ID. DR. BÉRES JÓZSEF ÉLETÚTJA
5. EPIZÓD

A szükséges válasz

Id. dr. Béres József 1964. január elsején kezdett Teichmann Vilmossal, később példaképévé vált mesterével dolgozni.

Kutatási témája a burgonyaleromlás okainak felderítése lett. A Megyei Vetőmag-felügyelőség az egyre megbecsültebb kutatót kérte fel a vetőburgonyának szánt állományok szántóföldi, kórtani bírálatára. Ekkor még nem sejtette, hogy ezzel a munkával későbbi kutatásai szempontjából pótolhatatlan tapasztalatokat szerez.

A képen: Az első sajtóban megjelent fotója (1966)

Ebben az időben kérte fel őt a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományi Osztálya, hogy vegyen részt egy, az egész országra kiterjedő talajgenetikai vizsgálatban. A kutató szisztematikus elemzésben vetette össze a megművelt talajok nyomelem-tartalmát a szűztalajokéval.

A talaj- és növényanalízisek vezették el annak felismeréséhez, hogy a nyomelemeknek kiemelt jelentőségük van a növényi rezisztencia, vagyis a növények ellenálló képességének szempontjából. Hamarosan arra jutott, hogy a nyomelemek nemcsak a növényvilágban, de az állatok esetében is létfontosságúak.

A növénytermesztésben, állattenyésztésben jelentkező, egyre szaporodó bajok gyökerei rendszerint a talaj kedvezőtlenül megváltozott, és ma is változó adottságaira vezethetők vissza. A korabeli nézet szerint egy növény akkor fertőződik meg, amikor kórokozók kereszttüzébe kerül. A kutató azonban az ellenálló képesség hiányában látta a probléma alapvető forrását, mely a talaj nyomelemhiányos állapota miatt alakul ki. A kísérletekben sok szerep jutott a darabjaiból összerakott, legendás Lumpian márkájú mikroszkópjának.

Ám felismeréseinek nem volt hangos fogadtatása, pedig minden tekintetben forradalmiak voltak: a kórokozók az egészséges növényekben is jelen vannak, de kóros tünet csak akkor alakul ki, ha a növény “anyagcseréje”, ellenálló képessége valami miatt felborul. A legyengülés oka lehet nyomelemhiány vagy akár valamely elem túlsúlya is. Ezt a feltevést csak sokára, s nagy nehézségek árán sikerült elfogadtatnia.

A képen: Szántóföldi burgonyakísérlet bemutatóján a Nyírségi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet Teichmann-telepén (Kisvárda, 1967)

A növények után az állatok kóros elváltozásait vette szó szerint górcső alá, majd a Kisvárdai Járási Kórház sebész főorvosának hála, az embereket érintő betegségek felé fordíthatta figyelmét. Először golyvás megbetegedésekkel foglalkozott. A golyva és a nyomelemek kapcsolatát vizsgálva jött rá, hogy egyes ásványi anyagok “túladagolása” rákos elváltozásokhoz vezethet.

Innen egyenes út vezetett a rákos betegségek vizsgálatához. A kisvárdai kutató szemlélete teljesen újszerű volt: nem a genetikai tényezőkből vagy a szervi elváltozásokból indult ki, hanem abból, hogy milyen nélkülözhetetlen tényezők hiányoznak ahhoz, hogy az immunrendszer megfelelően tudjon válaszolni az őt ért támadásra. A rákos sejtek és a növények kórokozói között felfedezett hasonlóság nyomán, korábbi kísérleteire támaszkodva az elemek egyenkénti vizsgálatába fogott.

Hamarosan megérett benne az indíttatás, hogy a gyakorlatban is alkalmazza új felismeréseit…

A képen: A legendás történetű fénymikroszkóppal (Kisvárda, 1993)