Alig múlik el hét, hogy a sajtó könnyed tudományos hírei között ne tűnne fel egy-egy szinte hihetetlen fóbia, a csirkefóbiától (alektorofóbia) a névfóbián (onomatofóbia) és a szakállfóbián (pogonofóbia) keresztül a felhőfóbiáig (nefofóbia). Ezek szórakoztatják, sőt megnevettetik azokat a szerencsés olvasókat, akiknek nem teszi tönkre az életét az indokolatlan rettegés, ugyanakkor rendkívül súlyos pszichikai tüneteket okozhatnak a betegekben, akik számára e félelmek egyáltalán nem tűnnek irracionálisnak. A fóbiák kialakulásáról, kezelésükről beszélgetünk Birkás Béla pszichológussal, a Pécsi Tudományegyetem Magatartástudományi Intézet docensével.

Mi alapján lehet elkülöníteni a fóbiákat a normális félelemtől?

A fóbiák a természetes félelmi reakcióinkra épülnek, de a legfőbb különbség az a fóbiák és a hétköznapi félelem között, hogy a fóbiás betegek túlzott, indokolatlanul heves reakciót mutatnak bizonyos ingerekkel szemben.

Klasszikusnak tekinthető a pók-, illetve a kígyófóbia.

Ez a modern életünkben indokolatlan, hiszen az ember szinte sohasem találkozik szabadon lévő kígyóval, vagy veszélyes pókkal. Ettől függetlenül sok ember az átlagnál jóval erősebb félelmet táplál ezen állatokkal szemben.

A fóbiák másik csoportját azok a félelmek alkotják, ahol teljesen veszélytelen tárgyaktól, állatoktól, helyzetektől fél az illető (lásd fentebb), vagyis a fóbia tárgya miatt tekinthető indokolatlannak ez a reakció.

(Forrás: Pxfuel.com)

A legtöbb fóbia (legyen az pók-, vagy fertőzésfóbia) tárgya mégis lehet – vagy lehetett egyszer régen – veszélyes.

Így van, a fóbiák sokszor valós veszélyektől való félelmekből indulnak ki, de eltúlzottá válnak, nem reagálnak a környezet megváltozására, és az egykoron veszélyes inger megszűnésére.

A fóbiák kialakulására egyszerre hatnak a kulturális hatások és az evolúciósan rögzült késztetések. A kulturális hatások is okolhatók például a fóbiák eltérő gyakoriságáért a férfiakban, illetve a nőkben. Általánosságban igaz, hogy a szorongásos zavarok a nőknél némileg gyakoribbak. Nagyjából kétszer annyi fóbiás nő van, mint férfi. Ennek hátterében lehetnek hormonális és más biológiai okok, de a kultúra is hathat rá. Ugyanakkor, a fóbiáknak védőfunkciójuk is van, ami segítette őseink túlélését az evolúció során. A fóbiák elkerülő-viselkedésre késztetik az illetőt, ami segíthet a valóban veszélyes ingerektől való menekülésben és a túlélésben. Ha valamitől félünk, akkor nem megyünk a közelébe, nem csináljuk (ha tevékenységről van szó), és minden lehetséges módon igyekszünk elkerülni, és így megóvjuk magunkat a lehetéséges sérülésektől és egyéb bajoktól.

Ha a félelem indokolatlan, akkor válhat fóbiává

Mitől válik túlzottá a korábban adekvát félelmi reakció?

E félelmi rendszer, amelynek vannak kognitív és érzelmi összetevői is, bizonyos embereknél túlérzékennyé válik. Ezután a személy már a nem veszélyes ingereket is fenyegetőnek fogja tartani. Jó példa erre a vizsgaszorongás. Én egyetemen oktatok, így rendszeresen találkozom ezzel a típusú félelemmel. A vizsgaszorongás (vagy más hasonló, lámpalázzal kapcsolatos félelmek) indokolatlan abban az értelemben, hogy a vizsga, bármilyen eredménnyel is zárul, nem jár tényleges veszéllyel, a vizsgázó testi épsége nem fog kárt szenvedni.

De a hallgató előmenetelét, jövőjét mégis csak negatívan, vagy pozitívan befolyásolhatja, ha elbukik vagy átmegy a vizsgán.

Pontosan.

A régmúltban az ember életét óvó félelem az evolúció során tovább finomodott, és már nemcsak az életveszélyes fenyegetés esetén aktiválódik ez a reakció, hanem a tágabban értelmezett jólétünket fenyegető ingerek is kiváltják a félelmet.

