Mészáros Urbán Szabó Gábor: Nemmozgó

novellรกk

Nemmozgo11 pontos.indd 1

2009.04.16. 9:57:31

Szerkesztette Szalai Zsolt.

Hálás köszönet illeti a győri Hermaion Irodalmi Társaságot, a kötet megjelenéséhez nyújtott jelentős anyagi és szellemi támogatásért.

Köszönet Szeredi Csabának a borítóhoz felhasznált fotómontázsért.

Köszönöm azoknak, akik mindig tudják és tudatják: semmi sem volt hiába. © Mészáros Urbán Szabó Gábor © Orpheusz Kiadó Orpheusz Kiadó Kft. – Budapest Felelős Kiadó: Deák László Kiadványszám: 344 ISBN 978 963 9764 27 9 Nyomta: G-print Bt. Felelős vezető: Wilpert Gábor 1062 Budapest, Székely Bertalan u. 2/a. Tel/Fax: 331-2935 e-mail: postmaster@gprint.t-online.hu

2009

Nemmozgo11 pontos.indd 2

2009.04.16. 9:57:31

novell谩k

Orpheusz Kiad贸, 2009

Nemmozgo11 pontos.indd 3

2009.04.16. 9:57:32

„Menj ki a tengerpartra, sétálj, ülj le egy sziklára, s nézd a sirályt!” Hamvas Béla (Ünnep és közösség)

„És nem megy ...” János apostol jelenései; 21,27 (Károli)

Nemmozgo11 pontos.indd 4

2009.04.16. 9:57:32

TENGER A parthoz legszívesebben akkor sétált el, mikor küszöbön állt már az este, a fény a nyílt víz hatalmas tükrén átvörösödött s a kék bíborba váltott benne. A tenger nedves nyelve feldagadt, lassan nyaldosni kezdte a homokban sütkérező lányok homorú testnyomait, finoman belepte őket, majd szétsimogatta a gömbölyű vonalak kontúrját. Az apró, óvatosan hűlő homok beszívta sós nedvét, és feszes, csillogó masszává egyesült vele. A lányok rég eltűntek, a tenger felszökött medréből, a napkorong pedig lassan kihunyva álmosodott a tiszta végtelenség fölött. A parthoz legszívesebben akkor sétált el. Talált egy padot, ahová észrevétlenül leülhetett, lábát könnyen a langyos homokon nyugtathatta, szempilláit lesüthette, és érezhette arcán, homlokán a nyugvó nap gyengülő fényét. Távolról, a víz felől sirályok vijjogása futott felé olykor, a kikötőből pedig elmosódott gitármuzsika kísértette. A színek különös, múlékony árnyalatai bronzos árnyakként lepték el a testét, de mintha bőrébe is átszivárgott volna a fényből kiérződő nyugalom, amit aztán a tenger susogása simogatott még mélyebben belé. Az olajfák illata szétáradt a levegőben, nehézzé, de gazdaggá téve azt, mintha legfinomabb parfümök súlyát érezné magán légzéskor. Ismeretlen gyümölcsök izzadó húsa, a víz sós párája, virágszirmok nedve, megpattanó rügyek lehelete. Minden olyan éteri és törékenyen finom, mint a hajszál és a szél, ahogy egymásba simulnak. A tenger, egy mosoly széthúzódása a szárazföld ajkai között, ok és érdek nélkül. A parthoz legszívesebben akkor sétált el. A nyugvó nap egyre gyengülő fénye, és szerelmes volt. Olyan szerelem, hogy nincs kibe, csak e szeretés áthullámzása egyikből a másikba. A kék bíborba váltott, a lábujjakban nevetett a hűlő homok érintése. Teste, dereka, háta, ülepe beleolvadt a pad vonalaiba, összenőtt a fa 5

Nemmozgo11 pontos.indd 5

2009.04.16. 9:57:32

rostjaival, egyetlen szoborrá dermedt vele. Már csak a gondolattól kellett elszakadni, ám a gondolat csak nehezen szabadult az életet körbefolyó puha érzetektől, pihent és gyönyörködött, aludt és szédült bennük. A pillanatok éppen könnyedségük folytán tűntek egyre jelentősebbnek, mintha nem is az élet lenne ez már, hanem valami fájdalmat és félszet levedlett állapot, egy tiszta párna csupán, amin jó elaludni. Végül a gondolat nem is megszakadt, inkább észrevétlenül halkult, vékonyodott és párolgott, előkészítve a helyet egy ennél fejlettebb mozdulatlanság számára. A parthoz legszívesebben akkor sétált el. A tenger egyre közelebb ért hozzá, a suttogás felerősödött. Az olajfák, a gyümölcsizzadás illata nehézzé vált, akár a légzés. De jó volt most mindez, jó a nyaldosó víz hűs bíbora, jó a hajszál és a szél, az álmosodás, az átmosódás, a nyugvó nap fáradó heve, a szárazföld csókra megnyílt ajkai, a nincs kibe szerelem áthatódása, a paddal eggyé nőtt végtagok érzetének hiánya, jó a nyaldosó bíbor vize, a hajszél, a földcsók, a tengermosoly, s megint csak az áthullámzó szerelem, a gondolatszakadtság, a tudatvedlettség, a moccantalan élet, és jó volt most, jó volt végre a halál, hiszen a parthoz legszívesebben akkor sétált el.

6

Nemmozgo11 pontos.indd 6

2009.04.16. 9:57:32

DÉMONÜREG Addigra a gyász már lassan befeketedett a többi kihűlt érzés közé, szerencsésen elmúlt, keserű tapasztalat maradt csupán, valami előző lét borzongató emléke, amivel azonosulni már alig tudott. A vádat, ami az emberölést illeti, indíték és bizonyíték hiányában elejtették. Úgy tűnt, készen áll, hogy új életet kezdjen, no persze nem mintha vérmes reményeket fűzött volna a környezetváltozáshoz, azt azért nem. Tudta, a sors az anatómia része, akár egy végtag, amivel az ember egyszer csak megszületik, egy szerv, talán épp a szív nyúlványa, kitéphetetlen, illetve halálos veszélyt jelentene, ha magából kitépni próbálná. Igen, valószínűleg végzetes lenne figyelmen kívül hagyni az elrendeltetést, és ezt gyáván vagy éppen bölcsen, nem is merte vállalni. Bár e sebtében elkövetett költözés a menekvők első, ösztönös reflexe volt, lelke mélyén úgy érezte, talán semmi sem változik, ha házat cserél. A szerződést hamarjában megírták, mindkét félnek sürgős volt a dolog. Nem kevés örömére még némi készpénz is ütötte a markát, az eladott és a vásárolt lakás értékkülönbözete, amiből, úgy tervezte, munka és rendszeres bevétel híján is kihúzhatja jó néhány hónapig. Zavartalan nyugalmat remélt ettől a lépéstől, egyébre nem is volt szüksége, gyógyulni és felejteni akart. A látvány és az állapot, ami az új lakhelyén fogadta, nem is ígért ennél többet: másfélszobás kis ház, szolid konyhával, aztán fürdő és vécé, két szűk üreg, néhány lépésnyi kamra, és egy magára hagyott, koszos padlás, mégis, mindez bőségesen elegendőnek tűnt egy magafajta agglegénynek. És persze ott volt a kert, gondozatlan, rég elvadult, de még rendbe hozható, még megmenthető, hiszen a föld nem pusztul el egykönnyen, minél több halál táplálja, annál buzgóbb életet ad. Démoni hely, gondolta dideregve, mikor végignézett a hernyómarta levelű futórózsák között, és 7

Nemmozgo11 pontos.indd 7

2009.04.16. 9:57:32

a barátkozás jeleként kirángatott néhány gyomot az ébredésre váró málnabokrok tövéből. A házat, mintha menekültek volna belőle, bútorozottan, nagy sietve adták át. Szuvas, göcsörtös hajópadló, vetemedett, recsegő szekrények, egy régi, kopott komód, melynek a kulcsát sehol sem találta, egy-két rozoga asztal, pókhálótól ragadós, égett por szagú lámpaburák, salétromos fal és dohos bútorszövetszag mindenütt. Éppen tökéletes díszlet annak, aki a belső életre kíván berendezkedni, hiszen semmi erős fény, semmi csinos és vonzó részlet nem zavarhatta itt meg a felejtésre irányuló koncentrációt. A falu, melynek felfedezését későbbre halasztotta, majd ha új otthonához kellően alkalmazkodott, kevés lelket számlált. Úgy tűnt, a lakosok nem a kíváncsi fajtából valók, nem kérdezősködtek feleslegesen, nem suttogtak magukban az elhúzott csipkefüggönyök mögött, és ahogy némán biccentve elhaladtak mellette az utcán, látszott, távol áll tőlük minden öncélú közlékenység. A szomszédok nem mutatkoztak, hiszen házát egy vén földműves telke és egy hantokkal teli templomkert határolta. Csendes társaság, az elmúlás különböző fokozatain. Feledésre teremtett helynek tűnt a falu, a levegő olyan halk volt, hogy a helyi legenda szerint még a szeder érését is ki lehetett fülelni. „Nem lesz ez itt olyan rossz, egyenesbe jövök majd.” – gondolta önmagát biztatva. Bár bokáján sajogni kezdett egy régi repedés, egy keveset még elsöprögetett a ház előtt, mintegy bemutatkozásként az utca szeme előtt. Az este közeledtével kulcsra zárta a kerti kaput. Lepedőt terített az ágyra, holmiját a széktámlára dobta, s már aludt is, mint körülötte majdnem minden. Tervek híján álma könnyű volt és felszínes, és szokásával ellentétben hosszan, jó kilenc órán át tartott. Eltelt néhány megszámlálhatatlan nap, fülledt, nyári csendek jártak, az udvarok mélyén fáradt kutyák hevertek és legyek járkáltak lustán az árnyékszékek deszkáin. Az elvadult parlagfű kaszálása közben fedezte fel, meg is kellett állnia, hogy kifújja magát, mert a hirtelen izgalomtól szaporán kapkodta a levegőt. Esküdni mert volna rá, hogy előző nap még nem 8

Nemmozgo11 pontos.indd 8

2009.04.16. 9:57:32

volt ott. Lába előtt egy szinte mállásig átrozsdásodott vaslemez tapadt a földre. A kaszát az almafához támasztotta, aztán nekigyürkőzött és félrehúzta a lemezt. Alatta egy mintegy hetven centiméter átmérőjű, szabályos kör alakú üreget fedezett fel, benne sötét, élettelen mélység tátongott. Emésztőgödör vagy dögkút, találgatta, majd letérdelt, az üregbe dugta a fejét, de ettől sem lett okosabb. Orrát, az illat és a bűz között, valami különös, ismeretlen szag csapta meg. Aggasztotta a tény, hogyan lehetséges, hogy tegnap még nem, ma pedig igen. Vagy talán benőtte eszét a kor, csúful kilyuggatta emlékezetét? Végsősoron nem is lényeges, a tény attól még tény maradt. Ott feketéllett előtte az üreg, és ő ott tátogott az üreg szájában, a napfénytől forró porban, viszkető térdhajlattal, és kivakarhatatlan kétséggel a szívében, a nyúlványban, hogy valami megint csak elkezdődött. Halántéka erősen lüktetett, karja, mint a felmelegedett gumi, elgyengült, de valahogy a helyére cibálta a rozsdaette lemezt, és a ház oltalmazó árnyékába húzódott vissza. Bármit tett ezután, a kíváncsiság nem hagyta békén, ott suttogott a fejében, ha olvasott, ha aludni próbált, egyre csak az üreg képe kísértette. Megpróbálta elfoglalni magát, a házban szorgoskodott, hogy gondolatait munkával kösse meg. Kisöpörte a szobákat, leporolta a bútorokat, nedves ronggyal áttörölte a szálkás polcokat, ahol szükség volt rá, újra lakkozta a fát. Megolajozta a nyikorgó ajtókat, ablakszárnyakat, lemosta a koszos zsalugátert, végül kihordott egy halom limlomot a ház elé helyezett konténerbe, amit jó pénzért vett bérbe a legközelebbi városból. Mindez persze csupán néhány napot vett igénybe, és hamarosan újra egyéb tevékenységek után kellett kutatnia, hogy kerti teendőit elodázza. Fáradt, eseménytelen óráiban, míg kávét szürcsölgetett vagy a sötét damasztfüggöny mögött álldogálva a néptelen utcát bámulta, megpróbált békét kötni a magánnyal, ami immár úgy szorongatta belül, mintha szívét esztergapadba fogták volna. Volt úgy, hogy kurta sétát rögtönzött a faluban, habár odakint nem sok kedvére való látnivaló akadt. Az apró közértben megvásárolta, amire éppen szüksége volt, hazafelé menet néha betért az egyetlen kocsmába 9

Nemmozgo11 pontos.indd 9

2009.04.16. 9:57:32

is, ami a viszolyogtató Ördöglyuk névre hallgatott. De a megkérgesült arcok és a savanyú bor rendszerint hamar a kedvét szegték. A korcsmáros zömök, alacsonynövésű ember volt, s amolyan rágcsáló módra a szemében mindig cinkos derű csillogott. Jókora díszbajuszt nevelgetett az orra alatt, a könyékig feltűrt ingben karja bűvészhez méltó ügyességgel töltötte és mosta a poharakat. Ha éppen nem akadt dolga, földöntúli nyugalommal bámult maga elé akár órákon keresztül, s ha ebben az állapotban mintegy szórakozott véletlenségből egy-egy vendégén felejtette a tekintetét, az illető hamarosan mocorogni kezdett, és nyomban derék-, fej- vagy gyomorfájásra panaszkodott. Aki egyszer is járt e hordóillatú, vén bútorokból összetákolt és fröccspárás levegővel bélelt csapszéken, annak minden bizonnyal a lelkébe szívódott valami ebből a sajátos, zavarbaejtő atmoszférából, amit a bájos, lankadt falusi nyugalom, és az ebbe a nyugalomba szújáratokként behatoló titkos feszültség egyaránt jellemzett. A ház, amit néhány hét alatt egészen kicsinosított, atmoszférájában még mindig nem hordozta teljesen az élet jellegzetes jegyeit. Habár állaga nem romlott tovább, megújulni, feléledni sem tudott igazán. Pedig új gazdája igyekezett. Többször is ellenőrizte például, működik-e még az egyébként vadonatúj telefon, de sem a készülékben, sem a vezetékben nem talált hibát. Hogy nem hívta senki, annak egyszerű oka lehetett: számát titokban tartotta régi ismerősei előtt. Sóváran a röpke izgalom és az emberi hang után, néhanap feltárcsázott egy-egy tetszőleges számot, ám ha a hívott fél válaszolt és hangosan hallózni kezdett, bátorsága elillant, gyorsan lerakta a kagylót. Érezte, nem jól van ez így, nagyon nem jól, tisztán látta magát kívülről, figyelte, hogy meddő tevékenységeiben mennyi kétségbeesés lakik, hogy egyedüllétét, mint egy haldokló állatot, hiénaként kíséri a lassú fájdalmak csordája. Ebben a furcsa, elemző perspektívában, melyben voltaképpen tehetetlen önmagától próbált meg elidegenedni, az volt a legszomorúbb, hogy semmiféle tanácsot, semmi jó szándékú intést nem tudott önmaga számára megfogalmazni, képtelen volt előremozdítani saját ügyét, s 10

Nemmozgo11 pontos.indd 10

2009.04.16. 9:57:32

miután ezt felmérte és e célról végül le is tett, úgy gondolta, neki, aki a felejtésre és az előrelépésre törekedett, talán nem szabadna felelősséget vállalnia a félelemtől szinte letaglózott másikért. Így aztán már azt sem bánta, hogy egy nap felhagyott a kínzó töprengéssel, és kiszökött a lassan újfent enyészetnek induló kertbe. Mintha csak arra készült volna, hogy sajgó fogát egy cserépdarabbal veri ki, torkában dobogó szívvel feltépte a földről a rozsdás fémlemezt, és az üreg szájához térdepelt. A helyzet mit sem változott, továbbra sem látott semmit odalent, csak az a meghatározhatatlan szag tódult marón az orrába, mintha nedvesen rothadó, sötét növények tenyésztek volna a mélyben. Tenyere élével földet szórt az üregbe, fülelt, hátha ekképpen felmérheti annak mélységét, de néma csend jött csak felfelé, folyamatos zuhanás. Csalódottan leszegte a fejét, éppen ettől tartott. Jobbnak látta, ha most visszatér a házba. Súlyos, lustán és bénán egymásra torlódó nyári napok jöttek, a hőség, mint a hullámokban omló háj, lomhán szétterült a falun. Az esték sem hoztak különösebb enyhülést, a melegben elhagyta az étvágy, unalmában a plafonon céltalanul mászkáló legyeket számolgatta. Éjszaka a rádió hangjára próbált elaludni, komolyzenei műveket sugároztak, néha kulturális szemlét, vagy kívánságműsort. A moderátor felkérte a hallgatókat, ha kedvük úgy hozza, osszák meg másokkal gondolataikat a gyászról, a telefonszám a következő, a hívás nem emeltdíjas. Hajnali két óra lehetett, álmatlanul izzadt az ágyban, a rádióműsor elgondolkoztatta. Először egy idős asszonyt kapcsoltak be, néhány hete megözvegyült, a vizelési ingerek miatt virraszt, de férje hamvai mellett rá is vár már a kolumbárium hűs ürege. Így telnek a napok, nyugodt, egészséges fájdalommal, és minden este tudja, holnapra eggyel kevesebb. Fiatal tanárnő következett, párját fél éve temette el, rák, de liberálisnak tartja magát, s a fekete viselet ellen hozott fel érveket, tikkasztó a nyár, tűz a Nap, bizony kényelmetlen a gyászruha, meleg az özvegyi farmer, de különben is, őt ne sajnálja senki, mert ez magánügy, s neki ezt most meg kellett osztani a hallgatókkal. 11

Nemmozgo11 pontos.indd 11

2009.04.16. 9:57:32

Ahogy a vélemények sorjáztak, őrült gondolata támadt. Felült az ágyban, és izgatottan, gyors leltárt készített, mivel gazdagíthatná ő is a szóban forgó témát. Vakon tárcsázott, a telefonszámot már fejből tudta, ám az mégis valahogy hibásnak bizonyult, egy unalmát nehezen leplező, nyilván előre rögzített női hang ismételgette, hogy az előfizető nem kapcsolható, vagy ezen a számon előfizető nem is létezik, tulajdonképpen mindegy, véleményét meg kellett tartania magának, hiába is kérlelte még vagy egy órán át a műsorvezető, a hívás kudarcba fulladt, a dolog nem működött. Dühödten rácsapott a készülékre, lihegett a sötétben. Azt kívánta, bárcsak végre elnyomná az álom, s egyúttal, hogy soha ne is virradjon meg többé. Mégis megvirradt, és ahogy várható volt, jóval kimerültebbnek érezte magát, mint lefekvés előtt. Míg megkávézott, erősen töprengett, és ezúttal már elkerülhetetlennek vélte a folytatást, tisztán látta, miképpen fog cselekedni. Ez a sorsom, ez a nyúlványom, bíztatta magát. Az üreget legutóbb elfelejtette lefedni, most is üresen ásított rá a kert szegletében. Meglepetésére, a közelben egy elpusztult seregély hevert a földön, betegség, vagy a szomszéd lőtte meg, nem kívánt kutatásokat végezni az ügyben. Hirtelen ötlettől vezérelve a tetemet cipője orrával az üregbe lökte, ám a mélység erre a megszólításra sem adott választ. Még várt egy darabig, majd sarkon fordult és a szerszámoskamrába ment. Egy kartondobozból spárgagombolyagot halászott elő, s egyúttal egy régi borosüveget is magához ragadott. A spárga egyik végét az almafa törzsére, a másikat a palack nyakára kötötte. Egy ostoba kísérletet megér, gondolta, és engedni kezdte a palackot az üreg száján lefelé. Így tett, míg a spárga lassan elfogyott és megfeszült, ekkor a felszínre húzta az üveget és gyors fejszámolásba kezdett. Minimum ötven méter, és még nem elég. Valami tévedés lesz itt. Újra a kamrába ment, s lázasan újabb kötél után kutatott, de nem talált megfelelőt. Szombat lévén belátta, hogy a faluban nem juthat megfelelő eszközökhöz, kocsiba ülni meg, hogy a városba hajtson, nem volt kedve. Sejtette, keserves, várakozással lassított hétvége áll előtte, és így is lett. 12

Nemmozgo11 pontos.indd 12

2009.04.16. 9:57:32

Megadta magát a semmittevésnek. Az ablak előtt üldögélt, s naphos�szat a kert lassú összeomlását bámulta, vagy az ágyban hevert és olvasni próbált, jobban mondva azon igyekezett, hogy könyvében a szavak a követhető egész formáját vegyék fel. Morfondírozott, miért tört rá, mint valami alattomos kór, ez a romlott érdektelenség. Míg anyja élt, folyton feladatokkal halmozta el, rövid parancsokat kapott, amiket igyekezett vita nélkül teljesíteni. Mikor az idős asszony egészségi állapota megromlott, a takaró alól vezényelte az életet, míg hangja el nem hagyta. Az utolsó éber pillanatáig valamiféle ellenőrző, elszámoltató hatóságként felügyelte a körülötte tüsténkedő férfit, aki szótlan aggodalommal hordta a gyógyteákat és mosta a piszkos ágyneműt. Aztán elérve a pontot, ahol a fájdalom megfosztotta erejétől, lemondott a fia feletti rendelkezésről, és keményen, mint a legedzettebb katonatisztek, átadta magát a haldoklásnak. Két hosszú napon át vajúdott benne a vég, mígnem a harmadikon a teste örökre kihűlt. Mikor az alig negyvenkilónyi porhüvelyt elszállították, a doktor elejtett néhány halk szót az alultápláltságról. Mint a méreg, e szavak felszívódtak a lelkében, s a gyászt a lelkifurdalás heves rohamai tetézték. Jöttek a sebekkel teli napok, tartalmatlanul, elvégeznivaló is alig akadt. A környezetváltozás, ebben bízott, örökre elhagyni a kísértetházat, az ott megélt utolsó hetek félelmeit, az irgalmatlan magányt. Most azonban, hogy elköltözött, és készen állt a reményteli újrakezdésre, meg kellett állapítania, a terv nem működik, sehogy sem indul be a vágyott megszabadulás. Magával hozott valamit, valami kéretlen sorsot, ami a világ végére is elkísérte volna, elvégre a szívének pitvarában rejtőzött el, s onnan kitéphetetlennek bizonyult. Mások talán nem adták volna fel ilyen könnyen, küzdöttek volna, elutazni, megszervezni egy egzotikus nyaralást, ismerkedési estekre járni, belefulladni a tévéműsorba, vásárlási rohamoknak engedni, távoli tengerekről álmodozni, barkácsolni, építeni vagy akár elzülleni, ocsmány vegetációként elégni, megannyi lehetőség, hogy az ember elkerülje a tükörképét. Ő azonban lemondott mindezekről, próbált szerényen meghúzódni az új házban, és kitárt kapukkal, érzése szerint az 13

Nemmozgo11 pontos.indd 13

2009.04.16. 9:57:32

alázat nehéz feltételét is teljesítve várakozott, hogy a feloldozó jószerencse tiszteletét tegye nála. Mégsem volt éppen megnyugtató, ahogy az események alakultak. Mióta az üreget felfedezte, visszatért belé a szorongás, és fel kellett ismernie, hogy az életben néha nyíltan előtolakodik egyfajta kegyetlen humor, ami válogatás nélkül, vagy éppen egy ravasz terv részeként gyötri az élőket. Annyira nyilvánvalónak, szinte szükségszerűnek tűnt, hogy az üreg éppen az ő kertjében jelent meg, hogy a véletlen esélyét rögtön kizárhatta. Mert még ha az Isten háta mögött vásárol ingatlant, az üreg oda is követte volna. Igen, nem ő fedezte fel, hanem végül az üreg találta meg őt. És ezúttal is rettentő nehéz volt felmérni a következményeket. A helyzet nem tűnt rózsásnak, de úgy határozott, időben kell cselekednie, most a végére fog járni, most kezdeményező lesz, nem pedig passzív befogadó, akivel a dolgok csak úgy észrevétlenül megtörténnek. Utána jár, kibogozza ezt a csomót, és nem gátolhatja meg benne még a zsigereiben viruló félelem sem. Hétfőn a mezőgazdasági kisboltban kétszáz méter erős spárgát vásárolt. Biztosra akart menni, s maga a feltételezés, hogy az üreg ilyen mély lehet, megszédítette. Izgatottan tért haza, rögtön nekilátott a kísérletnek. Óvatosan engedte lefelé a borosüveget, miközben tízméterenként törtek rá a szorongás újabb és újabb hullámai. Semmi ellenállás, semmi apró érzet, hogy a palack földet, de legalább valami levegőnél sűrűbb anyagot ért volna. Az üreg engedelmesen nyelte a kötelet, lement mind a kétszáz méter. A végét ismét az almafához kötötte, és még aznap visszasietett a boltba. Az eladó szerencsére nem kérdezősködött, bár arcán végig leplezetlen vidámság ült, amint újabb kétszáz méternyi spárgát tett a pultra. Aztán legnagyobb megrökönyödésére az idegen zárás előtt még egyszer beesett hozzá, a felindultságtól erősen lihegett, és összesen kétezer-négyszáz métert vásárolt, ennyi volt ugyanis raktáron, meg hozzá még egy kilométert a legvastagabb horgászdamilból. Az eladó most már hangosan nevetett. „Csak nem a pokolba indul horgászni?” – kérdezte. 14

Nemmozgo11 pontos.indd 14

2009.04.16. 9:57:32

A zsinegek és a damil kötegeit a kocsiba dobta, és hazahajtott. Már szürkülni kezdett a kert, és félő volt, hogy a madzagok e természetellenes mennyisége titkon életre kel és egy átláthatatlan, önálló óriáscsomóvá fonódik össze. Mikor a sötétben már hunyorognia kellett, úgy döntött, aznapra feladja a próbálkozást. Fáradtságánál csak csalódása volt nagyobb, mikor valahol kétezer méter után elhagyta az ereje. Hitetlenkedve megrázta a fejét, aztán a kötelet a fatörzs köré erősítette és morogva nyugovóra tért. Hosszú órákig nyugtalanul vergődött az ágyban, kínjában a rádiót hallgatta. Kulturális műsort sugároztak, egy népszerű író beszélt komoly előadásmóddal nem kevésbé komoly dolgokról. Olvadt sajt lágyságú hangon több passzust is felolvasott művéből, de még valahogy a szoba érdeklődő csendjében is unalmasnak hatott beszéde, annak ellenére, hogy a téma végig az emberi ürülék körül koncentrálódott, úgy rémlett, immár órákon keresztül. Így mégis sikerült elaludnia. Különös, kellemetlen álmot látott. Újra az anyja temetésén volt, de mivel sem a halottat nem látta, sem a gyászba öltözött megjelentek között nem talált ismerősre, ezt csak úgy, az álom súgta ismerettel nyugtázta. Feszengett, mert míg a többiek elegáns ruhát viseltek, rajta csak egy kopott, ráadásul sáros szárú nadrág volt, meg egy kihízott zakó. Cipőjébe valószínűleg egy kavics került, ami végig fájdalmasan böködte a talpát. A tömeg a sír köré csoportosult, helyet hagyva a temetkező legényeknek, akik a jelre várva, mikor is a koporsót a gödörbe ereszthetik, türelmesen tétlenkedtek. Várta nagyon, hogy a szertartás véget érjen, mert cipőjében a kavics roppant kellemetlen volt, bárhogy is igazgatta lábujjai között. Szeme a vastag, sodrott háncskötélre tapadt, amit ügyesen áthurkoltak a koporsó fenekén. Aggasztotta a gondolat, hogy a kötél túl száraz, s netán elszakadhat, a holttest pedig hangos dörrenéssel az üregbe zuhan. Azt is furcsállotta, hogy a pap végig egy szót sem szólt, viszont gyakran kérdőn pillantott felé, és úgy látta, a reverenda alól néha földimogyorót vagy mandulát húzott elő, és azt majszolgatta a legnagyobb békében. Mikor egy örökkévalóságnak 15

Nemmozgo11 pontos.indd 15

2009.04.16. 9:57:32

tűnő idő után sem történt semmi érdemleges, óvatosan, hogy ne csapjon zajt, egy tiszafa rejtekébe húzódott és megkönnyebbülve rúgta le cipőjét. Meglepve látta, hogy amit kavicsnak gondolt, az egy galacsinná gyűrt papírfecni volt, rajta egy hatjegyű számsorral, közte kötőjellel, mintha egy telefonszám lenne. Törte a fejét, eszébe jut-e róla valami, de hiába, a számsor nem tűnt ismerősnek, voltaképpen semmiféle jelentéssel nem bírt. Szomszédos kutyaugatásra riadt fel, odakintről a pirkadat aranyló fénye szüremlett a szobába. Olyan lassan tért tudatához, hogy az álomban látott számot sikerült átmentenie a valóságba. Többször is hangosan elismételte, nehogy óvatlanul feledésbe merüljön, buzgón ízlelgette, mint egy verssort, de továbbra sem találta helyét emlékezetében. Hirtelen ötlettel a telefonért nyúlt és tárcsázott. Hallotta, hogy valahol a másik készülék kicseng, ötször, hatszor, hétszer is, tovább azonban nem bírta idegekkel, a helyére lökte a kagylót. A másik oldalára fordult, próbált visszaaludni, de szíve vadul reszketett, szemhéja vibrált. Szisztematikusan lélegzett, próbálta uralni magát, fegyelmezni testének ijedt válaszait. Később, mikor már épp sikerült volna elszenderednie, fémes csörgéssel felüvöltött a telefonkészülék. Ötször, hatszor, hétszer, és nem hagyta abba, sőt, mintha türelmetlenségében torka egyre tágabbra nyílt volna. A fülére szorította, szinte annak üregébe tömte a vékony, nyári takarót, s úgy várta vacogva, hogy a borzalmas csörömpölés elhallgasson. Egész testét átjárta, eláztatta a félelem. Későn verekedte ki magát az ágyból, a kialvatlanságot két bögre tejeskávéval igyekezett orvosolni. Mikor emberi formáját úgy-ahogy vis�szanyerte, és a tükörben a rámeredő arc levedlette a merev szorongást, kezeslábasba bújt és kisétált a kertbe megint. A földben a szörnyű lyuk úgy várt rá, ahogy hagyta, a kötél pedig továbbra is ott feszült az almafa és a végtelen mélység között. Húzzuk fel végre, bíztatta önmagát, és az üreg mellé térdepelt. A kötél azonban, legnagyobb döbbenetére, nem mozdult, megszorult, hiába erőlködött, makacs erő húzta lefelé és tartotta odalent, fénytelen önma16

Nemmozgo11 pontos.indd 16

2009.04.16. 9:57:32

gában. Karja dacból újra nekilendült, engedte, húzta, rázta, de semmi, semmi eredmény. Valahol elakadhatott, gondolta logikusan, felállt, a fejét vakarta, és fogalma sem volt, mitévő legyen. Harag horgadt benne, legszívesebben előkapta volna a zsebkését, de aztán elsziszegett néhány durva szitkot, kelletlenül nyugalomra intette magát, és az almafa árnyékába heveredett. Letört egy száraz fűszálat és a fogai közé dugta. Félszemmel az üregre pillantott. Mennyi időt, mennyi energiát fecsérelt erre az átkozott rögeszmére, és tessék, itt fekszik megcsúfoltan, becsapva, elhagyatottan. Az almafa lombjára emelte tekintetét, most vette először észre, hogy e legalább fél évszázados fa görcsös ágnyúlványai terméketlenek, szemével a levelek takarásába bújt augusztusi terméskezdemények után lesett, de a növény, akár egy komor özvegy, egy fáradt matuzsálem, nem érlelt többé gyümölcsöt magán. Felkelt az árnyékból, és szúrós pillantást vetett a fagyalfalon túl hallgató templomkert felé. Aztán megvetette lábát az üreg mentén, és becsukott szemmel hosszan a mélységbe vizelt. Hogy provokációnak szánta-e, azt maga sem tudta. De mivel jól esett – és végre valami jól esett! –, nem szorult magyarázatra. Sőt, tovább akart menni. Nem volt iszákos, de jólesően tört fel benne a vágy a pincehideg bor és a szikvíz iránt. Hogy megtöltse, ami üres, s hogy ürítse, ami teli. Mire az italbolthoz ért, amit egy rejtélyes oknál fogva Ördöglyuknak kereszteltek el, már bő hozamban folyt róla a veríték. Belépett a kocsmába, odabent legalább tíz fokkal hűvösebb levegő fogadta, s kellemesen megborzongott. Hosszúlépést rendelt, majd egy félreeső asztalnál helyet foglalt. Végighúzta ujját a pohár hideg, deres falán, aztán homlokára és lecsukott szemhéjára rajzolt hűsítő jeleket, csapzott haját pedig ernyedten hátrasimította. Elveszett volt, mint egy gyerek a hatalmas nyárban. Lassan ivott, mert minden lassulni, megrekedni látszott körülötte. Finoman ízlelgette a vizes bort, és figyelte, ahogy az alkohol jótékonyan lecsorog torkán, szétárad gyomrában, vérében, tagjaiban, és finom, hártyaszerű kábulatot, jóleső, hálás zsibbadást okoz. Olyan volt, mint egy halk, türelmes kísérlet, feltölteni bensőjében a réseket, kiönteni a bent lakozó félelmet, 17

Nemmozgo11 pontos.indd 17

2009.04.16. 9:57:32

mint egy népes ürgecsaládot. Érezte, hogy a korcsmáros őt nézi, de fütyült rá, hogy éreztetik vele idegenségét, és bogaras városinak gondolják, aki nyugalmával nem tud mit kezdeni, s magányából jobb híján az egyremásra ürülő poharak fenekébe bámul. Egyfajta öntudatlan, meditációs technikát használt, sorra vette a múlt egy-egy jellegzetes képkockáját, jó alaposan annak lényegére koncentrált, majd megsemmisítőn áthúzta, széttépte, összegyűrte képzeletében e rosszemlékű képeket, mintha ezáltal meg nem történtté tehetné múltjának e kísértő mélypontjait. Látta a régi házat, a sötétfoltos szobákat, a pikkelysömörszerű, oszló falakat, a nyomasztó lassúsággal rájuk ereszkedő plafont, a tehetetlen csömört, a betegséget, az élet penészként bűzlő, gonosz marokkal mért csodáit. Húsz év bénult képződményei, sekélyes, élettelen helyszínei vonultak fel szeme előtt, s látta, hogy ez az idő, s benne a folytonos készültség valami rosszra, ez nem csupán otthagyta, eltelt nélküle, simán, eredmények nélkül, de ez a húsz év szinte lerohadt róla, mint a fáról több mázsányi beteg termés. Meddőnek lenni nem azt jelentette, hogy üresnek lenni, éppen ellenkezőleg, színültig tele lenni vággyal és akarással, és így meg nem valósulni, így veszendőbe menni, hallgatni és az alázatra vagy a kiválasztottságra hivatkozva a küzdelmet eleve elutasítani. Újabb italt rendelt, nézte a borospohárban fogyatkozó nedvet, érezte a lassan beálló részegség csillogó balzsamát, a kedvén végigsöprő cinizmust és önutálatot, és élvezte apró győzelmét, hogy mérték és szabály nélkül újra és újra magához rendelheti a csapszéken türelmesen várakozó gazdát, aki tekintetéből ítélve tökéletesen ismerte már a hozzá hasonló kudarckerülők szánalmas kudarcait. És ravasz mosollyal, megjegyzések nélkül szolgálta ki. Később, mikor hólyagja a kötelességére figyelmeztette és segélykérőn nyilallni kezdett, gyorsan darabokra hullottak homloka mögött a fantázia enyves síkidomai. Felállt, hogy megkeresse a vécét. A terem végében, egy félig elhúzott bíborszínű zsakard függöny mögött felfedezett egy ajtót, ami akár a mellékhelyiségbe is vezethetett. Jelzést nem látott sem az ajtón, 18

Nemmozgo11 pontos.indd 18

2009.04.16. 9:57:32

sem a falon, de a gyanúsan kémlelő korcsmárosnál nem akart kérdezősködni. Félrehúzta a függönyt és benyitott az ajtón. Nem éppen erre számított. A helyiség olyan volt, mint egy évekkel ezelőtt lezárt személyzeti mosdó. Állott, nehéz levegő terjengett a félhomályban. A csempék egy tetemes része hiányzott a falról, a legtöbbet ledobta magáról a nyirkos fal, a földön mindenütt törött cserepek és téglamaradványok hevertek. Az egykori mosdócsészét eltávolították, valószínűleg egyszerűen letépték, a valahai piszoárok helyéről is csak a falból kilógó vezetékek poros csonkjai árulkodtak. Az ajtóval szemben, kevéssel a mennyezet alatt apró, csiszolt üvegű ablak hunyorgott, szürkésen bolyongott befelé rajta a fény, és mint valami sűrű szennyvíz, megtelepedett a pusztulás alakzatain. Pár lépésre a bejárattól egy tükör támaszkodott a falnak, lapjához kaszáspókok hullái tapadtak. Villanykapcsolót nem talált, ahogy izzót vagy lámpabúrát sem. Tett néhány lépést befelé, a helyiségből balra egy kanyarodó nyílt, ahol, ha lehet, még sűrűbb volt a homály. Itt már a kőlapokat is felbontották a padlón, helyükön, középen kerekded sötétség hevert. Ahogy óvatosan megközelítette, látta, egy mélyedés van a padlóba vájva, szájából egy falétra meredt kifelé. Leszedte magáról a hajába és az arcába ragadt pókhálófoszlányokat, majd féltérdre ereszkedett. Ilyen közelségből már kivehetővé vált: ismét egy üregre bukkant. Megtapogatta a létrát, mozgatta, vajon biztonságos-e. Kíváncsisága legyőzte ösztönös ellenkezését, lábát az egyik létrafokra tette, kezével megkapaszkodott a talajon, s elindult lefelé. Két méternél nem lehetett mélyebb a padló, egy pinceszagú szobába érkezett. Hiába is meresztette a szemét, alig látott valamit. Sejtelmes érzés fogta el, próbálta megsaccolni a helyiség kiterjedését, ósdi tárgyakat, rejtett kincseket képzelt a szénfekete sarkokba, és további járatokat, melyek talán még mélyebbre, valószínűleg felfoghatatlanul mélyre vezetnek. Fény hiányában kedvetlenül álldogált egy darabig, majd mivel a vizelés ingere egyre jobban bíztatta, gyorsan kigombolta nadrágját és kön�nyített magán, csak úgy, bele a sötétségbe. Ahogy a folyadék földet ért, 19

Nemmozgo11 pontos.indd 19

2009.04.16. 9:57:32

hangosan csörömpölt, mintha valami fémet ért volna. Miután végzett, tőle telhetően szaporán visszamászott a föld fölé. Mikor kidugta fejét az üregből, egyenest a tükörre esett tekintete. Csak a kedvezőtlen fényviszonyokra és bor okozta kábulatra foghatta, a tükörből egy idegen férfi arca meredt rá, legalább annyira meglepetten, mint ő maga. Hitetlenkedve elfordította a fejét, jobbra aztán balra, s a jelenség engedelmesen követte mozdulatait. Szíve vadul vert mellkasában, lehunyta a szemét majd újra kinyitotta, s a kép ekkor mintha árnyaltabbá vált volna, az arcban immár magára ismert, de a vonások mögött, melyeket magáénak érzett, még mindig honolt némi idegenség, valami ijesztő, alig megfogalmazható másság. Az üreg szájából kilépve felegyenesedett, és igyekezett elkerülni, hogy újfent a tükörbe pillantson. Elbotladozott az ajtóig, és hálát adott az Istennek, hogy azt rendben találta, s a kilincs is az eredeti helyén maradt. Egyetlen másodpercre rátört az őrült fantázia, elképzelte, hogy a mosdó, mint egy abszurd élőlény, rabul ejti, mert amíg odabent időzött, valaki eltűntette a bejáratot, illetve a bejárat továbbra is létezett, odakint, abban a másik világban, hanem a kijárat nem volt már sehol, lebontották, mint a csészéket és a piszoárokat, s helyén vastag fal állt, áthatolhatatlan, tömörré nőtt anyag. Elhessegette a nyomasztó gondolatot, és sietve kilépett az ajtón. Azonnal megérezte, hogy valami megváltozott. Legnagyobb meglepetésére az asztalánál egy ismeretlen férfi ült, éppen az ő helyén. Az asztalon egy ital állt, de nem az ő itala, ebben biztos volt, azt ugyanis egy másik asztalon látta viszont, az ablak mellett. Mintha zavar keletkezett volna a térben, és a tárgyak kitörtek volna a rájuk mért rendből. De nem csupán a bútorok osontak halkan odébb távollétében, hanem az egész terem atmoszférája megváltozott, máshogy világítottak a színek a ferdén beeső fényben, és elsősorban úgy érezte, mintha időben sokkal később lenne most, és nem öt percet, hanem legalább öt órát töltött volna a mosdóban. Ráadásul egy egészen furcsa vibrálás töltötte meg a levegőt, olyasféle nyugtalan csend, ami nagy termekben marad hátra, ha a táncos mulatság véget ér, és a megviselt parkettalapok, melyeken a lábak kíméletlenül rop20

Nemmozgo11 pontos.indd 20

2009.04.16. 9:57:32

ták, most fáradtan, meg-megreccsenve nyújtóznak vissza eredeti nyugalmukba, és a levegő még tele a szétsugárzott energia ragyogványaival. Közönyt próbált színlelni, feltűnés nélkül az idegenre sandított, aki gondterhelten a cipője orrát nézegette, majd halkan az ablak melletti székre ereszkedett, ahol az új helyet kijelölték számára. Tudta, itt valami tévedésnek kell lennie, sőt, az is megfordult a fejében, hogy ezek ketten, a korcsmáros meg a másik, ostoba tréfát űznek vele, és míg a mosdóban volt, az italokat megcserélték. Igen, ez az egyetlen kézenfekvő magyarázat, minden más lehetőség, ennél jóval aggasztóbb lett volna. Bosszankodott egy darabig, hogy így kicselezték, és azon morfondírozott, hogyan vehetne elégtételt tréfamesterein. Rendelt még egy pohárral, s közben a kiszolgálót leste, aki előnytelen külleme és gyanús félmosolya ellenére sem látszott olyan figurának, aki ilyen gyermeki csínytevésre kapható. A megoldás aztán szinte magától kínálkozott fel. Az idegen kisvártatva felkelt, és határozott léptekkel a mosdó felé vette az útját. „Meg fogsz lepődni, kisapám!”, gondolta kárörvendően, és próbálta elképzelni a fickó arcát, amint a lepusztult helyiségbe lép. Aztán hirtelen elvetemült gondolata támadt. A korcsmárosra pillantott, aki teljesen elmerült a rádió hangolásában, s fogai közt szidta a sok „büdös, kulturális mocskot”. Feltűnés nélkül cselekedett, az idegen asztalához osont, két gyors mozdulattal kicserélte a poharakat, mintegy visszaállítva az eredeti helyzetet, majd sebtében a székre vágta magát, melyen először is ült. Egész testében remegett az izgalomtól, úgy várta a – reményei szerint – fergeteges hatást. Az ismeretlen férfi hamarosan előbukkant a függönnyel takart ajtó mögül, már indult volna felé, aztán hirtelen megtorpant. Haját egy helyen vastag, szürke pókháló borította, szemében pedig a döbbenet tökéletes tanácstalansága tükröződött. Tétovázott, majd mivel érezte, hogy helyzete kínos és mulatságos is egyben, úgy döntött, helyet foglal a távolabbi asztalnál, az ablak mellett, ahol itala várt rá. Gyanúsan meredt a másik férfira, aki nem titkoltan derült a mókán, és ünnepi mosollyal az arcán újabb pohárral rendelt. 21

Nemmozgo11 pontos.indd 21

2009.04.16. 9:57:32

A korcsmáros készségesnek mutatkozott, kettőjükkel ellentétben az ő ábrázata semmiféle érzelmet nem árult el. Valószínűleg édesmindegy volt számára, ki melyik asztalnál ül, s lehetett volna akár több tucat vendége is, egyáltalán semmi jelentőséggel nem bírt, ha azok kényük-kedvük szerint egyik széket a másik után próbálják ki, ha egymással, egymás ellen szövetkeznek, vagy csak céltalanul lézengenek a térben, mint lepkék rajai a fény körül. Csak az számított, hogy itt vannak, mind itt vannak az Ördöglyukban, s ennek valószínűleg jóval kisebb jelentőséget tulajdonítanak, mint illene. Miután az események után érzett mámor elcsendesült, eszébe jutott az üreg, és kedve máris lelohadt. Igyekezett megvigasztalni magát, erőt meríteni a történtekből, hiszen úgy tűnt, mégis csak képes befolyással lenni a világ sokkoló menetére, s reménykedett, talán kijelölhet egy területet a halódó eklektikából, és abban átmenetileg rendet teremthet. Ivott, mintha az élet vize lenne poharában. Ebben a boldognak érzett pillanatban hinni tudott benne, hogy ma pontot tehet az ügy végére és felderítheti az üreget. Ha e démonikus, szörnyű tápcsatorna fenekére ér, ha méreteit, roppant terjedelmét mérni tudja, akkor egyben annak értelméhez is közelebb kerül, és ha e tudás birtokosává válik, azt felhasználhatja, kamatoztathatja saját életében is, mint egy bűvésztrükköt, amiből nevetve megél majd. Rettegés és szégyen nélkül, könnyedén. Okosan áthatolva az árnyak nyirkos fátylain. „Okosan!”, mondta, és mutatóujját nyomatékkal maga elé szegezte. Szemét lehunyta, szája kéjes vigyorra húzódott. Míg tárcájából pénzt kotort elő, már vadul tervezgette az áttörést. Elhatározta, hogy a kertben éjszakázik, és ha kell, a bokájára tekeri a kötél végét, hogy a legapróbb rezzenést se szalassza el odalent. „Ma este!”, döntötte el, és indulatosan az asztalra csapta az üres poharat. Részeg volt és ragyogott. Ahogy hazaért, az ég teljesen besötétedett, illetve a falura a nyári alkonyhoz méltatlan, fullasztó homály ereszkedett alá. Ha visszagondolt, ismét nyugtalanság fogta el a kocsmában történtek miatt, de hiába is pró22

Nemmozgo11 pontos.indd 22

2009.04.16. 9:57:32

bálta térben és időben rendezni a cselekményeket, logikájának minden tapasztalt részlet ellentmondott. Az ital émelyítően érzékennyé tette lelkiismeretét, elsősorban a haldokló anyja iránt érzett gondoskodás vágya lobbant fel benne, és undorodott magától, ha arra gondolt, az asszonyt egész délután egyedül hagyta. Félt, hogy az Isten nem kegyelmez neki e mulasztás miatt, de ezúttal is, mint általában, ha előtolakodott benne a törődés kényszere, az ital segítségével csillapítani tudta kétségeit, a bor kiszorította véréből a szorongást. A kocsit már a szomszéd ház előtt leparkolta, remélte, anyja nem ébred fel a motor zajára. Úgy settenkedett be a házba, mint egy besurranó, lassan forgatta meg a kulcsot a zárban, s az ajtót is csak félig tárta ki, mielőtt elérte volna azt a bizonyos nyikorgási pontot. A levegő fülledt és nehéz volt, nyirkos és szagos, mint egy sokáig használt lélegzet. Semmi mozgást nem észlelt odabent anyja szobája felől, minden változatlan volt és elkeserítő, zaj nem szűrődött kifelé. Talán már meg is történt az elkerülhetetlen, jutott eszébe, de aztán sietve elhessegette a rémisztő képet. De ha így is van, most nem akar tudni róla, most nem elég erős az ilyesmihez, és amúgy is, minden rendben, nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Képtelen volt belépni a szobába, a bátorsága elfogyott, hogy lenyomja a kilincset, ami talán már egy másik világba vezet, így inkább lábujjhegyen, óvatosan odébbállt. Egy ötlet éppen kapóra jött, eszébe jutott, hogy meg kell öntöznie a virágokat a kertben. Ez még a folyékonnyá váló mindennapok szilárd részét, a rutin biztonságát adta. Remélte, ettől majd kiszellőzik a feje és megnyugszik valamelyest. A sötét kertben állt, kezében a csordogáló gumitömlővel, és úgy érezte, a félelem, akár a növényi töveket a víz, hangtalanul körbefolyja egész testét. Az este meleg volt és nehéz, mint egy hatalmas anyag, ami nesztelenül a bőréhez dörgölőzik. Belereszketett ebbe az érintésbe, fülébe szúnyog repült, térdének nekiütődött valami. A ráfröccsent nedves földtől csatakosan visszavonult a házba. Letett róla, hogy abba a szobába még ma belépjen. Gyenge volt, mintha láz gyötörné, egy percre a falnak kellett támaszkodnia. Villanyt akart kapcsolni, de 23

Nemmozgo11 pontos.indd 23

2009.04.16. 9:57:32

az izzó kiéghetett. Tehetetlenségében saját kis zugába húzódott be, cipőjét lerúgta és az ágyra dobta magát. Fáradt és összetört volt, ijesztő gondolatok csörömpöltek a fejében, melyektől nem tudta, hogyan szabadulhatna. Az ágy mellett tartott vermutos üveg napokkal ezelőtt kiürült. Azon tűnődött, talán áramszünet van, s ha ez igaz, akkor az anyja ágya mellett, az éjjeli szekrényen az energiatakarékos lámpa sem világít. Mivel ezt így konkrétan nem merte ellenőrizni, megpróbálkozott a rádióval. A készülék működött, csak a műsor volt csapnivaló. Valami kulturális ajánlót adtak, meghívott vendég is beszélt, híres ember, csupa fennhéjázó okosság áradt szavaiból, melyek reménytelenül elvesztek a szoba egyszerű, fojtó csendjében. Úgy tetszett, órák teltek el, rozsdás percmutatók és olajozatlan fogaskerekek szeszélye szerint, a leglassabb vánszorgásban. Lezárt szemhéja mögött a terjedelem nélküli térben megelevenedett az Ördöglyuk belső terme. Az ott látott férfi arca kísértette. Rémlett, mikor belépett, az a másik még nem volt ott, illetve talán mégis, hiszen poharakat látott egy asztalon. Aztán, mi is történt pontosan? A férfi felbukkant a mosdó ajtajában és zavartan felé pillantott. A kocsmáros meg végig vigyorgott, mint a vásári tök. A férfi tehát a vécén volt, majd dolga végeztével visszaült a helyére. Pontosan látta, hogy pókháló ragad a hajába, amit valószínűleg észre sem vett. Az egész valahogy nagyon bizarr volt, mint egy furfangosan rendezett színpadi kép. Később ő maga is a mosdóba ment, mert rendesen nyilallt a hólyagja, s ahogy onnan visszatért, a másik férfi már az ő asztalánál ült. Valószínűleg azzal a sunyi képű kocsmárossal beszéltek össze. Rohadt egy dolog, de muszáj volt azt hinnie, hogy vele van a baj, a zavar nem ott kívül, hanem kizárólag benne alakult ki, mert ugyebár otthon a nem éppen vidám körülmények, a nyomasztó légkör, a terhek… . Talán mindez erején felül megviselte az idegeit, igen, nyilván akadozott benne az észlelés és az emlékezet, mert az azért mégsem lehet, hogy a világ térbeli elrendeződésében keletkezett zavar, és a tárgyak egyszerre csak kitörtek a rájuk mért szigorú rendből… Még egy darabig forgatta, mozgásban tartotta ezt az eszmefuttatást, azzal a furcsa, kíváncsi, de leginkább fájdalmas izgalommal, ahogy az em24

Nemmozgo11 pontos.indd 24

2009.04.16. 9:57:32

ber egy gyulladt testrész körül matat az ujjaival, aztán letaglózta a fáradtság és elaludt. Szokása volt, hogy ébredés után még néhány percig nem nyitotta fel a szemét. Reménykedett, hogy nem abban a korban, nem abban a házban virrad rá a reggel, és ezek a pillanatok bizonyultak a legkedvesebb menedéknek a nap folyamán, mert aztán kötelességszerűen felkelt, és kénytelenül megállapította, hogy semmi sem változott. Ezúttal azonban történt valami. A szobát világosság töltötte el, és ahogy pillantását a mennyezetre vetette, egy közel méternyi átmérőjű, szabályos kör alakú lyukat fedezett fel a csillár helyén. Alig akart hinni a szemének. Felkelt, a széket a szoba közepére húzta, és ráállt. Karjával nem érte el a lyuk peremét, de legalább közelebbről is szemügyre vehette. Megdöbbentő jelenséggel volt dolga. Akárki is csinálta, szinte tökéletes munkát végzett. A mennyezet gerendáit mérnöki pontossággal vájták ki, látszott, a vágás mentén nem szálkásodott a fa, a szerszám valószínűleg úgy hatolt át rajta, mint meleg vajban a penge. A szoba padlóján semmiféle nyom nem utalt rá, hogy a plafonon bontást végeztek volna, sehol sem látott vakolatot, kőtörmeléket, faforgácsot. Ettől a rejtély, ha lehet, még különösebbnek tűnt. Csak bámulta az üreg sötétjét, és akárhogy meresztette a szemét, nem lett okosabb tőle. Még mielőtt épelméjűségét megkérdőjelezte volna, eszébe ötlött, hogy talán nem is a saját lakásában ébredt. Leszállt a székről, zavartan a másik szoba ajtajához ment, de benyitni nem volt mersze. Szétnézett a konyhában, a tárgyak ismerősnek tűntek. Igen, ez a mi házunk, semmi kétség. Máshol van a baj. Fogott egy seprűt, visszament a lyukhoz, a székre állt, és a seprű nyelét, amennyire karja engedte, a sötétségbe döfte. Semmi ellenállást nem tapasztalt, a fénytelen űrt piszkálta csak, s közben némi por hullott a szemébe a vájatból. Hamar feladta a próbálkozást, az ágy szélére telepedett, és úgy érezte, izgalma ellenére a vérnyomása szokatlanul alacsony. Próbált megnyugodni, figyelte szívverését, a lüktetést a torkában, a fülkagylójában, a halántékán. Úgy érezte, megbénult, mintha kígyómarás érte volna. 25

Nemmozgo11 pontos.indd 25

2009.04.16. 9:57:32

Cikáztak a gondolatai, sebtében és meddőn rohantak a lehetséges okok után kutatva, de a jelenséget, hogy házának mennyezetén egyetlen éjszaka leforgása alatt hatalmas üreg keletkezett, hiába igyekezett, képtelen volt megindokolni. Hogy úrrá legyen félelmein, sorba vette teendőit. Rendben, először is ellátod anyádat, ennek most már legfőbb ideje, de elsősorban megnyugszol, és ha összeszedted magad, felmész a padlásra, és utánajársz ennek a képtelenségnek. De különben is, haldoklik az anyád, ennél semmi sem lehet fontosabb, úgyhogy köpj a szorongásra és cselekedj. A konyhába ment, hogy feltegye a kávét. Ezzel is nyert némi időt. Olyan érzés szállta meg, mintha nem tudna felébredni, mintha egy a Földhöz hasonló, mégis egészen idegen bolygón járna, ahol ismeretlenek a jelenségek okai, más a fény tulajdonsága, meglepőek a halmazállapotok, és a tárgyakon is egy merőben más fizika uralkodik. Álomszerű, egyenetlen, valahogy mélyebb és bizonytalanabb volt a tér, a személyes holmijainak elveszett a története, ruháiból idegen szag párolgott, nyelve kellemetlen aromákat tapintott ki szájüregében. Megitta a kávét, és úgy döntött, legjobb, ha nem húzza az időt, és rögtön a padlásra megy, hátha ott majd napvilágra kerülnek bizonyos részletek. Évek óta nem használta a padlásra vezető lépcsőt. Úgy rémlett, utoljára akkor járt itt fent, mikor azt gyanította, galambok dúcolták be magukat a cserepek alá, és anyja elmondása szerint „éjjelente iszonyú patáliát csapnak”. Annak idején kénytelen-kelletlen a végére járt a dolognak, de sem galambokat, sem egyéb élőlényt nem talált, ami képes lett volna akkora zajt csapni, hogy anyját az őrületbe kergesse. Azonban azt is tudta, az asszonynak alkalmasint zaj nélkül is sikerült rendkívüli módon felizgatnia magát, ilyenkor nem akadt jobb megoldás, mint a macskagyökér tea és a vodka. Előbbivel anyját, utóbbival önmagát kínálgatta szorgosan, s csak nagy ritkán keverte erős koktéllá az összetevőket, mindkettőjük számára. Most, míg a galambokon tűnődve lefújta a vastag port a létra fokáról, felötlött benne egy másik régi história. Néhány éve elütött kocsijával egy sirályt, s mivel a szerencsétlen állat túlélte az ütközést, a csomagtartó26

Nemmozgo11 pontos.indd 26

2009.04.16. 9:57:32

ba tette és az állatorvoshoz hajtott vele. A doktor hitetlenkedve csóválta a fejét. Állítása szerint egy ezen a vidéken idegen sirályfajtáról volt szó. „Sajnos, nem tudom megmenteni, egy halom csont eltört ebben a kis testben.” Míg az injekcióba egy fiolából felszívta a halált, csendesen hozzátette: „Csodálkozom. Nem költözőmadár. Egész életét a tengerparton tölti, sziklaüregekben fészkel, és többnyire sósvízi halakat fogyaszt. Mindezt tőlünk háromezer kilométerre. Ha nem bánja, a tetemet megtartanám. Esetleg érdekelheti az akadémiát.” A padlás nem sokat változott, fülledt volt, meleg és levegőtlen. Semmi élet nem vert itt tanyát, még a gerendákra ragasztott darázsfészkek is kiürültek idővel. Hatalmas papírzsákokban penészes könyvek tornyai álltak, halott szerzők egymáson, névtelen, irodalmi tömegsírban, máshol rágcsálóürülék, és kis gombolyagokba összeállt szőrlabdák, talán néhai nyestek nyomai. Körbesétált a térben, a padló végig egyenletes maradt, teljesen ép volt, bontásnak semmit nyoma. Maga a gondolat is nevetségesnek tűnt, hogy valaki itt efféle tevékenységet, titkos munkálatot végzett volna az ő tudta nélkül. Biztos, ami biztos, jól körülnézett, odébb tolt lábával néhány felismerhetetlen lomot, megigazított egy félrecsúszott cserepet, és nyugtázta, hogy ennyi, a jelenség oka valószínűleg inkább a mentális szférában rejlik. Remélte, hogy anyja alszik, és nem riad fel léptei döngésére, máskülönben kénytelen lenne magyarázkodásba fogni, ehhez pedig nem fűlött a foga, mint ahogy az anyja szobájába lépni sem. A hideg futkosott a hátán, hát sietve lemászott a létrán és a kisszobába ment. Még mindig elképedve bámulta az üreget, aminek semmiféle joga nem volt, hogy itt legyen. És semmi magyarázata. Mesebeli ez a félelem, állapította meg, és jobbnak látta, ha hosszabb időre elhagyja a szobát. Olyat tett, amit még soha: kulcsra zárta az ajtót. Ha már szörnyű fejét a démon elődugta, jobb lesz résen lenni. Anyja a ház nagyobbik szobájában lakott, ami mindig nyirkos volt és hűvös, mint egy föld alatti barlang. Állandó sötétség honolt az odvas bútorokon, a beteg asszony ugyanis nem engedte, hogy a redőnyt az ablakokon felhúzzák. Egy kis olvasólámpa pislákolt éjjel-nappal az ágy mellett, 27

Nemmozgo11 pontos.indd 27

2009.04.16. 9:57:32

s ez volt minden fényforrás, ez volt a negyven wattnyi élet, ami még áthatolt a bőr vékony redőin. A növényeket át kellett volna csoportosítani a ház világosabb sarkaiba, de anyja erről hallani sem akart. „Megfulladok nélkülük”, hajtogatta suttogva, így a fikuszok, a páfrányok, a futók sorra szomorú sárgulásba kezdtek, és mind ledobták leveleiket, melyek aztán csendben rothadni kezdtek a földön. Eljött a pillanat, muszáj volt megtennie, nem halogathatta tovább. Erőt vett magán, és lenyomta a kilincset. Orrát nyomban megcsapta az a különös szag, ami már lassan a szoba falaiba, a dombornyomott tapétába is befészkelte magát. Nem volt egészen kellemetlen e kipárolgás, akár sötétben tenyésző, ismeretlen növények szagának is vélhette volna, ha nem tudja, hogy anyjának havi rendszerességgel rendelt parfümje és a halál közelségét hordó hámsejtek és szövetek dekadens aromája vegyült össze benne különös eleggyé ebben a végzet kémiáját kutató szoba-laboratóriumban. A leengedett redőnyön át alig hatoltak be a gyenge fénysugarak. Vegyes érzelmekkel fülelt a homályban, vajon hallja-e még az élet hamisítatlan bizonyítékát, anyjának zaklatott, ki-kihagyó lélegzetét. Az asszony az oldalán feküdt, összehúzódva, erőtlen kis rongykupacként. Karmokká soványodott ujjai görcsösen markolták a takaró szélét álla alatt, mintha a gyapjú és a pamut lenne a legbiztosabb védelem az öregség, a halál előőrsei ellen. Óvatosan, nehogy felébressze, az ágy mellé lépett. A fonnyadt arcon a ráncok rágyűrték a bőrt a tekintetre, amiben a gyanakváson és szorongáson kívül soha más emberi érzés nem éledt meg. A látványtól szinte a földbe gyökerezett a lába. Sosem volt még ilyen szemmellátható, hogy a kerítést, aminek őrzését anyja gömbölyded, imakönyvszagú angyalokra bízta, már rég átugrotta a halál. Hozok vizet, anyám, mondta rekedten, mert maga is egy pohár vízre vágyott, és reszketve, feldúltan a konyhába sietett. Csak esnénk már túl rajta, mondta ki benne valaki a botrányos gondolatot, mire, mint rendszerint, ha a bűnösnek vélt vágyak környékezték meg, erőteljesen a hüvelykujjába harapott. 28

Nemmozgo11 pontos.indd 28

2009.04.16. 9:57:32

Még három nap, aztán vissza kell mennie dolgozni. Megtakarított pénze nincs, sosem volt. Nyilván muszáj lesz eladni valamit, ha lehet, néhány bútordarabot, ami fedezi a temetés költségét. Haldoklik az anyád, és te a komód árán töprengsz. Hogy miképp spórolhatnál az újsághirdetésen. Talán lakik valaki az utcában, akit érdekelne az ódon holmi. Érdemes lenne megtudakolni, szép régi darab mind, nem is annyira szuvas, a zsanérokat kicsit meg kell húzni. De ugyanakkor kellemetlen is lenne, épp az utcában eladni őket. Mit gondolnak majd rólad az emberek. Szép kis flótásnak tartanának. Hát persze. Add csak el, rohadék. Add el a házat az ágya fölül. Lopj ki anyád szobájából mindent, ami mozdítható. Csinálj csak pénzt belőle, még büszke lesz rád. Hüvelykujja lüktetett a harapástól, hamar sebtapaszt csavart köré, hogy a vérzést megfékezze. Friss vizet engedett a pohárba, aztán gépiesen rántottát készített, s ügyelt rá, ne sózza el. Kenyeret szeletelt, de már nem érdekelte, hogy a kés pengéje – az utasításnak megfelelően – soha ne nézzen északnak, azaz az anyja szobája felé. Mikor mindennel elkészült, az ételt és a poharat egy tálcára rakta, majd lábujjhegyen felszolgálta a reggelit. Az asszony nem mozdult, úgy rémlett, nem hajlandó szóba állni a világgal, mert egészen a feje búbjáig húzta a takarót. A tálcát az éjjeliszekrényre csúsztatta, majd sarkonfordult. Ahogy a szobából kifelé tartott, érezte, az ágytál tisztításra szorul. Próbálta meggyőzni magát, hogy a savanyú pára, amit orrán át véletlenül beszippantott, nem más csupán, mint az ágy alatt már gazdag tenyészetbe fonódó sötétnövények penészes illata. Úgy határozott, bekocsikázik a városba. Rég utálta a házat, és minden vágya volt, hogy megszabaduljon tőle. Csak anyja állt ennek útjában, jobban mondva feküdt, de ahogy hangulata egyre mélabúsabbá vált és bizonyos fenyegető jelek sem kerülhették el figyelmét, halaszthatatlannak érezte, hogy mihamarább túladjon az ingatlanon s az első lépéseket tétovázás nélkül megtegye. Miután vásárolt két üveg olcsó vermutot, a regionális napilap szerkesztőségébe ment, és kitöltött egy nyomtatványt az apróhirdetéshez. 29

Nemmozgo11 pontos.indd 29

2009.04.16. 9:57:33

Kétszobás családi ház, jó állapotban, gondozott konyhakerttel, haldokló öregasszonnyal sürgősen eladó. Közművesített, összkomfortos, csendes környéken. A kisebb szoba mennyezete felújításra szorul, mert közepén egy démonüreg tátong. Ár megegyezés szerint. Csere lehetséges. Minden megoldás érdekel. Mert félek. Mert rohadtul félek. Az éjszaka kínzó lustasággal jött és rendkívül lassan akart csak telni. A konyhában ágyazott meg magának egy pumpával felfújt kempingmatracon. Átköltöztette a rádiót, hogy emberi hangokkal bélelje ki a ház rideg zugait. Feküdt a sötétben, és szinte agyműködés nélkül hallgatta az adást. Valami kulturális műsort adtak, meghívott híresség is akadt, aki szkatofil fundamentalistának nevezte magát és rendhagyó nézetei körülményes kifejtésén fáradozott. Két felolvasás között nyereményjátéknak is szorított helyet a figyelmes szerkesztő. Már éppen legyűrte volna az álom, mikor telefoncsörgés verte fel a csendet. Először azt hitte, a hang a rádióból jön, de tévedett. A készülék a másik szobában volt, ahol az üreg is, így meg sem fordult a fejében, hogy felvegye a kagylót. Hosszú perceken át, kitartón csörgött, majd nagy sokára elhallgatott, de csak hogy váratlanul megint rákezdjen. Úgy érezte, idegsejtjeinek legérzékenyebb pontját egy gombostű hegyével böködi valaki. Szögek hegyes, sorjás vége fúródott dobhártyájába, mellében rémületaknák robbantak fel. A világ minden kincséért sem kelt volna fel a matracról, hogy a hívást fogadja. Öntudatlanul az ujjába mélyesztette fogait, és úgy szopogatta le róla a vért, mint egy makacs gyermek. Várt, és hideg verejtékben vergődött a takaró alatt. Aztán végre a telefoncsörgés elhalt, a rádióból, mintha időközben áthangolták volna, most egy középkori korál csörgedezett. Csak sokára tudott újra megnyugodni, lassan, a himlő terjedésének sebességével vonta be tudatát a jótékony, varázslatos, sötét felejtés. Reggel jött megint, s vele a helyzetelemzés. Anyját elhagyta az étvágya. Legalábbis úgy emlékezett, hogy az asszony már egy hete nem vett magához ételt. A rántotta, amit tegnap készített, valószínűleg érintetlenül fonnyad össze a tálcán. Majd csak megéhezik, gondolta, és akkor majd magához hivat. Nem akarta zavarni anyját a lábatlankodásával. 30

