– Weisz Jehosua igaz története –

Weisz Jehusua, családjával 2009 májusában az izraeli Givatayimban

Gyermekkor, szülői ház és család – 1.rész

Nagymegyeren születtem, 1922-ben, mint negyedik gyermek (harmadik fiú), nyolc közül. Dédnagyapám, Lock Joszéf Dov és nagyapám, Weisz Jehosua Hesl-Hermann (akinek a nevét viselem), rabbik voltak Nagymegyeren. Én voltam az első a családban, aki már ott született, mert szüleim, esküvőjük után (1914-ben), Sopronban telepedtek meg, ahol édesanyám családja élt. A család, három gyerekkel, 1920-ban költözött Nagymegyerre.

A rabbinikus családfánkhoz híven és a híres francia közmondás szellemében, miszerint “A nemesség kötelez”, a házunkban a legszigorúbb, orthodox életforma folyt. Ez kiterjedt a mindennapos életünk minden, legapróbb részletére.
Édesapám még fiatal korában elnyerte a rabbi-képesítést, de nem akart rabbi lenni. Az alapos talmudi tudása mellett, széleskörű “világi” ismeretekre is tett szert, valószínűleg, többéves bécsi tartózkodása folyamán. Érdekelték őt, többek között, a világpolitika és a modern technológia. Ezekben a kérdésekben, de még más, ügyes-bajos dolgaikban is, sokan fordultak hozzá, tanácsért, vagy felvilágosításért, zsidók és nem zsidók egyaránt. Alapos tudása volt a német nyelvben is. Miután édesanyám Ausztriában született és anyanyelve német volt, ők sokat beszéltek egymással németül (főleg, mikor azt akarták, hogy mi ne értsük…).

Lock rabbi, Nagymegyer első rabbija

A család Nagymegyerre költözött, ahogy említettem, egyrészt, a zavaros politikai helyzet (fehérterror) és a gazdasági válság (a tomboló infláció) miatt, másrészt, mert az ott élő és működő nagybátyám, édesapám öccse, kérte őt, hogy kapcsolódjék be az ő vállalatába, a kóser szappan és fogkrém gyárába. Édesapám a vevőkör szélesítésének és az árú terjesztésének szentelte meggyőző, ékesszóló tehetségét.
Nem tudom, mi volt a megegyezés alapja a két fivér között, de az, sajnos, hamarosan felborult. Az eredmény, mindenesetre, az volt, hogy családunk megélhetés nélkül maradt, akkor már, 4 vagy 5 gyerekkel. A viszony a fivérek között teljesen és tökéletesen megszakadt, annyira, hogy évekig nem is tudtam, hogy van egy nagybácsim és mi, mint gyerekek, nagy ívben, félve kerültük ki a házatáját, bár nem tudtuk, miért.
Édesapám, ezután, a helyi Talmud Torá tanítója (melaméd) lett. Ennek az intézménynek a tananyaga az Alef-Bét-től, azaz a héber olvasás elsajátításától, a Chumas, Mózes öt könyve szövegének jiddisre, vagy németre fordításával, majd, Rasi magyarázatával és, végül, a Misna ismeretébe való bevezetésig – terjedt. A Talmud Torá épülete a zsidó elemi iskola mellett volt és a fiúk, az iskola órák befejeztével, az esti imáig ott folytatták a tanulást. Én, erre a korszakra nem emlékszem, csak elbeszélésből ismerem. Apám szerette a tanítást, főleg a Tóra oktatását és szent hivatásnak tekintette.

Sajnos, ez sem tartott sokáig. Az oktatás “pedagógiai” felügyelete a Talmud Tóra “gabbai” (vezető, főnök) funkciója volt. Ő minden szombaton “kihallgatta” a gyerekeket az anyagból, amit a hét folyamán tanultak. Egy alkalommal, nem volt megelégedve, ahogy a tanuló olvasta a héber szó pontozását. Miután apám a gyerek védelmére kelt és jóváhagyta az olvasását, parázs vita keletkezett kettőjük között, ami, végül, apám állásába került, habár világos, hogy neki volt igaza. A tejhatalmú “gabbai” egy “svá”, egy kettőspont helytelen értelmezése alapján, presztízskérdésből, a többgyermekes családapát elmozdította az állásából.

Lock rabbi, Nagymegyer első rabbija

Gyermekkor, szülői ház és család – 2. rész

Miután apám állás és jövedelem nélkül maradt, jó édesanyám vette a kezébe a család megélhetésének a gondját. Bár a tejet, addig, csak a kávés csészéből ismerte, nyitott egy tejcsarnokot, a zsidó családoknak kóser tejjel való ellátására. Ez azzal járt, hogy a nagyobb gyerekek jelen voltak a fejésnél és felügyeltek arra, hogy a fejés előtt a tehenek tőgye meg legyen mosva, hogy ne kenjék meg disznózsírral, hanem margarinnal és csupán a mi, kóser edényünkbe fejjenek. Persze, arra is kellett vigyázni, hogy ne “gyarapítsák” a tejet vízzel. A gazdák és nejeik nem nagyon szerették ezt a felügyeletet, de mi makacskodtunk és megköveteltük a megegyezés szigorú betartását.

Ez a nehéz és felelős feladat végigkísérte az egész gyermek- és serdülő- korunkat. Reggel, korán, mentünk “fejetni” és, pontosan, 8-ra, az iskolában kellett lenni, megreggelizve és tisztán. Az úton, az üres és tele tejeskannákkal, a faluvégi gyerekek nem voltak, éppen barátságosak. Csúfnevekkel “becéztek” bennünket, kövekkel dobáltak, sőt, néha azzal szórakoztak, hogy a kutyáikat ránk uszították.  Ugyanez megismétlődött estefelé is. Persze, a tejet házhoz is kellett szállítani. A tej elosztása és a “felesleg” feldolgozása anyám gondja,-dolga volt.
Mindezt a többi háztartási munka mellett csinálta. Ha arra gondolok, hogy az a finom, sovány teremtés, aki 15 év leforgása alatt 8 egészséges gyermeknek adott életet, mennyi feladatot vett törékeny vállaira, a szívem összeszorul. Mikor, a péntek esti ima után, az ünnepélyes, terített asztal körül, az “angyalok üdvözlése” (Salom Aléchem) után, elénekeltük “A serény asszony” (Éset Chájil) ódáját, a Példabeszédek könyvéből, mindig meg voltam győződve, hogy azt, egyenest, az én anyámról lett mintázva, hogy ő a megtestesítője annak az ideális asszonynak. “Ki képes találni egy serény asszonyt, (kinek) az érértéke, messze túlhaladja a valódi gyöngyökét?” A záró strófa: “Adjatok neki (dicséretet) érdemeiért és a tevékenysége a város kapuiban (főterén) zengi dicsőségét!”
Apám, mint vérbeli pedagógus, nem hagyott fel, teljesen, a tanítással. Mindig akadtak olyan kisdiákok, akiknek a zsúfolt iskolában nem sikerült elsajátítani az olvasás titkát (akkor – “rossz tanulóknak” lettek minősítve, ma – “diszlexiásoknak” léptek elő). Ezeket a szüleik a Weisz bácsihoz küldték, akitől senki nem ment el, anélkül, hogy megtanúlt volna olvasni. A saját gyerekeit is ő tanította meg, legalábbis, a héber “alef-bét”-re. Azaz, olvasásra. Még mostanában is találkozom nagymegyeriekkel, akik neki köszönhetik literátus voltukat. Ezek emlékeznek Weisz bácsi “trükkjeire”, hogyan csalogatta őket bele a betűk ismeretébe. A mai pszichológia ezeket “pozitív buzdításnak” nevezi. Például, a tanítás színhelye felett, a mennyezetről lelógott egy lámpa, felfelé nyitott ernyővel. Abban mindig voltak cukorkák, színes csomagolásban. Az ernyő fehér, áttetsző anyagába drágakő formájában csiszolt, színes üvegszemecskék voltak beleépítve, az “Angyalka szemei”.  Ha a diák “jól tanult”, fentről leesett egy cukorka, az Angyalka ajándéka, jutalom a sikerért. Én, magam is emlékszem, milyen büszke és boldog voltam, mikor ilyen “angyali” ajándékot kaptam.
Apám nem csak a héber olvasásra tanított meg bennünket, a gyermekeit, mivel nem bízott ”követőjének” (az új Talmud Tóra tanítónak) a tanítói képességeiben, a “Chumas”, a Tóra öt könyve, tanítását is magára vállalta. Az egész szöveget megtanultuk németre fordítani és nem jiddisre, ahogy a Talmud Torában tanulták. Apám nézete az volt, hogy így a szöveget pontosabban lehet visszaadni és ”ráadásul”, megtanulunk németül is. Persze, mindegyikünk, két bátyám és én, külön, külön mikor elértük a megfelelő kort és már tudtunk folyékonyan olvasni héberül. Nem volt könnyű feladat, mert apám megkövetelte a pontos fordítást, a német nyelvtan szigorú szabályai szerint, de visszatekintve, minden perc tanulás aranyat ér. Egy csapásra, két nehéz nyelvet sajátítottunk el. Jó apámnak is nagyon hálás vagyok, hogy annyi időt és energiát, de, főleg, végtelen szeretetet, fektetett bele a tanításba, és jól esik a tudat, hogy ő is élvezte a sikerét, mikor a fordítást tökéletesen szavaltuk el, aránylag rövid “magolás” után. Meg vagyok róla győződve, hogy ez az alapos tanulás vetette el bennem a Tóra és az egész “Tanach”, a Biblia, iránti mély érdeklődésem első csíráját. Ez adta meg nekem, ugyancsak, a héber nyelv ismeretének első, szilárd alapját.

Gyermekkor és család – 3. rész

Mint idősebb testvéreim, mikor az első osztályba léptem, már folyékonyan olvastam magyarul és héberül. A számok rejtélyes titka sem volt már idegen számomra. Tudtam már számolni, sőt egyszerű számokat, fejben, összeadni és kivonni. A zsidó elemi iskola két tanteremből állt, amelyben két tanító tanított nyolc osztályt, összesen vagy 95 – 100 tanulót. Egy kissé körülményes lenne leírni, hogyan tanított, egyik tanító három osztályt és a másik – ötöt, egy-egy tanteremben. Az állami tanterv, persze, kötelező volt, de a mi iskolánk mindig teljesítette az előírt tananyagot, sőt, a járási tanfelügyelő bevallása szerint, a színvonala és teljesítményei, évről évre, a legmagasabbak voltak a három, helyi iskola közül.

Az első három osztály tanítója egy agglegény volt, aki még apámat is tanította, mint mindenkit, aki Nagymegyeren végezte a zsidó elemi iskolát. Mindig elegánsan volt öltözve, mintha épen a szabótól, vagy divat üzletből jött volna ki. Soha nem értettük, hogyan maradt fényes és tiszta a  hegyes orrú, ragyogó “simicipője”, mikor mi térdig sárosak lettünk, míg eljutottunk az iskolába (Annakidején még nem volt járda minden utcában és a “kocsiút”, eső után, valóságos sártenger volt). Az utcán, a sétabotja a karján lógott, az iskolában, pedig fontos pedagógiai szerepet töltött be. Bár nagyon szigorú volt és feltétlen fegyelmet követelt és tartott fenn, azaz érzésem, hogy a tanítványai nem csak tisztelték, és féltek tőle, hanem, valahogy, szerették is. Ezt csak ma, vagy 75 év távlatából merem feltételezni, mert Bródi Béla nem csak tanító volt, hanem nevelő is. Igyekezett megtanítani bennünket egy alapvető viselkedésre, nem csupán az iskolában, hanem az utcán, sőt, otthon is. Hogyan kell menni a járdán, hogyan köszönni a szembejövő felnőttnek. Nem szabad a padlóra és a járdára köpni (ez ma furcsán hangzik, akkor nagyon hasznos volt) és még sok, hasonló utasítást adott a normális lecke folyamán. Mély tisztelettel emlékszem vissza arra a különös öregúrra. Ezért meséltem róla ilyen részletesen.

A magasabb osztályok tanítója egészen más típus volt. Amikor jó kedve volt, Blumenthal Lipót, tanítónk, mesélt, vagy felolvasott nekünk, a saját könyvtárából hozott, Brehm állattani sorozatából, különböző részleteket a méhekről, a hangyákról és egzotikus állatokról. Ezért, ezt a tantárgyat minden tanuló szerette. Ha haragudott és büntetni akart, “feladott” megtanulni, másnapra, “betéve” egy hosszú költeményt. Ezek, persze, mindig a magyar költészet javából voltak kiválasztva, például: A szegény asszony könyve, A fülemile, Tetemrehívás, vagy egy komoly részlet Toldi eposzából. Ez nem volt könnyű feladat és, enyhén szólva, nem szerettük, de ami megmaradt belőle, az máig is mérhetetlen értékkel bír. Ennek köszönhetem, hogy, még ma is, olyan sok, gyönyörű, magyar versre emlékszem és gyerekeimnek, unokáimnak elszavalom, héberre fordítom.

Volt egy harmadik tanítónk is. Akkor érkezett, mikor az “öregúr” nyugdíjba vonult.  Ő vette át a magas osztályok oktatását. Egy jóvágású, fiatal, kisportolt, pozsonyi fiatalember lett az új tanítónk. Megjelenése egészen új légkört hozott magával az iskolába. A zeneórákat hegedűjével kísérte és az óraszünetben játszott labdarúgó mérkőzéseinken vállalta a bíró szerepét, sőt, néha be is állt az egyik (mindig a gyengébb) csapatba és velünk játszott-szaladt, mint egy pajtás. Ez sohasem csorbított a mély tiszteleten, amit iránta tanúsítottunk. A tanítványaihoz mindig szépszóval fordult, nem használt sértő szavakat, korholás helyett, inkább bátorított. Mindenki igyekezett nem lemaradni és nem okozni csalódást Heller Rezső tanító úrnak. Az iskolaévek emlékét felejthetetlen élményként őrzöm, azóta is. Ha az akadémikus gyermekeimmel valamilyen tudományos témáról beszélünk, mosolyogva és hitetlenül kérdik: “Apuka, ezt is a kétszobás, zsúfolt iskoládban tanultad?”

Összegezhetem, hogy ez az iskola, a tanítóival, mély barázdát szántott érzékeny, gyermekkori lelkivilágomban.
A fenti sorokat szeretett és nagyra becsült tanítóim drága emlékének szentelem.

Út Pozsony felé  – 4. rész

1935 tavaszán, a héber naptár szerint, néhány nappal Peszach előtt, töltöttem be a tizenharmadik születésnapomat. A Bar Micvá ünnepséget “Sabat Hagadol” (a közvetlen Peszach előtti szombat) napján tartottuk meg. Ez az ünnepség jelzi a zsidó fiú életében a nagy fordulatot, az átmenetet a gyermekkorból, úgyszólván, a felnőttek sorába. Ettől a naptól kezdve a kis kamasz már “felelős” a tetteiért (amelyek eddig az apját terhelték), kötelezik őt a Tóra parancsolatai és tilalmai. Gyakorlatban, már “Tefilin”-ben (imaszíjak) imádkozik és már, név szerint, “felhívják” a Tóraolvasás egy-egy szakaszához. Ezen a napon, ünnepélyes formában, először hívják őt a Tóra olvasáshoz, mint “felnőttet”. A szokás szerint, az ünnepi “lakoma” csúcspontja a ”drasá”, az ünnepi beszéd, amit a fiúcskának el kell mondani a vendégsereg előtt. Ezt a beszédet, általában, a rabbi, vagy a Tóra tanító írja meg és tanítja be a leendő szónokot annak helyes elszavalására. Orthodox körökben a beszéd, németül, vagy inkább jiddisül volt írva, mert magyarul csak a “neológok” tartottak vallási jellegű beszédeket. Ez, persze jóval megnehezítette az ünnepelt legény-jelölt feladatát. Amint már meséltem, apám sok gyereknek írt Bar Micva beszédet, németül. Én sem voltam kivétel, mint két bátyám, előttem. Apám, számomra valami különösen szép beszédet készített, a Hagadá négy, különböző fiútípusáról. Nekem könnyebb volt azt megtanulni, mert már jó pár éve gyakoroltam a Tóra szövegének a német fordítását. A szülőket is gyakran hallottuk németül beszélni egymás közt, ezért a nyelv nem volt számomra idegen, nem “törte a fogaimat”. Nagy részére még ma is emlékszem. A hitközség apraja-nagyja jelen volt a lakomán, amit édesanyám végtelen szeretettel készített elő. Mindenki kíváncsi volt, “mit tud ez a kis Weisz gyerek”. Azt hiszem, nem okoztam kiábrándulást jó szüleimnek és a vendégeknek. A beszédem utáni, általános tetszésnyilvánítás mindenkinek nagy örömöt és megkönnyebbülést okozott.

Én, a szó szoros értelmében, “a kis Weisz gyerek” voltam, alacsony, vézna és gyakori fejfájásoktól szenvedtem. Édesanyám, a nyolc gyermeke közül, nekem igyekezett mindíg azt tenni a tányéromba, amit szerettem. Jó testvéreim sohasem tiltakoztak a “kivételezés” ellen. Ennek dacára, az iskolában a jó sportolók közé számítottam. Két bátyámat, a Bar Micva utáni tanévben, szüleim ”Jesívá”-ba küldték. Ez egy Talmud-oktató magas iskola, amely a kiváló diákjainak, bizonyos “curriculum” elvégzése után, rabbi képesítést nyújt.

Bár Micvám után nekem is fel kellett készülnöm, lelkileg, hogy, rövidesen, el kell hagynom az otthonomat, a meleg, családi házat, és belépni egy, úgynevezett, előkészítő jesívába, ahol, előttem, második bátyám, Ernő is tanult. A nyolcadik elemi osztályt a pozsonyi, németnyelvű, zsidó polgáriban végeztem volna, a délutáni tanfolyamon, mint az összes diákok, abban az előkészítő iskolában.

Heller tanítómnak, azonban, más tervei voltak számomra. Felkereste Édesapámat és meggyőzte, hogy engedjen engem, polgári helyett, gimnáziumban, továbbtanulni. Nem volt könnyű feladata. Orthodox körökben, a gimnázium tananyaga, eleve, “veszélyes” volt, vallási szempontból, mert tartalmazott olyan eszméket, amik ellentétben álltak a vallás tanításaival, mint, például, a darvinizmus és a kopernikusi naprendszer. Az előkészítő iskola sem vett volna fel, mint gimnazistát. Végül is találtak megoldást. A Talmud iskolában azt mondjuk, hogy a német polgári nehéz nekem, azért a magyar polgáriban fogok, magánúton, tanulni.

Kellett egy “különbözeti” vizsgát tennem, hogy felvegyenek (a hetedik elemiből), a pozsonyi reálgimnázium magyar, párhuzamos tagozatának a harmadik osztályába. Tanítóm azt mondta, hogy, minden készülés nélkül, meg fogom állni a vizsgát, amit meg is tettem. Az írásbeli vizsgák után, keresett a szlovák tanár és kérdezte, hol tanultam szlovákul. Semmiképpen nem akarta elhinni, hogy a nagymegyeri (zsúfolt), magyar-nyelvű, zsidó elemiben, sehol máshol. Egyszóval, sikeresen megálltam a vizsgát, a többi tantárgyakból is.

A két bátyám, akkor már, egy ideje Pozsonyban élt, mint az ottani, egyetemi jogú, Schreiber jesívá hallgatói. Egy albérleti szobában laktak, a zsidó negyedben, ahol én is csatlakozhattam hozzájuk, harmadiknak. Mindketten, mint házitanítók biztosították megélhetésüket. Apám elvitt Pozsonyba, ott meglátogattuk néhány jó ismerősét, akik szívesen vállalták, hogy egy-egy napra hetenként “vendégül látnak”. Így, az akkori szleng szerint “napokat ettem”. Egyik kedves vendéglátóm Heller Rezső tanítóm családja volt. A család minden tagja rendkívül kedves volt hozzám és mindig megkérdezték, hogy mit készítsenek számomra a következő hétre. De a többi vendéglátóim is igyekeztek a kedvembe járni. Rövidesen, én is “házitanító” lettem. A Heller család egyik unokáját “korrepetáltam” a héber olvasásban. Persze, a legtöbb helyen németül kellett beszélni, főleg a családok fiatal tagjaival. Ezt elég folyékonyan csináltam, csak a kiejtésemmel voltak némi nehézségeim. Amit elég hamar leküzdöttem.
Az “előképző” Talmud iskolában is kellett “felvételi vizsgát” tennem, aminek eredményeként felvettek, tandíjmentesen, 6 osztály közül, az ötödikbe. A tananyaggal nem voltak nehézségeim, viszont, mint új, falusi gyerek, idegen voltam a diákok között és bizonyos időbe tartott, amíg “kiharcoltam” (néha, a szó szoros érelmében) a megfelelő pozíciómat, abban a könyörtelen diáktársadalomban. Eleinte gúnyolták a kiejtésemet és a “magas” német nyelvet, amit használtam. Idővel ez is elmúlt, és, lassan kezdtek bevonni az óraszüneti játékaikba, ahol, általában, megálltam a helyemet. A szemeszter közepén már senkinek sem jutott eszébe gúnyolódni, vagy incselkedni velem. Már voltak jó barátaim is, akik meghívtak haza, a családjaikhoz.

Pozsony, Vágszered – 5. rész

Másfél éves pozsonyi tartózkodásom legnagyobb élménye a két bátyámmal való együttlakás volt. Ők, valamint barátaik, akik bejáratosak voltak nálunk, mindig nagy szeretettel vettek körül. Józsi 20 éves volt és Ernő 18, mikor „betársultam”, harmadiknak, az albérleti szobájukba. Nem kerültem idegenek közé. Ez a körülmény nagymértékben csökkentette a honvágyamat, bár sokat gondoltam a szüleimre és kis húgaimra, akiket otthon hagytam. Mielőtt Pozsonyba kerültek, bátyáim néhány évet töltöttek, Eckstein Rabbi jesívájában, Vágszereden. Ezt apám választotta ki a számos szlovákiai Jesívá közül. A tovbiakban még visszatérek ennek a rendkívüli intézménynek a jellemzéséhez. Bátyáim ott megismerkedtek és megbarátkoztak néhány „doktorrabbival”, akik rabbiképzőben már megkapták a képesítést, de mivel mint orthodox rabbik óhajtottak működni, ezúton akartak Jesívá eredet? képesítést is elérni. Miután mindkét bátyám kiváló talmudista volt, két doktor hozzájuk fordult, hogy korrepetálják őket a talmudi és velejáró tárgyakban. Megemlítem neveiket, mivel, sajnos egyik sincs már az élők sorában. Dr. Duschinski Jenő, Rákospalotáról (idővel, Dél-Afrikában töltött be magas rabbinikus pozíciót) és Dr. Singer Leó, Rimaszombatról. (a Holokauszt áldozata lett). Mindketten, bátyáimmal együtt a pozsonyi Magas Jesívában folytatták tanulmányaikat. Sokat tanultam tőlük és nagyon jól esett jóindulatú becézésük. Talán a két barát világi műveltsége ösztönözte bátyáimat, hogy ne érjék be a kilátásba helyezett rabbi képesítéssel, hanem igyekezzenek haladni ezen a téren is. Kezdtek hozni tankönyveket, és szorgalmas tanulásba vetették magukat. A cél az érettségi bizonyítvány volt. Erről a tevékenységükről a Jesíva hatóságoknak nem szabadott tudni. A felügyelőik jártak a tanulók lakásain és keresték az „idegen”, vagy külső, könyveket. Ilyenkor mindent, gyorsan, el kellett rejteni, vagy, legrosszabb esetben, rám fogni a „vétkes” könyvek jelenlétét.

