divat
Óriás trollok avagy egy rapper álmai valóra váltak
Thomas Dambo dán, újrahasznosító művész hihetetlen szabadtéri szobrairól ismert szerte a világon, többek között gigantikus méretű, mitikus trolljairól. Legújabb projektjéhez, a Tomorrowland Fesztivál megbízásából, a belgiumi Boomban található, De Schorre parkot alakította át varázslatos erdővé (2020-ban), a “Hét barátságos óriás és a varázstorony” Belgium egyik legnépszerűbb rekreációs parkja lett.
A fából készült szobrok installációja, a Tomorrowland, elektronikus fesztivál 15. évfordulójának része, a művész ajándéka volt a helyi közösségnek. A saját kézzel faragott faszobrok egy szupermarket régi polcaiból, raklapokból, kidőlt fák ágaiból lettek megépítve. Dambo-nak több mint 200 ember segített összegyűjteni a szobrokhoz szükséges anyagokat. A karakterek 7-18 méter magasak. Dambonak és 15 fős legénységének körülbelül 25 hétbe telt, hogy megépítsék a meseerdő lényeit. A különböző figurák a parkban, kertépítészeti szempontból fontos helyeken lettek elhelyezve– egyes trollok úgy tűnik, hogy házimunkát végeznek, míg mások egy nehéz, napi robot után pihennek.
-“Gyerekkorom óta szeretem a meséket és folklórtörténeteket, mindig sárkányokkal és trollokkal teli varázslatos világokról álmodoztam.” – árulta el Dambo a projektépítés kapcsán. -“Tinédzserként rapperként kezdtem el írni saját történeteimet, lemezeket készítettem, turnéztam és hamarosan egy saját univerzumot teremtettem, ahol elmondhattam ezeket a történeteket. A legutóbbi szoborparkban a fentieket mind egyesítettem: az újrahasznosítást, a rappelést, a természetszeretetet és a szobrászatot.”
Dambo 7 troll és a varázstorony installációja a belga De Schorre parkban (Antwerpenhez közel), egy csodálatos mesével lepi meg látogatóit, amiben hét óriás troll összehívja a világ “kis népeit”, hogy vegyék mintául az ő, békés életüket az erdő mélyén, távol az emberi gonoszságtól, pusztítástól. -“Remélem, hogy ezzel a projektemmel sikerül kicsalogatni az embereket a városokból az erdőbe, a számítógép mellől a vadonba, a természetbe.” -mondja. -“Minden, újrahasznosított anyagból készült. A gigantikus szobraimat azért építem, hogy megmutassam az értékes anyagokban rejlő kapacitást, amelyet az emberek gyakran eldobnak, annak ellenére, hogy tudják, hogy a felhalmozott szeméthegyek fenyegetést jelentenek a világra.”
Íme a park, illetve az óriások dán mitológiából kölcsönzött története:
“Hét jó barát élt együtt a folyó mentén a völgyben, és az erdőben, mert ez volt az otthonuk.
Már többmilliószor látták a naplementét és felkeltét. A hét troll olyan hatalmas volt, mint a fenyőfák.
Una és Joures egy életre barátok voltak, szerettek a fűben heverészni, nézni az eget, és történeteket mesélni a múltról.
Mikil erős volt, mint egy sárkány, és mindig úton volt.
Kamiel minden nap új maszkot viselt.
Arvid szerette az álmait fákba faragni.
Hannes, gyöngyöt fűzött egy vastag kötélre, hogy mindenki lássa és gyönyörködjön benne,
a kis Nóra, aki csak körülbelül egymilliószor látta felkelni a napot, mert még mindig gyerek troll volt, rövid farokkal és fiatal elméjével. És a trollok:
Látták az erdőt, ahol a jövő kialakult
Látták civilizációk összeomlását és megújulását
Látták a hegyek jegesedését és olvadását majd az erdők tűz általi pusztulását.
Látták, hogy a halak madarakká válnak, és látták, hogy a kontinensek elszakadnak egymástól.
És most látták ezeket a kis embereket nagyszerű ambicióikkal, melyekkel
tönkretehetnek mindent, amit valaha a trollok teremtettek.
És a trollok féltek, hogy nem érik meg a holnapot, sem ők sem a kicsi lények.
Ezért egy nap a hét troll összegyűlt egy hegycsúcson.
“Ahhoz, hogy új utat találjunk, a régi “módszernek” véget kell vetni.-
így szólt a maszkot kedvelő Kamiel a többi Trollhoz – segítenünk kell nekik, hogy jobbak legyenek,
mert a kisemberek jók, de túl fiatalok ahhoz, hogy okosak is legyenek!
Építsünk nekik egy tornyot, ami olyan magas, mint egy troll és mutassuk meg nekik, hogy minden lény egy test egy a lélek!” És így is tettek.
Egész télen tartott a munka, nyárra kész lett. Ekkor meghívták az összes kis embert. És a kis emberek felmentek a toronyba, ahol a szemük elé táruló látványtól elakadt a szavuk, mert az erdők mellett a hegyek és az ég is annyira gyönyörű volt, és ekkor könnyes szemmel meglátták a jövőt, s amit láttak az minden volt csak nem szép! És a szemek soha nem hazudnak!” Itt a vége, fuss el véle!
Örülök, hogy a belga De Schorre parknak hét óriása van. Hét, barátságos, óriás troll figyeli/lakja/őrzi ezt a varázslatos rekreációs területet és közben figyelmezteti az embereket, hogy a természet adta kincsek tára véges, ezért vigyázzunk rájuk.
Thomas Dumbo rendszeresen tart workshopokat az újrahasznosítás és “Mentsük meg a Földet!” témákban iskolákban és vállalatoknál. A Koppenhágában élő Dambo többek között a Roskilde Festival, a Visit Denmark, a TEDx, a Museo de arte de Puerto Rico, az AON és a Copenhagen Metro Company, dán zenei esemény projektjeit hozta létre. “Trollvadászat a Morton Arborétumban”címet kapott Dambo első nagyszabású kiállítása az Egyesült Államokban.
A Hat Elfeledett Óriás, egy dániai projektje, amely magában foglalja a dögevő vadászat elemeit.
A dögevés vagy nekrofágia a húsevő életmód olyan formája, amelynél a ragadozó nem az általa vagy a fajtársai által megölt élőlények tetemét fogyasztja el. A dögevők fontos szerepet töltenek be az ökoszisztémában azáltal, hogy részt vesznek az elpusztult állatok testének lebontásában.
2004-ben Dennis Bramble és Daniel Lieberman arra a következtetésre jutottak, hogy a korai emberek dögevők voltak, akik kőeszközöket használtak a hús tetemekről való lefejtésére és a csontok felnyitására. Véleményük szerint az emberek hosszú távú futáshoz alkalmazkodtak, hogy versenyre kelhessenek a többi dögevővel a tetemek megszerzéséért. Felvetődött, hogy egy ilyen adaptáció olyan élelmiszer utánpótlást biztosított, amitől az agy a lehető legnagyobb méretűvé vált!
Május elsejei boszorkányszombat, avagy Beltane ünnepe
Tudjuk, hogy annak ellenére, hogy a boszorkánynak titulált személyeket (88%-uk nő volt) a középkortól kezdve egészen a 18. századig bezárólag máglyán égették meg, mégis elterjedtek a boszorkányszombatok szerte Európában, Lotharingiában, Németországban, Németalföldön, Angliában, Spanyolországban, Oroszországban. Az újkori egyik legismertebb és leginkább látogatott gyűlés kétségkívül a németországi Harz-hegységben található Brocken hegycsúcs volt. Az ősi hagyomány emlékére ide, Schierke környékére helyezte pl. Goethe a Faust-jának boszorkányszombatját.
De mi is az a boszorkányszombat? A középkori könyvek szerint azon személyek éjjeli rituális összejövetele, akik boszorkánysággal foglalkoznak. Nemzetközi neve: szabbat, (a héber nyelvből átvéve) mely az ördögnek kijáró tiszteletadással és az új boszorkányok felavatásával kezdődött, amit lakoma és tánc követett, majd nagyszabású szexuális orgiába torkollott, melyeket az ilyenkor használt tudatmódosító drogok is nagyban elősegítettek. A gyógyszerek által kiváltott sajátos hallucinációk olyan erőteljesen terjedtek a tudatalatti elméből a tudatba, hogy a mentálisan gyengébb idegzetű személyek valóságként élték meg, amit a drog hatása alatt képzeltek. A sátáni mítosz szubsztrátuma, amikor egy drogélmény (vagy egyszerű éhezés) katalizációja “utazást eredményez a sabbatba”, nem a testből, hanem az elméből indult ki. Ezt az anyarozs és a Fly Agaric gomba (légyölő galóca) okozta, egyéb hallucinogének állítólag nem voltak jelen a középkorban elterjedt ún. repülő kenőcs receptjében a két előző drog kivéktelével. A kenőcs hatóanyagai ugyanis nem gombák, hanem növényi illóolajok, főzetek voltak, főként a nadragulya (Solanaceae) család tagjai: leggyakrabban Atropa belladonna (halálos nadragulya), Hyoscyamus niger (Henbane), és egy alkaloidákban gazdag törzse a Hyoscyameae. Egyéb tropántartalmú nadragulya összetevők közé tartozik még a híres Mandrake Mandragora officinarum, a Scopolia karniolica és Datura stramonium (tövisalma), melyek bőrbe dörzsölve is képesek hallucinációt okozni.
Az ördög “személyesen” jelent meg a fontos Szabbatokon olyan férfi képében, aki valószínűleg örökölte e szerep alakításának jogát, és ördögarcot ábrázoló maszkot viselt a hátán, egy állatfarok fölött. Ezt minden jelenlévő megcsókolta, mielőtt a nők közül néhányan közösültek a szarvból készített műfallosszal felszerelt férfival.
A párizsi Nemzeti Könyvtárban fennmaradt metszeteken bizarr, sőt visszataszító jelenetek szerepelnek a szabbat címszó alatt. Nos, a szexuális mágia (fekete misék) mindig jelentős szerepet játszott a boszorkányság szertartásaiban. A kereszténység aggályoskodása a szexualitással szemben még jobban ösztönözte a pogány vallásokhoz húzó boszorkányokat “a hús vétkeiben” való elmerülésben. A boszorkányok szombati sztereotípiájának ördögi elemei közül sok, mint például a csecsemők evése, a kutak mérgezése, a házigazdák meggyalázása vagy az ördög végbélnyílásának megcsókolása, szintén az etikus keresztény szektákról, leprásokról, muzulmánokról és zsidókról szóltak. És ha ehhez hozzátesszük még a különböző drogok használatát, a varázs kenőcsöket, melyek olyan tüneteket produkáltak, hogy az alanyok azt hitték, hogy gonosz szellemekkel közösültek és táncoltak pl. a Brocken hegy tetején a szeretőikkel, akkor el tudjuk képzelni, hogy egy egyszerű, hétköznapi ember miért hitte mágiának, Szodomának ezt a pogány rituálét. Egy biztos, hogy az egyháznak fontos szerepe volt a rémületkeltésben. Mint tudjuk ők voltak akkoriban a média felelősök, akik a tudatlan emberekkel azt hitették el, amit akartak, illetve, ami nekik kedvező volt!
Pedig a középkori nagyszombatok általában valamilyen pogány eredetű ünnephez kapcsolódtak. A 8 boszorkányszombat neve a keltáknál: Samhain, Yule, Imbolc, Osztara, Beltane, Litha, Lammas, végül Mabon volt, a boszorkányok évének utolsó nagy összejövetele. Ez a legutolsó a gyümölcsök ünnepe, valamint a háromszor három múzsáé (a megháromszorozott istennőhármasságé) akik megtermékenyítik az emberi szellemet, hogy az szintén gyümölcsöket hozzon.
A nyolc ünnepből kettő igen fontos volt a termékenység szempontjából, ezért is hunyt szemet az egyház ezek megünneplése felett. Az egyik az Osztara, ami március 19. és 21. közé esik, a tavaszi napéjegyenlőség ünnepe, a termékenység fesztiválja, a magvetés ideje, a fák. Az igazi tavasz első napja. Az ünnep pogány nevéből alakult ki a mai easter szó, ami az angolban a húsvétot jelöli. A druidák és a hívek a termékenység istennőjét Osztrát köszöntötték ezen a napon. Hitük szerint a nyúlálarcot viselő istennő termékennyé teszi a Földet felébreszti őt mély álmából, az istenség pedig segít fölnevelni, érlelni a termést. Járja a zöldülő mezőket, öröme telik a természet bőségében. Ostara hiedelemvilágához szervesen hozzátartozott a nyúl, mint jelkép, a szaporaság és a tavasz kapcsolata miatt, valamint a tojás, mint az új élet megtestesülése. A pogány ünnepléshez kapcsolódott a tűzgyújtás, továbbá a tojásfestés, mint ünnepi tevékenység, ami mára a húsvét ünnepkörének fontos része lett. A színes tojásokat tojó nyúl, valamint a gyerekek tojáskeresése is megjelenik Ostarával kapcsolatban. Beda Venerabilis középkori történetíró szerint az istennő a gyerekek szórakoztatására kedvenc madarát nyúllá változtatta, ám az hamarosan színes tojásokat kezdett tojni, ezeket pedig az istenség a gyerekeknek ajándékozta.
A másik nagy pogány ünnep a Beltane vagy Walpurgis-éj: május 1. előestéjén évszakkezdő tűzünnep. Ez lett a legnagyobb és legismertebb boszorkányszombat. A szexualitás, a nemzés, a tavasz, a lombok és virágok ünnepe. A május elsejei ünnep jelentősége, hogy a Samhain (Mindenszentek-Halloween) „ellenpontjaként” az esztendő „napos” felének eljövetelét jelentette (innen származik a Cetsamhain elnevezése is az ünnepnek, a kelták két évszakra osztották föl az évet, ami a téli Samhain estéjétől Beltane estéjéig tartott).
