<= A Francia-Alpokban megélt élményeinkhez kattints ide

A bohém Provence a legtöbbet reklámozott turistacélpontok egyike, ám annál meglepőbb, hogy minden, amiről áradoznak, szóról szóra igaz. Provence a valóságban TÉNYLEG olyan elbűvölő, mint amilyennek mondják. Provence és a Provence-i Elő-Alpok már a legelső itt töltött esténken bemutatkozott: rövid, félig activitybe oltott telefonálgatás után kiderült, hogy a szállásunk kulcsát a vendéglátónk egy kerti virágcserépben helyezte el és rövid kincskeresés keretében tudunk hozzájutni. Ezzel a kis vidám közjátékkal indultak a Provence-Alpes-Côte d’Azur (röviden csak PACA :D) tartományban töltött napjaink. Ezt a területet délről Monaco és a Földközi-tenger, keletről Olaszország, északról és nyugatról pedig francia területek határolják. A szállásunkra érve mintha átléptük volna az Alpok és a mediterrán Franciaország küszöbét, a középkori városkák, buja illatok, felfoghatatlan színek és elképesztő sziklaformációk szövevényébe csöppentünk a marcona hegyekből.

Lantosque [lantoszk] városkájába vezetett az első utunk, amire talán a bevezető bejegyzésből emlékeztek: az itteni via ferrata volt az egész nyaralásunk ihletője - ha ezt nem fedezzük fel teljesen véletlenül a GoogleMaps utcaképén, akkor most nem olvasnátok ezt a beszámolót. :D

A Les Canyons de Lantosque via ferrata a csöppnyi óvárost körülölelő Riou és Vésubie folyók kanyonjában épült, 2-3 órás kikapcsolódást kínál. Egy őserdő és egy vidámpark egymásba oltott hihetetlenül látványos keveréke, én valahogy úgy éreztem magam, mint egy számítógépes játék akadálypályáján, ahogy a zubogó folyók fölött ügyeskedtünk a lecsüngő liánok között, a sziklafalon mászkáló menekülő óriáspókok ezreitől rémüldözve. Valahol egy tucat környékén adtam fel a kanyon egyik oldaláról a másikra vezető függőhidak és egyéb élményelemek számolgatását:

A leglátványosabb elem a két folyó találkozási pontja: itt a canyoningozásra is kiválóan alkalmas vízesés és a kanyon falai közé beszorult, levegőben lógó szikla tényleg látványtervezői bravúrokkal vetekszik. A mászás legvégén bónuszként választhatunk, hogy az Indiana Jones-filmbe illő függőhídon, vagy pedig ziple-on suhanunk vissza a dombtetőn magasodó Lantosque-ba.

A via ferratát egy cég üzemelteti, és elvileg minden nap 9-től tart nyitva. Ezzel szemben tíz körül is még mindig ott toporogtunk, hogy mikor nyitnak már ki, mikor tudjuk kifizetni a belépőt. Végül meguntuk a várakozást és leakasztottuk az utat "lezáró" láncot és mi ketten elindultunk önállóan. Így legelsőként mehettünk végig a saját tempónkban, és inkább visszafelé tettünk még egy kitérőt a pénztár felé. Fizetés után barangoltunk még kicsit Lantosque-ban, de az iszonyat pici (persze rendkívül hangulatos) óváros annyira parányi, hogy öt perc alatt visszalyukadtunk a kiindulási pontunkra.

A Google Maps-en teljesen véletlenül kiszúrtunk egy érdekesnek jelölt fotózóhelyet, ami a forróságban ellenállhatatlanul hívogatott minket. A La Laune de l’éléphant-ot talán elefántormánynak fordíthatnánk, és egy közeli kis kanyont jelöl. Azt hittük, hogy a sziklánál legfeljebb egy-két turista fog lézengeni, de már az útról jól hallható csobbanások fogadtak. Mi is átvedlettünk hát fürdőruhába és nem is fölöslegesen, mert az elefántormány kalandfilmbe illő bulihelynek tűnt. Rengetegen áztatták magukat a jéghideg zöld vízben, és egy népes francia család egymást túllicitálva ugrált be a folyó több méteresre mélyített medencéibe. Az elefánt feje búbjára előrelátóan kötelet is rögzítettek, ebbe kapaszkodva lehetett felhúzódzkodni az ugróhelyre a csúszós sziklán. Mondanom sem kell, az ugrálás nem tűnt egy életbiztosításnak. :D

