeznem, hogy találkoznak még egyes persa nagyok, kik hazafias buzgóságból nagy áldozatok árán is készek elkövetni sokat, az idő vasfogától megóvandók Uj Iran fénykorának amaz emlékeit. A Sah is megteszi néha, hogy egyiket vagy másikat kijavittatja, őrök vannak felállitva, de mindez nem használ semmit. A mi keleten egyszer pusztulásnak indul, az óriási léptekkel siet végromlásához. Semmi sem állithatja meg rohantában, s ha Teheran még sokáig fővárosa lesz az országnak a sokkal alkalmasabb Iszfahan helyett, úgy a Nagy Abbasz ezen egykori fővárosa is ugyanazon sorsra jut, minőre a hajdani Ragesz, Ekbatana, Nisabur s a középkor nem egy más nevezetes városa.

VI.
Az iszfahaniak.

Minthogy az iszfahaniak éleselműségét, csintalanságát és féktelen pajzánságát hirből már Konstantinápolyban ismervén, a mig csak ott voltam, mindig azon törekedtem, hogy a mennyire csak lehetséges, a nép minden rétegébe bevegyülhessek. Igen hamar szert tettem ismeretségekre, elfogadtam a meghivásokat s ugy találtam, hogy az iszfahaniak, bárha a most emlitett hir igaz is, mindazáltal tagadhatlanul igen érdekes népet képeznek. Minthogy a bár gyér kereskedelmi közlekedés folytán, mely Bagdad és Iszfahan között létezik, a szunniták megjelenése itt nem valami ritkaság, úgy az én fellépésem sem szúrt annyira szemet, mint Persia más részeiben. Az efendi név – igaz – egypár hajhászt oda csalt ugyan hozzám. Pénzekkel és régiségekkel kináltak meg, melyek felét azonban – mellesleg mondva – ők maguk szokták gyártani, ezeket aztán eladják az európai utazóknak s a mi nagy tudományú régiségbuváraink nagy csodálattal czipelik utóbb magukkal Európába. De midőn látták, hogy én a hozzám hozott árukat csak a bámulat és tetszés felkiáltásaival illetem, de azokért semmi árt nem ajánlok, s midőn látták, hogy én csak névleg vagyok efendi, de valóságban nem: a nyereségvágyó kalmárcsoporttól nem sokára megszabadultam. Más iszfahaniak, kik a szépmüvészeti s irodalmi osztályhoz tartozának, -222- több bensőséget tanusitának irántam, de ezeknél az volt a fő törekvés, részint hogy vallásos vitatkozásba bocsátkozzanak, részint hogy azon előnyöket emeljék ki, melyekben a persa nép az oszmanlikat felülmulja. A keszafeti turki (török durvaság) kifejezést, a maga száraz merevségében nem veték ugyan egyenesen szememre, de oly örömest beszéltek az egész keleten elterjedt persa költészetről, felhozták Abbasz Sah fénykorát, kérdezték, láttam-e már Iszfahan nevezetességeit, s minden feleletemből csak azt akarták megtudni, vajon Stambul, a szultán székvárosa dicsekhetik-e hasonló díszépületekkel, s a nélkül, hogy egyenesen rá kényszeritenének, mindig oda czéloztak, hogy a persák dicséretét s a törökök feletti fölényét hallják tőlem, mint ez utóbbi nemzet egyik tagjától.

E nemben a legérdekesebb kört Iszfahanban Imam Dzsüma házában találtam, ki egész Persia legbefolyásosabb papja, kit a fővárosban Aga Buzurg (nagy ur) néven neveznek, hogy megkülönböztessék fiától, kit Aga Kucsuk-nak (kis uracská-nak) hivnak. Hogy léphettem be, ezen – majdnem azt mondhatnám, siíta pápa házába, – az igen könnyen megérthető. Azon ajánlólevél, melyet Teheranból a külügyminisztertől hoztam magammal, elegendő volt arra nézve, hogy a főpapot efendi méltóságomról meggyőzze. Igen barátságosan fogadott, azt mondá, hogy Feth Ali Sah óta egyetlen tekintélyes oszmanli sem látogatá még meg Iszfahant, s kegyének zálogául meghítt magához másnap estére. Aga Buzurg egyike azon kevés szeideknek, kiknek Ali házától való származását legkevésbbé vonják kétségbe. Nem kevéssé büszke is e tulajdonára s lehetlen volt magamat a mosolygástól megtartóztatnom, midőn estelizés közben az jutott eszembe: Mit -223- mondana most az a fősiíta, ki az európainak már csak árnyékát is bemocskolónak tartja, mit mondana, ha tudná, hogy most egy európaival egy és ugyanazon tálból étkezik? Horribile dictu! Az Incognito Persiában, hol a nyugatot tisztelik és félik, az európainak sokkal inkább hátrányára válnék, semmint előnyére. A gyanakodás ennélfogva senkinek még csak esze ágába sem jutott. Egészen úgy bántak velem, mint a hogy oszmanlival szokás, s azon barátságért, melylyel fogadtak, ama gúnynak rejtett fulánkját is el kellett viselnem, melylyel a sziíták szunnita vendégeiknek rendesen szolgálnak. Maga Imam Dzsüma csak egypár megrovó megjegyzést hallatott a szultán kormánya s az európai hatalmak között levő barátságról. Ellenben dicsérte Abdul Medzsid türelmességét a siíták irányában, kik most bántatlanul vándorolhatnak Mekkába és Medinába, a mi azelőtt nem úgy történt. Hogy méltóságát megóvhassa, igen keveset beszélt s asztal után nem sokára el is távozott.

Egészen más volt fia Kucsuk Aga. Ez egy egész csomó költőt, tudóst s nehány kitünőbb festészt gyüjtött maga köré. Engemet közrevettek s több óráig tartott az élénk társalgás, melyben a societé isfahanienne e crême-je a törökországi és nyugati viszonyok felől tudakozódott. Igen sajátságos, hogyan beszélnek ezen emberek a nyugati czivilizáczióról és annak vívmányairól szemben a maguk miveltségi állapotukkal, mely ugyan már a hajdankorban is hires volt, de azóta csak igen kevéssé fejlődött. A társalgás első tárgyát mindig a találmányok, s a század tudományos vivmányai képezik. Leginkább a távirda az, melynek egy vonalát, India, Bagdad és Európa közvetitőjét épen ekkor vonták, mely a gőzhajók s egypár ismert gép mellett figyelmüket magára vonja. -224- A keleti csodálkozik, bámul, gyönyörködik a tudósitásokban, melyeket a nyugati czivilizatió felől nyer, körülbelől úgy, mint valami tündérmese fölött, s bárha bámulása határtalan, bárha ujra meg ujra szörnyűködve kiált fel: „Mit ki nem találnak még ezek az emberek?“ mégis ritkán tud ellenállani bensejébe rejtett önzésének s ha már Európát összevissza dicsérte is, rendesen megint csak arra fakad: „Mily csodálatos, hogy ezek az emberek minden éles elméjük daczára a mi vallásunk igaz világosságát be nem látják, mily csodálatos, hogy muszulmanokká nem lesznek! Hiába, a serefi Iszlam (az Iszlam nemessége) hiányzik náluk!“ – azt mondják, de azért bensejükben távolról sem gondolkodnak eképen. Persia müvelt mohammedanja ritkán hódol egészen a próféta tanainak, de minthogy a mindig hiresebbé váló frengi fölött, a hol csak lehetne, fölényt akarna kivívni magának, más utat nem találván, ezt egyedül üdvözitő vallásában véli feltalálni. A találmányok után nem kisebb csodálatot az európai utazók gerjesztenek a keletiben. Az Ibni Batuta-k a Khordabe-k és egyéb mohammedan utazók ideje elmult régen, s a tudományszomj, melyet én a keletiben európai tudósaink ellenkező véleménye daczára teljesen és határozottan tagadok, vagy meseszerű adatokra szolgáltat okot náluk vagy kigunyoltatik és nevettetik. Hányszor, de hányszor lehet ajkaikról a leggúnyosabb megjegyzéseket hallani egy európai ethnograf-régiség vagy nyelvbuvárról; s bárha ezen utazók müveit a nyugat előhaladása hatalmas tényezőinek ismerik is el, még sem tudják megállani, hogy a gúny vagy szánalom megjegyzéseit ne tegyék, s azonnal szaadi ezen sorai hangzanak fel minden ajkon: -225-

s boldognak mondja magát mindenki, hogy az Iszlam karjai közül nézheti a frengi világ működéseit. Igy gondolkoznak a müveltek.

Az iszfahani középosztály, mely csak kevéssel áll alantabb e most emlitettnél, többé-kevésbbé ismeri az irodalom mestermüveit. Vannak vargák, szabók, kalmárok, a kik százakra menő verseket tudnak a legelső költőkből. E mellett általában igen elmések, nagy lélekjelenléttel birnak, mesterei az udvariasságnak, de leginkább a csattanó feleleteknek. Malcolm beszéli, hogy azon időben, midőn Hadzsi Ibrahim a Kadzsar-ház legfőbb pártfele még kegyben állott, Iszfahanban s a legtöbb persa városban az ő rokonai tölték be a legmagasb tisztségeket. Történt ekkor, hogy egy kereskedőt, ki adóját nem birta megfizetni, az akkori iszfahani kormányzó elé idézteték, ki a most emlitett Hadzsi Ibrahim testvére volt. A kormányzó haraggal igy rivallt rá: „Ha fizetni nem tudsz mint a többiek, takarodjál innen!“ Hova menjek? kérdé emez. „Eredj Sirázba vagy Kasanba!“ volt a válasz. „Ah, uram, egyik helyen önnek unokatestvére, másik helyen nagybátyja uralkodik. Ha itt megmenekszem is, ott lépre kerülök.“ „Nos, tehát eredj a királyhoz és tégy panaszt!“ „Igen, de ott önnek bátyja a miniszterelnök, mi várhat ott reám?“ „Menj hát a pokolba!“ kiáltá a kormányzó ingerülten. „Ah! önnek Istenben boldogult atyja, a kegyes Hadzsi csak mostanában halt meg!“ -226- rebegé a furfangos persa. A kormányzó felkaczagott. „No hát gazficzkó, mondá, ha már sehogysem tudsz kibékülni vele, hogy mind itt, mind a más világon az én rokonaim foglalják el a helyet, az adósságot majd kifizetem én helyetted.“ Ezt Malcolm beszéli. S minthogy épen az adomáknál vagyok, egy másik mulatságos történetecskét is el akarok mondani, mely itt egy amerikai hitterjesztőn esett. A kegyes Yankee nem annyira rábeszélő tehetsége, mint inkább 25 arany ajándékkal megtérítettei közé vett be egy iszfahanit. A persa sapkát tett fejére, európai ruhába öltözött, s egész frengi lett belőle, természetesen csak addig, míg a jó missionarius Iszfahanban volt. Ez azonban egykor Sirázba utazott s midőn néhány hét mulva visszatért, az ő keresztyéne megint csak a régi persa és siíta volt. A hittéritő nagyon felingerült ellene, a törvényszék elé idézteté, s követelte, adja vissza legalább a 25 aranyat. A birák már-már a legnagyobb zavarban voltak, alig tudtak volna itéletet mondani, midőn a persa egész naivul azon megjegyzést tevé: „Kedves Szahib-om (uram), te huszonöt aranyat adtál nekem, s ezért én három hétig keresztyén voltam. Én is adok neked 25 aranyat, légy te három hétig mohammedanus.“

A kereskedőség, Tebriz után, itt a leggazdagabb egész Persiában. Igen nagy üzletek történnek itt a pamutszövetekkel, aszalt gyümölcscsel, dohánynyal és sawlokkal, s bárha találkoznak roppant birtokú kereskedők, ezek külső háztartásukra nézve alig különböznek a legszegényebbektől; mert a pompa és fényüzés csak a kormánykörökben otthonos.

Elfeledém eddigelé megjegyezni, hogy Iszfahanban, bagdadi utitársammal, az elegia-énekessel voltam egy -227- szálláson. Ez itt nagyon tág mezőt talált müvészete gyakorlására. A bazár- és mecset-udvarokban naponta többször fellépett; kiáltozott, sirt, jajgatott testestül-lelkestül, s nem egyszer csodálkoznom kellett fölötte, honnan veszi könyeinek roppant árját. De mikor este a nehéz munka után hazajött, egész tragödiai eleme a legjovialisabb, majd azt mondhatnám, a legfrivolabb természetűvé változott át. Az ő közvetitése folytán bejáratot nyertem a legtarkább társaságokba. Ő ott mindenütt igen tekintélyes egyéniség vala. Eleinte vallásos dalokat énekelt, de utóbb, midőn a társaság zártkörűvé vált, a szent hangok és szavak nemcsak a legmindennapiabb, hanem azt mondhatom, a legdisztelenebb dalokká fajultak. Daczára hatalmas zöld turbánjának s állitólagos őse, a próféta családja iránt nyilvánosan megbizonyitott buzgalmának, este rendesen ivott mint a csap. Bort ugyan nem igen találtam e társaságokban, hanem annyival több pálinkát, mit a dsulfai örmények égetnek, s feledhetlenek maradnak előttem azon poharazások, mikben utitársammal Iszfahan különböző köreiben részt vettem. Legélénkebben az a mulatság áll lelkem előtt, melyet egy iszfahani alsóbbrendű hivatalnok házánál csaptunk. A vendégek nagyobbrészint fiatal emberekből állottak, papokból és laikusokból vegyest. Ugy látszik, igen jól ismerik már egymást; mert midőn az illem és erkölcsösség első órája elmult, olyan orgia fejlődött a mulatságból, minőt, kicsapongásra nézve, csakis keleten, vagy jobban mondva, csakis Persiában találhatni. A pálinkától neki hevült fejek csakhamar letették a süveget, turbánt és a felöltönyt s kivált akkor vált a pajzánság egészen féktelenné, midőn az egyik vendég bőkezűsége folytán négy tánczosnő is megjelent. Ezen bajaderek, kiknek legjelesbjei kiváltképen -228- Sirázból származnak (hol mi is tüzetesebben fogunk róla szólani), eleinte nem annyira müvészetük bája, mint gymnasztikus ügyességük által kelték fel csodálkozásomat, azonban itt, mint ilyes esetekben rendesen, Terpszichore ezen istennői Küprisz minden funktioját elvállalák. Európai tollunk szégyenlené magát e tobzódók szemérmetlen tréfáit leirni, s nem lehete meglepő, hogy a mint én undorodásomat épen a színlelt ittasságba rejteném, két félrészeg vendég felkelt mellőlem, s szent mosdáshoz fogott s estimájukat végzék, ott, ugyanazon szobában, annyi undok bűn fészkében, s mi több, a bűnt elkövetők tőszomszédságában. Szörnyű álszenteskedés. S itt ezt vallásosságnak nevezik!

A mi az iszfahaniak általános jellemvonását illeti, a hajdani főváros lakosai különösen büszkék a metropolis egykori nagyságára. Az iszfahani, más persával szemben mindig nagyobbra tartja magát, mint a párisi, más francziával szemben. A királyt és a királyi házat itt is, mint a persául beszélő lakosok általában mindenütt, török katonáival együtt gyülölik és félik, s bárha a mostani király meglehetősen megtörte is már Imam Dzsümaa hatalmát, mégis jóformán bizonyosképen lehet állitani, hogy az iszfahaniak mindig szivesebben hajtanának ez utóbbinak szavára, semmint törvényes királyuk parancsolatára. Meseszerű az, a mit e főpap gazdagságáról beszélnek, annyi azonban bizonyos, hogy ő 1000-nél is több Lutit (kóborlókat) tart a maga zsoldjában, kiket tervei kivitelénél aztán vak eszközök gyanánt felhasznál. A Lutik azok, kik ő szentségének csodatevő erejét a nép közé szertehordják, a Lutik, kik a Sah és családja ellen a leggonoszabb rágalmakat terjesztik; mert az Imam Dzsümaa mind e napiglan nem áll a legjobb lábon az ifjú -229- királylyal, ki számadásra vonhat ugyan bárkit is, őt azonban nem meri megilletni. Ezt egyébiránt mindenki tudja. S mi több, még a mai európai követségeink is elkövetnek mindent, hogy e főpap protektióját és barátságát megnyerjék, s ezen anomalia, Persia vad-despotikus kormányzata mellett, valóban csodálatraméltó tünemény.

VII.

Két hetet töltvén Iszfahanban, mind a város nevezetességeit, mind a lakosság különböző osztályait meglehetősen tanulmányozhatám. Elutazásunkat ugyanazon karavánvezetővel, de egész társaságban határoztuk meg. Iszfahan tulsó oldalán álló egyik karavanszeraiban szállottunk meg, s minthogy várakozásomon felül még itt is három napig időztünk, volt alkalmam rá, még nehány látni való nevezetességet megszemlélni, melyek közül a hires Takhta Pulad temetőt, s a Munare Dzsomdzsom megingatható tornyokat akarom emliteni. Ez utóbbiak az Iszfahantól körülbelül egy óra távolságú Khaledan falu mecsetjének két csonka tornya, mintegy két ölnyi magasak s egymástól valami húsz lábnyi távolság választja el őket. Vezetőmmel a terraszra léptem, s mikor ez az egyik toronyba belekapaszkodott s azt egész erővel mozgatni kezdé, nem csak a másik tornyon, hanem az egész épület előrészén olyan mozgást vettem észre, minőt a földrengés okozhat. E nevezetes épület, melynek titka épitészével együtt sirba szállt, a kiváncsi utazók szakadatlan bolygatása által több helyen sokat szenvedett. S az ujra meg ujra ismétlődő kisérletek hihetőleg azzal fognak végződni, hogy a rengetők az épület romjai alatt találandják sirukat. De mind e napiglan a tünemény igen feltünő, s bárha a persák a csodát az alant nyugvó szentnek tulajdonitják is, meg nem állhatám, hogy a rejtélyes problemát -231- teljes mértékben ne csodáljam. A mi a Takhta Pulad temetőt illeti, ez oly terjedelmű, melyhez hasonlót egész Ázsiában sehol sem találtam. Takhta Pulad egyszersmind mulatóhelye az iszfahaniaknak, kik a csütörtökestét, ennek árnyas fái alatt szokták eltölteni. Ilyenkor roppant tömeg hemzseg itt, mely a szent sirok látogatásának örve alatt dinom-dánomban tölti a fél éjszakát. A legnevezetesebb sirok közé tartoznak: Pilau Babaé, melyről az a monda szárnyal, hogy minden szegény, ki hetenkint legalább egyszer imádkozik e sirnál, a következő héten izletes, zsiros pilauban részesül. Továbbá Mir Damad-é, egy hires varázslóé, ki a Sah Abbasz udvaránál levő egykori frengi követ ördöngösségét meghiusitá, s azon pokolgépet, melyet a frengi követ gonosz szándékkal ajándékképen nyujtott, ennek tulajdon romlására fordította. Végül itt van Mir Fenderiszki sirja, kora leghiresebb szépirójáé, ki saját maga irta fel sirkövének feliratát, mely még mind e napiglan a kalligraphia példányképének tartatik, s a fiatalság előtt szépirászati minta gyanánt szolgál. Én magam is nem egy ifjut láttam, kik a taalik-irás mesteri vonásait másolák nagy gonddal a márványról, mert Ázsiában a kalligraphiát igen nagyra becsülik, s a tökéletes nevelés nélkülözhetlen kellékének tartják.

A pompás Medresze Maderi Sah-ot is másodszor látogatám meg innen, melynek külső kapuit mai napiglan ezüst-lemezek boritják. A ritka kéziratokról szóló hir, mik e kollégium könyvtárában találhatók volnának, különös vonzerővel birt reám; azonban ez is, mint annyi sok más egyéb, csupán persa tulzás. Abbasz Sah idejében – meglehet – érdekes keleti müvek gyüjteménye volt itt látható, de ma nagy részét széthurczolák, másik része -232- pedig, mint az ottani mollahk mondják, az afghanok hóditása alkalmával pusztult el.

Minden csalódásom daczára, e régi városban igen kellemes volt az időzés. Nehezen tudtam megválni onnan, s midőn karavanunk a délre fekvő hegységet átlépte, s én a magaslatról még egy tekintetet vetheték a házak, kertek és nevezetes romok beláthatatlan tömegére, nem fojthatám el mély meghatottságomat, s még most is azt kell mondanom Iszfahan felől, mit a keletiek az olyan agg úrhölgy megpillantásánál mondanak, ki fiatal korában feltünőleg szép vala: „A mecset-romokba dőlt ugyan, de oltára még fennáll“, azaz: szépsége elmult, de hajdani fényének nyomai, mely egykor, mint valami oltár, imádásra buzditá a világot, még mindig észrevehetők.

Karavanunk, mely most három részből állott, melyek ketteje a sirazi utra Iszfahanban csatlakozott hozzánk, 150-nél több állatot s mintegy 60 utast számlált. Ez, még e különben igen látogatott uton is meglehetősen tekintélyes karavannak tartaték. A nagyobb csoportosulásnak egyes egyedüli oka azonban a bakhtiáriktól való félelem volt, mely névvel azon persa nomad néptörzset jelölik, kik a jobbkéz felőli hegységben tanyáznak s néha birtokvágyból, néha csupa kedvtelésből megtámadják a kisebb karavanokat s ki is rabolják. A mint mondák, csak egypár nappal azelőtt e nomádok rutul elbántak egy arra vonuló karavánnal. Ilyes hireket keleten igen gyakran szoktak költeni az emberek, hogy a félelem annál nagyobb legyen. Nem egyszer hallottam: Tegnap itt tiz embert öltek meg; tegnapelőtt amott ezt meg azt a kereskedőt kirabolták; azonban az utazó bizonyos lehet a felől, hogy az ilyes események vagy évekkel azelőtt történtek, vagy épenséggel a légből kapottak. Egyébiránt -233- a mi utazó-társaságunknak, mely az indulás előtti estén csupa rémtörténeteket beszélt, szüksége sem volt az ilyes hirekre. A persát, egész Ázsia leggyávább népét egy puszta árnyék is félholttá rémitheti, s méginkább azon utitársaságot, mely, mint a mienk, két harmadában zarándokokból, s egy harmadában kereskedőkből és mollahkból állott.

Nevetséges volt látni utközben, hogyan tolongott egyik a másikhoz mind közelebbé és közelebbé, bárha a a várostól alig voltunk két órányira. Halkan susogott mindenki, mintha a fennhangon kiejtett szó a legveszedelmesebb ellenséget ébresztené fel, s az volt a legmulatságosabb jelenet, midőn egy buzgó mollah, egyik utitársunkat, kinek boroshordókkal megrakott négy öszvére volt, sorainkból kiutasitá, nehogy ez bűnös portékája által az igazhivők egész seregét veszedelembe döntse. Hiába rimánkodott a szegény öszvérhajcsár, hogy ő soha életében egy korty bort sem ivott, hogy e gonosz ital rendeltetési helye Bombay, hol azt a frengik pokoltorka fogja felemészteni. Megesküdött az ég minden szentjére, hogy azt sem tudja, fehér-e vagy piros; de mindez nem használt semmit. El kellett tisztulnia a karavanból, s valami száz lépésnyi távolságban követett bennünket. Mielőtt a hegyi mély utról kiérkezheténk vala, szerencsétlenségünkre egy szemközt jövő karavannal találkozánk. A keskeny út sokszor egyetlen szélesen megrakott teherhordó baromnak sem elegendő széles, annál kevésbé két egymást elkerülőnek. Átok-szitok, kiabálás, czivakodás, nem egyszer ütlegezés is szokott ilyenkor történni, a szamarak orditása a lovak nyeritésével vegyül a közös zajba, s a mi legnevezetesebb, alig van rá eset, hogy valami nagyobb szerencsétlenség történjék. A hegység túloldalán -234- nagy, homoksíkságra jutottunk, s több mint tizenhárom órai lovaglás után másnap reggel 9 órakor Majarba érkezénk. E faluban, bárha ez közvetlen szomszédságában áll is Persia egykor legnagyobb városának, sem karavanszerai, sem más egyéb menhely nem létezik az utazók számára. Mindenki valami árnyékot keresett, s valamennyien igen boldogok valának, midőn még az nap este Kumiseh állomás felé utra kelénk. Ugy hallám, hogy ezen állomással léptünk a bakhtiarok területére, s ha persa utitársaim már egy nappal előbb is annyira féltek, képzelhető, hogy most csupa aggodalomtól valamennyi úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

A sok szóbeszéd, s a különben legbátrabbaknak aggodalmai még magamat is körültekintővé tettek minden közönyösségem daczára; de éberségemet nem sokára egy éghajlati tünemény nyomta el, tudniillik azon szél, mely valami öt perczig jéghidegen zúg keletről nyugatra, s ép oly rövid idő mulva, érezhető melegséggel ismét ellenkező irányban. Kumiseh-et, mely hajdanában jelentékeny helyiség volt, most azonban nyomorult falu, hamarább értük, mint az előbbi állomást. Innen kell vala az est beálltával azon veszedelmes helyen átvonulnunk, hol az állitólagos rablás történt, s habár a karavanban nappal eléggé bátornak akart is látszani mindenki, a homály növekedtével félelem és aggódás tetőfokra jutottak minden kebelben. Valami egy órával az indulás előtt arab utitársam a Rauzekham, alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy a társaságot maga köré gyüjtse, s mesteri torkának nehány elegiájával a próféta védelmét kérje e veszedelmes utra, bensőleg pedig azért, hogy a meghatott kegyesek zsebéből néhány fillér az övébe vándoroljon. A Rauzekham terve abban a nyomban elfogadtatott. A persa -235- mindig kész kedvencz prófétájának, kivált pedig e vértanú Huszeinnak halálát megkeseregni, s legyen bármily hangulatban, semmi fáradságába sem kerül, hatalmas könyzáporral és felhangzó zokogással kisérni az előéneklő szavait. Itt is csakhamar körülvette az egész karavan az én arabomat, ki alig énekelt el négy versszakot egy panaszos dallamból, s az asszonyok már is több helyen hozzá fogtak a siráshoz és zokogáshoz, mely crescendo terjedezett mindenfelé s csakhamar a sirás-rivás óriás karává változott. Ilyen pillanatokban az énekes rendesen fel szokott emelkedni, felfedi mellét, összeszoritja öklét és felkiált: „Oh igazhivők, im nézzétek, igy akarom verni mellemet bűnbánattal, s részvétből szegény Huszeinért, igen, Huszeinért!“ Az ő „igen Huszeinért“-je után azonnal utánozza őt az egész férfi társaság, óriási öklök döngetik az erős melleket, s olyan dongás-kongás hangozik, néha egészen szabályos ütemben, mintha valamely lovas csapat közelednék, s ha ez még e fölött holdvilágos este történik, mint a hogy ez épen minálunk volt, ugy a jelenet magában véve igazán eléggé érdekes. Igen, érdekes lett volna rám nézve is, ha valami kellemetlenség nem ér vala, melynek ez alkalommal már-már kitétetém. Egy buzgó siíta, ki a távolból azt látszék észrevenni, hogy én csupa szunnitai konokságból nem ütöm mellemet elég erősen, eleinte fülelt ütéseim hangzására s nem találván ezeket kellőképen sulyosaknak, fennszóval kiálta: „Nézzétek csak ezt a szunnita kutyát, ki a mi Huszeinünket nem tartja méltónak arra, hogy mellét erősebb ütésekkel verje. Várjatok csak, majd megtanitom, hogy kell a mellett verni!“ Valóban, aggódtam, már ökölre szoritá kezét, s ha csak egyet üt is vala reám, e gyengéd leczkéből örökös emléket hoztam -236- volna el magammal. Azonban, hála a szeiddel kötött barátságnak, a dolog nem ment egész a végletekig. Mikor amaz épen karját emelné, hátulról egy barátom ragadá meg, ki őt ezen szavakkal csititá aztán: „Hagyd el azt a szunnit! Ha e világon nem üti is a mellét, Ezrail (a halál angyala) majd annál sulyosabban veri a más világon.“

S igy sirt, jajgatott és jajveszékelt mindenki szakadatlanul teljes egy óra folyásaig, mig végre az indulás ideje elérkezék, s a karavan óvatos léptekkel kelt annyira félt utjára. Ezen egész uton sem beszéltünk egyébről, mint a bakhtiarok kegyetlenségéről, hogyan kötik be áldozataik szemeit, s hozzáférhetlen hegységükbe vivén magukkal, ott kirabolják, aztán megint visszaviszik az útra, hogyan vágják le néha az emberek kezét, lábát vagy egyéb tagjait csupa megátalkodottságból stb. s az ilyes beszédnek nem volt vége hossza, úgy hogy szivem mélyéből örültem, midőn Makszud Bey állomásra érkezénk, a veszedelmes út utolsóelőtti nyughelyére. Innen késő éjszaka indultunk utnak, s mire a meghatározott helyhez érkezénk, már hajnalodott. Volt itt keresés, kutatás, körülnézés, aggodalmas egymásra való tekintgetés, mintha mind valamennyien a legveszedelmesebb örvény szélén állanánk. S pedig sem itt, sem az egész tájon nem láttunk semmit. Egyszerre azonban valaki két mozgó fekete pontot vett észre a távolban. Két pontot, ismétlem, s ez elegendő volt arra nézve, hogy az egész karavan egy szempillantás alatt egy csoportba fusson össze, s a legbátrabbak közül néhány arra kéressék fel, hogy előőrsekül mennének egy kevéssé előre. A két hős, az egyik egy Mollah, a másik egy szabó, igen hasonló volt Don Quixote-hoz és Sancho Pansahoz. Nekem az -237- egész esemény igen jó tréfának látszék, s szamárkámmal harmadik hős gyanánt csatlakoztam az előőrsökhöz, természetesen az egész csoport gúny és nevetségtárgyául. Alig tettünk valami húsz lépést előre, s már is észrevevém, hogy a két fekete pont semmi egyéb, mint két asszony, kik száraz bogácskórót, az itteni tüzelő anyagot, szedegetnek; de persáimat nem egyhamar lehetett meggyőznöm. Az egyik nemcsak hogy délczeg lovagokat látott bennük, hanem – a mint folytonosan állitá – kivette már a lovagok éles kopjáit, dupla puskáit, s a rablók marczona tekintetét is. Mégis, a mi ugyan eléggé csodálatos, volt benne annyi bátorság, hogy azért előbbre nyomult, s mikor valami egy puskalövésnyire világossá lett előtte csalódása, egész valója lángolt az örömtől, odaordított a karavanra, mint valami eszeveszett, hogy közelitsenek, s az csakugyan gyors léptekkel meg is indult. A két asszonyt hihetőleg megrettenté a karavan különös magatartása, s elsiettek bogácskórókötegükkel, s ez a vonás elég volt arra nézve, miszerint az egész társaság meggyőződjék a felől, hogy most egyedül a persák hősiségének és elhatározottságának köszönhető, hogy a bakhtiarik megszaladtak. De hogy azok asszonyok voltak, azt nem akarta senki is elhinni.

Egyébiránt legnevetségesebbnek utitársaim azon állitása hangzott előttem, hogy ezen pont évek, sőt évszázadok óta egyike a legveszedelmesebbeknek Persiában. Hahogy hallgatom vala őket, készek lettek volna állitásukat, akár még a szassanidak idejéből meritett történelmi adatokkal is bizonyítani. A keleti mindenben stereotyp. Valamint nézetei daczolnak a századok változásaival, ép úgy azt hiszi, hogy bizonyos helyiségek sem veszthetik el sajátságaikat, s ha azután az ilyes veszedelmes pontokon -238- csakugyan mutatkozik egy két gonosztevő, az általános pani rettegés közepett csakugyan könnyü dolog a legnagyobb karavant is megrabolni és elkergetni.

Nagy fellélekzés után folytatta most már utját a társaság Jezdekhaszt, következő állomás felé. A táj itt mindig lapályosabbá válik, mert kelet felé terjed azon nagy pusztaság, melynek közepén a hires Jezd városa fekszik. A nap igen magasan fenn vala már, midőn a száraz fű borította puszta sikságon áthaladánk. Csak imitt-amott látható egypár hullámalakú magaslat, s ezen táj oly gazdag a vadakban, kivált a gazzellákban, hogy elegendő a szemet egy ideig a távoli láthatáron nyugtatni, s kivált a kora reggeli órákban már is látható a puszta e félénk vadainak egy vagy több csoportja, melyek a karavanok érkeztét már távolról megneszelik, s azonnal a leghirtelenebb gyorsasággal elsuhannak. Eleinte igen nehezen tudám megkülönböztetni ezen állatokat, melyek szőre igen hasonló a napsütötte száraz fűhez! s az Ahuan! Ahuan! (a gazellák, a gazellák!) kiáltásra sokáig kellett körültekingetnem, mig hófehér hátulsó részük által, mely különvál a fű szinétől, szemembe tüntek. Igazuk volt a keleti költőknek, midőn ezen különben igen csinos külsejű állatot választák a félénkség jelképeül. Valamely madár hirtelen felreppenése, több százakból álló egész falka gazellát a legrémitőbb félelemmel tölt el, s ha a vadász veszedelmes fegyverével közelitvén hozzájuk, a futamós agarat utána hajtja, ez utóbbinak elég csak szájával megérinteni az állatocskát, s az már is hanyatt fekszik, s négy lábacskáját feltartja, tündöklő, mélyen melancholikus szemeinek pedig oly fájdalmas nézése van, hogy valóban elkeseredett vadásznak kell annak lennie, ki ez ártatlan lénynek valami bajt képes okozni. -239-

Midőn gyors futásukat merő tekintettel kisérném kelet felé, figyelmemet délkeleten az épen akkor emelkedő délibáb vonta magára. E légi képek épen nem ritkák Persia sikságain, s bárha távolról sem oly nagyszerűek, mint a turkesztani nagy sivatagok e fajta tüneményei, mégis varázshatással lesznek mindig az utazó kedélyére. Mikor igy a lebegő alakokat és épületeket nézném, épen úgy látszék előttem, mintha ugyanazon alakok volnának, melyek szemeimet évekkel azelőtt a kedves hazában M. pusztán gyönyörködteték, hol a dél óráiban a kúthoz támaszkodva, ki a messzeségbe bámultam. Hihetőleg csupa képzelődés volt, de az alakok hasonlatossága kétszeresen gyönyörködtetett s majdnem nehezemre esett, midőn e szép látvány elé elzáró függöny gyanánt a felkelő szél porfelleget támasztott.

Déltájban érkezénk Jezdekhasztba. Ennél nevezetesebb falut nem láttam egész Persiában. A sikság közepén emelkedő, háromszögletes dombocskán áll s a házak, némelyik 4–5 emeletes, oly közel állanak egymáshoz, s a magaslat széléhez oly közel, hogy az egész távolról nézve, egy várdához hasonlit. Ezen özönvíz előtti földből alakult halomra csak egy feljárás vezet, s minthogy ez felvonó hiddal van ellátva, könnyen érthető, hogy e hely, mely már a hajdankorban is hires volt, a legvakmerőbb megtámadásokkal is könnyen daczolhatott. A mint egyéb európai utazóktól hallám, ezen halom igen érdekes tárgy lehetne a geologusok számára; azonban úgy tudom, eddigelé egyetlen szakférfiú figyelmét sem vonta magára. Jezdekhaszt mai napság, mint a hajdankorban is, fehér kenyeréről hires, s nehogy a vers szégyenben maradjon, mely azt mondja: „Siraz bora, Jezdekhaszt kenyere, Jezd asszonyai“, a kenyérből én is két napra való adaggal -240- láttam el magamat, mely bárha jobb is, mint Persia egyéb helyein – igen távol áll még attól, hogy az európai utazónak csakugyan izletes legyen.

A Sirázba vivő út itt ketté szakad. Egyik az, mely a Szerhadon, mint a persa nép e hegyes tájat nevezi, vezet át, s ez a rövidebb, azonban számos meredek magaslata, de, úgy látszik, még inkább a bakhtiariktól való félelem miatt csak igen kevéssé látogatott. Különösen egy rom az út mellett, a Gumbezilaal (Rubincsúcs) mint rablófészek, hirhedt nevezetességű. A másik út, mely Germszir-en (déli égalj) vezet át, hosszabb, de lakottabb, s igy a karavanok által is leggyakrabban ez szokott választatni.

VIII.

Jezdekhaszton túl, Farsz tartománya kezdődik. Irakban mind a nyelv, mind a szokások és a népesség arczkifejezése tarka vegyülékét képezi a török és persa elemnek, azonban itt, a tulajdonképeni Farszban, a török nyelvet csak igen kevesen értik. A lakosság jellemének hőmérséklete is sok olyast tanúsít, mi a délibb haza forró éghajlatára mutat, s bárha a persa általában igen élénk a maga mozdulataiban, igen izgékony és képzelemdús, mindazáltal olyan viszonyban áll déli földieihez, mint az éjszaki, piemonti, vagy legalább a florenczi a nápolyiakhoz. Nemcsak az arczszin viseli magán a forró nap nyomait, hanem melegebbek az érzelmek is, pezsdülőbb a vér, s valamint nyelve költőibb és fellengzőbb, beszéde ép oly gazdag a bizonygatásokban, az exaltatiókban, kivált pedig az esküdözésekben. Minden harmadik szót, még a gyermekeknél is, egy-egy „hazreti Abbasz“ (Abbasz fensége), Murteza Ali, Szeid e Suheda (vértanúk ura), Iszmeti Fatima (Fatima ártatlansága) szokta követni, épen úgy mint az olaszok és spanyoloknál a San Jacobo, Sagriemento, Corpo di Christo, s ha az ember Farsz lakosát látja, a mint ez tündöklő szemeivel és erősen fel s alá hordozott kezeivel valamit elbeszél: minden mozzanatában az igazi déllakót fogja szemlélhetni. Bizonyára a nap és az éghajlat az, s nem annyira a társadalmi és történelmi viszonyok, melyek az embert átalakítják. Tagadhatatlan, -242- hogy ez utóbbiak is igen nagy befolyást gyakorolnak, de amaz előbbiek azok mégis, melyek a főformákat és a kiváló szineket alkotják. S akár keresztyének, mohamedánok vagy Visnuimádók, s akár latinok, persák vagy hinduk, mint egy ugyanazon égalj szülöttei, némely közös vonásokban mindig meg fognak egyezni egymással.

Minél jobban befelé mentünk az őszbe, a reggeli órák annál hidegebbekké lettek. A Jezdekhaszt után következő legközelebbi állomást, Sulgisztant, meglehetős gyorsan értük el. Mind itt, mind a többi helyeken, a lakosság, úgy látszik, egyedül az átvonuló karavanokból él. A földmivelés igen kevéssé van gyakorlatban, s midőn bámulatomat fejezém ki a fölött, mily gyérek volnának a falvak e vidéken, persa kisérőm azon választ adta, hogy az utak mentén Persiában általában igen kevés falu található. A kormány gyakori csapatküldései s átvonuló hivatalnokok lelkiismeretlensége által sokkal jobban elrémité a népet, semhogy ennek kedve lenne az országutak közelében letelepülni. Távol akarják tartani maguktól az örökös repressaliákat, s így szivesebben a rejtettebb helyekre vonulnak. Sulgisztan, mai nyughelyünk, egy Imam Zade sirjáról hires, s még pedig egy igen előkelőéről, ki Imam Zein ul Abedin fiának tartatik. Mind a sir maga mind a körötte épült hajlékok meglehetős jó karban állanak, s csodaképen mondják, hogy egy csomó bakhtiari, kik nem sokkal azelőtt (a mit egyébiránt mind valamennyiről mondanak) egy támadást merészeltek tenni, a mint a szentélybe léptek, abban a pillanatban megvakultak. Ez utóbbi kapujánál nekem is mutattak egy vak koldúst, ki az „azt mondják“ szerint maga is ama gonosz csoporthoz tartozott volna, s most bűnbánatból -243- egész életét itt akarja eltölteni. A koldús, mint a legelső beszélgetésnél azonnal észrevettem, épenséggel sem volt bakhtiari, s megvakulásának is egészen más oka vala; azonban hogy a kegyesek alamizsnájában részesülhessen, a kitanult gazember kész vala az Isten által megbüntetett gonosztevő czimét venni magára.

