2019-et írunk, s a képregény-adaptációk immáron bő egy évtizede meghatározó alkotóelemei, sőt zászlóshajói napjaink filmes kínálatának, legyen szó mozis vagy tévés vonalról. A téma két veteránja, a DC és a Marvel megannyi alkotást hoztak tető alá az emberiség megmentőivel, ráadásul e két mogul nemcsak a világ minden szegletében ismert, úgymond a fősodorba tartozó karakterekkel rukkol elő, hanem olyan hősök felé is egyre magabiztosabban nyitnak, akik döntően a tengerentúlon szereztek maguknak nevet, széles rajongótábort. A zsáner fénykorának és a remekül betaláló marketingfogásoknak köszönhetően Hangyát, Fekete Párducot, Wonder Womant, Aquamant, Deadpoolt és a galaxis őrzőit ma már éppúgy várják a nézők, mint Batmant, Pókembert vagy Supermant. A mozis szuperhős-univerzum folyamatosan tágul, s hogy ez mennyire jó vagy rossz, arról lehetne hosszasan vitatkozni, de hasztalan lenne, hiszen a közönség imádja, a bevételek folyamatosan az eget verdesik, így a bővülés jó ideig megállíthatatlan marad. Ez év folyamán Shazammal és Marvel Kapitánnyal gyarapodik a kör, miközben Hellboy, a Bosszúállók, a Sötét zsaruk, az X-Men csapat, valamint Pókember egyaránt újra ringbe szállnak.


Carol Danvers, azaz Marvel Kapitány 1968-ban lépett színre először Roy Thomasnak és Gene Colannek köszönhetően. Az újság oldalait első ízben a kilencvenes évek során készült X-Men rajzfilmsorozat egyik epizódja apropójából cserélte képernyőre, majd olyan animációs szériákban tűnt fel, mint például A Föld legnagyobb hősei vagy a Bosszúállók újra együtt. S bár élő szereplős feldolgozása 2019-ig váratott magára, újbóli felbukkanásáig nem sok idő marad a körömrágásra, hiszen a Bosszúállók: Végjátékból ő is kiveszi majd a részét. Az eredetfilmet az Anna Boden–Ryan Fleck páros (Nyomás alatt) írta és rendezte, címszereplőjét pedig az Oscar-díjas Brie Larson (A szoba) személyesíti meg, aki mellett természetesen Samuel L. Jackson és Clark Gregg is látható Nick Furyként, illetve Phil Coulsonként – persze utóbbiakon túl a korábbi Marvel-filmek néhány szereplője még felbukkan a stáblistába csempészett jelenet erejéig, amely ismét a Marvel-moziverzum egy morzsáját rejti.

A Marvel Kapitány zenéjével kapcsolatban elsőként a betétdalokat illetően kezdtek szállingózni az információk: az alkotók eltökélt szándéka volt, hogy az 1995-ben játszódó sztorit kortárs slágerekkel tűzdeljék meg, aminek eredményeként végül olyan számokkal találkozhatunk benne, mint az R.E.M. "Man on the Moon"-ja, a "Just a Girl" a No Doubttól, a Garbage "Only Happy When It Rains"-e, a "Come as You Are" a Nirvanától és még sorolhatnánk. Ugyan az ezekhez hasonló, nagy népszerűségnek örvendő dalok a filmekben gyakorta háttérbe szorítják a score-t, a Marvel Kapitány nemhogy kivétel lett ez alól, de Pinar Toprak okán a sajtó számára az aláfestés a produkció legérdekesebb tényeinek egyike lett.


