Szatmárnémeti a kis magyar világban

Idén nyolcvan éve vonult be Vitéz nagybányai Horthy Miklós Szatmárnémetibe, hogy a második bécsi döntés eredményeképp Magyarország újra birtokba vegye Észak-Erdélyt.
Ezt megelőzően, 1940 elején mondhatni, előháborús állapotok alakultak ki Magyarország és Románia között a határvita miatt. A Harmadik Birodalom és Olaszország (Japánnal együtt alkották a tengelyhatalmakat, amelyekhez Magyarország és Románia is tartozott) 1940. augusztus 29-én kezdte meg a tárgyalásokat a román-magyar területi vitáról, és 30-án hirdették ki Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérését: 43 104 km², amelyen 2 millió 394 ezer ember élt, akiknek az 1930-as román népszámlálás szerint 38%-a, az 1941-es magyar népszámlálás szerint pedig 53,6%-a volt magyar nemzetiségű. (6) A román történetírás bécsi diktátum-ként rögzítette az aktust, és egyértelmű, hogy a tengelyhatalmak erőltették Romániára a döntés elfogadását, nem önszántából adta vissza a területeket.

Az 1940. szeptember 5-e és 1944. október 25-e közötti időszakot nevezik kis magyar világnak, vagyis a magyar csapatok Szatmárnémetibe való bevonulása, illetve a román csapatok Nagykárolyt való visszafoglalása közötti időt. Na de mi történt ebben az időben, milyen volt a „kis magyar világ”?
Ezt a kérdést nem könnyű megválaszolni, hiszen nagyon kevés adat maradt fenn erről a négy évről, sok a bizonytalanság és a vádló vélemény, most azonban mégis próbálkozzunk meg rátekinteni az eseményekre, felnyitva a dokumentumokat és kerülve a szubjektivitást.

Kezdjük a bevonulással. A Nyírvidék Szabolcsi Hírlap – politikai napilap 1940. szeptember 2-i száma így készíti elő a bevonulást (5):
„Csütörtökön lépi át a határt a magyar honvédség
Nagyvárad népe ujjongó lelkesedéssel, könnyek között üdvözölte a városba érkező
magyar tiszti küldöttséget
A Magyar Távirati Iroda kiküldött tudósítója jelenti: A magyar-román vegyes bizottság tegnap ült össze Nagyváradon, a városháza nagytermében s délután fél hat órától (hajnali fél négy óráig, egyhuzamban tartó tárgyalás után megállapodott a területátadás kérdéseiben.
Eszerint a magyar hadsereg szeptember 5-én, csütörtökön lépi át a régi határt. A bevonulás szeptember 13-án ér véget. Szeptember 5-én az egész vonalon megindul a bevonulás, kivéve a nagyváradi szakaszt. Erre csak másnap, szeptember 6-án kerül sor. Az első napon Máramarosszigetre és Szatmárnémetibe vonul be a magyar honvédség, szeptember 6-án Nagyváradra, azután fokozatosan előrehaladva, szeptember 11-én vonulnak be Kolozsvárra.
A két utolsó napon a déli székely vármegyékben fejeződik be a bevonulás.
A vagyoni és átadási kérdésekről ma délután 2 órakor Biharpüspöki és Biharkeresztes állomások között, a vámhivatalban folytatják a tárgyalást.”

Aztán ugyanazon újság, szeptember 2-i számában számba vette a területek jelentette gazdagságot is:

„Visszatértek...
Sokan vannak, akik nem ismerik a magyar földrajzot és vitatkoznak, vajjon a visszatért Erdély-rész mit hozott számunkra. A Kárpátok és a belső hegyek olyan gazdag fatermelést biztosítanak, hogy nem lesz többé gondunk idegen tüzelőfára és építési faanyagra. Egész sor világhírű fürdőhely jött vissza. Ilyenek Tusnád, Bikszád, Kovászna. Visszatért Parajd a világhírű barlanggal, visszatért a tündéri szépségű, legendás Szent Anna tava. De rendkívül jelentősek a magyar gazdasági megújhodás javára a visszatért bányák és ipartelepek is. Kapnikbánya, Nagybánya, Felsőbánya, Borpatak, Iloba bánya, Misbánya visszatérése azt jelenti. hogy most már ólom-, cink-, arany-, ezüst-, rézbányáink vannak újra. Kitűnő szén is bányászható a visszatért területen, ahol Szurdokon, hón, Zsibón, Egeresen vannak termékeny aknák. Bútor- és bőrgyárat Máramarosszigeten, vegyi gyárat Nagybányán, textilgyárat Szatmárnémetiben, drótáru-, gép-, tégla-, szalag-, csokoládégyárat, vasöntödét szintén Szatmárnémetiben, olajgyárat, vegyi gyárat Nagykárolyban, kendergyárat Börvelyen, papírgyárat Borgóprundon, sör-, kerámia-, kénipari gyárat Besztercén, petróleumfinomítót Désen, szeszgyárat Szamosújvárott, üveggyárat Feketeerdőn, cserépgyárat Élesden, két bőrgyárat Szászrégenben, cukor-, bútor-, bőr-, téglagyárat, petroleumfinomítót Marosvásárhelyen, textilgyárat Sepsiszentgyörgyön, vasgyárat Szentesegyházán kaptunk és ezekben a gyárakban kenyérkereseti lelhetőségeket nyertünk. Nagyváradon három cipőgyár, több textilgyár, vegyi-, zsinór-, kakaó-, kalap-, szénsav-, kefe-, fémáru- és sörgyárat szereztünk vissza.
Kolozsvárott cipő-, harisnya-, kenyér-, kerámia-, szesz-, sör-, szappan-, textil-, papírlemez- és bőrgyárak vannak. Ezeken kívül megszámlálhatatlan kisebb üzem és fűrésztelep dolgozik azon a területen,-mely most, a bécsi döntés alapján visszakerült az anyaországhoz. Rónaszék, Aknasuhatag sótömegei, az előző időkben már visszakerült Aknasziatinával annyi sót adnak, hogy nagymennyiségű kivitelünk lesz most már a sóból.”

Eljött 1940. szeptember 5-e, Horthy Miklós kormányzó, csapataival átlépte a határt és fehér lován bevonult Szatmárnémetibe.
A korabeli filmhiradó így tudósít a bevonulásról:
„Virágeső fogadta az első napon a honvédek élén Szatmárnémetibe bevonuló kormányzót. A Deák-téren Antal Sándor doktor polgármester üdvözölte a főméltóságú urat.”

