A NEMES KÓCSAG. Ardea alba L. 1758.
A NEMES KÓCSAG.
Ardea alba L. 1758.
Ardea alba L. 1758.
[Ardea egrettoides S. G. GM. – A. egretta BECHST. – A. melanorhynchos WAGL. – Herodias alba GRAY. – Herodias candida BRHM. – Herodias egretta BOIE. – Egretta alba, melanorhyncha BP.]
Nemes kócsag (Ardea alba L.).
Népies nevei: nagy kócsag; lovas kócsag (Bihar-, Hevesm.); fehér gém (Barbacsi-tó, Sopronm.); török kócsag (néhol az Alföldön); lábas kócsag; páva kócsag; fehér fosgém (Dinnyésen néha); kolcsag; kótyag.
Jegyei: gólyamagasságú, de sokkalta karcsúbb; fején nincsenek lengő bóbita-tollak; színezete tiszta fehér; a csőr orma végig eldomborodó, nem gerinczes; az öregek vállairól (tavaszszal és nyáron) gyönyörű, finom, fátyolszerű foszlott hosszú tollak csüngnek a fark fölé.
Leirása. Öregek: vakító fehér színűek, tarkójuk tollazata kissé hosszabb, de nem alácsüngő; foszlott válltollaik – sokszor 42 is – igen hosszúak, néha fél méternyiek; csőrük fekete, csak a szájzúg és a szem előtt levő csupasz bőr sárga vagy sárgászöld; lábaik barnásfeketék, a felső szár világosabb; szemök sárga. A tojó válltollai rövidebbek, különben olyan mint a hím. A fiatalok csőre sárgás, lábaik világosabbak, szürkészöldesek; válltollaik nem foszlottak s nem meghosszabbodottak. Télen az öregek csőre is sárgás.
Mértéke: H. 95–108; Sz. 41–43; F. 15–16,5; L. 18–19,4; Cs. 12,5–14 cm.
Európa déli és különösen délkeleti részeiben honos s átterjed Közép-Ázsiáig. Japánban és a khinai birodalom északi részében, más faj, a timoriensis helyettesíti. Magyarországon hajdanta, midőn a lápok, mocsarak és ősi fékezetlenségökben hömpölygő nagyobb folyamaink még nem szúrták annyira a mérnök szemét, közönséges, sőt helyenként igen számos volt. Rendesen fészkelt – még pedig telepesen egyéb fajtársaival – a Fertőnél, a Hanyságban, az Ecsedi lápon, a Tisza, Duna s más folyamaink mellékén elterülő nagy mocsarakban, erekben, rétekben, a Balaton berkeiben, szóval minden jóravaló embertelen, kiterjedt «ősmocsárban». Manapság sajnos, igen megritkult! Elvétve fészkel a régi helyeken néhány pár s igazán telepesen csupán a Balatonnál, főleg a Kis-Balatonon és a tótszentpáli «Nagy-Berekben». Ha innen is elfogy, akkor jóformán búcsút vehetünk a lápok legelőkelőbb, legnemesebb, gyönyörűséges királyi madarától. Mert a kócsag csakugyan az ingoványok és mocsarak legszebb, magatartására legbüszkébb szárnyasa. Fejedelem a többi sok között. Valami remek látvány az, mikor a virító zöld réten álldogálnak e ragyogó fehér karcsu alakok! Egyszerű ruhájuk, mint a frissen esett hó, szűzi tisztaságban vakít a napfényben, hátukról díszes «kolcsagjuk» mint valami könnyű fátyol omlik alá: akár csak egy csapat menyasszonyra tekintenénk, kik nászöltönyükben pompáznak, kebelükben az élet legünnepélyesebb érzelmével, mikor a földi legközelebb áll az égihez, mikor legfényesebb a szemek ragyogása s legigazabb a némaság beszédje. De repülve is szép a kócsag. Mint a szélhajtotta fehér selyemfátyol, úgy evez ő a zöld nádtenger fölött, néha-néha erős kráh, ráh szavát hallatva, s ha szürke, felhős a háttér: egész fehérségével felragyog; a színtelen égbe pedig: beolvad, eltűnik. Az igen messze repülőt pedig könnyen fehér pillangónak tarthatjuk. Bizonyos, hogy ez az alakoskodásnak szintén egyik neme, mely sokban megvédi őt ellenségeitől. De hogyan alakoskodik ez a fehér tollazat a földön, a zöld vízinövényzet közt? kérdhetné valaki. Hiszen roppant messzire elfehérlik, s a sötét környezetből kiválva, már a távolból is észrevehető? Ezt a kérdést magamban is gyakran felvetettem s addig, míg a tapasztalás meg nem győzött, nem tudtam hinni a megszállt kócsag alakoskodásában. Erre azonban az Al-Duna árterein megtanított a megfigyelés. Itt ugyanis, azokon a területeken, hol a kócsagok leginkább megszállni szeretnek, a félméternyi alacsony kákás, sisákos, pocsogó morotvákban, mocsárszéleken, igen gyakori a vadtorma (Cochlearia armoracia), mely fehér virágaival kimagaslik onnét. Bizonyos távolból a szélvízre ereszkedett kócsagot a virágzó vadtormától nem lehet megkülönböztetni!