A rövid pancsolás után megindultunk nyugat felé, de hamarosan el lettünk térítve az előre választott célunktól. Az autóból megláttuk a mellettünk elszáguldó Entrevaux [antrövó] középkori erődvárosát, és sutba vágva az eredeti programunkat, inkább visszafordultunk megnézni. Entrevaux-t a tizenegyedik században alapították a szaracénok betörését követően, a város fölé magasodó citadellája és szűk völgybeli fekvése kiválóan védhetővé tette. Provence - és vele Entrevaux - 1480 körül vált Franciaország részévé. Később a város parancsnoka, Jacques Glandeves kiszolgáltatta a német-római császárnak a várost, akinek a seregei a lakosság felét lemészárolták. A népesség maradék fele bosszúból az ő torkát vágta el és a várost a francia királynak ajánlotta. A 16. században örökölte meg a püspöki székhely funkciót, melyet még ma is őriz. A város kalandos történelme továbbra is folytatódott, az I. világháborúban a citadella német tisztek börtöneként szolgált.

Ma már csak a véres középkor mementóit láthatjuk, inkább egyfajta bágyadt, álmos nyugalom lengi be a szűk utcácskákat, amiket mintegy szabadtéri múzeumként lehet végigjárni egy brossúra segítségével. A város az évnek csak néhány napján bolydul fel, például a Középkori Fesztiválon, amit augusztus közepén tartanak.

Összességében elég sokat kellett autóznunk ezen a napon, így a középkori kódorgás után egy rövid megálló fért már csak bele Digne-les-Bains-ben. A Rosso Ammonitico Veronese Formation neve egy fantasztikusan megőrződött geológiai szelvényt takar. Az ember autózgat a várostól nem messze, és egyszer csak a főútról a szeme elé tárul egy óriási kipreparált kőfal, ami első látásra meglehetősen unalmasnak tűnik. Közelebbről megszemlélve aztán a földtörténet elevenedik meg a szemünk előtt. 200 millió éve, a jura kor elején ezt a területet tenger borította és az aljzatán különböző élőlények mészvázai hevertek: nautiluszok, ammoniteszek, melyek a mai tintahalakhoz és polipokhoz hasonló csápos csodalények. Az Alpok kiemelkedésekor a 250 méter mélyen fekvő tengerfenék felemelkedett a felszínre és megdőlt, ma 320 négyzetméternyi felületen több mint 1550 megkövesedett ammoniteszt vehetünk szemügyre (csak tudnám, ki számolta meg őket...)

Esti szállásunk felé belebotlottunk egy jellegzetes provence-i levendulamezőbe. Bár a levendulát hagyományosan augusztus elejéig már learatják, az illata belengte az egész tájat és beférkőzött a kocsiba, sőt néhány lilában pompázó tövet is találtunk.

Amióta csak egyetemista koromban véletlenül elvetődtem Castellane városkájába, melyen a mesésen türkizzöld Verdon folyó hömpölyög át, az egyik álmom volt a Gorges du Verdon [gorzs dü verdó], azaz a Verdon-folyó világhírű kanyonjának a felkeresése. Szerettük volna valamilyen módon a vízről is felfedezni, ezért a legkényelmesebb megoldást, a vízibiciklibérlést szemeltük ki. Mehettünk volna kajakkal is, de mivel várt még ránk egy evezés az utazás során (ld. később), ezért most inkább a lábunkat fogtuk be. Azt a tippet kaptuk a kiválasztott kölcsönzőtől, hogy reggel 9 körül érkezzünk, mert akkor még nem lesz sor és szépen meg fogja sütni a nap a kanyont. Nem győztünk elég hálásak lenni nekik, mert amikor 11-kor visszaértünk a két órás pedálozásból, már mind egy szálig elfogytak a kölcsönözhető vízibiciklik. A stand előtt csak egy táblát láttunk, ami messziről hirdette, hogy 2-ig még csak feliratkozás sincs, majd akkor lehet visszamenni és beállni a sorba előjegyzésre. :D