Bátyáim, valamilyen módon, kapcsolatba kerültek néhai Kaczér Illés, újság- és regényíróval, aki a „Magyar Szellemi Társaság” egyik, központi alakja volt a városban. Ettől fogva, elkezdtek részt venni a Társaság összejövetelein és, új eszmékre fogékonyan, fokozatosan, magukévá tették az ott uralkodó, szociáldemokrata, liberális világszemléletet és, ugyanakkor, a magyar szépirodalom értékelését.
Kaczér fiai cionisták voltak és a szocialista cionizmus ifjúsági mozgalmában, a „Hasomér Hacair”-ban voltak tevékenyek. Itt találkoztak bátyáim, először a cionizmussal és annak a „Chaluci” (úttörő) mozgalmával. Az új eszméket én is, valahogy, magamba szívtam, de akkor, azokat még nem emésztettem meg.

A három szemeszter lejártával, befejeztem a tanulmányaimat az elökészítö iskolában és 1937 tavaszán, a szemeszterközi szabadság után, beléptem a vágszeredi Jesívába. Nagyon meglepett, hogy Eckstein rabbi nem jiddisül, hanem németül beszélt a tanítványaival és magázta őket. Ő egy egészen különös személyiség volt. Legfőbb gondja tanítványainak fizikai jóléte volt. Ezért megalapított egy internátust, hogy a tanulóknak emberséges lakást biztosítson és ne kelljen nekik albérleti szobákban lakni. Megalapított egy „menzát”, hogy nekik emberséges ételt biztosítson, hogy ne kelljen nekik „napokat enni”. Ő, személyesen, felügyelte az étel minőségére. A Rabbi „nyakába vette” Szlovákia hitközségeit és híres ékesszólásával pénzt és élelmiszert gyűjtött a vágszeredi és több más jesívának, a tanulók életfeltételeinek feljavítására és biztosítására.

A másik, fontos különlegessége a Jesívának a tananyag  megválasztása volt Eltérően a legtöbb Jesívától, ahol, kizárólag Talmudot tanultak,  mi kötelesek voltunk, minden héten „átvenni”  és bemagolni egy – egy fejezetet a „Tanachból”, a nagy próféták könyveiből. Felesleges említenem, hogy nagyon sokat profitáltam ezekből a heti magolásokból. Apám ezeket a jellegzetességeket tartotta szem előtt, mikor ezt az iskolát választotta ki számunkra.

A második szemeszter elején, a Rabbi megbízott, hogy korrepetáljam a kisfiát a Tóra leckéiben, bár akkor még egyike voltam a legfiatalabb tanulóknak.

Vágszered egy tiszta szlovák város és ’37- ’38-ban gyakran találkoztunk Hlinka gárdista bandákkal, akik próbáltak belénk kötni. Igyekeztünk kitérni a provokációk elől, de végül elhatároztuk, hogy, egyszer és mindenkorra, véget vetünk ennek az egyoldalú, pimasz játéknak. Összeszedtünk egy csoport „markos” diákot  és vidáman kisétáltunk a városi „korzóra”, ahol ezek a hetyke legények lopták a napot. Belénk kötöttek, mint mindig, de ez alkalommal „viszaütöttünk”. A banda percek alatt szétszaladt, többen  sajogva az „ajándéktól”, amit emlékbe kaptak. Azóta nem vot több provokáció. Messze elkerülték a Jesíva diákokat és a zsidó lányokat…

Legközelebb, 1938 őszén találkoztam velük, mikor hozták a kiutasítási parancsot. A bécsi megegyezés szerint, tudvalevőleg, Felvidék és, persze,  Nagymegyer, Magyarországhoz lett csatolva, ezért nekem el kellet hagy-nomi leendő Szlovákia területét. Átutaztam Galántára és ott vártam meg a magyar csapatok bevonulását. Onnan hazautaztam Nagymegyerre.

Nagymegyeren az új rendszerben – 6. rész

Hazaérkezésem meglepetés volt mert, hiszen, csak nemrég utaztam vissza Szeredre, az őszi ünnepek befejeztével, október elején. Nem is volt lehetőségem ezt írásban bejelenteni, mert ott, a kiutasítási parancs azonnali hatályú volt.
A váratlan viszontlátás spontán örömén túl, felmerült az elkerülhetetlen kérdés: mi lesz ezután, milyen Jesívában folytatom. Még a szemeszter eleje táján voltunk és gyorsan kellett határozni. Apám felsorolt több lehetőséget, de én már határoztam, én más Jesívába nem megyek. Majd itthon, együtt fogunk tanulni, mint gyermekkoromban. Be akarom fejezni az iskolát és vagy dolgozni valahol, hogy a háztatáshoz hozzásegíthessek, vagy valamilyen hasznos szakmát tanulni. Mivel ismertük a hírhedt, antiszemita Numerus Clausus törvényt, amit az új rendszer magával hozott, nem volt semmi értelme egyetemi tanulmányok irányába tervezni.

Néhány nappal hazaérkezésem után, volt alkalmam, első ízben találkozni a Horthy rendszer képviselőivel, a kakastollas csend- őrökkel. Korareggeli órában, 4-5 fenyegető arckifejezésű, egyenruhás fiatalember rohant be a házunkba. Fekete kalapjukon furcsa tollak lebegtek. A “Jó reggelt”-et kint felejtették az utcán. Mogorván szétszaladtak a házban és formális házkutatást rendeztek. Eredménytelen munkájuk után, az egyik szobában jöttek össze és kis, iskolás húgaim tankönyveit kezdték széthányni. Végül, diadalmasan rázott egyikük egy könyvet a kezében és maró gúnnyal sziszegte: “Fájó emlék, ugye!” és dühösen kihajította az udvarra. Egy magyar olvasókönyv volt, a komáromi, “Virradat” kiadásában. Az előző tanévből és rezsimből maradt meg. Még nem volt utasítás milyen új könyvet kell használni. Ezután hevesen kutatott tovább, a könyveket a földre csapkodva. Lázasan keresett valamit, amibe beleköthetne. Végül, csalódottan, üres kézzel kiviharzottak, sarkantyúikat csörgetve.
Ez a megalázó jelenet élesen az emlékezetembe vésődött. Ott álltunk, az egész család, megdöbbenve és lesújtva, hivatalos közeg ilyen példátlan és addig ismeretlen, durva, kimondottan antiszemita magatartása láttán. Valami baljós előérzett vett rajtam erőt. Ez az, ami ezentúl ránk vár?
Mielőtt még dönthettünk volna a jövőm felől, Samu bácsim, a szappan gyáros, megkért, hogy jöjjek hozzá, kisegíteni, a sok, összetorlódott munkában. Amint már mesém elején említettem, neki szőlőkertje és borpincéje is volt, és mindig hiányzott megbízható munkaerő. Így, pillanatnyilag, megoldódott a kérdés, hogy mit csináljak Szered után. A “Schalwo” szappangyárban elsajátítottam a szappan- és fogkrémgyártás egyes titkait, míg a borpincében magamévá tettem a borkezelés fontos rejtélyeit. A legfontosabb dolog, amit tőle kaptam és mindmáig is mélyen őrzök, az Samu bácsi példátlan és rendkívüli humora volt. A legnagyobb feszültség perceiben sem mulasztott el egy alkalmat valamilyen találó szóviccre, vagy egy nevetőgörcsöt kiváltó bemondásra. Ő, maga, viszont, teljesen komoly maradt.
Samu bácsinak és Helén néninek nem voltak gyerekeik. Ez volt életük nagy tragédiája. Csak én gondolok rájuk és mesélek róluk, mindig mosolyogva.

Józsi, bátyám, az egyesült komáromi hitközség volt tikára

Anyámnak egy elárvult unokahúga, váratlanul megérkezett, egy nagynénjével, Ausztriából. Menedéket kerestek a könyörtelen embervadászok elől. Persze, minden tétovázás nélkül, befogadtuk és elszállásoltuk őket. Menekültek rejtése nagyon veszélyes volt, mert a menekültet és a rejtőjét, egyaránt, azonnal, koncentrációs táborba vitték. Mikor híre ment, hogy, “razzia” van, a két reszkető teremtést a nyirkos pincében rejtettük el. A lejárat csapóajtajára valami ócska szőnyeget terítettünk és fölé nagy virágcserepeket állítottunk. A kakastollas pribékek végigszaglászták a házat és, káromkodva, elmentek, más áldozatot keresni. A mi szerencsétlen “vendégeink” halálsápadtan bújtak ki a búvóhelyükről, a hidegtől és a félelemtől reszketve.
Szegény Erna átélt még néhány ilyen félelmetes és kockázatos razziát, nálunk, mielőtt, a nagynénjével, Budapestre utaztak és ott találtak valamilyen búvóhelyet. Rövidesen, megérkezett egy nagyon kedves nagynéném, anyám húga, szintén Ausztriából. Néhányszor sikerült őt elrejteni az embervadászok elől, de egyszer, mégis, megtalálták, és, édesanyámmal együtt, letartóztatták. Anyám, a kihallgatáson kijelentette, hogy nem hajlandó az édes, menekült húgát kidobni az utcára. Végül, Samu bácsi és más, jóemberek “kapcsolatai” segítségével, anyám hazajött, de Paula néninek örökre (!) el kellett hagynia Nagymegyert.
Az “uralomváltás” első hónapjaira visszatekintve, még egy traumatikus élményt szeretnék itt elmesélni. Egy este, a munkából hazajövet, egy 8-10 tagú suhanc banda körülvett és, diadalmasan üvöltötték: “Na, most meg vagy, zsidó!” Kezdték bezárni körülöttem a gyűrűt, hogy nekiláthassanak “emberbaráti” terveik megvalósításának. Nem vártam meg, míg elkezdik munkájukat, hanem, egy hirtelen mozdulattal fellöktem az egyik “jóakarómat”és kitörtem a körből. Futásban mindig jó voltam és akkor is nekieredtem. Rajtam volt egy nehéz télikabát, ami gátolta a szabad mozgásomat. Valamibe megbotlottam, vagy talán az üldözőm lökött meg és én, az egész lendületemmel, elvágódtam. A banda, szerencsémre, messze hátul maradt. Így megúsztam a várható verekedést, csak az arcomat zúztam össze és néhány fogam tört ki, a jó anyafölddel való, hirtelen találkozásuktól. Nem tudtam, hogy menjek haza ilyen ijesztő pofával.
Ezeket, a kedves emlékeket őriztem meg a “felszabadulás” első hónapjaiból.

Autószerelés, Józsi – 7. rész

Samu bácsi, mint vérbeli úttörő, már a harmincas években autót tartott. Így állandó kapcsolatban volt az egyetlen, helyi autószerelővel, Mäsiárral, akivel elintézte, hogy vegyen fel engem tanoncnak (vagy, ahogy neveztük, inasnak). Ez sem volt, akkoriban, olyan egyszerű, ahogy hangzik. A hírhedt Numerus Clausus itt is érvényes volt. Egyrészt, a munkaadó alkalmazottjainak csak 6 százaléka lehetett zsidó, másrészt, a kötelező tanonciskolában sem haladhatta meg a zsidó tanulók arányszáma ezt a határt. A mester, mint cseh származású (aki talán csak a ritka szakmájának köszönhetően maradhatott ott), és kimondottan liberális érzésű ember, hajlandó volt eltekinteni a fajilag megkülönböztető törvénytől és “bejelentés” nélkül alkalmazott. Számomra ez azt jelentette, hogy nem “szabadulhattam fel”, nem kaphattam “segédlevelet” és nem voltam bebiztosítva a betegsegélyző intézetnél. De akkor nem lehettünk válogatósak. Azt kellett elfogadni, amit a helyzet nyújtott. Én rendkívül élveztem a szakmát. Gépek szerkezete mindig nagyon érdekelt és mi volt, annakidején, érdekesebb és bonyolultabb, mint az autó motorja. A műhelyben csak a mester és a segédje dolgoztak. Az inas munkája, eleinte, csak segédmunkákra korlátozódott. Ezzel szemben, a segéd, Baka Géza, készségesen és sok jóakarattal magyarázta a bonyolult szerkezetet, rámutatva a szétszedett motor belső alkatrészeire és azok szerepére. A mester is nagyon tisztességes volt és igyekezett megtanítani mindenre, amit hajlandó és képes voltam felfogni. Nála megtanultam a lakatosság és géplakatosság alapelemeit.  Vagy másfél évet tanultam nála, amíg a hatóságok megelégelték a jelenlétét és kiutasították. Szókimondó ember létére, sohasem titkolta ellenszenvét az új rendszer iránt és ez is elősegíthette a kiutasítását. Felesleges hangsúlyozni, mennyire sajnáltam távozását és milyen szomorúan búcsúztam tőle. Talpig ember volt és sohasem éreztem, hogy kihasznál, ahogy az inasokat szokták. Közben felvett még három, fiatalabb zsidó fiút, amivel, talán, tüntetni akart a hatóságok ellen. A szakmán kívül, sokat tanultam tőle, emberi és erkölcsi vonatkozásban is.

Ezután, apámnak sikerült elhelyezni engem egy más géplakatosnál, akit még gyermekkorából ismert és, azóta, “tegező” viszonyban voltak. Ott másfajta gépekkel ismerkedtem meg, “magánjáró” gőzgéppel, cséplőgéppel és hasonló, mezőgazdasági gépekkel, amik a Monduk féle műhelyben megfordultak. Mikor Monduk mester cséplőcsoportja kiment a gazdákhoz csépelni, én is velük mentem és, amíg nem volt szükség technikai beavatkozásra, beálltam dolgozni, mint munkás. Megtanultam vállra venni és a helyére rakni a tele gabonás zsákot (75 – 80 kg), vasvillával adogatni a kazalról a cséplőgépre a nagy kévéket, vagy a szalmakazalt építeni. Ezek a dolgok, későbbi időpontban nagyon sokat segítettek, ugyanúgy, mint a technikai tapasztalatom.
Amint az előbbiekben említettem, bátyáim lázas tanulásba kezdtek. A lakásunkban gyűltek a könyvek, de nem csupán olyanok, amik az azonnali tanuláshoz kellettek, hanem minden fajta, természettudomány, történelem, főleg zsidó történelem, filozófia és sok más. Józsinak egy komoly biblia gyűjteménye volt, különböző nyelveken. Bármilyen furcsán hangzik, az első francia mondatomat, egy kissé ósdi nyelven, az ő francia bibliájából tanultam
Már otthon voltam, mikor Józsi hazajött és lelkesen mesélte, hogy megpályázta az egyesült, Észak- és Délkomárom neológ hitközségeinek a titkári állását. Tulajdonképpen, fel is volt véve erre a tisztelt állásra, ami, a presztízsen túl, szép fizetéssel is járt. Mindannyian örömrivalgásba törtünk ki, még apám is, amíg rá nem döbbent, hogy elsőszülött fia, a büszkesége, NEOLÓG hitközségnél fog dolgozni. Komoly “hitvita” alakult ki kettőjük között, ami, aznap, be sem fejeződött. Csak rövid ideje olvastam régi okmányokban, hogy néhai nagyapám és dédnagyapám, annakidején, élharcosai voltak a neológia ellen küzdő ortodoxiának. Erről dédnagyapám sírkőfelirata is említést tesz. Másnap, vagy harmadnap, apám találkozott egy komáromi születésű, tiszteletben álló, megyeri kereskedővel, akivel megbeszélte a nagy problémát. Neki sikerült, hosszú “tárgyalás” után, meggyőzni apámat, hogy az ördög nem olyan fekete, mint ahogy kinéz, vagy ahogy hisszük. Józsi, ott, úgyszólván, “misszionáriusi” munkát fog végezni, főleg, az ifjúság körében, ami mindenért kárpótol és minden, esetleges “vétket” ellensúlyoz. Így helyreállt a házi béke is és Józsi nyugodt lélekkel foglalhatta el, Komáromban, tiszteletreméltó, új állását. Neuhauser Bernátnak igaza volt. Józsi az estéit és szabad idejét az ifjúságnak szentelte, felébresztette és megerősítette a fiatalokban a zsidósághoz való tartozásuk tudatát. Ennek a tevékenységének folyamán, coinista nevelőmunkát is végzett. Itt, Izraelben, találkoztam volt komáromiakkal, akik sok tisztelettel és szeretettel emlékeztek vissza rá és odaadó munkájára az ifjúság körében. Persze, a hivatalos munkakörében is nagy sikere volt. A hitközség ügyei simán mentek, az elöljáróság legnagyobb megelégedésére, mert. Józsi, az átfogó műveltsége mellett, egy rendkívül pedáns ember is volt.

Palesztina láz és cionizmus – 8. rész

Az új hatóság helyi képviselőinek antiszemita viselkedése és az “Anyaországból” érkező hírek, újabb zsidótörvény javaslatokról, súlyos aggodalmat keltettek zsidó körökben. A jövő bizonytalan és fenyegető volt. Egyre többen kezdtek nyelveket tanulni, utat és módot kerestek kivándorlásra. A Magyar Nemzet (úgyszólván “liberális” napilap) belső oldalain lehetett nyelvleckéket találni, ki angolban, ki spanyolban próbált szerencsét.

Közben híre futott, hogy a “Betár”, a cionista mozgalom jobboldali szárnya, “aliját” (kivándorlást Palesztinába) szervez. Elkezdődött a feliratkozás. Sokan jelentkeztek, főleg fiatal férfiak, akik nem akartak bevonulni, mert hallották, hogy a zsidó katonák megalázó bánásmódban részesülnek a hadseregben. Voltak, azonban, idősebbek és nők is a kivándorolni óhajtók között.
Ezekben a napokban  egy különös, nagymegyeri, zsidó küldöttség jelent meg nálunk, ha jól emlékszem, egy hölgy és két úriember. Bemutatkoztak, mint a Betár mozgalom helyi vezetői és apám beleegyezését kérték, hogy én vállalhassam a héber tanfolyam oktatását, mint az egyedüli, aki uralja nyelvet. Tudvalevőleg, az ortodoxia és a cionizmus, ennek létezése óta, hadilábon álltak. Persze, apám ezt a kérést kereken elutasította, mert ő ellenezte a cionizmust, és istentagadással azonosította. A vendégeink azt állították, hogy az ő vezetőjük, Zeév Jabotinski, az utolsó kongresszuson, kivált a cionista mozgalomból és megesküdött, hogy Palesztinát a vallás törvényei alapján fogják felépíteni. Azonkívül, ők fognak segíteni, hogy én is bekerüljek az álija listára. (ez a “kéjutazás”, ugyanis, egy szép összegbe került azoknak, akiket jóváhagytak a listán). Ez megtette a várt hatást.  Behívtak és elmondták a nagy hírt, én leszek a héber tanítója a Betár tanfolyamának. Akkor lehettem vagy 17 éves. Soha nem tanultam rendszeresen, héberül, de a többéves Tóra tanulás és a pontos fordítás elég szilárd alapot adtak, hogy elkezdhessem ezt a felelős “kalandot”. Nagyon furcsa érzés volt, abban a tanteremben, ahol csak néhány éve, mint kis tanuló ültem, a pódiumon ülni és tanítani egy tele osztály felnőtt embert, magyarázni nekik, kérdezni őket és kijavítani a hibáikat. Ezen elég nehéz volt túltenni magamat.

Az óra nem úgy kezdődött, hogy összejöttünk és elkezdtünk tanulni. A Betár mozgalom nagy jelentőséget tulajdonított a jelképeknek és ceremóniáknak. Minden lecke elején és végén, merev vigyázzállásban, a zsidó nemzeti himnuszt és a mozgalom himnuszát énekeltük el. Ez, idővel, egyre bosszantóbb és idegesítőbb lett.

Az angolul tanulóknak volt lehetősége privát leckéket is kapni. Abban az időben megérkezett Bécsből egy menekült család. A családapa, eredetileg, nagymegyeri származású volt és így a hatóságok, valahogy, szemet hunytak az ott tartózkodásuk felett. A fiúk, körülbelül, velem egykorú volt. Ő volt az angol tanító. A beceneve – és mindenki csak így nevezte – “Teacher” volt. Sokáig nem is tudtam a valódi nevét. Mindenki nagyon lelkesen beszélt róla. A magyart csak törve beszélte és ez még növelte a népszerűségét. Azt mondták, hogy jóképű és zongoraórákat is ad. Erre, ugyan, Megyeren nem volt akkoriban nagy kereslet.

A héber tanítványaim között volt egy kis csoport fiatal, akik, velem együtt, megunták az “üres” pózolást és úgy vélték, hogy héberül lehet tanulni e nélkül is. A tanfolyamon kívül, voltak előadások is, a mozgalom politikai vonalának az ismertetésére. Ezek még jobban meggyőztek arról, hogy nekünk ott nincs keresnivalónk. Az én bátyáim sem látták helyesnek, hogy ebben a mozgalomban működöm. Az ő világnézetük szöges ellentéte volt a Betárénak. A csoportunk elhatározta, hogy kiválik a Betárból és keres egy más mozgalmat, amelynek a politikai álláspontja közelebb áll a miénkhez. A “Hasomér Hacair” dunaszerdahelyi és komáromi helyi csoportjai jöttek a segítségünkre. Megmagyarázták a különbséget a két mozgalom között és felvázolták ezek tevékenységét a palesztinai építőmunkában. Nekünk ez nagyon megtetszett és elhatároztuk, hogy mi is megalakítjuk a mi helyi csoportunkat. Kapcsolatba léptünk a budapesti központi vezetőséggel és kaptunk anyagot a munkánk beindításához.
Mivel a Hasomér Hacair, akkor, illegális volt, a “Hánóár Háivri” (A Héber Ifjúság) takarónéven működött.

Ebben a csoportban, hamarosan, megtalálta a helyét a “Teacher” is. Itt már Kurti néven ismertük meg. Mint zongorista., ő tanított meg bennünket a sok, szép palesztinai nótára, amiket a Budapestről kapott énekeskönyvekből merített. A szöveg tanítása az én feladatom volt és ő nyújtotta a dallamot. Hamarosan, a kis csoportunknak egyik, központi és nélkülözhetetlen tagja lett, nekem pedig – a legjobb barátom.

Felesleges hangsúlyoznom, hogy ezek a fejlemények a Betár körökben nagy csalódást okoztak, persze, bátyáim elégtétellel fogadták a hírt, főleg Ernő, aki már csak a héber, Jehúda, nevét használta.

Ifjúsági mozgalom és tejhordás kerékpáron – 9. rész

A Hasomér Hacair “Avant Garde” (haladó, úttörő) cserkészmozgalom volt, amely megkövetelte tagjaitól, hogy bővítsék ismereteiket és szélesítsék látkörüket, minden téren, hogy tudatos és öntudatos emberekké nőjenek fel. A mozgalom cionista volta megkövetelte a zsidó kultúra ismeretét is.

Egyszóval, rengeteg munka várt ránk, behozni a többéves mulasztást abban, amit a többiek már gyerekkoruk óta magukba szívtak a mozgalom keretében. Neki is vágtunk a kemény tanulásnak. Összejöveteleinken (amíg az időjárás megengedte, a szabadban tartottuk meg, szombaton és vasárnap) olvastunk mindenről, amiből tanulhattunk, a darvinista evolúcióról, a tudományok fejlődéséről, csillagászatról, világ- és zsidó történelemről, pszichológiáról, osztályharcról, stb. Persze, nem feledkeztünk meg ifjúságunkról sem. Minden alkalommal egy új héber nótát tanultunk meg és, befejezésül, sok ”hórát” (izraeli körtánc) roptunk.

