Az időutazó felesége filmkritika

A címben szereplő "időutazó" szó eléggé feltűnő, és elsőre mindenkinek megakad a tekintete rajta, az ebből vakon levont következtetések azonban, mely szerint ez egy sci-fi, kifejezetten tévesek. A könyv olvasói magától értetődően tisztában lesznek vele, hogy mire ülnek be, a többieket már érheti kellemetlen meglepetés. Az időutazó feleségében maga az időutazás ténye nem több egy plot device-nál, vagyis mozgatórugónál, egy a cselekményt előrevivő eszköznél. A film valójában egy szívet melengető, érzelmekkel teli romantikus dráma, love story, amit a fantasztikus elem csak különlegesebbé tesz, és kiemeli a műfajtársak közül. Románc, dráma, pátosz, és humor - a műfaj szerelmesei mindent megtalálnak majd, amire vágynak, és a sci-fi szállal mellé egy kis pluszt is. Az időutazó felesége végső soron nem azért nyújt kellemes élményt majd, mert olyan ötletekkel is eljátszadozik, mint az időutazás paradoxonjai (mert megteszi ugyan, de nem viszi túlzásba), hanem mert, mint minden jó romantikus film, képes megszerettetni velünk karaktereit és elérni, hogy drukkoljunk értük, hogy szerelmük beteljesüljön végül.

A történet férfi főszereplője Henry (Eric Bana), aki időutazó, de nem éppen saját önszántából az. Nem képes irányítani, hogy mikor vagy hol történik meg vele az ugrás, teljesen véletlenszerű az egész (habár gyakran olyan konkrét helyre vagy időbe érkezik, amiknek az életében valamilyen jelentősége van/lesz), és öt éves kora óta tart, amikor majdnem életét vesztette egy autóbalesetben (amiben anyja meg is halt). Mivel ruhanemű nem utazhat Henry-vel az időben, az első feladata minden érkezéskor valami hacukát találni.

Clare (Rachel McAdams) a női főszereplőnk, és egészen gyerekkora óta ismeri Henry-t - a lány legelőször hat éves korában látta őt - de a férfi számára első igazi találkozásuk egy chicagói könyvtárban esik meg. Clare ekkor 21 éves, és már teljesen odavan Henry-ért, így számára egyértelmű, hogy megnyíljon szerelme előtt és ágyba is kísérje őt. Henry azonban, aki Claire-rel való tucatnyi korábbi összefutásáról mit sem tud, az ugyanis számára a jövő, inkább meg van döbbenve és ámulattal figyeli, ahogy egyik napról a másikra kész tornádóként megérkezik az életébe ez a gyönyörű nő. Kettejük végzete, hogy férj és feleség legyenek, Henry gyakori időutazásai (melyek sokszor Claire múltjába viszik) viszont rettentően megnehezítik a pár dolgát.


A forgatókönyv elég okos ahhoz, hogy úgy vezesse fel az eseményeket, hogy azokat egy hétköznapi átlagnéző is megértse, aki a science fiction világában nincs otthon, vagy egyáltalán nem is szereti azt. Ügyesen egy "jelen"-beli idővonalat fektet le, ami a felnőtt Claire élete, Henry utazásai pedig ehhez viszonyítva kerülnek bemutatásra, előre vagy pedig hátrafelé haladva. Egyáltalán nem nehéz követni Az időutazó feleségét, még a több idősíkbeli Henry-k ellenére sem, akik Claire életében itt-ott megjelennek, az időutazás ezúttal meseszerű, és sokkal kevésbé "kemény" tudományos koncepciója pedig briliáns metaforája az örökké tartó szerelemnek. A nő és a férfi térben és időben is megannyi helyzetből ismerik meg egymást újra és újra, és egészen a boldog befejezésig viszonylagos diszkrepencia van köztük. Az időutazó felesége lehet, hogy nem követi az einsteini fizika legalapvetőbb szabályait sem (nincsenek alternatív univerzumok, nem változtatható meg a múlt, stb.), de ez egyáltalán nem is baj - ha képesek vagyunk hitetlenkedésünket felfüggeszteni, és a képzelőerőnket szabadon engedni, egy csodálatos romantikus mozit kapunk cserébe.