Tűzfesztivál Skóciában Beltane éjszakáján
Először 1988-ban rendezték meg Edinburgh-ben az azóta világhírűvé vált Beltane tűzfesztivált. Angus Farquhar – és az akkori Test Dept nevű zenekar vett részt az első Beltane fesztiválon, mely az Edinburgh-i Egyetem Skót Történelmi tanszék tanárainak agyából pattant ki, azzal a céllal, hogy újrateremtsék a közösségi érzést, valamint felhívják a figyelmet az ember és a természet szoros kapcsolatára a természet negyedéves ciklusainak megünneplésével. Lindsay John koreográfus és Margaret Bennett folklorista, az Edinburgh-i Egyetem Skót Folklór tanszékének munkatársai támogatásával az első Beltane ünnep színhelye az Arthur’s Seat volt. Később a fesztivál nagy sikere miatt a helyszín áttevődött a Calton Hill-be. Ez az ezredforduló idején még rettenetesen rosszhírű negyed, a szex és a kábítószerekkel kapcsolatos drogtanyaként híresült el, egy “no go” zónája volt a városnak, így a Beltane éj szervezőinek azért esett rá a választása, hogy “visszaszerezzék” a területet a helyi közösségek számára az ünnepségek révén. 2004-ben az eleinte 50-100 fős részvételű Beltane fesztiválon már tizenkétezer ember vett részt. Több előadó művész jótékonysági szervezete is beszállt a szervezésbe, megosztotta személyzetét, központi termeit és felvette a “Beltane Productions” nevet.
1988 óta tehát minden május elsején részt vehetnek a Beltane rituálé hívők és pórias emberek a májusi királynő felvonulásán, végig nézhetik a Zöld Ember halála és újjászületése produkciót, este pedig örömtáncot járhatnak a Beltane tűz körül. A Beltane tüzek egy vibráló, modern hagyományt teremtve tértek vissza Edinburgh-ba.
Sátáni bál: Marie-Héléne de Rotschild és Salvador Dali szürrealista bálja
Marie-Hélène de Rothschild, a világ legősibb, elit család tagja, fénykorában rengeteg bált rendezett a Château de Ferrièresben, a család gigantikus kastélyainak egyikében. A Párizstól 24 kilométerre fekvő Ferrières Franciaország legnagyobb és legfényűzőbb kastélya volt. A II. világháborúban a németek elfoglalták, majd egészen 1959-ig üresen állt, ekkor döntötte el Marie-Hélène, hogy felújítja. Állítólag, amikor a férje, Guy Rotschild meglátta unokatestvére, James lenyűgöző Mentmore Towers-i kastélyát Buckinghamshire-ben, az építészének, Joseph Paxtonnak azt mondta, hogy: “Építs nekem egy Mentmore-t, de kétszer akkora legyen, mint az unokatestvéremé.” Kívánsága teljesült és a Ferrières nyolcvan vendégszobával büszkélkedett, harminc négyzetkilométernyi erdővel, egy 120 méteres központi csarnokkal, görög oszlopokkal, kariatidákkal, plusz egy neoreneszánsz olasz kerttel és több mint nyolcezer kötetet tartalmazó könyvtárral. A kastély hamarosan hedonista epicentruma lett az európai arisztokráciának. Állítólag az ide való bejutás olyan fontos volt, hogy pl. az egyik prominens személy öngyilkossággal fenyegetőzött, amikor nem akarták meghívni egy bizonyos bálra.
Marie Helene de Rotschild minden egyes extravagáns vacsora partija előtt lámpalázzal küzdött, ugyanakkor kifejezetten élvezte, hogy a különleges alkalmakra, kedvére fantáziálhat. Pl. 150 vendéget hívott meg a Diner de Tetes (Szürrealista fejek vacsorája) báljára. Egy másik, 1600 ember számára adott bálon a kastélyt fehér muszlinnal boríttatta be, hatalmas gyémántokkal rakatta ki, ami azt a látszatot keltette, mintha egy pókháló lenne. Aztán a Marcel Proust bálon (1971-ben), amelyet a francia író születésének 100. évfordulójára rendezett, mintegy 350 vendég vett részt. A meghívottak között volt Audrey Hepburn, Grace monacói hercegnő, Elizabeth Taylor és Richard Burton, és Cecil Beaton a híres angol háborús fotós és dekoratőr, jelmeztervező (a My fair lady kosztümjeit ő tervezte). Marisa Berenson francia modell és színésznő így emlékszik vissza az éjszakára: -“Amint megérkeztél Ferrières-be, olyan volt, mintha visszamennél az időben, de fényűzőbb, kifinomultabb ízléssel. A nők mídereket, fűzőket, nagy fejdíszeket, tiarát, sok ékszert viseltek. Ez valóban Proust “eltűnt ideje” volt.”
Ezek a rendezvények általában rendkívül titokzatosak voltak, de Madam Rotschild 1972-es szürrealista báljáról mégis sok fotó és cikk maradt fenn az utókorra. Talán mert ez a parti volt az utolsó, de legemlékezetesebb partija, a művészet, a mámor, az érzékek diadala, sátáni hangulattal fűszerezve ….. Salvador Dali, úgyis, mint népszerű alakja korának nem csak meghívott díszvendégként, de művészeti vezetőként irányította, az ő szavait idézve: “Egy Hermész reinkarnációként voltam jelen egy okkult társadalomban.”
1972. 12. 12. A sátáni bál
A meghívókat “fekete nyakkendő, hosszú estélyi ruhák & szürrealista fejek” szöveggel küldték ki, de a báli etikettetre vonatkozó utasításokat visszafelé gépelték le, amit csak egy tükör segítségével lehetett (fel-le és le-fel) elolvasni. A bál előzményéről annyit, hogy a Rotschildok fél Párizst megsértették, azzal, hogy csak 150 embert hívtak meg (remélhetőleg senki sem lett öngyilkos miatta). Egyesek szerint ez a hirtelen intimitás utáni sóvárgás a Rothschildok akkori pénzügyi nehézségének volt köszönhető. Aztán a sajtót szigorúan kizárták. A kapukat a helyi rendőrség eltávolította, és a pletykák szerint a vadászatra használt kutyákat a birtokon szabadon engedték. A vörös fénnyel megvilágított kastély messziről olyan benyomást keltett, mintha lángolna. Belépés a Sátán Birodalmába, a Pokolba? A főlépcső mentén macskáknak öltözött szolgák és inasok nyuladoztak vagy úgy tettek, mintha aludnának. Ha valaki felbukkant egy macska felugrott és megragadta az illetőt, akit egy labirintuson keresztül, egy sötét, meglepetésekkel teli Elvarázsolt erdőbe navigált. Néha a macska-komornyikok a vendégre frászt hozva bújtak elő egy-egy sötét zúgból. És a kaland tovább folytatódott: ahány asztal annyiféle dekoráció, a témának megfelelően bizarr, hol szőrmébe borított fekete lemezek helyettesítették a tányérokat, az asztalok közepét kipreparált teknősök díszítették, oldalt a hatalmas tálaló asztalon egy cukorból készült próbababa feküdt, rózsákkal körbeszórva. Néhány asztali téma-jelenet meglehetősen undorító volt, pl. egy feszületet állítottak bele egy vödör „vizeletbe” míg egyesek művészetnek tartották – másokban undort keltett. A villákat „döglött” halakkal helyettesítették. A menüt omnilingual vagy kannibalisztikus szójátékok ismeretében lehetett kitalálni: “sir-loin”(bél-szín), “extra-világos” (extra lucid) leves és kecskesajtos ragu “közösülés utáni szomorúsággal“. Érthető nyelvre lefordítva: citromos bélszín marhaszték a férfiaknak, sertés medaillon kajszibarackkal a hölgyeknek. „Az vagy” volt a költői neve egy koktélnak, amit külön erre az estére találtak ki, s minő varázslat az alkoholmentes, gyümölcsből, chili és tejszínhabból álló ital megbabonázta az érzékeket.
De térjünk rá a jelmezekre: Marie-Hélène, Baphomet démoni istenségnek öltözött, egy szarvasfejet viselt, toronymagasba nyúló aganccsal, melynek igazi gyémánt könnyek potyogtak a szeméből (Baphomet valójában egy kecskefejű isten volt, szárnyakkal, mellekkel ábrázolták, imádásával a késő középkori templomos lovagrend tagjait is megvádolták. És Baphometnek két arca volt, de fej helyett gyakran koponyát viselt, esetleg macskára hasonlított, vagy éppen egy szakállas fej volt). Marie Héléne választása meglehetősen zseniális volt, mert a Baphomet-szimbólum multikulturális hatásokkal magát a Sátánt testesíti meg! Ez a motívum aztán az egész est folyamán visszatért. A báró viszont csak egy hatalmas szőrmesapkát viselt (talán ő volt a vadász, a felesége meg az elejtett vad?)
A vendégek közül sokan megérkezésük után azonnal az öltözőbe rohantak, hogy felvehessék a “fejüket”, mivel még a Rolls-Royce-ok mennyezete is túl alacsony volt, hogy a fejéküket viselve lépjenek be a bálterembe. Salvador Dali egy kerekes székben érkezett masszőrje és múzsája, Amanda kíséretében, aki állkapocscsontnak öltözött. “Nincs szükségem maszkra. Az arcom az én maszkom.” – dicsekedett a mester hegyes bajuszát pödörgetve, aki több jelmezt tervezett, de ő maga azzal tűnt ki a sokaságból, hogy nem viselt azt. Erre az alkalomra azonban egy, általa tervezett, összecsukható és kinyitható automata esernyővel hadonászott.
Jó néhány úr Magritte belga, szürrealista festő tiszteletére, kemény kalapban jelent meg. Az ambiciózusabbak, mint pl. David de Rothschild, egy nagy zöld tojást cipelt; Valerian Rybar, három extra szempárral, Bernard Lanvin, gázlámpaoszlopnak álcázta magát. Sok férfi azonban a nagy belépő után, még a vacsora előtt levetette álruháját.
“A férfiak egyszerűen nincsenek hozzászokva, hogy szenvedjenek a szépségért.” -mondta Ghislaine de Polignac hercegnő, s mint a Revlon kozmetikai cég direktora, stílusosan, egy “make-up” fejet tervezett magának, szemöldök ceruzákból, ecsetekből, szempillaspirálból és púderből.
Az asztalokon virágok helyett szürrealista szobrok voltak. Minden asztalnak megvolt a maga tématikája, mint például a “The Golden Sleeping Cat”, amely alvó macskákat és sajtot evő egereket ábrázolt. Az abroszok rózsaszín és kék felhőmintásak voltak, a la Magritte, a tányérok nyércszőrmébe csomagolva, szalvéták helyett vörös, Mae West amerikai díva műanyag ajka szolgált. A kis baguette kenyerek zöldek voltak.
„Szerencsére az étel nem volt szürreális.”-mondta megkönnyebbülten az egyik vendég. A libamájra, a vadételekre és más ehető dolgokra célzott. Audrey Hepburn, egy kissé fantáziátlan madárkalickával a fején, a vacsora közben, egy zsebkendőt a szája elé tartva, öklendezve kirohant. “Lehet, hogy terhes.” -suttogta az egyik vendég. Mert különben egyetlen fogyókúrázó sem tudott ellenállni a gigantikus méretű, marcipánnal bevont, cukorrózsadíszes torta remekműnek. A desszert elfogyasztása után aztán sokan a táncparketten folytatták a dorbézolást, ami a fejfedők miatt kockázatos volt. Kisebb „balesetek”folyamatosan történtek, pl. a vendégek közeli partnereik horgára akadtak. Sokkal szórakoztatóbb volt a jelmezverseny. Denise von Thyssen bárónőt választották meg a “legviccesebbnek”. A jelmeze teljesen visszafogott volt, csupán egy második fejet aplikált az igazi fejére, saját képmását műanyagbabaként, melynek, hosszú, szőke haja a derekáig lógott. Távolból a barátai csodálkozva azt hitték, hogy “Denise megnőtt.” Claudine de Cadaval hercegnő fehér téglafalnak álcázta magát, míg Nicole Salinger újságíró egy zöld és lila színű karfiolt cipelt a fején. Pierre Cheremetieff gróf és grófnő orrszarvúfejet viseltek, és nagyon büszkék voltak rá.
Alexis de Rédé báró négy Mona Lisa fejet rejtett a nagy kalapja alá. Hélène Rochas parfümmágnás egy igazi gramofonnal mászkált a fején, a látomást Yves Saint Laurent álmodta meg, aki szintén a meghívottak között volt, talán azért, hogy lássa, hogy megcsodálják-e a művét.
Ahogy Marc Bohan, a Dior tervezője is, aki Cappy Badruttot zöld parkká, Mrs. Edmond Doryt pedig madarak ketrecévé változtatta. Szintén a „vissza a természetbe” témához passzolt a színésznő-modell, Marisa Berenson ruhája, a fején egy rózsaszín tüll virágpiramis ékeskedett, Brigitte Bardot kissé unalmas hókirálynőként közlekedett, és Mrs. Pierre Schlumberger feje körül, egzotikus, halott, pillangók repkedtek.
Charlotte Aillaud, az építész felesége, Claude Lalanne szobrászművész bronzból készült lemezekkel takarta el a testét és az arcát. Ami ijesztővé tette, hogy az ajkak és az álla mozgathatók voltak. Francois-Marie Bannier, francia író- göndör parókája alól kezek és szárnyas lábak álltak ki. Az egyik kezében egy tégelyben arany por volt, azt fújta rá időnként a mellette állókra. Francois-Xavier Lalanne egy tengeri csendéletet festett Claude Lehon arcára, egy süllyedő gőzössel kiegészítve. Ehhez a sétáló festményhez fehér női parókát viselt. Michel Guy, akinek ebben az esetben szerencséje volt, hogy kopasz volt, egy késsel a koponyájában népszerűsködött. Jelmezét egy reszketeg, elhaló halló-val tette még ijesztőbbé. “Elég groteszk vagyok?” -kérdezte izgatottan.
