Ezen a nyáron két hetet tudtunk nyaralni, főleg az én szabadságom korlátai miatt: nem okos dolog májusban munkahelyet váltani. Hiába tartalékoltam az előző munkahelyen szabadnapokat a nyárra, azokat kifizették az utolsó bérrel. Az új helyen pedig a májusi kezdésem miatt az éves 20 nap szabi rögtön időarányosan 12 napra csökkent, és mivel itt nem előre kapjuk meg az éves szabadnapokat hanem havonta “megtermeljük” az 1,67 napot, még a 10 nap nyári befoglalásával is mínuszban leszek novemberig. Szerencsémre az új munkáltatóm ezt elfogadta, főleg mert már az interjú folyamatban jeleztem hogy két hét már be van foglalva privát nyaralókban, és ezeken a helyeken az internet szolgáltatás nem alkalmas például videóhívásokra.
Idén a 2020-ban elmaradt rokon-látogatásokat pótoltuk be, így volt nálunk majdnem 4 hetet hugikám a partnerével, majd három hétre apósomék költöztek be az alsó szinten kialakított vendéglakba. Mindkét időszakra beterveztünk 1 hét igazi kanadai nyaralást. Ami nem wellness szálloda, mert olyan itt nincs is. Nem is karibi tengerpart, annyira nem megy jól és azt egyébként is télen szokás, nem nyáron. Akkor mi? Igazi vízparti, helyi nyaraló (=cottage) bérlés és a természeti szépségek megcsodálása.
Zitáékkal július végén a Kawartha Lakes régióba utaztunk. Egy hosszabb autózást jelent, mert Toronto tőlünk 2 óra, és onnan még kb 1,5 órányira keletre helyezkedik el ez a tavakból és összekötő csatornákból álló vízrendszer.
Korábban már jártunk Bobcaygeon-ben, ami egy cuki kisváros a tavak középpontjában és nagyon tetszett a természeti környezet, a zsilipelő hajók a csatornákban, a helyileg készülő Kawartha fagyik és a kirándulóhelyek is. Arra gondoltunk hogy Ákos tud pecázni is ha elvontatjuk a csónakját, és a szülinapomra érkezett SUP-ot is felkötöttük a kocsi tetejére. A nyaralótulajdonos is összegyűjtött néhány vizi eszközt amit használhattunk, és ki is próbáltuk őket. A kenu nagyon billenékenynek bizonyult, de egy gyerek- és egy felnőtt méretű kajak is volt, így a Sup-pal együtt egyszerre hárman tudtunk vizitúrázni. Ha fürdeni akartunk akkor be kellett autózni a városi strandra, mert a nyaraló előtti kis csatorna tényleg a természeté, rengeteg vizinövennyel és iszapos aljzattal.
A kirándulásaink kevésbé voltak örömteliek, mert bàrmely árnyékos ösvényen csapatokban támadtak ránk a szúnyogok. A közeli Peterboroughban sétáltunk a legjobban ahol találtunk egy helyi állatkertet és parkot – Riverview park and zoo – itt még egy nagy játszótér is gondoskodott Márk szórakozásáról, sőt kisvonatoztunk is.
A cottage maga nem volt jól karbantartott, de a természeti környezet, a kert és a jó társaság kárpótolt bennünket, klassz nyaralás volt.
Ákos evezgetA csónak a kert végi stéghez kötve várja a következő pecát
Apósomék látogatási idejére a szomszédunk nyaralóját béreltük ki. Tavaly újította a kecót, egy Hanover nevű településen, ami a Lake Hurontól kb fél órányira van. Közvetlen tóparti nyaraló ez, ami három kis tóból álló vizen helyezkedik el. Méretre pont elbírt 5 embert és szintén közel hozott bennünket a természethez. Szép állapotban van, a bútorzat szinte teljesen új, és érezhető volt hogy a szomszéd magának rendezte be. Mondta is hogy csak barátoknak adja ki, örültünk neki hogy belekerültünk ebbe a kategóriába.
Ez is szuper hét volt: szeretem mikor csak azt kell eldönteni hogy mikor megyünk vizitúrázni, mit készítsünk ebédre/vacsorára és milyen társast játsszunk. Ha strandolni akartunk, csak becsobbantunk a vízbe a ház előtt. Ez a hely közel esik a Lake Huron nyugati partjához és a Bruce Peninsulahoz, tudtunk kirándulni is.
A cottage-okban általában elvárják a vendégektől hogy másképp viselkedjenek mint otthon. Például:
A csapból folyó víz többnyire nem ivóvíz. A jobb helyeken ballonos vízautomata van, 1-2 teli palackkal vàrnak és egy helyi boltban lehet utántölteni ha kifogyott.
A legtöbb helyen emésztő van, és a talajvíz védelme miatt semmi nem kerülhet a lefolyókba szerves anyagokon és wc-papíron kívül.
Általában a mosogatószerek és lefolyóba kerülő kozmetikumok is környezetbarát termékek kell legyenek.
Lehet szórakozni, de a bérlők is ügyelnek arra hogy ne zavarják szomszédaikat a pihenésben.
A szemét szelektálására oda kell figyelni, lehet hogy másképp várják el mint a lakóhelyünkön. Volt olyan nyaraló ahonnan haza kellett hoznunk a szemetünket, idén nyáron kitettük az előző lakó szemetét (mert kedden szállították) és cserébe otthagyhattuk a sajátunkat a következő hétre.
A tóparti nyaralókhoz közeli kisvárosokban általában elérhetően szolgáltatások, éttermek és hasonlók. Ők építenek is a turisztikára, de vendégként nem érdemes magas gasztronómiai elvárásokkal érkezni. A cottage life a természetről szól, nem a minőségi (vagy mennyiségi) étkezésről.
A strandokon például egyáltalán nincs büfé, sem fagyizó, sem söröző. Ételt-italt lehet vinni, sokan grilleznek is ilyen helyen. A köztéri alkohol-fogyasztás ezen a földrészen tilos, de erre azért lehet megoldást találni – a rendkívül népszerű hőtartó fém termoszok, a ‘sippy cup’-ok nem mindig kávét tartalmaznak 😉. Szuper aludoboz-burkolatokat is lehet vásárolni hogy hidegen tartsa (és elrejtse) az üditőket.
A Covid óta nem minden szálláshely biztosít ágyneműt, vagy huzatot. Idén nyáron mindkét szállásra magunkkal vittük az ágyneműnket.
Szokás, hogy a bérbeadó hagy valami kis ajándékot a bérlőnek – egy üveg bort, valami nasit. Ezt illik viszonozni a hét végén.
A legtöbb nyaraló négy évszakos, és télen is fantasztikus élmény egy tóparton ébredni. Érdemes előre foglalni, mert a szezon elejére már csak nagyon szűk választék marad bérelhető.
Végül, egy vicces videó a cottage szabályokról: Cottage rules
Ha érdekel, hogy a French River régió hol található Dél-Ontarióban, hogyan keletkezett és úgy általában kíváncsi vagy, hogy mi történt tavaly, akkor olvass bele a tavalyi blog bejegyzésbe. Ebben a részben a 2021-es nyaralásunkról osztok meg részleteket és előre szólok, hogy főleg motorcsónakokról és horgászatról fogok írni.
Azt már tavaly megállapítottam, hogy a French River több mindenben elmarad Dél-Ontarió kedvenc nyaraló övezetétől, a Cottage Country-tól. Muskoka-n, a Kawartha Lake-n jobb az infrastruktúra (pl van mobiltelefon lefedettség, vannak kórházak) és láthatóan több a pénz, ami megmutatkozik abban, hogy szebbek a házak, nagyobbak a hajók, több a jó étterem.
DE ha valaki egy horgászós-strandolós, természetjárós off-grid nyaralásra vágyik Dél-Ontarió sűrűn lakott területeihez relatív közel, akkor keresve sem lehet jobb helyet találni a French Rivernél. A French River a ritkán lakott és teljesen természetközeli Észak-Ontarió legdélebbi része és közvetlenül a Trans-Canada Highway mentén található, a Lake Huron/Georgian Bay-től északra. A régió déli része Toronto-tól kb nettó 4 óra vezetésre kezdődik, tőlünk Waterloo-ból ez inkább 5 óra, de megállókkal együtt reálisabb 6 óra vezetést tervezni.
Idén is pont ugyanabba a lodge-be látogattunk el, mint tavaly, igaz valószínűleg utoljára. Sajnos a kis faházunkba valahogy bejutottak az egerek (ami érthető a vadon közepén), de házigazdánk nem sok mindent tett annak érdekében, hogy ezt az állapotot megszüntesse, azon kívül, hogy kezembe nyomott két egérfogót és egy kis tégely mogyoróvajat.
Városi ember révén nem vagyok hozzászokva, hogy este egerek cikáznak a fal mentén és kicsit viszolyogtam az egérfogóból kivenni a döglött egereket (5-ot kaptunk így vagy úgy), de ettől még a French River nem veszített nálam a varázsából. Egyértelmű, hogy minél előbb szeretnék újra ellátogatni oda, de inkább választunk majd egyet a számos más szállás közül.
Idén is egy augusztusi hetet választottuk, amely nem a legideálisabb hónap a horgászatra, de ha a család is jön, akkor jobb elkerülni a nyár eleji black fly szezont és az sem árt, ha a víz felmelegszik annyira, hogy nem csak a gyerekek hajlandóak megfürödni benne.
A nyaralás előtti hetekben folyamatosan figyeltem az időjárást, mert tavaly kb 3-4 hetes hőhullám után utaztunk a French Riverhez, ami azzal járt, hogy a halak lehúzódtak a túlmelegedett sekély részekről a 20 méteres mélységekbe. Idén (szerencsémre és feleségem bánatára) a teljes július hónap és augusztus eleje inkább hűvösebb volt, de mire az utazásig jutottunk, az időjárás szépen magára talált és az utolsó munkával töltött hétre megjött az addig elmaradt forró nyári időjárás.
A tavalyi felállás annyiban változott, hogy idén nyáron nem csak kis családunk utazott, hanem velünk tartott egy baráti család is, akikkel Waterlooban is rendszeresen lógunk együtt. Sőt az ő oldalukról még a magyarországi nagyszülők is beszálltak, akik az egész iskolaszünetre eljöttek Kanadába.
Ez a felállás mindenkinek kedvezett, mert mindenki megtalálta a társaságát a kicsiktől a nagyokig és így nekünk fiúknak is több idő jutott horgászni, amit ki is használtunk.
2021-ben nem béreltem helyben 16 lábas Legend csónakot 25 lovas Yamaha motorral heti 700 dollárért, hanem a saját 14 lábas Tracker motorcsónakomat húztuk le a nyaralásra.
A 10 éves horgász csónakot és rajta a motort idén tavasszal vettem használtan, de év közben minden gyenge pontot felszámoltam a hajóval kapcsolatban:
Legjelentősebb költségként leecseréltem az eredeti 9.9 lóerős Mercury motort, mert az már 10 éves volt és ebben erősen benne van a meghibásodás lehetősége. Illetve az amúgy relatív kis csónakhoz és két horgászhoz erősen alulméretezett volt a 10 lóerő. Vettem helyette egy új 20 lovas Tohatsu motort, mely két horgásszal és teljes felszereléssel szépen siklásba viszi a testet és az eredeti 15-16 km-hoz képest 30-35 km közötti sebességet tud produkálni, ami ideális egy ekkora kis hajóhoz.
