„Táncz”
Klára sápadtan mosolygott a doktorra. Louise szemrehányó képpel rendezgette az orvosságos üvegcséket a hotel éjjeliszekrényén. Könnyelműnek találta a doktort és korainak a teraszon elfogyasztott reggeli tervét.
– Kisasszony – fordult hozzá szigorú szeretettel és hibátlan franciasággal Gergely professzor –, a vírusinfekció következtében kialakult tüdőcsúcshurutból már kigyógyítottuk a gyermeket. A tünetek banálisak. Csupán rehabilitációra van szüksége a szervezetének. Az a tapasztalatom, hogy a betegségtudat nem kedvez a gyógyulásnak.
Klára szobájából a tágas franciaablakokon át a plage homokjára és a baljóslatúan fodrozódó tenger hullámaira nyílt fenséges kilátás. Hol beborult, hol felderült az ég, s a felhőszélek alól ki-kibukkanó nap sugarai a tenger hullámai közé döftek. A fényárbocokra sötét, ezüstperemű vitorlafelhők feszültek, majd az egész látvány bodrozódva a tengerzöldbe süllyedt. A doktor, mielőtt elindultak volna, kitárta az ablakot. Ostorként csapott a savanyú hínárszag a szétlibbenő függönyök közé. Klára mellé állt, és együtt, mélyen beszívták a kagylók és halak barátságos illatát, a föveny csiklandós kipárolgását. Klára még a karjait is széttárta, hogy magához ölelhesse ezt az érzést, behunyta a szemét, hogy jobban lássa a szemhéján át játszó fény-árnyék színházat, a hullámzó napfény simogatását, amely a szorongásoktól nedves tenyerét megszárította, és nyugtató zsibongással a szívét ölelte, úgy bizsergette, hogy talán el is emelkedett a hotel plüss szőnyegéről, és a puhaság a meztelen talpa alatt már egy felhőpárna volt, amin messze ellibeghet, el innen a felnőttek közül.
– Hát nem ironikus… – jegyezte meg Irén a rózsaszín lazacszeletek fölött. A tenger ringatóan morajlott, és a terasz napernyőit kis szélrohamok cibálták. – Éppen az találja meg, akire annyira haragszom! – egy halványzöld, Loire-völgyi kastélyt ábrázoló porceláncsészébe ejtette kiskanaláról a cukrot.
– Kedvesem, ez aggasztja még mindig? Engedje meg, de hogyan haragudhat rá, ha nem is ismeri? – dörmögte a férje az újság fölött, amelyben egyes cikkek bosszúsággal töltötték el. – No, látja, ezek a buta szalagcímek, ezek vonzzák igazán az olvasó tekintetét…– rázta meg a lapokat. Kedve sem volt elképzelni, hogy ugyan kit érdekelhet olyan hiábavalóság, mint „Ferenc Jóska” konyhája a Burgban? Bár nem vitás, most végigfutotta a cikket, amelyből kiderült, hogy az udvarmesteri hivatal a meglevő négyszáz darabos vert ezüst terítékhez és porcelánhoz még százat csináltatott, melyek tökéletesen hasonlítanak az eredeti készlet darabjaihoz, és egy-egy tányérhoz egy kilogramm aranyat használtak fel. Kíváncsiságból gyorsan kiszámolta, mindez „potom” négyezer-négyszáz koronába került.
– Éppen azért – sütötte le pilláit Irén. – Bemutathatta volna nekem, ha már egy ideje a társaságát élvezi.
– Előbb-utóbb arra is sor került volna – válaszolta az ura. – Még hogy a király nem barátja a szecessziónak! Hallgassa: „a Burgnak szép gyűjteménye van asztalterítőkből és szalvétákból, közte újonnan tervezett, modern, táncoló angyalokkal és amorettekkel szegve, de ezek a terítők egyszer sem voltak használatban, mert Ő Felsége kívánsága szerint minden étkezésnél egyforma abroszt használnak: fehér damasztot, keskeny, fényes szegéllyel, mivel a király nem barátja a szecessziónak!” Micsoda pazarló maradiság! Híján minden érzékenységnek. Nemhiába hagyta a fenébe az öreg Liszt a koronázási ceremóniát!
