I.

És mondá az Úr: – Eleget voltunk egyedül, teremtsünk a képünkre és hasonlatosságunkra itáliaiakat, akik sokan vannak, és nagy hangon társalognak. És látá az Úr, hogy az majdnem jó. Sokáig gondolkodott azután, hogy mi hiányzik még, mert meg kellett várnia azt is, hogy mások is felfigyeljenek a dologra. De mikor ez megtörtént, azonnal megnyugodott, és elrendelte a hetedik napot: megkezdődött a vakáció.

*

Van Gogh: Halászbárkák Saintes-Maries strandján

Az ilyesmi olyan, mint egy vezényszó, ha elhangzik, az ember elutazik valahová délre, mondjuk Szicíliába. Igaz, nekem például Szardínia lett volna szimpatikusabb, viszont az már egy valamivel messzebb fekvő sziget, ahová csak igazi tengerjáró hajóra szállva lehet eljutni, és autóval oda áthajózni az meg biztos, hogy egy vagyonba kerülne. Itt tartottunk az eseményekkel, amikor egy ismerős fiatalasszony jött, és azt mondta: – Van egy javaslatom: elviszlek magammal Kalábriába. Ahhoz kocsi sem kell, hajó meg még kevésbé. És légy nyugodt, nagyon megbízható mentőangyal vagyok.

Ez magyarázatra szorult, de tudott ilyennel szolgálni: – Már háromszor jártam Dél-Olaszországban – mondta –, azon kívül jól beszélek olaszul, hamisítatlan római kiejtéssel! Hogy honnan az egész? Egy jó esztendőn át tanítottam szolfézst egy római iskolában, igaz, nem én, hanem a férjem volt az, aki oda ösztöndíjat kapott, én csak elkísértem. Mióta meg Németországban vagyunk hosszabban, kétszer utaztam le vendégmunkás-vonattal a csizma orráig, volt úgy, hogy hosszabb időre is. Igaz, hogy csak az olasz vendégmunkások szállhatnak fel az ilyen vonatokra, de ki nézne minket németnek? Az pedig, hogy magyarok lennénk, kész abszurdum.

– Bonnban van egy nőismerősöm, aki a Bundesbahnnál dolgozik – folytatta –, az munkaadói igazolás és útlevél nélkül is meg tudja rendelni a szükséges jegyeket, természetesen couchette-et. Ha az neked megfelel, akkor máris kérném a pénzt. A férjem sajnos nem tud velünk jönni, mert pont augusztusra kapott stúdiót a rádiótól. Már úgy nézett ki, hogy egyedül kell majd utaznom, de hát az sem lenne rossz, egyszer már voltam fél évet egyedül Olaszországban. Tegnap kértem meg ezt az asszonyt, hogy rendeljen egy jegyet, de ha ketten mennénk, még nem késő, hogy szóljak.

Verának hívták, ismerősök ismerőse volt, elég keveset tudtam róla, de az ajánlatát elfogadtam. Pár nap múlva már tényleg a jegyekkel jelentkezett újra, sajnos nem couchette-tel. – Elnézést, couchette nem volt már – mondta. – Kényelmetlen lesz egy kicsit, de majd kibírjuk – biztatott. És: – Pénteken indulunk.

Olajfaliget több száz éves fákkal

Milyen egy vendégmunkás-vonat?

A szerelvény kocsijai a couchette-ek kivételével mindvégig fapadosak, és természetesen zsúfoltak, de állni azért senkinek sem kell. Mozogni azonban nehéz, mert a folyosókon és a peronokon mázsás csomagok tornyosulnak, és lepedőkbe meg pokrócokba kötözött bálázott holmik állnak, ingadoznak és borulnak. Teljesen eltorlaszolják az ajtókhoz vezető utat is, de hát az a helyzet, hogy aki egyszer beszállt ebbe a vonatba, az már eleve elfogadta, hogy felhagy minden reménnyel, és két napon át a vonat foglya marad.

Ami az utazóközönség javát adja, azok inkább az 50–60 év körüli asszonyok, feleségek, nagymamák, meg a legkülönbözőbb családtagok, a Szicília felé induló vonatokon ez már így van. Őket persze nehéz lenne átverni. Alig indul el a szerelvény, máris gyanút fognak, és fojtott hangon tereferébe kezdenek. Nem értem, miről szól a duma, de könnyű kitalálni: – Mióta ezek beszálltak, csak a nő szólalt meg azóta. – Kedvesem, hová valósi maga? Vagy: – Nem ért olaszul? Makacsul hallgatok, de a végén csak kibukkan belőlem: – Ungherese. Meg is van a hatása: – Aaaah, ungherese? Molto interessante! Finora ho trovato solo salame ungherese, disponibile da Aldi. Dove vivi? A Colonia? Aldi deve essere a Colonia. Tesoro, dove fai la spesa di solito?... Maria mia, ecco uno ungherese... – És így tovább, a végtelenségig, míg csak Vera, a mentőangyal, vissza nem érkezik a vécéről.

Nagy a lárma, de nincsen meglepve. – Mit mondtál nekik? – kérdi. – Hogy magyar vagyok, de ugye nem baj? És, hogy te meg félig olasz vagy, semi-italiano, jól mondtam? – Jól mondtad – nyugtat meg. Lehet persze, hogy csak azért, mert udvarias.

*

Akkor már elhagytuk Bonnt, és útban voltunk Koblenz, meg Mainz felé, illetve még tovább a Rajna mentén, mindig csak déli irányban. Így múlik el az egész nap, amelyben nem történik semmi különös. Egy idő után a lárma is csak monoton zajjá szürkül, már nem zavar annyira, ez az első jele annak, hogy kezdünk mi is olaszokká válni. Bázelnél új mozdonyt csatolnak a vonathoz, amely most már megállás nélkül robog át Svájcon – sötét van. Az Alpokból semmit sem látni, aki tud, az alszik. A hatóságok mellőzik az útlevelek és jegyek ellenőrzését, nem tűnik fel vámos, és nincsen kalauz se, ami roppant bölcs dolog, hiszen csak zavart okoznának. És mire hajnalodik, már dolguk sem akadna, mert addigra már Milánóban vagyunk. Mire magunkhoz térnénk, a svájciak már régen túl is adtak rajtunk. Pár perc múlva indulás tovább, Firenze–Róma–Nápoly–Reggio di Calabria felé. Kisüt a nap, és most már jobban látszik a gyűrt arcokon, hogy mennyire megviselte az utasokat az átbóbiskolt éjszaka. És kezd a nyári hőség fullasztóvá válni.

Órák telnek el így, míg csak fel nem kapom a fejemet arra, hogy van valami a levegőben, ami arra utal, hogy közeledünk Róma felé. Szívesen nevezném ezt vonzó fűszerillatnak, de hát nem tehetem, mert nem igaz, inkább csak az a fajta nehezen magyarázható nyugtalanság csap meg, ami a fővárosokból szokott mindig szétáradni, és aminek elég jelentős a hatása. A vonat végül csak egy külvárosi állomáson áll meg vagy húsz percre. Itt elsősorban füst van, meg korom, ez az ára annak, hogy még mindig vannak vonatok Itáliában, amiket gőzmozdonyok húznak.

Feltűnik, hogy az utasok a peront kezdik éberen figyelni, de miféle megváltásra várnak? Kiszállunk egy kicsit levegőzni, és látjuk, hogy tényleg történik valami. Kézzel tolható kis kocsik jelennek meg a peron végénél. Sietve, majdnem, hogy futva tolják őket, úgy közelednek. Rajtuk feliratos tábla: Assoziazione d'Emigranti Italiani, és látjuk, kis élelmiszercsomagokkal vannak megpakolva. Sokan mások is leszállnak, és lám, aki eléggé tolakszik, az ingyen kap belőlük. Mi nem tolakszunk, hiszen illetéktelenek vagyunk. De nincs menekvés, a végén már azok is kapnak, akik nem is tolakodtak, sőt, a maradékot a buzgó aktivisták ágaskodva nyújtják fel a nyitott ablakokba. Feltehető, hogy egy könyökvédős úr ül valahol a közelben, aki látja és ellenőrzi, hogy miként pereg a munka, ő az Assoziazione elöljárója. Az a dolga, hogy levezényelje az akciót, és a végén egyetlen határozott mozdulattal kipipálja az egész szerelvényt, mire föl a vonat újra elindulhat. Az aktivisták most már nem sietnek, az asztalkák mellett állnak, beszélgetnek, aztán vágyakozva a kigördülő vonat után néznek. Elképzelem, hogy amikor a vonat már eltűnik a kanyarban, ez az elöljáró is visszavonul. Becsukja a szolgálati szobájának az ablakát, és egy metszett üvegtálacskából bonbont vesz magához. Ráérősen nekilát, hogy kicsomagolja, elábrándozik fölötte, talán pattint is egyet az ujjával. A feleségére gondol, majd pedig lassan elmajszolja.

Beletörődünk, hogy ennyi volt Róma, és lám, máris túl vagyunk rajta. Késő délutánra jár, mire Nápoly is feltűnik. A vasúti pályatest környéke nagyon elhanyagolt, távolabb pedig sárgásan gomolygó szmogban derengő formák úsznak. És az is látszik, hogy honnan ez a furcsa köd. Hatalmas olajfeldolgozók derengenek, csak úgy árad a kénes kipárolgás belőlük. Valami földalatti állomáson állunk meg egy percre, utána pedig megint tovább, ki a fényre, abba a világosabb zónába, ahol az ember végre fellélegezhetne.

De mintha még fű sem nőne erre. Elhasznált a táj. És jut eszembe, hol van a Vezúv? Hogy azt lássuk, talán a jegy árában is benne van. Kérdezd meg tőlük, Vera – de úgy tűnik, hogy senki sincsen ebben a szakaszban, aki hallott volna róla. Magyarázzuk, hogy az egy nagy vulkanikus hegy egészen Nápoly közelében, de csak zavart mosoly a válasz. Végül tétován rámondják: la, si-si. Bosszankodom: gyerekkorukban alultápláltak maradtak, aztán iskolázatlanul hagyták őket, most meg már, úgy látszik, késő lenne bármi új dologra tanítani őket, a Vezúv is ezek közé tartozna. Ennek a kalábriai szerelvénynek az utasai mind szicíliaiak, és biztos, hogy tömve is marad a vonat, míg csak az oda induló kompjáratokig nem érkezik. 

