2011-ben a meghívásodra a Litera Hétesen járt. Emlékezetes: megrázó és egyben lelkesítő élmény volt. Fel tudod idézni a te 22 évvel ezelőtti első találkozásod Hétessel?

9 éve. Azóta annyi minden történt, hogy száz évnek tűnik. A 22 év egyenesen ezernek.

1998-ban, amikor a Hétesbe érkeztem, már túl voltam néhány erős tapasztalaton, dokuriportokat készítettem a gettókban és a marginalitásban élők között, a kirekesztettségről, a másságról, mivel már 1993 óta a Magyar Televíziónak dolgoztam pszichológia-esztétika szakos egyetemistaként. 1998-ban kihűlt a diploma a zsebemben, én azonban tele voltam tettvággyal és tűzzel. Több életet éltem párhuzamosan, úgy, mint régóta publikáló író, az ELTE-n tanító doktorandusz, és persze filmes terveket szövögető dokumentarista, azt hiszem, akkor még festettem is. Az egyetemista éveimet követően szakadatlan minden tudást igyekeztem begyűjteni, amit társadalmi ügyekben a kutatók megírtak, és amiről a közéletben aktuálisan szó volt.

’98 novembere. Mint rendesen: hideg és szürke. Akkor ott a Hétesben megváltozott a novemberről, a hidegről és a szürkéről alkotott képem. Is. Mindannak ellenére, hogy jártam már cigánytelepen, és volt tapasztalatom a nyomorról. A lányom alig múlt egyéves akkor, amikor már javában dolgoztam, és épp terepszemléztem Ózdon, meg akartam találni azt a cigánytelepet, amiből egy villanásnyit korábbi erre jártamkor már láttam, és nem hittem el, hogy a rendszerváltás után ilyen még létezhet. A média tele volt azokkal a hírekkel, amelyek a cigányokat okolta a nyomorúságos helyzetükért. Nem értettem, miért nem megy egyetlen újságíró sem utána, hogy miért vágják ki a fákat illegálisan, vagy miért lopják az áramot. Az újságírókról, ahogy az értelmiségről azt feltételeztem, hogy alap-szociológiai, szociálpszichológiai és egyéb ismereteik vannak, és feltérképezik azt a problémát, amiről tudósítanak. Épp, ahogy én. De sem akkor, sem azóta a média nem vette, nem veszi a fáradságot, hogy árnyalja a cigányságról, a szegénységről vagy úgy általában a valóságról a képet. Sajnos azt tapasztaltam, hogy éppen azok az emberek, akik a tájékoztatásunkért felelősek, a legfelszínesebbek, lusták és elfogultak, műveletlenek, és visszaélnek a hatalmukkal, amit a kamera vagy a nyilvánosság ad, nagy tisztelet a tehetséges és munkamániás kivételeknek, akik a példaképeim. Szóval azzal a céllal érkeztem, hogy én hiteles és empátiát ébresztő, változást hozó közvetítő lehessek. A kollégáim (nem nevezném annak őket) kitettek a telep szélén, mondván, hogy hülye vagyok, ha bemegyek, ők ugyan ide be se teszik a lábukat, nem akarják, hogy megkéseljenek, vagy elkapjanak valami betegséget. Rájuk csaptam a kocsi ajtaját, ők meg elhajtottak. A többit nem mesélem el, mert önéletrajzi regényt írok, aminek a hétesi történetem lesz a gerince.

Milyen volt az a Bódis Kriszta, és milyen a mostani?

