The Project Gutenberg eBook of Egy haditudósító emlékei by Ferenc Molnár

A boritékra nyomtatott régi metszet Ilosvai Selymes Péter «Tholdi»-jának 1620-iki, lőcsei kiadásából való.

A PARANCSNOKSÁGA ALATT
TÖLTÖTT ESZTENDŐ SZERÉNY EMLÉKÉÜL
AJÁNLOM EZT A KÖNYVET -4-
-5-

Emlékek: – nem napló, nem a háború története – egy esztendei haditudósítói vergődés emlékei. Utazások, tapasztalatok, tudósítások, képek, hallomások, beszélgetések vezérekkel és közkatonákkal, tanúvallomások egészen kicsiny és igen nagy eseményekről. Valakinek a siető sorai, aki ujságot-irni ment a harctérre, – nem mindig mehetett oda, ahová akart, nem mindig jutott el oda, ahová indult, csak sodródott ide-oda a fronton és a front mögött a többivel együtt, – sok csodálkozással, sok fehéren maradt lappal a jegyzőkönyvében, öregedő szívében az egyre szótlanabb érzelmek végtelenségével. Valakinek a töredékes feljegyzései, aki az irott betű háborús szerepei közül azt választotta, hogy a magyar katonai katona emberi dicsőségének történetéhez anyagot segítsen összehordani, négy ország földjéről és földje alól. Eljövendő, szabadabb és szebb szavak anyagát.

BUDAPESTEN

1914 julius 23.

Rettenetes hőség. Valaki azt mondja: «Ez nem az a jó, száraz, égető meleg, a mi jól esik, hanem valami fülledt tudja-isten-micsoda». A kávéház előtt ülünk és minden türhetetlen. A pinczér, a kávé, az ujság, a kocsik, minden. A szomszéd asztalnál uszodáról beszélnek. A meleg az embernek a fejét nyomja, mint egy kalap. Ha az ember leveszi a szalmakalapját, úgy érzi, hogy egy másik kalap van a fején, melegebb, nehezebb, szűkebb. Körülöttem mindenki gombolkozik. Egy úr a gallérját is kigombolja. A pinczér arra megy egy czitromfagylalttal, «pohárban». Egy bágyadt hang: «Nekem is». Egy másik hang: «A hét végén lesz demars. Szerbia mindent meg fog adni». Türhetetlen a hőség. Nem lehet se ülni, se állni, se olvasni, se szivarozni. Haza kell menni. Egy hang: «Levetkőzni, megfürödni, estig fel se öltözni…» Egy barátunk hív, menjünk ki a Margitszigetre. Indulunk. A hogy levett kalappal bambán bámulunk az égre a kocsiból, szürke fátyol húzódik a nap elé. Aztán egy másik, piszkos sárgásbarna. -10- A levegő nem mozdul. Mintha forró ólomban úsznánk lassan előre. Még egy fátyol megy a nap elé. A hídvámszedő maga körül forog és az eget nézi, egészen hátraszegett fejjel. Eső lesz.

A szigeten. Hárman vagyunk a szobában. A házigazda az ágyon hever, pipával a szájában. Pipázunk, hallgatunk, minden ruhánk a székeken, asztalokon hever. Lassan sötétedik. Az ablak előtt hatalmas fák állnak abban a tökéletes mozdulatlanságban, a mit sehogyse tudok megmagyarázni. Most már biztos, hogy vihar lesz. Egyszer egy szegény kis faluban láttam ökröt vágni. Nem akart bemenni a vágó-konyhába, vesződtek vele. A szarvát kötözték, a fejét felhúzták, akadékoskodott. A mészáros kiment a taglóért. Abban a pillanatban egyszerre csak mintha kővé vált volna az ökör. Ez a tökéletes, halálfélelmes, taglóváró mozdulatlanság jut eszembe, mikor a büszke fákat látom most, a mint milliónyi levelük, mint a festett kép, oly mozdulatlan. Én még nem látom, de ők már érzik jönni valahol messze a villámot és az orkánt. Egészen sötét van. Nem szólunk egy szót se. Nagyon messze halkan dörög. Egy kis szél jön. A fák felsóhajtanak. Megint dörög. Figyelünk. Az egyik halkan mondja: «jön már». Mindenki arra gondol, hogy nehéz időket élünk, valami furcsa, sóhajtásos érzés nyomja az ember mellét. Óbudán harangoznak. A szél visít egyet és éjszakai sötétség borul ránk. Az ablak alatt bádogtető van, azon már kopog az eső. Egy retteneteset csattan, aztán utána dördül még egyszer -11- és tizenkét hatalmas fa egyszerre féloldalt dől, valahonnan a ház mögül előrohant a vihar és egyszerre nekikment. Visszavágódnak, de a szél megint elfekteti őket, egys zerre minden erejüket elvesztik és úgy hajladoznak, mint a fű. Mint egy durva nagy fésű, úgy jár bennük az orkán. A sűrű, összenőtt kis erdőt féloldalt fekteti és a szó szoros értelmében végigfésüli. Egy irányban fekszik minden gallyuk, levelük, mint a fölfelé fésült haj. Ropognak az ágak. Egy ablak zuhan valahol. Utána emberi hangok. A hogy fésüli az orkán az erdőt, égigérő vízfüggönyöket csap hozzá, négyet-ötöt hirtelen egymásután. Szakadatlanul dörög. Óbudáról éles harangszó sikolt néha-néha, a mint a vihar el-elkapja a hangot. Most már repülve jönnek a vízfüggönyök, hosszú, toronymagas, rongyos vízfátyolok dőlnek a levegőben egymásra, az erdőre, neki a sárga házfalnak, a melyet barnára öntenek végig. Valahol messze egy hosszú, hosszú asszonyvisítás. Aztán egyszerre: dörgés, recsegés, roppanás, egy irtózatos csattanás, sehol eső, sehol zápor, csak nagy, ijesztően repülő vízrongyok a levegőben, majd egy-egy nagy hadilobogó vízből, felhőrongyból, a mint neki csapódik a falevelek síró rengetegének és a földig sujtja őket. Valahol trombitálnak a város felől. Bizonyosan a tűzoltók mennek egy beszakadt házhoz. A szobában iszonyatos meleg van. Kinyitunk egy ablakot. A tompa viharlármát hirtelen élesen halljuk. Hűvös szél csap be. Kissé világosodik az ég. A portás azt mondja, hogy harmincz óriási fát tövestűl tépett ki a vihar. Mire mindent megtudunk -12- tőle, már csöndesen zuhog künn. Az ég sárgán világosodik. A trombita egyre szól Pest felől.

Megyünk végig az elpusztított szigeten. Be kell menni a városba, a barátomat sürgősen hívták a miniszterelnökségről a telefonhoz. Vágtatunk befelé, a szigeti telefon nem szól. A munkások már fürészelik a ledőlt fákat. A sziget végében az egyik csónakház féloldalt fordulva fekszik a Dunán, a fele viz alatt van. Az «Empress of Ireland» katasztrófájáról láttunk ilyen képeket az angol lapokban. A nap nem akar kisütni, a levegő fojtott. Mindenkinek rossz kedve van. Mit akarhat a miniszterelnök? Csak nem lesz háború? Benn, a szerkesztőségben levél a szerkesztő úr számára. Éjjel fél tizenegykor fel kell menni Tiszához, fontos közlendője van a sajtó számára. Mi lehet? A barátom idegesen czigarettázik, fel-alá jár a szobában. Itéletidő, napfogyatkozás, tövestől kicsavart fák, villám, dörgés, harang, trombita, éjjeli gyűlés, háború… Az idegrendszerek fenekestűl fel vannak fordulva. Tulajdonképen isteni szép korban élünk. Még rövid idővel ezelőtt húzódoztunk tőle, de most már benne vagyunk, teli tüdővel szívjuk, teli szívvel, mohón éljük. Háború? Senki nem tudja, hogy lesz, mint lesz. Éfjélkor mindent fogunk tudni. Csöndben ülünk, hallgatunk. Lehúnyom a szememet. Nagyon vékonyan, halkan tovább szól az agyamban a távoli trombita.

Most tudjuk csak meg, milyen borzasztó pusztitásokat -13- csinált a vihar. Emberek haltak meg. De ez valahogy mellékesnek látszik. Mindenki az éjjeli gyűlésről beszél. Baljóslatú hangok mindenfelé. «Megyünk Szerbiába.» Egy-két óra alatt az egész városban híre terjedt, hogy Tisza felhívatott magához huszonhárom lapszerkesztőt. Az emberek az órát nézik. Künn erős szél fúj. Az esti ég ragyogóan, átlátszóan kék, éles aczélszíne van, de valahol a háztetők fölött egyszerre vége a kékségnek, koromfekete felhő emelkedik körül, mindenfelé, a merre csak néz az ember. Ha felnézünk, mintha óriási, mély, fekete kútban volnánk, a mely fölött ragyogóan, majdnem holdvilágosan ezüstös-kék üvegkupolának látszik az ég felhőtlen része. A feketeség pedig egyre emelkedik a láthatáron, mintha a földből nőne ki köröskörül a vigasztalan éjszakának valami vastagon gomolygó, félelmetes anyaga. Telefonok szólnak. A kávéházban egy hosszú asztalnál az Est egész szerkesztősége, készenlétben. Soha még olyan kevés ujságíró-viczczet nem hallottam, mint csütörtökön este. Ha egy kicsit gondolkozom, azt hiszem, egyet sem.

Egy nagy automobil áll meg a kávéház előtt. Az ujságirói asztalnál már áll mindenki. A kávéház zsúfolva van. Hirtelen csönd áll be, némely asztalnál fölugrálnak. Feltünően kevés nő van ma a kávéházban. Egy úr berohan, a következő pillanatban üres a hosszú asztal. A hogy a publikum utánuk tódul, csak azt látja, hogy valamennyien fölkapaszkodnak az automobilra, állnak benne, -14- lógnak rajta. A gép bődül egyet és elrohan fekete rakományával. Egy szó marad utána az utczán hirtelen összeverődött tömeg közt, az első pillanat ijesztő túlzása. «Háború!» És ez a furcsa, rövid mennydörgéshez hasonló magyar szó most fölordít a tömegben, a mely visszatódul a hírrel a kávéházba. Mindenki áll az asztala mellett. Ez az egy szó zúgbúg egyre erősebben, egyre harsányabban, ijesztő crescendóban, összedörög az egyszerre visszatolt székek lármájával – egy hirtelen, lázas talpraugrás az egész és egyetlen, nagy, hosszan zúgó, vontatott ordítás: «háború!» Nehányan futva indulnak el az utczán. Egy úr egy kocsiba ugrik, ráordít a kocsisra és a mint elrobog, állva marad a kocsiban. Sok arczon ijedt, értelmetlen mosoly. Künn, az Erzsébet-körúton szakadatlanul járnak a mentők, vészesen visíttatják a szirénájukat, alig visított végig az egyik autójuk az utczán, jön, felsüvölt a másik, az emberek a gyalogjáró szélén állnak és ok nélkül integetnek feléjük. Az ég megint egészen beborult és hűvös szél tépi a rongyos kis körúti fákat. Az Oktogon-téren nyolcz-tíz nagy embercsoport vitatkozik és egyik csoportból átdörög a másikhoz a komor és most oly új hangzású szó: «háború!… háború!»

Mindenki mindent tud. A kaszinók, mulatóhelyek közönsége egy-két nagy kávéházban verődik össze. Már nincsenek viták. Nagy, csöndes mormolás, -15- fáradtság. A földön hevernek a litografált czédulák, a melyeket a hosszú asztal ujságírói nyomattak hirtelenében és szórtak szét az éjszakázó városban. Most már mindenkit a szombat délutáni hat óra érdekel. «Ön tudja az összes pontokat?» – «Hogyne tudnám, az előbb egy hirlapíró fölállt a billiárdasztalra és hangosan fölolvasta az összes pontokat». – «Teljesíteni fogják az összes pontokat?» – «Hogy érti? Az összes pontokat?» – «Igen az összes pontokat.» Egy hang egy másik asztalnál: «Az egyes pontokat?» Egy nagyon erélyes hang, az ablaknál: «Ha szombat este hat óráig az összes pontokat…» A közhangulat az, hogy alku nincs. Egy író jön és fölveti annak a lehetőségét, hogy «egyes pontokat… nem az összes pontokat…» Személyes sértésnek veszik. Mindenki nyugodtan, határozottan, minden izgalom és alku nélkül, a leghidegebb gőggel az összes pontokat követeli. Némelyek hazamennek. Utánuk szólnak: «Hát maga most tud aludni?» Felelet: «Majd megpróbálok». Egy másik felelet: «Na, hallja, szombat délután hatig nem virraszthatok itt». Ez az első viccz, a mit hallottam. Nagyon fáradt vagyok. De nincs kedve az embernek elmenni innen, a míg csak egy lélek is van itt. Aztán mégis elmegyünk ketten a Pesti Hirlap szerkesztőségébe. Az utcza kihalt és csöndes. A szél is fáradtabb már. A szerkesztőség ablakai izzóan fénylenek ki az éjszakába. Fönn már olvassák az első példányokat. A pinczében búgnak, dörögnek a gépek, az ujságírók fáradtan köszönnek el egymástól a kapu előtt. «Szombaton délután hatkor…» Mint egy nagy, -16- izgalmas randevu, úgy kisér el ma éjszaka mindenüvé ez a dátum: «szombaton délután hatkor». Néhány éjszakai ember csoportosul a kapu körül. A friss lapot várják. Ezek is azt mondják: «szombaton…» Az egész érdekesség mintha lekonyult, elfáradt volna a mellett a gondolat mellett, hogy mi lesz szombaton hat órakor. Megyünk haza.

Ugyanabban a szobában, ugyanannál a házigazdánál, a hol délután voltunk, mikor a vihar volt. A házigazda megint az ágyon fekszik és megint pipázik. Nagy, nyugalmas, jóleső csönd a Margitszigeten. Hajók se búgnak a Dunán, mint szoktak. Mögöttünk a legizgalmasabb nap lármája, a nagy hajsza minden mozgalma… most csönd van és béke. A fejem fáj. Körülöttünk mindenki alszik. Vajjon Tisza alszik-e? Három elmult. Már dereng, nemsokára félnégy. A király talán épen most kel föl. Mit érezhet? Elköszönök, hazamegyek a szállodai szobába. Kinyitom az ablakot, eloltom a lámpát, kinézek a sziget csúcsa felé, Ujpest felé, a hol a nap föl szokott kelni. Az ég áttetszően zöld, gyönyörű halvány tengerszíne van. Nagyon sok mindenre szeretnék egyszerre gondolni. Egy kicsit bámulok így ki a hajnalba, aztán hirtelen trombita szólal meg a budai oldal felől. Ez már nem az a vontatott tűzoltó-trombita, hanem szapora, friss, recsegő hang: katonatrombita. Katonák gyakorlatoznak a Duna mentén, azokat ébresztik. A nap hirtelen megjelenik Ujpest fölött: fénytelen, hideg, téglavörös korong. Szokatlanul nagy. Az ég vörösödni kezd. Lefekszem, az ágyból nézem -17- tovább. Húsz évig abban a tudatban éltem, hogy a nagy nemzetek szenvedélyeitől távol egy csöndes, szegény kis ország egyhangú nyugalmában születtem, nyugalmas, kultúrás, találmányos, békés korban. Most azzal hajtom a párnára a fejemet, hogy a világ kellő közepén vagyok és az emberiség minden nyugtalansága az én hazámban tombol. Úgy érzem, mégis csak Isten ajándéka ez a hirtelen fölforrott, két más élet izgalmával fölérő egy élet, a mit nekünk ép most adott, ezekben az esztendőkben, nekünk, a kik azt hittük, hogy egy kuczkóból csöndesen fogjuk nézni a világ nagy színjátékait. Még a viharok is mások, még az örömök is nagyobbak, a szerencsétlenségek is mélyebbek a világon, mint mikor gyerek voltam. És minden, a mi nagy, érdekes és világrengető, itt történik a mi kuczkónk körül. Hallatlanul szép nap volt ez a mai. Lehet, hogy sokan vannak így vele: mintha hónapokat éltem volna át ezen a csütörtökön.

Budapest, augusztus.

Sötétedő alkonyatban gyűlekezünk a régi teherpályaudvaron. A perronon egy honvédezred tisztikara hölgyekkel. Középütt az ezredes, szélesvállú, friss, öreg úr, csizmában. Csönd és rend mindenütt. Összesen vagy harminczan vagyunk. Nem hittem, hogy ez ilyen hallatlan nyugalommal és egyszerűséggel megy.

Egyszerre csak betolják elénk a vonatot. Rengeteg -18- hosszú tehervonat, már meg van rakva katonákkal és minden egyébbel, a mi kell. Hátulról előre, a végéről a mozdony felé, végig megyünk mellette egy kedves és tudós tiszt társaságában. Leghátul a nyitott teherkocsin élelmező-szekerek, vadonatuj ponyvával leterítve, tele hússal, liszttel, krumplival, zsírral, fűszerrel. Azután jön egy nyitott teherkocsi, a mely robogó konyhának van berendezve. A mozgó tűzhelyek kis vaskéményei füstölnek rajta, nagy üstjeikben ingujjas katonaszakácsok kavarnak, főznek. Azután hosszú sora a rendes tehervaggonoknak. Valamikor mennyit tréfálkoztunk a felíráson: «40 ember, 6 ló». Most lóczákat ácsoltak a kocsikba és a negyven ember benn ül. Illetve most még nem ül, mind a nagy középajtóhoz tolong, onnan lóg, integet, énekel kifelé, a legalsó sor kilógatja a lábát. A hogy hátulról végignézünk ezen a vonaton, ezek a szabályosan megismétlődő, lelógó katonalábak olyanok, mintha a hosszú vonatnak valami rojtos díszítései volnának. Vadonatúj, gyönyörű sárga bakancsok. Megyünk tovább előre az éles kavicson, a negyvenemberek végtelen sora mellett. Közbe-közbe egy-egy kocsi avval a bizonyos hat lóval. Friss szalmán állnak, jól megpuczolva. A lóápolók a keresztrúdra támaszkodva néznek le reánk. Aztán két málhakocsi, egészen elől, a zenekarral. Minden kocsiban a századlámpa sárga fénye pislog. A mozdony mögött két szerény másodosztályú vagon a tisztikar számára.

A sötétben hirtelen kigyúlnak a pályaudvar villamos lámpái. Most ez is alkalom a lelkesedésre. Az egész vonat felordít. Éljeneznek, sapkát lengetnek. -19- Minden katonán van valami piros-fehér-zöld. Vagy szalag, vagy papirzászló a sapka mellett. Minden vaggon nyílásán kidugva egy nemzetiszínű papirzászló.

A mozdonynál vagyunk. Egy tiszt szalad a közelünkbe és kiadja a parancsot a zenének:

Nagy bádogzörgéssel leszáll a banda és felsorakozik a mozdony mellett. A hogy visszanézünk innen a kanyarodón álló nagy vonat végére, látjuk, hogy az utolsó kocsi mellett megindul, jön a mozdony felé egy kis csapat: az ezredes jön a tisztikarral, asszonyokkal, lányokkal, a tisztek családjaival. A hogy így eldefiliroznak a vonat mellett, minden vaggon negyven embere, a mint meglátja őket, a felhőkig ordít fel. Az ezredes szalutál nekik. Most olyan a vonat, mint egy felségesen nagy zongora billentyűsora, a melyen dörgő skála megy végig alulról fölfelé. Egy láthatatlan pedál tovább tartja a hangot, mert a melyik vaggon már megszólalt, az többé nem hallgat el. Az ezredes a mozdonyhoz ér, ott hirtelen megfordul, szembeáll az őt követő tiszti csapattal. A banda őrmestere magasra emeli a botját és megharsan a trombitákban a Himnusz. Mi lekapjuk a kalapunkat, de mire a tiszti csoportra nézünk, már valamennyi feszes haptákban áll, sapkához emelt kézzel, tisztelegve és a míg a zene szól, nem mozdul el kezük a sapkától. Az ezredes a legfeszesebb. Szürke ruhájában, a villanyfény alatt mint egy tisztelgő aczélszobor. Végig a vonaton halotti csend. Elől, a zenét minden muzsikalitás nélkül kiséri a mozdony: süvít, fő, forr, zúg, sistereg. -20-

A Himnusznak vége. A zenekar rögtön belevág a Rákócziba és a búcsúzás megkezdődik. Öreg, feketeruhás anyákat látok, háttal állnak felém, a mint két szürkeujjas tiszt-kar átöleli őket. Mozdulatlan kép: egy kis öreg asszony, a hátán a két katonaruhás karral és két vadúl szorító tenyérrel. Hosszú, hosszú csók lehet. A fejeket nem is látom, csak ezt az ölelést, ezt a szerelmesen hosszú, mozdulatlan, fiúi ölelést. Soká, nagyon soká fogom még látni. Végigrohan rajtam valami hullám, a mi elborít, minden tagomat elönti egy kimondhatatlan érzéssel. A magyar katonatiszt élete, ez a tisztességes, békés, szerény kishivatalnoki élet, a mely annyi esztendő után most ebben a pillanatban hirtelen a legfelsőbb emberi gondolat: az élet és halál kérdése elé van állítva…

Éles trombitajel vág végig a fejünk fölött a mozdony felől. Az ezredtrombitás fújja a beszállást. Mindenki a helyén van. Még egy rövid kézszorítás és a tisztek felugrálnak a vaggonjukba. A mozdony hosszan felvisít és a vonat elindul. A hatalmas zongora most már teljes erőből szól. Egyhelyben állunk. A hogy lassan elgurulnak előttünk a vaggonok, minden vaggon rakománya más nótát énekel. Karok, sapkák lengenek. Az egyik vaggon elmegy előttünk egetverő énekkel; épen ennél a sornál tartanak: «… disznó szerbek számára…» A következő vaggonból más ritmusban ez zúg felénk: «… szakasz-ve-ze-tő!…» Két vaggon közös nótát fúj: «… maradt itthon kettő-három, nyomorult…»

Egyre gyorsabban szaladnak előttünk a vaggonok. Kivétel nélkül mind énekel, az eleje már messze harsog, -21- túl a pályaudvaron, de még legalább annyi zúg felénk a végéről. Most már csattognak a kerekek, szalad a vonat. Most megy el előttünk a vége: a két tábori konyha, a két szakács vadúl dolgozik fakanalakkal az üstökben. A kis konyhakémények füstölnek, szikráznak a sötétben. Mintha egy második mozdony volna a vonat végén ez a vágtató konyha, a mely zamatos gulyásfelhőt fúj felénk, úgy repül el előttünk. Aztán eltünik az egész, már csak az utolsó kocsi három piros lámpáját látjuk, de a távolból, a sötét estéből, a melybe elrohant velük a vonat, ordítva száll a hang felénk, az összekeveredett tíz-húsz bakanóta zeng-harsog a levegőben, viszi a mozdony az éjszakába ezt a félelmetes vas-hangszert, ezt a vágtató orgonát: a háborúba rohanó, éneklő vonatot. Egyre messzebbről zúg. Aztán vége. -22-

Nowy Targ, november.

Három napig csudálkoztam Altsandecben, a hol a haditudósítók laknak. Végre sikerült a főtéren, egy tiszta kis szállodában rendes szobát kapnom. Este hurczolkodtam be, rendberaktam a holmimat, egy kicsit kinéztem az ablakon a galicziai hegyek felé, a melyeket most látok először életemben. Itt vagyok a háborúban, a front mögött, és fáradtnak érzem magam Budapest éjjel-nappal tomboló háborús lármája után ebben a nagy esti csöndben. Aztán a közös vacsorához mentem, a hol a hozzánk beosztott tisztekkel vagyunk együtt, Mózes Finder vendéglőjébe. Ott felállt a kapitány úr, térparancsnokunk és kijelentette, hogy ma éjjel három órára mindenki csomagoljon be, fél négyre a főtéren lesznek a kocsik, a melyekkel a legközelebbi vasútállomásra megyünk, négykor indulunk, ötkor vonaton ülünk és megyünk egyenesen Szerbiába. Feldzeugmeister Potioreknek nagy sikerei vannak a déli harcztéren, boldog vagyok, hogy odamegyünk. Mégis, miért oly hirtelen? Vacsora után becsomagoltunk -23- és elhatároztuk, hogy nem fekszünk le, ébren maradunk indulásig. Ezt az időt H. borkereskedő helyiségében töltöttük, ez volt Altsandecben az egyetlen hely, a hol reggel háromig lenni lehetett. Egy üveg jó bort kértünk, a zsidó és lányai nagyon izgatottak voltak, nem szerették, hogy elmegy innen a sajtóhadiszállás. Háromnegyed háromkor az üveg borért még mindig izgatottan hatvan koronát kértek. L. urat, egy erélyes kollégánkat biztuk meg a tárgyalással. Rövid, de igen heves harcz után megelégedtek negyven koronával. Tőlük hallottam, mint a hirtelen áremelkedés egyik okát, hogy az általános visszavonulás el van rendelve és Przemyslt újból körülzárták az oroszok. Háromkor lámpákkal botorkáltunk a főtéren a kocsik közt, felrakodtunk, négykor elindultunk. Koromsötét volt. Három nappal ezelőtt még Budapesten voltam, most nem értettem az egészből semmit, de az volt az érzésem, hogy most az oroszok elől megyek valahova. Talán nem is annyira azt, hogy megyek, mint inkább azt, hogy visznek. Amióta katonai fennhatóság alatt vagyok, semmi önállóságot nem érzek, furcsa, de így van; nem megyek, hanem visznek, nem látok, hanem mutatnak valamit. Keresztülhajtottunk a főhadiszálláson. Egy kopár kert mögött egy háromemeletes ház minden ablaka éles fényben ragyogott. A főparancsnokság épülete volt. Álmosan és fáradtan kerültem a vasúti állomásra, a hol megint hallottam: az általános visszavonulás el van rendelve. Túlon-túlzsúfolt vonatra kapaszkodtunk fel a menekültek rettenetes -24- lármájában, nagy zavarban. Egy beteg kapitányhoz kerültünk négy kollégámmal. A kapitány minden képzeletet meghaladó módon köhögött. Egymás nyakán ültünk. Az amerikai haditudósító elővette szivartárczáját és megkinált bennünket. Mind a négyen vettünk tőle egy-egy szivart. Aztán felnyitotta öngyújtókészülékét és odaadta egy magyar kollégájának. Ebben a pillanatban a kapitány ismét leírhatatlanul elkezdett köhögni. A magyar becsukta az öngyújtót és zsebretette a szivart. Mind zsebretettük a szivarokat. A kapitány azt mondta: «ich danke, meine Herren». Az amerikai kiment a folyósóra szivarozni. Akkor épen állt a vonat, az őszi napfölkelte szomorú kék világossága áradt el a galicziai dombokon, sehol egy embert nem lehetett látni. Kis állomáson álltunk, mellettünk egy tehervonat tele a háború szemétjével, sáros, összetört szekerekkel. A dombok és mezők már téliesek, kopaszak, nagyon hideg van, az összetört szekerek rúdjai és kerekei összedobálva, feketén rajzolódnak a bánatos hajnali égre. Kakasok kukorékolnak, de hogy hol, arról sejtelmem sincs, mert sehol, semerre egy ház, vagy emberek nyoma nem látszik. A dombok idegenek és nem szelidek, valami vad daczosság van e sötét, vizes hajnalon a galicziai tájon. Az állomáson sehol egyetlen egy embert sem látok, se utast, se vasúti tisztviselőt, se őrt, senkit. -25-

Ujvidék, november.

Utazunk, nagy megállásokkal megyünk lefelé, Szerbia felé, sokan vagyunk, egy csomó külföldi ujságíró, sőt egy amerikai ujságíró-hölgy is van velünk. Nem szimpatikus dolog: ez a hölgy ulánusblúzt visel és ulánus-sapkát hord, a katonáknak, a sáros, véres, elcsigázott sebesülteknek mosolyogva szalutál. Borzasztó jól érzi magát ebben a különös mulatságban. Ujvidékre nagyszerű hírek jönnek a szerbiai előnyomulásról. Várjuk az engedélyt, hogy Mitroviczán át a Macsvába mehessünk.

Pétervárad, november.

Megnéztük a péterváradi erődöt, délután pedig elbúcsúztunk a monitortól, a mely Belgrád felé indul. Elmaradtam a csoporttól, hogy töviről-hegyire megtanulmányozzam a gyönyörű új ágyút, a melyre oly nagy feladat vár. Végre kisütött a nap meleg volt, az ágyú működését annyian mutatták, hogy nem is láttam tőlük az ágyút. A legszebb pillanat az volt, a mikor egy szőke ujpesti fiú kinyított egy kis csapóajtót és le lehetett nézni a hajó fenekébe. Úgy feküdtek ott a shrapnellek, mint egy finom úr pinczéjében a pezsgőspalaczkok, egymáson. Akkorák, mint a pezsgőspalaczk, a kupakjuk is ép olyan fényes. A gránát zord, fekete vaspalaczk. A gránát egyáltalán – mint itt tapasztalom – mogorva, kellemetlen valami, a mit senki se szeret. Még a -26- saját gránátunkat se szeretjük. A shrapnell a maga borzalmasságában is kedélyesebb valami, mindenféle csúfneve van, bizonyos tekintetben lovagias ellenség, felülről vág, van előle védelem. A matróz is símogatja, kedvesen mondja neki: «savner». A gránát rombol, az: «disznó».

Büszkék, hogy már voltak tűzben. A hajónak semmi baja nincs. A parancsnok kitalált valami nagyon ügyes lábvédőt – nem a hideg, hanem a golyó ellen – ezt csinálják most az exponált helyeken. A tisztek is büszkék: a parancsnokuk nagy kitüntetést kapott.

Nem cserélnek senkivel a világon, csak… a Marost irigylik. A Maros olyasmit csinált, a mi a hadihajók történetében igazán páratlan eset: a szárazföldön hadifoglyokat fogott. A tisztek mosolyogva magyarázzák, hogy ilyen még sohase volt. De nem is lesz. Mert egyik hajó elfoghatja a másiknak a személyzetét. De a víz közepén állani és a parton hadifoglyokat ejteni…

Úgy történt, hogy a minapi harczokban, a mikor a Sabácztól Obrenovácz felé haladó seregeinket a monitorok a Száván kisérték, a Maros is elindult hajnal előtt a Száván lefelé. Sötét volt, a Maros lassan, óvatosan haladt. Mikor világosodni kezdett, a tisztek figyelték a partot. Ehhez nem kell látcső, a Száva itt még olyan széles sincs, mint a Duna egyik ága a Margitszigetnél. A hogy néznek így át a tisztek a szerb partra, egyszerre csak az egyik tiszt látja, hogy odaát, a folyó hosszában fedezék van csinálva, a mely mögül szerb katonák kandikálnak -27- a hajó felé. A monitornak más parancsa volt, nem állhatott meg itt verekedni a partvédő szerbekkel. A tiszt azonban kedélyesen, tréfából átkiáltott hozzájuk, tölcsért csinálva a kezéből:

Most kómikus pillanat következett: az árokból kidugott katonasapkás fejek mellett hirtelen megjelentek a fejekhez tartozó karok. A szerbek belementek a dologba. Megadták magukat. A tiszt most megijedt a váratlan sikertől. Átrohant a parancsnokhoz, hogy mit csináljon, igazán nem tehet róla, de negyvenkilencz szerbet fogott. Így aztán úgy lett, hogy a hajónak meg kellett állnia – elvégre ezt a jó fogást nem lehetett elmulasztani – a szerbeknek ki kellett állniok a part szélére fegyver nélkül és fölemelt karral, néhány fegyveres matróz a benzines csónakkal egyik fordulót csinálta a másik után, mialatt a többiek a fedélzeten arczhoz emelt puskával fedezték őket, majd a kis hadihajó tovább gőzölgött a zsákmánynyal. A magyar part legközelebbi állomásán, a hol népfölkelőink őrködtek, leadta a foglyokat, aztán eltünt Zimony irányában.

A matrózok vigyorogva hallgatták az elbeszélést, egy kis fájdalommal az arczukon, mint a gyerekek, a kiknek elérhetetlen hőstettekről mesél az ember.

– Nem, uram… ilyen csak egyszer történik száz esztendőben… hát Isten neki, mit csináljunk, ha nem velünk történt, hanem a Marossal… -28-

Mitrovicza, november.

Itt várjuk most a hadseregparancsnok engedélyét, hogy végre eljuthassunk a szomorú Macsvába. Az ellenséges föld szélén az utolsó magyar állomás, a hol tanyázunk, a mitroviczai Kovács-kávéház. Az első pillanat képe, a hogy belépünk: túlfűtött, füstös, hosszú szoba, a mely a hideg éjszakán zsúfolva van emberrel.

Egy hosszú asztal, csupa tréntiszt. Egy kis asztal: orvosok és polgári ápolónők. Külön-külön, de egymás mellett szorongva: sötétkék osztrák és világoskék magyar autó-tisztek nyakig sárosan, három apácza, egy horvát polgárőr szuronyos puskával az asztala mellett, karján ötszínű, feketesárga-piros-fehér-kék szalag, egy asztal vezérkari tiszt az Etappen-Commandótól, az amerikai ujságírónő ulánuskabátban és katonasapkával a fején, csizmás német ujságírók, három csukaszürke-ruhás tábori ápolónő férfisapkával, vörös kereszttel, egy kis asztal tengerésztiszt a monitorokról, feketében, arany sávokkal, néhány kisebb hadseregszállító, az egyik vörös szakállal, egy nagyon szép sudár leány elegáns csukaszürke tailleurruhában, a fején fehér ápolónői fejkötő, a mellén arany érdemkereszt a vitézségi érem piros-fehér szalagján, egy tábori lelkész, két sakkozó és három kártyázó czivil, egészen külön egy elegáns huszártiszt, az orvosok asztalánál egy villogó piroskabátos hölgy, – más senki. -29-

Szerb-Mitrovicza, november.

Első lépés az ellenségtől elhódított földön: a pontonhídon átmentünk Szerb-Mitroviczára, a hol magas póznán piros-fehér-kék horvát zászlót mos az eső tarkára. Az első ember, a kit ebben a halott faluban látok, báró Mednyánszky László, a magyar festő. A szitáló esőben egy kopasz fához támaszkodva áll és rajzol a könyvébe. A karján a haditudósítók fekete-sárga szalagja, a fején katonasapka. Fáradhatatlanúl és átszellemülten járja a frontot, valami földöntúli látvány ez a lángeszű öreg ember, a ki hatvannál több esztendejével minden fáradalomban és nyomorúságban résztvesz, a nap minden órájában rajzol – rajzol az ütegek mellett ülve, miközben az ütegek lőnek, rajzol a dombokon, a hol a lába előtt lecsapódó orosz puskagolyók zörgetik a száraz füvet, a halálveszedelemnek valami olyan szuverén megvetésével dolgozik, hogy az több és más, mint bátorság – Balogh Rudolfot egyszer elvitte magával egészen előre a tűzvonalba és azt magyarázta neki, hogy nagyszerű dolog lehet így -30- meghalni, ment a fehérszakállú öreg ember a fiatallal egyik rajvonalból a másikba, sokáig azt hittük róla, keresi a halált. Néhány kérdésemre halk hangon felel, ő a legudvariasabb magyar ember, a kivel valaha találkoztam, de nála ne tanuljanak szerénységet a fiatal művészek, mert az ő szerénységével csak az ő szerzetesi életét lehet élni. Azt mondja: annyi új témát ad a festőnek ez az új fajta háború, hogy ki se lehet meríteni. Itt van a trén, a táborozás, ez a halálos hetivásár… Aztán a felpakolt katona egészen új sziluettje… hol van ez a kinyalt régi uniformis-katona soroktól, a szakállas teherhordóknak ez a népvándorlása… A fáradalmakat, azt mondja, azért birja, mert minden igazi tájképfestő megszokta a vándorlást… Szép új kifejezést mond a tüzérekről, azt mondja: «lerajzoltam az ágyút a tüzérek csoportjával, ez olyan, mintha az ágyú családja volna…» Most nem jön velünk, az összelőtt faluban a ködös, esős levegőben titokzatosan ágaskodó kopasz fák tetszenek neki, ezt a szomorú, szép képet rajzolja egy fához dőlve, a gummikabátján kopognak az esőcsöppek.

Szerb-Mitrovicza, november.

Ma csak a part közelében vándoroltunk, megnéztük a kihalt falvakat, a melyekből az utolsó emberig mindenki elmenekült. Az országúton olyan sár van, hogy a ki a kocsiról leszáll, csak csizma nélkül kerül rá vissza. Olyat láttam, a mit még -31- soha: egy kutyacsordát. Sok kutya együtt ritka látvány, most jut eszembe, hogy a természetben ötven-hatvan kutyát együtt látni talán soha nem lehet a rókavadászatok kutyafalkáin kívül. De azok egyforma kutyák és egyenruhás emberek tartoznak hozzájuk, mesterséges dolog. Ez azonban, itt a vizes mezőn, egy elhagyott, nagy kutyacsorda, ember nélkül, az elképzelhető legnagyobb kutyaváltozatosság, a legnagyobb kutyától a legkisebbig, a legfeketébbtől a tisztafehérig, négy öt falu elhagyott, éhező kutyái, lehajtott fejjel, behúzott farkkal, a mint a végtelen, pocsolyás síkon némán trappolnak, nagyok és kicsik egymás mellett, borzasak, fáradtak és valamennyi a földet szagolva szalad a nagy csoportban. Embert sehol nem látni. Régen gyakran kínoztam magam egészen elhagyott vad tájakon azzal, hogy elképzeltem, ilyen csöndes volt a természet, mielőtt az ember megjelent rajta. Most, hogy az egyre távolodó kutyacsorda után nézek a pusztulásnak ebben a csendjében, az az érzésem, hogy ez a látvány tökéletesen karakterizálja az elhagyottságot: ez az emberszolgáló, egymásra ugató állatfaj, mikor az utolsó ember is elment e tájról, megtalálta magában a társaságos érzést. Lesujtóan komor kép ez a most megalakult kutyatársadalom.

Nocsaj, november.

Még itt, ellenséges földön, a vályogvár egy tiszti -32- odújának asztalán jegyzem fel a kis könyvbe az adatokat, mert künn havas eső szakad: a négy vályogvár a Szerb-Mitroviczáról a Parasnica-mocsarak felé vezető országút mellett van, Nocsaj és Glusci között. Kettő jobbról, kettő balról. Közöttük megy az országút a pocsolyákon keresztül, félemelet-magasan, mint egy duplaszéles vasúti töltés. A vályogvárak az országutat védik. A mi műszavunk útzáró-erődnek, Strassensperre-nek nevezi az ilyesmit. Mind a négyet a szerbek csinálták, az országutat akarták velük megvédeni a mi befelé nyomuló katonáink elől. De ebben a tiszti odúban egy csomó összeázott czirillbetűs szerb ujság mellett egy félig elolvadt Pester Lloyd is van már. Ez mindent megmond. A Pester Lloyd e hó elejéről való. A szerb lap októberi.

Az országút mocsarak közt megy. Itt az út mellett kétoldalt a mocsárban két-két kis sziget van. Ezek a vályogvárak. Messziről nem lát az ember semmi egyebet, mint a mocsár nádja, rothadó növényzete közt egy-egy barnás, gazzal dús földfoltot. A mocsarakban, Crna-Bara felé, halott szerb katonákat láttak; erre nincs egy sem. Egy helyen deszkapalló vezet le a töltésről a kis szigetre. Ez a felvonó-híd. Már mellette a töltés oldalában nagy lyuk van, a mibe egy ember belefér. A lyuk teteje száraz ágakkal van elmaszkirozva. Ez a híd-őrség helye volt. A deszkapallón átmegyek a szigetre.

A gaz közt tüskés drót, keresni kell azt a néhány helyet, a hol átszakadt. A mi katonáink verekedték keresztül magukat ezen az összedrótozott nádason. -33- Aztán meglátom a külső várfalat. Ez olyan, mint a falusi jégvermek teteje. Barnára ázott, összemohosodott nádból van, lassan emelkedik a földről embermagasságig. Sokáig csörtetek, botlom körülötte, a míg megtalálom a bejárást: szűk vágás ez, szintén telehányva száraz galylyal. A szűk kapuvágás olyanokat fordul, mint egy irott H-betű, valóságos labirint. A végére érek, egyszerre kitágul előttem a várudvar. Akkora, mint egy nagy pesti ház udvara. Benne az emberi munka, ravaszság, önfeláldozás, szorgalom és szenvedés minden jele.

Az alaprajza szeszélyes, mint akár Antwerpen váráé. A külső fala, a mely kívülről a földre helyezett nádfedélnek látszik, belül kaszárnyává változik. A nádfedél alatt körben mindenütt lakó-lyukak vannak, a melyeknek az udvarra néző fala ezer meg ezer gyepből kivágott agyagkoczkából van építve, akkorákból, mint egy-egy pesti utczakő. Szabályos, négyszögletű ajtónyílások. Minden ajtónyílás előtt, mint valami paravent, egy ugyanakkora vályogfal mered ki a földből, mint a mekkora az ajtónyílás. Ez védi a golyótól és a shrapnelltől azokat, a kik az odúban laknak. Bevilágítok az odúba: az ajtó közelében háromlábú csizmadia-székek, földbe vert asztalok. Hátul, élére állított deszka mögött dúsan szalma. Ez volt az ágy. Egy-egy odú öt-tíz emberé lehetett.

Az egyik odú előtt a földbe vájt, gyönyörűen kerek lyuk, egy méter mély. Ez a víztartó cziszterna. A lyuk körül, hogy bele ne essék az ember, a kosárfonó-művészet valóságos remeke: kútkáva vesszőből, -34- de oly pontos, szép kör, olyan tökéletes munka, hogy egészen bizonyos: kosárfonó-munkás volt a katonák közt, sőt kerti-bútor munkás, mert minden lépésnél valósággal művészi vesszőfonó-munkára talál az ember. A vesszőkáváról spárgán szerb bádogcsajka lóg bele a sárga vízbe. Ez a vödör. Az udvaron négy agyagoszlopon nádfedél áll: municziót tartottak alatta. Az oszlopok lába körül van fonva vesszővel. Vesszőfonatos, alacsony falakból van a bejáró labirintusa is.

Egy helyen megszakad a várfal, illetve a körülépített kaszárnya. Itt ki lehet menni a várból, de csak három lépésnyire. Ott a nyílás előtt valóságos várbástya áll, ez is vályog-koczkákból épült, lőrések vannak rajta, a tetején pedig minden második koczka ki van hagyva, a hogy a gyerekek rajzolják a várat. A bástyafal előtt kívülről egy kis tisztás, azon túl pedig néhány ezer bot van sűrűn a földbe szúrva, minden botnak a vége tűhegyesre van faragva és minden bot előre dől, hogy hasbaszúrja azt, a ki neki rohan a várnak. Mint valami karóvastagságú mesebeli búzavetés, a mely a szél ereje alatt megdőlt. A botvetésen túl egészen alacsonyan drótkuszaság, bokáig ér. Visszamegyek a várudvarba.

A körfal egyik szögletében nyitott kis istálló. Le kell hajolni, ha belemegy az ember. Az udvar felé három oszlop tartja, a tetején deszka és a deszkán vastagon föld. Kinézek egyetlen ablakán: az országútra látni belőle. A vizes földben két ágyúkerék erélyes nyoma. Ágyú állott a kis istállóban. Mellette van a tiszti odú. Ennek rendes ajtaja van, pirosra -35- mázolva. A szomszéd faluból hozhatták ide. Az ablakán rács, a kosárfonó csinálta. Benn vizes szalmazsák, lócza, asztal, sörösüvegek, ujságok, valami «Narodna…» és az a bizonyos novemberi Lloyd. A tiszti lakás előtt furcsa valami: olyan zegzúgos korlát, a minő a vasúti pénztárak előtt van, hogy sorjában menjen mindenki. Egy tiszt azt mondja, hogy itt történik az élelmiszer kiosztás és a zsold-fizetés, ilyen korlát kell hozzá, hogy ne tolongjanak… Odébb még néhány ajtós lakás, kisebb-nagyobb ajtókkal. De ezek előtt is ott áll a golyók ellen a vályogfal-darab, a talpa szép négyszögben körülfonva vesszővel… Ez a kosárfonó sokat dolgozott.

A falban őrhelyek. Kukucskálólyuk, mellette lőrés. Vályogból ülőhely az őr számára. Az egyikben egy véres rongy. Egy második kis kút következik, pontosan épen olyan, mint az első. Mellette kanyargós kijárás a várból. Kibotorkálok rajta, hirtelen előttem van egy kis temető. Minden olyan kicsi ebben a várban, mintha törpék laktak volna benne. Mindez azért, hogy az egész vár ne nagyon álljon ki a földből. Itt mindenki hasalt, guggolt, feküdt, térdelt, csak az őr állott. Ha ezt a várat játékos kedvű iskolásfiúk meglátnák, soha többé nem jönnének ki belőle. Minden kicsi, szűk és kevés: ilyen a vár temetője is. Tizenkét kereszt. Egy nagyon nagy, ezen feketeszalagos, aranybetűs ázott koszorú van és sok szerb írás. Egy középnagyságú, magyar felírással, szegény fiú Óbecsére való volt. Tíz kereszt egészen kicsi és vékony, mintha czeruzákból volna -36- csinálva. Felírás nincs. A sírok – ilyen itt a legtöbb – nem sírhalmok. A kemény, síma földben van egy felszántott szabályos négyszög, ez a katonasír. De itt mindenik ilyen négyszög naiv gonddal körül van szurkálva valami szomorú, sötét rózsaszínű, elhervadni nem akaró szerb virággal, a milyet sohase láttam, a nevét se sikerült megtudnom. De minden síron ilyen van, nem elültetve, csak kézzel betűzdelve, egészen körül. A temetőn túl – az egész akkora, mint egy szoba – a temetőn túl egyetlen szál hosszú vastag drót húzódik a föld felett térdmagasságban. A robbanóakna drótja. A ki belebotlott és megrántotta, elsütötte vele a földbe ásott aknát.

Ez az egész vár. A másik három is ilyen, azt mondják. Azokat már meg se néztem, mert rám esteledett. Nagy fekete varjak szálltak arra. Felkapaszkodtam a keskeny fahídon a magas országútra. Előbb egy sáros autó ment el előttem, már égett a lámpája, két tiszt ült benne. Lassan kínlódott a sárban. Aztán egy lovastiszt jött lépésben, hatalmas prémgallér volt a köpenyegén, felhajtotta, hogy még a sapkáját se láttam, nem hogy az arczát. Mögötte lovagolt a szolgája. Átázva, átfázva föl a szerb parasztszekérre és vissza a Száva felé a sötét estében. A legközelebbi faluban fekete árnyak: a mi katonáink, egy-egy kenyérrel a hónuk alatt. Aztán mocsár, mocsár, egy-két összelőtt, lakatlan falu, megint mocsár, másfél óráig.

Aztán a Száva-part, a hadihíddal. Túlnan az első fény, hosszú sor lámpa, kis város a parton. Magyarország!… -37-

Nocsaj, november.

A hogy megyek a rettenetes szerb országúton, halott faluba be, halott faluból ki – sehol egy árva lélek – egyszerre csak nagy mezőség jön és az előttem zörgő szekéren hátrafordul a kapitány. Az ujjával a mezőre mutat. Alacsony domb mögül ép akkor kerül arra egy csorda. Néhány száz rendes, se nem kövér, se nem sovány marha. A hadsereg messze előttünk jár. Az élelmezési vonal nem errefelé vezet. A csorda tehát hadijogon zsákmányolt élelmiszer, a halott falvak eleven marhája. Nagyon siethetett a szerb falu, ha ezt itthagyta.

Megállnak, legelik a sovány novemberi füvet. Keresztben előttünk elhagyott, mély lövészárok húzódik, a házacskák közt megy, udvarokon át. kikanyarodik a faluból, végigvágja a mezőt, eltünik a domb mögött. Egy pár tehén arrafelé trappol, akkor hangot hallok, magyarul hangzik, pedig csak ezt mondja:

Kergeti vissza a marhát az ároktól. Az árok mellet keresztek vannak a földön. Katonák alusznak ottan kis szerb virágok alatt. És a keresztek közt áll, most veszem csak észre, egy szép magyar gyerek: a szuronyos pásztor.

A mi ebben a szép és szívet ríkató, azt úgyse tudom leírni. Alkonyodik. A sereg már elment innen, Valjevo alatt jár. Ember a faluban nincs. Kitaposott, mély árok, a harczok minden nyomával, -38- előtte szeszélyes temető, nagy csönd, végtelen égbolt a mező fölött; a keresztek közt áll egy katonasziluett, a puskájára támaszkodva, mint a pásztor a pásztorbotra. Szuronyos katona őrzi a csordát. Messze, valahol a Kolubara körül az ágyú zeng és rohannak előre az enyéim sárban, vérben, – itt mögöttük szelid alkonyi csönd és egy magyar katona, a kinek a kezében pásztorbottá szelidül a szuronyos puska, a kinek a sötét alakja úgy válik el a pirosló égtől, a hogy a pásztorokat festik: búsan, méltóságosan, mozdulatlanul, két marokra fogja a puskacső végét, ránehezedik. A fejét egy kicsit lehajtja. Lehet, azért áll ilyen jó pásztorosan, mert otthon is ez volt a mestersége. De én keresem, itt mindenütt és mindig csak a régi, békés emberi életet keresem, hogy hogyan töri át magát a háborún, hogy hogyan keresi a jogait, mint a bús füvecske a kövek közt, hogy hogyan ütközik ki minden véren, ágyún, ordításon, halálon, egyenruhán, fegyelmen keresztül. Íme: ez a fiú külföldön, az ellenség földjén áll, katonaköpenyege van, sapkája, ezredszáma, szuronya, puskája, patrontáskája, – mégis úgy áll, a hogy a magyar pásztor áll már ezer éve. Külsején a háború fegyveres maszkja, néma állásán a magyar pásztor ősi attitüdje. Odamehetnék hozzá, megszólíthatnám, de nem bírom. Olyan csudálatosan szomorú valami az, a hogy ebben az alkonyban letörlődnek róla az egyenruha körvonalai, a hogy a leszálló este pásztorbotot csinál a puskájából, csak mert úgy tartja, a hogy a pásztorok, – még a vállára vetett bő katonaköpönyeg is subának hat rajta – olyan -39- csöndes-mélán, elgondolkozva áll ott, hogy nem szabad felriasztani. Messze-messze Magyarország szíve hallgatózik most ebben a bakagyerekben. Mondom, nem tudom leírni, milyen szép és szomorú volt a szuronyos pásztor.

Mikor később visszafelé zörög velem a szekér ugyanezen a falun, ép megy hazafelé a csorda. Hányszor értem utól odahaza automobilon ilyen hazatérő csordát nyári alkonyaton! Hátborzongató látvány: a faluban egy lélek sem lakik, az ökör, a tehén mégis befordul mind a szokott portára. A bőgésükben van csak valami idegenszerű. Nem merem marháról azt mondani, hogy vonít, pedig itt, e kipusztult faluban úgy hallottam, mintha abban a kis bőgésben, a mivel az állat belépdelt a kapun, lett volna valami a rémült vonításból.

Leghátul jön lassan a katona, a ki őrizte őket. A köpönyeget már felvette rendesen, a derekán szíj megy körül. Vállán a szuronyos puska. Most már egészen infanterista. Meglátja a katonasapkámat, tiszteleg, a fegyverszíjjon leszalad a keze a puska agyához. De a következő pillanatban megint pásztor. A hogy a kocsi elhalad mellette, rám néz és lassan, komolyan, a csöndes estébe beleillően mondja:

Mitrovicza, november.

Kis szerb házak közt a szekerek rengetege. Számolom: negyven… ötven… hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom – abba kell hagyni. Mialatt számoltam, még egyszer annyi jött. Elől egy mozgó sártömeg négy vastag keréken, kis fekete-sárga zászlóval. A zászlóról tudni, hogy automobil. Egy a földdel egyenlővé tett katona szállt ki belőle. Valahol meglátni rajta a három csillagot: kapitány. Az arczán nagy, sugárzó boldogség. Olyan piros, mint az alma. Valjevo környékéről jön. A következő pillanatban vagy húsz tiszt áll körülötte. Hogy honnan kerültek elő, nem tudom. A szürke sapkák egymáshoz hajolnak. Az ég olyan, mint a sötétszürke márvány, itt-ott fehér felhő-erek futnak benne. Esni kezd az eső.

– A hat ágyú – meséli – csütörtökön a Crni Vrh hegyen állott. Hat szerb ágyú volt, egy üteg. A mi tüzérségünk felfedezte. Addig lőtte, a míg a hat ágyú ember és ló nélkül maradt. Akkor egy -41- gyalogos század hangos ordítással felrohant a hegyre, elverte onnan a szerb gyalogságot és birtokba vette az üteget. A bakák simogatták a szerb ágyút, megcsókolták, átölelték, veregették a nyakát, mintha ló volna. A kapitány egy szakaszt megbizott az üteg őrizetével és a többi emberével tovább ment, előre. Ott maradt a hegyen a hat ágyú egy szakasz bakával. Reggel hét óra volt.

A parancs úgy szólt: ha el lehet vinni a hat ágyút, el kell vinni haza. Ha nem lehet elvinni, őrizni kell, a míg lovak jönnek érte. Reggel kilenczkor még nem jöttek a lovak, a bakákkal nem lehetett bírni, kötelet kerítettek, ők behúzzák az üteget a főhadiszállásra, esetleg Bécsbe, a királyhoz. A kapitány azt mondja, oly nagy érzés ágyút elfoglalni, hogy látott már katonát sírni, a mikor beszolgáltatta a zsákmányolt ágyút és elvették tőle. Tulajdonképen szeretne vele maradni a háború végéig. Esetleg még azután is.

Az ágyúkat pórázra kötötték és a kötélnek nekifeküdtek. Hat ágyú nagy súly egy szakasz bakának, a ki hegynek fölfelé sturmolt az imént. A mint húzzák, jelenti az egyik, hogy jönnek a szerbek. Lenéznak e völgybe. Jön legalább ötször annyi szerb, mint a hányan ők voltak. Lefeküdtek és lőttek. Kétszer verték vissza a szerbeket, a kik az ágyúkért jöttek. Harmadszorra már megfogyatkoztak, a szerbek veszettül dolgoztak, úgy hogy a szakasz baka az ágyúk mögé került. A hat kötelet hatan a derekukra kötötték: most már vagy az ágyúval, vagy sehogy.

Egyik fél se engedett s ilyenkor előkerül az ásó. -42- Ezt a legnagyobb sereg ugyanúgy csinálja, mint a legkisebb őrjárat. Mikor nem birnak egymással, árkot ásnak és a földbe bujnak. Egy óra mulva nyakig földben állottak a bakák, ugyanúgy túlnan a szerbek.

A két árok között, a középen állott a hat ágyú. A hat kötél vége a mieink árkában volt.

Egyideig a szerbek se lőttek, a bakák se. Vártak, hogy melyikük kap segítséget. Azé lesz az üteg. Egy félóra mulva azonban a bakák a gödörből ránczigálni kezdték a kötelekkel az ágyúkat. Nehéz munka ez. Az ágyúk amúgy helyben, nehézkesen tánczolni kezdtek, mint a medve. De nem igen jöttek közelebb. A szerbek lövöldözni kezdtek, a mieink feleltek, a köteles bakák kétségbeesetten huzogatták a köteleket. Jobbról-balról a földből szólt a puska, erre a zenére tánczolt lomhán a középső kis tisztáson hat ágyú. Felséges bál volt ez a Crni Vrh tetején.

Délben egy kis szünet volt, azalatt a bakák az ágyúdörgést figyelték, hogy mi lesz már velük. Az ágyú a seregek akusztikai iránytűje. De az ágyú egyre messzebbről zengett, a mieink már Valjevo körül jártak, rohantak előre. Ez itten egy egész külön kis háború lett, teljesen független a nagy európai világháborútól. Délután megint elülről kezdődött az egész. A két árok lövöldözött egymásra, a köteleket iszonyuan húzták, kivörösödtek, izzadtak, ingujjra vetkőztek, de az eredmény megint nem volt egyéb, mint egy nagyon lassú kis csárdás az ágyúk részéről. Este tizenegyig, tehát teljes huszonnyolcz órán keresztül tartott ez így. Közben akadtak szerbek, a kik kiugrottak az árokból és bajonettel akarták elvágni -43- a kötelet. Ezek ott maradtak az ágyú mellett a földön. A hat kötél mindvégig kifeszítve, egymással párhuzamosan futott le az ütegről a magyar árokba, mint egy óriási, dörgő hangszernek a hat húrja.

Sötét éjszaka, tizenegy órakor ereszkedtek meg a húrok. Akkor jött egy század baka és a halálra fáradt szakaszszal együtt szuronynyal tisztította meg a szerb árkot. A szerbek leszaladtak a hegyről. A bakák befogták magukat a kötelekbe és énekelve indultak el hazafelé. Most már engedelmesen jött utánuk a hat szerb ágyú.

Mitrovicza, november.

Arról a két bizonyos lövészárokról, a mely oly messze volt egymástól, mint a pesti nagykörút egyik gyalogjárója a másiktól, már sokszor volt szó. Most, hogy a katonák kimentek belőlük, hivatalból megnézi őket az ujságírók csoportja. Közvetlenül a Száva partján végigjártam egy ilyen árkot. Azt hiszem, nemrég ez még nagyon irigyelt árok volt, mert mérnöki szabályossággal volt csinálva, deszkával gyönyörűen befödve. A deszkán föld volt, a földre megbarnult, esőverte falevélből csináltak növényi életet. Ha az ellenséges oldalról nézte az ember – (milyen könnyen írom ezt most le!) – nem látszott belőle semmi. A puskacsőnek a deszka alatt voltak lyukak hagyva. Az árok végében, külön, kicsit előbbre ásva egy szabályos sírhely, falevéllel kipárnázva. A vezénylő tiszt őrhelye. Az -44- árok egy fasor alatt húzódik végig, úgy hogy a fák sorjában benn állanak az árokban. Az árok hivatalos neve: shrapnellbiztos fedezék, a mely gránát ellen nem nyujt védelmet.

Egy kedves, aranygalléros magyar tiszt mondja el a mult hét tapasztalatait. Ezt az egyet följegyzem a sok közül, mert még sehol nem olvastam a lövészárok-történetek között. Ebben a történetben is száz lépésnyire van egymástól a két fedezék.

Mikor helyet foglal két ilyen árokban a katonaság, az első, rendszerint eredménytelen lövöldözés után hamar megtudják, hogy hosszabb időt, talán heteket fognak így tölteni, szemben egymással. Az ismerkedés rémes káromkodással és szitkozódással kezdődik. A szerbek szerbül, németül, nagyritkán magyarul kiabálnak át. A mieink magyarul, németül és az ép rendelkezésre álló szláv nyelveken. Ez a veszekedés a második napon meg szokott szünni. A személyes sértés minden tekintélyét elvesztette itt, a hol a puskagolyón is nevetnek. Itt igazán nehezen sértődik meg valaki. A szóban forgó árokban is így volt.

A harmadik napon jött a dobálás. Kőhöz, fadarabhoz hozzákötik a levelet és átdobják. «Adjátok meg magatokat!» – ez a megszólítás és ez az aláírás. Közöttük rémhírek vannak, hazugságok, itt-ott elvétve még egy-egy bágyadt személyes sértés, már nem is bántó czélzattal, inkább csak a forma betartása végett, udvariasságból. Azután jöttek a repülő kő-postán az ujságok. Odaátról szerb lap jött, természetesen: az oroszok Berlinben vannak, -45- a francziák Kölnben. Innen átrepül a német-nyelvű hadiujság, a mely csak a hivatalos jelentéseket közli. Közben, mint kalácsban a mazsola, itt-ott fegyvergolyó. Néha több mazsola, mint kalács. Végül – ezt is csak itt hittem el, ezt innen már egy kilométernyire senkinek nem veszem rossz néven, ha nem hiszi – végül beszélgetés, valóságos beszélgetés, mondatok, golyók, kérdések, golyók, feleletek, golyók vegyesen. A személyes sértés a mondatokban úgy foglal helyet, mint nálunk az, hogy «kérlek szépen», vagy «ha nem veszed rossz néven». Például: «a fene egyen meg benneteket, már megint esik az eső!» Avagy: «hogy pusztulnátok ki valamennyien, hányan vagytok odaát?» – «Többen, mint ti, hogy az a…» Természetesen, ez a pár édeskés szólam csak a formára példa, mert a szöveg egészen más. De én, a ki az eredeti szöveget ismerem, mondhatom, hogy nem lehet otthon csak úgy utánaképzelni. A mi fantáziát a nép békében mesére és népdalra fordít, az itt néhány hatalmas költői erejű gorombaságba tömörül.

A «beszélgetés» állandó maradt. Most már jól megvoltak egymással az ellenséges árkok, minden elő volt készítve a szuronyrohamra, csak még a parancs nem jött. Ellenben jött helyette a mi árkunkba egy magyar népfelkelőezred. A régieket felváltották, elvitték. A népfölkelők pedig semmit sem tudtak az eddigi érintkezés eredményeiről.

Ez délelőtt volt. Délben jött az ebéd. Ettől az ebédtől kezdve vége volt a két árok közt minden érintkezésnek. Mert a magyar népfölkelők olyasmit csináltak, a mi a szerbeknek jobban fájt minden gorombaságnál, győzelmi hírnél, puskagolyónál. Veszettül kezdtek csörömpölni a bádogedénynyel. Az egész éhes szerb sor kidugta a fejét az árokból. Közibük lőttek. Aztán zörögtek, csörömpöltek tovább a kanállal a csajkában, olyan hangosan ettek, hogy maguk is majdnem megsiketültek belé. Aztán kiabálni kezdtek magyarul, tótul, németül:

Odaát a szerbek, a kik heteken keresztül állandóan csak azt rágták, a mi a tarisznyájukban száradt, hirtelen kórusban kezdtek el ordítozni, most már nem válogatott, elmés szidalmakkal, hanem valamennyien egyszerre, izgatottan, hadarva, mint a ki igazán haragszik. És lőttek, mint a záporeső.

Ekkor történt, hogy egy sivító szerb hang mindent túlsüvöltve átkiáltotta a másik árokból:

– Ti még gorombábbak vagytok, mint a régiek! Azokkal nagyon jól megvoltunk! De ezt nem fogjuk eltűrni! Más ellenséget kérünk!

Így van ez. Hát van a háborúban még a puskagolyónál is nagyobb sértés az ellenségre nézve: meleget enni az orra előtt.

Hittem volna ezt valaha Pesten, egy jó ebédnél, a Pannoniában, a fehér kályha mellett?

Mitrovicza, november.

Fél kettőkor a szerb fedezékben hirtelen elhallgatott a puska. A földhányás mögül egy hosszú pózna nyúlt fel a levegőbe, a végén fehér zsebkendő. A szerb trombitás szünet nélkül trombitált.

Rögtön jelentést tettek a parancsnoknak, a következő perczben nálunk is elhallgatott a fegyver.

A szerb földbuczkák fölött megjelent egy elegánsan öltözött szerb tiszt felsőteste, mellette egy ember a fehér lobogóval, mögötte a trombitás, a ki egy pillanatra sem hagyta abba. Jöttek felénk, senki nem lőtt rájuk.

Egy hadnagy fogadta őket a mi dombjaink előtt. A szerb tiszt németül beszélt:

– Négy órai fegyverszünetet kérünk, mert a halottainkat akarjuk eltakarítani.

Rövid beszélgetés, telefon, a dolog rendben van. A mi hadnagyunk korrekt, de nem barátságos. Mikor a megállapodás megtörtént, katonásan szól: -48-

És mind a kettő felkapja a balkarját, a melyen a karperecz-óra van. Perczre összeigazítják. Mereven szalutálnak egymásnak, mind a kettő visszamegy az övéihez.

Nekünk is van halottunk, most arra is rákerül a sor. A többi leteszi a fegyvert, beburkolózik a köpenyébe és már alszik is. Egyszerre megint megjelenik a fehér kendő a szerb oldalon. Mi ez? A kendő jön felénk, egy másik tiszt hozza. A tiszttel még két tiszt jön. A mi hadnagyunk egy zászlóssal kimászik a fedezékből és elébük megy. Körülbelül a középúton találkoznak. A szerb tiszt megint szalutál, de már mosolyog.

– Az urak – mondja – nem fogják megtagadni a lovagias ellenség bajtársi kérését. Írják alá nekünk ezeket az anzixkártyákat…

És kihúz a zsebéből valami harmincz tájképes levelezőlapot, a mely már mind meg is van czímezve, el van látva néhány üdvözlő szóval, ezzel a szöveggel:

Ez a szöveg (és a czímzés is) nem szerbül van írva, hanem francziául, hogy a mi tisztünk tudhassa, mit ír alá. Nagyon barátságosan mosolyognak, nagyon szépen kérik, a czímzés csupa asszonynév, leánynév, az egyik pláne egyetemi magántanárné, mert a szerb tiszt, a ki a kártyákat hozta, egyetemi magántanár… A mi hadnagyunk egy kicsit komoly, nem nagyon szereti az egészet, de elfogadja a feléje nyujtott czeruzát és ráírja a lapra -49- a nevét. A zászlós is. Később a hadnagy azt mondta, hogy rosszul érezte magát, a mikor írt, úgy érezte, mintha váltót írt volna alá. De meg kellett tenni.

– Kamerád, – mondja váratlanul a másik szerb tiszt, miközban egy csomag papirost húz elő a zsebéből – itt vannak a legújabb háromhetes franczia ujságok. Az Istenért, adjatok valami német lapot, hogy az ellenvéleményt is olvashassuk…

A zászlós visszamegy a fedezékbe, hogy elhozzon egy marékkal a hivatalos német katonaujságból, a mely pontosan közli a mi hireinket. Ez alatt a két-három percz alatt, a míg a zászlós oda volt, preczizen leírva a következő történt.

A tisztek hallgattak. A mi hadnagyunk hátrafelé nézegetett zavarában, arra, a merre a zászlós távozott. Kis szünet után a szerb kapitány elővette ezüst czigarettatárczáját és megkinálta vele a magyar hadnagyot. A hadnagy azt mondja, hogy élete legnehezebb kérdése előtt állott. Mondja, hogy nem dohányos? Hazudni nem akart. Utasítsa vissza? Nem akarta megsérteni az ellenséget. Fogadja el? Azt nem birta a gyomra. Már tartotta vagy húsz másodperczig a szerb kapitány előtte a tárczát, a mikor megtalálta a megoldást. Elővette ő is a tárczáját és ő is odanyujtotta a szerb tiszt felé. A két tárcza farkasszemet nézett egymással a levegőben. A szerb kapitány elnevette magát és ezt mondta:

– Hát jó, akkor cseréljünk czigarettát. Egy kis változatosság nem árt.

Kivett a hadnagy tárczájából néhány magyar -50- czigarettát és beletett helyette néhány szerbet. Újra hallgattak. Az egyetemi magántanár megszólalt:

A zászlós visszajött a hadiujsággal és szétosztotta a szerb tisztek közt. Hálálkodtak. Az egyetemi magántanár ekkor egy nagy, odvas fára mutatott, a mely a közelükben állt, körülbelül a középen a szerb és a magyar állás közt.

– Kamerád – mondta – nekem van egy eszmém. Mi még sokáig fogunk így állni egymással szemben. Ebben a fában van egy odú. Az legyen a posta. Ha mi kapunk friss ujságokat, egy emberünk odaviszi és beleteszi. Ne lőjjetek rá. Aztán jőjjön egy ember tőletek a ti lapjaitokkal, vigye el az odúból a mienket és tegye bele a tieteket. Arra meg majd mink nem fogunk lőni. Jó?

Elővett egy előre elkészített czédulát, a mire ez volt írva, magyarul POSTA. A postát szerbül is postának hívják.

És már oda is erősítette, az odú fölé. A választ be se várták, a zászlóssal közben czigarettát cseréltek, szalutáltak és elmentek. Aztán semmi sem történt egészen addig, a míg a négy óra le nem telt. Az utolsó öt perczet már a mi tisztjeink úgy töltötték, hogy a karpereczórán a másodperczeket számlálták. Pontosan kivárták az utolsó percz hatvanadik másodperczét is. Akkor intettek a fejükkel és végig az árkon megszólalt a puska. -51-

Másnap délelőtt, úgy tizenegy tájban fehér kendő nélkül, de fegyver nélkül is, elindult a szerb árokból egy katona, a hóna alatt ujságpapirossal és lassú, czammogó lépéssel ment az odvas fa felé. Belerakta a «postába» a lapokat, aztán szép lassan visszabandukolt. Nem lőtt rá senki. -52-

Indija, november.

Néhány napi déli tartózkodás után, amikor már azt hittük, hogy végre eljuthatunk a Kolubaránál harcoló csapatokhoz, a frontra, hirtelen parancs jött, utazzunk fel az északi harcztérre, az új állomáshelyünkre. Sötét hajnalban indultunk el Mitroviczáról és egymás vállára dőlve aludtunk a vonaton. Két órai utazás után arra ébredek, hogy hirtelen nappal lett, mintha a nap sütne be az ablakon, kinézek, a vasuti töltéshez egészen közel egy négyemeletes gőzmalom ég, már ki van égve az egész belseje úgy, hogy most már csak az lángol benne, a mi a földre zuhant le. A lángok mintha a felhőkig lobogtak volna fel, a négy óriás fal közül a száz meg száz ablakon egy nagy kályhába lehetett látni, a mely felül nyitva van. Nappali világosság és nyári forróság volt egy pár perczig, a míg a vonat a malom mellett ment. A malommal szemben, az égbolt túlsó oldalán majdnem pontosan ugyanolyan vörös volt az ég, mint a malom fölött. Ott a nap jött fel, haragosvörösen -53- és éppúgy lángolt a láthatár alján, mint a malom, a melyet már rég elhagytunk. A vonat ablakából hol hátra, hol előre néztünk, a két lángolás és a két vöröslő égrészlet olyan egyforma volt, hogy össze lehetett volna téveszteni a kettőt. Egy állomáson sokáig áll a vonat, a vasuti őrök azt mondják, hogy a zimonyi nehéz ágyúk dörgését idáig lehet hallani. Mindenki figyel, némelyek azt mondják, hogy ők hallják, én nem hallom, nagyon nagy hajnali csönd van az elhagyott állomáson, a kékes derengésben, csak a mozdony liheg fáradtan. Messziről az égő malomból egy láng-szökőkút robban fel hirtelen iszonyú magasra, aztán lecsöndesedik. Az egyik négyemeletes fal dőlt be. Megfordulok a felkelő nap felé. Lassan és győzelmesen vörösíti be maga körül az ég alját egyre nagyobb darabon. Az állomásparancsnok azt mondja, hogy déli seregünk győzelmes útjában már átkelt a Kolubara folyón.

Zsolna, deczember.

Most azon tünődöm, hogy valamikor ez a szó lesz a legszebb emlékem ebből a háborúból. Soha nem hallottam és soha nem fogom többé hallani ennek a magyar szónak azt a krisztusi meleg zengését, a mivel most szól itt körülöttem már egy hónapja. Hogy így eltünődöm rajta, úgy érzem, ezt kaptam karácsonyra a háborútól. Most fedezem föl, milyen szép. Fiam. Minden más megszólítás megszünt, a háborúban mindenki: fiam. Szebb, mint a német -54- mein Kind és mint a franczia mon enfant. Fiam – és mégis, az ember a leányának, a feleségének is szokta mondani. Fiam – ez melegebb, mint a mein Kind, mert büszkeség van benne. Az értékesebb gyermekre, a fiúgyermekre büszke apa öröme szól belőle. Édes fiam – az öcsémnek is mondhatom, sőt a bátyámnak is, ha bánata van és vigasztalom: – látod, fiam, nem így kellett volna. Fiam: a barátom, ha tanítom, vagy gyöngéd szemrehányást teszek neki. Gyere be, fiam – a hű inas; ejnye fiam – az asszony, ha soká öltözködik. Lásd be fiam – mindenki, a kinél nyugodtabb, okosabb akarok lenni, a kit szeretek, a kivel apáskodom, a ki bízhatik bennem, a kit nem hagyok el – fiam: mindenki, a ki szomorúan emeli rám a szemét, fiam: mindenki, a kinek sebe van, a ki éhes, a ki fázik, a ki hazagondol, a ki sóhajt, a ki levelet ír, a ki szerelmes, a kit megcsaltak, a ki szenved, a ki mosolyog, mikor szenved – úgy-e, fiam? – mindenki, a kit nagy baj ért és még nem tudja, a ki sebet kapott és bele fog halni – nem baj fiam, meggyógyulsz fiam, – mindez a sok jó, szenvedő, áldottkedves baka, a ki az éjjel a ködben elmasirozott előttem (a kórházból jöttek, valamennyi gyógyult sebesült volt és megy vissza a frontba) – majd megjöttök fiam, megsegít az isten fiam, nesze neked is egy czigaretta fiam, sajnálom, hogy százat nem hoztam, most már nektek nem jut, mert nincs több, fiam.

Fiatal hadnagyok mondják az öreg népfölkelőnek, úriasszonyok az átkötözőben a bakának, a kis -55- doktor mondja akkora huszároknak, a kik kétszer olyan nagyok, mint ő, egyik tiszt mondja a másiknak, minden tiszt a búcsúzó feleségének, vén tábornok az ősz ezredesnek, szuronyos népfölkelő az orosz fogolynak, a ki nem is érti, – ezt a szót soha többé ily sűrűn, de ilyen forrón se fogom hallani.

A földig, a porig aláz bennem mindent, a mi valaha kiábrándulás volt az emberekből, ez a szó és az, a hogy mondják. Ha valaha, életem során csak egy pillanatra is fogalmam lett volna arról, hogy háborúban így fogják egymást szeretni az emberek, a hogy most látom, nem lett volna az emberi rosszaság miatt soha egy keserű napom se. Az éjjel féltizenkettőtől egynegyed négyig topogtam a szabadban rakott tűz körül s néztem, hogyan jön már a második ezer orosz fogoly ki a ködből, a mely oly sürű volt, hogy a legközelebbi tűzrakást már nem lehetett látni tőle – köhögve, nyakig beburkolva, görnyedten jöttek párosával, földszinű köpenyegeikben, csak úgy dőltek a ködből, egyre jöttek, éhesen, rongyosan, mint a koldusok – tegnapelőtt még lőttek az enyéimre, de ma már az enyéim ott állnak a tűz mellett és gulyást adnak nekik, jól megmérve és hallom, a mint a nagykanalas népfölkelő szünet nélkül mondja nekik:

– Gyere fiam – mondja a bakának a doktor, – majd átkötözöm a fejedet.

Zúg tőle a fejem, ezt nem lehet elfelejteni soha többé. Bocsássanak meg érte a józanok, de nem tehetek róla, hogy ilyen nagyon beleestem. Benne vagyok a nagy malomban, a nagy kő alatt van most az én bűnös életem is, talán nem is illenék ezt kinyomtatni, annyira nem fontos most senkinek a magános gyötrődése. De olyan valami felujjongó érzés ennyi emberséget és szeretetet látni minden nap minden órájában, hogy megírom haza, mint a hogy a családjának ír meg az ember valamit, a minek úgy örül, hogy nem akarja magának megtartani.

Újzsolna, deczember.

Kis teherpályaudvar, korai téli alkonyat. A sárban, a teherkocsik és a raktárbarakkok közt most vánszorgott el ezerkétszáz orosz katona, már jön újabb hétszázötven. Egy pesti tanár és egy pesti bankhivatalnok ad nekik enni, egy ügyvéd kérdezi ki a panaszaikat és egy kereskedő kötözi át a sebesültjeiket. A hogy beléjük keveredem, egy csendőr tol el onnan czivileket, mert orosz pénzt akarnak vásárolni a foglyoktól.

Most hirtelen, a hová pillantok, emberség és -57- jóság: az egyik orosznak csajka helyett kis konzerv-skatulya van a kezében, a magyar népfölkelőhadnagy csajkát ad neki; az egyik szomorúan néz a gulyásra, a mit kapott, a szakács nevet egyet és még egy porcziót ad neki; a tanár – az élelmezés parancsnoka – skatulyából adja nekik a czigarettát; egy czivil magyar kifizet az egyik helyett a kis kantin-ablakban tizenkét krajczárt; az ügyvédhadnagy felesége átkötözi az egyiknek a fejét. Megüti a fülemet, az egyik németül mondja:

Odanézek, két skatulya gyufa van a kezében. Előtte nevet egy magyar népfölkelő.

Gyönyörű szál legény, boldogan szorongatja a gyufát. Elég jó németséggel magyarázza:

– Én tanító vagyok, Livlandból. Kértem tőle egy gyufát, kérdezte, mi vagyok, mondtam: tanító, mondta: ő is tanító, adott még egy skatulya gyufát.

És megint nevettek egymásra, sokáig, csak ezt mondták: Lehrer… auch Lehrer… Lehrer… Odagyűlt vagy ötven köréje, azoknak elmagyarázta oroszul. Addig nevettek a két skatulya gyufán, a míg még egy orosz tanító jött.

A tisztekkel uzsonnáztam az állomás mögött, egy kis vendéglőben. Lehettek vagy huszan, mindannyian a 293., 294., 295. és 296. gyalogezredből. Tegnapelőtt fogták el őket. Ebből a négy ezredből állott a hadosztályuk, ők azt mondják, hogy kis híjján az egész divizió el van fogva. A 293., 295. és 296. ezred szentpétervári tartalékosokból áll.

– Körül voltunk kerítve – mondja az egyik francziául és int, hogy meg kellett adniok magukat.

Jól van. Rendben van. A világért sem akarják, hogy azt higyjük, hogy megadták volna magukat, ha csak egy töltényük lett volna. Bár odakünn a «Lehrer» azt mondta, hogy a mieink olyan hirtelen vették körül őket, hogy ő például egyetlen lövést sem tett. Mindegy. A fődolog, hogy itt vannak.

Kisértetiesen hangzik ez a két név ennek a lerongyolt, nyakig sáros, fáradt szőke embernek a szájából. De rongyaiban is olyan elegáns, olyan finoman tempós a beszéde, minden mozdulata… A húsz között talán csak kettő volt, a ki ne lett -59- volna szép ember. Modorban, gesztusban, társalgásban pedig egyszerűen tökéletesek voltak. Kérdezem, hogy valami kiváltságos ezredhez tartoznak-e? Hogyne. Petrográd! Magyarázzák:

– Minden divizió négy ezredből áll. Minden ezrednek más szinű sáv van a gallérján. Mindig az első ezred piros, a második kék, a harmadik fehér, a negyedik fekete. Mink petrográdiak vagyunk…

Belép az állomásparancsnok. Az oroszok két hosszú asztalnál ülnek egy fegyvertelen brünni sech hadnagy őrizete alatt. Most mind felugrik, haptákba áll. Az állomásparancsnok harsányan kérdezi:

– Akkor tessék a bajtársaitól megkérdezni, hogy nincs-e valami kivánságuk, vagy panaszuk.

A livlandi hátrafordul, gyorsan egy rettenetes orosz mondatot mond. Kórusban felelnek, németül:

De nem tud németül. Francziául adja elő, hogy valamelyik lengyel falu lakossága, a mikor átkisérték őket a falun, gúnyolódva kiáltott feléjük: «moszkali, moszkali (oroszok)… most majd kaptok, úgy-e, meg vagytok fogva…» satöbbi.

Tudja Isten, örültem ennek a panasznak, mert ha ez a tiszt ilyen kicsiségért ilyen komoly panaszt tett, akkor ebből olyasmi látszik, mintha szigorú elveik volnának a fogoly katona tiszteletbentartására, és akkor talán ők is megbecsülik a mieinket…

Mialatt ez történt, az egész idő alatt, egészen a vonat indulásának pillanatáig, az egyik fiatal orosz tiszt tüzesen udvarolt a kaszirnőnek. Ennél valami reménytelenebb dolgot még soha életemben nem láttam.

Két esetet mondanak el, mind a kettő mostanában történt itt, ebben a vendéglői szobában, a hol az átvonuló fogoly orosz tisztek szoktak enni. Vasárnap este czigány játszott a vendéglőben, mikor vagy tizenöt orosz fogoly beült ide felügyelet alatt vacsorázni. A tizenöt közül tizenegy lengyel volt. Egyszerre csak elkezdi játszani a czigány a Kossuth-nótát. A tizenegy lengyel felállt. Az egyik orosz megkérdezte:

– Unjuk az ülést, – felelte a lengyel – egy kicsit ki akartunk nyujtózni.

Utóbb a mi népfölkelő-hadnagyunknak megmagyarázták, hogy egyikük ismerte ezt a nótát, de az Istenért, ha az orosz kérdezni találja, ne mondja meg neki, milyen nóta volt.

Ma délelőtt pedig az ezerkétszáz fogolylyal jött orosz tisztek közt volt egy alezredes is. A kantinos -61- bécsi ember és van neki egy hat éves kis fia, a ki mindig a katonák közt ténfereg. Kard van az oldalán és kis huszársapka a fején. Odamegy az alezredeshez, a ki kávét ivott és megszólítja németül:

– Mert elvették tőlem – mondta az alezredes és lehajolt a kávéscsésze fölé.

«Kérem, – mondta nekem, a ki a történetet elbeszélte – a két tenyerével eltakarta az arczát és úgy sirt. Tessék elhinni, én nem is tudtam, hova legyek… egy alezredes, kérem!…»

Főhadiszállás, deczember,

Ma több tudósító a főparancsnokság városába utazott, Hoen tábornokhoz, a szokásos informácziókért. Este vissza kell jönni. A vonaton együtt jöttek a debreczeni 39-ik gyalogezred egy tisztjével, a ki a következő elragadó csataképet mondta el ennek a híres magyar ezrednek a forró napjaiból:

Az ezred – ugyanaz, a melyet a minap valósággal ünnepelt a hadvezetőség – ellenállhatatlan temperamentumával és viharzó harczi kedvével mindenütt kedvenczévé vált azoknak a csapatoknak, a melyekkel együtt küzdött. A debreczeniek elismerése vagy kritikája szájról-szájra járt a többiek közt. -62- A debreczeni ezred legutóbb egyszer egy stájerországi ezred mellett állt a tűzvonalban. Mind a két ezred várta, hogy előre küldjék. Egy tiszt érkezett azzal a parancscsal, hogy a stájerek azonnal induljanak rohamra. Erre a stájer ezred feltűzte a bajonettet, bucsút intett a magyaroknak és zengő harczi ordítással, mint a vihar, rohant az oroszok ellen. A debreczenieknek úgy megtetszett az a hatalmas tempó, a melylyel a stájerek az ágyúk tüzén keresztül az ellenségnek rohantak, hogy az egész debreczeni ezred, négyezer magyar fiú, egyszerre tapsolni kezdett. A stájerek az elragadtatott magyar bakák tapsviharában futottak át a mezőn az orosz árkok felé. Az orosz ütegek közben egyre bömböltek. A debreczeni ezred mindvégig szakadatlanul tapsolt. A stájerek tökéletesen szétverték az orosz vonalat. Boldogan mesélték fűnek-fának, hogy mikor a stájer sebesültek visszafelé jöttek, a debreczeniek még mindig tapsoltak.

Újzsolna, deczember.

A teherpályaudvar megint tele van vonatokkal. Az egyik vonaton hétszáz orosz fogoly jött, a ki az itteni «Verköstigungs-Stationon» kap enni, a másik vonaton sebesült és meggyógyult magyar bakák mennek a harcztérre, ők is ugyanezt a gulyást kapják. Fagyos téli éjszaka, fél három. Köd, igen magasan függő villanylámpák. Jövök a barakkokból, a hol hosszú asztaloknál úgy eszik a hétszáz -63- orosz, mintha valami nagy banketten ülne. Megyek a síneken keresztül egy vörösen lobogó máglya felé, meg akarom nézni, mi az a tűz a ködben. Vasuti sínekből csinált állványokon nagy vasládákban fő itt a szabadban a gulyás, a ládák alatt olyan nagy tűz, mintha vasat akarnának olvasztani. A tűzhöz közel egy kerti szék, azon egy fiatal orosz tiszt ül és noteszbe ír a tűz fényénél. Senkivel sem törődik. Azt mondják zászlós, ő nem utazik a többivel, hanem vár reggel ötig, a míg fogoly orosz tisztek jönnek, azokkal utazik tovább. Meglátja a karszalagomat és azon a Presse szót. Felkel és szalutál. Németül szólít meg:

– Akkor egy szivességre kérem. Engem egy magyarországi fogolytáborba visznek. Én ide ebbe a könyvbe felírtam magyarúl azokat a kéréseket, a mikre szükségem lehet. Nem tudok magyarúl, de magyarok lediktáltak nekem mindent, a mi kell, én leírtam a pontos magyar kiejtést orosz betükkel. Most majd felolvasom és ön mondja meg, ha valahol hiba van. Jó?

Rám nézett most, mikor azt kérdezte, hogy «jó» – a tűzfénynél mindenkinek romantikus az arcza, ez egy feltünően hosszúra nyúlt, nagyon csontos arcz volt, hosszú orr, hosszú áll, -64- nagy, sötét szemek, beesve a homlokcsont erős árnyékai közé.

– Kérek egy darab kenyeret. Váltson nekem orosz pénzt. Vesse meg az ágyamat. Kefélje ki a ruhámat. Tisztítsa ki a czipőmet. Hozzon mosdóvizet. Kérek szappant.

– Hozzon szivart. Hozzon czigarettát. Szerezzen egy német ujságot. Jelentse a parancsnoknak, hogy beszélni akarok vele. Kérek teát. Kérek feketekávét. Ne szóljon senkinek.

Becsapja a könyvet, visszateszi a zsebébe. Csak most veszi észre, hogy nem értvén a szöveget, ezt is felolvasta. Sötéten, szemrehányóan néz rám és visszaül a kerti székre a tűz mellé.

Megfogta a széket lenn az ülés alatt, két kézzel, és amúgy ülve a székkel együtt hátat fordított nekem. -65-

Zsolna, deczember.

Hallottam egy történetet egy magyar bakáról, aki kaftánban harczolt, ennek a történetnek többféle verziója van. A háború anekdotái, a hogy a felingerelt idegrendszerek közt kóvályognak, a megtörténésük után huszonnégy órával már különböző formákat kapnak. Mire a frontból a hadtápvonalba kerülnek, százféleképpen mesélik őket. Én úgy jegyzem ezt fel, a hogy én hallottam.

Rohatynban, Kelet-Galicziában, mikor még a mienk volt, ment az utczán egy napon egy kapitány. Egyszerre csak megáll előtte egy zsidó. A zsidónak nem volt se pájesze, se szakálla, csak kaftánja és prémes kalapja, a mi Rohatynban elég a zsidósághoz. Egyébként szép magyar bajusza és jó magyar arcza volt a zsidónak.

– Kapitány úrnak alássan jelentem, itt vagyok. Megszöktem az orosz fogságból.

Feszes haptákban áll és kapitány úrnak alássan jelenti, hogy elfogták az oroszok, többedmagával. Elvitték. Éjnek idején otthagyta őket, megszökött. Nappal nem mert mutatkozni a helységben, a hol az oroszok voltak, mert alássan jelenti, saját hazai egyenruha volt rajta, ha megfogják, agyonlövik. Egy szegény zsidónál bújt el, a ki kétségbeesett, -66- mikor meglátta, mert ha megtalálják nála, őt is felakasztják az oroszok, jelenti alássan. Mindezek alapján ő, tisztesség ne essék szólván, levetkőzött anyaszült meztelenre a zsidónál és minden ruháját elégették együtt. Mikor ez megvolt, kapott a zsidótól egy koczkás pantallót, egy kaftánt és egy prémes zsidókalapot, mert más nem volt. A zsidó mindezt boldogan adta, mert ez mind azt jelentette, hogy a baka elmegy. El is indult, nem egészen vígan sétált, de azért sétált az orosz katonák közt, egy kicsit félt, hogy égbekiáltó bajusza és csontos, barna magyar arcza el fogja árulni, de ezen is segített, mert a bajusza két végét beharapta a szájába, és ha orosz katonát látott, csöndesen dudolta magában a következő szavakat: «zikcen, zakcen, cvancik» és «hep, hep». E zsidó nemzeti dalok segélyével estefelé sikerült kisétálnia a kis városból, aztán derékig fölkapta a kaftánt és szaladt, a hogy a mejje birta és most itt van, jelenti alássan.

Fölemeli megint a kaftánt, megköveti alássan és kihúzza alóla a bajonettjét, ez az orosz fogságban is vele volt.

– Na, fiam, – mondja a kapitány – most eredj szépen ide meg ide, ott egy házra ki van írva, hogy «csapataiktól elszakadt katonák gyülekező helye», -67- ott jelentkezzél, ott felszerelnek, beosztanak és néhány nap mulva útnak indítanak az ezrededhez, mert az már bizony jó messze van innen.

Elsavanyodik, nagyon kéri a kapitányt, hogy ezt ne tegyék vele, ő tudja, hogy itt a város határában harcz van, ő rögtön be akar menni a lövészárokba, mindegy, hogy mi van rajta, ő majd elintézi a többit. A kapitány hiába magyarázza neki, hogy czivilben nem szabad harczolni, mert akkor, ha elfogják, menten agyonlövik.

Napok mulva hallja a kapitány a következőket. Nem ment el a gyülekezőhelyre, hanem bement a legközelebbi lövészárokba, a hol magyar szót hallott. Fegyvert nem tudtak neki adni, ruhát sem, hát úgy, a hogy volt, beállt a sorba és nagyszerűen ellenőrizte a lövések hatását. Félnapig állt ott zsidónak öltözve, nem evett, nem ivott, csak igazgatta a bakákat:

A tisztek megtürték, mert kitünő szolgálatokat tett. Ásott, dirigált, egy perczig nem pihent.

Délután rohamra küldték a bakákat. Akkor elővette a bajonettjét, megfogta úgy, a hogy a nagy bicskákat szokás és hurrát ordítva rohant a többivel. -68-

Azóta nem látták. A kapitány nagyon érdeklődött iránta, de nem tudott meg a további sorsáról semmit. Vagy elfogták, vagy úgy esett el, hogy az oroszok temették. A bakák csak azt tudták mondani róla, hogy iszonyúan vagdosott a bajonettel és csetlett-botlott a kaftánban. Ha meghalt, nem kapott keresztet a sírja fölé, mert a harcztéren a zsidó katona csak czöveket kap fejfának. A mieink is, az oroszok is nagyon vigyáznak, hogy a zsidó katonát úgy temessék, a hogy az ő vallása írja elő. A szerb harcztéren van egy közös sír, a melyben három katona nyugszik: egy keresztény, egy zsidó és egy mohamedán bosnyák. A sírhalmon van egy kereszt, egy czövek és egy lapos kő. Bizonyos, hogy a kaftános magyar baka eljátszotta a keresztet.

Tymbark, deczember.

A limanowai harcztérre utazunk, talán még jókor érünk az üldözéshez, bár egyre kevesebb a remény. Ez a főként teherkocsikból álló vonat nagyon lassan megy és mindenütt órákig áll. Tymbarkban koromsötét éjszaka állunk meg, az állomáson kívül. Az állomás teljesen sötét és elhagyott. Lenn, a völgyben trén táborozik, a katonák hatalmas tüzek körül ülnek, innen csak ezek a tűzrakások látszanak, a vörösen megvilágított arczok koszorúja körülöttük és egynéhány szekér pirosan égő konturja. Erősen fagy. A másik oldalon municziósládák, friss fehér kis ládák egész hegyekbe rakva. A szuronyos őrök bajuszán jég csillog, az egész rakományt egy acetilénfáklya világítja meg. A hegyeken tüzek, a mi katonáink. Egyik hegyről a másikra jelek mennek: fénypontok szabályosan föl és le, a másik hegyen ismétlik a jelet. Egy piszkos, hallgatag kalauz jön velünk a vonaton, még eddig senkihez egy szót sem szólt, mindenki utálja, mert rossz arcza van, a kérdésekre sem felel, egyike azoknak a furcsa, -70- zord idegeneknek, akik néha, ilyen titokzatos éjszakán, hirtelen belemerednek az ember életébe, és abban minden komoly ok nélkül, talán csak komor külsejük miatt, nyomot hagynak. Sokáig állunk, egyszerre katonavonat jön és áll meg a szomszéd sínen, oly közel, hogy villamos zseblámpával át lehet világítani az ablakába. Német katonákkal van tele. Most ők is átvilágítanak hozzánk, minden ablakukban felcsillan egy-két zseblámpa, az egész hosszú vonat végig villog, most a mieink is átvillognak mind, legalább száz kis fénypont ugrál kiváncsian végig a két vonaton. Nagy csöndben vannak a németek. Egy altisztjük megy végig a vonat mellett és minden kocsinál halkan azt mondja, hogy a míg jelt nem kapnak, nem szabad kiszállni. De az egész vonatjukban végig halk zörgés megy végig az ablakok mögött a néma éjszakában, a németek készülődnek, szedik magukra a sok holmit, ásók, fegyverek, edények zörögnek. Öltözködnek. A különös kalauzunk megint itt van, kinyitja az ajtót, onnan nézi őket. Egyikünk le akar szállni, kétszer is megszólítja, a míg morogva félreáll az ajtóból. A németek megkapták a jelet, most már mind kiszálltak, sorban állnak a vonat mellett, nagyszerű felszereléssel. A vaggonjaikra ez van írva: «Von Verdun nach Warschau.» – «Deutsche Jungens gehen Schluss machen.» A mi vaggonunk ajtaja nyitva van. Velünk lassan elindul a vonat. Kollégám, Szomory szól a kalauznak, a ki a nyitott ajtóban áll, hogy -71- csukja be az ajtót, mert hideg van. A vonat megy, a kifelé nyiló ajtó a következő pillanatban beleakad egy vasoszlopba és nagy recsegéssel darabokra törik. Csak az alsó sarok tartja még, a felső része összetörve lóg ki a vonatból. A németek hátrább ugrálnak, hogy a kilógó ajtó el ne üsse őket. A vonatban már megint alszik mindenki. Éles éjjeli szél fúj végig a folyosón.

Limanowa, deczember.

Reggel négy óra óta járunk a sebesültek, foglyok, pihenő huszárok közt és halljuk a limanowai csata történetét, de mi magyarok a kérdéseinkkel mindig csak a Nádasdy-huszárok éjszakai harcára térünk vissza. A limanowai csatában, a mely körülbelül gyujtópontja volt galicziai nagy győzelmünknek, a Nádasdy-huszároknak ez az éjszakai harcza minden fájdalmas csodálatot megérdemel. Ezek a gyalog harczoló magyar fiúk koromsötét éjszaka kapták a parancsot, hogy lovaikat hagyják lenn a faluban, s jussanak el ezen a meredek magaslaton a hegygerinczig huzódó lövészárokba, hogy felválthassák az ott harczoló legénységet. A huszárok, valamennyi tisztjükkel az élen, négykézláb kuszva, óvatosan haladtak a lövészárok elé. Az oroszok túlerőben voltak ezen a dombon, és mire a huszárok felértek az árokhoz, az már el volt foglalva, ott már a fekete éjszakában orosz gépfegyverek lestek rájuk. A felropogó orosz tüzelésre -72- a tisztek rögtön tisztában voltak a helyzettel és gyalogrohamra vezényelték huszárjaikat. A pelyhes állú magyar fiúk karabélyaik agyával mentek neki a szuronyos, gépfegyveres orosz hadnak és minden tűzön, szuronyon, golyószórón keresztül éjfélutántól másnap délelőtt tizenegyig verekedtek az ellenséggel.

Az orosz halottak között járva, alig láttam rajtuk lőtt sebet. A ki orosz itt fenn elpusztult, azt a rettenetes ütések terítették le. Egy huszárhadnagy hosszúnyelű ásóval vetette magát közéjük, mindenütt elől járt, mint kivétel nélkül mindegyik huszártiszt. Legelől Muhr ezredes, a kinek hevenyészve csinált emléktábláját, a mely eleste helyén áll, karácsonyi fenyőgalyak borítják. Két egyszerű közhuszár kísért oda. Ott a szó szoros értelmében könyörögtek nekem, hogy minden ujságba írjam ki, hogy a tisztjeik mindenütt elől rohantak és mindig ott harczoltak ember-ember ellen, kézitusában, a hol a legnagyobb volt az orosz gomolyag.

Délelőtt tizenegyig tartott ez a harcz, a mikor gyalogos erősítések érkeztek a huszárok segítségére és megadták a végső döfést az orosznak. A mieink sürű tüzében futva menekült le az ellenség erről a hegyről. Ha az ember a tetőn áll, a halottak fekvéséből még a futás irányát, a futó ember mozdulatait is látja. A kis erdő szélén most temetik a halottakat. A népfelkelők takarítanak a csatatéren. Szekerek vonulnak a halálos szeméttel le a kanyargó uton. Mások a hadizsákmánynyal ballagnak. Nevetést hallok: a domboldalon egy szegényes majorság -73- kertjében huszárok hintáznak. Ingujjban vannak, oly melegen süt a nap. Innen a hegygerinczről végig látni az egész nagy, dombos-völgyes feldult csatateret. A véres tarlón a déli óra békéje nyugszik. A hogy a messzelátón nézek, a völgyön túl, a szomszéd hegy lábánál egy magányos sírnál egy huszár térdel, mellette a másik áll, lehajtott fővel imádkozik. Még messzebb a mezőn három huszár sétálgat, egymás kezét fogják. Egy dombhajlás mögött kopasz fák közt parasztház, csak a piros teteje látszik. Csendes, de nem szomorú magyar nóta zümmög onnan ide felém egészen halkan. Huszárok énekelnek. Azt mondják, mindig énekelnek, még fenn Lengyelországban a hóbavájt árkokban is. Áténeklik az éjszakát.

Ez a győzelmes csatatér most valami szívszorongató keveréke, forró könnyekre indító tájképe a békés nyugalomnak, nevetve hintázó huszároknak, fájdalomnak, jókedvű éneknek, imádságnak, égrenéző orosz halottaknak, véres szeméttel nyikorgó szekereknek, arczraborult szegény magyar huszároknak, a kik nem is tudták talán, hogy itt a limanowai dombon nyugtalan magyar városok nyugalmát verekedték ki, mikor északnak szorították az oroszt.

A kép fölött valóságos istencsudája: itt északon, egy héttel karácsony előtt, melegen, szikrázóan süt a déli nap. -74-

Limanowa, deczember.

A dombtetőn, ritkás, igen kicsi erdő. A széléről lelátni a limanowai csatatérre. A csatatér olyan itt, mint a körképeken: a szelíden simuló, napsütötte dombok, apró majorságok, enyhe hajlású völgyek, a háttérben a havasfejű hegyek. Mint két óriási, friss ekenyom: a két girbe-gurba, hirtelen, vadul feltúrt lövészárok. A sárgás tarlókon feketén húzódnak keresztül, fel, a másik dombra.

Ide fel halottak közt jöttem. Eleinte még ment valahogy. Az orosz embert annyira nem ismerem, hogy ezek az egészen idegen, szőkeszakállas arczok az idegen egyenruhák és idegen arczkifejezések úgy hatottak rám, mintha ezek nem halottak volnának, hanem csak oroszok. Azóta is láttam orosz foglyokat; most már megbénult bennem valami velük szemben, folyton úgy érzem, hogy ezek is halottak, csak még állnak és járnak. Ez talán azért van, mert soha életemben eddig még halott embert nem láttam. Most egyszerre, az első tekintetre ötven feküdt ott és mind orosz volt. Talán örökre összekapcsolódott így bennem a halott fogalma az orosz katonával.

Közöttük még csak ment valahogy a kapaszkodás a dombra. De a mikor az első csukaszürke rám nézett a földről, vége lett annak, hogy az író úr szemléli a háború nagyszerű szinjátékát. Ha Hollitzer Károly úr, bécsi csataképfestő nincs ott és nem nyul a hónom alá, nem is tudom, hogyan lett volna. A következő pillanatban pedig vagy keresztül kellett menni két huszár közt, a kik, a vérükben, nagyon közel feküdtek -75- egymáshoz, vagy visszafordulni. Itt minden irodalommal együtt meg kellett állni és a szememet behunyni. Hollitzer úr már túl volt rajtuk. Áldott, jólelkű ember, ő is egészen sápadt volt, de visszanyujtotta értem a kezét, én megfogtam és úgy mentem át a néma huszárok közt, lehunyt szemmel, mint vékony pallón egy nagyon, nagyon mély szakadék fölött.

Sohse hittem volna, hogy a győztes fél a csatatéren ütközet után takarít. Úgy képzeltem, a hogy a többi ember: ha vége a csatának, a győztesek a legyőzöttek után rohannak, napok multán elcsöndesedik a vidék és a harczok tovább folynak, valahol messze. Nem így van. Mikor a küzdő felek elhuzódnak a csatatérről, a győztes hadsereg utócsapatai a csatateret a legnagyobb gonddal kitakarítják, mint valami hatalmas ünnepség után a lakoma termeit, másnap. Ebbe a takarításba kerültem bele. Most itt mellettem népfölkelők mászkálnak nagy parasztszekerek sora közt. Egy tiszt dirigálja őket. Odább az erdőszélen temetés folyik és keresztek letűzése. Itt, a kis erdő innenső szélén pontosan egymásmellé rakott halmok vannak az ütközet hulladékaiból rakva.