Az egyik lámpabúra a csónak utánfutón törött volt, ezért inkább lecseréltem mindkét régi lámpát egy új LED-es szettre.
Lecseréltem a korhadt fa gerendákat is, melyek a csónakot tartja az utánfutón. Ezeket a gerendákat bevontam egy szintetikus fekete padlószőnyegszerű borítással, ami a csónaktest alját védi a karcolódástól.
Autószerelő barátom segítségével kicseréltük az utánfutó mind a négy csapágyát és jó bezsíroztuk a teljes agyat.
Vettem egy pótkereket és hozzá való keréktartót, mert az nem volt az utánfutóhoz.
Kiszereltem a középső beépített alu padot a csónakból és egy stabil fa padlót építettem, amit két rétegben lefestettem, hogy ne rohadjon el és le is padlószőnyegeztem. Ez a projekt jó három hétig tartot, mert csak esténként és hétvégén dolgoztam a felújításon (darabolás, csavarozás, festés, padlószőnyegezés).
Tettem két forgószéket is a csónakba.
Bekábeleztem, biztosítékokkal láttam el az elektromos rendszert, az orrban rögzítettem egy nagy munkaakksit, amiről az elektromos trolling motor és a halradar megy, illetve az önindítós Tohatsu motor is innen kapja az induló feszültséget és menet közben folyamatosan tölti az akkumulátort, ami kb felére csökkenti az akkumulátor töltés igényét.
Ezek a projektek (főleg a motor csere) összesen kb harmadával megemelték a használt csónak és utánfutó eredeti árát, de még így is kb 3000-4000 dollárral olcsóbban jöttem ki mintha egy kereskedőtől vettem volna egy teljesen új csónakot és motort.
Így néz ki az újonnan kialakított ‘casting-deck’. Bár ez kb 20 kiló extra terhet ad a csónak súlyához, de a magas deck-ről jól körbe lehet dobálni a csónakot. Az alatta kialakított kis tároló pedig kiválóan alkalmas, hogy ott tároljam az akksit, kikötői pufikat, kötelező biztonsági felszerelést.
És ahogy a végeredmény “horgonyoz” a French River egyik kis szigetéhez kötve:
De vissza az eredeti témához:
Az első napon reggel és este mentünk horgászni. Az első reggel a Wolseley öböl viszonylag elején horgásztunk többnyire sekély vízben.
Reggel 6-tól 11-ig horgásztunk, addigra lett annyira meleg, hogy kellemetlen volt a tűző napon tartózkodni. A reggeli peca alkalmával jött néhány kisebb sügér (smallmouth and largemouth) ami azért volt jó jel, mert 2020-ban ezek a sekély vizek lényegében üresek voltak a szokatlan meleg miatt. Idén érezhetően más volt a helyzet, mert a vízinövényes részek tömve voltak kisebb halakkal.
Délután/este is horgásztunk pár órát, a szél jobban feltámadt, de ez inkább előnyös volt számunkra, mert nem tolta túl hevesen a csónakot, viszont pont annyira megmozgatta a vizet, hogy egy kis áramlás keletkezzen, ami megmozgatja az addig a növényben bújó halakat.
Egy hosszabb partszakasz mellett sodródtunk, melyet úgy választottam ki, hogy a szél pont a part előtt sodorjon minket és dobáltuk a sekély- és a mély víz határát. Egy polaroid szűrős szemüveggel jól lehet látni, hogy kb mennyire növényes a szélvíz és meg kell próbálni eltalálni a növénysáv határát. A wobblernek, gumihalnak ott kell landolnia, hogy a csali ne szedjen össze hínárt és lehetőleg pont a vízinövények előtt süllyedjen. Ha a dobás sikerült, akkor apró mozdításokkal lehet akciót adni a csalinak, de a lényeg a kontrollált süllyedés, mert a növények előtt közvetlenül néhol 2 méter, máshol már 3-4 méteres a meder. Ez az az a szakasz, ahol a legtöbb kapásra lehet számítani.
Ezen a képen jól lehet látni a jellegzetes French River tájat. A nagy víztömeget sok kisebb-nagyobb sziget tagolja. A sziklás tájat az utolsó jégkorszak alakította ilyen jellegzetesre, amikor 2-3 km mélységű jég hatalmas súlya letarolta a felszínt egészen a kemény alapkőzetig. Majd kb 12.000 évvel ezelőtt a visszahúzódó jég olvadék vize feltöltötte a mélyebb részeket. A meder tagolt és változatos, közvetlenül a szigetek mellett gyorsan mélyül és akár 8-10, de akár 20 méter mély is lehet.
A fentiekben leírt partdobálós módszer aznap este jól működött, a mélyebb szakaszokon jött egy szebb (kb 30 cm?) közötti sügér is, bár egy ugrással leverte magát a horogról. Már majdnem a sziget végéhez értünk, amikor egy szélnek kitett szakaszon egy kb 2 kg-os csuka leverte a csalimat. Tavaly kb 1 kg-ig jutottam, ezért jó visszajelzés volt arról, hogy idén jobb fogásra számíthatunk.
Második nap csak este mentünk egy pár órát horgászni. Nem változtattunk a módszeren, ugyanúgy a szigetek partját dobáltuk végig.
A következő kép azt az öblöt mutatja, amit az előző nap fedeztünk fel, amikor a csukát fogtam. A hely fantázia neve Shangri-La, utalva annak az off-grid nyaralónak a nevére, melynek csak a csónakháza látható a kép bal oldalán. Ebben a védett kis öbölben fogtam egy szép smallmouth sügért, közvetlenül a part mellett a hirtelen mélyülő vízben. Sajnos a kopoltyúja megsérült, nem élte volna túl a horogsebet, ezért eltettük.
Az öblön túl, de még mindig a part mellett Tamásnak jött egy olyan szép csuka (~2kg), és a nap vége fele én is fogtam egy kilós csukát egy sekélyebb, hínaras öbölben. Aznap összesen kb 10 halat fogtunk kb 5 óra horgászattal, de többnyire csak kisebb sügereket.
A nap végén puszta véletlenből pont a Five Fingers rapid melletti öbölben lyukadtunk ki. Volt még egy kis időnk sötétedésig, ezért kikötöttünk és felsétáltunk a zúgóig. Tamás még nem járt itt, én előző évben már igen. Ekkor már erősen sötétedett, ezért inkább olyan képet teszek ki, amit egy másik napon készítettünk.
A Five Finger rapids-ot a jég vájta ki és a csatorna a véletlenek hatására két olyan területet köt össze, ami között több tíz méter szintkülönbség van. Ennek hatására a különböző medrekben sebesen áramlik a víz és több zúgó jött létre. Ezen a területen nem lehet csónakkal/kenuval közlekedni és a horgászat sem engedélyezett.
Harmadik napon egyedül mentem ki délután és egy kósza gondolattól vezetve nem a megszokott területre mentem, hanem a North Channel irányába, ami a Wolseley öböltől indul és sok tíz km-en keresztül vezeti el a French River vizének egy részét délnek. Ezt a csatornát a tavalyi évben nem horgásztam, de idén adtam egy esélyt neki, mert a természetes csatorna mély víze jól tartja a halat. (A tavalyi évben láttam több olyan fotót a lodge étkezőjében, ahol boldog horgászok méteres muskie-ket tartanak. Ezeknek a halaknak a döntő többséget a North Channel-ben fogták.)
Első nap néhány óra eredménytelen dobálgatás után egy kellemes kis öbölben kötöttem ki, ahol 8-9 méterről folyamatosan csökkent a mélység, de volt egy jó nagy terület, ahol még mindig 2-4 méteres vízben lehetett horgászni és a közelben nagy hínártelepek voltak. Az elektromos motorommal fokozatosan “osontam” a mély víz felől a sekélyebb részek felé, amikor kb 3 méteres mélységben, egy teljesen hínármentes szakaszon kemény ütést éreztem a csalimon.
A hal sokáig nem akarta mutatni magát, ebből tudtam, hogy jobb csukát akasztottam. Kb 10 perc fárasztás után megláttam a kb 3 kilós krokit, mely eddig már elfáradt és engedelmesen a merítőbe csúszott. A wobbler horgának két ága a kemény szája szélébe akadt, ezért a hal néhány fotóval és gyorsan gyógyuló sebbel megúszta a kalandot.
Elengedés előtti pillanatok.
Ebben az öbölben még akasztottam egy jobb sügért is, de az néhány ugrás után lelécelt a horogról. Amilyen látványos a smallmouth és largemouth sügérek fárasztás közbeni ugrása, annyira zavaró az a tény, hogy ezeknek a halaknak az 50%-a lerázza magát a horogról, mielőtt merítőbe kerülnének.
Ez után is még jó alaposan megdobáltam ugyanabban az öbölben a sekélyebb hínárosok szélét, de újabb kapást nem tudtam elérni. Ezért naplemente előtt a North Channel egy másik szakaszán is dobáltam egy kicsit és ekkor láttam meg egy fehérfejű halázssast az egyik vízparti fenyőn ejtőzni. Legalább 15 percig néztem a madarat a nálam lévő távcsövemmel. Fotó nem készült, a telefon kamerája nem képest befogni egy 100 méterre ülő madarat.
A forró horgásznap végén a Nap az alábbi látvánnyal kárpótolt azért, hogy az este érkezésével abba kellett hagynom a pecát.
A két utolsó napra taktikát váltottunk, mert esténként már annyira meleg volt még 6 órakor is, hogy nem akartunk a napon aszalódni, ezért inkább felkeltünk korán és reggel 6-kor, amikor a reggeli világosság már engedte, a csónakban ülve robogtunk a North Channel irányába. Mondanom sem kell, hogy nagyon élveztük a reggeli hűvösebb levegőt, ami olyan 9 óráig egészen kellemes volt, majd 10-11 órára elérte azt a szintet, amikor már nehéz volt a tűző napon, árnyék nélkül a csónakból pergetni.
Az első reggel a North Channel jó 1 km-es partszakaszát jártuk be és dobáltunk meg szinte minden hínárszigetet és víz alól kikandikáló sziklát. Fogtunk is jó pár kisebb-nagyobb sügeret és kisebb csukákat (kb 15 halat 3 óra alatt) de a nagyobb halak érezhetően nem erre jártak. Ezért javasoltam Tamásnak, hogy az utolsó 2 órát szánjuk a mélyebb vizek horgászatára és próbáljunk süllőt fogni. Kinéztem egy kis szigetet, ami kb 100 méteresre szűkítette a North Channel-t és ezért várhatóan jó mély víz húzódott előtte.
A radat beigazolta a sejtésem, mert a part előtti 3-4 méter, hirtelen 12-13 méterre méterre tört le és ami még fontosabb, hogy voltak olyan platók a víz alatt, ahol tapasztalatom szerint szeretnek a halak elfeküdni. (Ha a partoldal hirtelen törik le és nincsenek ilyen platók, akkor annak a szakasznak sokkal rosszabb a halmegtartó képessége).
A radarképen jól látható, hogy a halak a sziget tövénél, a sziklásabb partoldaltól jobbra, kb 10-12 méter közötti vízben csoportosultak. Látható is a radar jobb oldalán a Downscan képen, hogy ezen a szakaszon vannak olyan sziklák a víz alatt, amelyek jó rejtekhelyet biztosítanak a halaknak. Arra tippelek, hogy a radaron látható halak süllők lehetettek, mert csak napkelte után 1-2 órát mutatták magukat, majd amikor a nap magasabbra ért, akkor a fényre érzékeny halak elfeküldtek a fenéken és onnantól már nem mutatták magukat. Ha ezek a halak pontyok vagy más táplálékhalak lettek volna, akkor a nap emelkedésével ők is egyre feljebb úsztak volna, de ez esetben olyan 8 óra után a vízoszlop teljesen kiürült, ami a fényérzékeny süllőkre utal.