A Nyírvidék, 1940. szeptember 5-i számában így tudósít:
„Horthy Milliós kormányzó csapatai élén bevonult Szatmárra
Az elsőnapra kijelölt területet birtokukba vették honvédeink
A Magyar Távirati Iroda jelenti délelőtt 11 órakor: A magyar honvédség ma délelőtt átlépte a trianoni határt és az első napra kijelölt sávot birtokába vette. Horthy Miklós Magyarország kormányzója és legfőbb hadura élén bevonultak katonáink Szatmárnémetibe.
A bevonulással kapcsolatosan kiadott jelentés a következőket mondja: Vitéz nagybányai Horthy Miklós Magyarország kormányzója, a kora reggeli órákban hagyta el gépkocsin gödöllői otthonát és a trianoni határra utazott hogy honvédéi élén bevonuljon a trianoni határon túli felszabadult területre. Kíséretében volt Bartha honvédelmi miniszter és Verth Henrik, a vezérkar főnöke. A kormányzó Szatmárnémeti előtt lóra szállt és a csapatok élén elsőnek vonult be a felszabadult Szatmárnémetibe.
A bevonuláson jelen volt Teleki Pál gróf miniszterelnök, Hóman Bálint kultuszminiszter, Reményi Schneller pénzügyminiszter és Teleki Mihály gróf földművelésügyi miniszter. A miniszterelnök és a kíséretében levő miniszterekkel a Lél sinautón utaztak le Csengerbe és onnan autón folytatták útjukat. Bartha honvédelmi miniszter és Werth Henrik vezérkari főnök a kormányzó kíséretében vonultak be a városba.

Zászlódísszel, virágerdővel és tomboló lelkesedéssel fogadta Szatmár a bevonuló honvédséget
Szatmár népe napok óta lelkesen készült a történelmi nagy napra, a felszabadító magyar honvédség bevonulására. A város apraja-nagyja már a kora hajnalban talpon volt s erre a napra megállít minden munka. Az emberek ünneplőbe öltözve, tízezerszámra az utcán tolonganak, hogy szem- és fültanúi lehessenek a nagy nap örökké felejthetetlen emlékének. A hivatalos bevonulás pontosan 12 órakor kezdődött. Minden házon magyar lobogó lengett és a bevonuló hadsereget, amelynek élén fehér lovon Horthy Miklós kormányzó halad testőrei között, valósággal virágerdővel fogadják. A Deák Ferenc-téren drapériákkal és lobogókkal díszített emelvényen helyezkedett el a fogadásra meghívott előkelőség. Itt foglalja el helyét Teleky Pál gróf miniszterelnök a kormány tagjai jelenlétéiben és itt száll le lováról a legfelsőbb hadúr, nagybányai vitéz Horthy Miklós kormányzó. A kormányzó és a közvetlen mellette haladó Bartha Károly honvédelmi miniszter és Werth Henrik vezérkari főnököt egetverő éljenzés és tüntető lelkesedéstől áthatott ünneplés fogadja. A honvédség élén halad a zászlótartó is, aki az egykori szatmári 5-ös honvédek zászlóját hozza magával. Amikor a kormányzó elfoglalja helyét, felhangzik a Himnusz. Soha szárnyalóbban nem hangzott fel ima, mint ez. Az emberek ezreinek szemében könny ül, a felszabadítás érzésének boldogító könnye. A kormányzót és a kormány tagjait elsőnek Antal Sándor polgármester üdvözli, majd Ilosvay Lajos apátkanonok üdvözli egyháza nevében. A protestáns egyházak hódolatát Boros Lajos ref. esperes fejezi ki. Beszédét így fejezte be: Adassék hála Horthy Miklósnak, aki mint felszabadító jött hozzánk, a történelem ítéletét végrehajtani.
A szatmári asszonyok nevében Uray Jenőné mondott lelkes beszédet, majd Sárközy Lajos a kultúregyesületek hódolatát tolmácsolja. Kovács Gabriella pezsdítő lelkesítéssel szavalta el a Horti katonái c. alkalmi költeményt, majd a frontharcosok és a Nőegyletek és iskolák magyarruhás szónokai léptek a kormányzó elé, felajánlva hűségüket, munkakészségüket és fanatikus magyarságukat. A hivatalos fogadtatás után megkezdődött a honvédség díszfelvonulása, amely lapzártunkkor még nem ért véget.”  

 

 

Szintén a Nyírvidék, a szeptember 6-i számában igyekszik igen röviden bemutatni az 5-én visszatért városokat, Szatmárnémetit, Nagykárolyt és Máramarosszigetet. Így ír róluk:

„Visszatértek...
Szatmárnémeti, szabad királyi város, püspöki székhely. Az utolsó magyar népszámlálás szerint lakosainak száma 34.892, a román kimutatás szerint kereken 35.000. Ősrégi város. Várdombja, a honfoglalás korabeli emlékeket idézi. Elpusztították a tatárok s később is sok vér hullott érte. Legnevezetesebb látnivalók a városban a püspöki székesegyház, a püspöki palota, a katolikus főgimnázium palotája, a szerzetesrendek rendházai, régi műemlékek és szobrok.

Nagykároly, rendezett tanácsú város, Szatmár vármegye törvényhatóságának és számos állami hivatalnak székhelye volt a világháború előtt, 16.078 lakossal. Akkor tizennégy pénzintézete dolgozott együtt a szerteágazó kereskedelemmel és iparral. Iskolái élén a kegyesrendi főgimnázium állott. Érdekes épülete a négyszázötven éves Károlyi-vár, amelyet többször átépítettek. Nagykároly neve mintegy 600 évvel ezelőtt szerepelt először.

Máramarossziget városa a Tisza felső folyásánál, hegykoszorúzta völgyben fekszik. Máramaros vármegye székhelye, fakereskedelmi és sóértékesítő gócpont. 1914 előtt 21.370, később a román népszámlálás során 27.646 lakosa volt. Amíg Magyarországhoz tartozott, fejlődő ipara és kereskedelme jólétet biztosított az ottlakóknak. 1848-ig szellemi központja a megye nemességének. A tizennyolcadik század eleje óta kegyesrendi főgimnázium is szolgálja ebben a rendezett tanácsú városban az oktatás ügyét.”