– Ha így folytatja, a végén még felségárulással vádolják meg, mélyen tisztelt képviselő úr! – lépett az asztalhoz mosolyogva Gedeon Frankenburg.
Egyikőjük sem vette észre puha lépteit. Pasztell vászonöltönyéből virágillat áradt, pontosabban talán az elengedhetetlen rózsából a gomblyukában, mert az volt minden tekintet fókuszában, és bizonyára a különös – korántsem kellemetlen, inkább nyugtalanító – illat forrása is abból a centrumból fakadt.
– Foglaljon helyet, fiatalember – örvendezett a vendég megjelenésének ifj. Tüdős János. – A feleségem úgyis hiányolta már a jelenlétét.
Miközben Gedeon Frankenburg – ifj. Tüdős Jánosné legalábbis úgy vélte, valahogy túl jelentőségteljesen – főt hajtott felé, megpillantotta a Klárát vezető Gergely professzort. A lánya csak lebegett a jobbján, mint egy csüngő kísértet.
– Régen volt, de ki ne emlékezne – folytatta az ura a „felségsértő” történet részletezését, amit Irén százszor, ezerszer is hallott, még az öreg Tüdős előadásában is. Gedeon Frankenburg azonban érdeklődve fordult a mesélő felé, és ennek láttán az asszonyt érthetetlen féltékenység fogta el.
– Parancsol az úr valamit? – kérdezte franciául a pincér, mire Gedeon – félbeszakítva a jószerével még el sem kezdett történetet – hosszan sorolni kezdte a listát, amit fogyasztani kívánt, föltehetőleg a házigazdák kontójára. Az ura viszont ebből a léha, dandys, dzsentris megnyilvánulásból, mintha semmit nem vett volna észre. A közeledő Gergely professzor és a saját lánya fölött is elsiklott a tekintete.
„Jézusom! – gondolta Irén. – Micsoda penészvirág!” S egy pillanatig önmagát jobban sajnálta, mint a lesoványodott Klárát. A kislány haját az utazás előtt Nanuka túl rövidre vágta, a homlokán nem állt semerre, a szeme szegénykének a semmibe révedt, önmaga árnyéka volt, és olyan csúfnak látszott, hogy Irén szinte szégyellte, hogy egy ilyen rút kiskacsát volt képes a világra hozni. Úgy érezte, ez a jelentéktelen és szomorú lény az ő szépségére is árnyékot vet. S mit ad Isten, amikor a lánya az asztalukhoz lépett, meglátva anyját önkéntelen felkiáltott:
– Jaj, de szép a Mamuska! Ne haragudjon rám, hogy lejöttem…
A „Mamuskán” egzotikus köntös volt, az újak közül való, amiket hetekig tartogatott a szekrényben, miután ifj. Tüdős Jánostól megkapta, még számtalan, divatosnál divatosabb darabbal. Klára titokban egyet-egyet felpróbált a gardróbszoba szárnyas tükre előtt. Sehogy sem értette, hogy ezek a tünemények hogyan tudják hidegen hagyni az anyját. A tűzpirosat is felpróbálta, aminek aljából a futballmez jelvényeihez levágták a szükséges darabot, s aminek maradéka aztán a jelmezes ládába került. Azok a színek, azok az anyagok! A gyöngyök, a fodrok, a rüssök és szalagok, virágos, fátylas kalapok, ékköves topánkák és papucsok, vakító napernyők! Most erre az útra mind előkerültek.
Irén köntösének ujja vakmerően bő lendülettel ívelt a csuklóig, az asszony kis kebleit előnyösen nagyobbítva, rafinált empire szalagcsokorral összefogva lebegett a selyem, hullámzott lefelé, mint a gyűrött mákvirágszirom, és odalenn dúsan, fodrokban torlódott, ahol a karcsú boka naivan elővillant a bonyolult csipkeszegélyű habok közül. Mindez tengerzöld, türkiz és arany színekkel hímzett, nagykelyhű virágokkal. Az indázó trópusi növényszárak mint könnyű bíbor kötelek körbe-körbe fonták az asszony karcsú testét.