A mély mederben történő pergetés nagyon unalmas tud lenni, főleg az után, hogy a szélvízben ennyi idő alatt már lett volna 3-4 kapásunk. Eddig a French River híres a süllőinek pedig még a nyomát sem láttuk még ezen a túrán, ezért aztán mindenféle meggyőződés nélkül dobáltuk a 10-12 méteres vizet, amikor valaki erősen rávágott a nagy mélység miatt felkötött 18 grammos fehér Spinmad csalimra.
A tettes erősen védekezett, a következő két képen látható, ahogy a medium/light pergető botom a vízig hajlik. Először muskie-ra gyanakodtam, vagy inkább reménykedtem, de amikor a hal a tiszta vízben egy kicsit láthatóvá vált, akkor meg azt hittem, hogy egy jó nagy pontyot akasztottam meg a hal formája alapján (közel 60-70 centis test, kerek farokúszó, jó széles törzs. Voltak azonban kétségeim, mert a csali a hal szájában volt, a pontyok pedig nem eszik meg a wobblert.
A háttérben látszik a sziget, ahol a fenti radarképek készültek. A part mellett közvetlenül 3-4 méteres volt a víz, de a csónaknál már inkább 15-18 méter közötti.
Végül további néhány perc küzdelem után a hal közelebb került a felszínhez és sikerült kivennem, hogy ennek a halnak bizony kettőnél több bajsza van, azaz egy helyi halszlengben “bullhead“-nek nevezett harcsát akasztottam. Ez a hal formára teljesen hasonló a Mo-on ismert törpeharcsához, kivéve, hogy Mo-on a törpeharcsa 30 dekás példánya kapitálisnak számít.
Ez a harcsa több kilós volt (akár a 4-5 kg-ot is megközelíthette), de nehezen tudom becsülni a tényleges méretet, mert nem fogtam még ilyen szteroidos törpeharcsát Kanadában. Sajnos elkövettem egy csúnya hibát és amikor a halat megpróbáltam a merítőbe húzni, akkor a süllőre hangolt finom szerelék miatt nem tudtam eléggé megemelni a harcsa fejét és az egyik szabadon fityegő horog beleakadt a merítőbe. Erre rúgott egyet a harcsa és már meg is szabadult a kisméretű hármashorogtól és elmerült a mély vízben. Így sajnos nem tudtuk hivatalossá tenni a fogást egy fotóval.
Az akción felindulva a perzselő nap ellenére dobáltunk még egy fél órát és az óvatosan ejtett csalira sikerült az első French River süllőmet megfognom. Nem volt nagy, kb 30 centis, de jó visszaigazolás volt, hogy a kitalált taktika működik.
Az utolsó horgásznapon is korán keltünk és a kelő nap az előző napi sziget előtt talált minket. A reggel nagyon kellemes volt, egészen 9 óráig vastag köd borította a fenyveseket, nem volt melegünk.
A süllőhorgászat jól indult, Tamás viszonylag rövid idő után kihúzott egy 40 centis példányt a sziget csúcsánál a mély vízből és nekem is volt egy gyenge ütésem később, de az nem akadt meg. Ahogy azonban emelkedett a nap, úgy egyre kevésbé mutatták magukat a halak a radaron és Tamás még egy sügért akasztott a sziget körüli sekély vízben, de az lerázta magát.
És ezzel a horgászattal le is zárult egy hetes nyaralásunk, mely részben horgásztúra volt, részben családi nyaralás. 2021 nagyságrendekkel eredményesebb volt 2020-nál, amihez több dolog jártult hozzá. Többet tudtam horgászni, ismertem már a területet és az időjárás is kedvezőbb volt (nem jött front, alig volt szél és a túra előtti hetekben nem volt perzselő meleg)
Pár halat eltettünk és helyben el is készítettük őket. Én már évek óta nem eszem húst, beleértve halat sem, de pár falatot ettem a faszénen sült sügérből és süllőből. Azt kell mondjam, hogy ilyen jó süllőt utoljára kb 10 éve ettem a Balaton partján a Code Zero nevű helyen, ahol szintén faszenen sütötték a süllőt. Érdemes kipróbálni, mert amilyen egyszerű étel, annyira ízletes.
Kawartha Lakes régióban megtalálható minden, ami a pihenéshez szükséges: tiszta vizű tavak, strandok és a tavakat körülvevő erdők gyönyörű túra ösvényekkel.
Erre a környékre én is egy jó ideje szerettem volna ellátogatni, de a régió elhelyezkedése számunka nem annyira ideális, mert keresztül kell vergődni Torontón (vagy el kell kerülni északra, ami extra kilométereket jelent), ezért eddig valahogy mindig más célpont mellett döntöttünk. Aki viszont a GTA-ben lakik az 2 óra vezetéssel megússza az utazást, ezért a torontóiak körében a Kawartha Lakes legalább annyira népszerű, mint a kb dupla távolságra található Muskoka régió.
Ezen kívül a Kawartha Lakes része a híres Trent-Severn csatornahálózatnak, ami a Lake Ontarió északkeleti csücskét köti össze a Georgian Bay-el (mely a Lake Huron Kanada felé eső óriási öble).
A Trent-Servern Waterway bejárása előkelő helyen van a kanadai bakancslistámon. A legtöbb ember ehhez bérel egy kisebb lakóhajót és azzal pöfög végig a tavakon és az azokat összekötő csatornákon. A víziút mentén számos kemping található, ahol éjszakára ki lehet kötni és fel lehet tölteni a készleteket. Mivel a 386 km hosszú Trent-Severn bejárása egy lassú lakóhajóval akár több hét is lehet, ezért a legtöbben kisebb-nagyobb szakaszokra bontják a túrát és több éven keresztül visszajárnak, mire végül elmondhatják, hogy Trentontól-Port Severn-ig végigjárták ezt a fantasztikus víziutat.
De vissza a vicces nevű településhez (Bobcaygeon), ahova az októberi Hálaadási hétvégén látogattunk el.
Torontói barátainkkal olyan helyet kerestünk, ahol a két család egymás mellett, de külön tető alatt tudja tölteni az ünnepet. Rövid keresgélés után találtam rá Gordon’s Bobcaygeon nevű szállásra, ami rögtön megtetszett, mert ez a hotel hosszú “úszóház”, közvetlenül a vízparton, a Sturgeon és a Pigeon tavakat összekötő “csatorna” partján található. Összesen 6 kis faházat lehet bérelni, mindegyikben kb 4-5 ember tud kényelmesen elférni.
A házak belül egylégterű, galériás kiépítésűek melyeket egy gázkandalló nagyon könnyen felfűt. Erre szükség is van, mert dél-Ontarióban Hálaadáskor már nem ritka a 10 fok alatti hőmérséklet.
A szállás igazán ideális volt arra, hogy a barátainkkal este kiálltunk a saját teraszunkra és egy itallal a kezünkben el tudtunk beszélgetni amíg a hideg és a fáradtság be nem űzött minket a meleg faházba.
A szombat reggel korán ébren talált, ezért kimentem pergetni a közeli duzzasztóhoz, de október közepére már eléggé lehűlt a víz és ezért a mindössze 2-3 méter mély és gyors folyású csatorából a halak valószínűleg lehúzódhattak a környező tavak mélyebb pontjára. Magyarul nem fogtam semmit. Ennek ellenére nagyon jó érzés volt kora reggel a parton sétálni, tessék-lássék horgászni egyet és nézni, ahogy a lakóhajós vándorok lassan ébredeznek.
A terület november közepétől egészen május végéig horgászati tilalom alatt áll, mert a süllők akkor felúsznak a gát miatt oxigéndús vízbe és a sekély, köves parthoz közel rakják le az ikrájukat. Ezen a következő képen lehet látni, hogy miről beszélek.
Aki erre jár, annak ajánlom a figyelmébe a Kawartha Settlers’ Village-t, ami egy helyi skanzen, ahol meg lehet ismerkedni a telepesek életével. Hálaadásra a házak már zárva voltak, de a fanasztikus őszi színek miatt így is megérte a “faluban” sétálni.
Ezek kívül jártunk Ken Reid Coservation Area-ban, ami a Sturgeon Lake déli csücskénél a Tisza-tóhoz nagyon hasonló sekély, sásos-lápos természetvédelmi terület.
Sétáltunk egy nagyot az Indian Point Provincial Parkban, ahol a gyerekekkel is horgásztunk egy rövidet, de alig tudtunk egy picike sügért kiimádkozni a tóból.
Ajánlom figyelmetekbe Fenelon Falls, ami egy átlagos vidéki-kanadai település, de a rajta keresztülfolyó csatorna miatt jó célpont lehet.
És a záró gondolat:
Nekem személyes kedvencem Cocobonk lett, ahol úton az Indian Pont felé csak azért álltunk meg, mert Márk éppen akkor jelentette be, hogy rosszul van, de annyira megtetszett a parti kikötője, hogy este visszamentem egyet horgászni. Hal megint nem jött, de nagyon kellemes 1 órát töltöttem el. Meggyőződés nélkül húzgáltam a műcsalikat a kristálytiszta vízben, és közben néztem, ahogy a környező “nyaralók” hajóval megállnak a hosszú mólónál, elintézik a kis faluban amiért jöttek és utána visszapöfögnek arra, amerről jöttek.
Hmm a Francia folyó név elég furcsán néz ki leírva, mert itt Ontarióban még a helyi magyarok is French Rivernek hívják azt a földrajzi tájegységet, ahol egyhetes szabadságunkat töltöttük augusztus elején. Legyen tehát inkább French River a továbbiakban.
Eredetileg egy magyar barátommal utaztunk volna, de a COVID járvány miatt ez nem volt lehetséges, mivel Kanada még mindig korlátozza a nem Kanadában élők beutazását az országba. Timkával végül úgy döntöttük, hogy nem mondjuk vissza a foglalást, hanem családi nyaralássá alakítjuk a horgásztúrát.
Korábban még nem jártam ezen a környéken, így fogalmam sem volt, hogy mire számítsak és a munka miatt arra sem volt igazán időm, hogy kutassak az Interneten.
Elöljáróban annyit tudtam, hogy a French River többnyire háborítatlan vadonon folyik keresztül és a sügér, süllő és muskie (óriási csuka) állománya különösen erős. Ezen kívül láttam olyan képeket, hogy a csónakos horgászok a partról nézelődő medvét fotóznak, szóval izgatott voltam, hogy végre megnézhetem azt a Kanadát, amit a NatGeo-n lehet látni a természetfilmekben.
Ezt a képet nem én készítettem. A jó szemű olvasó észreveheti a fekete medvét a kép közepén, ami közelebbről minden bizonnyal nagyobb lenne :-D.
A valóság persze egy kicsit más volt, de nem azért nem annyira különbözött attól, amit elképzeltem.
Először is, amikor magyar fejjel egy folyót képzelek el, akkor a Duna-Tisza-Körös jut az eszembe, melyek a medrükben kanyarognak és időnként egy-egy település simul hozzájuk több száz vagy ezer kilométeres útjukon.