Ahogy azt első verseskötetem méltatásakor Imreh András írta: „diadalittas felháborodás” jellemzett engem, a személyes attitűdömet is, ahogy a költői hangomat is. Mindent jobban akartam csinálni, magasra tettem a lécet, egy lázadó és egy világmegváltó lendületével dolgoztam munkamániásan, ami azt jelentette, hogy permanensen megkísértettem az ésszerűség határait. Nem kisebb célt tűztem ki, mint a valódi valóság megmutatását, ráadásul szembemenve a médiában jellemző trendekkel, valahogy úgy, hogy közben megingassam az előítéleteket, addig nyugtalanítsam az embereket, hogy kilépjenek a komfortzónájukból és változtatni akarjanak a világon, ezért magam is így álltam a munkához. Minden pszichológiai, szociológiai, kulturális antropológiai stb. tudásomat latba vetettem az autodidakta módon – nagyszerű filmes barátaimtól, kollégáimtól – megszerzett filmes tudás mellé. A tévének dolgoztam, de egy dokumentumfilmes nagyvonalúságával, precizitásával és elmélyülésével. Ha nem volt forgatási lehetőség, saját kis kamerámmal mentem, ha nem volt vágási idő, otthon „vágtam”, raktam össze a filmet papíron, hogy már csak a time-kódokat mondjam a vágónak, és ha nem fizettek a munkámért, azt is bevállaltam. Ezt bizony család mellett nem könnyű. Soha sem egy riportot készítettem, beleforgattam magam egyes témákba, és dokumentarista szakértőjévé fejlesztettem magam a marginalitásnak és egyéb társadalmi kérdéseknek, mindenkit ismertem és minden jelentős történetet megtaláltam, vagy azok találtak meg engem. Több mint száz kisfilmet készítettem, szerkesztettem, és vezettem is néhány műsort. Ez egyszerre jelentett önsanyargató – vagy legalábbis aszketikus – maximalizmust, nem ettem, nem aludtam addig, amíg el nem végeztem egy magamra rótt feladatot, addig mentem és izzadtam, vagy fáztam, amíg meg nem találtam, amit kerestem, másrészt teljes valómmal belemerültem, részt vettem az általam filmen megmutatott közösség vagy ember életében, sorsában, egyúttal részessé tettem őt vagy őket a film megalkotásában. Azt a kockázatot is vállaltam, hogy etikai vagy emberi okokból, a szereplőim iránti tapintatból végül nem készül el a film, és hiába dolgoztam, illetve azt is, hogy a dramaturgiailag legizgalmasabb pillanatban kikapcsolom a kamerát, akár hosszabb napokra is, és inkább segítek egy probléma megoldásában. Vállaltam, hogy ez konfrontációkhoz vezet, és állhatatosan bíztam, hogy a közéleti kiállásaimmal ügyeket tudok támogatni, hogy a magánéletemben a társam társam lesz, és hogy jó anya tudok lenni. Hiszen a logisztika és a támogatás nagyot lendíthet azon, hogy egy nőnek ne kelljen feladnia a céljait, és szeretetet, gondoskodást tudjon adni a gyerekeinek. Máig vallom, és saját tapasztalatból tudom, hogy ezt nem feltétlenül egy klasszikus családi fészekben és családi konstellációban lehet elképzelni, sőt megvalósítani, de az eredmény semmivel sem lesz kevesebb.

Ilyen voltam, és ilyen maradtam. Amióta az eszemet tudom, van egy gyémánttengelye az életemnek. Ez nem azt jelenti, hogy nem térek el tőle, hiszen kereső, kérdező ember vagyok, de mindig felismerem, amikor visszaáll az egyensúly, amit ez a tengely ad. Hívő ember vagyok, ezt egyre fontosabbnak tartom kimondani, mert talán ellene hat a tendenciának, ahogy a hit, és a hívők magatartása a világunkban devalválódik.

Mi kellett ahhoz, hogy gyakorlatilag föladd az addigi életed, egy ígéretes írói és dokumentumfilm-rendezői karriert (ahelyett, hogy hasonló témában regényeket írnál és filmeket készítenél), és mit kaptál cserébe?

