Túl a kihaláson - Interjú Papp-Zakor Ilkával

Vajon mit tanulhatunk a dinóktól, akik előttünk „járnak” a kihalásban? Hogyan fékezhetnénk le a véget és egyáltalán, mi jelzi annak a kezdetét? Lehet, hogy már itt is van? Papp-Zakor Ilka egyedi műfajú és hangvételű első regénye – „egyedfejlődési krimi paleolit szarkazmussal” fűszerezve – egészen új perspektívát ad a pusztulásnak. A szerzővel a dinók funkciójáról és a család mibenlétéről is beszélgettünk.

Megérett az emberiség a pusztulásra?

Ha az emberiséghez nem is ragaszkodom különösebben, az emberi kultúrához azért igen, így örülnék, ha egy ideig még tartana. Nagy valószínűséggel ki fogunk pusztulni előbb-utóbb, hiszen nem vagyunk elpusztíthatatlan faj. Az, hogy ez mikor történik, nem érdekes, nagyjából ugyanazokat az érzéseket fogja belőlünk kiváltani. De nem is magát a pusztulást akartam a regényben tematizálni, hanem sokkal inkább azt az életérzést, amely átjárja a mindennapjainkat, tisztában vagyunk vele, hogy hamarosan komoly gondok lesznek. Íróként sokkal inkább a közérzetünket szerettem volna megragadni, mintsem a jövőnket megjósolni.

Mit „tanácsolna annak, aki megpróbál felkészülni rá”? És mit „tanulhatunk” az őslényektől a kihalás tekintetében? – kérdezem egyik hőse, az őslényábrázolással foglalkozó művész, Ervin szavaival.

Ha bármit is tanulhatunk tőlük, az az: ezen is túl lehet lenni. Az őslények egészen jól megvannak most is, és ez azt bizonyítja, hogy lehet ezt elegánsan csinálni.

Két egészen különböző világot mutat be a regényében nagyon alaposan: a multik rideg, fantáziátlan, és az őslénytan mesés világát. Melyiket honnan ismeri ilyen jól?

A multicégekkel kapcsolatos jártasságot igen könnyű összeszedni, én is dolgoztam ilyen helyeken. Nagyon megragadott, hogy mikrouniverzumként működik minden egyes ilyen iroda, cég, izgalmas szociális kísérleteket lehetne végezni egy-egy helyen. Ami az őslénytant illeti, abban jóval kevésbé vagyok jártas, sokkal kevesebb személyes tapasztalatom van vele, de sokkal jobban izgat, mint a cégek világa. Nagyjából megvoltak a történetszálak a fejemben, kerestem egy kapcsot, amivel mindezeket egybe tudnám fogni.

Nem tűnik triviálisnak a választás, hogy a dinók kapcsolják össze a multinál dolgozó fiatal nőt, akinek a munkahelyén eltünedeznek a kollégák, a teljesen hétköznapi és Párizsba költöző HR-es férjét, illetve a különleges és bizarr történetű családját, no meg a balesetet szenvedett titokzatos oroszt, akivel romantikus levelezést folytat…

A regény születésekor a budapesti Írók Boltjában dolgoztam és sokat beszélgettünk az őslényekről Szántó Tibor kollégámmal, akit nálam sokkal jobban érdekelt a téma, erre még ráadásként érkezett hozzánk egy hatalmas és csodaszép festészeti album, amely az őslényábrázolások, illetve a paleo art történetét vizsgálta és helyezte el történeti kontextusban is. Számomra mindig is szimpatikusak voltak az állatszereplők, különösen a madarakat szeretem, amelyek ráadásul – ha hiszünk a tudósoknak – egyenes ági leszármazottai a dinóknak. Ebben a paleoművészetes könyvben ráakadtam egy festményre: a második világháború alatt festette egy Méheut nevű művész, aki a háború szörnyűségei elől menekült az őslényfestészetbe. Egy pár pteroszaurusz denevérként lóg egy sziklaoromról teljesen a szárnyába burkolózva – ez a szokásostól teljesen eltérő ábrázolás. Számomra arról is szól a kép, hogy hogyan éli meg az ember a történetmondást a realista ábrázolásmódtól elrugaszkodva. Az őslényábrázolás története bőven rejt még ilyen izgalmakat: a Szovjetunióban például virágzott a dinófestészet azért, mert olyan szegmense volt a művészetnek, amit nem lehetett cenzúrázni. Ezekben a képekben bőven visszaköszönnek a kor feszültségei.