A French River azonban teljesen más élményt ad. A nagy európai folyókkal ellentétben egy rövid, 110 km-es szakaszon keresztül folyik a Lake Nissipping és a Georgian Bay között, ami a Lake Huron egy hatalmas öble.
A folyó egyszerűsített útját a piros vonal jelöli. A valóságban a French River rengeteg kisebb-nagyobb mederben folyik 110 km-es útja során. A Wolseley öböl környékét sárga téglalap mutatja.
De a French River esetében nem egy jól elkülönülő folyómedret kell elképzelni, hanem több mély, évtízezrek alatt a sziklába vájt természetes csatornát (Little French River, Main Channel, Northern Channel, stb) és több száz kisebb nagyobb vízfolyást, melyeket amit számtalan helyen zúgók és vízesések szabdalnak fel, illetve több száz szigetet, melyek fjordszerű öblöket hoznak létre, melyeket örökzöld és lombhullató erdők öveznek.
Teljesen más jellegű ez a táj, mint pl az Ontarióban híres Muskoka (nyaraló-telelő) régió, ami hasonlóan sziklás, tavakban és folyókban szintén gazdag, de arra a területre érezhetően a gazdagabb réteg jár, mert nagyobbak a házak és a hajók. Ezért aztán a ’Muskokán’ télen-nyáron sok a program, sok a különleges kis bolt, ahol lehet költeni a pénzt és persze ott vannak a minőségi ételt kínáló éttermek és helyi sörfőzdék.
Ehhez képest a French Rivernél ha Parry Sound után letérsz a Trans-Canada Highway-ről, akkor a célig még fél órát vezetsz mindenféle alacsonyrendű úton, az út mellett egyszerű tanyák állnak (farmok), ahol a sziklás talaj miatt csak a nád és a fű nő és maximum marhákat tartanak.
Ezért aztán hamar átjön az érzés, hogy ez nem egy felkapott és gazdag környék. Ez abból is látszik, hogy a három legnagyobb településen (Alban, Noeville, North Monetville) összesen mindössze 2.600 ember él és a településeken átautózva egy-egy benzinkutat, falusi boltot és egyszerű éttermet lehet látni. Már ha egyáltalán vannak ilyen egységek nyitva, mert a járvány miatt a turizmus érezhetően visszaesett.
Itt ér véget az út és a “civilizáció”.
Nekünk a Wolseley Bay-ben egy öreg horgásztanyán volt a szállásunk, ahol több évtizede épült, nagyon egyszerű feleszereltségű faházakban lehet megszállni. Ezen a területen nincsen mobillefedettség, Internet is csak a lodge fő épületében van, ami szokatlan azután, hogy az életünket 100% lefedettség mellett éljük.
Ebben a kis faházban laktunk, mely jól beleillik a sziklás kanadai tájba.
A French River parkban nem vezetnek autóutak, errefele csak csónakkal lehet közlekedni. Ezért ezt a kényelmes 16 lábas Legend motorcsónakot is béreltünk, mely egy 25 lóerős modern Yamaha motorral volt ellátva.
Ezzel a csónakkal a teljes Wolseley Bay-ben és az innen elérhető folyószakaszokon és csatornákon tudtunk közlekedni, ami kb 25 km víziutat jelentett. Ennél messzebb azért nem lehet menni, mert a fő csatornákon északra és délre is vannak nagy zúgók, ahol tilos és veszélyes motorcsónakkal átkelni.
Ezért én a legtöbbet a Wolseley öbölben mozogtam, ami egy kb 5×5 km-es területet jelent. Lett volna lehetőségem ennél messzebb is menni a Northern Channel-en vagy a Main Channel-en keresztül, de erre nem volt szükség, mert a rengeteg sziget miatt legalább 100 km meghorgászható partszakasz volt ezen a relatív kis területen is.
Mit lehet tehát a French River ezen szakaszán csinálni?
Horgászat
A látogatók nagy része egyértelműen horgászni érkezik, mivel nem ritka, hogy egy nap akár több tucat sügért is lehet fogni, illetve az őszi-téli időszakban méteres, 20-25 kilós Muskellunge (Muskie) óriás csukákat lehet horogra csalni. Elméletben ugye…
Hát ehhez képest mi rossz ütemben érkeztünk, mert bár az augusztus az egyik legkedveltebb időszak ezen a környéken, tekintettel arra, hogy az időjárás kellemes és ilyenkor van a legkevesebb szúnyog és a hihetetlenül szemtelen és zavaró fekete légy. De a július végi és augusztus eleji több hetes hőhullám hatására a halak a partszéli 5-6 méter mély vízből behúzódtak a 20-30 méter mélységekbe, ahol nagyon nehéz rájuk horgászni.
Ezt persze az első 1-2 napban még nem tudtam, ezért hol a szél, hol az elektromos motorom segítségével a parttól 40-50 méterre csorogtam a csónakommal és a part fele dobáltam mindenféle műcsalival, ami a dobozomban volt.
Ezt a csukát nem én fogtam,csak a méretek érzékeltetése miatt tettem ki. Jó lett volna egy fele vagy negyed ekkorával összefutni!Szigetek, sziklás part és örökzöld fenyvesek alkotják a French River-re jellemző tájképet.
A part mindenütt sziklás, általában hirtelen mélyül, de vannak olyan részek, ahol mindössze a 2-3 méteres vízoszlopot teljesen benőtték a vízinövények. Ezeken a helyeken még az ilyen nehéz körülmények között is lehet néhány kisebb sügért és csukát fogni. A nehézséget az adja, hogy olyan műcsalit kell találni, ami képes úgy „átjönni” a növékeny között, hogy közben nem szedi össze zöldséget. Ha sikerült a művelet, akkor a halak általában a tisztásokon támadják meg a műcsalit, illetve a sekély és a mély víz határán, ahol a 2 méterről hirtelen 4-5 méterre szakad le a part. Ezek a szélvízi sügerek és csukák azonban inkább a növendék kategóriába tartoznak.
Ebből a kis öbölből fogtam egy kisebb csukát. A sekély vízében sok hínár volt, nagyon nehéz volt a csalit úgy húzni, hogy ne ragadjon valami zöldség a horogra.A csukák nem szemérmesek, ez a kb 40 centis példány agresszíven vetette magát a 9 cm-es Rapala bokorugró wobblerre.
A legtöbb helyen azonban nincsenek vízinövények és a szikláspart is nagyon hirtelen mélyült. Az ilyen szakaszokon vagy 10-15 grammos gumihallal dobáltam, vagy többnyire a Sebille Flatt Shad 66 mm XH változattal. Ez a csali szépen ejthető a hirtelen mélyülő part mellett és a kapás legtöbbször akkor jött, amikor belehúztam a süllyedő csaliba. Igaz, hogy ezt a részt most csak a mindenütt ott lévő növendék Rockbass-ek lakták, akik nem röstelltek rávágni a náluk alig kisebb csalira. A Rockbass errefele olyan „szeméthal”, mert nem nő nagyra és a köves part üregeiben lakik és ezért a húsa iszapízű.
Rock Bass. Ebből a méretből több példányt sikerült fognom.
Amikor néhány nap után láttam, hogy a radar üres vizet mutat egészen 20 méterig, akkor megpróbálkoztam mélyjáratú wobblerekkel vontatni (Rapala Deep Tail Dancer 9 cm és 11 cm) de a 7-10 méteres mélységben sem volt rámozdulás.
A mély víz miatt népszerű a helyi horgászok körében a trollingozás, azaz vontatás, a Muskie-k nagy részét így fogják, de akikkel az egy hét alatt összefutottam a vízen mind sikertelenségre panaszkodtak. Érdekes, hogy a nagy mélység és a jelentős méretű vízterület miatt a horgászok kizárólag benzinmotorral vonattak. Nekem ez túl zajos és túl büdös, ezért csak kiróbáltam, de nem tetszett.
Megpróbálkoztam a széllel lassan mozgó csónakból vertikális csalikkal emelgetni, de ez meg hihetetlenül unalmas elfoglaltság és nagyon beáll az ember keze, ha órákon keresztül emelgeti a 30-40 grammos ólomfejjel szerelt gumihalat, miközben maximum a radar képernyőjét és a felhőket nézegeti.
2. Természetjárás
A horgászat mellett sok időt el lehet tölteni azzal, ha az ember beül a motorcsónakba és elmegy zúgót vagy vízesést nézni. A Wolseley öbölből motorcsónakkal elérhető néhány zúgó, mint pl a Little Pine Rapids vagy a Five Finger rapids. (feljebb volt egy térkép ami mutatja ezeknek a zúgóknak a helyzetét a Wolseley öbölben)
Csónak parkoló a Five Fingers Rapidnál.A Five Finger Rapids fő csatornája.Fiver Finger Rapids egy más szögből.
A Five Finger Rapidstől délre volt található a a Little Pine Rapids, mely egy zúgókkal sűrűn tarkított folyószakasz kezdete. Itt pár óra horgászattal fogtam pár sügért, köztük egy 25 centiset is.
Pici horog, 3 colos gumihal és legalább 10-12 grammos ólom. Ezzel a szerelékkel néhány óra alatt több sügért fogtam a sebesen áramló vízben.
Ezen a szakaszon megéri kenuval lemenni néhány zúgót, ahova csak kevesen hajlandóan elmenni (mert macerás átcipelni a kenut a vízesések mellett a sziklákon és ráadásul vissza is kell jönni ugyanazon az úton). Ezen a részen van néhány hivatalos sátorhely (foglalhatók a park honlapján) és állítólag sok szép sügért lehet fogni.
A sokkal szelídebb Little Pine Rapids. Voltak olyanok akik kenuval is lementek rajta.
Az ilyen félreeső helyen nem árt viszont vigyázni a mérgesszömörcével és a csörgőkígyókkal. Előbbiből sok van és a száraz lábbal bejárható és ezért sűrűn látogatott parkrészekkel ellentétben a szigeteken nincsenek figyelmeztető táblák.
A Massasauga Rattlesnake (csörgőkígyó) nem túl gyakori, de jelen vannak és ha kenuval vagy a civilizációtól 3-4 óra evezésre, akkor jobb ha kétszer megnézed, hogy hova lépsz.
De ha ez nem tart vissza és ha fegyelmezetten tudsz viselkedni a vadonban, akkor láthatsz ilyen fantasztikus zúgókat, mint pl a Five Fingers rapid, ahol a természetben nő a kékáfonya, mely augusztusban éppen érik és fantasztikus íze van.
3. Kempingezés
A French River parkban több száz táborhely várja a természet szerető embereket. Ezek a táborhelyek átalában egy-egy szigeten helyezkednek el, ezért csak csónakkal közelíthetők meg.
WC, áram abszolút nincsen. Többször láttam, hogy egy család megérkezik a Wolseley Bay-be, lerakják a kenukat, bepakolják a könnyített felszerelést amit egy kenu el tud vinni, majd beeveznek a nem ritkán 5-10 km-re lévő táborhelyre.
Ez több órás munka, cserébe a vadonban egyedül lehetsz egy szigeten, ahol lehet sütögetni, nagyokat úszni és kenuval felderíteni a környéket. Mennyivel más élmény ez, mint egy zsúfolt kempingben lakni a sok óriási lakókocsi között.
És hogy ez miért éri meg?