Közben közelebb érünk a hegyhez is, és most már félreérthetetlenül látszik rajta, hogy ez tényleg csak a Vezúv lehet. Kicsit alacsonyabb, mint ahogy az ember azt különben képzelné, különösen, hogy nincsen semmi rajta, ami az arányokat mutatná. A hegy kopár, barátságtalan, nincsen szava az érkezőhöz, csak konokul hallgat. Kétezer éve, hogy annyira behorpadt, hogy képtelen azt kiheverni. Azóta is csak azon van, hogy erőt gyűjtsön, talán egy újabb kitörésre? Talán ezért van az, hogy a vonaton is érezni, hogy nyomott a hangulat. Már majdnem este van, mire feltűnik Salerno. Hogy a salernói öböl hogyan nézne ki, kéretik azt képeslapokon megtekinteni, mert a vonatból csak kevés látszik belőle. Viszont ami meglepetés, itt mégis sokan kiszállnak, vagyis hát mégsem volt szicíliai valamennyi utas. És kezdenek az ülőhelyek felszabadulni, most már én is odaférek az egyik nyitott ablakhoz. Kinézek, és látom, hogy csak egyetlen felszálló van, és az pont a mi kocsinkat választotta. Alig fél perc múlva már itt is van közöttünk. Nehéz lenne rámondani, hogy tipikusan az az ember, aki azért szállt fel a vonatba, mert tudja, hogy várják már valahol.

Mint egy kis kutya, szimatolva körbejár, a tekintetével jobbra-balra fordul, szuszog, majd gyors, furcsa, köhögő hangokat hallatva leül velünk szemben a nemrég megürült padra. Később dünnyögni kezd, dallam és szöveg nélkül, majd a hangja hirtelenül hangos nyöszörgésbe fullad. Kis bajsza van, a nap a bőrét sötétre égette, karizmai fejlettek, látszik, hogy valami napszámosféle lehet, aki talán követ fejt valamelyik itáliai hegy oldalából. Amikor észreveszi, hogy riadtan figyeljük, hirtelen elhallgat, és olyan állati figyelemmel tapad az arcunkra, hogy azt nehéz hosszabban elviselni. Közben, mintha legyet hessegetne, néhány bizonytalan mozdulatot tesz az arca előtt, a hüvelykujját pedig – ahogy a szájához bök vele – egy pillanatra megszopja.

Látszik, hogy szenved. Feláll, kisebb, mint én, hétrét görnyed, és újra a szája előtt legyez a kezével. Végre leesik a tantusz, hogy süketnéma. Enni és inni adunk neki.

*

A vonat eközben egy sor alagúton megy át, és csaknem éjfélre jár az idő, mire a Messinába induló kompjáratokhoz érkezünk. Az már a túlsó part, Szicília. Mindenki kiszáll, csak a kis süketnéma marad a padon, meg mi ülünk továbbra is a helyünkön. Innen már csak pár perc Reggio, a végállomás. Nézem a kis embert velem szemben: volt-e már vajon nővel?  Talán harmincéves lehet, de az is elképzelhető, hogy csak csökött, gyorsan vénülő fajta, és akkor alig több, mint tizennyolc-húszéves.

Megállunk, a lámpafény rávilágít a feliratra: Reggio di Calabria. Szeretnénk kiszállni, de rájövünk, hogy közben már ránk zárták a kocsi ajtaját. Forgolódunk, de tényleg, rajtunk kívül sehol senki. Rémlik például, hogy valahol még Nápoly körül történt, hogy jobban megnéztem az egyik csomagtartóba fektetett csomagot, ami talán egy eke lehetett, vécépapírral szorosan bepólyázva, már majdnem, hogy mumifikálva. Nem is vettem észre, hogy mikor vették le onnan. Most már csak üres sörösüvegek, meg limonádés flakonok hevernek a padlón, és hát persze minden tele piszokkal. Több vagonon is keresztülmegyünk, mire végre egy nyitott ajtót találunk, de a kis süketnémát elvesztettük közben.

Visszamegyek, még mindig ott ül a helyén. Nehezen megy, míg végre megérti, hogy nem megy tovább a vonat, le kell szállnia. Velünk együtt hagyja el a kocsit, és ahogy kiérünk az állomásépületből, azonnal nekiindul. Olyan eltökélten gyalogol és vág át a téren, mintha már járt volna itt. Mi vagyunk azok, akik tanácstalanul forgolódunk.

Az állomás előtti téren taxik, talán egy gyorsvonatra várnak, tele utasokkal, ami majd csak jóval később, hajnalban érkezik. De nincs taxira szükségünk. A tér sarkán ugyanis ott egy kis albergo, ahol még égnek a lámpák, és ahol megszállhatunk. 

Taureana mai látképe az utolsó évtizedekben kiépített stranddal és kikötővel

Ismerkedés Concetta falujával

Ezek az olasz kávék különösen jólesnek a német nesskaffee után. Az ember csak fogja a gyufát, meggyújtja, amire az egy gyors szisszenést hallat. És mivel olyan kis összetekert és viaszba mártott papírcsík az egész, ami akár a teljes hosszában is lángra lobbanhat, tanácsos, hogy mielőtt a körmünkre égne, azon nyomban a megnyitott gáz fölé tartsuk.

Ez a mozzanat a kávéfőzés legnehezebb pillanata. Vannak, akik soha nem tanulják meg, és ezeknek találták ki a villanyrezsót, ami már nincs is éltető gázpalackhoz csatolva, és soha eszébe nem jutna, hogy fel is robbanhat – de cserébe aztán istentelenül lassú. A többi pedig már csak gyerekjáték. Pár perc múlva már folyik a fekete lé, gőzölögve és kissé pattogva, habosan. Hozzáláthatsz, hogy elfogyasszad.

Az ember megissza, átsétál a nagyszobán, kilép a teraszra, odakönyököl a balkonkorláton viruló virágok közé, lenéz maga elé az úttestre, ahol egy vörös hajú asszony – talán vikingek ivadéka – egy sötét bőrű kisgyereket szidalmaz (de nem kizárt, hogy csak buzgón dicséri...), míg más gyermekek körbe-körbe szaladgálnak. Odébb pedig, amíg a szem ellát, olajfák levelei fénylenek, bokrosodnak. És mintha házak is derengenének elszórtan közöttük. Minden nagyon egészséges és archaikus ízű, annyira az, hogy még azt is el lehetne hinni, hogy gazdálkodóknak álcázott antik hősök járnak-kelnek a faluban. De aztán magadhoz térsz, és felemeled tekinteted a porból. Elmerülsz abban széles fény- és színáradatban, ami nem más, mint a Tirrén-tenger idelátszó víztömege. Élesen válik el a parttól, hogy aztán fokozatosan halványodva vesszen a semmibe a horizontja. Felejtsük el az antik hősöket, a tenger ezt a hatásos színre lépést már sok ezer év óta csinálja.

Balra még dereng valami a szicíliai partokból is, de már messzire kerültük a Messinai-szorostól, újra feljebb, északabbra vagyunk, Palmi körzetében. Itt, ezen a környéken Palmi a legnagyobb helység. Olajfáiból élt, de újabban egyre inkább csak a turizmusra épít. Maga a város azonban innen, a teraszról már nem látszik, három-négy kilométerre lehet valahol tőlünk balra, egész erdők csupa olajfából választanak el az első utcáitól. Ez a kis település, Taureana azonban közigazgatásilag még hozzá tartozik, és mint a neve is mutatja, sokkal ősibb helység, görög eredetű lehet. A múltból mára már csak egy kis öböl maradt fenn, az egykori kikötő, ahol jól lehet fürödni. És fölötte, a dombon meg egy bizarr rom, a szaracén torony, amiről meg a helybéliek tudnak mesélni, ha oldottabbá válik egy kissé a hangulat. És hát sok minden található a házak falaiba vagy fundamentumába rejtve, réges-rég oda beépülve, vagy egyszerűen úgy, hogy a földre hullott, aztán belemerült, és ott fekszik mélyen eltemetve. Ahány darab, annyi ősrégi történet, amelyek sokszor a bagdadi kalifátusig vagy a szicíliai királyságig tekintenek vissza. Néha régészek járnak erre, ők érdeklődnek irántuk.

Concetta az otthonában mint matriarcha

Ha kötekedő kedvemben lennék, akkor azt mondanám, hogy Concetta is ennek az emlékanyagnak a része, noha Isten irgalmazzon annak, aki megpróbálná őt a föld alá tuszkolni, vagy ami még sokkal rosszabb, falak közé zárni. Concetta nagyon is eleven lény, hatalmas erő lakozik benne, és úgy hallani, hogy az itt élő olajfa-tulajdonosok között ő a legtehetősebb gazda. Talán azoknak a bikáknak az egyikétől vezeti le a családfáját, amelyekről Taureanát is elnevezték. Néhány háza, meg olajfaligetei vannak a faluban, amelyekről azonban nem szokás beszélni. Hogy mennyi a birtoka, azt talán ő maga sem tudja, mert attól fél, hogy álmában esetleg kibeszélné. És Concetta családfő is egyben, matriarcha, azokból az időkből maradt fenn a tisztsége, amikor a nála szerencsésebbek még elmehettek akár amazonnak is. Csak nemrég gondolt először arra, hogy talán ideje lenne, hogy profilt változtasson, és tényleg foglalkoztatta is őt a gondolat, hogy áttérjen az idegenforgalomra. De eddig még nem voltak soha vendégei. Tavaly, amikor nekikezdett volna, keresztülhúzták a számításait az olajválsággal érkező korlátozások. És akik esetleg erre a vidékre jöttek volna, azok is mind otthon maradtak.

Volt egy háza a faluban, ahol a legközelebbi családtagjaival lakott korábban, alig emeletes, csak egy kicsit megemelt ingatlan. Úgy gondolta, hogy ez az épület lehetne az, amit adott esetben kiadhatna, mert ott van a település középpontjában, a fűszeres bolt közvetlen közelében. Magának és a családjának pedig néhány száz méterrel kijjebb, Taureana határában épített egy új otthont egy ott fekvő nagyobb fajta olajfaliget kellős közepében, nagycsaládra méretezve, már sokkal tágasabbat. A régi házat pedig felszerelte vadonatúj fürdőszobával, márkás mosógéppel, televízióval, meg hasonló javakkal.

Mi úgy jutottunk Taureanába, hogy kocsit béreltünk egy napra még Reggio di Calabriában, egy kis Fiatot, amelynek a rendszáma azonban római volt, de hát valamennyi ott parkoló autó római rendszámmal díszelgett. Ez hozzátartozhatott a szolgáltatáshoz, az ára is benne lehetett a kinyomtatott tarifában. Ezzel a kocsival indultunk el aztán, hogy valahol, nem messze a tengertől kiadó szobát találjunk. Útközben az is kiderült, hogy eléggé megbízhatatlan autót sóztak a nyakunkba, egy idő után ugyanis nem működött már a kézifékje, erre a kínos fordulatra később majd még visszatérek. Végül is nagy kerülővel, a hegyeken átvágva érkeztünk meg Taureanába, és mivel nem lehetett a kocsit csak úgy magára hagyni, mert a rossz fékje miatt könnyen elgurult volna, egy garantáltan vízszintes helyen kellett vele megállnunk. Vera a „mindenesbolt” felől érdeklődött – a kiadó szobák címeit rendszerint ott szokták leadni –, de amint elénekelte, hogy tutto negazio, csak annyit söpört be, hogy olyan bolt Taureanában nincsen. Van viszont negozio di spezie, egy fűszeres. Ez is afféle mindenes volt, a falu egyetlen boltja, de fűszeresként már a helybélieknek is jobban tetszett. És hogy hol? Kicsit vissza kellett gyalogolnunk egy olyan kioszkhoz, amely egy lakásban folytatódott, és amely mellett már eljöttünk egyszer, csak nem vettük észre. És ezzel kezdődött a nap kálváriája.

