Törzsek költője – Thomas Pynchon tájai és figurái – „Ide mindenki azért jött, hogy nézzen valamit.“ (ősz) Ha az ember beüti a google képkeresőjébe Thomas Pynchon nevét, hat darab arcképet fog találni. Nincs több. A fényképek a hatvanas években készültek: érettségi tablófotó, Pynchon a haditengerészetnél, Pynchon zakóban, lazán a falnak dőlve, Pynchon, az év tanulója stb. Elállófogú, lustaszemű fiatalember. Műveinek hátoldalára nem nyomtatják arcképét. A youtube-on sem találni Pynchon-videót, hiszen nem vesz át díjakat, nem lép fel talkshow-kban. Jelentős pályatársai közül DeLillo, McCarthy, vagy a náluk eggyel idősebb William Gaddis hasonló életvitelre rendezkedett be. A mára klasszicizálódott nagy hidegháború-krónikások anélkül hallgattak, hogy műveik kinyomtatását meg kellett volna tagadniuk. A hallgatás politikai tett (volt), a paranoia életvezetési stratégiaként és esztétikai premisszaként egyaránt funkcionál(t): elutasították az irodalmi intézményrendszerben való részvételt, és a thoreau-i hagyomány szellemében írták életművüket. Thomas Pynchon, a zaklatottan asszociatív, döbbenetes ritmusú regényeknek a szerzője immár 76 éves. Pedig, amennyiben írások tempója mérhető lehetne, mondatai rövidtávon biztos, hogy ma is verhetetlenek lennének. Villámpélda: „Rhus felsikoltott, és felkapott egy galvanizált szemetest, hogy Doki fejéhez vágja, de Penny közbelépett és kicsalta az ajtón.“ /375./ Virtuóz, őszhajú jazz-legenda. A Beépített hiba az elállófogú fiú fiatalságának visszaidézése: egy letűnt, törzsi világ kesernyés rekonstrukciója. „Egy napon (...) az emberek nevet, címet és élettörténetet cserélnek, és öregdiák-szervezeteket alakíthatnak, hogy minden évben másik útmenti vendéglőben gyűljenek össze, és megemlékezzenek arról az éjszakáról, amikor ideiglenes kommunába verődtek, hogy hazavezessék egymást a ködben.“ A regény melankóliája kevésbé lenne tünékeny, ha az ősz Pynchon vigyorogna a hátoldalon. Mert ugyan sok-sok áttételen keresztül, bonyolultan kódolva, már-már rejtjelezve, alig hozzáférhető módon, a rá jellemző szemérmes könnyedséggel, mégis tettenérhetően, olykor már-már szentimentálisan, mindenesetre megindítón, mégis, Pynchon a Beépített hibában beszámol arról, milyen megöregedni a hatvanas évek nyarainak nosztalgiájával a zsigerekben. Egy zsánerregény maskarájában, a kisportolt mondatok közti résekben elkeseredett hattyúdala egy jól-rosszul végigcsinált fiatalságnak, ami véget ért, mert kipusztult a szokásaival, nyelvi paneleivel együtt, s hiteles nyelvemlékeket alig hagyott hátra, hiszen törzsekbe szerveződő képviselői azzal voltak elfoglalva, hogy a folyamatos drogozás okozta szándékos figyelemzavarral ellehetetlenítsék életük nagytörténetként való elbeszélését. A Pynchon számára kedves hetvenes éveket a nyegle hippijeivel nem valami kataklizma söpörte el. Az életvitelt belülről rágta szét a falánk mindenevő kapitalizmus: kommercializálta, infúzióval táplálja (zenekarocskák, Hollywood, szilikon-völgyi brandek képében), kiárusítja. Az amerikai paranoia-hagyományban – amint azt a Súlyszivárvány egyértelműsítette – a kommercializálódás egybeíródik a Hatalomnak való behódolással. A szent henyélők csendes lázadása visszavonhatatlanul az establishment része lett. (mimézis) Pynchon az amerikai próza nagy mimikusa. „Tehetsége van rá – mondták Coynak –, hogy váltakozó személyiségeket öltsön magára, hogy beszivárogjon, hogy mindent megjegyezzen és jelentést tegyen. / Mint egy kémnek – fordított Coy. – Spiclinek, besúgónak. / Egy igen jól fizetett színésznek – felelték ők –, akinek nem lógnak a nyakán grupik, paparazzók, meg az ostoba közönsége, akik a nyakára mennek.