A Szamos, első világháborút való beszüntetése után csak szeptember elején jelenik meg újra, ezért is szemlézem a Nyírvidéket, amely amúgy beszámol a Szamos újraindulása utáni első lapszámáról:

„Megérkezett Nyíregyházára a felszabadult szatmári lapnak, a Szamos-nak megjelent száma
Kollonay Zoltán, az iparostanonciskola igazgatója, tart. százados, kinek felesége ott volt a szatmárnémeti bevonuláson, most kapta meg a Szamos című szatmári lap első számát. A 72 éves szatmári újságot a románok beszüntették és most első nemzetiszínű keretes száma a Kormányzó úr bevonulása alkalmából jelent meg. A Szamos első lapja közli a Kormányzó úr arcképét és a lap lelkes nagy cikkben számol be a diadalmas bevonulás részleteiről. Érdekes cikk az utolsó napok román vonatkozású eseményei közül, hogy a nagybányai főjegyző, Jákob Emil, meg akart szökni a város pénztárával, de elfogták. Egy Erdélyi nevű illatszerkereskedőt a határon a román határőrök lelőtték, amikor azt vélvén, hogy már jönnek a magyar csapatok, át akart jönini magyar területre. Megtudjuk a Szamosból, hogy a megfutamodott szatmári román vezetők kifosztották az állam és a város intézményeit s a kisvasút mozdonyait is vasúti kocsikra rakták. Rendkívül érdekes a Szamos új száma, az új magyar jövő, harsonázva dalol a sorok muzsikájából felénk. Köszöntjük a szenvedések útját glóriás homlokkal járó magyar újságot.” 

A Magyarországhoz visszatért Szatmárnémetiben is „drágább volt az élet”, mint Magyarországon, erről ír a Nyírvidék, szeptember 14-i számában:

„Drága az élet a visszakerült területen
Számunkra egészen szokatlan számok szerepelnek a kirakatokban, az étlapokon, a piaci árusok tábláin. Egy cipő ára például 1045 lei (31 pengő), a női cipő átlagban 750—900 lei, egy férfi ing 300, egy gallér 28 lei, egy vendéglői húsétel 36—40, egy jobb menü 90—100 lei és így tovább. A mindennapi élet tehát egyáltalában nem olcsóbb, mint nálunk, sőt sok vonatkozásban annyival drágább, hogy a hivatalos új lei-pengő átszámítás, amelyet a Magyar Nemzeti Bank 1:33.3 arányban állapított meg határozottan előnyös helyzetet jelent a visszatérő területek lakosságának. Igen nagy elismeréssel fogadja mindenki a magyar kormánynak a nagylelkű gesztusát, amellyel az utóbbi időben már szinte elviselhetetlenné vált pénz-zugkereskedelmet egyetlen intézkedésével letörte és rendkívül méltányosan járt el a hazakerülőkkel szemben.”

És hogyan alakult át Szatmárnémeti a visszatérés követően? Erről is ír a Nyírvidék, szeptember 14-i számában (5):

„Gyors átváltozás
Rekord gyorsasággal alakul át minden a visszakerülő városokban és falvakban. Az olyan színmagyar városokban, mint Nagyvárad, Szatmárnémeti, vagy Nagykároly, már a bevonulás órái alatt eltűnt minden, ami az idegen impériumra emlékeztetett. Az utcafeliratok egyszerre eltűntek, a cégtáblák, plakátok, hirdetések, feliratok vagy teljesen eltűntek, vagy sebtében átmázolt táblák jelezték, hogy a tulajdonosuk nagyon gyorsan dolgozott. A rekordot mégis az a román ügyvéd érte el, aki az egyik községben úgy szerepelt, mint bevándorló, színtiszta román ember, a neve is tősgyökeres román volt, a bevonulás napján azonban zengzetes magyarsággal szólalt meg és kijelentette, hogy őt tulajdonképpen – Gombosnak hívják. Egész sereg hasonló eset fordul elő a mostani történelmi napokban, a legmegdöbbentőbb politikai és nemzetiségi pálfordulások vannak napirenden. A magyarok most egyszerűen mosolyognak rajtuk és nem zavarják az ünnepi hangulatot a leleplezésekkel. Mindennek eljön a maga ideje.
Szatmárnémetiben az derült ki a bevonulás napján, hogy azok a román tanoncgyerekek, akiket Óromániából azért telepítettek ide a magyarok közé, hogy terjesszék a román nyelvet és kultúrát, egytől egyig tökéletesen megtanultak magyarul. Bár soha nem volt szabad magyarul beszélniök, most mégis kifogástalanul tudnak magyarul és egyikük sem akart visszamenni a kivonuló csapatokkal.”

Még 1940. november 26-án életbe lépett a visszacsatolt területeken a polgári közigazgatás, ekkorra kinevezték az új főispánokat. Szatmárnémeti thj. város főispánja Kölcsey Ferenc dr. országgyűlési képviselő lett. Ugyanígy elvégezték az erdélyi megyék járási beosztását. Szatmár vármegye járásai közé tartoztak: az avasújvárosi, csengeri, erdődi, fehérgyarmati, kápolnokmonostori, mátészalkai, nagybányai, nagykárolyi, nagysomkúti, szatmárnémeti és szinérváraljai.

