A GYURGYALAG. Merops apiaster L. 1758.
A GYURGYALAG.
Merops apiaster L. 1758.
Merops apiaster L. 1758.
[Merops hungarić BRHM.]
XVII.-ik tábla
GYURGYALAG MEROPS APIASTER L
GYURGYALAG MEROPS APIASTER L
Népies nevei: földi rigó (Debreczen); török fecske (Csallóköz); gyurgyóka; gyuggyóka (Balaton vidéke); putypuruty (Doborgáz); piripió; méhmadár (M.-Szecsőd, Vasm.).
Jegyei: alig rigónagyságú, de karcsubb; torka sárga, feketén szegve; alsó teste zöldeskék; felül gesztenyebarna, háta sárgás; homloka fehéres-zöldeskék; csőre fekete; szeme karminvörös; lábai barnásszürkék. A tojók középső farktollai rövidebbek, mint a híméi, szárnyuk és hátuk elmosódott, zöldes, nem oly élénk. A fiatalok, felül főleg zöldek, úgy szárnyuk is, középső farktollaik nem hosszúak s nem hegyes végűek, alul fehéresszürkés tengerzöldek. (L. I. köt. II. tábla.)
Mértéke: H. 25,8–27; Sz. 14,5–15,6; F. 11–13,5 (a 2–2,3 cm.-rel kinyuló középső tollak hegyéig); L. 0,9–1,4; Cs. 2,9–3,9 cm.
Európa déli részeiben, főleg a Földközi-, Fekete- és Kaspi-tenger mellékén honos, szintúgy Közép-Ázsiában, Afghanistánban és Kashmirban. Magyarország délibb részein szintén gyakori, de nem mindenütt, hanem leginkább nagyobb folyóink mentén elterülő legelőkkel, rétekkel, fásrészletekkel, váltakozó síkságokon. Költözködő madár s meglehetősen későn érkezik hozzánk, az országos középnap szerint: május 12–13-án. Ilyenkor egyes csapatok mindig sokkal északabbra látogatnak, mint fészkelő helyeik feküsznek s nemcsak Észak-Magyarországba, hanem egyesek Dániáig, Angolországig elkalandoznak. Legszivesebben magas partokkal bővelkedő helyeket szeret, melyek nyilt fekvésűek, itt-ott fásítottak s a hol, egyes bokorrészletek mellett, kimagasló fák is vannak. Itt a mezőkön, réteken álló egyes fák sudarában vagy oldalágain gyakran láthatjuk üldögélni, majd szárnyra kapni, hogy szép lenge csavarodások közben felemelkedjék a magasba vagy ívvonalban ereszkedjék le a virágok mézrablóihoz, a méhekhez, melyeket ügyesen kapkod el. Szép időben már kora reggel láthatjuk őket a magas levegőégben fecskemódra repkedni vagy csak hangjukat hallhatjuk, melyet messziről, magasból hoz a szellő füleinkbe. Sajátságos griigrü, grii, grii, pur purrr, prrr pru, prrr gyuruggyurug szakadozottan ejtett s mégis folytonos bugyborékolás az, mely más madárhanggal alig téveszthető össze. Társaságban szoktak járni, de nem oly tömött seregekben, mint például a seregélyek, hanem lazán, megoszolva s bizonyos területen elszórodva. Este felé ismét visszarepülnek vízmosások, meredek szakadások partjaiban lévő fészkelő helyeikhez, hogy vadászati kirándulásuk fáradalmait kipihenjék. Alig van szebb, ragyóbb, s szinpompásabb madarunk nálánál. Még a jégmadár és szalakóta sem éri föl; bár ezeken is a barna és kékes tengerzöld – ugyanoly selymes fényben – uralkodik, mint a gyurgyalagon, de utóbbit különösen megszépíti gyönyörű, feketén szegett, sárga torokfoltja, szárnyának papagályszerű remektarkázata, farkának exotikus alakja. Akárcsak a forró égöv alá képzelhetjük magunkat, mikor ez ügyes reptű madarakat látjuk. Csillognak, szemet kápráztatva járják a levegőt, sokszor mereven eleresztett szárnynyal, majd meg nyilalva s ismét felkanyarogva a magasba, hol játszva körözgetnek, míg csak apró pontocskáknak látszanak; de öntudatosan fitogtatják szépségöket akkor is, midőn valami kiálló száraz ágon csendesen sütkéreznek a napfényben s üldögélve lesik az arra reppenő rovarokat. Május második felében párosodnak s kezdenek fészkelni, többnyire telepesen, mint a parti fecskék vagy csókák, de mégsem oly nagy számban, sőt nem ritkán egyes párokban is – s otthonuk megválasztásában, úgy készítésében is alig különbözvén azoktól – utóbbiakkal vegyesen. Temesmegyében megfigyeltem, hogy csókáktól megszállott magas partban költött néhány pár gyurgyalag. Hosszú, egy méternél is jóval hosszabb, csatornákat vájnak e czélból, melynek katlanszerűen kitágított végébe rakják 5–7 fehér, gömbölydedalakú tojásaikat, a nélkül, hogy fészket építenének. Eledelök megemészthetetlen részeit azonban gyakran itt szokták kiökrendeni s így a fiókák, melyeket a tojó 16 nap mulva költ ki, mégis némileg puhább alapra ülhetnek s nem kénytelenek a puszta földön kuczorogni.
Tojásmérték: H. 23–26,5; Sz. 19–20 mm.
Szeptemberben elköltözködnek tőlünk s Afrikába mennek telelni.
Darazsakat, legyeket, szúnyogokat, muszliczákat, szöcskéket s más ilyenféle kisebb rovarokat esznek, különösen szeretik a méheket. A méheseket, úgy mint a fákban élő vadméhek tanyáit, rendszeresen látogatják és kiadóan pusztítják. Ezért – főleg a hol nagyobb számban költenek – a méhész nem szivesen látja s gyönyörűséges külsejöknek daczára sem rokonszenvezhet velök.