“ Regényeinek elbeszélői maszkjait, heterogén nyelvjátékokat egybeforrasztó stílusát olyan szabadon keveri regényről regényre, mint egy olyan színész, aki végigjátszaná egy dráma összes szerepét a hősszerelmestől a méregkeverő intrikusig. Nyelvi maskarádéjából arra következtethetünk, hogy hangja csupán e mozgékony, semleges mimikus készség. Mint minden nagy színész, ő is azért képes erre, mert kedves nyelvi korszakaiban felleli a közöst. Amivel akaratlanul demonstrálja a wittgensteini állítást, miszerint a nyelv sohasem létezik (le)zár(ha)t(ó) entitásként – csak használat(á)ban van, s „mozgásban“ vizsgálható. Ez a kulturális folyamatosságot, a hagyomány hozzáférhetőségét is jelzi. Ahogy a Mason & Dixon látványos bravúrral a 18. századi angolt, úgy imitálja a Beépített hiba a hetvenes évek ellenkultúráinak a nyelvét. Gyakran kiemelik, hogy Pynchonnak vannak “könnyedebb” regényei. Értve ezalatt, hogy az életmű bizonyos vonulata – A 49-es tétel, a Vineland, a Beépített hiba – kisebb értelmezői erőfeszítést követel meg a befogadótól. Mind a hatvanas-hetvenes évek Kaliforniájában játszódnak. Pynchon jól ismeri e tájat, a mondott időszakban vagy éppen oda vágyott, vagy ott élt; újra- meg újraírja benne a múltját. „Mintha a múltba vezető kapu őrizetlenül, tárva-nyitva állna, mert a bezárásra nincs semmi szükség. A visszatérés aktusába építve végül ott a kétely e csillogó mozaikja...” /468./ A nyelvtörténeti korszakok megidézéséhez nem elég behelyettesíteni a korabeli szófordulatokat. A használatba vett nyelv észjárásokat kódol magába. Az átgondolt imitálás dramaturgiai és cselekményépítési következményekkel jár; kijelöli, mi az, amire annak a nyelvnek fogalomkészlete, érdeklődése van; mik a mániái; milyenek a hősei; mit részesít előszeretettel figyelemben, mit hallgat el; mennyire komplexnek tapasztalja a világot; milyen magyarázóelvvel és –igénnyel viszonyul a megnevezett dolgokhoz; milyen a metafizikához, a történelemhez, a társadalomhoz, az egyénhez való viszonya. A Pynchon-szereplők autentikus nyelvhasználók. Kibeszél (-fecseg, -ömlik; dől) belőlük a nyelv. A nyelvtörténeti kor megválasztása determinálja regényei fókuszát: a Súlyszivárvány (hideg)háborús-tudományos zsargonjának központi szervezője a paranoia, a Mason & Dixon-é a mitikus világkép lassú összeoml(aszt)ása, a Beépített hibáé a zaklatott, pörgő életvitel, az elhanyagolható részletkérdések (sport, sorozatok, zenekarok) iránti mániákus figyelem. E nyelv nem bír el(beszélni) olyan komplex világképet, mint a Súlyszivárvány, olyan bonyolult metafizikát, mint a Mason…, olyan szilaj csapongást, mint a huszadik század elejéből írt Against the Day. (a narrációs tér) Pynchon regényei felelevenítik a kalandregények szatirikus, swifti (defoe-i, melville-i) hagyományát; a kalandozást a nyomozás vagy a menekülés általában homályos telosza motiválja (mert nem világos, mi után vagy mi elől folyik). Pynchon legkésőbb a Mason...-nal bizonyította, milyen otthonosan mozog a felvilágosodás tájain. Fogékonysága egy alternatív fejlődési irányt villant fel: egy nem a modernitásba torkolló felvilágosodás lehetőségét, ahol a hiedelmek, a babonák, az átmetaforizált világ és a megszemélyesített természeti erők között a ráció nyelvjátéka is csak egy a sok közül, s korántsem a legdominánsabb. A Beépített hiba architektúrája is megidézi a felvilágosodás-kori regények szerkezeteit, de összemossa velük a hivatkozásoktól, linkektől, egymásbaíródásoktól szabdalt, önmagára záródó, vég- és kiút nélküli internet (tér)képét. Mint közismert, a modernitás dominánsnak bizonyuló irányzata leszámolt az idő-tényező történetmesélésbeli primátusát hangsúlyozó szemlélettel (miszerint minden regény végeredményben az időről szólna, s önnön strukturálásához az időhöz való viszonyát kellene elsődlegesen tisztáznia), s felváltotta ezt a térbeli bejárhatóság