Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, barna medve. Ez a medve olyan kíváncsi volt ám, hogy nem akart tanulni sem apjától, sem anyjától, hanem saját szemével kívánt látni mindent. Egy szép napon híre jött, hogy lent a völgyben él egy félelmetes állat, aki két lábon jár, szőr helyett ruházatot visel, és minden más állatnál erősebb és hatalmasabb.
– Nocsak – mondta a kíváncsi medve fönt a hegyen –, ejszen, lemegyek a völgybe, s megnézem ezt a különös állatot.
Hiába próbálta lebeszélni apja, anyja, hiába óvták a testvérei, nem mentek semmire vele.
– Én vagyok a legerősebb állat a világon – mondta a medve –, megyek, s megbirkózom ezzel az idegen állattal.
Azzal elindult lefele a hegyről.
Ahogy ment-mendegélt, találkozott a rigóval.
– Le ne menj a völgybe – figyelmeztette a rigó –, maradj fent a hegyen, s nem esik bántódásod!
De a kíváncsi medve nem is ügyelt a rigó szavára.
Egy idő múlva összetalálkozott a gerlicével.
– Jaj, barna medve, térj vissza, térj vissza! – búgta a gerlice. – Bajba kerülsz odalent!
De a kíváncsi medve csak folytatta az útját lefelé.
Mikor leért a völgybe, összetalálkozott a rókával.
– Róka koma – fordult hozzá a medve –, mutasd meg nekem az utat, mely ahhoz az állathoz vezet, amelyik két lábon jár, és szőr helyett ruházatot visel!
– Nagyon szívesen – vigyorgott rá ravaszul a róka –, nagyon szívesen. Azzal levezette a medvét egy széles, kitaposott útra.
– Itt most meghúzódunk egy bokorban – mondta a róka –, s megvárjuk, míg erre jön az, akiről beszélsz.
Elbújtak hát egy bokorban, s vártak. Kis idő múlva egy iskolából hazatérő gyerek jelent meg az úton.
– Ez az az állat, amelyikről azt mondják, hogy a legerősebb a világon? – kérdezte a kíváncsi medve.
– Nem – felelte a róka –, ez még nem az.
Nemsokára egy vénember jött az úton, botra támaszkodva.
– Ez az? – kérdezte izgatottan a medve.
– Nem – rázta a róka a fejét –, ez csak volt egyszer, de már nem az.
Vártak hát tovább.
Kis idő múlva arra jött egy huszár. Olyan cifra ruházatot viselt, hogy a kíváncsi medve majdnem kiesett a bokorból kíváncsiságában.
– Ez az, akit keresel – suttogta mellette a róka –, ez a legveszedelmesebb állat a világon!
Erre aztán kilépett a kíváncsi medve a bokorból, s ment egyenesen a huszár felé, morogva, dohogva, hogy megnézze közelről a furcsa állatot. De a róka bizony már nem várta meg a többit, hanem nyakába kapta a lábát, s iramodott föl az erdőnek, hogy minél messzibbre kerüljön a huszártól. Hát, ahogy ott szalad, egyszerre csak hall nagy szuszogást a háta megett. Néz vissza ijedten, s hát kit lát rohanni, mint akinek a szemét vették? Bizony a kíváncsi barna medvét.
– Mi a baj, medve koma? – kérdezte futás közben a róka. – Hát nem te vagy a legbátrabb állat a világon?
– Szégyen a futás, de hasznos – lihegte a medve –, ez a kétlábú állat bizony rettenetes ám! Még meg se nézhettem jól magamnak, s hát csak kihúzta az egyik bordáját, s úgy megcsapott valami puffanó gombóccal, hogy kilukadt a bőröm nyomban tőle, s még a csontom is belefájdult! Aztán előhúzta a lábcsontját, s összevagdosott vele úgy, hogy cafatokra szakadozott a bundám! Bizony, igaz, amit mondanak, hogy ez a földkerekség legveszedelmesebb állatja! Minek nevezik ezt a szörnyűséget?
– Ezt bizony huszárnak – nevetett a róka a pórul járt medvén. – Ez még az emberek között is a legveszedelmesebb! Megtanultad, ugye?
Nem is felelt a medve a csúfolódásra, csak szaladt vissza a hegyre, ahogy a lábai vitték, s ameddig csak élt, nem is jött le onnan soha többet!