Mert a kioszkban egy kövér asszonyság ült, aki alaposan kikérdezett minket, és csak amikor már minden tudnivalót és hasznos ismeretet elmondtunk magunkról, árulta el, hogy ő csak szívességből ül itt. De rögtön jön a fűszeres is, aki ugyanezt, ha újra elmesélnénk neki, majd szívesen meghallgatja, lui è competente. Így is történt. Közben persze érdeklődők is akadtak, akik közül többen egyszer már végighallgatták a történeteinket, és meg is jegyeztek belőlük ezt, meg azt. Nem esett hát a nehezükre, hogy segítőkészen átvegyék a szót Verától. És bekövetkezett a kikerülhetetlen: egyre többen voltak, akik hozzászóltak. Valaki közben elárulta azt is, hogy mi vagyunk az első olyan idegenek, akik szállóhelyet keresünk Taureanában, ez az ember még a hüvelykujját is feltartotta hozzá, fel-felbökött vele a levegőbe, úgy biztatott minket. Vera egy különösen zavaros pillanatban odasúgta nekem, hogy próbáljak meg úgy viselkedni, mintha tényleg a férje lennék, az talán növelné az esélyeinket, mire föl én nagyon készségesen átkaroltam, és magamhoz húztam. Ez a kép használt, mindenki láthatta, hogy egy segítségre szoruló fiatal pár vagyunk, akik – úgy látszik – ártatlanul szenvednek, és ráadásul hajléktalanok is.

Megváltozott a hangulat. A fűszeres is rájött, hogy vajból van a szíve, és feltétlenül segíteni akar. Úgy tudta, hogy van egy család a faluban, akik kiköltöztek a lakásukból, mert kissé távolabb egy új házat építettek. Feltehető, hogy a régi épület most kiadó, és már el is küldte a kislányát oda. A kedves olvasó már sejtheti, hogy Concettáékra gondolt, de mi ezt akkor még nem tudhattuk. Mindenesetre nagyon-nagyon meg lettünk nyugtatva.

Fél óra múlva egy tágasabb építésű sötét színű kocsi tűnt fel a kertek közt kanyargó úton, milánói rendszámmal. Két feketébe öltözött úr ült benne, és egy ünnepélyes megjelenésű, szótlan fiatalasszony, ezek, úgy látszik, átöltöztek a kedvünkért, és ezért kellett rájuk ilyen sokáig várni. Bemutatkoztak, amiből megtudhattuk, hogy az idősebb úr lenne a háztulajdonos. Ez, mint aztán kiderült, nem volt igaz, ez az ember csak Concetta egyik fivére volt, aki látogatóba érkezett a családjával Taureanába, de hát vitathatatlan, hogy övé volt az autó! És a veje volt vele a kocsiban, aki mérnökként dolgozott, meg a lánya, aki meg a szokásoknak megfelelően anya lehetett, de pillanatnyilag a gyermekei nélkül. Később, amikor már nyugodt körülmények között átgondoltam, hogy mi is történt velünk ezen a délutánon, rájöttem, hogy ez volt az első olyan alkalom, hogy Vera római kiejtése tényleg megtette a hatását, amit aztán még külön is alátámaszthatott a kis Fiat római rendszáma. Kezdtük érteni, hogy az okozott akkora kavarodást, hogy egy római pár akar megszállni itt, Taureanában.

Concetta portája, a milánói rokonok

Látni akartuk a kiadandó lakást. Nem volt az messze, csak egy kőhajításnyira, sőt, kiderült, hogy véletlenül pont arról az épületről van szó, amely elé letettük a lesántult Fiatot. Ezt az összeesést akár a gondviselés jelének is tekinthettük volna. Bementünk a két szoba, konyhás, fürdőszobás lakásba, és kiléptünk a teraszra, ahonnan a tengerig és Szicíliáig lehetett ellátni. Az összbenyomás több volt, mint gyönyörű, csak az volt kicsit nyugtalanító, hogy a milánói olaszok egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint akik a lakást bérbe szeretnék adni. Szóba hozták az olajfákat, aztán a szőlőket is, amelyek kissé odébb sorakoztak, ide-oda terelgettek minket, és máris újra kint voltunk az úttesten, a fojtó meleg kezdett enyhülni, késő délutánra járt már. Betessékeltek a saját kocsijukba, mi meg kimerülten tűrtük, hogy háromszáz métert guruljunk a porban, miközben a tekintetünk a minket kísérő olajfák között megnyíló világosabb tisztásokat pásztázta. Alig négy-öt ház maradt el így mellettünk, köztük meg semmi más, csak olajfa és olajfa. Egy egész gyereksereg futott hangos zsivajgással a nyomunkban.

Concetta az egyik lányával

Ahová megérkeztünk, az volt Concettáék újonnan épített háza.

Az udvar közepén, az olajfák árnyékában egy markáns arcvonásokkal rendelkező asszonyság ült, aki tágra nyitott szemekkel és várakozó tekintettel nézett ránk, miközben alig észrevehetően mosolygott is – ő volt Concetta. A mosolya személytelen volt, és azoknak az archaikus szobroknak a derűjére emlékeztetett, amelyek az időszámításunk előtti századokból maradtak ránk, és akkoriban a Földközi-tenger egész keleti medencéjében nagyon elterjedtnek számítottak. A jelenléte olyan volt, mintha egy jelentős égitest látogatott volna el Taureanába. És ha már szóba hoztam, hogy talán szoborféle, hozzátenném azt is, hogy bronzból való volt, ágyúk és harangok atyafiságába tartozó eleven massza, ami éberséget és meleget sugárzott. Minden, ami mozdult, azonnal hozzá igazodott, és csakhamar körülötte forgott. Új székeket hoztak, amelyekből laza félkörív állt össze lassan – mindenki megtalálta a neki rendelt helyet.

Concetta hatalmas gesztusokkal és megsemmisítő hangerővel indította el a társalgást, pár mozdulattal bemutatta nekünk az összegyűlt rokonságát. Pillanatok alatt kiderült, hogy szó sem lehet róla, hogy megkapjuk a teraszos lakást ott, a faluközpontban – legalábbis annyiért, amennyit fizetni tudtunk volna érte. De sebaj, Concetta megígérte, hogy miénk lehet ugyanott a földszint. Annak a kulcsa ugyan Palmiban van pillanatnyilag, de másnapig elhozhatják onnan. Jöjjünk el holnap még egyszer, de most már vonattal.

Sok minden más kiderült még a beszélgetésből, ami gyorsan nekilódult, csak a milánói rokonok esetleges háztulajdonosi minősége nem került többé soha szóba, az úgy olvadt szét azonnal, mint lágy viasz a napon. Concetta először csak akkor állt fel a székéről, amikor egy kérdésére felelve elárultam, hogy művészettörténész lennék. Vera fordította: – Sono uno storico dell'arte. – Felemelkedett, két kézzel lesimította a kötényét, és egy kurta főhajtással azt mondta: – Complimento. – Most láttam, hogy mezítláb van. Ezután a jelenlévők többsége is megismételte, complimento. Ha nem lettem volna még ehhez is nagyon fáradt, talán csuklás környékezett volna.

A szaracén torony napjainkban Taureánában, mai helyreállított állapotában

A szaracén torony

Napokkal később, amikor már sikerült kialudnunk a viszontagságainkat, Carl-Antonio, Concetta egyik unokája elkísért minket a szaracén toronyhoz. A torony a tengerpart fölé kiszögelő sziklás domb legszélén állt, és meglehetősen romos volt, csoda, hogy le nem bukott onnan. Drótkötelekkel egy több emelet magas, vasból készült csigalépcső volt melléje kikötve. Úgy puszta ránézésre nem is lehetett tudni, hogy melyik tartja a másikat, de a csigalépcső enyhén billegni kezdett, ha az ember nekiindult, hogy felmenjen rajta, ami nyilvánvalóvá tette, hogy mégiscsak a torony az erősebb, ő a megbízhatóbb.

Az expedíciót itt már Romeo, Concetta férje vezette, aki idáig csak úgy, fakultatíve jött velünk. Lődörgött, és nem lehetett tudni, hogy komolyan gondolja-e, hogy velünk tart-e – csak amikor a csigalépcsőre tette a lábát, dőlt el végleg, hogy mit akar. De ahogy felért a toronyba (volt ott egy frissen betonozott platform is), azonnal elővett egy látcsövet, amit eddig  – hogy azt is magával hozta volna – észre sem vettünk. Gyermekes izgalommal emelte a szeméhez, többször is igazított rajta, féltékenyen és mohón igyekezett a látnivalókat kimerítő alapossággal szemrevételezni. Nyilvánvaló volt, hogy csak kölcsönbe kapta, ki is derült hamarosan, hogy kitől. Hát a fivérétől, aki a feleségével és a négy gyerekével Ausztráliából érkezett. Nyaralni jöttek Kalábriába, amit annál is inkább megtehettek, mert Ausztráliában ugyan nincsen soha tél, de azért vannak téli hónapok, amelyek elől, úgy látszik, megengedett néha, hogy ilyen messzire elmeneküljenek. Aztán Romeóban mégis csak győztek a házigazdára jellemző erények, nagyot szusszantott, és átnyújtotta nekünk a távcsövet. Sorban mindenki belenézett. Nagyon jó távcső volt, kitűnően lehetett látni vele például a halászokat, akik a parton a hálóikkal matattak, de ugyanígy közelebb hozta a fürdőzőket is, akik a vízben lubickoltak, vagy a pizzást, aki egy lakókocsiszerű kisbuszból árulta a pizzáit, miközben azok a vendégei, akik eddig hoppon maradtak, a következő tepsire vártak, és, hogy jobban múljon az idő, befizettek egy rundra, nekiláttak sörözni. Vagy egyszerűen csak köröket rajzoltak a lábukkal a homokba.

Concetta portája, az ausztráliai rokonok

E ponton meg kell állnom egy pillanatra. Nem akkor és nem ott, hanem csak később történt, hogy megtapasztaltuk, hogy a sört melegen isszák, úgy, ahogy az a délutáni órákban föllangyosodott, vagyis ott, Kalábriában és augusztusban, úgy 36–38 fokosan. Rendszerint kártyázás mellett fogyasztották, és hát olyanok, akik korábban egész életükben csak bort ittak. A szertartás nagyon új lehetett, és a kívülálló szemében a konzum felé elinduló agrárrétegek rítusának látszott, vagyis afféle presztízsszimbólumnak tűnhetett. Nem is próbáltuk soha korrigálni, hanem tisztelettudóan legyűrtük a meleg lét, ha megkínáltak vele. Erre a nagy önfegyelmet kívánó viselkedésre még a halászok társaságában is szükségünk lehetett, mert szívesen elbeszélgettek velünk pár szó erejéig, de tudtuk, csak akkor áll majd a barátság, ha már megkínáltak minket meleg sörrel is.

