Apró neszek kúsznak be az ajtó rése alatt, macskatalpak tompa puffanása a padlón és egyéb reggeli zajok, majd bicikli kereke ciccen, és nehézkesen behúzzák a bejárati ajtót. A gentilly-i lányszoba sziluettje lassan kitisztul, a kékek, a sárgák és a szürkés fehérség formát és értelmet kapnak, lakója homályos álmokból tér vissza lépésről lépésre. Egy meditációra mindig van itt idő. Kell, hogy legyen. Viszonylag korán van, neki legalábbis a tíz óra előtti időszak jobbára még eszméletlenül töltött része a napnak. Kóválygás a lakásban, émelygéssel kísérve. Hosszú volt az utolsó éjszaka. Hosszú volt ez a hat hónap… Párizzsal.

Nem volt mindig egyszerű a kapcsolatuk. Sőt. Az idő nagy részében a dac, a harag és a nemakarás jellemezte leginkább. Esőben beázott cipők, napon megégett vállak, semmi se jó… „de vajon mit várok a sorstól, ha hányok az édestől és izzadok a sóstól?”- búgott fel a fejében Líviusz hangja. Az utcán mindig az szólította le, akit inkább elkerült volna. Amikor olyanokkal találkozott, akik érdekesek lettek volna, saját magát nem találta érdekesnek.

Már gépiesen, beprogramozottan mentek neki a reggeli mozdulatok: benyúl a hűtőbe, az alsó polcról előkotorja a zöldtasakos biokávét, amit azért tartott ott, mert François megmondta neki, hogy így tovább megtartja az aromáját… utána kimossa a nagy kotyogós kávéfőzőt, teletölti a totykát, víz alulra. Csavar. Most már minden rendben, készíti magát a kávé a főzőlapon. Van esély a túlélésre. Az utolsó napon már nem adhatja fel. Már csak pár óra. A kedvence az a kis bögre volt, amin úgy tűnt, pöttyök vannak, de közelről megnézve rájön az ember, hogy azok kis fekete cicafejek.

A kávé fölött aztán elmélázott ezen az egészen. Kéne valami konklúzió, nem? Okosabbnak kéne lenni, végül is annyi biztos, hogy már nem az az ember, akivel mindez elkezdődött úgy egy éve. Ez a hely lenne a ludas, amit magában csak valamiféle purgatóriumként emlegetett? De mégis. Mégis szerette. Idővel elfogadta a másságát. Elfogadta az arcok folyamatos, színes suhogását, meg a hangokét, az itteni szokások, a hóbortok a környezet természetes részeivé váltak. Összeszoktak kicsit, ahogy az együttélésben összeszokik egy pár. A kezdeti ideológiák lekopnak. Talán már nem azt a filmbéli képet látja az ember a másikról, amit a legelején, mikor még nem ismerte. Az összeköltözéssel minden elkezd valóságos lenni. Mindkét fél megismeri a másik és önmaga hibáit. Jobb esetben elkezdik megszeretni őket. Mert be kellett látnia: Párizs képén igazából nincs vég nélküli narancssárga színszűrő, és nem szól mindenhonnan swing és harmonikazene. Nem járkálnak csíkos pulóveres, kackiás bajszú, svájci sapkás művészek, festőállvánnyal a hónuk alatt a Szajna-parton. Igaz, vörös rúzsos hipszterlányokkal nem nehéz összefutni. De fél év alatt valószínűleg azt sem lehet megtudni, milyen egy igazi underground francia hely. Fél év alatt még igazán megismerkedni sem lehet.

Az utolsó hetekbe ezért koncentráltan oltotta bele a látogatnivalókat, a jóra akart emlékezni. Számára ezen a helyen minden férfi Párizs volt maga, minden épületből a város mormogott kedves szavakat a fülébe, és mikor senki sem volt ott, valaki mintha akkor is elkísérte volna ezen az úton, akivel most még személyesen nem találkozhatott. Addig is másokkal borozott és sajtozott a folyóparton, a minduntalan elé gördülő giccses naplementében, sétált az Eiffel-toronynál és bamba szelfiket készített, mint a turisták szoktak. Ez az ismeretlen ismerős fogta kézen és vezette át a Pont de Change-on egy éjszaka, holdfényben. Volt egy ilyen pillanat. Csak állt a hídon, és minden épp annyira döbbenetesen szép volt, a hatalmas világító korong a Notre-Dame felett, – a tűhegyes fiatoronnyal, amiről mindig Viollet-le-Duc fog most már eszébe jutni, meg Victor Hugo, hogyisne… – az autókból az emberek kimosolyogtak rá, ahogy nekidőlt a kőkorlátnak, és vezetők mutogattak a mellettük ülőknek, hogy „Nézd azt a csajt…”. Annyira boldog volt… méterekről is észrevehetően. Így idézte végül Párizsnak magában: „Én szerettelek, igaz, a magam módján.” Párizs pedig halkan viszonozta.

E viszonzást konkrét momentumhoz kötötte, mélyen hitt az események szimbolikájában, mert ez volt számára az egyetlen mód, ahogy a világ valahogy értelmet nyert körülötte. Úgy tartotta, hogy még télen, valahol a legelején kérte meg a kezét. Igen, abban a mocskos rue d’Assas-beli, lépcső alatti mosdóhelyiségben, ahol megtalálta azt a kopottas, vékonyka gyűrűt a pici gyémánttal. Igent mondott, mert akarta, és talán már nem is volt más lehetősége. Ez már korábban eldőlt. Lassanként elfogadta, hogy most már örökre vele lesz.

Megitta a kávét és nagyjából az utolsó holmikat is betuszkolta a lila bőröndbe, erősen reménykedve, hogy belefér a súlykorlátba a reptéren. Meg hogy ő maga is, a több hónapnyi camembert-evés áldásos hatásait hurcolva a testén. Aztán remegő gyomorral még utoljára leszaladt a ház alagsorába a hátsó bejárathoz, ki a kapun és át a széles betonúton, ami a nagy körgyűrűt, a Periphérique-et köti össze a városrésszel. Az aszfalt és a Nap ugyanolyan erővel égetett, utóbbi fénye kellemetlenül a retinájába villant, még elviselhetetlenebbé téve a fejfájást.

Hasonlóan rekkenő hőség volt azon a napon is, amikor Franszoával és Tinivel, a hatalmas leonbergivel Reimsbe utazott. Kísérői a katedrális előtt telepedtek le, amíg ő besomfordált egy csapat német turista között, akik mind a kapubéllet mosolygós angyalára voltak kíváncsiak. Unottan elkattintott ő is egy fotót a komisz képű szoborról, és belépett a bal kapun. Fényképezőgéppel a nyakában óhatatlanul fennáll a veszély, hogy elkapja az embert a lencsén át látás őrülete, amikor elfelejti igazán szemügyre venni és átérezni a hely szellemét. Amikor erre ráeszmélt, gyorsan lerakta a gépet és áhítatosan megérintette az évszázados követ, hogy tudja, hol is jár. A templomok már ritkán keltettek benne igazi áhítatot. Valahogy a művészettörténész-képzés éppen azt fojtotta le benne, ami a lényege lett volna: az ártatlan átélést. Most már gyakran csak szavak visszhangzottak a fejében, flamboyant, trumeau, trifórium, kápolnakoszorú, kereszthajó, rozetta, diadalív, oszlopfő, keresztboltozat, torus, trochilus… meg Marosi szavai valahonnan… nem annyira a fény művészete ez, mint a „színes félhomályé”… Persze, ahogy vesszük. Festményeket is máshogy nézett már. De talán ez vele jár. Szakmai ártalom.

Megtapogatott egy oszloplábazatot. Hideg volt, de simára kopott, más emberek kezeinek nyoma, kíváncsisága ugyanúgy a részévé vált, mint a középkori kőfaragó szándéka. A főhajó első oszlopának aljában találta meg a gyűrűt. Egy ezüst karikagyűrű volt, elég vastag, férfikézre való. Megtorpant, próbálta elgondolni, hogy vajon valaki szándékosan hagyhatta-e ott, vagy egy illető elveszthette és valaki más rakta fel oda a piedesztálra. Lehet, hogy valamit maga mögött akart hagyni. Lehet, hogy inkább valami végét jelezte ez, mint kezdetet és elköteleződést. Fontolgatta, hogy elvigye-e. Végül is nem az övé, nem tarthatja meg. A tulajdonosa viszont úgysem jön már vissza érte. Körülkémlelt, hátha ott van még a gazdája, csak letette. A többi ember ráérősen sétálgatott a magas falak között, az épület történetét bemutató kiállítás jobban érdekelte őket, mint ez az apró jelenet. Lefotózta. Aztán elvette. Az egész a titkos lánykérés megpecsételésének tűnt. Gyűrűt kapott Reimstől, bár még mindig Párizs ajándékának tartotta. A falakról visszhangzott valami halk orgonazene, az együttlét szent és intim atmoszféráját létrehozva a térben. Lassan a szentély belseje felé haladt, minden egyre sötétebb lett, mintha beérnénk a templom gyomrába, abba a részbe, ahol a valódi átalakulás zajlik. A misztérium színhelye. Chagall-ablakok. Újra elragadta őt a mindent megörökíteni vágyás szenvedélye, hosszú perceket töltött vele, hogy elkapja a valóságot, ahogy azt éppen látja, s valami saját művészetet faragjon belőle, amit aztán mutogatni lehet. Franszoá türelmetlenül várt. Mire kiért a katedrálisból, ő már gondosan előkészített poénnal fogadta, miszerint olybá tűnt, a kisasszony végleg apácarendbe vonult. Válaszul elmosolyodott, és arra gondolt, hogy valamiféle fogadalmat mégiscsak tett. Még ha nem is a kimondott „igen”-nel kötelezte el magát a város elvont ideája mellett, tetteiben már nem tudta letagadni, hogy valaha mennyi közük volt egymáshoz.

Azon a bizonyos utolsó napon még elzarándokolt az impresszionistákhoz, meg az Öreg Hölgyhöz, szertartásosan vásárolt egy búcsúpalacsintát a belvárosban, és a Pont Neuf egyik kőpadján ülve figyelte, ahogy utoljára lemegy a nap a Louvre felett. Hirtelen furcsa érzés volt számára otthagyni mindent, még akkor is, ha olyan régen várt már erre. Egyszer csak vége lett ennek az éber álomnak. Nem sokkal később két harminc év körüli fiatalember jelent meg a padon, pezsgőt bontottak, franciául csacsogva közben. Később odafordultak hozzá, hogy fotózza le őket, és szóba elegyedtek. Az este forgataga egy kis borozóba vezette őket, sok beszélgetés és bódult nevetés után indult el „na most már tényleg haza”. Legalábbis jóhiszeműen így gondolta. Aztán a búcsúünnep egy másik zenés helyen folytatódott egy indiai-angol fiú és egy koreai-amerikai lány jóvoltából, akik évek óta Párizsban éltek. Riyad volt az első ember, aki sajnálta, hogy a lány elmegy, és aranyosan kérlelte, hogy maradjon. Hát persze, az utolsó este… De ő már tudta, hogy még vissza fog térni. Párizs most már óhatatlanul vele marad. Az első elcseszett házasságának tekintette. Megköttetett, ember szét ne válassza!