– Hogy is mondhat ilyet, Klárika! – nevetett bánatosan a professzor, és asztalhoz ültette a kislányt.
Gedeon alig leplezett undorral nézte az öreg doktor gondoskodó mozdulatait, fitymálón végigmérte a fészkelődő kislányt, és mintha olvasna az anyja gondolataiban, az orra alatt megjegyezte:
– Felségsértés…
A szavakat mindenki elengedte a füle mellett. Talán el sem hangoztak. Klára, mintha mély álomból próbált volna magához térni, de egy hártya az álom fölé feszült, s bár átderengett rajta a valóság, mégsem volt képes átszakítani az ébredés ereje. Úgy lapult ő ebben a tompa burokban, mint egy madártetem, amiről a húst lerágták a hangyák, már csak néhány toll és a gyenge csontváz emlékeztetett az eredeti formára.
– Ez a Frankenburg Adolf, Liszt legjobb barátja, kedves Gedeon, talán éppen valamelyik felmenője volt – folytatta ifj. Tüdős, érzéketlenül a szociális viszonyok finomabb rezdüléseire, tökéletesen vakon mind a jelenlévők testbeszédére, mind a jelentőségteljes pillantásokra.
Fogalma sem volt arról, mi játszódik le a körülötte lévők elméjében, hogy mi kavarog tudattalanul és viharosan a lelkükben. Soha nem is foglalkoztatta ilyesmi, határozott egyénisége, dominanciára való hajlama úgyis mindenkit háttérbe parancsolt. Számára csupán azoknak a társasági szituációknak volt jelentőségük, amelyekben valamit el akart vagy el kellett érnie, ilyenkor azonban a partnerei veséjébe látott. A mindennapok csipcsup beszélgetései a magánélet kényszerű velejárói voltak, nem pazarolt energiát rájuk, úszott a felszínükön, s csak élvezte, hogy nem kell figyelnie senkire. Úgy vélte, a kultúrának magasabb fokra kellett jutnia ahhoz, hogy a rendezett családi élet szükségességét az emberiség a huszadik század elejére végre felismerje, és ez a családi élet csak akkor fejlődik igazán széppé, mikor többé nem az életösztönöket kielégítő együttélés, és nem is a haladást hátráltató keresztény eszme, az önfeláldozásban pöffeszkedő szentségeskedés határozza meg, hanem a praktikus és ésszerű munkamegosztás, amelyben a családfőnek súlyos kötelességei vannak ugyan a családdal szemben, viszont túlzott figyelmével sem zsarnokoskodhatik feleségén, gyermekein.
– Nem kizárt – gondolkodott el Gedeon –, a Frankenburg család igen kiterjedt, s maga a név is gyakori, de nincsenek információim sajnos, hogy Liszt Ferenc barátja a rokonságunkba állt volna…
Szeme kisfiúsan villant, „mintha nem akarna mindent elmondani, vagy mintha akarna valamit, valami mást is mondani, mint amiről épp beszél. Zavaróan kétértelmű és kifejező”, fogalmazta meg magában Irén, aki azt is észrevette, hogy ugyanez a tekintet egyik pillanatról a másikra megvető vagy hideg lenézéssel pillant rájuk, hogy aztán megint kedves fény gyúljon benne, amitől egy véreb szíve is meglágyult volna, nemhogy a fiatalembert – ki tudja, miért – elfogultan ajnározó ifj. Tüdős János kemény szíve, aki Gedeon Frankenburg mentegetőzésére már legyintett is:
– Sebaj!
– Nem a származás a fontos, igaz, professzor úr? – kontrázott Gedeon, s először Gergely doktorra, majd Irén szeme közé nézett, aki sokadjára kapta el a pillantását, miután túl hosszú időre találkozott a férfiéval.
– Úgy hallom, ön meglehetősen ifjú és tanult ember, Frankenburg úr – mondta a doktor.