A szaracén toronyból ezek a részletek, meg a hozzájuk hasonló szenzációk nem látszottak elég élesen, hiába, hogy velünk volt az Ausztráliából érkezett távcső is. Csak annyi történt, hogy újra lemásztunk a csigalépcsőn, miközben Vera megjegyezte, úgy érzi, hogy a legfontosabb tudnivalók nem kerültek szóba. Meg is kérdeztük aztán Romeótól, hogy miféle torony is ez a szaracén torony, hiszen az ember fantáziáját már gyerekkorában megrontották a kalózfilmek, ideje, hogy megtudjuk, mi is az igazság. Romeo zavarba jött, olybá tűnt, talán nem is tudja. Valami vár lehetett ez régen. Talán hódítók Afrikából vagy inkább arab expanzió? Elásott kincsek? De a kérdéseink csak teljes konfúziót okoztak, Romeo ideges lett tőlük, majdnem összeomlott. Hazaérkezve aztán valamivel később Concettának tettük fel ugyanezeket a kérdéseket, és ő sokkal tájékozottabbnak látszott.

Leültetett minket az udvaron álló székekre, amelyek az olajfák alatt sorakoztak, és ő maga is leült  az egyikre velünk szemben. Aztán elmesélte (Vera szorgalmasan fordította), hogy a szaracénok egy királylányt tartottak a toronyban fogva, aki azonban a tengerbe vetette magát és meghalt. Jegyese, egy herceg megpróbálta a szaracénokat egy csatában legyőzni, de őt meg megölték a csatatéren. Testét a folyók vize a tengerbe sodorta, ahol úgy hozta a szerencse, hogy holtan a királylány mellé került. Szinte hihetetlen, hogy így alakulhatott, de sokan vannak, akik szerint ez tényleg megtörtént, bizonygatta. Concetta kissé félrehajtott fejjel és kitágult szemekkel nézett ránk, a póz őszintén átérzett ünnepélyességet sugárzott, és nem lehetett tudni, hogy mit gondol, hogy most mesét mondott-e, vagy igaz történetet. – Allora... – szólt még aztán majdnem rekedten, és kezével egy mozdulatot tett a válla fölött, és úgy maradt, mint egy megkondított és oldalt elkapott harang. Vera megtörölte a szemét, talán látta is az egészet, hiszen már negyedszerre járt Itáliában, kellett, hogy legyen hozzá rutinja. Carl-Antonio, aki mindig a nyomunkban járt, most is ott ült egy széken, és talán nem is figyelt oda Concettára, hiszen nyilván az volt az ábra, hogy betéve tudta az egészet, szóval ő meg csak kedvesen mosolygott. Most is szépen volt öltözve, fekete haja lekefélve, úgy, hogy pontosan kétfelé simult a választéknál. Látszott rajta, hogy talán nem maga a sztori, de a helyzet, amelyben elhangzott, roppant tetszett neki, jól elszórakoztatta. És lehet, hogy sokkal többet is tudna mesélni még róla, de nem illik, hogy a nagyanyja történetét elrontsa.

Megköszöntük a felvilágosítást és felálltunk. Carl-Antonio megkérdezte, hogy elkísérhet-e minket Taureanába. Úgy látszik, hogy Concettáék új házát, amely a Palmi felé vezető út mentén az utolsó épület volt, már nem számította hozzá a faluhoz. Persze nem voltak itt távolságok, és a kérdés különben is fölöslegesnek tűnhetett, némán bólintottunk. Mellettünk kocogva aztán Carl-Antonio még felmutatott a dombháton magasodó és az alkonyati világításban azzal egyetlen sötét sziluetté összenövő toronyra, és elmesélte, hogy a szaracén torony már nem a falué. Egy külföldi herceg vette meg nemrégiben a romos épületet, mert teljesen helyre akarja állíttatni. Úgyhogy szebb lesz, mint valaha.

Az arca büszkén ragyogott, én pedig egy ideges mozdulatot tettem: az ördögbe is ezekkel a hercegekkel! De Carl-Antonióból most már ömlött a szó. Elmondta még, hogy a papája ügyvéd, és a hercegnél van alkalmazásban. Ez tényleg nagyon érdekesen hangzott. Fölöttünk, mint egy szétfoszlott kárpit, az olajfák lombja sötétlett, majdnem úgy, mint egy öreg baldachin, amely befonja és megpróbálja maga alá vonni az egész falut, hercegestül és Carl-Antonióval együtt. Alkonyodott – egyre gyorsabban.

Concetta portája, délutáni kép az udvar asztalánál

Háború és béke

Majdnem elfelejtettem elmondani, hogy volt közben úgy is, hogy nem is fogunk Taureanában lakni.

Mert amikor az ismerkedés másnapján egy kis vicinálissal tényleg megérkeztünk Reggióból Tauereanába (Palmi után az első megállón kellett hozzá leszállni), és be akartunk költözni Concettáék régi házának a mélyföldszinti helyiségeibe, azonnal kiderült, hogy becsaptak minket. Mert az nem egy lakás volt, hanem inkább csak afféle kisegítő szuterén, jobbfajta pince. Dohos volt a levegője, olyan, hogy azonnal megnyomta az ember mellét. Fürdőszoba helyett csak egy vízcsap volt az egyik kisebb helyiségben a falon, az emeleti bojlerből ide persze már nem vezetett le a meleg víz. Az ablakokról csak most, hogy belülről láttuk őket, derült ki, hogy sűrű dróthálóból van hozzájuk belső ablaktábla applikálva, mögöttük már csak fojtogató félhomály uralkodott. Egy kávéfőző állt valahol az előtérben, és mellette egy kis tábori gázrezsó, ez volt a konyha. Az ember csak állt, és amíg nézte, elszorult a torka.

Keserves volt, de fölemeltem a két koffert, megfordultam velük, és azt mondtam: – Köszönjük, ezt nem. Mikor indul visszafelé a következő vonat? – és elindultam az utca felé. Concetta és az egyik veje – ez alkalommal ők jöttek át a kocsival a szomszédból – szótlanul álltak az ajtó mellett, és olyan arcot vágtak, mint akik nem hisznek a szemüknek. De nem voltak egyedül. Sokan álltak a ház előtti utcaszakaszon, az alatt a rövid idő alatt, míg mi bent a helyzetet vizsgáltuk, úgy látszik, villámgyors riadó futott végig a településen, és már összegyűlt a fél falu. Kihúzott derékkal, felemelt fejjel álltak, most nem volt semmi lárma, meglepően csendesen viselkedtek, a fejleményekre vártak. Letettem a koffereket, és megálltam, hogy jobban lássam, hol tudnék a kis tömegen átvágni, de ebben a pillanatban egy sötét test zuhant oldalról elém, és két markos kéz ragadta fel a koffereket. Concetta volt. Egyetlen gyorsan perdülő mozdulattal megfordult, és a nyitott ajtón át visszavitte a koffereket a szuterénba. Majd engem is berántott, úgy látszott, zavarta őt a nézősereg. Ott bent aztán a mater dolorosa pózába vágta magát, és a két kezének az ujjait mereven szétfeszítve küzdelmes beszédet tartott. Soha nem láttam még ilyen pózt, ilyen beállítást, ez még a moziban sem fordul elő soha, csak álltam, és belém szorult a szusz, amíg néztem. Verára tekintettem, de ami elhangzott, azt ő már nem is fordította. Végül arra kértem, hogy mondja meg Concettának, ha ezt a szuterént tegnap látjuk, rögtön nemet mondtunk volna. Sajnáljuk, szóba sem jöhet. Az olasz változata azonban hosszabbra sikerült, és a viszontválasz pedig még hosszabbra. Végül Vera kissé tanácstalanul hozzám fordult, és csak annyit mondott, hogy Concetta arra kér minket, hogy lakjunk a felső lakásban, persze drágábban. Mert egyszerűen nem engedi meg, hogy elmenjünk.

Fölemeltem a két koffert, a térdemmel megnyomtam az ajtót, és kiléptem a házból. Az emberek ez alkalommal azonnal reagáltak, kezdtek oldalazva hátrálni, utat nyitni. Tíz lépés után megálltam. Vera! – kiáltottam vissza a ház felé, de hiába. Letettem a két koffert, és barátságosan néztem az emberekre. Ők is barátságosan néztek vissza rám, szolidáris szelek fújdogáltak, éreztem, öröm velük lenni. Nagyobb öröm, mint Concettával. A hátam mögött mozgásnak indult valami, de az nem a Vera lehetett, nem is fordultam vissza, nem érdekelt. De aztán semmi, végül muszáj volt mégis csak bemennem a házba, megtudni, hogy hányadán is állunk. Vera azt közölte, hogy Concetta elküldött valakit Romeóért, hogy a férje beleegyezik-e abba, hogy odaadja a felső lakást úgy, ahogy azt mi szerettük volna, vagyis négyezret számolva napjáért. Azonkívül azt mondja, hogy hozzuk be a koffereket. Nagyon nehezemre esett, de végül visszavittem őket az ajtó elé. Csakhamar megjött Romeo is, kedvetlen arcot vágott, de zsebében volt a felső lakás kulcsa, így hát Concetta is elhagyta végre a szuterént, és valamennyien felmentünk a felső lakásba, amit már ismertünk. Ott Concetta rögtön egy újabb beszédbe kezdett, fölösleges volt ezt Verának fordítania, látszott az arcán, hogy nem akarja a lakást négyezerért adni.

Concetta portája, Romeo, a címzetes családfő

A két koffer még mindig lent volt az ajtó előtt, lementem, fogtam őket, a tömeg most rögtön utat nyitott nekem, és elindultam az állomás felé. Arra gondoltam, hogy ezt most már harmadszorra csinálom, de biztos, hogy utoljára, mert nem lesz negyedik! Vera volt az, aki majdnem azonnal utánam kiáltott: – Gyere vissza, lakhatunk négyezerért! – Elhiggyem? Álltam és vártam, végül visszamentem – megint végig kellett mennem a nézőközönség sorai előtt. Éreztem, semmit sem lankadt a rokonszenvük. Ellenkezőleg.

Amint beléptem a felső lakásba, olyan kép fogadott, amit el nem tudtam volna előre képzelni. Romeo háttal a többieknek a falon babrált valami meszet, Concetta összetörten állt, karikás szemekkel nézett rám. De aztán mintha valami táncos-zenés játékot akarna egyedül előadni, nekilendült, sikongó-búgó hangon lamentált, majd pedig az egyik faltól a másikig lendülve táncolni kezdett, úgy, hogy a fekete köténye barokk íveket rajzolt minden nagyobb fordulatnál a levegőbe. Nem lehetett kibírni, becsuktam a szemem. Szóval ilyen az, amikor egy boszorkány táncra perdül. De miért csinálja? Aztán megembereltem magam, Vera tekintetét kerestem, de rajta csak fáradtság látszott. Talán a nők jobban bírják?