Wonder Woman 2017-es színre lépését Patty Jenkins irányíthatta, s miután kiderült, hogy a harcias amazon sztorijának megrendezését nőre bízták, különféle fórumokon kezdtek találgatni arról, hogy vajon a film zenéje is hasonló utat jár-e be. E kérdés aztán szimbolikussá emelkedett, hiszen a projekt egésze az álomgyár berkein belüli női szerepvállalás ikonjává vált. A tippelők között Rachel Portman neve éppúgy keringett, mint Lisa Gerrardé, Deborah Lurie-é, Laura Karpmané vagy éppen Lolita Ritmanisé, a DC azonban Rupert Gregson-Williams mellett tette le a voksát, a folytatást pedig Hans Zimmerre bízta. A vetélytárs azonban nem kívánta megismételni a történelem eme fejezetét, hanem a várakozásoknak megfelelően női komponistát szerződtetett a Marvel Kapitányhoz. Boden és Fleck egy interjú alkalmával ezzel kapcsolatban azt mesélték, hogy bár lehetőségeikhez mérten igyekeztek minél több nővel dolgozni, Toprakra nem a neme miatt esett a választásuk, hanem azért, mert a nőkből és férfiakból egyaránt kikerülő jelentkezők közül az általa leadott demókban hallottak nyerték el leginkább tetszésüket. "Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban" – kommentálta a körülötte ez okból kialakult helyzetet a komponista. "Én személy szerint nem szeretem, ha zeneszerzőnőnek hívnak, már csak azért sem, mert a férfiakat se nevezzük férfi zeneszerzőnek. Véleményem szerint ez teljességgel lényegtelen információ." Bárhogyan is legyen, a Marvel Kapitánnyal nemcsak az iparág résztvevőinek nemekre vonatkozó egyenlőtlensége került újfent reflektorfénybe, hanem a női zeneszerzőkhöz köthető projektek bevételi statisztikái is. A listát eddig Portman és Lurie vezették: míg előbbi a 2012-es Fogadomra keresztelt romantikus drámának köszönhetően állt az élen 196 millió dolláros összbevétellel, utóbbi művész a szintén ebbe a műfajba sorolható Kedves Johnnal követte őt 114-gyel. A Marvel Kapitány azonban olyan jó nyitó hétvégét tudhat magáénak, hogy Toprak néhány nap leforgása alatt maga mögé utasította pályatársait, ráadásul nagy kérdés lett, hogy vajon ki, mikor és mivel tudja majd leszorítani őt erről a trónról, ugyanis eredetmozija egy hét alatt kis híján hatszázmilliót hozott a konyhára.


A hosszúra nyúlt felvezetést követően ideje rátérni a zenére, melynek szerzője azon túl, hogy Danny Elfman oldalán kiegészítő komponistaként volt jelen Az Igazság Ligájánál, a tavaly útjára indított Krypton-szériával is belekóstolhatott a szuperhősök világába. Amellett, hogy ezek remek ajánlólevélnek számíthattak a producerek szemében, egy szkript és két, kezdeti fázisban lévő jelenet alapján tőle is kértek be zenetervet, melyet nem hangminták, hanem egy hetvenfős zenekar közreműködésével oldott meg. "Meg akartam mutatni, hogy elbírok a zenekarral. Forgatócsoportot is fogadtam magam mellé, de senkinek se árultam el, hogy pontosan min is dolgozunk. Titokzatos voltam: demó 1-nek és demó 2-nek kereszteltem el az anyagokat, és saját magam vezényeltem, mert szerettem volna, ha ilyen szerepkörben is látnak. Emellett anyagot készítettem a stúdiómról, és a Marvel Kapitánnyal kapcsolatos véleményemet, ötleteimet is kifejtettem a kisfilmemben" – mesélte a komponista, aki egyik interjújában arra is kitért, hogy a demókban foglaltakat csak részben alkalmazta a végső zenénél (a legtöbbször a "Breaking Free"-re keresztelt track esetében). Szerződtetését követően a forgatókönyvre hagyatkozva kezdett neki az egyvelegeknek, majd amint érkezni kezdtek a jelenetek, alkalmazta az addig írtakat, s bővítette a score egyéb részleteivel. Az öt hónapig tartó munkafolyamat december elején zárult le az Abbey Road stúdióba szervezett scoring sessionnel, ahol már nem ő, hanem John Ashton Thomas állt a karmesteri pódiumon.