– Úgy van – válaszolt helyette ifj. Tüdős János. – Röviden: eme nagyreményű fiatalember nőtlen, Berlinben született, a Harvardon habilitált közgazdaságtanból, s bár fiatalabbnak tűnik a koránál, már huszonnégy éves. Azon kívül, hogy fiatal barátom tanácsai rendkívül hasznosak a számomra, osztozunk rögeszméinkben és szenvedélyeinkben is. Magyarázhatjuk ezt származással, neveltetéssel, rokonsággal, eredettel, vérséggel, ahogy akarjuk, én mégis úgy hiszem, hogy ez az összhangzat abból fakad, hogy egy volt leipzigi vagy wittenbergi német diák ugyanolyan fesztelenséggel és rezonanciával olvassa Goethét, hallgatja Wagnert, mint egy debreceni vagy pápai.
Ifj. Tüdős János ezzel befejezettnek tekintette Frankenburg bemutatását. Mit sem törődött a doktor származására tett otromba célzással. Őt aztán teljes mértékben hidegen hagyta a származás, kizárólag a teljesítményben hitt. Frankenburg üzleti tanácsainak köszönhetően a család bevételei rohamosan nőttek, és minden elképzelését felülmúlták. Ami pedig Gergely doktort illeti, eddig a legrémisztőbb betegségekből is kigyógyította a rokonságot, a klinikáját messze földről látogatták a legkülönfélébb tüdőbajokkal a híres betegek. Ifj. Tüdős szó szerint értette Gedeon megjegyzését a doktor származására, és semmiféle rosszindulatú célozgatást nem hallott ki belőle, ezért Gergely professzor csak rosszkedvűen hümmögött, mivel a szokatlan bemutatásból kiérződött az az ártatlanságában is pökhendi megkülönböztetés, ami a német-magyar „érzésbensőségesség” megfejtéséből következett, s amely mégis csak kizárt – egy irracionális összetartozáson alapuló közösségből – a jelenlevők közül egy jelentős, néma kisebbséget: a gyermeket, a zsidót, a szolgát és a nőt.
Tüdős továbbra is a figyelem középpontjában maradva, deklamálni kezdte Frankenburg Adolf visszaemlékezéseit. Makacsul visszatérve ahhoz a hitvese által felettébb partikulárisnak vélt témához és magabiztos viselkedéshez, amely újra és újra hályogot növesztett az észlelésre, elbagatellizálta mindazt, amire a lélek figyelmét valójában fordítani kellett volna, annak érdekében, hogy a sötét sarkok piszkát, a tiszta vizeket elmocsarasító toxinokat, a félrenézést céltudatos tekintetnek álcázó magatartást semmi el ne takarja, el ne ködösítse többé, sem a reggelizőasztalnál, sem a történelem bármelyik jelentéktelennek tűnő pillanatában, soha ezen a világon.
– Na, de hogy az udvar miképpen „kezelte” Liszt ajánlatát, mely szerint szívesen megírja Ferencz József koronázási miséjét? – tette fel a kérdést Tüdős, és Frankenburg Adolf szavaival meg is válaszolta: – „A mester kívánságát minden valamirevaló kultúrállamban nemcsak örömmel fogadták, hanem teljesítésére a szükséges lépéseket azonnal meg is tették volna. Nálunk azonban ezt ama bizonyos körök, melyek a közóhajtást és nemzeti közérzületet soha nem szokták kellőleg tekintetbe venni, mindenféle úton és módon akadályozni törekedtek.” Ki tudja? – ironizált ifj. Tüdős tovább –, talán az udvar sértő húzódozása okán került – ebbe a mesterműbe – a Rákóczi-induló néhány taktusa és a Görgey-szóló. A koronázási misébe! Ennek következtében minden bizonnyal szándékosan nem kapott meghívást az idős mester a Mátyás templomba a Ferencz Jóska megkoronázására. A legutolsó pillanatban a Nemzeti Zenede küldött neki meghívót, de amikor felharsant a bécsi kórus, ő nem bírta tovább, fölállt – mert szégyenszemre ráadásul csak a karzaton kapott helyet –, és szépen hazaindult. Állítólag az utcán a királyt váró tömeg tisztelettel kettényílt előtte, és felismerve őt az emberek üdvrivalgással köszöntötték.