Ami ezután történt, annak a részleteivel már nem fárasztom az olvasóimat. Csak rövidre fogva: amikor Concetta abbahagyta a táncát, szóba került az infláció, meg ezzel kapcsolatban egy rakásnyi sok minden, és én, kezemben a két kofferrel végül mégis csak és negyedszerre is kimentem az utcára, Vera pedig újra visszahívott, de most már az történt, hogy utánam kellett futnia, hogy elérjen. És csak azért engedtem neki, mert arra gondoltam, lehet, hogy elment közben az utolsó vonat is, és ha tényleg elment, az nagyon kemény fordulatot jelent. Vagyis, hát legyen. Megszállunk egy napra Concettánál, kerüljön, amibe kerül, és holnap visszamegyünk Reggio di Calabriába. Nagy a világ, és még előttünk a nyár. Meg lehet próbálni másfelé is.

Ez alkalommal azonban két teljesen normális, nyugodt embert találtunk a lakásban. Concetta kissé savanyú arcot vágva felvonta a szemöldökét, és sokatmondóan Verára mutatott: – Csak azért, mert olyan szép a jelleme. – Aztán minden átmenet nélkül kitört belőle a keserűség, ez már nem volt színház, ez egyszerűen csak egy epeömlés volt, de megízesítve marcipán ízű adalékokkal: – Te, te, hát megöllek, t'assassino, t'assasino! Közel jött hozzám, néhányszor a két öklével a mellemre vert, én meg majdnem nevettem, megfogtam a csuklóinál, magamhoz húztam, hagyta. És hát persze, megköszöntem.

Aztán elővette a konyhából a seprűt, és kezdte kitakarítani nekünk a lakást. Romeo zsebre tett kézzel állt, és csak úgy mellékesen megkérdezte, hogy ugye átjövünk hozzájuk vacsorázni. Meg sem vártuk, hogy Concetta készen legyen, elindultunk vele. Kilépve az utcára senkit nem találtunk a ház előtt, az utca üres volt. A tömeg elpárolgott, szétszéledt, mintha a ház beleséből valami üzenet érkezett volna, és arra reagáltak volna. Talán tapintatból tűntek el, hiszen eleget zavartak.

Pedig ők voltak azok, és nem én, akik Concetta zsarnokságát megtörték, mégpedig egyszerűen azzal, hogy odaálltak közönségként az alkudozáshoz. Ha nem szállunk meg, az Concetta számára minden anyagi veszteségnél nagyobb erkölcsi vereség lett volna. A falu lakói megérdemelték volna, hogy meghívjam őket egy meleg sörre. 

Concetta portrája és egy kore az i.e. 550-53 körüli évekből, National Museum, Athén

Szent Rókus napja

Concettáék ünnepre készülődtek. Feltehető persze a kérdés, hogy miért teszek említést róla, amikor szinte alig múlt el olyan nap, hogy ne egy ünnep előtt, alatt vagy után lettek volna. A vérükben volt, hogy fél szemmel mindig a kalendáriumra figyeljenek, mert tavasszal, nyáron, meg ősszel, vagyis a nehéz munkával teli hónapokban csak az ünnepek jelentettek valamennyi pihenést, télen aztán ki lehetett pihenni az ünnepeket is. De addig minden hétre jutott egy belőlük, néha kettő is.

Augusztusban az egyik legfontosabb ünnep Szent Rókus napja volt, a pestistől félő jámbor emberek védőszentjének ünnepe. A legenda szerint ő maga is megbetegedett, de aztán ki is gyógyult a bajból, előbb egy angyal, később meg egy kutya segítette, ápolta. Mai szemmel nézve az utóbbi lehetett a fontosabb, mert mindig kenyérrel a szájában érkezett, ezért is került Rókus napja nagyon okosan augusztusra, a gabona beérésének az idejére. Concettáék számára kétszeresen is ünnep volt, egyrészt, mert Concetta felnőtt fiát Roccónak hívták (annak a nővére volt Car-Antonio édesanyja). Azonkívül Szent Rókus volt Palmi védőszentje is.

Szent Rókus ünnepe Palmiban, Kalábriában

Rocco születésnapjára úgy volt, hogy levágnak egy tyúkot, s mi természetesen meg voltunk rá hívva. Meg is érkeztünk az ebédre már jó előre, de a tyúkból készült ebédnek később sem volt se híre, se hamva, valamennyi kapirgáló jószág megúszta azt valamilyen ürüggyel – vagy azért, mert nem volt szabad hozzányúlni, hiszen eddig nagyon jó tojó volt, vagy, mert éppen kotlott, Isten ments hát megzavarni. De az is a javára szólhatott, ha nagyon girhes állat került Concetta kezébe, hisz‘ ha megemelte, alig érezte a súlyát. A legtöbb tyúk azonban egyszerűen nem volt kéznél, amikor délelőtt az ebédfőzéshez nekiláttak. Szétszéledtek a határtalan olajfaligetben, engedtek valami túlvilági késztetésnek, amire csak az a magyarázat adódott, hogy nem kizárt, hogy nekik is volt egy hatékony védőszentjük, aki így gondoskodott a védenceiről. Maradt a kakas. Elképzelem, amint Romeo üggyel-bajjal meg is fogta, és mellmagasságba emelve az udvar közepén várta, hogy az asszonyok befejezzék az előkészületeket arra, hogy levágják. Ezt is, meg a többit is, ami még történt, persze csak az utólagos beszámolókból tudjuk. Állítólag Concetta kijelentette, hogy semmi kedve levágni a kakasát, a kakas már majdnem ember. Maradt volna a lánya, de az meg nem szeretett baromfit ölni. Az öregek, Concetta szülei nem messze laktak, a mama délelőtt át is jött onnan, hogy segítsen, de amikor látta a bonyodalmakat, egyszerűen hazasietett. Rocco, az ünnepelt az olajfák körül sündörgött, és hangosan sóhajtozott: – Szegény kakas, szegény kakas! Talán jó akart lenni Concettánál? Miközben egyre éhesebb lett? Romeo az egyiktől a másikig vitte az állatot, de nem tudott túladni rajta. Végül dühbe gurult, és azt mondta, – Hát, akkor nem eszünk kakast! Hess! – és ledobta a veranda kövezetére.

A kakas mélyen meg volt sértve, és a szárnyait kissé széttárva peckesen lépegetett, hangosan kotkodácsolt, mintha tyúk lenne, és közben többször körbejárta Romeót is, mintha ezzel valami ártalmat tudott volna okozni neki. Mikor megérkeztük, még mindig rendkívül feszült volt a hangulat. Számos kísérlet történt az eset elmesélésére, de mivel ebben mindenki részt szeretett volna venni, csak lassan rajzolódott ki, hogy mi történt. Úgy nézett ki, hogy nem is lesz ebéd, és már ezért is, szóval kárpótlásként is, Romeo eljátszotta a kakast, amint berzenkedve, táncolva dürög. Többen utánacsinálták, úgy tűnt, komoly esély lesz arra, hogy a kakastánc helyi folklórrá nemesüljön. Közben azonban Concetta nem szólt semmit, hanem tojásokból meg a Taureanában termő zöldségfélékből – széles volt a paletta – összeütött egy olyan ebédet, hogy amikor végre leültünk hozzá, senki nem érezte magát károsultnak. Meg volt mentve Rocco születésnapja! És hát különben is, már készültünk Palmiba, és alig éreztük az étel ízét, mindenki be volt sózva.

A Palmiba járó busz a pizzás előtt állt meg, aminek számos előnye lehetett mindkét vállalkozóra nézve. A buszra várók között volt egy albínó is, aki kissé oldalt állt, és már messziről látni lehetett, hogy valami nincsen rendben a közérzetével, pedig csak annyi baja volt, hogy az árnyékot kereste, de azt aztán nagyon. Sötétkék ruha volt rajta, az ünneplője, mert ő is Szent Rókus napjára készült. Helybéli lehetett, de csak ez volt az egyetlen alkalom, hogy találkoztunk vele, és ráadásul éppen dél tájban, amikor nincsen semmi árnyék.

Concettáék azt is tudták már, hogy mi történt vele. Hallották, hogy pár nappal korábban elhagyta az otthonát, ahol nap közben becsukott zsalutáblák mögött várta az estéket. De ezen a napon már nappal kijött fürödni. Mivel a bőréből teljesen hiányzott a pigmentáció, hiába próbált árnyékban maradni, a szórt fény ott is utolérte, és teljesen leégette. Mint egy neonégő, olyan piros lett a bőre, szinte látni lehetett, hogy mennyire fájhat. Most, hogy a buszra várt, a testtartása arról árulkodott, hogy a ruha úgy vette körül a testét, mintha csalánból szőtték volna.

Haja, szemöldöke, szempillája teljesen hófehér volt. Hunyorgott, kerülte az emberek tekintetét, próbálta megakadályozni, hogy a többiek a piros szemeit lássák. Hogy ilyennek született, Istenem, hát nem tehetett róla. Azt meg még kevésbé lehetett a szemére vetni, hogy mire felnőtt, az egész emberből már csak a védekező reflexei maradtak elevennek. Hogy oly gyakran kellett oldalra kapnia a fejét, abból az lett idővel, hogy furcsa, spirális mozdulatokkal fordult mindig oldalra, annyira, hogy néha az egész felsőteste is megvonaglott, belerándult, miközben úgy tett a kezével, mintha láthatatlan legyekre vadászna. Ahogy ott ácsorogtunk, egy-egy pillanatra mégis csak feléje siklott a tekintetünk, pedig az ember azon volt, hogy elkerülje a kellemetlen ütközést. Ilyenkor látszott, hogy a szemei annyira kicsire húzódtak össze, hogy csak egy kis szoros csokrocska, afféle szempillákból összeszorult fehér gyűrű maradt meg belőlük; olyanok voltak, mintha az arcán tengerfenéken tenyésző apró virágállatok ültek volna.

Lehet, hogy vak is? Közben megérkezett a busz, és az albínó elsőként ugrott fel a peronra. Ahogy megmozdult, mindenki utat engedett neki, mintha félnének az emberek attól, hogy ha hozzáérnek, megkapják tőle a leégést.

Szent Rókus mint színesre festett, elevennek ható személyiség vett részt Palmi mindennapjaiban. Szobra, egy életnagyságú barokk kompozíció, diszkréten fellebbentett palásttal, amely látni engedte a lába szárán vöröslő pestises sebeket is, ez a színesre festett, hordozható faszobor majdnem olyan népszerű volt Palmiban, mint maga a polgármester. Ha megjelent a nagyobb tereken, a jelenlévők mindig tapsban törtek ki, és Viva Roccót kiáltoztak.

