Tizenéveim egyik kedvenc kalandregénye volt id. Alexandre Dumas könyve, A három testőr, melynek ritkábban megfilmesített folytatásait (Húsz év múlva, Bragelonne vicomte) is szeretem. A mozgóképes feldolgozások közül elsőként a D’Artagnan (1969) című tévésorozatot láttam, amely azért is kuriózum volt, mert nagyjából a teljes muskétássztorit megjelenítette. A legmélyebb benyomást már akkor is a Milady tette rám, akit az olasz Antonella Lualdi játszott: a valaha oly szép művésznő a közelmúltban töltötte be a 92. életévét. Isten éltesse! A következő adaptáció, melyet láttam, a Les Charlots francia kvartett nevével fémjelzett kétrészes vígjáték volt (A négy muskétás, avagy a lepel lehull; A négy muskétás, avagy majd mi megmutatjuk, bíboros úr!, 1974), amely a szolgák szemszögéből idézte fel a királyné nyakékével kapcsolatos bonyodalmakat. Annak idején a magyar mozik is játszották, nekem viszont a tévében volt szerencsém Bernard Borderie 1961-es kétrészes filmjéhez, amelyben egy különlegesen szép és tehetséges Miladyt ismerhettem meg Mylène Demongeot francia színésznő személyében. (Ő tavaly decemberben hunyt el. 87 éves volt.) Alig egy hónappal később mutatták be a hazai mozik Richard Lester változatait: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974). Ironikus humor, pergő cselekmény, káprázatos látványvilág és első osztályú szereposztás jellemezte mindkettőt. Azóta is az etalont jelentik számomra, melynek 1989-ben már maga Lester sem tudott megfelelni A testőrök visszatérnek című harmadik résszel. Sokáig azt hittem, az 1993-as Walt Disney-adaptációnál ostobább feldolgozás nem készülhet, de aztán jött a 2011-es verzió. Most pedig itt egy újabb kétrészes francia változat, melynek első része október 26-án érkezik a magyar mozikba, második részét pedig év végétől játsszák Nyugaton.
ÍGY LÁTTAM ÉN
Azt hiszem, már az elején lelőhetem a poént: ez a 2023-as film se tetszett különösebben, és nem tűnik valószínűnek, hogy a második része változtatni fog ezen a véleményemen. Hogy valami pozitívumot azért mondjak róla: a trailer alapján rosszabbnak gondoltam, mint amilyen, sőt mindenképpen jobb, mint az 1993-as és a 2011-es verzió. Mi lehet akkor a gond? Mindenekelőtt Martin Bourboulon rendező modernizálási elképzelései, a Matthieu Delaporte és Alexandre de La Patellière által írt forgatókönyv, a szereposztás és a látványvilág. Magyarán mondva: szinte minden.
Ausztriai Anna és XIII. Lajos (Vicky Krieps és Louis Garrel)
Dumas regényének cselekményében sok a mellékszál és a mellékszereplő. Épp ezért a korábbi adaptációk mindegyike egyszerűsített, még Richard Lester is. Az azóta készült adaptációk alkotói megtehették volna, hogy például azokra a cselekményszálakra fókuszálnak, melyeket a korábbi filmek mellőztek, ám ehelyett mindig inkább új, regényidegen motívumokat erőltettek a sztoriba. Jelen filmben például Athost egy prostituált meggyilkolásával vádolják meg és halálra is ítélik, a hiú Porthosról pedig kiderül, hogy biszexuális. Egyelőre még nem tudunk meg olyasmit (vagy én nem vettem észre), hogy a bajtársaival túl van-e a barátságon, de érhetnek még ilyen meglepetések a folytatásban. Ha már muszáj volt a biszexualitást behozni a sztoriba, történelmileg hitelesebb lett volna azt a királlyal kapcsolatban megtenni. XIII. Lajos ugyanis állítólag „jobban szerette a banánt a fügefa gyümölcsénél”, és házassága a kor ízlése szerint kifejezetten szép Ausztriai Annával ezért is volt boldogtalan. De aki most megkönnyebbülten felsóhajtana, hogy „oké, a szexuális deviancia kipipálva, de legalább néger nincs az új feldolgozásban”, az ne tegye. Most még valóban nincs, a folytatásban viszont lesz majd egy Hannibal nevű szereplő, akit az első néger muskétás, Louis Anniaba személye ihletett. (Emlékeim szerint a regényben nem szerepelt.) Mi tagadás, Lester forgatókönyvírója, George MacDonald Fraser is részben azzal rontotta el a harmadik epizódot, hogy miközben az érthetetlenségig egyszerűsítette a Húsz év múlva című regényt, beleerőltette a sztoriba Cyrano figuráját.
