Tébolyult idők

A Rómeó és Júlia után a Szentivánéji álmot vette kézbe Závada Péter és Bodó Viktor az Örkény Színházban. Előbbi átirat a Kertész utcai Shaxpeare-mosó címmel megy még mindig a Madách téren, most pedig társult a repertoárba a Lidércek, Shaxpeare, Delírium. A Rómeó és Júlia átirata rendkívül komoly munka, nagyon jól is sikerült, tudok nézőről, aki négyszer-ötször is megnézte és jól szórakozott, rajongóvá vált. A mostani átirat is nagy vállalás.

Az alapszituációt az alkotók ezúttal egy rehabilitációs intézetbe helyezték, amely beázott és a fenntartónak kellene megmentenie. A fenntartó viszont egy színházi előadást szeretne cserébe, ezért a bentlakók gyorsan elkezdik próbálni a Szentivánéji álmot. Ennyi konkrétum talán elárulható a műről, a többi legyen meglepetés. Merthogy a produkció most is tele van váratlan fordulattal, szójátékkal, mulattató tréfával, de ha megnézzük közelebbről ezeket, nincsenek is oly távol a valóságtól. Sőt! (Dramaturg: Varga Zsófia). A produkció most is alkalmat ad Závada Péternek és Bodó Viktornak, hogy sok mindent elmondjanak a mai itthoni közéletről, de főleg a színházi állapotokról. Nem direkt üzenetek ezek, hanem éles reakciók, felkiáltások inkább, maró megjegyzések, bemondások. A legjobb azonban az egészben az, hogy nem válnak le, nem élnek külön életet, hanem a szerves egész érvényes részeként jelennek meg. Persze szó van a színész, a színházaik kiszolgáltatottságáról, függőségéről. Ha már függőség, itt szó szerint értendő, merthogy az intézet lakói kábítószer-, alkohol függők. Mindenkinek megvan a saját története, nagyon is ismerősek lehetnek, hiszen saját ismeretségi körünkben is találkozhatunk hasonló esetekkel. Bodóék azonban mindent karikíroznak, fokoznak, kifordítanak. Ily módon a néző is úgy érezheti magát, mintha, attól amit lát, kicsit betépett volna.

A rendező szokásos csapatával dolgozott (Díszlet: Schnábel Zita, Jelmez: Giliga Ilka). Zenei munkatárs: Kákonyi Árpád. Nagyon eklektikus a zenei felhozatal, a pop és táncdaloktól a musical és opera részletekig, a Himnuszon át, sok mindent hallunk. Ahogy a Bodó-rendezéseknél megszokhattuk, ezek a sokszor csak villanásnyira előkerülő idézetek most is sziporkázó zenei és színpadi gegekké válnak. Az Örkény társulata pedig gördülékenyen, perfektül beszéli ezt a színpadi nyelvet. A színészi teljesítményeknél nehéz kiemelni bárkit is. Az egész csapat egymást segíti, a szólista részek után mindenki óriási alázattal és energiával áll be a csoportos jelenetekbe. Polgár Csaba játssza az intézetvezetőt, a színházi próbán pedig Oberon. Hámori Gabriella a felesége, illetve Titánia. Óriási ötlet, hogy az intézet adminisztrátora, Gyöngyi lesz Puck, Zsigmond Emőke szellemesen fanyar megformálásában. A bentlakó „függők” - Borsi Balogh Máté, Józsa Bettina, Ficza István, Kókai Tünde, Máthé Zsolt, Jéger Zsombor, Novkov Máté, Patkós Márton - valamennyien élvezik ezt a játékstílust. Hajduk Károlynak, aki az intézet konzultánsát alakítja, jut egy Szécsi Pál-sláger, a Távollét, amit, mint egy vers, bravúrosan elszaval. Friedenthal Zoltán játssza Vazult, a színházterápiás segítőt, figurája egyszerre nevettető és szánalomra méltó.

Bodóék remekül társítják a mai valóságot a „betépett” tündér világgal. Amikor kilépünk a színházból fel is vetődhet, hogy most hol is vagyunk: ez a 2023-as Budapest, vagy a másállapotos tündérvilágnak valamilyen mása? Mindenesetre az biztos, hogy a Lidércek, Shaxpeare, Delírium maradandó színházi dózis, a hatása nem illan el pillanatok alatt.