Frankenburg Gedeon élvezettel szürcsölt ki egy osztrigát, majd megszólalt:
– Nem is tudom, hogy meghat-e a nemzeti ellenállásnak ez a kiegyezéskori pávatánca. Ahogy – jellemzően – az ego önimádata küzd a nemzeti érzéssel. Nem gondolják, hogy mindez a forradalmi indulat és a megalkuvás drámája egy poros színpadon?
Erre a különös analízisre a hallgatóság ismét nem reagált. Föl sem pillantottak a frissen szervírozott süteményekről. Irén ugyan meghökkent az arcátlan fejtegetésen, mert minden porcikája tiltakozott a nemzetgyalázó felhangok ellen, egyúttal azonban mintha valami kárörömöt érzett volna, amiért a férfi ilyen blazírt módon állított csapdát az ura tekintélytiszteletének és forradalmi érzületének. De ifj. Tüdős János figyelmét előbb a hotel tobzódó reggelikínálata, majd a kislánya terelte el.
Klára a történet végén tapsolni kezdett, és kérdezett, amellyel megszegte a társasági etikettet, amely végtelenül egyszerűen előírja: egy gyermek a felnőttek beszélgetésébe ne szóljon bele!
– Mondhatok egy találós kérdést, papa?
Irén szemrehányóan pillantott Louise-ra, aki eddig is megkísérelte feltűnés nélkül kordában tartani Klára kisasszonyt, miközben úgy próbált meghúzódni az asztalnál, hogy semmivel magára fel ne hívja a figyelmet, különösen körültekintően igyekezett nem fölpillantani a jóképű fiatalemberre. Mielőtt azonban nevelőnői szigorral reagálni tudott volna a helyzetre, ifj. Tüdős valódi érdeklődéssel fordult a leánya felé.
– Mondd, fiam, persze!
Klára köhintett néhányat. Udvariasan a szája elé emelte a kezét, amiben egy csipkés zsebkendőt szorongatott, felkészülten egy komolyabb köhögőrohamra is.
– Mi az? – kezdte. – Halhatatlan, mert minden évben meghal, és minden esztendőben feltámad?
– Hát, a kalendáriom – vágta rá gondolkodás nélkül Gedeon Frankenburg – ki ne tudná –, harapta le villájáról a falatot. Most minden szem rászegeződött. – Ó, bocsánat…– táncolt vissza komolytalanul, és cinkoskodva Klárára kacsintott, miközben erőteljes állkapocsmozgással, jóízűen rágott egy falatot.
Klára hirtelen összehúzta magát, hogy megpróbálja a hörgőit fuldoklásig csiklandó köhögést visszatartani, de képtelen volt rá. Elfordult, lecsúszott a székéről és Louise–hoz vonszolta magát, aki már az orvosságot mérte ki a kiskanálba.
– Semmi baj – próbálta elütni a dolgot Irén, ideges mosolyt küldött Gedeon felé, de azonnal lesütötte a szemét, és nem segített Louise-nak, pedig úgy érezte, most anyáskodnia kellene, ám ólomsúlyosnak érezte a testét.
– Nagyon elmés – bólogatott az apja –, ügyes vagy, Klárám, gyere ide.
Klára rohama csillapodott, bevette az orvosságot, majd apjához sietett. Éppen a válláig ért, és miközben az apja dicséretét hallgatta, fesztelenül a vállára is könyökölt. Irén átnyúlt az asztalon, és megfogta az ura karját.
– Ha nem eszik a gyerek, menjen vissza a szobájába – mondta, és Klárára nézett.
– Tegyünk egy sétát a parton, Klára kisasszony – állt föl erre Gergely professzor –, jót tenne a sós levegő.
– Nézd csak, ezt találtam neked – vett ki az apja az újság alól egy könyvet, s a lánya felé nyújtotta.