Szent Rókus napján aztán egész nap ez ment, reggeltől estig. A körmenet elején az egyházközség zászlaját vitték. Aztán jöttek a fogadalmasok. Némelyik a fején csak egy egyszerű töviskoszorút hordott, mások azonban talpig tövises ágakkal voltak körülvéve, mintha egy fonott harang alatt haladnának. Az egész testet körülvevő tüskék egyrészt a betegek fájdalmait jelképezték, másrészt annak a tövises ruhának az utódai lehettek, amelybe – fogadalmukhoz híven – a felgyógyult pestisesek öltözhettek egykoron. Mezítláb voltak, vagy valami durva szövetből készült harisnyában, és kezükben mellmagasságban Szent Rókus színes képét tartották. És úgy tűnt, nem is nagyon igyekeztek, hogy mindez komolyabb szenvedéssel járjon, talán már réges-rég rutinná vált, és szervült náluk a felvállalt fájdalom. Amíg néztem őket, egyik lábamról a másikra álltam. Nem volt megrendítő a látvány, különösen akkor nem, ha az albínóra gondoltam, aki az egész kálváriát sokkal hihetőbben csinálta.

Amikor a fogadalmasok a tövismandorlájukra vigyázva lassan, óvatosan végre elhaladtak mellettünk, akkor jött a helyi tűzoltókból, rendőrökből és postásokból egyesített fúvószenekar, majd papi személyek következtek. Utána pedig maga Szent Rókus tűnt fel. Egy több méter magas ünnepi talapzatra helyezték a szobrot, és az egész építményt hosszú rudakon húsz férfi hordozta a vállán. Szent Rókus végül is így egy hosszú mozdonyra hasonlított, magasra felnyúló érdekes kéménnyel és futóműként szolgáló szuszogó emberekkel. A cipót a szájában tartó kiskutyáról sem feledkeztek meg, az is ott volt a szent lába szárához simulva. És hát az egész szerkezet mozgása meg tényleg olyan volt, mint ahogy a mozdonyok járnak ide-oda a rendező-pályaudvarokon. Mert a kisebb utcákba csak úgy fért be Szent Rókus, hogy miután megkeresték az utca tágasabb végét, hátrálva oda betolatott (erre a betegségek elleni oltalmazó hatásának az okán volt feltétlenül szükség), és miután elég mélyen bejárta a sikátort, és valamennyi házra kiterjedt már a gyógyító hatása, nem kellett már megfordulnia, elég volt, ha csak lassan himbálódzva újra előjött onnan. A házak lakói az ablakban vagy az erkélyen állva fogadták a szobrot, és valahányszor elhaladt előttük, tapsban törtek ki.

Nagyon vidám ünnep volt, az ember teljesen el is felejthette, hogy eredetileg a pestis volt az apropója. Persze lehetetlen lett volna ebben a tömegben Szent Rókus oldalán maradni, mi sem próbáltuk a menetet kísérni, hamar leszakadtunk a körmenet kemény magjáról. Különösebb nevezetességei nem voltak Palminak, Concettáék azonban végigvezettek minket az utcákon. Palmi urbánus benyomást keltő városkának látszott, az utcák ápoltak voltak, és több helyen akadtak olyan részek is, ahol boltok sorakoztak. A szélesebb utakon pedig a járda mellé ültetett sűrű lombú fák nyújtottak hűsítő árnyékot – mindmegannyi narancs! Kész édenkert egy Közép-Európából érkezett és eltikkadt vándor szemében. Mikor senki nem nézett oda, leszakítottam egy különösen érettnek látszó gyümölcsöt, lehántottam egy helyen a héját, és beléharaptam, de aztán kiköptem, mert elviselhetetlenül keserű volt. Vera, aki végignézte, mit csinálok, jól mulatott, nem figyelmeztetett előre, hanem csak kivárta, hogy mit teszek, tudta, győz majd bennem a mohóság. Ő már évekkel ezelőtt átesett ezen a fajta tűzkeresztségen.

Mire beesteledett, még mindig nem volt vége Szent Rókus bolyongásának, színes pátosztól duzzadó alakja váratlanul a Villában, a városka parkjában jelent meg a villany világította fák koronái között, és innen keresett utat magának a főtér felé bizonytalanul imbolyogva. Pont este kilenckor érte el a főteret, ami már csak azért is nagyon figyelemreméltó teljesítmény lehetett, mert a köztéri órák mindenütt álltak, ki tudja, mióta. Valaki az egyik háztetőről színes rakétát lőtt fel az égre, és a következő pillanatban durrogó robbanások sora hömpölygött végig az egész városon, vagy húsz percen át tartott a tűzijáték. Azt hiszem, ha turista érkezett Palmiba, annak a szemében sok minden még eredetinek látszott, kivéve a templomi búcsút meg az esti tűzijátékot. Az pont olyan volt, mint mindenütt másutt.

Mert már reggel elkezdődött, és késő éjszakáig tartott az ünnep, ami alapszinten abból állt, hogy nem csak játékokat vagy tarka bazárárut, meg bábos süteményeket és sózott mogyorót, meg fagylaltot kínáltak, hanem például luftballonokat is árultak az utcákon, amelyeket azonnal fel is töltöttek palackozott gázzal. Ezek legtöbbje aztán előbb-utóbb elszabadult, mondanám, hogy a felhőkig emelkedett, de Palmiban csak nagyon ritkán voltak felhők. Nem lehetett tudni, hogy hová vándorolnak, vagy mi lesz a sorsuk, ha már annyira magasra hágtak, hogy gombostűfejnyi pontokká zsugorodtak.

Concetta portája, unokák

A tenger nomádjai

Lent, a homokos parton volt egy partszakasz, ahová elkezdtünk lejárni fürödni, és aztán csakhamar teljesen odaszoktunk. Nem volt az igazi strand, hiszen mások is osztoztak rajta, akik ráadásul ott is laktak egy ütött-kopott házikóban, méghozzá halászok. Volt ott egy tanyájuk, közel a vízhez, ahová a csónakjaikat is kihúzhatták, néha napközben ott ültek, szorgoskodtak, mindenféle készségek, deszkák meg hálók feküdtek a közelükben. Úgy sejtettük, hogy vannak kollégáik is, akik azonban odébb, egy másik öbölben táboroznak. Mert soha nem találkoztunk velük, csak ha a vízre kinéztünk, láttuk, hogy talán mások is ugyanebben a szakmában érdekeltek.

Ezek itt egyetlen család voltak. Ha Concettára azt mondanám, hogy talán itt felejtett görög vagy arab ősei lehettek, ezeknél nem tudnék hasonló népekre hivatkozni, sokkal messzebbről származhattak, vagy pedig egyszerűen odaátról, Szicíliából jöttek, az Etna hasából, és akkor szegről-végről akár viking ivadékok is lehettek volna.

Az öreg alacsony termetű és marcona arcú férfi volt, inas, keménykötésű emberke, akit szikárrá szívott és fakóvá mart a tenger sós levegője. Három fia közül a legidősebb, mint egy görög isten, termetes volt, sötét körszakállal, és mindig hófehér nadrágban, lehet, hogy naponta kimosta. Két öccse inkább az apjukra hasonlított. Kicsik voltak, az arcuk vad, széles pofacsonttal, meg vastag ajakkal. A tágra nyílt kerek szemeikből barbár rémület áradt, úgy, mint a régies ízű ábrázolásokból. Szemöldök helyett sugarasan elhelyezett fekete szőrzettel rendelkeztek, arcuk emiatt olyan volt, mintha durván rajzolt maszkot viselnének, amit ijesztgetésre használnak. A húguk talán még tizennyolc éves sem lehetett, de máris volt két gyereke, akik időnként kijöttek a házból. Volt ott egy baldachinszerű építmény is a tűző nap ellen, meg egy fonott gyerekszék, rákötött cuclival, ami egy madzagon himbálódzott. Ha kint játszott a két gyerek, ez alá a tető alá húzódtak. Az öreg halász felesége kövér asszony volt, és éltesnek, megereszkedettnek látszott, délutánonként kiült a kis székére, és kötögetett. Néha meg ruhástul megfürdött a tengerben, de aztán gyorsan meg is száradt. A két unokája, mint a kotlós körül, a közelében csipogtak, a homokban henteregtek. Néha figyelni kezdtem őket, de csak annyit láttam, hogy a madzagra kötött cuclijukat soha nem használták.

Concetta portája, néhányan a rokonságból, jobb szélen Concetta édesapja

Az öreget ritkán láttuk. A tengerre éjjel ment ki, amikor a halak a felszínre emelkednek, és a hullámok a holdfényben sápadtan foszforeszkálnak. Két olyan csónakja volt a családnak, amivel halászni jártak, mindkettő régi jószág, egyik öregebb, mint a másik, lassan pöfögő rozsdás dieselmotorokkal. A harmadikat, a műanyag testű motorcsónakjukat csak ritkán használták. Ezt nyilván azért vették, hogy a nyári szezon idején sétaútra vihessék vele a turistákat, vagy ha adódnának, akkor vízisíelőket vontassanak vele. De csak egy éve volt, hogy beütött a ’73-as olajválság, akkor egy csapásra elmaradtak mind a turisták is, és még később is az idegenforgalom volt az, ami legkevésbé tért utána magához. Nem lehetett tudni, miből is élnek.

A házikójukat régebben minden augusztusban kiadták kalandokra vágyó egyetemistáknak, ők maguk pedig egy közeli másik halászcsaládnál húzták meg magukat arra az időre, de azóta ezt a másik vityillót meg elmoshatták a partra kicsapó hullámok. Mert történhetett velük valami, eltűntek, nem látni őket.

Azóta az öreg nem messze innen néha parkolócédulákat árul, éjszakánként meg erősen ráhajt, de volt úgy, hogy egy-egy nap az egész család együttesen is csak egy maroknyi aprórákot vagy egy félvödörnyi szeméthalat fogott, és azokat meg eleve nem veszik át Palmiban a part menti szállók. Az idény meg rövid volt, ha megjöttek a hűvös, szeles hónapok, a kis ladikokkal már nem lehetett sikerrel a tengerre szállni. Az öreg, amíg tartott a nyár, lehet, hogy csak ültében tudott aludni valamennyit. Ezt azzal kezdte, hogy a homokban szunyókált, ahol, ha kimerülten leroskadt, előbb-utóbb el is dőlt, az oldalára fordult, és aztán alig hallhatóan horkolni kezdett, miközben oltalmazóan odaért az árnyék. Ha meg nagy volt a szél, hiába, hogy eljött az éjszaka, neki sem indultak halászni. Ilyenkor az öregnek meg kellett elégednie a kövér feleségével, míg a fiai a tavalyról ott maradt turistákat igyekeztek kiásni a homokból, hogy a csontjaikra száradt maradékot rágják. Legalábbis így képzeltem. Ősszel el-eljártak napszámba az olajfaültetvényekre, igen, az olajbogyók szüretelése volt a környéken az egyetlen komolyabb mezőgazdasági munka, de az is egy viszonylag rövid idényhez volt kötve. És a napszám itt, délen igen alacsony volt, az asszonyok pedig csak a harmadát kapták. Nem érte meg, hogy törje magát érte az ember, tíz fagylalt árának felelt meg, állva elfogyasztva.