Fákra is felszáll, de leginkább mégis a poshadó, híg iszapú sekélyesekre jár s mint a többi gémek, úgy keresi élelmét. Különösen a félre eső, legmagányosabb mocsár részleteket szereti, hol zavartalanul élheti világát, mert félénk, szemes, vadmadár ő, melyet nem egykönnyen lehet belopni. Mintha csak díszes tollait féltené, kerüli az embert, – jobban mint a többi gémfajok – a ki éppen ezekért leselkedik utána. Hisz a «kócsagtoll» keresett, értékes tárgy s a magyardísz kalpagjának forgójában, egyike a legkiválóbb tollékítményeknek. Magyarságunk szemében maga a madár is az előkelőség, büszkeség, nemesség tollas képviselője, azért hajszerű, gyönyörű válltollai sem illettek a nép viseletéhez, hanem inkább a nehéz, ragyogó díszruhákhoz. Hajdanta kizárólag fejedelmi forgókon kiváltságoskodott, de később főuraink és végre a nemesség is használta. 1264-ből tudjuk, hogy Béla herczegnek brandenburgi Kunegundával történt esküvőjén a magyar főurak süvegein magasló kócsagtollak különös figyelmet keltettek. HORVÁTH ENDRE «Árpádiásában», a fejedelmi Árpád süvegén «hószínű kócsag» lobog; VÖRÖSMARTY a hármas bércz uráról mondja:
«.... ki lobogtat kolcsagot, ékes
Nyuszt kalpagja fölött ragyogó nagy gyöngybe szegezve».
Nyuszt kalpagja fölött ragyogó nagy gyöngybe szegezve».
PETŐFI, Hajnalnak, «az ékes leventének», kócsagot tűz kalpagjára; GYÖNGYÖSI ISTVÁN pedig «Murányi Venusában» feljegyzi, hogy a lovakat is feldiszítették vele:
«Szép medályos kócsag a lova fejében
Magának is olyan fénylik süvegében.»
Magának is olyan fénylik süvegében.»
II. Rákóczy Ferenez ünnepélyes alkalmakkor – mint THALY KÁLMÁN irja – szintén ezt hordta fövegén, még pedig feketített kócsagot. Miután a köznemesség is sűrűen élt vele, sőt a hadseregben is alkalmazták, természetesen folyton megtartá az értékét. A lőfegyverek tökéletlensége korában nehezebben volt szerezhető s akkortájt kiválóan sólymokkal vadászták, később meg, mikor puskával üldözhették, maga a kócsag fogyott, s okulva, vadabb lett. A pákász és rétjáró azonban kileste madarunk szokásait, együtt élt vele, tudta, hogyan kerítse meg, s szerezzen így magának «kócsagtollak» révén tisztességes mellékjövedelmet. Az elejtett kócsagok dísztollait tőben összekötötte, átfúrt vastag nádszárba rázta s ez egyszerű tokban óvta meg a töréstől addig, míg a portéka vásárra került. Régente egy-egy kötegért 100, sőt rendkívül szép, hosszú tollakért 1000 forintot is fizettek. Egy 161-ben kelt becslés PÁLFFY ISTVÁN-nak egy bokor kócsagtollát 1000 frtban állapította meg. Ezért a múlt időkben a régi családi értéktárgyak közt sokat szerepel a «kócsag», «kolcsag», «kolcsok» vagy «kótyag» – mindig egész tollbokrétát értve – s mint ilyent hozományban, hagyatékban is felsorolva találjuk. A nép általánosan, de még vidék szerint sem igen viselte. Ritkán jutott hozzá, meg drága is volt. Ezért a népdal nem is igen emlékezik róla. Bácsmegyében azonban a sokácz asszonyok diszítették vele fejkötőjüket, az urinők divatjába meg természetesen szintén beférkőzött s állandóan megmaradt.