Az album a "Captain Marvel"-lel indít, amelyben megismerhetjük a főhős nyolc hangjegyből álló, a későbbiekben nemegyszer elektronikus elemekkel tarkított témáját – a szerző azzal magyarázta ezt a fajta hibrid megoldást, hogy Carolban földi és idegen vonások egyaránt találhatóak. E motívum később többször is visszaköszön, ám Toprak nemcsak különféle hangszerekre osztva játszadozik vele, hanem úgy is, hogy mindössze két-három hangjegy erejéig játszatja, amivel előrevetíti a hős tetteit – ez figyelhető meg többek között a "Breaking Free"-ben, a "Hot Pursuit"-ban, az "Escaping the Basement"-ben és a "New Clothes"-ban is. Marvel Kapitány motívumából egy lágyabb verzió is született, melyet a "Waking Up"-ban ismerhetünk meg, ahol a zenekar mellé egy kellően éteri női vokált is csempészett a szerző. Utóbbi tulajdonosa Tori Letzler, akinek hangja számos egyéb mozi mellett olyan szuperhősfilmek kíséretei révén csenghet ismerősen, mint a Thor: Sötét világ, A csodálatos Pókember 2., a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala, valamint a Wonder Woman.


A főtéma nem rossz, ugyanakkor nem érzem vérbelien heroikusnak, ráadásul bármennyiszer is hallgattam végig az albumot, folyamatosan kettős érzés kavargott bennem. Egyrészt nagyon értékelem azt, hogy bár Toprak egy ideig a Remote Control Productions tagja volt, mégsem a Hans Zimmer vezette cég egyes szerzőire jellemző háromhangos harmóniák dobálgatásával vette fel a kesztyűt, hanem igyekezett összetetten gondolkodni. Így nemegyszer alkalmazott olyan érdekes ritmusképeket, megoldásokat, melyek üdítően hatnak a könnyű befogadhatóság jegyében gyakorta alkalmazott blockbusterzenei képletek korában, másrészt viszont ezek élét elvette a keverés és a hangzás minősége, ami miatt műve már-már tévésorozatok kíséreteihez hasonlít. A visszafogottabb előadást igénylő trackek esetében viszont, amilyen például a "Why Do You Fight?", az elektromos gitár bevonásával tarkított "Lost the Target" – "Lifting Fingerprints" duó, a már említett "Waking Up", a "Learning the Truth", valamint a "High Score", ez nem tűnik fel. Sőt, az imént felsoroltak közül az utóbbi három, igazán szép, érzelmesebb darab kifejezetten jól szól. Ám a lendületesebb, akciódúsabb tételek esetében hiába dolgoznak rendesen a zenészek, a végeredmény erőtlennek, súlytalannak tűnik, ami erősen rányomja a bélyegét a nemegyszer remek megközelítésre.

A Marvel Music és a Hollywood Records égisze alatt megjelent albumon az "Entering Enemy Territory"-val veszi kezdetét a zenekari csörte, és ezzel karöltve válnak szembetűnővé az előbb említettek. Ebből a szegmensből három olyan track került fel a lemezre, melyek nagyon tetszenek: a "Hot Pursuit", az "I'm All Fired Up", illetőleg a "More Problems". E trió első hallásra levett a lábamról, és ékes bizonyítéka lett annak, hogy – miként Toprak is fogalmazott – a zenének nincs neme: megannyi szerzőtársát tudná maga mögé utasítani ezekkel. Mindössze az okoz keserű szájízt, hogy bár a lendület és a szerkezet megköveteli a dallamok velőnkig hatolását (főként az "I'm All Fired Up" második felétől kezdődő heroikusság, mely véleményem szerint megkérdőjelezhetetlenül kiált filmzenei hangverseny-repertoárba történő beemelésért), ám sajnálatos módon keverésük meggátolja ezt.


Bárhogyan is alakul 2019 filmzenei felhozatala, az már biztos, hogy a képregény-adaptációk révén emlékezetes marad, hiszen a Fekete Párduc score-ját Oscar-díjjal jutalmazták (ami azért is jelentőségteljes, mert minden idők legismertebb hősmuzsikája, John Williams Superman-zenéje is csak megközelíteni tudta a szobrot), a Marvel Kapitánynak köszönhetően pedig Pinar Toprak lett az első zeneszerzőnő, akit blockbusterhez szerződtettek. E műre különös figyelem irányult, azonban a magam részéről – a Fekete Párduc aláfestéséhez hasonlóan – egy-két tételt leszámítva inkább az érdekes háttér, illetve a nem mindig megfelelő hangzás okozta kihagyott ziccerek miatt fogok emlékezni rá.