Ahogy kótyagosan baktatott haza, lefelé a Gentillyben futó úton a társasház felé, és a kulcsát kereste a vállán fityegő szatyorban. Amint kiemelte a csomót, valami fémesen csörrent az aszfalton. Fájdalmasan kellett tudatosítania: a kedvenc gyűrűje hagyta el, amely egy nyulat formáz, amint az ujjára kapaszkodik. Minden erejével igyekezett, hogy ne kötődjön tárgyakhoz érzelmileg, mégis megijedt, amikor elejtette. Gyorsan keresni kezdte, az autók alatt, az aszfalt fűcsomói között, de hiába. Még csak fényforrás se volt nála, a telefonja már órák óta lemerült, egyedül hagyva őt az élményekkel. Egy idő után feladta, mert minden egyes perccel a repülés előtti alvásidejéből kanyarított le egy-egy értékes darabot.

Ez hajtotta végül vissza másnap oda, az esemény helyszínére. Ám a pánikszerű kutatás nappali megvilágításban is eredménytelenül zárult. Indulnia kellett, haza kellett érnie, befejeznie végre ezt a történetet. A kis fémdarabot valószínűleg végleg elnyelte egy csatorna. Akaratlan ajándéka lett ez a Város számára. Gyűrűváltás történt. Az univerzum törvénye, mely minduntalan kiegyenlít és fenntartja az egyensúlyt, most is működésbe lépett. Kapott valamit, és adnia kellett cserébe.  A gépen leszállásnál meglátta apró szülővárosát és váratlan hála és örömhullám öntötte el. Talán most lerótta karmikus tartozását. Tovább mehetett.

Amikor a nap a horizont fölé ereszkedik, Párizsban akkor kezdődik el a valami. Zizegni kezd minden és mindenki, a levegőt betölti a cigifüst illata, a fesztiválosé, amihez egy idő után úgy hozzászokik az ember, mintha a friss hegyi fajtából szívna. Talán még el is gondolkodik egy dohányos-pályafutáson. Káosz a Montmartre-on. Úgy tűnik, ez már így marad. Az állig felfegyverzett katona is félrevonul dohányozni, mint akinek amúgy nem lenne szabad. Előhúzom a szatyromból az üveg vörösbort. Kulccsal nyitás, a történelem példáiból tudjuk, mennyire veszélyes. De ma veszélyesen élünk. Még az úton is átjöttünk, amikor piros volt. Bár ez itt inkább szabálykövető… Fittyet hányok a katonára és végül ő is ránk. Beleiszom az üvegbe. A város a talpunk alatt elkezd feloldódni. A Sacré Coeur-től látni mindent, és nem tudom megállapítani, melyik az a nagy-nagy pályaudvar ott balra. Gyalog messze van a Szajna, de minek szállnánk buszra. Aztán pihenni kell. Egy kéken és zölden villódzó épület mellett állok meg, mert tetszik a kép groteszk, diszkószerű jellege, és mert mindig csodáltam az emberi ízléstelenség ilyetén megnyilvánulásait. Később már csak a füstön keresztül figyelem a hupikék fényt, meg a bulváron a másik, vörös neonfeliratot, hogy „Hanoi Café”. Eszembe jut, hogy ez egy szám címe. A zenémet hallgatod, aztán én a tiédet, a város pedig a sajátját. Mostanra elcsendesedett. Néha egy beszélgetés is át tudja írni a múltat, amikor újra látod az életed, valaki más szemszögéből. Átkarolsz és keresztülvezetsz a Louvre udvarán. A Holdnak is udvara van. Az egész már megint olyan, mint egy film, amit ebben a városban, azt hiszem, már el se lehet kerülni. A palota, fölötte a dagadozó égitest, a piramis, meg az árnyéka. Benne valahol a fantom.

Arra csak másnap jöttünk rá, hogy Párizsban éjfélkor nem történik semmi. Legalábbis kedden. 11-re meghal minden, a bárok elkezdik felnyalábolni a fonott székeiket az asztalokra. És mily skandallum, az üzletekben nem adnak el alkoholt. Néhol már 10.30-tól, máshol csak 11-től. Pont, mire odaérünk. Az elárusítónő szemrehányóan rám szól, amikor elveszünk egy üveg vacak, édes löttyöt, valami eperbort, amit amúgy is csak pótléknak szántunk.

-          Nem látja, hogy az a rész le volt zárva??

-          De az egy másik polcon volt… - próbálom kimagyarázni.

Továbbra is csúnyán néz. Lemondóan felszállunk a mozgólépcsőre. Végül elkapunk egy metrót, – hátha a külvárosban még adnak inni, de csak a Denfert-Rochereau-ig jutunk, várunk az állomáson. Eszeveszetten hadarok neked valamiről, de a látóterembe bemászik egy fura alak, meg egy csiga. Párizs az egyetlen város, ahol megtörténhet, hogy az ember csigát sétáltatni lát valakit. Igaz, néha Barbara is kiviszi Cénédrát, a túlsúlyos és undok házimacskát a kertbe, de csak mert nem bír lefogyni, nem azért mert az állatka annyira akarná. Szóval hadarás közben elvesztem a fonalat. Már ötödszörre kezdek bele egy mondatba, amikor mindketten felnevetünk, mert nem értjük, miért hozta oda a tag a csigát. Mert odahozta, mint valami attrakciót, de semmit nem mond, csak mászatja. Aztán odébb teszi ugyanezt. Egy csapatnyi kommandós katona, – megint csak teljes fegyverzetben – kimérten lépked az állomás oszlopait kerülgetve, az egyik előtt jó alaposan megbámulják a csigás fazont. Nem mondanak semmit, csak sokatmondóan elballagnak mellette. Felejthetetlen látványt nyújt. Nyilván nem teljesen tiszta.

Éjfélkor Párizsban nem történik semmi, minket mégis utolérnek az éjszaka árnyai. Már tudom mitől „kedves” Gentilly… itt adnak bort éjfél után. A padot, amit végül megtaláltunk magunknak, elkezdik körbevenni az éjszakai állatok. Nemcsak pillangók. Nemcsak denevérek. A sün egy furfangos és alattomos jószág, emellett hihetetlenül édes, ahogy szedi a kis praclijait az aszfalton, de nem gondoltam volna, hogy itt is otthon van, nem csak Somorján. Az meg még jobban meglepett, hogy vadászgörények szaladgálnak a kivilágított utcákon. Mert görényekkel azért már más városokban is találkoztam, de effélét még csak itt láttam.

Ránkhajnalodott. Már el is felejtettem, milyen, amikor valami ennyire könnyű, ennyire felelőtlen, ennyire nyárba hajló kései tavasz. Éjfélkor Párizsban talán nem történik semmi. Ellenben bármi megtörténhet.

Tíz éves korom környékén elkezdtem gyűjteni egy könyvsorozatot, a Szemtanút, és valamiért nagyon odavoltam érte, mert volt belőle dokumentumfilm is, meg jók voltak a képek és a magyarázatok. Az egyik részének ez volt a címe: Perspektíva. Határozottan emlékszem belőle a camera obscura rajzára, meg mindenféle reneszánsz képre, mint ez a Carlo Crivelli-féle Angyali üdvözlet (1486), amit később láttam is a National Galleryben Londonban, és akkor is a könyvre gondoltam.

Rajzon nyaggattam is „Kati nénit”, hogy „Mikor fogunk már a perspektívával foglalkozniii?” Igazából csak fel akartam vágni, hogy ismerem ezt a szót. Persze ha bármit a térben ábrázolsz, akkor óhatatlanul előkerül a perspektíva kérdése. Ő is nagyából ezt mondta.

Ez a szó, hogy perspektíva a latin perspicere-ből (perspicio, perspicere, perspexi, perspectum, csak hogy itt legyen minden formája a latinosoknak!) ered, ami annyit tesz: keresztüllát, átlát. A képi hagyományban ez a kifejezés azt feltételezi, hogy egy a valóság képe valamin (mondjuk egy ablakon) keresztül tárul elénk. Lehet akár egyfajta keret, mely egy bizonyos nézőpontból látható képet határol, méghozzá távlati képet. A reneszánsz festők szerettek mindenféle geometrikus vonalakkal szerkesztett tereket festeni, szépen alaposan kimérték, kicentizték, a párhuzamos vonalak pedig (látszólag) az enyészpontban találkoztak. Ellenben a németalföldiek, mint ő:

(Jan van Eyck, Rolin kancellár Madonnája, 1434 k. … na tessék, most jövök rá, hogy ez itt van Párizsban?? Szerencsére még nem késő…)

…szóval ők már nem szerkesztgettek annyit. Inkább csak érzésből csinálták, művészettörtnészül úgy mondják, „mozgó szemet feltételeztek”, így az egész kicsit természetesebbnek hatott, mégis voltak távlatok. Hiszen mi sem mindig egy geometrikusan szerkesztett teret látunk magunk körül, még ha egyenesek is a falak. Őket sokáig nem is vették komolyan egyébként. Aztán meg jól felkapták őket, többek közt emiatt is.

Amikor húsvét után visszaértem Párizsba és Barbarával üdvözöltük egymást, elmeséltem, mennyire elképesztően fantasztikus volt otthon és mennyire kellett már ez. „Oui, cela te donne une nouvelle perspective!” Ezen elgondolkodtam. Valóban új perspektívát adott. És valóban mennyi minden múlott nézőpontokon és képkereteken.