A legtöbb női vendég, sztár divattervezők couture ruháit viselte, Jean de Caracciolo hercegnő kivételével, aki egy sárga hálóruhát öltött magára, ami egy vintage darab volt 1925-ből, zöld polip turbánjával kiegészítve láthatóan nagyon jól érezte magát benne. A férje egy dobozban hozta el a fejfedőjét a partira, egy hatalmas földgömböt négy, fehér bolygó lógott le róla körbe-körbe.-“Ha szürrealista vagy, tudnod kell, mi az.” – magyarázta, amikor kérdezgették tőle, hogy mi is ez? Nem meglepő módon, Helene David-Weill, egy eredetileg szőkehajú nő, Kleopátrának öltözött, fekete parókáján műanyag kezek, lábak, ajkak, békák és csigák lógtak, a sötétben minden világított rajta, olyan volt, mintegy élő közlekedési lámpa. –„Nem tudom, hogy vajon lószőrből vagy kínai hajból van a parókám?”-mondta Mrs. David-Weill, de azt mindenki kitalálta, hogy jelmeze a “vékonyabb Elizabeth Taylor” Kleopátrájának szürrealista verziója akart lenni.
Alexis de Redé esztétabáró négy maszkot viselt, amit szkarabeusz bogarak leptek be, egy egyiptomias beütésű Tiziánó festményre hasonlított, az Allegory of age-re azaz a mester Életkorok című festményére. Az egyik vendégnek egy zöld alma lógott az arca előtt, ismét Magritte Az ember fia című festményére utalva; Egy másik arisztokrata Mona Lisa feldarabolt kollázsát viselte.
A bál, mint a félelmetes jövő előrevetítése
Kevés partit értékelnek úgy, hogy egy valódi műalkotás, de a Rothschildok 1972-es bálja az volt. A szürrealizmus félig kurátora, félig alapítója Dali játszotta a vezető szerepet, Marie Héléne de Rotschild vendéglátó hölggyel együtt. Egyesek szerint ez a nap olyan volt, mint egy Buñuel film a 70-es évekből, egy szatírikus társadalmi labirintus, és Hieronymus Bosh: Gyönyörök kertje élőben, egy magával ragadó színielőadás, az ún. avant la lettre, azaz a dolgok előrevetítése még azok megtörténte előtt. Így majd 50 év távlatából visszanézve, ez a szürrealista bál egy koktélkeveréke lett a “Tágra nyílt szemek” stílusú maszkos bálnak, és a Lady Gaga stílusú pop videónak. Marisa Berenson a Cabaret című Oscar díjas film gazdag zsidólánya, és Stanley Kubrick Barry Lyndon című filmének sztárja, mintha Kubrick utolsó filmjét vetítette volna 20-30 évvel előre, a Tágra nyílt szemek-et a titoktartás, a gazdagság, a szex álomszerű ködeit. A mókázás és a játékok (vetélkedő) mögött, a képek az okkult elit ideológia elmeállapotát fedték fel,- ami nyilvánvalóan számtalan illuminátus (megvilágosodott) hívő favoritja volt. Már maga a meghívó is egy inverzió volt, mellesleg a visszafelé olvasás is az ál-sátánisták kedvence. A kastély vörös fénybe burkolózva meg olyan hatást keltett, mint Roman Polanski: Sátán című misztikus thrillerje, a “Kilenc Kapu” (Polanski az Árnyak Birodalma című könyvből adaptálta filmre, amit a Sátán írt!) és minő véletlen egybeesés a filmet 1999-ben itt forgatták. A “Tágra nyílt szemekben”, Kubrick utolsó, szintén 1999-es filmjében, az okkult rituálé egy másik Rothschild kastélyban, a Mentmore Towers-ben játszódik, az Egyesült Királyságban. Dr. William Harford alias Tom Cruise vendégei éppenúgy maszkot viselnek, mint a Rotschild asszony báljára meghívott vendégek. Lehet, hogy a film ihletője a 72-es Rothschild bál volt és a kicsapongást ábrázolta?
Hál’ Istennek, illetve Sir Cecil Beaton fotóművésznek, hogy felvette és megörökítette a partit, mert ez lett az „Utolsó vacsorája” a Rotschildoknak Ferrières-ben. Három évvel a megismételhetetlen szürrealista bál után Héléne és Guy a kastélyt a párizsi egyetem kancelláriájának adományozta. Ma egy gasztronómiai iskola is működik benne.
Tulipán mánia
Charles de L’Écluse (latin neve: Carolus Clusius) honosította meg a tulipánt Hollandiában, amikor 1593-ban a leideni egyetem professzora lett. A tulipántermesztés nemsokára hatalmas üzletággá nőtt Németalföldön, ezt később „tulpomániának” nevezték el. 1629-ben az európai botanikusok már körülbelül 1000 fajtát ismertek. Az értékesebb tulipánhagymák valóságos vagyonokat értek. Egyetlen ritka alakú és különleges színű tulipán hagymájáért – mai pénzben számítva – akár hatszázezer forintot is megadtak. A „tulipánőrület” időszaka 1633–1637; majd 37 februárjában a spekulációs piac összeomlott. A hagymák ára hirtelen a korábbi töredékére csökkent, így nagyon sok család elveszítette erre alapozott vagyonát.
Mára mintegy 3–4000 különböző termetű és virágú faját nemesítették ki, így a tulipán virága a kék kivételével bármilyen színű és változatos mintájú lehet; még (csak nem fekete) sötét ibolya és zöld virágú fajták is vannak. Elsőként 1597-ben John Gerard botanikus állapította meg, hogy:-“A természet úgy tűnik, hogy többet játszott ezzel a virággal, mint bármely más növénnyel.” Amikor Hollandiában a szépséget az élénk kontrasztos színek márványos örvényei határozták meg, a tulipánok szirmai “tollasakká váltak” és “lángra lobbantak”. A 19. században azonban, amikor az angolok tulipánmezőt akartak létrehozni, a tulipánok ismét alkalmazkodni tudtak és “festékkel töltött dobozokká fejlődtek a legfényesebb, legkövérebb, tiszta pigmentekkel.” Ezek a tulajdonságok a tulipán genetikai változékonyságára utalnak, ami miatt az oszmán törökök azt hitték, hogy a természet ezt a virágot minden másnál jobban dédelgette.
A tulipán további előnye, hogy hagymákról, magokról és a rügyekről egyaránt lehet szaporítani. A tulipánmag azonban 7-12 év után képez csak virágzó gumót. Amikor egy hagymából virág lesz, az eredeti hagyma eltűnik, de “klón” gumók lépnek a helyére, amik kirügyeznek. Megfelelően művelt helyen, ezekből a rügyekből saját, virágzó gumók lesznek, általában néhány év után. Az ún. „tulipántörés” vírus csak a rügyekkel terjed, nem a magokkal, és a szaporítás során a vírus nagyban lelassul, ezért a legvonzóbb fajták termesztése évekbe telik (ezekből lesznek a cirmos szírmú tulipánok). Az északi féltekén, a tulipán áprilisban és májusban virágzik, körülbelül egy hétig. A tulipánt nyugvó szakaszában júniustól- szeptemberig lehet gyökerestől kitépni, így a tényleges vásárlások ezekben a hónapokban történnek meg.
Tulipán a művészetben
A közel-keleti növénytermesztő kultúrákban már az i. e. 3. századtól rendszeresen megtalálhatjuk ábrázolásait. Általában a nőiességet, a szerelmet jelképezte, illetve erotikus szimbólum volt, különösen a piros tulipán az érzéki örömöket fejezte ki. A keresztény szimbolikában a fehér tulipán viszont a (testi-lelki) tisztaság, továbbá a megbocsátás jele, de a tulipánok jelenthetik a szenvedélyt, a hitet és a szeretetet is. Míg a lila tulipánok a királyi családot képviselték, mindkettő fontos eleme lett a húsvétnak!
A tulipán népszerű kerti növénnyé vált a török kultúrában, ahol egyenesen a földi paradicsomot testesíti meg, és szinte isteni státuszt kapott. A 17. századi holland csendéleteken azonban a szirmait hullató virágok rendszerint a mulandóságot, az élet rövidségét, a halált jelentették.
A perzsa újév ünneplése a Nowruz, több mint 3000 éves múltra tekint vissza, a tavasz közeledtét jelzi, amikor is az ünnepségek során a tulipánt használták/ják dekoratív elemként.
Egy 6. századi perzsa legendában, mely hasonlít a Rómeó és Júliához,- a tulipánnak szimbólikus szerepe van. A fiatal Farhad kőfaragó kiömlött vérét jelképezi, amikor megöli magát, mert azt hiszi, (szándékosan hamis hírt mondanak neki), hogy a szerelmese Shirin hercegnő meghalt.
Az Oszmán Birodalomban a tulipán volt az uralkodóház emblémája is így sok, 13. századi perzsa költeményben fő motívum. A Musharrifu’d-din Saadi: Gulistan című versében egy látnoki Paradicsomot ír le: -“A hűvös patak morajlása / madárdal, sok érett gyümölcs / fényes, sokszínű tulipán és illatos rózsa…”A tulipán sokszor szerepel Simin Behbahani verseiben is.
Iránban a tulipán a mártírság nemzeti szimbóluma (és általában a shi’ite iszlámban), a postai bélyegeken és érméken is tulipán van. Az 1979-es iszlám forradalomban gyakran szimbólumként használták, és egy piros tulipán díszíti az 1980-ban újratervezett zászlót. A kard közepén, négy félhold alakú szirom körül “Allah” áll, az öt pillére, pedig az iszlámot szimbolizálja. Ruhollah Khomeini ajatollah sírját 72 ólomüveg tulipán díszíti, amelyek 72 mártírt képviselnek, akik a karbalai csatában haltak meg k.e.680 -ben. Az 1980–1988-as iraki háború áldozatait ünneplő hirdetőtáblákon is szimbólumként használták a tulipánt.
2009-ben a tulipán az Iráni Zöld Mozgalom szimbóluma lett.
A perzsa “laleh” szó tulipánt jelent, -az arab országokban népszerű lány név, -de ezt a nevet használják a kereskedelmi vállalkozások elnevezésére, mint pl. a Laleh International Hotel, valamint a közintézmények neveihez: Laleh Parkand Laleh Kórház.
Amikor arab betűkkel írták le a szót úgy hangzott, hogy “lale”, ami az Allah szó anagrammája, ezért vált a tulipán szent szimbólummá. Széles körben használják pl. a House of Osmanban, ahol csempéket díszítettek vele, mecsetek, szövetek, edények dísze, mintázata, stb. tehát amerre csak az ember jár az Oszmán Birodalomban, mindenütt találkozik a tulipánnal, mert a tulipánt a bőség és a kényeztetés szimbólumának tekintették. A korszak, amely során az Oszmán Birodalom a leggazdagabb volt gyakran nevezik Tulipán korszak-nak vagy törökül Lale Devri-nek.
A tulipánt Magyarországon a 16. század vége óta termesztik. Nyugati kertészek ismertették meg velünk szaporításukat. Népművészetünk azonban már jóval korábban felfedezte, mert pl. a tulipán motívum megtalálható egyes hun leleteken, a honfoglalás korából származó karosi szablyájának palmettákat formázó veretes díszei közt Kiszely István tulipánt is felismerni vélt; a levédiai Csertomlikben talált kardmarkolat is tulipánsorral van díszítve.
A tulipán középső sziromlevele hasonlít a székely írás “us” (ős) jeléhez. Ez a jel a Tejút hasadékát ábrázolja, amelyben karácsonykor a Nap kél (a jelet csak másodlagosan használják a női nemiszerv ábrázolására; eredetileg az ősanya vulváját jelölte; de az ősvallás időszakában nem a vulva, hanem a benne születő napisten volt a fontos). Ez a csillagászati körülmény okozta a Tejút hasadékának rendkívüli ősvallási jelentőségét és a sok ábrázolást, amelyek egy része a tulipánhoz kötődik.
A tulipán két szélső sziromlevele meg a székely írás “nt/tn” (Ten) jelével azonos. A két jel együttesen az Isten (ős Ten) szót adja, újfent igazolva ezáltal azt a Berze Nagy János által is felismert tényt, hogy a magyar nép az égigérő fát (azaz a Tejutat) az Istennel azonosítja.
A konyhában
A tulipán szirmok bármilyen meglepő, de ehetők. Az ízük változik a fajtától és a szezontól függően, nagyjából hasonlít a saláta vagy más saláta zöldekhez. Vannak azonban, akik allergiásak a tulipánokra.
A tulipánhagymák úgy néznek ki, mint az igazi hagyma, mégsem tekinthetők élelmiszernek. A hagymák toxicitása nem tisztázott, és nem is létezik megállapodás szerinti módszer az emberi fogyasztásra való biztonságos előkészítésre. Voltak feljegyzések a tulipán toxikus hatásáról, ha valaki túl sokat fogyasztott belőle. Az 1944–45-ös nagy holland éhínség idején azonban a tulipánhagymákat kétségbeesésből fogyasztották, a holland orvosok még recepteket is mellékeltek hozzá. Pl. Audrey Hepburn is tulipánt evett a háború alatt.
Tulipán fesztiválok
Mondanom sem kell, hogy szerte a világon tartanak tulipán fesztiválokat, például Hollandiában a Tulip Time Festival-t, Spaldingban, Angliában, de van egy népszerű tulipán fesztivál Morges-ban, Svájcban is. Minden tavasszal tulipán fesztiválokat tartanak Észak-Amerikában is, beleértve Michigant, a Skagit Valley Tulip Festivalt, Washingtont, a Tulip Time Festival-t (Orange City és Pella, Iowa), és a kanadai Tulipán Fesztivált Ottawában, Ontarioban. A tulipán népszerű Ausztráliában is, ahol több fesztivált szentelnek a virágnak szeptemberben és októberben, a déli féltekén pedig tavasszal.