Midőn Sulgisztanból a legközelebbi Abadeh felé utrakeltünk, két szolgától kisért délczeg lovag csatlakozék karavanunkhoz. Sokáig nézelődött valami méltó utitárs után. Nagy csodálkozásomra nem sokára a legbarátságosabb köszöntések közben hozzám közeledett. Ő khan volt s még pedig a Sah Piskhidméd-e (személye körüli szolga), ki ura megbizásából küldeték Farsz kormányzójához, amannak nagybátyjához, hogy a mult évről hátralékban maradt 50,000 aranyat behajtsa. A khan, igen élesen irt királyi kézjegy átvivője vala, minthogy ő már ez ügyben a negyedik küldött volt s hogy küldetését kellő süker koronázza, királyi teljhatalommal ruháztatott fel a kormányzó személyét illetőleg. A mint mondá, fel volt hatalmazva, a király nagybátyját nem fizetés esetében nehány napi házi börtönnel büntetni, sőt egypár napig még Kallianját (vízipipa) is megvonhatá tőle. Az országos jövedelmek e különös behajtási módja épenséggel nem ritka Persiában, mert itt pénzt beadni ép oly nehéz, mint azt bevenni s minthogy egyik-másik tartomány kormányzósága gyakran túlságos áron árvereztetik el a királyi ház valamelyik tagjának, nem csoda, ha az évi adóilleték behajtása néha a legnagyobb nehézségekkel jár s a király és kormányzója közötti viszony körülbelül ugyanolyan, mint a hitelező és a szorongatott adós, vagy a birtoktulajdonos és a haszonbérlő közötti. Az ilyes transactiók alkalmával az illető tartomány lakosai szoktak legroszabbúl járni -244- rendesen; mert a kormányzó a legfőbb szükség esetében neki megy a leggazdagabbaknak, s ezek minden alapos ok nélkül kényszerülnek összeadni azt az összeget, mit a király helytartójától követel. Ezt nevezik Persiában uralkodásnak.

Egyébiránt a Khan, mint udvaroncz, finom müveltségű férfiú volt. Szunnita-e vagy siíta, az neki mindegy volt. Bennem ő a karavan legtöbbet utazott és tapasztalt tagját szemlélé, hozzám csatlakozék tehát, s viszont én is igen kellemes utitársat találtam benne. Abade állomásra érkezvén, mind szállást, mind konyhát közösen tartottam ővele. A többi persák igen csodálkoztak e rögtöni viszonyon, s azt mondák, természetesen titokban, hogy utitársam sem siíta, sem szunnita, hanem Ali Ullah volna. Ez is egy vallásfelekezet, mely Alit imádó buzgalmában, ezt nemcsak a próféta fölé, hanem maga az Isten fölé is helyezi, s mely felekezet már igen régi Persiában, s annak titkos tagjai jobbára nehány török törzshez tartoznak.

Abadeból Szürme felé mentünk. Éji utunk közben egyes kisebb karavanokkal találkoztunk, melyek jobbára zarándokokból állottak, kik a nyugati Kerbelába vagy a keleti Mésedbe mentek. Persiában, kivált tavaszszal és őszszel, meseszerűleg nagy a bucsújárók száma. Ez egyik legvakabb szenvedélye e népnek s még a legszegényebbek is ezen czélra szokták forditani megtakarított filléreiket. Az a karavan, melylyel ma találkoztunk, Bender Busir környékéről kelt utra Kerbela felé. Hatvan napig tart csupán az odamenetel, másik hatvanig a visszajövés, s ha még a szent helyen való tartózkodási időt is odaszámitjuk, úgy egy-egy ily kirándulás tartama négy hónapon is túlterjed. A zarándokok jobbára szegény emberek, -245- kik azonban a szükséges utravalókkal mégis meglehetősen el vannak látva, s nincs benne semmi tulzás, ha azt mondjuk, hogy Persia minden útján, leginkább ezen kegyes vándorlásoktól függ az élénk közlekedés. 10–15 éves gyermekek mellett nyolczvan éves és a körüli matronák sem tartoznak a ritkaságok közé. Ha az ily karavanok találkoznak egymással, az odamenő zarándokoknak rendesen egy Iltimaszi dua-t (imádkozzál érettem-et), a visszajövőknek egy Ziaret Kabul-t (legyen üdvös bucsújárásod) szokás mondani. Mind a két felekezet meg van hatva, nem egyszer egymás nyakába borulnak s ha az ember a csendes éjszakán egy-egy ily karavan Illahié-t (szent dalait) a távolból felhangzani hallja, ugyanazon érzelmek hatják át szivét, minőkre nálunk Európában a csodatevő Mária-képeket látogató nem egy processio gerjeszt. A nép mindenütt egyforma, keleten úgy mint nyugaton.

A szent Szürme-állomásról, mindig szükebbé és szükebbé váló völgyön át Khane Khurre felé vonultunk, mely egészen magános állomás egy pusztaságnak közepette s hires a fürjek azon roppant tömegéről, mely e környéken található, s melyeket itt igen jutányos áron vehet az utazó. Én is engedtem a rábeszélésnek, s vettem egypár ilyen madarat, s minthogy a persa, kinél szállva voltam, eléggé izletesen el is készité, valóságos lukullusi étkezésem volt. Étel után házi gazdám látogatott meg, néhány más persa kiséretében, kik a szokásos félkörbe leguggolva, feltünő finom magukviseletével s olyan illedelmességgel kezdték szőni a tarsalgást, hogy az a legmüveltebb szalon-férfiúnak is becsületére vált volna, s végette szivesen feláldoztam egy két óra ohajtott nyugodalmát. Bárha a társaság egészen parasztemberekből állott, mégis a válogatott kifejezések, s a tetőtől talpig -246- gentleman modor, valóban nagyon megleptek. A délpersák e tekintetben nagyon különböznek éjszaki földieiktől, mert minden parasztember világos jeleit hordja magán mind e mai napig az ősrégi czivilizatiónak, mely először az ő szülőföldén ütötte fel tanyáját s onnan terjedt aztán egész Persiára, sőt utóbb az egész iszlam keletre.

A szakadatlan éji utazás azonban már-már jóformán kimerített. A nappali pihenés sohasem pótolhatja teljesen az éji álmatlanságot, s midőn ezen állomásról Khane Kergum felé nyomulnánk a fárasztó sziklás szoros úton, csak alig tudtam a nyeregben tartani magamat. Daczára a megszokásnak, minket európaikat igen elbágyaszt az éji utazás, mert bármily ügyes lovasok legyünk is, nem tudunk a nyeregben ülve oly nyugodtan aludni, mint a persák. A mi nappali nyugalmunk sem oly édes, mint ez utóbbiaké, s midőn ma, a Khane Kergum karavanszeraiba bevonulnék, az álom annyira erőt vett rajtam, hogy még szamárkámnak is elfelejtettem abrakot adni s a nyerget levenni róla. Nehány óra mulva, mely csak pillanatoknak látszék, felébredtem, s kimondhatlanul örültem, hallván, hogy közelebbi állomásunk Maderi Szulejman leszen, hol utitársaim állitása szerint a hajdankor sok nevezetes romja volna még található, s közöttük, kivált Salamon anyjának sirja, mint a persák hiszik.

Hogy e név a már oly gyakran leirt paszargadai sikot s a Cyrusénak gondolt sirt jelenté, csakhamar világossá lőn előttem, de még sem fojthatám el örömemet, mert Rhagesz után itt láthatám meg a persa hajdankornak előttem még ismeretlen második nevezetes emlékét, s midőn az alacsony hegylánczon alá a nyilt völgybe lovaglánk, kimondhatatlan örvendeztem, utam mellett balra nehány szobrot – a délen mutatkozó emlékjelet – -247- pillanthatni meg, a mint azokat a felkelő nap első sugára megaranyozá. Bárha ezen romoknak a hajdani Pasargadával való azonosságát régiségbuvárainkra bizom is meghatározni, meg nem állhatom, miszerint meg ne emlitsem e völgység nyájas tekintetét, gazdag növényzetét s víz-dússágát, mely a szomszéd hegységről ömölvén alá, a mezőket több irányban keresztülvágja, s mely hajdan magára vonta Ó-Iran lakosainak figyelmét is, s e vidék Ó-Persia fénykorában bizonyára népesebb volt mint jelenleg.

A karavan lassú lépése türelmetlenné tevén, árkon-bokron keresztül magam siettem előre a mindig magasabbá és magasabbá váló mauzoleum felé, s már én régen ott ültem egy óriási márvány lépcsőn, midőn a karavan lassú ballagással közelíte az állomáshoz.

IX.
Maderi Szulejman romjai.

Az utazónak e nevezetes sikságon először azon mausoleum tűnik szemeibe, melyet a persák Salamon anyjának siremléke gyanánt tartanak, a mi régiségbuváraink azonban mindezideig vitatkoznak a fölött, vajon Cyrus sirja-e, vagy a hajdankor más valamely nevezetes egyéniségeé. Az a kérdés, melyet Ouseley, Morier s más régibb és ujabb utazók gyakran megvitattak, az én igénytelen véleményem szerint annyi bizonyossággal mégis bir, hogy ezen épület nem az Iszlam utáni korból, hanem Délpersia egyéb monumentumaihoz hasonlóan, Iran fénykorából származik. Ezt legjobban azon óriási márványkövek bizonyítják meg, melyekből épült s a mely épitkezési módnak, az iszlam korszakból egyetlen egy példánya sincsen. Hat, piedestalszerűleg egymásra fektetett óriási márvány-táblákon nyugszik, melyek legalsója majdnem egy ölnyi magas, a többiek sem vékonyabbak négy lábnyinál s a mellett oly nagyok, hogy minden emelkedés, mely egyszersmind lépcső gyanánt szolgál, legfölebb két, három vagy négy darabból áll. A négyszögletes házikó maga, egyes szobát képez, melynek hossza 20 láb, széle pedig 16, – kivülről. Padló, tető és padlás egyes óriási darabokból illesztvék össze s a keskeny, alacsony bejárás, melyet hajdan ajtó zárt, ma azonban nyitva van, a hideg és komor bensőbe vezet, hol is, az a -249- mohammedanok imádkozási helye lévén, egypár korán fekszik, mai napság az egész épületet alacsony fakerités környezi, melynek közelében mesterségesen faragott márványdarabok, hajdan büszke szobrok darabjai hevernek.

Midőn nagy nehezen felvetém magam az első lépcsőre s a sima márványkövön felkusztam az épülethez, tiszteletteljes borzalom hatotta át egész valómat. Akármennyit olvassunk is a hajdankor ilyes emlékeiről, mégis a tulajdon szemünkkel látás benyomása valóban igen csodálatos. Sokáig bámulva néztem a massiv márványtömegeket, mert majdnem lehetlenségnek látszik, hogy azok helyükről mégcsak megmozdíttassanak is, annál kevésbbé, hogy mint épitészeti anyag, egyik helyről a másikra vitessenek. Az ötödik lépcsőn Rich, Told és Hyde neveit pillantám meg, kik 1821-ben járván itt, nevüket akkor vésték a kemény márványba. A falat azonkivül sok arab és persa felirat is boritja, s én épen ezek olvasásához fogtám, midőn egy persa, hihetőleg az ezen tájon sátorozó nomadokhoz tartozó, azon czélból, hogy cicerone-szolgálata egy kis enam-ot (ajándék) fog neki szerezni, nyájas, barátságos hangon igy szólitott meg: „Hadzsi, ugy-e Bagdadban nincsenek ilyen nagy kövek? de jöszte, mutatok én neked még másokat is, nézd meg csak a régi Guzin városának romjait.“ Az ő társaságában a hajdani palota s más egyéb ezzel összeköttetésben álló oszlopok és portalék balkézfelől terjedő romjaihoz mentem. Maga a palota, melyet Tachti Szulejmannak (Salamon trónja) is neveznek, alacsony hegyfok végén épült s hajdani fényét 10 – 12 öl magas, 5 öl széles portál mutatja, melynek kövei majdnem oly nagyok, mint a mauzoleuméi, s minden ragacs vagy bármely egyéb összekötő anyag nélkül csak úgy vannak pusztán egymásra fektetve. Nem nagyon távolra -250- innen egy másik portale is látható, mely fekete márványkövekből épült, s ma már csak egy grifláb legalsó óriási alakját mutatja. Körülbelől öt lábnyira ettől, fekete piedestalon (talapzaton) négy darabból egybeillesztett igen magas szobor áll, melynek legalsó része a legnagyobb, legfelső a legkisebb s a mely oly vastag, hogy a szobrot két ember alig foghatja át. Hajdan négy ilyen szobornak kellett itt emelkednie, legalább erre mutatnak a még meglevő talapzatok. Egy órajárásnyinál tovább, egyes romok láthatók, melyek a nép mesés véleménye szerint hajdan a Takhti Szulejmannal összeköttetésben állottak volna, s ha az ember az épitmények természetfölötti nagyságán csodálkozik, a persa rendesen azonnal azzal szokta az embert rendre utasitani: „Nem tudod-e, hogy Salamon szabadon rendelkezett a divekkel s az alvilág minden szellemeivel? Csak egy fejbiczczentésébe került, s ezek a legnagyobb köveket s a legdrágább tárgyakat hozták át neki a levegőn keresztül Indiából Csin-u Macsin (Khina) és Kuhi Kaffból.“ Nemcsak a mai romok két vége, hanem a néphagyomány szerint az egész völgység egyetlen várost képezett volna s ez az, mit ők Guzin néven neveznek.

Igen hihető, hogy a Takhti Szulejman palota, a mint Ouseley helyesen megjegyzi, a maga terrasseával igen alkalmas pontot képezett, honnan a király a nagy sikságon összegyült hadserege fölött átnézetet gyakorolhatott, vagy azt maga előtt sorban defiliroztathatta. Ez annyival is inkább hihető, minthogy a király, magas ülése által az alant álló tömegnek egészen szemébe tünhetett, a minek kiváltképen a noruzi ünnepélyek alkalmával, midőn az egész világ az uralkodó körébe ügyekszik, igen nagy hasznát veheték. -251-

Igen sajnálom, hogy kénytelen vagyok megjegyezni, miszerint a Maderi Szulejman, vagy a mint egy közeli falu nevéről is nevezik, a Meshedi Murgab romjai óriási léptekkel sietnek végpusztulásuk felé. Ouseley már csak felét találta azon emlékeknek, melyeket elődje megírt, én pedig azon romnak csak felét láthatám, melyről a most felhozottnak utazási müve 2-dik kötete 425-dik lapján Zindani Szulejman név alatt tetetik emlités. S ez nem is csoda. Igen feltünő, hogy Iran romjai közelében majdnem mindenütt nomád néptörzsek tanyáznak. A kincs és más egyéb babonás gondolatok hajhászása sokkal többet árt ezen régiségeknek, mint maguk az ott megtelepült persák, kiket hazájuk multja mindig eléggé érdekel, s annak emlékeit tiszteletben is tartják.

Bár ha az egészen át feltünő volt előttem, hogy karavanunk mintegy készakarva kerüli a romokat s engem e kellemes foglalkozásban egészen magamra hagy, mindazáltal e tünemény oka felől senkitől sem kérdezősködtem. Midőn beesteledett, a mauzoleum közelében szerény vacsorát főztem magamnak, s különös hiúságtól ösztönöztetve, a bográcsot és kenyeret felczipeltem magammal a sir bensejébe. Az a gondolat, estebédemet egy legalább ezredéves épületben tölthetni el, túlboldoggá tett, s pihenő helyemet bizonyára fel nem cseréltem volna bármely európai főváros legpompásabb vendéglőjével. Sokáig ültem a csodálatos épület lépcsőzetén, hogy – az ég csillagfényébe merülve – ifjúkorom azon napjaira gondoljak vissza, melyekben a Persia név már is varázshatást gyakorolt reám s midőn mostani élvezetem előérzetét még legvakmerőbb álmaimban sem mertem táplálni. Soká, soká ültem ott. Az álom már-már erőt vett rajtam, s bizonyára alá is hajtom vala fejemet, ha -252- eszembe nem jut, hogy a hideg kő azon vékony szőnyeg mellett, mely tulajdonom vala, káros lehet egészségemnek. Leszálltam azért, s valami húsz lépésnyi távolban puha gyeppázsitot találván, ott lefeküdtem. De nem pihentem még tiz perczig, s minden oldalról oly rémitő tömeg bolha boritott el, hogy mérges csipésüket lehetetlen levén kiállanom, haladéktalanul fel kelle kelnem. Másutt teritém le aztán szőnyegemet, de itt sem lőn egyébként. Mint valami eszeveszett, futkostam fel s alá a romok körül valami egy negyedóráig, lefeküdtem itt is, ott is, de mind nem használt semmit. Most jutott már eszembe, miért volt a mi karavanunk oly tartózkodó! Az egyik közeli sátorhoz mentem, hogy a nomadoktól tanácsot kérjek a támadó rovarok ellen; de ezek azt válaszolák, hogy számomra, mint idegen számára, nincsen semmi mentő eszköz. Az odavalókat megkimélik, de a vándornak drága áron kell fizetnie az álmot, e történelmileg oly nevezetes térségen. Szerencsémre már csak két óra kellett a karavan indulásához. Ezen egesz időt talpon kelle töltenem, s a legunalmasabb régiségbuvárnak sem kivánnám, hogy e könnyelmű, barnaruhás állatocskáktól annyira kinoztassék, mint a mennyire, fájdalom, én gyötrettem.

Innen Szivend felé folytatók utunkat, egy több óráig tartó hegyszakadékon át, melynek phantasztikus kőszirtjei, s az azok lábainál vadul alárohanó patak a csendes éjben igen szép regényes képet mutattak. Magát Szivendet, a falut, nem látogattuk meg, hanem a helyett a lakosok nyárilakához mentük, mely egy magaslaton két sorban sürűen egymásmellé helyezett mintegy 120 nádgunyhóból áll. Az egész valamely Bazarhoz hasonlít, s minthogy minden gunyhó csak három oldalról van -253- zárva, a negyedikről pedig sem ajtó, sem függöny nem csukja, a bennük levő holmikhez oly szabadon hozzájuk férhet mindenki, mintha az egész gyarmat egyetlen egy házat képezne. 120 család él itt ilyen viszonyban egymással, vannak közöttük szegények és gazdagok s mégis igen ritkán fordul elő valami tolvajlás. Egyébiránt azt mondják, hogy ezen emberek egyetlen egy férfiúi ivadékai a legszorosabb rokonságban élnek egymással s a család mostani fejének is, egy fehér sátra vala felvonva a sornak élén. Ő az egész község birája, papja és családfője.

Október másodika volt, midőn innen útra keltem, hogy Persiában tett minden állomásaim legérdekesbikére induljak. A karavan ugyanis Kenare felé tartott, mely ide négy ferszakh távolságra van. Kenare felé, melynek közelében Persepolis hires romjai fekszenek. Azt gondolám magamban, minek menjek én ezekkel az emberekkel, hiszen az út eléggé biztos, s igy megkérvén nehányat utitársaim közül, mutatnák meg azon pontot utunkon, honnan a romokat leghamarább érhetem, elhatározám magamban minden kiséret nélkül látogatni e nevezetes régiségeket, melyek kiváncsiságomat oly régtől fogva ingerlék. A karavan éjfél előtt indult útnak Szivendből, s midőn azon hegyfokot elértük volna, hol a mardesti nagy sikság kezdődik, nehány persa utitársam jelenté, hogy csak balra a hegynek mentén haladjak mindenütt, s rövid félóra mulva vágyaim czélját érendem.

A karavan, délirányban szelve át a sikságot, tovavonult. A csengők egyhangú szólása a csendes éjben sokáig felém hangzott még a távolból, s ki irhatná le azon érzelmeket, melyeket ekkor éreztem, midőn alázatos állatkámon csendesen ügetve a kelet felé terjedő alacsony -254- hegység aljában, vizsgaszemekkel körültekintgetve, tova haladtam. Nem félelem volt ez, hogy netalán kiraboltatom, hiszen összes birtokom legfölebb négy aranyat tett, utikészleteim és paripácskám alig két annyit; a mit én kerestem, azok Persepolis oly sokat emlegetett romjai valának; az ős hajdankor e nevezetes műemlékei. Nevezetes, hogy a sziklák, nekem legalább úgy látszott, itt oly imposans külalaknak s ugy körvonalzottak, hogy az ember, a nélkül hogy valami rendkivülit keresne, nagyszerű látványok előérzetére buzdul. Alig haladtam egy óranegyedet, s im a legelső regkorányban, magas, igen magas alakok merültek fel egyszerre szemeim előtt, melyek mindannyi kisértet gyanánt, az első pillanatban borzalomra gerjesztettek. Egészen egyesegyedül lévén, állatocskám piczi patkója messze, messze visszhangzott a vidéken. Már jó közel valék s bárha tökéletes jól tudám, hol járok, nem tagadhatom, hogy a hires lépcsőfeljáratnál leirhatatlan meghatottsággal állottam meg nehány perczig, mielőtt tovább haladni merészeltem volna.

Leirhatatlan a tiszteletnek, a határtalan tiszteletnek azon érzete, melylyel a lépcsőn fel, az óriási kapun át az oszlopzatos részhez jutottam. Itt az imposans tünemény kifejezése annyira meghatott, hogy egy kődarabra leülvén, mind az oszlopokat, mind a körülfekvő romokat néma csodálattal szemlélve, egy óranegyednél tovább oly nyugodtan, oly mozdulatlanul ültem, mintha e homályos alakok megpillantása engem magamat is szoborrá változtatott volna. Akár a délről, akár az éjszakról jőjön is az utazó, ki Persepolis romjait nappal látja is meg először, nem kevésbbé lesz meglepetve e régi emlékek fenséges benyomása által. Elképzelhető, mennyivel inkább az, ki ezeket túlkifeszített érzelmekkel, a homályosság -255- kisérteties világában egészen hirtelen látja maga előtt felmerülni. A mint igy ültömben a magas oszlopokra bámulnék, valóban olyanokul látszának előttem, mintha óriási alakok volnának, melyek 4000 éves multnak sirlakából a végett keltek ki, hogy a távoli nyugat utazója előtt kelet multjának csodáit bárha néma, de mégis oly beszédes szavakban tárják fel. Azt mondám: egy óranegyedig ültem ott, de őszintén megvallva, csendes bámulásom idejére igen kevéssé emlékezem. Azt tudom azonban mégis, hogy a hideg levegő daczára, mely a hajnal keltével éjszakkeletről áramlott, csak akkor ébredtem föl álmodozásaimból, midőn a setét árnyak lassankint tünedezni kezdének a romok közül és Phoebus felemelkedvén a hegyek fölé, a nagy oszlopok mesterileg készült fejezeteit első sugaraival megvilágositá. Ugy lászott, mintha a csodálatos szinmű függönye egyszerre felemelkedett volna, uj jelenet tárult fel előttem: Persepolis, a fénytengerbe fürödve. Más szine lőn mindennek. Ott, hol előbb komor tekintetű márványkövek, magas oszlopok vagy falak bámultak le reám, most bájoló, müvészileg faragott idomokat láttam, melyek 1 vagy 1½ hüvelyk magas domborműbe vésve, oly hiveknek, oly friseknek és oly élénkeknek látszának, mintha a véső-hangok csak tegnap némultak volna el. Itt egy hosszú ünnepi menet látható, melynek egyes tagjai kimért léptekben haladnak, amott egy csoport fogoly, kik nyakukon egymáshoz lánczolva, a kevély győző előtt lépdelnek, másutt megint egy szörnyeteggel athletai bajvivás, a magasságban pedig több helyen valamely királyi alak foglal helyet a trónon, előtte a szent tűz lobog, mögötte két szolga áll, kiknek egyike hosszú botot, másika ernyőt tart. Nemcsak a ruházat, a tagok, hanem az arczvonások is oly müvészileg -256- vésettek, a képek ajkai körül oly báj ömlik el, hogy az ember azt hiszi, hogy a hideg márvány azonnal meg fog szólalni. Különös! ezen emlékek 4000 évesek, s mégis az idő ott, hol az emberek vandalismusa nem dulongott, mindent oly hiven megőrizett, mint másutt sehol a világon.

Nyájas olvasóm bizonyára mosolyogni fog elragadtatásom és ábrándozásom fölött. Igaz, nehéz az embernek magát kimentenie, s nehéz még csak távolról is képét adni azon benyomásnak, melyet ezen hideg márványkövek reánk gyakorolnak. Nem költői ábránd, nem túlheves véralkat szükséges, hogy Persepolis elragadjon bennünket. Láttam egyszerű keletieket, kik előtt a történelem merőben ismeretlen s mégis e romok alatt nem kevésbbé valának meghatottak. Hát még a nyugati mit mondjon, ki a mult század egy-egy érmét is csodálja, mit mondjon akkor, midőn a müvészet és pompa ily páratlanul szép emlékeit látja maga előtt.

Valóban, Persepolis igazán nagyszerű, s épen azért igen vakmerőnek nevezhető azon tervünk, hogy annyi utazó kimeritő és alapos tudósitása után, kik Persepolist előttünk láttánk, mégis leirni szándékozunk. Nem, ezen munka fölötte áll a mi képességünkön, s hogy csak halavány vázlatot adhassak is, a hazai olvasót azon vezérfonalon akarom e nevezetes helyen átvezetni, melyet egyik itten járt elődöm 16) nyujtott.

X.
Persepolis romjai.

Azon térségnek, melyen ez épitészeti maradványok nyugosznak, szabálytalan alakja van, mint ez a mellékelt illustratióból világosan látható. A nyugati oldal, honnan a sikra beláthatni, 1425 láb széles, az éjszaki 926 és a déli 802. Magassága, az alap egyenetlensége folytán, úgy látszik 25–50 láb között változott. Felszinét a futó homok és a leomlott romok igen egyenetlenné tették. Ezen sík-magaslathoz csupán egy feljárás vezet, még pedig pompás lépcsőzeten, mely két szakaszból áll, s oly széles, hogy hat lovas egy sorjában igen könnyen fellovagolhat rajta. A legalsó, mely 55 lépcsőből áll, melyek 22 láb hosszuak s mindegyik 3½, hüvelyk magas, egy fenlapon végződik, melynek mindegyik oldala 37, a másik kettő 44 láb. Ezen pontnál kezdődik a második, kettős lépcsőzet, hasonló terjedelmű 48 lépcsővel, melyek a magaslat tetején ugyanolyan 64 láb hosszú négyszögben végződnek. Az emelkedés oly csekély, hogy az utasok rendesen úgy szoktak fellovagolni, s a márványdarabok oly nagyok, hogy egyből 10–14 lépcsőfok van kivágva. Csodálatos, mily kevéssé viselik magukon e lépcsők a használat nyomait; alig vannak egy kicsit is elkoptatva, holott kétségtelenül egészen máskép kellene lennie, ha valamely templomhoz vezettek volna, vagy a királyhoz közelitő seregek használják vala. -258-

A második emelvényre érkezvén, óriás portalét lát az ember maga előtt, a mely két massiv falból áll, s ezek kül és beloldala két kolossalis állat képét viseli faragványban. A portale hossza 21 láb, magassága 30, a falak pedig 12 lábnyira állanak távol egymástól, padlózatát pedig simított márvány képezi. Az állatok olyan talapzaton állanak, mely szobraikat öt lábnyival magasabbra emeli. Fejük annyira meg van csonkítva, hogy nem lehet kitalálni, mit ábrázolhattak. Nyakukat rózsakoszorú köríti; kurta, bodor haj, de a melyet pánczél-pikkelyeknek is lehetne mondani – fedi mellüket, hátukat és oldalaikat, s maga rendkivül correct és jól kidolgozott. Ezen portale, mint első tárgy, legjobban is ki van téve a látogatók véső-kedvének. A mily magasan csak emberi kar felnyulhat, minden tele van a látogató persák, arabok, francziák, angolok németek nevével; itt mindenki megörökíti magát. A többi között még Malcolm neve is kétszer látható. Egyszer, mint Cap. Malcolm Envoy 1800., s a másik helyen mint Gen. Malcolm, 1810.

E portaletól 20 lábnyi távolságban kelet felé négy rovátkolt oszlop állott, szép koronázatú, körülbelül 45 láb magas, s mintegy 22 lábnyi közzel egymás között, de mai napság már csak kettő áll belőlük, a többiekből még csak rom sem maradt. Ezen oszlopokat más térköz választja el egy másik portaletól, mely az elsőhez hasonlít ugyan, csakhogy falai nem magasabb 18 lábnál, mig a keleti oldalon kivésett alakok emberi ábrázatoknak látszanak, diademekkel; szakálluk még kivehető, s vállaikról magas szárnyak emelkednek, melyek tollazata kitünő szépen van vésve.

Ezen portalék jobb oldala, s azon terrasse között, melyen az oszlopcsoport áll, 162 lábnyi térköz van. E -259- térségen, a sziklába vésett csatorna szemlélhető. A terassehoz kettős lépcső vezet, melynek egész hossza 212, s mindakét fokozat magasan tulhaladja éjszaki homlokzatát. Mindakét végén, a keletin ugy mint a nyugat felé, lépcsősor emelkedik, valamint a középen is, 18 lábnyira elényomuló két kisebb lépcsőzet; ez egész terjedelem 86 lábnyi, beleszámitva a 20 lábnyi fordulót is. Valamint a nagy bejárásnál, úgy itt is igen csekély a feljárat, mert minden lépcső 14 hüvelyk széles, 16 hosszú és 4 magas. A homlokzat annyira túl van halmozva alakokkal, hogy a szemet szinte kápráztatja. Ezen alakok, melyek aként vannak csoportositva, hogy a lépcsőzet falaihoz illjenek, különböző ruházatot hordanak s mással és mással vannak elfoglalva. Némelyek királyi testőröknek s kiséretnek látszanak, hosszú öltönyt viselnek, faczipő alakú bakancscsal s rovátkolt sima alapú süvegekkel, tegzekkel, nyilakkal, dárdákkal és pajzsokkal; mások ismét hosszú sort képeznek s úgy látszik, több nemzetek egy felvonulását ábrázolják, különböző ruhában és különbözőleg felszereltetve. Ajándékokat és áldozatokat hoznak különféle faju állatok számára. Harcz is van itt ábrázolva egy oroszlán és bika között, vagy a mint némelyek vélik, egyszarvú ellenében: de mindenesetre olyan állattal, mely a portale megcsonkitott alakjához hasonlit. Mind e dombormüveket csak nem rég szabaditották meg az azokat környező földsáncz alól s bárha az utolsó kiásás, mely, egy angol által 1854-ben eredményeztetett, tetemes volt is, én látogatásom alkalmával ugy találtam, hogy a legalsó alakokat, már ismét három ujjnyi homokréteg boritja.

Sir. Robert Ker Porter azt hiszi, hogy e müvészeti remekmüveknek az volt rendeltetésük, megörökiteni -260- Cyrus vallásos nagy proczessioinak emlékét, mint a hogy ezekről Xenophon szól, vagy talán Dariuséit, ki a Noruzt, vagyis a tavaszi nap-éjegyenlőséget ünnepli, mely alkalommal országa szám nélküli nemzeteinek ajándékait fogadja.

Azonban siessünk e romok legrendkivülibb részéhez, a bámulatra méltó oszlopcsoportozathoz, mely a terrasseot foglalja el. A képzelem, bizonyára, semmi nagyobbszerűt nem képzelhet, mint e magánosan álló, óriási, megcsonkított oszlopok, melyek olyan időkből valók, mik még a mondánál is régiebbek, mely számtalan nemzedék fel és letüntének valának tanui, láttak dynastiákat és országokat támadni, virágzani és hanyatlani, mig ők maguk, szürke fejeiket mind ez ideig változatlanul fennhordozzák.

A terrasse-on, mely keletről nyugat felé 380, éjszakról dél felé 350 lábnyi tért foglal el, hajdan négy oszlopcsoport állott, melyek mindegyike 36 darabot számitó közép-csoportozatot képezett, melyek mindkét oldalon, valamint szembeeső részükön is, hatával, kétsorosan valának keritve s összesen 72-őt képezének. Az előtérben álltak közül, mely a lépcsőzethez 20 lábnyi távolságban létezik, ma már csak egyetlen egy áll. E között és a közép-oszlopok első sora között nagy szirtdarabok vannak, melyek valami portale falainak romjai. Valami 38 lábnyira a terrasse nyugati szélétől (mely ugyancsak azonos a főtérsikéval) két oszlopsor emelkedék, melyből ma már csak öt áll fenn. Az ennek megfelelő keleti sorokból csupán négy. A keleti és nyugati sortól 60 lábnyi távolságban emelkedett a központi 36 oszlop, s ezen közben vizvezetékek nyomai is láthatók, melyek imitt-amott a sziklába valának vésve. Ezen oszlopok közül ez idő szerint -261- már csak 13 van épségben, mik még mindig régi helyükön állanak. Minthogy a keletiek e romokat Tsil-Szutun-nak (40 oszlop) nevezik, igen hihető, hogy habár nem ez volt is az eredeti szám, mindamellett igen régi száma az egykor létezett oszlopzatnak, melyet azonban ily terjedelműnek már egyetlen európai utazó sem talált. Igy azt találjuk, hogy Del la Valle 1621-ben 25 oszlopot látott még; Herbert 1627, 19; Orlarius 1638, 19; Kämpfer 1696 és Niebuhr 1765, 17; Franklin s egész Sir R. K. Porterig minden utazó 15; Lieutenant Alexander 1826. 13 oszlopot, melyeket én magam is láttam. A többiek ott porlanak az évszázadok összehalmozódott porhüvelye alatt, s a talapzatok közül is nem egy össze van rombolva és halomba döntve.

Ezen fenséges oszlopcsoportozat két külön sorból áll; azok, melyek a három külső kettős sorozatot képezik, épitészetükre nézve egyen modorúak, mig a központi csoportulat, melynek minden oszlopa hasonló egymáshoz, az őt környezőktől különbözik.

Sir. R. K. Porter mindakét sort leirja, s azt mondja az elsőről: Minden oszlop egész magassága 60 lábat tesz, a törzsnek körülete 16 láb s a talp tetejétől egész az oromzatig 44 láb. A törzs, öt szakaszban igen szépen van rovatolva, alján egy öv s egy Torus, amaz két hüvelyknyi, emez egy lábnyi mély. Innen a talapzat képződik alább, csüggő levelű lotus virág kelyhének alakjában. Nyolcz hüvelyknyi talplapon nyugszik, s kerülete 24 láb, 6 hüvelyk. Az oromzatok, bármennyire megcsonkítottak legyenek is, elegendőkép megmutatják, hogy rajtuk egykor a kettős félbika állott.

Közvetlenül délre ezen csoportozat mellett s valami 6–7 lábnyira a terrasse fölött, melyen áll, különféle -262- faju romcsoport található, melyek között bőmértékben vehetők észre azon alakok mássai, mik a lépcsőzetet diszítik. E romok, ugy látszik, legalább is három helyiséget foglaltak magukban, melyek finoman csiszolt, fekete márvány kapualjai és ablakpárkányai számos fülkét és különféle dombormüvet mutatnak; a többi között egy fejedelmet, ki hosszú, uszály-ruhába van öltözve, s ki fölött két szolga napernyőt és legyezőt tart, mig ismét más dombormüvek emberek és különféle csoda-állatok viaskodását tüntetik elő. Ezen épület nyugati homlokzata s a nagy terrasse ugyanazon homlokzata között, kettős oszlopsor romjai látszanak.

Még távolabbra, dél felé ismét más romhalmaz látható, melyben finoman vésett szobormüvek és oszlopok nyomára találhatni. Sir Robert Ker Porter tiz oszlop állványát találta, melyek mindegyike 3 láb és 3 hüvelyk átmérőjű volt, s azt véli róluk, hogy közülök a legnagyobbak, magának a fejedelemnek lakához tartoztak. A fő kapunyilások és ablakpárkányok, mind megannyian óriási mérvüek s kiváló müvészettel készültek, helyükön állnak még ugyan, azonban a körülöttük romokban heverő szobordarabok és oszloptalplapok nyilván mutatják, mily hatalma van a kornak és időjárásnak még a legerősebb épületek fölött is. A királyi alak, két szolgájával, gyakran előfordul a bejáratok dombormüvein, s a romok egyéb részében is vannak amazokhoz hasonló alakok; úgyszinte feliratok ékjegyekben. E romok alatt földalatti vízvezeték vonul át, mely az egész epületet vízzel láthatá el azon tóból, mely a sziklák aljánál maiglan látható; Chardin sokat barangolt e setét tömkelegben, Morier is szinte eltévedt benne. Második látogatásom alkalmával engem is bevitt oda a kiváncsiság, azonban meg nem -263- foghatám, hogyan tévedhetett el benne Chardin; mert alig tettem körülbelől 20 lépést, a mindig keskenyebbé váló utat már is oly szűknek találtam, hogy a tovább menetel, úgy szólván, lehetetlen volt.

A térsikon más két épület romjainak nyoma is létezik: egyik éjszak felé, a most emlitett romé, a másik délkeleten. Itt is ugyanolynemű dombormüvek találhatók, mint a minőkről már szólottunk. De az épület legtetemesb részét egy 210 lábnyi négyszög képezi, mely a szobroktól éjszak felé fekszik. Két kapu vezet hozzá minden oldalról, de a nagy portalék éjszaki felén vannak. Ezek tizenhárom láb szélesek, a többiek csak hét lábnyiak, azonban mind valamennyi gazdagon ékitve, a már leirt vésmüvekkel, s Brun e romok ember és állat alakjait – beleszámitva a siremlékeken levőket is, 1300-ra teszi, mit Niebuhr sem tart tulzásnak.

Most a sirokra szándékozunk átmenni, e pompás nyughelyekre, melyeket jogosan Persia hajdani királyai sirjainak tarthatunk. A hegyek homlokzatában, körülbelől ötszáz ölnyire a szoborcsarnoktól 72 láb széles és 130 láb magas lap látható, mely Chardin szerint magába a hegybe van belevésve, s melynek homlokzata két szakaszra oszlik, s ezek mindegyike ismét nagy mértékben vésmüvekkel ékesitve. Az alsó osztályban négy kőoszlopnak kétfejű egyszarvúkat ábrázoló fejezetein nyugszik gerendákon a párkányhordó, a képszék és a párkánykoszorú. A főoszlopok közötti térséget a sziklába vésett vakajtó foglalja el, melynek alján valami nyilást ütöttek, hihetőleg a kincskeresők. A felső osztály dombormüve valami szekrényfélét mutat (majdnem olyat, mint a zsidó frigyláda) s mely végein csodaformájú állatokban vegződik, melyek griffszerű lábai tartják az egészet. E szekrény -264- alá két sor alak van vésve, tizennégyével mindegyik. Az egyik csúcson tűzoltár látható, mig ezzel szemközt, három lépcsőnyi magas emelvényen királyi alak áll, jobbját mintegy imára emelve, baljában pedig ivet tartva; a király és az oltár fölött jelvényes alak lebeg, melyet a király várakozó védangyalának tartanak.

Ha az ember a betört kapunak nyilásán átmegy, szobaszerű helyiségre akad, mely 30 láb széles, 15–16 mély, 10–12 magas, s hátterében három mélyedés van, mintegy a holttestek számára. Minthogy mind üresek, a kutatni vágyók előtt régtől fogva tárva-nyitva vannak, sőt nemegyszer szalma- és gabonatár gyanánt is szolgálnak, midőn egy-egy csoport Iliat (nomadok) épen itt sátorozik.

E sirokat illetőleg egyik legámitóbb körülmény, azon nagy gond, melylyel az épitők bejáratukat a szemlélők elől el akarták rejteni; mert a kapu tulajdonkép csak látszólagos bejárás lévén, azt hiszi az ember, hogy más nyilásnak is kellett lennie, már csak a benső kivéshetésére nézve is.

Három napiglan időztem e nevezetes romokban, melyek nemcsak ifjonti utazók heves képzelmét, hanem még mélyen gondolkozó, tapasztalás és tudomány-gazdag régiségbuvárainkat is fellelkesitették. Az ember nem tudja, a roppant mechanikus ügyességet, vagy a válogatott izlést bámulja-e, mely ez épületekben nyilvánul, vagy az a gondolat ragadja-e el az embert, hogy a régi hajdankorban is létezett oly müveltség, mely ily tekintélyes, tudományos ismereteket vala képes megbizonyitani. – Valamint Egyiptomban, úgy itt is 40–50 láb hosszú kőtömegeket látunk egymásra helyezve, melyek képzelhetlen sulyok daczára oly -265- pontosan egybeillesztvék, hogy az összekötési pont észre sem vehető.