Nemmozgo11 pontos.indd 30

2009.04.16. 9:57:33

Miután függőleges helyzetbe küzdötte fel magát a matracról, a csaphoz ment és nyakalni kezdte a jóleső, hideg vizet. Csak eztán szedte össze erejét, és kinyitotta a kisszoba kulcsra zárt ajtaját. Az üreg nem tűnt el, nem gyógyult be az éjszaka takarásában, mint egy élni akaró varrat. Száraz földet látott a padlón, feltételezte, hogy az üregből származik, nyilván onnan hullott alá valami újabb rejtélyes tevékenység eredményeként. A telefon mellé ült és lehallgatta a hangpostát. A női géphang tudatta vele, hogy tizenkét nem fogadott hívása volt az elmúlt éjszaka, mind ugyanarról az állomásról. A számot felkörmölte egy papírcetlire, de nem hajlott rá, hogy rögtön fel is hívja. Félt, hogy fény derül valamire, ami csak megnehezítené a dolgát, esetleg még jobban megijesztené. Semmi szükség további bonyodalmakra. Hogy távol tartsa magát a háztól, de elsősorban anyja szobájától és az üregtől, kerti munka után nézett. Gyakran meggyűlt a baja a vakonddal. Az állat rendszeresen feltúrta a valaha gondosan ápolt pázsitot, a retkek és répák soraiból emelkedő-süllyedő földhullámokat támasztott, és gyakorlatilag nagyobb felfordulást okozott, mint tulajdonképpeni zsákmányai, a förtelmes lótetvek. Hiába gereblyézett, füvesített újra és újra, előbb-utóbb mindig porhanyós dombocskák lepték el az ép, már gyógyuló területeket. Ezen a napon is nekikezdett, hogy eltűntesse az állat hajnali munkálkodásának nyomait. Elegyengette, ledöngölte a földet, és közben azon füstölgött, miért csak az ő kertjükben garázdálkodik ez a világtalan lény. Egyszerre mozgást észlelt a szomszédból, a kerítés túloldaláról. Odaát egy tanárnő lakott, épp a tornácra lépett a macskáit megetetni. Eddig formális és tökéletesen izgalommentes volt kapcsolatuk, a nő legfeljebb anyja egészsége után érdeklődött néha, és jelentéktelen, rövid történeteket mesélt vagy eszelt ki szomszédja figyelmének megragadására. Ritkán, de olykor panaszkodott is egy kicsit, ahogy mindenki más, ilyen-olyan apró bosszúságok miatt. A nő ezúttal feltűnően rövid, tarka nyári szoknyát viselt, felül pedig egy rendkívül előnyösen feszülő, könnyed, vörös blúzt. Formás, gondol31

Nemmozgo11 pontos.indd 31

2009.04.16. 9:57:33

ta magában, zavartan mosolyogni próbált, az ásónyélre támaszkodott. A nő tejestálat tolt az innen-onnan összefutó macskák elé, majd lassan, elegánsan ringó léptekkel a kerítéshez ment. Egy pillanat erejéig lesték egymást, lopva, várva, melyikük kezdeményez, majd a nő köszönt, és az anyja állapotáról kérdezett. Nem nagyon van javulás, mondta kényszeredetten, és sietett elterelni a szót a komor témáról. Milyen csinos ma. Milyen jól...öltözött. A nő leguggolt a bokájánál hízelgő macskához, és ujjával megsimogatta az állat fejét. Engedte előre hullani haját, hogy a másik elől elrejtse elégedett mosolyát, aki eközben a blúz kivágásán felejtette a szemét, és az ott rejtőző idomokat méregette. Rég óta nem tapasztalt érzések horgadtak fel benne, alteste zsibongott és feszülni kezdett, szájában megsűrűsödött a nyál. A nő felemelkedett, lábával eltolta magától a macskát. Tekintete most komoly volt, kérlelő és követelő egyszerre. Elejtett pár szót, hogy anyagi nehézségei támadtak, és bár ez igen kellemetlen, mindazonáltal manapság bárkivel megeshet ilyesmi, és hát amennyiben nem okoz nehézséget, ha nem túl nagy áldozat, arra kérné, hogy ..., és így tovább, hol esedezve, szemlesütve, hol meg vágyakozón, s mégis valami vérlázító, már szinte izgató akaratossággal. Jöjjön át, megbeszélhetjük, mondta, és nedves tenyerének nyomát otthagyta az ásónyélen. Rögtön ostobának érezte magát, legszívesebben visszakozott volna, de a nő ekkor már eltűnt az udvarban, és egy perc sem telt bele, a konyhában üldögéltek. Friss parfüm és két pohár vermut édes illata párolgott közöttük a feszültségtől terhes csendben. Ittak, majd a férfi előkereste pénztárcáját és néhány bankjegyet az asztalra helyezett. Vonakodott a nőre nézni. Azt hitte, ilyen kevéssel megsérti, így kényszerűen hozzátett még néhányat. Az egész ügy egyre kellemetlenebbé vált. A nő vonakodott eltenni a pénzt, sokallta az összeget, még győzködni is kellett, hogy az egész csak semmiség, és a nő esküdözött és hálálkodott, és összevissza fecsegett, hogy ő megbízható ember, s mindketten tudják, hogy az egyedülállónak milyen nehéz, de miért is ne segítenék meg olykor egymást, igen, a kölcsönösség a társadalom posztamentuma, ezt a kifejezést használta, aztán 32

Nemmozgo11 pontos.indd 32

2009.04.16. 9:57:33

hirtelen elhallgatott, s lihegett, mint aki pánikrohamba esett, s ekkor a férfi mintegy megnyugtatásként megszorította a nő kezét. Ügyetlen és félszeg volt az érintés, de megrepesztette köztük a tartózkodás falát. A nő csodálattal nézett rá, szeme sarkából egy hálás könnycsepp szaladt le ajka szegletéig. Mosolygott, sírva mosolygott, s hogy erőt gyűjtsön, köntörfalazás nélkül leöntötte a vermutot a torkán, aztán félreérthetetlen módon a férfi nadrágjába nyúlt, ahol is a kialakult testi közelség eredményeképp már szinte lehetetlen volt célt tévesztenie. Nézze, én nem várok magától ilyesmit, a pénzt én nem ezért..., dadogta volna a férfi, miközben csókok mozogtak a szájában. Tudom én, tudom én jól, susogta a nő, és ekkor már tényleg nem volt más lehetőség, mint előre menni, nagy levegőt venni, és égni, égni és remélni, hogy a borzalom és a kéj e botrányos elegye minél hamarább végez mindkettőjükkel. A párzómozdulatok gyorsuló iramában a férfinak az volt az érzése, hogy anyja hangját hallja, aki a szobájába hívja, mert éppen hányingere van vagy leesett az ágyról a porba, és elképzelte, ahogy a kosz fürtökké áll össze a padlón, és bemászik az anyja szemüregébe, orrába, fülébe, fogsortalan szájába... Veszített a koncentrációjából, és kimondottan nehezére esett befejezni az aktust. Mikor végeztek, úgy rántotta fel a nadrágját, mint aki a vécéről pattan fel. Állatok, gondolta, állatok vagyunk, és figyelte, hogy a nő lassan elernyed, és akár egy kihűlt, kivérzett szárnyas, az oldalára dől az étkezőasztalon. Negyed óra múlva újra két ember ült az asztalnál. A pénzről többet nem beszéltek. Hirtelen ötlet volt, megkérte a nőt egy szívességre. Beléptek a kisszobába, a férfi megmutatta neki az üreget. A nő gyanakodva mérte fel a mélyedést, majd felkacagott a képtelenségen. Már indult volna, de a férfi még marasztalta, csak egy perc az egész, átadta neki a seprűt, és elmagyarázta, mit kell tennie: álljon fel a székre, dugja a seprűt az üregbe, amennyire csak lehet. A nő vállat vont, de nem ellenkezett. Felrobogott a padlásra, és keresni kezdte a helyet a padlón, ahol az üregnek lennie kellett. Ezúttal sem történt semmi különös, semmi mozgás, a talaj bontatlan, homogén sík maradt, változatlan, áthatolhatatlan anyag. Bedugta?, kiáltott 33

Nemmozgo11 pontos.indd 33

2009.04.16. 9:57:33

le a szobába, de válasz nem jött. Izgatottan figyelte a porszemek áramlását talpa mellett, de seprűnyelet, azt éppen nem látott sehol. Bedugta?, kiáltotta ismét, és kétségbeesve járkált föl-alá a köhögésre ingerlő térben. Szeretett volna felüvölteni, de félt, hogy megijeszti az anyját, így inkább befogta a száját. Téblábolt még egy darabig, mikor egy velőtrázó sikoltás hasított a csendbe. Ledübörgött a létrán és a szobába rohant. A seprű a padlón hevert, a szék felborult. Az üreg alatt a földön egy seregély teteme hevert, mintha most köpte volna ki a plafonban rejtőző hatalmas száj. A nő eltűnt, a ház ajtaja tárva-nyitva. Olyan hevesen vert a szíve, hogy kénytelen volt elfogyasztani a maradék vermutot. Beletelt vagy félórába is, mire összeszedte a lelkierejét és újra cselekvőképessé vált. Nejlonzacskóba bújtatott kézzel a szemétbe dobta a madártetemet. Háborgott a gyomra, többször is rátört a zsigeri rosszullét, de csak száraz öklendezésre futotta, nem tudott könnyíteni magán. Szappannal jó alaposan lesúrolta a kezét, megmosta az arcát, egy pár percre a nedves törölközőbe temetkezett, majd úgy döntött, a nő után megy. Volt egy kis lelkifurdalása, amiért úgy ráijesztett, és hogy egyáltalán bevonta ebbe az ostoba kísérletbe. Becsöngetett a házba, de a nő vagy nem volt otthon, vagy szándékosan nem nyitott ajtót. Várakozott pár percig, belesett az ablakon, de a vörös álselyem függönyök elrejtették szeme elől a szobákat. Csalódottan visszaindult a lakásba, s már éppen a kilincsre tette volna a kezét, mikor hallotta, hogy odabent megszólal a telefonkészülék. Hideg rándulás szaladt végig a testén. Rájött, hogy egyszerűen nem képes visszatérni a házba, nincs az az isten, hogy ő most oda bemenjen. Csak állt a bejárat előtt, és megállíthatatlanul rázta a hideg. Legalább kilencezer év, mire ez az önfertőző félelem kiürül a véremből, gondolta. Nem volt miért maradnia, elindult valahová, keresni, vagy csak szabadon lélegezni valamit, egy helyen, egy térben, amit leginkább az jellemez, hogy még nem tapogatott benne mindent össze a halál. Bóklászott egy darabig a mocskosnak ható, fülledt hőségben. Szemügyre vette a falu egyetlen buszmegállóját, aminek deszkapadjába valaki bele34

Nemmozgo11 pontos.indd 34

2009.04.16. 9:57:33

véste elkeseredett megállapítását: nem jön a busz. Egy udvar előtt pihenőt tartott. Elolvasta a kopott vaskerítésre drótozott kartonlapot, miszerint szép, barna tojóhibridek eladók. Odabent egy rozoga kutyaólat látott, s egy vastag fémláncot, melynek végéről nyugtalanító módon eltűnt az állat. Felnézett egy templom homlokzatára, a falban egy kis árnyékos beugróban törpe méretű, műkő szűzanyaszobor strázsált, a hiányzó kisded hiányzó feje felett védelmezőn tartotta a kezét. Hüvelykujján egy betegnek látszó galamb gubbasztott. Jóval később, miután megébredt az útmenti gesztenyefák alatt, a kocsma felé vette az irányt. Az Ördöglyuknak nevezett hely előtt erejét vesztve megtorpant. Néhány napja, vagy hete, különös dolog történt vele itt. És azóta van üreg a plafonomban, ismerte fel és mondta ki a nem feltétlenül indokolatlan összefüggést, amivel persze logikailag nagyjából semmit sem tudott kezdeni. Az Ördöglyuk ajtaján, az üveg mögött, ott lógott a Zárva tábla. Másfél éve már annak, mondta valaki epésen, ahogy elhaladt mellette. Csüggedten a lépcsőre telepedett, s a ház húgyfoltos falának dőlt. Minden irányítás kicsúszott a kezéből. A lovak kantárja, a vérebek póráza, a köldökzsinór, mely a felhők közé emelkedett. Túlságosan összetettnek, kivitelezhetetlennek érződött minden további cselekvés. Úgy rémlett, a világon kívül rekedt. Mert elveszítette az otthont, a hajlékot, a bázist, ahol lépteit ismerik a térkövek és a pohár szája az ő nyomát őrzi és a ruhákból kimoshatatlan az ő testének a melege. Ahol egy nő kínálja meg bájaival esténként és reggelre sem hűl ki közöttük a vonzalom. Ahol akad egy ágy, egy mozdulatlan hely a világtengelyen, s mindig van idő a kegyelemre. Tudta, csak önerőből nyithatja meg újra ezeket a kapukat. Lépésről lépésre tisztáznia kell magát. Határozottnak lenni, aprólékosnak, de nem elaprózottnak. Nyomban cselekedni, de nem kapkodni. Szerepet hagyni a türelemnek. Legfontosabb mindenek előtt, hogy az anyja ügyével számot vessen. Hogy a törődés szükségességét önmagával megértesse, bármiféle félelemmel is jár e számadás. Majd ellenőrizni, átvilágítani az egyedüllét állapotát és annak lehetséges okait. Fájjon bármennyire, de jusson előrébb általa. Pokolba a büszkeséggel, de ugyanakkor éljen az öntudat. Nem tűnt 35

Nemmozgo11 pontos.indd 35

2009.04.16. 9:57:33

egyszerűnek ezt feloldani. De csak így gyógyíthatom meg a plafont, gondolta. Aztán ezt a bátor hangot elnyomta benne az ásítás. Besötétedett, mire hazaért. Rutinból nyitotta a zárat. Egyelőre nem kapcsolt villanyt, és megpróbált minél kevesebb zajt csapni. A konyhába vackolta be magát, akárcsak előző éjjel. Se az anyja szobájába, se a sajátjába nem mert belépni, de akárcsak bekukkantani se. Mintha valami nyomasztó jelenlét kitúrta volna onnan. Úgy képzelte, a ház beszűkült, két különböző területre oszlott, demarkációs vonalak választották el egymástól a két birodalmat, ahol az élők és a másmilyen állapotban lévők bújtak meg. Neki a konyha sarka jutott a csótányneszes padlón. Éppen csak annyira hangosította fel a rádiót, hogy a csapból csöpögő víz monoton dobolását elnyomja vele. Hallgatta a készülékben megszólaló hangokat. Csodálkozott, mennyi kulturális műsort adnak mostanában. Talán a világ ki volt éhezve a koprológiára. Beszéd és beszéd, a szöveg magyarázata, a magyarázat kommentárja, ami beszéd formájában az írott testre reflektál. Aztán kamaramuzsika, majd ornitológiai félóra. A larideák különböző sikolyai, egy buzgó gyűjtő értő elemzésében. Majd közben telefoncsörgés. Telefoncsörgés. Mintha szíven rúgták volna, összerándult. A fülére szorította tenyerét, arcát a paplanba fúrta. A menekvők pózába merevedett. Ismételgette, hogy mindez egy rossz álom csupán, huszonkilenc bárnyi lidércnyomás a fejében. Nem merte kinyitni a szemét, de a lehunyt héjakon át is érezte, hogy anyja szobájában, mintha morzejeleket küldene, lassú ritmusban fel- és lekapcsolja az éjjelilámpát valaki. Kora hajnalban kivilágosodott a konyha, az ablak keletre nézett. Akár ha egy átmeneti menhelyen ébredt volna, olyan idegennek tűnt körülötte minden. És még csak odébb sem állhat büntetlenül. Most először szeretett volna holmi hajléktalan lenni, sokkal inkább, mint egy efféle rettentő hajlék foglyaként sínylődni. Maga a pokol rendezkedett be a házban, gondolta. Fogta a kulcsot és kinyitotta a kisszoba zárját. Már meglepődni sem maradt ereje az újabb jelenségen. Közvetlenül az üreg alatt szétfolyt, terjeszkedő tócsafoltot látott, a csípős szag vizeletre emlékeztette. Undorodva átlépett felette, majd a telefonhoz ült. Felhívta a hangpostát. Ugyanarról 36

Nemmozgo11 pontos.indd 36

2009.04.16. 9:57:33

a számról keresték, amiről korábban is. Amit még a papírcetlire is feljegyzett. A fantom, aki telecsörögte éjszakáit, ezúttal sem hagyott üzenetet. Gyanította, valaki puszta szórakozásból műveli ezt vele. Tárcsázta a tudakozót, hátha okosabb lesz. Egy megfáradt női hang közölte vele, hogy a megadott számhoz nem tartozik előfizető. Ezen valójában meg sem lepődött. Dühében összegyűrte a papírfecnit és ujjával a szoba sarka felé lőtte. Benedvesített egy felmosórongyot és a húgytócsára dobta. Egészen váratlanul felrémlett benne a tegnapi találkozás. Újra átérezte, milyen kellemetlen zavarral mozgott a szomszéd nő testében, s hogy azóta saját testében is kényelmetlenül mozog. Milyen ördögien vulgáris volt az egész. Gonosztevőket nemzenek így, gondolta. Tökéletesen lelketlenül. Gyomra megrándult az irtózattól. Az anyja szobájához lopózott, fülét az ajtónak nyomta. Semmi nesz, semmi emberi zaj nem szűrődött ki. Nem hallott reszkető lélegzetet, sípoló tüdőt, lesoványodott, papírszáraz ujjak kaparását a meszelt falon. Az ajtókeret résén mesterséges világítás vetődött a lába elé. Olvasgat, gondolta, majd nagy nehézségek árán hangokat gyötört ki száján. Érdeklődött, illetve megpróbált kitalálni valamit, ami után érdeklődhetne, csupa ostoba félmondat és erőltetett kíváncsiság hagyta el a száját, semmitmondó motyogás. Nem várt, és nem is kapott választ. Elkönyvelte, hogy az anyja valószínűleg bóbiskol még. Míg ezzel nyugtatta magát, legbelül, a mardosó sötétségben még alább szállt benne valami viselhetetlen tömeg. Aztán egyszer csak, mintha villám rázta volna meg. Menekülni, éledt fel benne a váratlan vágy, menekülni, innen el, csak innen el. Magára kapkodta több napos ruháit és kirohant a házból. Jólesőn szívta be a friss levegőt, ám elképzelése sem volt, most hogyan tovább. Bevágódott a kocsiba, indított. A visszapillantó tükörbe lesve úgy tűnt, a ház hangtalanul rázkódik és dübörög mögötte, reszket a láztól, a benne csapdába esett indulattól és félsztől, és ennek a borzalmas erőnek a nyúlványai vágtató folyamként átkelnek az üreg pofáján, hogy kövessék őt, és televerjék, teleköpjék a szívét a lelkiismeret ocsmány szitokszavaival. Füstöltek a jármű abroncsai. Az orra megtelt bűzzel. 37

Nemmozgo11 pontos.indd 37

2009.04.16. 9:57:33

Kihajtott a faluból, s olyan sebességre gyorsult fel, hogy már nem érezte biztonságban magát a volán mögött. Mégis ízlett neki a veszély, mámor lett rajta úrrá, ahogy a kocsi küszködve ugrált az úthibákon. Mintha csak vakmerőségét akarná bizonygatni, szándékosan úgy vette a kanyarokat, hogy az öreg járműnek esélye legyen egyensúlyát veszíteni, szitálni, kisodródni. Lehetőséget akart adni neki a pusztulásra. Meg akarok halni. Meg akarok halni, ismerte fel döbbenetében, de ekkor a lába már görcsöt kapott a pedálon, s ez nem hogy zavarta volna, de tovább bátorította, hogy a csillagtalan éjszakában csak úgy, eszelősen tovább suhanjon. Szája vigyorra húzódott, felengedett benne minden felelősség, minden teher, hogy bárkinek is az adósa lenne. Akadásig tekerte a rádió hangerejét – szerencsére most nem a szokott kulturális műsor ment, hanem szórakoztató könnyűzene –, és üvöltött, énekelt teljes tüdőből, leengedte az ablakokat, és élvezte, ahogy a menetszél könnyeket présel ki szeméből és durván az arcába vág. Mindez nem tartott soká. Amit titkon remélt, egy váratlanul éles kanyarban bekövetkezett. Az abroncsok tapadása elfogyott, a jármű tehetetlen tömegként, sikítva lesodródott az útról. Ellenkormányozni próbált, de elkésett. A kocsi oldala megemelkedett, majd az árok felé csúszott, orrával feltúrta a földet, aztán az egész karosszéria pördült egyet a tengelye körül és hatalmasat csattanva megállapodott a szántón. Mikor az eszméletét visszanyerte, meg kellett állapítania, hogy életben van. Vért törölt ki a szeméből, úgy érezte, a homloka szakadt fel valamelyest. Odanyúlt a kezével, s a bőre és rajta egy réteg vékony hús, mint a nedves tapéta, felkunkorodott. Eszébe jutott, micsoda fotó készül majd róla, ha személyigazolványát meg kell újítania. Végtagjait próbálgatta, és felszisszent a fájdalomtól. Egyik bokája szétroncsolódhatott a deformált karosszéria szorításában. Mintha egy koporsóból törekedne elő, végtelen kínok árán kiküzdötte testét a torz fémtömegből, miközben jó párszor fel kellett üvöltenie, ahogy roncsolt lábát áthúzta a felismerhetetlenségig meggyűrt ajtókereten. Megpróbált lábra állni, eleinte sikertelenül. Várt egy percet, újra próbálkozott. Szervezetében mozgásba jöttek a felhalmozott tartalékok, 38

Nemmozgo11 pontos.indd 38

2009.04.16. 9:57:33

így sikerült elküzdeni magát az országút aszfaltjáig. Visszanézett az autó maradványaira, majd bicegve, félig vakon nekiindult. A vér és a könnyek majdnem teljesen megfosztották látásától, de az éjszaka már ettől sem lett sötétebb. Kutatott a gondolataiban, emlékei között, hová tart és miért, mi az a pont, ahová most sürgősen el kell jutnia, ki az a személy, aki aggódni kezd érte, ha ma éjjel nem érkezik haza. Mintha a vér a memóriájára is rádermedt volna. Úgy érezte, órákon át lépdel, dülöngél, motyogva tántorog, s az idő, mintha még sem haladna közben. Néha összeesett, majd bőgve felkelt. Igyekezett az út felezővonalának derengő fehérségére figyelni, koncentrált, hogy ne húzza oldalra lépteit a fájdalom. Testének váza színültig telt elkeseredéssel, nyála elapadt, nyelve megkeseredett. Szellemek karolhattak belé, hogy egyáltalán kibírta valahogy. Valaki felvette útközben és hazaszállította. Nem a kórházba vitte, hanem egyenesen a lakcímére. Azon kapta magát, hogy egy félig-meddig ismerősnek tűnő szobában áll, valahonnan a sarokból gyenge, sápadt fény árad. Maradék erejét összeszedve testének teljes súlyával a plafonból lógó kötélre nehezedett, melynek végére – nyilván a tréfa kedvéért – egy borosflaskát csomózott valaki. Rángatta, dühében, részeg kábulatában egyre rángatta a kötelet, minden izma megfeszült közben, s még a fájdalomról is megfeledkezett. Erőfeszítésének hamarosan meglett az eredménye: a kötél, vagyis az, ami eddig szilárdan tartotta, engedett, ő pedig arccal a padlóra bukott, éppen egy nedves, bűzös rongyra, és még mielőtt egészen rászakadt volna az éjszaka, vad morajlást hallott a feje felett, ami lehetett akár az álom dübörgő érkezése is, vagy egy sebesen közeledő nehéz tárgy, egy elszabadult tömeg, ami zuhanása közben néha tehetetlenül az üreg falának csapódott. A szomszédban az asszony a rádiót hallgatta, és mozdulatlanul, a borsófejtők nyugalmával meredt maga elé. Éppen a szkatofil félórát sugározták, de most nem ez villanyozta fel a kedvét. Eszébe jutott a férfi, tulajdonképpen azóta ott kódorgott gondolataiban és testének érzékeny felületén, mióta a múltkor pénzügyi segítséget és megértést kért tőle. Mint a kóboráram, ez a bizsergés belecsókolt a combhajlatába. Gondolt egyet, 39

Nemmozgo11 pontos.indd 39

2009.04.16. 9:57:33

hamar beillatosította magát, és már nyomta is a szomszédos ház csengőjét. Várt, de senki sem jött a fogadására. Megpróbálkozott a kilinccsel, a kaput nyitva találta, miként a ház ajtaját is. Olyan kellemetlen szag fogadta odabent, hogy ösztönösen az orra elé kapta a tenyerét. Szólongatta a férfit, aztán, mivel választ nem kapott, bedugta fejét a kisszobába. És sikoltott. És sikoltott. És mikor a rendőrhadnagy jó fél óra múlva rátalált és zsebkendővel kínálta meg a kabátjából, még akkor is sikoltott. A kórházban tért magához, de rögtön meg is bánta. Mohón vártak rá, kihallgatása azon nyomban megkezdődött. Értelmezhetetlen kérdésekkel ostromolta egy feszült tekintetű férfi. Egyenruhája gyűrött volt, ahogy az arca is, és mivel válaszok híján maradt, bőrének árnyalata egyre fenyegetőbbé vált. Ő alig emlékezett valamire, zavaros képek foszlányai úszkáltak lehúnyt szeme előtt, híg, elmosódott tájak és felpuhult arcok. Csak a bűntudat volt valóságos, a mosdatlan szégyenérzet, de hogy miért, hogy ki miatt, ha agyonlövik sem tudta volna megmondani. A rendőr fenyegetőzött, sárga fogai között szinte habzott a nyál. Egy férfit emlegetett, akit az ő szobájában találtak meg, néhány ezer méter sodrott kötél társaságában. Továbbá feltette a kérdést, hogy vajon tisztában van-e bejelentési kötelezettségével, már ami az anyja halálát illeti. Az idős hölgy ugyanis legalább két hete halott. Még nem tisztázott, hogy a betegség végzett vele, vagy ne adj isten éhenhalt. Mert ha az utóbbi, akkor megnézheti magát, tette hozzá a hadnagy. Ekkor, talán megváltásképp, újra elveszítette az eszméletét. Kilenc nap után hagyhatta el a kórházat, begipszelt lábbal, üres fejjel. Miután kiállítottak számára egy zárójelentést, hogy a baleset okozta fejsérülés következtében amnéziában szenved, a rendőrség tehetetlennek bizonyult. Semmit sem tudtak kihúzni belőle a két furcsa halálesetről. Visszatért a házba, ami, ha ilyesmi egyáltalán lehetséges, most még idegenebb és elhagyatottabb volt, mint annak idején. Letörölte a port a masináról és főzött egy kávét. A tej megsavanyodott a hűtőben. Vermutot viszont talált még a kamrában, abból löttyintett a csészébe egy keveset. Bár tudta, hogy a szoba, melynek ajtaját most is csukva találta, immár 40

Nemmozgo11 pontos.indd 40

2009.04.16. 9:57:33

végérvényesen kihalt, nem bírta rászánni magát, hogy belépjen. Ez jó pár napig így is maradt. A gyász csak lassan érett be, mint hideg, fénytelen időben a gyümölcs. Mankóját a falhoz támasztva a földre ereszkedett, majd a nehéz nyúlványt, gipszbe szorított lábát maga után vonszolva a leeresztett matracra hevert. Be akarta kapcsolni a rádiót, de nem ért el odáig az ujja. Behunyta a szemét, mert érezte, mindjárt rátör a zokogás, rátör a jóvátehetetlen dolgok felett érzett barnaszürke bánat. Mikor napokkal később elcsitultak önsajnálatának rohamai, újra felvette az élet diktálta ritmust, és gondolatai között ismét felbukkantak a gyakorlati problémák. Egy tucat levelet talált a postaládában. Meglepődött, hányan érdeklődnek a ház iránt. Tehát el akartam adni, gondolta, és eltűnődött. Nem tartotta rossz ötletnek. Csak találni kell helyette egy másikat, egy barátságosat, lehetőleg jó messzire innen. A kisszobában ült, és a gipszréteg alatt egy műanyag vonalzóval vakargatta a bőrét. Egyszerre alig megfogható, homályos félelem tört rá, tekintetét a plafonra emelte. Silány, ütött-kopott rézcsillárt látott, amire ráfért volna egy alapos törölgetés. Sétálni támadt kedve, hátha a jó kerti levegőn felélénkül valamelyest. Az ép lábára cipőt húzott, egy régi, kitaposott tornacipőt, amit a szoba sarkában tartott, mert kidobni sajnált. Ahogy belébújt, valami nyomni kezdte a lábujját. Egy összegyűrt papírfecni akadt a kezébe. Érdeklődve kisimította, és egy saját kézírásával felrótt telefonszámot talált rajta. Már nem volt megállás, keze a kagylóért nyúlt. Hosszas csengetés után egy fiatalember hangja jelentkezett a vonal túlsó végén. Ostobának érezte magát, de bemutatkozott, és dióhéjban előadta a történetét, miszerint egy közlekedési baleset folytán megsérült az emlékezete, s mindössze az útmutatás reményében kényszerült felhívni e számot. Ha kellemetlen, kérem, bocsásson meg, azonnal leteszem. A fiatalember meglepettnek és tanácstalannak tűnt. Annyi bizonyos, hogy mi ketten nem ismerjük egymást, sejtelmem sincs, nem, nem hiszem, hogy segíthetek. Hacsak nem a ház érdekli, tette hozzá, és felnevetett. Hogyan?, csodálkozott. A ház eladó, mondta a hang, majd tréfásan hozzátette, megveszi? 41

Nemmozgo11 pontos.indd 41

2009.04.16. 9:57:33

Valami megvilágosodott a fejében. Igen. Valószínűleg meg akartam venni. El innen, csak innen el. Talán minden előre el van rendezve. Izgalomba jött, és kikönyörgött egy találkozót az ismeretlennel, aki készségesen bemondta a címet. Egyébként, érdeklődött a hang a vonal túlsó felén, honnan szerezte meg ezt a számot? Csak a napokban kötöttük be a telefont. Ha megmondom, nem fogja elhinni. Egy régi tornacipőben találtam. A szerencse mintha mellé állt volna. A házra néhány napon belül vevőt talált. Igaz, jócskán engedett az árból, de végig az lebegett a szeme előtt, hogy innen mihamarább távoznia kell. Elérkezett a költözés ideje, kedélye egyre csak javult, bőre kéjesen viszketett a forradó csontokon. Reménykedett benne, hogy eztán minden más lesz. Új szívet növesztek magamnak, ígérgette, új nyúlványt, új sorsot. Addigra a gyász már lassan befeketedett a többi kihűlt érzés közé, ami pedig az emberölést illeti, a vádat bizonyíték és indíték hiányában végül elejtették.

42

Nemmozgo11 pontos.indd 42

2009.04.16. 9:57:33

SIRÁLYZAJ Azokon az éjszakákon folyton rovarokkal álmodtam. Hatalmas, tömött sorokban jöttek felém és az ágyékomba martak. Véres darabokra haraptak szét. A Kedvesem jelenléte sem hatott rám megnyugtatóan, ő madarak sikolyait nyögte ez idő tájt, és meg-megremegő ajkaiból szabálytalan időközökben szakadtak fel a félelem hangjai. Mikor visszaszökött belém halványan a tudat és izzadtan az oldalamra fordultam, látni véltem félig kitakart, vergődő testét a magamé mellett. Gyengéden megsimogattam összerándult arcát, de álmában megrettent tőlem és tovább sikoltozott. Álom és sötét ébrenlét határsávjaiban fetrengtem magam is ekkor, a rovarok pedig tovább kapaszkodtak ágyékom felé. Amennyire megállapíthattam, hangyaszerű, ám azoknál jóval termetesebb lények voltak, csápjaik, mint fekete szögek böködték combjaimat. Az volt az érzésem, hogy nem az életemre törnek, csupán reprodukciós képességemtől akarnak megfosztani. Vérezni, szenvedni akartak látni. Azokon az éjszakákon, míg Kedvesem beteg madarak bűzét lehelte, és karjaival, mint egy fuldokló, erőteljesen csapkodott, engem megrágott és felemésztett a rovaroktól sűrű álom, és keserű savait éreztem minden ébredésemben. Talán nem szükséges hosszasan taglalnom, hogy éjszakáim milyen hatással voltak nappalaimra. Az ébredésfájdalom tenyészett és zsibongott tagjaimban, gyakran mellényúltam a kávésbögrének és nyúlós vacakokat köptem a mosdó szűzfehér ölébe. Rendszerint legalább másfél órába telt, míg képes voltam összefüggő emberi beszédre, s amíg a hideg konyhában lábadoztam, várakozván, hogy a téli nap átszűrődjön a kert fölött terjengő ködön, gondolataim terrorjától reszkettek kezeim egymásban. A párom már rég elpúderozta fekete karikáit a szeme alatt, mikor én még kifejezéstelenül meredtem testemre, és biztos voltam benne, hogy ma is el fogok késni. Kötelességeim halogatása élénk fájdalmat és bűntudatot ébresztett 43

Nemmozgo11 pontos.indd 43

2009.04.16. 9:57:33

bennem, de tisztában voltam vele, senkit sem érdekel majd olcsó magyarázkodásom, melyben késedelmemért valami rossz álmot próbálok felelőssé tenni gyarló önmagam helyett. Ahogy teltek a napok és fejem a kimerültségtől egyre nehezedett, valami áthatolhatatlan fátyol ereszkedett tudatom elé, egyfajta élőhalotti állapotot idézve elő ezzel bennem. A legsürgetőbb tennivalóim is jelentéktelenné alacsonyultak, véleményeim elvesztették korábbi összefüggéseiket, a számat elhagyó mondatokban pedig éppen csak annyi értelem lakozott, amennyit a kommunikációban már rutinossá vált ember gyakorlata öntudatlanul belecsempészett, és így, bár még nem tűntem teljesen idiótának, ismerőseim kezdték visszafogni bizalmukat, amit oly sok év eredményeképpen dolgoztam ki a számukra. Gúnyos mosolyoktól, megvető tekintetektől megrészegülten tértem haza munkámból nap mint nap, és őszinte pillanataimban, mikor ideiglenesen még a régi önmagam lehettem, rettentően furcsállottam, hogy munkaadóm nem bocsátott el eddig. Persze az is lehet, hogy már rég megkaptam a felmondólevelet, és ennek ellenére jártam be dolgozni, nekem ez akkor már édesmindegy volt. Az álmok teljesen úrrá lettek életemen, s mivel azokon az éjszakákon semmit sem pihentem, a nappalaimat használtam fel némi nyugalomra, amire testemnek és szellememnek az életben maradáshoz feltétlenül szüksége volt. Az éjszakák jöttek, feltartóztathatatlanul, minden egyes éjjel teleizzadtam ingemet, összekönnyeztem párnámat, és tudatom, mint a szerencsétlenül járt hal, haláltusát ficánkolt valami rettenetes, sötét hatalom hálójában. Mint mondtam, néhány éber pillanatomban még képes voltam józanul gondolkodni. Ezeket a rövid időszakokat úgy hasznosítottam, hogy elvánszorogtam a patikába. Különböző nyugtatókat, gyógyteákat vásároltam, de e szerek csak az amúgy is szédelgő tudatomat bódították el, és nem enyhítették a félelmet, ami azon kívülről származott. A gyógyhatású szereknek köszönhetően ébrenlétem tovább tompult, gondolkodási képességem egyre csak romlott, és az a bizonyos ködfátyol a szemem előtt olyannyira megvastagodott, akár egy súlyos bársonyból varrt színpadi függöny, amely bár elrejtette a látványt, a különös hangokat kiszűrődni engedte. 44

Nemmozgo11 pontos.indd 44

2009.04.16. 9:57:33

A rovarok pedig csak özönlöttek. Furcsán kékek és feketék, csillogó páncéljukon a beteg Hold hunyorgott, lábam szőrszálaiba kapaszkodtak, úgy másztak egyre feljebb rajtam és néha már bennem is. Valahányszor erőteljesebben hozzám értek, mint akit az áram csipked, görcsösen rándultam össze, jobbra-balra dobáltam magam, leszakítottam izzadt testemről a rátapadt takarót, vagy éppen ösztönösen fejem búbjáig húztam fel, hogy a fájdalommal szemben védekezzek. Minden esetben láttam, ahogy lassan és szinte teljesen zajtalanul sorjáznak felfelé az ágy lábán, majd mintha eddig csak tettették volna lomhaságukat, egyszerre, akár hegyes, fekete nyílvesszők lőtték ki magukat felém, és mélyen belém fúródtak. A húsomban ilyenkor égő, viszkető kis sebeket nyitottak fel, és a betegség, az elfertőződés réme kényszerített arra, hogy tovább hánykolódjak, és bőrömbe soha be nem gyógyuló amorf jeleket kaparjak. Ha a fejemen másztak, hajszálaim közé fészkelték be magukat. Ilyenkor reszkető undorral próbáltam letépni őket, de többnyire csak maroknyi hajszálcsomókat szaggattak ujjaim, és ettől az undor csak méginkább megkörnyékezett. Folyton valami hatalmas, mindent elemésztő lángcsóvára vágyakoztam, ami megtisztíthatná testemet a férgektől, és akár azon az áron, hogy magam is odaveszek, kéjesen képzelődtem a forró lángokban összekunkorodó ocsmány csápokról, s a vinnyogó, visítozó haláltusáról. Nappalaimban, nagy ritkán, ha elég erőt éreztem magamban, álmairól faggattam Kedvesemet. Meg voltam győződve róla, hogy képzelgéseink valamilyen módon összefüggenek, remélni akartam, hogy van egy közös oka vagy célja rémálmainknak, még ha azok olyannyira különbözni látszottak is. Ő az én vízióimról látszólag vajmi keveset tudott, a sajátjairól pedig – bármennyire is unszoltam – mindig mélyen hallgatott. Nem kis meglepetésemre szégyent véltem felfedezni lesütött tekintetében, így hát egy idő után már nem is erőltettem a dolgot. Tisztában voltam vele, hogy rovarálmaimra ő sem szolgálhat magyarázattal, az ő lidérceinek felemlegetése pedig csak tovább rontotta volna köztünk a már amúgy sem igen kellemes viszonyt, ami azokban az időkben már csak a szótlan, súlyos hallgatással terhelt együttlakás szintjére süllyedt. Az volt az érzésem, hogy 45

Nemmozgo11 pontos.indd 45

2009.04.16. 9:57:33

ha legalább olyan rémisztő látványt nyújtok neki éjszakánként, amilyet ő nekem, mikor madarak támadják álmait, akkor e téma szóba hozatalától különösebb eredményre nem számíthatok. Ilyenformán, hagyva a dolgokat továbbfolyni a maguk rettentő medrében, lezárva az érdemi kommunikációt kettőnk között, nem tettem egyebet, mint várakoztam, és bíztam valami meglehetősen reménytelen külső megváltásban. Azokon az éjszakákon – mert nappalaim immár jelentéktelen szünetek voltak csupán egy végtelenített dráma folyton ismétlődő felvonásai között – éreztem, életerőm egyre halványul, és a kimerültségtől már szinte botladoztam, akarva-akaratlanul csúszva le a sötét, hangyás-csótányos mélység legaljára. Kilátásom sem volt rá, hogy ez az ördöghinta valaha is lendületét vesztve megállapodik valami vágyott nyugalom egyszerű állapota fölött. Egy idő után azon kaptam magam, hogy hajnali órákon a lakás legkülönbözőbb pontjain ébredek, és teljes erővel próbálom számba tömni a magammal hurcolt takaró nyálnedves csücskét, így igyekezvén megakadályozni, hogy a rovarok a szájüregembe hatoljanak. Minél többet álmodtam, annál kevesebbet pihentem, és regenerálódási esélyeim e drasztikus csökkenése csak további szörnyű álmokat eredményezett. Ahogy fokozatosan fáradtam, úgy távolodtam egyre a lehetőségtől, hogy fóbiám gyökerét a realitásban felkutassam, és onnan tövestől kitéphessem. Az élet, amit a szokott értelemben már alig éltem, valamennyire még biztosította azt a fiziológiai alapot, amivel testemet ideig-óráig működőképesen tarthattam, de a szellememre immár végérvényesen egy olyan vírus telepedett, ami ellehetetlenített minden ésszerűséget. Kezdtem kívülről látni magamat, és annak ellenére, hogy mindenféle pszichoszomatikus nyavalya tört ki rajtam, már a fájdalmat sem éreztem a magaménak, pedig leginkább még ez kötött össze a fizikai világgal. Úgy számítgattam, a Kedvesem eltűnését is csak körülbelül egy hét után fedeztem fel, és bizonyos fokig nem is bántam, hogy egyedül maradtam, hiszen azokban az időkben egy igazi pokol lehetett velem az együttlét. Teljes napokat ültem át a nappaliban vagy a konyhában, kezemben egy liternyi kihűlt kávét szorongatva, és néha bizony megcsapott saját salakom szaga is, amiből 46

Nemmozgo11 pontos.indd 46

2009.04.16. 9:57:33

homályos aggyal arra következtettem, hogy már a szobatisztaság ösztönei is éppen csak pislákolnak bennem. Amennyi tisztességet és lelkiismeretet megőriztem, az biztosította számomra a Kedvesem eltűnése okozta fájdalom felismerését, bár ezt egyre inkább elnyomtam magamban, mondván, hogy még az egyedüllét is kellemesebb, ha az ember a társának már semmit sem adhat. Arról, hogy párom nem volt többé mellettem, nem is meglepő módon, először az álmaimból értesültem. Néhány napja ugyanis megváltozott az éjjeli forgatókönyv: a rovaroknak, úgy láttam, felszakadt a hátuk, és a rettenetes, tojáshéjvastag torból szárnyak fakadtak elő. Valami madárszerű jelleget kezdtek ölteni a hangya- és csótánytestek, rágószervük erősen megnyúlt, egyes ízeltlábak visszahúzódtak és belenőttek a potrohba, míg mások jól kivehető karmokká izmosodtak. Az eleinte hártyásnak tetsző szárnyakat később befedték a tollak, és ezzel egy időben méretarányaik is megváltoztak. Testfelépítésük, meghazudtolva egész ontogenézisüket, tömörebb, puhább formákban teljesedett ki, és bármennyire is képtelenül hangzik, egyhamar valami fület bántó vijjogás tört elő kicsontosodott szájszervükből. Ha mentális ellenállóképességemet nem győzték volna le e sötétből fakadt álmok, minden bizonnyal megpróbálok valamiféle oksági összefüggést lelni Kedvesem eltűnése, életem lehetetlenné válása és a rémképek különös metamorfózisai között, de mivel Azokon az éjszakákon folyton sirályokkal álmodtam. Az Északi-tenger mellett laktunk, és a madarak házunk tetejének vörös cserepein fészkeltek. Ürülékük piszkosfehér csíkjai hosszan csúsztak le nappalink ablaküvegén, majd erősen oda is fagytak hozzá. Éjszakánként a Hold átragyogott a csíkokon és berácsozta alvó arcunkat. A Kedvesemen csótányok nyalakodtak álmában. Mindenki éhezett. Én a szerelemre, amit nem kaphattam meg tőle, mert őt rovarok fullasztották, a Kedvesem a szabadságra, egy rovartalan, ízeltláb-vesztett nyugalomra, a csótányok vulvahúsra, a sirályaim pedig a csótányokra. Mindenki éhezett. Azokon az éjszakákon azt hittem, a madaraim nem fanyalodnak e bűzlő, saját vázaikban rothadó 47

Nemmozgo11 pontos.indd 47

2009.04.16. 9:57:33

kitinesekre, de tévedtem. Ők ugyanúgy éheztek, mint mi mindannyian. Kékek voltak a reggelek, mikor lassan kialudt a Tenger. Emlékszem, igen kemény tél volt. A víz egyik napról a másikra megfagyott, a só kiütötte homlokomat. Nem tudtam, mi történt, de sejtettem, szörnyű gonoszság napjai jönnek el. Megpróbáltam volna felnézni szeretkezés közben, de nem ment, mert sosem szeretkeztünk. A Tenger eltűnt, az ürülékcsíkokat titokban felnyalta a Nap. Kedvesem tempómhoz lassult. A csótányok harapás előtti csendre váltottak, és ideiglenesen leállt a rágás. Felpillantottak. A sirályok behavazták a tengermenti, téli fákat, súlyuktól ropogtak az ágak. A szeretkezés örökre leállt, a Tenger befagyott, maradt a száraz éhség. És mi egyedül voltunk. Addig nem tudtam, szeretni valakit nem csak az éhség kérdése, mert akkor az alacsonnyá lesz. A sirályoktól akartam tanulni a létet. A sirályoknak minden sikerült. Az a rettenetesség, az az állandó félelem, ami az életből ezer fekete fémcsatornán keresztül áradt felém, szárnyra kívánt kapni végre bennem. A Tenger befagyott, soha többé nem szeretkeztünk, és éhesen vártunk. És akkor a gyomorsav lemarta rólunk az időt. A csótányok, akár lassan felzúgó hajókürtők üvölteni kezdtek. Valami elemi erő, amit eddig a tudatunk segítségével jó mélyen elrejtettünk magunkban, most lyukat szakított és betört a valóságunkba, agresszív, könyörtelen módon átalakítva azt. Mikor rájöttem, hogy a Kedvesemre többé nem számíthatok, úgy éreztem, el kell menekülnöm tőle. Nem oszthattam meg ágyamat valakivel, aki megosztotta velem lidérceit. Egymás szükségével táplált rémálmaink, tudtam, csak az idő kérdése, és egyikünket végleg elragadják majd. Túlságosan gyáva voltam ahhoz (vagy talán még elég éber), hogy a lehetőséget, hogy ez az áldozat esetleg én lehetek, vállalni tudjam. Beszélnünk kellett volna egymással, de túl hideg volt odakint. Igen, azt hiszem, emiatt nem szóltunk. Akkorra már elvonta figyelmemet a Tenger, melynek végtelenül messzi, fagyott horizontján, sejtettem, miriádnyi madár gyűlt össze fogadásomra. Egy szélcsapdosott és vaksötét éjjelen hangtalanul szöktem el a házból. Ahogy az éjszakába kiléptem, azonnal megéreztem a Tenger könyör48

Nemmozgo11 pontos.indd 48

2009.04.16. 9:57:33

gő hívását, és sietve a part irányába vettem az utam. Az a szuggesztív erő, ami a hatalmas jégfelület felé taszigált, egyhamar jól ismert hangok borzalmát oltotta belém, melyek a távoli jégmezők felől gyülekeztek érkezésemre. A sötétben, a félig telt Hold fényét gyengén tükrözve, több ezer apró, szürkés test villant fel előttem. A sirályok voltak. Visítozó, szemrehányó-kérlelő hangjuk vitt egyre beljebb a Tenger csodálatosan tiszta és sík jegén, és követve a sirályzajt, biztosan tudtam, jó irányba haladok. Fogalmam sem volt, mennyi ideig gyalogoltam feléjük, a csontomig hatoló, hasogatóan hideg szél ugyanis összekuszálta időérzékemet. Az erősödő, érdes sikolyokat hallgatva úgy képzeltem, már nem lehet messze a cél. A gondolat, hogy vágyaim megtestesítői felé haladok, tovább ösztökélt, és erőt öntött tagjaimba. Egyre éreztem a madarak közelségével járó kellemes izgalmat, miközben leírhatatlan érzések táncoltak lelkemben, és teljesen elzsongítottak. Tudtam, hogy álmaim minden kellemetlenségükkel együtt egyszerűen áthatoltak a valóságon, és itt és most, hús-vér testük elé járulhatok, hogy szembenézve velük egyszersmind örökre megszabaduljak tőlük. Azt nem tudtam, milyen formában és módon megy végbe majd mindez, de kétségem sem volt afelől, hogy megszabadulásom mindenképpen bekövetkezik. Lassan kibontakoztak előttem a madarak szürke alakjai. Valami sötét folt körül sétálgattak a jégen. Néha megközelítették, csőrüket hozzáérintve megrázkódtak, majd arrébb lépdeltek és kezdték az egészet előröl. A jégfelület itt síkosabbá vált, ezért lassítottam lépteimen. A sirályzaj szinte az elviselhetetlenségig fokozódó hangereje kissé elbizonytalanított. A Hold és a jégtükör közé egy felhő úszott be, a látási viszonyok tovább romlottak, a rikácsoló madaraktól pedig nem hallhattam meg a végzetes roppanást a talpam alatt. Ha mentális ellenállóképességemet nem győzték volna le a sötétből fakadt álmok, és még időben meglátom az oksági összefüggést Kedvesem félelmei és a valóságunk lesüllyedése között, minden bizonnyal nem merészkedem éjnek idején a sirályzaj hívásának engedelmeskedve a bizonytalan, kétarcú Tenger jegére, de mivel a józanság visszanyerése több energiámba került volna, mint amennyivel rendelkeztem, feladni kényszerültem az eziránt táplált reményeimet. 49

Nemmozgo11 pontos.indd 49

2009.04.16. 9:57:33

Kedvesem eltűnésének fájdalma néhány hónap alatt végleg elenyészett, ezekben az időkben már éppen csak vegetáltam. Egyszer ismeretlen emberek jöttek és magukkal cipeltek valahová, egy tiszta épületbe, ami tökéletesen helyettesíteni tudta régi otthonomat, hiszen volt benne egy kényelmes ágy, ahol tovább álmodhattam egyre inkább elhúzódó álmaimat. Még rendszeres ételről is gondoskodott valaki. Fokozatos leépülésemben az volt a jó, hogy például az olyan hírfoszlányokban, mint hogy hererákom van, de műtét segítségével valószínűsíthető életbenmaradásom, nem érzékeltem többé a tragikumot. Hagytam, hogy testemet ápolják, tornáztassák, megfigyeljék, ha már a szellem kártékony férgeit nem tudták távol tartani tőlem, illetve álmaimból, amelyek természetesen minden egyes nap tovább folytatódtak. Egyetlen egyszer próbálkoztam csak meg valamiféle gyerekes szökéssel: mikor éppen a nyakamon borotváltak, hirtelen mozdulattal elrántottam a fejem. Könnyű kis sérülést okoztam magamnak csupán, a seb pár nap alatt behegedt, én pedig maradtam a helyemen. Attól kezdve már csak éjszakánként éltem, de könnyen lehet, már az sem én voltam. Azt vettem észre, hogy környezetemnek folyton madarakról mesélek. Biztos voltam benne, több ezer oldalt meg tudtam volna tölteni a róluk álmaimban szerzett és felhalmozott tudással. Mosolyogtam, látván gondozóim elképedt zavarát, mikor kiterjedt ismeretanyagomból idéztem. Rémlik még, hogy a tavasz beköszöntével egy név fészkelte be magát az agyamba, mint mikor a sirályok birtokba vesznek egy már lakatlan házat. Ezt a bizonyos nevet az újságok kapták fel és pár napig dobálóztak vele, mint a sirályok a megszerzett zsákmánnyal. Olyasvalakihez tartozott, aki szerette a sirályokat, és akit az olvadás vetett a partra, jó néhány, a hideg sósvízben tartósított hónap elteltével. Az azt követő éjszakákon sirályzaj verte fel álmaimat, és többé nem mosolyogtam. Életemben még kétszer próbáltam meg felidézni valami megtörténtnek érződő múltat, de végül aztán felhagytam ezzel is.

50

Nemmozgo11 pontos.indd 50

2009.04.16. 9:57:33

HALOTT ÁLLATOK ÍZE Dobott egy ötvenest a kopott nyúlszőr kalapba, mire a félkarú koldus annyit felelt: „Képzeld el, hogy még él, mikor beleharapsz!”. Éppen ebédelni készült, és elengedte füle mellett a megjegyzést. Az étterembe érve letette kabátját, szépen helyet foglalt, előkereste a jegyet, és elolvasta, mi a két aznapi menü. Gombaleves, és a választási lehetőség rizs, főtt marhahús, kapros mártás, illetve töltött sertésoldalas és főtt burgonya között. Az utóbbihoz vegyessaláta is járt. A levesből három kanállal mert. Kicsit főzhették volna még a gombát, gondolta rágósan, és enyhén ízetlen mas�szákat engedett le torka meleg csúszdáján. Megérkeztek a butikoslányok is, eredeti nerc- és kékrókabundába panírozva. Felakasztva a szőrt, lecsüccsentek, és egymás szavába vágtak. Mintha nem dolgoznának évek óta minden áldott nap együtt, ki-ki a maga véresen aktuális szenzációiról csacsogott. Húsz másodperc elteltével érdektelenné vált figyelni rájuk, a fej visszafordult a levesestányér fölé. A kifogástalan ingű pincérfiú érdeklődött, melyik menüt szolgálhatja fel. A marhát jobban kedvelte, de főve ízetlennek találta, a sertéstől idegenkedett, de a töltelék gondolata megbolygatta nyálát. A rizst inkább borsóval szeretette, a főtt burgonyát pedig petrezselyemmel, egy kissé lepirítva, de itt nem így készítették. Pardon, mondta megértést kérlelve, és mellényzsebéből előhúzott dobókockát vetett a kifogástalan abroszra. Három. Na, most mi van? Legyen marha. A pincér biccentett, és kifogástalan lejtéssel tovalépdelt. Míg várakozott, észrevette, hogy a butikoslányok áttértek a hétköznapi izgalmakról a hétvégi izgalmakra. Ahogy látszott, még a gombalevessel küzdöttek, karcsú torkukon kifogástalan egyenletességgel szállította a megrágott masszát a perisztaltika. Hatalmas, eredeti nerc- és kékrókabundáik döglött nyugalommal lógtak a cseresznyefafogas bitóján. Vacogó kanalak zaja közt egyensúlyozva tért vissza a pincérfiú, karján a marhával, rizzsel, kapor51

Nemmozgo11 pontos.indd 51

2009.04.16. 9:57:33

ral. „Képzeld el, hogy még él, mikor beleharapsz!”, vetette oda az egy fokkal talán udvariasabb „Jó étvágyat!” helyett. Kissé meglepődött, és gyorsan körbe nézett, vajon más is hallotta-e a különös tanácsot, de a butikoslányok töpörtyűkrém árnyalatú arcán ennek semmi jelét nem fedezte fel. „Hát hülye ez?” – kérdezte magától egészen logikusan, de a pincér már odébbállt, a hátáról csak a kifogástalan ing integetett búcsút a döbbenetnek. Ha jó, ha nem jó, enni kell, ha már a jegy. „Na gyerünk!” – rugaszkodott neki, és a kés-villa fegyverzettel nekiesett a húsnak. Eleinte egészen elegáns könnyedséggel, majd egyre indulatosabban hintáztatta a kés élét a darab marhaszeletben, de az csak kitartott, a rostok nyilván igen szerették egymás meleg közelségét. Néhány dühödt, akár agresszívnak is vélhető mozdulat után a szelet hús végül mégis két jól elkülöníthető darabra szakadt. A kisebbiket villájára tűzve megmártotta a mocsári sikló színű szószban, és ajkai O-ra nyílt kapujába tuszkolta. Ekkor valami igen furcsa dolog történt. Ebben a pillanatban megszületett a hatmilliárd-száznyolcvankilencezer-hétszázhetvenötödik gyermek a Földön (Kazahsztán), Észak-Koreában az ország első (és egyetlen) embere száztizenkettes számú Mercedesének próbaútján elcsapott egy vadkacsát, az amerikai elnök fordult egyet álmában (Larry Hagman-ről álmodott), Izlandon valaki azt mondta, hogy „ejha”, az étterembe belépett a koldus, és az egyik butikoslány szájában a falat úgy döntött, inkább a tüdő felé indul tovább gombászkodni. Emberünk ráharapott a főtt marhára, és olyan ízt érzett szétáradni nyelvén, ínyén és nyálkahártyáján, amiben benne volt egy kicsi egy szutykos keverék eb élményéből, aki megerőszakolt albán asszonyok tetemétől remél kétnapi hideg élelmet, illetve egy kevés olajos szardínia aromája is belevegyült, az olajos szardíniáé, amit egy olajos tollú sirály fogyasztott el nem is olyan régen. A koldus nekiállt és koldult, de a butikoslányoknál nem volt ötvenes. A tányér szélére köpte a félig rágott falatot, majd kifogástalan hidegvérrel, sietve felkapta kabátját, bólintva köszönt, és a vécé után nézett. „De hova lett a toalett?” – kérdezte nemsokára bosszúsan a pincért, aki széttárt karjaival, megvont vállával adta tudtára: még ahhoz sem vagy elég erős, hogy lehúzd magad. 52

Nemmozgo11 pontos.indd 52

2009.04.16. 9:57:33

Most következő riportunk előtt szeretnénk felhívni kedves nézőink figyelmét, hogy tizenkét év alatti gyermekeknek e képsorokat kizárólag szülői felügyelet mellett ajánljuk, mert így a hatás nyilván kevésbé intenzív. Kollégánk riportja igazi sokk. A megdöbbentő esethez, amit hamarosan látni fognak, erős gyomor kell. Kérem, vegyék ezt szó szerint. Egy merőben újszerű, a létező legfejlettebb technológiával előállított találmány alkalmazásának lehetnek szemtanúi, ami forradalmasítja a háziasszonyok mindennapi munkáját. Kérlek Joe, gyere ide hozzánk, és avass be minket is, miben áll e nagyszerű, új eszköz egyedülálló újszerűsége! (taps) A Vinya nevű kisvárost elsősorban kitűnő borairól és kékfestő művészetéről ismerhettük eddig. A csöndes, nyugodt település azonban a közelmúltban egy döbbenetes esemény kapcsán hívta fel magára országunk figyelmét. Jó estét kívánok mindenkinek! Igazad van Jack, ez a találmány tényleg rendkívüli, mutassuk is hát be rögtön! Tehát. Amit önök itt látnak, az a SuperT-2000 termékcsalád. Már külsőre is egészen gyönyörű, de amit tud, nos, hamarosan látni fogják, az lenyűgöző, az fantasztikus! Joe, elmondanád nekünk, mitől különbözik a SuperT-2000 a többi, hagyományos konyhai edényektől? Természetesen Jack, hiszen ezért vagyunk itt, nem igaz? (taps) B.J.-t ismerősei nyugodt, kiegyensúlyozott férfinak ismerték. B.J. egyedül élt egy albérletben, és telefonos diszpécserként dolgozott egy külföldi szolgáltató cég irodájában, itt, Vinyán. Semmi jel nem utalt rá, hogy a rettentő tragédia bekövetkezhet. Ezenkívül a SuperT-2000, ami a legújabb fejlesztésű teflonanyaggal van bevonva, sérthetetlen, nyugodtan próbáld csak ki Jack, hoztam hústűket, villákat, sőt, csavarhúzót is, természetesen mind kemény, igazi fém, na próbáld csak ki, ez az, jól csinálod, ess neki, látod, a SuperT-2000 sértetlen marad! Ez elképesztő Joe, ez egyszerűen hihetetlen! És ez még semmi kedves Jack! Előrelátó voltam, és elhoztam a kedvenc kalapácsomat is! (taps) Aznap is, mint mindig, eljött az este, és B.J. hazatért lakására. A tanúk elmondása szerint a férfi szokatlanul vidám és jókedvű volt, a házmester nem zárja ki az enyhén ittas állapotot sem, bár a boncolás nem mutatott ki alkoholt a vérben, viszont jó adag… Ez hihetetlen! Ilyet még nem láttam! Kedves nézők, ugye ez azért nem min53

Nemmozgo11 pontos.indd 53

2009.04.16. 9:57:33

dennapi? Joe, hányszor vágtál rá a kalapáccsal? Tízszer? De biztos vagyok benne, üthetnénk akár virradatig, a SuperT-2000 állja a sarat, mi több, nem csak a sarat! De nem ám! Jack, képzeld el, hogy barátaidat várod vacsorára, és szeretnéd őket megörvendeztetni három vagy netalán négy fogással, s erre mindössze negyed órád van! Ugye milyen gyakran kell szembenéznünk ilyen problémákkal? És a megoldás? Most figyeljenek ide! Most jön a SuperT-2000 zsenialitása! Két nappal később, lakossági bejelentésre kiszállt a rendőrség. A látvány, ami a lakásban fogadta őket, elképesztő, s még a legedzettebb nyomozót is megviselte. Az alsó serpenyőbe teszed a húst, a középsőbe a köretet, a burgonyát, a rizst, a friss, nyers zöldséget, felülre pedig a leves kerül. A három szintet egymásra helyezed, és indulhat is! Hmmm, Joe, ez nagyon jól hangzik, de bevallom, én kissé szkeptikus vagyok, és nem hiszem el, hogy ez így együtt, ilyen gyorsan elkészülhet! Akkor figyelj csak jól Jack, mert most csodát fogsz látni! (taps) Először a szakemberek sem tudták, mi történhetett. A szoba úgy nézett ki, mint egy mészárszék. Vér és hús mindenütt, az asztal alatt egy emberi fej, egy meztelen, csonkolt törzsön, egy-két hiányos végtag, itt-ott… Mindannyian szeretnénk koleszterinszegényen, egészségesen étkezni, de emellett nem lemondani a finom ízekről sem! A SuperT-2000 rendszer úgy működik, mint egy magasnyomású zárt tér, egy kukta, így az idő töredékére van csak szükség, míg az ételünk elkészül. Nézd ezt a zaftos, ínycsiklandozó marhaszeletet! Joe, ez tényleg átkozottul jól néz ki! A halottkém arra a következtetésre jutott, hogy az áldozat önmaga áldozata lett. B.J. egyszerűen fölfalta saját magát. Nem sül le, nem ég le! Nem használunk zsírt vagy olajat, csak vizet! A zöldség így megőrzi a fontos vitaminokat, a hús az elengedhetetlen tápanyagait és csodás ízét! Spórolunk az energiával, mert a szokásos sütés-főzés ideje a negyedére csökken! Az asszonyok több időt tölthetnek családjukkal, gyermekeikkel, munkájukkal, hobbijukkal! A mosogatás? Gyerekjáték! Tessék Jack, rád bízom a mosogatást, hogy saját szemeddel győződhess meg róla, milyen egyszerű az egész! (taps) A pszichiáter elmondta stábunknak, hogy skizoid hajlamú egyének esetén nem ritka az öncsonkításra való hajlam, de ilyen drasztikus esetről praxisa 54

Nemmozgo11 pontos.indd 54

2009.04.16. 9:57:33

során még nem értesült. Semmi mást nem kell tenniük, mint tárcsázni a képernyő alján feltüntetett telefonszámot, és megrendelni a SuperT-2000 készletet! (taps) A patológiai vizsgálat elvégzése után nagyjából sikerült rekonstruálni a történteket. Eszerint B.J. az alsó végtagokon, azok közül is a bal lábujjain kezdte meg szörnyű munkáját, majd szisztematikusan haladt fölfelé. Bal karját hasonló módszerrel távolította el, majd jobb karjával (egy kés segítségével) lemetszette nemiszervét, ezután jelentős méretű darabokat vágott ki hasából, melléből, sőt, néhány belső szervéből is. B.J. a csodával határos módon rendkívül fegyelmezetten viselte az embertelen fájdalmat és a tetemes vérveszteséget; az orvos megállapítása szerint a halál csak közvetlenül a máj eltávolítása és elfogyasztása után állt be. Ha most megrendeli, a páratlan gasztronómiai élmény mellé egy egyedülálló, gyönyörűen illusztrált szakácskönyvet, valamint egy SuperT-2000 feliratú vízálló hűtőszekrény-mágnest is kap tőlünk ajándékba! (taps) A hatóságok értetlenül állnak a tragédia előtt. Se a szomszédok, se az ismerősök, se a butikoslányok nem találnak magyarázatot B.J. végzetes önpusztítására. Amennyiben nézőink közül valaki közelebbről ismerte a férfit, kérjük az alábbi telefonszámon jelentkezzen, hogy információival nagyban megkönnyítse a rendőrség munkáját, és hozzájáruljon a vinyai rejtély tisztázásához. (A képernyő bal alsó sarkában látható számon B.J. diszpécseri állására jelentkezhetnek, főállású munkakörbe, idegennyelvtudás előny) Ne habozzanak tehát, hívják a számot, és váljanak a konyha művészévé, a korszakalkotóan új ízek felfedezőivé! Maradjanak egészségesek! Joe és Jack voltunk, viszontlátásra legközelebb! (taps) Most következő riportunkban találkozhatnak Larry Hagman-nel, akitől megkérdeztük, van-e élet a Dallas után. Exkluzív összeállításunkat látják.