Tulipán mánia
A tulipán Európába történő bevitelét gyakran megkérdőjelezhetően Ogier de Busbecq, flamand botanikusnak tulajdonítják, aki I. Ferdinánd megbízásából az Oszmán Birodalomban nagyköveti szolgálatot teljesített. 1554-ben I. Szulejmán szultán vele küldte az első tulipánhagymákat és magokat Bécsbe. A tulipán gumók, valamint más újdonságnak számító növények, mint a burgonya, paprika, paradicsom és egyéb zöldségek, egyébként mind a 16. században kerültek Európába. A tulipán gumók hamarosan Bécsből, Augsburgba, Antwerpenbe majd Amszterdamba is eljutottak. Termesztésüket az Egyesült Tartományokban (ma Hollandia) komolyan úgy 1593 körül kezdték, miután a dél-hollandiai botanikus Carolus Clusius a Leideni Egyetemen megalapította a Hortus Academicust. A kertbe tulipán gumókat ültetett, majd megfigyeléseire alapozva megállapította, hogy a virágok képesek elviselni a ridegebb körülményeket is, ennek köszönhetően a tulipán népszerűsége nőni kezdett. Sikerének titka az lehetett, hogy különbözött az akkor ismert virágoktól, melyek Európa legszebb kertjeit díszítették. Szirmának intenzív, telített színe, a nonpareille (ez egy betűméret a nyomdában: 2256 mm x2117mm) státuszszimbólumként való megjelenése egybeesett az újonnan függetlenné vált holland kereskedelmi vagyonok növekedésével. A 17. században már nem a spanyol Holland Köztársaságról van szó, mert az ország gazdasági forrásai a jövedelmezőbb kelet-indiai kereskedelemre tevődtek át, ahol egy-egy hajóút 400%-os nyereséget hozott. Az ország tehát az amszterdami kereskedőknek köszönhetően megkezdte aranykorát. A tulipán hamarosan áhított luxuscikké vált, és nem csak az egyszerű fajta, de több különleges fajta is követte. Ezeket a következő csoportokba sorolták: a piros, sárga vagy fehér egyszínű tulipánokat Couleren névre keresztelték; a színeseket Rosen (fehér csíkok, piros vagy rózsaszín alapon); Violetten (fehér csíkok, lila vagy lila alapon); és a legritkább az összes közül a Bizarden (bizarr) sárga vagy fehér csíkok a piros, barna vagy lila alapon). A többszínű tulipán hatása (bonyolult vonalak és láng-szerű csíkok a szirmokon) élénkek és látványosak voltak, így még egzotikusabb kinézetűeknek hatottak, tehát nagyon keresetté váltak. Ma már ismert, hogy a cirmos tulipánhatás, annak köszönhető, hogy a gumók egyfajta tulipán-specifikus mozaik vírussal fertőzödnek meg, ez az úgynevezett “tulipántörés vírus”, melynek során egy szirom színe két vagy többféle csíkozású lesz.
A termelők az új fajtákat aztán magasztos címekkel látták el. Számos korai fajta volt az Admirael (“admirális”) előtagú, amit gyakran a termelők nevével kombináltak: Admirael van der Eijck volt a legelismertebb, mintegy ötven ilyen nevű faj él. A Generael (“generális”) egy másik előtag volt, amelyet körülbelül harminc fajtánál használtak. Később egyes fajták még extravagánsabb neveket kaptak, mint Nagy Sándor vagy Scipio, vagy akár “Admiral of Admirals (az admirális admirálisa)” és a “General of Generals”. Az elnevezése lehet véletlen és a fajták nagyon változóak. A legtöbb ilyen fajta már kihalt.
Mivel a tulipánoknak egyre nőtt a népszerűsége, a szakmai termelők magasabb és magasabb árakat fizettek a vírusos-cirmos tulipánokért. 1634-re, részben a francia kereslet hatására, a spekulánsok elkezdtek belépni a piacra. 1635-re 40 hagymát értékesítettek 100 000 forintért (holland forint). A ritka gumók szerződéses ára 1636-ban tovább emelkedett, de novemberre a közönséges, “töretlen” gumók ára is növekedni kezdett, így hamarosan minden tulipángumó több száz guldent jövedelmezett. Az év hátralevő részében a virágárusok vagy tulipánkereskedők szerződést írtak alá egy jegyző előtt, hogy tulipánokat vásároljanak a szezon végén (gyakorlatilag határidős szerződések). Így a hollandok, akik számos technikát kifejlesztettek a modern finanszírozásra, létrehoztak egy piacot a tulipán gumókra, mint tartós árura (A gyors kiárusítást egy 1610-es rendelet tiltotta be, amelyet 1621-ben és 1630-ban, majd 1636-ban megismételtek vagy megerősítettek. A rövid távú eladók ellen nem emeltek vádat e rendelet alapján, de a határidős szerződéseket végrehajthatatlannak ítélték, így a kereskedők visszautasíthatták az ügyleteket, ha veszteséggel szembesültek). 1636-ban a hollandok létrehoztak egyfajta hivatalos határidős piacot, ahol a szezon végén a gumók vásárlására és értékesítésére vonatkozó szerződéseket vásároltak és adtak el. A kereskedők a kocsmákban (“főiskoláknak” nevezték) találkoztak és a vásárlóknak 2,5%-os “bor pénzt” kellett fizetniük. Egyik fél sem fizetett kezdeti árrést, sem piaci árrést, és minden szerződés az egyes viszontkodókkal, nem pedig a Tőzsdével köttetett. A holland tulipánszerződés-kereskedelem hollandul-windhandel, szó szerint “szélkereskedelem” volt, mivel egyetlen gumó sem cserélt gazdát. Az egész üzlet a holland gazdasági élet peremén valósult meg, nem pedig magán a Tőzsdén.
1636-ra a tulipánhagyma, Hollandia negyedik vezető exportterméke lett, a gin, a hering és a sajt után. Az ára az egekbe szökött. Sok ember szerzett és vesztett vagyont egyik napról a másikra. Összehasonlításképpen, pl. 1637 februárjában egy képzett kézműves 150-350 forintot keresett évente, és “nyolc, kövér sertés” 240 florinba-guldenbe került. 12 hektárnyi földterületet ajánlottak fel egy Semper Augustus nevű tulipán fajtáért. 1637 telén egyes gumók állítólag naponta tízszer cseréltek gazdát. A szállítások sohasem történtek meg, mert 1637 februárjában, a tulipánhagymák szerződéses árai hirtelen lezuhantak, és a tulipán kereskedelem csődbe ment. Az összeomlás Haarlemben kezdődött, amikor a vevők megtagadták, hogy megjelenjenek egy rutin tulipán árverésen. Oka, Haarlemben kitört a bubópestis járvány. A pestis járvány miatt a buborék kidurrant. Azóta 1637 februárjára a világtörténelemben úgy tekintenek, mint az első regisztrált, spekulatív gazdasági csődre. Pedig a tulipán mánia csupán egy addig ismeretlen társadalmi-gazdasági jelenség volt, nem gazdasági válság. Az igaz, hogy a tulipán áresése sok befektetőt tönkretett, de nem volt kritikus befolyása a Holland Köztársaság jólétére, mely a 17. században egészen az 18. század közepéig a világ, vezető gazdasági, és pénzügyi hatalma volt, a történelem legfejlettebb és legkifinomultabb rendszere. A hollandoknak köszönhetjük a világ, gazdasági, üzleti és pénzügyi történelmének számos úttörő újítását. A Holland Köztársaság (a világ első hivatalos tőzsdei és tőzsdei piacának szülőhelye), a Holland Kelet-indiai Társaság (a világ első hivatalos részvénytőzsdéjének és részvénypiacának), a Holland Kelet-indiai Társaságnak (a világ első hivatalosan jegyzett állami vállalatának) és a Holland Nyugat-indiai Társaságnak a társadalmi-politikai-gazdasági tevékenységeiben gyökereztek, ami azt mutatja, hogy nem véletlenül nevezték aranykornak.
Brueghel egy nagy tablót festett 1640-ben a “Tulipánmánia” jelenségről. Úgy tette nevetségessé az embereket, hogy a spekulánsokat bolond majmoknak ábrázolta. A kép bal oldalán egy majom látható, aki a virágzó tulipánra mutat. Egy másik majom feltart egy tulipánt és egy pénzeszsákot.
Fent a teraszon az üzletkötést kézfogással zárják le, a hagymákat lemérik, és a pénzt számolják, egy pazar üzleti étkezdében élvezkednek. A bal oldali majomnak van egy listája drága tulipánok nevével. A kard az oldalán a státusz szimbóluma.
A háttérben egy majom lovagol, rangjáról vagy testtartásáról ítélve úriember lehet. Az elöl középen lévő majom befejezi az alkut. A bagoly a vállán – ellentmondásosan – nem a bölcsesség szokásos szimbóluma, hanem a butaság jele, mert ez az éjszakai lény nappal vak.
A tulipánkereskedelem összeomlásának utóhatásait is ábrázolja a festmény. A jobb oldalon egy majom levizel néhány tulipánt, ezzel jelezve, hogy a tulipán értéktelenné vált. Mögötte egy spekuláns, az adósságai miatt, a bíró elé került. Egy másik majom sír a dokkban. A háttér közepén, távol egy csalódott vevő megkezdi a harcot, jobbra egy másik spekuláns a sírba kerül.
Alexander Dumas: A fekete tulipán című könyve szintén a tulipán lázról szól
A történet a holland Haarlem városában játszódik, ahol a tulipántársaság díjat tűz ki a szénfekete, nagy tulipán fölfedezésére –, ami megoldhatatlan problémának látszott, ha tekintetbe vesszük, hogy abban a korban még a természettől fogva sötétbarna fajta sem létezett. Mondogatták is, hogy a díj alapítói akár kétmillióra is szabhatták volna a díjat százezer frank helyett, mert hogy a dolog úgyis kivihetetlen. Erény és bűn, szerelem és kapzsiság, árulás és hősi halál, uralkodói önkény és igazságtétel – a romantikus regények minden eleme együtt van ebben a jellegzetes Dumas-históriában.
Párizs és a harlemi reneszánsz
A belle époque, a Szép század, a századforduló szellemileg tevékeny időszaka volt, azok a boldog békeidők, amikor a magyar kultúra még együtt haladt az európaival. Ez elsősorban a nagyvárosok boulevard-jain, a kávézókban és kabarékban, a műtermekben, galériákban, koncerttermekben és szalonokban zajlott. Főszereplője a nagy és középpolgárság volt, akik a legtöbbet nyertek a technikai és gazdasági fejlődésből. Minden áruvá vált, a művészet, a mű, aminek értékét az egyediség határozta meg. A művész árutermelő lett, aki rákérdezett és válaszolt a kor társadalmi és szellemi problémáira. Az „utca művészete” soha nem volt ennyire esztétikus és morális hatással a tömegekre, mint ekkor. A gondtalan életérzésnek az első világháború kitörése vetett véget (vagy a szép korszak már a Titanic elsüllyedésével, 1912-ben szimbolikusan lezárult).
Kánkán őrület
Párizsban a Montmartre híres táncosai a négyes dallamára búcsúztatták el a 19. századot. A századfordulót követően aztán a világ minden tájáról idesereglett élvhajhászok, félvilági és becsületes emberek özönlötték el a Montemartre alatt nyílt mulatókat, az “erénytelenség övezetét“, mint a La Boule Noire-t vagy az Élysée-Montmartre-ot. A Moulin Rouge-ban született meg a francia kánkán. Kissé kétes hírű csillagait, Toulouse Lautrec örökítette meg. A szatírikus kabaré műfaját viszont egy volt katona, Rodolphe Salis találta ki és a közönsége a Chat Noirban (Fekete Macska) vált célpontjává vaskos gúnyáradatának.
A Moulin Rouge-tól pár lépésre, a place Pigalle-on volt a modell piac, néhány könnyűvérű lány,-akik éppen otthagyták valamelyik művész pártfogójukat,-kárászéletű sikert arattak a színpadon. Ilyen volt Jane Avril, akit csak úgy emlegettek, hogy a La Bomba, Crici, aki egy nagy spárgába halt bele, Goulue, a Zabagép, aki egy híd alatt végezte. Egyedül „Lába az égben” Nina volt szerencsésebb.
A Moulin Rouge (jelentése: Vörös Malom) a mai napig Párizs nemzetközileg elismert szórakozóhelye. A lokált 1889. október 6-án, a párizsi Montmartre-on nyitotta meg Joseph Oller, s ettől kezdve a Vörös Malom látványos táncos revüműsorokkal kápráztatta el a közönséget. Már az indulásakor felháborodás övezte az erotikus, kicsit cirkuszos előadásokat, melyek rossz híre még inkább ide vonzotta a közönséget. A botrányos tánc, a kánkán és a táncosnők, valamint Toulouse-Lautrec zseniális plakátjai hamar világhírűvé tették a mulatót.
A kánkán algériai eredetű tánc, a 19. század dereka óta éjszakai mulatókban, női tánckarok által előadott gyors, erotikus táncként ismert. A francia kikötővárosok matrózkocsmáiból indult diadalútjára. Először Marseille-ben és Toulonban hódított, majd Párizsban a Molin Rouge-ban. Tehát a századfordulón Kánkán zengett a báltermekben és a kültelki mulatságokon, a főurak palotáiban és a kispolgárok szerény szalonjaiban. Majd megjelent a mulatók színpadjain is, ahol rikoltozva, egy bacchanália vad bakugrásaival rémisztgette és gyönyörködtette a publikumot.
Végül Offenbach révén vonult be az operett irodalomba, Offenbach Orfeuszában nyerte el végső színpadi formáját. E pillanattól kezdve a kánkán már több volt, mint egy szilaj, fékevesztett tánc. A jelképe lett a II. Császárság korának, e különös birodalomnak, melynek falait, alighogy felemelték, máris a korrupció, a kegyetlen önkényuralom és a pénz titkos erői repesztették szét. Egyes ellenőrizhetetlen pletykák szerint a tánc végén, közvetlenül a spárga pozíció előtt a táncosnők felkapott szoknyája láttatta, hogy van-e rajtuk egyáltalán alsónemű.
La Goulue, a „Zabagép”, valódi neve: Louise Weber volt (Clichy 1866. július 13. Párizs, 1929. január 30.). Párizs Pigalle kerületéből került a Montemartre-ra és lett királynője. Igen keveset tudunk gyermekkoráról. Valószínűleg elzászi zsidó családban született. Anyja egy mosodában dolgozott. A szegény, fiatal lányt vonzotta a tánc, élvezte a mosodai ügyfelek drága ruháinak felpróbálását. Tizenhat évesen az anyja tudta nélkül eljárt egy mulatóba, ahol kölcsönvett ruhákban lépett fel. Így indult a karrierje.