Döntés kellett hozzá. Ez döntés kérdése. 16 évesen eldöntöttem, hogy bár semmilyen támogatásom nincs, én elismert művész leszek. És én nem azt gondoltam akkor ezzel, hogy egyszerűen híres a hírnévért magáért, hanem hogy olyan jókat fogok írni, alkotni (akkor még festettem is), hogy az leszek, mert az vagyok. A verseim, amiket 16 évesen írtam, húszéves koromban jelentek meg az ÉS-ben és a Mozgó Világban, aztán a prózáim. 20 és 26 éves korom között minden jelentősebb lapban  publikáltam a Holmitól a Jelenkorig. Ugye közben egyetemre jártam, és a tévében dolgoztam. Semmilyen kortárs irodalmi csoportban nem voltam benne, nulla szociális érzékem volt, a boltba félve mentem vásárolni. Sokat dolgoztam magamon, hogy ez megváltozzon, de azt hiszem, sikerült. Szóval azt tűztem ki célul, hogy kizárólag a műveimmel kerülök be az irodalmi életbe és a filmesbe is, és ott megkerülhetetlen művekkel fogok elismerést aratni. Ennek a megszállott és ihletett munkának a gyümölcsei 33 éves koromban kezdtek beérni. Megjelent az első verseskötetem a JAK-nál (Mind csak idegenyebb úgy) , annál a kiadónál, ahol akkor minden valamirevaló szerző a pályáját elkezdte, leforgattam az első nagy dokumentumfilmemet a Hétesben (Isten adóssága) és a következő filmemre, amit a prostitúcióról kezdtem forgatni (Rabszolgavásár) már pénzt is tudtam szerezni, miközben megírtam az első regényemet (Kemény vaj), amit Závada Pál megjelentett a Holmiban, és ami az ő szerkesztésében megjelent a Magvetőnél is. Második regényemig (Artista), amit a Jelenkor adott ki, meg már 6 nagy dokumentumfilm volt mögöttem, amelyekkel a kritikusok, a nézők körében is elismerést arattam, és ekkor a közéleti megjelenéseim, a sajtó is beindult, mindenféle önmarketing nélkül, mert mindaz, amit alkottam, átütötte az ingerküszöböt, és voltaképpen ismert emberré váltam. Még mindig sok helyen tanítottam, és részt vettem a gender-, feminista mozgalom újraélesztésében, legemlékezetesebbek a Gordon Agátával vitt Irodalmi Centrifuga sorozat rendkívül sikeres és népszerű estjei voltak, vagy Forgács Zsuzsával az Éjszakai állatkert antológia szerkesztése. De Tarka Magyar jelszóval ötezer embert utcára szólító tüntetés szervezésének az élére is álltam, a gyűlölet és kirekesztés ellen 2008-ban. A társadalom kirekesztettjeinek ügye maradt mindig is az alkotásaim középpontjában, de az életem középpontjában is. Az összes filmemmel, tevékenységemmel egyúttal társadalmi aktivista maradtam, a Hétesen pedig folyamatos támogatást adtam, szereztem először egy családnak, aztán egyre többeknek. Mélyen meg vagyok róla győződve, hogy a művészetnek van társadalmi szerepe és – fordítva is – minden embernek joga van alkotni. Ezért 2007-ben a Hétesben megszerveztem az első settlement alkotótábort. Ennek előzménye egyrészt Gózon Francisco operatőr barátom Caracas gettójában végzett filmes és edukációs munkája volt, másrészt mindaz, amit Angliában a settlement szociális munka nagyjai végeztek a XIX. századtól. Ma annak egyes elemeit részvételi művészetnek, filmezésnek és színháznak hívják, amit én akkor a Hétesben elkezdtem, és mindez napjainkban vált divattá. 2007-től izgalmas időszak kezdődött a szempontból is, hogy bár nem tudtunk egymásról, de Borzék akkor kezdték a filmes vándortáborukat cigánytelepeken, és akörül kezdte Ritoók Nóra a művészeti edukációs munkáját. 2007-2013 között zajlottak a táboraink, és elkezdődött egy egymásra épülő munka, 2011-ig önkéntesekkel, utána szervezettebb formában. Ugyanis létrehoztam a Van Helyed Alapítványt, és rajtam kívül foglalkoztatni tudtunk két szociális munkást. Már éppen itt volt az ideje. Ez volt az a pont, amikor döntenem kellett: karrier vagy az ügy. Arra gondoltam, hogy a karrier tulajdonképpen pipa. Mindent elértem. Író vagyok, dokumentumfilmes, pszichológus. Nem csak jó műveket hoztam létre, de elismernek, ismert vagyok. Ezt fenntartani már nem az a munka… Én pedig értelmesen szeretném élni az életet. Tudtam, hogy sokkal, de sokkal nehezebb lesz, de képtelen lettem volna nem azért élni, hogy olyan emberekért, olyan gyerekekért dolgozzak, akik borzalmas körülmények közül, mínusz tíz eséllyel indulnak az életben, és a születésükkel a remény is meghal, hogy emberhez méltó életet élhessenek. Megmaradt bennem a diadalittas felháborodás is. Tudtam, hogy bebizonyítom, igenis meg lehet csinálni. Képesek vagyunk rá. Sőt, kötelességünk.

