Kultfilm nézőben – Wayne világa
Ismerős számotokra az az érzés, amikor hosszú évek után végre megnéztek egy kultfilmet, ami elismert, és sokan szeretik, de nálatok valahogy mégsem talált be? Na én valahogy így jártam jelenlegi írásom alanyával, a Wayne világával, mely ugyan idehaza nem tett szert Ace Ventura, vagy Dumb és Dumber szintű ismertségre, tőlünk nyugatabbra azonban egy eléggé népszerű, és közkedvelt darab.
Kezdjük ott, hogy számomra a kultfilmek, mindig is egy meglehetősen ingoványos terepet jelentettek. Nem pusztán azért, mert jó pár van köztük, amik koruknál fogva nehezen jutnak el az átlagemberhez. Vagy mert ezen filmek értékelése, olykor komolyabb korismeretet, és akár a beleélés képességét is igényelheti. Hanem mert igazából eléggé lutrinak tűnik, mely filmek érdemesek arra, hogy ezt a státuszt kiérdemeljék. Igazából, még csak egy különösebben jó filmnek se kell ahhoz lennie valaminek, hogy úgymond kultfilmmé váljon. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sokak szerint a Horrorra akadva, az Amerikai pite, vagy a Halálos Iramban filmek is kultfilmnek számítanak.
Ahogy egyik kedves barátom képtelen volt egyszerűen végignézni a Rocky filmeket, mert hihetetlenül untatták. Hasonlóan jártam én, például A nagy Lebowski filmmel. Folytatások közül A Keresztapa filmek nem találtak utat a szívembe. Volt aminek meg egyszerűen az idő múlása nem tett jót. Emlékszem, 16 évesen például tetszett a Forrest Gump, de mikor pár évvel ezelőtt megnéztem, már baszták a csőrömet olyan dolgok, amik felett anno simán átsiklottam.
Na de ne is húzzuk tovább az időt, következzen a Wayne világa…
A Wayne világa egy 1992-es vígjáték, melynek alapját az azonos című, eredetileg Saturday Night Live műsorban leadott jelenetek adták. A filmben a főszereplő Wayne Campbell, és a haverja Garth Algar kalandjait követhetjük nyomon. Wayne és Garth két a Clinton érában felnövő, nem túl okos, de azért jószívű srác, akik odavannak a rockzenéért, a videojátékokért, a fánkért, és az akciófilmekért. Éjszakánként pedig egy szabad sugárzású, roppant népszerű, fiatalos műsort nyomnak Waynék alagsorából, tele mindenféle olyan dologgal, ami a korabeli fiatalokat érdekli. Sikerről, pénzről, na és persze ami a legfontosabb, csajokról álmodozva.
Ám mindez örökre megváltozik, mikor jön a pénzsóvár, Benjamin Kane, aki előáll egy visszautasíthatatlan ajánlattal, miszerint TV műsort akar csinálni, a srácok műsorából. Waynék az elején természetesen odavannak az ötletért, ám hamar kiderül, hogy a fickó rosszban sántikál. Kane megpróbálja a műsort átformálni a saját képére, tele akarja szórni mindenféle gusztustalan reklámokkal, és termék promóciókkal, ami Waynéknek persze egyáltalán nem tetszik. Majd mikor nem akarnak kötélnek állni, Kane egyszerűen megpróbálja ellopni a műsorukat.
Lényegében, amolyan Dumb és Dumber, Beavis és Butthead mintára, egy lökött dinamikus duóhoz van szerencsénk, akik mindenféle kalandokba keverednek. Elszúrnak dolgokat, borsot törnek mások orra alá, felforgatják a környéket, rájuk talál idővel a szereleme, bajba kerülnek, összevesznek, szétválnak, majd megint kibékülnek, aztán a végén minden megoldódik, és jóra fordul.
Alapvetően a film azt kell mondjam, nem rossz. Látvány terén erős közepes, a zenei felhozatal cserébe baromi jó. (Már amennyiben valaki szereti a rockzenét.) Ahogy a paródiák, és különféle popkulturális utalások is működnek. Alice Cooperék feltűnése tetszett, a T-1000 utalás szintén.
Na és persze akkor ott van még az Ed O’Neill alakította Glen, aki valami nagyszerűt alakított, még ha csak pár jelenetben is szerepelt, mint kattant, potenciális ámokfutó boltos.