Ebből már adja magát, hogy elég nagy forgalom volt a Verdon-kanyon kb. 3 kilométer hosszú "hajózható" szakaszán. Hétágra sütő napsütésben indultunk, és amilyen hihetetlenül meleg volt már reggel a levegő, annyira elképesztő, hogy milyen enyhe langyos volt a kristálytiszta víz is, amiben bármikor meg lehetett mártózni a vízibicikliről. Egyesek a kutyusukkal együtt vágtak neki a könnyed vízitúrának. Alig akaródzott kimásznunk a káprázatos színű vízből és visszaszolgáltatni a vízibicajt, de a nap további része hasonlóan színpompásnak ígérkezett.

A Verdon-kanyont előszeretettel emlegetik Európa legszebb szurdokaként, és eszünkbe se jut ezt megcáfolni (bár még nem láttunk minden szurdokot :)). 25 kilométer hosszú, 700 m mély, szélessége 6-100 méter között változik, így egyes szakaszain kizárólag a canyongizók férnek el vakmerő mutatványaikkal, míg máshol kényelmesen túrázni lehet a folyó medre melletti ösvényeken és alagútrendszerben. Mélységbe zuhanó mészkőfalai a sziklamászók paradicsomává teszik, megközelítőleg 1500! mászóút található itt. Felülről letekintve a függőleges sziklafalakra egészen döbbenetes látni, ahogy a sűrű erdővel borított fennsík egyszer csak kettéhasad, mintha egy óriás széttépte volna a föld kérgét. A tudományos verzió szerint a triászban és jurában itt kialakult tengeraljzat a krétában meggyűrődött és kiemelkedett - a Verdon folyó pedig ebben a kevésbé ellenálló kőzetben szép csendesen nekiláthatott szobrász munkájának.

Körülbelül 3-4 óra alatt kényelmesen beautózható az egész kanyargó szurdokrendszer a szebbnél-szebb kilátópontok útba ejtésével. Ha ennél alaposabban szeretnénk felfedezni a szinte felfoghatatlan méretekkel büszkélkedő kanyont, akkor két-három napot lazán el lehet itt tölteni kanyoningozással és kirándulással. Arra viszont készülni kell, hogy a túrákat egy napnál rövidebb idő alatt nem nagyon lehet megúszni, mert a kanyon tetejétől az aljáig már maga a leereszkedés majd visszakapaszkodás a fent említett szintkülönbséggel jár, vagyis olyan, mintha egy 700 méter kiemelkedésű hegyet másznánk meg. A kánikula továbbra is kitartott, így útközben az egyik kilátópontnál benyomtunk egy teljesen bio isteni citromos jégkrémet - annyira el vagyunk szokva a klasszikus nyaralásoktól, hogy jól az emlékezetünkbe kellett vésni ezt a vissza nem térő pillanatot. :D

A szemünk szinte még mindig káprázott, amikor a Verdon folyót és a belőle felduzzasztott Lac de Sainte-Croix tavat elhagytuk, de a nap izgalmainak még nem volt vége, mert a Riez nevű kis faluban autós terelésbe futottunk bele. Az augusztus hagyományosan a városi fesztiválok ideje lehet Franciaországan, mert ez már a sokadik útzár volt, amivel szembesültünk. Ezúttal annyira elbűvölt a tarkabarka zászlókkal és kirakodóvásárral feldíszített főutca, hogy fél órácskára mi is belevetettük magunkat az élőzenés zsibvásárba.