képeivel. (A proust-i és joyce-i tériesült idő utánozhatatlan építményeinek szerkezeti bravúrjai a két szemlélet ötvözéséből fakadnak.) Így halmozott fel a regényt idő-metaforák helyett (Th. Mann, Flaubert) térszerkezetekkel, épületekként modellező topológia (Benjamin, Borges, Wittgenstein, Szentkuthy...) gazdag képkészletet kastélyok, zeg-zugos parkok, könyvtárak, városok architektúrájához hasonlítva a szövegek szerkesztésmódját. Az olvasó feladatát is a bolyongó hősök analógiájára gondolta el. Ezekre az előmunkálatokra építenek a késő- vagy posztmodern szerzők (Barth, Sebald, Esterházy...). Az internet digitális valóságának térstruktúráival való találkozás és azok belakása a huszadik század végén éppolyan eliminálhatatlan esemény, mint a a nagyvárosok burjánzásával való szembesülés volt a koramodern alkotók számára (amit ők elragadtatottan rögzítettek regényeikben). (A hetvenes évek a regényben ARPAnet néven futó internet születésének időszaka is!) Nem evidens, miként lehetne leképezni az internet hálószerű struktúráit egy-egy regény szerkezetében. A pynchoni eljárás releváns megoldást ad arra, miként ötvözhető a felvilágosodás hagyománya az internet szemléletével a regények újszerű térbeliesítésének érdekében. A Beépített hiba narrációja ráérősen időtlenül, szórt figyelemmel barangolja végig Kaliforniát, aminek két következménye: 1. a narráció ideje nem hierarchikus: nincs lineáris előrehaladás, sem jelenetekbe sűrűsödő építkezés; 2. a tér itt: táj; olyan tág mind szellemi (a kulturális utalgatások szórtsága, a szigetszerűen elhelyezkedő törzsek közti mérhetetlen eltérések), mind földrajzi szempontból, hogy szisztematikus szemrevételezésére nincs mód. A sodródó kamera-szerű főhős végigutaztatása egy-egy erősen allegorizált tájon Pynchon bevett eljárása. A Súlyszivárványban ez a Zónának nevezett, a világháború minden nomád csavargó hontalanját, rommá bombázott városokat és szigetszerű kolóniákat magába foglaló tájegység; a Mason...-ban a felfedezésre váró, heterogén törzsi kultúráknak otthont adó Amerika; a kevésbé költői Beépített hibában a hetvenes évek kaliforniai, a korszak ellenkultúrájának számos szektáját „olvasztótégelyként” összpontosító világa. Az utazás Doki ugyan mindenütt szívesen megáll egy-egy joint, buli, éjszaka kedvéért, de fel sem merül benne, hogy elkötelezze magát bármely szubkultúra mellett, éles ellentétben mondjuk az Úton minden gyapotültetvényen hajlongó mexikói asszonyán könnyekig elérzékenyedő Sal Paradise-ával, akit ellenállhatatlanul, már-már steinbecki mértékben meghat a paraszti, egyszerű élet. A kívülálláshoz kellő mértékben cinikus Doki irtózik az érzelgősségtől. kolóniáról kolóniára történik: Doki szörfösök, hippik, maffiózók, rendőrségek és ügynökségek, new age-szekták, új-spiritiszták szigetszerűen elhelyezkedő közösségek között cikázik. (törzsek, szirének) Kalifornia szubkultúrája törzsekbe szerveződik. Pynchon bennük a népi bölcsességek infantilis, premodern világát írja meg. Sajátos szokásrendjeiket figyelve olyan szerencsés együttállásnak tűnik 1970. Kaliforniája, ahol a kolóniák egymás mellett, békében élnek, a Hatalomnak pedig esélye sincs egyetlen diskurzussal leuralni a terepet. S a titkosügynökök (is!), a szörfklubok, a rockzenészek, a programozók és a junkie-k törzsei mind fel vannak szerelkezve szemléletükből kiérlelt, egyként paranoid összeesküvés-elméleteikkel. A részinformációkba temetkezés szelektív védekezési stratégiája óvón burkolja be tagjait. „Lelkekkel a rendszer nem tud mit kezdeni. Egyáltalán nem így működik. Még ez a dolog sem, amit folyton emlegetnek, hogy belemászik az ember életébe.