Ősszel és télen, vagy az esti órákban, kellett valamilyen találkozóhely, ami nem volt egyszerű. A hitközség keretén belül nem voltak kiadó lakások és nekünk, sajnos, nem is lett volna miből fizetni lakbért. A meglevő fillérjeinkért inkább könyveket vásároltunk. De, valahogy, midig akadt megoldás. Itt, egy jóhiszemű fűszeres bácsi megengedte, hogy az üzlete mögötti, üres lakásban tanulhassunk héberül; ott, egyik barátunknak a rokona elutazott egy pár hónapra és mi “kölcsön” kaptuk a megürült lakást, nemes céljainkra. Így múltak a hónapok, és csoportunk összeforrt. Kezdtek jönni fiatalabbak is, akiket be kellett vezetni az új eszmékbe és gondolatmenetbe. Ezzel a csoporttal csatlakozott hozzánk Sári, húgom is, aki, akkoriban, varrni tanult, néhány zsidó lánnyal együtt, egy nagyon tisztességes, liberális világnézetű varrónőnél. Mint az én autószerelő mesterem, László Vilma is, tüntetően, csak zsidó lányokat tanított és alkalmazott.

Sajnos, nekem sok, személyes behoznivalóm volt a magyar- és a világirodalom terén. Az utóbbi években, sem időm, sem alkalmam nem volt olvasásra, pedig a jó könyvnek mindig nagy vonzóereje volt számomra. Az első ház, ahol összejöhettünk, mozgalmunk egy testvérpárjának az otthona volt. Vajda Samu, nyugalmazott főjegyző és neje, Elza (számunkra – Vajda bácsi és néni), Bözsi és Józsi szülei, szimpatizáltak csoportunk működésével és felajánlották, hogy, amíg nem találunk megfelelő helyet, az ő házuk nyitva van előttünk. A kedves, vendéglátó házigazdánkon kívül, volt a háznak még egy rendkívüli attrakciója, a gazdag, mesés könyvtár, tele a világirodalom leghíresebb alkotásaival. Mikor Vajda bácsi látta, hogyan kápráznak a szemeim a váratlan kincs láttára, a legszívélyesebben meghívott, hogy válasszak szabadon, amit, amikor és amennyit szemem megkíván. Ennek a könyvtárnak és, természetesen, nagylelkű gazdájának, köszönhetem azt a szellemi gyönyört, amit az olvasás nekem okozott és amit profitáltam belőle.

Sári, hugom

Különböző, helyi tényezők összefogásával, létrehoztak egy tejszövetkezetet és biztatatták a gazdákat, hogy a tejet nekik adják el. Ez nagy csapás volt számunkra, mert az eddigi kapcsolataink, fokozatosan, megszakadtak. Nem tudom, hogy a gazdák többet kaptak-e az árújukért, mint tőlünk, de nekünk már nem akartak tejet eladni. Kénytelenek voltunk a környező falvakban keresni megoldást. Lakszakállason sikerült “kiépíteni” a kapcsolatokat. Eleinte, kölcsönzött kerékpárokon, Sári húgom és jómagam, reggelenként és esténként, elkerekeztünk az 5-6 km-re fekvő Lakra, összeszedni ott a tejet és, “drága terhünkkel”, hazapedálozni. Idővel, sikerült szerezni két használt, és valamennyire, használható biciklit, amelyek bírták a duplaládákba helyezett 40 – 40 kilós terhet. A Komáromba vezető országúton, ami, mint már meséltem, terméskővel volt borítva, csak az útszélén kigyúrt ösvényen lehetett kerékpározni, különösen a csomagtartóra nehezedő súllyal. Persze, esőben és a téli hónapokban a kerékpárokat lovas kocsinak kellett helyettesíteni. A hideg hajnalokon, pokrócokba burkolózva fagyoskodtunk, de a vevőinket nem hagyhattuk tej nélkül. Előfordult, hogy a kocsis nem ébredt fel, vagy fázott. Ilyenkor nem volt tej.
Egy nyári estén, hazafelé jövet a tele tejeskannákkal, az országút és a vasúti sínek kereszteződésénél dolgozó munkások elállták az utunkat. Leszálltunk a járműveinkről és megkérdeztem, miről van szó. Válasz helyett trágár káromkodást kaptunk. Az egyik fiatalember megragadta Sári kerékpárjának a kormányát és próbálta felborítani, a 40 liter tejjel együtt. Kértem, hogy ne öntse ki a drága tejet. Válasza ismét leírhatatlan bömbölés volt, ami nem bírja el a nyomdafestéket. Nem volt más kiutam, a bal kezemmel tartottam a kerékpáromat és a szabad, jobb öklömmel, arcul vágtam. Azt hittem, hogy itt a végem és odavan a sok tej. Nem úgy történt. Támadónk az arcához kapott és elbődült, a kollégái pedig,.hangos, gúnyos röhögéssel tisztelték meg. A hős legény, szégyenkezve, visszasomfordált a munkahelyére és mi, szabadon és megkönnyebbülten, hazaérkeztünk a tejjel. Rém büszke voltam Sárira, hogy meg tudta akadályozni biciklije felborítását, támadója túlerejével szemben.
Azóta nem esett bántódásunk a “tejutunkon”.

A mozgalomban Budapesten – 10. rész

Mozgalmunk nevelői tevékenysége az “egyéni megvalósítás”-ban látta a fő célját, aminek a kicsúcsosodása az “álijá”, a kivándorlás Palesztinába és ott egy kibuchoz való csatlakozás, vagy egy új kibbuc felépítése volt. Erre alaposan fel kellett készülni, még az “alijá” előtt. A kibuc, eredetileg, mezőgazdaságra volt alapozva. Ez megkívánta, hogy az odakészülők megtanulják az ehhez tartozó munkákat. Az álijára jelöltek csoportokat képeztek és a kibuc életformájához alkalmazkodva (amihez, a továbbiakban, részletesebben visszatérek), kimentek mezőgazdasági munkára. Az ilyen csoportot “Hachsaráná”-nak (felkészülés) hívják. Mi, Nagymegyeren, ezt nem tehettük, mert a hatóságok azonnal feloszlatták volna a csoportunkat és tagjait, mindenféle vádakkal, lecsukták volna. Azért mégis megkóstoltuk a mezei munkát. Nyár végén “elszegődtűnk” egy jómódú gazdához kukoricatörésre. Bérünk, mindenki egyéni termelésének az 1/8 vagy 1/9 része volt. Sári, húgommal megkerestük az egész évi libatömésre való kukoricát. Miután ezt befejeztük, folytattuk cukorrépa szedéssel. Persze, meg kellett tanulni minden munkának a fortélyát és egy-két napon belül a gazda már meg volt velünk elégedve. Munka közben héber nótákat énekeltünk és a hangulat nagyszerű volt. Így, bizonyos mértékben, eleget tettünk a mozgalom által követelt, testi munkára való ”átrétegeződésnek” is, ami, annakidején, nagyon “divatos” és felette hasznos is volt.
A mozgalom budapesti központja elhatározta, hogy a mi korosztályunkat, a fővárosban összpontosítja. Mivel a megyeri helyi csoportunk már elég erős és önálló volt, elhatároztam, hogy eleget teszek a mozgalom hívásának és “felmegyek” Budapestre. Samu bácsi ellátott egy meleg ajánlólevéllel ahhoz az üzemhez, amely az ő szappangyártó gépeit tartotta karban. Meg is ígérték neki, hogy alkalmaznak.

1941 őszén érkeztem Budapestre. Frida nővéremnél szálltam meg, aki már egy ideje a városban élt, egy Rákóczy úti, albérleti szobában. A bécsi “Bét Jákov”, ortodox tanítóképzőben végezte a tanulmányait és egy ortodox óvodát vezetett a VIII. kerületben. Nála csak egy-két napig tartózkodtam, mert a lakáskérdést a korosztályunk kollektív keretében oldottuk meg. A lányok egy budai, bérelt villában, mint lányotthonban éltek és a fiúk, hármasával, vagy négyesével, albérleti szobákban helyezkedtek el. Ezeket a szobákat “Heim”-eknek (otthon) hívtuk. Mivel a lányotthonban volt mosókonyha, ők vállalták a mosást, a vasalást és, ha kellett, az apró javításokat. A keresetünket, persze, a kollektívum pénztárába szolgáltattuk be, és onnan kaptuk a  megélhetésünkre  szükséges összeget. Fiatalok voltunk és tapasztalatlanok és, természetesen, a dolgok nem mindig mentek olyan simán, mint az elképzelésünkben, de ifjúságunk és ideálizmusunk segítségével, túltettük magunkat különböző apróságokon. Ha nem kaptunk tiszta, vasalt inget, mikor járt volna, vagy ha nem volt elég pénz reggelire, akkor egy falat kenyérrel és a nem váltott inggel mentünk munkába. A fontos az volt csupán, hogy az esti összejövetelen (amit néha -ritkán, a budai lányotthonban, de általában a Magyar Cionista Szövetség helységében tartottunk meg) jó hangulat uralkodjék. Ezeken a találkozókon előadások és eszmei problémák voltak a napirenden. Megvitattuk a társadalmi kérdéseinket is és, úgy, mint otthon, időnként új nótákat tanultunk, sőt, néha, hóráztunk is.

Feszült várakozással mentem az üzembe, ahová Samu bácsi ajánlólevele szólt. Nem volt messze a Heim-től, ahol, akkor, még három fiúval laktam. Kedvesen fogadtak és kérték a segédlevelemet. Megmagyaráztam, miért nincs, amit meghallgattak. Abban maradtunk, hogy néhány nap múlva visszajövök, addig ők elintézik a “formaságokat”. Nagyon lesújtó és kiábrándító volt a válasz, amit kaptam. Nem alkalmazhattak a numerus clausus miatt. Így döntött a jogtanácsosuk. A segédlevél hiánya sem volt az előnyömre. Lejártam a lábaimat, városszerte, munkát keresve, de a legtöbb helyen hasonló elutasításban részesültem. Akadtak olyanok is, akik, kertelés nélkül megmondták, hogy nem vesznek fel zsidó fiút, még “fekete” munkára sem. Egyik szobatársam barátnője meg is kérdezte, miért vagyok olyan kedvtelen. Elmondtam neki az utóbbi napok élményeit, mire ő, felderült arccal felkiáltott, hogy van neki, számomra egy nagyon jó munkahelye, bár nem a szakmámban. Már nem voltam válogatós. Mesélte, hogy ő egy “Polgári Konyha” nevű  intézményben dolgozik, amit az O.M.Z.S.A. (Országos Magyarországi Zsidó Segítő Akció) tart fenn, ahol a zsidótörvények folytán elbocsátott értelmiségi emberek, szimbolikus áron étkeznek. Ez a konyha most keres egy intelligens, megbízható bevásárlót, akinek talmudi ismeretei is vannak és felügyelhet a konyha “kóserságára”. “Jehosua, ezt Neked találták ki!” mondta Méíra lelkesen. Másnap reggel már együtt mentünk és ő bemutatott a főnöknőnek. Mindenben megegyeztünk, csak egy vizsgát kellett tennem egy rabbinál, aki jóváhagyja a talmudi készültségemet. “Fiam, Ön egy ifjú Talmud tudós”, összegezte a rabbi a vizsgát. Jó munkához jutottam és a “kosztom” is biztosítva volt, az ösvény élelmiszerjegyek idején. A főszakácsnő, akinek egy velem egykorú fia volt, nagyon megkedvelt és igyekezett nekem, mindig, a legjobb falatokat juttatni. “Tudom, hogy, ebben a korban, egy fiúnak milyen étvágya van”, szokta a jóságos Raáb néni olyankor mondani és, meleg, anyai mosollyal az arcán, megtetézte a tányéromat.

Polgári Konyha és tanoncotthon – 11. rész

A légkör az új munkahelyemen, meglepően barátságos volt. A személyzet úgy működöt, mint egy együttes, amely közösen vállalt egy elvégzendő munkát. A tagjai között valamilyen, természetesen kialakult szolidaritás, kölcsönös felelősség uralkodott. Mindenki tudatában volt a közös munka elvének és annak az elvégzését saját, egyéni felelősségének tekintette. Ha valakinél a rá eső munka többnek bizonyult, a többiek maguktól csatlakoztak hozzá, és a munkát együtt fejezték be.
Az első hetekben többször előfordult, hogy, munkám végeztével, elköszöntem a személyzet tagjaitól és hazamentem, ugyanis, én hetente kétszer, kora hajnalban kimentem a vásárcsarnokba bevásárolni. Ilyenkor a lelkiismeretem fellázadt, talán nem volt szép otthagyni a többieket a nagy rakás zöldséggel, amit a másnapi ebédhez kellet előkészíteniük. Egy ilyen alkalommal megkérdeztem a főszakácsnőt, hogy segíthetnék-e valamiben. Ő nagyon meg volt hatva és ajánlotta, hogy, ha tudok burgonyát hámozni, vagy meg akarok tanulni, leülhetek Cipi mellé, akire még sok munka vár és felgyűrhetem az ingujjamat. Ez nem is hangzott rosszul. Cipi egy pirospozsgás, nevetőarcú, életvidám és, nem utolsó sorban, nagyon csinos teremtés volt. A vele való munka kellemes időtöltésnek ígérkezett. Készségesen vállaltam Raáb néni megbízását. Cipi a munkában nagyon ügyesnek és serénynek bizonyult. Jó humora volt és szeretett nevetni. A könnyű, humoros csevegés, fokozatosan, komolyabb, személyes síkra terelődött. Meséltünk egymásnak magunkról, családunkról, gyermekkorunkról és otthonunkról. Több ilyen közös, zöldség és miegymás pucolása, válogatása folyamán egy szép és egyre mélyülő barátság fejlődött ki közöttünk, amiből, lassanként, életem első, nagy szerelme bimbózott és virágzott ki. Ez az új, felemelő élmény betöltötte az életemet és új értelmet, tartalmat adott neki, a munkában és a szabad időnkben. Néha megengedtük magunknak egy jó színdarab, vagy film luxusát és részt vettünk az akkor működő „szabadegyetem” előadásain. Ezt a nívós akadémikus intézményt (ha jól emlékszem) a hitközség tartotta fenn, azok számára, akik, zsidó voltuk miatt, nem tanulhattak az egyetemeken. Az előadók szintén az egyetemekről kizárt, zsidó tanárok voltak, az akadémiai kör javából. Mi ketten egy filozófia kurzuson vettünk rész. Az esti órákban együtt olvastuk az idevágó irodalmat. Ez a közös tanulás még szorosabbá fűzte a kapcsolatunkat.
Ifjúsági mozgalmunk a cserkészmozgalom mintájára volt megszervezve és a különböző korosztályok, többé-kevésbé, onnan kölcsönözték elnevezésüket. Sári, húgom, 1942 elején szintén megérkezett Budapestre és csatlakozott a mozgalom ottani „cserkész” korosztályához (16-17 évesek). Ez a korosztály még egy idősebb, nevelő-oktató felügyeletével, vagy irányításával működött. Hamar megtalálta a helyét az új társaságban, amely, akkoriban új oktatót keresett. A csoport tagjai megkértek, hogy vállaljam ezt a felelős tisztséget. Mivel épen nem volt más mozgalmi feladatom, beleegyeztem. Nagy élmény volt ezekkel a fiatalokkal dolgozni. Mint az egykori bölcs mondta: „Sokat tanultam bölcs tanítóimtól, de legtöbbet a tanítványaimtól”.

1942 nyarán Rózsi húgomnak sikerült átszökni a szlovák határon. Ő, az alapiskola befejezése után, Pozsonyban tanult fodrászatot és kozmetikát, azután egy jó állasban dolgozott, amíg nem kapott behívót a hatóságoktól, hogy jelentkezzék „határontúli” munkára. Ez az ártatlan hangú okmány azonos volt deportálással, vagy még annál is rosszabb – az SS katonákat „szórakoztató” női alakulattal.

Ezután eltűnt a bejelentett lakásából és, a mozgalom segítségével, sikerült átszöknie a határon, egy paraszt szekéren, szalma alá bujtatva. Így érkezett haza, Nagymegyerre. Ott, akkortájt, nem volt neki megfelelő fodrász szalon. Ő is csatlakozott Fridához és Sárihoz a budapesti albérleti szobában és rövidesen el is helyezkedett egy előkelő kozmetikai szalonban. Sári, akkor már, mint varrónő dolgozott egy jó varrodában.
Az élet a Konyhán szépen és harmonikusan folytatódott, amíg egy szép napon, magas rangú vendég látogatott a Konyhába, Zwackné asszony (a Zwack Unikum likőrgyár tulajdonosnője) aki az OMZSA vezetőségének a tagja volt és a Konyha az ő hatáskörébe tartozott. Hosszan tárgyalt Ráchellal, a diéta szakácsnővel. Ahogy utólag megtudtuk, felajánlotta neki egy óbudai tanoncotthon vezetését, mint „házanya”. Ő volt, ugyanis, az összes ilyen otthonoknak is a referense. Ezeket az otthonokat is az OMZSA létesítette és tartotta fenn, hogy lehetővé tegye, minél több zsidó fiatalnak a megélhetését, emberséges körülmények között, amíg szakmát tanulnak. A szóban-forgó otthon egész személyzetét le akarta váltani, hogy megfelelő légkört teremtsen bennlakóinak. Csupán a pedagógiai vezető maradt meg. Ráchel feltétele az volt, hogy Cipi és én, kezdettől fogva, csatlakozzunk hozzá. A mecénásnő beleegyezett és mi hárman, pár napon belül kiköltöztünk a Zöldmáli úti mesés villába, a tanoncotthonba. Ráchel nem játszotta főnöknő szerepét, mindhárman nekiláttunk és az „elvarázsolt kastélyban” néhány nap alatt ragyogó tisztaságot teremtettünk. Az otthon fiatal lakói nem találtak szavakat az ámulattól. A pókhálók eltűntek, a parkett padló, az ablakok és a hófehér csempés fürdőszobák felismerhetetlenül ragyogtak. Az örömük és lelkesedésük az első győzelmünk volt bizalmuk irántunk való felkeltésében. Néhány nap elég volt, hogy meggyőződjenek jóindulatunkról és őszinte segítő szándékunkról. Javítani szerettünk volna nehéz életkörülményeiken. Azután kezdtek mesélni az előző személyzet viselkedéséről. Azok naphosszat kártyáztak, gorombák és trágárok voltak, rendszeresen dézsmálták otthonról kapott, szerény csomagjaik tartalmát. „Már nem is hittük, hogy ez így is lehet”, mondták a beszédesebbek. Ráchel, főleg a fiatalabbaknál, a távoli faluban, vagy mezővárosban hagyott anya szerepét töltötte be, míg Cipi és én – az idősebb testvérekét. Ezt a „családi idillt” persze kiegészítette, és betetézte az „apa”, a pedagógiai vezető, Hornstein Smuél (röviden Hori) egy rabbiképzőt végzett, szép szál, fiatal, magas műveltségű férfi, aki szigorúan tartotta a rendet és fegyelmet, de nagy, kék szemeiből végtelen jóság és szeretet sugárzott. Ez volt a Zöldmáli úti tanoncotthon bennlakóinak a második otthona és második családja.

Zöldmáli otthon és szervezés – 12. rész

Az otthon tágas pincéje ebédlőszobának volt berendezve. Ott itták meg a fiúk a reggeli teájukat, valamit hozzáharapva, és ott fogyasztották el a vacsorájukat, amit egy közeli vendéglőből hoztak, kondérokban. A péntek esti, ünnepi vacsora után, az igazgató, Hori, heti előadása következett. Ez vallási jellegű volt és a Tórának a heti Szidrájával foglalkozott. A Tóra, ugyanis, ötven egynéhány szakaszra, Szidrára, van osztva, amelyekből, szombatonként, a zsinagógában, egyet-egyet olvasnak fel. Az előadások végén, Hori mindig kihangsúlyozta a levonandó tanulságot. A személyzet nem volt köteles részt venni ezeken az előadásokon, de szerettük hallgatni a bölcs és nívós magyarázatait a mesterien felépített beszéd folyamán. Egy alkalommal, az előadás végén, szót kértem és az előadó engedélyét egy magyarázatának „kiegészítésére”. Meglepődve és nagyon figyelmesen hallgatta a véleményemet, amit, köszönettel, el is fogadott. Ez egy példátlan precedens volt, hogy a személyzet „kijavítsa”, amit az igazgató úr mondott! Láttam és hallottam, hogyan súgtak össze a fiúk, tágra nyitott szemekkel. Miután a hallgatóság szétoszlott, Hori meghívott az irodájába és csodálkozva kérdezte, hogy honnan vettem az ötletet, amit „olyan meggyőzően” adtam elő. Mit is tanultam, stb. Eddig nem sok szót váltottunk, a formális megismerkedésen kívül, és nem volt semmilyen személyes tudomása rólunk. Ezért, bizonyos formában, sajnálkozását is fejezte ki. Ezzel az alkalommal mégis érdeklődött, honnan jöttem, mivel foglalkoztam eddig. Végül, örömmel állapította meg, hogy van kivel elbeszélgetni, a napi teendőkön felül. Ami nem kevésbé fontos volt számunkra, hogy a fiúk is, valahogy, nagyobb tisztelettel viseltettek irántunk, mint azelőtt, amíg csak a bizalmukat élveztük.

Ahogy kitavaszodott, a hétvégi szabadnapokon a fiúk focimérkőzéseket rendeztek az otthon tágas, hátsó udvarán. Ilyenkor megkértek, hogy vállaljam a bíró szerepét, amit szívesen tettem, sőt, néha beálltam egyik-másik csapatba (ahogy azt egykori tanítom is tette). Ezt a fiúk nagyon értékelték. Az udvar egy kissé lankás volt és nehéz volt „felfelé” játszani. Meséltem nekik, hogy mi, a barátainkkal, vasárnaponként, kijárunk a budai hegyekbe és az ottani erdőkben, mindig találunk szép tisztásokat, ahol sokkal könnyebb lenne játszani. Így kezdődtek a heti kirándulásaink Budára. Ráchel, Cipi és Lea (aki nemrég csatlakozott hozzánk, mint utánpótlás, csinos, jóindulatú és csupa szív lány volt) előkészítették az útravalót és a kirándulások még fokozták a otthon kellemes légkörét és meghittségét.

A football mérkőzés szünetében és az utána való pihenőben, míg a fiúk jó étvággyal fogyasztották az ízletes szendvicseket, amit a lányok készítettek, körben ülve csevegtünk a mindennapi problémákról. Óvatosan áttereltem a beszélgetés tárgyát magaviseleti kérdésekre, majd elfogadott előítéletekre és babonákra. Legtöbbjük távoli falvakból és kisvárosokból jöttek, ahol sok ilyesmit szívtak magukba, mielőtt a nagyvárosba kerültek. Magyaráztam nekik, hogy milyen oktalanok ezek a hitek. Szavaimnak nagy súlyt adott az a péntekesti felszólalásom. Ezután az elkerülhetetlen zsidó kérdésre került sor. Mi annak a gyökere? Van-e megoldás? Meséltem Palesztináról  és  az ottan  élő  „új zsidó típusról”,  aki   homloka  verejtékével keresi meg a kenyerét, az új életformáról, a kibbucról, a „chalucokról” (pionírok, úttörők), akik földműveléssel foglalkoznak és ez az ideáljuk. Persze, ezek a beszélgetések sok kiránduláson folytatódtak.