Alulról, lihegve, mindennel megrakva jön fel egy-egy osztrák népfölkelő. Végigmegy a halmok sora előtt és mindenüvé ledob valamit, a mi odatartozik. Felírtam sorra ezeket a halmokat, a hogy egymás mellett álltak. Sorrendben a következő egynemű holmit rakták csomóba: külön az orosz fegyvert, külön a miénket, orosz töltényládákat, külön minden -76- elhullajtott szijjat és bőrneműt, külön egy magas domb orosz csajkát, egy halom orosz kenyérzsákot, külön az egyszerű fegyvertöltényekből és külön a hosszú szalagra füzött gépfegyvertöltényből egy-egy rakást. Volt egy halom csupa patrontáskából, egy másik halom csupa párna. Az oroszok ezért rabolják el mindenütt az ágyneműt: a lövészárokban ebből csinálják az alvóhelyeket. Volt egy rakás nagyon élénkszinű, virágos, ordináré flaneltakaró, mind orosz. Ezt orosz népfölkelők hozzák hazulról. Egy halom rongy: kendők, kötszerek, sálok, kapczák. Egy rakás olyan huszárkarabély, a melynek letört az agya. Külön csomóban fekszik ezernyi puskatisztító vasvessző. Azután görbe orosz kések következnek, mellettük a mi bajonett-hüvelyeink. Egy egész rakás furcsa, oroszbetűs karszalag. Egy csomó rövidnyelű orosz ásó, rendbe, koczkába rakva. Négyszögletű sátorvászon-lapok, pontosan egymásra téve. Külön a finomabb, tiszti evőeszköz. Óriási rakás szögesdrót-tekercs. Száz meg száz négyélű, véső-végű orosz szurony. Egy csomó ellenséges pionirkés, fürészes éllel. Egy hatalmas rakás barna vastag pokrócz. Nagy halom orosz sapka. Huszársipkák. Végül két kisebb rakás: egy csomó hósapka és baslik, mellette egy halom összeírt papiros. Még a papirhulladékot is összeszedik a csatatéren.

Józan fejjel olvastam haditudósításokban csatatéren talált levelekről. Idézetek, sorok jelentek meg a lapokban. Mindig azt hittem, boszantó, érzelgős hazugság. Most megtudtam mindent. Az elesettek -77- zsebeit hivatalból kikutatják, az értéktárgyait, pénzét visszajuttatják a családjának. Persze, kihull a kiforgatott zsebből a levél is. Mindenkinél van levél. Minden lépésnél levélre hág az ember. Harminczat nem olvasok el, a harminczegyedikbe bele muszáj nézni, mert egy bokor ágai közt van, felém fordítva. Előttem megy Miakich kapitány, az vette fel a földről, nem volt szive visszadobni, gyöngéden a bokorra tette. Azt írja: «… vigyázz a lábadra, tartsd melegen, tudod, hogy mindig a lábaddal volt bajod. Esetleg mutasd meg az orvosnak». Waldmann úr, galicziai szerkesztő lefordít nekem egy orosz levelet. Ez van benne: «… rád gondolunk a messze, fehér világból». A vége ez: «… csókolják piros arczodat és czukros szájadat szerető öreg apád és anyád». Waldmann úr tárczájába teszi a levelet. Egy pillantás egy másikra, csak ezt a szót látom: «Jászapáti». A győzelmes csapat itt jász-kun huszárokból állott.

A csatatér alsó fele, a völgytől a domblejtő közepéig már ki van takarítva. Ott már semmi nyoma az ütközetnek. Ott már csak két lengyel parasztasszony görnyedezik egy kosárral. Ezek böngésznek, a rögből is kikaparnak egy-két ott felejtett töltényt, egy-egy egészen széttaposott orosz sapkát, patkót, csattot, szijdarabkát. A honnan ezek is elmennek, ott már igazán nincs semmi a földön.

Mikor lefelé búcsúzom a dombról, egy közhuszár kísér. Levelet írok a hátán Thomka Zoltán kapitány barátomnak, itt van valahol a völgyben, az egyik -78- majorságban, de mi másfelé megyünk az ezredesünkkel. A huszár közben rámutat az előttünk huzódó hevenyében ásott lövészárokra. Magyarázni kezdi:

– Ez azért van, hogy lebukunk mögéje és akkor addig nem éri az embert a golyó.

Nádasdy-huszár, azok közül való, a kik azt a nagyszerűen véres éjjeli gyalogos-csatát vívták egy ilyen árokból. Ő lovon indult el augusztusban hazulról, neki új dolog ez.

Szeretettel nézi a védő földhányást az árok szélén. Abbahagyom az írást a hátán. Gyönyörű növésű, sudár magyar gyerek, lóra termett, még úgy tartja a fejét, mint a ki mindig két méternél magasabbról nézett az álló emberre. És most dicséri a földet, a mibe bele lehet bujni. Egészen pontosan úgy hat, mint egy tönkrement mágnás, a ki csudálkozva jön rá, hogy munkából is meg lehet élni. Ilyen sóhajos dicsérete ez a földi-háború előnyeinek. Az imént még meg akartam kérdezni, hogy hol állnak a lovak, de így most már nem juttatom eszébe.

Limanowa, deczember.

A fedezékek körül még sok a halott. Messze a fedezékek mögött azonban egyedül fekszik hanyatt -79- a mezőn egy fiatal, köpönyeges csukaszürke gyalogos, sapka nélkül, hosszúra nőtt hajjal. Sok vér van mellette. A szája mellé kapott egy rettenetes puskatus-ütést, úgy, hogy a fogsorai széttépték az arczát, a mint keresztül vágódtak rajta. Altiszt, a blúza zsebéből piros katonai noteszkönyv áll ki. Ötven lépésnyire tőle egy kis ház, a mely előtt lengyel paraszt reparálja a kerítést. A házból bernáthegyi formájú kutya jön ki, egyenesen a halotthoz szalad, szaglászni kezdi a véres arczot. Kollégám, Herczeg, egy bottal siet oda és elkergeti a kutyát. A kutya kétszer-háromszor közeledik még a halotthoz, Herczeg mindannyiszor suhint feléje a bottal. Végre a kutya leszalad a dombról és eltünik. Herczeg magából kikelve, nagyon feldúltan jön hozzám vissza. «Borzasztó volt… borzasztó volt ez a kutya» – mondja. Állunk és messziről néma izgalomban, elmondhatatlan gondolatokkal néztük a magányos halottat. Egyszerre a ház mögül jön egy haditudósító, egyideig áll a halott mellett és nézi, aztán lehajol hozzá és kiveszi a zsebéből a piros noteszkönyvet, lapozni kezd benne. Herczeggel a haditudósítóra halk megjegyzést tettünk, a mely a bernáthegyi formájú kutyára nézve kedvező volt és tovább siettünk, a nélkül, hogy hátranéztünk volna.

Limanowa, deczember.

A csatatér egy része meredek domboldal, a mely az állomás felé lejt. Itt nincsenek lövészárkok, -80- csak egy-egy személyre szóló fedezékek, olyanok, mint félig megásott sírhelyek, sorban egymás mellett. A tegnapi esőviz áll bennük. Ez «Flankensicherung» volt. Lejebb elszórtan igen szegény parasztházak, jó messze egymástól, mindenikhez nyomorúlt, ritkás gyümölcsöskert tartozik. A viskók előtt öregebb fák. A viskókban most jász-kún huszárok laknak a lovaikkal, de némelyikben asszonyokat is láttam. Ezek itt voltak az ütközet alatt is, pedig a házak körül többméteres orosz gránáttölcsérek vannak a kis kertekben. A fák meglepő díszt viselnek: a legtöbb úgy meg van rakva színes holmival, mint a májusfák otthon, a hol szalaggal, színes kendővel, papirossal virítanak a házak előtt május elsején. A limanowai dombnak ez a magyar része tele van májusfával, a jász-kún parasztlegények elhozták ide a magyar ősrégi szín-imadatát, a tarkaságnak, az erős színkeveréknek, a bokrétás czifraságnak keleti kultuszát, ők talán nem is veszik észre, hogy csupa színes májusfa virágzik a deczemberi napsugáron most itt. A fák ágain lóg a nyeregszerszám, a csillogó csajka, a tarka kendő, a mely minden nyereg mellett ott lobogott még néhány hónap előtt, a prémes, vörös-zsinóros kék mente, egy kis szárítani való fehérnemű, sárga táska, fehér üng, kék zsebkendő, nyeregpokrócz, tarisznya-szijjak, kulacsok, karabélyok, huszárkardok a rongyok közt, tele van vele a fa. A huszárnak mindene egy-egy fán szárad a napfényben. A hány fa, annyi huszár. Lejebb egész kert ilyen hadi-májusfából. Ott aranyzsinóros tiszti attila is -81- szárad. Csillogó, színes, tarka, megrakott magyar fák itt a messzi idegenben, néhány nappal a legvéresebb magyar csata után, felülről nézve egész májusfa-liget…

Limanowa, deczember.

A csatatér dombjairól három órakor érkeztünk le az állomásra, a hol vonatunk állt. Mozgókonyhából kaptunk ebédet, csajkákban. Az egész ujságírói és tiszti társaság a kocsik hágcsóin ült végig az egész vonaton, a csodameleg napsugáron. Fáradtak és éhesek voltunk. A hogy leülök a csajkámmal én is a hágcsóra, keresztbeteszem egyik lábamat a másikon, hirtelen meglátom, hogy sötét vérfolt van a csizmám orrán. Úgy vigyáztam fenn, a mikor kénytelenek voltunk szorosan a halottak közt járni, és most mégis… Harminczhét évemnek egyik legrosszabb pillanata ez. Az egész mesterség, a mit itt csinálok, borzalmasnak látszik előttem, úgy érzem, rosszabb vagyok, mint az a kutya, a melyet fönn elkergettek. Sötét vér, bizonyos, annak a huszárnak a vére, a ki mellett behúnyt szemmel mentem el. Körülöttem jóízűen esznek az emberek. Leteszem magam mellé az ételt és elmegyek sétálni. Nem tudom, mit csináljak. Senkinek se akarok szólni. A hogy előrejutok a mozdonyhoz, látom, hogy egy tiszt a kezét mossa egy csap alatt, a mozdonyvezető óvatosan ereszt neki meleg vizet. Megvártam, míg elment, aztán sokáig a csap alá tartottam a csizmát, melegebb vizet kértem, égette -82- már a lábamat, a másik csizmámat is odatartottam, hogy a mozdonyvezető azt higyje, a sarat mosom le róla. Eszembe jut egy novelláskötet, a melynek «Husarenblut» volt a czíme. Színes borítékja volt, egy pongyolás hölgy ült rajta, pamlagon, legyezővel, előtte egy huszártiszt állott monoklival és pezsgőt töltött neki. A mozdony mögött egy teherkocsiból egy ló feje bámul ki. Ott viszi haza Sopronba a tisztiszolga Muhr huszárezredes lovait, az ezredes fenn a dombon esett el, egész sor gépfegyvergolyó találta. Egy fényképész áll a vaggon előtt és a két lovat, a köztük álló tisztiszolgával fotografálja. Sok mindent kell még megszoknom, ha ezt a mesterséget tovább akarom csinálni.

Neusandec, deczember.

Limanowából idejöttünk éjjeli szállásra, két kollegával egy hentesnél aludtunk egy csomó lengyel legionáriussal együtt. Reggel gyalog masirozva mentünk ki Alt-Sandecbe, ott meglátogattuk a Hotel Stavnicki-t, a hol valamikor laktunk s a hová néhány nappal utánunk orosz tisztek költöztek. Meghallgattuk a rendes előadást: az oroszok közt voltak finom emberek, voltak durvák, volt a ki nem fizetett a lakásért, volt a ki harmincz rubel borravalót adott a cselédnek. A falu tele van szalmával. Az oroszok után mindenütt annyi szalma marad az utczán, udvaron, kapu alatt, mindenütt, hogy erről magáról meg lehet ismerni az oroszjárta vidéket. -83- Hallottuk, hogy miután az oroszok elfutottak Alt-Sandecből, huszonöt orosz katona ott ragadt. Az elszaladás pillanatában az egyik aludt a padláson, a másik kettő kártyázott egy lengyellel, egyet holtrészegen találtak a pinczében, néhány elkódorgott – az ilyen falu vagy város olyan része a sima világnak, a minő a papiroson a nedves írás: mikor a porzót végigöntik rajta, a betükön ottragad néhány szem. Mikor az ilyen rengeteg hadsereg keresztülömlik egy városkán, a homokszemei megragadnak benne. A huszonöt fogolyhoz aznap éjszaka, mikor mi ott voltunk, jelentkezett még kettő. Éjszakáig bujkáltak az erdőben, éjfélután bementek a jegyzőhöz jelentkezni, hogy fogják el őket. Mikor a jegyző ingben, gyertyával kiment a zörgetésre, úgy megijedt tőlük, hogy becsapta orruk előtt az ajtót. Erre visszamentek az erdőbe nagy csalódottan és hír szerint ugyanakkor, mikor mi Alt-Sandec felé masiroztunk, ők ketten befelé ballagtak Neu-Sandecbe a vasúti töltésen, teljes orosz egyenruhában, a parasztok nagy ámulatára. Neu-Sandec határában egy trénoszlop táborozik, annál végre sikerült elfogatniok magukat.

Megyünk befelé a szemetelő esőben a jó országuton, a mely most az igazi hadi-út, igazi seregek útja. Előbb egy vöröskeresztes kocsisor jön velünk szembe. Aztán, a hol az út egy kis erdőn vezet keresztül, a sürűből kibukkan váratlanul egy egész orosz sereg. Igazán furcsa pillanat volt, mert nem láttuk meg azonnal a szuronyos székely bakákat, a kik kisérték őket. Ötszáznyolczvanöt fogoly volt. -84- Már tizenöt kilométert marsoltak, a vasuti vonal felé igyekeznek. Odább sebesültek jönnek, könnyű sérülésekkel, gyalog, igazán jókedvűen. Osztrák népfölkelők, magyar bakák, mennek haza Magyarország felé, ők is a vasuti sín felé ballagnak. Tele van velük az út, rajokban jönnek. Egy bicziklis katona siklik előttük. Alt-Sandecben ő rendeli meg számukra és az orosz foglyok számára az ebédet. Az egyik sebesült nem volt hozzám igazságos. Mikor elment mellettem, azt mondta:

Talán bántotta, hogy a harcztéren valaki monoklival jár. Az ő szempontjából igaza volt. Nem tudhatta, hogy egy tönkrement szemű ember őt monoklival sokkal jobban szerette és sajnálta, mint sokan mások szabad szemmel.

Mikor a sebesülteket is elhagytuk, fordult az út. Töltés alatt megyünk át és tőlünk balra, a szántóföldön harcz nyomai vannak. Lövészárok huzódik végig a földecskén. A lövészárok mögött, a töltés alatt kilencz emberre való fedezék. Az árok nem mély, nem is nagyon hosszú. Mögötte, száz lépésnyire kilencz lyuk és kilencz földhányás. Mégis, egy szegény lengyel parasztnak ez az egész szántóföldje. Most már elült a harcz, mind a két Sandecben a mi katonáink hemzsegnek, az orosz negyven kilométernyire van már innen, hát most fogja magát a szegény lengyel paraszt és nekiáll egymaga egy ásóval és visszacsinálja a lövészárkot. A felét már eligazította, most ott áll a közepe táján és homlokát törli. -85-

Sokat gondoltam arra, hogy hogyan lesz a csatatérből megint békés szántóföld. Most megcsiptem itt ezt a pillanatot. Azt a minden történelmi pillanatnál rám nézve történelmibb pillanatot, a mikor a paraszt begyógyítja a föld sebeit. Nem, a világért sem interjuvolom meg a parasztot, csak nézem innen az országutról. A földgerinczet, a mely az árokparton huzódik, a kapával bekapdossa az árokba. Mikor egy darabkán már így betömte az árkot, topog rajta egy kicsit. Aztán beleakasztja a kapát megint a kupaczba. Honnan jött? Mikor jött? Hol volt, mikor itt katonák ölték egymást? Hogy tudja meg, hogy már vége van? Sajnálja-e a földjét?

Ott görnyed, izzad és eltünteti a háborút. Simítja a csatateret. Bevarrja a hosszú, izgatott sebet, a mit azóta elrohant katonák szakítottak rajta. Nyáron – vajjon igaz-e? – már dús vetés fog itt állni. A paraszt végigszepegi az ütközetet valami pinczében és mikor minden megint csöndes, előbujik, apai gonddal meggyógyítja az ő szegény földjét. Visszacsinálja a lövészárkokat. A szenvedés, rémület, lobogó extázis e keskeny, véres medréből megint szelid szántóföld lesz. Ha megint felturják, megint visszacsinálja. Valósággal állatiasan természetes ez a nagy, önző hűsége a barna földhöz. Nem tudom róla levenni a szememet.

Az árok és a kilencz fedezék közt egy sír van, hosszúnyelű, nagyon vékony kereszt rajta. Az is az ő földjén van. Ezzel mi lesz? Ezt hogy fogja visszacsinálni? -86-

Saybusch, deczember.

Megyünk hazafelé. Tegnap délután Neu-Sandecben parancsot kaptunk, hogy pont öt órakor gyűlekezzünk a felrobbantott vasuti híd mellett, a mi most a vasút végpontja, oda jön értünk egy mozdony néhány kocsival. Öt órakor zuhogott az eső, mintha öntötték volna, olyan sötét volt, mint egy zord őszi éjszakán, csak a pionirok fáklyái világítottak a folyó felől, a hol a hidat javítják éjjel-nappal. A töltésen egymás után jelennek meg a sötét alakok. Itt az alezredes is, a vezetőnk. A vonat nem jön. A víz a nyakunkba, a fülünkbe, a hátunkba folyik. Hideg van és sötét. Eltelik másfél óra. A vonat nem jön. Elhatározzuk, hogy elébe megyünk a legközelebbi őrházig. Elindul a menet a töltés éles kövein. A hátam mögött azt mondják, hogy talán az oroszok elvágták valahol a vasutvonalat, frontunk ezzel a töltéssel észak felől párhuzamosan megy. Vita, hogy lehetetlen ezen a vonalon áttörniök. Hirtelen megáll az egész társaság és figyel. Valaki ágyút hallott. Hallgatózunk, semmi. Az eső csurog hangosan a kövekre. Elérünk az őrházhoz, a mely el van hagyatva. Még nem jött vissza a vasuti őr, a ki innen megszökött. Benn egy kis szobában szorongunk vagy negyvenen. Villamos lámpák villognak. N. úrnál egy félméteres templomi gyertya van, azt gyujtja meg. Át vagyunk ázva, várunk. Néhány tiszt künn áll az esőben a mozdonyt feltartóztatni, ha jönne. Ezek egyike bejön azzal, hogy megint hallani az ágyút. Kimegyek, sokáig figyelünk, -87- tényleg döng valami, lehet, hogy nagyon messziről jövő ágyú, de valószinű, hogy csak a pionirok dobálnak gerendákat a vashídra. Messziről kis vörös pontok a fáklyáik. Az őrház mellett telefonos bódé áll a töltésen, ennek ablakából fény sugárzik. Bemegyünk, a mi társaságunk két tagja van benn egy gyertyával, egy telegrafista és egy fényképész, és hallgatják a kagylót. A telefon el van rontva, beszélni nem lehet rajta, de minden szót hallani, a mit a legközelebbi állomás egy szobájában beszélnek. Valami idegen nyelven beszélnek ott, a fényképész érti őket, azt mondja, hogy rólunk beszélnek. Pszt! Pszt! Int, hogy hallgassunk. A fülénél tartja a kagylót és nagyra mereszti a szemét. Várunk. Azt beszélik – mondja aztán – hogy egy tábori csendőrőrmester volt ott a vonatot számunkra sürgetni. Egy hang azt mondta: «ott várnak a töltésen az esőben». A másik hang azt felelte: «várjanak holnapig, én nem tudok semmiféle vonatról». Az egyik hang azt mondta: «nem kellene értesíteni őket?» A másik azt felelte: «Nem». Aztán mind a két hang nevetett. Megint kijövünk az esőbe. A hegyeken katonáink fénypontjai világítanak, mozognak. Minden hegyen öt-hat. Újabb félóra. Végre megjelenik nagyon messze egy erős lámpa a töltésen. Jön a mozdony. Mind a negyvenen a sínekre állunk és negyven zseblámpa integet a mozdony felé, hogy álljon meg. Így kapaszkodtunk fel a vonatra. Az ajtó még mindig kitörve lóg az én kocsimon. A kalauz elől van a mozdonynál, megint nem köszönt bennünket, nem beszél velünk. Aztán megy lassan visszafelé a -88- vonat, nincs világítva, gyertyáink égnek a kis csapóasztalokon. Mikor vacsorát szedünk elő, a vonat Limanowánál áll. Nincs ivóvizünk, de a katonák azt mondják, hogy itt a limanowai állomáson kitünő kútviz van. Kinézek a törött ajtón, az állomás teljesen elhagyatott, egy ablakában sincs világosság. A katonák a sötétben vizet húznak a kútból. Iszonyúan esik az eső, szinte harsog. És kellemetlen szél fúj. A pályaudvar völgyben van. Fenn, fölötte feketén a dombok, a hol tegnapelőtt délben a halottak közt jártunk. Milyen sötét van most ott fenn. Nagy tömegsírok, huszonkét huszár az egyikben, a másikban negyven orosz. Ez a rengeteg esővíz csurog most lefelé a dombokról, átáztat mindent, lesodorja a véres sarat, a melyben jártunk. Hallani, a mint minden oldalon ömlik, folyik, csurog, csepeg. A szél vonít. Most haragosan mossa a jó Isten ezt a véres dombot. A sötétben nyikorog a kerekes kút, a hogy a két katona húzza felfelé a vödröt. Visszamegyek. Benn a kupéban spirituszlámpa ég, konzerveket melegítenek az urak és a vita a németek közt arról folyik, hogy ha a haditudósítót elfogják, hogyan kezelendő a nemzetközi jog szerint, ha revolver van nála. A két katona boldogan hozza nagy üvegekben ezt a rettenetes kútvizet. A vonat elindul. «Hát nem kell revolvert hordani!» – mondja egy svájczi ujságíró. «Na hallja – mondja egy osztrák – ezen az elhagyott vidéken? A vita nem érdekel, egy sarokban didergek, nemcsak a testem fázik, úgy érzem: az egész világ minden kétségbeesése didereg bennem, hogy -89- vaczog tőle az egész életem, most már teljesen elveszítettem mindenről a véleményemet, és nem tudom, ezek után a napok után fogunk-e még valaha az életben nevetni. Spirituszlámpákkal babrálnak, főznek, forralnak, az egyik úr poharat nyujt felém. Ők nem vették észre, milyen állomáson álltunk, azt mondják, ideges ostobaság, hogy nem iszom a kútvizből, hiszen jól felforralják és teát csinálnak belőle. -90-

Főhadiszállás, deczember.

A hadsereg főparancsnoka, Frigyes főherczeg holnap délelőtt tizenkettő felé jön haza a rendes sétájáról, akkor a kastély kertjében fogjuk várni Hoen ezredessel és miután háborúban nincs etikett és audienczia, ott a kertben fog velünk egyről-másról beszélgetni. Ebben az ügyben ma beszélnem kellett Mor-Merkl ezredessel, a főherczeg szárnysegédjével. Este hét körül kerestem az irodájában, a kastélyban, de még nem volt ott, várni kellett rá. Lementem a kapubejáratba az őrséggel diskurálni. Régi, vastagfalú, egyszerű kastély. Egy bécsi titkosrendőr sétál fel-alá a kapualjában, ezt ismerem, most azt mondja a főherczegről, hogy mikor látta az őrséget a deczemberi fagyban topogni a vártán, szalmát rendelt a lábuk alá, azt mondja: mindenki tudja, végtelen jóság van Frigyesben, egy öröme van: mások sorsán könnyíteni. A hogy így beszél, kinyílik a kastély kapujának kisajtaja és egyszerre felugrik a padról az egész őrség. Egy hófehérbajuszú tiszt lép be, mögötte három lépésnyire egy másik. -91- Először látom Conrad bárót. A detektiv mellett állok, a lámpa alatt, kalapot emelünk, ő ránk néz és szalutál. Megy tovább, az adjutánsa némán megy mellette. Nagyon szép kék szeme van és az arcza olyan, mint azoké a közvetlen embereké, a kik úgy néznek az idegen emberre is, mintha most rögtön valami jót akarnának mondani. Ebben az arczban semmi szigorúságot nem láttam, – a hogy a lámpafényben egyszer, de nagyon világosan felbukkant, nem volt katonás, – egy tudósnak vagy művésznek erősen átélt, átgondolkozott arcza volt, a melyre sok magányos óra volt írva, valami megbocsátó és bánatos alapkifejezés, a tekintetben bátorítás és azonnali kapcsolat a más ember szemével, az arcz egy érzelmes férfi arcza volt. Örülök, hogy így, idegenül láthattam, a mikor semmi kényszer nem zavarta az arczkifejezését, egyedül érezte magát, én a titkosrendőrrel a falnál álltam, ugyanolyan csizmám és bekecsem volt, mint neki, ránk nézett, akkor mi az őrszemélyzet két tagja lehettünk az ő szemében, nem törődött velünk, ment föl a főherczeghez.

Főhadiszállás, deczember.

A kastély teljesen kopár kertjében mutatott ma be a főherczegnek Hoen vezérkari ezredes.

Nem kell csak egy perczet beszélni Frigyes főherczeggel, hogy az ember lássa: jóságos, csupaszív ember, zavarba hoz az előzékenységével, a nobilis egyszerűségével, a nagy őszinteségével. Gyönyörű -92- érzés tudni, hogy a tábornagynak, a ki milliós hadsereg élet-halál ura, egy gondja van csupán: szeretni azokat, a kik alatta küzdenek, jónak lenni mindenkihez, a kinek a sorsa tőle függ, vigasztalást, örömet nyujtani a harcztéren szenvedő katonáinak. Restelném, ha e szavaimat bárki úgy venné, mint a szokásos udvariasság vagy hizelgés kötelező frázisait. Őszintén és mélyen meg voltam indulva mindattól, a mit a főherczeg mondott és főként attól a meleg, emberszerető hangtól, a melyen beszél.

– Örülök, hogy megismerhettem és mindjárt bocsánatot is kérek öntől, ha nem beszélünk magyarul. Mert bár tudok és szoktam is magyarul beszélni, egy magyar íróval szemben mégis zavarba jönnék.

Ezután emlékeztettem azokra a dicsérő szavaira, melyeket az ő megbizásából Tisza István tolmácsolt a képviselőházban a magyar csapatok vitézségéről. Megmondtam, mily nagyon örültünk ennek.

– Igen – mondta – megkértem erre Tisza grófot és boldog vagyok, ha ezzel a magyaroknak, a kiknek fiai, apái, testvérei oly rendkívül hősiességgel harczolnak ebben a mindannyiunk közös küzdelmében, örömet szereztem. Ön, mint hallom, a limanowai csatatérről jön.

– Hisz akkor ön közvetlenül értesülhetett azokról a nagyszerű, igazán bravuros harczokról, a melyeket ott a huszárok vívtak. De a vezetésük is kitünő volt. Különösen a soproni Nádasdy-huszároké a dicsőség. Szegény hős ezredesük is elesett. Ezenkívül -93- hadd figyelmeztetem ön a 34-esek remek harczaira Orosz-Lengyelországban. És csodaszép volt az is, a mit a 31-esek csináltak. A hozzám érkezett jelentésekből tudom, hogy ennek az ezrednek egyetlen zászlóalja vette be, egy hadnagy vezetése alatt, rohammal Przedvorz városát Lengyelországban.

– Fenség, boldog vagyok, hogy a hadsereg főparancsnoka ily szeretettel tartja számon hazám fiainak hősi harczait.

– Mostanában kaptam levelet a magyar közoktatásügyi minisztertől. Ebben azt jelenti a miniszter úr, hogy a magyar iskolák rengeteg ajándékot gyűjtöttek össze a katonáknak karácsonyra. Higyje el, egészen nagy érzéssel töltött el a gyermekeknek ez a megható gondoskodása. Mily rengeteg munka folyhatott, a míg azt mind összegyűjtötték. És mennyi lelkesedés, mennyi lélek van egy ilyen akczióban. Meg is köszöntem a miniszternek a hadsereg nevében.

– Nem hallgathatom el, – mondja emelt hangon – hogy a magyar sajtó viselkedése minden dicséretet megérdemel. Nem egyszerű formaság ez nálam, ha ezt mondom. Mi a legéberebb figyelemmel kísérjük az ujságokat. Mondhatom, a mit a magyar sajtó csinál, az a legderekabb dolog. Háborúban vannak az országnak nehéz napjai és épen ezeken a nehéz napokon mutatott az önök sajtója nagy lelki emelkedettséget és nagyszerű hazafias gondolkozást. -94-

– Semmi okunk aggódni Szerbia miatt. Nagyon szeretném, ha a magyarok, a kik közvetlen szomszédai Szerbiának, egész nyugodtan és bizalommal néznének a közel jövő elé. Minden folyamatban van és minden meg fog történni, a mi jogosulttá teszi a hadseregbe vetett bizalmat. A terep Szerbiában egyszerűen rettenetes. A jelentések valósággal jártatatlan utakról, iszonyú időjárásról szólnak. De nincs olyan akadály, a melyen a mi, most már edzett hadseregünk ne diadalmaskodnék előbb-utóbb.

– A mi a Kárpátokat illeti, boldog vagyok, hogy Magyarország felmentése (Entlastung) oly szépen halad előre. Most is jó híreket kaptam a magyar megyékből. Remélem, nem telik bele sok idő és a magyar föld teljesen megtisztul az ellenségtől. Csak persze mindennek okosan, lassan, óvatosan kell történnie, mindenre kell gondolni és főként kimélni kell katonáinknak nemcsak életét, hanem az egészségét is. Higyje el, éjjel-nappal gondolok erre.

Egy hosszú katonaélet tapasztalatai után egészen ellágyulva, mélyen felsóhajtva hallatlan melegséggel mondta ezt.

– Nagyon, nagyon szeretném, ha tudnák. Lássa, életem egyik legszebb öröme volt az, ahogy az én tábornagygyá való kineveztetésemet fogadták. Ne vegye dicsekvésnek, csak az ő szeretetükért érzett -95- hála beszél belőlem, mikor elmondom, hogy szerencsekivánatok valóságos özönével borítottak el. Apró hegyi falvakból kaptam leveleket, egyszerű, szegény családoktól. Egy-egy kis vendéglő asztaltársasága összeült és meggratulált. Az ötödik hadtest, az én ötödik hadtestem, a melyhez annyi boldog óra emléke fűz, most megint tanujelét adta, mennyire össze van forrva velem. A lövészárkokból írtak nekem. És a harcz közepette, ott bent az árkokban valóságos ünnepségeket rendeztek a katonák, mikor megtudták, hogy az ő egykori kommandánsuk a hadsereg tábornagya lett. Van annál szebb dolog, mint mikor a szeretetért szeretetet kap az ember?

– Fenség, a limanowai huszárokat láttam, a mint egy nagy karácsonyfát czipeltek. Beszélgetni kezdtem velök és akkor azt mondták, hogy különös szépen díszítik fel, mert az a hír járja, hogy fenséged meglátogatja őket karácsonykor.

– Fájdalom – feleli – most nem mozdulhatok innen. Német szövetségesünkkel való közös nagy akcziónk kötelességemmé teszi, hogy állandóan a főhadiszálláson legyek és részt vegyek a közös megbeszéléseken. Szívem szerint igazán elmennék hozzájuk. A mint egy napi időm lesz, kimegyek megint a frontra. Higyje el nekem, szívesebben élnék köztük odakünt a harcztéren, mint itt az irodában.

– De azért karácsonyra gondoskodtam róluk. A meleg ruhával való fölszerelésük már teljesen megtörtént, a legnagyobb rendben van. Igazán -96- mindennel el vannak látva, a mi elképzelhető. Most azonban a hazulról küldött karácsonyi ajándékaikról van szó. A hol vasút van, ott megkapnak rögtön, pontosan mindent. Erre nézve már jó eleve intézkedtem. De sokan harczolnak olyan helyeken, a hova leírhatatlan utak vezetnek. Ezek egy-két nappal későbben fogják ünnepelni a szent estét. De a karácsonyi ajándékaikat megkapják, bármily nehézségeket kell is leküzdeni a szállítás munkájának. Mindenki legyen nyugodt, a ki küldött valamit. Megkapja, a kinek küldte.

– Nézze, – mondja – én még azokról sem akarok megfeledkezni, a kik most Przemyslben vannak, oroszok által körülzárva. Hogy a hadműveletek során hogyan fordul Przemysl sorsa, hogy mikor történik ott valami és mi történik, azt most nem mondhatja meg senki. De egy bizonyos. Azokat a karácsonyi ajándékokat, a melyeket a családok a hős várvédő sereg tagjainak küldtek, külön raktárakba tétettem félre. Az ő karácsonyuk becsomagolva várja őket, bármely perczben való indulásra készen. Isten kezében van, hogy ezeket az ajándékokat mikor kapják meg, de a családjaik szerető figyelme és az én apai gondom velük van minden ostromló gyűrűn keresztül.

– Őfelsége hála Istennek kitünő erőben és egészségben van. Figyelme a háború eseményeinek -97- minden részletére kiterjed és bölcs, erős nyugalommal, rendületlen bizalommal fogad minden hírt, a mi a csatatérről érkezik.

Mély meghajlással szépen megköszönöm a kihallgatást. Még egy pillantást vetek a szemeire: szelid, csupa-érzés tekintete van. Aztán szalutálva fogadja búcsúzó köszöntésemet. Egyszerű, minden dísz nélküli szürke egyenruha van rajta, csak gallérján fénylik a tábornagyi aranytölgyfalevél. Soha nem fogom elfelejteni ezt a félórát. A világ egyik leghatalmasabb seregének fővezérével beszéltem a háború kellős közepén és ennek a pozicziónak a világtörténelmi díszében egy másokért aggódó, hű öreg szívet ismertem meg. -98-

Krakó, 1915 január.

A hatodik hadtesthez megyünk Grybowba, Robert Michel kapitánynak, a finom elbeszélő-írónak vezetése alatt. Kerülőt csinálunk, a kapitány meg akarja mutatni nekünk Krakót, a fellélekző Krakót, a mely nemrég még hallotta az egyre közeledő, majd egyre távolodó orosz ágyúkat. Most itt van előttünk a monarchia második rettegett vára, a melynek irányában már harmadszor tört meg a mult hónapban Bochnia körül az orosz előrenyomulás. Hatalmas fegyverzetében az erősség érintetlenül őrködik az orosz–német–osztrák-magyar határ szögében. Az erődök mögött a gyönyörű lengyel város rendes, temperamentumos élete folyik napközben. A ki a népes déli korzót, a kilovagló elegáns lengyel asszonyokat, a teli czukrászdákat, a szinházba tóduló frakkos közönséget látja, nem is hinné, hogy tíz percznyire van az orosz határtól egy várban, a háború kellős közepén. Csak később szivárog át a város életébe itt-ott valami a vár háborús életéből.

Az első jel egy rettenetes dübörgés, a mely megrázza -99- az ablakokat, egymáshoz veri a poharakat az asztalon. Egy mozsárüteg megy dörgő méltósággal végig az utczán. Dél felé csapatok masiroznak, feltünően új felszereléssel, rajtuk a háború tanulságai, a melyeket villámgyorsasággal alkalmazott a hadvezetőség: borjú helyett kényelmes, erős, vászonból készült hátizsákok, a köpönyeg fölött papirvékony vízhatlan gummiköpeny, a sapkák ellenzője szürke a régi fekete helyett, minden katonán vastag külső harisnya és meleg keztyű, a tisztek legénységi egyenruhában. Itt láttam először lóról leszállított lovasságot csukaszürke ruhában négyes sorokban gyalogolni. Az utczán sok német tiszt. Rangfokozatra való tekintet nélkül udvariasan versenyeznek a mi tisztjeinkkel abban, hogy melyik szalutál előbb a másiknak.

A Hotel de Saxe elegáns franczia termében egyetlen nőt vagy polgári ruhás férfit nem látni. Zsufolva van az ebédnél automobilistákkal, repülőkkel, osztrák-magyar és német vezérkari tisztekkel. A Jagellók ősi királyi várpalotája alatt a Visztulán katonai czélokat szolgáló kis gőzösök a hadilobogóval. Az utczákon csupa automobil: valósággal új látvány az autóitól megfosztott Budapest és Bécs után. Mintha a monarchia minden rekvirált autója itt fütyülne, dudolna, zakatolna, vakítana a havas estében.

Az esős időjárást ma hó váltja fel. A szuronyos őrszemek behavazva posztolnak a vasúti sinek mellett: csupa háborús szobor, a mint hóprémmel a sapkájukon és vállukon mozdulatlanul állnak a -100- színes jelzőlámpák közt a fehér éjszakában. Este féltizkor minden elsötétedik és elcsöndesedik. Akkor egészen várrá válik Krakó. A vendéglő és kávéház a vár háborús rendje szerint ilyenkor egyszerre eloltja lámpáit és hazaküldi a közönséget. A szinházak, a melyeknek e heti műsorán Sardou és Bisson vígjátékai szerepelnek, féltizre bevégzik az előadást. Tíz órakor az utczák üresek, minden csöndes. Átveszi uralmát a visszhang.

Krakó most éjjel igazán az, a minek képzeljük: a két birodalom sarkán a végtelen orosz sikság éjszakájába meredő komor vár. Minden téren szuronyos őr áll, az utczasarkokon őrjáratok fordulnak ki: a katonák két sora két gyalogjárón, a tiszt egyedül a kocsiút közepén. A csendes hóesésben a fejükre huzott csuklyával némán lépdelnek az ősrégi fekete lengyel paloták tövében. Az utczára dőlő sötét kőpillérek közt, a sárgán pislogó vaskosaras nagyúri ablakok alatt ezek a lámpafényben megcsillanó fegyverek – csodaszép éjszakai kép valami régi lovagregényből. Néhány lengyel légió-tiszt a történelmi hűséggel visszaállított négyszögű kokárdás csákóval teljessé teszi a regényes középkori várudvarhangulatot. Egy-két utcza, egy-két forduló és hirtelen kiábrándítóan modernné változik a krakói éjszaka. A katonai parancsnokságok épületei körül mozgás és élet. Az ablakokban zöld ernyős irodai lámpák. Villanyfény ragyog ki a hópelyhek közé és az autók fényszórói párosával csikozzák végig a fehér teret még fehérebb hosszú sugaraikkal. -101-

Widoma, január.

Ma Oroszországban vagyunk. Rövid kirándulás Krakóból, egy kis darab orosz földet taposni, orosz földet látni. Előbb Krakó vár-területén kell keresztülvergődni. Ezen a mértföldeken át feldult, tízezrek szorgalmas földmunkájával össze-vissza ásott, épített, kivagdalt, dróttal bevetett területen minden titok. Kiirtott erdők között mély árkok, földbe leásott kaszárnyák, földalatti alagútak, domboldalakba furt barlangok, a szántóföldből kiálló szelelők és kémények százai, látszólag oknélküli hídak és falépcsők, a melyek mintha óriás vakondokok világába vezetnének le a föld alá, ágyúk, ágyúk és megint ágyúk, aztán egy teljesen összedrótozott kis liget, vermek, czövekek, sánczok mindenfelé, félóráig száguld közöttük az autó és az ember egyre kevesebbet ért belőle. Az egyik országúton egy 30 és feles mozsár. Végre hát láthatom elevenen. De ez is titokzatos, mert be van a szerkezete vonva barna ponyvával, talán az időjárás viszontagságai ellen. Tovább visz a repülő-park automobilja a fagyos reggelen a hófedte orosz tájképen át a híressé vált slomnikii erdők felé. Ez az erdőség volt az a pont, a hol az elmult év végén a Krakó felé előtörő orosz hadsereg a legközelebb jutott ehhez az irtózatos erejű várhoz. Az út a legkülső erődökön vezet át, ellenséges területre. A határt orosz nemzeti színekre festett oszlopok jelzik: az oszlop fehér és piros-kék csigavonal fut végig rajta. Mellette hórihorgas fakereszt nyulik a magasba, akkora, mint egy telegráfpózna, -102- de rajta Krisztus alakja olyan picziny, mintha kis asztali feszülethez készült volna. Ha nem volna csillogó sárgarézből, nem is lehetne látni. Később mindenütt ilyen szokatlan formájú feszülettel találkozom az országúton.

Az út egy ideig a Lysagora hegység felé halad, aztán egy ágán letérünk a nagy varsói országútra. A harczok itt Slomniki falu környékén a Szreniava folyótól délre folytak az országúton, a nyomorult orosz faházak közt, főként a rengeteg nagy erdőségben, a mely Widoma falunál kezdődik. Ma már hó fedi a ránk nézve győzelmes harczok nyomait. Az elesett katonáknak, a kik Krakó alól elverték az ellenséget, már a sírjaik is csak gyengébb hullámoknak látszanak a sima hótengeren. Csupán a fakeresztek meredeznek ki a végtelen fehérségből.

A hó elborított mindent: lövészárkot, földhányást, sírhantot. Ez volt az a harcz, a melynek ágyúdörgése elhallatszott Krakó városába. A widomai fenyőerdő megőrizte az elkeseredett küzdelem nyomait. Gránátok irtották ki itt a toronymagas, gyertyaegyenes fenyőt. Az erdők földjeit méternyi magasan borítja a fenyőlomb, mintha jégvihar verte volna le. A shrapnellek golyó- és szilánkesője szaggatta le a lombot, megkoppasztotta az erdő koronáját, úgy hogy most besüt felülről a nap, oly melegen, hogy szinte éget.

A vékony, magas szálfák, melyek nem igen nyújthattak fedezetet egyik félnek sem, embermagasságig össze vannak lövöldözve. Olyan sűrűn járt itt a golyó, hogy az erdő szélén álló útmutató-oszlop -103- kis vastáblája valósággal rostává van lőve. Magán ezen a tenyérnyi széles és talán harminc czentiméter hosszú táblácskán tizenhét lyukat lehetett megszámlálni. Az országúton a falvak közelében faoszlopok állnak. A tetejükön sárgarézből domborított szentképekkel. Ezek úgy össze-vissza vannak az erdő körül lőve, hogy a szentet sem látni már rajtuk. Ha ezek az apró tárgyak így ki vannak lyuggatva, mennyi golyó repülhetett ki abból az erdőből erre az országútra, a mely az oroszok szemében akkor egyszerre Bécset és Berlint jelentette!

Csodálatos vad látvány ez a megritkított, megtépett erdő, a melyben három emelet magas sudár fák dőlnek keresztül-kasul egymásra. Néhol torlaszok vannak hirtelen kivágott, vastagabb törzsekből. Itt a frissen hasított fenyőgerendák vérfoltosak. Most nyugodalmasan ragyogó téli nap süti az erdőt. Így néz be a leégett tetejű házak falai közé is. Az erdőn túl egy szétlőtt parasztház romjaira világít élesen. A szobák falai belül pirosra, kékre, sárgára voltak festve, most olyanok ezek az eltörött faldarabok, mint valami mesevilág szines sziklái. A fehér alapon úgy ragyognak, mint óriási nyers drágakövek.

Az erdőben, a honnan ezt a váratlan képet nézem, isteni csend pihen. A ritkuló szélen át kilátni az országútra, a melyen teherautomobilok szakadatlan sora halkan vonul a puha szőnyegen. A harczvonal felé visznek tömött zsákokat.

Dél van. Huszárőrjárat megy át a fák között és az erdő szélén. Közös huszárok nagyszerű színben. Frissen, nevetve nyargalnak. A szavuk idehallik a -104- hótakaró fölött. Az egyik valami hosszú mondatot mond, a minek az a vége, hogy Tisza Pista. Vidáman csattan ez a név a beszéd végén, mint az ostor. A czár földjén így diskurálnak a magyar huszárok.

Valami hallatlanul boldog érzés szaladt végig rajtam. Az ember ilyenkor fél, hogy ha majd ezt elmeséli, nem fogják elhinni. Utánuk nézek. Letérnek az országútról és keresztül vágnak a szűzfehér havon. Még csak azt látom, hogy egy hosszú bundás lengyel paraszt mélyen meghajolva köszön nekik. Szikrázva porzik utánuk a hó.

Krakó, január.

Zsufolt szinház, meleg nézőtér, kivágott ruhás hölgyek, frakkok, szinlapok, legyezők, smokingok, gukkerek, virágok, páholyok, parfüm, zenekar, forró premiére-hangulat… Urak udvarolnak hölgyeknek.

Délután még harmincz és feles mozsarak mentek el a krakói szinház előtt, alkonyatkor szuronynyal állítottak meg innen tíz percznyire a vár kapujában és tábori jelszót kellett dadogni. Ágyuk és drótsövények közt, tábori tüzek közt jöttem a szinházba, alig a minap még dörgött a krakói erődök acélkórusa – és ez itt szinház, sőt opera, sőt premiére. Úgy állok itt a frakkosok közt halina-csizmában, szőr-ingben és elfogódott szívvel, mint egy félénk paraszt. És tele vagyok féltékeny, igazságtalan -105- keserűséggel, hogy miért játszanak most szinházat.

Az is hazudik, a ki azt mondja, hogy ennél érdekesebb premiéret látott. Az első premiére az ágyúszó óta. Ezek is furcsa emberek. A mint nem ágyúzzák őket, szinházba szaladnak.

Halálosan fáradt vagyok. Oroszországban voltunk ma egész nap. Sírokat láttam a hó alatt. Vért láttam egy erdőben. Szétrobbantott házakat, beteg huszárokat, fenyőlomb alatt a háború szemetjét, a mi most a fél világot borítja: üres konzervskatulyákat és rengeteg véres rongyot, alsóruhát… És megint kereszteket a hóban. Ki a szerző?

A szerző Walewski úr. Az operája egy felvonás. Már sötét van. Walewski úr maga dirigálja művét és rosszul állt oda a karmesteri emelvényre. Mert a villamos lámpa a bal csipője mellett van, úgy, hogy a mint dirigál, óriási árnyéka felrajzolódik a nagy szinház jobboldali páholy-rengetegére, csak oda kell nézni: egy huszméteres fekete árnyékkarmester dirigálja tele a nézőteret, a pálczája akkora, mint egy kocsirúd, a feje: mint két páholy. Walewski úr Wagner tanítványa. Lengyelül énekelnek. Elhatároztam, hogy azonnal elalszom. Még csak a díszletet nézem meg. A függöny felgördül, az előtérben sziklák, a háttérben a hóborított lengyel síkság, ugyanaz, a mit délben láttam. Mintha le volna bontva hátul a szinház fala és ki lehetne innen látni Slomniki felé. Hold süt a havas tájra. Hol vannak -106- róla a keresztek, a vékony kis keresztek, a mint kiállnak a lágyan hullámzó hóból? Hol van az öreg, beteg népfölkelő-huszár, a ki a lovát «gribbencs»-nek nevezte, – a czár határkövénél találkoztam vele, mentek haza Marosvásárhelyre, mert mind a ketten betegek, ő is, a lova is. Mit bánom én, hogy Walewski úr hirtelen megy át a czé-durból direkt a czisz-durba. Walewski úr merész ember. A háttér-díszletet kell nézni, összehúzott szemmel, a fehér orosz síkságot. Tőlem Walewski úr átmehet a czé-durból, a hova akar. Csöndesen pisszegek a jegyszedőnek, adjon színlapot, hadd tudjam, mit keres itt az orosz síkság.

Most jut eszembe, hogy rajtam van a sárga-feketesárga karszalag az ezüst betükkel.

Az úr magántanár a krakói egyetemen. Van szerencsém. A történelmet tanítja.

– A síkságon kóborol Twardowski, a híres lengyel varázsló és habozik, hogy az élet örömeit válaszsza-e, vagy a dicsőséget. Az a meztelen nő a pálmaággal, az a dicsőség. Ez egy fiatal lengyel zeneszerző. Nekünk ma nagy napunk van.

Látom, Twardowski, a híres lengyel varázsló az -107- életet fogja választani, nem a dicsőséget, mert lökdösi a meztelen nőt a pálmaággal.

– Tessék megírni, hogy a lengyel a legszerencsétlenebb nemzet a világon. Az egész háború a mi országunkban folyik. Német kommandó alatt 340,000 lengyel harczol négy millió százharminczhatezer közül. Itt nálunk négy és fél millió lengyel lakik, ebből 400,000 katona. Óh, uram, mily borzasztó: Oroszországban tizenkét millió lengyel lakik, ebből 800,000 katonaköteles, ez áll szemben 740,000 német-osztrák-lengyellel.

Twardowski, a híres lengyel varázsló mégis a dicsőséget fogja választani, mert simogatja a meztelen nőt a pálmával. A szülei jönnek és rábeszélik, hogy az életet válaszsza. Nem.

– Kérem, mondja suttogva a tanár – írja meg, hogy Krakó a lengyelség kulturájának a közepe. Itt vannak az egyetemek, a lengyel szerzők premiérejei…

– Varsó a lengyel Páris. Krakó a lengyel Göttinga. Varsó az élet, a gazdagság, a fény, mulatság, üzlet… Krakó a lengyel tudomány, irodalom, zene, hazafias politika, festészet, történelem, buvárkodás. Irja meg, -108- hogy a lengyel mily szerencsétlen nép… hogy Varsó az orosz rabság alól felszabaduljon, ezért Varsónak mennyit kell szenvednie… össze fogják lőni… Ismer egy Divéky nevü magyar tanárt?

Körülöttünk diszkrét pisszegés, hogy ne diskuráljunk. Walewski úr felviharzik a zenekarban, felsikolt és dübörög. Twardowski, a híres lengyel varázsló a dicsőséget választotta. Tomboló tapsvihar. A függöny legördül.

Egy kis frakkos úr hajlong, sápadtan, boldogan. Feltünően megszorítja Twardowskinak, a híres lengyel varázslónak a kezét, mutatván ezzel, hogy az övé az érdem. Taps és ordítás. Siker. Most már nem bánt az, hogy szinházat játszanak. Lengyel dolog ez egészen a csontok velejéig. Ordítanak és tapsolnak az orosz ellen. A lengyelségért. Gyönyörű pillanat, szeretném a szinház tetejét felnyitni, mint valami nagy skatulyát, hogy ez a tűzes, vad diadalordítás elzengjen messze a havas éjszakában, az oroszig. A magántanár elégülten mosolyog. Igazán szép este. Nagyon izgatott vagyok, minden az eszembe jut: a Visztula partján ülök, egy szinházban. Milyen nagy szó ez itt: Visztula. A Visztula jelenti az egész orosz háborút. Ebbe ömlik minden háborús folyó, ebbe viszi a vért a Dunajec, a Biala, a Nida, az a sokat emlegetett Nida… Ebbe siet a San, a Pilica, a Bzura… Mennyi vér folyik le a Visztulán. Nemrég egy szibériai hadtest fulladt bele, belevertek a németek huszezer embert. Huszezer -109- hulla uszik ebben a folyóban és mi szinházban ülünk a partján és tapsolunk: Szerző! Szerző!

– Kérem, – mondja hirtelen – nézze a függönyt, ezt Siemieradzki, a híres lengyel festő festette. Alá is írta a nevét.

A második darab czíme: Krolewicz Jaszczur. Értelme olyanféle, mint: Békakirály.

Ez igazán gyönyörű. Népdalok vannak a zenéjében feldolgozva, lengyel népdalok, a melyekbe Chopin is belemarkolt. Sok helyen ismer rá Chopin melódiáira az idegen. A békakirályt szerelemmel, csókkal váltja meg egy leány, a ki vizért megy a kutra. A békakirályt szép lovaggá varázsolja a leány szerelme. Aztán visszamegy a kutba, valami hiba történt, fájdalom, megint béka lesz belőle. Elragadó zene, ez aztán igazi muzsikus, a ki ezt csinálta. Három rövid felvonás. A szerző: Boleslaw Raczynski.

Mikor a megváltott békakirály a nagy zöld fejével elindul a szép lengyel leány után és a legszebb szomorút játszszák a hegedük a kisbőgővel, azt mondja a tanár az előttem levő széken:

– Az oroszok is akartak lengyel légiót csinálni, mikor a mieink sikerét látták. Egy Gorcsinszky nevü alak próbált Lembergben lengyel légiót csinálni az osztrák-magyar hadsereg ellen. -110-

– Mi, lengyelek, nem ismerjük. Bizonyára orosz rendőrügynök. Drága pénzen összehozott háromszáz embert, ebből száz megszökött, maradt összesen kétszáz ember. Nálunk egész ezredek harczolnak önként. Ezt a kétszázat aztán hazaküldték, szégyeltek vele előállni. De ezek se voltak mind lengyelek. Az oroszországi lengyel légió terve megbukott. A lembergi orosz parancsnok Gorcsinszky urat végül kirugta.

Igazán gyönyörű zene ez a Békakirály. Valami oly fájóan édes, oly szépen szomorú. Igazán kifejezi azt a mondhatatlan pechet, hogy egy varangyos béka halálosan beleszeret egy szép kis lengyel leányba, – s miután egy napig férfi volt, vissza kell mennie békának a kutba. Nem nagy öröm.

A hegedük szólnak és a kisbőgők. A teli szinház a lélegzetét visszafojtva hallgatja a férfias, erotikus sírást. Oly halotti csönd van, – ebből viharos taps lesz. Mellettem ül Hellsen Henrik úr, egy fiatal dán ujságíró, ez egészen elolvadt. Én nem tudom sajnálni a királyfit, a ki ismét békává lett. A nagy csöndben körülnézek a szinházban. Zsufolva van. Minden páholyban szoronganak a szépmellű lengyel nők. Távcsövek… legyezők… Hallatlan szépek ezek a lengyel asszonyok És mégis csak csodás, ízzó dolog a szinház.

Lehet elfelejteni a beteg huszárt a beteg lovával? Azt a rengeteg kis keresztet a hóban… Azokat a piszkos, véres rongyokat, azokat a mártir-kapczákat a widomai erdőszélen? Az idegességtől, nemalvástól, -111- a fáradtságtól és a látványoktól lázasra gyötörten, a fejem még tele emberi kinok emlékeivel… mikor jön vissza az idő, hogy frakkban ülök az Operában és semmi másra nem gondolok, mint a zenére? Itt oly rossz most ülni. Fenn kellene állni ennek a lengyelesen büszke, hatalmas szinház-palotának a tetején, a kupola gombján, onnan elnézni arrafelé, a honnan idejöttem. Most ott trénszekerek éjjeli táborban állnak, és kis vörös tüzek mellett guggolnak bebugyolált fejű szakállas katonák. Hat hónapja nő a szakálluk. Parasztok, kereskedősegédek, munkások, törvényszéki aljegyzők, kis vidéki zsidó boltosok, apró-gentry, a kinek a huszáréletre nem tellett, butorszállító czégek írnokai, czvikkeres tartalékosok, – trén.

Élesen, vadul tapsolnak, igazán mindenki tapsol és ordít. A csillár felszikrázik megint. Gyönyörű nők, mellek, vállak, frakkok, legyezők, «szerző!» – «szerző!»… Koszoruk. Virág. Emlékszem: száz évvel ezelőtt mintha láttam volna már ilyet.

– Habe die Ehre – mondja a tanár és megy a ruhatár felé. Kábultan megyek utána, a rettenetes szöges csizma visz, mint valami büvös járógép.

Rakowice, január.

A legmagyarabb madár nem a turul. A legmagyarabb madár egy osztrák repülőgép, a melyen két -112- magyar katona ül. Az egyik, a ki az ellenség fölött ágyúk és gépfegyverek sortűzében, egész ezredek egyszerre való tüzelése közben vezeti a gépet, a másik a ki ezalatt nyugodtan rajzol és fotografál.

Odahaza folyton siránkoztunk, hogy kevés aviatikusunk tengődik, nincs repülőtér, szubvenczió, semmi – és most csupa magyar szó itt körülöttem a repülőtéren. Nemcsak a bakák magyarok, akik itt gépészkednek, de egyik repülőtiszt a másik után szólal meg magyarúl. Meglepően sok a hadseregben a bravuros magyar pilóta és légi megfigyelő. Több mint hittük.

Napfényes, száraz téli idő. A délelőttöt a negyedik hadsereg egyik repülőszázadánál töltöttem. A repülőtér hófödte tiszta-fehér síkság. Rajta sátrak, deszkabódék, árboczok, jelzőlobogók. Innen indul el és ide tér vissza az orosz állásokat kémlelő repülőtársaság. Elegáns tisztek, – valaki azt mondta, hogy a jövőben a repülő katona lesz a legelegánsabb fegyvernem – most már meg is van ez a karaktere ennek a csoportnak.

Az óriási fehér terítőn színes pillangók pihennek. Nagy piros-fehér foltok, csikok vannak a gépek, szárnyain. A kép: piros rovarok egy tudós fehér itatóspapirján, az óriások országában. A sátrak előtt égnek fordított csövű gépfegyver. Két katona őrzi. Felettünk a végtelenségig tiszta, halványkék ég. Szélcsönd.

És a sátrakból kirohan vagy negyven katona, -113- szalad előre a fehér mezőn, messzire, olyan messzire, hogy végül már csak pontoknak látja őket az ember. Az «apparát»-ot én még nem is látom. A gukkert kell elővenni, hogy valahol az ég alján, nagyon messze, a láthatár szélén egy szunyogot lássak meg, a mint buzgón igyekszik ide, hazafelé.

Most már tisztek is kerülnek elő a sátrakból. Nagy dolog mégis, mikor az egyik így hazajön. Végül egész kis tömeg várja.

Az «apparát» jön az égen, egyre nagyobb és egyre színesebb, a hogy közelebb jön és lejebb ereszkedik. Már nem barna szunyog, már piros repülőbogár, aztán égőszínű, csíkos, könnyű piros-fehér lepke, aztán leszáll. Mindenki hozzája rohan.

Két medve ugrik ki belőle. Tetőtől-talpig szőrös-bőrös, embernél kétszerte kövérebb alakok, se orruk, se szemük nem látszik ki a prémekből és állatbőrökből. A katonák hámozzák le róluk ezeket a bundazsákokat, négyen is dolgoznak egy-egy tiszten. Végre a szőrök és bőrök tömegéből kikeczmereg a repülőtiszt. Az arcza piros, mint az alma, a szeme csillog. A bőrök alatt még repülősisak, hósapka is van a fején, nyakán óriási kendő. Leírhatatlan éles, metsző fagy van fenn a magasságokban.

Losonczy Bélának hívják, egyébként főhadnagy a 19. tábori tüzérezredben, Nagyváradon. A gépe: Lohner C. 48. A Dunajec partjáról jön, a hol végre sikerült pontosan megállapítania egy orosz ágyúüteg állását. Boldogan meséli, hogy azóta talán már össze is lőtték a mieink az orosz császári battériát. -114- Elmondja, hogy egyszer már holt hírét költötték a lapok, a mikor Wolbrom és Olkusz közt erős tűzbe került. De csak a czombját ütötte meg a golyó. Még egyszer volt igen bajos helyzetben; egyszer Tarnow fölött kilyukasztották az orosz puskagolyók a benzintartóját, akkor siklórepüléssel ereszkedett le Woinic körül, de az oroszok szemmel tartották. Egy mocsárba akadt a gépével, az orosz ágyúk nem sajnáltak tőle tizenkét gránátot, mikor már tehetetlenül vergődött a földön, de ott se történt semmi baja. A gránátok valósággal a levegőbe röpítették a mocsarat és telefröcskölték őt is, a gépét is sárral. De másnap megmentette a gépet, tessék megnézni, semmi se látszik már rajta.

A csoportban egy érdekes fényképet mutogatnak. Egy repülőtiszt lefényképezte tüzelésünk hatását az orosz lövészárkon. Lerajzolom a képet, mert nagyon könnyű lerajzolni, majdnem pontosan ilyen az eredetije is:

A görbe vastag vonal az orosz lövészárok, a mely élesen, feketén látszik a hóban, ha felülről nézik. -115- Körülötte a paczkák: a mi ágyúink gránátlövései, a melyekkel az oroszt kizavartuk ebből az állásból. A ferdén húzódó egyenes, vékony vonal egy országút. Csodaszépen lehet fotografálni felülről a hóborított csatateret. A ragyogó fehér alapon minden olyan pontosan látszik, mint a papiron az írás.

– Azért télen nagyon nehéz felülről tájékozódni, mert az országút is be van havazva, falu, erdő, minden fehér. Még leginkább a folyókat és patakokat nézzük, azok sötét vonalként válnak ki a hóból.

– Ha felülről meglátjuk végre az orosz üteg állását távcsővel, nem is kell fotografálni. Van nálunk részletes térképe annak a földdarabnak, a melyet át akarunk vizsgálni. Mikor az ágyú megvan, egyszerűen belerajzoljuk piros czeruzával a térképbe, ott fenn, a repülőgépen.

– Visszarepülünk a mi állásaink felé és a levegőben, igen magasan, egy szabályos kört írunk le. Ez a jel, ebből a mi katonáink már tudják, hogy van valami mondani valónk. Várunk, a míg bizonyossá válik, hogy észrevettek. Akkor a térképet beleteszszük ebbe a bádogcsőbe…

Megmutatja: bádogcső, olyan, mint valami diplomának a hengeralakú tokja. Tenyérnyi széles, igen hosszú fehér vászonszalag van köréje csavarva.

– A bádogcsövet lezárjuk és ledobjuk. Ez a széles, négy méter hosszú fehér szalag hozzá van -116- erősítve, esés közben lecsavarodik róla és mint az üstökös farka, lebeg utána a levegőben. Ez arra való, hogy a ledobott tárgy útja feltűnőbb, láthatóbb legyen. Még látjuk felülről, a mint apró lovasok vágtatnak a leesett bádogcső felé, aztán tovább repülünk, más olyan csapatok fölé, a kik számára szintén viszünk jelentést.

Újabb fotografiát mutatnak: egy harmincz és feles mozsár hatása az orosz trénszekerek tömegében. A pilóta az orosz tréntábor fölött lebegett, mikor a mieink odalőttek. Lefotografálta a lövedéket felülről a felrobbanást követő pillanatban.

– A mozsarak lövedékeinek – mondja a főhadnagy – oly rettenetes a robbantó hatásuk, hogy mikor egyszer az oroszok fölött repültem és alattam felrobbant egy ilyen harmincz és feles lövedék, a következő perczben erősen hintázni kezdett a gépem a levegőben, pedig ezernyolczszáz méter magasan voltam. Az erős légnyomás a nehéz repülőgépet még ebben az óriási magasságban is meglóbálta, pedig a lövedék a földben robbant fel. Micsoda hatása lehetett ennek ott lenn, a szomszédságában!

Nyomtatott piros czédula van rajta, ezzel a furcsa czímmel: Achtung! (Vigyázat!) Az ember azt hinné, hogy valami emberkimélő, óvatosságra intő szöveg következik. De nem, hanem ép az ellenkezője: «Vigyázat, használat előtt a drót okvetlenül eltávolítandó!» Vagyis: vigyázat, mert ha nem vigyázol, a bomba nem sül el. Csak akkor sül el, ha vigyázol. Ha ez az egyszerű czédula nem a legtisztább háborústilus, -117- akkor nem tudom mi az. Különös világ, a hol, ha nem vigyáz az ember, még valami szerencsétlenség – marad el…

– A kis Tóth! – kiáltják vígan a magyar repülőbakák és veszett versenyfutás indul a fehér síkságon újból.

A kis «Tóth» a kedvencze ennek a repülőparknak. Teljes czíme: Tóth József, tábori pilóta. Egyszerű népfölkelő-káplár. A versenyt futó legények, a kik az imént még tudós és okos avatottsággal magyarázták nekem a repülőgépek bonyolult technikáját, magyar bakák: Zsarkó, Veér, Balaton, Szörcseg, Magáth, Balázsik, Kovács, Kosuczki, Sternbach, Lékó, Koczeth, Hochmann, Bálli, Tóth, Tőke. Bevonulásuk előtt még soha életükben nem is láttak repülőgépet. -118-

Limanowa, január.

Utazunk tovább a front felé. Krakóból jövünk le délnek, innen keletre fordulunk a Limanowa-Neu-Sandec-Grybow vasútvonalon.

Így ötödször visz a sors Limanowán keresztül. Novemberben kétszer láttuk; akkor senki sem törődött vele, egyszerű állomásnév volt, mint a szomszédai: Mordarka, Marcinkovice, Tymbark… Deczemberben, mikor harmadszor állt meg ott a vonat hajnali derengésben, ködben, az állomáson zaj, zűrzavar volt, foglyok, sebesültek, táborozó harczosok: Limanowa negyvennyolcz órája már történelem volt. Az nap délután, a csatatérről visszatérve, negyedszer láttam, akkor már magyar történelmet jelentett a feketebetűs fehér tábla az állomáson. Most ötödször hozott ide vándorlásom. Limanowa nyugodt, végig le van takarva fehérrel minden: állomás, falu, árok, temető, csatatér, domb, kiserdő. Az ember sokáig nézi a táblát az állomási épületen:

Csönd, a havas délután csöndje. Lehet a táblát, ezt a furcsa, olaszos, latinos szép nevet egy félóráig is bámulni. Különös varázs, ilyen neveket állomási táblán olvasni. Az ember le nem veszi róla a szemét. Milyen nagy név lett azóta. Folyton kell nézni, újra meg újra elolvasni. Még ismertem kicsikorában, a mikor csak Limanowa volt, egyszerű Limanowa, könnyedén és a hosszú utazástól unottan mondta az ember: – «Hol vagyunk?» – «Limanowa?» – «Meddig állunk?»

Hitte volna a czímfestő, mikor ezt festette? Szép nagy, egyforma betűk. Majd egyszer, később… ha megint nyár lesz és itt minden kizöldül ezen a gyönyörű tájon… ha megint béke lesz és utazások lesznek és itt majd megáll egy vonat és az ablakból jókedvű emberek hajolnak ki és olvassák ezt a táblát… és az állomáson sóskifli és limonádé és friss sör… és színesfödelű útikönyvek… halk, berregő vasúti csöngés… az állomásfőnök kis virágos kertje… színes napernyők fenn a dombon, azon a dombon… a zöld mezőn egy-egy huszártiszt a feleségével karonfogva, nyári napsütésben, a hogy az erdő felé mutat… egy-egy fekete, hosszú fátyol… a gyorsvonat áll a nyári hőben, benne az emberek mondják: Limanowa, Limanowa…

Dús szó, teli, gazdag név, – mennyi magyar szó omlik még ki ebből a nyolcz betűből, mennyi írás, könyv, szónoklat, beszélgetés, emlékezés, sóhajtás és büszkeség.

Nekünk magyaroknak, ez alól a hó alól mindent ki kell kaparnunk. Minden részletet. Örül az ember, ha a limanowai csata egy-egy félórájának a pontos történetét megkapja véletlenül valahol. Majd csak összerakjuk így szép becsületesen a huszártörténelmet.

Most már megvan a Diószeghy kapitány rohamának és a Bauer hadnagy ásójának a hiteles története is. A csata után mutatták a Nádasdy-huszárok az árkot, a melyben a honvédhuszárok feküdtek. Nem volt az lövészárok, csak hirtelenében felhányt fedezék, a huszár akkor még nem tudott földet túrni. Mondták, hogy két Bauer van, az egyik ásóval ment az orosznak. Sütött a nap, szép idő volt, a huszárok pipáztak, pihentek, sétáltak a csata után, kinek volt kedve akkor faggatni őket?

Diószeghy Aladár kapitány fenn a nyírfaerdőben -121- feküdt a fedezékek mögött, a harmadik, szegedi honvédhuszárezred két századával. Két tisztje volt fenn vele: Bauer Gyula hadnagy és Dáni Imre zászlós. Két nap, két éjszaka kuporogtak fenn az árokban, előttük szakadékos mélység, a mélység túlsó partján az orosz. A fejet nem igen lehetett kidugni az árokból, igen kényelmetlen hely volt. Alul vizes volt, felül tüzes. Negyvennyolcz órát itt küzdöttek, lövöldöztek, kínlódtak. Mikor a két nap eltelt, üzenetet kaptak, hogy fel fogják váltani őket, lemehetnek a faluba pihenni. Diószeghy kapitány visszaüzent: a legénység nevében is szépen kéri, ne váltsák fel őket, a huszárok itt akarnak maradni azzal a megokolással, hogy nagyon érdekes.

Hát, ha olyan nagyon érdekes, – üzente vissza a parancsnok – akkor maradjanak ott. A huszárokra úgyis nagy szükség volt… Limanowa mellett hirtelen csinálta a hadvezetőség a védővonalat, a melyet tartani kellett mindhalálig, a míg Arz tábornok meg nem érkezik. Már akkor egymás után kapaszkodtak fel ide Tymbark felé az Arz tábornok vonatai, jöttek már a Hadfy kassai honvédei, a Molnár-honvédek, a Daubner-honvédek, már a galicziai völgyekben szuszogtak velük a mozdonyok, de még messze voltak. A szomszédban Roth tábornok nagyszerűen tartotta magát, Szurmay tábornok egyenesen a budai íróasztala mellől rohanvást jött seregével Magyarország felől, már minden meg volt tervezve, már szorult a gyűrű az orosz körül, – csak, az Istenért, ezt a szegény Limanowát tartsátok az utolsó emberig, hogy itt keresztül ne törjön az -122- orosz. A vezérkar egy kis vonalat húzott a térképen Limanowa mellett, ez volt az élet és halál vékony kis vonala, ebbe a vonalba feküdt bele hirtelen mindenki, a ki a környéken volt: Nádasdy-huszár, tízes huszár, jászkun huszár, szegedi honvédhuszár, néhány gyönge gyalogos formáció, egy csomó pionir, egy csomó katonai munkás, – ennek a kis vonalnak egy kis része húzódott át a nyírfaerdőn, ennek a kis résznek az árkaiból üzente le halálraszántan Diószeghy kapitány a legénysége nevében is, hogy hadd maradjanak ők ott, mert nagyon érdekes. A vezérkari czeruzának egy milliméternyi út a térképen, de háromszáz huszárnak mindene: fiatal élete, teste, vére, lelke, anyja, babája, lova, faluja, napja, éjszakája, minden pillanatban feléje süvöltő golyó-halála, – innen üzenték, innen, a honnan elhívták őket, hogy nagyon érdekes.

A milyen hamar csinálódott a vonal, olyan lassan járt a municzió. Pedig a municziós vonat a háború udvari vonata. Ez elől rémülten áll félre minden más vonat a kitérősínen. Hányszor álltunk órákig ezeken a galicziai kitérőkön, a míg el nem vágtatott mellettünk a fekete lőszeres-vonat. Áhítattal mondta mindenki: «Munition…» Visítva rohan a mozdony a front felé, viszi a legdrágábbat, félre mindenki… De ide Limanowába még a municziónál is drágább anyagot vártak: embert. Így a municzió csak e mögött jöhetett. Diószeghyék kaptak töltényt, de keveset. Újabb két nap alatt ellődözték a legnagyobb részét. És akkor látták, hogy a mélység -123- tulsó partján egyszerre csak elkezd lefelé ereszkedni az orosz, jön feléjük.

Ha tele lettek volna municzióval, megvárhatták volna az oroszt az árokban, onnan elboríthatták volna golyóval, így szokás a rohamra jövő ellenséget fogadni. De mert úgy volt, a hogy volt, Diószeghy kapitány kiugrott az árokból és azt mondta, a mit szegény Muhr ezredes: «utánam!» A honvédek történelmére nézve megállapodott a magyar versköltészet abban, hogy a legszebb szavuk az «előre!» A magyar tisztikar véres dicsősége ebben a háborúban az «utánam!» Diószeghy kapitánynak a karjában rögtön meglőtték a csontot. Dáni Imre zászlós láblövést kapott. A huszárok lerohantak a szakadékba, neki a szuronyos ellenségnek a karabély agyával. Nagyon érdekes volt. Előttük akkor Bauer Gyula hadnagy szaladt bele az orosz csomóba, a szuronyok közé, magasra emelt ásóval, ordítva csapkodott vele jobbra-balra. Hatvan orosz letérdelt és felemelte a kezét a szakadékban. Ezeket hátravitte néhány huszár, a többi most felfelé vágta-verte a mélységből az oroszt, mindig csak karabélylyal, vissza az ellenséges árokig, aztán azon is túl. Több mint egy kilométert szaladtak versenyt a huszárok a menekülő oroszokkal, egészen az erdő túlsó széléig, már rég vissza volt verve a támadás, már megint haza lehetett volna menni, de egyre azt mondták: nagyon érdekes, nagyon érdekes, verték őket egészen addig, a míg az erdőn túl el nem érkeztek az orosz tartalékokig. Mikor aztán a tartalék elkezdte lőni őket, akkor abbahagyták az üldözést -124- és a törött karabélyokkal, csákó nélkül, megtépve és megvérezve visszaballagtak a helyükre. Bauer Gyula hadnagy tönkretette az ásóját, nagyobb baja nem esett. A csoport vesztesége két tiszt (a megsebesült kapitány és zászlós) és tizenhét halott és sebesült közhuszár. A két század harmincznégy vitézségi érmet kapott. Ezeket a szegedi huszárokat megkérdeztem másnap ott az erdő mellett, hogy mi történt itt, ketten voltak, az egyik azt mondta: «harczoltunk», a másik azt mondta: «nekiek mentünk», egyéb dicsekvést nem lehetett kicsikarni belőlük, az egyik a pipáját tisztította, a másik spárgával egy sáros orosz szuronyt kötözött a karabélyára. Bauer hadnagyot az ezrednél, mikor visszajött, megkérdezte az osztályparancsnok, hogy miért ásóval, miért nem pisztolylyal ment rohamra, Bauer hadnagy bocsánatkérő hangon exkuzálta magát, azt mondta: «Kapitány úr, ilyenkor muszáj az embernek egy kicsit hadonászni.»

Még egy vérző vers a magyar katona-becsületről, a limanowai hó alól. A legnagyobb kavarodásban (a végső rohamok alatt, mikor az oroszok tíz-tizenkét szuronytámadást csináltak egymás után a vékony vonal ellen) – Takács főhadnagyot ott látták ülni az árokszélen, a földön, a géppuskánál, a mint a feléje rohanó orosz tömegbe rendületlenül czélozva lőtt még akkor is, a mikor az oroszok egy része már a mellette álló legényekkel kézitusában viaskodott. A tiszt és a géppuska bele volt keveredve a -125- lövöldöző, vagdalkozó tömegbe, a tiszt el volt veszve, de az utolsó perczig járatta a géppuskát, semerre se nézett, csak a cső elé, előre, és e közben szünet nélkül, egymás után, a káromkodásokat és üvöltözést túlkiáltva ordított ki folyton a gomolyagból, mintegy önmagának parancsolgatva:

– Masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni, masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni, masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni…

Egyre hangosabban és fájdalmasabban, felordító, parancsoló hangon, szünet nélkül, önmagát buzdítva, folyton, mindig ugyanazt, a míg a géppuska is, ő is el nem hallgatott.

Grybow, január.

Az utolsó huszonöt kilométert vonaton tizenhat óra alatt tettük meg, folyton meg kellett állni, mert munició ment előttünk. Most itt vagyunk, de ez a város olyan nyomorult állapotban van, hogy egyszerűen nem lehet benne megszállni sehol, a vaggonokban fogunk itt lakni. Jelentkeztünk a grybowi kolostorban Arz tábornoknál, a kassai hadtest parancsnokánál. Első front-kirándulásunk holnap reggel Hadfy Imre altábornagy 39-es honvéd-hadosztályának szól. A hadosztály Bobowa falu körül harcol, lövészárkokban. -126-

Bobowa, január.

Ennek a szánalmas kis falunak a környékén ma a 39-ik honvédgyaloghadosztály árkaiban bujkáltunk. A legkülső árok, a melyben ülünk és a melyen túl a szomszéd domb lejtőjén az orosz fedezékek vonulnak, Luzna falu előtt, ennek a dombnak a tetején huzódik végig. A melyik katona itt áll, az már a szemébe néz az orosznak. Jobbra tőlünk egy üteg dolgozik szorgalmasan. Shrapnelleket lő át az orosz árkokba. A hatásukat innen, a földdel borított deszkafedő lyukain át elég jól lehet látni. Az orosz tüzérség a szemben levő dombokon áll. Ottlétem alatt mindössze négy shrapnellt küldtek át a mi dombunkra. Nem voltak azok a bizonyos haditudósítói lövedékek, a melyek az írótól tíz lépésnyire csapódnak le. Dühös négy lövés volt, de ezer lépésnyire előttünk. Balassa alezredes, a hadosztály vezérkari főnöke volt velem, ő már akkor hallotta, a mikor még jött a levegőben. Sőt azt is tudta, hogy rövid a lövés. Valami őrjáratot láthatott az orosz tüzérség, azt akarta megöntözni rendes szokása szerint egyszerre négy ágyúval. Négyen voltunk: az alezredesen kívül Juhász László őrnagy, zászlóalj-parancsnok, aztán a Pesten kitünően ismert Nyékhegyi százados, a honvédelmi miniszter parancsőrtisztje és szerény magam. Juhász őrnagy figyelmeztet, hogy jó lesz eltávolodni egymástól és rajvonalban menni be az árokba. Az orosz nem szereti a kis csapatot, mert kommandót szimatol benne és rögtön rálő. Így váltunk -127- szét, hogy aztán a legkülső árokban ismét találkozzunk. Az úttól balra Juhász őrnagyé a legkülső állás: ezen a ponton ő az, a kin túl már csak orosz katona következik. Az úttól jobbra van a Nyékhegyi-fedezék. Ez az elegáns magyar tiszt, a ki a hivatal béleltajtós, jól fűtött szobáiból jött ide a végekre őrt állani, most friss boldogságban lakik egy földalatti lyukban. Itt érti meg az ember először ezt a szót: a hazát védeni. Állani itt künn a fagyban, a legeslegvégső poszton, ezen a világon semmiről semmit nem tudni, csak folyton kimeresztett szemmel, megfeszített agygyal átfigyelni arra a hosszú vakondtúrásra, a melyben az oroszok guggolnak, minden lövést számontartani, veszélyen át jönni ide, veszélyben élni itt, mintha a veszély olyan volna, mint ez a szó, hogy «szezón», vagy «nyár», vagy «tél», – valami, a mi már állapot, a minek így kell lenni s a mi elől – ha már itt van az ember – nem lehet kapkodni a fejet. Sokat beszélnek itt a pesti kávéházakról. Régi vendége vagyok a pesti kávéháznak, de a hogy itt beszélgetünk róla a vizes agyagbarlangban, hát mint valami tájfun, példátlan erőszakossággal tolakodik fel bennem az undor minden úgynevezett «megjegyzés» iránt. Nincs az a szentimentálizmus, nincs az az aggódás, a mit ezek az emberek itt meg nem érdemelnének hazulról a nap minden perczében. Ha soha az ágyút, a puskát fel nem találták volna és a háborúban semminemű életveszély nem volna, akkor is ez volna a teteje minden emberi önfeláldozásnak. A pesti tartalékos tisztek itt ugyan azt mondják, hogy a mit hallunk, az -128- «klopfolás», de egy óra óta úgy bömböl az ágyú körülöttünk minden dombon, hogy csak százig olvastam, aztán abbahagytam. Istenem, de jó volna ezt az órát, így, a hogy van, minden költői leírás nélkül valami grammofon-lemezen hazaküldeni…

Ezek az emberek, a kik most itt az árokban állnak körülöttem, puskájuk csövét egy kis liget tövébe irányítva, a hol az orosz lakik a föld alatt, kassai honvédek, a kik Limanowánál az utolsó mozdulatot, a híressé vált átkarolást csinálták. A magyar katonák lelkes barátja, Mierka Emil 15-ös huszárőrnagy, a ki résztvett ebben a győzelmes csatában, előveszi jegyzeteit, a melyeket a hivatalos «Gefechts-Bericht» adataival pontosan összehasonlított és előadja a honvédek munkáját.

– Tudjuk, hogy a Limanowánál-álló négy huszárezred, a Herbertstein gróf lovashadosztálya, a 9-es, 10-es, 13-as közös (ő így nevezi: «Heeres-Husaren») és a 3-ik szegedi honvédhuszárezred azt a parancsot kapta, hogy a köréje csoportosított kevés gyalogsággal együtt a vonalat addig tartsa, a míg erősítés nem érkezik. Ekkor – deczember 9-ikén és 10-ikén éjjel – csinálták a lóról leszállított gyalogos huszárok azokat a halálos rohamokat karabélyagygyal és ásóval. Ők talán nem tudták, hogy miért kell mindenáron Limanowát tartani, de a hadvezetőség precziz tervvel dolgozott. Két lehetőség volt: vagy áttörni az oroszok vonalát Limanowától északra, Rajbrotnál, vagy megkerülni és átkarolni őket délfelől és úgy az oldalukba és a hátukba kerülni. A döntés ez utóbbi irányban történt… -129-

(Itt meg kell jegyeznem, hogy ebben a háborúban vezérkari tisztjeink azt tapasztalták, hogy az orosz vonalat a legritkább esetben lehet eredménynyel áttörni. Az orosz vonal olyan szívós és nyúlós, hogy a mi bátor keresztültörő csapatainkat legtöbbször egyszerüen be engedi nyomulni az arczvonalába, aztán épen lustaságánál és lassuságánál fogva egyszerűen körülveszi és ilyenformán csoportosul:)

– Természetes tehát, hogy önfeláldozó huszárjainknak addig kellett tartaniok a limanowai vonalat, a míg a megkerülő sereg délről az orosznak az oldalába és a hátába nem harap. Deczember 10-én érkeztek meg vonaton Tymbarkba (Limanowa mögé) a 39-ik honvédhadosztály első csapatai Hadfy altábornagy vezérlete alatt. Az altábornagy két részre osztotta a hadosztályt. Az egyik fele Daubner ezredes alatt a szorongatott huszárok segítségére sietett, a másik fele Molnár tábornokkal az élén elindult dél felé, hogy azt a bizonyos megkerülést elvégezze.

– Izgalmas órák következtek. Hadfy altábornagy és a hadosztály parancsnokságának személyzete egy magaslatról nézte távcsővel az ütközetet. A huszárok -130- és az újon jött Daubner-csoport vitézül tartották a vonalat. De minden távcső aggódva figyelt dél felé, a honnan Molnár tábornok dandárjának kellett jönnie egy hegyhátra. A délutáni órák ebben a rettenetes várakozásban teltek el. A huszárok és a Daubner-honvédek iszonyú erőfeszítéssel tartották vissza az orosz haderőt, a mely másfélszer akkora volt, mint a miénk. A távcsövek alkonyatig várták a Molnár-dandárt, a melynek ezt a haderőt váratlanul oldalba és hátba kellett támadnia.

– Ezalatt Molnár vezérőrnagy a leírhatatlanul gyalázatos utakon Zalesie felől igyekezett a felé a hegyhát felé, a melyet a távcsövek így vizsgáltak. Előtte egy lengyel légió-ezred ment, valamint Gál huszárkapitány egy tartalékszázaddal, Pielstikker báró huszárkapitány dragonyosokkal és Ilosvay főhadnagy huszárokkal.

– A lengyel légió egy erdőben két szotnya orosz lovasságot talált és hátrakergette. Ez a küzdelem, a mely az oroszok szemében nem látszott fontosnak, teljesen eltakarta az oroszok elől a lengyelek mögött előretörő Molnár-dandárt. A dandár így észrevétlenül jutott fel a déli hegyhátra és a mikor ott az első mozgolódás támadt, a távcsövezők megkönnyebbülten lélekzettek fel. Az alkony első óráiban eldördült dél felől az első lövés, – az ütközet nézői boldogan kiáltottak fel. Molnár vezérőrnagynak sikerült dél felől észrevétlenül bekeríteni az oroszt.

– Mikor ez az első lövés eldördült, a vezérek csoportjából kivált Nowotny ezredes, tüzérbrigadéros és azonnal telefonos parancsot adott, hogy -131- minden rendelkezésre álló tüzérség teljes erővel lőjje azt a hegyhátat, a mely felé a Molnár-dandár támadott. Negyvennyolcz ágyú dördült meg a következő perczben és a magaslaton úgy zuhogott az ágyúgolyó az oroszra, mint a jég. Így egyszerre kapta az orosz balszárny a Molnár-dandár váratlan támadását és a nyolcz tüzérüteg szakadatlan tüzét. Néhány óra mulva jött a jelentés Molnár vezérőrnagytól:

– Ezzel eldőlt a limanowai csata. Deczember 12-én reggel már az orosz utócsapatok is meg voltak verve és az egész orosz haderő futva menekült észak felé a Dunajec völgyében. 12-én este a Daubner-csoport egyesült a Molnár-csoporttal és megkezdte az üldözést. Néhány órával ezután Neu-Sandec is a kezünkben volt, a hová a Szurmay-csoport egyidőben érkezett meg a Poprád völgyéből a fentemlített honvédekkel.

Ismét szétválunk, a hogy kimászunk az árokból és «rajvonalban» megyünk jobbfelé, a tüzérekhez. Egy honvéd tábori ágyúsezred ütegje áll itt kis fenyőfák alá rendkívül ügyesen elrejtve, hogy a repülők ne láthassák meg. Valami mozog odaát az orosz ároknál. Csöndes telefonzúgás, egy-két nyugodt parancsszó – mintha a főnök szólna ki az irodából a könyvelőnek – és az üteg ismét megszólal. Nem, ezt a hivatali nyugalmat, ezt a gépmesteri aprólékosságot, -132- ezt a mosolygós, higgadt munkát nem tudtam soha elképzelni, ezen a helyen, a hol az élet még csak attól sem függ, hogy eltalál-e az orosz, vagy sem, – hanem csak attól, hogy megtudja-e, hogy itt áll az üteg. Mert ha megtudja, – mondja a kapitány – «a következő perczben szépen kezet foghatunk egymással». A gránát elől nem lehet sem elbujni, sem elszaladni. Az levág a föld mélyébe és három kilométert repül, míg az ember három lépést tesz. És a tüzérek vígan pipáznak, tréfálnak, miközben undok, jajgató visítással indul egyik shrapnell a másik után az orosz vonal felé. A hogy tátott szájjal – ez az előírás – állok az ágyú mellett és igyekszem velük mosolyogni a pokoli durrogásban, egy kedves, vidám öreg úr, Pillepic honvédezredes figyelmeztet, hogy az egyik ágyú ülőkéjén egy tüzér ujságot olvas. Ezt igazán le kellett fényképezni, el is küldöm haza a képet. Ez volt az első Az Est, a mit hetek óta láttam.

Még mondott valamit, de azt igazán nem hallottam, mert a szomszéd ágyú szólt épen. A többi tüzér, aki térdenállva etette az ágyút, hallotta, mert mind nevetett. Az orosz ágyúk mérgesen dobogtak a szemközt levő hóborított dombokról, de még csak füstjét se láttam a lövedékeiknek. Azt a négy shrapnellt vágták ide délelőtt, mikor jöttünk, azóta másfelé kereskednek. -133-

Már negyven éve nem divat a nyilvános köszönet, de hogy köszönjem meg azt az egyszerűen leírhatatlan kedvességet, a mivel három magyar tábornok: Arz, Hadfy és Molnár egy magyar írót az egyszerű tanyájukon a tisztikarukkal fogadtak?

Bobowa, január.

Az egyik honvédszázadot lenn találjuk a völgyben, a gyalogsági tűzvonal mögött. Ezek most pihennek. Más század gubbaszt fenn a fagyos éjszakában a dombtetőn húzódó árokban. A pihenő század e pillanatban olyan, mintha csupa berukkolt hentesekből állana. Nekigyürkőzve, késekkel, kondérokkal futkosnak a tűzrakások körül, – disznót öltek.

Van köztük egy Jágerszki nevű honvéd, csöndes, komoly gyerek, a kinek feltünően nőies arcza van. Tegnapig a többivel együtt kitünően teljesítette a kötelességét, nem volt soha semmi panasz ellene, Jágerszki épen olyan derék honvéd volt, mint a többi, a ki itt most körülöttem áll. Tegnap délután egyszerre eltünt Jágerszki. Keresték, nem volt sehol. Az eltünését bejelentették, a jelentés ment a századoshoz, onnan az ezredeshez, onnan a brigádhoz, onnan a hadosztályhoz. Ott elkönyvelték, hogy Jágerszki eltünt.

A nélkül, hogy bárki bármiféle parancsot vagy megbízást adott volna neki, Jágerszki tegnap délben elment Bobowa faluba, ott megszerezte egy parasztasszony ruháját, magára vette, és a sötétség beálltával nagy kerülővel átment az orosz fronton az orosz hadállások mögé egy faluba és ott fogyatékos lengyel tudományával végig kikérdezte a parasztasszonyokat mindenről, a mi érdekelhette. Orosz katonák jöttek oda az asszonyok közé, évődtek velük, az orosz nem vehette észre, hogy Jágerszki rosszul beszél lengyelül, vele is beszédbe ereszkedett. Igen sok értékes hírt tudott meg tőle a honvéd, aztán, mikor este lett és a falu elcsöndesedett, Jágerszki ugyanazon az úton, a min jött, visszament a századához. Írásba foglalta az értesüléseit és átadta a századosának. A százados írásban jelentette azonnal az esetet a tábornoknak, ezt az írott jelentést olvastam. Egy haditudósítónak is becsületére válnék az a lelkiismeretes pontosság, a mivel Jágerszki az orosz ezredekben beállott változásokat jelentette. Itt nincs hivatalos lassúság, a tábornok azonnal ráírta a jelentésre, hogy ötven korona jutalom azonnal kifizetendő Jágerszkinak és nyilvánosan megdicsérendő. Ez mind tegnap este történt. Egy óra mulva már kezében volt Jágerszkinak a pénz, már el is rohant vele, le Bobowába, a hol az ötven koronáért egy disznót sikerült vennie a századának. Azt mondta, neki az ilyesmiért nem kell pénz, legyen a dicsőség és a disznó is a századé.

Ez a disznó története. Miközben elmondták, már vágták, nyúzták, nyársalták, sütötték. -135-

Nagy titkolózás. Nem kell kérdezni. Meglepetés készül, azt mondta: «ti csak öljétek le a disznót, én mindjárt jövök.» Megint eltünt, mindenki tudta, hogy megint elment arra a veszedelmes útra.

Délután az ebédnél ülünk, későn jöttünk le a divizióhoz, már fél négy volt. Szembe velem Balassa Béla vezérkari alezredes ül. Egyszerre hoznak neki egy csomó jelentést. Olyan lapokra vannak írva ezek a jelentések, mint a távirati blanketták. Egyiket a másik után futja át. Aztán elém teszi az egyiket.

Jágerszki honvédet, a mikor női ruhában öltözve második útjáról visszafelé jött, az oroszok felismerték és agyonlőtték. Egyelőre nem lehet érte menni, mert az orosz rajvonal előtt fekszik a hóban. Gukkerrel fel lehet ismerni, daczára a női ruhának.

A század várt, várt a disznótorral, de mert Jágerszki nem jött, félretettek neki, a többit megették. Most már a saját porcziója is árván maradt.

– Igazi paraszt-gavallér volt szegény – mondja a tábornok – azt hallom, a disznót olyan gavalléros szavakkal ajánlotta fel a századnak, hogy érdemes lett volna leírni, a mit mondott. -136-

Grybow, január.

A mozdonyhoz egy kocsit csatoltak az utolsó állomáson, a meddig a vonat közlekedik. A vonat már nem jött velünk tovább.

Félórát szalad velünk a mozdony, megáll egy kihalt állomáson. Sehol senki. Végre jön egy vasúti tiszt.

– Kérem, – mondja a kapitányunk – délután ötkor visszajövünk, addig várjon a mozdony.

– Kapitány úr, – mondja – a mozdony nem maradhat itt délutánig. – Miért?

– Ott se várhat. Az egész vonal, a melyen az -137- urak jöttek, tűz alatt áll. A mozdony visszamegy és délután ötkor megint eljön az urakért.

Így utólag megtudni, – vizsgálom magamat – nem is olyan rémes érzés, mint hittem.

Öten másfelé indulnak, én azt kérem, oda vigyenek, a hol magyar katonák vannak. Egy budapesti gyáros – automobiltiszt – felültet a kocsijára és már ott se vagyunk. Köröskörül hó. Meleg van, olvad. Gyönyörű idő. Nagymessziről, mintha igen buzgón szögeznének ládákat.

– A míg itt a völgyben vagyunk, nem hallani nagyon – mondja az autótiszt selypítve, mert a szájában van a fütyülő. – Majd ha kikanyarodunk oda balra, akkor…

Zökkenünk, vágtatunk, farolunk, kapaszkodunk. Egyszerre balra fordul az út. És hegynek megy föl. Mintha ablakot nyitottak volna ki, egyszerre tisztán hallani mindent. Az autó megáll.

A hátsó zsebéből kiveszi a revolverét, megnézi és a kabátja zsebébe teszi.

– Megtörtént már, hogy parasztruhába öltözött kémkedő orosz katonát találtunk a front mögött.

Így indulunk fel a dombra, az országúton, a mely mélyen vágódik belé. Jobbra, balra, mindenütt szűz hó. Csak az út sáros, olvadt. Most már nem ládaszögezés, hanem tisztán ágyú. Háromféle hang: -138- mélyen döngő, pedálos, elnyújtott bömbölés: a taraczkok. Frissebb, visszhangtalan, vad, erőszakos dobbanás: a tábori ágyúk. Tompa, mérges, szapora dobogás, mintha dühös óriás toporzékolna egy nagy pódiumon: az oroszok. És a hogy megyünk fel a szeliden emelkedő dombon, halotti csönd. Ismétlem és fenntartom: halotti csönd, miközben csak a mi oldalunkon negyvennyolcz ágyú dolgozik. Ime valami, a mit elképzelni nem lehet. Ez a vad, erőszakos dobogás valahogy a hegyek fölött jár, mint a mennydörgés. Alatta csönd. Hallom a csizmát czuppogni a sárban. És hallom a tisztet nehezen lélegzeni, a hogy a dombot mászsza. Végtelen nyugalom. És fehérség mindenütt, a hová csak nézek.

Le kell térni az útról, most a hóban gázolunk fölfelé. Fölöttem tiszta kék az ég, olyan égő kék, hogy csak a képeslevelezőlapokon ilyen kékek az osztrák tavak. Egyszerre csak, fenn, a dombtető közelébe három hófehérbe öltözött palástos alak áll. Körülbelül tíz-tíz lépésre állnak egymástól, a középső kitárja a karját, mintha imát vagy beszédet mondana a hegyekhez és a völgyekhez.

Patrouille, hóköpenyben. A középső jeleket ad egy másik dombra. Teljesen új és áhitatos látvány ez a három ember földig érő fehér köpenyben, fegyverrel a vállán. Mint pogány harczi papok állnak a dombon a végtelen kék kupola alatt. A közelükben kékes füst száll fel a földről. Mintha csodák várnának itt fenn. A füst olyan illatos, hogy meg kell állni, még egyszer beszívni, szimatolni. Két-három -139- lyuk a hóban, mindenikből ez a tömjénes, finom, parfümös füst száll: a tüzérek friss fenyőt égetnek földalatti lakásaikban, a hóból kis vaskémények állnak ki, ezekből jön a gyantás, karácsonyos, tömjénes szent szag. Itt én hiába mesterkedem, ennek az egésznek magától, a maga természetes első megjelenésében olyan kétségtelen istentisztelet jellege van, hogy csak le kell másolni. A szűzfehér dombtető… a három fehérpalástos alak… a gyantás füstölők… a végtelen kék ég – és az orgona, ez a dörgő, bugó zengés, a mely a hegyeken száll át elhalóan, mint a mennydörgés, vadul nekiindulóan, mint a templomi orgona hirtelen basszusa… megyek tovább, észre se veszem, hogy már a fedezékeknél vagyunk.

Meg kell állni. Ha csak egy kicsit érteném a front földrajzát, talán idáig se jöttem volna. De a biztonságnak az az abszolut érzése vitt tovább, a mely a tudatlanságból fakad.

– Látja odaát azt a barna vonalat a hóban? Nézzen bele a távcsővel. De az árokból.

Lemászunk a bakák közé az árokba és onnan átnézek. Barna vonal van a hóban. A barna vonal mögött orosz katonák egy kötélre ruhát aggatnak, szárítani. A barna vonal a hóban: az orosz lövészárok. Első gondolatom: most látok először olyan eleven orosz katonát, a ki még nincs elfogva. Második gondolat: épen olyanok, mintha el volnának -140- fogva. A hogy a távcsövön nézem, semmi különbség, csak épen hogy kisebbek.

– Nem lövünk. Most ők sem lőnek. Itt mind a két fél be van ásva, itt nincs gyalogsági harcz. Csak a patrouille-okra lövünk. Most tüzérharcz van.

Mutatják, mi mindenük van. Az árokban kis kapuk vannak, azokon belül szalmával bélelt kis szobák. A földdel borított deszkaplafonról szalonna lóg le. A hadosztály tizezer csomagot kapott karácsony és újév közt. Nem vinne rá a lelkem ilyet leírni, ha nem volna igaz: ezek a bakák, a kiket itt láttam, pirosak, kövérek, egészségesek és jókedvűek.

A törzsorvos azt mondja, hogy az elmult héten három fagyási esete, egy lőtt sebe és egy szúrt sebe volt mindössze. A szúrt seb a talpon volt. A baka beleugrott egy szuronyba, a mely az árok fenekén feküdt. Láttam a háború borzalmait és nem vagyok szellemi hadseregszállító, hogy csak dicsérjek, de itt valaki nagy rendet tart, mert egyik század jobban fest, mint a másik. Vagy talán a szünet teszi…

Bandukolunk oldalt, visszafelé, egy félórát. Puha, felázott szántáson olvadó hó. Az ágyúkat bivalyok vontatták fel ide. Egy honvéd üteghez érünk.

Az üteg hallgat. Földhányás mögött áll a hat ágyú, csak a torka néz fel a földhányás fölé. Mögöttük -141- szalma a földön. És megint két kis vaskémény áll ki a hóból, akkorák, mint az útjelző czövekek. És megint az a kedvesen áhitatos, gyantás, tömjénes templomi füst. Valahol messze az ütegtől jobbra, parasztház a másik domb tetején. Annak a padlásán gubbaszt a megfigyelő tiszt a távcsöve és a telefonja mellett. Az ágyúk körül két tüzér.

Municziót csak czélra lőnek el. Az orosz lövészárok pedig most – álló harcz idején – nem czél, mert a shrapnell nem árt neki, a gránátért pedig szinte kár, mert rengeteget kell ellőni, a míg egy-egy pontosan beleesik az árokba és ott megöl két embert. Az orosz se pazarolja ránk a municzióját. Az ágyú csak akkor szól, ha valami czél kinálkozik: valami csoport odaát, vagy valami orosz üteg, a melynek az állását sikerült megtudnunk, vagy pedig ha valamely pontra «belövi magát», azaz kikeres egy területet, a melyet fontosnak tart, hogy majd később, mikor szükség lesz rá, ne kelljen keresgélni, hanem egyszerűen a most feljegyzett számok megadásával akár vaksötét éjszaka is pontosan odataláljon. De fődolog az egymás keresése és elpusztítása. Ezen dolgozik most körülöttünk minden dombtetőn az orosz is, a magyar is. De mind a kettő olyan kitünően rejti el az ütegeit, hogy nagy ritkaság, ha ágyú ágyúra talál. Ez az üteg, a hol most állok, még a repülők elől is el van maszkirozva egy kitünő ötlettel. -142-

A földből egy lyukon kijön egy tiszt. Mond valamit, nem értem. Visszamegy a lyukon a földbe. A két tüzér más lyukakhoz szalad és bekiált. Egyszerre, mint a hangyák a fal tövéből, szaladnak ki a föld alól egymás után, genzemarsban a tüzérek. A következő pillanatban már ülnek az ágyúk ülőkéin, térdelnek a municziós szekrények előtt. A tiszt megint kijön a lyukból, – ott benn csöndesen dudál a tábori telefon – mond valamit magyarul, csak ezt értem belőle: ötvenhárom. A térdelő tüzérek egy harapófogóforma eszközzel nekiesnek a shrapnell kupakjának és csavarják. Ötvenhárom: ötezerháromszáz méter távolság. A hogy szétnézek, már elrobbant az egyik ágyú. Rám kiáltottak, hogy nyissam ki a számat. A tiszt újra kirohan a lyukból, mond valamit, most megszólal az egész üteg. Mint egy skála, egyik rögtön a másik után, hat dördülés. Azt mondják, az oroszoknál egyszerre lő sortüzet az üteg. Nálunk az a szokás, hogy villámgyorsan, de sorban egymás után tüzelnek.

Lenn a völgyben mögöttünk két taraczk bömböl egészen másfelé fordított csővel. Sehol semmi robbanást a levegőben nem látok, nagyon messzire visznek a lövések, az oroszok pedig ebbe a mi irányunkba nem lőnek most.

Minden, minden meglepő itt, minden új és a lelket felduló, ez a dörgő, morajló hegyvidék az égig ragadja a figyelő szivet, csak egyetlen dolog rettenetes: a lövedék hangja, a mint kirepül az ágyúból és rekedten visít fel a semmibe. Ennek az elnyuló, panaszos, sikoltó üvöltésnek olyan erőszakos és -143- olyan komisz a hangja, olyan kegyelmet nem ismerő, olyan állati, azt merném mondani: olyan aljasan kárörvendő, hogy – azóta már igen sokszor hallottam – mindig megborzadtam tőle. Egy hosszú hét alatt az ágyúdörgést megszoktuk, ebédnél társalogtunk, éjjel édesen aludtunk mellette, – de ezt a gunyos jajgatást fenn a levegőben, ezt nem lehet megszokni. És ha csak egy ágyú szól, még rémesebb. Lehet, hogy káprázat, de nem egyszer hallottam a shrapnellt fenn a magasban hisztérikusan nevetni. Ez talán furcsa így leírva, de kínos igyekezettel próbálom a papiroson visszaadni azt, a mit hallottam.

Délután ötkor – koromsötétben – vissza az állomásra, az egy kocsiból álló vonatra. Egy tüzérőrnagy utazik velünk. Most már tudjuk, hogy «Artillerie-Bereich»-ben gurulunk visszafelé, de senki nem érzi rosszul magát. Ha egész délelőtt az ágyúk körül álltunk, miért lőjjön ép most belénk az orosz? Lámpa nincs, szivarra sem szabad gyujtani. A mozdonynak szikrafogója van és eszébe sem jut fütyülni. A tüzértiszt azt mondja, hogy itt egyetlen egyszer talált egy ütegbe az orosz, a gránát négy embert egyszerűen eltüntetett. Más veszteség ezen az óriási területen az ő tudomása szerint eddig nem volt a tüzérek közt.