Párizs képkerete még azelőtt fordult egy nagyot, hogy hazajöttem volna. Méghozzá akkor, abban az egy pillanatban a 74. napon (éppen félúton az érkezésem és elutazásom közt), amikor a François Mitterrandról elnevezett Francia Nemzeti Könyvtár épületétől nem messze egy utcácskában először magához húzott és megcsókolt egy francia fiú. Egy parkoló autóban ültünk és a randink vége felé jártunk. Innentől az egész jó bonyolult lett, és egészségesen felforgatta minden ide kötődő érzelmemet. Ettől a perctől fogva most már mindig ő lesz az első srác, akihez ilyen vészesen közel kerültem a szerelmesek fővárosában. Megérdemelte-e? A történtek fényében akármi is erre a válasz, már nem számít. Viszont bizton állíthatom, ez az  idegennyelv-tanulás legkellemesebb módja. Így hát lehet hogy ettől a hirtelen hormonsokktól, lehet, hogy egyszerűen csak a makacs honvágyam csillapodásától, vagy attól voltam ilyen kiemelkedően boldog azokban a napokban, hogy szinte senki sem tudta, hogy hazamegyek. Én pedig vártam, hogy mindenki majd jól meglepődik és örülni fog.Talán túlságosan is feltornáztam az ezzel kapcsolatos elvárásaimat, aztán kételkedni kezdtem. Lehet nem is fognak örülni. Lehet mindenki természetesnek fogja érezni, hogy ott vagyok, olyan semmi különösnek. De nem, végül is tényleg mindenki odavolt, én pedig örültem, hogy örülnek. Az egész egy nagy-nagy örömködésbe torkollott. Arra azért nem számítottam, hogy ilyen nehéz lesz válaszolni minden kedves, érdeklődő kérdésre, amit feltesznek, de ugyanúgy tudtam, hogy mennyire nehéz olyan kérdést feltenni erről, amire szívesen válaszolok. Mindenesetre próbáltam őszinte maradni. Magamhoz is. 

Visszaérkezni a régi helyekre, oda, ahonnan elindultál, haza… tulajdonképpen olyan volt, mintha el sem mentem volna. Folyamatosan ez a kettősség lakott bennem. Ebben a párhuzamos valóságban Párizs soha meg sem történt, csak egy néha jó, néha lidérces álom lett volna, amiből felébredve újra ott fekszem a lila szobámban, és Kurt Cobain átható tekintettel fürkészi az arcom. Egy reggel (oké, délelőtt, de az mindegy) félálomban titokban picit el is mosolyodtam, mert tudtam, hogy ezúttal ha kinyitom a szemem, akkor tényleg őt fogom látni. Az elmúlt három hónap csak egy filmnek tűnt innen, az én saját, nyomi kis filmemnek egy főszereplővel, akire a néző legszívesebben rákiabálna, hogy „Mi a fene van veled, hát hülye vagy? Mit nyavalyogsz, ez Párizs!“. De ez most végre nem Párizs volt. Ez most Somorja volt, és én minden nap ugyanazt a fehér lisztes kiflit ettem vajjal, meg Anyu juhtúrós derelyéjét, és a gútori erdőben medvehagymát szedtünk, Bogáncs meg kullancsokat.

Budapest megvárt, ahogy megígérte. Ott volt és nyugodt fénnyel derengett előttem a hídról nézve, mint mindig, amikor megérkezem. Most már tudtam, hogy soha más város nem fog így fogadni engem, csak egy metropoliszt lehet ennyire szeretni. A hármas metróban a Népligetnél elsuhant az új metrókocsi a másik irányba. Tényleg, már járnak az új metrókocsik! Na, gondoltam, valami mégiscsak változott itt, ideje kipróbálni. Értem természetesen egy régi szerelvény gördült be. Nyugodtan konstatáltam, hogy azért ez mégiscsak Magyarország, mindent egyszerre nem lehet. Az egész város valamiért olyan kicsike volt. Kisebb, szűkebb, alacsonyabb, mint amilyenre emlékeztem, mint amikor a gyerekkor régi helyszíneire tér vissza az ember. De az olyankor azért van, mert idő közben felnövünk. Az Író valamiért így is megkérdezte, hogy megnőttem-e (mindig megkérdezi), de én nem tudok ilyesmiről. Esetleg széltemben. Vagy csak a város ment össze és mindenki vele együtt?

Eltelt. Bergsonnak igaza volt, és a szubjektív időérzékelésem nagyjából egyetlen nap esszenciájába sűrítette össze a másfél hetes kiruccanást. De ebben az egy napban minden benne volt: (Labdáztunk, kártyáztunk…) barátok, mélységek, ölelések, villanások, gin tonic, beszélgetés, bor, nyúlsimogatás, ébredés, napfény és epercsonkok. Virágföld, nyers tészta és valaki keze a kezemben. Még egy kiadós stresszoldó betegséget is abszolváltam. Most ez volt a wellness-hétvége.

Aztán megint láttam eltűnni egy repteret és feltűnni egy másikat, és megint sírtam, ahogy elhagytuk Pozsonyt, pedig azt hittem, most már más lesz. Mert most már kipihentem, mert most már nincs sok hátra, mert már jön a jó rész, mert lehet, hogy várnak. Nem vártak egyébként. A Francia eltűnt és sosem jelent meg újra. A fejemben egy primitív popszám visszhangzik, “Mondd, hányadik igazi volt ez? Hányadik, aki csak úgy tesz?” Egy héttel azelőtt Budapest felé menet a Casablancát néztem a buszon. „We’ll always have Paris“, nemde? Well, I’ll always have Paris. Plusz itt van még 33 nap. A perspektívának továbbra is meghagytam a változás lehetőségét. Elhittem az illúziót, hogy az egyenesek találkoznak, valahol a végtelenben. Csak még nem látok el odáig.

„Derűs és kellemes áprilisi szombat délután volt Párizsban, a levegő langyos volt és viszonylag tiszta, a városban még mindig a buja tavasz zsizsegett. A Nap csupán 8 óra után tűnt el a belváros házai mögött, a Centre Pompidou hatalmas üvegablakain vastag narancssárga pászmákban tódult be a kései fénye. Az utolsó áprilisi szombat délután volt ez, ami azt illeti. Hétfőtől ugyanis már dübörög a május.

Ezt a valóságot csak lopva és szégyenkezve fogadhattam be ezen a napon. Ahelyett ugyanis, hogy néztem volna ezt a hibátlan naplementét a Szajna-partról, egy nagy, szürke könyvtárteremben ültem a fent említett intézményben. A helyzet fájdalmas iróniáját leginkább akkor konstatáltam, amikor a neonfények alatt a képernyőt bámulva rájöttem, hogy a művészeti alkotások, amiket éppen meg kéne értenem, interpretálnom kéne, el kéne helyeznem valahogy ebben a nagy és zavaros halastóban, ami a 20. század, szóval hogy ezeket az alkotásokat tulajdonképpen két fallal odébb akár meg is nézhetném, ingyen, a saját szememmel. De nem teszem. Nincs rá idő. Nincs rá kapacitás. Meg különben is, ez nem erről szól. Tényleg, igazán nem tudom, más emberek hogy jegyeznek meg bármit is! Az én agyamban semmilyen érdemleges információ nem ragad meg. Ahogy telik az idő, egyre kevésbé. Ami megmarad, az találkozások, helyek, emberek és szituációk lenyomatai.

Valamelyest megnyugtat, hogy a művészek, akiket itt tárgyszerűen felsorakoztatunk és adatokat közlünk róluk, valójában ugyanezt élték meg. És valószínűleg ugyanúgy nem akartak „kötelező olvasmányok” lenni, mint Móricz Zsigmond. És azt kívánták, hogy csak a Jó Isten mentse meg őket attól, hogy valaki majd egy ragyogó tavaszi délutánon azon sopánkodjon, hogy ők miért is léteztek egyáltalán. Meddig tarthatott Lucio Fontanának, hogy fogjon egy vásznat meg egy nagy kést, és keresztülhasítsa a kifeszített textília közepét? Mit érzett Yves Klein, amikor megalkotta a saját kékjét, az IKB-t? Ki tudja.”

A legutolsó párizsi vizsgám előtt ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak oda-vissza a fejemben. Jó nagy kínszenvedés volt. Az egyetemi éveim előrehaladtával valóban egyre kevésbé éreztem azt, hogy még bármit is be tudnék tuszkolni a fejembe, hogy ennyi év jegyzetek fölött görnyedés után (beleértve az összes iskolában töltött évemet) még fizikailag képes vagyok akármit is befogadni ebből. Hallottam hasonló élményeket emberektől, de nem tudom, hogy mindenki így megy-e vajon keresztül ezen. Sokan szeretnek tanulni. Én is szeretek, csak nem vizsgára, nem könyvből, nem egyetemen és főleg nem efféle elvont, laboratóriumi körülmények között. Ez a történet pedig végül is inkább arról szól, hogy hogyan tanultam meg valamit egy vizsga által, de nem a vizsgára. Vagy inkább egy egészen más fajta vizsgára. Le lett vizsgáztatva ugyanis a hitemmel együtt az általam végzett technikák hatékonysága is.

Beírom a Google fordítóba, hogy „Bírod még?”. Franciára akartam átdobni, kiírja angolul: „Are you still alive?” (Életben vagy még?) Pont annyira tolja el a dráma mértékét, mint amennyivel torzabban én is érzékeltem a valóságot ez idő tájt. Mikor bajod van, mindennel bajod van. Éhes vagy, de nem is kell, magányos, de nincs kedved kimozdulni, aludni csak akkor tudsz, amikor már rég nem kéne és azt is kívánod, akitől egyébként már rég nem is akarsz semmit. Volt mélypont, kétségbeesés, énmáreztnemtudom, és akkor döntöttem el, hogy oké, én most meg fogok tanulni egyetlenegy képet, de azt rendesen, szépen és szakértően, és most már aztán akármi is lesz, én ezt el fogom mondani. Nevetségesnek tűnt, nem először próbáltam ezt és eddig sosem jött be. Másoktól már hallottam efféle mázlikat, de én a történelem érettségimen is csak nagy adag jóindulatnak köszönhetően kaptam olyan jegyet, amilyet (szerettem volna), mert sikerült kihúznom azt a tételt, amit nem hogy nem tudtam, de nem is akartam megtanulni (nem árulom el, mi volt az…). Szóval nekem ez eddig nemigen jött be. Nem voltam az a mázlista-típus. Nem mondom, hogy sosem volt szerencsém, sőt, sőt… de ez nem egy mindenkor érvényes szabály (hogy a BA államvizsgámat ne is emlegessük…).

Úgyhogy így volt, nem is igazán tudom megindokolni, miért Edward Hopper Nighthawks (Les Noctambules) c. festményét választottam. Talán mert a jegyzetanyagban volt róla egy részletes, elegáns elemzés Madame Le Morvantól, a duci, mosolygós, szemüveges, félelmetesen intelligens, de huncut és szellemes művészettörténész-nőtől. Ő tartotta az órákat. Vagy azért, mert a nighthawks átvitt értelemben „éjjeli baglyokat” jelent, valójában szó szerint „éjjeli sasok”-at, de ez a madárfaj magyarul az estifecske, egy pici éjjeli madárfaj (sőt, alcsalád). És amit a kép ábrázol: illúzió- és motivációvesztett, melankóliába süllyedő embereket, akik késő este egy art deco formájú bárban ülnek, a Phillies-ben New Yorkban (létező hely egyébként a Greenwich Avenue-n, ma virágüzlet). Ezzel az üzenettel tudtam azonosulni – tagadhatatlan, éjszakai állat vagyok. Egy éjjeli nyúl.