Igaz, Az időutazó felesége nem az első, utóbbi néhány évben megjelenő film, ami a romantikába kis időutazásos hozzávalót is kever. A 2006-os Ház a tónál két olyan emberről szólt, akik egy időutazó postaládán keresztül történő levelezés során esnek szerelembe. Kár lenne arról vitatkozni, hogy melyik ötlet hihetőbb, vagy lehetségesebb, de Henry és Clare története (amelyben az időutazás egy genetikai eltérés, mondhatni betegség következménye) azért mégis valóságosabbnak, megfoghatóbbnak tűnik. Ez a rendezés, a forgatókönyvírás és a színészi teljesítmények kiváló együttesének köszönhető. Mégis, minden erénye mellett, rengeteg kivetnivalót találhatunk a filmben, nem utolsósorban azt, hogy túl sok mindent igyekszik túl rövid játékidőbe beletuszkolni, és az is nyilvánvaló, még azok számára is akik nem olvasták a könyvet, hogy Niffenegger munkája jóval elegánsabb, a nüánszoknak is kiemelt figyelmet szentelő, aprólékos alkotás lehetett. Ez a filmből annyira nem jön le, de van rá megoldás: aki minden egyes részletre kíváncsi, és mélyebben el akar merülni a filmben bemutatott világban, az bátran vásárolja meg a néhány éve magyar fordításban is megjelent könyvet.

A szereposztás mondhatni hibátlan. Eric Bana és Rachel McAdams egyaránt olyan színészek, akik képesek abból a bizonyosból is várat építeni, hogy finoman fejezzem ki magam, vagyis még a legrosszabb filmbeli legpocsékabb figurát is képesek feljavítani, élettel megtölteni (lásd Trója az előbbi, és a Szerelmünk lapjai az utóbbi esetében). Bana visszafogottan játszik Henry szerepében, aki természetéből adódóan introvertált, visszahúzódó karakter. McAdams pedig megfelelő ellentéte a férfinak, boldogságtól és életörömtől ragyog, láthatóan szerelmes.

A tökéletestől azért messze áll mindkettejük teljesítménye, sok jelenetben merevek és mesterségesen hatnak dialógusaik - de ez nem csak az ő hibájuk. A mellékszereplőgárdából sokakkal, különösen a Henry legjobb barátját, Gomezt alakító Ron Livingston-nal, ugyanez a probléma. Ami érdekes, hogy nem csak Bana és McAdams közt működik a szerelmi kapcsolat, de Bana és a 6-8 éves Clare-t megformáló Brooklynn Proulx között is, úgy, hogy semmi beteges vagy taszító nincs benne. A könyvben egyébként addig semmi szexualitás nem kerül képbe, míg a lány be nem tölti a 18-at, a filmváltozat ezen még tovább puhít, és a pár egészen Clare 18 éves koráig vár az első csókkal.


Az időutazó felesége egyik legnagyobb erénye, hogy a benne látható románc természetesnek, organikusnak hat, nem pedig művinek. A szerelem itt nem egy varázscsapásra, első látásra történik, és nem is komikus burleszkjelenetek sorát követve bontakozik ki, hanem szó szerint az idő előre (vagy visszafelé) haladtával, folyamatosan materializálódik. Robert Schwentke direktor ügyesen mozgatja a cselekmény szálait és karaktereit, olyannyira, hogy szerintem még az időutazással szemben szkeptikus nézők is egyhamar megfeledkeznek majd a premissza butaságairól, és belemerülnek a film nézésébe. A romantika és dráma mellett hálaistennek a humornak is jut elég hely, a kreatív operatőri munka, a régimódinak tűnő helyszínek és a jól kivitelezett speciális effektusok pedig még sokat dobnak a film egyébként is eléggé prominens fantáziadús vizuális világán.

Az időutazó felesége nem egy szokványos, üres és semmitmondó romantikus film (már csak a finoman itt-ott elszórt sci-fi elemek miatt sem mondható ez el róla), hanem egy bizonyos pontjaiban egészen kiemelkedő, jól felépített produkció. Sajnálatos módon az időközönként fejét felvető zsenialitás, és a tisztességes megvalósítás (rendezés, operatőri munka, színészek, satöbbi) mellett számos gyenge ponttal is bír Az időutazó felesége, inkoherens és kicsit széteső a struktúrája, még akkor is, ha a készítők minden lehetőt megtettek, hogy egy hosszú könyvet alig két órába préseljenek. A romantika kedvelői semmiképp ne hagyják ki, de a keménymagos sci-fi fanok inkább maradjanak otthon, és mondjuk az új Star Trek-et kölcsönözzék ki DVD-n.

Az időutazó felesége előzetes