Érzelmi szinten fenyegetőnek értékelhetjük annak a veszélyét, hogy butának fognak tartani minket, megszégyenülhetünk, ha megbukunk a vizsgán, és bizonytalanná válik a jövőnk. De ez már nem biológiai jellegű, hanem pszichés veszély. Az az evolúciósan kialakult folyamat, hogy a fenyegető inger esetén az elkerülő viselkedést beindító reakció aktiválódik, lehetővé teszi, hogy a pusztán érzelmi fenyegetést jelentő ingerek is kiváltsák ugyanezt a viselkedést. Hiszen mindkét esetben fenyegetésről van szó. Ez minden emberre jellemző, csak különböző mértékben. Akik a fenyegetettséget az átlagnál súlyosabbnak értékelik, azoknál nagyobb valószínűséggel alakul ki valamilyen fóbia.

A félelem sok esetben tehát indokolható, és az életünket mentheti meg. Vagyis a félelmi reakció önmagában nem tekinthető kórosnak.

Természetesen nem, sőt nagyon gyakran a fóbiák is természetes és normális félelmeken alapulnak, amelyek adott körülmények között teljesen indokoltak.

Akkor válnak ezek a félelmek fóbiákká, ha az indok már nem áll fenn.

A mindennapi félelmek és a fóbiák kapcsolata sokszor azt okozza, hogy a fóbiás betegek túl későn kapnak segítséget. A környezetük ugyanis nem feltétlenül észleli, hogy a félelmük már túlzott mértékű. Ha például fél valaki a pókoktól, azt a társadalom elfogadhatónak tartja. Ha nem jár olyan helyeken, ahol sok pókkal találkozhat, akkor e fóbia akár évekig nem okoz semmiféle kóros tünetet.

Birkás Béla (Forrás: PTE Evolúciós Pszichológia Kutatócsoport)

Az ízeltlábúaktól való félelmet a gyerekek a szüleiktől, nagyszüleiktől is tanulhatják, akik, ha véletlenül találkoznak egy pókkal, vagy százlábúval, arra tanítják a gyerekeket, hogy azok rosszak, veszélyesek, félni kell tőlük.

Az ember városi életével együtt valamelyest átalakult a bizonyos állatcsoportoktól való félelem is. Ezért, ha nagy ritkán valaki túlzásba viszi e félelmet, az nem feltétlenül tűnik fel senkinek, hiszen csak az elvárt viselkedési reakciót mutatja, talán kissé erősebben, mint az átlag. A pók-, vagy a kígyófóbia egyszerűen elfogadott a társadalomban. A ritkább fóbiák (például a vörösborfóbia, vagy a 13-as számtól való félelem) jobban feltűnnek a beteg környezetének, mert azok „furák”.

A fóbiák nagy része a természeti ingerekkel (kígyók, békák, pókok) szemben, illetve a testi épség károsodására utaló ingerekkel (fertőzés-, vér-, tűfóbia) szemben alakulnak ki.

A népesség 3-5 százaléka lehet fóbiás

Milyen gyakoriak a fóbiák a népességben? Bár sokat hallani róluk, de talán ezt az érdekességük, furcsaságuk is indokolja.

Ezt nehéz megmondani, egyrészt mert a fóbiákat nehéz tisztán diagnosztizálni, és az elfogadott formáikat nem sokan tekintik betegségnek, másrészt pedig a fóbiák sokszor társulnak más szorongásos zavarokkal, és ezek talaján alakulnak ki. Ezzel együtt úgy becsülik, hogy a fóbiák a népesség öt-tíz százalékát érintik, az emberek élete során valamikor. Ez a gyakoriság a külső körülmények hatására változhat. Ezekben a covidos időkben a fertőződéstől való félelem gyakoribbá válhat, illetve a meglévő fóbiák is felerősödnek. Az országok jelentősen különböznek egymástól abban, hogy milyen pontos statisztikákat vezetnek az emberek pszichikai zavarairól.

Amerikából nagyon pontos és megbízható statisztikák állnak rendelkezésre, Európában viszont erősebbek az adatvédelmi, személyiségi jogi szempontok, emiatt pedig kevesebbet tudni a mentális betegségek előfordulásáról.

A fóbiák mennyire nehezítik meg a betegek életét?

Ez nagyon függ attól, hogy milyen jellegű ingertől, tevékenységtől fél az illető. A városi ember könnyedén elkerülheti a csúszómászókat, így a fóbiája szinte semmiféle gondot nem okoz neki a mindennapi életben. A fertőződéstől való félelmet azonban sokkal nehezebb kizárni a veszélyként érzékelt tényezők kizárásával.

Nagyon sok múlik azon is, hogy a beteg mennyire képes kontrollálni a saját félelmi reakcióit.

