Mopsz

„Ahogyan már megszokhattuk a mopsz kialakulása sem vegytisztán levezethető folyamat, hanem több, hol párhuzamos, hol egymást keresztező elképzelések sűrű szövevénye. Ezek között a legáltalánosabban elfogadott hipotézis, hogy a mops egy ősrégi kínai kutyafajta, a Lo-Sze le-származottja. Elődeit – mint értékes és mellesleg igen eredeti ajándékot – kereskedelmi karavánok delegálták Európába a XVI-XVII. században. Ennek megfelelően a mopszok kezdettől fogva nem egyszerűen „csak” kutyák, hanem dédelgetett nemesi kedvencek voltak.

Gazdáik többnyire a felső tízezerből kerültek ki, nem egy közülük igen prominens személyiség, kiknek kutyáiról is legendák szólnak. Egyikük Orániai (Hallgatag) Vilmos Pompey nevű kutyája, aki lármázásával meg hiúsított egy gazdája elleni merényletet. Eme tettével a mops a holland orániai udvarház szimbólumává vált. De megemlíthetjük Napóleon első feleségének, Fortune nevű mopszát, aki állítólag nem átallotta megmarni a mélynövésű császárt, mikor az vélhetően pajzán gondolatoktól vezérelve, megpróbált beosonni felesége hálószobájába.

Sőt mi több, egy Németországban működő titkos szabadkőműves társaság tagjai is Mops-rend-nek nevezték magukat.

A mopsok hirtelen felfutó népszerűsége a XIX. századra csökkenni látszott, ám a század végén új erőre kapott, elsősorban Angliában. Nyilván ennek köszönhető, hogy bár a fajtagazda szerepért Kína, Hollandia és Oroszország is csatába szállt, „anyaországként” végül Angliát fogadta el a Nemzetközi Kynológiai Szövetség (FCI).

(…)

Viccben nem ismer tréfát

Annak ellenére, hogy a mopszok igen előkelő származással rendelkeznek, és világ életükben magas körökben mozogtak, jellemükben nyoma sincs mimóza kényeskedésnek, vagy fölényes lekezelésnek.

A mopsz tisztában van saját külső adottságaival és kellő öniróniával rendelkezik ahhoz, hogy mindezt kamatoztathassa a mindennapi életben. Ennek szellemében javíthatatlan optimista, aki még késő öreg korában is kapható játékra, mókázásra, bolondozásra.

A kis „turcsi sármőr” rendkívül megnyerő modorú, végtelenül kedves állatka. Mivel mindennapjait évszázadokon keresztül díványon kergetőzve, többedmagával töltötte, jellemében nyoma sincs semmiféle agressziónak, emellett kifejezetten filantróp beállítottságú. Legfőbb igénye, hogy bármilyen formában – akár díszpárnának álcázva – imádott gazdája közelében lehessen, vagy ha mégsem, legalább néhány fajtársával elüthesse az unalom óráit. Etekintetben nincsenek előítéletei. Egy csivavával éppolyan jól kijön, mint egy közép-ázsiai juhásszal.

Ahogyan minden nagy jellemnél megszokhattuk, időnként szeret saját feje után menni és bizony olykor látványosan képes megsértődni, de annyira azért nem veszi komolyan magát, hogy haragtartó legyen.

A mopsz, bár igen élénken reagál az idegenek érkezésére, melynek heves ugatással ad hangot, ez leginkább türelmetlenségében teszi, ugyanis szinte bárkit azonnal barátjául fogad. A gyáva, visszahúzódó, vagy támadó, esetleg sunyi mopsz súlyos jellemhibáról tesz tanúbizonyságot, de ez szerencsére nagyon ritka jelenség.”

Forrás: Balaskó Norbert