Megtanultam. Dátumokat is, amit aztán amúgy soha. Helyeket és neveket. Árnyalatokat. Csak viszonyításképpen: a kiküldött prezentációkban nagyjából 80-90 képkocka volt, és volt, amelyik több képet is tartalmazott. Képzőművészeti témát 7 ilyen fájl dolgozott fel, plusz két építészeti témájú. Ez tehát nagy általánosságban úgy 800 képet jelentett. De még megengedően is legalább összesen 600, azok, amiket tényleg fontosnak tartottam volna. Akinek nincs fotografikus memóriája, arról egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ennyi képet és azok elemzését hogyan tanulja meg. Én elég gyorsan feladtam, belátom. Szóval beadagoltam a Nighthawkst, még utánanéztem egy pár igazán nagy, ikonikus festőnek és műnek, átlapoztam az építészetet, csak érdeklődésből, aztán elmentem meditálni.

A vizsga előtti este a meditáció közben már volt bennem egy nagyon erős, mélyen nyugvó bizonyosságérzés, de a kétségeim még mindig kiabáltak a felszínen. Amint felmerültek, igyekeztem őket elhallgattatni. Elhatároztam, hogy nincs más esélyem. Kiálltam a szakadék szélére.

Ez az egész persze nem egy élet-halál kérdés. Sokkal nehezebb dolgok is előállhattak volna, Ellának, az amerikai lánynak hét darab vizsgája volt, nekem csupán ez az egy szóbeli, meg beadandók. Nem kellett érte átúszni se a Szajnát, se a Földközi-tengert, nem halt meg senki (kivéve Symbelmine-t, Barbara macskáját, de az ettől független, Isten nyugosztalja!), de én mégis erre az egy lapra tettem fel mindent, és a teljes Párizs-élményem múlt rajta, hogy ez most hogyan fog végbemenni.

Kábán ébredtem, álmaimban emlékek és rémek kergették egymást, mélyen és mégis felszínesen aludtam, mint vizsgák előtt mindig. Reggelire, sminkre és még egy kis tanulásra is volt idő. A fejembe vettem, hogy a metróból feljövet adok 2 euro-t az elegáns kék szövetkabátban kéregető bácsinak a Saint Placide-nál, aki minden reggel egy számomra egészen misztikus mozdulattal állítja meg az embereket ott az utcán: a kezét tenyérrel lefelé feléd nyújtja, mint Jézus, amikor gyógyít vagy áld, és megkérdezi, „Vous-allez bien?” (kb. Jól van ma reggel?). Ritkán adok neki. Nem értem ugyanis a szövetkabátot, nem tehetek róla. Aznap azonban azt gondoltam, nem árt, ha „megvesztegetem az univerzumot”, és a kezébe nyomtam az aprót, a két tenyerébe fogta a bal kezem és odabiccentett egy „Ansanté”-t.

5 perccel korábban értem oda, az aranyos, göndör prof pedig kicsivel később érkezett (nem írom le a teljes nevét, de komolyan mondom, hogy 6 szóból áll…), és azt hiszem, a nevemre kérdezett rá, valószínűleg azt mondta, hogy „Maga Ímísz?” Rávágtam, hogy oui, és utána mentem a terembe. Azt mondta, mondjak két számot 1 és 6 között. Elsőre 5-öt mondtam, mert aznap reggel több helyen előjött, a másik a 3 volt. Mutatott egy képet egy állati bőrből varrt ruháról (mai napig fogalmam sincs, h ki az a beteg, aki ezt művészetnek titulálta) és egy portrét. Megkérdezte, hogy találkoztam-e ezekkel az órán. Kicsit megriadtam, de nem hagytam magam, rávágtam, hogy nem. A portré egyébként Olga Picasso-t ábrázolta. Csak enyhén volt kínos. Aztán mondtam még kettőt. Az 1-es, az isteni szám a Nighthawks volt. Tehát ami történt, hogy kiválasztott a 600 kép közül 6-ot erre a vizsgára, én pedig harmadikra, (ahány a magyar igazság…), kitippeltem, amit szerettem volna. Ennek vajon statisztikailag mennyi az esélye?… Nem hibátlanul, de 10 perc alatt elmondtam neki, amit tudtam, utólag persze még eszembe jutott millió dolog, de a kérdéseire is tudtam válaszolni. Életemben nem vizsgáztam még franciául, soha.

Elképedve jöttem ki. Jegyet még nem kaptam, de meglepetten mondta, hogy tök jó volt. Persze, hogy jó volt. Mert azt mondtam el, amit tudtam.

Az életemnek ezen a pontján két dologról nem volt már semmi kétségem:

1.   Isten/az Univerzum/a Mindenség mindenható erejéről és létezéséről.

2.   Arról, hogy egyáltalán nem azon múlik egy vizsga, hogy mennyit tanulsz rá. Sok minden máson viszont igenis múlik.

Szembenéztem a sárkányaimmal és kiderült, hogy kezes kiscicák. Mégsem bántam az előzetes rettegést, mert a folyamat részének tűnt, és azt is tudtam, hogy még vissza fog térni. Utána eleve felmerült bennem, hogy ez tulajdonképpen mennyire nem ér, és hogy szinte csalással úsztam meg az egészet. De ez azt hiszem, azért van, mert él a fejemben (és talán sokak fejében) egy kép, hogy ki mit, miért és hogyan érdemel meg, amely képet talán még sosem próbáltam felülvizsgálni. Márpedig nincs mese, az életet meg kell néha hackelni. Az útnak nincs vége, de egy bitang nagy hegyet biztosan megmásztam. Magammal kapcsolatban kellett megtanulni a leckét. Bágyadtan tértem vissza a kuckómba. Alaposan eláztatott az eső hazafelé, de most még ezt sem bántam. Áldottnak éreztem magam és mély hála járt át, ahogy belélegeztem a friss esőszagot. Nehéz ezt az élményt nem patetikusan leírni. Alig vártam az utolsó pár hetet Párizsban. Fél lábbal azért már otthon voltam, ahogy az Író is megállapította, és a homlokomon szinte éreztem a Balaton-parti nyári napsütést, meg a szabadság fagylalt-ízét. De erről majd később.

 La vie est l’art, Mon Amour. 

A polgártársaknak tisztelettel jelentem, a Tavasz megérkezett Párizsba. Az egyik hajnalban, még január vége, február eleje tájékán szokásosan álmatlanul fetrengtem a nagy, kék lepedős ágyban, kergetve mindenféle régi vagy meg sem történt képet, amikor egy pici hangra lettem figyelmes. Kinyitottam az ablakot és beáradt a tiszta éjszakai levegő, meg egy madárka trillázása, aki fáradhatatlanul és végtelenül kedvesen énekelt. A hangja visszhangzott a magas házfalakkal övezett belső kertben és ebben a sötét, késői csendben még tisztábbnak, erőteljesebbnek hatott. Visszazuhantam az ágyamba, lehunytam a szemem és csak rá figyeltem, hagytam, hogy a hűvös légáramlat átjárja a mellkasom, hogy kitisztítsa a fejem a hang és az oxigén. Ő volt nekem a tavasz hírnöke, de tudtam, hogy az igazira még jócskán várni kell majd. Mostanáig. Mert már végre tényleg, végre lelkiismeret-furdalás nélkül leírható ez a mondat, hogy megjött, itt van a Tavasz, meleg van, csiripelnek a fák és virágoznak a madarak. Ja, nem, fordítva.

Az elmúlt hetekben többször is kiültem a Luxembourg-kertbe, amikor óraközi szünetem volt, és nézegettem a fák ágai között átszűrődő bágyadt napfényt, a hűvös, földszagú szellő pedig apró virágszirmokat hordott felém néha-néha. Édes-cukros süteményeket meg gyümölcsöt vettem és elmajszoltam őket egy széken ücsörögve. Körülöttem kocogó és sétáló emberek, napszaktól függően kisebb-nagyobb tömegekben. A pázsiton kicsike legyek és bogarak bújtak elő gödröcskéikből és izgatottan mozgolódtak a napon. Az idillt persze nem sokkal később keresztbe vágta egy markoló agresszív motorhangja, meg valami idétlen társaság recsegő mobiltelefon-zenéje, akiknek láthatóan nem volt elég a madarak éneke, meg a város zaja. Gyorsan továbbálltam. Jó volt csak úgy sétálgatni is a Saint Germain-negyed utcáin, különös délutáni fények voltak a tiszta, világos házfalakon (mert itt tényleg meglepően tiszták a házfalak…), elkaptam egy-két kellemes hangulatot. Volt, hogy különösen, szokatlanul, kivételesen jó kedvem volt és akkor zenét is hallgattam és mentem, szélesen mosolyogva a zsúfolt utcán. Ekkor jöttem rá:

„A legmeghökkentőbb, a legkirívóbb dolog, amit Párizsban viselhetsz, az egy mosoly.”

 (Ez a Nagy Átható Bölcsességem Párizsról, coelhoi magasságokban, amit majd idézni lehet, hogy mondotta Réti Pipitér… angol változata nem feltétlenül szó szerinti fordításban: „The most extraordinary, the most extravagant thing to wear in Paris is a smile.”) Magyarázat lábjegyzetbe: mivel mindenki olyan hihetetlenül változatos dolgokat aggat itt magára, mindenkinek megvan a maga őrült stílusa, az egyetlen dolog, amivel itt igazán fel tudod hívni magadra a figyelmet, az a különösebb látható ok nélküli mosolygás, mely különböző reakciókat vált ki az emberekből. Van, aki zavartan felvonja a szemöldökét, vagy aki megilletődötten másfelé néz, mert nem tudja, hogy reagáljon, néhányan jókedvűen visszamosolyognak, de ez a legritkább, maximum megjelenik a szájuk sarkában egy rezzenésnyi jókedv és biccentenek, mintha nyugtáznák, hogy van ebben a városban még derűs ember. Az idő nagy részében azonban inkább az emberek rossz kedve hatott vissza énrám, mintsem hogy felvidítottam volna őket az imént ábrázolt módszerrel.