Az egyik délelőtt egy viszonylag elhagyatott részen horgásztam, majd hangos madár rikoltozást hallottam. Felnéztem és egy Bald Eagle, azaz fehérfejű rétisas körözött felettem. Valahol a szigeten lehetett a fészke, mert amikor közeledett, akkor valószínűleg a fiókák hangos rikoltozásba kezdtek. (erre figyeltem fel)
Az anya vagy apamadár megetette a fiókákat, akiket nem láttam, de valahol a szigeten a fák között lehetettek és miután mindenki jóllakott (nem volt több sivalkodás) kiült egy fára közvetlenül a parton. Ott ült tőlem 50 méterre, én néztem őt, ő valószínűleg nem foglalkozott velem. Azóta verem a fejem a falba, hogy a távcsövem nem volt nálam, mert ez volt az első alkalom az életemben, hogy ilyen madarat láttam.
Kölcsönzött fotó. A telefonom nem volt alkalmas arra, hogy az 50 méterre üldögélő madárról értelmes fotót tudjak készíteni.
Végezetül néhány kép:
Látkép a French River Visitors Center-nél. Ez a pontja a folyónak autóval könnyedén megközelíthető, mivel a Trans-Canada Highway mellett van. A látogató központ épülete és a kiállítás sajnos zárva van a járvány miatt, de a környék ösvényei bejárhatóak.Ez állítólag a világ leghosszabb motoros szánoknak készült hídja. A fenti kép a hídról készült.A French River Visitors Center-től kb fél óra erdei sétára van a Recollet Falls. Megéri megézni.Kedvenc házam jelenleg. Ha nyerek a lottón, akkor megveszem. 😀
Ontario még mindig kint tartja a zárva táblát a vírus miatt, ezért át kellett terveznünk az egész nyarat. Hosszú vagy külföldi nyaralást ugyan nem terveztünk, de be volt ütemezve Márknak egy csomó izgalmas tábor, és a családból is vártunk volna látogatókat, sőt, még egy barátot is vendégül láttunk volna.
Ehelyett még mindig úgy áll a helyzet, hogy turistaként nem lehet beutazni az országba, a közeli Usa-ba a magas és egyre növekvő fertőzésszám miatt nem ajánlott utazni, és a nyári táborok nagy részét is lemondták a szolgáltatók.
A fentiek miatt átrajzoltuk a terveinket. Ákos már írt róla, hogy töltöttünk egy hetet a Lake Huron mellett egy nyaralóban; Márk táborait felváltva fél- vagy egynapos szabadságokkal gazdagítjuk majd; és Ákos haverjával tervezett pecás kalandját is családi nyaralásra váltottuk át.
Ákos szokás szerint megelőzött és beszámolt a Tiny-ban töltött nyaralásunkról. Csak annyit tennék hozzá, hogy igazán bájos helyen voltunk. Vannak persze posh vízparti házak milliókért, de a kis utcákban ott állnak a helyes kis vityillók is. “Tiszta Velence” mondtam én, “teljesen Szanazug” jegyezte meg Ákos. Ki hol töltötte a gyerekkori nyarait, ugye 😉. Mikor Márkot kérdeztük, hasonlít-e Balatonra, azt válaszolta “nem, mert ott nem voltak házak”. Szigligeten nyaraltunk tavaly, és ott valóban csak a domboldalon sorakoztak nyaralók.
A murvás út és a sövénykerítés nekem Gàrdonyfürdőt idézi.Dekor az étkezőbenEzt a hetet strandolással töltöttük, szebbnél szebb helyekenA híres Monarch lepkék még nem voltak láthatóak, csak ilyen kisebb gyönyörűségek
Ezután 3 hétre visszatértünk a (táv)munkás rutinunkhoz, Márk pedig el kellett szórakoztassa magát, amíg dolgozunk. Nem olyan nehéz ez, ha engedjük a tableten olvasni a könyvtári könyveit, vagy hangoskönyveket hallgatni. De ugye ezeket nem lehet egész nap. Ezért kerestünk neki néhány gyakorló feladatot minden napra hogy be felejtse el amit elsőben tanult, és voltak napok amikor csak olvasott volna reggeltől estig. Délelőtt néha kiültünk a teraszra együtt, én a laptopommal, ő valami játékkal – de ilyenkor ő velem játszott volna, nekem meg koncentrálni kellett a melóra. Ahogy eljön a munkaidő vége, azonnal ki szoktunk menni valahova a szabadba – bicajozni, voltunk már fürdeni egy közeli tavacskában, vagy sétálni, de legalább a kertbe. De ezt a délutáni 1-2 órát még mindig kevésnek gondolom, és nem szeretném, ha a kütyükről meg tanulásról szólna az egész nyara.
Júliusban elkezdtünk kivenni fél-vagy egy nap “szabikat” és ezt az időt csak Márk szórakozására fordítani. Azért írtam a szabit idézőjelbe, mert az idei különleges helyzetre tekintettel ez egy extra juttatás, aminek nagyon örülünk. Az éves 5 napos “személyes vészhelyzeti szabadság” számát 2020-ban 10 napra emelte fel a munkahelyünk, ez 100%ban fizetett és órákra bontva is ki lehet venni. Eredetileg olyan helyzetekre találták ki ezt, amikor pl a gyerek beteg lesz és várjuk a felügyelőt aki gondozza majd; esetleg a bébiszitter betegszik meg és nem jelenik meg reggel hogy átvegye a gyereket; vagy valami javítás/szerelés miatt otthon kell maradni. Idén használhatjuk ezeket a napokat gyermek- vagy idősgondozásra is. Én személy szerint nagyon hálás vagyok hogy lehetőség van a családdal tölteni az időt, és azért különösen, hogy a vezetők milyen empátiával kezelik ezeket a kéréseket. És nagyon örülök, hogy Márknak tudunk biztosítani nyári élményeket ebben a heti 1,5-2 napban +a hétvégéken is.
Amikor ezeket a sorokat írom, éppen úton vagyunk Noëlville felé, ahol egy újabb hetet töltünk majd pihenéssel a French River mellett. Ehhez kb 5-6 órát utazunk északnyugatnak, de az a vicces, hogy Ontario méretéhez képest szinte alig haladunk valamit. Eddig majdnem végig autópályán jöttünk, mivel vasárnap reggel és nagy zivatarban indultunk, gyakorlatilag üres utakon.
A fehér pöttyről indultunk (Waterloo, ON), a piroshoz tartunk; és most vagyunk a kék pöttyön. Északra korlátlannak tűnik a távolság.
Azóta megérkeztünk a világ végére, szó szerint, a recepción működő wifin kívül semmilyen kapcsolatunk sincs a külvilággal. Nincs térerő például, a telefonom pedig egy műanyag vacak amin bekapcsolva maradt a reggel 7 órás ébresztő. Cserébe csodás természeti környezetben vagyunk, előttünk a French River egyik öble. Ahogy most ülök a recepció teraszán, kolibrik zümmögnek tőlem 3 méterre az etetőn (beszédes az angol nevük: hummingbird). Mivel ez egy horgász létesítmény, óriás kapások képeivel van kitapétázva a recepció-étkező. Arra számítok, hogy sok pihenéssel, olvasással fog telni ez a hét, főleg ha Márk is úgy fogja élvezni a pecát mint Ákos. Az előrejelzés melegedést ígér, amiért hálás lennék, mert most kb 14 fok van, felhőkkel, olyan késő őszi idő.
És ami még vár Márkra a nyár fennmaradó néhány hetében: kipróbálunk online táborokat. Ezek napi 1-1,5 órás videóhívást jelentenek és otthon egyedül elkészíthető rajzokat, vagy más kézműveskedést amit persze a következő nap megmutatnak egymásnak. Azt reméljük hogy ez feldobja majd a napjait, mert tud egy kicsit kommunikálni, kapcsolódni hasonló korú gyerekekkel online, és lesz valami feladata, ami leköti a figyelmét. Továbbra is tervezünk a heti fél-1 nap szabival is.
Az iskola elvileg szeptember 8-án a régi formában indul újra, de ebbe még nem éljük bele magunkat túlságosan. Addig még sokminden történhet vírus-fronton, és a tanárok és szülők sem felhőtlenül boldogok a bejelentett intézkedésektől az iskolával kapcsolatban. Ugyan több takarítást ígérnek, maszkokat a dolgozóknak és az osztályok egyben tartását úgy hogy nem lesz kapcsolatuk a többi diákkal a suliban, de az osztálylétszámok nem változnak, és nem egyértelmű, lesz-e online alternatíva annak, aki nem akarja suliba küldeni a gyermekét. Madj meglátjuk.
További szép nyarat, kedves olvasók!
Ez van előttem éppen, amikor befejezem a bejegyzést.
Kb. úgy 10 éve még lelkes pontyhorgász voltam. Ez annyit tesz, hogy egy évben többször 1-1 hétre vagy csak egy 3-4 napos hosszú hétvégére elmentem minél nagyobb pontyokat üldözni. Ha valaki ebben a körben mozgott vagy még esetleg mozog, akkor a Palotás, Merenye, Ecséd nevek biztosan ismerősek lesznek.
De egy idő után elmaradtak a pontyos horgásztúrák és inkább a pergető horgászat fele fordultam, mert egyre nehezebb volt ilyen hosszú időre kiszakadni a munkából, meg úgy az egész “életből”.
A ragadozó halak horgászata és a “pergetés” jobban passzol egy tisztes családapához, aki nappal gürizik vagy a hétvégén a pár éves gyerek után rohangál, majd este kimegy egy pár órára pecázni, mert úgy is a naplemente a legjobb időszak, de nem marad sokáig, mert másnap újra kezdődik a buli és a gyereket reggel 7-kor nem fogja érdekelni, hogy apa sokáig kimaradt.
Ezért aztán, mire Kanadába költöztünk, addigra a pontyos életemből csak egy halom felszerelés maradt, amin túladtam (elkótyavetyéltem) és csak egy táskányi szereléket hoztam magammal, mert azért ki tudja.
De az elmúlt 2 évben erre a táskára nem volt szükségem, mert évente legfeljebb 4-5 alkalommal jutottam el 1-1 napra ragadozó halakra horgászni, illetve tavaly már Márkkal is kimentünk kis sügereket és naphalakat kergetni, de ahhoz tényleg elég egy spiccbot és egy marok szerelék.
Aztán jött a járvány és idén márciusban az összes általam látogatott tavat lezárták, mert a horgászat nem essential services. Ez akkor még kevésbé fájt, mert valamikor áprilisban olvadt el a jég a legtöbb tavon, de amikor jöttek a kellemes tavaszi napok, akkor jóval nehezebb volt elviselni a tiltást.
Ez szomorú helyzet még most május végén is fennáll, de azért találtam egy eldugott helyet, ahova ki tudok szökni. Ez a Woolwich víztározó egyik szeglete, amit vagy 2018. vagy 2019. őszén jártunk körbe barátokkal és az akkor megszerzett helyismeret most kisegített.
A tó maga több tíz hektár, de egyáltalán nem népszerű horgászvíz, mert mezőgazdasági területek veszik körül és ezért a vize hajlamos az algásodásra. Egy tucat szebb tó van a környéken, ahol a halállomány is sokkal komolyabb, de ez a tó olyat tud, amit más horgászvíz nem.
Mert van egy kis szakasza, amit még a legnagyobb járványban sem tudtak vagy akartak lezárni. Ez a hely pedig annak a kis folyónak/pataknak a néhány száz méteres partja, ami táplálja a tavat és tavasszal erre a sekély szakaszra tömegével úsznak fel a pontyok, amikre itt Kanadában alig páran horgásznak.