Megérkezünk haza, a vasúti állomásra, a hol két vaggonban lakunk. Hat órakor már éjszaka van. Az az érzésem, hogy más levegőbe kerültünk. A tüzvonalban valami erkölcsi légnyomás alatt áll az -144- ember, ott feszültebb az agy, merevebbek az arczok, rövidebbek a mondatok, halkabb és kevesebb a beszéd, egyszerűek és szükségesek a mozdulatok. A hídépítő munkásokról mondják, hogy a vízalatti vaskazánokban, a hol dolgoznak, úgy megszokják az erős légnyomást, hogy este, mikor feljönnek, zúg a fejük, szédülnek, kedvetlenek és vágynak vissza az erős presszió alá. Mikor a tüzértiszt azt mondta, hogy most már künn vagyunk a tűzvonalból, rá lehet gyújtani, egyszerre hígabb levegőben éreztem magamat. Valami kiábrándulás ez, az eddig feszült idegek hirtelen lelohadása, kedvetlenség, bágyadtság – és félelem. Félelem, most. És egyszerre a testi fáradtság érzése. Ott eszembe se jutott.

Rövid vacsora egy kis táskából és elalszunk «otthon», a lakásul szolgáló vaggonban. Messziről, a honnan jövünk, mint valami rendetlen szívdobogás, szól az ágyú szakadatlanul. Most, vaksötét éjszakán lövik azokat a pontokat, a miket nappal kinéztek maguknak.

Grybow, január.

Hamar kell följegyezni, a míg még forró ez a kis dolog, – aztán úgyis elsöpri az ilyen csillogó port a történelem és a könyvek áradata, talán a magam emlékezése is.

Most, a míg még zúg az ember feje ötnegyedórai szakadatlan ágyúzástól, úgy hat, mint a borzalmak sötét hátterén hirtelen felrajzolódott színes parasztvirág, ötlet, a hol a tréfa hirtelen a halál mellett -145- terem és belenevet a szemüregeibe. Jó, hogy most nem érzem: fontos dolog-e, vagy olcsó kontraszt, legalább hamar leírom.

Egy kis domb mögött állunk, nehéz tüzérség közt. Úgy búvik az ember a nagy taraczk mögé, mintha ott volna az élet a legnagyobb biztonságban. Ez így van. Magyarázni nem tudom, másnak is ez az érzése. Az agyvelő azt mondja, hogy az orosz nem az üres hómezőt akarja lőni, hanem épen ezt a taraczkot, a mely mögött állunk. De a nagy hómező üres és a taraczk mögött a tüzérek csoportja… ha minden ember itt áll, neked is ide kell állnod… Ostoba érzés… a hol senki sincs, ott veszedelmesnek látszik, a hol még öten vannak, együtt, összebújva, ott, Istenem, emberek vannak, együtt vagyunk… itt mindenki olyan pontosan van informálva, mint a tüzérezredes, és az ágyú mögött még sincs a félelemnek halvány árnyéka sem. Milyen rossz lesz innen visszamenni, a behavazott országuton, a mely orosz tűz alatt áll… itt kellene maradni egész éjszaka. Mintha ez az ágyú nem állna orosz tűz alatt, csak azért, mert hatan-nyolczan kuporgunk mögötte.

A gránát hangját kell egyszer megfigyelni, jól megfigyelni. De a taraczk nagyon nagyot szól, úgy hogy mire az ember összeszedi magát a lövés után, már a golyó messze jajgat a felhők közt. Majd a másik lövésnél. Megint lehajtják a taraczk fejét, beletolják hátul a nagy gránátot. Most a feje fölemelkedik, felnéz az égre. A taraczkok mindig az eget lövik. Most figyelni fogok. Hátramegyünk tíz -146- lépést. A lövés pillanatában senkinek sem szabad az ágyúnál állni. Egy tüzér fogja a kötelet. Várunk, Ez a baj. A várt lövés nagyobbat szól, mint a mit az ember beszélgetés közben, váratlanul kap. A tiszt a telefont tartja a fülénél. Csöndesen, mint: «jóestét», mondja:

A tüzér meghúzza a kötelet. De most nem fogok törődni a durranással. Most csak a gránátot akarom hallani.

Hiába minden. Mire a durranás után kidugul az ember füle, már fenn énekel a gránát hosszú és rövid u és i hangot. Eszembe jut újságczikkek hangutánzó erőlködése, hogy hogyan mondja a gránát: iiii… vagy uuu… iii… megvallom, szégyenletes és ostoba ambiczió, papirra lekottázni a süvítést. Hogy majd egy éltes fogorvos vagy neje olvassa otthon a feketekávéhoz, hogy a gránát azt mondja: ujjujjujiii… vagy talán azért, hogy milyen irodalomtörténeti pillanat az, mikor író úr személyesen, saját fülével figyeli a gránátot… Ma délután legalább két millió embernek pont a feje tetejére czéloznak az ágyúk a gránátokkal. Mit bánják azok, hogy u-t mond-e, vagy i-t? És én itt már majdnem kottáztam. Ordináré mesterség. Jó, hogy idejekorán rájöttem.

Hát állok ott a nagy biztonságban és csöndesen szégyenlem magamat. Mellettem áll K. vezérkari kapitány, gyönyörű szőke «Kriegsbart», hadiszakáll az arcza körül. Most már nem kottázok, de a fülem önkéntelenül kiséri ezt az undok, aljas jajgatást a -147- felhők közt. Az ő füle is. Mindenki figyel. A tüzérek is hallgatják a repülést. Előttünk dombok, hegyek. Nagy csönd. Már messze suhog. Várás. Már nem hallani. Hosszú csönd. Aztán egyszerre a hegyek mögött csattan egyet, mint a becsapó villám.

A néma, merev csoport megmozdul, sürög-forog, már hozzák az újabb gránátot. Beszélgetés, egy tüzér hangosan fütyörész.

– Ezeknek a nehéz gránátoknak – mondja – olyan hatásuk van az emberi idegrendszerre, hogy ezért magáért érdemes nehéz ágyúkat gyártani. A nehéz tüzérség előbb a katona idegrendszerét lövi agyon, csak aztán magát a katonát.

– Rendben van. Úgy értem, hogy a nehéz gránát az énekével teszi tönkre az idegrendszert. Ez valami különös varázs… hiszen látja, itt, ezek a tüzérek, a kik hat hónap óta egyebet se csinálnak, mint ebből a tarackból lőnek, ezek is hallgatóznak, ezek is utána lelkendeznek ennek a csúnya visitásnak… hát most képzelje el, milyen -148- feszülten figyelik ezt az éneklést azok, a kik ezt a gránátot kapják.

Nagy messze előttünk, lenn, a domb túlsó végében, a hol szűzen fekszik a kárpáti hó, – de olyan messze, hogy szabad szemmel alig látni – fehér porzás vág a magasba, már egy félóra óta. Oda lő az orosz, legalább ezer méterre előttünk. A hó felrobban a délután homályában, felvágódik a levegőbe, aztán visszahull.

Itt úgy durrog, csattog az ember körül, hogy mindeddig azt hittem, minden durranást mi csinálunk. Mintha orosz tüzérség nem is volna a világon.

– Odalőnek, – mondja – mert azt hiszik, ott vannak a gyalogsági állásaink. Egy hét óta lőnek már oda.

Nem folyton jön, tízperczenkint löki fel a fehér hófelhőt az orosz gránát.

– Azt hittem, – mondja – fogunk valamit hallani az énekéből is. De ahhoz messze vagyunk, hála Istennek. Ennek a háborúnak ez az egyik nagy újdonsága. Az ének, a mely öl… Az igazi, messzevívő nehéz ágyúk ebben a háborúban mutatkoztak be. Sokat írnak és beszélnek a felrobbanó gránátok óriási «morális» hatásáról. A robbanás zaja, az -149- égnek csapódó földdarabok, füst, por, földindulás… ezt mind tudjuk. De az idegrendszer akkor megy tönkre, mikor a katona már ismeri a gránátot, mikor már kitanulta a hangját, mikor már hallja messziről jönni, a hogy a levegőben fenyegetően dudolva, trillázva száll feléje, mint valami lomha, vad madár.

– A mikor a katona már sokat volt ágyútűzben, akkor egyre messzibbről ismeri meg a gránát hangját. Az egész csak másodperczek kérdése. De én álltam egy távcső mellett egy tüzérbrigadérossal, a ki a hang után pontosan megmondta: «ez rövid lesz». Bamm, – már le is csapott, rövid volt. De az a másodpercz, vagy fél másodpercz, – nem tudom – a mely az első énekhang és a «bamm» közé esett, ez egy szomorú esztendő volt. E közé a két pillanat közé esik egy kis nóta fenn a levegőben, a mely végighegedűl az ember összes idegein, ráér megfeszíteni, megkínozni, megszólaltatni minden szál ideget, – nem tudom, egy másodpercz, egy tizedmásodpercz, vagy talán tíz egész másodpercz, – ezt csak az tudja, a ki nem hallotta – de az bizonyos, hogy ideje van minden idegszálamat külön felkeresni és megzengetni, – oly kínzóan, hogy a mikor már robban, akkor már nem is törődöm vele. A brigadéros, a kezét a fülénél tartotta, úgy figyelt. Egyszer sem tévedett. Egyszer azt mondta: «ez a -150- miénk». Ezt hirtelen, vad gyorsasággal mondta, egy szóba, így: «zamjenk». Bamm – már le is csapott, televágott minket sárral, porral, földdel, a háromlábú távcső felbukott, köptem a földet, törültem a szememet, a brigadéros a gyepen ült és nevetett, levágta a légnyomás. A közelünkben vágott le a «zamjenk», igaza volt. Akkor azt hittem, csak ő érti ilyen jól a nehéz gránátok énekét, mert tüzérségi szakember. De azóta rájöttem, hogy minden közkatona kitanulta már. Kuksolnak a bakák a lövészárokban és figyelnek. Jön és énekel. Egyszerre mondják: «rövid». Vagy: «hosszú». Vagy: «na ezt megkapjuk». De ez az, a mi az idegeket tönkreteszi. Ezek a pillanat-várakozások gyilkosan hatnak. A könnyű gránát hamar jön, alig süvit egyet, már robban. De a nehéz gránát lassan jön, legalább is úgy hallani, mert hangosabban énekel és már messzibbről jelentkezik. Hát tovább tart a feszült figyelés, a rettenetes gond, hogy rövid-e, hosszú-e, vagy: a mienk. Már most…

– Már most ez ellen tenni kellett valamit. Ez a folytonos drukkolás, várás, gibiczelés fel a levegőbe… ez még a mi egészséges bakáink idegeit is megtámadta. A robbanást megszokja az ember, ez nem bántja, a míg közvetlenül mellette nem robbant. De ez a feszült figyelés arra a vékony kis nótára… nap-nap után… ezek az évekké nyujtott másodperczek… -151- a melyek egyszerre száz-kétszáz-ötszáz embernek csavarják fel az idegeit… A mi embereinket B… és S… körül nagyon megviselte a nehéz orosz tüzérség. Nem is a találataival, csak a zenekisérettel. Ott már torzult arczok figyeltek fel a felhők közé, csupa megkínzott, kitanult hang-szakértő. Az ilyet nem lehet napokon át elviselni. Csinálni kellett valamit, hogy a nehéz gránáttól elvegyük ezt az előnyét… hiszen elég hatása van, ha robban… Hát kiadtuk parancsba, hogy nem szabad odafigyelni. Nem volt szabad gibiczelni a jajgató vasmadárnak. Tudjuk, hogy a magyarok szeretnek énekelni. Azt mondtuk: énekeljenek. Akkor a magyar bakák elkezdtek énekelni, a mint az első nehéz orosz gránát megjött. Ezeket az önök jó, vidám, ropogós «tschardasch» nótáit… Mozdulni egyikük sem mozdult az árokban. A mikor robbant a gránát, akkor egy pillanatra elhallgatott a nóta, de a következő pillanatban megint bevágtak, frissen, hangosan, túlénekelték a repülő gránátot, azontúl már senki sem várta a közeledő suhogást, senki se fogadkozott, hogy az «ulululu» azt jelenti, hogy mögénk megy, a «hujujuju» azt teszi, hogy előttünk robban és a «hulljuhulljuhullju» pont nekünk szól. Mikor az elsőt dobbant a hegyek mögött a nehéz orosz tüzérség, felrikoltott egy magyar altiszt ajkán az ének, hirtelen végigharapózott az árkokon és hullámozva zengett az egész állásban a magyar nóta, furcsán, mint a mikor énekelve masiroznak a katonák és az eleje egy taktussal előbbre van, mint a vége… ez nagyszerűen bevált. A népies nóta védőleg takarja -152- el a katona idegeit… otthon talán nem is tudta, hogy vannak idegei, itt meg dalolnia kellett, hogy elfelejtse.

Hallgatom ezt a derék osztrák katonát, a ki így ráborította a magyar nótát a magyar parasztgyerek lelkére, a ki énekelteti őket valami baj ellen, a mit nem is ismernek.

És ez az ártatlan nótázás a lélek beborulása ellen, ez az a színes parasztvirág, a mi hirtelen felfeslik előttem a sötét háttéren… ez a vidám dalolás az orosz gránátok közt… az ember látja ezeket a földből félig kidugott fejű, kipislogó, kedves parasztfejeket, a mint teli tüdőből vágják a bakanótákat… eszembe jut mind, a mit itt hallottam: «írtam a királynak…», aztán «Szeged felől gyön egy üjeghintó» – és az a sok, sok, a mi mind így kezdődik: «idesanyám» – az a sok jó, kurjongatós, szívet jól marokra-fogó idesanyám, a ki «bemén Egerbe», a ki türi, hogy «én is közibük állok», az a jó idesanyám, a ki megbizásokat és tanácsokat kap, hogy «mondja meg annak a jánynak» – és «ne sirasson» és «ne keresse a fejfámat» – a ki «engedjen el a bálba», a ki «… majd gondol rád, rózsalevél lesz a párnád» – és mind ez a sok naiv, öntudatlan, könnyesmosolyogva énekelt «rózsám» és «babám» és «falu végén» és «jutok én még eszedbe» és megint «idesanyám» és újra idesanyám, a mitől végig édesen zeng egy fél év óta ez a sáros, piszkos, büdös, véres nyomorú Galiczia – most, hogy itt állok és folyton a fejembe vagdal az «eigene schwere Artillerie» és hogy egy jóakaratú osztrák kapitány magyarázza -153- a «k. und k. Armee» gránátok közt daloló magyar bakáinak lélektanát, – felénekel már régen, régen nekik ajánlott öreg budapesti szívemben ez a sok egyszerű kis nóta, felénekel bennem az ő nagy, szűzi paraszt-ártatlanságuk, úgy hogy nemcsak a gránát zúgását, de az elsütött tarackot se hallom tőle. A kapitány sohase fogja megtudni, miért oly fontos nekem a nehéz gránátok hangjából származó ideghatásnak az illető vidékek népies énekeivel való mérséklése, nekem most dolgozhatik egyszerre mind az egész nehéz tüzérsége mind a három császárnak, ha ezekre a kisfiús tekintetű, őszinte, kedves, katonaruhás parasztgyerekekre gondolok, a kik ki se tudják mondani ezt a helyet, a hol vannak, de a modern háború veszett tüzében kuksolnak, pislognak és beleéneklik a romlatlan szívüket a hófelhős Galicziába, – tán nem is tudják, biztosan nem tudják, hogy ezzel az orosz császár nehéz gránátjai elől védi az idegrendszerüket az idesanyám.

Nem tudom, most igazán nem tudom itt Grybowban, az állomáson, anekdota-e ez, vagy a mi történelmünk? -154-

Grybow, január.

A lakásunk két vaggon a grybowi állomáson. Ez a végállomás, a vonatok nem mennek tovább. Az állomás végére toltak bennünket, ott élünk napok óta, onnan járunk ki a honvédek frontjára. Most hideg napok járnak és éjjel keresztül fúj a hegyi szél a vaggonokon. Tehervonatok gyakran jönnek, este kémlelő szemmel nézünk végig a vasúti síneken, jön-e valami jó meleg mozdony. Nagy öröm, ha a völgyből fölfelé hallunk szuszogni valami municziós vonatot. A mozdonyt megkérjük: úgyse megy innen tovább, töltse velünk az éjszakát, a municziónak úgyse kell az ő melege. Ilyenkor a mozdony elszalad, visszajön, csattog a váltókon, végigrobog egyedül az állomáson, kaczérkodik velünk, mintha el akarna menni, aztán egyszerre lassan megjelenik a két vaggon mellett. Gyöngéden meglöki őket, aztán bekapcsolja a gőzfűtést, ma éjjel melegben fogunk aludni. A mozdonyvezető jóéjszakát kíván és elmegy az állomási épületbe. Mi levetkőzünk és elhelyezkedünk, ünnepeljük a fűtést. Egyszerre -155- alulról a völgyből nagy lármát hallok. Előbb dörömbölést, aztán hosszas ordítozást. Fölkelünk, az ordítozás nem szűnik meg. Le kell menni, megnézni, mi az. Itt lenn a völgyben, – minden reggel sokáig nézegetem – a hóban hat szép fényes tábori ágyú áll egymás mellett, rendben, mindenik mögött a lőszerkocsi. Reggel mindig az ágyúk körül szalonnáznak a tüzérek. Odébb – innen a magasból reggel nagyszerűen látni – a hóban nagy és pontos barna kör van. Ott szokták sétáltatni párosával a tüzérlovakat. Egy pihenő üteg ez, a melyet kivontak a frontból, itt állnak már egy hét óta. Az ágyúk mellett lapos, nagy fabódé, frissen épített egészen új barakk. Innen a hegyről az egész olyan, mint egy skatulyából kirakott ólomkatonajáték. Minden olyan friss színű, a barakk is új, az ágyúk is fényesek és innen felülről minden olyan kicsi. A lapos barakk a skatulya, mellette az apró, csillogó ágyúk, a színes katonákkal, oldalt a körben forgó lovacskák – és az egész alatt a végtelen, síma hótakaró, mint az abrosz az asztalon, a hol a gyerek játszik.

Innen jön most sötét éjszakán a lárma. A barakk ablakai egymásután világosodnak ki. Most már tisztán hallom, hogy jókedvű lárma van benn. Tüzéreket látok, a kik egy söröshordót gurítanak lefelé a hóban. Az ajtó nyílik, egy csoport jön ki a sör elé nevetve, kiabálva. Köztük egy tüzérkapitány, boldogan, sugárzó arczczal. A kapitányt ismerem, véletlenül találkozunk ezen a furcsa éjszakán. A neve Sobicka, kommandánsa volt egy budapesti tüzérezred egyik tartalék-ütegének. -156- A Sannál harczoltak, a kapitány ott beteg lett, elvitték, megoperálták, de többé hadiszolgálatra nem találták alkalmasnak. Hiába könyörgött, nem eresztették vissza az ütegéhez. Nem tudott otthon nyugodni, beosztották hozzánk a sajtóhadiszállásra, itt se volt nyugta, azt beszélte folyton, hogy látni akarja még egyszer az ütegét, a könnyek jöttek a szemébe, ha ezekről a magyar rezervistákról beszélt. És most elindult azzal, hogy kimegy a frontra és addig nem jön vissza, a míg az ütegét meg nem találta. Egy hordó sört vett a fiúknak, azzal utazott. Ment a hordóval parancsnokságról-parancsnokságra, bejárta fél Galicziát, egyik vonatról le, a másikra fel, utazott sebesültekkel, municzióval, provianttal, menetzászlóaljakkal, mindenütt féltékenyen czipelte a hordót, most végre megtalálta őket itt a grybowi állomás alatt egy völgyben, a hol pihennek. Aludtak már a barakkban, nem volt türelme várni reggelig, fölverte őket, összeölelte őket, megint jöttek a könnyek a szeméből és most hozzák már a tüzérek a hordót, a mely annyit utazott a kapitánynyal. Körülfogják, viszik be, mesélnek neki. Egy fejjel magasabb, mint a legénysége, látni a boldog, naiv katonaarczát, a mint mindenkire figyel, pedig öten mesélnek egyszerre. «Aztán Wojnicnál megint kivittünk két ágyút a lövészárokba – kiált egy hang – az ötöst és a hatost… a hídfőhöz…» – «Ah – az ötöst és a hatost? Mit nem mondasz!»

Becsukódik mögöttük az ajtó. Bandukolunk vissza a vaggonokhoz. A sötét vaggon ablakából még egyszer -157- lenézek a völgybe. Kis sárga négyszögek – a barakk minden ablaka világos. Szép, tiszta téli éjszaka. Kapitány úr Sobicka megtalálta az ütegét. Most jut eszembe, mennyiszer hallottam tőle, hogy nem nyugszik, a míg meg nem találja. De elfelejtettem az egészet. Most csöndes ének hallatszik fel a barakkból. Valami szép férfiasság van ebben a szentimentális esetben. Ez igazán háború. Az ének megszépül a téli éjszakában, mire halkan, tompán idáig ér. A szívemben vele zeng egy szavakban ki nem fejezett régies szöveg: Dal a beteg kapitányról, a ki az ütegét keresi. Hegyen, völgyön át vándorol egy hordót gurítva, a szemében könnyek. Vonatról le, vonatra fel, mindenütt a hordóval… katonák sietnek el mellette, sebesültek mennek haza, trén állja el az útját, ő mindenkit megkérdez: «Nem látta valahol az ütegemet?» Most csönd van lenn a barakkban. Bizonyára a kapitány beszél. Lefekszem és eloltom a gyertyát. Messze tőlünk egy tehervonat áll a szomszéd sínen, a lovak nyugtalanul dobognak a vaggonokban. A csendőrőrmester nyit be hozzám egy lámpával. A holnap reggelre szóló parancsot hozza. «Milyen nyugtalanok ezek a lovak – mondom – érzik, hogy háborúba viszik őket.» «Nem uram – mondja ő – a lovak alszanak. Ezek a Hadfy Excellenc ágyúi Bobowán.» Figyelünk egy kicsit. Igaza lehet. Alulról most megint ujjongó lárma jön. Most ütötték csapra a hordót. -158-

Grybow, január.

Meg vagyunk híva három kollégámmal vacsorára az Etappen-Commandóhoz. Egy fogorvos elhagyott lakásában tanyáznak. Egy fehérbajuszú öreg kapitány a kommandáns. Három nagy asztal van a legnagyobb szobában, mind tele idetartozó és átutazó tisztekkel. Sötét van, füst van, az asztalokon néhány palaczkba dugott gyertya ég. Mi, négy ujságíró, szétoszlunk a társaság közt. Nagyon be van fűtve. Mialatt vacsoráztunk, gyalogosított magyar huszártisztek jöttek, még lovon sebesültek meg, most gyalog mennek vissza a harcztérre, titkolják, de ez örökké fájni fog nekik. Csöndes beszélgetés mind a három asztalnál. A tisztek az ujságíróknak mesélnek. Naplókat vesznek elő, abból olvasnak. Gyönge vörösbor van az asztalon, sok. A beszélgetés egyre csöndesebb, már tizenegy óra van. Az én szomszédom is hallgat, én is csöndesen ülök. Csak a harmadik asztalnál szól egyre, változatlan monotoniával egy hang, egy magas, feketebajuszos kapitány beszél, a ki nagyon egyenesen ül a széken, igen magas állógallérja van, sovány ember, csontos, kipirult arcz, nem nagyon figyelem, mit beszél, ide úgy hallatszik, mintha Morse-jeleket mondana, szaggatottan, de egyformán kopognak a szájából a szavak. Érdekes, hogy folyamatosan beszél, de nem a pontoknál áll meg, ez teszi olyan telegráfszerűvé az előadását. Mindenki elhallgat végre a szobában, csak ez az egyhangú beszéd éli túl a társalgást. -159- Most akár akarom, akár nem, hallom, mit mond. A kezével ok nélkül fogja az üveget, a melyben a gyertya van, nagyon egyenesen ül, pont a gyertyába néz és hallom… «mellettem jött a kapitány az országúton, a szélén mentünk, az egész út tele volt a sietve visszavonuló trénnel, azt mondja a hídnál egy Generalstäbler… itt nem mehetsz keresztül, ez a híd a tizennegyedik hadtestnek van fenntartva, rendnek kell lenni, akkor visszajött, átment a túlsó oldalra és épen utána akarok menni, jött egy gránát és leszakította a kapitány lábafejét, én port, földet, füstöt láttam és aztán a kapitányt, a mint felugrik a földről egy lábára és egylábon ugrálva ordított, nagyokat ugrott, nem ugrálhatott egy helyben, mindig előre kellett neki menni, hogy ne kelljen a másik lábára lépnie, folyton kiabált, «elvérzem, kötözzetek be», aztán szídta a kocsisokat, a kik verték a lovakat és nem akartak megállni, én szaladtam feléje, de közben rálépett a másik lábára, elbukott, a földön ordított, hogy ne gázolják el a kocsisok, mi nagy nehezen… lehúztuk az útról, bekötöztük és föltettük egy kocsira és mikor… mentünk át a hídon, rákiabált a Generalstäblerre, látod, mégis átmegyek a hídon, pedig nem tartozom a 14-ik hadtesthez, átmehettem volna rajta, mikor még két lábam volt, most azonban legalább rend van, mi hasznod belőle? A Generalstäbler mozdulatlanul állt, sáppadt volt, egy szót sem felelt, ez egy horvát kapitány volt, nem a Generalstäbler, hanem a kinek ellőtték a lábát».

Most végre ő is elhallgatott és most senkise -160- beszélt. Még mindig fogta az asztalon álló üveget a gyertyával. Hallgatott és a palaczkot lassan forgatni kezdte.

Grybow, január.

Üldögélünk este a tisztekkel egy szomorú parasztházban, gyertya mellett, künn rémes havas-eső szakad, igazán kellő alkalom ehhez a vadregényes esethez.

Sz. M. népfölkelőhadnagy mondja el, előtte a naplója, abból veszi az adatokat. (Még nem találkoztam tiszttel, a ki naplót ne vezetne. Még a tábornokok is. Micsoda könyvtár lehetne ebből!)

Röviddel azelőtt, mielőtt az oroszok bevonultak Krosznóba, egy kommandónkhoz, a mely a szomszéd helységben táborozott, rémülten jött el éjnek idején néhány lengyel zsidó s azt jelentette, hogy egy kozákcsapat jár be Krosznóba fosztogatni. A tisztek nem hittek a zsidónak, mert kétségkívül meg volt állapítva, hogy az oroszoknak még kozákelőcsapatai se juthattak el Krosznóig. A zsidók azonban fenntartották a panaszt és egybehangzóan azt vallották, hogy egy negyven-ötven főből álló kozákcsapat nyargalt be a városkába, élén egy magasabb rangú, aranygalléros tiszttel s megrohant néhány zsidó házat, a honnan minden ételt-italt elvitt, de senkit nem bántott.

Másnap más zsidók jöttek jajveszékelni a parancsnoksághoz és ezek már újabb részleteket meséltek a rabló kozákokról. A kozákok ismét betörtek -161- egy zsidó portájára, de ezúttal az illető zsidó nem szökött el, hanem tárgyalni kezdett az aranygalléros tiszttel, hogy inkább ad nekik pénzt, csak a lakását ne bántsák. Az aranygalléros tiszt húsz korona hadisarczot vetett ki a zsidóra, de rövid és heves alku után megelégedett tíz koronával, és csapatával együtt elvágtatott. Ezek az újabb zsidók már azt is vallották, hogy a kozákok közt egy fiatal leány is volt, férfiasan ült a nyeregben, de női ruha volt rajta, csak a fején viselte a kozákok ijesztő nagy prémes kucsmáját. De neki is volt puskája és lándzsája, mint a többinek.

A mi tisztjeink nem értették a dolgot. Már az első panasz után járőrt küldtek minden irányban, de minden járőr nap-nap után azzal a jelentéssel tért vissza, hogy orosznak az egész messzi környéken nyoma sincs. Miután ezek a panaszok a következő napokon is megismétlődtek s miután mindig egybehangzóan vallottak a zsidók (minden esetben előfordult a 10–20 korona hadisarcz és a vadul nyargaló kozákleány), a tisztek elhatározták, hogy maguk járnak utána a dolognak.

A fentemlített Sz. M. népfölkelőhadnagy vállalkozott arra, hogy felderíti a rabló kozákokat. Csak azt kérte, hogy egy magyar csendőrt adjanak melléje. Így indultak el ketten estefelé Kroszno irányába, lovon. A hadnagy huszárkarabélyt vitt magával. Minden egyéb fedezetet vagy védelmet visszautasítottak.

Mikor estefelé megérkeztek Krosznóba, a zsidók már várták őket az országúton. Elbujtak a városka végén, azon a tájon, a hol a kozákok be szoktak -162- volt jönni. Késő este megérkezett a kozákcsapat, nyugodtan, lépésben. Mikor beértek a házak közé, a hadnagy a csendőrrel lóra ült, hogy megtámadja őket, de a csapat, a mint messziről meglátta a két lovast, eszeveszetten vágtatott el, hiába lőttek utánuk, hiába nyargaltak a nyomukban fél éjszaka uttalan utakon, nem tudták utólérni őket. Megvárták a virradatot és akkor tanakodni kezdtek. A hadnagy azt mondta:

– Ezek nem kozákok, mert kozákcsapat, ha már egyszer rabolni indul, nem megy el egy háztól öt pengőért…

– Rablók lesznek ezek – mondta – és csak ezek a szegény rémült zsidók nézik őket a sötétben kozákoknak.

Virradatkor tovább mentek a patkók nyomain. A nyomok jól látszottak, de olyan messze vezettek, hogy dél lett, mire egy ritkás erdőbe ért a hadnagy meg a csendőr. Az erdőben elveszett a nyom. Egy tisztáson rongyos vándorczigány-csapat főzött ebédet. Az első pillanatban kérdezősködni akartak tőlük, de a következő pillanatban már egymásra néztek és hirtelen fegyvert fogtak a csapatra. A hadnagy arczhoz emelt karabélylyal tartotta sakkban a czigányokat, a míg a csendőr rendre megkötözte őket. Aztán felkutatták a tanyájukat, a mely az erdő sűrűbb részében volt és ott a következő dolgokat találták és vették jegyzékbe:

3. Egy egész raktárra való kozák- és cserkeszegyenruha, a melyre az osztrák-magyar 72-ik gyalogezred gallérjai és gombjai voltak felvarrva.

Ezenkívül rengeteg rablott holmi: ezüst gyertyatartók, evőeszközök, csizma, ruhanemű stb.

A czigányleányt is megtalálták, a ki résztvett a rabló-kalandokban. A «magasrangú aranygalléros kozáktiszt», a ki vezette őket, a czigányvajda volt, a ki osztrák-magyar altábornagyi blúzban, fején a tábori csendőrtiszti sisakkal nyargalt elől és öt forintért megkegyelmezett a zsidóknak.

Sz. hadnagy és a csendőr még aznap felöltöztette az egész társaságot a maskarába és úgy vitte be valamennyit megkötözve a parancsnoksághoz. A zsidók egy hétig turkáltak a rablótanyán a holmijuk után.

Sz. hadnagy a 16/I. hadtápzászlóaljhoz tartozk és a csendőr ugyanott teljesít szolgálatot.

Grybow, január.

A Gorlicze körül folyó kisebb harczokban a minap Ropa falu környékén több orosz tisztet fogtak el -164- s valamennyit beszállították ide Grybowba, a hol a mieink gondoskodtak az ellátásukról, szokás szerint. Az élelmezésüket Szikora Miklós hadnagyra bízták, a ki ebédjüknél megjelent és egy korsó vörösborral kínálta meg őket. Az egyikük, egy főhadnagy, legnagyobb meglepetésre tiszta, jóízű magyarsággal mondta:

– Konstantinápolyban voltam két évig, – felelt az orosz tiszt – ott sokat forogtam magyarok közt, azután nekiadtam magamat a magyar nyelvtan tanulmányozásának és még ott, a török fővárosban tökéletesen megtanultam magyarul írni és olvasni.

A hadnagynak arra a megjegyzésére, hogy a kiejtése is meglepően magyaros, ezt felelte mosolyogva:

– Igen, aztán egy egész évet töltöttem Magyarország egy színmagyar városában.

– Többen is vannak az orosz hadseregben, a kik ép oly jól beszélnek magyarul, mint én és körülbelül valamennyi ezzel a módszerrel tanulta meg az önök nyelvét.

A hadnagy még megkérdezte tőle, hogy csupán -165- a magyar nyelv megtanulása végett töltött-e egy évet nálunk, de erre már nem felelt.

Elmentem, hogy fölkeressem ezt a fursca orosz tisztet, de mire a foglyokig jutottam, ezt a csoportot már elszállították valahova Ausztriába.

Grybow, január.

Az este a tisztek egy Keller nevű orosz tábornokról beszélgettek. Beszélgetés közben hallom a jelzőt: «egy népszerű» orosz tábornok.» Kezdek figyelni.

Talán az egyetlen kivétel a néptudatban Galiczia földjén, a hol az oroszok oly kegyetlenül pusztítottak. Gróf Keller császári orosz tábornok nem pusztított, rendben tartotta a csapatait. A többi vagy nem tudta, vagy nem akarta a kozákjait visszatartani a rablástól, gyújtogatástól, gyilkolástól.

Hogy az orosz tábornok milyen katona, azt a harczoló csapataink tudják. Azok ítélik meg a mozdulatait, azok tartják számon napról-napra a parancsait. Mikor az orosz visszafelé vonul, kimegy a városból, a mi csapatunk nem ér rá jegyzőkönyvet venni fel a lakossággal, mert üldözés a dolga. Siet az orosz után.

De a «hadtáp», az tanyát ver az orosztól elhagyott faluban vagy kisvárosban, az érintkezik a lakossággal, az másnap minden családról, minden üzletről tudja, hogy mit csináltak vele az oroszok. A legtöbbször valóságos lajstroma ez a felháborító pusztításnak. -166- Különösen visszavonuláskor jön rájuk valami fékezhetetlen, rémült dúlási düh. Mikor Alt-Sandecből kivonultak előlünk, már nem volt idejük erre, ott csak ezt kiabálták futás közben a lakosságnak:

A hadtáp-parancsnokságok, a melyek folyton érintkeznek egymással, mindenik visszavonuló orosz tábornoknak ismerik már a szokását. Kicserélik tapasztalataikat. Ez a tábornok rossz ember. Az a tábornok hanyag ember. Amaz a tábornok «sok piszkot hagy». Másik tábornok igazságtalan ember. Gróf Keller tábornok derék ember.

Ezt a papirpénzt az étapp-tiszt a muszynai gyógyszerésztől kapta. Gróf Keller tábornok deczember másodikán Muszyna városkában (Nyugat-Galicziában, közel a magyar határhoz) bement a gyógyszertárba, szerényen és udvariasan viselte magát, vett valamit, orosz pénzzel fizetett és mikor a patikus megkérte, hogy adjon neki autogrammot, erre a papirpénzre ráírta a nevét. A papirpénz most már emléktárgy, mikor mutatják, a magyar tisztek komolyan mondják:

Deczember másodikán még Muszynában parancsnokolt gróf Keller. Néhány nap mulva nagy nyomást kapott dél felől az orosz sereg, úgy hogy húzódni -167- kezdett észak felé. Muszynát kiürítették, a kis városnak semmi baja sem történt.

– «Szegény gróf Keller megkorbácsoltatott minden kozákot, a ki rabolni akart.»

A mieink vonultak be Muszynába, ekkor fedezték fel a tisztek gróf Kellerről, hogy nem pusztítótábornok.

Deczember 9-én és az ezt követő napokon volt a limanowai csata és ezzel egyidejűleg nagy felnyomulásunk dél felől északnak: Neu-Sandec és Grybow felé. Gróf Kellernek a seregével tehát szaladni kellett tovább. Ment fel az országúton Krynicába, majd innen is tovább. A «hadtáp» néhány nappal ő utána rendezkedett be Kryniczában és kikérdezte a lakosságot, mit művelt a menekülő orosz sereg.

– «Szegény gróf Keller megtiltotta, hogy az orosz katonák a sötétség beállta után a faluban mutatkozzanak.»

Innen észak felé Krzyzowkába és Polanyba menekült az orosz sereg, a Biala völgye felé. De itt se maradhatott. Itt is nyomában volt a mi támadó seregünk.

– «Szegény gróf Keller mindenütt a falvakon kívül ütött tábort és be se engedte a katonákat a faluba.»

Így futottak tovább, egészen Florynkáig. Florynkánál nemcsak utólérte, de be is kerítette a seregét a mi Kornhaber altábornagyunk csoportja. Gróf Keller -168- egy dombon állt a tisztikarával és onnan nézte az ütközetet. Mikor Kornhabernek teljesen sikerült a körülkerítés és biztossá vált, hogy az orosz csoport nagyrésze a tisztikarral együtt fogságba kerül, mikor látta, hogy a bekerített területbe beleesik az a domb is, a melyen ő áll, gróf Keller tábornok elővette a revolverét és főbelőtte magát. Ezért kapta a «szegény» predikátumot.

A katonái nagyrészét és a tisztikarát elfogták. Benne voltak abban a harminczegyezer fogolyban, a melyet deczember közepén a Bochnia–Limanowa–Neu-Sandec vonalról Höfer jelentett. Saját katonái nagyon szerették. Öngyilkossága történetét a foglyok különféleképen adták elő, némelyek szerint nem halt meg, hanem súlyos fejsebével elvitték, meg tudták menteni a fogságtól barátai. A többség szerint ott a dombon halt meg. A merre járt szegény gróf Keller tábornok, dicséret maradt utána.

Grybow, január.

Délután sütött a nap, kezdett felszáradni a borzasztó sár, megyek egy tiszttel ki a városkából a kolostor felé, a hol Arz tábornok lakik. A várost teljesen kifosztották az oroszok. Semmit se lehetett kapni. Elmegyünk egy bolt előtt, a melynek még az ajtófélfája is ki volt tépve a falból, benn a boltból csak a négy piszkos fal volt meg, a fapadló is fel volt szedve, sár volt a boltban, lovak maradványai és nagyon kevés piszkos szalma. Semmi más, még -169- talán egy szög sem a falban. De az ajtó fölött az utczán egy czégtábla egy zsidó névvel és a névtől jobbra és balra a két szokásos festménynyel: egy süveg czukor, egy gyönyörű sárga emmentháli sajt oly plasztikusan festett lyukakkal, hogy az ember szerette volna az ujját beledugni, borosüvegek, szalámi, gyertya – az a bizonyos szép színes kép, a mi a fűszeresüzletet jelzi. Az ajtóban, a falnak támaszkodva áll egy sovány zsidó kaftánban, véres szemekkel, a szájában hosszú vékony pipaszár, a mely a hasáig ér és előre görbül, fölfelé, úgy, hogy a zsidó, ha akar, a véres szemével egyenesen belelát a pipa tüzébe. Mutatom a tisztnek a gusztusos képeket és a velök ellentétben álló teljesen üres boltot a kis trágyadombbal a közepén. Azt mondja a zsidó:

Nem is nevettem, de az ilyesmit az ember gépies mosolylyal mutatja, a melyről nem is tud. Mondom:

– Nem nevetek… sőt ellenkezőleg… mutatom a tiszt úrnak, milyen pusztítást vittek véghez itt az oroszok…

Kiveszi a szájából a pipát és a nélkül, hogy ő felnézne, a feje fölé, a czímfestményre mutat a pipaszárral, mint a tanító a pálczával a térképre. Pontosan eltalálja. Kopogtat rajta, közben vigyorogva néz rám:

– Válaszszon, a mit akar, egy óra mulva megkapja. Csak mert azt mondja, hogy úgy kifosztották az üzletemet az oroszok.

– Rendben van – mondja és visszadugja a szájába a pipát. – Hova hozzam és mikor.

Este nyolczkor megjelent a vaggonomban, hozott egy üveg Czuba-Durozier-féle konyakot, egy darab emmenthálit és egy csomag gyertyát. Meg egy üveg giesshüblit. Nem is volt drága. A konyakért kilencz koronát kért. Nem akarta megmondani, honnan hozta az árút. Azt mondta:

– A míg egy zsidó él és mozog, addig az üzlete tele van. Az én helyiségemet ki lehet fosztani, de az üzletemet nem. Azért vagyok zsidó. -171-

Struze, január.

Gaál, hatos huszárkapitány, most a hatodik hadhadtest törzskarához beosztva, így emlékszik egy névtelen tiroli katona esetére:

Kelet-Galicziában, Korcminnál folyt az ütközet. Ő, a kapitány, egy dombon állott K. tábornokkal. A domb alatt ment az országút, ezen jöttek vissza a tűzvonalból a sebesültek. A tábornok távcsővel nézte a dandárja mozdulatait és egyik parancsot a másik után küldte le a dombról. Egyszerre csak, nem az országút felől, hanem ép ellenkező irányból jön fel a dombra egy tiroli lövész. Egy «Landesschütz». Meglátja a tábornokot s a helyett, hogy szalutálna neki, leveszi a fejéről és meglóbálja a sapkáját:

Azt mondja a Landesschütz minden hapták és megszólítás nélkül a tábornoknak:

Gaál kapitány meglátja, hogy a Landesschütz balkezének két középső ujja el van lőve és hogy a nyílt csonkból sűrűn csöpög a vér.

– Hallja maga Landesschütz, – mondja neki – magának el van lőve a két ujja. Folyik a vére. -172-

– Azonnal menjen hátra és köttesse be a kezét. Itt a domb mögött van az orvos.

– Azt kérdeztem, – mondja egészen goromba nyugalommal a tiroli – hogy hol az ezredem. Az urak vagy megmondják, hogy hol az ezredem, vagy nem mondják meg. A kezemhez semmi közük.

– Maga meg van sebesülve, maga most ne keresse az ezredét. Magának most a katonai szabályok parancsai szerint be kell köttetnie a kezét, aztán nem bánom, visszamehet az ezredéhez.

– Köszönöm, – mondja a Schütz – én nem orvost kerestem, hanem tábornokot.

– Akkor máskép beszélünk – mondja K. tábornok és hátrakiált haragosan:

Négyen fogták le, mert nem hagyta magát. Az ötödik a legnagyobb dulakodás közepette kötözte be a balkezét. Mikor rendesen be volt kötözve, eleresztették.

– Hapták! – kiáltott rá egy akkorát a tábornok, -173- hogy önkéntelenül is hirtelen haptákba állt és várta a többit.

– Az ezrede ott van jobbra lenn. Az országúton előre, addig a dombig és ott megint jobbra körülbelül kétezer lépést. Itt van tíz korona, ezt én adom magának, K. tábornok, a saját pénzemből és a jó Isten áldását kívánom magának, fiam.

– Hé, Landesschütz! – kiált utána K. tábornok. – Hát mi az ördögöt adjak magának, mert így nem eresztem el. Hapták!

– Tábornok úrnak alássan jelentem, kérek kétszer annyi töltényt, mint a többinek van.

Egy intés, néhány percznyi néma várakozás. Egy altiszt hozza a töltényeket. A Landesschütz belerakja a kenyérzsákjába.

– Legalább azt mondja meg, hogy hogy hívják – szól ezalatt már egészen lágyan a tábornok.

Aztán megint elmosolyodik, megint nem szalutál, hanem leveszi és meglóbálja a sapkáját:

Ezt Gaál kapitány szószerint így mondta el nekem -174- január 18-án, Struze és Grybow között egy gödörben épített kis faviskóban, a melynek egyetlen szobájában lakik egy kedves önkéntessel és kedvencz altisztjével, Zelnik őrmesterrel. Az önkéntesnek kis vitézségi érme van. Zelnik huszárőrmesternek nagy vitézségi érme van. A hogy itt jegyzem az esetet, sötét este van, az asztalon négy gyertya ég, Bobowa felől szól, egyre szól az ágyú, a nagy szobában igen meleg van, mert ebben van a tűzhely is, egy fiatal, de összeszáradt lengyel parasztasszony vacsorát főz rajta. A lengyel parasztasszony ura tüzér, most Francziaországban van a harmincz és feles mozsaraknál. Az asszony egyedül maradt itthon, künn hál egy vaczkon valami kis előszobafélében, azt mondja, nagyszerűen alszik el az ágyúszó mellett, hiszen tüzér az ura. Magyar huszárok vigyáznak az álmára. -175-

Bártfa, február.

Ime, ez az, a mivel az egész Est-et tele szeretném írni. A császári és királyi arcière-testőrség ama tisztjének a történetével, a kivel ma reggel három óra hosszant beszéltem egy sebesültszállító-vonaton utazva. Ezen a tájon ez a tiszt szedi össze és rakja fel az ő húsz vaggonjára a sebesülteket. Künn nagyon veri a szél a havat, a sebesültek még messze vannak. Egy irodává alakított vasuti kocsiban ülünk, vaskályha ég a sarokban. A fejünk fő a hőségtől, a lábunk majd lefagy. A meleg fölfelé száll. A lábat az asztalra kell tenni, így még birja az ember valahogy. A vonat nagyon ráz. A tiszt egy kertiszéken ül velem szemben a döczögő vaggonban és a naplóját olvassa fel.

Jól megnézem: karcsú szőke ember, igen finom arcza van. Kék szeme, bécsies kis bajusza, magas homloka. Mozdulatban a legelegánsabb. A hangja nagyon csöndes, alig hallom. Azt mondják róla, hogy nem szokott nevetni. Udvarias és szomorú. Fáradtság van rajta és mindig elgondolkozik. Felriad, -176- ha szólnak hozzá, elpirul, udvariatlanságnak tartja, hogy egy perczre nem figyelt oda. Gazdag ember. A császár egyik legszebb testőrje. Azért van itt, mert a hadi beosztása: «rögtönzött harcztéri sebesültszállító vonat parancsnoka». Mielőtt Bécsből októberben elindult, ő volt minden, a mi fény, dísz, sport, elegánczia, mosoly, aranyzsinór, udvari ragyokás, parfüm, ezüstsarkantyú, csillár, parkett, vadászat, asszonyi pillantás, ló, vizsla, vitorla, fehér köpönyeg, czímeres aranysisak, futtatás, karusszel, – minden, a mit a világváros udvari lovagromantikája jelent.

Most egy szürkeruhás ember ül előttem, három csillaggal és a testőrt jelző czímeres gombbal a gallérján, mély és fájdalmas tekintettel a szemében. A hangja – ezt majd talán lekottázzuk valamikor, tíz év mulva… száz meg száz ilyen hangot hallottam itt, öt kilométernyire a haláltól, ilyen megváltozott, mélyen el-emberiesedett hangot, a mely visszakapta késő férfikorban a fiatalos el-elcsuklásait, a kamaszos daczot, a gyerekes csodálkozást és panaszt egészen a sírás határáig. Átkozott kétezerszavas haditudósítói táviratok, a melyekbe nem fér bele egy taktus ennek a hangnak a zenéjéből…

Októberben tehát elindult a szép testőr Bécsből a sebesültekhez és a mi mozgó pénze volt, azon finom csemegét és különösebb, drágább gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat vásárolt. Akkor fehér köpenye volt és ezüst sarkantyúja. Tele volt kiváncsisággal és lelkesedéssel a háború iránt. Finom kis bőrkönyvbe be-beírta, a mi megragadta. -177-

«Gróf Rességuier, a tizenötös dragonyosok főhadnagya messziről meglátta, hogy egy orosz szekérsor megy az országúton. Sarkantyúba kapta a lovát, egyedül elébük került és galoppban vágtatott vissza mellettük. Két ismétlőpisztoly volt nála. Gróf Rességuier híres lövő. A hogy elvágtatott az orosz szekerek sora mellett, vágtában végig lelőtte az összes lovakat. Véres arczczal és fél karddal jött vissza. A katonai érdemkereszt harmadik osztályát kapta.»

«Korán reggel Jaslo mellett mentünk el. Künn, a mezőn, a nyílt pályán állott egy tehervonat, teli galicziai menekülőkkel. Nyított teherkocsik voltak. Reggel volt. Az egyik kocsiban teljes egyházi ornátusban állott a pap és istentiszteletet tartott. A többi negyven teherkocsiban térdeltek a parasztok és énekeltek Isten szabad ege alatt. Másfél nap óta álltak ott egy kitérő-sínre félretolva.»

Gépiesen átjegyzem a hadinoteszbe. Szép, megható kép. A testőr tovább lapoz.

– Igen – mondja. – Ez is érdekes. Végigvilágítottam egy súlyos sebesültekkel megrakott vonatot. Éjszaka volt. Egy másodosztályú vagonban három súlyos sebesült feküdt. Kettő a pamlagon, egy középütt, a padlón. Nézem, őrmester. Nagyon fehér volt az arcza. A czéduláján: «láblövés, tüdőlövés». Beszélni nem tud. Látom, hogy a kezével az ülés alatt kotorász. Keres valamit. Kérdezem, -178- mit keres. Nem tud felelni, a tüdeje át van lőve. A száját nyitogatja és tovább keres reszkető kézzel. Ejnye, – mondom – mit keres ez? Letérdelek mellé, az ülés alá világítok. Mit veszíthetett el? A sötét zugban hirtelen megcsillan valami. Odanyúlok: az arany vitézségi érem. Mutatom neki. A száját félrerántja, mint a gyerek, a ki sírni akar, és mosolyog. Ráteszem az érmet a mellére. A kezem után nyúl. Megfogja. Én még mindig térdeltem. Megcsókolta a kezemet. Az arcza fehér volt, de csupa piszok. A szemét félig lecsukta. Sírt. A könny nem tudott lefolyni róla, mint két kis tó, megállott a szeme zugában, az orra mellett. A szájáról lehetett csak látni, hogy sír.

Beírom a könyvembe: «Őrmester, arany vitézségi érem». Aztán ok nélkül meghegyezem a czeruzát. Nem kérdezek tőle semmit. Most már sejtem, hol mondott le a fehér köpönyegéről.

– Igen, – mondja, kitekint a bőrkönyvecskéből – ez is… Volt egy sebesült-vonatunk, a mely csupa finom hálókocsiból állott. Ebbe deszkákra fektetve a fülkék ablakán toltuk be a sebesülteket. Sor jön egy tiroli lövészre. A lába volt összeroncsolva. Ráteszszük a deszkára és toljuk befelé az ablakon. Egyszerre csak megkapaszkodik fenn az ablakfában és nem engedi magát. «Mit akar?» – mondom. Azt mondja nevetve: «Miért ilyen buták a gazdag emberek?» Nem értettem. Azt mondja: «Hát igen… -179- ilyen szép hálókocsikat építenek maguknak és az ablakon járnak beléje». Ezt beírtam… tudja… felcsuklik az emberben valami… egy ilyen szegény ember, a ki akkor látja először a gazdag urak hálókocsiját, a mikor az ő lábának már vége van… akkor persze már szabad neki is… a selyemtapétás hálókocsiba…

Kinézek az ablakon. Egészen ostoba dolog: Tolsztoj jut az eszembe, a ki fess testőrkapitány volt és a kiből a háború csinált apostolt. Szidom magamat, miért érzékenyedem így el? Nagyon le vagyok törve, talán azért fekszenek az idegeim így künn, a bőrömön. Az éjjel csak egy-két órát aludtam, ruhástul, egy kifosztott, hideg lakásban, egy ágyon, a min nem volt semmi, hideg volt. Az ilyen összetört, didergő ember csupa ideges érzékenység. Nyolcz napig nem volt lenn rólam a ruha. Vagy tényleg olyan nagyszerű dolog ez most: a testőr, a kinek az emberi nyomorúságért kezd vérezni a belseje?

– Ide följegyeztem… egyszer, mikor az állomáson a nehéz sebesültekkel aludtam… Egész nap egyikük sem szisszent fel, pedig ez mind «súlyos» volt. Kötözte, vágta őket az orvos, egy hangot nem hallottam. Éjjel felébredtem, nem tudtam aludni. Egy kis éjjeli mécses égett. Mind aludtak a fáradtságtól. És álmukban beszéltek, most őszinték lettek, az egyik folyton sírt álmában, volt vagy három, a ki jajgatott és panaszkodott, hogy fáj. -180- Álmában. Egészen közel mentem hozzájuk. Odahajoltam. Mélyen aludtak, mégis csöndesen panaszkodtak. Másnap reggel megint büszkék lettek és estig megint egyetlen, de egyetlen szó panaszt, vagy jajt nem hallottam. Ezek is tiroliak voltak. Nagyszakállú, erős emberek.

A vonat most áll velünk. Az ablakról lekaparom a jégvirágokat. Isteni, édes napsugár. És hó, hó… mindenütt.

Lopva megnézem, a hogy a könyvben keres. Divatos a haja, a bajusza. A szája körül komoly, szenvedő vonás: négy hónap háború, négy hónap a sebesültek közt.

– Itt fel van írva, – mondja csöndesen – hogy a száj-ápolás fontos lett volna a háborúban, de erre egy nemzet se gondolt. Se az orosz, se mi. Ezek az emberek hónapokig nem mosták a szájukat. És a kiket szekeren hoztak, azok nagyon el voltak csigázva, úgy hogy nem volt erejük a szájukat becsukni. Ezt különben minden olyan sebesültnél láttam, a ki messziről jött. Nyitott szájjal feküsznek. És mindeniknek kimosom alkoholos vízzel a száját. Mindjárt megkönnyebül. Rám néz rögtön.

Ránéz rögtön. Ezt úgy mondja a császár testőrje, mint egy kitüntetést. Hogy ránéz a sebesült, megkönnyebbülten, mert kimossa a száját. Hol vagyunk már az udvari báloktól, az arany-vörös kabáttól és a hófehér köpenygallértól?

– Ezt írja fel inkább: Galicziából jött egy szekér az állomásra, abban feküdt két jóbarát. Két súlyos sebesült. Az egyik nem volt olyan rosszul, mint a másik. Ez azt mondta, hogy a szekér nagyon rázta őket, hát ő átölelte a barátját és magára húzta a felsőtestét, hogy ne fájjon úgy neki. Mi mind a kettőt leemeltük óvatosan, a törzsorvos úr megvizsgálta őket. A súlyosabbik, a kit ez a fiú az egész úton átölelve tartott, már egy óra óta halott volt. De én ezt nem mondtam meg a fiúnak. Úgy jöttek, összeölelkezve, mint jóbarátokhoz illik. Folyton kérdezte, mi van a másikkal.

– Itt mindjárt azt is följegyeztem, – mondja – hogy az a sebesült-vonat, a mibe ezt a fiút beleraktam, úgy be volt fagyva, úgy tele volt jégcsapokkal, hogy nem tudtam a zárt teherkocsik tolóajtóit felnyitni. Vésőt hoztunk, ezzel se ment. Baltával kellett a jeget lecsapkodni az ajtókról, hogy kinyithassuk. Órákig kalapáltunk, a míg az egész vonatot kinyitottuk.

– Karácsony. Ezerkilenczszáztizennégy karácsony. Gazul viselkedtek az oroszok.

– Tudom, – mondom társalgási hangot erőltetve – a főhadiszálláson hallottam a jelentéseket, -182- hogy a mi karácsony esténken mindenütt erősen támadtak.

– Támadtak, – mondja – támadtak. Ez volt a nyomorult ötlet. A dátum miatt, minden katonai ok nélkül, pusztán mert deczember huszonnegyedike volt, csak a Krisztus születésnapjáért támadtak… egy ilyen vallásos nép, mint az orosz. Önök ezt csak hallották, de én láttam az eredményt. Neu-Sandecben voltunk másnap. Karácsony első napján. Négyszáz sebesültet jeleztek ebből a karácsonyi tréfából. Mi elkészültünk Albrecht törzsorvos úrral, a ki a neu-sandeci betegállomás parancsnoka volt akkor… elkészültünk a négyszázra. Kimentünk, vártuk a vonatot. Akkor jött egy távirat, hogy az oroszok karácsony estéjén ilyen gazul viselkedtek… Nem négyszáz sebesült jön, hanem ezerkétszáz. Késő este jöttek, karácsony első napján. És hirtelen. Egyszerre mind.

Most odalép hozzánk Albrecht törzsorvos, híres gráczi doktor, most egy betegállomás főnöke. Kicsit izgatott.

– A kapitány úr – szól, a testőrre mutatva – úgy segített rajtunk, hogy maga czipelte ki a vonatból a kórházba a súlyosan sebesült bakákat. Különben nem tudom, hogyan boldogultunk volna. A súlyos sebesültet két ember szokta óvatosan fölemelni, hordágyra rakni, lassan elvinni. A kapitány úr fölemelte egymaga a sebesülteket, azok a lábukkal körülfonták a derekát, két karjukkal átölelték a nyakát… úgy czipelte őket egyenkint a vonatból a kórházba egész éjszaka… Azt hiszem, száztíz -183- embert vitt így át a barakkba. A száztizenegyediket már nem birta. Félt, hogy elesik vele.

– A kapitány úrra nem lehetett a végén ráismerni. Ezek a szegény katonák, mind, mikor átölelték a kapitány úr nyakát, az arczukat, mint a gyerekek, az arczához támasztották. A kapitány úrnak mind a két orczája tele volt vérrel és sárral. Hallom, a kapitány úr említette, hogy a szájukat nem tudják becsukni. Így támaszkodtak az arczára, a kapitány úrnak befolyt a gallérja alá a vér, a nyál, a füstös arczok verejtéke, a sáros arczok minden lecsurgó könnye, úgy ölelték át a bakák sírva, mint a gyerekek a dajkát… Egy szegény baka nem értette, mi ez, hogy egy kapitány viszi őt, ez, a hogy átölelve tartotta, megcsókolta a kapitány urat. A végén a kapitány urat meztelenre vetkőztettem és karbolos vízzel lemosattam, mert száztíz katona minden szenvedése és nyomora folyt be fenn a gallérjárba és folyt végig a testén a ruha alatt. A ruháját elégettettem, mert tetves volt.

A törzsorvos egészen izgatottan megy vissza a kályhához. Onnan int nekem titokban, hogy minden szó igaz abból, a mit mondott.

– Csodálatos karácsony volt, – mondja a testőr – a sebesült-vonat végén volt egy nyitott teherkocsi, egy úgynevezett lóré. Már éjfélután -184- volt, hogy kiraktuk szegényeket. És ebben az utolsó nyitott kocsiban egy óriási karácsonyfa volt. Egy egész, nagy fenyőfa. Tele égő viaszgyertyával. A nyitott kocsiban, a fa körül könnyű sebesültek guggoltak. Ugyanannak a karácsonynak a sebesültjei, a melynek tiszteletére ezt a ragyogó fát gyújtották. És a hogy czipeltük ki a vonatból a «súlyosakat», a «könnyüek» a fa körül hangosan énekeltek az éjszakában. Ezek vegyesen magyarok és osztrákok voltak. Felváltva énekeltek. A magyarok egy magyar karácsonyi éneket, aztán az osztrákok egy németet… A közepén száz meg száz gyertyával sugárzott a karácsonyfa a szenvedők vonatának a végében. Áhitatos énekek voltak, énnekem reszketett a szívem, oda voltam, mikor a sebesülteket czipelve mindig hallottam egy-egy foszlányt ebből a kórusból. Pontosan betartották a sorrendet: egy magyar ének, egy német ének. És mind felkötött karú, bekötött fejű katona volt, a kis viaszgyertyák sárga fényében… mind karácsonyi sebesült…

… Nikoláj Nikolajevics jut eszembe, az orosz fővezér, a czár adjutánsa, a hosszú, sovány, csontosarczú, tőr-tekintetű öreg úr, a ki két fejjel magasabb, mint minden tábornoka. A karácsonyi parancs tőle jött.

Megérkeztünk. A vonat nem megy tovább. Búcsú a testőrtől. Ő itt marad, négyszáz sebesültet kell beraknia. Mi most gyalog megyünk tovább, vashegyű bottal botorkálunk a fagyott országúton, ott a hegyen túl majd kapunk szánkót. Rövid búcsú. -185- A kis csapat: négy ujságíró, egy fényképész és parancsnokunk, egy kapitány, – megyünk a tűzvonalba.

Ezt a kérést már sokszor hallottam itt az ágyúk és a lövészárkok közt. De most, mint valami olyan meggyőződés, a melyre esküt merek tenni, önt el az a tudat, hogy ennek a jó, megtiport és megtisztult embernek, ennek a gavallérból – véren, síráson, tetveken, sebeken, minden emberi szenvedésen át – a nyomorúság alázatos szolgájává lett katonának az egyetlen tisztelet, a mit a tollammal megadhatok, az, hogy igazán nem írom ki a nevét.

Nem hiányzik ennek az embernek igazán semmije ahhoz, hogy szeressem. Megint elvörösödik, talán már tizedszer:

– Egészen jól… magyarul… megtanultam… háborúban… katonáktól – mondja.

Az állomás mögött szekerek és vöröskeresztes kocsik tünnek fel. Elkezd szaladni feléjük, mint egy gyerek. Utána nézek, a míg látom.

Most már tudom, hogyan adta neki a jó isten azt a komoly és szomorú tekintetet, meg azt a folyton -186- megcsukló, szép, lecsöndesedett, meleg hangot. Már tudom, hol hagyta a fehér köpenyt, az ezüst sarkantyút és minden vidám tempóját. A kolerások és a vérhasasok közt térdelt, mosta őket. Albrecht Othmár úr, törzsorvos, úgy beszél róla, mint egy szentről. -187-

Abos, február.

Ezen a behavazott kis állomáson várjuk éjszaka a vonatot, a mely tovább visz – a duklai szoros alatt harczoló csapatok felé. Beszélik, otthon Pesten nagy izgalom van a duklai orosz támadások miatt. Az oroszok rendkívül elkeseredetten támadnak ott nap-nap után, még a laikus előtt is világos, hogy át akarnak törni. De itt már jobb hírek vannak. És német katonavonatok mennek át az állomáson, egyik a másik után… A mi irányunk: Eperjes, Bártfa, Zboró – a harmadik hadtest frontja. Az emberek itt is izgatottak, a jó hírek egy-egy véresen visszavert orosz támadásról szólnak, a melyet azonban követni fog holnap egy másik.

Zboró, február.

Vasárnap, február hetedike. Szánkón jöttünk ide Bártfáról. Régi, románstílű kastély a Rákócziak vidékén. Itt már jártak oroszok, a kastély egyik -188- szárnya leégett. A másikban a hadosztály parancsnoksága tanyázik. A földszinten vagyunk, hatalmas teremben, a vastag falak közt mély, alacony vasrácsos ablakok. Terjedelmes udvar: égett falak közt szánkók, autók, lovasok, tisztek. Éles, világos téli délelőtt. Óriási kályha, jó meleg van. Az ablakok meg-megzörrennek, igen halkan, az ágyúzástól. Nehéz tüzérségünk négy kilométernyire van innen.

Az ablak előtt, a hogy kinézek, felsorakoztatnak negyvennégy orosz foglyot. Minden orosz támadást visszavert a harmadik hadtest ezen a szakaszon, rengeteg orosz halottat számoltak meg, igen sok foglyot hoztak be. Ezeket az éjszaka és ma reggel fogták. Van köztük elfogott járőr és átszökött katona. A nagy terem tulsó végében egy hosszú asztalnál három tiszt uzsonnázik. Elől, az ajtó mellett másik hosszú asztal, egy vezérkari kapitány ül ott, mint elnök, mellette jobbról-balról mint két szavazóbíró: egy káplár, a ki tud oroszul s én, a vezénylő tábornok engedelmével. A vezérkari tiszt előtt a tegnapi és tegnapelőtti csata térképe a pontosan beléje rajzolt orosz állásokkal. A térkép mellett színes képek tömege: az orosz katonai egyenruhák lexikonja, rajta van minden fegyvernem, minden rangjelzés. Nagy ív papirosok, ezek lesznek a jegyzőkönyvek.

Szuronyos katona vezeti be az elsőt. A fogoly leveszi a sapkáját, haptákba áll. A balkezében, hátradugva, égő czigaretta. Most kapta künn az udvaron. Nem fél. A kérdések rövidek, tárgyilagosak. Lehetőleg szóról-szóra jegyeztem le mindent. -189-

A tolmács felteszi a kérdést oroszul, a katona felel, a tolmács le se fordítja, értjük:

Ezen a feleleten belátni az orosz túlerő rejtelmeibe: aktiv katona és a háború hetedik hónapjában kerül először ütközetbe. Bizony ezek sokan vannak.

Tehát a Lemberg–Jasló-vonal túl van terhelve. Tehát ez a fővonal. Tehát ez a legfontosabb vasút, ez az élet-ér. De ez már tán a századik, a ki ezt vallja.

– Mert azokat kiválogatták közülük és a Kaukázusba küldték a törökök ellen. A németeket is leküldték.

– Azt mondja, hogy a kapitányt ők «telefon úrnak» hívták, mert mindig telefonon dirigálta őket hátulról.

– De igen. Ő hallotta, hogy régebben, a régi tisztek köztük éltek és velük mentek rohamra, az újabbakat alig látni.

– Azt mondja, éppen azért haltak meg, mert köztük éltek és mert velük mentek a rohamra.

– A tegnapi roham után hányan maradtak a századából? Hányan jöttek vissza?

– Mondja meg neki, hogy ha vissza akar menni, visszamehet. Semmi baja sem lesz. Szabadon bocsátom.

– Mondja neki: mert az orosz hadvezetőség azt hireszteli rólunk, hogy kegyetlenkedünk a foglyokkal. Mi azt akarjuk, hogy a mi becsületünket ne rágalmazzák. Ő most látta, hogy hogyan bánunk velük, menjen vissza és czáfolja meg a hazugságot. Adok neki ötven rubelt aranyban.

– Hát mondja otthon, hogy agyonütötte az őrét, úgy szökött meg. A puskáját is visszaviheti.

Elvezetik egy mellékajtón, mint a tanút, a ki már levallott. Jön a másik. Hangos, értelmes gyerek.

– Törvény szerint joga volt kivásárolnia magát a katonaságból, most mégis behívták.

Hát még sincsenek olyan borzasztó sokan. Sietnek. Két heti kiképzés… Kilenczet lőtt: nagy takarékosság a municzióval. És itt a szomszédban, Iwangorodban, majdnem a csatatéren képezték ki.

A végén a refrén: nem megy vissza se huszért, se ötvenért, se százért. Elvezetik.

A harmadik, negyedik, a többi hasonló feleleteket ad. Van köztük alacsony, magas, kövér, sovány, szerény, szemtelen, okos és buta. Egyik se megy vissza aranyért sem. Mind nagyszerű ruhában van. Csizma, keztyű, prémes sapka, köpeny, zsák – mintaszerű. És pirosak, egészségesek.

Dél van. Most már mind olyan egyformán vall, hogy csak a vezérkari tisztet érdekli, csak ő jegyzi az ezredek, századok számait, a pontos létszámukat, a veszteségeiket. Vissza egyik se akar menni. Egyenesen kinevetik az ajánlatot.

– Azt mondja: az erdőben talált egy gyufaskatulyát, abban volt egy czédula, arra rá volt írva, hogy mi jól bánunk a foglyokkal, tiltakozunk a rágalom ellen, hogy kinozzuk őket.

A dolog magyarázata: a rossz kenyértől eltekintve mindenük van az oroszoknak Galicziában, csak gyufájuk nincs. Ebben óriási a szükség. Egy skatulya gyufáért két koronát is adnak. A mi katonáink tudják ezt, rendszeresen gyűjtik az üres gyufaskatulyákat, -195- mindenféle tréfás üzeneteket írnak oroszul kis czédulákra, a czédulákat beteszik a skatulyákba és mikor patrouillirozni mennek, tarisznyaszám viszik magukkal és mindenfelé elszórják ezeket a skatulyákat az erdőkben, utakon, hidakon, sőt az ellenséges lövészárkok közelében is. Ezt biztosan felszedi az orosz, mesélik, tizen is rohannak egy skatulyára, verekszenek érte. Persze, nincs benne gyufa, csak üzenet. A legtöbb skatulya azt izeni, hogy adják meg magukat, jól bánunk velük. Legtöbbször maguk a foglyok írják ezt oroszul. Hívják át a többit.

Mialatt egy tiszt magyarázza halkan bakáinknak ezt a jó ötletét, hallani egy-egy szót a kihallgatásból.

Ez a hadosztály augusztus óta harczol az északi harcztéren, ez a kapitány augusztus óta vezeti a könyvet a foglyok vallomásairól, átment a kezén több mint ötezer fogoly, eddig egyetlen egy fogadta el a pénzt és ment vissza, de az is ötven rubelért, olcsóbban nem akarta csinálni. Nekünk pedig megér százat is, ha egy-egy ember megczáfolja azt a rágalmat, hogy kínozzuk a foglyokat. -196-

A kihallgatás véget ér, mert vezérkari kapitányunkat a telefonhoz hívják.

Az ablakból látom: az orosz foglyok egyszerre szalutálnak neki, mikor az udvaron elszalad előttük. A teremben csönd. Magam maradtam. A kályhában nagyokat roppan a nedves fa. Az ablakok szaporábban kezdenek zörögni.

Szemelnye, február.

Ebédnél a vezérkari tisztek azt mondták: ma éjszaka támadni fog az orosz. Ebédután elindulunk. Zboró felől a második számú katonai szánkó csöngve röpít le a magas partról a végtelen hótengerbe. Az első számú katonai szánkó messze előttünk jár, már fölfelé kúszik az isteni fehérségben. Mint egy magányos barna bogár, olyan kicsi. A tüzérbrigadéros ül benne, egyedül. Jobbról: hóhullámok, akkorák, hogy egész szántóföldek alusznak alattuk, a távolban szürke hegyek, a fejükön felhő és hó. Balról: mély völgy, nyugodt hótenger, a távolban még magasabb hegyek. Előttünk: most már lassan emelkedő hó-végtelenség, dombra mászunk fel, azon túl ismét hegyek, hegyek, felhők, havas erdők, -197- nagyon messzi szürke foltok, nem is tudni: hegy, felhő, erdő vagy füst. Nagyon messze van. Megkérdem, mi az. Minden együttvéve: hegy is, felhő is, erdő is, füst is, röviden: a duklai hágó…

Szél fuj. Az út szélén visit két telefondrót. Minden póznánál változik a hangja. Egyszerre tiszta, gyönyörű terczet énekel. Aztán megint két össze nem illő hang. Délután két óra. Szomorú délután, nem süt a nap. Balkéz felől, messze előttünk a hó nagyfehér szüzességében barna foltok egymás mellett. Mint egymás mellett sorban nyugvó sötét hernyók. Ugyanabban a pillanatban a barna foltok fölött hat tüzcsóva jelenik meg hirtelen, aztán hat vad dördülés, sorjában. A hat tűzrobbanás olyan, mint hat rongyos, szakadozott zászló, a mely élénksárga tűzlángból van. Egy pillanat az egész. Megint dördül hatot, de egy másik oldalról. A szánkó megáll. A dombról integet felénk az ezredes, ő már leszállt, int, hogy gyalog megyünk tovább. Apró szánkók jönnek velünk szembe, akkorák, mint egy ródli, két ló vágtat mindenikkel. A ródlin fekete skatulyák, a skatulyákon egy tüzér. Municzióért mennek.

Mászunk fel a dombra. Egy lovas altiszt jön lefelé. Szalutál a kapitányunknak. Megáll:

– Biharóba menjenek az urak. Ott olyat látnak, a milyet még nem láttak. A tegnapelőtti rohamból kilenczszáz orosz halott van ott a hóban. Olyan magas a hó, hogy a halottak fele áll, nem tudott elesni, a hó mellig ér. Ott állnak vagy négyszázan, átnéznek hozzánk, mind meg van halva…

Két óra van, de sötétedik. Az ágyú szakadatlanul -198- szól. Komor, vad téli délután. Az emberek nem mosolyognak.

Kis szánkók rohannak mellettünk előre, az ágyúk felé. Megint a pirosbetűs fekete ládák. A tüzér csak úgy lóg a ládarakáson, átöleli, hogy le ne forduljon róla. Galicziában felemelő, templomos érzés volt az ágyúk orgonálása közt állni. Itt vad, erőszakos zordság van, a levegőben. Ott, akkor, tüzérharcz volt. Itt most gyilkolás van, az orosz be akar törni, magyar földet akar tiporni, most készülődik, ma éjszaka támadás lesz. A szemek nagyobbak, az arczok egészen komolyak és sötétek, minden tele van keserűséggel és vadsággal. Az ágyúk is mások: itt veszettül ugatnak, itt nincs az a hegyek fölött morajló basszusdörgés, itt csattog, ropog és tüzel mind, itt minden perczben mintha vashidak dőlnének össze ropogva, itt nemcsak csöndes telefonparancsok mennek, itt katonás, ordító vezényszó is van. A tüzérek merevek, idegesek, feszülten figyelnek a tisztre, az arczuk füstös, a kezük kormos, a szemük feketén csillog, mint a szén. Ha egy pillanatra nincs ágyú, a telefondrót úgy sír fel a szélben, mintha ő volna az egyetlen károsult. Az országút szélén négy nehéz ágyú. Négy taraczk.

Meg kell állni. Lőni fognak. A négy taraczk bamba vastag csövével egyenesen az égre néz fel. Elszaladnak mögéjük a tüzérek. Mindeniknél csak egy tüzér marad, az ágyúról lelógó kötél végét fogja. -199-

Egy kötél a másik után rándul meg. Négy hatalmas lövés. Szinte kómikus, a hogy a négy óriási ágyú, még mindig az eget bámulva, hátratántorodik, mint négy ökör, a melyet taglóval vágtak fejbe. Egy pillanat, és mint a mészároslegények, rárohannak a tüzérek az ágyúra, rámásznak, ellepik, mint a legyek, tolják, nyomják, forgatják, nem is látni tőlük az ágyút, csak a torkát, a mely kinyúlik a tüzérek feje fölött, még mindig az égre tátog. Finom kis füst, pára jön a torokból, csak annyi, a mennyit az ember lehel télen. A nagy bronzállat liheg, párát fúj az erőlködés után. Már tolják a hasába alul az új gránátot. A régit még mindig hallom repülni. Hosszú másodperczekig dudorász fenn valahol a felhők tájékán. Mikor kiszakad az ágyúból és otthagyja a fellobbanó tüzrongyot, úgy szól, mintha hosszú vászonvéget hasítanának el, elhalóan. Aztán dudol egy kicsit, gúnyosan.

Még egyszer hallani. Az ezredes mondja, hogy figyeljünk, most a golyó elmegy egy faluba, a hol az oroszok gyülekeznek, ott leesik, szétrobban és aztán majd jön visszafelé a hang. Ezt mind elmondja és aztán szótlanul várunk még sokáig. Aztán egyszerre a szürkébe boruló hegyek közül négy csattanás jön, mintha fejszével négyszer gyorsan rávágtak volna egy nagy vaslemezre.

– Megfigyelő jelenti, hogy két ház kigyulladt -200- egy ház bedőlt, az oroszok szétszaladtak a bedőlt házból.

Ez már a jelentés volt ennek a négy lövésnek a hatásáról. A megfigyelő messze valahol egy hegy tetején ül egyedül egy erdőben, egy magas fán. Csak egy telefondrót megy oda hozzá. Az oroszok az orra előtt gyülekeznek lenn a völgyben, egy faluban, és nem tudják, hogy a fejük fölött egy fenyőfa sűrű lombja közt villog a császári és királyi tüzérség szeme.

– Tegnap – feleli – az elfogott oroszok azt vallották, hogy minden századukat, a mely harmicz-negyven emberre apadt le, kiegészítették százhuszra. Erősítés jött. Már pedig most, a hová erősítés jön, ott támadás lesz, mert ok nélkül sehová nem küldenek embert, oly szükség van Varsó körül… Aztán ma reggel már elkezdtek szivárogni…

– Így jönnek ők le a hegyről. Ott állnak velünk szemben, azon a hegyen… látja? Ott van négy vízmosás. Most be van havazva, de mi tudjuk, hogy ott le lehet mászni. Reggel hatkor jön le kettő. Aztán három. Aztán megint kettő. Aztán a másik vízmosásban tűnik fel kettő, három, maximum négy. Aztán perczekig nem jön egy sem. Aztán megint jön három. Akkor már tudjuk, kezdenek szivárogni, akár meg is lehet innen olvasni őket, majdnem egyenként jönnek, de estig lenn vannak -201- a völgyben mind, egy-két ezred, majdnem egy egész hadosztály. Ezért lövetem ezt a völgyet és azt a falut abban a völgyben ezzel a négy nehéz ágyúval. Ott gyülekeznek. Pusztítok belőlük, a mennyit lehet. A völgyből éjjel fel fognak rohanni ide hozzánk. Mi a lövészárkokban várjuk őket. De mielőtt felrohannak, lövöldözik ágyúval a mi lövészárkainkat, hogy puhítsák a mi katonáinkat. Én megnehezítem az ő gyülekezésüket, ők megnehezítik a mi várakozásunkat. Most tessék erre jönni, nézzük meg a többi munkát…

A merre járok, tele van a háború csodával. Az ezredes egy alacsony kőfal előtt áll meg. A kőfalban kis kapu.

Három lépcső felfelé: a kőfal mögött kis falusi temető. Fejfák, keresztek, sírkövek a hóban. A temetőben – elhül a szívem, a hogy meglátom őket – tizenkét kísértet földigérő fehér lepedőben, fehér csuklyával a fején. Tizenkét tüzértiszt hóköpenyben. A hóköpeny: bő fehér hálóing, a mely a földet söpri, bő fehér ujja van, nagy fehér csuklya a sapka fölött. Mind a tizenkét tiszt haptákban áll és szalutál. A temetőnek alacsony a kőfala, az orosz távcső ne nagyon lássa itt a mozgolódást, ezért vannak fehérben.

Újabb csoda: romantikusan rémes látvány: egy kriptából két kisértet jön ki. A földbeásott gödörben van a telefonállomás. Most, hogy szétnézek, megint látom a barna hernyókat a hóban: a temetőtől jobbra és balra egy-egy tábori ágyúüteg áll a hómezőn, -202- csak innen nézve barnák, előlről magas hórakás előttük, ez takarja el fehéren az orosz elől.

– Na már most – mondja az ezredes – ez a két üteg azokat az orosz ágyúkat szekirozza, a melyek a mi lövészárkainkat puhitják.

Előttünk, lenn a völgyben éles csattogás. Az a bizonyos fejszekopogás a vaslemezen, de közelebbről. Most mosolyog először az ezredes. De nem kedves a mosolygása. A száját furcsán húzza félre.

– Elébünk lőnek az oroszok. Mindig ugyanarra a helyre. Ott nincs semmi, csak hó. Azt verik föl a gránátjaik.

Most leírom szóról-szóra, a mit hallottam. Csak lefordítom, mert az egész németül folyt.

– A megfigyelő azt telefonálja, hogy az orosz tüzérek elszaladtak az ágyúiktól.

– Jó, – mondja az ezredes – majd ha kezdenek visszaszállingózni az ágyúkhoz, telefonáljon.

Szünet. Bemutatkozunk a tiszteknek. Csönd. Senki nem szól. A kriptából egy hang:

– Megfigyelő jelenti, hogy három-négy orosz -203- tüzér hóköpenyt vett fel és hasoncsúszva megy vissza az ágyúkhoz.

A tábori ágyúk hallgatnak, csak a négy taraczk bömböl mögöttünk. A fejünk fölött dudolnak a lövedékeik. Megint a négy csattanás a távoli völgyből.

– Megfigyelő jelenti, hogy az egész orosz személyzet kuszva megy vissza az ágyúkhoz.

A hátunk mögött megint a négy taraczk. Dudolás a levegőben. Hosszú szünet. Négy zengő csattanás messziről. A mi két ütegünk a temetőtől jobbra és balra hallgat. A telefont várja. A kripta nyílásában komolyan áll a kisértet, a telefonkagyló a fülénél, a beszélő a szájánál.

Most villan a hat tüz-lobogó balról, villan a hat tüz-lobogó jobbról, aztán hallani a hat dörrenést balról, aztán hatot jobbról. Halotti csönd. Hosszú hallgatás. Aztán tizenkét veszett csattanás a ködbeborúlt hegy felől. Felrobbant mind a tizenkét gránát. Így ellenőrzik.

– Megfigyelő jelenti, két hordágy megy az orosz üteghez, két embert visznek el. Az egyik biztosan halott, mert a két karja lelóg a hordágyról.

– Így megy ez most késő éjszakáig. Nem hagyjuk őket lőni. Néha-néha sikerül nekik is egy-egy sortüzet leadni a mi gyalogságunkra, de most már láthatta, hogyan tartom sakkban őket. A harmadrészét sem tudják lőni annak, a mit lőhetnének.

Ez egy hét keserves munkája. Ebben előre el van készítve minden lövés. Minden végpont mellett egy -205- szám van. Az ágyú éjszaka is odatalál minden útra, hídra, faluba, hegyoldalba. Ha jön a jelentés, hogy itt, vagy ott támad az orosz, sötét éjszakán is csak a számot mondják meg a tüzéreknek, azok elővesznek egy kis könyvet és pontosan lövik az országút ama szakaszát, ezt vagy azt a vízmosást, dombot, faluvéget.

Negyed négy. De már sötétedik. Most állandóan szól mind a tizenhat ágyú. A tizenkét könnyű és a négy nehéz. Az ezredes megmutatja a szalmavaczkot, a hol ma éjjel aludni fog. A szalma közt -206- finom telefonkagyló, beszélő és hallgató együtt, mint egy pesti íróasztalon.

– Érdekelni fogja az urakat. A legkülső lövészárkaink előtt száz lépésnyire egy erdő kezdődik. Az a terület, a mely a lövészárok és az erdő közé esik, tele van czölöpökkel és a czölöpök össze-vissza vannak fonva szöges dróttal. Hogy váratlan támadás ne jöhessen az erdőből. A drót-szövedék benyúlik az erdőbe. A drót-szövedék végén csöngettyük vannak. Báránycsöngettyük, juhkolompok függnek a dróton, hogy ha az orosz a sötétben nekitámad, csöngessen és figyelmeztesse az őrszemet. Már most, kérem, a mult éjszaka csöngettek. Odavilágítottunk, hát két farkas szaladt vissza az erdőbe. Beleakadnak a drótba és csöngetnek. Aztán egész éjjel csöngettek a farkasok, reggelig.

Mikor ezt mondta, már alkonyodott, fagyos szél fújt, esni kezdett a hó. A tizenhat ágyú most már egy perczre sem szünetelt. Dörgött, hányta a tüzet és a süvöltő golyót. Láttam az estét jönni nyugat felől, a téli estét, a téli éjszakát. Az eszemben járt:

Ez egy darabomnak a német címe. Éreztem, a hogy a vér az arczomba szalad. Bennnünket lenn vár a szánkó. Az ezredes itt marad a temetőben, a fagyos éjszakán, egy zsup szalmán. A telefont spárgával a füléhez köti, hogy ha elalszik, hát… Egy ötvenéves ember.

Ma éjszaka támadás lesz. Egy hosszú perczre egy élet minden hiúságát, egy karriér minden büszkeségét elfelejteni és elvörösödve mélyen szégyelni, hogy valaha darabokat írtam…

– Nem együtt menni… legalább harminc lépésre egyik a másiktól… szétszóródva menni a szánkókig.

Talán valaha megint másként lesz, de ebben a perczben semmi, semmi más nem adja vissza a lelkem egyensúlyát, mint csak az, a mit most utánunk kiáltott. Hogy délután kettő óta – most már alkonyodik – az én kimustrált «alkalmatlan» népfölkelői életem is ugyanabban a veszedelemben volt, mint az ő brigadérosi katona-élete. Kedves, okos, elmés bécsi ember, mikor délben Zborón a szobáját megmutatta, Jókai «Fekete gyémánt»-jait láttam az asztalán, német fordításban. Imádja a regényt és a szinházat. Fogja-e valaha is úgy meghajtani a lelke zászlóját az irodalom tiszteletére, a hogy én most a hóba szeretnék leborulni az ő katona-élete előtt?

– A viszontlátásra – mondja. – Nem megyek haza, ma a temetőben alszom. Ma éjszaka támadás lesz.

A telefondrótok belesírnak a szavába. Aztán egyszerre, -208- mintha hirtelen dühbe jöttek volna, rémes veszekedéssel viharzanak fel mind az ágyúk, szaporábban, egyre hevesebben lőnek, most más hegyekről is megszólalnak, sokféle hangon, bőgve, csattogva, hogy nem is a feje, az agya fáj tőle az embernek. Egyszerre összemarakodnak.

A hogy a sötét estében lassan trappol a szánkóval visszafelé a két ló, nagyon messziről visszanézek. Hallgatózunk. Mintha ez az egész ország most egyetlen nagy, alvó falu volna, és fenn a Kárpátokban, ezen a nagy faluvégen, idegent szimatolva, dühösen ugatnának az éjszakába a hű érczkutyák.

Eperjes, február.

Egy tiszt mondta itt a hegyek közt: «Önök közt festő is van, talán lefesthetné a mi karácsonyunkat, röviden elmondom».

– Karácsony napján egész nap masiroztunk, jöttünk ide ezek közé a hegyek közé. Akkora hó nem volt, mint most, de hó volt, hó borította körülöttünk az egész világot. Elég jó országuton jöttünk. Mikor esteledni kezdett, a katonák elkezdtek a karácsonyestéről beszélni. Igen sokan voltunk, egész ezredek masiroztak sötét kígyóvonalban a lefelé kanyargó úton. Széles völgybe értünk, mire egészen besötétedett. A menet eleje akkor egy Mária-képhez ért, a mely az országút szélén állott, galambducz-formájú kis kőházikóba beépítve. Az első sorokból kiugrott -209- egy katona, odament a Mária-képhez, a kép elől elkaparta a havat, gyertyát gyujtott és beleállította a házikóba, a kép elé. Erre többen sereglettek oda, mindenik elővette a gyertyáját, meggyujtotta és beleállította a képbe. Néhány percz alatt tele volt a fedett Mária-kép égő gyertyával. Minden katonának van gyertyája, az a legdrágább kincsei közé tartozik.

Mikor a kép tele volt, az egyik fogta az égő gyertyáját és a kép mellett, a földön, beleszúrta a hóba. A katonákat nem engedtük megállni, mennünk kellett. Koromsötét este volt, csak a Mária-kép sugárzott. És akkor amúgy sietve a földön égő gyertya mellé újabb gyertyákat szúrtak a hóba az arra haladó katonák. Egyre több gyertya lángolt a fehér hóterítőn. Most már egyik se akarta elmulasztani, hogy a szent estén gyertyát ne gyujtson, és a hogy visszanézek, hát már száz meg száz kis gyertyaláng ég a hómezőn. A gyertyák nem sorban álltak egymás mellett, hanem összevissza, mint a mezei virág. Most már mi tisztek nem siettettük a menetet, szótlanul néztünk vissza, néztük, hogyan szúrnak le a katonák a hóba egyre több és több gyertyát, a száz meg száz gyertyából ezer is lett, akkor valósággal sugározni kezdett tőlük a hómező. A ki letette a gyertyáját, tovább masirozott. A fényfolt azonban egyre nagyobb lett a mezőn, mert a mi egész ezredünk rengeteg gyertyájához az utánunk jövő ezred is elkezdte szurkálni az ő gyertyáit, ez az égő szőnyeg egyre szélesebbre terült, ezer meg ezer gyertya pislogott a sötét éjszakában, végül már tízezernél -210- többre becsültük, mikor az egész menet elvonult mellettük. Mentünk tovább a karácsonyi éjszakában, az út fölfelé kapaszkodott megint, úgy hogy láthattuk felülről az egész csillagos hómezőt, lassan hullott a hó, a rengeteg gyertya toronymagasságig világította meg a hóesést, folyton visszanézett mindenki, senki nem szólt egy szót sem, nagyon szép volt. Azután, a hogy a hópelyhek estek, lassan, egymásután kioltogatták a kis lángokat, a fénypontok egyre ritkultak, de nagyon lassan, már talán harmadikat fordult velünk a szerpentinút, még mindig pislogott lenn vagy ezer gyertya, aztán ez is ritkult, egyre ritkult, mi mentünk, masiroztunk, némán tiportuk a havat és folyton a gyertyákat néztük, végül már csak egyetlen egy maradt, ez magányosan igen sokáig égett, aztán ez is kialudt. Csak a Mária-kép körül volt egy kis halvány sárga világosság; abban benn tovább égtek a gyertyák. Sokáig nem hallottam még a legénységet egymás közt beszélgetni, az első, a ki a közelemben megszólalt, egy baka volt, a ki csöndesen azt mondta a szomszédjának, hogy ezt a fényjelzést talán mégis meglátta a jó Isten.

Bártfa, február.

Felírom, mi mindent láttam ma az országúton, a fronton álló bakától kezdve, vissza egészen a tábornokig.

Künn voltunk Zborótól északra a hóba vágott lövészárkokban, hófalak, hóbástyák, hóba vert lépcsők -211- közt, onnan jövünk vissza szánkón. Ez az az országút, a mely oly nagyon kellene az orosznak, Ép most számolták össze a tisztek, hogy négy nap alatt háromezer orosz halt meg ezért az utért. Mint fehér templomok, csonka tornyok, nyúlnak fel az út két szélén a havas sziklák. Kis fenyő-csomók a hasadékokban és a tetőn. Az éjjel rengeteg hó esett, de ezt az utat már járhatóvá taposta a tűzvonal hadiforgalma.

Szakadatlan ágyúszóban csöng velünk a szánkó. A csendőrkapitány maga hajtja a két kitünő lovat. A nap már ferdén és sárgán süt be az útra a sziklák közül. Egy német haditudósító jön velünk. Hátul egy fegyveres katona lóg a szánkón. Hideg van. A lovak puhán trappolnak, a kis csengő serényen zenél. Hátunk mögött az ágyú szaporán, mérgesen szól. Az út hosszú, órákig tart. Nem siettünk, mindent megnéztünk. Áhitatos dolog az ilyen nagy országút, a melynek lánggal ég ez a vége, míg a másik végén, valahol messze benn Magyarországon, békésen pipázik vagy alszik a paraszt a szekerén. Jó, hogy az országút rossz hővezető. Ezen a végén tűz és embergyilkolás, – ha jó hővezető volna, benn a hazában rá se lehetne lépni.

Itt még meleg, a hol mi csörgünk rajta a fehér sziklák közt. A frontot ott hagyja el az országút, a hol az utolsó két tizenötös taraczk áll rajta, Szemelnye határában. Most nem dolgoznak, egy kis földbesüppedt ház előtt állnak, a melyre ez van írva: «Vendéglő». Mint két nagy, szelid igásló, a míg a kocsis benn megiszik egy féllitert. -212-

Érdemes még az úton hamarjában papirosra följegyezni mindent, a mit utolérünk, a mi szembejön velünk, a mit látunk. Itt az ut végén, sötét este, a korcsma nagy kemenczéje mellett rendbe lehet szedni a jegyzeteket. Tehát sorban:

1. Tüzéreket érünk utol. Egy egész üteg megy visszafelé a tüzvonalból rendben, mintha a pesti köruton mennének.

A tüzéreken hósapka, három tiszt elől, lovon. Minden ágyúnál odakiáltunk nekik, hová mennek. Mindenünnen csak bámulnak, nem felelnek. Se magyarul, se németül, se tótul nem használ a kérdés. Végül elől a három tiszt. Szalutálnak. A csendőrkapitány a fejével int feléjük, kérdőleg.

2. Három vezérkari tiszt jön szembe, lóháton. A frontra mennek. Nagyon elegánsak, frissen vannak borotválva. A lovak lépésben jönnek. A tisztek beszélgetnek.

3. Trénoszlop jön. Pontosan az út baloldalán. Itt nagyon szigorúak a tábori csendőrök, olyan rendet tartanak a kocsiforgalomban, mint a berlini rendőrök. Majdnem mindenik katonának nagy szakálla van.

4. Két szekér megy előttünk, sebesültekkel, lassan. Mindenik szekérben három sebesült ül és kettő fekszik. Az ülők közül az egyik a kocsis mellett ül, a másik kettő a szekérben, háttal a kocsisnak, nekitámaszkodva. A két fekvőnek a feje szalmán van, a saroglyában. Mindeniknek megvan a puskája. -213- A fekvőknek be van hunyva a szemük. Az egyik ülőnek száradt vérfolt a kabátujján. Mosolyog. A két szekér mellett libasorban, gyalog, az út szélén tiz-tizenkét könnyű sebesült. Bekötött kezű, sántító, bekötött fejű osztrákok. Laibachiak. Mindeniknek puska a vállán. Még van hely a szánkón, megállunk, egy se akar felülni. Czigarettát kinálunk, nem kell, van elég.

5. Balról, a hol szélesedik a völgy, nagy fatábla. Ez van ráírva: «Tilos az átjárás». Ez már a második tilos-tábla, a mit a harcztéren látok, az első Bobowánál volt, Galicziában, egy majorban, a hol hat ágyú állott. Milyen szegény, buta békemaradványok most ezek a táblák, élettelen nagyképüségükkel, a mint most tiltanak valamit. A katonák újjal mutatnak rájuk és nevetnek. A német lefényképezi.

6. Nagy galoppozás, csörgés, lárma, négy parasztszekér veszett vágtatással jön szembe, hosszúszőrű, borzas kis lovakkal. A paraszt kiabálva csapkodja a lovakat. Az első szekéren két katona áll. Mind a négy szekér tele van vadonatúj tüskésdrót-gombolyagokkal. Izgatottan rohannak el mellettünk, mint a tüzoltók. A hogy utánuk nézünk, az utolsó szekér jobbra-balra farol a fagyott havon. Zörög a sok drót. Nyugtalankodunk, hogy mi van. Itt senki sem szereti, ha valami nagyon sürgős a front mögött. De most felsültünk, mert a galoppozó drót jó jel. A tábori csendőrkapitány magyarázza: ez azt jelenti, hogy valahol előrementünk. Oda viszik a drótot. Ha hátramegyünk, ott már készen vár a drótsövény, ezt hetekkel előre megcsinálják. Ha a drót -214- siet, akkor új állásba jutottunk, azt kell hamar megerősíteni.

7. Egy hídat két furcsa ember őriz. Ruhájuk földigérő fehér magyar szűrbunda, a hátukon fekete báránybőr. Magas fekete báránybőr-süvegük van, a süvegen rézgomb az FJI betükkel. Katonák. A puska csöve a mell magasságában kandikál ki a bunda alól. Nagybajuszú öregebb magyar népfölkelők. A német megint fotografál, most jól teszi, ez gyönyörű magyar pillanatképe az igazi népháborúnak. Az abosi vasúti állomáson tüntek fel egy éjszaka ilyen süveges, puskás magyar parasztok, – mintha a történelemből jöttek volna. Ketten ballagtak a töltésen, mint két kemencze, de a mellükön villanylámpa ragyogott.

8. Egyetlen ágyú megy előttünk, négy ló húzza, három katona lovagol mellette. Kis, rövid, tömzsi ágyú, nagyon új és fényes, tizenkettes haubicz lehet.

Az ágyú beteg. Laikus szemmel nem látszik rajta semmi, nem az orosz rontotta el, valami belső baja lehet. Meglassítjuk a szánkót, lépésben megyünk a hibás haubicz melett. Szomorúan lehajtott fejjel döczög. A katonák megállítják. Nem akarják, hogy bámuljuk. Világosan látom, hogy szégyenlik a beteg ágyút és az egész dolgot. Biztos, hogy az úton már kaptak a bajtársaktól egypár kellemetlen megjegyzést. Megvárják, míg elmegyünk mellettük. Kelletlenül, ellenségesen néznek ránk.

9. Vöröskeresztes kocsit érünk útol. Rendes, -215- ponyvás betegszállító kocsi. Oldalt a ponyvát egy fiatal és nevető orosz sebesült emeli fel és vígan int ki kezével a hasadékon. A bakon a kocsis mellett egy sovány hölgy ül. Kalap, kendő nélkül, fehér ruhában, karján a vörös kereszttel. Semmiféle frizurája nincs, barnásvörös haja borzasan áll égnek, mintha lángolna a feje a lehanyatló napfényben. Mogorván, sőt marczonán néz előre, ránk szándékosan nem vet tekintetet. A fehér ruhája meglehetősen piszkos, az arcza sötét. Csudálom, hogy bunda, pokrócz nélkül ül a bakon ebben a fagyban. Az arcza egészen férfias, csontos. Mikor látja, hogy nagyon nézik, elfordul. Az orosz sebesült vigan kiabál: «papiroszi!» Így nevezik a czigarettát. Kap egyet. A szigorú hölgy nem néz ide. Nézem, nincs rajta keztyű, a keze egészen vörös. Ok nélkül durczás, pedig meghatottan beszélünk róla, eszünkbe jutnak a hölgyek, a kik autóban járnak Pesten ebben a fehér ruhában, kokett fejkötőben.

10. Kilencz ökör jön szembe velünk, három-három egy sorban. Két baka hajtja, vezeti őket. Mögöttük is jön egy csomó baka. Az ökröknek a nyakában, mint a járom, a katonák hurkává csavart köpönyegei. Jó paraszt-kitalálás. Az állatok méltóságteljesen jönnek, a nyakukban a köpönyegjárommal. Némelyiken kettő is van.

11. Egy csoport orosz fogoly. Lehetnek vagy harminczan. Egyszerre megállanak. Két szakállas, szuronyos népfelkelő van velük. Egy tiszt válik ki a csoportból és elibük szalad vagy kétszáz lépést. Onnan int, hogy induljanak. Elindulnak. A tiszt -216- fényképező masinát tart a kezében, szétterpesztett lábbal áll, várja, hogy közelebb jöjjenek, masirozás közben akarja lekapni őket. Az oroszok vigyorognak, nagyokat lépnek, a gépbe néznek.

12. Szánkó jön szembe, egy magyar csendőrfőhadnagy hajtja, mellette csendőr, puskával. Hátul uraskodik a kocsis. Megállunk. A csendőrtiszt egy közeli faluba megy, mert a katonaság kétszer szólította már fel hiába az ottani «polgári lakosságot», hogy menjen el, ágyúzni fogják a falut. Nem akarnak elmenni, nem félnek az ágyútól. Ez itten mindennapi affér. Láttuk Szemelnyén, a hol a mi könnyű tüzérségünk áll, hogy nem akarnak elmenni, pedig az iskolát már szétvetette egy orosz gránát és egy parasztházat tövig leégetett. Erőszakkal kellett hátrahajtani vagy tizenöt tót családot, folyton azt mondták, hogy nem félnek az orosz ágyútól, a legnagyobb durrogás közepette mostak, ruhát szárítottak, éltek, mint azelőtt. Sok gyerek volt, azért küldték őket hátra. Meg aztán a katonaság szeret egyedül lenni ott, a hová az ágyúit felállítja. A csendőrfőhadnagy most megy a falut kiüríteni, mert a falu egyszerre kapja majd az orosz tüzet is, meg a mienket is. Az orosz tüzérségtől nem félnek, de ha majd a kakastollas magyar csendőrt meglátják, – mondja a főhadnagy – majd csak eljönnek velünk.

13. Egy üteg jön szembe, megy a tüzvonalba. Mi itt fölfelé kapaszkodunk az országúton, ők vidám trappban jönnek lefelé. Könnyű tüzérség, tábori ágyúk. Minden ágyúhoz négy szántalp tartozik, -217- vastag, vasveretű fadarab, a melyet nagy hóban a kerékhez srófolnak. Kettő az ágyúkerékre való, kettő a lőszerkocsihoz. De most nincsenek felcsatolva, hanem mind a négy egymás mellé van szorítva és ott siklik a lőszerkocsi mögött, kötéllel hozzákötve. A négy vastag talp egymás mellett egész kis szánkó. Öt, mondd öt tüzér áll ezen a kis szánkón, összeölelkezve, hogy le ne essen róla. Ezek már magyarok. Akkora fenyőágak vannak a sapkáik mellett, mint egy-egy kis karácsonyfa. Egymás derekát, nyakát fogják át, úgy szoronganak a talpakon. Ordítva énekelnek, pirosak, jókedvűek. Minden ágyú-garnitura mögött csuszik így négy-öt összeölelkező jóbarát. És mind mást-mást énekel. Az ágyú trappban megy velük. Megint hallom: «eéjdesanyám» és «idesanyám», – ez a szó mintha üldözne a galicziai vad folyóktól végig a kárpáti völgyeken, közös-bakák, honvédek, tüzérek, mind az eéjdesanyjukról meg az idesanyjukról énekelnek, – a magyar katona énekében eddig sehol egy háborús sort, egy harczias szót nem hallottam, mind az anyjáról, a babájáról, a falujáról énekel, virágokról, fákról, folyókról, hűségről, hütlenségről, kisjányról, csillagról, erdőről, kiskertről, lóról, execzirozásról, berukkolásról van szó, – mégis mennek, mégis jókedvűek, bátrak, mégis meghalnak, ép úgy és ép oly felséges áldozattal, mintha himnuszokat és hadi indulókat énekelnének, mint a németek.

Egy óriási, háromemeletes, lekoppasztott fenyőszálfa van az utolsó ágyúhoz kötve, ezt húzzák maguk után fütőanyagnak, ebből gyújtanak majd -218- valahol egy «magaslaton» a föld alatt fenyőszagú, illatos tüzet, – a hatalmas fenyőszál a fagyott göröngyökön rezegve tánczol utánuk, itt-ott még van rajta egy kis lomb… Az üteg: hat ágyú. Hat ágyú, hat nóta. Pántlikás sapkában, egymáshoz szorulva, összeölelkezve, hat csomó tüzér énekel a szántalpakon, karok, kezek integetnek felénk. Messziről olyanok a piros arczukkal, mint hat csomó nagy hónaposretek. A menet végén, a hosszú szálfa mögött tisztes távolságban egy tüzérönkéntes lovagol, czvikkerben. Az «Unteroffizier hinter der Batterio». Mosolyog, miközben üdvözöl bennünket, ezzel jelzi, hogy Istenem, nem tehet róla, a legények ilyen jókedvűek és nótásak, pántlikával, fenyőlombbal, énekelve megyünk a tüzbe.

14. Nyolcz szomorú alakot érünk utol. Nyolcz katona, zöldre rozsdásodott trombítákkal. Egy katonabanda maradéka, töredéke. Soha ne tudja meg senki, milyenek voltak. A világegyetem legszebb és réztől ragyogó intézménye: a katonabanda, itt… A trombitákról elmondhatom, hogy horpadtak, ütöttek, kopottak voltak, szürkék és mérgeszöldek, tele rézrozsdával. Istenem: Erzsébettér és Városliget, hölgyek, dajkák, gyerekek! Ránk se néztek. Hogy ezeket, szegényeket, a mint itt gyalogoltak visszafelé a frontból, ezen a forgalmas kárpáti országuton mennyi csufondáros és röhögő megjegyzés, kérdés érhette… Már vértezve voltak, már semerre se néztek, már látszott rajtuk, hogy hiába kérdené őket az ember, itt ugyan feleletet nem kapna, meg voltak sértve, daczosan és gőgösen -219- vitték a horpadt zöld trombítákat, talán a fejünkhöz vágták volna, ha megszólítjuk őket. Így ment a zene mellettünk gyalog és némán, meg sem szólítva és mégis sértődötten, a lerongyolt művészet minden tragikómikumával, amaz ismert rongyosan fenséges ripacs-gőggel, a mit gunyosan respektál az ember, – a német nem merte lefotografálni őket.