Szatmárnémetiből lassan eltűntek a román világ köztéri szobrai, így Vasile Lucaciu szobrát Lugosra vitték, majd 1942-ben Gyulafehérvárra, 1958-ban Bukarestbe. Voltak azonban egyéb szobrok is, ahogyan a Nyírvidék szeptember 14.i számából megtudjuk:
„Utolsó emlék
A kirándulók és a turisták mindig szoktak magukkal vinni emléktárgyakat onnan, ahol hosszabb ideig tartózkodnak. A románok 22 évig tartózkodtak Magyarországon és most igyekeznek emléktárgyakat magukkal vinni, valószínűleg annak bizonyságául, hogy szívesen időztek a magyarok földjén. Nagybányán éppúgy, mint a többi városban is, elsősorban a biztosító intézet kórházi felszerelését akarták magukkal vinni. Amiatt a derék bányászok majdnem közelharcra mentek a már elmenőben levő román hadsereggel. Kivonultak már a gépfegyverek is, amikor végre nagy izgalmak közepette kompromisszum jött létre és kiegyeztek abban hogy csupán a Röntgen-készüléket vihetik el, minden mást azonban, ami még a régi magyar időből származott, ott kellett hagyniok a helyén. Elvitték azonban a hivatalok berendezéseit, egyes kaszárnyákban pedig még a vízcsapokat és a padlódeszkákat is felszedték s elvitték azon a címen, hogy azokat a román állam rendezte be.
Senki sem kifogásolta azonban, amikor elvitték magukkal azokat a szobrokat és emlékműveket, amelyeket a magyar városokban a magyarok megcsúfolására állítottak fel. Szatmárnémetiből például közmegelégedéssel tüntették el azt a szobrot, amelyen egy sárkányalak a mancsában tartott egy magyar címert, amit egy dárda döfött keresztül. Ennek az ékes szoborműnek még az a meséje is van, hogy pár évvel ezelőtt megjelent egy magasrangú olasz diplomata Szatmárnémetiben, megnézte, lefényképezte a szobrot, beleírta a nevét abba a vendégkönyvbe, amelyben Bratianu és Codreanu neve a fő dísz és eltávozott. Két hét múlva lázas sietséggel mesteremberek jelentek meg a szobor körül és hatalmas bronzkoronggal takarták be az átdöfött magyar címerpajzsot. Nagybányán pedig mindössze annyi történt, hogy amikor birtokba vették a várost, első dolguk volt, hogy egyszerűen ledöntötték Lendvaynak, a hírneves magyar színésznek szobrát. A magyarok nyomban bevitték a megsérült szobrot a múzeumba és most diadalmasan állították vissza a főtérre. Kissé túlságosan siettek, mert az elvonuló csapatok egy része még ott volt és tankkal hajtottak neki a szobornak. Szerencsére egy tiszt annyira felháborodott a magyarok merészségén, hogy nekirohant a szobornak és embereivel együtt újra ledöntötte, még mielőtt a tankok átgázolhattak volna rajta, így maradt meg, aránylag teljes épségben a nagybányaiak Lendvay-szobra, amely előtt az impozáns bevonulási ünnepséget meg is tartották.
Megszámlálhatatlan azoknak az eseteknek a száma, amelyek még az utolsó pillanatokban is fájdalmat és elkeseredést igyekeztek okozni a magyarságnak. A magyar lakosság azonban ezekben a nagyszerű pillanatokban jóformán tudomást sem vesz a kicsinyes, utolsó kellemetlenkedésekről. Mindenki ünnepel, mámorosan élvezi azt, hogy visszatért a magyar világ és amióta látta a magyar honvédség csodálatosan nagyszerű felvonulását, senki sincs az újonnan visszakerült területeken, aki egy pillanatra is kételkednék, hogy most már örökre magyar lesz minden magyar föld.
dr. Szerelemhegyi Ervin”

Szoborcserék, szoborállítások

A két világháború közötti román államvezetés szobrai helyett a magyar vezetés új szobrokat állított, illetve régieket állított vissza. Így még 1941 szeptemberében, a MÁV konviktus (nemrég a CFR líceum épülete volt, ma CFR járóbeteg-gondozó) udvarán visszaállították Hungária korábban ledöntött női alakú szobrát. A következőképpen számolt be a szoboravatásról a filmhiradó: „Huszonkét éves rabság után újból megkezdte nemzetnevelő működését a MÁV nevelőintézete. Az internátus kegyeletes ünnepség keretében Varga József kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter, valamint Vitéz Horthy István államtitkár, a MÁV elnöke, és felesége jelenlétében nyitotta meg kapuit. A nevelőintézet kertjében ismét áll a ledöntött Hungária szobor.” 

Az Árpád és Attila utcák kereszteződésében, a vármegyeháza (jelenleg a megyei múzeum épülete) előtti részen 1943 novemberében felavatták a 15-ös huszárok emlékművét. Ekkor már készen volt a Sugárút is, amelyet bár már 1935 után megkezdtek építeni, teljesen, vagyis épületeivel együtt azonban csak 1943-ra sikerült elkészíteni. A filmhiradó így számol be a szobor avatásáról: „A felszabadulás harmadik évének hajnalán, Szatmár ősi földjén, az örök magyar katonaeszmény felmagasztosítására ünnepet rendeztek Szatmárnémetiben. Csatai Lajos honvédelmi miniszter, a kormányzó úr képviselője jelenlétében Takách-Tolvay József gróf, a Tűzharcos Szövetség emlékbeszéde után avatták fel a legendás hírű 15-ös huszárok emlékművét. A kormányzó úr koszorúját Csatai Lajos honvédelmi miniszter, a 15-ös huszárok koszorúját Fóri András titkos tanácsos tartalékos hadnagy és Jenei István nyugállományú ezredes helyezte el. A régi huszárok újra összejöttek, hogy megszoríthassák egymás kezét és megtakarított filléreikből ércbe öntött emlékművel átvigyék a jövőbe a huszárszellemet és az örök magyar katonaeszményt.”

A 15-ös huszárok emlékműve egy kőtalapzaton álló bronz lovashuszárt ábrázolt, mögötte obeliszkkel, melynek közepén a szatmárnémeti bevonulás dátuma – 1940. IX. 5. –, a tetejében pedig a magyar címer és a csúcsán egy kardot karmaiban tartó, kitárt szárnyú turulmadár. 

Utcanévcserék, utcanévadások

A magyar vezetés igyekezett az utcanevek tekintetében is rányomni bélyegét a városra. A román tér- és utcanevek helyett újra magyar nevek jelentek meg, sok esetben pedig eltértek az első világháború előtti, mindenki által ismert nevektől, és a kor politikai viszonyainak megfelelő neveket adtak. Alább az 1940-1944 közötti utcaneveket tekintem át. Ez olyan szempontból is érdekes lehet, hogy több utca ekkor kapott először magyar nevet, hiszen a két világháború közötti időben épült ki.

A Deák teret így átnevezték Horthy Miklós térnek, a Hám János utcát (ma Horea) Adolf Hitler utcának, a Kazinczy (ma Ștefan cel Mare) utcát Mussolini utcának, a Sugárút (ma I. C. Brătianu) nevét Valer Pop-ról Gróf Csáky István-ra változtatták. A századfordulón Szirmay utcát (ma M. Eminescu) átnevezték Pázmány utcának, a ma Ion Budai Deleanu utca lett 1940 és 1944 között a Szirmai utca. A Gh. Șincai utca Mária utca, a századfordulón Várdomb utca (ma Decebal) Gömbös Gyula utca lett, a ma C. Brâncoveanu utca pedig Apponyi utca lett. 