Kispálya ez a javából, gyermekkoromra emlékeztet, amikor Békéscsabán az Élővíz csatorna partján hol egyedül, hogy öcsémmel csatangoltunk. Minden részlet stimmel, lassan áramló sekély víz, öreg fák a parton és az egész olyan széles, hogy az óvatlan horgász könnyen átdobja a szereléket a szemközti fák ágaira.
Most ezen gondolkodva én nem is értem, hogy a szüleim hogy mertek elengedni egy 14 éves gyereket és a 11 éves öccsét, akik bicajjal bejárták a kis “folyót” Póstelektől a Békéscsabai konzergyárig, ami barátok között is mondjuk 10 km. Veszélyforrásnak ott volt a helyenként 2 méter mély csatorna, meg a közúti forgalom (mert a csatorna ászeli a várost), nem beszélve a mindenféle lombos erdőkről, ahol mindenféle rosszindulatú népek is megbújhattak. (Igen, a 90-es években voltak már bőven szipusok, alkoholisták, hajléktalanok és később kemény drog használók.)
De túléltük és többnyire jól szórakoztunk annak ellenére, hogy hal alig volt a csatornában, mert amit nem ölt meg kezeletlen-habos szennyvíz, azt a horgászok hazahordták, de még a gyerekek is rendszeresen elvitték a szép kis vöröszárnyú keszegeket, amiket otthon boldogan megmutattak a családnak, majd a szülők valószínűleg a macskának dobták a zsákmányt.
40-50 centis csuka még csak-csak akadt a vízben, compót is fogtunk időnként, de pontyot én összesen egyszer láttam 10 év alatt, azt is egy kisszerszámos halász fogta a ki a KISZ-tábor magasságában.
No de vissza Kanadába, 2020-ba.
Valamikor áprilisban rábeszéltem a családot, hogy menjünk ki a Woolwhich tározóhoz felderíteni terepet és akkor kb 30-40 különböző méretű nyurgapontyot láttunk úszkálni egy rövid 100 méteres szakaszon. Ilyen látványt Mo-on nem látsz, mert a pontyok tudják, hogy ők prédák és csak ritkán mutatják meg így magukat még a legjobban telepített horgászvízben is.
Bár ez a horgászat messze esik a mostanában általam űzött rablóhalas pergetéstől, de a látvány hatására fellelkesültem és egy vagy két hét múlva kimentem Márkkal horgászni. Úszós pontyozásra készültünk, de az előző napokban sok eső esett és a kis folyócska annyira folyt, hogy nem tudtuk megállítani az úszót és a pontyokat nagyon nehéz így megfogni. A szembenlévő helyen láttunk egy idősebb pecást, aki mondjuk 10-20 grammos ólommal szerelt fenekezővel 10-15 percenként fogta a kilós pontyokat.
Nekem is akadt pár ilyen ólom a táskám mélyén, elkészítettem a szereléket, de ehhez a módszerhez türelem kell, az meg egy 6 éves gyereknek nem sok van. Jót levegőztünk, de hal nélkül távoztunk.
De nem hagyott nyugodni a dolog és az előző pénteken direkt hamarabb végeztem a munkával és ismét támadtunk. Most szerencsénk volt, mert eső alig volt mostanában, a víz pedig visszafele folyt, ami inkább a tározón fújó szél hatása lehetett. Az úszó 3 gramm súlyozással szépen megállt és az első pontyra csak 10 percet kellett várni.
Összesen 3 órát voltunk kint, fogtunk 5 nyurgapontyot, melyek közül a legtöbb kb 1-1,5 kilós volt, de jött egy 2 kiló feletti is. Akasztottunk egy szebbet is, amit onnan tudunk, hogy ez a hal már a féket is húzta, de ügyesen belemászott egy vízbe dőlt fába. De hát ugye mindig az a legnagyobb, amit nem látunk…
Ezen kívül volt további 5 kapásom amit elrontottam, de nem is értem, hogyan, mert a halak vagy határozottan megindultak az egy szem kukoricával csalizott horoggal és lassan merítették az úszót vagy úgy kiemelték, hogy az úszó hanyatesett a vízen. Egy ilyen kapás után “luftot” ütni meglepő, de nem szomorkodtunk, mert mindketten jól szórakoztunk, Márk is tanult egy-két dolgot a pontyhorgászatról és remélhetőleg legközelebb is lesz kedve kijönni velem.
Sajnos a kis folyócska egyre népszerűbb, amikor eljöttünk már vagy 5-6 ember horgászott a partján. Nem is gondoltam volna, de a mennoniták is szeretnek horgászni, igaz láthatólag nem igen értik a pontyozást, mert a szokásos fekete sügeres úszós szerelékkel úsztattak, de azzal elég nehéz a pontyokat megfogni. Ki tudja, lehet, hogy ők sügérre mentek?
Az vicces volt, hogy ők a régimódi lófogatos szekérrel álltak meg a parton. Ilyet sem látni Mo-on. 😀
Ez a tó és a környezete egyszerűen GYÖNYÖRŰ. Erdő veszi körbe ami a tó partjáig ér, ezért az év ebben a szakában külön élvezet lehet ott horgászni, mivel a juharfák már nagyon szép pirosak itt dél Ontárióban.
Nagy lelkesen elindultunk hát Tamással vasárnap reggel, mert 18 fokos gigászi hőmérsékletet és minimális szelet ígértek, majd egy órával később, a kapunál szembesültünk vele, hogy a Wildwood Lake körül lévő természetvédelmi terület pont aznap délben zár be a teljes téli szezonra, ezért a belső parkolót és a csónak rámpát már nem tudtuk használni.
Pedig előző nap megnéztem a honlapjukat, hogy van-e valami rendezvényük ami miatt korlátozás van érvényben, de semmit sem láttam. Az pedig nem jutott az eszembe, hogy a nyitvatartást nézzem meg, mert Kanadában az október közepi Háladás után kb minden jó hely bezár és legközelebb áprilisban nyitnak.
A parkokba ilyenkor is be lehet menni, de a kocsit le kell tenni a kapunál és onnan csak gyalog vagy bicajjal lehet közlekedni, azaz a csónak vízre tételét csak jó helyismerettel, esetleg kalandosan lehet megoldani. Vagy sehogy. Ez a parktól függ.
Vertem is a fejem a műszerfalba, mert Stratford kb 1 órára van tőlünk délre és a környéken lévő összes parkban ugyanaz volt a helyet. No akkor nézzük meg kedvencemet a Guelph Lake-t. Az is zárva. Connestogo Lake? Persze az is.
Bingo, a Shade’s Mill Conservation Area Cambridge-nél október 31-ig van nyitva. No akkor menjünk oda.
További egy óra alatt át is értünk, ha reggel egyenesen oda indultunk volna, akkor 2 óra helyett max fél óra lett volna az út, mert Cambridge (nem UK, hanem Ontario :-D) itt van a szomszédban.
A kapunál a biztonsági őr kedvesen mosolygott és figyelmeztetett, hogy a vizet már leengedték a tavon (téli vízállás), úgyhogy lehet, hogy kissé nehéz lesz vízre tenni a csónakot. Hmm ok, lássuk. Annyira akartam horgászni, hogy ha azt mondja, hogy a tavat egy csomó éhes farkas őrzi én akkor is próbát tettem volna.
De erre a látványra nem számítottam. A csónak rámpánál már nyáron is sekély volt a víz, de most szinte nulla. Egy evezős csónak még nagyjából elmegy a 10-20 centis vizen, de mi az elektromos motorral sehova. Plusz bokáig ér a sár a víz szélén. Itt ugyan nem tesszük le a csónakot. Mi legyen?
Kis gondolkodás után mondtam Tamásnak, hogy a tó mélyebb része csak 150 méter az erdőn keresztül, vigyük oda a cuccot és tegyük ott vízre a szekeret. Bepakoltunk hát a csónakba, ami üresen csak 40 kiló, összes cuccal együtt is max a duplája. A motor és akksi egy második kör volt. Bakker milyen izomlázam volt a vállamban másnap.
A lenti képeket látszik, hogy nyáron milyen magas volt a vízállás. Sajnos kevés képet készítettem, pedig kétszer is voltunk Márkkal pecázni. Egyszer a partról, egyszer a csónakból. Márk 1 percenként fogta az apró sügereket egy spicc bottal, gilisztával csalizva. Strand és kis játszótér is van és mint említettem igazán közel van hozzánk, ideális nyári célpont.
Most pedig így néz ki. A strand jelenleg egy iszap tenger, de a közelben volt egy olyan rész, ahol ki volt kövezve a tó partja, tehát ott támadtunk.
A Shade’s Mill nagy része még ilyen alacsony vízállásnál is horgászható. Csináltam egy kis térképet, hogy könnyebb legyen érteni miről írok:
A strand egyik sarkán tettük a csónakot vízre. A mélység először 1 méter volt, majd a két kis szigethez közel 2, majd 3 méter. A szigetek körül van egy jó nagy terület, ahol a part mellett folyamatosan mélyül a tó a gát fele. A sárga vonal mutatja a csatornát, ami régen esetleg folyómeder lehetett, de ebben nem vagyok biztos, mert sehol nem találtam infot az Interneten, hogy mi volt itt a gát építése előtt. De ez a mélyebb meder jól elkülönült a tómeder többi részétől és a műhold képről úgy tűnik, hogy a Mill Creek itt kanyargott régebben.
A tó nagyon nehéz pálya, van egy jó nagy része, mely ilyen téli vízállásnál is kellően mély, de itt egy kisebb erdő van a víz alatt. Így néz ki, a radaron látszik, hogy 3.3 méter mély a tó és a fák 2 méterig érnek fel. Némelyiket a felszínről is lehetett látni és én sokszor elakadtam, de mindig sikerült kibányászni a csalit.
Az akadós rész után van egy hosszabb egyenes szakasz közvetlenül a gát előtt, ahol most 4-5 méteres a víz. Felfelejtettem mondani, hogy minden mélység ebben a blog bejegyzésben jelenlegi állapotot mutat, nyáron 2 méterrel mélyebb a tó. Tehát van olyan része ahol normál vízállásnál 7 méteres is lehet.
Effektív halfogásról nem tudok írni, mert dobáltunk vagy 5-6 órán keresztül, de csak egy igazi kapást éreztem. Pedig olyan helyeken pergettünk, aminek láttán megcsillan a pergető horgász szeme.
Rajtunk kívül csak egy evezős csónakos család volt a vízen, ők fogtak kishallal egy sügeret. Beszéltem velük pár szót, ennyi volt az egész napi akciójuk.
Mivel nyáron is horgásztam már itt Márkkal és gilisztával folyamatosan jöttek a sügerek, sőt pergetve én is fogtam csapó sügért és néhány gumihal farkat letéptek a kis pikkelyesek, ezért biztos vagyok benne, hogy sok a kisebb hal van a tóban, de hogy nagyobbak vannak-e azt nem tudtuk meg. Két lehetőség van, vagy nem találtuk őket, vagy valójában nagyon kevés normális méretű hal él a tóban.
Az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc pecás célállomásom, de minden egyébre kiváló a tavacska. Fiatal gyerekekkel lehet egy órácskát pecázni, aztán ott van a kis játszótér és lehet strandolni is, mert nyáron egyébként több méterre átlátszik a víz, tehát elég tiszta lehet.
Végül két kép arról, hogy mennyire szépek a színek felénk mostanában.