A félelem idegrendszeri kialakulása kétrétű. Bizonyos félelmeket gyorsan, gyakorlatilag az első negatív tapasztalat alkalmával megtanulunk. Ha egyszer beletettük a kezünket a tűzbe, és az megégetett minket, akkor soha többé nem kell ezt újra megtapasztalnunk az elkerülés kialakulásához. E reakciók reflexszerűek, vagyis kevéssé kontrollálhatók. E gyors reakciók dominálnak az archaikus, vagyis hosszú evolúciós múlttal rendelkező félelmeknél, például a kígyófóbiánál. De van a félelmi reakciók másik szintje, amelyeket valamivel jobban vagyunk képesek tudatosan befolyásolni. E reakció lassabban jön létre, mert az agy magasabb rendű struktúrái is részt vesznek a viselkedés tervezésében.

A mindennapos félelmek jobban károsítják az emberek életminőségét?

Ha nem tudja elkerülni őket, akkor igen. Vannak olyan, egészséggel kapcsolatos fóbiák, amelyek bizonyos esetekben kikerülhetetlenek. Az egész társadalomra kiterjedő oltási kampányok idején a vér-, vagy tűszúrásfóbiás emberek nagy nehézségekkel néznek szembe, hiszen a fóbiájuk tárgyát nem szabad elkerülniük, éppen ellenkezőleg, egészségük megóvása érdekében aktívan alá kell vetniük magukat az oltásnak. Valószínűleg nagyon sok fóbiás éppen emiatt nem is oltatja be magát, amivel közvetlenül is veszélybe sodorják az egészségüket.

Az elkerülhetetlen helyzetek csak még intenzívebbé teszik a fóbiások félelmi reakcióit.

A fóbiások mennyire fogadják el, hogy fóbiásak, és a félelmeik irracionálisak?

A félelmi reakciók sokszor zsigeriek, és ezért nagyon nehéz őket racionálisan értékelni.

A fóbiások számára a félelem racionális, szerintük a félelmeik indokolhatók, hiszen valóban előfordul, hogy az embert megmarja egy kígyó, vagy súlyosan megbetegedik. Vannak olyanok is, akik belátják, hogy a reakcióik nem teljesen helyénvalók, de a többség nem így gondolkodik. A terápia során általában igyekszünk a beteget deszenzitizálni, vagyis érzéketleníteni. Így megtanulhatják kontrollálni a fizikai és érzelmi reakcióikat. A félelmi reakció során megemelkedik az adrenalinszint, aminek hatásaként megemelkedik a pulzus. Ha e stresszreakciót az illető féken tudja tartani, akkor alacsonyabb szintű félelmet fog megélni.

(Forrás: Pixabay.com)

A gyógyítás során meg kell tanulni, az inger nem is olyan fenyegető

Meggyógyítható a fóbia?

Az nem elvárható, hogy a fóbiás többé egyáltalán ne féljen a fóbiája tárgyától, hiszen a mérsékelt félelem természetes.

Fontos terápiás lépés, amikor a beteg megtapasztalja és megtanulja, hogy az inger nem is annyira fenyegető, mint ahogy azt ő gondolja.

Bár a médiában ezt a terápiát sokszor úgy ábrázolják, hogy például a pókfóbiás kezébe pókot adnak. Ez a valóságban nem így történik. Az első fázisban relaxált állapotba hozzuk a beteget, hogy nyugodt legyen, és ne uralkodjon el rajta a pánik. Ezután beszélgetünk a pókokról, és megkérjük, hogy képzeljen maga elé egy pókot. Ezután képet mutatunk egy pókról, majd egy terráriumban mellé helyezünk egy pókot. De csak akkor léphet a következő szintre, amikor már képes megőrizni a nyugodtságát. Ez a szisztematikus deszenzitizáció.

(Forrás: Pixabay)

A világjárvány idején gyakoribbá váló fertőzésfóbia újonnan jelent meg az embereknél, vagy a más meglévő fóbiák váltak erősebbé? Egyáltalán fóbiának tekinthető-e a fertőzéstől való félelem, hiszen a fenyegetés nagyon is valós, és sok esetben halálos?

Mindkettő hatás tapasztalható. Általános tapasztalat, hogy azokban a helyzetekben, amit nem értenek az emberek, nem tudják, hogy mire számíthatnak, megnövekszik a bizonytalanságuk. A járvány elején sem lehetett tudni, hogy mi következik, hatásosak lesznek-e az óvintézkedések. A bizonytalanság szorongást szül.

A szorongás és a félelem között az a különbség, hogy a félelemnek konkrét tárgya van, tudjuk, hogy pontosan mitől félünk.

A szorongásnak ezzel szemben nincsen tárgya, ott a bizonytalanság okozza a belső feszültséget. A világjárvány idején ráadásul a fenyegetés valós, ami rendkívüli módon felerősíti a meglévő szorongást.