15. Lányok jönnek, egész raj tót lány, fénylősimára fésült hajjal, piros, kék, sárga, zöld, tarka pántlikákkal, rózsaszínű, tengerzöld, fekete, fehér pruszlikok, – koczkás, virágos, ránczos, barnacsikos, sötétkék pettyes szoknyák, – villogó téglavörös, égszinkék és fehér harisnyák, – szallagos bársonyczipő, – nevetés, összeakaszkodás, három-négy elkezd karonfogva szaladni, nevetnek, kiabálnak, visítanak, szaladnak, lökdösik egymást, nem néznek se katonára, se ágyúra, se háborúra, a kezükben imakönyv, a szomszéd falu templomából jönnek. Most jut csak eszünkbe hogy vasárnap van. A szánkó lépésben megy át közöttük, mint a birkanyáj közt. Rengeteg pántlika röpköd a fejük körül. Veregetik a lovak nyakát, megpiszkálják a csengőt, vihognak, tánczolnak, ezer színben ugrálnak a nagy fehérségben. Ehhez a rövid bálhoz, a hogy elmarad mögöttünk, mint távoli óriás-czigányok ide-ide hallatszó bőgője, brümmög az ágyú.

16. Körülbelül egy félszázadnyi gyalogság jön nagyon jókedvűen. Majdnem mindenik katona egy kötélre kötött dorongot húz maga után a földön. Tánczolnak, ugrálnak a keményre fagyott göröngyön -220- a dorongok. A bakák pórázon vezetik a tűzifájukat, némelyik fütyül a fának, mintha kiskutyát húzna maga után. Az ugráló dorongok mind más-más hangot adnak, mint a zenebohóczok deszkaczimbalmai. Halkan zengő-döngő eleven xilofon ez, a hogy mennek az alkonyatba, sokáig hallani őket.

17. Szerény kis falun megy keresztül az út, alig néhány ház. Az egyik ház ajtajában egy asszonynyal tárgyal két katona. A ház előtt két ágyú, kötéllel összekötve, a két ágyúba fogva – egy ló. Az ágyúk fából vannak, barnára festve, az oroszt csalják vele a tüzérek, ha hagyja magát. De erre a kettőre büszke a tűzmester, mert ezek úgy vannak csinálva, hogy az elejükből valami láng csapódik ki, mikor messze mögöttük az igazi ágyú elsül. Mert alkonyatkor és éjszaka már látszik az ágyú torkából kicsapódó tüz. Hát ezt is utánozzák a faágyuk. Egyébként nagyon egyszerűek: két kerék és közte egy barna gerenda.

18. Itt Bártfán, a hol a hadtestparancsnokság van, leszállok a templomnál és egyedül várom a másik szánkót, a mely később indult. Sötét este van már. A templom mellett az uton villanylámpa ég. Már régóta várok, lehet jó husz percze, egyszerre csak messziről, a fehér út közepén egyedül jön egy katona. De ténfereg, dülöng, mintha részeg volna. Nézem, egyre közelebb jön. A lámpa alá ér, látom, hogy fez van a fején, bosnyák. Nyurga, görbe nagy legény, puska a vállán. Tántorog megint, egyenesen felém jön, majdnem rám dül. Megáll közvetlen előttem, sokáig néz rám, nem szól. A balkarja fel van kötve. -221- Végre megszólal, olyan gyönge, rekedt hangon, hogy alig hallom:

Nem tudom, de mondom neki: «Kommens», elindulok vele. Megáll, rám néz, hirtelen félrerántja a száját, összehúzza az egész arczát, orrát, szemét, mindenét, mintha nagyon savanyut harapott volna, a bekötött karjára mutat:

A kommandó előtt, a Hungária-szálloda kapujánál vörös lámpa és szuronyos őr. Odakiáltok a sötétbe:

Már lármázni akarok, felháborodva, már benne vagyok az igazságtalanságban, a mibe mindig beleesik az ember, ha egyetlen individuum sorsát nézi közelről a háborúban, már – hopp – a fejemben a vér, menjünk panaszra a tábornokhoz, most éjjel, majd ő…

Felcsillan a villanylámpája. Vacsoráról jön, szivar -222- a szájában. Karonfogja a szegény bosnyákot, a ki két fejjel nagyobb, mint ő, úgy vezeti el. Eltünnek a sötétben. Még jajgat messziről egyet a bosnyák, úgylátszik az orvos megtapogatta a beteg karját. Aztán csönd.

19. Még egyszer ki az országutra, várni a másik szánkót. Nem jön. Nagy csönd van, most megenyhült az idő, nincs hideg. Sétálok. Az az egy villanykörte világít a templomnál, szemben a szállodával, a hol a hadtestparancsnokság van. Aczélszínű téli éjszaka. Ide már nem hallik az ágyú. Megállok, figyelek a hegyek felé, semmi nesz. Se ágyú, se a szánkó csengője. Visszanézek, egy katona-alak jön ki magányosan a parancsnokság épületéből, lassan megy a templom felé, a villanylámpa sárga fénykörében megáll, rágyújt. Aztán hátratett kézzel igen lassan fel-alá sétál a templom előtt, egyedül, elgondolkozva. Mikor fordul, látom a nyított köpenyegében a piros bélést. Indulok hazafelé. Udvariasan fogadja néma köszöntésemet. Messziről visszanézek: álldogál, szivarozik, elmélázva a hegyek felé néz sokáig.

Bártfa, február.

Egy innen elmenekült jobbfajta ember lakásába kvártélyoztak be, a melyet az oroszok teljesen kifosztottak. Három nagy szoba egy-két darab butorral. Az egyik szoba tiszta fehér, egy kis gyerek vaságya van csak benne. És a vaságy mellett, a sarokba lökve egy gyerekszinház, piros kortinával, arany portáléval, a kortinán arany lant. Díszlet, a mit meg kell fordítani, akkor a hátán mérgeszöld erdő van. De így, ha felgördül a függöny, a szin: lovagterem, a háttérben oszlopok. Bejáratajtó középen. Ajtó jobbra és balra a többi termekhez. Balról, elől, a falon kép. Jobbról, elől, vasba öltözött vitéz. A bejáratajtótól jobbra és balra ablakok, a melyeken át a várudvarra látni. Mikor a függöny felgördül, a szinpadon nincs senki. A háttérből erős ágyúdörej hallatszik, alighanem Zboró felől, a hol két Landwehr-hadosztály fekszik.

A lakás három szobájában rettenetes hideg van, az ablakok ki vannak törve. Gyönyörű nagy cserépkályha van az egyik szobában, de fát vagy -224- szenet sehol, drága pénzért se lehet kapni. Az Etappen-Commandóról visszajön a szolga, Infanterist Nowosat, ott se kapott fát. Mind a ketten át vagyunk fázva, a dolog kedélytelen. Nowosat ránéz a szinházra. «Próbáljon a vendéglőben venni fát» – mondom neki hirtelen. Azt mondja, ott már volt, kinevették. Folyton a szinházat nézi. Aztán int a kezével: «Ez talán csak egy perczig égne, az a nagy kályha meg sem érzi.» Mint egy hóhér néz az ágyra, de a mi deszka azon van, az kell az alváshoz. Más úgy sincs rajta. A szekrényt kinyitja, sejtem, hogy polczokat keres. De pechje van, mert ez ruhaszekrény, függő ruhának. Tehát meggyújtjuk a földön a spirituszlámpát és a hogy annak száll fölfelé a melege, a tenyerünket föléje tartjuk. Aztán a szó szoros értelmében megmosakodtunk a meleg levegőben, a kezünket dörzsöltük benne, aztán merítettünk belőle és az arczunkat, fülünket mostuk melegségggel.

Este nyolczkor egy magyar csendőrfőhadnagytól kaptam négy hasáb keményfát. Nowosat hazavitte. Tizenegykor hazamegyek a hadtestparancsnokság tisztjeitől, a szoba ép oly hideg, mint volt, de a kályhában ropog, pattog a tűz, a kályhaajtó nyitva van, ragyog. Lefekszem ruhástól az ágy-vázra, nézem a tüzet. Egyszerre a sarokba nézek, nincs ott a szinház. A piros kortina fekszik ott az arany lanttal, összegyűrve, mint egy eldobott zsebkendő. «Aprófa kellett – mondja Nowosat – hogyan gyulladt volna meg ez a négy vastag, vizes hasáb?» A száját törli a kezefejével, e pillanatban egy rossz macska benyomását teszi rám, a ki felfalta a kanárimadarat, -225- a melynek csak tollai hevernek ott a sarokban. Most elégülten nyalja a száját. Hallgatunk mind a ketten, az ágyú még mindig tompán dörög Zboró felől ehhez a hangulathoz, a mely a nagyon nagy betűkkel nagyon kis gyerekek számára nyomtatott képeskönyvekre emlékeztet. Sötét van, a plafonon piros tűzfényfoltok lobognak, az ablak a térre nyílik, itt trén táborozik hatalmas tüzek mellett a nagyon régi, tornyos városháza körül. A kályhában ég a bártfai színház, a csendőrtiszt vizes hasábjai sziszegnek, szinte énekelnek. Félálomban nézek, hallgatózom. Egyszerre egy koppanás. Nowosat óvatosan a földre döntötte a ruhaszekrényt, kinyitja az ajtaját és belemászik. Kidugja belőle a fejét és jojczakát kíván, azt mondja, a szekrényben, a saját melegében fog aludni. Vigyorgó sunyi paraszt-arcza pirosan ég a kályha fényében. Aztán hirtelen eltűnik, puff, magára csukja a szekrényajtót. Még látom, a hogy az ajtó egy kicsit fölemelkedik, Nowosat kidugja a nyíláson a bajonettjét és kipeczkeli vele egy kicsit az ajtót, hogy levegőt kapjon. Most ez a szurony villog az égő szinház fényében, lenn a téren csöndesen énekelnek a trénkatonák. Az ágyról lehajolva a kályhaajtó fényénél újra elolvasok egy hosszú táviratot, a mit reggel kell feladnom az ujságomnak: Alsópagonynál és Hutasnál visszavertük az oroszokat. Kilenczszázhetven halott és ezerhétszázötven fogoly. -226-

Bártfa, február.

Rövid táviratot küldtem haza, jelentettem, hogy az Eperjes – Bártfa – Zboró-vonaltól északra az orosz támadások meghiusultak. Nemsokára a hivatalos jelentés hírül adta, hogy az orosz támadások ezen a vidéken «összeomlottak». Már másnap reggel fenn a hegyek közt, a helyszínén volt alkalmam látni, mit jelent ez a szerény és egyszerű kifejezés: «összeomlottak».

Ezeken a legmelegebb napokon két olyan támadás volt, a melyeknek a részleteit tudom.

Az oroszok estefelé a völgyből megtámadtak egy hegyet, a melynek a völgyre néző lejtőjén, de fönn, a hegygerincz közelében vannak a mi árkaink. A hó olyan magas, hogy a gyalogosok számára lapáttal kell utat vágni. Ilyen úton haladva fölfelé, az ember úgy érzi, hogy mély árokban megy, mert ágaskodni kell, ha jobbra vagy balra ki akar nézni a hómezőre. Meredekebb helyeken lépcső van vágva és keményre taposva a hóba. Így lehet feljutni a mi árkainkhoz, de ugyanilyen az a lejtő is, a min az ellenség a másik oldalon támadott. Felülről jól lehetett látni, hogy az oroszok hat, egymás mögött szabályos távolságba rendezett rajvonalban törtettek felfelé. Minden első sorbeli orosz katona mögött tehát még öt jött. Ennek az értelme az, hogy az első, vagy az első és második katona a halálnak van szánva. Ezek törik a -227- hóban az utat a saját testükkel, ezek gázolnak előre és hegynek fölfelé, hol mellig, hol vállig érő szűz hóban, és a másik három már abban a vájatban jön, a mit az első kettő a testével csinált. A mi tisztjeink nyugodt czélzásra, hidegvérre intették a stájereket, a kik az árkokban voltak. A sötétedő estében egészen tisztán voltak láthatók a fehér alapon fölfelé törtető sötét figurák, és így a kitünően czélzó stájerek az első sort egyszerűen leszedegették. Itt nem volt sortűz, itt lesben álló vadászok ráértek néha kétszer-háromszor újra czélbavenni az egyszer elhibázott szerencsétlen oroszt.

Most a második és a harmadik sor törte tovább havat. Ezek azonban sűrűbb vonalra szorultak, s ekkor a mi árkainkban megszólaltak a gépfegyverek. A gépfegyverek kezelői azt mondják, hogy az oroszok alig-alig lőttek, hiszen lövöldözés közben a hóban kellett felfelé bukdácsolniok, úgy hogy a géppuskások nyugodt lassusággal, jól czélozva a legszélső baloldalon álló orosztól a legszélső jobbon állóig végigöntözték golyóval a rajvonalat, úgy hogy az első három sor egy szálig mind a hóba bukott. Ezután a maradék három sort, a melynek egy része már visszafelé kezdett bukdácsolni, a legsűrűbb gépfegyver és puskatűz alá vették és addig lőtték, a míg minden el nem csöndesedett, a míg mozgó alakot a lejtőn többé nem lehetett látni. Nagyon kevesen menekülhettek csak vissza, a völgybe.

Tisztjeink katonailag az ilyen támadást egyszerűen nem értik. Nem magyarázható másképpen, mint egy kegyetlen parancscsal, a mely ezt a támadást -228- «minden áron» rendelte el, sürgönyileg valahonnan, a hol ennek a terepnek a nehézségét nem ismerve rendelkezik egy kiméletlen tábornok. A hat rajvonalat egy bátor szibériai hadosztály századai alkották. Másnap behozott foglyok, a kik jelenlétemben vallottak, pontosan elmondták ennek a támadásnak ezt a történetét és azt, hogy abból a három ezredből, a mely támadott, összesen hatszáz és egynéhány ember jött vissza. Ezt a számot körülbelül negyven fogoly vallomásából állítottuk össze, a foglyok különböző századokhoz tartoztak, külön-külön kerültek kihallgatás alá és a legbecsületesebben mondták meg a számokat, egy-egy századnál alig volt öt-hat embernyi különbség. Ugyanekkor vezérkari tisztek reggel a lejtőn kilenczszázhetvenhárom halottat számoltak össze az erdőszélig. A völgyben erdő van, oda nem láttak be. Azt mondták:

– Ez a lejtő most meg van erősítve. Ezer halottnál nincs jobb fizikai és lélektani akadály…

A támadás ideje alatt ennek a hadosztálynak más irányokból jövő részeit három oldalról vettük ellentámadás alá, ott egyik csoportunk ezerkilencz, a másik ezerötszáz oroszt fogott el. A látott és feltételezett halottak, a sebesülések rendes arányszáma és a behozott foglyok száma összegezve kiadja azt a veszteséget, a mit ezek az újabb foglyok jelentettek.

II.

A másik P. falu körül folyt le. P. falu is völgyben fekszik, két úgynevezett «magaslati vonal» közt. Ez az jelenti, hogy a falutól északra az oroszok állnak a hegyek tetején, a falutól délre pedig a mi katonáink. A két hegysor párhuzamos és a falu fölött lövöldöz át egymásra. A ki a másikat meg akarja támadni, annak le kell mennie a faluba és onnan rohanni fel az ellenséges hegyre, ha repülni nem tud.

Az oroszoktól a faluba szerpentin-országút vezet le, a melyet a még közkézen forgó térképeken is lehet látni. Az utat bokrok szegélyezik, úgy hogy pontosan látni a hóban a felfelé vonuló barna czikk-czakkot a távcsővel, a melyen át a tüzérségi állásokból néztük másnap minden fordulóját. Ágyúink már egy héttel a támadás előtt pontosan be voltak irányozva ennek a czikk-czakknak minden szakaszára. Nehéz taraczkjaink pedig a falunak minden házát akár a térkép után is hatalmukban tartották.

Az oroszok itt megint kegyetlenül hajtották halálba a támadó sereget. Kis csoportokban jöttek le napközben a szerpentin-úton, hogy lenn gyülekezzenek a faluban. A míg jöttek, mi nem bántottuk őket, mert dandárparancsnokunk tudni akarta, mennyien jönnek és csak akkor akart eljárni ellenük, ha majd együtt lesznek. Délutánig körülbelül nyolczszáz orosz katonát számláltak meg a távcsövön a megfigyelők. Mikor ez a nyolczszáz lenn volt P.-ben, legkülső lövészárkunkból üzenet ment hozzájuk, hogy adják meg magukat, mert ugyis el vannak -230- veszve. A válasz az volt, hogy ezt nem teszik, mert akkor a saját tüzérségük lövi össze őket. A dandárparancsnok erre elkezdte lövetni a falut a nehéz ágyúkból. Most a távcsövön a tüzérségi megfigyelők a következőket figyelték meg:

1. A faluban gyülekezett oroszokat nehéz ágyúink hirtelen és szapora tüzelése úgy tönkretette, hogy a nyolczszázból 450–500 tudott csak menekülni, ezek sűrű csapatokban szaladtak vissza, fölfelé, a szerpentin-úton.

2. Könnyű ágyúink két ütege és legkülső árkaink gyalogsága egyszerre vette tűz alá a szerpentinen fölfelé nyüzsgő oroszokat és olyan pokoli pusztítást vitt véghez köztük, hogy a fölfelé haladó menet körülbelül hatvan főre olvadt le. Ez a hatvan fekete alak, a melyet a megfigyelő akkorának lát, mint egy-egy szál gyufát, a szerpentin közepén magasra emelte a kezét, tudta, hogy valahonnan távcsővel nézik, megadta magát. Ezekre nem lőttünk többet, mert feltartott kézzel visszamentek a faluba, a melynek lövését most már szintén abbahagyták a taraczkok.

Besötétedett, este lett. Jöttek a jelentések, hogy a szerpentinen minden csöndes. Ekkor őrjárataink és egészségügyi katonáink szánkókon ereszkedtek le P. faluba, felhozták a hatvan foglyot és a mi sebesült oroszt csak birtak. Ennek a támadásnak se volt itt értelme katonailag. Ez is csak valami olyan általános parancs lehetett, hogy a «Kárpátok nyugati részén folyton támadni kell.» Hát támadtak. -231-

Bártfa, február.

Délben valamit vettem egy boltban. Bejön egy huszár fehér vászonnal bevont csákóban, kanóczot kér. Adnak neki kanóczot, hetven fillért kérnek tőle olyan kanóczért, a minőért Pesten tizennyolcz fillért fizettem. Felbőszítő dolog, a huszár azonban, a hogy nézi a kova-kerekes kanóczot, beleszeret és nem akar megválni tőle. Megjegyzést teszek, sőt lármázom, de a kereskedő nem bánja, ő ezt most itt megszokta. Megvettem a huszárnak a kanóczot, és dühösen kimentem. Künn állok a téren. Jön ki a huszár. «Uram, – mondja, most már kapcsolatot érezve velem – én részeg vagyok, azért mert tőlem hetven fillért kérni.» «Részeg?» Azt mondja: «úgy van, uram, részeg vagyok, bepálinkáztam.» Mondom: «miért tette?» «Uram, – mondja – elaludtam, elmaradtam a többitől tegnapelőtt. Azóta bolyongok a hóban. Öt gyerekem van odahaza, uram, egy ötgyerekes apától mer hetven fillért kérni egy kanócért… Most megyek ide jelentkezni, tán itt tudják, hol van az ezredem.»

«Ez baj» – mondom. «Mindegy – mondja – bár már kikaptam volna.» Nem köszön, kissé támolyogva megy a ház felé, a melyen a parancsnokság zászlaja van. Megáll, leveszi fejéről a csákót, megvakarja a tarkóját, visszanéz rám, szomorúan vigyorog. Fölteszi a csákót, megy tovább. Megint megáll, megint visszanéz. Mintha kérdezné: bemenjek? Intek a fejemmel, hogy: igen, igen. Megy a kapuig. Ott visszanéz megint, de most már ő int: jó, jó, -232- megyek. Nagynehezen belép. A két kezét védőleg teszi az ülepére és nevetve néz vissza utóljára.

Bártfa, február.

Este a hadtestparancsnokság tisztikarának vendégei voltunk. A vacsoránál mellettem ül egy idősebb főhadnagy, a kinek a blúzában, a gomblyukából kis piros szalag áll ki, csöppnyi arany ékszer függ rajta. Azt hittem, valami emlék, valami most divatos kis háborús jelvény. Kérdem: «mi ez a furcsa kis arany-ékszer?» Azt mondja: «az aranygyapjú». Meglepetten nézem: egyszerű népfölkelő főhadnagy, ott ül a többi tiszt közt, és – aranygyapjú?… A másik szomszédom megsúgja, hogy M. gróf, a király rokona. Később érdekesen mondta el Bécsben a királynál tett legutóbbi látogatása történetét.

– Félóra hosszant voltam ő felségénél – mondotta – és azt tapasztaltam, hogy a király élénkebb és mozgékonyabb, mint a minőnek az utóbbi években láttam. Mindig csodálatos volt a memóriája, hiszen köztudomású dolog, hogy az emlékezőtehetségét valóságos művészetté fejlesztette. De a mit most ezen a téren tapasztaltam nála, az még engem is meglepett. Ő felsége névszerint ismeri minden ezredének parancsnokát és a legnagyobb pontossággal tartja számon most a háborúban még azokat a változásokat is, a melyek egyes brigádok vagy ezredek kommandóiban beállottak.

– A király éber figyelemmel kíséri az összes -233- ausztriai és magyarországi fegyvergyárak működését és napról-napra pontosan van informálva mindenről, a mi fegyvergyárainkban történik.

– A kihallgatás egész ideje alatt, míg én mozdulatlanul állottam, a király fel alá járt dolgozószobájában, frissen, fiatalosan, mint tíz évvel ezelőtt. Érdekes kép: ő felsége dolgozószobájában egy nagy asztalra térkép van terítve, a térkép tele apró papirzászlókkal. Ime, a háború figyelemmel kísérésének ez a módszere most a falusi kunyhótól a királyi palota terméig – mindenütt egyforma.

– Megható és érdekes a viszony a király és a trónörökös közt. Az apai gyengédséggel és büszkeséggel egyértékű az, a mit a király a trónörökös iránt érez. Elérzékenyülten, áradó szeretettel beszél róla. A trónörökös áhitattal áll előtte, s mindenkivel érezteti, hogy a király minden szavát e napok történelmi jelentőségének tudatában vési emlékezetébe.

– Orvosa nem szívesen engedi kikocsizni a városba. Pedig napról-napra megismétli azt az óhaját, hogy kórházakba szeretne menni, sebesült katonáit vigasztalni. Néhány látogatása a kórházakban az orvosi gondoskodás fölött aratott intim győzelmének az eredménye volt.

Följegyzem e szavakat, e napokban minden szó érdekes, a melyet a királyról olyasvalaki mond, a ki egy félórát beszélt vele. -234-

Bártfa, február.

Régóta várom, hogy a sok, nagy és őszinte dicséret közt, a mit az ember a harcztéren a magyar csendőrségről hall, akadjon egy eset, a mely kicsiben tökéletesen adja vissza mindazt, a mi ezekre a nagyszerű emberekre jellemző.

Sáros megye északi részében november 17-ike és 23-ika közt volt egy szűk térre szorított csendőrháború. Kis területen, kis idő alatt néhány ember végigküzdött egy egész kis hadjáratot, a mely most már befejezett egész, de a mely annyira a kicsinyített tükörképe a nagy háborúnak, hogy érdemes volna az olvasókönyvekbe beiktatni.

November 17-ikén parasztok jöttek a galicziai Izby faluból és azt mondták, hogy az a százhatvan kozák (egy szotnya), a ki eddig ott nyugodtan állomásozott, mozgolódni kezd. Hazulról rosszul élelmezik őket, Izby nem tudja mind a százhatvanat ellátni, hát huszas, huszonötös csapatokban indulnak Magyarország felé. Izby Gorliczétől délre, Bártfától északnyugatra van, a magyar határ mellett.

Akkor még arrafelé nem volt nagy orosz veszedelem, a mi katonáink sem voltak a közvetlen közelben, így az első fegyveres erő, a melylyel a rémült parasztok találkoztak, két csendőr volt. Az a bizonyos két komoly, tiszta, egyszerre lépő csendőr az országúton.

A csendőrök kihallgatták a parasztokat és nem -235- szaladtak telefonálni vagy táviratozni, hanem elkezdték a háborút a maguk felelősségére. És innen kezdve minden, a mi történt, a nagy háború kicsinyített mása. A két csendőr mozgósított: ellátta magát tölténynyel, élelemmel. Aztán egy szekeret rekvirált és így a trénjével együtt megindult északnak, az ellenség felé. Ketten voltak és pontosan tudták, hogy az első rablócsoport husz kozákból áll. A kozákok is, a csendőrök is Felsőfricske felé igyekeztek. Mikor megtudták, hogy a közelükben vannak, leszálltak a szekérről, felfejlődtek, két szárnyra oszlottak: az egyik az út egyik oldalán, a másik a másikon keresett fedezéket. A húsz kozák lépésben jött az úton és akkor a csendőrök közibük lőttek olyan gyorsan és olyan sokat, a mennyit csak bírtak. Néhány megsebesült, a többi visszanyargalt Izbybe. A sebesülteket elfogták és velük együtt visszajöttek.

Most összpontosítás következett. Értesítették a sárosmáriavölgyi csendőrörsöt, a mely két csendőrből áll és a lénártói csendőrörsöt, a mely szintén két csendőrből áll. Most már voltak hatan. És három szekér volt a trénjük. Ekkor behívták a tartalékot. Összesen tizennégy népfölkelő volt hozzájuk beosztva hivatalból. Ezeket is ellátták élelemmel és municzióval, ezeknek is szereztek szekeret és az így húsz főre szaporodott sereggel megindultak a magyar határ felé, Izby alá. Az utakat, a melyeken itt be lehet jönni, ismerték. A vezérletet, ha jól tudom, Horváth Mátyás őrmester vette át. Ő aztán valóságos felvonulási tervet dolgozott ki, a húsz főnyi sereget kisebb csapatokra osztotta, a védekezésre -236- legalkalmasabb helyeken állította fel, elállta a Galicziából hozzánk szolgáló bejáratokat, olyan módon, hogy összeköttetés volt a csoportok közt. Azért, hogy mindig hamar együtt lehessen mind a húsz, ha nagyobb betörés készül.

A kozákok megtudták ezeket a készülődéseket és nem az utakon jöttek be, hanem néhány áruló segítségével a legváratlanabb helyeken bukkantak fel. Mégis, Horváthék nyolcz vagy tíz betörési kísérletet hiúsítottak így meg november 17-ikétől 23-ikáig, hat napig voltak harczban, megvédték a környékbeli falvakat a kozák pusztítástól. Senki erre az egész hadjáratra nem utasította őket, mindent a maguk kezdeményezéséből csináltak, az egész világtól elzárva hadakoztak fenn a határon. Sebesüléseikről nem tudhattam meg mást, mint azt, hogy voltak. Rendkívül jól lőttek, minden kozák betörés néhány kozák halottal, sebesülttel, fogolylyal és végül a kozákcsapat visszavágtatásával végződött.

Aztán a hat nap eltelte után a kozákok mögött jött az orosz hadsereg. Horváthék mögött jött a mi hadseregünk, ezek átvették a szót, csendőreink letüntek a színtérről. Századok, ezredek, ágyúk rendezkedtek el egymással szemben, a hat csendőr és tizennégy népfölkelő szerényen visszament az ismeretlenségbe. Nem maradt utánuk más, mint ez a történet. Éjszaka, gyertyavilágnál, egy borzalmas kis korcsmában adta ezeket az adatokat egy magyar csendőrtiszt. Sajnálom, hogy a neveket ő sem tudta. A korcsmaszobában fürészelni lehetett a füstöt, fáradt osztrák tüzértisztek egymás hátán szorongva -237- ettek hamar valamit, hogy tovább siethessenek. Künn a hó az ablakig ért, körülöttünk ordító német zsivaj és kardcsörgés, mi ketten a kályha mellett meghúzódva ültünk egy külön gyertyánál és így beszélgettünk igen halkan a magyar csendőrökről.

Bártfa, február.

Bártfa kihalt, csak a Hungária-szállóban van élet. Itt laknak a hadtestparancsnokság tisztjei, a földszinten van jobbról a tiszti étkezde, balról a nyilvános vendéglő. Ez a két kis nyilvános szoba reggeltől estig tele van, a belső tisztekkel, a külső legénységgel. Ezt a társaságot egyetlen kis vézna, vöröshajú, széparczú pinczérleány szolgálja ki, egyedül. A vöröshajú lány finom termet, gyöngéd megjelenés, de ha kinyitja a száját, mély, férfias, parancsoló hangon beszél és példáúl velünk minden ok nélkül olyan goromba volt, hogy elvörösödtem. Most már megszoktuk és mosolygunk rajta, a hogy folyton pöröl, kiabál a tisztekkel, a kik átvonulóban bejönnek egy pörköltre és egy pohár borra. A kit sohase látott, arra is haragosan kiált: «mit akar?» Künn fagy. A belső szobában négy asztalnál legalább harmincz tiszt szorong, a lámpa alig bír átvilágítani a füstön, lárma van, zsúfoltság, forró a levegő, mert rettenetesen be van fűtve. Annyian vagyunk, hogy némelyek állva esznek, mindenki élvezi a meleget, a lámpafényt, a vágnivaló füstöt, a tisztek szinte boldogan lármáznak, a mért végre zárt helyiségben -238- lehetnek, harsogva beszél mind, nagyokat nevetnek, kiáltanak, – nyüzsögnek a szűk, alacsony szobában, és a vékony kis vörös lány úgy bújkál köztük, mint valami gyík. Hol itt van, hol ott látni egy pezsgősüveggel, teát hoz, gulyást hoz, pénzt ad vissza, mindenkivel ok nélkül goromba, úgy, hogy ez az egész társaság retteg tőle. Tisztességes lány, de ezt nem ér rá megmagyarázni a tiszteknek, mert rengeteg dolga van, aztán a tisztek is félóránként változnak, jönnek, mennek, újra kezdhetné a magyarázatot mindeniknél, a ki ránevet, hát inkább rögtön és gyorsan goromba, de mint a pokrócz, nem köznapiasan, hanem borzalmasan, és az új az benne, hogy mást mint goromba szót nem is mond, állandóan goromba és akkor is goromba, ha senki egy szót nem szól hozzá, akkor a konyhából halljuk pörölni, a mint rémesen szidja ezt az egész társaságot. Napokon át figyeltem, nem volt egy szelid félórája, sohse hallgatott el, mindig pörölt és káromkodott, a kik ismerték, azok már rettegtek tőle, az ember nem mert kenyeret kérni, mert rákiáltott: «mit, mit akar? Beszéljen hangosabban! Kenyeret? Menjen, hozzon magának, a fene fogja itt magukat…»

És a mellett határozottan szép volt az arcza, finom keze volt, kicsi, karcsú és nőies volt, de elég volt szólni hozzá, hogy megsértse az embert. Lassanként -239- jöttünk csak rá, hogy ezzel a modorral ajánlatok és czirógatások ellen védekezik, kitünő sikerrel, mert olyan híre volt a tisztek közt, mint egy apáczának. Rengeteg borravalót kapott a tisztektől, épen ezért, és azoktól kapta a legnagyobb borravalókat, a kikhez a leggorombább volt, a pénzt nem köszönte meg, a keveset a földhöz vágta, azt mondják, nem volt nap, hogy legalább száz korona borravalót ne keresett volna. Igaz, hogy reggel hattól éjfélig szünet nélkül kellett gorombáskodnia érte, úgy, hogy éjjel már egészen rekedt volt, de másnap frissen kezdte újra. Ágyúszó mellett aludt, hetekig más nőt maga körül nem látott, a háború egyáltalán nem érdekelte, ördögien furcsa kis lánghajú jelenség volt itt a haláltól néhány kilométernyire. -240-

Kassa, február.

Kassán megállunk, kiszállunk, hogy Boroevics tábornokkal (mi Boroevicsnek írjuk, ő Boroevicnek írja magát, a c betűn vesszővel) beszélhessünk, mert általános a vélemény, hogy ő neki kellene néhány megnyugtató szót mondania, a közönség nagyratartja és hisz neki, mi ugyan hiába írjuk, hogy a Kárpátokban nincs veszedelem. Schindler csendőrkapitány megy fel hozzá, kieszközli, hogy fogadjon bennünket. Nem érzi jól magát, de mégis, ha már itt vagyunk, jőjjünk fel. A hadtestparancsnokság nagy épületében táborozik, ott keressük meg.

Benyitunk, egy nagyúri lakáson látni végig, minden ajtó nyitva van, a legelső szobában ül Boroevics egy íróasztal mellett, a melyről a földig lógnak le a térképek. Fölkel, elénk jön. Magasabbnak képzeltem, középtermetű és nem erős testalkatú férfiú, őszülő ritkás hajjal. Feltünően szláv arcz, éles és fürkésző tekintet, csontos, szívósságra és erélyre valló állkapocs és szájkörnyék, igen biztos fellépés. A fő-karaktert az orrtól kapja ez az arcz, – -241- kicsiny és merész, felfelé törekvő, szinte gyermeki formájú orr. Az egész megjelenés az első pillanatra a megbízhatóság és a fürge erő benyomását teszi. Nem csudálom, hogy akik látták, oly sok jót beszéltek róla, valamennyit levette a lábáról a fellépésével és egy brilliáns beszédjével, a mit akkor tartott, a mikor Przemyslt felszabadította. Azt mondják: csudálatosan szerencsés ember és ezt tudja is. Egy hadseregparancsában hivatkozott is rá. Tisztek mesélték, hogy a bakák tudják, melyik a Boroevics csillagja és folyton azt nézték éjszaka az égen, mikor a limanowai csata idején kinlódva, lihegve, sok szenvedéssel masiroztak észak felé. Most látszik rajta, hogy nem egészséges, de azért nem veszít ezzel.

Az első kérdésekre azonnal határozottan felel, kész és rövid mondatokban, erősen a szemünkbe nézve:

– Helyzetünket most jónak látom. Ezen a vidéken bizonyos idő óta az volt az állapot, hogy egy kisebb, néhány kilométeres területen a harcz ide-oda hullámzott. Megtörtént, hogy én észak felé visszanyomtam az oroszt. Akkor ő engedett a nyomásnak, de hátrább fekvő területen ismét összeszedte magát, erősítéseket vont magához és túlsúlyba kerülvén, engem visszaszorított. Bizonyos idő múltán ismét én nyomultam előre és ez az ide-oda való vonulás ezen a kis területen már majdnem állandó szokásunkká lett. Én az oroszok itteni támadásait, bármily hevesek voltak is, az egész nagy osztrák-magyar harczvonal szempontjából mindig -242- alárendelt jelentőségűnek tartottam. A mai napon úgy áll a dolog, hogy a magyar határ vonalán mindenütt kiszorítottuk az orosz haderőt magyar területről, csak épp a duklai mélyedés környékén van még bent igen jelentéktelen kis területen Magyarországban. De ezt a poziczióját sem fogja megtarthatni és itt sem fog boldogúlni. Hiszen ön külföldi kollégáival most a frontról jön, ott láthatta, hogy szakadatlanúl folynak a harczok. Nem tudom, hogy arra a kérdésre, vajjon tudják-e az oroszok ezen az utolsó ponton tartani az állásaikat, nem a most következő órák hozzák-e meg a választ.

Arra a kérdésre, vajjon most megszünik-e a duklai harczvonal ide-oda hullámzása, így felelt:

– Próféta nem vagyok, nekem a tényekkel és a lehetőségekkel kell számolni. Azt hangsúlyozom, hogy most nem az ellenség a legnagyobb ellenfelünk, hanem az időjárás. (Unser grösster Feind ist nicht der Gegner, sondern das Wetter.) Ebben a kárpáti télben minden hadművelet igen természetesen csak lassan haladhat előre. Ma véletlenül enyhe idő van, de különben zord a Kárpátok téli időszaka. Hála Istennek, katonáim meglepően bírják, jól viselik el a zordabb időjárást is, hisz oly kitünően vannak felszerelve minden tekintetben.

– Furcsa tapasztalatokat tettem, mikor vizsgálódtam, hogy mily feltételekhez van kötve az emberi szervezetnél az a kérdés, bírja-e a nagy hidegeket, vagy sem. Ha le kell szűrnöm ez irányban szerzett tapasztalataimat, azt kell mondanom, hogy erre -243- nézve általános irányelv nincs. Ez teljesen személyes dolog, teljesen az egyéni szervezet kérdése. Kezdetben abból indultam ki, hogy a fiatalabb ember jobban fogja bírni a téli hadjáratot, mint az öreg. De aztán beláttam, hogy még ily tág keretben sem lehet általános szabályt felállítani. Láttam öreg katonát, a ki úgyszólván meg sem érezte a legkíméletlenebb hideget és láttam fiatal, erős katonát, a ki a hideg időjárást egyszerűen nem bírta elviselni. Aránylag kevés fagyási esetünk volt, bizony erre a kevésre is nehéz szívvel gondolok, mert a fagyás által okozott bajt sokkal nagyobbnak tartom, mint a golyó által ütött sebet. A téli hadjárat magán a hidegen kívül még számos olyan akadályt gördít elénk, a mi kell, hogy lassú tempót adjon még a sikeres harczoknak is. A magas hóban hegyek közt a nehezen helyreállítható útakon az élelmezés és a lőszer utánpótlása nehezen, sok fáradsággal megy. Vigyáznom kell katonáim ruházatára, főként czipőjére, – ez mind olyan sok apró momentum, a mely együttvéve a lassúbb előmenetelt eredményezi.

Megkértem, mondjon valamit arról, vajjon a jövőben várható-e hogy orosz csapatok ismét nyugtalanítani fogják Felső-Magyarországot. Így felelt:

– A magyarországi betöréseknek mint katona soha egy pillanatig sem tulajdonítottam nagy fontosságot. Az oroszok nyugtalankodását a magyar határon azzal magyarázom, hogy Galicziában elfoglalt területüket nagyon féltik tőlünk. Ez katonailag igen természetes. Teret senki sem veszít szívesen. Hogy pedig Galicziában teret ne veszítsenek, időről-időre -244- támadásokkal, Magyarország területére való betörésekkel próbálkoznak meg. Nem hiszem, hogy valaha komoly szándékuk lett volna mélyen benyomúlni magyar földre, mert ezzel csak a frontjukat tették volna hosszabbá, vékonyodtak volna és ezt ők sem teszik szívesen. Magyar földön mindenki nyugodt lehet. A hogy katonailag nem tulajdonítottam jelentőséget régibb betöréseiknek sem, úgy legutóbbi mozgolódásukat, a mely a duklai szoros környékén volt a legélénkebb, szintén nem tartom Magyarország szempontjából fontosnak. Semmi józan okuk nincs arra, hogy mélyen befelé igyekezzenek a magyar földre. Persze a szánandó határszéli falvak, melyek békében sem voltak gazdagok, szenvedtek általuk. De a háború nagy áldozatait mégis a részvétre méltó Galiczia hozta. A költségeket, mint mondani szokás, ő viselte eddig és viseli most is. A nagy hadi eseményeknek Galiczia marad a színhelye. Ha erre gondolunk, valósággal elenyésző az a kár, a melyet a magyar határszéli helységek szenvedtek. Én most a legújabban eltelt napok eseményeit mérlegelve és katonáim erejét látva, minden tekintetben ismételten megnyugtathatom a magyar közönséget. -245-

Zsolna, márczius.

A társas-ebéd után szivarozva, beszélgetve várunk a szálló éttermében, mert telefonon azt a hírt kaptuk, hogy parancsnokunk, Hoen tábornok a délutáni vonattal idejön. Fél háromkor nyílik az ajtó, belép a tábornok, és az ujságírók, mint mindég, a mikor közibük jön, nagy éljenzésben törnek ki. A tábornok magasra emeli a kezét, még ott az ajtóban. Erre mindenki hirtelen elhallgat. A csöndben ezt mondja: «Semmi okunk éljenezni.» Azzal a nagy asztal felé megy. Azt hiszem, ekkor már mindnyájan tudtuk, miről van szó. Mindenki leült, czeruzát és jegyzőkönyvet véve elő. A tábornok megvárta, míg mindenki elhelyezkedett, aztán egyszerűen és komolyan ezt mondta:

– A hős przemysli védősereg tegnap kirohant a várból, de erős ellentállásra találván, visszavonult a várba.

– Ma hajnalban – folytatja a tábornok – a -246- vár összes ágyúi megszólaltak és hatalmas tüzelést indítottak minden irányba. Ebbe az ágyúdörgésbe már robbanások hangja is vegyült. Ez a hang az egymásután felrobbantott erődök hangja volt.

– Ugyancsak ma hajnalban drótnélküli távirón jelentés jött Kuzmanek várparancsnoktól, hogy parancs szerint a kiéhezett várat elpusztította és az ellenségnek átadja. Azóta semmi hír.

Ezt is lejegyezte mindenki, a ceruzák most a levegőben függenek, ahogy végignéz az ember a hosszú asztalon. A tábornok egy szót sem mond többet, szótlanul jár fel-alá az ablakoknál, aztán úgy tesz, mintha az ablakon nézne ki, percekig némán áll ott, háttal felénk. Az ujságírók belebámulnak abba a pár sorba, amit följegyeztek, nagyon soká hallgat mindenki és aztán egyik a másik után igen lassan, lábujjhegyen megy ki a teremből. A tisztek a falnál állanak, ahogy visszanézek, a tábornok a terem másik végében még mindig az ablaknál van, tökéletes mozdulatlanságban.

Zsolna, márczius.

Az ujságírók egy csoportja ma Mährisch-Ostrauba utazott, hogy meghallgassa Lehmann kapitánynak az elbeszélését, a ki egy hadnagygyal repülőgépen jött Przemyslből. Abban az órában indult el a várból, a mikor az oroszok már úton voltak, hogy Przemyslt -247- birtokukba vegyék. Lehmann holnap a királyhoz utazik, hogy ugyanezeket a dolgokat a felségnek is elbeszélje. Órákig tartott érdekes előadása, a melynek minden szavát följegyezte Magyar Lajos kollégám. A jegyzeteket rendelkezésemre bocsátotta. Hogy a háború után, a mikor minden részlet tisztázódik, mint változik meg az a kép, a melyet ma kaptunk, ezt ma még nem lehet tudni. De ha volt számunkra eddig ebben a háborúban valami, a mi sokszor a porba borult lelkünket felkaphatja onnan és felragadhatja magával az égig, akkor ez az. Nyomorult dicsőség a mások dicsőségét írni. Nyomorult erőlködés: czifrázni akarni a magyar tiszt és a magyar katona legnagyobb hőskölteményét, azt, a mely Przemyslben játszódott le, s a mely a maga történelmi felségességében majd csak akkor bontakozik ki, ha ők hazajönnek. De ellenállhatatlan kötelesség minden szót, minden mozdulatot, minden sóhajtást és minden könnyet, a melyről onnan hír jön, leírni. Tévelygő tollal, a mely ma helyesbíti azt, a mit a tegnap sietségében másként jelentett. De mit csináljunk? Szabad válogatni? Az utczai szemét, a mi Lehmann kapitány csizmájának a talpán ragad Przemysl porából, szentebb nekem most hirtelenében, mint az egész nyugodt hadtörténelem. A magyar dicsőség, a mi Przemysl nevéhez fűződik, teljesebb a teljesnél és teljesebb minden magyar katonai dicsőségnél, a melyről a mi könyveink tudnak. Erről most még idehaza senki se tud többet, mint mi. Ez most minden. Hiszen szivárog még majd valami ezentúl is, de az egész nem lesz itthon addig, a míg -248- a honvédek, a népfölkelők és a tüzérek meg nem jönnek. Addig éljünk ebből a kevésből, azzal a tudattal, hogy milyen elenyészően rövid strófája mindez annak a soknak, a mi ebben az eléhezett várban történhetett. Lehmann kapitány, a kitől ennek a strófának legtöbb adata származik, már szerepelt a hivatalos jelentésben, mint az utolsó pillanatok tanúja. Magántáviratok előbb több más elrepült pilótáról, utóbb egyetlen más elrepült pilótáról tettek említést. Most, fájdalom, ezt az egyetlen másikat is vissza kell vonni. Lehmann kapitányé volt az egyetlen repülőgép, a mely Przemyslből visszakerült a mi hadseregünkhöz. A másik pilótáról, a kiről egy jelentés még azt mondta, hogy a Kárpátok felé repült, nincs megbízható hír. Lehmann kapitány nem póstáspilóta volt, a ki csak látogatásokat tett a várban. A hadseregnél Przemysl körülzárása alatt megkülönböztettek berepülő és kirepülő tiszteket. Lehmann kapitány kirepülő tiszt volt. Przemysl volt az egész körülzárás ideje alatt az állomáshelye, ő végezte a vár úgynevezett házirepüléseit, a felderítés nehéz és veszedelmes munkáját. Huszonkettedikén, a vár átadásának napján érkezett meg Przemyslből. Mikor ott a levegőbe emelkedett, – mondja – nem indult el rögtön Krakó irányába, hanem hatszáz méter magasságban maradva teljes háromnegyed óráig folyton kis köröket írt le a vár fölött. Napfölkelte volt. Aztán, mikor a felrobbantott erődök lángsugara és füstoszlopa négyszáz méter magasra csapott fel, s őt így csak kétszáz méter távolság választotta el a szenvedésnek -249- ettől a vulkánjától, el kellett mennie. Elvégre Przemysl egyetlen és utolsó futárjának az élete egy kis bádoghordó benzintől függött. A lángok és füstök fölött sóhajtott egyet, megkereste az irányt és a kormányt beállítva, egyre magasabbra szállva, Krakó felé vette útját. Przemysl magára maradt. Lehmann kapitány ma minden rendszer nélkül mondta el przemysli emlékeit.

Tudjuk, hogy Boroevics a Przemysltől keletre lévő Medyka vonaláig kergette az oroszokat, mikor október elején nyugat felől előretört. Az orosz ezt a Medyka-vonalat találta a legalkalmasabbnak arra, hogy futásában megálljon, megforduljon és szembenézzen velünk. Ha már Przemyslt elvesztette, Lemberget mindenáron meg akarta védeni. Tudjuk a további fejleményeket is: ennél a vonalnál nap-nap után vertük az orosz sereget, mikor az északi események miatt Boroevics megkapta a parancsot «sich vom Feind loszulösen» és visszahúzódni. Az oroszok november 5-én Boroevics mögött becsukták a nagy kaput: körülzárták Przemyslt. Kuzmanek tábornok akkor katonai szempontból alaposan megvizsgálta a vár helyzetét és úgy találta, hogy az orosz gyűrű nem egészen köralakú. Magora, Batice és Njagoricani helységek irányában, tehát észak és nyugat felől ez az orosz gyűrű be volt nyomva a vár felé. Ez oly hátrány volt, a melyet korrigálni kellett. Kuzmanek tehát az első kirohanásokat azért rendelte el, hogy ezeken a pontokon tágítsa -250- a gyűrűt. Ez sikerült is neki. Az oroszok pedig ezt az így korrigált gyűrűt most november elején jól megrakták emberrel. A tüzérségük akkor rossz volt, az emberük rengeteg.

Kitartó, ügyes munkával egyre közelebb tolták állásaikat a várhoz. De a gyűrű nem sokkal lett szűkebb. Hamarosan meg kellett tudniok, hogy Przemysl tüzérségi felszerelése jobb, mint gondolták. Messzevivő, modern ágyúink, harmincz és feleseink gránátokkal pontozták ki számukra azt a kört, a melynél kisebbre nem lehet a gyűrűt szűkíteni. Akkor ezen a körön valamivel kívül megállottak, berendezkedtek, beásták magukat – és vártak. A földerítés szerint akkor hat orosz gyaloghadosztály zárta körül a várat. Mély árkok, tábori erődítések, drótsövények és kiépített tüzérségi állások elkészítése után meggyengültek. Akkor kárpáti offenzivánk eret vágott ezen a hat divizión, de ez a vár sorsán semmit sem változtatott, mert ez a körülzáró gyűrű felvette az ellenvár defenziv jellegét. Ennek a tartásához tehát már kevesebb ember is elég volt.

A nyugodt várakozásban Kuzmanek kisebb kitörésekkel zavarta az oroszt az ellenvár gyöngébb pontjain. Ezek a kitörések azonban csak nyugtalanítások voltak. A nagyobb jelentőségű kitörés, az első, a melynek szabadulás volt a czélja, a mult év deczember 14-ikén történt. Ezen a napon – (ha ezt akkor otthon valaki sejtette volna!) – Tamássy tábornok elindult a verseczi honvédhadosztálylyal és a lembergi Landwehr-dandárral a Kárpátokban -251- küzdő hadseregünk felé. Négy nap és négy éjszaka tartó vad küzdelemmel, rettenetes harczok közepette eljutottak Bircáig. Ez a Birca Przemysltől délnyugatra légvonalban a vártól huszonöt kilométernyire fekszik, országút mentén. A Tamássy kirohanása tehát néhány nappal a limanowai csata után történt, ugyanakkor, mikor hadaink Limanowától győzelmesen rohantak Grybow irányába és a Kárpátokból fenyegetőleg jöttek fel a Jasló–Sanok-vonal felé. Tamássy a négynapos harcz után deczember 18-án érte el csapatai elejével Bircát. Ugyanekkor a Kárpátokból rohant Tamássy felé Krautwald tábornok és egy napi járóföldre közelítette meg Tamássyt. Mind a két tábornok: Tamássy is, Krautwald is, emberfölötti erővel küzdött, hogy a közéjük szorult orosz vonalat áttörve, kezét nyujthassa egymásnak. Arról nem is kell beszélni, hogy a két sereg legénysége mit érezhetett. Az orosz sereg ekkor a maximális erősítéseket küldte a mi két tábornokunk közé. Olyan túlerővel álltak ellent 18-ikán az oroszok az egymást kereső két csapatnak, hogy minden további próbálkozás reménytelen volt. Megkapta a parancsot az előnyomulás beszüntetésére Krautwald tábornok, Tamássyt pedig visszarendelték a vár ágyúinak védelme alá.

November ötödikén, a körülzárás napján a parancsnok pontosan leltároztatta a vár élelmi készleteit. E készletek kiszámítása után történt meg az, a mit már napok óta tudunk, hogy a parancsnok -252- megkisebbítette a napi élelem-adagokat és ezzel sikerült elérnie azt, hogy a mérsékelt táplálkozás mellett a vár életét kitolta tavaszig, körülbelül márczius 20-ikáig. A hogy ezt Kuzmanek november első napjaiban kiszámította, úgy is történt, számításai majdnem órányi pontossággal beváltak. Márczius 18-án konstatálták, hogy már csak az utolsó porczió van meg a raktárakban. Ekkor osztották ki a csapatok harczra rendelt része közt a konzerveket és Kuzmanek elrendelte az utolsó kirohanást.

Márczius 18-án az «Ausfalltruppe», a kitörősereg, mint mindig, úgy ezuttal is Tamássy tábornok vezetése alatt kelet felé mutató irányban, Medykától délkeletre kirohant. Hajnali három óra volt, még sötét éjszaka, mikor elindultak. Ezt a szót, hogy «kirohanás», tanuljuk meg. A Tamássy serege hét óra alatt hét kilométert ment. Éhes volt és gyenge volt. Egy óra alatt egy kilométert ment. Így mondja Lehmann kapitány, akármilyen hihetetlenűl hangzik is ez, így volt, egy óra alatt egy kilométert haladtak előre. Annyit, mint az Andrássy-útnak a fele. Magyar honvédek és lembergi Landwehr. Máskor hét óra alatt huszonnyolcz kilométert lehet menni. Nem tudtak többet menni. Egyesek leültek az árokba és ott maradtak. Ez a csapat kapta az utolsó konzervkészletet. Minden katona két dobozt kapott. Halálbüntetés terhe alatt tiltották meg nekik, hogy ezt az adagot egyszerre egyék meg. Mégis sokan megették. -253- Fel se melegítették, a hogy kapták a két kis kerek skatulyát, bajonettel nekiestek, felbontották és lenyelték a tartalmát. Sok honvéd maradt ezért az árokban: az agyongyötrött gyomor nem birta el a hirtelen boldogságot. Többen szívszélhüdést kaptak, mondja Lehmann kapitány. És a többi ment tovább, előre. Kirohanni. Ez volt a testi állapotuk.

A lelki állapotuk az volt, hogy a mikor a komor hajnalban elindultak, már tudták, hogy a vár el van veszve. Mielőtt útrakeltek, felolvasták előttük Kuzmanek tábornok utolsó parancsát, búcsúzását Przemysl várától, köszönetét a katonáihoz, nyílt kijelentését annak, hogy elfogyott az élelem és a vár megszünt élni. Mikor elindultak, azt mondták a honvédek, hogy így van ez rendben, így kell annak lenni, ne menjünk el addig innen a fogságba, a míg még egyszer meg nem mutattuk az otthonvalóknak, hogy milyen katonák vagyunk. Egy kilométert tudtak csak menni egy óra alatt, annyit, mint az Andrássy-út fele, egy óra alatt, hogyan magyarázzam, hányszor magyarázzam, szegény, drága, lesoványodott honvédek, ők «még egyszer meg akarták mutatni az otthonvalóknak» – milyen lassan mehettek, milyen nagyon-nagyon lassan, és azt mondja Lehmann kapitány, «sie sangen schöne ungarische Lieder», szép magyar dalokat énekeltek és elől vittek egy magyar nemzetiszínű zászlót, a mit valami vasúti állomáson kaphattak, mikor augusztusban elindultak. Mentek előre a zászló után, énekelve, de sokan kidőltek, az árokba ültek. A hét kilométer után ezek a honvédek hét álló órán -254- keresztül harczoltak és a harcz után úgy kellett visszamenniük, hogy még tizenhat kilométert gyalogoltak. Emlékeznek még a hivatalos jelentés ama mondatára, hogy «túlnyomó orosz erővel találván magukat szemben, visszavonultak a várövezet mögé?» Ez volt az.

Márczius 19-én a mindent pontosan tudó oroszok nyugat felől megtámadták a várat. Erős tüzérségi harczczal kezdték, most már itt voltak a messzehordó modern ágyúik is, mert a körülzárás első idejében közepes minőségű tüzérséggel, főként a kikötő-erődjeikből idehurczolt régibb tipusú hajóágyúkkal dolgoztak. A tüzérség gránátokat szórt nemcsak az erődőkre, hanem a városba is. Mikor Kuzmanek ezt a nagy igyekezetet látta, felismerte, hogy az oroszok elérkezettnek látják az időpontot a kiéheztetett vár megostromlására. Elrendelte tehát az erődők felrobbantását, de egyelőre csak az előkészítő parancsot adta ki.

Éjszaka folytatta az orosz tüzérség az erős tüzelést és ugyanekkor a sötétség védelme alatt az orosz gyalogság is elindult a vár ellen. Most ismét elébük ment Tamássy a seregével. Negyvennyolcz óráig tartott a küzdelem, most már csak azért, hogy az orosz be ne vegye a várat, hogy ezalatt legyen idő mindennek elpusztítására, a minek az ellenség hasznát vehetné. Negyvennyolcz óráig, tehát márczius 20-ikán nappal, március 20-ikán éjjel, márczius 21-ikén nappal és márczius 21-ikén éjjel szakadatlanul -255- tartottak a harczok, az orosz azonban nem érhette el a czélját.

Márczius 21-ikén este Kuzmanek a következő rendelkezéseket tette: Hajnali öt órakor a gyalogság kiüríti az egyes erődőket és helyet foglal az úgynevezett közművekben, azokban a sánczokkal és falakkal kiépített állásokban, a melyek az egyes pánczélerődöket egymással összekötik. Itt minden erejét a legvégsőkig felhasználva feltartóztatja az erődök közé benyomulni igyekvő orosz gyalogságot. Ugyanekkor, pontban hajnali öt órakor (márczius 22-ikén) a szapőr-csapatok elkezdik az erődök felrobbantását. A parancs, mint említettük, már ki volt adva, az előkészületeket megtették, most már csak meg kellett gyújtani a zsinórokat. Mikor az erődökben elhelyezték az ekrazitot, számbavették, hogy mennyi gyújtózsinór áll rendelkezésre. Annyi volt, hogy szűkösen elég volt a robbantáshoz, de mégsem volt zsinórban oly bőség, a mely ezt a sok robbantást veszélytelen munkává tehette volna. A zsinórnak nagyon hosszúnak kell lennie, hogy a ki meggyújtja, elszaladhasson egy felrobbanó erőd légberöpülő szikladarabjai elől. A munka tehát életveszélyes volt. Mégis, minden egyes erőd felrobbantása előtt két-három szapőrkatona is jelentkezett, hogy ő akarja meggyújtani a zsinórt, úgy hogy válogatni kellett közülök. Még azt se lehet mondani, hogy ezek az emberek ismeretlen veszélynek mentek neki, mikor így jelentkeztek, mert -256- mind műszakilag képzett ember, a ki szakértő a robbantásban, azonfelül pedig ezek voltak azok, a kik egyes erődökbe ezerötszáz kilogramm ekrazitot helyeztek el, majd pedig később kiszámították, hogy ennek az iszonyú robbanásnak a gyújtózsinórja mindössze csak három perczig ég, tehát három percz idő van arra, hogy a minden irányban szétrobbanó erőd közeléből elmeneküljenek. Föntebb említettem Lehmann kapitány becslését, a mely szerint a robbanás lángja négyszáz méter magasra csapott fel. Pedig Lehmann kapitány aviatikus, tehát pontosan tud magasságot becsülni. És ezt a robbantást vállalták önként jelentkezve a szapőr-katonák – egy háromperczes gyújtózsinórral.

A robbanás az északi oldalon kezdődött pont öt órakor, napfölkelte előtt. Elsőnek a Werk 11/A nevű erőd repült a levegőbe. Ezt követte az első ostrom idején annyit emlegetett Werk Eins-Eins, az I/1. számú erőd, Siedlicka. Ez a váröv délkeleti sarkán állott, ezt védték az első ostrom utolsó napjain oly példátlan vitézséggel a népfelkelők, ebbe rohant be és ennél pusztult el akkor az ostromló sereg egy része. Ez a két robbanás meghökkentette az oroszokat, a kik ezekből az irányokból is támadtak a kora hajnali órán. Ezeken a pontokon hirtelen abbamaradt a támadás. De a nyugati oldalon, a hol a magyar népfelkelők állottak, csak egy pillanatig tartott az oroszok megdöbbenése, itt, úgylátszik, kiadták a parancsot, hogy most újult erővel kell támadni. A magyar népfölkelők állásaira rettenetes össztüzet indított az ellenséges tüzérség, s -257- ugyanekkor előrehozták az oroszok a gépfegyvereiket és ezzel egyidőben a gyalogságuk szuronyrohamra indult. A még ép erődök és a népfölkelőkhöz beosztott tüzérek akkor már csak a régi ágyúkkal lőttek, mint a hogy már két nap óta csak ezek voltak működésben, mert Kuzmanek az összes modern ágyúkat már jó eleve bevonta az erődökből és a közművekből, hogy felrobbantásukra az előkészületeket megtehesse. Ezekkel a régi ágyúkkal, a melyek nagyrésze az 1861-ik évi tipust képviselte, tartotta magát a vártüzérség negyvennyolcz órán keresztül az orosz tüzérség legmodernebb ágyúinak őrjöngő tűzében. Ezen a nyugati fronton, Novagoránál és Lipnicánál népfölkelőink minden orosz támadást visszavertek mindaddig, a míg mögöttük a rombolás munkája be nem fejeződött. A lelkierőt ehhez a leírhatatlan küzdelemhez az adta nekik, hogy tudták: az orosz mindenáron be akar most már törni a pusztuló várba, hogy aztán azt hirdethesse, hogy ostrommal vette be. Most már az orosz, is, a mi seregünk is pusztán a dicsőségért harczolt. Az orosz tudta, hogy órák mulva úgyis az övé a vár, a mienk tudta, hogy órák mulva úgyis minden az oroszé. Mégis elkeseredetten harczolt mind a két fél a történelem egyetlen mondatáért. És ez az utolsó, ez a legvégső harcz, a katonai önérzetkérdés véres viadala a mi javunkra dőlt el. Az orosz nem vehette birtokába a várat, csak a mikor odaadták neki.

Az erőd-öv műveinek felrobbantása után a városban lévő raktárakat, lőporos-tornyokat röpítették -258- levegőbe a szapőrök. Három híd omlott összetörve a San-folyó vizébe.

Kuzmanek parancsára ekkor minden felrobbantott erőd romhalmazának a tetejére egy-egy tiszt állott, kezében nagy fehér zászlóval. Így állták körül Przemysl városát a romhalmokon egyedül őrködő tisztek. Az volt az utasításuk, hogy ha orosz csapat, vagy küldöncz közeledik feléjük, a fehér zászlót magasra emeljék és a következő kijelentést tegyék:

– Seine Excellenz kann die Festung wegen Mangels an Verpflegung nicht mehr halten und überlässt alles Andere der Ritterlichkeit seines Feindes.

(«Ő kegyelmessége nem tarthatja tovább a várat az élelem hiánya miatt és minden egyebet rábiz ellensége lovagiasságára».)

Általában Kuzmanek minden intézkedésében a legszigorúbban ragaszkodott ahhoz a felfogásához, hogy neki semmi kedvezmény nem kell az orosztól, ő kénytelen a várat az élelem hiánya miatt feladni, a többi most már az ellenség dolga, csináljon, a mit akar, hiszen a győztesnek ilyenkor más úgy sem szabhat törvényt, mint a saját lovagias érzése.

A várban megmaradt lovakat levágták, zabjukat lisztté őrölték, hogy az átadás pillanatától márczius 30-ikáig, a mikor Kuzmanek számítása szerint az első nagytömegű orosz élelem-szállítmány megérkezhetik, a legénységnek legyen legalább lóhusa és zabkenyere.

Fél hatkor reggel, ugyanakkor, a mikor a parlamentair-tisztek -259- a fehér lobogókkal elfoglalták őrhelyeiket az erődök ormán, Lehmann kapitány gépjére szállt és a magasba emelkedett. Ugyanekkor egy másik gépben helyet foglalt Melts és Holdt tűzmester. Melts magyar ember. A harmadik gépre Junker pilóta ült. Lehmann gépje volt az egyetlen, a mely hazajött. Melts és Holdt, valamint Junker gépéről, a mely a Kárpátok felé akart szállni, nem érkezett hír.

Az utolsó kirohanásnál, a márczius 18-ikinál ezt az elcsigázott, de mégis énekelve vánszorgó és magyar lobogót lengető honvédséget Szakmáry ezredes vezette. Vele együtt vonult ki egy Landwehr-gyalogezred Kralicsek ezredes parancsnoksága alatt. Ennek a két katonának a példája adhatta meg a legénységnek azt a már nem is földi erőt, a melylyel a hétórás harczot a hétórás menetelés után megvívta. Mind a kettő mindenütt elől járt.

Szakmáry honvédezredes minden fegyverét otthon hagyta és egy sétapálczával állt ezrede élére, mikor a honvédeket utolsó támadásra indította az orosz védővonal felé. Az egész úton biztatta, lelkesítette, bátorította, támogatta őket. Mikor harczvonalba fejlődtek és az első orosz tömegeket meglátták, Szakmáry ezredes a levegőbe emelte sétapálczáját és ezt kiáltotta harsogó hangon honvédei felé:

A mint ezt kimondta, az ellenség felé fordult és három gépfegyvergolyót kapott a szájába. -260-

Rövid idővel ezután ismét gépfegyvergolyó érte. Súlyos sebeivel elbukott.

Lehmann kapitány pontos leírását adta annak a szomorú aktusnak is, a mikor a várparancsnok rendeletére a többi modern ágyúval együtt tüzérségünk büszkeségét, a Skoda-féle harmincz és feles mozsarakat is tönkre kellett tenni.

A harmincz és feles mozsarak, a mikor szállítják őket, két darabban vannak, két automobilra vannak szerelve. Most, kivégzésükhöz ép úgy állították össze őket, mint a hogy lövésre készülnek velük. Ha a mozsár csöve nincs legalább bizonyos foknyi szög alatt az égnek irányozva, akkor nem szabad elsütni, mert a lövedék a csőben robban szét és szétveti a hatalmas csövet. Tehát elég lett volna a mozsár tönkretételéhez, ha a csövet a töltési állásban hagyják, vízszintesen és úgy egyszerűen elsütik. De a pusztítás tökéletessége kedvéért más módszerhez folyamodtak.

A mozsár csövét megtöltötték homokkal, ebbe még ekrazitot és bombákat is tettek, hátul beletolták ebbe a töltelékbe a lövedéket, igen kevés lőportöltést adtak a lövedék mögé, a mozsár csövét vízszintes irányba állították és így sütötték el.

A harmincz és felesek olyan apró darabokban repültek szét, hogy az ökölnagyságú darabok már a nagyobbak közé tartoztak. -261-

Ugyanez időben robbantották fel benn a város közelében a megmaradt municziót, a kocsikból és autókból összehányt rakásokat. A legénység, a mely ekkor fedezékeiből énekelve vonult be a város felé, összetörte fegyvereit.

Mialatt a városban ez folyt, künn, az erődökön kívül veszett gyorstüzet adva dörögtek az orosz ágyúk, még mindig menteni akarták a látszatot, még mindig úgy tettek, mintha volna mit ostromolni Przemyslben…

A polgári lakosságról azt mondta Kuzmanek, hogy a védősereghez méltó módon viselkedett.

Mikor az oroszok messzehordó ágyúi megérkeztek a vár alá, első dolguk volt gránátokat röpíteni a város kellő közepébe.

A város lakossága nem bujt el a gránátok elől. Az ostrom alatt, mint Lehmann kapitány személyes tapasztalatból tudja, a közönség megtartotta régi sétaóráit és korzóhelyeit. Megtörtént, hogy polgárok közé leesett egy gránát és megölt, vagy megsebesített valakit. A polgárság értesítette a várparancsnok hivatalát, mire egészségügyi katonák jöttek ki sietve a helyszínére orvossal és hordágygyal. A sebesültet első segélyben részesítették és elvitték. A polgárság ezt a munkát komoly nyugalommal nézte végig és nyugodtan sétált tovább. Ez sem magyarázható mással, mint azzal a kétségbevonhatatlan ténynyel, hogy az az éhező embertömeg, a mely negyedik hónapja kínlódott már Przemyslben, katonaság és polgárság együtt, a mártirium lelkesedésének, -262- a legvégsőkig felfokozott és minden nap újabb kínjaival csak lázasabbá váló hazafias rajongásnak olyan erős szuggesztiója alatt élt, a mely példátlan a maga nemében.

Ez a hatalmas és mindenkit magával ragadó tömegérzés a katonáktól indult ki és úgy csapott át a polgárokra.

Kuzmanek hálás volt a polgárságnak ezért a viselkedéséért. Atyai gonddal támogatta őket, mindent megtett sorsuk javítására, sőt az inség napjaiban felelősséget érezve a világ előtt velük szemben, a katonai raktárakból ugyanazt adta nekik, a mit a katonák kaptak. Persze ők még így is jobban birták az inséget, mint a katonák, mert ők strapa nélkül éheztek. Lakásaikban melegedhettek akkor, mikor katonáink napokat töltöttek az előretolt lövészárkokban. A lakosságot a robbantásokat megelőző éjszakán a rendőrség előkészítette az eseményekre és veszélytelen helyre, az úgynevezett Tatárdombra gyűjtötte össze, a honnan ezrek nézték az utolsó órák pokoli látványosságát.

A várban körülbelül kétezer orosz fogoly volt. Ezeket még a körülzárás első heteiben fogták, mert azóta, az élelmiszerkészleteket féltve, megtiltották a legénységnek az orosz foglyok behozását. A kit ütközet közben Tamássy emberei elfogtak, vagy a kik megadták magukat, azokat ütközet után visszakergették az orosz táborba. A kétezer fogoly közt öt tiszt volt és egy ezredorvos.

Érdekes részlet: az öt orosz tiszt között volt kettő, a ki karddal az oldalán szabadon járt kelt a városban. -263- Ennek a két tisztnek a története a következő: Márczius elején az oroszok rohamot intéztek Podmazurani előretolt támpont ellen. A támpontot magyar honvédek védték. A rohamot oly lendülettel csinálták az oroszok, hogy kétszázhatvan orosz katonának sikerült betörni. Itt olyan helyzetbe kerültek, hogy a menekülés nehéz lett volna számukra. A honvédek megadásra szólították fel őket. Az oroszok nem adták meg magukat, sőt vadul nekitámadtak a honvédőrségnek, észrevéve, hogy az sokkal kisebb, mint az ő csapatuk. Ekkor érkezett rohanvást az erődhöz Tabody őrnagy, a zászlóaljtartalékkal. «Rajta, rajta!» – kiáltással az oroszokra vetette magát. A honvédek szuronynyal pusztították el a kétszázhatvan oroszt, a két orosz tisztnek pedig, a ki még akkor is vagdalkozott kardjával, a mikor már minden veszve volt, s ismételt felszólításra sem adta meg magát, kicsavarták a kezéből a kardot. Kuzmanek, mikor értesült a két tiszt bátor viselkedéséről, magához hivatta őket és visszaadta nekik a kardjukat.

A kapituláczió reggelén Kuzmanek a kétezer orosz foglyot kihozatta a tűzvonalból és felvonultatta a Schlossberg nevű hegyre, a hol nem érhette őket golyó. Egyetlen egy rendőrtisztviselőt állított oda melléjük, ezzel inkább csak jelezni akarva, hogy mindvégig foglyoknak tekinti őket. Az orosz tiszteket utasította, hogy várják be az orosz bevonulást és sorsukról ők maguk tárgyaljanak. A kezében lévő foglyok utján semmi előnyt nem akart elérni, megint csak ridegen megmaradva álláspontja -264- mellett: ő nem tárgyal, nem kér, ő elbukik a várral minden formaság nélkül, mert nincs mit ennie.

Lehmann kapitány a haditudósítókkal való beszélgetése közben néhány érdekes adatot, epizódot mondott el.

Tamássy altábornagy, a ki minden esetben a kirohanó csapatok vezére volt, a második ostrom idején szanatóriumot rendezett be az éhségtől megbetegedett honvédek számára.

A legnagyobb hiány kenyérben volt. Hús sokáig volt a várban, sokkal tovább, mint kenyér. A katonák ekkor húst és rizslevest kaptak. E miatt különösen a magyar legénység szenvedett, ők, szegények, a hust is, rizst is odaadták volna egy darabka kenyérért.

Az oroszok legújabb ágyúikat az utolsó két napon vonultatták fel. A várat mindenféle kaliberű ágyúkból lőtték, de a legnagyobb kaliberű nehéz ágyújok tizennyolcz czentiméteres volt.

A léghajósok közül tizen pusztultak el négy ballonnal, a repülők közül hatan, három repülőgéppel. Ez adatok Uzelác ezredestől, a repülőezred parancsnokától származnak.

A várban volt művészemberek közül Lehmann kapitány megemlíti Sződi budapesti szobrászt, a ki az ostrom alatt Kuzmanek és Tamássy szobrát elkészítette. Ezt a két szobrot Lehmann kapitány nobilis ötlettel repülőgépen elhozta magával a várból utolsó útján. Várkonyi Béla zenetanár sok -265- szomorú óráját vidította fel a vár őrségének művészi játékával.

Przemysl szimbolikus pontja volt a monarchiának: Ausztria és Magyarország majdnem minden népe védte. A nyugati fronton voltak a magyarok, délen a tiroliak, északon és északkeleten a rutének és lengyelek, keleten az alsó-ausztriaiak. A Tamássy csapatai közt a magyarokon kívül románok, szerbek és magyarországi svábok is küzdöttek.

A csapatok moráljára nézve jellemző adat: a fegyelem az utolsó pillanatig tökéletes volt. Daczára annak, hogy az utóbbi időben számtalanszor mondták a tisztek a legénységnek, hogy elengedik a merev tisztelgést, valahányszor tiszt ment el előttük, az éhségtől és fáradságtól kimerülten üldögélő bakák feltápászkodtak és haptákba állva tisztelegtek. -266-

A magyar haditudósítónak mindennél fontosabb kötelessége az anyaggyűjtés. Mintha valami múzeum számára dolgoznék, össze kell szednie a harcztéren mindent, a mi magyar katonákra vonatkozik. Hogy később és másoknak mit kell csinálniok ebből az anyagból, ez majd szóba kerül a háború után. A mi munkánk sietségében egyelőre nem az író, hanem csak a gyűjtő jut szerephez. Az itt következő följegyzések is csak nyers anyagot adnak.

Zsolna, márczius.

A híressé vált Korbuly-expediczió tagjai bocsássanak meg ez elbeszélés hiányosságáért. Ha tőlük hallottam volna, pontosabb lenne. Így azzal mentem magamat, hogy a magyar tiszt nem szereti a hőstetteit elmesélni, ezt is úgy tudtam meg, hogy mikor egy érdemkeresztes huszárkapitányt megkérdeztem, mely bravurért kapta a keresztet, a maga bravurja helyett a Korbuly főhadnagyét mesélte el. -267-

A harmadik szegedi honvédhuszárezred főhadnagya, Korbuly László arra vállalkozott, hogy néhány huszárral átvágja magát az orosz vonalon és elmegy ötven kilométernyire az ellenség háta mögé, megtudni valamit, a mit a hadsereg parancsnoka tudni akart, aztán megint visszajön. Az, hogy «aztán megint visszajön», ezúttal fontosabb része volt a vállalkozásnak, mint az, hogy egyáltalán elmegy. Kiválasztott a huszárjai közül huszat. A huszárok akkor már pistákon ültek. Pistának neveztetik a zsákmányolt kis ikszlábú, kómikusfejű orosz-lengyel ló, a kunikl, a mely – ha lóról lehet ezt mondani – gúnyos nevetéssel tűri az éhséget, szomjúságot, hideget és fáradságot. Az oroszországi lengyel, mikor nógatja, azt mondja neki: «hista! hista!» Ezért neveztetik pistának magyar közhuszári körökben.

Sötét este indultak el, nagy barna köpönyegeikbe burkolózva, a fejükön hazulról kapott hósapkákkal, úgy, hogy a ki nem ment a közelükbe, nem látta meg rajtuk, hogy huszárok. Egyszerre csak megáll velük Korbuly főhadnagy úr és tizet visszaküld közülök. Azt mondja, neki sok húsz lovas. Marad tehát tíz, vele együtt tizenegyen vannak arra, hogy az egész orosz seregen keresztül az ellenség háta mögé kerüljenek. A tizenegy lovas között egy volt, a ki oroszul tudott: Fail huszártizedes. A tizenegy embernek az egész úton nem volt szabad egymáshoz egy hangos szót szólnia, mert ez elárulta volna őket.

Lovagolnak az éjszakába az oroszok felé, jön szembe egy tábori őrség. Öt ember. Megszólítják a -268- huszárokat, mindig csak Fail felel, a többi hallgat, gyanus nekik az ügy, erre a huszárok körülveszik az öt oroszt, elszedik tőlük a fegyvert, elviszik magukkal a tábori őrséget. Ez az őrség összeköttetés lehetett két csapat közt, mert azzal, hogy ezeket elfogták, már át is jutottak a vonalon. Mikor kivirradt, elbujtak. Mikor megint este lett, mentek tovább az öt fogolylyal. De czipelni, etetni kellett őket, hát néhány nap mulva egyenként szélnek eresztették őket elhagyott vidékeken, a hol már nem árthattak. Most már az orosz sereg mögött voltak, így mentek tovább a czéljuk felé, nappal bujkálva, éjjel rejtett utakon térkép után nyargalva.

Korbuly főhadnagy úr végre megtudta a Visztulánál, a mit tudni akart és akkor elkezdődött a munka nagyobbik része, – hazamenni a jelentéssel. Jönnek hát visszafelé. Veszélyek közt, csak a tarisznyából táplálkozva, senkivel szóba nem állva, egymással is csak nagy ritkán suttogva, hogy a magyar szó el ne árulja őket. Valahogy csak ment a dolog, a míg el nem érték az orosz harczvonal hátát. Ott már melegedni kezdett.

Egy napon megszállanak egy majorban. Fail tizedes oroszul kér lakást, nappal alusznak egy kicsit, alkonyatkor el akarnak indulni. Azt mondja az első huszár, a ki kidugta az orrát a majorból:

Valóban «gyöttek», egy orosz kadét, tizenegy emberrel. Egygyel voltak többen mint ők, hiába, az orosz még ezt se adja egy kis túlerő nélkül. Az orosz kadét czivilben gazdasági tiszt volt, mint a -269- majorosnak mondta. Benn a majorban egyszerre csak farkasszemet nézett egymással a tizenkét orosz és a tizenegy huszár. A baj az volt, hogy a tizenkét oroszt a major átvizsgálására küldték, mert jelentésük volt arról, hogy nagyobb osztrák-magyar lovascsapat bujkál az orosz vonal mögött. Erre ők nagyon vigyáznak, mert a lovasságnak ilyetén felhasználását épen ők kultiválják a legjobban minden hadsereg közt. Ők az ilyen hátulról való lovasportyázást nabjeg-nek nevezik, és szolgálati szabályzatuknak, a híres Usztav-nak egész fejezete szól erről. A tökélyre ezt a harczi formát Miscsenko tábornok vitte a japán háborúban. Csakhogy ő egy egész dandárral portyázott, néhány ezer lovassal. Azt az orosz el se merte képzelni, hogy a mi lovas-«hadseregcsoportunk» Korbuly úrból és tíz huszárjából állt. A szegény tartalékos gazdatiszt és tizenegy katonája is azt hitte, hogy Korbulyék annak a nagyobb csapatnak csupán előreküldött járőrje. Némi nyilatkozatokat tettek arról, hogy a huszárok adják meg magukat, mire a huszárok ott a major udvarán és házikói közt rettenetes néma tusában levágták őket. A tusa után a huszár mind vérzett, de komoly sebesülése egynek sem volt.

A főhadnagy kiment a majorból és figyelt. Az oroszok a viaskodás közben lőttek is, úgy hogy most már biztos volt, hogy a lövések figyelmessé tették az orosz tábort. A majorban nem lehetett maradni, mert az, hogy a kadét nem tér vissza, arra késztette volna az oroszokat, hogy nagyobb -270- csapatot küldjenek oda. Menni kellett. A major előtt haladt az országút, a mely a front felé vezetett. Lóra ültek és lassú trappban elindultak. Sötét éjszaka volt. A barna köpenyegek gallérjai fülig felhajtva, a hósapkák a szemöldökig lehúzva. Elől a főhadnagy Fail tizedessel, mögöttük a kilencz közhuszár a kilencz pistán.

Az úton megállnak, mert messze előttük puskalövések durrognak a sötétben. De nem harczi lövöldözés, hanem valami jel: egy-egy-egy, aztán kettő-kettő-kettő… három-három-három… valami alarm lehetett… mindegy, itt már nincs mit mást cselekedni, tovább, előre, feléjük. A jelentést vissza kell vinni, vagy meg kell halni. Az éjszakai derengésben nemsokára meglátták, mit jelentettek a jeladó lövések. Abban a hitben, hogy nagyobb csapatról van szó, egy egész orosz zászlóalj jött ellenük, körülbelül ezer ember. A zászlóalj négy századra oszlott fel, az egyes századok széles rajvonalban jöttek egymás mögött a mezőn, az országúttól jobbra és balra egyenesen szembe a huszárokkal.

A huszárnak első ideája: «Főhadnagy úr, vágjuk át magunkat rajtuk. Vagy, vagy.»

De a négy század négy sorban jön egymás mögött. Látni az éjszaka félhomályában a négy széles, széles vonalat, az egyes vonalak közt igen nagy közökkel. Egy vonalon még át lehetne vágnia magát az embernek, de négyen…

A főhadnagy megparancsolja, hogy lassú lépésben menjenek neki az első orosz vonalnak. És a kis csapat -271- kényelmesen, lassan, mintha otthon volna, lépte, az egyre közeledő orosz sor felé. A hogy a sor jött, három-négy katona jutott belőle az országútra A többi jobbról-balról jött az út mellett. A hogy a huszárok lassan közibük léptetnek, az országúton jövő három-négy orosz kitér, helyet csinál a huszároknak, rájuk se néz, azt hiszi, saját lovas-őrjárata, a mely lassan, fáradtan jön vissza valahonnan. Ők a nagy osztrák-magyar lovascsapatot keresik, mennek tovább.

– Az első soron túl volnánk, – súgja a főhadnagy a tizedesnek – csak csöndesen, nyugodtan így tovább…

Mennek, mendegélnek, némán, és most már idegesen, hogy hányszor kell még sikerülnie ennek a jó ötletnek? Jön a második sor. Itt is kitérnek az országúton jövő katonák, ez már nem is olyan meglepő, mert ezek azzal a tudattal térnek ki, hogy előttük már ment egy sor, az áteresztette ezt a pár lovast, eszükágában sincs gyanakodni.

De amott a homályban ismét fekete alakok… jön a harmadik sor. Már a lábában érzi mindenik huszár a galoppot, már szeretne nekivágni, nem lehet. Elől a főhadnagy rendületlen nyugalommal a leglassúbb lépésben megy. Itt a harmadik sor. Csöndesen beszélgetve jön az orosz gyalogság, lövésre készen tartott puskával. Az országúton két katona kitér a főhadnagynak és a tizedesnek. A harmadik megáll és megszólítja az egyik huszárt. -272- A főhadnagy szeretne rákiáltani, hogy: «ne állj meg» – de itt egy szónak sem szabad esnie. Itt a jó Isten segítségül küldte a magyar huszárnak azt a gyönyörű arisztokratikus gőgjét, a mely odahaza békében is annyiszor jelentkezik: kérdezz valamit, ha gyalog mégy, a lovon léptető közhuszártól, vajjon felel-e? Nem felelt ez se, nemcsak azért, mert nem tudott oroszul, hanem mert a huszár egyáltalán nem állítja meg a lovát a gyalogos kedvéért. Ment lassan tovább. Az orosz nevetve kiáltott valamit utána, aztán elszaladt, hogy utólérje a többit.

Most már, – mesélték, – mintha a lovakra is átragadt volna a veszedelem tudata, alig lehetett őket tartani. De mentek tovább, megfeszített idegekkel, lépésben.

Jött a negyedik és utolsó sor. A hol a negyedik és utolsó sor jött, ott egy árok vágta keresztül az országutat. A huszárok ép akkor találkoztak az utolsó sorral, mikor az az árkon ugrált, mászott keresztül. Itt a főhadnagy, úgylátszik, már nem birta tovább ezt a kínzó feszültséget, úgy, hogy sarkantyúba kapta a lovát és átugratott az árkon az orosz katonák közt. Valamennyi huszár abban a pillanatban mind ugratott, és akkor az történt, hogy az egyik lebukott a lováról. Az orosz katona jószívű: öten is szaladtak oda, hogy segítsenek rajta.

Most minden azon fordult meg, hogy meglátják-e a lebukott huszár köpönyege alatt a vörös huszárnadrágot, vagy sem. Mert ha semmi más idegen egyenruhát nem ismer az orosz, a huszárnadrágot megtanulta száz esztendőre. -273-

Korbuly főhadnagy már túl volt a veszedelmen kilencz huszárjával. Én a harcztéren nap-nap után látom a magyar tiszt viszonyát a legénységhez. Engem nem lep meg, hogy Korbuly főhadnagy megállott, s vele együtt a kilencz lovas. Nem hagyta veszni a huszárját. És ugyanakkor, a mikor ilyen gavallérosan jó volt a szegény huszárgyerekhez, egyszersmind okosan is cselekedett. Még ha lett volna gyanu, azt is eloszlatta volna azzal, hogy nem vágtatott el. A huszárt két orosz katona segítette fel a lovára. A vörös nadrágját nem vették észre a sötétben. Nem is nézték, hogy mi van rajta. Jókedvűen hátbavágták, mikor a lóra kapaszkodott. Aztán mondtak neki egyet-mást és otthagyták. Sietniök kellett, mert huszárokat kerestek.

A főhadnagy csapatja most már trappban ment tovább. Egy-két domb, egy-két erdő, egy-két utánuk bámuló orosz járőr – és túl voltak a vonalon. Azontúl már csak a mi tábori örseinkkel kellett veszekedni, igazolniok magukat, aztán itthon voltak. Másnap már a jelentéssel ment a főhadnagy a hadseregparancsnokhoz. József Ferdinánd főherczeg maga mellé ültette az ebédnél, úgy kellett elmondania az eset minden részletét. Fail tizedes arany vitézségi érmet kapott. Úgy tudom, hogy a főhadnagy kitüntetése is útban van. «Odahaza» a lövészárokban, el lehet képzelni, hogyan fogadták a huszárok. A tisztek itt a halál orra előtt olyan jókedvűek és naivak, mint a gyerekek: a szegedi honvédhuszárok tisztjei például «indiánt» játszanak, indiánus neveket adnak egymásnak és intézményeiknek. Így történt, -274- hogy mikor a főhadnagyot a gépfegyver-osztag parancsnoka meghívta vacsorára, a vacsora helyét így jelölte meg: «az ötször-tízszertizet lövő Vöröslábúak törzsfőnökének wigwamja». Azért «ötször-tízszertizet lövők», mert a géppuskájuk ötszázat lő, azért «Vöröslábúak», mert huszárok, azért a törzsfőnök wigwamja», mert a parancsnok az árok egy lyukában lakik, és ez az egész azért van így, mert a szívük oly tiszta, mint a kardjuk.

Zsolna, április.

Útról jövök, egy szép huszártörténetet hozok magammal. Egy lovashadosztályt kellett volna felkeresnünk Galicziában, de hirtelen elkommandirozták őket másfelé. Később egy kapitányukkal találkoztam, sok minden szépet beszélt róluk. A huszárjait már ismerem. Egy hóborított galicziai dombon láttam őket először. Fehér vászonnal bevont csákó volt rajtuk és bokáig érő bő, fehér hóköpeny. Hárman voltak, gyalog baktattak fölfelé a dombra: három szimplán faragott barna arcz, három kurta kis legény, három kurta karabély, három kurta pipa. A megszólításra kurtán feleltek, rövideket léptek, igen erélyesen, de kicsinyeket köptek, – egész megjelenésüknek valami szigorúan rövid, mokány, kemény, zömök jellege volt; a hogy az út szélén megálltak, olyanok voltak, mint a kis vastag, friss bükkfa-czövekek, a melyek rettenetes keményen vannak leverve a hazai földbe, – teljesen reménytelen -275- gondolat nekikmenni, félrenyomni, vagy kidönteni őket. A békés huszárromantika nyalkaságából semmi nem volt bennük. Kis rövid magyar hadihuszárok voltak.

Az osztályparancsnokuk egy hosszú kapitány. Pesten kedvelt concours-lovas, otthon a legelegánsabb huszártiszt, most a következő megjelenés, egészen pontosan leírva, fölülről lefelé: füléig érő csukaszürke bakasapka, haja géppel rövidre nyirva, bajusza leborotválva, meztelen nyak, lehajtott gallér, esőverte sötét blúz, vadonatúj, ragyogó aranypaszomántos vérpiros nadrág, a mely még nem tudja, mily sáros megaláztatások várják egy szép sárga nyereg helyett, feslett barna bőrkamásli, tömpe amerikai fekete füzősczipő. Kávészínű polgári bőrbekecs kikopott szürke macskaprémmel, a kard hüvelye csokoládészínű, ezer horpadás rajta, a szablyát senki sem tudja belőle kihúzni, a kapitány fogadásokat nyer vele. A portepé fekete, csak a gombja van meg, a rojtjából négy-öt sötét szál. Az egész együtt: a lövészárok agyagos sarának elkerülhetetlen hatása a lovastiszti jelmezre.

A balmellen a katonai érdemkereszt piros-fehér szalagon. Kéri, hogy a neve ne jöjjön ujságba.

A huszárjai – ezek szegediek, hármas honvédhuszárok – Kamionka-Strumilowánál, Kelet-Galicziában voltak először tűzben, azon a bizonyos augusztus 24-ikén, a magyar huszárok nagy napján. -276- Délután volt, három üteg volt felállítva Kamionkával szemben, a mely az oroszoké volt már. A három üteg lőtte a falut, hogy előkészítse a lovashadosztály rohamtámadását. A lovashadosztály debreczeni, szegedi, kassai és marosvásárhelyi huszárokból állott.

Akkor még sok mindent másként csinált a tüzérség is, a lovasság is, mint most. Az ágyúk nem titkolták el még akkor olyan gonddal magukat. És az ütegek mögött lövegfedezet állott, a szegedi honvédhuszárezred első százada – oszlopban. Tombátz Károly kapitány volt a parancsnokuk. A huszárok – bizony ezt most már külön meg kell említeni – lovon ültek. Mereven, némán és mozdulatlanul állott a huszároszlop az ágyúk mögött, a lovak akkor még nem igen tudták, mi a gránát. Az ágyúszó nem izgatta őket, a gránáttól pedig csak akkor tanultak meg félni. A huszárok a lóhoz nőve, figyeltek mind az orosz állások felé. Egyszerre csak megjön az első orosz gránát a mi ágyúink közé. Aztán a második, a harmadik. Az orosz megtalálta a három üteget és lőni kezdte. A huszárok sokkal hátrább állottak, továbbra is mozdulatlanul, őket eddig nem érte az orosz tűz. A tüzérek tovább dolgoztak.

Eltelik néhány hosszú percz és akkor a huszároszlop mellett, oldalt, leesik és feldördül a földből az első gránát, a mely nekik szólt. Most fogni kellett a lovakat, mozgás és nyugtalankodás volt, de egyhelyben, mert a huszár mind lefogta a lovat, az oszlop maga meg nem mozdult. Jött a második gránát, a másik oldalon, aztán egy-egy shrapnell mögöttük, előttük, később úgy mesélték el, hogy «az elejin -277- körülpitykéztek bennünket». De már az első gránátnál elkezdett énekelni az egyik és a következő pillanatban az egész század énekelt lóháton, a dörgésben, tűzben, füstben, porban. Ezt a nagyon sokszor hallott nótát énekelték:

Ezt énekelték egyszer, kétszer, háromszor, folyton-folyvást. Körülöttük egyre szaporábban robbant az orosz gránát. Még eddig közéjük egy sem esett.

– itt, ennél a sornál vágott közébük az első shrapnell. A csapat közepetáján, a fejük fölött dördült egyet és lecsattant rájuk. Két huszár fordult le a lóról. Egy pillanatra, ép a sor végén, megakadt a nóta. Halotti csönd, minden huszár odanéz a kettőre. -278- Aztán egy fájdalmasan felkurjantó énekhang és rögtön utána az egész század egyszerre vág be és a két halott huszár felé nézve, csak mert olyan gyönyörűen passzolt, ráénekli még könnyesen-daczosan az utolsó sort:

– Mikor elmentünk onnan, – mondja a kapitány – hirtelen sötét lett, füst, por, piszok közt nyargaltunk az országúton, zivatarra állott az idő, nagy, fekete felhők kergették egymást, akkor egyszerre egy rongyosszélű felhőlyukon égő sárgán tűzött le a nap a mező egy kis foltjára, ott két huszár feküdt egymás mellett holtan, a két karabély valahogyan keresztbe állott fölöttük, a hogy lebuktak, – ezt nem is szeretem elbeszélni, mert az egész kép, a két kis huszárom ott a zöld mezőn, meg a keresztbe álló karabély, meg hogy a sötét tájképnek épen erre a kis foltjára tűzött le a fekete égből, mint három-négy nyílegyenes aranygerenda, néhány kiszabadult alkonyi napsugár – nem szeretem elmondani, mert olyan csináltan hangzik, az ilyet pedig tiszteletlenség volna csinálni… pedig így volt, valami felségesen komoly, régimódi festmény volt, a hogy a jó Isten szelíden ránézett a felhők sötét függönye mögül két árva halott huszáromra, nem bánom, ha nekem nem is hiszik el, elég ha én tudom, meg az ezred tudja, hogy így volt, mindenki látta. -279- Tovább mentünk aztán, szótlanul és komoran, bele a zivatarba, de volt vidám perczünk is, később egyszerre csak egy bolond nagy fehér tehén galoppozott felénk a mezőről, mintha valami sürgős mondanivalója volna, az országút szélén megtorpant, ránk bámult, akkor láttuk, hogy mitől vadul, a nyakában spárgán egy pappendekli tábla fityegett, megnéztük, ez volt ráírva: «Nyugta két liter tejről. Kovács Pál honvédhuszár». Le akartuk venni róla, hogy eltegyük emlékbe, de dühbe jött, megfordult és elvágtatott, mint a bolond, a mezőre, onnan messziről bámult még utánunk izgatottan nagyon sokáig.

Ezeknek a honvédhuszároknak január végén, egy vasárnap délben, mikor Grybowba hoztak szekéren egy beteg főhadnagyot, összeírtam a czivil foglalkozásukat. Hatan voltak: földmíves, bankszolga, asztalos, házmester, kocsis és egy szegedi rendőr. Most itt együtt, egyforma ruhában: huszárok. És végigragyogva csodálatos, férfias költészettel, a daczos halálnótától le egészen a koplalás elől egy magányos tehénhez folyamodó parasztfiú színarany humoráig: földmíves, bankszolga, asztalos, házmester, kocsis, rendőr – mi az, a mi huszárokká olvasztja őket, a mint a vörös nadrágot felhuzzák, milyen messzi multból, a történelemnek, költészetnek, a népregének minő mélységeiből jön ez a tüzes lehellet, a mely hirtelen forró forgószélbe kapja és hasonítja össze egy egészen külön, új emberfajtává a földmívest, bankszolgát, asztalost, házmestert, kocsist és rendőrt? -280-

Zsolna, április.

Egy huszártiszt bocsátja rendelkezésemre naplójából az alábbiak anyagát.

Tanuja volt ennek a jelenetnek a szegedi honvédhuszárlaktanyában, mikor egy pótszázad megkapta a parancsot, hogy azonnal menjen a harcztérre az ezredhez, a mely véres csatákban ritkult meg. A laktanyában nagy szaladgálás van. Senki se tudja, hogy hová viszik a pótszázadot. A «fogda» vasrácsos ablakán Wiener Mátyás huszár néz ki a folyosóra. Arra szalad egy huszár, megáll. Beszól hozzá:

– Nem az a baj, – mondta a huszár – csak az a baj, hogy nem volt kend a laktanyában. Oszt ha indulás van, akkor kend nem tud indulni, mert nincs itt.

Az udvaron az őrmester a «gyülekezőt» kiáltja. A huszár elindul, mondván:

Otthagyja a rabot. Az ágaskodik, hátha lát valamit. Egyszerre nagy robaj, szaladás, jönnek vissza a huszárok az udvarról.

– Komám, – kiált be a börtönbe az előbbi huszár – komám, komám, megyek a harcztérre.

– Ne ordítson, lássa be, megmondtam, az a baj, ha indulás van, akkor nem tud kend indulni, mer nincs itt.

– Most meg az a baj, hogy ha indulás van, kend mégse tud indulni, mer be van zárva.

A rab most egyedül maradt és torkaszakadtából ordított ki az üres folyosóra, hogy vigyék őt is, «háborúba akarok menni» – «vigyenek engem is» – -282- és azt kiáltotta, hogy «megszakad a szívem». Aztán csönd lett, elhallgatott. Néhány percz mulva elkezdett tombolni, a börtönben ordítva törte össze a priccset, a fapadot, rázta a rácsot, deszkával verte az ajtót, senkinek se felelt többé, a míg jelentették a századosnak, hogy Wiener huszár a börtönben megőrült. Samarjay százados erre kibocsátotta a börtönből és elvitte magával a harcztérre.

A század sötét este indult el. Azt hitték, az északi harcztérre mennek, de levitték őket a szerbekhez. Pancsován vaggonirozták ki őket, onnan Stara Borcára mentek. El voltak keseredve, a huszárok azt mondták: «a Dunát őrizzük, hogy visszafelé ne folyjon». Mikor megérkeznek, összeáll a század, a szakaszparancsnokok beadják a jelentést. A létszám nem stimmel. Tizenegy lovassal több.

– Tessék az uraknak ujból megszámolni a szakaszokat. Annyit minden tiszt úrnak kell a matematikához érteni, hogy harminczhatig el tudjon számolni.

A szakaszparancsnokok újra számolnak. Újra tizenegygyel több. Most maga a kapitány számol. Tizenegygyel több. Elkiáltja magát:

Előre lovagol Belenczár tizedes és tíz huszár. Alásan jelenti, nem akartak otthon maradni, sötét volt, hát befurakodtak a vaggonokba. -283-

A Duna partját őrizték és a szó szoros értelmében kétségbe voltak esve, hogy nem kaptak tüzet. Ha nagyritkán a töltésen egy-egy járőr shrapnellt kapott, a többi irigyelte. A tisztek kiszámították, hogy a szerbek csak a stara-borcai templomig tudnak lőni, és attól kezdve a templom előtt teríttettek és ott ebédeltek.

Három hét mulva a századot visszarendelték Szegedre. Mikor Szegeden megszámolják őket, hiányzik tizenegy huszár. Belenczár tizedes és tíz huszárja ott maradt a harcztéren. Még két hónapig dolgoztak a maguk szakállára, patruliroztak, jelentéseket vittek mindenféle parancsnokságnak, a mely mind azt hitte, hogy küldték őket. A legügyesebb és legértékesebb felderítéseket csinálták, maguk élelmezték magukat, úgy háborúztak, a hogy ők képzelték a háborút. Szegedre azért mentek vissza, mert «a bakatiszt urak el akarták tőlük venni a lovakat». A lovakat pedig közben kövérre hizlalták. Vizsgálat indult meg, hogy hogyan szökhettek meg a századdal, mikor a vaggonok számából rá kellett volna jönni, hogy kettővel több van, hiszen tizenegy ló maga két vaggon. A vizsgálat eredményét nem tudom, csak azt, hogy egy Farka nevű őrmester volt felelős és ezt szegényt a következő tréfával ölték. Mikor kiszámította, hogy négy szakasznak, vagyis négyszer 36 lónak hány vaggon kell, így számított a tréfa szerint: egy vaggonba fér hat ló, -284- tehát a 36-ot osztjuk hattal. Hat a harminczban van ötször, hat a hatban egyszer. Az ötöst és az egyest egymás mellé írta, kell 51 vaggon. Négy szakasznak négyszer annyi, tehát 204 vaggon. Így aztán nem csoda, hogy a tizenegy huszár velük tudott szökni.

Pintér István főhadnagy, az ismert alagi úrlovas, november 15-én Tarnava környékén előrelovagolt egynéhány huszárból álló járőr-csapattal. Ellenség közelében óvatosan kell menniök, lassan, dombról-dombra. Mindenütt előbb a parancsnok dugja ki a fejét a domb mögül, a hét-nyolcz huszárnak lenn kell maradni, fedve, a domb mögött. Így mentek itt is. Egy dombra fellovagol a főhadnagy, de parancs ellenére vele nyargal Zsoldy nevű őrmestere, – «nem hagyom egyedül a főhadnagy urat».

Szép őszi délután van, a dombról köröskörül messze el lehet látni. Ellenségnek sehol semmi nyoma. Sehol egy fa, sehol egy ház, csak egy magányos nagy szalmakazal áll előttük harmincz lépésnyire, lefelé. Már ép hívni akarják a többit, a mikor a szalmakazal mögül előugrik vagy ötven orosz gyalogos. Az őrmester kiált: «Főhadnagy úr, meneküljön!» Abban a pillanatban ötven puska egyszerre dördül el, a főhadnagy lova összerogy. Pintér talpraugrik, és szalad vissza, le a dombról. Még kétszer lő utána a dombra felfelé futva ötven-ötven golyót az orosz de ez mind a feje fölött megy el. Most a főhadnagy első gondolata a kötelessége: a járőr-csapatot megmenteni. Lekiált nekik a völgybe: -285-

Azzal, hogy ő gyalogosan hogy menekül meg egyedül ötven puskás orosz elől, nem törődött, azt mondja: harmincz lépés előnye volt, szaladt volna. A hét huszár azonban nem teljesítette a parancsot, Zsoldy őrmester és Nagy tizedes odavágtat a főhadnagyhoz, közrefogják, az egyik megfogja a jobbkarját, a másik a balkarját, felkapják a levegőbe és a két ló közt elviszik, vágtatva, mint a szél. A többi öt huszár szorosan zárkózva körülfogja a két lovast, vele vágtat, testével fedve a főhadnagyot. Így repül a kis gomolyag dombról le, dombra föl, középütt a levegőben függő főhadnagygyal. Mikor a dombról lerepültek, akkor ért fel szaladva a dombra az orosz szakasz. Kétszáz lépésre voltak a sűrű lovascsoporttól, erre a távolságra, ily nagy czélra minden golyó talál. Egyetlenegyet sem lőttek utánuk, megelégedtek egy hatalmasan felordító hurrával.

Tudnivaló, hogy annak a hat-nyolcz huszárnak, a kit felderítés czéljából küldenek ki az ellenség felé, nem szabad harczba keverednie nagyobb tömegű ellenséggel, hanem ha ilyennel találkozik, hanyatt-homlok kell visszavágtatnia a jelentéssel, a mi mindennél fontosabb. A jelentés a járőr diadala.

Ilyen úton van Kiss Miklós néhány huszárral. Hosszas lovaglás után hatalmas kozákcsapatot látnak meg. Megfordulnak és ezzel az értesüléssel vágtatnak visszafelé. Váratlanul az egész kozák osztag üldözni kezdi őket. Egyszerre Miskolczi Gábor közhuszár -286- észreveszi, hogy nincs meg a pipája. Megáll, visszafordítja a lovát, indul a kozákok felé egyedül, megtalálja, felveszi a pipáját és boldogan megy ismét vissza, lovagol a többi után. Kiss Miklós ezt jelenti később a kapitánynak. Ez a rövid párbeszéd fejlődik ki közöttük:

– Kapitány úr, kérem… muszáj, mert nem tudok mit csinálni velük… nem akarja megérteni, hogy más kötelessége is van, mint bátornak lenni… ez az enyém olyan népség, ha muszkát lát, úgy nekiszelesedik, hogy «alig lehet lepofozni az ellenségről».