Ahogy elég csak az elhíresült Bohemian Rhapsody jelenetre gondolni, ami engem mondjuk a Diszkópatkányok című film hasonló jelenetére emlékeztetett, aminek szintén egy Saturday Night Live szegmens volt az alapja és kicsit sok itt az összefüggés, viszont ez a film volt előbb.
Tetszett még a film vége is a csavarásokkal, amiből az egyik különben egy Scooby Doo paródia volt. Hogy akkor mégis mi volt a bajom a filmmel, ha már előbb ennyi pozitívumot soroltam róla? Nos a leginkább ugyanaz, mint az előbb említett Diszkópatkányokkal. Amikor a film humoros próbál lenni, akkor működik, ám amikor nem utal valamire, vagy nem figuráz ki épp valamit, akkor nagyon le tud ülni, és egyszerűen unalmassá válik.
Nem is annyira a tempóval, mint az adagolással van itt egyébként a probléma, emiatt a film élvezhetőség szempontjából, sajnos nem képes egy egységes élményt nyújtani. Voltak szakaszok, amikbe szívem szerint beletekertem volna, mert annyira nem történt benne semmi lényeges, és a film enélkül is simán érthető lett volna. Természetesen itt főleg a csajozós jelenetek nagy részére gondolok, ami szerintem a kelleténél több hangsúlyt kapott a filmben.
Igazából messze nem egy rossz filmről van szó, sőt azt is meg merném kockáztatni, hogy aki még eddig nem látta, annak érdemes Wayne világába belekóstolni. (A magyar szinkront ha lehet, kerüljétek.) Ugyanakkor messze nem egy annyira szórakoztató, időtálló darabról van szó, mint például az Ace Ventura, vagy egy Dumb és Dumber esetén. 6.5/10
Peter's Blog 
2021. október 18. - 22:53
Most csak egy-két gondolatot karcolok, később még részletesebben is belemegyek.
Alapvetően én is hasonlóan vagyok a kultfilmekkel, vagyis eléggé lutri, melyik talál be, és melyikre mondom azt, hogy “ehh, ezen meg mit szeretnek annyira?” Viszont egy fontos tényezőt úgy látom nem vettél figyelembe: vannak kultfilmek, amelyeknek a státusza az “ott és akkor” élményen alapszik, vagyis ha premierkor láttad, és abba a korosztályba tartoztál, akinek szólt, akkor jó eséllyel rácsavarodtál, ha jóval utána, vagy túl fiatal/öreg voltál hozzá, akkor csak értetlenkedni fogsz azon, hogy mit lehet ezen szeretni. Szerintem a Wayne esetében erről lehet szó. Mai fejjel például az Amerikai pitét jó eséllyel én sem tartanám sokra, de akkor láttam, amikor még aktuális volt, és ezért az érdemeinél jobbra tartom.
Remélem lesznek még ilyen kultfilmes írások. 🙂
2021. október 19. - 17:18
Igen, ez is egy szempont lehet, az ott és akkor esete. Bár ez azért vicces, mert én pl. nem egy ilyen filmnél ott voltam akkor, mikor megjelent, és elvileg még az én korosztályomnak is szólt a film, mégsem tetszett már akkor sem. A Halálos Iramban filmet moziban láttuk osztállyal. A Horrorra akadva, Amerikai pite meg amolyan kötelező vicces filmek voltak akkoriban, amik mindenkihez eljutottak kalóz lemezeken. Rám viszont kb. olyan hatást gyakoroltak, mint amikor Négyeske ült a moziban. Mindenki “szétröhögte magát rajta” én meg értetlen pofával ültem, és nem jöttem rá, mi volt ebben annyira vicces? Szóval inkább raktam be újra a lejátszóba a Drakula halott és élvezi-t, mert az tényleg vicces. =)
Majd tervezek még ilyen jellegű posztokat, csak idő, kedv kell hozzá. Na meg olyan film, amiről úgy érzem, megéri bejegyzést írni.
2021. október 19. - 12:17
AVGN mutatott be egyszer játékot ami ebből készült. Terveztem megnézni de akkor eszerint annyira nem jó.
Kár érte, az a Terminátor jelenet még így gifben is ütős! XD
2021. október 19. - 17:27
Igen, azt én is láttam. Mondjuk ez már akkor is divat volt, hogy minden népszerű címből, csinálunk videojátékot, jellemzően valami filléres platformert, még akkor is, ha ezt csak az alapanyagtól való durva eltávolodással lehet megoldani.