A négy testőr (balról jobbra: Pio Marmaï, Romain Duris, Vincent Cassel és François Civil)
Bourboulon opuszának főszereplői között sok a túlkoros. A D’Artagnant alakító François Civil – akinek állítólag a gascogne-i kardforgató volt a szerepálma, és elsőként választották ki a filmhez – nagyjából még rendben van. Yannick Borel olimpiai, világ- és Európa-bajnok francia párbajtőrvívó készítette fel őt és társait a vívójelenetekre. Civil eltökéltségére jellemző, hogy veszélyes jeleneteinek 90%-át ő maga csinálta meg, egy létráról azonban olyan szerencsétlenül esett le, hogy eltörött a lába. Az utolsó jeleneteit már törött lábbal vették fel, de a filmen ez persze nem látszik. Ehhez képest szinte semmiség, hogy egy alkalommal a rosszul felvitt smink miatt harminchat óráig megvakult az egyik szemére. Athost az 56 éves (!!!) Vincent Cassel alakítja. Kétség nem férhet színészi képességeihez, ellenben egyszerűen nem lehet szemet hunyni afölött, hogy körülbelül harminc évvel idősebb, mint amennyinek Dumas A három testőrben megírta a figurát, és ez meg is látszik rajta. (Vincent édesapja, Jean-Pierre Cassel játszotta a királyt Lester verziójában, illetve Cyranót a harmadik részben.) Az Aramist megszemélyesítő Romain Duris „csak” 49 éves jelenleg (a film mindkét részét tavaly forgatták), miközben a regény szerint ő is csupán a huszonéveit tapossa. Porthos megformálója, Pio Marmaï áll a legközelebb a regényszereplő életkorához a maga 39 évével. De nem is az életkor a legnagyobb baj, hanem hogy valamennyien úgy néznek ki, mintha egy spagettiwesternből léptek volna elő: mocskosak és borostásak, ami egyszerűen nehezen hihető el a királyi testőrökről abban a korban, amikor a francia udvarban már a kifinomult elegancia hódított. Feltehető, hogy a „piszkosság”-gal Martin Bourboulon a realitás érzését akarta fokozni, akárcsak a kézikamera gyakori használatával. Ám ha magában a cselekményben nincs igazi feszültség és dinamika, akkor azt a folyton mozgó-rángatózó kézikamera sem tudja pótolni.
A pipázgató Milady (Eva Green)
A Milady bűnlajstroma igen tetemes. A királyné a trónját kockáztatja, amikor összeszűri a levet Buckingham herceggel, Constance Bonacieux pedig az életével játszik, amikor vállalja a közvetítő szerepét ebben a titkos és tilos viszonyban. Szóval már a regény sem szenved hiányt az erős női karakterekben, Martin Bourboulon mégis külön kihangsúlyozta, hogy ez számára kiemelten fontos szempont. Ezért is választotta a Milady szerepére Eva Greent, akit Vincent Cassel javasolt. „Mindenki ismeri, de nem látjuk havonta a mozikban” – indokolta a döntését. A 43 éves színésznő szintén túlkoros a szerepére, bár a szintén francia Arielle Dombasle például 51 évesen játszotta el a figurát egy 2004-es tévéfilmben. Ami engem illet, Eva Greent inkább mondanám érdekes külsejűnek, mint szépnek. Számomra már az is rejtély volt, hogyan lehetett belőle Bond-lány a Casino Royale (2006) című filmben. Miladyként szakít a hagyományokkal, és sötétbarna a haja. Amikor pipázgatva jelenik meg ezzel a darkos külsővel, szerintem leginkább olyan, mint Szörnyella de Frász. Nem jobb a helyzet akkor sem, amikor szőkén látjuk az egyik jelenetben, mert ott meg a Brezsnyev-szemöldökével Kiszel Tündét juttatja a magyar néző eszébe. Green úgy nyilatkozott, hogy emberinek akarta ábrázolni a figurát, a lehető legtávolabb Lana Turner 1948-as és Faye Dunaway 1973-as szerepértelmezésétől. Ez a fajta távolságtartás – legalábbis az első részben – nekem nem tűnt fel, mert ez a Milady legalább annyira elvetemült és gonosz, mint említett elődjei. A művésznő megidézi viszont Rebecca De Mornay eléggé feledhető és halovány alakítását az 1993-as filmből, legalábbis ami a figura (állítólagos) halálát illeti. Green egyébként félt a lovaktól, ezért majdnem nemet mondott a szerepre, de Mario Luraschi olasz lókiképzőnek és kaszkadőrnek köszönhetően legyőzte a félelmeit.