Szatmárnémeti 1941-ben

A Színház köz (ma Gh. Doja) kapta Hám János nevét, a Sugárútról megnyíló, ma Parângului nevet viselő utca neve Püspök utca lett (hiszen a püspöki palota kertje volt a helyén a Sugárút megnyitása előtt). A tisztviselő teleptől délre megnyíló utcát, Erzsébet Királynő utcának nevezték el (ma Ana Ipătescu), a ma Zutphen-néven ismert utcát Böszörményi utcának, a Bolyai utcát Szondy utcának, a Lazăr Gavril utcát Tavasz utcának, a Turturelelor utcát Mikszáth Kálmán utcának, a Iancu Jianu utcát Ady Endre utcának. A ma Constantin Brâncuși nevét viselő utca lett a Kazinczy utca, a ma Crinului néven ismert utca lett az Erkel utca (bár 1942-ben még jóval rövdebb volt), a ma Dreptății utca a Fogarasi út, a ma Clujului néven ismert pedig a Kolozsvári utca. A Diana utca neve Dianna utca lett – hiszen a Dianna kert helyén épült ki ez az utca is.
A Vajay (Str. Gabriel Georgescu) utcától északra és a Hermann Mihály (Caișilor utca) utcától nyugatra a századfordulótól eltelt idő alatt megnyílt a Jókai utca (ma Dsida Jenő), a Hermann Mihály utca folytatásaként a ma Titulescu tér-ként ismert Deák Ferenc tér (a főtér átnevezése után Deák-név ide költözött). A mai Pelican utca neve akkor lett a Vörösmarty köz-ről Pelikán utca (nevét Pelikán József székesegyházi kanonokról kapta, akinek itt volt nagy területű és szépen berendezett kertje), a Gvadányi utca Deák tér (Titulescu tér) és Mátyás király utca közötti szakasza Madách utca lett, az Új utca pedig megkapta Lükő Béla nevét. Északabbra, a Mátyás köz (Panseluței) Holló utca lett, a nyugati végen pedig, a Sziget út (Serelor utca) neve Beniczky utca lett, a ma Sighetului utca neve Brassói utca, a ma Sibiului utca neve Szebeni utca, a ma Timișoara utca neve Temesvári utca, a ma Miron Costin utca neve lett Sziget utca, a ma Gh. Magheru utca neve N. Enyedi utca lett a kis magyar világban. Folytatásként, a ma Sighișoara utca neve Segesvári utca volt (és tőle keletre létezett egy Aradi nevű utca, ami azóta megszűnt) az Oradea utca neve Váradi út volt, a Siretului utca Szalontai utca volt. Északabbra, a Darai út (Dara) és a Fehérgyarmati út (Aurel Vlaicu) között már kiépült a Dér út (ma Arad) és a Tölgyes út (I. Creangă), a Dobó utcáról megnyílt a Rekettye utca (ma Ștefan Octavian Iosif) és az Ősz utca (ma Toamnei), a Tiszaújlaki útról (ma Barițiu) pedig nyugat felé a Mező út (ma Alexandru Odobescu), kelet felé pedig az Akácfa utca (ma Emil Racoviță), a Nyárfa utca (ma Sălciilor), a Fűzfa utca (ma Barbu Lăutaru), a Diófa utca (ma Doina), és a Fenyőfa utca (ma Axente Sever). A Drágffy (Drăganilor) utcából délre nyíló Honvéd-köz neve Harcos utca lett, a Honvéd utcáé (B-dul Unirii) pedig 1940. szeptember 5-e utca.

A Külső sor (Rodnei) neve a kis magyar világban lett Magyar utca, a Németi mocsárra épült ma Argeșului utca Sarkadi Nagy Mihály utca lett a magyar időben, a ma Ilarie Chendi utca Nyár utca, a ma Trandafirilor pedig Rózsa utca, a ma Grigore Ureche utca Szentvér utca lett. A három utcát keresztező G. Bacovia utca neve Közép utca lett, az Anton Pann utca Határ utca, a Ion Ghica utca Átló utca, a Strada Mică Kis utca, az Egalității utca neve Egyenlőség utca, Fraternității utca neve Testvériség utca, a Ioan Gallu utca neve Szabadság utca, a Lazărului neve Lázári utca, az Ardealului utca neve Kálmán utca volt a kis magyar világban.
1940 és 1944 között, a Kossuth-kertet északon határoló, a századfordulón Vasút utca, ma Crișan utca neve Hieronymi utca lett, az innen nyíló Ion Neculce utca neve Virág utca, a Parcului utca Park utca, illetve a már említett Szentvér utca. A ma Luceafărului utca neve Baross utca, az Arenei utca Aréna utca, a Titu Maiorescu utca Közraktár utca lett.

Az Árpád (V. Lucaciu) utcából nyíló, ma Mioriției utca neve Nádor utca volt, a Batizi útból nyíló Ștrandului utca neve Strand utca, a 24 Ianuarie utca neve Szegfű utca.

Északabbra, az Udvari útból (ma Fabricii), a vasút túloldalán nyíló, ma Ion Luca Caragiale utca neve Gyár utca volt, az Orientului utca neve Kelet utca, a Crivatului utca neve Templom utca, a Mașiniștilor utca neve Gépész utca, a Ceferiștilor utca neve Vasutas utca, a Văii utca neve Völgy utca, a Livada utca neve Rét utca, a Plevnei utca neve Liget utca, az Al. Vlahuță utca neve Halom utca lett.