A Dunajec környékén egy úgynevezett hírszerzőkülönítmény működött. Három járőrje Haberstumpf és Vály főhadnagyok és Reiter hadnagy vezetése alatt egy éjszaka K. helységbe érkezik. A huszárok megtudják, hogy van ott nekünk egy elég ügyes kémünk. A jó járőrről azt szokták mondani, hogy egy jó jelentésért eladja a lelke üdvösségét is. Egy félóra mulva a huszárok már meghívják a kémet vacsorára, italt adnak neki, kedvesen bánnak vele és elmondatják maguknak a legújabb híreket. Persze mindent rögtön jelentenek hátra. A járőröknek pedig egyéb dolguk nem volt, mint a kém értesüléseit ellenőrizni. A szegény kém azonban nemsokára beszüntette a rá nézve oly megtisztelő érintkezést, mert akármiről adott is hírt, mindig -287- azt a rideg választ kapta, hogy: «köszönjük, de ezt már a lovasság is megállapította».

Ugyanennek a különítménynek egy tisztje hét lovassal egyszer egy faluból kivert negyven kozákot. Ez már máskor is megtörtént, följegyzésre inkább az a rövid tanácskozás érdemes, a mely ezt a haditettet megelőzte. A járőrparancsnok-főhadnagy így mondta el:

– Koromsötét éjszaka kellett bemennünk abba a községbe. Az előző faluban a parasztok, mikor megtudták, hogy hova akarunk menni, rimánkodni kezdtek, hogy «az Istenért, ne menjenek oda nyolczan, hiszen ott negyven kozák van!» Őszintén megvallom, negyven kozákot magam is sokalltam, de gondoltam, mindenesetre megszavaztatom a hét huszáromat. Azt mondom nekik:

Az eszességnek, a bátorságnak, az önfeláldozásnak, az egyéni háborúskodásnak ezek a rövid fejezetei nem lehetnek mellékesek ebben a világfelfordulásban. A hogy a magyar huszár külön háborút visel a gépi alapon organizált nagy háború ellen, -288- a hogy ragaszkodik a háborúról való ősi és népi képzetéhez – minden anekdota, a mi erről szól, ép oly költői kincse a magyarságnak, mint akár egy régi népmese.

Galiczia.

Néhány harcztéri nóta a gyűjteményből. Ezek pestmegyei, kúnsági honvédhuszárok nótái, természetesen hozzáidomítva a «saját gusztushoz». Ugyanezeket a nótákat más huszárok persze másként is éneklik. Van köztük, a melyiknek egészen új dallama van, van sok olyan, a mit régi dallamokra énekelnek. Huszár Aladár főhadnagytól és a huszárjaitól kaptam ezeket.

Körülbelül ez a nóta a határ, a meddig a kinyomtatásban el lehet menni. Kár, hogy azt, a mi a határon túl van, nem szokták a népköltési gyűjtemények fölvenni. Mert ezekben minden illetlenségük mellett rengeteg jókedv, elmésség, sőt némelyikben mély szomorúság és igazi költészet van. -294-
-295-

MÁJUS 2

Főhadiszállás, május.

Gorlicénél áttörtük az orosz frontot, hatalmas és kiszámíthatatlanul nagy akczió indult meg Mackensen vezérlete alatt. Ez minden, a mit tudunk. Otthon még nem tudják. Természetes, hogy az ujságirókban minden idegszál tánczol: ezt meg kellene táviratozni. Még nem szabad. Meg kell várni a hivatalos jelentést. Ennyi küzködés után ilyen ragyogó örömhír! És hallgatni kell. Elmegyek, csavargok az utczán, kínzó érzés, hogy én már tudom és Pesten még nem tudják. Megint felmegyek a parancsnokság irodájába, kérem, hogy legalább valami olyan szöveget táviratozhassak, a miből kitűnik, hogy jó hír van. Nagynehezen megengedi a czenzura a következő táviratom továbbítását: «Legnagyobb örömömre, fájdalom, nem táviratozhatok.» Sokat ugyan ebből otthon se fognak érteni, de legalább a magam lelkiállapotán segítettem. Izgalmas nap, éjszaka virrasztás, de semmi, semmi újabb hír nem jön. -298-

Főhadiszállás, május.

Már mindenki tud egy-egy apró részletet. Nowak úrnak, a német írónak egy magasrangú katona-ismerőse, a ki a vezérkarral utazott, a következőket mondta el arról, hogy vezérkarunk mely külsőségek közt végezte munkáját a nagy támadás napján.

Báró Conrad vezérkari főnök és kísérete a főhadiszállásról különvonaton utazott a harczok színhelyére. A különvonat egy része csupa olyan étkezőkocsiból állott, a melyet a vezérkar részére irodakocsikká alakítottak át. Az asztalokon térképek, táviró- és telefonkészülékek voltak elhelyezve, a kocsik belső falait pedig valóságos drótszövevény borította. Mialatt a vonat a harcztér felé robogott, a vezérkari főnök és a vele utazó része a vezérkarnak, térképei mellett dolgozott. Minden egyes állomáson, a hol a vonat megállott, ezt az egész táviró- és telefonszerkezetet bekapcsolták az állomás hálózatába és a vonat nem ment addig tovább, míg a vezérkar a szükséges jelentéseket meg nem kapta és a szükséges intézkedéseit táviró és telefon útján le nem adta. Ennek a távirónak és telefonnak működési sugara mintegy négyezeregyszáz kilométer volt, úgy, hogy az állomásokon álló vonat egyszerre volt összekapcsolva Bécscsel, Berlinnel és a harcztér legfontosabb pontjaival. A vezérkar Krakóba érkezve, azonnal automobilokra szállt és bejárta az egész támadó harczvonalat a Dunajec és a Biala mellett. A rengeteg automobil ragyogó napfényes időben -299- vágtatott végig a front mögött, a hol a katonák lelkesen üdvözölték a menetet. Az ilymódon inspekcziót tartó vezérkar végtelen lelkesedésnek volt tanuja végig az egész vonalon. Német katonákat láttak a poros országúton masirozni, hosszú és keserves gyaloglás után még mindig friss erőben, a mint menetelés közben négyes szólamra énekelték az indulókat. Magyar honvédek bajor katonákkal vonultak együtt, tiroli vadászok gyalogosított halálfejes huszárokkal egyazon csoportban.

A krakói vonaton, május.

Megyünk Tarnow felé, ott még utolérjük az előnyomuló csapatokat. A vonaton jegyzem fel ezeket a dolgokat, a miket a főparancsnokság egy tisztje mesélt, a ki a harczok színhelyéről jön.

A dunajeci harczokba induló sereg végre-valahára olyan országútakon masirozhatott, a melyek galicziai viszonyokhoz képest jó állapotban voltak. Száraz időjárás tette ezt lehetővé és az emberfeletti munka, a mely az álló harczok idején a front mögött folyt. A frontra vezető széles országutakat teljes mértékben ki lehetett használni, úgyannyira, hogy volt egy út, a melyen egyszerre négy oszlopban haladhatott egymás mellett a felvonuló hadsereg. Ezt a majdnem példátlan látványt a tiszt így írja le:

– Az út szélén bosnyákok haladtak. Málhahordó lovakat vezettek, mellettük német nehéz tüzérség vonult fel. E mellett német gyalogság. -300- E közé a három menetoszlop közé ékelődött negyediknek az autók ama hosszú sora, a mely a magyar-osztrák főparancsnokság tagjait vitte a front felé. Ritkán akadt meg ez az előre mozgó tömeg és ilyenkor is néhány percz múlva helyreállt a rend.

– Csak így történhetett, hogy a szövetséges csapatok naponta negyven, sőt némely helyen ötven kilométert haladhattak. Az autókon haladó Oberkommandó útja hatalmas táborhelyek mellett vitt el, a hol szekerek, mozgókonykák, tábori mészárszékek, sebesült-állomások, pékműhelyek, sátorkórházak és a masirozásban elfáradt katonák részére üdítőhelyek sorakoztak példás rendben.

– Majd visszafelé szállított foglyok menetével találkoztam. A foglyok négy- és ötszázas csoportokban jöttek, húsz-húsz lovas őrizete alatt. Egy kisebb csoportot mindössze két jóképű osztrák népfölkelő kísért. Ezek egyikét Frigyes főherczeg megszólította:

– Kétszázkilenczvennyolcz foglyot hozunk, – mondta a népfölkelő – de ez semmi, mert ott a másik úton tízszer ennyi jön.

– A foglyok közt sebesültek is voltak, a kik nem bírták a gyaloglást. Ezeket a foglyok vitték. Báró Conrad vezérkari főnök megszólított egy orosz tisztet, a ki azt mondta neki, hogy csupán az ő ezredéből ezer ember esett el. A fogoly tiszt azt beszélte, hogy mikor száz és száz ágyú egyszerre kezdte lőni az orosz árkokat, a katonák, kiknek parancsuk volt, hogy ne mozdúljanak helyükről, részint levették a sapkájukat, letérdeltek és imádkoztak, -301- részint az árok falához lapúlva némán czigarettáztak.

– A foglyok közt egy tüzérségi tábornok is van. Ez a helyszinén kommandirozott két tüzérdandárt és minden igyekezetével azon volt, hogy ágyúit megmentse feléje közeledő gyalogságunktól. De csak néhány ágyút sikerült biztonságba helyeznie, a többit elvették tőle, a mely küzdelemben ő is fogságba került.

– Érdemes a feljegyzésre, hogy a nagy csatában jó szolgálatokat tettek katonazenekaraink derék zenészei. Hangszereiket trénkocsikra rakták fel, ők pedig fáradhatatlan sebesültszállítókká váltak.

A vonat az összelőtt Bogumilowice állomáson áll meg utoljára. In n gyalog megyünk tovább, át a Dunajecen. -302-

Tarnow, május.

Különös érzés az írásnak nekiülni abban a városban, a melyet a semleges államok orosz követei hivatalos czáfolatban tagadnak le tőlünk. Az ablak előtt a mi trénünk vonul vadonatúj tavaszi ruhába öltöztetett katonákkal. A szekereiket, a melyek hídépítő anyagot visznek, bivalyok húzzák. Mellettük német bicziklis katonák sora húzódik, a vendéglők tele a mi siető tisztjeinkkel, az utczákon piros karszallaggal a mi népfelkelőink. A sajtóhadiszállás itt ütötte fel tanyáját és előttem egy német ujság, a mely szószerint közli a hivatalos orosz kommünikét, a mely szerint nem igaz, hogy itt vagyunk.

Ragyogóan süt a nap. Tarnow boldog, az utczán annyi a nép, hogy alig lehet mozogni. Zászlók, automobilok, katonák, mindenütt hangosan és most már nevetve vitatkozó csoportok. Az utczán zajos öröm, valami állandó vasárnap hangulata van ezen a fényes tavaszi napon. Minden perczben hírek jönnek csapataink újabb előnyomulásáról. Már Debicán is túl vannak. Más hírhozók szerint még -303- messzebbre jutottak el. Az ember boldogan mászkál itt, mint valami tavaszi bogár. Boltokba, kávéházba, vendéglőbe nyit be, szinte végigtapogatja ezt a várost, hogy csakugyan a mienk-e.

Közben az Avenue-kávéházban a változatosság kedvéért majdnem letartóztatnak. Mérsékelt örömmel hallom, hogy feltünően hasonlítok Antonovics úrhoz, az Ochrana főnökéhez. Mindegy, a fődolog, hogy ez a szép, nagy, gazdag város újra a mienk egy félévi orosz uralom után.

Korán reggel indultunk el gyalog Bogumilowice állomásról. Most még csak idáig jár a vonat, holnapután már berobog az első osztrák mozdony Tarnowba. Az állomás-épületet egy gránát pont a közepén hasította fel. Az van kiírva rá, hogy «gumlowice». Három fekete betű, a «b», az «o» és az «i» a téglatörmelék közt fekszik a földön. Rengeteg vágómarha legel a lövészárok és a széttépett drótsövények között. Ragyogó arczczal tréntisztek fogadnak, hatalmas üstben teát, kávét főznek; a tanyájuk mögött valóságos hegyek vannak liszteszsákokból, kenyérből.

Nekivágunk gyalog Tarnownak, mindenütt a keskenyvágányú tábori vasút mellett haladva, a mely végigmegy a szántóföldeken, dombokra kapaszkodik fel, parton búvik el, erdőn megy keresztül, a míg végre kiér az országútra. A Dunajec nagy vasúti hídja fel van robbantva. Mellette rögtönzött fahíd, azon megyünk át. Rohanva, vadul folyik alattunk a Dunajec sötétzöld vize. A vashíd szerkezetét mint a legyek lepik el egy vasúti század katonái. -304- Fából építik meg a Dunajecbe zuhant középső részt. Rettenetes kopácsolás hangzik, szinte reszket tőle a hosszú vashíd. A friss fenyőgerendák illata mindenütt. A leszakadt rész kuszaságában katonák lógnak, harsányan énekelve, taktusra verik le a czölöpöket. A fahídon magyar szót hallok.

A kapitány építi a hídat, Tamássy Józsefnek hívják. A fahíd közepén megáll az ember és szétnéz a keskeny folyó mindkét partján. Olyan közel feküdt itt egymáshoz a két parton a két fél, hogy csendes éjszakákon átbeszélgettek. Még kiáltaniok sem kellett. Jobbról a mieink, balról az orosz. Az árkok az alacsony töltés mögött vannak. Előttük bozót. Ha az ember így a hídon áll, nem lát a lövészárkokból semmit. Valamennyi bokrok mögé van rejtve. Ezen a ponton mostanában nem volt harcz. Ennek a pontnak a sorsa sokkal távolabb, a 419-es magaslaton dőlt el. Mikor azt elfoglaltuk, az éj csöndjében észrevétlenül elhúzódott innen az orosz. Éjfélkor katonáink átlőttek a túlsó partra és nem jött válasz; akkor őrjárat ment át és üresen találta az orosz árkokat. Két tisztünk, a ki itt a föld alatt töltötte a telet, virradatkor, a boldogságtól türelmetlenűl, a lezuhant vashíd gerendáin mászott át a sebes folyó fölött. Az egyik most itt a hídon meséli ezt az életveszélyes kalandot, égnek emelt arczczal, mindkét kezével a szívén. Azt mondja:

– Ez után a küzdelmes, fagyos, mozdulatlan tél után, ezek után a keserves hónapok után, mikor -305- fent a híd tetején, a vasgerendák közt megláttam a felkelő napot és a virradat fényében végig üresen az orosz árkokat és mögöttük a zöld mezőket, a melyeket most végre visszakaptunk tőlük, sírni szerettem volna.

Abból az irányból jövünk, a hol a Tarnownak szólt negyvenkettes állott. A katonák itt a Dunajec-parton úgy beszélnek róla, mint valami bálványról. A negyvenkettes előbb a töltés mellett állott valahol. Mikor felállították, a katonák örömükben belebújtak a csövébe, láttam egy fényképet, mely erről a jelenetről készült. A «bálvány» három ízben jelent meg ezen a vidéken, kétszer a töltés mellett, egyszer pedig az erdőben, a hova külön vasúti vonalat építettek neki. Mikor az első lövéseket egy éjszaka leadta, lefotografálták a tisztek a lángot, a mely a torkából kicsapott.

Ezt a fényképet is itt őrzik a vasutas-tisztek. A fényképen pontosan le lehet mérni ennek a lángnak a magasságát az ágyú körül álló emberek és fák méretei segélyével. E mérés eredménye az, hogy a kicsapódó lángcsóva negyvenöt méter magas. Le van fotografálva a lövedék is, a mely a katonák sora között áll és olyan magas, mint ők, megüti a normális katonamértéket. Mikor először elsütötték, mindenki igen tisztes távolba ment tőle, de a tisztek meglepetten konstatálták, hogy a hangja nem bántó. Feltünően különbözik a többi nehéz ágyú erős és tűrhetetlen dörgésétől, igen mély, de tompa -306- hang. Később egyre közelebb merészkedtek a szörnyeteghez, úgy hogy végül már nyolcz-tíz méternyire állottak tőle, mikor egy hosszú kötél megrántásával elsütötte a tüzér. A negyvenkettes külön vonaton jár, a mely tizenkét kocsiból áll. Ennek a garniturának a súlya 235 tonna. Maga a lövedék, a mely igen nagy távolságra megy, minden eddig ismert ágyúgolyónál magasabbra repül a felhők felé, mikor pályájának tetőpontját eléri. Nagyon óvatosan lőtték ki a több ezer kilós bombákat belőle, mert Tarnowot kímélni akarták. Egy ilyen lövés tudniillik éppen elég annak az utczarésznek, a melybe lecsap. A czélzás, mint utóbb láthattam is, igen pontos volt.

Messze a Dunajectől, zöld fák mögé rejtve áll a szeminárium hatalmas és magányos palotája, a mely akkora területet foglal el, mint Pesten az országház. Ez kapott egyet, mert fontos orosz raktárak voltak benne. Az egyik fele egyszerüen levált a másikról és összeroskadt. Kapott egyet a tarnowi villanegyedben álló reáliskola is, szintén hasonló okból. Hosszú ideig nem lesz itt tanítás a felső osztályokban… Katonáink a vasút mentén látható nagy téglarakásra a legbüszkébbek, ezen a helyen egy emeletes ház állott, a míg a negyvenkettes figyelmét feléje nem fordította. A téglarakásban az a nevezetes, hogy alig áll néhány száz téglából.

A többit sehol sem látni, azt mondják, a «bálvány» a házat telibe találta és mire a robbanás felhője eloszlott, a ház egyszerűen eltünt a föld színéről, még most sem tudni, hol vannak a butorok és egyéb -307- nagy tárgyak, a mik benne voltak. A fizikai hatást, a melyet az orosz csapatok közé lőtt negyvenkettes lövedék okozott, el lehet képzelni. A morális hatásról a foglyok azt beszélték egy kapitánynak, a ki itt kezelésbe vette őket, hogy igen sok esetét látták a hirtelen megőrülésnek. Ezenkívül nemcsak rengeteg katona siketült meg az orosz árkokban a robbanás hangjától, hanem az is előfordult, hogy többen az iszonyú légnyomástól mindkét szemükre megvakultak, a felrobbanó lövedék szele a szó szoros értelmében kiütötte a szemüket.

Magát Tarnow belsejét a negyvenkettes kímélte, úgyszólván semmi komolyabb kárt nem okozott. Még egy iskolát tisztelt meg és egy mozit tett tönkre.

A zöld mezőkön végig hosszú porfelhő, a mely Tarnow tornyai közül jön ki és a végtelenségben vész el; ez a krakói országút, a melyen csapataink csütörtökön reggel bevonultak Tarnowba. Most a gyorsan robogó teherautóknak olyan szakadatlan sora zörög rajta mindkét irányban, hogy a vastag porfelhőt csak pillanatokra szakítja szét egy-egy szélroham, akkor látni négy-öt száguldó fekete pontot egymás mögött. Beletelt egy órába, míg a Bialán keresztül felkapaszkodtunk erre az útra.

Leírhatatlanul nagyszerű ez a front mögötti gyors, háborús forgalom. És a kocsikon, autókon zászlók, zöld lombok, némelyik olyan, mint az erdőnek egy kis darabja, a mely elszaladt. A katonák arcza olyan a portól, mintha sötétszürke álarczot -308- viselnének. Kis idő mulva a mi arczunkat is bevonja a finom és sötét porréteg, már csak azért is le kell törölni időnként, mert teljesen halotti színt ad az arcznak. Az ember rémülten nézi a másikat és gyorsan mosakodni kezd.

És ezen a lármás és porförgeteges hadak-útján végig, egészen Tarnowig, sőt a városban is mindenütt ezen a krakói úton a mértföldkövek mellé székek, asztalok vannak állítva, telerakva az elképzelhető legfehérebb fehér kenyérrel, a melynek darabját ötven fillérért adja a zsidó. Kenyér minden tíz lépésre, a városban minden kirakatban, a kapuk alatt polczokon, a mészárszékekben, a trafikokban, mindenütt. Női divatkereskedés ajtaja előtt szék, rajta egy rakás fehér kenyér. Még most este is mindenütt csak ezt a nagy tüntetést láttam a fehér kenyérrel és kalácscsal.

Az oroszok kivonulása a kereskedők előadása szerint a következő módon történt: Már másodikán megkaphatta a csapatok zöme a visszavonulási parancsot, mert már ezen a napon kezdtek nagy titokban a városból és a városon keresztül kifelé szivárogni az oroszok. Ez a szivárgás a mellékutczákon és többféle irányban történt, hogy a lakosságnak fel ne tűnjön. Már előző napon kapott a város külső része tőlünk néhány gránátlövést. Másodikán, vasárnap, aránylag nyugodtak voltunk, de mikor az oroszok szivárgása nyilvánvalóvá lett, hétfőn megint lövöldöztük őket s aztán így ment ez szerdáig. -309-

A lakosság nyugtalan volt, mert félt, hogy a kivonuló oroszok károkat fognak csinálni Tarnowban, a melyben az ő fogalmaikhoz képest elég tisztességesen viselkedtek. Igaz ugyan, hogy a mikor ez év elején egyszer a Dunajec mögött megjelent a negyvenkettes és néhány rövid szóval figyelmeztette őket jelenlétére, kitakarodtak a városból és csak gyengébb erőket hagytak itt, a melyeket gyakran váltottak fel a kormányzóval együtt, mert négy hétnél tovább nem hagyták ugyanazt a kormányzót a kozákjaival Tarnowban.

Az óvatos szivárgásból szerda estére nyilt kivonulás lett, éjjel pedig már futva rohantak át a városon a Dunajec mellől jött csapatok, a Krakói- és Tuchovi-utczán szaladtak egymást lökdösve, miközben tisztjeik hangos kiáltásokkal siettették őket. Oly nagy volt a sietség, hogy károkat nem is okoztak; néhány ablakot vertek be kővel, néhány bámészkodó polgárt pofoztak fel és egy-két viskót gyújtottak meg a város végén. Mindössze ez volt a búcsú.

A szerdáról csütörtökre virradó hajnalon három órakor már az utolsó orosz is kiment Tarnowból és a várost a virradat órái halálos csendben és ürességben találták. Senki sem mert az utczára kimenni. Messziről hatalmasan dörögtek a mi ágyúink. Az utczákon sok holmi hevert, a mit a menekülő oroszok dobtak el. A hajnal első óráiban merészkedtek ki a zsidók a krakói országútra, a hol egyszerre csak megjelent az első osztrák-magyar lovas patrouille. A lovasok odakiáltották a zsidóknak, hogy szaladjanak -310- le a Biala folyóhoz lóhalálában, mert hirtelen hidat kell verni üldöző csapataink számára. A patrouille belovagolt a városba, a krakói országúton pedig megindult a zsidók szaladása le a folyóhoz. Száz meg száz zsidó szaladt libasorban ki a városból segíteni a pioniroknak. A sok kaftános virrasztó mind előbújt és azt mondják, oly hosszú volt az országúton ez a szaladó sor, hogy az eleje már gerendákat czipelt a Bialánál, a mikor a vége még a tarnowi kövezeten trappolt. Ezalatt megélénkült a város és a lembergi utczán hatalmas buffet-t állított fel a lakosság csapataink számára. Zászlók és virágok kerültek elő és egész Tarnow az utczákra sietett. A krakói úton, a templomnál várta a tömeg katonáinkat, mikor az első zászlóalj bevonult a Dunajec mellől, a hol egy fél évig szenvedett a földalatti lyukakban. A zsidók most visszafelé szaladtak és limonádét, málnaszörpöt, kenyeret, orosz czigarettát és czukrot czipeltek a katonák után. A csapatok megállás nélkül mentek el a buffet mellett, úgy hogy állandóan polgárok ezrei szaladtak utánok az ajándékokkal. Hogy milyen lehetett ez az öröm, azt abból látni, hogy még ma, négy nappal a bevonulás után is olyan a város, mintha ünnep volna.

Az oroszok rengeteg élelmiszert adtak el az itteni kereskedőknek. Az orosz nagykereskedők valósággal elárasztották Tarnowot orosz árúval. Most orosz gyertya mellett orosz czeruzával írok egy orosz felírású füzetbe, czukor, tea, kávé, liszt, húsnemű, fénymáz, növényzsír, minden orosz felírást -311- visel, orosz czigaretta pedig annyi van, hogy még az utczán is halmokba rakva árulják.

Apróbb rablások, erőszakoskodások, korbácsolások, lopások itt is történtek az orosz uralom alatt, ezeknek története szóról-szóra egyezik az ismert hasonló esetekkel, nem untatom velük az olvasót. A zsidó lakossággal itt is rosszul bántak, háztetőre való fedőcseréppel kellett utakat csinálniok és a ki nem czipelt elég cserepet, azt lovagló korbácscsal verték véresre.

Bogumilowice, május.

A rohanó víz mellett, a hol még épen áll egy vasúti híd fele, fölvezet egy főhadnagy a vasúti töltésre, a melynek ez a híd valaha a folytatása volt. A magasba nyúló vasszerkezet rúdjai és gerendái közt valósággal fészket rakott itt egy orosz katona. A hogy a madár a szalmaszálból, falevélből, vékony ágakból csinálja fészkét, úgy ez a magányos orosz poszt a vashíd ágai között kövekből, homokzsákokból, deszkákból csinált magának búvóhelyet, a mely a puskagolyó és a shrapnell ellen kitünően megvédte. Ez a hídgerendák közé rakott fészek a Dunajec jobbpartján van, jóval az orosz állások előtt, mi a balparton voltunk mélyen elásva a parti bozót mögött. Azt a bizonyára bátor és ügyes katonát, a kit az orosz parancsnok erre a kémlelő helyre előretolt, a mi katonáink a poziciós harcz hosszú hónapjai alatt személyesen ismerték, sőt a tisztek el is nevezték Rettenetes Ivánnak. -312-

Ez a Rettenetes Iván egy hosszú létrával operált a fészke körül. A létrát beleszorította a vasszerkezetbe, felmászott rajta és onnan a magasból gukkerezett át a mi lövészárkunkba. Elképzelhető, míly ambiciója volt katonáinknak az, hogy Rettenetes Ivánt a létráról lelőjjék. De a katona részint ügyes, részint szerencsés volt. Oly ügyesen bújkált a vasszövevény közt, hogy nem találták el. A létrájára pedig oly gyorsan kúszott fel, hogy mire észrevették és lövöldözni kezdték, már siklott is lefelé. Kitünő lövő is volt és az volt a szenvedélye, hogy a lövészárkok mögött néha feltünő magányos alakra tüzelt, sajnos, jó eredménynyel. Ez itt a Dunajec partján lovagiatlanság számba ment, mert itt megismétlődtek az úgynevezett lövészárok-barátságnak azok az esetei, a melyekről már annyi szó esett. Nem bántották az ellenfelek egymás vízhordó legényeit s ugyanily kedvezményben részesült az is, a ki fekvőhelynek szánt szalmát czipelt a hátán. Rettenetes Iván azonban még ezeket a kis nemzetközi egyezményeket is állandóan megsértette, úgy ült a fészkében, mint a szenvedélyes vadász, a ki órákat vár lesben egyetlen lövésért.

Mikor elkövetkezett a májusi első napok visszavonulási mozgalma, Rettenetes Iván működése szemlátomást megváltozott. Ideges és kapkodó lett, egyre több időt töltött fenn a létráján, ok nélkül kezdett lövöldözni és a keze is bizonytalan lett, nem találtak a lövései. Így történt azután meg, hogy egyszer végre lelőtték a mi bakáink a létrájáról, a melynek tetejéről gukkerrel kémlelte a mi -313- készülődéseinket. Rettenetes Ivánt halálosan találta a golyó, a létráról a fészkére zuhant, onnan a vasgerendák közé jutott a teste, onnan pedig beleesett a Dunajecbe. A kik ismerték és lelőtték, azok már messzire elmentek innen, valahol Radomysl tájékán üldözik az oroszokat. De hírét és történetét megőrizték a vasúti század katonái, a kik itt maradtak hidat javítani. Úgy mutogatják a helyét, mint az idegenvezetők a történelmi ereklyéket.

Tarnow, május.

Hosszú trénoszlop vonul előttünk hatlovas szekerekkel. Mintha azért történnék, hogy tüntessünk a szövetség teljességével, az első lovon egy osztrák-magyar katona ül, a másodikon egy német. Végig az egész oszlop minden fogatán ilyen beosztással ülnek a szövetséges trénkatonák. A másik látvány: huszárok nyargalnak el lobogó vidámsággal előttünk, első dolguk boldogan hírül adni, hogy miután egy félesztendeig lövészárokban feküdtek, most végre ismét lóra ültették őket. Olyan boldogok, mint a gyerekek.

Tarnow, május.

Későre jár, tizenegy óra, az ég felhős, a városban koromsötét van. Az orosz repülők miatt sehol egy lámpa nem ég, sehol egy világos ablak. Olyan sötét van, hogy két lépésnyire nem látni. A gyalogjárón -314- megyünk, a hogy kijövök a vendéglőből, hallom, hogy furcsa, ritmikus zúgással van tele ez a sötétség. Mi ez? Figyelünk. Nem látok semmit, de hallom, érzem, hogy ezer meg ezer néma ember közt vagyok. A kocsiúton csapatok mennek előre, szakadatlan masirozás hallatszik a kövezeten és csak a felém csapódó meleg emberszagból érzem, hogy az egész utcza tele van velük, a falhoz kell állnom, hogy el ne sodorjanak. Semmit nem látni.

Egy villamos zseblámpa ragyog fel valamelyik tiszt kezében. Most egy pillanatra látni a katonákat. Poros csapatok végtelensége, négyes sorokban, oly sűrűn, hogy szinte egymás nyakán jönnek.

Megint sötét van. Ezer meg ezer bakancs lép egyszerre, emberi szó nem hallik, a csapatok nagyon fáradtak lehetnek. Csak az egyszerre lépő bakancsok szüntelen, szüntelen taktusa. A szemét dörzsöli az ember, kínzó dolog, hogy nem látni semmit; csak hallani, érezni egy rohanó hadsereget. Lassan indulunk előre a vak sötétben. Az órámnak világító számlapja van, féltizenkettőt mutat, már egy félórája állok itt és még mindig jönnek. A hogy elindulok a fal mellett, egyszerre megváltozik a sötétben trappoló hang: zúgva keveredik bele csoszogás, rendetlen lépések ezreinek zaja. Megint egy zseblámpa fénysugara, hirtelen utána egy másik: a két kis szúrós fénynél látjuk, hogy a tömeg két irányban mozog, az útnak ezen az oldalán a mi csapataink masiroznak, a másik oldalán orosz foglyok jönnek -315- visszafelé. Most az egyik házsortól a másikig kavargó emberfolyam az utcza, a hogy egy-egy pillanatra a kis zsebvillám megvilágítja. Az oroszok csoszognak. Húzzák a lábukat. De ezek is négyes sorban jönnek, a népfölkelő átkiált, hogy ezernyolczszázan vannak, de utánuk jön mindjárt még kétezer. Ezek is hallgatnak. A taktusban való masirozás összekeveredik a vonszolódó, fáradt menés zajával. Most megint sehol egy emberi hang. Csak érzi az ember a sötétben, hogy több ezer ember közt megy. Fülledt meleg, majdnem tűrhetetlen szag dől az orosz sorok közül. Meddig tart még ez a néma marsolás?

Egyszerre váratlanul az utcza végéből hatalmas fehér villám vág a szemünkbe. Alulról jön, a földről. Végigcsap az egész utczán és élesen világítja meg a sok ezer katonát, a ki kifelé vonul és a többi ezeret, a ki befelé jön: egy teherautó fordult be az utczába, annak a reflektora sugárzik végig az ember-folyón. A széles utcza arrafelé lejt és innen felülről, mint hegytetőről látni le messze, messze a templomig a fehér fényben fürdő apró emberfejeket, oly rengeteg sokat, hogy a lélekzetem eláll.

Most látni, hogy nagy por van. Finom, ritkás porban mozog az egész tömeg. «Nézz hátra!» – mondják. Mögöttem három kiszögellő ház, a mely szemben áll a reflektorral, nappali fehér fényben ragyog. Az autó lassan, kanyarogva jön a tömegből erre fölfelé. Mindig más három ház kapja a ragyogást. Most a házak alatt az aczetilén éles fényében száz -316- meg száz emberi arcz látszik egymás mellé zsúfolva. A porfelhő itt fénylik a legjobban. Hirtelen ugrik a reflektor sugara és egy templom emelkedik ki a sötét semmiből hófehér izzásban. Megint sok más emberi arcz. Négyes sorok, a mint szakadatlanul rezegve mozognak előre. Az autó nem tülköl, némán jön a seregek közt fölfelé. Már vakít a sugara. Ugyanekkor messze lent újabb villámok suhannak a falakra, onnan le az emberekre, vissza a szögletekre: egész sor teherautó fordul be lenn a templomnál a meredek főutczába. Mindeniknek nagyszerű reflektora van. Most nyolcz-tíz éles fehér sugár keresztezi egymást, tánczol a házakon, az embertömeg fején. Az emeletes házak mint fénylő kuliszszák sugárzanak elő a semmiből és merülnek vissza a sötétbe, a hogy az autó másfelé fordul. Most az egész képnek olyan túlvilági varázsa van, mintha az ember nem is ezen a földön volna, valami megérthetetlen nagyszerűség szorongatja a szívet. Nem tudunk egymáshoz szólni egy szót sem. A város főutczájának hosszában egyik villám a másik után csapódik végig és a meddig látok, a fehér fényből porban kavargó ezüst katonák sietnek felém sűrűn egymás mögött, a messzi vaksötétből lépnek be ebbe a holdfényszínű sugárba, aztán megint ki belőle, erre jobbra, a hol sötét van. És a felém nyomuló sűrű tömeg mellett, a mely fölfelé kapaszkodik, egy másik sűrű tömeg folyik le, visszafelé, az oroszoké… ez a hátát mutatva hömpölyög szürkén-barnán bele a fénybe és távolodik folyton, kifelé, abba a koromfeketébe, a honnan a mieink jönnek. Most már -317- nagy autó-sor érkezik, a kereszt-utczákból is jönnek, onnan is villámokat vágnak be a főutczába, a hogy bekanyarodnak és csatlakoznak, most egyszerre ragyog harmincz-negyven ház az utczában, de nem egymás mellett, hanem szeszélyes rendetlenségben, felgyúlnak, kialusznak, mintha valami foghíjas óriás tátogatná nagy, sötét száját, a melyből mindig más és más foga villog ki.

Ez a sok-sok ezer ember, a ki itt rendben marsolva tesz erőszakot az éjszakán, magával ragad… Hallgatva sodródunk közéjük, visznek magukkal s a hogy beléjük olvadunk, egyszerre megérzem azt a kimondhatatlan és le nem írható erőt, a mely most mindenkit előre ránt, egyazon irányba, érzem a tengerárt, a mely sodor, mint egy kavicsot.

Most az autók dörögve mennek velünk együtt, aztán elhagynak bennünket, úsznak a tömegben, mint nagy hajók, előre, előre… Egyszerre zúgó ordítás jön a hátunk mögül, utolér, mint valami viharszél, szinte a kalapjához kap az ember. Visszanézek: a fehér sugarakban mögöttünk jövő ezerek karjukat emelik fel, sapkák lengenek, rettenetessé válik az ordítás, visítások és vad kurjantások sikoltanak ki belőle, – szédülten és semmit nem értve az egészből, érzem, hogy a tömeg nyom az újabb autók felé, a melyek most jönnek hátulról, a középen úsznak lassan előre… most már körülöttem is ordít mindenki és mutatja a hatalmas, magasra épített, szinte emeletes három teherautót, a mely -318- tele van emberrel, zöld lombbal, zászlóval, rengeteg virággal: az elsőn tüzérek ülnek, lógnak, fönn, lenn, hágcsón, lánczon, sárhányón, a másodikon ponyvával letakart szerkezetek, tele emberrel, a harmadikon fönn a magasban, két sorban álló, orgonavirággal integető tüzérek közt egy vízszintesen fekvő hatalmas bronz-cső, vastag, mint egy fatörzs – és nyomában a tóduló, ordító sokaság: a harmincz és feles mozsár megy Przemysl alá…

Ezt a boldogságot, ezt az ünneplést, ezt a viharos szerelmet, a mivel ezt az ágyút imádják… És azt a drága, kedves paraszti gőgöt a tüzérek arczán… És azokat az orgonaágakat, a mikkel integettek, nem is ágak, egész orgonafák voltak… a ki ezt el tudja felejteni… És német, osztrák, magyar zászlók… még török zászló is volt rajta… és mindenki ágaskodott, mindenki látni akarta, nyomták egymást és ordítottunk most már mi is a többivel, volt «éljen» és «hoch» és «Róza» és «Berta» és «Mörser, Mörser» és «ott gyön a mörzer» és «megy a zemislibe az öreg» és «siessetek» és «vorwärts vorwärts!»

És az «öreg» iszonyúan zörgött a kövezeten, nagy buta testét rezegtette egy kicsit a városi utcza, aztán elúszott a katonák közt előre, úgy húzta maga után az ordítást végig a városon, mint a hajó a füstöt. Még villogott itt-ott a reflektorfényben, aztán elment a sötétbe. A tömeg most lassan lecsöndesedik körülöttünk, egyre kevesebb a beszéd, most megint sötét van és megint csak trap… trap… trap… a sok ezer bakancs masirozik az éjszakában. -319-

Tarnow, május.

Most már eltüntek Tarnowból az orosz plakátok és ujságok, a melyekkel az orosz uralom ezt a várost épp úgy elárasztotta, mint a többi galicziai városokat, a melyek a kezében vannak. Az ujságokat részint megsemmisítették, részint átadták katonai hatóságainknak, a hirdetményeket pedig gondosan lekaparták a falakról.

Több nevezetes plakátot ragasztottak ki annak idején az oroszok. Egy németnyelvű hirdetményt olvastam, a melyben az orosz parancsnok azzal vádolja a zsidókat, hogy az osztrák-magyar hadsereg számára kémkednek és nem akarnak belenyugodni az orosz uralomba. Ezért nemcsak Tarnowban, hanem a környékbeli falvakban is azzal büntetendők a zsidók, hogy tuszokat kötelesek állítani.

Az ujságok, a melyekkel elöntötték a közönséget, főként kievi lapok voltak, de gondoskodtak lengyel nyelvű lapokról is, a melyek Lembergből és Varsóból jöttek. A lapok egyöntetű illusztrációkat közöltek a przemysli felrobbantott erődökről, de a képek felírásai kétséget hagytak fenn arra nézve, vajjon orosz ágyúk lőtték-e össze ezeket az erődöket, vagy mi robbantottuk-e fel őket.

Egyébként az itteni lengyelek azt mondják, hogy ezek a czenzurált lengyel lapok sokszor leplezetlenül megírták az igazságot, így nyiltan beismerték a vereséget, a mely az oroszokat a mazuri téli csatában érte és nem hallgatták el azt sem, hogy a Kárpátokon át tervezett betörés meghiusult. Az orosz -320- nyelvű lapok már óvatosabbak voltak. Ezek hírek helyett legtöbbször hosszú stratégiai és politikai czikkeket közöltek, a melyekben ellenségeik közül legtöbbször két név szerepelt: a Hindenburgé és a Tiszáé.

Tarnow, május.

A sok ezer fogoly közt van egy itt Tarnowban, a kinek a története most szájról-szájra jár katonáink között. Mikor az oroszok innen elmentek, főgondjuk az volt, hogy élelmiszer ne maradjon itt utánuk. Az elégetett liszten kívül, a mit tudtak, magukkal vittek. Mégis rengeteg kávé, tea, czukor, kenyér, zsír, fűszer és egyéb czikk maradt itt, a mit egyszerűen cserbenhagytak. A kivonulás után ezekben a raktárakban megjelent egy orosz katona, a ki az összegyülekezett zsidók közt kihirdette, hogy mindezt a sok készletet igen olcsón eladja az orosz parancsnokság. A zsidók és a lengyel kereskedők hamarosan meg is vásárolták az egész készletet és felosztották egymás közt. Mikor az utolsó csomagokat is elszállították a raktárból, a katona összeszámolta a pénzt, a mit ezekért a rengeteg mennyiségben felhalmozott készletekért kapott és a város felé közeledő előörseink elé szaladva, megadta magát. A foglyok, a kik itt hosszú sorban vonulnak végig, legtöbbnyire nevetve masiroznak. Ez az egy csak abban különbözik tőlük, hogy ez a markába nevet. -321-

Tarnow, május.

Megkaptam három orosz nyomtatványnak az eredeti példányait, a melyek közül egynek magyar a szövege, a másik kettő lengyelül van. A magyar czédulát innen Tarnowtól keletre dobta le egy orosz repülő, teleszórta vele a mezőt. Otromba csábítás ez a magyar katonákhoz, ha az ember jól elolvassa, van benne valami kétségbeesés ama tény miatt, hogy a magyar katona nem akarja sehol megadni magát. Íme a humoros magyarsággal szerkesztett mű eredeti formájában:

Tegnap jöttek el hozzánk német nemzetű katonák, önkényt feladták magukat s mondták azt:

A mi tiszturaink ijesztettek minket, elmesélték nekünk, hogy az oroszok érzéketlenek, kiszúrnak szemet és kinozik az embereket. Most látjuk, hogy az nem igaz, hogy az csak a tiszturak hazudsága, akik minden áron akarnak megtartani minket az osztrák hadseregben. Jól vagyunk itt az orosz fogságban.

A másik kettőről már sokat hallottunk. Ez az a két plakát, a melyen az orosz kormányzó elébb hazudott, aztán meggondolta magát, mikor Przemysl elestét hírül adta a tarnowi lakosságnak. Az első hirdetmény ez volt:

Dnia 9/22 marca o godnizie 7 min. 30 rano naszo slawne wojska Rossyjskie wziely szturmem twierdze Przemysl.

Magyar fordítása: «Távirat! Ma, márczius 9/22-én, reggel 7 óra 30 perczkor dicsőséges orosz csapataink ostrommal vették be Przemysl várát. A városparancsnok: Markievicz.»

Ezt a plakátot rengeteg példányban nyomtatták ki és már javában folyt a kiragasztása, mikor megérkezett a második. Akkor a már kiragasztott plakátokat hirtelen levakarták és helyükbe az itt következőt ragasztották:

Magyar fordítása: «Hirdetmény. Márczius 9/22-én reggel 7 óra 30 perczkor Przemysl megadta magát. Tarnow város parancsnoka: Markiewicz alezredes.»

Tarnow, május.

A galicziai harcztér porförgetegében, azokon az országútakon, a melyeken most egy soha nem látott népvándorlás nyomul erőszakosan kelet felé, – a sok teherautó, ágyú, szekér, fogoly, csapat közt immár harmadik hete szaladgál egy naiv német tréfa. Egy mindig rohanó igen nagy automobil tűnik fel hol itt, hol ott, tulajdonképen nem is látni, -323- kik ülnek benne, oly gyorsan megy és olyan porosak a benne ülő köpönyeges alakok. De az autót már úgyszólván mindenki ismeri Közép-Galicziában, mert a motorján, elől, egy oroszlán ül. Az oroszlán – kitömött oroszlán, de német katonai egyenruhába van öltöztetve, csillog rajta minden, megvan rajta minden apróság, a mi a német hadnagyi rang számára elő van írva. Az oroszlán von François német tábornok autóján ül és a német tábornok tulajdona.

Mikor a tannenbergi csatában Hindenburg tönkretette az orosz sereget, a vele együtt küzdő von François tábornok népfölkelői elindultak a csatatér kitakarítására. Mikor az elhagyott orosz árkokat kutatták, a halottak közt találtak egy kis kitömött oroszlánt, a mely valamelyik tisztnek a játékszere vagy babonája lehetett. A katonák a furcsa zsákmányt elvitték a tábornokuknak, a ki úgy megörült neki, mintha az egész ütközetet ezért az oroszlánért vívta volna. A tisztjei ráerősíttették a tábornok autójára, egy katonaszabó pedig, hogy szebb legyen, teljesen korrekt kis német közlegényi egyenruhát csinált neki. Így vágtatott aztán az oroszlán nagy komolyan ülve az autó orrán, mindenüvé, a hol a tábornok járt. Tannenberg után következtek az újabb kelet-poroszországi győzelmek. Az első győzelem után egy tiszt odament von François tábornokhoz és megkérdezte tőle, nem kellene-e az oroszlánt előléptetni, mivel oly kitünően viselte magát az ütközetben s elment mindenhova, a hol a gránát és a shrapnell hullott. A tábornok megfontolta az -324- eszmét és kinevezte káplárrá az oroszlánt. Később már majdnem automatikusan ment a dolog, az oroszlán minden győzelem után előlépett és mikor von François április végén megérkezett Galicziába, már őrmester volt. Itt Galicziában a német katonák már nem igen nevettek rajta, ezen a stádiumon már túl voltak, egészen komolyan vették az oroszlánt, mint a német erőnek és méltóságnak szimbólumát, a mely úgy járta végig a csatákat, mint a rúdon hordott római sas, az egyenruhát pedig, a mely rajta van, gondozták és megbecsülték, mert ez volt az, a mi a szimbólumot az ő eszükhöz közelebb hozta. Mikor az oroszlán őrmester lett, a kisebbrangú német katonák és altisztek baráti mosolylyal bár, de szalutáltak neki.

Mackensennel és Emmich-hel együtt von François tábornoknak is hatalmas része volt a galicziai győzelemben, a mely után a katonák nagy vitatkozásokba kezdtek, hogy most mi legyen az oroszlánnal, lehet-e tiszt belőle. A győzelem, amely nyolczezer fogolylyal kezdődött és most a kétszázezer fogolynál sem fog megállni, egyre nőtt jelentőségében, úgy, hogy a vita lassan megszünt és az utóbbi napokban már közhangulattá vált az a felfogás, hogy ilyen óriási győzelem után az oroszlán megérdemli a tiszti rangot. És most körülbelül egy hete a tannenbergi oroszlán hadnagyi egyenruhában száguldozik a galicziai országútakon.

Ezek az országútak akkora lyukak mellett vezetnek el, hogy némelyikbe egy fiakker is beférne, némelyikbe pedig már bele is fért tíz-húsz szegény -325- halott katona, a kiket szebb sírba nem is temethettek a bajtársak; egy ilyen tölcséralakú lyukat le is festett a mi jó öreg Mednyánszky Lászlónk, azt az állapotát festette meg, a hogy találta egy roham után: a szabályos tölcsér fenekén kis kerek vér-tó csillogott és a tó fölött három halott katona kapaszkodik a göröngyökbe. Ezek a galicziai országútak kis katona-temetők mellett vezetnek el, a melyeket az áhítatos lelkű «arbájtosok» világoskékre festett kerítéssel láttak el, a melyek keresztjeit lombfűrészszel díszesen kiczifrázták, sírhantjait vesszőfonattal, mezei virággal ékesítették. Egy ilyen temető tövében láttam kidőlt katonát ülni egy nagy fa árnyékában, a mint a homlokát törölte és a felírásokat olvasgatta egymagában, hangosan sillabizálva.

Ezeken az országutakon rohan a német oroszlánhadnagy föl és le, akkora por-gomolyagot verve, hogy az ember azt hinné, az égig ér, mindjárt fenn is marad felhőnek. És ezeken az országutakon, a melyek komolyságra intik a férfit, olyan komolyságra, a melynek a koporsó zártáig kell tartani, mégsem lehet szó nélkül elmenni az oroszlán mellett, furcsa, megható zamattal keveredik ez a kitömött figura ennek a soha le nem írható galicziai rohanásnak az emlékébe. A maga népi naivságában nemcsak a német bátorságot szimbolizálja, hanem a fegyelmes német észjárást: még az oroszlán se igazi oroszlán, ha nincs katonai uniformisa és rangja. A maga nagyszerűségében már művészietlen német rendimádat szimbóluma, a teljesen romlatlan katonaszívek -326- kis bálványa ez az oroszlán, a melyen a katonaruha a szimbólum erősítésére díszlik. Magyarul mondva: a német katonavilág szemében a hímbátorságnak többé nem az oroszlán a jelképe, hanem a katona. Az oroszlán kevesebb, mint a katona. És a katonánál is több: a magasabb rangú katona. Ezért visel uniformist az oroszlán és ezért lép elő. Ennél férfiasabban, ennél katonásabban és ennél büszkébben tréfálni már nem is lehet. -327-

Főhadiszállás, május.

Galicziai előnyomulásunk egyik érdekes melléktünete, hogy most mindazok a katonák, a kik az orosz fogságból megszökve czivilben bújdostak Galicziában, az orosz áradat elhúzódása után magukra szedik elrejtett egyenruháikat és sorra jelentkeznek a bevonuló csapatoknál. A sok ilyen szökési történet átlagából kiválik ez a kalandos história, a mely elmondja, hogyan szabadult így az orosz fogságból egy budapesti fiatalember: dr. Benkő Károly ügyvédjelölt, önkéntes káplár a 24. vadászzászlóaljban.

Benkőt november végén Brzeskónál fogták el, a hol az utóvédben harczolt. Dembicába szállították az oroszok több magyar fogolylyal együtt. Egy torlódásnál Benkő kiugrott a sorból és belopózott egy üres házba, a hol három napig kínlódott étlen-szomjan, nem vetve le magáról egyenruháját. A mikor csöndesebb lett a város, előbújt és még mindig egyenruhában Ropcyce faluba bújdosott, a hol egy zsidótól nadrágot és kaftánt kapott. A -328- lakosság itt hamarosan megtudta, hogy magyar katona, de senki sem árulta el, ingyen etették és dugdosták egészen deczember végéig az oroszok elől. Akkor nagyszámú orosz katonaság jött a faluba és az ő lakásába is kvártélyoztak orosz gyalogosokat és szanitéczeket. Az egyik orosz katona Boris Gorkij néven mutatkozott be neki és azt mondta, hogy unokaöcscse Maxim Gorkijnak, a világhírű orosz írónak.

Ez a Boris Gorkij kitünően beszélt hat nyelven: oroszul, németül, angolul, francziául, olaszul és lengyelül, úgy hogy mikor Benkőt megkérdezte, hogy miféle nemzetiség, ez nagy zavarba jött, mert a magyaron kívül egész nyelvtudománya az igen fogyatékos németsége volt és így se lengyelnek, se másnak nem adhatta ki magát. Azt mondta tehát neki, hogy Athénbe való görög diák. Így aztán Gorkij nem beszélhetett tovább vele, ellenben feljelentette az orosz parancsnokságnál, mint gyanus idegent. Másnap egy csendőrhadnagy jelent meg nála és az írásait kérte. Benkő azt mondta, hogy az írásai elvesztek, mire őrt állítottak a lakása elé és másnapra a parancsnok elé idézték. Szilveszter estéjén történt ez. Látta, hogy itt egyéb nem segít, egyenruháját eldugta egy kanapé alá, kaftánban kiugrott az ablakon és elindult vaktában Magyarország felé.

Gyalog bandukolt át Niedzviada, Mala, Huta, Gogolov, Trzebnie, Kopitava, Faliszovka, Poraj, Nienaszov, Makoviska, Draganova és Gojsce községeken, mindenütt csak a duklai szoros felé vezető -329- utat kérdezve, mert így remélt legrövidebb úton hazajutni.

A Duklától három kilométernyire fekvő Ivla faluban elfogta egy orosz őrjárat. Már messziről azt kiáltották feléje, hogy: «állj meg, magyar kém!» Azonnal egy kozák kapitány elé vitték, a ki jegyzőkönyvet vett föl vele. A kihallgatás rövid volt és Benkő így jegyezte fel a párbeszédet a kozák kapitánynyal:

(A galicziai zsidók az orosz uralom alatt azzal az osztrák dohánynyal kereskedtek, a melyet az orosz katonák adtak el nekik potom áron.)

Ezek után azonban Benkő nem mert már Duklára menni, mert Dukla tele volt orosz csapatokkal. Visszament Gojsce községbe, a hol egy Jan Wosniak nevű lengyel paraszt bújtatta el, mindenét megosztotta vele s az egész falut megkérte, hogy vigyázzanak a magyar katonára. Mikor orosz járőr jött a parasztházakat vizsgálni, Benkőt ágyba fektették és jajgatva mondták, hogy súlyos beteg rokonuk. Itt élt egészen márczius elejéig, a mikor az orosz -330- katonák közt az az álhír terjedt el, hogy a németek betörtek Jaslóba.

Erre a hírre a szökevény elindult gyalogszerrel Jasló felé. De néhány kilométerrel a város előtt megállították az oroszok azzal, hogy czivilember nem mehet be Jaslóba. Kétségbeesetten fordult tehát vissza és elment Kopitavába. Itt egy szegény lengyel parasztasszony, Jastrzom Kunigunda vette magához azzal a megokolással, hogy az ő ura is háborúban van. A falu lakossága csakhamar megtudta, hogy magyar katona bújdosik náluk és követelte, hogy a magyar bújdosó sorban vegye igénybe a jobbmódú emberek vendégszeretetét.

Valósággal kapkodtak utána. Így lakott egy Jan Kobak nevű embernél, aztán két hétig Trybusz Mihálynál, majd egy Franciska Orzechovska nevű szegény asszony követelte azon a czímen, hogy az ő ura fogoly Szibériában és talán az is rászorul a mások jóságára, ha megszökik. Innen a tanító vitte el magához, minden jóval tartotta, majd egy úrhoz került, a ki Rozvadovban törvényszéki bíró volt. Itt töltötte május elején vándorlásának utolsó két napját. A bíró ruhát, fehérneműt adott neki. Az asztalnál hárman ebédeltek együtt, a bíró, Benkő és egy hallgatag úr, a kiről nem tudhatta meg, hogy kicsoda. Benkő gyanúsnak találta a hallgatag urat, kerülte, viszont a hallgatag úr is ferdén nézett Benkőre. Mikor a házigazda ezt észrevette, behívta őket a szobájába és bemutatta őket egymásnak. Benkő akkor tudta meg, hogy a hallgatag úr szintén magyar katona és régóta bújdosik itt Tschnadel -331- bíró házában. Valósággal Jókai-regénybe illő jelenet lehetett, a mikor a két magyar szökevény egymás nyakába borúlt a jóságos bíró szobájában.

Most a két szökevény együtt tervezgetett és reménykedett, a mikor egyszerre híre jött, hogy a szövetséges seregek áttörték a galicziai orosz frontot és közelednek Kopitava felé. Az oroszok elvonultak a helységből és május hatodikán megjelent az első német patrouille Kopitavában s utána nemsokára a német katonaság, élén von Stock német tábornokkal. A magyar katonák azonnal jelentkeztek a német parancsnoknál, a ki megdicsérte őket és autón küldte mind a kettőt Neu-Sandecbe. Innen vonaton a főhadiszállásra utaztak, a hol a főparancsnokságnál jelentkeztek és részletesen jegyzőkönyvbe mondták kalandos történetüket. Útközben, Krosnó vidékén nem tudták megállani, hogy az arra haladó győzelmes magyar hadtestnél ne jelentkezzenek. Itt Arz altábornagy szintén elmondatta magának a szökés történetét. Most mind a két fiatalember útban van hazafelé, miután a főparancsnokság szabadságolta őket, hogy fáradalmaikat kipihenjék.

Főhadiszállás, június.

Nowak német író, a ki Liman lipcsei szerkesztővel a főparancsnokság külön engedélyével a Szurmay-honvédekhez utazott, ma elragadtatva jött vissza és egész este csak a honvédekről mesél. Szurmayék -332- szívesen fogadták a két német vendéget, mindent elmagyaráztak, megmutattak nekik. Megkértem Nowak urat, mondja el a Szurmay-csoport legutóbbi napjainak történetét, a melyet vezérkari tisztek előadása alapján jegyzett fel.

A Szurmay-féle hadseregcsoport, a mely legnagyobrészt magyar honvédekből áll, most Drohobyc körül vívja nehéz harczait. A nyilvánosság előtt utoljára az uzsoki szoros nagyszerű védelmével kapcsolatban szerepelt a Szurmay-csoport. Hogy miképpen jutottak el a honvédek az uzsoki hegyek fagyos világából az égő petroleumforrásokhoz, arról Nowak a következőket mondja:

Szurmayék felállása legutóbb az uzsoki vidék galicziai részén Sianki falutól nyugatra és keletre volt. Emlékezhetünk még arra, hogy a gorlicei és a tarnowi offenziva előtt éppen ezt a vidéket támadták legerősebben az oroszok. A mi állásaink itt éppen ezért nagyon erősek voltak. Igen tömör földművek és drótakadályok védték az állást, a mely úgy volt megszerkesztve, hogy a támadó oroszokat már a támadás első perczeiben oldaltűzbe foghatta. Miután az oroszok leginkább az éjszaka sötétjében támadtak, a honvédek ezen úgy segítettek, hogy minden támadásukat kivilágították. A drótsövények előtt felállított őrök ugyanis, a mikor észrevették a sötétben feléjük csúszott orosz sorokat, jelt adtak hátrafelé és ugyanakkor hirtelen meggyújtották az előre odakészített szalmakazlakat, a melyek petróleummal voltak leöntve. Az összes drótsövények előtt hatalmasan fellobogó -333- lángok erős fényt árasztottak és megkönnyítették a drótok közt bukdácsoló ellenség elpusztítását. Az utolsó napokban már tizes sorokban támadtak az oroszok, de a honvédek minden támadást visszavertek.

Mikor Nyugat-Galicziában megindult az offenziva, az uzsoki honvédek is támadásba mentek át. Uzsok körül is van egy Ostry nevű hegy, ez volt az oroszok legerősebb támaszpontja. Ezt a hegyet május harmadikáról negyedikére elfoglalták és hirtelen átalakították a maguk czéljaira. Az orosz lövészárkokon keresztül-kasul magyar árkokat ástak. Uzsok környékén, a hol már sokszor cseréltek gazdát a magaslatok, mindenütt láthatók ezek az egymást keresztező, egymásba fonódó lövészárkok, a melyekben hol oroszok, hol magyarok laktak. Az Ostry-hegy elfoglalása után megkezdte az orosz haderő a visszavonulást, a Szurmay-csoport pedig az üldözést. Az oroszok már megkaphatták galicziai vereségük hírét, mert itt álló seregük, a mely a Bruszilov tábornok nyolczadik hadseregének balszárnya volt, igen gyorsan vonult vissza. A honvédek oly gyors tempóban folytatták az üldözést, hogy az úttalan vidéken nem is a völgyeken át, hanem hegyen-völgyön keresztül úgyszólván légvonalban siettek az oroszok után. Az oroszok visszavonulásának módja jellemző volt. Ha az orosz úgynevezett stratégiai visszavonulást rendez, vagyis még vissza akar jönni arra a helyre, a melyet elhagyott, akkor kíméletesen rombol. Ha megverve menekül, akkor tűzzel-vassal púsztít. Elég annyi, hogy ezen a vonalon -334- megverve menekült az orosz sereg. Turka helység például nem létezik többé.

Állandó utóvéd-harczok közepette érkeztek Szurmay honvédei május közepe táján azokra a hegyekre, a melyek mögött észak felé mély völgykatlanban fekszik Boryslav, a milliókat érő petróleumforrások sokat emlegetett vidéke.

A boryslavi magaslatokról leszállva már látták a honvédek égni a petróleumforrásokat. Mentek le, neki a lángtengernek. Az oroszok három szotnya kozákot rendeltek ki gyújtogatni és egy félszotnya dragonyost a lakosság fékentartására. Először a kincstári források lángoltak fel. Aztán az úgynevezett Hubicz-források. Harmadnap égett maga a boryslavi telep. A kozákok, a kiknek parancs szerint óvni kellett volna a franczia és angol tulajdonban levő forrásokat, nem nagyon válogattak, mert a honvédek már a nyakukon voltak. Nem is gyújtottak fel mindent. Maradtak források is, fúrótornyok is épen. Egy mérnök a gyújtogatásra rendelt kozákcsapattól harmincz rubeljével váltott meg néhány tornyot. De a tartályokat megfúrták és meggyújtották. Elvonulásuk után még tizednapra is füstös lánggal égett a petróleum a völgyben…

A honvédek ezen az égő vidéken keresztül folytatták az üldözést Drohobyc irányában. Szurmay altábornagy éjjel-nappal talpon volt és legtöbbször olyan helyen ütötte fel hadiszállását, a mely az orosz tüzérség tűzvonalában volt. Állandó és közeli érintkezésben akart lenni csapataival. Drohobycon túl kitünő terepet találtak a védekezésre az oroszok. -335- Itt mocsarak mögé húzódtak, úgy hogy a honvédek csak az ingoványon keresztül intézhettek ellenük frontális támadást, tüzérségünk azonban ellenállhatatlan oldaltűzzel innen is kiverte őket. Különös nehézséggel járt a mocsaras vidéken a sebesültek hátraszállítása.

Drohobycban lengyel és zsidó küldöttség várta Szurmayt és csapatait. Felszabadítóikat üdvözölték a magyar honvédekben.

Becsülettel küzdöttek soraikban a magyarországi szerbek is és ide is elkisérték őket apró, teherhordó lovaikkal a bosnyákok, a kik Uzsoknál oly kiváló szolgálatokat tettek, hogy egy ott járt svájczi őrnagy hasábokat írt róluk egy bázeli ujságba. A honvédek, a kiknek történetében már napi hatvan kilométeres menetelés is előfordult, ezúttal is igen nagy és gyors marsokat végeztek. Jellemzi a csoport lelkes hangulatát, hogy mikor ezek a harczok megkezdődtek, a tiszti szolgák is a frontba kéredzkedtek és részt vettek a küzdelemben.

Az üldözés napjaiban Nowak és Liman meglátogatták egy éjszaka a tüzek mellett táborozó honvédeket. Mikor a honvédek meghallották, hogy ezek az urak Németországból jöttek el hozzájuk, valamennyien levették sapkájukat és ezt kiáltották feléjük: Testvérek vagyunk! -336-

Tymbark, junius.

Automobilon, olyan sebesen, mintha ott csak épp ránk várnának, mielőtt tovább mennek… a ma felszabadult Przemysl felé. Forró nyári nap. Tymbark oly békésen fekszik templomával, piros háztetőivel a dús zöld közt a mély-kék ég alatt, mint egy túlzottan színes nyomású plakát, vagy képes levelezőlap. A temető… Muhr ezredes, Szántay kapitány… Idehozatta őket Arz tábornok a limanowai dombról, mint meghatottan mesélte egyszer, a tymbarki temetőben alszanak a magyar huszártisztek, a soha el nem felejthető mártir-katonák, a Nádasdy-ezred tisztjei, meg a tizenhármas jászkúnok…

Földek, ligetek, nyugalmas, dús, szép vetés, nyári csönd, tökéletes nyugalom. A zöld vetésben egy-egy még zöldebb csík: a föld begyógyúlt forradásai. Tavaly deczemberben itt lövészárkok voltak, a hol most ezek a csíkok vonulnak. Itt-ott konzervdoboz csillog a vetés közt. Ez daczol legtovább a mindent eltörlő, mindent elsimító, mindent elfelejtő természettel. -337-

Limanowa, junius.

Ott fenn a domb tetején a ritkás, szellős nyírfaerdőcske, a hadijelentések százszor említett «Birkenwäldchen»-e, a huszár-golgota… Milyen nyugalmas, szép és közömbös most… Az úton csirkék. Vörösképű lengyel gyerekek, a kik egymásra kiabálnak. Egy hölgy jön az országúton az erős napsütésben, zöld napernyővel, emeli a szoknyáját, szép, vékony lába van. Hol volt, mikor deczemberben itt vérbe léptem? Hiába erőltetjük a szemünket, sem a vetésben, sem a legelőn nem látni a lövészárkok nyomát. Ez a gyors bemohosodása a dolgoknak, ez a zöld szőrösség, ez az ellenállhatatlan tovább-élése minden növénynek, – itt már a csíkokat is alig látni – mintha világosan kifejezett akarata volna a természetnek, hogy semmi se legyen maradandó, a mit nem ő csinál. Úgy érzem itt a magam emlékező lelkét, mint valami tiltakozást: a memória itt egyetlen büszke lázadás, mert a luczerna, a nyírfa, a galicziai agyag egy félév alatt mindent elfelejtett, a földbeásott testek porlanak, eső jön és felhők mennek, – én itt ezen a nyugalmas, napos nyári tájképen egy deczemberi iszonyatot hurczolok keresztül, nekem itt nem zöld a zöld, itt nekem hiába van tele lila virággal a domb, soha nem nyugszom bele abba, hogy ez itt «táj» vagy «vidék», valami lázadó kínlódás nem engedi, hogy itt mást lássak, mint a mit egyszer láttam. Itt hófoltos téli sár van számomra örökre, itt vér folydogál lefelé az olvadásban, havasesővel keverve és magyar huszárok arczraborúlva -338- fekszenek a földön, sapka nélkül, – fiatal legények, kihűlt, sárgaarczú magyar parasztfiúk, feltépett kék zubbonyban, sáros piros nadrágban – ha százszor és ezerszer nyári zöldben úszik is itt minden és ha mégúgy süt is a békés déli nap. A zöldernyős hölgy megint látszik, visszafelé megy. Valahol mozsárban törnek valamit, lágy, czinczogó, kényelmes, háztartási hang, – lila virágok, kakukmadár, fehér országút… fájdalmas és felháborító nyugalom, nem tudok beletörődni, a hadnagy is így érez, a ki a gépet vezeti, folyton hátranéz keserű mosolygással, a fejét csóválja.

Neusandec, junius.

Egy óra pihenő. Limanowa nem megy ki a fejemből. Muhr ezredes családja megkapta a magyar nemességet a «limanowai» prédikátummal. Régen a nemességgel birtok járt. Mért nem adják nekik ezt a kis darabkáját a nyírfa-erdőnek, azzal az árokkal, a melynek szélén az ezredes mellére egész piros gyöngysort rajzolt az orosz gépfegyver? Csak ezt a kis darabot adják nekik – és általában, az elesett katona családjának azt a kis árkot, a hol meghalt, a miből virágoskertet lehet csinálni, – úgy hagyni, a hogy volt, akkor… Kis, tíz-négyszögméteres nemesi birtokok… Vagy helytelen kínlódás ez, gondolatban küzdeni az ellen, hogy minden eltörlődjék, elmosódjék és színes zománczban egybekövesedjék egy nemzet kiszépített szenvedésévé? Igazságtalanság az egyes eseteket így brutálisan megörökíteni akarni? -339-

Biecz, junius.

Közvetlenül Biecz előtt, a hogy az országútról jobbra nézünk, az alkonyat fényében hosszú és keskeny vörös szőnyeg húzódik a letaposott mezőn, el, messze, egészen a távoli dombokig. Mikor az ember közel megy hozzá, látja, hogy a szőnyeg drótsövény, a mely orosz lövészárok előtt húzódik el, fel a dombok felé és ennek a drótsövénynek az egész területe, a legkülső drótszáltól a legbelsőig zsúfoltan tele van nőve pipacscsal. Mögötte feketén húzódik a mély orosz árok, a melyet, úgy látszik, harcz nélkül hagytak el. A szőnyeg előtt piszkosbarna, fel nem szántott tavalyi tarló, a meddig csak lát az ember. Soha még pipacsot ilyen sűrűn nem láttam. A pipacs nálunk otthon szétszórt virág, a mely nem bújik csomósan egymás mellé. Itt egymás nyakára nő, tolong, hemzseg a drótszövevény közt. Se a drót előtt, se a drót mögött nem nőtt egy sem, hogy az a furcsa érzésem van, mintha állati észszel gondolkozott volna és kikereste volna magának ebben az istenítéletben ezt a védett helyet, a hová emberi láb nem léphet. Most úgy húzódik a távolba ez a vérvörös futószőnyeg, mintha valami láthatatlan nagy királynak terítették volna oda a földre. Az esteledő napfény süt rá sárgán, ez egyes helyeken vérvörösre festi a szőnyeget. A hol nem süti a nap, ott sötétebb, úgy hogy vannak perczek, a mikor olyan, mint a vörös brokátselyem, a mely a rája eső fények szerint változtatja az árnyalatait. Perczekig -340- kell nézni, olyan szuggesztív és királyi pompájában oly sokat mond a háborúról…

A szőnyeg mögött szomorú földek jönnek, a melyeken a nap utolsó sugarai száz meg száz pontot csillogtatnak. Eldobott üres konzerv-skatulyák fénylenek itt. Mint valami felszáradni nem akaró könnyharmat, csillog végig egész Galiczián ez a sok százezer fényes kis skatulya. Az országutak szélén, a virág közt, a fiatal vetésben, végig a mérhetetlen legelőkön. Már tizenkettedik órája vágtat velünk az autó kelet felé és nem hiszem, hogy volt egyetlen óra, a mikor nem csillogott volna ez a szegény olcsó gyémánt a láthatáron. Az orosz skatulyán sárga zománcz van, ez aranynak ragyog, a mienk ezüst. De az orosz katona is akkor vette elő az övét, mikor már nem volt egyebet ennie, a mienk is. A hol szikrázik a mező, ott emberek éheztek. Arany és ezüst ragyogja így végig Galicziát. Nagyobb mezőkön, a hol táborozások voltak, egy-két szomorú paraszt szedegeti össze zsákokba ezt a fénylő szemetet. Valami tragikómikus van abban, a hogy mohón le-lehajolnak ezeken az olcsó aranymezőkön.

Biecznél nem szedte senki az érczet. Itt a csillogó pontok közt rommá lőtt házak állnak és Galicziának ezen a részén, a hol ház van, ott nem szokott ember lenni. Ez a két olyannyira összetartozó fogalom: a ház meg az ember itt alaposan elvált egymástól. Ezek a városokon kívül álló magányos házak kitünő czélpontok lehettek a tüzérség számára, mert itt például egyetlen-egyet se látni, a mely ép volna. És jól czélozhatott a tüzérség, mert legföljebb -341- ha egy vagy két lyuk van a ház körül a földben. A harmadik lövés már telibe találta a kunyhót. Magasabb helyről látni ezt a harmincz-negyven törmelék-rakást, a mi valaha kis parasztház volt. Nem kellett nekik sok, oly szépen, oly engedelmesen rogytak össze egy lövésre, hogy alig látszanak ki a föld színéből. Fantasztikussá az teszi ezeket a kis romrakásokat, hogy legalább a felénél épen maradt a ház kéménye és mint valami fekete fejfa áll ki a házacska sírhalmából.

Ránk esteledett, a mikor Biecznél ezekhez a romokhoz értünk. A hogy megyünk kifelé az összelőtt helységből, a sötétedő estében egyszerre csak tüzeket látok piroslani ezeken a törmelékhalmokon. Első pillanatban azt hittem, hogy a leégett házak valami utolsó parázs-maradéka ég a széthullt vályog és az üszkös gerendák közt. De a hogy közelebb jutok hozzájuk, látom, hogy a kis tüzek körül asszonyok és gyerekek állnak és fazekakban vacsorát főznek. Négy-öt tűz lobog körülöttem. Ezek a házak mind vályogból és fából épültek, úgy hogy egyetlen lövés leterítette őket véglegesen. Téglából nem épült bennük egyéb, mint a tűzhely a konyhában és a kémény. Ez a két keményebb rész mindenütt megmaradt ott, a hol a házat oldalt találta a lövedék. És ez a szegény nép most ezekhez a megmaradt tűzhelyekhez jár vacsorát főzni. A romok közt négy-öt meztelenül felfelé meredő kémény füstöl és minden kémény alatt szabadon áll a tűzhely, lobog benne a tűz és egy földönfutóvá lett kis család áll a tűz körül. Ez a szó, hogy «tűzhely», sok nyelven -342- jelenti magát az otthont. A franczia is «foyer»-nak hívja a családi otthont, mi is összekapcsoljuk a «tűzhely» szót a «család»-dal. Ez az ősi szimbolisztikája a nyelvnek ugyanazt fejezi ki, a mit itt most megrendülten lát az ember ezen a meghalt vidéken: a család, az otthon gondolatának a legbelsőbb lényege az a pont ezen a nagy világon, a hová a család a tüzet rakja. Az otthonnak nem az apa műhelye, a gyerek bölcsője, vagy a hitvestársak ágya a legbelsője, a magva, hanem a tűznek a fészke. És itt, a hol ez a kis piszkos, lompos ház úgy roskadt össze az első lövésre, mint egy beteg kutya egy botütésre, a tűzhely túlélt mindent, a mi körülötte volt. A család pedig előjött valahonnan az erdőkből vagy a pinczékből, a hová elbújt, mikor Gorlicze felől jött az a zivatar, a minőt a világ még soha nem látott – és most itt kuporog a romok közt és főzi a vacsoráját a régi tűzhelyen.

Krosno, junius.

Krosnóban délben egy pillanatig állunk, de ezt a pillanatot sokáig nem lehet elfelejteni. A város dombon épült és a hol állok, ott a baloldali házsorból néhány ház ki van lőve és szabad kilátást enged le a völgybe egy végtelenbe terjedő mezőre. A mezőn háromezer orosz fogoly ebédel. Onnan tudom, hogy háromezer, mert megmondták. Innen csak végtelenséget látok az égő déli napfényben, a mely tele van nagy, földszín-barna hernyók ezreivel. -343- Az orosz egyenruha teljesen összekeveredik színben a letaposott mezővel, nem látom, hol van szabadon egy darabka föld és hol van vagy nincs orosz katona, – az egész mező nyüzsög a földön ülő, fekvő, térdelő, guggoló ezerektől, összefolyik velük egy folyton mozgó poros-barnás göröngytávlatba; a milyen nagyszerű ez a kép, olyan utálatosan hasonlít ahhoz, mintha embernagyságú férgek végtelensége hemzsegne az egész völgykatlanban, egy pillanatig nem nyugodva, egymás mellett, mögött, egymás fölött, egymáson keresztül mászva és helyenként mozgó csomókká torlódva. Füstök szállnak fel a csomókból, ott föl az ebédjük.

A hogy itt állok és nézek lefelé, mögöttem szünet nélkül kiált ég felé egy nagyon erős kórus, a mely asszonyi és gyerekhangokból áll. Ehhez rendetlenül és élesen szól a harang, egy pillanatra sem hagyja abba. Az egész város, a mező, a levegő és az ég tele van ezzel a jajgató kórussal, a melyet orgona kisér. A templom ajtaja nyítva van, onnan ömlik az ének. A harang gyorsan és sürgősen cseng, nagyon magas hangon, ijesztően, mintha félrevernék, minden ritmus nélkül. A kórusban fel-felsivalkodnak a gyerekhangok. Rettenetes forrón és égőn tűz le a déli nap, szinte láza van az embernek tőle. A házak körülöttem mind tető és ablak nélkül merednek a háttérbe és ontják az égett szagot, a megpörkölt fának, bőrnek, szövetnek valami furcsa, meleg, büdös lehelletét, a mit alig lehet elviselni. A kórus és a harang egymást akarja túlkiáltani, mintha nagyon akarnák, hogy Isten meghallja őket, mintha minden égett -344- házért és megölt emberért külön jajgatnának fel a nagy kékségbe, szinte rimánkodva erősbödnek a strófák…

A harangzúgásban és az ének hullámzásában orosz foglyok jönnek, kanyarodnak le mellettem a többi közé a mezőre. Ugyanakkor egyszerre egy hosszú sor keréken járó kis orosz gépfegyver jön, olyanok, mint a kis dühös kutyák, ezek a rút törpe ágyúkorcsok.

Nem mehetünk tovább, mert kettes sorokban lovakat visznek a front felé ugyanazon az úton, a hol az oroszok jönnek. Most porba keveredik minden, a szuronyok közt lassan mozgó foglyok tömege, a száz meg száz pár ló hosszú sora, a közöttük zörögve húzódó sor gépfegyver – és a forró porfelhőn keresztül mint fátyolon át látom egyszerre fölkelni ültéből mind a háromezer foglyot lenn a mély mezőn, – ez a rengeteg rab, ez a rengeteg zsákmány most egyszerre megmozdul az égett házak mögött és ehhez a képhez élesen visítva még mindig versenyt szól a könyörgő kórus és a megriadt harang. A túlsó házak előtt sebesültek állnak bekötött karral, fejjel, egy kendőn frissen szivárog át a vér. Úgy érzem, a háború véres szívének a közepén állok, a füstölgő házak közt, meg-megvaduló lovak porában, fülemben, agyamban egy végiggázolt nép jajgató énekével, félrevert harangjával, mellettem a rabságba marsoló ellenség ezreivel, előttem saját vérző katonáinkkal – és ez mind egy ledöntött házaktól foghíjas utczán a lármának, a pornak, a hőségnek, az égettszagnak, a lovasok kiabálásának, a készülődő háromezer -345- fogoly felmorajló zúgásának összekeveredésében, a melyből csak a gyerekek kórusa és az elhallgatni nem akaró, folyton csengető harang hallatszik ki külön-külön, de szakadatlanul és már majdnem sírva. Mintha ezt a sok dolgot nem is lehetne különválasztani egymástól, mintha ez a sok hang, alak, szag, mozgás, hőség mind nem volna egyéb, mint maga a háború vihara, a mely itt gomolyodik a csatázó seregek mögött, még abban a porban, a mit a harczolva rohanók vertek fel. És egy kis égett utczának ebben a perczében együtt van minden: vér, por, tűz, lovak, rabság, szurony, – Istenhez való felsírás és fogságba hajtott ellenség morajlása, félrevert harang, füstölgő rom, gyermekek éneke, ágaskodó lovasok káromkodása – időben most már nem tudom megmérni, egy félóra volt-e, vagy három percz, mert most már, hogy elmúlt, csak egy pillanat, a mit sokáig nem lehet elfelejteni. Egy pillanat, a míg megnéztem, hogy hogyan ebédelnek a krosnói orosz foglyok.

Przemysl, junius.

Négyszáz kilométert rohantunk katonák között. A hadnagy, a ki az autót vezeti, izgatott és boldog, repül, mint a szél. Ma délben végre még egy nagy domb, azután egyszerre kidöntött fák, lerombolt parasztházak, hirtelen a lejtőn egy egész mező drótsövényből, aztán karókból rótt keresztek szöges dróttal egymáshoz kötve, majd oldalt egy végtelenbe futó erős sáncz, az országút fordulójánál fatörzsekből -346- csinált kapu és zegzúgos bejáró, homokzsákok: egy nyugati várkapun suhantunk keresztül. Most lefelé gurulunk, egy görög templomhoz hasonló ház áll egyedül a mezőn, jön egy sereg liba, egy baka vezet egy lovat, egyszerre kis házak oldalt, megint mező, aztán hirtelen fel egy legutolsó dombra. Onnan egy fehér torony látszik sötétzöld bársony domb oldalában. Egy pillanat mulva a torony alatt, fák rengetege mögött száz meg száz kis háztető. Jobbra lenn a mélység fenekén lassú, fénylő kis folyó, lovak állnak benne, nagyon messze egy meztelen gyerek úgy ragyog a parton az égő napon, mintha aranyból volna. A tükrös kis folyó a San. A barna és piros háztetők a sok zöld közt: a végtelen szenvedés és a felordító diadal nagy monumentuma, Przemysl.

Az első utczasarkon egy szuronyos német katona. Az autó úgy repül be a városba, mint a veszedelem, már nem is látni semmit, vizesen csillan össze most egyszerre minden az ember szemében (a nagy gyorsaságtól), és a szemhéjat lassan és forrón le kell hunyni, (hogy a por bele ne menjen az ember szemébe), és a zsebkendőt most már az arcz elé kell tartani, mert a csukott szemhéjak mögött égni kezd a Tamássy tízezer éhes honvédjének a képe, a hogy az utolsó csatába mentek és gyenge hangon magyar dalokat énekeltek ezen a földön, a melynek pora most végigfolyik az arczomon…

A hány utczasarokból német csapat fordul ki, harsányan és több szólamra énekel. A téren katonabanda játszik. Két csapat éneklő német találkozik, egyik sem hagyja abba. Délután négykor fürdőbe masiroznak a németek, hónuk alatt egyforma törülközővel, egész századok, énekelve. A bajor zenekar nagy hangversenyt ad a másik téren, ott áll és hallgatja Swen Hedin is. Magyar munkások vonulnak ásóval és csákánynyal, kipirultan énekelnek. Hatkor megint egyre erősbödő ének harsog messziről: jönnek vissza a fürdőből a németek, négyes sorokban, hónuk alatt a törülközővel. Énekelnek. Csak egy-egy kis mellékutcában van csönd. Ott meg lehet pihenni – ott még hallani a multból a Tamássy-honvédeket…

A katonabanda órákig trombitál. Iszonyú hőség van, az utczán leeresztett redőnyű boltok közt néhány nyitott üzletajtón ömlenek be és ki a németek. Képeslevelezőlapért rohamokat csinálnak, de nincs az egész városban egy sem. Az oroszok mind megvásárolták és szétküldték. Olyan hires várost csináltak Przemyslből, hogy kollegám, Fópa úr, délamerikai hirlapíró, azt mondja, végigutazott most a fél földgolyón, az egész orosz háborúból ez az egy városnév népszerű. Egy kis trafik a Nabranije-tér 4. szám alatt egymaga kétezernégyszáz przemysli látképet adott el az oroszoknak. Ma eladhatna itt kétszerannyit.

A Sanhoz megyünk, mely a város közepén folyik végig. A felrobbantott vashídak fölé épített fahídak is fel vannak robbantva. A vas- és fagerendázatok -348- vizbezuhant rengetegére most építik a harmadik hídat ugyanazon a helyen. Ide is zene hallatszik. A pionirok is énekelve kalapálnak. A parton sátor alatt hófehér kenyerek orosz lisztből. Az utczákon kevés czivil, majdnem semmi, de igen sok félre nem magyarázható hölgy. Feltünő sok. Újabb ledőlt fahídak fölé és mellé épült hídak. Minden hídfőnél asztal, szék, tinta, toll és egy német tiszt. Magyar huszárok mennek át a hídon. Hirtelen pillantást vetve Przemyslre, olyan a jelleme, mint a Krisztinavárosnak. Általában gyönyörű és nem is kis város. Ötvenezernél több lakosából most hat-hétezer van itthon. Semmi katonás nincs a képen, az ember minden perczben elfelejtheti, hogy várban van. Még este is éneket hallani. Gramofonok szólnak. Aztán kilencz órakor minden kihal, elcsendesedik és elsötétedik. A repülők miatt sötét a város.

A kifosztott lakásban, a hol el vagyok kvártélyozva, éjjel be kell csukni az ablakot, mert olyan szapora és erős az ágyúzás. Két pohár állandóan halkan zörög az asztalon. A hogy az ember kifigyel a mennydörgő és mégis halálosan néma éjszakába, az egész ütegsortüzet lehet hallani, meg lehet olvasni a tábori ágyúk hat gyors lövését.

Ifjabb Csanda Endre katonai gyógyszerész Nagyváradról, a ki tavaly augusztus 11-ike óta mind a mai napig nem mozdult ki Przemyslből, naplójából körülbelül a következőket olvassa fel az oroszok mostani kapkodásáról: -349-

A visszavonulás első jeleit már május 10-én tapasztalták. Az oroszok minden beteget és sebesültet elvittek a kórházakból, még a legsúlyosabbakat is, a kik közül kettő belehalt a szállításba a pályaudvaron. Orosz szállítmányok éjjel-nappal mennek a vasúton Lemberg felé. Tizenkettedikén az itt működő negyven-ötven magyar és osztrák katonaorvost, gyógyszerészt és kórházi tisztet gyalog kisérik Mosciskába, onnan Lembergbe, majd onnan Brodyba. Köztük megy Bojarszky Béla lőcsei orvos és Nagy Elek tüzérhadnagy Nyiregyházáról. Az orosz főorvos maga is restelli, hogy ezek gyalog mennek végig Galiczián, de minden vasúti kocsi a visszavonuláshoz kell.

Tizenharmadikán csapatok vonulnak ki, kerülve a feltünést a városban. A kórház orosz őrsége 19-én éjjel hirtelen elvonul. Otthagyja a 663 osztrák és magyar beteget. Huszonegyedikén az őrség boldog arczczal visszajön. Huszonötödikén búcsút vesz és ismét elmegy. Huszonhatodikán megint diadallal jönnek vissza. Még ugyanaznap délután hatkor alarmirozzák őket, elmennek és éjjel tizenegykor visszajönnek azzal, hogy visszaküldték őket. Junius 2-án este elmentek, ezúttal utoljára. Ez a rövid és pontos napló kicsiben gyönyörűen mutatja az oroszok fejetlenségét offenzivánk folyamán.

Tizenkettedikén megjelent Przemysl fölött az első magyar és osztrák repülő. Hogy nem orosz repülő, azt a lakosság és a kórházban fekvő katonaság -350- onnan tudta meg, hogy a Tatár-dombról erősen lőttek rá. Nem találták el. Egy héttel később egy öt gépből álló repülőraj bombázta a pályaudvaron berakodó oroszokat és nagy kárt tett bennük. Az orosz trént is bombázták. Tizennegyedikén kezdett dörögni először az ágyú és ez mérhetetlen izgalmat okozott a kórházban. Most már mindent tudtak a mieink. Ettől fogva napról-napra szólt az ágyú, míg junius 2-ról 3-ára virradó éjjel tizenegy óra körül menekülve hagyták el orosz csapatok a várost.

Pontban éjfélkor a levegőbe repültek a hídak, a melyek a régi hídak romjain épültek. Félnégykor reggel már jöttek be észak felől a bajorok és délnyugat felől valamivel később a mi tizedik hadtestünk katonái. A lakosság kitódult az utczára és segített hídat verni. Reggel négykor már tele volt katonával a város és a nők virágokat dobáltak a tisztekre.

Mikor a vár kapitulált, márczius 22-én reggel nyolczkor jöttek be az első orosz csapatok. Délelőtt már nagy tömegek jöttek és rengeteg élelmiszert hoztak. Kereskedők jöttek mögöttük megrakott szekerekkel. Az oroszok nagy jótékony egyesülete, melynek czíme: Minden Oroszok Egylete, azonnal hét népkonyhát állított fel a városban, a hol mindenki ingyen kapott enni. A második napon a városházán czukrot, kávét, teát, lisztet, darát és szalonnát osztogattak eleinte minden jelentkezőnek, -351- utóbb csak annak, a ki a hatóságtól írást hozott. A kórházba nagymennyiségű fehér kenyeret, szalonnát, savanyú káposztát és sózott halat vittek. Azonnal vágóhídat rendeztek be, marhát kezdtek vágni és megállapították az élelmiszerek maximális árát.

Körülbelül egy hétig tartott, a míg elkezdhették a foglyok elszállítását. A parancsnokok közül előbb Kuzmaneket vitték el, aztán Tamássyt, mindkettőt autón. A legénységet kisebb csoportokban vitték végig a városon, ez hetekig tartott. Először a magyar honvédek mentek el, azután a németek, majd a lengyelek és legutolsóknak a rutének. Plakát jelent meg, hogy az elvonuló foglyokat nem szabad megszólítani és nem szabad nekik semmit sem adni. Rengeteg nép állt sorfalat az éjjel-nappal elvonuló foglyoknak. Többen mégis szivart és eledelt adtak a honvédeknek, de a kozákok erre a tömeg közé ugrattak és korbácscsal vágtak végig az adakozókon.

Kuzmanek kardjának történetét egy rendőrtisztviselő így beszéli el. A bevonuló csapat első tisztje egy kapitány volt, a ki azonnal a várparancsnokság épületébe ment és Kuzmaneket kereste. Bemutatkozott neki és azonnal elkérte tőle a kardját. Kuzmanek ezen nagyon meglepődött, nem csatolta le a kardot és vitába bocsátkozott e tárgy fölött a kapitánynyal, a ki e fellépésre zavarba jött és nem tudta, mit csináljon. Rövid idő mulva automobilon egy orosz tábornok jött be, a ki Kuzmanek előtt összeszidta a kapitányt és a várparancsnokot felszólította, hogy tartsa meg a kardját. Tisztjeink nem tudták, mihez tartsák magukat, míg négy nappal -352- a kapituláczió után német nyelven kiadott parancsot kaptak, a mely közölte velük, hogy a míg el nincsenek szállítva, az orosz hadvezetőség nem tekinti őket foglyoknak, hanem jogi állapotuk ez: «Kaiserliche Oesterreich-Ungarische Truppen auf Russischem Gebiet.» Tehát tartsák meg kardjukat és járjanak szabadon a városban.

Ellenben rangjukra való tekintet nélkül kötelesek minden orosz tisztnek szalutálni. Egy törzsorvosunk egyszer nem szalutált egy orosz zászlósnak, mire ez megállította és felelősségre vonta. A törzsorvos végignézte és faképnél hagyta.

Április 15-én este félkilenczkor váratlannl összehívták azokat az orvosokat, gyógyszerészeket és tiszteket, a kik még itt voltak és felolvastak előttük egy táviratot, a mely szerint a mi katonáink a Kárpátokban kegyetlenkedtek az orosz foglyokkal. A távirat felolvasása után megtiltották nekik a kardviselést és a szabad kijárást. Azontúl csak írott engedélylyel mehettek ki a kórházból. Ezeknek a tiszteknek egy része még ma is ott van. Az oroszok itt hagyták őket a mi betegeink mellett, a kiknek körülbelül a fele magyar. Ezek az itt maradt tisztek a felszabadulás napján táviratot intéztek a királyhoz. Közöttük magyarok: Dr. Balogh Henrik hadnagy, Csanda Endre nagyváradi gyógyszerész, Jakubovits ungvári gyógyszerész, Margulit gyógyszerész és Várady gyógyszerész Máramarosszigetről. A betegek közt van Hajós István tábori lelkész Szepesolasziból.

Márczius 24-én nem volt fontosabb dolga Artamanov tábornoknak, az orosz várparancsnoknak, mint helyettesével, Kiriakov úrral elrendeltetni, hogy minden polgár, a ki őt az utczán meglátja, tartozik előtte levenni a kalapját. Ezt egyszerűen nem hittem el, a míg meg nem kaptam ennek a hirdetménynek egy eredeti példányát. Az oroszok se örülhettek ennek az ötletnek, mert Artamanov úr ebbe a plakátba belebukott. Helyettese Kiriakov testőrezredes volt, utódja Hellwig tábornok. Artamanov bukását titokban tartották a lakosság előtt. A városházára bejáratos tisztek mesélték később el, így lassan kiszivárgott. A városházán hallottam azt is, hogy állítólag ez az Artamanov volt az, a kit Nikolaj Nikolajevics nagyherczeg egyszer megütött. Nagy összeköttetéseivel vitte ki, hogy ennek daczára előkelő szerephez jutott a hadseregben. Az ütés híres és népszerű emberré tette Oroszországban.

Április 22-én, egy hónappal a kapituláció után a czár megjelent Przemyslben. Az itteni hatóságot nem értesítették, csak annyit mondtak, hogy magas személy érkezik. Orosz katonák, csendőrök és orosz városi rendőrök tartottak rendet. A czárnak délután félkettőkor kellett volna jönnie vonaton, ellenben este félkilenczkor jött automobilon. Az egész menet hét csukott autóból állt. A tiszti kaszinóba mentek. Az útvonalon néhány felbérelt ember állt mint nép és az ablakokat papirossal kellett beragasztani. Két úr, a ki a czárt látta, azt mondja, -354- hogy vidám volt és fiatalabb, mint az arczképein. Vacsora után a czár egy Frenkel nevű itteni úr villájába ment és ott aludt. Másnap a czár kiment a teherpályaudvarra, a hol egy régi nagy raktárunk orosz templommá volt átalakítva. Itt misét hallgatott. Azután megnézte az erődöket és többé nem jött vissza.

Jaroslauba akarták vinni, de Radymnóban megállíttatta az autót és azt mondta, hogy nem megy tovább, mert ez a város annyira ki van halva, hogy lesújtó hatást tesz rá. Úgy hogy innen Lembergbe vitték.

Ezt az orosz tisztek nagy szenzáczióként tárgyalták Przemyslben. Érdekes, hogy még azok a tisztek is, a kik hivatalosan érintkeztek az itteni városi hatósággal, nem mind hitték el, hogy a vendég valóban a czár volt. Többen mondták a városházán, hogy van az orosz hadseregben egy tiszt, a ki a megtévesztésig hasonlít a czárhoz és hogy ezt sétáltatják helyette a fronton. Ez még akkor is jellemző, ha nem igaz. De nem csoda, hogy ilyen legenda van, mert a czár, úgylátszik, tipikus orosz arcz, mi a foglyok közt napról-napra látunk arczokat, a melyek megdöbbentően hasonlítanak a czár képeihez. Itt ezredesi ruhában volt a czár. Orosz tisztek ezt úgy magyarázták, hogy az apja léptette mindig elő és mikor ezredessé lett, az apja meghalt. A duma azóta már felajánlotta neki a tábornoki jelvényeket, de ő visszautasította. Nem akarta az apjától kapott rangot többé elhagyni.

A zsidókat haladéktalanul elkezdték kínozni, a mikor bejöttek. Az utczán szólították meg és vitték őket kényszermunkára. A ki egy rubelt nyomott az utczán fogdosó katona markába, mehetett tovább.

Dr. Pordes ügyvéd önérzetből nem akart vesztegetni, ezt elvitték utczaseprőnek, szorgalmasan seperte a várost, a melynek egyik legelső ügyvédje. Nem engedte meg, hogy kiváltsák. Garlicki gimnáziumi tanár nem akart utczaseprőnek menni, elfogták és félnapi fogság után bocsátották haza. Aztán értesítették a zsidókat, hogy készüljenek el a száműzetésre, mert orosz törvény szerint várban zsidónak nem szabad tartózkodni. A főrabbi elment a kormányzóhoz tiltakozni. A kormányzó azt mondta neki, hogy jól van, maradhatnak, a míg magas személy érkezik ide, a ki majd eldönti, hogy Przemysl várnak tekintendő-e. A czár látogatása után mind a körülbelül 18,000 zsidót kikergették. Az üzleteiket és a lakásaik kulcsát megbizottaiknak kellett átadniok és nem mehettek sem osztrák, sem magyar területre. Most majdnem minden bolt be van itt zárva, csak kevésben működik hivatalból állított helyettes. A lakásokat kirabolták. Szőnyeget, bútort, képet fényes nappal szekereken szállítottak a pályaudvarra.

Egy doktor lakásában lakom, itt minden össze van törve és ágynemű, edény, kép, szőnyeg el van lopva. Az üresen maradt lakásokat tisztek foglalták el, egy-egy hadnagy nem fogadott el hat szobánál kevesebbet. Mikor a polgármester helyettese megmutatta a parancsnoknak a mi szabályzatainkat, -356- a melyek szerint hadnagynak egy szoba jár, azt felelték, hogy a przemysli hadnagyok közt sok a gróf és a herczeg és ezeknek legalább öt szoba, fürdőszoba és zongora kell. A zongorához általában szigorúan ragaszkodnak, bár állandóan egy és ugyanazon czélra használják, nem tudom megérteni, mely egészségügyi ok miatt kell nekik ehhez éppen zongora. Még mielőtt a zsidók elmentek, az itt maradt lakosság közt éjjeli razziát tartottak. Minden házban megjelent egy tiszt két katonával és minden férfit tizennyolcz évestől ötven évesig egy táborba vittek, a hol másnap valóságos sorozást tartottak. A ki szerintük harczképes volt, azt elvitték fogságba. Ezernél több férfit vittek így el Przemyslből.

Itt maradt tisztjeink beszélik, hogy az oroszok Tamássytól valósággal reszkettek. Ezt egy orosz ezredes mondta el nekik, a ki nagyon szerette a magyarokat. Ez az ezredes a körülzárás idején Podmazurani erőd előtt állott ezredével és tizenötször, mondd tizenötször verekedett egy és ugyanazzal a honvédezreddel, úgy hogy a tisztek már kölcsönösen személyesen ismerték egymást. Nemcsak ő dicsérte a honvédek példátlan vitézségét, hanem azt mondta, hogy a tisztjei is nagyszerűnek tartják a magyar katonát. Mikor ez az ezredes a tizennegyedik orosz hadsereggel elvonult Przemyslből, szívélyesen búcsúzott magyar ismerőseitől. Itt említem meg, hogy egyes magyar tisztek azt mondják, a kirohanáskor hősiesen viselkedő honvédezredes -357- neve mégis csak Szakmáry volt, a hogy ezt Lehmann kapitány először közölte. Volt itt Szathmáry nevű ezredes is, de az elbeszélésben nem ez szerepelt.

A városházán a helyettes polgármesterrel beszélgettem, ez mesélte, hogy a pénztárukban volt 700,000 korona értékpapir, 117,000 korona készpénz és 196,000 korona, a mit elmenekült és száműzött polgárok letétbe helyeztek. Ezt az egymillió és tizenháromezer koronát az oroszok magukhoz vették és azzal a megokolással, hogy Oroszországban biztosabb helyen fogják őrizni, elszállították. A tiltakozással nem törődtek, egyébként is saját polgármesterük és saját egyenruhás rendőrségük volt. A városi hatósággal csak olyankor törődtek, mikor plakátokat kellet kiragasztani. Így az olasz háborúról szóló plakátot is odaszállították kiragasztás előtt. Ezzel nagyon siettek, mert még a hadüzenet előtt hirdették ki, egy orosz ujság közlésére hivatkozva. Nem igaz, hogy a város nevét megváltoztatták, mint angol lapok nyomán a mi lapjaink közölték. Przemysl neve orosz nyelven ősidők óta Peremisl és ugyanaz a furcsa jelentése van, mint a lengyel Przemyslnek: ez a szó nem főnév, hanem ige és azt jelenti, hogy «meggondolta». Ugyanez a szó, ha az utolsó betüjén jel van, azt jelenti, hogy «ipar». De akkor másként mondják ki. -358-

Przemysl, junius.

A bajorokat, a kik Przemysl öt erődjét rohammal bevették, negyvennyolcz órával a bevonulás után láttam a városban a parádéra felvonulni. Nekünk polgároknak régente semmit sem jelentett az ilyen parádé. Ezek a furcsa és csattogó lépések a mai napon, itt Przemyslben, a hová a bajorok útja most a bajtársak sírjai mentén vezet, elvesztették a régi komikumot. Megható ezeknek a barnára égett óriásoknak ez a rendje a háború tizenegyedik hónapjában, miután végigverekedtek a félvilágon. Olyan tiszták és rendesek, mintha ma jöttek volna ki a kaszárnyából. Nem láttam piszkot vagy foltot rajtuk. Tisztjeik és altisztjeik keztyüben. Felszerelésük számtalan apró tárgya egyforma rendben, ugyanazon a testrészen lóg ezer meg ezer embernél. Tábori palaczkja valamennyinek baloldalt, hátul szijjon. Takaróik egyformán összecsavarva. Nagy parádé volt, a főtérről néztem, a mint Frigyes főherczeg és a trónörökös előtt elvonultak ezek a bajor csapatok. Simon Vilmos kollégával állunk egy fa alatt a téren és bámulunk, mellettem nagybajuszú öreg katona áll, a karján sárga karszalag ezzel a felírással: FELDGENDARM. Egyszerre csak megszólal magyarul, hallva a mi beszélgetésünket:

– Hát akkor nem látták az igazit. Az volt a szép (a parádéban felvonuló bajorokra mutat) mikor ezek a francziák első nap begyüttek… muzsikával… csupa vér voltak.

– Igen, igen – mondja – bajorok, bajorok. Eltévesztettem. Tudtam, hogy nem németek… bajorok, nem francziák.

Przemysl, junius

Egy orosz térkép került a kezembe, a melyet Przemyslben árúsítottak kényszerűségből a kereskedők az orosz uralom alatt. A térképen egyetlen hamis adat, vagy hamis távolság sincs, ellenben a galicziai harcztér mellett rajta van az egész nagy Oroszország is. E mellett a rengeteg terület mellett nemcsak Galiczia, de egész Magyarország és Ausztria oly kicsi darabkává törpül, hogy egy közönségnek, a mely ezt a térképet nézi, bátran lehet beszélni a Bécsbe vagy Budapestre irányuló hadseregmozdulatokról. A térkép baloldali alsó sarkában, akkora folton, a mekkora Oroszországnak egy tartománya, centiméter távolságban van egymástól Bécs, Krakó, Budapest, Przemysl, Lemberg, míg a nagy orosz városok egymástól való távolságát araszszal lehet mérni. -360-

Przemyslben maradt tisztjeink mint kuriózumot mutattak egy orosz jelentést, a mely abban az időben kelt, a mikor először közeledtünk a przemysl-grodeki vasutvonal felé Mosciska tájékán. Ez a jelentés azt mondja, hogy «délnyugat felől magyar és osztrák csapatok közeledtek Mosciska felé, de ellentámadásainkkal megállítottuk és a mezőlaborczi irányba visszavetettük őket a lupkovi-szoros felé».

Ha az ember ezt az ő térképüket nézi, akkor ezen a jelentésen semmi különöset nem talál, mert a térképen, mely kiterítve a fél asztalt elfoglalja, Przemysl, Kassa és Budapest egymás közvetlen szomszédságában vannak és még az sem volna meglepő, ha a jelentés azt írná, hogy a mosciskai támadást Budapest irányába vetették vissza. Így válik egyszerre érthetővé az orosz jelentések és hírlapi tudósítások külön földrajza, a melyben Krakó, Bécs és Budapest még most is állandóan szerepel. Ezek az egyébként teljesen korrekt térképek nemcsak orosz nyelven, hanem lengyelül is megjelentek és az orosz uralom alól felszabadult galicziai városokban még most is láthatók. Az arányokban való különbség körülbelül az, hogy a távolság, a mely a mi közkézen forgó térképeinken a przemysl-sanoki vonalat jelenti, az orosz térképen Przemyslből Bécsbe vezet. A kinek a szemét ilyen térképekhez szoktatják, annál csak természetes, hogy nem ijed meg, mikor az orosz hadsereg Tarnowtól Mosciskáig megy vissza. -361-

Przemysl, junius.