Három napot mondtam, de alig látszott az többnek nehány óránál. Annyival is könnyebb volt ott maradásom, minthogy Persepolis közvetlen szomszédságában nehány ott nomadizaló török-sátort találtam. Törökök voltak, tehát incognito szerepem törzsrokonai, s bárha szunnitaságomat el nem titkolám is, mégis a legbarátságosabban fogadtak. Farszban nem nagyon otthonos a török nyelv, s ezen jó embereknek valóságos élvezet volt a velem való társalgás, gondját viselték szamárkámnak, s egész ott létem alatt, engem magamat is elegendő kenyérrel és sajttal láttak el. Voltak ugyan közöttük, a kik azt tanácsolták, ne maradjak éjelen át a tiszteletre gerjesztő romok borzalmas helyiségeiben, minthogy állitásuk szerint ott száz meg száz alvilági szellem tanyáz éjjelen át, s valóban borzasztók azon mondák, melyek a Divek és Dzsinek pokoli lármájáról szólanak. Takhti Dzemsid (Dzsemsid trónja) – mint a hogy a benszülöttek Persepolist nevezik – állitólag a hasonnevű regekirály munkája volna. Dzsemsidnek – a hogy a monda beszéli – hires kehely volt birtokában – a Dzsami Dzsemsid – melyet csak ajkaihoz kellett emelnie s nem volt szivének olyan vágya, a mely azonnal ne teljesült volna. Nem csoda tehát, ha e remek palotát annyi fénynyel és pompával halmozhatá el; mert a kehely egyetlen érintésére, szintúgy repültek a kövek keletről; a müvészek nyugatról (hihetőleg assyriai vagy egyptomi épitészek, mint a kiknek ezen müvek felállitása tulajdoníttatik.) Hogy a mai persák is mily nagy tiszteletben tartják Persepolist, elegendőkép megbizonyitja azon számos vers és felirás a falak minden oldalán. Soká, soká illetetlenül -266- és háborítlanul álltak ezen épületek – szól a monda. Persia boldog volt akkor, semmi szerencsétlenség sem látogatá meg, mig végre az arabok, ezek a szunnita ebek, kik a siítáktól irigyelték e remek épületeket, eljöttek, az alakokat megcsonkiták, a szobrokat, oszlopokat ledöntögeték s a pusztulás nyomait hagyták hátra mindenütt. Az arabok után – folytatja a monda – a frengik valának azok, kik hogy kincs-szomjukat kielégíthessék, Bender Busir felől idejöttek, mindent átkutattak, s találtak is még roppant mennyiségű aranyat és gyémántot. A frengik ezen kivül még nagy köveket is vittek magukkal, mind megannyi talizmánt, miután a megvesztegethető kadzsarok beleegyezését megvásárolták volna. Azon idők óta azután Persiát egyre-másra látogatja a nyomorúság, Sirázra jött a nagy földrengés, a cholera, a mult évi éhség stb., egyszóval a persa nagyság ezen büszke maradványainak dulóiban csak halálos ellenséget lát mindenki, s valamint a frengiket méltán kelet elnyomóinak lehet tekinteni, ép ugy az arabokat a hajdani nemzeti nagyság legveszedelmesebb pusztitóinak állitják, s a siíták és szunniták közti gyűlöletnek talán ez is egyik lényeges főoka.

Ezek leginkább a persa lakosság mondái, a török nomádok, hajdani szeldzsuk seregek maradványai egészen másképen gondolkoznak. Rájuk nézve a szobrászat és épitészet müvei egészen közönyös tárgyak, s egy-két lat ólom végett, melylyel az óriási oszlopok egyes darabjai összeragasztvák, sokszor ledöntetik a legbüszkébb monumentum is, sőt a gyermekek még annak is örülnek, ha valamely oszlop magától összedől, mert akkor nyomban mindenki ott terem, a kő csak egy ujjnyi mélyedéséből is kivájni az óhajtott fémet. Egy-egy ilyen zsákmány -267- csak két, három golyót szolgáltathat, de a törökök vandaldühe mitsem gondol azért a kárral, melyet okozott.

Felettébb érdekesek, az ujabb és régibb utazók már többször emlitett felirásai. A mint mondók, mindenféle nyelvű és irású jegyzések vannak itt a falakba vésve. Ezek nemcsak az ujabb idők emlékei, hanem vannak még Pehlevi és régi héber feliratok is, és ezen utóbbiakról, melyek – ha jól tudom – még eddigelé le nem másoltattak, azt állitják, hogy azok az első héberfogság rabjaitól származtak.

A mult századok hírneves utazói közül itt találjuk Kempfner, De la Valle, Niebuhr 1765. – neveit, az ujabbak közül kiemelendők: Jones, Morier, Texier, Ferguson, Loftus, Kinnier, Minutoli és Gobineau, kik mindnyájan leirták mind e romokat, mind Persiát. A legnagyobb rész angol. Németet aránylag igen keveset találtam, s alig fojthatám el lehangoltságomat, midőn két napi kutatás után egyetlen magyar nevet sem találtam itt. Én volnék tehát a legelső nemzetem fiai közül, ki e romokat s e nevezetes vidéket meglátogattam, – gondolám magamban; – de a midőn harmadnapon, épen azon rész alatt őgyelegnék, mely fekete márványból van, nagy örömemre egy ablakmélyedésben ezen szavakra akadtam: „Maróthi István 1839.“ Gyermekded örömmel vizsgáltam földimnek irását, s bárha ő elrabolta is tőlem azon jogot, hogy magamat azon első magyarnak nevezhessem, ki Persepolist meglátogatta: meg nem állhatám, hogy neve alá egy „éljen“-t ne véssek, s hogy a jövendőben ne állana oly egészen egyedül, az én nevemet is társul jegyzém oda. Az egészet vastag vonallal vettem körül s fölibe e szavakat véstem: „éljen a magyar!“ -268-

Mi volt e büszke épületek eredeti czélja; mit akartak alapitói általa elérni? – olyan kérdés, mely minden eddigi utazónkat foglalkoztatá ugyan eddigelé, azonban mindez ideig, minden alapos kutatások és értekezések daczára, eldönthetlen maradt. Persepolis egy hegynek lábánál, mely alatt a nagy mardest-i sikság nyulik el, hihetőleg hajdani fejedelmek palotája volt, kik innen tartottak szemlét ama büszke sikságon egybegyült seregeik, de Ázsia minden népeiből egybegyült seregeik fölött. Mardest-et ma kietlen, mocsáros térséget, délirányban a Kur folyó szegi, mely annak idejében, a mint mondják, egy maga 100 vízvezetéket látott volna el nedvességgel. Hogy e vidék annakokáért igen nagyon virágzó lehetett, alig kétséges, s hogy éjszaki ormán e pompás fejedelmi szék felséges fekvésénél és helyzeténél fogva messzire tündöklő korona gyanánt ragyogott, az igen könnyen képzelhető. A hely fekvésében Chardin legalább Arrian, Strabo és Szicziliai Diodor tudósitásai nyomán azon palotát véli feltalálhatónak, melyben Indiából való visszatérte után egy ideig Nagy Sándor lakott s a Makkabeusok I. könyve 6-ik részében azt olvassuk, hogy Antiochus Epiphanes 160 évvel azután, ezen helyet meg akarta rabolni.

Mindazáltal sokak nézete – kik a mai napra fennmaradt romokban a hajdani lakóhelynek nyomát is alig találják – oda megy ki, hogy Persepolis a nap ünnepélyes temploma volt, melyben a Noruz-ünnep első napján (uj-év) valamint ez ma is szokás Persiában, a királyok különböző alattvalóik ajándokait és hódolatát fogadták. Ezen hypothesis védelmére azon nézetek hozatnak fel, melyekben csakugyan vagy ünnepélyes menetek, vagy más egyéb vallásos mythoszokkól vett képletek ábrázolvák. -269- Ilyes alkalmakkal a király, hihetőleg ott foglalt helyet trónján a nagy oszlop csoportozat alatt, melyen hajdan tetőzet állt, s a feldiszített lovagcsapatok a kényelmes lépcsőfeljáraton ott vonulhattak el előtte, az éjszak-keleti másik lépcsőn pedig visszatérhetének a sikságra.

Ép oly bizonytalan az a kérdés is, mikor épülhetett Persepolis. Mind az európai, mind a keleti történetbuvárok nagy része a nép véleményét vette alapul e fényes monumentumok keletkezési idejére nézve, s ezek épitését még a Dzsemzsidek korára teszik. Persepolis hihetőleg nem egy pisdadi-nak vagy kejjanida fejedelemnek szolgált tartózkodási helyeül, ugy hogy a 4000 esztendő semmiesetre sincs túlozva. A nagysándori hadjárat történészei ezen nevezetes romokat Cyrus tartózkodási helyének nevezik, hol kincseit tartotta volna, de az ő buktával, őseinek büszke palotája is romba dőlt. Ugyanis Nagy Sándor, ittassági mámorában, némelyek szerint feldulatta, mások szerint felgyujtatta Persepolist; azonban kijózanodván, nagyon megbánta cselekedetét, s a még megmaradt emlékek ezen érzelemnek köszönhetik fennállásukat. Az Arsacidák ritkán időztek itt, azonban annyival kedvesebb volt e hely az utánuk következő saszanidák előtt, kiknek szemeiben Persepolis, mint vallásos szertartásuk magasztos temploma, igen nagy tiszteletben állott. E romok azonban az utolsó, valóságos haláldöfést, kétségtelenül az arabok kezeitől vették, kik az utolsó persa király Jezdedzsird bukása előtt, a persa öbölnél kelvén partra, 639-ben Kr. u. megverettek ugyan, de öt év mulva Isztakhr, mint a hogy az arabok Persepolist és környékét nevezék, az ő hatalmukba került. Isztakhr nevén mai napság már csak azon czitadellaszerű -270- szikla-orom értetik, mely a romok mellett balra emelkedik, melynek igen meredek feljárata van s rendkivül mély kutjáról nevezetes. Az arabok idejében nemcsak ezen várda, hanem az egész környék is Isztakhr néven volt ismeretes s a pusztítás bizonyára minden, a környéken található emlékekre kiterjedt. Az utazó el nem fojthatja magában a megvetés harag-érzetét a midőn látnia kell, hogy a szunnita arabok, kiknek sem festeni, sem kivésni nem szabad az emberi ábrázatot, Persepolis fenséges dombormüveinek, leginkább fejeiket csonkiták meg. Ezt sokszor a különösen magasan álló alakoknál lehet kiváltképen észrevenni, s alig van benne valami kétség, hogy a vad barbarok állványokat készitettek maguknak, a szép műmaradványokat, fanatikus vadságukban, annál jobban roncsolandók. Nemcsak az emberi, hanem az állat-alakok is hasonló pusztitásnak voltak kitéve, s valóban csodálni lehet, hogy Persepolis számtalan alakja közül volt mégis egy-kettő, mely dühöket elkerülte. Az arabok után Persepolis a szomszédos Sirazban igen gyakran előforduló földrengésektől szenvedett legtöbbet, s ezen utóbbiak nagymérvűségéből következtetve, valóban csodálatra méltó, hogy az elemek pusztítása nem oly kártékony, mint az emberi kezeké. Ezen büszke épületek maradványai igen sokat köszönhetnek Dél-Persia száraz éghajlatának. Mert ha ez nem ilyen, bizonyára Takhti Dzsemsid sem kerülte volna el Khorszubad és Nimrud omladványainak sorsát.

XI.
Siraz.

A nyájas olvasó talán bele is fáradt már az ó-persa czivilizatio emlékeinek tüzetes leirásába, s azért, a nélkül hogy e tárgyat merőben félbeszakasztanók, némi változatosság kedveért vessünk egy pillanatot a mai Farsz viszonyaira. A távozásom előtti estét, a legközelebbi faluban, Kenareban töltöttem. Egy paraszt embernek nyugalmas kis hajlékában vettem szállást, s minden fáradságom daczára álmatlanul töltém az éjszakát, annyira elfoglalá képzelőtehetségemet a fenséges romokra való visszaemlékezés. Éjféltájban, midőn már elszunyadtam, csakhamar lövések ébresztének fel nyugalmamból. Nagy meglepetéssel kérdezém a zajnak okát, s azt nyertem válaszul, hogy a gazdaasszony nehány óra óta vajudik már, s hogy itt ilyes esetekben szokás a szenvedőt puska és pisztoly-lövésekkel meg-megriongatni, hogy aztán lelke izgalmában annyival könnyebben szabaduljon meg drága terhétől. E különös babona hallatára a nyugágyhoz közeliték, mely a heves évszak melege folytán a szabadban volt felállitva, s még egypár asszony kézzel-lábbal foglalatoskodék a beteg körül, feje mellett a férfiak erősen megtöltött fegyvereket sütögettek el. A szegény asszony minden lövésnél fájdalmasan felrettent, szenvedései bizonyára kétszerezettek valának, de a balhit -272- enyhülést vélt adni s a czáfolgatás nem használt legkisebbet sem.

Szerencsémre kevéssel éjfél után, egy a falu végén tanyázott karavan indult utnak, mely csupa zarándokokból állott, kik Kerbelaból tértek haza. Hozzájuk csatlakozám, s már másnap reggel tapasztalám, hogy nem volt okom megbánni lépésemet; mindnyájan Zerkum-ba valók voltak, a mi legközelebbi állomás Sirazhoz, s a végett tölték itt az éjszakát, hogy rokonaik és barátaiknak az ünnepélyes fogadáshoz alkalmat szolgáltassanak. Midőn a faluhoz közelednénk, az elébünk érkező üdvözlők csoportjának nem volt vége-hossza. Az ölelés, csókolózás, sirás, kézszoritás, mellreborulás szünni nem akartak. Minden uj kerbelait egy csomó falusi lakos vett körül, s nem csak őt magát, hanem még szamarát is diadalmenettel vitték a faluba, s midőn ennek utczáin bevonulnánk, bámultam a zarándokok türelmét, melylyel azok az itt még fokozódó tisztelgéseket fogadták. Némelyek, kivált a testesebbek, izzadtak a csupa ölelésektől, mint valami kopó, szalmavázakképen omlottak egyik karból a másikba, kimerültek teljesen, de azért hiába tiltakoztak volna ellene, mert azok, a kik a kedvencz vértanú Huszein sirját meglátogatták, a közönséges emberek sphaerajából egy lépéssel magasabbra léptek s őket megölelni, felér félzarándoklással Kerbelaba.

Ezen falu, mint Siraz utolsó állomása, nevezetessége gyanánt fel lehet hoznunk lakosainak feltünő szépségét. Továbbá azon nagyszámú zsidó gyarmatot, mely régtől fogva itt lakik és több szabadalmat élvez, mint magában Sirazban. Ez utóbbiak egyikének tudósitásai szerint, zsinagogájuk egy az ősidőkből származó Thorának volna birtokában, mely egészen másképen van irva, mint a -273- közönséges thorák, s csak egy család tudja olvasni. Személyes tapasztalat hiányában semmi közelebbit sem tudok mondani a régi irományról, de hihetőleg csakugyan van valami a dologban, mert ugyanezen állitást, több más zsidótól is hallám utóbb bizonyitatni.

Bárha az utak itt egészen biztosok valának, s a magános lovag kényelmesen folytathatá utját, mégis czélszerűbbnek véltem, nehogy valamikép eltévedjek, egy karavanhoz csatlakozni. Első nap nem találtam ilyenre, de másnap este megrakott öszvérek hosszú sora, nehány utazó vezetése alatt, indult utnak, s ezekhez csatlakozám Sirázt, utolsó állomásomat annál biztosabban érendő. Minthogy a csarvadar (a teherhordó állatok tulajdonosa) valamint segédei is e most emlitett városból valók voltak, éji vándorlásunk a legvidámabb képet ölté. Mindmegannyian égtek a vágytól, a rég nélkülözött szülővárost viszontláthatni. Minden persa kitünik abban, hogy tulajdon szülőföldét sokkal jobban magasztalja, mint Iran bármely más egyéb helyét. Azonban azon magasztalások és exaltalt leirások, melyeket ez utamon Farsz fővárosa felől hallék, oly túlcsapongó természetűek valának, oly költőileg fellengzők, hogy a persák megszokott nyeglesége daczára, csakugyan valami rendkivülit vártam. Hafiz és hasonlónemű költészete jutottak eszembe, s kivált azon verspár, melyben „Ruknabad partjait“ és „Muszalla virághimes“ téreit emliti. Mindakettőről kérdezősködtem is azonnal, s nagy öröm volt hallanom, hogy Ruknabadot félóra mulva elérjük. Félóra mulva – gondolám magamban elragadtatással – megláthatom ama megénekelt folyó partjait! Tovább haladtunk. Egyszerre több hang kiálta fel: Ruknabad, Ruknabad! s minthogy azt hivém, miszerint bizonyára hidon kell -274- majd áthaladnunk, leszálltam a Bileam-páráról, hogy kantáron fogva vezessem át a folyón. Valami háromarasznyi széles, egy arasznyi mély patakocskán keltünk át, melynek vize vidoran lejt le kavicsos medrében, s midőn mind kiváncsiabban s mindig feszültebben ujra Ruknabadról tudakozódnám, nagy bámulatomra azt kelle hallanom, hogy Ruknabadnak, melyet én s velem együtt Hafiz több európai olvasója is, valami büszke folyónak tartottam, ezen patakocskát nevezik. Ezt azután igazán gazdag képzelőtehetségnek lehet nevezni, ez valóban keleti phantasia. Az Istenben boldogult Hafiz, természetesen soha életében sem látott valami büszke folyót, és Siraz forró égalja alatt, ez izes vizű, alig nehány vonalnyi széles patakocska annyira el tudá ragadni, s hány ilyen kiábrándulásnak vagyunk kitéve, ha a keleti költők pusztán theoretikus szemléletéből, valósággal is oda lépünk kelet földére.

A Ruknabad-ról szóló Hafiz-féle vers keserves csalódása elszomorított. Kedvetlenül néztem szélylyel a kopár szirtes vidéken; mert Siraz legközelebbi környékén minden oldalról csak hideg, puszta kősziklák meredeztek felém, a növényélet legkisebb nyoma nélkül. Az ut egyik völgytorokból a másik felé egyhangulag vonult odább, midőn végre azon nyiláshoz érkezénk, melyet a persák: Tengi Allah Ekber-nek (Alla Ekber szorosa) neveznek. Az utazó innen vetheti az első tekintetet a tágas völgykatlanra szét, s magára az ennek közepén emelkedő Siraz városára, mely cziprusfáktól környezetten, valóban elbájolja a sivatag táj által a fáradtá untatott tekintetet. A benszülöttek azt tartják, hogy minden utazó, ki ezen helyről pillantja meg a déli fővárost, kénytelen bámulatában a szokásos Allah Ekber (Isten a -275- legnagyobb) felkiáltásra fakadni, s innen vette a hely is nevezetét. Bárha én távolról sem valék annyira elragadtatva, mint hevesvérű persa utitársaim, mindamellett ezen első megpillantás alkalmával, Siraztól, a „bájos“ elnevezést meg nem tagadhatám. A meddig csak a szem beláthatja a völgységet, mindenütt a leggyönyörűbb setét zölddel találkozik. A várost egész czipruskertek koszorúja fonja körül, melyek között széles patak kigyózik. Mind a falukon kivül, mind belül rajtok büszke épületek emelkednek, s kiváltképen a Sah Csirag mecset kupolája az, mely távolról különösen imposant. Tul, messze a sikság szélén emelkedik a magas hegyláncz, mely Kazerunon át egész a persa öböl partjaig nyomul. Igy tehát a völgységet mind éjszakról, mind délről természetes kőfal védi, s hogy mind éghajlatára, mind gazdag termékenységére és levegője tisztaságára nézve mennyire különbözők hasonló fekvésű helyektől, azt lehetlen azonnal észre nem venni.

A meglehetősen meredek ereszkedőn alászállván, nem sokára széles fasor alatt s a félig rombadőlt kapun át a nagyhirű Siraz bensejébe jutottunk, Sirazéba, melyet a persák virágdús nyelvük minden gazdagsága daczára elég bájolónak nem képesek festeni, s mely más persa városokkal egybehasonlitva, csakugyan sok előnynyel is ékeskedik. Számot akarok adni az olvasónak szavaimról, s ezek annyival is inkább meghihetők, minthogy én, a keleti szépségeket illetőleg oly gyakran csalódott és kiábrándult, ezeket nem a hajdani theoretikus lelkesedéssel, hanem az élő tapasztalat ecsetével festem. Sirazt, először is, már emlitett fekvésénél fogva szépnek mondhatjuk. Siraznak, továbbá vizbősége folytán oly buja növényzete van, hogy ott a rózsák és egyéb virágok, -276- hónaponkint mindig ujabban és ujabban nyilnak. A mezőséget szerte mindenfelé zöld gyep födi, s a mig a persák más tájakon évenkint csak egyszer legfölebb kétszer élvezhetik az annyira kedvelt bárányhust, ez itt egész éven át található. A mi azonban a nyugati utazót méltó bámulatra gerjesztheti, ez a legtisztább theri levegő, a legszebb kék ég, nemcsak Persiában, nemcsak Ázsiában, hanem a kerek egész világon. A láthatár e setét azur-kékje oly varázshatást gyakorol a kedélyre, hogy az ember órák hosszat bámulhatja az eget, a szemet órák hosszat legeltethetjük a mély kéken, a nélkül, hogy az belefáradna szemléletébe. E mellett a levegő, daczára a hely déli fekvésének igen enyhének mondható, s épen sem csodálkozom, ha a siraziak, elragadtatva szülőföldük szépségeitől, egészen neki adják magukat az örökös élvezeteknek, mulatságoknak, dinom-dánomnak, hogy a példabeszéd méltán elmondhatja:

S valóban nem is tudom Persiában Siraznak párját, melynek oly életvidor lakossága volna, mint Farsz tartomány ezen fővárosának. Századok multak el azóta, mikor Hafiz, a bor és szerelem e mesterdalnoka, ódáit itt zengedezte, de elég Sirazban egy-két napot is tölteni, s az ember kénytelen lesz bevallani, hogy az erkölcsök azóta igen kevéssé változtak, mert a bort, szerelmet és dalt itt ma is csak úgy szeretik, mint 600 évvel ezelőtt. A mohammedan törvények minden szigorúsága daczára, itt mindenki hódol Bachus atyának. A szegény napszámos, a kézmüves, a hivatalnok, sőt maga a kegyes papság -277- is, mihelyt az est beáll, poharat ragad s tart az ivás éjfélig, s csakugyan nehéz az olyan lakomának ellenállani, mely Siraz csillagmennyezete alatt, az enyhe szabad levegőn tartatik.17)

Minthogy itt, jelen utam végczéljára értem, s hosszasabban szándékoztam időzni, tágas mecset-udvarban vettem szálást magamnak. Szamárkámat eladtam, s bárha a magammal hozott pénzmag igen kevés volt, mindazáltal az élelmi szerek nagy tömegét és a feltünő olcsóságot látva, cseppet sem aggódtam jövendőm felől. Hiven a felvett Dervis-szerephez, már az első napokon összevissza barangoltam az utczákat, szerezvén ismeretséget ismeretségre. Mint szunnita, ezen vad siíta városban aligha részesülheték vala kitünő bánásmódban, de minthogy a felekezeti dolgokban nem valék nagyon szőrszálhasogató, mindazon szitkokat, melyekkel Omer és társai, Abdulkader Gilani s más egyéb kortársak illettetének nyugton türtem. Ez igen tetszett a jó siraziaknak s a nép minden rétegében annyi barátom és ismerősöm volt nem sokára, hogy ott tartózkodásom nemcsak kényelmes, hanem valóban kellemes is volt.

Meghallván, hogy itt a többi között egy európai orvos is lakik, kalandvágyam csakhamar látogatására -278- ösztönzött. Már Teheranban hallám, a mint homályosan emlékezém, hogy ő svéd születés volna, s hogy évek óta a kormány szolgálatában állana. Nem fog ártani, ha meglátogatom – gondolám magamban – annyival is inkább, minthogy e látogatással azt a tréfát akartam összekötni, magamat nem európai, hanem keleti jellemben mutatni be előtte. Bagdadi öltönyömben léptem házába, s midőn a szokott köszöntési formulát egy Ja hu! Ja hakk-al (Dervis-köszöntés) dörögném feléje, a jó európai azt hitte, hogy most is csak olyan dervis áll előtte, mint a minő akárhány van e vidéken, s azért egészen közönyösen nyult zsebébe, hogy valami odavetett fillérrel megszabaduljon tőlem.

„Mit, aranyat? – kiáltám – nekem bizalmadra van szükségem! Távoli vidékről jöttem, küldetve lelki főnökömtől, hogy téged azon tév vallásról, melyet követsz, az igazi hit ösvényére téritselek, a bagdadi seikh megbizásából jöttem, hogy téged muzulmánná tegyelek. Az orvos – ki előtt az ilyes téritési szándék, úgy látszik, nem volt uj, félig mosolyogva, mondá: „Igen ám, Dervisem, de az embert nem parancsszóval, hanem meggyőző beszéddel szokták felhivni valamely vallás felvételére. Mivel tudod te megbizonyitani küldetésedet és főnököd csodatevő erejét?“

– Kétkedel? Pir-em egy lehellete elegendő, hogy a világ minden tudományába, minden nyelvébe beavasson. Te frengi vagy, kisérts meg ellenem bármely nyelvet! Az orvos nagyobb szemeket meresztett, s nekem nem csekély megerőltetésembe került, komoly arczomat megtartanom s mélyen a földre szögezve szemeit, hallám hogyan szólit meg svédül, anyanyelvén.

– Svédül? – kiálték fel – ezt én jobban értem mint -279- te magad“, s bizonyságára a kimondottaknak Tegnér „Frithiofs Saga“-jából idéztem neki nehány verset, mely, mint ifjukorom kedvencz olvasmánya, még egészen élénken élt elmémben. Az orvos bámulata a legmagasb fokra hágott. Arcza szine egyre változott, s a nélkül, hogy tovább kérdezne, németül kezdett beszélni. Nagy csodálkozására erre is megfeleltem. Épen igy járt a francziával is. S miután sok nyelven váltottam volna nehány szót vele, megint a persára tértem, egy koranverset idéztem előtte lelke üdveért, s mikor a szegény skandináv csupa bámulatában majdnem egészen magánkivül volna s vendége talányszerű jellemét találgatná, felemelkedtem ülhelyemből, ezt mondám neki: „Holnap reggel nyolcz óráig ráérsz gondolkozni, vagy muzulmanná lészsz, vagy tapasztalni fogod szellemi főnököm hatalmát.“

Szállásomra tértem. Azonban másnap reggel alig keltem fel ágyamból, s a derék svéd már ott állt előttem. Hosszadalmas volt már bevárnia látogatásomat, a kiváncsiság annyira gyötrötte. Eleinte ismétlém tegnapi szerepemet, de végre is nyájas jósága, mely arczaiból előmosolygott, annyira hatott rám, hogy a tréfát bevégeztem s rövid magyarázattal lökvén el magamtól az álarczot, a derék éjszak-szülöttnek karjaiba borultam. Öröme határtalan volt, s ujra meg ujra felkiáltott: „Sejtettem én, de persa beszédje mindig megingatott sejtelmemben.“ Kérdezősködött Teheranról, ismerőseiről, s miután egy darabig beszélgettünk volna egymással, végre is összekellett szednem holmimat, őt szállására követnem s vendégszeretetét igénybe vennem, a meddig csak tetszett. A persa világ előtt az volt a hire, hogy az orvos jelenlétemet felhasználva, az Alchymiában akar tőlem leczkéket venni, mint a mely tárgygyal ő már annakelőtte -280- is foglalkozott, s ott tartózkodásom annál kevésbbé lehete feltünő, minthogy az európainak háztartása itt egészen persiai volt. – Zavartalanul, teljes megelégedésben, teljes hat hetet tölték barátságos hajlékában.

XII.

Minthogy Dr. Fagergreen, mint gyakorló orvos nemcsak az előkelő világ házaiba, hanem még a haremekbe is birt bejárással, igen jó alkalmam nyilt nála e déli város szokásait és erkölcseit tanulmányozni. Siraz, a mint már emlitők, egyike a legfeslettebb városoknak, nemcsak egész Persiában, hanem egész Ázsiában is. A legnagyobb erkölcsi romlottság egyébiránt a nők között uralkodik, kik nemcsak minden illem- és harem-szabályok szigora alól szabadítják fel magokat, hanem még az esti tivornyákban is jobban részt vesznek, mint maguk a férfiak. Persiából való visszatértem óta hallám, hogy a király minden franczia tisztet elbocsátott szolgálatából, minthogy Gobineau gróf, az egykori követ, Persiáról szóló könyvében, még a király nejeit is iszákossággal vádolja. A mi engem illet, én azt hiszem, ő felségének nincs oka ezáltal sértve érezni magát, mert nemcsak az ő hitvesei hanem Persia minden előkelő hölgye az év több estéjét tölti bizonyára ittasan, semmint józanul. Kiváltképen Sirazban ezt egészen fesztelenül cselekszik. Svéd barátom bizonyitá, hogy vannak igen előkelő hölgyek, a kiknek – a mint mondani szokás – egypár itcze erős sirázi veres bor csak meg se kottyan. Az ilyes dobzódások, valóságos bachanaliak, minden kigondolható dévajsággal és kicsapongással vannak összekötve. Első helyen szerepel a -282- táncz, melynél nem kecses állások a főkellék, hanem tisztán érzéki mozdulatok. A tánczosok néha igen ügyesek s nemcsak nők, hanem férfiak is, s a mi feltünő, kivált zsidó ifiak szokták a tánczmüvészetet gyakorolni. Leszámitva az undoritó mozdulatokat és csavarodásokat, némi gymnastikai ügyességet nem lehet megtagadni ezen tánczosoktól. Lehet látni e bajaderek között olyat, ki két ujjával támaszkodván a földre, a kinyujtott test vállcsontjai alá poharakat állítat, melyekkel, visszahajtott lábszáraival ütemesen csenget. A másik egy lábára támaszkodva, ugy hajlik le a földre, hogy a néző térdére vagy más egyébüvé szurt tőt, szempilláival elveszi. Ez a veszedelmes darab sokszor iszonynyal töltött el engemet; de a persák annál inkább tapsolnak s a tánczosnő a szempilla redőkben tartott tőt, a nélkül hogy kezeit használná, megint visszatűzi előbbi helyére. Kellemdúsnak csak azon tánczot nevezném, melyet itt herati-nak neveznek. A tánczosnő, ki egészen be van burkolva valami fehér lepelbe, magas emelvényre helyeztetik fel, s a zene ütemei szerint ejtett mozdulatai, melyek közben a boritó leplet fátyolszerűleg lebbentve, abból majd kaczéran előmosolyog, majd abba ujra beburkolózik, jól vennék ki magukat még a mi szinpadunkon is. A mi a zenét illeti, mindenütt azok a méla bús dallamok hangzanak, melyek eleinte panaszos hangokon kezdődvén, közbe-közbe vad kiáltásban törnek ki, a mivel a szerelem által gyötört bensőnek fájdalma akar kifejeztetni. Az európai ezeket inkább fájdalmas felkiáltásoknak, semmint zenének gondolná s épen úgy undorodnék tőlök, mint a keleti, a mi maëstróink bármely operájától vagy symphoniájától. Egyébiránt kelet minden mahommedanjai a persáktól kölcsönzék zenéjüket. Már Konstantinápolyban -283- hallám azon kifejezéseket: huszeini, sirazi, makamii stb., s nincs benne semmi kétség, hogy amaz efendik, a kik a boszporusz-parti zeneestélyeiken oly csendes lelkesedéssel verik térdükön az ütemet, itt a keleti zene kútforrásánál csakugyan sokkal jobban mulatták volna magukat, mint én az ő pseudoföldijük. Valamint minden délhoni, ugy a siraziak is kitünő hanggal dicsekhetnek, s habár a zene nem nyerte is meg különös tetszésemet, nem kevés élvezetet nyujtott, Hafiz dalait saját szülővárosában tulajdon földijeinek ajkairól hallhatnom.

Valamint az élvezetnek és az édes semmit nem tevésnek rabjai, a siraziak ép oly indulatosak és ingerlékenyek. Ifja-örege nem igen szokott házán kivül a görbe, két élü tőr nélkül övében jelentkezni. A legkisebb szóvitánál azonnal döfik, szúrják egymást, s nem ismerek Iranban még egy várost, melyben annyi gyilkosság történnék, oly könnyelmű módon, mint épen Sirazban. Igy láttam egykor a bazáron, hogy diszesen öltözött persa a keskeny járdán egy másikkal találkozván, csak nehány pillanatig várakozék, hogy ez őt kikerülje. A szemköztjövő, meglehet, ki is akarta kerülni; hajlott jobbra balra, de mozdulatait, ugy látszék, amaz megunta; felbőszült, tőrét ragadta, s a másiknak annyi ideje sem volt már, hogy engedelmet kérjen, s már is földön hevert két halálos döféstől leteritve. Képzelhető, milyen iszonyú dolgok történhetnek egy ilyen részeges városban éjjel! Hajmeresztők a rémtörténetek, de a törvényszabta büntetések sem csekélyebbek. A hasat felhasítani, tagokat megcsonkítani, lovak által széttépetni, mindez nem tartozik a ritkaságok közé, még azt is hallottam, hogy volt rá eset, midőn a kormányzó négy gonosztevőt -284- egy verembe ásatott s több dézsa forró meszet öntetett rájuk. A törvény szigora teljesen megegyez a lakosság vadságával, csakhogy, fájdalom, nem egy olyan eset fordul elő, midőn a bűntettesek a vesztegetés által megszabadulnak az érdemlett büntetéstől, vagy épen más ártatlanoknak kell helyettük szenvedni. Igy tehát inkább a város lakosainak nevezetességei azok s nem annyira a városéi, melyek az utazó figyelmét lebilincselik.

Nevezetes épületek közül, a már felhozott Sah-Csirag mecseten kivül, emlitésreméltó még azon mecset és Bazar, melyet a hires Vekil, a. m. Helytartó, emeltetett, mint a mely néven Kerim Khan Zend magát szerénységből nevezteté, ki is bárha tényleg fél Persia uralkodója, mégis csak a törvényes király képviselőjének kivánt mondatni. Ezen Kerim Khan, ki igazságszeretete által vált hiressé, igen sokat tett Persia déli részeiért, s neve még igen élénken fenn van a lakosság ajkain. A városon kivül figyelemreméltók: az éjszaki hegység aljában lévő Bagi Takht (trón-kert), mely e század elején épült, franczia mulató-kastély mintájára. Bensejében nincs ugyan valami különös fényüzés, azonban a több mint nyolcz emeletű mesterséges viz-zuhatagok, s alant a kertben felemelkedő vizsugarak igen élvezetes tekintetet nyujtanak. Az ujabb utazók nélkülözni fogják hihetőleg Sirazban az annyira magasztalt rózsaligeteket; de ez csupán egy nyelvtani hibából származik; mert Gulistan, a mint a persák virágágyaikat nevezik, nem rózsa-ligetnek, hanem virág-ágynak forditandó, s egyátalában nincs okom az itteni virág-ágyak dús növése, pompája és illatárja ellen panaszkodni. Természetesen ott, hol emberi kezek nem ápolják, ritkán fogunk ilyenekre találni, de a kevés gond is gazdag jutalommal fizet, s nehány hónap -285- alatt nem egy sivár hely változhatik könnyű szerrel a legpompásabb virágos kertté.

Bagi Takht-tól jobbra az út mellett a Dilkusa (szívnyitó) mulató kastély fekszik, mely a hires Hadzsi Ibrahimé, a mostani dynastia hatalmas pártfeléé volt, s jelenleg is fiának, a dúsgazdag Hadzsi Kavamnak birtoka. Valóban rendkivüli, a mit amaz a Kadzsar-ház megalapitása alkalmával cselekedett, de ugyanolyan lőn vége is. A fejedelem, kit uralkodásra segített, csupa hálából egy nagy katlanban főzeté meg s az ebek elé vetteté. Utódai mindazáltal igen nagy tiszteletnek örvendenek Sirazban. Házuknál engem is bemutattak, s Dilkusában nem egy felséges estét töltöttem.

E kerttől mélyebben befelé, rejtett völgytorkolatban ott van a hires költő és moralista siremléke, Szaadié. Egy épületből s kertecskéből áll, melyeket Kerim Khan emeltetett. Nehány lépcsőn felhaladva, egy alacsony ajtón át több kisebbszerű helyiségbe jut az ember, innen pedig nyilt csarnokba, melynek közepén márvány sarkophag áll, remek arab feliratokkal. A kert vizmedenczéjében hajdan halak is voltak, melyek nyakukon aranygyürűket hordának, a mint a rege mondja, miket rájuk a Szaadiért lelkesülő látogatók helyeztek s melyeket megsérteni egy volt a legvétkesebb templomrablással. Ma ezen sir közelében szegényes falucska látható, mely Szaadi nevet viseli. A város egyik kapuját is, mely e tájra nyilik, Dervazi Szaadi-nak (Szaadi-kapujának) nevezik, ugyszinte egy hidat Pul-Szaadinak. Egyébiránt a hires moralista, tudós és költő méltán tisztelet tárgya nemcsak Persia népének, hanem minden ázsiai mohammedannak is. Igazán jóslatszerűek valának azon szavai, melyeket „Gulistan“-ja előszavában mondott: -286-

S valóban Gulisztan, azaz: Rózsa-liget, mint a hogy könyvét nevezi, a mohamedánok által mindenütt csodálattal vegyes élvezettel olvastatik, Afrika véghatárain ugy, mint Khina közepén. Mindenütt ott, hol az iskolákat mohammedán ifjuság látogatja, ezen könyv képezi a nevelés alapját. A mi európai tudósaink már régóta bámulatukra méltatják, de igazán ez még mind kevés, hogy Szaadi irályának örökké fris virágát, tündöklő nyelvezetét, találó hasonlatait vázolhassuk. A mausoleum egyik helyiségében tiszteletre-gerjesztő aggastyánnal találkoztam, kinek tiszta öltözete és szelid arcza nagy ellentétet képeztek a Dervis-süveggel, mely állását jelenté. Ugy látszék, neki is feltünt az én egyéniségem, s nyájas vidorsággal közelite hozzám, s rövid társalgás után megtudtam, hogy ő születésére nézve indiai, s Szaadi iránti tiszteletéből, azon magas állása daczára, melyet honában elfoglalt, ide jött, hogy élte utolsó napjait itt töltse e nevezetes férfiú sirjánál. Tudvalevő dolog, hogy Szaadi maga is Dervis volt, ki azonban nem vala olyan, mint a többiek, a kik Khirka-juk (Dervis-ruha) alatt csak világi czélokat rejtenek. Szaadi az akkori keleti országokban harmincz évig barangolt. Vándorlásai közben számos kalandja volt; egyszer cseléd, másszor rabszolga, majd ismét ur és ünnepelt tudós, és hogy minderről pontos tudomást szerezhessen magának, kész vala hosszabb időre még a Visnu imádók vallását is felvenni. Tarka életpályáján a jellemek, emberiség, világ-forgás felől sok tapasztalatot gyüjtött magának. A fejdelmi kegyet és -287- gazdagságokat megvetve, abban találta legfőbb boldogságát, hogy, a mint a keletiek mondják: a tapasztalatok drága köveit a lélek gyémántjával átfurja, s a beszédmüvészet zsinorjára felfűzvén, talizman gyanánt akaszsza az utóvilág nyakára.

Nem messze Szaaditól, egy nagyobb temetőben Hafiz sirja is látható. Kerim Khan költségén fehér márványból épült s felirata tulajdon Divánjából vétetett. Sirját gyakran felkerestem, s bámulva kellett tapasztalnom, hogy néha vidám borozó társaság ülte körül, másszor ismét bűnbánó, vezeklő bucsújárók járultak hozzá. Amazok vidor, gondtalan életük mesterének tekintik őt, emezek szentnek nézik és pártfogásaért esedeznek. S mi több, Hafiz könyvét, daczára annak, hogy csupán borról és szerelemről szól ihlett szavakban, sokan a legépületesebb vallásos munkának tartják.18) A szerelem és bor, mondják, csupán képei Hafiz isteni ihlettségének s az ittasság csak olyan elragadtatás, melybe a legfensőbb lénynek szemlélete hozta. Igy gondolkoznak verseinek álszent magyarázói; Hafiz kortársai azonban azt állitják, hogy -288- ő valóban iszákos ember volt, s csak utóbb javult meg bűnbánatból, a mi egyébiránt épen nem gátol bennünket, hogy tolla ömlengéseit ne bámuljuk, mert Hafiz óta nincs a keletnek egyetlen olyan költője, ki a bort és szerelmet oly lángolón tudta volna megénekelni.