A Szamostól délre eső területek, utcák a századfordulótól a második világháborúig terjedő időben jelentősen kiépültek. Így sok utca magyar nevét a kis magyar világból ismerjük. Itt is csak azokat említem, amelyeket az előző, századfordulós utcanevekről szóló írásban még nem nevesíthettem. Nyugat felé tekintve elmondható, a Prahova utca a volt Hóstáncz utca, a Dariu Pop a Százados utca, az Inăului szintén Százados utca, a Dimitrie Bolintineanu a Tizedes utca, a Mărăști az Őrnagy utca, a Magnoliei a Mátészalkai út,a Depozitelor a Nagyrétoldali utca.
A Zsadányi útról (Cloșca) kelet felé nyílik a Szamos felől haladva a már előző írásban is említett Hegyi út (ma az Uzinei utca, illetve a L. Blaga utca), a Katona József utca (ma Zimbrului) – ezt a kettőt összeköti a Kemény János utca (ma Baladei), illetve a Thökölyi utca (ma Basarabia). De a Thökölyi utca kifut a Barcsay Jenő utcára, ami nagyrészt a mai O. Goga utcának felel meg (a vasúti felüljáróig tartott). A ma Gh. Boitor néven ismert tér neve Biki Károly (szatmári református esperes lelkész, író) volt, a ma Muncitorilor utca volt a Rédey utca, a Mihnea Vodă utca volt a Zsigmond utca, a Dâmbovița volt a Murányi utca, a Dacia utca volt a Kun László utca, a General Traian Moșoiu volt az Utász utca, az Înfrățirii volt a Margit utca, a Pandurilor a Teréz utca, az Ecaterina Teodoroiu az Izabella utca, a Bucovina a Vilma utca, a Dinu Lipatti pedig a Laktanya utca, ami a Gőzfűrész utcai állomásig elér és ott találkozik a már említett Gőzfűrész utcával (ma Gara Ferăsrău).
A Zadányi útról nyíló ma Rosetti-ként ismert utca neve Nagy Lajos utca volt, majd a vasúti átkelőtől kezdődő, a ma C. S. Anderco néven ismert utca a Dohány utca volt, hiszen annak északi oldalán állt az egykori dohánybeváltó, amelyhez még vasúti lehajtó is volt (ahogyan az Erdélyi Textilgyárhoz – a későbbi Textila Ardeleana, az Unió vagongyárhoz és a Lomási Gőzfűrész R.T.-hez is).
Ha innen haladunk dél felé, megállapíthatjuk, hogy az Olteniei utca volt a Levente utca, a Cerbului a már említett Vezér utca, a Nicolae Grigorescu a Fráter György utca, a Ferăstrău a Fűrészgyár utca, a Pintea Haiducul a Lehel utca, a Vulturului pedig a Lókert utca (ezen, majd a mai Zefirului-on haladt a Zsuzsi, a Gőzfűrész állomástól letérve Szatmárhegy felé). Folytatva, a ma Gh. Pop de Băsești néven ismert utca neve a magyar világban Görgey utca lett, a Traian Grozăvescu-é Irányi Dániel, a Bucegi-é Visegrádi utca, a Danton-é Frangepán, a Luchian-é Somogyi. A ma Bartók Béla néven ismert utca neve a kis magyar világban Botond utca volt, a Victor Babeș-é Botos utca, a Moților utca neve Kürt utca.

Ha visszatérünk a Szamoshoz és a mai 17-es lakónegyed területét tekintjük, kijelenthetjük, a Szamos melletti részeket (a lakónegyed döntő részét) még a Külső postakert és a Héderárka területek borították. A Homoród csatorna a vasúti hídtól húzódott déli, majd keleti irányban és a Kraszna utcánál (ma Ciprian Porumbescu-ként ismert) csatlakozott a Pálfalvai út vonalához. A homoród csatorna fölötti rész beépítetlen volt, de attól délre létezett a Homoród utca (ma Homorodului), a Duna utca (ma Grigore Alexandrescu), a Tisza utca (ma Măcinului), a Maros utca (ma Dima), a Körös utca (ma Crișului) és a Bodrog utca (ma Someșului).
A Pálfalvai úttól délre nyílt az Ipoly (ma Iosif Vulcan), és a Vág (ma Turului) utca – természetesen az Amaci út (Amațului) is, de azt már említettem az előző írásban is, valamint a fent említett Kraszna utca (Ciprian Porumbescu). Ha a mai Carpați II lakótelep területét nézzük, alig nevezhetünk meg egy-két utcát, hiszen a kis magyar világban létezett a Major (ma Ganea) utca és az Ombodi út (ma Ambudului). Ettől délebbre csak a Dél utca volt még nevesítve, amelynek mai neve Alecu Russo.
És ezzel át is tekintettük a századfordulós helyzetekhez képest a kis magyar világban megjelenő utcaneveket. Összegzésként elmondhatjuk, a már a századfordulókor létező utcák nagyrészt megtartották az 1940-1944-es időben is a régi nevüket, csak a központ-környéki utcák esetében volt néhol változás. A fentiekben több esetben úgy fogalmaztam, a kis magyar világban … lett az utca neve. Tettem így, mert ugye az 1940-es második bécsi döntést megelőzően 1919. április 19-e és 1940. szeptember 5-e között román utcanevek voltak Szatmárnémetiben.

A román közösséget ért sérelmek

1918 után a román vezetés arra törekedett, hogy minél több románt telepítsen be Szatmárba Máramarosból, az Erdélyi-középhegységből, Kolozs és Szilágy megyékből, hogy megtörje a szatmári magyar tömböt. Az 1921-es földreformot követően úgynevezett kolóniákat, telepesfalvakat hoztak létre. Ekkor betelepülők földet kaptak a magyar és sváb „mágnásoktól” elvett területekből – például Károlyi Lajostól, Károlyi Gyulától, Károlyi Józseftől... (Szatmárban a földhöz jutottak 70,4%-a román, 18,2%-a magyar, 5,5%-a német, 4,8%-a ruszin volt.) Így jött létre például Ianculești, Horia, Gelu, Marna Nouă, Scărișoara Nouă, Lucăceni, Paulian, Traian, Dacia, Drăgușeni, Bercu Nou, Micula Nouă, Baba Novac, Dumbrava, Cerhat, Ciuperceni. Más esetekben meglévő településekben nyitottak új utcákat és hoztak létre ott kolóniákat. Így történt Erdődön, Mezőteremen, Lázáriban, Nagypeleskén, Sárközújlakon (Livada Mică), az akkor még Szatmárnémetihez negyedként tartozó Szatmárhegyen (Sărătura). Szatmárnémeti és Szatmárhegy között létrehozták Körtvélyest (Curtuiuș), mint kollóniát, színromán települést.
Az Erdélyi-középhegységből, Máramarosból nagyszámú móc érkezett 1921 után Szatmár vidékeire, főleg Nagykároly sík területeire.
A román történetírók kiemelik, a második bécsi döntést követően ezeket a román kolóniákat, településeket támadások érték (és nem csak Szatmárban), az ott lakókat elüldözték, kirabolták, de előfordultak gyilkosságok is. (Gazeta de Nord-Vest 2020. szeptember 1./Ioan Viman, Eroii Neamului) (2) Ezekről, mint kiemelik a magyar vezetésnek tudnia kellett, legalább hallgatólagos beleegyezése az atrocitásokhoz.