A fiúk hajlandók voltak lemondani az eredetileg tervezett labdajátékról, hogy több időnk legyen a beszélgetésre. Ezeknek a természetes folytatása és tanulsága a mi mozgalmunk volt, amely erre az életformára neveli és készíti elő fiatal tagjait. Míg Cipi a fiatalabbakkal „társalgott”, én a nagyobbakkal „szórakoztam”. A nyár végén a fiúk elhatározták, hogy csatlakoznak a mozgalomhoz. Ezt egy nagyon ünnepélyes szertartás keretében hajtottuk végre. A megszokott tisztásunkon megjelent az országos vezetőségünk két központi tagja, Hermann Úri és Ádler Neser, akik az új csatlakozókat formálisan felvették a mozgalom keretébe.
Mivel a cionista tevékenység, főleg pedig az ifjúsági mozgalmaké, tiltott volt Magyarországon, erről az egész fejleményről nem szabadott az igazgatónak sem tudni, mert a hitközségi intézmény és az OMZSA nem tűrtek semmilyen cionista szervezkedést, vagy tevékenységet intézeteikben. A felemelő szertartásból hazajövet, nagy volt a lelkesedés a gyerekek között. Mikor hazaérkeztünk, Hori hivatott bennünket az irodájába. Nagyon komoly, szigorú arccal fogadott és azonnal a tárgyra tért. Tudomására jutott, mondta, hogy mi, a háta mögött, cionista szervezőmunkát folytatunk, amit, mint a törvény, mint az intézet szabályai, tiltanak. Ezzel súlyosan veszélyeztetjük a munkahelyünket és talán, az egész intézet létét. Ez, valósággal, „villámcsapás a derült égből” volt számunkra. Sápadtan próbáltam magyarázni, hogy mi a gyerekekkel beszélgetünk, mindenféléről és főleg játszunk a szabad természetben.  Hori megtörte a kínos csendet, hangos kacagásba törve: „Ne ijedjetek meg, csak tréfáltam. Az igazság az, hogy, míg ti a gyerekeket szerveztétek, Lea engemet ’főzött meg’. Csak folytassátok áldásos munkátokat, de óvatosan, hogy kifelé ne szivárogjon semmi.” Lea vele nevetett, mi is felszabadultan csatlakoztunk és boldogok voltunk Lea boldogságával.

Sikerünk teljes volt. Nem csak a fiúkat szerveztük be a mozgalomba, hanem az igazgató is csatlakozott kezdeményezésünkhöz. A fiúk nem kóboroltak többé, munka után, a város utcáin. Volt miért hazasietni, kerestek alkalmat, még beszélgetni, kérdezni és több magyarázatot kapni. Mi, kezdettől fogva követeltük tőlük, hogy az otthon fegyelmét, szigorúan tartsák figyelemben, hogy ügyeljenek a rendre szobáikban, vessék be ágyaikat, mielőtt elmennek. A heti ügyeletesek ki is söpörték. a szobákat.

Az egész légkör megváltozott az otthonban, amit Hori is örömmel vette tudomásul. Ezt a javunkra könyvelte el, az eszmének, az ideálnak a javára, amit képviseltünk.

A fiúk közül, soknak, a mozgalom mentette meg az életét, a későbbi, tragikus fejlemények idején. A túlélők nagy része itt él Izraelben, kibbucban és érdeklődéssel kiséri a sorozatot.

Munkaszolgálat – 13. rész

Az emlékezetes, drámai “színvallás” utáni, nyárvégi hónapok, idillikus, zökkenőmentes légkörben teltek. Mozgalmi tevékenységünk már Horival karöltve folytatódott. Az a rövid korszak valóságos nyaralás volt, mert nem kellett többé bujkálni és titkolni a fiúkkal való kapcsolatunkat Hori elől. A nyugalmas hangulatot csak a behívó, a hírhedt munkaszolgálatra, zavarta meg.

1943. október 4-én vonultam be Mohácsra, az ott állomásozó 4. utász zászlóaljhoz. A hajó, amivel utaztam, zsúfolva volt zsidó fiúkkal, akik szintén abban a járatban voltak. Akadtak ismerős arcok is, néhányan a mozgalmunkból, Markovics Jenő, Jákov, Meyer Jóska, és Wertheimer Ernő, Júda, akikkel megbeszéltük, hogy igyekszünk együtt maradni, amennyire lehet. Voltak fiúk más mozgalmakból is és így összeverődött egy 17 tagból álló, cionista csoport, már a néhány órás hajózás folyamán. Egy magas, szőke, intelligens arcú és hangú fiú, egyik “testvér mozgalomból”, felkeltette az érdeklődésemet. Szóba elegyedtünk és hamar kiderült, hogy sok közös érdeklődési terület van közöttünk. Legfontosabbnak találtuk a héber nyelv szeretetét. Azonnal át is tértünk erre a nyelvre és a szép hajóút nagy részét így csevegtük végig. Persze, a héber neveinket használtuk és Joszéf elkezdett “játszani” a nevemmel, addig, amíg eljutott a Jézus névhez. Ez a név rajtam maradt és nagy jelentőséggel bírt számomra és sorsomra a munkaszolgálat nehéz hónapjai folyamán, Schaeffer Joszéffal való ismeretségünk szoros barátsággá fejlődött.

A mohácsi hajóállomáson néhány őrmester és szakaszvezető fogadta a több száz “muszos” (munkaszolgálatos) rekrutát, és egy tágas térségre vezényelt (de inkább, terelt) bennünket. Névsorolvasás kezdődött, amely két, többé-kevésbé, egyenlő csoportra osztotta az érkezetteket, a 4/3 és 4/4 századokra. Az egész cionista csoport, egy kivételével a 4/3-ba került. Egy tiszt “program beszéde” következett. Bemutatkozott, mint Keszler főhadnagy, a 4/4 század parancsnoka. Elmesélte, hogy ez nem az első munkás század, amit a vezénylete alá vesz. Az előző századdal kiment a keleti frontra és abból alig néhányat hozott vissza. Megígérte az új századjának, hogy sorsuk hasonló lesz, ha nem fognak így, vagy amúgy viselkedni. A természetes, ösztönös felhördülést egy természetellenes “Pofa be!” üvöltéssel fojtotta el. A megrémült század elvonult állomáshelyére és mi ottmaradtunk Mohácson az újonc kiképzésünkre. Nem kaptunk, sem egyenruhát, sem bakancsot, csak katonasapkát és egy, kívül sárga, belül fehér karszalagot. Az elv szerint, zsidó nem viselhetett Magyar Királyi egyenruhát. Kárpótlásként kaptunk havi néhány pengő “ruhakoptatási” díjat. Persze, fegyvert sem kaptunk, helyette egy szép, vadonatúj ásó lett a “legközelebbi barátunk”. Ez feküdt mellettünk a körleti szalma fekvőhelyünkön. A mi parancsnokunk szintén bemutatkozott, mint Csutorás főhadnagy. Nem tett említést az előző, véresszájú beszéddel kapcsolatban, hanem kimért, tárgyilagos mondatokban elmondta, hogy mit vár tőlünk és mi vár ránk. Feltétlen fegyelem és a katonai szabályzat szigorú betartása volt a jelszava. A főhadnagy “program beszéde” valamennyire megnyugtatott bennünket az előbb hallott kérkedés és fenyegetés okozta megrázkódtatás után.

A század négy szakaszra, azok pedig, négy-négy rajra lettek osztva. Az új barátom, Joszéf, magassága miatt, a rajában az első volt. A mellette lévő rajban, bár voltak nálam jóval magasabbak, engem állított a szakaszvezető elsőnek. Úgy látszik, az újonnan kapott becenevem már kiszivárgott, mert ő azt kiáltotta: “Jézus, maga ide!” Még senkinek a nevét nem tudta. Ez a helyezés bizonyos előnyökkel járt. A hadseregnél ez a rajparancsnok helye. Az igazság az, hogy, mindvégig, az összes keretlegények így hívtak és sohasem hallottam egy rossz szót, egyiktől sem, pedig azok nem válogatták a szavaikat. A mitológiai névnek valamilyen mágikus hatása volt rájuk. Azt tisztelték és általa – engemet is.

Utász kiképzést kaptunk, ami hathétig tartott, csak a fegyver helyett az ásó-lapátunkkal végeztük a gyakorlatokat. Voltak a században szadista szakaszvezetők is, akik a fiúkat, időnként, alaposan “megcsuklóztatták”. Ebben is szerencsém volt, mert a mi szakaszvezetőnk nem követett el felesleges túlkapásokat, ezen a téren. A kiképzés utolsó vasárnapján “családi látogatást” engedélyezett a parancsnok.  Otthonról senki sem jöhetett, az északi Csallóközből a déli Mohácsra. Cipi, menyasszonyomként, jött el. Egyetlen mohácsi volt a századunkban, a helyi zsidó orvos fia, aki a mellettem lévő raj élén állt. Mikor meghallotta, hogy a “menyasszonyom” jön látogatni, erősködött, hogy Cipi aludjék a szülei házában. A látogatás este hatig tartott, akkor a vendégek hazautaztak. András, barátom, megsúgta a szakaszvezetőnek, aki az ő cselédjüknek udvarolt, hogy az én vendégem estére az ő vendégük lesz. Az, parancsot adott, hogy, jöjjek vele. Így még az estét is Cipivel töltöttem, egy elsőrangú vacsora mellett és a Vas család kellemes társaságában. Még takarodó előtt visszaérkeztünk a körletbe. Mindez a kijárati tilalom dacára történt. Az volt az érzésem, hogy ezt a kiváltságot is a “jó becenevemnek” köszönhettem.

A kiképzés hat hete után, századunk a szomszédos Pécsre lett áthelyezve, az ottani “élós” (élelmező) alakulathoz. Két részlegre oszlottunk., az egyik – amelyhez a mi csoportunk nagy része tartozott- egy nagy raktárban dolgozott; a másik részleg egy “Szénatér”-nek nevezett szabad ég alatti térségen, szalma és széna bálákat rakodott, kocsikról kazalokba – az érkezőket és viszont – a vételezetteket.

A mi munkánk zsákolás volt, ugyancsak, behordani, teherkocsikról a raktárba és fordítva. Voltak 85 és 100 kilós zsákok. Ezeket a “csekélységeket”, gyakran fel kellett vinni a padlásra, meglehetősen rozoga csigalépcsőn, vagy le a pincébe, a lépcső folytatásán. Felesleges hangsúlyozni, hogy ez a sport a városi fiúknak teljesen idegen és új volt. Szerencsére, voltunk egynéhányan “falusiak”, akiknek volt már alkalmuk, fiatalabb korukban is zsákolni. Mi megtanítottuk bajtársainkat a szakma fortélyaira, és amíg belejöttek, a munkájuk jórészét a saját vállainkra vettük, nehogy büntetésben részesüljenek. Itt nagyon jól jött, amit a cséplésnél tanultam, pár évvel azelőtt. Rövid idő múlva, már sportot űztünk belőle. Egyedül vállra venni a zsákot, amit, különben, ketten emeltek a “hordár” vállára, vagy két zsákkal a vállunkon, “sétálni” (170 kg!). A kísérő keretlegények és a raktár állandó, “civil” emberei bámulva nézték ezt a furcsa szórakozást. Egyszerűen, gúnyt űztünk a nehézségből és megmutattuk, hogy ez a munka nem tör meg bennünket.

Tanfolyam, német megszállás – 14. rész

Néhány héttel a családi látogatás után Cipi írta, egy levelében, hogy súlyos izületi gyulladásban szenved, alig tud mozogni, és feküdnie kell. A kezelés is nagyon fájdalmas. A hír mélyen lesújtott. Nehéz volt elképzelni, hogy az a fürge, csupa élet teremtés ilyen magatehetetlen állapotban szenved. A szigorú cenzúrát egyszerűen megkerültük. Egyik civil munkás a raktárban volt a “közvetítő”.

1943-44 telén bizonyos politikai fejlemények valamelyest könnyítettek a munkaszolgálatosok helyzetén. Hírek szállingóztak arról, hogy rövidesen az egész munkaszolgálatot átszervezik, liberálisabb lesz és a “keretlegénység” egy részét a szolgálatosok közül képzik majd ki. Az első lépés rövidesen be is következett. A parancsnok kivezényelt néhány “rajparancsnokot” (akik a rajok elején álltak), egy “részlegvezető tanfolyamra” Mohácsra, a zászlóalj parancsnoksághoz. Én is köztük voltam, valószínűleg, a becenevem jóvoltából. A képzésen részt vett a két új barátom, Joszéf és András. A tanfolyamra ki voltak rendelve a zászlóalj más századainak (nálunk idősebb korosztályok) képviselői is. “Haladó” utász kiképzést kaptunk. Délelőtt gyakorlatoztunk és délután “elméleti kiegészítést” kaptunk, előadásokat különböző témákról, például, az útépítés alapelveiről, vagy folyók szabályozásáról. Egy alkalommal a helyi rabbi is tartott előadást a zsidó vallás különböző kérdéseiről. Ez a tanfolyam valamilyen üdítő szellőként hatott. A keretlegények valósággal udvariasan viselkedtek. Az álom túl szép volt ahhoz, hogy tartós legyen!

A német megszállás, március 19-én, ott ért bennünket. Persze, a tanfolyam azonnal le lett állítva és, napokon belül vissza kellett mennünk alakulatainkhoz. Egy “küldöttség”, az idősebbek közül, kihallgatást kért a zászlóalj parancsnoktól, elmondták neki, hogy híreket kaptak otthonról, Kárpátaljáról és Erdélyből, miszerint az ottani zsidókat elkezdték gettókba gyűjteni. Kérték, hogy segítsen nekik meglátogatni a szüleiket és családjaikat. Ő, ugyan rájuk mordult, hogy ne terjesszenek “rémhíreket”, viszont, mindannyian kaptunk menetleveleket a századainkhoz, hét nap lejártával, amik útba ejtették a szülőhelyeinket. Így volt még alkalmam, március végén, látni a szüleimet, de a két húgomat, Blankát és Margitot nem láttam, mert, valahol a mezőn, kényszermunkán voltak. Beszélgettünk szüleimmel a helyzetről (mi másról lehetett abban az időben beszélni!), ők értünk aggódtak, talán jó lenne, ha mindannyian hazajönnénk, vélték, mert itt ismernek bennünket és nem fog bántódás érni, mint a nagyvárosban. Apám bízott a Gondviselés segítségében, “bizchut avot, a szentéletű, nagy Rabbi elődök érdemeiért”. Az ő hite sziklaszilárd és megingathatatlan volt. Nem maradhattam éjszakára, nehogy a “kakastollasokkal” bajba keveredjem, így, fájó szívvel búcsút vettem drága szüleimtől a marcangoló aggodalommal, hogy talán utoljára látom őket. Sajnos, az én hitem nem volt olyan szilárd, mint jó apámé, én nem hittem a csodákban…

Cipi leveleiből megtudtam, hogy a Zölmáli úti otthont lefoglalták és a még ottmaradt fiúkat, valahol a Kőbányai úton helyezték el (a nagyobbak közül sokan elbújtak, illegalitásba mentek, a mozgalom utasítására).  Cipit fekvő betegen találtam.  Súlyos fájdalmai voltak az izületeiben és a kezelés is nagyon fájdalmas volt. Ez a helyzet nagy aggodalommal töltött el bennünket, mert nem tudtuk, mi lesz az otthon sorsa. Amíg az fennáll, ott kifeküdheti a betegséget, miközben Ráchel és Lea, ellátják és odaadóan ápolják. Mi lesz, azonban, ha az otthont bezárják? Tőle is nehéz szívvel búcsúztam, mikor visszautaztam Pécsre.

Amint már említettem, “körletünk” a zsidó iskola tornatermében volt. Mi, a ”chaluc” csoport azonban “elfoglaltuk” a padlást is. Ott rejtettük a jó falatokat, amit a fent említett, civil jóemberünk hozott, időnként. Ezt mi a közös kasszából pénzeltük és, ha kellett, ezzel pótoltuk a szabvány kosztot. Meg kell hagynom, hogy az élelmezés a mi századunkban, kivételesen, tisztességes volt, mert a főhadnagy erre személyesen ügyelt. A padláson rejtettük a jó ruháinkat is. Mindenki kapott a mozgalomtól egy öltés polgári ruhát, hogy legyen készenlétben, szükség esetére. A padlás Joszéf barátom “hatáskörébe” tartozott. Volt egy “Triumvirátus”, egy hármas bizottság, aminek a tagjai a két Joszéf (Schaefer és Meyer) és jómagam voltunk. Mi szerveztük és vezettük a csoportot, mi tartottuk fenn a kapcsolatot Budapesttel, azaz, az ottani vezetőséggel és mi tartottuk össze a “bandát”. Egy alkalommal, mikor Joszéf a padláson rendezte a dolgokat, egy nagy “kincsre” bukkant. Néhány héber könyvet fedezett fel. Nem tudtuk elképzelni, ki tehette azokat oda, a pécsi zsidó iskola padlására. Ott senki sem tanult héberül. Kettőnk számára ezek nagy értékkel bírtak. Attól kezdve, naponta egy órával az ébresztő előtt felkeltünk, hogy együtt tanulhassunk, olvashassunk. Volt ott modern költészet és irodalom, volt egy Talmud traktátus és egy Biblia. Ez a hajnali tanulás persze, a mai szemmel nézve, enyhén szólva, furcsán hangzik, de mi fiatalok és idealisták voltunk. Úgy véltük: “Mit jelent egy óra alvás, az ‘Örökkévalósághoz’ viszonyítva!” Az alvás hiányát már rég elfelejtettem, de amit akkor megtanultam, az még ma is gazdagítja szellemi világomat. Máig emlékszem nagy nemzeti költőnk, Biálik, klasszikus költeményeire, a nagy próféták felejthetetlen szózataira és sok, más, értékes irodalmi fejezetre, amit azokban a hajnali órákban tettem magamévá.  Amit az alatt a rövid idő alatt tanultam, legalább részben, kárpótolt a munkaszolgálatban töltött drága, elvesztett hónapokért.

Parancsnokunk helyettese Keresztes hadapród zászlós volt. Egy aránylag barátságos, jó humorú ember, aki igyekezett könnyíteni helyzetünkön, ahol felesleges túlkapást észlelt. Ezért nagyon meglepődtünk egy szép napon, mikor, munkákból bevonulva, az iskolaudvaron sorakozót parancsolt és szokatlanul kemény csuklóztatásba kezdett. Később elkezdett káromkodni és üvölteni: “Nem félünk a farkastól! Felőlem a római pápa partra szállhat a zsidó iskola tetején, nem félünk a farkastól!”

Mikor belefáradt, vagy megunta, átadta a parancsnokságot Király főtörzsőrmesternek. Ez most szabadra engedte eddig elfojtott gyűlöletét és ő is, hisztérikus üvöltés kíséretében, még kegyetlenebb csuklóztatásba kezdett. Kihívott a század elé egy Spielman nevű fiút és, minden ok nélkül, elkezdte pofozni, ütni-verni, ahol érte. Papagájként ismételgette a hadapród szavait. A fiú neve nagyon hasonlított Spellman, pápai nuncios nevéhez, aki akkoriban valamilyen békeküldetésben ott járt. Ezért volt a “pápa”, a “partra-szállás” -, mert a dátum 1944. június 6. volt. Ilyen fájdalmas úton jutott tudomásunkra a történelem egyik legfontosabb eseménye, a partraszállás Normandiában.

Egyedül maradtam – 15. rész

Néhány héttel később, levelet kaptam Cipitől. Az otthont végleg feloszlatták és napokon belül mindenkinek el kellett hagyni a helyet. Hori már nem volt velük, behívták munkaszolgálatra, a gyerekek szétszéledtek és ő, súlyos állapotában, tehetetlen és tanácstalan volt. Nem volt semmi lehetősége lakást keresni, még kevésbé -egyedül átköltözni és boldogulni valahol. A segítség váratlan helyről jött. A mozgalom központi vezetőségénekk tagja, aki az ellenállási mozgalomban is kulcspozíciót töltött be, Teichmann (Agmon) Efrájim (röviden, Efra), hallott kétségbeesett helyzetéről és készségesen felajánlotta, hogy lakhat nála, ahol biztonságban lesz (Efra MÁV tisztnek volt “alcázva” az ellenállási mozgalom keretében, így lakása viszonylagos biztonságot jelentett). A levelet már onnan írta. Efra gondoskodott róla és mindennel ellátta. A hír megnyugtatott, mert addig nagyon aggódtam Cipi sorsa miatt. Válaszomban incselkedve megkérdeztem, hogy mi a “lakbér” ezért a luxus megoldásért.

Ernő/Jehuda/Apus, bátyám a Csehszlovák Cionista Mozgalom elnöke volt a Szlanszky perig

Jehúda bátyám akkor már Budapesten volt. Tőle is kaptam levelet azokban a napokban, amelyben írta, hogy kapott egy összegyűrt levelezőlapot édesapánk írásával, amit apánk egy zárt marhavagónból dobott ki. Valaki megtalálta és postaládába dobta.  Vele voltak édesanyánk és a két húgunk, Blanka és Margit. Nem tudták, hova utaznak, ilyen rettenetes körülmények között. Jehúda így fejezte be levelét: “Nagyon félek, hogy családunk fele el van veszve.” Én akkor még nem tudtam, hová utaznak azok a vonatok. Ő már tudta, mert rövid idővel azelőtt szökött át Szlovákiából, ahol már 1942-ben utaztak a vonatok és szállították zsidó rakományukat “határontúli munkára”, ahonnan senkitől sem jött azóta hír. Nehéz leírni, mit éreztem a szörnyű hír olvasásával. Megtört szívvel képzeltem el szeretetteimet abban a borzalmas zsúfoltságban, Hívő édesapámat, akit hite megcsalt, finom lelkű édesanyámat, aki  irtózott a tömeges durvaságtól és a félelemtől reszkető kis húgaimat  A komor valóság, a sötét gyász érzete szakadt rám.

Margit, legkissebb hugom

Új, hosszú levél jött Cipitől, nagy újság volt benne. Az összes testvéreim, Jehuda, bátyám, Frida, nővérem, Rózsi és Sári húgaim elindultak Palesztinába, egy közel 1700 tagú csoport keretében, a semleges Spanyolországon keresztül. Ez egy próba csoport, ami, ha sikerül, ezreknek nyitja meg az utat. A német hatóságokkal létrejött megegyezés alapján a világ zsidóság beszerez és a német hadseregnek szolgáltat teherautókat és egyéb, nem-harci felszerelést, aminek ellenében a náci hatóságok kiengedik a magyarországi zsidókat Palesztinába. Az első csoport már elindult, de a németek, a bergen belseni táborba irányították őket, túszok gyanánt, amíg megkapják az első “részletet”. Szóval, már ők is a németek kezében vannak! Úgy éreztem, hogy minden összedőlt körülöttem, mindenki, aki jelentett valamit az életemben, vagy már elpusztult, vagy kilátástalan veszélyben van. Az egyetlen reménysugár, ami ezt a szörnyű sötétséget áttörte, egyetlen kapcsolatom az élethez – Cipi volt. Tovább olvastam a hosszú levelet. “Lakbér”, persze, nincs, olvastam dobogó szívvel, de van “természetes fejlemény”, az együtt lakás, Efra figyelmessége és nap-napi gondoskodása, őt sem hagyja hidegen. Efra élete az ellenállási, embementő mozgalomban rém sok feszültséggel és állandó veszéllyel jár. Ezeknek hatása otthon is érezhető és csak az ő részéről tanúsított gyengédség képes ezen enyhíteni, hogy másnap, megnyugodva és felújult erővel tudja folytatni embertelenül nehéz, fontos tevékenységét.

