Megosztás
A hetényi származású Gál Réka Ágota a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem diákja, mellette pedig a Vígszínházban tölti a gyakorlatát. A fiatal színésznő mesélt a nehézségekről és a színházzal való kapcsolatáról. Nem titkolja, fiatalon próbált lázadni amiatt, amit a kívülálló emberektől kapott, de végül beleszeretett a színészetbe.
Kiss Szilvia és Gál Tamás színművészek gyerekeként bizonyára már kiskorod óta jelen van az életedben a színház. Mi az első emléked ennek kapcsán?
Egyszer apukám elvitt magával az egyik kültéri előadására, ahol ő építette fel a díszletet, és az autó tetejéről néztem végig az előadást. Körülbelül négyéves lehettem, de intenzíven emlékszem arra, hogy mennyire nagyon büszke voltam rá. Amikor láttam őket szerepelni, már gyerekként is elöntött a büszkeség, ráadásul olyankor mintha én is szerepelni akartam volna. A dalokat velük együtt énekeltem, a prózai szöveget pedig mindig próbáltam utánozni.
Már az elejétől kezdve vonzott téged is a színészet?
Tinikoromban volt egy nagyobb lázadás ezzel kapcsolatban. Nagyon sok olyan dolgot kaptam a kívülálló emberektől, amikre nagyon haragudtam. Iszonyatosan büszke vagyok a szüleimre, de amikor az emberektől azt kaptam, hogy azért nyertem meg a szavalóversenyt, mert a szüleim színészek, akkor az nem volt kellemes.
Gyerekként azt éreztem, hogy bekategorizálnak miattuk, mintha olyan evidens lenne, hogy minden gyerek azt a szakmát választja, amiben a szülei tevékenykednek. Fiatalon ez nagyon dühítő volt, próbáltam is lázadni miatta, de végül elvarázsolt a színészet.
Mostanra viszont többszörösen is bizonyítottad, hogy ezen a pályán a helyed: még gimnazistaként Kaszás Attila-díjjal jutalmaztak, epizódfőszerepet kaptál a Tanár című sorozatban, két sikeres felvételi után pedig eljutottál a Vígszínházig. Ez idő alatt megtanultad kezelni ezt a fajta bekategorizálást?
Ha belépek egy új közegbe, mindig nagyon szorongok az emberek reakciójától, mert nagyon lealacsonyítóak tudnak lenni azzal kapcsolatban, hogy a szüleim színészek. Mintha teljesen természetes lenne, hogy miattuk kerültem bele ebbe a világba, miattuk vettek volna fel az egyetemre, holott ez egyáltalán nem így van.
Nagyon sok év munkája volt abban, hogy eljussak erre az útra.
Érzékeltél valaha nyomást a szüleid részéről a pályaválasztással kapcsolatban?
Sosem szóltak bele azokba a dolgokba, ami iránt érdeklődtünk, bármilyen új dolog felé nyitottunk, ők jöttek velünk. Anyukámnak mindig nagy vágya volt, hogy erre a pályára tévedjek, de sosem sulykolta. Látta, hogy érdeklődöm iránta, de tényleg próbálta nem rám erőltetni. Apa részéről éreztem, hogy ő a szakma nehézségeit is igyekezett szemléltetni. Nem mondanám, hogy ne akarta volna, hogy színész legyek, de szerette volna, hogy reális képet kapjak erről a világról.
Az eddig eredményeid közül mire vagy a legbüszkébb?
A legbüszkébb arra voltam, hogy felvettek mindkét helyre, ahová beadtam a jelentkezésem, a Pozsonyi Színművészeti Egyetemre és Pestre is. Iszonyatosan örülök annak is, hogy bekerültem a Vígszínházba gyakorlatra. Rengetek olyan előadás van, amin jelenleg is dolgozhatok. Tulajdonképpen a példaképeimmel dolgozhatok együtt, viszont közülük nem tudnék kiemelni csak egyet, mert mindig találok az emberekben valami különleges tulajdonságot, amit csodálhatok. Szerencsére számos tehetséges és tapasztalt színésszel, illetve rendezővel dolgozhatok, akiktől szeretnék minél többet tanulni.
Elsődleges célom a fejlődés, de bizonyítani is szeretném azt, hogy nekem igenis ezen a pályán van a helyem. Mondhatni, hogy alázattal menni tovább és tanulni szeretnék.
Mire tanított meg téged a színház?
Eddig az önazonosságra tanított meg leginkább. Amikor elkezdtem járni az egyetemre, akkor sok önazonossághoz köthető problémám volt. Ez a szakma nagyon izgalmas, de egyúttal nehéz feladat is, hogy állandóan egy másik ember bőrébe kell bújni, ami veszélyes dolog, mert könnyen elveszíthetjük önmagunkat. Egy színházi próbafolyamat alatt több időt töltünk a kollégáinkkal, mint a saját családunkkal. Nagyon könnyen összefolyhat egy szerep a valósággal, de ezt mostanra már elég jól megtanultam kezelni. Bár néha eltévedek bizonyos karakterekben, ma már tudom a módját annak, hogyan találjak vissza önmagamhoz. A sétálás monotonitása segít abban, hogy visszarázódjak.
Kapcsolódó cikkek:
(Bokros Bia)