55

Nemmozgo11 pontos.indd 55

2009.04.16. 9:57:33

SZIMMETRIA Aztán a magányt az egyik napon megzavarta valami. Újságolvasás közben. Mert a magányos külön szórakozási készlettel rendelkezik, nem bízza unalmát a véletlenre, pontos, jól átgondolt cselekményeket, apró rutinokat készít önmaga számára, és mivel kizárólag e cselekedetek segítenek eltölteni a beteg időt, a magányos oly taktikusan helyezgeti egymás mellé őket, mint a túlsúlyos a diétás recepteket. Reggel nyolc és fél kilenc között a kávéfőzést műveli, órájára pillantgatva figyeli a háromszáz, háromszáznegyven másodperc lassú lecsöpögését, míg a kávé kifő. A kiskanál, a csésze, a cukor és a tejszín már a helyszínen várja a nagy pillanatot. Ezeknek az előkészítése azonban mindössze egy percet visz el a végtelennek érződő napból. A magányos sajnálja, ha a kávéivás előtt nem kell elmosni a csészét, mert így a készülődés kellemetlenül megrövidül, ami további várakozást jelent. A friss sajtót csak ezután szerzi be, hála Istennek az újságos trafik tizenöt, jobb esetben tizenhét percnyi járásra esik lakásától. Kétszer fordult csak elő, hogy mire odaért, az újság már elfogyott. (Mindkét esetben botrányos képeket közöltek egy közéleti személyiségről.) Meglepte a dolog, de a következő árusig tartó séta gondolata felvillanyozta. Az minimum további húsz perc. Ragyogott a szeme. Aztán a magányt az egyik napon megzavarta valami. Nagyjából fél tíz lehetett, és éppen az egyik még friss nyomdaillatú lapban bogarászott egy cikket, mikor minden előjelet mellőzve eleredt az orra vére. Mire észbekapott, jókora vörös pacnik borították az aktuális háborúról tudósító sorokat. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire indokolatlanul vérzett volna, leszámítva talán a néhai nagyapjától kapott pofonok esetét, bár ott sem a vérzés volt indokolatlan, hanem érzése szerint a pofon. Hiába igyekezett azonban okot találni testének megmagya56

Nemmozgo11 pontos.indd 56

2009.04.16. 9:57:33

rázhatatlan viselkedésére, csak az időt vesztegette vele, a foltok pedig csak gyülekeztek, már átitatták a vezércikk nagy részét, sőt, különös módon bekebeleztek egy tamponreklámot is. Ilyen meglepetésekre nem volt felkészülve. Ösztönösen próbálta befogni az orrát, és fejét gyorsan a polc irányába fordította, ahol kényes rendben sorakoztak a papírzsebkendők. Valószínűleg nem hangolta megfelelően össze a két mozdulatot, mert a hirtelen helyzetváltoztatás eredményeképp immár a fehér abroszon és a padlón is ott virított a vére. Megrökönyödve pattant fel a helyéről, az újságot az asztalra hajította. Felkapott egy maréknyi zsebkendőt, és háttal a nappali díványára feküdt. Furcsa hangulat szállta meg, amit a vérveszteségnek tulajdonított. Elgyengült, teste tompán lüktetett, szeme előtt kis piros pontocskák röpködtek, mint villámgyors legyek a nyers hús fölött. A kellemetlenség megzavarta a napját, gondosan pályára állított gondolatait jócskán eltérítette a szokott irányból. Borzadva érezte át azt a banális bölcsességet, hogy az ember milyen védtelen, puha lény csupán a sors ádáz csapásaival szemben, és mindennemű apróság képes őt biztosnak hitt trónjáról a szakadék sötét mélyére taszítani. A magányos halkan szipogott, és a zsebkendőt még mindig az orrára szorítva eldörzsölt szeme sarkában egy könnycseppet. Nem, ezt igazán nem érdemeltem meg, gondolta, és azzal a megadással, amivel már nincs erő szembeszegülni az igazságtalansággal, gyengén lecsukta szemhéját. A tudatára borult sötétben látta, amint vére patakká, majd sodró erejű folyóvá duzzad, és átszakítva a ház falait, recsegve utat tör magának, kiömlik az utcára, elsodorja a falnak támasztott kerékpárokat, a rollerező gyerekeket, magával rántja a nyurga virágokat, a parkoló autók alját könnyedén megemeli, és csak árad tovább, ellepve a kerteket, a ligeteket, feltölti a tómedreket, a csatornákat, mint valami megállíthatatlan, gigászi erejű, dühös tenger, amely végre legyőzte az útját álló, szétomló gátjait a húsnak. A strandon, egy viszonylag néptelen területen egy lány fekszik hanyatt citromsárga lepedőjén, rózsaszín bikiniben, fekete napszemüvegben. 57

Nemmozgo11 pontos.indd 57

2009.04.16. 9:57:33

Bőre olajosan csillog a naptejtől, gyűrűit előrelátóan válltáskája kis oldalzsebébe tette, hogy ujjai egyformán barnuljanak le. Amikor a vér lassan eléri a strandot, a száraz pázsit eleinte jól nyeli a nedvet, ezért a hatalmas folyam sebessége itt lelassul. A lány valószínűleg alszik, mert amint a vér finoman körbeöleli vonalait, még élvezi is a puha érintést, és nem moccan. Lassan, akár alkonyatkor a dagály, a vérfolyam emelkedni kezd a lány körül. Először a bokáit cirógatja, belefolyik a fülébe, átitatja a bikini hátsó részét, ami ezáltal szinte teljesen megsötétedik. Aztán egyhamar még tovább nő a szint, már csak másodpercek vannak hátra, hogy a vér elérje a lány félig nyitott száját és orrlyukait. Mivel a nyár is forró, alig lehet különbséget érezni a levegő és a vér hőmérséklete között, s talán ennek köszönhető, hogy a lány nem ébred fel, az egyre szorongatóbb helyzet ellenére sem. Na most. Most eléri a vér az ajkakat, lassan bugyog belé, mintha csak egy lefolyó lenne, ahová szükségszerűen el kell jutnia. A turbulencia körbetáncolja fogakat, eltömi a torkot, és puha, vörös párnákká dagasztja a tüdőket. A lány nem tud felébredni, a vér következetesen temeti magába a testét, már csak a fürdőruhába bújtatott keblek látszanak ki, meg az orr, a napszemüveg, és most már azok sem. A magányos és a magánya viszonylag sportszerű küzdőfelek. Ám ebben az esetben kicsit elhanyagolják az életen át vívott csatát. Egy vért pumpáló testrész ideiglenesen eltávolítja őket egymástól, mint egy figyelmes párbajsegéd. És ezért ez a nap sem lehet már olyan, mint az ezt megelőző idő napjai. Nem pakolt össze a táskába, csak összepiszkolt ingét cserélte le egy tisztára. Késő délelőtt már a vonaton zötykölődött és gyanúsan méregette utastársai arcát, próbálván kiolvasni belőlük orrának állapotát. Időnként összekulcsolt, ölébe ejtett kezére pillantott, biztos, ami biztos alapon, hogy a vérzés nem tréfálja-e meg újra, ezúttal – kínosabb körülmények között ­– idegenek szeme láttára. Ám az orr egyelőre kegyesen kiapadt, testének izgalma valószínűleg már másnak szólt. Meg sem várva, hogy a szerelvény megálljon, leugrott a peronra, amitől kissé megszédült. Sebesen szedte a lábát, s a nagy tömeg ellenére egészen 58

Nemmozgo11 pontos.indd 58

2009.04.16. 9:57:34

gyorsan kiért a pályaudvar épületéből. A bejáratnál taxit fogott és megadta a lakcímet. Út közben felfigyelt rá, hogy a sofőr – talán büszkeségből – önkéntes véradói igazolványát a visszapillantó tükörre akasztotta, az illatozó fenyőfa mellé. A magányos látszólag szórakozottan megtapogatta felsőajkát, de a borostájára száradt kis vérpikkelyeken kívül friss nyomot nem lelt magán. A tizenhét percnyi kocsikázás alatt rapszodikus csapongással igyekezett helyrerázni gondolatait, de feje olyan volt, akár egy doboz tele gombostűkkel, bárhogy is nyúlt belé, valami mindig megtalálta a módját, hogy nyugalmát megsebezze. A rossz előjelek ellenére bízott benne, hogy ösztöne ezúttal melléfogott, és mindent a legnagyobb rendben talál majd. Ámulva vette észre magán, hogy kicsinyes rutinjai a megváltozott körülmények hatására semmivé lesznek tetteiben. Még az atyai stopperórát is otthon felejtette, amivel szokása volt minden műveletét pontosan lemérni, és az idővel szemben tanúsított hősies küzdelem jeleként az így nyert adatokat szorgosan betanulni. Kiestem a dolgok megszokott rendjéből, ismételgette keserédesen, de szíve kalapálásáról nem igen tudta eldönteni, az izgalomnak avagy a félelemnek szól. Mikor a taxi fékezett a kért házszám előtt, már sötétedett. A magányos fizetett, majd remegve kiszállt. Évek óta először járt itt újra. Az utca és a házak mit sem változtak. Nyilván fogalmuk sem volt arról a személyes kis pokolról, amit épp e környék távolisága miatt alakított ki magának magányában, no és persze orrvérzésének híre sem ijesztette el e házfalakat, minden maradt a régiben. Az épület, ami előtt egy ideig tanácstalanul álldogált, szürke falú, arányos, egyszerűen megépített belvárosi bérház volt, csak egy név a kaputelefon csengője mellett tette minden más, hasonló épülettől különbözővé, jelen esetben fontosabbá. Mivel a kapu tárva-nyitva állt, összegyűjtve minden bátorságát belépett. Persze e behatolás nem tűnt valami dicső tettnek, inkább egy olyan mozdulathoz hasonlított, mint mikor egy grillpartin valaki a kerti vécé felé oson. Odabent, a lépcsőházban hűvös homály fogadta, ám a kedvezőtlen látási körülmények ellenére is egészen gyorsan 59

Nemmozgo11 pontos.indd 59

2009.04.16. 9:57:34

megmászta azt a néhány tucatnyi lépcsőfokot, ami a vágyott-félt lakás ajtaja elé vezetett. Az ajtón nem szerepelt név, ennek most örült. Szíve nehezen viselte az ilyen szembesítő élethelyzeteket, megtanulta, amit nem mondunk ki, azt bizonyos fokig elrejtettük. Néhány percig még várt, és magában rimánkodott, nehogy valaki meglássa, aztán lenyomta a csengő sárgásfehér kapcsolóját. Ami a csengőt illeti, az nem szólalt meg, de a magányos szívverése igencsak felgyorsult, már-már kapkodnia kellett a levegőt. Újra próbálkozott, de mindhiába. A csengőt vagy kikapcsolták, vagy elromlott. (Az áramszünetet kizárhatta, az alsó szinten egy lakásból tévé vagy rádió hangja hallatszott.) Bekopogott. Először gyengéden, majd erőszakosan, aztán félve, hogy valaki felfigyelhet a hangra, megint visszafogottan. Az eredmény ezúttal is elmaradt, az ajtó nem tárult fel. A magányos egyre izgatottabb lett, ám tekintetében megjelent valami egészen újkeletű ravaszság, mintha csak bosszút forralna az engedelmeskedni nem kívánó ajtó ellen. Végre eljött életének pillanata, ami után annyit sóvárgott, amire annyi kézdörzsölgetéssel átmelegített órát áldozott, míg együgyű, ám reményei szerint működőképes tervét kiötölte. Egy ideig hallgatózott. Úgy tűnt, senki sem szándékozik keresztülhúzni számításait, a lépcsőházban nem járt egy lélek sem. Elkezdhette. A belső zsebéből előhúzta pénztárcáját, s annak egy titkos hajlatából kihalászott egy kis nejlonzacskóba hajtogatott borotvapengét. A szerszámot szakszerűen tartva megkereste kabátján a jól elrejtett zsebet, melynek nyílását saját kezével varrta be annak idején. Óvatosan elnyisszantotta az öltéseket, majd nem kapkodva el a dolgot, a pengét visszahelyezte a zacskóba, a zacskót pedig a tárcába. Csak ezután nyúlt reszkető ujjbegyeivel a felvágott titkos zsebbe. Amint megérintette a kincset, a magányos felujjongott magában. Egy kulcsot tartott a markában, egy régi, a mosástól jócskán megrozsdásodott kulcsot, ami reményei szerint éppen beleillett a kérdéses zárba. Ajkát beharapva készült fel. Lassan bedugta a kulcsot. Elfordította. A zár kettőt kattant. Az ajtó résnyire nyílt. A magányos fellélegzett. Belépett. Bent volt végre. 60

Nemmozgo11 pontos.indd 60

2009.04.16. 9:57:34

A magányosokra leginkább két szélsőség jellemző. Az egyik a lakásuk, életterük tökéletes elhanyagolása, az átláthatatlan, egymásra hajigált káosz állandó fenntartásának képessége, mondván, hogy nincs kiért rendben tartani a holmikat. Aztán ott van ennek az ellenkezője, a beteges rendszeretet. A jelen lakás az utóbbi iskolapéldája volt. A bútorok félelmetes szimmetriában sorakoztak fel egymás mellett. A viszonylag tágas nappali közepére kerek szőnyeget terítettek, ennek két oldalán a falakhoz tolva két könyvespolc állt egymással szemben, örök vigyázban. A könyveket, melyek úgyszintén katonás rendben követték egymást, egytől-egyig barna vászonba kötötték át, így még szerzőjük neve sem látszott gerincükön. Az egyetlen ablak előtt téglalap alakú asztal állt, fehér csipketerítővel, porcelánvázával, benne három szál piros műanyagrózsával. A bútorok tökéletes elrendezésével a tulajdonos nyilván elégedett lehetett, mert odaszögezte-csavarozta talpukat a padlóhoz. És minden tárgynak volt egy sorszáma. Minden tárgynak. A vázának a kétszázhetvenegyes. Az asztalnak tizenkettes. (Ez nyilván az asztal felsőbbrendűségére célzott a kevésbé fontos tárgyakkal szemben.) A konyhában az üvegvitrin mögött poharak, kávéscsészék, teásdobozok, tányérok, kivétel nélkül, mind számmal ellátva, mind gondosan regisztrálva. Ám a rögeszme komolyságáról mégis az árulkodott a legjobban, hogy nem csupán a térben elrendezett objektumok kerültek beszámozásra, de a pozíció is, ahová rendeltetésüknél fogva tartoztak. A konyhaasztal (7.) négy lába mellé a linóleumra tehát – a logikát követve – szintén a hetes számot pingálták oda, kék festékkel. A tetejükre fordított poharak alatt, a fürdőszobai mérleg és a szőnyegek alatt, mindenhol kis cédulák, kerek fémlapocskák hevertek, a megfelelő sorszámmal magukon. Ez a jól kidolgozott rendszer segíthetett csak elkerülni, hogy a levesestányérok (110.–117.) véletlenül se kössenek ki a vécékefe (361.) helyén, a nappali díványa (4.) pedig ne vándoroljon egy óvatlan pillanatban a vitrin mögé, ahol a teásdoboz (120.) időzött, állandó lakcímén. A lakásban nem volt senki. Ezt a magányos már az ajtó előtt is érezte. Az emberi jelenlét érzete a magányos számára olyan intenzív, mint ku61

Nemmozgo11 pontos.indd 61

2009.04.16. 9:57:34

tyának a kolbászillat. Mivel a tárgyakat alig lepte por, feltételezni lehetett, hogy a tulajdonos csak egy-két napja távozott. Amitől tartott, bekövetkezett. Az üres, elhagyott szobák látványa elgyengítette, és mérhetetlen, vágyódó szomorúsággal töltötte el. Leült az ablakhoz (szék, 16.) és gondolkodni próbált. Miért is bízott benne, hogy a lányt otthon találja? Hiszen évek óta nem találkoztak, mégcsak nem is beszéltek. Az sem lett volna meglepő, ha időközben más városba költözik, esetleg férjhez megy. Nem, az nem lehetséges. Azt megérezte volna. Orrvérzéssel. A lány tehát itt maradt, ahol évekkel ezelőtt hagyta, és valószínűleg megtanult együttélni az egyedülléttel, akárcsak ő maga. Igen, ez az élet talán egyik legnehezebb leckéje, de mivel a halálba mindenki egyedül mehet csak, nem lehet elég korán elkezdeni a magányra való önkondicionálást. Mégis hiányzott. Ezt nem lehet megszokni. Titokban, egy be nem vallott pillanatban hitte, hogy mégis utolérheti. Hogy megtalálja, s még egyszer látja. Majd egy másik életben. A következőben. Addig pedig még hátra van néhány százezer óra, amit a magányosok lassan csordogáló ideje ellen kifejlesztett rutinjaival győz majd le, a kávéval reggel, az újságolvasással, az ülőfürdővel és kéthetente egy hosszú sétával vidéken. Elérkezett az idő, hogy felálljon és elinduljon hazafelé. Odakint már jócskán besötétedett. De vonatok még biztosan indulnak. Az utolsó pillanatban vette észre csak a borítékot, amit a porcelánváza alá tolt egy kéz, és amin az ő neve állt, meg mellette az ötezer-nyolcszáznégyes szám. Egy röpke pillanatig el sem akarta hinni, amit lát, aztán mikor már hitte, nem volt mersze érte nyúlni. Majd mégis. Elővette újra a borotvapengét, és vigyázva, nehogy megvágja magát izgalmában, felhasította a boríték hasát. Jól ismerte a kézírást, könnyek szöktek tőle a szemébe. A pengét le sem téve, lenyűgözve zuhant tekintete a hátrahagyott sorokra, mint fáradt madár, ha nyugodt rétre szállhat alá. „Kedvesem,

62

Nemmozgo11 pontos.indd 62

2009.04.16. 9:57:34

Bízom benne, hogy ezt a levelet nem kell elolvasnod, hiszen ha valamilyen oknál fogva mégis ez történne, az azt jelentené, hogy nem találkozunk többé. Jól megfontoltam, amit teszek, hidd el, ha látnék más lehetőséget számunkra, mindenképpen amellett döntenék. A tőled mes�sze eltöltött évek megtanítottak a türelemre, de gondolom, te is tudod, a türelem csak akkor lehet tartós, ha reménnyel párosul. És én lassan feladtam már a reményt. Természetesen ugyanúgy szeretlek most is, mint mindig is tettem, de rá kellett jönnöm, hogy a mi sorsunk nem a beteljesülés felé vonszol minket. Követnünk kell hát a nekünk kiszabott külön utakat. Ha e levelet olvasod most, akkor sajnos nem sikerült találkoznunk. Hosszú, hosszú évek csendje bontakoztatta ki bennem a gondolatot, hogy el kell utaznom innen mindörökre, mert ez a ház, a város és minden hozzád köt, rád emlékeztet. Néha felötlik bennem a kérdés, ha sosem találkozunk, vajon akkor is magányosokként végezzük? Mert magány-e az, ha nincsen senkid, akinek hiányában fullasztóvá lesz szobád, üres a reggeli újságod, keserű a kávéd, száraz a vacsorád? Talán jobb lett volna, ha sosem találkozunk. Tudom, kemény szavak, de ez az igazság, különben nem fájna ennyire. Ha e levelet olvasod, már nem láthatsz többé. Mielőtt elutaznék, meglátogatlak, elviszem hozzád az összegyűjtött szomorúságomat, és reménykedve bekopogok ajtódon. Bízva, hogy vársz rám, bízva, hogy otthon talállak. Bízva, hogy nem kerüljük el egymást. Azonban könnyen lehet, hogy szóban már nem mondhatom el neked, mi vitt e nehéz döntésre, hogy végleg elutazzam. Feltételezem, te is ugyanolyan jól ismered a magányosokat és azok betegségeit, azt az életet, amit az egyedülléttel kell leélnünk. Én is így voltam, a magány, akár egy sikeresen beültetett szerv, hangtalanul és jól működött bennem. A lassan telő napoknak csupán egyetlen kérdése volt. Hogy vajon mi okoztuk-e magunknak mindezt? Lehet, hogy e szándékkal vállalt elkülönültség egyáltalán nem a helyes út volt. Ha e kételyt elhessegettem, egészen jól éreztem magamat hervadásomban. Szerettelek. 63

Nemmozgo11 pontos.indd 63

2009.04.16. 9:57:34

Aztán a magányt az egyik napon megzavarta valami…” Ekkor kihullott kezéből a levél (5804.), egyenesen a tizenkettes számú asztal lába mellé. Már csak a borotvapenge (1457.) volt nála, azt bámulta még reménytelenül hosszú órákon keresztül.

64

Nemmozgo11 pontos.indd 64

2009.04.16. 9:57:34

A KAR Már nem kötnek le azok a mesekönyvek sem, amelyeket tavaly kaptam a mamától. Ha bejön a szobába, persze mímelem a szaggatott olvasást, de gyakran már nem is tudom, mit olvasok. A húgomnak könnyebb, ő két évvel fiatalabb nálam, s rendszerint kissé kopott babáival játszik. Olyan szituációkat eszel ki nekik, amelyek meglehetősen furcsák a számomra. De magamban azért mégis büszke vagyok, mert testvéremet e helyzettragikumok visszatükrözésében igen tehetségesnek tartom. Míg én unottan, szórakozott figyelmetlenséggel lapozgatok a mesék között, elnézem, ahogy ez a kislány két barna hajú műanyag babával előadja szüleink szomorú tragédiáit, kemény szócsatákat imitál gyengécske hangján, és a csúnya szavak helyére szemérmesen valami hangzásában hasonló szöveget illeszt. De kis durva, te aszott kis durva. És selypít. Érzem hangján a nyilvánvaló megvetést, ilyenkor fiatal tekintete komoran elsötétül. Kiváló megfigyelőképességéhez megfelelő színészi érzék is társul. És még csak öt éves. Ki tudja, mi lehetne még belőle. Húgom egyébként asztmás. Nem nagyon értem ezt a betegséget, de el tudom képzelni, micsoda félelmekkel járhat. Mármint kifogyni a szuszból. Egyszer a fürdőkádban kipróbáltam, mennyi ideig tudok egyetlen levegővétellel a víz alatt maradni. Orromat befogtam, számat összeszorítottam. A tűréshatárt megközelítve tüdőmben parázsló fájdalom támadt. Anyám ekkor tört rám, és úgy, ahogy voltam, teljesen pucéran, karomnál fogva kirángatott a kádból. Rémült sikolyát nem igazán értettem – hiszen az én életemmel játszottam, nem az övével –, de az azt követő két jókora pofont még kevésbé, melyek az első levegővétel után nedves arcomon csattantak. Az esetből azt a tanulságot vontam le, hogy a légzés nem játék. Ezért is szánom úgy testvéremet, akinek nap mint nap meg kell küzdenie e lélegzetrabló betegséggel. Ő persze láthatólag 65

Nemmozgo11 pontos.indd 65

2009.04.16. 9:57:34

sokkal kevesebbet törődik vele, mint felelősségteljes bátyja. De ez még nem minden. Amíg ezen a délutánon húgom babái szörnyű táncot járnak, én fél füllel hallgatózom, és valami érthetetlen dühtől hajtva csapkodom egymásra a könyvem lapjait. Úgy látszik, a félelem, amit mostanában egy szörnyű dolog indokol, nem múlik el nyomtalanul bennünk. Ha megunom az olvasgatás színlelését, ügyelve rá, hogy húgom figyelmét ne hívjam fel magamra, lassan az ablakhoz lopódzom. Lábujjhegyre állok és lenézek az utcára. A függöny alját óvatosan kissé megemelem, a résen figyelek kifelé, így kintről senki sem láthat meg. A megsárgult radiátor gyengéden melengeti a hasamat, míg az odakinti világot bámulom. A látvány lesújtó. Ahol lakunk, a kilencedik emeleten, jó kilátás nyílik a városra. Mindenhol ugyanazok a szürke házak sorakoznak egymás mellett, méreteik és formáik idegenek, valami durva, embertelen eszme betontermékei, csúnyák, szótlanok, hidegek. Amerre csak a szemem ellát, e házakon törik meg tekintetem. Néha túlontúl vastag cellarácsoknak képzelem őket, melyek körbefogják az életemet, a húgomat, nagyszüleimet, és összepréselnek minket. Lent a mélyben kemény tél van. A tél színei, az utak feketék, szürkék, latyakfehérek. Meg barnák is, a homoktól és sótól, amivel az utcát felszórták, hatalmas, zúgó gépekről. Büdös van, valami vegyszer bűze árad szét mindenütt. Finom pelyhekben hull a hó, de hiába, a nedves betonon szörnyethalnak a pelyhek. És még a hó is piszkosnak tűnik, valószínűleg már odafent, a felhők között beszennyezi valami. Senkit sem látok az utcákon, persze ezen nincs is mit csodálkozni. Ki merne kimenni oda ilyenkor, mikor az egész városban mindenki a Kartól retteg? Beleborzongok, ha eszembe jut. Vallásosnak neveltek, de erre a szörnyűségre infantilis hitemből nem telik magyarázatra. Nézem a kihalt utcát, a mocskos panelokat, a mozdulatlan jeget, és a Karra gondolok. A Karról nincsenek pontos adataim, mindössze annyit tudok róla, hogy ő a félelem a mi gyermeki életünkben. Minden rossz és gonosz megtestesítője, arctalan, ismeretlen, undorító valami, ami meg akar gyilkolni minket, miután szörnyű kínokban szenvedtetett. Hogyan is tudnánk fölfogni miért teszi 66

Nemmozgo11 pontos.indd 66

2009.04.16. 9:57:34

ezt, mikor még szüleink viselkedésének megértésétől is oly messze kóválygunk, én és a húgom. A nagyi egyszer mintha próbálta volna elmagyarázni a dolgot, de szavai a tipikus, gyermekeknek szánt szépítgetés áldozatául estek, a komor lényeget lehetetlen volt kihámozni belőlük, inkább festegettem tovább Karácsonyra szánt képeim egyikét. Bár a nagyi mondandója értelmemnek keveset adott, érzelmeimnek annál többet. Öreg, kissé reszkető hangja – bármennyire is igyekezett leplezni – többet sejtetett minden szónál, amit a Karról egyáltalán ejteni lehetett. Akkor érett meg bennem a felismerés, hogy bármi legyen is az, mától fogva rettegni fogunk tőle. Irigyeltem húgomat, akit a babázás meg a köhögés annyira lefoglalt, hogy a nagymama szavait meg sem hallotta, és közelébe sem jutott, hogy felfogja azt a minden gyermeki világképet átrendező félelmet, ami bennem igen jó talajra talált, és lelkemben elképesztő szaporisággal burjánzani kezdett. A Karról rémületes, beteg pletykák keringenek a városban. Két tincs lenyisszantása között a fodrász szörnyű titkot suttog Róla, amitől a szépülni szándékozó vendég arca ijedten rándul össze, a finom bőr pedig megugrik a borotva alatt. A közértben, a zacskóba szedett burgonya mérése közben, sokat sejtető pillantások váltják egymást, és mintha csak valami összeesküvésről lenne szó, elejtenek néhány halk, kurta mondatot, ami még a vért is megfagyasztja bennük. A kőkongó pályaudvaron, a húsízű étteremben, a fertőtlenítőszagú orvosi rendelőben, mindenki a Karról sustorog, és ez a bizarr, rejtélyes zsolozsma, mint a penész, rátelepszik az emberek hangulatára, terjed közöttük, akár a pestis, és izgalmaikat, félelmeiket az elviselhetetlenségig fokozza. A Kar drámai legendája, akár egy fekete Mikulás, bejárja az egész reszkető várost, minden házszám alatt otthagyja névjegyét, mint egy piszkos, bűzős, fertőzött rémképet. Ki kell mennem pisilni. A nagymamának természetesen nem szólok, ehhez már elég idős vagyok. De a félelem óvatossá tesz, és még egy ilyen egyszerű szükséglet végzése közben is jólesne, ha valaki ott állna az ajtó mögött, és vigyázna rám, míg el nem készülök. Félúton látom, a nagyi a kristálypoharakat rendezgeti a vitrin üvege mögött, a nagypapából csak a 67

Nemmozgo11 pontos.indd 67

2009.04.16. 9:57:34

keresztbe tett lába látszik, meg rajta a szőrös papucs, de én hozzáképzelem a ráncokkal jócskán megsebzett arcot, ahogy súlyos gondokba mélyed, s állát összekulcsolt kézfejére támasztja. Ezt a szomorú képet magammal viszem a vécére, ahová végül is szerencsésen, épségben megérkezem. Letolom a nadrágot és végzem a dolgom. Ahogy a sárga sugárral ügyesen becélzom a csésze peremére akasztott légfrissítő ketrecét, elgondolom, milyen lenne, ha a Kar éppen most támadna rám. Valószínűleg összerondítanám a csempét, s ha az iszonyatos szorítás alatt nem szenvednék ki elég gyorsan, talán még az ajtóra szögelt képes naptárra is jutna belőlem. Erre a gondolatra gyorsan felhúzom a nadrágot, talán kicsivel előbb is, mint kellett volna. Mindegy. Visszatérni a szobámba, ahol húgom jószokása szerint a babákat konfrontálja egymással, és köhécsel, megnyugvással tölt el. A téli délután éppen hogy vánszorog. A hó megint szállingózni kezd. Az ablaknál bámészkodom, de változatlanul semmit sem látok. Nem rég hallottam, talán éppen a nagyapától, hogy az üzletekben megnőtt a kereslet a kisállat-alom iránt. Nem magyarázta el, de én két nap alatt kitaláltam, miért. Az emberek nem mernek többé kimenni megsétáltatni kedvenceiket, inkább homokkal pótolva az utca ebszempontból kies lehetőségeit, otthon tartják őket, de elsősorban magukat. A szomszéd lakásban a rövid szőrű vizsla is érzi ezt a feszültséget, naponta legalább tizenötször törnek rá ugatási rohamok. Akárcsak húgomnál az asztma. Ilyenkor a nagyapa fölhangosítja a tévét. Általában messzi tájakon játszódó sorozatokba réved, hogy tudatából száműzze a rémet. A Kar rettentő jelenségének előnye, hogy ugrásszerűen megnőtt a tévécsatornák nézettsége, függetlenül a program minőségétől. Húgom, amint látom, elszórta babáit, és két köhintés között megkérdezte, hogy nem játszanék-e vele valami társasjátékot. Most nem, kisvirág, utasítom vissza tőlem telhetően kedvesen, bár nekem is jót tenne, ha végre elszakítanám tekintetemet az utcáról. A Kart úgysem láthatom meg, ha pedig mégis, az azt jelentené, már késő. A játék öröme még néha-néha vonz, de a félelem gyakran ingerültté tesz, és nincs türelmem testvérem 68

Nemmozgo11 pontos.indd 68

2009.04.16. 9:57:34

egyéni játékszabályaival bajlódni. Nem feledhetem a kétséget, miszerint a Kar láthatatlan. Ezt egy késő esti, döbbenetes rádióműsorban hallottam, és erősen átformálta a reményeimet. A Kar – ha úgy akarja –, láthatatlan, ráadásul már jóval megjelenése előtt becserkészi, hatalma alá vonja, megmérgezi az emberi szívet. Védekezni vagy elrejtőzni előle tehát lehetetlen. Alattomos szörnyeteg, mert úgy öl meg, hogy az ember esetleg észre sem veszi. Ezek a dolgok nekem még egy kicsit zavarosak, csak reménykednem lehet, hogy elérem majd azt az érettséget, mikor intellektuális képességeim segítségével biztosan különböztetem meg őt oly sok más veszélytől. Csak reménykednem lehet, hogy megérem azt a kort. Próbálok koncentrálni, hogy valami biztonságot leljek gondolataim között. Talán sikerül legalább fantáziámban legyőzni a Kart, és eljövetelétől többé nem rettegni. Esküszöm erre a már ideje korán sokat látott életemre, hogy én most koncentrálok, igyekszem küzdeni a külső világ démonaival, de húgom folyton gondolati relaxációmba hasít köhögésével és ostoba gügyögésével. Szeretem őt, de rendkívül nehéz tolerálnom, hogy képtelen felfogni a ránk leselkedő veszély szörnyűségét, és tisztasága, ártatlansága figyelmén kívül rekeszti a rettenetet, ami az én idegrendszeremet és személyemet – gondolatilag fejlettebb lévén – már régen kikezdte. Húgom csak álmában retteg, hiszen ekkor a tudat jóval őszintébb, lévén, hogy nincs jelen. Általában madarakkal álmodik, apró karjaival erősen csapkod maga körül, és fájdalmasan érthetetlen gyermekszavakat nyöszörög. Ilyenkor sajnálom őt nagyon, és igyekszem megnyugtatni; tisztában vagyok vele, hogy a halál madarak formájában kedvezőtlenebbül hat a női nemre, mint miránk, férfiakra. Most azonban kártyát adok a kezébe és megkísérlem elmagyarázni neki valami egyszerű pasziánsz szabályait. Talán ez leköti egy kis időre. Míg húgom a kártyákat rendetlenségben egymás mellé teszi, engem megkísért az ablak, és ismét csak bámulok kifelé, azon kapva magam, hogy testem a radiátor melegsége ellenére is különösen reszket. Megszakítva csendes magányunkat a nagyi nyit be. Zsíroskenyeret hoz egy tálcán, uzsonnaképpen. Milyen figyelmes, még csemegeuborkát is szeletelt mellé a kistányér69

Nemmozgo11 pontos.indd 69

2009.04.16. 9:57:34

ra. Húgom és én úgy vetjük magunkat az eledelre, mintha napok óta nem ettünk volna. Persze nem erről van szó. Köztudott, hogy emésztéskor a tudat alászáll a gyomorba, így egy időre a rettegés is felejtődni látszik. Látom, ahogy testvérem zsírtól fényes ujjacskáival tömi magába a friss kenyeret, persze én sem maradok le sokkal mögötte. Aztán egyszer csak a minket szemlélő nagymama arcáról legörbül a mosoly. Csöngetnek. Az első dolgom az, hogy nem nyelek félre és nem fulladok meg ott azon nyomban. A következő mozdulattal már újra talpon vagyok és egész testemmel szorosan a falhoz simulok, mintha csak bele akarnék olvadni. Míg húgom rezzenéstelenül gyömöszöli befelé apró száján az uzsonna maradékát, a nagyi tekintete féltőn végigszalad rajtunk, látom, hogy megnyugtatás gyanánt visszaerőltetett mosolyában ő maga sem igen hisz már. Az arca megkeményedik, aztán felcsörömpöl a második csengőszó. A döbbent csend mögött halljuk, amint nagyapa fölkel a fotelből és elindul az ajtó felé. Gyermeki fantáziámban vad vihar tör ki, lelki szemeim előtt látom, ahogy a Kar szó nélkül szétmarcangolja idős testét. Még a vastag, szögletes szemüvegkeret koppanását is hallani vélem a műpadlón. Nagymama egyenes ajkára szorítja mutatóujját, így kérlelve csendre minket. Egy-két perc múlhat el, míg elér hozzánk a feloldozásnak is beillő hír: csak a postás az. Ez az utolsó levél, mondja, holnaptól a posta bizonytalan időre beszünteti a küldemények kézbesítését. Igazán meg tudom érteni a dolgozók félelmét. A postás sietve áll odébb. Szegény nagyapa. Sejtem, micsoda hőstettnek számított lenyomni a bejárati ajtó kilincsét. Vajon mi rohant át akkor idős fejében? Valami halál? Igazából azt sem tudom, mi az. Még érnem kellene, hogy a legtöbb szörnyűséget felfoghassam, ám személyiségem egyelőre nem áll azon az érettségi fokon, hogy világunk félelmeinek ös�szességét egyszerre átérezni képes legyen. Szerencsére. Szegény nagyapa. Mivel az a hír járja, hogy a Kar nem bántja az öregeket, mindig őt küldjük el bevásárolni. Ilyenkor szótlanul, nyugodt áldozatkészséggel felkel, papucsát csizmára cseréli, kabátot, sálat, sapkát vesz, és már indul is megmenteni bennünk a reményt. Mivel öreg, őt nem bántja 70

Nemmozgo11 pontos.indd 70

2009.04.16. 9:57:34

a Kar, de a pletyka azért csak pletyka marad. Könnyen lehet, hogy a Kar nem csak fiatal vérre szomjazik. Talán akad még elég íz ebben az idős, ráncos testben is, amit nagyapa elcipel a boltig. Lassan megint eljön az este. Nem kevesebbet jelent ez számomra, mint a közeg betetőzését, amelyben a félelem sokkal otthonosabban áramolhat. Nekem a sötétség a hideg képzelet, a varjúszemű álom, a rettegés anyaga. Ahogy a téli nap fagyos vöröse a panelházak mögé zuhan, elkezdődik az óra, mikor tudatom nyelvezete elveszíti közérthetőségét, látásom megváltozik, a jól ismert tárgyak körvonalai hullámzani kezdenek, és az íróasztalom sarkában az amúgy barátságos mackó fogait növekedésre készteti a holdfény. A Kar ilyenkor a legtevékenyebb, a sötétben felhorgad pusztító kedve, ilyenkor vágyja csak igazán a vérontást, az éjszaka cinkos függönye mögül indul útjára a lefagyott gerincű utcákon, hogy minket, ártatlan és ártalmatlan gyerekeket halomra öldössön. A nagyi, miután gondosan átterel minket a fürdőszobából az ágyunkig, engedi, hogy a szoba végében égve hagyjuk a kékes fényű kis állólámpát. Aztán, majd ha elaludtunk, puha talpakon visszaoson és lekapcsolja a fényt. Azt hiszem – és ezt néha látni vélem csüggedésben is vidámnak tűnő tekintetében –, hogy ez is az óvatossághoz tartozik, hiszen a lámpa lekapcsolása talán elvonhatja a Kar figyelmét a kisszobánkról, s annak halkan szuszogó rabjairól, rólam és a húgomról. Testvérem gyorsan bebújik a falhoz tolt ágyba, és magára kapja a takarót. A biztonsági óvintézkedéseket ő a maga részéről letudta. Az én fekvőhelyem nincs messze tőle, de bizonyos értelemben ez a távolság most áthidalhatatlan. Miután a nagyi csókot nyom homlokunkra és kimegy, igyekszem lánykámat megnyugtatni, hogy semmi baj sem érheti az éjszakában. Úgy tűnik azonban, mintha nekem, magamnak nagyobb szükségem lenne bátorításra. De mivel férfi vagyok, kötelességem a kitartás és félelmeim leplezése. Szép ígéreteket ejtek a holnapról húgom felé, és megnyugtatásul még egy rövid kis mesébe is belekezdek. A tengerről mesélek neki, amit én is csak néhány figyelmesebb rokonunk képeslapjairól ismerek, és gondosan válogatott szavaimmal megpróbálom – szívem reszketése ellenére is – 71

Nemmozgo11 pontos.indd 71

2009.04.16. 9:57:34

sóillatú nyári idillé varázsolni szobánk sötétségét. Mikor észreveszem, hogy húgomat elnyomta az álom, a legkedvesebb részt már csak magam elé mormolom. Egyedül maradok, gyáva öntudatommal és a rettenetes csenddel, ami, akár a holtak lehelete, beleszorul e jégvirágos ablakokkal falazott térbe. Egy ideig hallgatózom, reménykedek, hogy a nagymamáék még nem feküdtek le, és okoznak valami megnyugtató zajt, ami alátámasztja bennem az életet. Néhány lépést hallok, suttogást, lehalkítják a tévét. Eszméletem lassan ráun és elzsibbad. A csend egyre csak mélyül. Közeleg a pillanat, mikor tartós mozdulatlanságom miatt elveszítem testem érzetét. Ez a legfenségesebb dolog, amit valaha is átéltem. A takaró egészen a nyakamig ér, karjaim szép egyenesen, kinyújtva pihennek törzsem mellett, és azután egyszer csak mintha megszűnnék lenni. Eszméletem, akár egy magára hagyott testrész, amiből már a vér is kifutott, eltompul, és utat enged a legkülönösebb érzeteknek, a meghatározhatatlan színű árnyképeknek a lehunyt szem mögötti sötét barlangban. Érzem, mindjárt alszom, de ekkor már nem is tudok róla. A Kar odakint várakozik, hogy életünkre törhessen. Idővel sikerül mégis megfeledkeznem róla, már csak egy név lebeg szűkülő képzeletemben, azután már az sem. Jó éjt húgocskám. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, hogy mennyit aludtam, de a sötétségből megítélve úgy gondolom, messze még a hajnal. Átfordulok másik oldalamra, ösztönösen, mert az egyik felem elfáradt. Az álom súlya összepréseli szemhéjamat, félig azonban megint ébren vagyok. Tűnődöm, mi ébresztett fel. Sistereg a csend körülöttem. Felülök. Rögtön eszembe jut a Kar. Azt kívánom, bárcsak álmodtam volna az egészet, mint egy szörnyű, de fájdalommentes álmot, amiben újra és újra meghalhatok, anélkül, hogy bajom esnék. De most már biztosan tudom, hogy a Kar sajnos nem csupán az éjszaka gonosz tréfája. A Kar valóság. És nekem e percben aludnom kellene, hogy ezt a valóságot legalább egy nyúlfarknyi időre a tudattalan baráti segítségével áthidaljam. De nem megy. Valami belső kényszer megint gondolkodni késztet. Húgomra nézek. A szoba másik felében halványan meglátom őt, s ez némileg megnyugtat. Mintha 72

Nemmozgo11 pontos.indd 72

2009.04.16. 9:57:34

csak pillantásom idézte volna elő, szárazon, zaklatottan köhécselni kezd. Egy köhögési sorozat után fájdalmas levegővétel következik, és ezt hátborzongató, hörgő hangok kísérik. Megrettennék, ha nem éltem volna át több ezerszer. Letör a gondolat, hogy egy ilyen ártatlan teremtés is osztozni kényszerül az élet e hihetetlen félelmében, ami nekünk, gyerekeknek adatott. Egyszerre szégyenteljes fantáziaképek törnek rám. Óhatatlanul is elképzelem, ahogy hirtelen megtalál és ránk ront a Kar. Az állandó félelemben élők rossz tulajdonsága, hogy képzeletük folyton szembesíti őket félelmeik magvával. Ránk ront a Kar. A vékonyka kis szobaajtó, mint a fűrészforgács, darabokra hullik. Mi rettegve, szinte lebénult szívvel riadunk fel ágyunkban, és tekintetünket eltorzítja a jeges félelem. Fémes, bántó zajok szaggatnak bele az álom éteri csendjébe, mint a túl hangosra állított rádióból a foglalatlan frekvenciák fehér zaja. A fülünkre tapasztjuk tenyerünket, olyan erővel, hogy gyenge csuklónk majd’ megroppan. Jó az esélyünk rá, hogy még halálunk előtt megpillanthatjuk végre rettegett gyilkosunkat, a Kart, amit megpillantani sosem akartunk. Elmondani a látványt az azon nyomban bekövetkező halálunk akadályozza meg. Csak reménykednem lehet, hogy előbb engem kap el és nem a húgomat. Nem bírnám végignézni törékeny testének szétmarcangolását, és hallani vékonyka sikolyait. Remélem, először én jövök. De ahogy belegondolok, ez sem igazán jó. Mert mielőtt testvérem szörnyethalna, ez esetben ő lenne kénytelen végigkísérni ocsmány elpusztításomat. Ezt a fölösleges tortúrát nem kívánhatom neki. Persze az is lehet, fel sem ébredne, míg engem lemészárolnak. Majd megpróbálom betapasztani közben saját számat. Ebben az esetben érné őt a legnagyobb szerencse. Tehát mit sem sejtve alszik, talán éppen madarakról álmodik, mint oly gyakran teszi, de most az a madár, ami eddig csak ijesztgette, végleg magával viszi. Perverz az emberben a képzelet. Bármennyire nem szeretném, felötlik szemem előtt e rettenetes jelenet. Az egész szobát kitölti a Kar bűzös jelenléte. A gyilok kéjesen lelassulva közeledik húgom testéhez. Én sikoltanék, de a nagyiék nem hallják, a papa a tévét nézi. Most kezdődik el. A puha, fehér takaró egyetlen mozdulattal lerepül, és szinte feltapad a plafonra. A Kar nem 73

Nemmozgo11 pontos.indd 73

2009.04.16. 9:57:34

tétovázik tovább, az élő húsba kívánkozik. Egyik pillanatban még a levegőt szántja, a másikban már fiatal, emberi szövetek vékonyka párnáit. Olyan ez az érintés, mint egy bogárra zuhanó háztömb. A húgom, illetve a részei, többszáz kilométeres óránkénti sebességgel csapódnak szét a szobában, és felidéződik bennem az emlék, mikor kicsi koromban egyszer a merőkanalat belevágtam a porcelán levesestálba. Bárcsak jönnék már én. Ezt kívánom. Ezek a valami elemi gonoszságtól fűtött gondolatok mérgezik álmaimat. A kelkáposztafőzelék, amit a nagyi délután főzött, nem lehet valós oka a képzeletemben tobzódó rettenetnek, ami e vérfertőző, gyilkos álmokba forgat, mint kiklopfolt húst bő panírba a kezek. Alig hogy feleszmélek az egyik lidércnyomásból, tudatom újra eltompul, fordulok egyet tengelyem körül az ágyban (mint hús a panírban), és már álmodok is tovább. Most, ha lehet, még szörnyűbb látomások jönnek. Öntudatlanul is könnyezek a gondolattól. Látom, hogy önmagam megnyugtatására, hogy a rémképektől megszabaduljak, lelépek a padlóra, majd odakúszok alvó testvéremhez. Most is nagyon köhög ez a kislány, mellkasát kidomborítja a légzés lehetetlenségéből adódó kínlódás. Amennyire a holdfény engedi, szemügyre veszem ezt a jóságos, ám szenvedő arcocskát. Nem érdemled meg ezt, gondolom, nem való neked ez a kor, amiben ilyen pusztítások dúlnak, amiben ilyen félelmek riogatnak. Neked a babák örökszőkesége és egyenarca kell, néhány szerető pillantás gyermeki ideáljaidtól, és sok közös zsíroskenyérhangulat, felkarikázott csemegeuborkával, és színes masni a hajadba, meg hullámvasút és az augusztusi szél melengetése. Kedvesem, túl sokat ártottak már neked ezek a fránya madarak. Meg kell mentenem téged. Kötelességem teljes tudatában markolom meg a párnát, s a gondolat, hogy többé nem félsz, erőt ad végrehajtani az egyetlen ésszerű tettet. A párnába jó erősen belenyomódnak angyali arcocskád félgömbjei. Mikor elkészültem, a párnát magammal viszem az ágyamba és ráhajtom a fejem. Még érzem a meleget, amit apró szád belelehelt. Aztán a lázas verejték a gerincemen, az átázott pizsama érzete ébreszt ebből az álomból is. Egy pillanatig elhiszem, hogy megtettem. De hú74

Nemmozgo11 pontos.indd 74

2009.04.16. 9:57:34

gom egyre élesebb köhögése kivételesen megnyugtat. Tudom, a Kar most benézett az ablakunkon. Ebben biztos vagyok. Mi másért támadnának ilyen borzasztó képzeteim? A Kar itt járt, megszámolt minket, kitervelte mikor és hogyan jön el értünk, és közelsége oltotta belém e sötét álmokat. Minden rémséges fantázia, izmot összerántó izgalom és félelem ellenére úgy tűnik, a hajnal közeledtével visszasüllyedek az alvásba. Erre abból következtetek, hogy tudatom immár nem képes megfigyelni magát, elveszíti önmaga jelenlétéről alkotott érzetét, és itt élménybeszámolóm is elhalkul, majd végleg elhallgat. Belenémulok a tudattalanba. Talán nem meglepő, hogy – még ha pihenésről szó sincs – megnyugtatóbb számomra az álomtalan álom, a mély önkívület, ahová nem hatolhatnak le a Karral kapcsolatos félelmek lándzsái. Alszom tehát végre, a reggel oly óvatosan közelíti meg a szobát, mintha csak a ravatal köré gyűlt gyászolók csöndje terhelné lépteit. Reggel van megint. A világosság leleplezi a szobánkat. A falon átszűrődik a televízió érthetetlen zaja. Mikor az ébredésfájdalom mögül kinyitom a szemem, homályosan először a nagyi kisírt arcát pillantom meg. Mivel késő este már nem mertem kimenni, erekcióm szemérmetlenül áll ellent az elkövetkező jelenetnek. A nagyi az ágyamra ül és görcsösen simogatni kezdi elázott tincseimet. Alig vagyok még magamnál, mikor húgom ágya felé pillantok. A nagyi kötött kardigánjának szára eltakarja. Hogy a rettenetes felismeréstől bevizelek, senkit sem érint. De minden könny és megtört arc, minden tévézaj és idegen talpak dobbanása mögül hallom, hogy testvérem nem köhög többé. Később, mikor bénult tagjaimra nadrágot és inget erőltetnek, érzem, vékony izmaim megkeménykednek, mint a főtt-tojás. Ha a nagyi keze nem lenne kitartó súlyként a vállamon, rájönnék, hogy ezúttal egyedül maradtam. És tudnám, hogy a Kar még mindig ott várakozik odakint. És figyel. Most már engem figyel.

75

Nemmozgo11 pontos.indd 75

2009.04.16. 9:57:34

ANGYALMÉREG Persze ennek ellenére akadnak pillanatok, amikor egészen megértő, és képes úgy nézni rám, mintha kedvelne. Egy ilyen alkalommal még könny is remegett a szemében, nem is tudom, mintha felengedett volna lelkében a fagy, és a maga esetlen, zavart módján, egyszerű szavakkal arról beszélt, hogy rémálmaim minden bizonnyal összefüggenek anya halálával, mert ezt tudományosan bizonyított tények támasztják alá, továbbá, hogy a pszichológia egyértelműen felfedte a kapcsolatot az elveszítés és az álmokban kísértő alak között, azután döcögve felolvasott egy magazinból is, hogy tudniillik poszttraumatikus vagyok, és ez egészen természetes, idővel elmúlik majd. Bárhogy is van azonban, én nem érzem, hogy ez a dolog idővel elmúlni akarna, sőt, az Angyal látogatásai az utóbbi időben rendszeressé váltak. Már nem reszketek úgy tőle, mint kezdetben, de a félelem azért mindig rám tör elalvás előtt, és ahogy megjelenik, ahogy szinte előpárolog a bútorok mögül, az még most is rám hozza a frászt, nem is beszélve törtfehér arcáról, ami mintha valami csendes ám végzetes betegséget árasztana, de mindenképp természetellenes. Különös arca van, úgy vélem, egy gyereké, de egy öreg gyereké, nem is tudom, hogy mondjam, szóval egy gyereké, aki fizikailag nem öregszik, de mozdulatlan vonásaiba mégis valami módon beleszövi magát a kor és a széthullás, talán több száz év is, mintha belülről enyészne el és csak a húsa ráncosodna, nem pedig a bőre, a tekintete lenne szürkébb, tompán fátyolosabb, de nem szeme, mert az ránctalan és íve még mindig fiatal. Angyalnak hívom, mert amolyan szárnyféle lóg alá lapockáin, persze ezek a béna, lehanyatló tagok nem hinném, hogy bármi repülésre alkalmasak lennének. Talán csak jelképek, vagy éppen egy néhai, boldogabb idő csonka maradványai egy büntetését töltő testen. Amint tudatom az éj beköszöntével elhomályosul és az Angyal aláereszkedik álma76

Nemmozgo11 pontos.indd 76

2009.04.16. 9:57:34

imba, szorongás lesz úrrá rajtam és próbálok felkészülni a legrosszabbra. Érzem, szeretné, ha nem félnék tőle, de ugyanakkor azt is tudja, hogy ez képtelenség, és megérti, hogy rettegek, ezért aztán igyekszik tapintatos lenni, tőle telhetően kedves arcot vágni, és így közölni velem, utánozhatatlan, zajos, alig érthető hangján, hogy meg kell halnom. Ez a szörnyű prófécia ebben a kelletlen közlésben, látom, számára is megterhelő, de végtére ő csak egy hírnök, valami közvetítőféle, aki a dolgát teljesíti, szolgálatot végez a korlátolt és a korlátlan között. Hogy egyszer majd eljön az idő és megszólalnak az elválás harangjai, mert meg kell halnom, az nem kétséges előttem, de kénytelen vagyok felfogni, hogy e bejelentéssel valójában halálom közelségét igyekszik hangsúlyozni, figyelmeztet, hogy napjaim immár meg vannak számlálva. Az sem egészen egyértelmű, hogy az Angyaltól félek-e, aki a maga embertelen, ijesztő rútságával beszennyezi az éjszakáimat, avagy a lehetőségtől, hogy állítása, ami közelgő halálomat illeti, valósak lehetnek. Azzal mindenesetre tisztában vagyok, hogy az események e feltartóztathatatlan folyama nincsen rám jó hatással, és amúgy sem igazán családias körülményeim kétségbeejtő kedélye mellett immár életkedvem rohamos apadásával is számolnom kell. Jó lenne, ha a bennem végbemenő aggasztó változásokon a beszélgetés egyszerű eszközével könnyíthetnék, de cudarul egyedül maradtam szorongásommal, reális esélyt nem látok rá, hogy állapotomról egyszer őszintén beszámolhassak neki. Tudom jól, hogy kifárasztja a munkája, ráadásul mióta anya meghalt, még én is ott vagyok a nyakán. Nem egyszer, mikor kötelékeimtől megszabadulva sikerült átküzdenem magam a szobán és elkúsztam a konyháig, látnom kellett őt, ahogy sűrű cigarettafüstbe burkolózva maga elé bámul, ujjai görcsösen zárják körbe a maszatos, üres poharat, és bár – mivel feltétlenül észrevétlen akartam maradni – helyzetemből adódóan nem láthattam a tekintetét, biztos voltam benne, éreztem, hogy egész lényét kétség és bizonytalanság kínozza, és talán épp a mennyezet alatt futó vízvezetéket méregeti, vajon adott esetben elbírná-e testének a súlyát. Tudom, nem várhatom el tőle, hogy megmentsen, hiszen láthatólag ő is amolyan megmentésre várakozó állapotban rabosko77

Nemmozgo11 pontos.indd 77

2009.04.16. 9:57:34

dik, s talán éppen azon mereng, beismerheti-e, hogy amíg őt magát ki nem ragadja valaki e kárhozatból, addig bizony segítséget tőle hiába várnak. Néha rajtakapom, hogy mielőtt dolgozni indul, a szobámba lép, az ágyam fölé hajol, és valami egészen komikus, ám ugyanakkor megrendítően emberi zokogás tör ki belőle, ami csak azt bizonyítja, hogy ő is rendelkezik szívvel, és fogyatékosságom szembeötlő durvasága láttán nem maradhat érintetlen még az ő a férfias, zárkózott lelke sem. Szemem ilyenkor lehunyom, és alvást színlelek, hogy ösztönös, kíváncsi tekintetemmel ne zavarjam meg sajátos, már-már gyermekien őszinte gyászát, aztán, ha a rohama véget ér és bezárja maga után a lakás ajtaját, mindketten megnyugszunk, és néhány perc után megpróbálok kiszabadulni kötelékeimből. Meglehetősen kifinomult emberismeretem segített ráeszmélnem, hogy ezeket a műanyagszíjakat szándékosan nem rögzíti szorosan, s így ad esélyt, hogy ágyamból kimászhassak. A látszat kedvéért még kimúlt macskánk tálkájába is ereszt friss vizet reggelente, szerintem titkon sejti, hogy azt én iszom meg, mert beteges lenne azt gondolnia, hogy a macskánk jár vissza hozzánk megszomjazva. Hálás is vagyok e figyelmességért, hiszen megtehetné, hogy csak délután ad innom. Nem tagadom, meg van benne a törődés, a gondoskodás alapvető ösztöne, lemérem ezt többek között arcának árnyain, ha nem kívánom az ételt, amit tálcán az ágyam melletti asztalkára helyez. Fontos számára, hogy mindig maradéktalanul elfogyjon a vacsora, mert ahogy gyakran mondja is, nem abban a korban élünk, mikor az ételt csak úgy kidobja az ember. Még abban is egyetértek vele, hogy a tányért csak akkor viszi el mellőlem, ha arról mindent elfogyasztottam. És én rendszerint el is fogyasztok minden ehetőt, mielőtt megbüdösödne, mert nem abban a korban élünk, ezt jól tudom. A részéről mindez jó pedagógiai érzékre vall, és mindenképpen dicséretes, ha hozzáteszem, hogy soha semmi ilyesmit nem tanult az iskolapadban, sőt azon kívül sem igen. Összefoglalván tehát tapasztalataimat, panaszra nem lehet okom, dolgozik, mint egy őrült, hogy ezt az állapotot, amiben élünk, fenntartsa, és nagyra értékelem bátorságát is, hogy – kisebb csetepaté árán – megakadályozta, hogy a savanyúarcú családsegítősök elszakítsanak min78

Nemmozgo11 pontos.indd 78

2009.04.16. 9:57:34

ket egymástól. Tartozom hát legalább annyival neki, hogy rendíthetetlen ragaszkodását türelemmel és arcizmaim korlátozott képességeihez mért mosollyal jutalmazzam. Lényegében minden a legnagyobb rendben van köztünk. Csak az Angyal ne jönne minden éjjel, száján a szörnyű zajjal, hogy hamarosan itt az idő. Mivel ma szombat van és ő szabadnapos, összeszedem magam, és újra beszámolok neki az álmaimról. Egy kicsit félek, hogy nyomban rám csapja az ajtót és a barátaihoz megy, ám ezúttal meglepő együttérzést mutat, sőt kíváncsiskodó kérdéseket tesz fel a részleteket illetően. Hajlandóságát kihasználva pontról pontra elmesélem neki az álmok rettentő koreográfiáját, beszélek az Angyal arcáról, és arról, amit minden éjjel hallanom kell tőle. Elmondom, hogy nyugodt lehet, én nem hiszek az álmok zagyvaságainak, és tekintete ekkor, míg engem hallgat, lassan elsötétül. Olyan érzésem van, hogy többet mondtam a szükségesnél, és már éppen próbálnám kimagyarázni a dolgot, mikor megértőn a számra teszi tenyerét, s közben szabad kezével igazi technikai bravúrt visz végbe: kibont egy doboz sört. Ámulva nézem a mutatványt, egy pillanatra bosszankodom, hogy szerencsétlen beszámolóm félbeszakad, de ugyanakkor ez a markáns ember, ahogy az italt a szájához emeli, nem hagy bennem kétséget afelől, hogy a dolgot ő a maga részéről tökéletesen megértette és feldolgozta, sőt, valószínűleg foglalkozni is fog vele, töri majd a fejét, és nincs messze az idő, mikor bölcs belegondolások hatására előáll valami megnyugtató magyarázattal és vigasszal, ami kínjaim végét jelenti majd. Bolondság, vagy ostobaság, nem hallom jól, melyiket mondja, de ahogy elnézem ezt a távozó, hatalmas hátat, mérget vennék rá, hogy jó talajba ültettem a magot, végre sikerült megérintenem a lelkét álmaim nagyon is valós problematikájával, és egészen biztosan kitalál valamit ez a jó ember, mert megindította szenvedésemnek ez a velejéig őszinte, aprólékos krónikája. Általában a hétvége egyetlen hátránya, hogy szinte egész nap ki sem mozdul a lakásból, de ha mégis elmegy valahová, kiszámíthatatlan, mikor tér vissza, tíz perc vagy tíz óra múlva, így nem is kúszhatok fel-alá a földön, mert ha rajtakap, hogy ágyamat elhagytam, az rosszabb a felfekvés 79

Nemmozgo11 pontos.indd 79

2009.04.16. 9:57:34

sebeinek fájdalmánál is. Ezúttal azonban mégsem bánom, hogy minden szabadidejét itthon tölti és az én lelki üdvömön munkálkodik, boltba is csak éppen leugrott, hogy amint mondta, a legszükségesebbeket beszerezze a háztartáshoz és nekem. Itt a vasárnap, ez a mindig néma, bántón csendes és gyászos idő, de ő jól elfoglalja magát, tevékenykedik szakadatlanul, pelenkát cserél alattam, sőt egy disznó viccet is mesél, csakhogy nevetni reméljen. Ebédet nem ad, de elárulja, hogy valami rendhagyó kompozícióra készül, ráment két teljes napja, a rohadt életbe, és az eredmény mindkettőnket kárpótol majd. Délután belép a szobába, szokatlan módon meglazítja rajtam a szíjakat. Már valami rosszat sejtenék, de tekintete – bárha homályos is valamelyest – barátságos, szelíd és megnyugtató. Gondoskodón hajol fölém, a karjába vesz, borostás képét játékosan az enyémhez dugja, megcsiklandozza érzéketlen lábamat. Sosem láttam még ilyen kedvesnek. Tulajdonképpen most kezd csak fájni az Angyal kegyetlen jóslata. Egyszerre belátom, milyen igaztalan ez a világ, s bár a szám nem alkalmas rá, hogy e kétségeimet és örömömet hanggá formázzam, reménykedem, hogy szememből csorgó könnyeim beszélnek helyettem. Körbevisz a lakásban, mintha először mutatná meg a szobákat, egy percet állunk anyám műanyagkeretbe szorított fotója előtt, nézzük az arcát, jó hosszan nézzük, mintha azt várnánk, megszólal, tanácsot ad, megszid, esetleg meg is dicsér, de aztán megunjuk a dolgot, és mivel már úgyis este van és sötét, visszatesz az ágyamba. Nem szorítja rám a szíjakat. Egyszerűen nem tudom felfogni, miféle csodás változás állt be a jellemében, de az elgyengítő öröm miatt nem firtatom a dolgot. Az ágyam mellé ül és botladozó hangon magyarázni kezd, miközben egy kanállal valami főzelékfélét lapátol a számba. Azt mondja, az Angyal hazudott, soha ne higgyek az álmoknak. Nem árulom el neki, milyen förtelmesre sikeredett a vacsora, nem bántanám meg az Istenért sem, de arcom maradványain, gondolom, így is átsüt az undor. „Angyalméreg” – mondja remegő hangon. „Távol tartja a hülye álmokat.” Megértem, hogy talán ez lesz az első éjszaka, mikor az Angyal nem érhet el engem. „Jó étvágyat” – mondja halkan, vagy 80

Nemmozgo11 pontos.indd 80

2009.04.16. 9:57:34

talán „Jó éjt”, nem értem pontosan motyogását. Többször visszanéz még, kétkedve, és olyan lassan távozik a szobából, hogy az idő egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre behajtja az ajtót, és talán életemben először, kötelékektől mentesen talál rám az éjszaka.