A halászokat tulajdonképpen csak a sós víz tartotta életben, meg a napsütés, mondják is, hogy mindkettő nagyon egészséges. Meg hát néha szokatlan, és meglepő dolgokkal foglalkoztak. Vera egyszer beleegyezett abba, hogy elkíséri őket, beszáll a csónakjukba. Lehet, hogy ha ott lettem volna, aggódtam volna, de hát aztán tényleg kiderült, hogy nem is halakat fogtak, hanem vasat halásztak. Vera kezdetben ezt nem értette, azt hitte, hogy ez az egész vállalkozás talán csak egy nyelvi probléma, félreértés. De aztán megtapasztalta, nagyon egyszerű volt. A tengerbe dobott öreg alkatrészek többször elszakították már a hálóikat, és most ezeket emelték ki a vízből. Nem is keresgélték őket, mert pontosan tudták, hol fekszenek, ami szép teljesítménynek tűnhetett, mivel a víz tükre mindenütt egyforma. Mikor a csónak megtelt vassal, a mélyvízig mentek vele, oda, ahová már a búvárok sem szívesen merülnének, és az összegyűjtött rozsdás meg iszamós vasakat, úgy-ahogy azok voltak, az itt-ott rájuk tapadt hínárokkal, meg kagylókkal újra a vízbe dobták. Végig egy szót sem szóltak, Verával sem társalogtak.

Néha láttuk, hogy sötétre barnulva, mint egy árnyjáték szereplői, a halászbárkáikkal vízre szállnak, és mintha csak egy régi történetet szeretnének megismételni, a két part menti szikla között elhaladva a nyílt tenger felé tartanak. Talán valahol ismertek egy öblöt, és afelé igyekeztek. Az volt a furcsa a dologban, hogy aznap már nem is tértek vissza, de másnap sem, legalábbis ez volt a benyomásunk. Olyan ritmushoz igazodtak, ami idegen volt attól, ahogy mi osztjuk be a napjainkat. Elábrándoztam. Lehet, hogy évezredek óta csaknem mindennap áthalad itt a két szikla között egy-egy csónak, amelyek valahol egy öbölbe érkezve elvesznek, soha nem térnek többé vissza. És könnyen lehet, hogy ott most már egy kiterjedt civilizáció virágzik, olyan emberekből, akiknek egy példánya köztünk él, a munkáját végzi, családot alapít, megöregszik, és azután meghal, de az igazi alteregója ott, az öbölbe felejtve hunyorog a napon, és mit sem tud a maga mögött hagyott itteni világról. Manapság már eléggé elterjedt nézet, hogy nincsen mennyország, de egy ilyen öböl elfogadható alternatívája lehetne, ha a létét valaki bizonyítani tudná.

Mindebből persze csak annyi volt igaz, hogy az az emelkedő, ami Taureana kertjeit és házait a parti fövenytől elválasztotta, sokkal több volt, mint egy kaptató, súlyos, sokat jelentő szociológiai különbségeket választott el egymástól. Ott fönt, a faluban az emberek már az olajfáikból éltek, bort ittak, kenyeret sütöttek, és közben évente többször szőlőt is kapáltak. A legtöbbjük soha nem ment le a partra, és hát természetesen úszni sem tudtak. Ez a part itt alattuk messzebb volt, mint akár Amerika vagy Ausztrália, ahová csak-csak kivándorolt néha egy családtag. És összébb húzták az asszonyok a kendőt a vállukon, ha a halászok kerültek szóba. Hogy ott lent milyen problémáik adódnak, azt sejtették, de bővebben nem akartak értesülni róla. Csak kevesen tudták, valójában mi történik, és miként van, hogy hiába minden, a halászok nem pusztulnak onnan, hanem maradnak makacsul a parti fövenyen, közel a tenger morajához.

Concetta, amikor észrevette, hogy lejártunk strandolni a halászok közelébe, figyelmeztetett minket: – Ott lent az emberek nem rendesek. – Mire föl csak vállat vontunk. De aztán jöttek mindenféle mesék is a tengerben élő népekről, akik éjszakánként kiszállnak a vízből. Ilyenkor erős hangon tülkölő búgásokat is hallani, amelyek nem a hajóktól származnak, mert azok, ott kint a nyílt tengeren sokkal messzebbre járnak. És aki éjszaka lemegy a partra, hogy a dolognak utánajárjon, azzal előfordulhat, hogy nem tér vissza többé. Úgyhogy csak vigyázzunk, emelte fel a hangját.

– Tritonok! – szóltam közbe jól értesülten. Vera fordította, próbálta magyarázni, hogy olyan vízi szörnyek, akiknek csak a felsőteste ember. Uszonyaik és pikkelyeik is vannak, a kezükben meg csigásan csavarodó kagylót vagy tülköt tartanak, azt fújják, míg versenyre kelnek a hullámokon nyargaló szelekkel.

– Fontana Trevi... – csúszott ki még mélán a számon, de rögtön meg is bántam. Concetta ugyanis azonnal megbántódott, talán úgy érezte, hogy csúfolódunk vele, és szorosan összezárta a száját. Szigorú lett, nem is szólt többet, hanem helyette bement a szobába.

– El fognak pusztulni! – ezt már a veje mondta, aki az olajfák alá tett asztalnál ülve meghallotta, hogy miről beszélgetünk, és feltápászkodva odaballagott hozzánk.

Giacomo Della Porta: Kürtjét fújó Triton Rómában a Piazza Navonán, 1575

Míg Taureanában voltunk, többször is eszembe jutott, hogy jó lenne megkérdezni, mi Concetta vejének a foglalkozása. Lehet, hogy talán jogász, aki Palmiban dolgozik valamelyik ügyvédi irodában, de az is elképzelhető, hogy műszaki ember, ami megint teljesen más kategória. Csak annyit lehetett tudni, hogy augusztus lévén a családjával együtt szabadságon van itt Taureanában, idejöttek nyaralni, az anyósához. Látni pedig azt láttuk, hogy imádja a legkisebb gyerekét, azt a tipegő csöppséget, aki Carl-Antonio kistestvére volt, és olyan ruhákba öltöztették, amelyekről nem lehetett tudni, hogy fiúnak van szabva, vagy esetleg lánynak. De hát ebben a korban még nincs is nagy különbség.

– Éhen fognak halni! – ismételte meg zordan a férfi. Nyilván az a közismert igazság töltötte el egész valóját, ami szerint már réges-rég túlhalászták a vizeket ezen a tájon, fuccs a halászatnak. – Nincsen itt már hal, jobban tennék, ha azok a szerencsétlenek elmennének munkanélkülieknek, azt is jobban fizetik.

Csak hallgattunk. Nem mertük kommentálni.

Az Aspromontéból a tengerbe futó egyik folyó kavicsos medrének a képe nyáron

Kavicsok és elmaszatolt gyöngyök

Míg Tauraneában voltunk, soha nem láttunk senkit imádkozni.

Talán azért nem, mert az ég olyan közel volt Kalábriához, hogy a sóhajok és örömök az ima szárnyai nélkül is elérték az Urat. Aki látván a halászok ínségét megrendült, csigákat csavart a szakállából, és így szólt: – Talán megpróbálkozhatnánk ősnemzéssel. – És színes kavicsokat vett, annyit, hogy dombokat lehetett volna emelni belőlük, meg szürke, gyöngyházfényű köveket, melyek a sereglő halra hasonlítottak. És fogá a sok murvát, amelyből így, együtt már hegyeket lehetett volna rakni, és beszórá a tengerbe mind az apraját. De csak nagyon kevés kavics változott át hallá. Többnyire a fenékre szálltak, és lassan, a víz mozgásától hajtva a partokra sodródtak.

Ám a legszínesebb kavicsok, vagy azok, amelyek ugyan szürkék voltak, de különösen díszesek, például afféle kendermagosok vagy majdnem feketék, a derekukon fehér keresztpánttal, szóval azok megéreztek valamit az élő természet ösztöneiből. Ugyan nem változtak át halakká, de a hasonló színűek egymás társaságát keresték, ami azzal járt, hogy egy-egy nagyobb színes kavics közelébe idővel egy hozzá hasonló kisebb sodródott. Valamelyik angyal, aki kompjúterrel járt-kelt a világban, és sok egyéb más dolga mellett így ellenőrizte a természet mozgását, észrevette ezt az anomáliát, és – azt is feltételezve, hogy a nagyobb kövek idővel kisebbekre törnek, ami elősegítheti, hogy a rokon mintájúak ne kerüljenek nagyon messzire egymástól – megállapította, hogy az a jelenség, hogy kettő-kettő feküdjön mindig egymás mellett, sokkal gyakoribb, mint amennyit megenged a valószínűségek bármiféle számítása. Jelentette is az Úrnak, aki ideges lett: – Nem így intézkedtem. Hiszen emlékezett rá, hogy a párválasztás jelensége nem terjedhet ki az ásványi világra. És csak abban reménykedett, hogy senki sem veszi észre.

Sajnos nem számolt azzal, hogy e sorok írója előbb-utóbb felfedezi majd, hogy ha a part menti sekélyesben gázol, akkor néha egészen szenzációs színezetű kavicsokra lelhet. Persze, mert Itáliában a hegyek nem csak színesen erezett márványból vannak, hanem a kvarc-kőzetek is néha bolondítóan érdekesen erezettek és tarkák. És ha apróra zúzza őket a vizek mozgása, és kavicsokká gömbölyödnek, akkor aztán már nincs is két egyforma közöttük - dolgozta fel a témát e sorok írója, nagyon dilettánsan. Csak miután már két napot töltött azzal, hogy ne csak gyűjtse, hanem haza is vigye a legszebb kavicsokat, jött rá, hogy vannak köztük olyanok, amelyek párba állíthatók, ezek csaknem egyformák! A harmadik nap már az is kiviláglott, hogy az ilyen párok rendszerint elég közel fekszenek egymáshoz, és ha talált egy kavicsot, ami különösen tetszett, érdemes volt a közelében ide-oda járni, és a pár centis vízben tocsogva a kavicsokat felborogatni, a lábfejével megturkálni. Mert előbb-utóbb kibújt, majdnem, hogy kinevetett onnan, abból a nagyon vegyesen tarkálló murvából a nyilvánvaló párja. Ennyit a csupasz tényekről. Ami pedig a hozzájuk fűzhető gondolatokat illeti, menet közben rajtam is átsuhant egyszer, hogy mindez tisztán eloszlástanilag mennyire valószínűtlen megfigyelés lenne, de hát nem az ebből fakadó problémák megoldása végett jöttem Itáliába!