Mikor gondoltad azt először, hogy nem elég a konkrét segítségnyújtás, de nagyobb léptékben és nagyobb távlatokban kell gondolkodni?

2007-ben az első hétesi alkotótábor megszervezésekor, mert megértettem, hogy pusztán a jótékonykodás, egyes családok támogatása, az adományozás, a karitász kevés, hamis vagy kontraproduktív. A szerteágazó, súlyos szociális egészségügyi, lakhatási, oktatási problémák csak valamilyen rendszerben oldhatók meg, amelyekhez nem elégséges, de szükséges kiindulópontok a kutatásokból megszerzett ismerek, ezekkel együtt azonban egyfajta beköltözés szükséges abba a világba, ahol partnerséget kell kialakítani és motivációt, reményt kell felébreszteni, annak érdekében, hogy a lejtőből emelkedő váljék. Azt is megértettem, hogy ezt a munkát egy pontból kell elindítani és a terepen kell fejleszteni, a tapasztalatok alapján csiszolni, és holisztikusnak kell lennie. Amíg alulról nem építjük fel, minden kormányzat minden globális elképzelése kudarcba fog fulladni. Akkor is, ha a kicsit és helyit akarják adaptálni mindenhol, anélkül, hogy újra és újra (persze már a minden szinten alaposan felépített rendszer tudásával felvérteződve) fel ne építenék száz helyen azt, amire ott szükség van. Én az alkotó energia megtapasztalására mint élményre bíztam sok mindent, a közösség rehabilitációját, az egyén épülését, az edukációt, az alkotás kiterjesztését, az önbecsülést és önértékelést, és a gyerekeken át a felnőttek elérését, bevonását, bevonódását. Mivel mindig tudatosan dolgoztam, és az létezik, aminek nevet adunk, el is neveztem az általam használt és elméletben is továbbfejlesztett megközelítést alkotásközpontú szociális settlement-munkának. De a Van Helyed Alapítványt csak akkor hoztam létre, amikor már nem lehetett önkéntes munkában, kizárólag adományokból működtetni ezt a rendszeres tevékenységet, hanem egy szervezettebb struktúrára volt szükség.

Mennyire kellett vagy kell Hétesen megbirkóznotok a romákkal szembeni ellenséges közhangulattal? Hogy csapódik le ez helyi szinten – 1998 óta máig?