81

Nemmozgo11 pontos.indd 81

2009.04.16. 9:57:34

BACCHUS HÚSA Betört végül a nyár, és elhozta a magányt. A hőmérő higanyát nem a hőség nyomta már, hanem az egyedüllét láza, egyre följebb és följebb. A város megcsendesedett, szikkadt, csillogott, mint egy megvilágított seb, kátrányszagot párologtak az utak, az árkok tetemek bűzét lehelték, kölyökmacskák és a frissen vágott fű illatát. Amott valami elrágta a tölgy gyökerét, a matuzsálem korú fa ropogva szakadt ki a földből és a felhólyagosodott betonsávra zuhant. Valaki telefonált, hogy nem jöhet többé. Valaki csúnyán megvágta a kezét, máshol meg egy részeges esett le kerékpárjáról, hogy órákig fekve maradjon a halott tücskök között. A kertben, középen, hosszú szőlőlugasok indultak a dombra fölfelé, helyben menetelve. A deszkákból összetákolt vécé ajtaját nyikorogva kitárta a szél. Néhányan a strandra mentek és hosszan bámulták a víztükröt. Valahol porba ejtett jégkrémek olvadoztak. Egy asszony elaludt beszéd közben, és nem vették észre rajta. Kutyák szaglászták a fák tövét. A hőség kezdett elviselhetetlenné válni, napernyők gyulladtak föl. Egy férfi lábára rásült a műanyagpapucs. Többen felkiáltottak, és meglepődtek, hogy többen vannak. A higany csak emelkedett, nőtt a magány. A város működött, de émelygett a hőgutától. A redőnyöket hetekkel ezelőtt leengedte. A napfény helyett gyertyát használt, meg azt a kis asztali lámpát, melynek fémnyakát tetszés szerint hajtogathatta. Arra az esetre, ha a halogénizzó föladná a harcot, tucatnyi tartalékot őrzött az asztalfiókban. Eddig hármat használt el. A nem igazán tágas szobában a járást a padlón szanaszét hajigált vagy omladozó tornyokba halmozott könyvek nehezítették. Arra mindig ügyelt, hogy halott szerzők műveire ne taposson. Az élőkét nem tartotta különösebb tiszteletben, azoktól alkalmasint még bocsánatot kérhetett. A roskatag íróasztal fölött egy kisebb fahordót utánzó kézimunka függött. Aranyozott betűk82

Nemmozgo11 pontos.indd 82

2009.04.16. 9:57:34

kel hirdette az „In vino veritas”-t, az iszákosok alibijét. A szobában egyéb említésre méltó érdekesség nem volt. Csupa mélyhűtött és félkész ételt fogyasztott. Halat, kétszersültet, konzerveket, a tavalyi ringlót. Nem sok izgalmat fedezett föl a táplálkozásban, egy hónap alatt öt-hat kilót fogyott. Tenyerét, ha a gyertyalánghoz tartotta, egyre jobban átvilágította a fény. Nem az éhség aggasztotta, azt meg lehetett szokni, de a tehetetlen semmittevésbe lassanként beleroppant. Napokon, éjszakákon át üldögélt az asztalnál, maga elé húzta az üres papírlapot, leírt egy szót, fél óra múlva még egyet, majd félretolta a lapot. Fölállt, körbesétált, lépett néhányat a könyvek között, sóhajtott, leült. Áthúzta az első szót, majd leírt egy harmadikat. Várt. Fülelt a neszekre, melyek az utcáról szivárogtak be a megbillentett ablak résén. Maga elé meredt, végül áthúzta mindegyik leírt szót. Félretolta a papírt. Egy időben sok bort ivott, de nem érezte a hatását, így hamar abbahagyta. Körülbelül három óránként lepihent az ágyba, és hanyatt fekve szunyókált egy darabig. Néha kávét is főzött, két adagot. Az egyiket nyomban elfogyasztotta, csak úgy, üresen, a másik csészébe viszont cukrot és tejet is tett. Jól elkavarta, egy percig csendesen képzelgett magában, aztán az egészet a mosogatóba öntötte. Sokat izzadt, de a ruháit ritkán cserélte. Megszokta már saját szagát. Éjjelente egy cickány motozott a házban, s ez némi izgalmat hozott. Ha meghallotta a zajt, elfújta a gyertyákat, lekapcsolta a lámpát, és mozdulatlanul ült a sötétségben. Hallgatta a neszezést. Legtöbbször a kamrából vélte hallani, de idővel az állat mintha már a konyhába is bemerészkedett volna. Az is lehet, hogy többen vannak, gondolta meglepetten, és kellemesen megborzongott. Nem bánta a cickányt. Olykor azzal játszadozott, hogy kitárta a konyhaszekrény felső ajtaját, a falhoz sétált, majd elindult a nyitott szekrény felé. Ezt kizárólag sötétben lehetett játszani. Tudta jól, ha nem elég óvatos, az ajtó sarka könnyen a homlokába fúródhat. Az első három lépést teljesen nyugodtan tette meg, a negyediket és az ötödiket már növekvő izgalommal, de az igazi játszma mindig csak a hatodik után kezdődött. Ekkor már tényleg oda kellett fi83

Nemmozgo11 pontos.indd 83

2009.04.16. 9:57:34

gyelni. Lassan, lélekben felkészülten közeledett a farostlemez felé, és előre érezte a hideg érintést a homlokán. Találomra megállt, kimérten előredöntötte törzsét, míg végül fejével elérte az ajtó sarkát. Ilyenkor örvendezett, hogy szívét kocogásra bírta, és egész testében reszkethetett. A játékot még kétszer elismételte, egyre nagyobb lendülettel közelítve meg az ajtót. Bár igazából nem vágyott rá, hogy megsértse magát, sejtette, mégis csak az lenne az igazi. Ám maradt a szimuláció, a bélelt falú bizonyosság és a rutin. Ezután rendszerint visszatért az íróasztalhoz, leírt még egy szót, és csendben sírva fakadt. Havonta egyszer, szombaton vagy vasárnap, előjött a ház sötét gyomrából. Az alkalomnak tisztelegve megfürdött, gondosan megborotválta nyúzott arcát, leakasztott a vállfáról egy viszonylag tiszta inget, élére vasalt vászonnadrágot húzott, és ódivatú bőrcipőbe bújt. Szemére tolta hatalmas, fekete napszemüvegét, és szertartásosan bezárta maga mögött az ajtót. Kizárólag gyalogosan közlekedett. Többnyire egyazon útvonalon haladt. Házától a belvárosig vezető sétával érintette a játszóteret, amit évekkel ezelőtt, egy tragikus baleset következményeként bár le nem bontottak, de legalább a gyermekek elől elzártak. Egyenletesen, nyugodtan lépdelt, számolta a perceket, míg az első kiskocsmához ért. Az apró teraszon, a vadszőlő árnyékában foglalt helyet, és egy pohár limonádét rendelt. Lassan fogyasztott, várta, hogy talán más is betér egy italra, ám semmi ilyesmi nem történt. Mikor a limonádé elfogyott, elővette zsebéből a dobókockát. Nehéz döntésekben ez mindig segített. Ha páros, kér még egy pohárral, ha páratlan, odébbáll. Három. Az asztalra tette a pénzt és távozott. Láz rázta a várost. A morcos, szótlan épületek remegtek a hőségben, az út vibrált, csillogott, mintha tócsák pettyeznék felszínét. Az üzletek bezártak, több helyen a különös „Ebédelni mentem” tábla lógott az üvegajtókon. Ezen hosszan elgondolkozott. „Ebédelni mentem”, úgy hangzott, mint valami kínos magyarázkodás. Egy kalapüzlet kirakatának tükrébe bámult, megigazította a haját. Most először tűnt úgy neki, hogy arcát a napszemüveg rovarfejjé változtatta. Kiöltötte nyelvét, megmozgatta, majd 84

Nemmozgo11 pontos.indd 84

2009.04.16. 9:57:34

elégedetten tovább sétált. Tulajdonképpen otthon érezte magát, még így, távol a háztól is, hiszen senkivel sem találkozott barangolása közben, csak épp a napfény útját nem állták redőnyök, és a cickányok neszét sem hallotta. A piactérre érve érezte, hamarosan vizelnie kell. Jobbra-balra tekintgetve kanyarodott le a folyón átdőlt híd alá, hogy dolgát elvégezze. A csípős szagból rögtön tudta, többen is jártak itt előtte, az övéhez hasonló okból. Keresett egy helyet a híd lábán, ahol nem látott visszataszító foltokat, majd elengedte magát. Szinte a semmiből bukkant elő egy kajakozó pár a folyó néma vizén. Ahogy meglátták működés közben, harsány kacagásban törtek ki. Húsz perc alatt elérte a szabadstrandot. Az óriási fák összefüggő árnyékszőnyeget terítettek a puha, homokos földre. A homok különböző méretű lábnyomokat őrzött. Sejtette, hamarosan embereket pillant meg. Egy félig elfogyasztott csokoládé-jégkrém hevert olvadozva a földön, s talán egy nyaklevesről mesélt, amit a szemtelen gyermek az apjától kapott. Nemsokára színes törölközőket, plédeket látott leterítve, néhány kifakult napernyőt, üres sörösüveget, műanyagszemetet. Egy túlsúlyos asszony ült az árnyékban, éppen almát evett, valami reménytelen fogyókúra szimbólumaként. Nem messze tőle, egy szintén jóltáplált kisfiú ügyködött, aránytalanul nagy szalmakalappal a fején. Minden figyelmét lekötötte a jókora kagyló, amit egy kődarabbal próbált meg feltörni. Valahol rádió zümmögött. Itt éppen jó lesz, gondolta, s mivel nem állt szándékában tovább közelíteni az emberek felé, zajtalanul egy fűvel borított buckára telepedett. Azt rögtön megérezte, hogy érkezése nem kerülhette el a feltűnést. Az almát harapdáló nő azonnal fölfedezte, s ezzel egyidőben a gyerekre pillantott, mintegy megnyugtatásul. A pillanat túlontúl egyértelmű volt. Igyekezett zavartalan maradni, de titkon szégyellte jelenlétét. Egyedül a sötét napszemüveg nyújtott némi menedéket. Tudta, hogy előnytelen külseje ostoba gyanakvást ébreszt, mintha bizony valami kéjgyilkos lenne, kinek rejtegetnie kell zavarodott pillantását. Ezen morfondírozott egy ideig, 85

Nemmozgo11 pontos.indd 85

2009.04.16. 9:57:34

majd megállapította, hogy most már az is gyanús lenne, ha kedveszegetten távozna, így maradt hát a helyén. A vízpart csendességébe hullámokat verve hamarosan megjelent a családfő is. A vízből érkezett, és testarányaiban tökéletesen illett párjához és gyermekéhez. Az asszony mellé heveredett, aki rögtön izgatottan újságolni kezdett neki valamit. Amit mondott, nem sok kétséget hagyott maga után, a férfi bárgyú tekintettel azonnal a buckán ülő alak felé nézett. A napszemüveg szerepe egyre inkább felértékelődött. A vizet bámulta, a hömpölygő, szikrázó fodrokat, a gyűrűket csapkodó halak jókedvét, és egyre jobban elszomorodott. Inge átnedvesedett, haja csapzottan lapult, homloka verejtékezett, és az érzés sem akart szűnni, hogy azok folyton csak őt figyelik. Igyekezett egyetlen pontra szegezni tekintetét, egy fénycsíkra a vízen, a part nedves homokjának egyik göröngyére, egy dögöt vonszoló vöröshangyára a lába előtt. Végül lehunyta a szemét, hallgatta a könnyű szellőt, a lombok zúgását, a nyár apró roppanásait, kutyák távoli vonyítását. Rövid merengésének egy kéz vetett véget, ami otrombán a vállára nehezült. Ijedten összerezzent, fölnézett. A kövér férfi állt előtte, valamit fennhangon magyarázott. Hangja távolinak tűnt, szavai, melyeket valami fenyegető hangsúllyal közölt, homályosak és érthetetlenek voltak. A férfi élénk gesztikulálás közben néhányszor újra meglökte a vállat, amit a kezdeményezés jeleként az előbb oly gorombán kezével megszólított. A napszemüveg szerepe fölértékelődött, mert a háborodott és a félelemmel eltelt tekintet közé sötét üveget tolt. Lassan nadrágzsebébe nyúlt a dobókockáért, de ekkor az erős kar megragadta, durván talpra állította, és megtaszította. Szerencséjére egyensúlyát sikerült megtartania, így egyenes háttal távozhatott, csupán cipője nyelt egy jó adagot a homokból. Míg távolodott, a férfi dühödten hajigálta utána szavait, ami lépései meggyorsítására késztette. A folyón kétszemélyes kajak suhant el éppen, felcsendülő, harsány kacagás futott szét a fatörzsek között. Azt jól tudta, ezután már csak egyszer lép ki háza ajtaján. Meg akarta adni hát a módját. Nem takarított ki, nem mosogatott el, sőt, szét86

Nemmozgo11 pontos.indd 86

2009.04.16. 9:57:34

szórt egy kis dióbelet a kamrában, a cickány számára. Készített egy listát. Takaró, kispárna, zseblámpa, kabát, esőköpeny, kempingszék, üvegkancsó, talpas pohár, három kanna bor, napszemüveg, vécépapír, zsebkendő, vizespalack, bicska, törölköző, szappan, napolaj, géz, biztostű, stb. Egy nyugodalmas, hosszú napot szánt a megfelelő előkészületekre. A gyertyafényes szobákban motoszkálva gyűjtögette össze, majd az asztalra, illetve az asztal lába mellé halmozta föl a szükséges tárgyakat. Dél körül bezörgetett a postás, ami ritkaság számba ment. A borítékon nem szerepelt a feladó. Leült, felbontotta, a gyér fénynél szemügyre vette. Gyászjelentés céljából használt nyomtatványt talált a borítékban, versidézettel, egy rusztikus feszületet ábrázoló grafikával, „mély megrendüléssel…” jellegű körmondatokkal, ám furcsamód kitöltetlenül. Egy darabig tűnődött fölötte, majd tolláért nyúlt. Egyenletes, nyomtatott betűkkel a kipontozott részre beírta saját nevét, majd a lapot visszahelyezte a borítékba, a borítékot az ingzsebébe. Készített két adag kávét, s amíg a víz melegedett, ellenőrizte a kellékek listáját. Már majdnem teljes volt a leltár. Hajnali négy előtt a vekker segítsége nélkül is megébredt. Látta, odakint vaksötét még a kert, a végében a dombok még összeolvadtak a feketekék éggel. Gyertyát gyújtott, majd a fürdőszobába ment és alaposan megmosakodott. Ezután felöltötte a még előzőleg kikészített ruháit, és elkezdte kihordani a házból a táskákba csomagolt dolgokat. Háromszor fordult, közben hasadni kezdett a hajnal, s piruló kíváncsisággal leste az elszánt ember szorgoskodását a szőlőlugas körül. Mikor utoljára tért vissza a házba, már csak a boroskannák árválkodtak a küszöbön. Még belépett az egyik szobába. Elhúzta a vitrin üvegajtaját, kivett egy egyszerű, lakkozott fakeretbe foglalt fényképet, gyengéden megcsókolta az arcot, visszatette a képet, visszahúzta az üveget. Útban kifelé elfújta az egyetlen még égő gyertyát, végül lekapcsolta a főbiztosítékot. Helyette aludt tovább a ház. Ahogy a küszöbön átlépett, nagy lendületet vett és messzire hajította a bejárati ajtó kulcsát, bele az ébredező félhomályba, a csöndben reszkető örökzöld cserjék közé. Megragadta a kannákat, és elindult az enyhén emelkedő domboldalon, egyenesen a szőlő irányába. Fél órával később 87

Nemmozgo11 pontos.indd 87

2009.04.16. 9:57:35

már a lugas aljában üldögélt a kinyitható kis széken, és ámulva bámulta az egyre világosodó égbolt csillagait. A hatalmas távlatokba beleszédült minden porcikája, elragadottságában majdnem leesett a székről. Ahogy a levegő melegedni kezdett, könnyű szellő támadt, s kitárta a deszkákból ácsolt kis kerti vécé ajtaját. Kezdődött az élet. Már kora délelőtt forróságban remegett a kert. Ingujját könyékig tűrte, és alsónadrágra vetkőzött. A szőlősor karcsú árnyékában ült, mellette a szükséges szerszámokkal. Töltött egy pohár bort magának, s jóízűen kiitta. Kiválasztotta a szőlővesszőt, amelyben a legdúsabban érződött az élet. Apró, üdezöld bogyók sorakoztak a növényen. A szár, amibe első pillantásra beleszeretett, nem volt visszametszve, jó két méter hosszan ívelt a földre. Nekifogott hát végre. Jobb combján, kevéssel a térdkalács fölött, egy tenyérnyi területen gondosan leborotválta a szőrt. A borotvát a fűbe ejtette, majd a zsebkésért nyúlt. A tiszta, makulátlanul csillogó pengét szakszerűen és lassan kezelte. Először is kevés nyomással megrajzolta bőrén a vonalat. Mikor ezzel végzett, mély lélegzetet vett, és fokozta a nyomást. A kés éles volt, pengéje könnyedén hatolt a húsba, mintha csak valami érett gyümölcsbe merülne. Legalább tíz centiméter hosszú, félkör alakú vágást ejtett combján. A vér rögtön kibuggyant a sebből, és leömlött a bokájáig. Befejezvén a precíz mozdulatot, letette a zsebkést, és óvatosan fölemelte a félig bemetszett húsdarabot. A pirosló, csillogó szövet ölére helyezte a szőlővesszőt, majd gondosan visszahajtotta rá a hús lepedőjét. Enyhe nyomással tartotta, míg szabad kezével combjára kötözte a gézt. A kötést jól meghúzta, ez már igen fájt, de elfojtotta a vérzést. Három biztostű segítségével rögzítette a gézt, hogy a növény ne mozdulhasson el testében. Mikor mindezzel végzett, hosszan sóhajtott, újra az árnyékba készített pohárért nyúlt, és ivott. Nyelvével, ínyével, szájpadlásával önnön vérét érezte most, az ízt, ami ember és a világ összefonódását idézte, s nem létezett nála tökéletesebb, táplálóbb teltség, hiszen bár a szőlő szentségén át, de egyenesen Bacchus emlőiből csorgott a száraz, szomjas ajkak közé. 88

Nemmozgo11 pontos.indd 88

2009.04.16. 9:57:35

Napokon át hegedt a seb, hús és hús összegyógyult. Míg a test elfogadta új végtagját, ő pihent, elmélkedett a csendes fájdalom fölött. Éjszakára hálózsákot húzott magára, nappal fürdőzött az áldott melegben. Dolgát közvetlenül a szőlő aljában végezte. A növény ettől szaporábban nőtt, mint azelőtt. A levelek kissé meglilultak, de továbbra is féktelenül duzzadtak a száron a szőlőszemek. A napszemüveg is jó szolgálatot tett. Bár a test aszott a perzselő hőségtől és barnult a napfénytől, e fonnyadás jót tett a léleknek, mert érintetlen maradt, mégis érettebbé lett, akár az aszú. Két hónap elteltével aztán, ahogy az ősz megébredt a domb lankáin, a gondolatok csaknem elérték a tökéletességet, a tudat megbékélt fokozatosan beálló hiányával. Nem kellett többé másra gondolni, csupán arra, hogy nincs mire már. Szép volt e tragédia, az ember célt talált, s elveszítette minden irányultságát. A hosszú pillanatban, mikor a szabadság mindenre átterjedt, értelmüket veszítették a jelenségek. Ájultan, lebegve, félálomban ülni egy széken, a lugasárnyékban, a nyár és ősz között suttogó csendben, megérteni, ami leírhatatlan, mindez örömöt és egyben hiábavalóságot teremtett. Fölöslegessé vált minden lázadás, mert a lázadás erőből táplálkozott, az erő akaratból, az akarat pedig elsorvadt. Hangyák lakmároztak a meztelen láb körmei alá ragadt piszokból, és tetvek itták a félig nyitott szem nedvét. Boldogabb volt, mint bárki más a világon. A postás jelentette az esetet, hamarosan megérkezett a felmentősereg. A teljesen legyengült, eszméletlen testet egy metszőollóval választották el a szőlőtől, és azonnal kórházba szállították. Tiszta ágyba fektették, karjába infúziót dugtak. A nővér az ingzsebben talált gyászjelentésről nem tett említést a főorvosnak. A szakvélemény szerint a lábadozó beteg egy héten belül elhagyhatja a kórházat, bár egy alapos pszichiátriai vizsgálat mindenképpen indokolt. Másfél nappal később, közvetlenül a szüreti bál megnyitója előtt, a beteg váratlanul meghalt. A zárójelentésben szívelégtelenség állt. A borász szakemberek hangsúlyozzák, azóta sem volt olyan kitűnő évjárat.

89

Nemmozgo11 pontos.indd 89

2009.04.16. 9:57:35

SÖTÉTNÖVÉNY „Beides gilt: Berührt und Unberührt. Beides spricht mit der Schuld von der Liebe, beides will dasein und sterben.” Paul Celan

Odakint, mint csőrön lőtt varjak, zuhant az eső. (A rádióban a legnagyobb író fél órája már csak a bélsárról beszélt, meg arról, hogy örül, ő a legtöbbet kölcsönzött kortárs művész a könyvtárakban. Hobbi szinten műveli a koprológiát és a kertészkedést, s a Nobel-díjra idén sem igen számít.) Nem volt még dél ezen a vasárnapon. A lányforma alak nyakig húzott takaró alatt aludt, kilenc éve. Itt jött meg első menzesze, érintetlenségét is ebből az ágyból lopta el valaki. Ő persze egyiket sem vette észre. Valahogy mégiscsak élt. A szavakkal táplálkozott, melyeket nem mondott ki, hanem visszanyelt. Ha már nagyon éhes volt, valami kívánatosra, valami laktatóra gondolt, és a szavak íze máris szétáradt a nyelvén. Egyebet nem tett. Az alvás elegendőnek bizonyult az élethez. Ajkai közül édes nyál csöpögött mézesen a párnára. A fiú egy hírlap kiadó és terjesztő vállalatnál dolgozott, szorosan az ágy mellett ült, egy műanyagszéken, narancssárgán. Legfőbb problémája volt, hogy nem értette egyértelműen a világot. Szabadidejében, mikor épp nem a lányt ápolta, újságcikkeket ollózott ki különböző folyóiratokból, és füzetekbe ragasztotta őket. E fiktív dokumentumok mind halálesetekről, merényletekről, természeti katasztrófákról, háborús ütközetekről, kivégzésekről, koncolásokról, genocídiumokról tudósítottak, tehát naponta jó harmincat összeszedett belőlük. Ha rossz kedve volt, elővette gyűjtemé90

Nemmozgo11 pontos.indd 90

2009.04.16. 9:57:35

nyét, és fellapozta a füzetek egyikét. Ettől hangulata többnyire még inkább leereszkedett. De jókedvében is lapozgatott. Lényegében mindig. Úgy nézett kedvesen, büszkén, könnyesen a gyűjteményére, ahogy az édesanya simogat meg egy arcot, amit a Down-szindróma fonnyasztott még szeretetreméltóbbá. Azóta művelte ezt, mióta a lány aludt. Odakint feketén ömlött a beteg eső. Túróval megbolondított durumtésztára gondolt, és érezte, hamarosan jóllakik. Gondolatban hangosan elismételte, hogy penne rigate, háromszor, penne rigate, penne rigate, penne rigate, olykor négyszer is, majd kétszer a túrót, az arány kedvéért. Eközben egy kéz motozott a bal mellén, nem erőszakosan, éppen csak játékosan, mintha egy gyermek keze lenne, akinek szándékaitól idegen a nő iránti vágy. Az ajkai az ujjak érintésére sem moccantak, összefagyottnak tűntek. Azt gondolta, akinek nincsenek kívánságai, annak talán minden kívánsága teljesül. Ehhez tartotta magát és aludt. A másik felállt a székből, és az asztalra dobott színes magazinért dobta a kezét. Nem értett valami sokat a világból, de törekedett. A heti érdekességek rovatban egy cikkre bukkant, ami eddig elkerülte a figyelmét. A szenzációt egy férfi szolgáltatta, aki egy szőlővesszőt operált magába. A kórházba szállítást követően halt csak meg, a szerző szerint végelgyengülésben. Ha felépül, menthetetlenül a pszichiátriára került volna. Micsoda ostobaság, gondolta, míg az ollóért ment. Végelgyengülés az a szakszó, amivel a célját megtalált és abban feloldódott embereket illetik. Nem értett sokat a világból, elsősorban azt nem, hogy a világ nem érti azt, ami egyértelmű. Míg a cikket vágta, a rádióra fülelt. (A legnépszerűbb író a bélsárról beszélt és saját apjáról, aztán szavainak izmával dolgozva össze őket, a kettőről egyszerre.) Felcsörgött a telefonkészülék. Lehalkította a tévét, a rádiót, majd felvette a kagylót. A lány anyja volt az, úgy vélte. Sajnos nincs itthon. Talán a boltba ment. Igen. Igen, nekem is említette, de nem tudok róla. Ha elutazik, igen, ha elutazik, feltétlenül szólok. Természetesen. Megígérem. Szavamat adom. Megesküszöm. Igen. Nincs mit. Köszönöm. 91

Nemmozgo11 pontos.indd 91

2009.04.16. 9:57:35

Viszonthallásra. Letette a kagylót, és csodálkozott. A díjhátralékok miatt a telefont másfél éve kikapcsolták. Visszaült a székbe, és nekiállt lerágni két hüvelykujjáról a körmöt. A másik oldalára fordult. Mint csőrön lőtt varjak, lezuhant az éjszaka. A lány a fal felé fordult, ő a lány felé, a fal feléjük. Megcsókolta a száját. Hideg nyálat érzett és tészta illatot. Nem értette a világot, de ez volt a pillanat, mikor nem is kellett. Aztán a csók megszakadt. Ha dohányos lennék, most kimennék a konyhába, és rágyújtanék, gondolta elkeseredetten. Végigsimított a fehér arcon, óvatosan felkelt, és kisétált a konyhába. Rágyújtott. Bekapcsolt egy másik rádiót. (Ezen is a legnagyobb író beszélt a bélsárról. Ez már felvételről ment.) Cetlit vett elő, és leírt pár sort. Mikor végzett, kinyitotta a füzetet és beleragasztotta a cetlit. Becsukta a füzetet, felállt, elnyomta a cigarettát, lekapcsolta a rádiókat, áramtalanította a házat. Ledobta a ruháit, nesze, csak úgy, bele a sötétbe, majd fáradtan az ágyra dőlt. Várt pár percet, betakarózott. Finoman átölelte a lányt, s hamarosan elaludt. Így telt el még kilenc év.

92

Nemmozgo11 pontos.indd 92

2009.04.16. 9:57:35

SZOMJ Tíz éves korára végül elfáradt. Ekkor még nem volt rá jellemző az önvizsgálat hajlama, így különösebb meglepettség nélkül, egyetértéssel nyugtázta, hogy eddig és ne tovább, ha így alakult, ám legyen. Elfáradt, valamiért, valamiben véglegesen elfáradt, kézenfekvő lenne hát pihenni. Úgy is lett, az ötletet tett követte, hamar a mindig friss ágyba feküdt, és már aludt is, kilenc éven át. Kínzó szomjúságra ébredt. Oldalt fordult, hátha e rémisztő érzés csak az álom illúziója, hátha valami agyafúrt módon kicselezheti még az időt; próbált visszaaludni, megnyalta cserepes száját, nehéz szemhéjára koncentrált, a súlyra, ami álomhelyzetben tartotta, elhessegette a bekéredzkedő tudatot, megmagyarázta, hogy a fény csak egy vízióból jön és nem a szoba ablakából, ám hiába – ezt keservesen érezte –, ez már mégis a valóság volt, mert igencsak fájt, és nem utolsó sorban, a kínzó szomjúság, ami átrántotta az észleletlen éveken, így tudatta vele: itt van újra, ébren. A nagy álomra – ahogy álmokra szoktak – homályosan, de fájó szívvel emlékezett. Bár belőle csupán valami kedves maradvány rémlett, egyet tudott tagadhatatlanul: jobb és szebb volt, mint itt most ez. Az alapélményt a víz jelentette, a víz, mint arkhé, mint teremtő elem. Hol finom esőben sétált, harmatos pázsiton, hol meg a szemerkélő alkony nedveit szívta, és nyálkahártyája ujjongása közepette víz borította el testét és annak üregeit. Tenger, aztán a tenger csodái jöttek, de a tenger édes volt, nem sós, kristálytiszta, végtelen, éltető encián magzatvíz, amiben úszni egyenlő volt élni belőle, de leginkább élni általa, vízzé változni, elvizesedni, átlátszóvá, könnyűvé, erőssé lenni, érezni mindent, ami e fogyhatatlan kiterjedésben történik, egy tonhal gondolatát vagy pontos irányváltását, érezni, hogyan 93

Nemmozgo11 pontos.indd 93

2009.04.16. 9:57:35

emelkedik a vízszint, ha egy darabka korall egyetlen millimétert növekszik alatta, ízlelni a csodás ízt, az elédesülést, ha ezer mérfölddel odébb egy gyönyörű lány derékig gázol a vízbe, összerázkódni a fájdalomtól, ha a partvonaltól elcsatangolt sirály fáradtan beléhull, borzongani a hidegtől, ha valahol jégeső veri felszínét, tehát együtt érezni, együtt élni, együvé lenni vele, ez volt az ember és a víz között az egyetlen hiteles szerelem, ez az összeforrottság, ez az ősi szerződés, ez volt az álom, ami kilenc évig tartott, nem tovább. Felverte a szomjúság, sírva is fakadt miatta, siratta a nagy elvesztést, a váratlan visszatérést, kiűzetést a magzatvízből, elveszítését az Anyának, siratta mindezt, de már könnyek nélkül, mert bár kutatva, kétségbeesve tapogatta meg szemét, nedvességet sehol sem érzett rajta. „Ilyen tehát felnőni.” – gondolta később, és szomorúan kikecmergett az ágyból. A szoba kicsi volt, szűkös, mindenhol az emberi kéz alkotta dolgok, a távfűtés, az elektronika, a polcrendszer, a digitális óra nyomasztó hangulatával. Az ágy mellett különböző méretű papírok, könyvek, füzetek, akták, ívek, törzslapok, bankkártyák, számlák, csekkek, névjegyek, borítékok, idézések, újságok, reklámkiadványok, számsorozatok, kódok, jelölések, jelszavak, használati utasítások, felszólítások, bizonylatok, szerződések, bizonyítványok, adatlapok, stb. hevertek, átláthatatlan, ijesztő káoszban, s ő tudta, mindez az övé, mindez a káosz, majd találomra kiemelt közülük egy kellemetlenül barna, kopott, nyilván éveken át egy farzsebben hordott könyvecskét. Személyi igazolvány – állt rajta a meghatározás. Kinyitotta, fellapozta, beleolvasott. „Így hívnak hát. Ez az én nevem.” – jelentette ki kérdőn, csendesen. Az ajtóból visszanézett, hátha mégis talál valakit az ágyban, de az meggyűrt békében, üresen és elhagyottan, mint egy régi fészek állt a sarokban. Gondolkodni kezdett, törte a fejét, keresett egy okot, amiért maradnia 94

Nemmozgo11 pontos.indd 94

2009.04.16. 9:57:35

érdemes lenne, sőt, hangosan fel is tette a kérdést, ám senki sem válaszolt, senki sem volt a szobában, senki a házban, senki az udvaron, senki a kertben, senki a kapunál, senki az utcán, ahol jobbra-balra tekintett, és megállapította, hogy nincs ok a maradásra. Távolodóban a háztól, többször még hátra pillantott, de folyton csak az a megkövült táj pislogott rá vissza, ami elmúlt álmok után marad, ha nem táplálja már őket a remény. Négy-öt kilométerrel és egy órával később találkozott az első emberrel. Az első ember egy árokban feküdt, nyugtalanul forgolódott, mint a hasfájós gyermek, félig hunyt szemmel igyekezett kényelmesebb pozícióba gördülni a gazban, ám ez sehogy sem sikerült neki, s e kudarc hatására, akár egy körbekötött zsolozsmát, folyamatos, trágár szavakat mormolt maga elé. „Ember”, lépett oda hozzá, óvatosan, nehogy maga is az árokba csusszanjon, „Ember”, mondta neki, mintegy felkészítésül a most következő nagy horderejű kérdésre, „Ember”, rimánkodott immár erőteljesebben, „mikor volt itt eső?” Ám az ember félreérthetett valamit, torkaszakadtából kiabálni kezdett, hogy „anyád a részeg” és hasonlók, közben rutinosan lehányta a mellét, azután kissé elnyugodott, hasra fordult, kiabálása dünnyögéssé szelídült, dünnyögése csönddé, végül már nem is moccant. Ő meg csak csalódottan felnézett az égre, tenyerét használva a fény ellen, a vakító fehér égre nézett hosszan, amin nyomot sem hagytak a felhők, látta, hogy itt bizony nem árul csapadékot a mennybolt, csak szikkadt köveket, poros országutat meg hőgutát, cipőjére ráhajolt egy szomjan halt pipacs feje, egy okos légy meg a homlokán kidomborult verejtékre vetette magát. „Ember, mikor volt itt eső?” Mire a város közelébe ért, ajka úgy kiszáradt, hogy vér csorgott belőle, mikor az út menti jegenyékre mosolygott. Ahogy a bekötőút végéhez közeledett, már láthatta a tömb- és toronyházak mozdulatlan parkjait, égre meredő védjegyeit valami pöffeszkedő technológia impotenciájának. Lassan, kissé még mindig vérezve, recsegő inakkal és csontozattal gyalogolt be e civilizált végállomásra, nem adva föl a reményt, hogy meglesz az 95

Nemmozgo11 pontos.indd 95

2009.04.16. 9:57:35

a víz, megtalálja csakugyan, vagy legalább valakit, aki kérésre útba igazítja. Nyelvét szinte megcsonkolta a szomj, s míg barátságos orgánumát próbálgatta, ijedten észlelte, hogy alig képes értelmezhető beszédre, hangképző szervei aszottan, poros szárazságban hevertek szájürege dögkútjában, így okkal szállta meg a félsz, ha lesz kit megszólítson, talán nem lesz már mivel. A távfűtő csővezetékek mellett haladt, melyek oldalából néhol kibuggyant a bélszínű azbeszt, úgy gondolta, ezek elvezetik a centrum felé, ahol majd szomját csillapíthatja, bármi ára is legyen annak. Artézi kutak gégecsövei bukkantak fel sóvárgó szemei előtt, dobogó szívvel futott elébük, de csakhamar rájött, nem kutak azok, hanem lovak fehérlő gerincoszlopai, melyeket beteges humorral, rossz tréfaként valaki beásott, belevert a földbe, s ahol valaha a nyakszirtet megelőző csigolyák foglaltak helyet, ott most egy halálfejjel díszített, tépett fekete zászló lobogott, illetve szél híján csak úgy lógott, mint egy mocskos rongydarab, ami a senkiföldje határát hivatott jelezni. Járása egyre sűrűbb botladozásba váltott, a test fokozódó szárazsága vészesen párologtatta maradék energiáit, csak a lépdelés automatikája vitte még tovább, egyre távolabb az álomtól, egyre beljebb a városba, a sivatagba, a végzetbe, mindegy, várjon ott rá bármi is, mert rom volt az és nem más. Eljött a dél, tespedt a Nap a zeniten, és olyan forrósággal öntözte az aszálysújtotta vidéket, hogy a kutyák egymás szemét nyalták kínjukban, a békák közül meg csak a nőstények maradtak életben, mert azokat ideigóráig árnyékban tartotta rajtuk heverő, a kéjjel öngyilkosságot vállaló párjuk teste. Az aszfalton haladt, ami valaha négysávos sugárút lehetett, mára viszont lábnyomok medreivel tarkított, egyenetlen, hőségtől puha, felszakadozott szőnyeg maradt belőle, amiből fekete gennyként szivárgott elő a forró kátrány. Az ajka bedagadt, homloka és arca csúnyán hámlott, sötét haja egészen kivilágosodott. Ahogy erőltetett haladásából fokozatosan kiveszett az erő, úgy faragta le reménykedését is a távolsággal szemben, amit eleinte még legyőzhetőnek vélt. Kezdetben a város centruma volt a cél, aztán már csak a perifériák, aztán egy apró üzlet, ahol vízhez juthatna, 96

Nemmozgo11 pontos.indd 96

2009.04.16. 9:57:35

végül már egy kút, egy patak, egy állatitató is megtette volna, ám a táj mindezzel adós maradt. Mikor úgy érezte, képtelen továbbmenni, elcsigázottan kémlelt körbe, majd az utat szegélyező bodzabokrokra sandított, s jobb híján ide húzódott be, az árnyékot adó lombok tövébe. Itt várta be az estét, mozdulatlanul, szemét lesütötte, percnyi álmok és ébrenlétek váltakoztak benne, míg körülötte az egész fájdítón világos teret dühösen recsegtette a Nap. A második ember egy asszonyforma lény volt, semmi megváltást nem hozott, de egy büdös kendővel jól arcon csapkodta, mire aztán kénytelenül felébredt, és nagyot nézett. Nem értette, nem érthette, mit gesztikulál felé a nő, élénk, durva mozdulatokkal, fogfájós arccal, valahol a koldus és az ócskás között, aki grillsütőt, hajszárítót, kézmelegítőt, törött, napelemes kalkulátort, hőre színét váltó kisautót, és egyéb igen hasznos, ám teljességgel haszontalan cikkeket kínál fel neki, cserébe egy üveg vízért, netalán egyéb fogyasztásra alkalmas folyadékért. Míg harsogva, karattyolva mondta, csak mondta a magáét, és egy óvatlan pillanatban ügyesen a földön heverő alak lábai közé nyúlt, mintha csak így próbálna meggyőződni áldozata fizetőképességéről, vagy puszta romlott szeszély vezérelné, ő idegesen lerázva a kutakodó, piszkos kezet, észrevette, hogy a rozoga vénasszony foltos puttonyáról lógó szatyorban szép, kerek almák rejtőznek. Ha lett volna nyála, nyomban összefut a szájában. Erejére koncentrálva elrugaszkodott a földről, és megpróbálta leszakítani a szatyrot, de rögtön olyan ütést kapott a fejére, valami felvillanó kemény tárgytól, hogy szándéka elalélt, visszahanyatlott a bodza tövébe, és azt sem látta már, ahogy a vénasszony, miután karórájától ügyesen megszabadította, mormogva-harácsolva beletűnik a közelgő alkonyatba. Kínzó szomjúságra ébredt, körülötte mindent elöntött a sötét. Szeretett volna oldalra fordulni, de nem ment, az arcába lógó fonnyadt levelekből még sikerült kiharapnia egy darabot, keserű, fanyar íz futott szét béna nyelvén, összerázkódott, emlékezett, hogy él. Kétségtelen, hogy az élet felismerése nem volt egyenlő a túlélés bizonyosságával, hiszen a haláltól alig két méterre is megtermett még a remény, így nem lehetett biztos ben97

Nemmozgo11 pontos.indd 97

2009.04.16. 9:57:35

ne, hogy magához térése talán útjának folytatása is egyben. Megmozgatta végtagjait, már amelyiket érezni képes volt, azután nagy levegőt vett és feltápászkodott. Az erőlködéstől összeszorultak fogai, ajka újra felhasadt, vér szivárgott szájába, s az íz észhez térítette. Megijedt. „Ilyen tehát felnőni.” – gondolta már majdnem sírva, majd előkúszott a bodzabokor ájult ágai alól. Ahogy az várható volt, a szörnyű hőség enyhülésével különös emberek-valamik lepték el a sötét utcákat, persze nem mint hálaadásra igyekvő, a túlélésre kapott esélyért köszönetet rebegő, ünnepélyes léptű, szervezett tömeg, inkább mint préda után kóstató patkányok, a rothadás szagra gyűlő férgek izgő-mozgó masszái, félelemmel, s a félelem által erővel töltekezve, agresszívan, a mindenki-mindenki-ellen törvényén beltenyészett förtelmes, szőrös alakok, ezek ömlöttek elő a falrepedésekből, a csatornákból, ezek szánkáztak alá ügyesen a csikorgó tűzlétrákon, bújtak át a viharvert ablakkereteken, kúsztak rogyadozó lépcsőkön, hogy aztán óvatosan, örök gyanúval és szorongással tekintetükben ki-ki megszerezze magának, ami eszközökben nem válogatva még megszerezhető volt. Félve, zavarón szapora szívvel osont a házfalak tövében, minél csöndesebben, igyekezvén elkerülni az üvegcserepeket, fémtárgyakat, nehogy a legcsekélyebb zajt csapja, nehogy észrevegyék és lelepleződjön. Annyi szemét hevert az utcán, hogy halmainak szintje néhol térdmagasságig ért. Aki egykor az első kacatot eldobta, nyilván fogalma sem lehetett, micsoda lavina indul majd útjára e hanyag mozdulattal, de a divat, a rossz szokás itt sebesebb volt a hangnál, a szemétdombok növekedni kezdtek, mintha csak e beteg város daganatai lennének, és nem csupán annyi történt, hogy az ember már képtelen volt kivárni kezében tartott feleslegével, míg egy szemeteskukához ér, de hamarosan tovább fajult a dolog, és kirugdalták, kitépkedték a csavarral a betonba rögzített szemétedényeket, és ráborították tartalmukat az utca szélén feltorlódott kupacokra. Persze nem azért cselekedtek így, mert valami új módszer, egy új teória merült fel a város 98

Nemmozgo11 pontos.indd 98

2009.04.16. 9:57:35

közterület-fenntartóinak agyában (ilyenek egyébként nem is léteztek már egy ideje), vagy mert így egybegyűjtve könnyebb lett volna egyszerűen felgyújtani és elégetni minden hulladékot, nem, a kukák üldözése és módszeres kiirtása egy nagyon mély, nagyon emberi, a lehetőség határáig legátolt, ám akkor vészesen felszabaduló ösztön megnyilvánulása volt, és azt a speciális, semmihez sem hasonlítható mámort idézte, amiben az egyén úgy védekezik ellenségével szemben, hogy gyáván, megbánó mosollyal tulajdonképpen behódol neki, vállát veregeti vagy elétérdel, és látszólag esztelenül, ám a primitív ösztönök oly nagy örömére, most már abban leli kedvét, hogy elpusztíthatja azt, amit egy életen keresztül ádázul védelmezni próbált. Nagyjából ennyi a szemét története. Félve, zavarón szapora szívvel osont a házfalak tövében, igyekezett minél kevesebb zajt csapni, nehogy észrevegyék, nehogy lelepleződjön. Úgy próbálta eltitkolni jelenlétét, hogy minden erejével kerülte a feltűnést, mert kezdettől fogva érezte, amióta csak lábát az ágyról a padlóra helyezte s elindult, hogy ez itt bizony nem az ő világa, nem az ő közege, jobb lesz hát meglapulni, nem csacsogni, nem követelőzni, legcélszerűbb, ha elnyomja törekvéseit, elnyomja, de addig, míg egészen a peremére kerül ennek az idegen létezésnek, a mimikri oltalmában szemlélővé válik, így nem sérülhet, nem léphet piszokba, nem mocskolódhat be a rossz valósággal. De persze naiv volt ez a jóságos elképzelés, akárcsak a hit, hogy valaki kilenc éven át következmények nélkül, büntetlenül álmodhat, itt, ebben a lefelé ébredésben, ebben a lidércnyomásos józanságban kérlelhetetlenül színt kellett vallani, itt nem vezetett út hazafelé, csak állandó útonlevés volt, és hasztalan önvédelem, ami legfeljebb az elbujdosásban, a zaklatott rejtőzésben, de sosem a rejtettség biztonságában nyilvánult meg. Az állandó útonlevés szükségszerűen állandó útonállást hozott. Az árnyékból, pontosabban a fal tövének egyik zugából vagy épp egy kapualj beugrójából, ahonnan még a holdfény is irtózva menekült, váratlanul egy nyirkos hang szólította meg. „Cimbora, nem ismersz meg?” Gyorsított léptein, de mit sem ért vele. „Na, cimbora, én vagyok az, ne mondd má’, 99

Nemmozgo11 pontos.indd 99

2009.04.16. 9:57:35

hogy nem emlékszel!” Bármerre is fordult, cikázott, megtorpant, újra indult, a gyötrő hang nem hagyta békén, kísérte, mintha testére tapadt volna, vagy mintha csak a fejében élne, valami lázadó lelkiismeret gonoszkodó vadállataként, ami orrával bökdösi félelemközpontját. „Cimbora, ájjá meg, nem ismersz meg?” Hiába kapkodta a fejét, a sötétség körbefogta, s ahogy eddig saját biztonságát remélte tőle, most idegesen döbbent rá, hogy az éjszaka, amit hűvössége miatt inkább barátnak gondolt, akár ellenségei rejteke is lehet, bár a feltételezés, hogy éppen neki ellenségei lennének, képtelennek és elfogadhatatlannak tűnt. „Cimbora, utójjára mondom, ájjá má’ meg, mer nem lesz jó vége!” A hang hirtelen követelődzővé vált és leplezetlen agresszió sugárzott belőle, ő pedig rögtön megértette, elérkezett a pillanat, döntenie kellett, hogy eliszkol vagy megtorpan, mert tovább nem lehetett már tartani az eddigi iramot, ez édeskevésnek bizonyult, ebben semmi menekvés, semmi trükk vagy elterelő mozdulat nem szolgálta, hogy végre leszálljanak róla, de amíg e felismerés az agyán átpergett, már elérte azt a pontot, ahol bárhogy is dönt, csak rosszul dönthet, a sötét ugyanis ekkor megnyílt, mint egy nehéz függöny, és három irányból három alak állta el az útját, a negyedik irányt pedig, legalább olyan szilárd eltökéltséggel, mint támadói, egy egyszerű téglaház fala zárta le. Váratlanságban, precizitásban, vakmerőségben és durvaságban az alakok csaknem olyan példás felkészültséggel rendelkeztek, mint egyetlen tanítómesterük, az élet. Miután két oldalról satuba fogták, egyikük, egyértelmű jelét adva, hogy az ilyen helyzetben szokásosan megkockáztatott kérdések feleslegesek, hatalmas ütést mért az arcára, amitől nem csak hogy elgyengült, de immár orrából, szájából, sőt, a szeme sarkából is dőlni kezdett a vér. A nem várt, durva beavatkozás nem fájt különösebben, inkább csak kábultságot vert belé az ököl, így azt, hogy ezután mint egy bábut a fal mellé ültetik, zsebeit kiforgatják, ingét eltépik, szemlesütött belenyugvással élte meg, akár egy elkerülhetetlen operációt, akár egy mandula- vagy végbélműtétet, ami előtt a pácienst kifejezett kérése ellenére sem altatták el egészen. Jóval később, mikor a gazemberek már messze jártak, megpróbált erőt venni magán, és felnyitotta a szemét. Csak 100

Nemmozgo11 pontos.indd 100

2009.04.16. 9:57:35

a jobb nyílt ki teljesen, a másik a megalvadt vértől leragadt. Amennyire tudott, végignézett foltos ingén, amiről sorra lepattogtak a gombok és a gyenge anyag hosszában szétrepedt, majd elcsigázottan oldalt fordult, hogy nadrágzsebébe nyúljon, de amit annyira keresett, amit annyira féltett, nem találta meg: személyi igazolványának nyoma veszett, s ahogy ijedten identitását felidézni igyekezett, rájött, saját nevére sem emlékszik. Ekkor aztán mérhetetlen szomorúság tört rá. Elhatározta, hogy a helyéről nem mozdul többé, itt marad örökre, hátha idővel maga is beépül a házfalakba, vagy éppen az utca észrevétlen alkatrészévé válik, akár a szemétdombok, meg a patkányürülék, meg az éjszaka, meg a szomjúság, az a legyőzhetetlen szomjúság. Mint egy néhány erőteljes baltacsapással kivágott, s a kivágás helyszínéről valami ismeretlen vidékre hurcolt és magára hagyott fatörzs hevert a teste a falnál. Míg az éjszaka tombolt és rendületlenül leplezte a város bűneit a sötét, zavargók üvöltözése, segélykiáltások és szirénák verték fel a szagos csöndet, többször is idegenek haladtak el az eszméletlen embertest mellett, ügyet sem vetve rá, talán fel sem fedezve, hisz’ itt minden szemre a nagy közöny növesztett hályogot, mintegy válaszreakcióként oly sok bántó borzalomra. A portyázó vadak utolsó hullámai, akárcsak a tenger végső erőfeszítése, hogy kiélvezze a maradék dagályidőt, és végső jelét a homokba rajzolja, még átvonultak a városon, kirakatüvegek törtek és kénszínű lángok lobbantak, már apadozott a célját vesztett erőszak, de a végeken még folyt az elvakult harc a békéért, a célját vesztett békéért, melynek eszménye kényelmetlen, nehéz örökségként ragadt a hiábavaló lelkekbe. Néhány perccel hajnalhasadás előtt résnyire tárult egy hűtőház hátsó kijárata, s egy szorongó szempár jelent meg a résben. Miután megbizonyosodott róla, hogy a közelgő világosság miatt az útonállók műszaka a végéhez ért, óvatosan meglökte a vasajtót, és négykézláb, állathoz mérten túl büszkén, emberhez pedig méltatlanul megalázkodón a fal tövében heverő testhez lopakodott. Megszaglászta az arcot, ami oldalával érintkezett a talajjal, s látván, hogy a szájból kicsordult vér tavai felé vöröshangyák 101

Nemmozgo11 pontos.indd 101

2009.04.16. 9:57:35

sorjáznak oda-vissza, szutykos első végtagjaival hátára fordította az ájult vagy talán csak alvó idegent. Végignézett a megtört alakon, különös figyelmet szentelve az érzékien szép, kiegyensúlyozott vonalvezetésű arcnak, amit csak a sebzett szem s a szilvaként feldagadt lila ajkak csúfoltak meg, aztán saját lengedező rongyai közé nyúlva átlátszó palackot varázsolt elő, méretes fogaival kihúzta a csöppnyi fadugót, majd a palackot a duzzadt száj fölé tartva vékony, szelíd sugárban hullatni kezdte rá a vizet, s míg ezen munkálkodott, ki tudja miféle szándékkal, azon a meghatározhatatlan arcon, ami állatinak feltűnően részletezett, ám emberinek rendkívül visszataszító volt, valahol a szájszerv környékén a finom izmok lassan összehúzódtak, s valami egészen megható, váratlan formát vettek föl, ami állatok pofáján a vicsorgás benyomását kelti, egy emberi arcon viszont leginkább egy elégedett mosolyra hasonlít. A hajnal, mint egy fölszakadó sóhaj törte át az éjszaka burkát, s vele sóhajtott a város, akár egy tetveitől megszabadított, haldokló rózsatő. Újra csönd és a beosonó hőség lepte meg az utcákat, valahol lehullott még egy utolsó üvegcserép, s akadtak szájak, melyek utolsó átkaikat engedték útjukra. A test továbbra is ott hevert, ahol hagyták, de ahogy a felemelkedő Nap fénye elérte a meggyötört szemeket, a szervezet jelzett, és mozgásra buzdította a végtagokat. Az arc óvatos körbetapogatása után, ahogy az enyésző fájdalmakat bizonyos pontokon sikerült lokalizálnia, tenyerére nézett, amin megkönnyebbülésére nem fedezett fel friss vért. Valamennyire, úgy becsülte, sikerült feltöltődnie az éjszaka során, meglepetten észlelte, hogy szinte jót tett a testi fenyítés, mert egy kicsivel erősebbnek, kipihentebbnek érezte magát, mint azelőtt, s e különös, gyors regenerálódást valószínűleg semmi másnak nem köszönhette, mint arctalan támadóinak. Néhány percig bámult, undorodva tekintett saját vérére a betonon, remélte, az a sok apró rovar nem kóstolt bele e bíbortócsákba, aztán tenyeréből szemellenzőt formált, felnézett a fehéredő égre, végig az egész befogható horizonton, amin semmiféle nyomot nem hagytak az eső reményét ígérő felhők, így hát nem maradt más hátra, mint csitítgatni a könyörgő szerve102

Nemmozgo11 pontos.indd 102

2009.04.16. 9:57:35

zet jajkiáltásait, felegyenesedni, mint ahogy a kivégzőosztag előtt illő, és indulni, menni, amíg még lehet, amíg még bírja a mocskos cipő, és nem kopik el, és bírja a zokni, is és nem kopik el, amíg bírja a mocskos talpbőr, és nem kopik el, és azután, ha elkopott, tovább menni, a tiszta húson, míg csonkká rövidülnek a lábujjak, míg bokáig marja a lábfejet az izzadt utcák sója, majd tovább, azon is tovább és túl, míg ez a végzetes elkopás felér végre a szívig, s a szív ott hever majd a kövek között, és talán még ráerőlteti magát egy kétéltű hím, és testével egy ideig árnyékban tartja, aztán előbb ez, utóbb az is kiszárad, és ott, abban a pillanatban feloldódik a fájdalom és vele a szomj is elpárolog, fel, mindig csak fel, a Nap felé. Ha a nagy szerencsétlenségen belül szerencsének nevezhető, mikor a sors pofozkodó keze elfárad, ha ritkábban oszt bajt és bánatot, és a kilátástalanság falán hajszálerek rohannak át, akkor talán ilyesminek megtestesülése volt a park, mert hatalmas gesztenyefáinak gazdag árnyékában kevésbé lüktetett a valóság fájdalma, s ha ekképpen, mint most, valaki megpihent a deszkapadok egyikén, bárhonnan jött és bármerre is tartott, rövid időre valami megnyugtató derű költözött belé, gondjai súlyát pedig ideiglenesen vállukra vették az izmos törzsű fák. Hátradőlt, lábát kinyújtóztatta, hallgatta a ritkás madárfüttyöt, nézte az elhagyott játszóteret, melynek a gyerekek a közelébe se mentek, mivel egy fedetlen tisztáson terült el, s a felforrósodott hintaláncok és mászókarudak komoly égési sérülésekkel fenyegettek. Újra iszonyú, őrületes szomjúság tört rá, száját félig nyitva tartva hagyta, hogy a verejték átbucskázzon ajkain és megnedvesítse nyelvét. Néha emberek jöttek, ebből vagy abból az irányból, de csak nagysokára, mikor bámészkodásuk, visszafogott elképedésük zavaróvá vált, akkor eszmélt rá, micsoda látványt nyújthat megrongált arca, letapadt szeme, véres szája. Csavargó, huligán, hippi – ilyesmiket susogtak egymásnak a gyerekek, az egyik kavicsot dobott a lába elé. Többen a kerülőutat választották, s másfelé mentek át a parkon. Aztán egyszer csak feltűnt egy jégárus. Rozzant, kattogó triciklit tekert, amire fakó napernyőt és egy jókora hűtőládát erősített, az ernyőről egy kis harang lógott alá, amit 103

Nemmozgo11 pontos.indd 103

2009.04.16. 9:57:35

időnként megkongatott. E váratlan jövevény felbukkanása felvillanyozta, reménykedő fantáziája meglódult, nyelvének és torkának képzelete reszketett a váratlan lehetőségtől, hogy nedvességhez juthat. Állapota nem tette lehetővé, hogy azon nyomban felpattanjon és az árushoz siessen, de keményen küzdött, és valahogyan sikerült felállnia a padról. Homályosan látta, hogy egyre többen előzik meg, egész kis tömeg gyűlt már ekkorra össze a harangozó tricikli előtt, és sóvárgó szemmel, reszkető lábbal álltak sorba, alig leplezve bosszúságukat, hogy perceket kell várniuk, míg testük kényszerét csillapíthatják. Lassan, botladozva indult el, karjait eltartotta testétől, hogy egyensúlyát megőrizze, közeledett, mint egy szörnyű agyból kipattant rém, egy vízszomjas vad, próbált beállni a legrövidebb pályára, átgázolt a nefelejcsek ágyásain, a korán hullott gesztenyék roppanó burkán, a kutyapiszkon, az elfelejtett homokozó lapáton, egy szemét lehunyt játékbabán, és úgy közeledett, úgy vonszolta magát egyre előrébb a szitkozódó, követelődző tömeg irányába, hogy egyesek ijedten tekintgetni kezdtek felé, mutogattak, vagy épp hirtelen elnémulással nyugtázták rettentő erőfeszítését, amiben az élet taszította tovább, hogy valami forrás, valami álom gyökerét megragadhassa, és szomját kielégíthesse végre, valóban. Vagy tízen lehettek előtte, közvetlen szomszédjai előre illetve hátra léptek, hogy testének szúrós párolgásától magukat mentesítsék. Végtelenségnek tűnt az idő, míg a sor rákerült, látta, hogyan távoznak elégedetten málnaízű jégforgácsot szopogató kamaszok, szájuk bőrzsákjának sarkában jégkockát simogató aktaférfiak. És akkor egyszer csak ott állt, esetlenül, rémült szótlanul, tekintetében kiszolgáltatott vággyal és szomjjal, pénztelenül. A jégárus rutinszerűen tette fel a kérdést, „Egészben vagy törve?”. Mivel sokáig habozott, és még akkor sem tudott válaszolni, nem tudott dönteni, mert teljesen mindegy volt, hogy egészben vagy törve, a várakozás feszültségét és a szerencsétlenkedést megelégelve a soron következő figura végül odébb taszította. A pimaszság e valószerűtlen megnyilvánulása minden bátorságot kiszippantott belőle, odébb tántorgott, 104

Nemmozgo11 pontos.indd 104

2009.04.16. 9:57:35

térdre esett, figyelte a kígyózó sor áramlását, az aprópénz csörgését, a jég koccogását, az időről időre megkongatott idétlen harangot, és minden túlontúl álomszerűnek, elképesztően lehetetlennek rémlett előtte. A délibábos látszatban később egy kar ragadta meg, lábra állította, egy zacskó olvadozó jeget tartott orra alá, majd felszólította, hogy kövesse. És ő követte, egyebet nem is tehetett, követte ezt a látszólag jószándékú valakit, kilométereken át, hallgatva a félig tréfás, ám mindenképpen ígéretes szónoklatokat, egészen a folyóig, bízva, vakon reménykedve megváltója becsületében, tekintetét hipnotikusan a párás falú, immár hideg vízzé alakult jéggel töltött zacskóra szegezve, csak ment, mint répa után az ostoba szamár, csak ment, talán órákon át, szédelegve, bukdácsolva, vontatottan, vonszoltan, egyre kimerültebben, egyre ziláltabban, de ment, mert félájultan már újra régi álma pergett előtte, és hitte, van ott még tenger, van ott még víz és élet, ahová tart. Ilyen tehát felnőni. Négykézláb mászott fel a dombra, ami mögött a folyót sejtette. Könyöke többször megbicsaklott, testét végleg elhagyni látszott az erő. Elemi iskolás módszerrel, képzeletbeli ujjakon számolta a hátralévő métereket. Nyolc. Hét…hét…hét, hat…hat, öt. Öt. Öt. Öt. Négy. És így tovább, míg felért, arcát szemérmesen a fűbe nyomta, amennyire csak fájdalma engedte, majd sóhajtott, vércserepes szája peremén bántón siklott a levegő, és akkor lenézett a domb túloldalán, le a folyóra, le a hiába. Igazság szerint sokkal megrázóbbnak képzelte el a pillanatot, így épp a meglepettség és a rögtön ömlésre kész keserű csalódás hiánya lepte meg. Ilyen tehát elkopni. Egy csöpp víz sem volt a folyóban, illetve folyó sem volt, csak a száraz, töredezett, iszapos meder, kavicsok, kövek, meg néhány kókadt, tűntetően magányos, szívós növény, melyek áttörtek a leülepedett, kemény kérgen, kagylók és csigák lyukas héján, meg a különböző hulladékokon, amit nagyon régen, mielőtt a folyó eltűnt volna, dobáltak bele tiszteletlen akárkik. A termetes nyárfák szegélyezte medren 105

Nemmozgo11 pontos.indd 105

2009.04.16. 9:57:35

vasbeton híd ívelt át, a holt folyó partját végig algacsíkos terméskövek kísérték, mellettük aszfaltozott sétány és rozoga horgászstégek beugrói. Ahogy a dombtetőről végigpásztázta a lesújtó tájat, ezt a lényegétől megfosztott, lecsupaszított vidéket, ami egykor oly sok árnyas, vízpárás órát ajándékozott ténfergő párocskáknak, keresztrejtvényt fejtő vagy sakkozó öregeknek, egyszerre túlhaladt saját nyomorúságán, és megértette, hogy ami itt történt, az nem őérte, nem őmiatta történt, egy sötét rend uralkodott végig e város és valószínűleg minden város felett, kivetve rájuk a pusztulás adóját, beledöngölve a lelkekbe a tant, hogy e lejtő vonzása, tehát az örök fejlődés meg a haladás zengetes szavaival hadonászó kor bukása történelmi szükségszerűség, sorsbéli determináció, és az egyén, aki még küzdve-küzdeni mer ellene, jól megfér e rendben, hiszen látványos elbuktatása, valamint az ezzel járó szégyen és kitaszítottság az ellenállás értelmetlenségét példázza a karámban maradtak szemében, akik aztán elrettenve menekülnek az ilyen sorsok elől. A megvilágosodásra szédülés fogta el, perzselő pálinkaforróság ömlött át rajta, lázszerű hőség, amibe beledidergett. Nyakizmai elernyedtek, feje lehanyatlott, karjai nem támasztották tovább, összeomlott, mint egy letaglózott állat, s ami következett, abból már csak annyit érzett, hogy egyensúlyát vesztve megindul, és gurul, mint a szikladarab, amit elengedtek társai, lefelé a dombról, le a meder felé, a tátongó hiányba, a táj szomjas vermei mélyére, ahol most is halkan gyilkolt az aszály. Ki tudja mennyi ájultan töltött idő múlva közeli hangok ütötték meg fülét. Vén basszus duruzsolt valahol, mintha csak díszbeszédet tartana láthatatlan közönsége előtt. Szemét kinyitotta, de mivel a hasán hevert, a testével lelapított szúrós növényzeten, csak a porzó föld pórusait meg a veszélyt sejtő, riadtan eliszkoló bodobácsok pettyes hátát láthatta, a hang forrása ismeretlen maradt. Nem próbált moccanni és megkísérteni az e nélkül is a testében hemzsegő fájdalmakat, inkább a beszédre koncentrált, s ahogy figyelme kiteljesedett, lassan értelmet nyertek tudatában a feléje gomolygó szavak. A negyedik ember egy horgász volt, aki egy tíz 106

Nemmozgo11 pontos.indd 106

2009.04.16. 9:57:35

év körüli fiú társaságában, kezében egy teleszkópos botot tartva, ekképpen elmélkedett: „Kínzó sóvárgás a szükségtelen feleslegre: ez volt az, ami kilopta belőlünk az embert. Adj egy gilisztát, fiam, ott van a sárga dobozban, a kukorica mellett! Tehát. A kínzó sóvárgás a szükségtelenre. De ki találta fel ezt a kínzó sóvárgást? Kösz, fiam. Talán Isten, ahogy magánya kínzó sóvárgásában teremteni kényszerült? Igen. Szomjazott ránk, a társra, így önmagából megteremtett minket és mindent, e szörnyű társraszomjazással, e rettentő hiányérzettel génjeinkben, ami örökké és megfejthetetlenül indokolatlan. Adj még egy pár gilisztát, fiam! Gyerünk már, add csak ide! Tehát a hiányérzet indokolatlan. Illetve a miénket még indokolja isteni hasonlóságunk, de semmi sem indokolja Isten saját hiányérzetét. Ez van. Ez van, fiam.” Míg a botot a kiszáradt meder fölé tartva egyre csak falta a gilisztákat és szájával jóízűen cuppogott közben, a fiú felfedezte a dombról legurult testet, s a felfedezést azonnal közölte apjával. A horgász a háta mögé sandított, megállapította, hogy a szerencsétlen flótás még életben van, aztán halkan, félvállról kiadta a parancsot: „Ott a kulacs, fiam, itasd meg, nehogy nekem itt szenvedjen ki! Eredj!” Egy gyenge kar a hasáról a hátára fordította, megemelte a fejét, és valami langyos, erősen keserű folyadékot töltött a szájába, amit íze ellenére azonnal lenyelt. Miután a fiú távozott, máris jobban érezte magát, de épp csak egy leheletnyivel, mert később különös szédülés fogta el, teste elnehezült, a végtagjai elzsibbadtak, az égboltot pedig, akár egy óriási búgócsigát, pörgetni kezdte valaki. Ki tudja mennyi ájultan töltött idő múlva közeli hangok ütötték meg a fülét, vén basszus duruzsolt valahol, mintha csak díszbeszédet tartana láthatatlan közönsége előtt. A horgász egy jókora teleszkópos botot tartott a kezében, mellette egy tízéves forma fiú ült, összecsukható széken. Mindketten a medret nézték. Mikor a domb növényzete susogni kezdett, jelezve, hogy valami közeleg, a horgász a válla fölött hátra nézett, és egy össze-vissza bucskázó, a dombtetőről nagy lendülettel feléjük guruló alakot pillantott meg, aki lezúdulása végeztével tőlük néhány méterre állapodott meg. A horgász újra a meder felé fordult, és egykedvűen rágcsálta to107

Nemmozgo11 pontos.indd 107

2009.04.16. 9:57:35

vább a gilisztákat. Közben ekképpen elmélkedett: „Biztos jó vásárt csinált a hülyék serege, de engem ez nem nagyon izgat, az ember ilyen, lop, ahol tud. Adj egy gilisztát, fiam, de most ne abból, hanem a sárga dobozból, a kukorica mellett! Tehát. Biztos jó vásárt csinált a hülyék serege. De ki a fenét érdekel a jó vásár? Kösz fiam! Talán ingyen, ha azt a fránya bitorlót már elásták. Engem senki sem kényszeríthet! Csak ingyen! Most aztán a társa is jön, aztán jól leteremt. Ez így megy! És mindez, csak mert e szörnyű állat egy olyan társaság feje, hogy ő megteheti! Nekem nem hiányzik, én, kérem, itt nem fogok örökké és rendületlenül iszkoló pozícióban lenni! Adj még egy pár gilisztát, fiam! Hidd el nekem, mégis okos, aki ennyi hasonlóság után sem meri kimondani a biztosat, hiába kérdeznék! Ez van! Ez van fiam!” Míg botját a kiszáradt meder fölé tartotta s egyre csak falta a gilisztákat, jóízűen cuppogva hozzá, a fiú elment megnézni a dombról legurult testet. A horgász a háta mögé sandított, megállapította, hogy a szerencsétlen még életben van, aztán félvállról kiadta a parancsot: „Ott a kulacs, fiam, itasd meg sörrel, nehogy nekem itt kiszenvedjen! Aztán adj még gilisztát! Eriggy!” Nem emlékezett rá pontosan, mi történt vele, az időben legközelebb eső érzet szerint émelyítő hányinger dörömbölt gyomrában, aztán gépzaj rémlett, igen, egy hatalmas locsolókocsi, abroncsai majd’ szétlapították a fejét, de a hirtelen érkező, jéghideg vízpermettől magához tért, ös�szerándult, sikerült feltápászkodnia, s csak rohant, bicegett, kúszott átázott ruhával és testtel a lassan távolodó jármű nyomában, ujjongva az örömtől, kiabált, üvöltözött, mint egy tébolyodott, aztán a járdára hasalt, és a csatornafedél mélyedéséből itta fel mohón az ott meggyűlt víz maradékát, s mire a robosztus gép gyorsított és eltűnni készült valamelyik utcában, még sikerült agyába vésnie a víztartályról leolvasott vállalat nevét és címét. Városi Vízmű – hirdette látványos, de kissé rozsdás betűkkel a felirat az ormótlan épület homlokzatán. 108

Nemmozgo11 pontos.indd 108

2009.04.16. 9:57:35

Kinyitotta a vastag üvegajtót, és a tágas csarnokba lépett. Bent minden meglepően csendes volt, a kövezetet vastagon borította a por, bal oldalt egy árva kávéautomata társaságában néhány kopott műanyagszék álldogált, a falon díszkeretben valami minőségbizonyítvány lógott, meg a vállalatot népszerűsítő különböző színes poszterek. Az egyik az ismert locsolókocsit ábrázolta, vagy legalábbis egy ahhoz megtévesztésig hasonlót. Jobb oldalt, kissé hátrább, félkör alakú fapult állt, rajta halkan zümmögő, fejét ingató ventilátor, egy számítógép-monitor, műbőr irattartóban néhány leleményes brosúra, mögötte egy kerekes szék, amiben – a pultra állított felirat szerint – az ügyintéző foglalt helyet. Az ügyintéző egy nő volt, komor középkorúságban, erőltetett sminkben és élénkvörösre festett hullámos hajzatban. Bár a csarnok közeledő lépteket visszhangzott, az ügyintéző zavartalanul bámult a képernyőre, néha beütött egy számot, egy betűt, egy jelet, aztán kitörölte, újra beütötte, és bámulta, csak bámulta mélán munkálkodásának változó eredményeit, mintha csak unott élete múlna rajta, hogy mindent pontosan úgy tegyen, ahogyan azt egy személytelen parancs tőle megkövetelte. Odalépett a pulthoz, kezét a fényes lapra tette, de rögtön vissza is húzta, mert úgy gondolta, ez talán udvariatlanság volt, és nem tudhatta, az ügyintéző vajon mit gondol e közvetlen gesztusról, amit könnyen lehet, észre sem vett. Az ügyintéző mindenesetre nem mozdult, nem mozdult karja, válla, nyaka, de merev maradt tekintete is, mintha egész jelenléte egy rögzített kép lett volna csupán, életének egy jellemző pillanatát megörökítő felvételen. Bal könyöke mellett az asztalon egy pohár víz állt, s ebben az egész ügyintéző-atmoszférában, az elmaradhatatlan munkaeszközök és egyéb nélkülözhetetlen tárgyi feltételek világában ez az egy pohár víz tüntetett még a dolgok megmenthetőségének reménye mellett. Megpróbálkozott a köszönéssel, hátha a váratlan verbalitás kilendíti a nőt ügyintéző-nyugalmából, s mintegy varázsütésre életre kelti, de vagy a megszólítás sikeredett a kelleténél halkabbra, vagy a nyugalom volt túl mély (akadt egy harmadik lehetőség is, amire nem is gondolt), a lényeg, 109

Nemmozgo11 pontos.indd 109

2009.04.16. 9:57:35

hogy a nő nem köszönt vissza, sőt még a biccentést, egy apró mozdulatot, tekintetének átmeneti megrezdülését is megspórolta magának, s ebben a látszólag megbonthatatlan állandóságban további hosszú, kínos percek teltek el. Az elsőt még két viszonzatlan köszöntés követte, aztán összegyűjtve minden lelkierejét, tömören megfogalmazta jövetele célját, majd ennek megvalósítása érdekében némi felvilágosítást kért. Mivel világos és egyszerűen felfogható mondataira sem érkezett válasz, valami gyerekes harag pislákolt fel benne, de minthogy e csekély mennyiségű méreg legfeljebb arra lett volna elegendő, hogy tenyerével váratlanul a pultra csapjon, végül megfékezte magát, és tanácstalanul-ingerülten nézett körbe a csarnokban, hátha a semmiből valaki a segítségére siet. Míg további lehetőségeit fontolgatta, és már-már a sarkon fordulás járt a fejében, az ügyintéző egyszer csak megmozdult. Tekintetét a monitoron felejtve a pohárért nyúlt, ivott egy kis vizet, kézfejével megtörölte száját, majd egy rejtett fiókból különböző papírlapokat húzott elő, és a pultra dobta őket. „Töltse ki!” – szólt a szenvtelen parancs, majd odavetett egy műanyag golyóstollat is. A rúzsfoltos üvegpohár falán egészen lassan egy vízcsepp csordult alá. Az adatlap, ami a vízigénylő kérelem benyújtására szolgált, elképesztő bonyolultságával már az elején megrémítette. Személyes adataival is alig boldogult, mikor feltételezett nevét bevéste, megremegett a keze, az olyan típusú kérdésekre pedig, mint például a kérelem célja, a cél részletes kifejtése és indoklása, képtelen volt kimerítő választ adni, s mindhiába küzdött vagy három órán át vele, továbbra is jókora üres felületek tátongtak előtte a papíron. A szomjúság újra jelentkezett, rohamokban tört rá az ájulásközeli gyengeség, a feje iszonyúan fájt, a nyomtatott betűk hullámzottak, kavarogtak, elszökdöstek szeme elől, így aztán fel kellett adnia, nem is tehetett mást, gondolkodni, fogalmazni képtelen volt. Mozgolódás hallatszott, felpillantott, s úgy rémlett, az ügyintéző az, mintha épp indulni készülődött volna, felállt a székből, kikapcsolta a számítógépet, elrendezte az iratokat, majd táskáját a pulton hagyva sietős léptekkel eltűnt egy hátsó 110

Nemmozgo11 pontos.indd 110

2009.04.16. 9:57:35

ajtó mögött. Felkelt helyéről, fogta a tollat meg az adatlapot, és tolvajhoz méltó óvatossággal a megüresedett pulthoz osont. A nő válltáskája nyitott szájjal hevert előtte, benne kulcsokat, tampont, zsebkendőt, parfümöt látott, de persze nem ezek érdekelték, nem ezért tette meg azt a nehéz tíz métert a sarokból idáig, magasabb remény vonszolta ennél, így áthajolt a pult fölött, és egészen pontosan ott, ahol lelki szemeivel elképzelte, akár egy csoda, ott állt a pohár, a rúzsfoltos pohár, ebben az ügyintéző-sivatagban, háromnegyedéig töltve vízzel, az élet vizével, és már nyúlt is érte, szinte kívülről szemlélve már magát és azt a prédára lecsapó kart, azt a gyengén markoló kezet, ami elragadta a poharat, és olyan lendülettel, hogy a fogai koccantak belé, leöntötte tartalmát összeszűkült torkán. Egyetlen pillanat volt csupán, de mily fenséges, mennyire felemelő, tele egyszerűséggel és bájjal, ahogy a víz csókolni kezdte ajkát és fogait, csókolta a nyelvét, simogatta a szájpadlását, leáramlott a torkán és tovább csókolt, fürdette, gyógyította, amihez csak ért, és új életre keltette az üszkös járatokat, míg végül leért a gyomorba, szétszaladt, gyorsan kifényesítette a szenvedő hártyákat, majd azon nyomban felszívódott, mintha a múló örömszerzésen túl más dolga nem is lenne. Egyetlen pillanat volt csupán, s a csoda szertefoszlott. Ketten jöttek vissza. Az ügyintéző meg egy másik nő, aki valamivel fiatalabb, csinosabb, öltözékében igényesebb, arckifejezésében tekintélyesebb volt társánál. Biztonságos távolban megálltak, és megrökönyödve nézték a viseltes alakot, ezt az elűzhetetlen vadat, ahogy lihegve dől a pultnak, és koszos kezében még mindig az üres poharat szorongatja, majd aztán feléjük néz, lassan, jelentőségteljesen, és ezt a rettentő, durva tekintetet egyszerre csak elönti a szégyen, szinte megroggyan a gyalázat alatt, s leejtve a poharat, szétrebbentve az adatlapokat, keserű menekülésbe kezd, felkavarja a kövezetet borító porréteget, elküzdi magát a csarnok ajtajáig, amit csattanva kitár, és eltűnik odakint, mint egy borzalmas lidérc, egy délutáni álom végén. 111