XIII.
Naksi Rusztem romjai.

Barátom, Fagergreen orvos, ki a példás vendégszeretet minden jóságával elhalmozott, nála laktomban azon gondolatra jött, tennénk egy kirándulást ezen nevezetes romokhoz „en famille.“ Hiába mentegetőztem, miszerint jóságát nem akarom tulságosan igénybe venni, annyival kevesbé, minthogy idejöttömben Persepolis romjait, a mennyire a touristának lehetséges, elegendőkép megszemléltem. De mindez nem ért semmit s bárha ő maga e nevezetes régiségeket már számtalanszor látta is, tervétől sehogy sem akart elállani. „Valahány európai csak vendégem volt eddigelé, Ó-Persia romjait az én társaságomban mind meglátogatá; vezettem én oda már angolokat, francziákat, olaszokat, németeket, de magyart még eddigelé nem hozott ide a sors, és ön valóban fájdalmat okoz nekem, ha régi kedvencz foglalkozásom gyakorlatában gátolni akar.“ Előre küldetvén annakokáért a cselédséggel az élelmi szerek gazdag készlete, Fagergreenné asszonyság, Szemenoff egykori tábornok leánya, kiséretében először Bendemirbe mentünk, mely a hasonnevű folyónál fekszik, s a mely itt, mintegy 18 lábnyi töltésről vad morajjal rohan alá a sikságra. Közel a gáthoz kőhid áll, de ma már olyan romlatag, hogy nagy fáradságunkba került minden veszedelem nélkül gyalogszerrel átmenni rajta. Ezen töltést Emir Aszad ed Daule emelteté -290- a 10-ik században, azon czélból, hogy a mindig szélyelebb ágazó folyó majdan egy ágyba szoritva, jobban megnedvesíti a szomszéd környéket. Valóban igen hasznos munka, s az utódok mai napiglan a legnagyobb hálával emlitik alapitója nevét. Innen éjszaknyugati irányban keltünk át a nagy sikságon Persepolis felé. Társaságunk hölgyei, kik egy izmos öszvér által vitt kedzserében ülének, mintegy két órajárásnyira előre mentek, míg az orvos és én, tüzes arab paripákon, jobbra-balra száguldozva kalandoztunk a sikságon. Utra, ösvényre nem volt semmi gondunk, az éjszaki hegyláncz, kivált pedig a távolban mutatkozó romok képezék egyetlen vezető pontunkat. Este felé odaértünk a romokhoz, s igen kellemes meglepetést okozott, midőn megpillantám, hogy az oszlopcsarnokban már készen a lakás számunkra, közel oda pedig a konyha is el van készitve. A mig egyik oldalon javában állt a sütés-főzés, az oszlopcsarnok felől zene és dal hangozának. Persepolis, ugy látszék, megelevenült, s azokat az izletes étkezéseket, azon boldog perczeket, melyeket ott tölténk, soká, soká nem fogom elfeledni. Persepolistól a derék svéd Naksi Rusztem romjaihoz vezetett, Persia régibb királyainak fejedelmi nyughelyéhez, mely egy függőlegesen álló szikla homlokzatába van vágva, s ha nem is külső pompája, de annál inkább bámulatra gerjeszt benső müvészete és munkájának óriási volta által. Négy sir van itt, melyek egyike a meredek szikla egyik sarkán áll, a másik három a másik oldalon, s minthogy körülbelől 40 lábnyira vannak a föld felett, s még távolabbra a sziklaoromtól, az utazók rendesen igen nehezen tudnak hozzá jutni kiváncsiságuk kielégitéséhez. A szomszéd faluból parasztokat szokás fogadni, kik kötelekkel ellátva, az -291- utazóval együtt a meredek hegyszakadékig mennek a hegygerinczen. Itt a kötelet rákötik az utazó csipőjére, s függőlegesen addig bocsájtják le a sír szájaig, mígnem ideérkezik. Igy a menny és föld között lebegni egyáltalában nem valami nagyon kellemes, annyival is inkább, minthogy a használt kötelek, a sziklákon történt gyakori surlódások folytán, nem igen biztosak, s ha az ember ezek ellszakadása esetében a sziklatalpra le találna czuppanni, semmi kétség, soha sem tenné meg másodszor is e kisérletet. A csalfa persák, a mint mondák, néha részint azért, hogy az európaiakat félemlitsék, részint hogy annál busásabb borravalót csikarjanak ki tőlük, azzal fenyegetik, hogy mindjárt eleresztik, s bárha már e módon többet megijesztettek, még eddigelé soha senkinek semmi baja sem történt. A sirok nyilása négyszögletes, de alig 1½, öl széles és magas. A tulsó részhez két lépcső vezet, s nem csekély lesz a bámulás, ha az ember a fáklyafénytől megvilágított helyiségben körültekintvén, észreveszi, hogy ez alacsony nyiláson át, tágas, magas, müvészileg kivágott csarnokba jutott, melynek közepén három üres sarkophag látható. A legnagyobb csarnok maga több mint 70 láb széles és 120 láb magas s lehetlen, hogy azon eszme, hogyan vágatá a mester e kis nyilástól kezdve a vésővel ezen egész óriási munkát, hány kéznek kellett itt évek hosszú során át dolgoznia, lehetlen, hogy a legmélyebb bámulatra ne ragadja a szemlélőt. Valamint a persepolisi siroknál, ugy az itteniek nyilásánál is ott látható domborműben a király alakja, ki a lobogó lángu oltár előtt ül, míg körötte valamely symbolikus alak lebeg, mely az őrző védszellemnek tartatik.

Alant, a második és harmadik siremlék között, gyönyörű -292- dombormű van a sziklába vésve életnagyságú alakokkal. A győztes Sapurt ábrázolja, ki büszke paripáján ül teljes diszöltözetben, mig Valerian sulyos lánczokkal terhelten féltérdre bocsátkozik előtte és kegyelméért eseng. Ezek a főalakok, azonban mind Valerian, mind pedig Sapur mögött más egyéb alakok is állnak még s ha már magában véve figyelemreméltó az egésznek kivitele, lehetetlen nem bámulattal tekinteni az illető arczvonások különféleségét. Sapurnak oly tiszta irani vonásai vannak, mint bármely mai dél-persának, mig Valerian római sasorrával, római arczvonásaival azonnal felismerhető. Hosszú ruhát visel, puszta fedetlen fejjel, s a kép oly hű, hogy a szerencsétlen római császárnak arczán még az esdeklő kifejezés is felismerhető. Tudvalevő dolog, hogy Sapur, a szaszanida dynasztia második királya sok diadalmas harczot folytatott a római birodalom ellen; elpusztitá egész Mesopotamiat, sőt az egyik csatában még magát Valeriant is elfogta, hogy általa diadalmeneteit ékesitse, soká harczolt magával fogolyképen. Ezen kép másutt is látható, s ha a régi kor persái büszke szivvel tekintének fejedelmük hőstetteire, úgy a mai persák is dicsekvésük kiapadhatlan forrását látják e dombormüvekben.

A másik sir alatt két lovag áll, dárdájával egymás felé fordulva, másutt szinte van még néhány alak és igen hihető, hogy ezen sirok már igen-igen sokáig állottak, midőn mind e dombormüvek bennük vésetének.

Szemben e meredek sziklával négyszögletes épület áll, 24 négyszög lábnyi téres és 30 láb magas, nagy négyszögletes márványkövekből összeállitva, s oldalain négy vakablakkal. A tető két nagy márványlapból áll, s az éjszaki homlok oromzatát egyetlen, 22 lábnyi hosszú -293- kő képezi. A mintegy 5 láb és 6 hüvelyk magas s a földszine fölött körülbelől 11 lábnyira emelkedő portale 5 láb és 3 hüvelyknyi széles falon át vezet egy tágas, mintegy 20 lábnyi, füst barnította helyiségbe, melynek ablakai sürűen be vannak rakva kövekkel. Ezen épületeken nincsenek szobormüvek, hanem a külfalakon annál több apró fülke található. A persák Kaaba Zertust-nak hivják, a mi Zoroaszter Kaaba-ját jelenti. Morier tűzimádó templomnak tartja, azonban semmi bizonyosat sem lehet tudni róla.

Még ugyan e napon a magas Isztakhr sziklavárát is meglátogattuk, honnan gyönyörű kilátás nyílik az egész mardesdi sik fölé. A felmenetel igen meredek s néhol oly annyira szűk, hogy a magános ember is csak nagy nehezen juthat rajta keresztül. A hajdani erőditvényekből, kivéve a természet által emelt hatalmas védfalakat, semmi sincs meg már. Az utolsó szaszanida királyok alatt a birodalom kincstára volt, s legnagyobb nevezetessége egy, nehány száz ölnyi mély kút, mélyen a sziklákba vágva, melynek egykori rendeltetése felől, a legtarkább regék szállongnak. Isztakhrból visszatértünk Sirazba. Azon sok kellemes óra, melyeket e három napi kirándulás folytán élveztem, sokáig feledhetlen lesz előttem.

XIV.
Visszatérés.

Három hónapot töltvén Sirazban, ezen város annyira megnyerte tetszésemet, hogy már-már azon gondolattal foglalkozám, a helyett hogy Teheranban telelnék, e zordonabb időszakot itt akarom eltölteni, s majd a tavaszszal Jezd és Tebbeszen át, egy az európaiktól igen kevéssé látogatott uton menni Khoraszanba. Ezen tervet csakugyan követtem volna is, és pedig a mint utóbb kitünt, nem épen előnyömre, hahogy annak kivitelében nehány európai utazó megérkezte nem gátol vala. Délpersiában időztem alatt ugyanis Rochechouart gróf és Doria marquis szinte meglátogaták e vidéket. Az első, a Teheranban lévő franczia követség attaché-ja, Persia kereskedelmi viszonyainak tanulmányozása czéljából utazott, a másik, egyik előkelő tagja a velem egy időben Persiába érkezett ama rendkivüli olasz követségnek, növény- és állattani buvárlatokkal foglalkozott. Először is a sirazi hatóság fogadta őket nagy pompával. Minthogy a persák igen fényüzők, ezen európai két követségi egyén, bárha a frengi a vallás törvényei szerint tisztátalan, s igy nem is nagyon szeretik, fényes fogadtatásban részesültek. Az első hivatalos lakomák után az én derék svédem is meghivta házához az európaiakat. Asztala mindazzal kinált, a mit csak Persia déli ege nyujthat. Bordeauxi és champagnei versenyeztek a khularival, s -295- midőn a vendégszerető gazda felemelkedék, hogy felköszöntse a három nemzetiséget, melyeket asztala köré gyüjtött, arcza kétszeres örömben ragyogott. Ez az ember csak akkor látszék boldognak, ha másokat megvendégelhetett, s egy-egy odautazó nyugati, kimondhatlan örömet szerzett neki. S vajon lehet-e ez máskép, ha az ember 15 éve számüzve van már a nyugati czivilizatiótól, s szellemi előhaladásunk azon gyér szikráiból táplálkozhatik csupán, melyeket egy Bombayon keresztül jövő hirlap nyujt, s valóban doktor Fagergreen a ritka tünemények közé tartozik a keleten huzamosabb időt töltött európaiak között. A nélkül, hogy lelke rugékonyságát elvesztette volna, a nélkül, hogy a nyugatiaknál sajátságos elevenséget levetheté vala, jóságra és vendégszeretetre nézve minden keletit felülmul, s azért kétszerte oly nehéz volt tőle válnom, midőn Rochechouart gróf, ki már-már visszakészült Teheranba, felszólitott, mennék vele, miután olasz utitársa e város remek égalját élvezendő, még egy ideig itt maradni szándékozott.

A franczia nemes ajánlata annyival kellemesebben hatott rám, minthogy most is, mint rendesen, majdnem minden nélkül voltam már, Sirazba léptemkor pedig, még szerény paripácskámat is eladtam. Ezenkivül azonban a visszatérés még egyéb élvezetekkel is kecsegtetett. Ide koldus-dervisképen jöttem, visszafelé európai utazó gyanánt megyek, részese mindazon kényelmeknek, melyek fölött a franczia császár ő felségének ügyében járó férfiú rendelkezik. Hogy tehát nem haboztam sokáig, az igen természetes. A grófnak még három napi teendője volt itt, s ez idő multával gyorsított menetekben kell vala visszatértünk utjára kelni.

Közeledett már azon reggel, melyen nemes barátunktól -296- válnom kellett. Még hálószobájában volt, háza legfensőbb emeletében. Felkerestem. Sokáig beszélgettünk egy második találkozás lehetőségéről, s szemeiben mindannyiszor könyek csillogtak, valahányszor turkesztani tervemet emlitém. Ezen benső részvét meghatott. Távozni akartam, s midőn az utolsó ölelés után kezét még megragadtam és erősen megráztam, nagy bámulatomra tapasztalám, hogy e kézszoritással az egész ház is megrázkódott. Barátom arczára tekinték, az siri halavány volt. „Gyorsan, az Isten szerelmeért! – kiálta fel – keltsük fel nőmet és gyermekeimet, földrengés lesz. A sirazi földrengések a maguk nemében legborzasztóbbak, és százszorta oly borzasztók, ha első lökéseik a napnak ezen részében mutatkoznak.“ Hogy szavait egészen komolyan érté, szemei zavart tekintetéből világosan láthatám. Nejét és gyermekeit csakhamar összeszedtük, s midőn a szűk lépcsőn a keskeny udvarba jutnánk, tompa zugással olyan zaj közelíte felénk, mintha a földnek gyomra akarna megnyilni, a második lökés sokkal erősebb az elsőnél. A magas falak, valamint a bennünket környező épületek is, jobbra-balra hajlongtak borzasztó recsegés és ropogás közt, s míg én meghatottan az égre tekintenék, a város minden részéről borzasztó: „ja Allah, ja Allah!“ hangzott felém. A siraziak igen jól ismerik ez elemi csapás rémitő következményeit, s a ki az ezerek jajveszékelésébe vegyülő földdöngést hallja, látja a madarak rémült ide s tova repültét: bármily szilárd lelkü legyen, lehetetlen, hogy bátorsága meg ne csüggedjen. Nehány pillanatig csendesen állottunk. Házigazdám nem annyira magáért, háza és birtokaért aggódott, mint kedveseinek életeért. „A tér, mely bennünket be fog, igen szűk – mondá – a netalán beszakadó fal -297- könnyen eltemethetne bennünket. Mentsd magad nőmmel és gyermekeimmel együtt az első nyilttérre. Én itt maradok, mert a csőcselék fel szokta használni a rémülés ezen perczeit és dulni, rombolni kél.“ Felelni akartam, de nagyon kérve sürgetett; kézen fogtam a remegő asszonyt a két gyermekkel együtt, s midőn őket a szabadba vinném ki a szűk sikátoron át, a félelemtől sápadó lakosság ide s tova futkosása által oly borzasztó képet nyujtott, minőhez hasonlót soha életemben nem láttam. A látvány künn a nyilttéren volt a legszívrepesztőbb. Nők és gyermekek feküdtek a földön, részint ájultan, részint hajukat tépve. Mások félig öltözötten futottak oda, némelyek egészen meztelenül, ugy a mint a fürdőből kiugrottak. Vallás, illem, – mind nem véteték semmi figyelembe. Néhány percz elég volt arra, hogy az egész várost megfoszsza eszméletétől.

S minthogy a sirás és jajgatás között egypár Mollah szavát is hallám, kik azt mondák, hogy az egész veszedelmet a városban lévő frengik hozták a lakosságra, félteni kezdém az egyedül visszamaradt barátot. Gyorsan visszasiettem hozzá, s alig értem be az udvarra, midőn a madarak új, vad röpkedése a levegőben új lökést jósolt, s úgy látszik, ez állatkák csakugyan birnak előérzettel. Csend lett. A tompa zúgas távoli zivatar dördületeként közelített. A föld reszketése is fokozatonként látszék növekedni, s midőn a mind jobban közeledő lökések oda jutottak azon helyig, melyen mi állottunk, a föld oly erősen megrendült alattunk, hogy minden erőmegfeszitésünk daczára meg nem állhatánk lábainkon. Karöltve rogytunk össze. Borzasztó recsegést hallottam, aztán úgy érzém, hogy víz csapott át rajtam, s már-már azt hittem, eljött életem utolsó pillanata. Ez volt a legrémitőbb -298- lökés, de azért szerencsésen megmenekültünk. A fal egyik része beomlott, s a víz, mely bennünket elöntött, egy közeli medenczéből csapott fel. Szakadatlanul körül-körül néztem, a netalán leszakadó épületeket kikerülendő, s épen a legnagyobb zűrzavar e pillanatában már e hangok hangzának fel az épület előtt: „A frengik, a tisztátalanok!“ szitok és káromlás követék nyomban e felkiáltást, s hihetőleg ostromot akartak inditani a ház ellen. A pillanat igen kétes volt. „Fegyvert!“ kiáltá barátom; de vajjon ki merészelte volna ezt a beszakadással fenyegető épületből elhozni? Az udvar is veszedelmes volt ugyan, de a leomláshoz közel álló belső helyiségek még veszedelmesebbek. Egy ideig egymásra néztünk, s azután együtt rohantunk a ház belsejébe, fegyvert és lőszereket hozandók. Gyorsan felkaptunk nehány puskát és pisztolyt a szükséges töltvényekkel együtt, s szerencsésen kijutván az udvarra, elejbénk helyeztük a fegyvereket, most már nemcsak az elemek dühe, hanem az emberek gonoszsága ellen is kellvén magunkat védelmeznünk.

Egy, a rögtöni ropogás közben felemelkedő porfelleg láthatóvá tette előttünk, hogy a gonosztevők a szomszédban beszakadt épület romjairól menekülve, a kaputól távoztak. Nem sokára az egész környék elcsöndesült. Ujabb lökéseket nem éreztünk, bárha a város egész láthatára a legsürűbb porfellegbe borult is, sőt a déli részen levő hegység ketté nyilt s az óriási köszirtek legördülése messze a távolban felhangzott. Fél órai várakozás mulva, az elemek dühe meg nem ujulván, bátor voltam ismét a házból távozni. -299-

A város pusztulása sokkal borzasztóbb volt, semhogy tollam leirni képes volna; s midőn épen az orvos házának kapuját érném ujolag, Rochechouart gróf jött szemközt velem, nem kevéssé dúlt vonásokkal, s a városból való gyors távozásra sürgetett. Barátaimtól való bucsúzásom rövid, de annál bensőbb volt. Midőn a város keskeny utczáin áthaladva, s minden oldalról tágan megnyilt falakra körültekintgetnék, nem annyira saját veszedelmem, hanem a szigorúan sujtott városi lakosság végetlen nyomora fogta el szivemet, s midőn a város kapuján át a szabadba érkezném, kis utitársaságunkat már indulásra készen találtam, kik egyedül csak reánk várakoztak. Itt még nagyobb embertömeget láttam egybegyülve, mint magában a városban, kik gyötrelmes nyugtalansággal várták családjuk bennmaradt tagjait, s tőlünk, az idegenektől, kérdezősködtek felőlük, s igazán örvendettem, mikor ismét ott voltam Tengi Allah Ekbernél, vagyis azon a ponton, honnan Persia déli fővárosának első megpillantását élvezém megérkeztemkor.

Siraz, melyet 12 évvel azelőtt hasonló földrengés látogatott meg, ezen elemi csapástól ember-emlékezet óta kimondhatatlan sokszor és sokat szenvedett már. A völgy-katlan, hihetőleg valami hajdani tófenék, igen sok vulkáni elemet rejt ölében, s az a nép-monda, hogy a kelet felé fekvő Derjai Nemek tó egykor az egész völgységet ellepte, nem épen alaptalan. Ugyanez idézi majd elő végpusztulását is – tartja a vallásos monda – mert a feltámadás alkalmával vízözön fogja elborítani. Tiltott folyadékok élvezete által a legnagyobb bűnöket követi el, s igy folyadék fogja végpusztulását is előidézni. -300-

Tovább három órajárásnál jobbra-balra mindenütt láttuk még a szörnyű rombolás nyomait. A lökések dél felől jövének s igy a vidéknek is ezen része szenvedett legtöbbet; azonban még jóval Persepolison is túl terjedt, s midőn másnap a romokhoz érkezénk, nehány nomadtól, kik az azelőtti napot esetleg ép ott tölték, azt hallottuk, hogy az oszlopok ugy tántorogtak mint a részeg emberek s mégis csodálatos, egyetlen kő ki nem mozdult helyéből, sőt nem egy oszlopfej, – mely már annakelőtte is leesőfélben volt, az oszlopok ormán most is ugyanolyan állapotban volt. E romok fennmaradását most még egyszer annyira bámultam. Hány földrengést, s talán ennél még erősebbet is, kellett Persepolisnak már kiállania, s ezek természetesen még sokkal többet árthattak neki, mint az idő vasfoga s e romok mégis több mint 4000 éve állanak, s ki tudja, hány utazó fogja őket még a késő századokban is bámulhatni.

Ugyanazon uton menénk visszafelé gyorsított menetekben, melyen nehány hónappal azelőtt hosszadalmas karavan lépésben ide jöttem. Hogy az út, azon kellemesség mellett, melyet a vendégszerető franczia társasága nyujtott, mily észrevétlenül reppent el, fölösleges is mondanom. Ide jöttemkor, ha talán nem is az épen figyelemre sem méltatott, de mindenesetre az ellenségesen fenyegetett szunnita voltam; visszatértem alkalmával európai öltözetben hatalmas császárság szolgálatában álló diplomatának kisérője valék. Variatio delectat, de be kell vallanom, hogy a dervis-szerep sokkal érdekesebb volt az utóbbinál. Mint európai, az ember csak felületesen lát mindent és sokszor hamis világosságban, de mint Dervis, a szem a körülmények -301- legmélyebb mélyére tekinthet. Van ugyan szenvedés, de sok a tanúság. Kényelmet az ember csak hon találhat, de az idegen, kivált ha ázsiai országokat akar beutazni, soha se mulassza el külsejére nézve, a mennyire csak lehetséges, – a bennszülöttekhez szabni magát.

Néhány hónappal ezelőtt idejöttömkor a forróság gyötört, visszatértemben a hideg évszak nehézségeivel kellett küzdenem. Ez ugyan csak a reg és est óráiban fordult elő. Nappal a leggyönyörűbb tavaszi lég uralkodik, s midőn a franczia gróf, ki a hires Richelieu bibornok családjából származott Dél-Persia rideg utjain a St. Germain negyed salonéletéről, s a régi és mégis mindig ifjú Lutetiában átélt kalandjairól kezdett beszélni, a távol nyugat képeivel a fersakhok (mértföldek) is egyre-másra tűntenek. Az utazás egyhangúságát közbe-közbe egy vadászkaland élénkíte meg egy falka gazellára. A persa előfutárok hiúz szemei hirtelen megpillanták őket s a sebes futamú ebek azonnal utolérték, s a vadászatkevelő persák boszúságára nehányat el is ejtettek belőlük. – Máskor ismét, egyik-másik városba jutván, ünnepélyes fogadtatásban részesültünk. Feldiszített lovakon, csörögve-csattogva vitt a menet bennünket a városba. A szerencsekivánatoknak, édességeknek, serbeteknek nem volt vége-hossza, de én már unni kezdém végre mindezeket s szerettem volna utam végczéljánál lenni.

Iszfahanban, annakokáért csak két napot töltöttem, s a Francziaország által pártolt katholikus örmény kolostorba szálltam. Tréfából szerettem volna Imam Dzsumánál tiszteletemet tenni, kit nehány hónappal ezelőtt szunnita minőségben látogattam meg, a -302- Takijje vagyis alakoskodás épenséggel fel sem tünt volna neki, de igen kevés kedvet éreztem magamban ujabb kalandokhoz s örömem igen nagy vala, midőn innen utra kelvén, nehány nap mulva szerencsésen megérkeztünk Teheranba.

TEHERANTÓL A KÁSPITENGERIG.

A nyájas olvasó, ki követni akar utam azon részén, mely személyes kalandokat illetőleg legtöbb érdekességet nyujt, legyen oly szives és vegye magának azon fáradságot, hogy „közép-ázsiai utazásom“ második fejezetét átolvassa. Ott igen röviden, tömör szavakban irtam le éjszaki Persián át tett lovaglásomat. E most nevezett könyv, csupán Közép-Ázsiáról szól. Persiáról, mint a melyet már oly sok remek toll ismertetett, nekem a lehető legkevesebbet kell vala mondanom, s innen van, hogy incognitom ezen első napjai, s azon benyomás, melyet rám környezetem és ama sajátságos életmód mindjárt eleinte gyakoroltak: mindez elhallgattatott. Egyébiránt a szófukarság soha sem hiba, s ha az volna is, igen könnyen jóvá tehető.

Most épen ehez akarunk fogni, és beleszőni éjszaki Iran leirásába ama jeleneteket, hogy kitölthessük azon szembeszökő hiányt, mely első útleirásomban észrevehető. Azon küzdelemről, melyet kalandos elhatározásom után az első napokban önmagammal vívtam, csak igen keveset szándékozom mondani. Bárha további segélyezés dolgában, a mint Budenz József barátom leveleiből megértém, sem a magyar akademiától nem igen sokat remélhettem is: mindazáltal az 1863-ik márcz. 20-ról szóló levelemben, szilárd elhatározottságom melletti állhatatos megmaradásomat jelentém az akademiának. A levél már be volt pecsételve, a postára adásra készen, midőn a tatárzarándokokkal ismerkedtem meg ugyanazon napon, s igy -306- alig néhány órával elutazásom előtt még egyszer feltörtem levelemet, s azon pótlékot csatoltam hozzá, melyről az akademia ekkori titkára, a megboldogult Szalay László, mint az akademia 1863-diki jegyzőkönyve I. köt. 1 füzetének 97-ik lapján olvasható, ezen szavakban tett jelentést: „E levél mellé továbbá egy kis szelet papir van mellékelve, melyen irónnal a következő sorok vannak irva: „Még egyszer feltöröm a levelet. Egy kasgari khinai müszülmán társaság, mely Mekkaból Khiván és Bokharán át messze hazájának tart s melylyel a követségen ismerkedtem meg, meghi, hogy vele a Káspitenger részéről a pusztán át tegyem meg az utat. Beleegyeztem. Már holnap a legszorosabb dervis-incognitoban elindulok, tiszta koldús minőségben. Ha ez utam, melyen semmi európai elődöm nincsen, sükerül; ha el nem árultatom…

Midőn e levelet ujra bepecsételtem, elhatározásom végkép meg volt állapitva. Visszatérnem lehetlen volt, s állapotom az ittaséhoz vala hasonló. Csak egy irigy tekintetet vetettem még a levélre, mely az édes szülőföldre megy innen, míg én veszedelmes úton a messze kelet felé vonulok, csak egyetlen tekintetet – mondom – s azzal elhagytam a szobát.

Két nap mulva a már ismeretes társasággal, éjszakkeleti irányban haladtam Teheran felől. A most emlitett főváros, a dombos vidéken átkanyargó uton tett egy órai lovaglás után, csakhamar eltünt szemeink elől. Vissza-vissza néztem még nehányszor, hogy ujra megláthassam, s bárha fájt is elvesztenem a nyugati emlékek ezen utolsó székhelyét, mindazáltal uj tatár utitársaim érdekes párbeszédei s társalgásai csakhamar megvigasztalt. -307-

Csendes, mondhatnám igen lassú karavanlépésben haladtunk, először azért, minthogy sok gyalogos is volt velünk, másodszor azért, mert bérben vett állataink oly nyomorúságos állapotúak valának, hogy a gyorsabb haladás teljes lehetetlen volt. Az unalmas csigaléptekhez, s minden erőködésem daczára, mégis csak nyomott kedélyemhez, nem sokára éghajlati kellemetlenségek is járultak. Az ég beborult s bár előbb csak permetezett, utóbb azonban szakadt az eső. Vékony, foszlányos koldúsmezem csakhamar átázott, s pedig a legelső állomás, Kemerd, még jó két órányira feküdt tőlünk.

Azt mondám: „Kemerd állomás“; de miből állott ez? Képzeljen a nyájas olvasó, egy a puszta közepén álló félig leomlott agyag-viskót, melynek esőverte fala minduntalan beszakadással fenyegetett, s melynek bensejében, az átlyuggatott tetőről alácsepegő eső folytán, alig lehetett egy tenyérnyi szárazhelyet találni. Már alkonyodott volt, midőn megérkeztünk. Mindenki rohanva sietett a düledékeny karavanszeraj szárazabb helye felé, s magam is a tolakodó tömeg közé vegyültem. Hadzsi Bilal barátom pillavot főzött s azt – zsírnak hijával – egy felolvasztott faggyúgyertyával izesité meg, s melynek elköltésére engem is meghivott. Egész udvariassággal megköszöntem, s a helyett, hogy hozzá ültem volna e koldusok és persa öszvér-hajcsárok tömkelegébe vegyültem, összezsugorodtam s mig künn a szél süvöltött s a néma éjszakában csak az eső zuhogott: mintegy önkénytelenül a következő reflexio merült fel lelkemben. Tegnap este, ugyanez órában, a követségi szállodában valék, még pedig bucsú-estélyen, melyet a török követ tartott barátaim körében. Hogy kalandos tervemet illetőleg megrémitsenek – a mint mondák – még egyszer európai -308- eledelt adtak európai módon. A követségi szálloda csinos étterme fényesen ki volt világitva, felhordva a legjobb ételek, kitöltve a legfinomabb borok, egyszóval, az európai kényelem emlékeinek jó nagy adagját akarták adni útravalómul. Volt nevetés, csipkelődés, élcz jövőmet illetőleg. Ott ültem a puha bársonyszéken, s felhevülve a nemes szőlőnedvtől, a képzelet ragyogó képet varázsolt elém különös vándorutam felé. A szarkasztikus megjegyzések, a jószándékú tanácsok, minden hatás nélkül surrantak el fülem mellett, mert álmodozásaim túlboldoggá tettenek. Ime ez történt egy huszonnégy órával ezelőtt.

Milyen ellentétet képezett a tegnapihoz képest, mostani helyzetem! A nélkül, hogy csak egy csepp étvágyat is éreztem volna, egyedüli ohajtásom az vala, bár kinyujtózhatnám kényelmesen, hogy az édes álom ölelő karjaiba vessem magamat. De még csak erre sem volt elegendő helyem. Rongyos, kellemetlen szagú s mindenféle bogarakban bővelkedő szennyes utitársaim jobbra-balra hozzám dőltek, s hogy kínom pohara csordultig teljen, egy köszvény-kínozta persa öszvér-hajcsár is épen az én közelemben foglalt helyet a földön. Ez nyögött, jajgatott, mig utitársaim hatalmasan hortyogtak. Átázott ruhámban annyira fáztam, hogy fogaim vaczogtak. Ugy-e hogy ez az este nagy ellentétben állhatott a tegnapihoz? Életmódom ezen rögtöni, teljes átváltozása természetesen igen idegenszerű volt rám nézve, azonban még sem bántam meg. Hiszen önmagam voltam sorsom okozója, s a mit magam szereztem magamnak, azt nyugodtan el kellett viselnem.

Az első éjen álom nem környékezte meg szempilláimat, -309- s hogy ennek folytán másnap egészen elgyengültem, mintegy félittasan ültem lóra, azt hihetőleg felesleges is lesz emlitenem. Utunk mindig jobban emelkedék, a Demavend irányában, melynek lábánál kellett elhaladnunk. Az első tavaszi napok reggeli levegője igen érezhető volt ennekokáért e magaslaton, elannyira, hogy le kellett szállnom lovamról, s ülésemet egyik vagy másik fáradtabb gyalogosnak átengedvén, a karavan előtt jól magukbirón haladó szegényebb hadzsi társaim közé vegyültem. Társaságuk a lehető legnagyobb élvezetet nyujtotta, s beszélgetéseik azon távoli tájak felől, hová én annyira ohajtoztam, oly kellemesek és érdekesek voltak reám nézve, hogy kalandom terhes és veszedelmes voltát csakhamar elfelejtettem. Időről időre társaságukba vegyülvén, egyszersmind barátságos viszonyunk is mind szorosabbá füződék. Teheranban még mindig csak az efendit, a török követség védenczét látták bennem, a csupa kényelemben élő urat s igy nem igen mertek hozzám közelíteni. De az úton lassankint eltünt a válaszfal, bizalmasakká lettünk, tréfálóztunk, s rövid, sőt – mondhatnám – hihetlenül rövid idő alatt sükerült utitársaim legőszintébb rokonszenvét megnyerhetnem.

A második estét már kényelmesebben töltöttük, Gilar faluhoz érkeztünk, s itt, a Szári-ból jövő kis karavannal együtt, melyhez Teheranban csatlakozánk, meglehetősen kielégitő ellátásban részesültünk. Kisebb csoportokra oszlottunk, s én – mint a nyájas olvasó már közép-ázsiai útleirásomból tudni fogja, – Hadzsi Bilalhoz és legközelebbi atyjafiaihoz csatlakoztam. Velük együtt egy paraszt házának szobácskájába huzódtam meg, ujra meghívtak vacsorájukhoz, s az éhség csakhamar feledteté velem, mind az ételnek kellemetlen szagát, mind -310- utitársaim piszkos ökleit, kik velem együtt markoláztak a tálba. Ugy szinte a lankadtság is jól előkészitett az álomra, daczára azon közeli érintkezésnek, melybe ezen lompos, piszkos, de egyébiránt jó emberekkel jutnom kellett, s midőn másnap reggel megujult erővel keltem ismét utra, jövőm képének távolról sem volt már annyi árnyoldala, mint legelső napi indulásunkkor látszott.

Utunk, Iran egyéb utainál sokkal kevésbé látogatott, igen gyéren benépesített halmos vidéken vezetett Firuz Kuh felé, magas halmokon és szakadó hegyzuhatagokon át. Csak két órajárásnyira voltunk már a Demarendtől, de ez nem vala látható, a mi nekem annyival inkább roszul esett, minthogy hólepte ormát Teheránból gyakran nagy élvezettel szemlélém, s igy közelről annál jobb szerettem volna látni. A Demarend, a legujabb mérések szerint, több mint 22 ezer láb magasan emelkedik a tenger szine fölött, oly magasság, mely a puszta szemmérték szerint, majdnem hihetlennek látszik. E hegyen eddigelé még csak igen kevés európai volt fen, kik között ujabb időben, az olasz-persa missió tudományos osztálya vala a legkitünőbb. Ezen urak közül, ha nem csalódom, Filippi tanár volt a legelső, ki az oromra feljutott, hova igen nehéz felmenni, s az olaszok méltán nagy örömre gerjedhettek, midőn a büszke háromszint fenlebegni látták e roppant alkotványnak már az őskorban is oly nevezetes csúcsán.

A „Viva Italia“ örömkiáltás igen sajátszerűen hangozhaték azon völgyekben, hol Ó-Persia királya oly sokáig küzdött az alvilági szellemekkel s hol – a monda szerint – Zohak a vadzsarnok a magas szirtfokhoz van bilincselve.

Aruban, harmadik állomásunkon, ismét más utitársosztály -311- vendégszerető meghivását kelle elfogadnom. Ezek mindnyájan Khokandiak voltak, kik husból, rizsből, sárgarépából, babból és közbe habart lisztből álló sürű levessel, kedvencz nemzeti eledelükkel szolgáltak. Hogy minden falatnál: „Mily pompás, mily felséges!“ kiáltásokra kellett fakadnom, természetesnek fogja találni bizonynyal mindenki; a jószivűség nyujtotta, s csak a tetszésnyilatkozat lehetett az egyedüli hálaviszonzás. Theára megint más osztálytól nyertem meghivást. Mindnyájan versenyeztek, hogy társaságuk legujabb tagját a lehető legjobban ellássák. Mindent szives örömmel fogadtam el, de szigorúan ovakodtam minden olyastól, a mi csak távolról is kitüntetésnek látszhaték vala; csupán a tökéletes egyenlőség teremthet tökéletes barátságot, s minthogy e tekintetben minden eddigi törekvésem meglehetősen eredménydús volt, mindjárt a három első napon észrevettem, hogy itt igazi, hű és szinlelés nélkül való barátságot sikerült nyerhetnem.

Igen mulatattók valának rám nézve a persa falusiak megjegyzései, a tatár zarándokok és köröttem levő viszonyt illetőleg. Voltak közöttük éles látásúak, a kik kitalálták, hogy én nemcsakhogy tatár, sőt még ozmanli sem vagyok, hanem testestől-lelkestől frengi, ki ezen emberek társaságában az európaiak előtt máskülönben elzárt Közép-Ázsiát akarom meglátogatni. Sokan észrevették, ismétlem, de szóval egy is alig nyilatkozott, mert a siíta persák gyűlölete oly nagy a szunnita középázsiaiak iránt, hogy az irani teljes szivéből örvendezik, ha látja, hogy halálos ellenségei el vannak ámitva.

Másnap reggel a jelentékeny Firuz Kuh-ba, negyedik állomásunkra kelle érkeznünk. Igen korán útra kellett kelnünk, minthogy a távolság igen nagy, s az út még e -312- fölött járatlan, vadon hegyvidéken vezet keresztül. A metsző hideg rémitően érezhető vala e magas regiókban. Minden pillanatban le kellett szállanom, hogy nyomorult gebémet a meredek hajlatokon átvezessem, vagy hogy a folyón való átkelésre, más gyalogos útitársamnak átengedjem. Egy alkalommal azt is megkisérlém, hogy egy tenyeres talpas utitársamat magamhoz vettem a nyeregbe, de ez a teher igen nehéz volt lovamnak, ez megcsuszott, s mindkettőnket belevetett, a nem mély ugyan, de annál hidegebb vizbe. Az önkénytelen fürdő után jó egy órafolyásig gyalogolnom kellett, hogy felmelegedjem. Ma is csodálkozom rajta, hogy az úti viszontagságokhoz hozzá nem szokott testemnek, még ez a szerencsétlenség sem vált kárára. Nappal ép oly meleg lett, mint a minő hideg volt éjjel. Firuzkuh-ba, mely egy szép rommal ékeskedő hegy alján fekszik, késő délután érkezénk. Mind a táj, mind a most nevezett hely, bájos fekvésük folytán különös varázszsal hatottak rám, ugyszinte megleptek a házak is, melyek félig a persákéihoz félig a mazendraniakhoz hasonlítnak. A kis városkát széles és mély hegyi folyó hasitja keresztül három irányban, mely előbbi az utnak épen középpontját képezi Mazendran, Khoraszan és Iran között. Sok karavanja van, s valamennyi meglehetősen népes. A karavan leginkább narancscsal, dinnyével, czukornáddal s a káspi partvidék egyéb terményével szokott megrakodva lenni, miket Sárudba vagy Teheranba visznek, honnan ismét gabonaneműeket szoktak visszahozni magukkal, mint a melyek e hegyvidéken majdnem teljesen hiányzanak.

Minthogy idáig tartó egész utunkon oly sokat hallottam beszélni az úgynevezett Badi Firuz-Kuh szél dühöngéséről, mely az utasokra nézve különösen veszedelmes: -313- meglehetős aggodalom szállott meg, midőn annak zugását, másnap reggel, már a fennevezett helység völgyében észrevettük. Itt az út egészen meredeken emelkedik, s minden egyes lépéssel fölfelé, a szél is mindig erősebbé és erősebbé lőn, s midőn a magaslatra értünk, az orkan csakugyan oly irtózatos erővel dühöngött, hogy egyetlen utas sem maradhatott meg nyergében. Még a málhákat is leszórta, s igen nagy fáradságomba került, míg a magaslat kezdetétől azon karavanszerajhoz juthatánk, melyet az utasok menhelyeül Abbasz Sah építetett. A hegyszakadékokban imitt-amott még hó volt látható, s elképzelhető, mily borzasztó lehet ezen szél a hózivatarok alkalmával, s csak úgy állitják is, hogy a rideg évszakban gyakran temet utasokat a hó alá.

