Alig lehetnek hazánkban, akiknek nincsenek az augusztus 20-i tűzijátékról kellemes gyermekkori élményei. Van bennük meghittség, pedig összefolynak, akár a karácsonyok, húsvéti tojáskeresések, születésnapok – kivéve a 13-ikat, amikor életem első kutyáját kaptam. Az érzés mégis puha, együtt a család, rokonok és barátok jönnek át, mert tőlünk Budáról látszik a Gellért-hegy, szinte páholyból lehet nézni a műsort, nem a tömegben könyökölve helyért. Bár itthon nincs államilag jóárasított sör és perec, anyukám hidegtálakat varázsol Lajos Mari és Hemző Károly szakácskönyvéből, és falatkákat tűzdel színes műanyag koktélpálcikákra.
Felnőtt fejjel másra gondolok, a 2006-os horror-tűzijátékra, világvége-hangulattal, több halottal. Aznap az antennát is letépte a szél a háztetőnkről, cserepekkel együtt. Reszketve bújtunk össze, hát még azok, akik kint voltak. Eszembe jut a rettegő háziállatok pánikja, a gondatlan környezeti terhelés, a színesen elporladó adófizetői milliók, most már milliárdok, minden évben minden eddiginél nagyobb kiadásban. Miközben bajban az ország, romokban az oktatás, az egészségügy, dübörög az energiaválság, hasít az infláció, 50 ezer gyerek éhezik a másfél millióból. Most még a Karmelita teraszán proccol egy, az országát húsz éve nyomorító zsarnok is, bár őt az államalapítás nélkül is ideette volna a fene, hisz csak rokonlátogatásra jött.
Persze a gyerekek, köztük az enyémek is, szeretik a tűzijátékot. Miattuk megnézzük, ahogy fát is állítunk karácsonykor, pedig sajnáljuk a kis fenyőt, de a műanyag sose bomlik le, még illata sincs. Szép lenne, ha tudnánk felhőtlenül együtt ünnepelni, nemzeti összetartozást érezni, nem mindent a politika szűrőjén át nézni. Új, szelídebb hagyományokat teremteni, mondjuk augusztusi hullócsillagokat bámulni egy pléden, ingyen van, a 34 ezer durranás is garantált. A NASA szerint világszerte napi 25 millió is, kívánságunk is akadna bőven, kezdhetnénk a fentiek megjavításával, az lenne csak az igazán nagy durranás.