Künn jártunk a «Werk X» nevű erődben. Felrobbantott, összelőtt romhalmaz, egy szuronyos katona őrzi és nem szabad elébe kerülni, mert ott még fel nem robbant orosz aknák vannak a földbe ásva. Egy orosz tüzér is van még itt. Megfeketedve fekszik a lejtőn, mind a két kezével a földbe markol. Az arcza és a keze már sötétebb, mint a ruhája, olyan, mint egy szürkeruhás néger, iszonyú. Egy német tüzér mászkál a kövek közt, ez azért van itt, hogy a «Blindgängereket», az el nem sült lövedékeket felrobbantsa. Azt mondja, hogy a halot orosz azért oly fekete, mert a légnyomás ölte meg: a közelben felrobbant ágyúgolyó megpattantja a véredényeket, ez a hirtelen belül-elömlő vér teszi oly feketévé az orosz tüzért. Rettenetes hullaszag van. Az erőd mellett még harminczöt orosz fekszik eltemetetlenül. «Hier – mondja a német tüzér és a földre mutat – ein Kopfschuss.» A földön egy kis sötét véres csomót látok. A német azt mondja, ez fejlövés volt, mert a vér közt agyvelő is van. A ki kapta, már el van temetve. Ez a német harcos mintha a meztelen szívét pofozná az embernek ezzel a vigyorgó és vicces magyarázgatással, ahogy mint valami múzeum tárgyait, mutogatja ezt itt mind… Felmászom az erőd tetejére és Zivojnovic őrnagygyal félóráig ülök egy kövön némán és gondolat nélkül. Előttünk a drótszövevényes lejtő, a min a németek felrohantak, alatta a párás távolba nyúló sik mező, messze, messze -362- lehet elnézni rajta… Az erőd összedobált szikladarabjai és vasrácsai közül egy el nem sült huszonnégy centiméteres ágyúgolyó dugja ki az orrát. Alkonyodik, gyönge kis szellő jön és olyan hullaszagot hoz, hogy el kell menni. A földön egy deszkára rajzolt karrikaturát találok, orosz szöveggel. Ellenünk szól. A deszka másik oldalán egy orosz lövészárok-hangverseny műsora. Főpontja: egy úr saját szerzeményű kuplékat énekel. A többieket látom, a mint egy harmincz és feles lövedék talpát nézegetik. A hogy felrobbant, a köralakú vastag talp épen maradt. Megmérik: harmincz és fél czentiméter, szinte csudálkoznak rajta, hogy tényleg ennyi. Ezt is a német harcos mutogatja, mintha múzeumi őr volna. Hullaszag jön mindenünnen. Rút, vörös alkony, a földön megint vér és agyvelő, és a szag elviselhetetlen. Egy német vezérkari tiszt jön, bennünket keres, kér, hogy még ma hagyjuk el Przemyslt, mert nagy csapateltolások vannak, ezt senkinek se szabad látni. Megyünk vissza Przemyslbe, kábultan, hallgatagon, aztán el, Jaroslau felé. Przemyslben egy pillanatra látom Lázár Miklós barátomat, a harcterekről jön, a diadaltól harsogó városban némán és halott-halaványan jár a vidám és piros németek közt, – itt hiába minden, a németek boldogok, de nekünk itt minden lélekzet a boldogtalan magyar Przemyslről beszél, a régiről, arról a bizonyosról. Szinte jól esik, hogy a vidám német katonák lökdösnek, félretolnak, nem törődnek velünk. Mi értjük egymást. -363-

Jaroslau, junius.

Itt Jaroslauban az úton olyan elegáns német csendőr áll, mintha tábornok volna. Akkora por volt, hogy húsz lépésre nem láttam a robogó teherautók közt és a csendőr ezüstgombos sötétzöld kabátja tökéletesen tiszta. Nem lehet máskép elképzelni, minthogy kefe van nála és minden három perczben lekeféli magát. Az országutakon olyan gépeik és járműveik mennek ezeknek a németeknek, a melyekről soha nem fogom megtudni, mire valók. Egyszerre jön tizennégy egyforma valami, olyan, mintha keréken járó hajó volna. Aztán egy sor jármű létrákkal. Fiókos kocsik, egymásután húsz kenyérsütő-mozdony, ha száz kocsi megy, mind meg van számozva és a számok sorrendjében halad. Sötét éjszaka robogunk át egy össze-visszalőtt falun, egyszerre csak egy német katona fehér zászlót lenget bele az autó reflektorának fényébe, megállítja a kocsit, hogy nincs-e benne olyan sebesült, a kit véletlenül, a hogy szokás, könyörületből vett fel a tiszti automobil. Erre külön emberük van és külön éjjeli inspekcziósuk. Olyan falvakon, a melyekben éjjel ezrével jár a német katona és százával a német trénkocsi, az autó tülkölés nélkül rohan végig, mert biztos, hogy minden német az út baloldalán halad és soha egyetlen egy sem ugrik ki az út közepére. Sok-sok kilométert mentünk a frontjuk mögött vonuló országuton. A ki azt egy szer látta, a mit mi itt láttunk, annak többé nem -364- lehet kiverni a fejéből, hogy ezeket soha nem veri meg senki ezen a világon.

Az utolsó csapatot ott láttam az országuton, ahol az út szélén kis fakeresztek alatt német sírok sorakoztak. Mindenik sírhalmon egy sisak, a melyről ilyenkor már leveszik a vászonhuzatot. A csapat a sírok mellett masirozott a front felé. Kis kótás könyvekből énekeltek. -365-

Főhadiszállás, junius.

A főhadiszállás csendes kis városában este hét óra tájban egyszerre egészen szokatlan nyugtalanság támad. Néhány perc alatt elterjed a hír: Lembergbe bevonultak a csapataink. Hirtelen megélénkülnek a máskor bántóan unalmas utczák és izgatott csoportok sietnek az itteni legnépszerűbb helyi lap épülete elé, a melynek kapujára már akkor ki volt függesztve a rövid, kétsoros hivatalos jelentés. Szinte pillanatok alatt lettek tele a zászlók színeivel az utczák: fekete-sárga, piros-fehér-zöld és feket-fehér-piros lobogók büszke barátságban jelentek meg egymás mellett.

Félnyolczkor már a főtéren sűrű csoportok ujjonganak, más csoportok sietve mennek Frigyes főherczeg szállása felé, a hol az egész őrség a ház elé gyült és diadalmas mosolygással néz a gyülekezőkre.

Az utczákon mindenütt hangos beszéd és hangos öröm. Siető tisztek ujjongó szavakat kiáltanak egymás felé. Az esti harangszó egy mámoros kis város felett száll. -366-

Nyolczkor megjön a parancs a haditudósítók számára, hogy hajnalban tisztjeik vezetésével induljanak el Lemberg felé. A vonat már Mosciskáig jár, ott automobilok várnak bennünket. Öt órakor indulunk – Lembergbe.

Lemberg, junius.

Lembergből az első itt töltött nap éjszakáján nem küldhettem egyebet, mint ennek a felejthetetlen napnak a történetét, mindazt, a mit ma, junius 24-én itt láttam és hallottam. Igyekszem szárazon mindenről beszámolni. Idő eddig nem volt arra, hogy a történetírás számára anyagot szerezzek. Így csak azt tűztem ki feladatomul, hogy leírjam, a mit ezen a napon átéltem és hallottam. Ez a mulandó kép, a mit a távirat-blanketta számára vázolok, nem ad egyebet, mint egy idegen ember impresszióit, Lemberg felszabadulása második napjának hirtelen leírt történetét és ennek az örömteli napnak hallomásait a maguk összevisszaságában.

Délelőtt.

A vonat Mosciskáig jár, onnan autón jövünk Lembergbe. Végig minden vasuti híd és átjáró felrobbantva, de, mint mondják, néhány nap mulva bemegy az első osztrák mozdony a városba. Az országút mentén katonasírok, egészen újak. A falvakon keresztülfutó kocsi leégett és összelőtt házak között megy. Mellettünk német és magyar-osztrák -367- trén vonul. Huszárok nyargalnak Lemberg felé. Egy pillanatra Grodek előtt elemi erővel csap meg a friss csataterek erős és rettenetes szaga. A frissen elhantolt, többnapos testek vad és keserű szele fúj az árkok felől és Grodekből az égés fanyar bűzét hozza a szél. Grodek iszonyú harcz nyomait viseli. Össze van lőve és égetve. Negyven óra hosszat tartott itt az utczai harcz, a végső vérontásnak olyan dühével, a minőt Galiczia is keveset látott. Egy zászlóalj vonul át Grodeken. Aztán a sokat említett lembergi védműveken megyünk át. Árkok, drótmezők távlata. Döglött lovak az árkokban. Nagy legelők, a melyek végtelenül el vannak hagyatva. Messze a láthatár alján a reggeli ködben fák és házak árnyai, fölöttük egyetlen merész gyárkémény. Az autót vezető tiszt nagyot kiált: «Lemberg!» – Aztán egy nagy város elkezdődésének szokott képe, majd a pályaudvar teljesen rommáégve, még mindig füstbe borulva, aztán egy szép, nagy, teljesen világvárosi jellegű háztömeg, villamosvasut, paloták, zászlók, rengeteg nép, zöld lombokból csinált diadalkapu, szőnyegek, a király nagy arczképei, autók, kocsik, száz meg száz magyar, osztrák és német tiszt, ragyogó napsütés, lárma, forgalom, emberekkel zsufolt ablakok és erkélyek, teli gyalogjárók, katonák, katonák, katonák, – Lemberg.

Primitiv zászlók, a miket egy nap alatt varrtak, rengeteg fekete-sárga és piros-fehér-fekete, sok magyar lobogó, sok piros-kék galicziai zászló. A német és magyar színeket hirtelenében sok helyütt rosszul -368- varrták össze. Fekete-piros-fehéret, piros-zöld-fehéret, zöld-fehér-pirosat sokat látni. Az embereken kokárdák, de nem készenvettek, hanem otthon készültek, a legtöbb emberen gombostűvel összetűzött öt külön kis szövetdarab: piros, fehér, fekete, zöld, sárga, – ebben benne van Magyarország, Ausztria és a német birodalom. Trafikok előtt megyek el: osztrák czímer és felírás, a kirakat tele orosz szivarral és czigarettával. Egyenruhakereskedők kirakata tele a mi hadseregünk sapkáival, rendjeleivel, csákóival. Benn azért kapni orosz holmit, még orosz vitézségi érmet is. A mi holmink tegnap került elő a pinczéből. De a kereskedő azt meséli, hogy sok magyar-osztrák sapkát, érmet, portepét vásároltak tőle az oroszok, a kiknek egyrészéről ime kisül, hogy a haditrofeumokért még az egyenruhakereskedőhöz is elment. Az utczán látok féllábú magyar-osztrák katonákat. Még tavaly szeptemberi sebesültek, a kik most felszabadultak és a saját ezredeiket várják az utczasarkokon.

Egy utczasarkon templomi zászlók erdeje jön, köztük fehér ruhában nyolcz-tíz éves kislányok rudakon viszik a nagy szentképeket Frigyes főherczeg elé, a ki most vonul be Lembergbe. Négy-öt szentkép huzódik így el a piczi fehér lányokkal előttem, mögöttük közvetlenül tüzérség jön, taraczkok hosszú sora, nagyszakállú tüzérek a lovakon. Ezek is a főherczeg elé mennek sorfalat állni. Egy raj diák jön az ismert sapkákban. Fiatal legények, a kik majd csak most állnak sor alá.

A hogy megyek végig a városon, semmi néven nevezendő -369- külső nyomát nem látom egy majdnem egyéves orosz uralomnak. Az orosz czigaretta, czukorka és parfüm szerényen huzódik meg a kirakatokban. Egyéb semmi. Az orosz parancsra kitett cyrillbetüs czégtáblák már rég eltüntek. Benn a Karola Ludovika-utczán, Lemberg központján ünneplő ruhás tömegek mennek Frigyes főherczeg felé. A negyedik hölgyet látom fekete-sárga ruhában: fekete kalap, sárga ruha, széles fekete öv, fekete szegély a szoknya alján. Ráadásul hatalmas feketesárga szalagcsokor a mellen.

A legutolsó napok eseményeiről a következőket tudom meg: Lemberg mindig mindent tudott. A hírszolgálatot az orosz kereskedők látták el, a kik az orosz hadvezetőség engedélyével az orosz hadsereget követték, mindenüvé elmentek a trénnel és mindig pontosan beszámoltak lembergi üzletbarátaiknak arról, hogy hol ment előre vagy vissza az orosz sereg. Lemberg tehát soha egy pillanatra sem volt félrevezetve. Május elseje óta hiába titkolóztak az oroszok. Itt minden napunk sikere ismeretes volt. Két hét óta már az ágyút is hallják. Tizenkilenczedikén gróf Bobrinsky, Galiczia kormányzója elutazik. Huszadikán, vasárnap elviszik az utolsó tuszokat. Ugyanakkor a város legnépszerűbb embere, dr. Rutovsky alpolgármester, a ki tíz hónapon át polgármestere volt Lembergnek és az egész ország feltétlen becsülését és háláját érdemli azért, a hogy viselkedett, elhurczoltatik a másik két alpolgármester: dr. Stahl és dr. Schleicher társaságában. Ez utóbbit zsidó létére meghagyták állásában -370- az oroszok. A három férfiut Kievbe viszik, kijelentik azonban előttük, hogy a kievi városi hatóság vendégei lesznek. Gróf Bobrinsky helyébe gróf Scheremetieff lép. Ugyanaz az ember, a ki tavaly szeptemberben, mikor Lemberget elfoglalták, átmeneti kormányzó volt. Ő vezette be ide az oroszokat, most ő vezeti ki őket. Ugyancsak vasárnap kiürülnek az utczák, mindenki tudja, hogy az oroszok elvesztették Lemberget, tehát senki sem mer az utczára menni, fél a búcsúzástól az egész város. A ki este mégis kimozdul, attól a kozákok, a kik vörös karszalaggal rendőri szolgálatot teljesítenek, igazolványt és egyszersmind pénzt kérnek. Több becsukott ékszerüzlet redőnyét felfeszítik az orosz katonák és rabolnak a kihalt utczákon. Tisztek sietnek elő, mindenáron meg akarják akadályozni a rablást, izgatottak, brutálisak. Több rablót revolverrel lelőttek.

Vasárnapról hétfőre virradó éjszakán a zsidóvárosrészben nem feküdt le senki. A búcsú-pogromot várják. A zsidó lakosság érzi a szabadulás közeledtét, ez erőt ad neki. A férfiak revolverekkel, tőrökkel és vasbotokkal látják el magukat és éjszakára őrszemeket állítanak. A mikor az első rablók megjelennek, az őrszemek alarmot ordítanak és az egész zsidó városrész férfilakossága fegyvereivel előrohan. A rablók megfutamodnak, a pogrom elmarad. Hétfőre virrad. Az ágyúk közvetlen közelből bömbölnek. Kevés orosz trén megy át a városon, elvonuló csapatokat nem látni, de mindenki tudja, hogy a visszavonuló sereg a várost megkerülve siet -371- kelet felé. A kórházak ki vannak ürítve, a hivatalnokok már rég elmentek, a vasutat katonák igazgatják. Lobogó lánggal ég a gyönyörű főpályaudvar, a posta-épület, a barak-tábor. A város utczáin nem látni lembergi lakost, az emberek ablakfüggönyök mögül lesnek ki az üres utczákra, a hol egyetlenegy bolt sincs nyitva. Kisebb csapatok mennek el a városból, tisztek vágtatnak, egy-egy automobil száguld tülkölés nélkül, mert az üres városban nincs a ki útjába kerüljön. Hétfőről keddre virradó éjszakán senki, a kivel beszéltem, nem aludt. Ruhástul virrasztott, leeresztett redőnyök mögött a lakásában és reménykedve figyelte az ágyút.

Kedden, 22-én reggel csudálatos módon az egész város tudja, hogy néhány óra mulva Lemberg szabad lesz. A Lechna-utczában négy kis gyerek virággal megrakodva ment kifelé a városból és a kozákok kérdésére azt felelik, hogy a virágot a mi katonáink elé viszik. A kozákok a gyerekekre lőnek és súlyosan megsebesítik őket.

Tíz órakor délelőtt egy orosz tiszt alakja jelenik meg a városháza tornyán. Bevonja az orosz zászlót. Ugyanez időben gróf Scheremetieff, Lemberg utolsó orosz parancsnoka, automobilon elhagyja a várost, a melynek utczái ebben az órában már tökéletesen üresek. Az emberek az ablakokból látják a kormányzó menekülő autóját. Erre lassan kimerészkedik az utczára igen kevés ember. Izgatott várakozás egészen délig. Déltájban, tizenkettő és félegy közt megjelenik a janovi-utczán a mi hadseregünk két lovasa: két ulánus. Egy kis tömeg csődül köréjük, -372- a következő perczekben pedig egész Lemberg az utczán van. Száz meg száz szegény zsidó, a ki nem fér hozzá a két ulánushoz, a lovakat csókolja sírva. Egy ismert lembergi polgár mindegyik ulánusnak egy-egy százkoronást ad. Az ulánusok végignyargalnak a városon, mögöttük egyre több jön, végre gyalogcsapatok masiroznak be porosan és véresen. Az emberek elveszik a katonáktól a fegyvereiket és a bornyuikat, úgy czipelik utánuk. Előkelő polgárok a katonák sorai közt lökdösődnek és bankópénzt osztogatnak közöttük. Az egész város felordít az örömtől, a kapuk előtt tömegek állnak, még mindig készen a visszamenekülésre, mert híre jön, hogy a legutolsó orosz utóvédek és a legelső magyar és osztrák elővédek közt harczra került a dolog.

Mint meg van állapítva, a Péter Pál-templom környékén rövid utczai harcz folyt patrouilleok közt. A harczoknak tizenöt polgári áldozata van, ebbe bele van számítva a négy kis gyerek, a ki virágot vitt katonáink elé.

Röviddel ezután elárasztják a várost a 25-ik Landwehr-ezred, a 94-ik reichenbergi ezred és a 34-ik magyar ezred katonái, a kik a janovi úton és a lytschakovi úton tódulnak be. Délután megjelenik a város határában az úgynevezett grodeki sorompónál Böhm-Ermolli hadseregparancsnok.

Janovicz úr, városi tanácsos fogadja és üdvözli. Benn a városban Chlamtacz egyetemi tanár mond hozzá beszédet. A tábornok megköszöni az üdvözlést. Fájdalmasan lepi meg, hogy nem a derék Rutovsky jött elébe. Láthatólag megdöbben, a mikor -373- meghallja, hogy az oroszok elhurczolták. A város ujjong, zenél, énekel, az utczákon nem lehet mozdulni. Az időszámítás megváltozik Lembergben. Az orosz uralom alatt kötelező volt a kelet-európai vasuti idő, a mely egy órai különbséget mutat a mienkhez képest. A mikor a két ulánus megjelent a janovi utczán, Lembergben mindenki megigazította az óráját.

Másnap reggel a George-szállóba látják bemenni Mackensen tábornokot Böhm-Ermollival. A hotelben reggeliznek. Reggeli után megjelenik ismét Chlamtacz tanár, városi tanácsos és beszéddel üdvözli Mackensent. A német tábornok szép szavakkal felel, kiemeli a magyar és osztrák hadsereg nagy energiáját és tetterejét és mint Lemberg felszabadítóit élteti a magyar és osztrák csapatokat. Egy óra mulva a két tábornok eltávozik. A pályaudvar még mindig ég. Este minden ragyog, Lemberg ismét virraszt, most már várja a hadsereg főparancsnokának bevonulását. Ez röviden az utolsó napok története ma délig.

Délben.

Az utczákon rengeteg tömeg szorong a katonák sorfala mögött. A lámpaoszlopokon emberek csomói. A kávéházak itt majdnem mind az első emeleten vannak és nagy erkélyeiken csak úgy hemzseg a közönség. A katonák sapkái mellett zöld lomb. Német szó, sok magyar beszéd a katonák közt. A féllábú katonákat az első sorba állítják a hölgyek. Papság vonul fel, majd lengyel díszruhás urak. -374- Egy fiakkerben általános meglepetésre egy díszbe öltözött diplomata: az argentiniai konzul, a ki az orosz uralom alatt az egyetlen külföldi képviselő volt Lembergben és a ki sok jót tett ez idő alatt a lakossággal.

Déltájban jelenik meg a grodeki sorompónál az automobilok hosszú sora, Mosciska felől jöve. Idáig az egész hosszú országuton, a mely a feldult csatatéren vág végig, nemzeti színű karszalagos magyar népfelkelők állanak ritkás sorfalat. A sorompónál a hős 25-ös Landwehrek díszszázada várja a marsallt. Az első két autóban vezérkari tisztek ülnek és mikor rájuk zudul a virágeső, mutatják a tömegnek, hogy a főherczeg mögöttük a harmadik kocsiban jön. A főherczeg autóján két fehér köpönyeges udvari soffőr. Mikor odaért, a hol mi álltunk, már úgy tele volt virággal, hogy a főherczegnek, mikor ki akart szállni, előbb el kellett útjából takarítani a bokréták magas csomóit. Mögötte tábornokok autói jönnek, majd egyszerre ismét felviharzó lárma és százával repülő virágok: egy igen nagy automobilban Conrad tábornok végtelenül rokonszenves, komoly arcza. Mögötte más vezérkari tisztekkel Metzger vezérőrnagy, az operácziós iroda főnöke, majd Höfer altábornagy. Tizenöt nagy, nyitott automobil, telistele virággal.

A főherczeget a tartománygyűlés palotája előtt Böhm-Ermolli tábornok, a papság, a városi tanács, az egyetem, az ukrainaiak, a lengyel nemesség és számos testület küldöttsége fogadja. Gróf Pininszky volt helytartó mondja az üdvözletet. A fogadtatás -375- a városháza üléstermében folytatódik. Az egyenruhák eltünnek a szemünk előtt. A harsányan hangzó magyar lelkesedéshez szokott fület meglepi, hogy itt a kiáltások mellett a tapsnak valóságos viharai zúgnak végig a tereken és az utczákon. Az ablakokból kidagadó ember-bokréták is tapsolnak. A kávéházi erkélyekről is taps zúg le. Lemberg ma egész nap tapsol, estefelé be voltak rekedve az emberek, akkor már alig hallatszott egyéb, mint ez a viharos taps, a mely úgy terjed egyik utczából a másikba, mint valami polgári puskaropogás.

A hogy a tömeg közt állok, idegen emberek két történetet mesélnek. Az egyik úr azt mondja:

Elbeszéléséből kitünik, hogy Lembergben valóban sírtak nyilvánosan az emberek, ez nem szentimentális túlzás, hanem való igaz. Márcziusban, mikor Przemysl kapitulált, titokban sírtak az emberek, ha ez szóba került, mert az oroszok folyton azt mondták nekik, hogy ha Przemysl elesik, vége a háborúnak, mert ez az oroszok végleges győzelmét jelenti. Egy kis vendéglőben, a hol a kapituláczió napjának estéjén egy szomorú lengyel dalt énekeltek, az egész társaság sírva fakadt.

A másik úr azt meséli, hogy Nikolajevics Miklós nagyherczeg Przemyslben megpofozta a várparancsnokot. A májusi áttörés óta ez a harmadik eset, hogy az embert Galicziában a nagyherczeg pofonjainak történetével traktálják. Az elsőt Tarnowban, a másodikat Przemyslben, a harmadikat itt hallottam. -376- Az az érzésem, hogy ezt a pletykát az orosz tábornokoktól annyit szenvedett zsidó lakosság azért meséli, hogy legalább a fantáziájának legyen egy kis elégtétele azokért az ütlegekért, a miket az orosz tábornokoktól ő kapott. Hogy ime, van valaki, a ki még ezeket a zsarnokokat is megveri.

Délután.

A szálló legmagasabb emeletének egyik ablakából nézek le. Lenn trombitálnak. Ablakomat a háztetőről a földszintig lefüggő feketesárga zászló takarja. Félrehajtom és lenézek a nagy térre: Frigyes főherczeg búcsúzik a tábornokoktól. A tér fekete a sok embertől. Egy tiszt sietve hoz valami írást, előbb a főherczegnek, majd Conrad tábornoknak mutatja meg. A trombita folyton szól. Innen magasból nézve a tizenöt automobil úgy áll lenn egy sorban, mint tizenöt virágkosár. Aztán beszáll a főherczeg és egyszerre ezer meg ezer piczi kalap, kendő mozdul meg a tömeg fölött. Hatalmas lárma száll fel, a mikor az autók egymás után elindulnak. A magas urak most a csatateret mennek ki megnézni és onnan egyenesen utaznak vissza a főhadiszállásra.

Mikor az autók eltünnek, következik ennek a napnak, de talán hosszú időknek legnagyszerűbb látványa. Egy ezred poros, messziről jött katona vonul végig a Károly Lajos-utczán, a mi Lembergben az, a mi Bécsben a Kaertnerstrasse és Budapesten az Andrássy-út. Taps, csattogásában, hoch, -377- éljen és zsivió közepette megy a sok ezer katona. Elől a katonabanda, a mely még a magyar Himnuszt is ropogós indulónak játszsza. Egyszerre, mintha ezeknek az ujjongó, felszabadult embereknek a fantáziája rendezte volna, megjelenik a széles utcza tulsó végében, szemben masirozva a mi csukaszürke csapatainkkal, egy sárga tömeg: ezer meg ezer orosz fogoly.

Csodálatos látvány: a hogy elbűvölten nézzük felülről, az utcza két gyalogjárója két sötét, de tarka part, végig, a meddig ellát az ember, a polgárság áll sűrű és vastag sorfalat. E közt a két sötét part közt, az utczát egészen betöltve folyik két emberfolyó. Az egyik jobbról balra, ezek a mi katonáink, a másik balról jobbra, ezek az orosz foglyok. Még most is az agyamban cseng az a rettenetes diadalordítás, a mivel a város ezt a látványt fogadta. Hosszú perczekig megy így egymás mellett a két sűrű áramlat, sehol egy darabka kövezet nem látszik, minden tele van az egymás hátán tolongó négyes sorokkal. A banda szól, az oroszok is a zene ütemeire lépnek. Az egyik nagy derültséget kelt, mert tánczlépésben megy. Ennél kegyetlenebbül kómikus véletlent nem is láttam. Az embernek hideg járkált a hátgerinczében, mikor a magasból lenézve, akármerre fordította a fejét, csak ezt a végtelenbe nyuló emberáradatot látta a muzsika ütemeire rezegni, a szürkéket erre, a sárgákat arra.

És a feketék mozdulatlan partja extázisban tapsol. Ők látták ezeket az oroszokat máskép is masirozni. -378- Még tegnapelőtt. Egy ember egy kávéház erkélyén, a hová később felmentem, mikor ez a masirozás megismétlődött, kipirulva magyarázta, hogy ezek őt bottal verték. Erőszakkal le akarta vetni a kabátját, hogy a kék foltjait megmutassa. És most így mennek itt. Ugyanazok, a kik őt ütötték. Lenn folyton tapsolnak.

Mesélik, Zehngut Zsigmondot, a Bristol vendéglősét ok nélkül kémkedéssel vádolták, Samborba czipelték, ott huszonötöt vertek rá a korbácscsal, ma is megvan a vértől ázott ruhája. Stadtmüller Lajos német borkereskedő is úgy járt. Ugyanitt hallom, de kivétel nélkül mindenkitől, hogy az oroszok az ő kárpáti offenzivájukat az orosz sereg rettenetes pusztulásának ismerték el, s mostanában, a mikor vereségeikről beszéltek, egyhangú volt a véleményük, hogy seregük ereje a Kárpátokban tört meg. Mi az oroszok félmilliós kárpáti veszteségét túlzottnak tartottuk, de most meglepetten halljuk, hogy az oroszok erről a kárpáti csatáról mindig úgy beszéltek, mint valami Waterlooról, a hol az ő dicsőségük napja leáldozott. A tisztek itteni ismerőseiknek ilyeneket mondtak:

– A Kárpátokat az ördög építette és csak az ördög tudja lerombolni. A Kárpátok a legnagyobb orosz temető.

Elmondták, hogy egymás után husz-huszonöt sebesültszállító vonat ment naponta Lembergen át a kárpáti sebesültekkel. A legérdekesebb tünet az volt, hogy a kárpáti csata után az orosz kereskedők felemelték Lembergben az árakat és ezt négyszemközt -379- azzal indokolták, hogy Oroszország elveszítette a háborút a Kárpátokban.

Egy társaság az utolsó tuszok neveit állítja össze, a kiket vasárnap vittek el a polgármesterekkel együtt. Némelyeket, a kik tuszoknak voltak kijelölve, nem talált meg az orosz rendőrség. Ezek megmenekültek az elhurczoltatástól. Megismétlik a czár itteni látogatásáról szóló híreket, a melyeket pontosan ismerünk lapjainkból. Újat nem mondtak se róla, se Nikolajevicsről. De egy mulatságos történetet beszéltek, a mely az utóbbi idők reménykedő napjaiban vidámságra hangolta a várost. Orosz csapat vonult egy külvárosi utczán, a mikor egyszerre nagy robogással utolérték a csapatot a városi tüzoltók. A katonák a zajra hátranéztek és a mikor a fénylő sisakokat meglátták, az egyik elkiáltotta magát, hogy: Germani (németek). Erre a kis csapat szó nélkül eldobálta a fegyvereit és feltartotta a kezét. Megadták magukat a tűzoltóknak tévedésből. Ennek az esetnek hirtelen híre terjedt a városban és az egyik kaszárnyában olyan izgalmat okozott az orosz gyalogosok közt, hogy a tisztek alig tudtak rendet teremteni. Aznap az egész orosz helyőrség azt hitte, hogy a németek betörtek Lembergbe.

Este.

Még mindig hangos a város. A villanylámpák és fényreklámok világánál óriási korzó van, a melyben majdnem több katona sétál, mint czivil. Igazi háborús korzó. A sétálók áradatát újabb és újabb -380- orosz foglyok, zörögve vonuló hidászok, kivont kardos huszárok szakítják meg. Most már sok német tisztet is látni. Vacsoránál a George-szálló elegáns étterme tele tisztekkel, tábornokok lépnek be, a mikor nagy robajjal mindenki feláll a teremben.

Egy asztalnál Sven Hedin és Ganghofer ül Gadd svéd kapitány társaságában. A kapitány jelen volt a grodeki negyvenórás harcznál és tüzérségünk megfigyelőhelyéről nézte végig a 320-as magaslaton folyt iszonyú küzdelmet. Brzesna-Ruskánál van ez a domb, a hol tüzérségünk 50–60 lövést adott le azalatt, míg az orosz 8–10 gránátot küldött ágyúink felé.

Alsóbbrendű orosz katonák a vöröskereszt jelszavával zsaroltak. Ha pénzt akartak valakitől, hogy békébe hagyják, a vöröskeresztnek kértek. Végül már a zaklatott emberek maguk jelentkeztek a kozákoknál azzal, hogy szeretnének a vöröskereszt számára megint adni valamit.

A lakásokat itt úgy fosztották meg értékesebb tárgyaiktól, hogy mikor már egy-egy lakásban laktak egy hétig és onnan hazaküldtek mindent, a mi megtetszett nekik, jelentették a hatóságnak, hogy nincsenek megelégedve a kvártélylyal és más lakást kérnek. Ott aztán új tér nyilott a műgyűjtésre. A przemysli fogoly tisztek átvonultak Lembergen. A fogoly tisztekkel a lembergiek előadása szerint nagyon jól bántak, fiakkeren és automobilokon vitték őket a pályaudvarra és minden tiszteletet megadtak nekik. -381-

Jóízű orosz intézmény volt egyidőben Lembergben a térzene. A katonai zenekar minden nap kétszer a város főbb terein hangversenyt adott, két czélból. Az egyik czél volt, hogy a hangulat javuljon ebben a szomorú és daczoló városban. A másik czél az volt, hogy a térzenére sok egyszerűbb, szegényebb ember csődült össze és ezeket, míg a zene szólt, hamar összefogdosták kényszermunkára, a város körül épülő sánczokat ásatták velük. Teával fizették ki őket.

A térzene nem tartotta magát sokáig, mert a hangulat nem hogy javult volna, hanem egyre rosszabb lett, a szegény emberek pedig, mikor messziről meghallották a zenét, elszaladtak és elbujtak, úgy hogy a zenés-razziáknak semmi eredményük nem volt. Egyéb razziákkal sem volt nagy szerencséjük. Tudták, hogy még az első lembergi csaták idejéből sok olyan magyar és osztrák katona bujkál itt, a ki a zavarban megszökött és azóta czivilben várja a szabadulást valamely családban vagy műhelyben, de hiába kutattak utánuk, nem akadtak nyomukra. Most, hogy tegnapelőtt bevonultak ide csapataink, mind jelentkeztek a parancsnokságnál egyenruháért és beosztásért.

Nem mulaszthatom el feljegyezni azt a brilliánsan jellemző kis dolgot, a melyet mint Lembergben köztudomású tényt említettek: az orosz paraszt-katonák között már a háború eleje óta el van terjedve az a hír, hogy Vilmos német császár három méter magas.

Csak nagyon késő éjszaka csendesedik el a város és hajnalban, a mikor az utolsó emberi hang is -382- elhallgatott az utczán, a nyitott ablakon át tisztán és állandóan hallani az ágyút.

Lemberg, junius.

Nagy épület – azt hiszem iskola – lépcsőin megyünk föl, siető katonák közt, körülöttünk mindenfelé magyar szó. A Böhm-Ermolli-féle második hadsereg parancsnoksága van itt. Egy üres szobában várunk egy kicsit, aztán kinyítják az ajtót és közénk lép a tábornok, hirtelen megáll a szoba közepén. Mialatt tisztjeink harsányan és előírásosan bemutatkoznak neki, szemügyre vehetjük. Érdekes és különös megjelenés, olyan, mint a londoni National-Gallery középkori tábornokai. Külseje nem osztrák, nem német. Magas, csontos ember, feltünő hosszú és keskeny feje van, kopasz. Diónyi nagy szemének sötét és biztos a tekintete. Széles atléta-váll és túlzottan karcsú derék. A hogy csípőretett kézzel, szétterpesztett lábbal áll, a fejét felvetve és méltósággal fogadva a tisztek jelentő szavait, itt, nagy győzelme után néhány órával – a régi hadvezérek életnagyságú muzeális képeire emlékeztet, úgy is van világítva: a szoba háttere homályos, csak az arcza és az aranygallérja kap erős fényt az ablak felől, a melyen át – mint a történelmi képeken – az általa meghódított város tornyai látszanak, a parkett pedig, a melyen áll, olyan fényes, hogy a tábornok tükröződik benne, -383- ez a parkett is hozzátartozik a régi portrait kellékeihez.

Néhány üdvözlő szó után Bardolf tábornokhoz utasít bennünket, a ki a szomszéd szobában áll lepedő-nagyságú térképek közt. Bardolf nagyon hangosan és nagyon világosan, szinte diktálva beszélt, száraz, de katonailag pontos történetét mondta el a lembergi csatának.

Lemberg, junius.

A hivatalos jelentés azt mondja, hogy a harczok Lembergtől keletre folynak. Az oroszok a Miklaszovtól keletre húzódó dombokon fejtenek ki ellentállást. E felé a Miklaszov felé igyekeztünk, de csak egy Winniki nevű faluig jutottunk el. Abban a pillanatban, a mikor itt Winnikinél a 414-es magaslat körül kanyargó országútra tértünk, a mely magasan húzódik a hegyoldalban és lenéztünk a völgybe, a hol Miklaszov falu nagy kupolás temploma villog ki a füstből, Miklaszov mögött egyszerre megnyílott a föld, a zöld mezőből fekete szökőkút vágódott fel olyan magasan, mint a templom, azután sárga füstbe borult minden: az oroszok nehéz gránátokkal lőttek Miklaszov mögé.

Megálltunk az országút szélén és aztán egy óra hosszant innen néztük a tüzérségek harczát.

Az út idáig a folyton lármázó városon át vezetett. Lemberg valamivel csendesebb, mint a bevonuláskor. -384- De azért lárma van, ágyúk, szekerek közt a boldogságban fürdő zsidók szaladgálnak, czigarettát és virágot adnak a katonáknak, a lovas tiszteknek majdnem felkapaszkodnak a lovaikra, csakhogy a bokrétát odaadhassák. A lengyel lakosság nem ilyen temperamentumos, az csendesebben és komolyan örül. Az oroszok megkínozták itt a lengyeleket és a ruténeket is, de olyan mélyen nem aláztak meg senkit, mint a zsidókat, a kik ellen valósággal külön háborút viseltek. Ezért ez a majdnem extázissá fajuló öröm. A külvárosban – mint mondják – körben tánczoltak tegnap a zsidók.

Lépten-nyomon megszólítja valaki az ujságírókat az utczán. Már megszokja az ember ezt a jelenetet: valaki megállít az utczán és bemutatkozás vagy köszönés nélkül megkérdi:

Mindnyájának tele van a zsebe «anyaggal». Anyagnak neveznek minden orosz zsarolást, minden üldözést, minden testi bántalmazást, minden száműzetést, minden korrupciót. De anyag az itt elbújt magyar és osztrák katonák története is.

Egy könyvesboltban orosz tisztek fényképfelvételeit látom. Ráismerek ezekre a házakra, a melyeken most a mi lobogóink lengenek, de a képeken orosz tisztek sétálnak a házak közt, az úton orosz gyalogság vonul. Látom a przemysli foglyok hosszú sorát, a mint szuronyos oroszok közt vonúl. Különös és fojtogató érzés először látni a fordítottját annak, a mit már annyiszor láttunk: a mi katonáinkat, amint foglyokként vonulnak bámészkodó oroszok közt. Látjuk -385- a képen a városházát, a hol Frigyes főherczeget fogadták. De az erkélyen gróf Bobrinsky áll, mellette szakállas orosz főtisztek, lenn a téren ezernyi tömeg. A kép czíme: Bobrinsky kihirdeti Lembergben Przemysl kapituláczióját. Egy másik képen a lembergi temető sírkeresztjei közt egy ortodox pompába öltözött főpap lépdel nagy egyházi és katonai kísérettel: ez Eulogios volhyniai érsek, a nagy térítő, a kinek a czár gyémántos aranykeresztet küldött és azt írta mellé levélben, hogy személyesen győződött meg róla, milyen szépen terjeszti Galicziában a pravoszláviát. Most milyen messze vannak mind a ketten innen. Mint kuriózumot mutatják a fényképeken azt az időt, a mikor itt voltak.

Az egyház és a hadsereg, a vallási és katonai orosz hatalom minden erejével, minden örökkévalóságával feküdt rá Oroszország erre a városra, és most itt Winniki fölött a hegyen kirándulók állanak, Lembergből kocsin jött urak, néhány asszony, egy elegáns fiatalember lovon, néhány paraszt a környékről, és színházi gukkeren át nézik, hogyan kergetik a Skoda-ágyúk ott lenn a mezőn egyre messzebbre ezt az egész társaságot, ezt a szép nagyszakállú érseket a palástos kíséretével, a czárt a sok óriási tábornokkal, ezeket a politikai grófokat: a Bobrinskyakat, a Scheremetieffeket mind, mind, – a hogy az ember az ágyúk haragos dörgésében elnéz a távoli dombok mögé, az az érzése, hogy ott a dombok mögött együtt szaladnak valamennyien a mezőkön keresztül, a nagy, fényes társaság… Elől a -386- czár és a tömegben bukdácsolva hosszú arany szoknyájában a volhyniai érsek…

Előttünk lapos völgy, a mely mögött igen messze emelkednek azok a bizonyos dombok. Maga a völgylapály olyan, mint egy térkép: zöld alapon fehér útak kanyarognak rajta, erdőparczellák sötét foltjai váltakoznak sárguló vetéssel, köztük négy-öt kis falu házait látni. Balról a dombok felé ég egy falu, a füstje felmegy a felhőkig. Középütt előttünk Miklaszov füstbe borúlva szintén ég szürke-sárga füsttel, a melybe csak akkor keveredik fekete gomolyag, a mikor újabb orosz gránát csap belé. Jobbkéz felől igen messze ég a mező. Mintha maga a föld égne, szélesen terjeng rajta a füst és felhúzódik magasra; innen úgy látszik, mintha az égig nyúlna. Az égő mező egyre szélesebb füstöt bocsát és az égés egyre távolodik. Mint valami öntudatos lény megy ez a tűzvész a saját szeszélye szerint a nagy mezőkön tovább, mintha sétálna.

Az orosz ágyúk, a melyeknek hangját pontosan meg lehet a mieinktől különböztetni, rítkán szólnak. A miklaszovi dombok megint halálraitélt orosz parasztokkal vannak megrakva, a kikre szakadatlanúl zuhognak a szemünk láttára a Böhm-Ermolli gránátjai és shrapnelljei. Az oroszokat nem látjuk, csak onnan tudjuk a helyüket, hogy a dombok oldalát tüzes mennykövekkel rajzolja végig egyenes vonalban a tüzérségünk. A dombháton erdő van, a domb alsó része legelő. Az erdő és a legelő közt vonúlnak az orosz árkok. Itt egyik tűzrózsa a másik után jelenik meg a fák fölött. Vakító lánggal robban -387- a shrapnell és vastag hófehér füstgömböt bocsát ki magából. Olyan sűrű, fehér és masszív ez a shrapnell-felhő, mintha vattából volna. Valósággal megáll a kék égen és perczekig nem oszlik szét. Néha négy-öt függ így egymás mellett a levegőben. Mindeniknek az alsó részén van egy füstfoszlány, olyan piros, mint a híg vörös bor. Onnan tudjuk, hogy a mienk, mert a füstje ilyen pirosfehér. Baloldalt a mi állásaink fölött, de sokkal ritkábban, tiszta fehér füstgolyók akadnak fenn a levegőben: ezek az oroszok. Zivatar készül. Már csöpög is. Most konstatálni kell, milyen jó az a közhely, hogy az ágyú mennydörög. Ennek az itt dolgozó rendkívül erős tüzérségnek a vontatott dombok fölött guruló dörgése oly tökéletesen hasonlít a mennydörgéshez, hogy nem is vesszük észre a különbséget. Viták támadnak az előttünk álló katonák közt, hogy egy-egy pillanatban az ágyúk dörögnek-e, vagy a felhők?

Előttünk a zöld térkép-mezőn, a fehér országúton municziós kocsik hosszú sora megy be a zivatarba az égő falu felé. Az előbb itt jöttek mögöttünk, a kocsisok nyugodtan pipálva ültek a bakon, lassan, méltósággal, rendben mennek a tűzvonalba. Közben az erdő szélére egyre lövik a shrapnelleket a mieink. Meg lehet figyelni, hogy felváltva lőnek fél ütegekkel hol gránátot, hol shrapnellt. Azt a parczellát, a mely hozzánk legközelebb esik, úgy lövik, hogy minden három perczben mennek a shrapnellek. Órával a kézben ellenőrizzük. Másodperczre pontosan szakad szét a levegőben a vakító fényes tűzfolt -388- és mereven áll meg fölötte a sötétbe boruló égen a fehér füstcsomó. Mi csak egy órája nézzük, de a tüzérség már délelőtt óta végzi a pontos munkát. Sötétedik. Az égő falvak és az égő mezők füstje lassan piros fénynyel izzik át alúlról, a mit a délután napfényében nem láttunk. A robbanások is haragosvörösek.

Lassan homályba borul előttünk a táborozó trénoszlop és távolabb egy egészen a front közelében álló municziós szekértábor. Most látni, hogy a trénkatonák szekerei közt is kis tüzek égnek. Egy erősebben lobogó tűznél tábori kovácsok kalapálnak, dolgoznak, ének hallatszik a szakadatlan ágyúdörgésben. A lábunk előtt az országút meredek szélén ebből a táborból való trénkatonák ülnek, pipázva, lábukat lelógatják a csatatérre. Sorban ülnek egymás mellett, mint a karzaton és nézik az égő tájképet, a mely fölött a viharfelhős sötét égboltot tűzpontokkal rakják ki a tüzérek.

A zivatar nem jött meg, másfelé vonult el, most az oroszok mögött mennydörög versenyt az ágyúval. Mögöttünk lassú kocsik másznak Lemberg felé súlyos sebesültekkel. Egy-egy lovas trappol a tűzvonal felé. A lembergi kirándulók már eltüntek mellőlünk, magunkra maradtunk. Este van, korai sötétség a zivatar miatt. Megyünk visszafelé és a hogy hátranézünk a kocsiból, most már tüzes a láthatár mindenfelé és meg-megújuló erővel ordítanak fel az ágyúk. Néha egy-egy perczre elcsöndesednek, aztán mint az összeverekedő kutyák, egyszerre támadnak egymásra. A mieink hosszan bömbölő strófáiba -389- mérgesen, de rítkásabban szólnak bele az orosz dörgések és az egész mögött, messze az égő láthatáron túl, mogorván távolodik az abbamaradt zivatar mennydörgése: most már világosan hallani, hogy nem ágyú, a mint sértődött dörmögéssel komoran megy el innen messze, messze a hegyek mögé.

Hét órakor jöttünk vissza a városba. Éjjel két és három óra között ugyanezen az úton jött be kétezerötszáz orosz fogoly, lassan vonszolva a lábát. Ezek guggolhattak ott a dombon, az erdő szélén, a hol minden három perczben nyíltak a tűzvirágok már délelőtt óta.

Lemberg, a melynek lakossága az orosz uralom alatt állítólag megnövekedett, nemcsak a Przemyslből kiűzött zsidók tízezreivel, de egyéb menekülőkkel, elbújt foglyokkal és bevándorlókkal, ezen a napon azt a benyomást teszi, hogy most bontakozik ki benne egy elnyomott, tíz hónapig rejtőzött, suttogó, titkolódzó második élet, a mit az oroszok tudta nélkül élt végig. Mint egy régi regény fejezetei bújnak elő százával a történetek az emberi jóság végtelenségéről. Történetek egy átöltözött és bújdosó világról, a mely a forró felebaráti szeretet melegénél élt itt a föld alatt, történetek a hadnagyról és a közlegényről, a kik tíz hónapig ugyanannál a mázolónál dolgoztak mint segédek, a grófi katonáról, a ki a földhözragadt zsidó családnál volt péklegény, történetek ebben a katakomba-világban fonódott nagy szerelmekről, – egész nagy világa az egymás -390- segítésének, a szenvedésnek, a türelemnek, a megpróbáltatásnak, a melynek mind vége lett most június huszonkettedikén.

Most minden utczasarok megmondja az igazi nevét, most kaftánok változnak át huszár-attillává, most szegény kis családok búcsúznak a bújdosótól, a ki boldogan megy vissza a régi világba. A legszélső romantikának olyan aratása ez, a minő a mi vidékünkön nagyon régóta nem volt. Együtt utazom egy szürkeruhás úrral, a ki karabélyt visz a hátán. Bújdosó főhadnagy, most megy jelentkezni, a puskájától nem vált meg. Pestről ismerős fiatalemberek szólítanak meg, mesterlegény külsejüek, önkéntesek voltak és itt mint pinczérek szolgáltak igen rossz kis korcsmákban. Mindenkinek naplója van. A zsebük tele összefogdosott, összeírt papirossal, a lembergi nagy regény rengeteg sok kis fejezetével.

A város ma is tele van katonával. Tisztek, a kik az éjjel még szuronyrohamot vezettek, ma bejönnek bevásárolni és legalább egyszer egy jó pohár sört inni a vendéglőben. A színház, a varieté játszik, ott is tisztek ülnek, a kik az ágyú mellől jöttek be szabadságra egy estére. A lárma még mindig nagy, úgy hogy az ágyúzást csak éjjel hallani. Nappal Lemberg túlkiabálja a tüzérséget.

A hogy búcsút mondunk ennek a gazdag és érdekes világnak, az alkonyatban ismét a régi, most már elcsöndesedett grodeki csatatéren vezet át az út. Itt, Lembergtől nyugatra, már csöndes ma a vidék a nagy harczok után. A rettenetes eke, a mely ezeket a mezőket a múlt héten szántotta, most -391- már kelet felé töri a földet. A mosciszkai állomáson nyugodt és szorgalmas katonák most rendezik be a harczterek nagy vendéglőinek egyikét, a Verköstigungsstation-t. Az estében lágy violaszínben játszanak a mezők.

Épp sétára indulunk az elhagyott csatatéren, a mikor katonák egy véres, összesebzett kis tizenkét éves leányt hoznak az állomásra. A mezőn felszedett egy orosz kézigránátot és az felrobbant a kezében. Jobb ha le sem írom, mit csinált a szegény sápadt kis gyerekkel. Mindenki a segítségére siet, orvosok kötözik, még a sebesült katonák is gyógyítják.

Felszállunk egy hosszú sebesültszállító vonatra és megindul lassan a végtelen utazás vissza, Przemysl felé. -392-

Stryj, julius.

Néhány hónapra beosztottak a német «Südarmee» keretében harczoló osztrák-magyar Hofmann-hadtesthez. Ez a hadtest úgy alakult ki a háború folyamán, hogy Hofmann Péter altábornagy, a ki 1914 őszén a Magyarországba betört oroszok kiveretését intézte, az akkor hirtelen rendelkezésére bocsátott népfelkelő-zászlóaljakat továbbra is együtt tartotta. Aztán gróf Lamezan Róberttel, vezérkari főnökével egyetemben egyre bővítette, egyre jobban felszerelte ezt a csoportot, a mely lassanként akkorára nőtt és olyan szervezetet kapott, mint egy rendes hadsereghadtest. Azóta a Kárpátokban, majd Délkelet-Galicziában harczol, most a Zlota-Lipa partján áll.

Stryjbe érkezve jelentkeznem kell a német Südarmee parancsnokságánál. Linsingen tábornok már elment innen északra, a Bug-hadsereget vezetni. Most Bothmer tábornok a parancsnok és Hemmer alezredes a vezérkari főnöke. Ma hosszabb ideig beszélgettem az alezredessel. A harcztéri helyzetről bizalommal szólt, aztán áttért az alája rendelt -393- magyar csapatok méltatására. Rendkívül meleg hangon beszélt, minden mondatát igyekeztem jól megjegyezni, hogy pontosan írhassam be jegyzeteim közé. Ezeket mondta:

– A téli és tavaszi harczok folyamán csak a 38-ik honvédhadosztálylyal állottam folytonos és szoros összeköttetésben, így tehát, bár a többi magyar és osztrák csapatok kiválóságáról is meg vagyok győződve, csak a 38-ik honvédhadosztályról nyilatkozhatom közelebbről. A harczok alatt ez a hadosztály valósággal közé volt ékelve a mi kelet-poroszországi és gárdacsapatainknak. A 38-as honvédekről csak a legteljesebb elismerés hangján beszélhetek és kijelenthetem, hogy minél hosszabb ideig voltunk együtt, annál inkább örvendtünk, hogy hadseregünk kötelékében harczoltak. A harczok folyamán egyszer más sereghez osztották be őket, de aztán visszajöttek hozzánk és mi csak nagyon örültünk, hogy visszakaptuk őket. Ezzel a Bartheldy altábornagy kitünő vezetése alatt álló honvéddivizióval főként a Stryj körüli harczokban volt győzelmes közös munkánk. Körülbelül május 31-től junius 4-ig tartott ennek a harcznak a leghevesebb szaka. Különösen kiemelem, hogy ezeknek a honvédeknek veszteségek által megcsappantott ezredei megfogyatkozva is olyat teljesítettek, mint ha meg lett volna a teljes létszámuk. Veszteségeik csak a számukat kisebbítették, vitézi erejüket soha.

Kérdésemre, hogy milyen részük volt a honvédeknek Stryj visszafoglalásában, a vezérkari főnök a következőket mondotta: -394-

– Stryj városát dél felől hatalmasan kiépített várszerűen erős orosz állások védték. Ez állások nagy részét az oroszok a polgári lakossággal építtették kényszer útján. A főállásuk Stryjtől kissé délnyugatra, Holobutow falunál volt. Ezt a holobutowi főállást és a nyugatról ehhez csatlakozó szakaszt a magyar honvédek német csapatokkal egyetemben törték át észak felé ellenállhatatlan rohamban. Ki kell emelnem ezekben az áttörési harczokban a 23-ik honvédezred különös érdemét. Miután az áttörést itt fényes sikerrel északi irányban kiaknáztuk, a honvédek keleti irányba fordultak és a német csapatokkal versenyezve üldözték az ellenséget. Ennél a keleti irányban való üldözésnél a honvédek, a kik az áttörés óriási fáradalmait még ki sem pihenhették, olyan nagyszerű menetelést végeztek, a mely egyszerüen minden dicséretre méltó. De még ezzel sem zárul le érdemeik sorozata: június hónapban a Dnyeszter mellett ujra, ujult erővel, hatalmasan verekedtek. Igazán a német déli hadseregnek nagy örömére szolgált mindig, hogy ezzel a hadosztálylyal szoros kapcsolatban harczolhatott.

Horozanka, augusztus.

Este a Hofmann-hadtest hadiszállásán a vezérkari főnök beszéli, hogy a legutóbb behozott foglyok közül kettő érdekes vallomást tett. Az egyik azt jelenti, hogy 30½-es mozsarunk egyetlen lövése egyszerre három orosz gépfegyvert pusztított el. -395- Épen tisztek inspicziálták a gépfegyvereket, mikor a mozsár rettenetes lövedéke közébük csapott.

A másik fogoly mulatságos epizódról ad hírt. A mi lövészárkaink mögött a pihenő óráiban katonazene szórakoztatja a legénységet. Az oroszok odaát óraszámra áhitattal hallgatják a zenét. Legutóbb egy ilyen hangversenyen az történt, hogy az orosz hallgatóság egy tagja lövöldözni kezdett. Egy orosz tiszt odament hozzá és megpofozván őt, így szólt:

Horozanka, július.

A híres halicsi hídfő… A forró déli napsütésben szekerek és lovasok mennek át a Dnyeszter hadihídján, a mely szerényen huzódik egy hatalmas vashíd mellett Halics felé. A vashíd fel van robbantva. A közepe a mély folyóba zuhant. A hadihídról mindenki bámulva néz fel az összetört vasszerkezetre, a mely toronymagasságban hajlik át a két part közt. A közepén a tátongó lyuk, a mely alatt piszkos sárga víz rohan, a bakák azt mondják, a legfurcsább színű víz a világon, napsütésben dohánysárga, borús időben fekete. Fekete vízről is most hallok először. Most sárgán, de haragosan siet a vasak közt. A hogy alulról felnézek a hídra a folyó közepéről, szédület még csak elgondolni is, hogy a híd két ép része közt, ezen a robbantásvágta ürességen úgyszólván egy szál deszkán masirozott keresztül egy egész hadosztály, benne két magyar honvédezred, -396- az egyik a budapesti volt. Mialatt a nagy napon így masiroztak szédítő magasan a gonosz Dnyeszter fölött néhány deszkán, az orosz állandóan, de szünet nélkül nehéz gránátokkal lőtte ezeket a lebegő deszkákat. Végül már száz lépéssel ment egyik a másik mögött. Így lebegtek egyenként a víz fölött át a tulsó partra; mellettük, előttük, mögöttük robbant a nehéz orosz gránát. Voltak pillanatok, a mikor nem lehetett őket a partról látni: a vízben robbanó gránátok harminc-negyven méter magasra vágták fel a sárga vizet és az iszapot, víztölcsérek repültek fel és zuhantak vissza rájuk. Mikor eloszlott egy-egy perczre a füst és a felszaggatott víz millió cseppje a levegőben, megint látták a partról a csukaszürkéket, a mint egyenként, törhetetlenül mentek, mentek a keskeny pallón, át a tulsó partra, a hol az orosz az árokban lövésre kész puskával várta őket…

Most csöndes Halics és csöndes a nagy híd. Itt élek most ugyanezek közt a csukaszürkék közt, a kik közül bizony nem egyet vitt el le, Oroszország felé a sárga víz. Minden alkalom megvan rá, hogy összeállítsam ennek a csudálatos és véres fegyverténynek, a halicsi Dnyeszter-hídfő megrohanásának és elfoglalásának hiteles történetét. Előttem a hivatalos írások, körülöttem ezek a nagyszerű emberek, a kik ezt a csatát megvívták. Már egy hónapja, hogy Halics a mienk, de itt még minden forró az emlékektől. Ha ezt a forróságot, ezt a piros lázat, az életnek itt állandóan gyorsult pulzusát haza tudnám küldeni csak egyetlen egy kávéház elé a -397- kellemes nyári estébe… Ezeknek az imádni való egyszerű parasztgyerekeknek a tekintetét, ezeknek a pesti és bécsi tiszteknek a kézszorításait, ezeket az arczokat, ezeket a hangokat… csak egy kis patika-üvegre valót a szenvedésnek és bátorságnak ebből a maró levegőjéből, a melynek az ízéről soha semmi leírás nem fog sejtelmet sem adni, mert erről minden írás most és később is bolond próbálkozás marad.

Soha nem írtam betüket papirra ilyen reménytelenül, mint mostanában. Nem lehet a háborút hazaírni. A ki itt van, az beszéd nélkül is megérti egymást. Minden sor, a mit leírok, olyan, mint a boldogtalan ifjú levele a nőhöz, a ki végleg mást szeret. És mégis, újra meg újra próbálom, Istenem, hátha… Ha ez az ösztön nem volna ellenállhatatlan, gyalázatos hiúság volna a czeruzával erőszakoskodni, mikor más a vérét folyatja. De az írni-akarás husz éves betegsége itt olyan forrósággal bánt, hogy el lehet felejteni minden okosságot, csak írni, írni haza, – mértföldeken át, a hegyek fölött izgatottan hazakiabálni Galicziából, hogy nem otthon van a világ közepe, hanem itt ebben a piszokban, ebben a porban, az árkok, turások, fakeresztek közt, a hol a föld lyukaiból reménykedve pislognak ki a csukaszürke gyerekek – ugyanazok, a kik azon az egy szál deszkán mentek a tűzpokolból a vízpoklon át a másik tűzpokolba. Nyugodtan, megállás nélkül, az egyik száz lépéssel a másik után.

A halicsi hídfő a markában tartja ennek a vidéknek minden fontos országutját, hídját, vasútját, töltését, tehát életkérdés volt most az oroszra, hogy megtartsa. Aztán ez volt a könyöke az orosz vonalnak: idáig északról délnek vonult, itt fordult hirtelen kelet felé. Halicsot mi már a háború előtt erősen körülépítettük védelmi állásokkal. Az orosz, a míg az övé volt, dél felé még jobban megerősítette, három vonallal. Félkört vont a folyó déli partján, ennek a félkörnek a közepén állt Halics, a nagy vashíd és mellette még öt fahíd, a melyen át ontotta az embert és az ágyút. Ezt kellett elvenni tőle. A császári német déli hadsereg ezt a feladatot a beléje olvasztott Hofmann-hadtestre bizta. Hofmann Péter tavaly őszszel egy sereget csinált magának magyar és osztrák népfelkelőkből, ezzel verekszik már idestova egy éve. Most a németekkel küzd. Most már gyönyörű hadtestté szerveződött. Megtiszteltetése volt a hadtestnek, hogy rábizták Halicsot.

Egyszerűen nekimenni ennek a nagyon megerősített félkörnek nem lehetett. Azon kezdték tehát, hogy a félkör közepén álló Halicsból «kiundorítsák» az oroszt. Az úgy ült ott, mint a pók a hálója közepén. A félkör balszélén, tíz kilométerrel Halics fölött Bolzano ezredes átvitt a vízen két ezredet – az emberek nyakigérő vízben puskatűz alatt gázoltak át – és ezzel megrögzítették a félkört, hogy az orosz ne tágíthassa. Bolzano jelenti, hogy vitéz verekedés után partot ért, onnan semmi orosz erőlködés nem veri vissza, ott marad és ezer -399- orosz holttestet számol meg. Most, hogy így megvan a határ, tíz ágyúüteg és egy harmincz és feles üteg nagy félkörben feláll az orosz félkörön kívül, hogy a szívébe lőhessen.

A gyalogság kéthetes véres harczban leküzdi az első két védelmi vonalat és megérkezik a harmadikhoz, Sokol elé. Naponta kétszer-háromszor dolgozzák meg ágyúink az orosz félkört és annak legerősebb pontját, Sokolt. Sokol körül úgy állt tüzérségünk, hogy minden irányból tudta lőni, valósággal közrefogta kétszáznyolczvan fokos szögben. Az országutat, a melyen át Halicsból az orosz embert és anyagot küldött a szorongatott Sokolba, a harmincz és felesek tűz alatt tartották. Legerősebben lőttek éjjel, mert feltételezték, hogy ember és municzió a sötétben rohan Sokol felé. Közben gránát gránát után hull Sokolra és robbantja, töri az orosz védműveket: árkot, sánczot, drótmezőt, fatörzsekből épült bástyát. Ugyanekkor elindul a Dnyeszteren harmincz-negyven söröshordó, tele robbanó anyaggal. Schubert kapitány rögtönzi ezeket az uszó aknákat, a melyek lassan usznak le a Dnyeszteren, neki annak az öt fahídnak, a mely a vashídat megelőzi. Most tehát óráról-órára töredezik a félkör és a hogy az öt fahíd közül a hordók hármat felrobbantanak, az orosz nehéz helyzetbe kerül: ha a félkört áttörjük és neki vissza kell szaladnia a Dnyeszter tulsó partjára, a hat hídja közül már csak három van meg. Halicsban, a mely a víz innenső partján van, nagy izgalom támad. Ezt már a foglyoktól tudjuk, pontosan. Az orosz parancsnok jelenti hátra, hogy -400- undorodni kezd Halicstól. Visszaizennek neki, hogy maradjon. Erre tüzérségi parancsnokunk előretol egy harmincz és feles mozsarat egészen a rajvonalban felvő bakák mögé és belövet vele Halicsba az orosz parancsnok közelébe. Az orosz parancsnok összeszedeti a lövedék szétrobbant darabjait, – láttam ilyeneket Przemyslben, egyet se birtam a földről felemelni – kocsira rakatja és elküldi fölöttesének azzal, hogy nézze meg, mivel dobálják őt, lehet-e ezek után Halicsban maradni? Erről is a fogoly orosz tisztek számoltak be pontosan. És arról is, hogy erre az üzenetre elindult az egész orosz tüzérség a félkörből, mint egy összecsukódó legyező, bement Halicsba és onnan át a megmaradt hídakon a tulsó partra, a míg nem késő.

A tulsó parton az ágyúk legyezője megint kinyilt és a félkör, a mely eddig a Dnyesztertől délre állott, most a Dnyesztertől északra fogja körül a hídat. Eddig felénk fordult a félkör hasa, most homorú félkör lett belőle. Egy pillanatig Halics egy egész kör közepén áll; mellette folyik a Dnyeszter úgy, mintha egy O betüt a közepén áthuzunk egy vonallal. A vonal fölötti félkör az orosz tüzérség, az alsó a miénk. Közben roham, Sokol elesik, gyalogságunk berohan Halicsba, hogy a hídon kövesse az oroszt, de az orosz az orrunk előtt felrobbantja a vashídat és megáll a tulsó parton, várakozó állásban.

Az alsó, a régi félkör tehát a mienk. Most a parton állunk, szemben az oroszszal s most jön a munka nehezebbik része, átmenni a Dnyeszteren. Késlekedni nem lehet, a 27-ikéről 28-ikára virradó éjjelen -401- át kell a folyón menni, ha törik-szakad. És törött is, szakadt is.

Hídépítő anyag nincs kéznél, de hiába is volna, mert a ki a parton kidugta a fejét az árokból, azt lelőtték. Minden mozdulatra ágyúk és puskák sortüzével feleltek a tulsó partról. A honvédezred, a melynek majd az átkelést meg kell kezdeni, mozdulatlan csöndben várja a parancsot. Hat kilométerrel Halics alatt más csapataink átkelést színlelnek, el is vonnak a vashíd környékéről ellenséget, de nem eleget. Holdvilágos éjszaka van, az egész tájék világos ezüstfényben uszik, azt mondják: olvasni lehetett. Egészen elől, a mi partunkon a bakák legkülső vonalában tábori ágyúk vannak, a melyek kartácscsal lőnek át a tulsó partra, egyes helyeken 150 lépés távolságra, a meddig egy zsebpisztoly is elvisz. Ez talán még elő sem fordult ebben a háborúban. De hiába minden, nem lehet moczczanni sem. És átkelni – muszáj. A híd körül áll a hadosztály vezérkari főnöke: Horváth kapitány, mellette Schuberth mérnökkari kapitány és Nienievski, vezérkarhoz beosztott főhadnagy. A hold majdnem nappali fényt áraszt, a remény egyre kevesebb. Így állnak itt hajnali két óráig, – hiába, halálba nem lehet küldeni az embereket. A világos éjszakában kitünően lehet czélbavenni minden egyes sötét alakot, ezért a vashídat nem tudják járhatóvá tenni.

Hajnalban két órakor, junius 28-án Halicsnál csoda történik. Valami halvány pára kezd felszállni a vízről és hosszant nyúlik el rajta, mint kékesfehér fátyol. Néhány percz alatt az áttetsző fátyol sűrű -402- gőzfelhőhöz hasonlít és egyszerre csak a két part között az egész rajvonal hosszában vastag köd fekszik, a melyben egy lépésnyire sem látni és a mely a felrobbantott vashídat teljesen betakarja. A túlparton néhány perczre elhallgat a puska és a gépfegyver. Ideát nálunk egy pillanat alatt megmozdul minden.

A száraz, katonás jelentés a csodát «dichter Flussnebel»-nek, sűrű folyami ködnek nevezi. Ebbe burkolózva sietnek elő a szapőrök és deszkát, léczkerítést háztető- és palánkdarabokat czipelnek a meredek vashídra, a hol rövid idő alatt már lebeg a lyuk fölött az átjáró, a melyen egyszerre csak egy ember fér el. Ugyanakkor patrouilleok ülnek deszkákra, az orosz fahidak törött részeire, és eveznek át a ködben. A honvédezred Bereghy-zászlóalja megindul a hídon át. Utána a többi. Az orosz pokoli módon lő bele a ködbe, a hídba, a vízbe. A honvédek mennek, átmegy a pesti ezred is, mind az egész Fleischmann-hadosztály. Negyedóra mulva felszáll a köd, hajnalodik, de a hadosztály a most már czélzó orosz tűzben egész nap, egyenként, folyton megy át a deszkán. Az orosz hídőrséget szétszórják és a túlparton átlépik a vasúti töltést. Itt az ellenség tartalékai rájuk rontanak és visszaverik őket. De a hídon már nem mennek vissza többé. Másnap már készen van a vashíd mellett a tűzben épült alacsony fahíd, – ezen a hadosztály tartalékai is átmennek. Az innenső parton vadászok és német lovasok tisztogatják a folyót és elzárják Maryampolig.

Harminczadikán dől el végleg a Hofmann-hadtest -403- nagy sikere. Chorostkov, Tustan és Siemikovcze falvak lobogó lánggal égnek és e három tűz- és füstoszlop közt iszonyú kézitusában végleg megverik az oroszt, a ki csak itt az égő falvakban 700 foglyot hagy és elmenekül. A vezérkari tisztek rettenetesnek mondják ezt a harczot a három égő faluban. Puskatusra, késre, ökölre, kézigránátra ment a küzdelem. Kérdésemre, hogy valamelyik ezred különösen kitüntette-e magát, azt a választ kapom, hogy igen, Chorostkov dicsősége a Frauendorfer-féle budapesti honvédezredé és a Birtha-féle közös gyalogezredé, amely szintén magyarokból áll. Chorostkovban égő pokolban verekedtek az emberek. Ez az a nemzetközi, elpuhult Budapest, amelyről annyit olvastam. Julius elsején az orosz meg volt verve és végleg feladta, kiürítette Halics környékét. A német déli hadsereg tudta, kire bízza ezt a fontos feladatot. Érdekes, hogy a harczok alatt az orosz nem lőtt a halicsi várhegyre, Galiczia legszentebb történelmi emlékére, pedig Hofmann altábornagy egész törzskarával onnan vezette a harczot. Azt mondják, kegyeletből kimélte a helyet. Halicstól kapta Galiczia a nevét, Halics ennek az országnak történelmi kezdete, az első fejedelmek székvárosa.

Messze Halicstól, egy apró faluban írom ezt a történetet a pihenő katonáknál. Hegyoldalban van a kis parasztház, nyitott ablakán hűvösödő nyári este borong, – katonazene szól. Komoly, himnusznak -404- hangzó dalt játszik. Egy dombra látni innen, a mögött vannak az oroszok, a kiket ily nagyszerű munkával szorítottak oda. Ritkán hallik egy-egy ágyúlövés. Ők is várnak, mi is várunk. Mint valami békés kirándulóhelyen, lágyan száll a katonazene az erdők felé és a tisztek egy nagy kertben csöndesen vacsoráznak. Ma egy hónapja égő falvakban karddal verekedtek.

Hnilcze, augusztus.

Apró kis falu ez a Hnilcze – alig néhány nyomorúlt viskó Kelet-Galicziában, közvetlenül a front mögött. Egyszerre az egyik viskón tábla, a melyre egy nagy lyukas fog van festve ezzel a felírással: «Zahnärztliches Atelier». Mellette a vöröskeresztes hadilobogó. Mi ez, itt az Isten háta mögött?

Benézek az ablakon, hát egy olyan fogorvosi székben, a minő nagyvárosban sincs, ül egy szakaszvezető, mellette fehér köpenyben áll a fogorvos és épen kínozza. Ha ezt a falut látták volna, megértenék a csodálkozásomat.

Mászok fel a dombra, meglátom a régi, ősrégi fatornyot, a melyben előkelően külön lóg a rutén harang. Két sor szekér közt egy őszbajuszu honvédezredes áll.

– A fogorvos, az csak egy része a dolognak, öcsém, – mondja kedvesen – a többi is itt van a faluban. -405-

Elragadó, aranyos, öreg magyar, elindul velem és a másik magyarral, aki egyik büszkesége a Hofmann-hadtestnek: Horváth Dénessel. Horváth Dénes egy divizió vezérkari főnöke, harminczegy éves, vezérkari kapitány, eddig megvan minden magyar-osztrák és német kitüntetése, a mit kapitány kaphat és ráadásul a vaskorona-rend.

Ez az érdekes és romantikus Hofmann-hadtest tavaly ősszel a Kárpátokban úgy alakult, hogy egyszerre csak megvolt. Nem gyökerezett sehol, tehát magának kellett megcsinálnia a gyökereit. Ilyen egyik gyökere ez a «Gruppe Szávits». Szávits ezredes nagyszerű adminisztráló, ő vezeti ezt az intézményt, a minőt még eddig nem is láttam a háborúban. Megnyugtat, hogy a múlt héten a trónörökös is azt mondta nekik: ilyet még nem látott. Talán nincs is.

Mikor a hadtest a Kárpátokat védte, sok öregebb népfölkelőt kellett kivonnia a frontból, nem betegen vagy sebesülten, csak épen megviselten. Ezek számára csinált a hadtest a front mögött egy «üdülőotthont», ahol a népfölkelők könnyű munkát végeztek: szabóságot, suszterséget stb. Ebből fejlődött a Szávits-csoport. Az ezredes szakma szerint csoportosította az üdülőket, jó kosztot, sok pihenőt adott nekik és berendezett számukra négy-öt műhelyt. Aztán kapta magát és tábori telefon-iskolát nyitott nekik. Aztán egyszer villany-világítási osztályt csinált, a hol az üdülők a fényszóró kezelését és -406- javítását tanulták. Aztán azt mondta: minek küldje ő hónapokra haza a zsákmányolt és elrontott puskákat, mikor neki az üdülők közt olyan fegyverkovácsa van, hogy Kruppnál sincs különb. Megalakult a fegyver- és ágyújavító-műhely. Sok lovuk volt. Tanakodtak, hogy a háború kipusztítja a lóállományt, itt valami kis front-mögötti méntelepet kéne berendezni. Igen sokszor nyúltak bele már segítségért az orosz hadseregbe, ezúttal is onnan fogtak ki néhány pompás csődört. Büszkén vallják most, hogy ezerötszáz csikó alapjait sikerült megvetniök. Aztán tábori mosódát csináltak, a hol a környékbeli asszonyokkal mosatnak a katonákra. Volt egy jó fogorvosuk, a Vöröskereszt adott nekik berendezést, most ebben az intézetben folyik a fogápolás, a mire egy esztendei háború után nagyobb szükség van, mint az ember gondolná. Így csinálódott a Gruppe Szávits, a mely szekereken megy a hadosztálylyal mindenfelé, – a hol megállnak, ott Szávits ezredes néhány óra alatt berendezkedik, ha meg menni kell, egy-kettőre szekerekre pakol.

Végig a kis falun mindenütt táblák, felírással, mögöttük pedig a viskók udvarán lázas munka. E pillanatban Szávits bácsi csoportjának már a következő osztályai vannak: 1. kiképző osztály, a mely a gyógyult sebesülteket, szétszórt katonákat újra rendbeszedi. 2. Tábori telefoniskola. 3. Vágóhíd és vendéglő legénység és szegény lakosság részére.

4. Munkásosztály, a mely drótakadályt, utat, sánczot csinál és harczteret takarít. 5. Könnyű betegek -407- üdülőkórháza, hogy ne veszítse el őket a hadtest hónapokra. 6. Egészségügyi iskola, a hol sebesültvivőket, kötözőket képeznek ki állandóan és az elesetteket pótolják. 7. Asztalosműhely. Még a koporsókat is ez csinálja. 8. Kovácsműhely. 9. Lakatosműhely. 10. Patkolóműhely. 11. Szijjártó-műhely. 12. Bognárműhely a trén számára. 13. Csizmadiaműhely. 14. Ágyújavító. 15. Fegyverkovácsműhely. Eddig tizenötezer saját és orosz puskát javított meg. 16. Fogorvosi rendelő. 17. Művészeti csoport.

Itt egy pillanatra meg kell állni. Annál meghatóbbat, mint mikor a viskók közt haladva egyszerre csak meglátja az ember a kerítésen a táblát: «Művészeti csoport» – keveset láttam. A kerítés mögött ül Stéger, a híres müncheni festő és százszámra rajzolja, festi a bakákat, mellette egy tehetséges fiatal magyar festő: Kovácsy Endre szakaszvezető, a ki – a míg üdül – itt rajzolja a háború történetét. Stéger lövészárokrajzai, Kovácsy portréi szép történelmi képtárt tesznek ki máris. Egy bódéban ugyanitt fotografiák készülnek a hadosztály képes története számára. Eddig már több ezer fénykép – köztük a kütönő Balogh Rudolf sok munkája – pontosan kiséri a katonai napló minden mondatát.

18. Tábori mosóoa és fehérnemű – javító műhely. 19. Fertőtlenítő-osztály és temetkezés. 20. Tábori fogház, főként gyanús polgári személyek részére. 21. Méntelep. 22. Tábori posta. 23. Tartalék-osztály, a mely gyűjti a kiképzett mesterembereket és a -408- szükséghez képest pótlásokat küld mindenfelé. 24. Kocsiló- és teherhordó-állat tartalék. 25. Fényszóró és villanyossági iskola. 26. Világító pisztolyraktár és iskola. 27. Kézigránát, drótsövény és akadály-osztály, gyártás és kezelés tanítása.

Az osztályok a falu hosszában sorakoznak egymás mellett és folyton friss személyzettel dolgoznak. Rend, tisztaság és komoly munka mindenütt. Nemcsak hogy százezreket takarítanak meg az államnak, hanem állandóan mindennel ellátják még a szomszédaikat is. Ágyat, sapkát, tintatartót, ökörjármot, főzőedényt csinálnak, olyan az egész, mint valami vásár, a hol mindent kapni, csak néha – sőt nemrég még állandóan – gránátok röpülnek a Gruppe Szávits fölött, egyszer-másszor bele is. De dolgoznak és mindenütt tisztaság, főtt ivóvíz, könyvelés, szorgalom és rend van. Az öreg méltóságos úr úgy jár köztük, mint egy kiskirály, Talán fölösleges mondani, hogy a katonák imádják. Az okos, jóságos, mindig jókedvű és végletekig rendszerető öreg magyarnak szép tipusa, egyszerű és nyugodt, néhány intéssel, kevés szóval (de akkor jó szóval) dirigálja ezt a vásárt. Már egy éve.

Ma este jönnek össze a dombon, a szekerek közt, a rutén harang fatornya mellett a kertben, egy pohár borra, ez egyéves évfordulót szerényen megünnepelni. Odaát a domb mögött mérgesen durrognak az orosz ágyúk. Itt mohón olvassuk a mai jó Höfer-jelentést. Minden olyan szép és jó volna itt, csak egy dolog nyugtalanító a Szávits ezredes szervezetében: a hová csak nézek, úgy van berendezkedve, mintha a -409- háborúnak már soha többé nem lenne vége. Csak úgy egy-egy szó:

És alúlról a viskók közül felszáll ide a tábori kovácsok üllőinek fáradhatatlan zengése, szól a fürész, a kalapács, egy kicsit az ágyú, aztán megint fürész, fürész és megint a kovácsok friss, bátor, csengő pöröly-ütései.

Panowice, augusztus.

Feljegyzem néhány szóban annak a félórának a történetét, a mely ma Varsó eleste hírének megérkezését követte.

Az erdőben, egy brigád-parancsnokság földalatti kunyhójában szólalt meg a telefon Varsó elestének a hírével és azzal, hogy az esemény ágyú- és puskatűzzel ünneplendő meg. Azonnal hatalmas deszkákat hoztak elő, óriási táblát ácsoltak össze belőlük, a táblát mészszel fehérre festették és nagy fekete betűkkel oroszul ráírták, hogy: Varsó elesett. A táblát levitték az erdő alá a lövészárokba, a honnan a bakák magasra felnyújtották és ügyesen kiállították a földhányás elé, a drótakadályok közé. Az oroszok, a kik 400–800 lépésnyi távolságban vannak itt elásva, szabad szemmel is kitűnően olvashatták. Ugyanabban a pillanatban, a mikor a tábla kiemelkedett az árokból, előre megállapított módon egyszerre az egész front minden ágyúja eldördült. A végtelennek hallatszó dörgés Bukovinától az -410- orosz határig egyszerre vágott a déli csöndbe és ugyanekkor szívet reszkettető ordítás kezdődött az árokban, puskasortűzzel, majd az ütegek második bömbölő sortüzével vegyülve. Ezután még perczekig szólt a domboldalakon, erdőszéleken húzódó árkokból a boldog diadalordítás.

Az erdőből, a brigád kunyhója mellől hallgatom. Innen felülről úgy hangzik, mintha maga a föld ordított volna fel, mert embert semerre nem látni. A hang az árkok mélyéből jön. Az orosz eleinte heves puskatüzeléssel, majd egy-egy ágyúlövéssel válaszol a hírre, de hamarosan elhallgat. Május óta már negyedszer részesül ebben az előzékeny hírszolgálatban: ugyanígy tudta meg Przemysl, Lemberg és Lublin elestét. Eleinte izgatottan lövöldözött vissza, mert általános támadást sejtett. Most már tudja, hogy a nagy ágyúzás rossz híreket hoz számára. A front mögött a katonazenekar játszsza a himnuszokat és a legénység az árokban énekel. Délután folyik tovább a napi munka: szórványos puskatüzelés, tüzérharcz, melynek során az orosz néhány nap óta czélozva lövi shrapnellel a mezőn aratási munkát végző parasztokat, – a kiknek a többsége itt is asszony, – hogy ne takaríthassák be gabonájukat. A gazdasági harcznak ezt az egészen új módszerét csak most találták fel, de úgy látszik, csökönyösen ragaszkodnak hozzá. -411-

Panowice, augusztus.

A délelőttöt a budapesti I. honvéd-menetezred állásaiban töltöttem. A hogy az ember szinte várta: a tartalékok egy erdőben valóságos városligetet rendeztek be gunyhókkal, bódékkal, hintákkal, a parancsnokuknak ízléses villát építettek, maguknak pedig kabaré-szinpadot állítottak. Az építkezés, a felírás, mind csupa ötlet. Van bakakorzó, dalárda, kuplé, «velenczei éj», sokszorosított műsor, iparművészeti munka: fehér mészkőből szobrok faragása, fiatal fenyőből remekbe nyesett botok, pipák, szipkák, van «költemény», dal, Telefon-Hírmondó (csöndes estéken összekapcsolják a lövészárkok telefonjait és hegedűlnek, énekelnek, szavalnak a telefonba), ujságolvasás, sétatér (egy táblán: «A gyepre lépni szigorúan tilos»), van konferanszié, czigányprimás, akrobata – Pest itt is Pest maradt. És volt egy hónappal ezelőtt Chorostkovban, mint ők mondják: «nagy kabaré és kivilágítás», a falu égett és egész éjszaka kézitusa volt az oroszszal, ökölre, puskatusra, dorongra, kézigránátra, a míg hétszázat el nem fogtak közülök, és a többit győzelmesen ki -412- nem verték az égő faluból. A divizionárius «Emléklapot» küldött az ezrednek, a melyben magasztalta a vitézségüket és zászlójukra iratta az ezred négy véres, dicsőséges csatáját: Makovka, Babin, Salaszyce, Chorostkov…

A fiatal ezred első parancsnoka Csicsery Zsigmond ezredes volt, a kit magasabb megbizatás más térre szólított. Most Frauendorfer Ferencz alezredes a kommandáns, Tauffer, Martini és Ghiczy kapitányok a zászlóaljparancsnokok, az ezred állóharczot vív, a pesti gyerekek nehéz és vad harczok után a lövészárok-háborúban mutatják meg, mit tudnak.

A hogy a gyönyörű, árnyas erdőben járunk, ennek a víg városligetnek a hangulata egyre komolyodik. Egyre több csatáról hallok. Tiapczénél ez történt, az történt. Tiapcze is hatalmas verekedés volt, a pestiek három hétig harczoltak ott egyfolytában, pihenő nélkül.

– Legmelegebb két napunk – mondja Tauffer Dezső százados – május 26 és május 28 volt. Huszonhatodikán egész nap az oroszok legerősebb állását támadtuk. Huszonnyolczadikáról huszonkilenczedikére virradó éjszaka a pestiek nyolcz orosz rohamot vertek vissza, az orosz négy ezreddel akarta őket tönkre tenni, de ők a négyszeres túlerőt mind a nyolczszor tökéletesen visszaverték, és azt jelentették reggel a parancsnokságnak, hogy háromezer orosz halott és súlyos sebesült fekszik a vasút mentén.

Jezupoltól délre állt az ezred, a Hofmann-hadtest Dnyeszter-harczai idején, az állásaik keresztben metszették a stanislau–halicsi vasútat. A hogy egy délelőtt a meglehetős nyugodt vidéket kémlelik a fedezékekből, egyszerre csak igen lassan jön feléjük az orosz rajvonal felől egy vonat. Egy baka veszi észre először és elkiáltja magát: «nézzétek csak, vasút!» Megállapítják, hogy orosz pánczélvonat, de ekkorra a vonat már be is mutatkozik: jobbra-balra okádni kezdik a vaggonba bujt gépfegyverek a golyót a pestiek felé. Lövöldöznek rá, de az ilyen vonatnak nem árt a puskagolyó. Közben a messze hátul álló német tüzérség kitünő szeme észre veszi a vonatot és német alapossággal mindenekelőtt mögéje lő, elrombolja a pályát, hogy ne mehessen vissza, aztán egyik gránátot a másik után vágja bele a vonatba. Ezt már a pánczélvonat se szereti. Megy tehát vissza, de csak addig a lyukig ér, a mit a német mögötte csinált. Ekkor kiugrik a pestiek lövészárkából Földváry Frigyes bizományos… azaz: ezred-utásztiszt, és néhány ügyes pionirral előreszalad háromszázötven lépésnyire a rajvonal elé, egészen a 105-ös számú bakterházig és ott ekrazittal felrobbantja a sineket. Most már a vonat két lyuk közé van fogva, nem mehet se előre, se hátra. A német tüzérek estig lövik a beszorúlt vonatot, a mely most már elhallgat, másnap reggel pedig sehol sincs. Az oroszok vagy felrobbantották, vagy a hátsó lyukat éjjel kijavítva, elvitték a roncsait.

Az ezredorvos egészen komolyan azzal biztatta -414- Tauffer századost, hogy ő már kipróbálta: igen erős orosz puskatűzben esernyővel kell járni, a golyó megijed az esernyőtől. A százados Halicsban meglát egy parasztnál egy kopott esernyőt, megveszi tőle két koronáért azzal, hogy majd ha tűzbe kerülnek, átnyújtja a doktornak. De nem találja sehol a doktort, ellenben megjön a parancs: rohammal kell kiverni az oroszt abból a bizonyos égő Chorostkov faluból. Az ezred a faluhoz rohan, a hol az oroszok hirtelen elárasztják őket puska- és gépfegyvergolyóval. Olyan nagy volt ez a golyózápor, annyi jó pesti fiú bukott el mindjárt az elején, hogy egy pillanatra lehetetlennek látszott tovább menni. Tauffer kapitány valahol elől járt és egyszerre csak látja az ezred, hogy a kapitány kinyitja az ócska esernyőt és védelmül feszíti az orosz golyók ellen, úgy megy előre. A borzasztó szituáczióban ez a tragikus tréfa nagyszerűen hatott: hatalmas hahotával ugrált fel az ezred és rohant az esernyős kapitány után, be a golyózáporba. És mindenütt járt, imbolygott előttük a fekete esernyő, Tauffer kapitány lobogtatta, mutatta, hogy nem fogja a golyó, – így rohantak be Chorostkovba, verekedni és meghalni, nevetve, az esernyő után.

A járőreik ügyesek, ravaszok és vakmerőek. Van egy káplárjuk, Leu Péter, ez egyedül szokott átmenni az orosz lövészárokba, foglyot hozni. Az ezred naplója szerint eddig nyolczszor ment át egyedül és minden alkalommal hozott legalább egy foglyot. Nemrég egy járőr, a mely kémlelő-úton volt, egyéb jelentések közt azt is hozta az orosz -415- állásokból, hogy panaszkodnak az oroszok, mert napok óta nem kapnak czigarettát. Képzelhető, hol jártak, és mit csináltak, a míg odajutottak, hogy az oroszok «panaszkodtak» nekik.

Július 28-án, az évforduló ünnepén a vak katonák javára a rajvonal mögött néhány száz lépéssel «tábori művészestélyt» rendezett egy bajtárs: Halász Alfréd szinigazgató. Este kilenczkor kezdődött az előadás, melynek műsora a következő volt: a Hegedüs-század énekkara elénekelte a Himnuszt. Halász Alfréd szavalt. Dely Károly magyar dalokat énekelt, Székely Jenő kuplékat. Dusek Ferencz honvéd akrobata-mutatványokkal lépett fel. Szabó hadapród, Kis Gyula honvéd, Hádl József honvéd zenei produkcziói után Halász szavalatot adott elő, de akkor már kezdtek ebbe belefütyülni egyes orosz golyók. A hallgatóság kissé széjjelebb ült, és úgy hallgatta meg Löblovitz Béla hadapród hegedűszólóját. A hegedűszóló vége felé azonban komolyodott a helyzet és az oroszok, a kik a tiszta, csöndes estében kitünően hallották a hangversenyt, veszettül kezdtek lövöldözni, most már géppuskából is. A konferanszié: dr. Oesterreicher zászlóalj-orvos figyelmeztette a közönséget a «közbejött technikai akadályokra», és mint Tauffer kapitány mondja: mire szétnézett, a hegedűszóló igazán szólóban maradt, a hallgatóság az utolsó szál emberig visszaugrált a lövészárkokba. Erre a hegedűművész is távozott, de a kis erdő a szinpad körül még egy félóráig recsegett-ropogott a sűrű orosz tűzben. Egyebekben az -416- énekszámokat hegedűn Duffek Antal és Kőnigsberg Arnold urak kísérték, és a vak katonák szép összeghez jutottak a bevételből. Sebesülés nem volt.

Lenn jártunk a «támpontjukban», a mely ezen a vidéken legmesszebbre ugrik előre az orosz állások felé és meg van rakva gépfegyverekkel. A végtelen futóárkok végében az egyik géppuska-csoportnál Urbanek Ferencz hadapród, a másiknál Csont Lajos hadapród áll parancsnokként szemtől-szembe az oroszszal, szinte az orra előtt. A lyukakon ügyes pesti gyerekek néznek ki mozdulatlanul, némán, egy pillanatra se hagyva abba a figyelést. Minden mozdulatra kap az orosz «egy fröcscsöt». Egészen furcsán, igazán fröcscsnek hangzik ez a fröcscs, – ugyanúgy szól nagyban, mint kicsiben az, a mikor a pinczér a szódásüvegből előbb egyet a földre fröcscsent, csak aztán lát neki. A földszinen lát ki az ember innen, ritkás búzavetés és sűrű drótsövények közt kell nézni, szabad szemmel kitünően látom az orosz árkot, előtte egy lyukban a drótok közt a «Feldwachét». A mint odaát mozdult valami, jött a fröcscs: egyetlen recsegés, a mivel a géppuska nyolcz-tíz golyót köp át. Négy-öt elszórt puskalövés volt a válasz. Azt mondják a kadétok, hogy ha az orosz a jövő héten is ilyen szelid marad, a király születésenapján nagy «velenczei éjt» és bakakorzót rendeznek. Mostanában az orosz nagyon szelid és a bosszúállásban valósággal pedáns. Ha délben a mi tüzérségünk belelő néhányat a mozgókonyháiba, másnapig vár a bosszúval: másnap délben pontosan ugyanabban az órában és perczben pontosan ugyanannyit -417- lő vissza. Ezzel világosan jelzi, hogy: «ha te nem bántasz engem, én se bántalak téged.»

Az út, mely a pestiekhez vezet, beleesik az orosz tüzérség lő-vonalába. Gukkerrel az orosz itt minden embert lát. Mégis nyugodtan viszik itt a menázsit az állásokba. Ha azt akarjuk, hogy ide ne lőjjön, egy-két napig nem lövünk az ő menázsi-útjára. A hálában époly pontos, mint a bosszúban. Az az érzésem, hogy ha több municziója volna, nem volna ilyen lovagias.

Hnilcze, augusztus.

Egy Falz-Fein nevű orosz tábori pilóta érdekes dolgokat mondott az ellenséges repülők egymáshoz való viszonyáról, ezért jegyzem fel elfogatásának történetét és nyilatkozatait. Mert egyébként nagyon egyszerű az esete, «május 26-ikán Bolechownál belelőttünk a gépébe, leszedtük a levegőből és elfogtuk» – mondják a divizió tisztjei, a kik szívesek itt a kertben a naplóikat előszedni és az esetet nekem hitelesen elmesélni.

Május 25-ikén orosz repülők bombákat dobtak Bolechowra, egy bomba egy kertbe esett és egy egész kis családot tépett szét. A katonák másnap, 26-ikán, megint meglátták az orosz repülőt, lövöldözni kezdtek rá, s a hogy figyelemmel nézik, egyszerre csak megbillen a gép a levegőben és villámgyorsan jön lefelé. Cisow falunál száll le, egy erdő mellett. Mire odaszaladnak, a gép már lobogó lánggal ég és a két orosz repülő szalad be az erdőbe. Az egyik sántit, -418- a másik támogatja. A sűrű erdőben hajsza indul utánuk, de nyomuk vész. A parasztok azt mesélik, hogy mikor lezuhantak, hamar ledobták a ruhájukat és osztrák-magyar tiszti egyenruhákat öltöttek. Telefon, távíró dolgozni kezd, hogy az ismeretlennek látszó tiszteket a környéken szólítsák fel igazolásra. Délután négytől este nyolczig semmi eredmény. Este nyolczkor Wertheim tüzérfőhadnagy elfogja őket és behozza mind a kettőt kocsin a parancsnokságra. Az egyenruháról szóló hír hazugságnak bizonyul: a két orosz angolos egyenruhában van, angol repülő-sisak van a fejükön. Az egyik a pilóta: Alexander Alexandrovics Falz-Fein, a másik a megfigyelő: Szergej Ivanovics Kosztelniczky, hadnagy. Elmondják, hogy addig bujkáltak az erdőben, a míg meg nem éheztek. Este beosontak egy faluba, tejet kérni, ott egy kis gyerek elkezdett kiabálni rájuk: «moszkali, moszkali» (oroszok) – és hiába volt minden, addig kiabált, a míg el nem fogták őket.

Tisztjeink úri módon bántak velük, enni adtak nekik, és Falz-Fein vacsora után a következőket mesélte:

– Az ellenséges repülők közt egészen másfajta viszony van, mint más ellenséges tisztek közt. Maga ez a nagy bátorságot követelő nehéz sport teszi, hogy a repülő a másikat is kiválasztott lénynek tartja, példáúl az orosz repülő, ha csak kényszerítve nincs rá, nem lő az ellenséges repülőre, valami ki nem mondott kollegialitást érez vele, a minek főoka az, hogy az ellenséges repülőknek van -419- egy közös ellenségük is, maga a levegő, a melylyel éppúgy küzd az orosz mint a mienk.

– Az orosz repülő, – mondja Falz-Fein – ha ellenséges repülőt lát, nem tudja azonnal megölni magában a sportembert és előbb a repülőt nézi benne, csak aztán az ellenséget. Első érdeklődése, mikor meglátja, az, hogy hogyan repül.

– Az orosz repülők különösen tisztelték báró M. magyar-osztrák főhadnagyot, a kit a levegőben nagyszerű repülőnek és lovagias ellenfélnek tanultak megismerni. Ennek a főhadnagynak, a ki egy repülőcsoport parancsnoka volt, minden módon kedveskedtünk. Az oroszok elfogtak egyszer Galicziában egy német főhadnagyot és egy magyar kapitányt, s mikor ezeket az orosz repülőtábor mellett vezették el, az orosz repülők ajánlkoztak, hogy leveleiket közvetítik M. báróhoz. A két tiszt meg is írta a leveleket és az orosz repülők a szokásos fehérszalagos bádogcsőben ledobták mind a kettőt a magyar-osztrák front mögött. Husvétkor az orosz repülők egy csomagban czukrot és süteményt dobtak le báró M. czímére és tréfából ráírták, hogy «vigyázat, robban». Másnap báró M. egy repülője viszonzásul czigarettákat dobott le az orosz front mögött az ajándékozók czímére. Most az orosz repülők levelet írtak és dobtak le báró M.-nek, a melyben másnapra meghívták fekete-kávéra. Báró M. ugyanezen az úton azt válaszolta, hogy köszöni a meghívást, de nem kér az olyan vendégszeretetből, a melynek esetleg fogság a vége. Ezzel a levelezés meg is szünt. -420-

A divizió tisztjei megmutatták a leveleket, a melyeket az orosz pilóta egy ausztriai fogolytáborból ír nekik. A levelek tele vannak áradozó dicséretekkel, a melyekkel a repülő tisztjeink lovagiasságának adózik. A legújabb levélben a fogoly pilóta Héger főhadnagytól lelőtt gépének fényképfelvételét kéri hat példányban. El is küldték neki a képeket. Azonkívül teljesítették mindkettőnek azt a kívánságát, hogy egy-egy czenzurázott levelüket, a melyben sorsukról családjuknak hírt adnak, a mi repülőink dobják le az orosz front mögött.

Horozanka, augusztus.

Kezd előttem kialakulni az aratás napjainak megrendítő harcztéri költeménye: az a sok százezer fegyverbe öltöztetett paraszt, a ki itt Galicziában vérzett és vérzik, a magyar, az osztrák, a német, az orosz, mind, az aratás napjaiban nyugtalan, szomorú, izgatott, álmatlan volt, ezeken a napokon az egész fronton, innen is, túlnan is, valami borzongás járt, a mi lassan-lassan később megnyugodott és aztán végleg elmúlt. A tisztek okossága és jósága, az újságok jó terméshírei, a hazulról ezrével jött bíztató levél teljesen lecsillapította ezeket a szegény szíveket. Most már alig beszélnek róla.

A hogy a galicziai – helyenként még most is zöld – szántóföldeken masiroztak, hasaltak, lőttek, a hogy ezt az éretlen-kalászos földet felturták, a hogy lövészárkot hasítottak belé, Péter-Pál közeledtével -421- már kizárólag csak erről beszéltek. Akkor hallottam először, hogy ásás közben folyton a földet kritizálták, egy-egy mondásuk szájról-szájra járt, ilyeneket mondtak, mikor ellenséges tüzérségi tűzben a fedezéket ásták:

Hallottam, hogy mikor támadásoknál a vetés közt hason csúsztak előre, hogy minden tíz lépésre új lyukat vájjanak a földbe, s az ilyen lyukakban néha órákig mozdulatlanul kuporogtak, mert oly gyilkosan lőtte őket az orosz, hogy várni kellett: hason fekve a zöld vetést gusztálták, a földet morzsolgatták ujjaik közt, s a támadás végeztével többet beszéltek a földről, a melyen végigtúrták magukat, mint az oroszról.

A halicsi hídfő megrohanásakor, a mi Péter-Pál körül történt, B. R. barátom egy kombinált honvédezred bakái közt kuporgott a part fekete földjében, egy gödörben, a mely fedezéket nyújtott. A fejét senki se dughatta ki, mert a gödör felett «úgy czinczogott a levegő az orosz golyóktól, mint a czitera», – benn a gödörben a bakák a Dnyeszter-menti zsiros, iszapos fekete földet fogdosták, arról beszéltek, hogy a Dnyeszter néha azért fekete, mert a megáradt kis folyók ezt a fekete földet hordják bele és hogy «mégis miért zöld itt még mindig a vetés, mikor nálunk otthon már be is hordták, ha behordták». Még később is a behordásról folyt a szó, mikor az orosz puskatűz oly erős lett, hogy a municziót messziről kellett dobálni ebbe a gödörbe, mert élő ember oda nem mehetett. -422-

Hallom, hogy ezeknek a rettenetes napoknak az estéin összebujtak, sokszor nem tudtak elaludni a tartalékok védett helyein sem, a Dnyeszter-parti falvak tüzének visszfényénél csoportokban guggoltak a huszárok és arról tanakodtak, hogy «hogyan fogja az asszony elintézni», hogy behordták-e, nem hordták-e, hogy «mennyit adott» és hogy mi igaz a búza jó árából. A huszárok nagy részének, a ki itt harczolt, nem is volt földje. Mégse tudott aludni, mikor erről kezdtek beszélni. Azt mondták:

– Errefelé a sok paraszt most aratáskor mind nyugtalan, mint a hogy a jó bor a pinczében megbolondúl, mikor a szőlő virágzik, mert a hordóban is megérzi…

Azt mesélték a huszárok, hogy ők már tavasszal, mielőtt a nagy áttörés volt, Gromnik körül egyre csak azt nézték a lövészárkok kukucskáló-lyukain keresztül, hogy az orosz front mögött hogyan szánt a galicziai paraszt. Ugyanakkor a mi frontunk mögött a katonaság lovat és huszárt adott kölcsön a parasztnak, hogy szánthasson. A lyukon a huszárok azt nézték, hogy a kozák, a kit az orosz katonaság a lengyel paraszt mellé adott, csak felügyel a szántásra, míg nálunk a huszár mindig maga vette kezébe az eke szarvát, sőt az ekevasat «úgy belenyomta a földbe, hogy a polyák paraszt megijedt». Mikor aztán most Kelet-Galicziába kerültek, akkor a lövészárkok halálos kis ablakain keresztül, a melyekben a puska fekszik puha földágyon, lövöldözés közben a vetést birálták folyton, a melyet talán még sohasem láttak ilyen közelről, alulról, az orruk magasságából. -423-

Az orosz foglyok közül azok, a kik németül tudtak, az ausztriai parasztokkal folyton a földről, az aratásról és a buza áráról tárgyaltak és kölcsönösen összehasonlították a viszonyokat.

A jó termés hírét először az ujságok hozták meg. A levél lassabban jár. Aztán jöttek hazulról a levelek, csupa biztatás, hogy behordták, sokat adott, jó ára van. Akkor árokról-árokra járt egy-egy tábori levelezőlap, a mely az egy vidékről való legénységet érdekelte. Mint valami csudanagy hullám, hömpölygött haza innen az aratási napok izgalma, otthon a sík parton megszelidült és lágy áramlással, biztatóan jött vissza. Visszaszállt a föld gyermekeinek szemére az álom, a «bor a pinczében» egy kis forrás után megint megnyugodott, az összefogdosott, elgörbült drága tábori levelezőlapok a sapkák mellé, a szívek fölé kerültek, miután körüljártak az árkokban. «Megvolt, nélkülünk is megvolt». Most már valami lehiggadt nyugalommal nézték a futóárkok mögé tábori csendőrökül állított huszárok a rutén parasztot, a mint az asszonyaival arat. Mikor egy lapos dombtetőn végigmentünk a szegényes rutén gabona közt, úgy állt köztük a fegyveres huszár, mintha a cselédei közt állna, le nem vette a szemét a munkájokról, kisérte őket, a hogy lassan hajladoztak, mozogtak a vetés közt. Velem egy kedves, okos huszártiszt, báró V. jött ezen a darabon, hogy-hogynem, egyszerre ő is a «Haditerményről» beszélt, buzaárakról és zsákhiányról, olyan ágyúdurrogásban, hogy alig értette egymás szavát az ember. Később, mikor egy ilyen magányos őrhuszárt -424- megszólítottam, hogy mi ujság, azt mondta, nem szép az orosztól, hogy napok óta ezeket az arató parasztokat lövi szánt-szándékkal. «Úgyis nyomorult föld van erre fölfelé, arra lejebb a víznél már jó, látja az ember, mikor a dekkungot ássa. Tessék nézni, itt a fölső sor milyen fehér, ott lenn már szép barna».

A «fölső sor» a mi régibb lövészárkaink szürke-fehér vonala. «Ott lenn» a mostani állásunk, a miben innen fölülről kis sapkákat látok mozogni – és a harczos életre gondolok, a mit ezek a kis sapkák ott elől élnek – a huszár áll mellettem, újjal mutatja egyik árkot a másik után és mintha ez az egész lövészárokrendszer nem háború volna, hanem valami újfajta, óriási stílü felszántása a világ földjeinek, bíráló hangon folytatja: «ez itt erre mind fehér, meszes, köves… az ott arra agyagos… amarra már barna, nagyon szép, nagyon jó…»

Olyan hangon, mintha egyikben sem volna, mintha sohase lett volna semelyikben sem katona, vagy háború. Csak föld. Rossz föld és jó föld.

Panowice, augusztus.