La Goulue azonnal felhívta magára a figyelmet azzal, hogy az asztalok tetején táncolt, az alsó ruhájára egy szív volt hímezve, lábujjal rúgta le a férfiak kalapját, és bárkit az asztal alá ivott. Az egyik első férfi, akinek felkeltette az érdeklődését, Renoir volt. Neki köszönhetően lett belőle modell és így talált rá a táncos helyekre a Montmartre-on. La Goulue az első táncosok egyike volt, akin Lautrec szeme is megakadt. Néhány év után otthagyta a Moulin Rouge-t, de a közönség nem követte, így saját vállalkozása megbukott. Inni kezdett és elhízott. Amikor visszatért a Montmartre-ra, már nem ismerték fel. Mogyorót, cigarettát, gyufát árult, hogy megéljen, végül a Szajnába ölte magát.
Jane Avril (Párizs 1868. jún. 9. Párizs 1943. jan. 17.) a Moulin Rouge kánkán-táncosnője volt, akinek alakját Henri de Toulouse Lautrec képei őrizték meg az utókor számára. Borzasztó gyermekkora volt. Apja elhagyta a családot, anyja rendszeresen verte, olyannyira, hogy elmegyógyintézetben kellett kezelni, és csak azért engedték ki, mert nővérei a tehetségét csodálva ki tudták hozni. Autodidakta volt. Karrierje tizenhat éves korában indult el. Egy étteremben kezdett táncolni, ahol keringőket improvizált. 1889-től, a Moulin Rouge megnyitásától, a mulató szólótáncosa lett. 1935-ben lépett fel utoljára. Azt követően teljes szegénységben élt, egy öregek otthonában halt meg, ahova Sacha Guitry, francia színész-rendező helyezte el 1942-ben.
Loie Fuller: ún. szerpentin táncos volt, és inkább a vízuális effektusok színpadi megvalósítójaként vált ismertté. Életének érdekes epizódja, hogy az egyik fellépésére Marie Curiet bízta meg egy foszforeszkáló ruha készítésével. Loie megihlette Rodint, Picassot.
Párizs azonban könnyen felejt, és 20-30 évenként új szórakozó helyeket keres. Így születtek meg a 20. század elején az orfeumok és művész kabarék. A két világháború között élték reneszánszukat a zenés kávézók és bisztrók is, ahol névtelen és neves előadók léphettek fel, hol kicsi, hol nagyobb publikum előtt (Folies Berger, Ba tu Clan). A revük is ekkor élték fénykorukat, ahol látványos kosztümben, félmeztelen nők szórakoztatták a közönséget, mint Mistinguette és Josephin Baker.
Le Moulin de Galette
A gabonát, gipszet, követ, sőt a dombtetőn álló parfüm üzem számára hagymát őrlő 30 malomból maradt meg a rue Lepicen lakó molnárdinasztia malma. Az 1920-as években a Debray család vette meg. A tulajnak a nagyobb profit érdekében az az ötlete támadt, hogy táncmulatságokat rendez, és a megfáradt táncosoknak meleg lepényt (galette-t) árusít. így született meg a Le Moulin Galette.
A Chat Noir, a Fekete Macska
Rodolphe Salis (1851. május 29.–1897. március 20.) 1881-ben kibérelt egy használaton kívüli postahivatalt a de Rochenchouart 84. szám alatt, ahol először szentképeket gyártott, majd Émile Goudeau újságíróval karöltve kabarét nyitott. Annak érdekében, hogy összekapcsolják a művészetet az alkoholtartalmú italokkal, Salisnak az az ötlete támadt, hogy létre kell hozni egy kávézót “a legtisztább XII. Lajos stílusban”. Ezt a feelinget egy kovácsoltvas csillárral próbálta prezentálni (a bizánci időszakból), ami alatt a dzsentrik, a polgárok és a parasztok abszintot rendeltek,- ahogy az Victor Hugo és Garibaldi idején szokás volt,-és persze fűszeres forralt bort, a hypocrast, amit a nagyobb kontraszt kedvéért arany kelyhekben szolgáltak fel. A Le Chat Noir eleinte mindössze egy kétszobás helységből állt, (a helyszínen egy plakett őrzi emlékét) ahol ritka rossz bort kínáltak. A bejárat előtt viszont egy tetőtől-talpig aranyba öltözött, svájci kidobó ember állt, akinek az volt a feladata, hogy megválogassa a közönséget: a festők és költők bebocsájtást nyertek, a “hírhedt papok” és a katonák nem. Salis gúnyos fintora egy magas márvány kandalló képében öltött testet, amelynek egyetlen dísze egy gyerek koponya volt. Nos, a kabaré már a megnyitás pillanatában bomba siker lett, a Les Hydropathes-ok (“azok, akik félnek a víztől”) nevű radikális fiatal írók és művészeknek köszönhetően. Émile Goudeau vezetésével, a szimbolista csoport azt állította, hogy idegenkedik a víztől, ezzel szemben előnyben részesítik a bort és a sört! Őket Salis csalta át a Rive Gauche-i utcai klubjukból a Szajna folyó másik partján tanyázó Fekete Macska tavernába. A Chat Noir nagy bevételéből Salis átalakította a helységet: a XII. Lajos korabeli mértéktartó belső díszítést Willette hatalmas Parce Domine című művével modernizálta.
Salis kabaréiban kigúnyolta a különböző intézményeket, a közönséget (minden vendég disznó!), politikusokat, műve megkoronázásaként még egy Árnyszínházat is nyitott. Élcelődését a szellemi élet képviselői, sőt a koronás fők is szívesen hallgatták, akárcsak Aristid Bruant-ét.
Aristid Bruant (1851-1925)
Aristid tizenöt éves korában,–apja halálát követően –elhagyta szülővárosát. Hamarosan Párizsban, a Montemartre bohém világában kötött ki, ahol leginkább a gyorséttermekben és kocsmákban lógott. Ezekben talált rá költői-zenei tehetségére is. Bár jó házból való úrifiú volt, hamar elsajátította a párizsi szlenget, amelyen aztán forradalmi pátosszal teli, polgárgyűlölő dalait írta.
Rövidesen megismerkedett Salisszal, aki meghívta a Le Chat Noir kabaréjába, ahol többek között a fiatal szimbolisták gyülekeztek (lsd Émile Goudeau). Bruant feltűnő ruhában lépett fel: vörös pulóverben, fekete dzsekiben, hosszú csizmában és hatalmas vörös sállal a nyakában. Színre lépéséhez ezt a nevet használta: Astrid Bruant, a Montmartre csillaga. Amikor esténként berúgta az ajtót a Chat Noir-ban, elkiáltotta magát: „Fogjátok be a pofátokat, barmok, ha én énekelni akarok!” – így kezdődött a műsora. A legközönségesebb káromkodások özönét zúdította a fejesekre, heves vádakkal illette az úri osztályokat. A szegények, munkások és bűnözők nyomorúságát énekelte meg. 1885-ben tulajdonába vette a kabarét, és Le Mirliton néven (aminek jelentése: nádsíp, de dilettáns versike értelme is van) még újságot is kiadott. Meghívott ide már másokat is fellépni, de saját műsorait is folytatta. Dalai könyvalakban is megjelentek. 1925-ben halt meg. Nem messze szülőhelyétől temették el. Később Párizsban utcát neveztek el róla.
Néger bál
1895-ben Berlinben került sor a világ első filmvetítésére a Skladanowsky testvérek által. Párizsban a színes litográfia továbbfejlesztése (Henri de Toulouse Lautrec) lehetővé tette elegáns, színes plakátok olcsó nyomtatását.
A Szép század korszakban egyszerre több izmus és irányzat élt egymás mellett (szimbolizmus, impresszionizmus és az avantgarde) ami később keveredett az Afrikából, illetve az Amerikai Egyesült Államok, (New York) Harlem negyedéből érkezett néger kultúrával. A Párizsban összpontosult néger elit aztán a 20-as-30-as években azonnal harcot indított a Banania hirdetésen vigyorgó néger mítosza ellen.
Így hódította meg Párizst a dobok és a bigin ritmusa, melyet az afrikaiakból és az Antillákról származó elit művész réteg közvetítette. Párizsban született meg a dzsessz zene (Duke Ellington, Louis Armstrong, Josephine Baker) is. Az emberek tódultak a Bal Négre-be, ahol elkápráztatta őket az afrikai művészetek gazdagsága, mely az avantgarde művészeknek is ihlető forrása lett (Picasso, Breton, Cendrars).
Jazz
A hagyományos jazz zenekar rézfúvós hangszerekből állt, mert a zongorát a néger zenészek a gazdagok hangszerének tekintették. Később azonban ezzel a hangszeres módosítással változtatták meg a meglévő műfajt. A jazz népszerűsége hamar elterjedt az egész országban, és ennek következtében minden idők legjobban kereső jazz előadói és zeneszerzői váltak ismertté, mint Duke Ellington, Louis Armstrong. Duke Ellington volt a legkeresettebb művész az ún. “harlemi reneszánsz” idején.
A 30-as évekre Európában a feketék zenei stílusa egyre vonzóbbá vált a fehérek számára is. Fehér regényírók, drámaírók és zeneszerzők kezdték felhasználni az afro-amerikaiak zenei témáit műveikben. Az európai zenészek átvették az afro-amerikai zene ritmusait, harmóniáit és dallamait–a bluest, a spirituálét és a jazzt. Így olvadt össze az afro-amerikai zene a fehérek klasszikus világi, zenei kompozícióival. Az első afro-amerikai férfi, aki széles körben elismert koncertművész lett, mind a saját régiójában, mind nemzetközi szinten, Roland Hayes volt. Arthur Calhounnal tanult Chattanoogában és a Nashville-i Fisk Egyetemen. 1911-ben a Fisk Jubilee Singers-szel turnézott.
A divat
A harlemi reneszánsz idején nem csak a zene és a tánc, de a divat területén is jelentős változások történtek: a viktoriánus pompa lassanként eltűnt, a nők megszabadultak a fűző kényelmetlenségétől. A fiatal nők rövid szoknyákba bújtak, amit selyemharisnyával viseltek, harang vagy üvegbúra formájú kalapokkal. Ekkor tombolt a Charleston is, melynek ismertető jelei a rövid, bő ruhák, a bubi frizura volt, hosszú nyaklánc, toll boa és hosszú szipkás cigaretta egészítette ki. A “harlemi reneszánsz” divatját az elegancia és a rikító-feltűnő ötvözete jellemezte. A rendkívül sikeres fekete táncos, Josephine Baker, Párizsban a fekete-fehér nők divatdiktátora lett. A ruháit Jean Patou tervezte, és mindenki, aki csak adott magára öltözékeit lemásolta, annak ellenére, hogy színpadi jelmezeit a Vogue magazin “megdöbbentőnek” nevezte. Josephine Baker tulajdonképpen akaratlanul az “art deco” előfutára lett, mely közvetlenül a “Danse Sauvage” (vadtánc) korszaka után következett. Nagy botrányt keltett, amikor az egyik párizsi fellépése során egy húrból és mesterséges banánból készült szoknyát viselt, felül meg semmit. Ethel Moses, egy másik népszerű fekete előadóművész volt, az 1920-as és 30-as években némafilmekben szerepelt, ő meg jellegzetes bob frizurájával vált divatdiktátorrá, ma úgy mondanánk, hogy influenszerré.
A férfiak laza, bő öltönyt viseltek, amely a későbbi “Zoot”-elnevezésű stílushoz vezetett. Ez széles szárú, magas derekú, peg-top nadrágból és hosszú kabátból állt, válltöméssel és széles hajtókával. Széles karimájú kalapjukhoz színes zoknit, fehér kesztyűt és bársonygalléros Chesterfield kabátot viseltek. Ugyanakkor a leopárdbőr kabátok viselésével, az afro-amerikaiak tiszteletüket fejezték ki afrikai örökségük iránt, mely az afrikai állat erejét hivatott szimbolizálni.
Lengyel szárnyas huszárok és a krakkói betlehem
A “Krakkói betlehem” (Kraków szopka=krakkói bölcső) lengyel karácsonyi hagyomány a 19. század óta. A “szopka” a város leghíresebb épületeiből álló kompozíció/makett, egy szokatlan és sajátos ábrázolása Jézus születésének, mely a bibliai történet háttereként Krakkó történelmi épületeit használja fel. Ez a hagyomány 2018-tól az UNESCO világörökség része lett.
Jézus születését a 13. század óta ünneplik, és assisi Szent Ferencnek köszönhetően a betlehem állítás kultusza hamar elterjedt Lengyelországban is. Már a középkorban egy sajátos stílusú betlehem, a Jasełka felbukkanása figyelhető meg, a nagyobb lengyel városokban néhány utcai előadóművész az eleinte mozgatható bábfigurákat, rögzített fafigurákkal helyettesítette. Ezek a szereplők aztán minden korban változtak, az aktuális, híres vagy hírhedt személyekkel kiegészítve az eredeti, “Jézus a bölcsőben” témát. Így elevenedtek meg a betlehemeken a lengyel legendák, történelmi események, mint pl. a rettenthetetlen szárnyas huszárok, aztán a legendás 16. században élt boszorkánymester, Pan Twardowski, a nemzeti hős, Tadeusz Kościuszko, végül Krakkó város eredete, a wáweli sárkány történetén keresztül. A 18. században az ilyen nem vallásos tartalmak ábrázolása azonban a krakkói betlehemek betiltásához vezetett, mert több, merész, betlehemes jelenetet a lengyel egyház botrányosnak ítélt meg; de persze minél jobban tiltották, a művészek annál inkább úgy érezték, hogy a mondanivalójukat közölniük kell. A tilalom nyomán aztán a “szopka” a népművészetben teljesedett ki.