Ezzel nekem és a romáknak is meg kell sajnos. Az elmúlt 22 évben egyre csak nő a gyűlölet a cigánysággal szemben is. A másik nagy ellensége a munkánknak a pénz mozgatta önző érdekek, amelyek eszköze a gyűlöletkeltés. Amikor 2011-12 között a legszebben virágzott a hétesi munka, és a legtöbb eredményt értük el, az állam vette fel az eu-s pénzeket, hogy „folytassa” a munkát, amiből két fél maradt ki, az alapítványunk és a hétesi emberek. Fenn kellett volna tartani az eredményeinket, a két közkútra járó 400 ember számára a fürdőházat, az alkotótáborokat, a hétvégi iskolánkat, a settlement szociális munkát, a telep infrastrukturális fejlesztését stb. Ehelyett elzárták a kutakat augusztusban a hőségriadó idején, merthogy a „cigányok elpancsolják a vizet, és nem fizetnek érte”. Most ugye nem kell magyaráznom, hogy egyébként vízdíjat fizettek, és pancsolni nemigen tudtak miben, de most ebbe ne menjünk bele. Amikor ezzel kapcsolatban egy hangos nemzetközi botrányt robbantottam ki, akkor végképp eljátszottam az esélyt, hogy a hétesi munkát folytathassuk. De nem adtam fel még sokáig, mikor is megjelent egy dán alapítvány (Velux Foundation, akik máig a fő támogatóink), hogy elképesztő, amit csinálok, és pályázzak hozzájuk. Így maradt Ózd a munka további helyszíne, bár munkatársaim addigra nem maradtak. Maradtak az önkéntesek, és amíg a szegregált iskolákba igyekeztünk alkotást csempészni, kidolgoztam a hétesi munka tapasztalataira alapozva egy ötéves, komplex oktatásközpontú programot a megmaradt épületünkbe, amit most Van Helyed Stúdiónak hívunk. Ez lett a Van Helyed Rendszer első intézménye. 2017-ben ugyanis a Velux egyik legjobb projektje lettünk Közép- és Kelet-Európában több száz támogatottjuk közül. A Velux vezetője ekkor megkérdezte tőlem, hogy mit szeretnék még csinálni. Óvodát például? Alig hittem a fülemnek. Ahhoz szoktam, hogy ellenszélben próbálok talpon maradni, nem ahhoz, hogy szükség van a munkámra és a tudásomra. Azt mondtam, hogy igen. Óvodát is, iskolát is. Egy egész intézményes és intézményeket megtámogató rendszert, amiben a támogatások egymásra épülnek az egyes rászoruló ember életében. 2039-ig tervezném az első szakaszát a projektnek. Erre azt történt, hogy megíratta velem a terveket. És elkezdték támogatni, hogy lépésről lépésre kiépüljön. Ma az ózdi van Helyed Stúdióba járó első gyerekeink közül mindenki érettségire készül, vagy éppen szakvizsgára, és minden új gyerekünket felvesznek abba az iskolába, ahova felkészítjük. A családok és a közösségek (a Hétesen kívül más telepek közösségeit is) bevonjuk a munkánkba. Megnyitottuk a Van Helyed Rendszer második elemét, ahol már a kismama is bekerül, így magzati kortól a fejlődési ciklusok mentén bölcsis, ovis, kisiskolás, nagyiskolás, középiskolás stb. korig mindenki megkapja az egymásra épített támogatásokat. A cél az, hogy egymásra építsük a Van Helyed közösségén belül az összes olyan támogatást, programot, szolgáltatást, tulajdonképpen egy második családként, ami pályára állásig, fiatal felnőtt korig végigkíséri és támogatja az egyes embert.

Az emberek nagy részéből még nem veszett ki a nehéz helyzetben élők iránti szolidaritás, de együttérzésből és némi bűntudattól vezérelve a segítségnyújtást többnyire letudják egy adománycsomaggal. Sokszor nyilatkoztad, hogy az ilyen típusú segítés visszaüt, és inkább mélyíti a szakadékokat. Miért?

Pont azért, mert ezt nem lehet letudni. Ahogy a klímakatasztrófa elkerüléséhez is minden ember tudatosságára minden pillanatban szükség van, ugyanúgy minden emberre minden pillanatban szükség van ahhoz, hogy a társadalmi szakadékok ne növekedjenek, hogy hidak épüljenek. Ez ősi bölcsesség, és nem csak Jézus mondta, bár hozzám alapvetően az ő tanítása juttatta el: úgy viselkedj a másik emberrel, ahogy szeretnéd, hogy veled is viselkedjenek. Ez a „szeresd felebarátodat mint önmagadat” nem egy bolond altruistákat nevelő tanács, nem a mártír önfeláldozók jelmondata, ez az egyetlen lehetőség az emberi jólét elérésére, és most már abban is biztos vagyok, hogy az emberiség fennmaradásához is elengedhetetlenül szükséges.