Blanka, hugom

Ez nagyon szépen és meggyőzően hangzott, de nem voltam képes tovább olvasni. Zsebembe gyűrtem a levelet (Isten őrizz, hogy valamelyik keretlegény meglátta volna, a cenzúra nélkül érkezett levelet!) és kétségbeesett, vigasztalan zokogás vett erőt rajtam. Az utolsó, vélt támaszom is elveszett és zuhanok a sötét, feneketlen mélységbe. Schaeffer Joszéf, barátom vállamra tette a kezét és részvétteljesen kérdezte, mi történt. Csatlakozott hozzánk Meyer Jóska is,  aki megneszelte a furcsa hangokat, míg, mint ügyeletes, a közelben volt. Mint igazi jó barátaimnak, elmeséltem nekik a szörnyű csapásokat, amik, egymásután értek. Késő éjszakáig velem voltak és vigasztaltak. Milyen jó, hogy együtt vagyunk, mondták, és támogathatjuk egymást a bajban. Ebben a szellemben folyt a beszélgetés és biztatás, amíg, késő éjjel valamelyest megnyugodtam. Másnap reggel felkeltem az ébresztőre és kimentem a zsákjainkhoz. Válaszlevelemben Cipinek nem sopánkodtam és nem lamentáltam. Örömemet fejeztem ki, hogy egészségi állapota megjavult, de a legfontosabbat nem említettem. Pár napon belül jött a válasz, amelyben Cipi írta, hogy mielőbb kell találkoznunk, hármasban, problémánk személyes megbeszélésére. Napokon belül kaptam tőle egy levelet (a cenzúrán keresztül), amiben “bátyám” értesít, hogy a házat, amelyben lakik, bombatalálat érte és kér, hogy, valamilyen módon jöjjek neki segíteni. Ez hét napos szabadságra jogosított, amit kérésemre, a parancsnok meg is adott, miután akkoriban kinyitottam íróasztalának egy zárt fiókját, amibe beletört a kulcs.
Efra gondoskodott szállásról egy “barátságos” laktanyában, ahol sok Budapestre érkezett munkaszolgálatos tartózkodott és ebédet is kapott. A találkozó valahol a budai hegyekben volt megbeszélve, egy tisztáson, ahol, azelőtt, a vasárnapokat szoktuk tölteni. Cipi nem viselte a sárga csillagot, mert keresztény iratokkal élt. Egyszerre érkeztünk meg és vártuk Efrát. Örömmel láttam, hogy Cipi jól néz ki, a betegség nyomai alig voltak észlelhetők rajta. Efra több mint egy órás késéssel érkezett meg, halálsápadtan. Motorkerékpáron utazott a városban és egy rendőr megállította, valamilyen “kihágás” ürügyével. Kitömött aktatáskáját mindjárt elvette. Az tele volt hamis iratokkal és nagy összeg pénzzel. Efra biztos volt, hogy ebből a csávából nem mászik ki. Az első rendőrszobában a rendőr eltűnt az aktatáskával. Efra, persze, nem várt rá, hanem, a lehető leggyorsabban kereket oldott, és hajtott Budára a találkánkra.

Miután kifújta magát, azt mondta, hogy érzik, mennyire meg vagyok bántva és ők hajlandók mindent “visszacsinálni”, ha én úgy akarom. Cipi beleegyezően bólintott. Szavai megdöbbentettek és nem tudtam szóhoz jutni. Össze kellett szednem gondolataimat és megfontolni az új helyzet teljes jelenőségét. Mikor hangom visszajött, azt mondtam, hogy abban a lehetetlen helyzetben, ami fennáll, nem merem magamra vállalni a felelősséget Cipi jólétéért és sorsáért, mikor én nem is lehetek mellette. Semmiképpen sem tudom neki azt nyújtani, amit Efra és tiszta szívből kívánom kettőjüknek a legteljesebb boldogságot. Meghatottan ölelkeztünk össze mindhárman. Ők megígérték, hogy mindent megtesznek a mi csoportunk mielőbbi megmentésére. Ezzel el is búcsúztunk, és én visszautaztam Pécsre, századomhoz és bajtársaimhoz.

Sorsdöntő napok – 16. rész

Július folyamán áthelyezték századunkat Székesfehérvárra, a gyakran bombázott pályaudvart valamennyire üzemben tartani. A munka nagyon nehéz volt és állandóan sürgős, mivel az egy fontos gócpont volt. Minden bombázás után újabb és újabb vágányok váltak roncsokká. Ilyenkor a pályaudvar szürrealista látványt nyújtott. Vagonok keresztül-kasul hevertek szanaszét, vagy éppenséggel tótágast álltak a szétroncsolt síneken. Ki kellett cserélni a szétvágott, elgörbült síneket és a tönkrevert talpfákat, miután megtöltöttük a bombatölcsért és kiegyenesítettük a talajt a vágány alatt.

Egy üres huszár laktanyában voltunk elszállásolva, ami egy, két méter magas kőfallal volt körülvéve. Persze, a katonáknak szánt, higiéniai alkalmatosságok nagyon jól jöttek. Mint azelőtt, Pécsen, itt is sikerült, hamarosan találni egy megbízható embert, aki által sikerült fenntartani a cenzúramentes kapcsolatot Budapesttel. Augusztus elején Cipi jött, a mozgalom küldetésében és a “közvetítő” házában találkoztunk. Hozott hamis, keresztény iratokat csoportunk tagjainak. Jövetelének fő célja, tervezett szökésünk megbeszélése volt. Augusztus 22-ére virradó éjszakán, egy katonai teherkocsi fog megállni a kaszárnya külső falának egy megbeszélt pontjánál.

Az autó, megfelelő okmányokkal ellátva, elvisz bennünket a román határra. Átszökés a határon és az út, onnan Bukarestig, meg van szervezve. Már sok embert sikerült, ezen a kitaposott úton, átmenteni. A mi feladatunk – megszervezni a kiugrást.

A megadott éjszakán egyikünk sem aludt. A takarodó után, anélkül, hogy feltűnést keltettünk volna, felvettük jó ruháinkat, magunkhoz vettük hamis iratainkat, és minden fölé – a munkaruhát. Feszülten vártuk a jelet, ami hajnalig nem érkezett. Féltünk, hogy a terv, valamelyik szintjén, “lebukott”. Csak néhány nap múlva kaptuk meg a megnyugtató magyarázatot. Már minden el volt készítve, de az utolsó napon, 21-én, hír érkezett a határról, hogy le kell állítani az odavágó terveket. Bennfentesek furcsa feszültséget észleltek és meg kell várni, mi alakul ki. Két napra rá, a fiatal király, Mihály, néhány tábornok segítségével, “puccsot” hajtott végre, és a németbarát, Antonescu miniszterelnököt letartóztatta. Románia kilépett a háborúból, azaz, átpártolt a Vörös Hadsereghez. Ennek mi is megfizettük az árát… A levélben ígéret volt, hogy új tervet készítenek számunkra.

Szeptemberben újabb, nagy változás történt. Otthagytuk az aránylag kényelmes laktanyát és beköltöztünk ”hálókocsinak” berendezett tehervagonokba. A berendezés háromemeletes fapriccsekből állt. Ez lett az új körletünk. Egy reggel a vonat el is indult és néhány óra múlva Komárom nagy pályaudvarán állt meg. Nem csak lakást, hanem munkahelyet is cseréltünk. Ez a hely még keresettebb célpontul szolgált a Szövetséges Hatalmaknak, mert, vasútforgalmi szempontból, fontosabb gócpont volt. A légi ”idegenforgalom” jóval sűrűbb volt, mint Fehérváron. Munka szempontjából, itt folytattuk, amit ott abbahagytunk. Egy-egy légitámadás után, a pályaudvar, néha napokig meg volt bénítva. Szerelvényünk éjszakákra kiutazott közeli Almásfüzitőre, egy mellékvágányra, mert az angol légierő szerette az ”éji látogatásokat”. Ott biztonságban voltunk. Ha nappali riadó volt, akkor is kiutaztunk.

Október második hetében a hármas bizottságunk elhatározta, hogy meg kell sűrgetni  a szökést. Elhatároztuk, hogy a két Joszéf megszökik és Budapesten, a mozgalom központjában, intézkednek ebben az ügyben. Hamarosan meg is valósították a tervet. A században nagy volt a megdöbbenés; ez volt az első szökés.

Október 15-én, szokás szerint, dolgoztunk a pályaudvar szerte. Már néhány napja nem volt vonatforgalom, mert a pálya valahol súlyos találatot kapott. Déltájt megérkezett egy személyvonat dél felől. A vonatból furcsa vigasság hallatszott. Mikor megállt, utasok kihajoltak az ablakokon és barátságosan integettek felénk: “Fiúk, hazamehettek, Horthy kiugrott a háborúból!” és még hasonló, szokatlanul kedves kiáltások hangzottak a szerelvény hosszából. Közelebb mentünk, hogy meghalljuk, mi történt. Többen igyekeztek válaszolni. Mesélték, hogy a kormányzó rádió-beszédben bejelentette, hogy Magyarország kilép a háborúból, és különbékét kér a Szövetséges Hatalmaktól. Ennél jobb hírről nem is álmodhattunk! Rövidre rá a százados parancsolvasást tartott. Röviden tájékoztatott bennünket a fejleményekről és bosszankodva kiáltotta: ”Az a két taknyos nem várhatott volna még két napot! Így nagy veszélynek tették ki magukat”. Figyelmeztette a századot, hogy senki ne próbáljon hasonló kalandba bocsátkozni, mert a statáriális törvény szerint “Szökött munkaszolgálatos a helyszínen ‘felkoncolandó’ “. Elmondta, hogy felfegyverzi a keretlegénységet, mert kóbor bandák veszélyeztetik a biztonságunkat.

Estefelé jött egy másik vonat és vele a szörnyű hír, hogy a “Nyilaskeresztes’ mozgalom vezére, Szálassy, átvette a parancsnokságot, mint államfő és Horthy a németek fogságában van. Az addig uralkodó eufóriát lesújtó aggodalom váltotta fel. Ez volt a legrosszabb hír, amit kaphattunk. Ismertük ezt  a  véresszájú mozgalmat.

A munka tovább folyt, azzal a különbséggel, hogy ezután fegyveres keretlegények vigyáztak ránk. Vagy egy hét múlva, a század írnoka, Weisz Imre, sápadtan keresett és mesélte, hogy egy bocskai kabátos férfi keres, tudom-e ki lehet, és mit akarhat. A szerelvényünk végén várt és elővett egy kettévágott fényképet. Cipi arcképe volt, amit azonnal megismertem. Ismerem-e ezt a képet kérdezte, és ki van róla levágva. Az, persze, én voltam. Ez volt az igazolása. Megnyugtatott, hogy ő barát, Cipi és barátai küldetésében jött, hogy bennünket segítsen a szökésben. Cipi és Efra betartották ígéretüket! Megbeszéltük, hogy másnap, október 22-én, lesz a nagy nap. Ő megveszi a jegyeinket és mi legyünk készen. Este utasítottam a fiúkat, hogy reggel vegyék fel a jó ruháikat, az overallok alá, mindenki vegye magához a hamis iratait és pusztítson el minden áruló dolgot, ami zsidó azonosságára utalhat. A munka után nem megyünk vissza a szerelvénybe, hanem elbújunk a legszélső vágányon álló vagonok mögé. Másnap, a munka végeztével, észrevétlenül, egyenként elszállingóztunk a munkahelyről, a kijelölt, szélső vágány felé és ott meghúzódtunk. Hideg, esős este volt. Láttuk, ahogy a szerelvényünk, nélkülünk, kihúzott a pályaudvarról. Később láttuk, a parancsnokot bemenni a büfébe. Ki voltak osztva a szerepek, mi a teendője mindenkinek, ha esetleg valamilyen vasúti munkás megtalál bennünket. Nem szabad megengedni, hogy eláruljon. Betömni a száját és megkötözni. Láttunk egy viharlámpát himbálózva közeledni és már mindannyian készenlétben voltunk. Valaki csak helyet keresett tele hólyagján könnyíteni.

Szökés, Üvegház, embermentés – 17. rész

Búvóhelyünk, a szélső vágány közvetlen a Duna partján volt. Figyelmeztettem a fiúkat, hogy tilos megtartani leveleket, képeket és persze az eredeti, személyes iratokat, amik “lebukás” esetén elárulhatják valódi azonosságunkat. A Duna vize elvitte az egész múltamat. Mikor az ereklyeként őrzött családi képeket bedobtam a vízbe, úgy éreztem, mintha lelkem egy lényeges részét szakítottam volna ki, de nem volt idő érzelgésre. Megérkezett a “névtelen” idegen és kiosztotta a vonatjegyeket. Tanácsolta, hogy széledjünk szét a vonat fülkéiben, hogy ne keltsünk feltűnést. Ketten, hárman egy fülkében, lehetőleg szemmel tartani egymást, hogy tudjuk, mi történik. Mindenki kiszáll Kelenföldön, mert a Keleti pályaudvaron szigorú igazoltatások vannak.

Idegőrlő várakozásunk majdnem éjfélig tartott, míg összeállítottak egy szerelvényt Budapest felé. Miután már kezdtek beszállni, mi is ledobtuk az overallokat és csatlakoztunk. Az “idegen” (nem sikerült megtudnom a nevét) velem maradt. A vonat hosszában fel és alá jártak kakastollas tábori csendőrök. Mikor szembe-kerültünk, “pléhpofával” keresztülnéztem rajtuk és továbbmentem, az idegennel együtt. Hasonló módon mentem át a kelenföldi hatósági közegek során. Beutaztunk a városba, útitársam szobájába, ahonnan, 2-3 nap múlva, bevitt a Vadász utca 29-be az “Üvegházba”. Az egész csoport, beleértve a három fiút, akik csatlakoztak hozzánk, összesen 16-an, szerencsésen megérkezett a városba és mind biztonságban volt.

Az “Üvegház” Weiss Arthur családjának tulajdona volt és eredetileg, az üveg elemek alkalmazását az építőiparban mutatta be, gyakorlatban; 1944 júliusában, a Magyar kormány beleegyezésével, ”területen kívüli” státust kapott, mint a Svájci Követség Idegen Érdekek Képviseletének Kivándorlási Osztálya. Ezt a státust még a Szálassy uralom is, nagyjából, tiszteletben tartotta. Itt volt a Mentési Bizottság hadiszállása, amiben részt vettek a zsidóság minden irányzatának képviselői, beleértve a cionista ifjúsági mozgalmakat. Az ő Ellenállási- Mentőmozgalmuk vezetősége is időnként, ott találkozott.

A kivándorlási osztály nem volt üres cím. A svájci követség, mint Anglia képviselete, kieszközölte a hatóságoknál 7000 zsidó kivándorlását Palesztinába és azoknak egy kollektív útlevelet készített. Akik ebben az útlevélben szerepeltek, már idegen állampolgároknak számítottak és az ország törvényei nem vonatkoztak rájuk. Ezen státus igazolására, a követség kibocsátott egy külön igazolványt, Schutzpass (menlevél) néven. Az útlevél szereplőinek nagy részét áttelepítették a csillaggal megjelölt zsidó házakból, “védett házakba”, a Pozsonyi útra. Miután ez a védlevél bizonyos védelmet nyújtott a hatóságokkal és főleg a “nyilas” (a Nyilaskeresztes mozgalom milíciája) pribékekkel szemben, a mi ellenállási mozgalmunk szakértőinek sikerült annak pontos “ikermásolatát” előállítani és azt vagy 50 ezer példányban terjeszteni. Önkéntes küldöncök vitték a másolat nagy mennyiségeit a munkás századokhoz, és így százakat hoztak Budapestre. Motorkerékpáron és taxival utolérték a hírhedt, gyalogos halálmeneteket, amiket csendőrök és fegyveres nyilas suhancok, hajtottak, étlen, szomjan, esőben, hidegben, az osztrák határ felé. Az utánuk hozott védlevelek segítségével, további százakat sikerült kiemelni a halál menetből és megmenteni.

A hatóságok, a nagymennyiségű védlevél megjelenése nyomán, követelték a követségtől a végleges “alijá” (kivándorlás) névsort, hogy véget vethessenek a hamis okmányok használatának. A Mentési Bizottság “befogott” mindenkit, aki ott volt, a névsor írásába. Én is ebben dolgoztam. Viszont, a névsor nem készült el, vagy, legalább is, nem lett átadva a hatóságoknak és a védlevelek tovább végezték áldásos mentőmunkájukat. A magyar ellenállási mozgalom tagjai is használták ezeket az iratokat.

Az Ellenállási-Mentőmozgalom okirat-gyártó műhelye előállított minden lehető okiratot és hivatalos pecsétet, beleértve, a Gestapoét is. A mi csoportunk tagjai is ezekkel az iratokkal voltak “felszerelve”, szökésünk elébe. A menlevelek “másolatai” szintén ott láttak napvilágot. Az iratok szétosztása, persze, sok veszéllyel járt és azt is önfeláldozó önkéntesek végezték, akik az életüket veszélyeztették, hogy megmentsenek veszélyben lévő zsidókat a könyörtelen embervadászok karmai közül. Az Okirat Gyártó Műhelyben hárman dolgoztak, Grosz Dávid (Dévidke), aki még csak 18 éves volt, Feigenbaum Ávri (Feigi) és Langer Miki. Ha azt mondtam, dolgoztak, csak vétettem a valóságnak. Mikor megkaptak egy “megrendelést”, nem ismertek munkaórákat. Amíg a munka el nem készült, se nem ettek, se nem aludtak, hiszen emberéletekről volt szó. Ugyanakkor, állandóan készültségben kellett lenniük, nehogy a ház lakói gyanút fogjanak. Nem egyszer fordult elő, hogy egy-két órára, rá, hogy egy helyet elhagytak, a detektívek már ott voltak. Néha, csak pár napot tölthettek egy helyen és már tovább kellett állniuk. Nem akarok statisztikát halmozni csak megjegyezni, hogy a legkülönbözőbb iratoknak, mindenféle nyelven, ezreit gyártották és adták át bajtársaiknak, eltekintve az említett védlevelektől, hogy sok-sok ember életét megmentsék. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ők voltak az embermentés első vonalbeli hősei!

Egyszer mégsem sikerült nekik az átköltözés. Hat bőröndjükkel a kezükben, amiben cipelték az egész “üzemüket”, beállítottak a leendő lakás-műhelybe, ahol már várták őket, feléjük szegezett pisztolyaikkal, a diadalmasan vigyorgó detektívek. A Margit körúti fegyházban mindent megtettek a vallató szakértők, hogy végre ezzel a nagy fogással, felgöngyölítsék ezt a földalatti, cionista hálózatot. Ki akarták verni belőlük a “hálózat” vezetőinek valódi neveit és lakcímét, vagy, legalább, a találkozóhelyeiket. A fiúk makacsok voltak és egyikük, Miki, az életével fizetett meg hűséges, gerinces hallgatásáért és emberéletek ezreiért, amiket önfeláldozó munkája mentett meg. Hősies magtartásának emlékét szeretettel őrizzük szívünkben.

Rajtuk kívül, összegyűlt még néhány bajtársunk abban a hírhedt fegyházban. December 25-26. körül, mikor a szovjet ostromgyűrű végleg körülzárta Budapestet, a börtönőrök sorba állították az összes “lakókat” és egy katonatiszt rájuk kiabált, hogy akinek a nevét felolvassa, álljon ki a sorból. Ez nagyon fenyegetően hangzott. Olvasott neveket, akiknek tulajdonosai nem is voltak ott. Senki sem lépett ki. Azután  Dévid figyelmes lett egy névre, amit ő viselt és azt, rajta kívül, csak Pil (Mose Alpan), a Mozgalom egyik vezető embere, ismert. Ez jel volt, hogy ő van a dolog háta mögött. Dévid kilépett és nyomában – a többiek. A tiszt átvezette őket a Lánchídon, onnan Dévid, 17 ember élén, a Wekerle utca 17-be tartott, ahol már vártuk őket. Az öröm leírhatatlan volt, amit csak Miki halála homályosított el.

Wekerle, felszabadulás, teendők – 18. rész

Mikor az „unalmas” névsorkörmölés szünetelt az Üvegházban, akkor sem ásítoztunk ölbe tett kézzel, mindig kerestünk valamilyen elfoglaltságot, amiről úgy véltük, hogy a jövőben (!) hasznos lesz. A különböző ifjúsági mozgalmak tagjai a ház, lehetőleg távol eső sarkaiban kerestek maguknak helyet, ahol együtt lehettek, és valamilyen mozgalmi tevékenységet fejthettek ki. Voltak, akik a padlás egyik sarkába húzódtak, másoknak éppen egy másik sarok „tetszett” vagy jutott. A mi mozgalmunk a pincét választotta. Az ott raktározott üvegkockákból határfalat építettünk „területünk” megjelölésére, hogy helyet biztosítsunk az utánunk érkező embereink számára.

Elkezdtem fordítani, németről magyarra, egy cionista témájú könyvét (mert éppen az volt kéznél). Akadt egy csinos önkéntes lány, akinek „jó írása” volt és neki mondtam tollba a fordítást. Nem tudom honnan vettünk ehhez egy üres füzetet. Egy más ötlet volt összegyűjteni az utókor számára az összes héber, palesztinai dalokat, magyar fordításukkal együtt, amiket a mozgalomban, olyan áhítatosan énekeltünk. Mindez, egyrészt szórakozás is volt és meg voltunk róla győződve, hogy történelmi értékű munkát végzünk. Voltak „komolyabb” megbeszélések is a „jövőt” illetőleg, ami persze jóval a láthatáron túl volt és majdnem utópiának számított.

Közeledett a Chanuka és elhatároztuk, hogy az első estét megünnepeljük egy aktuális paródiával a feszült hangulatot oldva egy kicsit. Az Üvegházat kineveztük a modern Nóé bárkájának, a vezetőit  Nóé családjának és a künn zajló vihart a mindent elnyelő Özönvíznek. Már hallatszottak az ágyúlövések és tudtuk, hogy a front közeledik. A legfontosabb célunkat elértük. Az „előadás művészeti értékéről” nem beszélve, a házban bennszorult százak nagyokat nevettek az előadás folyamán, és a végén tapssal jutalmaztak meg bennünket.

A zsúfoltság az Üvegházban rohamosan nőtt. A menlevelek segítségével kiszabadított munka-szolgálatosok százait hozták oda. A bezsúfolt lakók száma meghaladta a 2000-et (egyesek szerint, a 4000-et) és ez a helyzet lehetetlenné tett minden munkát. A Mentési Bizottság, a tevékeny csoporttal együtt, átköltözött a közeli Wekerle utca 17-be, ami szintén bizonyos fokú védettséget élvezett. Én is az átköltözők között voltam. Egy kis szobácskában, közvetlen a zuhanyozó mellett (valószínűleg valamikor öltöző szoba volt) harmadmagammal voltam elszállásolva. Ott, legalább, lehetett naponta mosakodni. Persze, dolgozni is lehetett, nem emlékszem, mit, valószínűleg, folytattuk a névsor írását.