A programtervezéskor sokat rugóztunk azon, hogy van-e értelme Provence-ból leautózni a tengerpartra, hogy pár órácskát ott legyünk, majd vissza is megtenni ugyanezt az utat. Mivel aligha jutunk el belátható időn belül újra Dél-Franciaországba, ezért inkább jó korán keltünk és a szent cél érdekében még a borzalmasan kaotikus és pocsék sofőrökkel telezsúfolt Marseille-en is átverekedtük magunkat. Nem bántuk volna, ha mondjuk Daniel a Taxiból ott terem és kerülőutakon százötvennel száguldva megspórolja nekünk a közlekedési káoszt. :D

A Parc national des Calanques [párk nászionál dé kálank] első pillantásra akár egy görög sziget rojtos partvidéke is lehetne. Több száz négyzetkilométeren terül el fantasztikus karsztos sziklarengetege és a tengert sziklatűkkel pettyezett kacskaringós partvonala. Tucatnyi öböl bújik meg a partszakaszon, amiket a tengerről kajakkal, suppal lehet elérni, vagy pedig gyalogosan, néha megerőltető túrával. Az öblök titokzatossága is annak köszönhető, hogy nem a világ legegyszerűbb dolga megközelíteni őket. Mi például autóval le terveztünk menni egészen a partig, a Calanque de Morgiou minikikötőhöz, és innen terveztünk átkirándulni a Calanque de Sugiton-hoz, ahová már csak turistaút vezet. Már a kristálytiszta tengerben lubickolás lebegett lelki szemeink előtt, amikor egyszer csak sorompóba és parkolóba futottunk, vagy egy órányi sétára a parttól. Kiderült, hogy a partra autóval csak reggel 7 óra előtt vagy este 7 után lehet behajtani, és persze a program összeállítását este 7 és reggel 7 között csináltuk, így a Google Maps nem kiabált, hogy nem tud útvonalat tervezni ide napközben. Lelombozódva otthagytuk hát a kocsit és minden strand- és fürdőcuccal, kirándulócipőben nekivágtunk a kiszemelt túránknak, némiképp újratervezve. A "pihenős" strandolós napunkon több mint 10 km-t túráztunk. :D A nemzeti parkban több száz egymást keresztül-kasul átszelő turistaútból lehet válogatni, és szerencsére az egyértelmű jelölések a segítségünkre vannak a tájékozódásban - találó ötlet színes x-el jelölni azt, hogy az adott színű turistaút melyik irányba NEM folytatódik tovább.

Elsőként a Belvedere du Sugiton kilátóponthoz sétáltunk el a sivataginak tűnő 30 fokban, majd onnan jégkrém módjára olvadozva robogtunk le a Calanque de Sugiton öbölhöz. Elképedve jöttünk rá, hogy nehéz megközelíthetőség ide vagy oda, valószínűleg egész Marseille ezekbe az öblökbe jár nyáron sziesztázni. :D

A kilátóponton fogtuk fel először, hogy mennyivel különlegesebb is ez a nemzeti park, mint egy szabvány horvát vagy olasz strand. Homokos pancsolók helyett tengerbe szakadó sziklák és apró kavicsos öblök jelentik a napozóteraszokat, olyan klasszikus látványt nyújtva, mint amiket a chill mixek alá szoktak bevagdosni a videókészítők. :D A helyi fiatalok mellett persze külföldiből sincs hiány, a tehetősebbek ráadásul a vízről, óriási luxusvitorlásokról élvezik a kristálytiszta tengert. A kilátópont után a Calanque de Sugiton öbölben végre beledugtuk a lábunkat a hideg, de azért úszkáláshoz elviselhető kékségbe. Körülöttünk sokan itt is vízbe ugrálós kaszkadőrmutatványokkal villogtak, akárcsak az elefánt ormányánál és a Verdon-kanyonban. Mi maradtunk a vízfelszínen. Még kezdetleges búvárszemüvegünkkel is teljes pompájával tárult elénk a valószerűtlenül érintetlen tenger alatti élővilág. Mindössze 5-10 méterre a parttól, ahol emberek tucatjai bohóckodtak, 30-40 centis csillogó ezüst és narancssárgás halak úszkáltak a legnagyobb nyugalomban. Egészen döbbenetes volt ahogy alattunk néhány centire suhantak el.