Nemmozgo11 pontos.indd 111

2009.04.16. 9:57:35

Nem messze a Városi Vízmű épületétől megpihent, eddig hozta a kevés, visszanyert erő, itt aztán egy fa árnyékába húzódott, leült a fűre, lábait maga alá húzta, s csak illegett-billegett előre-hátra, mint akinek nagy fájdalma van. Sehogy sem feledhette annak a másik nőnek az arcát, mert az nem csak hogy szép volt, bársonyosan, ápoltan szép, de a koponya arccsontozatának magas fokú szimmetriája, a csontozatot kitöltő finom hús nagyszerű arányai, a bőr tiszta világossága és mesteri vonalvezetése folytán olyan fensőbbrendűségről árulkodott, ami a szépséggel megajándékozott emberek többségében mint természetes gőg van jelen. Látta ezt a hatalomtól nyugodt és fennhéjázó arcot, és sejtette, a nő befolyásos személy lehet, civil életében és a Városi Vízmű intézményében egyaránt, s ezt a benyomást nem kizárólag tekintete, alkata, kimért mozdulatai és drága öltözete támasztotta alá, de az a másfél literes vizesflakon is, amit felbukkanásakor vékony baljában tartott, a státusz és a gazdagság félre nem érthető szimbólumaként. Maszatos arcú, mezítlábas, foltozott ruhájú gyerekek szaladtak az úton, harsogva, nevetve, kiáltozva. Legtöbbjük a kezében masszív, faragott botot vagy lefűrészelt, kihegyezett végű vascső darabot szorongatott. Mint ifjú farkascsorda rohangáltak fel és alá, mindig egymás közelében maradva, létszámukból fakadó erejük magabiztos lendületével. Fiatal koruk ellenére hosszú inaséveket sejtető rutinnal verték szét az útjukba kerülő postaládákat, a parkoló autók szélvédőit, a gyönge fakerítéseket, a kirakatok üveglapjait, a még ép szemeteskukákat. Kurjongatva, diadalmas harci kiáltásokkal üdvözölték egymás teljesítményét, és rá sem hederítettek a fa alatt figyelő, megrémült alakra. Láthatólag csak az ember alkotta tárgyak tönkretevése, illetve teljes megsemmisítése volt a céljuk, így akiben szív dobogott, egy ideig még biztonságban maradt szilajul vagdalkozó fegyvereiktől. Aztán egyszer csak megtorpantak, kezüket leengedték, és harsogásuk is elhalt. Hamar összegyűltek, közre fogva egy társukat, aki talán vezérük lehetett, és olykor az út egy bizonyos irányába pillantgatva halkan tanácskozni kezdtek. Bármiben is állt a tervük, hamar kidolgozták 112

Nemmozgo11 pontos.indd 112

2009.04.16. 9:57:35

a részleteit, a banda pillanatok alatt szétszéledt, egyesek bokrok, fatörzsek mögé rejtőztek, mások a fűbe lapultak vagy az árokba vetették magukat. Csak a vezér maradt az úton. Elpöckölte félig szívott cigarettáját, majd a forró aszfaltra feküdt, épp az út közepén, térdeit kissé felhúzta, oldalt fordult, kezét a mellére szorította, fájdalmat színlelve lehunyta a szemét, és így várta láthatatlan bajtársaival egyetemben, hogy valami történjen. Nem sokára, talán csak egy perc telhetett el, mély dübörgéssel egy hatalmas, fehér gépkocsi bukkant fel az úton. Fekete vászonteteje harmonikaként összecsukva pihent az utasfülke végében, így jól láthatóvá vált a benne ülő két alak. A volán mögött sötét napszemüveggel az orrán, a Városi Vízműnél látott szépvonású nő ült, mellette, erős kontrasztként, egy törpe férfi terpeszkedett, kifogástalanul hófehér, gyermekméretű öltönyben. A törpe folyamatosan magyarázott valamit a nőnek, pecsétgyűrűktől nehéz, apró kis ujjai csak úgy röpködtek feszült arca előtt. A nő nem nézett társára, mert az utat figyelte, mindkét kezét mereven a kormánykeréken tartva. Amikor a váratlan útakadályt észrevette, lassítani kezdett. A törpe is felfigyelt az aszfalton fekvő gyerekre, és heves káromkodások közepette intett a nőnek, hogy kerülje ki a testet. A nő tudta, hogy a jármű szélessége e manővert nem teszi lehetővé, így erélyesen vis�szaszólt a törpének, s végül néhány méterre a gyerek fejétől kényszerűen megállította a kocsit. Tanakodtak, melyikük szálljon ki, hogy eleget tegyen a kényelmetlen feladatnak, a nő a női, a törpe a törpe mivoltára hivatkozva igyekezett elhárítani a dolgot, s mire szóváltásuk hangos veszekedéssé fajult, akár a keselyűk, ha szagot fognak, a tér minden irányából a banda eddig ügyesen rejtőzködő tagjai bukkantak elő. Az egyik fiú, ügyesen, feltűnés nélkül a kocsihoz lopódzott, hirtelen mozdulattal átnyúlt a kormány alatt, és lefullasztva ezzel a motort, kikapta helyéről az indító kulcsot. Mire azok ketten végre felfogták a rájuk leselkedő veszélyt, a kör már bezárult körülöttük: piszkos arcú, mindenre elszánt gyerekek közeledtek félmosollyal szájuk sarkában, fenyegetőn lóbálva botjaikat és csöveiket, és mindezt halálos csendben tették, a nő pedig sikoltozott, a törpe megállás 113

Nemmozgo11 pontos.indd 113

2009.04.16. 9:57:35

nélkül szitkozódott és gyalázkodott, de mit sem értek vele, mert hamarosan zuhogni kezdtek az ütlegek a kocsira, a botok és a csövek nem kímélték a lámpabúrákat, a szélvédőt, a csillogó lakkot, a ragyogó motorháztetőt, a drága keréktárcsákat, a krómozott kilincseket és a tükröket és a hűtőrácsot; ahányan csak voltak, annyi félét ütöttek, míg az egész elegáns autó egy rettentő ronccsá változott, s darabjai csörömpölve gurultak szét az úton. A nő a karjaival védte a fejét és megállás nélkül sikoltozott, a törpe élelmesebbnek bizonyult, a barbár pusztítás közepette hirtelen kitörni próbált, kiugrott a behorpadt ajtó fölött, apró szemeivel pánikszerűen kereste a kiutat támadóinak gyűrűjéből, ám nem jutott messze, könnyedén elgáncsolták, majd röhögve a hasára ültek és telefújták az arcát önvédelmi gázzal meg vörös akrilfestékkel, amitől csak még inkább megbokrosodott, disznómódra visítani kezdett, majd maradék erejét összeszedve lerázta a hasán ülő gyereket, felpattant és rohant volna tovább, de utána futottak és még kétszer elgáncsolták, és harmadszorra már nem kelt fel, mert akkor valamelyik egy jól célzott ütést mért tarkójára, amitől aztán arccal az aszfaltra zuhant, és nem is mozdult többé. A nő eközben sokkos állapotba került, és bár őt egyetlen ütés sem érte, reszketett, mint a kocsonya, és érthetetlen szavak bukdácsoltak kifelé a száján. A kölykök, miután lehúzták a törpéről hófehér öltönyét, amilyen hangtalanul érkeztek, olyan észrevétlenül szívódtak fel a súlyosan hallgató házak között. Miután kábultan, még szomjáról is megfeledkezve végignézte a szeme előtt lezajlott eseményeket, valamint megbizonyosodott róla, hogy a gyerekbanda már messze jár, felkelt a fűről és a kocsi torzójának közepén ülő nőhöz sétált. A nő szaporán kapkodta a levegőt, tehát élt, világos arcbőrén vékonyka sebek virultak, melyek nyilván a szétpattogó tükrök szilánkjaitól származtak. Mivel a napszemüveg eltakarta, nem látszott, nyitva van-e a szeme, mindenesetre semmiféle ellenállást nem tanúsított, míg az idegen hosszasan bámulta a szép arcot, s odáig ment, hogy mintegy akaratlanul megsimította a mezítelen nyakat és a szabályos ajkakat. Az ártatlan gyönyörködés után aztán a lényegre tért. Benézett a kocsi utas114

Nemmozgo11 pontos.indd 114

2009.04.16. 9:57:35

terébe, körbejárta a roncsot, az ülések alatt kutatott, kinyitotta a kesztyűtartót, de térképeken és néhány üres számlatömbön kívül egyebet itt sem talált. Szerette volna átkutatni a csomagtartót is, de kulcs híján erről letett. Szomorúan visszatért a nőhöz, újra csak falni kezdte tekintetével, megpróbált belelátni gondolataiba, kilesni belőle a titkot, hogy hová tűnhetett az a bizonyos vízzel teli palack, ami az első pillantás óta úgy gyötörte fantáziáját, ám a nő nem moccant, nem szólt egy szót se, csak kapkodta a levegőt, mintha kilométereken át menekült volna valami borzalom elől. Fáradtan, egyre elcsigázottabb reménnyel végül beült a törpe helyére, fejét a vörös bőrfejtámlának döntötte, s bár erősen tűzött feje fölött a Nap, a gyengeség legyűrte, és észrevétlenül hullott rá az álom. Mire izzadtan megébredt, a nőnek nyoma veszett. Tűnődött, vajon mihez kezdjen most, hová mehetne még, hogy nyomorult életét mentse, s pótolja a vízhiányt, ami immár a kiszáradással fenyegette. Kikecmergett a kocsiból, tenyerét használva a fény ellen körbenézett, próbált keresni egy irányt, ami ígéretes lehet, egy irányt, amit intuíciója súg, akár egy varázsvessző, amit földalatti vízfolyások hívogatnak, de semmi bizonyosat nem érzett, csak fáradtságot és a keserű bánatot, hogy ismét kudarcot vallott, és megint elveszített valakit, aki kapcsolatai és hatalma, azazhogy a szépsége révén talán megmenthette volna. Zavarodott gondolatai unszolására megpróbált hozzáférni a kocsi hűtővizéhez, de túlságosan gyengének bizonyult, ujjaival képtelen volt kinyitni a deformálódott motorháztetőt, s csak újabb sebeket szerzett, ezúttal a körme alá. Bármerre ment, mindenütt zárt kapuk fogadták, pedig végső soron ez lett volna a legutolsó aprócska esélye, a végső kísérlet, hogy valakitől folyadékhoz jusson. Minden utcán, minden oldalon csak a néptelen csend, a bezárt üzletek, a lelakatolt zárak, a leengedett redőnyök, a bereteszelt ablakszárnyak, és sehol egy működő közért vagy kocsma, sehol egy für115

Nemmozgo11 pontos.indd 115

2009.04.16. 9:57:35

dő, egy strand, egy nyilvános vécé, egy tűzoltóság, egy szökőkút vagy egy csőtörés, csak por és piszok, ragadós meleg, haldokló növények: a rendszert leállásra késztette a hőség, és homok fedte benne valaha mozgó alkatrészeit. Néha meg-megállt egy kirakat előtt, homlokát az üvegnek nyomta, így lesett befelé, hátha. Bár sem hangosan, sem pedig magában nem mondta ki, már érezte, egészen biztosan érezte, hogy mindent, de szó szerint mindent képes lenne elkövetni a túlélésért, legyen az egy ablak, amit be kell törnie, vagy egy zár, amit fel kell feszítenie, és voltak még más, ezeknél jóval ijesztőbb eshetőségek is, melyekre egyelőre gondolni sem mert. Az álommal telt kilenc év alatt végig egészen pontosan ismerni vélte a bűn mibenlétét, s mivel kitűnően meg tudta különböztetni az ártatlanságtól, nem okozott gondot a bűntelenség, sőt, ártatlannak maradni akkor még jóval egyszerűbb volt. Ám az ébredéssel valami végérvényesen megváltozott. Annak a régi rendnek és egyértelműségnek nyoma sem volt már fejében, ez az új világ roppant összetettnek és váratlannak tetszett, és itt a bűn már akképpen választotta meg alakját, ahogyan az egyén azt kikerülni igyekezett, követte és folyton eléállt, mintha minden utat tulajdonképpen a vétkezésre való csábítással köveztek volna ki, és a kérdés sem úgy hangzott már, hogy létezik-e másik út, hanem hogy ki meddig képes előretörni ezen az egyetlen úton, míg végül a becsület vagy a halál megállásra nem kényszeríti. Ilyenforma tűnődések között tekintve be tehát a konyhabútorokat árusító üzlet kirakatüvegén, nem is a bűnfélelem fogta le, hogy téglát ragadjon és azzal törjön magának utat befelé, csak az újonnan szerzett bizonyosság, hogy a makulátlanul csillogó vízcsap odabent úgyis dekoráció csupán, s abból vizet bizony bajosan fakaszthatna. Később, mindent egy lapra tett fel, s valahogy visszatért a Városi Vízműhöz. Sejtette, hogy az épületet zárva találja, meg sem tudta volna magyarázni, mi vette rá az ismételt látogatásra, de jobb híján már csak az ösztönei diktáltak, és talán maga a vízmű szó, pontosabban a szó keltette asszociáció izgatta még tudat alatt, s csupán a zsigerei hajszolták vissza az 116

Nemmozgo11 pontos.indd 116

2009.04.16. 9:57:35

intézményhez. Egy ideig céltalanul bolyongott az épület tágas homlokzatának árnyékudvarában, aztán leereszkedett a csupasz kockakövekre, lábát kinyújtva, két karjára támaszkodott, és ekkor már bizonyos volt benne, százegy százalékig bizonyos, hogy ezen a helyen várja be azt, ami hamarosan feltétlenül bekövetkezik, tehát a csodát, hogy valaki megsajnálja, felismeri benne a megismételhetetlen ember értékét, és az életét megmenti, avagy a halált, ami ekkor már legalább olyan kívánatosnak tűnt, mint az előző lehetőség. Merengett is rajta eleget, a gyengék örömével, ahogy erőfeszítéseiket végleg feladva megpróbálnak indokot találni vereségükre, tisztára sikálva ezzel saját lelküket, mondván, ami tőlük telt, azt megtették, vegye hát magára Isten elhibázott sorsuk felelősségét. Egészen felbuzdult a gondolatra, hogy micsoda példa, micsoda egyedülálló tanítás és abszurd fricska lesz szomjhalála közvetlenül a város egyik legtekintélyesebb hivatala, a Városi Vízmű épülete előtt, és már szinte látta a polgármester, meg a szociálpolitikai szakértő, meg a rendőrfőkapitány, meg a halottkém, meg a Vízmű vezérigazgatójának sápadt arcát, mikor sebhelyektől díszlő, holtra száradt tetemének szemérmetlenül közeli fotóit már másnap lehozzák az országos lapok, és az egész nyomorult, tetves város ujjal mutogat majd a közöny és az embertelenség eme riasztó precedensére, és felháborodva hangoskodnak majd a tragédián, petíciót nyújtanak be a Városi Vízmű rendszabályozása érdekében, de aztán később, talán két hét múlva, mintha mi sem történt volna, meghal egy másik, ugyanott vagy máshol, de ez sem számít, mert semmi se számít, nem számít itt már semmi. Képzelete a szatirikus humor magaslataiból a rezignált elkeseredettség mélyére zuhant, és látta már, hogy az egész mártír értékekre épített terve nem más, csak önhitt tévelygés, mert még halálával sem szolgálhatja kényszerű követői érdekét, de nem ám, a hősöknek immár befellegzett, mert ez a mai, ez az öntudatos és büszke, ez bele van betonozva saját remekségének hitébe, és itt már áldozatot sem másokért szoktak hozni, esetleg csak a lehetőségért, hogy ebben a pokoli hajszában mások is áldozatokká legyenek. A kockakövön ülve, elveszítve merengésének vezérlő logikáját, így dühöngött egyre fáradtabban, sze117

Nemmozgo11 pontos.indd 117

2009.04.16. 9:57:36

mét olykor behunyta és pihenni próbált, de a karja csakhamar elzsibbadt, meg kellett hát mozdulnia, s a mozdulattal újra és újra felébredt, és a fájdalom sem csitult arcán és egész testében, várta hát, nagyon várta, hogy eszméletétől megszabaduljon, s ez a második álom, ez a sokkal rosszabb, elhalkuljon, és a nagy örök feledésbe merüljön. A kábulatból szinte kizuhanva tért vissza a valóságba, s e visszatérést testének riadója okozta, ahogy levegőért kapkodva rádöbbent, ajkai végleg összetapadtak, szinte már összenőttek a tartós szárazság következtében, és orrlyukain keresztül, mint két fájón pulzáló seben át küzd a levegőért, hogy tüdejének parazsát eloltsa. Képtelenségnek tűnt, de nem tehetett mást, el kellett fogadnia, hogy egyszerre csak ámokfutóként, botladozva, sajogva igyekszik valahová, rohanni próbál, ismeretlen utcákat és sikátorokat hagy maga mögött, szemétkupacokon esik át, szédült igyekezettel, hogy az előle menekülő alakot végre beérje, és tisztázza ezt a szerencsétlen félreértést. Lábait nem érezte már, úgy rémlett, hullámzó, puha szőnyegen halad, s mivel tartalék energiáinak vészes fogyatkozása egyre nehezítette lépteit, ideges örömmel fogadta, hogy az üldözött alak és közte rohamosan csökken a távolság. A nő megbotlott egy pvc csődarabban, de még talpra állt, kibicsaklott tűsarkán bukdácsolt, reszketve, halálra váltan kereste a kiutat a nyomasztóan keskeny sikátorok útvesztőjéből, pánikba esve csapódott a szűkülő falaknak, s ekkor felsikoltott, de szaladt tovább, mint egy félelmében eszét vesztett állat, ha üldözője agyarait már-már a vállában érzi. Csak idő kérdése volt, hogy egyikük összeessen és megadja magát, s ezt valószínűleg mindketten jól tudták. Néhány perc zajos előretörés után aztán a nő megcsúszott egy rothadó salátalevélen, és úgy zuhant a szemét – az esést némileg tompító – halmai közé, hogy karja a teste alá csavarodott és könyökben csúnyán kifordult. Mire nyomában lihegő üldözője beérte és kimerülten mellérogyott, a gyönyörű arc visszataszító sikolytól rángott, a könnyektől patakzó szempár pedig olyan fájdalommal meredt a világ e nagy igazságtalanságára, hogy bárki is pillant akkor belé, nyomban elszédül. 118

Nemmozgo11 pontos.indd 118

2009.04.16. 9:57:36

A folyamatos, hisztérikus sikoltozás hallatán eddig ismeretlen agresszió szállta meg, s hogy a nőt, akit csupán egy talán nem is létező vizespalack miatt hajszolt végig a fél városon, elnémítsa, erősen a szájára szorította a tenyerét, de minthogy erre a nő vadul az ujjaiba harapott, vakon a szemét közé nyúlt, és az első kezébe akadó tárggyal betapasztotta a még mindig üvöltve tátongó szájat. Véletlenül épp egy műanyag játékbaba letépett feje volt az, ami a nő állkapcsai közé szorulva végül bevégezte az átkozott helyzetet, és néhány pillanat múlva az egykor oly csodálatos tekintet is olyanná lett, mint a benne tükröződő égbolt: tiszta, üres, és mozdulatlan. Aki a jelenetnek tanúja volt, öt méter magasságban, egy fakó bérház koszos ablakában, megbújva, hogy mindent alaposan megfigyelhessen, a mélyben zajló dulakodás hallatán ösztönösen a telefonkagylóért nyúlt, de aztán, mikor a nő egyszer csak összeesett, az a másik szakadt figura meg mellé rogyott és bántóan egyértelmű mozdulatokat tett, visszaengedte a kagylót a helyére, és várt és figyelt, míg a jelenet a tetőponthoz ért, és csak miután a nő végre megfulladt, kiélvezve a nem mindennapi látvány minden váratlan izgalmát, csak akkor ragadta meg újra a készüléket, és tárcsázta fel a rendőrséget. Vigasztalhatatlan és fokozhatatlan volt az újabb elvesztés fölötti bánat, de meddig, vajon meddig tart még, mikor jön a következő lemondás, és mikor jön a zérópont, ahol nincs mit elveszíteni már? Most, hogy minden szándéka és értelme ellenére teste által gyilkossá lett, hogy a bűn mibenlétét és rettentő ragacsosságát már ideátról látta, rájött, keresése a végéhez ért, hiszen a vétkességnek ebből az állapotából már nem érkezhet meg ugyanoda, ahová ártatlanul indult, s ha a célt, amit a túlélés érdekében kitűzött, valaha még el is érné, az már bizonyosan nem az eredeti cél lenne, látszatra talán hasonló, de mégsem ugyanaz, mert bűnös céllá válna, egy párhuzamos kényszerpályán, amire kezének egyetlen át nem gondolt mozdulatával egész életét átterelte. Mivel a visszautak mind megsemmisültek, és előtte immár semmiféle tisztességes cselekvési lehe119

Nemmozgo11 pontos.indd 119

2009.04.16. 9:57:36

tőség nem mutatkozott, úgy gondolta, elérkezett az idő, s ha az élet nem is, akkor majd ő. Szédült. Magához vette a nő személyigazolványát, kulcsait, pénztárcáját, de a kifosztott táskát a holttest mellett hagyta. A rendkívüli rosszullét ellenére erejét megfeszítve kitántorgott egy világosabb, szélesebb utcára, s egy lámpaoszlopba kapaszkodva tanakodott, mitévő legyen. Eszébe jutott, hogy talán meg kellene várnia a rendőrséget. Ha letartóztatják, kihallgatása előtt valószínűleg megitatják majd, és ennél komolyabb érv nem szólhatott más megoldás mellett. Azazhogy talán mégis. Egy taxi lassított előtte, a leeresztett ablaküveg mögül rosszarcú sofőr bámészkodott felé, szája sarkában ázott cigaretta lógott. Váratlan érdeklődését elsősorban a koszos idegen kezében dagadó pénztárca keltette fel, és fejével nyomban intett az alaknak, hogy szálljon be. Lefejtve karjait a lámpaoszlopról, kinyitotta a kocsi ajtaját és az ülésre rogyott. Megpróbálta jelezni, hogy nem tud beszélni, aztán hirtelen ötlettel a kezében tartott igazolványra bökött, majd a benne található címre. Bár a sofőr valószínűleg azonnal felfogta, mit kíván tőle a kimerült, ijesztő külsejű ismeretlen, egészen addig nem taposott bele a gázba, míg a vastag, inkább nőies ízlést tükröző pénztárca a markába át nem vándorolt. Már messziről látszott, hogy nem akárhová érkezett. Az emelkedő végén a taxi lehúzódott az út jobb oldalára, majd két fűzfa között állt meg, néhány centiméterre az agyongondozott díszpázsittól. A sofőr nem kérdezősködött, nála volt a pénztárca, s az ő esetében ez elégnek bizonyult a hallgatáshoz. Miután a csapzott figura kikászálódott mellőle, a pedálra lépett és indult is tovább. A járda mentén, egészen hosszan, fehérre festett, jókora kovácsoltvas kerítés fogta körbe a telket, középen a széles, kétszárnyú kocsibejáró foglalt helyet, pompás, összefonódó virágdíszekből vert árkádban végződve, ami úgy festett, mint egy hatalmas korona. A kapu mellett egy keskenyebb bejárat állt, amit csakúgy, mint a kocsibejárót, oszlopokra helyezett apró kamerák figyeltek. Néhány kulcs segítségével sikerült kinyitnia az ajtót, s bár az elővigyázatlan behatolásra a riasztórendszer azonnal reagált, 120

Nemmozgo11 pontos.indd 120

2009.04.16. 9:57:36

és jelzését a rendőrkapitányság műszerei nyomban regisztrálták, semmi sem zavarhatta meg az áldásos, gyönyörű csendet, ami végig ott honolt az édeni korokat idéző varázslatos kertbirodalomban. A luc- és ezüstfenyőkkel, magnóliákkal és boldogra nyírt örökzöld cserjékkel kísért gránitberakásos, óvatosan tekergő gyalogúton haladva a ház felé, egyik ámulatból a másikba esett. A bokrok és fák szakszerű rendje, a virágfajták mezők sokszínűségét és gazdagságát idéző nagyszerű megválasztása és elrendezése, és a pazar, leheletvékony pázsit üde foltjai finom ízlésről és anyagi gondtalanságról árulkodtak, és ekkor azt kívánta, ebben az illatos, hosszú pillanatban, hogy bárcsak más alkalommal, más minőségű nyugalommal lelkében, bárcsak egy másik élet során járulhatna e kert elé, hogy könnyezve csodálhassa megrendítő szépségét és aranykori harmóniáját, mert ez a látvány, ez a szépség (s ezt reménykedve, fájó nosztalgiával ismerte fel) feltűnően megközelítette az elmúlt álom szépségét, amiben kilenc éven át pihent, ám a jelen alkalom sajnos még így sem érett meg holmi összehasonlítgatásra, mert ahhoz bizony egy olyan lélek is szükségeltetett volna, amivel, a tisztaságot, a szelíd bűntelenséget illetően, már nem rendelkezett. Lassú léptekkel haladt el a döbbenetes méretekben tobzódó, palotaszerű építmény mellett, megcsodálta a két kis magasba emelkedő tornyot, melyek leginkább valami gazdag alázattal emelt kápolnára emlékeztették, eltekintve persze a meglehetősen idétlen, stílusukban megbocsáthatatlan durvaságról valló, műanyagkeretbe foglalt, modern ablakoktól, melyekre kövér macskákat ábrázoló jókora színes matricákat ragasztottak. Rosszulléttel küszködve megkerülte a palotát, érezte, ajkából újra felserken a vér. A füle zúgott. Mikor aztán az utolsó lépéseket megtette, és megpillantotta az égszínkék csempékkel kirakott úszómedencét, benne a tökéletes tükörfelületet alkotó irdatlan víztömeggel, csak igazán kevés híja volt, hogy a megrázkódtatástól össze nem esett. A legkínzóbb az volt, hogy önmagát, amíg lehetséges, pórázon tartsa, és ne ugorjon, akár egy őrült, azonnal a vízbe. Persze nem, ezt nem 121

Nemmozgo11 pontos.indd 121

2009.04.16. 9:57:36

tehette, ha eddig bírta, akkor most különös fegyelemmel kellett adóznia a sorsnak, hogy e szépséges végezetre lehetőséget adott. Remegve, telis-tele komisz fájdalommal, a medence szélére ült, megpróbálta levetni nadrágját, de túl gyengének bizonyult, megpróbálta levetni ingét, de túl gyengének bizonyult, így végül belátta és elfogadta, hogy képtelen levetkőzni, de nem is bánta már, mert hiszen ugyan mit számít ez most, inkább igyekezett felkészülni az üdvözítő pillanatra, gondosan hátrasimította haját, orrán át hosszan levegőt vett, de ekkor eszébe jutott még valami, ami könnyen örömét szeghette volna, ha figyelmen kívül hagyja. Két tenyerével óvatosan megérintette arcát, ujjait a homloktól egészen a szájig csúsztatta, majd sóhajtott, mintha csak egy gyors töltényre várakozna, ami mindjárt fájdalmat robbant a testébe, aztán erejének maradékával, amit utoljára feltüzelt benne a szorongó izgalom, egy gyors mozdulattal sebektől véres, összetapadt ajkai közé csúsztatta ujjait, érezte a kín fellángol arcában és fogai felszántják a bőrét, majd elűzve a gondolatot, hogy mit szándékozik tenni éppen, eltökélten lefelé rántotta a karját, egyidőben megfeszítve könyökét és csuklóját, kissé rézsútosan lefelé rántotta, aminek következtében pontosan úgy, ahogy remélte, alsó és felső állkapcsainak oldalsó érintkezési pontjai elváltak egymástól, szája, akár egy megakasztott halé, valószínűtlenül kitárult, hogy akár elfért volna benne az ökle is, és noha elképesztő fájás üvöltött benne, tudta, már csak másodpercek vannak hátra, s mire ez agyán átfutott, már ezek a másodpercek is elmúltak valahogy. Mivel nem volt rá jellemző az önvizsgálat hajlama, különösebb meglepettség nélkül nyugtázta, hogy eddig és ne tovább, ha így alakult, ám legyen. Finom esőben sétált, harmatos pázsiton, vagy újra a szemerkélő alkony nedveit szívta, és nyálkahártyájának ujjongása közepette víz borította el testét és annak üregeit. Szemét lezárta, a fájdalom kezdett kiázni belőle, akárcsak a gondolatok, meg a nagy elveszítés szomorúsága, elveszítése az Anyának, és ez mind-mind távolodott, mintha csak a tenger sodorta volna el, és tökéletes nyugalom maradt csak utána és tökéletes 122

Nemmozgo11 pontos.indd 122

2009.04.16. 9:57:36

boldogság, és megkezdődött, és véget sosem ér talán majd egy újabb kilenc év. Amikor a három fülsértőn szirénázó és hirtelen fékező szolgálati kocsiból a rendőrök kiugráltak, a nyitva felejtett kapun át a kertbe rohantak, s üvöltözve, fegyvereikkel szakszerűen hadonászva keresni kezdték a bokrok és a fák mögött a megsemmisítendő behatolót, és egyre beljebb merészkedtek a telken, és ketten egy hintaággyal betörték az üveget, majd berontottak a házba, de odabent senkit sem találtak, s mire ezek ketten kijöttek, a többiek eltűntek valahová, illetve eltűntek az épület háta mögött, s mire ezek a medencéhez értek, és látták az elképesztő orgiát, látták saját önfeledt kollégáikat, akik ekkorra már anyaszült meztelenre vetkőzve, ártalmatlan gyermekké visszaváltozva, vihogva, kurjongatva csapkodták a hűs hullámokat, nos, addigra a test, amiért tulajdonképpen ide kivonultak, s amiről időközben teljesen megfeledkeztek, a test addigra már jó néhány perce ott lebegett a medence sarkában, az égszínkék csempék felett, s ha nem is volt éppenséggel halott, bizonyosan nagyon mélyen álmodott.

123

Nemmozgo11 pontos.indd 123

2009.04.16. 9:57:36

A MIHÁLYOVITY SÉTÁNY Ködös nyálkás idő volt, kellően hideg és barátságtalan. Sétálni indultam, mert a falak szomorúsággal töltöttek el. Otthonom magára akart maradni, és a szobám sajátos, üres búskomorsággal adta tudtomra, hogy nem férek meg magányában, induljak hát, ne bámuljam órákon át kérlelő tekintettel, mint egy mamlasz. Haszontalannak és feleslegesnek éreztem magam, ha tehettem volna, kibújok bőrömből és felemelkedek a sztratoszférába, hátha odafent jobb társaságra lelhetek kelet felé suhanó robotrepülőgépek között. Szerencsére alig akadt járókelő az utcákon. Ennek különösen megörültem, mert mindig tartottam a gyanús alakoktól, szorongás tört rám, ha sunyi vagy ostoba tekintetű idegenek kerültek az utamba, s már éreztem is a késpengét a lapockámban. Alapvetően gyűlöltem az embereket, a fiatalokat és az öregeket egyaránt, nem kivételeztem. Egy kóbor kutya Krisztus volt a szememben hozzájuk képest. Nem ritkán arról fantáziáltam, hogy a megállóba érkező busz elé lökök valami hőzöngő marhát, bár az is igaz, hogy ugyanakkor rettegtem is tőle, hogy valaki nekem is ezt a sorsot szánja, ezért míg a buszra várakoztam, jobbára igyekeztem a falhoz simulni. Mindig az volt velem a probléma, hogy utáltam mindenkit, aki nem úgy gondolkodott, ahogy én, s ha véletlenül találtam is olyat, akivel megértettem magam, arra rögtön féltékeny ingerültséggel néztem, mivel őszintén szólva, titkon magamat is mélyen elítéltem és rühelltem. Szép kis dilemma, tudom, de lehet vele élni, még ha ilyen nyomorultul is, meg magányosan persze. A séták nem voltak veszélytelenek, ráadásul hajlamos vagyok könnyen felizgatni magam. Ha üvöltöző, randalírozó, részeg vagy narkós fiatalokat láttam, kedvem lett volna közéjük lőni. Fegyverem persze nincsen, eltekintve egy házilag barkácsolt csúzlitól, amit mindig a kabátom zse124

Nemmozgo11 pontos.indd 124

2009.04.16. 9:57:36

bébe rejtek, de csak igen ritkán használok. Volt olyan sétám is, hogy a suhancok jól helybenhagytak és kiraboltak. Még a csúzlimat is elvették, kénytelen voltam egy újat fabrikálni. Büszke vagyok rá, hogy állatra még sosem lőttem. Lakásomtól negyed óra járásra található a folyó. Elég széles és piszkos, a terméskövek között a parton a legkülönfélébb hulladékokkal találkozhat az ember. Egyszer még egy babakocsit is láttam, nyilván a sodrás dobta ki a partra, csak azt nem tudom, ki hajította bele. Ezúttal is a folyó felé vettem az utam, mert azért lakozik bennem némi romantikus hajlam, s a víz vonulása ugyebár a múló idő metaforája is lehet, ez a gondolat pedig gyakran művészi finomságú élvezetet szerez számomra. Hidakkal van tele a város, úgy gondoltam, átmegyek az egyiken. Elhaladtam a régi tűzoltóság romos épülete előtt, és nem tudtam megállni, félhangosan ismét felröhögtem, mikor eszembe jutott, hogy ez a szörnyű háztömb vagy tíz éve égett szinte porig, állítólag egy figyelmetlen titkárnő cigarettája miatt. A dolog szerintem önmagáért beszél. Balra fordultam, rá a P. hídra. Egy lelket sem láttam sehol, a híd közepén a korlátnak támaszkodtam és lenéztem a lassan hömpölygő, székletszínű vízre. Baljós volt, csakúgy, mint az egész táj, mindenhol a bezárt ablakok, összevont függönyök és koszos redőnyök. A fák is koszosak voltak, rossz helyre születtek vagy rosszkor, törzsük és levélzetük szmogtól szürkéllett, akárcsak a rakpart menti házak falai vagy éppen az ég, nyomott alkonyi derengésben, pedig még csupán délután három óra felé járt. Miután eluntam nézni az eseménytelen folyót, tovább sétáltam, át a hídon, lefelé az enyhe lejtőn, majd rögtön jobbra. Egy kis keskeny gyalogút nyílt innen, hitvány minőségű, repedt burkolattal. Jobbomon egy rozoga alumíniumtábla hirdette, hogy ez bizony a maga nyomorúságában a Mihályovity sétány. Bár sejtelmem sem volt, ki az a Mihályovity, úgy ítéltem, bizonyára nagyobb gazember lehetett nálam, ha már a nevét beemelték a város számos többi semmirekellői közé, akikről utakat, hidakat, tereket, parkokat, s lásd, sétányokat neveztek el. A nevet hirdető táblán látszott, hogy alaposan megrudalták, úgy éktelenkedett ott, mint egy té125

Nemmozgo11 pontos.indd 125

2009.04.16. 9:57:36

pett nádszál a szélben. A fém tartórúdra, talán a vicc kedvéért, egy csúfondáros fafeszületet kötözött valaki, amit sehogy sem tudtam értelmezni. Elindultam befelé. A sétány a folyóparttal párhuzamosan futott, tőlem úgy húsz méterre hevert a part. A víz itt R. szigetecskét ölelte körbe, aminek turisztikai értéke is volt, na és persze itt hatoltak egymásba az alkalmi párok is, ha az időjárás éppen kedvezett a nadrágletolásnak. Ebben az utóbbi gondolatban talán úgy tűnhet, sok a felesleges él, pedig tényleg távol áll tőlem, hogy az említett pásztorórákról megvetően nyilatkozzam. Nem volt bajom soha az ilyesmivel, mint mondtam kedvelem, sőt nagyra tartom a kutyákat, és könnyen megbocsátok minden embernek, aki kutyaként viselkedik, még ha lelkem mélyén szánalmasnak is tartom. A kutyák párzanak, ez kényszerű törvény, s hogy az emberek is így tesznek, azzal nincsen gondom. A baj ott van, hogy hülye kutyák ritkán születnek, hülye emberek viszont ebben a pillanatban is. Na és persze nem a kutyáknál van a puska. Keserű voltam és csalódott, ahogy a sétányon gyalogoltam, bosszúsan, mint egy fogfájós angyal. Elnéztem az őszi fákat az út mentén és odalent a vízparton, és kedvem támadt csatlakozni e szótlan óriásokhoz. Találtam egy kőlépcsőt, ami levezetett a partra, habozás nélkül, ösztönösen vágtattam le a fák közé. A hulló lomb időszaka járta, sisegett a sok levél a talajon, csak úgy recsegtek-ropogtak lábam alatt a csirkecsont vékony gallyak. Hosszasan időzött bennem az érzés, hogy itt kellene maradni, sétálni, megállni, aztán leülni a nedves avarra, kinyújtani a lábat, kinyújtani a hátat, és szelíden elfeküdni, bámulni a sárguló kígyófüzek huncutkáit, meg azon túl az eget, ami egészen biztosan köp rá, hogy vásznának amorf jelei között meglátja-e valaki az emberen túli nyugalom megrázó árnyalatait. Így sztoizáltam, hevertem egy jó darabig, talán még el is szunyókáltam a kabátomat lassan átnedvesítő leveleken, mígnem otromba zaj riasztott meg. Felkaptam a fejem, körülnéztem, s látnom kellett, hogy odafent a sétányon egy reszketeg léptű öregember közeleg bottal a kezében. A zaj minden bizonnyal az övére csatolt zsebrádióból származott, és éppen elegendőnek bizonyult, hogy törékeny békémet felharsogja. Elfogott a 126

Nemmozgo11 pontos.indd 126

2009.04.16. 9:57:36

méreg, de csak annyit tehettem, hogy az ördöghöz imádkoztam, hátha elviszi az öreget, aki most éppen megállt, és rám de legalábbis felém nézett. Hiába fohászkodtam azonban, nem hittem az ördögben, az ördög meg nem hitt a fohászban, így aztán az öreg szép lassan elindult lefelé a kőlépcsőn. Felemelkedtem a talajról, és igyekeztem a legkisebb feltűnés nélkül egérutat nyerni. Puhán osontam el a part mentén, egészen a közeli híd lábáig, ahol sikerült rejtő árnyékba húzódnom a festékszóróval dekorált vasbeton pillér tövében. Innen lestem az öreg lassú közeledését, és hallgattam, ahogy a rádió egyre hangosabban rikácsol felém. Az idős férfi egyszercsak megtorpant. Biztos lehettem benne, hogy nem látott meg, ezért fellélegeztem. Figyeltem, mire készül: fogta sétabotját, s egy váratlan mozdulattal, akár egy ernyőt, kinyitotta, majd az így kialakított egylábú széket a földbe szúrta és rátelepedett. Elmélázott, a folyó felé fordult, a rádióból eközben kitartóan harsogott a zaj. Azt hiszem, valami kabarét sugároztak, mert gyakran nevetés harsant fel, de talán mondanom se kell, hogy most az olcsó poénok csak tovább árnyalták amúgy sem felhőtlen kedélyemet. Cudarul éreztem magam a híd alatt, sejtelmem sem volt, mitévő lehetnék. Egy darabig nézegettem a falra firkált tarka rajzokat, feliratokat, de többnyire vulgáris tartalmú, összecsapott munkák voltak, nyilván az éj leple alatt készültek, dekoncentrált izgalomban. Akadt közöttük azért egy-két derűsebb alkotás is, ezek mosolyt csaltak az arcomra: „Egyre több a szemét az utcákon. Menj ki te is!” illetve „Éljen a fitnesz! Fut velem egy rozskenyér.” Mikor eluntam az olvasgatást, visszapillantottam az öregre, aki kitartó merevségben ült a helyén, és levakarhatatlan, enyhén szólva is szenilis mosollyal bámult a víz felé. Talán jó lesz majd megöregedni, gondoltam kínomban, megöregedni, mint a fák, lassan tipegni, galambokat etetni, éjszakára kivenni a műfogsort, reggel emlékezni, hogy vissza kell tenni, aztán ha jönnek a harsogó unokák, csak nevetni velük és magunkon, hogy milyen gyorsan elmúlt, és mosolyogni reszketegen tovább, szunyókálni délután, mert az áldott nagyothallás a zavartalan alvás garanciája lesz majd egykoron. 127

Nemmozgo11 pontos.indd 127

2009.04.16. 9:57:36

Ebben az infantilis önsajnálatban merengtem egy ideig, nem is sejtve, hogy a Mihályovity sétány éppen most készül feltárni valódi természetét, s már készülődnek is azok a váratlan, ámde frappáns erők, melyek mindig igyekeznek elképeszteni és megtörni a hozzám hasonlóan unalmas alakokat, és melyek a szívet, aminél – azt hittem – a kidőlt tölgyek kérge sem lehet szárazabb és érdesebb, egyik pillanatról a másikra fénykorának visszanyert érzékenységével ajándékozzák meg. Egészen váratlanul ragadott magával a történések izgató folyama, mikor fejemet csóválva éppen átfuttattam tekintetemet a lomhán sodródó folyón. Nem messze tőlem, az öreggel ellentétes irányban, észrevettem valamit a vízben. Erős kíváncsiság tört rám, önkéntelenül megindultam. Ahogy lépéseim egyre közelebb vittek, úgy váltam egyre bizonyosabbá, hogy már az első pillantásommal sem tévedtem, pontosan úgy volt, ahogy először megláttam, és fojtogató izgalmamban immár nem lépdeltem, de botladozva futottam és loholtam, taposva a nedves, csúszós avart, aztán elérve a meredekké váló partot, egy könnyelmű lépés után kicsúszott lábam alól a talaj, és hátsómon szánkázva lefelé végül éppen ott csapódtam be a folyóba, ahol egy rozoga csónak ringatózott a minden kétséget kizárólag halott lány mellett. A lány a hajótesthez hasonlóan békésen lebegett a víz felszínén, és mezítelen, szinte alabástromszerű testét csak azért nem sodorhatta el az áramlás, mert egyik formás karját fogvatartotta a csónakot a parti facölöphöz rögzítő lánc. Először is megkapaszkodtam az iszapos fövenyben, majd körülkémleltem, nem figyelt-e fel valaki a zajra, amit okoztam. Az öreget szerencsére nem sikerült kimozdítanom a bamba üldögélésből, nyilván még javában tartott a rádiókabaré. Megpróbáltam lehiggadni, és közelebbről is szemügyrevettem a lányt. Óvatosan érintettem meg, gyengéden a hátára fordítottam, és megpróbáltam kihúzni a vízből. A látvány olyannyira lenyűgözött, hogy percekig csak némán bámultam rá, és közben észre sem vettem, hogy tökéletesen csuromra ázott ruhámban reszket és vacog a testem. 128

Nemmozgo11 pontos.indd 128

2009.04.16. 9:57:36

A lány gyönyörű volt, mintha nem is a mocskos, olajos folyóban ázott volna, hanem valami egészen steril, angyali eredetű váladékban, amitől teste visszakapta a születés előtti állapot megismételhetetlen tisztaságát. Hosszú fekete hajából finoman kisimogattam a vizet, majd szemérmesen lefedtem vele csöppet sem tolakodó, ámde egészségesen érett kebleit. A szeme csukva volt, de a lezárt héj alatt, mint egy felbontatlan levélben, egy titkos és ígéretes világot sejtettem. Arca békés, nyugodt szimmetriájából valami elűzhetetlen derű sugárzott, kék ajkainak sarka enyhén felfelé görbült, mintha nem lekaszabolta, csupán megcsiklandozta volna a halál. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy csöppet sem tett rám tragikus benyomást, eszembe sem jutott, hogy na tessék, egy újabb fiatal áldozat, ismét a gonosz sors, a kíméletlen erők és a többi, inkább megértettem, hogy ez a lány tulajdonképpen így volt szép, mostanra nyerte el a tündöklés legfelsőbb fokát, most értek meg benne a legnemesebb vonások, ebben a pillanatban töltötte ki minden porcikáját a báj leírhatatlan intenzitása. Ragyogott a teste, vakító fehérsége csak úgy vibrált a szemem előtt. Makulátlan bőre és vonalainak porcelánlágy ívei meggyőzőbb istenbizonyítéknak tűntek fel most előttem, mint egy mázsa nyomtatott Szent Ágoston. Teljes lenyűgözöttségemben sokáig moccanni sem bírtam. Majd miután valahogy mégis sikerült kimásznom e megrázó gyönyörűség hatása alól, rögtön zord félelem tört rám, hiszen a pillanat megőrizhetősége vált előttem kérdésessé. Megijedtem, hogy csupán illékony csodával állok szemben, s azt kívántam, bár lenne nálam egy fényképezőgép, és már láttam is, ahogy e tünemény nagyított dokumentuma sivár falamon díszeleg, de be kellett látnom, erre most nincs lehetőségem. Aztán Teremtőmnek hála még egy ennél is nagyszerűbb ötlet fogant meg bennem, ahogy a tekintetem a csónakot borító piszkoszöld ponyvára esett. Hamarjában kellett cselekednem, mert azzal tisztában voltam, hogy még egy ilyen toleráns városban is feltűnést kelthet egy halott, ráadásul mezítelen lányt cibáló alak a parton. Megpróbáltam lerángatni a csónakról a ponyvát, ami persze nem ment éppen könnyen, mivel valami idióta egészen furfangos módon vastag zsineggel rögzítette a hajótesthez. Mire 129

Nemmozgo11 pontos.indd 129

2009.04.16. 9:57:36

nedves körmömmel sikerült kipiszkálnom a csomókat, úgy éreztem, órák telnek el. Már éppen végeztem volna, mikor a legnagyobb szerencsétlenségemre társaságom akadt. Négy tizenéves közeledett felém a parton, kavicsokat hajigáltak a folyóba és vihogtak, kiabáltak vidáman, mint akiknek jobb dolguk nem is akadhat ezen a nyálkás délutánon. Rutinszerűen már nyúltam volna a csúzlimért, de a józanság leintett, minek a felesleges cirkusz, ha esetleg csendesebben is elrendezhetjük a dolgot. A ponyvát gyorsan a lányra terítettem, és igyekeztem úgy tenni, mintha a csónak állapotát vizsgálgatnám, tenyeremmel mertem ki belőle a vizet, ami elég ostobán nézhetett ki, és ellenőriztem a kikötőlánc minőségét is. Egy hangyabokányit bíztam benne, hogy a srácok majd békében elhaladnak mellettem, de reményeim hiábavalónak bizonyultak. Már messziről kiszúrtak maguknak, s ahogy közelebb értek, legnagyobb megrökönyödésemre letelepedtek a földre, és várakozón bámultak felém, mintha valami előadás kezdődne személyemben. Bár nem hallottam jól, mit sutyorásznak, azért megkérdeztem, édesanyjuk tisztában van-e vele, hogy úgy szívják a bagót, mint egy katonatiszt, ám csak röhögtek rajtam, én pedig lassan kezdtem kétségbeesni. Egyikük érdeklődött, hogy vajon enyém-e a csónak, mire biztosítottam róla, hogy igen, amit láthatólag kétkedve fogadtak. Tudakozódtak továbbá, hogy mi a szándékom vele és mennyit ér nekem, ha tartják a szájukat. Mivel vesztett helyzetben voltam, komolyan fontolóra kellett vennem ajánlatukat. Átázott, szottyogó nadrágom láttán újra felröhögtek, s kedvük csak tovább fokozódott, mikor tárcámból előhúztam egy ezrest és meglobogtattam az orruk előtt. Kérdeztem, rendben vagyunk-e így, és javasoltam, hogy felejtsük el egymást gyorsan, de vérszemet kaptak és megkértek, hogy ne nézzem őket hülyének. Ahogy tárcámat előkaptam sajnálatos módon láthatóvá vált a csúzlim egy része, több se kellett nekik, rögtön beindult az agyuk. Egy újabb ezressel és egy lemondó sóhajjal aztán mégis sikerült megvásárolnom őket, korrekt üzleti partnerekhez méltón biztosítottak, hogy az ügy a részükről ezzel le van zárva. 130

Nemmozgo11 pontos.indd 130

2009.04.16. 9:57:36

Megvártam, amíg elkóvályognak a helyszínről, s csak ezután tértem vissza a folyóhoz és tüneményes zsákmányomhoz. Valószínűleg egy elvetemült hiénának néz, ha valaki ekkor megpillantja a mosolyt az arcomon, miközben a lányt a csónakról lebontott ponyvába csomagoltam. Új tervek, sőt bátran kijelenthetem, új jövő bontakozott ki előttem, és lihegtem a gyönyörűségtől, mint egy szalonnaszagot fogott kutya. A testet szépen belegöngyöltem a ponyvába, és már éppen készültem a vállamra emelni, mikor megint csak történt valami. Ha más meséli el, biztosan nem hiszek neki. A sétányon egy tolókocsis nő bukkant fel. Vadul hajtotta magát előre, izmos, hatalmas karjai dugat�tyúként lökték előre a kerekeket. Csomagomat visszaengedtem a földre, és vártam, mint egy halálraítélt, hogy valami végzetes történjen. Ezúttal sem csalt meg előérzetem, a nő nagyjából egy vonalban velem lefékezett, óriási, zsíros arcából kigúvadó szemekkel felém nézett, és ekkor – és ez már valóban olyan volt, mint egy rémálom – teljes tüdejéből üvölteni kezdett. Irtózatos hangjától morajlott, rázkódott az egész csendes délután, talán még a folyó is fodrokat vetett e szörnyű torokból felszabaduló erő hatására. Csak nagyon nehezen és soká fogtam fel, mit is akar tulajdonképpen, pedig végig ugyanazt óbégatta, hogy ugyanis „Hány óra? Hány óra?”, így ordított nekem, mint egy barom, s elszánt bőszültségétől meg is ijedtem, hiszen nem volt nálam óra, és tartottam tőle, hogy ezt a hiányosságot bajosan tudnám elmagyarázni neki. „Hány óra? Hány óra?” – üvöltött kitartóan, és én újra kétségbeestem, hogy az egész környéket fellármázza nekem. Gyorsan kellett döntenem, a hasamra csaptam és közöltem vele, hogy „Három, három óra van!”, amit persze nem hallott meg, mivel közben is folyamatosan bőgött, mint egy bika. Nyeltem egy nagyot, kivártam, amíg levegőt vesz, és immár hangosabban kiáltottam, hogy „Három óra van!”. Füléhez emelte a kezét, és kisvártatva rám rivallt, hogy „Mennyi?”. „Három!”, most már amennyire lehetett, én is felemeltem a hangomat. Félszemmel láttam, hogy a rádiókabarét hallgató öreg mereven engem bámul. Csodás, gondoltam, már csak ez hiányzott. A nő továbbra is értetlenül nézett, s ekkor rájöttem, hogy valószínűleg enyhén 131

Nemmozgo11 pontos.indd 131

2009.04.16. 9:57:36

siket, és nevetséges ötlettől vezérelve megpróbáltam ujjal elmutogatni az időt. Persze ebből a távolságból ez is vesztett ügynek bizonyult. Úgy tűnt, csapdába estem, s mivel az öreg is nézett meg a nő is nézett, hogy a dolgokat végre tisztázzam és egyben ennek az átkozott komédiának is véget vessek, elindultam felfelé a sétányra. Közeledésem láttán a nő bizalmatlanul méregetett, mintha csak egy disznó lett volna, én meg a böllér. Egyszer csak meglódult, hajtani kezdte a kocsit maga alatt, ám ekkora már valami elszabadult bennem, és ész nélkül rohanni kezdtem utána. Több se kellett neki, a szörnyű nőszemély ismét kieresztette pokoli hangját, ezúttal már segítségért kiáltott, nyilván egészen meghibbant az elméje. Valami hirtelen vásottság vett rajtam erőt, azon kaptam magam, hogy kavicsokat szedek fel a földről és előhúzom a csúzlimat. Mivel elégséges gyakorlattal rendelkeztem, igazán nem volt nehéz eltalálnom a visító őrültet. Süvített a levegő, ahogy a kavicsot szakszerűen útjára engedtem, és elmondhatom, az élmény meggyógyította a szívemet. A találat frenetikus volt, éppen a fültövén kapta el a lövedék, mire a nő vérfagyasztó sikollyal a fejéhez kapott. A hatalmas lendület, amivel eddig haladt, most megtört, a kocsi keresztbe fordult, új irányt vett, és teljes tömegével, mint egy elszabadult monstrum, vágtatni kezdett a lejtőn lefelé a folyópart irányába. A látvány nem kevés elégtétellel töltött el, csúzlimat elégedetten visszadugtam a zsebembe, és iparkodtam vissza a lányhoz, hogy végre befejezhessem a megkezdett műveletet. A ponyvához tartozó spárgával gyorsan bekötöztem csomagom száját, majd felnyaláboltam és a vállamra vettem, mint egy tekercs nemes szőttest. Oldalvást tekintve feltűnt, hogy a rádiókabarés öreg felszívódott, s így szerencsére az egész elbaltázott történet rendeződni látszott. Örvendeztem, hogy lám, mégis minden jóra fordul, és kapaszkodni kezdtem fel a sétány felé, vigyázva rá, nehogy drága terhemmel elcsússzak a nedves, őszi füvön. Ám ha azt gondoltam, viszontagságaim ezzel véget értek, be kell látnom, óriásit tévedtem. Nagyjából a sétány közepén járhattam, mikor a Jóisten tudja hogyan, de ismét rám találtak a kölykök. Izgatott képpel rohantak utánam, és egymás 132

Nemmozgo11 pontos.indd 132

2009.04.16. 9:57:36

szavába vágva hadováltak valamit, amiből elsőre semmit sem értettem. Be kellett látnom, hogy nem tudtam volna kereket oldani előlük, ezért megadással a földre helyeztem a becsomagolt lányt, és megpróbáltam lecsitítani a fiúkat. A part felé mutogatva aztán sikerült végül elmesélniük, hogy miféle különös esemény szemtanúi lehettek az imént. A töltésről, akár egy megháborodott, egy tagbaszakadt, üvöltő nőszemély zúdult alá. A sárban a roppant súly alatt a tolókocsi kereke megsüllyedt, a kocsi felborult, a nő tehetetlen tömegként kibucskázott belőle, majd számos fordulatot téve vastag tengelye körül elsodorta a parton békésen pihengető, vidáman rádiózgató öreget, aki e védhetetlen támadás hatására, – az egyik kölyök elmondása szerint továbbra is mosolyogva – a vízbe zuhant. „Srácok” – mondtam, szinte könyörögve, „nekem erre igazán nincs most időm.”, és felváltva kapkodtam tekintetemet őszintén riadt arcuk és a lány hajából a sétányra csordogáló víztócsa között. „Nem kívánjuk, hogy segítsen” – nyugtatott meg egyikük, „de ennek persze megvan az ára.”. Kezdtem elveszíteni türelmemet, és rájuk rivalltam, hogy nincs több pénzem, és különben is, tessék azonnal lesietni a partra és segíteni a bajbajutottakon. „Ha az öregapátok esett volna a vízbe, az se érdekelne, mi?” Biztosítottak róla, hogy ez így igaz, aztán elkezdték piszkálni a lábam mellett őrzött csomagot. „Ami sok, az sok!” – kiáltottam és odébb löktem őket. „ Halljam, mit akartok még?” „A csúzlit.” – hangzott az egyenes válasz. Gondolkozás nélkül a lábuk elé hajítottam fegyveremet, mire rögtön rávetették magukat. A pillanatnyi zavart kihasználva gyorsan felkaptam a lányt, és eliszkoltam. Az átkozott kölykök több célzott lövést is leadtak rám, de gyakorlatlanságuknak hála csupán egy találat ért a hátam közepén, de erre már ügyet sem vetettem. Boldog voltam, hogy elhagyhatom végre ezt a hülye Mihályovity sétányt, és a legsötétebb mellékutakat választva épségben, és főleg észrevétlenül hazatérhettem. Remegve bontottam ki a vizes csomagot, ilyen izgalom lehetett képzeletem szerint a szenteste a jó gyerekek számára. Bizony nem kellett csalatkoznom: a lány ugyanúgy ragyogott, ugyanazzal az édes mosollyal ajkai szegletében, ahogy ezen a kitüntetett, furcsa 133

Nemmozgo11 pontos.indd 133

2009.04.16. 9:57:36

délutánon először megpillantottam a folyóparton. Egészen meghatódtam, szinte pityeregtem boldogságomban. Szépen felültettem az ágyban, párnával támasztottam meg a fejét, óvatosan kifésültem összekócolódott haját. Gyertyafényes este köszöntött ránk, bolond voltam és félszeg, mint egy kamasz. Nem is értettem, mivel érdemeltem ki ezt a jót, mivel szolgáltam rá, hogy szomorú lakomba egyszerre a boldogságnak e már-már kábító zuhataga szabadult be. Azon az estén az ágy mellé húzott széken aludtam el, de ezt egy csöppet sem bántam, mert tudtam, bőven lesz még időnk egyebekre. Néhány nappal később épp egy ékszerüzletből léptem ki az utcára, és egy pár gyönyörű, fehérarany gyűrű melengette kabátzsebemet, mikor is egy trafik mellett elhaladva egy különös újságcímlapra esett tekintetem. Gyorsan odadobtam az aprót annak a szerencsétlen csődtömegnek, aki még kiszolgálás közben sem volt hajlandó kivenni csámcsogó szájából a virslit, majd távoztam és a legközelebbi kapualjba húzódtam. Holttestet találtak a Mihályovity sétány partszakaszán! A lélegzetem is elállt egy pillanatra, de aztán lapoztam egyet, és az azonosítás céljából közzétett lehangoló fotó alapján rájöttem, hogy mindössze a rádiókabarés öreg volt az. Vegyes érzésekkel sóhajtottam fel, az újságot egy kukába dobtam. Tehát mégse mentették meg a kölykök. Sem ők, sem másvalaki. Tragikus. Hát igen, megvolt a véleményem erről a városról.

134

Nemmozgo11 pontos.indd 134

2009.04.16. 9:57:36

A RÁCS Lakozott valami fenséges, emberzavartalan kietlenség és magányos báj ezen a domboktól púpos vidéken, leszámítva persze a Rácsot, ami túlnyúlva minden visszaemlékezésen, az idők kezdete óta határt emelt a két birtok közé, melyek eredete úgyszintén a múlt homályába veszett. E hatalmas, rozsdamentes fémemelvény északkelet és délnyugat vonalán húzódott, megosztva, kettéhasítva az érintetlen vidéket, az emberi jelenléttel alig megzavart erdők és mezők világát. A festői dombságot úgy szelte át a Rács, mint egy drága vásznat egy koszos penge, és úgy éktelenkedett a föld testén, akár egy örök, csúf monumentum, két végtelenség között. A Rács korrózióálló fémötvözetből készült, s jóllehet a csapadéktól megfeketedett, a természet felfaló erőivel szemben tartósnak bizonyult. A Rács hosszú volt, bejárhatatlanul hosszú, és magas, beláthatatlanul magas, az alapja pedig olyan mélyen nyugodott a földben, hogy aláásása talán emberöltőkbe került volna, nem is szólva arról, hogy senki sem akadt, aki e kétes kimenetelű kutatómunkára kényszerítette volna utódait. A Rácsot öt centiméter átmérőjű masszív gömbvasakból hegesztették össze, s e hálószerű képződményen épp csak akkora rés akadt, hogy egy gyermek átdugja rajta a fejét, persze gyermekfej hiányában e mértékegység értelmét vesztette. A Rács áthatolhatatlannak tűnt. A Rács két oldalán, egymástól nagyjából száz lépésnyire egy-egy parasztház álldogált, a hozzájuk tartozó udvarral és szűkös deszkaólakkal az állatok számára. A két házban két idősebb férfi lakott, napbarnított képű, szófukar emberek, kapa- és ásónyél edzett marokkal, és tekintetükben azzal a bölcsességről árulkodó, merengésre hajló nyugalommal, amit a szabad ég alatt eltöltött évtizedek és az ezekkel járó édes-keserű magány alakított ki bennük. F. a csontos, hórihorgas férfi, és J., a zömök, kerekded másik, két eltérő alkat és hasonló sors, az utolsó zászlóvivők sorsa ezen 135

Nemmozgo11 pontos.indd 135

2009.04.16. 9:57:36

a néhány ezer négyzetkilométeren, és a két férfi között a Rács, az állandó Rács, ok és megérthető funkció nélkül, csak úgy, csak úgy közöttük, mint a hullámok közé sújtó ököl, milliárd tonna áttetsző fém, már-már lételméleti probléma egy lassan és véglegesen elenyésző szomszédságban. Valaha mindketten házasok voltak, és bármilyen különös is, egyazon évben özvegyültek meg, szinte egyszerre szakadt rájuk a magány. F. feleségét cukorbetegség, J. asszonyát súlyos meghűlés vitte el. Azon a balszerencsés év karácsonyán a férfiak jelentősen megöregedtek. Első alkalommal fordult elő, hogy párjaik nélkül ülték meg ezt az immár szomorú ünnepet. Szokatlanul enyhe volt a tél, sötétedés után J. az erre szolgáló bottal megkongatta a Rácsot, ekkor némán, a gyász fullasztó szótlanságával kezet fogtak, és igyekeztek kerülni egymás könnyes tekintetét. J. hozott egy kannányit a legféltettebb borából, és a Rács tövében üldögélve ittak másnap hajnalig. A ház üres volt, nem akaródzott egyedül maradni benne. A következő években csak lassan sikerült levetkőzni a társtalanság nehéz köpenyét, de a ház körüli munkák, az állatok gondozása, a takarmány betakarítása, a föld trágyázása, és nem utolsó sorban a női kéz ügyességét igénylő feladatok, a takarítás, a mosás és a főzés kitöltötte napjaik bántó vákuumát, így a búslakodásra jutó idő megfogyatkozott, s a mélabú csak esténként, dolguk végeztével látogatta meg őket, persze akkor ott is maradt ágyuk mellett, hű őrzőként, míg az álom feloldotta az enyészni nem akaró fájdalmat a férfiszív tájékán. Életük párjának egymástól függetlenül szinte egyforma kis kápolnát emeltek, melynek falát J. vadszőlővel, F. pedig a maga keresztezte sárga-vörös rózsával futtatta be. A szomorú évforduló minden esztendőben beköszöntő napján aztán a sorstársiasság jegyében egy-egy csokor virággal ajándékozták meg egymást, illetve a halott asszonyok síremlékét. Ösztönös elismerés volt e gesztus, hogy – bár egyikük sem vallotta be – a két feleség halálának gyors egymásutánisága minden bizonnyal törvényszerű volt, törvényszerű ez az egység, hogy közösen kell gyászolniuk ezután, és irigység vagy harag nem kísértheti meg egyikük szívét sem, ezért 136

Nemmozgo11 pontos.indd 136

2009.04.16. 9:57:36

így adóztak, kölcsönös tisztelettel a páros elveszítésnek, és a gyász terhének megosztott, egyenlő viselése életüknek némi feloldozást adott. A házi gazdaság, ha nem is virágzott már úgy, mint sok évvel azelőtt, még biztosította az élet fenntartásához nélkülözhetetlen jószágot és terményt. Mindig akadt friss hús, zöldség és gyümölcs, a szájuk nem maradt éhesen. Ami F. kertjében nem termett, azt J.-től szerezte be, és fordítva. J. szárnyasainak íze F. sertéseinek csodás színhúsával vetekedett. F. egyszer elárulta, hogy esténként altatódalt énekel a malacoknak, amitől szépet álmodnak és jobban gyarapodnak. J. szerető türelemmel morzsolta a kukoricát, hántolta a gabonát, és szentül hitte, hogy kenyere és szárnyasai zamatukkal hálálják meg az efféle törődést. A veteményeskert öntözéséhez a vizet egy kristálytiszta patakból nyerték, ami az Északi-hegység felől hömpölygött alá birtokaikra, és végigkanyarogva J. földjén, átbújt a Rács alatt, majd F. házától kőhajításnyira csörgedezett tova. A víz olyan kiváló minőségű volt, hogy a férfiak a szomjukat is ezzel oltották, és az a halk, megnyugtató csobogás, ami éjjelente a patak felől muzsikált, több gyönyört adott fülüknek, mint holmi távoli, hangszerzajos koncerttermek zenebonája. A természet gondoskodása és lenyűgöző külleme persze nem pótolhatta az élő társat. Bármilyen gyönyörű is volt egy napkelte, a tavasz illata, vagy éppen ősszel az erdők rőzseszíne, mégis egyedül kellett megélni minden csodát, egyedül és szótlanul, befelé gyönyörködve, mert e csodákat nem látta más, nem volt kihez szólni az ámulatban, kinek mondogatni, hogy nézd csak ott azt a fát, amit díszgömbként ékszerez a fagyöngy, vagy amott az őzeket, ahogy az itatóhoz merészkednek és óvatosan a vízre hajolnak, és soha semmi dicséret nem jött, ha a vacsora jól sikerült vagy a gyümölcsfák metszett sorokba rendeződtek egy gondos kéz munkája nyomán. Semmi szó, semmi hang, csak az átszakíthatatlan nyugalom és a természet kenetteljes csendje, ami gyakran oly fullasztónak bizonyult a Rács mindkét oldalán. F. feleségének nem született élő gyermeke, kétszer is elvetélt, és mindez valami babonás félelmet ültetett belé, tartózkodni kezdett a házastársi 137

Nemmozgo11 pontos.indd 137

2009.04.16. 9:57:36

együttléttől. Az utód hiánya egy időben nyomasztó tehetetlenségként telepedett rájuk, majd miután F. megözvegyült, és ebbéli terveit végképp feladni kényszerült, meggyőzte magát, hogy erre a rácsos, magányos, átkozott földre bűn lett volna új életet nemzeni, s hamarosan megbékélt a gondolattal, hogy saját hantjának gondozását nem leszármazottaira, hanem a természetre kell bíznia. J.-nek egykoron volt egy fia, betegségre hajló, vézna gyerek, aki aztán betöltve huszadik esztendejét, szüleit örökre megszomorítva elszökött otthonról. Mivel tettére magyarázatot soha nem találtak, apja, miután a fájdalmas harag némelyest lecsillapodott, igyekezett elhitetni magával, hogy fia minden bizonnyal egy mozgalmasabb élet reményében kelt zarándokútra, s amint csillaga a távoli városokban magasba emelkedik, visszatér majd a családi fészekbe, kitanultan, gazdagon, s talán még as�szonyt és unokákat is hoz magával ajándékként. F. némán hallgatott e nevetséges remények fölött, bár egy apa fájdalmát, úgy hitte, ő maga is képes mélyen átérezni. Annak idején többször észrevette, hogy a gyerek a cseperedése óta különös erőknek engedelmeskedik, és idegrendszere is láthatólag eltért a normálistól. Volt alkalma megfigyelni, ahogy éjszakánként a kamasz kisettenkedik a házból, a Rácshoz térdel, aztán vinnyogva, sírva, akár egy bezárt kölyök, megpróbálja átpréselni soványka testét a résen, majd kibőgve magát, elgyengülten, hüvelykujját szopva elszenderedik a határmezsgyén, amit – valószínűleg sejtette – soha át nem léphet. F. az ablakból figyelte a szomorú eseményt, s fájón merengett rajta, vajon ő miképp magyarázná el gyermekének a Rács nagy miértjét, és egy csöppet sem irigyelte szomszédját e hálátlan szerepért. J. feleségéből fiuk eltűnése után látványosan szökni kezdett az élet. Gyakran barangolt a környező erdőkben egyetlen gyermeke után kutatva, s ahogy ráesteledett, férje gondterhelten, puskával a vállán maga is útnak indult, és nem egyszer a karjában vitte haza a reménykedésben kimerült asszonyt. Egy ilyen alkalommal szerezte meghűlését is, mikor a fák között utolérte egy hideg zápor. Két hétig nyomta az ágyat, eközben férje részleteket olvasott fel neki a Szentírásból, de aztán minden vigasztaló rigmus ellenére az 138