Csak néhány lépést kelle tennünk a most emlitett oromról lefelé, s a szél azonnal megszünt. Lég és táj egészen másnak látszék. Eleinte apró bokrocskák valának észrevehetők; ezek alantabb fákká erősödnek, s alig haladtunk lefelé mintegy félórajárásnyira, s ime már is a legdúsabb növényzet vett körül bennünket. Mily felséges, mily bájoló tekintet ez, az Iranban utazó szemei előtt, ki csupán a falvak közelében ültetett gyér fákhoz van szokva, s napokhosszat tartó járatokon egyetlen fűszálat sem lát, melyet maga a természet hozott volna elő. Az út mindig keskenyebbé és keskenyebbé válik, mig végre egy nagy mélység partján vonul el, hol alant egy igen nagy, sőt, mondhatnám, az általam eddigelé látott legnagyobb hegyzuhatag omlik alá, messze kihangzó zúgással, óriási sziklatömegek fölött tajtékozva, s imitt-amott meglehetős magasságú vízeséseket képezve. Minden pillanat ujabb meg ujabb meglepetést nyujtott. A két oldalon terjedő erdőséget a leggyönyörűbb fehér és piros -314- virágzat boritá s az aetheri tiszta levegőt ezer meg ezer különfajta növény és virág tette illatossá. S ha mindehez, a zöld lombok közül kimagasló, sajátságos alakú hegycsúcsokat verestetejű nyaralóknak képzelém: Európa legszebb alpesi vidékén gondolám magamat. Még maguk, a természet szépségei iránt máskülönben közönyös utitársaim is, egészen fellelkesültek, s az a reggeli, melyet a hegyes sziklacsúcson fekvő Divszefid romjai alatt költöttünk el, örökké felejthetetlen marad előttem. „Ez a sziklatelep – mondá persa követőim egyike – kedvencz tartózkodási helye vala azon fehér óriásnak, kit Rusztem legyőzött s a káspitenger partjaira űzött. Azon időben az egész paradicsomszerű Mazendrant csupa alvilági szellemek lakták, s valóban szerencse, hogy voltak hősök, a kik el tudták azokat űzni, mert a mi mai persáink, erre bizony nem lennének képesek.“

E magas, meredek szikla felső részén barlangnyilás látszik, melyről száz meg száz monda él a nép ajkán. Nem nagy távolra attól, más üreg is található, melyet a rémitő óriás leánya különszobájának mondanak. Az apa sok ezer évvel ezelőtt eltünt ugyan, de a leány még most is ott lakik, sőt az év bizonyos szakaszaiban meg is szokott jelenni, hófehér ruhában, egész kiséretével együtt: s jaj annak az embernek, a ki meglátja őket, mert bizonyára halálfia lesz.

Egy órai pihenés után tovább vonultunk. A vidéket, bárha az mindig regényesebbé válik, nem lehet épen nem lakottnak állitani. Tulajdonképi falvak nem léteznek ugyan, de az erdők egy-egy tisztásán egyes házcsoportok tünnek fel a szem előtt, legfölebb félórányi távolságban egymástól. Az úton azonban, mely mindig a fenebb emlitett folyó partján vonul, körülbelől egy-egy órai -315- közök után több karavanszerajra lehet akadni. A persák Mazendrant is hiresnek tartják az e fajta épületek nagy sokaságáról, de ezek nem egyebek, fából készült hosszúdad színeknél, melyek egyik szögletében maga a tulajdonos is ott lakik, mindazon szegényes élelmi szerekkel együtt, miket el szokott adni az utasoknak.

Egy ilyenbe, melyet Szurkh Abad-nak neveztek, mi is betértünk estefelé s elváltunk a persa utitársaktól. A tatárok rendkivül megörültek a kitünő jó víz és fa nagy mennyiségének, melyet e helyen oly bő mértékben találtak, mint sehol egyebütt az előttük ismeretes Ázsiában. Mig előbb 6–8-an is főztek egy és ugyanazon tűzhelynél, ma este mindenki külön tüzet gyujtott magának. Thea-edény thea-edény után állittatott a tűz mellé, sőt az elégett fának óriási parázsa is felhasználtatott. Utitársaim ugyanis, miután jól laktak volna s magukat a lehető legjobban érzenék, levetették ruháikat s egy-egy darabot ketten-ketten kifeszítve a tűz fölé tartának, s mig a harmadik egy kis pálczikával gyengén porozgatá, a tűzben különös sistergés és sziszegés hangzék. Ez a legkönnyebb módja annak, hogy az ember ama bizonyos apró kellemetlen állatkáktól megszabaduljon, s bárha az első tekintet undorral töltött is el, mindazáltal benső körülmények kényszeritének rá, hogy magam is hasonlóképen cselekedjem.

Az álom, mely a szellős épületben pilláinkra szállt, daczára a közeli folyó vad zajgásának, s daczára a sakálok vonításának, melyek feltünő nagy tömegekben veszik körül az emberi lakhelyeket, s még nappal is 10–20 darabból álló falkákban ügettek előttünk, igen édes és kellemes volt. A lég, az érzékeny hidegből, lanyha tavaszi hőmérsékletűvé változott, s hogy én mit érzettem akkor, midőn éjjel -316- felébredve, a bűbájos vidéknek szeszélyes alakú hegyein, s beláthatlan messzeségre terjedő erdein a kelő holdnak ezüst sugárainal széttekintettem, valóban nem vagyok képes leirni. Korán keltünk s utunkat szakadatlanul a mindig szélesbülő s mélyebbé váló folyó partján folytattuk egy irányban, mely folyó, a mint hallám, Talarnak neveztetik. Az út majd a jobb, majd a balparton vonult, majd egészen a meder közelében, majd végtelen magasságban fölötte; s ha a tegnap látott táj regényesnek mondható, ugy a mai valóban imposans volt. Az ösvény csak ritkán oly széles, hogy ketten lovagolhassanak egymás mellett. A karavan hosszú, meg nem szakasztott lánczot képezett s egészen különösen érzém magamat, midőn déltájon egy hegymagaslatra érve, sürű nedves felleg borított el bennünket, melynek folytán a csak nehány lépésnyi távolban alattunk álló utitársaink előtt már láthatatlanokká lettünk. Ugy látszék, mintha valamely könnyed, sürű zápor omlott volna ránk; hallottuk társaink kiáltását, feleltünk is nekik, de egymást csak akkor láttuk meg ismét kölcsönösen, mikor a nap sugarai keresztül törtek a felleg fátyolán. „Az égben voltunk“ – mondá tréfásan egyik utitársam. „Az ilyen ég nem volna valami nagyon kivánatos – viszonzám én – mert ha e homályos levegőben paripánk csak egyetlen egyszer kissé félrelépne, szépen lesétálnánk a lemagasb helyről a legmélyebb örvénybe. Ez pedig bizonyára irtózatos halál lenne. A folyó két partját itt-ott hidak kötik össze, de ezek rendesen igen nyomorúságos karban tartatnak, jobbadán fából s csak igen kevés kőböl épittetve. De szükség is van reájuk, mert a vadul alárohanó folyam ragadó habjainak semmi hatalom sem volna képes ellenükbe állani. E nap déltáján már nehány hegylakóval -317- is találkoztunk. Különös emberfaj ez, olyan, minőt sehol másutt az egész Iranban nem találtam, nem igen magas termetűek, nagyon vékony dongájúak s halavány sápadt arczúak. Ábrázatukon semmi nyoma sincsen valósággal paradicsomi szülőföldjüknek, s midőn ezen beteges kinézésükről kérdezősködtem, azt nyertem válaszul: „hogy Mazendran égalja ép oly veszélyes, mint a mily elragadóan szép.“ Nem is csoda! Felületének legnagyobb részét erdőségek boritják, a lég igen nedves, az eső nagyon gyakori, s még ott is, a hol évek óta telepitvények léteznek, még ott is épen úgy lep fű fa mindent, mintha csak tegnap vándoroltak volna oda. Igy az egyetlen utat is, tehát a legjártabbat, fatörzsek és kinyuló óriási ágak néha úgy elsánczolják, hogy alig lehet rajtuk áthatolni.

Általában a fejszének itt igen sok volna a teendője, s ha a tüzelő- és épületfa e roppant bőségét látva, eszébe jut az embernek, hogy Iran egyéb tájai mily szegények fa dolgában, még csak akkor fogható fel igazán, milyen áldás egy országra nézve a jó közlekedés.

Az az állomás, mely most következék, igen kicsiny volt; a helyet, hova megérkezénk, Zirabnak nevezik. Malom sok volt, de karavan csak egyetlen egy. Én lovagoltam előre, hogy a helyet elfoglaljam, s a persák által igen udvariasan fogadtatám, de alig jöttek nyomomban szunnita utitársaim, s a sziíta vendéglős szabad folyást engedett fanatismusának és a szegény szunnitákat egész átok-záporral űzte vissza. Nekem kellett pártjukat fognom. A persa, ki még nehány pillanat előtt oly nyájas volt hozzám, meglehetősen durvává lőn irányomban is, s a kemény szavakat kemény ütések is követék, s csak miután a tatárok zarándok-botjaikkal, melyek Arábiából szent ereklyék gyanánt jönnek, elegendőkép megfélemlíték -318- őt, csak akkor változott meg magaviseletében s lett barátságosabbá. S midőn egy csésze theára is meghivtuk, még nehány történelmi adomát is elmondott szülőfölde hegyeiről a mi mulattatásunkra. Egy hegy-oromra mutatott a többi között, hová Rusztem az egyik lábát megveté, a másikat pedig egy két órai távolságban fekvő másikra, s igy vagdalózott kardja hatalmas csapásaival, hogy a Diveket Amul felé űzze. Estefelé, mikor már étkezésünket elvégeztük, mindkétnemű utazókból álló csapat érkezék Mazendranból, mind valamennyi térdig érő selyem bugyogót viselve, egyéb öltözetük is szürkés pirosas selyem szövetből állott, mely a nap sugaraiban szivárványszint játszott. Soknak csipejét széles öv boritá, melyről egy vagy több zacskó csüggött alá. Ez az ő tarisznyájuk, mert Mazendranban a kenyér valóságos ritkaság. Az itteni lakosság majdnem csupán rizsből él, melyből reggel egy-egy jó adagot megfőznek, ebbe a zacskóba beleteszik, s magukkal viszik élelmi szer gyanánt. Ők is rátámadtak pajzánul szunnita utitársaimra s megint nekem kellett közbenjáróul fellépnem, s bárha persa beszédem világosan megbizonyíthatá előttük, hogy én nem vagyok közép-ázsiai, mégis izetlenkedéseik közepette az egyik olyan csapást mért reám botjával, hogy azonnal vérzeni kezdettem. Ez tűzbe hozta az én utitársaimat is, csoportosan védelmemre keltek, s ha őket le nem csillapíthatom, ki tudja mi történhetik itt velünk. Egyébiránt azon szivesség, melylyel irántuk viseltetém, igen nagy hasznomra vált, látták, hogy bennem őszinte barátot nyertek, s égtek a vágytól, hogy előforduló alkalommal viszonozhassák jóságomat, s valóban meg is tették, mert én Közép-Ázsiában aránylag sokkal nagyobb veszedelemben forogtam mint ők itt s minthogy ők gazdagon -319- lefizették tartozásukat, egyedül csak is annak köszönhetem, hogy incognitom oly szerencsés véget ért.

E mindig bensőbbé váló barátság, kivált eleinte, sok kellemetlenséget is okozott nehéz szerepemben. Minél jobban elenyészett az efendi czím, annál inkább kellett koldússá és közép-ázsiaivá lennem. Nem egyszer történt, hogy a communismus szabályaihoz híven, most ez, majd amaz öltötte fel ruháimat, vagy alvás közben azokkal takaródzott; sőt egy fiatal Hadzsi nehány nap mulva tisztálkodási toiletteje alkalmával ingét is odavetette hozzám, hogy szabadítanám meg ezt azon hivatlan vendégektől, melyek pusztitására ő most nem ér rá, minthogy kenyérsütéshez kell látnia. Rá kellett állanom, de hogy milyen érzelmekkel fogtam munkámhoz, ezt a nyájas olvasó elképzelheti, a nélkül, hogy hosszas magyarázatra lenne szükségem. Ma, midőn Közép-Ázsiáról szóló könyvem, Európában úgy, mint Amerikában érdeme fölötti méltánylásban részesül, és sok ezer olvasó olvasta azt át, mégis csak azoknak lehet igazi fogalmuk nélkülözéseimről és nyomoromról, a kik maguk is huzamosb időt töltöttek keleten. A nyugati, Kis-Ázsia bensejében, minden lépten-nyomon szidja a keletit piszkosságaért. Persiában még jobban felingerül; azonban mit fog a világ mondani, ha én azt állitom, hogy mind a törökök, mind a persák valóságos fashionable gentleman-ok a közép-ázsiaihoz képest. A következő napon, bárha az állomás igen rövid, mégis nagyon korán kellett utra kelnünk. Ez egész Persiában hires rosz utjáról, s pedig ha valamely ösvényt még a persák is rosznak tartanak, képzelhető, hogy az csakugyan milyen lehet! A szűk völgy itt mindig tágabbá lőn, s estére a közel látszó mélységbe kell vala jutnunk, mely őserdőktől fedetten, egész -320- a Káspitenger partjáig terjed. Utunk jobbára hegynek le ment, óriási sziklatömegek között, melyek oda a magasságból gördültek alá; a talaj maga lágy és agyagos, s minthogy a nap csak alig képes itt-ott keresztül hatni sugáraival az erdők sürű lombjain, a sár majdnem örökösnek mondható. Ha azt állitom, hogy ezen utat minden lépten-nyomon, mintegy három lábnyi szélességű árkok szakasztják meg, melyekből egyes hegyes sziklacsúcsok magaslanak ki, vagy óriási fatörzsek által van korlátozva, akkor még mindig szépitve szóltam róla. Nyeregben maradni teljes lehetetlenség, mert bárha sokan azt állitják is, hogy a paripa lába a legjobb vezető: alig tettünk néhány lépést s nem egy hasonlóképen gondolkozó persát láttam a sárban egészen alámerülni. Nem volt tehát mit tennünk, mint a kimagasló sziklacsucsokra ugrálni, vagy a sikamlós gyalog uton négy kézláb mászni tovább, valóságos pokoli kin volt ez, s az olvasó legkönnyebben fogalmat szerezhet magának minderről, ha azt mondom, hogy egy Ferszakh távolságot, mint egy hat óra alatt valánk csak képesek megtenni. Midőn a sikságra érkeztünk, ember és állat úgy el voltak fáradva, hogy négy órai pihenést kellett tartanunk, s utunkat csupán délután folytathatók. Itt az út két ágra oszlik. Balra Balfurus felé vezet, jobbra pedig Száriba; mi is ez utóbbira tértünk, s nem kevéssé valék meglepetve, midőn a mind sürűbbé váló erdőségbe lépve, négyszögletes, szabályosan kivágott kövekkel kirakott remek országútra léptünk, melynek mindkét oldala mellett árok vonul. Persiában a készített országút valóban a ritkaságok közé tartozik; s ez nem is a mostani kor munkája, hanem, a mint mondják, Abbasz sah épitteté, hogy a Káspitenger partján fekvő kedvencz mulató helyét, -321- Esref-et annál könnyebben érhesse. Egyébiránt e műnek megpillantása, a két oldalról környező erdőséggel együtt, képzelmemben Európába varázsolt át engemet. Maga az erdőség oly sürű s oly áthathatatlan vala, hogy ama mesék, melyeket egykor az eltévedtekről hallottam, valóságnak látszottak előttem. Hemzseg e táj madarak és állatok legtarkább vegyülékétől, és az indiai Dzsenjelek után, a lehető legvonzóbb hely volna európai sportsman-jaink számára. Utitársaim alig birtak örömükben hová lenni, azon roppant mennyiségű puszpangfát megpillantva, mely itt egészen gazdátlanul növekszik, s melynek mind az ő hazájukban, mind általában egész Ázsiában igen nagy ára van. Ugyanis puszpangfából készülnek azon félkerek fésük, melyek egy-egy darabját minden müzülmannak szüntelenűl magánál kell hordania a korán egyik rendelete szerint, a szakálnak előirt toilettejét ezzel végezendő. Az ifjabbak nem állhattak ellen azon vágynak, hogy egypár hatalmas ágat le ne vágjanak, miket aztán majd a távol Khokandba magukkal vinnének, azonban csakhamar belátták szándékuk kivihetetlenségét, s még az este, az állomáson, valamennyit a tűzre vetették.

Minthogy a reggeli órák nehéz vándorlása jóformán kimerített mindnyájunkat, az estszürkület beálltával valamennyien hely után néztünk, a hol megpihenhetnénk. Le is telepedtünk volna a legelső kinálkozó helyen, de a velünk jövő nehány persa figyelmeztetett bennünket, hogy ezen erdőségben, kivált ez évszakban igen sok ragadozó állat van, melyek rablási vágyuktól ösztönöztetve, éjszakánkint még az erősen épült hajlékokat is megtámadják, s igy a szabad mezőn tanyázóra nézve még sokkal veszedelmesebbekké válhatnak. Kivált a tigrisek voltak azok, melyek bárha nem oly vérengzők is mint a -322- bengaliak, óvatosságra intettek bennünket. Minden fáradtságunk daczára, egész késő éjszakáig haladnunk kellett tehát az erdőségben, mig nehány különálló házcsoporthoz jutottunk, melyeket Heften-nek neveznek, s melyek közelében az erdő szélen megtelepedtünk. Elhatároztuk, hogy egész éjen át a lehető legnagyobb tüzet fogjuk lobogtatni s mellette felváltva virrasztani; mert a persák tudósitását épenséggel nem tartám pusztán megfélemlités végett mondottnak. Már az egész tájat bevilágította éjeli tüzünk lángja, s mégis a közeli sürűségből szünni nem akaró recsegés és röfögés hangzott felénk. Éhes vadkan falka volt, mely zsákmány után tört, s csak is egy-egy fegyver elsütése által sükerült őket némileg sakkban tartanunk. A sakalok még oly szemtelenek is voltak, hogy úgy körülszaladgáltak bennünket, mintha házi állatok volnának, s még a botütések sem használtak ellenük; s merüljön csak az ember valami mélyen a beszélgetésbe, s ne vigyázzon élelmi szerére vagy ruhájára, ezek bizonyára ott teremnek macskaügyességgel és elragadják. Mindazáltal az egész éjen át semmi veszedelem sem ért bennünket, sőt ez éji táborozás, az óriási rengeteg közepette, igen kellemes emléket hagyott hátra én nálam; egy penabad-ért (körülbelől fél frank) 10 fáczánt vettem, nagyot, kövéret s kitünően jó izűt. Tatár utitársaim is bőségesen bevásárlottak ez áruczikkből, mely itt oly roppant tömegben található, hogy az erdőség sürűjében, hol a felrepülés lehetetlen, százat meg százat lehet bottal leverni, s még harmadnap mulva is fáczánpecsenye pótlá az itt különben nagyon drága kenyeret.

Mig úgy éjfél táján, mikor a virrasztás sora rám került, itt ültem volna a vígan pattogó tűz mellett, khinai -323- tatár barátaimmal, itt e regényes erdőségnek közepette, meg nem állhatám, hogy ezen, még az éji ruhába öltözötten is oly elragadó természet végig tekintésénél gondolatban a távol nyugat felé ne repüljek. Hadzsi Bilal barátomat is meghatotta a jelenet fensége, ő is odagondolt a khinai tatárságban fekvő háza tájára, közlékenynyé lett, nejéről, gyermekeiről kezdett beszélni, a mit a müzülman igen ritkán cselekszik, s mélyen felsohajtott, mikor legfiatalabb leányának nevét emliték ajkai. „Hihetőleg az legkedvesebb gyermeked“ – kérdezém. „Igen, efendi – viszonzá a tatár – negyedik kedvencz feleségem leánya, a kit nem pénzért vettem, hanem a ki tiszta ragaszkodásból jött hozzám, bárha kétszer oly idős vagyok mint ő.“ Elbeszélte aztán, hogy a leányok, az egész világ kerekségén az ő hazájában a legolcsóbbak; „Törökországban, Persiában, sőt még Közép-Ázsiában is drága pénzen kell megvenni az embernek jegyesét, de minálunk hat Tillan (arany) mindig lehet feleséget kapni. Nálunk az élet is olcsó, s minthogy te, a mint mondád, még nőtlen vagy, jőjj velem Akszuba, települj meg ott és bizony boldog lehetsz!“

Egy másik, Namengan közelében fekvő birtokának szépségeit kezdé vázolni előttem. Ő is meghítt. Mind valamennyi saját otthonáról beszélt, s én most érzém talán legnehezebben, hogy incognitom szigorúan tiltja, azon földnek nevét ajkaimra venni, a hol én születtem, s melyet a világkerekségén a legfőbbnek és legszebbnek tartok. Igy váltakozott beszéd beszéd után, mig végre a hajnal fénye tört keresztül az erdőség lombjain. Mikor egészen megvirradt, mi is nyergeltünk, hogy Heftenből Szári felé, Mazendran fővárosa felé vonuljunk. Nagy szomorúságunkra itt végeszakadt a pompás országútnak, s a -324- mily jó ez volt eddig, ép oly kimondhatatlan rosz lett az, melyen ezután haladtunk. Majd holmi nyomorúságos töltéseken vonultunk végig, melyek beláthatatlan mocsárok közepette, vékony szalagocskák gyanánt kanyarognak, majd csak félig kiszáradt mocsárokon keltünk át, hol mind az ember, mind az állat csak lejtve-szökve juthat keresztül, s az a gondolat, hogy egyetlen hibás lépés a kevésbé szilárd helyre intézve, az embert feneketlen sárba ejtheti, minden inkább volt, csak kellemes nem.

Két órai haladás után megint erdőségbe jutottunk, melybe alig léptünk be, s már is erős czitrom- és narancsillat ütött meg bennünket, s csakugyan sok helyütt e déli gyümölcsöket termő egész kertekre akadtunk. A sárga gyümölcs gyönyörűen vette ki magát a tündöklő zöld lombozat között, s a fák oly dúsak valának, mint még semmi egyéb gyümölcsnél nem láttam eddigelé, s majdnem minden ágat egy-egy támasznak kellett tartania. Közel az ilyen kertekhez négy erős oszlopon álló négyszögletes házacskák emelkedtek, az ültetvényesnek és tulajdonosnak házai, ki csak is jó magas létrán juthat házába. Midőn e különös épitészet okát kérdezém, azt nyertem feleletül, hogy részint a talaj nedvessége, részint a rovarok roppant száma lehetetlenné teszik a földön lakást; s csak egy pár lábnyi magasságban legyen is az ember a föld fölött, az álom már is sokkal könnyebb, s a levegő sokkal egészségesebb. „Semmi sem tökéletes a világon – monda társaságunk egy kegyes zarándoka – minden rózsának meg van a maga tövise, s ha e paradicsomszerű tájéknak sem rovarai, sem nedvessége nem volnának, ezek az eretnek siíták még azt képzelnék, hogy ők már e földi életben elnyerték a paradicsomot.“

Egyébiránt itt is úgy találtam, hogy Mazendran lakójának -325- beteges külszine, igen nagy ellentétben áll szülőföldének gazdag természetével. S ha azt kérdém ezen emberektől, ha ugyan itt művelik is kertjeiket, de lakhelyeiket mért nem teszik át máshová; nagy csodálkozásomra mindenütt azt hallottam válaszul: hogy az erdő, bárha egészségtelen is, mindazáltal jó erősség gyanánt szolgál az ember-rabló turkomanok ellen, kiktől e vidéken, a sík, szabad tájon, senki sem tudná magát megvédelmezni.

Ali Abbad falunál, falunál – mondom, – bárha alig áll többől nehány háznál, megállapodtunk és reggeliztünk. Utitársaim neki mentek a narancsfáknak s nehány fillérért szabad volt annyit enniök, a mennyit csak birtak; s mégis oly mohón fogtak hozzá, hogy az első darabokat héjastól együtt nyelték le. Az ő hazájukban ennek a gyümölcsnek csupán nevét ismerik, s az ali-abbadi reggelire, bizonyára holtuk napjáig meg fognak emlékezni. Én ezen közben, mint rendesen szoktam, most is a persák közé vegyültem, s figyelemmel hallgatám a kormányzóról, sahról, vagy a turkomanokról szóló beszélgetéseiket, s minthogy a többi között az is értésemre esett, hogy Seh Taberszi, a Bábik hirneves erődje – vagyis azon vallási rajongóké, kik egy időben az egész vidék rémei valának, ugyancsak e tájon áll; különös örömmel hallgattam néhány szemtanúnak ezen hires fanatikusok harczairól szóló előadását. A Bábik felekezete csakugyan nevezetes tünemény Persia müvelődés történelmében, s minthogy e hirhedt próféta fel és letünése érdekelni fogja a hazai olvasót, itt egy kis kitérést akarunk tenni, s mig a karavan nagy csendesen vonul Szári felé, elmondjuk, ki volt az a Báb, hogyan jutott oly nagy hírre s hogyan kellett elvesznie.

Báb és Bábi-k.

Sirazban 1843 táján egy fiatal mollah élt, kinek neve: Mirza Ali Mohamed, ki éles elméje, a szent könyvekben való jártassága, kellemes külsője, csengő hangja és szép szónoki tehetsége által igen korán kitünt ismerősei körében. Mindezen tulajdonokhoz még az is járult, hogy ő mint szeid, származását egyenes ágon vezeté le a próféta családjától, s azon kettős tisztelet, melyben személye és tehetségei folytán részesült, az ifjú mollahnak már természettől is felhevülésre hajlandó kedélyét, önbálványozással és magatúlbecsülésével tölté el. Nem elégedvén meg a tanulmányok szokásos folyamatával, miket a persa hittanulóknak végezniök kell, már korán Rumuzat-tal, azaz: titkos tanulmányokkal foglalkozott, sokat érintkezett Gebrekkel, hindukkal és örményekkel, s minthogy a dolgok régi állásával nem volt megelégedve, mindig ujabb és rendkivüliebb dolgok kutatásába mélyedt, s minthogy nagyságának képzeletében tehetségei valami rendkivüli terményeivel akart előlépni, a heves vérű délszülöttet az az eszme foglalkoztatá kezdettől fogva, hogy ő az Iszlam vallásos épületét halomra dönti, annak helyébe uj hitet állit, s ezen új tannak ő lesz a prófétája a világ előtt. Hogy az ilyen tervvel nem könnyűség az iszlamita keleten fellépni, azt mindenki előre is sejtheti, s ezt Szeid Ali Mohamed is igen jól tudta. Hogy bekövetkezendő hatalmát megalapíthassa, nem volt szabad kegyes és lelkes siíta hirét már előre elvesztenie. Sok ideig szigorú asceta-életet élt, Mohammedet és az Imamokat legmélyebb tisztelete tárgyaiul tartá, s hogy még inkább olyanul tündököljön, mint a kit Isten lelke különösen ihletett, még Mekkába is elzarándokolt. -327- Onnan Bagdadba ment, hogy az ottani környéken levő, s a siíták által szenteknek tartott helyeket meglátogassa. Útközben, volt gondja rá, hogy földiei közül mindig egy-egy kiváncsi csoportot gyüjtsön maga köré. Mondják, hogy lelkes szónoklatának csodás hatása volt, s hogy sokan, a kik a végett mentek hozzá, hogy általa az Iszlamra tanittasanak, szavainak hatalma által annyira félre vezettettek, hogy lelkesedésük hevében alig vették észre miszerint a mollah, a helyett hogy vallásukban megszilárdítaná, még inkább el is téritette őket attól. Midőn a Tigris partjairól visszatért szülővárosába, utitársai, kik egyszersmind első követői is valának, nagyszámú proselytát szerzettek tanainak. Uj vallás alapitásáról még szó sem volt nyilvánosan. Még csak az járt ajakról ajakra, hogy Hadzsi Ali Mohamed igen gyönyörűséges dolgokat beszél. Házát a hallgatók szünet nélkül ostromolták, az utczákon mindig úgy jelent meg, hogy a lakosság különböző osztályainak egész tömege kisérte, mollahk, kézmüvesek, parasztok stb. s a mint Sirazban hallottam, ez időben nem is az általa alapitandó valamely uj vallás eszméje, – mint inkább találó logikája, melylyel egyéb mollahk visszaéléseit ostorozá, s a szent irás némely kétes helyeinek merész magyarázata volt az, mi az egész világot foglalkodtatá. Hogy ezen mollahk nem sokára legveszedelmesebb ellenségeivé váltak, ezt előre nagyon könnyen el lehet gondolni, általuk ámitónak neveztetett, mint eretnek megvettetett, a mi azonban őt, a maga felekezete előtt annyival is inkább tisztelet tárgyává tette, minthogy az uralkodó Mollahkat Persiában nem nagyon szeretik, s midőn több nyilvános disputatióban Sirazban, az ulema-világ legelőkelőbb tagjait páratlan ékesszólásával legyőzte, s ezen diadal neki a győzhetetlenség pálmaágának -328- fensőbbségét megszerzé: a mi rajongónk csakhamar nyilván szint kezdett vallani igazi czélja és szándékai felől. Kimondá, hogy nemcsak a sirazi mollahk, nemcsak az iráni mollahk, hanem az Iszlam minden mollahja tévedésben él, s hogy az igaz hit gyémántja az ő birtokában lévén, ő azt nem sokára úgy fogja ragyogtatni, hogy annak tündöklése az igaz hivőket a legtávolabb országokból is hozzá vezetendi, s az ellenkezőket vaksággal fogja megverni. Sőt még annyira is ment, hogy egy alkalommal a mindenható s közte levő viszonyt vázolván, lángra gyúlt tanitványai előtt, arab nyelven felkiáltott: „Hu el ilm, ve ena babi hi!“ „Ő a tudomány és én az ő kapuja!“ azaz: ha ti ő hozzája akartok jutni, csak én általam tehetitek. S minthogy ő magát a Báb (kapu) melléknéven nevezé, ez lett nem sokára bevett nevévé mások ajkain is, s most már tanainak követői is Bábi-nak hivattak.

Valóban különös, hogy a persák, kik külsőleg oly lelkesűlt mohammedanoknak látszanak, s kik különösen a maguk felekezetéhez oly rendkivüli fanatismussal ragaszkodnak: az uj prófétának, az ő előbbi hitelveikkel oly merőben ellenkező tudományát oly vakon elsajátíthaták; s ugy hiszem, ez is megbizonyitja oly sokszor kimondott nézetemet, hogy a persák minden külső bigottságuk daczára, a kelet leggyengébb hitű mohammedanjai. Könnyen izgatható kedélyük mind abban a mi uj és rendkivüli, a legnagyobb élvet találja, s habár csak igen kevesen érték is a bábi-tudomány lényegét, s talán abba bele sem akartak mélyedni: mindamellett mégis buzgó követőivé lettek, őt földöntúli lénynek tekinték, s Hazreti Ala (Legfőbb magasság) czimmel tisztelték meg.

A sirazi hatóság, mely Báb fellépését sokáig ártatlan tréfának tekinté: csak akkor ébredt eszméletre, midőn -329- amannak már tekintélyes hatalma volt. Mirza Huszein Khan, a kormányzó, az egyházi tekintélyekkel együtt elhatározá, hogy az ügyek állásáról jelentést teend a teherani udvarnál, hol, természetesen, a legfeketébb szinekkel rajzolák mindazon veszedelmeket, melyek az eretnek Szeid fellépése által, az igazi vallást fenyegetik. Azonban Báb, ki erről csakhamar tudósítva lőn, cseppet sem jött zavarba. Ő is írt egy levelet a királynak és minisztereinek, s keserű panaszokra fakadt az ulemák romlottsága felől, s azt mondá, hogy ő isteni küldetés által van arra felhiva, ezen a bajon segíteni. Jól tudja ő, hogy ellenei sok küzdelmet fognak támasztani ellene, de ő bízik ügye igaz voltában, melyért mind ő, mind követői, ha kell, életüket szivesen feláldozzák. Az időben a gyenge Mehemed sah uralkodott, vagyis jobban mondva minisztere Hadzsi Mirza Agaszi, kinek bizarr vallásos eszméire, a szofi-sághoz való ragaszkodása s a Gebrek iránt viseltetett barátságra az igazi müszülman világ a nélkül is ferde szemmel nézett. A mint előre látható vala, ezen miniszter a mollahk minden vádoskodása daczára a sirazi Szeidet nemcsak hogy szigorúan meg nem feddette, hanem – a mint sokan állitják – titokban még pártfogása alá is vette. A helyett, hogy eltették volna láb alól, csak házi fogsággal bünteték, a mely engedékeny bánásmód követőit a legnagyobb örömre gerjeszté, s azok száma napról napra tetemesen növekedék. Maga Báb is sokkal világosabban és nyiltabban szólt ezután missiója felől, s tanait nem csak a maga körében hirdeté, hanem szétküldött apostolai által az ország minden részében terjeszteté. Ez utóbbiak közül, kivált egy bizonyos Huszein Busrevie nevű mollah tünt ki, mint a kinek jeles képességeit, ellenségei maguk is elismerték. Sirazba Khoraszanból jött, hol ifjusága éveit -330- vallástudománynyal és casuistikával tölté, a „legfőbb magassággal“ megismerkedett, és csakhamar legtevékenyebb és legbuzgóbb segédévé vált. Visszautaztában nyilvánosan is fellépett Iszfahanban, s mind ott, mind Kasanban, úgyszinte Teheranban is annyi lelket téritett megához, s oly annyira felgerjeszté mindenek figyelmét, hogy az utóbbi helyen maga a király is szólni kivánt vele. Mind ezt, mind pedig minisztereit hasonlókép meg akarta tériteni, főnökének vallástanát elébük terjesztvén. Gobineau gróf beszéli, hogy a többi között arra is czélzott, miszerint Iran és Európa között mindig szorosabbá és szorosabbá füződvén már az egymást összekapcsoló viszonyok, szükség van e vallásra, minthogy a nyugattól elszakasztó olyas eszmékről, minők például a frengik megvetése, mint tisztátalanoké, a soknejűség stb. illendő immár lemondani, s hogy ugyanezen gondolatok Közép-Ázsiának már három nagy uralkodóját, u. m. Sah Akhbar nagy mogult, Sah Iszmaelt és Nadir Sahot is foglalkoztaták. Báb nem akar egyebet, mint ezt a fusiot, s ha a király őt pártfogása alá veszi, önmagát halhatatlan hírrel fogja koronázni. Mehemed Sah, mint telivér keleti ember, ki előtt a „laisser aller“ elve volt a legkedvesebb, egészen más dolgokért epedt, mint a mikre őt a mollah serkentgeté. Legnagyobb gondja az volt, hogy az őt gonoszul gyötrő köszvény fájdalmaitól megszabaduljon, aztán nyugalmat élvezhessen, s igy a nélkül, hogy Báb fellépteért valami nagy haragot mutatott volna, Mollah Huszein nyugtalanító szavai elegendők valának arra nézve, hogy ennek kijelentessék, miszerint ha abban a nyomban minden követőivel együtt el nem tisztul Teheranból, bizonyára pórul jár. Távozott tehát, de a tapasztalt ellenzés csak növelte még buzgalmát, s bárhol jelent legyen -331- meg az országban, szavainak hatalma mindig sokat hóditott meg az új tudomány számára. Báb után őt tekintették második főszemélynek, s csakugyan nem sokára a „legfőbb magasság helytartójának“ neveztették el.

Ezenkivül még más két főmunkatárs is volt. Az egyiknek neve Hadzsi Mohamed Ali Balfurusi (azaz: Mazenderanból, Balfurusból való), a másik pedig egy kazvini nő, kinek eredeti neve Zerin Tadzs, Báb által Gurretül Ain (szemkápráztató)-ra változtatott. Ez utóbbinak szépségéről és szellemi tehetségéről csodákat beszélnek. Egy mollah leánya volt, s már korán foglalkozott theologiával, ki midőn az új próféta tanait megismeré, legbuzgóbb követői egyikévé lőn. Daczára atyja, nagybátyja és férje minden esdeklésének, magát az új vallás hivének vallotta, nyilvános helyeken fátyol nélkül jelent meg mindenütt, s a merre csak járt, mindenütt azon tanokat hirdeté, melyek őt át meg át hatották. Az irani iszlam-világban ez szokatlan tünemény volt. A szép fiatal asszony, ki nemcsak müvelt, hanem valósággal tudós, ki fátyol nélkül jár szerte, de a mellett ritka erényes, tiszta jellemű: mindez oly feltünő volt, miszerint nem csoda, ha apostolkodásának rendkívüli eredménye lőn.

Ők hárman egész Iran megtéritését feloszták maguk között, s valóban bámulatraméltó, hogy a kormány mind Mehemed Sah utolsó éveiben, mind Naszr eddin trónralépte kezdetén, oly nyugodt szemmel nézte, hogyan aknázza alá Báb egész Persiát agitatorai által; hogyan veti a meghasonlás üszkét nemcsak a nép és hatóság közé, hanem egy és ugyanazon család különböző tagjai közé is, sőt hogyan készíti elő, mily kényelmesen, egész Irant egy nagyszerű forradalomra. Az első nyilvános zavargás Khoraszanban tört ki. Ott Mollah Huszein állt -332- az áttérittettek élén, s bizonyára igen sok dolgot adott a hatóságnak, mely különben is a fellázadt Szalar leküzdésével vala elfoglalva. Mesedben és Nisaburban utczai harczra is került a dolog. A bábik, azon pillanattól kezdve, melyben az új tant felvették, annak egyszersmind legelkeseredettebb védelmezőivé is váltak; s nem egy mollah vagy kereskedő, ki eddigelé fegyvert jóformán sohasem fogott kezébe, az új vallás iránti lelkesedése folytán, egészen bátor harczossá változott. Azonban Korasszanban Mollah Huszein Busrevinek még sem lehetett nagy kilátása, valami igazán tetemes pártot szerezhetni. Mazendran hegyvidékére vonult tehát hiveivel együtt, hol törekvéseit fényes süker koronázta. Ugyanis alig töltött ott nehány hetet, s oly roppant néptömeg sereglett körébe, hogy a kormányzó Khanler Mirza, a tartomány további védelmére képtelen levén: Teheranból kényszerült segedelmet esdeni. Az új vallás követői ellen egészen rendes háború lépett folyamatba. S bárha a hadi szerencse mindig a vallásos rajongók részén volt is, mindamellett a túlhatalom visszavonulásra kényszeríté őket; de Mazendran, mint erdős, hegyes tartomány, nagy bőségében lévén a rejtekhelyeknek, az üldözöttek a Szari és Balfurus közt vezető út menti Seikh-Taberszi nevű bucsújárási helyet választák ki erősségük gyanánt. Árkokat vontak körülötte s rövid idő alatt annyi élelmi szerrel ellátták a bábik magukat, hogy a leghevesebb ostromot is jó ideig kiállhatónak itélték. Innen szakadatlanul űzték a tartományban térítéseiket. Mollah Huszein Busrevi és Mohamed Ali Balfurusi, a két fővezér, fáradhatatlan volt a maga buzgalmában, s csudákat beszélnek azon vak engedelmességről, melylyel alattvalóik minden parancsokat teljesíték. S midőn utóbb körülvétettek és a -333- heves ostrom alatt sokat kellett szenvedniök, a határozottságnak és halálmegvetésnek oly fényes példáit mutaták közülök sokan, minőkre a keletieket csakis a lelkesültség teszi képesekké.

Emir Nizam erélye folytán, ki Naszr ed din Sah trónralépte alkalmával a nagyveziri tisztet tölté be, nagyobb számú hadsereg vonult Seikh Taberszi megvételére. – Eleinte a bábik nehány szerencsés kicsapást tettek a várból, melyek alkalmával rémitő pusztitást vittek véghez a persák között. Mazendrandban még mai napig a legrémitőbb szinekkel festik azon kegyetlenségeket, melylyel az ilyes küzdelmek alkalmával, a felek egymással bántak. Végre a félőrült Bábik száma mind jobban fogyott, maga Mollah Huszein Busrevi is elesett a csatában, a megmaradottak pedig, éhségtől gyötretve, még egy kétségbeesett csatát kisérlettek meg, igy sikerült aztán a királyi hadseregnek e fészket bevenni, mely az egész vidéknek réme volt, – de az út csak a fanatikus védelmezők holttestein keresztül vezetett az erődbe.

A mig a mazendrani küzdelem egész Irant a legnagyobb feszültségben és kiváncsiságban tartá, maga Bab sirazi házában élt, a kormány rendeletéből, elvonultan; nem társaloghatott jóformán senkivel, ha csak földöntúli szellemekkel nem, mint övéi álliták, s most már valóban ő maga is igaznak hitte missióját, mert vajon nem eléggé csodálatos-e, hogy a mig ő csendben elvonultan él, tanai az egész országban, a lakosság minden osztályánál napról napra jobban terjedeznek. Nemcsak pórok, hanem Mollahk is, kiváltképen pedig nagyszámú Szeid csatlakozott az uj tudományhoz, sőt a Persiában lakó zsidókat is nagyban érdeklé. Szerencsés fejlődésére nézve igen sokat -334- tett, hogy mindjárt kezdetben olyan erélyes férfiak álltak az ügynek élén, mint Mollah Huszein Busrevi, ki magával a királylyal is szembe mert szállni, s a királyi csapatok gyakori megveretése, az új tannak legbeszédesebb csodatette volt.

Alig fojtatott el Mazendranban a lázadás lángja vérpatakokkal, midőn a küzdelem, még pedig nem kevesebb elkeseredéssel, az ország más helyén is megkezdetett. Ezen hely pedig Zendsán vala, a népes Khamsza kerület fővárosa, hol Mollah Mohamed Ali Zendsani a lakosságot ép oly bámulatraméltó erélylyel izgatá fel előbb az ottani kormányzó, utóbb a Teheranból jövő nagy sereg ellen, mint Mazendránban másik hitsorsosa. Még mai nap is láthatók a pusztulás nyomai, melyet ezen küzdelem Zendsanban minden irányban terjesztett.