Visszakanyarodva a kérdésre: nagyban megkönnyítette az írást, hogy találtam egy pontot, ahova mindig visszatérhettem, nemcsak a struktúra, hanem a gondolat ritmusának a szempontjából is. Ahonnan tudtam szimbólumokat, párhuzamokat kölcsönözni, ideológiákra reflektálni. Az őslények és ábrázolásuk szolgáltatták az elméleti hátteret.

Önnél, önben hol ér össze a tudomány és a művészet?

A kapcsolódási pont, hogy mindkettőhöz képzelőerőre van szükség, meg kell erőltetnünk a fantáziánkat, hogy befogadói lehessünk. Azon túl vannak esztétikai, filozófiai, egyéb kapcsolódási pontok. Különleges metszet a történettudomány – minél pontosabb és realistább képet akarunk adni, annál nagyobb beleérzésre és beleélésre van szükség. Ebben a regényben eleve az érdekelt, hogy hogyan tudunk elmesélni történeteket – emiatt éreztem jó játéknak, hogy egy ilyen távoli tematikával foglalkozó tudományágat ütköztessek egy világosan fiktív művészi vízióval.

Hol a szerző ebben a regényben? A levelekből kibontakozó orosz „szálban”? A mesés-vad állat- és növényseregletben? A titkos kertben? A család karakterét megjelenítő rituálékban?

Minden szereplőmet igyekszem megszeretni, minden szereplőben igyekszem számomra szerethető fogódzókat találni ahhoz, hogy működtetni tudjam őket egy történetben. Ezek a fogódzók azok, amiket egyértelműen úgy alakítok ki, hogy a saját ízlésemnek és személyiségemnek is megfeleljenek. A főszereplő Anitában az, hogy nem egy empatikus jelenség, de nem is önző. Törekszik az őszinteségre, miközben borzasztóan függ a saját magáról alkotott képe attól, hogy a többiek mit látnak belőle és ő mit feltételez arról, hogy a többiek mit látnak belőle. Sok lencsén keresztül megszűrt a magáról alkotott kép. Máshol meg egyszerű kis motívumok jeleznek engem: Elvira görkorcsolyája, Norbi fotelje, amelyen játszanak a napfoltok – számomra ezek teszik megközelíthetőbbé a szereplőket, akikkel kapcsolatba kell kerülnöm.

A család a könyvben nem szeretetközösségként, hanem a túlélési stratégia hagyományozó elemeként van jelen, evolúciós környezetként. Milyen az ön családfogalma?

A hagyományos értelmezésünk párhuzamot von egyedfejlődés, családfejlődés, családtörténet és nagyobb csoportok, főként a nemzet fejlődése között, és ez állandó hivatkozási alap is bizonyos retorikákban. Ha adott volt a dinók által az egyedfejlődés kérdése, akkor kézenfekvő volt megvizsgálni, hogy mire képes a családfejlődés, milyen csapdákat rejt ez a fajta értelmezés. Torkig vagyok azzal, hogy ebből a fejlődési párhuzamból erkölcsi hivatkozási alapot tudunk csinálni. Vannak természetes velejárói a fejlődésnek, elkerülhetetlen elemei, mint például az egoizmus. Döbbenetesnek tartom, hogy ami az egyed fejlődésében egoizmusként problémás is lehet erkölcsi szempontból, az a család, nemzet és akár fajta fejlődésében erkölcsi elvárássá válik.