– Egy regény! – kiáltotta örömmel Klára.
– Mégpedig franciául. Remélem, nem hiába fogadtuk melléd a francia kisasszonyt – nézett ki pápaszeme fölött Louise-ra az apja. – Na, menj csak. Ha nem találkoznánk, fogadj szót anyádnak, és mihamarabb gyógyulj meg! Legkésőbb Párizsban csatlakozom hozzátok.
Klára távolságtartóan búcsúzott a társaságtól, majd kecsesen Gergely professzor karjába fonva a karját elindultak a promenád felé.
Kellemes volt a szellő a késő tavaszi melegben. Az ujjatlan ruháján könnyedén átfújt, és a vászon úgy lebegett-lobogott rajta, akár egy fehér zászló. Boldog volt, hogy a doktor nem hagyta, hogy az anyja fölküldje a szobájába, amiért nem volt étvágya.
– Éppen most tiltottuk el! – bukott ki a méltatlankodás Irénből.
– Nagyon helytelenül. Már utasítottam Emmit: a lányom azt olvas, amit akar. Ami érdekli.
Irén nem nyitott vitát, azt is megbánta, hogy a szűk családi kört érintő megjegyzés elhangzott az idegen előtt.
– Állítólag ez az embert talált meg. Gedeon Frankenburg… – nézett fel Klára Gergely professzorra, nem folytatta a mondatot, nem volt benne biztos, hogy szeretné-e hallani a részleteket.
– Ami azt illeti, igen. Idegkimerültség. Feszült időszak volt ez a néhány hónap a választások előtt, különösen egy gyermeknek. Érthető, ami történt, és az édesapja is így gondolja. Ilyenkor a test könnyen megbetegszik, csökken az ellenállóképesség.
– Emmi néni azt hiszi, rossz vagyok. És el akartam szökni.
– Ne törődjön vele. Majd Emmi nénje is megérti, hogy bizony a lélek bonyolultabb műszer, mint gondolnánk. Olykor irányíthatatlanná válik. Inkább meséljen: ilyen jól beszél már németül, hogy francia kisasszonyt kapott a bécsi Freulien helyett?
– Emlékszik Tern bácsira?
– Hogyne. Anyádék cseregyerekek voltak nála.
– Mamuska mesélte, hogy amikor a Tern bácsi eladta a kékfestő vásznait a debreceni vásáron, akkor visszafelé őket rakta a szekérre. Svédleren a műhelyben fényes kékre mángorolták a vásznakat. És úgy mesélte Mamuska, hogy szólt neki a Tern bácsi: „Irénke, tukt ki a bolt!” Erre ő felmászott egy székre, és az ajtó feletti ablakból egy rudat kidugott az utcára, mert arra volt felszerelve egy kékvászon darab. Mi már a Schöntag Samu bácsiékhoz szoktunk menni. Szebben beszélnek németül… Amikor ott hagyott Mamuska, sírtam.
– De gyorsan megvigasztalódik, igaz-e? Tudja, Klárám, a maga Kálmán nagybátyja, én és Schöntag Samu bácsi évfolyamtársak voltunk az egyetemen. Kálmán, mint tudja, tisztiorvos lett, és Debrecenben maradt, Samu barátom meg körorvos. Egy ragyogó német delnőt vett feleségül. Az ő gyerekeiket is tanította Tüdős nagyapád a Dóczyban. Jól bánt veled a Samu felesége, igaz-e? Hogy az az asszony milyen csudákat tud főzni!
– Jól bánt, jól. Nem sírtam sokáig, mert ott sok gyerek van, és a malomárokban lehet fürdeni, meg fekete áfonyát szedni az erdőben. Amikor megérkeztünk, még tele volt az üdülő érdekes vendégekkel. Mindig meglestük a költőt…
– Nocsak, milyen költőt?
– Hát, a Tóth Árpádot. Minden nyáron meghívták Svédlerre, mert Debrecenbe egy osztályba járt a Samu bácsi fiával. Óraszámra könyökölt a Jolánkával a zsilip hídján… Tudni akarja, hogy mit csináltak?