“, mondja a regényben az ARPAnetről egy programozó. A rendezőelv-mentes együttállást epikusan jelzi, hogy a regény epizódjai (e törzsi látogatások) közül eldönthetetlen, melyik jelentős, melyik jelentéktelen. Egyenrangúként állnak egymás mellett. Minden törzs a maga nyelvjátékát akarja Dokin érvényesíteni. Gyanakvása nagyszabású küzdelem a tucatnyi irányból érkező, figyelemelterelő hadműveletek ellen. Valamely felajánlott világmagyarázó nyelvjáték domináns diskurzusként való elfogadtatása: az olvasóból kikényszerített hiba. Az információ-áramlás kihívása ellen folytatott harc Pynchon regényeinek történése. Kalandokon átívelő küzdelem a szétszóródás ellen. Az én hol beleolvad az áramló eseménydömpingbe, hol erejét megfeszítve felbukkan; ilyenkor kissé kitisztul a narráció, lelassul a tempó, áttekinthetővé válik, hol is vagyunk. A törzsek szólamai, mint a szirének csábító éneke. Ha az olvasó bedől ezeknek a folyton elmormolt, fülébe sutyorgott javaslatoknak, és megpróbálja alkalmazni a törzsük nyelvjátékába zárt figurák paranoid világmagyarázatait, félreolvas. A törzsi védettség kielégítő magyarázatként nyújt összeesküvés-elméleteket (ahogy a Mason...-ban a babonák nyelvjátékai is ilyen, a beszélők számára elfogadott, a hallgató számára felfoghatatlan logikájú képzelgések), míg a rengeteg alternatív verzióval megbombázott főszereplő és olvasó egyetlen ésszerű stratégiája, hogy a lezárhatóság és a kielégülés reménye nélkül, a hallgatás örömébe feledkezve elfeledi, hogy valaha narratívát kívánt kovácsolni. Pynchon a narratívákat szinte már megképződésük előtt – még sebesebben, mint detektívregényeknél megszokott – frissíti, felülírja. Ha a történet kényszeres rögzíteni akarásával nem hagy fel az olvasó, össze fog zavarodni. Mai rossz közérzetünk oka, hogy, noha az információdömping ellehetetleníti a nagytörténetgyártást, a gyakorlatban mégis alkalmazni kívánjuk e modern stratégiát; állapotunk és az állapot feldolgozására való készségeink nincsenek fedésben – s talán ez a modernitás óta gondolkodásunkba „beépített hiba“ –, ennélfogva kiszolgáltatottak vagyunk minden olyan hatalommal szemben, amely kielégítően elvégzi ezt a részünkről kínos kudarccal végződő munkát egy populista huszárvágással. (maszkok) A komor Pynchon-regények épp azért tragikusak, mert ütköztetik egymással a hidegháborús társadalom működési módját és a modern (ön)szemléletet; az ebből kisülő robbanások, szétroncsolódások népesítik be személyiség-foszlányokkal, deformált testekkel és tudatokkal a Súlyszivárvány, a V., az Against the Day, a Mason... lapjait. Pynchon vonzódása a titokzatos jelekkel, karneváli hangulattal operáló, a modernitás stabil személyiségmodelljéről még mit sem tudó barokk színházhoz (lásd A 49-es tétel...-t) vagy a görög szatírjátékhoz nem példa nélküli: a mai magyar irodalomban a klasszikus Pynchon-nagyregényekkel leginkább rokon alkotás Nádas Péter Szirénének c. drámája, főként ami a szétosztódó identitásokat szilaj, vérbő humorral és váratlan, költői megszemélyesítésekkel ábrázoló technikát illeti. Doki életvezetési stratégiája igazít el bennünket arra vonatkozólag, hogy Pynchon milyen személyiségkonstrukciót vél korszerűnek, ha egyszer a romantika és a modernitás diskurzusát nem tartja a hidegháborút értelmező próza plauzibilis nyelvjátékának. A kései Pynchon iróniája, hogy ez a könnyed, figyelmetlen, fűvel és szörfrock-kal áthatott életmód hatékonyabb védekezési stratégia a szublimálódás, az adattengerben való feloldódás ellen, mint a slothropi, kezdetben valóban heroikus-dacos menekülés a szétbombázott Harmadik Birodalom romjai között. Először mint tragédia, aztán mint bohózat. Az átalakulás, átöltözés, a transzformáció toposzai a Pynchon-diskurzus strukturáló csomópontjai. Az „álca“, a „maszk“ motívumai eluralkodnak a Beépített hibán is: a halottnak hitt, valójában többszörösen titkosügynök Coy, a minden bevetés előtt új figurának öltöző Doki, Mickey, akiről minden és annak az ellenkezője is elhangzik, Doki régi nője, a melót hozó, aztán felszívódó, majd újra megkerülő Shasta Fay, a feltehetőleg korrupt Bigfoot nyomozó mind álca-halmozó, a törzsi maszkokat le- és felvevő figurák. Doki, a sorozatfüggő zugügyvéd Sauncho, vagy a lógós szomszéd Denis egyszerűen kivonják magukat az identitás-játszmákból. Hajlandók térkép nélkül bolyongani, miként a Mason...