A szemfülesek talán észrevették, hogy a kékkel jelölt útvonalunk közvetlenül egy kék barlang mellett halad el. Montenegrói nyaralásunkon egészen rákattantunk a kék barlangokra, így ezt is beterveztük a programba. A Calanque du Sugiton-tól egy létrákkal, kötelekkel tűzdelt ösvényen lehet eljutni a Calanque du Morgiou-hoz (ahol az aszfaltút véget ér), és erről lehet leágazni a grotte bleue-höz. Semmilyen tábla vagy jel nincs, hogy mi is rejtőzik a mélybe szakadó sziklák tövében, de a titkos barlang mégis népszerű célpontja az adrenalinimádóknak. Balszerencsénkre sajnos nagyon szeles volt az idő, és hiába sejlett fel a sziklákról a barlang bejárata, a több méteres csapkodó hullámokban kész öngyilkosság lett volna a vízbe merészkedni, úgyhogy csak ezen a videón élvezhettük a látványt. Egy dolog tuti, a kék szó új értelmet nyer ezen a vidéken!

Alighogy lábikóink kipihenték az úszkálás és kirándulás fáradalmait, másnap kora hajnalban már újra talpon voltunk. Ezt az éjszakát töltöttük a bevezető bejegyzésben már említett ominózus lakókocsiban és hajnalban olyan hamar elhúztuk a csíkot, ahogy csak tudtuk. A következő esti szálláscsere miatt a következő két napi programunkat is megcseréltük, úgyhogy a forrónak ígérkező napon reggel 9-kor már Cavaillon [kávájjó] városkájában voltunk és nem túl kipihenten próbáltuk beleimádkozni magunkat a via ferrata felszerelésünkbe. Röpke 15 perces izzasztó kaptatóval fent találtuk magunkat a város fölé magasodó sziklafalon, ami kazán módjára ontotta magából a meleget. Az itteni via ferratát jópofa katlanszerű barlangnyílásai miatt szemeltük ki, de ennél többet is találtunk. A via ferrata egy közepesen nehéz és egy nehéz útvonal együttese, amik közül a második teljesen kihagyható ha úgy tetszik, vagy akár a közepén ki is szállhatunk és fent sétálunk vissza a kezdőpontra. Összesen 4 órát írtak a kettőre, de mi 2 és fél alatt végignyomtuk, pedig majd leájultam a falról a melegtől. Mászás közben számtalan tábla szórakoztat minket, amiken a provence-i élővilágot, állatokat és fűszernövényeket mutatnak be. Ezek után ráadásul csak ki kellett nyújtanunk a mancsunkat, mert alig pár centire tőlünk szabadon nőttek a kietlen sziklán. A rozmaring és kakukkfű illatfelhőben megfogadtuk, hogy ezentúl a kacsát csak provence-i módon fogjuk elkészíteni otthon, minden más szentségtörés lenne. :D A mászás tartogatott a nehéz szakaszon egy további meglepetést, megint csak egy dróttal ellátott barlangjáratot, ahol begyűjthettünk még néhány kék foltot az eddigiek mellé.

A kocsink tetején tükörtojást lehetett volna sütni, amikor kora délután leparkoltunk a Pont du Gard [pon dü gár] gigaméretű látogatóközpontjánál. Kolléganőm, aki júliusban családosan járt ugyanitt, adott egy tippet, miszerint a római kori vízvezeték tövében lehet strandolni, úgyhogy ide is fürdőruhában és lenge öltözékben indultunk. A háromszintű egykori akvadukt összesen 49 méter magas, leghosszabb, felső szintje 275 m hosszú. A híd Kr. u. 19. körül épült és a tetején egy kis mélyedésben utazhatott a víz. A híd egy mintegy 50 km-es vízvezetékrendszer kulcsfontosságú elemét alkotta. Az építéshez felhasznált, olykor 6 tonnás köveket (inkább sziklákat) vaskampókkal rögzítették egymáshoz, és a mérnöki csoda csaknem 3 évig épült. Több mint három évszázadig szállította a vizet a korát megelőzően modern környéki háztartásokba, fürdőkbe, ahol folyóvíz- és melegvíz-ellátás is volt. Sajnos a karbantartás hiánya miatt a 9. századra teljesen használhatatlanná vált és köveit a környék lakói elkezdték meglovasítani. A közelben ennek ellenére még ma is találhatunk vízvezeték-maradványokat a száraz fák és rozmaringbokrok között bolyongva. Az akvadukton kívül a látogatóközpont múzeuma is rengeteg érdekességet tartogat, csak figyeljünk, hogy azzal kezdjük a látogatást, mert vizes fürdőruhában aligha kellemes órákat tölteni a légkondis földalatti termekben. Kiderült, hogy kolléganőm még enyhén fogalmazott, amikor azt mondta, lehet pancsolni a híd környékén. A kajakosok és strandolók szinte teljesen magukévá teszik a lustán csordogáló Gard folyó partjait és vizét.