Egy délelőtt, a kapuban álló őrségtől jelentették, hogy egy Róth Chaja nevű, csinos, fiatal lány keres engem. Azt mondja, hogy ő Róth Sosa nővére, ismerem-e. Róth Sosát nem ismertem személyesen, de tudtam, hogy a mozgalom aktív tagja. Kértem, hogy a vendéget küldjék fel hozzám. Az őrnek, úgy látszik, jó szeme volt. Egy jól öltözött (azokban a napokban!), mosolygó lányt fogadtam. Mesélte, hogy Sosa, húga, a Mentési bizottság vonatjával elutazott, állítólag, Palesztinába (mint az én testvéreim). Ő az édesanyjával, valahol bujkál, „árja” iratokkal és jött valami élelmiszert szerezni, amiben súlyos hiány volt a városban. A ház udvarán, ugyanis, volt a nagy élelmiszer raktár, ahonnan a „védett házakat”, az Üvegházat, a gyerekotthonokat és részben, a gettót élelmezték. A raktárt Teichman Efra vezette. Felajánlottam vendégemnek, hogy lekísérem (a második emeletről) a földszintre, a raktárba és mondok egy jó szót Efrának, az érdekében. Lemenet, valamilyen palesztinai nótát fütyörésztem, mire Chaja megkérdezte, hogyan van kedvem fütyülni, ebben a szörnyű helyzetben. „Mi történhetik, kérdeztem, legfeljebb megúsztatnak a Dunában!” (akkoriban, ugyanis, a nyilas bitangok, csoportokban vitték az elfogott zsidókat, a Duna partra, és ott sortüzet nyitottak rájuk. A zajló Duna vize piroslott a zsidó vértől). Chaja zavarba jött akasztófahumorom hallatára. Elbúcsúztunk a raktár bejáratánál.

Az ostrom egyre nehezebb lett. Már nem lehetett a föld színe fölött tartózkodni. Mindenki az óvóhelyre szorult, nem csak a légitámadások miatt. A csatazaj egyre közeledett, míg január 18-án arra az örömhírre ébredtünk, hogy szovjet katonák szaladgálnak az utcán. Nem tudom leírni, mit éreztem abban a pillanatban. Az a szörnyű, nyomasztó érzés, ami mérhetetlen súlyával nehezedett, valahová, a tudatom mögé, egy csapásra eltűnt. Úgy éreztem, hogy lebegek a megkönnyebbüléstől. Ez az érzés tartott, dacára a kiábrándulásnak, amit a szovjet katonák barbár viselkedése okozott. Az ostrom utolsó napjaiban a nyilasok, az Üvegház előtt meggyilkolták a Mentési Bizottság három központi emberét, Weisz Arthurt, Komoly Ottót és Hunwald Szimchát. Béke poraikra.

Az utcákon megfagyott lovak hevertek, a mocskos hóban és emberek fejszékkel vágták belőlük a fagyott húst. Katonai autók roncsai tanúskodtak a súlyos harcokról, amik az utóbbi napokban, városszerte folytak. Alig volt ház, amit nem ért találat, vagy legalább golyószóró nyomai a homlokzatán. Hová lett a szép Budapest?! Nem volt idő ezen tűnődni, mert rengeteg munka várt ránk.

A mozgalom, a Nemzetközi Vöröskereszt neve alatt, gyermekotthonokat létesített, a náci, de főleg a nyilas uralom alatt elárvult, vagy elhagyott gyerekek gondozására. Ezeknek a személyzete a mi, önkéntes embereinkből került ki. Az ellátás, a szörnyű élelmiszerhiány korában, Efra feladata és gondja volt. Dacára a nagybetűs tábláknak, amik a bejáratoknál bizonyították, hogy a ház a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt áll, a nyilasok több helyen elvitték a személyzet embereit, és a gyerekeket a sorsukra hagyták, ha nem gyilkolták meg a helyszínen. Az első megbízatásom egy ilyen házba vitt. Velem volt két, vagy három lány, egy vég vászon és élelmiszer csomagok. A látvány, ami a szemeink elé tárult, leírhatatlan. Kis gyerekek, jóformán csecsemők és nagyobbacskák, 5-6 éves korig, többen egy ágyban, élő és halott gyerekek, dizentériás piszokban és tetvesen, sírnak, visítanak, kenyeret és az anyjukat kérik. A bűz, ami az egész házat betöltötte, kibírhatatlan volt. A legszörnyűbb volt a 10-12 halott gyerek, kiterítve az előszobában, a padlón. Ebben a kétségbeejtő helyzetben kellett „rendet” tennünk, de, elsősorban, a gyerekeket megmenteni. Kivettük a kis, hideg hullákat az ágyakból, ahol élő gyerekekkel voltak együtt. Voltak üres ágyak is, és rejtély volt, ki tett be 4–5 gyereket egy-egy ágyba. Csak azok tehették, akik a személyzetet elvitték. Kezdtük „tisztába tenni” a gyerekeket. A vég vászonból vágtunk tiszta pelenkákat és lepedőket. De a dizentéria erősebb volt nálunk. Készítettünk valami darakását, tejporból, de a gyerekek sírtak, kenyeret akartak. Egy nagyobbacska húst kért. Nem volt sem ez, sem az, a raktárunkban. Tanácstalanul és kétségbeesetten álltunk, mikor benyitott egy szovjet katona és kérdezte, mi van itt. A szeme körüljárt, keresve, mit lehet elvinni. Összeszedtük minden cseh, szlovák és orosz tudásunkat, megmagyarázni, hogy mi van ott, és mit csinálunk. Látta a beteg és a halott gyerekeket, és öklét rázva, egy nagyot káromkodott, ahogy kirohant az otthonból. Fél óra múlva visszajött, egy tiszttel és még két katonával, akik több zsák élelmet, cukrot, lisztet, rizst és kenyeret hoztak. Ilyesmit már régen nem láttunk Budapesten. Ez a meglepő és nagylelkű adomány megmentette sok gyerek életét a Teleki Pál utcai otthonban. Bár ez egy egyedülálló gesztus volt, mégis megmutatta, hogy vannak emberséges és jó érzésű orosz katonák is.

Embereink szétszéledtek a többi, hasonló otthonokba is, ahol, emberfeletti odaadással és végtelen szeretettel, megmentettek vagy hatezer gyereket, akiket összegyűjtöttek és elvittek Békéscsabára, egy nagy gyűjtő otthonba, mert ott az élelmezés sokkal könnyebb volt. Vajda Józsi gondoskodott az élelem beszerzéséről. Ott összeszedték magukat és kihozták őket Palesztinába, gyermekotthonokba.

Kaptam még egy megbízatást, egy lengyel árvaházban, mint oktató és tanító. A gyerekek szülei, vagy a háborúban pusztultak el, vagy, miután átszöktek Magyarországra, a német, vagy a magyar hatóságok kezébe kerültek és nyomuk veszett. Első és fő feladatom volt, bepótolni velük, amit az iskolából elmulasztottak. 6-18 évesek voltak. Persze, a nagy nehézség a nyelv volt. Nagyrészük alig beszélt magyarul, csak lengyelül és részben, jiddisül. Én, viszont lengyelül nem tudtam. Felhasználtam a jiddist, amit ők más kiejtéssel beszélték, mint én, amire még emlékeztem a szlovákból, és valamennyit a csehből. Zökkenőkkel, sok humorral, de tanultunk és, ami a legfontosabb – haladtunk. Nem voltak tankönyveink, sem tanrend, de volt sok jóakarat, készség és tanulni vágyás. Az otthon vezetői, Dr. Osterweil, egy lengyel orvos és neje, meg voltak elégedve az eredménnyel.

Az oktató munkával párhuzamosan, részt vettem egy otthon létesítésében, a mozgalom „felnőtt” (kb. 20 éven felüliek) korosztálya számára, Zuglóban, az Ilosvai úton, egy szép, kis villában. Ez egy „Háchsárá” (előkészítő) volt a leendő, kibuci, kollektív életformára. Mivel a városi közlekedés még nem működött, az utat Zuglóból a Szentkirály utcáig (az árvaházba, közel a Károly körúthoz), naponta, oda vissza, gyalog tettem meg (jól kilépve, több mint másfél óra, egy irányba).

Ilosvai út – 19. rész

Az Ilosvai úti háchsárán összegyűjtöttük a mozgalom felnőtt tagjait, akik a háború után is velünk akarták folytatni útjukat, azaz alijázni (kivándorolni Palesztinába) akartak. Aki tudott valakiről a városban a régi tagtársaink közül, igyekezett felkeresni (más lehetőség, posta, telefon, stb. persze, még nem működött), tudomására hozni a Háchsárá (mi csak „Plugá”-nak hívtuk)  létrejöttét és meghívni, hogy csatlakozzék hozzánk.

Chaja, szeretett nejem

Egy alkalommal, útban az árvaház felé, találkoztam az utcán Chajával. A Wekerle utcai látogatása óta nem hallottam róla. Elmondtam neki, mit csináltunk az Ilosvai úton és meghívtam, hogy mint mozgalmi múltú személy, az ő helye is velünk van. Így adódott, hogy néhány nap múlva ő is kiköltözött az Ilosvai útra.
Voltunk ott egynéhányan akiknek technikai képzettsége volt, és elhatároztuk, hogy a mi jövendő kibbucunk Palesztinában nem mezőgazdasági jellegű, hanem ipari irányzatú lesz.

Ezen az alapon, a Plugánkat “Matechet”-nek (Fém) neveztük el. Kibéreltünk egy felszerelt műhelyt a közelben és elkezdtük kiképezni embereinket a szakma abc-jére. Villany még nem volt és a központi “transzmisszió” tengelyt (ami az összes gépet hajtotta) néhányan ember-erővel hajtották. Ez, persze, sok vidám élménnyel járt, és sok tréfára adott alkalmat.

Esténként előadásokat szerveztünk, különböző témákról. Volt közöttünk, aki tudott oroszul és nyelvkurzust vezetett ezen a téren. Akkoriban, az orosz katonák “belátogattak” házakba és fontos volt, hogy valamennyire, tudjunk velük értekezni. Voltak esték, mikor csak énekeltünk és “hóráztunk” (palesztinai körtánc). A légkör kellemes, baráti és meghitt volt.

Volt két lány, a mozgalom tagjai, akik még 1944. nyarán, mint tbc gyanúsak, bejutottak az Új Szent János kórházba és ott vészelték át a Holokauszt sötét korszakát. Őket is be akartuk szervezni a mi Matechet-ünkbe, amennyiben egészségi állapotuk azt megengedi. Az én megbízatásom volt meglátogatni őket Budakeszin, és meghívni hozzánk, Zuglóba. A városi közlekedés még mindig nem működött és ezt a csekély kirándulást gyalog kellett megtennem. A Dunán “átkelni” szintén nem volt egyszerű, mert a visszavonuló német hadsereg a Duna összes hídjait felrobbantotta. A Margit híd környékén, magánszolgáltatás keretében nagy csónakok szállították az átkelőket a két part között. Fizetni csak természetes árúcikekkel, főleg élelmiszerrel lehetett, mert a pengő teljesen értéktelen volt. Egy néhány konzervdobozzal fizettem, ami “kurrens” csereeszköznek számított. Az úton megtanultam, milyen végtelenül hosszú az Olasz Fasor, Budakeszire és mégis van vége. Rényi Mirjam és Grosszmann Noémi nagyon megörültek a látogatásnak. Mindketten jól néztek ki, nem látszott rajtuk betegség nyoma. Persze, örömest jönnek a Plugára és biztosak benne, hogy az orvosaik beleegyeznek. Megbeszéltük, hogy mikor jövök értük. Ők készen várnak.

A megbeszélt napon, már kora reggel ott voltam a Duna parton és további konzervek ellenében átvittek a budai partra. Ott nagy csődület volt. Minden partraszállót orosz katonák beállítottak a tömegbe és rövid időre rá mindenkit betereltek egy üres üzlethelységbe, “rabota!”, munka, kiáltással. Onnan egy nagy fatelepre vezettek bennünket, ahol óriási gerendákat kellett, egyik helyről a másikra cipelni. “Beavatottak” tudni vélték, hogy az anyagot az ideiglenes, “Margitka” hídhoz készítik. A cél, kétségkívül nemes volt és rendkívüli fontossággal bírt, de nekem nagyon sürgős volt a dolgom. Egy óvatlan pillanatban a kijárathoz rohantam. Az utcán cikcakkoztam, hogy elkerüljem a géppisztoly golyókat, amiket az őr utánam küldött. Szerencsére, kiismertem magamat Budán és jó irányba futottam. Megkésve, bár, de eljutottam a szanatóriumba, ahol a lányok már aggódva vártak. El is indultunk a hosszú útra. Két kezemben egy- egy nagy bőrönddel, eljutottunk a Dunához, valahol a Lánchíd és az Erzsébet híd roncsai közötti parton. Nem mertem ismét megkockáztatni a csónakot, nehogy, a lányokkal és szerény holmijukkal együtt, az oroszok kezébe kerüljünk. A parton evező klubok romjai sorakoztak. Kerestem egy ép csónakot, ami nem volt szétlőve, sem kilyukasztva a légitámadások nyomán. Két megfelelő evezőt is találtam. A csónakot levittem a vízre, majd elhelyeztem a bőröndöket és két utasomat, nekiláttam az első, nagy evezős kalandomnak. Még emlékeztem a fizika leckékből, hogy folyóvízben, egy bizonyos szögben, az ár ellen kell evezni ahhoz, hogy az “eredendő” irány, többé-kevésbé a szemben lévő parthoz vezessen. Ez a kísérlet sikerrel igazolta a fizikai tézis gyakorlati érvényességét. Onnan “csak” Zuglóba kellett elgyalogolni a két, egyre súlyosabb, bőrönddel és két, egyre fáradtabb útitárssal. Magamat sem éreztem már formában valamilyen olimpiai futóversenyre. “Otthon”, melegen üdvözölték a két rég nem látott “chávéránkat”, barátnőnket.

Mindenkinek meg volt a beosztása. Chaját otthonunk háziasszonyává neveztük ki, miután felismertük rendszerető és felelősségteljes pontosságát. Egy éjszaka kétségbeesett zokogására ébredtem. Az egész ház el volt öntve. A fagytól megrepedt csövekben felolvadt a víz és nagy erővel ömlött mindenfelé. Persze, segítségére siettem. Megkerestem a főcsapot, amit csak nagyon nehezen, de sikerült elzárni. Azután megtanítottam a csinos ”háziasszonyt”, hogyan kell a padlórongyot használni. Így szárítottuk fel, együtt, az Özönvizet.

Egy márciusi estén, miután befejeződött a tervezett program, ajánlottam, hogy menjünk ki egy esti sétára. Akinek kedve van, csatlakozzék. Chaja kijelentette, hogy ő is benne van. Bár a szoba távoli sarkában állt, elkaptam meleg, barna szemei villanását, amit az ember ritkán lát. Kimentünk hát, kettesben, a kellemes, csillagos, holdvilágos, márciusi estébe. A körülmények nagyon romantikusnak hangzanak, de nekünk, tulajdonképpen ez volt az első beszélgetésünk, ismerkedésünk. Meséltünk egymásnak magunkról, családjainkról és az ezzel járó fájdalomról az elvesztettek miatt és az aggodalomról azok sorsáért, akikről nem tudtunk. Nem volt hír testvéreinkről, akik a híres vonattal elutaztak. Chajának az édesapja a halálmenetben volt, bátyja, mint munkaszolgálatos – Ukrajnában volt, nővére, férjével és kis, kétéves lánykájával, Munkácsról lett deportálva. Volt, kiért aggódni. Ő maradt egyedül édesanyjával, aki bíztatta, hogy csatlakozzék az alijázni készülő fiatalokhoz, hogy velük ő is kijusson Palesztinába. Megkért, hogy szeretne héberül tanulni, amit örömest megígértem. Visszajövet, azzal váltunk el, hogy ezt a beszélgetést folytatni fogjuk.

Anyu/Rivka, Chaja édesanyja

Ez a séta és a meghitt beszélgetés nagyon komoly benyomást tett rám. Sok közös vonást találtunk egymásnál. Chaja véleménye az emberekről és eseményekről, őszinte érdeklődése és kifinomult emberiessége valami rejtett húrt pengettek meg lelkemben. Családjáról nagy szeretettel beszélt és mesélte, hogy édesanyját nagyon nehéz szívvel hagyta egyedül.

Közeledett Peszach ünnepe és mi készültünk egy nagy Széder estére, megünnepelni a hagyományos Szabadság ünnepével, a mi, egyéni felszabadulásunkat. Összeültünk, Markovics Jákov (Pulacs), Füredi Ávri (Fávri), Rényi Mirjam és jómagam, összeállítani a programot és kiosztani a szerepeket. A “megnyitó szám”  Chaja szerepe lett, felolvasni Jechezkél (Ezekiél) próféta látomását, “A száraz csontok”-ról. A látomás folyamán rengeteg száraz, emberi csont, csodás módon, “izmokat és inakat növeszt”, majd bőrt ölt és, végül életre kel, mint szimbóluma a szétszórt zsidó nép feltámadásának. Csakhogy, Chaja édesanyja egyedül volt otthon és, mint hívő zsidóasszony, a Szédert egyetlen, megmaradt lányával képzelte tölteni. Útban voltunk Chajával városba. Ő készült Anyukáját meglátogatni. Meglepetésünkre, az úton Róth néni jött velünk szembe, útban volt hozzánk. Chaja bemutatott és én hamarosan a “nyugtalanító” kérdésre tértem. Meséltem a nagy Széderről, amire készülünk és Chaja fontos szerepéről. Ő mesélt a család tragédiájáról és a különös szeretetről, ami őt drága Ilonkájához (Chaja magyar neve) köti. Megígérte, hogy majd otthon megbeszélik a kérdést. Másnap Chaja igenlő válasszal jött vissza. Egy unokaöccse és egy unokatestvére lesz a ház vendége és a Mama nem lesz egyedül, csak hogy Chaja a barátaival ünnepelhessen! A Széder est nagy siker volt, mindenki megállta a helyét és, persze, Chaja szavalása sokban hozzájárult a sikerhez. Jelen voltak a mozgalom és az Ellenállás összes vezetői.

A kapcsolat közöttünk tovább fonódott és, április 3-án, a 23. születésnapomra, felejthetetlen ajándékot kaptam Chajától, az első csókot. Úgy éreztük és elhatároztuk, hogy ez egy életre szól.
A közeli napokban meglátogattam Róth nénit, hogy megkapjam beleegyezését, azaz, hogy “megkérjem” lánya kezét, az illem szerint. A boldog anya, aki sejtette, mi járatban vagyok, melegen, egy jó vacsorával fogadott. Vacsora után Chaja tapintatosan magunkra hagyott.

Bukarest, alijá – 20. rész

Róth néni nagyon kedvesen érdeklődött családom iránt és bíztatott, hogy meséljek magamról. Úgy éreztem, hogy beszámolóm jóindulatú hallgatóra talált. Azután elmondtam, mennyire szeretem Ilonkát és úgy érzem, ő is viszonozza érzelmeimet. Kérem a beleegyezését házasságunkhoz. Sohasem felejtem azt a bizonyos, „huncut” mosolyt, szemei szögletében, ami válaszát kísérte: „Drága fiam, azt ajánlom magának, hagyja az én lányomat, ő nem Magának való. Ő el van kényeztetve, még nem főzött meg egy teát; neki egy bankár kell.” Én rámosolyogtam: „Róth néni, ne aggódjék, majd mindent megtanul.” Miután elmentem, megölelte Chaját és „fedő hangon” rászólt: „Hát neked ilyen fiú kell? Ahelyett, hogy megígérte volna, hogy majd cselédet tart, azt mondta, hogy megtanulsz dolgozni!” és végtelen szeretettel összecsókolta.

Május közepe táján voltunk, mikor a „Plugán” megjelent „Pil”, a mozgalom egyik központi embere és lelkesen közölte velünk, hogy a „Mentési Bizottság” vonatjával elutazott (Kasztner) csoporttól hír érkezett. Mindannyian Svájcban vannak és készülnek alijázni. Miután az én négy testvérem és Chaja húga is közöttük vannak, nekünk „előjogunk” van az alijára. A hónap végén utazunk Bukarestbe, hogy csatlakozzunk egy csoporthoz, amely ott már vár a hajó indulására. Chajának nehéz volt elhatározni, hogy egyedül hagyja édesanyját. Kért még néhány nap „haladékot” az utazásig.
Pil beleegyezett és megígérte, hogy ő gondoskodik róla, hogy Chaja mielőbb csatlakozzék hozzám.  A Mama szerette volna, hogy még az utazás előtt esküdjünk meg, de az évnek abban a szakában voltunk, mikor, a zsidó hagyomány szerint, nem rendeznek esküvőt. Megígértük neki, hogy amint Palesztinába érkezünk, megesküszünk.

Május 31-én indultam el Bukarestbe, ötödmagammal, Chaja nélkül. A búcsú nehéz volt. A Mama, akitől már, mint családtagtól búcsúztam, megígérte, hogy Chaját „utánam küldi” és ő maga is, mielőbb, utánunk jön. Az utazás a határig, minden volt, csak nem kéjutazás. A vonat olyan zsúfolt volt, hogy alig lehetett felszállni. Tele volt orosz katonákkal és nagyon kellett vigyázni szegényes „poggyászunkra”, na meg a két lányra, akik velünk voltak. Az út a román határig, három napig tartott. Egy erdélyi fiú megtanított, mit kell mondani a határnál, ha kérdeznek valamit. A varázsszó az volt: ”Menekült vagyok”, románul. Nem volt semmilyen iratunk, nem is szólva útlevélről. Akkor ezrek utaztak így, Európa szerte. Arad mellett léptük át a román határt, minden nehézség nélkül. További két nap múlva megérkeztünk Bukarestbe. Nem emlékszem, mit ettünk a hosszú utazás folyamán. Magyarországon a pénzért nem lehetett kapni semmit és román pénzünk nem volt. A pályaudvaron ott álltunk és nem tudtuk, merre forduljunk. Egyikünk sem tudott egy szót sem románul. Reméltem, hogy a rendőr tud valamit franciául, de hiába. Végre megpróbáltam, amire az erdélyi fiú megtanított. Hogyan kell kérdezni, hol van ez és ez az utca. Erre a derék román rendőr elkezdett magyarázni, kézzel – lábbal, mutatott jobba, majd balra, remélve, hogy értem, amit mond. Végül, nagy nehezen, megérkeztünk a címre, ahol bajtársaink laktak. Voltak ott régi ismerősök a mozgalomból, közöttük, egykori munkaszolgálatos bajtársam, Wertheimer Ernő (Júda) is. A csoport vezetője, koránál fogva, Lőwinger Méir, bátyáim barátja még Pozsonyból és a mozgalom régi tagja volt. Nagyon megörültünk egymásnak. Mindjárt felajánlotta, hogy vegyem át „tisztségét”, mivel a legtöbben az én korosztályomhoz tartoztak. Abban maradtunk, hogy ketten, vállvetve fogjuk vezetni a csoportot.