De most már itt van a tavasz, korábban elképzelhetetlen magasságokba szökött a külső hőmérséklet, én pedig a Luxembourg-kertben olvasgattam a házinénim egyik könyvét, „Ces amours qui nous font mal” címmel (kb.: Azok a szerelmek, amelyek rosszat tesznek nekünk… igen, ilyeneket olvasok), amikor egy bácsi lepakolt mellém és rákérdezett: Haha, hát maga reménytelenül szerelmes? Vagy csak készül rá? – Vagy valami ilyesmit. Alig bírtam neki válaszolni, máris kifejtette helyettem az egészet, miszerint nem is a szerelem/szeretet a baj, hanem a vágy és a sóvárgás. Igazat adtam neki, mindez ugyanis már Buddha óta tudható. Szóba elegyedtünk és mindenáron az élet nagy igazságait szerette volna megtanítani nekem a szerelemről, a geometria és a megfelelő (hajlás)szögek, párhuzamosok, derékszögek szerepéről a zenében meg a világban úgy általában, (merthogy mint kiderült, zenész volt), meg efféléket. Mire már teljesen kifárasztottak a bölcsességei, felálltam és hamarosan kezdődő tanórámra hivatkozva illedelmesen elköszöntem, ő meg ragaszkodott hozzá, hogy megadja az e-mail címét, így hát felírtam. Nem tervezem megkeresni. Viszont nagyon tetszett egy rész a mondókájában, amikor arról beszélt, hogy a tavasz a nagy várakozás, a nagy felkészülés a nyárra, amikor majd minden igazán kibontakozik és megtörténik. Amikor „beérik” minden gyakorlati és szellemi munkánk. Ezen gondolkodtam egy kicsit, mert úgy éreztem, valami fontos dolog magjai vannak elültetve ebben az egész párizsi mizériában, és igyekeztem hagyni, hogy megtörténjenek ezek az itt-ott bajos, de kétségtelenül haladónak mondható változások. Ezekben a napokban történt, hogy Sebestyén Márta március 15-én ezt a népdallá alakult Petőfi költeményt énekelte:

A virágnak megtiltani nem lehet,

Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;

Kikelet a lyány, virág a szerelem,

Kikeletre virítani kénytelen.

Hallgattam, és beletörődtem. Kénytelen.

Majdnem elfelejtettem: Néhány hete elmentem a Ferrières-i erdőbe Franszoával, nem csak hogy faragtam vándorbotot és megnéztük a mocsárban a békák petécskéit, de LÁTTAM NYUSZIT, igazit, és ott ugrott fel rögtön mellettem, óriási volt és világos szőrű, (de nem fehér, és nem tudtam követni, mert nagyon gyorsan futott), Tini a kutya megkergette. F. még sosem látott itt nyulat, pedig már régóta jár ide és őzzel és vaddisznóval már találkozott, én pedig mondtam neki, hogy ez azért van, mert a nyúl a totemállatom. Ez bizony azt is jelzi, hogy már hamarosan jön az egyik kedvenc egyházi ünnepem, a húsvét. Készülődni kell. 

Sötétedés után ért be a vonatunk. Köd volt, fáradtak voltunk, és én személy szerint fáztam is. Már mindannyiunk előtt ott lebegett az Őzi által felvillantott Csodálatos Hamburger képe, vacsorára beígérve. Megint olyan automatizált állapotban voltam, amikor csak utasításokat követ az ember. Bementünk a vonatállomáson egy Carrefourba valami nassolni valóért, de már nem is nagyon tudtam, mire lenne gusztusom. Végül valami sajtszerű dologgal töltött ropit választottam, rosszul tettem viszont, mert kutyakaja íze volt (nem, nem olyan, mint amilyet a mi kutyánk eszik, neki érzékeny az ízlése). De ideiglenesen enyhítette a nyűgömet. A nyelvhasználat körülöttünk szépen lassan átváltott hollandra, ahogy a vonattal átjöttünk a határon és beljebb, én pedig élveztem, hogy kicsit leporolhatom a holland tudásomat, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Sebaj. Akkor is jobb hallani, mint a németet akármikor. Úgyhogy nekiindultunk, mindenki Őzike után, akinek még be kellett ugrania az alvóalkalmatosságért valahova… és akkor egyszer csak körülnéztem, és a középkorban voltunk. Nem viccelek, mentünk az utcán és hirtelen hohó, ez már nem a 21. század! Bárcsak, sajnos ez nem az Éjfélkor Bruges-ben c. film volt, de akár az is lehetett volna. Az autók meg a boltok ugyanazok voltak, de ezen a helyen folyamatos volt a középkor-érzés. És ami a legjobb, hogy ez napokig megmaradt! Nem bírtunk vele betelni, minden pillanat WOOAAAH-pillanat volt, kikerekedős szemekkel, szívdobogással. Guffftufftalanul romantikusan.

Őzike szerencsére jobban ismerte ezt a helyet, mint én Párizst, így jobb idegenvezető vált belőle, mint én voltam. Megmutogatta a titkos zugokat, történelmi sztorikat mesélt minden sarkon és kulináris élvezetekben sem szenvedtünk hiányt. A hollandok és flamandok az a népcsoport, akik képesek voltak nemzeti ételt csinálni a sültkrumpliból. Sikerrel. Saját metódusuk van az elkészítésre, ezt most nem részletezném. Nem egészségesebb tőle, de valóban finomabb. És szerencsémre húsmentes (remélhetőleg nem mártogatják disznózsírba, mint a mekiben,… maradjunk meg most ebben az illúzióban). Úgyhogy most, mint tudatos gasztroturisták, jól végigkóstoltuk mindenféle formában, szósszal, kísérettel, itallal. Főleg sörrel. Itt valahogy, azt hiszem, mindenki kiélhette a saját szenvedélyét.  Őzike már bennfentes volt, neki jutott az inspiráló szakmai közegből, a hétvégi croissantokból meg a biciklizésből, hogy csak párat említsek. Kökörcsin kapott waffelt (ez mindenkinek jól esett, de az édesség en bloc mégiscsak az ő reszortja). Kökörcsinúrnak ott volt a ser, az a jó, erős ser formás poharakban, színes üvegekben. És én, nos, én fürdőzhettem a festett üvegablakok, a faragott konzolok, a gótikus belső és külső terek és az apró, rejtett homlokzati poénok sokaságának látványában – mert a középkori mestereknek volt humorérzéke, azt meg kell hagyni, és érdemes nyitott szemmel járni az utcákat, mert mindenhol leselkedhet valami meglepő. Ha eddig nem lett volna világos, hogy mi az a „domináns városképi látvány”, hát akkor azt itt lehet tapasztalni. Egy csomó ilyen volt ugyanis. Szerencsére itt nem csak úgy megy, hogy akármit ledózerolnak, ami picit elkorhad, vagy valakinek szúrja a szemét.

Jártunk-keltünk fáradhatatlanul, még én is úgy éreztem, jobban bírom a mászkálást, mint amúgy. Hidak, udvarok, tornyok, a csatornák vizéig lenyúló házfalak, tégla, tégla, tégla, kő, tavak, kacsák, kastélykák, kertek, zárterkélyek (de még milyenek!), malom, katedrális, ispotály, beginák udvara (az egyetlen hely, ahol külön kiírták, hogy ne hangoskodjunk, de visongás lett a vége, mert megöleltem egy fát). Azért néha, este a kivilágított tornyokat és hidakat nézve valami túlcsordult, elcsöppent az agyamban, az a fajta negédes álmodozás súlyosodott rám, amit valamilyen mesefilmes, régi élmény ültetett el ott valamikor. Ellenállhatatlan vágyat ébresztett, hogy valami daliás férfiúval sétifikáljak itt kéz a kézben, aki minden hídon meg akar csókolni, nem csak azokon, amik a térképen ki vannak jelölve (ki vannak, ugyanis…), akivel dideregve be lehet bújni egy kocsmába egy jó sörre, és aki magához húz és megtáncoltat, amikor a Főtéren csellózik valaki, dacolva a metsző hideggel. Kár lenne tagadni, akartam. Vannak helyek, amik az ilyen páros élményeknek vannak kitalálva.

Többször is mondtam a többieknek, mennyivel jobban megfogott az a pár flamand festmény, amit a félig nyitott múzeumban láttam, mint az egész Louvre úgy, ahogy volt. Nem tehettem róla, de látva ezeket a mesterműveket végre minden elkezdett értelmet nyerni, amit Eörsi Anna mondott azokon a monoton csütörtök délutánokon a Múzeum körút 6-8. poros Fülep-termében. Persze ő a Louvre-beli dolgokról is beszélt sokat, de mivel az a hely hétvégente (és feltehetően mindig…) nagyjából egy plázalátogatás közösségi hangulatával vetekszik, ott ezt nem igazán tudtam átszellemülten élvezni. Most viszont már értettem, mit jelent a botanikai pontosságú növényábrázolás, hogy mennyi apró részletet rejtett el minden egyes oszlopfőn Jan van Eyck a Paele kanonok Madonnáján és hogy milyen az a lazúros festésmód, aminek rétegeiben úgy törik meg a fény, mint egy gyöngyházon. Vagy ott volt Bosch Utolsó ítélet-e, külön kiállítva, egy nagy terem közepén, derengő fényben, mint valami látomás, mint egy kegytárgy, gyertek, nézzétek és imádjátok! A hátam mögött megszólalt valaki magyarul, hátrafordultam, de nem a mi társaságunk tagja volt. Elnevettem magam.
(Lent: Az élet vizének kútja)

Utolsó vacsora. Még gátlástalanul telefaltuk magunkat szarvasgombás majonézes krumplival és vega burgerrel az egyik helyen, ahol már törzsvendégként fogadtak minket így másodjára és a kedélyes, harmincas hipszter tulajdonos elcsevegett Őzikével, hogy majd jöjjön legközelebb is. Utána továbbálltunk és végre találtunk helyet a város legszűkebb sikátorán átsurranva egy fagerendás házikóban, egy szobában, ahol aztán végképp anakronisztikusnak éreztem a farmernadrágomat, és minimum egy fűzős bársonyruhában akartam volna sört felszolgálni. Valentin-nap előestéje volt. Minden tele volt szívecske díszekkel, véletlenül még egy kilincsen is ez köszönt vissza. Megittunk pár búcsúsört és az én ötletemre kirendeltünk egy környi jenevert, ami egyfajta likőr és a hollandtanárom annak idején felemlegette egy párszor, mint a pálinka ottani megfelelőjét. Ez azért annyira nem erős, sőt. Nem tudom, hogy ez okozta-e vagy a magyar viszonylatokhoz képest szokatlanul ütős sör, de egészen a fejünkbe szállt mindez. A szomszéd asztalnál ült egy fiú, korunkbelinek tűnt és már nem tudom pontosan, hogyan, de egyszer oda is szólt felénk valami kapcsán, nevetve. Aztán Őzike kiment kicsit levegőzni és akkor váltott vele pár szót. Néhány perc múlva az asztalunknál kötött ki. Szóba elegyedtünk, most épp az itt élő nagyszüleit látogatta meg és elkezdett mesélni az életéről. Kacifántos volt a sztori. Ez a huszonéves olasz-belga-zsidó srác elment szolgálatra az izraeli hadseregbe és jó pár hónapot eltöltött a fronton is. Ahogy beszélt, voltak hosszú pillanatok, amikor mindenki elcsendesedett mellette és hallgattuk, amit mond, mert megdöbbentő volt. Láttam a szemén, hogy mennyi mindent átélt, hogy valóban hitt abban, hogy jó szolgálatot tett mindezzel. De azt is, hogy nem volt számára sem sétagalopp átélni a társai halálát. Az, ahogy kimondta ezt a mondatot, „Igen,… jó barátokat vesztettem ott el…” és az a pici szikrányi fájdalmas törés a tekintetében nem volt őszintétlen. Ő jobbá akarta tenni ezt a világot és hitte, hogy lehetséges a békéért harcolni, hogy ennek köszönhetően fog eljönni egy kor, amikor majd nem lesz minderre szükség. Nem tudom, de talán megtapasztalva mindezt már ő is látja, hogy az erőszak mit von maga után. Ha nem így lenne, nem mondta volna, hogy szeretne minél több időt a természetben tölteni és kiköltözni egy farmra az ún. civilizációtól kicsit távolabb. De mindez nehéz kérdés, mert az én fejemben is megfordult, (talán picit hasonlóan a többiekében is), hogy van-e ennek a társadalomnak igazi férfivé (vagy nővé…) avató szertartása, azon felül, hogy valakinek a kezébe nyomnak egy papírt, mert 5 évet elbukdácsolt egy egyetemen, aminek vajmi kevés köze van a való élethez? Vagy mondjuk az lenne az, amikor hirtelen ezek után ráhárul minden felelősség, hogy egyszeribe’ kitalálja magát és dolgozzon meg lakást vegyen és „karriert építsen”? És aztán csodálkozunk, hogy képtelenek elköteleződni mások felé, mikor maguk iránt sem tudnak?