Nemmozgo11 pontos.indd 138

2009.04.16. 9:57:36

asszony meghalt, békés, nyugodt arccal, mert amint utoljára még elsuttogta, érezte, hamarosan újra találkozik elveszett fiával. A még feldolgozatlan tragédiát aztán hamar, néhány hónappal később követte az újabb. F. felesége a veteményes kert kapálgatása közben görcsöt kapott és a földre zuhant. F. vadászatból tért vissza, de már semmit sem tehetett. A friss kapor illatát érezte párja hajában, ahogy száját zokogva a nő homlokához szorította. Bár rettentő, verőfényes nyár volt, F. számára besötétedett a világ. J. a Rácsba kapaszkodva figyelte az összeomlott vadászt. Látta ő, hogy mi történik, hajtogatta, hiszen előtte még beszélgettek is valamiről, de amint az asszony felbukott, ő ugye nem tudott segíteni rajta. J. arcán, míg ezt mondta, őszinte megrendültség tükröződött. F. megmosdatta, átöltöztette, megfésülte és az ágyba fektette párját, majd a kertbe ment, hogy egy rózsabokrot megnyirbálva virágokkal borítsa be virrasztásának szentélyét. Később, mert levegőre vágyott, a Rácshoz sétált. Felnézett a hatalmas, csillagokkal hunyorgó nyári égre, és nem értve pontosan, mit tesz, rázni, majd rugdosni kezdte a hatalmas fémszerkezetet, és addig tépte, addig ütötte, rángatta, verte, taposta, míg ujjából vér serkent és cipője talpa levált. J.-től kapott pálinkán élt három napig, aztán kijózanodott, néhány óra alatt koporsót esztergált, és eltemette hitvesét. Hallgatag, zord ősz és könyörtelen tél következett. Karácsony előestéjén a két férfi megszorította egymás kezét. Érezték, sosem voltak még ilyen egyedül, soha ennyire egymásra utaltak. Megszokásaik szigorú rendje szerint terelgették életüket, melyet lehetőségeikhez mérten, a magány oldása végett igyekeztek néhány szállal összekötni. Közösen jártak vadászni. A Rács mentén haladtak, pár lépésre egymástól, felfegyverkezve, diskurálva a mindennapok szerény történéseiről. Bár a fém elválasztotta őket, megállapodtak, hogy a maguk területén elejtett zsákmány a szomszédot illeti meg, így egyaránt örülhet a vadász és a megajándékozott. Történt egyszer, hogy J. egy pompás szarvasbikát kapott puskavégre. Mivel az állatot nem gyömöszölhették át a Rácson, megegyeztek. F. mindössze az állat bőrére tartott igényt, a feldolgozott hús pedig J.-nél maradt. Közös főzőcskére, közös mulatozásokra is sort 139

Nemmozgo11 pontos.indd 139

2009.04.16. 9:57:36

kerítettek. J. tüzet rakott a Rács tövében, és bográcsban pörköltet készített, máskor pedig F. varázsolt kitűnő levest a patakból kifogott pisztrángokból. Sámlit és takarót vittek magukkal, így ücsörögtek jóllakottan napestig, fogyasztva a remek bort, amit J. egy speciális fahordóban érlelt. Nem volt ritka az sem, hogy egy-egy kártyajátszmába kezdtek, s mivel kezük átfért a Rácson, alkalomadtán sakkoztak is. Nyugodt tehetetlenségben szálltak az évek. Az élet észrevétlenül lejtett a halál felé. A munkát már nem a régi lendülettel végezték, egyedül a Rács őrizte meg erejét. A sokadik ősz erős szélfúvást hozott, ezért kedveszegetten bújtak házuk mélyére. Korán sötétedett, és ritkán tapasztalható csípős hideg támadt a vidékre. Egy este F. kaparászást hallott az ajtóban. Letette pipáját, és a zaj után nézett. Egy néhány hónapos szürke kölyökmacskát talált a küszöbön. Az állat nyomban a szobába szaladt, és oldalára fordulva elhevert a meleg kandalló előtt. A férfi megsimogatta a macska hasát, és a doromboló csöndben azon álmélkodott, hogy kerülhet e kietlenség közepére ez a törékeny lény, távol minden menedéktől, anyátlanul, nyúzottan, és vajon milyen titkos céllal karmolássza ez a szokatlanul zord ősz éppen az ő ajtaját az új jövevény képében. Míg ezen tűnődött, egy kancsóból kecsketejet öntött a tálba. Az ablakon át a felhős éjszakai eget kémlelte, és mivel csalhatatlan ösztöneivel megérezte, hogy nehéz idők közelegnek, gyorsan rázárta házának ablaktábláit a lombok közt sziszegő őszre. Három napon át szakadt az eső, és mindkét férfi tudta, csikorgó csontjaikból, sajgó izületeikből kiolvasták, hogy az élet így, ebben a mederben, ebben a küzdelemtelen, bénult vegetálásban, ebben az igazi célját sosem ismert tengődésben tovább nem élhető, mert a Rács, a Rács, ami elszigetel, nem tétlenségre kárhoztat, hanem éppen cselekvésre buzdít, ellenkapálózásra e rettentő sorssal szemben, bátorságra és tettre, legyen az akármilyen kimenetelű is, de mentsen legalább meg, és állíttassék mementó az itt élt néhai életnek, ami határait aláásni képtelennek bizonyult. Három nap eső. Három teljes nap alkonyi szürkeségben, és nyirkos 140

Nemmozgo11 pontos.indd 140

2009.04.16. 9:57:36

hidegben, ami bemászott az öreg házak takaratlan repedésein, átkúszott a lepedőn, a bőr szövetén, és lassan elárasztotta a vacogó emberi testet is. Zuhogott, csak zuhogott a víz, agyonverte a tehetetlen tájat, feláztatta a földet, megduzzasztotta a patakot, lerázta a fákról a leveleket, és sárral fröcskölte be a kamrát, a házfalat, a Rácsot. A gazdák épp csak annyi időre merészkedtek elő, hogy az állatokat megetessék. J. főtt tojáson és kenyéren vészelte át a nehéz időszakot, F. a kamrában lógó füstölt kolbászokat dézsmálta, és napjában egyszer zubbonyt vetett vállára, kibotorkált az esőverte ólakba, és megfejte a kecskét. A kóbor macskakölyökkel sikerült baráti kapcsolatot kialakítani, Fiona – a felesége után nevezte el így – esténként a férfi hasára telepedett, és dorombolva, horkolva, e megegyezett pózban aludták át az éjszakát. Olyan sötét volt odakint, hogy a gyertyák a házban napközben is égtek. A goromba időjárás, a büntetésszerű csapadék miatt váratott magára a mindennapos munka, így sokkal több tér szabadult fel a nyomasztó gondolatok számára, melyektől a két idős férfi igyekezett távol tartani a szellemét. A bezártság érzése zavarttá, zaklatottá tette őket, míg az egyik álmatlanságban szenvedett, a másik kóros aluszékonyságban, és mindkét nyavalya csak falta és lopta drága erejüket. Habár munkában edzett, szívós férfiak voltak, e három esős nap alaposan kimerítette őket. F. izmaiból, akár a pára, kiszállt minden erő, J. pedig ijedten észlelte magán a megsüketülés kezdeti jeleit. De talán mind ezeknél szorongatóbbak voltak azok a hosszú órák, melyekben az elfeledettnek hitt félelem tért vissza házaikba. A Rács szelleme újra kísérteni kezdett. Ismét előkerültek a dilemmák, az aggasztó, feszült merengések, melyekből, azt remélték, néhány évtizede szerencsésen kigyógyultak, de most csak jöttek megint a választalan kérdések, egyre gyakrabban, egyre kíméletlenebbül, és már nem is az állandó eső, a hideg ősz, a sápadt gyertyafény és a komisz magányosság volt kétségük tárgya, hanem maga a Rács, ami magához vonzotta őket, és fagyosan, szénfeketén, ahogy az emberlélekben ragyogott, maga volt az élet és a halál, a mindent bekebelező halmaz, a kategóriák feletti kategória, az erő, ami más erőket rabol meg és kiterjed a teljes tapasztalt és vélt világ mentén, és pusztán azzal, hogy az egyet megosztja, minden 141

Nemmozgo11 pontos.indd 141

2009.04.16. 9:57:36

rendszeren végigfut a rianás, az egész részekké tagolódik, jobb és bal féltekét immár nem híd köt össze, hanem elnyűhetetlen fém választ szét. E gondolat persze nem emelt menedéket, nem csillapított fájdalmat, és egyetlen melegségre volt csupán képes: táplálta a tehetetlen harag tűzhelyét. Olyan folyamatok indultak el, melyek oldani kezdték a múlt kötéseit, a talmi békét, az agyagtéglák statikáját, az idegen térből kihasított otthon biztonságát. Hogy az eső és a kényszerű elzárkózás nélkül a két férfi jelleme változatlan marad-e, csak az Úr a megmondhatója, az viszont bizonyos, hogy bár a mezők végül felitták a rájuk bocsátott özönvizet és hamarosan újra felszáradtak, J. és F. lelkéből nem múlt el nyomtalanul a három esős nap. A nyirkosság, amit kiűzhetetlenül éreztek testükben lassan penészvirágokat bontott, és rothadó anyagok bűze terjengett minden csapzott gondolatban, minden romlatlan érzésben. A negyedik napon elállt az eső, az ötödiken eloszlottak a felhők, és a kiderült égen újra derengeni kezdett a Nap tompa sáfránya. Gumicsizma került a lábra, megnyíltak az ajtók, az ablakok. Mindez olyan volt, mint valami új élet, csak a Rács tűnt változatlannak, szilárdan a két új élet között. F. vizet hordott a patakból, hogy lemossa a ház falára felverődött vastag sárréteget. A túloldalon J. egy létrán ácsorogva szemlélte a fáskamra tetejét, és igyekezett kicserélni a törött cserepeket, néhány repedés miatt ugyanis a tüzelőfa jórészét eláztatta az eső. F. úgy érezte, ideje véget vetni a baljós csendnek, átköszönt a szomszédba, majd elejtett néhány mondatot az időjárás okozta bosszantó károkról. J. háttal állt, és nem válaszolt. F. megemelte a hangját, kiáltott, de a másik továbbra sem vett tudomást róla. F. megvonta a vállát, fogta a teli vödröt és visszaballagott a házhoz. J. egészen délutánig a fáskamra rendbe hozásával foglalatoskodott, majd mikor a szükséges javításokkal végzett, a ház mögül egy különös szerkezetet vezetetett elő az udvarra. A tákolmány egy siralmas állapotú szekérre hasonlított, nyikorgott, recsegett, két első kereke teljesen hiányzott. F. az enyhe időre tekintettel kihozta a tornácra a hintaszéket, és Fionával az ölében érdeklődve figyelte szomszédja ténykedését, ám ezúttal nem szólt egy szót sem. J. körbejárta, végigtapogatta az ócska szekeret, 142

Nemmozgo11 pontos.indd 142

2009.04.16. 9:57:36

nagyokat sóhajtott, valamit motyogott magában, megrázta a fejét. Mikor észrevette, hogy F. a ház előtt ül, a Rácshoz sétált. Meresztette a szemét, s ahogy Fionát meglátta, elnevette magát. „Hát ez meg honnan pottyant ide?” – kérdezte, mire F. némán vállat vont. „Kedves jószág.” – mondta J., majd megpróbálta az állatot magához csalogatni, nem sok sikerrel. Kellemetlen hallgatás következett. J. álldogált egy ideig, nézte a macskát, az eget, F. házát, mindent, ami nem érdekelte, csak történjen már valami. F. unottan felállt a székből. Először úgy gondolta, bemegy a házba, de aztán visszafordult, mert megértette, hogy durva tiszteletlenség lenne a másikat szó nélkül faképnél hagyni. F. tehát egészen lassan maga is a Rácshoz sétált. J. arca felderült. A szekérre mutatott. „Úgy gondoltam, rendbe teszem a járgányt. Sajnálom, hogy megeszi az idő, kár érte.” F. úgy tett, mintha komolyan szemügyre venné a szánalmas állapotú szekeret. „Mégis, mi a szándékod vele?” – kérdezte. J. erre felnevetett, belekapaszkodott a Rácsba, és megcsóválta a fejét. „Hogy őszinte legyek, magam sem tudom. Csak szeretném ismét egy darabban látni. Azokra az időkre emlékeztet, mikor még voltak lovaim.” „Egy lovad még maradt.” – emlékeztette F. „Á, az már csak önmaga árnyéka. Öreg meg gyenge, mint én.” J. elhallgatott, arca elkomorult. F. a patakot bámulta, a víz csak nehezen tisztult meg az esőzés okozta áradás után. J. megköszörülte a hangját. „Tudom, régebben neked is volt egy hasonló. Arra gondoltam…, tehát ha nincs már szükséged rá, elkelne itt egy tengely, meg két kocsikerék. Persze, csak ha nélkülözni tudnád.” Néhány pillanat kellett, hogy F. megértse, miről van szó. „Ja, igen. Majd utána nézek.” Fiona eközben átbújt a Rácson, és kíváncsian megszagolgatta a szomszéd csizmáját. J. mosolyogva lehajolt, megcirógatta a macskát, mire az boldogan elhevert a nedves fűben. „Úgy tűnik, van egy közös barátunk.” – mondta J., de F. boldogtalannak látszott, elköszönt és sarkon fordult. Éjszaka lámpással a kezében a fészerbe ment. Emlékezete nem csalt, hamarosan megtalálta néhai szekerének darabjait. A kocsirudakat, a bakot eltüzelte már, de a négy kerék most is ott feküdt egymáson, megtisztítva, használatlanul. Felidézte az időket, mikor lovát befogva vadászni járt, és 143

Nemmozgo11 pontos.indd 143

2009.04.16. 9:57:37

szerencsés napokon vaddisznóval, szarvassal, fél tucat rókával tért vissza. De aztán zord időszak jött, a lovak többségét elvitte valami idegen kór. Arra is emlékezett, hogy az utolsó példányt, miután a havas tájon egy vágtában a lábát törte, könnyezve lőtte agyon a ház mögött. Felesége nem volt hajlandó enni a húsából, így elvi alapon, F. is lemondott róla. Sírt ásott, és tisztelettel temette el az állatot, aztán darabokra szedte a szekeret, és a kerekek kivételével, melyeket emlékként megőrzött, eltüzelt mindent. Persze az a tűz sem enyhítette a didergést, amit minden egyes elveszítéskor érzett, és azóta is, ebben a pillanatban is, mikor rájött, a kocsikerekeket, még ha maga a Jóisten kérné, akkor sem adná oda semmiért. Éjjel J. az asztalhoz ült, és szétterítette rajta a hajtogatástól viseltes térképet. Gyertyafény mellett, csiptetővel az orrán tanulmányozta a papírt, melyen egy x jelölte a házat, és egyenes tusvonal keretezte birtokának határait, illetve azt a területet, amit még fiatal korában néhány hét alatt bebarangolt, hiszen soha senki nem mondta neki, hogy földje itt és itt ér véget, viszont józan elgondolásból, a mértéktartás nevében nem vágyott a szükségleteit kiszolgáló földnél többre, beérte annyival is, amennyit megművelni erejénél fogva eleve képtelen volt. A térképen feltűntette továbbá a szomszéd házat, valamint a Rácsot is természetesen, ami a két birtokot vastag, fekete vonalként választotta el, és túlszaladt a térkép szélén, át a mindenségbe, talán át a semmibe is, ha volt egyáltalán különbség a kettő közt. J. órákat töltött a domborzat és a lehetséges útvonalak böngészésével, megvizsgálta a távolságok arányait, felmérte saját esélyét, kikereste az ideális vándorutakat, és a patak vonalát követve kidolgozta szökésének tervét, egészen az Északi-hegységig, a papírlap széléig, azon túl ugyanis csak az Isten kegyelmében bízhatott, meg a városok vendégszeretetében, ahol reményei szerint méltóbban halhat meg, mint e kietlen, embertelen prérin, és ahol – ettől a gondolattól sem szabadulhatott – talán elveszett fiával is összehozza a sors. Az indulást nem akarta elkapkodni, adott magának egy évet, hogy utolsó terményeit betakarítsa, utolsó borát lefejtse, utolsó baromfinemzedékét felszámolja, és megfelelő hús- és gyümölcskészlettel vághasson neki az útnak, melynek végállomása egyelőre 144

Nemmozgo11 pontos.indd 144

2009.04.16. 9:57:37

ismeretlen távlatokba veszett. A kocsikerék problémája nem aggasztotta igazán, remélte, szomszédja a segítségére siet, ám ha mégsem, rövid időn belül maga is megbirkózik a feladattal, és készít egy párat. Hogy utazásának szándékát megossza F.-fel, még nem döntötte el. Az elmúlt esős napok mindenesetre ráébresztették, hogy elhatározása jogos. Az élet így, ebben a mederben, ebben a küzdelem nélküli, bénult vegetálásban, ebben az igazi célját nem ismerő tengődésben tovább nem élhető, mert a Rács, ami most elszigetel, nem tétlenségre kárhoztat, hanem éppen cselekvésre buzdít, ellenkapálózásra a rettentő sorssal szemben, bátorságra és tettre, járjon az akármilyen eredménnyel is, de mentsen meg legalább, és állíttassék mementó az itt élt néhai életnek, amely határain túljutni legalább egyszer megpróbált. A távolságtartás nevében telt el a következő néhány hét. A két férfi alig szólt egymáshoz. A reggeli biccentésen és egy-két jelentéktelen megjegyzésen kívül érdemi beszélgetés nem történt köztük. Az öregség egyre kínzóbb fásultságával végezték dolgukat, és úgy szálltak felettük tova a napok, mint egy surrogó madárraj a horizont egyik végtelenségéből a másik felé. Próbáltak megfeledkezni a Rácsról, de ez csak úgy sikerülhetett volna, ha egymás társaságáról is megfeledkeznek, ha elfelejtik, hogy van egy elérhetetlen másik. Ha ez működik, ha a tökéletes egyedüllét gondolata megvalósul, a Rács akkor talán elveszíti fenyegető jelentőségét, hiszen megszűnik a jelenlét, amitől eddig elhatárolt, de ugyanakkor a tökéletes magány mégsem lehetett életük célja, hiszen ez legalább olyan gyötrelmeket okozott, mint az egymástól való feloldhatatlan elzártság, a tudat, hogy ketten vagyunk, de nem együtt. Ösztönösen érezték, hogy két lehetőségük van, de dönteni egyik javára sem voltak képesek, így többnyire adott hangulatuk határozta meg, miképpen alakították viselkedésüket a másikkal szemben. Egy délelőttön F. elkeseredésében, és mert mentő ötletnek tartotta, fácánból készített levest az udvaron. Szertartásosan hordta össze, aprította fel a tűzifát, kitisztította a jókora öntöttvas edényt, friss zöldségeket szedett a konyhakertből, és már rotyogott is a leves, szállongtak a 145

Nemmozgo11 pontos.indd 145

2009.04.16. 9:57:37

csábító fűszerillatok. Egy bottal néha megpiszkálta a pattogva lángoló fát, egy méretes kanállal pedig a lassú tűzön készülődő ételt kevergette gondosan. Fiona hálás nyugalommal, a belsőségektől jóllakottan hevert tisztes távolságra a tűztől. Noha J. hallása már korántsem volt a régi, orrával nyomban felismerte a szomszéd szándékát. Mintegy véletlenül a Rács mellé kanyarodott, és ott várakozott, hogy érdeklődését észrevegyék. F. csendes örömet érzett, mikor a férfit észrevette. „A régi szép idők emlékére.” – jegyezte meg félhangosan, majd J. arcára pillantott, és rájött, a másik nem hallotta meg. „A régi szép időkre!” – kiáltotta hát erősebben, mire J. egyetértőn bólogatott, majd indult, és eltűnt a házban. Kisvártatva egy palack borral és két pohárral a kezében tért vissza. „Húzd az asztalt a Rácshoz!” – mondta, és mozdulataival is jelezte szándékát, mintha nem ő, hanem a másik hallana nagyot. Lassan berendezkedtek, ki-ki a maga térfelén. Székek, tányérok, evőeszközök kerültek elő. F., miután az étel elkészült, leemelte a tűzről és az asztalra állította az edényt, aztán a résen átdugva a kanalat telemerte J. tányérját. A leves kitűnően sikerült, jóízűen, szótlan elismeréssel ettek. Az ebéd végeztével, amint a forró lé és a bor melengetni kezdte lelkük fagyott felszínét, J. már hozta is a sakktáblát. F. nem bánta, hogy végre játszanak egy kicsit, a hangulat a múltat idézte, mikor még az efféle alkalmakra naponta találtak időt. A játszma úgy folyt, hogy J. a táblát egészen közel tolta a Rácshoz, így F. könnyedén átnyúlhatott, hogy figuráit mozgassa. Játéktudásuk közel megegyezett, egyszer az egyik, másszor a másik jött ki jobban a partiból. Kedvük idővel úgy felengedett, hogy észre sem vették, már órák óta beszélgetnek. A téma persze nem változott. Akaratlanul is szóba került a Rács. Kiderült, egymás tudtán kívül, régen mindketten megpróbáltak alagutat ásni alá. „Hét méterig jutottam, de semmi. A szívem szakadt meg abban a percben.” „Két hétig ástam, kint az erdőben. Azt hiszem, a Rács lefelé egészen a Föld közepéig ér. Fogtam a fűrészt, és nekiestem, de kicsorbult ezen az átkozott, idegen anyagon.” F. úgy vélte, veszélyes vállalkozás lenne útra kelni, megkeresni a Rács végét. Feltételezhető ugyanis, hogy körbefut a planétán. J. ezzel nem tudott egyetérteni. Említette a fiát, aki állítólag fizikai kutatásokat végzett, 146

Nemmozgo11 pontos.indd 146

2009.04.16. 9:57:37

és megállapította, hogy az ember képes a levegőbe emelkedni. Többek között ez a terv szólította el a háztól. F.-nek eszébe jutott a Rács tövében vinnyogó kamasz, de sejtéseit a fiú elmeállapotát illetően most nem osztotta meg J.-vel. Hallgattak egy darabig, és kortyolták a jóféle száraz bort. A játszmát ezúttal F. nyerte, így éppen döntetlenre álltak. F. feje lassan elnehezedett, de J. ragaszkodott a döntő fordulóhoz. Újra felállították a bábukat. Szótlanul, megjegyzések nélkül léptek, veszítettek gyalogot, tisztet, míg a figurák száma alaposan megcsappant. „Nem gondolod – kérdezte J. már spiccesen –, hogy a sakkban az ember tulajdonképpen önmagával versenyez?” F. ehhez nem tudott mit hozzáfűzni, de J. azért folytatta. „Te döntöd el, mennyi áldozatot hozol, mennyi lehetőséget vezetsz a halálba. Birkózol magaddal, azzal a feleddel, amelyik vagy józanságra int, vagy a felelőtlenség örömére bíztat.” F. bólintott, szerette volna megnyerni a döntő játszmát. J. egészen belemerült a töprengésbe. „Végeredményben az ellenfél nem is fontos. Az ellenfél is csak a saját kísérteteivel küzd.” J.-t köhögőgörcs kapta el, kiverte pipájából a hamut. F. kihasználva, hogy a másik nem figyel, gyorsan előretolta királynőjét. J., bár a szeme sarkából észrevette a csalást, nem emelt szót ellene. Különös, ábrándozó tekintettel meredt maga elé, mintha átnézne a sakktáblán. „Ha csak kettőnket ves�szük, már nem gondolom, hogy a Rács ellenünk van. Nem kell küzdeni ellene. Ez a sorsunk. Talán jobb így, egészségesebb. Jobb, ha ennyiben maradunk.” „Ezt talán el kellett volna magyaráznod a fiadnak is.” – vágta rá végül meggondolatlanul F., és ugyanakkor mattra tolta a királynőt. J. szeme fellángolt. Teljesen átalakult az arca, a vadállat utat tört magának az emberi húson és bőrön át. Megragadta F. karját, csavart rajta egy hatalmasat és a Rácshoz húzta. F. felüvöltött fájdalmában, szabad kezével megpróbálta elérni J. nyakát, de az ügyesen kisiklott a támadó marok elől. „Vén barom!” – nyögte ki F., és egy erőteljes rántással végre sikerült kiszabadítania fájdalomtól lüktető karját. Lihegve, gyűlölködve néztek egymásra, el sem hitték, ami történt. J. szólalt meg előbb. „Hogy a fiam mit tett, ahhoz neked semmi közöd. Tartsd magad ehhez!” F. a vállát mas�szírozva elbotorkált. Hangja reszketett a sötétségben, ahogy még utoljára 147

Nemmozgo11 pontos.indd 147

2009.04.16. 9:57:37

visszaszólt. „Azt hiszem, köztünk már semmi sem lesz a régi.” Nagyon remélte, hogy szomszédja e fenyegető jóslatot még meghallotta. Acélos fellegekkel közeledett a tél. Reggelente már zúzmara lepte a veteményt, a föld kemény lett, mint a kő, a mezők megkopott zöldje és az erdők sötétbarnája barátságtalan félhomályba burkolta a tájat. A kandallóban combnyi vastag fatuskók égtek, füst karikázott a kémény felett. A férfiak most már még inkább kerülték egymás társaságát, és ha tehették, visszahúzódtak házaikba, mint fázó, gyámoltalan csigák. J. napokig nem tette le a poharat. A legutóbbi incidens úgy felzaklatta, hogy fia arcát idézve maga elé, hol kevésbé, hol meg letaglózott részegséggel ült karosszékében, és közben egyre motyogott, kiáltozott, és olyan dolgokat tett, melyekre később nem emlékezett. F. is magába roskadt, az erőszak kellemetlen élménye a világnak egy merőben új képét mutatta meg, és nem érezte már biztonságban magát. Lehetséges, morfondírozott, hogy a durvaságnak e formája kezdettől fogva ott lappangott természetükben, és már nem is tűnt egészen badarságnak, hogy szomszédja a Rácsot valamiféle védelemként, valami áldásos akadályként képzelte el. Ha ez egy rettentő elrendelés szerint igaznak bizonyul, az nem jelent mást, mint kárhozatot a magányra, a hasztalan szabadulásra, az ember fájdalmas magára utaltságára. F.-et megzavarták e gondolatok, s csak Fiona kitartó dorombolása, és olthatatlan vágya, hogy fejét a férfi ölébe fúrja, ez tartotta pórázon az elméjében rabul ejtett kétségbeesést. Néhány nappal később F. korán ébredt, felöltözött és vízért indult a patakhoz. Látta, hogy J. a csípős hideg ellenére az udvaron tevékenykedik, fűrészel, gyalul, kalapál, az enyészettől megmentett szekéren dolgozik. A jármű visszanyerte eredeti formáját, sőt, némileg átalakult, masszívabb, merevebb lett, mintha olyan feladatra készítenék elő, amilyet dolgos évei alatt nem mértek még rá. A két hiányzó kocsikereket J. nagy műgonddal pótolta, miután belátta, hogy szomszédjára ezügyben bajosan számíthat. A férfi most józannak látszott, és meglepően elszántnak. Egy-két szeget még bevert a fába, aztán a patakhoz ment. Egymásra néztek, szúrós, 148

Nemmozgo11 pontos.indd 148

2009.04.16. 9:57:37

utálatos pillantással. F. éppen megmeríteni készült vödrét a vízben, mikor látta, hogy J. nagy nyugalommal terpeszbe helyezkedik és hosszan a patakba vizel. F. megdermedt, a vödröt a földre engedte. Míg a másik fütyörészve a dolgát végezte, lassan a Rácshoz lépdelt. Gyűlölet sütött a szeméből. „Mióta csinálod ezt, hé?” – kiáltotta oda leplezetlen undorral a hangjában, de J. nem zavartatta magát. F. figyelmeztetőleg megkongatta a Rácsot. „Mióta csinálod ezt, az Isten verjen meg!” J. begombolta a nadrágját. Rezzenéstelen tekintettel nézett vissza, és elmosolyodott. F. rádöbbent, hogy nem tehet semmit. „Jól van. Rendben.” F. dühösen bólogatott. „Legyen hát így. Legyen akkor így.” Tehetetlen mérgében felrúgta a vödröt és beviharzott a házba. J. elégedetten kezet mosott a patakban, aztán folytatta a szekér építését. Sietnie kell, gondolta, már szállingózott a hó. Napokkal később vastag fehér lepel borult a vidékre. Bár ruházatát illetően ez a tél sem volt más, mint a többi, mégis vészjóslóbb, gondterheltebb érzelmeket eregetett mindenfelé. A fagy nem csak a földet, de a szívet is átjárta fájó keménységével. Az élőlények lihegve, szuszogva, kutattak a túlélést jelentő odúk után. Az éjszakákat farkasvonítás zilálta szét. Míg J. nagyszabású tervét dédelgetve felhízlalta egyetlen lovát, és esténként boldog képzelgéssel töltekezve pálinkát kortyolgatott a kandalló előtt, F. összezavart lélekkel járkált fel és alá a házban, idegesen köpködte szét a nyelvére tapadt dohányt, és a körülötte bezáruló egyedüllét fogságában egy új élet lehetséges irányain töprengett. Egy napon Fiona nyomtalanul eltűnt. Este már nem tért haza, és hajnalban a kitárt ajtó előtt sem gubbasztott bebocsátásért miákolva. F.-et felkavarta a macska távolmaradása, eddig nem is volt tudatában, micsoda ismeretlen hiányok léteznek e lassan fagyba dermedő világban. Egész nap a Bibliát kereste, hogy ráleljen a passzusra, ami esetleg borogatta volna az állat elvesztése felett érzett új bánatot, ám a könyvet Fionával egyetemben elnyelte valami titokzatos hatalom, ami mindig is ott munkálkodott az elveszített dolgok rejtélye mögött. Délelőtt a férfi a ház körül kódorgott, benézett a disznókhoz, a fáskamrába, a szűkös fészerbe, ahol szerszámait tartotta, és végig a nevén szólongatta az állatot, mindhiába. Később vastag 149

Nemmozgo11 pontos.indd 149

2009.04.16. 9:57:37

ruhát öltött, a fejébe kucsmát nyomott, és a keményre fagyott hóban nyomok után kutatva elsétált az erdőig, ahol mindenféle vadak csapásai keresztezték egymást. Egy helyen kisebb mészárlás véres-tollas maradékaira bukkant. Nem nagyon tudta megállapítani, milyen madár hevert előtte darabokban, a róka alapos munkát végzett, szinte a csőréig felfalta áldozatát. A kiömlött vér rút foltokban ivódott bele a tusakodástól feltört hóbuckákba. F. szerette volna látni a rókát, és bánta, hogy nem hozta magával puskáját, ami gondosan kitisztítva, finoman bezsírozva lógott szobájában az üvegvitrin mögött. Mert ha a rókának ilyen puskája lenne, gondolta, ugyanúgy vágyna találkozni velem, mint most én. Kilátástalannak ítélve a további keresést, csalódottan visszafordult háza felé. J. egész nap nem mutatkozott, és F. azon tűnődött, mennyire szabad komolyan venni a köztük lévő viszony elmérgesedését. Nem volt meggyőződve róla, hogy a probléma súlyos, hiszen saját haragja is többnyire olyan hirtelen csitult, ahogyan horgadt, és valahol reménykedett is benne, hogy végül kiűzi belőlük a mérget ez a tél, ez a dermesztő hideg, amit egyedül viselni sokkal nehezebb volt, és jóra fordul majd minden, és tavasz lesz megint. A szekér viszont, ami ott várakozott a Rács túloldalán, alaposan felszerelve, mondhatni indulásra készen, kínzó féltékenységgel szurdalta szívét, nem engedte csitulni ellenkezését, nem engedte belenyugodni, hogy sejtése beigazolódhat, és piszkálta, noszogatta, hogy tegyen már valamit, álljon a történések elé, bár ezzel együtt azt is kénytelen volt belátni, hogy bárhogyan dönt is, bármilyen elhatározásra jut, a Rács útját állja majd tettei megvalósításában. Úgy vélekedett, feltétlenül szükséges még egyszer tisztázni, jól átgondolni, megfontolni e látszólag önálló, ám valójában mégiscsak közös élet további törekvéseit, égett benne a vágy, hogy újra beszélgessenek, tréfálkozzanak, poharaikat átnyújtva a Rácson egészségükre koccintsanak, és derüljenek ki akár a legváratlanabb igazságok is, de vessenek egyszer és mindenkorra véget e mardosó bizonytalanságnak, ami olyan váratlanul költözött beléjük, mint maga az öregség. Az emberi sors iránt közömbös természet olyan zord körülményeket teremtett, melyek aligha szolgálták a szomszédság áhított békéjét. A 150

Nemmozgo11 pontos.indd 150

2009.04.16. 9:57:37

komisz, könnycsalogató fagyokon túl ellenséges szél támadt észak felől, és immár nem csupán a Rács, de a borotvaléles léghullámok is a két férfi közé tolakodtak. A veszély kívülről és belülről egyaránt fenyegetett. Csak nehezen és egyre később világosodott ki, és alig szállt fel a köd, alig száradt fel a harmat, már borult is újra a tájra a koromfekete sötét. F. meredt szemmel figyelte párás ablaka mögül, hogy J. előjön a házból. Hunyorgott, megdörzsölte az üveget, hogy jobban lássa, mire készül a másik. J. a részegségtől tántorogva, küzdve az egyre vastagabb hóréteggel, a patakhoz imbolygott. Cipelt valamit a kezében, amit aztán a vízbe hajított. F. bár vacogott a hidegtől, úgy érezte, ha most sem sikerül szót váltaniuk egymással, már nem futja erejéből további napokon át várakozni. Gyorsan kabátot vett, és dacolva a széllökésekkel kiment. Délután volt már, alkonyat emésztette a gyenge fényeket. J. mégis észrevette a feléje tartó alakot. Teli torokból, vadul üvöltözni kezdett. F. a Rácshoz botorkált, kesztyűbe bújtatott kezével megmarkolta a fémet, de semmit sem tehetett. J. torz hangon rikácsolt felé, mint aki megtébolyodott. „Megette a csirkéimet! Az átkozott dög mind széttépte a rohadt csirkéimet!” F. a szemgolyóit csipdeső hideg és az arcába csapódó hópelyhek ellenére kétségbeesve fürkészte a patakot, ahová J. Fionát hajította. Már nem a széltől csorgott a könnye. Hirtelen a harag forrósága áramlott végig csontjaiban, túlságosan sok érzelem, túl tömény bánat, semhogy mindez szájon át kifejezhető lett volna. Rázni kezdte, rugdalta, tépte, verte a Rácsot, és közben vinnyogott, üvöltött, mint a megsebzett farkas, mint egy tehetetlen kölyök, mintha csak tudná, hogy ezen a rettenetes határmezsgyén, bárhogy sivalkodik is, át bizony sosem hatolhat, és ujjai már meglilultak a kesztyűben, ahogy érzéketlenné verte őket a fémen, és orrából hideg váladék csorgott alá az ajkáig, nedvek és ürülék árasztották el a testét, és a harag, a harag, a harag, a harag úgy zakatolt lázasan verejtékező bőre alatt, hogy a közelében majd’ megolvadt a hó. J. kárörvendőn, részegen vihogott magában, F. pedig még akkor is a patakot bámulta, mikor dühe és ereje már elhagyta, és öntudatlanul a földre csuklott. Eszükbe sem jutott, hogy Karácsony van. 151

Nemmozgo11 pontos.indd 151

2009.04.16. 9:57:37

Másnap este J. vacsorához ült. Asztalán, a tányértól nem messze egy kis dombormű állt. Puha fából faragta ki asszonyának vonásait, még keretet is készített hozzá, és úgy őrizgette a művét, mint valami ikont. Bár sok szívszorongató emlék kavargott elő a múltból, J. mégis elégedettnek érezte magát, kitűnő étvággyal evett. Szekere elkészült, főbb holmijait vízálló vászonba csomagolta, és öreg kancája is láthatólag beletörődött, hogy élete talán utolsó megpróbáltatása hamarosan kezdetét veszi. J. úgy döntött, mégsem várja meg a tavaszt, az izgalom türelmetlenné tette. Miután eltakarította a vacsora maradékát, újra kiterítette a térképet az asztalra. Ujját végigjártatta a tervezett útvonalon, a Rácstól egészen a lap széléig, ahol ismeretlen vidékek következnek, birtokok, városok, tehát emberek, reményei szerint. Álmodozásaiból visszatérvén az ablakhoz sétált, kitekintett a sötétségbe, fürkészte az eget, és bizakodással töltötte el, hogy erejük teljében ragyogtak a csillagok, és felfedezett köztük egy alakzatot, ami egy szekérre emlékeztette, és ebben rögtön az indulásra adott jelet ismerte fel, az égi engedélyt, hogy terve úgy látszik a fenső hatalom kedvére valónak bizonyult. Mosolygott, cinikusan, hogy vénségére mégis megadatott neki, megnyilatkozott előtte a cél, és hogy rendületlen derűlátással képes hinni az út sikerében. Tompa puffanás hallatszott odakintről, egészen közel. J. nyugalma egy szempillantás alatt elpárolgott. Bizonytalan volt, utána akar-e járni a dolognak, hallása megromlott, alig tudta megkülönböztetni a valós neszeket a képzeletbeliektől. Mindenesetre jobb a bizonyosság, gondolta, és már nyúlt is a kabátjáért. A szél elállt, a hó sem szállingózott, tiszta, csendes, fagyos volt a levegő. Ahogy kilépett az ajtón, körülnézett, de semmi szokatlant nem tapasztalt. Körbejárta a házat, és a Rácsra néző oldalon megpillantott valamit. Egy furcsa tárgy hevert a hóban, ahogy közelebb lépett, látta, talán egy vándorbot vagy egy ásó nyelének mint egy kéthüvelyknyi, lefűrészelt vége az. Olyan erővel hajították ide, hogy a becsapódástól megrepedt a házfal vakolata. J. egy darabig nem mozdult, figyelte a Rácsot, és a Rácson túl a feltételezett valakit, akinek nincs jobb dolga, mint éjnek idején fada152

Nemmozgo11 pontos.indd 152

2009.04.16. 9:57:37

rabokkal dobálózni. Sehol semmi gyanús mozgás, a másik nyilván már a sötét ablak mögül leste szomszédját, lapulva, kuncogva, mint egy gyerek, aki a csínytevés után még szeretné kiélvezni a felháborodott reakciókat, az okozott kár felfedezőjének dühöngését. J. lehajolt, kezébe vette a tárgyat. Csak ekkor vette észre, hogy a fára spárgával egy papírt erősítettek. Utoljára még körülnézett, aztán visszament a házba, és – soha nem tett még ilyesmit – bereteszelte az ajtót maga mögött. Gyertyát gyújtott, majd lefejtette a spárgát a fadarabról. Egy levelet tartott a kezében, amin F. sebtében firkantott, dülöngélő szavai sorjáztak kegyetlen egymásutánban. J.-t már olvasás előtt balsejtelem szállta meg, szíve riadtan kalapált, de ahogy belekezdett, már egész testében remegett a tagjait átjáró, maró dühtől. F. szabálytalan, csapongó mondatokban adott számot egy régi történetről. „Vadászni mentél, te barom…! Itt hagytad a feleségedet…mégis mit gondoltál, ismered te egyáltalán, kivel élsz együtt???” J. homlokát kiverte a veríték. „Beszélgettünk, kértem egy csokor petrezselymet.” „Mesélt ám rólad, kaptál hideget-meleget…” „A bánatáról is mesélt, egészen fiatal volt még, nem született gyereke, pedig vágyott rá nagyon…” „Tudtuk, hogy bőven van időnk.” „Istenem, hát te mekkora marha vagy, hát mégis mit gondoltál?” „És mielőtt a Rácshoz szorította a farát, elárulta nekem, hogy a férje magtalan!!! Érted? Igen, jól érted! Magtalan, beteg!” „Tudod mit adtam én neked te szerencsétlen? A fiadat, aki nem is a te fiad, mert az én fiam…” „A Rács tövében fogant…” „Csak mi ketten ismertük a titkot a nejeddel.” „A részemről én szívesen segítettem…most már tudod te is…nincs adósságom…” „Légy átkozott…” J.-ből medvebőgés tört fel. Mint aki megveszett, felugrott, rohangálni kezdett a szobában, feldöntötte az asztalt, a székeket, ezeket össze is törte, az asztallal nem boldogult, aztán dühöngve, üvöltözve kiszakította az ajtót a keretből, végül pedig felbukott, és mint egy gyerek, zokogásban tört ki a padlón, és így is maradt sokáig, arcához szorítva a faikont, míg durva ábrázatába, mint a puha agyagba, belenyomódott feleségének szelíd mosolya. 153

Nemmozgo11 pontos.indd 153

2009.04.16. 9:57:37

F. csípős füstszagra ébredt. Papucsba bújt, rosszat sejtve az ablakhoz sietett. A látvány megrendítette. J. háza még parázslott a hóban, illetve parázslott az a kevés, amit a lángok meghagytak belőle. Néhány fal állt még, koromtól feketén, a tető megsemmisült, az ablakok kitörtek, a fakeretek eltűntek. Mindent elborított a pernye, a hómezőn hatalmas fekete folt éktelenkedett, és füst, bűzös füst terjengett mindenütt, amerre csak a szél kóborolt. F. nem tudta mire vélni a dolgot, sejtelme sem volt, hogy baleset vagy szándék áll a tragédia mögött, bár érzékei azt súgták, levélüzenete és a tűz között meglelhető az összefüggés. Tanakodott, mitévő legyen. J.-t nem látta sehol, megfordult a fejében, hogy a férfit talán elemésztették a lángok. Erre a gondolatra elfogta a szorongás. A magánynak is vannak kategóriái és fokozatai, és ha J. halott, úgy a magány is más formát ölt, s félő, hogy még cudarabb napok következnek, s talán már semmi sem állja útját az őrületnek. F. hogy e kétséget eloszlassa, hamar felöltözött és kiment a Rácshoz, hátha közelebbről vizsgálva megértheti az eset részleteit, és a szállongó hamu közt valami magyarázatra lel. Komisz önvád kínozta, ahogy a havon lépdelt, majd megtorpant a Rács előtt, és mikor a pusztulást meglátta, gyötrő józansággal élte meg éjszakai akcióját, a levelet, melyben súlyos titkát fogadalma ellenére feltárta. Ösztönösen még mindig tagadni próbálta, hogy a lángokat leírt szavaival gyújtotta meg. Ahogy a romhalmazzá üszkösödött ház maradványait bámulta, a füstfüggöny mögül előbukkant J. alakja. Két elégett tyúkot cipelt a kezében, melyeket, akárcsak korábban Fionát, a patakba hajított. F. döbbenten szemlélte szomszédját, J. pedig úgy tett, mintha észre sem venné. Mozdulatainak takarékos, közönyös kimértsége elméjének zavartságáról árulkodott. F. habozott, szerette volna szóra bírni a másikat, de elkésett, J. ismét eltűnt a ködsűrű füstben. F. megértette, hogy késő bánat itt már minden igyekezet, a sors kitépte kezéből a gyeplőt, zavartan visszatért hát a házba, de sokáig képtelen volt elszakadni az ablaktól, órákon keresztül pásztázta a cselekménytelen, kormos téli tájat. Dél körül aztán történt valami. Odaát mozgolódás támadt, a romok közül elővonultak a túlélők. Az alaposan felmálházott szekér előtt a ló 154

Nemmozgo11 pontos.indd 154

2009.04.16. 9:57:37

álldogált türelmesen, míg J. egy szíjjal rögzítette járművére a csomagjait. F. elképedve nézte a férfit, aki ott serénykedett a szekér körül, fülig szőrben és gyapjúban, csizmában, sálban, kalapban, kesztyűben, egy mindenre elszánt ember, aki indul. Már csak percek kérdése, gondolta F., és keze ökölbe szorult. A férfin úrrá lett a pánik, rettegés rohant át rajta, mintha halálos láz ébredne testében. Önvédelem, hajtogatta motyogva, önvédelem. Hirtelen sarkon fordult, a vitrinhez rohant, és az eszelősök türelmetlenségével megragadta vadászpuskáját. Néhány lépést szaladt a ropogó havon, a Rács közelében megállt, ellenőrizte a fegyvert. J. ijedten rápillantott, de egy hang se jött ki a torkán. F. vállához emelte a puskát, célzott, és két gyors lövést adott le a békésen ácsorgó kanca halántékára. Bár az első lövedék az állat szemét érte, fájdalmában megugrani már nem maradt ideje, mindjárt jött a második golyó, ami az eredeti elképzelés szerint könnyedén áthatolt a koponyacsonton, és a tehetetlen jószág úgy roskadt a hóba, hogy szügye rándulásával kitépte a kocsirudat a helyéből. Mire szomszédja felfogta, hogy mi történt, F. visszamenekült a házba. J. arca szörnyű változáson ment át, vonásaiból eltűnt minden élet, az apró izmok ellágyultak, elernyedtek, az állkapocs bénán lehorgadt, a száj kinyílt, és a viaszossá dermedt szempárban kihunyt minden fény, mintha a halál csókolta volna meg. F. napokig nem vágyott ki a levegőre. Többnyire az ágy és a karosszék között mozgott, és egy lyukas éjjeliedénybe ürített, aminek tartalmát, ha nem folyt éppen szét a padlón, a konyhaablakon át hajította ki a hóra. Jó lett volna tisztálkodni, de a patak gondolatától is undorodott, a vizelet, a döglött baromfi, és Fiona nyomait érezte a bőrén, a hajában, egész testén. Ivóvíz hiányában felélte borkészletét. Igyekezett elkerülni az ablakot, amin keresztül a Rácsot vagy a romokat megláthatta volna. Nyugalomra és magányra vágyott, olyan magányra, ami lassanként úrrá lesz szellemén és szervezetén, és sejtről sejtre falja fel, míg idegei és érzékei felmondják a szolgálatot, és megszűnik érezni önmagát, és az egész vajúdás, mint egy álom valami felesleges harcról, véget nem ér. Éltek még benne halvány emlékképek, megfoghatatlan hangulatok, röpke, finom benyomások 155

Nemmozgo11 pontos.indd 155

2009.04.16. 9:57:37

a történtekről, és alapjában véve egyik sem érintette kellemetlenül, nem létezett emlék, ami felkavarta volna. Ha arra gondolt, hogy szomszédja minden bizonnyal megfagyott odakint, semmi szánalmat, semmi bánatot nem érzett. Eltűnt a hiány, miképpen eltűnt lassan Fiona képe is, az enyészeté lett az özvegység traumája, fiának halála, és egész önnön életének elhibázott, ám mégis tévedhetetlenül kivitelezett volta, jelentéktelenné vált minden számvetés, minden bűnbánó beismerés, mert egyrészt mindannak, ami történt, soha nem volt igazi súlya és fontossága, máskülönben, mivel bár egész életében menekülni vágyott, a legkisebb erőfeszítést sem tette meg ennek érdekében, így elvetélt kísérletei tökéletesen passzoltak elvetélt céljaihoz. F. megnyugodott, és pár nappal később, mikor szíve a felelősség súlyától megkönnyebbült, és újra pezsegni kezdett lelkében a természet iránti vágyakozás, mocskosan de kipihenten könnyű sétára indult. Az újév első napja volt, friss hó hullott megint, a levegő megtisztult a füsttől. Átpillantott a Rácson, de J. nem mutatkozott. A lótetem továbbra is a szekér előtt hevert, több helyen már megdézsmálták a vadak. F. a patakhoz ért, és örömmel látta, hogy a baromfitetemek eltűntek, a víz a megszokott tisztasággal csillogott. Éppen készült megmeríteni az arcát benne, mikor lövés dördült. F. lába kicsúszott és a férfi elterült a havon. A vállán golyószakította sebet fedezett fel, ami nem fájt igazán, de eléggé vérzett, és mintha az idő is lehűlt volna egyszeriben. Ekkor látta meg J.-t, aki puskával a kezében végre előbújt a kormos házfalak rejtekéből. Ijesztő volt látni a mosolyt az arcán. F. sejtette, hogy neki most befellegzett, de különös, vidám érzés árasztotta el, és a közelgő vég gondolatától egyáltalán nem félt. Ahogy J. nem messze a Rácstól megállt és ráemelte a fegyvert, azon tűnődött, milyen testhelyzetben fogadja a halált. Amennyire sérülése engedte, összeszedte magát, felült, és a hátát mutatta ellenségének. Úgy vélte, ez a pozíció kifejezi megvetését a másikkal szemben. Elmosolyodott, és lecsukta a szemét. J. nem akart beszélgetni, rázta a hideg, és habozás nélkül lőtt. Azonban közvetlenül a dördülés után, amit egy váratlan fémsikoly követett, égető 156

Nemmozgo11 pontos.indd 156

2009.04.16. 9:57:37

fájdalmat érzett a nyakában. Miért üt vissza ennyire ez az átkozott puska, gondolta kérdőn, aztán a nyakához emelte a kezét. A Rácson gellert kapott lövedék jókora darabot harapott ki a húsából. A vastag irhakabát úgy szívta be a vért, mint egy szivacs, a férfi érezte, melle, hasa átnedvesedik. J. elejtette a puskát, és légszomjjal küzdve térdre rogyott. F., mivel még életben volt, óvatosan a Rács felé fordult. Akkor aztán egymásra néztek, tökéletes megértéssel, és kezüket sebeikre szorítva felnevettek. Rég volt közöttük efféle elégedettség. F. a hátára dőlve lihegett, J. pedig utolsó erejével eltornázta magát a patakig, és belefeküdt a vízbe, csak a feje látszott ki. Nyáron akartam meghalni, jegyezte meg csak úgy maga elé, aztán elnémult. Vére lassan hömpölygött át a Rács alatt. Január közepéig lázálmok gyötörték. A vállán a seb nehezen gyógyult. Síremlékeket kellett látogatnia, egyiken felesége, másikon tulajdon fia neve szerepelt. Kínzó magány mardosta, éjszakánként saját epitáfiumát fogalmazgatta. Rettegett, ha arra gondolt, őt ki temeti majd el. Barkácsolt egy szerkezetet. A koporsót leeresztette a gödörbe, belefeküdt, és ahogy a fedelet magára húzta, egy ügyes mechanizmus földet húzott a hantra. Két zsinór volt a kezében, ezek végén két koszorú. Ha a zsinórt megrántotta, a két koszorú a helyére került. Egy a felesége és egy a fia nevében. Máskor megtalálta a Bibliát is. Ott volt, mint mindig, a liszteszsákok mellett. Küzdött az emlékezéssel, úgy rémlett, élt egy másik férfi, akinek asszonyát magáévá tette, de lehetséges, hogy az a saját asszonya volt, és másik férfi sosem létezett. Ismert egy macskát, akit a felesége után nevezett el, és mikor a macska meghalt, meghalt a kedvese is. Minden bizonyosság a gyökeréig remegett és reszketett. Fácánokat lőtt az erdőben, de a lova közben a lábát törte, és ő a puskájával váltotta meg a szenvedéstől. Később levest főzött a fácánokból, de az asszony nem kért belőle, erre az egészet a patakba öntötte. A fiókból sakktáblát húzott elő, de csak a fekete figurákat találta meg. Jobb híján magával játszott. Forgolódott az ágyban, a kandallóból csípős füst áradt. Minek ez a harc? Egészen tisztán látta, hogy a sorsformáló erők bevégzik a dolgukat. Eddig csak rúgkapálózás volt, harc. És harc. Féltékeny hiúság. De hát, ha a rókánál lenne 157

Nemmozgo11 pontos.indd 157

2009.04.16. 9:57:37

a fegyver, ugyanúgy vágyna rám, mint én őrá. Csakhogy az állat elég primitív, sosem gondolná, hogy a puskacső megfordítható. Tisztelet az állatoknak. Január közepéig lázálmok gyötörték. Aztán megint történt valami, kisütött a Nap. Rögtön a borotválkozással kezdte, pálinkát paskolt az arcára és tiszta ruhát húzott. Válla, úgy érezte, meggyógyult. Gyönyörű volt odakint a tél, minden olyan halott, hogy a legkisebb rezdülés is születést, új életet ígért. Hosszan gyalogolt előre, élvezte a ropogó havat csizmája talpa alatt, és közben nagyokat harapott a fényes levegőből. Ha elfáradt, megállt, előtte az érintetlen hómező, a szabad végtelen. Késztetést érzett, hogy visszanézzen, és tudta, hogy csodálkoznia kellene valamin, de figyelmét lekötötte a természet gyönyörű tisztasága. Így észre sem vette, hogy eltűnt a leégett ház üszkös maradványa, eltűnt a szekér és az elpusztult kanca, eltűnt a holttest a patakból, és minden más élet és halál nyoma is eltűnt, és már csak egyetlen apró, a tájba egyre inkább belevesző birtok maradt mögötte, ugyanis a múlt tárgyi emlékeivel együtt eltűnt a Rács is, mintha soha nem is létezett volna.

158

Nemmozgo11 pontos.indd 158

2009.04.16. 9:57:37

NEMMOZGÓ Természetesen most is ott van a helyén. Mozdulatlanul. Ha nem látom, akkor is érzem. El sem tudom mondani, miket gondoltam már róla, és idővel az egész egyre csak rosszabbodik. Előre félek, hogy statikussága egyszer az őrületbe kerget. Mert olyan természetellenes. Mert nem találtam semmi mást, aminek ilyen rettentő tulajdonsága lenne. Hogy mozdulatlan. Hogy soha de soha nem mozdul, bármi történik is körülötte. És nem utasítható. Nem kérlelhető. Még csak nem is megvesztegethető. Nem válaszol. Nem érdeklődik. Nem kíváncsi. Valójában nem csinál semmit. El sem kopik, soha. Örök. És nincs ennél szörnyűségesebb. Sebezhetetlen. Legyilkolhatatlan. Nem hivalkodó, de ignorálhatatlan, éppen szívós kitartása okán, hogy sosem mozdul. Borzalom, hogy ezt el kell viselnünk. Nekem és neked és nekik is. Igen, viselnünk. Mert bár ezúttal én vettem magamra a hálátlan feladatot, hogy számot adjak róla, jó lesz nem elfelejteni, hogy mindannyiunkat bekebelez majd idővel. Mindenki az ő részese. És nincs menekvés álomba, halálba, bármibe előle. Mindenre kihat. Mozdulatlanságával. Lassan, egészen lassan ivódik át a mérge belénk. Eleinte, ahogy fokozatosan felfedeztem, azt hittem, nincsen benne semmi ártó, semmi rosszindulat, semmi gonosz cselszövés. Hiszen láthatólag élettelen. De pontosan ez. Pontosan élettelensége, ami szorongat. Állandósága, mintha mosolyogna. Igen, mosolyog. És feldühít. Leköpném, de mosolyog. Nem azért mosolyog, mert leköpöm, hiszen a részéről az reakció lenne. Pedig sosem reagál. Mosolyog, mert tudja, hogy ezért leköpöm, s ha leköpöm, tovább mosolyog. Így áll bosszút. De bosszú ez, valóban? Ha a falba öklözök, vajon a fal bosszúja a fájdalom? Ha követ hajítok a tóba s a csobbanástól vizes lesz a cipőm, a víz vett rajtam elégtételt akkor? És egyáltalán, érdekel-e bármit is, hogyan ügyködök körülötte, hogyan próbálom válaszra bírni? Őt biztosan nem, lefogadom. 159

Nemmozgo11 pontos.indd 159

2009.04.16. 9:57:37

Mosolyog, úgy hiszem, de persze tévedhetek is. Mert csak ritkán láthatom, leginkább érzem. Ezen a ponton támadnak nehézségeim. Hogy mit érzek, mit észlelek. Egészen különleges dolgokat, amelyek bizonyítják, hogy itt van, és ott van, és egyáltalán, mindenhol. A gondolatokban, az álmokban, a félelemben. Még a mozdulatba is belopja magát, és ellehetetleníti, kioltja. Megfertőz mindent. És még csak célja sincs vele, úgy hiszem. Nem tudom elképzelni, hogy amit okoz, – kudarcot minden téren –, valami bölcs és gonosz tudatossággal cselekszi. Hiszen nem is cselekszik. Nem is gondolkodik. Nem lehetnek céljai, ötletei, hogyan ronthat meg mindent. Elég hozzá a létezése, megszakíthatatlan jelenvalósága. Ennyi elég. Elegendő, hogy van, és ezzel már tökéletesen megvalósul. Mozdulnia se kell, a katasztrófa bekövetkezett. Beleöregszem, ha elképzelni próbálom a paramétereit. Léte a negatív végtelen. Az értelem eltaszítja magától kiterjedését. Körvonalazni, megmérni hiábavalóság. Az ész tiltakozik ellene, az érzékek megbokrosodnak, összezavarodnak. Elcsípném, ha lenne mivel. Szeretném megragadni, bezárni, kiéheztetni, ha lenne rá lehetőségem és időm. Szeretném álmomban szemtől szemben látni, lárvaalakban, amit eltaposhatok. Ha kutya lenne, láncra verném. Ha porcelánváza, lelökném a polcról. Ha termőföld, méreggel szórnám be. Ha madárijesztő, verebekkel tépetném szét. Ha tűz, levizelném. És ha ember lenne, akkor láncra verném, megtörném, verebekkel tépetném szét, meggyújtanám, levizelném, és jó mélyre elásnám a földbe, amit előzőleg megmérgeztem. Ilyen aljas tudnék lenni vele, cserébe, hogy nem mozog soha, és ezzel lassan megöl. Megöl minket, téged és titeket is. Úgy, hogy közben meg sem mozdul. Most is ott van a helyén. Tudom. Érzem. Becsülni se tudnám, mióta van jelen. Arra gondolok, a kezdetek óta. Sőt, talán még öregebb. Nem tudom. Nem érdekel. Az biztos, hogy itt van. Emlékezetemben, ha figyelmesen szemlélem, könnyen felfedezhetem. Az óvoda udvarán csipkebokor állt. Az egyik ágon, a levelek közt egy hatalmas sáska. Mozdulatlanul bámultuk egymást, érezvén a találkozás roppant jelentőségét. Micsoda pompás élőlény, csodálkoztam, milyen pompásan visszataszító. Megböktem egy bottal, óvatosan, félelemmel, hogy 160

Nemmozgo11 pontos.indd 160

2009.04.16. 9:57:37

a nyakamra ugrik. De a zöld sáskaóriás nem mozdult. Piszkálódásomra a földre hullott. Ugyanabban a pózban, ahogy rátaláltam. Elengedte az ág, és ő leesett. És nem mozdult. Értetlenül bámultam rá. Megdöbbentett a felismerés, hogy a sáska halott, és talán én okoztam a halálát. Társaim, akik eddig fütyültek rám, most mind körém gyűltek, és figyelték a sáskát. Az egyik kilépett, és szandáljával vadul rátaposott. Ezen rajtam kívül mindenki felderült. Ujjongtak, s csakhamar még többen taposták. Meg akartam akadályozni őket, de túlerőben voltak. El akartam magyarázni, hogy ne bántsák, hiszen már úgyis elpusztult. Rettentő, kínzó érzelem tört rám. Megértettem, hogy a sáska meggyalázását én idéztem elő. Küszködtem társaimmal és a könnyekkel, de a társaim félretaszítottak. És csak taposták. „Kijött a bele!”, jegyezte meg az egyik. Legszívesebben fejbekólintottam volna a botommal. Ahogy szétszéledtek, egyedül maradtam a sáskával. Csak álltam és bámultam a tetemet, amit így megcsúfítottam. Mert én tettem, bizony az én hibám volt. És csak ritkán gyötört azóta olyan fájdalom, mint abban a bűnös pillanatban. És sosem jött elő olyan bántó önvád, mint a sáska elpusztításakor. Bűn, amit magamra vettem, mások bűne, mégis valahogy az enyém. A tetem nem mozdult. Ocsmányul éreztem magam egész nap. És ahogy ezt az ocsmány érzést azután beépítettem a személyiségembe, és később bűnbánatért sóvárogva és emlékezve, saját szerepemet e gyermeki mészárlásban tisztázni igyekeztem, rájöttem, hogy valami láthatatlan dolog okozza mindezt. A bűnt és a bűnbánatot. A hasztalan törekvést, az ocsmány érzéseket. Valami láthatatlan. Valami mozdulatlan. Valami, ami sáska formában engem e próba elé állított. Ami félelmet követelt tőlem. Félelmet már gyerekfejjel. Rájöttem, hogy társaim csak statiszták. A sáska és én, ez az egész a kettőnk lehetősége volt, egy esszenciális találkozás. És később, idősebben, tudtam, hogy a sáska ő volt. Ő volt a szituáció mozdulatlan középpontja, eszköz, hogy felszabadítsam magamban a szorongást. Hogy megkapáljam. És felneveljem. És szedjem szörnyű gyümölcseit. És éljek vele, míg meghalok. Sáskaalakban, de ő volt az. Már akkor sem mozgott. Sosem mozgott. Azóta sem mozdult meg. Mégis mindenhol ott van. Nem indul el megkeresni, hanem bevár. És 161

Nemmozgo11 pontos.indd 161

2009.04.16. 9:57:37

elkap. Ma már átkozom. S ha ma a sáska itt lenne előttem, habozás nélkül megtaposnám én is. Ha az élet beszélni tudna, folyton azt hajtogatná: sajnos. Az élet sajnos úgy akarta, hogy gyakran kellett kórházakba látogatnom. Ezt is neki köszönhetem. Nem, nem velem van a baj, szerencsére vagy sajnos, nem tudom. Azt kínozta és szomorította meg, akit azóta is a legjobban szeretek, és így engem is, mértéken felül. A kórházban professzionalitás uralkodik, tehát rutin, tehát közöny. Érthető is, a közöny érthető, de el nem fogadható, és ez jelentős különbség. Bánatos látogatásaim során érzékenységem csak fokozódott. Egy teremben többen fekszenek. Mindig többen, mint kellene. A neurológián szabad ágy nincsen. Egy halottat kitolnak, egy élőt máris betolnak. Élők és holtak, rettegett automatizmus és félelem. Kivéve a nővéreket. Ők profik, ők rutinosak, ők közönyösek. A felsőfokú tanulmányok az empátiáról okítanak, de valójában a közönyből vizsgáztatnak. Így van ez jól. Nincsen kivételezés. Ugye. Közöny van. Demokratikus közöny, mozdulatlan közöny, ami mindent egyenlősít. Élők és holtak, megegyező bánásmód. Egy teremben többen fekszenek. A pulzusszám forintokat ér. Aki kevésbé van rosszul, azzal még nem törődnek. Aki túl van rajta, azzal már nem törődnek. Pedig biztos vagyok benne, a betegek a betegség mindkét stádiumában egyaránt észlelik őt. Aki ébren van, az itt, aki öntudatlan, az ott. Az egyik szobában valaki meghalt hajnalban. Vajon miért. Most mozdulatlan. Nem szól többé, nem mozog már. Nem nyeli le a gyógyszert, amit eddig sem igen kívánt lenyelni, de mennyire más a két le nem nyelés. Mert immár fel sem kínálják neki a lenyelés lehetőségét. Nem győzködik, hogy mama, erre szükség van. A derék ember nem küzd már a nővér ujjai ellen, melyek eddig nyelvére tették a pirulákat és sárga teát öntöttek utána. Mozdulatlan. Természetellenesen mozdulatlan, mondanám, ha nem tudnám jól, hogy ez a mozdulatlanság milyen szörnyen természetes. Benne van a természet tervében. És beléptem a kórterembe, és láttam, éreztem, hogy itt is köztünk van a Nemmozgó, és akkor nem rögtön a halálra gondoltam, hiszen talán csak a halál az, ami tőle megszabadít, hanem arra, hogy most is itt garázdálkodik, jobban mondva itt is 162

Nemmozgo11 pontos.indd 162

2009.04.16. 9:57:37

garázdálkodik, mint mindig mindenhol, és mozdulatlanságával, ahogy befészkelte magát a kórtermekbe is, lassan feloldja a gyógyulók és a haldoklók nyugalmának szövetét, és még engem is, aki e mozgó, nyughatatlan élettől oly távol vagyok, még engem is visszavonhatatlanul megrémít. Pedig tőlem az értelmemen kívül mást nem vehet el. De megelégszik vele. Beéri ezzel is. Nem mohó, nem őrülten éhes, csak mozdulatlan, és elfogadja, ami felkínálkozik. És előbb vagy utóbb minden felkínálkozik neki. Ahogy a kórterembe beléptem, rögtön megéreztem. Kellően rossz hangulatban voltam már előtte is. Sosem jártam szívesen kórházba. De akkor minden még rosszabb lett. Az infúzió lecsöpögött, nem mozdult. De hát ilyen a halál, gondoltam, és tudtam, hogy ezúttal tévedek. Mert abban a percben az élők sem mozdultak. Egyik sem. Úgy tettek, mintha aludnának, csukott vagy nyitott szemmel, ki-ki a saját módszere szerint. És nem mozdultak volna az Istenért sem. Próbálták átverni őt, de akkor már bennük volt. Akkor már ők voltak ő. És ő volt mindegyikük, minden beteg és ápoló, ahogy egyszerre rám néztek, mint egy nemkívánatos idegenre. Igen, ő nézett rám belőlük. Rám szegezték, rám szegezte a tekintetét, és nem mozdultak, nem mozdult többé, ahogyan előtte sem. És akkor én fogtam magam és elmenekültem. Később kiderült, hiába. Haza jött velem. És végig otthon várt rám. Ahogy hazaértem, egészen biztosan tudtam, hogy ott van. Mióta, meddig még, sejtelmem sincs. De azóta is. És előtte is. Része az életemnek, s én az ő részese vagyok. Egy időben szökésen törtem a fejem. Hátha becsaphatom. Hátha van benne valami makacs és kényelmes ragaszkodás bizonyos térségekhez. Hátha megszabadulok tőle, gondoltam igencsak naivan. A menekülést életmódváltásnak álcáztam. Óvatosan csomagoltam össze, egészen halkan, szinte észrevétlenül, napról-napra. Próbáltam kiüríteni az agyam, nehogy bármit is megsejtsen szándékomból. Fokozatosan vettem búcsút dolgaimtól. Délelőtt még feltettem főni a levest. A szomszédot megkértem, hogy másfél óra múlva jöjjön át és zárja el a tűzhelyet. Kulcsot adtam neki. Holmijaim már becsomagolva várakoztak rám a pályaudvar megőrzőjében. Mintha csak sétálni indulnék, kiosontam a házból. Az állomás felé 163

Nemmozgo11 pontos.indd 163

2009.04.16. 9:57:37

közeledve már futottam. Tíz percem maradt az indulásig. Hogy agyonüssem az időt, újságot akartam vásárolni a trafikban. Egy kellemes arcú lány állt ott. Furán nézett rám, leginkább átnézett rajtam, az volt a benyomásom, nem akar észrevenni, vagy nem tud. Alig-alig mozgott. Akármilyen folyóiratot kértem, azt válaszolta, elfogyott. Képtelenség, gondoltam. Értetlenkedtem. Mindegy, akkor adjon bármit, szóltam rá türelmetlenül. Mit ajánl? A lány nem mozdult. Meg sem próbált megérteni. Dühösen faképnél hagytam. A szerelvény már a vágányon vesztegelt. Előre lefoglalt jegyemmel a zsebemben felmásztam a fülkébe. Másodosztály, mert kerülni akartam a feltűnést. Nem volt éppen egyszerű dolgom, rajtam kívül aznap senki sem utazott. A kabinok hosszú sora mind elhagyatottan tátongott. Ekkor támadt először balsejtelmem. Az ablak mellé húzódtam, és figyeltem az állomást. Egy egyenruhás váltókezelő bámult rám, ostobán, cigarettázva. A parázs már a körmére égett, de ő nem mozdult. Testtartásából nyugalom áradt, és ez a nyugalom megrémített. Szeme azt sugallta, ő ma már nem vált többet, történjen akármi. Pedig valami történt. Egy apró homokszem a gépben. A pályaudvar ugyanis nem működött többé. Még azok az alakok is mind egy szálig eltűntek, akik érkezésemkor még a váróteremben üldögéltek. A trafik meg bezárt. Az órámra néztem, immár idegesen. Lehetetlen. Lehetetlen, hogy ilyen balszerencsém legyen. Lehúztam az ablakot, és odakiáltottam az egyenruhásnak: „Sztrájkolnak, vagy mi?” Nem válaszolt. Eldobta a cigarettát és leszegte a fejét. „Hé, mi történik, elindulunk végre?” Próbálkoztam, de semmi sem történt. Fél óra elteltével elcsigázva leszálltam a vonatról. Az egyenruhás addigra eltűnt. Az egész pályaudvar, a váróterem, az üzletek, a főcsarnok, minden tökéletesen kiürült. Sehol egy ember, sehol egy zaj. Csak a lábam kopogott, ahogy az érkező és induló járatokat jelző képernyő alá léptem. Törölve. Ez volt minden, amit leolvashattam. És értelmetlen számok kusza sorai. Lassan ballagni kezdtem hazafelé. Tettem egy kerülőt, és útba ejtettem a buszpályaudvart. Ott is hasonló kép fogadott. Senki, sehol senki. Az egyik nyitott oldalú járműből olaj csöpögött az aszfaltra. És semmi mozgás. Még a felhők is megakadtak az égen. Féltem hazatérni, nagyon féltem 164