Emlékszem, hogy szeptemberben mennyire szomorúak voltunk, hogy véget ért a nyár mert tudtuk, hogy jön a hosszú tél, de közben megfeledkeztünk róla, hogy az október mennyire szép tud lenni. Az időjárás idén ősszel nagyon kellemes, reméljük ez a szép időszak kitart még egy pár hetet, mielőtt jön a szürke és később fehér tél.
Emlékszem, hogy Magyarországon az időjárás függvényében decemberben-januárban is nyomtam a pecát egészen addig, míg a tavak be nem fagytak. A ragadozó halak aktívak a hideg vízben is, csukára Magyarországon január végéig, süllőre február végéig lehet horgászni. Elvileg.
A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy általában decemberben, esetleg jó esetben januárban jött az első hidegebb időszak amikor a tavak befagytak, ami gyakorlatilag a horgász szezon végét jelentette. De előtte mindig volt néhány emlékezetes horgászatunk. Néha az időjárás, néha a halak miatt. Emlékszem olyan ködre, hogy 20 métert nem láttunk egész nap, de volt szakadó hóesés is, ami igen jól nézett ki és volt olyan pergető horgászverseny is, amikor kb -10 volt és minden dobás után takarítani kellett a jeget a gyűrűkből. Életemben nem fáztam még annyira…
Aztán volt olyan is, amikor Gyöngyösön megtaláltuk a vermelő halakat és egy kézipályányi területről 1x darab süllőt húztunk ki pár óra alatt. Hiába, a horgász ember általában nem normális, ha halfogásról van szó.
Gyanúm szerint a szezon vége itt dél Ontárióban hamarabb be fog következni, októberben még biztosan lehet horgászni, de a novemberi horgászatokban már nem vagyok annyira biztos, ezért aztán két héttel az előző Guelph-i peca után már újabb horgászatot terveztem.
Egy kicsit lazább a munka is, már csak két kisebb rendszeren dolgozik a projekt csapat, ezért aztán az összegyűjt túlmunkából kivettem a pénteket szabadságnak.
Kedden még 30 fok felett volt a hőmérséklet, majd a szerda-csütörtöki két napos eső és szél hatására nagyon lehűlt a levegő. Péntekre a hét elején még 15 fokot és napsütést mondtak, aztán fokozatosan rontották a kilátásokat és mire odaértünk, reggel 6 fok volt, felhő és erős szél. Sebaj, horgásztam már ennél kellemetlenebb időben is, menjünk!
Márkot reggel fel kellett tennem az iskola buszra, mert a péntekeket megpróbáljuk a jövőben úgy megoldani, hogy reggel 9-kor felszáll a buszra és délután 4-kor megyünk majd érte a megállóba. A reggel az enyém volt, a délutánt Timka meg tudta oldani.
Ezért 10 órakor értünk Tamással a tóhoz (kb 40 perc vezetésre van). A tó parján ronda felhők, szél és hideg idő fogadott. A Guelph lake elég nagy, a szeles idő hullámokkal jár, de annyira nem volt a helyzet, hogy ne lett volna biztonságos a csónakban. Azért a mentőmellényt felvettem, ha mégis beesnék egy rossz mozdulat miatt, a sok ruhával és cipővel nem lenne vicces a felszínen maradni…
Ha ekkora szél van, akkor az sajnos azt jelenti, hogy túl gyorsan sodródik a csónak, ezért a ‘driftelés’-ről lemondtunk és inkább lehorgonyzott csónakból horgásztunk. Ennek viszont az a hátránya, hogy sokkal kisebb területet tudunk meghorgászni és az akadós részeken állandóan csalit kell szabadítani, ami sok zörgéssel és extra munkával jár. Horgony fel, csónakkal a leakadt csali fölé kell állni, kiakasztani a kövek közül és újabb kör. Ha gyenge a szél, akkor a sodródó csónakból ritkábban akad el a csali, plusz a szabadítás is csak egy laza mozdulat.
10 óra és délután f2 között ezzel próbálkoztunk azon a szakaszon, ahol két hete a csukákat fogtam, de nem jártunk sikerrel. Ráadásul nagyon fújt a szél és fáztunk mint a kivert kutyák. Azt hiszem vastagabban kellett volna öltöznöm. Tamásnak f2-kore el kellett mennie, mire kitettem a parton a felhők nagyjából elmentek, szépen sütött a nap. Bocs Tamás!
Azért megpróbálkoztam a sodródós pecával, de még mindig volt annyi szél, hogy túl gyorsan tolta a könnyű ki alumínium csónakom. Gondoltam egyet és elővettem a Rapala Deep Tail Dancer 9 csalimat, amivel 10 éve fogtam utoljára csukát a Hatvani Kavicsbánya tavon.
Ezt a csalit direkt oda vettem, hogy partól dobva is minél mélyebben tudjak horgászni, de használat közben aztán rájöttem, hogy a balsafa test túl könnyű, ezért rosszul dobható és csak hátszélben tudtam horgászni vele. Egyszer aztán minden egyben volt és egy napos őszi hétköznap délutáni horgászaton sikerült egy jó 3 kg-os csukát fognom vele. Azt az egyet és azóta semmit.
A DTD viszont szuper vontatós csali, nem annyira bumfordi, mint a Rapala Dive to sorozat, ezért jó ötletnek tűnt kipróbálni a vontatást (trolling) vele. Ezt a módszert Mo-on sleppelésnek hívják (németes behatás ugyebár) és valamiért tiltott a horgászrend szerint. Pedig egyáltalán nem könnyű módszer, nem ad annyi előnyt, mint Mo-on gondolják és néha elég unalmas is tud lenni.
Deep Tail Dancer
‘Dive to’ sorozat
Balra a Deep Tail Dancer, jobbra a Dive to sorozat.
A módszer annyit tesz, hogy a horgász elektromos motorral folyamatosan mozgásban tartja a csónakot és a csalit 20-30 méteres pórázon vontatja a csónak mögött. Én is így tettem és elindultam a tó hátsó fele irányába, ahol még alig horgásztam.
Először kb 2 km-es sebességgel haladtam, de ez kevés volt a csalinak, ezért 2,5-3 km-re gyorsítottam. A DTD9 kb 5-6 méteres mélységben jön ezért megpróbáltam folyamatosan 6-7 méteres víz felett csorogni. Ebből adódik a módszer nehézsége, folyamatosan figyelni kell a radart a mélység és a sebesség miatt és ennek megfelelően irányítani a csónakot, mert a meder mélysége is folyamatosan váltakozik és a szél sem egyenletesen fúj. Jó kis kéz-szem koordinációs gyakorlat.
Eddig egyetlen egyszer fogtam trollingozva egy sügeret a Wildwood lake-n, szóval nincs nagy tapasztalatom és jobban szeretek dobálni, de mindenképpen fel akartam építeni a fejemben a tófenék virtuális térképét, ezért nem bántam, hogy nem jön semmi.
Aztán megtört a jég és a tó hátsó felén, ami kissé védve volt a széltől az első hal ránehezedett a Rapala DTD-re. Kb kilós feketesügér volt, ez már az a méret, ami a féket is kihúzza és szép nagyokat ugrik a levegőbe a csónakhoz közel.
A kövekező 1 órában még 2 halat fogtam, ők már szép kapásokat produkáltak, igaz jóval kisebbek voltak. Az egyiknek a fajtáját még mindig nem tudom pontosan, a másik pedig egy sörösüveg méretű törpeharcsa volt. Errefele nagyobbak élnek és ragadozó életmódot folytatnak. Az Island Lake-n fogtam már pár hasonló formát.
Volt még néhány jó kapásom is (kb 4 db), de a trollingozás hátránya, hogy nem igen tudsz gyorsan bevágni és ezek a halak nem akadtak meg. Végül 5 fele pakoltam, f7-re nekem is haza kellett érnem.
Ebben a trollingozásban van fantázia, de a dobálásos pergetést még mindig jobban szeretem. Ha az időjárás és a munka engedi, talán még egy pecára lesz lehetőség idén.
Zárszó: eddig csak elvétve láttam pontyokat ugrálni ezen a tavon, de most valami miatt rengeteget láttam. Volt olyan 10 kg forma is, ami 10 méterre fordult tőlem. Tamás akasztott is egyet Flatt Shaddel, de az első kirohanáskor leakadt, csak egy pikkely maradt utána. Az a benyomásom, hogy nagyon erős ponty állomány él a tóban, de Kanadában senki sem horgászik rájuk. Érdemes lenne kipróbálni a bojlizást, de sajnos a pontyos horgászbotjaimat és az orsóimat eladtam a költözés előtt, mert túl hosszúak voltak a költözéshez. Hát majd meglátjuk…
Ezt a képet az internetről vadásztam, most a tó alsó harmadát jártam be kb a belógó félszigetig bezárólag, ahol legkeskenyebb a tó. Eszméletlen, hogy ez még a tó fele sincsen.
Ez most egy nagyon boldog horgász beszámolója lesz, aki túl van az eddigi legjobb kanadai horgászatán. Akit az ilyen halnyálka szagú blog bejegyzés nem érdekel, az kérem lapozzon.
A Guelph Lake-n pecáztam már egyszer. Augusztus elején jártunk ott egy magyar barátommal, nem volt ideális pergető idő, mert rekkenő hőség volt, de azért sikerült néhány halat fognunk. Csukákat és az eddigi legnagyobb fekete sügéremet. Mindössze pár órás peca volt, mert kora délutánra majdnem megfőttünk, úgyhogy a tervekhez képest hamar feladtuk és hazamentünk.
A Guelph Lake egy völgyzárógátas tározó, ami annyit tesz, hogy egy szép nagy gáttal elrekesztették és felduzzasztották a Speed Rivert. A tó a pontos méretét nem találtam meg az Interneten, mert – hibásan – a teljes természetvédelmi terület méretét adják meg, de a Guelph Lake szemre is biztosan van vagy 100 hektár.
A Wildwood lake-nél jóval mélyebb, a gáthoz közeli kb 1 km-es szakaszon akár 10 méter mély is lehet, de part mellett közvetlenül is 4-6 méteres. Van ahol szép lankásan mélyül, van ahol szinte függőlegesen törik le a fenék irányába. A tó medre köves, az aljzaton nem sok iszapot éreztem.
Az különösen tetszik, hogy motorcsónakot nem lehet használni, tehát nincsenek vízisielők, azaz elég nyugis hely, főleg ha összehasonlítjuk a többi közeli tóval, mint pl a Wildwood Lake, Belwood Lake, Conestogo Lake. Ezeken a tavakon több száz lóerős szörnyekkel csapatnak a kanadaiak, nagyon nehéz élvezni a horgászatot az állandó hullámzásban.
Egyébként úgy számítottam, hogy szeptember közepétől nem fogok tudni horgászni menni. Projekt zárásban vagyok, implementálunk ezerrel és ez általában hétvégi munkával is jár. De néha nekem is lehet szerencsém, mivel úgy jött ki, hogy a 09.20-21-i hétvégére végül nem kellett munkát terveznünk.
Ráadásul egész héten a legszebb vénasszonyok nyara volt felénk, sőt már-már túl meleg volt, ezért minden klappolt egy jó pecához.