Nem tudtam ezekre a kérdésekre a választ, de legalább felmerültek. David, az idegen fiú sem tudta, de azt tanácsolta mindnyájunknak, hogy élvezzük és szeressük az életet, mert minden perce gyönyörű. Az én mámorban úszkáló agyam ezekben a pillanatokban nagyon is egyetértett mindazzal, amiket mondott, és igen megnyerőnek találtam a széles, fehér mosolyát meg a csillogó szemeit. Elindultunk, záróra volt, még betértünk egy egyetemista kocsmába, ami tovább volt nyitva. Az utolsó esténken senki nem akart még hazamenni, majdhogynem táncos hangulatban voltunk. Az úton még elbeszélgettem Daviddel, mondta, hogy másnap utazik Amszterdamba, onnan vissza Jeruzsálembe. A dohos pincekocsmában már igazán elhomályosult a valóság, én legalább három nyelven beszéltem vele egyszerre, angolul, hollandul, majd egy kicsit franciául is, nagyon szórakoztató volt. Nem tudom, miért, és hogy jött, de még az is szóba került, hogy elmenjek vele Amszterdamba. Törtem a fejem percekig, hogy én márpedig igenis elmegyek valahogy, felnőtt vagyok, nem hiszem, hogy ne lehetne megoldani. Persze az egész egy abszurd álomkép volt… Dehogy megyek én veled Amszterdamba… hiszen megvan a jegyem Brüsszelből, hiszen vissza kell mennem Párizsba, hiszen nekem dolgom van, csinálnom kell, meg különben is, hol lenne rá pénzem… De ő is elhitte kicsit és belelkesült, győzködött. A többiek nem örültek. Talán ők is kicsit bedőltek az én bamba képzelgésemnek akkor és ott, csak ők nem tartották annyira fenomenális ötletnek. Csak négy korsó sört ittunk fejenként, otthon ennyitől még csak kicsit mosolyognék. De végül is ez volt a búcsúeste… Így öten sétáltunk még vissza Őzike szállásához, a többiek bementek a kapun, mi kicsit hátramaradtunk.

     - Gyere már el, olyan rövid az élet, nem? Nagylány vagy már, megteheted, szuper lesz! – Meg efféle dolgokat mondott. Somolyogtam rajta. Akkor már tudtam, hogy nem fog ez összejönni.

     - Nem mehetek. Már várnak, látod… - A többiek a kapuban toporogtak, külön nem tudtam bejutni.

     - Ha most bemész azon a kapun, akkor soha többet nem látjuk egymást!

     - Tudom. Mennem kell.

Iiiigen, kedves olvasóm, ezek irtózatosan giccses és sablonos mondatok, de bizony pont így hangzottak el, és abban a pillanatban, Bruges-ben a híd közepén mégiscsak nagyon filmbeillő és izgalmas volt mindez. Megcsókoltam, csak egy picit, csak játékból és már mentem is befelé a kapun. Még illedelmesen elbúcsúzott a többiektől és megköszönte az estét.

Mindenkiben nyomot hagytak a dolgok, amiket mondott. Valahogy mérlegelésre, önátértékelésre ösztönözte az embereket, olyan nyitott volt, olyan kötöttségek nélküli és boldog. Tapasztalatokkal megpakolva boldog. A többiek még egy darabig beszélgettek a szobában, meglehetősen letargikus állapotban, én pedig lehunyt szemmel hallgattam őket a matracon. Nem azért nem szóltam közbe, mert nem érdekelt, amiről beszélnek, csak nem éreztem, hogy bármi mást hozzá tudnék fűzni, ami még építő vagy vigasztaló lenne. Másnap mindenki elég kába volt, magunk is meglepődtünk rajta, hogy mennyire megéreztük a sört. Davidről és az estéről többet senki sem beszélt, és amikor egy félmondattal megemlítettem, éreztem, hogy nem igazán akarnak rá reagálni. Annyiban hagytam. Csak ültünk “ingujjra vetkőzve” egy teraszon a napsütésben és elbúcsúztunk ettől a csodás héttől. 

Bruges. Hollandul Brugge, jelentése a híd, hídfő, kötőhíd szavakra vezethető vissza. A kicsiny hidak ebben a városban mindent összekötnek, behálóznak, nélkülük esetleg úszva vagy csónakon lehetne közlekedni. Épülnek még hidak emberek között? Most nem politikai és nem csak építészeti értelemben, hanem úgy, ahogy még a nagypapám értette, amikor kórust alapított… Azt hiszem, fontos lenne néha átmenni a másik oldalra, kicsit elengedni a ragaszkodásokat és onnan nézni vissza a saját partunkra, amit ott hagytunk. Átmenni valaki más felére, az ő nézőpontjából szemlélni mindent. Az biztos, hogy már másnak látszana. Magunkat is másnak látnánk. Kellenek a hidak. Máskülönben az ember csak a kanálisban tapicskol.

Különös jelenség volt, már egészen korán indult, amikor Párizsba jöttem. Nyilván maga az út és az ittlétem is egy hatalmas ajándék és lehetőség volt, de ezen belül is elkezdtek érkezni hozzám a dolgok. Ez többféle módon is megmutatkozott. Talán azzal kezdődött, amikor az egyik éjjel az erasmusos borkóstoló után leültem a buszmegállóba, mert pont elkéstem a járatomat és csak 20 perccel később jött a következő. Két félig széttépett könyv hevert ott. Én ide teljesen könyvmentesen jöttem, leszámítva azt a vézna kis kötetet, amit mint afféle bibliát hoztam magammal, Hemingway Vándorünnep-ét. Más könyveket szándékosan nem hoztam, mert magyarul nem akartam olvasni, arra még lesz idő otthon, francia könyveim meg nemigen voltak, különben is, Dunára vizet?… Úgyhogy megörültem ezeknek a tépett füzetkéknek, amiket valaki, valamiért elhajított itt a megállóban. Valami krimik voltak, amiket amúgy nem nagyon olvasok, de ezeknek legalább viszonylag egyszerű a nyelvezete, így számomra is élvezhetőek. Ez volt az első, fogtam őket és hazahoztam. Aztán persze összeszedtem mindenféle ingyenes újságot, szórólapot, de ezek mindenhol ott vannak. Amikor időm és kedvem volt, - nem olyan gyakran, mint szerettem volna… - próbáltam szavakat elcsípni belőlük, szófordulatokat tanulgatni.

Egy nap jöttem le a lépcsőn az iskolában, majdnem teljesen üres volt a lépcsőház, és ott hevert előttem egy másik könyv, egy japán képregény, manga. Felvettem és elhoztam ezt is. Végül is valószínűleg a tulajdonosa úgysem találta volna meg, mert nem is tudja, hol vesztette el, az ilyesmi miatt pedig az ember nem teszi tűvé az egész környéket, ahol aznap járt. Ugyanebben az épületben történt, hogy kezet mostam a földszinti kis lyukszerű, kényelmetlen mosdóban és a szemem megakadt valamin a földön. Egy szép kis vékony gyűrűcske volt, a közepén kővel csiszolt üvegből, mint az eljegyzési gyűrűk, úgy nézett ki. Pont jó volt a középső ujjamra (valószínűleg alapvetően sem gyűrűsujjra szánták, ezért lehetett jó rám…), pedig mivel elég vastagok az ujjaim, ritkaság, hogy rámegy csak úgy egy gyűrű. De ez a kis ócska bizsu pont rám várt ott a koszos, fehér csempén. Ezzel is úgy voltam, hogy mivel láthatóan nem színezüst volt és gyémántberakású, valószínűleg nem fog hiányozni senkinek, úgyhogy hordani kezdtem és meg is szerettem. Olyan érzésem volt tőle, mintha valaki eljegyzett volna, akit nem is ismerek, de úgy, hogy még ő se tud róla. Még akkor is, ha nem azon az ujjamon hordtam – ez volt benne a jelentésbeli csavar.

Az utolsó a sorban egy fülbevaló volt, nagyon tetszett a mintája, csepp alak és benne virágsziromszerű hálózat. Persze csak a felét találtam meg a Kellermann-parkban, amikor futás közben megálltam azoknál az eszközöknél, ahol hasizomra meg ilyesmikre lehet edzeni (a margitszigetieket jobban szeretem…). De olyan volt ez a fülbevaló, amit medálként is lehetett használni, úgyhogy ezt is elraktam. Így a negyedik alkalommal már nagyon kezdtem gyanút fogni. Miért kapom én ezeket a dolgokat? Igyekeztem adni én is az embereknek magam körül: a bácsinak, aki minden reggel kéreget a Saint Placide-nál, a zenészeknek a metróban (általában annak, akinek tényleg tetszik a zenéje, nem csak valami béna magnószámra énekel), meg egyszer bementem egy pékségbe, ami előtt egy kislány kuporgott az apjával. Úgy éreztem, azért rángatja oda a gyereket, hogy jobban sajnálják az emberek. De ezt csak gondoltam, ki tudja. Aztán amikor megettem a vacsorámat, vettem a kislánynak meg magamnak is egy pain au chocolat-t meg adtam az apjának is valami aprót, hogy az édességet meghagyja a gyereknek. Nem tudom, hogy ez önzetlen jó cselekedet volt-e… mivel engem örömmel töltött el, hogy segíthettem, ráadásul most el is hencegek vele, lehet, hogy nem az volt. De olyan jó volt látni a kislány arcát… ez neki különleges volt. Mindenesetre nem vártam érte viszonzást senkitől, csak úgy éreztem, vissza kell valamit adnom abból, amit kaptam, kapok – az utazást, a szuper szállásomat, a sok segítőkész embert körülöttem és még sorolhatnám. Visszaadni valahova a világba. Hogy egyensúly legyen. Még nem hiszem, hogy viszonozni tudtam, de majd lesz még rá alkalmam, ebben biztos vagyok. Azt hiszem, a talált tárgyakat is észre kell venni, felszedni és elfogadni, mint azokat a lehetőségeket a fejlődésre, amelyek a mindennapos fájdalmaink mögött bújnak meg. 