– Semmiképpen sem! – nevetett Gergely professzor. – Becsülje meg, hogy az édesapja ilyen gondot fordít a taníttatására.
– Ugye, nem utazik el a papával – szorította meg a doktor karját.
– Sajnos nekem is mennem kell, várnak a betegeim. De talán az megvigasztalja, hogy Frankenburg úr is velünk tart.
– Nem is tudom. Az semmiképpen nem volna illő, ha velünk maradna, de nem örülök, hogy a papával tart. A papa megváltozott, mióta ez az ember idejött. A Mamuska is. Még Louise kisasszony is.
– Bízzon a papájában, okos ember, tudja, mit csinál – válaszolta Gergely professzor, bár maga előtt sem tagadhatta el, hogy hasonlóképpen vélekedik a fiatalemberről, mint az a tizenegy éves kislány, aki korát meghaladó komolysággal sétál mellette. – Ígérje meg, Klára, hogy többé nem törődik a felnőttek gondjával, bajával, főleg, ha nincs is nekik, s ha van, nem olyan komoly, hogy azt magára kellene vennie. Élje a boldog életét, amíg lehet, mert nem marad örökké gyerek az ember.
– A papa azt mondta, hamarosan visszatér, mi most Itáliába és Görögországba, utazunk…
– Csodálatos nyara lesz, Klára kisasszony!
– Igen – bólintott Klára, de nekem hiányozni fog a Gergely doktor bácsi. Meg Debrecen. Lesz idén is virágkocsi-corso?
Gergely professzor kihallotta Klára hangjából a honvágyat és a sötét gyermeki félelmeket, amelyek elől nem lehet a legpazarabb külföldi nyaralásokba sem elmenekülni, mert árnyak képében kushadnak az ágy alatt, megbújnak a gardróbban, mindenhova követnek, és éjjel szörnyekként ugranak ki az ajtó mögül, majd csörömpölve darabokra hullanak, szétgurulnak a szőnyegen és éles karmukkal, zörgető ágakként marnak az ablaküvegbe, némán sikoltó szájjal nyílnak, és fekete sebet hasogatnak a mennyezetbe. Nem tudta, hogyan vigasztalja meg a gyermeket, aki magányos. Mert a gyermekmagánynál nincs gyógyíthatatlanabb betegség.
– Idén elmarad – mondta egyszerűen.
– Ugye, a mentőkocsi működik még?
– A mentőkocsi… – ismételte, és elmosolyodott.
A mentőkocsit a virágkocsi-corso bevételéből vette meg a városháza. Debrecen felelős tisztségviselői, köztük az orvos társadalom régóta aggodalommal tette szóvá, hogy a több tízezresre duzzadó város lakosságának ellátása szégyenteljes: ha valakit baleset ért, jó időbe telt, míg orvost kerítettek hozzá.
– A mentőkocsi, ami fel is vonult, tiszta piros pipacsban…
– Persze, hogy megvan.
– Itt mindenfelé levendula nő, és mindennek ezüst meg olajfazöld színe van – folytatta a kislány. – Az embereknek hal-, rák-, meg foghagyma-, meg virágparfüm-illata van. Hiányzik a búza meg az akác… Milyen gyönyörű volt a virágeső, és minden kocsi kerékig beborítva! Margaréta, rózsa, szegfű, százszorszép, tulipán…
Azzal Gergely professzor elé perdült, kecsesen forogni, pörögni kezdett, tánclépéseket lejteni a süppedő homokban, s a nehezített talajhoz képest is olyan bájosan, ügyesen mozgott, majd egy szabályos cigánykerékkel zárta a mutatványt, hogy a doktor őszinte elismeréssel tapsolt:
– Bravó, bravó! Ezt hol tanulta? Igazi tehetség!
– Tudja – zihált felhevülten Klára –, a papa, amikor kicsi voltam, elvitt Pestre az Urániába. Egy mozgóképet vetítettek, amin csak táncoltak, és táncoltak, és táncoltak. .. Én azt sose felejtem el.