A szopka egy, hordozható betlehem, ami mai formátumában a 19. században terjedt el, amikor Krakkó kézművesei, kőművesei, fafaragói, hogy extra jövedelemhez jussanak, dekorációt kezdtek készíteni karácsonyra. A 2 évszázad során termékeik népszerűsége egyre nőtt, napjainkban olyan keresett cikkek, hogy a lengyel polgárok képesek borsos árat fizetni egy-egy műalkotásért (a különböző magánzók és művészeti egyesületek háztól-házig szállítást is vállalnak). Ennek a figyelemre méltó szokásnak korai pártfogói, Lengyelország leggazdagabb nemesi családja, a Potockik voltak.
Miután Lengyelország 1918-ben ismét visszanyerte függetlenségét, a krakkói szopkát emléktárgyként kezdték árusítani. A város önkormányzata 1937 decemberében úgy döntött, hogy a jövőben támogatni fogják ezt a hagyományt, ezt az első verseny bejelentésével tették közhírré. Azóta, kivéve a második világháború időtartamára, a krakkói szopka verseny minden évben, december első csütörtökén zajlik, Krakkó fő piactéren, az Adam Mickiewicz emlékmű mellett. A legjobb szopká-t a Krakkói történelmi Múzeumban állítják ki.
A krakkói bölcső
Ezek a díszes épületek legfeljebb két méter magasak és 3 méter szélesek lehetnek. Az épületmodellek leggyakrabban használt inspirációi Krakkó történelmi épületei, mint a Szent Mária-bazilika, Krakkó könnyen felismerhető tornyai. Más népszerű téma közé tartozik a Wáweli kastély, a Sukiennice kereskedelmi csarnok és a Barbican erőd. A műalkotásokban a betlehem gyakran a második emeleten kap helyet, míg az első emeletet történelmi figurákkal népesítik be.
A wáweli sárkány története
Wáwel, Krakkó régi vára. A Visztula mellett épült egy magaslaton. Három oldalról szelíd emelkedő visz fel a tornyokhoz, a zömök bástyák közé, a folyó felől azonban zegzugos szakadékok tátonganak, cserje benőtte mélyedésekkel, barlangszerű lyukakkal.
Régen, sok évszázaddal ezelőtt félelmetes lakója volt ezeknek a barlangoknak. Egy hatalmas sárkány tanyázott bennük, s mindent elnyelt, amit csak meglátott, embert, állatot egyaránt. Ha jóllakott rettenetes bűzt árasztva szuszogott bent a sötétben, de ha éhes volt, úgy üvöltött, hogy az egész hegy reszketett tőle. Ilyenkor aztán nem volt tanácsos a közelében maradni! Menekült is mindenki, amerre látott. Az emberek barmaikkal együtt más vidékre költöztek. Segítség azonban sehonnan sem érkezett, mert senki sem tudta, hogyan pusztítsák el a sárkányt. Kard nem fogja vastag bőrét, bot nem zúzza be koponyáját, torkát kéz meg nem fojthatja, villám tüze el nem éri, víznek habja el nem nyeli.
Ebben az időben Krak volt a király. Szomorúan ült fenn a várban, tekergette ősz szakállát, s csak bámult maga elé. Azon töprengett, hogyan pusztíthatná el a szörnyeteget. Gondolkodott egy hónapig, gondolkodott egy másikig, gondolkodott harmadikig: sírva tördelte a kezét, a sárkány közben egyre üvöltött, és falta a népet. Hétszer telt meg a hold, hétszer ragyogott fel az égen, amikor a király hívatta Skubát, a szolgáját.
-“Kedves szolgám, tedd, amit mondok: vágj le egy ökröt, ölj le egy juhot! Belsejüket dobd a vízbe, aztán keríts forró szurkot, izzó szenet, égő ként! Tömd ki szénnel és szurokkal azt az ökröt és juhot, s dobd a sárkánybarlang elé, amikor a szörnyeteg üvölt éhségében!”
Skuba meg is tette mindjárt, amit a bölcs király parancsolt neki. Ökröt és juhot ölt le, szenet, ként és szurkot tömött beléjük s a barlanghoz hurcolta azokat. A gonosz sárkány nyomban el is nyelte az állatokat, de aztán akkorát ordított, hogy még a vár is megingott tőle, mert a tűz marta a belsejét. Kidugta a lyukból a fejét, lerohant a Visztulához, és vedelte a vizet, hogy szörnyű fájdalmát csillapítsa. Annyit ivott, hogy egyszer csak nagyot üvöltött, és kipukkadt. Ekkor Krak lejött a várból, levágta a fejét, és egy magas karóra szúrta.
-“Ide nézz, kedves népem, véget ért a szenvedésetek!”
Madarak vitték az örömhírt a bujdosóknak, erdőkbe, hegyekbe: szántóvető, menj a földre, pásztor, hajtsd ki a nyájat, gyerek, eredj a mezőre: a sárkány nincs többé! Ettől kezdve Krak békésen uralkodott kővárában a sárkány barlangja fölött s a nép munkáját sem háborította több ilyen veszedelem. Hamarosan város is épült azon a helyen, amelyet a bölcs király nevéről Krakkónak neveztek el. A sárkány barlangjai azonban mindmáig ott láthatók a Wáwel oldalában a Visztula partján.
Szárnyas huszárok
A 16. században, Báthory István, erdélyi fejedelem, lengyel király, Lengyelországban, magyar mintára, egy huszárcsapatot szervezett, melyben csakis lengyel főnemesek fiai lehettek szárnyas huszárok. A fiatal férfiak tetőtől-talpig keleti mód szerint vértezetten, nehéz lovakon, súlyos lándzsákkal harcoltak; minden egyes úri lovast négy könnyű lovas (pacholek) kísért a harctérre.
Báthory modellje, ugye kitalálták már, hogy Hunyadi Mátyás híres, fekete serege volt. A legtöbbet ünnepelt, lengyel szárnyas huszár Towarzysz, pl. 1670-ben leopárd, tigris vagy jaguár bőrbe öltözve harcolt a törökök ellen, mert a farkas, medve, hiúz mentét csak a nagyon gazdag nemesek vagy vezérek viselhettek.
Pan Twardowski egy 16. században élt boszorkánymester volt, aki a legenda szerint eladta lelkét az ördögnek. (Hasonlít Goethe: Dr Faustus drámájához) Twardowski nemesi családból származott (szlachcic), egyes források szerint Nurembergben született, majd Wittenbergben tanult, ahol latin nevén Laureutis Dhurként vált ismertté és csak később került Krakkóba. Nos a történet szerint, egy nap eladta a lelkét az ördögnek, hogy cserébe nagy tudásra tegyen szert és a mágikus erőket hatalmában tudja tartani. Szerencsére Twardowski az ördöggel kötött szerződésbe beletett egy záradékot is, amely kimondta, hogy az ördög csak akkor viheti a lelkét a pokolba, ha Rómába látogat,-arra a helyre, ahova a varázsló soha sem akart elzarándokolni. Más változat szerint Twardowskit az apja adta el gyerekkorában az ördögnek.
Nos, az ördög támogatásának hatására, Twardowski gyorsan emelkedett a gazdagság és a hírnév ranglétrán, mert hamarosan nem más, mint Sigismund Augustus lengyel király és litván herceg tanácsadója lett, aki maga is járatos volt az asztrológiában. A király abban a reményben bérelte fel a boszorkánymestert, hogy az majd segít neki visszahozni imádott feleségét, Barbara Radziwiłł-t, a túlvilágról, mert a 30 éves korában meghalt asszony halálát soha sem tudta kiheverni. Twardowski meg is idézte a néhai királynőt, egy mágikus tükör segítségével, így vigasztalódott meg a gyászoló király. Később két könyvet is írt, melyeket az ördög diktált neki – egy varázslással kapcsolatos könyvet és egy enciklopédiát.
Miután a tudós éveken át kijátszotta az ördögöt, végül az egy “Róma” nevű fogadóban kapta el. De miközben az ördög azon dolgozott, hogy Twardowski lelkét magával vigye, a boszorkánymester imádkozni kezdett Szűz Máriához, aki megjelent előtte, Twardowskit a pokolba vezető úton kiragadta az ördög kezei közül. A mestert a Holdra repítette, ott él az a mai napig. Egyetlen pajtása, egy pók; akit időről-időre leküld a földre egy pókhálón, hogy híreket hozzon neki.
Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko (magyarosan Tádé Koscsusko, Mereczowszczyzna, Fehéroroszország 1746. febr. 4.– Svájc, Solothurn, 1817. október 15.) hadmérnök volt, lengyel és amerikai tábornok, az amerikai függetlenségi háború résztvevője, a nemzeti fegyveres erők főparancsnoka a nevét viselő, az Orosz Birodalom ellen indított 1794-es nagy felkelés idején (Kosciuszko felkelés), a lengyel, litván, a fehérorosz és az amerikai nemzetek hőse.
Kosciuszko az amerikai függetlenségi háborúban ezredesként harcolt George Washington oldalán. Az Egyesült Államokban hónapokon át dolgozott a kontinentális hadsereg különböző katonai táborainak a megerősítésén, mint Philadelphiában, New York államban, Ticonderoga erődjén és a Saratoga melletti sáncépítésben, ahol később győztes csatát vívtak az amerikaiak. Kosciuszko nemcsak az építkezéseknél, de a csataterek kiválasztásánál és a helyszínek hadászati elemzésénél is kamatoztatta mérnöki ismereteit, számos győzelemhez segítve az amerikaiakat. Tehetsége elismeréseként 1778-ban megbízták a Hudson folyó melletti West Point erőd megtervezésével.
1779-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, s egyidejűleg kb. 200 hektár földbirtokot adományoztak neki azzal a feltétellel, hogy letelepedik. Több éven át egyik szárnysegédje a fekete Agrippa Hull volt, akit barátként kezelt az egyenlőség elve alapján. Philadelphiában találkozott Kis Teknős (angolul: Little Turtle) algonkin indián vezetővel, akinek pisztolyt adományozott azzal, hogy védelmezze meg a népét.
Hazájába visszatérve részt vett az 1792. évi lengyel-orosz háborúban, amelyben az oroszok háromszoros számbeli fölényben voltak a lengyelekkel szemben. A lengyelek győzhettek volna, ha a litván hadsereg parancsnoka, Württembergi Lajos nem árulta volna el őket, úgy, hogy nem vette fel a harcot a támadókkal, akik így ellenállás nélkül tudtak előre törni. A hadsereg nem volt képes megakadályozni az Ukrajnába való behatolást, Kosciuszko mindössze annyit ért el, hogy jelentősebb veszteségek nélkül meg tudott hátrálni. A visszavonulás során, június 18-án Zielence mellett a lengyelek mégis váratlan győzelmet arattak az oroszok felett. Bár katonailag nem volt jelentősége a sikernek, azonban ő megmutatta, hogy lehetséges a győzelem. Ekkor hozták létre a legmagasabb lengyel háborús kitüntetést, amelyet Kościuszko kapott elsőként. Július 7-én, majd július 18-án Dubienkánál is jelentős harci érdemeket szerzett, miután a Bug folyónál visszaverte a többszörös erőfölényben lévő orosz hadsereget, 1792. augusztus 1-jén előléptették altábornaggyá.
1794-ben felkelést szervezett, melynek élére állt. A zendülést azonban az oroszok leverték és Kosciuszkot, mint főbűnöst börtönbe zárták. Pár hónap múlva azonban a cár amnesztiát adott neki amikor győzelmei elismeréseként Franciaország tiszteletbeli állampolgárrá nyilvánította. Ezt követően Kosciuszko csalódottan, háborús sérülései következtében betegen Svájcba, Solothurnba költözött egy barátjához, ott is halt meg 1817-ben.
1818-áprilisában átszállították a testét a krakkói Szent Flórián templomba. Június 23-án helyezték örök nyugalomra a waweli székesegyházban a lengyel királyok és nemzeti hősök panteonjában. A temetés alatt ágyúk dörögtek és a Zsigmond harang szólt. Nálunk Magyarországon utca lett róla elnevezve! (Tádé Kosciuszko)
Mátyás király huszárjai, korabeli német és olasz írók szerint: nemes ifjak és urak által vezényelt tizedeket, századokat, ezredeket képeztek, és fürge, apró, de rendkívül kitartó lovakon, másfél ember hosszúságú kopjákkal, szablyákkal és fokosokkal harcoltak. Öltözetük jól cserzett bőrökből készült. Sarukat viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel; fejüket csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy vastag nemezből vagy báránybőrökből készített kucsmákkal, felső testüket némelyek sodronyinggel, mások a vállra vetett báránybőrökkel bélelt, cserzett bőrökből készített rövid felső ruhával mente s egy e fölött viselt farkasbőrrel védték. A nyilazó magyar lovasokat nem hívták huszárnak, hanem jászoknak. Mátyás király huszárcsapatai a jobbágytelkek után kiállított, telek-katonák, tehát nem zsoldba fogadott kóborló, hanem földműves családok fiai voltak, s jobbára szerb eredetűek.
Japán karácsony és a karácsonyi torta
Amikor huzamosabb ideig Japánban éltem (Szapporóban), megdöbbentem azon, hogy a japánok milyen könnyedén vesznek át európai szokásokat mindenféle tartalom, vagy történelmi háttér nélkül. Nemrég kapóra jött nekik, hogy a jelenlegi császár, Akihito születésnapja december 23-ára esik. Mindenesetre ez munkaszüneti nap az egész országban, viszont sem 24-e, sem 25-e, 26-a nem az. Ez is azt mutatja, hogy a japánok mennyire nincsenek tisztában az európai hagyományok eredetével.
Pedig a kereszténység a három fő vallás egyike Japánban, mégis, a lakosság csak pár százaléka vallja magát hívőnek. A hatása azonban jelentős, ezt bizonyítja a “karácsony-mánia” is, amire valószínűleg a nyugati civilizációk felé nyitással egy időben figyeltek fel. A karácsony azonban japán sógornőm, Shizuka szerint,-csak egy ünnepnap, egy ürügy arra, hogy az emberek megajándékozhassák egymást, de a karácsony és Jézus Krisztus közötti összefüggésről sokan mit sem tudnak. Pedig Xavéri Szent Ferenc 1549-ben érkezett Japánba, az ő nevéhez köthető a karácsony behozatala is Japánba, az első írásos bizonyíték annak megtartásáról az 1552-es évből való (1612-ben viszont betiltották a kereszténységet, azután nem merték megünnepelni a hívők).