Az inspiráció néha teljesen meglepő formákban éri az embert. Van, hogy valami olyan izgalmas, fenomenális, eget rengető történik, ami miatt muszáj leülni és leírni a dolgokat. Aztán más esetekben meg annyira unalmas, tényleg haaaalálosan unalmas a hétfő reggeli órád, hogy egész egyszerűen fél óra hasztalan próbálkozás után, hogy odafigyelj, úgy döntesz, hogy túl rövid ez az élet ahhoz, hogy két órát csak úgy végigunj. És igen, ennél még az alvásnak itt több értelme van, mert az legalább jó. És egészséges. Mindenesetre ez történt. Nem tudom, hogy hogy nevezheti bárki is „très interessant”-nak a 18. századi művészetet érintő levéltári kutatásainak a szóbeli reprezentációját. NEM magát a kutatást, mert oké, az tud érdekes lenni, bár engem az épülettervek jobban izgatnak, de mindenkinek megvan a maga mániája (ha nem lenne, nem jött volna művészettörténésznek ugyanis). Na de erről beszélni hétfő reggel vég nélkül… gyáááh.

Már hetek óta készülök, hogy megírjam ezt a bejegyzést, de valamiért kellett az idő, hogy leüllepedjenek bennem a dolgok és kiderüljön, hogy mit is akarok írni. Ezalatt folyamatosan kerestem a motivációt és próbáltam belekapaszkodni helyzetekbe, mondatokba, videók, s bennük emberek mondanivalójába, meg a saját gondolataimba. Nehezen ment. Aztán most itt vagyok. Mindenesetre az elmúlt pár hétben kivettem egy kis szabadságot és elindultam egy csapat emberkével felfedezni a várost, ezt is, meg egy másikat is. Nem kis nyomás volt rajtam, hogy megírjam, mi minden történt, ráadásul még nagyobb kihívás így, hogy tudom, hogy most a szereplők is olvassák. Tuti kihagyok valamit. Azért próbálkozom…

A negyedik hetem az egyetemen ugyanolyan kaotikus volt, mint az eddigiek, ha nem még kaotikusabb. A nagy különbség akkor állt be, amikor pár órányi rohangászás és főzés után végre feljöttem a metróból a Saint Placide-nál, hogy találkozzak Őzikével. Ő még nem látott engem, az főút másik felén állt és rám várt. Olyan aranyosan és türelmetlenül toporgott, mint a kutyám, amikor már hallja, hogy Anyuék kocsija beállt a garázs elé. Nem is számítottam rá, hogy ennyire fog nekem örülni. Csevegett a pincérekkel a sarki bisztróban és nézte a telefonját, hogy hol vagyok már. Két piros lámpával később végre átértem hozzá és a nyakamba ugrott, az izgatottsága rám is átragadt valamelyest. Bejártuk a Saint Germain-negyedet, kicsit beszélgettünk a Luxembourg-kertben, aztán beugrottam egy órára és este már Kökörcsinékkel vacsoráztunk együtt Gentillyben. Brokkoli krémlevest és „tarte-quiche”-t csináltam, azaz két receptet kevertem össze intuitíve, egész jó eredménnyel. Ezek a vacsik és reggelik egyébként nagyon kellemes, családias részei voltak a napjainknak, és nem bírtunk betelni (még én sem) a francia sajtokkal, baguette-el meg egyéb finomságokkal, Bruges-ben is hasonlóképp. Napközben nem tudtam mindig velük lenni, így kicsit mindig kívülállónak éreztem magam, meg ez persze az Őzi és Kökörcsin közti különleges ikerkapcsolat miatt is lehet, de ezt nem bántam. Az egész „kirándulást” kicsit összezavarta a fejemben, hogy még mindig el kellett intéznem és meg kellett értenem dolgokat, amiktől nehezen tudtam szabadulni. Úgyhogy fáradtan mentem az Eiffel-torony lábához egy nutellás crêpe-el felvértezve (imádom, hogy itt mindenhol fel vannak rá készülve, hogy az ember kézben vigye és útközben majszolja el a palacsintáját!). Jó 20 percet fagyoskodtam az „Öreg Hölgy” szoknyája alatt, míg megérkeztek a többiek. Az én „Eiffel-torony-pillanatom” már megvolt pár hete, és én tényleg nagyobbnak gondoltam, mint amekkora. De azért megvan a hangulata. A park fáin keresztül, a Holddal a háttérben… szó se róla…

Nem bírtak véget érni a kavarodások az egyetemen, de tényleg, ezeket a csütörtöki napokat nem fogom visszasírni… de aztán végre péntekre virradt és délután már a Grande Galerie-n sétáltam keresztül a Louvre-ban. Ez olyan igazi szakmai zarándoklat volt a művészet templomába, egy olyan templomba méghozzá, ami tele van unatkozó iskolás csoportokkal, idős házaspárokkal és türelmetlen turistákkal, akik csak a Mona Lisát akarják látni, de azt nagyon. Azt egyébként lehet is, egészen az előcsarnokban levő reklámoktól kezdve az ajándékboltok poháralátétein át mindenhol az van, a pici portré egy nőről, akiről senki se tudja igazán, hogy kicsoda és hogy ez miért érdekes, sem pedig, hogy most akkor mosolyog-e vagy sem. Leginkább megvetően nézi a szelfiző embereket és nyugodtan marad a helyén. Aki nem akarnék lenni, az az a festő, akinek a műveit egy terembe rakták Lisával – na ő most már sokáig az lesz, akinek senki nem tudja a nevét, csak egy elmosódott árnyék lesz, miközben az illető rohan az attrakció felé. Persze, a Louvre-t lehetetlen érdemben végigjárni egy nap alatt. Mégis úgy érzem, mindent láttunk, amit látni kellett, és lefotóztam minden apró nyulat, amit csak láttam (hamarosan kollázst is készítek belőlük!).

Nem is tudom, hogy volt még ezután energiánk felmászni a Montmartre-ra, de sikerült és röpke 1 órás keresgélés után, teljesen kiéhezve bedőltünk egy lokálba is, ahol végül is még állatmentes kaját is találtunk. Azért minden keresgélésnek megvan az előnye, ez esetben Kökörcsinék felfedezése, egy kicsi, fánkszerű süti, a choupette volt az, ami végső elkeseredésünkben megmentett minket a teljes letargiától. Egyébként így hívják Karl Lagerfeld macskáját is, (saját instagramja van ám…).

Aznap este a Montmartre-on nagyon sokat beszélgettünk és úgy éreztem, megnyíltunk megint egymás előtt, ahogy addig nem, pedig régóta ismertem ezeket az embereket. Örültem, hogy a Kökörcsin-házaspár megosztotta velünk eddigi tapasztalatait, és eltűnődtem, hogy milyen érzés lehet valaki olyannal lenni, akivel tudod, hogy egész életedben együtt leszel. Ki tudja, lesz-e valaha ilyenem… Aztán rájöttem, hogy most is olyanokkal vagyok – és milyen jó, hogy ezeknek a barátságoknak biztosan sosem lesz válás a vége. Úgyhogy kicsit megnyugodtam. Estére sokszor elfáradtunk és mindenki nyűgös lett. Szerencsére valahogy a legrosszabb helyzeteket is a javunkra (f)ordítottuk, történt ez az ominózus papaya-incidenssel is, amit Őzi egy díjnyertes filmben foglalt össze (úgy érzem, ennél szemléletesebben nem tudnám leírni):

Úgyhogy zengett az Avenue Fontainebleau az alternatív magyar népdaltól, hogy „Márminálunk babám, márminálunk babám, az jött a szokásba… Nem szedik a papayát, nem szedik a papayát fedeeles kosárba! Felmegy a legény a fára, a papayafa tetejére, lerázza a papayát, te meg babám kaparászd a rózsás kötényedbe!” Még jó, hogy a népművészet él és alakul, ugyanis ez működik ám licsivel és mangóval is, csujogatással meg minden! 

Jó volt egy kicsit lekapcsolódni a hálózatról és elhagyni Párizst, egy adag színes-ízes macaronnal feldobódtunk a Lille-be menő buszra egy rettentően koszos buszpályaudvaron. 3 óra alatt kitárgyaltuk mindenki életcéljait (amit esetleg az addigi esti párnabeszélgetéseink során még nem abszolváltunk volna), meg az ufók létezésének kérdését. Lille volt az abszolút átmenet a franciaság és a belgaság, mint hangulat között, itt láttam az egyik legérdekesebb katedrálist az utam során, pedig ez is a 19. század vívmánya volt nagyrészt. Aztán még egy vonatút, egy átszállás, ködös hideg, barbár mangóevés a vonatban… és egy másik kor kapuja. (folyt. köv.)

Pénteken kiléptem az épületből és kellemetlen, széllel megtoldott, szitáló esős idő fogadott. Szerencsére előre felszerelkeztem az abajdos esernyőmmel (ezt a szót a családi szókészletünkből csentem és szerintem nagyon találó), viszont a plüssállatszőr bundám nem bizonyult jó választásnak az alkalomhoz. Tíz percen belül ugyanis, mire az M7-es metró megállójába értem, már leginkább egy ázott kutyára hasonlítottam, már ami a bundácska összecsomósodott szőreit és a fél órán keresztül végül is simára és puhára szárított hajam immár teljesen szétfújt, kaotikus kazlát illeti. Valamiért úgy is éreztem, hogy furcsán bámulnak az emberek, ezért amikor megérkeztem a találkámra a belvárosba egy Chez H’anna nevű, közel-keleti jellegű helyre, meg is kérdeztem az amerikai barátnőmtől, hogy hülyén nézek-e ki. Biztosított, hogy nem, úgyhogy elengedtem, de lehet, hogy ez a bunda még ebben a városban is merésznek számít, (pedig egy csomóan hordanak).