– Nahát! Ki gondolta volna, hogy emlékszik rá, hiszen alig volt hatéves.
– Gergely bácsi is eljött, arra is emlékszem. Egy érdekes hölggyel, aki szerepelt a filmben. Hogy is hívták?
– Fedák Sári, igen…, hát persze… A japán táncot adta elő… – Gergely professzor a távolba nézett, bepárásodott a tekintete.
– Én soha sem felejtem el azt a filmet. A Fedák Sárit sem, meg a Blaha Lujzát. Ő táncolta a csárdást, egy magyar ruhában, ami olyan gyönyörű volt, hogy én még nem is láttam olyan szépet a Mamuska szekrényében sem.
– Akkor – igyekezett úrrá lenni érzelmein Gergely professzor –, tanuljon meg úgy táncolni, ahogy ők. Micsoda színésznők! Blaháné, ha valaki megérdemli, akkor ő bizonyára, hogy még életében színházat nevezzenek el róla. És ne felejtse el, ez volt az első magyar film, ez a „Táncz”. Az első magyar mozgókép!
Klára a méltóságteljes pálmafák sorát nézte.
A part lassan benépesült az üdülő közönséggel. A kék-fehér, barna-drapp csíkos ülősátrak árnyékába fölállították a kinyitható székeket. A tengerhez közelebb pedig a vászon nyugágyakat, amelyekre hosszú strandruhájukban a kalapos, napernyős hölgyek telepedtek. Egy fiatal pár andalgott a sekély vízben egy napernyő alatt, a fiún fehér öltöny, a lányon habos ruha, óriási kalap, mintha csak a corsón sétafikálnának. A sirályok vijjogva távolabb röppentek, és magasabbra körözve figyelték a betolakodókat. Egy édesanya nagy fehér selyemmel átkötött szalmakalapban a kislánya bő ruhája alját tuszkolta a szoknyakorcba, hogy ne érjen a homokba. A gyerek fehér, lábára simuló bőr cipellőben egész a föveny széléig merészkedett, de el nem engedte volna az anyja kezét. Bezzeg a kisöccse kék szegélyű matrózingében, szatén rövidnadrágban, mint egy igazi kis matróz, vödörrel a kézben gázolt térdig a vízben és rákokra vadászott. A legtöbb fiúnál ásó volt, azzal turkáltak, sürgölődtek, igyekeztek felkutatni a tengerpart kincseit.
Az egyik sátor elől egy mosolygós hölgy lépett eléjük, egy úr kíséretében. Klára föl sem fogta a kedvességet, amivel egymás szavába vágva, hol neki, hol a doktornak gratuláltak, s mikor megtudták, hogy a kisasszony „pallérozatlan a mozdulatművészetben”, „autodidakta őstehetségnek nevezték”, elragadtatva magyarázták, hogy mennyire megfogta őket a bájos tánc, a kecses mozdulatok, hajlékonyság, dinamizmus. Szinte követelték, hogy a „a kislány fejlődésével foglalkozni muszáj, hiszen e gyermekből világhírű táncosnő válhat kellő szorgalommal.” A „kedves család” itt-tartózkodási idejét tudakolva az úr felajánlott néhány táncórát a városkában, mint a nice-i balettkar balettmestere. Az illendőség határain belül tüzetesen megnézte magának Klárát, majd elégedetten megállapította.
– Magának, kisasszony, arisztokratikus charme-ja van. Színpadon a helye.
Louise este egy gyönyörű, táncos lakkcipőt hozott Klárának. Gergely professzor búcsúzóul küldte. Klára azonnal fel szerette volna próbálni.
– Hadd aludjak ebben! –könyörgött.
– Szó sem lehet róla! – tiltotta meg Louise. Hogy képzeli! Az ágyban nem szabad cipővel feküdni!
– Akkor legalább hagyja az ágyamnál éjszakára – kérlelte.
Louise tétovázott, de aztán megadta magát. Az ágy elé tette a cipellőket.
Reggel, amikor belépett, Klárát az ágyra borulva találta. Az ágy előtt térdepelve aludt el, lábán az új cipővel.