Színes kavicsok a Földközi-tenger partján

Fönt a házban aztán osztályozni kezdtem a kavicsokat, és hogy ne veszítsék el a fényüket, az egyes csoportokat vízzel teli fehér porcelántányérokba parcelláztam. Szépen szabályosan sorba rakva a tányérokat a konyha kövezetén úgy nézett ki az egész, mint egy saline, csak csapvízzel, és fehér sókristályok helyett színes murvával. A látványt Vera kissé bosszúsan fogadta, nem ült oda a földre a tányérok elé, hogy a kavicsokat nézze, amit pedig minden józan ember természetesnek találhatna. Talán sértette a háziasszonyi ösztöneit a porcelánkészlet megalázása, méltatlannak érezte, sőt, azt a veszélyt is megérezte, hogy előbb-utóbb eltörik majd valamelyik tányér. Mondta is ezt nekem, de én persze csak a fejemet ráztam. Viszont legközelebb, amikor Palmiban jártunk, egy megfelelő üzletbe betérve – hogy szent legyen a béke – vásároltam egy teljes szett műanyag tálat. Jó arasznyi széleset, habkönnyűt és hófehéret, filléresen olcsót. Egymásba nyomva is alig tettek ki fél kilót, és attól kezdve csak ezeket használtam a kavicsok tárolására.

Verát tényleg más dolgok érdekelték. Gyakran átment Concettáék udvarába, hogy ott a gyerekekkel játsszon. Arra gondoltam, hogy talán itt az ideje, hogy ő is szüljön egyet, de lehet, hogy eddig gondolni sem tudott erre. Mert bár nem sokat mesélt róla, de mégis úgy sejtettem, hogy elég formális lehet a házassága. Mintha csak az ösztöndíjak hozták volna össze őket, amiket aztán igyekeztek együttesen kihasználni, de abból, amit Vera néha elmesélt nekem, az derült ki, hogy legalább annyit voltak távol egymástól, mint amennyi időt tölthettek el együtt a budapesti otthonukban, miután már összeházasodtak. Vera büszke volt a párjára, hisz‘ többnyire ő csak mitfahrerként vett részt a külföldi ösztöndíjak kamatoztatásában, és lévén, hogy a vasfüggöny túlsó oldaláról érkeztek, volt a dolognak egy érzékeny, politikai vetülete is, amiről nem illett hadoválni. A részleteket én sem feszegettem, óvatos maradtam, nem kutattam utána. És néha felnéztem Verára, amikor például kiderült, hogy alig egy évnyi római út után már úgy tudott olaszul, hogy Pestre visszatérve szép pénzeket keresett azzal, hogy külső lektorként dolgozott, és az olaszra fordított szakszövegeket korrigálta. Gondolom, stilárisan javítgatta őket, az ő olasza ugyanis élő, aktuális nyelv lehetett. Ugyanúgy, mint a férjének, neki is volt egy zenetanári diplomája, de valójában irodalmi tehetség volt, gondoljunk csak arra, ahogy bemutatkozott nálam a „megbízható mentőangyal” című alakításban. Ömlöttek belőle a mondatok, pattogott a nyelve az élesebb kanyarokban. Slágfertig volt, hozzátenném, minden elképzelhető helyzetben. Az egyik első nap, még Reggio di Calabriában majdnem véletlenül a combjára csúszott a kezem, mire fölnevetett: – Az nem ott van! – és a tenyeremet a megfelelő mélyedésbe húzta. Nem volt probléma, gyorsan megoldódott a kérdés, hogy miként értsük azt, hogy elvisz Itáliába.

Concettáék udvarában azonban csak Carl-Antonio volt a nyelvi partnere, a többiek, a felnőttek neki mintha csak faragatlan tuskók maradtak volna. Nem tudtam tisztába jönni vele, hogy milyen szempontból rostálta őket, hogy ennyire rosszul vizsgáztak nála, csak arra gondoltam, hogy nem lehet igaza. Jól el tudott beszélgetni viszont ezzel a kamasszal, és amin aztán nagyon csodálkoztam, esténként egy füzetbe jegyezte Carl-Antonio legjobb mondásait, új szavakat, szokatlan szókapcsolatokat gyűjtött. Egy ilyen alkalommal egész sorokat rótt a füzetébe. – Mit mesélt? – kérdeztem. – Egy álmát mondta el, egy nagyon szép álmát. – Vera egy mély lélegzetet vett, látszott, nem szívesen beszélne róla, de én mégis erőltettem. – Magyarul az már nem hangzik olyan szépen – jött rögtön a válasz. De aztán pár szóval mégis csak elmesélte. Az álom így szólt: – Carl-Antonio csodálatos madárfüttyöt hallott, trillázó-csattogó éneket, amely tisztán hatolt át a falakon és az ablaktáblákon. De aztán észrevette, hogy a hang mégsem kívülről jön, hanem a saját szájából, és anélkül, hogy tényleg fütyülnie is kellett volna hozzá. Ekkor rájött, hogy egy madár ül a nyelve alatt, és az énekel.

Vera egy pillanatnyi szünetet tartott, az arcomba nézett, de aztán folytatta: – Soha nem hallott ilyenről. Annyira elcsodálkozott ezen, hogy föl is ébredt rá. Éberen aztán tovább gondolkodott a dologról, és elhatározta, hogy ellenőrzi a jelenséget, hiszen különben is meg kellett tudnia, hogy milyen madár lehetne az ilyen. Újra elaludt hát, és az álom tovább folytatódott. És tessék, a madár ott ült a szájában, és úgy énekelt, ahogy ő a gondolataival irányította. Olyan volt ez, mintha az egészet csak kottából olvasta volna. Vera elmélázott: – Carl-Antonio olyan boldog volt, mikor ezt elmesélte...

– De azt, hogy miféle madár, mégsem tudta meg – csúszott ki belőlem –, mert senki sem lát bele a saját szájába.

Vera ültében lecsapta a füzetét: – Ronda vagy! – A feje előrebukott, aztán szipogni kezdett. Amikor újra felemelte, láttam, hogy egy könnycsepp ül az arcán, egy megtört fényű gyöngy.  Letörölte. – Tudd meg, az álom másik felét már csak én írtam hozzá. Szóval nem tetszett? Kétségbeesetten nézett rám, miközben mintha citromba harapott volna, fanyarul csucsorított. Most jön a hadd el hadd, gondoltam, és nem mertem válaszolni. De ő akarta tudni: – Miből sejtetted, hogy nem igaz? – És most már maga sem tudta, hogy csak bőgjön egyet hozzá, vagy az öklét is használja.

Persze nem sejtettem, hogy nem igaz, hiszen amit mondtam, azt csak vaktában produkáltam. Egy reflex lehetett. Másutt volt a baj. Több mint tíz évvel voltam idősebb nála, meg hát persze ismertebb pasas, és nagyon tisztelt tulajdonképpen, noha ennek az éreztetése soha nem volt téma nála. De most, mivel úgy érezte, hogy a közbeszólásommal pálcát törtem fölötte, átszakadt a gát, és kibukott belőle az igazság, elárulta, hogy mennyire figyel minden szavamra. És hiába is bizonygattam, hogy felejtse el, nincsen jelentősége, ő nálam is sokkal jobban tudta, hogy mennyire fontos, amibe én most figyelmetlenül beletenyereltem. Még az is lehet, hogy úgy érezte, hogy az elszólásom diagnózis volt: utazni fog egész életében, de mindig csak úgy, hogy mások vonatára száll fel, akkor is, ha a közös utat esetleg ő kezdeményezte volna. Mert azon már nem tud változtatni, hogy az álom első fele nem neki jutott az eszébe.

Azon az éjszakán csak hajnaltájban fordult felém, szorosan átölelt. Sokáig így maradtunk, és noha semmi további nem történt, mégis talán ez volt az első igazi ölelkezés köztünk. Másnap aztán már megint erőre kapott, éles nyelvű lett újra, talpraesett, gyors észjárású. És csak a következő napon derült ki, hogy Carl-Antonio álmának a továbbmesélése, illetve az, hogy arra én olyan meggondolatlanul reagáltam, talán csak kiváltója volt valami teljesen másnak.

A parton lődörögtünk, Vera nem érezte jól magát, és magán hagyott egy lenge nyári öltözéket, én meg fürdőnadrágban jártam-keltem, egy konzervdobozzal a kezemben bóklásztam. Akkor már eléggé átkutattam a partszakasznak ezt a részét begyűjteni érdemes színes kavicsokért, úgyhogy nekiindultam, hogy mint a régi utazók, új tájakat, eddig nem látott köveket fedezzek fel a messzire nyúló part menti fövenyen. Az ár-apály játék vagy hat-nyolc méteres nyomot hagyott arrafelé a homokban, de ezen belül a kavicsokat csak egy ennél sokkal keskenyebb csíkban rendezte el a hullámjárás. Hosszúnak viszont nagyon hosszú lehetett ez a kavicsos sáv, csak sejtettem, hogy akár több kilométert is gyalogolhatnék, mire a végére érnék. De volt egy hely, ahonnan már nem mentem tovább, mert itt érdemes volt egy valaha volt zöld márványdarab apró töredékeinek vagy inkább így mondanám, az unokáinak a nyomára lelni. Persze az ember könnyen becsapódhatott, mert a legfeltűnőbb fényű zöld kavicsokról nem egyszer aztán az derült ki, hogy nem is kavicsok, hanem  csak eltörött borospalackok cserepei lehetnek, amiket áramvonalassá csiszolt az őket ide-oda görgető hullámjárás. 

Egyszer csak egy erős, rekedt hang riasztott fel. Vera volt, aki úgy látszott, utánam eredt. Mikor nem sokkal korábban visszanéztem rá, még annyira távol volt tőlem, hogy az egész csajból csak egy színes foltot láttam. Tudtam, a homokban fekszik a törülközőjén, és azt a puhakötésű könyvet olvassa, amit Palmiból hozott pár nappal ezelőtt magával. Most ott állt törülköző és könyv nélkül előttem, és a szárazon égő szemeiből gyűlölet áradt – nem ismertem rá. Aztán kérdőre vont: – Mit csinálsz? – Majd: – Hogy jutott az eszedbe, hogy egyedül hagyjál? – Jobbja előrelendült, mintha ki akarná verni a kezemből azt a konzerves dobozt, amibe a kavicsokat szedtem.

Elképedve álltam. Aztán lassan feldolgoztam a jelenséget: rájöttem, van egy problémánk: Vera féltékeny. De csak úgy l‘art pour l‘art. Hiszen senki nem volt a környéken, még szemét sem gyűlt össze errefelé a fövenyen, itt már távol voltunk az emberi jelenlét minden formájától. A hetvenes években Kalábriában sok helyütt még olyan kihalt volt a part, hogy semmi sem sértette fel a természet szűzies tisztaságát. Úgy tűnt, hogy mivel nem mutatkozott igazi vetélytárs, Vera forrongása a kavicsok ellen fordult. Ami abszurd dolog, lehetetlen. Abban bíztam, hogy ki fog tűnni, hogy ez csak a gyengélkedésének az egyik tünete, ha túl van rajta, újra elfelejti. De annyi biztos, hogy legalábbis egyelőre vége lett az idillikus robinzonádunknak.

1974. szeptember – 2021. augusztus

Folytatjuk!