Egy olyan este volt ez az esős pénteki, amikor sok mindent megtudhattam emberekről, nemzetekről és kulturális beidegződésekről, melyeknek létezését már eddig is sejtettem, itt-ott tapasztaltam, s számtalanszor elgondolkodtatott magammal és a saját hitrendszereim helyességével kapcsolatban. Ella, az amcsi lány bőségesen szolgált nekem rácsodálkoznivalóval, hiszen az ő élethez és emberekhez való hozzáállása számomra még a franciákéval összevetve is igen eltérő, de azt kell, hogy mondjam, ez az esetek 99%-ában pozitív különbség volt. A legaranyosabb történetét hallgatólagos engedelmével megosztom veletek. Egy elég puccos negyedben lakik egy műkedvelő, intellektuális családnál. Az egyik nap együtt szállt be a liftbe egy ott lakó hölggyel és közvetlenül, amolyan tengerentúli „Hi, how are you?”-modorban próbált szóba elegyedni vele (franciául). Péntek lévén megkérdezte, hogy telt a hete. Már az is nagyon szórakoztató volt, ahogy Ella interpretálta a hölgy undorral vegyes zavart, sértődött arcát, de a valós reakcióról csak sejtéseim lehetnek. Annyi bizonyos, hogy durván visszakérdezett: „Ismerjük mi egymást??”. Lánykánk próbálta elmagyarázni, hogy nem, csupán érdeklődött, mivel egy házban laknak és egy liftben utaznak, így újra bepróbálkozott egy kérdéssel, mire csak egy még haragosabb pillantást és efféle választ kapott: „De tényleg, NE beszélgessünk!” Ez a történet, mely igen jól példáz pár nemzetekkel kapcsolatos sztereotípiát, annak kapcsán került szóba, hogy mondtam neki, én is elég nehezen ismerkedem itt franciákkal. Ami méginkább meglepett, hogy állította, New Yorkban, ami még nagyobb és talán még szívtelenebbnek hitt metropolisz, mint Párizs, az efféle kedélyes szóváltások normálisak és gyakoriak.

Ezután tettük át székhelyünket az egyik kollégiumszerű helye, ahol körüljártunk pár szobát és borokat kóstoltunk sajtokkal. Egész este félig angolul, félig franciául karattyoltunk, és mivel a társaság egyik része olasz volt, ők gyakran hadarva átváltottak és a saját belső poénjaikon. Magyarázgatták a kanadaiaknak, hogy mi az a „strúdel” és hogy az német… gyorsan hozzátettem, hogy nálunk is hagyomány! Mert hogy ugye alma, fahéj, porcukor, leveles tészta… ó, ha tudnátok milyen volt a nagymamám kézzel nyújtott rétestésztája meggyes töltelékkel! Azé, aki világ életében rétesdét akart nyitni Nagymegyeren, de végül sosem adatott meg neki. De ezt már nem mondtam. Viszont valahogy szóba került az egész helyzet, az, hogy én honnan jöttem és ki vagyok, és hogy, hogy nem, elkezdtem elmesélni nekik Emese ősanyánk történetét angolul, jónéhány pohár bor után (érdekesség, hogy a címben szereplő francia melléknév, az éméché, ami kb. úgy hangzik, mint a nevem, azt jelenti, becsípett). Mindenkinek nagyon tetszett a sztori, hogyne tetszett volna, hiszen kissé pikáns, őszinte és szép, a misztérium és a valóság ideális elegye. S bár elég nehéz itt betanítani az emberekkel a nevemet, én mégis büszkén viselem, a történetét is. Az egyik lány meg is jegyezte, hogy pont olyan ez, mint az indiánok mondái a teremtésről és a népek, törzsek eredetéről, melyek még azokból a korokból maradtak ránk, amikor az ember közelebb volt a természethez. Trianonra is kitértem pár mondatban, de egyrészt nem akartam feszegetni, másrészt a szituációban hiányzott néhány szó a készletemből a pontos fogalmazáshoz…

A végére már csak páran maradtunk Renou, a kanadai srác szobájában, én pedig bágyadtan ültem az ágyon, hallgatva, ahogy Ella csacsog. Tőle hangzottak el azok a kulcsmondatok is, amiket azóta is melengetek magamban. Nem mindet nekem mondta, csak megütötték a fülemet, mint olyan szavak, amikre az embernek annyira szüksége van egy-egy hosszú és fárasztó hét végén.

- A minap is azt mondtam: Nem, nem vagyok hajlandó leülni és könyvek fölött görnyedni egész nap! Ez Párizs! Annyi múzeum van, amit látni kell! Annyi bor van, amit meg kell kóstolni! Annyi utca, amit be kell járni! Annyi átélni való élmény…! Leszarom a leckéimet, mikor hazamegyek, nem arra fogok emlékezni, hogy mit olvastam egy könyvben! – mondta, bőszen gesztikulálva.

Majd később, mikor megkérdeztem tőle, hogy nincs-e honvágya:

- Dehogy! Hisz’ itt minden nap valami új, valami más! És tudod mit? Amikor majd hazamegyünk, minden sokkal, de sokkal könnyebb lesz ehhez képest, mert most minden annyira őrületesen nehéz. Minden ugyanaz lesz, de mi már nem.

Igaza volt, én pedig hálás voltam érte.

Ahogy az iskolai kantin erősen közepes dupla kávéja végre bejutott a szervezetembe, mindjárt jobban éreztem magam. A teljesen kaotikus alvásritmusom kissé megnehezítette a csütörtöki napjaimat, ezért az első órám végét már inkább csak végigszenvedtem. De nem bántam, most jó volt időben felkelni… kivételesen.

Tegnap (önhibámon kívüli, közlekedés okozta) negyedórás késéssel estem be az angolórámra, ami elvileg egyetemi íráskészség-gyakorlat volt. Először is, úgy tűnt, rossz ajtón kopogtatok. De szó szerint. Nehezen találtam meg a termet is, az idióta képernyős rendszer miatt ugyebár, ráadásul ez egy másik épületben volt, ahol még sosem jártam. Aztán mire sikerült megtalálnom és benyitnom, kiderült, hogy zárva van, de beláttam, voltak bent emberek. Integettem, hogy nyissák ki. Én nem tudom, hogy keveredek mostanában folyamatosan ilyen édesen szánalmas szituációkba, de lehet, hogy otthon is így volt, csak nem vettem észre, mert általában sikerül verbálisan korrigálnom az ügyetlenségeimet (magyarul: kibeszélnem magam). Szóval végül beengedtek, lehuppantam egy hátsó padba, és a kedves, hosszú őszes, szőke hajú tanár néni rám nézett és megkérdezte:

- Well… Who are you?

Mint kiderült általában ismerte ugyanis a diákokat, akik már elvégeztek nála egy kurzust az előző félévben, és ez egy gyakorlati óra volt. Általában egyébként nem szokták így telibe megkérdezni. Úgyhogy gyorsan bemutatkoztam, szerencsére ez angolul magabiztosabban megy, és felvázoltam a helyzetemet. Ezután az óra kellemesen zajlott, és nagyjából most éreztem először azt, hogy nyeregben vagyok, mert végre bírtam válaszolni a feltett kérdésekre, méghozzá korrektül és a kiejtésemet is megdicsért. Nos, tény, hogy nincsenek olyan kiejtésbeli problémáim, mint a franciáknak és talán a magyar akcentusom se vészesen erős.

Miután vége lett az órának, csak elindultam. Meg akartam keresni egy üzletet a Rue de Rivoli-n, de több lehetőség volt, hogy merre menjek. Végül csak mentem, nagyon intuitívan, így tulajdonképpen megint csak nagyrészt nem tudtam, hogy hol vagyok. Ez volt a másik játék, amit előszeretettel űztem itt: szándékosan elveszni. Franciául egyébként visszaható igével fejezik ki ezt, tehát amikor elveszel, tulajdonképpen „elveszted magadat”, se perdre. Betévedtem egy antikváriumba, megnéztem a Magyar Intézetet (megint csak: nem itt akartam kikötni, csak valahogy kiderült, hogy ott vagyok, ami annyira nem meglepő, mert közel van a sulihoz), találtam egy kilós vintage ruhaboltot, megvacsoráztam… amikor úgy gondoltam, buszra szálltam, de nagyrészt inkább sétáltam. Elég meleg van itt a napokban, de erről majd később.

A Rue de Rivoli Párizs egyik legismertebb bevásárlóutcája. Itt vannak azok a boltok, amiket otthon is megtalál az ember nagyrészt, most épp jó nagy leárazásokkal. Afféle Váci utca. Bár itt még a turistáknál is több a hajléktalan, szakadt punk és mindenféle kéregető. Bóklásztam egy darabig, mert mint utólag kiderült, rossz irányban indultam el a Forever 21 felé, amit kerestem, így nehezebb is volt megtalálni. Így viszont láttam a Városházát a carousellel (az a szép kivilágított lovacskás körhinta), meg a csodás gótikus Szent Jakab tornyot. Ez egyébként az Szent Jakab-templom egyetlen megmaradt része, amit eredetileg „A hentesek Szent Jakabjának” szenteltek (Église Saint Jacques-de-la-Boucherie), mert azok védőszentje volt, és az a Charles Garnier restaurálta (a tornyot), aki a párizsi Opera épületét is tervezte. Csak úgy érdekességképp mondom. Fotókat nem készítettem, mert ezúttal olyannyira el voltam veszve, hogy a telefonomat is otthon felejtettem.

Mikor visszafordultam, mert rájöttem, hogy a másik irányban van az úticélom, dübörgő zenét hallottam az utca túloldaláról, valami zajlott a túloldalon. Megálltam, megnéztem, kiállításnak tűnt, ráadásul megnyitónak, igazi bakelites dj-vel és nagy hangfalakkal. Az egész egy emeletes galéria volt egy magasabb épületben, az alsó két emelet üvegezett volt és be lehetett látni, mint utóbb kiderült, ez a 59Rivoli. Maga a kiállítás is a bakelitlemez témája köré épült. Elszürcsöltem egy pohár „bandaszkás” bort (aki nem érti a kifejezést, nyugodtan kérdezze meg kommentben! Persze itt még a bandaszkás bor is minőségi… nagyrészt) és tűnődtem, nézegetve a kollázsokat és összetört, -firkált, -festett lemezeket, olvasgatva a feliratokat. Tetszett, hogy ennek szenteltek egy kiállítást, mert bár kezd újra divatba jönni, bizonyos szinten eltűnőben van, de esztétikai szinten kevéssé fogott meg az egész. Sokkal jobban szerettem figyelni az embereket ezeken a helyeken, akik csak betévedtek, mint én, vagy akik szervezőknek tűntek, fiatal nézelődők, öreg, de fiatalos műkedvelők, (tudjátok, az az ősz, hosszú hátrakötött hajú bácsi-típus), a rengeteg csinos párizsi vörös ajkú lány, bölcsész kinézetű fiúk. Meg akik csak sajtot és gumicukrot lopkodni jöttek be.

Egy hosszú metrózás és bevásárlás után későn dőltem ágyba, és a fáradtságom ellenére olyannyira tele volt a fejem ötletekkel és gondolatokkal, hogy sokáig tartott, amíg ezek álmokká formálódva pöröghettek tovább.