Szóval, amit ma japán karácsonyként emlegetnek, az az 1960-as években jött divatba, de mivel nem volt meg a hitbéli háttér, ezért nem lett kifejezetten családi ünnepként számon tartva. Szerintem a karácsonyozás legfőképp az amerikai tv-drámáknak köszönheti elterjedését. A legtöbb japán számára részt venni rajta olyan, mint bármely más, japán ünnepen. Az 1970-es-80-as évektől kezdett “romantikussá” válni az amerikai szerelmes dalok és sorozatok hatására.
Ma a japánok többsége ezen a napon szórakozni megy, vagy a családjával, vagy a szerelmével, kuriszumaszu uinbia-t (bécsi sört) iszik, ami a japán reklámok szerint “Ausztriából” származik. Karácsony éjjel az a kevés keresztény japán templomba megy, ahol az istentisztelet mellett, a gyerekek bevonásával betlehemes előadást is tartanak. A karácsonyfa “felöltöztetése” is nagyon japános, fő díszei a legyezők, és lampionok. Ezután az emberek összeülnek teázni és nem feledkeznek el a “karácsonyi tortáról“, melynek hagyománya nagyjából egyidős a karácsonyfa állítással Japánban (kb. a hatvanas évek óta tart). Az Újév a japánok számára azonban sokkal fontosabb ünnepnek számít a karácsonynál. Ezt bizonyítja, hogy már december 25-én az összes karácsonyi dísz lekerül a fáról, hogy átadja helyét az újévieknek.
Amikor az egyik barátunk, Mitani Yasuo ellátogatott hozzánk karácsonykor, megdöbbent az élő fenyőfa láttán, és hogy fel is van díszítve, s miközben énekeltük a “Mennyből az angyalt”, ő mosolyogva csápolt rá, mint ahogy a rock koncerteken szokás. A lányaim nem bírták ki kuncogás nélkül.
A japán karácsonyi torták lehet, hogy külsőre csodálatosak, de ízvilágukban meg sem közelítik az európai, karácsonyi édes süteményeket!
Anglia-Németország karácsonyi holtverseny
A betlehem már a 10. században ismert volt Rómában. Később, pontosan 1223-ban Assisi Szent Ferenc népszerűsítette, így mondhatjuk azt, hogy neki köszönhetően terjedt el Európa-szerte. A különböző típusú dekorációk a keresztény világban aztán függtek a helyi hagyományoktól és a rendelkezésre álló forrásoktól. Eszerint változott a csak egyszerű bölcsőből álló betlehem, a sokkal bonyolultabb, sok szereplős betlehemig, ahol a jászolt, állatokkal, emberekkel, komoly jelenetekkel népesítették be. Ezek közé a hagyományok közé tartozik pl. Lengyelországban a színes “Krakówi Szopka”, amely nem más, mint Krakkó történelmi épületeinek kicsinyített mása. Aztán az olasz “presepi” (nápolyi, genovai és bolognai), mely Szicíliában, Szent Ferenc hagyományát követve élőszereplős Betlehem, népszerű alternatívája a statikus, csak bölcső+Kisjézus kompozíciónak. De a provençali betlehemek is híresek, Dél-Franciaországban, ahol kézzel festett, terrakotta figurákkal teszik látványossá azokat. A franciák, akik egyébként nem nagy karácsonyozók, csak egyszerűen “szenteknek” nevezik őket.
Az első kereskedelmileg előállított dekorációk Németországban jelentek meg az 1860-as években, a híres üvegfúvó üzemeknek köszönhetően (Drezda, Lauscha stb.). Mivel a németek nagy adventezők, ezért a betlehemek készítése is náluk vált először hagyománnyá. A német embereket a mai napig arra ösztönzik, hogy megpróbálják a lehető leghitelesebben ábrázolni a bibliai történetet. Így válik néhány jól sikerült darabból értékes, családi örökség.
A hagyományos karácsonyi dekorációk színei: a piros, a zöld és az arany. A piros/vörös, Jézus vére, míg a zöld az örök életet szimbolizálja, különösen a fenyőfa, amely nem hullatja le a leveleit télen sem, az arany a három király ajándékát és a gazdagságot szimbolizálja.
A karácsonyfa állítás szokása egyrészt a keresztény hitre épül, ugyanakkor a téli napfordulóhoz is kapcsolódik, amely tartalmazta az örökzöld ágak használatát, és egyfajta adaptációját a pogány kor fa imádásának. A nyolcadik században élt Æddi Stephanus, egy német misszionárius papnak, Szent Boniface (634-709)-nak tulajdonítja a fenyőfa állítást, melynek a története a következő volt: Boniface egy fejszével a kezében az erdőbe ment a híveivel. Először Thor szent fájára, a tölgyre emelte rá, majd amikor meglátott a közelében egy fenyőfát, így szólt: ez a fa háromszög alakú és csúcsos, a háromszög a Szentháromságot szimbolizálja, a csúcs meg a Menyországot. Így lett a fenyőfa a karácsony szimbóluma.
A karácsonyfa állítás történetének folytatását később angol-német holtversenyként jellemezhetjük. Először ugyanis az angolok állítottak fel fenyőfát, Londonban 1489-ben, amikor ráadásul minden házat és az összes plébániatemplomot is feldíszítették, borostyánnal, örökzöldekkel és egyáltalán a szezon nyújtotta zöldnövényekkel. Az anglikán egyház szerint a szív alakú borostyán levelei Jézus földre szállását szimbolizálták, míg a Holly a pogányok és boszorkányok elleni védelem miatt voltak szükségesek, a tövis és vörös bogyók pedig Jézus tövis koronáját jelképezték, amit a keresztre feszítésekor viselt és a kicseppent vérét.
Karácsonyfát Németországban, először német evangélikusok állítottak, 1539-ben a strassburgi székesegyház előtt, a protestáns reformátor, Martin Bucer vezetése alatt (Ezek a német evangélikusok vitték magukkal az Egyesült Államokba is ezt a hagyományt). Azon kívül a karácsonyfára a protestánsok kezdtek gyertyát helyezni. Németországban, sok helyen egy csillag is került a karácsonyfa tetejére, mely az üstököst jelképezte. Ezt a tényt 1897-ben, az Oxfordi Egyetem professzora, David Albert Jones, a The School Journal újságban állapította meg, továbbá kifejtette, hogy miért vált olyan népszerűvé az angyal (mert megvitte a hírt az embereknek, Jézus születéséről).
Az angol “karácsonyfa ” szó első rögzített változata 1835-ből származik, melyet az angolok valószínűleg a német nyelvből vettek át, mint ahogy a karácsonyfa állítás szokását is. Angliában, először Charlotte királynő, III. György felesége, majd Viktória királynő férje, a német Albert terjesztette el a karácsonyfa dekorálást. Amikor 1840-ben, Londonban több újságban is megjelent a királynő és családja a feldíszített örökzöld fa előtt, azon nyomban divattá vált a fenyőfa állítás a gazdagabb családoknál. Egy évvel később, 1841-ben már az egész országban elterjedt ez a szokás. Az Egyesült Államokban csak 1870-től vált általánossá a karácsonyfa állítás szokása.
Dekorációk
Fák, virágok: Már a 16. században megjelent a mikulásvirág Európában, ami egyébként Mexikóból származik, mert összefüggésbe hozták a betlehemi csillaggal. Spanyolul a „Szent éj virágaként” ismert. Más, népszerű növények közé tartozik még a repkény, a fagyöngy, a vörös Amaryllis, a karácsonyi kaktusz. Ezen kívül népszerű a boróka, a rozmaring ág, az eukaliptusz, a babér, az olajbogyófa ága, egyszóval valamilyen örökzöld növénynek mindenképpen jelen kell lennie a lakásban. A karácsonyi koszorúk (4 vagy 5 gyertyával) célja viszont, hogy a keresztényeket előkészítse az Advent szezonra. A gyertyák gyújtása 4 hétvégén, a kereszténységnek arra a hitére utal, mely szerint Jézus Krisztus a fényességek ura.
A fagyöngy, már az Európai mítoszokban és folklórban is szerepel (például Baldr istenről szóló, fríz legendában). Ez az örökzöld parazita, amely a fákon, különösen az alma és nyárfán képződik, amikor kiszárad, a bogyói arany színűvé válnak. Skandináviában és angol nyelvterületeken szokás a fagyöngyöt, a bejárati ajtó fölé akasztani, s karácsonykor alatta megcsókolni valakit. Az angolok a fagyöngy ragadós, fehér bogyós „gyümölcseinek” egy részét letörik, amikor valaki megcsókol valakit. Ez a szokás valószínűleg egy termékenységi rituálé volt még a pogány időkben, mivel a fagyöngy bogyójának a leve hasonlít a spermához.
A karácsonyfával együtt később az emberek elkezdték a lakásukat is kívül-belül feldíszíteni, így került az ablakokba, asztalra koszorú, örökzöld növény. A karácsonyi falvak megjelenítése ma már számos országban hagyomány (állítólag a zágrábi a legszebb). A házakat kívülről is megvilágítják, szánkókat, hóembert, Télapót, angyalokat helyeznek el a kertben, és más karácsonyhoz köthető figurákat, illetve tárgyakat (zokni, harang, gyertya, erdei állatok).
A sok gonddal feldíszített karácsonyfát aztán általában a “tizenkettedik éjszakán” (január 6-án) szokás lecsupaszítani, ezzel jelezve az ünnepi szezon végét.
Toboz és makk díszek karácsonyra
Toboz a művészetben
A fenyőtoboz az ókori asszír művészetben a termékenység szimbóluma volt. A keresztény szimbolizmusban viszont szorosan kapcsolódik az élet fája motívumhoz. A toboz, később az évszázadok folyamán része lett a művészeteknek és a kézműves kultúráknak, főként azokon a helyeken, ahol gyakoriak voltak a tűlevelű fák. Ennek köszönhetően napjainkban rengeteg dekoráció, tárgy készül tobozból, melyek széles skálája magában foglalja a szezonális koszorúkat, tűzjelző berendezéseket, madáretetőket, fejtörő játékokat stb. Egy érdekes kirakó játék (fából) pl. 1890-ből származik, amely kihasználja azt a tényt, hogy a fenyőtobozok a szárazság foka szerint nyitnak vagy csuknak. Egy másik játék, egy palack kijelzős játék, szintén ezen a tulajdonságon alapul: egy keskeny szájú üvegre egy megfelelő méretű dugót/zárat szerelnek, nedves tobozból, amely csak akkor nyit ki, amikor a toboz kiszárad.
A tobozból készült állatkák hagyományos, házi készítésű játékok, dekorációk Skandináviában. A legtöbb figura luc-vagy fenyőtobozból készül. Napjainkban persze a készen kapott, drága játékok kiszorították az otthon gyártott toboztárgyakat, legalábbis a tehetős országokban, Skandináviában viszont a toboz állatkák gyártása még mindig nagy népszerűségnek örvend a gyerekek és a felnőttek körében. Finnországban Käpylehmä-nak nevezik, Svédországban, Kottkor vagy Kottdjur a neve.
Finnországban van egy toboz vásár is, ahol akkorák a toboz szobrok, hogy a gyerekek lovagolni tudnak rajta. Svédországban, egy video játékban, a játékos virtuális módon toboz teheneket gyárthat. A svéd művész, Lasse Åberg is egy toboz szobor (tehén) által vált híressé, amely szerepel egy ábécés könyvben és a svéd postai bélyegzőn is, azon kívül további klasszikus játékokban.
A tobozok alkalmanként családi címerként is felbukkannak.
A toboz és a termékenység
A toboz vagy tudományos nevén conus a nyitvatermő növények csoportjára jellemző, női jellegű, sajátos alakú, egyszerű fürtös virágzat. Fásodott tengelyén szórt állású, szintén fás termőlevelek (termőpikkelyek vagy tobozpikkelyek) ülnek, ezekre meddő fedőpikkelyek borulnak. A tobozpikkelyek hónaljában helyezkednek el a magkezdemények (számuk jellemzően pikkelyenként kettő-kettő). A fő toboztermők a tűlevelűek (Pinopsida) osztályába tartozó araukáriafélék, ciprusfélék, mocsáriciprusfélék és a fenyőfélék fajai. A toboztermők sajátos virágzata a nyitvatermő ősfák (Cordaitopsida) virágzatából vezethető le, erre utal a virágzati tengely megrövidülése, illetve a fedőpikkelyek ellaposodása és összenövése. A tobozok és pikkelyeik mind alakjukat, mind nagyságukat tekintve rendkívül változatos megjelenésűek. A fenyőfélék (Pinaceae) családjába tartozó erdeifenyő-formák (Pinoideae) tobozpikkelyei csúcsuk felé kiszélesednek, míg a jegenyefenyő-formákéi (Abietoideae) éppen ellenkezőleg, elkeskenyednek. A fedőpikkelyek a toboz növekedése során nem változtatják méretüket, egyes fajoknál el is tűnnek.
A toboz a Pinophyta (tűlevelűek) fenyő szerve, amelyen jól nyomon követhető a szaporodás menete. A fenyőtoboz az a női toboz, amely a magokat termeli, a hím tobozok pollent termelnek, általában lágyszárúak és sokkal kevésbé feltűnőek, mint a női párjuk. A név, “cone ” onnan származik, hogy a toboz hasonlít a geometriai kúphoz. A hímivarú tobozok szerkezetileg minden tűlevelűnél csak kis mértékben különböznek. A nőstény toboz petekulákat tartalmaz, amelyekből, ha a pollen által beporozódik, lesznek a magok. A toboz szerkezete markánsan különbözik a különböző tűlevelű családokban, ezért gyakran döntő fontosságú lehet a sok tűlevelű faj azonosíthatóságának szempontjából.