Népesség számarány-változások Szatmár vármegyében

Érdemes megnézni a népesség etnikai fluktuációját a változások idejében.
1880-ban a magyar lakosság 58,9%-ot tett ki a vármegye területén. A vármegye (amelyhez Nagybánya is tartozott) 307 településéből 29 településen nem lakott a magyaron kívül más anyanyelvű lakos, 153-ban pedig abszolút többséget képezett a magyar. A román népesség ugyanekkor 34,7%-ot tett ki. Legtöbben a Nántű-Oláhgyűrűs–Oroszfalva–Szamoslippó–Szamostelek–Iloba–Zazár–Dióshalom települések jegyezte vonaltól délkeletre, délre, illetve északon az Avasságban éltek. A németek ugyanekkor 4,7%-ot, a szlovákok 0,7%-ot, a ruszinok 0,4%-ot alkottak.
1880 és 1910-között 50%-kal nőtt a megye lakossága, megközelítette a 400 ezer főt. A magyarok aránya az összlakosságban 67,7%-ra emelkedett, 169 településen többségben voltak, 50 településen pedig csak magyarok éltek. A románok számaránya 30,2% volt.
Az 1919-es államhatalom váltást követően a vármegye népessége 400 ezer fő alá csökkent. A magyar lakosság menekülésével, a betelepítésekkel megváltozott az etnikai megoszlás is. Az 1930-as román népszámlálás alkalmával (amikor már nem csak a beszélt nyelvre kérdeztek rá, hanem a nemzetiségre is), a történeti Szatmárban, vagyis a korábbi Szatmár vármegye területén 54,4% vallotta magát magyarnak, 38,1% románnak, 3,4% zsidónak, 3,3% németnek. 1931. és 1939-között a román népesség valószínűleg tovább növelte részesedését a területen.
A második bécsi döntést követően sokan visszatértek azok közül, akik az anyaországba menekültek, és ezzel párhuzamosan megindult a román tisztviselők, katonák, csendőrök, az 1919 után beköltözők és a telepesfalvak lakosságának Romániába menekülése.
Észak-Erdélyből összesen kb. 220 ezer fő távozott a várható megtorlások elől Dél-Erdélybe és Ó-Romániába, ebből pedig 16,3 ezer fő az 1930-as közigazgatás szerinti Szatmárból vándorolt el. Az 1941. január 31-i népszámláláskor a vármegye területén 321,5 ezer fő, 67,3% magyarnak vallotta magát, a románság mindössze 143,5 ezer főt, mintegy 30%-ot tett ki. (Tátrai Patrik, Az etnikai térszerkezet változásai a történeti Szatmárban, Magyar Tudományos Akadémia, Földrajztudományi Kutatóintézet) (1) 

Az etnikai változások vizsgálatakor mindenkor érdemes megjegyezni azt a tényt is, miszerint az államhatalom váltások esetében a lakosság egy része egyszerűen az államhatalomnak megfelelő nemzetiségűnek vallotta magát és úgy változtatta a nevét is – Pap-ról Pop-ra, Szilágyi-ról Silaghi-ra, Kovács-ról Covaci-ra...

A német megszállás és a holokauszt

Miután 1943. szeptember 8-án Olaszország bejelentette, hogy leteszi a fegyvert, Németország számára felértékelődött Románia és Magyarország szerepe. Szeptember 30-ára Hitler kidolgozta Magyarország megszállásának tervét, amelynek végrehajtását sürgette az a történés is, hogy Kállay Miklós magyar kormányfő nyugati béketapogatózásba kezdett. Hitlernek, Magyarország megszállására két terve volt: az első szerint a megszállásba bevonja a területigényekkel fellépő Romániát, Szlovákiát és Horvátországot is, míg a második szerint csak Németország szállja meg Magyarországot. Végül a német csapatok átlépték a határt és négy oldalról megszállták az országot, a Kállay-kormányt menesztették, Horthy kormányzó lemondását viszont megakadályozták, hogy ne alakuljon ki lázadás a nép soraiban, illetve biztosítsa az állami intézmények folytonosságát. Magyarország 1944. március 19-én elveszítette állami önrendelkezését. 1944. március 22-én Sztójay Döme lett a miniszterelnök, a főispánok és a polgármesterek több mint kérharmadát lecserélték, illetve németekkel együttműködő vezetők kerültek a minisztériumokba, a Nemzeti Bank, a Rádió és egyéb fontos intézmények élére. Adolf Eichmann vezetésével megkezdte működését a Judenkommando, előkészítették a zsidók deportálását. A német haderő megszállta a repülőtereket, hidakat, közlekedési csomópontokat, minden stratégiailag fontos pontot. A magyar hadsereg élére német főtisztet neveztek ki, de német összekötő tisztek kerültek minden magyar egységhez. (Múlt-kor) (4)

A német megszállás következtében Szatmáron statáriális állapotokat léptettek életbe. Az utakon mindenütt fegyveres járőrök „cirkáltak” motorkerékpárokon, a város utcáit éjjel és nappal fegyveres csoportok lepték el. A német megszálló csapatok megérkezése után átvették a város kormányzását, majd, mivel nem ütköztek ellenállásba, meghagyták a magyar közigazgatást és ők a háttérből diktálták az új közigazgatási és rendőrségi közegeknek az új tennivalókat. Dr. Czumbel Lajos, a Szatmári Egyházmegye egykori kormányzója, a megszállás alatt székesegyházi plébános leírta a megszállás történéseit: >>A német kormányzás szelleme nemsokára drákói rendeletekben nyilatkozott meg: jöttek a zsidóüldöző törvények. Már régebben is voltak kivételes intézkedések a zsidókra vonatkozólag. Nem vehettek részt a katonaságban, közhivatalokban, bizalmi állásokban (ügyvéd, orvos, bíró), bankokban stb. Azért kellett mindenütt az „árja származást” igazoló sok keresztlevél. A zsidókat kizárták a befolyásos és vagyonszerző állásokból. Most azonban már a személyes szabadságukat sem kímélték. Máról holnapra rendeletek jöttek, hogy a zsidókat össze kell szedni és kényszerlakásokba, táborokba elhelyezni. Ezeket nevezte el a nép gettóknak. Szatmáron a Petőfi, Zrínyi és a Báthori utcákban volt a gettó. Az ott lakó keresztényeket kilakoltatták és a helyükbe zsidókat tettek. Az utcára néző ablakokat bedeszkázták, az egészet körülvették deszkakerítéssel és szögesdróttal, mindenütt fegyveres őrök álltak, hogy az esetleges szökést megakadályozzák. Kinn már csak egy-két sárgacsillagos lézengett. Mert egy idő óta minden zsidónak a bal mellén sárga csillagot kellett viselnie. Itt aztán az 1944. IV. törvénycikk előírásai voltak irányadók. Az nem számított, hogy valaki most milyen vallású. A törvény részletesen előírta, hogy milyen leszármazás kell ahhoz, hogy valaki „zsidó egyénnek számítson”.