A Bábik a most nevezett város czitadellájába vonultak, s bárha jobbára békés polgárokból lettek katonákká, hihetlen elkeseredéssel harczoltak, bátorságuk valóságos csodákat tett, mig végre a királyi sereg túlszáma által nyomottan, a kétségbeesés utolsó küzdelmeit vívták. Egy ilyennek alkalmával Mollah Mehemed Ali veszélyesen megsebesült, s midőn több napi súlyos szenvedés után végét közelíteni érzené, ügyfelei főbbjeit halálos ágya körül gyüjté még, s ágyúdörgés között adta ki nekik utolsó parancsait. „Felhivta őket – beszéli Gobineau gróf – hogy az ő veszte el ne csüggeszsze őket, mindvégig maradjanak meg híven az ügy mellett, s álljanak ellen minden támadásnak. Bebizonyitá nekik még azt is, hogy ez nem leend valami nagyon drága árú hőstett, mert ő maga negyven nap mulva ismét fel fog támadni, s a halál nekik sem lesz sokkal keserűbb. Mosolyogva inté a körülállókat, legyenek vidámak, mert – a mint mondá -335- – ilyes ideiglenesen tartó balsorsban, semmit sem szabad olyannak tekinteni, a mi az embert valóban elszomoríthatná. Ilyen szavak között adta ki lelkét.“ Öltönyöstől, oldalára kötött karddal temettetett el. De a hadsorokon csakhamar észre lehetett venni az ő hiányzását. A királyi hadsereg mindig több és több tért nyert, s a Bábik fanatikus követői végre is fegyverletételre kényszerültek, s bárha nekik kegyelem igértetett, kegyetlenül levagdalták valamennyit.

Egyéb helyeken is voltak holmi kisebb jelentőségű kitörések, de Persia akkori erélyes főminisztere elérkezettnek látta az időt, hogy a baj gyökeresen megorvosoltassék. A sirazi prófétát saját házában elfogták, s előbb a gilani Csejrek erődbe vitték, honnan azonban két legbuzgóbb hivével együtt Tebriz várába záratott. Itt eleinte a város legelőkelőbb s legtudósabb Mollahknak gyülekezete elé idézteték, kiknek az volt feladata, hogy tanait czáfolják meg, tekintélyét ezáltal semmisitendők meg a nép előtt. Báb a lángész és lélekjelenlét fényes bizonyságát adta a heves vitatkozásban, azonban minthogy őt kiáltó tévedéséről meg kellett győzni, nem használt semmit minden ügyekezete, s mint eretneket, ámitót, s a király és vallás ellen lázitót, halálra itélték. Hogy a világ meggyőződjék a próféta halandósága felől, kivégeztetését a lehető legnyilvánosabban akarták végrehajtani. Két hű tanitványa kisérte utolsó utján. Az egyik, Aga Szeid Szerveizi a kinok gyötrelmétől kimerülten földre rogyott és keservesen sírt. Kegyelmet igértek neki, ha megtagadja hitét és Bábot gyalázó bántalommal illeti. Ő, fájdalmai által meggyőzetve, megfeledkezék magáról, s urának szemei közé köpött, – mire aztán szabadon bocsáttaték. Teheranba menekült, de utóbb -336- megbánván ekkori gyengeségét, még sokkal dühösebb bábivá lett, s a legborzasztóbb kinhalállal kellett elvérzenie. A másik tanitvány egészen állhatatosan megmaradt mellette s ura mellé állittatott egy falhoz, hol mindakettőnek golyó által kell vala meghalniok. Mindketten kötelekkel voltak odakötözve, de ki irja mindenek bámulatát, midőn egy egész századnak, a két halálra itélt ellen irányzott tüzelésére, a füstgomolyból maga Báb, a próféta egészen sértetlenül előlépett. A golyók, majdnem hihetetlen módon mindazon köteleket szétszaggaták, melyekkel ő oda volt kötve, s még pedig olyan módon, hogy őt magát egyetlen egy sem érte, s minthogy a távolban egy őrházat látott, nagy gyorsasággal abba menekült.

Ha Bábnak ebben a pillanatban elegendő jelenléte van, s midőn az egész tömeget – melyben bizonyára követői is valának – a legnagyobb csodálkozás fogta el, ha ekkor szabadulását valamely isteni csodának tulajdonítja s a körülállókhoz beszédet intéz: semmi kétség, hogy sem a katonaság, sem a király, sőt a világ semmi hatalma sem merte volna őt ujra a halál elé állítani. Azonban az utolsó órának kinjai minden lelkiéberségétől megfoszták; elfogatott, ujra megkötözteték s bárha alig lehetett embert találni, a ki másodszor is rá lőjjön, mindazáltal a második tüzelés, mégis azonnal véget vetett életének. Összeroskadt, s hogy a nép csakugyan meggyőződjék az egyén azonossága felől, holttestét három napig hurczolták szerte a városban.

Báb meghalt ugyan, de követőinek tüze nem lohadt le az ő elestével, sőt inkább ujabb s még hevesebb lángra gerjedett, az elesett vértanú iránti szeretettől és a gyilkosok elleni boszúvágytól.

A fiatál király, Naszr ed din Sah, kit minden oldalról -337- ösztönöztek a Bábik erélyes üldözésére, csakugyan minden kigondolható kegyetlenséget is alkalmaztatott ellenük, mi amazok boszúvágyát is még inkább felizgatá, elannyira, hogy a király alig szabadulhatott meg egy veszélyes merényletből, melyet nehány elhatározott Bábi személye ellen megkisérlett. Időről időre még most is merülnek fel hirek egyes összeesküvésekről és merényletekről, melyeket ezen rejtett felekezet tagjai intéznek, s csak a legkisebb gyanú is elegendő arra, hogy egész családok kiirtassanak. Egy bizonyos Szuleman Khan kivégeztetését még maguk a persák is hallatlan kinzatásnak nevezik. Ez, kire rábizonyodott, hogy az összeesküvésnek feje: halálra itéltetett. Jó testes ember volt, s előbb négy vágást tettek mellébe, melyekbe egy-egy égő gyertyát helyeztek, s addig vezették körül a Bazaron, mig a gyertyák viasza leégvén, azok kanóczai, a halálraitéltnek testéből szivárgó kövérséget kezdék égetni. Tüzes patkókat vertek aztán meztelen lábára s ekkor ismét vezetni kezdék; végre egyenkint kihúzkodták fogait, s félhold alakban megint beleverték koponyájába, s csak ekkor halt meg. Nemcsak férfiak és aggastyánok, hanem még nők és gyermekek is voltak, kik a bábi-tanért, rendkivüli stoicismussal szenvedték el a halált. Sokat meg akartak menteni, őket a vallott elvek megtagadására serkentvén, de csak igen ritkán, vagy épen nem sükerült egyetlen tagot is megtántorítani. A halált, mely az ő fogalmaik szerint az életnek kivánatraméltó örvendetes vége, csak egy mulékony álom, melyből nemsokára felébrednek: minden kitelhető módon keresték, s túlboldogoknak mondák azokat, „kik szellemi főnökük által oly eszközökül választattak, hogy áldozatuk által a vértanúság koronáját nyerheték.“ -338-

Miután oly sokat beszéltünk magukról a bábikról, az olvasó méltán követelheti, hogy említsünk némelyeket azon törvénykönyvről, vagyis azon tudomány szelleméről, mely oly rövid idő alatt annyi hivet számlált, s melyhez titokban – minden kiirtási kisérlet daczára – még ma is oly sokan ragaszkodnak Persiában. Ott létemkor sokat hallottam ezen új szekta kanonáról (törvénykönyvéről), melyet Báb maga szerzett, s melynek egy hiteles másolata a teherani királyi könyvtárban őriztetik. Ujabb időben – mondják – Pétervárra is vittek egy lemásolt példányt. Egyes magánosoknál nem igen lehet szó az ilyes példányok létezéséről, mert annak birása elegendő lenne, hogy az illető tulajdonos bábinak tartassék, a mi rá nézve a legnagyobb veszedelmet hozhatná, s igy nem is dicsekszik senki annak birtokával. S igy, valamint maguk a könyvek titokban tartatnak, az egész új tudomány fölött is a bizonytalan ismeret köde borong. Némelyek azt állitják, hogy Báb, kommunismust vallott, a korant tagadá és az Iszlam minden institutióját rakásra döntötte. Mások még tovább mennek s azt beszélik, hogy ő az ó persa és a keresztyén vallás közötti álláspontot foglalta volna el, előttem azonban az a versio látszik leghitelesebbnek, melyszerint Báb a Mohammed által felállított prófétai sorozatot helybenhagyván, tőle csak annyiban tért el, hogy az arab vallás-szerzőt nem tartja a legutolsó prófétának, hanem a meg-megújuló isteni küldetéseket szükségeseknek itéli, s minthogy az emberiség Mohammed óta ismét alásülyedt a bűnök nagy tengerébe: Isten szükségesnek látta épen őt bízni meg a tanitás és javitás küldetésével.

Mint próféta, az isteni személyiség tulajdonait kezdi részletezni, mely értekezése arról tesz tanuságot, hogy -339- keresztyénekkel és Gebrekkel sokat érintkezett. Azután átmegy a mai társadalom institutióira, melyek vezetését bizonyos számú papokra kivánja bizni. Templomai nincsenek, kivéve a bábi-tanért elhalt vértanuk sirjait. Kihagyja a Kible-t is, vagyis azon pontot, melynek parancsolata szerint az imádkozónak Mekka vagy Jerusalem felé kell fordulnia. A bábiknak nem szükség a szeszes italokról vagy más az Iszlam által tiltott eledelekről lemondaniok, egyszóval menttek mindazon külsőségektől, melyeket Mohammed szigorúan megtartandó parancsokképen irt követői elé. Igen szigorú a nem-bábik ellen. Azoknak mit sem szabad birniok, s azért tőlük mindenüket el kell venni, a mi bizonyára egy legfőbb magnes volt a kincs-szomjas iraniak előtt. A zsákmányban csak a nép és a papság osztozik, a király és a hatóság igen alárendelt szerepet játszanak. Adót vagy más egyéb contributiót nem kell fizetni. Nem érdektelenek a házasságról szóló parancsolatai, melyet mindenkinek szigorú kötelességévé tesz, s habár megengedi is a férfiúnak, hogy második nőt is vehet magának, azt senkinek sem tanácsolja s a többnejűséget általában igen veszedelmesnek tartja. (Állitólag ezen törvényekben kell annak okát keresnünk, hogy oly sok nő vált követőjévé), ezeknek azt is megengedé, hogy fátyol nélkül járjanak. Szabad nekik a férfiakhoz hasonlóan bárhol is nyilvánosan megjelenniök s általában mindazon előjoggal birnak, mint amaz előbbiek.

A jónak és rosznak, a bizarrnak és bámulatraméltónak tarka keveréke tehát, mit a Bábik szent könyve magában tartalmaz. Az úgynevezett Kanont (törvénykönyvet) közelebbről nem láthatám s igy e hiányos jegyzetek, melyeket most adtunk, részint az egyes persák tudósitásaiból -340- merítettek, részint pedig Gobineau „Les religions et les philosophie dans L’Asie centrale“ czimű könyvében is feltalálhatók, azon a helyen, a hol Bábról emlékezik. Reám legalább az egész Báb és tudománya, bármely egyéb hatást tett, csak a komoly szándékú reformatióét, csak a valóságos lelkesülés eszméjét nem. Évek során át érintkezvén a keletiekkel, úgy találtam, s ezen lapokban már többször ki is fejeztem, hogy náluk igen nagy hajlam mutatkozik egyik túlságból a másikba esni. A mig Konstantinápolyban időztem, ott is két ilyenféle próféta lépett fel. A körültekintőbb török kormány haladéktalanúl elfogatta őket s eltetette láb alól. Azon egész földrészben, mely az Iszlamhoz tartozik, időről időre lépnek fel fölhevült elmék, kiknek fellengző képzelmi tehetsége a közérdekeltséget egy ideig foglalkoztatni szokta. A fejetlenség korszakában sokkal könnyebb nekik hiveket gyüjteni, de a hol a kormányzásnak csak árnya is található, ott, mint a fennálló rend megbontóit, haladéktalanúl megsemmisítik. S minthogy az olyan szerencsés véletlenek, melyek egyik-másik próféta vagy reformátor nevének megörökitését előmozdíthatják, nem igen gyakoriak, s minthogy a keleti, minden pillanatnyi felindulása daczára, mégis szivósan ragaszkodik a régi institutiókhoz: igen könnyen elgondolható, hogy az ujonan felmerülő próféták müve, ritkán éli túl önmagukat. „Oh a sors, a szeszélyes sors, hány bolondot tett az már bölcs Salamonná, s hány Salamont, a világ nevetségének és gúnyjának tárgyává!“ – mondja a keleti példabeszéd.

Szári, mely a mocsáros vidék közepette emelkedik, már három órányi távolságban látható vala, mindazáltal az az út, melyet egész odáig tennünk kellett, nehézségeire -341- nézve ép oly feledhetetlen marad előttem, mint az előbbi mazendrani.

Egy nappal előbb itt eső esett, s igy az agyagos talaj majd egy lábnyira fel volt ázva, e mellett az út szünet nélkül mélyedések vagy ásott csatorna partján vezetett, de mindig olyan földön, hogy annak tapadós agyagja lovak és gyalogosok lábához úgy odaragadt, miszerint minden lépten-nyomon meg kellett állanunk, patkót és sarut tisztítani. Kimondhatatlan gyötrelem volt az. A szegény állatok nem egyszer térdrerogytak a sikamlós ösvényen. Alig egy-kettő jutott közülünk szárazon Száriba, egyik is, másik is belehempelygett egypárszor a sárba, s midőn igy tetőtől talpig sárosan bevonultunk a városba, épen sem csodálkoztam fölötte, hogy a siíta persák hangosan felkaczagtak a sárral bemázolt kis szunnita karavan láttára, s derültségük teljes mértékét érezteték velünk. Ez akkor nyilvánult legjobban, mikor a karavanszerajba bevonultunk. Egy csoport utcza-gyerek kelt nyomunkban s minden kigondolható gúnyszavakkal és kiabálásokkal kisért egész a kapuig, melyen át eltüntünk. Azonban, bárha nyilvánosan gúnyoltattunk is, mégis észrevettem, hogy a bazárban nehány veres-csíkos öltözetű s különös fejdiszű férfiú állt meg, s felemelt kezekkel, tiszteletteljesen tekintett ránk. Ezek esetlegesen épen itt időző turkománok valának, kik a szent földről ép most érkező szunnita hitsorsosaiktól mindjárt első kézből Fatihát (áldást) akartak nyerni. Alig töltöttünk egy órát a karavanszerajban, midőn közülök többen személyesen megjelentek s magunk számára élelmi szerekből, paripáink számára abrakból álló gazdag ajándékokat hoztak. Közülök egyik előttem is tisztelgett, s midőn ott láttam magam előtt a legelső turkománt, egész Persiának -342- ezen ijesztő rémét, őszintén be kell vallanom, hogy vendégem, minden kegyes türedelmessége daczára, lehetetlen volt a meglepetés és elfogultság egy bizonyos fokát nem tapasztalnom önmagamon. Egyéb társaim példája nyomán indulva, áldást mondtam reá, a mit nehány frankot érő adománynyal jutalmazott. Csodálkozásomat Hadsi Bilallal is közlém, ki örömtől csillogó szemekkel mondá: „Igen, efendi, nemsokára megszabadulunk, odajutunk nemsokára hitsorsosaink, a turkomanok földére, s a mennyi szégyen, becsmérlés és megvetés ért bennünket a persák között, ott ugyanannyi tisztelet és kitüntetés vár reánk!“ Nem csodálatraméltó-e, hogy a vigasztalás ezen szavai igen kellemes benyomást gyakoroltak rám? A rövid incognitó e benső viszony által, mely engem barátaimhoz csatolt, magamat is tatárrá és szunnitává változtatott, s egészen megfelejtkezvén a sivatag lakóinak oly sokszor hallott kegyetlenségéről és vadságáról, már is forró vágyat éreztem magamban, minélelőbb turkomanok és szunniták közé juthatni.

Száriban két napot töltöttünk. Utitársaim szamaraik eladásával voltak elfoglalva, minthogy a következő állomáson már hajóra kellett szállnunk, s igy az állatok átszállitása igen sok bajjal járt volna. Ezen idő alatt én szerte jártam a városban, hogy a nehány európai utazó által már megemlített azon emlékeket megtekinteném, melyek állitólag még az iszlam előtti korszak maradványai volnának. Nem találtam semmi egyebet, mint nehány jelentéktelen dombot, s egyetlen kupolát, melyet Kumbezi Kaosznak hívnak, mely azonban sem szépségére, sem régészeti nevezetességére nem is hasonlítható a göklen turkomanok ugyanezen nevet viselő kupolájához. Hogy Szári már a régi világban is bizonyára virágzó hely lehetett, -343- ez a történelemből, kivált pedig Firduszi Sahnamejából látható. Igy például, Mazendran lakosai Kekaoszt sokáig fogva itt tartották, míg vitéz tábornoka Rusztem őt utóbb megszabaditá. Igy, az ország nagyjait Efrasziab szinte Száriba hozatá, sőt ez még a középkor elején is jelentékeny helyet képezett. A földleiró Ibni Haukal mondja, hogy már akkor kormányzói székhely volt. A mai várost sem terjedelmére, sem lakosai számára nézve nem lehet nagynak nevezni. Bazárja egész Persiában a legroszabbak egyike, s kereskedelme sem oly jelentékeny, mint a minő lehetne, ha a mazendrani föld gazdag termékenységét elgondoljuk. Mert bárha e most nevezett tartomány látja is el déli gyümölcsökkel Éjszak-Persiának, Tatár- és Oroszországnak nagyrészét, s bárha a czukornád itt igen jól tenyészik, melynek vékony szálait az egész Iszlam-világ irótoll képen használja, s bárha a ris túlságos gazdagon terem is: Szári lakóit mégis igen szegényeknek kell mondanunk. A természet pazar bőségben osztja ugyan áldásait, de mi haszna, ha utak hiányzanak, melyek a kivitelt elősegíthetnék.

A siíta Persiából a szunnita Turkesztanba való átmenetelre nézve, igen alkalmas szolgálatot tett a Szári- és Karatepeben levő afghan-telepitvény, melyet Nadir Sah hozott ide, s mely ha nyelvét meg nem tartotta is, szunnita hitét egész hűséggel megőrzötte. Ezen község nehány legelőkelőbb tagja, mindjárt a megérkezésünket követő napon vacsorára meghítt bennünket, s minthogy az előbb nevezett faluból épen egypár kereskedő volt esetlegesen Száriban, egész kis karavánunk azok gondviselésére bizatott. Visszatértükben magukkal vittek bennünket, s mintegy két órahosszat igen jól kövezett országúton haladtunk, maradványán Sah Abbasz azon -344- fennebb említett útjának, mely Asztrabadba vezet. Onnan aztán balra letérvén, mezőkön és réteken mentünk át, egy mocsárokkal s ingoványokkal lepett úttalan vidéken, azon fekete halom felé, mely a sikságon már jó távolról feltünt szemeink előtt, de jó késő éjszaka volt már, midőn oda egészen kifáradtan megérkeztünk. Ha az afghan-telepítvény nyomorúságos külseje már elegendőképen meglepett, lakhelyeik szennyes és rideg belseje még kellemetlenebbül hatott reám. Nem, mintha talán a persáknál sokkal szegényebbek volnának: hanem az egész afghan nemzetnek jellemző sajátsága s a tatárelemekhez való nagy vonzódása okozza csupán, hogy a kényelem és tisztaság dolgában a persáknak oly sokkal mögöttük állanak. Száriból idáig nyolcz óra hosszat tart a lovaglás, s bárha e két helyet szakadatlan közlekedés köti is össze, társadalmi viszonyaik között oly roppant különbséget találtam, mintha legalább is száz mértföldnyi távolság választaná el őket egymástól: s ezt a tapasztalatot igen sokszor lehet tenni a keleten. Valamint a nappal, hosszabban tartó estszürkület nélkül, hirtelen éjszakává lesz: épen így különböznek e socialis viszonyok egymástól, minden fokozatosság nélkül. Az ember alig veszi észre, hogy az egyik vagy másiknak határára érkezett, oly csekélyek az átmenet nyomai.

Mig a turkoman partok mentén teendő hajózásnak – melyet Közép-Ázsiáról szóló könyvem olvasója már ismer – szükséges előkészületei megejtettek volna, mintegy önkénytelenül vágyam támadt, a síkságon egy sétát tenni, honnan még egyszer visszanézhettem a persa falvakra, s honnan a magaslaton fekvő Esrefi nyaraló szemembe tűnt még. Ezen épület, melyet Sah Abbasz nyárilak gyanánt építtetett a maga számára, az európai -345- utazók által olyannak iratik le, mint a mely annak idejében ragyogott a fénytől és pompától. Persia azon nagy királya a meleg nyári időben rendesen ide szokott elvonulni, képzelem is, milyen jól eshetik az az embernek, ha Közép-Iran égető hősége ellen, a Káspitenger partjaira menekülhet. A várból jobbra és balra gyönyörű kilátás nyílik Mazendrannak őserdők koszorúzta hegyeire és halmaira, az előtérben pedig a Káspitenger kék hullámai, melyek az asuradai keskeny földnyelvvel gyönyörködtetik a szemet. A palota utóbb leégett s Nadir Sah épitteté fel ujból, s bárha a persák az itteni szokás szerint most is Csil-Szutun-nak (negyven oszlopúnak) nevezik: Ouseley, felét is alig találta. A kastély maga egy egészen közönséges, egyszerű épület, mely két sor faoszlopon nyugszik. Csak a nagy kiterjedésű kertek méltók különösen emlitésre. E hajdan oly pazarfényű királyi lak egyéb részei egészen pusztulásnak indultak, s Irannak egyetlen fejedelme sem választaná többé ezen helyet szórakozásaúl, mert a szemnek legszebb gyönyörűsége, a tenger gyönyörű tükre, nem persáé többé! A hajókon csak orosz lobogó lengedezik, csak ezek szelik át a habokat, s a napot és oroszlánt viselő persa zászlónak el kellett tünnie, s talán úgy, hogy soha többé ott meg nem fog jelenhetni.19)

Eközben a persa szárazföldről való elutazásomnak emlékezetes reggele is bekövetkezett. Hideg, komor reggel volt ez, a felhőbe burkolt ég, s a nem sokára megeredt eső öszhangzásba hozta a kopár partvidék -346- nyujtotta szomorú képet a még sivárabb bensőmmel. Egy a tengerbe ömlő kis patak partján ülék, melyen egy kivájt fatörzsben a nem kevésbbé kezdetleges turkoman járműre valánk szállandók. Tatár utitársaim szótlan levertséggel guggoltak körülöttem, türelmetlenül várva a kis csonakot, mely egymás után hordá őket a hajóra. Én maradtam utolsónak. – Minden pillanatot, melylyel Persiától való végleges elválásomat halaszthatám, nyereségnek tarték én, és midőn a hajóslegény legutószor jött, hogy engemet vegyen föl, ugy tetszett nekem, mintha valamely legkedvesebb tárgy végső öleléseitől akarna fölragadni. Még egy pillantást, egy mély fájdalmas, egy könytelt pillantást veték az ég könyeitől áztatott tájra, mialatt kimondhatlan, leirhatlan érzelmek hatották át bensőmet.

Félelem vagy öröm, megbánás vagy remény, a siker vagy szerencsétlen vég előérzete volt-e az, mi megindulásomat okozta, bajosan tudnám megmondani ma. Kitűzött czélom Rubiconát átléptem volt, és a pillanatban, midőn a csolnak a tengerbe siklék, oly utra keltem, a hol senki sem mondhatá meg, vajjon sorsom a csalfa hullámokon át biztos kikötőbe vagy a bizonyos rom felé vezet.

KHORASZÁN-ON ÁT NYUGAT FELÉ

Azon érzelmek, melyek akkor hatottak át, midőn Khoraszan fővárosának, Meshednek közelébe jutottam, olyanok valának, minőket a hajótörést szenvedett érezhet, ki deszkaszálra kapaszkodva, napok hosszat hányatik ide s tova a vadul zajongó tengeren, mígnem végre odajut a mentőhajó fedélzetére. Meshed volt azon hely, hol a kellemetlen incognitó álarczával együtt, egyszersmind az elrongyollott ruhát, a nyomasztó szegénységet s a több hónapig tartó veszedelmes kaland ezernyi gyötrelmét levethetém. Itt, egy felvilágosult herczeget kell vala találnom, a tartomány kormányzójának személyében, ki egyszersmind a Persiát látszólagosan európasitó királynak nagybátyja. S mi több, reményem vala, e távol keleten tartózkodó egyetlen európait, régi ismerősömet ölelhetni. Csoda-e hát, ha az arany kupola tündöklése, mely alatt Imam Riza 20) pihen, mértföldekre szétáradó sugaraival kimondhatlan örömérzeteket gerjesztett -350- szivemben; csoda-e hát, ha én is osztám a bucsújárók boldogságát, kik zarándokolva ezrivel vonulnak Turkesztan, Afghanisztan és Indiából szentjük sirjához, hol fáradalmas és küzdelmes utazásuk végeztével, forró vágyuk végczélját elérve látják. Bárha Közép-Ázsiában is a legkülönbözőbb szenvedések poharát kelle gyakran ürítenem, szenvedéseket, minőkről európai embernek alig lehet fogalma, mégis, a legutolsó út, Herad-tól Meshedig olyan vala, melyre most is csodálkozással gondolok, hogyan daczolhatott meg az európai élethez szokott testem ezekkel a fáradalmakkal. Fillér nélkül zsebemben, a napi szükségleteket az Afghanokból, Hezares- és Tandickból álló karavantól kelle összekoldulnom. Ezen utóbbiak, kiválólag szegény zarándokok, maguk is igen kevéssel birtak, a mi pedig az elsőket illeti, azok szennyes lelke sokkal ismeretesebb, semhogy említeni is kellene, mennyi nehézséggel járt szánalmukat felgerjeszteni. Még az csak megjárta, ha valami emberlakta falu határán sátoroztunk. A falut, tatárommal rendesen két részre osztottam. Míg én az egyik irányban fáért vagy égető anyagért jártam koldulni, ő a másik oldalon kért kenyeret vagy lisztet, s ha találkoztunk, szerepet cseréltünk.

A lakosság általában szegény, de a hidegtől és éhségtől elsanyart testi külsőnk sokkal szánalomra gerjesztőbb vala, semhogy esdeklésünket vissza lehetett volna utasítani. Táplálékban annakokáért, bármily szegényes volt is, nem igen szenvedtünk hiányt, de a mi a legborzasztóbb szenvedéseket okozá, ez, az ősz felé itt uralkodó rideg időjárás vala, s kivált az a metsző hideg szél, mely az éjszak keleti sivatagok felől zúgott, s mely még a legjobb mezbe burkolt embert és állatot is megdermeszti. -351- Sebestől fogva, két állomásnyira egész Meshed-ig az éjet a szabadban kelle töltenem, kőkemény, fagyos földön, sem fölöttem sem alattam semmi egyébbel, csupán azon rongyfoszlányokkal, mikkel nappalon át rendelkezém, s mik – akárhogyan összezsugorodtam legyen – igen gyéren óvtak a hidegtől. Sokszor a megfagyástól féltemben nem mertem elaludni. Kértem a kőszivű Afghanokat, hogy a lovaikat oly gazdagon boritó pokróczokból kölcsönözzenek egy feleslegest. Vaczogó fogakkal, rimánkodó hangon könyörögve, órákhosszat álltam a kabuli jó bundákba burkolózott barbarok előtt. Kinevettek s azt mondák: „Tánczolj, Hadzsi, megmelegszel!“ Bizonyára, a mily felejthetetlen előttem a közép-ázsiai sivatagok homokja, ép oly feledhetlenek lesznek keleti Persia fensíkjai. Mi természetesebb tehát, mint hogy Meshed megpillantása, a legédesebb reményekre gerjesztett.

A hírneves Meshedet először megpillantván, szokásuk a kegyes schiítáknak, apró kőhalmokat rakni, a bokrokra tarka rongyokat aggatni, s elszorult szivük érzelmeinek hymnusokban és dalokban utat nyitni. Imam Riza, ki a távoli hazából idevonta őket, a tizenkét Imam nyolczadika. Díszneve: Szultan el Gureba (idegenek fejedelme) s ő az utazók védura; minthogy maga is számkivetésben halt meg, könnyű vala megértenem hiveinek lelkesültségét, melyre akkor gerjedtek, midőn a turkoman csoportoktól szerencsésen megszabadulva, az ő városának közelébe jutának.

Egyike volt azon szép őszi reggeleknek, melyek oly gyakoriak Kelet-Persiában. A tájban, kevés halmú kopár sikság, kevés a regényesség; de annál szebb az oázképen emelkedő város, kertek által körözötten, s tarka tündöklő -352- kupolákkal pompázó. Mi történt körülettem a karavanban – arra nem figyeltem, minthogy tekintetemet a háztömegek örvendetes szemlélése foglalá el egészen. Nem az Imám koporsója, nem az itt nyugvó nagy Harun el Rasid porai foglalák el lelkemet, sem nem a bölcs csillagász Nasreddin Tusz, vagy Gazali, vagy Nizam ül Mulk és mások sirjai – tulajdon sorsom vala az, mely e historiai nevezetességeket ez egyszer háttérbe szoritá; az az édes tudat, hogy a hosszú kínnak vége van valahára, s hogy a midőn e város küszöbét átlépem, új élet kezdődik számomra.

Álmodozásomból csak akkor ébredék föl, midőn a karavan, a Dervaze Herat-on (herati kapu-n) át, a hosszú és széles Pajin Khiaban-on (alsó fasor) végig, a Szahni serif (szent előcsarnok) felé vonult. A széles árok, melynek partjaira árnyas fák ültetvék, igen barátságos tekintetet nyujt, s nagyon sokat tesz arra nézve, hogy ezen utczát Persia egyik legszebbikének tartsuk. Különösen meglepő a hullámzó néptömeg, mely szakadatlanul ide s tova áradoz. Képviselve van itt egész Persiának, sőt mondhatnám, egész Kelet-Ázsiának minden viselete. Itt van, a schiíta világnak gyülhelye.

Az indus, a hezare, a herati és a bukhariota, kik ön hazájukban a szunnita uralkodás következtében mindig görbült háttal járnak, itt büszkén felemelik fejüket, és különös ellentétet képeznek a Turkomannal vagy az Őzbéggel, ki félénken lopózik odább a fal mellett ki suníta, igy tehát idegen, s még azon fölül gyülölt vendég. Iranban nem igen lehet ugyan bántódása, de itt kétszerte oly mélyen érzi kegyetlensége sulyát, melylyel ön hazájában Ali követői ellen viseltetik, – s a szerényet játszsza. -353-

Meshed utczái ritkán néptelenek: azonban valamennyi kiváltképen népes, sőt mondhatnám túlzsufolt a derűlt őszi napokon, s ki az ilyen alkalommal 10–12 óra között mind ez utczák tarka sürgés-forgására egy tekintetet vet, itt az őt környező ezer meg ezer tárgy bizonyára annyira elkábítja, hogy az egyeseket, aligha vésheti híven lelkébe. Az Imám diszépületétől mintegy 200 lépésnyire alább, a két oldalt felállitott bódékon kivül, még az árok partjain is zsibárosok és kiskereskedők foglalnak helyet, kik áruczikkeiket kezükön, vállaikon és fejükön hordozzák, s éneklő kiáltozásaikkal és taglejtésükkel sajátságos zajt keltenek. Adó és vevő tarka vegyülékben keverg itt, s ezen emberbolyon át gyakran alig lehet utat törni. Még is utelzárás igen ritkán szokott előfordulni. Gyalogszerrel járók, lovagok, megrakott tevék, sőt egymás után lánczolt öszvérek, árucsomagokkal terhelve, vagy kedsevek-kel (utazó kosarak), melyekből a félig fátyolozott kegyes persa urhölgyek kaczérkodnak alá, egymásután vonulnak vagy a szent hely kapui felé, – vagy onnan vissza. A távozót mindenünnen egy: Ziaret Kabul (bucsujárásod üdvös legyen) az érkezőt, egy Iltimaszi dua (imádkozzál érettem) köszönti. Ezen zajnak, e hang-chaosnak, e kábitó zavarnak daczára a koldusok még is képesek mindent tulkiáltó rimánkodásukkal a kegyes zarándokok részéről a kegyadományokban részesűlni. A nagyszámu szeid (a próféta utódai) nagy, zöld turbánokkal, még ezen tömkelegben is felkutatja eleven kém tekintetével az idegent; körülfogják aztán, szolgálatukat a szent helyen körülhordozó ciceróneül felajánlva. Van itt ének, kiáltás, orditás; a heves vérü sirazi öszvérhajcsár szitkozódik és vadul csapdos maga körül, asszony, gyermek ijedten kiáltoz, -354- elannyira, hogy európai szemünk előtt e látvány mindig szörnyübb, mindig rettentőbb lesz, azt hiszszük már már itt a veszedelem, – s ime – még is, a nagy tömeg kifejlik ismét egész rendben, kiki csendesen folytatja utját rendeltetési helye irányába, a nélkül hogy valamit vesztett volna, vagy bármi szerencsétlenségről oka lenne panaszkodni. Valamint kelet minden bucsujárási helye, ép ugy Meshed is igen jelentékeny kereskedelmi város, hová nemcsak a shiíta világ, hanem maga a szunnita is elhozza eladás végett honi földének terményeit. A keleti igen örömest összeköti a szent czélokat a földies érdekekkel, annyival is inkább, minthogy amaz elsőbbek a hatóságok zsarnoksága ellenében oltalmául szolgálnak. Khoraszan fővárosát évenkint meglátogató 100,000 zarándok között, talán felénél több kereskedelmet üz egyszersmind. A sirazi rendesen tumbaku-t (dohányt) szokott magával hozni, a szeistani opiumot, a herati és az afghan indiai terményeket, a mazendrani nádvesszőt, mézet, narancsot s hegyvidéke más egyéb terményét, mig az azarbaidsani egy pár vég kartont, pamut- vagy vászonszövetet, s más egyéb europai készitményeket. Egyik másik igen jövedelmező üzletet üz, némelyiknek azonban csak annyi haszna van, hogy ebből az uti költséget fedezheti, melyen Imam Riza sirjához vándorolt, haszna gyanánt pedig, a meshedi disz mellék nevet tekinti. Engem, ki a turkesztani városok nehéz, nyomasztó hangulatához valék szokva, ez a kép csaknem elkábitott. Egy Kervan-Szerajba mentem, megmosakodtam s rongymezemet annyira a mennyire rendbe szedtem, hogy mindeneknek előtte a fönebb emlitett európai barátot Dolmage ezredest felkeressem. Meshed szent városában egy frengi neve után tudakozódni, általában -355- igen kellemetlen valami, s még inkább azzá lesz, ha a kérdezősködő egyszersmind hadzsi (zarándok) is, mint a minőnek külső jelvényei rajtam szemlélhetők valának. Sok ide s tova járás-kelés után végre ráakadtam a kapura, s vajon ki irhatná le lelkem állapotát, melylyel a vaskilincset kopogtatás végett megragadtam. Egy szolga jelent meg, de alig vetett rám egy tekintetet s aztán egy pár szitok és káromlás közben bevágta az ajtót orrom előtt s eltávozott. Zörgettem másodszor is. Ugyanazon alak jelent meg ujolag. Most azonban be sem vártam kérdését, hanem erőszakosan berohantam az udvarra. „Ki vagy te, hadzsi? mit akarsz? – dörgé amaz felém. „Mi kereseted neked az én uramnál? Nem tudod-e hogy ő hitetlen?“ „Akár hivő, akár hitetlen! – kiáltám haraggal – „lódulj gyorsan, hivd ide uradat és mondd neki, vendége érkezett Bokharából!“

A szolga távozott. E közben én egy szobába léptem, s mily nagy volt örömem, hogy ujolag széket és asztalt, európai életmódra mutató eszközöket láthaték. Ugy álltam meg ott mint valami szent ereklyék előtt, sokáig nedves szemekkel néztem, ugy hogy ama hirlap mely az asztalon feküdt, majdnem elkerülte figyelmemet. A stambuli „Levant Herald“ egy száma volt. Mily roppant tömeg ujdonságra akadtak benn szemeim!

Mélyen olvasásába valék merülve, midőn egyszerre az ifju brit állott előttem európai katonai egyenruhában. Bámulva nézett rám s nem tudott felismerni. Sokáig némán és mozdulatlanul álltunk szemben egymással. S mikor aztán láttam, hogy semmiképen sem emlékszik reám a mi fölött külsőm rettenetes eltorzitása folytán egy cseppet sem csodálkozhatám, egy „What, you don’t recognize me?“ (Hogyan! S ön nem ismer rám?) felkiáltással -356- szakitám félbe a hallgatást. Hangom ujra felidézte lelke előtt személyemet s kalandjaimat, melyeket némely részben ismert. Minden felelet nélkül felém rohant, átölelt, s ugy sirt mint a gyermek, midőn nyomorult külsőmre tekintett.

Maga ez az első ölelés azon apró állatocskák egész csoportjával lepte őt el, melyek az én ruházatomon hemzsegtenek. Keveset ügyelt rá, hanem azon kérései: „Az Isten szent szerelmére, mit cselekedett ön, mi lett önből?“ csakhamar meggyőzhettek a felől, mily nyomokat hagyott, e veszedelmes tréfa, külsőmön. Egész késő estig folyt beszélgetésem. Könnyü lesz megérteni, hogy a szenvedések ezen képe, mily rokonszenves szánalomra gerjeszté az európai érző szivét. Nyugaton a nemzetiség és az állás árnyalatai elválasztanak egymástól bennünket; de a távol keleten, a hány európai, ugy szólván mindmegannyi vérrokon. Dolmage ezredes kitünőleg megbizonyitá ezt. Négy heti ott tartózkodásom alatt nem egy alkalmatlanságot okoztam neki, s mindamellett oly szives volt hozzám, jótéteményeivel ugy elhalmozott s képessé tett arra, hogy további utamat, ujult erővel folytathassam.

A megpihenés első napjai után, Meshed, Kelet-Persia ezen oly sok tekintetben érdekes városa, más szempontokból is magára kezdé vonni figyelmemet.

A mi a különféle nevezetességeket illeti, alig tudtam elhatározni magamat, hogy szemlémet, vajon a történelmi, vagy a vallásos avagy az irodalmi emlékekkel kezdjem-e? A Szahni Serifbe való első beléptemkor bámész tekintetem által több éhes Szeid-et vontam körömbe, kik a legélénkebben ajánlkoztak a szent sir minden látványosságát megmutogatni. Különös, gondolám -357- magamban, Conolly, Fraser, Burnes, Chanikoff, sőt maga a hivatalosan járó Eastwick távolról is csak alig alig vethettek egy pillantást e szentélybe. Azok százakat elfizettek volna örömest ha beléphetnek vala – engem pedig ugyszólván majdnem kényszerítnek a belépésre. Azonban ezen iszlam szentségeken, tiz hónapi pseudozarándokságomon keresztül valami fárasztó volt; a tolakodással felajánlott szolgálatkészséget visszautasitván tehát, egyedül látogattam meg a Szahn mellett balra fekvő sirt és a fenséges Govher Sah-mecsetét.

II.