„Hé, Constance, ha nem fáradt, lökhetnénk egy párat!” (François Civil és Lyna Khoudri)
François Civil szerint a regény D’Artagnanja túlságosan rámenősen nyomult Constance-ra, ami napjainkban már visszatetszést kelt, ezért egyrészt változtattak a két szereplő kapcsolatán, másrészt Constance-ból egy erős és aktív nőt akartak formálni. Őszintén szólva engem sikerült is meglepni ezzel. Nem igazán értem ugyanis, hogy egy XVII. században játszódó történet szereplői miért ne viselkedhetnének az adott korra jellemző módon, főleg ha már akkoriban se azt jelentette a rámenősség, hogy D’Artagnan beszólt Constance-nak, hogy szívesen sunázná. Szánalmas és idegesítő, hogy manapság mindent píszívé akarnak tenni, mintha minden korban Grál-lovagok ügyködtek volna a legszigorúbb spanyol udvari etikett maximális betartásával. Ami meg Constance-ot mint erős nőt illeti, mint említettem, szerintem egyrészt a figura már a regényben is elég erős volt a XVII. század körülményei közepette, másrészt Lyna Khoudri személyében sikerült egy olyan tizenéves külsejű lányt találni, aki sokkal alkalmasabb lenne egy Házibuli-remake főszerepére, mint egy kosztümös kalandfilm aktív hősnőjének eljátszására. Martin Bourboulon elmondta, hogy filmjéhez olyan alkotásokból merített ihletet, mint a Párbajhősök (1977), Az elveszett frigyláda fosztogatói (1981), a Cyrano de Bergerac (1990), a Margó királyné (1994), a Gladiátor (2000) és A visszatérő (2015). Ez nyilván így is van, mindazonáltal nem rendelkezem kellő fantáziával ahhoz, hogy ráismerjek ezekre a mozgóképes elődökre. Az a jelenet viszont, amelyben az Angliába tartó D’Artagnan az éj sötétjében vívni kezd egy ismeretlennel, egyértelműen Richard Lester alkotását idézte, amikor D’Artagnan éjszaka összeméri a kardját Rochefort gróffal, hogy megszerezze tőle a bíboros úti passzusát. Egyébként fogalmam sincs, hogy mi okból, de Bourboulon filmjének szinte minden jelenete alkonyatkor vagy sötétben, gyakran esőben játszódik, a belső jelenetek többsége pedig rosszul megvilágított folyósokon vagy termekben. Oké, hogy az ember nem vár csilláros fényözönt a XVII. században, ám ez az örökös alulvilágítás és a fakó, piszkos színek domináns használata meglehetősen kiábrándító. Ahogy sajnos maga a film is.
A kor talán legjelentősebb európai államférfija, Richelieu bíboros (Eric Ruf) ebben a filmben szó szerint csak szürke eminenciás
A három testőr: D’Artagnan (Les trois mousquetaires: D'Artagnan, 2023) – francia–német–spanyol–belga kosztümös kalandfilm. Id. Alexandre Dumas A három testőr című regénye alapján a forgatókönyvet írta: Matthieu Delaporte és Alexandre de La Patellière. Operatőr: Nicolas Bolduc. Zene: Guillaume Roussel. Díszlet: Stéphane Taillasson, Philippe Cord’homme, Emmanuel Delis és Jessy Kupperman. Jelmez: Thierry Delettre. Vágó: Célia Lafitedupont. Rendezte: Martin Bourboulon. Főszereplők: François Civil (D’Artagnan), Vincent Cassel (Athos), Pio Marmaï (Porthos), Romain Duris (Aramis), Eva Green (Milady), Eric Ruf (Richelieu bíboros), Louis Garrel (XIII. Lajos), Vicky Krieps (Ausztriai Anna királyné), Lyna Khoudri (Constance Bonacieux), Raynaldo Houy Delattre (Rochefort), Jacob Fortune-Lloyd (Buckingham herceg). Magyarországi bemutató: 2023. október 26. (mozi).
A TILTOTT POSZTOK
A gyönyörű lady fűben-fában lefekszik rangon aluli szeretőjével: Lady Chatterley (1993) (18+)
Kémkedés és perverziók a hírhedt náci bordélyban: Salon Kitty (18+)
Meztelen női testekkel a férfiak ellen: A romlás démonai (18+)
Amitől fennakadtak Sean Connery szemei: A velencei nő (18+)
Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)
MÉG TÖBB DUMAS!
A tiltott szerelem tornya (18+)
Margó királyné (18+)
A négy muskétás / A négy muskétás újabb kalandjai
A három testőr, avagy a királyné gyémántjai
A négy testőr, avagy a Milady bosszúja
A vasálarcos férfi: a történelmi háttér, a regény és a filmek (18+)
TEAKBOIS REPERTOÁRJÁBÓL
A kastély halálosztó bombanői (18+)
A vietnámi veterán és a szőke ciklon (18+)
Nyár, whisky és orgazmus (18+)