Este tovább folytattuk a történelmi kitekintést Avignon [ávinyó] városában, amit sokan a Pápák városaként ismernek. A 14-15. században az avignoni fogság idején itt székeltek a pápák és az ellenpápák, akiknek a szentéletűségéről nem egészen győzött meg elképesztő kényelemről és gazdagságról tanúskodó hatalmas palotájuk. A pápai palota és erőd a világ legnagyobb középkori gótikus épülete. A város történelmi építményei közül a Pont Saint-Bénezet híd volt a kedvencünk, mely a Rhône folyón biztosítana átkelést, ha éppen nem vitte volna el a felét 1 17. században egy áradás. Így az érdekességét pont az adja, hogy csupán a folyó zavaros hullámait és a történelmi városmagot ölelő robosztus városfalat láthatjuk róla, az eredeti rendeltetését nem tölti be.

A Le Colorado provençal [lö kolorádó provanszál] neve sokat sejtet: legalább olyan színpompás látvány várt ránk, mint a Grand-kanyonban vagy az amerikai Colorado állam híres nemzeti parkjaiban. A Rustrel közeli látogatóközpontban egy egykori okker bányát járhatunk bele szabadon, aminek mai formáját az 1922-ig tartó bányászat és az erózió hozta létre. A tengeri üledékes homokkő mintegy 10%-a okker, ez a festékanyagként használt pigment mintegy 200 millió évvel ezelőtt alakult ki. Az itt bányászott homokpad felszínre került, ahol az esőnek és levegőnek kitéve az oxidáció megszínezte a kőzetréteget a narancssárgától a tűzvörösig, az okkertől az ibolyaliláig. Van, ahol a kőzet lúgos kémhatásának következményeképpen fehér okker jött létre. A bányában két utat járhatunk be, a 2,1 km-es "Szahara-kört" és a 3,9 km-es "Panoráma-kört". Bár tényleg úgy folyt rólunk a víz, mintha az igazi sivatag homokjában vonszoltuk volna magunkat, azért csak végigküzdöttük magunkat a hosszabb útvonalon sűrű "váó", "tyű" és "azta" felkiáltásokkal kísérve az utunkat.

A Mount Ventoux [mó vantu] Provence legkarakteresebb hegye, 1.912 méterével bárhol is legyünk, mindig ott világlik a távolban, mint egy messzi havas csúcs. Geológiailag az Alpokhoz tartozik, de a közelében egyáltalán nincsenek hasonló magasságú hegyek, ezért még szembetűnőbb a kiemelkedése. A látványa csalóka, mert szó sincs róla, hogy nyár közepén hó borítaná. A fehérséget a hegy teljesen kopár, sziklás mészkőteteje eredményezi, mert ott már semmilyen vegetáció és fa nem él.