A sir,21) melyet kivülről ugy mint belülről arany borit, az iszlam-világnak kétségkivül leggazdagabbika, s melynek maga Medina, Nedsef (hol Ali nyugszik) Kerbela (hol Imam Husszein szendereg) és Kum is (hol Fatimanak, Imam Riza nővérének hamvai porladoznak) mögötte állanak pompa és gazdagság tekintetében. S bárha épittetése óta több izben kirabolták is,22) minda mellett a kupola, a tornyok, s a belső tömör rácsozat mind e napiglan töméntelen kincset rejtenek. Azonkivül a falakra a legritkább drágaságok aggatvák, melyeket a buzgó shiíták ezen szentjük iránti szeretetből hoztak ide áldozatul. Itt egy gyémánt-forgó, gyémánt-tollbokréta (dzsikka), amott rubintokkal és smaragdokkal kivert -359- kard és paizs, drága antik karpereczek, nagy, tömör gyertyatartók, igen nagy értékü nyakékek; – ez, – és a hasonló ékességek, oly vakitó hatással vannak a belépőre, hogy az azt sem tudja, vajon a domnak mesterséges épitészetét nézze-e, vagy a tarka szinű ablakokat, a gazdag arabeszkeket, a gyémánttal kivarrt drága szőnyegeket, a vastag, tömör ezüst rácsozatot-e, vagy a nyüzsgő áhitatos tömeget? S pedig még is e legutóbbi a legérdekesebb. Milyen töredelmességgel, milyen áhitattal s alázattal, s milyen lelkesültséggel és örömmel áll meg itt a shiíta. A rostélyrudakról imatáblák függnek alá, melyeken a szokásos imaformulák láthatók; mindegyik előtt az áhítatoskodók egy-egy kis csoportja gyülekezett össze kik részint maguk imádkoznak, részint a mondolónak utána mondják az imádságot, s úgy megzokognak és jajgatnak mintha a paradicsom kapujánál az öröküdvösségért esdeklenének. A vad Bakhtiari és Kurd, – az alattomos iszfahani és sirazi, az egyszerű török Azerbaidsanból, az elfogódott középázsiai, magasrangu khanok és mirzák, szegény pórok és szolgák, mindez, tarka vegyülékben van itt együtt s valóban rendkivűli és lélekemelő tekintet látni, hogy Ázsia e durva népei mily magukra erőszakolt gyengédséggel csókolják meg a rácsozatot, a padlót, s kivált pedig a rostélyajtóról aláfüggő nagy lakatot. Csak a papok és Szeidek józanok a közlelkesültség között. Ezeket csak a fillérek érdeklik. Odatolakosznak az áhítatoskodókhoz, s nem távoznak addig, mig üdvkivánataik, s más egyéb szolgálattételeik után az óhajtott kis pénzt meg nem nyerték. Ha a zarándok háttal menve, a fehér márvány lépcsőt mély áhítattal megcsókolá, és a sirnak bensejét odahagyta, ekkor szerzé meg a meshedi nevet, azon czimet, melyet pecsétjén és sirján -360- visel, melyet praedicatum gyanánt mindig neve elé tüz, s mely nevének ugyanannyi kenetet, személyének ugyan oly fényt kölcsönöz, mint a hadzsi-czim (Mekkai zarándok). A szabadba érve, a zarándok rendesen fellélegzik; szeme örömtől csillog, s most már tulboldog, mert nem csak minden bünének terhétől szabadult meg, hanem teljes egész jövendő életét, nyugodtan és biztosan folytathatja ezentúl.

A Govher-Sah mecsetét, mely ugyanazon udvarban áll Imam Riza sirjával szemközt, inkább a művészet, semmint gazdagsága teszi nevezetessé. A magas portale, tarka Kasi-műben (mázos téglákból) ha a napsugarak rá esnek, pompás szineivel valóságos varázstekintetet nyujt, s valóban jó darabig vitában voltam magammal, vajon a szamarkandi vagy a herati hasonló műemléknek adjam-e az elsőséget? Bizonyos hogy a mecset, Sahrukh Mirza idejében, ha nem is ugyanazon mester által, de mindenesetre hasonló stylben építtetett. Medresz-Hanim romjai Szamarkandban, s ugy szinte Heratban a Muszellan lévők, talán fényesebbek s pompásabbak valának, de szebbek aligha lehettek. Bensejében is a Kasi-mű a tulnyomó. Arany és ezüst szinte láthatók ugyan, de valóban igaza van a Persának ha azt mondja hogy Imam Riza sirja fejedelmi, emez pedig művészi.

E pompás épületekből kilépvén, a többi koldusok és zarándokok áradata által Imam Riza refektoriuma felé vonattam, vagy, a mint a bennszülöttek mondják: Asbazkhane Hazret (ő fensége, magassága konyhája) felé. A hazret, mint ő szentségét par excellence nevezik, rendkivül gazdagnak tartatik. Vannak fürdői, Karavanseraj-i, bazarjai, éttermei, szappanfőződéi, s egy szóval bir mindazzal, -361- mit a hozzátóduló vendégek kényelme igényel. Minden jövevény vendégévé lehet, de csak hét napon által. A gazdagabbak, természetesen megköszönik, de a szegényebbek ritkán utasítják el maguktól, ő magassága pilowjából, a szokásos hat napon át lakmározni. Bárha Dolmage barátom konyhája semmi kivánni valót nem hagyott, meg nem állhatám kiváncsiságból, hogy hadzsi szerepemet, még ez egyszer igénybe ne vegyem. Minthogy még mindig bokharai öltönyömbe valék öltözve, senki előtt sem lehetett feltünő, hogy a többi shiíta és szunnita dervisek sorába kugorodtam. A nagy teremben várakoztunk egy ideig, mig végre a szolgák csoportja, párolgó rizszsel tölt tálakkal megjelent. Csodákat szokás beszélni a magasságos eledel hatása, izletessége és áldása felől: az avas zsir és romlott rizs azonban, engem legalább egészen az ellenkezőről győztek meg.

Több társamhoz hasonlóan belenyulódoztam ugyan én is öklömmel a tálba, de tartalmának élvezetétől volt gondom rá megóvni magamat, s szivem egész teljességéből örültem, midőn asztal bontatván s a szokásos adományok megadatván, távozhattam.

Egyébiránt azt hiszem hogy a pénzsovár persa előtt, inkább az Imam Rizanak tulajdonitott mesés gazdagságban fekszik fő oka az iránta megbizonyitott tiszteletnek, semmint fennen hiresztelt szentségében, vagy a sérthetlen asyljogban. A szent helyre csupán igaz hivők léphetnek. Hinduk, örmények, zsidók még puszta tekintetükkel sem közelíthetnek szemük hatása még ötszáz lépésnyi távolból is megszeplősitő, megszentségtelenítő. Épen a zsidókról szólván, meg kell említenem milyen meglepetésben részesített engem Meshedben Izraélnek egyik maradéka, kit bokharai utitársamul ismertem. Midőn az -362- az utczán odakiáltottam rá: „Jahudi! Jahudi!“ reszketve közelitett s igy szólott: „Az Istenre kérlek, hadzsi, ne hivj itt Jahudi-nak engemet. Mesheden kivűl törzsemhez tartozom ugyan, hanem itt a mohamedánt kell játszanom!“ A zsidók ezen félelmének és alakoskodásának e következő történet szolgál alapul: Egy zsidónő, kinek több évvel ezelőtt valami kiüteg volt a kezén, tanácskérés végett persa orvoshoz folyamodott; s minthogy az azt ajánlá neki, dugja kezét valami épen akkor leölt kutyának beleibe, amaz végre is minden vonakodása daczára kénytelen volt e szegény utczai állatok egyikét elcsipetni és feláldozni. Szerencsétlensége ez a gyógykisérlet épen azon napra esett, melyen a mohamedanok, az Eidi Kurbant (áldozat ünnepet) üllötték.

A történet hire csakhamar elterjedt, s könnyü volt a rosz akarat és irigységnek a kutya ezen megöletését, az igazhivők szertartása kigunyolására és gyalázására magyarázni. A csupán adandó alkalomra leső tömeg dühödten rohant most a zsidó-városrészre, s kényekedve szerint gyilkolt, rabolt és fosztogatott. A kik puszta életüket megmentheték, kénytelenek valának az iszlam karjaiba vetni magukat, hogy megélhessenek. A mint könnyen gondolható, ezen kényszerült áttérés csak Meshed faluin belül volt érvényes, azokon túl, a zsidó ezentúl is hű maradt vallásához, s bárha idők folytán s az európai befolyás következtében a türelmetlenség némileg csökkent is, a szent város falain belül a zsidó még is csak mohamedannak akar látszani.

Igen komikusnak tünt föl előttem, hogy ruházatom és beszédem után – hosszas gyakorlat folytán mintegy természetemmé vállt a középázsiai tájszólás – a többi zarándoktársak által, valóságos bukhariotának tartatám. -363- Hiába mentegetőztem, hogy én a szép Stambul fia vagyok; furfangosan viszonzák mindig: „Ismerjük már a bukhariotákat; itt minálunk szint akartok változtatni, minthogy kegyetlenségeitekért visszatorlástól tartotok. De hiába való minden törekvéstek! még is tudjuk mi kik vagytok.“ Meshedben tehát bukhariota, Bucharaban meshedi, az uton orosz, europai, vagy más egyéb mysticus jellem! Mivé nem tesznek még az emberek? Azonban ezen sejtelmek és gyanítások, szerencsémre itt, hol legalább a kormányrendszernek még is némi árnyalata van, nem lényegesen veszélyesek. A távol Ázsiában incognito minden, – kiváltképen pedig az utazó.

Hat hétig utaztam egyikkel s másikkal, ki majd kereskedőnek, majd mollahnak, majd zarándoknak mondta magát. Emberekkel, kik a legbensőbb viszonyban éltek egymással, kik apa és fiúnak, vagy testvérekül mutatták be magukat, s mikor Persiába jutottunk, oda hol a középázsiai terrorismus megszünik, az egész világ egyszerre átváltozott. A kit koldusnak ismertem, gazdag kalmárrá alakult, a kereskedő viszont szegény kalandorrá. Az előbbi látszólagos urává tette utjaközben az utóbbit, hogy a sovár tekinteteket elfordítsa magáról. Kemény földön aludt, mig képviselője gazdag nyugágyon pihent. Azok kiknek nyelvéből, arczából, öltözetéből a középázsiait véltem kivehetni, egyszerre telivér persákká váltak, s s ezen átalakulások e mellett oly tökéletesek, oly csalékonyak, hogy az ember előbbeni legjobb ismerősét is alig mert ujból megszólítani, szakadatlan csalódások képe környez bennünket, s igy magasan dobogott fel szivem azon gondolatnál, elhagyom nemsokára a csalódások és alakoskodások ezen világát, s nyugat felé vonulok, -364- mely minden büne és minden visszaélései daczára oly végtelen magasan fölötte áll az őskeletnek; nyugat felé, hol az én hazám, vágyaimnak forrón óhajtott czélja feküszik.

A kormányzó helytartó által jól fogadtatva, megtiszteltetésekkel és ajándékokkal elhalmozva nyugodtan foghattam hozzá, Teheran felé folytatandó utamra felkészülni. S bárha ez utóbbi város, Meshedtől harmincz napi járásra fekszik, s a tél e hosszas úton való lovaglást jóformán kellemetlenné teszi, mégis tulboldog valék abban a pillanatban, mikor a városkapun át kilovagoltam.

Mielőtt a szent városnak végbucsut mondék, kirándulást tettem Firduszinak, a legnagyobb iráni bardnak sirjához, melynek helyét a várostól nyugotra fekvő Tusznak romjai közt mutatják. A sir igen igénytelen s pedig alatta a világ egyik legnagyobb nemzeti költője fekszik, ki népének történetét 60,000 versben énekelte meg, a nélkül hogy nyelvezetébe kettőnél több idegen – arab – szót vegyített volna, s pedig azon idők persa – szólama, mint a jelenkori is, – tiz szó között bizonyára legalább is négy arábot tartalmaz. Ő hiv iráni akart maradni, s gyalázatnak tekinté, népe elnyomóinak nyelvét használni. Firduszi jellemére nézve is valóságos ritkaság Ázsiában. Szultán Mahmud a Ghaznevita, a megigért nagy összeg helyet csupán 30 drachmát küldött neki. A költő sértve érzé magát, s a minthogy épen fürdött szolgái közt osztá szét azonnal az egész küldeményt. Utóbb mondják, a fejedelem megbánta volna tettét; s mikor aztán egy kincsekkel megrakott karavant küldene hozzája ez épen a költő temetési gyászmenetével találkozott. Leánya is visszautasitá a hálátlan fejedelem adományát. A kincset visszavitték; a költő becsületben halt meg; -365- de a fejedelem nevét örök gyalázat bélyegzi, mert az a satira:

még soká, soká élni fog a nép ajkain. Mily roppant különbség a nagy költő és a mai persák között!

III.
Teheran felé.

Persiában, valamint minden az uralkodó személyétől függ, épen úgy az utak biztonsága és kényelme is a tartományt kormányzó tiszteknek tulajdonítandó. Meshedből Teheranba utazni, mindig vakmerő vállalatnak szokott tekintetni; de kiváltképen Khorazan az, hol a Turkomanok, Beludzsok és Kurdoktól való félelem, főleg a félénk persának, nem csekély aggodalmat okoz. Azon időben mikor én tettem meg ez utat, e vidéken Murad Mirza parancsnokoskodott, ki az ország kardjának nevezteték. Erélyes és tehetséges férfiú volt, s egyéb magasztalásokon kivül, mikkel őt méltán illeték, szokott mondás vala: „hogy valami kis gyermek is nyugodtan haladhatna az uton, aranynyal telt tányérral fején;“ – egyrészről legméltóbb elismerés, az ország biztonsága érdekében elkövetett fáradozásait illetőleg, más részről a legnagyobb felbátorítás az általános közlekedésre.

Jó kedvüen keltem útra, tatárom társaságában. Nisapurba két út vezet: az egyik hegyes tájon, a másik valamivel síkabb dombvidéken. Az utóbbit választám. Jó paripámon haladva, tatárom kiséretében, kinek lova a szükséges utazási készletekkel megrakva gazdagon, a szerencsés visszatérés érzelmei, s a jól felszerelt utazás kellemei ritka vidámságra gerjesztének. Az ember rendesen találkozik zarándokok vagy árúczikkek Karavanjaival, -367- s ilyen alkalommal rendesen kölcsönös köszöntés szokott történni. Mily nagy volt bámulásom, midőn az egyik Karavannak, mely déli Persiából a szent város felé vonult, vezetőjében ugyanazt a sirazit ismertem fel, kinek társaságában két évvel az előtt, Persepolis, Naksi Rusztem, s a felséges Hafiz szép szülővárosának romjait szemlélgetém. Ha az ember Ázsiában valakivel huzamosb ideig utazik együtt, azokat már fél rokonoknak szokás tekinteni. A becsületes sirazi kimondhatatlanúl örvendezett, a mikor felismert; a Karavannak bele kellett nyugodnia egy kis óranegyednyi megállapodásba, s mig mi a homokos földön a barátságos Kaliant (a persa pipát) szippantgattuk, a szép multnak sok kedves képe elevenült meg lelkem előtt. Felséges emlékei az ó persa czivilisatiónak! Mennyire áthatott; mennyire fellelkesített a reátok való visszaemlékezés! Valerian, lánczaival, Sapur, büszke alakjával, a jótékony Ormuzd, mind e művészi domborművek délibábként látszottak előttem lebegni a levegőégben; de most ezerszerte nagyobb volt varázsuk, hiszen a mesés Baktria és Sogdia – e rémhelyek még a nagysándori csapatokra nézve is – hátam mögött valának.

Meg kellett igérnem a jó sirazinak, hogy szülőföldét nem sokára ujra meglátogatom; s miután az igéret őt megnyugtatta volna, elváltunk. Ily vidám haladásközben töltvén az első napot, – ez épséggel sem fárasztott ki engemet; éjszakára a Serif Abad állomásra érkeztem. Ez az első est volt, melyet jól felszerelt utasképen töltheték. Eddigelé a fát és lisztet össze kellett elébb koldulnom, s a nyughelyért áldást és imákat mondanom; félnem kellett, hogy a házból étlen fognak elutasítani. Most azonban úr voltam; büszkén lovagoltam be -368- a póstaházba s nyers hangon foglaltam el a szállást; mert bárha külsőmre nézve egészen keletinek látszám is, a póstamester csakhamar észrevette, hogy olyan utazóval van dolga, ki szabadon rendelkezik az élet hatalmas varázsitalával. S mit meg nem tenne a persa pénzért! Tatárom izletes estebédet készített; rizs, czukor, zsir, hus – volt minden bőven; a szegény jó özbég szemei örömtől csillogtak, midőn, a multak emléke mellett, az őt körülvevő gazdagságra tekintett; s vacsoránk is, bárha nem is lukullusi, mind a mellett elég jó volt, legalább egy persa állomáshoz aránylag.

A jövő reggel, a 9 mértföldre fekvő Kademgiah-ba kell vala eljutnunk. Khoraszanban kilencz ferszakh igen sok, a mint a példabeszéd tartja: abban a tartományban oly végtelen hosszú a mértföld mint az asszony-csacsogás, és a ki mérte, annak elszakadt a láncza. Az európai utazók általában sokat panaszkodnak a hosszadalmas utakról. De mi volt nekem mind ez aprócseprő nehézség, a ki a gyötrelmes Turkesztanból érkezém. Egészen egyedül tatárommal, jól fegyverkezve és lóval ellátva, még csak most élvezém igazán a valódi utazás örömeit s oh, ti, a kik a zárt waggonban, a legforróbb juliusi melegben a kormos, poros conducteur arczában vagytok kénytelenek gyönyörködni, tudjátok-é ti mi az igazi utazás? Jobb a ti kitömött támlányszékeiteknél a jó nyereg. Az ember szabadon mozog, minden akadály nélkül; „Bädekerje“ – a kantárszár, törvénye a kard, s hatósága – a mely védi – puskája; szabad vele mindenki, de ő is szabad mindenkivel; s ha még az ország nyelvét és szokásait is ismeri, ha tolmácsot, ajánló iratokat és védőrséget nélkülözhet, – akkor – utazása, valóban felséges! Egész nap a szabadlégen lévén, déli nyugalma kétszerte oly édes, s -369- ki irhatná le az estnek boldogságát, mikor az utas a pihenő helyen ott ül közel legelésző lovához, nyerge és utikészleteitől környezve, szemben a vigan lobogó tüzzel, mely estebédét késziti! A leáldozó nap bucsúsugárai hiába versenyeznek, az örömnek azon fényével, mely szemeiből tündököl! A napi járat után oly mondhatlanúl jól esik az estebéd! A szabad égboltozat csillaghimes mennyezete alatt százszorta üditőbb az álom, mint a herczegileg berendezett hálószobák pazar-fénynyel elhalmozott nyugágyain!

Kademgiah, második állomásom neve, lábnyomot jelent, és szent bucsújárási hely, hol a vallásos meggyőződés a kemény márványkövön az egykor ott állott Ali lábnyomait véli felfedezetteknek. Az ilyen szent lábnyomok Keleten nem tartoznak a ritkaságok közé. Keresztyének, mohammedanok és budhaimádók egyaránt szenteknek tartanak ilyeket, számtalan ilyen találkozik s én csak mindig azon csodálkoztam, hogyan lehetnek e csoda emlékjelek oly tágas terjedelmüek, hogy az ember hajlandó lenne inkább valami óriás elefánt lábnyomainak tartani. De a vallásos rajongásnak kevés gondja van a logikára és az alaki szépségre. Sirázban példáúl, van egy három lábnyi hosszú ilyen lábnyom; a heráti szinte akkora; igy a Sinai hegyen is, – a távoli Khotenben s a khinai tatárságban hasonlóképen mutatnak ilyen lábnyomokat, mely utóbbit a hagyomány szerint a szent Dzsafer Bin Szadik hagyta volna. Ezzel a szőrszálhasogatással azonban keveset gondol a jámbor. Mundus vult decipi, ergo decipiatur.

Ezen szent helyek véduralma alatt sok és számos tanya áll a kegyes zarándokok számára. Ezek egyikét én is elfoglalám egész kényelemmel, s a nyárfák árnyékában -370- már-már thea iváshoz fogtam, midőn egy pap jelent meg, engemet fontos – kegyes arczczal a szent hely megszemlélésére serkentgető. Minthogy a papnak ez időszerint egy csésze theára volt szüksége, ezen óhajtását teljesítém. További tolakodása azonban azt bizonyítá meg előttem, hogy bizonyos pénzbeli kivánságai is volnának, s miután a hideg márványkő, mely a szent nyomokat viseli, annyival kevésbé érdekelt, minthogy utam közben sok ilyent volt alkalmam megismerni, mit tehettem egyebet, mint néhány kran (frank) odavetése által a vendégtől és a szent kötelesség teljesítésétől megmenekülnöm.

A harmadik napijárat alacsony dombvidéken vezet át, az egész Persiában sőt mondhatnám az egész Ázsiában oly hires Nisapur síkon. Dzsölgei Nisapur (Nisapur síkja) a persa szemében a szépség és gazdagság ne továbbja. Neki ott tisztább a levegő és illatosabb mint bárhol máshol, ennek vize legédesebb a világon, ennek terményei páratlanok az egész teremtésben, s ha még büszke örömmel odamutat az éjszakkeletre fekvő hegységre, mely türkisbányákban és nemes érczekben bővelkedik: – könnyen érthető, hogyan tündökölhet szeme a mikor szülőföldének e tájékáról beszél. Reám, mind a sík, mind a közepén fekvő város kellemes benyomást gyakorolt ugyan; de épenséggel sem valami elvarázslót. A történelmi nevezetességek eszembe sem jutottak volna, ha utközben egy persára nem akadok, ki az idegent csakhamar felfedezvén bennem, közelebb jött lovával, s minden felkérés nélkül tulságos áradozással eldicsérte szülővárosát. „Mit használnak szavaid! – kiálték – Nézzed e szétszórt romokat! Mered-e ezt virágzó állapotnak mondani? Nézd e védbástyákat, miket a földmüves a turkomanok rablásai ellen emelt, ezt mondod-e te virágzó -371- műveltségnek?“ De a persa nem hagyta magát zavarni és megjegyzéseimre süket maradt. Hogy a műveltség képe teljes legyen, az iráni szemeiben, a romoknak nem szabad hiányozniok, s minden gúnyoros megjegyzésem daczára ezernyi faluról és vízvezetékről szólt, mik e síkságon találhatók.

Nem sokkal jelentékenyebbnek találtam magát Nisapur városát is. A bazar meglehetősen tele van európai és persa árúczikkekkel, s még is hiába keresi itt az utazó a gazdagság és építészeti emlékek azon nyomait, miket a keleti történészek oly annyira magasztalnak. A város egyedüli nevezetességét a türkisz köszörüsdék képezik, minő több van itt. Természetes állapotában ez ékkő szürkés szinű, s azon annyira magasztalt égszin kék szinezetét, csak is gyakori köszörülés után nyeri. Minél setétebb kékje, minél magasb az alakja, minél simább a felülete, becse annál nagyobb. Az ereket már hibákúl tekintik; különös tünemény, hogy némely kő, egy pár nappal a köszörülés után szinét elveszti. A tapasztalatlan vevő, ki előtt e körülmény ismeretlen, a persa csalárdságnak igen könnyen áldozatává lesz, s nem egy zarándokkal történik meg, hogy Nisapurban a legszebb azurkék türkiszeket veszik, s mire hazaérnek, azokat, mint bádgyadtakat és szinükhagyottakat akár elvethetik. E bányák ma már távolról sem oly jövedelmezők mint annakelőtte, miután mind valamennyi együttesen, kétezer arany csekély árért van bérbe adva; s maga a türkisz kereskedés is, mely hajdan Európával, kiváltképen pedig Oroszországgal nagyban üzetett, igen nagyon csökkent.

Mielőtt Nisapurt elhagynók, még két hirneves költőről kell megemlékeznünk, kiknek sírjai által Iran ezen -372- városa nem kevéssé érzi magát megtiszteltetetnek. Az egyik Ferid ed din Attar a nagy mystikus és bölcsész, ki a Mantik et tejr (madarak logikája) czímű érdekes munkát írta. Ebben a tollas világ minden faja fel van sorolva, melyek lételük oka megtudásának kiváncsiságától gyötretve, epedő ajakkal keresik az igazság forrását. Ez a fontos kérdés, – sast, keselyüt, sólymot, hollót, galambot, gerliczét és csalogányt, – s mind valamennyit egyaránt érdekel. Hudhudot, Salamon varázsló madarát mint tanítót, keresik fel, a mely mindentudó, s a legcsudálatosabb párbeszédekben tőle kérnek tudósítást a kivánt dolgok felől. Ő a szerény szerepét játszsza, bölcs tanácsokat ád, s arra az ösvényre vezeti a tömeget, a mely Szimurghoz, a keletiek phönixéhez visz, mely egyszersmind a legmagasb világosság jelképe is. Hogy a madarak az emberiséget jelentik, Hudhud a prófétát, és Szimurg a legfőbb istenséget, az magától értetik. A mű, pompás keleti képdússága és számos szép egyes részlete által igen jelentékeny és nagyon érdekes.

A másik költő, kinek tetemei Nisapurban pihennek, Khijam, az előbbinek merev ellentéte. Valóságos atheista, a mint a mi kegyeseink mondanák, Mohammed és az Iszlam gonoszajkú gunyolója, ki a legnagyobbat és legszebbet lábbal tapodja, s gúnynyal és szégyennel tetézi a legszentebb törvényeket és rendeleteket. Mind a mellett Khijam ép annyira olvastatik, mint a másik; s épen Persia azon országa Ázsiának, mely minden szélsőséget képviselvén, a keleti jelleget legvilágosabban feltünteti. Itt az istentagadó, – és a meggörnyedt kegyeskedő, nem is valami szerfölötti szenvedélyességgel, érintkezik egymással. Igen, Persia, leghívebb képe a keleti életnek.

IV.

Az ut, Nisapurból három napi járatig tart Szebzevárig. A közbeneső állomásokat sokan leirták már, nem is valami különösen érdekesek, úgy maga a város sem, mely erős kőfallal körülvéve, meglehetősen termékeny síkságon fekszik. Szebzevártól négy nap kell Mezinanig, melyet nevezetes állomásnak tartanak, minthogy itt kezdődik Khorazan négy rém-statiója, Abbaszabad 23), Mijandeschd, Mejame és Sahrud. Ez Persia négy rémállomása, – ki ne hallott volna felőlük? Oly gazdagok a veszedelmekben, s a tarka, regényes történetekben, hogy méltán az iráni nép Scyllája és Charybdiszének mondhatók; a ki nagy bátorságról akar szólani, nem szabad naplójából e négy nevet kihagynia. „De miért?“ – Kérdi talán valaki. A felelet igen egyszerü. Ezen állomások ott vannak, azon nagy lapácznak végén, mely éjszakra a Turkomán sivatag felé nyulik. Persiától sem hegy, sem -374- folyó nem választja el azokat, s minthogy a sivatag ez orv fiai igen kevés figyelemre méltatják a politikai határokat, becsapásaik igen gyakoriak, s épen ez a négy hely az, melyen majdnem legtöbb bajt okoznak. Itt ritkán van gyér aratásuk, mert ép e fő ut visz Khoraszanba, mely uton a gazdagon megterhelt karavanok s a jól felszerelt zarándokok igen gyakoriak. A persa soha sem fárad bele, ha a Turkomanokkal való kalandok elbeszélésébe kezd. Ezen állomások egyikén, a többi között ez az eset fordult elő: Egy persa tábornok előre küldé hatezer főből álló csapatát, s maga csak néhány pillanatra maradt el, hogy Kalianját kiszívhassa: mikor aztán kedvtöltése végeztével, egy pár szolgától kisérve, emberei után indulna, futamos lovaikon rajta ütöttek a Turkománok. Egy pár percz alatt kirabolták, elfogták, s néhány hét mulva Khivában 25 aranyért rabszolgául eladták. Itt történt az is, hogy Imám Riza sirjához vándorló egy zarándok megtámadtatott; a rohamot messziről látta már, s csak annyi ideje volt még, hogy csekély vagyonkáját egy kő mögé rejthette; mikor Khivába vitték eladatás végett, ezt irta gyengédszivü hitvesének: „Kedves lelkem! Itt s itt, ilyen és ilyen kő alá negyven aranyat rejtettem: Küldj ide váltság dijul harminczat belőle, a tizet pedig tedd el, mig a turkoman földről visszatérek, hol most rabszolga munkát kell cselekednem.“

A félelemre és óvatosságra mindenesetre elegendő ok van itt, de az irániak szerencsétlenségének főoka mégis kiváltkép nevetséges gyávaságukban rejlik. A Karavanok itt nagy tömegben szoktak összegyülni; égő kanóczos ágyúk, s kivont fegyverü katonaság kiséri őket. Gyakran igen tetemes számmal vannak együtt; s még is, mutatkozzék bár csak egy-két vakmerő rabló, azonnal elvesztik -375- minden bátorságukat és lélekéberségüket, eldobálják fegyvereiket, odaadják mindenüket, s végül még kezüket is odanyujtják azon békók alá, melyekben nehéz és gyakran élet fogytig tartó rabságra hurczoltatnak. Én ez állomásokon egészen egyedül vonultam át, csupán tatárom kiséretében, a mit európai soha még nem tett meg én előttem. Persze intettek mindenfelől, hagyjak fel vele, de mit törődtem én turkesztani öltözetemben a turkomán rablócsordákkal! Kiváltképen tatárom tekingetett epedve körül, ha talán földieit megpillanthatná; s ha a puszta néhány fiával, a siíta földön találkoztunk volna is, azt hiszem, hogy az ő hitükön lévő mollaht, nem csak hogy nem bántalmazák, hanem a rájuk mondott fatihaért (áldás) – még gazdagon meg is ajándékozák vala. Négy napig bolyongtam a sivatagon, az esthomályban egyszer utamat is eltévesztém, de turkomant nem láttam; nem találkoztam mással, csak egy pár reszkető persa utitársasággal. A turkomanoktól való félelemnél sokkal inkább gyötört az állomások rettenetes hosszusága, s kiváltkép az utolsó Mejame és Sahrud között, melyen tizenhat óra folyásáig ültem nyeregben. Ez egész Persiában, sőt mondhatnám egész Ázsiában a leghosszabb állomás, s lovat – embert rettenetesen kifáraszt.

Könnyen elgondolható annakokáért, mily fürkész tekintettel keresi az utazó a Sahrud városát körülvevő kerteket. Minthogy ez hegyen épült, már mértföldnyi távolságban látható. A fáradt lovag azt hiszi hogy már közel jutott hozzá: de mily rettenetes a csalódás, melynek folytán az első megpillantás után még öt mértföldet kell áthaladni, mig az ember kapuinál bevonulhat. Az út a legegyhangubb, s a szemet semmi sem vonja -376- magára; nyaranta, a teljes vizhiány mellett, kész gyötrelem lehet. Szerencsétlenségemre egy – Sahrud közelébe eső falut néztem amannak, mely egy völgymélyedésben rejtezik; képzelhető tehát milyen ingerült voltam, midőn tévedésemről kellett meggyőződnöm, s midőn az óriási állomást, még egy jó félórával kénytelen valék megtoldani. Éjfél előtt ültem nyeregbe, s már több volt esti hat óránál, mikor átvonulván Sahrud gonosz kövezetén, a legjobb Karavanszeraj-ok egyikébe szállottam. Lovam, a szegény pára egészen ki volt merülve, nem kevésbé önmagam is, de a mint a karavanszerai négyszögében bádgyadt tekintettel körül néznék, legnagyobb bámulatomra Britannia egyik fiát pillantottam meg, egy valóságos angolt, a ki igazi manchester-arczczal ült az egyik czella ajtajában. Magános brit, Sahrudban, ez bizonyára ritkaság, több mint fél csoda. Én ő rá bámultam, ő meg én rám, csodálkozó tekintettel méregetve engemet. Bukharai öltönyöm, rendkivüli bádgyadtságom, megzavarták phlegmájában, s ki tudja milyen véleményt táplált magában felőlem, én azonban, minden kimerültségem daczára, ellene nem állhatván e rendkivüli találkozásnak, lankadt léptekkel közeliték hozzá s egy: „How are you, sir?“ (Hogy van ön, uram?) megszólítám. Úgy látszik nem értett meg, s én ujra ismétlém kérdésemet. Akkor meglepetten szökött fel ültéből, s a mint mondani szokás, arcza minden színt mutatott, s egy „Well J“ (Én ugyan) – mondással fejezvén ki bámulatát, hebegő nyelvvel kérdé: „Hol tanult ön angolul? Tán csak nem Indiában?“ Kiváncsiságát fokozni akartam, s remek tréfám is lett volna vele, de a hosszú uti-statio, tökéletesen elvette minden kedvemet. Megmondtam neki ki vagyok. Öröme kimondhatlan volt. -377- Tatárom nagy bámulatára, ki engem még mindig igaz hivőnek tartott, az angol megölelt és hajlékába vezetett. Kedves estet töltöttünk együtt, – s a következő napot, az ő kedvéért nyugnappá tettem; s kimondhatatlanul jól esett a jó embernek, hogy hat hónapi távollét után, messze az európai világtól, akadt valakire itt Persia mélyén, a kivel az ő kedves nyugatáról beszélhetett. Neve szegénynek, kit nehány hónappal e találkozás után megöltek s megraboltak az uton: Longfield. Ő egy birminghami nagy kereskedő ház ügyében járt itt pamut vétel végett, sok pénzt vitt magával rendesen, s elfelejté, mint fájdalom igen sokan, hogy Persia nem az a polgárosult ország, minőnek ezt az európaiak charlatán képviselői hazudozásai nyomán tartják, s hogy az utlevelekbe és a király ajánló irataiban igen kevéssé lehet bizakodni.

Sahrud igen jelentékeny kereskedelmi város Mazendran és Irak tartományok között; az előbbihez igen regényes, de igen rosz ut vezet, egész a kaspi tengerig. A környék vizdús, s kivált a Rudi sah (királypatak) igen szép, melynek tiszta és édes vize élénk morajjal hömpölyg át a városon. Karavanszeraji több található, s ezek egyikében van a „Kavkaz“ czimü orosz nagy kereskedelmi társaság egy faktoriája, mely ujabb időben Astrakhan, Baku, Astrabadon át üzött beviteli kereskedelmével az angol kereskedelmet Khorasanból majdnem teljesen kiszorította. Az orosznak igen nagy befolyása van a kamcsatkai öböltől kezdve, mind egész Konstantinápolyig, s ez senkire nézve sem oly veszedelmes, mint a brit oroszlányra, melynek már is nagyon a sarkában van, s eljő az idő, mikor éles körmeit testébe is bele fogja vágni. -378-

Innen, Teheran még tizenegy napi távolban van. Az egész ut biztos. Állomásra állomás jő, s alig van valami figyelemre méltó, hacsak az a különbség nem, mely Irak és Khorasan lakossága között észrevehető. Az utóbbi tartomány, szomszédja levén Közép-Ázsiának, több durva szokást is átvett attól, mig ellenben Irakban, a finom irani műveltség mindig szembeötlő. Itt az utazót – természetesen csak akkor, ha nála pénz szagot éreznek – mindig a legnagyobb előzékenységgel fogadják; s mindent adnak, de ugy, mintha a világért sem pénzért cselekednék. A vendéget kellemes tüneménynek szokás tekinteni, meg is ajándékozzák, a legudvariasabb hódolatok quintessenciájának kiséretében – de jaj a tapasztalatlan erszényének! Én, kinek dél-persiai utazásaim alkalmával volt módom az irani illemet elegendőkép tanulmányozni, ilyen esetekben magam is adtam az iranit, A komplimentumokat komplimentumokkal viszonzám, sőt még magasabb hanguakkal. Elfogadám ugyan az ajándékokat, de virágnyelven kértem az adományozót, vegyen ő is részt adományaiban, s ez bombasztikus phrasisaimnak a Szaadi és más kedvencz költőiből idézett számos citatioimnak csak alig tudott ellenállni. Megfeledkezett magáról, mohón nyult az ételek és gyümölcsök után, miket a Khondzsán (fatál) maga hozott elém, s gyakran jelentékeny fejcsóválás által adta tudtomra: „efendi, te iránibb vagy magánál az iráninál, sokkal simább, semhogy megcsiphetnélek.“ S valóban, Persiában az óvatosság nagyon is szükséges! Évszázados, sőt mondhatnám évezredes megrögzött szokások, annyira megtaniták Persia lakosait a ravaszság és külső finomság gyakorlatára, hogy a gondatlan europait, sokszor a legegyszerűbb paraszt, sokszor még a legkisebb gyermek is kijátszsza. -379- Nyelv, mozdulat, izgés-mozgás együtt működik mind, hogy a helyi viszonyokba be nem avattak félrevezettessenek. Kiváltképen az európai az, a ki elbizakodván czivilizácziója fölényében, a keletit lenézi, megveti, – s így, a mint igen könnyen gondolható, épen ő az, a kit legtöbbször jégre visznek s rútul megcsalnak.

Minél közelebb jutottam Teheranhoz, az évszak annál zordonabbá változott; különben is deczember vége felé jártunk már, s bárha a mélyedésekben hideg és fagy keveset alkalmatlankodott is, annyival inkább tette a magaslatokon, minthogy az égalji különbségek, Persiában 3–4 óra járásnyi távolokban már is nagyon észrevehetők. A zord idő kiváltképen igen nagy aggodalmat okozott Gose és Ahuan állomások között, mindakettő hegyen fekvő magános póstaház, melyek az utazók nagy számához képest, alig adnak mindig elégséges menedéket. Goseben oly szerencsés voltam, hogy a csaparkhanet (póstaház) egészen üresnek találtam; meleg falai közt tehát egészen átadtam magamat a kényelemnek, minthogy odakinn már valóban szigorú, mérges hideg volt. Ahuan felé már több helyütt hóra is akadtam, s a hideg éjszaki szél gyakran leszállított lovamról, hogy lábaimat menéssel melengessem. Mikor magába Ahuanba érkezém, a hó már néhány lábnyi magas volt, s oly keményen megfagyott, hogy az út sok helyütt, valóságos hótelepek között vezetett. Fedél és tüzelő fa, – ezek valának legföbb vágyaim, melyek a magánosan álló ház megpillantásakor keblemben támadának, s bármily messze csapongott is tekintetem a hólepte halmosvidéken, sem hajlékot sőt csak egyetlen romot is fel nem fedezheték. Mint rendesen szokás, a csaparkhanebe figyelemgerjesztő zörejjel csörtettünk be. A póstamester igen udvarias -380- volt – jó előjele a szállásnak, s mikor a nagyon kormos, de jól fedező szobába vezetett, egészen boldognak érzém magamat, s csak fél füllel hallgattam szavaira, melyekben áradozva széltiben és hosszában elmondá, hogy Szipeh Szalarnak, a persa generalissimus és hadügyminiszternek hitvesét várja minden pillanatban, kinek Meshedből való visszatértében, még ma, legfölebb holnap kell ezen mennie. Szipeh-Szalar asszonyság, a mint gondolható, legalább is 40–50 szolga kiséretében utazott; általa e szűk hajlékban meglepetni, épen sem volt valami nagy öröm; én azonban igen keveset törődtem most e fatalis eshetőséggel, hanem lovammal egyetemben egészen kényelmemnek éltem. Mikor a kandallóban vidoran lobogott a tüz, s a meleg thea a csészében párolgott, elfeledém akkor a kiállott hideget, nem gondoltam többé rá hogy valaki meglepjen, s jókedvüen hallgatám a vad Boreas süvöltését, mely úgy látszik, meleg menhelyemen serkentgetni szándékozik engemet. A thea után jótékony meleget érzék magam körül és magamban, s azért levetém ruházatomat; egész élvezettel fogtam estebédemhez, a pilav és a csirkesült már majdnem készen volt, azonban, mikor éjféltájban már-már lukullusi vacsorámhoz kezdenék, a szélzugás közepette lódobogás és hangok nesze üté meg füleimet.