-ben a csillagászokat gúnnyal vegyes idegenkedéssel figyelő premodern törzsek. Benjamin javasolja, hogy mindig térkép nélkül kószáljunk. A rádióból szivárgó dallamok, a drogtól átitatott éjszakai röhögcsélések zörejei töltik ki őket: így visszhangoznak Doki tudatában az elmúlt este rendezetlen, kavargó zajai, beszéd-töredékek, egy visszamaradt gitárprüntyögés. Amikor végre egyedül marad, rögtön bekapcsolja a rádiót, a TV-t – mintha az egyedüllét csöndje felemésztené. (végül) Pynchon negyven éve ismétli kérdéseit. Milyen mentális következményekkel jár a kiiktathatlan információ-áramlás világában élni. Milyen stratégiai tartalékok termelődtek ki az évszázados kulturális összmunka alatt. Hogyan él (vissza) a hatalom az információ birtoklásának, terjesztésének, manipulásának, visszatartásának stb. monopóliumával. És így tovább „Arról van szó, hogy az ember olyasvalaminek akad a nyomára, amikről mások nem is gondolták volna, hogy lehetséges. És hihetetlenül gyorsan megy (az ARPAnet), vagyis minél többet tudunk – annál többet tudunk, szinte látni lehet, ahogy napról napra változik. (...) A valódi életben még sehol sem vagyunk ahhoz a gyorsasághoz meg teljesítményhez képest, amit a kémfilmekben meg a tévében látunk (...), viszont a fejlődés exponenciális, és egy napon mindenki arra ébred majd, hogy megfigyelés alatt áll, ami elől nem tud hová menekülni.” /486./; történelem- és társadalomszemlélete mintha azt a projektet tűzné maga elé, hogy felkutassa azokat a nyelvi kultúrákat, amelyekben hatalom és egyén többszörösen torzított viszonyai a leghatásosabban kimutathatók. A Beépített hiba szatirikus derűje mögött Kalifornia sokszínű tájai felidézik a Súlyszivárvány és a Mason... sötét világát. A „paranoia” mesterjelölő deviáns logikájával („kikényszerített hiba”) összeköthető felszín kimondatlan alapokat rejt: a világháború, Korea, Vietnam, Altamont, a Manson-, Kennedy-, Luther King-gyilkosságok, a koncepciós perek vagy az atomháborús fenyegetettség alapállapotként ott vibrál minden Pynchon-szöveg mögött. A Beépített hibában a paranoia szatirikus maradvány, nem pedig világkonstituáló erő; a Nagy Hidegháborús Paranoiatörténetek (a sötét fenséget árasztó Súlyszivárvány, DeLillo Underworldje, Kubrick Dr. Strangelove-ja, Pollock életműve...) készek. A huszonegyedik század Pynchonja identitáskrízis és egzisztenciális szorongás nélküli, nosztalgikus paranoiát vezet elő. Ugyanakkor az egész Pynchon-életmű voltaképpen egy mondat a paranoiáról; eltérő tájak törzseit ábrázolva mutatja Pynchon a logika általános érvényét. Ez a tapasztalat mindenképpen továbbra is érvényes(íthető műalkotásokban), quod erat demonstrandum a Beépített hiba ártalmatlan hippijein keresztül. S éppen a paranoia univerzális jelenléte gátolja, mintegy beépített hibaként, a nosztalgia szelíd, jóakaratú működ(tet)ését, az elállófogú fiú fiatalságának a fiatalság premisszáihoz hű felidézését. „(...) A visszatérés aktusába építve végül ott a kétely e csillogó mozaikja. Valami olyasmi, amit Sauncho tengeri biztosításban utazó kollégái szeretnek beépített hibának nevezni. / - Az valami olyasmi, mint az eredendő bűn? – töprengett el Doki. / - Olyasmi, amit nem tudsz elkerülni – felelte Sauncho -, olyasmi, amit a tengeri biztosítások nem szívesen fedeznek.“ 5