Nemmozgo11 pontos.indd 164

2009.04.16. 9:57:37

a visszaérkezéstől. Megpróbálkoztam egy borozóval, de zárva találtam. A bereteszelt kapu mögül mintha emberi suttogás szűrődött volna kifelé, de ebben nem lehettem biztos. Csalódottan, összezavarodva tértem vissza házamba, alig másfél órára távozásom után. Beléptem az ajtón. Minden úgy fogadott, ahogy hagytam. Felakasztottam a kabátomat és a konyhába mentem. A leves forrt, a szomszéd tehát még nem jött, valószínűleg megfeledkezett megállapodásunkról. Annyira letaglózott utazásom meghiúsulása, hogy is nem tudtam bosszankodni felelőtlenségén. Magam zártam el a gázt. Ahogy beesteledett, eszembe jutott, hogy a csomagjaimat a pályaudvaron felejtettem. A leginkább az bosszantott, hogy közvetlenül az utazás előtt sem fordult meg a fejemben, hogy értük menjek. Izgalomba jöttem, mi történt velem, hogy ilyen hibákat vétek. Az utca csendes volt, csendesebb, mint általában. A szomszéd továbbra sem jelentkezett. Úgy döntöttem, reggel visszakérem tőle a kulcsot, és egyben holmijaimat is elhozom az állomásról. Hogy utazásomat másnapra halasszam, nevetségesnek tűnt. Akkor már éreztem, hogy minden, amit teszek teljesen hiábavaló. Nem tudok megszabadulni tőle. Képtelen vagyok rá. Nem én vagyok esetlen, ő túlságosan erős. Sokkal erősebb nálam. Pedig ebben a küzdelemben csak magamra számíthatok. Nincsenek, nem is lesznek társaim. Egyedül kell harcolnom. Leültem a fotelbe, és hagytam, hogy a szobát ellepje a sötét. Minden néma volt, minden mozdulatlan. Alig észleltem testem kontúrjait, az ablak előtt kiégett a lámpaoszlop izzója. Fogalmam sincs, meddig ültem ott ébren. Csak mozdulatlanságomra emlékszem, és a keserűségre, és a tolakodó félelemre, hogy ő, akinél semmit jobban nem gyűlölök, ott van valahol körülöttem. Ott van a helyén. Mozdulatlan, s ezzel megrémít. Ha élne, elpusztítanám. Ha élne. De élettelen, és ő pusztít el engem. Idáig jutottam vele kapcsolatban. Nagyjából tehát semmire. Ez a pár kiragadott példa alig reprezentálja. Ha találnék szavakat rá, hányszor hány formában észleltem aggasztó jelenlétét, szívesen részletezném természetét, hogy helyzetemen nem is, de legalább hangulatomon könnyítsek vele. Mind a mai napig sem változott semmi. Rendületlenül itt van. Nem 165

Nemmozgo11 pontos.indd 165

2009.04.16. 9:57:37

mozdul mellőlem. Néha úgy gondolom, ha sikerülne a mozaikkockákból összeraknom az egészet, közelebb jutnék a lényegéhez, és e tudás birtokában talán legyőzhetném. Csak a reménykedés marad addig is, a kutatás fel nem adása. Csak a hit, hogy vele szemben esélyem adódhat. Gyakran történik olyasmi velem, amit már egyszer megtörténtnek hittem. Olykor apró, egészen egyedülálló mozzanatokat látok, melyeket korábban is látni véltem. Mindet az ő borzalmas mozdulatlansága idézi elő. Mit gondoltok, te és ti és ők, reménykedőn, bizakodón, ezek a képek, melyek mindnyájunkat üldöznek, vajon egyedül eszméletünk hibás működésének eredményei? Kizárólag mi vagyunk felelősei lidérceinknek? Elvetendő gondolat. Felfedezni őt minden félelemben nem nagy teljesítmény többé. Nem újság, ha hatalmába kerít az érzés, hogy minden ismétli önmagát. Nem szenzáció. Törvény. Az ő törvénye. A mozdulatlanságé. A kérdés csak az, meddig viselhető épen ez az egész. Meddig szerződtünk az értelemmel, és képesek leszünk-e betartani a szerződést. Még azt sem tudom, én helyesen cselekszem-e. Hogy tartom-e még magam. A napi rutinjaimat elvégzem, mert próbálom velük kiszorítani őt. De vajon nem éppen ez az ő győzelme? Hogy szabályszerűen élek? Hogy nem változtatok? Hogy nem tudok változtatni? Hogy küzdök a mozdulatlansággal, és a küzdelmem állandósul? Minden nap csak védekezem ellene. Minden egyes nap belefáradok. Persze aludnunk is csak azért muszáj, mert a viaskodás vele kimerített. De én még éjszaka sem pihenek, mert az álmaim szinte ébren tartanak. Azok a bizonyos álmok. Amelyekben valahogy mindig szerephez jut. Millió formáját ismerem már, mégis megijeszt. Átváltozóművész, mégis ugyanaz. Minden éjjel ugyanaz. Minden nappal. Ha akarja fájdalom, ha akarja rémület, iszonyat. Ilyesféléket akar. Kizárólag. Tehát akar? Képes akarni? Tudatos? Egy frászt. Csak jelen van. És ez elég. Egy holttest rejtőzik a tóban. Vajon megrémül, aki úszni indul? Ha tud róla. Ha nem tud róla. Melyik jobb, jobb-e valamelyik? Én nem is úszom. A parton ülök, és az úszókat figyelem. Tudom, hogy ott van. Közöttük, alattuk. Nem figyelmeztetek senkit, nehogy megijedjenek, megfulladjanak. Aggódó arcomra pillantanak, valaki nevet. De én akkor sem mozdulok. 166

Nemmozgo11 pontos.indd 166

2009.04.16. 9:57:37

És ahogy nevetnek, már én is mosolygok. Mást nem is tehetek. Úszni hívnak, menjek be közéjük, de én nem mozdulok, nem tudok úszni. Egyre csak hívnak. Szeretnék ott lenni az álmaikban, hogy megbüntessem őket ezért. Hátha akkor észhez térnének. Szeretnék figyelmeztető jel lenni, de képtelen vagyok rá. Egyre kevésbé érdekel, kit menthetnék meg. Előbb vagy utóbb velük is megtörténik majd. Te és ti és ők, mind mozdulatlanok. Akárcsak ő. Akárcsak én. Itt van bennem most is. Ott van bennetek most is. Ellenkezni hasztalan. Bár örülne, ha látná az ellenszegülést, ha látná, s ha képes lenne örülni. De mozdulatlan. Érzéketlen. Létezik, és fogalma sincs önmagáról. Ő a történelem, ő minden elvetélés. Minden ismétlés, minden tanulni nem tudás, minden keserű kudarc. Nálam rátermettebbek talán egyszer meglelik a módját, hogyan feledjék el őt, hogyan sértsék vérig. Mert ha képesek lennénk megsérteni, talán mozgásra bírnánk, s ha megmozdulna, tapasztalat híján talán megbotlana. És ki tudja, mi jönne azután. Látnánk, hogy esendő. Látnánk, hogy lényegében ő is boldogtalan. És máris lennének közös vonásaink. Ha megmozdulna, lenne még esély. Ez tehát a cél. Mozgásra kényszeríteni. Szép és nemes feladat, egy gyűlöletes és aljas ellenségnek segíteni. Nekem persze nem fog már sikerülni, engem túlságosan átitatott valami sötéttel. Én néha már a mozdulatlanság pártján állok. Sáska egy ágon, s várom, hogy problémát okozzak az új generációkban, akik közül néhányan egyszer majd újraírják e sorokat. Ennél többet pillanatnyilag nem tehetek. Behunyom a szemem. Most is itt van. Gyűlölöm ezt a mosolyt. Könnyű vacsorát készítettem, megint jól esett rágni és nyelni. Az idő kellemes. A kertben a rózsák már bólogatnak a nyárra. Hihetetlenül gyorsan nyúlnak. Szinte szemmel követhető a mozgásuk. Valami különös vágy noszogat, ki kell mennem a kertbe. Visszametszeni a kósza hajtásokat. Felállok, leteszem a tollat. Megnézem, mi változott odakint. Jót tesz egy kis séta. A kert csupa illat, alkonyodik. Tetszenek ezek a fények, árnyékot vetnek szorongásomra. Megyek, viszem magammal, és itt hagyom a házban is. Ha visszajöttem, folytatom. Ha változott, ha megmozdult valami. Akkor majd folytatom. 167

Nemmozgo11 pontos.indd 167

2009.04.16. 9:57:37

BESÖTÉTEDNEK Zuhogott, ömlött az eső, feketén, fertőzőn, betegen és könnyedén, ahogy a varjak ejtenek az ember önteltségére, s villámok mutogatták fényesen testüket, hogy szénné égethetlek, ha éppen úgy tartja kedvem. Avarka az ablakhoz nyomta jóságos, most azonban kétségektől csúnya arcát, és figyelte, ahogy orrlyukain át köröket fest a pára a kandeláberfények elé. Hátul, a konyhában a szülők gyűlölték egymást, hülye vagy fiam, mondta az apa, ha ringyót csinálsz belőle, nézz csak magadra, sivár és sóvár, tömtek volna iszapot a szádba, mikor megszülettél, akkor tudnád, mi a föld, amiből eltartalak. Kezdett besötétedni, a szakadó eső elől mindenki behúzódott üregeibe, a munkások abbahagyták az utca bontását, eldobták a lapátot és elrohantak haza vagy berúgni. A sár elárasztott mindent, lucskos mas�szákban hömpölygött, kavargott az utcán, mint felkoncolt boszorkányok vére. Avarka az időt leste, még volt fél órája indulásig, de szíve szerint már ment volna, felöltözött és beillatosította magát, s csak arra várt, hogy a konyhában véget érjen a csetepaté, aztán kiszökhessen, talán megúszva mindezt pofonok nélkül. Ne a kurva cigarettán spórolj, te szennyes genny, mert kikaparom a szemedet! A kurva lányod érdekeljen inkább, mert én égetem érte a pofámat az iskolában! Dulakodás zaja hallatszott, aztán egy hang, mintha egy pucolt csirkét csapnának a kőpadlóhoz, többször egymás után. Avarka elképzelte, ahogy a két részeg csépeli egymást, foggal-körömmel, mint kétségbeesett állatok, szakad a ruha, hullik a haj, fröccsen a nyál, a vér, s a dulakodásnak ezen az ostoba és rettenetes, ám ugyanakkor nevetséges megjelenítésén szinte elmosolyodott. A csuklóján az elnyomott cigaretta helye még nem gyógyult be teljesen, még mindig fájt, és Avarka jobb híján azt piszkálgatta, elégtétel után kutatva. Furcsamód fel kellett ismernie, hogy kedveli a fájdalom bizonyos fajtáit, melyek segítettek oldani szorongását. Tizenkét lyukat fúrt a fülébe saját kezűleg, nem mindegyikbe 168

Nemmozgo11 pontos.indd 168

2009.04.16. 9:57:37

tett ékszert, néha hagyta, hogy benőjenek, csakhogy újra és újra lyukaszthasson. Egy film inspirálta, hogy körme alá egy miniatűr fémkeresztet erőltessen be, amit a bevérzés miatt utólag nem is lehetett észrevenni. Bár ez meglehetősen régen történt, még emlékezett rá, hogy az elfogyasztott sósborszesz ellenére a fájdalom egészen rendkívüli volt. Rohadj meg, ha kiverted a fogamat, mert te fogod kifizetni, az hétszentség! Nem volt még elég, halljam! Befogod a pofádat? Befogod végre azt a mocskos lepcses pofádat? Úgy tűnt, erre már tényleg befogja a pofáját, Avarka kilesett az ajtónyíláson, és látta, hogy anyja zsebkendőt szorítva szájára a fürdőszobába tántorog. A lány várt egy fél percet, aztán mikor megbizonyosodott róla, hogy tiszta a levegő, halkan kiosont a szobából. Hallotta, hogy az apja a sörösüvegekkel csörög a konyhában. Remek, gondolta, kiakasztotta a biztonsági láncot és lassan behúzta maga mögött az ajtót. A lépcsőházban vágni lehetett a cigarettafüstöt. A szomszéd fiú ült a lépcsőn néhány haverjával, egy konyakosüveg járt kézről kézre. Nem kellett sokat várni, hogy észrevegyék. Mi van múmia, a faszidhoz mész? Avarka bágyadtan, lesajnálón pillantott rájuk, szemhéjára felkent vastag sminkjének minden sötétségével. Te, hallottuk mi is a műsort, anyádnak megint kiverték egy fogát? A lift iszonyú lassúsággal, csikorogva haladt felfelé a bűzös aknában. Avarkának dobolt a halántéka, izzadt a tenyere, de megpróbált ügyet sem vetni rájuk. Az egyik fiú felállt a lépcsőről és dülöngélve odalépett hozzá. Lehelete savanyú volt és csípős, mint az ecet. Figyelj múmia, számoljuk ki, hetente egy fog, az havonta négy, ha jobb a hangulat, mondjuk öt, szóval várunk még egy hónapot, addigra elfogynak, aztán anyád be is veheti. Eredetileg rád gondoltunk, de fő a biztonság, nem? A srácok hangosan felröhögtek, az egyik kiköpte a konyakot, a másiknak orrából híg takony fröccsent a kőre. Avarka fohászkodva bámulta a liftajtó üvegét, igyekezett kitartani, nem reagálni. Te, ez biztos valami szektás picsa! Minek hordasz keresztet, he? Be vagy szarva? Már nyúlt volna a lány nyakában függő feszületért, de Avarka ösztönös védekezéssel megragadta a tolakodó kezet és teljes erejével belemélyesztette a körmeit. A fiú felordított és elrántotta a karját, aminek következtében a húsba merült, feketére lakkozott körmök mélyen felszántották 169

Nemmozgo11 pontos.indd 169

2009.04.16. 9:57:37

a kézfejét. A kurva anyád! Nézzétek, mit csinált! Avarka most már rettegett tőle, hogy nekiesnek, de éppen ekkor a lift nagyot zökkenve megállt az emeleten, a fémajtók dübörögve széthúzódtak. Míg gyorsan belépett, an�nyit még látott, hogy társai csitítgatják és itatják a vérző kezű fickót, aki, ha nem fékezik, már elindult volna a lány felé, így viszont mindössze a záródó ajtót tépte fel és mindenféle válogatott ocsmányságot üvöltözve végül Avarka arcába köpött. A lift remegve ereszkedni kezdett az aknában, a fiúk harsogása csak lassan halt el. Mire Avarka a földszintre ért, gondosan kipiszkálta körme alól az apró bőrdarabokat és zsebkendőt húzva elő a nyálat is kitörölte a szeméből. Miután a barlangsötét alagsorból az éjszakába lépett és kinyitotta esernyőjét, már csak Istvánra tudott gondolni. Reszkető szívvel, hangtalanul osont a panelházak között, mint egy árnyék. Szoknyáját ide-oda csapkodták a betonszögletek mögül rátámadó széllökések. Ha buszra száll, talán egy fél órát nyer vele, de émelygett az emberektől, így inkább gyalogolt, kerülgette a feltört utak vízzel és szeméttel telt krátereit, az elgyúrt macskatetemeket, és a meglepően sok letépett játékbaba fejet, melyek bizarr maradványként kerültek útjába a legváratlanabb helyeken. Tűrte, hogy arcába ver az eső és szaggatja a szél, mert egy hete várt már az alkalomra, hogy szerelmével találkozhasson, hogy István újra a karjaiba vegye, s egy röpke időre elhagyják e villámokkal és átkokkal sújtott világot. Az ernyő ellenére is alaposan elázott a vízszintesen verő esőben, mire az ijesztően agg vadgesztenyefák mögé bújt komor épület falához ért. Most jár itt először, így eltartott egy darabig, mire megtalálta a kérdéses bejáratot. Látta a leeresztett sorompót, mellette a halványan derengő portásfülkét, a fülke ablakán át megfigyelte, hogy odabent egy férfi egy apró televízióra mered és vacsoráját fogyasztja egy szalvétából. Egy messzi villámlás fénye egy pillanatra megvilágította az épület túloldalán magasló téglakéményt, amit a szélben vadul lengő vízsugarak táncoltak körbe. Avarka a fal árnyékába húzódott, és telefonjáról felhívta Istvánt, ahogy megállapodtak. Néhány hosszú perc után egy magas, erős testalkatú alak bukkant fel az esőben, átszaladt a falakkal körülvett udvar közepén és benyitott a portán. 170

Nemmozgo11 pontos.indd 170

2009.04.16. 9:57:37

Avarka látta, hogy azok ketten cseverésznek egy darabig, figyelte, ahogy István mosolyog, kezet ráz a portással, megveregeti a vállát, majd kilép az ajtón és elindul felé. Csillogó szemmel vetette magát a férfi karjaiba és megcsókolta a nyakát. Jó, hogy itt vagy. István kézen fogta, átvezette a kapun, közben intett a kollégának, hogy minden rendben. Míg szapora léptekkel átsiettek az udvaron és egy jelentéktelen, rozsdaverte ajtóhoz értek, István sebtében elmagyarázta, hogy mindez tulajdonképpen súlyos szabálysértés, de Jóska igazi haver, néhány fröccsért tartja a száját, na persze anélkül is. Beléptek az ajtón, egy rosszul megvilágított folyosóra, ami ugyanolyan komor és lehangoló volt, mint az épület külső egésze. Furcsa, enyhén kellemetlen szag terjengett a levegőben, de Avarka hamar hozzászokott, és különben is, István fogta a kezét és vezette őt, és ilyenkor mindig úgy érezte, tökéletes biztonságban van, legyen ez a hely akár maga a pokol, vagy ami végtére is volt, a megyei krematórium. Foghíjas neoncsövek alatt haladtak, fordultak jobbra és balra, keskeny lépcső következett rozoga vaskorláttal, végül egy felirat nélküli ajtó. Beléptek, kellemesen meleg, de elég szűkös irodahelyiség fogadta őket. István felszabadított egy széket az íróasztalnál és leültette rá Avarkát, ő maga pedig odébbtolt néhány dossziédombot és az asztal lapjának dőlt. Szenvedéllyel, kedvesen nézett a lányra, nem is igen tudták, hamarjában mit mondhatnának egymásnak, de úgy tűnt, elegendő most ujjaik egymásbafonódása s a bőrön át szabadon közlekedő érzések csendje. István még az egyetemi évei alatt kezdte el itt a munkát, akkoriban még csak fuvarozott, s alkalmi pénzkeresetként tekintett az ügyre. A diploma azonban nem hozta meg a remélt lehetőségeket, nem nyíltak tucatszámra az ajtók, sok száz hozzá hasonló helyzetben lévő fickó adta egymásnak a kilincset a munkaközvetítő irodákban. Néhány év eltelt azóta, Istvánt később adminisztrációs feladatokkal bízták meg, végül hamvasztóbiztosnak nevezték ki. Volt alkalma megtapasztalni az élők értetlen irtózatát a magafajtával szemben, de idővel ez is a munka szerves részévé vált, mint a gumikesztyűk, a nyálkahártyába szívódó szagok, a túlvilági idegenségbe meredő arcok és szemgödrök. 171

Nemmozgo11 pontos.indd 171

2009.04.16. 9:57:37

Mivel a hamvasztókemencék egész nap üzemeltek, a munka műszakokra oszlott. István ma éjjeles volt, és nem éppen jókedvű, mert apadtak az önkormányzati pénzek és ez egyben a műszakpótlékot is fenyegette. Bár szigorúan tilos volt, megígérte Avarkának, hogy egyszer beviszi a kremába, és két betáplálás között kicsit áldozhatnak a ritka együttlétre. Eleinte tartott tőle, hogy a lány vonakodni fog netalán megretten, de Avarka mindig bátornak és magabiztosnak mutatkozott, jó lány volt, edzett, mégis csábítóan érzékeny, fiatal és intelligens, István szerint más, mint a többi. Ahogy most ott ült a széken, mosolygó szemekkel, a ráköpött nyáltól elmosódott festékkel a szemhéján, ártatlanul, mint egy elsőáldozásra készülő lány, István megfeledkezett minden fájdalomról, lélekben kicsúszott az élettől satuba fogott testből, és gyönyörködött a pillanatban, mint egy festményben. Avarka háta mögé lépett, térdre ereszkedett, két kézzel összefogta az ázott, fekete hajkoronát, és belehajtotta az arcát, mintha valami illatos vízbe merítkezne. A lány lehunyta a szemét, karját hátranyújtotta és István derekára tette a kezét. Ebben a különös, mégis lebegtető pozícióban nyitott rájuk Józsi bá, aki előbb köhintett egyet, majd megkérte Istvánt, hogy jöjjön, ugyanis van itt egy kis gond. Felkeltek, István egy kissé zavartan nézett. Akarod látni? Avarka bólintott. Az erőteljes szagtól eltekintve maga a helyiség nem sok meglepetést tartogatott. Meleg volt, elvégre két kemence üzemelt itt egész nap, gyakran ezer fok felett. A sarokban egy asztal állt, rajta számítógép és különféle papír dokumentumok, meg egy üveg víz. Két egyszerű fakoporsó várakozott a kőpadlón, Avarka István oldalán közelebb lépett. Az egyiket lefedték, a másik még nyitva állt. Józsi bá lábával megérintette a sarkát, és közölte, hogy ez a nagy büdös helyzet. István a fejét csóválta és lopva a lányra pillantott. Egy idős asszony mezítelen holtteste hevert előttük, lehetett vagy nyolcvan éves és negyven kilós. Egészen aprónak tűnt, mintha csupán egy torzó lenne, nem egy ép test, ami valaha mozgott, beszélt, talán énekelt vagy táncolt is. Avarka visszafojtott lélegzettel vette szemügyre, a fejtől kezdve meg a vizsgálódást. 172

Nemmozgo11 pontos.indd 172

2009.04.16. 9:57:38

Az arc több szempontból is megrázóan hatott. Egyrészt elhalmozták, száz meg száz szeletre vágták szét a ráncok, és az eltorzult orr, a barázdált száj, a bántóan előreugró, csontos állkapocs, a fonnyadt orcákon az arcüregig beesett bőr szörnyű abszurditása nem tették kétségessé, hogy ez az ember halott, talán már egészen rég óta az, de ugyanakkor mindezt az élettel teljesen összeegyeztethetetlen és csúfságában mélyen megindító látványt még rettenetesebbé fokozta a tekintetben honoló idegenség. Avarka sziklák hideg világát látta az asszony szemében, csikorgó fagyot és szelet, és egyszerre fojtogató, sivár vákuumot, ami mohón tátongott a semmibe. Olyan borzasztó volt ez a mozdulatlan szempár, hogy a lány a test egyéb részeit, a gyűrött nyakat és vállakat, a mellnek nem is nevezhető csúnya foltokat, a bordákra feszülő bevérzett bőrt, a testen áthasító, a boncolás után hevenyészve összevarrt sebet, a felismerhetetlen nemiszervet és a sokkolóan vézna, betegesen csontos lábakat képtelen volt részleteiben is megvizsgálni, tekintete átvánszorgott rajtuk, de csak egy szörnyű maradványt látott, aminek szeméből üvöltött, követelőzött a halál. Először nem is fogta fel, hogy István és Józsi bá megrökönyödése nem a látvány puszta borzalmának szól, hanem az emberi érzéketlenség és közöny újabb példájának, hogy ugyanis az asszony ruháit, melyeket életében hordott és a családja egy kis pénz kíséretében az orvosnak vagy a boncmesternek átadott, egy rettenetes kéz egyszerűen a koporsó végébe hányta, gondolván, hogy minek felöltöztetni egy halottat hamvasztás előtt. Józsi bá fejét csóválva cigarettára gyújtott, és kíváncsian várta István reakcióját. Ha már így alakult, nekünk kell ráadni a ruhát, jelentette ki István, és dühtől összeszorult szájjal gumikesztyűket húzott elő egy fiókból. Na arra fiam ne számíts, hogy én ebben részt veszek, közölte Józsi bá és a földre hamuzott. István nem szólt egy szót sem, de nagy, sötét szemével megsemmisítőn Józsi bára pillantott. Nyilván nem ez az első alkalom, gondolta Avarka, és a falhoz húzódott, mert egy pillanatra azt hitte, hogy István majd az ő segítségét kéri, s őszintén szólva az undor egészen letaglózta. Szó sem volt azonban ilyesmiről, István némán szétválogatta a halomba gyűrt ruhadarabokat, elegyengette rajtuk a ráncokat, majd hoz173

Nemmozgo11 pontos.indd 173

2009.04.16. 9:57:38

záfogott egymaga. Ülőhelyzetbe emelte a holttestet, a fehér inget a vállra terítette, beletuszkolta a vékony karokat majd összegombolta a mellen. A következő darab egy fekete szoknya volt, s a férfi egy darabig habozni látszott, mintha csak azon tűnődne, alsóneműt vajon nem mellékelt-e a család, aztán nekigyürkőzött és kisebb küzdelem árán felráncigálta a testre a szoknyát is. Avarka figyelte, hogyan gyöngyözik közben a férfi homloka, és ebben a pillanatban igazán megsajnálta ezt a derék embert, ugyanakkor úgy tekintett rá, mint egy hősre, aki egy eldugott, viharvert épület legmélyebb bugyrában halottakon tanítja az élők emberségét. Volt ott még egy sötétszürke blézer is, immár az is a helyére került, István nem végzett félmunkát. Tenyerével hátrasimította az asszony ritkás, fehér haját, mintha megsimogatná, majd Avarka, s talán a maga megnyugvására is végre rázárta a szemhéjakat a halál csatornáira. Egy rövid ideig még a holttest mellett maradt, csak ő tudta, hogy miért, majd felállt és elmélyült arccal Avarkára nézett, aki zavartan lesütötte a szemét. Józsi bá, csak hogy csináljon valamit, a számítógéppel babrált, egy ujjal bökdöste a billentyűzetet, hunyorogva, és olyan arccal, amiről tisztán leolvasható volt az efféle masináktól való idegenkedés. István Avarkához lépett, próbált mosolyogni. A lány átölelte volna, de István feltartotta a kezét, mutatván, hogy még kesztyűben van. Végignézed a betáplálást is? Avarka szerette volna, ha már egyszer eljött. István nyugtázta, aztán szólt Józsi bának, hogy ne tétlenkedjenek tovább. Egy mechanikus szerkezet kinyitotta a kemence ajtaját, közben vadul zúgott valahol egy légelszívó berendezés. Józsi bá egy lapáttal az üregbe nyúlt és szépen összehúzogatta az előző menetből fennmaradó hamvakat, mintha egy pék lenne, aki a kisült cipókkal matat. Innen egyenest az urnába kerülnek, magyarázta István, ha csak nem kell tovább őrölni a maradványokat. A csontok, tudod, nem mindig égnek el tökéletesen. Avarka értőn, lassan bólogatott. Mikor Józsi bá végzett a takarítással és a kemence készen állt, segített Istvánnak a sínen futó villára emelni a testet. Előkerítettek egy vékony fedőlapot is, ami éppen illeszkedett a koporsóra. Azbeszt, azért kell, hogy ne mocorogjanak, mondta kényszerű humorral Józsi bá. Konkrétan arra 174

Nemmozgo11 pontos.indd 174

2009.04.16. 9:57:38

szolgál, hogy a könnyen égő, lángot kapó részek és a, hogy is mondjam, explodálásra hajlamos szervek ne repüljenek idejekorán szanaszét. Avarka értette. Az egész kemence gombnyomásra működött, a betöltéshez is csak minimális emberi közreműködésre volt szükség. Miután a testet az égéstérbe tolták, az automatika annak rendje-módja szerint lereteszelte a kamra ajtaját. Egy apró kémlelőnyíláson követhette az eseményeket, aki hajlandóságot érzett az ilyesmihez. István a számítógép képernyőjén sorakozó adatokat figyelte, majd szólt Józsi bának, hogy kezdjék el, mert aztán szeretne végre a barátnőjével lenni. A kemencékben belobbant a gáz és iszonyú sebességgel fűtötte fel a kamrát. Avarka a kis ablakhoz állt, és valami egészen kozmikus, a teremtmények végzete fölött érzett elemi részvéttel figyelte a folyamatot. A tűznyelvek éhesen körülnyaldosták a koporsó oldalát, aztán felbátorodva belekaptak, és pillanatokon belül az egész lángba borult. A hőben deformálódó fa megbillentette az azbesztlapot, látni lehetett, hogy a koporsó tartalma is immár tüzet fogott. Az asszony karja még utoljára megemelkedett, mintha búcsút intene, aztán visszahanyatlott a törzs mellé, a világ felizzó és folyton elhamvadó rendje szerint. Avarka percekig nem mozdult, csak meredt letaglózva az enyészetre, de voltaképpen már nem is előre, hanem befelé figyelt, és az éber tudatszintnél valamivel alacsonyabbra ereszkedve szemlélte saját reakcióját, a lelkében végbemenő, talán az oxidáció csodájánál is bonyolultabb kölcsönhatásokat. Minden fajta emberi lételmélet meghaladhatatlan végpontjában állva, szükségszerűen érkezett el a végső ürességhez, a szent és tökéletesen zavartalan magányossághoz, ahol sem szavak, sem érzések nem léteztek többé. A lélek démonikus helyén, az abszolút egyensúly állapotában levitált, és azt sem tudta, egyáltalán a kérdést felfogni sem volt képes, hogy kibillenhet-e még valaha belőle. István talán megérezte ezt a folyamatot, elég időt hagyott a lánynak, hogy a külső tűz látványa belső tűzzé váljon, és felemésszen minden nem helyénvalóságot, de aztán, mivel igazán szerette a lányt, és e percekben, tudta, hogy támogatnia kell, megfogta a kezét, gyengéden elszakította a bűvölettől és magához vonta. Avarka tekintete még egy darabig valahová 175

Nemmozgo11 pontos.indd 175

2009.04.16. 9:57:38

a valóság héján kívülre szegeződött, de aztán csakhamar visszatért belé az élet hamisítatlan csillogása, és némán követte Istvánt az öltözőnek elkülönített helyiségbe. Amíg a férfi ledobta ingét és trikóját, hogy lemossa magáról az elmúlt félórát, Avarka megkérdezte, hogy rágyújthat-e egy cigarettára. Bár épp ott vagyunk, ahol vagyunk, tűzzel nem szolgálhatok. Ezen mindketten felderültek egy kissé. Ahogy István mosakodott és szappannal dörzsölte a karját és a mellét, Avarka lopva, vágyón követte minden mozdulatát. Mintegy leplezésképpen megpróbált beszélgetést kezdeményezni. Talán butaságnak tűnhet, de tényleg érdekelne, hogy miért csukjátok le a halottak szemét hamvasztás előtt? István elzárta a csapot és a törölközőért nyúlt. Talán kegyeletből. Igen, elsősorban kegyeletből. Várt, mintha maga sem lenne elégedett kurta válaszával. A magam részéről azonban…de hát ez csak a saját véleményem, szóval tele van ez a mocskos világ hazugsággal és ostobasággal, s ami ebből jön, egy csomó fájdalommal, ami elviselhetetlennek tűnik. Tudod, a halál nem szörnyű. De a fájdalom az, és a tudat, hogy fáj és fájni is fog. István egy pillanatra elmerengett, mintha megfelelő szavak után kutatna. De aztán, ahogy kezedet a megboldogult szemhéjára helyezed, és egy kicsit olyanná leszel, mint egy pap, vagy talán maga az Isten, akkor tudod, hogy az, aki előtted hever, már megszabadult, fájdalom nem bánthatja többé. Egy mozdulattal a helyére engeded a szemhéjat, és megérted, de tényleg megérted, hogy ezzel vége, örökre vége, és tudod, hogy szenvedéseink, akár az éjszaka boltozata, végérvényesen besötétednek. Azt hiszem, én úgy gondolom, van ebben valami hihetetlenül megnyugtató. Avarka felállt, Istvánhoz lépett, és a férfi csupasz melléhez nyomta az arcát. Tudta, hogy mindjárt szeretkezni fognak, mégis felülkerekedett vágyán valami őszinte megkönnyebbülés, és az sem érdekelte, hogy ennyi boldogságot, lám, nem bír el a szíve, és folyton összekönnyezi István már száraz bőrét.

176

Nemmozgo11 pontos.indd 176

2009.04.16. 9:57:38

ZUHOG Hatalmas erdőben bolyongva, növények nehéz illatában, méregzöld vadonban, páfrányok levelei, izgatott spóratokok milliárdjai, nedves föld, dombos, szakadékos föld, emelkedők szent kínjai, feketebarna humusz puhasága, sara, kövér bogarak nesze, őzharapások tenyérnyi sebe a korhadt fatörzseken. Színház. Nehezen becsorgó napfény, a lombok erein átütő ragyogás, zuhog, zuhog. Rettenetes, hatalmas épület volt egykoron, méretei tiszteletet parancsolók, erődnek is beillő vastagságú falaiban csupaszra vetkőzött téglák mohával benőtt oldala, zöld szőrtakarója az életnek, bársony az érintésnek. A bejárat oldalán a fal javarészt kidőlt, már csak három oldalról… Az omladozás érzése mindenhol, ahogy a kemény és kevély téglából puha, ragadós növényi nedvek törnek elő, indák, kacsok fonják bele ujjaikat a repedésekbe, s belenőnek e falakba, mint a húsba valami szent szövet gyönyörű izgatása. Az amfiteátrum porondján beszakadt, lágy szélű deszkák ívelnek, szúrágta, málló bőrüket foszladoztatja a langyos, párateli szél, az időlyuggatta pallókból orchideák feszes szirmai gömbölyödnek elő, színeik belemarnak a barnazöldbe, ciklámen előömlés és citromsárga bimbózás üde, harmatos kelyhei, narancsíz, mézédesség, feltekert lepkenyelvek végéről csöpögő szirup áttetsző tisztasága, virágnyál, bibék cukra. Egy kis tiszta tavacska gyűlt össze a nézőtér lábaktaposta medrében, partjának csillogóan nedves ajkain nád és algazöld pihen, a felszín békalencse gyöngyeitől szikrázik, zuhog, és szitakötők álmaitól reszket. Szorgos pók fonta rá hálájának selymét e világra, ahol lágy szellő tánca simogatja a földet. Langyos és tiszta, szűz levegőjét ide lehelte tüdeje mélyéből, föl ide, és a pára nehéz csendje összeáll újra a falakon, izzadt kinccsé, a kékséges penész illata gyönyörteli nászra ihlet. Beleharapni a létbe itt a legfinomabb véríz sűrű nedvessége, 177

Nemmozgo11 pontos.indd 177

2009.04.16. 9:57:38

ez az íz virágtetemek bomlásának levéhez hasonlít, és visszafolyik a tóba itt, léptek mélyeibe, és a víznek az a gyengédsége, ahogy a bőrt csókolni képes, azzal a finom, aprólékos elérzékenyültséggel, ahogy szerves csodák találkoznak rendszerint, az minden idetévedt testet tisztává szennyez, mert végtelenül érzéki és angyalian érintetlen e kísértés, és zuhog. Falak tövében a gombák, melyek levesétől visszanő a szív a mellkas feltépett ürességébe, és ez a zenével még tovább fokozható, akár táncolni is megtanulhat, legjobb hát, ha e csendet, e páfrányok nanomillimétereken átnövő szövetzúgását hagyjuk zenévé harmonizálni, ahol minden levél kibomlásának tercére egy felsőbb kvinttel válaszol a lélek, és összeadva valami fenséges szeptimben olvad benne eggyé a mohasúgás halk duruzsolása, a tégla nedvességtől duzzadó dallama, a békaszerelmes, kékséges tó víztükrén átfutó hullámok rianása, a pillanat, mikor a lepkeszépség és a hártyavékonyság egymásba zuhan, zuhog, és itt bújik át, veti fel fejét a lény, amely átküzdve magát a méh csodás nyálkáin, kipillantva teremtője testszínének sötétjén, felbukkan fogantatásának homályából s egyesül a lét összhangzatával, aminek derűjét azon dolgok együttállása biztosítja, melyek korábban az Ember és Isten harmóniájához tartoztak. Nincs már más, mint megtanulni a föld e termékeny példázatait, elismerni a színház elkorhadt, lejátszott voltát, amiben talán még a legyek hisznek, reszkető hímtaggal és izzó ivarszervvel könyörgik erőszakosan a beköpés fajfenntartó aktusát, ám nem állnak a tudás azon szintjén, hogy észrevegyék, hitük húsa rothad csak igazán, visszakívánkozik a földbe. Itt e Létből kinyilatkozott gyönyörűség előtt térdelve nem törődni az ellenvetéseikkel dicsekvőkkel, itt e páfránytól és laputól övezett erdőség nedves talaját illatozva nincs kérdés, ami moralizálásba fulladna. Minden szükségünk a nyugodt megtérést óhajtja, és nincs nagyobb nyugalom az áttudásnál, a szitakötők rezgőszerelménél, a mohó moha kapaszkodásánál a puhásodó téglafalon, a tisztakék tavakba merített arcok megtisztulásánál, ahogy a bőr önmaga kellemességére talál, s a Lét valami ésszel meg nem béklyózható esztétikum orgazmusában újraegyesül lényegének alapelemével, a szeretettel, ami zuhog, zuhog, zuhog… 178

Nemmozgo11 pontos.indd 178

2009.04.16. 9:57:38

LAURA ELTŰNT Kora hajnalban, nem sokkal zokogás után ért utol a hír, hogy Laura valószínűleg eltűnt. Egy rémisztő lidércnyomásból riadtam fel aznap, s a párnámmal itattam fel álomban fakadt könnyeimet. Egész éjjel nyugtalanul aludtam, minden nappali csalódásom és sérelmem ott buzogott tagjaimban, ráadásul komisz gnómok és vörhenyes arcú, polipnyálkás szirének cibáltak erdők mélyére és partok fövenyére, sűrű, kék víz alá, és zsíros, fekete föld fölé, mire nagysokára kegyelmet adott a pirkadat, és kiűzte a démonok e harsány söpredékét homlokom mögül. Tántorogva keltem át a szobán, mintha szeszek száguldoztak volna még zsibbadt artériáimban, és szélesre tártam a kertre nyíló ajtót, hogy bőséges, friss szellőket engedjek állott, lidércpenésztől dohos agyam járataiba és nedves szemhéjamra. Pezsdítő, nyári hajnal fogadott odakint, a fenyőgyanta és a hársfavirág illata járta át a kertet, s a tarka szirmokról derűs harmat párolgott. Sebtében egy sámlit kerítettem, hogy a még szendergő babérbokor mellé húzódva én is tovább bóbiskoljak egy kicsit, ám a bejáró előtt egy papírdarabra lettem figyelmes, amit valószínűleg álmatlan postásom hagyott hátra nekem a hazaút fárasztó, borongós óráiban. A képeslap messzi földről érkezett, egy elveszett, édeni táj részletét ábrázolta, óriások székének is beillő sziklaormokkal és vadul mozdulatlan, dühöskék óceánnal. Az üzenet a régi Laurától jött, akit valaha ájult rajongással szerettem, ám a cudar idők folyamán emlékét már-már elmosta a feledés, alakja csaknem könnyűvé és jelentéktelenné vált, mint a kalandos gyermekkor barlangokban, gyertyafénynél olvasott regényhősei, vagy akár egy fakó tárnics egy régi, színtelen fotográfián. Emlékszem, éppen egy szélkakas járta rozsdás körtáncát, egy amolyan nyikorgó-kesergőt e hajnali pillanatban, 179

Nemmozgo11 pontos.indd 179

2009.04.16. 9:57:38

és a közeli reptér pályáiról valószínűtlenül nagy repülőgép zúgott bele a kavargó égbe, hogy a lendületében támadt fuvallatok megmozgassák az előbb említett másik vasmadarat, mikor a képeslapot megfordítván idegen reszketés lett úrrá rajtam. Ami a papíron állt, zavartan dülöngélő, sietősen rótt betűkkel, nyomban kipofozta belőlem álmaim élősködőit, és újabb félelemre rántotta össze még nyáriasan csupasz, vértezetlen szívemet. Betűk, szavak, sorok, száradt tintavonalak, sorsok megfejtetlen rovásai, sebtében kanyarított lágy hangzók, melyek tragédiák bús sötétjében búgnak fel, és sikongó zörejek, szigorúan sarkított geometriában, gyönyör és fájdalom nászának üveghangjait karistolva elő. Olyannyira megrémisztett e rövid ámde baljós kézírás, hogy utána percekig jéghideg csapvíz alatt vonaglottam, majd forró levendulateát szürcsöltem hangosan, hogy szívdobogásomat végre lassulásra kérleljem. Nem is tudom, mennyi időbe telt, míg barátaimat végre reménykedőn felhívam, és megpróbáltam meggyőzni őket, hogy szükségszerű kirándulásomra elkísérjenek. Nem titkolták, hogy épelméjűségemet illetően bizalmuk alaposan megingott. Pedig csillagokat ígértem le az égről, oroszlánokról meséltem, akik őzgidákat ölelnek szelíden magukhoz, vad festékekbe dugtam az öklöm és felvázoltam lelkem ambivalens érzeteit, majd egy nyakam köré csavart G hegedűhúrral szemléltettem ijedt fájdalmam rezgéstartományát. Végre aztán napokkal, de ki tudja, talán hetekkel később kötélnek álltak, s belátták, hogy elutazásunk, hogy Laurát felkutassuk, nem pusztán egyéni, de végtére is egyetemes spirituális elégtétel a világ gyakran oly hálátlannak tetsző, idegen rendjével szemben. Együttműködésük visszaadta a barátságba vetett, megkopott hitem régi fényét. Magnéziumlánggal ragyogtam izgalmamban, ahogy indulásunk hajnala felvirradt. A képeslapot megelőzőleg minden nap félbehajtottam, hogy ekképpen védjem meg a természetes kopástól, s így végül olyan apró darabkává változott, hogy elutazásunk előestéjén már sem kabátom zsebében, sem mohó számmal összeharapdált párnám alatt nem leltem többé. Ennek persze barátaim egyáltalán nem örültek, mert ahogy a pályaudvar 180

Nemmozgo11 pontos.indd 180

2009.04.16. 9:57:38

odvas üregeiben bolyongva kioktatólag a tudtomra adták, ez a bizonyíték lett volna az egyetlen fogódzó, az egyetlen valami, hogy szavaimnak hitelt adjanak és kutatásunkat valóban jogosnak ítéljék. Bántott részükről ez a hitetlenség, de inkább hallgattam és igyekeztem derűsnek látszani. Idegen alakok árnyékában, idegen vállaknak lökődve törtünk előre hosszú időn át, idegen talpak nyomában, idegen kalandok felé. A pályaudvar hűvös, kavicsos katlanában poggyászunkat ujjfehéredésig szorítva sodródtunk néha a célunk, a száznyolcas vágány felé, néha pedig érzésem szerint éppen ellenkező, mégcsak nem is szükségszerűen vízszintes irányokba. Szótlanul vagy éppen a tömeget és a kezdődő nyári viharokat túlharsogva igyekeztünk egymás közelében maradni, de még így is szinte lehetetlennek tűnt barátaimat az ismeretlen hátak áradó masszívumában felismerni és magam mellett tartani. Messze volt, túlontúl messze volt még peronunk, de máris éhes kutyák szegődtek a nyomunkba, elkeseredett kitartással loholó szurtos ebek, szemükben a vágóállatok félelmével vagy éppen rezignáltságával, kitartóan őrizve a rúgásnyi távolságot tőlünk. Komisz sajnálkozás ébredt bennem e szánnivaló, olajos mancsú, vézna teremtmények iránt, akik, akárcsak mi, vesztük peremén egyensúlyozva szaglásztak megváltás után e húsban még gazdag, ám lélekben csaknem tökéletesen elszegényedett városi pusztaságban. Már fáztunk és ijedeztünk, ahogy a Nap lekullogott a dízelfüstös égről. Szőrös, szimatoló őreink elől jobb híján a nyirkos szervízalagutakba rejtőztünk, ahová a fémlajtorjákon át az állatok szerencsére nem követhettek minket. A hatvanadik vágány környékén járhattunk, mikor fejünk felett lezuhant az éjszaka, és mi ösztönösen kerestük a fűtőcsövek melegét, az otthonosabb falmélyedéseket, ahol álmunkban nem csöpög majd homlokunkra a rozsdás kondenzvíz vagy éppen a váltóhidraulikából megszökött gépolaj. Józan eszünk alkonyán, mogorván és elcsigázva pisszegtünk és suttogtunk, hátha e katakombák mélyén is meghalljuk az éjféli harangjáték vigasztaló dallamát. Találgattuk, hogy talán tévedés volt ekkora hévvel nekibuzdulni és jönni, rohanni előre, leszegett fejjel, ész nélkül, mint a bolondok. Próbáltam megértetni barátaimmal, hogy nem lesz ez mindig így, szedjék végre össze 181

Nemmozgo11 pontos.indd 181

2009.04.16. 9:57:38

magukat, másnap úgyis elérjük a száznyolcas vágányt, de erre egyikük egy konzervdobozt vágott hozzám, amiből előzőleg nyakkendőtűjével piszkálta ki a löncshúst. Jobbnak láttam befogni a számat. Vártam, hogy szememet elöntsék a könnyek, de meglepetésemre azt éreztem, hogy valaki gyengéden átkarol, de valószínűbb, hogy már az álmokon túlról nyúlt értem egy megváltó alkar és könyék, én ekkor mindenesetre megértettem, egészen tisztán ráeszméltem, hogy jó irányba igyekszünk, helyesen tájoltunk és iramodtunk, de illene már aludnom végre, mert kevés erőm és néhány napom van csupán, hogy elveszett Laurámat megtaláljam. Fogvacogtató hidegre ébredtem, két barátom egymás vállának dőlve szendergett a vágányokat összekötő földalatti járatok falának tövében. Tagjaim zsibbadtan tiltakoztak a kényelmetlenségek ellen, felálltam és tettem néhány tornamozdulatot, hogy fásult csontjaimat felmelegítsem. Rögtön belém nyilallt a sóvár vágyakozás Laura után, gyorsan felráztam barátaimat, akik ásítozva, morcos horkantásokkal ébredeztek. Állapotunkhoz mérten hamar a felszínre siettünk, hogy utunkat a száznyolcas vágány felé tovább folytassuk. Még meg sem pirkadt, sötét, szeles hajnal támadt arcunkba és megcsipkedte kialvatlan szemünket. Csomagjainkat vonszolva, mint fáradt korhelyek vonultunk az alvó vagonok között, olaj- vagy vizeletszagú talpfákon, csikorgó vaskapukon, a szél vad hullámverésén át. Barátaim kígyóként sziszegve káromkodtak oktalanságunk miatt, többször is elátkozták a napot, mikor könyörgésemre igent mondtak, rázták a fejüket, és felém vicsorogtak, mint valami félkegyelmű banda, amely fogvatartójára meresztgeti fogait. Szótlanul és kissé ijedten tűrtem kifakadásukat, melyet lelkem mélyén immár magam is értettem, és leszegett fejjel, némán törtettem előre a sötétség fagyos kamráiban, harminc tonna súllyal hallgató rozsdamarta vasdarabok között. Kínzó lassúsággal fakadt fel a fény a pályaudvar feletti égen, imánk éle szinte sebészi türelemmel boncolta fel az éjszakát. Mire nagysokára a száznyolcas vágányhoz értünk, már déli hévvel ragyogott a Nap, erőnkből és szitkainkból egyaránt kifogytunk. Fáradtságunk, őszinte megdöbbené182

Nemmozgo11 pontos.indd 182

2009.04.16. 9:57:38

semre, agresszívvá, sőt gonosszá tett minket. Egyik barátom, nem tudtam megállapítani, melyik, szabályszerűen megtámadott egy sósborszesz szagú koldust, és kicsavarta kezéből a cigarettásdobozt. A szerencsétlen ember hápogott egy darabig, majd felém üvöltött, hogy segítsek már neki, de engem már a saját tevékenységem foglalt le, megpróbáltam ugyanis egy elhagyott franciakulccsal beverni a napok óta ránk várakozó vasútikocsi ablakát, hátha így elégtételt vehetek hányattatásainkért. Szerencsémre másik barátom, aki reggel óta egy egész doboz komlócukorkát elfogyasztott, lefogta csapásra emelt karomat, és betuszkolt minket, dühös renitenseket a látszólag csak miattunk veszteglő vagonba. Miután találomra választott nappali kabinunkban elhelyezkedtünk, elhatároztuk, hogy alaposan kialusszuk magunkat, az előttünk álló utazás ugyanis kellően hosszúnak ígérkezett. Beszélgetni nem akaródzott egyikünknek sem, így zsebrádiómat kedvenc fehérzajomra hangoltam, s a barátságos sistergés csakhamar elandalított. Az volt a tervem, hogy a véletlenek kiküszöbölése érdekében egyszerűen megálmodom utazásunk kimenetelét, és Laura arcát felidézve az eszméletvesztés párnáira hullottam, miközben gázolaj élesztette acélötvözetek kezdtek dohogni talpam alatt. Az álommal rámtörő vízió merőben különbözött attól, amire számítottam. Valamiféle intenzív, női minőség hatotta át egész alakomat, önmagam képzete a szépség kacagtató könnyedségében tündökölt. Minden fehér volt körülöttem, mint egy tejszínhabbal teli tóban, s nem pusztán karcsú lábam és derekam, bársony érintésű, ámbraszappan illatú bőröm, hamvas vajszerűségem és harmonikus kókusztej-ízem miatt tudtam, hogy a szebbik nemhez tartozom, de átjárt egy eddig ismeretlen fokú szerelem elgyengítő hevessége is, ami felülbírálta visszafogott ifjúságom minden megfontoltságát. Párom szerény volt, fiatal, tehetős családból való. Illedelmes, és a felém irányuló szenvedélyében gyenge kezdeményező, így hosszasan lángoltam az érintetlenség perzselő hevében, és igyekeztem befogadót találni lankadatlan, női adni akarásomnak. A kontinentális éghajlat nyújtotta ragyogó nyári délutánokon az apám kastélya mögött megbúvó csendes 183

Nemmozgo11 pontos.indd 183

2009.04.16. 9:57:38

tavon csónakáztunk. Egy ilyen alkalommal egy lenyűgöző szépségű hat�tyúra lettem figyelmes, ami akár egy vízre ereszkedett angyal, lágyan lebegett a tó szikrázó fodrain. Annyira tiszta és fenséges volt e teremtmény, hogy azonnal rabul ejtette a szépre és az érintés örömére szomjazó szívemet. Súlytalannak tetsző felhőteste, tollainak vakító hófehérje, pompás nyakának íve mind reszketéssé változott bennem és felborzolta mohó vágyaimat. Attól a naptól kezdve nem telt el óra, hogy ne gondoltam volna rá. Nappal a tó körül sétálgattam, hátha újra megpillanthatom őt, éjjelente pedig a hálószobám balkonjáról kutattam a holdfényben felragyogó fehér alakját. Álmaimban dús tollazatába rejtettem szeretet után simító ujjaimat, és mosolygó államat boldogan dörgöltem begyének illatába. Reggelente persze kijózanító, honvágyhoz hasonlatos hiányra ébredtem, és csak vonakodva fogadtam párom kedvességét is, ahogy a reggeli étkezés előtt kezemre illedelmes csókot lehelt. Igyekeztem elhárítani a zárkózottságom okát firtató kérdéseket, enyhe meghűlésre hivatkoztam, ha sápadt arcom és réveteg tekintetem szóba került. Mégsem sikerült teljesen ellepleznem a hattyúhoz való delejes vonzódásomat. Egy párommal tett újabb csónakkirándulás alkalmával, mikor is a madarat hosszabb keresés után sem leltük sehol, keserű zokogásban törtem ki, és érzéseim titkát kedvesem előtt részben feltártam. Rendkívül megértő és készséges ifjút ismertem meg személyében, nem hordott le és nem nevetett ki, sőt, őszinte sajnálatát fejezte ki, és biztosított, hogy érzelmei irántam változatlanok. Vigasztalt és támogatott, ahogy csak tőle telt, de ahogy szemében idővel egyre több fájdalmat vettem észre, úgy szivárogtak mérgek az én szívembe is. A hattyú nem került elő többé, elnyelte őt a tó vagy az ég, és eltűnésével magam is rohamos fonnyadásnak indultam. Mindent, de mindent megadtam volna érte, ha e kínzó hiányt az élet csodálatos jelenségeinek bármelyik más irányából pótolhatom, de bárhogy igyekeztem is, bármekkora támogatást kaptam családom és párom részéről, a bennem tenyésző, egyre sürgetőbben lüktető vágy gazdagsága egészen átváltoztatott. Bőröm 184

Nemmozgo11 pontos.indd 184

2009.04.16. 9:57:38

és a teraszt díszítő őszi krizantémok egyszerre indultak hervadásnak, egykor bókokra ihlető hajam sötét erdeje immár megfakult kóróra emlékeztetett koponyám irtásán. Fogaim meglazultak és észrevétlenül hullani kezdtek, csontjaim recsegtek és nyikorogtak idegenné vált vázamban, mint egy ódon bútor szuvas, girbe-gurba polcai. Talán évek is elteltek ebben a lassú hanyatlásban, és mire életem delén túljutottam, már sem családom, sem kedvesem nem voltak a közelemben. Kastélyunk omladozó vályogviskóvá töpörödött, a néhai téglafolyosók nyirkos vakondüregekké szűkültek, és a művészkezek cserepezte kályhák barátságos melegét sovány gyertyák gyászsora váltotta fel. A téboly magányos gyermekdalait dúdolva sétálgattam a major határában, a valahai tó helyén iszapos ingovány szaga terjengett, és alig virradt meg, máris bíborba öltözött az égbolt, és mire az éjszaka kitombolhatta volna magát, újra hűvös, szeles hajnal buggyant ki belőle, mintha egy henteskés hasogatná kedve szerint a horizontot. Emlékszem, egyszer egy erjedt leveket engedő, túlérett szilvaszemért hajoltam le éppen, miközben megint egy piszkos alkony vonult nyugat felé és néma fénytömegek hunytak ki odafent. Ahogy a gyümölcsöt megérintettem, ujjperceim lehullottak kezem csonkjáról, könnyedén és fájdalommentesen, ahogy a szőlő hagyja ott az őt addig tápláló szárat. Elmondhatatlan melegség áradt szét bennem, érzetek egész serege rohamozta meg testem maradványát, talpamat egyszeriben melengetni kezdte az iszap, arcomat pedig a kifakadó, burkát átszakító élet friss fuvallata csapta meg. A boldogság váratlan hullámai, mint egy hangvillán, végigszaladtak rajtam, az öröm feszült, hirtelen koncentrációjában mellemen és hátamon megpattant a bőr, a hámsejtek tengere engedékenyen félrehúzódott, és nedves hattyútollak fakadtak elő lapockámból. Metamorfózisom a gravitációt sem hagyta érintetlenül, vérem altájaimból pezsegve a fejembe tódult, de ott sem állapodott meg, hanem áradt, örvénylett tovább a csontok illesztékén átcsorogva a csillagok vonzásának engedelmeskedve felfelé. Tudat és test meghaladásának e kozmikus tapasztalása közben észre sem vettem, hogy talpam mindeközben kiemelkedik az ingoványból, remegve maga mögött hagyja a földet, 185

Nemmozgo11 pontos.indd 185

2009.04.16. 9:57:38

melynek mélyén egyszerre gázolaj élesztette acélötvözetek kezdtek vad dohogásba, éppen mintha egy vonaton ültem volna. Az utazáshoz kötött valóságba visszatérni váratlan és ennek megfelelően kellemetlen volt. Még mindig az utaskabinban ültünk, s míg a furcsa álom maradék hangulata lassan szertefoszlott, először is az odakint rohanó tájat vettem szemügyre. Egészen új, borzongató földek, méregzöld erdőségek összefolyó tömegei szálltak mellettünk, ahogy kocsink egyenletesen haladt monoton sínvonalán. Az álomból magammal hozott hangulat nehezen enyészett, percekbe telt, hogy a különös madár minőségből visszatérjek emberi testem megszokott nehézkedésébe. Idegeim csak fokozatosan ébredtek fel, a mellkasomból és a koponyám felett vagy tizenkét centiméterre lebegő láthatatlan középpontból indult útjára az éberség, hogy befolyja a testemet, ami még mindig vacogott a vízió kámforától. Kiélesedésem hosszú volt, de egy felettébb érdekes tapasztalattal örvendeztetett meg. Éreztem, hogy a lapockáim felett, mint egy gyógyuló seb helyén, bőröm viszketegen összezárul álmomban felejtett szárnyaim csonkjain, és cipőm rejtekében ujjaim finom átmenettel alakulnak homogén úszóhártyából elkülönült, jellegzetes emberi tagokká. Mindazonáltal e visszatérés nem pusztán az érzeteket, te az elém táruló látványt tekintve is bizarrnak bizonyult. Barátaimra pillantottam, és beletelt talán egy percbe is, mire megértettem, mi idézte elő bennem a nyilvánvaló zavarodottságot. Egyik alvó társam éppen azt az inget és zakót viselte, melyekben a vonatra szállás előtt még magam pompáztam, másik barátom pedig békésen szendergett vászonnadrágomban és bőrcipőmben. Magamat is megvizsgáltam, és úgy tűnt, valóban összecserélődtek holmijaink: kétségkívül útitársaim ruhadarabjait fedeztem fel a testemen. Mivel egészen fortélyos módon minden szövet pontosan passzolt méreteimhez, nem háborogtam a dolgon tovább, inkább csendben kitántorogam a fülkéből, és a folyosón, bár eddig sosem tettem még, váratlanul cigarettára gyújtottam. Most vettem csak észre, micsoda káprázatos terekben haladunk, a vonat ablakán ellenállhatatlanul ragyogott be az ébredő nap méregerős ró186

Nemmozgo11 pontos.indd 186

2009.04.16. 9:57:38

zsaszíne. Odakint buján az ég felé törekvő lombokat láttam, fallikus kéjjel nyújtózó növényóriásokat, rónákból kiemelkedő puha gyepdombokat, hófehér szikrákat vető sziklák sorjázását, melyek akár gigászok gyöngysorai, fennkölten hevertek a láthatáron. Csodálattal merengtem mind e bénító erejű szépség és gazdagság felett, a cigaretta is ellágyított, így örömömben hamarosan a koszos linóleum padlóra hanyatlottam, könnyedén, gondtalanul, egy átázott ostya engedékenységével. Zarándok cserzettségű arcomat ujjnyi vastag szőr borította már, mikor barátaim végre felráztak, és figyelmeztettek, hogy a következő megállóval úticélunk végéhez érünk. Szerettem volna látni ekkor magunkat, egy külső, független szemlélő szemén át. Három elfuserált, átszellemült figura, az egyiken reménytelen apátia és társának fele ruházata, a másikon feslett nadrág és a komló rezzenéstelen nyugalma, majd a harmadikon a segítő kézbe kapaszkodás szemérme, az ébredő Nap ragyogása, és mindhármon a csüggedt borosta, a világ derékfűzőjének kibontása iránti vágy. Ezek voltunk mi, akaratos hősök, vasúti szellemek vándorgúnyában, folyton útonlévő, száraz kenyér illatú álmodozók. Túl lévén a nyár felén, összekapkodtuk csomagjainkat és lebotladoztunk a vagon lépcsőjén. Éreztem, hogy immár Laura földjére tettük a lábunk, és nincs már messze az idő, mikor a szorongás valódi okára, erre a lankadni nem tudó hiány mibenlétére rábukkanunk végre. A hatszázkilencvenhármas hely, így hirdette városkánkat a pályaudvar talpfái mellé vert rozoga tábla, ami nem tűnt egyébnek egy magárahagyott kilométerkőnél. Ha a lábam bírja még erővel és elmém csak két éjszakával frissebb, talán máris eltöprengtem volna a hatszázkilencverhármas szám rám gyakorolt, enigmatikus hatásáról, és biztosan bekopogtatok egy helybéli ablakán is, hogy a település nevének történetéről kérdezősködjek, ám gyomrunk böjti kórusának hallatán, talpunkon a ráégett távolság sebeivel, kedvem e nyomozástól hamar tovaszállt. Ahogy nem pontosan tisztázott célunk felé törekedtünk, mert törekedés volt ez, nem más, mint rettentő küzdelem, megváltásra szomjas tekintettel mértem fel a klasszikus, nyárvégkék égboltot, mely felé néha 187

Nemmozgo11 pontos.indd 187

2009.04.16. 9:57:38

egészen váratlanul karunkat kinyújtottuk. A fények úgy játszadoztak körülöttünk, mint boldog kutyakölykök, harsány, sebes felhők kergették egymást a színek átváltozásának fortélyos ütemében. A földön végeláthatatlan üvegtornyok magasodtak ki a kvarchomok sivatagból és agyagmeleg hegységek ráncai torlódtak szemünk előtt vándorok egymásnak dőlt vállaivá. Felborult barlangok karsztfogait láttuk, rajtuk mezőnyi virágutak ömlöttek elő, s ebben a szédítő illatgomolyagban lélegzetünket a bibék kék és lila és aranysárga pora csiklandozta. Puha és egészen lelassult vágtánk során utunk mellé nőtt enciánokról szakítottunk macskafejnyi gyümölcsöket, és ebben az erjedt folyékonyságban szentül hittük, hogy minden olyan egyszerű és boldog, mintha a hiányról és a kutatásról egy szemhunyásnyi időre megfeledkeztünk volna. Aranynapok költöztek belénk a hatszázkilencvenhármas helyen, és muszáj volt arra a gyalázatra gondolnom, hogy bárcsak ne lenne velünk folyton Laura, akire emlékezni kellett, s aki minden fájdalmat és csillapíthatatlan vágyat szorgos kínmesterként újra és újra felébresztett bennem. Egy este aztán belefáradtunk már az új világ ömlő ingereibe, és mivel éhség lángolt szikkadt húsunkban, a kockaköves korzók labirintusában holmi csapszék vagy fogadó után néztünk. Egy egérlyuknyi vendéglőre találtunk az egyik sikátorban. Kétvállnyi ajtó nyílt egy árnyas belső udvarra, ahonnan diszkrét narancsillat és gitármuzsika pompás keveréke áradt felénk. Helyet foglaltunk a törpeméretű ligetben a szabad ég alatt, s miután alig maradt pénzünk, úgy határoztunk, a legkitűnőbb vacsorát engedélyezzük magunknak. Mivel beosztással immár nem kellett törődnünk, végre teljes szívvel a gondviselésre bízhattuk magunkat. Az ételt egy kedves mosolyú, nyurga fiatalember szolgálta fel, akiről nem lehetett megállapítani, hogy vajon a személyzet tagja, vagy egy segítőkész helybéli csupán, aki hozzánk hasonlóan fogytán volt garasainak, s ekképpen igyekezett némi borravalóhoz jutni. A vacsora lassú szeánsza, az étkezés varázslatos tökélye letaglózta érzékeinket. Előételnek zöld fűszernövényekkel megfestett, hideg hagymalevest szervíroztak fel, erdei gombákkal összesütött, ropogós cipók ölén. 188

Nemmozgo11 pontos.indd 188

2009.04.16. 9:57:38

Ahogy ezzel végeztünk, és némán, már majdnem szomorúan merengtünk a keletkezett hiány felett, már szállították is a következő fogást. Pirított édenmagokkal hintett, édeskés sajtoktól nehéz és üde salátalevelektől könnyű remekmű, az úgynevezett angyalsaláta fokozta tovább elragadtatásunkat, majd az egészet mintegy megkoronázva egy további tál gyönyörűség érkezett. Makrélák hófehér szirmai nyíltak ki előttünk, vajpuha lazacgyümölcsök úsztak aranyló olajok mentén és halványrózsaszín burgonyaszirtek között. Ám ha még ez sem lett volna elengedő, az ízek orgiájának e kavargó csúcspontján, az általunk ismert desszert fogalmát teljesen átírva, végül asztalunkra került az óceánpuding. E koncentrált tengervízből készített zselészerű, áttetsző matéria íze felrobbantotta érzékszerveim gátjait, átvetett az érzékelés eddig észleletlen vidékeire, és ámuldozó újszülötté változtatott, aki a gyönyörtől csak dadogni képes. Nem adhatok számot erről az ízről, ha ez az íz szavakkal pontosan leírható lett volna, enciklopédikus terjedelemben halmoztam volna fel ismert és újonnan kifundált jelzőket, valószínűleg emberöltőkön keresztül. Leginkább úgy közelíthetném meg az élményt, ha elképzelem és magamba gyűjtöm az életben érzett összes szerelmet, minden zaklatott és lángokban álló pillanatával, bódult kéjével és ritmikusan nyilalló kínjával együtt, majd az érzelem e pusztítóra fokozott energiáját hirtelen lehűtöm, egy lombik falán egyetlen cseppé desztillálom, s e méregerős tinktúrát nyálkahártyámon keresztül vérembe keverem, szerveim utolsó zugait is elárasztva vele. Erős voltam és gyenge is egyszerre, mint aki a világ felett lóg egy vékony hágcsón, és először látja repülő gémek hátát. Verejtékezve a mosdóba tántorogtam. Reszkettem, mint a csillagok fénye, megkapaszkodtam a hideg kőben, s fejemet megadón a kábulat kútjába merítettem. Sós, édes, savanyú és keserű, egy lendülettel tolultak ki számon és egyéb irányíthatatlan nyílásaimon át. Nyársra húzott állatként forogtam sokáig egy forró tengely körül, míg a tisztulás e borzalmas tüze kitombolta magát rajtam, és utat törve felépítményemben kipréselt belőlem minden odabent megbújt salakot. Egyszerre már levegőt sem kaptam többé, és szánalmas halált 189