A családot nem akartam szombaton felverni és én is nagyon elfáradtam a héten, úgyhogy feladtam a kora reggeli indulás tervét. Így volt vagy 9 óra, mire a tóhoz értem, ahol meglepetésemre millió embert találtam a csónak rámpánál, mert éppen egy egyetemi evezős versenybe csöppentem. Öröm az ürömben, hogy legalább bőven volt aki segítsen, amikor a csónakot vízre tettem. Az evezősök pedig egyáltalán nem zavartak, mint említettem a tó nagy.
Rögtön átmotoroztam (elektromos) a csónakházzal szembeni oldalra, ahol augusztusban már horgásztunk. Itt rögtön láttam, hogy a tó szintje az elmúlt 1 hónapban legalább 1,5 métert csökkent. De most először elvittem a halradarom, amit Kanadában nem is használtam még. És milyen jól tettem…
Túl mélyre nem akartam menni, a túl sekélyt nem tartottam hatékonynak, de a radar pillanatok alatt segített megtalálni az ideálisnak vélt 4-5 méteres vizet.
A következő képeken lehet látni, hogy a partszélen világítanak a kövek, igen, onnan hiányzik 1,5 méter víz. A part olyan 50-60 méterre van, alattam itt éppen 4-5 méteres víz volt, másol néhol 6-7 méter. Innen dobáltam hol a part felé, vagy a parttal párhuzamosan.
Kb a második dobásnál jött az első kapás, de a hal jól húzott és a köveken elszakította a vékony fonott zsinórt, Így buktam egy 66mm-es 20 grammos XH Flatt Shad-et. Nem baj, rendeltem az Amazonról, úgyhogy maradt még pár darab. 😀
A doboz nagy része Mo-ról költözött velem, csak a 66 mm-es XH az új szerzemény. Pont jó ehhez a 4-5 méteres vízhez.
Újabb 3 dobás és már jött is az első csuka amit sikerült kivennem. Nem óriás, de nagyobb, mint a nyári példányok. Kb 60 cm, bő 1 kg. Aztán fél óra múlva még egy hasonló méretű. Mindössze fél óra alatt három kapás, 2 hal, mi lesz itt még…
Hát semmi. Ez után néma csönd. Valószínűleg több ok miatt. Szél nem volt, a vasalt víz pedig nem jó nappal és én a sekélyebb részek fele csorogtam. Kb 1 óra üresjárat után rájöttem, hogy ez rossz taktika. Visszamentem a kezdő pontra, ahol a csukák jöttek, de ott már nem jött semmi.
Na jó, akkor legyen a gát, ott még úgysem jártam. Legalább megnézem, hogy milyen az alja. Érdekes módon a tó nem a gátnál a legmélyebb, ott csak 8-9 méteres vizet találtam. A csónakházzal szemben 11 métert is láttam a radaron, az pedig kb 300-400 méterre van onnan.
Megdobáltam a gát oldalát pár mélyre törő wobblerrel, de csak egy kapásig jutottam, ami nem akadt meg. A nap közben annyira égetett, hogy a távozáson gondolkodtam. De végül feljött pár nagy felhő, feltámadt a szél és elviselhető lett a hőmérséklet.
A szél a gáttól fújt, úgyhogy 1-1,5 km-es sebességgel csorogtam a gáttól a mélyebb részek felé… Itt nem is horgásztam augusztusban. A radar először lankás, üres részeket mutatott, 4 méteres vízzel, de ennek ellenére volt néhány koppintásom.
Aztán elértem egy területhez, ahol 4 méterről 6-7 méterre tört le a fenék és tiszta szikla volt az alja. Nagyon akadt, de ha a Flatt Shad elakadt, akkor csak meghúztam a másik irányból és máris kiszabadult. Így nézett ki, egy kb 200 méteres szakaszt kell elképzelni, a többi terület teljesen más jellegű volt.
Igen, azok a sötét pacák a fenéken (a sárga sáv felett) kövek, a színes foltok pedig halrajok. Ahol pedig táplálék hal van, ott akad ragadozó is.
A parton volt két pecás, pont velük szemben volt az első kapásom, a parttól kb 150 méterre. Bumm, jól húz. Rázza a fejét, ez csuka lesz. Az is volt, 2 kiló feletti. Kép nem készült, mert mélyre nyelt. Kivettem a horgot, kicsit tologattam a vízben és elúszott. Egy fotó jó lett volna, mert nem volt farka a halnak. Lehet, hogy a kormoránok tették, amikor még kisebb volt. De jól védekezett így is.
A fárasztás, horogszabadítás miatt lesodródtam, úgyhogy visszamentem az előző helyre és a pecásokkal szemben az első dobásra újabb kapás. Nagyon durván húz a hal, ez nagyobb, mint az előző. Igen, jó vastag a háta.
Sajnos nem volt matrac nálam, a csónakba pedig nem akartam fektetni, hogy megmerjem a hosszát. De szemre kb 4-5 kilós lehetett. Ment vissza ez is.
Szintén horogszabadítás, visszaengedés, majd vissza a tetthelyre. Csorogtam kb 100 métert és újabb kapás. Újabb szép csuka. Olyan hosszú, mint az előző, de vékonyabb. Max 4 kilós. Soha rosszabbat.
Újabb kör, fura kapás, nem is védekezik, hát egy kis nemtommi volt. Formára naphal, de teljesen más színű.
Aztán megállt a szél, megpróbáltam vertikálozni. Süllőnek néztem, de nem volt kapófoga. Megalázó méret. De legalább jól látszik a nyerő Flatt Shad. Tele fognyommal, első peca. Ezt már szeretem.
Összesen azt hiszem 6 csukát fogtam, volt még vagy 5-6 kapásom ami nem akadt meg, meg az az első, aki elvágta a zsinórt a köveken. Az utolsó 4 csuka 1 órán belül jött 13 és 14 óra között.
Még dobáltam f4-ig, de semmi sem jött. Könnyű szívvel zártam a pecát. Sose rosszabb kalandot! Kár, hogy Tamás nem ért rá, jó lett volna megosztani az élményt.
Legutóbb mikor horgászni voltam (május közepe), még erősen tavasz volt, reggeli kimondott hideggel, ami után egész nap fújt a szél. Délelőtt dolgoztam, délután horgásztam, fogtam pár halat, elég jó móka volt.
Azóta eltelt másfél hónap, összepakoltuk a háztartást, költöztünk, pakoltunk befele az új és immár “végleges” otthonunkba és máris azon járt az agyam, hogy megint kéne horgászni mielőtt véget ér a nyár.
Tamás azt javasolta, hogy most ne az Island lake-re menjünk, hanem ide a “közelbe” a Wildwood lake-re. Ez a tó kb 45 percre van Waterloo-tól, fél órával rövidebb menet, mint az Island Lake-hez Orangeville mellett.
Kicsit gondolkodtam a dolgon, a 12 lábas csónakom két emberrel nem a legstabilabb jármű és ez a tó sokkal nagyobb, mint amin eddig voltam/voltunk. A Temzén van (Thames) :-], ami egy völgyzárógátas tó, kb 4-5 km hosszú, többnyire vagy 500 méter széles. Ha szél van, akkor itt lehetnek komoly hullámok. Aztán a kíváncsiság győzött és vasárnap reggel elindultunk Stratford irányába.
A tó egy természetvédelmi területen belül van, a belépő autónként 14 dollár, ebben benne van a mosdók és a csónak rámpa használata. Nekünk rámpa nem kell, de az úszó ponton jól jön, amikor a könnyű kis csónakot vízre kell tenni, vagy amikor ki és bepakolunk.
A környezet nagyon jól néz ki, a tavat végig erdő veszi körül, nincsenek kitaposott horgászhelyek, csak csónakból lehet horgászni. A sok eső miatt magas a vízállás, a part menti fák a vízben állnak és az ágak rálógnak a tóra. Vadregényes.
Először a part mellett mentünk végig, az elektromos motorral csendesen csorogtunk és dobáltuk a partoldalt. A víz hamar mélyült, a parttól 10 méterre már 2 méteres volt, ahol mi kavartunk megvolt akár 3-4 méter víz is alattunk. A meder többnyire kövekkel borított, nem iszapos, ezért hínárt is csak elvétve látni a vízben.
Támolygó 13 grammos Orclával dobáltam és úgy emlékszem, hogy több mint egy órája dobáltunk rendületlenül, amikor az első tenyeres Smallmouth Bass ráragadt a hármashorogra.
Később jött 2 csuka is, az egyik ebből a kis öbölből. 2 méteres víz, vízben álló nádas. Ez a a kis öböl pont úgy nézett ki, mint a Mátra tavon egy kis öböl, ahol évekkel ezelőtt láttam egy rókát, ami a vízből ivott és egészen sokág hagyta, hogy jól megnézzük. Itt nem róka volt, hanem egy szép gém és ő is jól bevárt minket.
Sajnos a csónak forgalom 11 óra körül nagyon megélénkült. Néztük is Tamással, hogy mi a franc van, hiszen azt olvastuk, hogy nem lehet vízisielni meg ilyesmi. Aztán megint elolvastam a szabályokat, és csak a jet-ski-t tiltják, a fánkozást és wakeboardot nem. El kellett volna olvasni rendesen a szabályokat…
Ezt benéztük, tisztára úgy éreztem magam, mint nyáron a Tisza tavon, ahol alig lehet meglenni a motorcsónakoktól.
Már majdnem dél volt, amikor beláttam, hogy a halak valószínűleg behúzódtak a mélyebb vízbe. Ez vagy az erős nap, vagy a hullámok miatt történt, de egy ideje a part fele dobálva már nem volt kapásunk. Ezért úgy döntöttük, hogy átmegyünk a másik oldalra, aztán a túloldalon visszaindulunk a kikötő irányába. Ontarióban lehet trollingozni, úgyhogy szép lassan csorogtunk a másik oldalra, közben egy Rapala JSR 7-est vontattam. Kb 5 perc múlva eldurrantotta valami a vontatott csalit. Ő volt, egy darabosabb Smallmouth Bass.
Jól meg is lepődtem, nem fogtam még soha vontatott csalival halat, ez ugyanis Mo-on nem engedélyezett módszer.
Hohó, akkor megvan a megoldás, mélyebben kell horgászni. Most a parttól távolabb csorogtunk, nem vontattam, azt nem szeretem igazán. Próbáltam a csalit lent tartani és volt pár kapás, meg jöttek a halak is. Kisebb csuka, Rock Bass, Smallmouth Bass, szépen sorban. Tamás is fogott sügereket, az ő képét nem teszem ki. Személyiségi jogok…
Végül összeraktam a keményebb botom, dobáltam Sebille Spin Shaddel, erre talán egy hal jött és aztán 66 mm-es Flatt Shaddel. Direkt nagyobb csalival, hátha nagyobb hal jön. És így is lett, jött sügér és egy szép csuka, nagyobb, mint amik az Island Lake-en lehet fogni. Nagyobb tó, nagyobb halak.
Fotó nem készült, szegény csuka mélyre nyelt, nem lehetett megmenteni.
Összességében fogtunk egy tucat halat, az állandó hajóforgalom nagyon zavaró volt, legközelebb majd akkor megyünk, ha már hűvösebb van és nem csapatnak vízisielők.
Vicces, de több olyan horgászt is láttunk, akik benzin motorral vontattak. Nekem még elektromossal sem tetszik ez a módszer. A benzines meg büdös és hangos…
Ez akkor még kevésbé fájt, mert valamikor áprilisban olvadt el a jég a legtöbb tavon, de amikor jöttek a kellemes tavaszi napok, akkor jóval nehezebb volt elviselni a tiltást.
Juharszirup 