Itt leányok is harczolnak, katonaruhába öltözött leányok. A Hofmann-hadtest csapatai közt most a rajvonalban áll több ukrainai önkéntes-formáczió is. Ezek a derék és vitéz galicziai önkéntesek végigharczolták az őszi orosz betöréstől kezdve a Kárpátokon át való felnyomulás nehéz küzdelmeit, részt -425- vettek a Kárpátok téli védelmi harczaiban és az offenziva megindultával ők is eljutottak a bolechowi, halicsi véres napok után Kelet-Galicziába. Mindenki csak szeretettel és becsüléssel beszél ezekről a nagyrészt egyetemi ifjakból álló csapatokról, a melyek különösen a legnehezebb felderítő- és hírszerző-szolgálatban nagy érdemeket szereztek. Egyik sem sorkatona, valamennyi felesküdött hadiönkéntes, a ki a rendes gyalogsági egyenruhát viseli. Önfeláldozó vitézségükön kívül ismertető jelük a sárga-kék kokárda, a melyet a sapkán viselnek.

Egyik nevezetességük, hogy rendes, szabályos katonaruhába öltözött leányok is vannak köztük, a kik minden tekintetben ugyanazt a harcztéri szolgálatot végzik, mint a férfiak. Karabélylyal járnak, ők is letették a katona-esküt, előlépnek, sőt kitüntetéseket is kapnak. A nemzetközi jog szerint ép oly katonák, mint a férfiak, ilyeneknek tekintjük mi is azokat az orosz nőket, a kik rendes katonai egyenruhában harczolnak. Mert ilyenek is vannak.

Ma hosszabban elbeszélgettem az egyikkel, Sophie Haletschko kisasszonynyal. Rendkívül nőies, finom arczú szőke leány, huszonnégy éves, diákkisasszony, igen komoly és igen szép. Megviselt, durva tábori egyenruha van rajta, vállán a karabély, gallérján az őrmesteri rangjelzés, mellén a vitézségi érem. A háború kezdete óta harczol, egy év alatt mindössze kilencz napig volt beteg és azt mondja, nagyszerűen érzi magát. Lembergi lány, Gráczban tanult német és szláv filológiát, mikor a háború kitört, ő is elment a többi galicziai ukrainás-önkéntessel, mert «nem -426- birt otthon maradni, úgy érezte, hogy mindenkinek el kell most menni». Az ukrainaiak régi, XVIII. századbeli hadseregébe, a «Ssitsch»-be, a melynek a nevét most ezek a csapatok viselik, halálbüntetés terhe alatt volt eltiltva nőnek belépnie.

Az őrmester-kisasszony lovas járőrszolgálatért kapta az őrmesteri rangot, majd az ezüst vitézségi érmet. Husne falu környékén csapatával, a melynek vezetője volt, egészen az orosz állások mögé hatolt el felderíteni. Synovodzkónál is lovas-patrouillet vezetett, itt tüntették ki.

– A doktorátus előtt álltam, – mondja – de ez most majd későbbre marad.

A kezei finomak és nőiesek maradtak, a szemén változatlanul igen ábrándos és átszellemült fátyolozottság ül – az ő arcza az egy esztendei hegyiháborúban nem változott úgy meg, mint a legtöbb intelligens férfiarcz, mint azok a férfiszemek, a melyek egy hónapi háború után tökéletesen új és félreismerhetetlen tekintettel néznek.

Barátnője, a ki szintén kezdettől fogva velük harczolt, Olena Stepaniw, orosz fogságban van. Olena is lembergi diákkisasszony, tizenkilencz éves és nemcsak harczolt az ukrainai ügyért, hanem toborzott is önkénteseket. Ő is patrouille-vezető volt, kiválóan vitéz leány, szintén ki van tüntetve a vitézségi éremmel. Bolechownál kis csapatával az utolsó pillanatig fedezte más csapatok elvonulását, a míg az oroszok egészen körül nem vették és el nem fogták. Sorsáról eddig megbizható hir nem jött. -427-

Itt harczol egy lovas-különítményben Kus Irén kisasszony is, őrmesteri rangban. Ő már férfiasabb megjelenés: erőteljes növésű, rövidre nyirt hajú, bátor tekintetű, igen csinos leány, a ki a Makovka-hegyért folyt rettenetes harczokban mindvégig részt vett és kapitánya kijelentése szerint a «legszebb bravurok egyikét» vitte véghez: rohamban előreszaladt egészen az orosz gépfegyverig és kézigránáttal felrobbantotta a gépfegyvert, személyzetestül.

Anna Dmyterko lembergi diákkisasszony, Paulina Mychajlyschin: egy fiatal özvegyasszony, Olga Pidwysocka, aki mindössze tizenhét éves és a szemináriumból sietett a harcztérre – mind szintén ezen a vidéken harczol a férfiakkal együtt.

A vitéz leányokat az ellenség is jól ismeri és megbecsüli. A Golos Naroda czímű orosz lap hírt adott Haletschko és Stepaniw őrmester-kisasszonyok kitüntetéséről, mikor a vitézségi érmet megkapták. Ez a hír az akkor még orosz uralom alatt levő Lembergből jutott el az orosz ujságba. Ezek a mi leányaink viszont érdeklődnek azok iránt az orosz nők iránt, a kik odaát harczolnak. Egy más orosz lapból kivágták és eltették két ilyen orosz katonahölgy arczképét: az egyik egy tiszt fiatal felesége, a ki férjét elkisérte a háborúba és mellette harczol.

Az ukrainai diákok megható gyöngédséggel veszik körül ezeket a harczos leányokat. Komolyan és barátilag beszélnek velük, soha egy pillanatra nem éreztetik velük, hogy nők. A csoport, a melylyel együtt sétáltam az erdőben, a valósággal indiánusmódra épült wigwamok közt, – (Melnyk, Roman, -428- Diduschok, Tschernyk, Semyrozum és Berehulak diákok, valamennyin egy-két vitézségi érem) – tisztelni való komolysággal fogja fel a harczoló nők szerepét. Minden léha gondolattól ezer mértföld távolságban úgy jár közöttük karabélylyal a vállán ez az ábrándos szemű szőke leány, mintha a nagy gondolat erejével, a melyet képvisel, valami szelid, de ellenállhatatlan uralmat gyakorolna fölöttük. Az egész kis csoportnak a képe, a hangulata, a szelleme olyan, hogy más nem is értheti meg őket, mint a ki szemtől-szembe áll velük. A mi odahaza bizonyára a háború egyik romantikus csodájának hat, az itt józan és véres valóság; az embernek itt eszébe se jutnak azok a kérdések, a melyek odahaza bizonyosan felmerülnek. Valami türelmetlen, bántó, érzés fog el arra a gondolatra, hogy ezek körül a lányok körül más kérdések is lehetnek, mint tisztán politikaiak és katonaiak. Sophie kisasszony egy pillantása husz esztendő városi viczczelődését törli le az ember szívéről.

Horozanka, augusztus.

«– Mikor májusban a nagy offenziva teljes ereje kifejlődött és a szövetséges seregek nekivágtak Galicziának a Dunajec felől, a legforróbb napokon a mi bakáinkkal masiroztam kelet felé. Az az állandó menydörgés kísért, a mi a Dunajecnél ezerötszáz -429- ágyú egyszerre való elbődülésével kezdődött meg, és a mi végigdörgött aztán Galiczián egészen Lembergig. Valami soha le nem irható lázzal mentek akkor előre a mi katonáink. Éreztük, hogy az egész világ szeme rajtunk van, az emberek valami extázisban mentek éjjel-nappal előre, fölöttük egyre, mindig ez a mennydörgés, előttük lángoló falvak és a menekülő orosz».

«– Egy falunál állapodtunk meg délután egy órai pihenőre, mert még éjszaka tovább kellett mennünk. A temető környékén rakták a bakák gulába a puskákat. Én elindultam a falu felé, meg akartam nézni, mert hallottam, hogy teljesen ki van ürítve, egy teremtett lélek nem lakik benne. Akartam egyszer egy ilyen tökéletesen halott falut látni».

«– A hogy a falu felé megyek, az erdőn át a temető felé vezető úton jön egy zörgő, nyomorult parasztszekér. Lépésben közeledik. Egy baka hajtja és tíz-tízenkét kis gyerek ül benne két sorban. Egészen csöpp gyerekek, a legidősebb talán tíz éves lehetett. Mikor közelebb érnek, látom, hogy a szekéren a két sor gyerek közt egy kis koporsó van, de olyan kicsi, a milyen kis koporsót még nem is láttam. Akkora volt, mint valami kisebbfajta kézibőrönd. De koporsó volt, világosan látszott a formája és két koszorú volt rajta, mind a kettő ujságpapirosból csinált virágokból fonva. Megfordultam és mentem a szekér után».

«– A temetőbe érve a baka leszállt, egymás után leemelte a tuczat kis gyereket és sorbaállította őket. Aztán kiemelte a szekérből a kis koporsót és -430- letette elébük. Aztán ásót vett elő a szekérből, megköpte a markát és néhány percz alatt egy kis sírt ásott. A sírba beletette a kis koporsót, eligazgatta rajta a két ujságpapir-koszorut, aztán elföldelte. Ezalatt a sorban álló tuczat gyerek hangosan sírt, de nem mozdult. A baka megint a szekérbe nyult, két kis léczből-csinált keresztet vett elő és betűzte a sírhalomba. Akkor levette a sapkáját és egy nagyon csöndes Miatyánkot mondott, egy szót se hallottam belőle, csak a szája mozgását láttam. A tuczat gyerek mögötte hangosan sírt még mindig, de nem intette csendre őket. Közben egyre sötétedett. A Miatyánk után előbb az ásót dobta vissza a szekérre, aztán egyik gyereket a másik után rakta be a szekérbe. Mikor mind benn volt egy csomóban, ő is felült, megfordította a szekeret, a melybe egyetlen nyomorult, sovány ló volt fogva és hajtott visszafelé, az erdőbe. A gyerekek most már csöndesek voltak, egy mukkot se lehetett hallani. A baka az egész idő alatt egyetlen egyszer sem szólt a gyerekekhez, minden, a mit mondott, a csöndes Miatyánk volt, ezt is a jó Istennek mondta, négyszemközt».

«– Utóbb megtudtam, hogy a teljesen kiürített faluban mégis maradt néhány élőlény. Egy asszony, a ki gyerekágyban feküdt és ez a tuczat kis gyerek, a kik a menekülés zavarában kallódhattak el, mert a szüleik sehol se voltak. A baka úgy találta őket az üres faluban, egy csomóba verődve jártak, mint a bárányok. A gyerekágyban fekvő asszonynak a a kis egynapos gyereke meghalt. Ennek csinálta a baka az apró koporsót az ujságpapir-koszorúval, -431- összeterelte a tuczat gyereket, felrakta őket a szekérre a kis koporsó mellé és úgy temette el a kis egynapost, a hogy láttam. Kerestem aztán este a bakát, de már nem tudtam megtalálni, az ezred ment tovább, nekem is mennem kellett, előttünk a tavaszi estében a felhőkig lobogó lánggal égtek a falvak és még mindig mennydörgött a német tüzérség, épp úgy, mint a temetés egész ideje alatt. Német nehéz mozsarak és a mi harmincz és feleseink dübörögtek el mellettünk, ezek Przemysl felé mentek és a tüzérek ordítva énekeltek rajtuk. A mi ezredünk is ordított folyton, folyton, a míg csak az utolsó mozsár is el nem zörgött mellettünk. A baka e közt a négyezer poros ember közt marsolt velünk tovább, keresztül a kiürített falun, de hogy melyik volt, azt később sem sikerült megtudnom».

Toustobaby, augusztus.

A nyolczvanegyeseknél, a kiknek «kierőszakolt átkelését» a vezérkar tisztjei már rég emlegetik.

A délelőtti napsütésben egy kis lengyel uriház előtt találom Bolzano ezredes, brigadérost és Siegl alezredest, ennek a 81-ik gyalogezrednek a parancsnokát, a melyet nemrég tüntetett ki ő felsége azzal, hogy a német vezérkari főnököt, Falkenhaynt nevezte ki tulajdonosává. Az urak az eget nézik. Egy repülő kering fölöttünk, olyan furcsán süt rá a nap, hogy hamarjában meg sem lehet állapítani: a mienk-e, vagy orosz. A repülő a további kutatások elől elhuzódik -432- az orosz árkok felé. Fülelek egy kicsit: nem lőnek rá. Tehát: vagy orosz, vagy az oroszok se tudják, kicsoda. A mi árkainkból, a melyek e mögött a csinos kis úriház mögött vannak, elszórt puskázás hallatszik. Aztán megint csönd. Ma nyugodt nap van, mozgalmas éjszaka után. Az éjjel az oroszok kisebb, negyven-ötven emberből álló csoportokkal támadták az árkainkat, de a gépfegyver visszakergette őket. Az ilyen éjjeli nyugtalanítás csoportonként tíz-tízenöt halottjukba kerül. És ezeket a fiúkat, a kik egy esztendő minden viharát kiállották, igazán nem nyugtalanítja.

Ha már itt vagyok a Falkenhayn-ezrednél, felhasználom az alkalmat, összeállítani pontos történetét annak az iszonyú öt napnak, a melyet ez a vitéz ezred két hónappal ezelőtt átélt, mikor azt a parancsot kapta, hogy Perlovce falunál csináljon a Dnyeszteren úgynevezett «kierőszakolt átkelést», hogy ezzel a Halicsnál hatalmas munkát végző Hofmann-hadtestnek a kezére járjon. Perlovce Halicstól északnyugatra fekszik a Dnyeszter mellett, itt van az egyetlen pont, a hol a Dnyeszter átgázolható. A folyó itt hatvan méter széles, átlag 4–6 méter mély, a közepén igen erős a sodra. Egy vékonyka út azonban úgy vezet át rajta, hogy a középtermetű ember feje még kiáll a vízből, ha nagyon nyújtogatja a nyakát. Az innenső part ezenfelül mocsaras, süppedő. Mindezekre ráadásul a tulsó parton felkészülve áll az orosz, hogy a gázlót tűz alatt tartsa, -433- sok ágyúval, gépfegyverrel és pompás kilátással minden emberre, a ki az innenső parton mutatkozik. Itt kell átmenni.

Június 23-ikán hajnalban egy másik ezred, a 35-ös megkapja a parancsot az átkelésre parancsnokától, Baumann alezredestől. Az ezred részei keserves munkával vergődnek ki a mocsaras partra és a sötétben nekivágnak a rohanó folyónak. A hol a keskeny gázló vezet a sötét hullámok közt, ott kötelet feszítenek ki a két part között, hogy jelezze az útat. Így jut át a 35-ik ezred egy része a tulsó partra, a hol hamar elfoglalja az előre kijelölt helyét és azon csurom vízesen véres harczba keveredik az oroszszal.

Egyik orosz roham jön a másik után, az ezred részei hatalmas túlerő ellen küzdenek, megrítkulnak a sorok, fogy a municzió és a hátuk mögött hirtelen szemlátomást áradni kezd a Dnyeszter, oly gyorsan és oly rosszakarattal, mintha valahol felül az oroszok hordanák bele a vízet. A kis csoport el van vágva a világtól: előtte a védekezésre felkészült friss orosz erő, mögötte az egyre dagadó víz, a melyen se étel, se ital, se municzió nem mehet most már keresztül.

A 35-ösök azt izenik át, hogy ők az utolsó emberig tartják magukat, de jöjjön segítség.

Itt kezdődik a Falkenhayn-bakák szerepe. Elindulnak ők is a folyó felé, de az orosz most már az egész gázlót sűrű ágyú és géppuskatűz alatt tartja, sőt pontosan lő át az innenső partra is, hogy el se lehessen indulni a gázlón. Választani kell: vagy belesodródni a mély és sebes vízbe, vagy azon a -434- vonalon menni át, a melyből víztölcséreket vág fel az orosz ágyú és a mely mintha forrana, úgy sistereg az orosz golyók lecsapódásaitól. Mert menni kell, halasztás nincs, odaát már majdnem teljesen elfogyott a municzió.

Ezen a napon Siegl alezredes a brigádhoz írt jelentésében a többek közt ezt mondja: «Ha csak egy ember mutatkozik a gázlón, az ellenség minden oldalról tüzérségi és géppuskatűz alá veszi, oly hevesen, hogy az átkelés csak egyenként történhetik».

«A kötelet, mely a gázló megjelölésére szolgált, az ár elsodorta. A Dnyeszter óráról-órára árad».

«Kisebb embereim már nem tudnak átmenni. Az átmenés közben megsebesülteket elragadja a folyó. Rozmarin hadnagy halott».

Közben egyik század a másik után megy át, a «kisebb emberek» nélkül. A hadtestparancsban olvasom: «Margl József géppuskás közlegény a legerősebb tűzben négyszer megy ide-oda át a Dnyeszteren, hogy géppuskájának elég municziót szállítson. Ugyanez az infanterista a tulsó partról látva, hogy egy géppuskát vívő ember roskadozik a vízben, ötödször is visszajött és átvitte a géppuskát. Mikor átvitte, meglátott egy tisztet az áradatban vergődni, hatodszor is belegázolt a vízbe és heves ellenséges tűzben átsegítette a partra».

«Köttner Ferencz egyévi-önkéntes-orvos, titular -435- korporal, a hídfő balszárnyán áll a leghevesebb tüzérségi és gyalogsági tűzben és több mint kétszáz sebesültet kötöz be, valamint visszaszállításukról is gondoskodik».

Közben mennek, egyre mennek át, beugrálnak a 35-ösök megrítkult soraiba és egyik orosz támadást a másik után verik vissza. Minden század a municziója egy részét leadja a 35-ösöknek. Együtt tartják most a félköralakú vonalat, a mely a gázlót fedezi, most már eleven hídfővé változnak. Ismét néhány mondat a «Gefechtsbericht»-ből: «A 35-ik ezred részeivel vállvetve a 81-ik ezred I. és III. zászlóalja hat heves orosz szuronytámadást ver vissza. A támadások időpontjai:

Ez a története egy napnak – reggel kilencztől este kilenczig – így, a jelentés menetrendszerű szárazságával, még most, a papiroson látva is megállítja az ember szívverését.

Heissig százados (II/35.) jelentése, Bolzano brigadéros beadványa és Hofmann altábornagy írásbeli megjegyzése szerint, röviden egybefoglalva: egy -436- tartalékos zászlós, Deutsch János átgázol a Dnyeszteren és arra érkezik, hogy az orosz a támadások során betör saját állásainkba és ott «diadalittasan és örömmámorban győzelmi kiáltozást hallat». A zászlós félszázada élére ugrik és a meglepett oroszokat kiveri állásainkból, Ruzdvianyig kergeti őket, olyan borzalmas tüzérségi tűzben, hogy legénysége hetvenöt százaléka elpusztul s ott kitart ugyanily tűzben, míg erősítést nem kap. Később egy orosz támadásnál, mely már tíz lépésnyire jut sorainkig, «lövészárkaink elé ugrik és három magazint sütögetve el pisztolyából, személyes példájával a már-már áttörő ellenség visszaverésére buzdította csapatát».

«Schip Lipót népfelkelő-gyalogos, mikor egy shrapnell a karját letépte, a legnagyobb lelki nyugalommal ment kar-csonkját leköttetni és ezalatt bajtársait további kitartásra buzdította. Miután a támadás visszaveretett, egyedül ment a segélyhelyre, a hol nyugalmával és irtózatos sebesülése daczára tanusított katonás magatartásával («Strammheit») általános csodálkozást keltett».

Az éjszaka azt a meglepetést hozta, hogy a Dnyeszter úgy megáradt, hogy «a legmagasabb ember sem gázolhatott többé át rajta». A ki megpróbálja az átmenést, a víz alá kerül. A tulsó parton küzdők el vannak zárva municziótól, élelemtől, ívóvíztől, erősítéstől, – a sebesülteket sem lehet áthozni. A 81-esek és 35-ösök pionirjai minden darab fát -437- összeszednek a környéken, a sötét éjszakán: ajtót, kerítést, ablakfélfát, asztalt, háztetőrészeket és ebből a szemétből egy alkotmányt csinálnak (– «halb Zille, halb Floss» –), most ezen megy át a koromsötétben étel, ital, municzió és ezen jönnek vissza a rohanó vízen a sebesültek. Háromszor megy így át a tutaj, de a harmadik menet után telibe találja egy a sűrűn hulló orosz ágyúgolyók közül, széttörik és elsülyed. A túlpartiak végleg magukra maradnak.

De a katonai czél el van érve: Halics felől az orosz egyre több erősítést kénytelen ideküldeni, Halics körül valamiképpen megkönnyebbül a hídfőt ostromlók helyzete.

És most így, mindentől elvágva, elszigetelve az orosz parton, 23-ikától 27-ikéig egyik orosz támadás a másik után, a legtöbb úgy, hogy egymás mögött nyolcz sorban jön az orosz bajonettel és kézigránáttal, a nyolczadik sor mögött pedig kozákok, gépfegyverrel, hogy előrehajtsák a nyolcz sort, ha megállana. Huszonhetedikén esti kilencz óráig megy ez így, addig állja a Falkenhayn-ezred a 35-ösökkel együtt egyik támadást a másik után. Közben ismét be-betör az orosz a mi hirtelen ásott árkainkba. Egy helyen már nem birják, az árokban egyedül marad Branhofer kadét hét emberrel, de ezzel a hét emberrel veri vissza az oroszt «leghevesebb frontális és oldalozótűzben». Közben az utolsó konzervek is elfogynak.

Öt nap és négy éjszaka után most végre megtörik az orosz erő. A nyomás már Halics felől is érezhető, este kilenczkor az ellenség megkezdi a -438- visszavonulást. A 81-esek éheztek. Egy katona, mikor a szintén éhező tisztje vigasztalta, ezt mondta: «Kinek jár most ételen az esze, municziót tessék adni». Ezt csak hallomásból tudom, mert megjegyzésekről nem készül hivatalos jelentés…

Kétezer halottat hagyott ott az orosz. A foglyok vallomása szerint ugyanennyi volt a sebesült. Három orosz ezred ment tönkre az ötnapos támadásokban, a foglyok azt vallják, hogy egy negyediket semmi hatalom nem volt képes a kétezer halotton keresztülkergetni a mi állásaink felé. Az ezredet üdvözletekkel halmozták el a pihenő első napján. Frigyes főherczeg külön táviratban fejezte ki különös elismerését. Marschall és Gherock német tábornokok elragadtatott hangon dicsérik távirataikban az ezredet. Az új tulajdonosuk, Falkenhayn német vezérkari főnök csodálatát írja meg az ezredparancsnoknak. A 81-esek, a kik aztán a Dnyeszter északi partján a Hofmann-hadtesthez visszacsatlakozva üldözték az ellenséget, megérdemlik a pihenést, az álló-harczot, – mert mostanában ezt nevezik pihenésnek…

Ma már lassanként a nem-katona ujságolvasó is hozzászokik az ilyen katonai közhelyekhez: «két ezred, hogy a halicsi támadást megkönnyítse, kierőszakolta az átkelést és erőket vont magára». Minél tovább tart a háború, annál inkább esik bele az ember ebbe a hibába. Holott mindenkinek, a ki nem katona, szűzen kellene maradnia a taktikától, a katonai nyelvtől, hogy fel tudhassa mérni az emberi -439- szenvedést, minden taktikának örök és egyetlen tartalmát. És kötelesség volna nemcsak az ezredek, de a legkisebb patrouilleok napjait és éjszakáit mikroszkóp alá tenni és kikeresni belőlük az ember türelmének, önfeláldozásának, hűségének és végtelen kinjainak a példáit. Ezek igazi fejezetei volnának a háború történetének – de a legkisebbhez is egy egész emberélet ideje kellene, meg az, hogy az ember mindentudó legyen – és még akkor is milyen keserű igazságtalanságot követne el azokkal szemben, a kik siker nélkül szenvedtek. Itt van előttem ez az ezred a lövészárkaiban, itt vannak a tisztjei, a kik mindenre emlékeznek, itt van egész kötege az iratoknak, a melyek minden percz történetét adják, a szomszédban a Dnyeszter zug e harczok színpadján keresztül és a hogy így szembenézek az ilyen elmult öt nap történetével, perczekig egyebet sem érzek, mint a magam kinzó tehetetlenségét. Mint a fájdalom elől a narkózishoz, úgy menekül az ember vissza a közhelyhez: «az ezred… kierőszakolta az átkelést… erőket vont magára…» Ha ezzel elbutítja magát az ember, legalább homályba borul a többivel együtt Schip Lipót is, a ki oly «stramm» volt a leszakított karjával. Mert különben ez maga elég ahhoz, hogy az ember heteken át kinlódva nézzen maga elé a semmibe és gondolkozzék, minden eredmény nélkül. -440-

Jeziorko, augusztus.

A nyári éjszaka végtelen csöndjében tegnap még éjfélután is kopogott a gépfegyver a domb mögül. Valami új legénység érkezett odaát az orosz árkokba és ez nem tud az első éjjelen aludni. Izgatott, fél, nyugtalankodik, elkezd lövöldözni, mi visszalövünk, így kopog, kopog egész éjszaka a puska és a kis fekete gép. Hajnalra csönd.

Gyalog fel egy dombra, aztán szekéren. Báró Mirbach vezérkari kapitánynyal döczögünk nagy kerülő úton, az erdőszélekhez símulva, mert a mezőn nem tanácsos átvágni. Aztán megint gyalog, megint szekéren.

A dombon tábori üteg lő. Az oroszok legújabban ismét parasztasszonyokká öltöztetik át a katonáikat. A tüzérfőhadnagy meséli, hogy tegnap hajnalban előbb négy-öt, majd tíz-húsz parasztasszony jött feléje az orosz árkok felől, de egyszerre megijedtek valamitől, mert hirtelen, még mielőtt a mi drótunk elé értek volna, mind a húsz parasztasszony egyszerre -441- lehasalt és tüzelni kezdett. Többé aztán már fel se keltek. A tüzérség most azt a pirosfödelű házat lövi, a honnan ezek jöttek. Ott valami központ lehet, mert folyton jönnek-mennek körülötte az oroszok.

Mezőn megyünk keresztül, a hol rutén parasztok aratnak a tüzérharczban. Azt mondják, soha egy pillanatra se mennek el a földjükről, a legnagyobb gránát-tüzben is dolgoznak. Pedig már nem egyet tépett szét az orosz.

Hosszú út a mély és keskeny futóárokban, fölfelé, aztán egyszerre ott vagyunk az első árokban, a huszároknál. Valamennyi a puskájánál áll és néz ki a lyukon: valami mozgolódás volt elől, a Feldwache körül, a ki ez előtt az árok előtt, künn, a dróton is túl fekszik egy lyukban, negyven lépésre az orosz Feldwachétól. Ha nem lőnek egymásra, beszélgetnek egymással. Most lőnek egymásra.

Az árok Jacobs huszárkapitány lövészeinek az állása. Az első tiszt Lázár főhadnagy, aztán megismerjük Rusa főhadnagyot, Rumler és Gosztonyi hadnagyokat. A huszárok lövészárkát a szinte túlzott tisztaság és pedantéria jellemzi. A berendezkedésnél a huszár fáradhatatlan, – a hogy máskor a lovát tisztítja egész nap, szünet nélkül, úgy most, hogy a lovat elvették tőle, a lövészárkot csutakolja, mossa, vakarja, keféli, egész nap. Ők maguk is – ez is tradiczió – folyton csinosítják magukat. Szakállat nem látni. Mind borotválja magát itt is, a bajuszok ég felé állnak, Munkácsról «hozatják» a bajuszpedrőt. Megmutatják a konyháikat: az agyagba -442- kis tűzhelyet fúrnak, a tűzhelyen vaskarikát látok, akárcsak egy pesti spórherden. Ez az egyetlen hordozható része a tűzhelynek. Némelyiknek még kis bádogkéménye is van. Krumplit főznek. A hogy beszélgetünk velük, elmondják, hogy tavaly szeptember óta folyton harczban vannak: az egész telet végigverekedték a Kárpátokban, résztvettek Przemysl végső ostromában és most nemrég a Dnyeszter-forszirozásban. Barnára égett, kedves, büszke arczok: egytől-egyig mind magyar.

Megmozdul egyszerre végig az egész árokrész, – jön a kegyelmes úr. Látni, a mint a futóárok földhányásai közt két kék sapka mozog errefelé: Hofmann altábornagy jön a huszár-divizió parancsnokával, Ruiz de Roxas vezérőrnagygyal. Feszes hapták, minden huszár a puskája mellé áll, most nem szól egy puska sem. A két kék sapka kanyarog, el-eltünik, megint felmerül a szántóföldön, szinte kisérteties innen az állásból nézve, a hogy két sapka magától jön fel a tarlón. Aztán hirtelen kibukkan a két tábornok, már sárosan, agyagosan a szűk árok falaitól. Tegnap zuhogott az eső, olvadt az agyag.

Excellenc a huszárjait jött meglátogatni. Elindulunk vele, végigmegyünk a több kilométer hosszú lövészárkon. A séta bizony reggel kilencztől délután kettőig tart, mert az altábornagy majdnem minden huszárnál megáll.

Már írják is fel a noteszbe: a huszárokhoz holnap dohányt küldeni. És most következik a harczias arczoknak, a kidüllesztett melleknek, a bizodalmas tekinteteknek, az eget szurkáló bajuszoknak, a kedves, meleg, őszinte válaszoknak hosszú, hosszú sorozata, a hogy ezek a huszárok itt tíz-tíz lépésre az árok lyukaiban egymás mellett állanak, egy egész ezred. Mintha a magyarság nagy képeskönyvében lapozna az ember: csupa új meg új ember, egyik ravaszkás, a másik komoly, van közte fölényes, szerény, vörös, barna, kicsi és óriás, fiatal, öreg. De a hang mind nyílt, a tekintet mind a szemből a szembe megy. Elkeveredem a fiatal tisztek közé, elmaradok az Excellenctől, de egyre hallom elől a hangját:

– Alássan jelentem, öt családom van, egy asszony, két gyerek és két lány.

Öt család, négy család, hat család… kevesebb alig akad. Egynek «nyolcz családja» van. Ebbe a szülék is be vannak számítva.

A sapkákat gyűjteni kellene, olyan szépek. Egyiken aranyfonálból és művirágból csinált bokréta. A másik fényes zöld gyöngygyel körülszegve. Töltényből -444- csinált czeruzatok némelyikben. Kis kétkrajczáros emlékérmek ügyes lánczczá varrva egyiken-másikon. És közben: öt család. Hat család. Aztán megint tölgyfalevélből koszorú. És akár hat család, akár öt család, a kis tükör ott függ a puskalyuk mellett, vagy a zsebben van. De van. Ez olyan huszár-tradiczió, a miből nem engednek. Azt mondja az egyik:

És mindenütt rend: a lyukon kidugott puska tiszta, mint az arany. Melléje az agyagba vágva pontos négyszögű lyuk, abban vannak a töltények, kéznél. Mellettük kefe. Fölöttük a kézigránát: félméteres vaspálcza, a minek a végén egy nagy «varangyosbéka» van vasból. És a tükör. Össze kell hogy szorítsa a szívet a huszár történelmi daliásságának ez az összekeveredése itt a sáros agyagba való szorulással, – az a szomorú hűség, a melylyel a legszebb lovaskatona még itt se adja oda a külsejét a vakondok-életnek. Tudja Isten, még itt is a lóról lefelé beszél, a mikor guggol, akkor is, – a huszárság: a nyargalás, a repülés, a ficzánkoló büszkeség valami titkos életet él benne tovább. Búsul benne a huszársága.

Egy helyen töredezett, omladozott az árok. Néhány nappal ezelőtt betört ide vagy negyven orosz, már egyik-másik be is ugrált az árokba, de huszonkét huszár agyonvert belőle, a mennyit tudott, a többi visszaszaladt. A huszonkét huszár most itt áll haptákban. Egynek sincs baja. A kegyelmes úr megöleli őket. -445-

A hol kiszögellik az árok, kétfelé két géppuska néz ki a lyukon. Az egyik a mienk, a másik a «disznó». A disznó egy zsákmányolt orosz géppuska. A huszárok ököllel fenyegetik, mikor mutatják, a «disznó» pedig, mintha értené, meglapul a vaczkában…

Egy huszár zsebéből franczia nyelvtan áll ki. Oroszországban találta valahol, kemény táblája volt, kitépte belőle a könyvet, most a térképet tartja benne. A zempléniek és borsodiak közt az egyiknek két kitüntetése van. Mikor Hofmann megszólítja, elvörösödik, dadog. Nem lehet tőle megtudni, miért kapta. Zavarban van.

– Nem baj, fiam, – mondja neki a tábornok – te, úgy látszik, jobban verekszel, mint szónokolsz.

Most, a hogy tovább megyünk, egy kis meglepetés következik. Az oroszok nagyon figyelnek odaát és látják, a mint a tábornokkal együtt tíz-tizenöt sapka megy így végig az árkon. A földhányás nem egyenletes és ez a kis sapka-menet kilátszik mögüle. Mi is pontosan szoktuk látni, mikor odaát inspekció van: az orosz tábornok és kísérete szintén tíz-tizenöt sapka, a mely libasorban, lassan végigúszik az árok fölött. Meg aztán a végig haptákban álló huszárok sapkái is látszanak. Jön tehát vígan zúgva egy orosz shrapnell. Második esztendeje hallják ezt napról-napra az árok lakói, mégis egyik-másik lekapja a fejét, a mi különben semmi védelmet nem nyújt. Ezt a reflexmozgást a világ minden hadserege ismeri. Nem lehet leszokni róla. Az inspekció tiszteletére még három shrapnellt kap Excellenc és a kísérete. És egy kicsit pattogni kezdenek a puskák -446- odaát. Tehát most még egy jó félórát lehajolva kell menni.

Kijutunk, most egyenként megyünk át a mezőn, a honnan látni az orosz drótakadályt és mögötte a domboldalon végigvonuló lövészárkot. Náluk most egy sapka sem látszik. És már meg is kapják a választ erre a négy lövésre, a mi tüzérségünk beléjük vág vagy húsz shrapnellt. Itt most ilyen retorziós rendszer van: ha ti nem hagytok bennünket inspiciálni, mi nem hagyunk benneteket ebédelni. Aztán ismét csönd.

Az erdőben a parancsnokok lombgunyhói: gróf Szapáry alezredes, Jankovich alezredes egy pohár borra állítanak meg bennünket. Itt vár Oehm őrnagy, Hubiczky kapitány, Till főhadnagy, Hazay főhadnagy és a ministerelnök fia: «Leutnant Tisza», – a ki szintén a lövészárokban álló huszárokkal van.

Az erdő alatt tartalékban áll egy század huszár. A kegyelmes úr megdicséri Lázár Károly főhadnagyot, a kommandánsukat és elibük állva ezt kiáltja feléjük:

– Huszárok, hallom, hogy ti vagytok a legvitézebb század. Huszárok vagytok, magyarok vagytok, természetes, hogy jól harczoltok. Gratulálok nektek az utolsó ütközethez. És sohse felejtsétek el ezentúl se, hogy magyarok vagytok. Éljen a magyar! Éljen a király!

Leveszi előttük a sapkáját. Minden tiszt ugyanazt cselekszi. A moczczanás nélkül, mereven álló század rettenetes éljent kiált. Báró Vay László, a parancsőrtiszt, előszólítja a szekereket és megyünk hazafelé. -447- Mögöttünk az árnyas erdőben nagy lódobogás: az egész tisztikar egyszerre ül lóra és elnyargal a szekereink mellett, eltünik a fák közt, le a falu felé. A kegyelmes úr ül az első szekéren Ruiz tábornokkal. A szekér egy magányos sírdomb mellett megy el, egy huszár alszik ott lenn a fakereszt alatt, a mely fölé fakéregből szép kupolát csináltak a bajtársak. A két tábornok mereven szalutál a sír előtt.

Jeziorko, augusztus.

Az orosz állásoktól néhány száz lépésre a huszárok gyönyörű lövészárkában, majd feljebb a dombon egy kis erdőben találom azokat a tiszteket, akik Esterházy Pál gróffal egy ezredben harczoltak. Egy lovashadosztály lóról leszállított huszárjai ezek. A parancsnok báró Jacobs kapitány, itt levő tisztjei Mailáth, Rúsa és Lázár főhadnagyok, Rumler, Quittner, Luka, Bún, Thuránszky, Dellin, Gosztony és Klobusitzky hadnagyok, Kovács és Plessner zászlósok.

Ezek közt az urak közt kérdezősködöm Esterházy Pál halálának körülményei felől, – ki tudhat róla többet, mint ők? Esterházy Pál hősi sorsa nemcsak katonai és magyar szempontból, de tisztán emberileg is szép és a közre nézve oly hosszú évekig lesz még fontos, hogy kötelesség a reá vonatkozó adatokat összegyűjteni. Esterházy Pál sorsának nemcsak érdekessége, hanem szimbolikus értéke is van. A ki itt, a bajtársai közt kutat utána, az előtt -448- ebből az esetből egy megrendítő emberi megnövekedés lelki története bontakozik ki. Egy férfiszívnek legnagyobb felemelkedése ez, a tiszta önzetlenségig és onnan fel egészen a halálig. A szimbolikus értékét és a történelemhez való tartozását ennek a halálnak az a tiszta és kétségtelen öntudatosság adja meg, a melylyel Esterházy Pál az ő új és komor útján elindult, hogy ehhez a véghez érkezzék meg. Most, mikor millió ember vérzik, ne lássék különösnek ez az egy ember sorsával való erős foglalkozás. Nem kell ezt magyarázni, értse meg magától mindenki, a ki a mi világunkban él.

Jacobs kapitány Mailáth György főhadnagyhoz utasít, a kinek az adatai alapján közlöm szárazon a következőket, a melyek némely téves verzió után teljesen hiteles adatoknak tekintendők.

Esterházy Pál tartalékos főhadnagy ez év márczius legelejéig parancsőrtiszt volt. Ekkor azt kérte, hogy a parancsnokságtól helyezzék ki az ezredhez. Ezt az elhatározását azzal indokolta meg, hogy igen sok tiszttársa esett el a kárpáti harczokban és ő is ki akarja venni részét a csapatszolgálat fáradalmaiból és veszélyeiből. Kinevezték tehát a hetes huszárok gyalogosított lövész-eszkadronjának parancsnokává. Április 13-án elment Alsóolsváról Pestre a főrendiházi ülésekre és junius 21-én visszatért a galicziai Turadyba, a hol százada lövészárokban feküdt.

Junius 25-én Stryj környékén, Dzievietniki falunál harcz volt. A falu mély völgyben fekszik és akkor már a miénk volt. Két lövészeszkadronnak -449- a nyugatra eső erdőből be kellett a községbe vonulnia. Az oroszok a keletre fekvő dombokon álltak és onnan az egész völgyet állandóan erősen lőtték puskából és nehéz ágyúból. Esterházy maga ment csapata élén és gonddal kereste ki a legfedettebb útat, mély árokban, magas rozsvetésben vezette huszárjait, hogy észrevétlenül jusson velük a faluba. Az egyik eszkadron már ott várta őket. A hetesek (Esterházy csapata) a falu szélén, a házak mellett ásták be magukat. Az orosz igen hevesen lőtte őket, de a fedezék elég jó volt. Másnap délután parancsot kaptak a támadásra.

Magas gabonában csúsztak előre a huszárok az orosz felé, folyton meg-megállapodva és fedezéket ásva. Három órakor Esterházy elindult az oroszok felé. Tiszttársai figyelmeztették, hogy óriási termete miatt különösen vigyázzon magára, de ő mégis előre ment a legelső vonalba, a hová eddig csak alig tíz huszár mászott el. Esterházy mellett Horvát Balázs szakaszvezető feküdt, a ki azt mondja, hogy ekkor az oroszok, most sem tudni mily okból, beszüntették a tüzelést. Esterházy azt mondta a huszároknak, hogy: «nincs is már ellenség a fedezékekben», – felemelkedett és távcsővel kezdte nézegetni az orosz állást. Ekkor belelőttek az alsó karjába, feljajdult és állva visszafordult, hogy bekötöztesse magát. Ekkor kapta fordulásközben a meredek dombról lefelé lövöldöző orosztól a második lövést. A golyó a bal lapoczkáján hatolt be és jobboldalt elől, az utolsó bordáknál jött ki, rendes telt golyó volt, az orvos véleménye szerint a szívén futott -450- keresztül. E pillanatban Esterházy, mint később megmérték, 57 lépésnyire volt az ellenségtől, tehát az oroszok világosan láthatták, hogy tiszt. Ezt látva, az elesett emberre sortüzet adtak.

Ezzel persze el volt árulva az orosznak, hogy ily közel jutottak hozzájuk a huszárok és rettenetes lövöldözés indult meg. Négy huszár rohant előre Esterházyt visszahozni, de kettőbe belelőtt az orosz. Ott kellett hagyni. Mikor besötétedett, előre kúsztak érte és levitték a faluba, abba a házba, a melyben napközben a kvártélya volt. Éjjel fél tizenegykor kezdődött meg az általános támadás, a mely egy óra felé ért véget. A huszárok elfoglalták az orosz állást és rettenetes bosszút állottak parancsnokukért. Mailáth György a mellett volt, hogy Esterházyt ideiglenesen ott, Dzievietniki mellett temessék el, az előtte való napon elesett dr. Marinczer László hadnagy mellé, a kit a templom előtt elhaladtában lőtt szíven egy a templomban elbújt orosz. Esterházy inasa azonban hivatkozott gazdájának egyszer nyilvánított akaratára, hogy ha el találna esni, szállítsák a hadosztályparancsnokságra és ott lévő barátai intézkedjenek. Így is történt.

Horozanka, augusztus.

Egy este a vezérkari házikó előtt látom a vezérkar tisztjeit, a mint egy náluk két fejjel alacsonyabb, igen jó kiállású kis tiszttel beszélgetnek. A kis tiszt -451- sötét huszárbluzt visel, a melle tele van kitüntetéssel, elől csillog a vaskereszt. A kis kemény huszárt mindenki ölelgeti, ő vígan és hangosan beszél, egy huszárja érdekében jár itt a parancsnokságnál.

Itt marad. Akkor vele szemben ülök és jól megnézem, mert már sokat hallottam róla. A Hofmann-hadtest büszke rá, «ő a mi guerillavezérünk», – legendás huszár-alak, alsó-takáchy Farkas Elemér, régebben tizennégyes huszárkapitány, most a hadtest lovas-különítményének, a «Détachement Farkas» – nak parancsnoka. Annyi lovasa van, mint békében egy ezredesnek, ezért nevezik a huszárjai «ezredeskapitány» úrnak. Van huszárja, ulánusa, dragonyosa, ukrainai lovas-önkéntese, – elszánt harczos csapat, a monarchia majdnem minden lovasezrede képviselve van benne, – illik ehhez a hadtesthez, a mely a maga erejéből lett. A kapitány, mint a bors: igen kicsi, igen kemény, igen erős. Kezet szorítani vele kisebbfajta testgyakorlat. A szeme olyan tiszta és nyílt, mint a tíz éves kis fiúké. A nevetése a dombokon is áthallatszik. Mesélni nem tud, nem is akar. Csak annyit mond, hogy az állatorvosa egy kis lány életét mentette meg, mikor huszonhárom orosz bomba-szilánkot húzott ki belőle. Meg azt, hogy a családjából éppen harminczhatan vannak a harcztéren.

Farkas kapitány Galicziában vált híressé. Egy kozákőrmester rohant neki és bele akarta döfni a lándzsáját. Farkas a hóna alá kapta a lándzsát és revolverével beverte az őrmester fejét. A lándzsát -452- a trónörökösnek adta. Ez volt az első bravurja. Aztán jött az első «akczió».

Egy napon Orosz-Lengyelországban a tüzérség mögött áll a huszárjaival fedezetnek. A közelben lecsap egy orosz nehéz gránát és a hogy felveti a földet, a földből kiszakad egy telefondrót. Farkas ezt meglátja, megfogja a drótot, megy utána. A huszárok ássák a drót fölött az útat, a drót egy majorságba vezet. Itt nem ás tovább, lesbeáll. A majorban van egy gémeskút, a melyhez perczenkint odaáll egy orosz paraszt, vizet húz, de lekiabál a kútba. Megfogják a parasztot, a kiről kisül, hogy átöltözött orosz katona. Farkas most maga mellé veszi kedvencz őrmesterét, Galambost három huszárral, tehénlánczokból, kötelekből hosszú fonalat csinál és a négy huszárral leereszkedik a kútba. A víz színe fölött egy méterrel kiálló kőpárkány van, a párkány alatt nyílás, mely egy sötét kis alagútba vezet. Most már tisztában volt mindennel. Ez a környék orosz tüzérségi gyakorlótér volt valaha, nem csoda, hogy ilyen szépen volt berendezve. Az alagútba bemennek, egy telefonfülkébe vezet, a melyben a legmodernebb tábori telefon mellett három orosz katona ül gyertyafénynél. Innen igazgatták az orosz tüzérséget, a szerint, hogy felülről mit kiabáltak le a kútba. Farkas eldobja a pisztolyát, mert egy orosz késsel ugrik neki. Elkapja és eltöri az orosz kezét, mert Farkas dzsiu-dzsicu mester, sőt a legénységét most is állandóan képzi a japáni birkózásban. Két oroszt a huszárok agyonvágnak, ez a kitört kezű életében marad és bevallja, hogy ez -453- jelzőállomás, ők pedig jelző-patrouille voltak. Előadja az úgynevezett szövegkönyvet, a melyben többek közt háromszáznál több fényjelzés ábécéje van meg. A fényjelzés a lámpák kettős, ötös és nyolczas csoportjaival történik és mindenről hírt tud adni. Farkas kijön a kútból és a könyv alapján önállósítja magát. Huszárjaival minden este elindul fényjelekre vadászni: a hol a két, öt és nyolcz lámpa rendszere világít az éjszakában, ott megcsípik vagy levágják a fényjelzőpatrouillet. Közben kisül, hogy az oroszok a háború előtt sok embert képeztek ki erre a szolgálatra. Ezek egy része Oroszországban parasztnak öltözve működött a mi frontunk mögött. Farkas majorokban, szélmalmokban, mocsarak közt, fák tetején vadászsza őket tíz-tizenöt huszárral, rövid idő alatt igen sok ilyen társaságot vág le és fog el, mire azon a környéken megszünik az egész orosz fényjelzési kedv. Sokat járt lovon, még többet csúszott itt hason, a tiszttársainak azt mondta: végre hasznát vette annak a sok kalandos képnek, a mit a moziban látott.

Vitéz kapitány úr Farkas most fogadalmat tesz: a háborúban nem fog inni, nem fog kártyázni és nem fog állatra vadászni. A három közül csak a vadászat a szenvedélye. Nem lőhet rosszul: a nyiregyházi kaszárnya falába pisztolyokból néhány percz alatt belelőtte a kezdőbetűit, szépen: F E, aztán megfizettették vele az összelőtt falat, Farkas kapitány a hazában az egyetlen ember, a ki saját költségén így egy darabka kaszárnyát épített. Nem lőhet rosszul: egyszer egy viczinálisról, a mely barátja -454- vadászterületén ment keresztül, őzet látott meg, meghúzta a vészféket, lelőtte az őzet és azt mondta: «mehet tovább». Ment is tovább, harmincz nap kaszárnyafogságot kapott. De most minden golyója a hazáé. És törhetetlen akarata, elszántsága, gyors esze, technikai ügyessége, kis aczéltestébe szorult nagy és romantikus szíve mind, mind a hazáé. Farkas kapitány sírva fakad, mikor meghallja, hogy az oroszok a vereczkei szoros előtt állanak. Mindent elkövet, hogy odajusson. Így kerül a Hofmann-csoporthoz, a mely őszszel az oroszokat kiverte Beregből és Máramarosból.

Karácsony táján már rég a Kárpátokban verekszik. Deczember 19-én huszárjaival felmegy a Veliki Vrh nevű ezerhatszáz méteres hegyre s onnan a mellig érő hóban éjjel leereszkedik velük Fülöpfalvára. Ő megy elől, ő vágja le az orosz tábori örsöt. A faluból kiveri az oroszokat, elfog százötvenet. Ezeket két huszár vezeti hátra, vissza az 1600 méteres hegyen. Az orosz puskákat nem bírja hátraküldeni, máglyába rakatja, elégeti mind. Az orosz három zászlóalj gyalogságot és négy század kozákot küld ellene, mert már ismeri. A falu pedig kell az orosznak. Három napig, deczember 22-éig bírja itt a támadásokat néhány száz lovasával, akkor visszaküldi őket, ő marad utolsónak. Egy ulánus őrmestert vesz maga mellé, hogy ketten tartsák fel az oroszt, míg a csapat a hóban átkapaszkodik a hegyen. Lefekszenek ketten a szikla mögé, Farkas előveszi a távcsöves mannlicherét (– «szeretem a lovat, de inkább három lovat adok oda, mint ezt az egy -455- puskát» –) és ekkor az őrmestere golyót kap a czombjába. Elmenne már, de az őrmesterét nem akarja elhagyni. Délelőtt tízkor kezdenek az oroszok ritkás rajvonalban felfelé kapaszkodni feléje a mély hóban. Tízkor lövi le a szikla mögül Farkas az elsőt. Este hatkor lövi le a hatvanhetediket, – nyakig hóban, étlen-szomjan, egyedül tart fel nagy csapat oroszt. Hatkor koromsötét van, akkor elmegy, szánkóval visszajön az őrmesterért és elviszi.

A németeket nagyon szereti, de azok is őt. Egy német generális azt mondja neki:

– Excellenz, – mondja – ha ez a háború egy pofon, a mit az ellenségnek adunk, akkor az ötújjú pofonban nem a legrosszabb újj a magyar.

Hat hétre beosztják a német gárdához. Kap a különítménybe egy kis porosz lovasságot is. Uzsok és Vereczke közt megy át velük a hegyek tetején és Turkától délkeletre hat napig tart egy vonalat ötszáz lovassal egy orosz brigád ellen: ott küzd hat napig ötezer orosszal, a kinek hét ágyúja és tíz géppuskája van. Kis lovascsoportjai a dombokon körülállják az oroszt. Farkas egy templomtoronyban áll, a honnan látja az ellenséget. Három kis zászlója van: zöld, vörös és sárga. Ha az orosz balra fejlődik fel, a zöld zászlót dugja ki a torony ablakán: balról tüzelnek a dombon álló lovasok. Int a vörös zászlóval, más lovasok jobbról lövik az oroszt. Az orosz feléjük fordul, felfejlődik. Sárga zászló: a harmadik irányból jön -456- a tűz, úgy hogy az orosz egy szoros bejáratánál félkör alakban ássa el magát, mert azt hiszi, háromfelől jön az ellenség. Mialatt Farkas így játszik az oroszszal, a porosz gárda elvégzi a dolgát. Farkas is jöhet vissza. Talál az úton egy német viczefeldwebelt tizenöt-húsz gyalogossal, ezeket megfogja.

– Hallja, – mondja neki – én most hat napig takartam itt el a poroszokat, hogy nyugodtan masirozhassanak. Most én szeretnék nyugodtan masirozni, revansirozza magát és takarjon el engem.

És már fel is fejlődik húsz emberével, zavarni az oroszt, míg Farkas elvonúl.

A porosz gárda parancsnoka, báró Marschall tábornok sajátkezű levélben külön búcsúzik tőle és ragyogó magyar huszártisztnek» nevezi.

Most már van három golyó-horzsolása, le van lőve a csákójáról a forgó, át van lőve két helyen a pisztolytáskája, – szinte restellem írni, mert olyan, mint egy Dumas-regény utánzata – három lőtt lyuk a mentéjén, két lőtt lyuk a bricsesze buggyán, át van vágva karddal a csákója teteje és el van lőve a fél sarkantyúja. Egyéb baja hála Istennek nincs. Nem ambicionálom, hogy ezt mind elhigyje nekem az olvasó. Elég, hogy itt néhány ezer ember tudja mindezt és hogy én is tudom. Farkas kapitány a harczos magyarság egy kis csodája, oly egyedülálló, eredeti és hihetetlen a maga nemében, hogy igazán szükség volt arra a sok okmányra, írott jelentésre, -457- táviratra, a mit végigböngésztem, hogy hivatalos bizonyítékait találjam az ő munkájának.

November elején Hofmann Pétertől, a ki úgy szereti, mint a fiát, igazán nekivaló ajándékot kap: két pánczélvonatot. Egyszerre kettőt. Most boldog. Mind a kettővel természetesen berobog az ellenség mögé; az egyikkel keresztülmegy egy alagúton és a kijáratnál megállítja, hogy onnan ne jöhessen ellene senki. A másikkal visszarobog, elmegy egy gyárépülethez, a melyben egy orosz ezred nyugodtan ebédel, egyetlen ágyújával lelövi a gyárkéményt, a mely lezuhan az ebédlő táborra. Az ezred nagy kavarodásban felugrál, erre a vonat négy gépfegyverével beléjük dolgozik, még hét gránátot lő az orosz tisztikar szállására, felborít mindent itt a környéken (– ez Skole körül történt –), az oroszt úgy megzavarja, hogy az egy héttel később érkezik meg Vereczkéhez, mint számította. Azzal szépen megköszöni és visszaadja a kegyelmes úrnak a két pánczélvonatot. Egy kicsit szomorúan néz utánuk, mert «nagyon neki való dolog».

Közben gépfegyvert szerez, kiképez egy gépfegyverosztályt és mellesleg egy lovas pionirszakaszt. Most már a «különítménynek» géppuskája és pionirszakasza is van. Minden technikai dolgot maga végez, mindenhez ért.

– Földrajzot nem tudok, – mondja – csak mindig harmincz kilométernyit az orrom előtt, de azt aztán jól…

Büszkesége, hogy még soha nem evett előbb, mint a legénysége. Egyszer azonban utánuk sem -458- evett. A Kárpátok tetején főbelőtte az orosz egyik lovát. Ebből gulyást főzetett a huszároknak, de ő nem evett belőle. «Nem mintha utálnám a lovat, de mert elevenen nagyon szeretem…» Inkább éhen maradt.

Elbeszélgettem a legényeivel. Még a nevét se mondják ki a nélkül, hogy haptákba ne vágnák magukat.

Rámnéznek, összemosolyognak. Nagybajuszú öreg népfölkelők, sokgyerekes családapák.

Így tudom meg, nagy nyögések után, hogy mikor a Kárpátokban egyszer egy perczre nem akart menni a dolog, mert nagyon lőtt az orosz és sehol nem volt fedezék, hát lefeküdt elébük a földre és azt mondta nekik:

A mi panasz van, az nem ellene van, csak a gazdasági viszonyok ellen. Eleinte ugyanis a legényeinek egy kozák fogolyért húsz koronát, egy gyalogos oroszért öt koronát fizetett. De a legények oly buzgón hozták az oroszt (– eddig majdnem kétszáz ütközetben vezette őket –), hogy lementek az árak. Még pedig csúnyán. A kozák lement négy koronára, a gyalogos pedig egy koronára. Nem -459- mintha a kozák négyszer annyit érne, hanem mert annak lova is van.

Ma délben ment el innen tőlünk. Sokáig néztünk utána, a mint leszaladt a dombról a szekere felé. Isten tudja, mikor látom megint. Kis okos, jólelkű, vitéz, matematikus, czéllövő, hídépítő, mozdonyvezető, verekedő, emberszerető, szegények barátja, árva öreg lovaskatonák orvosa, papja, levélírója, éleshangú kommandánsa – vitéz ezredeskapitány úr Farkas… egy kis piros huszársapka lenn az országút porában, a mint a kicsiből is egyre kisebb lesz, – annyi minden gondolatot támaszt az emberben, hogy nehéz elaludni este. Ki magyarázza meg valaha ezeket az embereket azoknak, a kikért itt egy év óta küzdenek?

Jeziorko, augusztus.

A huszárok lövészárkában van egy kiszögellés, a melyben keskeny lócza mellett keskeny asztal áll. Az asztal fölött deszkatető, a deszkán föld, ilyen szomorú «shrapnellzicher» lugas sok van erre a nyaralókban… Veszélytelen hely, puskagolyó nem járhatja. Itt el lehet üldögélni egy kicsit, tulajdonképpen Tóth Mihály közhuszár miatt jövök ide, a ki az asztal mellett néz ki a drótmezőre, beszélgetni szeretnék vele, mert két kitüntetése is van.

Tíz éves, de a korához képest kicsi. Piros nadrág, huszárbluz és huszársapka van rajta, a gallérján -460- egy kis arany meg egy csillag. Lehet zászlós, őrnagy, vezérőrnagy. Nagy és komoly szeme van, de a szemében valami különös fényecske lobog, szinte bántó. Egyébként elég csinos kis magyar gyerek.

Lazurka Jóska azok közül való, a kikkel szemben majdnem tehetetlen a hadsereg. Igen sok van ilyen a harcztéren, magyar gyerek, német gyerek, – már oroszt is fogtak, a ki az oroszokkal jött. Valahol, senki se tudja hol, felkapaszkodnak egy éjjel a katonavonatra és a katonákkal szöknek. Rendszerint nem mondják meg a nevüket és a falujokat, hogy vissza ne küldjék őket. A kit lehet, visszatolonczoltat a hadsereg, de a kivel nem bír, az itt marad. A baka, a huszár jószívű, egyszerre négyezer apja akad a kis rongyosnak. Ezek közül a négyezer apás fiúk közül való Lazurka Jóska, de az ő története más. Az ő története oly szép és egyszerű, hogy az olvasókönyvekbe és a dalok közé való. Szűzen adom itt, a hogy ő elmondta. Tóth Mihály ráteszi kérges barna kezét a Jóska fejére, Jóska nyugtalanul néz rám, de okosan, összefüggően és szépen felel:

– Úgy gyöttem ide, hogy édesapám honvéd Lazurka Ferencz elhozott magával Érszőllősről, mivel édesanyám meghalt és édesapám nem akart otthagyni egyedül, mert nincs ott nekünk senkink és elhozott magával, a magyar királyi huszonegyedik honvéd gyalogezredben szolgált édesapám Lazurka Ferencz szakaszvezető és akkor volt egyszer egy holdvilágos éjszaka és rohamra mentünk, én mindig édesapám mellett voltam és volt nekem akkor már honvédsapkám is és «bagnétom» is, és egyszerre -461- csak meglövik a muszkák az oldalamon a bagnétot, letörött a fogója, aztán oda akarok szaladni édesapámhoz, akartam neki mutatni, hogy édesapám, meglőtték a muszkák a bagnétomat és a hogy szaladtam, hát akkor elesett az édesapám és meghalt ott mindjárt, aztán én úgy ottmaradtam, most meg idevettek a huszárok, most meg itt vagyok.

Kérdőleg nézek a tisztekre, azok bólintanak, hogy igaz. A dolog Skole körül történt. Tóth Mihály huszár még mindig Jóska fején nyugtatja a kezét. Ő is int, hogy igaz. Egy tiszt azt mondja, Árva Lazurka Jóskát már hátraküldték biztosabb helyre, de visszaszökött az állásba. Árva Lazurka Jóska egyszer kikémlelt egy orosz árkot. Egyszer pedig a német tüzéreket figyelmessé tette egy gyanus parasztra, a kiről kisült, hogy orosz kém. Ha arról van szó, hogy innen el kell mennie, reszketni kezd. Sötéten és gyülölettel nézett rám, csak azért, mert ezt a dolgot egyáltalában szóbahoztam. A patrouilleok kénytelenek néha magukkal vinni, mert ha nem viszik, utánuk szökik és ez az életébe kerülhet, így legalább vigyáznak rá, a mennyire lehet.

Van benne valami a csodagyerekből is: betűről-betűre tudja a mi összes magyar és német kommandóinkat, a lovassági, tüzérségi és gyalogsági kommandót, de valamennyit. És külön tudja az összes birodalmi-német kommandót, valamennyit. Néhány százat el is mondott. Teljesen pontosan tudja a mi nehéz és komplikált parancsnoksági rendszerünket és a németet is. Az osztrák-magyar és német puskagyakorlatokat mind, – saját magát vezényelte és egy bottal mutatta. Mikor elsütötte a botot, féltérden állva, szégyenlősen felmosolygott hozzám és azt mondta: bumm, egészen halkan. Aztán tovább ordította a kommandót és csinálta a fogásokat, komoran, maga elé nézve, szinte vadul. Árva Lazurka Jóskát ezzel az élettörténettel itt az árok fenekén kommandirozni hallani vékony, de éles kis hangjával, sötét tekintetével – azt kell hinnem, ezek a pillanatok azok, a mikor az emberen egyszerre, mint a villám, átrohan a háború egész borzalmassága.

A végén haptákba áll és összeszorított ajakkal, némán, de ellenségesen néz rám. Egészen világosan érzem, azt hiszi, azért jöttem, hogy elvigyem, az egész kommandirozást azért csinálta ilyen izgatottan, mert szinte vizsgázott előttem és a tiszt urak előtt, mert itt akar maradni – és most néz egyikünkről a másikunkra, várja a döntést. Kis kerek barna arcza most vértelen.

Tóth Mihály hangja oly meleg, mintha mind a négyezer apa jósága benne volna. -463-

Most kipirosodik az arcza és lassan elárad rajta egy félig síró kis mosoly. A hogy nézem, most veszem észre, hogy itt az agyagos sárban olyan tiszta, mint egy grófgyerek. A huszárok vigyáznak rá. Füle, nyaka, orra, mintha angol nevelő puczolná. Ott állok egészen maflán és nem tudok neki mit mondani. Néz rám, most már megnyugodva, én meg nézek rá. Gondolom, majd csak szól valamelyik tiszt, majd akkor megyünk tovább. De eltartott vagy egy perczig, hogy senki se szólt.

Horozanka, augusztus.

Ma délelőtt, a hogy nekivágok a kis piszkos falunak, az egyik szalmafödelű ház előtt huszárok állnak, állig felpakolva, karabélylyal. Errefelé ritkán jár lovasság, megkérdem hát őket:

Végre láthatom őrmester úr Galambost. A kapitánytól, a híres «vitéz kapitány úr Farkas»-tól annyit hallottam már róla, hogy igazán kiváncsi vagyok rá. Őrmester úr Galambos a leghíresebb altiszt a Hofmann-hadtest huszárjai közt, három vitézségi érme van, ő mentette meg a kapitánya életét, járt az orosz front mögött, verekedett Szerbiában, a Kárpátokban, Galicziában, fogságból is szökött -464- már meg, két sebbel nem ment kórházba, őrmester úr Galambos itt a környéken a huszárbravúrnak és a rettenthetetlen vakmerőségnek a példája, a huszárok kisebbik atyaistene – hol van?

Előjön a viskóból. Valóban, három kitüntetés függ a mellén. A nagy-ezüstöt Stryjnél kapta. Hét huszárral bement a fenyegetett városba, a toronyból áttekintette a helyzetet, jelentést küldött hátra, aztán elindultak nyolczan az oroszok ellen, hogy «erőket vonjanak magukra.» Szétszélednek, egyenként lövöldöznek, «magukra is vonnak» öt orosz ágyú közül hármat, sőt fölfejlődik ellenük a gyalogság is, mert úgy viselkednek, mintha nagyobb sereg előcsapata volnának. Az erdőben egyedül elindul őrmester úr Galambos, hogy megnézze, hol állnak az orosz ágyúk. Hiába bújik el, a sarkantyúja kiáll egy bokorból, az oroszok kihúzzák és elfogják. Egyetlen őrt adnak melléje, ennek Galambos odaadja pénzét, óráját, lánczát, gyűrűjét, az őr elfordul és ő visszaszökik, pontos jelentéssel és – két huszárral, mert a hét közül öt ottveszett. A második kitüntetést, a kis-ezüstöt, februárban érdemelte ki a vereczkei szoros körül, a hol hatvan emberrel két orosz zászlóaljat tartott sakkban, két napig tartóztatta az ellenséget, ötven lépésre az orosz rajvonaltól éjjel-nappal, étlen-szomjan, méteres hóban, a míg a német gárda bevette Annaberget és Tucholkát. Maga a trónörökös tűzte a mellére a kis-ezüstöt. A bronzot a múlt hónapban kapta sokmindenért, a mi «összegyűlt», mint mondja. Kitüntetésből léptették elő őrmesterré is. -465-

A legkevesebb, úgy-e, hogy érdeklődöm őrmester úr Galambos polgári múltja iránt. Azért járok itt, azért bújok be minden lyukba, hogy mindent összeírjak, összeszedjek, a mi a magyar katonára vonatkozik. Már régen terveztem, hogy egyszer egy huszárpatrouillet megfogok és megvizsgálom őket a legapróbb részletekig, mint a doktor. Tehát: mi a keresztneve:

Még nem mondtam, hogy őrmester úr Galambos külsejében csalódtam. A neve, a híre után szélesvállú, marczonabajuszú öreg huszárt vártam. De most egy kistermetű, szinte vézna gyerek áll előttem, alig serkedő bajuszszal. Mind az öt huszárja külön-külön az apja lehetne. És – Aladár, ez gyanús.

Szélesen és boldogan nevet, mint a ki becsapta a másikat, mikor látja, hogy elbámulok a dolgon. Igen, Pesten született, huszonhárom éves, «édesapám építési vállalkozó Óbudán, talán tetszik ismerni, Gans Árminnak hívják.»

– Az aradi pamutárúgyár pesti irodájában. Textilmérnöknek készülök, de most megakadt a dolog. Tizennegyedik hónapja vagyok a harcztéren. Besoroztak 32-es bakának, aztán áttettek irodai szolgálatra a huszárokhoz. Úgy kerültem ide a svarmléniába. -466-

– Nem, uram, nem ültem én addig lovon soha. Mikor czivil voltam, reggel nyolcztól tizenkettőig, délután kettőtől hatig irodában ültem, este héttől kilenczig a technológián ültem az esti tanfolyamon, aztán ültem sokat a Newyork-kávéházban és ha zenét akartam hallani, a Sorrento kávéházban ültem. Mindig ültem én, uram, csak az operában álltam, az olcsó helyen, mert a zenét nagyon szeretem.

– Februárban sok tiszt úr esett el, átvettem egy népfölkelő huszár-szakaszt, csupa öreg honvédhuszárt, mint czúgszfűrer.

– Nem én. Azt se tudom, hogy néz ki Pest. Nem volt veszélyes sebesülés egyik se, tovább szolgáltam vele.

– Igen – mondja – Feleség… Nagyon jó ló. Más nőt nem is láttam tizennégy hónap óta.

A tárczájában őrzi a czédulát, a melylyel alsó-takáchy Farkas Elemér, a kapitánya, a nagy-ezüst érmet kisérte, mikor átadta neki. A szöveg így kezdődik: «Galambos Aladár őrmester eddig harminczhat -467- ütközetben harczolt és az életemet mentette meg…»

– A kozákok közé keveredtünk és egy kozák le akarta szúrni a kapitány urat, de a kapitány úr megfogta a lándzsát. Én agyonlőttem a kozákot.

Most már ott áll körülöttünk az öt öreg huszár. Szeretettel veszik közre a kis őrmestert, mindenik magasabb nála egy fejjel.

– Igen, – mondja az őrmester, – lázat, hasmenést, köhögést, azt én gyógyítom… mindig vannak nálam porok, Pestről kapom levélben.

Elmondják, hogy ő írja haza helyettük a levelet, írt már hadisegély ügyében jegyzőnek, szolgabírónak, sőt főispánnak is. Rendbe is hozta a dolgot mindig. Néha ötször is írt egy huszárért.

Baranyi Sándornak kitüntetése van. Zawadkán a hóban elbújt oroszokat kikutatta, megtalálta, jelentette. Biharmegyei, zsákai, földmunkás. «Két gyerekem van.» – «Fiúk?» – «Igenis, gyerek mind a kettő.» Hátramutat: «ez itt a lovam, Sárinak hívom.»

Pap Albert Kolozsvár környékéről való, székely -468- földmíves, de «inkább mondjuk, kérem, ha fel tetszik írni, hogy tejkezelő, mert tejkezelő vagyok.» Bryn faluban egymaga szétvert egy kozákokból és gyalogosokból álló kombinált járőrt, a mely el akarta fogni. «Mer nem adjuk meg magunkat.» Aztán: «tessék beírni: jegyesem vár odahaza.» Ő is megmondja, kérdés nélkül: «lovam neve Első.»

Győrfi Károlynak is kitüntetése van. Önként jelentkezett itt Galicziában, hogy bemegy az oroszok közé egy faluba, jelentést tenni arról, a mit lát. Az oroszok belecsimpaszkodtak a lovába, karddal vagdosta le őket magáról. Szerényen, szépen mondja ezt el. Így végzi: «Csurgott a vér az arczomról, mikor visszagyöttem galobba, őrmester úr Galambos kérdezte: megvágták kendet? – mondok: jelentem alássan, nem az én vérem, el akart fogni a kozák, levágtam, az ő vérét hoztam el, minek akart magyar huszárt elfogni.»

Ez a Győrfi Károly a legszebb köztük. Sötétbarnára égett az arcza, szénfekete szeme van, fekete bajusza, hatalmas alak, elhiszem neki, hogy öt oroszt vagdalt le a lova körül. Az arczkifejezése komor, szinte vad. Most elhallgat.

Ilyet még nem is láttam. A fekete huszár lassan, de nagyon szomorúan elmosolyodik. Félrehajtja a fejét és elpirul, mint egy szűzlány. Barna bőre alatt szégyenlősen ég a pirosság. Egyszerre úgy ellágyul, olyan szeliddé válik minden vonása, hogy csak nézem. És nagyon csöndesen, olyan melegen, -469- mint a gordonka, mondja, mosolyogva, bólogatva:

Győrfi Károly Nagybajomban juhász. A hogy a szomorú, szelid mosolyt látom a fekete arczán, attól félek, hogy elríjja magát. Azt mondja, egészen halkan, alig hallani:

– Mikor elgyöttem a háborúba, az öcsém vigyázott rájuk… aztán «meg lett bízva» egy éltesebb ember… mert az öcsémet is elvitték…

De a míg a bárányokról van szó, úgy marad az arcza, abban a sírásra álló, szégyenlős mosolyban, változatlanúl. Még a szűzlányénál is ártatlanabb most ez az arcz. Két-három éves kis fiúknál látni ilyet. Milyen lehetett, mikor a kozák vére csorgott róla? Egy pillanatra felbőszülök a háborús frázisok ellen: «daliás, hős huszárjaink… lobogó mente… trombita, roham…» Milyen messze vannak ezek a nagybajomi juhásztól, a ki ördögi verekedés után, a vitézségi éremmel a mellén, a szó szoros értelmében siratja a bárányait és a világért se mondaná, hogy «bárány», hanem mindig csak «bárányka.» És egészen külön hangja van ehhez, a jelentem-alássan-huszárhang mellett ez a lágy, játékos, szomorúan kedveskedő bárányka-hang…

Milyen mélyen kell benézni egy magyar huszár életébe, hogy a költészetének csak a századrészét meglássa az ember? -470-

Szima Istvánnak «öt családja» van odahaza, Nagylétán. Galambos elmondja helyette, hogy Wolosiankán egymaga tizenkét muszkát hozott be.

Csordás Jánosra két gyerek vár Gyékényesen. Zawadkán «egy hulánussal ketten voltunk, szétkergettünk harmincz oroszt.»

Mind az öt kitünő lövő. De egyik sem süti el a puskáját, a míg a pipát a szájába nem vette. A huszár nem lövöldöz. Meggondoltan és takarékosan lő, ezért kell a komoly munkához előbb a pipa. «Úgy van az, kérem, – mondja Baranyi, – hogy ahhoz nyugodalom kell.»

Mostanában künn fekszenek a lövészárokban. De most csönd van. Hát őrmester úr Galambos csinált egy láda fenekéből czéltáblát. Befestette fehérre. Ezt kidugják a lövészárokból és az orosz czélbalő rá, igen rendesen, egyszerre mindig csak egy. Ha nem talál, akkor a táblát jobbra-balra mozgatják, mintha azt mondaná: «nem, nem.» Ha talál, akkor meghajlik az oroszok felé a tábla, mintha azt mondaná: «köszönöm szépen». Az oroszok is csináltak egy táblát, viszonzásul, és most úgy folyik a játék, hogy minden treffer után a másik «párt» lő. A legnagyobb rendben megy ez. Ha az orosz tábla treffert jelez, megjelenik a magyar tábla és az orosz lő rá. A mint talál, a magyar tábla lesülyed és túlnan felbukkan az orosz. -471-

– Csak vigyázni kell a kigyugásnál – mondják – mert a kézre is czéloznak. Mink is czélozunk az övékre.

Mielőtt tovább megyek, lovakról van szó, azt mondja az egyik, hogy «olyan sokféle bolond nevük van a századnál a lovaknak.» Azt mondják, hogy ezeknek a derék harczi paripáknak sohse írják ki a nevüket az ujságba. Igazuk van. És szépen sorba, egymásután diktálják a furcsa neveket, én meg írom:

– Van még czifrább is – mondják. És diktálják ott a kis viskó udvarán, szorgalmasan, hogy valamelyik ki ne maradjon, a legkülönösebb lóneveket:

«Baba, Népfölkelő, Piczike, Rabszolga, Nosza, Kapúfélfa, Mindenségem, Jófajta, Matild, Néma, Csóka, Lelkiismeret, Csipke, Exelencz, Smólentóni, Gipsz, Hurka, Csalóka, Égtáj, Háziúr, Bogár, Mákvirág, Csillag, Édes, Koldusbíró, Kutyaszőr, sőt egynek ez a neve: «Élcz.»

Aztán elbúcsúznak, lóra ülnek és eltrappolnak. Rengeteg minden van a harcztéren egy ilyen huszárlovon. «Feleség» alig látszik ki a sok holmi közül, a minek tetejébe most még őrmester úr Galambos is felül reá. Ő nyargal elől, utána a többi.

Mennek, mennek a sáros úton, aztán felkaptatnak egy zöld domboldalra, de ott már szorosan egymás közelében nyargalnak, egy csomóban. A hogy így megy föl a kék-piros csomó a dombra, már nem -472- egyes emberek ezek többé, hanem egy kis harczi egység: «huszárjárőr» a nevük; így együtt ennek a nagy hadseregnek egyetlen ökölcsapásává, kardvágásává vagy szempillantásává olvadnak, így már egyek és oszthatatlanok és ebben a vitéz egységben már megint együtt van minden, a mit az imént szétbonczoltunk: a Galambos hőstette és Sorrento-kávéháza, Pap Albert tehenei, Győrfi báránykái, az operai állóhely és a nagylétai «öt család», a Newyork-kávéház, a kozákvér az arczon, a megmentett kapitány, a Technologiai Iparmúzeum és a sarkantyú, a minél fogva kihúzzák az őrmestert a bokorból, – a nagybajomi juhász és a pesti kis magánhivatalnok élete itt egyetlenegy ösvényen megy már tizenharmadik hónapja, dicsőségére a drága magyar földnek, a mely ilyen férfiaktól virágos és talán annak a gonosz ifjú Budapestnek is, a mely íme, milyen szépen tanúl az édesanyjától. -473-

Horozanka, augusztus.

Ma reggel áttörték a mieink a Zlota-Lipánál az orosz frontot. A tudósítást erről úgy küldöm el, a hogy a naplómba beírtam este, mikor fáradtan és összetörve hazaérkeztem a parancsnokságra. Nem hiszem, hogy itt értelme volna egyéb erőlködésnek. Az ilyet nem is szabad utólag kicsinosítani. Mindent beleírtam, a mit fatörzsek mögül lesve, az erdő szélén bujkálva és végül a rajvonal mögött levő telefonos-fedezékből látni lehetett. Az egész a győzelmes nagy akcziónak igen kis darabkája volt. A világtörténelemben nem lesz benne. De ennek az ezrednek, a mely mögött álltam s a melyben székelyek, erdélyi szászok és románok harczolnak, egyik legszebb napja volt.

Reggel ötkor kellene indulnunk, de a köd oly sűrű, hogy száz lépésnyire se látni. A nap olyan az égen, mint máskor a hold, délelőtt. Hosszas és türelmetlen várakozás. A front felől egyetlen lövést sem hallani. Félhétkor végre gőzök szállnak föl a -474- völgyből, fákat, házakat kezdek látni és a nap mintha sárgán olvadozni és melegedni kezdene. Az automobil elindul. A hadtestparancsnok visz ki magával, útközben megállunk, az irodánál felszáll a hadtest vezérkari főnöke. Künn a lövészárkokban a bakák e pillanatban már tudják, hogy több mint egy hónapi pihenő után ma támadás lesz, át fogunk menni a sokat emlegetett Zlota-Lipán. Itt marad minden: gunyhó, kert, fedezék, épület, egy egész város rögtönzött berendezése marad itt az erdőkben… Megyünk, el. A soffőrnek meg se mondták, hova hajtson. Mint a szél, vágtat ki a front felé.

Egy falun át. Vagy harmincz szekér áll hosszú sorban, tele szalmával. A kocsisok karján vörös kereszt. Egy kis orvos mosolyog, szalutál:

A hosszú falu másik végén a törzsorvos, a divizió egészségügyi főnöke. Újabb szekerek friss szalmával. A támadás csak órák múlva lesz. Ez már mind a leendő sebesülteknek szól. E pillanatban még mind ép és egészséges, a ki ezekben a szekerekben fog feküdni. A viskókon vöröskeresztes zászlók. Újabb orvosok. Szaladgálnak, intézkednek, egy nagy asztalon egy udvarban kötszereket bontogatnak. A bakák – ennél keserűbbet ma egész nap nem hallottam – ebben az órában írják a legtöbb levelezőlapot, az árokban, a térdükön. Mindenük össze van már pakolva. «Tudatom, hogy hála istennek, jó egészségben vagyok.»

Egy lovas őrmester, galoppban, végig a falun. -475- Karján vörös kereszt. Aztán üres szántóföldek, reggeli nyugalom. Egyetlen szál telefondrót kisér bennünket. A köd felszállt. A front felől csönd.

Erdő. A szélén lovasság, egy szakasz ulánus. Az autó megáll. Vezérkari tisztek. Az ulánushadnagy, elegáns, nagyon fiatal fiú, jelentést tesz. Innen kocsin megyünk be az erdőbe, előttünk trappolnak az ulánusok, a parancsőrtisztekkel. Senki egy szót sem beszél a támadásról. Sűrű erdő, az ágak az arczunkba csapódnak. Közvetlen közelben egy-két ágyúlövés.

Telefonállomás. Telefonos-katonák, a karszalagjukon T betű, a vállukon karabély. Most mindenütt a fákon húzódó sárga drót mellett megyünk. A lovasok az erdőben maradnak. Négyen megyünk tovább. Hofmann altábornagy külön, egyedül megy előre. Az erdőben egy hegyi üteg áll, nagyon kellemetlen, csattanó hangja van, közvetlen a hátunk mögött lő, egészen félelmesen hangzik. A vezérkari főnököt, gróf Lamezan ezredest nem látom, csak éles, parancsoló hangját hallom:

Kinézek a fatörzsek mögül: szelid, napfényes dombvidék. Mi a dombvonal tetején vagyunk, előttünk folyik a völgyben a Zlota-Lipa, a túlsó partján megint magas dombvonal, azt tartják megszállva az oroszok. Külön-külön, egyenként megyünk.

Futóárokba le. Az árok lefelé kanyarog, a folyó -476- felé. Sokáig megyünk. A végében a telefonos fedezék. Közvetlenül előtte a rajvonal; gyalogságunk második állása. A fedezékünk fatörzsekkel van befödve a shrapnellek ellen. A fatörzsek alatt keskeny nyílás, a melyen át kilátni. Szemben velünk a pont, a hol az áttörés lesz. Alattunk az ezred a lövészárokban. Az ezred alatt a folyócska, ezt bokrok takarják el. Süt a nap, csak nagyon finom pára fekszik a völgyben. Félóra múlva ez is kitisztul. A folyón túl: oroszok. Az áttörési pont egy meglehetős magas domb, a felénk látszó oldala kopasz, de a teteje és a két oldala erdő. Mint egy hanyatfekvő arcz, a melynek császárszakálla és sűrű haja van. Jobbról erdő, balról erdő, a dombtetőn erdő. A lejtő síma szántóföld. Egy darabját tegnap szántották fel. Sárga, barna, zöld táblák egymás mellett. A hol a császárszakállas arcznak a szája kell hogy legyen, ott a parton az első orosz lövészárok. Az orra magasságában a második; sűrű drótakadály van előtte. A szemek vonalának magasságában, zegzugosan, a harmadik. A zöldesbarna alapon ezek erős fehér vonalak. Aztán fenn a homlok: egy csík zöld legelő, e fölött hirtelen kezdődő sűrű erdő: a haj.

A hegyi üteg, a mely mellettünk, mögöttünk durrog, «belövi magát». Mind a három orosz vonalat próbálgatja. Beletalál pontosan a felső kettőbe. Az alsót a bokrok miatt nem látom. Nyakig állunk a földben, az orrom előtt nagy fehér és sárga virágok, sok fű, darazsak, legyek. A fűszálak közt látom az orosz árkokat ezen a túlsó dombon. Egy nagy sárga virág az egész idő alatt ott hajladozik. A látcsőben -477- is ezt a virágot látom mindig először. Egészen tisztán hallani a repülőgép zúgását, a mely fölöttünk kering. A hegyi üteg még egyet-kettőt lő, látni a shrapnelljeit a második és harmadik orosz árok fölött villanva szétrobbanni, aztán csönd. Augusztusi reggeli csönd, napsütés, bogarak, madarak. A telefon néha búg mellettem. Jelentéseket írnak, diktálnak. Öt percz múlva kezdődik a tüzérségi «előkészítés». Az órámat a fűbe teszem magam elé. Nemcsak én vagyok izgatott, a vezérkari tisztek mellettem mind komolyak és egy szót sem szólnak. Az egyik már egy félórája le nem tette a látcsövet. De egy szót se szólt. Még négy percz. Három percz. Két percz. Egy percz. Halotti csönd. Végigkisérem a másodperczmutatót az utolsó perczen. Akkor zsebre az órát. És – figyelni.

A bakák most levelezőlapokat írnak. «Tudatom… a legjobb egészségben vagyok.»

Összeigazított órák szerint ugyanegy pillanatban kezdi rá a tüzérség. Minden üteg szól és mind erre az egy domboldalra tüzel. A mit hetek óta óvatosan kipróbáltak, most elárulják. Eleinte számolom a lövéseket. Ötven lövés. Százhetven lövés. Úgy háromszáz körül nem olvasom tovább. Mind erre az egy dombra. A császárszakáll-erdő két szélére, a három lövészárokra, a melyek közül csak a felső kettőt látom. Oroszt még messzelátóval sem látni. Lebújtak az árkaik fenekére. Rettenetes az ágyúzás. Balról csatlakozik hozzánk egy német divizió. -478- Ezeknek van négy olyan ágyújok, hogy az egész vidék megremeg, a mikor elsütik. Az óbudai hajógyár jut eszembe, a hol a kazánkovácsok az éjjeli csöndben is dolgoznak. Mintha körülöttem mindenütt óriási kazánokat kovácsolnának. Mögöttünk, mellettünk, minden domb dörög. Figyelve nézek, ok nélkül számolok: ötven, hatvan fehér shrapnellfelhő. Aztán a második és harmadik orosz árok közt lövik a drótakadályt gránátokkal. Fekete és barna szökőkútak szakadnak fel a földből. Van pillanat, a mikor egyszerre, hirtelen huszonhét felhőt olvasok meg odaát: huszonnégy kisebb és hat óriási. A domboldal füstöl és porzik, mintha belül égne és egy láthatatlan kéz bottal verné. Fölötte hófehér és vérpiros füstgolyók állanak meg a levegőben: a shrapnellek.

Megint halotti csönd. Kakasok kukorékolnak valahol. Két darázs veszekszik előttem a sárga virágok közt. A füstök eloszlanak a domboldalon. Kínzó, hosszas csönd. Megint kakasok, igen messze. A legyeket is hallani.

A vezérkari főnök erős, komoly profilját látom a fűszálak közt: távcsővel néz az orosz állásokra. A hadtestparancsnok lép be a fedezékbe és mondja:

– Az első résznek vége. Tizenöt percz szünet. Aztán jön a második rész.

Nézek a messzelátón. Oroszt nem látni. A telefon -479- jelenti, hogy a legalsó árok tele van oroszszal, ez meg van állapítva. Az orosz tüzérség mindeddig egyet sem lőtt.

Gyönyörűen süt a nap, a fedezékben suttogva beszél két-három vezérkari tiszt, hogy a telefont ne zavarja. A bogarakat hallom és látom az orrom előtt, a fűben. A szalmával telirakott szekerek jutnak eszembe, hátul, a faluban. Most tíz óra. Még él és egészséges mindenki. A gyalogság a lövészárkaiban vár. Fehér vászonba pólyált vékony deszkácskákat láttam tegnap garmadával a faluban: az orvosok a láblövésekre készültek elő.

Az oroszok nem lőnek. Napsugaras, hullámos-dombos vidéket látok, kábultan egy kicsit. Abszolut szép nyári reggel. Várunk. Most hűlnek az ágyúcsövek. A fehér árok-vonalakon oroszt keresnek a messzelátók:

Telefon: az előre elkészített hídak közül néhányat átdobtak a Zlota-Lipán. A többit most rakják. Patrouilleok már odaát vannak. A legalsó orosz árok előtt hasalnak.

Negyedóráig semmi. Aztán kezdődik az ágyúzás második strófája. A környék minden ágyúja megint -480- arra az egy domboldalra. Füst: fehér és piros felhők a levegőben, az erdőnél a föld barna bokrétákban szakad fel a fák magasságáig. Ezek a mi nehéz gránátjaink. Most a második árok mellett lövik a szántóföldet, távcsővel jól látni, a hogy az orosz drótakadályok közt vágják az utat. A telefon most már minden perczben szól. Jelentések jönnek a jobb- és balszomszédtól, hogy ők mennyire vannak. Majd megint tizenöt percz szünet, az ágyúcsövek nagyon melegek. A négy német nehézágyú iszonyúan dörög a balszomszédban. Mintha ez az egész tájék vasbádogból volna és a németek az egészre egyszerre ütnének rá akkora pörölylyel, mint egy ház.

A harmadik és utolsó ágyústrófa a legrövidebb, de a legerősebb. Most van percz, hogy nyolczvannyolcz lövést számolnak meg. A legtöbbet a legalsó orosz árok kapja, a mit innen nem látni. Csak a füstök mennek fel sűrűn és tarkán: piros, fehér, barna, fekete, sárga gombolyagok. És a mészföld szürke pora. Az egész domboldal füstöl, gőzölög, porzik.

Már szédül az ember az ágyútól. Ezt az utolsó strófát veszettül csinálják. A német úgy kovácsol balról, mintha őrült volna. A fejünk fölött ugatva repülnek a hegyi üteg lövedékei. Most már tudom, mit hívnak a katonák «pokolkonczertnek».

Tizenegy óra tizenöt percz. Utolsót ugat a hegyi -481- üteg. Most minden csöndes. A füst lassan oszlik az orosz dombon. Körülöttem mindenki a távcsövét veszi, egy szó sem hallatszik. A telefon is hallgat. Fönn az égen igen halkan zümmög a repülőgép.

Ezek a csöndek nagyon jellemzik a modern ütközetet, a mely néha perczekre néma és láthatatlan. Hogy fogalmat adjak erről a csöndről, a mi ebben a perczben van: mint mikor nyári délben hanyatt fekszel a fűben és félálomban a kék eget nézed. Minden bogár elmondja a magánügyeit a fedezék előtt. Egy kis szellő megy át a levelek közt, azt is hallom. Nagyon messziről folyton szólnak a kakasok: nem a friss hajnali kukorékolás, hanem a hogy dél felé szokott, unottan, meggyőződés nélkül. Madarak csipegnek, nem is látom őket. A fűszálon föl-le kínlódik egy darázs. Nagyon messze ellátni, nyolcz-tíz erdős-mezős dombra, egy távoli falura, mind hallgat. Sehol, soha életemben ilyen csöndet. Most indul az orosz kifelé Galicziából.

Most kezd hallatszani valami gonosz, száraz kopogás. Az első orosz árok puskái szólnak. Aztán szemtelenűl, az egész világot egyszerre hanggal töltve be: az orosz géppuska, mint valami komisz, mérges fecsegés, a mi nem hagy mást szóhoz jutni. Előbb egy, aztán kettő és több. Kopogó zúgássá olvadnak. Mint egy vízesés, a mi nagyon közelről zúg. Alúlról emberi hangok. -482-

A következő pillanatban az orosz domb kopasz lejtőjén, a hol a két fehér orosz árok vonul keresztbe, egyszerre vízszintes sorban kétezer kis emberfej, kétezer hátizsák, kétezer kis csukaszürke test, nyílegyenes vonalban, mint egy fésű, a mely lassan fölfelé fésüli a fűvet a dombon: az erdélyi ezred első rajvonala megy fölfelé…

A telefon jelenti, hogy a legalsó árkot, a melyet nem látok, elfoglalták, most mennek tovább, föl a másik kettő ellen. Az orosz foglyok már jönnek át a hídon.

A legelső sor nem elég ritka, egyes helyeken csomósodik. De megállás nélkül megy az emberpontokból kirakott fekete vonal a fehér orosz árok felé. A nyakamon az ér úgy ver, hogy a kezemmel szorítom le. A szomszédaim némán forrnak össze a távcsöveikkel. Nem merek senkinek szólni, hogy laikus eszem szerint túlsűrű a sor. Ha ezekbe a géppuska beledolgozik…

Még végig se gondolom, a sor mögött alakok kezdenek szaladni. Csillogó kardjukról látni, hogy tisztek, a kik ritkítják a sort. A csomók feloldódnak, most jó, ritkás, de változatlanúl sor-egyenes rajvonal megy fölfelé. A második orosz árok is elkezd kopogni. Géppuska. Aztán sok-sok puskalövés. Szinte hallani a vezényszót, úgy fekszik egyszerre hasra az egész sor. A tarlón hosszúkás, kékes testecskék fekszenek egymás mellett, a hátukon világos pont: a szürke hátizsák. A mögöttük levő tarlót nézem, a mit elhagytak. Két sebesült fekszik egy sárga táblán. Az egyik mozog, mintha fel akarna kelni. -483-

Alulról megy fölfelé a második sor. Aztán egy harmadik. Mint az irkapapir, úgy van megvonalozva a három sorral a napfényes, sima domb.

Az első sor fölkel, megy tovább, aztán összekuporodik, az álló alakok megkisebbednek, a mint lövésre készen tartott puskával kuporogva mennek az árok felé. Kicsit megzavarodik a sor: látni, hogy keresik a drótakadályok közt az utakat, a miket az ágyúink szaggattak. Baloldalt szalad fel a legtöbb. Ezeket futni látom az orosz árkok mögött, nagyon gyorsan. Az oroszok benn szaladnak az árkokban, jobbfelé. Négyen-öten beugranak az árokba a mieink közül. Egy csoport az orosz földhányáson szalad. Világosan látni, a mint a menekülő oroszokat üldözik. Aztán mind megáll egyszerre. Utóbb hallom, ebben az árokban az oroszokat részben összelőtték az ágyúink, a ki életben maradt, az szaladni próbált, de elfogták.

A legfelső sor most megint egyenesre igazodik és megy tovább, föl, a harmadik és utolsó árokhoz. Onnan már nem hallatszik ide semmi. Megint halálos csönd van a vidéken. Ebbe a csöndbe most egyszerre, háromnegyedórai szünet után a hátunk mögött hármat ugat a hegyi üteg. Odaát a dombon, a mieink orra előtt három gránát vág be az utolsó orosz árokba. Most hirtelen megérzem, hogy ez a sok hallgató ágyú mind figyel, az a sok ezer katona, a ki itt az egész fronton láthatatlanúl, a bokrok, -484- fák közt, a föld lyukaiban vár, mind ezt a fölfelé haladó sort nézi a nagy csöndben, mint én. Ezer meg ezer elbújt szem kiséri őket. És a hegyi üteg gondolt egyet, egy utolsó segítséget küld nekik, a fejük fölött az orruk elé lő, az orosz árokba. Nekem, a ki innen nézem őket, oly jól esett ez a három lövés, hogy majdnem elkiáltottam magam. És jól látni, hogy ők is megörültek neki, egyszerre gyorsabb a szaladásuk az orosz árok felé. Még egy utolsó barátság a hű hegyi ütegtől: még három gránát, pont be az orosz árokba. Aztán megjelenik a mieink fölött az első két orosz shrapnell-felhő. A hol levág a két orosz shrapnell, pillanatnyi szétrebbenés. Három-négy sötét pont marad a földön, a többi szalad fel, tovább, előre. Ez a folytonos, hű, néma előremenése a sornak, ez a legnagyszerűbb, ez szorongatja a szívet és megfogja a torkát az embernek. Ez a meg nem állás, föl, egyre, folyton, a halálos fegyverek felé, a shrapnellek alatt. Ez a végtelen hűség és becsület a halál arcza előtt, a hogy a mozgásban kifejeződik, ez a folytonos haladás a legnagyobb baj felé… kell hogy eláradjon az ember szemén a könny.

Világosan érzem magam körül a velem együtt néző, aggódó, égő szemek ezreit. Mind ugyanoda néz innen a lyukakból. És mint a gyerek, folyton a hű, ügyes kis hegyi ütegre gondolok, a mely aggódva figyelte őket és még az utolsó perczben merészen átlőtt a fejük fölött hatszor. Ő legalább tudott nekik valamit adni.

Az ötödik sor indul meg lenn, most olyan a domboldal, -485- mint az ötvonalas kottapapir. De aztán ez az ötödik sor jobbra fordul és oldalt vág be a fiatal erdőbe.

Legfelül, az első sor előtt öt pont megy. Patrouille. Ezek érnek először az orosz árokhoz. Valami jelt adhattak, mert egyszerre az egész sor rohanni kezd a fehér árok felé, eléri, ellepi a hosszú fehér sávot. Ebből is szaladt már az orosz, a futóárkokon át, fel az erdőbe.

Lejebb, a domboldalon, mint egyes kották a sorok közt, sebesült-szállítók visznek lefelé hordágyakat. Előbb egy, aztán kettő, négy, öt mászik visszafelé különböző irányokból. Egy rövid egyenes vonal keresztbe vágja az öt vízszintes sort: municzió megy fel. A legfelső orosz árokban nyüzsögnek a mieink. Kutatják, szaladgálnak a mellvédjén, átugrálnak rajta, majd belebújnak, néhány perczre, pihenni.

Telefon: az első két árokban elfogott oroszok azt vallják, hogy a harmadik árok gyöngén volt megrakva, az oroszok zöme hátrahúzódott az erdőben épült állásokba.

Balra nézek: a németek is áttörtek a szomszédban, most egy országút fasorában masiroznak fel a szomszéd dombra. Az oroszok shrapnellel lövik a fasort.

A mieink patrouille-ja felér a dombtetőre, az erdőhöz. Eltünik a fák közt. Öt kis pont, be a sűrű erdőbe, a hol az orosz tartalék vár… Az erdőből azonnal lövöldözés hallatszik. Egy pillanat alatt kiugrál a fehér árokból az ott pihenő rajvonal és szaladva megy fel az erdő felé. Már be is szívja -486- őket a sötét erdő. Megint ez a hasonlat üldöz: mint egy hosszú fésű fogai, tünnek el a sűrű lomb-haj közt. A négy párhúzamos sor húzódik fel utánuk. Az erdőből két durva hang: két sortűz. Az oroszok. Aztán felharsanó, rettenetes összevissza lövöldözés. Az első sor megtámadta az erdei orosz állásokat. Ismét a tipikus orosz kettős sortűz. Vad puskalárma. A második sor már ebbe a lövöldözésbe megy be az erdőbe. Erősödik a puskatűz. Az erdő a harmadik és negyedik sort is elnyeli. A puska most vagy egy óráig szól az erdőben. A domboldal üres. Csak kisebb őrjáratok mászkálnak az üres árkok mellett. Municzió húzódik fölfelé. Megint három-négy hordágy a tarlón keresztbe. Egy helyen többen hajolnak le egy fekete ponthoz, aztán elmennek tőle. Megint mások hajolnak le hozzá. Mindenki otthagyja. Ezt, úgylátszik, nem sürgős már elvinni szegényt.

Az erdőből, hol halkabban, hol erősebben, puskázás, sortűz, gépfegyver. Órákig. A völgyben minden csöndes. Az erdőből hordágyak jönnek.

A puskák egyre messzebbről szólnak. Jobbra tőlünk orosz ellentámadás van, ott hirtelen megint nagy ágyúzás kezdődik, de nem tart sokáig.

Mint egy nagy szőnyeget, elhúzták előlem a csatateret. Most az erdőn, dombon túl húzódik kelet -487- felé. A napsütött domboldalt nézem: ennyi földet szerzett vissza néhány óra alatt ez az ezred. És azt a sűrű erdőt, fenn. Van vagy négy kilométer. Ez már nem orosz föld többé. Reggel még az volt.

Megyek vissza, a falu felé. Az erdőben a telefonosok sietve gombolyítják le a telefont. A vezérkar a lovait várja, hogy az előnyomuló divizió után nyargaljon. A lejtőn, a Zlota-Lipa felé két alak áll a lövészárkok mögött. Távcsővel nézik a jobbszárnyat: Hofmann altábornagy és vezérkari főnöke, gróf Lamezan ezredes. Az ezredes – nem is olyan nagyon régen – még két éve ilyen időtájt a franczia köztársaság elnökénél ebédelt, az Elyséeben, díszruhában, ő volt az osztrák-magyar katonai attasé. Most csupa agyag a ruhája és a zsebéből reggelizik. Párisból a Kárpátokba ment egyenesen. Egy év óta dolgozik éjjel-nappal a hegyek közt. A hogy itt áll magas, sudár alakja a krumpliföldön, el tudnám nézni még sokáig. Hallom messziről, a mint a telefonosokat megszólítja:

Elkezdek bolyongani az erdőben, hogy végre lássam ezt az okos, ügyes, hű kis hegyiüteget, de már nem találom. A folyón túl, a túlsó dombok valamelyikén kapaszkodik fölfelé…

Az erdei úton lassan jönnek visszafelé a szalmás szekerek a sebesültekkel. Le van csukva a szemük. A levelezőlapjaikat már elvitte a tábori posta. -488-

Horozanka, augusztus.

Hotmann altábornagy, a hadtestparancsnok, este jön haza, fáradtan, porosan, a kertben találkozom vele, egész nap künn volt az előre-masirozó csapatok közt, az egész frontját végig-ellenőrizte, hogy rendben megy-e a csapatok «Vormarsch»-a a hátráló ellenség után. Később valaki, a ki vele volt, azt beszéli, hogy az altábornagy legelsőnek ment be Podhajce városába, egy órával előbb érkezett oda, mint a legeslegelől masirozó előörsök. Az orosz még csak épp, hogy kiment Podhajcéból, a zsidók rémülten állitották meg a tábornok kocsiját, hogy valahogy bele ne szaladjon az orosz utóvédekbe. A tábornok egyébként is híres arról, hogy nagyon exponálja magát, itt az alkalom, hogy erről a kérdésről néhány szót váltsak vele. A czivil köztudat úgyis abban a hitben él, hogy a generálisok hátúl ülnek, lőtávolon kívül. Azt mondja, hogy meggyőződése szerint a tábornoknak – bár erre a katonai tudomány szempontjából semmi szükség nincs – mindig exponálnia kell magát, a mikor a katonái előremennek, mert tapasztalata az, hogy ez minden tekintetben felemeli a sereg morálját: mind személyes bátorság, mind gyorsabb masirozás dolgában. Azt mondja: a tábornoknak igenis szabad az életét koczkáztatnia ezekért az előnyökért, az a szegény, fáradt, ütközetbe induló katona hadd lássa a tábornokát elől menni, a népnek úgyis az marad kiirthatatlan fogalma a vezérségről, hogy a vezér megy elől, a csapat megy utána. És ha ők ezt így képzelik, akkor -489- így is kell ennek lennie. Holnap reggel megint négy órakor kel, automobilon utoléri őket és megint elébük megy.

Horozanka, augusztus.

Néhány nappal az orosz Zlota-Lipa front áttörése előtt egy este valaki titokzatosan mondta a fülembe:

A nevet már hallottam. Sólyom-Fekete Gellért kapitány, a mi pionirjaink parancsnoka. Nem értettem, mi van azon olyan titokzatos, hogy lejön az erdőből. Azt tudtam, hogy Jeziorko fölött a hegyen az erdőben sátrakban laktak a pionirok, pihentek, azaz spanyol bakokat csináltak szöges drótból és fából és éjjel kirakták a lövészárok elé. Ez náluk pihenőnek számít. Jártam arra egyszer, de délelőtt volt, nem mentem el hozzájuk, mert a pionirok a háború éjjeli munkásai, délben kelnek fel.

– Ma arra jártam, – mondja a hírhozó – már rakodnak fel a szekerekre, itt masiroznak át holnap délben.

Megvallom, a bakák is tudták, mit jelent ez, csak én nem. Azt jelentette, hogy valahol a víz körül fog történni valami. Hosszú, hosszú, hetek óta állunk itt a Zlota-Lipánál, nem történt semmi, de most Sólyom-Fekete jön le az erdőből, megy a víz felé…

Másnap már többen tudták. Lovasok, a kik elnyargaltak mellette, mesélték reggel: -490-

Szép az, hogy senki nem tud semmit. Az emberek úgy kombinálnak, mint a börzén. De most eltalálták.

A forró déli órában jöttek be Horozankára a pionirok, dél felől északnak masirozva, párhuzamosan a folyóval. A főtéren megállott a karaván, ebédelni. Szekerek, pontonok, deszkák, szerszámok, mintha egy gyár hurczolkodnék. A puskák gulában. A parancsnokság kertajtaja előtt egy barnára égett szőke kapitány száll le a lováról, úgy vezeti a lovat a házig.

Most már én is érzem, hogy lesz valami. De hogy mi, hol és mikor, azt nem tudja senki.