Azokban a napokban lázas megbeszélések folytak a jövendő „alijá sorrenddel” kapcsolatban. Ezt a mozgalom keretében szerzett „érdemek” (tevékenység) alapján határoztuk meg, ami nem volt, sem könnyű, sem hálás feladat. A mindig kevés, kiszabott helyekre ebben a sorrendben kerültek be a mozgalom tagjai. Egy–két nappal megérkezésem után, egy ilyen élénk vitában voltunk. Az én helyezésem vitán felül volt és Chaja helyéről folyt a vita. Én kitartottam amellett, hogy a helye mellettem van. Voltak, akik ellenezték, mivel nincs a helyszínen. Állítottam, hogy a napokban megérkezik. Mások nem hitték, hogy fog jönni. A heves vita közepén, mint egy látomás, megjelent Chaja a küszöbön. Mindenkinek elállt a szava. Persze, bekerült az őt megillető helyre. Felesleges említenem, hogy milyen boldogok voltunk a viszontlátás után. Ahogy megígérték, a Mama és Pil utánam küldték várva várt arámat, páromat.

Chajával Bukarestben, 1945-ben

Az összes, alijára váró csoportok, tagjaik létszáma szerint, a Jointtól kaptak havi támogatást. Én meg akartam keresni saját kenyeremet. Sikerült bejutnom egy nagy, fémipari üzembe, Klein Dovval együtt. Az üzem edényeket és különböző háztartási cikkeket gyártott. Bennünket nem állítottak be a termelésbe. Nem tudtuk, mik a terveik velünk kapcsolatban. Valamilyen könnyű, ideiglenes munkát adtak, amiben mi nagyon jól éreztük magunkat. Igyekeztem „szóba elegyedni” a munkásokkal és gyakorolni a román nyelvet, ami a francia és a latin után, nem volt nehéz. Minden munkás kapott, naponta egy „Scanteia” (Szikra, a Párt napilapja) példányt, ami nagyon sokat segített a nyelv „elsajátításában”. Mikor az atombomba Hirosímában felrobbant, az egész tudósítást elolvastam és, nagyjából, meg is értettem. Attól kezdve, minden nap átböngésztem az újságot és a zsidó „Renaşterea”-t (Ujjászületés). Így tarthattam sajtóbeszámolót barátainknak a Plugán, arról, ami történik a nagyvilágban és a zsidó közéletben.

Bukarest utcáin sétálva, megdöbbentett a bőség, főleg a nagy választék a sok szép gyümölcs és zöldség között. Ínyenc falatokban sem volt hiány. A cukrászdák kínálata is fájdalmasan csábító volt. Bár az árak nevetségesen olcsók voltak, mi ritkán engedhettük meg magunknak a luxust, hogy egy adag tejszínhabos fagylaltot elfogyasszunk. A havi „büdzsénkből” az ilyesmire csak ritkán telt.

Az Alijá indulása egyre halasztódott, amíg a négy nagyhatalom követei nem egyeztek meg a „Certifikátok” (beutazási engedély Palesztinába) jóváhagyásával kapcsolatban. Ez csak október elején oldódott meg. A hajó, Transilvania, indulása a hónap 22-re volt kitűzve, Constanza fekete tengeri kikötőjéből. Az út, oda szintén 2-3 nap, vonattal.

Dov és én bejelentettük az üzemben, hogy utazunk Palesztinába. Behivattak az igazgatóhoz, aki meg akart győzni, hogy maradjunk ott és tett sok csábító ígéretet, szakmai előmenetelést, vezető pozíciót (az üzem szakemberei, főleg, erdélyi magyarok és zsidók voltak) és tekintélyes fizetést. Megköszöntük az addigi vendéglátást és a nagylelkű ajánlatokat, de kitartottunk búcsúzásunk mellett.

Nagy lelkesedéssel készültünk életünk várva-várt kalandjára, az ALIJÁRA. Otthagytuk a gyönyörű villát, a diplomata negyedben, ahol az utóbbi időben éltünk. Dov, sajnálatomra, nem tartott velünk. A közös munka, a sok nevetéssel, amit ott együtt élveztünk, szoros barátsággá fejlődött. Visszament Budapestre, ahol megismerte Ancit, élete boldogságát. Rajta kívül, az egész csoport bekerült az alijába. Már alig vártuk, hogy a hosszú utazás véget érjen és a hajón legyünk. A déli órákban, végre, kiszálltunk Constanzában. A kikötő környékén voltunk és Chaja akarta látni a tengert. Ott láttunk először tengert. A víz nem volt kék, mint a képekben, hanem sötét zöld, igazolva a nevét: Fekete tenger. Chaja elszomorodott, ez az óriási víz fogja őt imádott édesanyjától elválasztani! Rövidesen kezdtünk beszállni a hajóba. Minden ragyogó fehér és szép volt. Az utasok száma jóval magasabb volt, mint a hely a kabinokban. Mi, fiatalok a közép fedélzeten lettünk elhelyezve. Nem volt a legkényelmesebb, de ki bánta! Délután 4 órakor a hajó elindult. Mindenki a fedélzeten volt és egészen spontánul „vigyázz”-ba álltunk és elénekeltük a nemzeti himnuszt, a „Hatikvá”-t. Ismét szuperlatívuszokat kell használnom, ha le akarom írni a lelkes, ünnepélyes hangulatot, ami abban a percben úrrá lett az egész közönségen. Másnap reggel a Boszporuszban ébredtünk fel. A Fekete tenger mögöttünk volt. Mikor végleg elhagytuk a Dardanellákat, a hajó korlátjánál állva az volt az érzésem, hogy nem akarom többé látni Európát, amelynek a földjét annyi millió zsidó vére áztatta.

A hajóút aránylag simán folytatódott és az ötödik nap reggelén „partot láttunk”, egy lankás hegyoldalt, amire város van építve. Nem kellett sokat találgatni. A képekből megismertem Haifát és a Karmel hegyet, ami a hátterében emelkedik. Az öröm és a lelkesedés Palesztina partjának láttára, egyszerűen leírhatatlan. Mint cionisták, elértük ideálunk megvalósulását. Számomra, ez még több volt. Gyermekkorom utópikus álmai, áhítatosan rebegett imái és nagy prófétáink látomásai, hogy majd egykor „visszatérünk ősi hazánkba”, keltek bennem akaratlanul életre azokban a felejthetetlen percekben. Október 27-én, pénteken, kötöttünk ki Haifa kikötőjében.

Ruchama – 21. rész

A szombatot a hajón töltöttük. Csak az ortodox utasokat szállították le pénteken. Különös élmény volt hallani a kikötő munkásait, hordárokat és révészeket héberül kiabálni, utasításokat kapni és még veszekedni is. Már a citrus gyümölcs kivitelének ideje volt és a munkások felhoztak a hajónk fedélzetére néhány láda gyümölcsöt, hogy kóstoljuk meg a “hazai” termést.
A kikötő nagy hangárjában a “Szochnut” (Zsidó Palesztina Ügynökség ,a Cionista Szövetség vezetősége) hivatalnokai felvették adatainkat és a kibbuc mozgalom képviselője csatlakozott hozzánk. Ő csak héberül és jiddisül beszélt. Amit mondott, én fordítottam a csoportunknak magyarra, mert egyedüli voltam, aki tudott héberül. Elmondta, hogy a mozgalom az ország déli részében lévő Ruchama kibbucba osztott be bennünket. Így aránylag közel leszünk  chavérjainkhoz, akik néhány hete érkeztek meg Svájcból, Negba kibbucba. Egyéves előkészítő korszak után, velük fogjuk az új kibbucunkat felépíteni. Mindezt az autóbuszban mesélte, útban “Kfar Masaryk” kibuc felé, ahol az első éjszakát fogjuk tölteni. Ezt a kibbucot Csehszlovákiából érkezett “Chalucok” építették és az első csehszlovák elnök, Masaryk Tamás, nevét adták neki (Masaryk Falva).

Frida, nővérem

Ahogy az említett kibbucban kiszálltunk az autóbuszból, hangos és vidám örömkiáltások közepette, rég nem látott testvéreink borultak nyakunkba. Ott voltak Frida, nővérem, Rózsi (Civon) húgom és Sosa, Chaja húga. A mozgalom értesítette őket, hogy aznap odaérkezünk. Örömünknek és meghatottságunknak nem volt határa. A rengeteg mesének nem volt vége, annyi mindenen mentünk át, ők is és mi is. Mindent el akartunk mondani. Este a kibbuc megvendégelt bennünket vacsorára és utána ünnepélyes fogadtatást rendezett számunkra. Mi voltunk az első túlélő csoport, amely a nagy világégés, a Holokauszt után érkezett. A kibbuc “titkára” meleg szavakkal köszöntött bennünket és felkérte csoportunk képviselőjét, hogy számoljon be a magyar zsidóság sorsáról és helyzetéről. A kibbucban sokan beszéltek magyarul, de ezt a beszámolót héberül kellett elmondani, amit csak én tehettem. Elmondtam, mit éltünk át, mi volt családjaink sorsa és mit műveltek az ember bőrbe álcázott, nyilas fenevadak az utolsó hetekben. Meséltem az ifjúsági mozgalmak önfeláldozó, embermentő tevékenységéről. Sokan törülték szemeiket és többen felzokogtak a borzalmak hallatára, amik ottmaradt családjaikat érték.

Sosa, Chaja huga

Másnap reggel elindultunk Ruchamára. Csak Rechovotig utaztunk autóbusszal. Ez a város volt a Tel Avitól délre eső települések kereskedelmi és közigazgatási központja. Ott átszálltunk Ruchama kibbuc teherautójára, miután a kibbuc mozgalom képviselője “átadott” bennünket Jaskának, a kibbuc titkárának. Az útnak egy bizonyos pontján letértünk az aszfalt útról egy “mezei útra”, ahol az autó kerekei sűrű porfelhőt emeltek a levegőbe. Úgy éreztem magam, mint őseink a sivatagban, ahol felhő oszlop kísérte őket útjukon. A Ruchamába vezető út utolsó 5-6 kilométere még nem volt aszfaltozva. Az idő meleg és száraz volt és a finomra darált por behatolt az orrunkba, a szemeinkbe és a szánkba. Mire megérkeztünk, a hepehupás út után a kibbucba, úgy néztünk ki, mint  egy molnár iskola diákjai. Még a szempilláink is fehérek voltak a portól. Jaska magyarázta, hogy Ruchámá egy úttörő kibbuc, az ország sivár déli része betelepítésének előfutárja. Elmesélte, hogy a kibbuc 1943-ban, azaz, két éve telepedett le és még, aránylag, kezdetleges állapotban van. Tagjai, részben Lengyelországból, részben pedig Romániából származnak. Mi vagyunk az első csoport, amit hozzájuk irányítottak, hogy előkészítsék tagjait a kibbuci életre és megtanulják, hogyan kell egy kibbucot vezetni. A klímát is meg kell szokni, az összes szeszélyeivel, amiből ott nincs hiány. Késő délután érkeztünk meg. Másnap estére a kibbuc ünnepélyes fogadtatást rendezett a Csoportnak. A fehér abroszokkal terített asztalokon aprósütemény és édességek voltak tálalva. Jaska, akit már ismertünk, meleg szavakkal üdvözölte a Csoportot, röviden vázolta a kibbuc történetét és felkért, hogy meséljek a történtekről és a Csoportról, mivel most találkoztak először Holokauszt túlélőkkel. Szavait, mint azelőtt is a héberül beszélőkét, le kellett fordítanom a Csoport számára.  Azután elmondtam,  amit két napja Kfár Masaryk kibbucban meséltem.  A hatás hasonló volt; a kibbuc tagjai mélyen meg voltak rendülve. Másnapra már beosztottak bennünket munkára, a termelés különböző “ágazataiba”,  vagy a “szolgáltatások” egyikébe.
Itt szeretném beváltani egy régebbi ígéretemet és röviden ismertetni mi is a kibbuc lényege.
A kibbucnak “egy féllábon állva elmondható” alapelve: “egy közösség, amelyben minden tag képességei szerint nyújt és szükségletei szerint élvez. Szükségletnek számít: élelmezés, ruházat, lakás, gyermeknevelés, kultúra és szórakozás. Persze mindez, a kibbuc gazdasági lehetőségei keretében van szolgáltatva. Minden vagyon közös., a termelési eszközök, az ingatlanságok (és sok helyen  – a ruhák is). Minden kibbuc, a költségvetési év elején, elhatározza, mennyi évi készpénz járadékot kapnak tagjai. Mint minden közösség, a kibbuc is ezen a költségvetési alapon szabja meg előrelátható kiadásai nagyságát. Ez a kibbuc gazdasági helyzetének funkciója.
Mint említettem, Ruchámá “fiatal” kibbuc volt, gazdasága még nem volt elég fejlett és az életnívója meglehetősen alacsony volt. Ez kihatott életünk minden területére, a lakás- és szanitációs körülményekre, a munkanap hosszára, az élelem színvonalára, stb.
Az ilyen csoportok, mint a miénk, amelyek kibbuci előkészítésre érkeztek meglévő kibbucokba, csak heti 5 napot dolgoztak és egy napot tanultak, mindenről, ami jövendő kibbuci életükben szükséges és hasznos lehet, többek közt, persze, a héber nyelvet is. Sok érdekeset és fontosat tanultam az előadásokból ezeken a napokon.

A kibbucnak volt egy lakatos és bognár műhelye Kfár Warburg mellett (kb. 20 perc autóút, Ruchámától északra). A környék falvaiból odahozták a mezőgazdasági gépeket, javításra. A bognár műhelyben kocsikerekeket gyártottak és mi, a lakatosok, ezekre vasabroncsokat húztunk. Én ott dolgoztam majdnem az egész idő alatt, míg Ruchámán voltunk, vasárnap reggeltől, csütörtök estig.  Pénteken volt a tanuló napunk, azon részt vettem. Csütörtök estéken, a kibbuc teherautója, hazafelé jövet Tel Avivból, hazahozott a kibbucba.

Egyik, ilyen utazás néhány esős nap után volt. Ilyenkor a teherautót, az út nem aszfaltozott szaka-szán, hernyótalpas traktorral kellett hazavontatni, mert különben megsüllyedt volna a ragadós sárban. Chaja a konyhába volt beosztva, ahol, hajnali öt órától, teát és szendvicset készített a munkába menő embereknek. Még aludtam, mikor elment a munkába. Kétségbeesett kiáltásai ébresztettek fel, segítségért hívott. Hevenyészve felöltöztem és, mikor kimentem, megdöbbenve láttam, hogy beleragadt a sárba. Nem tudta lábait kiemelni; cipői bokáig be voltak süppedve. Valahogy sikerült kiemelni őt a “csávából”. Otthon  nevetve tett szemrehányást: ”Miért hoztál engem faluba, én városi lány vagyok!”. Én is nevetve kérdeztem: “Hol van itt falu?” Ezen a komikus jeleneten, azóta is, sokat mulatunk, sőt, gyermekeink és unokáink is.
Chaja a kibbuci karrierjét a mosodában kezdte. Még híre sem volt a mosógépnek. Az ormótlan, piszkos munkaruhákat kefével,  a hullámbádog “rumplin”  mosta kilenc órán át. Sohasem panaszkodott, hogy nehéz neki. Egyszer nevetve megjegyezte, hogy beváltottam leendő jó anyósomnak tett ígéretemet a “lánykérés” alkalmából, hogy majd megtanul dolgozni. Hát, megtanult!

Csoportunk Chanukára előadást készített, ami vagy két hónappal érkezésünk után volt. A szöveg  héber nyelvű volt. Be akartuk mutatni  vendéglátó kibbucunknak, mit tanultunk már, mióta “partra szálltunk”. A fontos szám egy szavalókórus volt a Holokauszt témájáról. A végén hálás tapssal jutalmazott bennünket a kibbuci közönség.

Nyár elején, egy reggel arra ébredtünk, hogy angol páncélosok és piros sapkás ejtőernyősök (gúnynevük “pipacs” volt) foglalták el a kibbucot. Fegyvert és “Hágáná” (a zsidó lakosság “földalatti” katonai szervezete) tagokat kerestek. Kijárási tilalmat hirdettek. Csak hosszú tárgyalások után engedték meg, hogy a fontos szolgáltatások el legyenek látva. Egy egész hetes eredménytelen kutatás után, hagyták ott a feltúrt kibbucot. Páncélos  ”látogatásuk” idején “Pálmáchnak” (a Hágáná rohamosztaga) egy rajparancsnoki tanfolyama volt folyamatban, amelyben több leendő tábornok és majdan vezérkari főnökök, Rabin és Gur, vettek részt. Mondhatnám, ott volt a jövendő Izraeli hadsereg vezérkarának “bölcsője”. A tanfolyam ifjú résztvevői észrevétlenül elvegyültek a kibbuc polgári lakóssága közé. A tekintélyes tartalmú “szlik”-et (rejtett fegyver raktár) sem találták meg.

Haszelá – 22. rész

Egy forró nyári éjszakán, az étkezésre hívó gong riasztója ébresztett fel bennünket. Ahogy kinéztünk, borzadva láttuk, hogy az ideiglenes ebédlő (eredetileg garázsnak lett építve és amíg a tervezett, tágas ebédlő felépül, azt helyettesítette) lángban állt. Hozzá volt építve egy kis, horganylemezzel fedett fából készült raktár tele baromfi takarmány zsákokkal. Ennek folytatása egy magas, ugyancsak, fából épített, horgany fedelű hangár, ami garázsnak és lakatosműhelynek szolgált. Ott, autó és traktor elemek töltése folyamán képződött szikra okozta a tüzet. A hangár mélyén a hegesztő felszerelés oxigén és acetilén palackjai álltak. Nehogy az izzó horgany  lemezek ráessenek a gyúlékony, robbanékony palackokra, emberek hosszú csáklyákkal húzták le a lemezeket és távolították el a helyszínről. Mások, vakmerően, bementek az égő hangárba és kihozták a palackokat. Nem volt még villany a kibbucban, csak egy távoli ”lux” és néhány szomorú viharlámpa világította meg a dráma színhelyét. Két ember (egyikük az autóbusz sofőrje volt, ami csak az utóbbi napokban kezdett járni a kibbucba, miután az út aszfaltozása befejeződött) vitt egy izzó, 3 méter hosszú horgany lemezt és a sötétben. Rátette a palackokra, és szörnyű robbanás következett. A két sebesültet súlyos állapotban a kibbuc teherautója szállította be a röchovoti (Rehovot) kórházba. A palackok részeit, másnap a kibbuc távoli részeiben találtuk meg. A “bűnös” horganylemez elrepült és felgyújtotta a több mint 100 méterre fekvő pajtát. A víznyomás, mint mindig katasztrófálisan alacsony volt, mert a víztorony “éppen” üres volt. Ha mindez még nem volt elég, az eldugott, ”illegális” lőszer, az égő baromfi takarmány zsákjai között felmelegedett és mint egy dadogó golyószóróból, repültek a puskagolyók éppen a csoport irányába, amely az oltással és mentéssel foglalkozott. Szerencsére, nem voltak sérülések ebből kifolyólag. A robbanás két sebesültje másodfokú égési sebekkel “megúszta” az életveszélyes balesetet. Meglátogattuk őket a kórházban.

Édesanyám, Elza

A kibbuci mozgalom vezetősége elhatározta és tudomásunkra hozta, hogy a mi két csoportunkhoz csatlakozni fog egy harmadik Erec Jiszráéli (palesztinai), velünk majdnem egyidős csoport, akik, vagy itt születtek, vagy itt nevelkedtek. Ez a három rész fogja alkotni az új kibbucot. Rendeztünk találkozókat, ismerkedés céljából a három csoport között és választottunk nevet a rövidesen “születendő” kibbucunknak, Haszelá, a Szikla.

1946 nyara végén befejeztük ruchámái előkészítő tartózkodásunkat és néhány napos “szabadság” után, a három csoport tagjai összejöttünk Haifa melletti Kirjat Chajimban. Ezt a rövid szabadságot, Chajával, Jeruzsálemnak szenteltük. Amennyire tudtuk, megtekintettük a város történelmi nevezetességeit. Ennek a csúcspontja a hajdani Szentély külső, Nyugati Falának (általában Sirató Fal néven ismerik) kegyeletteljes meglátogatása volt. Ez a szent hely a hagyományhű zsidó házakban nagy jelentőséggel bír. Mindketten mélyen meg voltunk hatva, mikor arra gondoltunk, hogy ennél a gyommal benőtt Falnál hány ezer zsidó 2000 éve sírta, panaszolta el bajait és áhítatosan imádkozott a Megváltásért! Ide sóvárgott, azóta, minden zsidó szív. Mit adtak volna drága, jámbor szüleink, ha itt lehettek volna!

Kirjat Chajimban volt egy sátor tábor, ahol kezdő kibbucok tették “első lépéseiket”, az önálló kibbuci életben. Ebben a stádiumban a tagok bérmunkát végeztek és keresetük, persze, a kibbuc pénztárába folyt be. A fiúk nagy része a kikötőben dolgozott, a lányok – könnyű iparban, vendéglőkben és házimunkában helyezkedtek el. Az én munkám egy környékbeli kőbányában volt. Chaja nagyon felelős munkakört kapott, a konyha és az ebédlő vezetését. Ő végezte a heti bevásárlást a haifai nagy piacon. Az új chavérjaink, a “helyi” csoport tagjai, megismerték és megszerették a magyar konyha ínyenc falatjait. Az én munkám, a kőbányában nagyon nehéz volt. Rajtam kívül, a kibbucból, senki sem bírta sokáig. Egy ideig velem dolgozott Misa Aserov, a híres színész is. Két embernek, együtt, 13 köbméter követ kellett, naponta kitermelni és leszállítani a gépekhez.

Amint említettem, sátrakban laktunk. A táborban csak egy emeletes ház volt. Abban volt elhelyezve a kibbuc három csecsemője, a könyvelés és a “kommúna”, a ruharaktár a varrodával. Egy téglaalakú sátorban négyen laktak, illetve, egy-egy házaspár egy zsákvászonnal kettéosztott sátor  felében. Ez, persze, nem volt a legkellemesebb. A padlót egy homokra terített gyékény képezte. A Mamával szorgalmasan leveleztünk.  Ez a levelezés áthidalta a földrajzi távolságot és, fokozatosan, a köztudatban élő “anyós-vő” viszályt. Ő, bennem, az odaveszett fiát találta vissza és én is hasonló módon válaszoltam meleg szavaira. Lassanként kezdte felszámolni a jövedelmező és befutott üzletét és háztartását, mert útra akart kelni Palesztína felé.

Azokban a hónapokban a Palesztinában élő zsidó lakosság éles “vitában” állt az angol mandátum helyi képviselőivel és az angol kormánnyal. A hírhedt “Fehér Könyv” 1939-ben drasztikusan korlátozta a helyi zsidóság jogait, a település és főleg a bevándorlás (alijá) terén. A “Jisuv” (zsidó lakosság”) vezetősége mindent elkövetett a korlátozások megkerülésére. A “tilos” helyeken éjszaka állítottak fel kibbucokat, amihez a hatóságok, még fennálló török törvények alapján, nem nyúlhattak. (Ez, persze, csak jogszerűen megvásárolt területeken történt.) Ugyancsak, a Jisuv megszervezett illegális aliját (alijá  bét). Miután Európában, de főleg Németországban, több százezer hazáját vesztett zsidó tengődött ideiglenes táborokban. Be akarták őket hozni Palesztinába. Az angol légierő és hatalmas flotta összefogtak, hogy az illegális aliját megakadályozzák. A tengeren üldözték a rozoga bárkákat, amik  hozták a hontalanokat Európa halászkikötőiből az “Igéret Földje” felé.