Szóval az a játék is jó példája volt annak, mikor a filmből szinte alig valamit vettek át, ellenben belepakoltak csomó olyan dolgot, ami meg a filmben nem volt. (Alice Cooper helyett Elvis volt, meg hasonló elmés megoldások…)
Azért egy próbát szerintem tehetsz a filmmel, hátha neked jobban be fog jönni, mint nekem. =)
2021. október 28. - 15:02
Kicsit megkésve, de hozzátennék még pár gondolatot. Azt már beszéltük TS-en, hogy én is hasonlóan vagyok a kultfilmekkel, általában nekem is befigyel ez a “mire fel a népszerűsége?” érzés. Nem sok kultfilmet pótoltam be utólag, de azoknál elég ritka volt az, hogy elégedetten álltam fel a képernyő elől. Gyakoribb volt az, hogy inkább nem tetszett. Azok, amiket soroltál, nálam sem működtek zömében. A kivétel ez alól a Horrorra akadva, az Amerikai pite és az első Halálos iramban film. Előbbin elszórakoztam, igazából kultfilmnek azért én sem érzem, inkább azt szerettem benne, hogy még meg volt benne az abszurd-paródia jelleg szikrája, amit annyira szerettünk az olyan alkotásokban, mint a Csupasz pisztoly, vagy az Airplane, még ha azok szintjéhez azért nem is ér fel. Az Amerikai pite nekem azért jött be, mert korosztályosan pont jókor talált meg. A folytatásai persze már csak halvány gerlefingok az első részhez képest, és persze, mai fejjel már inkább találnám kínosnak, de akkoriban magaménak éreztem a film fő dilemmáját. Mondjuk ugyanilyen koncepcióval, de jóval gagyibb megvalósításban a Hangyák a gatyában, már egyáltalán nem működött annyira. A Halálos iramban meg egy jó kis akciófilm volt. Abszurd volt, mert már akkor sem vette túl komolyan a realitásokat, de akkor még úgy tűnt, hogy ez a formátum menti át, egyszersmind ad új erőt az akkorra rendesen kifáradt akciófilmeknek. Meg azért jól meglovagolta az akkor igencsak felkapott Need for speed lázat.
Amivel viszont én sem tudtam mit kezdeni az A nagy Lebowski, amit azóta sem tudtam végignézni. Jó későn szántam már rá magam, és kábé fél óra után kinyomtam, mert annyira untatott. De ugyanígy a Keresztapa folytatások sem nyűgöztek le, a harmadikat már végig se néztem (addig jutottam el, hogy szétlőtték az irodát egy helikopterrel, de nagyjából ennyi is az összes emlékem abból a filmből). De sose tudtam megérteni például a Grease népszerűségét sem, pedig rossz filmnek nem tartom, de tartalmasnak sem, ahhoz, hogy ennyire ajnározzák. Aztán ott vannak az olyan korszakos alkotások, mint az Üvegtigris, a Valami Amerika, meg a Kontroll. Előbbi kettőből csak jeleneteket láttam, és azok önmagukban képesek voltak meggyőzni, hogy nem vagyok rájuk kíváncsi. A Kontrollt láttam, bár nem teljes terjedelmében, és ilyen túltolt, köldöknézegetős, művészieskedős valaminek találtam. Nálam a Kontroll az a kultfilm, amire leginkább azt tudom mondani, hogy ennek a sikerét nem értem.
Arra is emlékszem, hogy az ezredforduló környékén mennyire felkapottak voltak a Michael Moore filmek. Ezek közül a Kóla, puska, sültkrumplit láttam, de már jóval később. Gyanítom, akkor, amikor újdonság volt, elkapott volna, viszont utólag pótolva inkább azt látom rajta, hogy nagyon demagóg. De a Ponyvaregény is olyan élmény volt számomra, hogy oké, tetszett, meg a koncepciója érdekes volt ezzel az össze-vissza időrenddel, a vérességgel, és sok káromkodással, ami talán a 90-es években valóban magával ragadhatott volna, hisz akkoriban a legdurvább akciófilmek is szofisztikáltabbak voltak ennél, de azt nem találtam meg benne, ami miatt akkora kultikus darabnak tartják. De ide vehetnénk Wes Anderson filmográfiáját is.
Összegezve, gyanítom, hogy a Wayne világa is nehezen találna meg, de pont emiatt halogatom az olyan korszakos darabok pótlását is, mint a Shop Stop, vagy a Rosencrantz és Guildenstern halott.