Alig volt annyi időm hogy felugorjam, s a csoport fegyverzörej, szitkolózás, tombolás és kiabálás közben már is leszállott – természetesen elreteszelt – ajtóm előtt. „Holla, ho! Fel! Ki innen! Ki van itt! Szipeh Szalar neje, a fejedelmi vérből származó herczegasszony érkezett meg! Rögtön távozzék mindenki!“ Kiki tudni fogja, hogy ajtómat nem nyitottam meg azonnal. A lovagok megkérdék a postamestert ki volna odabenn, s mikor tudomásukra esett, hogy ez hadzsi, s még hozzá szunita, akkor valamennyi karddal és puskatussal dörömbölt ajtómon, s azt kiabálák: „Hej, hadzsi! Elhord magad, ha azt nem akarod hogy lisztté őröljük csontjaidat.“

Kritikus, – de nagyon kritikus pillanat volt ez. Azt az egyetlen menhelyet elhagyni, hol az ember oly jól érezi magát, s a zordon hidegben az éjet szabadban tölteni, az mindenesetre igen kellemetlen tréfa, s talán nem is a rosz következmények félelme, mint a meglepetés és a hirtelen történt megzavartatás indított arra a vakmerő gondolatra, hogy ne engedjek, hanem viadalra keljek. Tatárom, ki együtt volt a szobában velem, elhalaványodott. Felugrottam ülő helyemből, puskát s kardot ragadtam, tatáromnak a pisztolyt nyomtam kezébe, azzal a meghagyással, hogy az első adott jelre tüzet adjon; igy közelíték az ajtóhoz, azon szilárd elhatározással, hogy az -382- első betörőt haladéktalanul lelövöm. Ugy látszik odakinn megsejtették szándékomat, mert alkudozni kezdének, sőt észrevettem azt is, hogy az ostromlókat elegans perzsabeszédem csakhamar meggyőzte a párbeszédek közben a felől, hogy tévedtek, midőn engem bukhariotának tartának. „De hát ki vagy te igazán? Beszélj! Ugy látszik te nem vagy hadzsi.“ – hangzék kivülről. „Mit, hadzsi! Ki a hadzsi?! – Kiáltám, – félre a gúnynevekkel! Nem vagyok én sem bukhariota, sem persa, hanem szerencsés vagyok európai lehetni! Nevem Vámbéry Szahib!“ Ezen szavakra odakünn csend állott be egy pillanatra. Ez ugy látszék meglepte amazokat, de még jobban tatáromat, ki az ő hadzsitársától most hallá e nevet legelőször, a kegyes muszulman tulajdon ajkairól azt a vallomást, hogy ő nem igaz hivő. Halálsápadtan, nagyra meredt szemekkel bámult reám. Két tűz közé jutottam. Egy jelentékeny kacsintás azonban megnyugtatá utitársamat, a persák is alantabb hangon kezdték aztán; az európai név, a keletiek e nagy rémszava, villanyos hatásu mindenütt. A piszkolódást udvariasság, a fenyegetéseket kérelem váltá fel, s midőn végre könyörögve kértek, hogy legalább csak a főlovagok kettejét fogadjam szobámba, a többiek szivesen megelégesznek istállóval és kamrával, megnyitottam az ajtót a remegő persák előtt. Arczvonásom illustratioul szolgált előbbi állitásomnak. Az egymásközt váltott szavak mindig élénkebbek de barátságosabbak is lettek, s valami félóra mulva az én persáim araktól (pálinka) mámorosan egy sarokba vonultak, s úgy horkoltak mint lovaim. Tatárom megnyugtatására is kellett néhány felvilágositással szolgálnom; a jó fiú szivesen hajolt. S mikor a jövő reggel a jeges halomtájat elhagytam, s Damgan barátságosb siklapályán folytatám -383- utamat, elszörnyedve gondolék a mult éji kalandra – s az Ahuan-i éji szállást, bizony nem egy hamar fogom elfelejteni.

Damgant sokan a régi Hekatompylenek (száz kapus város) tartják, a mi olyan állitás, mit régiségbuváraink minden áron érvényre akarnak juttatni, bárha az egész környéken semmi nyoma sincs olyan város romjainak, melybe száz kapu vezetett volna. Görögnek és persának, kik a fillentésben jó formán megegyeznek egymással, csak kötve kell hinni.

A száz kapuból nyolczvanat bizvást elengedek, de a mai igénytelen Damganban, csak egy husz kapus hajdani várost is aligha lehet felfedezni. Az egész helység nem igen számít többet ezer háznál, s a puszta bazar közepén álló szegényes két karavanszerai eléggé megbizonyitja, hogy kereskedelmi szempontból e hely távolról sem oly fontos, mint sokan hiszik.

Fraser, az angol utazó sajnálja, hogy a Csihl dukhteran (negyven szűz) vagy a csihl szeran (40 fő) talányát, kik egy sirba temetve pihennek, senki sem tudja neki megfejteni. A müszülman előtt szent szám a negyven de szent kiváltképen a persa előtt, és a csihlten, a 40 ember, kiket a mohamedan monda szerint Mozes levert s azután ujra feltámasztott, számtalan helyen feltalálható. Nevezetes a dologban azonban az, hogy itt Damganban, épen a hölgyvilágot emelék a vértanui méltóságra, mely körülmény Damganban sokkal feltünőbb lehet, mint talán Kölnben, minthogy amannak hölgy világa, nem nagyon szigoru erkölcsössége folytán, az egész környékben meglehetősen rosz hirben áll.

Damgantól két állomásnyira van Szimnan, mely pamutjáról, de még inkább fehér theasüteményeiről hires. -384- Persiában minden városnak meg van a maga sajátsága, melynél fogva azt nem csak Persia hanem az egész világ legelső helyének szokás tartani. Sirázban a legjobb juhhus, Iszfahanban a legszebb őszibaraczk, Nathenzben a legjobb körték, sat. s a mi a dologban a legkülönösebb az, hogy a fennen magasztalt czikkeket, az illető helyeken vagy igen silányokul, vagy a mi egészen nevetséges, épenséggel sem lehet feltalálni. Szimnan theasüteményeinek hirét már Meshedben, sőt már Heratban is hallottam. Azonban e tekintetben igen sok tapasztalatot szereztem már magamnak, s ennek következtében nem sokat vártam ettől sem. Mikor a bazarban kérdezősködtem a sütemény felől, sok időig kellett fel s alá járnom, mig végre egy pár penészes példányhoz jutottam. „Szimnan“ – mondá valaki „csakugyan hirneves ezen czikk folytán, de a kivitel oly roppant nagy, hogy a süteményből mi magunknak mi sem marad.“ A másik igy szólott: „Igaz, Szimnan, hajdan nagyon hires volt e czikkről, de a mostoha idők ezt is megváltoztatták.“ Itt legalább még is volt mentegetőzés és kifogás, azonban más egyebütt, a hazugság a maga teljes meztelenségében szokott előtünni.

Innen az ut Lazgird, Dehnemek, és Kislakon át megy Teheran felé a hires Khavar-szoroson keresztül. Ezen hegyi utat a hires Caspiae Pylae-nek tartják, s a maga nemében igazán páratlan. Az ut, magas, fekete sziklatömegek között, vadregényes és számos éles kanyarulata igen alkalmas rejtekhelyet szolgáltat a rablócsapatok számára. Valamint hajdan, ugy ma is igen sok utonálló van itt; némely sziklát lélekégetőnek, apagyilkosnak sat. neveznek. Az erős viszhang még rémitőbbé teszi az utat, s ennek benyomását igen világosan láthatám tatáromnak -385- arczain. Én, kezem a fegyveren, egészen egyedül vonultam át ezen uton, s igaz, hogy nem egy gyanus külsejü emberrel találkoztam; annak okáért mindjárt jobb kedvem lett, mihelyt a mélyedés másik torkolatánál a tágas, termékeny Veramin lapályra kijutottam. Ezen sikon, melynek éjszaki szélén a régi időkben s a mesevilágban oly hires Ragesz városa emelkedék, hajdan, – úgy mondják – sok város és falu állott; sok nép kavargott itt már, görögök, arábok, tatárok, mongolok és afganok. Maga Ragesz városa a középkorban valóságos kincs volt, mert ez szolgált nyughelyül a Szeldsukidák, a Gaznevidák sőt maguknak a Timuridáknak is. Ma puszta rom. Az európai régiségbuvár feliratokat keres a kőhalmok között, a persa vadászhelyűl becsüli a gazdag sikságot, s ha a földalatti számos vizvezeték nem léteznék, melyek a régi műveltségről tanuskodnak, a Veraminról hallható mondákat, puszta költeményeknek kellene tartanunk.

A melyek Meshedbe érkeztemkor, ugyanazon érzelmek, s talán még hatalmasabban, hatottak át most is, azon gondolatnál, hogy nemsokára ujra meglátom Teheránt; azt a Teherant, honnan kalandos utamra kiindultam, s hol oly sok jó barátom él, kik bizonyára réges régen a boldog öröklét ölében gondoltak. Hogy utamat siettessem, a két utolsó állomást egygyé akartam kötni. A tizenhárom órányi lovaglás mindenesetre igen fárasztó, gondolám magamban, azonban most olyan állomásra jutok, a hol legalább is két hónapig megpihenek. Ezen édes reményekben ringatám lelkemet, s kora reggeltől, késő estig szakadatlanul odább lovagoltam. Mikor a nap utolsó sugáraival tekintett alá, a távolban Teheránt és Sah Abdul Azim kupolájának ragyogását pillantottam meg. Maig sem tudom, -386- a tulságos öröm tette-e, vagy a hirtelen beállott éjszaka, – mert ez évszakban az alkony igen rövid a tájakon – vagy a lankadtságé, mely elbádgyasztott, elég az hozzá, a persa főváros tőszomszédságában eltévedtem, s még pedig közel azon nevezetes romokhoz, melyek azon sziklák aljánál fekszenek, hová a Gebr’ek (tűzimádók) a holttesteket szokták kitenni a madarak zsákmányául. Két óra hosszat kelle bolyonganom, árkon bokron, vizen sáron keresztül gázolnom, mely alkalommal lovam egyszer hasig merült a hideg vizbe; cserjén bokron keresztül kellett törtetnem, mig végre késő éjjel az utra akadtam.

S nem különös-e még is, hogy az egész uton semmi bajom sem történt, oly távoli országokat bejártam bántatlanul, átéltem oly veszedelmes kalandokat, mindenem megmaradt; kézirataim, utazásom drága zsákmánya, mit sem szenvedtek, s ime itt, a biztos kikötő küszöbén, benyilóján, oly veszteséget kelle szenvednem, melyet soha elfeledni nem tudok, ugyanis az átnedvesülés következtében legbecsesb irományaim egyikét elvesztettem. A sorsnak szeszélyei vannak, mondja a keleti, gyermekes az, a ki ezeknek ellen akar szegülni!

Midőn Teheran kapujához értem, – az már zárva volt. Az éjet egy ujabb Karavanszerajban töltém, s mikor másnap a rendesen eltorlaszolt bazárokon ütések és szitkozódások közben átlovagoltam, nem egy persa mondá boszús csodálkozással: „Még is csak vakmerő egy bukhariota!“ Néhány európaival is találkoztam, kik álöltözetemben nem ismertek rám, de azután édes öleléssel köszöntének. Nem sokára a török követség kapujához jutottam, s ki irhatná le örömemet, mikor -387- ujra megláttam azon helyiségeket, s azon barátokat, kiktől s melyektől tiz hónappal előbb oly rajongó és kalandos tervek között távoztam, s kik akkor bennem a bizonyos veszélybe rohanót látták, s engem e napiglan a közép-ázsiai barbarság és ármányosság áldozatának tartottak.

VI.

A persa főváros, mindjárt az első tekintetre a civilisatio és műveltség székéül látszott, oly helynek, hol az európai élet egész teljességében feltalálható. Ha az ember nyugatról jő keletre s bevonul a városba, igaz nem talál elegendő szavakat a nyomorult agyagviskók és girbegörbe szük utczák által gerjesztett undor kifejezésére.

De egészen másnak tünik fel e város az utazó szemében, ha Bokharából jön. Bokhara csak hatvan napi járó föld távolságra fekszik ugyan Teherantól, de a két város socialis viszonyai között, századoknak elválasztó mélysége tátong. Mikor megérkeztem után először lovagoltam a bazáron végig, gyermekes örömmel, sőt mondhatnám némi csodálkozással – mely igen kevésben különbözött tatárom bámészkodásától – tekinték az európai gyártmányu számos fényüzési czikkre, a szövetekre, kendőkre, játékszerekre, – kiváltképen a festett csehüvegnémüek valának azonban azok, a mik figyelmemet a legnagyobb mértékben magukra vonták; az európai művészet iránt olyan tiszteletre gerjedtem akkor, mely fölött ma csak mosolyoghatok. Akkor azonban ez nem lehetett másképen. Ha az ember úgy utazik, mint a hogy én utaztam, ha úgy bele éli magát a tatáréletbe, mint a hogy én kényszerültem, – nem lehet csodálni, ha az ember jóformán -389- maga is tatárrá lesz. Az az igazi incognito, mikor az embernek az idegen alakban is teljes öntudata van még hajdani lényéről, az csak igen rövid ideig tart: az elszakadottság, s idegen elemek szünetnélküli környezete akarva nem akarva átalakítják az embert. Az utazó hiába daczol ez átváltozással, – a jelennek fris benyomásai háttérbe szorítják a multat, s ezen állét, akaratunk ellenére, valóságossá változik.

Barátaim azonnal észrevették e változást lényemben és modoromban, s ez nem kevés mulatságot szolgáltatott nekik. Nevették köszöntéseimet, beszédközben alkalmazott taglejtésemet, járásomat s kiváltképen felfogásomat; sokan még azt is állították, hogy arczkifejezésem is tatárjelleget öltött, s szemeim egy pár vonallal ferdébben állanak mint annak előtte. E megjegyzések néha a legkedélyesebbek valának, s magamat is mulattattak; de lehetlen egyszersmind be nem vallanom, mily különös érzelmet gerjesztett bennem az a gondolat, hogy ezután ujra az európai életmódhoz kell hozzászoknom. Eltekintve attól, hogy a hetekhosszat egy helyben való nyugton maradás egészen különösnek tetszett, sok olyan európai szokás volt, mibe nem egy könnyen tudtam bele találni magamat.

Kiváltkép a ruhák valának azok, melyeket igen szűkeknek és szorosaknak találtam, s a hajazat, melyet mostantól fogva növelni kezdettem, valóságos tehernek látszék fejemen, s ha egy szobában több európai volt jelen egyszerre, kik élénk vitatkozásokat hasonló taglejtésekkel kisérték, mindig azt hittem, már már hajba kapnak egymással. S hát még a persa szolgálatban álló franczia tisztek feszes maguktartása és szilárd lépése, milyen furcsának látszott az én nekem! Bárha igen örültem európai -390- földieim büszke, feszes maguk viseletének, ez sokkal nagyobb ellentétet képezett a középázsiaiak vontatott görbedt járásával, melyhez szemem annyira hozzászokott s melyet én magam is elsajátítottam, sem hogy a legnagyobb mértékben fel ne tünt volna. Messze vezetne leirnom mindazon benyomásoknak egész sorát, melyeket Iran fővárosa reám gyakorolt. A ki nyugat és kelet különbségét ismeri, annak alig szükséges mondanom, hogy Teheran, Bokharához képest, valóságos Párisnak látszék előttem. A teherani persa világ bámulása igen nagy volt midőn kalandom szerencsés végződéséről értesült. A ketman (az Iszlam által engedményezett alakoskodás) igen jól ismert és begyakorolt tudomány bár a keletieknél, de még is megfoghatatlannak látszék előttük, hogy ebben egy frengi is oly kitünő legyen. S bizonyára az általam elért sükert nem is irigylették volna annyira, ha különösen jó tréfának nem látszék vala előttük, mit én, halálos ellenségeiken, a szunníta tatárokon elkövettem.

Bárha Persia a turkesztani sivatagok legközelebbi szomszédja is, mindazáltal igen zavart és mesés fogalmakkal birnak felőlök. A félvilág hozzámtódult tudomást szerezni magának mindenekről. Több miniszterhez meghivtak, sőt végre még azon magas szerencsében is részesültem, hogy ő felségének a királynak, a világ forduló pontjának, az egész világegyetem legmagasságosabb uralkodójának is – mint őt a persák nevezik – bemutattattam. Hosszadalmas czerimoniákat kellett végig játszanom, mig végre a palota kertjében ott állottam az ifjonti Naszer eddin Sah előtt, s azon bizalmas felszólitást nyertem, vázolnám előtte utazásom éleményeit. Nagy tüzzel feleltem meg kötelességemnek, s a körülálló miniszterek nagy szemeket meresztettek, – nem győzvén -391- eléggé csodálkozni a fölött, mint utóbb megértém, hogy én minden remegés nélkül megállani mertem a király előtt, kinek fenséges tekintete, máskülönben, még a legbátrabbat is meg szokta rendíteni. A királynak egyébiránt úgy látszék megtetszett előadásom, minthogy egy rendjelnek, s a mi még becsesebb, egy persa shawl nékem adatását rendelé el. Az elsőt, egy egyszerü ezüst darabot megkaptam ugyan, azonban az utóbbit, melynek legalább is 50 arany az értéke, a miniszter, ugy hiszem, jobbnak látta magának megtartani, a mi a teherani udvarnál egyáltalában nem tartozik a ritkaságok közé. A király ő felsége lehazudja és megcsalja minisztereit, mit ő excellentiáik azután, fájdalom nem a maga helyén, hasonló módon viszonoznak. Alárendelt hivatalnokok megcsalják a népet – ez viszont azokat. Ebben az országban minden hazudik, csal és ámit, s ez a világ legtermészetesebb cselekvési módjának tartatik, a becsületesen cselekedőt ellenben, nagy bolondnak vagy eszelősnek nézik.

Hogy a most mondottakra világositó példával szolgáljak, csinos kis történetecskét akarok közleni, mely teherani tartózkodásom alatt fordult elé. A király – a mint tudva van – igen kedveli a vadászatot, s maga is igen jó lövő, a ki az évnek legalább is két harmadát ilyes kirándulásokon tölti, nem csekély bosszuságára udvari tisztségének, kik a harem puha párnáit, az izletes konyhát, s más egyéb élvezeteket, ilyen alkalommal sátorozással, órákhosszat tartó lovaglással s szegény parasztkonyhával kénytelenek felváltani. Visszatérte után a király rendesen az európai követségeket is meg szokta ajándékozni a vadászati zsákmány egy részével, a mit általában igen nagy szerencsének tartanak. De a jó követeknek, a királyi kéz ejtette nyulakért, foglyok s más -392- egyéb vadért tetemes enamval (borravaló) kell az átadót megajándékozniok. Eleinte még csak szivesen türték e kellemetlenséget, de a midőn e királyi küldemények már már igen gyakoriakká kezdének válni, azon meggyőződésre jutottak az illetők, hogy a királyi szolgák, uruknak hire és tudta nélkül, a piaczról hozzák ezeket az ajándékokat, csupán csak a gazdag borravalóért. Megkérték tehát a külügyminisztert, lenne szives ennek utána, ezen küldeményeket, hitelesség okáért, néhány sor irással kisérni. Ez ugyan használt egy ideig, de az ajándékok nem sokára még gyakoriabbakká váltak. Szorgosan utána láttak aztán, s ime kiderült, hogy a miniszter ő excellentiája egy gyékényen árul a királyi cselédséggel, ő irja a piaczon vett ajándékok mellé a hivatalos czédulákat, s a nyereségben aztán velük együtt osztozik. Mindezt pedig pompás tréfának tartották, hogy ők most hogyan rászedték a frengiket, s mikor a királynak tudomására esett, maga is igen jó izűt nevetett rajta.

A közeledő tavaszt bevárandó, Teheranban két hónapot kelle töltenem. Az idő a lehető legkellemesebben múlt e kis európai gyarmatban. – Visszatértem őszinte örömet gerjesztett, s egyik a másikkal versenyzett hogy szerencsét kivánjanak, s ott tartózkodásomat különféle előzékenységgel megédesitsék. Az illető követségek nem mulaszták el kormányaikat sajátságos kalandjaimról tudósítani. Nekem ugyan igen furcsának látszott az egész; egyáltalában nem tudtam felfogni, mi rendkivüli van a keresztül játszott dervisszerepben, s csodálkozással tapasztaltam, hogy távozásomkor el valék látva Franczia és Angolország legtekintélyesebb kormány férfiainak szóló ajánló levelekkel. Kiváltképen meghatott -393- azonban magyarországi földimnek, Szántó urnak részvéte, ki a persa fővárosban a szerény szabómesterséget üzi. E sajátságos ember, ki egy tiszamenti faluban született, a katonai sorozás elől menekvendő, megszökött, minthogy kényelmesebbnek tartá a könnyű tűvel tartani fegyvergyakorlatokat, mintsem a nehéz puskával. Eleinte Konstantinápolyba ment, onnan Kis-Ázsián át Arabiába, onnan ismét Délpersián keresztül Indiába, s még pedig nagyobbrészint gyalog. Már Khina fővárosa felé akart indulni, midőn értésére estek a hazájában 1848-ban történt forradalmi események. Ezen hirek annyira fellelkesiték a hazafias lelkü szabómestert hogy a hazatérésre határzá el magát, a szabadság zászlaja alatt küzdendő. Azonban Indiától Európa igen messze van, kivált ha az ember csak vitorlás hajón teheti meg az utat, s igy Stambulban már a világosi katasztrophának hirét kellett hallania. Megcsalatkozva reményeiben, ujra megragadta tehát a vándorbotot és a varrótűt, s Tebriszen keresztül Teheranba utazott, hol véle én is találkoztam. Különösen csodálatos volt beszéde, mely mindazon szólamokat egyesité, miket a különböző országokban sajátjává tett. A beszélgetés elején még csak ment a dolog úgy a hogy, de mihelyt tűzbe jött, német, magyar vagy franczia szavakat kevert a török, arab, persa, kurd és hindosztaniak közé, ugy hogy az ember feje egészen belekábult, és össze kellett szedni annak minden nyelvtudományát, a ki őt meg akarta érteni. Becsületes szive tulboldog volt, midőn földiének szerencsés menekvéséről értesült s igénytelen vagyoni állapota daczára, minden áron egy nadrággal akart megajándékozni, s minthogy ezt én egyáltalában el nem fogadhatám, rábeszélte tatáromat, hogy legalább az vegye -394- el ajándékát. A közép ázsiai hangosan felkaczagott a neki oly nevetségesnek látszó ruhanémü fölött, s mikor csupa kiváncsiságból magára vette, a jó Szántó magán kivül volt örömében és büszkeségében, hogy ő a legelső a világon, a ki egy tatárt nadrágba bujtatott.

VII.

Azon európaiak között, kikkel Teheranban találkozám, Bloqueville urat meg kell még emlitenem, e minden fényképészek legdrágábbikát, ki a Sah szolgálatában részt vett egy a Turkomanok ellen intézett hadjáratban, ott azonban fogságba esett, és 10,000 arany roppant összegen kellett kiváltatnia. Bloqueville ur, tetőtől talpig franczia nemes ember, e mellett becsületes, derék fiú, kalandvágyát kielégitendő, egy varga betűt tett a belle Perse felé. Az orvosi pálya, az európaiaknak majdnem egyetlen foglalkozása keleten, igen profan valaminek látszék előtte. S végre is a photographiát találta olyannak, mi e tájakon még kevésbé kiaknázott müvészet. A király haladéktalanul szerződteté s harczfestész minőségében a khoraszani hadsereghez csatlakozott. Hogyan örülhetett a király előre, arra a gondolatra, hogy diadalmas hadseregének hőstettei immár megörökítetnek, mely sereg minden tagja egy-egy Rusztem gyanánt iratott le előtte.

Fájdalom, hogy a sors könyvében egészen másképen volt feljegyezve. A huszonötezer Rusztemet, 5000 turkomán rabló támadá meg és tönkre verte. Nagy részük elfogatott, s minthogy a foglyok roppant száma nagyon lecsapta árukat, közülök 5–6 arany váltságdijért sokat vissza lehetett váltani. Bloqueville úr is majdnem megszabadult -396- már ezen az áron, azonban a turkomanok kieszelték, hogy a szőke fürtös ifjuban bizonyára valami külföldi növény lappang. Többet követeltek tehát érette, s minthogy a turkoman követelés minden persa vonakodás után növekedék, a teherani udvarnak végre be kellett nyugodnia 10,000 aranyat tenni le a franczia alattvalóért, a mire bizonynyal rá nem állottak vala, ha a szajnaparti nagy sah, követe Bellaunay ur által azt nem üzeni: „Ha aranyotok nincsen, majd én szuronyokat kölcsönzök. A másfél évig tartó alkudozás alatt, Bloqueville urnak, a hajdani testőrtisztnek igen sulyos állapota volt, és elég módja kitanulni azt, mennyi különbség van egy a Champs Elyseén élő gentilhomme, és a nyakán kezén nehéz lánczot hordozó turkoman rabszolga sorsa között. Hányszor gondolhatott a szegény franczia a szép Párisra, midőn rongyokba burkolva, s hidegtől reszketve, valami szegényes turkoman sátorban költé el lóhúsból készült cotelettejét. Igazán sokat szenvedett, s mikor engem, bajtársát ujra meglátott, sirt örömében. Ő tökéletesen ismerte, mi a középázsiai élet, s ő tudta legjobban felfogni azokat a gyötrelmeket, melyeket nékem kell vala kiállanom.

Minthogy épen turkomanokról beszélünk, nem hagyhatom emlités nélkül, hogy néhányan a puszták e fiai közül, megérkeztemről értesülvén, Astrabadból, hol üzleti ügyek miatt tartózkodtak, hozzám jöttek s a mi igazán különös – tőlem a fatihát (áldást) kérték.

A mint álliták, minden fatihámnak igen szerencsés hatása volt, és Gömustepeben égnek a vágytól engem ujra láthatni. S bárha európai öltözetben voltam, a puszta fiai mély alázattal borultak le előttem; én áldást mondtam rájuk, egy pár koránverset idéztem; s ők egészen -397- épülten távozának. Ez volt az utolsó formaszerüség, melyet alkalmaztam, s vallásos nevezetességem gondolata ujra phantasztikus rajongásokra vezetett. Kevessé több kalandorsággal és vakmerőséggel mit ki nem lehetne vinni e babonás nomadok között! A keleti hősök pályafutásának rendesen ez a kezdete. Az ember rejtélyes, varázshomályba burkolózik, százan és százan követik aztán, s csak akarni kell és mindenható parancsnokukká válhatunk.

A tavasz első szellőlegyenésével búcsut mondtam Persia fővárosának, az igazi keleti müveltség ezen székhelyének s a szokott póstauton Tebriz, Erzerum és Trebizondon át a fekete tenger felé haladtam. Ha Meshedtől Teheranig elég jól fel valék szerelve mindennel, keleti utazó állásához képest, innen tovább az európai touristák minden kényelmével rendelkezhetém. Jobb lovaim és fegyvereim voltak, több pénzem, s a mit könnyü elgondolni, személyem iránt több tisztelet és megkülönböztetés. Ugy szólván játszva értem el Persia határára. Azon rendkivül barátságos fogadtatás a tebrizi európai koloniában, s kiváltképen az angol consul barátságos asztalánál felhangzó champagnei pohárcsengés, amaz örömek előjelei valának, melyek reám nyugaton várakoztak. A képzelem, boldog reménység legszebb szineivel a legvonzóbb képeket varázsolá elém, melyek a Kaleidoskop tarka idomzataiképen kápráztak ittasult szemeim előtt, s bármennyivel többet adott is utóbb a valóság, várakozásom fölött, még is boldogabb voltam akkor, midőn jövendőmet rózsás varázs szinekben sejtelemszerüen a phantasia festette elejbem.

Mikor Azerbajdsan keleti határán átléptem azt a halmos tájat, mely a török Kurdisztanba vezet, meg nem -398- állhatám, hogy vissza ne fordúljak s a végbucsu még egy tekintetét ne vessem Iran földére. Iran, a keleti czivilizatio minden hibáival és kinövéseivel, még is csak mindig érdekes ország leend az európai utazóra nézve. A képmutatás és kétszinüség, miket itt a hosszas és régi zsarnokság teremtett, bárha megvetésre méltók is szemeinkben, s bárha az irani nép udvarias modorát és kitünő szellemi képességeit háttérbe szoritják is, mind a mellett egész keleten csak az egy Iran az, hol e tehetségek s a magasb müveltségre való törekvés, királynál ugy mint a pórnál, feltalálhatók. A keleten határos tartományok nyers és vad szokásai – bárha némi különbséggel – a nyugati határokon is észrevehetők. Kis-Ázsia kurdjai és ozmanjai, annyira mögöttük állanak a persáknak, mintha egészen más anyagból volnának faragva. Bizonyos igazság, hogy az ázsiai műveltségnek Iran a kutforrása, s mind e mai napiglan majd nem egyedüli székhelye.

Mikor Trebizondhoz közel, az Erzerumba vezető nyári uton, a pontusi hegység azon meredek lejtőjére értem, honnan a fekete tenger már látható, azon helyre, melyről Xenophon a 10,000-nek visszavonulásáról szóló leirásában oly lelkesülten emlékezik, ott az Euxinus setét kék árjaiba utólsó ábrándos álmaimat eltemettem. Mily elfogódott szivvel vettem bucsút két évvel ezelőtt e helytől, mily nehezen tudtam megvállni a Lloyd társaság hajójától melynek lobogója még sokáig hivógatólag lebegett felém. S ma ujra megláttam ezen lobogót, ugyanazon kikötőben, s mi több, ugyanazon hónapban. Mennyivel más érzelmek ostromolták most, ennél a tekintetnél, szivemet! Azon partra jutni, hol a már-már utra kész gőzhajó horgonyoz, majd annyit jelent, mint Europa -399- közepén lenni. S kivált ha még oly szerencsés az ember, hogy a pompával és kényelemmel berendezett Lloyd gőzösön külön cabinban kelhet utra, semmi sem oly könnyü mint az európai életbe teljesen beleképzelni magunkat, bárha talan kitüzött czélunktól még néhány napi távolságban volnánk is. Mithridatesz ősi székvárosában csak két napot töltöttem, s miután, néhány kevésnek kivételével, miket kedves ereklyék gyanánt megtartottam, majdnem minden uti podgyászomat eladtam volna, Május közepe táján, az „Il Progresso“ gőzösre keltem. A hajó, gyorsan szegve a habokat, a délnek eső Bosporusnak tartott; mindig nagyobbá és nagyobbá lőn a távolság, mely a Pontus partvidékétől elválasztott s tekintetem sokáig fájdalmasan csüggött azon. Itt kezdtem meg egykor egész a Timur távol eső fővárosáig terjedő vándorutamat, s itt is végződék az. Lelkem előtt még egyszer átvonultak a multak képei, mosolygók és komolyak, mint a minők a valóban is valának. De csakhamar felserkentem álmodozásaimból, tekintetemet elforditám a multról és Ázsiáról, s arra szegtem irányát, hol jövőmnek kell virúlnia – Európa felé.

Lábjegyzetek.

1) Mindezen tartományok kerületekre osztvák (bulukat); ezek ismét városi, mezővárosi, vagy falusi járásokra oszlanak. Amazok főnöke a Kalenter, emezeké: Ket-khuda.

2) Az őket sujtó zsarnoki törvények közül csak egyet akarunk említeni. Minden akasztott embert, kinek három napig kell függnie, ők köteleztetnek őrzeni; s ha a holt tetem netalán ellopatnék, vagy a szél lerázná, vagy valami baleset által az akasztófa feldőlne, büntetés gyanánt az őrálló zsidó száz tumant (= osztr. arany) kénytelen fizetni.

3) Kuriózum gyanánt meg akarom említeni, hogy Gobineau gróf, a franczia kormány Teheranban lévő követe, siíta rokonszenvét kézzelfoghatólag megbizonyítandó, daczára annak, hogy a katholika egyház „legifjabb fiának“ képviselője volt: török collegájának boszantására, a követség palotájának udvarán egy szalma Omert repítetett a levegőbe.

4) Ez a királyi lobogó az arabok első betörésekor ezek kezébe jutott, s Omer Khalifa gazdagon megjutalmazá annak átszolgáltatóját.

5) Mint ezt Mir Ali Sir persa történelmi könyvében állitja.

6) Cyrus, Achämenesnek, egy állitólagos Pasargadei főnöknek, utóda volt, s ez okból az ő utódait Achämenidáknak is szokás nevezni.

7) Soká nem találkozott senki, a véres itéletnek végrehajtására; mig végre is egy bizonyos Merdesah – nevü férfiú jelenkezék, kinek atyját Khoszru hajdan megöleté. Mikor az agg fejedelem a fegyvert, mely életének véget vetendő vala, megpillantaná, felkiáltott: „Jól van, úgy is illendő, hogy a fiú mérjen halálcsapást, atyjának gyilkosára.“

8) „Mondják, hogy ezen fejedelem, midőn a vesztett csata után lánczokra verve a földön ülne, egy katona valami szerény kis estebédet főzött számára, némi húsneműt apritva egy szükszájú kis bögrébe. Valami éhes kutya lopózott oda eközben, s fejét a szűk bögrébe dugta, de onnan hirtelen kihuzni nem tudván, hussal – fazékkal, az egész főzési készlettel elszaladt. A szerencsétlen fejedelem hangosan felkaczagott. „Mi lehet a kerek ég alatt olyas, a mi a te sorsodban lévőt ennyire megnevettetheti?“ kérdé egyik az őrök közül. „Lásd – mondá Amer – házi készleteim felügyelője, még csak ma reggel is arról panaszkodott, hogy 300 teve sem elegendő konyhaedényeim hurczolására; s ime most, az az egy kutya is elég arra, hogy minden konyhaszerszámommal és eleségemmel együtt elszaladjon!“

(Malcolm.)

9) Épen ezen Ak-Kojunlu voltak azok, kik megkülönböztetésnek okáért, fövegeiken veres gombot, vagy mások állitása szerint; inkább veres posztót, kendőt viseltek, minél fogva. Kizil bas (veres-fej) nevet nyertek, honnan a magyar „Kazul“ szó is származott, mely kifejezéssel régiebb költőink Persiát jelzették.

10) Az ozmanlik elleni harczaiban diplomatia fegyvereit is megragadta; összeköttetésbe helyzé magát a nyugati hatalmasságokkal, kik közül a velenczei doge és I. Mátyás, magyar király, követeket is küldöttek udvarába.

11) Lásd „Teheranba“ czimü kirándulás V. szakaszát.

12) Ezen tüzelőszer készitése itt valóságos iparágat képez, az istállókat rendesen csak tavaszszal szokták tisztogatni, a trágyát polyvával és szecskával összekeverve, a ház előtt szétteritik, s ott hagyják, mig meg nem szárad. A nagyobb mennyiséget téglákra vagdalják vagy vetik, s azután összerakva gondosan, elteszik télire. Egész Khináig feltalálható ez, mindenütt ott, a hol a vidék a fának szükében van; Khinában Huc abbé tudósitása szerint argolnak nevezik. Legjobb tőzeget a kecske és juhtrágya szolgáltat, melyet még vasolvasztásra is használnak. Alantabb fokon áll az ökör és tehénganéjból készült, – legrosszabb pedig a ló- és szamártrágyából való.

13) Mi azonban a látszatnak kiváltképen hátrányára van, ez az, hogy mindkétnemű szerepeket, csak férfiak töltenek be, minthogy az izlami törvény a nők nyilvános helyen való megjelenését meg nem engedi.

14) Igy a többi között Dr. Polak, egykor különösen kedvelt orvosát is lerajzolta s ezt irta alája: „Croqui de Nasr-ed-din Chah.“

15) A balakhane-től származik, az olasz balcone s a német balkon.

16) Bárha a Dél-Persiáról szóló müvek nagy része szolgálatomra állt, mégis, az aránylag legrövidebb leirást, James B. Fraser müvét használtam. Tudományosabb tárgyalás nem is illenék e könnyü tourista-mű keretébe.

17) A kellemes égalj-on kivül a hires „khulari“ nevű sirazi bor is egyik főoka ezen általános mulatási kedvnek. A khulari ízére és erejére nézve a mi tokajinkhoz hasonlítható. Csak abban különbözik ez utóbbitól, hogy két-három évnél tovább nem igen tartható, s a helyett, hogy megsavanyodni hagyjuk, inkább minden termést egyszerre elfogyasztunk, mondák nekem a persák. Mert itt nem örmények foglalkoznak a bortermesztéssel – mint ez rendesen szokás – hanem mohammedan persák.

18) Mert, a mig némelyek dalait vidám poharazások közben éneklik, mások szent irás gyanánt szokták tekinteni e könyvet, melyből a jövendő mintegy jóslatképen megtudakozható. Ez utóbbiak a koranon kivűl Hafiz könyvét ismerik a legnagyobbnak, kinyitják találomra, e szavakat ejtvén közbe:

„Ej Hafizi sirazi
Ber men nazr endazi
Men talibi jek falem
Tu kasifi her razi.“

(Oh Hafiz, sirazi, vess reám egy tekintetet, tőled akarom megtanulni jövendőmet, mert te vagy minden titkok felleplezője); s a kinyilt lapról akarják megtudni aztán jó vagy balsorsukat.

19) A mint már alkalmilag a turkmancsaji békeszerződésnél említők: Persiának nem áll jogában a Kaspitengerre hajókat bocsátani.

20) Imam Riza, Imam Musza fia, mint magas származású Alevita, az akkor még rejtőző schiíta nagy ragaszkodása folytán, Harun al Rasid fiának Meemun Khalifának féltékenységét és irigységét vonta magára, ki őt Tuszba a mai Meshedhez közel feküdt városba száműzte. De minthogy amaz itt is az általános tisztelet tárgya volt mondják, hogy a Khalifa megmérgezte volna. Halálát vértanúságnak tekintik, s a város ép ezen okon nyerte Meshed, azaz: vértanúság helye nevezetét.

21) Imam Risa sirja fölé az épületet, mai alakjában Sahrukh Mirza, Emir Timur fia emelteté. Fénykorát a Szefevi-k alatt érte el, kik Meshed fontosságát mind jobban és jobban emelni akarták, hogy a zarándokokat a mekkai sokba kerülő vándoruttól elhajlitsák.

22) Mind e pusztitások között az Őzbégegtől szenvedt Meshed legtöbbet 1587-ben, Abdul Mumin a bokharai Khan, vezérlete alatt ütöttek a városra, s a lakosság nagy részét foglyul vivék; kivülök még az Afghanoktól és azon polgári háboruktól, melyek Meshed falain belül dulongtak. Mondják, hogy Nadir fiai a sir fölötti domnak 520 font nehéz arany golyóját rabolták el; ujabb időben a lázadó Szalar is sok drágaságot eltulajdonitott.

23) Ezen állomásokat épen nem mondhatjuk szabadon választott lakóhelyeknek, minthogy a falaik közé zárkozott lakosok, földműveléssel nem mernek foglalkozni, s a kormány csak az utak fenntartása végett lakatja őket e négy helységben. Abbaszabad, példáúl, épen oly gyarmat, mely kiválólag e czélból telepíteték; a lakosság georgiai származású, és sok van még arczában a kaukasi faj sajátságaiból, bárha, mint nekem egyikük mondá, a nép szépsége folytonosan csökken, minthogy itt a hires Kakhiti-bor, a Kaukazus tokaija, egészen hiányzik.

TARTALOM.

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

37	„Siísmus’,	„Siísmus“
47	lepünnepeltebb	legünnepeltebb
67	lemészarolt	lemészárolt
68	örön erejéből	önön erejéből
79	tavaszí	tavaszi
98	lengbensőbb	legbensőbb
110	családjaé letével	családja életével
111	Ha igazi	„Ha igazi
137	mutaott	mutatott
141	szinéseeket	szinészeket
160	mniden egyéb	minden egyéb
212	ugyanczon gödröket	ugyanazon gödröket
245	Kabul-t) legyen	Kabul-t (legyen
257	22 álb	22 láb
274	hallanom, hegy	hallanom, hogy
282	a mifeltünő	a mi feltünő
298	legnagyobbb	legnagyobb
308	álmodozás aim túlbol doggá	álmodozásaim túlboldoggá
332	négtömeg	néptömeg
337	összeeküvésekről	összeesküvésekről
353	czer meg ezer	ezer meg ezer
355	előtte meurópai	előttem európai
389	bennen	bennem

VÁNDORLÁSAIM ÉS ÉLMÉNYEIM PERSIÁBAN.

ELŐSZÓ.

BEVEZETÉS.

I.

II.

A.

B.

C.

D.

E.

F.

G.

H.

I.

K.

Kormányzat.

Czimek és méltóságok.

A hadsereg.

Ipar, müvészetek és tudományok.

Vallás.

a)

b) Siíták és szunniták.

Ünnepek.

III. Történelem.

a) Az ó-kor történelme.

b) Ujabbkori történelem.

TEHERANBA.

I.

II.

III.

IV.

V.

Tazie.

VI.

VII. A király és udvara.

KIRÁNDULÁSOM DÉLPERSIÁBA.

I.

II.

III.

IV.

V. Iszfahan nevezetességei.

VI. Az iszfahaniak.

VII.

VIII.

IX. Maderi Szulejman romjai.

X. Persepolis romjai.

XI. Siraz.

XII.

XIII. Naksi Rusztem romjai.

XIV. Visszatérés.

TEHERANTÓL A KÁSPITENGERIG.

Báb és Bábi-k.

KHORASZÁN-ON ÁT NYUGAT FELÉ

I.

II.

III. Teheran felé.

IV.

V.

VI.

VII.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

VÁNDORLÁSAIM ÉS ÉLMÉNYEIM
PERSIÁBAN.

III.
Történelem.

VII.
A király és udvara.

V.
Iszfahan nevezetességei.

VI.
Az iszfahaniak.

IX.
Maderi Szulejman romjai.

X.
Persepolis romjai.

XI.
Siraz.

XIII.
Naksi Rusztem romjai.

XIV.
Visszatérés.

III.
Teheran felé.