Voltak mégis kivételezett zsidók, akiknek nem kellett bemenni a gettóba. Ilyen volt egy-két (vagy 10) zsidó orvos, akik mint „Légo”-orvosok kint maradhattak, valamint egy-két igazán kivételezett zsidó, aki bizonyos nemzeti érdemekért, mint kitüntetések az első világháborúból, magyar párti elnökség stb. nem számítottak zsidó egyéneknek.

Nemsokára azonban bevitték az orvosokat is. Így vett tragikus fordulatot pl. Dr. Fekete Samu szemorvos esete is. Mindig jó ember volt, nem politizált, hivatásának élt; magyar érzelmeinek sok tanújelét adta, nagyon tisztelte a katolikus papokat, leányai a zárdában tanultak stb. Azért próbáltam megmenteni. A rendőrségen határozottan meg is ígérték nekem, hogy sem őt, sem két leányát és feleségét nem fogják bántani. Ezt meg is telefonáltam neki. Másnap mégis bevitték a gettóba, ahol ő és a felesége megmérgezték magukat.
(...)
Mikor aztán a falvakból hozták be végtelen szekérsorokban az összes zsidót, öregeket, gyermekeket egyaránt, akkor már mi is elhittük, hogy be fog következni, amit a zsidók rebesgettek: a deportálás. Embertelen látvány volt: fegyveres csendőrök csapatokban hajtották maguk előtt a zsidókat és 8o-at is raktak be belőlük egy vagonba. A közönség nemesen viselkedett: sehol nem láttam helyeslést vagy örömnyilvánítást, hanem mindenütt csak részvétet. Segíteni azonban nem lehetett. Hogy hová vitték őket, nem tudtuk. Hogy mi volt a szándék, azt sem tudtuk...<< (2)

Szatmárnémetiben 1944. április 5-étől sárga csillag viselésére kötelezték a zsidókat, 25-én kiadták a rendeletet az Észak-erdélyi zsidók deportálására. Ezt követően május 3-án kezdték meg a gettósítást. A szatmárnémeti gettó a Kölcsey (Iuliu Maniu) utca, Károlyi köz (Kogălniceanu), József főherceg (Brâncoveanu) utca, Báthory utca (Martirilor deportaţi) és Kert utcák (Golescu) között volt felállítva. A gettóban három nap alatt 18900 zsidót zsúfoltak össze. Voltak itt a szatmárnémeti zsidókon kívül nagykárolyiak (2200-an), illetve ide hozták a Szatmár megyei községek zsidóságát. Szatmárnémetiből 6 szerelvény indult, átlagosan 3300 személlyel. A szerelvények május 19-én, 22-én, 26-án, 29-én, 30-án és június 1-én indultak, összesen 18863 deportálttal. Birkenau-ba és Auschwitz haláltáboraiba vitték őket.

 

A Szatmár megyei múzeum egyik pannója a gettó helyét mutatja

 

A jelen hivatalos magyar történetírás kiemeli annak jelentőségét, hogy a holokauszt a német megszállás alatt történt, bár a korabeli sajtóból ismert, létezett antiszemita hangulat a századfordulót követően és a magyar állami intézmények nem tagadták meg a részvételt a deportálás megszervezésében és lebonyolításában.

A szatmárnémeti vasútállomás főbejárata mellett elhelyezett táblák

A kis magyar világ vége

A kis magyar világ a második világháború végére véget ért. Miután 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek (Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió) oldalára, Németország megkezdte csapatai kivonását Erdélyből és Szatmárról is. Szatmárnémeti 1944. szeptember 16-i bombázása már a véget jelezte. A németek Szatmárnémetiben állomásoztatták a Keleti Front Főparancsnokságát, és többnyire itt volt a Wehrmacht főparancsnoka, Wilhelm Keitel is – a bombázások idején éppen nem, hiszen akkor Sárközújlakra ment. Október 15-én Horthy Miklós kormányzó a rádióban felolvasta a fegyverletételi felhívását, aminek következtében a magyarok részéről sem volt már komoly ellenállás az oroszok bejövetelére. Már a németek is fosztogattak távozásukkor főképp jószágot, gabonát, gépeket, törték fel az üzleteket – hogy az oroszoknak ne maradjon. Az orosz csapatok Nagybánya felől, a Szamos jobb oldalán és Szamoskrassó felől, a Szamos bal partján jöttek. Megkezdődött Szatmár ostroma, amelyben a visszavonulást biztosító német csapatok és az oroszok csaptak össze. A németek végül még felrobbantották a közúti vashidat, illetve a MÁV vashidat, a gőzmalmokat, a villamos-műveket, a szeszgyárat, a téglagyárakat, a vízműveket, de minden nagyobb gyárat és üzemet. Az ostrom október 25-ére ért véget, amikor az első vörös katonák bejöttek a városba – ők minden eddiginél nagyobb fosztogatást végeztek: értéktárgyakat, élelmet, nőt, bort, pálinkát, zsebórát, aranyat, revolvert kerestek.
A 4. Román Hadsereget Gheorghe Avramescu tábornok vezette, ő vonult október 25-én Nagykárolyig. A 6. Hadtest négy alegysége Nagykároly környékén szállt szembe az ellenséggel, míg a 2. Hadtest, jobbján a 11. Gyalogság csapataival Szatmárnémeti felé indult. Az utolsó város, amit visszafoglaltak, Nagykároly volt, ahova bár már 24-én éjjel behatoltak, 25-ig még tartottak az utcai harcok.

Ez a bejegyzés a téma érzékenysége miatt nem átvehető! A bejegyzés az új, esetlegesen érkező információk alapján még fejlődhet.

Kérem kedvelje a blog Facebook-oldalát a legfrissebb bejegyzések gyors eléréséért, egyéb tartalmakért!

 
Hivatkozások:
1. Tátrai Patrik, Az etnikai térszerkezet változásai a történeti Szatmárban, Magyar Tudományos Akadémia, Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2010.

2. Melega Péter, Várady Lajos, Szatmárnémeti 1944. szeptember 16., Szatmárnémeti, 2012.

3. Gazeta de Nord-Vest 2020. szeptember 1./Ioan Viman, Eroii Neamului

4. Múlt-kor
https://mult-kor.hu/20140318_igy_zajlott_magyarorszag_nemet_megszallasa?

5. Nyírvidék/Hungaricana
https://library.hungaricana.hu/hu/view/Nyirvidek_1940_09/?pg=27&layout=s&query=szatm%C3%A1rn%C3%A9meti

6. Wikipedia
https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1sodik_b%C3%A9csi_d%C3%B6nt%C3%A9s