Nemmozgo11 pontos.indd 189

2009.04.16. 9:57:38

éreztem dobogni pattanásig feszült tüdőmben, ám ekkor, mint egy berúgott ajtón vagy behajított ablaküvegen át, kristálytiszta huzat áramlott át a szenny leomló gátjain, s fokozatosan visszanyertem eszméletemet. Tekintetem kitisztult, karomat új energia járta át, léptem pedig kön�nyűvé vált, lágy, olajos mozgásúvá, mint egy fagott billentyűi. Vissza sem tértem az étterembe, igazság szerint egészen megfeledkeztem róla, mi járatban voltam ott egyáltalán, s a közelmúlt ballasztját hátrahagyva, szinte önmagam számára is észrevétlenül a vízpartra szöktem. Ott aztán úgy hevertem bele boldogan az éjszaka anyamelegébe, mint egy hatalmas, puha dunnába. Kérdésektől zavartalan, nemes üresség telepedett belém, és mosollyal a számon aludtam el a langyos homokpázsiton, delfinfütty kódolta álmokra készen, egy hétágú csillag szimmetriájába helyezkedve. Megértettem, bőrömön éreztem a mindenség átható részvétét, a világ pazarló könyörületét az elveszettekkel szemben, a vándorok és bolyongók felé áradó soha nem fogyatkozó bátorítást, akik mindig a hazatérés reményét őrzik magukban, s szívükben a bánat nem más, mint a folytonos keresés pompás emlékműve. Akár formátlan, éhes élőlények, az éjszaka sötét, buja szirmai lassan kibontakoztak az óceán tajtékai felett. Az álom hajtányaival suhantam odafent, s szinte lakmároztam az égbolt nyüzsgő terményeiből. A boldog révület zenitjén bokám csillagokat csiholt a horizontra, és súlytalan szálltám örömére hamarosan mellém dugta fejét a Nap. A hajnal felhasadt, mint egy meleg kenyér, és alkonytalan idők jöttek, hosszan egymás után sorjázó órák, hetekké dagadó percek, pillanatok pisztáciamagjai, édes lényegek, oldódó támasztékai az időnek, túl a belátás és az értelem lehetőségein. Laura utáni kutatásom kényszere, mint egy gyulladás, lassan hevét vesztette. Idegeim lázas háncsa lehűlt, zaklatott igyekezetem, hajszolt velőm nem lángolt már úgy, mint rég. Őriztem még valamit, viselhető vágyat, kihordható fantomfájdalmakat, s ezek mind, akár őszi gázlókban a vadak nyomai, emlékeztettek a fejvesztett vágtára, de szenvedélyem megszelídült, idomíthatóvá vált, szomjam egyre inkább csillapodott. 190

Nemmozgo11 pontos.indd 190

2009.04.16. 9:57:38

Hetek teltek el anélkül, hogy egyetlen kérdést is feltettem volna magamban. Barangoltam a nyárország árnyas brácsaszólamaiban, fel és alá csúszkáltam a hangok birodalmában, mint egy önmaga tehetségét próbálgató kéz. Kábítóan érett gyümölcsökkel és friss rovarlárvákkal táplálkoztam. Hullámok takarója alól bújtam elő reggelente és nyugovóra is a megnyugtatóan sötét vizekbe tértem vissza. Mintegy vérszívó törékeny feje, eszméletem bennszakadt az illatos nyári idő vákuumában, minden lélegzettel az élet kvintesszenciáit szívtam magamba, valamint harsányan tündöklő zöld, barna, vörös és kék nedveket, melyek vadszőlőként futották be testem eddig színtelen homályát. Hogy meddig tartott ez az álom, ez az örvény, ez a tárgyak fizikáján nevető levitáció, nem tudtam megbecsülni. Az óceán kimosdatott félelmeimből, de ugyanakkor kiüresített és tétlenséget oltott belém. Legallyazott, kigyomlált, s a tüskével együtt elvitte tőlem a rózsát is. Bolond voltam, és hálátlan ezért az állapotért. Egy idő után, holmi láncok helyét kezdtem keresni magamon, de felületem sima volt és ránctalan, emberi gondolatok és vágyak számára immár megtapadhatatlan. Ujjaimat a számhoz emeltem, és a húsomba mélyesztettem a fogam. Visszaereszkedésem a hatszázkilencvenhármas hely tapintható valóságába egy rekkenő nap délutánjával vette kezdetét. Egy jókora, csiszolt márványgolyón ültem egy árnyas kapualj mellett, és ötoldalú betűkockámat dobáltam magam elé a földre. Vártam, hogy a szomszédos ajándékbolt kinyisson a szieszta után. Csupa olyan újságot és színes magazint árusítottak itt, melyekben mindig csak pozitív üzenetű, derűs hírek és tudósítások kaptak helyet. Habár ez az egyoldalú szerkesztői magatartás nyilván inkább csak kereskedelmi kísérlet volt, nem pedig a nagyvilág feldolgozhatatlan bestialitására adott dacos válasz, mindig jól esett átfutnom e humortól és kitartó bizakodástól felmelegedő sorokat. Vártam, hogy végre az apró üzlet hűs kamrájába léphessek, vártam, hogy az ezüstharang felcsilingeljen az ajtó felett, és feltáruljon az árnyas menedék, minden poros titkával és kisuvickolt szenzációjával együtt. Mert egyéb dolgom nem akadt e fénytől ragyogó, ám a forróságtól már szinte bejárhatatlan térben, egy óvatlan pillanatban újra előcsempész191

Nemmozgo11 pontos.indd 191

2009.04.16. 9:57:38

tem Laurát emlékezetemből. Csak bámultam, s újracsiszolt kíváncsisággal jártam körbe a lassan újra felbukkanó képeket, átéltem megint a közelség csiklandós kellemét, a bőr alatti izgalmakat, a köztünk esett játékok és harcok megannyi feszült mámorát. Most, hogy ismét itt volt velem, megtérten és gyengén nekem dőlt, s én erőlködés nélkül tartottam, mint egy erejét vesztett amulettet, mint egy vétlen kanáricsontvázat. Valami mágiának egykor mégis csak léteznie kellett köztünk, különben miért indultam volna erre a különös, fűszerillatú vándorútra. Ott ültem a márványgömbön a lassan tolódó árnyéksávban, és szerettem volna csak egyetlen megvilágosodást elfogni, egyetlen igét meghallani, ami megértette volna velem e kapcsolat makacsságát. Dobtam az ötoldalú kockámmal, melynek oldalaira Laura betűit véstem, de bárhogy is permutált a sors újabb és újabb variációkat, egyetlen név tartott fogva e néma nyári délután mélyében. A Mosolybolt zárjában elfordult a kulcs, és csilingelő játékba kezdett a látogatót jelző harang. Az üzlet ajtaja kitárult, s némi sötétség szökött ki rajta az utcára, épp csak annyi, mintha egy korsó víz löttyent volna a forró járókőre. Egy sóhajtásnyit vártam, majd csendben beléptem. Száraz, jóleső hűvösség fogadott odabent, s egy pipát a fogai közé szorító idősödő hölgy kacsintott rám köszönésképpen. A falak a cseresznyearomás dohány és a személyes mitológiával rendelkező ódon tárgyak semmihez sem fogható, nehéz és édes illatát árasztották, akárcsak a vaskos, hevenyészve leporolt polcok mélyei. A pipázó asszonyt láthatólag nem zavarta jelenlétem, hagyta, hogy körbebámuljam portékáit és falánk tekintetemmel aprólékosan végigkutassam e furcsa üzlet minden zugát. Megbabonázott a tárgyak sokfélesége. Volt itt minden elképzelhető holmi, száz meg száz képeslap, valódi vagy képzeletbeli tájak fotóival és festett zsánerképeivel, s akadtak komoly művészi értékű festmények is, kopott, díszes farámákban, poros üvegtáblák mögött. Minden egyes kép egy-egy külön történetet idézett, felhőtlen jókedvet vagy épp a bánat egy megrázó pillanatát, s annyi tűntetően néma, titokzatos arcot, fájdalomtól elnémult vagy kacéran ragyogó kisasszonytekintetet, annyi Pánt és Unikornist és Ikaruszt láttam, hogy szinte erőlködnöm kellett, hogy e tar192

Nemmozgo11 pontos.indd 192

2009.04.16. 9:57:38

ka lénykatalógus vonzásától elszakadjak. A már-már kényelmetlenül alacsony, és ennek megfelelően szűkös helyiséget a rejtettség hermetikus félhomálya és a női orrcimpákon kilehelt mézédes pipafüst tartotta a csodák mezsgyéjén lebegésben. Ott, ahol narancshéjszín gyertyalángok táncoltak vasmécsek közepén, a hajlongó fényben újabb és újabb csodákat fedeztem fel. Láttam rizsszem-méretű, smaragd angyalszobrokat, s legnagyobb meglepetésemre az enyémhez kísértetiesen hasonló ötoldalú kőkockákat, melyek hatalmas kezek játékaként valaha uralkodói sorsok felől döntöttek. Láttam törött kaleidoszkópokat és óceánpárában megrozsdásodott messzelátókat, komponisták befejezetlenül maradt műveinek kézzel rajzolt kottáit, apró tölgyfahordókat, melyekben a – nyilván meghamisított – címke szerint a híres madárbort őrizték. Láttam elsüllyedt kontinensek kőemlékeit, faágból faragott sáskaszobrokat, akvarelleket színes kalapban játszó gyermekekről, és zavarbaejtő röntgenfelvételek kétes eredetű kópiáit, melyek mindenféle szerzetek, sellők, szeráfok és a hírhedt Nephilim természetfeletti végtagjait ábrázolták. Tovább surranva az emlékek és álmok e titkos múzeumában, a folyosó zárt végéhez értem, ahol a teljes falat, de még a sötétre pácolt álmennyezet deszkáit is különféle maszkok egyszerre nevetésre ingerlő és ijesztő káosza takarta be. Ezerféle tekintet nélküli arcforma meredt rám, negédes bájjal, felbőszült haraggal és bölcs közönnyel, de mindenképpen a szivárványos pompa mögé rejtőző idegenséggel. Mind némán és mozdulatlanul tapadtak a falhoz, s mint egy halott karnevál alakjain, éreztem, hogy már rég nem földi időket szemlélnek nemlétező szemhéjuk alatt. Szótlan áhítattal álltam előttük, zavartan és megigézve, hiszen úgy tűnt, a látszólagos nyugalom ellenére máris lelkem rejtett kamráit fürkészik, a tudattalanomat faggatják, kérdeznek és parancsolnak, kacagnak és pityeregnek, képzeletben egymást félrelökdösve próbálnak saját történetüknek megnyerni, s közben féltékenyen és mohón hencegnek, hazudoznak, csak hogy elcsábítsanak, hogy szerelmet és félelmet ébresszenek bennem. Ebben a fokozódó, suttogó viharban különösen egy arc ragadta meg a figyelmemet, éppen a fejem felett. Egy arc, pontosan olyan, amilyennek 193

Nemmozgo11 pontos.indd 193

2009.04.16. 9:57:38

magamat elképzeltem, mikor tükröt még nem ismert a tudatom, s emiatt ez a valaha levetett hám, ez a megtagadott ikon most sokkal valóságosabbnak tűnt, sokkal élőbbnek és érdekesebbnek, mint pillanatnyi, valós önmagam. A maszk egy ősképet tárt fel előttem, egy eredetet, egy ideális középpontot, ahonnan valami összeomlás folytán a mába zuhantam, s ami felé, ha még nem rontottam el ostobán sorsomat, hamarosan talán újra közeledni kezdek majd. Az elveszett nagyszerűség iránti vágy vad monstrumként, hatalmas szárnyként csapkodott bennem, egy pillanatra megszabadultam súlyomtól, s ha akartam volna, minden bizonnyal kön�nyedén elérem és leemelem a mennyezetre erősített arcot is. Az eufóriába azonban hamar keserű sajnálkozás is vegyült, s ekkor elgyengítő emlékfolyam bukkant fel előttem. Láttam, mennyi de mennyi vélt lehetőséget szalasztottam el, mennyi csend ólálkodott már körülöttem, melyekbe nem nevettem bele, hány kéz akart volna érinteni, s én mégis hagytam az enyémből kihullani, és mennyi forró nyári napon vacogtam a magánytól, és hány télen át etettem cinkéket az egyedüllét kínjában. Mégis, itt volt ez az arc, melynek vonásai fiatalságomat és annak legszebb tengeri magasságait rögzítették, és úgy éreztem, bármit megadnék, kitépnék, leszakítanék, visszakötöznék és újranövesztenék, ha ez az arc most megint az enyém lehetne. Sóvárgásomat a dohányfüst fodrozódó felhői és a hölgy zavarta meg, aki nem messze tőlem a hátam mögött téblábolt. Nyilván felfigyelt meditatív ámulatomra, és úgy tett, mintha a port törölgetné le egy szokatlanul sovány buddhaszobor melléről. Hiábavaló lett volna titkolnom, amit valószínűleg azonnal észrevett, ezért inkább megköszörültem a torkom, és a varázslatos maszk ára után érdeklődtem. Elmosolyodott, majd fejével lassan nemet intett. Győzködtem, hogy velem jó üzletet csinálhatna, de hiába előre kész érveim rendszere, ő csak nem akart kötélnek állni. Még elutasításában is kedves maradt, a hangja meleg volt és édes, mint a frissen sült piskóta. „Tudja, sosem gondoltam rá, hogy túladjak rajtuk,” – mondta sejtelmesen – „ámbár egy cserének esetleg nem lennék ellenére.” Míg zavartan szavai értelmén merengtem, 194

Nemmozgo11 pontos.indd 194

2009.04.16. 9:57:38

kis pipáját kuncogva a szája sarkába biggyesztette. Elég tanácstalanul nézhettem rá, mert végül hozzáfűzte: „Elviheti, ha cserébe itt hagyja nekem a sajátját. Méltányos ajánlat, nemde fiatalember?” „Azt hiszem, nem értem…” – kezdtem volna éppen, de már szinte pajkos mosolya belém fojtotta a szót. Sokáig csak néztük egymást, mozdulatlanul, a részemről kényelmetlenül is, majd történt valami, ami elvette a helyzet komolyságát, és végül mindketten hangos nevetésben törtünk ki. Mikor úgy-ahogy magunkhoz tértünk, egyszerre csak egy igen meglepő dologgal állt elő: „Amíg Laura ideér, talán elfogad egy teát?” Megdöbbenésemben automatikusan bólintottam, bár figyelmeztető harangok egész szólama kondult fel bennem. Intett, hogy kövessem, majd egy egészen apró rejtekajtón, amin ő fürgén én pedig alaposan összekuporodva bújtam át, egy váratlanul tágas és világos nappaliba vezetett. Hellyel kínált, de mire nekiszegezhettem volna a szívemet megdobogtató kérdést, máris nyoma veszett egy másik, hasonlóan alulméretezett ajtószárny mögött. Összekuszált érzelmekkel járkáltam egy darabig a szobában, majd türelemre intettem magamat. „Amíg Laura ideér…” – hallottam újra a hangját. Kiválasztottam egy kellemes fotelt, és elhelyezkedtem az egyetlen ablak előtt, ami egy kacatokkal telezsúfolt udvarra nézett. A szoba ódon bútoraiból levendula és fenyő illata párolgott, mintha cserjék és fás kezdemények növekedtek volna a sötét komódok és szekreterek mélyén. Egy sornyi megcsodálandó dísztárgy akadt volna e kellemes nappaliban, ami leginkább idejétmúlt formákba zárt vágyak egész kis archívumának tűnt, ám figyelmem elsősorban Laurára irányult, a lányra, akit viszontlátni úgy vártam, s akire újfent tehetetlenül és szenvedélyesen sóvárogni kezdtem. Tudtam, ha sikerül egészen ellazulnom, ha felszabadulok a kutatás bénító görcse alól, s hajszám tárgya mellől egy pillanatra a fényre lépek, célomhoz máris közelebb kerülhetek, hiszen nem taszít el tőle ellenmágnesként a rajongás végzetes deleje. Az akarat mostanra teherré vált bennem, szinte akadállyá. Igyekeztem hát megadóan heverni helyemen, s olyan tisztának és átlátszónak lenni, mint a teavíz párája, ami nagy sokára meg is érkezett, és visszarántotta kalandozó tudatomat a szobába. 195

Nemmozgo11 pontos.indd 195

2009.04.16. 9:57:38

Az asszony velem szemben ült, elmaradhatatlan pipája most friss, légies dohánytól illatozott. Két kecses porcelán csészébe borsmenta teát töltött, s egy csapásra körülvett minket az erdők tiszta és hűs atmoszférája. Elszégyelltem magam, hogy várakozásomban talán elbóbiskoltam, de a hölgy jószándéktól sugárzó arca elűzte kényelmetlen érzéseimet. Sokáig szótlanul ücsörögtünk, kortyolgattuk a teát, s míg eszem egészen máshol járt, egy elismerő bólintással megdicsértem a remek italt. Laura neve szinte izzott a levegőben, de mire végiggondoltam volna, hogyan foghatnék bele, hogyan tegyem fel a kérdést, amivel egyben tisztáznám ittlétem okát is, vendéglátóm nagyot sóhajtott, és pillantásomat keresve ellenállhatatlan, sűrű szövésű mesébe fogott. „Szinte gyereklány voltam még, serény és kellően tisztelettudó, koravén és néha egy kissé cserfes is talán. Bőröm fehér volt, hamvas, és lágy, mint a vaj. Elhiheti, számtalan hódolóm akadt, köztük nem egyszer jóképűek is, mint maga, ha meg nem sértem. Legtöbbjük apám ismerősei vagy azok fiai közül kerültek ki, apám ugyanis tehetős és befolyásos ember volt, s mint ilyen, rengeteg támogatóval, ám annál kevesebb valódi baráttal. Úgynevezett udvarlóim bókjait mindig mosolygó szemmel fogadtam, de komoly szívbajt egyikük sem okozott, és e romantikus rohamok hatására úgy éldegéltem, mint egy elérhetetlen királykisasszony, aki kitüntetett helyzetének nagyon is tudatában van. Micsoda idők voltak! Minden közeledésben és szelíd visszautasításban csupán a szerelem ártatlan játékát láttam, és ügyeltem rá, hogy senki miatt ne legyen könnyes a vánkosom. Mi több, egy idő után bármi komoly szándék már megrémített vagy éppen untatott. Nem akartam választani a kérők siserehadából. Tudtam, hogy a választás és a csalódás együtt jár, mint rózsa és tövis. Büszke voltam, kacér, tévedhetetlen és magabiztos. Tették előttem a szépet, de egy hajszálat se adtam volna egyikért sem. Emlékszem, úgy osztottam a kosarakat, mint buzgó szentatya az ostyát. Ha hiszi, ha nem, az érinthetetlenség gondolata valamiféle kínzó gyönyört adott, és hatalmat, ami lassan rajtam is uralkodott már.” Az asszony rövid szünetet tartott, megszurkálta hamvadó dohányát, majd kérdő pillantást vetett rám. „Most gondolom kíváncsi, hogyan nyer196

Nemmozgo11 pontos.indd 196

2009.04.16. 9:57:38

te el ez a ripacs méltó jutalmát.” Védekezőn a számhoz emeltem csészémet, mert magam sem tudtam, hogy valóban kíváncsi vagyok-e rá. Egyre valószínűtlenebbé vált előttem a szoba és benne a vallomásnak e váratlan kiömlése. Szerettem volna közbevágni, hogy engem elsősorban Laura érdekel és türelmem nem teljesen önzetlen, ám az erre megfelelő pillanatot láthatólag elszalasztottam. „Egy napon apám, miután meggyőztem, hogy nem méltó lányához a helyi iskola vidékies szelleme, algebra tanárt fogadott mellém. Csinos fiatalemberhez volt szerencsém, aki kék szemével, kimért, tisztelettudó hangjával és rendkívül kifinomult intellektusával olyasmi érzelmet ébresztett bennem, ami nagyobb rejtélynek tűnt még a matematika tudományánál is. És akkor rá kellett döbbennem, hogy ő sokkal jobban ügyel a köztünk lévő távolság megőrzésére, mint bármelyik más férfi az életemben. Boldog voltam és rémült is egyben. Az első találkozásunk után rögtön tudtam, hogy beleszerettem, és már nem telt el nap, hogy ne fontam volna be mámoros gondolatokkal alakját. Nappal a major tava körül sétálgattam, irkámmal a kezemben, melyben az ő kézírásának vonalai sorjáztak, éjjelente pedig, mikor a vágy még inkább megkörnyékezett, a hálószobám erkélyéről kutattam a nyári égbolt konstellációinak képleteit, s bennük tanítóm ellenállhatatlan tekintetének csillogását. Ha válogatott parfümjeim segítsége kevésnek bizonyult, néha nem átalltam színlelt rosszullétekkel maradásra bírni őt. Ám hiába minden praktika és fondorlat, láttam, hófehér gallérja mögött nem lüktetett úgy az ér, nem rohant benne vadul a vér, ha a közelemben lehetett. Ahogy a szemeszter végéhez közeledtünk, keserűen beláttam, minden erőfeszítésem hiábavaló, csábító tudományom kudarcot vallott, és akit szeretek, érzelmeimnek mindörökre adósa marad. Tudtam, jobban teszem hát, ha szívemre hideg zubbonyt vetek, és a sötétbe vonulok, hogy kisírjam magamból e viszonzatlanságot, és türelemmel legyek, míg vágyam végül elenyész. Elérkezett az a rettenetes nyár végi nap, becsuktuk a tudós könyveket, és az ifjú tisztelettel elköszönt tőlem. Emlékszem, míg a kocsira várakoztunk, hosszan szorítottam a kezét, és reszkettem, tudván, hogy ez lesz az utolsó alkalom egy csókra közöttünk. 197

Nemmozgo11 pontos.indd 197

2009.04.16. 9:57:38

Apám jelenléte azonban túl feszélyező volt és az ifjú túl illedelmes. A pillanat elmúlt, helyrehozhatatlanul. Egész lényemben odavoltam, égtem, lobogtam, mint viharban a máglya, amire egy ártatlan asszonyt kötöztek. Ó, fiatalember, szörnyű volt, nem is sejti, mennyire szörnyű.” Míg beszélt, és története, mint a dagály, szelíden körém áradt, figyeltem múltba révedt, reszketeg tekintetét, csillogó szeme zöldjét, mely akár a csészében a tea, néha nedvesen megrebbent. El sem tudtam képzelni, miért ez a mese, miért pont nekem és éppen most, de inkább hallgattam bölcsen, és a magam módján vele együtt szenvedtem, hiszen nekem is meg volt a saját hiányom Laura személyében. „Miután egyedül maradtam, árva sejtelmem sem volt, mihez kezdhetnék a romok hátán. Az ábrándról, hogy valaha még kijut nekem a boldogságból, egyre inkább letettem. Fájt az elhagyatottság, de jobban fájt a szégyen, hogy nem tudtam kívánatossá tenni magam. Higgye el nekem, egy nővel alig eshet meg nagyobb tragédia. Családomat cserbenhagytam, az iskolából kimaradtam, a tanulmányok nem vonzottak már. Hiába vigasztaltak jóakaróim, tántoríthatatlan kedvvel fürdőztem a bánatban, s napról napra ócsároltam az idő természetét, hogy épp az én sebeimet nem akarja begyógyítani. Mindent megadtam volna, ha e fájdalmas hiányt az élet bármely más irányából pótolhatom, de bárhogy igyekeztem, a bennem tenyésző vágy más emberré formált. Visszahúzódó lettem, konok és barátságtalan. Megkockáztatom, talán kissé gonosz is, de mindenképpen rosszhiszemű, és hamarosan már gyűlöltem saját magam, és talpig feketébe öltöztem minden születésnapomon. Most talán azt kérdi tőlem, mi az oka, hogy mégis élek? Érdekli, hogyan jutottam át ezen a rácson?” Meglepetten pillantottam fel a teámból, hiszen, ha nem is pont ezekkel a szavakkal, de valóban ezt kérdeztem tőle. A hölgy rám mosolygott, majd lehunyta a szemét, mintha valami szerfelett ízletes ételbe készülne harapni. „Évek, fiatalember, hosszú, bénán egymás után felsorakozó, rettentő évek! És egyszer csak egy tapasztalat, egy csoda! De várja ki szépen a vé198

Nemmozgo11 pontos.indd 198

2009.04.16. 9:57:38

gét. Egy téli vasárnapon a miséről hazafelé igyekeztem, és utam egy ligeten át vezetett. Egy lélek sem járt arra, én pedig örültem a csendnek a sűrű fenyvesek ölén. A levegő olyan friss volt, mint a forrásvíz. Ahogy lépdeltem, fejemben az imák után maradt ürességgel, hallom, hogy egy csapat holló hangoskodik a cserjésben. Óvatosan közelebb kerültem hozzájuk, majd egyre beljebb hatoltam a metszetlen rózsák közt. Amit aztán a bokrok alján láttam, minden várakozásomat felülmúlta! A földön, a lehullott ágak rejtekében, egy tövisből épített fészekben egy törülközőbe csavart újszülött feküdt. Nem sírt, hanem nagyokat sóhajtott, és lassan kihűlő arcocskája égi színekben pompázott a hidegtől. Apró szeme nedves volt, felfelé nézett, egyenesen felfelé, de korántsem kétségbeesetten, inkább puha fáradtsággal a rejtélyt fürkészve, hogy vajon kié lehetett a kéz, ami őt e halálos gyermekágyba rekesztette, és vajon mit érezhet a szív, ha teremtményének egészen kicsi hantja egyszer majd megkísérti. A tüskés ágakkal dacolva gyorsan felkaptam a gyermeket és magamhoz szorítottam. Nyakának illata olyan volt, mint a tavasz első rügyei, tiszta és könnyedén jellegtelen, áttetsző, leheletnyi édes pára, még csupán sziromnyi fény. Kabátom gyapjújába rejtve a gyermeket, mit tehettem mást, visszasiettem vele a templomba. A pap éppen a felekezeti kasszánál állt, mikor beléptem. Véres ruhám láttán gyanakvó árny suhant át kenetteljes arcán. Ahogy a csecsemőt előhúztam, mintha csak egy puskát fogtam volna rá, az atya megzavarodott, és gyorsan körülnézett, magunk közt vagyunk-e. Mentségemre legyen szólva, egy hang sem jött ki a számon, így mielőtt részletesen beszámolhattam volna e csodáról, az atya csendre parancsolt és egészen világi hangon sorolni kezdte, ha már e szégyen megesett, milyen lépéseket kell azon nyomban foganatosítanunk. Tudod fiam, azóta sem értem, mit értett szégyen alatt, hacsak nem azt, hogy ezt a kincset, ezt az ajándékot aljas módon tőlem elrabolta, és később mindent elkövetett, hogy a hívők és hallgatók előtt engem befeketítsen. Álnokságán még talán túltettem volna magam, de ami eztán következett…” Mintha későre járt volna az idő, a hangok elmosódtak előttem, és azt hiszem, észrevétlenül álomba merültem. 199

Nemmozgo11 pontos.indd 199

2009.04.16. 9:57:38

Ekkor valaki a testembe bújt, hogy óvatosan kimenekítsen a szobából, s nekem eszem ágában sem volt ellenkezni vele. Elszakadtam az üres csészék mellől, térdre ereszkedtem, majd hangtalanul átpréseltem magam a szűk falrésen, amit eredetileg valószínűleg ölebek számára terveztek. A besötétedett üzlet folyosóján még egy percre megálltam a maszkok előtt. Vastag, aranyló zsírrétegként mázolta be őket a napnyugta bevetülő fénye, és az arc, ami nem is olyan régen még az elveszett ismeretlen utáni sóvárgás monumentális szárnyait lendítette meg bennem, most a vonások jellegtelen masszájába olvadt. Álmennyezet volt és padlásdoh, semmi több, így hát hamar, illúziók nélkül tovább indultam, s a Mosolybolt száján kisétáltam a párás, meleg estébe. Ahogy kezemet véletlenül elhúztam arcom előtt, csodálkozva ismertem fel bőröm borsmenta és újszülött illatát. Megpróbáltam elűzni magamtól minden gondolatot és zavart, mert beláttam, e rövid kalandot a Mosolyboltban békém érdekében nem szabad komolyan vennem. Tisztulni akartam, felejteni, és a nálam bölcsebb hatalmak kezére adni sorsomat. Akármilyen izgató volt is, már nem mertem bízni a szerelemben, így inkább a kószálók szerencséjére hagyatkoztam, és újra eloldoztam köteleimet. Néhány napi járás után sejtfolyadékaim vonzásának engedve a lenyűgözően kék óceán partjára vonultam vissza. A homok lágy volt, mint a vatta érintése, és krémszíne csaknem vakított a ragyogó napfényben. Az óceán pedig, ez a tajtékzó, vad táltos, olyan tisztának és fenségesnek mutatkozott, hogy kedvem lett volna színültig töltekezni vele. Ahogy a víztömeg áttetsző izmaival a partot csapdosta, az kimosott belőlem csaknem minden múltat, minden fáradtságot és keserű mélabút. Olyan volt megtérni ide, mint heverőt találni az örvénylő, dobogó talpakon rohanó világ mezsgyéjén kívül. Belefeküdtem a látvány káprázatába, hagytam, hogy felhabzsoljon az éhes fény, hogy simogasson, csitítson, hogy jobbá tegyen. Hálát suttogtam sorsomnak, hogy idekalauzolt, és indulásom óta talán először fordult meg fejemben, hogy talán nem is Laura, de önmagam miatt lehettem részese ennek a gazdag édennek, s a képeslapot sem ő, 200

Nemmozgo11 pontos.indd 200

2009.04.16. 9:57:39

hanem a kegyelem nyilvánvaló szándékával személyes őrangyalom küldte, aki azóta valószínűleg egy erjedt fügébe bújva kacag kalandjaimon. Bár mindig törekedtem rá, hogy akaratomat tettekre váltsam, hogy végre valami gyakorlati közöm legyen saját életemhez, most döbbentem csak rá, hogy éppen ez a rövidlátó akarat vezetett tévutakra. Folyton a jobb reményében tévelyegtem és cselekedtem az élet árnyai között, erőszakkal törtem előre gyászkocsik nyomvályúzta útvesztőkben, szellőzetlen kémények sötétjében, számban kopott ízekkel, megszáradt csókok mozsárban összetört porával, miközben csontjaimban félrehangolt zongorákat vert valaki és magukra maradt borjak bőgtek a szívemben. Csak a jót akartam, a legjobbat, a legnemesebbet, az alázatos tökélyt, de görcsös csomók növekedtek bennem e nagy akarással és éppen a lemondás éteri fokozata maradt elérhetetlen, kezem túl durva volt, hogy a törékenyt épen őrizze. Rejtve maradt előttem minden, ami világos és könnyű. Messzire néztem, és közben saját lábamban megbotlottam. Mint aki verést kapott, hevertem, de sosem pihentem. Rohantam bőszen előre, de semmit sem haladtam. Sírtam, de meg nem könnyebbültem. Most viszont úgy tűnt, a Nap varázslata megtörténik bennem, s műveleteit a fény végre valahára elvégzi rajtam. Olyan könnyedség szabadult rám, mintha magam mögött hagytam volna a testemet. Lélegeztem, minden erőfeszítés nélkül, és úgy éreztem, akár abba is hagyhatnám, hiszen légiessé váltam már magam is. Mint egy új játék, olyan volt ez az állapot, ízekre és illatokra gondoltam, melyek azon nyomban megjelentek nyálamban, orromban, bőröm verejtékében. Nem kellett mást tennem, mint fülelni, hogy a zajt vagy a csendet lenyűgöző szimfonikus zenére váltsam, kívánságom szerint a nap bármely pillanatában. Míg azonban e meglepő lehetőségek kifogyhatatlan formáival kísérleteztem, odakint halkan és éhesen osont a nyestlábú idő, s a csodák felett hamarosan újra győzedelmeskedni látszott. Bármennyi örömet is leltem a gondtalanságban, a hiány csak nem adta meg magát. Sokszor elképzeltem a vágyat, mint egy kis kék gúlát, éreztem éleinek metsző fegyelmét, s láttam, ahogy a fényt, az értelem fényét, kris201

Nemmozgo11 pontos.indd 201

2009.04.16. 9:57:39

tályos felszínén darabokra töri és szertedobálja. Máskor puha, mélybordó tengeri szivacs formáját öltötte, és észrevétlenül mellkasomhoz nőtt, akár egy idegen, külső szív. Kegyetlen, izgató, szinte kéjes viszketésbe kezdett, és hiába próbáltam simogatással megnyugtatni, minden érintéssel csak tovább tápláltam falánk étvágyát. Hajnaltól hajnalig egyre csak száguldoztam, égen örvénylő pályákon, épülő városok daruemelvényei és légiirányító-tornyai között, szirmos fejüket felém nyújtogató rétek felett, s már nem is könnyeket, hanem kerozint és virágmézet sajtolt ki szememből a sebesség és a megkergetett gyönyör. Bár enyém volt az akarat tudománya, a hiányt nem enyhítette semmi varázslat, kibújnom a honvágy és a szerelem csapdájából nem sikerülhetett. Mintha csak egy édenben léteztem volna, véremben a halhatatlanság plazmái áramlottak, mégis mindig akadt egy magányos foggyökér, aminek fájnia kellett, egy gondolat, ami az elmúlás nyugalmát kérlelte, és soha nem fogyatkozó időtartalék, a tökélyre érés ígérete nélkül. Kerestem valamit, amit – jól tudtam - mindenki másképpen nevez és keres, ezer meg ezer alakja mégis voltaképpen azonos a vággyal, amit számomra Laura megtestesített. Persze a vágyva keresők e népes közösségének tagjaként sem lettem boldogabb. Csak azt értettem meg, milyen sokan is vagyunk egyedül. A közelmúlt tetemes részét, mint egy elszabadult héliumballon, magasan, a távolságban töltöttem, és szívemet megrészegítette e perspektíva. És akkor úgy döntöttem, itt az idő, merülnöm kell, és elengedtem saját kezemet. Már vártak rám odalent. Ahogy hangulatom megsüllyedt, barlangborús éjszakák jöttek, vándorléptek a sár sötét kátyúiban, hirtelen rám törő vacogások az egyre hűvösebb pirkadatok mélyén, szomjúság és megfásult kábulat. Játéklabdák, melyeket a nehézkedés örömében az ég felé dobtam, de mire visszatértek hozzám, elkapni őket már képtelen voltam. Egy fakó nap estéjén egy sólyommal találkoztam. Az országút mentén, egy telekhatárt jelző fapózna tetején ücsörgött, s mozdulatlan szigorral szemlélte az előtte felkínálkozó tér gabonatábláit. Hideg, érzelmektől mentes szeme a távolt fürkészte. Lassan egészen megközelítettem, ám 202

Nemmozgo11 pontos.indd 202

2009.04.16. 9:57:39

továbbra sem változtatott büszke tartásán, az izgalom legkisebb jelét sem mutatta. Immár egyetlen lépésről pillantottam bele rezzenéstelen tekintetébe, és ha akartam volna, kezemmel talán megérinthetem a begyét, vagy durván redőzött bőrét, és a fájdalmat ígérő, éles karmokat. Úgy tűnt, a madárnak esze ágában sincs tudomást venni rólam, bárhogy próbálkoztam, füttyögtem és hadonásztam, a sólyom nem észlelte a jelenlétem. A láthatatlanság e tapasztalata gondolkodóba ejtett, először hátrahőköltem, majd riadtan felkiáltottam, ám hiába, e fenséges teremtmény meg sem moccant. És ekkor egy szempillantás alatt felrémlett bennem, hogy egyikünk, a sólyom vagy én, ebben a pillanatban halott a másik számára, nem más, mint szagtalan dög, elmúlt éhség, az éjszaka járataiban iszkoló meleg testektől megundorodott unalom. Akkor aztán menekvőre fogtam. Futottam, mert ez még megadatott, loholtam szántók mellé döngölt utak porfelhőiben, fenyegető erdők, meredek völgyek nyirkos párájában, falvak és városok fűszeres és olajos gőzében, s ha emberek akadtak utamba, hangosan lihegve vetettem oda nekik üdvözletemet, ám az emberek már nem köszöntek vissza. Nem kiáltottak rám, ha almát vagy egy fürt szőlőt csentem asztalukról, s nem háborogtak, ha levertem a kalapot a fejükről, vagy árnyékba tolt csecsemőik kocsiját vadul hintáztatni kezdtem. Észre akartam vetetni magam, hogy jelenlétemet megerősítsem, de csupán az észrevétlenség botránya lett osztályrészem. Szelepet akartam harapni ezen a keserűségtől meggyűlt szíven, hogy fájdalmammal elárasszam a világot. Kutattam tárgyak és szerszámok után, s azt reméltem, megsebesíthetem magam, mert azt hittem, ha véremet fakadni látom, végre bizonyítást nyer testi valóságom. Sziklák érdes falát és metsző éleit simogattam, vadrózsákról és citromfákról téptem puszta kézzel a tövist, ám hiába, sebeim csak nevettek rajtam, és minden további fájdalom csak Laura után parancsolt. Nem volt menekvés innen, nem volt megérkezés oda. Könyörögtem, sírtam és tomboltam, átkozódtam és fulladoztam, s mint egy vemhes kutya, üreget kapartam magamnak a földbe, elrejtőztem, és egyre csak vártam a megváltás üzenetét. Idővel annyira legyengültem, hogy egy puha lárva is az életemre törhetett volna. 203

Nemmozgo11 pontos.indd 203

2009.04.16. 9:57:39

Sokáig a föld zsírjából és a fák gyökeréből táplálkoztam, keserű nedveken, zavaros olajokon tengődtem, vaksötét, nyirkos folyosókon kúsztam előre, mintha magam is egy világtalan féreg lennék. Ha hatalmamban állt volna, bizony talán szívverésemet is leállítom, hogy magamban a vágy özönét megfojtsam, de hiába, a vérem szakadatlanul cirkulált ebben a vadállatiasan szívós testben, s mint egy bősz automata, körmeszakadtáig markolta és hányta a földet, az agyagot, a homokot, a kavicsot, a rothadó gyökereket és elhullott lények apró csontjait. Vízfolyások és lomhán csorgó erek mentén törekedtem, kanyarogtam egy végső kanális felé, hogy mint egy megfáradt forrás végül a felszínre fúrjam magam. Emlékszem, akkor tényleg azt hittem, hogy sosem jön el az idő, nem adódik alkalom a megszabadulásra, s a kárhozat folyosóin nem nyílnak számomra ajtók többé. Iszap töltötte meg a számat, és egyre csak számoltam visszafelé a másodperceket. Mielőtt azonban eszméletemet teljesen elveszítettem volna, történt valami. Egészen lassan, alig észrevehetően, mintha egy hosszú betegségből épülnék fel, egyszerre zsenge fény szivárgott rám odafentről. Súlyos vízrétegeken át jutott el hozzám, és lassan felemeltem irányába a fejem. Nem vacogtam már, hanem megújult erővel azonnal harcolni kezdtem, köröztem, csapkodtam karjaimmal, belevágtam a sötét sűrűségbe, megragadtam a remény e váratlan fonalát, és úgy húztam fel rajta magam, mint egy elém vetett kötéllétrán. A rügyek pattannak fel így, hogy kiboruljanak a világra: ilyen volt visszatérésem. Átszakítottam a tó lágy hártyáját, s amint tüdőmbe friss levegő áradt, lábam ösztönösen taposta az alattam ásító mélységet. Esetlenül, lélekszakadtában kalimpáltam a vízben, egyszerre éreztem a pikkelyként testemre tapadó ruha hideg nyirkosságát és az azonnal átmelengető örömet, hogy csupán karnyújtásnyira a cél, hogy itt vagyok, hogy megérkeztem, s a levegő ismét elbűvölően édes és friss burokként vesz körbe. A tó ismerős volt, talán álmomban jártam már a partján, s a part felett a tisztáson is, melyet vén cédrusok rengetege ölelt rejtőn, mint egy titkot. Lubickolva, szabálytalanul tempózva úsztam, majd kiverekedtem magam a vízből.

Nemmozgo11 pontos.indd 204

2009.04.16. 9:57:39

Helyenként mezei virágok csoportjai szöktek szárba, pipacs és mályva szabálytalan foltjai, a földet pedig körös-körül finom pázsit borította. A fák alatt, a sűrűn nőtt törzsek takarásában, két egymással szembe állított padot vettem észre. Az egyiken, ahogy egyre közeledvén megállapítottam, egy fiatal lány ücsörgött, vékony, fehér vászonruhában, ami úgy hatott, mint egy különös ministránsing. Fejét hátravetette, csukott szemmel tartotta a lombok feletti világ felé, s ahogy zavaromban és az ámulat bénultságával mellette megálltam, hallottam, hogy egy lassú melódiát dúdol. Nem is egy követhető, szerkesztett dallam volt ez, inkább egymásból alakuló véletlenszerű hangok elnyújtott zengetése, valami lágy, puha búgás, ami egészen finoman fonta be a fák közötti csendes teret. Ág roppanhatott a talpam alatt, mire a dal elnémult, a lány felém fordította a fejét, és hirtelen kinyíltak rám gyönyörű szemei. Elmosolyodott, és e mosolyt csak viszonozni lehetett. Még magamnak sem mertem bevallani e találkozás jelentőségét, hogy éppen most, oly váratlanul… Közben olyannyira elbűvölt arcának egyensúlya, hogy szólni sem tudtam, s mivel ezzel egyidőben lábam vad reszketésbe kezdett, hamar az üres padra ereszkedtem, éppen szemben a tüneménnyel. Köszönteni próbáltam, a torkomat köszörültem és szaporán sóhajtoztam, de aprólékos figyelme belém fojtotta a szót. Megcsóváltam a fejem, kínomban nevethetnékem támadt, aztán nevettem is, eleinte diszkréten, majd egyre felszabadultabban. Mutattam salátává ázott ingemet, víztől klattyogó, komikus formát öltött lábbelimet, mire persze ő is felkacagott, és csakhamar már úgy rázott minket a jókedv, mintha nagy boldogságunkban magunkra hagyott volna értelmünk. Ahogy ránk ereszkedett az este, még mindig nem fogyatkozott belőlünk a derű, ám ekkor már szorosan a lány mellett ültem, s egyre csak lestük a tóban csillogó hattyúkat, nyakak, szárnyak érintkeztek boldog pillanatokra, ujjak kutattak vágyott, csupasz felületek után, bőr és toll rejtekei tárulkoztak fel sóvár reszketésben, haj és hám illata kavargott lengén az erdő fái és a párolgó nádas körül. 205

Nemmozgo11 pontos.indd 205

2009.04.16. 9:57:39

A találkozásnak és az érintkezésnek e szertelen éjjelén, nem tettem egyebet, csak újra meg újra zuhantam, kiálltam a szakadék szélére és engedtem a szépség hívásának, szaladtam a fényről a sötétbe, a kétségből a reménybe, és hiába is akartam volna erőnek erejével kipréselni vagy elsuttogni azokat a kérdő szavakat, csókok forrasztották le számat és cédrusok édes zengése töltötte meg fülemet. Az igazsághoz tartozik, mennyire kívántam a vakságot, mennyire vágytam hinni, hogy megtaláltam végre, amit mindig is kerestem! Ha volt is még bennem némi kétség, nem akartam tudomást venni róla. Aminek ördögarca volt, attól elfordultam, mert tudtam, micsoda veszélyt jelentenek e törékeny örömre a folyton rajzásra kész aggodalmak. Annyira tökéletes volt minden, hogy még a hazugság is bűbájosan igaznak tetszett. A gyönyör indái hamarosan gúzsba kötöttek minket, pedig még egymás nevét sem ismertük. De mindez jó volt, émelyítően jó, gazdag, színes, tömény és bódítóan káprázatos, mint minden epekedve kicsalt mágia. Nagy idők teltek el. Éreztük Isten pulzusát, s közben végig egymás kezét fogtuk, elválaszthatatlanul. Törtek még ránk zivataros alkonyok, virágzott rajtunk a hajnal zúzmarája, de úgy tűnt, e szoros közelségben testem egészen meggyógyult, s a nyugalom, mint egy durva kéreg, szaporán benőtte az egykor hiánytól sajgó szöveteket. Úgy jártunk-keltünk, mintha mi ketten egyetlen érett termés lennénk, ő és én, egy szempár két fele, mely együtt a térben látni képes, csont és velő, ami az időre nyit kifinomult érzékeket. Rendkívüli élességre tettünk szert, szinte faltuk a csodákat. Gyíkok fürge lépteinek dörgését hallgattuk egy napsütötte téglafalon, vajat kanyarítottunk a kenyérre, és élveztük a vaj lassú olvadásának muzsikáját. Ismertük hangját a változásnak, kihallgattuk a természetet, ahogy a szeder érik, ahogy a kancában először moccan a csikó, ahogy a könny párolog egy napszámos arcán, ahogy a kristályból éjjelente az utolsó fény is szökni próbál. Aranyidő volt ez, a vágy betakarításának egyetlen, hosszú évszaka. Javait úgy pazarolta ránk az élet, hogy már nem tudtam álmodni többé. Vajon ki sejthette volna, hogy egyszer a kimeríthetetlen is kevésnek bizonyul majd? És hogy váratlanul ismét ott találom magam, ahol az egész elkezdődött? 206

Nemmozgo11 pontos.indd 206

2009.04.16. 9:57:39

Egy napon meglepő búskomorsággal ébredtem, és rögtön párom után kaptam hidegtől zsibbadó kezemmel, ám csak a hiányára kulcsolódtak ujjaim. Ahogy szememből kipislogtam az éjszakát, láttam, hogy ott kuksol nem messze tőlem, a faágon. Megérezte, hogy ébren vagyok, lassan, és szokatlanul szomorúan tekintett rám, majd megszólalt. „Ha valakitől szárnyakat kapsz, hamarosan el fogod hagyni őt.” Jó harminc méter magasságban, egy cédrus vállán ültünk, az óceán felett. Ráérősen bámultam a vízen szikrázó pazar fényeket és a partvonal éles kőszirtjein az óriások harapásnyomát, és az elhangzott szavakon tűnődtem. Bár a Nap változatlanul ragyogni akart, a nyugati horizonton dühödt királykékben sorakoztak fel és egybeolvadtak a vadul közelgő felhőhadak. Kellemetlen, csapongó szellők rázták a fákat, egy-egy rezdülésükre bátortalanul egymásra mosolyogtunk, szinte megszokásból, valahol a szerelem és a félelem között, ahol a legkönnyebb elvéteni a következő lépést. Kicsivel később a lány halk dalra fakadt, s a fülnek kellemes skáláktól merőben eltérő hangközök búgtak elő ajkai közül. Miért beszél nekem most szavak nélkül is a halni készülő fák frekvenciáiról, melyek vénségükben, ahogy idejük lejárt, így búcsúznak el a világtól? Miért ez a melankólia tartományán belül megénekelt, fásult és komor búcsúdal? Egyszer azt mondta, boldog életű fákból érdemes csak koporsót vágni. Akit ilyenbe fektetnek, annak békéje szilárdabb a kőnél is, ami a nevét viseli. Aggódva kutattam a lány mozdulatlan alakját, egymást finoman tördelő kezeit, haját, ahogy néhány tincset a szél játékosan egy levél köré csavart. Figyeltem az elmosódó határokat, ahol teste és a növény egy ívben egymásba záródott és lényegük között egy óvatlan pillanatban már elmosódott a különbség. Úgy hallgattunk most, némán, mint két egymás mellé tolt szék, amiről csak az imént álltak fel és távoztak jókedvű valakik. Emlékeztünk még némi melegségre, de félszemmel már a vihar gyülekezőjére sandítottunk, néztük e vadul fodrozódó mély színeket, néztük a reménykedő szemén át, de tudtuk, hogy eljött az idő, egyikünkön rajta a sor, hogy megtörje a varázst, mert a mulandóság a varázs legszentebb természete. 207

Nemmozgo11 pontos.indd 207

2009.04.16. 9:57:39

Arra eszméltem fel, hogy kérdőn néz rám, rettentő, gyönyörű szomorúsággal. És azt mondta: „Tudom ám, hogy nem engem kerestél. Ne essen nehezedre bevallani. Látom a szemedben, ahogy, ha nem figyelek éppen, még mindig lángol. Beismerheted a félelmet, semmi rossz nincs abban. Félni nem szégyen, de arra életet alapítani… Ezért mondom neked, akiért elindultál, akiért mindent magad mögött hagytál, alagutakba bújtál, akiért tulajdonképpen hazudtál és még az arcodat is elcserélted, az nem én vagyok. Lehetnék akár én is, de nem én vagyok, nem én.” Szavai villámcsapásként értek, váratlan elektromosság borzolta fel egész testemet. Bár szívem őrülten kalapált, hirtelen kifutott belőlem az erő, mintha a vérem talpamon át a mélybe csurgott volna. Egyszerre kívántam, hogy ne folytassa tovább, és gyötört a vágy, hogy egyre újabb csapásokkal korbácsolja ki belőlem a lehető legtöbb keserűséget. „Az ember néha nincsen tisztában vele, mit keres. Azt hiszi, ha hiányzik valami, annak szükségszerűen léteznie kell. De ez nem feltétlenül van így.” A bőröm alól szólongatott, és kínomban összepréseltem öklömet, mintha a tudatomra készülnék csapást mérni vele. „Ami hiányzik, annak hideg helyét érezzük, s még amivel rendelkezünk is, az is lassan megdermed e hiányban. És mi szeretjük ezt a széthulló romantikát. Szeretjük, ha önigazolásból a lejtőnek indulhatunk.” Mély felindultságomban újra a kezéért kaptam, mert hirtelen nem éreztem már biztonságban magam a harminc méteres mélység felett. A szél feltámadt, és figyelmeztetőn megrázta alattunk a cédruságat. A lány hagyta, hogy hozzáérjek, úgy éreztem, ujjai viszontszorítják enyéimet. Bár bátorításra és nyugalomra szorultunk mindketten, épp ezek az erők hagytak most cserben mindkettőnket, és kis híján már csak egymásba fonódó tekintetünk tartott lebegésben a készülődő káosz felett. A szívemben támadt balsejtelem arra ösztönzött, hogy magyarázkodni kezdjek, hogy ellenkezzek, s biztosítsam, amit mond, az csupa bolondság, ám mégsem tettem. Inkább magamhoz szorítottam, s ő szerencsére engedékenyen fo208

Nemmozgo11 pontos.indd 208

2009.04.16. 9:57:39

gadta a közeledésemet. Úgy kapaszkodtunk egymásba, mint a körhintán összegabalyodott, ijedt gyermekek. A növekedő szélben száját szorosan fülemhez nyomta, és úgy mesélt, suttogott nekem, mintha attól félne, a vihar ellopja tőlem legfontosabb szavait. „Anyám és az ő különös rögeszméi. Menekvés a sors karmai elől, folyton elrontott irányokba. Tudom, miről beszélek, ó, jól tudom. Nem nehéz felismerni, hogy e folyamatok megrontják saját magukat. Mert mit akarunk mindnyájan? Szerelmet, boldogságot. Ilyen célokkal a legkönnyebb hibát véteni. Anyám szerelmes volt, és makacs, mint egy hattyú. Elbűvölő jelenség. Elcsábított valakit, akit nem neki rendelt az ég, aztán minden egyes lépés csak bonyodalmakat és fájdalmat szült. Anyám várandós lett, a választottja pedig kisiklott öleléséből, nyoma veszett. A boldog révület tetőpontján anyámat egy ideig nem érdekelték a következmények. Majd mikor aztán csúful magára maradt, szinte eszét vette a bánat és kétségbeesés. Miközben méhében élet mozgolódott, őt magát egyre sűrűbb fátyolba vonta a kilátástalanság sötétje. Templomba járt, és az Úr asszonyának képzelte magát, buzgón szórta imáit az oltárra, és a gyertyák fölé tartotta a kezét, hátha megragadhat még némi világosságot. Fekete kelméket hordott, hogy eltitkolja állapotát, sőt, a gyóntatószéken nem egyszer szeplőtlenségével hivalkodott. Harcolt, minden pillanatban harcolt és reszketett, viaskodott az elkerülhetetlen jövővel, és minden éjjel a múlt emlékeivel hált. Bár sóvárogott a születendő gyermekre, hogy annak apját valamiféleképp visszakapja, ugyanakkor szabadulni próbált terhétől, mert nem mást, mint a bűnt, egész korán elhibázott életét készült újra világra hozni általa. Ez a kettős akarat, ez a feloldhatatlan ellentmondás végül megroppantotta elméjét. A gyermeknek életet adott, jobban mondva egy bokor alján kilökte magából, mint egy beteg szervet. Nyomban magára hagyta az újszülöttet, ám nem jutott messzire e sötét tett után. Vértől ragadós, foltos ruhája és keze, zavarodott tekintete elárulta őt. A templomba szaladt, hogy e rettenetes vétket még melegében leimádkozza magáról, de a papnak rögtön szemet szúrt ijedt ábrázata. Mire a gyermekért szalajtottak, 209

Nemmozgo11 pontos.indd 209

2009.04.16. 9:57:39

annak két lábujját már lecsipkedték a hollók. De életben maradt. És felnőtt. Most itt ül melletted, és próbálja megérteni, hogy akire oly hosszú ideje várt, valójában nem hozzá érkezett.” Vádlón rám emelte könnyes szemét, tekintete úgy hatolt belém, mint egy könyörtelen, halk nyílvessző. A hallottakat emésztettem, miképp azok is engem, s zavaromban a mélységbe bámultam. A történet teljességgé állt össze bennem, s míg az illeszkedő mozaikok egy rémisztő mesét alkottak, nem állhattam meg, hogy ne vessek egy röpke pillantást a lány csupasz lábujjaira, ám e páratlan finomságú tagok, úgy tetszett, a történet ellenére maradéktalanul épek. Megvadult körülöttünk a szél, a horizonton a vihar egyre csak tört felénk. A nyílt óceánon óriási víztarajok, kegyetlen tajtékbordák emelkedtek felfelé, mint megzavart állatok horgadó dühe. Ahogy a vízpára szétoszlott, észrevettem, hogy a part szikláinak vonalát egy helyen éles kőnyelv szakítja meg, ami akár egy karcsú félsziget, váratlanul a zúgó víztömegbe nyúlt. E képződmény alaposan megzavarta a táj egységét, és el sem tudtam képzelni, micsoda idegen funkciókat rejtegethet. A lány ekkor így szólt: „Hát megtaláltad végül. Jól látod, az ott a nyolcszázegyes szirt. Nem ismered fel? Hiszen ide indultál, ezt a helyet kerested. Voltaképpen te építetted.” Borzongató izgalom szaladt át rajtam, összerándultam, mint aki valami savanyúba harapott. Hiába igyekeztem, nem értettem a dolgot. „Egyáltalán nem vagyok biztos benne, mi az, amit keresni indultam.” „Hiszen hiányzott valaki, nem igaz? Hiányzott, mert eltűnt. És hiába próbálod tagadni, hiába is ellenkezel, tudom, hogy lelked mélyén azt szeretnéd megtudni, miért tűnt el.” A lány szavai gondolkodóba ejtettek, sokáig hallgattam, és oda-vissza pásztáztam tekintetemmel a nyolcszázegyes szirt haboktól nedves csillogását. A régi fájdalom újraéledt és elmosott minden derűt és mámort, akár a dagály a homokba szerelmeskedett nyomokat. A lány közelebb húzódott hozzám, gyengéden átölelt, a vállamra fektette a fejét, és úgy suttogott nekem. 210

Nemmozgo11 pontos.indd 210

2009.04.16. 9:57:39

„Ha kíváncsi vagy, ha mindenáron tudni akarod, miért vagy boldogtalan és hová tűnt el a másik, akkor elvezetlek arra a szirtre. Csak követned kell, s a titokra fény derül.” Szemével leplezetlenül könyörgött, hogy ne ezt a lehetőséget válas�szam. „De dönthetsz úgy is, hogy a keresésről örökre lemondasz, s nem engeded, hogy tovább sajogjon benned a bánat. És akkor itt maradhatsz velem.” Ha lehet ilyet mondani, egy pillanatra a bizonytalanság tökéletes egyensúlyában álltam. De nem volt több egy pillanatnál. Aztán lassan a tenyerembe temettem az arcom, szégyenemben, vagy talán, mert ott és akkor szerettem volna valaki más lenni, aki egyenesebb, de főként tisztább, mint én. Túlságosan messziről jöttem, mondtam magamban, és ha kínvallatásnak vetnének is alá, akkor sem jelenthetném ki, hogy úgy érzem, célhoz értem. Legyen bármi ára is, most már nem torpanhatok meg. Egyszerre voltam valami undorító derűtől megrészegült és mélységesen csalódott is. Megértettem, ha akarom, ha nem, de ezt a lányt, aki immár végleg a karjaimba készült omlani, menthetetlenül magára fogom hagyni. Semmi sem volt ebben, amit az értelem súgott volna. Nyers ösztön volt, szótlan, ellenőrizhetetlen. Éreztem magamban a vad konokságot, a bakok faltörő kedvét, hogy a titkot, ami egy távoli múltban egy képeslap formájában fekvésemből hirtelen talpamra állított, mindenáron leleplezzem. És olyan közel kerültem most ehhez a célhoz, hogy elég lett volna összeesnem, s máris odaértem. Már csak néhány rendkívül nehéz mozdulat van hátra, gondoltam nem kevés iróniával, és szép lassan lefejtettem vállamról a lány karját, mintha egy ágat hajtanék félre, mielőtt visszavágom. Nem nézett a szemembe, ez a csodálatos lény nem akarta, hogy tekintetével szomorítsam magam. Ami ezután történt, az a megmagyarázható valóság mezsgyéjén kívül esett. A faágról egy meglepően egyszerű technikával, egy elfeledett törvényt kihasználva, két pillanat alatt épségben a földre érkeztünk. A nedves homokföveny szőnyegként vezetett minket a nyolcszázegyes szirthez. 211

Nemmozgo11 pontos.indd 211

2009.04.16. 9:57:39

Az úton émelyítő gyengeség szállt meg, végig a bocsánatáért esedeztem, és reménytelenül aljasnak éreztem magam. Kihasználtam őt, ez dörömbölt mindkettőnk mellkasában, elraboltam mindenét, hogy az elveszett Laurát megtaláljam, azt a Laurát, aki e pillanatban semmivel sem tűnt valóságosabbnak őnála. Pocsék érzés volt, a velejéig förtelmes, mégis szótlanul követtem, tehetetlenül. Rémlik, néhány szót még elejtett az asszonyról, akit anyjának gondolt, s akit én pipával a kezében ismertem meg egyszer. Hirtelen párhuzamok ragyogtak fel bennem, levegő után kapkodva eszméltem rá, hogy ugyanazt cselekedtük az asszony és én, tudniillik cserbenhagytunk valakit, csak mert egyszer minket is cserbenhagytak. Ő, aki előttem gyalogolt, ő volt minden, amiről valaha álmodtunk, s mi nyomorultak, álmodni is gyávák, elszalasztottuk a lehetőséget, féregpózba merevedtünk és vinnyogtunk, hogy sosem jön el a mi időnk, pedig zsíros földben éltünk és a szánk sosem éhezett, szerelmünk zsarnokság volt és a fájdalmunk önzés. Nem érdemeltük meg, hát elvétetett tőlünk. Laura csendben haladt az óceán felé, gyönyörű fekete haját gyászlobogóként ringatta a szél, s csak néhány szál tapadt meg könnyektől nedves halántékán. Elértük a kőnyelv tövét, tempónk meglassult. Óvatosan lépdeltünk a vizes sziklák hátán, keresve a biztonságos vízszinteseket, a lábfejnyi üregeket, a talpnyi réseket, melyekben lábunkat megvetve a köves félsziget csücske felé törekedtünk. Szívem fájón elzsibbadt, csendesen vágyakozott az elveszett harmónia után, talán, mert tudta jól, ami ezekben a percekben történik, sosem tehető majd jóvá. Megriadt sirályok rajzottak ki titkos fészkeikből, sikításuk hallatán majdnem elhibáztam a lépést. A vad hullámverésben hideg vízpermet csapott az arcomba, és só rántotta össze a kiút után kutató szememet. A távolban az ég megfeketedett, sebes, kérlelhetetlen éjszakai tömegek száguldottak felénk, s a szél zúgása immár minden gondolatot szétszaggatott bennem. Még megpróbáltam magamhoz szorítani Laurát, akinek könnyű alakját ide-oda dobálta a vihar, de kezem lecsúszott a derekáról. Nem is nézett már rám, sietett, lebegett valahová, várta, hogy az egész mielőbb 212

Nemmozgo11 pontos.indd 212

2009.04.16. 9:57:39

véget érjen. Úgy rémlett, szökni akar előlem, megmenekülni a képemben megjelent csalódástól, maga mögött hagyni a keserűséget, az omladozó földet, ahol számára a szerelem nem fordult gyümölcsbe. Ahogy haladtunk, ahogy sodródtunk célunk, a nyolcszázegyes szirt végpontja felé, egyre nehezebbé vált egymás közelében maradnunk. Fáztunk és ijedeztünk, mert a Nap eltűnt egy tomboló felhőfalka mögött, és itt lent, a huzatos semmiben, a színek e pszichedelikus hidegségében, lenyűgözött rettegésben vártuk a következő, talán máris utolsó pillanatot. Akármennyi idő telt is el, a dolog előbb következett be, mint arra felkészülni lehetséges volt. Váratlanul egy óriáshullám bukkant elő és tömör vízfal tarolta le a szikla felszínét. Az erő irtózatos volt, ellenállásom pedig nevetséges, a hullám azonnal levert a lábamról. Emlékszem még, a víz alá merülve ösztönösen fogás után kerestem a csúszós, algás kövek között, de törekvésem hiábavalónak bizonyult, mintha földrengéskor egy árvácska szirmába kapaszkodtam volna. Az áramlat magával sodort, halálra váltan tapostam lábam alatt a zavaros mélységet, bőszen fuldokoltam, nyársra húzott állatként forogtam tébolyult tengelyem körül, és a véget éreztem közeledni pattanásig feszült tüdőmben. Aztán mintegy varázsütésre, a kibírhatatlannak érzett kínok elhallgattak, és minden csendes, hideg és sötét lett, mint egy elpusztult cet szeme. Valahol egészen máshol vetett partra az óceán már mérséklődő dühe. A levegő friss volt, szinte már kedveskedő. Még azt sem tudtam, életben vagyok-e egyáltalán, mikor szememet kinyitottam. Nedves parton feküdtem, vizet és homokot öklendeztem a mellemre, ahogy oldalra fordultam. A vihar távozóban volt, az egykor tomboló szél elnyugodott. Jóllakott nyájként sodródtak tova a fellegek, és újra ragyogó, egészséges kékben díszlett az égbolt. Erőt vettem magamon és felegyenesedtem. Kémleltem az óceánt, a lomhán hömpölygő hullámok árkait, és közben szívemet ólmos nehézség töltötte meg. Sehol sem láttam. Laura eltűnt. Bizonyos volt számomra, hogy ezúttal örökre. Egyáltalán semmi reményt nem éreztem, nem csalo213

Nemmozgo11 pontos.indd 213

2009.04.16. 9:57:39

gattak újabb képek keresésre, üres voltam és rideg, mint egy bádogvödör. Fémíz kavargott száraz, összetapadt számban. Vártam néhány percet, hátha. Aztán leszegtem a fejem és sarkon fordultam. Megértettem a leckét. Ostobaságom felismerése letaglózott, s már a büntetést sem sokalltam kitartó vakságomért. Tudtam, mennyi de men�nyi lehetőséget szalasztottam el buzgó vágyaim után rohanva, mennyi csend ólálkodott körülöttem, melyekbe sosem nevettem bele, hány kéz akart érinteni, s én mindig hagytam az enyémből kihullani, míg nem ideértem, a forró nyárba, az elveszítés drámájának e csendben forgó színpadára, itt voltam, újra, üresen és elhasználtan. Laura eltűnt, így tudatta velem, mi történt régen, mi történt valójában. Mindez logikusnak tűnt, törvényszerűnek, s e törvény ellen nem volt kapálózás. Lassan ballagtam győzelemtelen békémben. Néhány napig még a közelben időztem, úgy gondoltam, megvárok egy vonatot, ami hazavisz majd. Ám mint az efféle vonatok általában, ez is csak ritkán és váratlanul indult. Az ösztöneimre hagyatkoztam, bolyongtam a szinte néptelen városkában, ami nyárutó lévén, most még elhagyatottabbnak tűnt. Mint egy holdkóros, elrévedtem ismerősnek vélt porták előtt, erőtlenül próbálkoztam a vaskapuk kilincsével, éjszakánként pedig gyógyfüveket rágtam, hogy az üresség fekélyét elcsitítsam. Hosszasan, kitartóan kerestem a Mosolyboltot, mert vakon hittem, ha a pipázó hölgynek történetemet elmesélem, valamit még jóvátehetek és ezzel talán keserűségem is megenyhül majd. Szerettem volna elmondani neki, hogy Laura gondol és vár rá, hogy létezik, hogy életben van. Szerettem volna beszélni valakinek róla, hazudni róla, csodás hazugságokat kettőnkről. Ez a célom teljes kudarcba fulladt. A pipázó hölgynek ugyanúgy nyoma veszett, s eltűnt vele együtt az örökmozgó masinákkal és zenélő képeslapokkal telezsúfolt kirakat, a dohos homályban rejtőző csodák, a mentatea illata, és a néma maszkgyűjtemény is, ahol talán utoljára véltem emlékezni igazi arcomra. De nem csak a parányi üzletet, de a környékét sem leltem már többé, mintha soha nem is ültem volna ott, ahol kockámmal a szerelem helyes sorrendjét igyekeztem kisorsolni annak idején. 214

Nemmozgo11 pontos.indd 214

2009.04.16. 9:57:39

Nem kellett sok idő hozzá, hamarosan a fásultság és a közöny hálójában találtam magam. Az unalom, mint a penész egy rothadó gyümölcsöt, lassan emészteni kezdett. A pályaudvar felé igyekeztem, de nem jutottam el a váróteremig, inkább unottan a földre heveredtem. Az éhség minőségein filozofáltam, félhangosan motyogtam magam elé vélt igazságaimat. Kancsal szillogizmusokkal tréfálkoztam, és új szavakat találtam ki, hogy állapotom súlyosságát jelezzem a felém szimatoló ebek seregének. Legalább e rendkívül megértő lények kegyét szerettem volna megnyerni. Egy idő után csaholásomat és vonításomat már lehetetlen volt megkülönböztetni a békésen körém telepedő állatok hangjától, de végtére is magunk között voltunk, s nem akadt ember, aki az azonosság hallatán elszörnyedt volna. Mielőtt útjaink elváltak, Laura egyszer azt mondta, ha a félelemnek udvarolsz, az előbb-utóbb beléd karol majd. Most nagyon bíztam benne, hogy a boldogság természete is ilyen egyszerű. A pályaudvar mögé bukott a Nap, szemhéjamra jótékony árnyék kúszott fel. Hálát rebegtem érte, hogy ajkamat egy figyelmes nyelv időről időre megnedvesítette. Talán a hőség miatt, vagy mert az utazás során a lábam zsugorodott össze, cipőm meglazult és a földre esett. Még hallottam, hogy valaki felkapja és elszalad vele. Hadd fusson, gondoltam mosolyogva, menjen, járja be az útját, legyen boldog és elégedett. Én már úgyis tudtam a hártyákról, a szárnyakról, az átalakulásról, a világnak e furcsa, ritkán tetten érhető rendjéről. Na és a Laurákról is persze, igen, azt hiszem, róluk tudtam a legtöbbet.

215

Nemmozgo11 pontos.indd 215

2009.04.16. 9:57:39

TARTALOM TENGER......................................................................................5 DÉMONÜREG...........................................................................7 SIRÁLYZAJ............................................................................... 43 HALOTT ÁLLATOK ÍZE.................................................... 51 SZIMMETRIA.......................................................................... 56 A KAR........................................................................................ 65 ANGYALMÉREG................................................................... 76 BACCHUS HÚSA.................................................................... 82 SÖTÉTNÖVÉNY.................................................................... 90 SZOMJ........................................................................................ 93 A MIHÁLYOVITY SÉTÁNY............................................. 124 A RÁCS.................................................................................... 135 NEMMOZGÓ........................................................................ 159 BESÖTÉTEDNEK............................................................... 168 ZUHOG................................................................................... 177 LAURA ELTŰNT.................................................................. 179

216

Nemmozgo11 pontos.indd 216

2009.04.16. 9:57:39