Az év 240 napján a szél meghaladja a 90 km/h-s sebességet, misztrál idején a 320 km/h-t elérheti, ezért a csúcsra vezető utakat sokszor le is kell zárni. A legkritikusabb pont a "viharhágónak" nevezett pont közvetlenül a csúcs alatt. Mivel páratlan időjárási jelenségeket képes produkálni, a meteorológusok már 1882-ben meteorológiai állomást építettek a csúcsára. Ezt mára használaton kívül helyezték, viszont ma egy 50 méteres telekommunikációs torony "díszíti", ennek köszönhetően hegyként a Ventoux nem feltétlenül szép látvány. A kerékpár szerelmeseinek azonban klasszikus zarándokhely, eddig tízszer volt itt Tour de France hegyi befutó. 2016-ban került sor arra az ominózus esetre, amikor Chris Froom, az akkori sárga trikós bringája összetört egy motorossal való ütközésben és kénytelen volt 100 métert kocogni fölfelé a hegyen, amíg nagy nehezen a neutrál kocsi hozott neki egy pótkerékpárt.

A hegyoldalban dús a növényzet és gazdag az állatvilág rendelkeznek, itt nagyokat lehet kirándulni, télen pedig a Chalet Reynard-tól akár fel is lehet hótalpazni a karókkal jelzett útvonalon a csúcsra. A szélviszonyok miatt a síelés már nehezebb dió, csak a nagyon profik tudnak megbirkózni a jéggé fagyott lejtőkkel. Amikor mi felautóztunk, hiába sütött odalent ragyogóan a nap, a hegy derekán a felhők szintjére értünk és minimális látótávolságban kerülgettük a báránycsapatokat. Odafönt a fehérségben fél óráig keresgéltük, hogy vajon melyik épület az adótorony, de képtelenség volt megállapítani. Már éppen feladtuk volna, amikor a kíméletlen szél még jobban feltámadt és másodpercekre szabaddá tette a kilátást a csúcsra. Bingó, a torony mégis létezett! A délelőtti 30 fokhoz képest drasztikus volt a hőmérsékletkülönbség, téli dzsekiben, sapkában, sálban, kesztyűben éreztük jól magunkat.

Elérkezett utazásunk legkegyetlenebb napja, amit eleinte a legjobban vártunk, és nagyon szorítottunk, hogy jó idő legyen. Még tavasszal lefoglaltunk egy 30 km-es, egész napos kajakozást a Gorges de l'Ardèche [gorzs dö lárdes] szurdokba, és nagyon sokáig egész napos esőt ígért az előrejelzést. Az eső hála Istennek korábban érkezett, és mindössze reggel kaptunk kb. húsz cseppet - az egész út alatt ez volt az egyetlen "megázásunk". Reggel ennek ellenére a levegő még elég hűvös volt, így a fürdőruhánkra kértünk a kölcsönzőben egy szélvédő dzsekit is. Emellett sisakkal, mentőövvel szereltek föl minket, valamint a túra kötelező kellékeivel, egy kétszemélyes kajakkal, két evezővel és egy óriási hordóval a cuccainknak, ami csak addig vízálló, amíg a kajak bele nem fordul teljesen a vízbe. :D

A kanyonban több tucatnyi cégnél lehet különféle vízi alkalmatosságokat kölcsönözni, mi az Alpha Bateux-t választottuk. Előrebocsátom, hogy nem rajongunk a vízi sportokért, én tartok mindenféle víztől, ami nem medencében vagy kádban van, de mivel mindenképpen meg szerettük volna nézni a Középfölde Anduinjára emlékeztető csodálatos szurdokot, ezért bevállaltuk. Férjem nagyjából öt perccel indulás után nyilvánította ki a nap legbölcsebb mondatát: "nagyon hosszú lesz ez a 30 km"... Legszívesebben kísérleti jelleggel egy tizedekkora távot próbáltunk volna ki, de sajnos nem volt másik lehetőség, amivel mind a folyó leghíresebb részét (Pont d'Arc) és a valódi kanyont megnézhetjük a vízről. A "La Sportive" útvonal a kék:

Hát mit ne mondjak, bár eleinte tulajdonképpen még attól féltünk, hogy a zúgók veszélyesek lesznek és össze fogjuk törni magunkat a kajakkal (elég sok borulós videót néztünk), hamar kiderült, hogy a zúgókon vagyunk a legügyesebbek, ahol a sodrás szépen elragad minket és "csak" kormányozni kell. Ott, ahol a folyó kiszélesedett és kimélyült alig győztünk evezni az egész napos szembeszélben. A folyó szelídségét elárulja, hogy 7 évesnél idősebb gyerekekkel már neki lehet indulni, sőt egyesek a kutyájukat is magukkal viszik. Tényleg attól tartottam, hogy fulladáshoz közeli élményeket fogunk gyűjteni, erre az első kétszáz méteren már ki kellett ugranom a húsz centi mély vízbe kiszabadítani a megfeneklett kajakot. Hiába volt rajtam vízicipő, a sodrásban és a nyálkás köveken így is egyből eltanyáltam a vízben. Kellemes meglepetésként ért, hogy míg a levegő még csak húsz fokos volt, a víz tök meleg, kb. 28 fokos. Alig fél órája voltunk a vízen, amikor fülsiketítő hangrobbanással két vadászgép húzott el fölöttünk, jól a frászt hozva ránk. Utána még párszor elrepültek gyakorlatozás közben, de azt már inkább élvezettel figyeltük. Legutóbb a szintén franciaországi Étretat-ban ijesztettek így ránk vadászgépek, úgyhogy most nem egyből a világvége jutott eszünkbe a robajról. :D

Az Európa Grand-kanyonjaként emlegetett kanyont összesen 30 kilométeres, sok szakasza csak a vízről közelíthető meg, ezért is olyan népszerűek a vízi sportok. A kölcsönzőcégnél reggel azt mondták, hogy mivel nincs olyan szép idő, ma nem lesznek sokan... Szerintünk így is túl sokan voltak ahhoz, hogy nyugodtan lehessen kiélvezni a zúgókat és ne legyen frusztráló, hogy ide-oda kacsázunk a kajakkal.

El nem tudtuk képzelni, hogy ki az, aki két napos sátrazós kajatúrára vállalkozik, nekem az utolsó négy órában (a hatból :D) iszonyatosan fájtak a karjaim. Maga a táj egyszerűen szavakkal leírhatatlan volt, de még a Pont d'Arc 60 m széles, 54 m magas természetes sziklaíve és a "katedrális" nevű szikla sem tudta teljesen feledtetni a szenvedést. A végén már sírni tudtam volna, és alig bírtam megemelni az evezőt, annyira égett a csuklóm. Biztos voltam benne, hogy másnap egy papírzsebkendőt nem fogok tudni megemelni... :D Amikor én már csak simogatni tudtam vizet, akkor fedeztük fel, hogy elegendő a hátul ülő kormányosnak irányítania, és ha én végig csak egyenletesen eveztem volna, lehet, hogy eredményesebben haladtunk volna. Hiába, ez még mindig nem a mi sportunk. Nagy nehezen sikerült szintidőn belül teljesítenünk a próbatételt (9-től negyed 5-ig eveztünk két hosszabb pihenővel), és mindennél hálásabbak voltunk, amikor a cég kocsija felszedett, hogy visszavigyen minket a parkolóba.

A kanyon fölötti keskeny úton 12 fotópont van, amiket ezután szépen autóval is végigjártunk. Az Ardéche völgyében már 300.000 évvel ezelőtt éltek az emberek a természetes barlangokban, amikből több mint 2000 található itt. A leghíresebb a barlangrajzairól híres Chauvet-barlang, de a környék cseppkőbarlangjai is káprázatosak.

Provence-tól ezzel a testileg-lelkileg megerőltető, kalandos nappal búcsúztunk, hogy ismét Európa legmagasabb hegycsúcsai felé vegyük az irányt. Jómagam abban bíztam a legjobban, hogy a karjaimban tomboló izomláz nem fog megakadályozni a további aktív programunkban, de szerintem ha nem is múlt volna el rekordgyorsasággal, akkor is feledtette volna a következő napok számtalan naptárképre illő látványosságra és izgalmas túrája. Bár a Mont Blanc-t nem másztuk meg, el se hittük, hogy ilyen közelről fogjuk látni Európa koronáját. :)

A folytatást itt olvashatod el =>