Daczára, hogy a népviseletben kivételesen akadhatunk a kócsagtollra, maga a kócsag mindig tisztelt, megkülönböztetett madár volt az igazi magyar ember felfogásában. Az immár kiveszett «pákász» ajkán meglelhettük e tisztelet nyomait, mert nem ritkán harmadik személyben beszélt róla, s nem nevén nevezte, mint a többi madarakat. Kitüntette, mint a láp előkelőségét. «Ő fehér, mint a hó», «Őt a sas se meri bántani», «Ő a legszebb madár a réten» szólásokban jellemző erő rejlik, mely visszamutat erre a kócsag tiszteletére. Költőink többször megemlékeznek róla, hol a «nemes», hol a «büszke» jelzőt függesztve neve elé. Így TOMPA:
«Vándorlápokra a nemes kócsag meg ül,
Majd mint fehér fátyol gyorsan messze lebben»
Majd mint fehér fátyol gyorsan messze lebben»
Vagy TÓTH KÁLMÁN:
«Mert te nem vagy büszke kócsag
Kis gerlicze vagy te oh csak.»
Kis gerlicze vagy te oh csak.»
Ugyan ő felhasználja azt a hiedelmet is, melyet sok helyen tart a nép a meglövött kócsagról:
«Síró hattyú voltam szenvedésim taván;
Hanem majd ezután büszke kócsag leszek,
Legdrágább tollait kitépi e madár
Ha gyilkos óntól összevéreztetett.»
Hanem majd ezután büszke kócsag leszek,
Legdrágább tollait kitépi e madár
Ha gyilkos óntól összevéreztetett.»
Ilyen értelemben a néphitnek nincs ugyan való alapja, de van annyiban, a mennyiben az madarunk kényes tisztaságára vonatkozik; mert a kócsag mindig vakító fehér, mocsoktalan, soha sem oly piszkos, szenynyes, mint a gólya.
A kócsagot meglehetős korán visszahozza a tavasz, s első érkezésének országos középnapja: márczius 30. De kedvező időjárással egyesek már márczius első hetének végén jelentkeznek fészkelő helyükön. Valami sok pár sohasem fészkel a fészekfalvakban; mindig csak néhány, 10–15, vagy annyi sem. Különösen a vörös gémekkel szeret együtt tanyázni; a Kis-Balatonon szürke gémek, kanalas gémek, vakvarjuk társaságában is találtam. Mint a «gémfalu» leirásánál említettem, fészkét letiprott, gulában összeálló nádszárak tetejébe, sokszor a vastag nádszálak közé szabadon, s ritkábban mocsárfűzre is rakja. Nagy, összetűzdelt nádszálakból épült alkotmány ez, melynek csakis közepe van sűrűen rakva, nádlevelekkel némileg bélelve. Fészekalja 3–4 tojás, melyek színezetre igen hasonlítanak az előbb leirt szürke és vörös gém tojásokhoz, talán valamivel kékesebbek, de sokkal simább héjuak.
XXXIX. tábla.
Tojásmérték: H. 63–71; Sz. 44–46 mm.
A kotlás ideje nem egészen négy hét. Költés után az öregek elhullajtják lengő válltollaikat s szeptember havában egyszerűbb köntösben vonulnak telelő helyeikre: Észak-Afrikába, Indiába.
Halakkal, de ezek mellett rovarokkal, férgekkel, csigákkal él s nem annyira halrabló, mint például a szürke gém. Károsnak persze, hogy káros a halasvíznél, de mai napság már megfogyottságában nem sokat árthat; gondozott halastóhoz pedig úgy sem mer közelíteni. Madárvilágunk dísze, remeke a kócsag s azért igen helyén való kiméléséről gondolkodnunk. Különösen tartózkodni kellene megmaradt kevés fészkelőhelyeinek háborgatásától. Úgyis ujjainkon elszámlálhatjuk azokat s ha itt nincsen békessége, már a legközelebbi jövőben menthetetlenül kipusztul hazánkból. Kár volna érte; tartsuk, védjük a meddig lehet. Szerencsére rendkívüli vigyázó, vad természetű – bizonyára a sok üldözés következtében – s ebben bírja erősségét az a vonuláson itt-ott megszállt néhány darab. De a vadász is fejlődik furfangjának, cselvetésének kieszelésében és támogatja őt a messze hordó fegyver – kócsagra golyót sem sajnál – azért kétszeresen hangsúlyozom védelmét.