Érlelés után, a nyitó, nem szerotinosus fenyőtoboz jól mutatja a nedvességtartalmat, mert ha nedves a toboz, zárva van, ha száraz, akkor nyitva. Ez biztosítja, hogy akár egy kis szél által a magok szétszóródjanak a viszonylag száraz időjárásnál is. A fenyőtoboz sok nyitó-és zárási cikluson megy keresztül élettartama alatt, sőt még azután is, amikor a mag szétszóródása befejeződött. Ez a folyamat a régebbi tobozokkal való érintkezéssel történik és még azután is, hogy a régebbi tobozok az avarra lehullanak. Az elhullott fenyőtobozok állapota a föld nedvességtartalmát kitűnően mutatja, ami a tűzveszély jelzésére alkalmas. A zárt kúpok nedves körülményeket mutatnak, míg a nyitott tobozok a szárazságot jelzik.
A fenyőtobozokat gyakran használják a mérsékelt éghajlatú országokban a száraz és esős idő jóslására. A fenyőtobozokat általában fonálra kötve fellógatják, így mérik a levegő nedvesség tartalmát.
A tobozmirigy nevű szervünk névadója is a fenyőtoboz, amit harmadik szemnek, Hórusz szemének, vagy a lélek székhelyének is neveznek. Ez egy kis fenyőtoboz alakú szerv az agyban, mely hormonokat választ ki, mint a melatonint, a szerotonint és a DMT-(Dimethyltryptamine)-t, a lélek molekuláját.
Gesztenye bankett és Lucrezia Borgia
500 éve halt meg Lucrezia Borgia (1471. április 18. Subiaco (Rómához közel) –1519. június 24, Ferrara a neve spanyolul Borja), aki spanyol-olasz származású nemes asszony volt, a Borgia ház tagja, VI. Sándor pápa és Vanozza dei Cattanei leánya.
A jólétben felcseperedett lányka élete csendes mederben zajlott, egészen addig, amíg apját, 1492-ben VI. Sándor néven meg nem választották pápának. Mert bár apja korábban két férjet is kiszemelt neki, tizenhárom évesen a nagyhatalmú, Milánót uraló Sforza család sarjához, Giovannihoz kényszerítette, hogy szövetségest szerezzen Észak-Itáliában. Két évvel a fényűző esküvő után azonban fordult a kocka, mert VIII. Károly francia király megtámadta Itáliát, és a Sforzák az ő oldalára álltak. Cesare Borgia immár terhessé vált sógora meggyilkolására készült, de Giovanni Sforza, -miután Lucrezia figyelmeztette,-koldus ruhában Milánóba menekült. Elválni azonban nem akart, így a pápa végül azon az alapon bontotta fel a házasságot, hogy Giovanni képtelen volt elhálni a nászt. Az impotensnek titulált férj ekkor azzal rágalmazta meg a nejét, hogy vérfertőző viszonyban él az apjával és a bátyjával. –Ezt a történetet aztán az évszázadok során szaftos részletekkel megtoldották, Lucrezia szeretőiről, akiket elcsábított, majd egy gyűrűbe töltött méreg segítségével meggyilkolt. Az első, kidobott férj aggatta tehát rá a femme fatale, a végzet asszonya címet, ennek köszönhető, hogy a későbbi korokban sok műalkotás, regény és film is ilyennek ábrázolta Lucreziát, pedig nem így volt.
Lucrezia első házassága semlegesítése után egy kolostorba vonult vissza, ahol nem sokáig élvezhette a nyugodt életet. Apja és immár a pápai állam katonai vezetőjévé előlépett bátyja ugyanis újabb férjet szemeltek ki számára. Ezúttal aragoniai Alfonso, a franciákkal szemben ellenséges nápolyi király, törvénytelen fia személyében. A tizennyolc éves Lucrezia és a tizenhét éves, a kortársak szerint rendkívül vonzó Alfonz menyegzőjét 1498-ban tartották meg a Vatikánban. A hatalmi érdekekből összeboronált fiatalok között igaz szerelem szövődött. Lucrezia 1499-ben fiúgyermeknek (Rodrigo lett a neve) adott életet. Boldogságuknak azonban ismét a politika vetett véget, amikor a pápa hirtelen a franciákkal szövetkezett Nápoly ellen, s ezzel Alfonso politikailag kényelmetlenné vált a Borgiák számára. Ráadásul az sem volt titok, hogy aragóniai Alfonso, a nápolyi király illegitim fia. Cesare tehát bevált módszerével, 1500-ban bérgyilkosokat küldött húga férjére, de Alfonso túlélte a merényletet. A legenda szerint Cesare ekkor azt suttogta a betegágyán fekvő sógora fülébe:-“Ami nem történt meg délben, az megtörténhet este.”-És szavai beigazolódtak: hiába állíttatott őrséget Lucrezia férje ajtaja elé, és hiába ápolta személyesen, a férfit 6 héttel később megfojtva találták az ágyában, sokak szerint maga Cesare Borgia végzett vele.
Lucrezia családjának férfitagjai még gyászolni sem hagyták a húszéves özvegyet, mert még ugyanabban az évben harmadszorra is kiházasították. Ezúttal Ferrara hercege volt a kiszemelt áldozat. Alfonso D’Este érthető módon nem repesett az örömtől (nem akart Lucrezia előző férjeinek a sorsára jutni), egészen addig, amíg személyesen nem találkozott Lucreziával. A 20 éves szépség azon nyomban rabul ejtette. A Borgia lány aztán harmadik esküvője után, 1502-ben végleg elhagyta Rómát. Apja a következő évben meghalt, az ellenségeitől üldözött Cesare Borgia Spanyolországba menekült, ott esett el egy ütközetben 1507-ben. Apja és Cesare halála után Lucrezia élete csendes mederben folydogált, ragyogó udvart tartott, amely a reneszánsz egyik szellemi központja lett, festőkkel, írókkal, tudósokkal vette körül magát, akik egymással versengve magasztalták szépségét és ragyogó szellemét. Újabb kutatások szerint kiváló üzletasszony is volt, aki csinos vagyonra tett szert vállalkozásaival. A szóbeszéd is elült körülötte, közmegbecsülésnek örvendve hunyta le szemét 1519. június 24-én, nyolcadik gyermekének (egy kislány volt) születése után. Mindössze 38 éves volt.
Lucrezia és a hírhedt Gesztenye bankett
Lucreziát egyrészt rendkívül intelligensnek tartották (Spoleto kormányzójaként uralkodott, mely posztot általában bíborosok töltötték be a saját jogukon, öt különböző nyelven beszélt) elbűvölő hölgynek, másrészt romlottnak, erkölcstelennek. De hogy mi volt az igazság azt megtudhatjuk Maria Villavecchia Bellonci: Lucrezia Borgia című mesterművéből. Az olasz történész és újságírónő ugyanis a korabeli dokumentumok felhasználásával nem csak a Borgiákról, de a reneszánsz kor domináns családjairól is hiteles képet fest (D ‘Estékről, Gonzagákról és Sforzákról). Bellonci különös élvezettel beszél a reneszánsz kor nőalakjairól, központba állítva Lucreziát, akinek életét szerinte álszent kora határozta meg, s hogy önmaga lehessen, kilátástalan ellenállásba kezdett. Az örök asszony szép és szomorú életét a pompázatos XVI. század történetének ragyogásában élhetjük át. Idézet a könyvből:
„A 13 éves Lucrezia kedves, jó megjelenésű, ártatlan lányka volt. Súlyos szőke haja a térdéig ért, gyönyörű hamvas bőre csodálat tárgyát képezte, mogyorószínű szeme, ami aszerint változott, hogy milyen ruhát viselt, megigézte a férfiakat, szép keblét mindig sállal fedte be, különleges, de természetes járása olyannak tűnt, mintha a levegőben sétálna”. E fizikai tulajdonságokat Olaszországban nagyra értékelték abban az időben. Egy másik leírás szerint “a szája meglehetősen nagy volt, a fogai ragyogóan fehérek, a nyaka karcsú és tiszta, az alkata csodálatosan arányos. Valójában az apjához hasonlított, szőke kiadásban, mert éppolyan elmosódott volt az álla, ami viszont annyira bájossá tette, hogy az örökös serdülés kedvességét kölcsönözte neki”.
Bámulatos ruháinak csodájára jártak (200 hímzett blúzt kapott kelengyeként első házassága során). Kedvenc színe a morello (lilába hajló sötétbarna szín) a kárminvörös, és a barna volt. Szerette a brokátot, a fekete atlaszselymet, a sávos, aranyszövésű, hermelinnel bélelt aranyköpenyeket. Haját legtöbbször kiengedve hordta, könnyed franciásan, aranyozott főkötővel befedve, vagy pápai frizurát fésültetett magának, homlokát egy igazgyönggyel vagy gyémánttal díszítve. De apja kedvéért a nagyobb ünnepségek alkalmával magára öltötte a pápa színeit, a sárgát és a vöröset. Számtalan gálaruhái közül kiemelkedő mestermunka egy fekete bársony öltözék, X formájú arany díszekkel kiverve, fehér pöttyös selyemövvel kiegészítve. 1500-ban a farsang idején arany számjegyekkel gazdagon zsúfolt ruhában jelent meg, máskor csíkos morelló és arany, bő ujjú, vagy szeder fekete atlaszselyemben pompázott. Első gyermeke, a kis Rodrigo keresztelőjén arannyal hímzett szövetet öltött magára, újévkor arany levelekkel kivarrt, fekete bársonyban fogadta a vendégeket. Élete vége felé divatba hozta a fehér színt. A kor divathölgyeivel ellentétben arcápolásra sohasem használta a mérgező ún. Simító pomádét, ami szublimátot tartalmazott, hanem helyette desztillált vízbe áztatott illatos füvekből készült tonikkal mosta az arcát!
De térjünk vissza a pompás, extravagáns partikra. Az egyik ilyen volt a Gesztenye bankett néven elhíresült, ahol állítólag vérfertőzés, mérgezés és gyilkosság történt; azonban ezeknek a rágalmaknak egyáltalán nincs és soha nem is volt történelmi alapja, az erősen túlzó állításokat valószínűleg a Borgia család riválisai terjesztették el.
A gesztenye ünnepét Rómában (gesztenye balett vagy bankett) minden évben október 31-én tartották. Ebből az alkalomból, Cesare Borgia a pápai palota egykori bíborosa nagy mulatságot rendezett, apja és Lucrezia elnökletével. A bankettről való beszámoló a pápa ceremóniamestere Johann Burchard latin nyelven írott naplójából (címe Liber Notarum) maradt fenn, melynek hitelessége azonban alaposan vitatott. Burchard szerint ugyanis a lakomára Cesare, Palazzo Apostolico lakosztályában került sor 50 prostituált és kurtizán részvételével, ők gondoskodtak a vendégek szórakoztatásáról. Burchard így számol be az eseményről:
„1501. október utolsó napjának estéjén, Cesare Borgia bankettet rendezett a Vatikán termeiben -50 becsületes prostituált, nevezzük kurtizánoknak őket- részvételével, akik arra voltak hivatottak, hogy táncoljanak a vendégekkel, először ruhában, később meztelenül. A vacsora után az égő gyertyákat a padlón helyezték el, és gesztenyéket szórtak szét a keleti szőnyegeken, amelyeket a meztelen kurtizánoknak kellett összeszedniük, térden kúszva a nagy karos gyertyatartók között, amit a pápa, Cesare és húga, Lucrezia páholyból szemlélt. Végül díjakat osztottak ki a legügyesebb kurtizánoknak, úgymint tunikát, selymet, cipőt, szőrméket és egyéb értékes dolgokat.”
Ami érdekes, hogy ez az ún. gesztenye bankett csak Burchard emlékirataiban szerepel, egyetlen kortársa sem említi meg a nevezetes eseményt, sőt mi több többségük, tudomást szerezvén Burchard naplójáról vagy megkérdőjelezte a történetet, vagy elutasította azt nyílt hazugság címén.
A 20. században a Vatikán főmunkatársa, Monsignor Peter de Roo (1839 –1926) már egyenesen cáfolta az “50 kurtizán ” történetet. Míg egyetértett azzal, hogy Cesare Borgia ünnepséget rendezett a Vatikánban, azt viszont cáfolta, hogy a pápa és Lucrezia is részt vett volna ilyen szabados bacchanálián. Ezt azzal indokolta, hogy a pápa ugyan élvhajhász volt, de sokkal diszkrétebb annál, hogy nagy nyilvánosság előtt így viselkedjen. Roo úgy véli, hogy az állítólagos “orgia ” egy későbbi interpoláció, melyet a Borgiák ellenséges pártjai közül valamelyik talált ki, hogy minél jobban befeketítse a családot.
Hogy állítását alátámassza,-mely szerint VI. Sándor ellenségei terjesztették el a Borgiákról a perverzitásokat,-megemlít egy bizonyos Thuasnét, aki lényegében változtatja meg a Burghard által lejegyzett történetet. Thuasné ugyanis Burchard kurtizánjait és lakájait udvarhölgyekkel és urakkal cserélte fel. Továbbá azt állítja, hogy Cesare Borgia volt, aki meghívta az alacsony származású örömlányokat, de beszámolójából kihagyta Lucrezia és a pápa jelenlétét. Megemlíti azt is, hogy a kurtizánokat csak vacsorára hívták meg a palotába, és hogy a nők döbbentek meg legjobban, amikor a gesztenye “hadműveletre” kényszerítették őket”. William Manchester: The World lit Only by Fire, 1992 (A földet csak a tűz világítja meg) című könyvében, mely a Borgiákról szól, a következőket írja a gesztenye bankettről: “A szolgák pontozták minden férfi orgazmusát, a pápának hízelegve, aki nagyon csodálta a férfiasságot és mérni akarta a macsóizmust, az ejakulációs kapacitást…. Miután mindenki kimerült, Őszentsége előterjesztette a díjakat.”
A hivatásos történészek azonban számos ténybeli és fordítási hibára hívják fel a figyelmet a Gesztenye bankettel kapcsolatban, mellyel a Középkori Amerikai Akadémia folyóirata a Speculum is egyetértett…..
(A Gesztenye bankett a Borgiák TV sorozat 4. szezon, 3. epizódjában látható. A Borgia család nincs jelen)
- ← Előző
- 1
- 2
- 3
- Következő →
Xilvia 