Amikor megbeszéltük, hogy interjúzunk, többször is hangsúlyoztad, mennyire dinamikusan fejlődik a program. Mi történt 2011 óta? Hogyan tovább? És hogy vagytok?

Az előző válaszaimból kirajzolódik egy kronológia: 2007-2011-ig a hétesi hőskorszak, önkéntesekkel és a helyiek egyre nagyobb bevonódásával, 20011-13 a Van Helyed Alapítvány megszületésével professzionális eredmények, fürdőház, focipálya, kiskertek épülése, házak szigetelése, alkotás, szépülés, tanulás. 2013-ban a kiüldöztetésünkkel hatalmas hanyatlás a Hétesben, mostanra újra a drog és az uzsora karmaiban a telep, miközben onnan is és a többi szegregált telepről és iskolából a Van Helyed Stúdióba hozzuk a gyerekeket, ahol minőségi oktatásra készítjük fel őket és el is juttatjuk oda. 2015-ben Budapesten is tanulnak gyerekeink Ózdról, nekik létrehoztuk a Van Helyed Stúdió+-t teljes ellátással, a Van Helyed patrónusaival második szülőkként „neveljük” a gyerekeket, Ózdon és Budapesten is. A kiemelkedő tehetségeink látványosan igazolják a munkánk gyümölcsét. Számukra tehetséggondozásuk érdekében létrehoztuk a Van Helyed Tehetség Akadémiát. Idén megnyitottuk a Van Helyed Família Stúdiót, amely révén a kismamák kerülnek be a rendszerünkbe, és 0 éves kortól, míg felnőttek nem lesznek (vagy, amíg vagyunk), támogatjuk a bekerülő gyerekeket. És képzeld, a művész Bódis Krisztából egy több mint 40 teljes állású és óraadó foglalkoztatottat vezető, sok önkéntest koordináló, 70 Van Helyed-növendék sorsát egyengető, 316 családtagot bevonó, és 400 hétesi számára fürdőházat működtető, ehhez sok milliót előteremtő, gazdálkodó és elszámoló, pályázatokat író, beszámolókat szerkesztő, konferenciákon előadó, az egyetemen tanító szakember lett, aki igyekszik minden tudását és tehetségét integrálni az életében és a munkájában is a kirekesztettekért. Jól vagyok. Egy olyan modellt építek – s ehhez külső szakemberek bevonására is szükség van –, hogy a rendszer nélkülem is működni tudjon, operatív szinten mindenképpen.

Bár művészi karriert továbbra sem építek, épüljön magától, ha tud, írok. Mostanában verseket megint. És közben tervezem az önéletrajzi regényemet.

Az emberek alapvetően újságokban megjelent riportokból, hírekből tájékozódnak, de kevés embernek van valódi tapasztalata a tőlük távol, mélyszegénységben, szegregáltan élők helyzetéről. Hogy látod, a mai magyar társadalom mennyire tájékozott, mennyire lát tisztán ezen a téren?

A gyöngyöspatai szegregációs perben a romák kártérítése kapcsán láttam egy hírtévés beszélgetést, amiben újságírók „járták körül” a témát. Ha ma az újságírók rendíthetetlen meggyőződéssel beszélnek a társadalomtudományok által jól bevizsgált és definiált kérdésről, olyan ostobán és tájékozatlanul, mintha csak a piacon pletykálkodnának vagy cseverésznének a tojás áráról, akkor nagyon nagy a baj. De miért is ne engedhetnék meg maguknak ezt a bosszantóan laikus fontoskodást és felháborítóan buta okoskodást, amikor az ország miniszterelnöke aljas kijelentéseinek atombombáját dobja a népre, amely nép a gombafelhő fényében debil mosollyal sütkérezik, amíg meg nem sül.