A Mama elindult (50 éves korában!) egy csoporttal, amit az alijá bét emberei szerveztek, egy ilyen kikötő felé. Ezek Európa déli partjain, Spanyolországtól Jugoszláviáig voltak elszórva. Mama Jugoszláviába került 1946 nyara végén, meglehetősen viszontagságos vándorlás után. Októberben  elindult az aránylag nagy hajó, 4000 összezsúfolt utasával. Mint minden ilyen hajó, ez is kapott egy héber nevet, “Kneszet Jiszraél” (Izrael Gyülekezete). Három hetes hajózás végén, közel Palesztina partjához, az angol flotta elfogta a hajót és bevontatta Haifára. Súlyos “közelharc” után, az angol matrózok áthurcolták a hajó utasait egy hadihajóra és elvitték őket a ciprusi koncentrációs táborukba. Fájó szívvel néztük a hajót a haifai öbölben a sátortáborunk emeletes házának  tetejéről.

A Mama, dacára a viszontagságoknak és  nehézségeknek, optimista és jó kedélyű leveleket írt Ciprusból. Tréfálkozva dicsérte “az ingyenes Bevin féle üdülőt” (az angol külügyminiszter, aki az “alijá bét” elleni harcot vezényelte).

Mi és velünk hasonló, fiatal, “kezdő” kibbucok türelmetlenül vártuk, hogy az illetékes hatóságok  kiszabják letelepülésünk végső helyét, ahol kibbucunkat felépítsük. Amint fent jeleztem, az a tábor átmeneti állapot volt. Valóban, 2-3 hónappal a kibbuc megalakulása után, megkaptuk  az utasítást “letelepedni” az ország északnyugati részében fekvő, Keresztes kori “Dgyiddin”  vár körüli, vadregényes, sziklás területen. A hely neve, a “Hágáná” egy mártírja után, “Yechi-Am” lett.

A hely nekünk, fiatal idealistáknak, nagyon tetszett. Megközelítése nem volt egyszerű. Náháriától keletre vezető útról, egy bizonyos ponton, le kellett térni és felmászni, egy részben kitaposott ösvényen, a sziklákkal teleszórt domb tetejére, ahol az ősi vár romjai uralták a terepet.

Egy éves fogság leteltével Ciprus szigetén, a Kneszet Jiszráél hajó volt utasai,  közöttük a várvavárt Mama, megérkeztek Haifára. Először az atliti karantén táborba kerültek néhány hétre, onnan Kitjat Smuél, átmeneti táborba (az Kirjat Chájim mellett van, közel a mi kibbuc-táborunkhoz). Már Atlitban (Haifától délre) meglátogattuk, hármasban, Sosával együtt. A találkozás módfelett megható volt. Mi két és fél éve, Sosa három és fél éve vált el tőle. Nehéz leírni a boldog mosolyokat és az öröm könnyeket, a drámai viszontlátás folyamán. Nincsen öröm üröm nélkül, ez a mondás a mi találkozásunkon is igazolódott. Az elpusztult családtagok égető-fájó emléke gyászkönnyeket hozott szemeinkbe. A Mama mesélte, hogy a családapa, Ávrahám, a “halálmarsban” halt meg, az osztrák határ közelében; Imre, bátyjuk mint munkaszolgálatos, az ukrajnai fronton szovjet fogságba esett és ott tífuszt kapott; férjezett nővérük, Bözsi, pedig, másfél éves lánykájával és Józsi, férjével, Auschwitzban vesztette életét. A találkozás öröme mégis felülkerekedett és boldogan búcsúztunk, közeli viszontlátás ígéretével és reményével. Kirjat Smuélban naponta látogattuk. Ott november végéig kellett maradnia.

Jechi-Am, November 29. – 23. rész

Mivel semmilyen járművel nem lehetett a dombra feljutni, kénytelenek voltunk a minimális építkezéshez szükséges anyagot, cementet, homokot (zsákokban), deszkákat, gerendákat, bádoglemezeket és még miegymást, az ösvény kezdetétől, a domb tetejére gyalog, a vállunkon, vagy kézben cipelve felvinni. Ez persze egy vidám, bár kissé furcsa kirándulás volt, még gyakorlott cserkészek számára is. Fontos volt, hogy az egész “szállítmány” épségben megérkezzék a dombtetőre, a  kies  “bagolyvár” aljához. Ezt a célt el is értük és a kényes dogokat sikerült bevinni, a némileg zárt helységekbe, mielőtt a nagy zápor eleredt. A napirendre tűzött kérdéseket, ott megbújva még megbeszéltük, és elindultunk lefelé az aszfalt úthoz vezető ösvényen. Ott lent a kibbuc teherautója várt bennünket, hogy hazavigyen Kirjat Chájimba. Egyike a helyi csoport tagjainak velünk jött, mint aki már ismeri az ösvényt. Az ösvénynek már híre sem volt, elmosta a zápor. Nem volt semmi tájékoztató jel a láthatáron. Az igazság az, hogy láthatár sem volt. Az ég sötétre borult, és mi mindannyian bőrig ázva mentünk, amerre reméltük, hogy mennünk kell. Nem messze tőlünk megjelent egy arab szamárháton. Az “útmutatónk” tudott egy pár szót arabul. Megtudtuk, hogy a “lovag” a környék közeli nagy falujába, Tarsíchába tart. Megkértük, vegye fel szamarára egyik chavéránkat, Nómit, aki már nagyon nehezen bírta az utat.  A szamaras nyomában eljutottunk a rosszhírű falu rendőrsége kapujához. A rendőrség riadója eleredt, félve, hogy “Écel” (Nemzeti Katonai Szervezet, szélső jobboldali ellenállási mozgalom) emberei jöttek őket megtámadni. Akkoriban ilyesmi is előfordult. Ránkszegezett géppisztolyokkal sorakoztak a vaskapu mögött és “állj, ne mozdulj!” kiáltásokkal fenyegettek. Eltartott egy darabig, míg hajlandók voltak egyikünket beengedni és meghallgatni, mi járatban vagyunk. Amíg az kijött, mi viharos “hórába” kezdtünk és vidáman énekeltünk, dacára a zuhogó esőnek, hiszen nedvesebbek már nem lehettünk! Chavérunknak sikerült onnan telefonálni Nahariára, a Hágáná parancsnokához és megrendelni egy fedett teherautót, ami hazavitt bennünket Kirjat Chájimba, a kibbucba. A fél sátorunkban nem volt olyan egyszerű megszáradni.

1947. november 29. estéjén az ENSZ New York melletti Lake Successben, rendkívüli ülésre jött össze a Palesztína Kérdést Vizsgáló Bizottság javaslatainak megvitatására. A javaslat fő pontjai az angol mandátum megszüntetése és az ország területén egy zsidó és egy arab állam létesítése voltak.. Csak a közgyűlés 2/3 arányú többsége szavazhatta meg a javaslat elfogadását.  Mi  a  kibbuc egyetlen rádiója körül, pattanásig feszült idegekkel, hallgattuk a szavazás folyamát. Minden “yes” lelkes öröm és “éljen” kiáltásokat, míg a “no” csalódott sóhajokat váltott ki száraz torkainkból. A jelenet hasonló volt az egész ország zsidó házaiban. Az arab lakósság a fordított irányba “drukkolt”, mert az ő vezetőik elutasították a bizottság majdnem egyhangú javaslatát. Ennek a szavazásnak a nagy meglepetése Gromiko, a szovjet képviselő igenlő álláspontja volt, szöges ellentétben addigi arab-barát szavazataikkal, minden vitás kérdésben. Ez a “brit imperiálizmus” ellen irányult. Az utolsó “yes” hallatára, viharos örömrivalgásba tört ki as egész “jisuv”. Ezrek özönlöttek az utcákra és terekre, ahol hajnalig táncoltak és énekeltek. Itt is, hamarosan, üröm keveredett az örömbe. Az arabok erőszakkal és terrorral akarták a világ népeinek határozatát semmivé tenni. Másnap általános támadásba kezdtek a zsidó városok és falvak ellen. A harcok főleg a vegyes lakósságú városokban és a főútvonalakon folytak. “Jeruzsálemet hegyek ővezik” írja a Zsoltárok könyve. Ezeknek a hegyeknek a lejtőiről támadták és pusztították el a környező arab falvak felfegyverzett lakói Jeruzsálemba ellátást szállító karavánok (konvojok) teherautóit, utasaikkal együtt, a ”felkelés” első szakaszában. Az új, modern autópálya szegélyein máig is tanúskodnak az elégett járművek maradványai, ezeknek a hősi harcoknak emlékéről. A város éhezett és szomjazott, katonai erősítésért, utánpótlásért kiáltott, amíg a Pálmách önfeláldozó harcosai, Jichak Rabin vezetésével, elfoglalták a támadó falvakat és felszabadították a Jeruzsálemba vezető országútat. Ez csak egy példa a sok közül.

A Szochnut (a cionista mozgalom ügynöksége) emberei, akik a Kirjat Smuél tábor lakóiról gondoskodtak, a Mamát, egy másik asszonnyal, egy rechovoti lakásba osztották be. Mire “megfordultunk” már nem is volt ott. Mi azt akartuk, hogy velünk legyen. Azonnal elutaztam Rechovotba, megkeresni és visszhozni őt. Az nem volt, akkor sem egy kis falu és ott megtalálni valakit, nem volt egyszerű feladat. A szerencse kedvezett nekem, mint a tündérmesékben, az utcán menet, Mama szembe jött velem. Boldogan utaztunk Ramat Ganba, Sosa bérelt szobájába, az újra megtalált Mamával.

Nem hagyhattuk a Mamát Sosa terhére. Bár a kibbuc készített számára egy kedves kis szobát a tábor egyetlen házában, egy apró konyha sarokkal, ahol egyedül főzhet magának, de a Mama nem akart a kibbucban élni. A kibbuchoz folyamodtunk, hogy szavazzon meg egy bizonyos “Szülő támogatást” számára. A kibbuc közgyűlése ezt elutasította anyagi nehézség indokával. Ez a határozat nem hagyott számunkra más megoldást, mint elhagyni a kibbucot és Mamát magunkhoz venni. Chaja ezt a lépést már régen szorgalmazta ő nem szerette a közös gazdálkodást. Én kitartottam az ideálok mellett, amit évek óta követtem és tanítottam, de a “Tiszteld apádat és anyádat” parancsolat erősebbnek és kategórikussabbnak bizonyult minden eszménynél, és én Chajával teljes mértékben azonosítottam magam ebben a kérdében is. Édesanyja iránti szeretete minden más megfontolás felett állt.

Mivel Chaja gyermeket várt január végére, a kibbuc elhatározta, hogy a szülésig a kibbucban marad. Én már december közepén elutaztam Ramat Ganba. Sosa férje, Lajos, segített egy máfél szobás lakást bérelni a város közepén és munkát is szerzett, mint karbantartási ember egy helyi csokoládé gyárban. Jó kapcsolatai voltak a városban.
Türelmetlenül vártuk a szülést, ami néhány napot késett. Késő esti órákban jöttek a fájdalmak és két chavér vállalkozott, hogy beviszik Chaját, a kibbuc autójával, a haifai szülészetre. Át kellett menni egy hídon, ami egy arab falu felett vezetett Haifára. Onnan lőttek minden járműre, ami a hídon utazott. Az autó eloltott lámpákkal, maximális sebességgel száguldott át a hídon és szerencsésen megérkezett a kórházba. Sajnos, már egyikük sem él, mindketten, Chájim Drori és “Leki”, elestek, néhány héttel azután, egy arab támadás alkalmából. Alíza, a “legszebb csecsemő a városban”, február 3-án született. Nagyon sajnáltam, hogy nem lehettem Chaja mellett, mert azokban a napokban a Tel Aviv – Haifa országútra lőttek egy útszéli arab faluból. Telefon még nem volt a láthatáron, így táviratban kaptuk meg az örömhírt.

Két hétre rá elutaztam Kirjat Chájimba, a kibbucba, miután megcsodáltam a tényleg gyönyörű Alízát, összecsomagoltuk szerény  “vagyonunkat” és búcsút mondtunk a kibbucnak. Az autóbusz utasait a veszélyes útszakaszon páncélkocsi vitte át. Kaptunk néhány lövést, amik lepattantak a páncélról. A csecsemőt az ölemben tartottam és a lövések közben, ösztönösen föléhajoltam, hogy baj ne érje. Ramat Ganba érve, még sokat kellett gyalog menni “hazáig”. Nem volt határa az ujdonsült nagymama boldogságának, csodaszép unokája láttára.
Ezzel végleg befejeződött és végetért számomra az útopia. Igyekeztem túltenni magamat minden lelkiismeretfurdaláson és önmarcangoláson a nagy ideál feladása miatt. A szűk, meghitt családi élet örömei bőven kárpótoltak mindezért.

A nagymama és az unoka szépen “megfértek” a fél szobában és a nagymama a kis unokáját, mérhetelen szeretettel, a szívébe zárta, az mindig az “övé” volt.

Utószó – 24. rész

1948 februárjában elhagytuk a kibbucot. Ezzel, tulajdonképpen, be is fejeződött életem „kalandos” része. Ebben a zárófejezetben röviden összefoglalom, ami itt Erec Jiszraélban, majd Izraelben, történt, velem és családommal.

A Mama (nyugodtan kihagyhatom a névelőt, mivel egész idő alatt, egyszerűen Mamának szólítottam, ami természetes volt, mert mint anya és fia vielkedtünk egymással), természetesen velünk volt és nagyon sokat segített az alkalmazkodás első nehézségeiben. 50 éves volt, mikor megérkezett, de soha egy szóval sem panaszkodott a nehézségek miatt, amiből volt bőven.

Az angol mandátum 1948. május 15-én lejárt. Aznap a Jisuv (a zsidó lakósság) vezetője, Ben Gurion, kikiáltotta a zsidó állam létrejöttét, Medinat Jiszraél (Izrael Állama) néven. Az azonnal kihirdetett, általános mozgósítás, 5 arab állam támdását visszaverni, engem is bevitt a hadseregbe, és mint géplakatos a fegyvert karbantartó alakulathoz osztottak be a nehéz fegyverek műhelyébe. Az első idevágó tanfolyamot kitüntetéssel végeztem, aminek folytán, törzsőrmesteri rangban felelős kinevezést kaptam, egy szakcsoport élén az északi fronton harcoló tűzérség összes ágyúinak technikai felügyeletét és karbantartását.

Ahogy a harcok befejeződtek 1949-ben oktató lettem ezen a téren, és miután leszereltem munkavezetői állasban mint polgári alkalmazott dolgoztam a hadsereg központi fegyver műhelyében.

Alíza, szépen fejlődött és sok örömöt, boldogságot okozott, gondos nagyanyjának és nekünk.

Mama férjhez ment egy nagyon tisztességes és szorgalmas özvegyemberhez, a miskolci származású Groszman Emilhez, akivel 30 évet éltek Ramat Ganban boldog megértésben.

1958 őszén elnyertem Chérut vállalat Hadérán működő vízmelegítőket gyártó üzemének vezetését, ami a legnagyobb volt ezen a téren az országban. Az évek folyamán, tagja voltam az országos szabványbizottságnak, ami ennek a cikknek hivatalos szabvány követelményeit határozta meg. Az üzemben sikerült a termelést nagymértékben felemelni és a termék minőségét feljavítani.

A hatnapos háború után a híres francia repülő motorgyár, Turbomeca, tulajdonosa, Sidlovski, felállított egy fiók üzemet Bét Semesben. Megpályáztam és elnyertem a kinevezést az ott létesítendő előkészítő szakiskola vezetésére. Amíg a gyár épült, a szakiskola előkészített szakmunkásokat megfelelő nemzetközi repülő színvonalon. Az eszterga- és gyalúpadokat, a maró és csiszoló gépeket én rendeltem meg svájci üzemektől. Iskolánk végzettjei derekasan megállták helyüket az üzem termelésében.

Az iskola, ami az üzem és a munkaügyi-minisztérium közös felügyelete alatt állt, a minisztérium büszkeségének számitott és minta iskolának szolgált. A munkaügyi miniszter, Aba Chusi is megtisztelte látogatásával. Sidlovski jutalmul személyesen meghívott vendégeként üzemébe Franciaországba, hogy megmutassa az ő szakiskoláját.  1969 tavaszán  Chajával eleget is tettünk a tiszteletreméltó meghívásnak. A meseszép hajóút, oda és vissza maga is felejthetetlen élmény volt. Az ”Öregúr” rendkívül szivélyesen fogadott, megmutatta házát-palotáját és megvendégelt bennünket egy nagyon szép ebédre. Meghívott másnapra és meglátogattuk a szép, modern szakiskolát. Ez alkalomból ismét megdicsérte a miénket. Mikor néhány napos tartózkodás után, Párizsba készültünk rendelkezésünkre állította személyes kétmotoros repülőjét pilótájával és azzal repültünk Pauból Párizsba. A repülőtéren egy meseautó várt és elvitt a szállodánkba.

A sokéves utazás után (napi 100 kilóméter), Hadérára és Bét Semesbe, könnyebb élet után vágytam. Ezt a Bank Leumi Áchad Háám fiókjában, Tel Avivban találtam meg. A fiók új négy emeletes márványpalotájának és drága felszerelésének a karbantartását vállaltam el, úgynevezett Maior Domo szerepében, beleértve a kapcsolatot a különböző szakemberekkel, villany és vízellátás, központi hűtő és fűtő felszerelés, számítógép hálóztat, stb. terén. Ezen felül a bank sok száz fajta űrlapjának a raktára és ezek ellátása is az én hatáskörömbe tartozott. Munkám legérdekesebb része kapcsolatom a „safe” bérlőkkel volt. Ezek, főleg, idősebb kliensek voltak. Én fogadtam és kisértem őket a safe-jükhez. Idővel én lettem soknak a bizalmi embere. Velem beszélték-tanácskozták meg legkényesebb családi problémáikat. Ha tudtam adni tanácsot, azt mindig hálával fogadták.  A bank vezetősége a nyugdíjazási koron túl, befolyásos vevői kérésére, ismételten kérelmezte a központtól alkalmazásom meghosszabítását. 74 éves voltam, mikor, végül, nyugdíjba vonultam, idős klienseim legnagyobb sajnálatára.

Még jóval azelőtt megvettem az első számítógépemet, mert ez sokat igérő „kihívás” volt számomra. A benne rejlő internet és e-mail lehetővé tették a világgal való könnyű és csodás kapcsolatot és az írást, nagyon megkönnyítette.

Mama 1980-ban, 86 éves korában, hosszú betegség után, elhunyt. Mélyen gyászoltuk. Szívből szerettem és végtelenül tiszteltem ezt a rendkívüli asszonyt, aki engem, fiaként szeretett.

Abban az évben átköltöztünk új tágas lakásunkba Givatájimba, miután 1957-ben beköltöztünk egy új, két és fél szobás, kényelmes lakásba, amit vegyes érzelmekkel hagytunk ott.

Testvéreim, Józsi, Blanka és Margit, jó szüleimmel együtt, a Holokauszt martalékává lettek. Jehuda, bátyám New Yorkban élt, és 1982 elején szívrohamban meghalt. Frida nővérem 2000 újévjén hagyott itt bennünket. Civon (Rózsi) húgom félévre rá júniusban agyvérzést kapott. A nyolc testvérből ketten maradtunk, Sári húgom, aki Negba kibbucban él férjével, Jasával és jómagam.

Alízának öccse született, Ávrahám 1951 júniusában. Végtelenül édes és éleseszű gyerek volt, akit mindenki szeretett beleértve alap- és középiskolai tanítóit. Mindketten kimagasló eredménnyel érettségiztek a színvonalas Óhel Sém Gimnáziumban. Alíza mikrobiológiát (immunológiát), MsC fokon és Ávrahám orvos tudományt, végzett a Tel Aviv Egyetemen. Alíza 1973-ban férjhez ment, Reger Árjehoz, aki éppen befejezte doktorátusját elektrokémiából. Árje nemcsak kiváló tudós volt, hanem általános, irodalmi és zenei műveltségge is bírt. Egy New Jersey-ben működő vegyiüzem meghívta, hogy szervezze meg az új laboratóriumát. Azután egy kutató üzemtől kapott csábító ajánlatot Detriot mellett. Ott egy új, alacsonyabb fajsúlyú ötvözetet állított elő és a belőle készített anód ami lényegesen feljavította a nagy elektrolitikus elemek szolgátatási képességét. A találmány világpatent lett és nevének kezdőbetűivel (AR) lett elnevezve. Árje 40 éves volt, mikor vérrákban meghalt. Két kis gyerekét Alíza sok gonddal és szeretettel nevelte fel. Elsőfokú tanulmányaikat Michigan Egyetemén végezték. Ronit számítógép mérnök lett és Ófer – közgazdász. Ronit a haifai Technionban nyerte el MsC fokozatát számítógép tudományból. Tel Aviv „Hi-Tec” negyedében, a szakmájában dolgozik. Ófer New York Egyetemen (N.Y.U.), kiváló eredménnyel, másodéves joghallgató.

Ávrahám 1991-ben egy tehetséges orvosnőt vett feleségül. Chemda gastroenterologus és elsővonalbeli májszakértő. Egy éves londoni tanulmányuk után, itteni kórházakban, mint szakorvosok működnek. Gyerekeik, Mérav, 12 éves kislány, és Yaron 10 éves fiú. Rendkívül tehetségesek és kiváló tanulók. Ávrahám, katonai orvos minőségében, ezredesi rangban szerelt le, mint az északi front katonai főorvosa. Ma ő a Belinson kórház geriátriai-belgyógyászati osztályának helyettes vezetője.

Sok időt és energiát szenteltem szülőfalum, Nagymegyer elpusztult hitközsége megörökítésének. Kapcsolatba léptem Gerhát Sándor helyi lakóssal, aki sok értékes adattal látott el. Továbbiakban, megismertem Varga László, történelem tanárt, aki a hitközség múltját, történetét kutatja. Mindkettőjükkel rendszeres kapcsolatban állok. Ezen tevékenységem során alkalmam volt levélváltásba lépni Paszternák Andrással, a komáromi zsidó Hitközségi Híradó szerkesztőjével, aki Tamás fivérével valósággal szent munkát végeznek a hitközségi élet állandó ébrentartásával, a zsidó szellem és kultúra terjesztésével, jóval a határon túl is. Levelezésünk folyamán András megkért, hogy írjam meg élettörténetemet „Nagymegyertől Givatájimig”. Nagy meglepetésemre, a történet részletei nemcsak a nyomtatott Hitközségi Híradó lapjain, hanem a hitközség weboldalain is megjelentek, amelynek webmestere nem más, mint a zsidó öntudattól fűtött Paszternák András.

Ezúton óhajtom hálámat és köszönetemet kifejezni neki, kezdeményezéséért és sok meleg, bátorító szaváért, amit sorozatom írása folyamán kaptam tőle.
Ugyancsak köszönöm barátaimnak és hűséges olvasóimnak, hogy érdeklődéssel kisérték vissza-emlékezésem nem könnyű munkáját.

Búcsúzom Tőletek, kedves olvasóim!

Weisz Jehosua

Givatayim (Izrael)

a nagymegyeri középiskolások Varga László tanár úrral a helyi Holokauszt emléktáblánál

From Nagymegyer to Givatayim: Survival and Revival