Sólyom-Fekete a vizet jelenti. A hidat, a csónakot, a pontont, a gránátok közt való czölöpverést, a géppuskatűzben való vízbe-gázolást, a csónakokra rakott átjárót, a bakokra állított gyalogpallót, a gerendákból ácsolt permanens hídat, – Sólyom-Fekete jelenti ezen a vidéken mindazt, a mi a pionirok hadi dicsősége. Nemrég van itt a hadtestnél, de érdekességét és hírét elhozta ide Szerbiából, a hol oly nagy becsületet szerzett a magyar katonának. Az arcza sötétbarnára égett, mint a dunai halászoké. A bajúsza lenszőke, napon világosodott, mint minden vízi-emberé. Azt mondják, a víz oxigénje az -491- erős napfényben ózonná változik és épp oly vegyi folyamattal festi szőkére a hajat, mint az oxigénvíznek nevezett hajfestő szer. A halászok, hajósok világos hajszíne ez. A kapitány tizenhat évet töltött az Aldunán a pionirmesterséggel, most tizenharmadik hónapja harczol a vízek körül. Volt alkalma lebarnúlni és megszőkülni. Bihari ember, két kitüntetése is van, az egyiket még lenn kapta a Kolubaránál.

Így ismerkedem meg a magyar délvidék «öreg vízi-legényei»-vel, mint az egyik magát nevezi. A főember egy temesmegyei, teljesen magyarrá lett román fiú: Dancsu Gergely, káplár. Arany vitézségi érme van, odahaza telefonkezelő, minden kalandban szerepel, a legnehezebb napokon ragyogóan dolgozott, néha hat lépésnyire az ellenségtől. Semmi baja, pedig a háborúban tizennyolcz golyót kapott már, ezt a kapitánya is bizonyítja. Dix őrmester is temesi magyar, odahaza asztalos, egyszer hat emberrel hozott vissza a Kolubarán harmincz pontondarabot, a melyben halomra lőtték a szerbek a gyalogságot.

Borzalmas átkelések lehettek ezek. A kapitány később elmondja, hogy a szerbeknek külön taktikájuk volt a pionirokkal szemben, ezek ellen külön harczoltak. A folyón harmincz lépésnyire eresztették őket magukhoz, ők a magas parton vártak a fedezékek mögött. A «kierőszakolt átkelésnél» muszáj átmenni, ezt a szerb is tudta. Harmincz lépésről géppuskával lőttek beléjük, sőt megtörtént, hogy -492- erről a távolságról rövidre állított ágyú fogadta őket a parton. És a ki átjutott, annak még létrán kellett felmásznia a vízből a magas szerb partokra.

– Más katonának legalább van fedezéke, – mondják a vízi-legények – de «mink, pionérok», állva dolgozunk. Hidat verni nem lehet lövészárokban.

Böde szegedi gyerek, géplakatos. A pionirszázadról meg van előre határozva, hány ács, hány fémmunkás legyen benne, hányféle egyéb mesterember. Dávid István makói ács, Feldmann Ádám torontáli vasútas. Ők ketten kínlódtak egy sötét novemberi hajnalon, zuhogó esőben a Kolubarán a gyalogság átszállításával, már azt hitték, mindennek vége, de:

– Visszahoztuk a háromrészes pontont öt sebesülttel, egy halottal, mégse lett a szerbeké.

Ádám elvörösödik, mikor ránézek. Ezt már máskor is láttam ezeknél a szegény, derék fiúknál: a nagyon súlyos sebesülést szégyenli… A ki gondolkozik ezen, az előtt a paraszt egyszerű és hatalmas emberi vonással gazdagodik.

Szegény Laurinyec nagyon izgatott. Ő is elvörösödött. Ránéz Bödére, úgy látszik, Böde a legokosabb köztük. Azt mondja: -493-

– Ez november huszonhatodikán volt, már délelőtt áthoztunk egy hadnagyot, két pionért és két magyar népfölkelőt, velem volt a Kilcher és a Hartmann Mátyás, ezt a szíve alatt lőtték meg, de este is átmentem aztán. A monitor segített.

– Lűtte a szerbeket messziről, gyorstüzelő ágyúval, olyan egészen kicsikével, hogy én átmehessek egy tengerészőrmesterrel a vízen, mert odaát a partoldalban kínlódtak két hármas honvédek. A szerbek fönn voltak a magas parton, a honvédek meg lenn bújtak a part alatt, a víznél.

– Nem, csak a víztűl voltak betegek, áztak-fáztak ott már régóta, enni se vót, lázuk is vót, mán kiátani is allig tudtak.

– Előbb azt kiátották: «Sólyom-Fekete kapitány úr, segítsen rajtunk, mert itt veszünk». A kapitány úr meghallotta, úgy mentem át az őrmesterrel. Mikor látták, hogy készülünk, de nagyon lőnek ránk a szerbek, megijedtek szegények, hogy most már veszni hagyom őket, akkor azt kiátották: «Felebarátok gyertek, hat gyerekem van, csapdába vagyunk». Aztán áthoztuk őket, de alig éltek, úgy oda voltak.

– Aszonta az egyik: «Kedves testvérek, nagyon -494- szépen megköszönjük». Aztán mind a ketten megcsókoltak engem, meg az őrmestert is, azt Lammernak hitták. Én aztán jó vacsorát kaptam a monitoron, mer onnan nézték az urak az egészet.

– Ez itt a Golopencza őrvezető, – mondja – bérkocsis Herkules-fürdőn, ez meg Gotárdi őrvezető, ezek meztelenül átúsztak a Száván, mert odaát megláttak több «miénk pontonunkat» a szerbeknél és áthozták a pontonokat, az egyikben egy halott főhadnagy volt, a másik kettőben is voltak halottak.

– Ezek is ki vannak tüntetve: Tudor János, Herpai, Pördi, Gyetvai, ez meg az Uferbach, a ki Jezupolnál az orosz pánczélvonat elé szaladt síneket robbantani.

Egy palánk mögött ebédel a két tisztjével: Krebs Walterrel és Maron Árpáddal. Szerény ebédet esznek bádogedényből. Bádogpohárból isznak. Nem mond mást: a pionirjait dicséri és a vízről beszél, mindig csak a vízről, ez az élete, a mestersége, az ambicziója, a szenvedése, az öröme, éjjele-nappala: a víz. A Dunát szereti. A fiatalságát az Aldunán töltötte. A szerb folyókat szidja. Gyalázatos vizek. Ez az impozáns, ez a katonás benne, a mesterségének, ennek a gyilkosan nehéz, legveszedelmesebb katonamesterségnek az imádata és ez a teljes odaadás, a mivel ezen a világon csakis a folyóvíz -495- iránt érdeklődik. Őt nem érdekli Bulgária állásfoglalása. Se Románia. Semmi se kell neki, ő róla ne írjon az ujság, őt most a Zlota-Lipa érdekli: keskeny víz, de gonosz víz: mély víz. Ő építette az egyetlen hadihidat Belgrád és Zimony közt. A legrosszabb két víz a Drina és a Dnyeszter: ez a két istenverte víz hirtelen árad. A Dnyeszter meg mindjárt elönti a fél világot… Komisz vizek. Szép víz az Alduna. Az víz. A Dnyeszterrel Cvitovánál küzdött. Sok munka volt, de «fogott». Németeket vitt át. És a régi emberei: azok a nagyszerű magyar dunai pionirok, a kikkel Bosutnál, Polojnál, a Parasnicánál dolgozott… Sok veszett oda. Öt hét alatt három árvízet éltek át, így építettek ötszáz lépésnyire a szerb géppuskától egy százhatvan méter hosszú hidat. Akkor a szerb hét darab úszómalmot eresztett le a megáradt vízen, ezek összetörték ezt a drágán épült szép hidat. Újra kellett kezdeni: ágyútűzben, géppuska előtt, előbb pontonos átkelést, aztán hajóhidat, aztán még egyszer egy százhatvan méteres állandó hidat…

Akkor kapta a század a dicséretet. De azokból a régiekből… bizony… most már… hiszen, ha az most mind megvolna!…

Csütörtökön Hnilczén látták Sólyom-Fekete kapitányt, a hogy lefelé lovagolt a víz felé. Akkor már mindenki tisztában volt a dolgokkal. Pénteken volt a nagy áttörés. Az első jelentés, a mi a telefonon jött, az -496- volt, hogy Sólyom-Fekete átdobta a kész hidakat a Zlota-Lipán és hogy az orosz senki másra nem lőtt, csak őreá és a pionirjaira. Mialatt a roham ment fölfelé a dombon, a század már verte le az állandó hidat. Keskeny víz, de rossz víz: mély víz. És a mint így elkezdenek dolgozni a pionirok, minden ágyú náluk jelentkezik először, az orosznak a híd kell, mindig csak a híd.

Tegnap látták Sólyom-Fekete kapitányt, a mint az ellenséget üldöző rajvonal előtt lovagolt, keresztül az előörsökön, egyedül, ment nézni az új vizet, a Koropiecet… ezt még sohse látta. De még tegnap átvitte rajta a gyalogságot. Este már elindult, hogy megnézze a következő vizet: a Strypát. Azt mondta: «nem érdekel engem, uram, a politika, engem a Böde érdekel, meg a Dancsu, meg a víz, meg minden, a mi a vízzel összefügg, meg minden, a mivel a vizen át lehet menni, meg azok a levelek, a miket szegény sebesült pionirjaim írnak, meg az Alduna, a hol tizenhat fiatal esztendőmet hagytam».

Megyünk előre, talán utólérem még valamelyik víznél Sólyom-Fekete kapitányt. Igazi, jó magyar katonát ismertem meg benne, szeretnék vele még beszélni, kiknek az arczképét rajzolgassa szeretettel az ember a háború nagy képtára számára, ha nem az ilyen emberekét?

Azelőtt úgyse hallottunk róluk, pedig, hála Istennek, akkor is megvoltak és a mieink voltak. Milyen jó, hogy lejött az erdőből. -497-

Podhajce, szeptember.

Mikor az elfoglalt Podhajcén keresztülmentünk, a zsidók épp a tisztiszolgáknak csókoltak kezet a főtéren. A szekerek, a melyek egész éjjel szögesdrótot és spanyol bakokat vittek ki a frontra, most a sebesültekkel jönnek vissza: a szegény csukaszürke ruhákon félméteres, barnára aludt vérfoltok, hófehéren csillogó kötések a sötét arczok fölött, a kormos kezeken… A legtöbb mélyen alszik a szalmán. Végre, öt nap és öt éjszaka esőben és hideg szélben küzdött harczai után kialuszsza magát ezen a drága áron. Ma süt a nap, de hideg van. D. őrnagy egy széken ül a tér közepén és az árakat szabályozza két szuronyos bakával. Kis asztalokon kötötű-vékonyságú orosz czigaretták. Így változik a katonai dohányzás: tegnap még hüvelykújj-vastag czigaretta volt, ujságpapirba sodort pipadohány. A falakon a jól ismert plakát, a mely a telefondrótokat védi: «Es wird an Ort und Stelle jeder erschossen, der…» Némelyik paraszt már úgy vigyáz a telefondrótra, hogy ki se mer menni a földjét megművelni, mert a szent drót húzódik fölötte. Kovácsok dolgoznak: a komáromi «batri-kovács» (magyarúl: «üteg-kovács») tüzérlovakat patkol. Egy hófehérszakállú öreg zsidó magasra emelt ásóval ordítja a tér közepén, hogy ő boldogan megy utat kaparni, hívja a többit is. Szekerek mindenütt. A nagy áttörés után az ellenség után zúduló hadtest nagy vásári mozgása ez. Minden megy, előre. Még a kóbor kutyákat, a melyek egy-egy századhoz csatlakoztak, még azokat is viszik a -498- bakák, spárgán, előre. Két repülőgép a kék égen. Mindenki fölnéz.

Podhajce, szeptember.

A podhajcei főutczán az ötnapos csata sebesültjei jönnek, egytől-egyig magyarok, pesti és dunántúli honvédek, ezek most a könnyű sebesültek, a kiket százas-százhúszas csoportokba terelnek és gyalog küldenek vissza a kórházba. Nagyon lassan sétálnak négyes sorokban, pipáznak, beszélgetnek. Egyetlen tiszta folt van mindegyiken: a hófehér kötés. Feketék, kormosak, piszkosak, sárosak és – ez nem megy ki a fejemből, egy százados mondta róluk egyszer – olyanok, mintha férfiakból megint kisfiúkká váltak volna a többnapos ütközet alatt. Soványak és kisebbek lettek, nagy nekik a ruha, bő a gallér, a kezek megvékonyodva lógnak ki a bő és túlhosszú köpenyújjakból. Az első ilyen gyalog ballagó sebesültcsapatot tavaly láttam Alt-Sandec mellett, az országúton, ez talán azóta már a századik ilyen csapat. Néha jókedvűek, de sokszor, így most is: mint komor és megsértett emberek jönnek, szinte haragos arczczal, szemrehányó tekintettel, a kritikának valami komoly és félelmes felszabadúltságával, mintha soha többé senki nem parancsolna nekik. E pillanatban nagy nyugalom, dacz és méltóság van az arczukon, a szavaikban: rájuk nézve most már vége a háborúnak, ők visszafelé mennek, szigorúak mindenkivel szemben, nem szívesen köszönnek és az ajándékokat szinte durczásan fogadják. Szivart osztottunk -499- szét közöttük Balogh Rudolffal és az, a ki az utolsó marékkal kapta, azt mondta: «hát a többinek nem jut?» Aztán azt mondta: «mért nem hoz többet magával?» A részvétet nem szeretik, a front mögött dolgozó katonával gúnyolódnak, a sebesülés fölemeli őket valami olyan magasabb és szigorúbb álláspontra, a mely minden vitát kizár – minél követelőbbek és fölényesebbek, annál inkább az az érzésem, hogy tökéletesen igazuk van.

Podhajce, szeptember.

Ezeket a tábori levelezőlapokat és leveleket szóról-szóra másoltam le az ötnapos csata után, ma délután. Vigyáztam, hogy még a helyesírásuk is szűzen maradjon meg, egy árva betűt sem igazítottam rajtuk. A czímzettek és levélírók neveit érthető okból elhagytam. Így adom át ezeket a drága szép írásokat a nyomtatásnak.

Kelt P. czivil kórház. Kedves feleségem tudatom, hogy ide kerültem nagyon súlyos lábsebbel én nem is hiszem hogy valaha viszont láthassalak benneteket, mert dinamit lövést kaptam 30-án reggel fél 3 órakor rohamot intéztünk az orosz állások ellen és vagy 150-en el is jutottunk a drótkerítésig de -500- mivel kevesen voltunk én vissza mentem segítségért akkor ért a baj ha megis maradok a ballábam ellesz vágva ha érzem hogy baj van a tisztelendő úrral tudósítalak.

II.

Kelt levelem 1915 Agusztus ho 29-én szöröncss jó napot agyon az ur Isten szeretet kedves édes jó Rozika kis babám én hála az jó Istennek én egéséges vagyok a mit neked is tiszta szűvem ből kivánok az jó Istentől hogy ezen pársor irásom az leg job egeségben találjon fel ez a level minnyajatokat bizon kedves édes jó galambom én igen szépen tudatlak hogy én meg sebesűltem Agusztus ho 27 kén sapner golótu bizon kedves édes jó szűvem de az nem nagy baj hogy meg sebesültem de az nagyobb baj vona hogy meg haltam volna bizon kis magzatom hogy az bal karom van át lőve de hogy nem igen fáj az sebem bizon kedves édes jó Rozika kis babám én igen szépen tudatlak hogy én nekem ne írgyál adik még én az korhazbol nem küldöm az atreczt majd akor lehet küdni levelet hogy én az atreczot megkűtem hozát akor irhaz levelet bizon kedves édes magzatom én igen szépen tudatlak hogy az bába aszony most nem tud hizekedni teveled hogy az T. hogy elvesz téged adik hizekedett hogy az jános elveszi az julit téget meg az T. elvesz de most meghalt nem tud hizekedni most tisztelem az szüleidet és minnajatokat Isten velem és velet irta Ferkó szűved. -501-

III.

Kelt levelem északi harctér 1915 ben Agusztus hó 31 kén méjen tisztölöje kedves K. I.-ném én mind Férje bajtarsa tudatom önnel hogy az istván barátom 28 kán este eleset este 10 orakor szegén barátom it nyugszik az rajvonalunkhoz 150 lépést adjon az isten neki örök nyugodalmat és boldogságot golo érte az jobmelét ezel záróm levelem maradok mind ismeretlen jóakarója az távolbó nevem P. István hogyha ir úgy írjon ahogy az tulsó oldalon van az czim.

IV.

Kelt Levelem harcz Térről szeptem 2 án Tisztelt Kedves Miska bátyám tudatom magukat mintnyájukat hogy az Pista fija meg sebesűlt mint két lábára térden alu nem sujós mink kötöztünk és én Kocsira tetem fel atam neki utra czigaretát és én kiszólgátam a mit csak kért Miska bátyám mindég jó az jó ember akár magyar akár szerb mink együt harczólunk mink egy testvérek vagyunk az pista 29-én augusztusban sebesült ezel záram sarajimat és maradok hű jó Barátja az jóczó máskép gájá tiszteli az csirit tisztelem az én feleségemet az sáslics lányát Isten vel k K. J. segélyhely gyógyszolga.

Kelt 1915 értesitlek pár soraimban hogy augusztus 29 én hajnalban has lövést kaptom mást nem -502- birok irni ha joban leszek bővebben meg irom Isten veled csokolom minyojatokat maradok sirig szrető F.

VI.

Tisztelt H. ur 30 án délelőtt megsebesült a fia ne ijedjen meg és ne irjon mert inen tovabb lesz szállitva, tisztelettel… ápoló.

VII.

Kelt levelem 1915 Agusztus ho 29 szeretet kedves édes Pali kis öcsém hála az jo Istennek én egéséges vagyok a mit nekedis tiszta szivemből kivánok az jó Istentől kedves édes jó Pali kis öcsém én igen szépen tudatlak hogy én meg sebesűltem az bal karomra kedves édes öcsém de nem nagyon fáj az sebbem édes kis öcsém már hála az jó Istennek hogy még nagyabat nem kaptam sebet mert ez tűrhetős az sebbem adik levelet nekügy hogy én majd az korházból az átreczot nem küdöm meg most Isten velem és veled.

VIII.

Kelt 1915 Agusztus hó 31 kén Szivből szeretett Kedves édesanyám és Kedves testvéreim tudatom velük hogy most majd párnap nem kaptak levelet mert nem értem rá irni Kedves édesanyám és Kedves testvéreim tudatom velük hogy a L. Ferkó bátyámat meg vágta egy kis Srapnel szilánk ajób oldalát -503- deméga bőrt seütötte le mégvérse folt Tehát csaka Gyöngélkedőbe van mire megkapják lapomat akkora ittleszvelem 28 kán ütötte meg már megirtama feleségénekis aztis tudatom velük hogy találkoztama F. Gáborral M. Jancsival B. Jozskával az Á. Jánossal úgyörültek szegények más ujságot nemtudok Isten velük és velem választkérek.

IX.

Kelt levelem 1915 VIII hónap 31 én Tiztelem édes apám és édes anyám jó egéséget kivánok az jó istentől mint nekem Van hálá jó istenek nicsen semi bajom Tiztelek csokolok szeretet kedves Feleségem és kis fijam és kis lányom jó Egéséget kivánok az jó istentől mert Nékem van hálá jó istenek nicsen Semi bajom kedves feleségem a mit Irtá levelet 22 én azt megkaptam 30 án értem az levélből kedves feleségem Hogy már nem kap tápsegély pénzt azért nem kaptok hogy már nemsoká béke lesz kedves feleségem nem tehetek semit se kedves feleségem. Sz. J.

Kelt tiszteletel VIII hó 27 dikén szivemből szeretet kedves jó feleségem és három kis leányom és kedves jó szülő édes anyám és örzsénk kivánom a jó istentől hogy ezen pár sor irásom a legjob egéségben találjon hála a jo menyei atyámnak még én is megvagyok egéségben amit nem tudok a jó istenemnek meghálálni de azért ara kérlek kedves aranyos -504- kis családom hogy rolam el ne feledkezetek este regel és napközben sem, kérjétek a menyei nagy felséget hogy segitene meg majd ahogy csak tőlem telik énis kérem és ahol csak lehet csak jók legyetek kedveseim ugyhalgat meg a jó menyei atya, kedves feleségem tudatom veled, hogy máma az az 27 dikén megint együt voltunk a p. pistával meg mondhatod a szüleinek és épen ez napon megkapta a 20 koronát amit küldtek neki kedves jó angyalom egyetlen hű párom és tőlem elmaradt három kis leányom s hervadozo szívü kedves jó anyámnak vigasztaljam lelkét szomoruságából nem bús it az élet lehet vigadozni zene szónál irtam meg eme soraim legyetek nyugodtak bizatok istenben mert özvegyet s árvát csak az segélhet meg jó isten veletek s velem a távolban segéljen benőnket jó és balsorsunkba maradok szerető férje a távolban Sándor kérek lapokat.

Ennek a tízedik levélnek a dátuma augusztus 27-ike, a honvéd vígadozásról és zeneszóról ír az aggódó családnak. Ezen a napon hajnali háromkor kezdődött a Zlota-Lipa áttörés nagy ütközete és csak másnap végződött be. Két levél ugyanegy kéztől származik. Nem másolom le, mert semmi hitelességet nem tudok adni nekik, sebesült honvédek ama leveleit, a melyeket párosával írtak az ütközet után: az egyiket férficzímre, tudatva megsebesülésüket, a másikat női czímre, azzal, hogy hála Istennek semmi bajuk sincs. -505-

Podhajce, szeptember.

A doktorok már mérnek, építenek, jönnek-mennek. Épp egy nappal az áttörés előtt néztem végig a Zlota-Lipa mögött a Rittigstein főtörzsorvos büszkeségeit, – ezt most mind ott kellett hagyni, boldogan, de mégis fájó szívvel. Ott maradt egy gyönyörű barakkórház négyszáz betegre, a mi nyolcz nap alatt készült: nyírfaágyakkal, vesszőfonatos ágybetéttel, légyhálóval minden ablakon, kívül-belül hófehérre meszelve olyan mészszel, a mit magunk égettünk (naponkint 80 mázsát), kis kerttel az üdülőknek, minden sarokban szublimátos kézmosóval és szublimátos lábtörlővel, teljes csatornázással, fürdőkályhával, tussal, kádakkal, külön konyhával és szakácsnéval a nehéz betegeknek, mozgókonyhából csinált fertőtlenítő-kazánnal, a melyben száztízfokos gőzünk volt, – nekünk volt a legforróbb gőzünk a Zlota-Lipa mentén – ez mind ottmaradt, Neuwirth doktor és Adlerstein doktor ezzel fizette meg az áttörés és előrerohanás dicsőségét.

Ottmaradt egy tetűgyilkoló barlang, a főtörzsorvos másik büszkesége: a földbe ásott nagy gödör, agyaggal betapasztva, hermetikusan záródó ajtóval. Ebben egy specialitást égetnek: vegyüléket, a melyben egy liter szénkéneg, 300 gramm kén és 150 gramm paprika van, ennek a füstjére akasztják a tetves ruhát, nagyszerű eredménynyel. A 106 fokos melegben nemcsak a ruhatetű pusztúl el tökéletesen, hanem a tifuszbacillus és a koleravibrió -506- is. A közönséges kénfüstben a tetűt hét óra hosszant füstölik, de ettől csak épp hogy rosszúl lesz. A szénkénegre vigyázni kell, mert robban. Ezért keverik kénnel, akkor szép kék lánggal csöndesen ég. Ez is ottmaradt. Már errefelé csinálják a másikat: tél óta talán a huszadikat, előlről az egészet…

A Belák doktor Feldlaboratóriuma épp hogy berendezkedett a bakteriológiai vizsgálatokra. Már szekereken megy ez is előre, a szép kis fehér műterem ottmarad…

Az az emberfölötti munka is újra, előlről kezdődik, a mit Henning törzsorvos végzett a két doktorával: Rappaporttal és Freudenthallal: egy falut rendeztek be, hogy a kolerát ne engedjék szóhoz jutni. Drótsövénynyel vettek körül néhány parasztházat, hófehérre meszelték valamennyit kívül-belül, hófehérre a fűvet, a bokrokat, a fákat, a földet, olyan volt ez a kis miniatür falu, mint egy téli tájkép a zöld vidék közepén. A szögesdrót négy táborra osztotta a falut: egy megfigyelő-táborra, a hol a gyanús parasztok laktak, egy kolerakórházra, a hol egy-két beteg paraszt kapta a konyhasó-infuziót, – a bacillushordozóknak külön táboruk volt (valóságos néger falu, sorban épült viskókkal, hófehér útakkal, hófehér bokrok közt) és külön táboruk a gyógyult üdülőknek. Minden házhoz külön út vezetett tüskésdrótból, minden úton szuronyos őr állott, minden őr mellett a földön szublimátos láda a czipők dezinficiálására, minden táborból külön telefon a központba, hogy ne érintkezzék a -507- külvilággal még az orvos se, a ki benn van. Az orosz után mindenütt marad tíz-tizenöt koleraeset. Ez a rengeteg munka meg megy mindenütt az orosz után és három-négy nap alatt elfojtja a kolerát. A hivatalosan jelentett szórványos esetekből még sehol sem lett járvány, a merre ez az apparátus ment. Ezt a lelkiismeretességet Böszörményi doktor majdnem az életével fizette meg…

A katonák mind be vannak oltva, főtt vizet isznak, a parasztok számára pedig mindenütt felépül ez a téli tájkép, a mely a fehérséget az áldott mésztől kapja.

Ott kellett hagyni egy másik járvány-telepet is, a mely hála Istennek, teljesen üres volt, de készen volt. A faluból kihasított tíz-tizenöt ház ez, kitisztítva, körülkerítve, berendezve, csatornázva, laboratóriummal, a hol még az összes pékek és élelmezési katonák is állandóan vizsgálat alatt vannak, hogy az ételbe ne keveredjék valami baczillus. Ez a kórháztelep a Nagy Andor doktoré, itt minden fehérhéjjú nyírfából készült néhány nap alatt: fehér nyírfából volt a rácsoskapu, kerítés, lábtörlő, filagória, asztal, szék, rengeteg ágy, fotel, mosdószekrény, fogas, sétabot, az orvosi szobában: íróasztal, tintatartó, gyertyatartó, képkeret, – az egész berendezés a hadimúzeumba való, egyszerű bakák szeretettel készült munkája, a mi most mind, mind a Zlota-Lipa mögött maradt, – már faragják helyette a másikat, az újat, minden darabot újra… A Sárkány doktor szép sebészi kórházát se lehet tovább vinni, csak a sátrat, a melyben ő lakott a -508- kórházzá alakított épület kertjében. A ház a sebesülteké, a doktorok a fa alatt, sátrakban laktak. Itt, a folyón túl, már új házakat rendeztek be, az ablakokon légyháló, a sebesültek kezében tölgyfaág, a mivel a legyeket hajtják. A két sor ágy fölött lassan lengenek ezek a lombok, a hogy épp bírja lengetni őket a beteg…

Mikor egy-egy szabad napjuk volt, ezek a doktorok kimentek a lövészárokba és egy kolléga tudományos, sebészeti előadását hallgatták meg ott a helyszinén, a gyors segítségről. Három nappal ezután már orosz ágyútűzben csinálták ott künn végig ugyanazt, a miről az előadó akkor beszélt…

Az állóharcz rövid napjai alatt csinálták mindezt a doktorok. Körülbelül huszonötödikén lett készen ez a három falura elosztott munka. Azt mondta Rittigstein főtörzsorvos: «most megnézheti, most készen van.» Huszonhetedikén hajnalban azonban egyszerre megszólalt a Hubischta ezredes minden ágyúja.

A jó doktorok elbúcsúztak mindentől. Huszonnyolczadikán már oda se hallatszott az ágyú. Höfer jelentette, hogy áttörtünk a Zlota-Lipán. És a doktorok munkája most előlről kezdődött, megint az állandóságnak szánva, megint az állandóság minden reménye nélkül, a fehér beteg-falvak, a sebkórházak, – új ágyak készülnek, új telefonok, új laboratóriumok, új állomások, új dezinficziáló-barlangok, új mészégető kemencze – soha életemben halvány sejtelmem sem volt az orvosi munkának erről a mennyiségéről és erről a különféleségéről. Itt még -509- építésznek és szekérgyártónak is kell az orvosnak lennie…

És megint mindent itt hagyni és holnap megint az egészet teljesen előlről kezdeni. Látni már látom. De érteni még mindig nem értem, hogy hogyan bírják. És a mellett még boldogok, mikor mindenük kárbavész, mert ez azt jelenti, hogy megyünk előre.

A dunántúli honvédek, a 19-esek vígasztalják a doktorokat. Ők egy erdőben olyan tündéri parkot hagytak a folyó mögött, a milyen a Margitszigeten se volt. A honvédek néhány nap alatt kertet csináltak a ritkás erdőcskéből. A vadvirágot gyökerestől emelték ki a mező földjéből és itt szabályos virágágyakat csináltak belőlük. A fák közt szögesdróton függő kerteket csináltak: fehér nyírfából kosarakat, azokba földet és egyszínű vadvirágot. A virágágyakat nagy fehérpettyes piros gombával szegélyezték. Akkorák ezek a gombák, mint egy-egy kalap. A másik ágyat sárga gomba szegélyezi, páfránybokrokkal. Minden virág, minden gomba a színe szerint elosztva. Csupa szeretet, csupa friss és üde magyar parasztművészet ez a park. Csupa gond és ízlés. A tisztek külön kis kertjei: egyik szebb, mint a másik. És néhány katonasír, vesszőkerítéssel, kupolával, kereszttel, virággal, a mit gondosan öntöztek a száraz napokon.

Ez is mind ott maradt a Zlota-Lipa mögött. Talán épp azok csinálták, a kik most oly mélyen alusznak a szekerek szalmáján, a vérfoltos köpenyek alatt, fejükön a hófehér kötéssel, még álmukban -510- is magukhoz szorítva a puskát, mert az a parancs, hogy a sebesült okvetlenűl hozza vissza a puskát, ezt nem szabad elfelejteni…

Podhajce, szeptember.

Hideg szél, a mely mintha a csontvelőbe fujna. Eső, sár, felázott utak, mocsarak körülöttünk. Egész nap sötét van, már reggel kilenczkor kezd alkonyodni. Se autó, se szekér nem jut előre. És szakadatlan harcz, reggeltől estig és estétől reggelig. A bús, szürke esőfüggöny mögött az ágyú basszusa énekel egy hét óta szakadatlanul. Éjjel néha fölriad az ember és aggódik, hogy miért nem szól az ágyú. Szokatlan és nyugtalanító csönd ez, de csak perczekig tart. Aztán megnyugvás száll a szívre: dörög tovább…

A Strypa és a Sereth közt, mint a hivatalos jelentés is napról-napra mondja, erős támadásokat kell visszavernünk. Hídfőszerű állásaiból tör ki az orosz napról-napra, igen nagy erőkkel. Minden szenvedésen keresztül töretlen szívóssággal és változatlan kitartással védi a hadtest a reá bízott szakaszt. Napról-napra tisztelni való példáit produkálja az önfeláldozásnak és a hősiességnek.

Ezen a többé-kevésbbé sík vidéken ujra felbukkantak a nagyobb kozák-tömegek. Egy bizonyos vonalon, a mely ellen nagystílű támadást intézett az orosz, harmincz szotnya kozákot állapítottak meg. -511- (Egy szotnya megfelel nálunk egy századnak.) Ennek a nagy kozáktömegnek egy tekintélyes részét tegnapelőtt délután Farkas Elemér kapitány néhány száz lovassal ötször egymásután megrohanta és visszanyomta. Megmentette egy ütegünket és egy gyalogsági csoportunkat. Az egész akcziót saját kezdeményezéséből csinálta, a véletlen által előidézett helyzetben nem kaphatott semerről utasítást. Ennek az öt attaknak a rövid története következik itt, szárazon, a jelentések adatai szerint.

Az első attak.

Tizenegy óra harmincz perczkor délelőtt, miközben a kapitány parancs szerint egy falu felé halad, hírt kap arról, hogy egyik állásunkba öt-hatszoros orosz túlerő hatolt be és az így képződött nyíláson nagy kozáktömeg készül beözönleni. Száz lépésnyire tőle áll egy ütegünk, a mely teljes erővel lövi a fenyegetőleg közeledő kozáktömeget. Rengeteg pusztítást okozott az üteg a tömegben, de egyre ujabb és ujabb kozák-rajok jönnek az elesettek helyébe és az ütegnek elfogy a municziója. Mikor ezt a kozákok észreveszik, egy részük lovasrohamra indul az üteg ellen, más részük lóról leszállva jön az ágyukat elfoglalni. Farkas megállítja csapatját, hirtelen fölszerelteti két géppuskáját, szórja a golyót a kozákok felé és ugyanakkor fél-eszkadronnal a kozáktömeg oldalát megattakírozza. Ezzel az üteg időt nyer, felkészül és elindul. -512-

A második attak.

Az üteg megy vissza biztos hely felé. A kozák három szotnyával elkezd nyargalni az üteggel párhuzamosan, hogy utolérje, elébe kerüljön és hogy elvágja az útját. A kozákok mögött mocsár van. Farkas látja a veszedelmet, fél-eszkadronnal ujra oldalába esik a most már hatszoros túlerőnek és ujabb attakkal a mocsárba kergeti a kozákokat. De most már lemond arról, hogy a faluba menjen, a hová indult, itt marad és minden erejét az üteg megmentésének szenteli.

Kíséri kis csapatával az üteget, miután a sikerült roham után embereit gondosan összeszedte.

A harmadik attak.

A hogy kíséri az üteget, észreveszik ketten az ütegparancsnokkal, hogy ujra elkezd rajokba fejlődni a kozák, de egyúttal megállapítják, hogy három egész kozákezred vonul dél felé. Farkas ismét felállítja oldalukban a géppuskáit és attakra indul. A három ezredből kettő nem veszi fel a harczot, a harmadiknak a géppuskatámadás és az attak után ottmarad a mezőn két harmadrésze. A többi nyargal kelet felé vissza. Ennyi harcz után most Farkas a nyugalom első pillanatában lóállománya felfrissítésére gondol és hatvan kozáklovat zsákmányolva, azonnal hátra is küldi a zsákmányt. -513-

A negyedik attak.

Ennek a támadásnak a közelében Linde őrnagy emberfölötti küzdelmet vív egy osztrák Landwehr-zászlóalj soraiban legényeivel együtt küzdve. Kozákgyűrű veszi körül a zászlóalj maradványait és egyik rohamot a másik után intézi a hősi módon védekező kis csoport ellen. A jelentés szerint a zászlóalj maradványai kört formáltak és így lőttek a mindenünnen az elszigetelt csoportra törő kozákokra. Folyton visszaverték őket, bár némelyik kozákroham oly közel jutott hozzájuk, hogy a mieink szúrt sebeket kaptak a kozáklándzsáktól.

Farkas messzelátóval látja, hogy ujra kozáktömeg jön, részben a Linde őrnagy csapata ellen, részben ismét az üteg ellen. Az uj tömeg öt szotnyából áll. Megvárja, míg a vonuló tömeg oldala az ő lovasai elé kerül és vágtában rohan neki, kivont karddal. A támadás váratlanul éri a tömeget, pánikot okoz a kozákok közt, a rend felbomlik az orosz rajokban. Farkas huszárjai, dragonyosai, ulánusai és ukrainai lovasai – összesen már alig kétszázan – még üldözik is a visszaáramló kozákokat és sokat karddal vágnak agyon közülök.

A helyzet már oly kritikus volt, hogy Linde őrnagy feltétette a szuronyokat, maga is szuronyos puskát fogott és úgy akart utoljára összecsapni az orosz lovasokkal.

Trombitajel: Farkas számbaveszi az embereit, elküldi a sebesülteket és a sérült lovakat. Egy ló megsebesült alatta. Másikra ült, ezt rögtön kilőtték alóla. Ő maga pisztolylövést kapott a czombjába, bekötözte és egy harmadik lóra ült.

Az ötödik attak.

A kis lovascsapat rettenetesen ki van merülve. A «Gefechtsbericht» szerint: «nincs embere vagy lova sebesülés nélkül.» És ujra jön ellene, ezuttal két szotnya kozák. Világos, hogy most már el akarják pusztítani. Egy majorságban felállítja két géppuskáját, ő maga embereivel a géppuskák elé sorakozik és lépésben indul a kozákok felé. Aztán lassú trappot vezényel. Aztán rövid galoppot. A kozák felveszi az attakot, galoppban jön a kis csapat felé, hogy elsöpörje. Mikor a kozák már jól benne van a vágtatásban, Farkas hirtelen megfordulást vezényel, menekülést szinlel vad galoppban és a vágtató kis csapat csalja maga után a kozáktömeget a majorban elrejtett géppuskák felé. Itt hirtelen jobbra-balra szétválik Farkas csapatja és a géppuskák nekivágnak a feléjük sodródó tömegnek. Igen kis része marad meg a kozák-csomónak, ez rohan visszafelé. Farkasék utolsó erejükkel még néhány ezer lépésre üldözik a maradékot.

Jön a jelentés, egy tüzér hozza, hogy az üteg szerencsésen megérkezett a falujába, de ott védtelen. Farkas még patrouilleok útján megállapítja -515- a helyzetet, jelentést küld a hadtestparancsnoknak, aztán egyesül Linde őrnagy hős csapatjával. Elmennek a faluba az üteghez, rajvonalba fekszenek a falu határán, Linde az országút két szélén, Farkas a temetőben, a dombon, és tartják a falut. Tegnap délutánig, a míg erősítés jött és felváltotta őket.

Hogy milyen volt ez a harcz, azt elmondta ma a csatatér. Kozákok és lovak valósággal elképzelhetetlen poziturákban fekszenek a sáros tarlón, élettelenül. Egyszerüen türhetetlen ez a látvány. Két halott egymás mellett, a rohamok helyétől nem messze, abban a pillanatnyi helyzetben maradt, a hogy a fejlövés érte: az egyik térdel és egy maga elé terített sátorlapot göngyölít, a másik a földön ül, balkezében a leveses csajka, jobbkezében a kanál. Három kozák a gépfegyverek tüze elől úgy keresett menedéket, hogy fejjel bebujt egy szénaboglyába. Most csak alsótestük és lábuk látszik ki a boglyából, a szénán átfúródó golyók benn a szénában ölték meg őket. -516-

Podhajce, szeptember.

Ma rendelkezésemre bocsátottak egy csomó levelet, a melyet magyar katonák kaptak ide, a harcztérre. A legnagyobb gonddal másoltam le közülök ötöt, az itt következőket. Mélyebben a magyar háborúba sehol nem lehet belátni, mint ezeknek a szegény, paraszti leveleknek a kis ablakain. A leveleket egyszerű dunántúli és székely asszonyok és lányok írták. Nem tudom, hogyan fognak hatni Pesten, a hol a külpolitikai kombinációkból és a magasabb stratégiából mindig erőszakkal kell kihámozni magát az embernek, hogy újra meg újra visszatérhessen a háború lényegéhez: a nép dicsőséges szenvedéséhez, azokhoz az egyszerű emberekhez, a kik a háború terhének legnagyobb és legvéresebb részét viselik. Itt, a hol a levelek czímzettjei most esőben, hidegben, sárban legküzdelmesebb napjaikat élik, éjszaka és nappal a csökönyösen és kétségbeesetten támadó ellenséggel harczolnak, a hol éjjelente égő falvaktól és fellobbanó ágyútüzektől lázas az égbolt, és a hol a magyarok még most is -517- énekelnek, – itt egyszerűen a falusi nép örökértékű költeményeinek hatnak ezek a levelek. A városban született és városban felnőtt embernek pedig, a kinek megadatott, hogy a népet elkísérje erre a történelmi vándorlására, ehhez a glóriózus kibontakozásához, valóságos menekülés ez a levegő. Menekülés minden utálatos háborús fecsegés elől egy más világba. Azoknak a világába, a kiket, mint száz meg százezer őszi falevelet sodor maga előtt ez a sötét vihar a tüzektől vörös éjszakán keresztül. Mindenkinek a hangját halljuk mostanság, csak az övéket nem, az ő jó, naiv, megnyugvó és fájdalmas, csöndes kis beszélgetéseiket. Most itt van egy pár szavuk, minden változtatás nélkül. Talán akad jó lélek, a ki felmelegedik rajtuk.

I.
Egy asszony levele közlegény-urához.

Kelt levelem szeptember 4-kén tisztelem kedves jo társam kivánok kednek jó egéséget mernekünk jo van kednek is ojat kivánok kedves aranyom alevelit megkaptam akibe írta hogy szeretne meglátni én még joban szeretném kedet látni kedves aranyom de tám meg agya ajó isten azt is kedves pista, vajan nem is mehetnék én kedhez mer el menék ha az életembe kerülne is nem bánék semitse ha kedet megkapnám nem menék el ketűl soha aszt is szeretném ha egy hejt halnék meg kedel kedves igaz társam adig bánom amég élek mér nem metem el kedel akor mikor -518- ked ment mer most felit sebusulnék tugya kedves aranyom nem ér az élet semit ha nics kivel élni. mer én anyira busulok mer elgodolom mejen jol vót dógom nem godolkoztam semirűl most minden god az enyim kedves kincsem fáj a szívem kedér mer jut eszembe a sok jo óra kedves csilagom azér imatkoszom éjel napal hogy ajo isten tarcsa meg kedvesem arakérem a jó istet vezéreje haza még éczer de ne busujon kedve mer kedet meg tartya a jo isten mer ked igaságos most is nem mid a k. f. meraz amid jöt haza pesten hata a pézit egy léjánynak ithun el beszélt rézegen ű most is csak semi mind vot. réjám már megharagut mid azt bezélte nekem hogy tudom én mit modot az ű komája én nem sajnálom tűle a feleségem én meg haragutam rejá azér nekem ne bezéje mert nem is álhatom aki ithun van, pista fijam it most nem bezélnek semit csak azt hogy mindenfele győznek nem sokára vége lesz nebusujon csilagom mer végelez nemsokára csak adig ügyejen magára hogy jöhesen haza egéségesen csokolom az ügyes száját.

Oldalt keresztben a levélpapiron: pista kedves ides anyám azt mogya hogy nem tud irni meg írná hogy kügyön neki is valamit tizteli. n. jancsi vizament orosz országba tiszteli kedet s kérdi hun van b. sogor szegény.

A boríték belsejére írva: agyák a kedvesemnek én istenem elégeld meg már ezt a sok levél küdést hozd haza akedves társamat akijér anyi könyvet hulatok csokolom kedvesem. -519-

II.
Asszony levele az urához.

Kelt levelem 1915 Szeptember 5-én igy kezdem versemet Dicsértesék ajézus szent neve Kivánom ajo istentől hogy ezen pár sor irásom alegjob egéségben találja én hála az Istennek egéséges vagyok amit magának is tiszta szivből kivánok kedves igazi jó párom tudatom vele hogy pesten voltam és ot irtam a levelet kedves jó párom 4 dikén meg 5 én otvoltam édes apámal meg a p. m.-néval irta szegény testvérem hogy menyekel mert talán töbet sohase látyuk egy mást elmenek ugy haloták varsóban vagy galiciában de biztosan nem tugyák hogy hovál. Kedves jo párom nagyon sok mindent látam amit még sohase látam meg talán nem is látok kedves elfelejthetetlen igazi jo párom tudatom vele hogy anyira fétünk mikor mentünk majd ahideg kilőt benünket mikor kölöt avilanyosra ülni ujant látam kedves jó párom amijent még sohase látam azokat aronda dámákat még édes apámat is hiták be kedves jó párom tiszteli édes apám édes anyám meg a pista is fris jó egéséget evel bezárom levelem maradok hű szeretetel hozája ahideg sirig hü párja ilona Isten vele és velünk a messze távolban csokolom szászor meg ezerszer Isten vele ajó Isten segéje meg csak találkozhatna a pistáva Isten vele pá pá pá. -520-

III.
Leány levele egy honvédhez.

Kelt levelem 1915 augusztus 30-ik, tudatom véle kedves Pali hogy hála istenek még idáig elég jó egéségem van mejhez hasonlót kivánok magának is a jó istentől. Csodálatos veszteség ez amit szivem fájva érez hogy könyet mért ejt a bánat meg ál az éz vagy el fárad hogy epedve mosojgot rám talán csupán én gondolám hogy szép kezét simogatom tán ábránd vet erőt rajtam hogy ot pihent hő keblemen tán csak álmom játzott velem hogy ajkamon éget csokja. Talán csupán a vágy monta hogy ő engem foron szeret. Nem is volt tán csak képzelett képzelett vágy abránd álom óh és mégis ugy találom. van jogom a szenvedéshez csodálatos veszteség ez és tudatom véle hogy semi rosz hir nics és tiszteli az egész ház család tisztelik a ***i lányok és jó egéséget kivánok minyajan. Ezel levelem bezárom és maradok hozá tiszteletel halálig én Bori.

(Magyarázat: a levél bevezetése és befejezése közé beírt egy verset egy úgynevezett «Szerelmi levelező» könyvből).

IV.
Leány levele.

Kelt levelem 1915 eho 4 kén Dicsértesék a Jézus neve. Kedvesem tudatom Veled hogy Bizon -521- nagy a fájdalom mert aban értem amiben még soha nem voltam aban a Szomorú Árvaságban Kedvesem Meghalt édes apám énis olan Árva vagyok mint Tevagy kedvesem és tudatom Veled hogy mért Vagy ójan boszus reám mért haragszol Tán azér hogy itvolt a Feri ojan hamar meg irták neked hogy eljöt még azisbaj deha eljöt nem küthetem visza mert bisztos hogy ezér vagy ójan dühös rám denem tehetek róla mert timingyár mást gondoltok havalamit tútok Isten Veled és Velem a messze távolban Pá Pá Pá irta egy régi és elszomorodot Kedvesed Maris.

V.
Asszony levele.

Kelt levelem aug. 29-dikén ezen pár sor irásom a legjób erőben és fris egéségben találjon mink hála legyen a jó Istenek egéségesek vagyunk a melyet tiszta szívből magának is kívánok a jó Istentől Kedves jó férjem a levelet megkaptam kető volt ősze varva hogy a csomagokat megkapta szerencsésen csak egéségére használjon és 24-dikén megint kültem ha megkapja mert ***-ik postára kültem kedves szép derék testem és kék szemem ha használ megint küldök csak a jó Isten éltese hogy egyszer haza kerül iszen eszt a szeszt igen használják és küldenek a harctére énis küldhetem volna előb is de nem biztam mert maga mikor ithon volt nem szerete használni de tudja a mikor rözsevágásban megfázot és feje is fájt akor én -522- erővel bekötötem a fejét és maga a lábait dörzsőlte ugye hogy használt csak ini nem szerete de ha ini erős akor ételbe lehet pár csöpöt ereszteni továbá szivemből szeretet kedves jó párom maga jol tudja hogy én mindig szives voltam magáho és leszek is ezután csak a jó Isten éltesse magát hogy haza jöjjön és mikor má kevés lesz irjon megint küldök szivesen segitek amibe lehet meg apro zsiros pogácsát is küldhetem az álandós és tudom hogy mosmá kivánja a hazaiból én ugyis tehetném hogy a j. nem tudna meg a zöldpaprikát és foghajmát az jó volna ekis erős étel talán a gyomra helyre gyüne atúl a k. g.-nak is külték az szakács galiciába továbá kedves jó párom panaszkodik hogy rosz idő van magukná hát az bajos és tudom hogy nagy hideg is lesz it hogyne iszen pécsen mi milyen hideg volt atú a högytű hát a kárpátoktu asztán mi ehez képes mint a sötét éj csak ne fagyjon és ha élve lesz adig akor küldök töbet eszt a szeszt hogy dörzsöli a testét hogy a hideget joban kibirja és minálunk most szép idő van 1 vagy 2 hétig legfölebb de azért lasan megtegyük a dolgot csak a jó Isten adjon erőt egéséget és életet továbá kedves férjem és szerelmem maga bizik hogy nemsokára vége lesz a háborunak othon is igy mongyák máskor meg hogy sohase és most nem ir hogy milyen városná vagy vizná van és asztis megirtam a ***ik postára hogy a fűkaszálást megkeztünk és aszőlőt megkapáltam hogy kőnyeb lesz betemetni és kis bor lesz talán fél akoval -523- mer töb szőlő van mint taval volt Isten vele és velem páros csolkot kivánok.

Podhajce, szeptember.

Még százat, meg ezret, egész köteteket kellene összegyűjteni ezekből a hazulról jött levelekből. Se történetíró, se haditudósító soha nem fogja oly pontosan felderíteni a magyar nép viszonyát a háborúhoz, mint ezeknek az egyszerű leveleknek nagy gyűjteménye. Ezt a néhányat megint úgy válogattam ki egy csomóból, a mit katonáéktól kaptam lemásolásra. Nagy és véres ütközetek vannak most itt óráról-órára. A magyar katona hősi szenvedése, szivóssága, kötelességtudása, véghetetlen türelme és becsületérzése véres virágokat hajt – feneketlen sárban, bús őszi esőben, a bőr alá fujó vad, vizes szélben és most mindig a sikságon és mindig csak éjszakának idején… A házunk előtt a téren két sáppadt, sebesült huszár áll, mind a kettőnek a lova is meg van sebesülve, az egyik szürke, reszket szegény, szügyig véres a nyaka, alulról meg szügyig sáros. Néhány órával ezelőtt még kozákokkal verekedtek, a sebek mind lándzsával szúrt sebek. De visszavágták őket. Innen, ebből a kora-délután sötétedő, bús, szélviharos, ágyútól dörgő, sáros, esős, véres Podóliából küldöm haza a csöndes magyar falunak ezeket a leveleit. Így valahogy kell őket olvasni, ide-gondolva, a hová átázott zsákokban hozta a tábori posta, -524- sötét reggelen, a miből ma úgy lett este, hogy ki se világosodott közben. És egy óra nyugalom sincs a fronton, egyre jönnek a mocsár felől a lovasok újabb meg újabb harczok híreivel.

Zuhog az eső és a feketedő ég alatt, az esőfátyol mögött szürke csomókban pesti meg dunántúli honvédek húzódnak a front felé. Tizennegyedik hónapjában a háborúnak bőrig ázva versenyt énekelnek a podóliai széllel.

I.
Feleség levele.

Kelt levelem szeptember 7-dikén Kedves drága jo férjem kivánom hogy ezen pár sor irásom a leglyob egéségben találják mi hála a jo istennek egéségben vagyunk mejet magának is szerető szivünkből kivánunk. Kedves drága felejthetetlen jó férjem már egészen kétcségbe vagyunk esve hogy talán egészen el felejtkezet rolunk vagy márt talán nincs is életbe már minden roszot gondolok kedvesem én kültem a mult hónap 26 án egy pénzes levelet csak épen azért hogy azt maj meg kapja talán joban és gondolja micsoda érzés lehetet az énnekem mikor 4 dikén vissza jött az ugyis gondolhatja hogy milyen nehéz volt az nekem és ha az visza jött volna is az nem ojan nagy baj de mikor maga sem ir most má a 24 ki levele ota nem kaptam egy betü irást se akor ketőt kaptam egymás után egyikbe irta a verseket azon is csak sirok hogy neme az volt a bucsuzo -525- vers, ha a levelem meg kapta irjon rögtön mert má nem tudok meg nyugodni sorsa felől hogy neme érte valami nagy veszedelem, az utóbani két kis csomagra se felelt hogy megkaptae vagy nem hát hogy küldjek én akor töbet és a meleg ruhát is azt is hogyan küldjem el ijen körülmények közöt. iratam egy folyamodot ha haza eresztenék de ha nem lehet arol nem tehetek én se ha maga jonak látja kéredzen de én atol félek nagyon ha onand eljő elviszik az olaszok felé pedig ara rosz világ van ám kedves angyalom én is nagyon szeretném ha haza jöhetne de atol mégis nagyon félek igy hát ha jöhetne is csak ugy jöjön ha maga jonak látja. az ithol valo dologal most ne törödjön én amit lehet el intézek a mit nem az ugy marad, drága angyalom irjon rögtön irja meg kaptae a másik két csomagot akor rögtön küdök másikakat is ugy fáj az nekem a Sz-né azt irta hogy má nyolczat el küdöt az urának és mind meg kapja és én nem értem hogy maga miért nem kapja meg én pedig ugy irom az atreszt a hogy maga irja most má Isten vele kedves felejthetetlen drága angyalom imátkozunk a jo istenhez hogy segitse haza közibénk maradok szerető Kedves felesége Mari Isten vele Irjon öreg nyanya is hála isten egéséges.

II.
Testvér levele.

Kelt levelem 1915 szep 6 id. Levelemet ezen sorokkal kezdem dicsértessék az ur Jézus szent -526- neve a legszentségesebb óltári szentségben mindörökkön örökké amen Most pedig üdvözlöm kedves bátyám és kivánok az ur Istentől és a boldogságos szüz Anyától magának szerencsét és egéséget szivemből kivánom engedje a mindenható hogy ezen levelem egéségben és örömben találja kedves bátyám fel magát s hogy a bánat soha elne érje. Habár magas hegyek mély vizek és széles erdőhegyek választanak el bennünket egymástól arca mindig szemem előtt lebeg nem szünik meg magára gondolni és kérem a mindenható Istent hogy árasza el bőséges malasztjával kedves bátyám tudatom vele hogy levelét megkaptuk melynek nagyon örültünk kedves bátyám tudatom vele hogy mi egéségesek vagyunk a mit magának tiszta szivből kedves bátyám tudatom vele hogy a borju még meg van de most már nagyon leszált az ára mert a k-i vásárban igérteg érte száz fórintót és most elviték zalára s és csak hetven forintot igérteg értet és most milyen nagy a kalapom mert vetek neki a vásárban kedves bátyám a k. náci meg sebesült a kezére a kórházbanvan a k. yoska meg halt mert le eset a szekérrül az uraságnál kedves bátyám ezel bézárom levelem maradog hü öcse Róza a mesze távolból irjon.

III.
Barát levele.

Tudatom veled hogy 4 én volt az öregek sorozása 28 an beváltak köztük az édes apád is meg -527- az enyém is még ha azok is elmenek akor igazán üres marad a falu csak az orosz fogjok maradnak. Én is mosmár várom a hirdetményt amel az én bevonulásomról szól mert most már ránk is ránk kerül a csutora a B. Imre megint idehaza van de a F. Pista nem jöhetett haza ujság nincs semmi Isten veled sok jót kiván Lajos.

IV.
Apa levele.

Kelt levelünk 1915 szeptember 6-ikán Kedves fiam kivánjuk, hogy ezen pársor irásunk alegjob egéségben találjon tudatom veled hogy a K. Sándor komád sürgönyt küldött 4-dikén regel 9 órakor kapták hogy megsebesült D-i kórházban van az apja azonal Vonatra ült és elment hozá hogy tőle mi hirt hoz majd neked azt megirjuk te is ird meg ha csak tudod vagy halotad hogy történt azt sürgönyözte hogy az balkarján kapot lövést hát tudatom veled azt is hogy a 72 évtől besorozottak akik katonák nem voltak 76 születésig még ithon vannak mind a keresztapád is kedves fiam nagyon szeretnénk tudni rólad hogy hol és mijen hejzetben vagy dehát ezt tudnunk nem lehet nagyon fáj. 3-dikán csak tudtunk róla estve hogy a penzt megkaptad kedves fiam irj hacsak hozáférsz mi is irunk küldtünk már tábori lapot is amit kértel csakird meg amire szükséged van ha nem birsz veni hát küldünk. sok leveleidet könyhulatással olvasuk azt ugyis gondolhatod, -528- sarjut még nem kaszátunk dehát a napokban majd az is meglesz mégvégül tudatom azt is hogy a v. sz. keresztapádat is elviték az olasz harctére a nagy Bátyád is alig ha odanem ment Végül mint édes apád értesitlek aról hogy Vigyáz magadra életedre és egéségedre mert jóltudom hogy a Vigyázattól is sok füg nagyon sok hejen megtörtén az hogy az apa a fijával harcol de hát neféljünk tese énse félek tőle bizuk a joistenre másban nem bizhatunk belekel nyugodni. Ezel bezárom levelem maradunk szeretet kedves Szüleid a sirig édes apád édes anyád. irjál ha csak lehet trikó inget vetes a H-val ha még veletek van mert hideg van trikó nadrágot is tisztelünk. 3 pár fuszeklit kültem. kalanat kültem 3 dikán. Külgyek e inget vagy gatyát.

V.
Testvér levele.

Kelt levelem Szeptember ho 5 dik üdvözletemet küldöm hozád szeretet kedves testvérem és tudatlak a szomoru sorsom felől kivánom a mindenható istentől hogy ezen pársor irásom a legjob és a leg friseb egéségben találjon én bizon hála a minden ható istenek nem a legjoban érzem magamat mert a korházban kerültem a honan talán kisem kerülök mert a bajom komoly és ha majd könyeben leszek meg fogom irni de nem mind sebesült hanem más betekségben estem és azon kérlek kedves testvérem hogy a mit irtam -529- már egyszer hozád aról meg ne feletkezél ha a jó isten téged haza segit a kis családomnak légy gyámja mert nékem nincs semi reményem a haza menetelhez isten veled és velem.

VI.
Feleség levele.

Kelt levelem Szeptember 5 kén. Szeretet kedves párom kivánom hogy ezen pár sor irásom jó egésszégben találjon hala az Istenek mi is egéségesek vagyunk Kedvesem tudatom veled, hogy a Narancs szerencsésen meg ellet éjel 12 kor let baja és hajnal 3 órára elet meg és én magam voltam meg a szegény Mari mit szósz ehez hogy mi miben voltuk de azért a jo Isten megsegélt vele, let egy igen szép bika borju, van olyan vastag lába mind a nagy borjuknak tehát Kedves párom ird meg, hogy ezeket a nagyobakat adjam el vagy ezt a kisebiket de én ugy szeretnék hogy enek veni párját emezeket meg eladni de nem biztos hogy meg lesz a vásár Kedves párom tudatom veled hogy épen máma 8 csomagot elküldtem de nem it let föly adval hanem P-n a Vera ata fely tehát ha megkapod akor ird meg és volt bene hajma vörös fokhajma sosborszesz czigareta két pakli, bicsak pogácsa sós és zsiros 3 sós is 3, czeruza pipa zöld paprika só piros töröt paprika csokolade fehér czukor sonka szivar 5 darab, és töb eféle elsem tudom mind számunyi tudatom hogy a szemárton le van kaszálvaly a Pista bátyád kaszálta le meg -530- a Gyuritóly kaptam levelet irja hogy ben van szegény a marsban a S. Gyurival együt van és Kedvesem vetem buzát vetni két mázsát de rozsot is kel veni mázsája 19 frt, a rozs 15 frt bizony minden drága, mire az adot ki fizetem meg az árendát kamatokat nem is marad pénzem de csak a borjukat tudjam el adni meg a malaczok hizanak meg akor majd lesz pénzem Kedves aranyos párom ird meg hogy mere vagytok és hogy vagytoke ütközetekben tudatom veled hogy eho 26 kán sorunak, nem hogy mulna, talán minden embert be sorunak a Sz. Mihály még mindig itt van F. körüly egy falun még mindig mankón mén de még haza nem volt ird meg hogy a Palival szokole találkozni tudatom hogy a Feri is fogoly irt. Kedvesem már anyit ősze irtam hogy a kezem el fárat tehát teis enyit irjály hogy sokat olvashasak de mos nem jönek a levelek nem jó hirt halunk felületek hogy ti nyomulnátok előre csak vigyáz de igen vigyáz hogy még egykor viszont lásuk egymást ezel zárom levelem Maradok hü párod és kis leányaid Isten veled és velünk boldog fölviradások páros csolkokat száz ezerszer meg ezerszer csolkulunk pá pá pá Isten áldjon meg.

A boriték belsején: ere választ várok választ várok erősen.

Kelet-Galiczia, szeptember.

Stanislauban távirat várt: a főhadiszállásról megjött az engedély, elmehetek Arz tábornokhoz, a kassai hadtest parancsnokához. Ez év januárjában voltunk nála Grybowban, azóta nagyon híres ember lett. Valósággal türelmetlenül utazom hozzá a világ leglassúbb tehervonatján, a melyet alig birt felhúzni egy öreg, fáradt mozdony a magas dombvidékre. Két állomás közt huszonháromszor állt meg a nyílt pályán köhögni. De a vége mégis csak az lett, hogy megérkeztem és megtaláltam Arz tábornokot.

A hogy kerestem, kőlépcsőn kellett fölkapaszkodni a hegyoldalban egy kedves, olaszos, hervadt kis kertbe, abban van a falu iskolája. Benyomom a rozoga ajtót, egyszerre egy keskeny, hosszú, homályos folyosón a következő kép van előttem: a fal mellett a folyosó hosszában vagy harmincz petróleumlámpa a földön, a másik fal mellett sorban vagy harmincz tiszt, haptákban. A két sor közt egy czvikkeres fiatal tábornok áll és a halotti csöndben beszédet mond. -532-

Nagyon halkan és nagyon gyorsan beszél, – a hogy meghőkölve két csendőr mögé huzódom, alig értem. Aztán hallom: azt magyarázza nekik, mi a különbség a háborúban a közt, a ki a kötelességét teljesíti és a közt, a ki többet tesz, mint a kötelessége. Ezek mind kitüntetett tisztek, a kik ma kapták a dekorácziót. A beszédben semmi czifraság vagy frázis nincs, szinte iskolásan egyhangú és a hogy mondja, az a gyors tempó és halk szigor, – a végén mégis valami oly vallásos megbecsülése jön ki belőle a kötelesség fogalmának, valami oly száraz, de aszkétás feldicsőitése a «kötelességnél több»-nek, hogy az volt az érzésem: egy ideálista gyárost hallok beszélni, a ki a munkásaival megosztja a jövedelmét és most tanítja őket. A tábornok nem volt itt parancsnok, nem volt szónok, a tábornok sem a kardjára nem ütött, sem lóhátról, sem hordóról nem beszélt, – egészen új és meglepő volt ez az öt hónapi diadalút után hangzó tanáros egyszerűség, a mivel a legkeserűbb emberi nagyságot: a halál arcza előtt való kötelességtudást magyarázta a tanítványainak. Frázis nélkül is végezte be, szalutált nekik és sorba mindenkivel kezet szorított. Mire bele kezdtem jönni, már vége is volt, az volt a hangulat: ne szavaljunk, dolgozni kell, gyerünk tovább, vissza mindenki a helyére. Már rá is adták nagy, vörösbélésű köpenyét, már ki is ment a túlsó ajtón.

Délután a szállásán voltam, a falu végén lakik, meredek domb tetején, a papnál. A pap: iszonyú hosszú, fekete, csontos, beesettszemű ember, újját aranyvágású imakönyvbe dugva az egész idő alatt lassan fel-alá lépdelt az ablak alatt, a kertben. A hányszor nagyritkán messziről szólt egyet az ágyú, a pap sértődötten állott meg és arra nézett. Aztán mintha kérdő pillantást vetett volna be az ablakon a tábornokra: «ezt ön csinálja?»

Természetesen a kassai hadtest magyar katonáiról kérdezősködöm, a híres Hadfy-honvédekről, a kik őt a magyar vezényszóból csinált szójátékkal így hivják: «Előre-Arz». Végtelen szeretettel beszél a honvédeiről. A télen, januárban, mikor a grybowi kolostorban hallottuk beszélni a honvédek szerepéről a limanowai csatában, – úgyanígy beszélt róluk. Azóta végigverekedett velük Galiczián és Lengyelországon, nem változott meg a véleménye.

– Csodálatraméltóak a támadásban, – mondja – csak a legnagyobb tisztelettel és meghatottsággal beszélhetek róluk. Hallgassa meg ezt a példát, a mely nemcsak őket jellemzi, hanem általában a magyar katonát. Egyszer egy magaslaton álltak és onnan az oroszok nagy erőkkel leszorították őket. A harczban veszteségeket szenvedtek, úgy hogy mire a dombról lejutottak, kevesen maradtak. Megkapták a parancsot, hogy a dombot vissza kell foglalni. Rohamra indultak és az orosz túlerőtől ez a kevesebb honvéd visszafoglalta azt a dombot, a mit a több honvéd nem birt megvédeni. De ezzel még nincs vége. Az oroszok újra gyülekeztek, éjjel -534- nagy tömegben megtámadták őket és keserves harcz után megint elvették tőlük a dombot. Most, természetesen, még kevesebben maradtak. És ez a másodszor leapadt maradék, most nem is várva uj parancsot, hajnalban negyedik harczra indult és rohammal végleg visszavette a dombot az orosztól. Ezt az egyre-kevesebb embernek egyre-nagyobb támadó erejét én a magyar katona klasszikus értékmérőjének és legjellemzőbb harczi tulajdonságának tartom. Remélem, ehhez a példához nincs szükség dícsérő jelzőkre. Ez tény.

Nyiltan és őszinte emberséggel beszél a modern háború szomorú nagy kérdéséről, az offenzivában való emberáldozatról.

– Ehhez se frázisok kellenek. Az újkor támadó háborújában a saját embereinket kímélő humanizmusnak két nagy eszköze van, ez a kettő és semmi más: sok nehéz tüzérség és sok tiszt. Pozicióháború nehéz tüzérség nélkül nem képzelhető el. A nehéz tüzérség minden lövése sok megtakarított emberéletet jelent, akármilyen paradoxálisan hangzik is ez. A sok tiszt pedig azt jelenti, hogy sok tiszt kevesebb katonával éri el ugyanazt az eredményt, a mit kevés tiszt sok katonával. A jól képzett, tanult tiszt tudja a katonai számítás módjait, annak számtalan egyéb eszköze is van a siker eléréséhez, mint magának a puszta emberanyagnak odadobása. Minél több ilyen tiszt van, annál kevesebb vér folyik. Ezek öt hónap véres, nagy harczainak a tapasztalatai. Még egyet a tiszt-kérdésről, és ezt, kérem, húzza alá: én azt a tapasztalatot tettem, -535- hogy tartalékos és népfölkelő-tisztjeim néhány hónapi háború után katonai értelemben teljes értékű tisztekké váltak.

Emlékeztetem nagy sikereire: a gorlicei áttörésnél, Jaroslaunál, aztán Breszt-Litovszk elfoglalására, a mi teljesen az ő hadtestének munkája volt, arra, hogy a német császár a Pour le Mérite-et, a legnagyobb katonai kitüntetést adta neki, a mely hadseregünkben az uralkodóház tagjain kívül előtte csak Conrad bárónak volt meg, – ezzel elérem, hogy hű munkatársairól beszél:

– A jobbkezem Huber ezredes, a vezérkari főnököm volt. Óvatos, előre-dolgozó, számító férfiú, rengeteg munkaerő, a legapróbb részletekig előre kidolgozott tervek embere. És brilliáns hadosztályparancsnokaim: Hadfy altábornagy, ez a tetőtől-talpig grandseigneur-katona, maga a magyar méltóság, magyar erő, parancsolás, biztonság és nyugalom, – a katonái a rajongásig szeretik… és Kestranek altábornagy, ez a szívós, okos, agilis vezértehetség, – két ilyen különböző ember és mind a kettőért oly hálás vagyok a szerencsének… Általában, azért a nagy harmóniáért, azért a mindig összevágó, egymást kiegészítő munkáért, a mely a kassai hadtest tisztikarát mindig jellemezte… a hadosztályaim vezérkari főnökei: Balassa ezredes, Gerbert őrnagy… mi mindig nyugalomban, egymást azonnal megértve, harmónikusan dolgoztunk, én erre az egymáshoz-passzolásra, erre az összevágó gyors munkára vagyok a legbüszkébb.

– Bajtársi érzésüek és jók voltak hozzánk. Nem kérhettünk tőlük olyat, a mit ne adtak volna. Mackensen, a ki alatt harczoltunk, nagyon szerette a hadtestünket, ezt büszkén mondhatom. Itt a hadseregparancsa, a mit hozzánk intézett legutóbb.

Gépírással írt parancs, a mely alatt Mackensen nagy, hegyesbetűs, szögletes, középkorias aláírása látható. Ezek a mondatok vannak benne:

«… a hadtest az ő vitéz magyar és osztrák ezredeivel ez idő alatt hervadhatatlan babérokat fűzött zászlajára…»

«… a véres áldozatok, a melyeket a hadtest a hosszú harczok alatt hozott, nem voltak csekélyek, de dicsőségesek voltak és mindig győzelemhez vezettek. Én ezeket a vitézeket soha nem fogom elfelejteni…»

«… ez a hadtest, akárhol vezetik is a jövőben az ellenség ellen, mindig, mindenütt kiválóan fog verekedni és mindig csak uj dicsőséget fog szerezni zászlóinak…»

A csöndes estén, vacsora után az országúton sétálgat, villanylámpa a kezében, egy kis fényfolt reszket előtte a földön, a hogy beszéd közben meg-megáll. Nagy csönd van a fronton, alszanak a katonái. -537- Ma künn járt köztük, cserkesz lovasokat látott a frontunk előtt ólálkodni, de nem jöttek lőtávolba. Azt mondja: igazságos akar lenni, bár természetesnek találja, hogy engem a hadtestben főként a honfitársaim érdekelnek, de minden dicséretet megérdemelnek a hozzá beosztott egyéb ezredek is, a sziléziaiak, morvák, lengyelek. Ő maga magyar állampolgár, erdélyi szász családból származik és tökéletesen megtanult magyarul. Mikor nyugalom van a frontján, kimegy az árkokba és naphosszat diskurál a honvédekkel, folyton kérdezgeti, tanulmányozza őket.

– Végtelenül szeretem bennük, hogy legszívesebben a családjukról beszélnek. Hiszen sok minden egyébről is kell beszélnie egy tábornoknak a közlegényeivel… tudjuk, milyen fontosak az ő őszinte véleményeik az ellátásról, az ételről, italról, az ő kicsiny, de reám nézve nagyon értékes tapasztalataik a háborúról… okosan, egyszerüen és nagyon nyiltan beszélnek, mindig mindent megmondanak, a mint belemelegszenek a diskurzusba. De mikor áttérek a családjukra, szinte érzem, a hogy a hosszú lövészárokban álló sor egyszerre csupa apává változik, ennél a témánál mind közelebb jönnek, melegen és hálásan néznek az emberre és valami megható gondolatával a revánsnak, elkezdenek kérdezősködni az én családom felől… Mikor aztán megmondom nekik, hogy bizony én se láttam az enyéimet tizenöt hónap óta, nagy-szerénykedve még ők vigasztalnak engem. -538-

– Azt tartom, – mondja – hogy a nehéz tüzérség bombázását a lövészárokban kiállani, el nem szaladni, lelkileg bele tönkre nem menni, ez többé már nem bátorság vagy gyávaság kérdése. A ki látta, mikor a nehéz gránátok százai egyszerűen felszántják az ellenség egész lövészárok-rendszerét, és a ki, mint én, tudja, hogy a németek és a mi katonáink ebben a gránát-zuhatagban se mennek el a helyükről, annak arra a konklúzióra kell jutni, hogy itt az emberi értelmesség a legfontosabb tulajdonság. A török katona szívósságának egyik legerősebb eleme az a híres fatalizmus, a melyről annyit hallottunk, de ez így is van. A mi embereink szívóssága kétségtelenül az intelligenciájukban gyökerezik. Mi ezzel védekeztünk az orosz nehéz tüzérség ellen. Ezt a hadititkot elárulhatjuk nekik, csinálják utánunk, ha tudják.

Ezeket a szavait már csöndes kis zene kíséri, alul a faluban szájharmonikán muzsikálnak a katonák. Ez is egészen váratlan dolog volt a háborúban, ennek a rongyos kis hangszernek ez a világraszóló népszerűsége. A világháború hangszere a szájharmonika lett, nem a trombita vagy a hegedű, ezen szórakozik a mi hadseregünk, épp úgy, mint az egész német és franczia legénység. A tábori postacsomagokban százával jön hazulról. Ezt kérik mind.

Mintha bogarak énekelnének kórusban, olyan halk-vékonyan, krajczárosan, de mégis valami kis ünnepélyességgel szól. -539-

Kelet-Galiczia, október.

A kassai hadtest szerepe Breszt-Litovszk elfoglalásánál: magyar történelem. Nem mulaszthatom el felhasználni ezt a kitünő alkalmat, amikor itt együtt találom ennek az eseménynek a vezetőit és tanúit. Arz tábornok vezérkari főnöke, Huber ezredes, szíves volt itt, az irodájában rendelkezésemre bocsátani a Breszt-Litovszk elfoglalására vonatkozó összes terveket, térképrajzokat, parancsokat és jelentéseket. Az adatok e tömegéből (a melyben báró Gayer von Ehrenberg vezérkari százados igazít el) a vár megvívásának rendkívül érdekes, hiteles története bontakozik ki, sok olyan részlettel, a mit eddig nem tudtunk.

Augusztus második felében érkezett Breszt-Litovszk alá a hatodik hadtest, a hol észak és dél felől német csapatok közé ékelve a vár előtt húzódó záróvonalba helyezkedett el: északon Gorbov, délen Dobrynka volt a határa. Ezt a vonalat erősen ki kellett építeni, mert a XIII. orosz hadsereg erős támadásától lehetett tartani. Huszadikán már készen volt a vonal. Óriási nehézségekkel dolgoztak katonáink, a vonalnak egy őserdőn kellett keresztülhúzódnia. Hatalmas fákat döntöttek le, embervastagságú gyökereket kellett átfűrészelni, hogy -540- árkot áshassanak. A rengetegben mindössze húsz lépésnyi teret tudtak az árkok előtt a kilövés czéljaira csinálni. Az erdő oly sűrű és vad, hogy az egyik ezredparancsnok végigmegy rajta, s mire a végén kijön belőle, le van vetkőzve, az ágak a szó szoros értelmében letépték róla a ruhát. Repülők szállnak az erődök felé és pontos fényképeket hoznak.

Huszonegyedikén jön a rövid parancs: «támadás intézendő a vár ellen.» A hadtest szomszédai, a németek, a terv szerint mozdulatlanul maradnak helyükön.

Rövid ellenállás után a hadtest 22-ikén elérkezik az orosz előállásokig és felállítja nehéz tüzérségét a legerősebb orosz támpont (158) ellen. Ez a 158-as iszonyuan meg volt erősítve. Elől erős földművei voltak, a mely előtt szögesdróttal átfont egész kidöntött fák és erős ágak százai hevertek. Ez előtt az akadály előtt különös robbanó-aknarendszer volt a föld alá rejtve.

Ezek villamos vezetékek végére alkalmazott robbanóanyagok voltak, a melyek mint rettenetes kezek -541- kiterjesztett ujjai várták a támadókat. Ugyanezt a rendszert találták később az erődök előtt is, 100–200 méterre az állásoktól, kilométernyi területeken. Ezt a pontot nem lehetett szembetámadni, ezt meg kellett kerülni. A jobbszárny azonban oldalozó tüzet kapott és megakadt, nem tudott előre jutni.

Huszonharmadikán katonáink, folyton ásóval dolgozva, lassan és egyenként mégis az állás közelébe fnrakodtak. Az orosz ezeket a dolgozó bakákat tüzérséggel erősen lőtte.

Ismét rövid parancs jön: «Huszonnegyedikén az előállások elveendők.» A Hadfy-honvédek kapják a feladatot: az ellenség hátába kerülni és Malaszevicy felé nyomulni. A Kestranek-hadosztály feladata: Dobryn fölött az erdőt megtisztítani, egy majort elfoglalni és a 158-ast megtámadni.

Huszonharmadikán a kassai és a beszterczebányai honvédezred megveri az ellenséget, 350 foglyot hoz be és elérkezik a 158-as állás oldalába. Az orosz most megmozdul: Kobilany erődből kirohan a honvédek ellen.

A honvédek a kirohanó tömeget maguk elé eresztik és összelövik, miközben Kestranek ezredei keservesen és vérezve nyomulnak a 158-as felé. A kettős nyomás alatt az orosz éjszaka megszökik a 158-as állásból, a mieink elhelyezkednek benne, most már két-három kilométerre állnak a leghatalmasabb orosz vár erőd-öve előtt. Két erőd néz velük farkasszemet: északon Koroszcyn, délen Kobilany. A kettő közt egy «útzáró támpont», messziről nézve olyan, -542- mint egy elegáns nyárilak terraszos kertje. Mind a két erőd teljesen modern és nagyszerüen felkészülve várja a támadást, a következő védő-fegyverzettel. Legkívül földalatti robbanó-aknák sora fogadja a támadót. Aztán meredeken emelkedik a mező és nyolcz-tíz sor szögesdrót-sövény van egymás mögött. Ezután mély árok következik, a melynek fenekén a szem elől elrejtve tizenkét-tizenöt sor szögesdrót.

sövény vonul. Az árokból ismét meredek és síma kaptató emelkedik a beton-fedezékekig. Itt háromméteres betonréteg alatt három réteg vasuti sín gerendázata védi az orosz katonát. Mialatt mi lőjjük őket, ők a beton és az aczélsín-rétegek alatt várnak. Mikor támadás jön, felmennek a betonsánczba és onnan lőnek puskával, géppuskával le az árok drótsövényei közé.

Huszonötödikén parancs: «Támadás kezdete ma délután négy óra harmincz percz.»

Délután négy óra harmincz perczkor elindulnak a rajvonalak. A főtámadás Kobilany erőd ellen megy. Erős tüzérségi előkészítés után rögtön előre -543- ment a gyalogság. Este hét órakor a Hadfy-honvédek négyszáz lépésnyire állnak az erődtől, a Kestranek-hadosztály nyolczszáz lépésnyire áll. Jelentés jön: «Werke dicht besetzt.» (Az erődök tele vannak oroszszal.) Ujabb jelentés: «Igen erős ellenséges gyalogsági tűz.» Ez azt jelenti, hogy a betonfal mögül minden puska és minden géppuska szakadatlanul szól. Arz tábornok azt szeretné, hogy a csapatok várjanak éjszakáig a fedezékeikben, akkor nagyon lassan és óvatosan kuszszanak előre, robbantsák fel a drótakadályokat és csak úgy menjenek rohamra. A kassai hadtest ezredei ennek nem tettek eleget, az írott jelentések, a melyek megvannak a hadtest levéltárában, jelentik Arz tábornoknak, hogy a csapatokat nem lehet visszatartani. Kobilany-Nadbuzne helységbe, a mely lobogó lánggal ég, a kassai honvédezred elsőnek rohan be a kiadott várakozási parancs ellenére, s példáját követi a beszterczebányai honvédezred. Tíz percz alatt harminczöt földalatti akna robban fel.

Az aknákon áthaladva a dróthoz értek. El voltak látva drótvágó ollóval, de a honvédek többségén annyira uralkodott az előrerohanás láza, hogy mint parancsnokaik jelentéseikben írták: «… könnyelműen eldobálták drótvágó ollóikat, hogy e lassúnak látszó munka helyett ásóval és puskaagygyal verjék szét a drótsövényeket.»

Ennek a harcznak legforróbb két órája e napon este nyolcztól tízig tombolt. Két álló óra hosszant harczoltak a honvédek a drótszövevény közt. A vezérkari tisztek azt mondják nekem, hogy katonailag -544- ez a mondat majdnem lehetetlenül hangzik és mégis úgy volt: a honvédek két álló óra hosszant harczoltak a drótszövevény közt. Az este sötétjében a világítást ehhez az extázisban vívott harczhoz maga Breszt-Litovszk szolgáltatta: a város vadúl lobogó tűzzel égett, a környéken minden falu égett, a meddig a szem látott, úgy hogy a világítópisztolyokból kilőtt kis csillagok «szomoruan pislogtak az egész harczteret beragyogó vörös izzásban.» Mikor a honvédek átvágták magukat a betonig, az orosz elmenekült Kobilany erődből és felrobbantotta a «Kapitalkoffert.» (Így hívják az erőd homlokán a leginkább előreugró részt, a mely arra szolgál, hogy jobbra-balra oldaltűzzel boríthassa el a támadókat.)

A miskolczi honvédezred rohama közben eljutott egy vizesárokig. A munkácsi honvédezred pedig a 141-es ponttól délre berohant az erődök közé épített állásba, az intervallum-ba és kézitusában vette el az orosztól. A 141-es pontot a 20-ik gyalogezred vette be rohammal. Kobilany erődben egy orosz műszaki katona ijedtében elvágta a villamos vezetéket, s ezzel megakadályozta azt, hogy a hátrább fekvő VII. számú műből az oroszok légberöpíthessék Kobilanyt mindenestől: oroszszal, magyarral együtt. Ezt az orosz katonát, a villamos művek gépészét elfogtuk. Azt vallotta, hogy a támadást éjjelre várták és az volt a parancs, hogy ha az erőd a végét érzi, a csapatok meneküljenek hátra, mert a VII. számú műből villamos vezetékkel felrobbantják Kobilanyt. A honvédek azonban már este nyolcz és -545- tíz közt értek el az erőd faláig, és most az orosz védősereg megrémült arra a gondolatra, hogy talán őket nem is értesítve röpítik levegőbe hátulról az erődöt. Ezért aztán ő elvágta azt a kábelt, a mely hátulról az ekrazithoz szolgált.

Az erődben honvédeink egy hatalmas gőzgépet zsákmányoltak, a mely nagy árkok ásására való.

Ezután a Hadfy-honvéddivizió és a Kestranekdivizió tovább rohant, az erődök vonalán túl. Hajnali három órakor a honvédek egy zászlóalja a vár magjának déli részéhez ért, ott hidat épített és megkezdte az átkelést. A Kestranek katonái eloltottak egy égő hidat és a még ízzó gerendákon átrohantak. Ugyancsak hajnali három órakor Pogány Kálmán honvédfőhadnagy az átvonulást meg nem várva, átúszott a Bug folyón és elsőnek érkezett Breszt-Litovszk várába. Molnár Dezső tábornok, brigadéros, a ki Breszt-Litovszk első állomásparancsnoka volt, közölte velem, hogy honvédei a maguk-építette hídon a királyt és a hazát éltetve, kibontott zászlóval, énekelve elsőknek vonultak be a lánggal égő várba és városba napfölkelte idején. Báró Gayer százados közlése szerint a csapatok igazán tüzön-vizen keresztül rohantak be a várba, mert «a ki a parázszsal ízzó hídra nem fért el, türelmetlenségében a folyóba vetette magát és úgy úszott át a túlsó partra.»

Huszonhatodikán reggel ezekkel az előretolt zászlóaljainkkal egyidőben a német előörsök is megjelentek a citadellában és Breszt-Litovszk városában.

A győzelmes éjszakán egyik robbanás a másik -546- után dördült el a véges-végig felgyujtott, lángoló városban. Egyetlen utcza volt, a mely nem égett: ebben lakhatott az az orosz parancsnokság, a mely utolsónak hagyta el a várost. Mint már a haditudósítók (a kik a rohamhoz érkeztek és a csapatokkal együtt mentek be az égő Bresztbe) jelentették, egyetlen élő ember, egy öreg zsidó várta a mieinket a városban. De az orosz bosszút a bevonulás után még sokáig érezte a hatodik hadtest. Az oroszok azokban a jobb épületekben, a melyekről feltehető volt, hogy a mieink kvártélynak fogják használni, óraművel összekötött robbanóanyagokat helyeztek el, a melyek még napok multán is felrobbantak. A hadtest parancsnoksága jegyzőkönyvet vett fel erről a harczmodorról, többek közt egy óraművel összekötött olyan dinamitaknáról, a mely nyolcz nappal a vár elfoglalása után robbant fel, s a melynek ez a nyolczszor-huszonnégy órára beállított óraszerkezete épen megmaradt. Az ily módon orvul felrobbantott épületek közt egy kórház is volt, mely tény szintén írott jegyzőkönyvbe van foglalva.

Huszonhatodikán, csütörtökön reggel volt ez a bevonulás, ugyanaznap délben Höfer altábornagy a következő jelentést adta ki:

«Breszt-Litovszk elesett. Arz tábornok magyar honvédsége tegnap bevette a vártól délnyugatra fekvő Kobilanyt. Ezzel áttörte a külső övezetet és hátbatámadta a legközelebb fekvő erődöt. – – –

Kelet-Galiczia, október.

Egy pihenőnapon, a mikor a kassai hadtest nagyszerüen kiépített lövészárkaiból egyéb telefonjelentés nem jött, mint csak az, hogy a messze távolban cserkesz lovasokat látni kóvályogni, de az orosz tüzérség néma és az orosz gyalogság láthatatlan, – a hadtest vezérkari főnöke elmondta néhány tapasztalatát az ellenségről. Öt hónapig harczolt ez a hadtest Mackensen seregében. Gorlicétől Breszt-Litovszkig verekedett együtt a németekkel, majdnem mindig a német gárda szomszédságában, a mely mellett soha egy pillanatra sem maradt el. A mi az orosz háborúban a legnagyobb volt, azt ez a hadtest végigélte. Ki ismerheti jobban az orosz katonát, mint az, a ki Gorlicétől Breszt-Litovszkig folyton ismerkedett vele? Annyi mindent olvastunk össze az ellenségről a háború kezdete óta, hogy nem volna csoda, ha még ma se ismernők. Beszéltem tiszttel, a ki ezt mondta: «Hazugság, uram, a mit a lapok írnak, hogy gépfegyverrel hajtják őket, jönnek azok maguktól!» És beszéltem orvossal, a ki orosz foglyok hátából ütközet után orosz gépfegyvergolyókat operált ki. Itt így volt, ott másként, – ezuttal végre olyan embert hallok beszélni, a kinek joga van kritikát mondani róluk. De ez aztán másként is hangzik.

– Az orosz ellentámadások – mondja a vezérkari főnök – a mi nagy offenzivánk kezdetén erősebbek voltak, mint később. Aztán gyöngébbekké -548- és ritkábbá váltak: fogyni kezdtek az orosz tartalékok. Ugyanily mértékben csökkent egyre az orosz tüzérség ereje. Konstatáltuk, hogy fogynak előttünk az ágyuk. Az én tapasztalatom azonban ebben a hadjáratban az volt, hogy az orosz tüzérség nem szenvedett municzióhiányban, még kevésbbé szenvedett ebben az orosz gyalogság. A hányszor orosz állásokat foglaltunk el, azokban mindig hatalmas tömegekben felhalmozott orosz municziót találtunk. Meggyőződésem, hogy a sokat emlegetett municzióhiány főként kifogás volt, a melylyel az oroszok súlyos vereségeiket mentegetni akarták külföldjük és belföldjük nyilvánossága előtt.

– Az orosz gyalogság nagyon jó. Tettrekész, bátor és halálraszánt az orosz katona. Nem könnyű ellenfél. Az egyéni tulajdonságai kitünőek. Csak a tömeg-tulajdonságai nem jók. Mindig, minden körülmények közt vezetőre van szükségük, mert ha vezetőjük nincs, feladják a harczot. A hol mi szembenálltunk velük, ott tisztjeik nagyrészt hátulról igazgatták őket, a minek eredményét abban láttuk, hogy mikor tüzérségünk munkája után gyalogságunk rohamra ment, nem voltak erős küzdelmeink. Akkor már csak az előrejövő tartalékok adtak nehezebb munkát. Egyszer megfigyeltem egy bakánkat, a ki – mialatt rajvonalunk tovább rohant előre – egyesegyedül hosszában bejárta az orosz árkot és egyenkint hivogatta ki belőle az oroszokat, a kiket aztán ő egymaga kísért hátra.

– Az orosz tüzérség jó. Nagyon kellemetlen. De egyre kevesebbet láttunk belőle, végül már nem volt -549- nagyon veszedelmes. A mi ágyujok még volt, azt nagyon messze elvitték, főgondjuk volt, hogy tüzérségi anyagot ne vegyünk el tőlük.

– Az orosz foglyok, a kikkel nekünk dolgunk volt, készséges és jólelkü emberek voltak. Soha nem tapasztaltuk, hogy ellenséges indulattal viseltettek volna irántunk (a mely tapasztalatnak majdnem minden más harcztéren az ellenkezője áll, a foglyok általában daczosak, tehetetlenségükben is megőrzik a néma, de világosan észrevehető ellenséges indulatot). Számtalan vallomásukból tünt ki, hogy nem tudják, miért harczolnak. A hogy a sok-sok ezer orosz foglyot vizsgáltam, mindig csak azt láttam, hogy pompás emberanyag. Túlnyomó többségük nagynövésű, erős és makkegészséges ember. Az értelmiség körül van a baj. Műveltségről pedig nem is szabad náluk beszélni. Tanulmányoztuk őket: a világról és az eseményekről a legprimitivebb fogalmaik vannak. De észrevettük azt is, hogy nagyrészüket szántszándékkal vezetik félre. A leglehetetlenebb dolgokat hallom tőlük. Még olyan orosz katonák is, a kiket ez év augusztusában Breszt-Litovszk előtt fogtunk, komolyan jelentették ki fülem hallatára, hogy a szerbek Budapesten vannak és hogy a franczia császár Berlinben trónol.

– Az orosz katonaság parancsnoki vezetése energikus és kiméletlen. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy az oroszok ebben a tekintetben – «korunk magaslatán» állanak… Egyszer alkalmunk volt kihallgatni a beszélgetéseiket. Egy hadosztályparancsnok -550- beszélt egy zászlóaljparancsnokkal. A lehető leggorombább kifejezésekkel szidalmazta a mért nem akart előrenyomulni. Mi már akkor, a beszélgetés folyamán megállapítottuk, hogy a zászlóaljparancsnoknak van igaza, nem a főnökének. Később az események is igazat adtak neki, mert parancsra előrenyomult és az egész zászlóalját elfogtuk.

– Azt mondanom sem kell, oly köztudomású, hogy állásaik kiépítésében és a visszavonulásban végtelenül ügyesek. A mi az állások kiépítését illeti, igen gyakran alkalmaztuk ellenük a saját eszközeiket. Visszavonulásukban pedig az a szép, a hogy a trénjüket mindig idején viszik hátra, még pedig nagyon messze hátra. Azért egyszer sikerült huszárjainknak megcsipni őket: elfogták egy ezrednek még a mozgó-konyháit is, a kész menázsival és a szakácsokkal együtt…

Ezeket az objektiv mondatokat érdemes följegyezni az orosz háború történetének a margójára. Az ellenséget lekicsinyelni polgári divat; a katona, a ki két országon verte végig, íme milyen másként beszél róla. -551-

Budapest, november

A mai este kivilágítása nem győzelemben előrerohanó csapatainknak szól, ez a kivilágítás a mozdulatlan ezredeké és az elhallgatott trombitáké. A halottak esztendejének halottak-napján szemeink, a melyek rohanó seregek figyeléséhez szoktak és vágtató lovasság után lelkendeznek, hagyják ott egy pillanatra a háború mozgóképét: ma a megállott sietők napja van. A hanyattfekvő huszárok, ágyúra-borult tüzérek, árokparton agyagot markoló megmeredt magyar bakák estéje ez, ma van a napja a kis fakereszteknek, meg a sok, táblás nagy keresztnek, a mely azt mondja: «Hier ruhen Ungarische Soldaten», ma van az estéje a sötét galicziai tarlón egymagában alvó «Unbekannter Honved»-nek, ma annyi «Ungarischer Soldat»-nak és «Honved»-nek van a napja, hogy ha mindeniknek a sírján kigyúlna a gyertyalángocska, szebb volna ezen a novemberi estén a földgolyó, mint a csillagos égbolt. Ha mindeniknek a sírján kigyúlna a gyertyaláng, végig csillag-csipkés volna a Kárpátok gerincze, sárga -552- tüzecskéktől volna virágos a lengyel síkság őszi éjszakája, a galicziai dombvidék, a szerb agyag és a litván homok. Ma a Halál szabadságharczának első nagy emléknapja van. Annak az esztendőnek az emlékére, a mikor a Halálban föllélekzett a szorongatott munkavágy, a mikor nem kellett többé verekednie a kaszasuhintás előtt a tudománynyal és a szeretettel és a kaszasuhintás után az emlékezetbe mély bélyeget égető szertartásokkal. Ebben az esztendőben a csatatereken az ő igazi muzsikája szólott, nem az, a mit az emberiség avatott halotti zenévé. A ő zenéje szólt: a torkon-akadt hurrá, a rövid hördülés és a hirtelen elfulladó szitok. Az ő igazi verseit hallhatta a zsoltárok helyett: a közepén kettészakadt jajgatást és a visszhangtalan segélykiáltást. Nem kapaszkodtak az uszályába azok az ezerek, a kik egyetlen halottat kisérnek a temetőbe, nem bosszantották fáklyák és papok, beszédek és zokogások, ott künn nem látott fekete fátyolt, nem hallott kórusokat, – ott, a hol komoran felséges szabadságában vagdalkozott, nem kellett hallania minden tetem mellett az ő igazi megcsúfoltatását: a könnyes fogadalmat, hogy a szeretet és az emlékezés semmivé teszi az ő munkáját. A férgek urának, ennek a tisztátalan hatalmasságnak, nem kellett többé borzadnia a temetési szertartások ősi tisztaságától és komor illataitól: örvendhetett a sár és vér keveredésének, a verejtékben való elföldeltetésnek, aljas szimatja ellen nem lázadt tömjén és fáklyafüst, nem daczolt vele a balzsam túlvilági parfümje – az ő saját, szabad éve volt ez, az ő nagy -553- önállósága, az ő korlátlansága és alkotmány nélkül való kormányzása, az ő nyomorúlt, szívet-elszorító, átkozott, ezerszer átkozott szabadsága, felvirulása és megdicsőülése – sírva kiálttassék az arczába: még a mai nap kis gyertyáitól is megszabadul, még ettől a szerény, alázatos, bánatos kis szemrehányásunktól is megszabadult ebben az esztendőben, még ezeket a tiltakozva reszkető kis fényeket se kell látnia, mert – szentséges Isten – hova mindenüvé kellene elmenni a szüléknek, az özvegyeknek és árváknak, hogy egy kis világosságot gyújtsanak az elesett katona teteme fölé?

Az, a mi velünk most történt, olyan nagyon-nagyon nagy, hogy ez a máig eltelt tizenöt hónap az első meglepetéstől való felocsudáshoz sem elég. Az emberek legnagyobb tévedése az, hogy megszokták a háború állapotát. Nem igaz. Rá fognak jönni, hogy ez a mindennaposság, ez a majdnemnyugalom, a mivel a háborút élik és figyelik, még mindig nem egyéb, mint az első pillanat eszméletlensége, azé az első megdöbbent pillanaté, a melyen még nem vagyunk túl. Mint a keleti mese felborult korsójából még ki sem ömlik a víz, mialatt a fantázia a hét eget megjárja, – úgy vagyunk mi elménkkel már túl hét és hetvenhét poklon, még mielőtt annyi idő telt volna el, a mennyi egy felborult szívnek a kicsordulásához kell. Halottak napja – a háborúban már a második – és mennyi mindent kell lefejtenünk az agyvelőnkről, hogy megértsük a maga igazi, a maga régi értelmében azt, hogy mit tesz az, hogy egy fiatal, egészséges embernek meg -554- kell halnia. Ennek a gigantikus első pillanatnak még oly erős a kábulata, hogy valóságos kínlódás, a míg az ember kiszabadítja az eszét alóla és megpróbál a régi józan eszével elgondolkozni csak egyetlen egy katonának is a sírja fölött. Mennyi hivatalos jelentést, mennyi külpolitikát, diplomácziát, mennyi újság-stratégiát, mennyi csalóka fogalmat kell lekaparni az embernek az agyáról, mennyi olyan nyomorultul elterjedt és belenyugvással szentesített frázist: mint «csekély veszteség», «nagy veszteség», «véres küzdelem», «erős ellenállás» – kell fölfejteni, elemeire bontani, önmagunknak megmagyarázni, a míg megint eljutunk ahhoz a józan állapotunkhoz, a mely 1914 nyarán még közkincs volt és a mely világosan látta még egyetlen egy ember ártatlan és korai halálának is minden borzalmasságát. Halottak napján minden embernek be kellene zárnia a lakását, vendéget, ujságot, levelet nem volna szabad magáohz bocsátania, hogy egy kicsit megpihenhessen a józan értelme, hogy egy kicsit ráeszméljen arra, hogy mi mindenbe törődött bele egy év alatt, hogy mi mindent szokott meg hűtlenül és árulóan és mi mindent kezd egyszerűen természetesnek találni. Halottak napján minden embernek föl kellene ráznia magát, hogy a benne leülepedett sok altatószer, a sok ilyen kifejezés, mint «előrenyomulás» és «akczió» és «partraszállás» és «ellenintézkedés» és «erősítések» és «átkaroló mozdulat» – és mindez a sok nehéz, lelket elborító, bódító iszap felszabaduljon és kavarogni kezdjen, apró szemeire oszoljék és megmutassa magát a maga igazi mivoltában, -555- abban a képében, a miben 1914-ben láttuk volna: ártatlan emberek kínhalálában, éjszaka a víz sodrával küzdők alámerülésében, emberek kiáltásában, a kiknek a lágyába vágódik törött acélfazekak repülő éles darabja, – hogy ebből a sok belénk oltott ragályos hadi-frázisból felkavarodjék egy-egy kép: a magyar kishivatalnoké, a mint hirtelen megtorpan, mert a homlokába repül egy hegyes aczéldarab – (három sor a halálozási rovatban, benne van a név, az ezred-szám, a katonai rang, az orosz falu neve, minden, csak épen maga a lényeg nem) – ma fel kell szabadulnia mindenkinek ezek alól a nyűgök alól, mert különben nem tud a lelkében igazán gyertyát gyújtani minden elesett magyar katonának. Még a legszebb elringató, vigasztaló szót: a «hősi halált» is el kell ma egy órára felejteni, mert ma halottak napja van, ma legbelülről kell gondolkozni, mert valamikor csak el kell jönnie még ebben a világ-részegségben is egy napnak, egyetlen napnak legalább, a mikor az ember magára zárja az ajtót és lehúnyva a szemét, végre egyszer – belülről – megnézi a meztelen, véres szívét, a régit, az igazit, a melyre valamikor a názáreti Jézus hívta fel nyomatékosan és mindörökre feledhetetlenül az elme figyelmét. Így valahogy lehetne pótolni azt a rengeteg gyertyát, a mit nem tudunk hova küldeni, hol meggyújtani. A fájdalmas, kínos, háborús halálnak – ha csak egy perczre is, – igazi elgondolása az egyetlen lángocska, a mit a polgár meggyújthat a mai estén a névtelen magyar fakeresztek tövében. -556-

És ezt a gondolatot, – a mely mindenkor máskor ellenállhatatlan erővel tolakodnék fel, s a melyet csak most kell egy felfordult világ eszme-romhalmazai és frázisburjánzása alól erőszakkal kikaparni, – ezt a gondolatot, a magyar katona halálának, mint egyes-ember egyéni halálesetének ünnepélyes megsíratását a mai napon kímélet és önczenzura nélkül gondoljuk és szenvedjük végig. Mert ez a rövid ideig tartó intenziv lelki foglalkozás az ő halálukkal igazán az egyetlen fény, a mit messzi harcztereken a sírjaik felett gyújthatunk. A megfertőzött és trainirozott hadi-elme megtisztításával így a régi és romlatlan szív jusson egy napra a jogaihoz: képzeletben sugározzék minden halott katona fölött a háború előtti emberség egy-egy gyertyalángja. Így világítsuk ki emlékező szívünkkel az egész világot ma este, – ne áltassuk magunkat azzal, hogy ennek a világ-felfordulásnak minden halottja megjelölt sírban alszik, – minden porladó magyar szív fölött égjen a könnyekben megfürösztött elme egyetlen világos percze, a krisztusi emberség lucidum intervalluma – és akkor egyszerre halványan kezd majd fényleni a tengerek mély zöld vízüvegje, a mely alá a «Zenta» és a «Kaiserin Elisabeth» magyarjai némán lengve szállottak, akkor a mai estén felsugároznak a sziklák a Beszkideken, Vereczkénél és Uzsok körül, a hol az új hó már a tavalyi megfagyottak csontjaira borul, rezgő fények gyúlnak ki a Visztula, az elfelejtett Nida, Dunajec, a San, a Száva, a Kolubara, a Drina, a Dnyeszter, a Duna fenekén, a hol a pontonokból kibukott, örvénytől -557- elkapott, gázlókon térdreesett magyarokon gördül a futó kavics, – vándorló kék lángok szálldosnak a Tanev mocsarai felett, a Pripjat iszapján, villódzó fények bujkálnak a Rokitno erdős ingoványaiban elsülyedt magyar szívek felett, reszketve csillog tőlük a Bug, a Styr, az Ikva, az Adria, – végig ragyognak tőlük a limanowai szántóföldek, mint égő ibolyák pislognak a bukovinai erdők éjszakájában, lobogó kandeláberekkel izzik tőlük a Doberdó nagy kőasztala és kanyarogva rajzolják a novemberi sötétbe az Isonzó partját, – most, a ne-szólj-szám esztendejében mit adhatunk az elesett magyar katonának hamarjában egyebet, mint hogy halottak napján egy rövidke pillanatra elfelejtjük a megtanultakat és olyan lángot gyújtunk a csontjai felett, a melynek a tüzét a mi régi, háború előtti, ki nem tanított szívünk hamuja alól kaparjuk elő? Mert valójában a sírok sötéten szerénykednek a mai éjszakán. «Ungarischer Soldat» és «Honved» néma alázattal fekszik a galicziai agyagban, az olasz sziklák alatt, a Macsva sarában és a volhyniai mocsarak fenekén. Ő nem kért semmit, ő csak meghalt, a mikor a halál szabadságharczának esztendeje volt. A testvérei ma gyújtsák meg a gondolkozás gyertyáját az ő elveszett teteme felett. A fiai pedig keményen emeljék fel a fejüket, a mikor követelni fogják azt, a miért a magyar tiszt és a magyar baka mukkanás nélkül, parancsra halta a halál minden nemeit. Szebben 1915 Halottak-napját nem becsülhetjük meg, mint ha visszatérünk a halál értékének régi felbecsüléséhez. Csak így mérhetjük fel a mi -558- testvéreink mártiriumát, csak így látunk be jövő kötelességeink rengetegébe, csak így mered fel előttünk egyre hatalmasabban a nagy Ellenérték, a mi egy vérző nemzetnek a gyertyafények e tengeréért Isten és a történelem előtt kijár.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY HADITUDÓSÍTÓ EMLÉKEI ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

15	Hogyne	«Hogyne
201	szalutále	szalutál.
201	n- nagyon	ne nagyon
201	fe hérben	fehérben.
210	rltkultak	ritkultak
265	múvészi	művészi